A mikró már percekkel ezelőtt csöngetett.

Lusta vagyok felállni a konyhaszékről: hosszú napom

volt, fáradtságom még az éhségnél is erősebb. Egyre csak görgetem és görgetem a
társkeresőkön a fényképek sorát abban a reményben, hogy a következő oldalon lesz valaki, aki
érdekel. Ha nem, akkor az utána következőn.
Lovebox, SmPixie, Randivonal, Elittárs – ez az én dzsungelem. Tindert nem használok, amióta
felfedeztem, hogy a jobbra húzható nők zöme a többi oldalon is fent van. Nem gond a lassabb
tempó, ha alaposabban lehet ismerkedni. Kedvencem az az oldal, ahol minden bevallottan a
pénz körül forog. Aki oda regisztrál, mindenki elől titkolja, nekem pedig lételemem a
diszkréció.
Ha lenne tehetségem az íráshoz, arról szólna a könyvem, milyen nehéz szép és különleges, de
legalább egyedi nőt találni ott, ahol minden nő szépnek akar mutatkozni. Nézegetem kedvenc
társkeresőmön a felhozatalt, és mintha ugyanannak a sminkmodellnek a klónjait látnám –
ugyanaz a tetovált szemöldök, ugyanaz a szájfény, és ami a legborzasztóbb: ugyanazok a
retusszűrők, amiktől az összes lány úgy néz ki, mintha műgyantával lenne leöntve az arcuk. Ha
a szem a lélek tükre, a lelkük is egyforma lehet: ugyanaz a durcás-flegma pillantás, mintha
bosszantaná őket, hogy éppen lefényképezik magukat önmaguk paparazzójaként. Zárt,
csücsörítő egyenmosoly a szájukon.
A profiljukon feltüntetett mottót mintha egy rövid listáról kellett volna kiválasztaniuk. „Carpe
diem.” „Élj a mának!” „A legtöbb ember megérdemli egymást.” „Szeress, hogy
szerethessenek!” Találgatom, melyik profil valódi, és melyik az, amit a társkereső algoritmusa
dobál össze véletlenszerű mottóval, profilképpel, adatokkal, csak hogy magasabb legyen az
oldalon a nők aránya.
Sophia biztos valódi. Huszonkilenc éves, főiskolát végzett, és feltehetően nagyon hosszú
körmei vannak, mert még a „single” szót is sikerült „sinlglie”-ként bepötyögnie a telefonján.
Van, aki nem kertel, mint Chanel, aki szerint az okos sólyom elrejti a karmait, a profilképén
viszont felvillantja karomnak is beillő, éjfekete műkörmeit. Ha kórosan viszketne a hátam,
máris üzennék neki.
Pörgetem a profilképeket. Irina (mottója: „Tégy a szerelemért!”) szeme zöld, szemfeketéje
karimáján barnás ragyogás játszik, amikor ránagyítok a fényképére. Ha megírnám neki, hogy
olyan a szeme, mint a spenótfőzelék pörkölttel, azonnal letiltana. Pedig micsoda varázslatot
bocsátott rám: visszavitt a gyerekkoromba, amikor megilletődötten bámultam a pörkölt levének
aranyló ragyogását a főzelék felszínén, és álmomban sem jutott volna eszembe, hogy vagy
harminc évvel később egy női szem fogja felidézni bennem ugyanazt az éhes boldogságot.
Sajnos az emberi szem szépsége utánozhatatlan. Az arc és a szem körüli izmok egyedi arányai
nélkül nincs kerek, mandula, mély, keleties, álmodozó, szomorú, nevetős, ártatlan szem. A halál
után megtörik az írisz fénye, és nem marad belőle több, mint két lágytojás állagú, nyirkos
tapintású kocsonyagolyó. Nem, nem írok Irinának.
Továbbgörgetek a pózoló, csücsörítő, műszempillás, műkörmös, rajzolt szemöldökű nők
képein. Bennük rejlik az élet örök gyönyörűsége, mégsem látják magukban a saját szépségüket.
Éppen azzal rejtik el, amitől szépnek akarnak tűnni. Ki csapta be őket, ki magyarázta be nekik,
hogy muszáj ilyennek vagy olyannak lenniük, hogy megfeleljenek a férfiaknak?
Ez a platinaszőke, már-már fehér hajú, fekete napszemüveges, sápadt lány azonban furcsán
esetlen képeket rakott fel magáról. Kicsit életlenek, nincsenek retusálva, és az egyiken ráadásul
a kép széle belevág az arcába. Vékony testében nem látok semmi szépet, kivéve talán a fülét,
amikre nincs szükségem, és a csípőjét, amiről viszont nem tudom, hogy érdemes-e foglalkozni
vele. Mottója – „Jól nem csak a szívével lát az ember” – nem túl eredeti, de lejön belőle, hogy
legalább megpróbál az lenni. Pedig tényleg egyedi jelenség. Míg mindenki más verseng a
többivel a férfiak figyelméért, Éva már a bemutatkozása első mondatával ellöki magától az
összeset: „Már most szólok, hogy gyengénlátó vagyok. Magyarul: VAK! Ha zavar, kérlek, ne
raboljuk egymás idejét!”
Én viszont látok, és tudok az adatlapja sorai között olvasni. Nincs egyetlen tétel sem a
bakancslistáján, amit látni kell: sem sarki fény Norvégiában, sem karnevál Rio de Janeiróban,
vagy a kivilágított Eiffel-torony. Van helyette bungee jumping és hasonlók, amik nem a
látvánnyal, hanem az adrenalinfröccsel hatnak.
A legszívesebben visszamennék a profilok listájára, mégis újra Éva fényképeit nézem.
Ez a lány ugyanolyan idegen test a húspiacon, mint én. Még biztosan nem gondolt arra, hogy
éppen a fogyatékossága miatt lehet rá valakinek szüksége, amiről pedig azt hiszi, hogy
kevesebbé teszi a többi nőnél.
Ha nem lát, élőben is csak az az árnyék maradok, ami a sűrűn cserélgetett profiljaim mögött
vagyok.
Egy próbát mindenképpen megér.
Néha esetleg még étterembe is elmehetnénk, és akkor talán akadna olyan este is, amikor nem
kell egyedül vacsoráznom, és jobb étel kerül elém annál a mirelit brassóinál, ami mostanra már
ki is hűlt a mikróban.
Ki kell találnom, mit írjak Évának. Nem könnyű, mert ez most komoly. Emlékszem, volt is egy
furcsa érzésem, amikor létrehoztam ezt a profilt, és az apám keresztnevét használtam hozzá.
Az igazsággal kezdem.

Szia! Bence vagyok, sorozatgyilkos. Társkeresőkön

szedem fel az áldozataimat, de veled kivételt tennék.

Újra melegíteni kezdem az ételt. A mikró ugyanakkor csönget, amikor a telefonomon felvillan
Éva válasza.

Izgi! Na és hány nőt öltél meg eddig?

Nem egyszerű kérdés.

A társkeresőkről? Négyet.

Nevetős szmájlival válaszol, majd egy perc múlva:

Gratulálok, ilyen szöveggel még senki sem próbálkozott.

Még a szövegfelismerőm is lefagyott a meglepetéstől…

Megcsóválom a fejem. Én szóltam, Éva… Ez van, ha egy férfi őszintén beszél: vagy kiakadtok,
vagy nem hisztek nekünk.
Kiveszem a tálat a mikróból, közben a válaszomon gondolkodom. Úgy tűnik, sínen vagyok.
Jobb, ha innentől felteszem a férfiak maszkját, és hazudni kezdek, hogy az legyek, akinek a nők
látni akarnak.
Szokták mondani, hogy egyedül élő lány ne fogadjon ismeretlen vendéget, mondja Éva, és befelé
tessékel a panellakásba. Fölösleges mozdulattal letisztogatom a cipőmet a „Home Sweet
Home” feliratú lábtörlőn. De tudod, vakon bízom az emberekben.
Felnevet. Annyira megdöbbent, hogy nagyon ostobán kérdezek vissza.
Miért?
Éva elveszi tőlem a sportzakómat, és a fogasra akasztja. Olyan biztonsággal mozog a szűk
lakásban, hogy ha nem tudnám róla, hogy vak, azt hinném, csak divatmániából visel idebent is
sötét napszemüveget. Még annál is vékonyabb, mint amilyennek a képeken látszott, kecsesen
kerülgeti a lábunk körül sündörgő kutyát.
Először is, még sosem volt rossz tapasztalatom a vendégekkel. Másodszor pedig, Max a
testőröm. Szélesen elmosolyodik, és vicsorgást utánozva megkattogtatja a fogait. Sose becsülj
le egy terriert!
Furcsa szerzet. Nagy szemű, okos pofájú állat, a lekonyuló fülekkel ártatlannak tűnik. Barna-
fehér foltos teste azonban, mint egy harci kutyáé.
Inkább kopónak néztem.
Akkor benézted. Jack Russell Terrier.
Bocsánat. Akkor most inkább menjek is el?
Már feltettem a vizet egy teához. Ha megittuk, még mindig kidobhatlak. Ülj csak le bent,
mindjárt jövök.
Leteszem a válltáskát az előszobában, és belépek a félhomályos nappaliba. A lakást idősebb
tulajdonostól bérelheti, mert a bútorok azokat az éveket idézik, amikor menőnek számítottak a
koloniál szekrénysor tetejére kirakott sörösdobozok és vermutosüvegek. Ha por lenne a
polcokon, időkapszulában érezném magamat, de ahogy végighúzom az ujjamat a megsárgult
gerincű Moldova- és Berkesi-kötetek előtt, egy szem port sem találok. A kis lakás kopottan is
ragyog a tisztaságtól. Csak a behúzott függönyöket nem értem – aztán eszembe jut, hogy
Évának bizonyára mindegy.
Ekkor jut el a tudatomig, amit a „vendégeiről” mondott. Gyorsan elhessegetem a gondolatot:
kizárt, hogy ez a nő prosti legyen. Azok biztos nem kifakult pólóban és melegítőnadrágban
fogadják a „vendégeket”, ahogy ő engem.
Lehuppanok az egyik fotelbe. Úgy döntök, kicsit ráijesztek a leányzóra.
Ha rossz szándékom lenne, nem zavarna a kutya. Összemelegednék vele, és amikor már
elfogadja tőlem az ételt, megmérgezném. Mire észrevennéd, hogy valami baja van, késő. Csak
szólok.
Megérezném rajtad, ha bántani tudnál egy állatot, feleli, miközben megtölti teával a csészémet.
Most veszem csak észre a rózsaszínre festett, rövid körmöket és a keze ápoltságát. Az ügyes
mozdulatot figyelve kételkedni kezdek, igaz-e, amit állít magáról.
Nem tudnék, felelem őszintén. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hogyan tudsz így üzengetni?
Vagy van valaki, aki…?
Van. A beszédfelismerő a laptopomon. Hangosan olvasni is tud. Te, ha tudnád, milyen az,
amikor egy géphang olvassa fel azt a sok agyament üzenetet! Elvigyorodik, és robothangot
utánozva folytatja: Basználak, picim! Berci vagyok, huszonkét éves, száznyolcvan centi magas.
Van egy E30-as BMW-m, írj vissza, ha szimpinek találsz! Szia, cica, van gazdád?
Együttérzően felsóhajtok. Nektek se könnyű, mi?
Hát nem. És te miért cipelsz ekkora táskát magaddal? Akkora, mint egy puttony, pedig még
messze a december.
Biztos hallotta, amikor letettem a fekete táskát. Tényleg nehéz. Szervizben van a kocsi, és
nagyobb cserépbe kell ültetnem otthon a jukkát. Elég hülyén néznék ki két zsák virágfölddel a
hónom alatt.
Jöhettél volna akkor is, amikor nincs más dolgod.
Írtál, hogy találkozzunk, gondoltam, mire várjunk? De hadd kérdezzek valamit, ha szabad…
okos lánynak tűnsz, aztán mégis… Mindenki azt hiszi, tud magára vigyázni, aztán egyszer
csak…
Felnevet. Kedves, természetes nevetése van. Nem vagy kissé paranoiás?
De, nagyon is. Épp ezért faggatom tovább. Tényleg nem látsz semmit?
Meg tudom különböztetni a fényt a sötétségtől.
Belőlem mit látsz?
Most így? Semmit. Az utcán látnék egy foltot.
Igen. Nekem kell ez a lány! Baleset volt?
Nem látsz rajtam semmi különöset?
Nem.
A homlokát ráncolva néz felém. Bence, lehet, hogy neked is szemészhez kellene menned!
Nem értelek.
Albínó vagyok, ha nem vetted volna észre. A vakság benne volt a pakliban.
Kényszeredett, szégyenlős nevetés szakad ki belőlem, és nem tudom eldönteni, hogy bocsánatot
kellene-e kérnem. Inkább igen. Ne haragudj! A képeken nem sok látszódott az arcodból, idebent
pedig eléggé félhomály van.
Van egy kis fényérzékenységem. Ez is olyan, amiért itt akartam veled találkozni, és nem bent a
városban. Meg tudod, hiába írtam ki az oldalra, hogy mi a probléma. Eddig egy férfi mondta,
hogy bevállalja, de amikor meglátta a fehér botot, hirtelen üzleti megbeszélésre kellett
rohannia. Jó hosszú megbeszélés lehet, mert két hónapja nem keresett.
Bólintok. Ha megijedtem volna, én is itt hagytalak volna.
De itt legalább nem látná senki, ahogy lelépsz.
Csönd ereszkedik közénk. Az a pasas, aki otthagyott, őt is az oldalról ismerted?
Éva biccent. A szemem összeszűkül.
Emlékszel a nevére?
Aha. Krisztián. Miért fontos?
Én sem értem, hirtelen miért kezdek haragudni erre az ismeretlen férfira. Azt is el tudom
képzelni, hogy nem ő volt az egyetlen, akiben Éva csalódott... és mégis. Mi volt a profilképén?
Szeretném visszaszívni az ostoba kérdést, de Éva kapásból válaszol. Egy hajó. Vitorlás. Biztos
nem az övé. Félreérti a hallgatásomat, mert magyarázni kezd: Képfelismerőm is van. Vitorlás,
férfi, tenger...
Az utolsó szavakat azon a robothangon mondja, amit az előbb is utánzott. Elhallgat, és
lehorgasztja a fejét.
Térjünk a lényegre!, indítványozom.
Nem tudom, vakoknak felcsillanhat-e a szemük, de Éva most pont így néz rám. Megköszörüli
a torkát. Igen. Térjünk! De egyvalamit már most tisztázzunk: nem akarok második lenni. Tudom,
hogy sok mindenki szerint egy ilyen lánynak nem lehetnek nagy igényei, de… Igaza van,
tiltakozásul mégis megemelem a kezemet, aztán eszembe jut, hogy nem látja a mozdulatomat.
...de nem akarok osztozkodni. Méltóság kérdése, nem hiúság. Találtál már valakit az oldalon?
Bárcsak látná az arcomon az őszinte, homlokráncolós töprengést! Őszintén? Nem te vagy az
első, akivel találkoztam. Egytucatnyival chateltem, találkozgattam. Mindegyikben volt valami
egyedi, ami megragadott, de még keresem azt, akiben mindez összeáll tökéletessé.
Megköszörüli a torkát. Szóval jelenleg nincs tartós kapcsolatod.
Nincs, felelem határozottan. Már egyikkel sem vagyok kapcsolatban.
Bennem is láttál valami szépet?
Hát, ha darabolós sorozatgyilkos lennék, aki minden áldozatából hazavisz valamit, belőled
talán a szíved kellene.
A… szívem? Miért pont a szívem?
Mert imponál, milyen bátor vagy, és tudtommal a bátorság a szívben rejlik, és nem a fülben
vagy a farpofában.
Éva hallgat, nem felel.
Jobbnak látom belekezdeni a szokásos szövegembe, akkor is, ha üzenetekben már elmondtam
a lényeget: sokat utazom, dolgozom, kevés a szabadidőm, barátnő-fíling, támogatlak a céljaid
elérésében... satöbbi. Azt mégsem mondhatom neki, hogy ő az első és egyetlen nő, akivel el
tudnék képzelni egy tartós kapcsolatot, mert neki csak egy árnyék leszek.
Éva azonban a szavamba vág. Akkor én is elmondom, mire gondoltam.
Ez tetszik. Semmit nem utálok jobban, mint amikor egy sugar baby megkérdezi tőlem,
konkrétan hogyan is gondoltam. A válaszom mindig attól függ, mire kell neki a pénz, mit kapok
érte, mennyire kedvelem meg. Ez nem állásinterjú, ahol valaki előre kiharcolja magának a havi
fixet. Igaz, sok aranyásó többnyire még csak a közelében sem járt állásinterjúnak.
Szeretnék egy nagyobb lakást bérelni, ha lehet, kertes házban, ahol tarthatnék vakvezető kutyát.
Most is igényelhetnék, de ha szereted az állatokat, megérted, miért nem akarok egy labradort
ebbe a negyvenöt négyzetméterbe.
Értelek. Átsegítem a témán, amiről még a legtalpraesettebb lánynak is nehezére esik beszélnie,
leszámítva a profikat. Az a havi százötven, amit kértél, teljesen rendben van.
Éva viszonozza a szívességet, és magától rátér a nekem kínos részletekre. Közös progik, mint
mozi, színház, ilyesmi nekem annyira nem, remélem, megérted, cserébe bármikor beugorhatsz
hozzám. Kivéve, ha vendégem van.
Vendéged?
Aha. Majd elmagyarázom. Szóval, ha nem vagyok itthon, csak a boltba megyek, vagy Maxot
viszem a parkba esténként. Viszont van egy feltételem.
Biztatóan ránézek. Még szoknom kell, hogy vele nem megyek sokra a testbeszéddel. Figyelek,
Éva.
Soha, de soha ne kérd, hogy vegyem le a szemüvegemet!
Bólintok, és rögtön ki is mondom, hogy rendben. A válaszom megnyugtatja, mert megköszörüli
a torkát, és folytatja: És még valami. Max mellett van még egy másik testőröm. Gyulának hívják,
és kétéves. Amikor regisztráltam az oldalon, arra gondoltam, ő lesz majd a próbatétel... amelyik
pasi engem akar, annak Gyulát is el kell fogadnia. Hát akkor... gyere! Te vagy az első, akinek
megmutatom.
Követem a másik szobába, pedig inkább elszaladnék. Csak gyereke ne legyen, könyörgök, csak
ne egy gyerek legyen az ajtón túl!
A kisebbik szobában könyvekkel roskadásig teli polc takarja a falat, a földön vastag matrac, a
másik falnál masszázságy. Az ablak előtt régi varrógépasztal, rajta terrárium, benne fél
négyzetméternyi esőerdő, a köveken és zöld füvön tűzpiros fényű infralámpa alatt
összetekeredett kígyó lustálkodik mozdulatlanul.
Ez… ez itt az, amire gondolok?, dadogom ledöbbenve.
Nem „ez”. Van neve: Gyula. Királypiton.
Kiráz a hideg. Sosem értettem, miért tartanak ilyeneket.
Éva felnyitja a terrárium tetejét, gyakorlott mozdulattal a kígyóhoz nyúl, és kiemeli. Mintha
egy összetekeredett gyökeret fogna.
Tapogasd meg!
Jó, hogy nem látja az undort az arcomon, amikor két ujjal megérintem a Gyula nevű kígyót.
Aztán mind az öt ujjammal. Aztán megsimogatom. Mintha megint nehezebben kapnék levegőt.
A torkomhoz kapok, de ma nincs rajtam nyakkendő, amit meglazíthatnék. Nagy levegőt veszek,
és lassan engedem ki, hogy lenyugodjon a pulzusom.
Gyönyörű, mondom végül halkan.
Tökéletes háziállat. Alig van szaga, ritkán kell csak etetni és takarítani, és szem nélkül is tudom,
milyen szép. Elég csak hozzáérni. Érzed, milyen szép?
A kígyó bőre, amit nyálkásnak, hidegnek és undorítónak gondoltam, száraz, meleg, és lüktet
benne az élet. Érzem. Hogyan kell etetni?
Van egy haverom, aki megcsinálja helyettem. Ezt az egyet sajnálom, hogy nem láthatom.
Állítólag az etetés a legjobb.
Mit eszik?
Fagyasztott egeret.
Visszateszi a kígyót a terráriumba. Szóval? Mit szólsz hozzá? Mert nekem olyan, mintha egy
félméteres faszt tartanék a kezemben.
Éva nevet, talán a trágár szavak hatását várja. Kár, hogy nem látja a cinkos mosolyt az arcomon.
A kígyó testének érzékisége és a zsigeri undor keveréke még mindig úgy kavarog bennem, hogy
alig tudom irányítani a szavaimat. Mintha Gyulának már az érintése is valami furcsa
igazságszérummal fertőzött volna meg. Ami Évának egy élő fallosz, nekem olyan, mint egy
hosszú, elegáns nyak. Vagy kar. Vagy comb. Nyelnem kell.
Gyönyörű állat. Szóval, inkább valami mással próbálj meg elijeszteni!
Mosolyog. Akkor jöjjenek a jó dolgok: vak vagyok, de nem béna. Van egy gyógymasszőr
diplomám, és vagy hat törzsvendégem. Megint nevet. Miért, mit hittél? Ha gyakran cipelsz
ennyi virágföldet, néha neked is szükséged lesz egy kezelésre. Jól csinálom, és ha akarod, meg
is…
Ezen a ponton elakad, mintha valami fontos dolog kicsúszott volna a száján, amit igazából nem
akart kimondani. Késő.
Így látatlanban?, kérdezem, visszaülve a fotelbe. Azt akarom, hogy ki legyen mondva, és ő
mondja ki. Éva azonban nem megy bele a játékba. Leül velem szemben.
Finom illatod van, mondja, mint aki terel is, meg nem is.
Csodálkozom, mert tegnap este tusoltam utoljára. Váratlanul jött a mai találkozás. A vakok
kifinomult szaglására gondolok, és Éva mintha kitalálná, mi jár a fejemben.
Nem volt nehéz megérezni rajtad, mert nagyon megizzadtál azzal a táskával a válladon.
Milyen szagom van?, kérdezem kíváncsian.
Add ide a kezed!
Odanyújtom a kezemet, és finoman megérintem az övét. Gyöngéden a két tenyere közé zárja,
simogatja, megszimatolja. Mint a pézsmával kevert mohának... egy kis vegyszerszaggal
keverve.
Nyelve hegyével megnyalja az ajkát. Nem engedi el a kezemet. Kénytelen vagyok felállni és
közelebb lépni hozzá. Ekkor felém fordul, kezei a kezemről a derekamra csúsznak, és egy
pillanat alatt leengedi a cipzárt a nadrágomon.
Hátrébb lépek. Két kezem közé fogom a fejét, magam felé fordítom az arcát. Ne haragudj, de
nekem ez nem erről szól!
Azt hiszem, nagyokat pislog a fekete szemüveg mögött. De hát akkor miről?
A masszázságy felé pillantok. Ami azt illeti, tényleg tele van a hátam letapadt izmokkal.
Nem tetszem neked? Mire számítottál? Láthattad a képeken, hogy nem vagyok szép.
Nem szép, és mégis az. Most örülök, hogy nem látja a mosolyomat, mert félreértené a
tenyerembe temetett arcot és a ráncokat a szám sarkában. Már majdnem kimondom, hogy ezt
én jobban el tudom dönteni, amikor okosabb gondolatom támad. Amikor lefényképezed
magadat, meghallgatod a képfelismerőt? Nem? Szerintem azt mondja, hogy... Robothangra
váltok: Nagyon szép lány, szőke lány, karcsú lány, erős lány.
Öt perc múlva már a masszázságyon fekszem, és néha felnyögök a fájdalomtól, ahogy Éva erős
ujjai végigszántják a hátamat. Nemsokára mégis sikerül elernyednem, behunyt szemmel átadva
magamat a biztonság érzésének, és annak, hogy valaki törődik velem. Egyszerre mégis
felszisszenek.
Mi a baj?, kérdezi Éva aggódva. Ennyire fáj?
Fejemmel nemet intek. Lassan kifújom a levegőt, és azzal együtt az elharapott káromkodást,
mert csak most jutott eszembe, hogy a virágföld mellé elfelejtettem kislapátot is venni.
Semmi, semmi, nagyon jó, amit csinálsz, köszönöm, mondom Évának, és arra gondolok,
mennyire nincs kedvem ma este még egyszer visszamenni a Praktikerbe.

Max mostanra szinte már a haverom. Mindig lelkes csaholással szokott üdvözölni. Most
azonban megáll a nyitott ajtóban, megszimatol és morogni kezd. Éva is elfintorítja az orrát,
amikor puszival fogad.
Honnan jössz?
Kondiztam, veszem le a kabátomat. Nem vagyok formában. Tavaszig le akarok adni pár kilót.
Az sosem árt. Menjünk együtt!
Jó ötlet. Végül is, miért ne? Most viszont más érdekel. Van fagyasztóládád?
Tudom, hogy nincs, de azért megkérdeztem. Hátha akad Éva piciny lakásában egy zug, amit
még nem láttam, és ahol véletlenül van egy fagyasztóláda, amibe véletlenül belefér a Törzs a
Karokkal.
Csak egy rekesz a hűtőben. Miért?
Vadász volt az egyik páciens.
Mi van?
A lényeg, hogy tele a csomagtartóm őzhússal.
Miért nem a hűtőbe teszed?
Hagyd csak… mindegy. Ebben a hidegben csak nem romlik meg reggelig a kocsiban.
Éva készségesen felakasztja a kabátomat. Nem látja a tépett ingemet, rajta a vérfoltokkal, a
zúzódásokat a karomon, nem látja összekarmolt arcomat sem.
Közelebb lép, és megszimatol.
Megint erős vegyszerszagod van.
Ha a Rossmannban lennék eladó, parfümillatú lennék, de akkor nem lehetnék a nagyvonalú
sugar daddyd.
Mosolyogva próbálok beszélni – az egyetlen arckifejezés, amit érezni lehet a beszéden –, de a
fél arcomat égető fájdalom nem engedi. A számban is még mindig ott az émelyítő, fémes íz,
mintha forró vasat forgatnék a nyelvemen.
Felteszek egy mosást a ruháimnak, oké?
Na de… öltönyt mosógépben?
Ma nem vagyok öltönyben.
Pontosabban: megszaggatott ruháimból már sosem lesz újra ing és öltöny. Amúgy is meg kell
szabadulnom tőlük a vér miatt. Ha csak az én vérem lenne rajta, még ki tudnám magyarázni.
Majd reggel kidobom a kukába, addigra pedig a főzőmosás kimossa a foltokat. Itt senkinek nem
fog feltűnni. Ha pedig véletlenül mégiscsak megmarad egy hosszú hajszál vagy véres
szövetfoszlány a ruhámból, senki sem fogja keresni.
Éva lakása most az, aminek szántam: titkos menedék.
A fürdőszobatükörben nézem a sebeimet. Éva mellettem sündörög.
Adok friss törülközőt, ha le akarsz tusolni.
Rám fér.
Óvatosan megtapogatom a bordáimat. Már nem szúr annyira, amikor levegőt veszek.
Amikor Niki meglátta a tükörben, hogy kezemben a nyakkendőmmel mögé lépek, egy
szempillantás alatt kirúgta alólam a lábamat. Iszonyatos szerencsével az ágynak csak a szélére
estem, nem a sarkára.
A fejem még mindig sajog az ütéseitől.
Van fejfájás-csillapítód?
Az arcom eltűnik a tükörből, amikor Éva kinyitja a faliszekrény ajtaját. Algoflex – igen, ez kell
most, egyszerre három.
Ennyire nehéz napod volt?, kérdezi együttérzően. Megnyitja a csapot, hogy vizet engedjen egy
pohárba a gyógyszer mellé, és könyökével közben véletlenül az oldalamhoz ér.
Az ajkamba kell harapnom, hogy ne szisszenjek fel.
Csak akkor hagy magamra, amikor meghallja, hogy belépek a zuhanyfülkébe. Sötétszürke a
kőpadló színe, nem látszik rajta, hogy a lecsorgó vízbe a vér halványvöröse keveredik.
Csak itt, a forró zuhany alatt merek végre igazán fellélegezni.
A tükör tehet mindenről – és a figyelmetlenségem.
Észre kellett volna vennem, hogy csodálja magát a tükörben. Olyan szögben állt a nyomorult,
hogy nem láttam benne magamat, csak amikor már késő volt.
Balerina. A színpadon lebegő, éteri szépség, de közelről pusztító, acéltestű, félelmetes
terminátor – és gyors.
Villámgyors.
Egyszerre láttuk meg egymást a tükörben. Ő a szőnyegen, spárgában pózolva nekem és a
tükörben magának, nyílegyenes törzzsel, karjai a levegőben, én mögötte, két markom közt a
hurokba vetett nyakkendőmmel. Talán egy fél másodperc volt, amikor a szemünk találkozott a
tükörben, talán még annál is kevesebb. Mire letelt a pillanat, már fel is húzta a térdét, és
megpördült a tengelye körül.
A rúgástól úgy dőltem el, mint akit elkaszáltak. Egyenesen az ágy szélének. Egy pillanatig nem
volt semmi más a világon, csak a fájdalom, mintha egy irdatlan méretű injekciót döftek volna
belém.
Ennyi sem volt elég neki. Rám vetette magát, ököllel püfölni kezdte a mellkasomat, az arcomat,
a fejemet.
Te is, te is, még te iiis!
Ha nem érzem a torkomat szorító kezeket, a harc egyesélyes maradt volna. Addig csak
fájdalmat éreztem. Az oxigénhiánytól már félelmet. A félelemtől kétségbeesést. A
kétségbeeséstől dühöt.
Sikerült ellöknöm magamtól. A tükörnek esett. Nem adta fel, megmarkolta az egyik kihullott
üvegszilánkot.
A szilánk azonnal megvágta a tenyerét, mégis felém szúrt vele.
Hátraugrottam. Az ingem felhasadt, és most már látom, hogy a hasamon a bőr is. Nem mélyen,
talán ezért sem éreztem akkor. Most már fáj. Akkor csak azt néztem, mivel védekezhetnék.
Nem találtam semmit.
Már éreznie kellett a mélyülő sebet a tenyerén. Ujjairól már csurgott a vér, amikor végre
elejtette a hosszú üvegszilánkot. Vér helyett ekkor tiszta adrenalin kavaroghatott benne, mert
megragadta az asztali lámpát. Magam elé kaptam a kezemet, de így is eltalált. Az ágyra
zuhantam. Utánam dobta a lámpát az ágyra, rám vetette magát, és a torkomhoz kapott.
Ekkor sikerült megragadnom a csuklóját, és nem is engedtem el többet. A hasára fordítottam.
Megpróbálta felnyomni magát az ágyról.
Csak nehezen sikerült a nyakára hurkolnom a lámpazsinórt.
A válla fölött nézett rám, kigúvadó szeme sarkában már ott volt a vér. Sosem gondoltam volna,
hogy valaki így tud könyörögni a tekintetével – ezekről a jéghideg szemekről pedig végképp
nem hittem volna. Őz nézhet így a farkasra.
Ne védekezz! Kérlek!
Hangom suttogva is rekedt volt.
Könyörgök, engedd el! Engedd el… Mindjárt elmúlik.
Olyan erővel húztam meg a nyakára tekert vezetéket, hogy még most is látom a nyomát a
tenyeremen.
Még ekkor is küzdött. Keze tehetetlenül kaszált az ágyon, lábával rugdalózott, forgatta a fejét,
ívbe feszítette a hátát.
Csak a hang ne lett volna, az az elfojtott, állati, meee-eee, mint a síró öklendezés. Még most, a
forró zuhany alatt is kiráz a hideg, ha eszembe jut.
Csak akkor engedtem el – lassan és óvatosan –, amikor a karom már remegett az erőfeszítéstől.
Zihálva lefordultam mellé, mint a normális emberek szex után. Csak akkor vettem észre, hogy
legalább fél perce én sem vettem levegőt.
Lélegzet után kapkodva ültem a véres ágyon. A hasán feküdt mellettem, karjai kitárva a feje
fölött. Nyakába mélyen belevágott a lámpa vezetéke.
Ekkor vettem észre rajta a halványpiros csíkokat, középen hosszú horzsolásokkal. Már
behegedtek, de ettől még sebek maradtak, legfeljebb egyhetesek.
Te is, te iiiis?
De ki még?
Azt hittem, az ő titka marad.
A vér íze még mindig gyűlik a számban. Itt, a zuhany alatt már nyugodtan kiköphetem. Nem,
egyáltalán nincs jó íze. Baromság, hogy rá lehet kapni.
Kezdek megnyugodni. A fejem is kezd tisztulni a fájdalomcsillapítótól.
Minden rendben van, most már minden rendben van.
Tusolás után üzenek Valinak, hogy egy-két napig nem megyek dolgozni. Beteg vagyok. A
hétvégére biztosan rendbe jön az arcom. Odalent, Murnán pedig sok dolgom lesz.
A szokásos mellett akadt egy külön feladatom is.
A szoba csöndjében megszólalt Niki telefonja. Kinyomtam a hívást. Egy perc múlva felzúgott
a Viber idegesítő, fahangú kopácsolása. Azt is kinyomtam. Szinte rögtön új üzenete érkezett.