Berecz Edgár (Hoca Rashid Celebi) A Fakir Turist

1

2

- Törökországi útijegyzetek -

A FAKIR TURIST

3

Utamat a következő magánszemélyek támogatták: id. Szálassy Ferenc Marosi György Erőss István Pakot Ferenc Kovács Jenő Sebestyén László dr. Pelok Benedek dr. Berecz Ludwig Dieter

Bismillahiarrahmaniarrahim

FAkir Turist Copyright Berecz Edgár Megjelent a szerző magánkiadásában xxxx-ban Székelyudvarhelyen Tördelte és szerkesztette   : A szerkesztésben közreműködött   : Nyomdai munkálatok. xxxx Nyomda
4

Előszóféle
Falunk, városunk, megyénk vagy országunk hasonlít egy zárt dobozhoz, amely valójában egy minivilág. A dobozlakók számára ez a minivilág maga a tökély, függnek tőle és képtelenek kiszakadni belőle. Nem ismernek más világot, és persze amit nem ismernek, az nem is hiányzik. Elképzelhetetlennek tartják a más világokat, más életszemléleteket, más szokásokat, más értékeket. A maguk kis minivilágát tartják a legjobbnak. S mivelhogy csak a maguk dobozvilágát ismerik, nincs viszonyítási alapuk. Ha pedig huzamosabb ideig lakunk egy dobozban fennáll a betokozódás veszélye, ami magától értetően szűklátókörűséget és előítéleteket eredményez. Lám, mennyire is igaz a fenti megállapítás, hiszen idehaza engem sem értenek meg. Azok, akik életükben soha nem lépték át a megyehatárt futóbolondnak, mániákusnak, kuriózum csodabogárnak, különc kalandornak hisznek, mint aki nem tud magával mit kezdeni, aki nem találja a helyét csak járja a világot és közben próbál rájönni, hogy kicsoda is ő valójában. Csakhogy én már 10 éves koromban tudtam, hogy mit akarok csinálni és főleg, hogy ki akarok lenni. Persze elsősorban nem olyan, akinek a pénzénél csak a bunkósága nagyobb, aki még a saját honfitársát sem érti meg, nemhogy az idegent. Ezért járom a világot, hogy lássak, halljak, tapasztaljak, megismerjek országokat, népeket, nyelveket és próbáljak másmilyen lenni, ne az a dobozába zárkózott kvázigyáva átlagember, aki még a legkisebb szélfuvallatra is fázósan húzza össze magán a házikabátot. Mert én nem szeretek dobozlakó lenni. Már az iskolákat is állandóan váltogattam. Börtönnek éreztem valamennyit. Hamar kinőttem őket, akár a rák a páncélját, vagy a csigaházat, amibe beleköltözött. A munkahelyekkel is így voltam  : szabadságra, térre, levegőre, és ami a legfontosabb, környezeti ingerekre volt szükségem. A környezeti ingerek, mint például idegen országok, népek, kultúrák mind mind alakító hatással voltak/vannak rám. Olyanok voltak, mint a rétegek a pen5

gén, ezektől lesz keményebb, edzettebb az ember jelleme. Csak így lesz rálátása a dolgokra, csak így tudja értékelni az élet apró örömeit és elfogadni a világot a benne lakó emberekkel. Csak így tudja megbecsülni szerencsés helyzetét és azokat az adottságokat amelyekkel született. Szükség van a világjárásra, a kínkeserves pénztelen kóborlásokra, hogy lekopjon a máz, a kényeskedés, fakuljon a cifrálkodás, az úrhatnámság és a finyáskodás. Viszont, ha már kinéztünk a dobozból, ha egyszer megadatott a kitörés lehetősége és rájöttünk, hogy más világok is léteznek a sajátunkon kívűl amelyek megismerésre, felfedezésre érdemesek, akkor minden bizonnyal nehéz lesz visszabújni a kinőtt csigaházba és folytatni a gyűjtögető, kuporgató remeterákéletet. És örvendeni a kenyérmorzsasikereknek, amikor egész karéj kikanyarítására is van lehetőség, ha lenne rá erőnk, merszünk, türelmünk és főleg kitartásunk. Gondolom, sokan megkérdik, hogy mindezzel mit értem el, az utazásokkal, a könyvekkel és a nyelvekkel. Hát éppen túl sokat nem, de talán mindenesetre elértem a legtöbbet, ami magunkfajta embernek, de azt is mondhatnám, hogy egyáltalán embernek ezen a világon adódhatik. Pénzt, vagyont, hatalmat, hatalmasok múlandó megbecsülését bizony nem szereztem, de boldogságot, ismeretet, és ezzel együtt mindent, amiért élni érdemes, teméntelent  ! És hűséget, szerelmet, barátokat is hozzá, mégpedig olyan körülmények között, hogy semmi okom nem volt a kételkedésre, a gyanakvásra, mert ugyan mit is várhattak volna a barátok egy magamfajta szegény, nincstelen vándorló embertől  ! Nem köt sem hatalom, sem üzlet sem vagyon. Még ígéret sem, vagy bárminemű kötelezettség. És akikkel egybekerültem, emberek tízezrei, hozzám hasonlók valamennyien  ! Hát lehet ezt elfelejteni, lehet mindezektől engemet megfosztani?... Ezt szereztem én idáig, és meg vagyok győződve, hogy az ismeret, az élmény és a tudás, amit szereztem, minden anyagi tulajdonnál múlhatatlanabb. Az idő múlékony és felettünk is elmúlik az idő, a mi jelen világunkat is ellepi majd a por és a homok, hogy valamikor az élők majd
6

ránk is mint a múltra emlékezzenek. A mi nyomoruságunkat, önhitt tévedéseinket és fájdalmakkal teli küzdelmeinket is hamu fedi be, és sokan meg sem értik talán, hogy lehetett egy kor, amelyben az emberek nevetséges és szánalomra méltó méltó rögeszmék rabjaiként, hatalom után törtettek, tulajdonokat gyarapitottak, és örömük abban telt, hogy megalázzák embertársaikat, elviselhetetlenné téve a gyengébbek és ügyetlenek életét. Érthetetlen lesz mindenki előtt, hogy élhettek a világon emberek, akik az élet minden ajándékát, minden jogát, jussát, lehetőségét feláldozták csak azért, hogy egy házat, egy autót, egy céget birtokoljanak, azzal vesződjenek, azzal kinlódjanak, és közben mindent, de mindent, amiért az emberiség e földre született, elveszitsenek, elmulasszanak. Hát nem lesz nevetséges egykoron, hogy valakinek az volt az élete értelme, hogy háza után bért szedett, vagy pénzét kihelyezte magas kamatra és abból éldegélt, dideregve és remegve számadásai fölött, mulandó értékeinek biztonságáért. Ha már a világra jöttünk és legalább azok, akik felfedeztük, és most már tudjuk is ezt a titkot, teljesitsük a kötelességet, és éljünk is a lehetőséggel  : ismerjük meg az életet és a világot  ! Ami árat érte fizetünk, az -nem mondom- egyáltalán nem csekély, elhatározás, elszántság, erő és hit is kell hozzá, de megéri bőségesen. A többiek csak hadd kaparkodjanak, hadd gyűjtögessenek, hadd gubbasszanak gyertyájuk mellett számadásaik fölé hajolva vagy töprengve éjszakákon át, hogyan és miként gyarapithatják jószágaikat, de előbb vagy utóbb úgyis rájönnek majd, hogy hiába minden töprengés, és hiába minden számadás, gyertyájukat kioltja a szél és jószágaikat elviszi a vész-ülhetnek majd felfordult lélekkel, kétségbeesetten és elborult aggyal falaik között, anélkül, hogy kárpótlásul megismerték volna az életet.

7

Lengyelfalva - Székelyudvarhely
Úgy látszik, a “minden út Rómába vezet” mondás mellé oda kell pászítanom a saját verziómat, miszerint “minden út Törökországon át vezet”, mert akárhányszor indulok neki egy-egy keleti útnak mindig érintem Törökországot, sőt huzamosabb időt is töltök itt, míg gyalogosan, autóstoppal, busszal és vonattal, meg mindennemű mozgó járművel keresztülvagdalkozom a hatalmas területeken. A tizennemtudomhányadik utazás után bátran elmondhatom, hogy már -már előre köszönnek nekem az emberek és minden nagyobb városban van ismerősöm. Míg ilyenkor április elején a legtöbb emberre a tavaszi nedvkeringés és a hirtelen szerelmi felindulások vannak óriási hatással, addig rám egészen másféle érzések törtek, s ahogy az idő kipillant máris rámjött a gyüszmékelés, ismét kívánkozni kezdtem a hatalmas hegyek és végelláthatatlan pusztaságok után. Magam se tudom, hogy hová, csak el valahová Keletre. Igen, Keletre, ahol még van vendégbarátság, szeretet, tisztelet, erkölcs és becsület, ahol a jó szót és a tál ételt nem pénzért mérik. Vissza Keletre az egyszerű, de igazszívű és egyenesnyelvű emberek közé, akik anyagiakban rendkívűl szegények, de lelkiekben annál gazdagabbak. Tavaszi nekiveselkedésem idején Kovács Jenő barátom is jelentkezett családostul, barátostul, hogy nem -e lenne kedvem összepászítani utazásomat egy családi kirándulással. Ha már Törökország felé tartok, utazzunk együtt egy darab ideig, s hadd mutassam meg nekik is azokat a csodákat amelyeket felfedeztem. Nézzük meg együtt a görög-római romokat, a mecseteket, karavánszerájokat, várakat, vízeséseket, nomádokat, és keressük fel együtt a macarköyi török magyarokat. – Üsse kő  ! Legyen  ! - csaptam Jenő markába. Nosza rajta, cihelődjünk együtt útra és ismerjük meg egymást még jobban, mert hiába a többéves barátság, partnerség, az ember csak egy hosszú és kimerítő utazás során ismerszik meg, ilyenkor derül ki, hogy kit milyen fából faragtak. Egy kibérelt minibusszal és jó sok konzervvel vágtunk neki Kovács
8

Jenő feleségestől és fiastul, Sebestyén Laci asszonyostul, no meg egy atyafi(Tamcsa), akiről időközben meglepő dolgok derültek ki. Még el se hagytuk Udvarhelyt, máris úgy veszekedtünk, mint a sátoros cigányok. Úgy látszik ez nagyon jó tulajdonság, mert már a székely embernek születésétől a begyében van. S az utazások is ezzel kezdtek kezdődni.. A holmi elfelejtett csomagok meg miegymás miatt igencsak felpaprikázott hangulatban indultunk el. Főleg én fújtam a pulykamérget, mert a magam rutinjával hírből sem ismerem a szervezetlenséget, felejdékenységet, no meg az ezekből adódó késedelmeskedést.

Hiába indultunk el szép tavasszidőben, Brassóban a tél még egyszer kimutatta a hava fehérjét. A nagy darab havak lekúsztak egészen az útra és csodálkozhattuk a tél utolsó mérgén. A téli celeculát szépen elő kellett szedni. De nem véletlenül csomagoltam én téli és nyári ruhadarabokat. Aztán Jenő sokszortesztelt fényképezőgépe mondott csütörtököt a nagy hó fényképezésekor. Szépen egy új gépet kellett vásárolnia. A román-bulgár határig egyhuzamban osztottuk a politikát, történelmet és vallást. Ettől a helyzet még jobban elmérgesedett, mert a vén Bacilus bácsi, aki sofőroktató volt megmondta annak idején, hogy társaságban nem jó dolog politikával, történelemmel és vallással előhuzakodni. Ezek a témák olyanok akár a puskaporos hordó. Könnyen szétugraszthatnak egy társaságot. Mi is így jártunk, egyre többször kellett megállnia Jenőnek holmi pisilés és kávézás ürügyével, hogy a gőz engedjen és a feszültség csillapodjon. A közelgő húsvétra való tekintettel egy locsolóverset is tanultam az örökké viccreállaszája Jenőtől  : “Zöld erdőben jártam, szép kislányt láttam, azt gondoltam virágot szed, odamentem locsoljam meg, s há nem szarik bazmeg  !  !  !  !”
9

Brassó

Bár soha ne jöttünk volna a Russe-Veliko Tarnavo útszakaszon, mert a hitvány, táblátlan úton nem csak a navigáló műszerünk, de mi is eltévedtünk és közbe megtanultunk káromkodni. Aki nem tud káromkodni, az vegyen kecskéket, vagy jöjjön Bulgáriába ezen az útszakaszon. Egyszeribe megtanul káromkodni. Mi is annyit szitkozódtunk, hogy majd lekopott a nyelvünk. Nem is tudom, miért vették be derék szomszédainkat az Únióba, mert sok minden egyebük mellett az infrastrukturájuk is nagyon albérleti. De még nem fejeztem be, a java ezután következett. Éjnek idején, a nagy semmi közepén kinőtt az aszfaltból egy rendőrautó és a rendőrök gyorshajtásra hivatkozva alaposan megbüntettek. Azazhogy bocsánat, leszedték a sápot, megfejtek keményen. Alig tudtam oroszul felére alkudni az összeget. Ezennel Bulgária bemutatkozott.

Bulgária

Valahogy átdöcögtünk Bulgárián, az éjszaka is eltelt, úgy néztünk ki, mint egy -egy mosogatórongy. Én oroszról törökre váltottam és megkezdődött a határőrökkel a nagy török-magyar barátkozás. Igaz, majdnem beleköptek a román útlevélbe, de aztán győzött a türk ve macar arkadas-türk ve macar kardestir, két füst közt rögtönöztem nekik egy kis történelemleckét és előszedtem a közös szavakat. És máris elsőrangú volt az elbírálás. Egy nő feljött a kisbuszba és szétszedte a csomagjainkat, magyarán megkútatott. Már eppen szólni akartam neki, hogy sose fáradjon, mert a pisztolyok a kesztyűtartóban, a gépfegyverek hátul az élelmiszeres láda mellett vannak amiben most kézigránátot tartunk, de inkább meggondoltam magam. Vízumot nem kellett váltanunk, azt időközben eltörölték.

Török határ

Nagyon jó utakon ereszkedtünk le a határtól, örvendezhettünk a tábláknak és hogy végre megérkeztünk Törökországba, az Igéret Földjére. Annak ellenére, hogy ez az európai Törökország csak amolyan ha10

Rodostó felé

tárterület, ütközőzóna, ameddig a szem ellátott mindenütt megművelt területeket, gondozott ültetvényeket láttunk. Nagy újdonság a bulgáriai viszonyok után.

Régi kedves ismerősként üdvözöltem a várost, csak némileg az szomorított el, hogy a szép faházakat, meg a kevésbé szép, immár omladozó épületeket amelyek oly jellemzőek voltak a belvárosi városképre nagyjából mind lebombázták, eltakarították. A negyedét se mutathattam meg Jenőéknek annak, amit én valamikor láttam és lefényképeztem. A kölcsönkért kisbuszt leparkoltuk egy utcácskában és úgy rohantunk egyik omladozó háztól a másikig, mint egy-egy mérgezett pócegér. Jajj, nehogy lemaradjunk valamiről  ! Pedig még mennyi kalandot, kirándulást és élményt terveztem.... Ez a régiházfényképezősdi nem is volt olyan veszélytelen, mert némely házat csak az ige és egy -két karó tartotta az összeomlástól. Csak ki kellett volna rúgni egy deszkát vagy gerendát, hogy a házacska nyekkenve összeomoljon. Sovány vigasz volt, hogy egy pár házat szépen restauráltak és eredeti állapotába állítottak vissza. A Magyar Parkban megnéztük II Rákóczy fejedelem és Mikes szobrait, én beletörődve az idő múlandóságába keserűen nyugtáztam, hogy a Mikes, Kedves Néném és a Zsuzsika faszobra kissé megöregedett. Viszont a park nagyon is pompázott, soha annyi tulipánt, tüskésre nyírott hajú gyepet és virágzó fát nem láttam, mint itt. Vagy talán a brassói nagy havak után tűnt soknak a tavasz tombolása? Az államférfiak által ültetett fák is megnőttek, kilombosodtak. A Magyar Ház környékén kicsit eljátszottam a gyámoltalan turista szerepét, lám hogyan reagálnak a bennszülöttek, meg kell adni, nem csalódtam, mert akit csak megszólítottam, mind büszkeségtől dagadó kebellel kezdte magyarázni a Magyar Utca felé vezető utat. Úgy látszik, a rodostói polgárok magukénak érzik Rákóczy fejedelmet, a Magyar Utcát és a Múzeumot. Szerencse, nekik is, nekünk is. Bár így lenne a román polgártársakkal is.
11

Rodostó

Rákóczy fejedelem egykori ebédlőháza előtti székelykapu is megkopott az idő forgatagában, Ali Kabul mester, a ház gondnoka mintha szürkébb lenne egyfokkal. Minden azt mutatja, hogy telik az idő, csak én nem akarom észrevenni. Annyi újdonság azért történt legutóbbi ittjártam óta, hogy a Magyar Házat kicsit megrenoválták, elkezdtek belépőt szedni, a szomszédság gyarapodott egy Ibrahim Müteferrika faszoborral és Mikes egykori házának a helye egy kopjafával. Igaz, hogy ezt a kopjafát félig a kerítésre szerelték fel, egy pár kísérő sort is mellékelhettek volna hozzá, de mindegy. Fő, hogy felszerelték  ! Sajnos Ali Kabul mester nem kapta meg a Mikesről, Rákóczyról, Bercsényiről és Thökölyről összegyújtögetett régi újságcikkeimet, milyen szerencse, hogy rosszat sejtve elvittem neki az eredetieket. Örvendett nagyon, én viszont egyáltalán nem, mert haragudtam a román postára, ahol még mindig divat a cápcárápp.

Útitársaimmal úgy határoztunk, hogy egy kicsit kalandosra csináljuk a Geliboluba való leereszkedést, nem megyünk vissza Kesan felé, inkább leereszkedünk a tengerparton Barbaros, Kumbag, Yeniköy, Gaziköy falvakon át, hogy lássunk valami mást is, ne csak a végtelen utat a szálingózó autókkal és ültetvényekkel. Jól döntöttünk, mert az ide oda tekeredő utakon való felkapaszkodás, leereszkedés megérte az időt és a fáradságot. A szakadékos, erdős, tengerparti táj lélegzetelállító szépsége bőven kárpótolt a kitérőért. Bár az elején amikor egy helyen belépő pénzt kezdtek követelni éreztem, hogy valami természetvédelmi területre tévedtünk. De a belépőt lekönyörögtem, úgyhogy díjtalanul élveztük a kilátást, mit sem tudva arról, hogy ezt majd a kompozásnál duplán kiszarjuk.

Rodostóból Gelibolu felé

A komphoz vigyorogva odataláltunk, csakhogy ez a vigyor hamar lefagyott a jó tengerparti szélben, amikor megmondták, hogy mennyit kell fizetni az átkelésért és a parkolásért. Alkudni nem lehetett, tehát muszáj volt fizetni, mint a katonatisztnek.
12

Gelibolu-Canakkale

A hangulatra a borsos tarifa igencsak rányomta a bélyegét, már az átkelést se tudtuk élvezni, a viccek is szárnyaszegetten estek le a földre, azaz a vízbe. Canakkaleban meg akartam mutatni a társaságnak a nagy ágyúkat, idegességemben egy utcát elnéztem, az ágyúk sehogy sem akartak megkerülni. Gyalog azért az ilyesmi nem történhet meg, de ha már autóval járunk, akkor csak respektálnunk kell a behajtani tilos, vagy a visszafordulni tilos táblákat.

Aki olvasta az Illiászt vagy látta a Trója c. filmet, az mind kívánkozik Trójába, hogy aztán savanyú pofával, csalódottan kullogjon vis�sza, mert Trójában a fényképezőgépeiket vadull kattogtató japánokon kívűl – a sok követ leszámítva-semmi érdekeset nem lehet látni. Így jártak Jenőék is, befizették a nagyon drága belépőt a nagy semmiért, pusztán a hangulatért, a légkörért. Én annak idején olcsón megúsztam, mert épp turistamentes időszakban érkeztem, s az unatkozó kapustól egy óra beszélgetés után kiudvaroltam egy ingyenjegyet. Amíg Jenőék Tróját ostromolták, addig én a jegyszedőkkel beszélgettem, majd néztem a kapun kihömpölygő külföldi turistákat, hogyan vonszolják a jómódban elpuhult testüket a buszok felé. Amikor a társaim is kijöttek meg se kellett kérdeznem, hogy milyen volt Trója. Az arcukra volt írva. Valahol Trója után letáboroztunk egy nagyon szemetes és autógumikkal teledobált erdőben. Tüzelőkeresgélés, sátorverés, tűzhelyhezvaló kőgyűjtögetés közben lassan kezdtünk összemelegedni, a kezdeti felröffenések hideglelései elmúltak, az egymásrautaltság, a közös cél érdekében végzett munka szépen közelebb hozott bennünket, még azokat is akik ismerték egymást. Mindenki adott a rangidős Jenő szavára s tette a dolgát. Még én a tolmács és kalauz is meghallgatást nyertem. De még külön ettünk. Mindenki a magáéból, amit otthon felcsomagoltak neki. Vacsora után azért még egy darabig rekcumoltuk egymást, hogy ne feledjük, holnap honnan kell folytatni. Éjjel egy darabig áztunk és fáztunk, mert eleredt az eső és kicsit hideg lett. Magamra szedtem még
13

Trója

a tartalék pokrócomat is. Félni nem féltem, mert Törökországban szerencsére nincs medve. Farkas, vaddisznó, az nem számít, mert már megszoktuk. Bár Piroska egészen másként válaszolt a farkasnak amikor az megállította az erdőben  : - Hová mész Piroska? - Megyek a nagymamához.. - És nem félsz? - Én?? Mitől? Pénzem nincs, baszni pedig szeretek...

Ami kimaradt Trójából, azt bepótoltuk Assosban. Itt még én sem voltam, legalább együtt élvezhettük az újdonságokat. Már az elején azzal fogtunk bogot, hogy alig találtunk parkolóhelyet. Hiába ereszkedtünk le majdnem a tengerpartig, a vendéglősök nem engedtek a 21-ből. Sehová sem szabadott parkolni, csak, ha fogyasztunk valamit. Szépen vissza kellett tolatnunk. De a kikötőben aztán volt mit nézzünk  : keskeny utcákat tele vendéglőkkel, hotelekkel, egy egész halászflottilát, csingilingi és csiribiri árusokat, falra szegezett kardhalormányokat és farokúszókat, hálófoltozó halászokat, kiránduló iskolásokat és fegyveres katonaságot, merthát a lakosság akkor dolgozik és kirándul eredményesen, ha tudja   : vigyáznak rá. A kikötőből viszafelé belógtunk a színházba és annyira elfoglaltuk magunkat az elég jó állapotban megmaradt építmény bejárásával, hogy régi jó székely szokás szerint nem rendeztünk semmilyen jelenetet. Pedig adva volt a helyszín. Itt és kivételesen most mindenki egyetértett, a színház nagyszerűsége mindenkit meghódított. Jenő még azt is hozzáfűzte, hogy nemisolyanrég itt patakokban folyt a bor, a kurvák vinnyogtak... szóval zajlott az élet. Az assosi fellegvárba már belépőt kellett váltani, ezt nekem útitársaim nagylelkúen elintézték, hogy kicsi pénzért sokat lássak. Hát láttam is. Kacskaringós szűk utcákat, kőből rakott falakat, olivabogyóval, fűszernövényekkel, gyógynövényekkel, ékszerekkel és mindenféle himi humival kereskedő öregasszonyokat, akik elég jól bírták a turisták rohamát és kevésbé agresszíven próbálták rátukmálni portékájukat a nézelődőre.
14

Assos

Embereket fényképezni egyáltalán nem lehetett, beszélgetni viszont annál inkább. Régiségek is megvillantak az utcára kipakolt edények, szőttesek között, no meg sok fegyver  : lerobbant puskák, pisztolyok, rozsdás kések és handzsárok. Portartó szaruk és kengyelek. Nekem egy övre akasztható tintatartó keltette fel az érdeklődésemet. Egy öregember valami fadobozból pálcikákra csavarható nyúlós, ragadós, színes cukormasszát kínált eladásra. Fent a várban elég sok volt a látnivaló, minket elsősorban az Athene templom érdekelt, vagy legalábbis az ami megmaradt belőle. Az időközben eleredő eső azonban visszavonulásra késztetett. A vár alatt található még Aristoteles szobra, aki aki akadémiát nyitott a városban és egy oszmán kori szép kőhíd amit feltétlen érdemes megnézni. Ámbár aki már a tizenvalahányadik oszmánkori szamárhátú kőhídnál tart, annak nem újdonság. Assosban az egyik ház udvarán láttam egy régi, mini vízalattijáróra emlékeztető edényt amit ayrankeverésre használtak régen. A felfordított T alakú edénybe beletöltötték a joghurtot, a vizet és a sót, a csapot bedugták, majd addig himbálták köteleken jobbra és balra, míg az ayran összeállt. S máris megvolt a nyári hőségben is frissítő, tápláló ital.

Bergama előtt kiszálltunk Kadiköyben, hogy közelebbről is szemügyre vegyünk egy teljesen fából készült, faminaretes régi mecsetet. Sem én, sem a társaim nem láttak még ehhez hasonlót. A mecset mellett volt egy félig szabadtéri régiségkereskedés, s ahogy ide beszabadultunk egyszeriben elfeledkeztünk a mecsetről. A bejárat előtt régi yürük szekereket állított ki a tulajdonos amolyan vendégcsalogatónak. Otromba jószágok voltak, hatalmas fakerekekkel amelyeket bizonyára állandóan zsíroztak menés közben, hogy túlságosan ne füstölögjenek. Fatörzsből kialakított ajtóval ellátott tyúkketrecszerű alkalmatosságokat is láttam itt no meg rengeteg régiséget  : többszáz régi edényt, kancsót, bokályt és amforát, aztán fegyvereket, ócska puskákat és handzsárokat, régi bútorokat, faragott ajtókat, pénzeket, ékszereket, vasszerszámokat, lámpákat, ruhadarabokat, könyveket, ízléstelen má15

Kadiköy

zolmányokat, kelengyésládákat, tekerőleveleket, mintha a kereskedő 20 falu szemétdombját ide ömlesztette volna. Igazi ritkaságnak csak egy fél kengyel bizonyult, erre nagyokosan még egy pici sarkantyút is szerkesztettek.

Óriási a fejlődés itt Törökországban. Amerre csak elhaladtunk gyárak, cégek, iskolák, lakónegyedek nőnek ki a földből. Munka van rogyásig, építik az utakat, gazdálkodnak a földeken, szóval egyáltalán nem igaz, hogy a törökök lusták és csak egész nap üldögélnek a teázókban. A fejlődés és a haladás óriási. Nálunk meg ott a sok jó föld, rajta a tavalyi széna és mindenki siránkozik. Elmentünk tankolni egy olyan benzinkúthoz ahol egyáltalán nem tudtuk, hogy miként kell tankolni. Az ultramodern, kódos, kártyás, képernyős töltőautomata nekünk sok volt. Szóval ez a nem mindegy. Mindenki azt hiszi otthon, hogy Törökországban balkáni állapotok uralkodnak, hát ez sajnos nem így van. Az otthoni mentalitás, a Törökországrtól kialakított kép és a valóság között épp akkora a különbség, mint az alázatos egyházi atya és a gyalázatos fegyházi gatya között. A pergamoni Askleipionhoz épp akkor érkeztünk meg mikorra bezártak. Egy sasszemű szuvenírárus már messziről megismerte a román rendszámot és lelkendezve futott elénk egy román nyelvű Pergamon térképpel, pár perc múlva kiderült, hogy melléfogott, de sebaj, gyorsan kijavította a tévedését és előkotort egy magyar nyelvű térképet. Meg vettük, hogy majd holnap megnézzük, hol is találták fel a Pergament. Alkudni szépen lehetett. Zuhogó esőben értünk be a modern Bergamába, azt se tudtuk merre kacskaringózzunk a városban, aztán elmentünk pokrócot venni az esőben. A népek itt is rendkívűl barátságosak voltak, egyik üzlettől a másikig kísérgettek. Később betértünk egy kisvendéglőbe csicseriborsólevest, padlizsános, spenótos ételt, piláfot és köftét enni. A vacsorám felét Jenő, másik felét Laci fizette. Még annyira világos volt, hogy megnézhettük a Vörös Bazilikát, az egykori Izis-Serapis templomot. Állítólag Szent Pál is járt itt annak
16

Bergama

idején, mint kíváncsi turista, de kidobták, erre Szent Pál csalódottságában átkokat dörgedezett és egyenesen a Sátán lakhelyének nyilvánította a szentélyt ahol az egyiptomi istenek tiszteletére bizonyára kiadós orgiákat rendeztek. Csak itt folyt igazán a bor és a sárga lé, csak itt vinnyogtak igazán a.., ha nem is a kurvák, de a papnők bizonyosan. Óriási épület lehetett ez a Vörös Bazilika, még romjaiban is tiszteletet parancsolt, mellette a két hatalmas erőddel amit mecsetnek alakítottak át. Egy régi szarkofágból mosdóhelyet csináltak az imák előtti rituális mosakodáshoz. Szálláshelyet a bazilikától nem messze találtunk magunknak a romok mellett. Amíg a többiek a sátrakkal bajmolódtak én egy régi hídat nézegettem.. Egy francia rendszámú lakókocsi már ott állomásozott a bazilika melletti téren, nosza rajta bekopogtam és meghívtam a franciát a táborunkba. Rövid szöszmötölés után átjött pálinkázni és mézeskalácsot enni. Megtudtuk, hogy már egy éve úton van, feleségestül és két gyermekestül kóborolja a világot. Valaha tervező volt, de megunta a kudarcokat, inkább felhagyott a szakmájával, eladta a házát és a családjával együtt kóborolnak. A gyerekek a leckéiket interneten küldik el az iskolába. Nahát  ! Ez is egy megoldás  ! A kóbori franciával angolul, franciául, olaszul és spanyolul értekeztem. Az eső továbbra is nyomta, alig tudták felhúzni a nagy sátrat. Késő este még egyszer asztalhoz ültünk, mert a vendéglőbeli étkezés csak étvágygerjesztőnek volt jó. A sátor előszobájában nagy családi asztalt terítettünk és most már közösen étkeztünk, mindenki előszedte amije volt és beledobta a közösbe. Azt se tudtam, mit egyek. A Jenő fiával és a hetedik atyafival az éjszakát a kisbuszban töltöttük, a többiek a sátorban tértek nyugovóra. A hetedik atyafi aki eddig csak gubbaszkodott leghátul, most kivallotta, hogy minden évben elutazik valahová, bepótol valami társaskirándulásba és már egész listája van a beutazott országokról. Reggel a kupaktanács úgy nézett ki mint egy csomó ázott macska, mert az eső nem csak egész éjjel gyúrta, hanem reggel is. Nagy szívfájdalommal a töbség úgy döntött, hogy inkább továbbmegyünk, nem másszuk meg az eső kellős közepén a várhegyet, de meg se várjuk, hogy elálljon az eső. Még reggelizni se volt kedvünk.
17

Izmir egy nagy bolond város, egészen belefáradtunk az átszelésébe. Elkaptuk a reggeli iskolába-munkába indulókat, nézhettük a mellettünk cammogó buszok, autók megfáradt tekintetű utasait. Ezt a várost úgy csúfolják a többi törökök, hogy gyaur Izmir, mert a város lakossága se nem török, se nem görög. Itt akkora volta keveredés, hogy még ma is látszik a lakosokról, hogy nem igazi fajtörökök.

Izmiren át

Az ókori Sardeshoz egy kicsi falucskán át vezetett az út jól kitáblázott úton. A jegy sem volt drága és egyszerre két látnivalót foglalt magába  : a fenti és a lenti látnivalókat, ez utóbbihoz vissza kell majd mennünk a faluba. Az egykor virágzó várost nagyon lerontották a földrengések, a harcos kedvű szomszédok, no meg az idő. Az Artemisz szentély oszlopai a földön és a város java még a föld alatt. Itt is esőt kaptunk, de ez már finoman szemerkélő, aprólékosan áztató fajta eső volt, szerencsére nem zavart annyira, hogy innen is tovább kelljen menekülnünk. HA az ember itt Sardesben kicsit alaposabban megvizsgálja az alapozást és a falazást, rá kell jönnie, hogy az ókori építészek mellett a mai mesterek még csak kontároknak se számítanak. A köveket úgy illesztették össze, hogy a késpengét nem tudtuk közéjük becsúsztatni. A görög-római romokon kívül még egy kicsi bizánci templomocska is árválkodott a sarokban. Az útitársnőknek sok szép, érdekes formájú cserepet gyűjtögettem. Annyi hevert a földön, hogy sercegett a cipőm alatt. A falubeli látnivalóknál már egész rendes turistacsoportokkal találkoztunk. Belföldi török turistákkal. A római fürdő, a zsinagóga már több látogatót vonzott. Sokat nem csodálkozhattunk azonban, mert az eső meggondolta magát és erőssebb fokozatra kapcsolt. Jobbnak láttuk szedelőzködni. Azért megérte eljönni ide, mert kevés pénzért sok látnivalót kínáltak. A zsinagóga alig fért be a fényképezőgépbe. Ma megint tanultam valami szépet. A történet Piroskáról és a farkasról szól. Egyszer Piroska és a farkas találkoztak az erdőben. Farkas  : - Piroska, adok 20 dollárt, lefekszel velem?
18

Sardes

Piroska  : - Én igen.. Farkas  : - De Piroska  ! Neked 3 csicsed van  !  !  ! Piroska  : - Még a faszom nem kéne? Ez valahol Csernobil környékén történt. Sok benzinkutat láttunk. Errefele gombamódra nőnek ki az út mindkét oldalán. Errefele? Az egész országban  ! Pezseg az élet, a teherautók csak úgy hordják az árut. Itt nincs válság, hírből sem ismerik.

Időközben nagyon szép idő lett, neki is kellett vetkeznünk a napsütésnek. Laci és Jenő felváltva vezettek, jól haladtunk, az szent. Az otthoniból megreggeliztünk az út mellett, és vizet vételeztünk holmi forrásból. Törökországban minden csap, kút, forrás vize iható. A városokban és a falvakban rengeteg a közkút, sok helyen láncos edénnyel, bögrével, hogy a szomjazó csillapíthassa vágyát. Csak nálunk szerelnek le, bontanak le közkutakat, dugaszolnak be forrásokat, hogy a paraszt menjen el a bótba és vegye meg az ízetlen palackozott vizet vagy a sárga, barna, zöld színű lónyálat. Hierapolisban nagyon borsos volt a belépő, hiába volt benne Pamukkale is, azt se tudtuk hogy a nyálunkat vagy a taknyunkat nyeljük -e le előbb. A sok turista miatt alaposan fölnyomták az árakat. Még a szuvenírek is többe kerültek mint máshol. Társaim szemrebbenés nélkül kifizették az én részemet is, nehogy lemaradjak valamiről, én csak nyeltem a galuskákat, hogyisne, hiszen 20 lira az rettentő sok pénz az én zsebemnek. Szerencsére jó időt kaptunk, olyan meleg lett, majd megfőttünk, a sok francia, japán, holland, német csak özönlött mindkét irányba, egy néger is szikrázott a napon nagy feketén, olyan könnyű volt felfedezni, csak úgy vonzotta a szemet, mint az olvadt szurok a cipőtalpot. Gyalog vándoroltunk a szarkofágokkal kirakott úton felfele, nézegettük a turistákat, azok meg minket, hogy se kövérek, se sánták nem vagyunk, főleg hogy egyikünk se szédül, mert mi nem használtunk szeges végű síbotokat a kapaszkodáshoz. Ez csak az olyan városlakóknak való, akik örökéletüket az aszfalton töltötték, s ha lelépnek az aszfaltról már szédülnek a gyepen.
19

Hierapolis

Egy kicsit később már mi is szédültünk a sok szarkofágtól, a látványtól amit a földrengéspusztitotta, de romjaiban pompás város nyújtott. Annyi volt a turista, hogy nem győztük kerülgetni őket. Fennt a színháznál egyenruhás őrök és biztonsági emberek vigyáztak a rendre, nehogy a sok külföldi közt megbomoljon az egyetértés és eszükbe jusson a hazai problémákat Hierapolisban rendezni.

A hőfehér mészkőmedencéiről elhíresült Pamukkale, azaz Gyapotvár már régóta izgatta a fantáziámat, most végre ide is eljutottam. A régi görögök ugyancsak tudták, hogy hová járjanak fürdőre és hová építsenek várost. Már annak idején akkora híre-neve volt ennek a természeti csodának, hogy az uralkodók, hadvezérek mind megfordultak itt. Mi csak egyszerű román állampolgárokként jöttünk ide, csöppet sem vigasztalt az, hogy a máskor pökhendi francia, nagyzoló német és egyéb minket kihasználó és sanyargató náció itt semmivel sem bizonyult jobbnak, mert a cipőt velük is levetették. Mezitláb lépegettünk lefele a kijelölt útvonalon, mint a tojóstyúkok, annyi volt a turista, hogy majd egymás tyúkszemére léptünk. Kacaghatnékom támadt, ahogy azt a sok tojóskodó embert megláttam, úgy óvatoskodtak, idétlenkedtek, mint egy -egy picsán rugott kérdőjel. Hogy a Jenő kifejezésével éljek. Igen, mert fene tudja miért, mindenkinek az a képzete támadt, hogy az a fehér micsoda a talpunk alatt a bugyborékoló meleg és furcsa szagú vízzel kombinálva igencsak csúszik. Én is azt hittem, ezért aprádonként kóstolgattam a terepet, nehogy korcsolyázni tanuljak. Balesetek azért történtek, egyik másik városi irodakukac turista hasravágta magát, egyikük még a kobakját is belekoppintotta. Szerencsére azért a nagy szakadékba senki se szánkázott alá. Úgy vetettük le és hagytuk a parton a cipőinket, hogy eszünkbe se jutott  : itt esetleg nemzetközi gombagyűjteményt is felszedhetünk a jó meleg vízben. Közbe -közbe románokkal és magyarokkal találkoztunk. Úgy vélem, nincs a világnak az a sarka ahol egy -két hánykódó román vagy magyar ne lenne. Ha pl. egy madagaszkári vonatállomáson elordítja magát az ember, hogy hé emberek, ki tud itt magyarul?, ak20

Pamukkale

kor egészen biztos, hogy előbükken a tömegből egy szegény csizmadia, vagy valami más mesterember. Ez pont olyan, mint japán láb nem taposta helyet találni a Földön. Ezek a japánok is mindenütt ottvannak. Úgy dolgoznak a fényképezőgépeikkel, mint egy gépisztollyal, lőnek élőre és élettelenre, hogy aztán otthon megnézzék, hol voltak a nyári vakációban. Azt mondják, hogy a pamukkalei melegvizű források úgy 40 év múlva kiapadnak, ezért a fehér mészkőképződmények már most nekibúsulták magukat és kezdnek belesárgulni erre a szomorú jövendölésre. Azért nem császkálhatnak összevissza a turisták, azért lehet csak kijelölt helyen fürdőzni. Láttunk egy cserépmadaras árust, aki a korondi fütyülős madár török változatát akarta ránksózni. Mondtuk, hogy ilyen nekünk is van, tele a kosár vele. No erre előszedett egy nagyfaszú cserépemberkét, ennek a szerszámján furulyázva kellett tilinkózni. Hát ez 1-0 a török cserépemberke javára, mert lepipálta a korondi füttyösmadarunkat.

Jó öreg este lett mire beértünk Antalyaba, a busz utasait már jó előre cukkoltam, hogy aztán vastagon hámozzák a narancsot, s lehetőleg bicskával, mert másképp nem lehet, de hiába kémleltem az út menti narancsültetvényeket, hogy megmutassam az aranyalmát termő fákat, még dísznek se láttam egy narancsot se. Csak az illatát éreztük a narancsvirágnak, ami még a sok füstön és gázon át is elverekedte magát az orrunkig. Bizony, a narancsot már március végén leszedték, most virágzik a következő. Azt hiszem, nincs finomabb illatú virágcsokor a narancsvirágnál. Esküvőre is ezt szokták rendelni az igényesek. Antalyaban az útépítések és javítások miatt annyit kacskaringóztunk, hogy egészen belefáradtunk mire kitaláltunk a nagy útra. Nagy nehezen elvergődtünk az eltérőig, áthaladtunk Abdurahmanlar falun és megérkeztünk Macarköybe.

Antalya

Hatalmas, többsávos széles úton vonultunk be a falunba, ám hiába került meg a székelykapu a falu főterén, a Macar Cafe nem akart elő21

Macarköy

kerülni. Percek alatt kiderült, hogy a Macar Café szépen megbukott, már régóta más tulajdonos árúsítja a teát. A szívem majd megszakadt, mert 3 éven át küldözgettem le a székely naptárt, képeslapot, könyvet, térképet, posztert és mindenféle székelyes csingilingit, hogy legyen mivel a Magyar Kávézót felöltöztetni. Most meg tessék  ! A szívem csücske, dédelgetett ötletem örökre megbukott. A második meglepetés akkor ért amikor A Jenő fiával elmentünk felkeresni a zsandárok mellett lakó Yilmaz barátom házát és a ház nem akart előkerülni. Mi a fene történt itt? Nem egyéb, mint Yilmaz felhúzott még egy emeletet a házára, a földszintről egyszerűen felköltözött az emeletre. Hosszas kopogtatásra és dörömbölésre Yilmaz gyerekei nyitottak ajtót akik úgy tévéztek a késő esti órában, hogy se nem láttak, se nem hallottak. Nagy örvendezés után betódultunk és teázgatva vártuk, hogy a családfő hazakerüljön Antalyaból. Hát eltelt az idő. Sidika, Yilmaz lánya egyetemre jár, Bilal fia turisztikai iskolában tanul Antalyaban, Burak pedig a legnagyobb, kész férfivá izmosodott. Yilmaz pedig megöregedett. Végre megjött a háziúr , már messziről kiabált, örvendezett. Úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy alig tudtunk egymástól elszakadni és levonulni a földszintre. Amolyan kérdezz- felelek játékot játszottunk, ahol én fordítottam, a többiek kérdezgettek és felváltva hallgatóztak. Jenő pedig hirtelen elkezdett törökül motyogni. Hát ezt is megértük.... Az alsó szintre úgy vonultunk be, mint a heringek, még sok időt eltöltöttünk a fürdéssel, vacsorázással és vacokkészítéssel. Reggel korán már mindenki fennvolt, reggeli sem kellett csak mehessünk ország-világot látni. Elsőre a faluvégi régi temetőbe mentünk megnézni a furcsa, rovásírásos faragott fejköveket. A nagy gaz és a reggeli harmat majd leette a cipőnket. No, itt nem változott semmi, már évekkel ezelőtt is gazdagon tenyészett a burján. A temető után megteáztunk, aztán Yilmaz kenyeret vásárolt, azazhogy vásárolt volna, ha a kenyeres unokatestvér engedte volna kifizetni, majd kimentünk egy tanyára ahol épp gyapjút mértek és adtak el egy kereskedő22

nek a rokonok. Itt volt Yilmaz nagyobik fia, aki az este úgy eltünt, mint a kámfor. Persze gyapjút nyírni tűnt el, egész éjjel nyírta a birkákat, hogy reggelre a kereskedő megtömött zsákokat láthasson. Megnéztük a két másik temetőt Güzelpinarsu felé. Innen nekivágtunk a vízesésekhez vezető úton. De milyen úton? A kerekünk, tengelyünk majd ráment. Igaz, hogy a látvány megérte a rászánt időt és az idegeskedés is megtérült. Egy valódi ősrengetegbe öltöztetett vízesés, pisztrángtenyészet, deszkával borított járófelület, liános fák, és zöld víz látványa tárult elénk. Már csak a fáról lakasztható zöld kígyó hiányzott, hogy igazán Guatemalaban érezzük magunkat. Visszafelé terepjárós, szafaribuszos turistákkal találkoztunk. Szóval akkor nem mind lehet az esőzések számlájára írni a rosz utat? Visszamentünk a Yilmaz házához és amíg a társaság java pihegte az út fáradalmait, addig Yilmaz elvitt engem és Jenőt a faluvégi pisztrángtenyészetbe bevásárolni. Merítőhálóval szedte ki egy parasztas�szony a halakat, egyet koppintott a fejükre s már belezte is. Jóformán bele se kezdett a belezésbe, megjöttek a tyúkok... és ekkor láttam halászó tyúkot életemben először. A nő a beleket meg miegymást egy ide oda kacskaringózó sekély vizű csatornába dobta, s innen halásztak a tyúkok. Akkor még persze nem tudtuk, hogy mi célt szolgál ez a csatorna, csak később világlott ki, hogy összeköttetésben van más haltartó medencékkel és tavakkal, a kibelezett halak hulladéka haleledel lesz. Odahaza Yilmaz egy rönkről faszilánkokat hasított le egy bárddal, és begyújtott egy rács alá. Valamiféle illatos, erősen gyantás fenyőfát aprítgatott, mert a forgácsok azonnal meggyuladtak és úgy égtek, mint a zsír. Ezzel a fával még esőben is tüzet lehet rakni. A halakat a favágó bárddal lefejezte, ezután kifutott az útra, szedett babérlevelet az egyik fáról, citromlevelet a másikról, egy serpenyőbe olivaolajat és citromszószt töltött, a halakat a levelekkel megsütötte, más részük a rácson készültek el. Aztán kenyeret, hagymát és paradicsomot szeletelt és úgybelaktunk, mint a mesében. Még az ujjainkat is megnyaltuk utána, mert kézzel ettünk. Barátunk még egy üveg alkoholmentes borért is elfutott, hogy teljes legyen a vendégség. Végül török barátunk
23

egy zászlóval pecsételte meg a barátságot, mi pedig hazai apróságokkal kedveskedtünk.

Amíg a társaim az aspendosi színházzal, bazilikával, lóversenypályával ismerkedtek, addig én a színház előtt barátkoztam a tevés nomádokkal, a szuvenírárusokkal és egy gladiátornak öltözött igen nagydarab mulatóportással, aki aprópénzért fagylalta a csontjait egy szoknyában a szélben. A tevésekről kiderült, hogy ők is yürük, azaz nomádok, nosza érdeklődni kezdtem, az én barátaim felől, de sajnos ők vis�szamentek a yaylara, a hegyi legelőre. Bőreket meg hasonló finomságokat akartam etetni a csapatommal, azért mind törtettem a nomádok után, de a problémám megoldódott, mert a tevés fiú megígérte, hogy elvisz a rokonaihoz. Ráadásul nem is laknak messze. Amikor a társaim kijöttek, egészen mást olvastam le az arcukról, mint Trójában. Teljesen fölösleges volt érdeklődnöm. A narancsfák is megkerültek, épp a színház parkolója mellett szüretelték a narancsot. No végre  ! Van narancs, mert még szépen szégyenbe maradok a vastagon hámozzátok jelmondatommal. A tevés fiú állta a szavát, elvitt a rokonokhoz, akiknél én már egyébként jártam valamikor, mert az én elköltözött nomádjaim szomszédságában laktak. Egy öregasszony sütötte a böreket, egy öregember pedig felvette a rendelést és kihozta az ételt. Letelepedtünk a párnákra és néztük, hogyan sül a börek egy domború vasdarabon. Az ilyen párnás, kerevetes helyeken mindig arra kell vigyázni, hogy ne feledjük el levetni a cipőt és ne mutassunk senkinek se talpot. Sajtos, spenótos böreket rendeltem, hozzá ayrant. Erről a börekről tudni kell, hogy egyike a legfinomabb és a legtáplálóbb török ételeknek. Az összehajtogatott tésztában a tölteléket nem éri por, levegő, így utazásokra is kitűnő. Mi is úgy ellaktunk, mint a duda. Az utolsó pillanatban még megnéztük az aspendosi szeldzsuk hídat. Aladdin Keykubat(1219-1236) építtette a régi római híd romjaira. A híd 225 m hosszú és 4. 50-5, 70 m széles. Hallottam ismét egy Piroska és a farkas viccet.
24

Aspendos

Egyszer Piroska ment az erdőn át a nagymamához. A legnagyobb bozótos mellett egy durva hang rászólt  : - Megállj Piroska  ! Hová mész? - Jajj  ! Megyek a nagymamához.. - Mit viszel? - Hát kalácsot, poharat, bort.. - És még mit? - Hát kést is, hogy felvágjam a kalácsot.. - Te Piroska  ! Papírod nincs?

Sidébe úgy jöttem, mint aki haza érkezik, mert talán az összes törökországi városok közül Sidét kedvelem a legjobban. De úgy is vonultunk be a városba, mint valami metropilisba, mert annyi autó, turista, árus került az utunkba, hogy csak lépésben araszolgathattunk. Sidében nem változott semmi. Pár ezer évvel ezelőtt is ilyen volt a helyzet, az utazók, kereskedők, árusok akkor is egymást verték le. Nagy nehezen leparkoltuk a buszunkat és gyalog visszamentünk a városkapuhoz, mintha most érkeztünk volna meg, hogy gyalog is megnézzük, amit már a buszból láttunk. Az egykori üzletek, könyvtár, szentélyek romjait és más látnivalókat. Aztán le a tengerpartra, végig a tengerparton az ékszerekkel, szuvenírekkel megpakolt üzletek, vendégekkel telitömött vendéglők mellett egészen az Apolló szentélyig, majd egy nagyon forgalmas főutcán vissza. Találkoztam a régi fagylaltárus ismerőseimmel, ugyanúgy bűvölték a fagylaltot a turisták szeme előtt, mint 3 évvel ezelőtt. Még minket is megtréfáltak, hol a semmit, hol az üres ostyát fogtuk. Kagylót is ettünk, ugyanis Laci barátunk eleinte azt hitte, hogy a kagylóhéjak nyers kagylót rejtenek és kíváncsi volt hogyan fogok én ezzel megbírkózni. Befizetett nekem egy kört, persze nem tudta, hogy az ügysen visszaillesztett kagylóhéjak fűszeres rizst és főtt kagylót tartalmaznak. Nagy volt a meglepetés amikor ők is kipróbálták és finomnak találták.

Side

25

Annyit változott a környék az utóbbi években, hogy az Alara-i eltérőt elnéztem. Szépen vissza kellett fordulnunk. Nem csak a vidéket építették ki, hanem a banánültetvények is megszaporodtak. Sajnos a banánt már leszedték, így a helyét nézhettük. A vastagon hámozzad a narancsot mondás kevéssel odébb most érvénybe lépett, mert találtunk egy olyan narancsültetvényt ahol még nem szüreteltek, ígyhát alkalom nyílott vastagon hámozni a narancsot. A karavánszerájba sötétedéskor értünk fel, még a menedzser is megkerült, aki évekkel ezelőtt gazdagon megvendégelt. Alkudozni kezdtem a kertben egy sátorhelyre, aztán annyira belejöttünk, hogy olcsón jegyet válthattunk egy táncos- zenés rendezvényre. Fél óránk volt a nekikészülődésre, kimosakodásra. Egy orosz turistacsoport programjának volt része ez a török- grúz zenésműsor, bolondok lettünk volna, ha kihagyjuk. Jó helyet kaptunk, közvetlenül a színpad előtt, elég jól ráláttunk az oroszok tányérjára, hogy mit esznek. Egy harmonikás orosz népdalokat játszott, mi pedig hogy egészen szégyenbe ne maradjunk italt rendeltünk a soknyelven beszélő pincértől. Amint a harmonikás befejezte egy török basának öltözött fiatal férfi billegett fel a színpadon elhelyezett trónusba. A kaftánja alatt egy olyan furfangos álpocakot viselt amit előre-hátra és le-fel tudott mozgatni. Ez még nem volt elég, mert egy csalafinta műbajusszal épp úgy legyezgette az orra alját, mint ahogy a lovak szoktak legyek után csapkodni a farkukkal. Megnézte az orosz nők mellét és fenekét, majd ha tetszett, megmozgatta a bajuszát. Ekkor grúz táncok következtek, pergő ritmusú, erősen tüzes táncok akrobatamutatványnak is beillő perdülésekkel, fordulásokkal és felugrásokkal. A fiatal táncosok úgy ropták, hogy gyúlt meg alattuk a padló. A szünetben kimentem hozzájuk beszélgetni, nagyot néztek amint anyanyelvükön köszöntöttem őket. Szempihentetésnek egy zöld ruhába öltözött török hastáncosnő produkciója következett aki három férfit vállasztott a nagyközönségből és mindenféle mókás, beugrató játékot táncolt velük. Ugyanezt megismételte 4 női nézővel is. Már nagyon belejöttünk a nézésbe, a zöld hastáncosnő tudományának a csodálatába, amikor új táncos lépett a színpadra és ezzel a fellegekből leestünk a poros, elhanyagolt közút legmélyebb gödrébe, ugyanis ez a
26

Alarahan

táncos egy férfi hastáncos volt. Egy nőnek öltözött férfi hosszú hajjal, szőrtelenített testtel. Pfuj  ! Az egész estémet elrontotta  ! Végül egy kardos -pajzsos grúz táncot nézhettünk meg, még tüzesebbet, még vadabbat, olyan bonyolult és nyaktörő tánclépésekkel, hogy a hideg futkározott a hátunkon. A táncosok úgy belejöttek a kaszabolásba, hogy az egyik táncos kisujját kis hiján lenyisszantották. Szikráztak és csattogtak a kardok, egy másik táncos pedig égő handzsárokkal zsonglőrködött, közben táncolt és a szájával dobálta célba a tőröket egy padlón fekvő táncos mellkasára helyezett céltáblába. Ilyen szép zenés -táncos előadást rég nem láttam, pedig én már kétszer is voltam Grúziában. Az esténk meg volt mentve, kivételesen az eső sem esett és a sátrak között hevenyészett vacsoraasztalon olyan vastagon hámoztuk a narancsot, mint még soha. Ha nem esett este az eső, bepótolta reggel. Ázott macska módjára szedelőzködtünk, majd megtanácskoztuk, hogy ki maradjon a tábor és az asszonyok védelmére. Tamcsa elvállalta, hogy én Jenővel, Lacival és a Jenő fiával felkereshessem a hegytetőn magasodó szeldzsuk várat. Jó sokat kellett menni az esőben, mire elértünk a hegy tövébe, még több időt pocsékoltam el azzal, hogy az alagut bejáratát kerestem eredménytelenül. Annyira megváltozott a táj, olyan sürű lett a növényzet és annyi új ültetvényt telepítettek, hogy egészen belezavarodtam. Vaktában kezdtünk felfele kapaszkodni a hegyen, nemsokára az alagut egyik fele megkerült, ebbe beleereszkedve megkezdhettük a keserves felfele kapaszkodást. Nem is olyan régen földrengés lehetett, mert a lépcsők tele voltak törmelékkel, néhol hiányoztak is. Hogy az alagút bejáratával mi lett, az el se tudtam képzelni. Amikor utoljára jártam itt, még megvolt és kényelmesen lehetett haladni a lépcsőkön. Bár én csak másztam, egyenként kitapogatva a lépcsőfokokat, mert elemlámpát nem vittem magammal. Elég keserves volt ezúttal a haladás, kövek gurultak le, törmeléken kellett átmászni. Némi világosság és friss levegő csak a szelőztetőnyilásokon szivárgott be Úgy elfáradtam, úgy kifulladtam, hogy a tüdőm majd kiugrott. Ahogy elfogyott az alagút folytattuk a kapaszkodást a sziklákon át, néhol kopott festék jelölte az utat. Fel egészen a felső várba, annak is a legmagasabb pontjá27

ra egy kicsi, romladozó mecsetbe. Nem végeztek kecske munkát ezek a várépítők, hogy ezer évvel ezelőtt ezt a sok követ felhordták, szobákat, termeket, bástyákat és várfalakat építettek vagy faragtak a sziklákba. Még a fűtést is megoldották  : a kályhák melegét csöveken bevezették a falakba és így emeletről emeletre. Néhol még színes festéknyomokat is láttunk a falakon. Lefele ismét eltévedtünk, a fenének sem akart megkerülni az alagút szája, ahol felkapaszkodtunk. A bajból egy kecskepásztor segített ki, aki a sziklákon keresztül felhozta ide a kecskéit ebédelni. Hiába érdeklődtem az alagút felől, a pásztor legyntett, hogy azon már senki sem jár, és a sziklafalon úgy levezetett holmi kacskaringózó kecskecsapásokon, hogy szédülni se maradt időnk. Pedig a pásztor nem is kapaszkodott, mert az egyik keze tele volt kecskegidáknak szedett leveles ágakkal, a másik kezében a szivarját tartotta. S közbe esett az eső.

Járatlan utakon, hegyek között mentünk Aksehirbe, Nasreddin Hoca, a nagy mókamester városába, hogy megnézzük a tréfák, anekdoták kiagyalójának szamaras szobrát és síremlékét. MIndezt szakadó esőben, pocsékká ázott ruhában. A nagy esőből behívtak egy telefonosüzletbe és teával kínáltak. Bolvadinban kerestem egy hamamot, hogy a sok ázás- fázás után egy kicsit megmelegítsük magunkat, de kiderült, hogy a hamam elköltözött. No még ilyet  !

Aksehir

Estére megérkeztünk Cifteler városába, de olyan hideg lett, hogy a sátorverésre nem is gondolhattunk. Már én se példálóztam a narancsházmozással, inkább elővettem a télikabátomat. Muszáj volt szállodába menni, már csak útitársnőink miatt is. A török nyelvtudás és az alkudozásban jártasságom annyit segített, hogy jó árban megkaptuk a szobákat. Nem mondom, belépéskor egy nagy csótányt széttapostam, de az ágyneműnek frissen mosott illata volt. A fürdő nagyon régimódi volt, de folyt a víz és ilyenkor már az sem számított, hogy a
28

Cifteler

kagylónak kiütötték a fenekét. Vacsorára csicseriborsólevest, piláfot, vinetás ételt és ayrant ettünk egy kisvendéglőben, erre még ráettünk a szobában a hazaiból. Jenőék a rakival ismerkedtek. Vacsorámat ismét a társaim fizették. Már jó ideje semmi költségem. Egész éjszaka vakaróztunk, ha csótány nem is, de azért valami másféle bogár csak volt a pokrócokban. Reggel a hotelesfiú meghívott teázni. Az se volt baj, hogy heten voltunk. Törökországban az ilyesmi nem számít.

Ebben a furcsa nevű városban csak pénzváltani áltunk meg, no nem pénzváltóban vagy bankban, hanem csak az egyik aranyüzletben. Errefele az ékszerészek vagy kereskedők a pénzváltók. Egy téren kis standokra figyeltünk fel, ahol asszonyok és lányok hihetetlenül olcsón árúsítottak mindenféle apróságot és otthon elkészített ételt. Kiderült, hogy a női Korániskola egy jótékonysági vásárára tévedtünk. Édességeket, könyvet, sarmat és egyebeket vásároltunk, erre teázni hívtak. Mi pedig otthoni ajándékokkal viszonoztuk a kedves invitálást, minek az lett a vége, hogy egy csomó ingyen süteményt hoztak az asztalunkhoz. Erre mi azzal revansoltunk, hogy sok böreket és ayrant vettünk... aztán ők már nem tudtak visszavágni, mert annyit ettünk és ittunk, hogy egy falatot se tudtunk többet lenyelni. Az asszonyok a szemünk láttára sírítették a tésztát, töltötték meg és sütötték a vaslapokon.

Bozuyük

Ebben a városban, ahol valamikor a 450 sátoralja néppel a törökség történelme kezdődött, már voltam egyszer, sajnos az a valamikori látogatás elég rosszul sikerült most kezdhettem előlről az ismerkedést. Először a városközpontban található történelmi emlékművet néztük meg, aztán Ertugrul vezér türbéjéhez mentünk a városvégére. A türbét az első világháború után az idáig nyomuló görögök szétdúlták, még az ablakok vasrácsait is megrongálták. De mára a türbe jobban nézett ki, mint újkorában. A zászlók mellett az országalapító koporsójánál hos�29

Sögüt

szasan sorakoztak a kis dobozok, benne a meghódított országok földjével. Román föld is volt az egyik dobozban. A cipőt a bejáratnál le kellett vetni és fedett fővel se szabadott bemenni. Belépőt nem kellett fizetnünk. Ezután a stadion melletti szobrokhoz mentünk. A hun, avar, uygur, khorezmi, szeldzsuk és oszmán uralkodók, vezérek szobrai fölött Atatürk a mai Törökország megteremtőjének szobra emelkedett. Nagy élmény volt számunkra, hogy itt is divik az Attila kultusz. A nagy hun királyt a törökök ősükként tisztelik és szobrokkal áldoznak emlékének. Az Erzurum környéki Pasinlerben és az antalyai Serikben is van Attila szobor. Csak nálunk nincs, s ez bizony elég szégyen. Szegénységi bizonyitványt a Magyar Tudománytalan Akadémiának és a magyar államelnöknek. Mert Törökországtól Ujguriáig minden nép büszke és magáénak vallja Attilát, csak mi szégyenkezünk szemlesütve, pockolgassuk a lehetetlen finnugor elméletet és állandóan lessük, hogy hol menyik külföldi segg maradt nyalatlan. A stadion mellett egy óriási yürük sátorra bukkantunk, benne teázóra, sok régiségre és szőttesre. Ezt nem hagyhattuk figyelmen kívűl, muszáj volt betérni egy teára. A cipőt itt is le kellett vetni, hogy a szőnyegekre, kerevetekre telepedhessünk. Fizetés után, - mert a számlát itt én fizettem- beszélgetésbe elegyedtem a tulajdonossal. A török nyelvet, történelmet és a közös szavakat pedzegettem. Az eredmény  : pár perc múlva egy olyan szép színes, keménykötésű könyvet kaptam ajándékba, hogy az ember szíve megcsikkan az örömtől. Ezt a szép könyvet már muszáj volt viszonozni egy szalmakalappal, székelycímeres hűtőmágnessel és fakanállal..

Már voltam párszor ebben a városban, de a Kossuth házra még nem kerítettem sort, ugyanis még mindig pikkelek az Öregúrra, amiért ahelyett, hogy átvette volna a parancsnokságot és országos gerillaháborút hírdetett volna az osztrák sógorok és a ruszkik ellen, inkább hagyott csapot -papot, a hadsereget egy tökfilkó kezére adta, majd gyáva kutyaként megfutott az országból. Pedig lehetett volna magyar Atatürk. A második országalapítás rajta múlott és ő az esélyt elszalasztotta.
30

Kütahya

Örökre. Odaadta az országot az oroszlánnak, az meg miután jóllakott, a dögevőknek. Na, mindegy. Ha már Jenőékkel jöttem, akkor nézzük meg a Kossuth házát. A városbéli eligazodást nagyban segítették a török nyelvű táblák, nem kis meglepetéssel vettük tudomásul, hogy a derék kütahyaiak Kossuthot, a macar padishah-t igencsak megbecsülik és büszkék rá. Nagyon szép régi török házban alakították ki a Magyar Múzeumot, sok régi bútorral, használati tárggyal, fényképpel, fegyverrel meg miegymással. Térképek, feliratok segítették az eligazodást, nem győztük csodálni a lakószobát, ebédlőt, vendégszobát, a férfiak szobáját, a hálószobát a sok szép bútort és a falba épített szekrényeket. Nem kellett jegyet sem váltani, ingyenesen járhattuk végig a házat és a Kossuth szobros kertet.

Megálltunk egy régiségkereskedő útmenti boltjánál nézelődni, a sok hitvány vas között szemelgetni. Az ócskavasnak se jó régiségek közt a fegyverek erőst domináltak, a régi kovás, előltöltős puskák mellett jobbacska vadászfegyverek és működőképes pisztolyok kellették magukat. Törökországban nem fosnak a rendőrök és a hivatalnokok egy rozsdás vascső láttán, mint nálunk. Ebben az országban fegyver nélkül nem is férfi a férfi. Csak nálunk szaroznak annyit a fegyvertartási engedéllyel és a fegyverekkel, ezért is érzik magukat a férfiak kissé gyáván, farkukat behúzva félig impotens hülyének magukat, mert megtagadják tőlük a szabad fegyverviselés jogát. Látszik is az eredmény  : amióta a románokot hozzánk csatolták, a katonanemzetből szolganépet csináltak, azóta a férfiak olyan bizonytalanul, félszegen járnak az utcán, mintha elvesztették volna azt a kis fokhagymagerezdet ott elől. Egyébként a puskával kapcsolatban hallottam egy jó mondást  : “Puska, picsa, bicska s óra, nem viszik a legényt jóra.

Valahol az út mentén

31

Sok kacskaringózás után valahogy eltaláltunk Polonezköyübe, a törökországi Lengyelfaluba, ahová annak idején a lengyel menekülteket letelepítették. Ahol állítólag, a meyerlingi vadászkastélyban megrendezett színjáték után idemenekült Rudolf trónörökös Heinrich Albertall néven morzsolgatta a száműzetés kenyerét. Késő este érkeztünk meg Polonezköyübe, de mintha nem is Törökországhozhoz tartozott volna ez a falu, mert mindenütt villák, panziók, luxuslakások, éttermek virultak a szögesdrótkerítések mögött, szőke, vörös és kékszemű fehéremberek járkáltak, akik a török, német és angol mellett kitűnően tudtak lengyelül. A régi faházas Polonezköyünek nyoma se volt már, hiába is kerestük, a hotelek, éttermek, panziók a leggazdagabbak igényeit szolgálták, mi szegény utazók labdába se rughattunk a nyugati árak miatt. Még sátorhelyet se találtunk magunknak, annyira beépítettek mindent. Amit pedig nem építettek be, az vagy bekerített természetvédelmi terület vagy vadászterület volt. Három óra keserves keresgélés után minden reményünket feladtuk és az autóban éjszakáztunk. Reggel, mint a félig nyúzott macskák, úgy ébredtünk, de mindezzel még nem volt vége a cirkusznak, mert többórás dugó és pokoli zürzavaros forgalom után tudtunk csak betotyogni Isztambulba a kompok környékére, hogy az ázsiai oldalról átkelhessünk az európaira. Láttuk a rengeteg sok munkába igyekvőt, akik autón, buszon nyomorogtak, mások inkább leszálltak a buszról és gyalog igyekeztek be a munkahelyukre. A sok kialvatlan, stresszes, ideges embertől még jobban leesett a morálunk színvonala. Én a komp előtt elbúcsúztam a társaságtól és számtalan ölelgetés, kézfogás után elindultam visszafele a nagy idegenségbe, hogy megvívjam magányos harcomat az idővel, a távolsággal és főleg az ismeretlennel. Jenő és Laci a készletek maradékát felcsomagolták, s még egy 50 euróssal is megtámogatták az élelmiszeres zsákot. Az együtt töltött idő alatt szépen összerázódtunk, megtanultuk elviselni egymást, megtanultunk fáradozni egymásért, a közös cél és a kis közösség érdeke egybekovácsolt bennünket. Lekopott a sok városi cafrang, kényeskedés, előítélet és úrhatnámság. Azt mondják, egy uta32

Polonezköyü

záson ismerszik meg az ember és derül ki, hogy ki a jó barát. Ez nálunk is így volt. Összevesztünk harmincszor, hogy harmincegyszer kibéküljünk. Visszafelé gyalogolva, térképemet és útikönyvemet hátrahagyva, kissé úgy tünt, mintha Jenőék a kompon már már otthon lennének, kicsit elérzékenyedtünk, megtaknyosodtunk, de aztán felszegtem a fejem és derüs bizakodással gyorsítottam lépteimet a biztos jövő felé, a kedves és szép Törökországom felé, a keleti területek felé, amelyek számtalanszor fiukká fogadtak már. Szeretett Törökországom, szívemnek kedves pusztaságok, sivatagok és köves hegységek  ! Jövök már  !

Ez alatt az út alatt annyit teáztunk, amennyit nem szégyeltünk, mert úton útfélen hívogattak be az emberek, hogy gjer, mádzsár kárdes, gjer... No, ebből szépen kivettük a részünk, de ami a legjobban esett az útitársaimnak, az a baráti megnyilvánulások voltak, az a határtalan szeretet és szimpátia, amivel a törökök a közös eredetet, a török- magyar barátságot és testvériességet éltették. Mindenki tudta, hogy mi nyugati törökök vagyunk, a nyugatra szakadt rokonok, akiket elsodort a történelem vihara és egyben meg is fosztott kultúránktól. Bár lenne idehaza is hasonló a mentalitás, bár éltetnénk és ápolnánk mi is a török népekkel a rokonságot Törökországtól Kínáig, mostmár mégazértis, mivel a tudománytalan és megalapozatlan, a sógorok által ránkkényszerített finnugor elmélet becsődölt, maguk a finnek buktatták meg. Szerencsére  !

Ami kimaradt

Azonban akárhogy is igyekeztem a vonatállomásra, az Karsba induló reggeli vonatot lekéstem. A távolsági expresszek már mind elhúzták a csíkot, nekem csak a munkásvonatok maradtak. Kivállogattam magamnak egy Ankarába tartó vonatot és keserűen nyugtáztam, hogy időközben a jegyek megdrágultak. De nem csak a jegyek, hanem úgy általában minden. Vagy én lettem szegényebb? 28 lirát fizettem Ankaráig. Amíg a vonat megérkezett, elporlasztottam egy konzervet, kitanulmányoztam a menetrendet és az állomáson hömpölygő tömeget. A
33

Ankara

tömeg törökül beszél, de azért mégsem igazán török. Sok a fedetlen női kar és fej, a farmernadrág, a rövidinges-nadrágos rockzenét hallgató zseléshajú városi fiatal. Én jobb szeretem a nagy bazáros forgatagot, ahol öregemberek turbánoznak, nomádokat látni, ahol népviseltben parádéznak a nők és ékszercsörömpölésük messzire hallszik, no meg ahol a puputeveszag keveredik a lacikonyhák, az emberi izzadság, az egzotikus fűszerek illatával. Szép és új vonat kérezkedett be az állomásra és tűrte, hogy az utasok hada meghódítsa, birtokba vegye vagy magáévá tegye az utazás időtartamára. Már az első állomásokon mozgó simit, fagylalt és zöld mandulaárusok rontottak ránk. Egy öregembertől én is vásároltam zöld mandulát, amit magostól illik elropogtatni. Kellemesen fanyar íze jó szomjoltó. Alighogy eltakarodtak a vándorárusok, begördült az étkezőkocsi pincérjének standja tele mindenféle inni és ennivalóval. A szomszéd utas meghívott egy teára. A távolságok óriásiak. Noha szélvészgyrosasággal robogunk, alig haladunk valamicskét. Az elsuhanó ültetvények nem akarnak elfogyni. Nem szívesen stoppolgatnék vagy gyalogolnék errefele. Unalmamban megnéztem a vécét is  : papírtörlő, Wc papír, fertőtlenítő kendő, folyékony szappan, hányásos zacskó és stekker szolgálta a vendégek -utasok kényelmét. Késő este lett, mire Ankarába értünk. A vonati népek is szerre elporladtak, az előállomások rendre leszívták őket. Semmi ötletem nem volt arra nézve, hogy mit kezdjek magammal este későn Ankarában, így fogtam magam és kimentem a városba, hadd nézzem meg, hova kell másnap mennem. Az Anit Kabir, vagyis Atatürk mauzóleuma jó messze volt, szerencsére ki volt táblázva, aztán már a mauzóleum fényei és a környező park mutatta az utat. Az egész város agyonplakátolták Atatürk óriásposzterrel és zászlóval, viszont ez már nem a Maó vagy Sztálin féle öntömjénezés, a népre fegyverrel erőszakolt személyi kultusz volt, hanem a török nép túltengő hazaszeretete és tisztelete egy ember iránt, aki új országot teremtett az összeomlott birodalomból, személyesen billentette fenéken a külföldi agresszorokat, meg tudta szervezni és főleg meg is tudta tartani az országát és már életében legendává, nemzeti kinccsé vált.
34

Hiába volt éjjel, a tömeg változatlanul hömpölygött az utcán, autóval, gyalog, biciklivel, mindenki igyekezett valahová. Benéztem egy sportpályára, éjjel 12 -kor is úgy szaladtak körbe-körbe, mintha csak 8 óra lenne. Megkerült a mauzóleum, amit hiába láttam már messziről, közelférkőzni nemigen tudtam, egy hatalmas park miatt. Mind azt kerülgettem. A kijárat-bejáratot éjszakára szalaggal és kerítésekkel zárták el, és fegyveres őrök, kamerák silbakoltak mindenütt. Ez azt jelenti, hogy a mauzóleum látogatásáról alaposan lekéstem. Nem maradt más hátra, mint szállás után nézni. Sokáig ténferegtem a tömbházak és a leparkolt autók közt, éreztem, hogy csak kell lennie ott valaminek. Hát volt is. Egy kidobott ágy a rózsalugas alatt. Ide telepedtem, de elő kellett szednem minden téli ruhámat, olyan hideg kerekedett. Nagyon meguntam már a kenyér-sajt-víz ebédeket és vacsorákat. Most is azt ettem. Éjszakára magamra szedtem a pokrócot és a hálózsákot, de nem ért az egész semmit. Reggelre úgy megfagytam, hogy a kezemet, lábamat, derekamat ki kellett egyenesítenem, hogy fel tudjak kászálódni. Reggel korán találkoztam az utcán egy csapat japán fiúval, akik egy nagy turistacsoportról szakadtak le. Kissé meglepődtek, hogy japánul szóltam hozzájuk, de csakhamar megbarátkoztunk és elhatároztuk, hogy együtt fedezzük fel a várost, amíg kinyitják a mauzóleumot. Először a várat vettük célba. Könnyen odataláltunk, mert jól ki volt táblázva. Egyébként a japán fiúk olyan biztonsággal és othonosan közlekedtek Ankarában, mint aki leugrik a sarki zöldségeshez. Az ankarai várat szűk, meredek, kacskaringós utcákon át közeltítettük meg. A felfele kapaszkodás a hátizsákjaimmal, majd megölt, elfogyott az erő is és a levegő is. Úgy látszik, nem csak szegényedem, hanem öregszem is. Az egyik japán fickó jólelküen átvette a kisebbik hátizsákot. Gondolom, annak idején azért tervezték szamárvastagságúra az utcákat, hogy az ellenség ne vigyen magával faltörő kost, vagy egyéb romboló hadiszerszámot a felső várba. A házak egymás hegyén hátán nyomorogtak, sokat nekiépítettek a várfalaknak. Sok szép régi házat láttunk, de még több omladozó, düledező kalibát. Ez utóbbiakat ideje lenne már eltakarítani. Régi római köveket is falaztak az erős várfa35

lakba, volt mit másszanak az ostromlók, jó nagyokat eshettek, mert bizony akit innen kidobtak, az élve nem úszta meg. Felkapaszkodtunk a várfalak legtetejére ahol végeztek némi restaurálást, s megcsodáltuk a távolban a modern Ankarát és a város fölött húzódó szürke, fehér és sárga szmogréteget. A szegénynegyedek a sok foltonfolt házzal elég csúnyán mutattak a vadonatúj tömháznegyedek mellett. Visszafele belegabalyodtunk az összevissza sikátorokba, sikerült is eltévedni. Találkoztunk egy koldus öregasszonnal. Adtam neki egy konzervet és egy darab kenyeret. Közben rámtört a szomjúság. Hiába láttam a várfalhoz láncolva a vagy 400 éves ivóedényt, víz seholsem csobogott már. Egy utcai árustól vettünk tojásos- zöldséges zsemlét. Zöldség, fűszer, tojás, soha nem esett ilyen jól. A római fürdő felé menet betértünk egy üzletbe imaszőnyeget, gyökérfogkefét, sapkát és morzsolót vásárolni. A tulajdonostól kicsikartam magamnak 2 lira kedvezményt, mivelhogy vendégeket hoztam. A római fürdő kicsit neszenekedfogdmegjól volt, mert a 3 líra belépőért csak sírkőgyűjteményt, szobortöredékekekt és a fürdő romjait kaptuk. Ennél jobbnak bizonyult a szomszéd óvodában a gyerekek énekes -táncos előadása. Atatürk mauzóleumának bejáratánál aztán sorra elvették a csomagjainkat, a bicskámat, detektorral megmotoztak, majd beengedtek a biztonságiak, hogy a láva módjára hömpölygő látogatókkal, mi is besordódjunk. Belépőt nem kellett fizetni. Az oroszlános utat olyan kurtán furcsán kövezték le, hogy a kőlapok közti résekbe a papucsom többször is beleakadt, majd kitörtem a bokámat. A belebotlós-felborulós kövezettel mások is megjárták. Sok népviseltbe és katonaruhába öltöztetett kisgyereket láttam, akik a szüleikkel büszkén feszítettek a többi látogató közt. A nagy tömegre titkosügynökök, rendőrök és díszőrség vigyázott, nehogy valami hülyeséget csináljanak. Az óriási kavarodásban nem sikerült senkinek a tyúkszemére lépnem, sőt odajött hozzám egy tévés stáb és meginterjúvolt. Nagyon élvezték az én török beszédemet, a lényege a mondanivalómnak az volt, hogy nem csak a törökök kell tiszteljék és becsüljék Atatürköt a második honépítőt-alapítót, hanem idegen nemze36

tek fiai is, hiszen élete, munkássága példaértékű mások számára, főleg azon kevésbé szerencsés országoknak amelyek vesztesként kerültek ki az első vagy második világháborúból és területük nagyrészét elvesztették. Sajnos Magyarország az egy Horthy kormányzón kívűl nem tudott második honépítőt, országalapítót kinevelni. S úgy látszik, hogy ezután se fog. A mauzóleum körülötti nagy örvénylésben kissé elfáradtam, a japánokkal többször elvesztettük, újramegtaláltuk egymást, akik végűl még az állomásra is elkísértek, ahol elbúcsúztunk. Találkoztam két perzsa lánnyal, onnan ismertem meg őket, hogy a kezüket kesztyű takarta a nagy melegben. Farsi tudásom kissé meglepte őket, aztán megörvendtek, és egy csomó magot, diót, pattogatott babot és perzsa süteményeket adtak nekem. Egy törökül primán beszélő főttrákkinézetelű kékszemű szőke ember is odavergődött, róla kiderült, hogy ausztrál és elege van Ausztráliával. A földi paradicsomot itt Törökországban találta meg. Nahát  ! Vannak fintorai az életnek. Ezek szerint Ausztráliában sincs az a demokrácia, amiről regélnek. Kéne más egy kicsit mosdódjak, mert már nagyon oroszlánszagom lett. Ezt onnan vettem észre, hogy ugyancsak az állomáson valami francia turistákba botlottam, s azok beszélgetés közben erősen húzták az orrukat. Vettem egy jegyet az első kelet felé tartó vonatra, s hogy jobban teljen az idő az állomás melletti parkban leheveredtem egy padra. Pár perc múlva kiesett a könyv a kezemből, úgy elaludtam, minta főbevertek volna. A járókelők elvihettek volna mindenemet, de nem tették. Nagy keservesen találtam vizet. Szép lassan keresőves�szővel kell járnom, mert a modern városokban kezdik leszerelni az utcai csapokat, kutakat. Hadd vegye a turista vagy az utas a boltok ócska palackozott vizét. Szerencsére még vonatindulás előtt felébredtem, visszamentem hát az állomás épületébe, hát mi történik  ! Felbukkantak a japánjaim, akik már össze vissza szaggatták a várost és ismét a pályaudvarra lyukadtak ki. Volt nagy örvendezés. Ezek az én japánjaim is úgy kezelték a fényképezőgépet, mint az összes többi japán, akikvel eddig találkoztam. Lőttek mindenre ami mozgott és ami nem mozgott, tüzeltek veszettül, mintha gépfegyver
37

lett volna a fényképezőgép. Minden hülyeséget megörökítettek, hogy aztán, ha hazamennek szép nyugodtan megnézhessék hol jártak. A törökök, főleg a fiatalok nagyon élvezik a csuporék japán fiút, sok lányrajongójuk akadt, mindenki velük akart fényképezkedni. S a fiúk jó érzékkel pár nap alatt annyit tanultak törökül, hogy már már motyorászni tudtak. Ez persze minden kaput megnyitott és minden várfalat lerontott a barátkozás, az egymásratalálás és egymásmegértés útjából. Elmeséltem a fiúknak, hogy milyen útra készűlök, hová váltottam jegyet, csak úgy hirtelen. Ez annyira megtetszett nekik, hogy gyorsan ők is vettek egy jegyet az én vonatomra, hadd alakuljon szeszélyesebben a kaland, amely mindig a pillanatnyi hangulatváltozástól, jó helyzetfelismeréstől, a gyors döntenitudástól és bátorságtól függ. Jó fiúk ezek a japánok, nem félnek az ismeretlentől, nem félnek csak úgy hirtelen sját szakállukra levállni a nagy csoporttól és érdekesnek tűnő alösvényeket bogararászni a megszokott, kitaposott csoportos utazások helyett. És persze térkép nélkül. A vonaton is ahogy az utasok meghallották, hogy a vágottszemű fiúk törik a törököt sokan odagyűltek és ismerkedni kezdtek. Főleg a lányok. Nem tudom, mi történt, de egyre jobban gyötör a fáradság. A hátam szakad le, a lábaim oda. A sokórás vonatozások is fárasztóak. Persze sokkal jobb nyomorogva aludni a vonaton, mint valahol egy parkban összezsugorodva fagyoskodni. Ezen a vonaton sok kendős, fátyolos fiatal lányt, középkorú nőt és nagymamát láttam. Színes, mintás ruhákat hordtak. Szolid és tisztességes viselet, fűleg a kendő és a fátyol. Otthon bezzeg a fehércselédek kurvának öltöznek, bűzlenek a parfümtől, esik ki a fenekük a nadrágból és magukat riszálva, férfiakat kecsegtetve járkálnak. S megszólítja őket az ember, s ha akar tőlük valamit az emberfia, akkor meg vannak sértődve. Hát nem maguk öltöztek ki prostituáltnak, nem maguk tettek mindent a kirakatba. Ki ahogy öltözik és viselkedik, úgy bánjanak vele  ! Egyébként csodálatosan szép török arcokat látni férfiban és nőben is. Most, ahogy közeledünk a keleti területek felé egyre szebb arcú, dús feketehajú, vágottszemű türkmén típusok is előkerülnek. A ko38

romfekete hajköltemények, vastag copfok bámulatosak, persze csak azokon látni akik nem viselnek kendőt vagy fátylat, de a többieken is sejteni a kendő alá préselt hajzuhatagot. Először fordult elő, hogy két nyelvet összekevertem. A törököt a japánnal. A törökbe japán szavakat kevertem, a japánba meg törököt. Érthetetlen. Azt hiszem, a legjobb dolog a világon a nyelvismeret. Minden kaput, ajtót, ablakot, szivet és zárat megnyit. Néha még a zsbet is. Annyi, mintha beszélgetés közben mézet tennék a nyelvemre. Valósággal körülzsonganak az emberek. Mind élvezi, hogy a nyelvét beszélem. Másik okos dolog tudni, ismerni a népek zenéjét, énekét, konyhaművészetét, történelmét és a szokásokat. A japánoknak olyan mondókákat, közmondásokat mondtam amilyeneket csak az öreganyjuktól hallottak otthon. Majd elájultak. Szeretem hasonló finomságokkal megörvendeztetni az embereket. Vonatozás közben tanítgatom a japánokat, akik úgy követnek, mint az apjuk nyomdokában haladnának. Szivacsként isszák a szavaimat. Az élet célja a következő  : Tanulni  !Tanulni és ismét tanulni  ! Előbb a saját kultúránkat, nyelvünket, irodalmunkat, történelmünket, földrajzunkat, híres embereinket ismerjük meg, aztán jöhetnek a rokon népek és a szomszédok. Ha ismerjük a szomszédainkat, könnyen barátainkká tehetjük őket, ha viszont nem sikerült megnyerni barátnak, sebaj  ! Ellenségként könnyen legyőzhetjük őket, ha ismerjük a szokásaikat, kultúrájukat. Naponta olvassunk, tanuljunk valamit. Edzzük a agyunkat, gondolkodjunk, elmélkedjünk. És naponta írjuk le a gondolatainkat. Hogyan vélekedünk a dolgok állásáról, miként látjuk a világot és benne magunkat, milyen gondolatokat, érzéseket váltanak ki a körülöttünk élő emberek, a velünk kapcsolatba kerülők. Keljünk korán, feküdjünk korán. Írjunk programot, munk- és lecketervet magunknak. Ne szégyeljük a fizikai munkát. A sport mellett a nehéz fizikai munka jót tesz az agyműködésnek, azonkívűl megtanít reálisan látni a világot. Lekopik a kényeske39

dés, megszűnik a nyafogás, elmúlik a finyáskodás. Tanuljunk meg valamilyen szakmát. A tanár, a tanító, az író, a gondolkodó szakma nélkül, mesterség nélkül félkezű, féllábú ember. Én is kitanultam a pincér és a szakácsmesterséget. Sokszor a hasznomra vált. Az emeberekkel a legjobban a konyha nyelvén lehet beszélgetni, hiszen mindenki szereti a hasát, imádja a jó ételeket és italokat. Egyből nagyra becsülik azt az idegent, aki ismeri a bennszülöttek ételeit, asztali szokásait. A fehér asztalnál nincs ellenség. Fontos családot alapítani és gyereket csinálni. Megtanítani az utódokat mindarra, amit az évek alatt felszedtünk. Csíszolni, finomítani a bennük levő, cseperedő tudást. Ne kutyákat és macskákat sétáltassunk gyerek helyett. Az igazi boldogságot nem a pénz, a vagyon, a hatalom jelenti, hanem a gyerek. Saját húsunk és vérünk fejlődését, gyarapodását, sikerét látni a legnagyobb öröm. Utazzunk sokat. Az utazás és a környezet emberformáló hatással bír. Ismerkedjünk az emberekkel. Mindenki tudhat valamit, amit mi nem, mindenkinek lehet egy titkos receptje, élettapasztalata ami hasznunkra válhat. Szépítsük a házunk táját és a környezetünket. A külföldön megtanult dolgokat hasznosítsuk a sajánk szánkíze szerint, úgy, hogy hasznunkra váljon. De csak úgy, hogy a mi kultúránk ne legyen kényetelen megszenvedni azt. Csak szépen, párhuzamosan. Gyakoroljuk a jócselekedeteket. Próbáljunk másokért tenni valamit, próbáljuk észrevenni a mások életét is, ne csak a magunkéval törődjünk. Tettekkel és ne szavakkal forgassuk a fogaskerekeket. A jó úgy is ezerszeresen fog visszaráamolni ránk. Ne nézzük a pénzt. A pénz csak lámpás, nem az út, nem a cél. A pénz csak segíti a járást az úton. Az utat és a célt magunknak kell megtalálnunk. Adjunk, adjunk  ! Minél többet adjunk  ! Nem muszáj pénzt vagy hasonlókat. Érzéseket, barátságot, figyelmet és könyörületet. Ma én is odaadtam a kenyerem felét és a halkonzervet az öregasszonynak, mert láttam, hogy éhezett. Az irániaktól sokkal többet kaptam vissza. Pedig nem vártam viszonzást.
40

Elég szép vasútállomáson szálltam le Sivasban a vonatról. Két régi, rendbeszedett mozdony díszítette az állomás mögötti teret. Egy széles sugárúton mentem be a városba. Vasárnap reggel lévén nagy volt a kihaltság. Egy szemetesláda mögött találtam egy sivasi szarunyelű bicskát. Eza város nagyon híres a bicska, bőr- és vasáruról. Nem tudom, mi hajtott a szemetesládához, egyszerűen odamentem, mert éreztem, hogy ott kell lennie valaminek. Mostanában nagyon szemes lettem, észreveszem a földre gurult kurusokat, a szemétből szakértelemmel vállogatom ki a kevesbé sérült gyümölcsöt vagy zöldséget. Egy taximegállónál behívtak a taxisok. Két teát is megitattak velem, közbe csöreket hozattak reggelire. Egy cigarettatárcát adtam emlékbe, amiből kifogyott a szivar. Hadd könnyebbedjen a csomagom. Az egyiknek úgy megtetszett, hogy visszahívott ebédre. A taxisok nagyra becsültek, hogy immár nekem is van két gyermekem. Törökországban a beszélgetés mindig azzal kezdődik, hogy honnan hova, neved, foglalkozásod, müslüman vagy krisztian és hogy van e gyereked, családod. Akinek nincs, annak semmi tekintélye sincs. Mert, miféle, férfiember az olyan, aki negyven éves korában kezd el vakarózni, hogy mi legyen az életével. Az ilyen azzal egyenértékű, aki még egy lószart se rugott odébb az úton. Én se becsülöm azt, aki magot nem vetett és nem nevelt csemetét. Mert vagy buzi seggbaszó az ilyen, vagy fatökű impotens balfasz, aki még önmagáért sem tud felelőséget vállani, nemhogy a családjáért. Még mindig az apja nyakán és az anyja főztjén él, és nem képes egy szem szilvát sajátkezűleg a fáról leszakajsztani. Sivas látnivalói a következők  : 1. a XI századi Ulu Cami a pazarul faragott főkapuval, a megmaradt bejárati résszel és a két színes minarettel. 2. A Buruciye medresze(1271), Muzzafer Burucerdi a legggazdagabb sivasi építette. Ez most kávéház. Egy bőrpáncélos harcos próbababa látható itt teljes felszereléssel. 3. Arap Seyk márványsíremléke. Vaskerítéssel van körbeépítve. 4. Behram Pasa Han karavánszeráj, újáépítés alatt. 5. Kursunnu Hamam, azaz a férfi és a női fürdő
41

Sivas

6. Emhran Türbesi, síremlék 7. Meydan Cami 8. Kale Cami A várost alaposan nagyító alá vettem, szerettem volna régi házakat találni, de ez nem sikerült. Az örmény negyednek még a pora sincs meg. Régi házak híjján a kézműves üzletekben vigasztalódtam. Aztán elmentem a hamamba, mert már ideje volt megtisztálkodnom. Az előtérben díszes faragásokat és tökéletes famunkát láttam. Itt üldögéltek azok, akik már bemelegítettek odabent és most kijöttek beszélgetni, teázni, vízipipázni. A fúrdős külön szobácskát nyitott nekem, lepakolhattam a holmimat és átöltözhettem. Az öltözet egy piros kendő volt, amit a derekamra csavartam. Ilyen viseletben pompáztak az előtérbeliek is. Kaptam hófehér illatos szappant. A pultnál egyébként minden volt  : borotva, borotvahab, sampon, parfüm, és ami úgy általában kell a tisztálkodáshoz vagy utána. Ennél a hamamnal egy központi nyolcszögű termett vett körbe öt kisebb kerek terem. Egy melegvizes, egy masszázsszoba, egy hidegvizes, egy szauna és még egy melegvizes. A központi terem közepét sokszögletű márvány színpad díszítette. Itt szoktak tornázni, üldögélni, azok akik már unják a pancsikolást. Először a már ismerős kővályúkhoz mentem és elkezdtem egy edénnyel magamra locsolni a vizet. Külön csapon folyt a meleg, külön a hideg víz. Ahogy a vályúból fogyott, úgy pótoltam. Alaposan leszappanoztam magam, majd leöblítettem. A derekamra csavart kendőt nem volt szabadott levennem, alája nyúlva dömöcköltem a szappannal. Igen. Itt ilyenek a játékszabályok. Még férfiak előtt semm illik meztelen alsóval mutatkozni. Ez erkölcstelen, szemérmetlen és utálatos. A tisztálkodás után én is kiültem a forró kőre. Ott már nyújtózkodott egy csupaizom, csupaszőr alak, aki a nagy forróság ellenére a hátán is prémet hordott. Csuda hajlékony volt, a pillangóülés neki semmi volt. Közbe jöttek mások, és elkezdtem barátkozni. Mindenkivel jól megértettem magam, csak a csupaizom szőrőssel nem tudtam értekezni. Ez vagy kétszer rámordított, hiába magyaráztam neki, hogy ne ugáljon, mert egy muszlimnak kötelessége, hogy felismerje a másik igazhívőt és üdvözölje. Hát igen, a szőrös azt hitte, hogy tápos turis42

ta vagyok és megnyilvánult benne az az utálat és előítélet, ami itthon nyomorítja az embereket, ha muszlimokról hallanak vagy velük találkoznak. Mert az usraeli tv hatására csak hülyeségeket tudnak beszélni a milyeink is, mindent mindenkinél jobban tudnak, annak ellenére, hogy ott se jártak, a nyelvet, a szokásokat sem ismerik és soha fingjuk se volt a dolgokról. Egy barátságos török meghívott teázni, tőle megkérdeztem, hogy miért dühös rám ez a szőrös, úgy csinál, mintha elvettem volna az ebédjét. Teásbarátom azt vállaszolta, hogy miként az ujjak sem egyformák, az emberek se lehetnek azok. Egyik ilyen, a más olyan. Elpakoltam a szennyest, kéne mosnom valahol, mert szépen rámrothad. Egy üzletben szép bicskákat, handzsárokat, agyagedényeket, hangszereket, csontfésüket és sok minden mást láttam. Megmutattam a csontnyelű bicskámat az üzlet tulajdonosának, aki el akarta cserélni egy sivasi bicskára, annyira megtetszett neki. Ezután elmentem a férfiak parkjába. Sivas nevezetessége a férfiak és a nők parkja. A férfiak többnyire fekete ruhát viseltek, kicsi kalapot és ápolt szakállt. A nőket nem mertem megnezni, hogy viselnek- e szakállt. Se a gyerekek, se a felnőttek nem tudtak eligazodni a felszerelésemen. A hálózsák és az izolír matrac újdonságnak bizonyult. A cipőpucolás megbecsült és tisztességes foglalkozás. Úton útfélen cipőpucolókba botlani. Törökországban mindenki fényesre subickolt cipőben jár. Csak hiszik egyesek nálunkfele, hogy a nép gumipapucsban csoszog ide-oda. Műanyag cipőket se látni. Nem bolondok a törökök, hogy élve lerothasszák a lábukat. Ha valaki ki akarja pucoltatni a cipőjét, akkor először helyet foglal a tisztító alkalmatosság mellett, leveti a cipőjét, papucsba dugja a lábát és türelmesen nézi, ahogy lekefélik a port és a sárt a cipőjéről, alaposan lealapozzák valami krémmel, aztán festéket és fényesítőt tesznek rá és olyan fényesre kefélik, hogy a légymadár megcsússzon rajta. A vendégek persze nem finyáskodnak, hogy idegen ember lába után kell felölteniük a várakozópapucsot. Vettem két ezüstgyűrűt. Szép köves gyűrűk, egyikben obszidián, a másikban achát van. A kézművesnegyedben ahol a gyűrűket vásároltam sok tekintélyes öregembert láttam méltóságos arckifejezéssel sétálni.
43

Levetettem a bakancsomat, mert marja le a lábam. A katalán bőrpapucs, amivel már öt éve rugom a port sokkal kényelmesebb. Bementem egy türbébe a Meydan Cami belsejében. Sivasi Semsettiri Haziretler Kara Sems Türbéje. Illatos levegő, kistányérban cukorka, imádkozó nők, zöld lepellel letakart koporsók fogadtak. Én is megadtam a tiszteletet. Kimenetkor megnéztem egy arab csaladfát a falon. Az állomás fele menet betértem a taxisokhoz, ahol ebédet ígértek nekem. Sarmat, zöldsegsalátát, piláfot, apróhúst, kenyeret és vizet hoztak nekem. A sarma olyan volt, mintha kis zöld cigarettákat ettem volna. Sivasba is láttam, hogy a férfiak karonfogva járnak. Ez nem buzulás, ahogy sok tévé előtt felnőtt városi sápadtarcú gondolná, az illetők egyszerűen jó barátok. Az üdvözlés pedig úgy történik, hogy kezet fogunk az illetővel és az arcunkat jobbról és balről az ő arcához, szakállához érintjük. Puszilni vagy csókolni nem szabad. Öregemberek állítottak meg. Mind tudta, hogy hol van Macaristan. A vonat késett 1 órát, de nem bántam, mert a jegy a gondoltnál is olcsóbb volt. Sok katonát és rendőrt láttam errefele. Nagyon helyesek, olyan peckesen járnak, mintha tojásokon lépkednének. A törökök versengenek, hogy katonának vagy rendőrnek mehessenek. Nálunk leköpik a milicistákat, Törökországban hősként ünneplik a rendőröket és a katonákat. Igencsak megbecsült tagjai a társadalomnak. A vonati menüm  : maradék csürek, földön talált uborka, fokhagyma, cukorka, szemétből kivett natrancs és víz. Rengeteg sok talpfa és lehajigált sín mellett haladtunk el. Kicserélték és otthagyták, hadd rágja az eső és a rozsda. Lehetne házat építeni. Mit házat_ 10 emeletes blokkokat  ! Errefele nincs cigány, aki ellopja a talpfákat vagy a síneket. A szamárra meg nem lehet feltenni. Kietlen, félsivatagos tájon robogtunk át, néhol egy- egy tanya bukkant föl. A valamire való földek azonban mindenütt bevetve gabonával, gyümölcsösök pompáznak és faiskolák csperednek. Az omladékos, szakadékos helyeket mind beültették facsemetékkel, hadd kapaszkodjanak. Órákon át folytatódott a sín és talpfakavalkád. Mintha háború dúlt volna. Óriási hegyeket, néhol autóutakat láttam, de emberi mozgást ritkán. Csak a gyümölcsösök és a vetések utaltak arra, hogy
44

itt nem várják az autonómiát, hanem szorgalmasan megművelik az eldugott, lakatlan területeket is.

Leugrottam a vonatról, de aztán egy járókelőtől megtudtam, hogy van egy másik, egy régi Malatya is. Gyorsan vissza a vonatra.

Malatya

Battalgazi állomásától még 1 kilométert kellett gyalogolnom a sötétben, míg beértem a településre. Késő este volt, a zöldségesek és a teások még nyitva voltak. Forgolódtam, hogy hol tudnék megszállni. Egyetlen hotel se volt a faluban. Szétnéztem, hogy hol vethetnék ágyat magamnak. Sehol. Mindent beépítettek, errefele a házakat erődszerűen építették meg, ahatalmas falakkal körülvett épületek egymáshoz tapadva alkották az utcákat. Sehol beugró vagy kert.. Egy teázóban három tea után szalámis tósztot csináltak nekem. Helal tósztot persze helal szalámiból. Egy teához három kockacukor dukál, három tea után ez kilenc kockacukor. Kezdek szédülni. Időközben hideg lett, a teások azt tanácsolták, menjek a rendőrségre és kérezkedjek be. Így is tettem. A rendőrök előszőr fapofát vágtak, kicsit gyanúskodtak, de miután megmutattam magam a neten megnyugodtak. A rendőrfőnök velem egyidős volt, mégis öregebbnek mutatott. Lám mit tesz a vérszegény, hústalan étrend. A rendőrök tele voltak fegyverrel  : két pisztoly, kabát alá rejthető rövid géppisztoly, töltények, kézigránát, bilincs, gázspary és gumibot. Úgy látszik, itt ez a népviselet. Teát és csicseriborsólevest hozattak nekem, majd elkezdtünk barátkozni. Első téma  : török -magyar rokonság. Második téma  : család, gyerekek. Harmadik téma  : látnivalók Battalgaziban. Megjött egy civilruhás nagyfőnök is, mindenki csörömpölve felugrott. Én is. A leves majd rám borult. Ez a nagyfőnök is nagyon barátságos volt, tudott angolul és nagyon élvezte, hogy alárendeltjei előtt fitogtathatja angoltudását. Lefeküdni a zárkába vittek. Most aztán én is feltetoválhatom a kezem fejére a négy pont között az ötödiket, vagyis a négy fal között egyedült. Az ablaktalan zárka egyik fala mellett keskeny fapriccs hú45

Battalgazi, azaz régi Malatya

zódott takarókkal, a padló egyszerű cement volt, az ajtó vasrács, a folyósón pedig videókamera és erős reflektor pásztázott. A zárkaajtót nem csukták be, hogy éjjel ki tudjak járni a budira. Ezzel lefeküdtem. A rendőrök kétszer is lejöttek, mondván, ha szükségem van valamire, csak szóljak. Ők az éjszakát átvirrasztották. Érdekes, hogy a rendőrség épületében nem volt szemét, pókháló vagy a nálunk megszokott büdös irodaszag. A börtön is tiszta, szagtalan volt. A rendőröket mintha skatulyából húzták volna elő. A mieink tanulhatnának.

Jót aludtam a keskeny és kemény priccsen. Aztán felmentem a barátaimhoz és elmentünk a rendőrautóval reggelizni egy közeli pékségbe. Sajtos pogácsát ettünk és teát ittunk rá. Ekkor visszavittek a rendőrség épületébe, hogy összeszedjem a holmimat, ők pedig hazamentek, mert már erősen bepókhálósodott a szemük. A váltás rendőrök is szívesen fogadtak, térképet nyomtattak nekem a látnivalókról. Reggel korán rengeteg iskolás gyermekkel találkoztam. Ügyesen fel voltak öltözve  : a fiúk nadrágot, fehér inget nyakkendővel visletek mellénykével és zakóval, a lányok szoknyát, inget nyakkendővel és mellénynyel. Többen az iskola felé menet tanulták vagy ismételték a leckét. Valaha óriási város és kulturális élet lehetett itt a faluban, mindenütt dzsámik, medreszék, türbék romjara bukkantam. A tekervényes utcák mindegyike tartogatott valami meglepetést. Kirakodott a bazár is. Sok épületet restauráltak vagy megpróbáltak megmutathatóvá tenni. Pl az Ulu Camit és a karavánszerájt. Angol és török nyelvű táblák segítették az eligazodást. A nyomomba szegődő kisgyermekeknek angolórát tartottam. Úgy kísérgettek, mint a kiskutyák. Az egyik iskola előtt végignéztem a sorakozót. Katonás vigyázz, díszlépések, zászló és himnusz, minden volt, mégsem volt kommunista íze. Sok salvaros, kicsisapkás öregbácsikával találkoztam, mentek a ba46

Reggel

zárba. Ruházatukhoz szigorűan hozzátartozott a gyűrűsujjon viselt köves ezüstgyűrű, a zsebóra és a morzsoló. Visszefele jövet a bazárosok épp ettek. Engem is meghívott egy kicsikalapos öreg, hogy tartsak velük. Parázson sült paprikát,, sajtot, laposkenyeret ettünk, utána az ételt teával öblítettük le. Sokat beszélgettünk az iszlámról. Mások is hívtak, ahogy elhaladtam a standjuk előtt. Asszt hiszem legközelebb hét gyomrot fogok hozni magammal. A látnivalók amelyekre véletlenül rátaláltam  : 1. Ulu Cami sok fürdővel a bazárosok utcájában 2. Ak minare 3. Sütlü minare, fehér köveiről kapta a tejes nevet 4. Kanli Kümbet 5. Meydanbasi Saray Cami 6. Nefise Hatun Kümbesi 7. Koca Vaiz türbesi 8. Üc kardesim minarettel 9. Shahabiye Kubra Medrese 10. Halfetih Minare

Malatyaba busszal mentem. Egy nagyszakállú bácsika volt a szomszédom, akivel nagyon szépen elbeszélgettem a világ dolgairól és a romlott nyugati ifjúságról. Első utam a bazárba vezetett. Megnéztem a rézműveseket, a cipőjavítókat, a szőnyegárusokat, az edényeseket, az aranyműveseket, a nyerges- hámos mestereket, a gabonaárusokat, a fűszerárusokat, a férfiszabókat, a fazekasokat, az asztalosokat, a bádogosokat, a zöldség és gyümölcsárusokat, a szárított gyümölcsárusokat és még nem tudok kiket, milyen árusokat és mesterembereket. Még felsorolni is sok azt a sok árust, kereskedőt és mesterembert. Óriási volt a pezsgés, forog, mozog, kavarog az egész bazár. Ez asztán a jó élet. Teherhordók törtetnek, szamarak iáznak, autók tapossák tülkölve a népet, kereskedők szakállukat markolászva alkudoznak. Ordítás, kiabálás, gajdolás, mert mindenki dícséri, ajánlja, reklámozza a portékáját. A nők fátyolban,
47

Malatya

talpig feketében, nehogy megbotránkozást keltsenek, a férfiak zakóban, salvarban, kicsikalappal a fejükön vagy kufijában. Itt is, ott is szólogatnak. A dohányárus nagy gyorsan szivarat facsart nekem, hogy inkább neki mondjam el utazásom történetét, ne a szomszéd szabónak, a cipőjavító egész tálca szárított gyümölcsöt ad csak úgy. Barátságból. Mindenki azt szeretné, hogy fényképezzem le.. Közben szorgalmasan dolgoznak a mesterek, jár a szerszám a kezükben. Ügyesen egymás mellett, senki se happolja el a más vendégét, senki se törleszkedik a kliensért. A mindenféle kicsi ételesstandok gőzerővel sütkéreznek, sülnek a húsok, pirul a kebab, teásfiúk szaladgálnak, utcára nyíló pékségekben sül a lapos kenyér, és ujságpapírba csomagolják a vevőnek. Illatok, színek, hangok kavalkádja. De leginkább a fűszerek villognak. Dolmussal vitettem magam a nagy otogarra. Közben öregemberek értékelik ki török és arabtudásomat. Finom a zöld mandula és a musmullah(naspolya). Az utolsó pillanatban még megnéztem az utolsó oszmánkori dzsámit.

2000 m magasan megállt a dolmus, hogy felvegyünk egy zsákos embert. Ahogy kinyilott az ajtó tömény hagymaszag áramlott be. Az ember soganlakárus. Zsákjaiban hegyihagyma van, íze a medvehagymáé. Az árus kurd. Egyébként szőke és kékszemű. Átültem egy nagybuszba. Minden ülés hátán minitévé, fülhallgató szolgálta az utasok kényelmét. Kedvünkre vállogathattunk a tv és rádióállomások kínálatából.

A yaylán

A hegyi örmények egykori fészke. Mostanra hírmondó se maradt belőlük, épületeiknek, templomaiknak nyoma sincs. Megnéztem a Carsi Camit és az Ulu Camit(1490 ben építették). Nagyváros ez az Elbistan, itt a hegyek fölötti-közötti laposon. Régi ház sajnos egy se került a gépem lencséje elé. Egy fatornyú mecset azonban igen.
48

Elbistan

Egy ember műanyag dobozban kis fehér kígyószerű valamiket árult. A fehér összeböngyörgetett valami rágógumi. Egy fa leve. Egy másik ember fehér gumókat árult aktatáskából. Bicskával kapirgált le a gumókról fehér, nedvező háncsokat. Jó a sportsérülésre és a sebekre. Egy harmadik furcsa növényi tövekkel kereskedett. A yaylán szedte. A teherhordók taligával közlekednek, mindenki szabadon árul és kereskedik.

Autóstoppal jöttem idáig. A másik út Marasba vezet. Az autós öreg tudta a Zeytun nevet is. A Musa Dagh negyven napja c. regényben itt ebben a faluban csattant el az első pofon, itt döngették meg a kelekótya teherhordót, innen indult az az országos méretű földindulás-égszakadás ami végül az örmény népírtásban teljesedett ki. A Zeytun nevet aztán sok más falunévhez hasonlóan lecserélték. Azóta Suleymanli. Az eltérőnél katonaság fogadott, két öreg géppisztolyos katona. Valószínűleg a helyi lakosság tagjai, visszamaradt katonák, amolyan sergent angajatok. Az egyik megállított nekem egy autót, az elvitt egy másik eltérőig. Balra Suleymanli, jobbra Ilica. Óriási hegyek, erdők, sziklák, vizek, patakok egymást váltották. Gyaloglás közben volt időm gyönyörködni a vad vidékben. Óriási hegyek látszottak ide, a falvak a távolban valósággal felkúsztak a hóhatárig. A minaretek majd kiszúrták az eget. Közelinek látszott Suleymanli, de a valóságban mégiscsak mes�sze van. Muszáj volt leülnöm enni. Konzervet, kenyeret, zöldséget falatoztam nagy sietve, mert a messzeségben megpillantottam egy dolmust felfele kapaszkodni. Kiszámítottam, hogy mire megeszem és összecsomagolom a maradékot, épp felér hozzám. A nagy igyekezetben beleestem az útmenti patakba. A dolmus felvitt egészen a falu bejáratáig, ott ki kellett szállnom a katonaság miatt, akik élénken érdeklődtek úticélom felől. Őrbódé, sorompó, fegyverek és terepszínű egyenruhát színesítették a tájat. Jobbra díszes kőkutat vettem észre amelyről lefaragták az írást. Balra boltíves kőhíd ívelt át a zuhatagon. Régebb erre jártak. A falu pedig jó magasan húzódott meg a hegy oldalába tapadva. A népek kőteraszokra
49

Suleymanli eltérő

és párkányokra építkeztek. A katonasággal gyorsan elintáztem a dolgot, mondván, a régi oszmánkori épületek, hídak, emlékmúvek érdekelnek. ÉS főleg a mecsetek. Egy őrmester hívott, hogy legyek a katonaság vendége Ilicaban, mire visszajövök a faluból, addigra ő elintézi. A nyomoruságos faluba rettenetesen rossz köves úton értem fel, a tyúkok, szamarak, birkák és lovak térdig jártak a szemétben. A trágya láva módjára hömpölygött. Ordítozó gyerekcsapat rajzott elő a jövetelemre. Gyorsan cukorkát és űrhajós szeleteket kezdtem szétosztogatni köztük, nehogy valamelyik hibbant kölyök javaslatára megkövezzenek. A lurkók nagyon élvezik török beszédemet, egymást túlharsogva ordítanak angolul. A legjobban ordítót megtettem idegenvezetőmnek. Már főnökösködik is. Korániskola, rendes iskola és kőből készült házak mellett kapaszkodunk felfele, az utcák kígyózva kacskaringóznak, a házak egymás hegyén hátán tornyosodnak. Szép faház is akadt köztök, másokon látszik, hogy csak az alsó rész régi. Örményeknek persze nyoma sincs. A régi örmény házakba beköltöztek a törökök, átépítgették, a maguk ízlése szerint alakították. Már amennyire lehetett. Itt az örményekkel együtt a temető is megszünt. Felépítkezték az új lakosok. A gyermekek fürtükben lógnak rajtam, mert mindegyik meg akarja tanulni tőlem Donald kacsa, a lónyerítés, tehénbőgés, tücsökciripelés és a kakukkolás tudományát. A felnőttek az ablakból és a kerítések fölött vigyorognak ki. Az egyik kisfiú elmondta, hogy itt a házak az örményeké voltak valaha, a mi ellenségeinké. Egy kútat pedig örmény kútnak neveznek. Itt a kút egy kőfal és egy csap, néhol van faragás a kövön, máshol nincs. Majdnem minden tízméterre jut egy ilyen kút. Vizűk nagyon finom. Egyébként szép a táj, csak ne vágna úgy a hideg. Persze ezzel a helybéliek nem nagyon törődnek. Megszokták. Felkapaszkodtunk az egyik legmagasabb pontra. Szép a rálátás a mecsetre, a közeli és távolabbi házakra és az egész vidékre. Megnéztük a régi hamamot is. Nagyon romos, tele szeméttel. Láttam egy faekét, még a papucsa is fából volt. A pár traktor, egy -két csónakos motorbicikli, két vasasműhely és egy utcára nyíló bolt jelenti itt az egész technikai civilizációt.
50

Elbúcsúztam a gyermekektől és visszamentem a katonákhoz. Az egyik említette, hogy Ilica-nak, a szomszéd falunak két hamamja van termálvízzel. Egy dolmust fogtak nekem ez elvitt a Jandarma elé, ahol végigdetektoroztak és valósággal kizsebeltek. No, akkor ez a vendégség nem csak duma volt. A fegyveresek kézről kézre adogattak, míg a kapitány elé kerültem, s kezdődött a barátkozás. A kapitány hallott Gül Babáról és Ibrahim Mütefferikáról. Nem semmi. Körbeültek és mindenki kíváncsi volt mindere. Alig győztem megválaszolni a kérdéseket. Sajtot, lekvárt, mézet, uborkát, paradicsomot, olajbogyót, kenyeret és teát hoztak nekem a konyhából. Sok idős, visszamaradt katonát láttam az újoncok közt. Errefele a katonáskodás egyfajta munkahely, naponta bejárnak, leszolgálják a 8 órát, majd hazamennek a családhoz. Többet keresnek így, mint a pásztorkodással vagy a csempészkedéssel. Mire befejeztem az étkezést, már előállt a terepjáró, hogy továbbvigyen. A zsandárok a z egyik hamam fölötti hotelben kerítettek nekem szállást. Két szoba, konyha, 4 ágy, fürdő, TV és imaszőnyeg a szekrényben. Ennél több mi kell? Reggel a nagy parasztfelkelés nagyon rosszul kezdődött. A gyomrom helyén egy mosogatórongyott tappintottam, lábaim féjtak, a vállam is oda. Semmi kedvem nem volt hamamba menni, noha ez is benne volt a szoba árában. Az ajtó melleti prospektusokból aztán értesültem, hogy semmit nem vesztettem, mert ez egy modern hamam volt, uszodával és egyebekkel. A benzinkút fele menet volt időm megnézni a faluvárost. Mert Ilica tele volt blokkokkal és panziókkal. Vásároltam kenyeret, paradicsomot és uborkát, hogy legyen amivel egyem a rothadó sajtom és túróm. A benzinkútnál volt a dolmusállomás. Indulás előtt a sofőrük gondosan kiseperték a járművüket, lemosták, megtisztogatták. Ezek szerint szeretik és kötődnek hozzá, nem csupán hurbolják. A viteldíjból lealkudtam 50 kurust.

51

A városvégén kiszálltam a dolmusból és gyalog igyekeztem tovább. Már a bejáratnál nagy hősi emlékmű hirdette, hogy Maras hősi város, itt rugták fenéken a francia- örmény hadsereget. Marasról nekem mindig a török fagylalt jutott eszembe. Igaz is, mert a fagyi itt a legjobb. Gyorsan vásároltam egy adagot. Fehér, vastag, nyúlós és édes. Jól harapható, tele szájjal ehető és nehezen olvadó. Jó sokat adtak. A fagylaltosfiú egy vasrúddal kanalazta az ostyába. Közben bámészkodtam. Egy kiakasztott poszter igencsak megragadott. Népi ünnepségen láncfűrésszel szecskáztak egy óriási fagylalttömböt. A fagylaltomra zöld pisztáciaport szórt a fagylaltos és még megpótolta egy as�szonyköldökkel. Locsogott a rózsavíztől és a méztől. Betértem egy aranyüzletbe pénzt váltani, mert itt a bank az az ékszerészat. Épp reggeli előtt voltak. A legnagyobb természetességgel ültettek le és nyomták a lapos kenyeret a kezembe. Erősen paprikás tojásrántottát ettünk. Kis darabokat téptem le a jobb kezemmel, ezt a három ujjam közé fogva mártottam a tojásrántottából. Abban az esetben, ha villát adnak, akkor úgy kell eljárni, hogy a villával kiveszünk a közös edényből, a kenyerünkre tesszük, majd a falatot bekapjuk, anélkül, hogy a villát a szánkba érintve elmocskolnánk. Tehát nem a villával eszünk, nem azt dugjuk a szánkba. Csupasz kézzel meg úgy kell enni, hogy a kenyérdarabba mártott, fogott étel kenje, olajozza össze az ujjunk, ne kelljen az ember leszopja az ujjait. Mert leszopott ujjal a közös tálba nyúlni modortalanság. Teázás közben pedig a beszédtéma iszlám és muszlimok. A városba felmenet jobbkézfelől található a múzeum. Sajnos zárva volt, tele rendőrrel és fegyveres katonával, akik a festést-mázolást felvigyázták. Azért a kertet hagyták megnézni, két kopott hettita kőoroszlánt láttam itt.

Maras

A marasi bazár kétségkívűl nem olyan hatalmas és impozáns, mint isztambuli testvére, de megvan a smakkja, az az utánozhatatlan íze és varázsa, amit nélkülöz az isztambuli. Ezért jobb, mert itt ugyanúgy pezseg és forrong az élet, mint ezer évekkel ezelőtt. Senki és semmi sem
52

A marasi bazár

befolyásolja ezt, legkevésbé a turisták és a sok műanyag, természetellenesség ami velük vagy nyomukban jár. Itt a marasi bazárban olyan méretű vad hullámú kereskedelmet láttam, mint sehol másutt és soha azelőtt. Famunkák, rézmunkák, edények, kerámia, szőnyegek,, ruhák, kelmék, gyógyvirágok, fűszerek, zöldség és gyümölcsök, tejtermékek, húsok, halak, parfümök, arany, ezüst és drágakövek, sziták, seprűk, gyapjű, nyergek és hámok, szerszámok, üvegárú, dohány, tarhonya, henna, szappanok és annyi egyéb árú, hogy nézni a szemnek is sok és elfárad az ember a felsorolásban. Mindezzel pedig olyan hatalmas kavarodás, zsivaly, csörömpölés és hangzavar, ami leírhatatlan. Egy fűszeres fia behívott kebabot enni. Egyenesen a fiókból csippentette ki nekem a fűszereket hozza. Mind piros volt, de egy se paprika. Ayrant és teát is hozatott nekem, és rendkívűl élvezte, hogy engem vendégül láthatt, hogy az ő boltját tisztelem meg, nem a szomszédét. Nem sokkal odébb egy cipészhez telepedtem, aki régi stílusú hettita, görög, római és perzsa lábbeliket készített bőrből. Egy internetklubban pár ingyenpercet kaptam azért cserébe, mert hasznos filmes és zenés oldalakat mutattam meg. Hát igen, akinek nincs pénze, annak járjon az esze és kereskedjen azzal ami van. Nagyon szép a vár alatti Ulu Cami és a Tas Medrese. Ennek a teteje, falai mind kőlapokból álltak. A környéken rengeteg sok üzlet, bódé ontotta az árút, a földre telepedett vándor árúsok is tele szájjal gajdoltak. Egy ékszerésztől finoman megmunkált köves gyűrüket vásároltam. Több, mint félóra hosszat próbálgattam, nézegettem a készletét, nehezen tudtam dönteni. Vásár után az árús meghívott teázni. A várban, amit annak idején még a hettiták építettek semmi különöset nem tapasztaltam. Teázók, kávézók, éttermek, gondozott park és butikok várták a kikapcsolódni vágyó marasiakat, akik a csodás kilátás kedvéért nem resteltek felkapaszkodni ide. A parkban láttam egy yürük szekeret, egy faekét, egy ayrankeverő faedényt és egy pár ágyút. Ez utóbbiakkal pörköltek oda a franciák által felfegyverzett örmény seregnek. Kifele jövet sokáig tapogattam és nézegettem a vastag tölgyfa rönkökből összerótt, duplán is megvasalt és szegecsekkel erősített vár53

kaput. Ezt ugyan döngethetné Botond a buzogányával ítéletnapig, hiszen még a faltöő kos is megizzadna a dörömbölésbe. Mese az a kostantinápolyi buzogánnyal betört várkapu. Az egyik utcában fezes, oszmánkori serbetárusba botlottam. Egyik kezében a poharakat, másikban a vizeskancsót tartotta, a serbetet pedig a hátán hordott edényből töltögette a szomjastorkúaknak. Majd a használt poharakat ügyesen vízzel kiöblitette. Jó sok időmbe került míg kigyalogoltam a városból. Nemsokára felvettek valami kurdok, akik németül is tudtak. Az egyik ajánlólevelet írt nekem egy kurd párthoz, hogy lássanak el étellel, itallal és szállással. A következő autós aki megállt engem megsegíteni, egy igen gazdag úriember volt, aki épülettervezéssel foglalkozott. Ez látszott az autóján, a ruháján és ezüst kulcstartóján, amire kézimunkával cirádázták ki az ezüstvirágokat és a családi nevet  : TUNCELL, vagyis bronzkéz. A faházakon nagyon összebarátkoztunk, sőt tervezőm nagyon tűzbe jött és üzletet sejtett. Hívott, hogy tartsak vele a cég irodájába és mutassam meg neki a tervrajzokat, katalógusokat és a többi hasznos, számára igen érdekes anyagokat.

A tervező hatalmas irodájában óriási bemutatót láttam burkolóanyagokból, s amig a két  !  ! titkárnő elhalmozott süteményekkel és édességekkel ámuldozva körbenézhettem, csodálhattam a gazdagságot, a fényűzést amit a berendezésbe és a belső tervezésbe fektettek. Egy asztalon annyi édesség hevert, mintha legalábbis 50 embert várnának vendégségbe. Aztán megteáztam és következett a következő fogás-ugyanis a tervező leszólt a kebabosnak. Madárfejkebabot kaptam sok zöldséggel, ayrannal, nagy darab sült húsokkal, lapos kenyérrel és sült faggyúdarabokkal. Nem semmi ez a tervező, hogy egy ilyen rongyos és büdös fickóra mint én ennyi időt, pénzt és figyelmet szentel, de ezzel még nem járt le a vendégség, mert utána elmentünk egy luxushotelbe és megdöbben54

Antep, vagy Gaziantep

ve láttam, hogy annyiba került a szoba, amennyivel én egy hetet is elélhetek. Csillogás-villogás, hordár, soknyelvű recepciós, lift, kifizetett szoba reggelivel és főleg tele has. A szobában pedig imaszőnyeg és kibla jel az ablakpárkányon. Néha nagyok a változások, egyszer lennt, másszor fennt. A szerencse forgandó. A luxushotelbeli nyugati vécéhez nem mellékeltek lemosókefét. Itt illik a likba belecélozni. Ellenben a vécécsészéből kicsi csap nyúlt ki alsófelet mosni. Nagyon elmés. Lefekvés előtt kimostam a ruháimat. A reggeli felébredés orrvérzéssel kezdődött, a gyomrom egy szőrcsomó. A hotel éttermében gazdag büfét találtam. Sigara börek, azaz amolyan török tavaszi tekercs, petrezselymes tojás, halal virsli és szalámi, kétféle kenyér, zöldségek, sajtok, olivabogyó, méz, lekvár, helva volta választék. Az uborka héját a tányér közepére halmozták, körbe feküdtek a hasábok. Még sohase láttam, hogy a zöldség héját díszíteni használta volna valaki. Nem bírok enni. A napi egszeri étkezésekhez vagyok szokva. Antepben megnéztem a múzeumot. A török és magyar történelmen annyira összebarátkoztam a jegyadóval, hogy ingyen beengedett. Őskor, kőkor, fossziliák, római, hettita kor, görög majd oszmánkor, aranyérmék, aranyékszerek, üvegholmi, bronzok, háztartás, fegyverek, talizmánok, gyűrűkövek, oszmán kitüntetések, pecséthengerek, sírkövek, szobrok, hettita kövek és oroszlánok. Annyi sok látnivaló, hogy belefájdult a fogam. A legjobban egy szekrénynyi holminak örvendtem, itt őrizték a csempészektől elkobzott tárgyakat, régiségeket. Egy athéni baglyos tetradrachma ismerősen kacsintott vissza. Egyszer nekem is volt egy másolatom, három euróért vásároltam még Sidében. Egy bőrkötéses bőrlapos régi könyvet is láttam. Piros kacskaringókkal írták tele. Evangélium volt. Lassan kezd idegesíteni, hogy egyre több szent könyvvel találkozom, olyanokkal amelyek nincsenek benne a Bibliában. Legutóbb egy i. u. 44-ben írt könyvet láttam Diyarbakirban. A tulajdonosa 3 mill. dollárért árúlta. Hány hasonló könyv létezik még, Hányat
55

égettek el az utóbbi ezer évben? Hány lappang még magángyűjteményekben? A múzeum kertjében egy örmény betűs sírkőre meg egy örmény, de oszmán feliratos kútra bukkantam. Az örményeket innen is kiseperték, ma már nyomuk sincs Antepben. Gyalog folytattam utam ki a városból. Egy útkereszteződésnél megállítottak egy járőrautó. Miután megtudták, hogy hová igyekszem gyalogszerrel és autóstoppal, kivittek a város végére. Az egyik rendőr tudott olaszul. Errefelé is hatalmas léptekkel fejlődik a vidék. Építkezések, pisztáciaültetvények, olivaültetvények, aztán gyárak, lakótelepek, születendő városrészek, iskolák és ovódák. Majd megint millió pisztácia és olajfa. Egy földműves elvitt egy darabon. Kiszálláskor paradicsommal és uborkával ajándékozott meg. Majd kurdok vettek fel. Egy dolmus tömve utasokkal. Ezért is dolmus a minibusz neve, mert állandóan tömve van. Varjúkárogás és békakurutyolás beszéd. Meg kell gyorsan tanulnom. Ime egy kis nyelclecke  : akarok- eze akarok-tühazüm tanulni-hinbum olvasni-handüm segíts-adükharü barát-ewar nő-dzsün barátnő-kecsik falu-guent város-sheher enni-harun inni-weharun jár-bemes megyek-be meshe herüm hol-kuje mikor-küngi jó-base
56

rossz-naründe szép-phür ründe hó-berf foltó-csem veszély-mükat beke kutya-se ló-heszp hal-maszih szőnyeg-halicse ember-mir nő-dzsün aludni-phalde ágy-dzsü gyalog-mesant pánz-para, pere mennyibe kerül?-csen pere? Mi ez?-ev csie? Jönni-whare gyere ide- whare vüra menj el-here add ide-bedemen ajándék-hediye messze-dur közel-nezik hogy vagy?-csavani köszönöm-szpasz jól vagyok-hez basüm kutya-szaa ló-heszp tehén-csel kecske-bizün nincs pénzem-me paranina turista vagyok-esz turüsztüm szoba-örde apa-baba
57

anya-ane rendben-eh Fényképezni szeretnék-e hezütküm fotoraf bikesüm jó-bosa rossz-nabosa Férfinevek  : Vhalat, Csekdar, hhabat, Suras Női nevek  : Rozsda, Avin, Halima, Hadzsidzsa, Beritan, Gulesztan nagy-mazün szép-taazü barát-haval testvér-bra most-nöhö és-esztü aztán-pase sok-gelik 1. -ek 2. -dü 3. -se 4. -csar 5. -pendzs 6. -ses 7, -heft 8. -hest 9. -ne 10. -de hány-breve messze-dür közel-nezik miért-csma nem értek kurdul-kuri nezonüm író-neveszkar te kurd vagy-tü kurdi szükségem van-met vetsz éhes vagyok-esz bürcsime
58

szomjas vagyok-esz tihnem fáradt vagyok-esz vasz taime van-haya étel-horan víz-ov kérem segítsen-harimem bekine hol-lukiye pardon-kuszureafighe bocsánat-menbubura férfi-zalan nő-mzsinik gyerek-böcsük köszönöm-szpasz, szpaszdüküm ki-kie mi-csie jó napot-merhaba jó napit-ros bás jó estét- ewar bas jó éjt-sev bás viszzontlátásra-herbicse nem-ne kérem-büszakina, durr mi ez-evahcsieh mi a neved-nevevi csie mennyibe kerül- csám para ya drága-grané olcsó-erzane nem értem-ez fem noküm hol a vécé-tuvalet ülküye hogy vagy-tü csáváni jól vagyok- esz básüm én-ez te-tü
59

ő-ewa mi-em ti-hun ők-ewana jó étvágyat-losi dzsá jó éjt-sev bás gyalog-masant pénz-para, pere hány pénz-csen pere mi ez-evahcsie gyere-whare menj el-here adj-bedemen ajándék-hediye messze-dur közel-nezik hogy vagy-csavani köszönöm-szpasz jól vagyok- hez basüm Furcsa arcok láthatók errefele férfiben is nőben is. Szép vonások, formás szájak, szép orrok. Perzsa, asszir, méd, arab, hettita, babilóni, türkmén vér keveredik. Sok a barna bőrü, kék szemű ember. Lombos hajsátrak hullámzanak a nők fején. Az öregasszonyok keze hennás. Az ujjaikat belemártották, a tenyerükre köröket rajzoltak. A dolmus utasai nagyon értékelik, hogy van gyermekem.

Dobozházak sivatagi városa. Valaha itt volt a legnagyobb karavánszeráj, Állítólag 5000 tevének volt hely benne, no meg a rakománynak. A városnak négy kapuja volt, a magaslaton vár védte a karavánszerájt és a bazárt. Kacskaringós utcákon haladok és nem győzöm csodálni, élvezni a kavarodást. Üzlet üzlet hátán, az árusok is egymás hegyén hátán, vagy legalábbis egymás lábán. Sok a régi ház, üzlet, dzsámi. A város mellett pedig ott az Eufrátesz. Tele amőbával. Se fürdeni,
60

Birecik

se zöldséget mosni nem érdemes benne. A helybéliek bele persze már megszokta az ilyen csekélységeket, mint az amőba. Senki se törődik vele. Csak a sápadtarcú városiakat készíti ki a parányi állatka. Nagy a zaj, minden sarkon vagy sütnek, főznek, vagy kalapácsolnak, javítanak. Sok a munka ebben a városban, itt nincs se válság, se munkanélküliség. A mesteremberek utcájában is szorgalmasan dolgoznak, le az Eufráteszig. A nagy karavánszerájt ugyan nem találtam meg, de a szag után menve egy oszmánkori istállót, amiben ma is állatokat tartottak, inkább tevét és kecskét. Mellette egy régi szappangyár tele szeméttel. Az emberek minden lépésre hívnak be teázni. A reggeli ebédet a folyó partján költöttem el, szép féldrágakövek közt. Annyi itt a nyers féldrágakő a kavics közt, hogy csak annak nem tűnik fel akinek nincs szeme. Főleg piros és zöld kövek. Csomagomat hátrahagyva a várba is felkapaszkodtam. Ahol a víz lefolyt, az esővíz utat tört magának ott próbálkoztam fel a romok közt. A vár egész területe rommező. Egy alagútra bukkantam, valaha ez volt a bejárat. Széles lépcsők, vezettek a mélybe, a korom a falakon mutatta, hogy itt 100 évvel ezelőtt még jártak. Elemlámpám pislákoló fényénél többszáz métert ereszkedtem az alagútba, a törmelék és a szemét nagyon megnehezítetta járást. Egészen a falak aljáig azonban nem mentem le, mert a lámpám vacakolni kezdett, féltem, hogy a sötétben felfele menet egy kéz vagy lábtöréssel gazdagodom. Vagy lukba esem. Cseréppipatörmeléket, edénytöredéket és obszidiánból készített pengéket találtam a vízmosta helyeken. Bizonyos, hogy még kincsek is rejtőznek a föld alatt. A vár alatt ismét belevetettem magam a vásáros forgatagba. Nagyon jól érzem magam a nyergesek, szapanfőzők, mészárosok, szabók, serbetesember, bádogosok, asztalosok, kovácsok és zöldségárusok közt. Szekérről árúlják a hosszú kütözősalátát. Egy nagypocakos rendőr éppúgy rágja a salátaleveleket, mint a puputeve. Nagy fogakkal és ugyanolyan bamba, unott pofával majszol. Egy ember meghívott szimitet enni és teát inni. Aztán még két helyen muszáj volt megállnom teázni. Már tiszta teát pisilek, jó cukrosat.
61

Egy árus furcsa, szarvasgombához hasonló növényt árult. Megkóstoltam, de ne az volt. Autóstoppal mentem tovább, kélt csere után villanyszerelők vettek fel. Hamar összebarátkoztunk. Az iszlám világban minden igazhívő testvér. A legfiatalabb megmutatta telefonon, hogy milyen magasfeszültséget szerelnek a magasban. A nyavalya majd kitört, hogy hova nem másznak fel ezek a villanyszerelők  !

A villanyszerelők behoztak Urfába. Már egyszer voltam itt, nosza rajta, ismerkedjünk meg jobban a várossal  ! Egyelőre a népek ismerkedtek velem, teázós, nem lerohanós módra. Már nem csak a gyerekek, de a felnőttek is szólogatnak. A Zeliha tónál ismét annyi volt a látogató és a zarándok, mint amikor legelőször jártam itt. Befizettem a várba, hogy megnézhessem a két árva megmaradt oszlopot, a nagy semmit és a várost felölről. Találkoztam két újzélandival, akik 25 éves korukra se tudták eldönteni, hogy mit akarnak magukkal kezdeni, mit várnak az élettől. Egy kicsit kioktattam őket, főleg arra tértem rá, hogy álljanak neki és fabrikáljanak gyerekeket. Álljanak meg, állapodjanak már meg végre egy nő mellett és próbáljanak férfiember módjára viselkedni, ne taknyoskodjanak többet. Gyalog indultam ki a városból, egy kebabosnál megálltam enni. Alacsony asztalka mellett puputevenyeregre emlékeztető székek, az asztalon víz kancsóban, poharak, evőeszköz, falapító, fanyelű kés, edényben zöldségek, hagyma, fűszernüvények. Ha elkészült az étel, mindenki saját kezűleg vágja hozzá a zöldséget. Megbarátkoztam az asztalszomszédokkal és az árusokkal. Az öregebbek hasznos tanácsokat osztogattak nekem, én meg a hancúrozó gyerekeket okítottam angolra. Egyre másra kaptam az ingyen teákat. A szárított gyümölcseimmel, amit ajándékba kaptam megpecsételtem a barátságot. Az utolsó szemig felfaltuk. Óriási ez az Urfa. Akármennyit is megyek, a város nem akar elfogyni, kifogyni a talpam alól. Sok a kufijás ember, itt már egyre több a kurd és az arab beszéd. Közel van Szíria.
62

Urfa

A külvárost is végiggyalogoltam. Sok a szemét ugyan, de sok az üzlet, kereskedés és piac is ami termeli a szemetet. Ismét teáztam egyzöldségárusnál.

Harranba a kaptárházakhoz már évek óta kívánkoztam. Most ez az álmom végre teljesült. Egy dolmus hozott, de hiába nézelődtem, az agyagépítmények helyett csak modern házakat, blokkokat láttam. Ez a modern Harran, egyébként nem nagy bumm. Alighogy lekászálódtam a dolmusról, megtámadott egy motorbiciklis vendégtoborzó, bizonyos Ali, és olyan erőszakosan verbungolt, hogy kezdtem ideges lenni. Sok alkudozás után, amikor már láttam, hogy nem tudom lerázni, engedelmesen kapaszkodtam fel mögé a motorbiciklire és hagytam magam vitetni. Azt mondta, hogy előbb nézzem meg, s ha nem tetszik akkor ne fizessek. S azzal gázt adott és robogni kezdtünk a régi Harran felé a kaptárházakhoz. Ezek a kaptárházak annyira meghűlyitettek, hogy már évek óta egyébre se bírtam gondolni. Hogyisne  ! Hiszen Harranban volt az első iszlámn egyetem és állítólag ez a világ regrégebbi városa. A motorbiciklis vad száguldozásba kezdett, kirobogtunk a “városból”, ki a pusztába a romok felé. Az egykori városkapu egy résén átpréseltük a motrot és megérkeztünk a várva várt kaptárházak közé. Miután megnéztem Aliék kaptárházait a sok kézimunkával, szőttessel, régiséggel és egyéb turistacsalogató kellékkel, nem tudtam nemet mondani. Behurcolkodtam és eszembe jutott, milyen fáradt is vagyok. Az egymás mellé épített és folyósókkal öszekötött agyagházakat a család teljesen átengedte a turistáknak, ők már modernebb építményekbe húzódtak. Alighogy kifújtam magam, Ali máris hívott vacsorázni. Ez még 5 lirámba került. A kaptárházak melletti modern épületben volt a konyha-nappali-ebédlő, már vagy tizenöten ültek a földre terített tigrisbőrutánzat abrosz körül, gondolom legalább 3 generáció élt együtt nagy békességben. A nők külön ültek a gyermekekkel, a férfiak kissé távolabb helyezkedtek el, én a családfő környékén kaptam helyet Ali és annak frissen oprált bátyja közt. Apró sült halakat ettünk
63

Harran

jufka kenyérrel, zöldséggel, jaurttal. Majd megteáztunk. Étkezés közben volt időm megfigyelni a nők ruházatát és a családfő lila kufiyyáját. Nem a fátyol vagy a nagy lepelruha bizonyult újdonságnak, hanem az, hogy a nők férfinadrágszíjjat viseltek a lepelruha fölött. Természetesen kézzel ettünk, a háromujjas módszerrel, tépve marcangolva az ételt. A gyermekek igencsak neveletlenek voltak, úgy veszekedtek az étel fölött, mint a kiscsirkék. Ilyenkor az anyjuk igazságot és kenyeret osztott, hogy rövid ideig amíg a szájuk el van foglalva csendben lehessünk. Sok fiatal nőt láttam, gondolom valakinek itt egynél több felesége volt. Hogy el ne felejtsem, étkezés előtt és után a családanya kölnit töltött mindenkinek a markába, ez a kézmosást helyettesítette. Vacsora után kiderült, hogy mindenki tud valamilyen nyelven motyogni a nagycsaládban, még japánul és koreaiul is. Aztán megjött a szomszédság és a rokonság, hogy megnézzenek engem a, z egyszem turistát. Újdonság ez nekik, hiszen a sok buszos hülye után. A beteg fiúnak angolleckéket adtam, nemsokára kiderült, hogy sokkal jobban tud angolul mint én. Na ez a leégés  !Itt a sivatag szélén. Gyorsan elvonultam a kaptáromba a sok finom pokróc és szőttes közé. Éjjel mindegyre felébredtem, mert a falakon szaladgáló gyíkok vagy gekkók verték a szemembe, számba a sarat. Közbe nagyon hideg lett, jól megfáztam a finom pokrócok alatt. Kellett nekem gatyára és rövidingre vetkőzni....

Korán felkeltem, hogy immár világosban vehessem nagyító alá a falut. Akkora nyomorúságot láttam, hogy majd hanyatestem. Nem mindenki élt úgy a faluban, mint Aliék. A köznép csak két- három kaptárházban lakott, körbe szemét, tehénszarból készített tüzelő, gyapottszárhalmok, legelésző kecskék és kóbor lovak. A gyermekek nem csak a cukrot kérték el, hanem még a dobozt is, amiben azt tartottam. Sok romos és elhagyatott kaptárház, köztük kacskaringós utcák, de mindenütt villany és víz. A közelben várromok és iskola, majd óriási szeméttdomb, sok házat az ókori várfalmaradványokra építettek rá. Egy udvaron jufkát sütöttek. Az anya gyúrta és sirítette, a lánya meg sütötte egy pléhlemezen. Tehénszarral és gyapottszárral gerjesztett tü64

Reggel

zet. Egy líráért vettem egy jufkát, egy másik lírát fizettem a fényképezésért. Másféle arabot beszélnek errefele, én se értem az övéket, ők se az enyémet. Az iszlám egyetem romjai felé még láttam egy modern turistafogadót sok régiséggel. Épp akkor érkezett meg egy busz német turista nagy lármásan. Alig tudtak kikecmeregni a buszból. A szomszédban egy szegény kaptárház asszonya csupasz kézzel szedte fel a frissen elpotyogtatott lócitromokat és gyúrta lepénnyé, hogy majd a többi száradni tett tüzelő mellé tegye. Az egyetem melletti dombon rengeteg cserép sercegett a talpam alatt. Ide vonultam el reggelizni. Szép ékszínkék edénytörmeléket és apró bronzdarabokat bányásztam ki reggelizés közben a bicskámmal. Egy teve nézte és unottan rágott valami tüskéket. Délután elhagytam Harrant és gyalog vágtam neki a z Urfa felé vezető útnak. Aútósok vettek fel és öt perc múlva arany és ezüst pénzeket kínáltak eladásra. A régiségekből itt persze bőség van, mert több hadsereget is ronccsá és péppé vertek az elmúlt évezredekben. Az aranypénzes autósok a szír határra tartottak, gondoltam egyet és elmentem velük én is. Sokat nem értem ezzel, mert visszazavartak a határőrök. Szíriában most polgárháború van, a határt lezárták. Vakarták is a fejüket a török oldalon rekedt teherautósofőrök. Visszafele egy gyapotkereskedő öreg vitt el egy darabon. Urfába gyalog mentem vissza. A mardini eltérőnél egy teherautó megállt mellettem. A sofőr szír, kicsit tud németül. Az iraki határra megy, nagyban csalogat Szíriába, még nem tudja mekkora buli van odaát. Nagyon hosszú és unalmas az utazás, az egyedüli látnivaló a sok vetés és ültetvény az út mentén. Néha apró falvak tünnek fel a hegyek tövében, másszor nyájak telefonálós pásztorokkal. Aztán katonai bázisok és többhektáros gyakorlóterek. A szíriai határ nagyon közel van, láttunk két felgyújtott olajkutat lobogni nagy füsttel a láthatáron. A szíriai böreket és sajtos csónakokat kínál. Egy útmenti gumiszerelőnél megálltunk teázni. A gumiszerelő igencsak fekete, 22 éves és kurd. Törökül vékonyan tud, annál többet arabul. Szeme mint a fáklya úgy lobog összenőtt szemöldöke alatt. Nagyon félelmetes. Szereti a labdarúgást és Real Madrid rajongó. Kérdi miért nem biciklivel utazom, az aztán a szép élet. Hát, ami
65

azt illeti, láttuk milyen szép. Két külföldi biciklis elkeseredetten küszürült az esőben át a nagy laposon. Holnapra talán ideérnek. A wudut és az esti imát nagyon gyorsan összecsapta a mi szerelőnk, annál is inkább, mert egy defektes teherautó futott be nagy csörömpölve. Hamar nadrágot cserélt, vasakat ragadva vetődött be magát a teherautó alá. Nekem barátságosan salamot intett, szeme villámlott jókedvében. Itt még kézi munkával szerelik a kocsikat, s ütik két vassal a kereket, hogy a szemük is szikrázik. A szíriaival úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy a mardini és, hassankeyfi eltérőt rég elhagytuk. A szíriai csal, thogy menjek vele a határig, holnap autót cserél és jövünk vissza. Sötét este lett, nincs sok vállogatnivalóm.

Sok katonaság, sok fegyveres az úton.

Csizre Silopi

Nagyváros, az élet még jobban turbánozik az utcán. Csak kurdok lakják. Betértünk egy fogadóba. Sült belsőségeket, nyárson sült csirkeszárnyat, salátát, lapos kenyeret, csípős mártást vacsoráztunk. Mégpedig dupla adagot. A szíriai fizette. Éjszakára az iraki határ melletti óriási TIR parkolóba vonultunk. Ezernyi teherautó táborozik itt katonás sorrendben. A járművek a tevék, az őrzött és bekerített parkoló a karavánszeráj, ahol bolt, borbély, üzemanyag és minden van, ami az utazónak vagy kereskedőnek kell. Csak a WC egy km messze volt az autónktól. Éjjel a hideg és a meleg vltakozott. Ki-be takaróztam. Reggel ismét orrvérzésre ébredtem. Nem lessz ennek jó vége. Az eső is eleredt. Mellettünk iraki autósok táboroznak az egyik TIR alá lökött kartonpapírokon. Sütnek-főznek. Meghallván, hogy mádzsárisztáni fakir turist, azaz szegény turista vagyok, nagy szeretettel és barátsággal hívnak, tartsak velük. Tojásrántotta, kenyér, sajt, olivabogyó, vaj, méz, jaurt és tea a reggeli. Nagyon jól értem az iraki arabot. A TIR parkolóban nagy a torlódás. A pénteki ima előtt nem lehet továbbmenni. Elbúcsúztam mindenkitől és gyalog próbálkozom tovább. Nagy a sár.
66

Egy dolmus elvitt vissza Csizrébe. Még mindig tele az út páncélosokkal, fegyveresekkel. Ezek több, mint valószínű, hogy itt éjszakáztak. Óriási hegyek. Szép nők durva, agyondolgozott kezekkel. Vajjon ezek tudnak valamit a jégkockátkiaköldökből, rózsaszirmosfűrdő, hintaszékbenszeretkezős játékokról? Egyre több a katonaság, tankok, kétéltűjárművek burognak, sok az ellenőrzés. A hegyek nagyon félelmetesek. Annyi a kő, ha mellényúlok, akkor is követ fogok. NEm jó errefele kutyának lenni. Nyomorúságos kertek, kő, drót, ág és vasdarab mix kerítések. Sok cire az út mentén. Ez a tüzelő. Lapos házak mellett irdatlan mennyiségű szemét. A kotló a szemétdombra viszi tanulni a csibéit. A gyerekek kavicsokkal játszanak, omladozó falak mellett sütik a homoktortákat.

Gyalogosan róttam az utat tovább, mivel nem akadt semmiféle jármű ami felvett volna. Eleredt az eső is és alaposan áztatott. A falu végén három kurd fiatalember behívott teázni. Az egyikük mutatott nekem egy 5 évvel ezelőtt írt angol levelet. Egy öreg német házaspár írta, lakókocsival jártak itt. “ Sokszor gondolunk rád szerettel, szívünkben örökre megmarad Kurdisztán zenéje és magas hegyei, jól éreztük magunk nálad, szívesen eljönnénk ismét”... és hasonló meleg sorok. Miután lefordítottam a levelet, egy telefonos üzenetet kellett lefordítanom. Ez csekély egy évvel ezelőtt érkezett  : ” Kurt meghalt, én már öreg és beteg vagyok, nem tudok többé Kurdisztánba utazni, emlékedet megőrzöm... ” stb. Öt éve senki se járt erre aki értett volna angolul és németül. Kurd házigazdám egészen mostanáig megőrizte a levelet és az üzenetet, türelme nem ismert határt. Teázás után sajtot, tejet és jufka kenyeret ettünk, majd ismét teáztunk. Én besegítettem a lakomába két konzervvel. Gyalog elég keserves a haladás, lassú és vizes. De van időm elég szétnézni. Minden falucskában katonaság, szögesdrót és sündisznófészek, spanyolbak, tankok, géppuskák, igazoltatások, még a hegyek teteje is tele van bunkerrel. A lakosság arca pedig szürke és komor,
67

Belveren kurd falu

már nagyon unják a végnélküli igazoltatásokat, autóból ki- beszállást, ki-bepakolást, indokolatlan piszkálódást. Utolért egy dolmus, de alig jöttünk pár kilométert, kifogyott a benzin. A sofőr elment egy kannával valahová, én inkább gyalog folyattam. A katonaság szerencsére nem érdeklődik túlságosan, vigyorognak és tisztelegnek. Bizonyára nem sok hülye kölföldi mássza ezeket a hatalmas hegyeket. Felvett egy dolmus. Leszálláskor egy fiatal kurd lerángatott és elvitt haza vendégségbe. Megtehette. Jómódú szénkereskedő, ugyanis errefele rengeteg a szén. A felszíni fejtésekből kiki annyit vesz amen�nyit nem szégyell. Vendéglátóm újonnan épített házában együtt él a nagycsalád. Apa, anya, testvérek, feleség, kisgyermekek. A nappaliban szép házi szőnyegeken és kereveten tanyázzunk, úgy isszuk a teát. Vacsorára is ide terítenek egy abroszra. A menü piláf, csirkehús, zöldség, jaurt, tea, végül jó zaccos kávé. Desszertnek internetezünk laptopról. A fürdőszoba egészen nyugati. Mindenkinek megvan a saját törölközője, hátvakaró keféje. Sorban katonásan. Éjszakára is a nappaliba ágyaznak nekünk férfiaknak. Vastag paplanszerű matracon térek nyugovóra, zsáknyi párnán, mely kissé kemény ugyan és a kommunista világban megszokott vastag varrott paplan alatt. A reggelit a konyhában fogyasztottuk el. Mézszerű lekvárt, szezámmagkrémet, helvát, sajtot, jaurtot, teát, frissen sütött pogácsákat. A nők előttem készítik a kenyeret, sütik a pogácsákat. A kezük nekik is agyondolgozott, kicserepesedett. Megkérdeztem, hogy egy szőnyegen hány napot dolgoznak. A válasz  : egy hónapot. A nők nevetnek ahogyan kurdul beszélek velük. Egy kisbaba mellettem ringatózik szalagokkal lekötözve egy furcsa bölcsőben. A bőlcső formája egészen őskori. Szénkereskedő barátom megmutatta a futtballpályát a falu végén. Ő építette. Egészen komoly. Jó labdák, kapuk, hálók, eredménykijelző tábla és zöld műgyep, amin nagyon jól esik az esés. Igen, mert apróra darált gumiabroncscsal vegyítették fel a műgyepet. Még ilyet se láttam. Felváltva rugjuk a tizenegyeseket, felváltva kapuskodunk. Egy68

forma eséllyel mérkőzünk. A futballpálya mellett kislányok játszadoztak. Üres benzineskannára madzagot bogoztak, úgy húzták a kannákat a köveken. A lapos házak tetetjét kövekkel töltött nejlonzacskókkal erősítették meg. A közlekedési táblákat az áthaladó katonaság szitává lőtte. A kisebb pisztolygolyók nyomai mellett kartácsszórás is látható. A lakosság bugyos nadrágban, mellényes kezeslábasszerű kurd ruhában jár turbánná csavart kufiját visel a fején. Hiába várakozom dolmusra vagy autóra, egyik sem akar felbukkanni. Gyalog folyattom, nyomulok előre az esőben, mert ismét eleredt. Hatalmasak a hegyek, szépek a kanyonok, haragosak a folyók. És változatlanul nagy a csend és a szegénység. Néhol kecskepásztorok legeltetnek. Az egyik átmutatott valahová a túloldalra. Hogy az már Irak. Hol? A hegyen túl? Dehogy, a patakon túl. Határ, sorompó nincs. Utolért egy autó, felvettek, de nem sokáig élvezhettem a gyors haladást, ugyanis az első ellenőrzőállomáson ki kellett szállnom, Az autó a kurdokkal maradt, én továbbmehettem. Egy faluban gyerekek futottak elém valami rebarbara szerű hegynövénynyel. Cukorkára becseréltem nekik. Finom savanykás íze volt a növénynek, a nevét elfelejtettem megkérdezni. Nagyon kopár, sivár, kietlen a vidék. Mégis szépnek, gyönyörűnek találják a kurdok. Hívnak, nézzem meg zsebkendőnyi kertjeiket, a méhkaptárokat, csodáljam meg a fenséges kilátást. Az egyik faluban három örmény nő lakik. Kurdokhoz jöttek feleségül. Jól élnek, békességben. Van mit enni és inni, van víz és nem betegek a gyerekek. Mi kell ennél több? Egyre nagyobbak a hegyek. Szédülök és folyik az orromvére. Kevés a termőföld, a kecskék mindent simára borotváltak kínjukban. Nincs cég, nincs gyár, nincsenek üzletek. Ritkaság a bolt vagy a benzinkút.. nem is tudom, hogyan bírják a kurdok cérnával. Nem elég a török ellenség, még a természet is mostoha.

69

Egy dolmus elvitt Hakkariba. A gleccserek egészen az útig kúsztak. Magamra kellett szednem minden ruhámat. Ismét vettem a rebarbaraféle növényből. Uszkunnak hívják. Egy utastoborzó vett nekem egy kebabot. Hakkari Törökország legelmaradottab városa, vidéke. Csak kurdok és török katonák lakják a várost. Pezseg itt is a kereskedelem, de azért látszik, nem an�nyira, mint ahogyan kellene. Nagybusszal megyünk Vanba. Már csak két ellenőrzőállomást kell leküzdenünk. A katonaság feljött a buszba, a papirokat és a csomagokat nézegetik. Olyan, mintha rezervátumból mennénk ki a szabad világba. A hó lejött egészen a buszig. Unom a tévéshíreket. A legfrissebb hír az volt, hogy Kucuk Haci, azaz George Haji fia hogyan toporzékol a pályán, miként kap sírógörcsöt, mivel nem tud jobban játszani másoknál.

Hakkari

Késő este lett mire beértünk Vanba. Szállás után néztem. Az öt évvel ezelőtti hotelem időközben kikupálódott és megdrágult, viszont a tulajdonos értékelte, hogy fakir turist vagyok s ajánlott egy olcsóbbat. Hát, szó ami szó olcsó volt és nagyon szerény. Utolsó egydollárosaimmal befizettem egy éjszakára. Az ágy mellé készített nemtudomhányezredik vendég által használt kopott gumipapucsot otthonosan húztam fel és mentem tusolni. Kimostam a ruháimat is. Utána böreket ettem jaurttal. Éjjel kétszer is felzavartak, látni akarták az útlevelemet. Reggel még mindig esett az eső, ázva fázva gyalogoltam ki a város végére integetni. A gyermekek para  !para  !csatakiáltással ostromoltak. Alig tudtam lerázni őket. A török beszéd szerencsére mindig jó riasztó, mert egy se gondolta volna, hogy a turista török. Egyéb dolgom sincs, mint kóborló kölykeknek pénzt osztogassak. Hiszen akkor egy egész zsák pénzt kellene cipelnem. Egy feneketlen zsákkal. Annyira vert az eső, hogy muszáj volt leintenem egy dolmust. Még két katonai ellenőrzés, aztán szaladhattunk. Egy Tir beugrott a szakadékba. Minden tele volt színes gyapjúgombolyagokkal és spulnikkal.
70

Van

A városvégén kiszálltam a dolmusból és gyalog igyekeztem a belvárosba. Az eső csöppet se akar szünni. Betértem egy kantinba piláfot, csirkehúst és zöldséget enni. Alighogy hozzáláttam ismét elkapott az orrvérzés. Alig tudtam bemenekülni a mellékhelyiségbe. Mindent ös�szevéreztem. A gyerekek itt is megrohantak. Unom már ezt a para, parát. Legközelebb meztelenül jövök be ebbe a városba. Meglátogattam a szőnyegüzletes barátomat. Finom iráni csempészteával kínált. Soha életemben nem ittam ilyen finom teát. Újra és újra átsimogattam a szőnyegeket. Hihetetlen, hogy ezeket a csodás gyapjú vagy selyem múalkotásokat írástudatlan asszonyok és gyermekek készítik az eldugott falvakban. A kereskedők olcsón felvásárolják, hogy a nagyvárosban busás haszonnal adják tovább. Bejött egy pásztor és régi urartui pecséthengereket hozott. Volt egy zacskóval. Kiteregettem egy szőttesre és turkálni, vállogatni kezdtem. A pásztor csak egy zsák lisztet kért darabjáért. Egyet kiválasztottam és elmentünk lisztet venni. Legfennebb két napi gnem eszem. Kibírom valahogy. Annak idején Japánban egy öreg régésznél láttam hasonló mezopotámiai pecséthengereket. Az öreg nagyon értette, sokat tanított és magyarázott. Gyurmára hengereltünk a pecséthengerekkel, a lenyomaton keregetőző tigrisek, vadászó oroszlánok vagy rohanó orrszarvúk szinte élni látszottak. A városállamokban minden kereskedőnek megvolt a maga pecsétje. Nemcsak az árukat, de a leveleket is ilyen pecsékelle gurigázták le. Hallotam, hogy M. Arik turisztikai szolgálltató nagyban csapja be a turistákat és nem egészen tisztességes eszközökkel dolgozik. Vele már találkoztam öt évvel ezelőtt is. És mi történik  ! Alighogy elbúcsúztam a szőnyegestől egy koreai házaspárba botlottam, no meg M. Arikba aki nagyban szédítette a turistákat. Úgy kullancskodott, hogy azok nem tudták lerázni. Barátkozni kezdtem a koreaiakkal, hívtam őket, hogy menjünk be valahová, hadd mutassam meg a térképeimet, a jó helyeket ahová érdemes elmenni. Erre M. Arik nagyon feldühödött, azt hitte én most le akarom nyúlni a turistáit, azokat akik szóba se akartak állni vele, akik azt se tudták, hogyan mehetnének el előle. Egy kicsit összekaptunk M. Arikkal, aki nem ismert meg, persze ezek után
71

Dogubeyazit

én se akartam felismerni többé. A koreaiak közben leléptek. Elmentem panaszra a rendőrségre, hogy milyen alakok vannak, hát ez már tűrhetetlen, amit csinál M. Arik a turistákkal. A rendőrük azt mondták, legközelebb üssem -vágjam. Ilyen piszlicsáré ügyekkel ne is zavarjam őket. Intézzem el magam. Hogyisne, hogy aztán botra, bicskára kapjunk, majd pisztolyra és géppisztolyra, hogy aztán ne tudjam a hotelben levetni a kabátomat a hátamba szúrt késektől. Mert ahogy a kurdokat ismerem, azok nem gatyáznak, védik a fajtájukat, s szépen arra ébredek, hogy a fél város a nyakamon van. A rendőrségen odajött egy történelemszaki rendőr és egészen más irányba terelte a beszélgetést. Tudott az ágyúöntő Orbán mesterről, Ibrahim Müteffferikáról, a közös szavakról és még sok mindenről. Nagy teázással zártuk a történelemleckét, majd elengedtek vissza az esőbe, vissza gyalogolni ki a városból. Rossz irányba indultam el, épp az ellenkező irányba mentem, mint ahogy kellett volna. Egy háznál épp lakodalom volt, valami fiatalemberek kijöttek és behívtak. Kurdok lakodalmoztak, tele tüdővel fújták a dudát, bömbölt a zene mint a fene. A nők egy nagy teremben hosszú láncba összekapaszkodva táncoltak. A férfiak az elétérben beszélgettek. Megpróbáltam fényképeket készíteni a táncoló nőkről, akik a tánc miatt nem tudtak elfordulni. Kicsit féltem, félszemmel a férfiakat nézegettem, hogy nyitogatják e a zsebükben a bicskákat. Nem nyitogatták. Viszont az asztaloknál üldögélő nem táncos kedvű nőszemélyek, mint elfordultak a fényképezőgépem elől. Egy fiatal kurd belémkarolt, hogy gyere csak ki egy kicsikét barátom, ide hátrafele.... Óvatosan lépegettem mindenre felkészülve, nehogy kapjak vagy kettőt, már úgy is bemelegítettem M. Arikkal az imént. De nem történt semmi, a konyhába mentünk hátra ahol egy szakács már főzte a levest, aprította a salátát, sötötte a kebabot. Jól megvendégeltek. Alighogy befejeztem, jött egy másik fiatal, hogy gyere csak gyere... No gondoltam, most kapom a többit. A csomagomat letetették velem s egy autóba tuszkoltak és visszamentünk a városba valami csomagokért és más rablópofájú fickókért. Épp a rendőrök előtt haladtunk el, ahol az imént panaszra mentem. Összehúztam magam, nehogy észrevegyenek, meggondolják magukat és egy kicsit
72

megseggelikásszanak. Ezután visszamentünk a lakodalomba, megkaptam a csomagomat és mehettem tovább integetni az autóknak. Felvett egy Tir, Attila és Murat nevűek a vezetők. Mentek Nakhchivanba. Engem kitettek az Igdiri eltérőnél. Dogubeyazit és Igdir között sátras nomádokat láttam a pusztában sok állattal. Az eső miatt nem tudtam kiszállni. Nagy kár. De nagyobbnak látszot a sár. Gyalog araszoltam be a városba. Valami utcakölykek rámtapadtak és a kérdezősködéssel egészen az idegeimre mentek. Úgy ráztam le őket, hogy elkezdtem a szemetesekben kotorászni. Amikor látták, hogy a kidobott gyümölcsöt faragom bicskával, megijedtek és odébbálltak. Évekkel ezelőtt jártam itt, vendégségbe voltam egy kurd családnál. Megpróbáltam emlékezetemből előbányászni a címet és a nevet, de csak a környék sikerült. Elkezdtem kopogtatni a házak ablakain, a harmadik háznál már tudták, hogy kit keresek. Nagy darab sofőr kevés lehet errefele. A háziak elvittek egy benzinkúthoz ahol visszontláthattam egykori vendéglátómat. Útközben a fiával is találkoztunk. Nagy volt a meglepetés. Nekikezdtünk teázni, az ötödiknél már láttam, hogy ejsze itt fogok aludni a benzinkútnál. Nézegettem is a padlót, hogy hol nem szemetes. De nem így történt, mert felkerekedtünk, elmentünk haza, ahol kétféle volt a meglepetés. Egyfelől a háziak néztek nagyot, majd én, mert az idők során a gazda kitatarozta a házat, járdát öntött, újbarakta a falakat, a vízhálózatot, kicserélte a bútort, csempézett, szóval puccba vágta a lakását. Lám, szorgalmas munkával, kitartással mindent lehet. Csak neki kell fogni. Az egész ház csillogott -villogott. A családanya, a nőrokonok persze elészerelték a vacsorát és nagy beszélgetésekbe kezdtünk. A gazda még Endre nevére is emlékezett, akivel itt jártam. Kérdezte, hogy mit csinál a társam, miért me utazunk együtt.... Vacsorára jaurtlevest, laskát, spenótételt, vegyes salátát, sült csirkét, jaurtot, vizet, gyümölcslevet fogyasztottunk a padlóra terített igencsak lapos asztalon. Vacsora után megtisztálkodtam, finom csem73

pézett fürdőben, tiszta jószagú szappannal. A fürdőjük még jobbb és szebb volt mint az enyém otthon. Éjszakára a gyermekek szobájába vetettek nekem ágyat, szó szerint ágyat, mert ez a gyermekek szobája lehetett volna akár Németországban is. Olyan modernül volt berendezve. Miután megreggeliztem nagy keservesen elbúcsúztam a vendégszerető családtól, akik még szerették volna, ha egy pár napot maradok. A nagymama egy szép horgolt házipampót adott ajándékba. Ezek a kurdok százszor jobban élnek, mint én. Pedig itt vannak a törökök, akik állandóan piszkálják őket, kemény a tél, sivatagos a táj, nagyon kemények az életfeltételek, s mégis igyekeznek. Lám ez a sofőr is addig igyekezett, míg saját benzinkutat kapart össze és rendbetette a házát. Nekem meg letörött az ágyam, a kályhám minden pillanatban felrobbanással fenyeget, a hűtőm odaszart, a terasz faburkolata rothad, nincs bojlerem, tálból mosdunk, télen rezsóval melegítünk. Mondjam -e tovább? Mert hiába tudok 10 nyelvet, a tudományt nincs kinek eladni, mindenütt aprópénzzel fizetnek ki. Errefele a motorbicikliken hímzett, piros, sárga-kék színekben pompázó nyeregtakaró van. A buszok és dolmusok műszerfalán dettó. A puputevét és a tüzes arabs lovat lecserélték, de a divat az megmaradt. Az Igdiri piacon láttam egy fogatost aki a zabla és kantár helyett a ló szájába tett madzaggal irányította igavonóját. Az árusok elkezdtek szólogatni, de miután megtudták, hogy fakir turist vagyok, többet nem kínáltak semmit sem. Egy illatszerkereskedő olyan ajándékot adott az útra amit nem egyhamar felejtek el  : alaposan befújt egy olcsó spayjel. Nagyon lelasultam a hívogatások miatt. Így ez nem mehet tovább.

Egy Korániskola autójával jöttem idáig. Muszáj volt résztvennem a déli imán és a medreszében a tanításon. Nagyon lelasultam. Kaptam ebédet és buszjegyet Karsba. A tuzlucai piacon nagy a forgalom. A járőkelők többsége férfi zakóvan, kicsi kerek sapkával a fején és morzsolóval a kezében. Illatszerárusok faládával a nyakukban unjekcióstűvel a kezükben járkálnak. A láda tele fiolával és dobozzal.
74

Tuzluca

HA valakinek megtetszik valami annak kimérik egy darab vattára a parfümöt, majd dobozba zárják. A lefontosabb, hogy a közelben ne nézzek ki turistának. Azt hiszem el fogom adni a hátizsákomat, szatyorral és táskával fogok utazni zakóban, kicsikalappal a fejemen, ápolt szakállal és köves gyűrűvel az ujjamon.

Bementem egy pékségbe és kértem egy kenyeret. Adtak szó nélkül. Egy földön talált 20 kurusért hagymát is adtak a szomszédos zöldségesnél. Sok szemét közt falatoztam a városvégén. Valami autósok elvittek a darabon, egy áruháznál kiszálltunk. Ugyanaz volt az áruház kinálata, mint ami a bazárban szokott. Egy teherautóval utaztam tovább. Mindenütt felszántották a pusztaságokat. Ahol eddig állatok legeltek, ott most traktorok szorgoskodtak. A köveket is összeszedték. Lassan vége lesz a vándorló állattartásnak. Csodálatos a táj errerefele. A hegyek alatt legelésző nyájak borszemméretúek. Lapos kőházakban laknak az emberek, szárított trágya a tözelő. Közbe -közbe gyalogoltam is, de nem olyan sokat, hogy elfáradjak. Az autósok csak egyik falutól a másikig vagy az eltérőkig hoztak. Felvett egy nagydarab láz. Kolbászvastagságú ujjai és lábnyi tenyere volt. Örvendett, hogy meg tudtam mukkanni lazuri nyelven. Több, mint egy óra hosszat tüsszögött. Ennek én nem örvendtem. Ime egy kis lazuri nyelvlecke  : Ma-én si-te heya-ő cku-mi tkva-ti hentepek-ők Ma Edgar bor-Edgár vagyok ki vagy-si minor e? Ki ő-heya minoren
75

Kars

akarunk menni-cku bidaten te mondod-tkva usvit enyém-ckim tied-skan övé-hemus mienk-ckun tiéted-tkvan ideje csinálni- ora ko moxdu anya-nana nagymama-didinana öreg-didi nagyapa-papuli lány-bozo lányod-bozoskan fiu-bere fiad-bereckin férfi-bici nő-oxorca óra-ora itt-hag ott-heg itt vagyok-hag bo re étel-gar igen-ho nem-va jó éjt-kai serepe szívesen látunk-kai moxtit köszönöm-didi mardi hogy vagy?- muc ore jól vagyok-kai vore jól vagyok-kai bore honnan vagy-sonuni re könyv-supara barát-megabre mi a foglalkozásod-mu dulya ikip
76

tudsz lazul-lazari giskuni mi a neves-skani coxo muren akarsz enni-gar ckomayeyi enni-ckomu ma-andga holnap-cumanis A láz nép amely Ardahan és Trabzon körül él szép lassan beleolvad a törökségbe. De jó lenne egyszer őket is felfedezni, megnézni a falvaikat, régiségeiket, szőtteseiket. Úgy tartják, hogy ők még a bizánciak maradékai. Törökországi kóborlásaim alatt egy párszor találkoztam láz teherautósofőrökkel, de más célkitűzések miatt nem volt időm a lázokkal foglalkozni. A megnáthásodott lázzal egészen az Ardahani eltérőig jhöttem. No, erre mondják, hogy a láz belázasodott. Jó sok gyaloglás után felvett két újgazdag, egy szupermodern terepjáróval száguldoztak. 2550 m magasan megálltunk egy csodás ízű forrásnál. Útközben kiderült, hogy mindketten ahizka törökök. A török oldalon még megúszták a nagy kitelepítéseket, de a grúziai oldalon rekedt ahizka török falvakat módszeresen kiüresítették a sztálinisták, lakóit szétszórták a Szovjetunióban. Pár éve kutattam az ahizka törökök nyomait Grúziában, egykori falvaikba grúzok telepedtek. Sok csoszonkálás és kérdezősködés után csak megkerültek a fél világon keresztülüldözött ahizka törökök. Hogy hol? Ukrajnában. Az újgazdagok voltak olyan jók, hogy levittek a határig. Innen már gyerekjáték volt az átkelés a grúz oldalra, a határőrök épp, hogy meg nem csókoltak a grúz beszédemért. Találkoztam Edward al is, egy grúz csempésszel, aki 4 éve hozott át a grúz oldalról a török oldalra és beváltotta grúz pénzemet lírára. Azóta Edward nagyon lerobbant. Soványan, ráncosan, táskákkal a szeme alatt bámult rám és nem ismert meg. A szesz és a szivar, no meg a rendetlen életmód nagyon megdolgozta. Most is kínálkozott bisnicár módra, hogy ennyi meg ennyi dollárért bevisz Akhaltcikhébe, de nem vettem igénybe a szolgálatait. Gyalog araszoltam előre. Egy óra múlva utolért és felvett ingyen. Együtt érkeztünk meg az első grúz városkába.
77

Valeban sok romos blokk fogadott. A lakásokat mintha kilőtték volna az ablakon. Alig két három lelakatolt lakást láttam berácsozott ablakokkal. A többiek üresen, tele szeméttel árválkodtak. Hihetetlen   ! Három blokkból is elköltöztek az emberek. A földszinti lakásokat valaki szénatárolónak használta. Nézegetni kezdtem minden sarkot, hol térhetek nyugovóra. Egyik sem nyerte el a tetszésemet. Tudni kell dönteni, nem szabad az első lehetőségnek nekiugrani, hátha van jobb is. Néha a legrosszab helyzetből is van kiút. Vale után egy romos benzinkútat találtam az út mellett. Sajnos ez is tele volt szeméttel? Hogy ki szemeteli tele az elhagyott épületeket, azt sose bírom kitalálni. Sötét este lett és elkezdtem nézegetni a medvét és a farkast a sötétben. Amióta egy kicsimedve összetépte a kabátomat, azóta megtanultam Grúzia állatvilágát. Egy terepjáró fékezett mellettem tele gázrendőrökkel. Nekem is helyet szorítottak Akhaltcikhéig. Egyenesen a rendőrségig hoztak. Időközben megtudtam, hogy a vonatot kivették forgalomból, lőttek a jó öreg állomásnak is, ahol eddig éjszakázni szoktam. Bekérezkedtem a rendőrségi fogdába, persze nem engedtek be. Az egyik németül is tudó rendőr eljött velem szállást keresni. Egy sötétbe burkolózott romos hotelig mentünk, hátul ahol némi világosság mutatkozott ott bezörgettönk és csodák csodája egy előtérben csupasz villanykörte alatt két férfi és három nő vacsorázott közös lábosból az erősen bolházó tévé előtt. Egy kályhában vidáman duruzsolt a tűz. 5 euróért kaptam szállást és vacsorát. Sajtos, szalámis tojásrántottát, zöldségsalátát, almát és hádzsápuri kenyeret ettünk, felváltva mártogattunk. A szobám egy lyuk volt két kimustrált rugós katonai ággyal, de tiszta pokróccal, lepedővel és párnával. A szoba mellett budi szerénykedett lerobbant csapokkal, nem működő vízöblítéssel és összetört mosdókagylóval. A vizöblítést ki ki saját kezüleg oldta meg egy nagy hordóból egy vízmerő edénnyel. A szobám ajtaját nem lehetett bezárni. Azt hiszem, mára ez volt a legjobb választás. Boldogan feküdhetek le, nyugodtan, főleg bolhamentesen álmodhatok.
78

Vale városka

Reggel frissen pattantam ki a rugós ágyból, elbúcsúztam a hotelesnénitől és hajrá, gyalog tovább az Aspindza, Akhalkalaki és Ninotsminda útvonalon. Egy kutya kotorászott a szmétben, épp reggeliztem a kurd sütemények maradékát, gondoltam adok neki, ha már olyan éhesen kotorászik. Megette mind a kettőt. Meg akartam simogatni, a kutya azt hitte, hogy a kezem is ennivaló és azt is bekapta. Megharapott keményen. Nofene  ! Itt jól bevásároltam  ! Az egyszer biztos, hogy ezt a kutyát soha senki se simogatta meg. Bepánikoltam. Futás a gyógyszertárba. Nem volt nyitva se iód, se szesz. Meg kellett volna venni, de nem volt mivel. Vízzel lemostam a sebet és elkezdtem a házak kapuján, ajtaján dörömbözni. Senkinek nem volt egészségügyi ládikója. A hatodik háznál akadt egy kis jód. Bekentem a kezem fejét és nyeltem a gombócokat. Ha az a kutya veszett volt, akkor vakarózhatok.... Gyalog mentem tovább. Akadt egy- két autós akik felvettek, de csak rövid távra. Egy örmény elhozott a Khando i eltérőig. Rengeteg forrás csörgedezett le a hegyekből, valóssággal felszabdalták a hegyek oldalát ahogyan fehéren, habosan, kristálytisztán leomlottak. Gondoltam friss vizet vételezek. Sok haltenyészet volt a környéken, az egyikhez bekérezkedtem. Behívtak, leültettek a kerti padra és ennivalóval kínáltak. Egy fiatal házaspár lakott itt egy félig kész házban. A gazda felesége házikenyeret, sajtot, marhahúslevest krumplival, kakaós kávét, vizet, karamellacukorkákat, szóval mindent elémrakott amit a konyhában talált. Ebéd után megnéztem a haltenyészetet. Külön medencében a növendékek, az ivadékok és az anyahalak. A gazda behívott a házba. Durva fapadló, rugós katonaágy, vaskályha és házilag barkácsolt szék, asztal. Ez volt a berendezés. Mint a pionírok korában. De a kutyákon kívűl videokamera vigyázta a medencéket és a halakat. Közbe eleredt az eső, kimentem, hogy a zsákomat behozazam. Egy rosszul illesztett deszka -mert a lépcső még nem készült el- félrebillent alattam és jó nagyot estem. No, jól folytatódik a kiutyaharapás után. A gazda nem akart elengedni az esőben, szegény nem értette, hogy mennyire sietek, mekkora út áll még előttem, és még haza is kéne menni valahogy. Vagy legalábbis vánszorogni.
79

Akhaltsikhe

Az én házam a te házad, az én asztalom a te asztalod, a halaim is tiedek. -így búcsúzott. Csak azt nem mondta, hogy az én feleségem, a te feleséged is. Dehát nem vagyunk az eszkimóknál. Az utolsó pillanatban még felcsomagoltak nekem egy darab kenyeret és egy sajtot. Jó sok ázás után fiatal grúz gengszterek vettek fel egy csilivilire polirozott régi Mercibe. Az egyik fel akart vágni angoltudásával és azt mondta, hogy kick me darling  ! Gyorsan kijavitottam, hogy ez ugye kiss me darling akart lenni ugye, mert a kettő közt hatalmas a különbség. Ezen jót nevettünk. A kést és a pisztolyt el is felejtették megmutatni. Akhalkalakiban, mint jó barátok puszilkozva váltunk el egymástól. Mint, ahogy a grúzoknál szokás.

Itt már örmény a lakosság. Valaha ezek a területek Örményországhoz tartoztak, csak később a grúzok elszedték tőlük. Egy örmény öreg felvett és elhozott Ninotsmindáig. Csodálkozott amikor mondtam neki, hogy Erdélyben is élnek örmények.

Akhalkalaki

Gyalog folyatttam. Hatalmas nyomorúság tárult a szemem elé. Ócska kúházak, lepukkant blokkok. Szar a tüzelő, a szó szoros értelmében. A lakosság trágyával fűt. Egy ladás ember elhaladt mellettem, de visszatolatot és elvitt Gorelovka faluig. A nagy pusztaságban gyalog bizony elég lassan közeledett az örmény határátkelő. Ráadásul még az eső is eleredt, annak ellenére, hogy a nagy havak a távolban fehérlettek. Most itt a nagy cél előtt, Örményország kapujában egészen furcsa érzések kerítettek uralmukba. Kiabálni szerettem volna, hogy hahó Örményország  ! Itt vagyok  ! Végre megérkeztem  ! Annyi sok álmodozás, reménykedés és készülődés, két nemsikerült kudarcba fulladt út után végre itt vagyok. Eleget tehetek udvarhelyi örmény barátaim kérésének, hogy helyettük is nézzem meg őseik szölőföldjét, adott szavam, ígéretem teljesítése megtartása, beteljesítése már a küszöbön van.
80

Ninotsminda

Hogy aztán mik történtek velem, milyen furcsa kalandjaim voltam Örményországban, és hogyan nem vesztem meg a kutyaharapás után az hamarosan kiderül a második könyvből.

81

Tartalom
Előszóféle. ................................. 5 Lengyelfalva Székelyudvarhely...................... 8 Brassó. ....................................... 9 Bulgária. ................................. 10 Török határ. ............................ 10 Rodostó felé............................ 10 Rodostó................................... 11 Rodostóból Gelibolu felé........ 12 Gelibolu-Canakkale................ 12 Trója........................................ 13 Assos....................................... 14 Kadiköy. ................................. 15 Bergama.................................. 16 Izmiren át................................ 18 Sardes...................................... 18 Hierapolis. .............................. 19 Pamukkale............................... 20 Antalya. .................................. 21 Macarköy................................ 21 Aspendos. ............................... 24 Side......................................... 25 Alarahan. ................................ 26 Aksehir. .................................. 28 Cifteler.................................... 28 Bozuyük.................................. 29 Sögüt....................................... 29 Kütahya................................... 30 Valahol az út mentén............... 31 Polonezköyü. ........................... 32 Ami kimaradt.......................... 33 Ankara. ................................... 33 Sivas........................................ 41
82

Malatya................................... 45 Battalgazi, azaz régi Malatya............................ 45 Reggel..................................... 46 Malatya................................... 47 A yaylán.................................. 48 Elbistan................................... 48 Suleymanli eltérő.................... 49 Maras...................................... 52 A marasi bazár. ........................ 52 Antep, vagy Gaziantep............ 54 Birecik. ................................... 60 Urfa......................................... 62 Harran..................................... 63 Reggel..................................... 64 Csizre...................................... 66 Silopi....................................... 66 Belveren kurd falu. .................. 67 Hakkari................................... 70 Van.......................................... 70 Dogubeyazit............................ 71 Tuzluca. .................................. 74 Kars......................................... 75 Vale városka............................ 78 Akhaltsikhe............................. 79 Akhalkalaki............................. 80 Ninotsminda............................ 80

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful