You are on page 1of 13

Kölnei Lívia: ALTERNATÍV GYÓGYMÓDOK MAGYARORSZÁGON 1800 – 1945 Alternatív gyógymódnak nevezzük a hivatalos gyakorlattól eltérő orvosi módszereket

. Lehettek tiltottak, megtűrtek vagy hivatalosan engedélyezettek is. A 19. század elején élő emberek gyakran tápláltak ellenérzést az orvostársadalommal, a korabeli gyógyítási módszerekkel szemben. A hivatalosan elismert gyógyító mesterség a 18. században rögzült, és attól kezdve alig változott. Az új természettudományos felfedezések nem gyakoroltak számottevő hatást a gyógyítói gyakorlatra. A hánytatás, hashajtás, véreresztés (érvágás) bevett módszerein kívül a – régebben vagy újonnan felfedezett és előállított – kémiai szerek alkalmazása jellemezte az orvosi gyakorlatot. A gyógyszerként adott nagy töménységű vegyszerek gyakran idéztek elő mérgezéses tüneteket, így a betegek nem is mindig az eredeti betegségüknek, hanem a gyógyszerek mellékhatásainak estek áldozatul. A betegeknek ezt a keserves helyzetét idézte fel Vörösmarty is egyik költeményében: „Eddig anyag harcolt anyag ellen a bús beteg ágyán, S durva csatájok közt kín vala élni tovább.” Ennek az általánosnak mondható megítélésnek a következményeként felmerült az emberekben az igény, hogy másféle, lehetőleg kíméletesebb és célravezetőbb gyógyulási lehetőségek után nézzenek. A megoldás a vidéken élő emberek számára mindvégig adott volt: a falvakban, paraszti közösségekben mindenütt élt „gyógyító ember”, „javasasszony”, aki a népi gyógyászat módszereivel, őseitől átörökített tudással segített a hozzá fordulóknak, avagy éppen rontott az állapotukon. Itt, a vidéki szegény emberek között „legtöbb esetben nyomban követi az orvost a bába, koma és szomszédasszony, egyik megkeni, másik beköti, harmadik káposztalét ád faolajjal, míg végtére jő a sógor paprikás pálinkával, mert rajta is az segített…” – írta több megyei főorvos az „Orvosi Tár” című folyóiratban, 1848-ban. A városokban azok a nyugat-európai új eszmék terjedtek, amik a 18. század végének új gondolkodási irányzataiból nőttek ki, és az orvostudomány addigi elveit, módszereit megkérdőjelezték. Legismertebbekké a mesmerizmus, a homeopátia, a brownianizmus, a broussaizmus és a különböző, vízkúrákhoz kötődő, életmódbeli változtatásokon alapuló gyógyító módszerek váltak. Magyarország a 19. század elején a Habsburg Birodalom része volt, és szoros kulturális kapcsolatban állt a német nyelvterülettel. Orvosi szempontból az új ismeretek áramlását elősegítette, hogy a magyar orvosok egy része Bécsben tanult, illetve nyugat-európai tanulmányutat tehetett, másfelől pedig osztrák katonaorvosok állomásoztak magyar területen. A 18. század végén, 19. század elején keletkező új orvosi irányzatok általában az 1810-es–1830-as években érkeztek Magyarországra. A hivatalos orvostársadalom természetesen nem vette jó néven az új áramlatok, a megszokottól néha homlokegyenest eltérő vagy azt teljesen új összefüggésekbe helyező nézetek térhódítását. Nem lehet egyoldalúan konzervatívnak, tekintélyféltőnek bélyegezni a korabeli orvostársadalmat, hiszen éppen az új irányzatok hívéül szegődő orvosok élettörténete, komoly szakmai útkeresése bizonyítja, hogy az orvosok körében is élt az elégedetlenség saját, szegényes lehetőségeik miatt, és a nyitottság az új megoldásokra. 1841-ben Bittner Imre, Arad vármegye főorvosa jelentetett meg hosszabb értekezést a vízgyógymódról, ennek bevezetőjében kora orvosi gyakorlatának fejletlenségét és hiányosságait ismerte be: „Természetes, hogy illy ingadozó tudományban sok hézag érezhető; theoriája kinemelégítő, gyakorlata korlátolt” – fogalmazta meg. Ebben a helyzetben az egyoldalúság volna a legnagyobb hiba. – Az orvosi tudománynak a józan ész és edzett tapasztalás kötötte frígyen kívül más úgynevezett rendszere nincsen, nem is lehet…” (Orvosi Tár 1841. Hatodik félév 15. sz. 226-227.p.)

Az új gyógymódokat ellenző orvosok közül sokakat szintén felelősségérzet vezetett. Ők is hittek a természettudományos kutatásokban, de az új felfedezéseket kizárólag a hagyományos keretek között, a hivatalos támogatással művelt orvoslásba beépítve, azt tovább fejlesztve tudták elképzelni. Nem akartak szakítani a hagyományokkal, nem akarták az orvosi gondolkodásmódot új alapokra helyezni. Az alternatív módszerekkel elért nyilvánvaló gyógyulások mögött megpróbáltak másféle, ésszerű, természettudományos magyarázatot találni, aminek nem volt köze az alkalmazott gyógymódhoz. A legtöbb esetben e „rendkívüli” gyógyulások mögött a természetes öngyógyulási képességet vagy a képzelet gyógyító erejét feltételezték. A mesmerizmus és a magnetizmus Már a 17. századtól foglalkoztatta az orvosokat, hogy miként lehetne a mágnesességet gyógyászati célra felhasználni. A 18-19. századra háromféle mágnesességet különböztettek meg: az állati mágnesességet – az „állat” kifejezést „élőlény” értelemben használták ebben az összetételben (animalis magnetismus), a fém- (metallikus magnetizmus, sziderizmus) és föld-mágnesességet (tellurizmus). A terápiás magnetizmus rendszerének kidolgozója és elterjesztője Franz Anton Mesmer (1734 – 1815) volt. Azt vallotta, hogy a világegyetemet egy finom fluidum tölti be, ez közvetíti az égi és földi testek között az energiát. Kezdetben fém-mágnest használt, később áttért az „állati”, vagyis eleven mágnesességre, amely az emberi testben is benne rejlik, és energiaátvivő erőként tud működni. Mivel a betegségeket az energia (életerő) hiánya okozza, az energia átadása gyógyító hatású lehet. Az energiaátvitelhez az szükséges, hogy a gyógyító és a beteg szomnambul, azaz alvajáró, hipnotizált állapotban legyen. Az energia (korabeli szóhasználatban: „delej”) átadása többnyire kézrátétellel, érintéssel történt. A mesmerizmus nagy hatást gyakorolt a kortárs és a későbbi, romantikus elvekre épülő orvostanra. A magnetizmus a 19. század első két évtizedében volt a legnépszerűbb hazánkban, körülbelül egyidőben a németországi virágkorával. Ekkoriban mesmerizmusnak vagy „delejezés”-nek, „élőállati mágnesesség”-nek nevezték, 1820 után szerepelt inkább a „magnetizmus” elnevezés, és ekkortól alkalmazási köre és rendszere is bővült. Bugát Pál, a nagy orvosi nyelvújító nyitott szellemiségét tükrözi, hogy 1836-37-ben lefordította és megjelentette Tscharner „Tapasztalati természettudomány” c. művét, amely a „delejerő”-t (vis magnetica) is részletesen tárgyalja. Érdeklődése éveken át megmaradt a mágnes gyógyászati alkalmazhatósága iránt. 1840-ben dr. Fromhold Károly, a Budapesti Királyi Orvosegylet tagja közölt cikket a „delejfolyammal” meggyógyított makacs arcfájdalmakról. Úgy gondolta, hogy a „delejerőt” (vis electrico-magnetica) sikerrel lehet majd használni mindenféle idegbántalomban. Arra intette a gyógyítókat, hogy kellő óvatossággal gyakorolják ennek a „nagyvilági erő”-nek, „vis cosmicá”-nak az alkalmazását. Foglalkoztatta az „ásványi és állati deléjség” Töltényi Szaniszlót, a bécsi Katonaorvosi Akadémia tekintélyes tanárát és sebészorvosát is. Elismerte a magnetizmus hatásosságát, és úgy nyilatkozott, hogy nem szabad tiltani ezt a hasznos gyógyeszközt pusztán azért, mert csalók is használják és mert botrányok vannak körülötte. Ilyen alapon az ipecacuanha vagy az aloe alkalmazását is tiltani lehetne, hiszen nagyobb mennyiségben kárt okozhatnak. Fontosnak tartotta viszont, hogy orvosi gyakorlatot csak képzett orvosok folytathassanak, bármilyen módszerről legyen is szó. A magnetizmusnak, majd a belőle kifejlődő spiritizmusnak ismert orvosok és közéleti személyiségek váltak lelkes képviselőivé, sőt néha rabjaivá. A szépirodalmat búvópatakhoz hasonlóan áthatotta a 19. század folyamán, így nagy kultúrtörténeti jelentőséggel bírt Magyarországon és Európa szerte. Kölcsey így írt 1823-ban: „A tudomány tartományának egy tüneménye sem volt a mi napjainkban, a mi nagyobb figyelmet vont volna magára, mint a mesmerismus.” (Levelek a mesmerizmusról) Mesmer tanainak egyik legismertebb képviselője Szapáry Ferenc gróf volt (1804–1875). Először Drezdában nyitott magnetikus gyógyintézetet, majd az 1840-es években a pesti Váci utcában volt a rendelője. Előtte Lenhossék Mihálytól (1773–1840), a pesti egyetem bonctan tanárától vett órákat, aki

maga is behatóan foglalkozott a mesmerizmussal. 1848-ban Párizsba költözött, és ott olyan nagy hírnévre tett szert, hogy Schopenhauer többször is néven nevezte dolgozataiban, mint elmélete alátámasztóját. 1850-től újra itthon, abonyi birtokán gyűjtötte szellemtani tapasztalatait. 1853-tól elindult az „asztaltáncoltatási láz”. Az asztal megmozdítása a módosult tudatállapotú közösség puszta akaratával, felhasználása jós-írásra, a legegyszerűbb és legszemléletesebb megtapasztalása volt a „magnetikus fluidum” létezésének. Ezzel kifejlődött a mesmerizmusból a spiritizmus, és a társadalom széles néprétegeihez eljutott. A túlvilági jelenségek megtapasztalásának lehetősége valóságos mozgalmat indított el az értelmiség körében is. Elsősorban reménykeltő jóslatokat vártak e jelenségektől, de gyógyításra is megpróbálták felhasználni. A költő és történetíró Mailáth János gróf (1786–1855), Erzsébet királyné lánykori történelemtanára, aki valószínűleg Szapárytól tanulta a magnetikus ismereteket, 1852-ben könyvet jelentetett meg „Der animalische Magnetismus als Heilkraft” (Állati mágnesesség mint gyógyerő) címmel. A közélet ismert alakja volt Oroszhegyi (Szabó) Jósa (1822–1870), a márciusi ifjak egyik tagja, aki 1849-ben gerillacsapatot vezetett. A szabadságharc leverése után orvos lett, és praxisában a delejezés módszereit használta. A magnetizmus hívévé szegődött orvosok közül ki kell emelni Gárdos Jánost (1813–1893), aki az egyik legnagyobb magnetizőr szaktekintélynek számított a 19. század közepétől kezdve. Ő nem a jóságos szellemeknek tulajdonította gyógyításait – ellentétben a spiritisztákkal –, hanem egyfajta természettudományos alapozású „görcs-elméletet” dolgozott ki a szellemi jelenségek magyarázatára. Arisztokraták, ismert közéleti személyiségek tartoztak páciensei közé, nagy vagyonát azonban – a pesti pletykák szerint – nem tőlük szerezte, hanem alvajárói megsúgták neki a lutriszámokat. Halála után özvegye a vagyonból díjat alapított a magnetizmus fejlesztésére. A delejes gyógyítás története az 1860-as évek táján két ágra bomlott, és külön utakon fejlődött tovább. Az egyik irányzathoz tartoztak azok, akik nem foglalkoztak a szellemekkel, hanem megpróbálták tudományos alapokra helyezni ezt a különleges gyógymódot – ide sorolhatóak pl. a hipnotizmus és a telepátia jelenségeit kutató és felhasználó orvosok, Hőgyes Endre (1847–1906), Laufenauer Károly (1848–1901), Jendrassik Ernő (1858–1921), Ferenczi Sándor (1873–1931), Völgyesi Ferenc (1895– 1967). A másik volt az ún. „spiritiszta vonal”, aminek a tagjai bizonyosak voltak abban, hogy a szellemvilág segítségével gyógyítanak. Legismertebb képviselői voltak: Grünhut Adolf orvos (1826– 1906) és Vay Adelma báróné, (1840–1925), az egyik legismertebb magyarországi médium. A 20. század folyamán a magnetikus-spiritiszta jelenségeket alkalmazó gyógyítók a társadalom perifériáján tevékenykedtek. Brownizmus, rasorizmus, broussaisizmus John B. Brown (1735-1788) skót orvos úgy gondolta, hogy az élettevékenységek alapja az izmok ingerelhetősége, mozgása. Az egészség az ingerek egyensúlyában rejlik. Ha tehát az emberi szervezet túl erősen ingerelt állapotban van (erre utal pl. a bőrkiütés, a tüdőgyulladás, láz, stb.) el kell vonni tőle az ingereket – erre szolgálhat pl. az érvágás, borogatás, hústalan diéta. Ha a betegségek (pl. sápadtság, bénulás, fáradtság) ingerszegénységre utalnak, az orvosnak ingererősítő gyógymódokat kell alkalmaznia – pl. masszázst, elektromosságot, ópiumot, kámfort. Brown elsőként 1780-ban, „Elementa medicinae” c. munkájában adta közre élettani rendszerének és gyógymódjának téziseit. A brownizmusnak (vagy brownianizmusnak) kevés nyoma maradt az orvostörténeti dokumentumok között. Magyarországi ismertté válása a 18-19. század fordulójára tehető, de akkor sem terjedhetett el annyira a gyakorlatban, mint a mesmerizmus vagy később a homeopátia. Giovanni R. Rasori (1766–1837) paviai orvos 1795-ben angliai utazást tett, ekkor ismerkedett meg behatóan Brown gyógyító rendszerével. Itáliába hazatérve a paviai egyetem professzorává és a kórház vezető orvosává nevezték ki, valamint katonaorvosként is tevékenykedett. 1799-1800-ban, a járvány idején sikerrel kezelte tífuszos betegeit saját, a brownianizmusból kiinduló teóriái szerint. Később a milánói kórházban lehetősége nyílt, hogy „elleninger” (contrastimulus)-rendszerét a gyakorlatban is alkalmazza. 1814-től négy éven keresztül – politikai összeesküvés vádja miatt – az osztrák hatóságok

börtönben fogva tartották, de 1818-ban kiszabadulva folytathatta orvosi tevékenységét. Köztiszteletben álló orvos volt haláláig. Rendszerének magyarországi alkalmazásáról szintén kevés dokumentum maradt, de összefoglaló tanulmányok említik, tehát szűk körben bizonyára ismerték és alkalmazták nálunk is. Joseph Victor Broussais (1772–1838) orvosi irányzatának alapelveit 1816-ban tárta a nyilvánosság elé. Módszere az 1820-as és 1830-as években élte virágkorát, elsősorban Franciaországban. Broussais elfogadta a brownianizmusnak azt az alapelvét, hogy az élet alapja az ingerelhetőség, és a betegségek oka is valamilyen inger (irritatio). Erre az alapra építette fel rendszerét, végkövetkeztetései azonban eltértek attól. Broussais ugyanis azt vallotta, hogy a betegség nem az egész szervezet hibája, hanem mindig valamelyik szervtől indul, és csak később, a szervek közötti „szimpátia” útján terjed el a szervezetben. A tünetek megfigyeléséből visszakövetkeztethetünk arra, hogy hol keletkezett a betegség. Terápiájának lényegét a betegség szervek közötti tovaterjedésének megakadályozása adta, másrészt igyekezett kiküszöbölni a kívülről jövő káros ingereket. Az előbbi eszköze általában a piócával (nadállyal) véghezvitt vérleeresztés volt, az utóbbit gyulladásgátló szerekkel, pihentetéssel, koplaltatással próbálta elérni. A broussaisizmusnak is kevés nyomát találjuk Magyarországon. Az első híradás az „Orvosi Tár”-ban, az 1831-es III. kötet 9. füzetében tűnt föl. A „Vegyes tudósítások”-ban közöltek egy érdekes hírt az Európát, sőt Észak-Afrikát és Észak-Amerikát is behálózó nadály-, azaz pióca-kereskedelemről, ami a Broussais-féle gyógymódnak alapfeltétele volt. „Német és magyar országból még mindég igen sok nadály vitetik ki franczia országba. Az e czélra készült kocsik különösen vannak alkotva, s 5-600 ezer nadály fér beléjök.(…) Sokszor öt-hat illy szekér indul egy hétben franczia országba.” A magyar pióca-export – úgy tűnik – tartósan magas szintű maradt. 1840-ben, az „Orvosi Tár” negyedik félévi 15. számában ugyanis Való Ferenc félegyházi sebész a piócák többszöri felhasználásának módjait ismertette. Ma már fintorgunk attól a kínos igyekezettől, ahogyan a szerző megpróbálta a vérrel telt piócát „rábírni” a vér kieresztésére anélkül, hogy megdöglött volna. Erre azért volt szükség, mert a nadályexport miatt a piócák „szerfelett fölcsavart ára” még a tehetősebb betegeket is visszarettentette. 1833-ban látott napvilágot egy hosszabb elemzés e gyógyítási irányzatról. Varga János ráckevei orvos korának orvosi rendszereiről írt összefoglalást, ebben szerepel a broussaisizmus. Alapelveinek korrekt ismertetéséből kiderül, hogy jól ismerte ezt a módszert, de nem tulajdonított neki számottevő értéket, mint ahogy a többi új rendszernek sem. „Annyira megrendítette Broussais a régibb rendes orvosi rendszert, hogy ennek már Európa egy része, különösen franczia ország, naponként leomlását várta. Csak magában Párizsban s itt is egyedül a kórházakban esztendőnként 5-6 millio nadály alig volt elegendő (…) Az egésséges franczia a helyett, hogy másszor hevülése enyhitésére egy pohár czukros vizet itt, most néhány nadályt rakatott magára.” Le Roy és Morison módszerei Le Roy és James Morison hatásának szintén alig maradt nyoma, de ha szűk körben is, ismerték és alkalmazták Magyarországon. 1836-ban Kolozsvárott megjelent Le Roy műve „A gyógyszernek csodatévő ereje, gyógyász segéd nélkül, vagy tettlegesen bebizonyított kiürítő gyógymód” címmel, amelyet a 14. kiadás alapján fordítottak. A mű második magyar kiadást is megért 1845-ben, ugyanott. Paczek József orvos a következő rövid értékelést írta Le Roy gyógymódjáról az „Orvosi Tár”-ban: „Hogy Le Roy ábránd eszméje (ha eszmének lehet mondani s nem inkább álomnak), mi szerint minden nyavaja (…) egyedül hánytató, hashajtó, vagy mindkettő által legyen gyógyítható, nem érdemes a gyógyrendszereknek sorába helyeztetni…”

Mindkét alternatív irányzat a hashajtáson és hánytatáson alapult, Morison azonban zöldségekből készített labdacsairól (gömb formájú orvosságairól) lett híres. Gyógymódjaik magyarországi elterjedése nem lehetett számottevő. Az azóta eltelt időszak ismeretében úgy látszik, hogy a broussaizmus, rasorizmus, Morrison és Le Roy gyógymódjai elhaltak, bár egyes elemeiket fel lehet fedezni a 20. század második felében újjáéledő, többnyire a keleti és nyugati gyógyítás elemeit ötvöző alternatív módszerekben.

„Egyszemélyes gyógyintézmény”: Madva Ferenc, a rudnói csodadoktor A szlovák származású pap, Madva Ferenc az 1830-as-40-es évek egyik legnépszerűbb természetgyógyásza volt. Betegek százai zarándokoltak hozzá a Garamszentkereszt közelében fekvő kis szlovák faluba, Garamrudnóba. Egyik legközvetlenebb írott forrásunk az ő működéséről Arányi Lajos könyve: „Rudnó és lelkésze 1844 és 1845-ben”. Arányi a hivatalos orvostársadalom képviselőjeként, de inkognitóban utazott Rudnóba, hogy megfigyelje a különös gyógyító munkáját. Madva Ferenc a diagnosztikában a testi tünetek megfigyelésére és különleges – néha valóban meglepően éleslátó – belső megérzéseire hagyatkozott. Főként saját összeállítású gyógyszerekkel, gyógynövényekkel orvosolta betegeit. Hasonszenv, vagyis homeopátia A homeopátiát Samuel Hahnemann (1755-1843) német orvos, kémikus foglalta rendszerbe „Organon der Heilkunst” című 1810-es könyvében. A korszak akadémikus orvoslása – az érvágás, hashajtás és hánytatás mellett – elsősorban a betegségek ellenszerét próbálta megtalálni. Ehhez képest teljesen ellenkező utat javasolt a homeopátia: a „similia similibus curantur” (hasonló hasonlót gyógyít) elv alapján olyan gyógyszereket adtak a homeopaták pácienseiknek, amik egy egészséges emberen a leküzdendő betegséghez hasonló tüneteket produkálnak. Hahnemann tapasztalta azt is, hogy paradox módon minél kisebb a hatóanyag a gyógyszerben, annál erőteljesebb a hatása. Ezért sokszorosan hígította, és rázással, ütögetéssel dinamizálta növényi, ásványi vagy állati eredetű gyógyszereit – ezt a dinamizálást ő „potenciálás”-nak nevezte. A kis mennyiségek használata miatt különösen sokat gúnyolták a homeopatákat az anyagelvű, hagyományokhoz ragaszkodó gyógyítás képviselői. Alapvető különbség volt az is az akadémikus orvosláshoz képest, hogy a homeopátiás gyógyszerek a szervezet öngyógyító képességét igyekeztek serkenteni, nem a betegség ellenszereként hatottak. Ennyi különbség alapján már érthető, hogy a homeopátia váltotta ki a legnagyobb ellenállást a hivatalos gyógyászathoz ragaszkodó orvosokból. 1819-ben betiltották alkalmazását a Habsburg Birodalom területén, de a tiltó rendeletet nem tartatták be szigorúan, így az 1831-es országos kolerajárvány idején a homeopatáknak lehetőségük nyílt bizonyítani módszerük hatásosságát. Szemben a hagyományos orvosi módszerek kb. kétharmados halálozási arányával, ők kb. 92 százalékos sikerrel gyógyították betegeiket. Eredményeiket publikálták és hitelesíttették. 1837-ben visszavonták a homeopátia hivatalos tiltását, ezzel elhárult az akadály az érdekérvényesítés útjából. Az 1820-as évektől egyre több praktizáló orvos tért át ennek az új gyógymódnak az alkalmazására. (A „homeopátia” kifejezést ekkoriban németes formában „homöopathiá”-nak írták vagy „hasonszenvészet”-nek magyarították, a köznyelvben pedig „szelíd gyógymód”-nak is nevezték.) Az új gyógyító módszer első nemzedékének legkiemelkedőbb képviselője volt Forgó György (Pest vármegye főorvosa), Bakody József és Almási Balogh Pál (az ismert természettudós és nyelvújító, Széchenyi és Kossuth orvosa). Ez utóbbi fia, a szintén homeopata orvos Balogh Tihamér így emlékezett vissza e gyógymód kezdeti időszakára önéletírásában: „A homeopatia akkor vonult be diadalmasan hozzánk s a közönség, mint mindig, két kézzel kapott az „uj” gyógyítómód után.(…) A legelőbbkelő mágnás- és dzsentricsaládok törhetetlen hívei voltak a homeopatiának s nem volt valamirevaló ház, ahol nem tartottak kis kézi patikát s hozzá könyvet.

Aranykorát élte akkor Magyarországon Hahnemann tana. A nagy flaskó orvosságoknak majd minden intelligens ember hátat fordított s áhitattal vette be a „Kügerliket.” Ezekben az évtizedekben nagyon népszerűvé vált a homeopátia Magyarországon, és a képzett orvosok mellett laikus gyógyítók (elsősorban vidéki papok és tanítók) is alkalmazták Hahnemann módszereit. A hivatásos orvosok nagyobbik része azonban ellenérzéssel nézte a homeopátia terjedését, és igyekeztek megnehezíteni a homeopaták működését. 1830-ban Hahnemann alapművét, az „Organon”-t magyar nyelvre fordítoták. Az 1830-as-40-es években magánalapítású homeopátiás kórházak sora nyílt a vidéki nagyvárosokban (például Kőszegen, Nagyváradon, Gyöngyösön, Miskolcon. Később Szatmárban és Királyhelmecen is működött kórház). 1865-ben megalakult a Magyar Hasonszenvi Orvosegylet a Magyar Tudományos Akadémia egyik termében. Elnöke Almási Balogh Pál, alelnöke Argenti Döme, első titkára Szontagh Ábrahám lett. Rendes tagjai közé csak orvosi diplomával rendelkező homeopatákat vettek fel. A Hasonszenvi Orvosegylet megalakulása mellett a homeopátia ügyének másik nagy előrelépése, hogy 1866-ban megnyílt az első ,,hasonszenvi” kórház Pesten: a Bethesda, amelyet a pesti német református gyülekezet tartott fenn. Első főorvosa Bakody Tivadar volt. Egy évvel később az egylet ingyenes járóbeteg-rendelőt létesített Pesten és vezetését Szontagh Ábrahámra bízta. Három évvel később megnyílt a második magánalapítású homeopátiás kórház Pesten, az Elisabethinum (a mai Schoepf Merei Kórház elődje), amelynek főorvosa Hausmann Ferenc lett. 1871-ben – hosszas törvényi előkészítés, szakmai és parlamenti vita után – megalakult a pesti orvosi egyetemen az első, majd 1873-ban a második homeopátiás tanszék. Az egyik tanszék – Hausmann Ferenc vezetésével – a tudományos kutatásokra szakosodott, de három évvel később, Hausmann halála után megszűnt. A másik tanszéknek, amelyet Bakody Tivadar vezetett, a homeopátiás terápia gyakorlata volt a profilja, és harminchárom éven keresztül állt fenn. 1874-ben a főváros közkórházában, a Szent Rókus Kórházban is nyílt hasonszenvi osztály, ugyancsak Bakody Tivadar vezetésével. A homeopátia hívei mindvégig kemény szellemi harcot vívtak az új gyógyító módszer társadalmipolitikai elfogadtatásáért. Ennek során megteremtették saját sajtóorgánumaikat. 1864 és 1899 között négy folyóirat váltotta egymást: a „Hasonszenvi Közlöny”, a „Hasonszenvi Lapok”, egy újabb ,,Egészségi és Hasonszenvi Közlöny”, majd ,,A Homeopatia Szakközlönye”. (Ezután csaknem száz éves szünet után jelent meg a következő homeopátiás szaklap, a ,,Simile”.) Laikus körökben azok a kiadványok voltak a legnépszerűbbek, amelyek közérthető útmutatást adtak a leggyakrabban előforduló betegségek házi gyógyításához, elsősorban Argenti Döme ,,Különféle betegségek hasonszenvi gyógyítása” c. munkája (Pesten jelent meg 1847-ben, nyolc magyar és két német kiadást ért meg). E kiadványok hozzájárultak ahhoz, hogy országszerte sok laikus is alkalmazta az új gyógyelveket. Különösen a vidéki értelmiségiek (tanárok, papok) váltak híveivé. Az új gyógytan magyarországi történetében az 1880-as évektől kezdve a lassú hanyatlás jelei mutatkoztak: a két tanszéken kevés hallgató tanult, részben a hivatalos orvostársadalom rosszallásától tartva, részben érdektelenség miatt. Az 1900-as évek első évtizedében a régi homeopata nemzedék nagyjai sorra elhunytak. A következő nemzedék vezéregyénisége, Schimert Gusztáv 1909-ben, németországi tanulmányai után költözött vissza Magyarországra. Schimert Gusztáv küldetésének tekintette a magyar homeopátia felélesztését. Lelkes, fiatal orvosként nagy lendülettel látott munkához. Elsődleges feladatának azt tekintette, hogy felkeltse orvostársai érdeklődését a homeopátia iránt. Sikerült is néhányukat megnyerni, köztük a nagyváradi Schilling Árpád sebészt, Margittai Sándort, Macskássy Ferencet és Nádosi Ferencet. Schimert orvosként vett részt az első világháborúban. 1918 végén felkérték, hogy legyen az Elisabethinum igazgató főorvosa. A kórház újjászervezését a Tanácsköztársaság torpantotta meg. 1921től tovább működhetett a kórház, de csak egy 10-12 ágyból álló homeopátiás részleget tartottak fenn. Ezt vezette osztályos főorvosként Schimert, valamint járóbeteg-rendelést is tartott tüdőbetegek számára. Magánpraxisa az 1930-as években olyan nagy volt, hogy Budapest egyik legismertebb orvosának számított. 1935-ben megszervezte a Nemzetközi Homeopátiás Orvosi Liga 10. kongresszusát Budapesten. Az eseményre több mint 140 neves homeopata érkezett külföldről.

Ezek után a hanyatlás évei következtek. A II. világháború alatt ill. utána a magyar homeopata orvosok többsége (Schimert Gusztáv is) külföldre távozott. 1949-ben a gyógyszertárak államosításával és a homeopátiás gyógyszerkészletek egybegyűjtésével a működés lehetetlenné vált. Nem volt orvosképzés, nem voltak orvosok, a gyógyszerekhez nem lehetett hozzájutni. Ettől kezdve a homeopátia búvópatakként létezett 1991-ig, amikor a működését gátló törvényi akadályok egy része elhárult. Hidroterápia avagy vízgyógyászat: Priessnitz A vizet külsőleg és belsőleg egyaránt ősidőktől alkalmazták gyógyító célra. A hidroterápiának, vagyis a vízgyógymódnak két fő területe van: a balneológia, amely a vizek ásványtartalmára alapozza kúráit és a klasszikus hidroterápia, amely viszont a víz termikus, hűtő és hevítő hatását használja föl. Az alternatív irányzatok közül a hidroterápia vált a legelfogadottabbá az orvosok körében. Vinzenz Priessnitz (1799-1851) gräfenbergi földműves falujának népi gyógyászatából nyert tapasztalatait kamatoztatta az 1820-as évektől gyógyintézetében. Az 1830-as és 1840-es évek a Vinzenz Priessnitz-féle vízgyógyászat virágkorát jelentették Közép-Európában. Magyarországon ekkor már hagyománya volt a hideg-meleg víz használatának a gyógyászatban, és nem csupán laikus gyógyítók, hanem orvosok is népszerűsítették az alkalmazását. A régebbi orvosi irodalomból elég megemlíteni Pápai Páriz Ferenc „Pax corporis”-át 1690-ből, Kibédi Mátyus István „Diaeteticá”-ját 1762-66-ból. Tehát Priessnitz tanai, módszerei nem hatottak idegenül Magyarországon sem a nép, sem az orvosok körében. Számos orvos választotta disszertációja témájául a „hydrotherapiá”-t. Ez lehet a magyarázata, hogy az 1830-as és 1840-es években – Priessnitz metódusának „túlkapásai” és az időnként kifejezésre jutó orvosellenessége ellenére is – nagy elismerést aratott a vízgyógyászat a magyar orvosok körében, bár inkább csak helyeselték, mint alkalmazták. Korabeli dokumentumokból tudjuk, hogy Gräfenbergben és környékén egyszerre kb. három-négyszáz gyógyulni vágyó ember tartózkodott, akiknek kb. tíz százaléka magyar volt. A magyarok nagy érdeklődését tükrözi, hogy 1840-ben hálás magyar páciensek emeltettek emlékművet Priessnitznek (egy vas oroszlán-szobrot), és Priessnitz hat lánya közül három magyar férfihoz ment feleségül. Jókai Mór regényében Kárpáthy Abellino alakjához kapcsolódóan írta le a gräfenbergi gyógykúrát, és Tompa Mihály két verse is a gräfenbergi táj illetve az ottani társasági élet ihletésére született. A mai napig használatos a „borogatás” kifejezés helyett a „priznic”. Bittner Imre, Arad vármegye főorvosa a megye vezetőinek megbízásából egy negyedévet Gräfenbergben töltött 1840 körül. A tanulmányozott gyógymódot olyannyira meggyőzőnek tartotta, hogy hazatérve azonnal megkezdte egy vízgyógyintézet létrehozását. Ivanovics András, aki homeopata orvos volt, 1839-ben elindult, hogy a híresebb vízgyógyintézeteket – elsősorban Priessnitz működésének színtereit, a gräfenbergit és a freiwaldauit – több hónapos ottlét alatt megismerje. A Gräfenberghez közel eső Lindewiese nevű faluban tanulmányozta Johann Schroth – szigorú étrendre és izzasztásra épülő – gyógymódját is. Hazatérve beszámolt az „Orvosi Tár” olvasóinak gräfenbergi és lindewiesei tapasztalatairól. Elfogulatlanul igyekezett felmérni a Priessnitz-féle vízgyógyászat lehetőségeit. A testnedvek bajaihoz köthető betegségekben egyértelműen hatásosnak találta a hidegvíz-kúrát. A köszvény, görvély [tuberkulózis] és a vele rokon csontbajok, hasi kövek, bélférgek és aranyér esetében is tapasztalt jó hatást, de ezek lassabban, bizonytalanabbul gyógyultak. Ivanovics András 1840-ben megalapította saját „vízgyógy és edző intézet”-ét Pesten, a Városligetben. A vizet kitűnő roboráló és stimuláló szernek tartotta. Az öngyógyító folyamatok fokozása szempontjából a hideg víz alkalmazását sok esetben biztosabbnak tartotta a homeopátiás szereknél is, bár egyes esetekben homeopátiás gyógyszereket is alkalmazott, ha ezzel a kezelés idejét lerövidíthette. Ezzel eltért a gräfenbergi, szigorúan csak a víz gyógyító erejét használó módszertől. Tanulmányaiban, amiket az „Orvosi Tár”-ban publikált, a vízgyógyászat határait is kijelölte. Víz alkalmazása minden olyan esetben indokolt és hatásos, ahol a meggyengült életerőt kell feléleszteni, ahol a test tisztulási folyamatait kell – kíméletes, természethez igazodó módon – segíteni. Nem alkalmazható abban az esetben, ha valamelyik életfontosságú szerv visszafordíthatatlanul sorvadásnak indul – ilyenkor a kimaradó életfunkciókat mesterségesen kell pótolni, az öngyógyító folyamatokra már nem lehet építeni.

Magyarország területén több vízgyógyintézet alakult Priessnitz metódusa szerint. A 19. sz. utolsó évtizedeire újabb lendületet adott a vízgyógyászatnak – Magyarországon is – Sebastian Kneipp (18211897) német katolikus pap. Egy Wörishofen nevű, aprócska falu plébánosa volt. Még teológushallgatóként súlyos beteg lett. Mivel kínzó tüdőbaján a korabeli orvostudomány képtelen volt segíteni, úgy határozott, önmaga dolgozza ki a megfelelő gyógymódot, és sikerrel is járt. Kutatásai során állította össze programját, amelyet később az általa alapított wörishofeni szanatóriumban és vízgyógyintézetben tökéletesített. A könnyen elviselhető, főként fürdőn, egészséges étrenden, sok mozgáson alapuló terápia nagyon népszerű lett, intézetét az 1880-as, 1890-es években messze földről, Indiából, Brazíliából és Oroszországból is felkeresték a gyógyulni vágyók. Tanait „Meine Wasserkur” (Vízkúrám) című, először 1886-ban kiadott, illetve „Mein Testament für Gesunde und Kranke” (Végrendeletem egészségeseknek és betegeknek) című, 1894-ben megjelent munkájában írta meg legalaposabban. Ezeket a könyveit több mint harminc nyelvre fordították le, és a művek egyedül Németországban több mint hatvan kiadást értek meg. 1889-ben Bad Wörishofenben megalakult a Kneipp-Társaság is, amely ma is fennáll, és az eredeti tanok folyamatos modernizálására törekszik. A Kneipp-kúra sikerében fontos szerepet játszott, hogy elmélete egyszerű és érthető volt. Kneipp szerint ugyanis a betegségek okát a vérben, a vér összetételében kell keresni, a gyógyításnak tehát a megfelelő vérkeringés helyreállítására és a vér összetevőinek összhangba hozására kell törekednie. Erre a célra – Kneipp szerint – a víz a legalkalmasabb, mivel hármas, vagyis oldó, levezető és erősítő hatást gyakorol a szervezetre. A vizet hétféle módon alkalmazta: borogatás, fürdő, gőz, öntés, mosás, pólyázás és ivás formájában. Kezdetben csupán a hideg víz gyógyhatását hangsúlyozta, utóbb gyógymódját tornával, mezítlábas sétákkal, vegetárius étrenddel, gyógynövénykúrával és egyéb életrendi szabályokkal is kiegészítette, míg végül a vízkúra háttérbe szorult, és az úgynevezett kneippiánus szentháromság: a diéta, a jó levegő és a testmozgás határozta meg a terápiát. A gyógynövénykúra megkönnyítésére a plébános gyógynövény-atlaszokat is kiadott, hogy páciensei maguk gyűjthessék össze orvosságaikat. Tanainak bizonyos elemei a legmodernebb alternatív gyógyítási irányzatokban is gyakran felbukkannak. A Kneipp-divat követésében hazánk is élen járt. A magyar Kneipp-egyesület 1893-as, margitszigeti alakuló ülésén nem kisebb személyiség, mint Habsburg József főherceg elnökölt, és maga Kneipp tartott felolvasást az ünneplő közönség előtt. 1896-97-ben „Kneipp Lap”, majd 1899-től 1902-ig „Kneipp Újság” címmel jelent meg folyóiratuk. A hazai vízgyógyintézetek nagy része a 19-20. század fordulóján már elsősorban Kneipp tanai szerint kezelte betegeit. Magyarországon főként a tátrai (tátrafüredi, feketehegyi, stószi, poprádi, lucsivnai) szanatóriumokban, Kőszegen, Dreiszler József intézetében, valamint a budapesti Vaskovits-féle szanatóriumban, illetve a városligeti „vízgyógyintézetekben” alkalmazták az eljárást. 1899-ben Balatonalmádiban Kneipp Ház nyílt, ahol Schroth és Kneipp metódusával, Rikli napfény-terápiájával kezelték a gyógyulni vágyókat. A századforduló meghatározó gyógyítója volt Zelenyák János (1860–1929) lekéri plébános, aki Budapesten is élt. Őt nevezték „a magyar Kneipp”-nek. Számos könyvet fordított vagy írt (többek között a neuraszténia, a tüdővész és az érelmeszesedés gyógyításáról, a gyógynövények hatásáról). Összefoglaló műve „Természetes gyógymód” címmel jelent meg. Ő szerkesztette az „Erő és Egészség. A természetes gyógymód közlönye” c. folyóiratot 1911 és 1914 között, ami a Pajor Sándor által 1900-tól 1907-ig, hét éven át szerkesztett „Vízgyógyászati (Heti) Közlemények” hagyományait folytatta. A vízkúrák iránti akadémikus orvosi szimpátia abban is megnyilvánult, hogy a 19. sz. végén, 20. sz. elején többen is igyekeztek elmélyíteni a hidroterápia tudományos alapjait, s ez által bevonni a hivatalos medicina körébe. Dr. Fajth Péter 1890-es „A tudományos vízgyógymód elméleti és gyakorlati tankönyve”, valamint Benczúr Gyula számos műve szolgálta a hidro- (és termo-) terápia tudományos rangra emelését. A gyógyszeres terápia 20. századi, hatalmas ívű fejlődése azonban ezt a folyamatot „felülírta”, látszólag feleslegessé tette a vízgyógymód alkalmazását. Makrobiotika, „életmód-gyógyászat” A „makrobiotika” az élet meghosszabbításának, az egészség megőrzésének tudománya (makrosz: nagy, hosszú; biosz: élet). Rokon értelmű a „diététiká”-val, ami a 19. század közepéig az európai

orvostudomány gerincét alkotta. A diététika (diaetetica) nem más, mint egészségtan: prevenció, azaz betegségmegelőzés helyes életmód által. A helyes életmód megválasztása azonban nem csupán a betegségek megelőzését, hanem a gyógyítást is szolgálhatta. Mindaddig, amíg az orvosláson belül nem kerülhetett túlsúlyba a másik két terápiás irányzat, a sebészet és a gyógyszeres kezelés, az életmód megváltoztatása volt a legkézenfekvőbb lehetőség, hogy az ember beavatkozhasson egy betegség lefolyásába, vagy megakadályozhassa kialakulását. Ókori előzmények után a 18. században kezdtek szélesebb társadalmi körben elterjedni a makrobiotika tanai. A puritán vallási mozgalmakhoz társult a Biblia útmutatásain alapuló, hosszú és egészséges élet biztosításának igénye. A hutterita anabaptisták, a metodisták majd az adventisták úgy tekintették a betegséget, mint a természettel való összhang hiányát, és ennek helyreállítására vízgyógyászatot, gyógynövény-terápiát alkalmaztak. A puritanizmus mértékletes életmódot hirdető eszméi elterjedtek Magyarországon is. A 18. sz. végén–20. sz. elején az adventista mozgalom vált a vallási alapú reform-életmód terjesztőjévé. A nem vallási alapú, hosszú életet biztosító egészséges életvitel iránt a 18. század végén–19. század elején élénkült meg az érdeklődés. Ez elsősorban Christoph Wilhelm Hufeland (1762-1836), a nagy tekintélyű német orvos 1796-ban megjelent, „Kunst das menschliche Leben zu verlängern” (Az emberi élet meghosszabbításának művészete) című munkájának köszönhető. A könyv több kiadást ért meg, az 1805-ös 3. kiadástól kezdve viselte a „Makrobiotik” címet. Magyarra már nagyon korán, 1798ban lefordította Kováts Mihály orvos. Rövidített, „népies” változatát is kiadták még ugyanebben az évben. A teljes szöveg fordítása 1825-ben újból megjelent, majd 1887-ben új, modern fordítás látott napvilágot Kemény Fülöp tollából. Hufeland előtt is foglalkoztatta az orvosokat az egészségmegőrzés, a betegség megelőzésének problémája Magyarországon. Rácz Sámuel (1776, 1778), Kiss József (1794, 1796), Mátyus István (1762, 1766 stb.), Weszprémi István (1760, 1799) és Vásárhelyi Sámuel (1792) könyvei képviselték az orvosi ismeretterjesztés ügyét. A hosszú élet biztosításának problematikája is végigkísérte ezt a vonulatot. Fuchs Ferenc Xavér atya latin nyelven, 1804-ben, Pozsonyban kiadott „A hosszú élet művészete” című könyvében arra figyelmeztet, hogy ha hosszú ideig akarunk élni, elsősorban a rossz lelki tulajdonságokat kell kerülnünk, pl. a gőgöt, a tettetést, a veszekedést, a nagyravágyást, a hivalkodást. Hufeland egyik legelkötelezettebb magyarországi tanítványa és követője Toldy (Schedel) Ferenc volt, akit 1833-ban az egyetemen a diététika és makrobiotika rendkívüli tanárává neveztek ki. Bugát Páltól, az „Orvosi Tár” főszerkesztőjétől sem volt idegen az életmód-tanácsadás: „Éptan” című, 1830-ban megjelent munkája is tartalmazta az egészségtan elemeit. Az életmód-gyógyászathoz sorolható Johann Schroth gyógymódja, aki Priessnitz-hez hasonlóan egyszerű származású falusi ember volt, és természeti tapasztalatai alapján gyógyított. Terápiájának a szigorú gabonakása-diéta volt az egyik alapja, de felhasználta a vízgyógyászati, klimatoterápiai gyógymódokat is. Módszerei még a 20. sz. elején sem merültek feledésbe, hanem újabb és újabb ösztönzést adtak az életreformer irányzatoknak. Dr. Reisinger János professzor hosszú tanulmányt szentelt 1842-ben, az „Orvosi Tár”-ban a tejsavó-, tej-, víz-, lég-, világosság- és szőlőgyógymód méltatásának. Áttekintette ezek alkalmazási területeit, és hozzáfűzte egyéni értékelését. Abból az alapállásból indult ki, hogy „a beteg életműveket [szerveket] könnyebben és biztosabban hozzuk rendes útra életrend változtatás – mint gyógyszerek által”. Összegezte a szőlő előnyös hatásait emésztőszervi betegségek, járványos vérhas, tüdőbaj esetén. Részletesen ismertette a négy-hathetes szőlőkúra módját, mennyiségeit, valamint saját és mások tapasztalait a szőlőlevél nedvének görvélyt [tuberkulózisos tüneteket] gyógyító hatásáról. Tanulmánya végén hitet tett a böjt, vagyis a „tápeszközök elvonása” mint alapvető gyógymód mellett, ami a szervezet káros anyagainak kiürülését segíti elő, így az egyidejű gyógyszeres kúra hatásosságát is megerősíti. 1865ben Barna Ignác, az ismert orvos és szépíró jelentetett meg könyvet a „Szőllőkúra használatának rövid foglalatja” címmel. Balatonfüreden – kihasználva a helyi adottságokat – már az 1860-as évektől kezdve alkalmazták a szőlőterápiát. A szőlőterápia fel-felbukkant a századforduló és a 20. sz. első felének szakirodalmában is. Mangold Henrik 1930-ban írt könyvet „A természetes szőlőgyógymód és annak alkalmazása” címen, és évszám nélkül látott napvilágot Schmidt F. értekezése „A szőlőgyógymódról”.

A 19. század második felében, 20. század kezdetén sok távol-keleti hatást integrált a „hosszú élet tana”, ezek nyomán uralkodó irányzatává vált a vegetarizmus. A hústalan étkezés mind az egészséges szervezet felépítésében, mind a betegségek gyógyításában nagy szerepet kapott. A századforduló és a II. világháború között mozgalmak, iskolák alakultak a hosszú életet biztosító életmód propagálására. E mozgalmak létezése a 19. sz. végén leginkább a rövid életű folyóiratok nyomán követhető. 1874-75-ben „Természet-gyógyász. Az ésszerű élet- és gyógymód közlönye” címmel próbálkozott lapot kiadni Ungerleider Jónás. Az 1870-es-80-as évek „legtermékenyebb” (és legsikertelenebb) folyóiratalapítója Dudits Miklós homeopata orvos volt, aki legalább négy, rövid életű folyóiratot indított ebben az időszakban a természetes gyógymódok népszerűsítésére. 1888 és 1891 között négy évfolyamot ért meg a „Hosszú Élet” című makrobióta közlöny, amit Lőrinczy Ferenc szerkesztett. Szintén Budapesten, 1894 és 1896 között jelent meg a „Természetszerű Gyógyeljárás” c. folyóirat Vaisz Lajos szerkesztésében. A „Kneipp Lap” 1897-es 3. évf. 5. száma adott hírt a Magyar Nemzeti Vegetariánus társaság létéről. 1900ban látott napvilágot a Földvári Jákó nevével fémjelzett „Élet és Egészség” c. kiadvány, ami „a természetszerinti gyógymód terjesztője” kívánt lenni. (Később, 1922-ben ugyanezzel a címmel és hasonló célkitűzéssel jelent meg Újpesten egy tizenhárom évfolyamot megért folyóirat!) A 20. sz. első évtizedeiben többnyire egy-egy meghatározó természetgyógyász-egyéniség köré csoportosultak az életreformer mozgalmak, és elkülönültek keresztény vagy keleti vallásos kötődésük alapján is. Amerikából indult, és Nyugat-Európában is nagy sikert aratott az 1910-es–1940-es években a Mazdaznan öngyógymód. A „Mazdaznan” „mestergondolat”-ot, „mesteri ideá”-t jelent. A gondolatrendszer megalkotója Otoman Zar-Adust Hanish (1844–1936), aki a zoroasztriánus vallás prófétájának vallotta magát, és Zarathusztra tanításaira hivatkozva dolgozta ki filozófiai és gyógyítási tanait. A személye és művei köré épülő kultuszban nem nehéz felfedezni a nietzschei „felsőbbrendű ember”-tant és a keleti misztérium-vallások iránti újjáéledő érdeklődést. Hanish az európai és a keleti civilizációk tanításainak sajátos keverékével, szintézisével próbálta kidolgozni a felsőbbrendű emberek kialakításához vezető utat, és ennek fontos eszköze volt a reformtáplálkozás, a helyes életvitel. Európai körútja során Magyarországra is eljutott 1925 augusztusában. Itt is népes rajongótábora volt. Már 1912ben folyóirat indult „Életerő – Mazdaznan” (később „Élettudomány”) címmel Temesvárott. Madary Károly 1926-ban szakácskönyvet adott közre „Mazdaznan táplálkozás és főzés” címmel. Szikszay Géza orvos lelkes propagátora, fordítója volt Hanish-nak, meggyőződéssel hitte, hogy a „mestergondolat” minden bajra és betegségre gyógymód. „Áhítattal vedd e könyvet kezedbe…” – írta „Mazdaznan öngyógymód” c. könyvének ajánlásában. Tucatnál is több munkájában a légzés – öndiagnosztika – rákbetegség – táplálkozás – szépségtan – nemi élet – megifjodás – újjászületés témakörét tekintette át Mazdaznan-szempontból. A magyar eredetű életreformer mozgalmak közül Bicsérdy Béla (1872–1951) irányzata a legérdekesebb. Bicsérdy fiatal korától aktívan sportolt, és atlétikai versenyeket is nyert. 1899-ben azonban Bicsérdyt egy akkoriban gyógyíthatatlannak számító kór támadta meg: a szifilisz. (A hivatalos életrajzi változat tüdővészt említ). E betegség leküzdésére dolgozta ki makrobiotikus diétáját és rendszerét. Visszaemlékezése szerint 1900. április 8-án tért át a kizárólagos növényi étrendre, s kezdett hozzá saját szisztematikus filozófiai, nyelvi képzéséhez. Megtanult franciául, németül, angolul, sokat utazott, és táplálkozástani kutatásokat is folytatott. Az 1920-as évek elején az Orsovával szemben található, dunai Ada Kaleh szigetén – ahol Jókai „Aranyember”-e is játszódik – bicsérdista kolóniát létesített. 1922-ben, vagyis ötven évesen (!) súlyemelő világrekordot állított fel (188 kilót nyomott ki, fekve). A bicsérdizmus, vagy ahogy feltalálója nevezte, a reform életmód, voltaképpen keleti filozófiák (buddhizmus, brahmanizmus, zoroasztrianizmus stb.) alapján álló vegetárius irányzat. Nagy hasonlóságokat mutat a Mazdaznan-tanításokkal – szinte bizonyosnak tekinthető közvetlen hatása. Bicsérdy is azt vallja, hogy a helyes táplálkozással és az ezt kiegészítő tornával az élet időtartama meghosszabbítható. (Bicsérdy állítólag meg volt róla győződve, hogy akár több száz évig is elélhet.) A hagyományos, hazánkban már korábban ismert és népszerű vegetárizmussal szemben Bicsérdy nem engedélyezte az ételek megfőzését vagy megsütését, sőt fűszerezését sem. Nagy hangsúlyt fektetett a sportra, testmozgásra, tiltotta a dohányzást, a kávé- és az alkoholfogyasztást, sőt az alvást is fölöslegesnek

tartotta. Diétájának alapja a méz, az aludttej, a zöldség és a gyümölcs, különösen a citrom és a dinnye. A bicsérdista azonban azt tekinti ideális táplálkozási módnak, ha valaki kizárólag gyümölcsöt fogyaszt. Ezt az ideális célt azonban csak fokozatosan, 30-50 évnyi szívós gyakorlattal lehet elérni, a gyors, megalapozatlan átállás – mint azt sajnos néhány tragikus haláleset bizonyította – igen veszedelmes lehet. Bicsérdy – aki a fokozatosságra nagy súlyt fektetett – maga sem jutott el erre a táplálkozási szintre: tejet és zöldségféléket élete végéig fogyasztott. Második felesége egy gazdag svájci sajtgyáros leánya volt, így hamarosan megjelentek a piacon a Bicsérdy-sajtok, a magyar történelem első biotermékként reklámozott élelmiszerei. A Mester egyébként, ha tehette, meztelenül vagy legalább mezítláb járt, gyakran mosakodott hideg vízben, és rendszeresen tornáztatta testét: minderre a megfelelő anyagcsere és izomtónus érdekében volt szüksége. Vegetárius rendszerét filozófiai alapokra építette. Tanítása szerint az ember végső célja az, hogy alacsonyrendű tulajdonságaitól megszabaduljon. Ehhez segít hozzá a lealacsonyító táplálékok elhagyása – ez azonban csupán az első lépés az úton, amelyet a teljes megtisztulás és felsőbbrendűvé válás felé kell tennünk. A testi egészség nem öncél, hanem csak a lelki-szellemi fejlődés nélkülözhetetlen eszköze. (A szükséges teendők közt egyébként a társadalom tökéletesítése is szerepelt – noha a Mester soha nem csatlakozott egyetlen politikai mozgalomhoz, párthoz sem.) Erdélyben, Kézdivásárhelyt, Fogarason és Aradon, 1923 és 1925 között jelentek meg Bicsérdy főművei, „Az élet könyve”, „Az életművészet könyve”, „A halál legyőzése”, és „Az ember hivatása” – e brosúrákat Pesten is sikerrel terjesztették. 1925 körül százhúsz-százötvenezer híve lehetett Erdélyben a bicsérdizmusnak. A követők körében nagy népszerűségnek örvendett Soós Gábor „Bicsérdy Béla, a természetes gyógy- és új életmód feltalálója” című magasztaló könyve is. Igaz, az ellentábor sem tétlenkedett, Károly Sándor például a nemesen egyszerű „Bicsérdy Béla, a gyilkos” címmel adott ki egy pamfletet, amelyben százak meggyilkolásával vádolta a Mestert. 1926-os Budapestre költözését a korabeli sajtó szenzációként tálalta. A dunai hajóról „partraszálló” Mestert rajongói köszöntötték, míg az ellentábor „Hurka, kolbász, rántott csirke!” jelszavakkal tüntetett ellene. Ebben az évben alakult meg követőiből egy bicsérdista társaság is. Bicsérdy 1944-ben Németországba, majd az Egyesült Államokba távozott, ettől kezdve mozgalma lassan feledésbe merült. A természetgyógyászat és makrobiotika keresztény jellegű irányvonalát képviselte Röck Gyula. („A természet gyógytényezői és a Szentírás” c. könyve három kiadást ért meg.) Értekezéseit az 1930-as40-es években jelentette meg a házi gyógykúrákról, az egészség előfeltételeiről, az arc- és alaktanról. Valószínűleg tagja volt a Magyar Vegetárius Egyesületnek. A misztika és a mágia történetét feldolgozó könyvei máig használható kultúrtörténeti össszefoglalások. Az 1932-33-as „Életreform” című, Antolik Arnold által szerkesztett szentendrei folyóirat adott hírt a Szentendrén működő, ún. Bubáni vegetariánus kolónia létezéséről. Nagy tekintélyű támogatót kapott a vegetárius mozgalom Rusznyák István, a szegedi orvosi kar belgyógyászat tanárának személyében, aki a „Korszerű húsnélküli táplálkozás”-ról könyvet írt 1932-ben. Bucsányi Gyula (sz. 1882) orvos, egészségügyi tanácsos behatóan foglalkozott a természetes gyógymódokkal. Tizenegy megjelentetett könyve felöleli többek között a cukorbetegség és az érelmeszesedés megelőzésének és gyógyításának természetes lehetőségeit, a gyerekbetegségek kezelését. Kiemelt jelentőségűnek tartotta a nyerskosztot a természetes gyógytényezők közül. A századforduló és századelő művészvilágában divatos volt a természetes életmód, a vegetarizmus. A képzőművészek köréből Simay Imre (1874–1955) szobrász, grafikus, az Iparművészeti Iskola rektora számított az életreformer irányzatok egyik lelkes hívének. Nála is nagyobb hatású volt azonban Zajti Ferenc (1886–1961), a sokoldalú író, festőművész és Kelet-kutató. 1919-ben lefordította Zarathusztra Zend-avesztáját, ami ösztönzést jelentett a keleti alapelveket követő alternatív gyógyító irányzatok számára. 1929-ben Indiában járt tanulmány- és gyűjtőúton. Tárgyalt Gandhival és a párszikkal egy Collegium Hungaricum felállításáról. Vizsgálódásairól könyvet írt „Kapcsolataink Indiával” címmel 1929-ben. 1930-32-ben Kemál Atatürk meghívására Törökországban kutathatta a magyar-török kapcsolatokat. Itt a néprajzi gyűjtések mellett előkészített egy turk-turán lexikont. Kutatásait mindkét országban a magyar nép eredetkérdése határozta meg. A választ a „turanizmus” névvel jelölt származástani irányzatban lelte meg. Gazdag néprajzi gyűjteményének darabjai ma a Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum és a Magyar Néprajzi Múzeum becses kincsei.

Weininger Antal doktor a keleti jóga megismertetésében és népszerűsítésében vállalt kimagasló szerepet az 1930-as-40-es években. 1939-ben megjelentetett jóga-könyve a nyugati ember számára érthető közelségbe hozta ezt a különleges testi-lelki tant. A napi sajtóban és a folyóiratokban megjelenő cikkeit kötetben is kiadták („Szellem és egészség”, „A gyógyítóművészet új irányai”, stb.) „Az egészség testi és lelki forrásai” c. könyvében összefoglalta a jóga alapján, hogy hogyan állíthatjuk testi egészségünk szolgálatába lelki adottságainkat, valamint a természet adta lehetőségeket. Kétségtelen, hogy a keleti filozófiák iránt érdeklődő, az életreformer irányzatokat személyesen is felvállaló, valamint a magyarság eredetét a hun–magyar nyomvonalon a Közel- és Távol-Keleten kereső művészek, tudósok ösztönzést jelentettek a makrobiotikus természetgyógyászati irányzatok számára. A hosszú élet, az örök fiatalság vágya a hivatalos medicina orvosait is arra ösztönözte, hogy ilyen irányú kísérleteket folytassanak. Ezek a kísérletezések általában megmaradtak az alternatív, útkereső irányzatok szintjén. Nagy reményekkel biztatott például a szervátültetés. 1926-ban Nemes Nagy Zoltán, az ismert nőgyógyász fordított le és jelentetett meg egy könyvet dr. Voronoff fiatalító módszeréről, amiben ő is nagy lehetőségeket látott. A férfiasság megőrzése céljából majmok heréjét ültették át idősödő férfiakba. A könyv sikertörténetként mutatja be ezeket az eseteket, ma azonban inkább zsákutcába futó kísérletezésekként tartjuk számon. Klimatoterápia Az éghajlati tényezők befolyását a betegségekre már az ókorban is ismerték, és a középkor folyamán sem merült teljesen feledésbe a levegőtisztaság, a páratartalom, hőmérséklet, időjárás és tenger közelségének orvosi szempontú fontossága. A napterápia a 18. század végén került a figyelem előterébe. 1774-ben egy francia orvos, Faure kiadott egy rövid munkát, amelyben a fekélyek, sebek hőgyógymódjáról értekezett. Ebben a művében hosszasan írt a nap jótékony sugarairól is. A következő esztendőkben azután egymást követték a nap gyógyhatását bizonyítani igyekvő orvosi szakmunkák, amelyek tüdőbajt, idegbetegséget, sebeket, rákos daganatokat, náthát, angolkórt próbáltak sikerrel és sikertelenül kúrálni a napsugarak segítségével. 1795ben a nagy német orvos, Hufeland írt nagy sikerű könyvet a tuberkulózis napgyógymódjáról, 1815-ben pedig – éppen Hufeland lapjában – a jénai Loebel doktor tett közzé hosszú tanulmányt a kérdésről, amelyben először használta a „napfürdő” (Sonnenbad) kifejezést. Hufeland tekintélye elősegítette e nézetek elterjedését Magyarországon is. Az első magyar helioterápiás orvosi disszertációt Fuker András orvostanhallgató adta ki Pesten, 1837-ben. Az 1840-es évektől elterjedt a tüdőbajos, sápkóros, angolkóros betegek napfürdőztetésének szokása Nyugat-Európa országaiban, és sorra épültek a szanatóriumok, amelyek a tengeri szelet, sós vizet, a testmozgást és a napfényt együttesen alkalmazták vendégeik gyógyulása érdekében. (Az egyik első ilyen szanatóriumot a svájci természetgyógyász-orvos Arnold Rikli alapította a mai Szlovéniában, 1855ben.) 1877-ben Downes és Blunt, a két angol tudós közétette felfedezését, hogy a napsugárzásnak baktériumölő hatása van. Mivel a magas hegységekben a nap sugárzási energiája nagyobb, és az ibolyántúli sugárzás erősebb, mint egyebütt, felfedezésük új lendületet adott a hegyvidéki helioterápiás és klimatoterápiás szanatóriumok építésének. Ebbe a vonulatba sorolhatóak a magyar szanatóriumalapítások is. A magaslati szanatórium a 20. sz. első felének egyik jellemző társadalmi terévé vált Európa szerte. A tébécés betegek napfürdőztetése a penicillin feltalálásáig szinte a legeredményesebb módja maradt a betegség kezelésének. Magyarország területén a Tátrában működtek elsősorban ilyen szanatóriumok. Bucsányi Gyula orvos Veldes-ben és Nápolyban, egyetemi kutatások keretében tanulmányozta a napkúra lehetőségeit. „A napfény gyógyhatása és a napfürdő” címmel tett közzé sikeres könyvet 1907-től több kiadásban is. Iriszdiagnosztika

Az alternatív diagnosztikai módszerek közül legérdekesebb és számunkra legjelentősebb az iriszdiagnosztika, amit Péczely Ignác (1826–1907 után) fedezett fel. Embereken és állatokon is megfigyelte, hogy sérülések, betegségek maradandó elváltozásokat okoznak a szem szivárványhártyáján – ezek vizsgálatára alapozva dolgozta ki diagnosztikai rendszerét. A szivárványhártya beható vizsgálatával régi, meglévő és kezdődő betegségeket is megpróbált feltérképezni. Vizsgálatait a Vas megyei Egerváron, a környékbeli parasztokon kezdte, és laikus homeopataként gyógyította őket. Az 1860-as évek végén a pesti és bécsi egyetemen orvosi képesítést szerzett, és Pesten magánrendelőt nyitott. Nagy hírnévre tett szert, külföldi tanítványai más országokban is ismertté tették kutatási eredményeit. Az egyes alternatív orvosi irányzatokat kritizáló szerzők szinte mind egyetértettek abban, hogy ezek a gyógyító és egészségmegőrző módszerek hamar elhalnak, mert kiderül elégtelenségük. Az akadémikus orvostudomány kiheveri majd ezeket, mint valamiféle rossz álmot vagy gyerekbetegséget. Néhányan – a 19. sz. első felének „eklektikus” irányzatához tartozók – hangot adtak annak az óhajuknak is, hogy az akadémikus orvostudomány használja föl, olvassza magába ezeknek az alternatív módszereknek a hasznos tanulságait. E két jóslat ill. kívánság csak részben teljesült. Az alternatív irányzatok közül néhány „talpon maradt” vagy megújult (homeopátia, magnetizmus továbbfejlődött irányzatai, makrobiotika, iriszdiagnosztika), mások valóban elhaltak. A tanulságaik pedig csak nagyon kis mértékben kerültek át az akadémikus orvoslásba (pl. „hasonló hasonlót gyógyít”-elv a védőoltások esetében, a hipnózis terápiás használata, a diéta szerepe a betegségek megelőzésében és gyógyításában).

Felhasznált irodalom: Arányi Lajos: Rudnó és lelkésze 1844 és 1845-ben. Pest, Emich Gusztáv könyvkereskedése, 1846. Bencze József: A magyar nép mesterséges gyógyfürdőiről, a füstölésről és gőzölésről. In: Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica (Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei) 12 (1959) 5-37.p. Birtalan Győző: A tudományos belgyógyászat Magyarországon a hazai szaklapok adatainak tükrében 1831 és 1910 között. Bp., Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2001. Bugyi Balázs: A Priessnitz-féle hidegvízkezelés korai hazai története. In: Orvostörténeti Közlemények 81. (1977) 89-95.p. Csoma Borbála: Magyarok priznicben, avagy a gräfenbergi magyar fürdővendégek hétköznapjai. 1-2. In: Prágai Tükör 2002/5. sz. és 2003/1. sz. Kiss László: A „graefenbergi modor szerint” felállított vízgyógyintézetek Magyarországon 1848–1849-ig. In: Orvosi Hetilap 1999. 140 (20) 1117-1119.p. Koltay Erika: History of alternative medicine in Hungary in 19th and early 20th century. In: Orvostörténeti Közlemények 188-189 (2004) 57-68.p. Magyar László András: Különös gyógymódok kislexikona. Bp., Dictum Kiadó, 2004. Magyar László András: A repülő kenőcs (tanulmánygyűjtemény – kézirat) Schultheisz Emil: Mesmer és a mesmerizmus. In: Az orvoslás kultúrtörténetéből. Bp.-Piliscsaba, TájakKorok-Múzeumok Egyesület – Magyar Tudománytörténeti Intézet, 1997. 273-277.p. Schultheisz Emil: Christoph Wilhelm Hufeland, medicus et praeceptor populi. In: Az orvoslás kultúrtörténetéből. Bp.-Piliscsaba, Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület – Magyar Tudománytörténeti Intézet, 1997. 292-297.p. Szigeti Jenő Az egészséges életmódra nevelés és a 19. századi szabadegyházi mozgalmak a Kárpátmedencében. In: Adventista Teológiai Főiskolai Szemle 2005/1. 64-72.p.