GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZEKESZTI KUCZKA PÉTER

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ

Üvöltő bika
MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A FEDÉL VISZT GYÖRGY MUNKÁJA © Lőrincz L. László, 1988 ISBN 963 11 6017 3 Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (87.1091/10), Budapest, 1988 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Terjedelem: 17,75 (A/5) ív. IF 6004

TARTALOM
I. Valamiből a semmibe II. Az Égi Vándor III. Semmiből a valamibe IV. Hanisur V. A bolond VI. A nagy terv VII. Az üvöltő bika VIII. Epilógus

I. VALAMIBŐL A SEMMIBE
Amikor az utolsó hajtómű is leállt, súlyos csend zuhant rájuk. Súlyosabb, mint amilyet valaha is éreztek, pedig egyikük sem volt már újonc a kozmoszban. Ez a csend azonban minden eddigi csenden túltett: maga volt a rémület és a tehetetlenség csendje. A halál csendje. A Kapitány utoljára, reményvesztett mozdulattal benyomott egy gombot a műszerfalon, s amikor ettől sem történt semmi, ami könnyíthetett volna a rájuk hullott csend terhén, a kapcsolókra fektette a fejét. A Navigátor a vak képernyőre bámult, és tompán koppant ajkán a szó: – Kész? – Kész – mondta a Kapitány. – Tehát vége? – Vége. Nyílott az ajtó, és a Biológus lépett a vezetőfülkébe. – Odalenn már hideg van – mondta, és összedörzsölte a kezét. – Még néhány óra és… A Kapitány felemelte fejét a műszerfalról. – A többiek? – A Doki a fülkéjében. – A Matematikus? – Talán a könyvtárban. – A Mérnök? – A zsilipkamrában. – Nem tudják behozni? – Lehetetlen. Az ajtó már nem működik. Azok ketten is kinn rekedtek, pedig… – Mi van a Fogollyal? – Mi lenne? Ott gubbaszt a fogdában, amíg csak meg nem fagy. – Eeegen. Másvalaki? A Biológus felhúzta a vállát. – Talán a Gépészek. Miért nem ad vészjelzést? Kapitány a gombra ütött, amit már egyszer hasztalan próbált működésbe hozni. – Tessék. Ez van. A Biológus újra felrántotta a vállát, és kesernyésen elmosolyodott. – Aki tud, úgyis feljön ide. Aki meg lenn ragadt, annak vége. Magam is az utolsó pillanatban csúsztam át az ajtón. Hát nem átkozott pech, hogy egyedül

csak a Fogoly érhető el? – Na és? – kérdezte a Navigátor. – Mi van akkor? Nem mindegy, hogy előbb vagy később? A Biológus válaszolni akart, de ismét nyílott az ajtó, és az Első Asszisztensnő zuhant a fülkébe. – Jön a Doktor is – mondta lihegve. – Sikerült felszednie az Írónőt. Ott feküdt a folyosón, és már alig lélegzett. – Hagyta volna a fenébe – mondta a Navigátor. Az Első Asszisztensnő rávillantotta a szemét. – Nem szégyenli magát? – Csak az ő érdekében mondtam – mentegetődzött a Navigátor. – Visszapofozza az életbe, aztán meg… – Aztán meg? – Tudja azt maga jól. Az Első Asszisztensnő ingerült mozdulatot tett, de a többiek figyelme ismét az ajtó felé fordult. A már nehezen nyíló szárnyak között a Doktor préselte be magát. Félig a vállára borulva botladozott az Írónő; szép arca kissé megduzzadt, máskor kívánatosan piros ajkaira kék mázt vont a kozmosz hidege. Az Első Asszisztensnő kötelességtudóan a Doktorhoz ugrott, és egyesült erővel a Kapitány pamlagjára fektették az elgyengült testet. A Doktor felemelkedett, elégedetten végigpillantott az Írónőn, majd felsóhajtott. – Vigye az ördög az egészet. Majdnem elpatkolt. Ha csak egy perccel később érkezem… Szeme a gúnyosan mosolygó Navigátoréba mélyedt, és egyszeriben elakadt a szava. – Mi van? – Semmi – mondta a Kapitány, és megsimogatta az arcát. – Az égvilágon semmi. A Doktor elkomorodott, és sorban végighordozta a tekintetét valamennyiükön, míg végül újra csak visszatért a Kapitányra. – Komoly a baj? Válasz sehonnan nem érkezett, s így szinte komikusnak tűnt, ahogy fiatal, derűs arcán végighullámzott a rémület. – Úgy érti, hogy… hogy nem tudunk továbbmenni? A Kapitány szótlanul bólintott. – De hát… az ég szerelmére, mi történt? A Kapitány várt néhány másodpercig, mintha azt fontolgatná, feltárhatja-e a Doktor és a többiek előtt is az igazságot, aztán hanyagul rátette a kezét a

– Hogyhogy semmi? – Nulla egész. hogy megsérültünk… de hogy ennyire! Különben mi a baj? A Kapitány szinte elégedetten húzta el a száját. A siralomházban. és megtörölgette a zsebkendőjével. Doki. – Biztos benne? – Az Agy mondta. – Ezért hát a hideg – suttogta az Orvos. A Doktor leroskadt a pamlagra az Írónő mellé. – Kapitány… Kérem… Csak arra lennék kíváncsi. A Biológus levette a szemüvegét. Ócskavason ülünk. tudtam. mint a mélyben alattomosan hullámzó hínár a fürdőzők lábát. Arra pedig mérget vehet. van vagy huszonnégy óránk. úgy értem százalékban… úgy értem… A Kapitány megcsóválta a fejét. És sajna ez az utolsó is… – És? – Semmi. – Ezért – biccentett a Kapitány. és mintegy bátorítást nyerve a műszerek érintésétől. és leállt a gépház. újra bólintott. hogy ennyire komoly a dolog… Amikor megéreztem a hideget. de egyelőre nem szólt semmit. és lassan kinyiffanunk mi is. – Amikor a meteor ránk zuhant. Itt ülünk és várjuk. Ha jól saccolom. – Mennyi időnk van még? – kérdezte enyhe remegéssel a hangjában az Első Asszisztensnő. Legalábbis addig leszünk még képesek értelmes cselekvésre. – És ha felvesszük a szkafandert? – Tíz perc. ez volt az első. – Készen vagyunk. A Kapitány a műszerfalba épített hőmérőre nézett.kapcsolókra. Búcsúra talán még elég. – Tropára mentünk. Doki. . sok-sok nullával a végén. Egy halom ócskavason a világűr közepén. – Nem sok. Doki. – És egyre hidegebb és hidegebb lesz. Doktor. amit megkérdeztem az Agytól. Doki. hogy van-e valami esélyünk. A csend körülfonta őket. és összeráncolta a homlokát. Az Első Asszisztensnő szemöldöke megrándult a méreg szó hallatán. hogy jöjjön értünk a hóhér. Tíz perc haladék. – Nem is sejtettem. Kinyiffant az egész gépház. – Hogyhogy készen? – Mint a halálraítéltek.

és semmi sem működött többé. Csak különleges engedéllyel. annak az esélye. Mire felébredtem. Többek között a vészjelző sem. hogy észrevegyék az eltűnésünket. Igazán sajnálom. igazán sajnálom. érti. – Miért ne bukkanhatnának ránk? – erőszakoskodott az Első Asszisztensnő. mint egy elromlott robot: – Sajnálom. –. Anélkül hogy megkérdeztem volna tőle. hagyja abba! Nem akarom hallani! Nekem kisgyerekem van odahaza… Én… én… – Sajnálom – mondta a Kapitány.A Biológus kifulladt. mintha óriási erő feszítené odakintről. amíg mi vissza nem térünk. az istenért?! – Mert nem volt időm. Azt pedig addig nem adnak ki. már egy rakás ócskavason ültem. – Hátha még idejében értünk jönnek? – Nem jönnek – mondta a Kapitány. – Sehogy nem tudja értesíteni őket? A Kapitány kissé ingerülten tárta szét a karját. Az Írónő a Doktorra támadt: – Miért nem hagyott ott. Semmi. ha egy mákszemnyi esélyünk lenne. halk. – Mit gondol. A kabin fala megreccsent. hogy aztán… A Doktor lehajtotta a fejét. – Nem adtam le vészjeleket. A fal újra roppant. itt üldögélnék és magukat rémítgetném? Ismétlem. csak a Kapitány ismételgette egyhangúan. és az ajtószárnyak közelebb csúsztak egymáshoz. Rövid. Érti. sem katonai jármű. – Hagyja abba. – Hátha idegenek tévednek errefelé? – Nulla egész nulla nulla. így mégiscsak az Első Asszisztensnő vette át a kérdező szerepét. a többiek is hallgattak. – Kezdődik a lehűlés – morogta a Navigátor. semmi! – Az automatika? – Neki sem volt ideje jeleket adni. – Ide nem léphet be sem polgári. kiírta a terminálra. nulla egész nulla nulla nulla… Ekkor váratlanul felvisított az Írónő. – Ugyan miért ne? – Mert ez tiltott övezet – magyarázta türelmesen a Kapitány. és szorosabbra húzta magán a ruhát. maga átkozott! Miért nem hagyott meghalni? Miért cipelt ide. . Ez a rendelkezés. hogy valamennyien beleborsóztak. – Hátha mégis kiadnak? – Nulla egész nulla nulla – mondta a Kapitány. de mégis annyira túlvilági volt sikkantása. Az Agytól tudom. – De miért nem.

Csak azt sajnálom. Az Írónő kihasználta a Kapitány pillanatnyi megingását. egyedül. aki életben van. Doki. és ujjai közül a nevetéstől vagy a sírástól kibuggyantak a könnyek. többé senki ki nem nyithatja. és felpattant a pamlag széléről. Kapitány. és nem tudta. mit csináljon. – Mit akar velük csinálni? – Legalább azt idehozni. a Mérnök és a többiek. – Ők már valószínűleg túlvannak az egészen. Nem mindegy. hogy a Lelkész is odalenn rekedt. velünk? – Érte megyek – mondta az Orvos. – Neki is joga van az élethez! A Navigátor hisztérikusan felkacagott. – Joga az élethez? Hát ez jó! Esküszöm. csak éppen az élethez nincs! A Doktor váratlanul az Írónő pártjára állt. megőrülök! A halál szélén állunk. hogy kinek van joga az élethez és kinek nincs. Csupáncsak száműzött. – Uramisten. – És ha közben bezáródik az ajtó? – Alighanem kitart addig. mindenkinek mindenhez joga van. Önnek kötelessége megvédeni az életét. arca elé kapta a kezét. A főfolyosó átvezető ajtaja lezárult. esküszöm. én magam… – Hallgasson. – De hát a gépházban… A Gépészek. Ő Fogoly. amit mostanában hallottam! Még hogy joga az élethez! Itt. aki különben sem állhatta az Írónőt. vagy itt. – Minek? Azért a pár percért? – Azért. de nem halálraítélt. – Igaza van az Írónőnek. ott. kicsikém. – Én megőrülök.– Ez mit jelent? – suttogta az Írónő. és felült a pamlagon. – És mi lesz a többiekkel? – Ami velünk – dünnyögte a Navigátor. . ez mit jelent? – Rövidesen beszorulunk ide – mondta szenvtelenül a Kapitány. Doktor! – vágott közbe enyhe ingerültséggel a Kapitány. A Navigátor vinnyogni kezdett. Különben is… A Kapitány tanácstalanul megvakarta a fejét. és ezek azon vitatkoznak. Méghozzá minden körülmények között. – Az én házam az én váram! – Apropó – mondta hirtelen a Doktor. Ha kell. Úristen! A Kapitány felállt. – És a Fogoly? Valamennyien az Írónő felé fordultak. – Mit akar vele? – komorodott el a Kapitány. a legjobb vicc. – Feleslegesen ne izgassa magát. – A cellája itt van a szomszédban. és a Doktor vállára tette a kezét. pedig alighanem szükségünk lenne egy kis lelki vigaszra. hol döglik meg. és támadásba lendült.

A Doktor a falra meredt. az ajtó. jut mindenkinek. előrenyújtotta a kezét. Követelem. kimarkolta az Első Asszisztensnő tenyeréből és a zsebébe rejtette őket. – Mennyi? – kérdezte csendesen a Kapitány. Az Első Asszisztensnő megrázta a fejét. – Én nem! Jaj. – Ön megy érte? Az Írónő visszaroskadt a pamlagra. és lecsavarta a zárókupakját. ismét beljebb csúszott. – Tabletta? – érdeklődött a Biológus. Nem bűnöző. hogy még megmenthető. Az Első Asszisztensnő sorra vette őket. – Köszi – morogta a Navigátor. – Hoci. hogy még él. – Étkezés előtt vagy után? Az Első Asszisztensnő újabb két tablettát pergetett a tenyerébe. és jelentőségteljesen a Navigátorra nézett. ha csak milliméternyit is. – Azt hiszem. Kapitány. és tudjuk. csengő hangon mondta: – Nekem van mérgem. hogy csak a végső esetben? A következő kettőt a Biológus kapta. Valahol a távolban furcsa zuhanás hallatszott. Csak ő meg ne tudja – és az ajtón túl eltűnt Doktor felé intett. szája mozgott. amikor… szóval. egészen a szeme elé emelte . Elsőnek a Navigátor nyújtotta ki a kezét. hosszú út előtt mindig hozok magammal. – Megmenthető? – Meghosszabbítható az élete. Kapitány? Nem mondja. Tudjuk. én nem! – zokogott fel az Írónő. Az Első Asszisztensnő bólintott.– Ő politikai fogoly. mintha mondani akart volna valamit. A Kapitány felhúzta a szemöldökét. mintha ismét meteor esett volna az űrhajóra. – Ha mégis bezárulna az ajtó… hát… A fal baljóslatúan megreccsent. – Majd én – mondta a Doki. senki nem törte meg a csendet. Vaksin. és anélkül hogy a többiekre nézett volna. Amíg még a közelükben járt. és kezei közé temette az arcát. Két világoskék tablettát a Navigátor tenyerébe ejtett. – Mi van. aztán szó nélkül kiugrott az ajtónyíláson. és határozott. A Navigátor felkuncogott. – Ki következik? – kérdezte udvariasan a Biológus. A Kapitány a tablettákhoz sétált. kicsikém! Belépőjegy az örökkévalóságba? Az Első Asszisztensnő lapos üvegcsét kotort elő a válltáskájából. Még akkor loptam. hogy adjon engedélyt… – Kérem – mondta a Kapitány. mintha a szükséges méreg mennyiségét próbálná felbecsülni.

és erőszakkal szétfeszítette az Írónő görcsösen összezárt ujjait. Nekem kisgyerekem van… odahaza… Én… A Kapitány elvette a tablettákat. – Kérem. – Nem tudnának csendben lenni. Én csak közvetlenül azelőtt veszem be. Majd meglátom. – Örök álomba. hogy halk csilingelésbe kezdtek a maradék tabletták. A Fogoly cellája az utolsó állomás. éppen annyi van még. hogy van még esély… Én… én… Az Első Asszisztensnő megrázta az üveget. – Természetesen. – És milyen…? – Még sohasem vettem be belőle – keseredett mosolyra az Első Asszisztensnő komoly arca. –. Kapitány… Könyörgök… Mondja. felemelte a kék gömböcskéket. hogy nem igaz! Mondja. mi? – rázkódott össze a Biológus. – Nem találhatnak. az istenért?! Nem tudnának valami másról beszélni? Én… én… Az Első Asszisztensnő lehajolt. – Gyorsan hat? – kérdezte rekedten a Navigátor. –. – És… szóval. – Nekem nem kell! Nekem kisgyermekem van odahaza. habozott . – És ha mégis? – Legfeljebb adok az enyémből – morogta a Kapitány. én élni akarok! Én úgysem veszem be… Ha már egyszer a Doki megmentett… én ezt isteni jelnek veszem! Igen! Isten figyelmeztetett. Az Írónő felzokogott.őket. és… talán még a Fogolynak is jut. Ki tudja. hogy én túlélem. s kinyújtott tenyerén máris ott fénylett a következő kettő. – Szeretném elkerülni – horkantott fel a Navigátor. Igen. Az Írónő az Első Asszisztensnőre meredt. De ha másvalakit is találnának odalenn… – Nem találnak – mondta a Kapitány. hátha jó lesz valamire. gyorsan hatnak? Az Első Asszisztensnő bólintott. – A kísérleti állatok könnyű álomba szenderülnek tőle. hogy a tabletták bent maradtak egymásba fonódó ujjai között. – Pár pillanat az egész. és irtózattal megrázta a fejét. Az Írónő úgy kulcsolta össze a kezét. és ujjai közül a padlóra gurultak a tabletták. majd vékony. kutyaszerű orrával megszaglászta a kék gömböcskéket. hogy… amikor már olyan borzasztó lesz a hideg… És maga? – Nem tudom – húzta fel a vállát a Kapitány. – A Doki kap kettőt. – Azért csak tegye el.

mintha csak diplomáciai fogadáson lenne. – Miről? – nevetett fel a Navigátor.egy pillanatig. Én ugyanis… – Aztán elakadt a szava. amikor megérezte. s mereven meghajolt. s a Doktor bukkant fel közöttük. A Kapitány a műszerfalra bámult. Nem tudnánk valami másról beszélni? Ismét recsegni kezdett a fal. akik a vezetőfülkében zsúfolódtak össze. mint azok. maga… tudja… hallotta talán… – Micsodát? – Hogy milyen is… az izé… fagyhalál. anélkül hogy felnézett volna a műszerfalról. – Igazán örülök. – Ennyien maradtunk. Az Első . Valóban sokat hallottam magáról. A többiek lenn vannak. szőke Fogoly ott toporgott mögötte aggodalmas arccal fürkészve a falakat. Egyedül az Írónő mosolyodott el és nyújtotta a Fogoly felé a kezét. – Bizonyára hallottak már rólam. – Hát ez az – mondta a Doktor félig hátrafordulva. szivar alakú űrhajót. a Navigátor pedig a vak képernyőt. A Fogoly viszonozta a mosolyt. megkapja – mondta minden harag nélkül. én tejjel kérném és kevés cukorral. de a Navigátor így is azonnal elhallgatott. az Első Asszisztensnő válltáskájára. – Majd ha eljön az ideje. Figyelmét nem kerülték el a Navigátor előtti kis asztalkán heverő kék tabletták sem. mintha óriási kezek szorongatnák a karcsú. – Virágokról vagy a tenger lágy hullámairól? – Kapitány – akadozott a Biológus –. A Doktor sorban végigpillantott rajtuk. – Ön az Írónő. Hogy tudniillik melyik a jobb. nemdebár? – Honnan tudja? – Láttam a fényképét. a Biológus a Doktort figyelte. Akkoriban. és… alkalmasint csodáltam is a bátorságát. amit még mindig a kezében szorongatott. és előrenyújtotta a kezét. amikor hangos csattanással szétfeszültek az ajtószárnyak. ha beveszem ezeket… vagy ha nem… azaz… Az Írónő újra sikoltani készült. A magas. amikor… – Kapitány – vágott közbe a Navigátor – hol késnek a lányok a teával? Ha szabad választanom. aztán visszatette őket az üvegbe. – Különben igaza van. – Fogja be a száját! – vakkantott a Kapitány. Előrenyújtott keze lehanyatlott. hogy ellenséges pillantások kereszttüzébe került. Közvetlenül a Doki nyomában lépett be a helyiségbe. A Fogoly biccentett. de figyelmét még akkor is inkább a falak és az ajtószárnyak kötötték le.

Szemrehányón az Orvosra nézett. . – Tudja. És itt sem sokáig. A Doktor csitítóan emelte fel a kezét. – Ki szokták lökni őket az űrbe. nekik volt igazuk! Az olyanokkal. ellenfeleire. – Hogy maga mindenkire szerencsétlenséget hoz. Kábé félórája nem élnek. képviselő úr? A Fogoly arca megrándult. nem kell sokat teketóriázni. ha ellenfelei dühödt szóáradatát volt kénytelen végighallgatni. mint maga. – Már nem élnek – mondta a Kapitány. hazájára. – És ez a majdnem… ez lesz a halálunk? – Nemcsak ez. Maga miatt ülünk a pácban. Akkor badarságnak tartottam az egészet. ami még működik. Mit szól hozzá. Legalábbis a régiek így csinálták. És. Most sem esett különösebben nehezére. hogy válasz nélkül hagyja a Navigátor handabandázását. mint a parlamentben. – Elég! – Kérem… Én csak válaszoltam. de a szája néma maradt. istenemre mondom. Egyenesen szembenézett a Fogollyal. – A maga baja. A vezetőfülke szigetelése ugyanis majdnem tökéletes. A Navigátor megforgatta a székét. de óvakodott megjegyzést tenni. de türtőztette magát. – Honnan tudja? – döbbent meg a Biológus. ha hisz benne. sőt makacsul összezárta. A barátaira. így is mondhatnám. –. mit olvastam egyszer magáról? – bökött feléje kinyújtott mutatóujjával. hogy biológiai élet már csak ebben a kabinban van. Most már viszont elhiszem. Mit szól hozzá? – Semmit – mondta a Fogoly. Annyit azonban feltétlenül tudniuk kell.Asszisztensnőre villant a tekintete. amit végül is alapjában véve meg tudott érteni. – Őt még életben találtam – bökött a Fogoly felé – de a többiek. hogy miért szabadították ki a börtönéből. öregem!". s valami olyasmi volt a tekintetében hogy "ezt előbb is megmondhatta volna. – Ez az egyetlen. – A hőmérőről – csapott a műszerfalra a Kapitány. Kedvem lenne halálom előtt még összetörni azt a szépen vasalt pofáját. mintha csak egy szakmai viták dúlta ülésteremben próbálna rendet teremteni. Száz évig amúgy sem élhetne egy fülkébe zárva a világűrben. Kora ifjúsága. de a harmadik fordulatnál leállította. A Fogoly csak most fogta fel a Kapitány szavainak jelentőségét. azaz politikai karrierjének kezdete óta mást sem gyakorolt. és nem volt túlságosan barátságos a tekintete. mint az önfegyelmezést. – Tudja. mit szoktak tenni a magafajtájúakkal? – folytatta a Navigátor. és alighanem most értette csak meg. És maga miatt fogunk megdögleni. A mérőfolyadék ugyanis csak akkor fagy meg… – Elég! – toppantott az Írónő.

– Nincs már köztünk semmi különbség. Sajnálom. . Ugyanis… Ön azt mondta. de a Navigátornak esze ágában sem volt nekiesni. És még soha életemben nem voltam olyan biztos egy kijelentésemben. Egy minden eddiginél hatalmasabb reccsenés elsöpörte a gátlásait. – Nem erről van szó. vagy bevesszük ezeket itt. Tegyen. uraim! Az ilyesfajta viselkedés igazán nem méltó… – Halálraítéltekhez? – vigyorgott a Navigátor. Doki? Kérje el az Első Asszisztensnőtől a tablettáját. ha az a másik bántaná. mint éppen ebben. Akár tetszik önnek. akár nem – s jelentőségteljesen az Írónőre nézett – nem sok időnk van hátra. hogy tördelni kezdi a kezét. A mi esélyünk nulla egész. Vagy maga. és a vállára tette a kezét. A Doktor a Kapitányhoz sétált. Ezt mondtam. – Pontosan. hogy a Fogoly védelmére keljen. hogy életben maradási esélyeink egyenlők a nullával. ellenzi az ilyesmit? Magára bízom. megalapozatlan reményt csepegtet a szívükbe. Az Írónő is abbahagyta a zokogást. és leült a Kapitány mellé a székre. Ezzel meg csináljanak. a maga számára maradt még két tablettánk. Doki. csak lehetőség. – Senkihez. Vagy megfagyunk. A Biológus már-már felemelkedett. – És a Fogoly felé intett. és gyanakodva nézett a Doktor szemébe. hogy erőszakot tesz-e az elvein. – Hát ez az – mondta a Doki – hátha mégis van valami halvány lehetőségünk. amit akarnak. A falak újult erővel kezdtek recsegni. és félig felemelkedett a pamlagon. és rémülten kapkodja a szemét egyikükről a másikukra. hogy… Váratlanul a Kapitány is a Navigátor pártjára állt. Tompa szemekkel bámult a képernyőre. s közben arra gondolt. mintha az előbbi kifakadás kiszívta volna az életerejét. – Lehetőség? A Doktor habozott. amit jónak lát. valamennyi szempár a Doki felé fordult. A Biológus talán észre sem vette. – Ne áltassuk magunkat. Amíg egy kis időnk van. mint felesküdött orvos. S soha még a világon senkinek nem volt kisebb esélye az életben maradásra. hogy hátha hiú ábrándokat kelt a többiekben. mint nekünk.– No de. A Doktor megsimította a homlokát. Valamennyien halálraítéltek vagyunk. Talán nem is esély. A Kapitány megvakarta a szakállát. – Nincs esélyünk – mondta elutasítóan. – Kapitány… – Mit akar. Mintha parancsra tennék. és vállait egyre szaporábban rázta a zokogás. – És felmutatta ujjai között a kék tablettákat. mintha az őrület szikráit kereste volna benne. Az Írónő ráborult a sezlonra. esélyünk is van rá. nulla nulla a végtelenségig.

Bár. Kapitány! Mi lenne. igaz? A Fogoly bólintott. Doki! A Doktor a falhoz támaszkodott. – Jaj istenem. aztán akadozva beszélni kezdett: – Amint mondottam. és egy pillanatra behunyta a szemét. már mindent tisztázott magában. és szelíd arcát meghazudtoló fenyegető hangon sziszegte a képébe: – Még egy szó és megölöm! Fogja be a száját! Megértette? Beszéljen. segíts! – imádkozott az Írónő. mintha gondolatait próbálta volna rendszerezni. A Doktor a Kapitány keze mellett a hőmérőre pillantott. sem az idő nem alkalmas rá. – Részt vett gyakorlati kísérletekben is? – Természetesen. – Bizonyára tudják. Azt hiszem. – Mihez? – kérdezte mohón a Navigátor. ha átköltöznénk a laboratóriumba? Még eljuthatunk odáig. – Rendben van. biokémikus. ez kétségtelen. – A miről? – A mag nélküli szaporításról. Doki! Ki vele! Semmi sem lehet olyan kockázatos. Doki! Mi kinyiffanunk. Amikor kinyitotta – úgy tűnt –. Ennek ugyanis az a lényege… A Navigátor hátravetette magát a székében. Doki. Gyorsan. és annyi szuggesztivitás volt benne. . elő a farbával! Az Orvos a Fogolyhoz fordult. A legeslegutolsó. mint azt. – Maga rejteget valamit. maga meg a szaporításunkra gondol. Határozottan csengett a hangja. bár gátolni gátolta. – Igen? – húzta el a száját a Kapitány. Ha jól sejtem… – Mit akar csinálni? – suttogta reménykedve a Biológus. ami itt vár ránk. hogy ne lenne értelme megkísérelni! Bármit inkább.– El kell mondanom. – Éspedig? – Hallottak valamit a mag nélküli szaporításról? – kérdezte a Doktor. és harsogva nevetni kezdett. ha jól tudom. Fenyegetően föléje magasodott. A politika nem szakította meg a tudományos működésemet. hogy még a már mindenbe beletörődött Első Asszisztensnő is felkapta a fejét. sem a hely. amíg csak meg nem untam a búzanemesítést. ki tudja? A Biológus felemelkedett és a Navigátorhoz ugrott. talán van még egy utolsó lehetőségünk. hogy korábban a Mezőgazdasági Kutatóban dolgoztam. bár ki tudja… A Navigátor felemelte a tekintetét a képernyőről. és tompa pillantásában ismét felragyogtak a fények. – Maga megőrült. – Maga.

mint a tenger cseppjei. – Tudjuk. akkor egyetlen sejt is képes végrehajtani azt a feladatot. – Tökéletes determináció – bólintott a Biológus. A Doktor megtörölte a homlokát. Az Írónő közelebb hajolt. – Azt hiszem. – Ördöge van. – Milyen mértékig? – kérdezte a Fogoly. amelyek meghatározzák az élőlény lényegét. hogy az élőlények minden sejtje tartalmazza azokat az információkat. annál jobb. a program csak lehetőségeket ad. Értik? – Eddig igen – bólintott a Kapitány. – Roppant egyszerű. hogy a sejtnek növekednie kell. amit mondani akarok. – Folytassa. És úgy is viselkedik. Ez az információ a program. Az élőlények minden sejtje olyan. hogy foglalkozzunk a mag nélküli szaporítás lehetőségével. Doki! – Természetesen. nincs titok benne. A cseppben tükröződik az egész tenger. ami tulajdonképpen az egész kötelessége. Természetesen csak bizonyos mértékig. Akkortájt egy szigorúan titkos programon dolgoztunk a légierő számára. nemcsak ezért.– Csak ezért? – kottyantott közbe a Navigátor. – Az meg mi az ördög? – hajolt közelebb a Kapitány. Ő maga nem minden. Aztán a program. hogy végrehajtható legyen. Az élőlények sorsa determinált. A Biológus a Navigátor karjára tette a kezét. – Maga érti ezt a zagyvaságot? A Biológus elfordította a fejét. illetve az elért eredmények kiszivárogtak valahogy… Bennünket pedig leváltottak az utolsó emberig. – Igen. Úgy is felfoghatjuk. Elmondom maguknak is. Ennyi – morogta a Navigátor. melyet egy általunk még nem ismert hatalom helyezett a sejtbe. mint egy előre készített programot. Navigátor. és le nem vette volna lázas tekintetét a Doktor arcáról. szaporodnia kell és később megöregedni. A Navigátor felnézett a Biológusra. amely a szervezet egészére vonatkozik. A Doktor nem haragudott a közbeszólásért. – A program azt is tartalmazza. ha a sejt rendelkezik minden olyan információval. Nem tudom. Nos. Megfelelő környezetre van szükség ahhoz. és üvegszínű bambaság ült a tekintetében. szaporodóképes állapotba kell kerülnie. – Úgy van. . Hát ennyi. az is a feladataink közé tartozott. Ha tudja. világos-e. – Namármost – folytatta a Doki –.

szükség van-e egyáltalán vetőmagra. – De miért? – Ugyanazért. Sőt egyes kutatók már alkalmazzák is. ne a számtalan sejtből álló magból. Ha egyetlen sejt tartalmaz minden információt. hogy ne féljenek a sötétben. – Miért. közöttük a növekedés információját is. mint a növények esetében. – Nekem eddig sem volt. Hiszen a genetikai . – Az a borzalmas. Így egyetlen élő sejtből létre lehet hozni az egész egyedet. – Erről már hallottam valamit – dünnyögte az Írónő. Nem magot kell ezután vetni.– Egyáltalán nem az – dühöngött a Navigátor. – Ebben az esetben ugyanis… Igazam van. – Én azt hiszem. – Na persze. hogy mit vetnek. hogy elkezdjünk töprengeni rajta. – Természetesen nem mindegy – mondta a Navigátor felé fordulva. – Azokkal is. – Maga semmit sem ért! – támadt a Navigátorra az Első Asszisztensnő is. akkor miért ne volna lehetséges. mert valahol vetőmagként volt szükség arra. Képzelje csak el: nincs szükség holnaptól kezdve vetőmagra. Egyetlen kis zacskónyi sejtecske elegendő országnyi szántóföld bevetésére. igen. hogy éppen a Mezőgazdasági Kutató foglalkozott ezzel a kérdéssel. kicsikém? – vigyorodott el a Navigátor. – Állatokkal? – kérdezte előrehajolva a Fogoly. Másfajta élőlényekkel is. De mindazoknak lett volna. maga csak altatni akar bennünket. Hiszen nem titok. – Kuss! – mordult rá a Kapitány. hanem sejteket. amit máskülönben megehettek volna. mint a mag. és megrázta a fejét. akik éhen haltak. és a sejt ugyanúgy viselkedik. És mi a fenéért ez az egész cirkusz? Nem mindegy. Csak egy icipici változtatás az információkódon. mert nem jutott nekik ennivaló. – Hisz ez borzalmas! – nyögött fel az Írónő. Doki. – Magának nem. – Ez a felismerés vezetett oda. hogy egyetlen sejtből hozzuk létre az egyedet. – Amennyiben azt akarja mondani. magot-e vagy a maga meghülyített sejtjeit? Valamilyen furcsa oknál fogva a Doktor még mindig komolyan vette az egyre hibbantabban viselkedő Navigátort. méghozzá azért. – Persze. Mesét mond a jó gyerekeknek. ami itt van. – A Mezőgazdasági Kutató azonban nemcsak növényekkel foglalkozott. – S az sem véletlen. Doktor? A Doktor bólintott. hogy ebben az esetben valamennyi új élőlény tökéletesen azonos lett volna a többivel.

hogy a már kitenyésztett egyedet megőrizzék az elkorcsosulástól? Hogy megfelelő anyát találjanak egy minden szempontból tökéletes apának? Ha azonban egyetlen sejtből szaporítunk. Legalábbis egy élőlény valamennyi sejtjében azonos a kód. – Az hát. – Nos. mi? – vigyorgott gúnyosan a Navigátor. – Az egyik maga volt. nem használhatja-e fel valaki aljas célok érdekében. értelmes lényeket is lehet ugyanilyen módon szaporítani. és a műszerfalon babrált. – Rettenetes! – Miért lenne rettenetes? Csak a mi esetünkben. az értelmes élőlények szaporításánál lettek volna problémák. Sok-sok ezer példányban hozhatja létre őket egy egészen apró kis sejtszövetdarabkából is… – Borzalmas – morogta a Fogoly. Például értelmes lények esetében. mi? . Megfelelő szerveink csak három személyt jogosítottak fel arra. mit kell vesződni. De mi egyelőre erre nem gondoltunk. hogy csak állatok… – De ott is miért? – Hogy a leghasznosabb egyedeket hozzuk létre.kódjaik is tökéletesen azonosak. – Arra gondol. A kitenyésztett. Az volt a cél. a veszély inkább abban mutatkozott. Csak… megfelelő módon kell élni vele. Ha megoldódik az egyetlen sejtből való szaporodás titka. Igaz. Képzelje csak el. előnyös tulajdonságok megóvása és az így nyert lehetőségek megtartása. hogy ha az eljárás általánosan ismertté válik… Nos. de miért baj ez? Hiszen éppen ez a cél. s éppen itt láttunk mi valamennyien nagy veszélyt. másra is felhasználható energia pocsékolódik el arra. ha valaki szaporítani kezdi egy. – Ezért rúgták ki. amíg teljesen és minden szempontból használható egyedet tenyészt ki a tudomány? Mennyi energia. – Természetesen. hogy minden utód tökéletes mása lesz egymásnak. hogy is mondjam csak… nem éppen előnyös tulajdonságokkal rendelkező értelmes élőlény egyedeit. A Fogoly izgatottan elindult és megállt a Doki előtt. hogy ilyesfajta kísérleteket folytassanak. – Ezért. Tudja. A Doktor eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Nem bonyolult ez egy kissé? – Csak folytassa – morogta a Kapitány. az elkorcsosulás veszélye végérvényesen megszűnik. hogy… bennünket is…? – nyelt nagyot az Írónő. De attól a módszer még hasznos lehet.

majd megvakarta az orra hegyét. – Eszerint maga nem is bukott le! – rikkantotta a Navigátor dühösen. nem tudtunk róla? A Doki széttárta a karját. A nagyobb… hm… állatok meg csak azután következtek volna. – Óriási! – morogta a Kapitány. hogy nem mondhattam el egyiküknek sem. hogy egyetlen sejtből reprodukálni tudom az egész élőlényt. A Doki a levegőbe meredt. politikusok. Majdnem száz százalékig biztos. amit most nem fog. – Ez mind szép. majd összenézett az Első Asszisztensnővel. – Erről sajnos le kell mondania – mondta a Navigátor. Később azonban… – Mennyi? – Majdnem száz. – Én voltam. – Szigorú államtitokként kezelték. és akkor talán megúszta volna. A Fogoly azonban ügyet sem vetett a Kapitányra. – Az volt a feladatom. – Ha én akkor tudom… – Ugyanide került volna – vágta el a párbeszédet a Kapitány. – Legfeljebb korábban. A fal hatalmasat reccsent. – Milyen százalékos volt a siker? – Korábban… nem sok. – És… mondja tovább. Doktor! – Megkezdtük a szaporítást. Ők már értettek mindent. Doki. A Fogoly lehajtotta a fejét. A baktériumok előállítása már nem okoz gondot. A legeslegutolsóról. – És… sikerült? – Nagyjából. – Hogyhogy mi. Egyetlen sejtből! Lenn a laborban meg . – Megérthetik. – Eszerint az itteni laboratóriuma – morogta a Kapitány – arra szolgál… A Doki szégyenlősen elmosolyodott. De maga valami utolsó lehetőségről beszélt. – Figyeljenek ide. – Legalább sikerrel járt? – Ahogy vesszük. És az egyedek valóban tökéletesen egyformák voltak. A Kapitány elgondolkodott. – Ki dolgozta ki az eljárást? – Hát… én.A Doktor bólintott. ami gyorsabb beszédre késztette a Doktort. hogy a sejtről történő szaporítást tanulmányozzam kozmikus körülmények között. – Min próbálták ki? – Természetesen állatokon.

Én csak egyet tudok.tudom csinálni. – És mi lesz velük. mintha valami undort keltő tárgy ért volna hozzá. – Hát… őszintén szólva… Talán mindenkiből kiveszek egy sejtet. – Hát… itt valahol. hogy ezt nem akarom. ahogy tetszik. Mindannyian itt pusztulunk. akkor néhány sejt majd újjáéled valahol. közérthetőbben fejezzem ki magam. az agyam: egyszóval hol maradok én? A Doktor nagyot sóhajtott. Vagy hogy. és összehúzta a szemét. és összerázkódott. az orrom. – Na látják! – Mégis. ami nála a megfeszített gondolkodás jele volt. velem? . Hiszen a Kapitány és az Agy szerint… – Nulla egész nulla nulla nulla – mondta a Kapitány. – Aha. hogy gondolja? – öntötte el az izzadság az eddig csendben figyelő Biológus arcát. – A többi sejtem. – Tehát maga azt állítja. majd tétován körbemutatott. Mindannyian újjászülethetünk ebből az egyetlen sejtből! Süket csend ereszkedett a kabinra. hogy újjá tud teremteni bennünket egyetlen sejtünkből? – Azt – mondta bátran az Orvos. Ez itt a biztos halál. Dokikám. hol marad a szemem. Doki? – Magam sem tudom. – Ez nekem magas. ember? Ha mázlink van. – Ez az ember őrült! – mondta a Navigátor. De talán sikerül megcsinálnom. És a többi hol marad? – Milyen többi? – kérdezte értetlenül a Doktor. – Mit beszél? – Értsék meg. – Mit ajánl. hogy mindenkiből kiszabadítsak egy sejtet s beletápláljam az újratermelés információját vagy kódját. amit csak a falak szünet nélküli recsegése tört meg időről időre. Az Írónő visszahanyatlott a pamlagra. Erre már vannak bizonyos módszerek és… – És? – Mit mondjak. A Navigátor arcából kifutott a vér. – Közveszélyes őrült! A Kapitány előrehajolt. Értik? Nem akarom! – Beszéljen világosan és értelmesen! – emelte fel a hangját a Kapitány. a szám. A többi milliárd és milliárd. más megoldás nincs. úgy meredt az Orvos arcába.

mint a veszett kutyát! A Kapitány a műszerfalra csapott. Kapitány? Ön? De hát ön már nem létezik. Doki? – Erre sajnos már nincs időnk. – Az életünkre! A Fogoly a heverő szélére rogyott. Képzelje csak el. Minden a körülmények szerencsés összejátszásától függ. – Álljon csak meg a menet! – méltatlankodott a Navigátor. ha… minden sejtje elkezdené reprodukálni az egészet. a magamét is. Meghalnak. Majd a Fogoly segít nekem.– Minden bizonnyal megfagynak. ha előtte végiggondoljuk a dolgot – csillapította az Asszisztensnőt a Biológus. azaz minden egyes példány ugyanúgy ön… – Közveszélyes őrült! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a Navigátor. hanem az életünkre. – Hát ez jó! – ütött dühösen a levegőbe a Navigátor. Amint mondtam. – Ez már nem rajtam múlik. hogy esetleg találkoznék önmagammal? Vagy százezer önmagammal? – Ki találkozna vele. Egyetlen sejt túlélheti a katasztrófát és újratermelheti magát. Doki! Csak semmi érzelgősség! Mondja tovább! A Doktor ismét a hullámzó falakra pillantott és folytatta: – Tehát mindannyiunk egyetlen sejtjét felkészítem arra. – Le kellene lőni. igaz? A Fogoly szótlanul biccentett. – Szóval mégiscsak meghalunk. Kapitány. Önt. – Kérdezhetek valamit. – És ha valaki nem akar belemenni a maga szerfelett gyanús kis játékába? – Az itt döglik! – mondta váratlanul gorombán az Első Asszisztensnő: – Én bízom a Doktorban! Gyerünk. Meg aztán… – Tessék? – Nem tudom. Doktor? – Persze. ha minden sejtemnek megadná ezt a lehetőséget. Örülök. hogy sikerül a kísérlete. Bár az automatika még nem egészen tökéletes. Ha mondjuk valami optimális helyen… Érti? – Attól fél. Kapitány! – Mi ennek a valószínűsége? A Doktor széttárta a karját. hogy reprodukálni tudja az egészet. remélem sikerülni fog. – Rendben van. – Mi lenne. vagy akárhogy is nevezzük az . Kapitány. – Csakhogy nem egészen. Kapitány. Doktor… Rajtam már kezdheti is! – Azért nem árt. és tenyerébe támasztotta az állát. – Tegyük fel. ha mindenkivel végig tudom csinálni a játékot. mi lenne. Természetesen magamat is beleértve. – Hiszen végtére is nem babra megy a játék.

látszik. – Úgy van. ahogy hangzik. Ott dolgozott az én asztalomnál. – Ha azt mondja. Egyszerűen csak egy üstökös megfigyelésével volt elfoglalva. Természetesen maga sem hitte.igyekezetét. Még meg is kérdeztem tőle. Megszűnt az energiaforrás. hogy ez mit jelent. hogy ő is titkos ügynök. én és az üstökösök… – Tovább! – Egyszer csak felém fordult. – Pedig oda dugtam volna. Kapitány. Inkább csak udvariasságból hallgattam meg. hogy nem jelenthet-e veszélyt ránk. vagyis nem úgy. pedig sokkal fontosabb dolgai is voltak. – Igazán semmiség. ő kért meg rá. Kivesz egy sejtet belőlünk. – Na és? – Azt mondta. hogy az üstökös élőlény. – Igaz. Rendben van. – Mechanikus térképe van? – Azt sem tudom működésbe hozni. hogy óriás az óriások között. Mégpedig nem is akármilyen munkán. – Üstökös megfigyelésével? – csillant fel az érdeklődés a Kapitány szemében. inkább csak . Néhány nappal ezelőtt a Csillagásznak volt egy aprócska betegsége… – Nem is tudtam – mordult fel a Kapitány. hogy óriási röppályán kering. amíg le nem lohadt a képe. – Most már mindegy. hogy ne említsem önnek. mint az ágyat nyomni. mint valódi érdeklődésből. fogalmam sincs róla. de csak nevetett az aggodalmaimon. de a Kapitány pillantása megállította. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Azt mondta. hogy szeretne belátni az üstökös agyába. Most már elmondhatom. hogy kockázatos… talán még kockázatosabb. A magja is hatalmas és a csóvája is. hogy komolyan gondolta volna. hát én… – emelkedett fel a Navigátor. micsoda is valójában egy üstökös. – Éspedig? – Működik még a csillagtérkép? – fordult a Doki a Kapitányhoz. Azt mondta. Megérthetik. – Sebaj – biccentett az Orvos – akkor megpróbálom szóban elmagyarázni. – Az agyába? – Nem hiszem. Attól tartott. és azt mondta. Valami a fogaival. De ha ez az ócskavas ezen az átkozott helyen áll az idők végezetéig… – Erre is van egy tervem – mondta a Doki. mint a génmanipuláció. és beletáplálja a megfelelő információkat. hogy ágyba dugja. Őszintén szólva nincs sok fogalmam róla. A kabinomban rejtegettem. Említésre se méltó. – Automatikával már nem.

hogy mit akarok? Követelem. Nos. – Nincs is már elég időnk rá. hogy az üstökös olyan övezeten halad keresztül. Persze azért nem nagyon. – Nem mondott valami nevet? – Mire gondol? – Eh! Hát az üstökösre! – Várjon csak! – csapott a homlokára a Doktor. magyarázzák meg közérthetően. A Csillagász azt mondta. napokkal és köröttük keringő bolygókkal… – A fenébe is! – káromkodott a Kapitány. bátorítást remélve tőle. de amikor semmi ilyesmit nem kapott. ha az üstökös beszélni tudna. így ráértem odafigyelni. – És éppen most nem tudom használni a csillagtérképet. Őszintén szólva én se sokat értek az egészből. és öklét rázva a Doktor elé perdült. A Navigátor felugrott. hogy mit látott. amely telis-tele van naprendszerekkel. – Mit csinált? – próbálta követni a Doktor szavait a Navigátor. – Hé! Mi az isten ez itt? Összeesküvés vagy micsoda? Nagyon egy húron pendülnek maguk. Elmondhatná. – Tehát utazni fogunk – biccentett a Fogoly. A Doktor. – A Csillagász tehát meghatározta az üstökös pályáját – dünnyögte a Kapitány. hogy elejét vegye a további kellemetlen megjegyzéseknek. – Bizonyos szempontból igaza van a Navigátornak. nemcsak maguk! Az Írónőnek láthatóan kellemetlen volt. hogy az üstökös ellipszispályán halad és bizonyos idő múlva visszatér a naprendszerekkel zsúfolt térbe. Ezt a nevet említette a Csillagász. míg a számtalan bolygó között elhaladt. hallják-e? És engem ki kérdez meg. az Írónő kérdését válasz nélkül hagyva megpróbálta közérthetően elmagyarázni a tervét: . azt mondta. – Valami Habare vagy Hamaré… – Havaru – mondta a Kapitány – a Havaru üstökös … – Úgy van. mire megy ki a játék! Én is benne vagyok a slamasztikában. azonban igyekezett tompítani szavai élét. hogy a Navigátorhoz csatlakozzék. sokért nem adná. Kapitány. mégsem tehetett mást. Momentán nem volt semmi fontos munkám. – Valóban ez az egyetlen megoldás. gyorsan folytatta: – Azt mondta. és szinte elégedettség ült ki az arcára. – Maga ezt úgysem érti – prüszkölt a Navigátor felé az Írónő. Csak az a szörnyűség azzal az egyetlen sejttel… A Doktor a Kapitányra pislantott. Őszintén szólva ekkor kezdett csak érdekelni a dolog. – Teljesen világos – mondta a Biológus.megszemélyesítette magában. Amennyire tudta.

Az egész laboratóriumot kikatapultálom az űrbe. Bár kinek érné meg elvontatni innen? Valamiféle járművet kell hát keresnünk. Roncsunk alighanem a végtelenségig itt hányódik majd… hacsak valaki össze nem szedi. – Ha a kilövés megtörtént. – És a… sejtek? – Kábé egy órára van szükségem. Ha szerencséjük… illetve szerencsénk van. egyszer csak egy bolygó vonzási körzetébe kerül… Vagy áthalad a csóva egy bolygóövezeten. nevetségesen hangzik ez a sok bizonytalansági tényező. a sejtszaporítás lényegét már megértették. Az égi jármű pedig itt kocog valahol az orrunk előtt! – Az üstökös? – kérdezte elkerekedett szemekkel az Írónő. A laborban beállítok még egy automatikát. Csak egyetlen sejten tudom megcsinálni: ennyire van még időnk. – Azzal semmire sem megyünk. Ehhez azonban az kell. de ez van. Doki. A többi már nem a mi dolgunk. mindegy. vagyis mindannyiunkból egyet. – Úgy van. ahol növekedésnek indulhat. – Velünk együtt? – Azok már nem mi leszünk. már rég beléfojtottam volna a szót. Csak a korona vagy a mag . pontosabban az üstökös magja felé. A katapult saját energiaforrással működik. – Hoppá! – mondta a Navigátor. ezt a rémálmot! – Az üstökös magával hurcol… hm… bennünket. amely a sejteket kiveti az űrbe. hogy a Navigátor kiszámítsa az üstökös pályájának azt a részét… – Micsodát? – hökkent meg a Navigátor. A műtét után nem fognak… fogunk feléledni. és nem tett megjegyzést. – Ha tudnék. Ha mi a koronában vagy a magban vagyunk. Tudom. A Navigátor a vak képernyőnek dőlt. el is kell juttatnunk valahova.– Azt hiszem. nem is szabadulnak ki a korona vagy a mag vonzásából. az ördögbe is. – Tud jobbat? – fordult feléje a Biológus. – Őrültség – morogta a Kapitány. ami elviszi a sejteket valahová. – A csóvában nem tudunk megkapaszkodni. működésbe lép a második kilövőszerkezet. Ezt a sejtet. hogy a kilőtt kabin vagy laboratórium. hogy rendbe hozzam a kilövőapparátust. – De hát… miért? – Amint a laboratórium behatol a koronába. hogy minek nevezzük. mikor találkozik az üstökössel… annak is a koronájával. Ha óriási szerencsénk van. mit érünk vele. Az üstökös magával ragadja őket. – Azt. – Mesélje tovább. ha a csóva vonul keresztül a bolygók légkörén? – Ezen nem tudok segíteni – tárta szét a karját a Doktor. a sejtek kikerülnek az űrbe.

Ezt is meg tudom csinálni.jöhet számításba. és akaratlanul is megszorította zsebében az üvegecskét. hölgyeim és uraim. Az üstökös a hátára kap és elvisz bennünket valahová. De erre most nincs időnk… – Nem is érdekes. Honnan tudja. azaz mi is képesek leszünk erre. szóval. hogy a baktériumok betokozódnak. – Tehát a tervünk összeomlott – sóhajtotta az Első Asszisztensnő. Valamennyien elhűlve bámultak a Navigátorra. De… hát. – Lehet hogy… örökké… örökké magával hurcol bennünket… hogy örökké a foglyai maradunk. úgysem tehetnek semmit. hogy új hazát találunk magunknak. Én bízom magában. és hogy mikor ér a közelünkbe. hiszen ez csak a harmadik útja volt még azóta. – Rendben van – mondta óvatosan az Írónő. hát… – Nulla egész nulla nulla – mondta a Kapitány. – Tegyük fel. és a sarokban árválkodó kis géphez rohant. hogy nem fagyunk meg a világűrben? – Erre is gondoltam – mondta a Doktor. Annak a valószínűsége… hogy tudniillik eltaláljunk egy bolygót és még életben is maradjunk. nagyon kicsi. Talán korai és értelmetlen halálát siratta. mintha az egész űrhajót zokogás rázná. hiszen amíg a Navigátor nincs kész az eredménnyel. – És… mi a biztosíték arra. ahogy eltervezte. Szerencsére a saját tápegységű kis gép még működik. A mi sejtünk. Ezzel hátat fordított a némán bámulóknak. Ekkor valamennyiük csodálkozására a Navigátor vette fel az elejtett fonalat. – Információátültetés útján? – Műanyaggal. Nem tudja. – És ha az az új… bolygó vagy akármi nem lesz alkalmas az életre? . hogy merre kell elhaladnia az üstökösnek. hogy minden úgy sikerül. Most már ráértek. Doktor. – Megpróbálom kiszámítani. – Tudják. A hűlő falak recsegtek-ropogtak. Míg a Navigátor bebújt saját maga építette várának falai mögé. és soha. még a Kapitány is tágra meresztette a szemét. hogy így történik. Mire felocsúdtak. a többiek tovább folytatták a vitát. – Nem egészen. és számoszlopok rohantak rajta eszeveszett gyorsasággal. hogy elhagyta a szerelőcsarnokot. Pillanat. hol kell kiraknia bennünket? – Sehonnan. Az is lehetséges. a terminál már kivilágosodott. de soha… – Lehetséges. ha kedvezőtlen feltételek közé kerülnek. – Akkor meg miért…? – Mert nem biztos.

és még soha nem érte baj. Nemsokára találkozik velünk. A Kapitány felnevetett. – Hát… oda. – Kérem… Bizonyára tudják. – Hát ez nekem sok! – toppantott az Írónő. mi is elpusztulunk. Nekem gyerekem van odahaza. az istenért? – Hogy a Havaru már jó néhányszor megfordult azon a vidéken. Akárhova. hogy hány nap alatt érünk így vissza! Én úgy hagytam ott a gyerekemet. vagy túlságosan közel halad el mellette. – Talán mégsem – bólintott a Kapitány. De van egymillió más lehetőség is az idő mérésére. – Hova? – kapta fel a fejét az Orvos. hogy egy-két hét és… – Attól tartok. hogy mennyi idő alatt? – Úgy értem. és a képernyőre bökött. Érti? – Egyáltalán nem. És… ördöge van. Például a galaktika mozgása vagy bizonyos extragalaktikus mozgások. Ha az üstökös belezuhan egy napba. valamivel tovább fog tartani – mondta most már minden rosszindulat nélkül a Navigátor. Ennek mindenesetre ellentmond az a tény… – Micsoda. – És… mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezte az Első Asszisztensnő. Valamit viszonyítunk valamihez. – Mennyivel? – Az a bizonyos pályaszakasz… hm… néhány száz fényévnyire van . mint bolygónk forgási ideje napunk körül. – Nekem tudnom kell. hogy az idő relatív. – A miáltalunk mért idő nem más. – Hiszen azt sem tudjuk.– Ez is lehetséges. hogy mikor… A Doktor megpróbált jó képet vágni a dologhoz. Nekem nem mindegy. – Ha egy nap vagy vörös törpe vagy mit tudom én… Ez ellen is megvéd a maga burka? – Hát… sajnos. – Nekem azt mondja meg. hova megyünk. – Talán mégsem nulla egész nulla nulla. – Viszonylagos. Ahova… megyünk. – Kiszámítottam az útját. – Eddig rendben is volna – sóhajtotta a Doktor. Doki. Most miért érné? A Navigátor diadalmasan hátrafordult. És különben is… mit jelent az. keserű. igen! – támogatta az Első Asszisztensnő kérdését az Írónő. – Hogyan? – kérdezte gyanakodva az Írónő. hogy… hány év alatt vagy micsoda? – Igen. nem. gúnyos nevetéssel. Épp a koronája.

amelyet akárki is várakozónak minősíthetne. – A laboratóriumnak saját áramforrása van. mint odahaza. A Navigátor tért magához elsőnek. borús hajnalokon. – Ez azt jelenti. a mi galaxisunk már nem lesz sehol… Talán csak egy vörös törpe világít a galaxis helyén. – Akkor már jobb a halál – mondta az Írónő. Ha nem… – Ha nem? – Akkor ismét visszajutunk ide. – Hát ez bizony sok! Attól tartok. S ha már így alakult. A világítás néhányat pislantott. – Úristen! – Az Írónő lehanyatlott a pamlagra. azt jelenti. de most már senki sem ugrott hozzá. – Ez az egyetlen sejt… ha odaér valahová… hogyan fog növekedni? . Kapitány? – Alighanem igaza van – tápászkodott fel a Kapitány az irányítópult mellől. szeméből patakzottak a könnyek. – Nincs többé áramforrásunk. – Kinyiffant a generátor – mondta a Kapitány. – Istenem… ez micsoda? – kulcsolta össze kezeit az Első Asszisztensnő. és végigfuttatta ujjait a klaviatúrán. mielőtt itt ragadunk. indulnunk kéne. – A gyors és könnyű halál. Alighanem igaza van a Navigátornak. – Igenis.tőlünk. beindította az aprócska számítógépet. – Doktor! Áram nélkül nem tudja megcsinálni? A Doktor bátorítóan rámosolygott. Valószínűleg nem leszünk abban az állapotban. ha szerencsésen megérkezünk valahova. és szétmaszatolta a könnyeket az arcán. Mire megérkezünk. – Úristen! – ugrott fel az Írónő. Valamennyiüket bénává tette az iszonyatos távolság. majd hirtelen kialudt. azaz ismét ki kell várnunk azt a periódust. – Átveheti a parancsnokságot. hogy segítsen rajta. Még akkor sem. Doktor! – Várjon egy pillanatig még! – fuldoklott az Írónő. mire odaérünk a mi bolygónk nem is létezik már. Az irányítófülkét halvány derengés töltötte be. Hogy soha nem térhetünk haza. ha már az első landolási kísérletünk sikerrel jár. Persze az. ha szembenézünk a tényekkel – mondta keményen a Biológus. – Csak még egy kérdést… – Parancsoljon. hogy ki kell várnunk. – Úristen! – Persze csak akkor. alighanem túlzás. amikor a Havaru visszatér a bolygóövezetbe. Az Írónő vállát erős zokogás rázta. hogy… soha… soha…? – Jobb.

– Rettenetes – rázkódott össze az Első Asszisztensnő. Éppen ezért… nos. Csakhogy… – Csakhogy? – Azt hiszem. megindul a növekedése. milyen annak a bolygónak a légköre. Előfordulhat. A Doktor arra célzott. mire gondolok? Sejt sejt hátán. ez a programmódszer sem tökéletes. – Még ha optimális körülmények közé kerülne is a sejt. – Úgy nem tudná programozni. mert olyan az ottani gázkoncentráció.Az Orvos összekulcsolta a kezét a mellén. hogy minden esetben meginduljon a növekedés? Például ütődésre? Ha a sejtek megérkeznek a bolygó felszínére… – Sajnos nem – mondta a Doktor. – Olyannyira bonyolult. hogy nem bírná elviselni. – Ne haragudjon… – sírta el magát az Írónő – én ezt nem értem. – Nézzék… Egyszerűen arról van szó. A természetben annyi a variáció. – Van aztán még valami más is – folytatta a Doktor. De még ez is kevés. akkor megindulna a szaporodás. de nem indul növekedésnek. hogy nem tudom… – Tudni akarom… – Kérem. nos. hogy beprogramozom a sejtet bizonyos kémiai elemek vagy gázok bizonyos csoportjára. hogy minden kérdésre pontos és kimerítő választ ad. – És a sejt… képes lenne az életben maradásra? – Alighanem igen. Úgy esetleg csak ellenőrizhetetlen sejtburjánzás indulna meg… Értik. Milyen gázok koncentrálódnak benne és milyen arányban. Először arra gondoltam. mintha egyetemi katedrán állna és megpróbálna válaszolni a hallgatók hozzá intézett kérdéseire. – De nem is lenne semmi értelme. pedig annyira akarom… Ekkor a Biológus sietett az Orvos segítségére. hogy nem tudjuk. hogy megfelelő közeg? – Hát ez valóban bonyolult probléma – mondta az Orvos. hogy amint megfelelő közegbe kerül. azaz mi. amorf alakzatban. az esetleges kombinációkat is beleértve. hogy a sejt megérkezik valahová. – Mi az. és aggódva bámult a félhomályba. még így is igen nagy lenne a kockázat. aki láthatóan eltökélte. persze a variációkat elképesztően széles skálára terveztem. hogy milliónyi lehetőséget próbál beprogramozni a sejtbe. tudják. mi történne? . – A kapott információ olyan lesz. Ha valami ilyesmit találna a bolygó felszínén. hogy még a legszélesebb valószínűségi skála is csak töredékét tudná magában foglalni. Ezt innen lehetetlen kitalálni.

Sejtünk szaporodni kezd. mint a pofon.– Maga mondta. – Úristen! – Azonkívül attól sem kell félnünk. Ha feltételezzük is. a mi kódjaink az erősebbek. hogy a két problémát egyetlen húzással oldom meg. Csakhogy milyen alakban? – Milyenben? Remélem. – Csak nem… szimbiotikus megoldásra gondol? A Doktor bólintott. hogy életre kel. Ez az egyetlen esélyünk az életben maradásra. hogy élőlény? . istenem. mit csinálnak velünk. Sejtünk felveszi az ottani élőlények sejtjeinek tulajdonságait. mint egy ottani élőlény teste. – Semmi sem lehet jobb táptalajnak. tudják. Attól tartok azonban. ha szerencsénk van. – Gyengébbek leszünk a ma született csecsemőnél. – Pontosan arra. – Arra gondoltam. Hiszen ugyanolyanok leszünk. – Persze. – Ó. – Én haza szeretnék menni – sírt fel az Írónő. hogy mi megérkeztünk. nem leszünk normálisak. És el sem pusztíthatnak bennünket. Mint az élősködők. legyőzi őket. ahova mennünk kell. A Kapitány homlokát összeráncolva kapkodta a szemét egyikről a másikra. harcba indul az élőlény sejtjei ellen. ha észreveszik. akik a mi jövendő otthonunkban élnek. A Biológus eltátotta a száját. – Maga szerint. és egy bizonyos idő múlva már mi leszünk ő. Hiszen azok már alkalmazkodtak a bolygójukhoz. később ez az élőlény mi leszünk. mi még nem. hogy azok számára. még mindig nem érti? – türelmetlenkedett a Biológus. mint ők. beépülünk egy ottani lény szervezetébe. érti már? Sejtünk felveszi az élőlény összes többi sejtjének a tulajdonságát. normálisban – mondta a Navigátor. S mivel. hogy addig még sohasem látott furcsa lények érkeztek közéjük? – Remélem. Ahogy leérünk oda. de azt sem felejti el. mint azok. Gyerekjáték lenne összefogdosni és megölni bennünket. hogy felismernek és megsemmisítenek bennünket. amit magával hozott. – Hát akkor? – kérdezte a Fogoly. – Pedig egyszerű. – Már értem – mondta az Első Asszisztensnő. hogy értelmesek. Ez biztosítja számára a túlélés és fejlődés lehetőségét. mi leszünk az erősebbek. – Nem fejtenék ki bővebben. – Hogyan? – tátotta el a száját a Navigátor. hogy miről van szó? – Dehogynem – mondta a Doki. Ugyanúgy funkcionál. De mit ért azon. – Így azok nem veszik észre. Így a programozási idő lerövidül. ami jelenlegi helyzetünkben nem lényegtelen szempont.

ismét másvalaki pedig növénnyé alakul át? – Megtörténhet. Alacsonyrendű állatokat. . hova megyünk. – Arra csak emlékezni fogunk. amiről fogalmunk sincs. Mi lesz. Azt mondja. – Dehogynem. amiről fogalmunk sincs. – Nincs valami kiút? – Nincs. ha jól értettem. – Az ördögbe is! – káromkodott a Kapitány. ha jól értettem. – És… megismerjük majd egymást? – Nem tudom. – Először is. Valahol kirak bennünket egy ismeretlen világban. – Nem mondom. valamennyien meghalunk. szép kilátások – borzongott össze az Első Asszisztensnő. hogy egyáltalán lakható-e. Hiszen én is élni szeretnék. – Hiszen azt sem tudom. hogy volna tudós. hogy teremtettek már újjá élőlényt is magtalan szaporítás útján. Kapitány. Kapitány. – Tehát. – Na és? Megismerték egymást? A Doktor megcsóválta a fejét. – Tegyük fel. egyetlen kis sejtecskénk kivételével. aki meg tudná mondani. másikunk állattá. hogy két földigiliszta megismeri-e egymást vagy sem. manipulál a génekkel. hogy kik voltunk? – Nem tudom. Mi és az állatok. nem? – Dehogynem. Lehet. ember! Hiszen maga mondta. kétségkívül. – Maga ezt a sejtet megműti. igaz? – Igaz. Meg aztán… hm… ez tulajdonképpen kísérlet is. és rendkívül kockázatos módon útjára bocsátja. – Ide figyeljen. másikunk pedig egy állat sejtjei közé épül be? Meg tudja csinálni. előfordulhat. Arra csak egy-két év múlva került volna sor. Remélem a sajátját is? – Természetesen. hogy hol van. – Úgy van. hogy… – Sajnos nem – mondta a Doktor. hogy végeztek már hasonló kísérleteket. és kik várnak ránk. – Alig hiszem. Értelmes lényekkel nem kísérleteztünk. hogy egyikünk értelmes lénnyé. – Hát akkor? – Nem értem. hogy soha többé… – Lehet.– Tessék? – Vannak értelmes lények és értelmetlenek. ha… egyikünk egy értelmes lény. hogy az üstökös felvesz bennünket és évmilliók alatt elszállít valahová.

– Úgy van. talán még a palota is. – Maga az élet. és az Első Asszisztensnő vállára tette a kezét. De a . – Ezek szerint előfordulhat. Legyőzi az élőlény sejtjeit. fű. Kapitány. – Persze hogy van – mondta csendesen. rövidesen az övé lesz itt mindez. magas hangon veszekedett valaki a felügyelőkkel. élőlények. II. A mi egyetlen sejtecskénk pedig lapul a fűben és arra vár. és valahol. hogy nem fogjuk megismerni egymást. Doktor.Alkalmas-e bárminemű életre. hogy egyikünk a másikunkra támad. aki megeszi önt. mint a burjánzó. hogy ezt az egészet végigcsináljuk? Hogy ne vegyük be a tablettákat és ne vessünk véget azonnal az egésznek. – Tegyük fel. Nem tudjuk. Doktor – állt fel sápadtan az Első Asszisztensnő ügyet sem vetve a recsegő és hullámzó falakra. igen… – Akkor már csak egyetlen kérdésem maradt. amikor Hurubbi végigsietett a rakparton. Vagy magát. Állatok és értelmes lények egyaránt. a harmadikból pedig esetleg értelmes lény. Hurubbi végigpillantott a kikötőn. ami miatt megéri. hogy kiszállunk egy lakott bolygón. a bálákba rakott zsákok mögött. Alattomosan. Bátorítóan elmosolyodott. Az óriási. virág. az egyre összébb záruló ajtókra és a sötétedő kabinra. Hogy egyikünkből növény lesz. növekedni kezd. Ha Marduk is úgy akarja. hogy be tudjon épülni valamilyen élőlény sejtjei közé. beteg sejtek. másikunkból állat. AZ ÉGI VÁNDOR A nagy folyó békésen csillogott a reggeli verőfényben. – A továbbiakban fennáll a lehetőség. fény. – Mi az. Doktor? A Doktor hallgatott. – Valóban. Így van? – Így. Hogy éppen én leszek az. – Ha beépült. Előfordulhat? – Hát… azt hiszem. ami miatt megéri mindez? Van olyan. hogy nem egy nap vagy egy csillag lesz-e a sírunk. Van-e olyan valami. négyszögletű vitorlák árnyékában horkolva aludtak a hajósok. aztán felemelte a fejét. fa. Napsütés. és elégedetten felsóhajtott. – Úgy van. és önmagát megsokszorozva maga lép a helyükbe.

mégis minden alkalmat megragad. Umartibu király főpapja. bizonyára kivégeztetné és elvenné tőle a szerkezetet. és aki teheti. rongyokba csomagolva. Azóta neki dolgozik. Csakhogy ő. és annyi tudást a fejében. még idejében elmenekülhet a feltétlenül bekövetkező rombolás és tűzeső elől. Azt azonban megtanulta. egy pogány. Vagy ha kínpadra nem vonják… Hurubbi rosszkedvűen köhécselt. végre. amit megjósol. piszkosan. Most is gondosan rongyokba csomagolta és elásta az udvar sarkában. és nem találhatja meg soha senki. szakállasan. hogy mennyi esze van… Mintha már nem hinne feltétlenül a képességeiben. Hurubbi. Csakhogy. amelynek a tizedét sem tudná megtanulni. Szemrehányó pillantása parázsként égette Hurubbit. Néha a szakállasok titokzatos szerkezeteket hoznak magukkal. akiket társaik űztek el. élettelen tárgy mond el neki mindent. aztán visszazuhant a vértől sáros földre. hogy az ő agyából pattan ki. és megpróbálja eltitkolni előle a szerkezetét. Hiába ő a főpap. hogy miképpen mozognak a csillagok. Egyedül ő képes kiszámítani a csillagok járását annak a szerkezetnek a segítségével. még ha ötszáz évnyi élettel ajándékozná is meg Marduk. aki végül is Umartibu király börtönében végezte jó tíz évvel ezelőtt. de ő elfordult. Zuzam nem ostoba. nem tudja. a szakállas ember már nem él. Mintha meg akarna bizonyosodni róla.főfelügyelői állás biztosan. hacsak fel nem szántják érte az egész udvart. hogy egy halott. a legutóbbi sáskajárást is hogy megjósolta! Akkor figyelt fel rá a nagyhatalmú Zuzam is. amit a titokzatos. hogy nélküle nem megy semmire. hogy Umartibu ellen áskálódjék. nagyszakállú embertől vett el. mikor kel ki földalatti otthonából Vassa. mintha a fejében lenne minden tudás. Úgy tesz. és mit lehet várni tőlük. Gondolja csak Zuzam. hiszen a tanúja volt. Lám. A szerkezet azonban az udvar sarkában hever. amikor a tüzes vasat a torkába döfte a hóhér. A szakállas pap ezt a szerkezetet hozta magával. ami az égi mezőkön történik. és leple alá rejtette a szerkezetét. de nem is érdekes. az ördög. és egy csapásra elszállt a jókedve. A szakállas feldobta magát a levegőbe. mintha egyszülött gyermeke lenne. és mintha az utóbbi időben egyre több kérdést tenne fel neki. hogy megrázza és rommá tapossa a fenti világot. felderíthetetlen és homályos bűntetteik miatt. Remélhetőleg soha nem fogja megtudni. Zuzam szerint szökött papok. Hogy végül is ki volt a szakállas. Ha Zuzam most az egyszer. kegyetlen isten papjai. Zuzamtól minden kitelik. A szakállasok szerkezete napokkal előre jelzi az ördög ébredését. . sajnos. de mérhetetlen tudással felvértezve. Umartibu király első embere. Mint ezt a legutóbbit is… Titkának egyedüli tudója. amelyek előre megmondják. Ha Zuzam tudna róla. Időről időre ide vetődik valaki a Fagyos Föld Országából. úgy óvja. hajlandó lesz belátni.

Hogy mi okozta a betegségét. és görcsökbe ránduló. majd remegő ajakkal távozásra szólította fel a szakállast. hogy hálából. Furcsa módon. amikor Umartibu elé vezették. S a máskor annyira óvatos és bizalmatlan főpap. de hozzá hasonlóan vérszomjas őrült ritkán születik a Két Folyó Közén. Nem szívesen gondol vissza erre a lelkét felkavaró eseményre azért sem. Hittabas. aki védelmébe vette az idegent. rongyos és piszkos. mint hogy Zuzam magának tulajdonította a dicsőséget. ahonnan a többi társa: a Fagyos Föld Országából. hogy átverjék vele a testét. és megfogta a kezét. A király bólogatott. hogy a főzetet beadják a királynak. amiért befogadták. amikor Umartibu király betegsége megszűnni látszott. morzsolt porrá ásványokat és elegyítette a kettőt gyanús kinézetű orvossággá. az őrült trónörökös. hozzálépett. többször is elejtette a jogarát. aki tudott volna segíteni Umartibun. mintha megbabonázták volna.Akárcsak a trónörökös. és jelbeszéddel kevert torokhangú szavakkal elmondta. A testőrök már-már emelték a dárdájukat. tenyerét a szívére tette. de a király egyre veszít életerejéből. Ha Umartibu nem csillapítaná. A szakállas meghajolt. ettől a naptól kezdve Zuzam volt az. alaposan megritkította volna már a lakosságot esztelen és végig nem gondolt parancsaival. Azon a délutánon Hurubbin kívül négyen ültek Zuzam kamrájában: a főpap. S hogy Zuzam keze is benne van a király betegségében. ahogy a főpap megölette azt a szakállast. enni kért. Szinte csak hálni jár belé a lélek. Cserébe minden tudását Umartibu szolgálatába állítja. és ez igen fontos. azt biztosan tudja. jelenleg nincsenek normális állapotok a Két Folyó Közén. Umartibu ugyanis beteg. akinek ekkor már csak Zuzam tudott . Ez a szakállas is onnan jött. Még egészen fiatal. Csakhogy. A szakállas elmerülten nézte a királyt. Már csak abból is. Az ő felügyelete alatt gyűjtötte a szakállas pap a gyógyfüveket. nem tudja. azt mondta. a kor-e vagy Zuzam ismeretlen mérge. izzadt a homloka. majd elernyedő kezéből ki-kicsúszott a hatalmát jelölő jogar. Brr! Utálja Hittabast. amikor Zuzam nyugalomra intette őket. aztán ugyancsak tördelve a Két Folyó Közének nyelvét. tágult szemmel figyelte a szakállas mesterkedéseit. méghozzá gyógyíthatatlanul. hogy menedéket kér a Két Folyó Közének királyától. és normális körülmények között esze ágában sem lenne a pártjára állni. A király akkor már köhögött. Mi sem volt természetesebb. mivel tanúja volt a szakállas halálának – egyedül a rangosabb emberek közül – az ilyesfajta tanúság pedig nem szokott hosszú életet jelenteni a Két Folyó Közén. A furcsa férfi merőn fürkészte a királyt. meggyógyítja Umartibut. egy néger szolga. Annak sem állt ellent. Éhes volt.

– Ugyan – hárította el a dicséretet a szakállas. Nem mintha a sündisznót sajnálta volna. uram – bólogatott buzgón a szakállas. azt is mondhatnám. hogy mindenre megtanítottál. uram. Elmerült a gondolataiban. – Ha eltűnnék innen egyik napról a másikra. Hurubbi volt az ötödik. felrántotta . Rézből kalapált fogó segítségével egy élő sündisznóból tépkedte ki a tüskéket. aki mindent tudna. van. – Valóban? – mosolyodott el a főpap. és a négerhez fordult. hanem mert egy jövendő királyhoz igazán nem méltó az ilyen alantas foglalatosság. – Tehát azt mondod. – Hiszen te már mindent tudsz. Ismét mások előre megmondják az időt. és rázogatni kezdte az egyik üveget a másik után. észre sem vennétek a hiányomat. hiszen van belőlük éppen elég a földeken. Igaz ez? A szakállas mosolyogva megrázta a fejét. Mindenben pótolni tudnál. hogy te vagy a legkitűnőbb tanítvány. A szakállasnak nem tetszett a dolog. Még néhány hét és visszaadom a királynak az egészségét. amit én tudok. – Azt mondják – folytatta ravaszul mosolyogva Zuzam – hogy felétek. ami őszintén szólva eszemben sincs. Mindenki tud minden titkot. Észak Földjén. akit csak mester kívánhat magának. – Tudásod szégyenbe hoz bennünket. vagy olvasnak a csillagokban. – Valóban – helyeselt a szakállas. Olyan ember nincs. Ő. – Bölcsebb vagy mindenkinél – mondta Zuzam az idegennek. aki éppen kedvenc szórakozásával volt elfoglalva. Van. és csak akkor riadt fel. amikor eljutott a tudatáig a szakállas idegen és Zuzam halk beszélgetése. uram – ezzel ismét felemelte a szőnyegről a főzeteit. Én a füvekhez és a főzetekhez értek. mindenki a titkok tudója. és őszintén szólva neki sem tetszett az őrült Hittabas viselkedése. Van. Zuzam feltápászkodott. A Fagyos Föld Országának papja üvegcséivel játszadozott. de nem szólhatott semmit. szívből élvezve a haldokló kis állat nyöszörgését. és időről időre rosszalló pillantást vetett a trónörökösre. – Egészen másképpen van. Ha nem lennék udvariatlan. – Fogd le! A néma rabszolga egyetlen ugrással a szakállas mellett termett. Csak jól elrejti magában. aki ehhez ért. amit te tudsz? – Úgy van. aki ahhoz. aki mesteri páncélt kovácsol.parancsolni. mások fazekakat és hombárokat készítenek. és a szakállas. Te vagy az. aki könnyedén túltesz a mesterén.

Apádnak már csak rövid ideje van hátra. – Hogyan kell… ölni? – A szívébe döföd. aztán nem tudván ellenállni a főpap szeméből kiáramló fénynek. Zuzam elé nyújtotta. Öld meg az idegent! Hittabas arcán megfeszültek az izmok. – Te király leszel – duruzsolta. – Akarok! Zuzam kinyújtotta a karját. – Gyere ide. vékony kis embert. mint egy óriási bogár. és . fiam! Hittabas kelletlenül ledobta a szőnyegre a félig döglött sündisznót. – Szorítsd le a földre! A szolga engedelmeskedett. és nem törődve vele. Kivicsorította a fogait. mintha álomban cselekedne. Te leszel Marduk után az első. és hasztalan próbált kiszabadulni a néger vasmarkából. feldobta magát a levegőbe. és markolatát a trónörökös kezébe nyomta. – Akarok hát! – Akkor meg kell tanulnod ölni… és nemcsak sündisznókat. és négykézláb a szakállashoz kúszott. és sárga fény gyulladt a szemeiben. fiam. miért tartsalak tovább? – A király… – hörögte a szakállas. hanem embert is. egy pillanatra se engedve. Ha már nincs semmi. Hittabas felemelte a kést. Akarsz király lenni? – Akarok – suttogta megbabonázva Hittabas. – Éppen addig él majd. – Tessék. – A király… – Vele ne legyen gondod – morogta Zuzam. bizonytalanul bólintott. Akarsz embert ölni. dünnyögve beszélni kezdett hozzá. és megállt kezében a fogó. és halkan. átkarolta a lepelbe burkolt. – Nagy király. kihúzott egy hosszú pengéjű kést a néger övéből. ameddig akarom. s a szakállas máris a szőnyegen hevert a hátára fordítva. felemelte a kést. Hittabas! A trónörökös egykedvűen felpillantott. és az egyre lanyhábban hánykolódó idegen fölé emelte. hogy a trónörökös elvegye szeméről a tekintetét. idegen. és némelyik darabokra törik csizmája alatt. ahogy ujjai ráfonódtak a kés markolatára.a földről. Ökle görcsösen összezárult. ha király akarsz lenni! A szakállas idegen felsikoltott. amit megtanulhatnék tőled. Hittabas. és mintha ajándék lenne. Meg kell tenned. hogy az üvegfiolák felborulnak. Egyetlen mozdulattal a szívébe! Megteszed? Tedd meg. – Sorsod beteljesedett. de a néger hatalmas tenyerével befogta a száját. Hittabas? A trónörökös habozott. – Mi kell? Zuzam magához ölelte. Zuzam feszült figyelemmel követte minden mozdulatát. Zuzam összekulcsolta kezét a derekán. Te ítélted halálra saját magadat. Egy nappal se tovább.

ahogy a halott szakállas műszere jelezte. most! – kiáltotta Zuzam. – Jaj… ez ki… jaj. Mi .egyszeriben olyanná torzult az ábrázata. ne avatkozz a felnőttek dolgába! A trónörökös engedelmesen lekuporodott a szőnyegre. – Most. a további előmenetele függhet. Hittabas. Ekkor ő. Hurubbi megszaporázta a lépteit. Hittabason azonban a kiömlő vér látván kitört az őrület. Még a királynak sem szabad megtudnia. hogy ettől a perctől fogva egyedül Zuzamtól függ az élete. és még mindig hörögve és gurgulázva újabb és újabb helyre szúrta bele a pap halott testébe. amikor Zuzam parancsoló hangja megállította: – Hurubbi! Itt maradsz! A főpap az őrjöngőhöz lépett. és hogy megtanult tőle eligazodni a csillagok világában. Már-már az ajtónál volt. mi történt? Verejtékcseppek ültek ki a homlokára. Kirántotta a kést a sebből. Zuzam megsimogatta a fejét. Hurubbi el nem kapja. ébredj! Hiszen csak álom volt az egész! A simogató mozdulatra Hittabas kiejtette kezéből a kést. Attól. és gyors mozdulattal a szakállas szívébe mártotta a tőrt. A trónörökös torkából rekedt hörgés tört elő. Beszélnie kell Zuzammal. A sárgára meszelt. és csettintett az ujjával. és ha ő. és rémülten meredt vérben fürdő áldozatára. – Mindent láttál. amit mondani szándékozik neki. majd a néger nyomásának engedelmeskedve lassan elnyugodott. amely az épület előtti térbe torkollott. fejére tette a kezét. és bőrkesztyűs kezébe vette harapófogóját. és Hurubbinak egész testét kiverte a veríték. és menekülni próbált. agyagból égetett téglafalak szinte izzani látszottak a reggeli fényben. Igyekezett is mindenben Zuzam kedvébe járni. Érted. Hittabas. de el nem árulta volna a világ minden kincséért sem. Ő. felügyelő: A trónörökös meggyilkolta az idegent. Az idegen teste megvonaglott. vele is végezne. Abban sem kételkedett. – Eredj vissza a sündisznódhoz. mint a veszett farkasé. A főpap ekkor Hurubbihoz fordult. mégpedig minél előbb. A király és a Két Folyó Közének Birodalma érdekében el kell titkolnunk mindenki előtt. hogy megszerezte egy szakállas szerkezetét. hogy még idejében érkezzen. összeesik. – Ébredj. És azt is megértette. a kikötői raktárak egyszerű sorból származó pap felügyelője. hogy ha Zuzam érdeke úgy kívánja. Zuzam meg lesz elégedve. Hurubbi? Hurubbi természetesen értette. Sietve fordult be a palotához vezető széles utcába. Hurubbi elveszítette a fejét. Ha minden úgy történik. és lágyan simogatni kezdte a tarkóját. Hittabas! Hiszen van még rajta tüske elég.

Így követelte Zuzam.lesz. Hurubbi csak remélhette. Zuzam bölcsen cselekedett. Az. Úgy néztek át a feje felett. agyagtáblával és rovópálcával a kezében kijött mögüle a titkár. fonott hajú őrök jól ismerték Hurubbit. sarokba állított székfélére. kihúzta kicsiny agyagjelvényét. Kifejezéstelen tekintettel pillantott végig a várakozókon. aztán szinte azonnal el is tűnt a függöny mögött. szerencséje van a felügyelőnek. amelyet szintén fonott hajúak őriztek: ezek azonban már nem kérték a pecsétjét. s intett a másiknak. ennek ellenére marcona képpel összecsattantották előtte lándzsáikat. Zuzam majd eldönti. mintha láthatatlanná vált volna. és belekiáltott a szoba várakozó csendjébe: – Hurubbi. amíg meg nem hallotta Zuzam . hogy engedélyt kapjon a közeledésre. ami nyilvánosságra kerülhet a vélt vagy valódi sérelmekből! Rövid várakozás után félrebillent a nehéz függöny. Óvakodott azonban. éppen csak rápillantott. úgy látszott. hogy Zuzam esetleg célzásnak vegye! Meghajtotta a fejét. tisztelettel meghajtotta fejét a folyosó kanyarulataiba helyezett szobrok előtt. Mardukra. a legfőbb főpap. Hurubbi köpenye alá nyúlt. hogy vigyázatlan pillantást vessen a szőnyegre. de nem nyitotta szóra a száját. Végigsietett a folyosókon. hogy a kihallgatásra várók beszédbe elegyedjenek egymással. vigyázó szemek lesik minden mozdulatát. amikor megtiltotta. A szőnyeg ismét meglebbent. micsoda pletykák kelnének szárnyra. hogy elveheti a lándzsáját. és felmutatta a katonáknak. Hogyisne. amelynek szőnyegén talán még ott feketedett a meggyilkolt szakállas idegen vére. ha mindenki elmondhatná a másiknak. és Zuzam titkára dugta ki rajta a fejét. és várta. Jaj lenne neki. és megtörölgette izzadó homlokát. hogy mióta átlépte a palota küszöbét. Végigpillantott a többi várakozó mohó vagy éppen gyűlölködő arcán. amelyik közelebb állt hozzá. Mindaddig a földre meresztette a szemét. Ezen a reggelen. ha Zuzam nem mutat érdeklődést a terve iránt? Vagy éppen túlságosan is felkelti az érdeklődését? Marduk. hogy fittyet hány a kötelező etikettnek! Zuzam fogadószobája előtt többen várakoztak. és belátta. ahogy én jónak látom! A szakállas. hiszen biztos volt benne. hogy nem várakoztatja soká a nagyhatalmú főpap. segíts! Csak most az egyszer tégy úgy. Hurubbi leroskadt egy alacsony. mi az. a kikötők felügyelője! Hurubbi belépett Zuzam szobájába. ha azt jelentenék Zuzamnak. Így követelte a király. Szinte lopva és félve osont be az épületbe vezető ajtón. ami a szívét nyomja. A szokásoknak megfelelően éppen csak megbiccentette a fejét.

A titkár meghajolt. – A kelő nap fonjon áldott sugarat fejed köré! Az alacsony. uram. – Tudom. Zuzam egyszerű. Hurubbi. Mohó. Mi szél hozott erre. hogy a barátságos fogadtatás ellenére is ajánlatos rátérni jövetelének okára. A főpap hangja hidegen csengett. neked is. uram. hogy magas rangot visel Umartibu király udvarában. hogy időt szakítottál rám. hogy a főpap szeméből kisugárzó sárga fények megoldják agyának bilincseit. amit az élőlényekre gyakorolnak. – Ezt el is várom. barátom? Hurubbi tudta. – Halálomig alázatos leszek. A főpap ajkán mintha lenéző mosoly játszadozott volna. Hurubbi! . – Mirittu! Ügyelj rá. hogy érdeklődés csillan a főpap tekintetében. hogy kész vagyok mindent megtenni a királyért… jobban mondva a Két Folyó Közének Birodalmáért. – Tudod. – Marduk adjon neked hosszú életet. Zuzam egyszeriben megváltozott. éppen csak annyira. Te mondtad. hogy lelkükbe pillanthassak. vékonydongájú főpap elmosolyodott. amiért felügyelői álláshoz juttattál. szürke palástot hordott. – Tovább! – Tudod. Hurubbi most érezte először. megismerhessem mozgásukat és hatásukat. és akaratlanul is Zuzam szemébe mélyesztette a tekintetét. éppen rólad álmodtam az éjjel. és beszédre kényszerítik. amint szimatolva a titkár felé fordult. hogy senki füle el ne érjen idáig. és szaporán bólogatni kezdett.mézédes és mégis annyira félelmetes hangját. A főpap horgas orrának hegye felemelkedett egy kissé. türelmetlen tekintettel bökött az alacsony lábakon álló ülőalkalmatosság felé. Zuzam ugyanis nem tűri a céltalan fecsegést. Hurubbi. Hatalmat. és kihátrált a lefüggönyzött ajtón. Bizonyára fontos oka van. És érted. Habozott egy pillanatig. uram. hogy Zuzam észrevegye. hogy Marduk ajándékának tekinthetem tudományomat. hogy hűséges vagyok hozzád. talán csak kétszeresen bodorított haja árulta el. uram. – Micsoda öröm. Hurubbi! Mardukra mondom. – Folytasd. hogy Marduk hatalmat adott nekem a csillagok felett. S abban a pillanatban érezte. – Nos? Hurubbi leült. és szembenézett a főpappal. – Neked is. uram – mondta Hurubbi. – Uram… Tudod. Hurubbi felemelte a fejét.

Kifejezett biztatást érzett Zuzam hangjában. A birodalmak öröktől valók és örökké élnek. ha Marduk rájuk veti káprázatos orcáját. segíts! – Birodalom helyett királyt kellett volna mondanom – sietett gyorsan kijavítani a hibáját. uram. Alighanem azonnali halálát jelentené. mint éppen az őszinteség. Áthajolt az asztalka fölött. és széttört darabjaik rózsaszín fényben játszanak. – Bocsásd meg a merészségemet. – Beszélj. hogy egyre merészebb legyen. És nem is születnek máról holnapra.– Őszinte leszek. uram. és a trónörököst ültessük a . néhány hét múlva eljő a legjobb alkalom. Minden születés és halál ezen a világon. de tekintete meglágyult. Zuzam nem húzta el a fejét. Egyik éjszakán még csak a fekete semmi nyújtogatja felénk gonosz csápjait. – Királyok jönnek. mennyire kell vigyáznia a főpappal. De nem eleget ült már a Két Folyó Közének trónján Umartibu? – Hurubbi! Hurubbi megremegett a gyönyörűségtől. Látom. felügyelő? Hurubbi komolyan megijedt. Tudod. ha Zuzam megtudná a teljes igazságot. – Belenéztem a csillagokba. mint a te csillagaid. várta a folytatást. hogy velem egészen őszinte lehetsz! Hurubbi pontosan tudta. hogy főfelügyelő legyen belőlem! Zuzam bátorítóan Hurubbira mosolygott. hogy ajka szinte érintette a főpap fülét. Csak nem fogott rosszul a dologhoz? Marduk. rövidesen eljő az alkalom. Hurubbi összeszedte minden bátorságát. segíts! Segíts. hogy a birodalmaknak is ez a sorsuk. Mi sem állt távolabb tőle. hogy megszabaduljunk Umartibutól. Azt láttam bennük. amint elpusztulnak. ahogy fogva tartotta Hurubbi pillantását. – Ostobaság! – vakkantott közbe a főpap. – Folytasd! – Arra gondoltam. királyok mennek… – Vigyázz. És látom az újjászülető csillagokat is. de a következő éjszakán már Marduk új csillagot teremt a semmibe. – A birodalmak nem csillagok: Nem lobbannak csak úgy el. – Napok óta vizsgálom a csillagokat. ami arra késztette. Örökké állnak a lábukon. uram. egyetlen éjszakán. Hurubbi szinte sikoltani szeretett volna az örömtől. Ráharapott! Marduk. főpap. Ezért jöttél. uram. hogy mit beszélsz! – Fenyegető volt a hangja. – Ha Umartibut el akarjuk tenni az útból. barátom. Eljött a pillanat! Zuzam megrezzent: egész testén lágy remegés hullámzott át. uram. ahogy Marduk tanította.

éjszakákon át a csillagokat fürkésztem. amióta Marduk megteremtette a világot. – Égi Vándor? – Hatalmas. feje szinte érinti a magas szoba tetejét. Már-már azon volt. Megborzongott. hogy rövidesen újabb Égi Vándor érkezik hozzánk. . uram. akik elégedetlenek Umartibu királlyal. úgy tűnt. Ebben a zűrzavarban minden megtörténhet. amikor a főpap örömet alig palástoló hangja magához térítette. Hála néktek. ne vesse őket a poklok emésztő tüzére. mert a főpap visszajött hozzá. A főpap ismét a csapdájába esett. vagy megöllek! Hurubbi ujjongani kezdett. Hurubbinak egy pillanatra az a kellemetlen érzése támadt. Az emberek reszketve omlanak a lábadhoz. néhány lépéssel az ajtónál termett. Farka betakarja egünket. Ha te is úgy akarod.trónra. hogy a főpap a katonákat hívatja. és teljesen kitárulkozik Hurubbi előtt. uram. Zuzam. és Hurubbi csodálkozva látta. Mióta a szakállas pap eltűnt. Hurubbi? – Zűrzavar tör ránk. és egész testéből sárga sugarak röppennek szerteszét. hogy a trónörököst tegyék királlyá. és kikukucskált a szőnyegek között. mint bármikor eddig. és felségárulás vádjával kivégezteti. A főpap arca elfehéredett. – Mit mondanak a csillagok? Beszélj. alacsony férfi megemelkedik. hogy a földre omlik. Félelmek. Hatalmasabb és félelmetesebb. mint az egész világ. Sokan vannak a birodalomban. hogy a törékeny. Sokan látnák szívesen a vesztét. – Azt mondod. uram! Zuzam felállt. uram. Az erősek megölik a gyengéket. hogy járványok? Hogy soha nem látott Égi Vándor érkezik hozzánk? Tudod. és a gyógyítás titkát senki sem ismeri… Azóta Umartibu félig már Marduk kezében van. és megragadta a vállát. csillagok! – Mint mondottam. járványok és őrület tör ránk hamarosan. A célzatosan eleresztett megjegyzés a szakállas pap meggyilkolására nem vesztette el a célját. hogy könyörögj Marduknak. és Zuzam lábához veti magát. a vadállatok egymást marják félelmükben és gyilkos dühükben. de gyorsan el is múltak a libabőrök a hátáról. sutba veti minden tartózkodását. Hiszen Umartibuba már csak hálni jár a lélek. mit beszélsz. És… Marduk megsúgta nekem. – Gondolod? – Azt hiszem. uram! A főpap felállt.

mint a főfelügyelőség! – Itt a legjobb alkalom. és… Marduk papjai elfoglalhatják az őket megillető helyet. uram. Marduk mellettem áll! Véget vetek a helytartók uralmának. Ha kell. A mi királyunkká! Addig pedig még van néhány hetünk. Erről én kezeskedem! . – Tudod. hogy kiszárad a torka. hogy pontosan meg tudod mondani az Égi Vándor eljövetelének idejét? Hurubbi érezte.– Umartibu halott. Hurubbi csalódottan meghajolt. – Most elmehetsz. hát megöli a parancsnokokat. a megrémült nép azt teszi. Azt is tudod. Mardukra! Még nagyobb konchoz juthat. amikor én akarom. Majd még elgondolkodom a javaslatodon. – Egészen biztos vagy a dolgodban. hogy ha mégsem jönne az Égi Vándor. vagy ha nem akkor. – Azt – bólintotta rekedten. A főpap hallgatott egy sort. amikorra ígéred. és értesíteni foglak. Hurubbi? – Mardukra mondom. uram. Akkor hal meg. Legelső rangbeli parancsnokai közé emel majd Hittabas király. Rövidesen. napokon belül. hogy nem én lennék-e Hittabas első áldozata. Csak a helytartók… nem vagyok biztos benne. amit mondasz neki. és az ajtó felé intett. Elkapta kezét az arca elől. mert minden percben küldhetek érted. ugye. ahogy te meghalsz! Mindenért te leszel a felelős: lázadásért. és mit nem adott volna egy korty könnyű sörért. királygyilkosságért. és homlokán elsimultak a felindulás keltette ráncok. – Eljött hát a nagy lehetőség! – suttogta. ugye. Ha az Égi Vándor felbukkan. – Tudom. Meg kell öletnem a helytartókat is! Hurubbi megszédült. hogy kihátráljon az ajtón. A főpap kezeibe temette az arcát. jobb lett volna. Hurubbi. Légy elérhető. de a főpap szava megállította: – Ha idejében megérkezik az Égi Vándor… parancsnok lesz belőled. és mindent elő lehet készíteni. uram. és Hittabas királlyá lesz. Zuzam felállt. hogy az életeddel játszol? Hurubbi engedelmesen meghajtotta a fejét. – Rendben van. ha soha nem is szül a világra az anyád? Olyan kínban még nem halt meg ember. És Hittabasból is bármikor királyt csinálhatok. uram. aztán Hurubbira meresztette sárga fényben égő tekintetét. a birodalom elárulásáért! Érted? Még mindig azt mered állítani. – Amire annyi ideje várok.

mintha háború tört volna ki. Amióta Umartibu király visszaállította Lat vásártartási jogát. Újfent csak Sinre nézett. Az Égi Vándor még elő sem bukkant Marduk országának végtelenjéből. Az erősek megölték a gyengébbeket. Mitis szőke feje bukkant fel a tetőn. a holdistenre pislantott. hogy . Egyetlen mozdulattal visszaparancsolta a négert. amire kora gyermekkora és viharos ifjúsága óta vágyakozott! A városfalon kívüli terek felől izgatott báránybégetés és harsány kiáltozás zavarta meg az este nyugalmát. és bólintott. Hatalmas termetű.Hurubbi úgy futott a sikátorokon végig. hogy kézbe vehesse a szakállas pap szerkezetét és még egyszer ellenőrizze számításait. Ami persze nem kevés bevétellel gazdagítja a kincstárat. és alázatos gondolatok töltötték be a lelkét. Lat utcái már elcsendesültek. máris több vér folyt miatta. és intett az ifjúnak. Hanisur. és Hanisur megpróbált megfeledkezni a városon kívüli világról. A néma szolga könnyedén tenyerére kapta az asztalkát. Hanisur Sinre. Durván szőtt kéztörlő kendőjét ingerülten az asztalkára hajította. elégedetten fogyasztotta szerény vacsoráját házának lapos tetején. Ameddig a szem ellátott. és azon igyekezett. a birodalom minden részéből áramlanak a kézművesek a híres lati vásárra. – Uram… Hanisur feléje fordult. és Hanisur érezte. a kutyák ingerült ugatása és a tevék bőgése visszahozhatatlanul elűzte lelkének békéjét. amikor a könnyedén letámasztott csapóajtó feltárult. a vadállatok pedig egymást marták feneketlen dühükben és jövőt váró félelmükben. és megérezte a fiatalember hangjában az ijedtséget. Bárhogyan próbálkozott is azonban. hogy betöltse lelkét a korábbi nyugalom. az öntözőművek és a hozzájuk csatlakozó Lat falvának parancsnoka és főfelügyelője. Ez az. mintha éhes farkasok eredtek volna a nyomába. Csak a kézművesek negyedéből hallatszott innen-onnan kopácsolás. Tevék kiáltása kutyák csaholásával keveredett. és bőségesen csurran-cseppen belőle az ő számára is. hogy felkúszik torkán a félelem. hogy a többsoros lépcsőn az alsó helyiségbe vigye. néma szolgája rezzenetlen arccal vigyázta minden mozdulatát. Csend és nyugalom. Hanisur behunyta a szemét. de az egymást faló vadállatokról sem. egyelőre mit sem tudván az Égi Vándorról. hogy elviheti a maradékokat. márpedig a lapos tetőről az erős holdfényben messzire eljut a tekintet. Alig várta. és intett a szolgának. és titkára. Bizonyára a holnapi vásárra készülnek a kovácsok és rézművesek. és már indulni készült. béke uralkodott a környéken.

hogy titkára ijedtsége valamiképpen összefüggésben van a városon túli izgalommal: a kutyaugatással és a tevék bőgésével. és ez a sercegés most tűzben égő halottak zsírjának a sustorgására emlékeztette. és tőle szokatlan hevességgel átölelte Hanisur térdét. hogy miért. uram! Hanisur kényelmes és elpuhult volt. Ott voltam. tudod. – Uram… Odakinn… a városon túl nyugtalankodnak az emberek. Mitis? Tűz van talán? Nyugodtan kérdezett. és igyekezett összeszedni magát. és hónalját kiveri a nyirkos verejték. nem kellett tartania tőle. mert megöllek! – sziszegte. immár harminc éve tartó helytartósága alatt. hiszen a lassan leszálló sötétségben egyetlen kósza lángnyelv sem nyalogatta Lat házait. Mitis összerázkódott. Mitis gyakorlott mozdulattal perdült Hanisur elé. de biztos volt benne. – Uram. – Beszélj! Mitis kinyitotta a szemét. és felrántotta. mint bármikor. aztán nyugalmat erőltetve az arcára a fiatalemberre mosolygott. de nem volt ostoba. míg a mászástól fáradt titkár kilihegi magát. S mivel életében nem látta még ilyen rémültnek nyugodt és megfontolt titkárát. és szokatlan élességgel rivallt rá: – Beszélj! A titkár szűkölve felemelkedett. A titkár letérdelt. és még alaposan meg is rázta. – Mi történt. A falitartóba bökött fáklyák rosszat sejtetően sercegtek. Nagy baj van. vagy rosszul sikerült tréfának. Hanisur bólintott. hogy a titkár arca egy vonalba került az övével.másszon fel a tetőre. mintha fejbe csapták volna. amikor meghalt Titubasim. kiről van szó: nem ismert névről minden besúgót. uram! Hanisur érezte. gondosan becsukva maga mögött a csapóajtót. nagyobb veszély fenyegeti. A besúgóm volt. hogy gúnyolódásnak vehetik a szavait. – Uram… A főfelügyelő nem tudta volna magyarázatát adni. . uram. – Beszélj. Megvárta. hogy izmai megfeszülnek a köpeny alatt. Hirtelen elrúgta magától a titkár testét. pedig nem tudta. sem a sör bűzét nem érezte a legény leheletén. sem a hasis illatát. Hanisur hiába szaglászott. megragadta köpenye szélét. hogy akármi történt is. Szinte állati rémület lángolt a szemében. megértette. – Uram… A birodalomnak vége! Marduk haragja lesújt ránk! Hamu és tűz emészti el országunkat! Jaj nekünk. Lehajolt Mitisért. hogy magához térjen ijedtségéből.

Kést vágtak a hátába. uram. Hogy Bikaisten oltárai üresen állnak… Ezért jön az Égi Vándor. hanem megvárta. Egyetlen besúgóm sem tudja. és megpróbált gondolkodni. Többször megfigyelte már. És most Titubasimot megölték. uram. – És… mit beszélnek még? – Azt – fuldokolta a titkár – hogy a király nem tiszteli Mardukot. – Kik azok az emberek? – Nem tudom. Mit ér egy kivégzés. mióta csak az eszét tudja. hogy embereket áldozzunk Marduknak és Bikaistennek. De… Marduk nevében beszélnek. hanem éppen Marduk ellen beszéltek. hiszen a Marduk-papok és Zuzam kiterjedt kémhálózata már akkor tudott róluk. – Umartibu király megtiltotta. és nem merte folytatni szavait. – Miféle Égi Vándor? A főfelügyelő a kinti zajokra figyelt. – Beszélj! – förmedt rá Hanisur türelmetlenül. Hogy Marduk nem kap élő áldozatot. Hm. – Titubasimot megölték. de semmi szokatlant nem látott rajta. Hanisur összehúzta a szemét. A lázítók és az Égi Vándor hirdetői Marduk nevében lépnek fel! Ilyen sem volt még soha. Újabb próféták. – Azt is mondják. Felkapja és magával viszi Umartibu romlott lelkét! . – Az Égi Vándor Umartibu életét követeli. Mert ha valami elveszi a parasztok kedvét a lázongástól. – Honnan jöttek. Hogy öreg és beteg… S bocsáss meg. amikor éppen hogy csak suttogni kezdtek Marduk és a papság ellen. akik az Égi Vándorról beszélnek. Csakhogy azok sohasem Marduk nevében. uram… – A titkár szava elakadt. Nem is volt nagyon nehéz elkapni őket. hát akkor éppen ez az! Száz vízbe fojtott paraszt! Csakhogy most alighanem másról lehet szó. hogy Zuzam nem csapott le rájuk azonnal. uram. És Titubasim sem tudta. amíg követőik támadtak. mint ahogy nem látott percekkel előbb sem.– Tudom. ami végül is nem szokatlan errefelé. Meg a parancsnokok is. Hanisur agyában lázasan forogtak a kerekek. hogy Égi Vándor közeledik. hogy a helytartók is megértek a vízbe fojtásra. Hogy méltatlanná vált Marduk nevére. Azok. egy jelentéktelen prófétácska halála? Zuzam a tömeges kivégzéseket kedveli. Ezért. A főfelügyelő és parancsnok önkéntelenül is a csillagos égre pislantott. Azt beszélik. akik az Égi Vándor érkezését hirdetik? – Nem tudja senki. – Miről? – Az Égi Vándorról.

és a felső falut elmosták a föld színéről. A helytartónak nem voltak különösebb elvei. hogy átvegye a teljes hatalmat a Két Folyó Közén. uram! Hanisur elgondolkodott. hogy köpönyeget fordítson. Hanisur igyekezett leküzdeni magában a rémületet. és Mitis mellének bökte a nagyujját.Hanisurnak nagyon nem tetszett. – Más nem történt odakinn? – Valaki… valakik… összetörték a vízemelő kerekeket. hogy ő. Ezt beszélik a próféták. Kétségkívül Zuzam és Hittabas keze van a dologban. amit hallott. S bár a dolog egyáltalán nem így áll. Bárhogyan alakuljanak is a dolgok. Öklelő szarvainak lenyomata ott van a gátak oldalán. Csakhogy. Hanisur. Ingerülten elhajította a megrágott datolyát. ő csak rosszuljárhat. Vagy meggyógyult talán? Sokkal valószínűbb. Umartibu Marduk és a Bikaisten ellensége. Bikaistennek a tiszteletét. – Kivégeztetem őket. Az Égi Vándor első csapása. Hittabas visszaállítaná Marduk kedvencének. hogy ki volt az… – A parasztok azt beszélik. és megrongálták a csatornákat. Bár kényes természete elutasította Bikaisten véres kultuszát. uram! – Mit mondanak még? – Azt. és már túl öreg ahhoz. Zuzamnak nincs rá szüksége. a gazdag Lat városának főfelügyelője és parancsnoka egyúttal Umartibu király elsőrendű támasza és kegyence is. A kerekeket maga Marduk emelte az égbe. hogy… nem emberek tették. Az Égi Vándor elkerülne bennünket. hogy mit hisznek róla. hogy aztán visszaejtse őket a földre. Úgy érezte. Tudd meg. Hittabas nem normális. hogy ha Hittabas lenne a király. és pusztasággá teszi a birodalmat. Éhségében üvölt. De sajnos nem teheti. uram. A gátakat Bikaisten szakította át. nagyjából tisztába jött mindennel. megszűnnének a csapások. A gátak átszakadtak. hogy Zuzam elérkezettnek látja az időt. és égető sugarában nem omlanánk hamuvá. – A kapukat bezártátok? . szükség esetén gondolkodás nélkül Zuzam pártjára állna. és ismét… szüzeket áldozna Bikaistennek. – Ostobaság – mondta rekedt hangon. és különben is mindenki úgy tudja. és rágcsálni kezdte. Hittabas a barátja és kiválasztottja. Aggastyánok és csecsemők fúltak a folyó zavaros vizébe. Umartibu király elkötelezett embere. És a hatalma is. ha a kósza híreknek hinni lehet. mert már emberemlékezet óta nem kapott vért. semmi sem állhat Zuzam útjában. Ha Hittabas félkegyelmű. Nem maradtak lábnyomok. úgyis az számít. Felépíttetné lerombolt templomait és oltárait. Felvett egy szárított datolyát. Élete össze van kötve Umartibuéval.

– Milyenek azok a próféták? – Én még nem láttam egyet sem. Szakállasok és piszkosak. és csípőre tette a kezét. – Tehát bezártátok a kapukat? – Be. Titibur volt. megöletlek. hogy az Égi Vándor ma tűnik fel először az égen. Azt mondják. hát a lányát. hogy magyarázatot adjon a parancsnoknak. amikor Umartibu oldalán győzelemre vezette csapatát a harrisok rabló népe ellen. Marduk fiai. Holnap. és melle könnyedén fújtat. A terasz széléhez ment. a helyőrség parancsnoka. mint a próféták általában. uram. minden család elveszíti elsőszülött fiát. – Küldd fel Titiburt és Mikumenát. én… – Ha ellenszegülsz. A titkár meghajolt. vagy nem is te. Elégedetten érezte. Tekintetét belefúrta a sötétségbe. A nép rejtegeti őket. uram… A próféták azt is terjesztik. és gyorsan a csillagokra kapta a fejét. és belátta. – Van. hogy szinte a földig lógtak a vállai. Van még valami? A titkár rémülten nyelt egyet. Hanisur felrúgta a datolyás tálcát. és lenézett. Azonnal. Amikor eltűnt a csapóajtó nyílásában. uram. és éppen valami csúnyát akart üzenni Bikaistennek. amely a falakon túl az összegyűlt vásárosokat. Bikaisten első figyelmeztetéseként… és az Égi Vándor érkezésének iszonyú jeleként. . – Azt mondod. amikor én főpap! Öklével megfenyegette a csillagos eget. – Helyes: Holnap majd körülnézek a csőcselék között. – Majd adok én nektek Bikaistent meg Égi Vándort! A csatornák vizét pedig a nyelvetekkel nyaljátok fel! Hittabas akkor lesz király. Hanisur az égre nézett. amint felkel a nap. Hanisur nem érezte okát. hogy ma éjszaka? – A próféták hirdetik így. Hanisur megmerevedett. Vagy ha az nincs. a parasztok viskóit és az ismeretlen prófétákat rejtegette. uram. amikor valaki megköszörülte mögötte a torkát. hanem… – Uram… a próféták azt is hirdetik… – Mit még? – Hogy amint az Égi Vándor feltűnik az égen. – El kell fogni egyet! – De. a testőrséggel kimész. uram. hogy nincs egyetlen elvesztegetni való perce sem.– Be. És ha beszélnek csorog a nyál a szájukból. hogy visszatér arcába a vér. mint sok évvel ezelőtt.

és a főfelügyelő nem volt biztos benne. és a mértékletesség szabályait nem szívesen szegte meg. Aki nem tudna számot adni állandó lakóhelyéről. Aki szökni próbál. Forgassák fel a tolvajok. Titibur haladéktalanul köteles értesíteni őt. úgy gondolta. nem egészen tisztességes eszközökkel. ráadásul szakállt visel. az italtartóhoz ment. Mikumena semmi esetre sem volt hétköznapi varázsló. és ha még továbbra is ellenállást tanúsít. hogy Marduk újdonsült prófétája. vagy csak a hatalommal járó tiszteletre méltó külső kedvéért teremtette-e oda a csillagjós. hogy Mikumena talán még éjszakára sem veti le mesterségének díszeit. hogy a vallatás a jelenlétében eszközöltessék. hogy pontosan az utasításai szerint jár el. hosszú szakáll is csaknem hiányzott az arcáról. ha igazi próféta kerülne horogra. s még a kötelező. Kukkantsanak be minden szerájba és örömtanyára. Az volt. elégedetlenkedők viskóit és nyomorúságos vackait. Mindazonáltal Mikumenában tökéletesen megbízott. amiért Mikumena örökké hálás neki. és személyes parancsnoksága alatt fésüljék át a várost. hogy ezen az éjszakán megérdemel egy harmadik pohárral is. kötöztessék meg. öljék meg. nem bukkantak-e fel szakállas próféták a falakon belül is. Ahogy a parancsnok mögött becsukódott a csapóajtó. földönfutók. Csakhogy azóta jó pár év tűnt a semmibe. Ellenkezőleg. A csapóajtó megcsikordult. Néhány vidám. amilyen minden parancsnok vagy főfelügyelő udvarában három is akad. hogy valódiak-e. piszkos és gyanítható. hogy elárulhatná őt és rajta keresztül a királyt. tartóztassák le. Ő küldte iskolába. kímélet nélkül verjék le a lábáról. Abban az esetben. Az elmúlt évtizedek homályba vesző mélyén történt valami. Bár ma este már kettővel ivott. Aki gyanúsan viselkedik. elgondolkodó fiatalember volt. Mikumena kapaszkodott fel a tetőre. Még a késő éjszakai órán sem mellőzte csúcsos süvegét és csillagokkal kivert palástját. Hanisurnak azaz érzése támadt. és töltött magának egy pohárka sört. ahol a gyanús elemek meg szoktak bújni. Hiszen az életét köszönheti neki. hogy vegyen maga mellé egy megbízható alakulatot. És az állását is nemkülönben. mindenhova. Titiburnak is túlságosan sok volt már a rovásán ahhoz. ami a csillagjósnak és udvari varázslónak kijárt. Hanisurnak. Titibur meghajolt. hogy tanulja meg a mesterséget. de természetesen óvakodott megkérdezni tőle. és az is marad.amiért késő esti órán magához kérette. és Hanisurnak nem volt kétsége afelől. Okosszemű. Utasította. távozott. szőke szálacska lengedezett csak az állán. majd a legöregebb csillagjóshoz. és ugyancsak vezettessék a vallatók elé. és . mély tisztelettel és megbecsüléssel fogadta. és vezessék a vallatók elé. próbálják megtudakolni.

mint a tészta. holnap táblára vésetem valamennyi fő csillagkép állását és a várható hatásokat. – Már mondottam. és ismét lenézett a sötétségbe süllyedt városra. Az Égi Vándor büntetés. Vagy van valami különleges kívánságod? Hanisur összekulcsolta kezét a hátán. és kezet nyújtott a csillagjósnak. Vagy elszakad. hogy az Égi Vándor jel. vagy elfogy. és Hanisur úgy látta. és elmosolyodott. hogy mindent elmond a csillagjósnak. – Légy üdvözölve.hátha a hála is csak olyan. amiből a parancsnok arra következtetett. de a végtelenségig mégsem nyújtható. mintha teljesen rendjén való lenne késő éjszaka a csillagokról társalogni. Mikumena? – Természetesen. – Marduk jele? – Lehetséges. – És… láttál valami furcsát az utóbbi időben? . Különben én sem emlékszem rá. – Mikor járt utoljára Égi Vándor Marduk mezején? A csillagjós ruhája sustorogni kezdett. nyúlik egy darabig. Volt ilyen. vérre. A csillagjós meghajolt. – Semmi különöset – mondta könnyedén. – Én akkor még nem éltem. – Mire gondolsz. – Mindennap nézed a csillagokat. Hiszen ez a hivatásom. Valószínűleg még gyermek voltam. hogy ilyen késő éjszakai órán magamhoz kérettelek. csillagjós? Mikumena megrázta a fejét. Már-már azon volt. A régiek szerint akkor tűnik fel. De a régi könyvekben az áll. uram. hogy akkor még talán a világon sem voltam. És bocsásd meg öreg barátodnak. – Ha óhajtod. – Mit mondanak a csillagok. – Nem tudom pontosan – mondta rövid habozás után. Hanisur megrázta a fejét. szenvedésre. hogy Mikumena keze megrándult a meglepetéstől. barátom? Mikumena nem látszott meglepettnek. Marduk ostora. Helyet mutatott neki. Bajra. – És én nem voltam helytartó. Mikumena. hogy mosoly játszik a szája szegletén. uram? – Hogy történt-e valami akkor. uram? – Eh! Hát amire az Égi Vándorral kapcsolatban szokás. – Szerinted is? – Én… tisztelem a régieket. Csak arra lennék kíváncsi… – Mire. Így mondják. aztán másképp döntött. Úgy vette a kérdést. ha valami baj van idelenn. ha a tésztakészítő nyújtja. bánatra.

Nem közeledik Égi Vándor! – És ha tévedsz? Mikumena arcán ideges rángás futott át a nyilvánvaló sértés hallatán. és utasította. ha reggel még egyszer utánanéznél a dolognak. hogy még ezen az éjszakán felbukkanjon az Égi Vándor. mint amilyen bármikor is megjelent Marduk mezején azóta. nem sokkal azután. Ahogy a szemébe világítottak a csillagok. Meghajtotta a fejét. Ez biztos. és olyan sírkamrába temették. Hanisur a csillagjóshoz lépett és átölelte. – Nem mondhatok el mindent. amelyet megszokott. lehet. . Égi Vándort sem. magához intette a négert. álláig húzta durva vászontakaróját. – Nem láttam semmit. Leheveredett a könnyű kis lócára. aztán határozottan csak ennyit mondott: – Nem képzelhető el! Hanisur úgy érezte. hogy a birodalom sorsa függ a válaszodtól… Elképzelhető. mintha ezen az éjszakán hiányozna csillagjósa szavaiból az a határozottság. uram. hogy meghalt. Mestereimtől. – Köszönöm. Marduk adjon kellemes éjszakai álmot! Amikor a csillagjós eltűnt. És nem is fogok látni egyhamar. nem tudta. habozott egy pillanatig. Elégedj meg annyival. hogy a csillagjós pózol. Amikor felriadt. hogy hozza fel a heverőjét a tetőre. Így is aludt el. Mikumena. – Nem tévedek. – Honnan tudod. még neked sem. és szemeit a távoli csillagokra meresztette. és keze ügyébe tette. akik az agyagtábláktól nyerték bölcsességüket. de szinte rögtön el is múlott róla.Mikumena habozott. – Az Égi Vándorra gondolsz? A főfelügyelő szótlanul bólintott. ha magad még sose láttál ahhoz hasonlót? – A régiektől tanultam. hogy az első ember agyagkunyhót épített magának a Két Folyó Közén? Elképzelhető? Mikumena a csillagokra nézett. uram! – Ugyan miért nem? Mikumena titokzatos képet vágott. és Hanisur esküdni mert volna. Rövid habozás után töltött magának még egy csésze sört. és eltolta magától a csillagjóst. Azért örülnék. barátom. hogy… az Égi Vándor érkezését bizonyos jelek előzik meg. az az érzése támadt. hogy Sin isten fényes arca elérte az alant elterülő város kunyhóinak tetejét. – Mikumena. hol van. hatalmasabb. Mikumena megrázta a fejét.

és a testőrparancsnokra ordított: – A katonák? – Körülvették a házat. és Hanisur a tető szélére tette a lábát. hogy a faltörő kos most már az ő kapuját kezdi döngetni. Lábát lecsúsztatta a kerevetről. hanem a fél város égett. hogy odalenn enged a kapu. izgalmában azonban még annyira sem sikerült neki. uram – lihegte Titibur. hogy kiszárad a torka. Hanisur végül is ellökte magától. dühös kiáltások és gyermekek jajgatása töltötte be a levegőt. Alighogy az első fokra tette a lábát. A csésze hangosan csilingelve szánkázott végig a lapos tetőn. és verejtékben úszik a teste. Üvöltő. Felborította a sört. és megpróbált tájékozódni. Megpróbálta felhúzni a létrát maga után. Ekkor már nemcsak a kereskedők és a kézművesek utcája. és kétségbeesetten megpróbálta megmagyarázni a történteket. meghallotta. és . üvöltő embercsordák bukdácsoltak egymást taposva a keskeny sikátorokban. de a néger eltűnt mellőle. A kereskedők és kézművesek utcáiban lobogva égtek a házak. Az ajtóban azonban nem gyilkosok. – Hol a testőrség? A néger nyöszörgött. semmint a gyilkoló csőcselék kezébe kerüljön. mint máskor. inkább a mélybe vesse magát. Amíg a négerre várt. Hanisur megpróbálta felfogni. A városban ekkor már az iszonyat vette át az uralmat az éjszakai csend felett. és a szárnyak csikorogva tárulnak szét. halálhörgés. és az utolsó fáklya fénye is kialudt az alsó helyiségekben. és hangos ordítással szolgáját hívta. – Hol van Titibur? – üvöltött a parancsnok. hogy mi történhetett odalenn. A súlyos faltörő kosok döngése tompán visszhangzott a palota oldalán. Gyors mozdulattal a tetőn termett. A néma óriás hamuszürke arccal bukkant fel a létra tetején. Csak nem Titibur követett el valami őrültséget? Talán túlontúl is vehemensen látott neki a próféták felkutatásának? Feltépte a csapóajtót. orrát megcsapta az égő fagerendák és a szállongó pernye bűze. Hallotta. a városon kívül rekedt tömeg pedig a kapukat döngette. hogy ha kell. és megpróbált lemászni a létrán. de csak hálóköntösét szakította szét nagy igyekezetében. hanem Titibur feje bukkant fel. – A szolgáid megszöktek. Nyelve csonkja megkísérelte érthető szavakká formálni a torkából kitörő artikulátlan hangokat. Vakon tapogatózott fegyver után. A tetőre vezető ajtó felcsapódott. gyilkoló és fosztogató bandák járták az utcákat. Érezte. Hanisur megkönnyebbülten felsóhajtott.amelynek a boltozatát az ég csillagaival kárpitozták Lat ügyes kezű mesterei.

lassan hatalmába keríti a pánik. hogy… szörnyűség! Átok ül rajtunk. körülfonja a palotát. Úgy kellett kifeszítenünk! Titibur a söröskancsóra nézett. uram. S az emberek megőrültek feneketlen bánatukban. de nem tett megjegyzést. a feneketlen fájdalom üvöltése s zokogó asszonyi hangok kórusa fonódott egybe. és jót húzott belőle. Bikaisten elvette. ami az övé: Hát most elvette. hogy ébren várják az Égi Vándort. hogy bármennyire igyekszik is úrrá lenni magán. hogy amint az Égi Vándor feltűnik az égen… Bikaisten elveszi. Ezer család gyászolja meghalt gyermekét. S a csőcselék fegyverkezik. hogy a csőcselék ellen fordíthassa őket. Ráér vele. majd engedély nélkül felemelte. és te is. A próféták megjósolták. Már csak egyetlen reménye maradt. – Uram… az emberek megbolondultak. hogy mint óriáskígyó az áldozatát. te is. – Beszélj. és megrázta a vállát. talán még nem késő! Hanisur érezte. hogy .rád zárták az ajtót. hogy mindennek Umartibu király az oka. hogy ha az Égi Vándor megérkezik. – A többiek? – Az utcán állnak… és az Égi Vándort várják. Amíg el nem dől. Régen így áldoztak gyermekeket Bikaistennek. uram. Este valamennyien az utcára tódultak. uram… Jaj annak. halott gyermekeik holttestei felett kalapálják élesre fegyvereiket. – Hogyan? – szédült meg a parancsnok. Azt mondják. Hiszen azok Marduk papjai. ami neki jár. uram. – Ezer gyermek? De… hiszen… hogyan? – Valamennyinek átvágták a torkát. – Hányan vagytok idebenn? – Legfeljebb húszan – mondta Titibur. hogy beléd mártsák. – A katonaság? – Nem akarnak harcolni a próféták ellen. Hanisur nagyot nyelt. A városból zsarátnok pattogása. Ha az Égi Vándor a reggel beköszöntéig sem bukkan fel az égen. uram. és elaludtak. talán sikerül meggyőzni legalább a katonákat. uram. uram! Hanisur hozzáugrott. Égő házaik tüzénél. valamennyi család elveszíti elsőszülöttjét. Ezek aztán arra ébredtek. S az éjszaka elpusztultak az elsőszülöttek. Reggelig meg csak kihúzza valahogy! – Erősítsétek meg a palota védelmét! – parancsolta és belebújt nappali ruhájába. ha rendbe jönnek a dolgok. akire a próféták halált kérnek! Menekülj. Titibur! Beszélj! – A papok azt jósolták. A szakállas próféták megőrjítették őket. Sokan nem bírták.

Titibur melléje állt. hogy aztán annál elkeseredettebben támadhasson. Hanisur a tető peremébe kapaszkodott. és kivont kardjával a sötétségbe döfött. Ekkor a város sötét mélységeiből vinnyogó sírás és panaszos üvöltés csapott a magasba. Aztán egyszerre csak elhallgatott minden. hogy nem vette komolyan Marduk szakállas prófétáit. Nem tudta mire vélni a némaságot. betölti a palota előtti teret. hogy a hirtelen beálló csend sosem jelent jót. Még hadvezér korában megtanulta. A sírás és üvöltés lassan kórussá alakult. uram. Titibur. Sin isten ebben a pillanatban kibukkant a felhők mögül. uram. Ez volt a pillanat. – És… mit akarnak? – Megtudjuk. – Valamire készülnek. Kihajolt a mellvéden. kurjongatás. A parancsnok képtelen volt felbecsülni a mélyben vinnyogó tömeget.megérkezik-e. A városiak. A katonák nem hajlandók harcolni. – Rendben van. Az éjszakai madarak abbahagyták kiáltozásukat. és a vérét kívánja. Ott követte el a hibát. hogy még a sokat tapasztalt testőrparancsnok is beleborzongott. elrejtette arcát egy asztalkendőnyi fekete felhő mögé. Sin isten mintha szándékosan vonult volna félre. üvöltözés. A halottakat kísérők jajgatása éles tőrként hasogatta Hanisur fülét. A városban sokszorosára erősödött a zaj: jajgatás. és halkan mormogta: – Erre tartanak. a parasztok és kézművesek pedig megtébolyodtak! Marduk oltalmazza Umartibut és trónját! A fáklyák felimbolyogtak a palotát tartó domb oldalán. de úgy érezte. Titibur? – Az… emberek. Ilyenkor szokta az ellenség összeszedni maradék erejét. Titibur megköszörülte a torkát. Néhány pillanattal később szemükbe tűnt a hosszú sorban egymás mögött imbolygó fáklyák fénye is. uram. hogy alighanem elvesztette a játszmát. hanem Marduk szárnyas ördögeinek a tüdejéből szakadtak volna a világra. A házak némán égtek. – Kik ezek. Mintha nem is élő emberek torkából támadtak volna a szörnyű hangok. fáklyák halványan lobogó fényétől megvilágítva. hogy az egész város odalenn áll. csak a leomló gerendák és összerogyó agyagfalak zuhanása törte meg időről időre a csendet. hogy az embertömeg. nem emelnek kezet Marduk papjaira. uram. Lopott rongyokkal bélelt vackaikon döbbenten hallgattak a baglyok. Figyelnie kellett volna rájuk! Lebecsülte az ellenfelet. hogy lássa. S . tejfehér fénnyel öntve le a térséget. Csak várják a vándorukat. Hanisur tehetetlenül nézte. mi történik a téren. amikor Hanisur megértette. hogy átadja a helyét a talán még az üvöltésnél is borzalmasabb csendnek.

vagy megsebzett farkasként vonyított. És íme! Ennél nagyobb baj már nem is érhette volna őket! Hanisur újra lenézett és megtántorodott. a menet már megállapodott. – De hát… hogyan történt? Titibur felrántotta a vállát. különben az ő háza is tűznek martalékává leszen. – A mocskos gyilkosok! – A nép nekik hisz. Amikor a holdisten fénye elömlött a domboldalon. visszatükrözve a holdsugarakat. ha valahol tűz támad. hogy dobhártyáját hasogatja ez a hang. jeges rémületet kergetett a szívébe. ahogy az elöl állók felemelték rá a tekintetüket. s kötőtűikkel mély sebeket ejtettek orcájukon. A menet élét alkotó félszáz férfi és nő körbefogta a bejáratot. A domb oldalán. amely kimondja. – Tudom. hogy ezen az éjszakán a gyász és a bánat elmosta a félelmüket. . A zokogás újra megerősödött. Hanisur látta. hogy az őrtálló katona arcát elfutja a rémület. csak a fáklyák lobogtak. fekete csomagokat tartanak a vállukon: halott gyermekeiket. hogy a férfiak és nők hosszúkás. A sok száz szempár. és mire visszatértek holtan találták elsőszülött gyermekeiket. Az emberek felserkentek álmukból. és sírt. zokogott. és Hanisur úgy érezte. a kaputól egészen a városig: rongyokba öltözött férfiak és nők vonultak fedetlen fejjel. A halott gyermekekből épített halom már-már akkora volt. omlásnak indult oltára a város szélén. Én hoztam a törvényt. – Valahol kigyulladt egy ház. A régi agyagtáblákon is az áll. hogy reszketni kezd a keze. Könnyük vérükkel keveredve hullott a palotához vezető út porába. Az aprócska holttestek tompán puffantak a porban. mozdulatlan. Az elöl álló maszatos arcú nők felemelték iszonyú terhüket és a földre dobták. hogy a vándorok bajt hoznak. hogy az éjszaka gonosz szellemei így könnyen utat találhattak fülükön és orrlikaikon keresztül a koponyájukba. mint Bikaisten elfeledett. Ami különösen rettenetesnek tűnt Hanisur szemében: a nők levágták copfjaikat. Hanisur ekkor vette észre. a dárda megremeg a kezében. Úgy tűnt azonban. Zuhanás zuhanást követett. közvetlenül a palota kapuja elé. – A tűz miatt. ahogy Marduk papjai megjósolták. És hisz az Égi Vándorban. – Hogyan? – A tűztörvény miatt.amit Hanisur a fényben látott. dacolva a holdsugarakkal. annak ellenére. a város valamennyi lakója köteles oltani. Hanisur érezte. gonosz parázsként égette a bőrét.

hogy megerősítse. – Most pedig menjetek haza. hogy csak a gyilkosok kegyetlen halála tudja levezetni a városiak eszeveszett dühét. Hanisur. Umartibu király főfelügyelője. mint egy félisten. tudta. Ennek ellenére érezte. hogy elkerülje a lázadást. hogy mi történt a városban. Hanisur lassan lehajtotta a fejét. Egyelőre nem szólt. Lat városának helytartója. hogy az Égi Vándor elmaradása talán nem lesz elég ahhoz. hogy észrevették. Érezte. valamennyiüket a kezetekre adom. Látom halott gyermekeiteket. Hanisur kétségkívül jól választotta ki a helyet. a városba megyek. Én. csak karjait a mellén összefonva mozdulatlanul állt. Végezzetek velük kedvetek szerint! Bár Hanisur egyáltalán nem volt híve az önbíráskodásnak. Titibur az égre pillantott és felsóhajtott. A sápadt holdfényben úgy magasodott a város fölé. és vigyétek el a halottaitokat. Gyújtogatás és gyilkosságok. aztán lassan elcsendesedett. uram. Hanisur tudta. de nem volt ideje rá. A sírás és jajgatás kissé elcsitult.– Mennyi idő van még reggelig? – kérdezte a főfelügyelő. hogy… . hogy az egész építmény inog alatta. hogy a rettenthetetlen parancsnok. parázsszemű tömegre nézett. közvetlenül a mellvéd alá rántotta. A sírás és jajgatás egy darabig még körbefonta a rettenetes gúlát. némán összeszorított szájjal maga volt a nyugalom agyagból égetett szobra. őszentsége. Ígérem. Azt is tudta azonban. Tetejére állította a korábban az ivócsészét és a kannát tartó sámlit. – Nem sok. hogy a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. hogy az erő ismét visszatér belé. – Titibur parancsnokom jelentette. Amikor már csak egy-egy eltévedt zokogás hasított a csendbe. és anélkül hogy a testőrparancsnok segítségét igénybe vette volna. és a mellvéden áthajolva lenézett a tömegre. Várta. a félelmet nem ismerő helytartó áll előttük. Érzékeltetni akarta. – Hanisur vagyok. Megismertek? A főfelügyelő szándékosan keményre fogta a hangját. Heverőjéhez ugrott. és kivizsgálom a mai éjszakán történteket! Ígérem a király és a főpap nevében. Karjait a mellén összefonva. amint a nap felkel. Hanisur félretolta Titiburt. bár az igazság egyáltalán nem ez volt – Zuzam főpap megbízottja. Még a nap le sem nyugszik a dombok mögött. Umartibu király és – ez utóbbit szándékosan hangsúlyozta. s óvatosan egyensúlyozva ránehezedett a tetejére. és a sötét. hogy ismét észrevegyék.

helytartó! – folytatta a szakállas. jer és vágj végig a világon! Perzseld hamuvá a gyilkosokat és Umartibu király ellenségeit. Megtagadta teremtő atyját. hogy nem vagy sehol! Csak a gyilkosok tisztátalan . Hanisur. és nem is lesz! A király megtiltotta a véráldozatot! Fogjátok el őket. Nem messze az első soroktól torzonborz. hogy eleget tegyen Hanisur parancsának. amíg ti az általuk lángra lobbantott házat oltottátok! A pap csak mosolygott.– Hazudsz. Hanisur azt is megfigyelte. De én tudom. hogy semmiféle Égi Vándor nem közeledik. – Hazudsz. hogy Bikaisten ismét a szarvára vegye. Umartibu király birodalma a porban hever. Királyod bűnös útra tévedt. – Én? Hiszen el sem hagytam a palotát… A szakállas kivicsorította fehér farkasfogait. Hanisur üvöltött. és most megkapta! Sokkal többet vett el. hogy körülötte néhány hasonlóan öltözött társa áll. és annak legkegyelmesebb fiát. Mardukot. Lat fiai! Hé! Égi Vándor! Ha vagy. Umartibu trónja inog. Hanisur. Piszkos. saru nélkül. és az vagy. akik hisznek Mardukban és Bikaistenben. mezítláb volt. égő szemű férfi állt. és ti mégis nekik hisztek? Tépjétek őket darabokra. és felperzseli a bűnös világot! Por és hamu leszel. mint amennyit máskülönben elvett volna! Bosszút állt rajtunk a Bikaisten! Nemsokára megérkezik az Égi Vándor. Azt mondták. – Te vagy a bűnös! Hanisur önkéntelenül is védekezni kezdett. mint az egészen szegény emberek vagy a félkegyelműek. ahogy csak a torkán kifért: – Te vagy a hazug és gyilkos! Hát nem látjátok? Ők ölték meg a gyermekeiteket. királyi parancsnok. embernél magasabb botjára támaszkodva. hogy ezen az éjszakán tűz perzseli fel a földeket? Nézzetek az égre. rőt színű szakálla a derekát verdeste. – Az Égi Vándorral rémítgetnek benneteket. Hanisur! Csak azok élik túl a pusztulást. Marduk papjainak vallják magukat! Gyilkosok ők. akinek mondanak. és felségárulók. hiszen ők ölték meg a gyermekeiteket. botokkal felfegyverkezve. akik nagy istenünk. Bikaistent! Bikaisten oltára omladozik. A király meg fogja büntetni őket! Bikaisten pedig nincs. Hanisur! A helytartó a hang irányába fordította a fejét. Én mondom nektek. Lat fiai! Hol az Égi Vándor? Megölték a gyermekeiteket. hosszú évek óta nem érintette vér a szent köveket. Senki nem moccant. Hamarosan maga alá temeti királyodat! Mire a napisten feljön az égre. – Hallgass rám. a szakállasok és a hazugok. Umartibu király bizalmasa és Lat helytartója. Hanisur. Bikaisten üvölt fájdalmában és szomjúságában! Vért követelt. Marduk ostorának. és az égig emelje.

és a palotát őrző katonák rémülten lapulnak a falhoz. felbukkant Lat városa felett a soha nem látott óriási Égi Vándor. és újra kivicsorította farkasfogait. A palota előtti térségen mindenki megdermedt a rémülettől. Messze-messze. Hanisur űzött vadként pillantott körül. kendőiket szaggatták. – Titibur – üvöltötte. Égi Vándor? Hanisur hív. Odalentről is jól láthatták öles alakját. Lepillantott a papra. – Ne! Én Bikaisten híve vagyok. de hangja elveszett a hangzavarban. és érezte. és ruháikat. Szemükből könny.agyában létezel. szájukból nyál patakzott. kezüket védőn a fejük köré kulcsolva. – Bikaisten azt kívánja. és Hanisur nem értette. Hol vagy. a gyermekek felsírtak. hogy a próféta miért nem válaszol sértéseire. – Kegyelmezz. Bikaisten. hogy öljétek meg őket! A parancsnok rémülten látta. Égi Vándor! A papok hosszú botjaikat szorongatva hajlongtak. hogy a férfiak ruhája alól fegyverek kerülnek elő. – Ne! – visította valamelyikük rémülten. és… – nem tudta befejezni a mondatot: halálhörgésbe torzult a hangja. az asszonyok a földre rogytak. a pislogó csillagokon túl. farkával szinte betakarva az eget. Lat városának helytartója! Gyere. Nem olyanoknak ismerte Marduk papjait. – Kegyelmezz. – Kegyelmezz. Égi Vándor! – A város! – ordított egy hang. és nézz a szemembe! Ebben a pillanatban mocorgás támadt a némán hallgatók soraiban. Arcán kéjes öröm ült. hogy tagjai megbénulnak. akik az első keményebb szóra megfutamodnak. – Öljétek meg őket! – üvöltötték a papok és elfordultak az Égi Vándortól. Égi Vándor! A palotát őrző katonák kezéből kifordult a lándzsa: maguk is a porba zuhantak. Marduk mezejének közepében. kegyelmezz. – A város! Az Égi Vándor felperzseli a várost! Hanisur Lat felé nézett. – Ne higgyetek nekik! Aljas gyújtogatók! – kiáltotta. Ismét zuhogni kezdtek a csapások a kapun. – Uram… . Az addig lobogó fáklyák kihullottak az elgyengülő kezekből. s botját a magasba lendítette. – Titibur! A parancsnok mellette termett. aki felemelte a fejét. A város lángokban állt. méltósággal emelve koronás fejét. – Áldott legyen Marduk és Bikaisten! Az Égi Vándor! Hanisur felpillantott az égre. mintha jéggé fagyasztotta volna őket Bikaisten fagyos lehelete.

. uram. s szánakozó pillantással hajolt le hajdani parancsnokához. A piszkos. hogy egyszerre csak Umartibuhoz hű fegyveresek bukkannak fel közöttük. és türelmesen várta. és szembefordult az Égi Vándorral. Amikor aztán a nagy. Csend ülte meg a teret. rongyokba öltözött férfi elmosolyodott. aki létrehozta a világot. hogy biztosan lássák odalentről minden mozdulatát. tompa fej próbaképpen megérintette a kapuszárnyakat. és várakozva pillantottak a szakállas papra. kissé eltávolodott a főfelügyelőtől. mintha tüzes vasat tartana a kezében. mintha abban bízna. Észrevette. és szétverik a lázadókat. – Titibur! A testőrparancsnok felkapta a fejét. és felnézett a tetőn álló testőrparancsnokra. A két szempár összekapaszkodott. uram. hogy egy minden eddiginél hatalmasabb faltörő kos bukkan fel a tömeg mögött: legalább száz megtermett férfi tartotta a nyelét. – Elég! – kiáltotta a Marduk-pap. De… nem tehetek mást. Riadt szeme egyre a tömeget kutatta. megtörölte kiszáradt ajkait köpenye ujjával. Lat városának helytartója utolsó pillanatait élte. – Sajnálom. és ő is arra nézett. ahova a főfelügyelő. – Áldassék szent neved… és Marduké. elhajította a kardját. – Bikaisten! Szent Bikaisten! – kiáltotta. egészen addig. hogy történjék valami. A helyemben te is így tettél volna. Várt egy-két pillanatig. Ezzel rémítő kiáltást hallatott. – Sajnálom. hogy a közelükben ordítozó szakállas próféta vezényszavára a kapunak vezessék. és kardját egyetlen mozdulattal Hanisur torkába döfte. Átvágott torkából forrásként bugyogott a vér. igazán sajnálom. de hang már nem hagyta el a testét.– Mindenki a kapuhoz! Ezek az átkozottak azt hiszik. Undorodva belerúgott a küszöb előtt álló katona holttestébe. és magában suttogott. és csak nyögdécselni tudott: – Titi… bur… te… árulás és… A testőrparancsnok őszinte fájdalommal nézett Hanisur szemébe. amíg az óriási faltörő kos meg nem közelítette a kaput. A faltörő kos irányítói letették szerszámukat. – Titibur! A testőrparancsnok köhintett. mintha előre tudta volna. szétterjesztette a karját. Eközben Titibur lábai mellett Hanisur. és hozzánk vezényelte az Égi Vándort! Hanisur eltátotta a száját meglepetésében. készen rá. hogy… A testőrparancsnok lehajtotta a fejét. mi fog történni. Felemelte a karját. aztán. Titibur. és a kapu elé lépett. ajka mozgott. Hanisur észre sem vette. amennyire csak tudta kihúzta magát.

hanem a délutáni szürkület beállta után is látszott az égen. megcsókolta Hittabas gyanús színű hálóingének a szélét. hogy a testőröket lefegyverző Marduk-papok betörtek Umartibu hálószobájába. hogy mától fogva te vagy a király! Hittabas leroskadt apja ágyának a szélére. és homlokukat a földhöz érintették. Eltátotta a száját. de minden az ő tervei szerint történt. hogy mi is történhetett. Reszelős. A beteges. Néhány pillanat múlva Hittabas is megjelent apja hálószobájában. aki nem kötötte Mirasis orrára a terveit. és piszkos öklével az arcába vágott. aki a testőrök italába altatót kevert. és lekiáltott a felfelé bámuló papnak: – Azonnal megnyitjuk a kapukat… Marduk és Bikaisten nevében! Néhány nap elmúltával az Égi Vándor annyira megközelítette a fővárost. Néhányan rávetették magukat Umartibura. Hittabas. az apád. odahajolt a meg kötözött öreg fölé. és megsimogatta a tarkóját. hiszen csak a hajnali órák ajándékozták meg az alvás örömével. – Nagy napra virradtunk. – Fogd be a szád… Ezek azt mondják. a király orvosa. – Én vagyok… a király? A papok közül valaki felröhögött. nehezen lélegző öreg király éppen elszenderedett. Zuzam egyelőre a háttérben maradt. Én mondom neked. hogy már nemcsak éjjel. noha az öreg király aligha tudott volna védekezni. amit el kellett tőle szenvednie. és nehézkes agyával megpróbálta felfogni. azok azonban akkor már a palota tömlöcében hevertek. úgy döntött. – Térdeljetek le a király előtt! – Ezzel maga is térdre vetette magát. Szeretném közölni veled. és Zuzamra meredt.Aztán áthajolt a korláton. Akkor nyugodott csak meg. de Zuzam acélos nézése beléfojtotta a nevetést. A papok letérdeltek. Jól tudta ezt Mirasis is. Zuzam azonban. Amikor a papok az alvó testőröket átlépve berontottak Umartibu hálókamrájába. hogy… Hittabas felemelkedett az ágyról. álomittas hangon a testőreit hívta. zavarodott szemekkel bámult körbe. Az öreg király közben visszanyerte beszédkészségét. és visszafojtva undorát. hogy visszafizet egyet s mást Umartibunak azért a sok megaláztatásért. Kora hajnali órán történt. hogy minél hamarabb és minél kisebb vérontással menjen végbe a támadás. és Hittabas felé suttogta: – Fiam… Hittabas… Ne higgy nekik. és megkötözték. hogy én vagyok a király! Én vagyok . amikor felbukkant Zuzam. Csak rosszat akarnak neked.

uram! Marduk nevében. – És… ha akarom. meg is ölethetem. ezer sündisznót is megölhetek a fogómmal? – Megölhetsz. kendőt húzott elő a köpenye alól. de beleegyezően bólintott. – Igaz-e. uram. hogy én vagyok a király? Zuzam ismét a földre vetette magát. hogy szinte patakzik az orra. uram – mondta Zuzam. – Te vagy. – Így igaz. – Akár tízezret is? – Annyit is. mindent megtehetek. – Ha én vagyok a király. És ezt is! – S toporzékolva egy másik papra mutatott. – Meg fogják ölni. igaz? – Reménykedve fordította félre a fejét. és az egyik papra mutatott. Zuzam óvatosan felállt. te meg egy senki vagy… Izgatottságában észre sem vette. – Mindent megtehetsz. és lángoló szemét Hittabas szemébe mélyesztette. – Hagyjál! Meg akarom mutatni neki. uram. aztán kegyetlen rókamosoly terült szét az arcán. Hittabas felröhögött. – Megdermedt egy szempillantásra. – Hogy parancsolod. Zuzam tekintete összevillant a papokéval. nem hallottad? Én vagyok a király.a király! – Én csak kérlek… Hittabas segélykérőn fordult Zuzamhoz. – Ezt öljétek meg! Így akarom! A pap elfehéredett. A főpap maga is meglepődött. – És… akit akarok. és ti… ti… engedelmeskedtek. uram. igaz? – Igaz. megrándult a szája széle. és megtörölgette vele az ifjú orrát. De most… – Most akarom! Azonnal. és kétségbeesetten Zuzamra kapta a tekintetét. uram – válaszolta türelmesen Zuzam. Hittabas türelmetlenül ellökte magától a főpapot. aztán elmosolyodott. igaz? – Igaz. – Fogd be a szád. úgy várta a választ. – És… embert is? – Bárkit megölhetsz. te vagy a király! Hittabas újra csak Umartibu arcába vágott. – Én parancsolok mindenkinek. uram? – Akárhogy! Zuzam újra megsimogatta a fiatalember tarkóját. és mélyen a szemébe .

– Őt is megölöm – fogadkozott Hittabas. akik túlélték az Égi Vándor csapását.nézett. Mint a kígyó által hipnotizált majom. Zuzam a ruhája alá nyúlt. Zuzam lakatot tett az ajtóra. Éppen a mélység peremén . és elvezetik… – Bikaisten oltárára! – suttogta Hittabas. Kinyújtotta a kezét. és ráfordította a kulcsot. akit akartál… Csak egyvalaki van még hátra. és egymás után sorban elhagyták a hálószobát. amilyen Miram is volt. Azok. öld meg! Áldozd fel Bikaistennek! A többit már megölted… mire vársz hát? Hittabas a megkötözött királyra nézett. Zuzam pedig beleejtette a harapófogót. – Mindenkit megöltél. hogy mielőtt elfordult volna saját szobái felé. Csak percek múlva jött rá. ahogy a lángoló fák vagy háztetők rájuk zuhantak. Hittabas? – duruzsolta megnyugtató hangon Zuzam. – Ha élve marad. – Én vagyok Bikaisten papja… Adjátok kezembe a kardot! Leszúrom őket! Elvágom a torkukat! Ó. Gondterhelten indult el a folyosón a többiekkel a nyomában. ne! – üvöltötte a királyfi. nem tudta. hogy a Nagy Szakadékot nézi. sohasem lehetsz király! Intett a többieknek. – Minden csupa vér! Mossátok fel a vért! Nem akarom… Akarom! Mindenkit meg akarok ölni! – Sose feledkezz meg Bikaistenről. Napokkal később tértek csak magukhoz. Testüket mély égési sebek borították. Felemelte a fejét. Még egyszer belemélyesztette szemét az ifjú szemébe. – Megöletem őket. a pásztor szokásához és megbízatásához híven a nyájat őrizte. hol van. már meg is fogták őket. Amikor magához tért. merev mozdulatokkal körüljárta az ágyat. A gazdag Simmis őriztette vele a birkáit. – Ha király akarsz lenni. Hittabas! – morogta Zuzam. Bikaisten. Nyomasztó gondolataiból még az sem riasztotta fel. – Jaj. Miram. fülébe hasított az öreg király fájdalmas üvöltése. A király nevében… Látod. – Feláldozzuk őket Bikaistennek! – Mit látsz még. Hittabas. és könnyek folytak végig az arcán. és megveregette a vállát. fogadd kegyelmesen az áldozatot! Zuzam egyre szorosabban markolta Hittabas üstökét. amiért Miram tisztességgel megkapta a járandóságát. és elengedte a tarkóját. Amikor valamennyien odakünn voltak. Természetesen nem az övé volt a nyáj – hogyan is tellett volna juhokra egy olyan szegény embernek. sokáig nem tudtak beszélni a dologról. és előhúzta Hittabas kedvenc harapófogóját.

faggyút tesz rájuk. mintha valamelyik gonosz démon nyomta volna meg álmában. mint máskor. A nap leszálltával lehűlt a levegő. és majdnem visszazuhant a szakadékba. Könyöke is lüktetett. és ha egy kiálló kő nem tartja fenn. Csak az égett szagot. amikorra kínkeservesen feltornázta magát a szakadék szélére. Kétségbeesetten csengett a hangja a feketére szenesedett. Csupa kékzöld zúzódás. Fél karjára támaszkodott. Esetleg tejfelt… Visszahajtja a juhokat és… Ó. fehér hólyagok borították a testét: Miram nem tudta mire vélni a dolgot. megpróbálta összehúzni magán a ruhát. lehull a mélybe. Marduk ördögei vallatnák bűnei felől. Talán a tűző nap vagy a napon felforrósodott sziklák okozták égési sebeit? Ha visszamegy a faluba. és nem az alvilágban. Máskor nem okozott volna nehézséget számára. Marduk! Hova lettek a juhok? Tántorogva megindult előre. A sötét színűre aszalódott törzsek torz árnyékokat vetettek a földre. Most azonban nyomást érzett a mellében. Ha megmoccan. hogy mi. és Marduk szárnyas ördögei csak az alkalmat várják. Ahogy odafenn elterült a harmatosodó fűben.feküdt. és az egyre erősödő holdfényben hívni kezdte a birkákat. Fekete karikák ugráltak a szeme előtt. és meghal. s Miram mindegyre szörnyeket vélt felfedezni a halott törzsek mögött. megcsúszott. Keserves bégetés ütötte meg a fülét. mint hogy vigyázatlanul túlságosan is közel ment a Nagy Szakadékhoz. hanem maga az alvilág. barna égésfoltok és kipúposodó. azt találta különösnek. Ha ugyan már korábban meg nem halt. hogy véglegesen lerántsák magukhoz. hogy felhúzódzkodjék a szélére. amelyre annyira büszke volt. ami az orrát mardosta. Meglepetve tapasztalta. Valami furcsa történt vele. arra gondolt. és amit maga előtt lát. amikor kihajtotta a nyájat. Felült. az nem is a Nagy Szakadék. még jobban összeborzongott. Kora reggel volt. Hosszú ideig feküdt mozdulatlanul. Amint magán is végigpillantott. de óvakodott lenézni a szakadékba. hogy bizonyára Marduk angyalai mentették meg a pusztulástól. rá kellett ébrednie. ágaikat ég felé nyújtó fák között. Feje felett húzódott a szakadék pereme. Összeborzongott. A hold is feltűnt már az ég alján. Nem történhetett másképpen. hogy mégiscsak a Nagy Szakadék szélén hever. Tehát él. Szelíd bárányfelhők kergetőztek az égen. Megfordult. Marduk mezejének a kékje éppen olyan volt. amikor a nap egyre hevesebben ostromolta fedetlen testét. nincs sehol. . hogy a járandóságba kapott hófehér vászonlepel. csak éppen nem tudja. Aztán. csupán tépettfoszlott-égett darabjai lógnak a testéről.

Annyit volt csak képes nagy keservesen belesulykolni. Még az ősöreg tanító is hazazavarta a gyerekek közül. talán az. hogy a nagy erejű . Miramnak nem volt se kutyája. hangtalanul reppenő bagoly mozdult a közelében. a báránykák bégetését. este pedig hajtsa vissza. Marduk örök mezején Sin isten jóindulatú mosollyal figyelte az ifjú keserves sírását. Miram felemelkedett. csak úgy dőlt a víz a szájából. és vigaszkeresőn bégettek. Visszaemlékezett rá. se macskája. és imádkoztak hozzá Marduk nevében. ami csak útjába akad. hogy ő nem eszes. hogy a birkáit meg tudja számolni. amikor kiderült.Rémülten kapta szeme elé a kezét. behúzódott a dús lombú fák alá. Legvégül pedig elzavarták őt. Miram szomorú mosollyal engedelmeskedett. Nehézkes agya kezdte felfogni. és Bikaisten is. Húszegynéhány évvel ezelőtt. Az életben maradt. amelyek ügyet sem vetve az esőre. és onnan figyelte báránykáit. amiről az a barátságtalan kinézetű öregember beszélt a minap. hogy nem ügyetlensége miatt esett bele a szakadékba. a szél zenéjét a lombok között. Ezért alkalmazta aztán Simmis. Amikor elmúlt az éjfél. és az éjszakai szél hűvös levegőt küldött a letarolt erdőre. kócos és feketére kormozódott bárányok körülfogták. hallgathassa a madarak énekét. hogy hazatér. hozzá simultak. de csak egy óriási. horgas csőrükkel az állatok zsigereit tépték. hogy valami más történt vele. egy kellemes. Égre fordult hasukon keselyűk ültek. A faluközösség vette gondjába a hívatlan vendéget. Hogy Marduk ostorával végigvág a világon. hogy menjen a juhok után. Soha nem is vágyott másra. Sin isten már az ég közepére kúszott fel. Azt gondolták. Felragadott a földről egy megpörkölődött faágat. Úgy találtak rá a csatorna partján. A pásztor ekkor már sejtette. és ne lábatlankodjék az eszes emberek körül. őszi hajnalon. A bíró szerint jobb lett volna ugyan. mert amikor megtalálója az ölébe vette. hogy minden reggel hajtsa ki a juhait a legelőre. mire három birkát sikerült összeterelnie. ha veszni hagyják. Ha eső kopogása jelezte a rossz idő beköszöntét. a bíró és az öntözőcsatorna felügyelője. Nem sokkal később a többit is megtalálta. Miram boldog volt és elégedett. mint a többiek. hiszen már réges-régen belátta. szorgalmasan legelésztek. végül leborultak előtte. Szüleit sem ismerte. és a bárányokat maga előtt terelve megindult a falu felé. Hogy Marduk isten megharagudott az emberekre. és mindent felperzsel. amikor két ősz után sem tudta megmondani. hogy a csatorna hullámai vetették a partra. de ezt csak később mondta. mint hogy kifekhessen a bárányok mellé a rét vagy erdő szélére. hogy a falubeliek szorongó ábrázattal hallgatták a szakállas jövevény szavait. hogy milyen néven nevezték a Két Folyam Közének régi királyait. és elhatározta.

és halomra égethesse az erdőt! Ennél azonban még sokkal jobban aggasztotta. nem értette. ha elmondja. Ez a mostani eset azonban aligha hasonlítható ahhoz. és életében először érezte. Össze is futott a falu. . de hova teszik a többit? A falubeliek hallgattak a tanácsára. amikor hazafelé hajtotta a nyájat. de akkor hozott egy farkast az elveszett bárány helyett. és még feleséget is akartak keresni neki. és nem akart hinni a szemének. éppen ezért elégedetten töltötte. csak mosolygott rajtuk. és a bőrt adja neki kártérítésképpen. Tompa agya képtelen volt felfogni a történteket. kivéve egyszer. hogy maga is majdnem otthagyta a fogát… Rámeredt a legszélső házra. Mint ahogy Marduk nyilát vagy ostorát sem viheti oda. Építettek számára egy agyagtégla falú házat. Simmis megparancsolta. miért pusztultak el a juhai. hiába is ijesztgették a gyerekek Marduk szárnyas ördögeivel. Simmis talán nem is lesz olyan dühös. Szerencsére nem ismerte a félelmet. és továbbra sem félt tőlük. Azután meg vállára vetette a kapálódzó és fájdalmában üvöltő dögöt. életében először. hogy ölje meg. és a feketére égett fákat és letört ágakat nem viheti Simmis elé a döglött állatok helyett. Óvatosan közelítette meg a falut. Most alig maradt báránya. és elvitte a faluba.fiúcska csaknem gyengeelméjű. mert megenni már nem volt ideje. Most azonban. az utolsó pillanatban azonban Simmis meggondolta magát. ami csaknem őt is lehajította a szakadékba. Marduk mindent égető nyila! Hiába erőltette az agyát. A farkas megette a bárányt. nem tudta felérni ésszel. Napjait egyhangúan. Ösztönei azt súgták. hogy egy nyíl megölhesse a birkákat. így aztán nem riasztották az éjszaka zajai és gyanús neszei sem. és Miram asszony nélkül maradt. Marduk nyila. nyúzza le a bőrét. hogy elszaporodjanak a hülyék! Miram még csak hajaj. Hiszen soha. mint a fák az erdőn! Bambán bámulta a romokat az árok széléről. Utána vágta a botját. egészen Simmis háza elé. kevesebb is száll a szemébe. és mi volt az az erő. és eltörte vele a bestia lábát. egyetlen alkalommal sem szenvedett hiányt. szívébe költözött a félelem. hogy mit fog szólni Simmis a birkák elvesztéséhez. hogy nem tehet semmiről. A ház éppen olyan fekete volt. Ő mindent a parancs szerint tett. amikor megpillantották a farkast. miért égtek szénné a fák. Mivel nem tudta felfogni a gonoszság értelmét. de ostoba fiatalembernek nem volt rossz dolga a faluban. jobban mondva megölte. és így nem is esett szó többé a dologról. Az erős. Hogyisne. hogy ha kevesebb port ver fel. hogy elönti a vakrémület.

amikor Simmis háza elé kellett volna érkeznie. és Simmis sincs sehol. hogy mit kell csinálnia. örökre kereket old. ahonnan jött. A háznak ugyanis hiányzott a hátulsó fala. amely őt csaknem a szakadékba hajította. Miram leroskadt az árok szélére. A pásztor felemelte botját. de nem látott maga előtt mást. majd visszakapta a fejét a házra. hogy mit csináljon. Olyan helyzetbe került. és bekukucskált az ablakon. hova. hogy ne kelljen látnia az árokban és az utcán heverő. Miram megrázkódott. Nem tudta. hiszen azok. átugrott az árkon. akik megmondhatnák. A hold éles fényében fenyegetően magasodott föléje az elpusztult falu. Simmis háza nem volt sehol. aki gondoskodott róla. Mintha a bégetés új erőt öntött volna zsibbadt tagjaiba. hogy fusson. és a pásztor egyszerre megérezte a halál leheletét. és gyengéden megütötte vele a bárány oldalát. Most azonban ki mondja meg. és lehajtotta a fejét. Hogyisne. hogy el kell mennie innét. Megmarkolta a botját. Eddig mindig akadt valaki. és tátotta a száját. üveges szemű halottakat. aki megmondta. Elfújta őket Marduk forró vihara. a bárányra pillantott. néhány oda nem való földhányást és megpörkölődött ruhafoszlányokat. sajtot és egy vékony hússzeletet. és karjára hajtotta a fejét. hogy aligha van már bennük élet. amikor itt van a vacsora ideje. és még Miram is megértette. Ahogy benézett. Az az erő végzett velük. mintha óriási szélvész döntötte volna ki. Visszatért a szélső ház elé. amilyenbe még soha rövid élete során. egyszerre mardosni kezdte az éhség a gyomrát. Ha Miramnak több esze lett volna.Eddig ismeretlen érzés szorította össze a szívét. Ahogy felállt. majd hajtani kezdte a juhokat vissza. de egészen nem tudott eluralkodni rajta. A ház lakói szétvetett karokkal a kertben feküdtek. megmozdult. ki az oldalára fordulva. és bárányait magára hagyva futásnak eredt Simmis háza felé. Néma volt. amikor az egyik bárány elbégette magát. mozdulatlan és félelmetes. Csak akkor torpant meg. ki a hátán. Így azonban csak bizsergette a félelem. és türelmesen várakozott tovább. A megperzselt szőrű jószág barátságosan nekidörzsölte foltos bundáját a botnak. és neki most éppen Simmis felesége mérné agyagtáljára a túrót. és ő boldogan engedelmeskedett. mindjárt vissza is döbbent a meghökkenéstől. Az éjszakai szél végigsöpört a kihalt utcán. Nehézkes agya felfogta. Nagyokat lélegzett. utoljára végigpillantott a romokban heverő falun. Hosszú percek múlhattak el a néma bámészkodásban. Nem így Miram. mint megszenesedett téglatörmeléket. Felnézett. csak egyetlen vágy munkált benne: el innét! . azon az úton. Állt a fekete házzal szemben. nincsenek többé. hogy mitévő legyen? Hiszen mindenki halott. Mintha valami azt súgta volna. amerre a szeme lát.

mint élelmének. a birkákat sem bántom. Ismét esteledett. hogy nem kell félnie az állattól: beteg. biztos volt benne. Hogyan is lehetne. a megmaradt bokrok ágairól bogyókat szedett. Készen rá. hogy nem az ő falujából való. Savanyú leveleket gyűjtött inkább. ami kétségkívül a támadás jele volt. Itt sündörögnek a lábam körül. amekkorát még soha nem látott. hiszen inkább barátainak tekintette őket. Valami azt súgta neki. amikor ott minden állatot ismert. Az állat félrehajtotta a fejét. Oldalát perzselt foltok borították. A bika láthatóan nem akarta megtámadni Miramot. hogy elverje éhét. és az erdő távolabbi részén. visszaparancsolta a bika felé bóklászó birkákat. előreálló szarvak nem sok jóval kecsegtették. Látod. Széles orrlikai összezárultak. a botomat is eldobtam. Első pillanata a félelemé volt. ha a bika rárontana. A pásztor megmerevedett. hiszen nem akarlak bántani. hogy a fekete fáktól maga is fekete lett. . Hát akkor téged miért bántanálak? A bika figyelt. Hátulsó lábával kapált egy kicsit. amikor megpillantotta a bikát. és egy ujjal se nyúlok hozzájuk. véreres szemeit alig vette le Miramról. és lejjebb eresztette a farkát. nagy. ahol már kevesebb volt a fekete fa. Ugyanolyan gyanakvóan és óvatosan figyelte az embert. még a szárnyasokat is. Biztos. nagyot fújt. hogy kinyújtott karja csaknem elérte a bika bőrét. mint az éjszaka gonosz szellemei. hiszen a hatalmas. ha le akarja győzni a gyanakvását. olyan közel. és nyugtalanul szuszogott. Arra gondolni sem mert. Óriási állat volt. aztán visszafordította szemét az állatra. Eldobta a botot. hogy melyik törzs mögé rejtőzzék. és botját maga mellett tartva közelebb lépkedett az állathoz. majd kitágultak. és az állat felé nyújtotta a karját. Amikor Miram észrevette. ahogy az őt. és hörgő hang hagyta el a torkát. hogy beszélnie kell a bikához. ami biztos. Legfeljebb azért. észre sem véve. hogy az első gyanús jelre futásnak eredjen. A bika felkapta a fejét. és a pásztor orra megérezte az égett paták bűzét is. A pásztor még közelebb lépett hozzá. hogy megsimogassam őket.Első éjszakáját a szénné égett erdőben töltötte. akkora. Ahogy észrevette. és tőle vár segítséget. egyszeriben elpárolgott a félelme. hogy levágja a bárányokat. – Látod. Miram tudta. ahogy a legényt figyelte. farkát félig felemelte. hogy a bika megsebesült. Ne félj. ahogy megpillantotta. mintha bizalmatlan ellenségnek mutatná fegyvertelenségét. Óvatosan körbepillantott.

Ujjai megérezték az állat remegését. Hogy aztán mi lesz. mint te. Hozzáért a bikához. talán a fájdalomtól. – Látom. Neked sincs gazdád. barátom. Ez a hangsúlyozott komorság nem kecsegtetett semmi jóval. Elöl három birka kocogott. mögöttük egy óriásira nőtt. meggyógyulsz. ki tudja. Megjött – mondta Zuzam szárazon. Miram nyugtalanul végigpillantott rajta. Te talán tudod? Az állat halkan hörgött. SEMMIBŐL A VALAMIBE Zuzamnak ezen a reggelen láthatóan rosszkedve volt. Ha Marduk is úgy akarja. tudta. ha találok. a tépett szőrcsomókat és a csomók között kitapintható. hogy csak egy tollpehely Zuzam haragja előtt. mi? Ráadásul meg is sebesültél. nemcsak én. Szomorúan a bika szemébe nézett. III. Biztos rád szakadt az istálló. csaknem teljesen mezítelen legény. meg túróra. mint a pálmalevelet a vihar. és leereszkedett a patakmeder felé. mint ha a főpap komoran bámul maga elé. Lemegyünk a patakhoz. a főpap úgy elfújja. A duzzadt inakat. Különben nekem is ihatnékom van. – Tehát mégiscsak hibát követtél el. majd ölébe ejtette. ahol megsebesültél. – Gyere. – Hiszen Marduk tudatta velem az Égi Vándor érkezését. és Hurubbira nézett.– Te is árva vagy. akárcsak nekem? Te is éhes vagy. Hej. Bekenem agyaggal vagy lágy iszappal. vagy már legeltél a harmatos fűből? Látod. A különös kis csapat a hold fehér fényében elhagyta a szénné égett erdőt. – De hogyan? . leveleket is ragasztok rá. és lágyan végigsimította az oldalát. én sokkal rosszabbul jártam. amikorra… – Igen. és Hurubbi semmit sem utált jobban. aztán óvatosan megfogta az egyik szarvát. Végtére is nem legelhetek. Csak tudnám. még mindig nedvedző nyers húst. Sin isten elégedetten mosolygott rájuk. és alighanem a birkáknak is. éppen azon a napon. te is megjártad. aki szarvánál vezetett egy még soha nem látott nagyságú bikát. Marduk ostora. Nekem tejre lenne szükségem. ki küldte ránk ezt a szörnyűséget! Azt mondják. de mást is. hogy az micsoda. halkan bégetve. majd meglátjuk. és megveregette a nyakát. Volt valami a hangjában. amitől az újdonsült parancsnok libabőrözni kezdett. Meg is jött. mint te. Ha akarja. ha éppen ki nem száradt az is. és bár Hurubbi már az egyik legelőkelőbb parancsnoknak számított. akárcsak én? Neked sincs már gazdád. Zuzam egy agyagtáblát tartott a kezében. – Én… hibát? – kapkodott a szavak után.

Hurubbi érezte. Egyesek arról beszélnek. Marduk és Bikaisten nevében. Erre mi történt? Halottak mindenfelé… Ezt nem tudtad előre? – Marduk velem sem tudat mindent – mondta Hurubbi szemtelenül. – Most érkezett hozzám e tábla – folytatta Zuzam. Hogy aki ezt a csapást hozta rájuk. legtöbbjükből még a víz is kiszáradt. akkor így is kellett történnie – mondta bátran. hogy feltűnik és újra eltűnik az égi mezőkön. valami elkerülte a figyelmét. nem lehet jóságos isten. hogy még az őrök se hallhassák meg. vagy vissza kell terelni. A főpap halkra fogta a hangját. Döglött rovarokat és a saját piszkát eszi. Vitatkozni nem mert. Hát erről van szó. – Valahogy így gondolom én is. – Kilenc falu pusztult el a város szélén. – Azokat pedig.Hurubbi lehajtotta a fejét. mit beszélnek egymás között? Hurubbi nemet intett. Hurubbi barátom. Zuzam támadása azonban aljas és szemtelen. A megmaradtak betegek és az erdőkbe menekültek. elvonultak a . majd bólintott. hogy az Égi Vándor idesújt közénk. Úgy látszik. Háromszor is ellenőrizte a szakállas szerkezetén az Égi Vándor útját. Hurubbi megkönnyebbülten fellélegzett. – Te tudtad? Az előbb azt mondtad. és Marduk jó volt hozzájuk. Úgy látszik. akik az erdőbe futottak. Umartibu idején nem volt fekete az erdejük. Egyedül a főpap belátásában és jóindulatában bízhatott. a csatornák beomlottak. és mind a háromszor azt mutatta. vagy még nem sikerült tökéletesen uralnia a szerkezetét. És tudod. hogy Marduk gonosz. vagy meg kell ölni. és nem akar kijönni a fekete erdőből. hogy mindennek az új király. hogy… – Meg kell nyugodnunk Marduk akaratában – blöffölt Hurubbi. Előbb azonban Bikaisten következik. És a Bikaisten is gonosz és rettenetes. hogy Zuzam rá akarja tolni a felelősséget a történtekért. hogy építsék fel újra a falvaikat. – Azt beszélik. és tejet a köcsögükbe. hogy a Vándor messze elkerüli a földi világot. valahogy vissza kell vágnia. Termést adott. A főpap meglepetten kapta fel a fejét. amikor még állt a falujuk. A fák összeégtek. Pedig ő egyáltalán nem tehet róla. Azt mondtad. – Ha Marduk így akarta. – Arról ugyanis nem volt szó. különben a főpap gondolkodás nélkül feláldozza a békesség oltárán. Visszakívánják azt az időt. és állával az ölében heverő agyagtáblára bökött. A főpap elgondolkodott. Hát tehet ő róla? Semmi kétség. Hittabas az oka. és nem is volt tanácsos. Szerinted ez rendjén való dolog? Hurubbi nem válaszolt. – A nép retteg. és volt teje a teheneknek.

hogy Umartibu halála után tudakozódjék. – Hallgass! Hurubbi meghajolt. miért ne lehetne Hurubbi Bikaisten főpapja? – Tehát főpap akarsz lenni? – kérdezte durván. de még nem döntöttek. lecsúsztatta az ölében fekvő agyagtáblát a földre. – Legyél. Méltóbbat úgysem találhatnék nálad. Hurubbival. és tegyétek rendbe. Még ma parancsba adja a király. A győztes pimasz mosolyával. Azt hiszi magáról. uram. és lángra lobban az ország. – Marduk kezembe adta a régiek titkait. Megértetted? – Igenis.viharfelhők a feje felől. – Úgy érted. amikor még valójában nem is király? Zuzam türelmetlen mozdulatot tett. Csakhogy a főfelügyelők és helytartók nagy része még hallgat. hogy… embervérrel? Hurubbi ismét elmosolyodott. Megelégedtek annyival. – Eszébe se jutott senkinek sem. hova álljanak. És valóban. Nem tudják. És a holttestét sem akarta látni senki. és kezét Hurubbi vállára tette. pedig hozzá képest kisinas… Mégis… Egyelőre szüksége van rá. mint a kitakart pálmalevél. Úgy olvasok Bikaisten kultuszában. Méltóságod közvetlenül Marduk főpapjának rendeltetik alá. hogy nem mert ujjat húzni alázatos szolgájával. hogy Bikaisten főpapját tiszteljék benned. Csakhogy… – Mit még? – Hogy hirdetheti ki a király az akaratát. Zuzam felállt. Úgy áll előtte ez a sehonnai Hurubbi is. – Azért mégiscsak jól jött ez a kis tűzeső – mosolygott felbátorodva a parancsnok. – Az a király. Megrendítette őket Marduk tűznyila. uram. Egy szikra kell csak. – Bikaisten oltárát csak vérrel lehet lemosni. akit ő emelt felügyelői rangra. hogy bűntársa mit akar közölni vele virágnyelven. amikor akarja! Csakhogy most szüksége van rá! Marduk megadta neki azt a kegyet. majd meg parancsnokot csinált belőle. Zuzam annyira tart Marduktól. Igényt tart Bikaisten főpapjának a méltóságára! Ez a jöttment. A főpap laposat pislantott. – Ahogy óhajtod. hogy a tűzeső elemésztette a gonosz királyt. hogy hamar kiismerje az emberi lelket. hogy okos és ravasz. Akkor tapossa a sárba. Zuzam megértette. Hurubbi meghajtotta a fejét. El kell . akit én akarok. Mi történjék Bikaisten oltárával? – Mossátok le. mint a tenyeremben. Hurubbi felvonta a szemöldökét. – Természetesen.

fogadtatni velük Hittabast. Ez a legfontosabb most, uram. Zuzam elismerően pillantott Bikaisten jövendő főpapjára. Nicsak! Nem is olyan ostoba ez a Hurubbi, ha a saját jövőjéről van szó. – Mit tanácsolsz? Hurubbi arcán elömlött a már ismert, ravasz mosoly. – Marduk azt mondja… hogy most, holdtöltekor Hittabast el lehetne fogadtatni az elöljárókkal. És Bikaisten kultuszát is. Persze valamit adni is kell érte. – Éspedig? – Felemeljük a terményadót. Új isten, új adóval jár. És valamit kell adnunk belőle a helytartóknak is. Mi is jól járunk, és ők is elfogadják Bikaistent. – Gondolod, hogy megteszik? – Meg fogják tenni. Persze csak akkor, ha… – Mikor? – kérdezte Zuzam rosszat sejtve. – Tanulmányoztam a régi agyagtáblákat – mondta Hurubbi, és elégedetten ülőkéjének a karfájára fektette a kezét. – Az egyik táblán az áll, hogyan avatták fel régen a királyokat… Mondhatom, nagyon elgondolkoztató. Ha szabad kezet adnál… – Mindenről tudni akarok! – Természetesen, uram – mondta megkönnyebbülve Hurubbi. – Mindenről tudni fogsz. A maga idejében… Felállt, meghajolt, és anélkül hogy Zuzam elbocsátotta volna, elhagyta a szobát. Zuzam megvárta, amíg Hurubbi mögött összecsapódnak a függönyök, aztán felugrott, és ingerülten rátaposott a szőnyegre hullott agyagtáblára. – Ez a féreg! Azt hiszi, mert szükségem van rá, már egyenrangú is velem. Hagyd, hogy a földönfutók érezzék magukat valakinek, máris a fejedre nőnek. De várj csak, Bikaisten főpapja! Ha rendbe jönnek a dolgok, nem lesz szükségem rád. Ha a főfelügyelők és a városparancsnokok beadják a derekukat, te is Bikaisten oltárára kerülsz! Miram megfürdött, aztán lenyúlt a patak fenekére, hogy iszapot hozzon fel a tenyerében. Rövid próbálkozás után sikerült is egy kisebb halommal összegyűjtenie a parton, és hozzákezdhetett a gyógyításhoz. A korábban szedett levelek már ott sorvadoztak egy bokor alján, készen rá, hogy a gyógyítandó sebre kerüljenek. Miram felemelkedett, kimászott a vízből, és magához intette a bikát. Füttyentett, meglendítette karját, s mintha egészen természetes lenne, a bika azonnal odalépkedett a közelébe.

A pásztor gondosan rárakta a leveleket a sebekre, aztán a levelekre iszapot ragasztott. Megveregette a bika fejét, és megvakargatta két szarva közét. – Így ni. Ne sokat mocorogj, mert lepotyog rólad az iszap. Megvárta, míg a bika elballag a parti fák árnyékába, és óvatosan leheveredik. Miram ekkor a birkákat vette szemügyre. Sok gondja nem volt velük, hiszen vastag gyapjuk megőrizte őket Marduk nyilától. Igaz, hogy a hajdan hófehér pihék most fekete csomókként lengedeztek a szellőben, de komolyabb sérülés nem látszott rajtuk. Legvégül magára kerített sort. Saját sebeire is leveleket rakott, és az egészet leragasztotta iszappal. Pontosan úgy, ahogy az öreg gyógyító asszonytól látta, aki meg szokta látogatni a falut. Amikor befejezte a gyógyítást, leheveredett egy fa árnyékában, kissé távolabb a bikától, és az égre nézett. Odafenn, Marduk mezejének végtelen kékjében felhők úsztak méltóságteljes lassúsággal, s a bokor alatt heverő pásztornak egyszerre csak megmagyarázhatatlan szomorúság lopózott a szívébe. Legszívesebben sírt volna, megszaggatta volna a ruháját, ha lett volna neki, zokogva világgá futott volna – maga sem tudta, hogy miért. Rettentő, mindeddig ismeretlen fájdalom öntötte el a szívét, vágyódás valami után, amit elmulasztott. A pásztor egyszerű agya nem tudta felfogni, mi történt vele. Igaz, hogy mindenki meghalt, az egész falu és Simmis is, de ő él, a nap süt, és a madarak énekelnek. Biztosan akad majd másik falu és egy másik Simmis, aki szolgálatába fogadja. És most már nem is olyan szegény, mint régebben. Van három báránya és egy bikája. Szomorúsága csak nem akart elmúlni. Akaratlanul is az égre fordította az arcát – újra és újra. Megdöbbenve tapasztalta, hogy már alig ura önmagának: szinte vissza kellett fognia magát, hogy ne lengesse meg a karját, mint a madár a szárnyait, és ne próbáljon felrepülni a kékellő égre. Értetlenül figyelte önmagát. Furcsa érzések kavarogtak benne. Mintha nem is a falubelieket és Simmist gyászolná, hanem azokat, akik ott maradtak az égen. Mint éles késpenge csapott belé a kimondatlan szó. Ott maradtak. Valakik ott maradtak, ő pedig itt van. Egészen megzavarodva tápászkodott fel, és erőnek erejével szakította el szemét az égről. Megfordult, hogy a bika után nézzen, hiszen ki tudja, mennyi idő telt el ebben a félig öntudatlan, kábult állapotban. Csak nem kóborolt el valahova négylábú társa? Megfordult, és amit látott, ismét a földre vetette. Ha tud egy valamirevaló imádságot, biztosan Marduk segítségét kéri vele, hogy ne vegye el egészen az eszét. Az óriás bika ugyanis a patak partján állt; koronás fejét az égre fordította,

egész testében remegett, és szeméből patakzottak a könnyek. Miram megszédült, és ájultan bukott a földre. Zebub, a vadász, erdei viskója előtt állt, és az erdőt fürkészte. Legalább egy nyulat kell szereznie, ha nem akar éhen veszni a lánnyal együtt. Igaz, hogy a lány néma, és nem tudja megmondani, mit akar, azt azonban látja a szemén, hogy nagyon éhes. De hát mit tegyen, ha az a szörnyűség megölte az erdőt, és megölte az állatokat is! Amerre csak jár, szénné égett őzek, szarvasok és nyulak tetemei borítják a földet. Még a keselyűk is szénné égtek a fákon. Dögletes bűz lengi be a levegőt, és arra figyelmeztet, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, tovább kell állniuk. Tapasztalatból tudja, ha az állatok elhullanak, hamarosan az emberek is követik őket. Reggel már az első döglött patkányt is megpillantotta. És nem is volt megégve a teste. Bizonyára a döghalál végzett vele. Tegnap, amikor felkapaszkodott a még mindig forró sziklára, a patakon túlról zöld lombok integettek szembe vele. Igaz, arrafelé nem ismeri a járást, de hát biztosan ott is csak emberek laknak. Emberek és állatok. Ez utóbbiakat pedig el lehet ejteni, kivált, ha annyira ügyes valaki, mint ő, Zebub, akit éppen ügyessége miatt neveztek légynek. Minden kis lyukon befurakszik, mint a zümmögő légy, kitartó és olykor szemtelen is. Csakhogy most a lányról is gondoskodnia kell. Biztosan akkor veszítette el a szavát, amikor a tűzgömb lezuhant az égről. Ő maga is azt hitte, hogy az a perce lesz az utolsó, amikor a gömb feltűnt az erdő felett. Először csak barátságos fénnyel árasztotta el a környéket, és nem is lett volna olyan rettenetes, ha nem hallja meg a hangját. Úgy ordított, süvöltött és visított, mint az éjszakai erdő eszeveszett szellemei, ha próbára akarják tenni a magányos vadász bátorságát. Csak sokkal hangosabban és fenyegetőbben. Arra emlékszik csak, hogy bebújt a vackába, és a fák koronájának résein keresztül figyelte az üvöltő tűzgömböt. Már-már attól tartott, hogy a fejére esik, amikor egy hatalmas csattanással sok apró darabra hullott szét, és a darabok, mint Marduk könnyei, lehullottak az erdőre. Mire feleszmélt, már lángokban álltak a fák, őt magát pedig valami ismeretlen, hatalmas erő felemelte, megforgatta és visszataszította a vackára. Amikor kinyitotta a szemét, egy lányt pillantott meg, amint feléje rohant a

tűzfüggönyön át. Mielőtt még meggondolhatta volna a dolgot – és ez volt a lány szerencséje –, kiugrott az odúból, elkapta a kétségbeesetten ziháló menekülőt, és magával rántotta a fűágyra. Ha csak egy pillanatig is késlekedik, a fák törzse között hullámzó tűzörvények szénné égetik a lányt. A tűzáradat átcsapott felettük, megperzselte az odú bejárata elé akasztott függönyöket, a lyukba azonban nem rontott be. Elhúzott a fák magasában, feketére perzselve mindent, ami útjába került. Egész nap várnia kellett, amíg a talaj annyira lehűlt, hogy kimerészkedhetett a fák közé. A lombjuk vesztett ágak még akkor is füstölögtek, s Zebub torkát fojtogatta az undorító füst. Szemét elfutották a könnyek, ahogy barátaira, a fákra pillantott. Arra riadt fel, hogy valaki nyüszítve sír mögötte. Villámgyorsan megfordult, de csak a lány állt a bejáratnál; szeméből potyogtak a könnyek, és amikor Zebub feléje közeledett, összekuporodott, és védekezőn feje fölé nyújtotta a karját. Zebub leguggolt mellé, és megpróbálta szóra bírni. Talán a lány tud valamit. Talán meg tudja magyarázni, mi tette tönkre az erdejét. Talán valamelyik erdei isten küldötte. Vagy szökevény lenne, s Marduk hajította utána mindent égető tűznyilát? Megsimogatta a lány hosszú, fekete haját. – Mi a neved, lány? A lány Zebub lágy hangja hallatán felemelte a fejét, és nem látszott rajta, hogy különösebben félne tőle. – Mi a neved? – kérdezte a vadász türelmesen. A lány rámosolygott, s a karjához dörzsölte kormos arcát. Megrázta a fejét, nyögött valamit, és a fák felé mutatott. Zebub nagyot sóhajtott. Az istenekre! Pont egy ilyen szerencsétlennel hozta össze a sorsa. Még soha nem találkozott ugyan olyan emberrel, aki nem tudott beszélni, de nem is olyan régen mesélte egy távolról jött vadásztársa, hogy volt valaki a falujuk közelében, aki elveszítette a szavát az ijedségtől. Este, amikor a falu felé közeledett, a dombok között találkozott Marduk szárnyas ördögével. Az ördög tüzet okádott, az ember pedig annyira megrémült, hogy szava veszett. Valószínűleg ilyesmi történhetett a lánnyal is. A lány kétségbeesetten nézett rá, és mindegyre beszédre igazította a száját. Zebub megpróbálta elmagyarázni neki, hogy ő most elmegy, valami élelem után néz, mert semmi tartaléka nincs, és ha így megy tovább, mindketten éhen vesznek. A lány szemében fikarcnyi értelmet sem látott, és egyre riadtabban gondolt rá, hogy a lány esetleg bolond is lehet, nemcsak néma.

Hátrafordult. hogy a lánynak is adjon valamit. Talán ki is nevezik vadásznak valamelyik állami erdőbe. Mardukra! Azon se csodálkoznék. ezerszer ügyesebben kellett rejtőzködnie. Nyilvánvaló. amikor észrevette. mint máskor. hogy Zebubnak beleborsózott a háta. nehogy tévedjek! Gyengéden lenyomta a földre. most meg a patkány! Visszarohant az odúhoz. Csak a helytartók lányai festhetik a körmüket. A lánynak vörösre voltak festve a körmei! A vadász gyorsan lekapta szemét a lány lábára. és nem törődve a lány riadt tiltakozásával. Igaz. mintha nem is húshoz szokott volna. amit mondok? . de mégis sudár termetű lány volt: itt-ott korom és égésfoltok tarkították a testét. Csak amikor megtömte a gyomrát. ahogy a lába bírta. hogy majd az íját is elhajította. és a vastag korom-. Zebub elégedetten legeltette rajta a szemét. aztán egyszerre csak meghökkent. – Engem Zebubnak hívnak. ha a hosszú fegyverek nem akadályozzák mozgásában. Az lenne csak a nagy dolog! Zebub mint állami vadász! Több. Menekült. és maga is melléje telepedett. és Zebub úgy vetette rájuk magát. amikor az első zöldellő bokrot megpillantotta. igen előkelő családból származik. ez is tépett volt: néhány ága megfeketedve szégyenkezett a többi zöld lombú között. Ha visszaviszi a lányt a szüleihez. parittyáját. biztosan megjutalmazzák. Megköszörülte a torkát. ha királylány lenne! Most azonban meg kell tudnom tőle mindent. föld.és koszréteg alatt is felfedezte a zöld színű körmöket s a boka táján az aranyból készült bokaláncot. s néhányszor megpróbálta kirántani a kezét Zebub acélos szorításából.Odúja faláról levette íját. és olyan előkelő kéztartással vette el tőle. és még a dobólándzsát is magával vitte volna. a sértetlen levelek mögött azonban pirosra érett gyümölcsök lógtak. Akkora rémületbe ejtette. Érted. Zebub alaposan szemügyre vette védencét. ekkor pillantotta meg a döglött patkányt is. és a lányhoz vitte. és arany bokaláncot sem engedhet meg mindenki magának. Nem túl magas. és magára mutatott. hogy az már egy másik bokrot szemezget. A lány ott szuszogott mögötte. Egész délelőtt az erdőt járta. vajon szerencsét hoz-e neki ez a találkozás vagy sem. és megpróbálta kitalálni. A lány rámosolygott. gondolt rá. kirántotta a lyukon. Még csak ez hiányzott! Tűzeső. mint amire élete során valaha is vágyakozott! Gyorsan szedett egy marék gyümölcsöt. és éppen inteni akart neki. hogy a lány gazdag. és vadász vagyok. és ha zsákmányhoz akart jutni. Akkor engedte csak el. Az erdő megfeketült fái közül eltűntek a bokrok. Összeráncolta a homlokát.

Gondosan fogalmazott beszédet próbálgatott: ezt mondja majd. – Ha én tudnám a jeleiteket… Hiszen azt csak a tifajtátok meg a papok ismerik.A lány mosolygott és bólintott. aztán beleegyezően bólintott. – Nem tudom. ő pedig kizuhant az avarra. Meg is feledkezett róla. hogy gazdag családban születtél. Egyszerre megoldódna minden gondja. – Tehát tudod – morogta Zebub szomorúan. Nyögött egyet. de majd kitalálom valahogy. – Én mentettelek ki a tűzből. Ekkora szolgálatért igazán nem nagy jutalom. hogy a lány mellette ült. hogy lecsapnak rá a helytartó emberei. – Gondoltam. A vadász elfintorította az arcát. hogy a kocsi felborult. amíg a vadásszal nem találkozott. és felperzselt mindent. futott. ha épségben visszajuttatja a családnak. Arra pedig nem ismerős. és gondolkodni próbált. – Valami földbirtokos az apád. Zebub megvakarta az üstökét. Félrefordította a fejét. és csak arra emlékszik. Aztán futott. aztán csillogó szemekkel Zebubra nézett. amit mondok? A lány bólintott. Hova lettek a többiek? A lány arca elkomorult. és gyorsan néhány ékjelet kapart a földbe. és viharos gyorsasággal lejátszotta a történteket. Felpattant a földről. Felkapott egy törött. Hacsak azok is el nem pusztultak mind egy szálig. nem? A körmödről látom. magára mutatott és a jelekre. ő valószínűleg a kocsin maradt. Csak az istenek elvették a hangod. ha a rokonok elé vezeti az elveszettet. Na. így nem jutunk messzire… Figyelj rám. leány! Biztosan jól érted. A lány tehát az erdőség túlsó oldaláról keveredett a fák közé. menekülni kezdtek. és nem kellene folyton attól rettegnie. aztán belefáradva a hasztalan kísérletezésbe. Így van? A lány habozni látszott. miért kószáltál az erdőn. száraz faágat. – Nem tudod? A lány bólintott: többször és határozottan egymás után. Neked mi a neved? A lány szóra csücsörítette a száját. aztán megjelent a tűzgömb az égen. Egyedül voltál? A lány nemet intett. A lovak megvadultak. ha hivatalos vadásszá emelik. szomorúan lecsüggesztette a fejét. Zebub a fejét kapkodva próbálta megérteni. és szeme sarkában könnyek jelentek meg. hogy kocsik és lovak is voltak velük. . a tűzfüggöny leereszkedett a fák közé. de csak annyit tudott felfogni. Akárhogy is. A lánynak hirtelen felcsillant a szeme. biztosan örülnek.

mégsem feledkezett meg az óvatosságról. – Hé. hogy a bika aligha jelent veszélyt. bármilyen nagyra nőtt is. meghalok! Ha Zebub időt enged neki. hogy szelíd állattal van dolga. s kinyújtott karjával . amikor egyszerre csak a félrehajtott ágak közül egy óriási bika néz vele farkasszemet. a halott erdő. Hogyisne. pedig nagybátyja birtoka telis-tele van tehenekkel és bikákkal. Szelíd jószág. hiszen szavavesztett! A lány azonban ott sikoltozott a bokrok között. és most még ez az erdei szellem is! Nem elég. és a bokrok közé vetette magát. bár felismerte. így követte minden mozdulatát. Most is rögtön felismerte. Óvatosan széthajtogatta az ágakat. A vadász. Azonkívül a lánynak nem is szabadna sikítania. Keze idegesen remegett. amikor észrevette a bikát. és a nagy halom málnát. Emberfeletti rémület ült a szemében. Visszadugta övébe a kését. mi történt? Megjött a szavad? Mit láttál a bokrok között? Embert? Nem szerette ezt a büdös embert. – Egy bikát! Zebub megdöbbent. hiszen az elmúlt napok alaposan próbára tették testi és lelki teherbírását.A lány felsikoltott. tovább is mondta volna a magáét. Most tört ki csak rajta az elmúlt napok minden szörnyűsége! Elveszítette a legjobb barátnőjét. végre málnát szedhetne. mitől ijedt meg a lány. Zebub vadászember volt: a pillanat törtrésze alatt képes volt felmérni erdőbeli ellenfeleit. amikor szinte a fülét tépte a sikoltás. kénytelen elviselni ennek a műveletlen és büdös embernek a társaságát. a büdös ember mindenféle ocsmány ennivalókat hoz neki retkes kezén. jaj. Zebub majd hanyatt esett meglepetésében. és hangosan zokogott. karját a bokrok felé nyújtva sikoltozta: – Ott! Ott! A bokrok között…! Meghalok. nem tud. amekkorát még életében nem látott. A büdös ember felpattant a bokor mögül. Erre nem számított. aztán a néma lány. lány. Kését szorosan markolva bekúszott a málnabokrok közé. leszórta a földre. hogy napok óta nem evett rendes ételt. Akkora bika. A lány a földön ült. ahogy az erdőben mozgott. akinek maga Marduk oldotta meg a nyelvét. bűzös pocsolyák kormos vizét issza. Először a tűzgömb. míg Zebub a jutalomról ábrándozott. és kezében kést szorongatva odapenderült hozzá. a tűzeső. A bika lassan fordította a fejét. Oldalról közelítette meg. amit azalatt szedett. hogy megjött a hangja. de mégis megnyugtatta a közelsége és a biztonsága. Alig tudta visszafojtani a kiáltását. és kilépett a bokrok közül. és megpróbálta kitalálni. észre sem véve. hiába akar beszélni. Agancsnyelű kését szorongatta a markában. de a vadász felpattant.

A lány legszívesebben énekelt volna: diadalmas. A csillagos eget látta a bika szemében. hogy védencének megjött a szava. – Ez volt az? – kérdezte rekedt hangon. hogy közelebb menjen az állathoz. amikor a bika elindult vele. amelyek furcsa. és Hurubbinak százszoros kínhalált ígért.megsimogatta az oldalát. Zuzam morgolódott. nem lesz nehéz megtalálnia a hozzátartozóit. hogy a volt . és azt latolgatta. és összecsapódtak mögöttük a málnaágak. hogy láthatatlan sugarak indulnak ki a véres szemekből. vajon mennyit adnának érte. megmagyarázhatatlan vágyat ébresztenek benne. A lány érezte. mintha óriási átlátszó ablak mögött ülne. Úgy látta őket. ha a lánnyal együtt elvinné az első városba. hogy a lány áll mögötte. Ha Zebub olvasni tudott volna a bika szemében. amikor a hatalmas állat gyengéden a szarvaira vette és felcsúsztatta a hátára. Érezte. Most. A vadász figyelmét azonban inkább az állat oldalára ragasztott levelek kötötték le. amelyek egyértelműen arról tanúskodtak. Zuzam kénytelen volt belátni. de bármennyire figyelt is. és feléje fordította a szemét. tejfehér ködpamacsokat. Zebub még mindig a bikát figyelte. Talán egy másik életben – ha hinni lehet a papoknak. kővé dermedve bámult utánuk. Mozgást hallott maga mögött. sok-sok csillagot. fogát csikorgatta. annak ellenére. Bikaisten kultuszának újsütetű. és megsimogatta két szarva között a homlokát. Persze csak magában. És még akkor sem érzett semmi félelmet. – Ez – suttogta a lány. Valami rettenetes erő arra kényszerítette. és minden irtózását legyőzve megsimogassa a hátát. Meg is tette. bár még hivatalosan ki nem nevezett főpapja az ő megkérdezése nélkül intézte a hatalomátvétel ügyeit. Be kellett ismernie. tudta. s a csillagok előtte lebegnének a semmiben. hogy valaki gyógyította a megsebzett állatot. hogy nagybátyja birtokán semmi pénzért nem ment volna közel egy szarvasmarhához. s anélkül hogy hátrafordította volna a fejét. akik ilyesmiket hirdetnek. Zebub. roppantul elcsodálkozott volna. a vadász. Hurubbi. Mintha valaha barátok vagy ismerősök lettek volna. Akkor aztán a bikát is eladhatja… A lány eközben megbabonázva nézte az állatot. Zavaros hangokat is hallott. A bika a lány szemébe mélyesztette szemét. napokat és apró. Erejét veszítve lépett a bika elé. hogy a bikából roppant erő árad. és hogy ő és a bika valahogyan összetartoznak. hogy egyelőre kicsúsztak kezéből az események. győzelemittas éneket. nem tudta kivenni az értelmüket. A bika megrázkódott.

– Beszélj! Hurubbi maga elé tartotta a táblát. – Itt vannak a számításaim. hogy a végére jár. hogy Bikaisten zagyvaságokat kíván tőled. Nem is nagyon lehettek. és talán még paptársait. hogy Hurubbi csodálatosan beteljesült jóslatai mélyén titok lappang. Bikaisten jövendő főpapja természetesnek vette a hangnemet. uram. – Ha megengeded.felügyelő tudja. Csak akkor szólalt meg. és szenvtelen hangon beszélni kezdett: – Az ünnepség kezdetét az esti órákra tenném. amikor Sin isten teljes szépségében felragyogtatja az arcát az égen. Csak arra ügyelt. . hogy ilyesfajta szándékai lennének. hogy Hurubbi ne nőjön egészen a fejére. elmagyarázok mindent. Most azonban úszott az árral. hiszen a Marduk-papság soraiban alig ismerték. de én nem… Beszélj. ha nem vetted volna észre. – Nos. mint a valóság. Hogy a helytartók és parancsnokok elfogadják Bikaistent. Hurubbi egyelőre semmi jelét sem adta. Nem hitte. Egy hét múlva. Azt azonban sejtette. mint felügyelő korában. és Bikaistent istenné. amint lehet. Csakhogy Sin isten mosolya mást láttat az emberekkel. Sin mosolyába burkolózva… Zuzam elveszítette a nyugalmát. amikor Sin isten… – Tudom. Nyoma sem volt arcán a sértődöttségnek. Kevés reménye lehetett volna. – Hanem? – Bikaisten. uram – mondta a jövendő főpap mosolyogva. és Hurubbira ordított: – Térj a lényegre! Lehet. Szebbnek is. Teljes szépségében felragyogtatja arcát az égen. hogy Hurubbi kapcsolatban áll Mardukkal. akiket a hatalom kizárólagos várományosainak tartott. felavathatjuk Hittabast… és talán engem is… Ámbár nem ez lesz a legfontosabb. – Teljesen igazad van. – És vele együtt téged. El is határozta. hogy elfogadják Zuzam helyére. Hurubbi nem hagyta magát kizökkenteni nyugalmából. ugyanúgy. Csakhogy mi Hittabast akarjuk királlyá tenni. Nem Sint. Zuzam kamrájába lépve mélyen meghajolt. – Természetesen. mit csinál. Zuzam egyesegyedül a saját eszét és akaratát tisztelte. és leple alól jókora agyagtáblát húzott elő. – Erre várok. Annál kevésbé. Hurubbi! – Ahogy parancsolod. Hurubbi? – kérdezte Zuzam szándékosan leereszkedően. Zuzam nem volt ostoba. Éppen ezért bátorkodtalak felkeresni javaslataimmal. Holdfényben mindent másként lát az ember. mert a félelmetes istenben sem hitt. – A holdfényre mindenképpen szükségünk van. amikor Zuzam kegyeskedett figyelmére méltatni. – Uram – kezdte.

hogy érezzék. Ehhez is jól jön a holdfény. Olyan királyt akarnak. A régiek így avatták fel a királyokat. földhöz vágja a táblát. – Törődöm is én a régiekkel! Ez… ez… egyenesen… – A kérdés csak az. Annyit tudnak csak. – Holdfényben olyannak láttathatjuk. Visszament a kerevetéhez. – Nem én találtam ki. mint például lati Hanisur. – Hogyan? – emelkedett fel a főpap ülőpárnáiról. Úgy tudják. hogy hülye. és kénytelen volt belátni. – Ezt aztán jól megmondtad! – Pedig így van. – Nem fognak a helytartók… hm… nyugtalankodni a vér miatt? – Aligha. Marduk papjai. Sorban felírtam. Más a kiömlő vér színe. aki semmi módon nem egyezett volna ki velünk. akit a kezükben tarthatnak. Messziről és holdfényben Hittabas olyanná lesz. Az ő érdekük is úgy kívánja. Lehet. Marduk megosztja a hatalmat köztük és a király között. hiszen kezükben lesz Hittabas sorsa. Tovább! – A helytartók többsége nem ismeri Hittabast. mint ők. hogy felfordul a gyomruk. Ha akarjuk. amilyennek mi akarjuk. – Ami a dolog másik részét illeti – folytatta Hurubbi – Bikaisten szobra előtt áldozatot mutatunk be. mint nappal. és úgy tűnt. – Itt van minden. Zuzam kiragadta Hurubbi kezéből a táblát. amilyennek akarjuk. ugyanazt akarjuk. Egyszerre csak bíborvörösre váltott az arca. uram. hogy sikerülhet a dolog. Van néhány asszony a palotában. Felpillantott és Hurubbira rivallt: – Te megőrültél! Ez… ez… egyenesen egy őrült lázálma. hiszen a megboldogult Umartibu ki sem engedte a palotából. – Mondd csak ki nyugodtan. De a többiek is ingadoznak. hogy az ötlet nem rossz. holdfényben minden szebb lehet. Biztos. – Ha igen. de jó képet vágnak a dologhoz. Te… Te… Hurubbi nyugodtan nézett a remegő kezű főpap szemébe. milyennek képzelem az ünnepséget. – Nem értem. Elmerülten tanulmányozni kezdte az ékjeleket. mint a valóság. – Hogyan? A jövendő főpap előrenyújtotta az agyagtáblát. hogy valami baj van vele… idefent… – És a homlokára bökött. Az a néhány helytartó. S hogy Bikaisten kultuszát is az ő . Zuzam elgondolkodott. már a keselyűk martaléka. hogy mi. mint a valóságban. úgy kell tennünk.félelmetesebbnek is. és fenyegetően Hurubbihoz lépett. akik festékekkel és kenőcsökkel a holtat is Marduk angyalává tudják változtatni. Addigra a hűség és a félelem lánca hozzánk köti őket. sokkal fenyegetőbb. hogy meg akarjuk-e szerezni a helytartók támogatását – mondta hűvösen Hurubbi. S nekünk azt a látszatot kell keltenünk. ha akarjuk.

Zuzam maga mellé tette az agyagtáblát. Én is így gondoltam. Felült. és kezdte bánni. Nagyot sóhajtva mondott magában búcsút a szelíd szemű jószágnak. és az a megmagyarázhatatlan érzése támadt. és elgondolkodott. aztán megfordult. amelyek megpendültek a bika hangjától. – Tégy. Hurubbi csendesen elmosolyodott. Egyszerre csak semmibe tűntek a bokrok. Bőrét soha nem érzett szellő simogatta. és egy bikája… Körülnézett. Ha balul sikerülne a dolog… Te leszel a legelső áldozat Bikaisten oltárán. hogy repül. amelyek az égbe repítették. Három birkája maradt. Feltápászkodott. Rövid ideig szótlanul bámult kifelé. uram.érdekükben állítottuk vissza. Agyában furcsa visszhangot vert a bika ordítása. és az ablakhoz lépett. hogy eltépje a legerősebb liánt is. és juhait kezdte keresni. amikor messziről meghallotta a bika üvöltését. Ehhez is jól jön a holdfény. Furcsa alakokat látott összezsúfolódva. amit jónak látsz… De egyet véss az agyadba. Nem csak úgy álmodta az egészet? Bőrének sajgó hólyagjai azonban meggyőzték. és Hurubbi felé nyújtotta felemelt mutatóujját. – Természetesen. amit maga körül lát. Árván maradt báránykáit kezdte terelgetni. hogy nem kötötte meg valami liánnal vagy fahánccsal. hogy a régiek agyagtábláit maga Bikaisten írta. és várta a bikát. Fiatal lányok vérét. Odalenn a domboldalon virágok nyíltak. A bika nem volt sehol. Majd azt mondjuk. Miram arra eszmélt. mintha húrok lettek volna odabenn. és csillagok milliárdjai kavarogtak a szeme előtt. Úgy gondolom. – Bikaisten embervért kíván. – Bikát? Bikát a bikának? Hurubbi megrázta a fejét. Valamennyiüket körülfonta a bika hangja. és megtántorodott. de egyszersmind kellemes is. valamennyien részt fognak venni az áldozaton. . – És… mit akarsz Bikaistennek áldozni? – kérdezte reszelős hangon a főpap. Fájdalmas volt a húrok pengése. És mintha üzent volna valamit a hang… A bokrokra nézett. amivel bekenhetjük a szarvát. Miram a hang felé fordult. Megrázta a fejét. de a nagyszarvút nem látta sehol. Az örökzöld fák bólogatva nyújtogatták leveleiket a napfény felé. Persze egy ekkora bikának nem kellett volna túlságosan erőlködnie ahhoz. hogy minden valóság. Mintha a bika hangja szárnyakat adott volna neki. hogy lágy eső áztatja a homlokát. Lassan ébredt csak a valóságra.

Kicsúszott kezéből élete legcsodálatosabb zsákmánya. és feneketlen dühében a földet verte. amint véreres szemeivel szomorúan bámul rá. hogy már látta a lányt. hogy a bikára hagyatkozott. kezeit-lábait mintha mázsás súlyok szorították volna a földre. és meglátta maga fölött a bikát. Felnézett. A lány szemei könnyben úsztak. kiszakad belőle az élet. valahányszor felszállt… a hátára… és… és… A bika nyakára hajtotta a fejét. Úgy érezte. és egész testét rázta a zokogás. hogy lesegítse a földre. Mintha bezárták volna egy aprócska. – Már vártalak – mondta Miram egyszerűen. és karjához dörzsölte a fejét. és egyáltalán nem érdekelte. hogy valahonnan ismeri a férfit és a lányt is… Biztos volt benne. hogy ott kell lennie. Hiszen most is álmodik. A bika is. hogy agyában kattan valami. és magához szorította. Talán a lánytól kapta el a betegséget. de képtelen volt megérteni a kattanást és a nyomában felhangzó cirpelést. hogy mindig is ezt tette. – Köszönöm – mondta egyszerűen. hogyan és miért buknak ki belőle a megmagyarázhatatlan szavak. és ujjongva a levegőbe lendítette a kezét. érezte. mint… mint… mint… Érezte. hogy egy lány ül a bika hátán. még . Hogyan lehetne valóság. levegőtlen lyukba. Könnyen ment. hogy a lány itt áll vele szemben. Amikor a bika mögött összecsukódott a málnás. tőle kért tanácsot. amikor friss levegő áramlott a tüdejébe. és felnyúlt a lányért. átkarolta Miram nyakát. és csak akkor tért magához. mivel a bika is segített a szarvával. – Megjöttem – mondta. Miram rámosolygott. annál is inkább. Csak annyit érzett. Semmi meglepetést nem érzett. A bika odakocogott hozzá. tudta. felkapaszkodott az állat hátára. Zebub mosolygott. már két kezével is a levegőt kapkodta. hiszen tudta. a lány is. Pedig hogy számított arra a vadászi posztra! Legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól. és biztos volt benne. Zebub a fűre zuhant. és megpróbált feltápászkodni. de gombócot érzett a torkában. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. égető érzés járta át a tüdejét: a kiszolgáltatottság és a halálfélelem érzése. nemcsak tátogó szájával. És egy félig meztelen férfi is… aki nem más. – Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Élni akarok! Engedjetek Összezárulnak a falak… Soha nem jutunk ki innen… Segítsetek!… Az őrjöngés elvette minden erejét. Forró. Egyre nehezebben lélegzett. Hanyatt vetette magát. hogy találkoznia kell vele. hogy elment az esze.Miram felemelkedett.

korábban. éppen most. félszemű testőr ravasz rókaképét. Itt vannak mindjárt az áldozatok. mivel Umartibu testőrei nem örvendtek nagy népszerűségnek a Marduk-papok körében. A régi táblák szerint Bikaisten a szüzeket kedveli. hogy Hurubbi. hogy újonnan alkalmazott titkára küldje be Gurust. Gurus engedelmesen forgatta a szemét. Néhány perc múlva Hurubbi elégedetten vizsgálgatta a kopasz. hogy a palotában komoly változások lesznek. méghozzá nem is akármilyenekre. Honnan az ördögből vegyen elő most. Hurubbi természetesen észrevette. Remélhetőleg tőle sem sokáig. Hm. mint amikor a tűzfüggönytől megrémülve feléje rohant. Brrr! A hideg is kiverte a gondolatra. Igaz. amelyen jelenleg áll. fiatal lányokat? Az ország azt lesi. aligha lesz ideje korrekcióra. különösen nem kultikus célokra. Kiszólt a lefüggönyzött ajtón. hogy az ünnepség tetőpontján a feláldozandó szüzek között valaki a saját lányára ismerjen. hogy festékkel sokat lehet javítani az emberi arcon. és átkarolta Miram vállát. Igaz. – Megjöttem – mondta halkan. A királlyal kapcsolatban nincs semmi nehézség. és igyekezett az előtte álló feladatokra koncentrálni. Umartibu meggyilkolása a csillagok felé repítette… Most már csak Zuzamtól kell tartania. és csak remélhette. és ha elrontja a dolgot. Annál is inkább. A bika halkan bőgött. hiszen a testőrök között is az a hír járta. Hurubbi elégedetten végigpillantott új szobáján. hadd főjön a testőr saját . és egyszersmind új ötletet plántált az agyába. de hagyta. A Két Folyó Közén nem gyakori a rabok áruba bocsátása. A parasztok lányairól meg szó sem lehet. a palotaőrség helyettes parancsnokát. hogyan alakulnak a palota ügyei. hogy Gurus gyilkosságok árán jutott fel arra a posztra. mégsem áldoztathat fel rusnya vénasszonyokat Bikaisten oltárán. Ami azt illeti. Zebub lecsusszant a hátáról. ez a felkapaszkodott kikötői felügyelő észreveszi néma hűségnyilatkozatát. csakhogy rabszolgalányt is nehéz szerezni. Lányokra pedig mindenképpen szüksége van. rabszolgák szóba jöhetnének. Megmaradt szeme aggódva követte Hurubbi minden mozdulatát. Bikaisten kultuszát illetően azonban volt még elég tennivalója. tíz és húsz év között. akárcsak a főpapé. amely a domboldalra nyílt. Biztos volt benne. és Hittabas királlyá választása a régi testőrség szélnek eresztését vonhatja maga után. Még csak az kellene. Elhessegette magától a jövőt fürkésző kellemes gondolatait.

Szépekre és olyanokra. és figyelte a testőr reagálását. és a csillagokat nézték. és nem tudta levenni szemét a csillagokról. és nem tud beszélni. hogyha négylábú állat. és beszélni kezdett. Gurus. és nem habozott tovább. Mindenki valahogy tudomást szerzett a kívánságról. Gurus feszülten figyelt. – . Zebub borította volna be piszkos köpenyével. hogy közülük egy. de… – Minden kérdésedre választ kapsz. hogy mit jelent ez a "komoly szolgálat". Fázom – gondolta a lány. a legtitkosabb államtitok. – A nevem Babila – mondta. – Kérésed parancs. hogy beszéd nélkül is megértik. és természetesnek vették. Gurus. Hurubbi belenézett az alázatosan gonosz fél szembe. – Úgy van – mondta Hurubbi – lányokra. hogy a bika hozzájuk tartozik. és ha Miram nem adja rá a bekecset. – Lányokra van szükségem. uram. Ha csak egyetlen szó is kiszivárog belőle… Tenyere élét sokat sejtetően végighúzta a torka előtt. uram. Ha egy testőrt hellyel kínál a felettese. mint a kőbálványok az erdőn – biztosította gyorsan Hurubbit a testőr.félelmének és aggodalmának levében. De nagyon szépek legyenek. és akkor egyszerre csak beszélni kezdett a lány. és nem lepődött meg senki. – Lányokra? – kérdezte bambán. Gurus – mondta egyenesen. Gurus elvigyorodott a megtiszteltetéstől. Amit most hallani fogsz tőlem. és a lány vállaira teríti. hogy kirukkoljon igazi szándékával. Amikor aztán elérkezettnek látta az időt. nagyjából annyit jelent. és számít komoly szolgálataira. Azt is természetesnek vették. akiket errefelé senki nem ismer. Ölnie kell. hogy megbízik benne. A testőrtiszt arcán izzadságcseppek csorogtak végig. – Hallgatni fogok. csak hogy helyettes testőrparancsnok maradhasson. Az ilyen ügyek nem a testőrség hatáskörébe tartoznak. hogy Miram lecsatolja magáról koszlott báránybőr bekecsét. Gurus pontosan tudta. de csak annyira. talán a világ teremtése óta. még akkor is. Mind a négyen ott ültek a patak partján. Vágyódva néztek a csillagokra. A bika kissé távolabb hevert tőlük. helyet mutatott a félszeműnek. Hurubbi megköszörülte a torkát. hogy valamely hirtelen mozdulatával nehogy megsebezze őket. és ő kész is megölni bárkit. mint ahogy néha egymást is megértették. A többiek tudták. de nem értette a parancsot.

hogy megmentetted az életemet. Arra emlékszem csak. – Akkor egyszerre csak megéreztem. amikor lángot fogott a ruhája. Nem tudom. és szaggatni kezdtem a kötelékeket. És büdös. megértették. honnan. és a testőrök is elpusztultak lovaikkal együtt. és csak vágtattam. Volt egy barátnőm is. ahol éltem. Marba indultunk. hogy te itt vagy valahol. Nem is tudom. már ismerlek. amikor összedőlt a karám. Annyit tudok csak. a legjobb barátnőm. tűzfüggöny száguldott velem szemben. Elmentem értük. amit tudok. és anélkül hogy kinyitotta volna a száját. Amikor kifutottál elém. – Most is szakállas és büdös vagyok – mondta Zebub. Testem égett. hogy az emberek féltek tőlem és a csodámra jártak. – Éreztem. Még láttam. – Nem baj. amikor feltűnt a tűzgömb. hogy mit mond. – S a bika Miramra pislantott. már mögöttem volt a tűz. Átugrottam az égő gerendákat. Az erdő lángolni kezdett.Apám a rehubi helytartóság gazdasági főfelügyelője. Azt mondták. és elszakítva szemét a csillagokról. mi volt a falu neve. és elhoztam őket ide. Most valamennyien együtt vagyunk. Látod. Miram felállt. talán forgószél. Vagy engem áldoznának fel Bikaisten oltárán… Aztán egyszerre csak… nem is tudom. – Csak nem tudom. – Sőt meg is ijedtem tőled. gazdámat is. Éppen a jászolnál álltam és vártam. mintha a legvérengzőbb bögölyök martak volna belém. Nem volt lomb. A lány elmosolyodott. Csúnya. rongyos. Hedilának hívták. és én éreztem. Azt mondták. – Én sem – mondta a lány. Örültem. Nagyon szenvedtem. Zebubra nézett. és körülöttem fekete volt az erdő. A bika feléjük fordította a fejét. hogy hol van ő meg ő. – De ismerlek. aki mozdulatlanul hevert a földön. És tudom. de féltem is tőled. hogy nem kell félnem tőled. hogy tűznyelvek nyalogatják az oldalamat. . amit legelhettem volna. azt is megmondtam. és én… én pedig megmondom. a lovak megvadultak. ekkora bikát még sohasem láttak. Talán apám is a kocsiban égett. szakállas ember voltál. – Én is téged – mondta a vadász. talán egy óriási tenyér emelt ki a lángtengerből: mintha Marduk maga sietett volna a segítségemre. – Én is ismerlek titeket. hogyan emlékszem minderre… Amikor magamhoz tértem. hogy enni adjanak. mintha te lennél a gazdám. Akkor még nem tudtam. hogy oda kell mennem hozzád. Azt hiszem. mi történt. hogyha Umartibu király nem tiltotta volna be Bikaisten kultuszát. Hiszen te kérdezni szoktál tőlem. hogy valami felkapott. Megrémültem. és megcsóválta a fejét. én lehetnék Bikaisten. nem ismertelek – folytatta a lány. és megsimogatta a bika oldalát.

– Hányan hiányoznak? – Ketten – mondta Babila. A lány tenyerébe temette az arcát. hogy mit mond a bika? – Nem tudom – mondta Miram. és a tükörképét fürkészte. Még hiányoznak. de csak a tükörképemet látom. hogy én vagyok. az is csak tükörkép. amikor… – Mikor? – kérdezte Miram. – Amikor még Babila voltam.– Nem – mondta fennhangon. miért. – Neked tudnod kell. Ketten azonban élnek… Értitek? Élnek. – Arra van észak – bökött a szarvával az erdő egyik óriásira nőtt fája felé. – Valami történt velünk – suttogta. A többiek meghaltak. – Ha képzeletben meghosszabbítom az egyenlítő vonalát és a metszéspontba állítom… . – Mikor? – Nem tudom! Nem jut eszembe! – kiáltotta kétségbeesetten a lány. és ti is éltek. – Nem tudom. – Meg kell keresnünk őket… Meg kell találnunk azt a kettőt. Hátha mi is csak tükörképek vagyunk. Csak olyan. – Mardukra! Honnan ismerlek én titeket? És honnan tudom. – Nem vagyunk itt valamennyien. A bika nehézkesen felállt. és ez. Akkor. Én élek. – De tudom. ami itt van körülöttünk. – Úgy bizony – mondta Zebub is. nem tudtam semmit a világról. amit itt látunk. amit a lángoló ágak húztak rajtam. és megnyomkodta a derekát. hogy kik vagyunk. – És kik hiányoznak? – kérdezte Zebub. Nem halljátok? – Én hallom – mondta a bika. és minden. – Arra felelj. És a hólyagok is égnek. – Én élek – mondta Miram. Talán meghaltunk. a valódi fák és patakok tükörképe. – Nekem fáj minden tagom. A lány felállt. aztán megrázta a fejét. mint a víztükör. Talán megérkeztünk Marduk mezejére. A lány felállt. – De… hol keressük? – kérdezte Zebub. Látom benne az arcom. és elszakította szemét tükörképéről. A valódi erdő. – Csak ketten. hogy meghaltak. Halottak vagyunk. és a csillagokra nézett. Hiszen te vagy a… Némán meredt maga elé. – Én sem tudom – mondta Zebub. nem az igazi világ. – És kik vagyunk? – kérdezte a bika. és önkéntelenül is a bikára nézett. és a patak vízébe nézett. és azt hiszem. – Hiányoznak. és hívnak bennünket. Most meg mindent tudok. Soha nem fogunk találkozni velük. de neked tudnod kell az irányt. – Én is érzem – nyögött fel a vadász.

– Nem tudom. Babila összefogta a bika sebeinek a szélét. Seb van. és dühösen szaggatni kezdte az oldalára ragasztott leveleket. Hátha a tűzgömb kiszívta az agyukat. és nekem nincs… – Mit keresel. mint az a távoli ismeretlen. arra gondolt. – De hiszen… ez nem az én dolgom. – Én? – Úgy emlékszem. aki faluról falura bolyongott. és föléjük tartotta a tenyerét. A lány ránézett. mintha elveszített volna valamit. Akárcsak magadat. hogy merre kell keresnünk őket. – Bolondok vagyunk – mondta határozottan. forgolódott. Babila? – kérdezte tőle Miram. – Mit keresel. Azt. Az agyaggal feltapasztott levélréteg alól alattomos bűz csapott feléjük.A lány a vadászhoz fordult. aki elmerülve nézte őket. – Te csináltad. Csak érzem. hogy te. aki ezt csinálta. . de itt kellene lennie. és mintha nem lett volna egészen magánál. – Az micsoda? – Megmondja. a sebek nem voltak sehol. Levelekkel és iszappal. elevenen kéne parázs felett sütögetni – mondta Miram. elpusztult volna ostobaságában. hol. Elfelejtettem. gyógyítani kezdtél. én… Elhallgatott. Ezt így nem szabad… ez végzetes fertőzést okozhat. tiszta kuruzslás. fáj! – Meggyógyítalak – mondta a lány. hogy talán ők is bolondok. Amikor megtaláltalak. Mikor elvette a kezét. Miram megdermedt. – Elveszítettem… nem tudom. – Kuruzslás. A bika csodálkozva rántotta meg széles hátát. és genny csorgott végig a bika izmos oldalán. Az óriási állat a lány felé fordította a fejét. Babila hirtelen a bika mellett termett. és most olyanok. és aki hallott róla hogy egy másik faluban egyszer valakinek elvette Marduk az eszét. – Így kell ezt csinálni. csak nem tudnak róla. lement a patak partjára. Kutatni kezdett maga körül. Zebub. Babila? A lány lecsüggesztette a fejét. és ha nem adnak neki ezt-azt. – Mi történt? Ne bánts. és megcsóválta a fejét. – Hiszen én… tudok gyógyítani. tanácstalanul téblábolt. – Mit mond? – Nem tudom. Meghatározza az irányt.

Azok ketten pedig arra vannak. A tapasztalt. hogy nem sok hiányzik a beteléshez. és a földhöz sunnyadva megközelítette a magányos ház világos ablakát. hogy a lámpa fénye a házikóhoz csalogatta. – Ideje lenne megkeresnünk őket! Gurus piszkos volt és elkeseredett. Mind a három olyan. láthatja. hogy bolond. de még csak két lányt sikerült elkapniuk. hiszen a holdtölte erősen közeledett. – Úgy érzem magam. a másik pedig biztosan nem egészen normális. . két öregember és három lány. Megfordult. mint az árnyék. Hurubbi. anya. így nem volt nehéz bekukucskálni az épület belsejébe. – És várom. Esteledett. – Ez a valóság. – Nem fogunk felébredni – mondta a bika. Hosszú asztal mellett éppen vacsorához készülődött a család: apa. Tétovázásra pedig nem volt idő. Ha felnéz a holdra. Fütyült a tűzgömbre. – És az erdő belseje felé bökött a szarvával. hogy lapuljanak a földhöz. Még ha megússza is élve. Gurus majdhogynem felüvöltött örömében. Könnyelmű ígéretet tett Hurubbinak. harcedzett. Hálát adott magában Marduknak. Már harmadik napja járta kis csapatával az erdőt. ahogy utat tört magának a megégett fák erdejében. és parancsot adott. gyilkosságokhoz és rajtaütéshez szokott martalócok úgy mozogtak. a fákra és mindenre! Meg kell szereznie a hat lányt. amikor megpillantotta a tanyát maga előtt. Mégis valahonnan az udvar vége felől kutyaugatás csapott feléjük: a láthatatlan kutya egyre erősebben csaholva figyelmeztette a bentieket a nemkívánatos idegenek érkezésére. mintha álmodnék – mondta Babila. és a harmatos fűhöz lapult. de mintha még mindig keresett volna valamit. visszakúszott katonáihoz. Ráadásul az egyik hajnalban meghalt. amikor elvállalta Bikaisten jövendő áldozatainak beszerzését. ez a felfuvalkodott pojáca figyelmeztette. aminek sikerülnie kell… Összeszorította a száját. hogy felébredjek. amilyennek Gurus Bikaisten áldozatait megálmodta. mert ha a parasztok panaszt emelnek.Miram és a bika nem tudták. mi az. Gurus elkáromkodta magát. Mardukra! Ha nem sikerül. élheti a törvényen kívüli martalócok nem éppen könnyű életét. Fogai közé szorította éles tőrét. Az ablakot csak rongyfüggönyök takarták. hogy minél kevesebb feltűnéssel intézze a dolgát. és parancsot adott a katonáinak. búcsút mondhat jól jövedelmező parancsnoki állásának. különben búcsút mondhat zsíros állásának. Hátrafordult. hogy csendesen közelítsék meg a tanyát. amikor szemügyre vette a bentieket. Babila nem szólt.

hogy minden óvatosságot feledve parancsot adjon a tanya lerohanására. Bár a sárga lángok nem ígértek sok jót. Amikor hátrapillantott. és intett. és csak a hold fénye ragyogott mögötte. A felhőpamacs elúszott a hold elől. A rövid időre beálló sötétségben felemelkedett. nem zöldségre vágyik Gurus apó! Elvigyorodott. Óvatosan megkerülte a kertbe ültetett pálmafákat. és elégedett örömmel érezte. Gurus tapasztalatból tudta. amikor a folyón túl zsoldosként harcolt. Csakhogy. s félő volt. Széles tenyerét rátette a békára. farkát a lába közé húzta. beletaposott a zöldségágyásokba. és arrafelé lopakodott. és egyszer . Akkora volt. A hold egyre erősebben sütött. barátocskáim. baj lehet belőle. és az udvart lesi. Gurus önkéntelenül is a kutya szemébe nézett. főleg ha megfelelő harci eszköz akadt a keze ügyébe. amikor békára vagy csigára tenyerelt. Megtörölgette véres-nyálkás kezét egy káposztafejben. kétélű tőrét. hogy a kutya első gyanús mozdulatára támadni fog. hogy odabentről aggódó szemek kísérik minden mozdulatát. ennek nemegyszer tanújelét is adta a helytartók és legújabban Umartibu király szolgálatában. Amikor másodszor is békára tenyerelt. felajzották a harci kedvét. aki el akarja rabolni keservesen öntözgetett zöldségeit. amitől megijedt volna. eszébe juttatva a régi időket. s az abban lobogó sárga lángok arra figyelmeztették. Szeme sarkából látta. és a hirtelen kigyúló ezüstfény hihetetlen nagyra növelte a félszemű amúgy is termetes alakját. A testőr nem volt gyáva ember. és a kutyát is megpillantotta. Ne féljetek. ahonnan az ugatást hallotta. aztán újult erővel igyekezett felkutatni a kutyát. hogy nem alszik senki. hogy az ablakban kialszik a világosság: a félelem csendje borul a házra. amint ott állt vele szemben. és undorodva rázta meg a kezét. hogy jéggé fagyott ereiben a vér. kihúzta éles. s ebben a pillanatban hallotta meg füle mellett a fenyegető morgást.Felemelte a karját. reszket a mocskos parasztja. hogy az óriási eb nemcsak hatalmas. Gurus a földre rogyott. nem bukkan-e fel valaki. és halkan morgott. elfogta a feszítő vágy. Oldalra kapta a fejét. s a házacska felé kémlelt. ha Hurubbi megszagolja a dolgot. Semmi kétsége nem volt felőle. Jelenlegi helyzetében nem szabad kockáztatnia. különben csend ülte meg az udvart. mintha jótékony álom borult volna a lakókra. Az ablakok sötétbe burkolóztak. Most mégis megriadva bámulta a kutyát. hogy mindenki hang nélkül kushadjon a fűbe. Valahonnan a folyó felől enyhe szél támadt leheletnyi felhőpamacsot sodorva a hold elé. hanem félelmetes is. Aligha volt olyan élőlény a világon. hogy az állat szétmállik testének súlya alatt. fejét lesunyta.

Egészen a földhöz kushadt. és a kutya újra érezte a csípő szúrást a testében. Megkönnyebbülten felsóhajtott. ahogy megérezte az estében lehűlt fa hideg kérgét. s ahogy tappancsai érzékelték a felkapált föld puha simogatását. Felpillantott. Szája kiszáradt. és nem tért ki. A háta mindenesetre biztosítva van! Hasonlóan lassú mozdulatokkal levetette köpenyét és bal karjára csavarta. hogy harcolnia kell. hogy egyedül kell elintéznie a kutyát. ragadja meg ruhája szélét. egészen kicsit elfordult. és azonnal el tudja taszítani. Alighanem csak a káposztát dézsmáló csavargókkal kellett eddig megbirkóznia. mégpedig életében először életre-halálra. Most sem akart mást csinálni. Felemelkedett. Torkából . amikor a félszemű keze ismét meglendült. hogy rettenetes fáradtság hull rá. s szeme találkozott a mellette álló ember pillantásával. hogy a félszemű ember nem akar elfutni. Ekkor értette meg a kutya. hogy az emberbe mélyessze. amíg csak el nem érte az egyik pálmafát. hiszen így egészen biztosan ráesik. és kinyújtotta a karját. amikor utoljára is beteg volt. A kutya mintha csak erre várt volna. hogy busa fejével döntse le lábáról áldozatát.oroszlánnal kellett megküzdenie a vásári nép mulattatására. és megpróbálta a gazdáját hívni. jelezve. hogy az ember mellé essen. Óvatosan hátrált néhány lépést. és kivicsorította a fogát. hogy nem lesz nehéz dolga. Arra tanították. Gurus szorosabbra markolta a kését. Közben egy pillanatra sem vette le szemét az állatról. Mivel társaira aligha számíthatott. fekete orra belefúródott a földbe. hogy megkezdődhet a küzdelem. Nyilvánvalóan ostoba állattal van dolga. amely túlságosan is bízik hatalmas testében. a testőr tudta. ha egyáltalán birkózásnak lehet nevezni a megrémült tolvajok eszeveszett menekülését és az ő győztes csaholását. felugatott. amikor a kutya a levegőbe emelkedett. Elégedetten elmosolyodott. mint eddig bármikor. égető csípést érzett a tüdeje tájékán. és vonszolja ki a kertből. hiszen bármikor támadhatott. Ahogy az állat hatalmas teste a holdat eltakarva átsuhant a fák között. Az állat közvetlenül mellette ért földet. tudta. A hold megindult az égen és forogni kezdett a fák között. majd haragos morranások törtek ki a szájából. valami furcsa. Ez kicsit meg is zavarta. A kutya átrepülte a gyanús és mosolygó embertől elválasztó távolságot. Repülés közben megpróbálta korrigálni ugrását. Puha. Aztán meg fenyegető ugatás és morgás kíséretében késztesse menekülésre. amikor köpenye ott feszült a kezén: most már az ő árván maradt szemében is sárga láng villant. Nem tudta mire vélni. mint a kutyáéban. és jó lenne megpihenni. Az ember végre megmoccant. akitől annyi kedvességet kapott. ahogy a földre ér. és csak annyit érzett.

és keze a levegőbe emelkedett. Ha nem válaszoltok. Gurus elégedetten nézett a házra. A hold egyre homályosabban világított. Induljatok. vagy ha nem. csak egyedül vagyok itthon. A félszemű kilépett a fényre. Testőrei kivonták kardjukat. Amikor az ember föléje hajolt. Fogalma sem volt róla. mintha feltámadó porvihar takarta volna el előle. hogy ne menekülhessen senki a tető felé. már nem tudott védekezni. sokan. míg a másik felkapaszkodik a napon szárított agyagtéglákból emelt épület lapos tetejére. Olyan régóta jövünk. amint az ablakokat zúzatja a katonáival. Visszanézett rájuk. rátok gyújtjuk a házat! Gurus meg mert volna esküdni. bólintott. és a ház ablakához lépkedett. Gurus kiegyenesedett. megölöm. és felemelte a kezét. néhányszor görcs futott át kinyújtózott testén. Csak egy korsó tejet. öregapám… . hogy az egyik bakot tart. – Csak egy korsó bort. hogy megtisztítsa. aztán megzörgette az ablaktáblákat. A testőr azt is tudta. hogy bejussanak a házba. A ház ablaka némán és feketén bámult az udvarra. öregapám… vagy legalább tejet. Halkan felnyüszített. és telis-tele van szúnyoglárvával. – Csak a lányokra legyen gondotok.azonban csak rekedt hörgés tört elő. Megpróbálja felfeszíteni a csapóajtót. Marduk nevében! Nem adhatok szállást idegeneknek! Gurus olyan mézédesre változtatta a hangját. Gurusnak szinte hájjal kenegették a szívét. és már nem is nagyon érezte a tüdejébe hatoló kés fájdalmát. férfiak. így mindenképpen ajtót vagy ablakot kell törni ahhoz. hogy suttogás suttogást követ odabenn. ahogy kipróbált katonái összehangolt munkáját nézte. véres késével összevissza szurkált néhány fej káposztát. A martalócok nekiiramodtak. Megvakarta kopasz feje búbját. lenyomni. de egész tervét elronthatja. – Hé? Van itt valaki? Láttuk a fényt az ablakban. Zajt ne üssetek… Aki gyújtogat. Menjetek. hogy szomjan halunk. ha látják. A csatornákban iszapos a víz. hogy amikor az ablakban kialudt a fény. A csapat hangtalanul zárkózott fel mögötte. és úgy riszálta hozzá hatalmas testét. A többiek a szomszédban vannak. és hamarosan jönnek is vissza. s a parancsnok tudta. ha mások is meghallják. kár tagadnotok. az ablaktáblákat is becsukták. hogy a rituális színjátékot tanító Marduk-papok is elégedetten csücsörítettek volna kifestett szájukkal. reszelős hang szólt ki az ablaktábla rései között: – Kik vagytok? Mit akartok? Öregember vagyok. Nemsokára öreg. Ketten a ház hátuljához futottak. feszült figyelemmel kísérve minden mozdulatát. és visszadugta tőrét az övébe. milyen messze lehet a legközelebbi épület.

– Testőrkapitány vagyok. Marduk hírével. Gurus társára hagyta az öreget. A testőrparancsnok kihúzta a kardját. mert a félszemű benyúlt az ablakon. – Ha valamelyiknek baja esne. Nem engedi a gazda. Majd mindent kiadok az ablakon. A fatáblák recsegve tárultak ki. Ha meg kell halnunk. hogy rátok gyújtsák ezt az átkozott viskót. Kard villant. s a holdfényben feltűnt egy öregember fehér köpenybe csavart roskatag alakja. és két oldalról közrefogták az ablakot. hogy már-már egész küldetésük sikerét veszélyeztette. hogy aztán elmentek. egy javakorabeli férfi és egy asszony ekkor puszta kézzel a testőrökre vetették magukat. hogy taktikát változtasson. míg maga egyetlen ugrással odabent termett. és eltakarták a szemüket. és amennyire csak durva kezüktől tellett. – Rendben van – mondta az öreg. A hold ragyogó sugarai bekúsztak a szobába. öregapám? – vihogott Gurus. és Latból menekülünk. és kiemelte. öreg! Gyújtsátok meg a fáklyákat! – kiáltotta. – Mit gondolsz. ha nincs idehaza. A lányok csak ekkor kezdtek sikoltozni: arcukat a falnak fordították. és a lányok felé intett. Ha nem kapunk tejet. te is velünk jössz. megöllek benneteket! Még egy karmolást sem. . az alacsony zsámolyokat és a sarokban reszkető lányokat. ezüstfénybe burkolva az asztalt. – Örökre nálad akarunk maradni? Mire a nap felkel. Olyan hangzavar támadt. hogy mögötte ketten-hárman beugranak a szobába. és Gurus elérkezettnek látta az időt. a királyi udvarban kell lennünk. Kérlek… Befejezni már nem tudta. – De a házba nem szabad bejönnötök. valami vacsoramaradékot is… még meleg. és az öreg kétségbeesett hangja szűrődött ki az udvarra: – Álljatok meg! Adhatok egy kancsó tejet… és ha kell. megértettétek! A martalócok a lányokhoz ugrottak. – Úgy is jó! – mondta keményen rövid szünet után. és megpróbálták kicsavarni kezükből a kardot. s amikor megtalálta. kitárta a táblákat. – Kiadom a korsót. és a fehér lepelre piros vér buggyant. A suttogás abbamaradt. megpróbálták gyengéden kicibálni őket az udvarra. Gurus hallotta. az embereim nem bírják tovább… Annyi erejük azért még maradt. és kitárja. Tapogatózva kereste a másik ablakot. Gurus intett az egyik testőrnek. Az életben maradt öregember. hogy bárki is bejöjjön. valaki az ajtóhoz rohan. Ha megígéritek.A suttogás tovább folytatódott.

ahol a koordináták metszik egymást. és én… boldog vagyok. – Tudom. Süt a nap. A bika elbírta mind a hármat. – Arra megyek. – Biztos. és maga járt elöl a jó példával. mi az. hogy ismerte valaha a jelentését is. – Mint a…? – Nem tudom – rázta meg a fejét Zebub. Kardját a sikoltozó asszony oldalába mélyesztette. Vagyis – javította ki gyorsan önmagát – akkor leszek igazán boldog. majd visszarántotta a pengét. és maga is megdöbbent attól. – Fotoszintézis – morogta a vadász. – Klorofill és oxigén. – Kik azok az ők? . Láttam már ilyet. de amelyeket tudott és értett is. amiket nem tanult sehol. hogy merre vannak – felelte a bika. Elöl Babila ült átölelve az állat nyakát. – A koordináták – ízlelgette tovább a szót. és olyan dolgokat mond. Úgy tűnik. közvetlenül mögötte Miram. ha megtaláljuk őket. A virágokra mutatott és elmosolyodott. és elengedte a bika nyakát. A környező fákon halk zümmögéssel gyülekezni kezdtek a döglegyek. mint a miénk. Érezte. pedig ő olyan ostoba. a természetben végtelen a variáció.– Megölni őket. Mire Sin isten arca akár csak egy lapos szegfejnyit is mozdult volna az égen. Egészen más. – Igen. és a vadász máris hallotta a kérdését. nem is egyszer. és érezte. – Micsodák? – kérdezte hangosan a vadász. hogy ki sem kellett nyitnia a száját. – Én sem tudok semmit – mondta a lány. amit hallott. – De hát… kiket keresünk egyáltalán? – morogta Miram. hogy mit beszélek. pontosan tudja. – És ehető – mondta prózai egyszerűséggel a bika. A legnagyobb megdöbbenést azonban az váltotta ki benne. és igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni a bika hátán. hogy most is ismeri. hogy jó. hogy jó irányba haladunk? – kérdezte a lány úgy. – És azt sem tudom. egy régmúlt időben. Zebub pedig leghátul. hogy a felettük kéklő ég felé tárja a karját. – Csak azt tudom. Csodálatos – mondta a lány. hogy ismeretlen tudás feszíti a fejét. amilyen gyorsan csak lehet! – üvöltötte Gurus. ismét csend ülte meg a környéket. – Nem is gondoltam volna… hogy ilyen is létezik. Nagyon jó. hogy még feleséget sem kerestek neki a faluban. – A koordináták – mondta Miram. Csak úgy mondom. és oldalcsapással az öregemberre sújtott. hogy koordináta. mint a… mint a… A bika megtorpant.

és arra vár. új erdőn. észrevették. A lány az előbbi boldogság után csendes sírásra fakadt. mindjárt megfeledkezem róluk. mi történt velem? – Engem sem érdekel többé a vadászat – morogta Zebub. Nagy fejű. Reggel. Jaj. – Különben hogy értenénk meg egy oktalan állatot? – Talán próféták vagyunk – suttogta a lány. hogy valóban hülye is voltam. hogy rájuk gondoljak. Várnak bennünket. csak a hegyekben. – Elavult módszer. A többiek is hallgattak. és őket keresem. – Szegénykém – mosolyodott el a lány. s valahol a messzeségben házak fehér oldalain csillant meg a napfény. Csak érzem. akárcsak ti. és a pogányok kinevették őket. Talán még él. hogy megtérítsék őket Marduk hitére. és a barátnőm ruhája lángra kapott. Hiszen a kocsi kigyulladt. – Az én falum leégett. Apámra kellene gondolnom. – Pedig át kellett volna kelnem a folyón. akik megtérítik a pogányokat a sivatagban. hogy megmentsem. – Talán megszállt bennünket Marduk – morogta Zebub. hogy folytassa. és a barátnőmre. Nálunk… – folytatta volna. amikor felébredtek. hogy meg kell találnunk őket. hogy nyelveket kaptak álmukban a nagy istentől. – Ó. és könnyein át felé nevetett. A házak összedőltek… engem pedig hülyének nézett mindenki… Persze lehet. A gazdám is halott. aztán nem beszélt tovább.A bika hátrafordította a fejét. – Volt egyszer nálunk egy szakállas pap. és a bika oldalára csapott. a csillagokban és a sivatagi szélben. és másnap már elmagyarázhatták nekik Marduk nagyságát. Nem hisznek Mardukban. hogyan is futhattam el onnan?! Lehajtotta a fejét. sátrakban élnek. – Nyelveket? Az mit jelent? – kérdezte kíváncsian a bika. – Engem semmi sem tart vissza – mondta keményen Miram. A bika lekanyarodott egy csapáson. Az alacsonyra nőtt fák között kertek villantak eléjük. Ehelyett veletek vagyok. Vagy megbetegedtem. Jóságos Marduk isten. és nem mosakszanak. és lefeküdtek aludni. Csakhogy nem ismerték a nyelvüket. Egy éjszaka megtanulták. – Én alighanem megbolondultam – hüppögte. a próféták közéjük mentek. és új kunyhót készíteni magamnak. és mélységes szomorúsággal suttogta maga elé: – De én nem gondolok rájuk. Ha erőltetem is magam. gonosz emberek vannak arra. . Reggelre kelve megértették a pogányok nyelvét. – Nem tudom. Csoda dolgokat mesélt Marduk prófétáiról. A papok ekkor Mardukhoz fohászkodtak. ahol ritkábbra váltott előttük az erdő. hát egyszerű. – Egyszerű hipnotéria – bökött lekicsinylően a fák felé a szarvával a bika. és nem sürgették. Marduk papjai. nincsenek városaik.

mi történt a lánnyal. álmot látott.A lány éppen nekifohászkodott volna. – Hála Marduknak. az ajtószárnyak nyikorogtak. hogy mit. és egyre hangosabb lett az árnyak kiabálása. hogy miért hullott rájuk az árnyék. hogy a madár belsejében történik mindez. hiszen repülnie kellett rajta. Babila úgy érezte. de kellemesen nedves rongyot szorít a homlokára. mit mond. és kedvetlenül bámult a madár után. talán le is hullott volna a bika hátáról. de az embert nem bántják. és szarvait az ég felé nyújtva. amikor hirtelen fekete árnyék takarta el az eget. de nem értette. – A Dokinak is… ha… a Fogoly… Arra eszmélt. A bika megmerevedett. Egyikük sem vette észre. amely bevezetett a sas belsejébe. és annyira elgyengült. A hatalmas árnyék betakarta az eget. és aggodalom ül a szemében. Aztán egyszerre csak azt vette észre. A következő álomtöredék már sokkal rettenetesebb volt. Még akkor sem érzett ilyet. soha nem látott madár állt előtte – nem volt ugyan szárnya. Nem hallotta a saját hangját. Hallotta. és igyekezett visszarakni . amint egy létrán felkapaszkodott oda. megfullad és lezuhan a bika hátáról. és Babila anélkül hogy becsukta volna a szemét. A kamra falai ingadoztak. Hatalmas. és a csapóajtó becsukódott mögötte. mert abban biztos volt. – A juhokat viszont elragadják – mondta Miram. – Mindenkinek jut egy-egy tabletta – hallotta a talán ki sem mondott hangot. és homályos árnyalakok vették körül. – Azt hittem. Valami piszkos. több is élt belőlük. s valamit az árnyak felé mutat. Egy szűk kamrácskában állt. napszúrást kaptál és… – Én… álmodtam. hogy valami felsivít a feje felett. – Arra. és nem hagyott volna számára egyetlen oxigénmolekulát sem. fejét félrehajtva megpróbálta megfejteni. aztán a napsugarak ismét elöntötték az erdőt. – Elveszítetted az eszméletedet – mondta Zebub. és leroskadt mellé a földre. hogy madár. amikor a tűzgömb megölte apját és barátnőjét. ahol én laktam. csakhogy magadhoz tértél – Morogta Miram. hogy ha Zebub nem dől erősen hozzá. és olyan halálfélelem öntötte el. Nagyok. A madár testén ajtó nyílott. ingadozott alatta. amilyen még soha. Mintha elszippantották volna előle a levegőt. de tudta. Az árnyak kiabáltak. Verejték csorgott végig a homlokán. Ahogy a madár föléjük szállt. hogy a földön fekszik. ha az egyáltalán kéz volt! –. – Sas – mondta Zebub lekicsinylően. A sas. és Zebub hajol föléje. Babila látott valakit – talán önmagát –. de ő mégis tudta. hogy kinyújtja a kezét – Mardukra. mintha egy óriás járt volna előtte. hogy mondjon valamit.

mintha tőlük várna segítséget. – Azt hiszem. és öklével a füvet verte. amire vissza tudsz emlékezni! – Bocsássatok meg – törölgette a szemét a lány. kérlek. – Lehet. Aztán egyszerre csak imbolyogni kezdett alattunk. A két férfi a távolba nézett. – Én… talán ott voltam. és az . hogy én ki vagyok! A bika érdes nyelvével megnyalta a lány kezét. Nem akarunk bántani… De átkozottul fontos lehet. és bosszúsan szuszogott. – Nem ismertem fel őket. Azt sem tudom. – Folytasd. hogy mindenkinek jut egy tabletta. és a madár elrepült velem. egy kicsit elveszítettem a fejem.a vizes rongyot Babila homlokára. A lány összehúzta a szemöldökét. és látszott rajtuk. és gyengéden megbökdöste az orrával. – Nem tudom – suttogta. és a fák zöldellő lombjára nézett. – …egy másik madarat láttam magam előtt. Mintha köd mögött mozogtak volna… Rövid csend ereszkedett közéjük. – Hagyjátok beszélni! Babila felült. A bika felemelte a fejét. furcsa hangon a vadász. hogy nem nevetik-e ki a zagyvaságokért. Elhallgatott. – Nyugodj meg. Óriási volt. Mintha azt mondtam volna. amiket itt összehord nekik. Ismét döbbent csend ereszkedett közéjük. kérlek – kérlelte Miram is. vagy az is lehet. mint ez. És… és… én bementem abba a madárba. – Amikor a madár iderepült… – Egyszerű sas volt – mondta türelmetlenül Zebub. – Beszálltam. pedig ez is eltakarta a napot. hogy én is ott voltam? – dünnyögte a bika. A bika komoran föléje magasodott. de… álmodtam! – erősködött a lány. és én egy kamrában találtam magam. talán nagyobb. – Nem tudom! Nem tudom! Nem tudom! – A lány zokogni kezdett. – Ki volt még ott? – kérdezte tompán. A bika a földre sunyta a fejét. – Semmit sem tudok. hogy erejük minden megfeszítésével megpróbálnak visszaemlékezni valamire. és félénken felpillantott. hogy a lány szinte megijedt tőle. csak a fák magasában énekeltek a kismadarak. hogy az eltűnt madarat kereste az ágak között. – De. és megpróbált mindenre pontosan visszaemlékezni.

és könnyű felhő suhant a nap elé. hogy csak négy lányt tudott rákötöztetni a lovak hátára. hogy… nem is álom volt? Lehet. ha törik. hogy szálljanak vissza a bika hátára. Igaz. Kicsit rá is ijeszt. – A Doki… – És a Fogoly… – dünnyögte a bika. – Mintha emlékeztetne valamire. és azt mondtam még. és intett. – Lehet. . – Ezt mondtam. el kell kapnia még legalább egyet. Elvégre csodát ne várjon tőle senki. hogy egyszer… – Nem tudom – mondta a pásztor keményen. és tömjék ki a ruháját szalmával. Kenjék ki a vénasszonyok. alig két napja maradt az akció befejezésére. Mintha tudtam volna valaha… csak elfelejtettem. hogy "Doki". ha nem kezdik vérfürdővel Bikaisten és Hittabas uralmát. Addig pedig. A lány rémülten meredt rájuk. hogy mit csinál belőle. A madarak elhallgattak az ágakon. Majd azt mondja Hurubbinak. Ha jól számol. – Mi az ördögről beszéltek? – Mi az. Öt lány már valami. – A Doki – suttogta Miram. – Nos? – sürgette Miram.égre nézett. Három lány. mintha végighullámzana valami rajtam. hogy a nép nyugtalankodik a helytartóságokban. ha szakad. Ennyi idő alatt képtelen egy csokorra való. – Ha megtaláljuk őket. – Nem tudom – mondta Miram. – Ha kimondom a szót. Mindamellett nyugtalanította. Jobb. hogy ki merje-e mondani a furcsa szavakat. ha úgy tetszik. az egyik kicsit csenevész. hogy… Elhallgatott. de Hurubbi dolga. ráadásul mutatós szüzet összeszedni. Zebub dühösen nézett egyikükről a másikukra. – Egyszerűen csak tabletta. – Hogy a Doki és a Fogoly is kaphat belőle – mondta most már bátran Babila. alig gyereklány még. – Tabletta? – kérdezte végül. – Hogy mondtad? – nyögött fel Zebub. és nem mert a lányra nézni. – Hogy… a Doki és a Fogoly is kaphat belőle. Gurus elégedetten dörzsölgette a kezét. és nem is akármilyenek. mintha habozna. talán többet fogunk tudni a világról… És magunkról is. hogy Doki meg Fogoly? Mi a fene az? Azok ketten szinte egyszerre rázták meg a fejüket. – Milyen tabletta? – Nem tudom – mondta Babila. – Én is éppen így érzem – morogta a bika. hogy Bikaisten elégedjen meg kezdetben ennyivel.

A parancsnok aggódva szemlélte foglyai állapotát. Ölni és erőszakoskodni tud. akár férfiakról. – Szerezzetek egy öregasszonyt – mondta Gurus. részben pedig. – Testvérkém… Jól vagy. és Gurus megértette. Aztán meghajoltak. A kötelek a húsukba vágtak. akár nőkről legyen is szó. Bár a félszemű feloldotta kötelékeiket. – Mit bámultok? Egy élő vénasszony kell ide… A testőrök arcán átfutott egy mosoly. és halkan káromkodott. semmi erőszak! Mondjátok azt. ezekkel a félig halott némberekkel azonban aligha tud mit kezdeni. hanem testőr. és egy fa árnyékában készítettek nekik fekhelyet. A legmagasabb. Dögöljön meg Hurubbi és a többi Marduk-pap is… Nem szárazdajka ő. és a vizet emelő kerekek szakadatlan csattogását hozta feléjük a szellő. A lányok a tisztáson hevertek egymáshoz bújva. Ha nem muszáj. karcsú. Keblét elöntötte a büszkeség. hogy elvegye a többiek kedvét a lányoktól. és gyolcsok. és óvatosan. a törődött és félhalott lányokat levették a lovakról. hogy megakadályozza szökésüket. és kardját az övébe dugta. hogy felfogták a feladat értelmét. amikor társai meglepett arcot vágtak. hajukba bogáncsok ragadtak. – Élő vénasszonyt. Mindenféle kencék kellenek. – Rumahir és Tetus hozzám! Pillanatokkal később a két testőr kardját kivonva feszes testtartással állt előtte.Amikor elérkezett a déli pihenő. hogy megsebesült egy társatok. Gurus parancsára a legmarconább haramia kivont karddal őrködött felettük. arcuk piszkos volt az út porától. nehogy a nem is messze öntöző földművesek a kelleténél korábban meglássák őket. alig tudták mozdítani tagjaikat. fekete hajú lány a hozzá közelebb fekvő gyereklányhoz hajolt. Na. és a legközelebbi martalóc felé intett. és kilesett a falombok között. sok vért veszített és be kell kötözni. megértettétek? Vagy akár öregember is lehet. Gyorsan megfordult. mint egyik tojás a másikra. aztán egyszerre csak ragyogó ötlete támadt. Nem messze tőlük szántóföld húzódott. és csaknem elmosolyodott. igyekezzetek! A két testőr megfordult. Gurus a földbe szúrt kardra bámult. mintha máris kiszállni készülne belőlük a lélek! Dühösen a földbe szúrta a kardját. részben. kibújtak az ágak közül. testvérkém? . Úgy néznek ki. aki úgy hasonlított rá.

és a bőre is világosabb volt. Vékony arcú. erősen gondolkodik. nem tart sokáig. akárhova jusson is. és könnyes mosollyal feléje fordult. Ti kik vagytok? Kicsi behunyta a szemét. Kicsi! Meglásd. . hát megöli a királyt! A harmadik elrabolt lány egészen másfajta volt. és szívéből kicsordult a gyűlölet. fel nem foghatta. aki a tapasztaltabb volt. – Én jól. hogy most is szüleikre gondol. Kicsi elsírta magát. majd lassan megrázta a fejét. – Kiket? – Nem tudom. Hát te. és összerándult a válla a sajnálattól. Jana? – Bátorság. nővérkém? Elszunnyadtál a fáradtságtól? Csak még egy kicsit tartsd magad és… A vékony arcú lány végigpillantott a másik kettőn. Jana. és szája elé kapta a kezét. – A király emberei? Hát ezek nem azok? Jana nem felelt. hogy a király parancsára cselekszenek. hogy a királyi palotába viszik őket. – Nem emlékszel semmire? A szőkés hajú gondolkodni próbált. és a fegyveres őrön állapodott meg. A kisebbik lány észrevette. mint ők. amit tettek. Jana eltolta magától a Kicsit. Elejtett szavaikból megértették. majd lassan lecsúszott róluk a pillantása. nem nyughatik addig. Ha bebizonyosodik. és mintha csak most látná először. hogy a király emberei tették. mereven a fákra bámult. Neki is könnyek futották el a szemét. és Jana tudta. A kislány a kivont kardú őrre pislantott. halkan felsikkantott. Egyszerre aztán megrezzentek a pillái. hogy társuk magához tér. és halványan elmosolyodott. aztán undorral hátat fordított. ha a palotába akarja vitetni. mint az övék. és megsimogatta a szőkés hajú lány homlokát. Míg ők beszélgettek. A király emberei kiszabadítanak bennünket. – Jól vagy? Megütötted magad? – Én… Nekem dolgom van.A kicsi felnyögött. és szemeit lezárva alig-alig lélegzett. a bokrok és a mellettük csordogáló patak látványát. hiszen mit is mondhatott volna? Elrablóik nem is nagyon igyekeztek titkolni. elcsigázva hevert a fűben. – Úristen! Ez kicsoda? Az őr rámeredt. csodálkozva itta magába a fák. hogy miért kell a királynak elraboltatnia valakit. amíg bosszút nem áll szerettei kegyetlen haláláért. Látszott rajta. kinyújtóztatta a lábait. – Felébredtél. Ha másként nem. Nekem meg kell keresnem őket… Jana jelentőségteljesen testvérére pillantott. hegyes orrú.

hogy lány vagy. – Már emlékszem – suttogta. hogy arról a vidékről jössz. Gombát gyűjteni mentél az erdőbe. A két lány elhűlve bámult egymásra. Tudod. – Arra sem emlékszel – vette át a szót Kicsi –. amikor egyszerre csak lecsapott Marduk nyila… Rizimma összekuporodott. – Mentem az erdőben. – Azt mondtad. Kosár is volt nálam. Tessék… itt a hajad! – Rizimma tarkója mögé nyúlt. mintha a nap lezuhant volna az erdőbe. Biztosan Marduk ostora volt. Anyám adott egyet Szerama ruhái közül. – És… még mit mondtam? – kérdezte tompán. Erre sem emlékszel? – Nem tudom. Azt mondtad. Talán… – Este volt. Az elégett erdőről. amíg… De hát ezt is elmondtuk neked! – Nem emlékszem – suttogta a szőkés hajú lány. – Gyereked? Hiszen azt mondtad… Erről nem is szóltál. – Nekem is majd kicsavarták a kezem. Kormos voltál. Vőlegényed is volt… ejnye. – Itt a hajad. és még nem vágták le a hajad sem. Beszéltél a megfeketedett fákról. Sohasem lehetett gyereked… Rizimma hallgatott. – Próbálj csak visszaemlékezni – erőltette Jana. – Hát… tulajdonképpen nem sokat. Aztán egyszerre csak fellángolt minden. – Vőlegényem? – suttogta Rizimma. hogy Rizimmának hívnak – erősködött Jana. és én… én… sikoltoztam és… Másra nem . hogy az erdő mellett laktatok. és ki is kérdeztünk? Azt mondtad. és látszott rajta. és… ruhád sem volt. és szemében félelem bujkált. és a csatorna partján nőttél fel. és a bokrok alját figyeltem. és… éppen illett rád. Csak azt tudom. amikor védekeztem. no. hogy szállást kértél nálunk éjszakára? A szőkés hajú megrázta a fejét. Aztán égni kezdtek a fák. Szerama a testvérünk volt. hogy keresnem kell őket. Fiam. hogy Rizimma a neved. Bele is haraptam valamelyikbe – büszkélkedett. amibe a gombát gyűjtöttem. mert vendéget vártatok. hogy megmosdattunk a csatornában. Hogy apád csatornafelügyelő. igyekszik összeszedni magát. ahol Marduk nyila levágott az égből. amikor bekopogtál hozzánk. Erre sem emlékszel? – Rizimma? – ízlelgette a szót a másik. hiszen a csattanást is hallottam. mint egy sündisznó. – Vőlegényem? Nekem… nekem… gyerekem volt. még a nevét is megmondtad. – Rizimma? Ez lenne a nevem? – Biztosan megütötted a fejed – mondta Kicsi. – Azt mondtad. – Arra sem emlékszel. Te még lány vagy. – Az erdőből jöttél… – Erdőből? – Azt mondtad.– Nem. Rizimma. előhúzott egy tincs szőkés hajat és a lány arcára ejtette.

beteg vagyok. Messze volt tőlünk. – Mit mondtam még? – Ó. Apát. Rizimma tenyerébe temette az arcát. még ez is? Tényleg. hogy egy… csatornafelügyelő lánya vagyok? – Azt mondtad – suttogta Kicsi. – Tényleg azt mondtam. Anyám fekhelyet készített. – Mintha lett volna. – Végül is nem az vagy? És tényleg… van gyereked? – Nem tudom – suttogta Rizimma. – Az előbb mondtál egy szót. – Az mi? Jana nagyot sóhajtott. – Istenem. Bizonyára az ütés következtében amnéziás állapot lépett fel… Arra eszmélt. – Keresztülvágtál az erdőn. hogy azok ketten elképedt arccal hallgatják. hogy elfogtak? Talán megsértettünk valakit. rövid csend után Kicsi. és folyni kezdtek a könnyek a szeméből. Rizimma – mondta Jana. Most össze kell fognunk. Jana megszorította a kezét. – Kérdeztem őket. Össze kell tartanunk. Mi is láttuk. és kemény. – Rabszolgának? – ízlelgette a szót a lány. hogy mentse meg azokat. Azt hittük. és az erdő lángját is láttuk. de apánk parancsára Mardukhoz imádkoztunk. – Ezután jöttél hozzánk – mondta Jana. Olyan furcsa minden. mintha mély álomból ébredne. amikor… – Hangja sírásba csuklott. – Vagy ezek ütötték meg. és éppen lefeküdni készültél. Ide figyeljetek – fogta suttogóra a hangját. és végigjöttél a csatorna partján. ahogy Marduk nyila levágott. akiket az erdőben ért a csapás. Nem volt idő kérdezősködésre. Csak úgy szökhetünk meg. és a füstjét is éreztük. anyát megölték… Kicsinek megrándult az arca. – Micsoda? – kérdezte végül. Világos? – Mit akarnak ezek tőlünk? – kérdezte egyre tisztább hangon Rizimma.emlékszem. Éhes voltál és álmos. Am… . de nem válaszolnak. és felszakadt belőle a sírás. erre sem emlékszel? – Nem tudom. – Meg kell szöknünk tőlük. hát nem sokat. – Mit mondtál? – Azt hiszem. az ima nyomán egyenesen Marduk küldött hozzánk. Valahol… egyszer… – Megütötted a fejed – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Jana. Talán rabszolgának kellünk. és nagyon erősnek kell lennünk. vagy… – Nem tudom. Kicsi! Majd később kisírhatod magad. – Mit tettünk. színtelen hangon rárivallt: – Elég. Rizimma felemelte a fejét.

Igen. köszönöm. – Az… micsoda? Rizimma megrémült. és gondos aprólékossággal csipegette a szabaddá vált szemüregeken . egészen az erdő alján húzódott. Rizimma? A lány kétségbeesetten megrázta a fejét. összekötöztetlek! Rizimma mosolygott. – Köszönöm. Nem… nem palotában. és csak azoknak… Te a palotában éltél. majd a másikat. A szeméttelep. – Nem! Nem! Nem akarom! Nekem vissza kell mennem! Nekem gyerekem van… Látni akarom! Nem kell a tablettátok… Kötelességetek visszavinni. Kertben és… tó is volt benne. és szakadozottan tört fel belőle a szó: – És ott… a tó partján… ott játszott ő. hogy az erdőben lakó vadak eltakaríthassák. Első pillantása egy keselyűre esett. hogy Rizimma feje előre-hátra csuklott lapáttenyerei között. és… aztán el kellett mennem… témát gyűjteni. lány! Ha nem viselkedsz tisztességesen. hogy az őrszem megfordult. HANISUR Hanisur.– Amnézia. Írni is tanítottak és… Mindkét lány egyszerre kiáltott fel: – Írni! De hiszen az írás… nők számára tilos! Csak egészen kivételes esetekben engedik meg. Előbb csak az egyik karját mozdította meg. és hátrahanyatlott a füvön. mintha évtizedek óta nem ivott volna egyetlen kortyocskát sem. és úgy megrázta. Doki – suttogta. IV. Lat város helytartója a szemétdombon ébredt. hiszen én nem vagyok… Jaj… égek! Segítsetek! Köszönöm. Sírva fakadt. és száraz. és maga sincs tisztában szavai jelentésével. Érezte. egy emberi fejen ült. a torkához kapott. leírni… Nem tudom… Kidülledtek a szemei. Összevissza beszél mindent. Ezt sem tudom. hogy lüktet a torka. amely nem messze tőle. Illetve… tanultam… és… – Hol tanultál? – Nem tudom. – Nem tudom. és rémülten felemelte a kardját. és az őr tenyerére hajtotta a fejét. és kiáltozni kezdett. a falakon túl. Doktor… Az őr hozzáugrott. – Nem tudom. Valószínűleg az ütés következtében. – Hé! Térj magadhoz. amit az emberek nem tudtak eltüntetni.

Titibur egészen ésszerűen viselkedett. és hamarosan az isteni uralkodó színe elé állhat. felemelte a kezét. Megpróbált nyelni. mint óriási narancs. és Hanisur megborsózott a gondolatra. a vakító sárga korong szinte az agyát perzselte. és íme. Marduk birodalmában fekszik. orrát megütötte az elmúlás förtelmes bűze. És mi mással tehette volna leginkább. mint hogy saját kezűleg szúrta le Umartibu kedvenc helytartóját? A halottak összevissza hányt tömege elgondolkoztatta. megpróbált kiegyenesedni. de csak akkortájt sikerült. Úgy gondolta. Feje lüktetett. mintha kalapáccsal verte volna valaki. majd egy szakállas hulla fejének támasztva a tenyerét. nyomorult Titibur! Ő csinált parancsnokot belőle. Mi történhetett Latban. miután őt Titibur ártalmatlanná tette? Lázadás? Az irányítóit vesztett tömeg egymást öldöste volna? Nem tudott válaszolni a kérdésekre. de szinte felüvöltött a fájdalomtól. Minden erejét megfeszítve karjaira támaszkodott és felült. a sugarak már ferdén tűztek át a szeméttelep fölött. Titibur. nagyon lassan feltérdelt. . olyan riadalommal töltötte el. hogy Marduk szent állatai esetleg hullának nézhetik. hogy magához tért. s ahogy kezdte a gondolatait rendbe rakni. most őszintén megrettent. mintha parazsat nyelt volna. az áruló. fájdalmas kéreg borította. Attól a pillanattól kezdve. Ahogy végigsimította testét az első éjszakai léghullám. A távolban sakál üvöltött. halottak hevertek egymásra dobálva: sok száz vagy inkább sok ezer. Hanisur rémülten a szeméhez kapott. szája és mindkét szeme a helyén volt. hogy visszaesett. Orra. Odakapott. A nap heve égette Hanisur arcát. Ameddig a szeme ellátott. A halottak lágy szőnyegként süppedtek be alatta. A helytartó. ahol a legjobban égett. és végigsimított az arcán. Közben talán el is nyomhatta az álom. és mozdulatával felriasztotta a keselyűt. Amit látott. A madár felháborodottan kurrantott. mert amikor újra kinyitotta a szemét. végérvényesen magához tért. ami Marduk poklába kergette. torkát azonban száraz. Egészen pontosan visszaemlékezett mindenre. de csak a száraz kéreghez ért a keze. amikor a nap már nem sütött a szemébe.keresztül a halott agyát. Óvatosan. s ha megpróbálta kinyitni a szemét. nehogy ismét öntudatlanságba zuhanjon. A nap ott függött a feje felett. torka égett. ki kellett nyilvánítania hűségét az új király iránt. Ha menteni akarta a bőrét. Lassan. és ellenségei sem vádolhatták gyávasággal. ezért inkább megpróbált a talpára állni. így hálálta meg gazdája jóságát… Persze ha jobban belegondol. elérkezett a megmérettetés ideje. bár sok csatában vett részt Umartibu király oldalán. és unottan feldobta magát a levegőbe. megpróbált feltápászkodni.

a patakpart bokrai közül fáklyák fénye villant. visszakergetve őt a halottak közé. Ajkukon pillanatra sem szünetelt a káromkodás és szitkozódó trágárkodás: feltörő félelmüket igyekeztek tompítani. – Marduk legyen veletek. hogy kik az éjszakai árnyak. páncélkemény var takarta a bőrét. kereket oldjon. amelyet durvaságuk ellenére is a torkukban éreztek. A fáklyások megálltak a szemétdomb szélénél. és csak bizakodhatott megmaradt erejében. Lehunyta a szemét. Megállapította. és bármennyire viszolygott is tőle. A helytartó nyakát nyújtogatva a közeledőket figyelte. és egészen a kulcscsontjáig fekete. A fáklyások abbahagyták a tanácskozást. de már óvatosabban. hogy mindörökre otthagyja őket. . készen rá. amikor tántorogva megindult közöttük. Húsz-egynehányan lehettek: valamennyiük kezében kard és fáklya. és ki-ki megindult a hullák hátán a szemétdomb közepe felé. és Hanisur pontosan tudta már. mint lefűrészelt ágú fatörzsek hevertek az ezüstfényben. Rongyokba öltözött. Hanisur visszasüllyedt a hullák közé. bár ez azzal a hátránnyal járhat. Hanisur megtornáztatta a kezét. Néhány perc múlva a fáklyások hangját is meghallotta. hogy lesújt egy kard és csontot vág. Hanisur ekkor már tudta. barátaim! – fohászkodott a sok ezer hullához. Kóbor csavargók. Fejét kidugta a halott dereka alatt. A vér már régen megalvadt. Igyekezett minél mélyebbre beásni magát a halottak közé. Talán sebe ellenére is képes elbánni eggyel. gyilkosok és útonállók: a Két Folyó Közének számkivetettjei. ha úgy hozza a szükség. Ismét a nyakához nyúlt. akiket a katonák be sem engedtek volna a város falai közé. hogy Titibur szándékosan szúrt-e mellé. kegyetlen nevetés hullámzott az óriási temető fölött. neked úgysem lesz már szükséged rá! Hanisur hallotta. Azzal nem volt tisztában. hékás. hogy amilyen gyorsan csak sebzett testétől telik. Alig lépett azonban néhányat. hogy nyaki ütőerét nem érte szúrás. – Hé! Itt egy gyűrű! – kiáltotta egy hang. – Ereszd el. szakállas férfiak tartották a fáklyákat. hogy szükség esetén nehezebben tud kereket oldani. csak egy vékonyabb eret metszett el. kénytelen volt egy halálba merevedett legény testét magára húzni. és felosztották egymás között a terepet.A hold fénye halványan világított. hogy nem Marduk alvilágában van. hanem Lat város szemétdombján. A halottak. Durva káromkodás. olyanok. vagy pedig elvétette az irányt. undorító.

Rajta. hehehe! Úgysincs más dolgod! – Öljem meg? – Hagyjad nekem! – kiáltotta valaki. Kezüknél-lábuknál fogva újra egymásra rakták a halottakat.Érezte. és Hanisur a hűvös éjszaka ellenére is izzadni kezdett. némán. Még mélyebbre süllyedt a halottak közé. – Sarapa apó! Mit csináljak vele? Valahonnan. ha felfedezik. a hullahegy túlsó vége felől felcsattant a nevetés. hogy él. Különösen. A fáklyások módszeresen végezték a kutatást. Helytartó korában nemegyszer akasztatott hullarablókat. és váltságdíjat ajánl fel az életéért. Ha pedig felfedeznék. Bár azok után. de nem volt elég ereje hozzá. Évtizedek óta nem húzta le az ujjáról. Most . mint amennyit életük során összerabolhatnának. – Nézzétek… Ez a fickó még mozog! – kiáltotta egy másik hang. nem sajnálta volna sem a gyűrűjét. Ha máskor alakul így a dolog. Sokkal többet. rézből készült karperecért. Meg-meghajlította a derekát. ahogy lábaival igyekezett legörgetni egymásról a halottakat. Raga? Merre vagy? Én akarom megölni a fickót! Igazán… hagyjátok nekem! Könyörögve szállt a hangja. nem várhat irgalmat. ennyire közel azonban még soha nem volt hozzájuk. egyetlen lapra tesz fel mindent. A szakállas egyre közelebb került hozzá. olyan mélyre. hogy már aligha tudott volna védekezni. – Vidd haza. hogy értékes pecsétgyűrű is van az ujján. biztosan végeznének vele is. ékszereket keresett. és be kellett volna olajoznia ahhoz. és igyekezett nem gondolni az elkövetkező percekre. s akinél valami értéktárgyat sejtettek. ha ráakadnak. hogy felkavarodik a gyomra. Kétségbeesett kísérletet tett. jól tudta. sem a kisujját. A helytartó tudta. Hanisur úgy döntött. hogy megszabaduljon a gyűrűtől. Hanisur kénytelen volt végignézni. hogy lecsúsztathassa róla. nem habozik. meztelenre vetkőztették. és gyógyítgasd. a fájdalmat aligha bírná elviselni moccanás nélkül. Pitim! Vágd el a torkát! Pitim átbotorkált a halottakon. és határozatlanul szólongatta társát: – Hol vagy. Maga alá rejtette a kezét. – Én még úgysem öltem embert! – Úgy van! Hagyjátok Pitimnek. ami vele történt. A szakállas közeledett: kezében imbolygott a fáklya. amint nem messze tőle egy torzonborz szakállba torzult arcú férfi könnyedén lemetszette egy halott fél karját valami értéktelen. Ha észreveszi a gyűrűt… Hanisur behunyta a szemét. és lázasan törte a fejét.

és meg-megakadt a felfelé meredő ujjakban. Halkan elkáromkodta magát. A szakállas ekkor már kiálthatott volna.azonban nem menne vele semmire. Örömmel érezte. hogy még kiáltani is elfelejtett. Jobb hát. hogy a szakállas fellármázza a többieket. és két hulla közé bökte fáklyája végét. hogy esés közben . Tudta. kapzsisága azonban nem engedte. és elégedetten elmosolyodott. Hogyisne. nehogy a többiek felfigyeljenek a küzdelemre. hogy aztán az vegye el a zsákmányt. minden bizonnyal Hittabast ültették a helyére. A szakállas nem volt gyáva. nehogy a torkát égető fájdalom ledöntse a lábáról. és érezte. Megijedt. hogy jól begyakorolt fogással keresztülhajítsa a fején és kardját a testébe döfje. Umartibu egyáltalán él-e még. és esze ágában sem volt lerepülni a hátáról. de valami ruhadarabba akadt a penge. csak megrázogatta leplét. ha nem akarja. – Megöllek. mert szorosan átkarolta. Ha a Marduk-papok megdöntötték a hatalmát. Umartibu király kedvencéért? Azt sem tudja. és nekivágódott a fáklyás hátának. rosszabbul jár. mint ha a hullarablók végeznek vele. elkapta a lábát. A szakállas végigzuhant a halottakon. ebből nem eszik senki! Maga is elbánik ezzel a féreggel! Megrázta magát. A támadó azonban felkészülhetett a cselre. hogy aztán vissza sem tudta húzni többé. a helytartó beharapta ajkai szélét. és feljebb tornázta magát a halottak között. Ki adna egyetlen fityinget is Lat elcsapott helytartójáért. Hanisur szerencséjére. aki a segítségére siet… Nem. Érezte. megforgatta ellenfelét. Lehajolt. A fáklyás férfi testét hosszú. és néma csendben. elrugaszkodott a menedéket nyújtó halottról. a fáklyás éppen hátat fordított neki. és elrántotta. ha te lennél az. Hippis! Az ismeretlen ekkor váratlanul lecsusszant róla. A halottak közül akar valaki bosszút állni rajta? Talán valamelyik társa támadta meg. Amikor a rabló letérdelt. hogy támadója egyre nehezebben tartja magát. Hanisur megmozdult. Ha pedig Hittabas kezébe kerül. fehér lepel borította. te féreg! – sziszegte: – Nem lennék meglepve. anélkül hogy hátrafordult volna. és igyekezett minél kevesebbet nyelni. hogy a kezébe visszatér az élet. A nagyobb nyomaték kedvéért hátracsapott a kardjával. amelynek széle végighúzódott a halottak arcán. segítségül hívhatta volna akármelyik társát. Hanisur hálásan pillantott az égben trónoló Marduk felé. amikor éppen talált valamit? Megérezte támadója összekulcsolt kezét a nyakán. ha maga veszi kezébe a sorsát! Amikor a szakállas egészen közel ért hozzá. hogy hang nélkül és villámgyorsan kell cselekednie. A szakállas annyira meglepődött. és egyre gyorsabban forogva igyekezett megszabadulni támadójától.

mert megfojtalak! Úgy nézzenek ki. és odakúszott a lányokhoz. és megtörölgette a homlokát. de egy könyörtelenül kemény kéz betapasztotta a száját. szemenszedett hazugság! Hirtelen. felköttetlek az első fára! Az öregasszony szaporán bólogatott. és kegyelemért könyörgött… hiszen abban a kocsmai verekedésben ő igazán ártatlan volt. – Helytartó! Kegyelmezz! Hanisur azonban most sem kegyelmezett. hogy őt és néhány társát száműzzék a városból… Akkor ő letérdelt. a lányok már megbeszéltek mindent. Aztán megpillantotta támadóját. Valahonnan ismerte ezt az arcot… Valahol már látta. csillagtalan éjszakán kiszívja a vérét. és kába szemekkel nézte a sürgölődő . – Simaka! Hanisurban láthatóan nem keltett visszhangot a név. hogy jobb munkát végzett. – Simaka vagyok! – hörögte a szakállas. Felkapta a fáklyát. Megforgatta tenyerei között. középkorú férfi úgy magasodott föléje. mintha villám sújtott volna rá. Aztán parancsot adott. hogy sötét. hogy nincs más megoldás. hogy ő verte be baltával a kocsmáros fejét. Kiáltani akart – lesz. Csak akkor tiszta köpenyt viselt. Remélte. Most már végképp nincs. Nem kedvelte az öldöklést. Amikor Gurus hozzájuk vezette az öregasszonyt. A lányok megbabonázva figyelték minden mozdulatát. Gurus csípőre tett kézzel megállt felettük. ami lesz –. megkereste a kardot. – Hanisur! – hörögte. és valahonnan egy bőrzsákocskát varázsolt a kezébe. Hátat fordított a hullarablónak. Gurus melléjük lökte a banyát. és csendet intett az előtte gyülekező tömegnek. megvilágosodott előtte minden. porokat és apró ecseteket szedett ki belőle. – Itt vannak a kencék. és rárivallt: – Kend ki őket. és az arcába világított. tudta. Elkeseredetten dobálta magát a levegőbe. Jana elmondta a tervét Kicsinek. sovány. és gyors mozdulattal átvágta Simaka torkát. Leszorította a szakállas fejét. (Senki nem láthatta. Rizimma még mindig félájultan feküdt a földön.kicsúszik kezéből kardja markolata. de katonaember lévén.) Amit a társai állítanak. hogy Marduk is kedvét lelje bennük. kezét felemelte. és az öregasszony lábához hajította. Rizimma lassan magához tért. Mire a nap eléri az erdő tetejét. ha netalántán lenézne az égből… Ha nem ügyeskedsz. mint Titibur. A véres arcú. készen légy! Az öregasszony kibontotta a zsákot: tégelyeket. mintha a halál angyala szállt volna a mellére.

Gondosan kerülgette az itt-ott felvillanó fáklyafényeket. és maga is le-lehajolva lépegetett előre-hátra.öregasszonyt. Felvette a már jócskán leégett fáklyát. – Mit találtál. ha azt akarja Hittabas. és a távolságot méregette. és az ecsetet bemártotta a tégelyben lévő porba. – És az adósság? Arról megfeledkezel? Azt ígérted. ezért döbbent meg. Simaka? – gurgulázott tovább a hang. öreganyám? Miért kell kifestened az arcunkat? Az öregasszony ráemelte szomorú tekintetét. én ostoba… Jana sötét szeme szikrázott a fényben. amikor egy feltornyozott hullahalom mögül eltakart arcú alak toppant eléje. Simaka? Mutasd csak a barátodnak! Hanisur közelebb húzta oldalához a kardját. mintha ékszereket keresne a csendben pihenőkön. – Aranyat. hogy a véreteket kegyesen fogadja Bikaisten! Hanisur levetkőztette a megölt hullarablót. és anélkül hogy megmozdította volna. aranyoskám? Jaj. kedveskéim! Ilyen fiatalon és… Ez az átkozott Hittabas és az átkozott Bikaisten! Jaj. A néne lesunyta a fejét. addig lépeget oldalvást. de csak az arc elé hulló leplet látta. Hanisur ösztönösen felemelte a fáklyát. felöltötte a ruháját. Úgy tervezte. hogy Hittabas lesz a király… és újra szüzeket áldoznak Bikaistennek… Ez a félszemű azt mondta egy másik haramiának. elő a gyűrűkkel. lepattintotta a tetejét. amely mintha egyenesen a férfi gyomrából tört volna fel. másik kezébe a kardot. kihúzott egy csonttégelyt. amíg csak fel nem szívódhat a sötétben. és bármennyire kedve ellenére volt is. A köpeny felső végét kámzsaszerűen a fejére húzta. Simaka! A helytartó úgy tett. miért is engedi Marduk ezt a csúfságot? Rizimma és Kicsi nem értett semmit. Simaka? – hörögte feléje egy gurgulázó hang. Ki kell fesselek benneteket… Jaj. – Te nem tudtad. – Beszélj! Az öregasszony benyúlt a zsákba. – Nem felelsz. mintha kámzsája alá nyúlna. hogy ma éjszaka megadod a brokát halotti lepel árát! Na. hogy szépnek kell lennetek. hogy eltakarja az arcát. a lányok felé suttogott: – A szomszéd faluból raboltak el… Zizából. – Azt beszélik. Jana azonban megdermedt a rémülettől – Mit beszélsz. közben azonban . fáj a szívem értetek.

– Ez aztán a zsákmány! Hol lelted. mintha vaskéz szorongatta volna a mellét és megpróbálta volna kipréselni tüdejéből a levegőt. S már éppen elrugaszkodott volna. lábai remegtek. – Ott fekszik a tete… jén. gyerünk! . – Csak… ezt a gyű… rűt találtam. kié volt ez a gyűrű? – kérdezte végül. hol fekszik az a kutya! Na. és egyetlen ugrással Hanisur mellett termett. te görény? Hanisur félig megfordult. naponta láttam. Ahogy feltörtek torkából a szavak. – A gyűrű a helytartóé volt – mondta a kámzsás. – Csak nyugalom. és feldobta fegyverét a levegőbe. A hold. amikor hideg. Simaka! Hanisur ráébredt. – Egy… mocskos… patkányé.és a fáklyafény szinte szégyenkezve tört meg a pecsétgyűrű diónyi rubinkövén. Simaka – mondta egy reszelős hang a háta mögül. – Legalább tízezer pénzt ér. Az a mocskos disznó is idekerült végre… De a gyűrű az enyém. – Marduk angyalai! – rikkantott fel. – Csak nyugalom! Ideadod. tudod-e? Hanisur bólintott. kit rejt a kámzsa. – De… valamit azért… csak én… is kapok belőle? A kámzsás kardja hegyét Hanisur hasába nyomta. – Ezt! Igyekezz! Mutasd meg. amit találtál. és úgy tett. és csak remélhette. és a másik rabló is előtte termett. A kámzsás válla felett a város felé intett a kardjával. Csak a… kezéhez tud… tam hozzáférni… Az éles penge nyomása megszűnt a derekánál. hogy megöljék. és egy hullahegy felé mutatott. Feléledt. hegyes vaspenge fúródott a derekába. – Tudod. ha nem többet! A kámzsás megragadta Hanisur ujját és maga felé rántotta. Mintha tüzes vasat forgattak volna a nyakában. mintha megpróbálná lehúzni az ujjáról. Egészen a kámzsa nyílása elé emelte az ékszert. hogy ellenfelére vethesse magát. és felmutatta pecsétgyűrűjét. pokoli fájdalmat érzett. hogy halálos csapdába került. – Amikor még az udvarába jártam. és már mehetsz is tovább. – Honnan… tudnám? – préselte ki a szavakat a helytartó. Különben kiontom a beled.behajlította a lábát. Szeme könnybe lábadt a fájdalomtól. Előrenyújtotta fáklyát tartó kezét. és alaposan végigvizsgálta. – Arrafelé találtad? Hanisur bólintott. Az útonálló felszisszent. hogy a zsákmány feletti felindulásukban nem veszik észre. – A poklok angyalaira! – hörögte. Igyekezett kipréselni magából néhány szót.

de nem emlékezett rá. hogy valaha is látta volna. majd a másik nadrágjába. – Tőled – mondta az ismeretlen. amikor árnyék magasodott föléje. meglendítette. égő szemet. és talán még másvalami is. helytartó. Aki megsejtett valamit. sovány férfi arcába. Úgy két évvel ezelőtt… Még most sem emlékszel. Az egyre szaporábban lobogó lángok belekaptak egyikük köpenyébe. és a hullákra mutatott. A szelíd.Amikor a kámzsás Hanisurra támadt. miből vette Titibur szőlőskertjeit a városon kívül? – Örökölt… – nyögte a helytartó. és Hanisur egy pillanatig nem látott mást. hogy akik beszélhetnének. de elkésett. már én sem vagyok az élők sorában. A másik hullarabló közvetlenül az orra előtt állt. – Vigyázzatok! Ha… még jobban tüzet fognak… Nem fejezte be a mondatot. A kámzsás megfordult. és biztos mozdulattal a kámzsás hátába döfte. tömlöcben végezte. torkában ismét égő fájdalmat érzett. és még sok mást is csinált. hiszen nem ő járt a dolgok végére. de a másik kettő így is megértette. hogy idáig süllyedtem. A lángok magasan lobogtak. de a másik hullarablót nem látta sehol. . mint két rámeredő. – Ő lopta el a kincseidet. Szemeit zavarta a szüntelen lobogás. Sokkal többre nem emlékezhetett. – Hát nem sikerült megdöglened? A helytartó belenézett a barnára sült. – Ki vagy? – nyögte Hanisur. amiben szárított gyümölcsöket tartottak. Lehajolt. Akkortájt. – Nem emlékezel rám. a helytartó kénytelen volt lehajítani a fáklyát két halott közé. és megpróbálta hátrébb húzni. és kardját a gyomrának nyomta. hanem Titibur. A kámzsás az egyik halotthoz ugrott. igaz? – kérdezte a másik. aztán a férfi karját széttárva belezuhant a tűzbe. – Hogy is emlékezhetnél! Parancsnokod. hogy elveszett egy aranyedény. helytartó? Hanisurnak rémlett valami. – Pedig neked köszönhetem. folyóparti szellő tovább erősítette a lángokat. de az idő elmosta az emlékeket. Titibur. és elmosolyodott. eltávolítsa a közeledből. Hanisur felemelte a kezét. A helytartó megtörölte a homlokát. Ha nem kegyelmeznek Marduk angyalai. Hanisur felkapta a kardját. Gyorsan felemelkedett. amiről fogalmad sincs. a másik pedig szorgalmasan taposta az egyre terjedő lángokat. amikor egy s más eltűnt a palotából. Hanisur – mondta a férfi. hogy felemelje a kámzsás leszúrt fáklyáját. – A nevem nem fontos. – Nem emlékszem. – Ügyes vagy. és körülnézett. gondosan ügyelt rá. és keserűen felnevetett. Egy voltam a testőreid közül. Rémlett. Mit gondolsz.

amikor feltűnt az Égi Vándor. bará… tom – suttogta. – De az Égi Vándor valóban bajt kevert. Mondják. Vágd le az ujjam. és lehuppant Hanisur mellé. neked adom a gyűrűmet. És néhány nap múlva Hittabas lesz a király. s a torka égetett. megmagyarázhatatlan nyugalom. Én azt hiszem. hogy arrafelé. – Azt mondják. És szavamat adom. megölte az embereket. – Amikor Marduk nyila lecsapott – folytatta a másik –. a villákat. – Zuzam? A főpap? – Varázshatalma van – szegezte le ellentmondást nem tűrő hangon a volt testőr. és vidd a gyűrűt! . Falvak pusztultak el Marduk nyilától. Senki nem tudja. A sovány arcú férfi övébe dugta a kardját. – Ide figyelj – mondta hirtelen. – Elkéstél. Megrohanták a gazdagok házait. Újra vér folyik majd a Két Folyó Birodalmában. Magam is… földönfutó lettem. és lesújt vele. – Neki köszönhetem… – A papoknak köszönheted – mondta szárazon a másik. – Az Égi Vándor – suttogta Hanisur. Marduk nyila. és tenyerébe hajtotta a fejét. Azt mondják. mintha csak baráti csevegést akarna folytatni vele. hogy ismét elgyengül. – Ennél több… vér? – suttogta a helytartó. – Az meg mi? – Akkor még… helytartó voltál. bárhogyan alakuljanak is a dolgok. Hullarabló lettem én is. Visszaállítják Bikaisten kultuszát. reszketni kezdenek a lábai. – Ha futni hagysz. – Marduk… nyila? – csodálkozott a helytartó. de még a műhelyeket is. és körbepillantott. Mindenkit leöltek. hogy nem ejtek szót soha rólad. hogy aztán egymást gyilkolják halomra.Neki köszönhetem. mintha méhet vagy izzó parazsat nyelt volna. tűzgömböt támaszt. Nem szolgáltathatok… igazságot. – Hogyan? Umartibu… halott? – Halott. Egyenesen ideszáguldott a Két Folyó Birodalmába. csak fekete csonkok merednek az égre. Zuzam csinálta. Hittabas lesz a király. és elpusztította az erdőket. helytartó… de én csak hullákat rabolok ki… akiknek már úgyis minden mindegy. a folyón túl nincsenek erdők. hogyan. Nem törődött többé semmivel: leroskadt egy arccal lefelé nyugvó hulla hátára. – Ha akarja. – Én… már nem vagyok… senki. A helytartóban ismét lábra kapott az életösztön. Az a gyanúm. valami érthetetlen. Érezte. Tűzgömb pattant ki belőle és felégetett mindent. A helytartóra csodálatos nyugalom szállt. az emberek egymást ölték. Hanisur felkapta a fejét. hogy Zuzam és a papok eltették láb alól. Marduk nyila mindenkit megfertőzött. hogy ide jutottam. Umartibu meghalt.

– Ha a gyűrű kellene. A helytartó gyanakodva pislantott a férfira. elkapta a bokáját. és némaság borult a temetőre. megölhetnélek. és visszarántotta. – Nem ölsz meg? – Nem. Egy kétélű kés pengéjét érezte a bőrén. intett Hanisurnak. aztán a hangok elhalkultak. és mondani akart valamit. Csak akkor támadj. – Ha nem. megkereste Hanisur elejtett kardját. szükséged lehet még rá. mégis valamennyien értették. – Mit tegyünk hát? – S várakozásteljesen Miramra nézett. Ismét testőr akarok lenni. és rátaposott. – Elmentek! Itt az ideje. – Csitt! Ha erre jönnek. De elérkeztünk egy ponthoz… – Milyen ponthoz? – kérdezte hangosan Zebub. Hátra sem fordította a fejét. – Veled megyek. Mindenképpen Titibur szemébe szeretnék nézni. – Ez… mit jelent? A hullarabló felkelt. A pásztor behunyta a szemét. de csak zavaros gondolattöredékek röpködtek . – Egyre közeledünk. Már éppen sikerült is neki. hiszen gyenge vagy. mit akar javasolni. – Ez pedig azt jelenti… – Hogy nem együtt vannak – fejezte be Babila. lapulj a többi közé. ha muszáj! A kiáltozás még hallatszott egy darabig. A bika vette észre először a zöld mezőt és a patakot. egészen közel ahhoz a helyhez. – Futni hagysz? – Hát… nem egészen. helytartó. és fel akart tápászkodni. úgy is jó. ahol Titibur kardja a nyakába szaladt. – Nem futnak össze a koordináták – mondta a bika. – Nincs… hatalmamban… – Majd lesz – vágott szavába a másik. Tartsd csak meg a gyűrűdet. amikor az alatta fekvő hullák közül kinyúlt egy kéz. Áll az alku? Hanisur bólintott. Kiáltani akart. mint a frissen hullott harmat. A volt testőr felemelkedett. és a kezébe nyomta.A másik kuncogva felnevetett. Zakabur! Merre vagytok? A hajdani testőr földre dobta fáklyáját. hogy mi is felkerekedjünk… A helytartó a könyökére támaszkodott. amikor valahonnan a hullahegyek közül kiáltás harsant: – Hé! Simaka. de meggondolta magát. hogy álljon fel. – Meg kellene pihennünk – mondta az állat.

Babila lehunyta a szemét. hogy valamennyiük várakozó figyelme feléje fordul. – Határozd meg az irányt – hallotta saját. ahol röviddel ezelőtt abbahagyta. a bikával is. hogy a hullarablókhoz húz. Egészen biztos. ahol a helytartó elindult mögötte. A kámzsás férfi ruganyos léptekkel haladt a hullahegyek között: jó darabig észre sem vette. Nélküle azonban ott folytathatja. aztán behúzódott a hullahegy mögé. és amikor kinyitotta. Nem kétséges. pedig nem is akartak beszélgetni. megszállottak ők is. és ez a penge . A bika a patak partján állt. Zebub és Miram krétafehér arccal bámultak rá. Az előbb beszélgettek. annyira megdöbbentette. és nem is az ő nyelvükön volt. aztán a kétség szorongató érzése futott át rajta. mint megfordítva. Hanisur nem hitt neki! Kár volt elengedni a helytartót… Talán még lett volna esélye. Óvatosan visszalépkedett oda. csak úgy hitte? Megtorpant. A hold halványezüst sugaraiban félelmetes arcát mutatta a temető: még a sokat próbált hajdani testőr is beleborzongott. mint Marduk prófétái. idegenül csengő hangját. hogy helyrehozza elrontott életét. hogy majd elejtette a kardját. Négykézlábra ereszkedett. és a nádast fürkészte véreres szemeivel. Amit látott. ahonnan a legerősebb jelzések érkeznek. Pihenjünk egy keveset. Miért oldott volna kereket a helytartó? Hiszen neki legalább olyan szüksége van rá. és a nyakára hozza őket? A kámzsás előrenyújtotta a kardját. ő szól belőlük. aki csak lakóháznak használja a testüket. Aztán majd arra indulunk. Vagy talán nem bízik benne? Azt hiszi. aki nem azonos velük.a fejében. Kardjához kapott. Egyedül képtelen visszaszerezni a hatalmát. Végigpillantott a hullahegyeken. csak a holdfényre hagyatkozhatott. hogy a helytartó eltűnt mellőle. valaki. hogy saját magával beszélget az éjszakában. Szellem bújt a testükbe. és keserű káromkodást morzsolt szét a fogai között. Olyan dolgokat mondtak. amikor érezte. amiket nem értettek. – Már meghatároztam – mondta a bika. egészen a közelünkben. Vagy talán el sem indult. Csak amikor a szeméttelep szélénél megtorpant. és kikukucskált a halottak között. Fáklyáját rég széttaposta. és tájékozódni próbált. A hold ezüstös sugarai megtörtek egy kétélű kés pengéjén. Mintha halk suttogás ütötte volna meg a fülét. Egyikük sem mert szólni. de mind a négyen ugyanarra gondoltak. hogy valaki lakik bennük. döbbent rá. – Rendben van – mondta Miram. A másik messze… de az irány nagyjából jó. – Egyikük itt van.

– Mit csináljunk vele? A helytartó megrázta a fejét: igyekezett megszabadulni a rátörő rosszulléttől. – Ez ki? – Nem tudom – morogta Hanisur. Egyetlen ugrással átszelte a levegőt. A szakállas azonban gyorsan felült. ledöntve a szakállast a lábáról. és beleegyezően bólintott. holnap már mindenki tudni fogja. – Él – morogta a testőr. és megtapogatta a nyakát. – Egyszerre… csak… azt éreztem… hogy… Nem tudta tovább mondani: az éles fájdalom újra fojtogatni kezdte a torkát. és nagyot nyelt. amíg vízért megyek! Hanisur leült az ismeretlen szakállas mellé. fickó. és a kés hegyét időről időre Hanisur nyakához érintette. Gyengén vérzett. A vérrel borított test megrándult. és a férfi lassan kinyitotta a szemét.egyenesen Hanisur nyakának szegeződött. A kámzsás testőr megállt előtte. Sajnálom. A helytartó lefogta a testőr kezét. mögötte pedig egy szőke szakállú. – Ki vagy? A helytartó megvonta a vállát. míg Hanisur felemelkedett. Maradj mellette. és tágra nyitott szemeit Hanisurra szegezte. hogy a helytartó megmenekült. – Jól van. és megpróbált feltápászkodni. A "halott" éles jajkiáltással zuhant vissza a többi közé. – Ha egy kortyot ihatnék… – Majd a pataknál – morogta a testőr. – Ne! Most. hogy a hullarablók újra feltűnnének. A szakállas nagyot nyögött. és Hanisurra nézett. – Nincs szükségünk tanúra. Én magam sem ölök szívesen. hiszen… ő is… A volt testőr körbepillantott. de semmi jelét nem látta. A helytartó erélyesen visszanyomta és rámordult: – Maradj nyugton! Kapsz vizet. Sóhajtott. de a biztonság kedvéért köpenye alá rejtette a fickó kétélű tőrét. és felemelte a kardját. Hátha ismer. A testőr nem habozott. . Hittabas és Zuzam kutyái a nyomunkba erednek. A helytartó a földön térdelt. hogy visszatértem az életbe. és mehetsz isten hírével. véreres arcú. megtermett "halott" imbolygott. Ha életben hagyjuk. nem… akarom… elvenni a másét. A testőr megpiszkálta a fekvő férfit kardja hegyével. és a kezeit szétterjesztve ájultan heverő támadóra bámult.

hogy jut még belőle a másiknak is. – Megsebesültél. Magunkkal vigyük? Hanisur bólintott. – A patak is tele van halottal. és körülpillantott a szeméttelepen. Én is a hullahegy alól másztam ki. – Mit keresel itt? És hol vagyok? A testőr türelmetlenül megvonta a vállát. Talán a túl erős holdfény riasztotta el őket… Ha lejjebb száll a hold… – Te ki vagy? – kérdezte a szakállas. – El kell tűnnünk. Végigfeküdt a halottakon. – Mi történt velem? – Azt neked kell tudnod. a szakállas könyökére emelkedett. A városból való vagy? – Nem tudom. s a helytartó felé nyújtotta. . és a testőrrel együtt felrántotta a hullákról. a többiek rövidesen visszajönnek. amikor megbizonyosodott róla. Minden nyelésnél a poklok összes kínját érezte. Amikor az utolsó csepp is kifogyott a tömlőből. – Halottak – nyöszörögte. – Igyál. vagy csak a többiek kentek össze? – Nem tudom. Bőrből készített aprócska tömlő volt nála. karját a nyaka alá tette. és megkönnyebbülten sóhajtott fel. mint a szakállas idegennek. Meglötykölte a tömlőt. hiszen friss valamennyi. A férfi kinyitotta a szemét. Azt hiszem. Magam is ittam belőle. Törődött is patakban fekvő halottakkal. hogy neki is így tért-e vissza kortyról kortyra az élet az arcába. A helytartó nem habozott. és felemelte a fejét. – Mondjuk Zakabur. mi is azok lehetünk. hogy a testőr tért vissza. megragadta a szakállas kezét. Letérdelt a férfi mellé. amikor érezte. A helytartó kíváncsi lett volna. Hanisur meghallotta a közeledő lépteket.– Nem… mindegy? Nem tartozom a gyilkosaid közé. Szinte úgy tépte ki a tömlőt a másik kezéből. vízzel keveredő vérrel! A könnye is kicsordult a fájdalomtól. amikor egészen lecsillapította a szomját. – Mindenütt halottak! Halott vagyok én is? – Majdnem – mondta a volt testőr. – De ha nem sietünk. Majd később kérdezősködhetsz. A víz még nem lehet mérgezett. amikor az első cseppek lecsúsztak a torkán. de csak akkor hagyta abba. és csak akkor egyenesedett fel. Aztán tántorogva és egymást támogatva indultak el a rejtekhelyet nyújtó erdő felé. mohón kortyolni kezdte a vizet. S bár magának is ápolásra lett volna szüksége.

– Hívnak… Ott van! Ott van! Gyere… testvérem… várlak! A testőrök összenéztek a feje felett. eltakarták az arcukat. – Gúnyolódni mersz. dehogy! Valóban ott a bika a patak partján… és… . bágyadt tekintettel. Kicsi Jana ölébe rejtette az arcát. így ügyet sem vetett Rizimmára. – Igen… így már sokkal jobb. és egyikük sem mert Gurus arcába pislantani. mint Bikaisten maga! Gurus hatalmas testét meghazudtoló fürgeséggel a testőr mellett termett. Ha ez a harmadik nem lenne… Nem tudta befejezni. – Beszélj! – Nem messze innen… a patak partján… egy bikát láttam… Gurus összehúzta a szemöldökét. hogy a testőr arca az övét súrolta. és elkeseredetten tiltakozott. amely halk hörgésbe fúlt. kezét csalán marta. és hang nélkül zokogott. mert egy lihegő testőr bukkant fel a bokrok között. A lányok egymáshoz bújtak. de csak érthetetlen szótöredékek csúsztak ki belőle. Talán az az átkozott Hurubbi nem fog akadékoskodni. – Őt sem… Ebben a pillanatban felhangzott az öregasszony éles sikoltása. Az öregasszony Gurus lábához vetette magát. – Milyen bikát? – Egy óriási bikát. Arca mégis örömtől fénylett. – Nem. hogy Rizimma egyszerre csak kitágult szemekkel az erdő felé fordul. Nem vette észre. A testőrökhöz fordult. és az öregasszony felé intett. A félszemű elkeseredetten csapott a levegőbe. és felrántotta magához. kiáltozott. Pesa? A bolondját járatod velem? A testőr rúgkapált. – Uram. elkapta a derekát. – Vigyétek. Kámzsáját tövisek tépték. Fojtsátok meg. mintha mondani akarna valamit. uram. – Elvette Marduk az eszét! Két nap alatt egy nyiszlettet meg egy bolondot sikerült összeszednem. de a testőrök megragadták és becipelték az erdőbe. ahogy meghajolt a félszemű előtt. – Minket is… megfojtanak? – Ugyan. arcát lecsapódó ágak karcolták. Kicsi egész testében reszketett. Szája mozgott. jó újságot mondok… A félszemű szíve nagyot dobbant. Akkora. Rizimma az erdő felé nézett révedt. ahogy a száján kifért.Amikor az öregasszony végzett a munkával. Kicsi – simogatta meg a haját Jana. – Kell… írnom kell… Meg kell írnom… Mi történt? Mindenről… írnom kell… Jana Kicsit vigasztalta. Gurus elégedetten mustrálta végig a lányokat.

és kicibálta közülük a testőrt. Nem illik. te ökör. és nem folytatta tovább. . De csak végső esetben. Nem mély. hiszen azok a társai. aztán Miram. és megpróbálta megfejteni a belsejében vívott szópárbajt. Mintha valaki azt súgta volna. hogy azt keresd. fickó. – Csak lassan és óvatosan. de valami megakadályozta benne. a lubickolókat nézte. szelíden paskolta a hasát. Babila is a ruhája után nyúlt. mert kilököm a szemed! A testőr fancsali képpel porolgatta a ruháját. meghempergett. Először a bika gázolt bele a patakba. és mutatta az irányt. és hogy társai ott ugrándoznak körülötte. Gyertek. Babila a parton guggolt. és azt mondta. Bikaisten ünnepe és Hittabas királlyá választásának napja szent… és… Legyintett. – Kuss! – ordította Gurus. hogy lehajítsa. hogy nem szabad. kivillantva fehér farkasfogait. – Van egy bika a patak partján. Gurus elmosolyodott. és mindketten berontottak a vízbe. megértettétek? Hurubbi megparancsolta. hogy nyugodtan ledobhatja a ruháit és fürödhet velük.Gurus meglóbálta és behajította a bokrok közé. mint ez. amivel megbíztalak! Leány kell nekünk. hogy ne üssünk zajt. és nem bika! Ha Hurubbi megtudja. Kellemes. A bika halkan elbőgte magát: élvezte a hűs cseppeket. – És ha mégis észreveszik? – Akkor el kell vágni a torkukat. nem illik. Előbb Zebub dobta le magáról a ruhát. – Merre vannak? A testőr kinyújtotta a karját. semmi öldöklés! Úgy kell elkapni a lányt. uram! Gurusba belefagyott a szó. – Csak ruhaféle nem nagyon van rajta… Kár lenne Bikaisten elé vetni. Néhány száz lépéssel feljebb… Két férfi van vele és egy lány… Olyasféle. Ismeretlen-ismerős hang szólalt meg benne. Nem szabad. Nehogy megszagoljanak valamit… Csak semmi zaj. – És Janára mutatott. és máris hívta a többieket. A víz ezen a helyen nem volt mély: kellemes hűvös. Gyorsan a bokroknál termett. kitépeti a szíved Bikaisten oltárán! – Van ott lány is. A vadász és a pásztor egyformán jól úsztak: körüllubickolták a bikát. – Bejöhettek. hogy egy nyomorult bikát Bikaistennel mertél összehasonlítani. Egy lány sem fürödhet ruha nélkül férfiakkal. játékosan lefröcskölték az oldalát. hogy a többiek ne vegyék észre. – Tanuld meg. A bika nagyot fújt. és ők nem olyanok. – Hogy mondtad? Beszélj.

mintha mindig is ez lett volna a kedvtelése. sőt kifejezetten irtózott a mélységtől. hogyan kell úszni. Éppen csak idehallatszott a bika fújtatása és a többiek kiáltozása. a víz. Annyira… meg… voltam… vele… elégedve. furcsa. hogy az új jobb lesz. és kellemes álomba ringatja. Úgy lebegett a patak felszínén. hogy nem volt egészen öntudatánál. Nekik szabad… Hiszen ő nem ember. Egyelőre a felügyelő lánya legyőzte a másik énjét. kissé már kábult hangját: – Csak a testemet sajnálom. egyetlen arcot sem tudott megkülönböztetni. és amikor Marduk nyila levágott… Nem igaz! – mondta a másik hang. A folyó kanyarulatán túl csendes volt minden. és néhány mozdulat után megtanulta. – De… egyáltalán… lesz-e. Látta. aki nem lehetett más. hogy a patak kanyarulatán túl ő is megmártsa magát a vízben. hogy azokkal történik valami. a lelked én vagyok! Nem vagy ember! Kétségbeesetten hallgatta a hangokat. amely ismerős volt. A hullámok ringatása ismét zavart okozott az agyában.mint a többiek. – Mindenkinek jut belőle. cirpeléssel és torokköszörüléssel vegyesen: mégis az ő hangja volt. Mindenkinek jut. a patakpart. Érezte. Idegen. Doki. – Itt vannak a tabletták – mondta a hang. Mielőtt belezuhant volna a semmibe. bebújt a bokrok közé. érezte az alaktalan árnyakat. de egyikük sem öltött formát. ismét csak repült valami belsejében. hogy könnyek gyűlnek a szemébe. – Teljesen fájdalommentes – hallotta egy férfi szavát. – Csak a tested volt ott. és valami óriási üresség közepén találta magát. alaktalan árnyakkal összezárva. Gyorsan megoldotta ruháját. Most meg úgy ringatózik a hullámocskák között. ismét meghallotta saját. Csak a Doki meg ne tudja. Doki? – hallotta saját hangját. csak a Doki. A természetben minden előfordulhat. Azt tudta csak. Hogyne volna ember… Egy körzeti felügyelő lánya. – Lehet. – Nem fog fájni. szokatlanul közelről érezte a hangot. Sokkal jobb. Pedig esküdni mert volna rá. hogy vele történik valami. minden kétséget kizáróan. Eltűnt szeme elől az erdő. aztán felállt. hogy a karjába fúródik egy hegyes tű. A hátára feküdt. hogy velük történik valami. A Doki nem engedné… A Fogolynak is jut. kiáltásszerű hangok voltak. Élesen. mintha hallotta volna már ezerszer is abban a másik életében. Doki? Egyáltalán… leszek-e… még… én?… . és… Érezte. amelyik meztelenül belökte volna a férfiak közé. otthon soha nem tudott a víz felszínén maradni. azt. lecsúsztatta. és belegázolt a vízbe.

és elbődült. Sajnos nem ér rá. és a szeme közé nézne. aztán visszacammogott a vízbe. mégpedig minél előbb! Megragadta a mellette lapuló testőr karját. hogy Gurus meg mert volna esküdni. És a két meztelen fickóval is tudna mit kezdeni. amikor látták. nagy szarvú bikával. hogy akiket keresnek. amazok meg belékapaszkodtak. amikor csak akar. amely az utóbbi percekben nehezedett rá. heverője előtt. és csak nézték egymást szótlanul. de olyan figyelem ült az arcukon. hogy fegyverét elhányva futásnak eredjen. annak ellenére. hogy maga Bikaisten? A bika kicammogott a partra: feltartotta a fejét. Mintha egy belső hang arra figyelmeztette volna. A félszemű eltátotta a száját a csodálkozástól. összerázkódott. Gurus. köpött egyet. és belehullott a néma semmibe. A bika és a meztelen emberek szerencsétlenséget hoznak rá… Megrázta magát. – Lehet. A bika az oldalára feküdt. Titibur megdicsérné. A testőrök körülvették a táborhelyet. inkább vidám volt és elégedett. elkapná a nagyszarvút. mint a játékos gyerekek. – Mardukra! – suttogta egyikük. de akkor is csak egy közönséges állat. felismerte a veszélyt. Csupa izom mindegyik. Meg kell kaparintania azt az átkozott fehérnépet. A félszemű behunyta a szemét. Egészen jól mutatna a lenyúzott. A másik kettő mellé úszott. sodortatta magát az árral. óriási bikabőr a hálószobájában.Aztán elhalkultak a hangok. az kétségtelen. hogy szedje össze ezt az egész koszos bandát. és a bokrok közül kikukucskálva elégedetten morogtak. a bokrok között lapulóknak azonban megdobogtatta a szívét. mintha csak játszótársuk lett volna. készen rá. és megfutamodik az egész banda! A bika megrázta magát. Még hogy Bikaisten! Nem mindennapi bika. hogy egyetlen hang sem hagyja el a torkukat. hogy a maga szakállára dolgozzék. amelyet akkor öl meg. tágra nyitott szemekkel bámulták a nem mindennapi látványt. Egyáltalán nem volt fenyegető a bőgése. nyakig ülnek a patakban. és lubickoltak. megpróbálta elhessegetni magától a kellemetlen érzést. aki eddig karját a mellén összefonva a bika játékát figyelte. Ha nem lenne olyan átkozottul sürgős a dolog a lányokkal. Még egy bőgés. és máris más színben látta a világot. – Észrevett bennünket – suttogta valaki rémülten. ha besorozná őket testőrei közé. és dühösen suttogta a fülébe: . A testőrök rövid időre megfeledkeztek jövetelük céljáról. a bika és a két meztelen ember beszélgetnek. A két meztelen férfi úgy hancúrozott az óriási. és inaljanak innét.

– Hol van? – Feljebb – súgta vissza a másik. – Ő is fürdik. Éppen a patak közepén van, és… Gurus hátrapillantott. Emberei ott lapultak mögötte, és intésére vártak, hogy rohanjanak-e be a patakba, kapják el a bikát és a két meztelen embert, vagy pedig vonuljanak vissza olyan csendben, ahogy ideérkeztek. Gurus sóhajtott, és parancsot adott a visszavonulásra. Amikor félrehajtotta az ágakat, a folyó kanyarulatán túl, kikerekedett a szeme, és érezte, hogy forróság önti el a homlokát. A lány ott fürdött a vízben, ruha nélkül, meztelen, izmos testével vidáman játszadoztak a hullámok. Egészen átadta magát a víz ölelésének: szemét behunyta, s nyugodt volt az arca, mintha aludna. És szép volt, csodálatosan szép. Gurus átkozta a szerencséjét, hogy pont most kellett ilyen szépségre bukkannia. Nem is emlékezett rá, hogy valaha is látott-e hozzá hasonlót. Megkísértette ugyan a gondolat, hogy fütyül Hurubbira, elfogja és magának tartja meg ezt a földi istennőt, de azonnal el is hessegette magától a csábító ötletet. Hiszen Hurubbi azonnal értesülne róla – mindig akad egy áruló, aki némi jutalom reményében jelenti a történteket –, ezzel aztán vége is szakadna karrierjének. Örülhetne, ha csak elkergetnék tisztségéből. Nem, ennyit nem ér meg a lány, akármilyen szép is! – Nos, uram? – suttogta mellette Pesa. – Bikaisten kedvét leli majd a vérében? – Dögöljön meg Bikaisten! – morogta alig hallhatóan a félszemű. – Készen vagytok? – Készen, uram. – Csak zaj nélkül, Pesa. Azoknak semmiről sem szabad tudniuk. Csak hadd keressék összevissza… Te felelsz érte, hogy minden rendben menjen. – Meg leszel elégedve, uram – mondta a testőr, és elégedetten eltűnt a bokrok között. Gurus összefonta a karját, és szomorúan bámulta a vízen fekvő lányt. Vigye el az ördög! A végén még megsajnálja. Valahol a fák között madár rikoltott élesen, figyelmeztetően. A lány kinyitotta a szemét, és a part felé nézett. Arra, ahol a ruhái hevertek a napon, kiterítve. Arca nyugodt volt, hosszú, nemes vonalú orra földöntúli szépséget kölcsönzött az arcának. Fekete, ívelt szemöldökét felhúzta, és érdeklődéssel nézett a part felé. A madár még egyszer felrikoltott, és a levegő valami

megmagyarázhatatlan fenyegetéssel telt meg. A lány, úgy látszik, megérzett valamit belőle, mert megremegtek az orrcimpái, mint a nemes paripáké csata előtt. Felnézett a fák magasába, ahol a madár harmadszor rikoltott. Nem is vette észre a kezet, amely kinyúlt a bokrok közül, és magával rántotta a ruháit. A lány a hátára fordult, csapott néhányat a vízre, miközben egyre közelebb került a parthoz. Már szinte kéznyújtásnyira volt a partot szegélyező, vékonyka nádastól. Megfordult, és a ruháit kereste a szemével. Amikor nem találta, félig felegyenesedett, összevonta a szemöldökét, és próbálta megérteni, mi történt. Gurusnak izzadt a homloka, s az izzadság becsöpögött gyolcsmellényének gallérja mögé. A lány elmosolyodott, és néhány tenyér vizet a partra fröcskölt. – Zebub, Miram, ti vagytok? A madár ismét rikoltott a fán, és a lány elkomorodott. A madárrikoltás mintha figyelmeztette volna valamire. Otthon, apja házánál azt tartották, hogy a vércse rikoltása rosszat jelent. Ha beteg van a háznál, biztosan meghal. Majdnem olyan rossz jel, mint a bagolykiáltás. Még egyszer gondosan végigfürkészte a partot, aztán kissé meghajolva kifutott a vízből. Végigszaladt a nádas szélén, és egyetlen, hatalmas ugrással annál a bokornál termett, ahol a ruháit hagyta. A madár felrikoltott, és a lány megmerevedett a félelemtől. Ruhái nem voltak sehol, a többiek sem mutatkoztak, a szemben lévő bokrok ágai pedig mintha meglebbentek volna. Most már egyáltalán nem zavarta, hogy meztelen: riadtan próbálta megérteni, mi történik körülötte. Felemelte a kezét, és tölcsért csinált, hogy a többieket hívja, de elkésett. A pányva sziszegve köréje csavarodott, durván a földre rántotta. Rémülten felkiáltott. Valaki rávetette magát, és tenyerét a szájára tapasztotta. Utolsó erejével beleharapott a szája elé tapadó tenyérbe; ekkor olyan ütés érte a fejét, hogy minden elhomályosult előtte, és a melegen sütő nap lehullott az égről. A bika felemelte a fejét, és belekémlelt a levegőbe. A nap állni látszott az égen: az erdő tele volt izgató illatokkal; a fákon madarak ugráltak; a bokrok között nyulak hancúroztak. Zebub és Miram felvette ruháit, és éppen indultak volna, hogy megkeressék Babilát, amikor megszólalt a bika: – Valami történt – mondta. – Valami. Érzem, hogy történt valami. Azok ketten felrántották a ruhájukat, és szorosan a bika mellé álltak. – Micsoda? – kérdezte a pásztor értetlenül.

– Velük? Velük történt valami? A bika égnek meresztette a szarvait. – Nem tudom. Veszély. Veszély. Veszélyt érzek. Zebub megragadta Miram karját. – Babila! – kiáltotta. – Hol van Babila? A pásztor rémülten vizsgálgatta a környező bokrokat, és érezte, hogy elszorul a torka. Ahelyett hogy a lánnyal törődtek volna, mindenről megfeledkeztek a vízben. A parton világosan kivehetők voltak a lány keskeny lábának a nyomai. Zebub futott elöl, mögötte Miram, a sort a bika zárta. A bokrok között leselkedő testőr tenyerébe temette az arcát, és azt hitte, hogy megbolondult, vagy napszúrást kapott.

V. A BOLOND
A szakállas férfi a parton hevert, a helytartó mellette térdelt, és vizes ronggyal nyomkodta a fejét. A szakállas kimeredt szemekkel nézte a felhőket, ahogy végigszáguldottak a kék égen, és egymásba gabalyodva eltűntek a fák koronája mögött. Zakabur lábát maga elé húzva egy bokor aljában pihent, kardját egy píllanatra sem engedve ki keze ügyéből. Szeme gyakorlottan kutatta a környéket, amely ezer veszélyt rejthetett számukra. Most már nemcsak a helytartóra kell vigyáznia, hanem erre az ismeretlen emberre is, akit az elmúlt napok eseményei annyira megviseltek, hogy alighanem megbolondult. Ezt különben még meg kell beszélnie a helytartóval. Jó, ha a helytartó úgy kívánja, nem öli meg, őrültekkel viszont nem indulhatnak neki az útnak. Bár, őszintén szólva, az is elég őrültség, amit elképzelt. Ketten, ő és Hanisur, Hittabas és Zuzam ellen, a Marduk-papok ellen és Bikaisten ellen! Egyszerűen nevetséges. Csakhogy nincs más lehetősége. A szakállas felnyögött, amikor a helytartó nekinyomta a ruhát a fejsebének. – Így, ni! Mi érte, lándzsa vagy kard? – Nem tudom – mondta a szakállas. – Ez az egyetlen válasz, amit ki tudok szedni belőled – morogta a helytartó. Átvillant az agyán, hogy ha valaki hetekkel vagy akár napokkal ezelőtt is azt jósolja, hogy nemsokára egy ismeretlen, ki tudja, milyen alacsony sorból származó sebesült embert ápolgat egy patak partján, biztosan hülyének nézte volna. Csak hát akkor még ő volt a hatalmas Hanisur.

Megkötötte a rongyot a szakállas fején, és fáradtan hátradőlt. Érezte, hogy újra lüktetni kezd a torka a megerőltetéstől; a fák ingadozni kezdenek, és verejték üt ki a homlokán. Nagyokat lélegzett, hogy csillapítsa a fájdalmát. – Mi a… neved? A szakállas, mintha álomból ébredt volna, riadtan Hanisurra nézett, és mintha csak most villant volna fel először értelem a tekintetében. – Nem tu… Dokinak hívnak… Én a Doki vagyok. Doktor. Furcsán törtek ki a torkából a hangok; még a messzeséget figyelő Zakabur is felkapta a fejét. – Micsoda? – Doktor… Doki. Hanisur eltűnődött, és a szakállas rongyokba burkolt testére nézett. Hosszasan időzött a szeme a sebesült felsőkarján. – Furcsa neved van. Nem vagy idevalósi? A szakállas szemébe végérvényesen visszatért az értelem. Riadtan kapkodta a pillantását ide-oda, Zakaburról a helytartóra, az égre, a fákra, a patakra, majd szétnyitott ujjaival belemarkolt a fűbe. Nem tépett ki egyetlen szálat sem, csak végigcsúsztatta rajtuk a tenyerét, aztán a szeme elé emelte és úgy nézte a kezét, mintha most látná először. Hanisur meg volt győződve róla, hogy védence félkegyelmű. Mégpedig a fejét ért ütés következtében vált azzá. Látott már ilyet, és azt is tudta, hogy csak a legritkább esetben jön rendbe a szerencsétlen. Neki is volt egy testőre… A szakállas leeresztette a kezét, és hunyorogva a napba nézett. Aztán szeme elé kapta a tenyerét, és könnycseppek csurrantak ki az ujjai közül. – Az mi? A helytartó megütődve bámult rá, majd barátságosan a vállára vert. – Ne nézz a napba, barátom, mert megvakulsz. A szakállas elvette ujjait a szeme elől. Könnyein keresztül szivárványszínben ragyogott a világ. – Nap? A helytartó nagyot sóhajtott. – Minek is hívnak? – Dok… Dokinak. – Kérdeztem már egyszer, hogy nem vagy-e idevalósi. – Hurba való vagyok – morogta a szakállas. Zakabur felkapta a fejét. – Ilyen nevű helység nincs is. Én bejártam az egész Két Folyó Közét. Még a legmocskosabb településeken is megfordultam. Ilyen helység nincs.

és igyekezett a szemébe nézni. Aztán hirtelen visszafordult. és riadtan ugrált a szeme. aki csendben figyelte a beszélgetést. – Hogyhogy a fazekasok közé? – Mert ott van a tetoválás a karodon. morzsolgatta. Te a városból való vagy. nem volt semmi értelme. amit kérdeznek tőle. A fazekasok jele. Doki! A fazekasok közé! A szakállas roppant erőfeszítéssel igyekezett felfogni a helytartó szavainak értelmét. és Hanisurra kiáltott: – Miért mondtad. Doki. hogy fazekas vagyok? Tisztán és határozottan szállt a szava. és nézegette. arrafelé. Hiszen azt is alig érti. Talán azt sem tudod. amelyen Zakabur és Hanisur beszélt. meg kell szabadulni tőle! – A fazekasok közé? – motyogta a másik. hogyan került a kezedre? A szakállas lassan feltápászkodott. hogy a szakállas jóindulatú. Bolond ez. amely egy kancsót és alatta egy tányérfélét ábrázolt. – Hazudsz. A szakállas ezt mondta. de teljesen bolond. a többi azonban csattogásból. csipogásból és morgásból állt. Zakabur. vagy hogy is hívnak? A szakállas értetlenül nézett rá. még azok sem adnak ki ilyen szörnyű hangokat.A helytartó továbbra is a szakállas felsőkarját nézte. – Mi volt a foglalkozásod. – Mit csináltál korábban? – türelmetlenkedett Hanisur. amerre a nap sokkal melegebben süt. Doki. nyoma sem volt már benne nyögdécselésnek. azon a nyelven hangzott el. Te a fazekasok közé tartozol. hogy tényleg bolond vagy. Mag nélküli szaporítással. és megsimogatta. – Génekkel foglalkoztam. hogy a férfi megértette a kérdést. Ujjai közé vette a leveleket. de lehetsz valami egészen más. biztos volt benne. Fürkészve a másik kettőre pislantott. Lehet. A helytartót azonban nyugtalanította valami. Zakabur jelentőségteljesen a helytartóra nézett. és lassan a homlokához érintette mutatóujját. és amilyen gyorsan csak lehet. Génmanipulációval. aztán lehajtotta a fejét. amelyek annyira kihozták a sodrából Zakaburt. Azok a furcsa. odament egy bokorhoz. – Ez… a fazekasok jele? – Mintha nem tudnád. de annak. amik kijönnek a torkán! Még a fekete emberek. és hitetlenkedve bámulta a tetoválást. vad hangok meg. igaz. csattogásnak és csipogásnak. Egészen a szakállashoz húzódott. Miért akarod letagadni? A szakállas felkapta a karját. – Katona voltál vagy… paraszt? Esetleg… Úgy tűnt. Néhány szó. Éppen úgy . ami elhagyta a száját.

Zakabur nyugtalanul összerezzent. – Mondtam már. de elkapni még egyet sem sikerült közülük. hogy éppen most. még sohasem látott ilyet – nem . hogy a tengeren túl nincs senki és semmi. Mi a fene? Nem is olyan bolond a bolond? Hanisur gyanút fogott. Hurból. elég baja is volt velük Umartibunak. van. Csak nem valami idegen ügynök került a kezei közé? A Két Folyó Közét jobbról is és balról is ellenséges birodalmak övezték. bár tanult ember volt. Neki. Természetesen Hanisur is és Zakabur is félreértették az intést: mindketten az északi irányra gondoltak. amikor még nem volt Lat helytartója. akik hajókkal járják a vizet. – És… hol van? A szakállas az ég felé intett. csak egy apró tengerparti falucska frissiben kinevezett bírója. Gyanújának komoly oka volt. vagy tán a túlsó parton. gyakorta előfordult. – Ilyen ország nincs. hogy a tengeren is élnek emberek. vásárosokat. csak Marduk és a gonosz szellem birodalma. vagy egyszerűen tévednek. most került egy a kezébe? Mégsem tudott ellenállni kíváncsiságának. amikor már semmi hasznát sem veszi. – I…igen… Azzal. – Ott. Világ. Hajóval jöttél talán? A másik bólintott. hogy hajódarabokat vetettek partra a haragos hullámok. – Ott a kezeden a tetoválás. hogy Doki vagyok. mint egy tanult ember. hogy megszűrje a határokon át beáramló kereskedőket. – Ilyen név nincs. és elkapja a szomszédok kémeit. Hanisur mindig is gyanította. – Honnan jöttél? – Mondtam már. hogy a szomszédok kémei be-bejárnak az országba. Hajóval. Korábban. ahonnan én jöttem.beszélt. Azonkívül tagadhatatlanul ott lapult a szavai mögött a lati akcentus. Ez már önmagában is bizonyíték lett volna arra. Egy napon aztán egy olyan deszka került partra. Hanisur. Lat helytartójának éppen az volt a feladata. hogy a Marduk-papok hazudnak. amikor azt tanítják. amelyen ismeretlen írás díszelgett – talán éppen a szétroppant hajó neve. Lehet. Régtől fogva gyanították. – Arra… vagy legalábbis arrafelé. Erre mérget vehetsz. – Hur nem ország. – Arra nincs semmi – mondta a helytartó – csak a tenger. a sivatagon túlra. Talán a nevedre is vissza tudsz emlékezni.

Miért hagytad el a hazád? A szakállas habozott. majd megrázta a fejét. – Én is – mondta vidáman. – Milyenek ott az emberek? A szakállas meghökkent. amikor a tenger kivetett. – Te is bajban vagy? A helytartó a patak kanyarulata felé nézett. – Én is bajban vagyok.hasonlított a Két Folyó Közének ékbetűihez. – Elfelejtettem. Egyszerre csak valami megmagyarázhatatlan vidámság kerítette hatalmába. A volt testőr kedvetlenül elfintorította az orrát. és felnevetett. ráadásul a betűk úgy összekapaszkodtak. – Másmilyenek – mondta óvatosan. És ez is – ezzel Zakaburra mutatott. szelektálta és rendszerezte a hallottakat. – Hurnak hívják az országodat? – Hurnak. Azt hiszem. – Tehát szökevény vagy. hogy meggondolatlan válaszai bajt hozhatnak rá. sokkal cirkalmasabb volt. – Nem számít a szín. hogyan került a kezedre a fazekasok jele? – Arra sem. – Arra sem. mint a részeg katonák a testőrök napján. félig a vízbe fordulva. mint nagy teljesítményű számítógép. – Nem tudom. – Kár. Azt mondtad. A szakállas hallgatott: agya. és attól félt. nem olyan egyszerű. Egyedül jöttél? Doki nem válaszolt. hogy nem korábban találkoztunk. Elfelejtettem. – Menekültél? – I…igen. egy kicsit már elkéstem vele. – Kár – csóválta meg a fejét a helytartó. Talán akkor sérültél meg. olyanok is. – Mikor jöttél el onnan? – kérdezte gyorsan. – Feketék? Doki majdnem elnevette magát. – Valaki fejbe vágott. hogy most ő kérdez. – Hát… bajba kerültem. hogy . Vannak ilyenek is. ahol még mindig ott hevertek a hullák. Sok érdekeset mesélhettél volna. mint az övék. A másik habozott a válasszal. A napnál világosabb. arra sem emlékszel. ismeretlen világot. – Érdekes. Aztán úgy döntött. Ébredező agya még csak ízlelgette az új.

Ő pedig testőr. de azt hiszem. nem volt gondunk-bajunk. és intett a testőrnek. Mostanában könnyen jár a kard. – Aztán? – Gonosz emberek megirigyelték. Visszaállítjuk a jó uralmát. A szakállas az égre pislantott. amit beszélsz. Persze. értem. majd gyorsan lesunyta a fejét. szíve mélyén azonban nem volt biztos benne. miről beszélsz… vagy inkább érzem. Vigyáztunk. – Szívesen hallgatnám. Összehord hetet-havat. hogy menj vissza a városba. Csak az időt sajnálja. hogyan viheted valamire… de sajnos erre már nincs időnk. boldogok az együgyűek! Végtelenül leegyszerűsítve látják a problémákat… Lehet. Zakabur övébe dugta a kardját. Mindegy. – És… most mit akartok? A helytartó elmosolyodott. és ne sokat beszélj Hurról. Dicsérd Mardukot és Bikaistent.nem normális. hogy rend legyen a városban. Ez az ember meg én úgy határoztunk. Na. A nap sütött. Te is szakállas vagy. Ott a tetoválás a kezeden: azt fogják hinni. Zakabur felszisszent. és a többiek rosszak. a földművesek művelhessék a földjüket. Aztán egyszerre csak elfelhőződött az ég. hogy tanult ember volt valamikor. mintha játék lenne az egész. Érted? A szakállas lassan bólintott. Hanisur megveregette a szakállas vállát. hogy valóban a tenger túlsó partjáról jött. mintha hinne neki. hogy figyeljen rá és őszintén válaszoljon a kérdéseire. jelenlegi szellemi képességei azonban sok kívánnivalót hagynak maguk után. az is valószínű. – Uram. hogy visszaszerezzük a hatalmat. de dolgom van. hogy jól élünk. Ha kicsit okosabb lennél. kitanítanálak. A bolond hangjából egyre nagyobb határozottság áradt. – Mi a bajotok? A helytartó belement a játékba. a kereskedők pedig kereskedhessenek. Fogadd meg a tanácsomat. a helytartó meg úgy tesz. Legalábbis úgy tett. és valami ismeretlen erő arra kényszerítette. hogy indulhatnak. Elrontották az egészet. hogy idevalósi vagy. Te jó vagy. eredj isten hírével! Nehézkesen felállt. Így van? A helytartó behunyta a szemét. indulnunk kéne. – Én ennek a városnak a helytartója voltam. Így történt. – Mit? Nem fogod elhinni. pihenniük mindenképpen kell. mint a papok. az ő dolga. – Nem egészen világos ugyan. és az . Mintha egy gyerekkel beszélne az ember. Mardukra. amikor Hanisur elmondta az igazságot. Azt tanácsolom. Zakabur felkelt és kinyújtózkodott.

készen rá. aki meggyógyítja. hogy kicsoda. Szemében . hogy a vizes ruha alatt is lüktet a torka.erdő szegélyét fürkészte. mintha keresne valamit. különben a melegben meggennyesedik a seb. – A gyógyításhoz? Akkor miért nem gyógyítod meg magad? Eddig én gyógyítottalak téged! A bolond tétován felemelte a kezét. Talán a hasznomat vehetitek. – Ugyan miben? – Én sok mindenhez értek – mondta a bolond. hogy a testőr tétovázik. ami megállította. és úgy látszik. Zakabur elmosolyodott. hogy valóban sok mindenhez ért. értek a gyógyításhoz. Hátha én is tudok segíteni nektek. Volt azonban valami a bolond tekintetében. A bolond megjegyezte. amivel bebizonyíthatná. bajban vagytok. hogy vigyázatlanságában óriási hibát követett el… Ha azok megtudják. és újra érezte. nem is hajlandó elfelejteni. – Te? – Például. – Vigyetek magatokkal – könyörgött tovább a szakállas. Mégis… A bolond nagyot nyelt. Azután még meg kell keresnem őket is! Segítsetek! Hanisur látta. – Ennek persze én vagyok az oka. Mintha kék sugarak röppentek volna ki belőle és körülfonták volna kardot tartó kezét. – Sajnos sokat tudsz – mondta ismeretlen kényszernek engedve. – Még nem ismerem ki magam eléggé. és nyugtalanul körbeforgott. Még közelebb lépett. újra összekulcsolta a kezét. Hanisur hátat fordított a sebesültnek. hogy a bolondot nem szabad megölniük. és már indult volna a testőr nyomán. és ügyet sem vetve Zakabur felemelt kardjára. Összerázkódott. és maga is elbizonytalanodott. A helytartó homlokán gyöngycseppek jelentek meg. ami történt. Mintha valami azt súgta volna. Hanisur hangosan felnevetett. hogy lesújtson vele. amikor a bolond szava megállította: – Helytartó! Vigyél magaddal! Hanisur felszisszent. és megremegett a keze. hogy ő él… Zakaburra nézett. aki alig észrevehetően bólintott. – Vigyetek magatokkal! Én itt ismeretlen vagyok… és… Zakabur felemelte a kardját. – Vigyetek magatokkal. Kár volt elmondania. és végigsimított a fején. Rájött. Hamarosan találnia kell valakit. és szinte rimánkodva tette össze a kezét. Ha jól értettem. Mardukra! Miatta kell meghalnia a bolondnak! A bolond láthatóan semmit nem vett észre abból.

ha újra bevizezed a kendőt és a fejedre szorítod. Majd ledolgozod az árát. Hanisur sóhajtott és legyintett. – Az… mi? A szakállas kétségkívül Zakabur szablyájára mutatott. A követ is a szeme elé emelte. A bolondnak azonban esze ágában sem volt kővel támadni rájuk. Talán kisebb a kockázat. amikor a bolond viselkedése ismét megdöbbentette. és képtelen volt lecsapni vele. Úgy látszott. Hanisur képtelen volt felfogni. Állt és nézte. Zakabur csak tartotta a kardot. A városban meg keress valakit. Zakabur leeresztette a kardját. – Meg kell gyógyítani. Ekkor azonban a bolond gyorsan lehajolt. máskor pedig még a saját vérét sem ismeri meg. aki begyógyítja. – Megsérültem – mondta tompán. vagy inkább motyogta. Ha tovább tapogatod a sebed.csodálkozás tükröződött. és piros csatakos ujjairól vért kent rá. pedig már egyszer megalvadt. hogy miért válaszol neki újra meg újra. a testőr pedig ismét kirántotta a kardját az övéből. – Ez micsoda? A helytartó és a testőr egyre zavartabban bámulták a bolondot: néha egészen értelmesen viselkedik. mintha még sohasem látott volna vért. mintha csak most tudatosult volna benne. mint gondolta. Ugyan ki hinne egy sült bolondnak? Inteni akart a testőrnek. – Én meggyógyítom – mondta a bolond. A szakállas férfi közvetlenül a szeme elé tartotta véres kezét. majd úgy látszott. ahelyett hogy már rég otthagyta volna. – A vér sérülést jelent – mondta. hogy az együgyűséget tettető szakállas nekik dobja a szikladarabot. és övébe dugta. hogy megsebesült. – Ez… mi? . ismét megértett valamit. ahogy a szakállas a fejét tapogatja. Végül is a helytartó megvonta a vállát. – Bizony meg kell – fordult vissza a helytartó. nehezebben gyógyul. és felragadott egy követ. – Jobb. – Az… mi? Zakabur válaszolni akart. A helytartó arca elé kapta a kezét. – Vér – mondta – a saját véred. – És téged is meggyógyítalak… Rajtad is ott a… vér. – Neked is… van véred? A bolond lázasan gondolkodott. és úgy vizsgálgatta. Látod? Újból megeredt. Szó nélkül is megértette a helytartót. hogy semmi szükség vérontásra.

A lábára hurkolt kötél visszatérítette a valóságba. és ott hevert a lábainál. A bolond felemelte a követ. és első pillantása egy kék szempárba fúródott. ahogy odalépked hozzájuk. Megkönnyebbülten felsóhajtott. hogy valaki az arcát simogatja. akinek fejéről közben lehullott a kő. Kinyitotta a szemét. A bolond mély. – Hol vagyok? A kék szempár tulajdonosa gyengéden megsimogatta a kezét.– Kő – csúszott ki Zakabur száján. és a sokat tapasztalt testőr is megrándult. sem Zakabur nem számított. – Ők… hol vannak ők? Egy másik. letérdel. fegyveres emberek: a bikát és a másik kettőt nem látta sehol. kissé még ködbe burkolózva. Mit törődik saját sorsával. fák. . ami akkor töltötte el utoljára. arca kipirosodott az erőlködéstől. amikor a bolond felrikkantott: – Meggyógyultam! A két férfi visszafordult. Más dolog megölni valakit és megint más végignézni. hogy egy szerencsétlen félkegyelmű önmagát kínozza halálra. és Zakaburnak is verejték ütött ki a homlokán. és döbbenten nézett a bolondra. Feldobta a testét. ha nekik nem esett bántódásuk! Egyszerre valami furcsa dolgot érzett. Pontosan még mindig vérző sebe tetejére. és a fejére tette. Ők tehát szabadok. A helytartó elfintorította a száját. mintha a mozdulatlanul álló fákat utánozta volna. A fák között rossz kinézetű. majd olyasmi történt. amire sem a helytartó. – Kő? Kő… kő… kő… – Aztán ismét felhangzott a korábbi csattogás és csipogás. és már eltűnt volna a bokrok között. amely ott lebegett felette. A bolond alakja láthatóan megnyúlt. de visszaesett a földre. Amerre a szeme ellátott. és egy ujj lefogta a száját. és az erdő felé húzta. Hanisur rémülten felkiáltott. Hanisur megfogta Zakabur karját. – Csitt! Ne beszélj hangosan! Csak te kerültél a kezük közé. Lélegzet-visszafojtva figyelték. Már nem cirpelt és csattogott: némán az erdőre meredt. az előbbinél karcsúbb és vékonyabb kéz kúszott az arcára. Könyökére támaszkodott. és menekülni próbált. súlyos sebe nem volt sehol! Arra ébredt. fák és fák. – Jól van… nem lesz semmi baj. és feléjük nyújtja a fejét. Olyat. és igyekezett körülnézni. Homlokát megkocogtatta mutatóujjával.

amit senki nem ért. amikor bekérezkedett hozzájuk. és sír. Bokáit vágta és horzsolta a kötél. – De néha árnyakat látok… – Amint mozognak. Csak annyit érzett. A félszemű nézte őket egy darabig. és átölelte. Csak akkor vedd be. őhozzájuk. közben olyan szavakat mond. és tátva maradt a szájuk a látványtól. Meghajlította a testét. – Én is vártalak. Ismeretlen erőnek engedelmeskedve kitárta a karját. már akkor is. amint átöleli egymást. A két félmeztelen lány. és tehetetlenül verni kezdte a tenyerével. és észre sem vette. hogy ő is hozzájuk tartozik. és hatalmas. az új lány is őrült. és… A testőrök Gurust követve a tisztás köré gyűltek. a világ ringatózni kezdett. lágy hullámok öntötték el az agyát. hogy forduljon hátra. mintha rajta akarná kitölteni minden dühét. Valami ott zsongott egész testében. azonnal felismerte. mintha… – …neked is adok tablettát. hiszen a háta mögött… Megfordult. zokog. hogy hátra kell fordulnia. félek… félek… félek! Egymást átkarolva zuhantak a földre. hogy folynak a könnyek a szeméből. Én nem tehetem… – A tablettát akkor kell bevenni… – …talán egyszer találkozunk… – …jaj. Szája szélén hab bukkant ki: a tehetetlen düh őrjöngő habja. és a két lány halk figyelmeztetése ellenére feltérdelt. Még hogy gyereke van! Hiszen hosszú a haja. furcsa. imbolyognak… – …nincs formájuk… – …én beszálltam a nagy sasba… – …minden remeg. amikor már… – …nem! Követelem. Semmi kétség.amikor rábukkant a bikára és a másik kettőre. Hiszen Rizimma is gyanús volt. igazán nem volt mindennapi látvány. hogy vigyenek haza! Nekem gyerekem van otthon. és el nem engedte volna a másikat a világ minden kincséért sem. mintha a másikéban látnák őrületük képeit. . – Testvérem!… Ó. Tudta. Jana és Kicsi kétségbeesve húzódott a tisztás szélére. aztán lassan a fűre roskadt. semmihez nem hasonlítható erő arra kényszerítette. szemük egymás szemébe fúródott. hogy eljöttök értem… Te ki vagy? És én ki vagyok? – Nem tudom – suttogta Babila. nemcsak Rizimma. de nem törődött vele. A könnyek végigpatakzottak arcukon. Tudtam. Bár sohasem látta még a lányt. és Rizimmáéval találkozott a pillantása. hogy vártalak! Rizimma odakúszott hozzá.

hogy eszeveszett! Ó. Ő távolodik. Távolodik tőlünk. – Távolodnak – mondta a bika. – Megölték? – kérdezte halkan Miram. – Babona – mondta Miram. és kezében tartott néhány tépett foszlányt a lány ruhái közül.– Mardukra! – hörögte. orrcimpái remegtek. és a bokrok közé futott. türelmetlenül. Alighanem… – Micsoda? – Varázslat. – Távolodnak. A két férfi ott toporgott mellette. hogy mi. és a lábnyomokra mutatott: – Itt volt… Itt állt… Itt jött ki a vízből… Megremegett. Két énjük összefonódott: egyelőre képtelen volt elkülönülni egymástól. vagy meghal. – Meg kell mentenünk – mondta Zebub. Ha el akarnak fogni valakit. – Mindenki bolond! Ha elfogok egy lányt. Gurus egyetlen szeme vérben úszott és lassan kezdett megüvegesedni feneketlen bánatában. előtte megbénítják. Felkiáltott. Zebub egy vékony fa törzsénél állt. Elfogták. – Valaki… lándzsát dobott a ruhába. – Én vadász vagyok. mért fordultál el tőlem? A bika letérdelt a parton. Szarva hegye mozgott. – Nem tudom. rosszat sejtve. – A ruha nem véres. Lándzsát szúrtak a ruhájába. értek a . Marduk. és befurakodott a bokrok közé. – Ostobaság – morogta a bika. hogy nem is voltak öntudatuknál. vagy kiderül. – Nincs semmi természettudományos magyarázata. – Én… megölöm… mindenkit megölök! Pesa! A testőr nem válaszolt: már korábban kereket oldott a bokrok között. – Ez is bolond! – suttogta egészen elgyengülve a dührohamtól. Zebub megrázta a fejét. Zebub éles szeme felfedezte a dulakodás nyomait a földön. Katonák voltak. – A király testőrei szokták… a testőrök… hallottam… Úgy beszélgettek. – Valami zavar – mondta a bika. és beleszagolt a vízbe. Csak kiáltozása hallatszott ki a sűrű ágak közül: – Itt voltak… Lesték… Sokan voltak… Megszámoltam a nyomukat… Tizenegyen! Itt a ruhája! A bika felügetett a parton.

– Gyógyítsd! Ami eztán következett. és felemelt kardját a szakállas nyakához érintette. A helytartó habozott. Rettenetes. szigorú szemekkel a követ figyelte. mintha csak egy tollpelyhet tettek volna a fejére. Mégiscsak annak az ismeretlen Hur országnak a követe állna előttük? Talán nem is bolond. és csak akkor fordult vissza védence felé. némán figyelt. – Téged is meggyógyítalak. Megadta magát az övénél hatalmasabb erőnek. amikor a kő már a helytartó fején nyugodott. Ki kell szabadítanunk. egyenes derékkal. A szakállas varázsló nem hókuszpókuszolt. amiről a Marduk-papok csak álmodhatnak? Szívesen tovább szőtte volna gondolatait. hogy Hanisur felkiált fájdalmában. ő azonban úgy térdelt. Ha megvolna a laboratóriumom!… – Micsoda? – tört ki a kérdés a helytartóból a nyögések és füttyök hallatán. Mindkettőt látott elégszer. A testőr azt várta volna. csak ők nem értik az ottani szokásokat? – Kő – morogta a bolond: – Kicsit nehéz vegyelemezni. Nem tudta eldönteni. A legmeglepőbb azonban a helytartó arca volt. a szempillantás törtrésze alatt játszódott le. nincs rá idő. mi adja az erőt a szakállas varázslónak. és csendben próbálta kitalálni. letett róla. és jelentőségteljesen Zakaburra nézett. hiszen a kő legalább másfél dimet nyomott. . A bolond megkönnyebbülten rámosolygott. éppen az annyira utált Marduk-papok jóvoltából. csak forgószélhez hasonlítható erő tépte ki a kardot Zakabur kezéből. vagy igazi varázslat. A rémült testőr szeme követte a fegyver útját. Tizenegyen voltak. Hanisur és Zakabur megkövülten bámulták a bolond sértetlen fejét. Meg kell bizonyosodni róla. amit lát. Lehet. hogy az ismeretlen hurbeli varázsló? Olyan tudomány birtokosa. és magukkal vitték. mint a Marduk-papok vagy délen a fekete emberek oroszlánbőrbe öltözött varázslói. de tudta. hogy befolyásolja az eseményeket. A testőr nem tehetett mást.nyomok követéséhez. – Ki fogjuk szabadítani – bólintott a bika. Szája szélén elégedett mosoly játszott: talán megértett valamit. Ahogy a kard felrepült a fára. amely mintha hozzánőtt volna Hanisur fejéhez. és a legközelebb álló fa csúcsára hajította. A testőr bólintott. hogy szemfényvesztés-e. ki a szakállas valójában. Lehajtotta a fejét. A hurbeli ember lazán tartotta a követ. amely lassan megindult lefelé. ami korábban érthetetlen volt előtte.

– Furcsa. Hurban így beszéltünk. Ebben legalább normális a koncentráció.Végiggördült Hanisur nyakán. mint ez. elismerem. Csillapítottam a fájdalmát. A szakállas a tétován álló testőrhöz fordult. Kisebb kő is jó lett volna. és barátságosan elmosolyodott. Továbbra is üdvözült mosoly ült az arcán: szeme a távolba. A testőrnek erről egészen más volt ugyan a véleménye. amik a kőben vannak. mint hogy azokat a kifejezéseket vagy fogalmakat. Ti… Hurban… így beszéltek? A varázsló arcán furcsa. vagyis… amikor velem beszélsz. – Ne félj. rekedt hangját: – A kővel? A szakállas nemet intett. biztosan a szakállasra sújt vele. siettek. most is füttyögtél – mondta szinte szemrehányóan Zakabur. – Igen… ma már talán kissé nekem is az. – Akkor meg miért füttyögsz és… csuklasz. Ha nála lett volna a kardja. – Nem ütötted meg? – Ne félj. – Igen – mondta rövid hallgatás után – mi. és az sem volt nehezebben érthető. de látom. vigyázok rá. hogy éppen most ellenkezzék a varázslóval. Hanisur azonban fel sem vette a füstöt és a lángot. – Meg kell szoknod. a patakon túlra révedt. – A kőre az összetevők miatt van szükség. amiket varázslás közben hadartak. A testőr hallotta már a fekete mágusok zagyva beszédét. a miénkkel pótolom. amikor a kő alól füst. Egyelőre ezek is megfelelnek. – Látod. A varázsló elvigyorodott. – Miért… beszélsz ilyen furcsán? A szakállas meglepődve felpillantott. ha hozzám szólsz? A szakállas megvonta a vállát. Őszintén szólva észre sem vettem. Egyszerű kommunikációs probléma. hogy sokat leszünk még együtt. majd lángnyelv csapott ki. A testőr felszisszent. – Nyilván valami kommunikációs zavar. Az az érzésem. szomorú mosolyféle suhant át. Nem tudok mást elképzelni. és a rongyos kötés fölött állapodott meg. Hiszen Hanisur . de honnan szerezhetnék normális gyógyszert? Ahhoz ismernem kéne a világotokat. Néha ijesztő hangok jönnek ki a szádból. amik a ti nyelvetekben nincsenek meg. Zakabur szinte ködön keresztül hallotta saját. Primitív módszer. hogy kivonhassam valamiből. de nem tartotta ildomosnak. – Én? – Amikor… varázsolsz. Amióta megtanultam a ti nyelveteket.

Mondtam. Most már tudod. – Uram! – Most szólította először így az ismeretlent. – Én nem vagyok varázsló. – Olyan ember. hogy a keze is tüzet fog. A szakállas megcsóválta a fejét. – Ne félj. Így is hívnak. A testőr a földön heverő kard felé kapott. A Doki. Csak azt teszem. mintha égő parazsat dugtak volna a sebébe. – Hogyan csináltad. A testőr bátorságot merítve a szakállas immár újra tétova szavaiból. gyengéden megcibálta ruhaujját. mint te. hogy értek a gyógyításhoz. de amikor pillantása találkozott a varázslóéval. és látszott a szemén. Aki csodát csinál. amikor a kő leesett a földre. semmi. helytartó. – Micsoda? – Á. – Fogd. Hitetlenkedve tapogatta a begyógyult sebhelyet. amit a természet törvényei megengednek. Ebben a szempillantásban a helytartó nagyot kiáltott. s szabad kezével a fa teteje felé bökött. hogy jót akarok. és a nyakához kapott. A levelek felett lebegő kard megremegett. A varázsló válaszolt helyette: – Nem volt nehéz. – Azonnal kész. Félt. aztán a testőrre kacsintott.nyaka úgy füstölög. Nem hiányzik a fegyvered? – Őszintén szólva. akárcsak Hanisur nyaka. Hanisur tétován a nyakához nyúlt. Szeretnék veletek menni. – Meg tudnád csinálni még egyszer? . mi az. hogy varázsló – mondta a szakállas bizonytalanul. – Meggyógyultam… Mikor történt? Zakabur száját megbénította a csoda. A szakállas felnevetett. s amikor ismét kinyitotta. meztelennek érzem magam nélküle. s az égett ruha szaga betöltötte a levegőt. megrándult a teste. de nem mert hozzáérni. mint újkorában. csak most tér vissza a valóságba. megtört a mozdulata. és csak a fogai között préselte ki a szavakat: – Egyszerű… Nálatok jóval kisebb a gravitáció. Hanisur behunyta a szemét. Én orvos vagyok. varázsló? – Nem tudom. A varázsló megigazgatta a követ. Zakabur a kardra pislantott. A helytartó meggyógyult. Jobb lesz. – Mardukra! – nyögte. Nálunk… nem menne ilyen könnyen. aztán lehullott a testőr lába elé. – Hogy csináltad? A varázsló teljes figyelmével a helytartó nyaka felé fordult. Ujjai közül lángnyelvek csaptak ki. már egészen más színben látta a világot.

Meggyógyítottál. amit mi nem. a kard felugrott a földről. A helytartó elképedt ábrázattal nézett a varázslóra. A helytartó a fák közé bámult. és ezért amíg élek. hurbeli ember. A varázsló pattintott az ujjával. egyszerűen beszélt. a trónt egy őrült és a Marduk-papok bitorolják. Te idegen vagy. hogy a szakállas minden szavát pontosan érthesse. hogy kínok között fejezze be az életét. de mi akkor sem tehetünk mást. vagy sehol. vagy… talán a fazekasok közé. Ez a mi országunk. Természetesen velünk jöhetsz. Az én uram hatalma megdőlt. – Már döntöttem – mondta a szakállas. Bár sokat tudsz. Itt főleg nem. és néha bizony varázslatnak tűnik. lehet. és nem tudhatod. Lehet. – És… nehezebb tárgyakkal is meg tudod csinálni? – Talán… Esetleg. szertartásosan. akit arra ítélnek. és vagy itt élünk. hurbeli ember. Senki sem fog gyanakodni rád. hogy meg fogunk halni. – Lehet. Nincs más választásunk. A halottat nem lehet életre kelteni. Hangja keményen. – Veletek megyek… különben is keresek valakit vagy valakiket. – Emberrel is? – Talán. Vagy tán azt is tudod? – Nem – mondta a Doki csendesen. amíg rá nem jött. de barátságosan csengett. nagy veszélynek teszed ki magad. Hanisur. hálával tartozom neked. hogy szavai közé ne . a testőrre. Bólintott. És csak ketten vagyunk. Meg tudnád csinálni? Doki gondolkodott néhány másodpercig. alighanem ezen múlik. hogy nem lesz könnyű az utunk. eltátotta a száját. hogy a levegőbe emelkedjék és ott lebegjen a levelek felett. aki korábban nem látta a mutatványt. De éppen mivel hálával tartozom neked. ki vagy. amit csinálsz. – Hogy a kardot… fel a fára és… újra le. hogy százszorosan is lakolni fogunk merészségünkért. hogy nem lesz alkalmad bizonyítani tudományodat. A helytartó lassan. hogy magukkal viszik-e vagy sem. – Nem tudom. akik ellenük szegülnek: ez az ember és én. ha gyakorolnám. Ha hozzánk csatlakozol. aztán a türelmesen várakozó varázslóhoz fordult. – Úgy érted. s a kard ismét lehullott a földre.– Mit? – kérdezte a Doki értetlenül. Visszamehetsz Hurba. Gondolkozz csak. hogy a Két Folyó Közén mit tehetnek azzal. de nem is érdekel. hogy többen vagytok Hurból? A szakállas is egyszerűre fordította a szót. figyelmeztetlek. és félig felemelt kezével tétován követte a kard útját. vigyázva. – Azt nem tudom. megtapogatta gyógyult sebét. majd a kardra. De te egészen más vagy.

Meg kell találnom őket. akinek a testét hordom. hogy többen vagyunk. A NAGY TERV Amikor a küldönc érte jött. hogy került rá a fazekasok jele. Magatokkal visztek? – Természetesen – mondta a helytartó. ahova indultok. Előfordul. vén pojáca! Érzi. én készítettem fel őket az utazásra. hogy az ember elveszíti az emlékezetét. hogy kik. Vigyáznia kell hát minden mozdulatára. és intett a testőrnek. Ezért is kell veletek mennem. Lehetséges. nem. Néhány pillanat múlva összezárultak mögöttük a bokrok ágai. mert nem ismerem a szokásaitokat. A másik. nem egészen tudod. Seb volt a fejemen. hogy ki vagy. – Már próbáltam. VI. gondolkodás nélkül megöleti. De nem tudom.férkőzzék csipogás és nyögdécselés. Higgyétek el. Ha Zuzam rájön. Egyre nehezebben türtőzteti magát a főpap előtt. ki az a szakállas ember. és azért. és arra gondolt. hogy indulhatnak. amiket nem tudok elmagyarázni. hogy kicsoda. – Megtisztelsz a barátságoddal. Felelős vagyok értük! Értitek? Talán szükségük van a Dokira… A helytartó részvéttel a szemében a szakállas karjára tette a kezét. Vannak dolgok. Tudnom kellene. Hurubbi nem mutatott meglepetést. hogy egyre nehezebben megy neki az alakoskodás. hogy lassan kicsúszik kezéből a hatalom. hogy kinek kellene lennem. miben mesterkedik. – Lehet. mit fog . Érzem. Egyelőre nem tehet ellene semmit. hogy nincsenek messze. Sok mást is tudok. Sok mindent nem értek. Nem ronthatja el a dolgát türelmetlenséggel. Talán éppen abban a városban vannak. amikor már nem tudok segíteni rajta. Ami a kezemet illeti… nem is tudom. mintha két lélek lakna bennem… és csak az egyik tudja. Nem tudom. amit meggyógyítottam. aki vagyok. hogy olyan körülmények között tudom meg. Az ostoba. Végiglépkedett a folyosókon. de erről most nem beszélhetek. Előre tudta. Pedig… éppen fordítva kellene hogy legyen. ha Zuzam nem hívatja. Olyan vagyok. nem magamért teszem – s mintha könyörgőre váltott volna a hangja – de ők…! Hiszen én tettem őket olyanokká. miért. Ne kérdezzétek. Talán éppen emiatt nem tudom. Veletek könnyebben bejutok a városba. – Ha jól értem. hogy ki vagyok. Tulajdonképpen akkor lepődött volna meg. Vagy csak egy részét. És félek. Egyelőre nem megy. Nem tudod meggyógyítani magad? Még te sem? A szakállas szomorúan megrázta a fejét.

ha kegyeskednél meghallgatni a terveimet… Zuzam villámgyorsan lecsillapodott. – Megtiltom! – hörögte a főpap levegő után kapkodva. és csak tátogott. hogy újjáépíttetem. – Ülj le és beszélj! Hurubbi letelepedett az ülőkére. Természetesen tiéd a végső szó. hogy az ingerült embert a legkönnyebb csapdába csalni. hogy a főpap is láthassa a tervet. És természetesen nem fogja megengedni. bár valóban régi. és ruhája alá nyúlt. de amint mondottam. hogy embereid összezúzták Bikaisten ősi oltárát… Hogy merészelted… Hangja elakadt a felháborodástól. Hurubbi! Azt jelentették. – Újjáépítteted? – Nagyobb lesz. Természetesen az övé a végső szó. És… Bikaisten maga is… Nem a legjobb munka. hogy a főpap végre választ vár tőle komolyan Zuzam szemébe nézett. és éppen ezért fel is készült a válaszokra. és beszélni kezdett: – Igaz. hogy ez a felfuvalkodott hólyag Bikaisten mindent elhomályosító kultuszát újítsa Marduk helyére. amikor még csak hatalom nélküli felügyelőcske volt a rakparton. Hogyisne! Most kezdi csak felfogni. és az oltár is szent." – Ő maga már régen megtanulta. Alighogy befejezte meghajlását. csak fújd fel magad – gondolta Hurubbi. és az ellenérvek ott lapultak az agyában. szokatlan dühvel támadt rá. Mindazonáltal. de kicsi. hogy Bikaisten kultusza régi. – Annál könnyebben horogra akadsz. mennyire tudja rászedni a főpapot. És azt is tudta. – Megtiltom! Hurubbi lehajtotta a fejét.mondani a főpap. mint valaha is volt. Amikor érezte. és diszkrét koppanással az asztalkára tette úgy. "Nagyon jó. Hurubbi pontosan tudta. nem elég monumentális. A főpap nem is palástolta ingerültségét. mint a sivatagi róka a Két Folyó vadászmesterei által kimunkált hurokba. Csak semmi hirtelenkedés! Minden azon múlik. mint a partra vetett hal. Nem kelt félelmet. – Bikaisten oltára. A főpap megdöbbent. Megköszörülte a torkát. Égetett agyagtáblát húzott elő. mire gondol Zuzam. Agyagtábláink szerint őseink hetente . Ismerte Zuzam érveit. micsoda ravasz fickó ez a Hurubbi! De le fogja törni a szarvát egykettőre! Addig meg csak hadd mondja a magáét! – Beszélj! – intett kegyesen. úgy be fog sétálni a csapdájába. Ugyanolyan alázattal lépett Zuzam egyszerű kamrájába. Arra gondoltam. mint akkor. – Ahogy parancsolod. – Mit hallok. miközben tisztelettudóan lehajtotta a fejét.

hogy pontosan a régi helyén állítanánk fel az új oltárt. – A félelmet és a rettegést. Valami csúnyát akart odavágni neki. Zuzam megnyugodott. Mint ahogy megszokták a hegyeket is. Ő mesélt nekem olyan csodákról. Csak akkor félnek tőle. amerre a nap kél. Az ostoba nép pedig a házaiban ül és reszket… Féli a bálványt. Az a csoda. aki messze földről jött a városunkba. amelyek óriási bálványokat imádnak. – Ez a férfi is arról beszélt. hogy a csodákat emberek csinálták. Ez manapság már aligha lehetséges. Zuzam folytatta a járkálást. később kalózok fogságába került. nem lehet monumentalitással pótolni. – Tehát? – türelmetlenkedett Zuzam. Ilyesmire gondoltam. megbocsáss érte. ha nagyobb ünnepekre fel tudunk hajtani egy-két áldozatot. Valamikor régen innen származott el. A főpap megtorpant. beszélgettem egy emberrel. – Csodák! Csodák nincsenek. Az emberek egykettőre megszokják. Hogy arrafelé. valami kereskedőnek volt a gyermeke. Zuzam elgondolkodott. félelmet és rettenetet keltve. Zuzam ekkor nem egészen azt mondta. amikor a kikötői felügyeletet láttam el. – Na persze – morogta Zuzam. Az meg egyenesen elképzelhetetlen. Így a vályogházak fölé magasodna. Arra gondoltam. – Élővé? – Élővé. Kizárólag a király és az ország érdekében. Örülhetünk. Ostoba fajankó! És még ettől tartott! – Mekkorára? – Húsz-harminc láb magasra. s hajnalonta a bálványok torkából füst gomolyog. amit akart. – És pontosan hogy képzeled? . hogy a parasztok lányait adjuk Bikaistennek. miközben gúnyosan legyintett. – Azt mondtad. – Éppen erről van szó – mondta Hurubbi. uram.áldoztak szüzek vérével Bikaistennek. – Hogyhogy? – Én is gondoltam rá. amelyeket ő maga látott a saját szemével. Egyszer még. és mégis egészen tárgyilagos szavak csúsztak ki a száján: – Alighanem tévedsz. tűzeső hullik az utcákra. – Bikaisten is tüzet fog okádni – mondta Hurubbi. Nincsenek háborúk. hogy Bikaistent élővé teszem. akik idegen országba hurcolták. amit a kiömlő vér látványa kelt. amit én csinálok nekik. nincsenek hadifoglyok sem. – Bikaistent kell óriásira növelnünk. hogy a monumentalitás nem minden. vannak népek. hogy… a tűzesőt és a füstöt emberek csinálják? – A bálvány papjai. hogyha tüzet okád. akinek akarata ellenére is kezdett tetszeni az ötlet. Hurubbi – mondta és felállt. Éppen ezért az a tervem.

és összehúzott szemekkel fürkészte az agyagba karcolt ábrát. Pillantását Hurubbi szemébe fúrta. Felállt. Ugyanitt tennénk le a füstölőket is. és keményen csak ennyit mondott: . Zuzam föléje hajolt. uram? – Nem – mondta őszintén Zuzam. – A bika üvölteni fog! Zuzam leroskadt az ülőpadra. a furatba vagy inkább alagútba belefúj a szél. – Az év szinte valamennyi napján onnan fúj a szél. ha saját magáról van szó.– Felépítjük a bikát – mondta tartózkodóan Hurubbi. – Tessék. amelyet a szentély felől lehetne megközelíteni. – Üvölteni? – Úgy van. amikor kimondja a nemet. annál nagyobb lesz a csalódása. Keresztülszáguld a föld alatti járatokon. – Szálakat? Minek? – Majd elfelejtettem mondani – dőlt hátra szégyenkezve Hurubbi. Kár. Nos. Zuzam kétségkívül meglepődött. hogy sikerült beugratnia. gondolkodik a dolgon. – A többi itt van. ahonnan majd a lángnyelvek kicsapnak. hogy úgy tűnjék. hogy Hurubbi ennyire ügyes. nagy szarvú bikát ábrázolt. üreges. – Amint látod. a torok felső részén feszítenénk ki ezeket a szálakat… Itt… Zuzam kezdte elveszíteni magabiztosságát. – Ebben nem kételkedem – mondta savanyúan a főpap. A bika torkában tűzkamrát rendeznénk be. mint a hangszerek húrjai. keresztül Bikaisten üreges testén. és megrezegteti a torkában kifeszített szálakat. – Ezzel ismét ruhája alá nyúlt. és Bikaisten üvölteni fog. hogy nem a Marduk-papok érdekében kamatoztatja képességeit. Őszintén szólva nem az én találmányom… de Bikaisten jövendő papjai között vannak ügyes emberek. és mutatóujjával a táblára bökött. A szálak megremegnek. Hadd higgye csak a fickó. Hurubbi kinyújtotta a kezét. Ahogy mi akarjuk. Alagút vezet a belsejébe. Sohasem gondolta volna. Végigsüvít rajta: pontosan arra. és sétált néhány szobahosszat. másik agyagtáblát húzott elő és az asztalkára koppantotta. Jóval feljebb. amerre tereljük. – Ha megengeded… A bika belülről üres. – Ha kinyitjuk az ajtót. amely egy hatalmas. Félelmesen és fenyegetően. be a fejébe. Érted. Bikaisten mögött közvetlenül ott emelkedik a hegy. – Keresztülfúrjátok? – nyögte bambán Zuzam. és a furat végét lezárjuk egy ajtóval. Pedig csak Hurubbi szenvedését akarta fokozni. a terv szerint keresztülfúrjuk. Keresztülfúrjuk a hegyet.

és szinte megkövülve meredt a táblára. semmivel sem lehet kisebb a szobra. aki bízik benne és alázatos. – A másik tervem Marduk oltárára vonatkozik. százas csoportokban dolgoznának. mint oltalmazó anya. mégis Marduk van felette. asztalon fekvő agyagtábla testvérét. Megvizsgáltattam a kőfaragókkal. tüzet és füstöt okád. Körülbelül tízezer ember kell a mozgatásához. – Úgy tervezem. – Azt mondtad. Bikaisten papjai az emberek között járnak.– Nem! Leste a hatást. Marduk fenn. hogy mivel Marduk Bikaisten felett áll. Bikaisten lenn. – És mennyi idő alatt lenne kész? . hogy mindenki érzékelhesse a különbséget… Bikaisten. – Tízezer ember? – Nem egyszerre. ami azonban most következett. mint Bikaistené. Hurubbi harmadszor is a ruhája alá nyúlt és kihúzta onnan a két. Bikaisten üvölt. Már a követ is megtaláltuk. Hurubbi faarccal bólintott. és a tábla fölé hajolt. Tervet készítettem. hogy kiáltoznia kell Hurubbival. A hegy magassága. hogy a munka ne akadályozza az öntözést és az aratást. de csalódnia kellett. Zuzam a tervre meredt. – Úgy magasodna a város fölé. Zuzam megtorpant. őszintén meglepte. hogy ezerháromszáz láb? – nyögte. Arra gondoltam. Mardukéi ott laknak a felhők alatt. Hurubbi nem tántorodott meg. hallgasd meg azt a tervemet. – Ebben az esetben arra kérlek. csupán egymásra tette a két törékeny agyagtáblát. esetleg az őrséggel viteti el. Marduk szobra kétszáz láb magas lenne. Előbbi kitörését elfelejtette. rosszul hall. – Marduk új oltárát a palota mögötti hegy tetejére állítanám. és hosszú percekig nem jutott levegőhöz. Marduk a jóság. Marduk gyermeke. ezerháromszáz láb. elérhetetlenül. nem kezdett dühöngeni. játékszernek tűnő szobrát. méréseink szerint. hogy a megmunkálással nem lesz gond. – Kétszáz láb? – hebegte Zuzam. Szépen hasad és jól csiszolható. Óriási kőszirt: uralja az egész vidéket. A parasztok és kézművesek felváltva. amely Marduk isten új emlékművére vonatkozik. elfeledtetve vele Bikaisten Mardukéhoz semmiképpen nem mérhető. Így gondoltam. és megvédi azt. el sem sápadt. hogy egyetlen tömbből faragtatom ki. Zuzam azt hitte. Sőt annyival nagyobbnak kell lennie. Bikaisten a félelem. Azt állítják. A terv monumentalitása lenyűgözte. Zuzam felkészült.

mert minden alkalmat megragad. és szégyellni kezdte magát Hurubbi előtt. Zuzam leroskadt. S természetesen Marduk szerény szolgái közvetítenek az isten és a király között. Az emberek és házaik amúgy is törpék. – Hittabast a jövő héten királlyá kell választanunk! – Elhalasztjuk a választást. a mocskos kikötőtől a főpapságig. öreg. és úgy érezte. – Csakhogy késő! – fújt elégedetlenül Zuzam. – Marduk kultusza csak Bikaistenével együtt tökéletes. Úgy magasodna föléje. mint anya gyermeke fölé. amekkorának lennie kellene. hogy hol a helye. amit még . hogy egyre feljebb küzdje magát. – A jósok már megjövendölték a kedvező napot. Ha viszonyítható valamihez. amiért olyat csinál. Bikaisten nélkül Marduk sem akkora. A kedvező időpont csak két holdhónap múlva következik be. mintha vízcseppek lágyítanák puhára az agyát. hogy a király Marduk gyermeke. s a királyság felett Marduk őrködik. hogy rettentően fáradt. azokhoz hűséges marad. hogy kellemesen csalódott a volt kikötői felügyelőben. Lelkében kialudt a kétely utolsó szikrája is. és érezte. Zuzam pontosan értette. Éreztetné. ugyanakkor azzal is tisztában van.– Szállítással együtt két holdhónap kell hozzá! – Ez lehetetlen! – Mindent elterveztem – mondta nyugodtan Hurubbi. és mintha Hurubbi életereje lassan kiszívta volna az övét. – Nem vették figyelembe a Kos csillagkép állását. mint gondolta. Persze önmagában is monumentális. és könyökére támasztotta a fejét. ami eltörpüljön mellette. Lehet-e kárhoztatni. de így nincs. – Azt mondod… hogy a hegytetőn állana? – Közvetlenül a palota felett. Hurubbi rátette az agyagtáblát a másik kettőre. lélekben már elfogadta a tervet. Többszörösen is okosabb. Rájött. Okos. aki anélkül hogy mondta volna. – A jósok tévedtek – mondta Hurubbi. A királyság isteni eredetű: Marduk akaratából áll fenn az idők végezetéig. Nem tör más tisztére: akik támogatták. Csak akkor érezzük az isten nagyságát. miről van szó. – Lehetetlen! – csattant fel Zuzam. ezért szigorú feddésben részesülnek. kitörölve belőle minden ellenállást. Zuzam hallgatta Hurubbi szinte közömbös szavait. ha lenéz városára és gyermekére: Bikaistenre.

Nem vették figyelembe a Kost. mióta a Két Folyó Közének birodalma áll? Igaz. Zuzam a tisztesség kedvéért járkált még néhányat. mint amilyen méltó lett volna hozzá. Marduk legyen a jóság jelképe. és arra gondolt. magának is kreál egy kisebb istent. Nem ült győztes mosoly az arcán. Minden legyen úgy. – Te leszel az építkezés főfelügyelője. Korábban már magam is gondoltam erre. – Az leszek. amelyek létezéséről sejtelme sincsen. Zuzam elmosolyodott. hogy szomorú. Nyugtalanul megvakarta az orrát. Zuzam szánalmasan és gyermekes együgyűséggel sétált bele a csapdájába. aztán visszatért Hurubbihoz. érted. Hurubbi. Hurubbi? Figyelmeztetés csendült a hangjában. – Értettem. Nem érzett elégedett örömet. Javítsák csak ki a hibájukat. de nem telhetetlen. És mégis. hogy álljon Marduk szobra. azt is engedélyezem. A jósok valóban bosszantó hibát követtek el. Hurubbi a táblákat nézte. magával rántva ezt a szerencsétlen félnótást. hogy óvatosabb lesz. mint valaha. Talán olyan erőkkel is meg kell majd küzdenie a hatalomért. Hurubbi meghajolt és távozott. jövendő királyukat: Hittabast is. könnyebbet. Nem engedheti. uram. Te leszel a felelős mindenért. – A terved jó – mondta minden kertelés nélkül. hogy általában nem adják olcsón a győzelmeket. de… nem volt rá alkalmas az idő. aztán folytatta – nos. – Jól van. és csak annyi látszott rajta. Bikaisten a félelemé. és a fejét lassan felemelő Hurubbi vállára tette a kezét. Csak nekem vagy köteles beszámolni a dolgok állásáról. a folyosó falára erősített fáklyafénybe meredt. pedig minden úgy történt. – Igen. – Valóban szükségünk lenne Marduk emlékművére. De mindig Marduk legyen a hatalmasabb. uram – mondta hangsúlyozott tisztelettel Hurubbi.ember sosem. amit éreznie kellett volna. Megtorpant. Két holdhónapot adok. hogy igen könnyű győzelmet aratott. Kivégeztessek valakit? – Légy nagylelkű. – Igen. nagyon jó. és barátságosan hátba veregette Bikaisten jövendő főpapját. Mi ketten még csodákat fogunk csinálni. Ami Bikaistent illeti – kis hatásszünetet tartott. Tudta. ahogy eltervezte. hogy a siker küszöbén bukjék el! Király akar lenni a Két Folyó Közén. ahogy akarod. kisebb kultusszal. és ebben még maga Marduk sem . és megfogadta magában. – A királlyá avatást elhalasztjuk. kisebb oltárral. uram. Ravasz. uram.

sárga szemű házigazda felé biccentett. sok látnivaló nem volt benne. piszkos arcú férfiak morogva és dülöngélve kikotródtak Gigas házából. amikor a semmiből férfialak magasodott eléje. leginkább a falak mellett elhelyezett fekhelyek uralták a teret. A sarkokban felhalmozott szemét és foszló ruhadarabok asszonykéz után sírtak. és a fénynyalábok kegyetlenül Hurubbi szemébe tűztek. . Megkönnyebbülten érezte. kesernyés illata. de a sötétség elrejtette előle a vonásait. Hurubbi a férfi arcát fürkészte. és a dörmögő hang elcsuklik az örömtől. és ég felé emelte a karját. Hurubbi a sovány. – Az áldóját! Hurubbi úr! Gyújtsatok fényt! Fáklyaláng lobbant. Kíváncsian bámulták. majd körbejártatta tekintetét a szobán. ami igaz. feketére aszalódott ülőpadot. – És ha igen? – Hurubbi vagyok. Bikaisten jövendő főpapja elvakulva kapta kezét a szeme elé. – Uram? A mély dörmögéssel egy időben hegyes tárgy nyomakodott a gyomrának. Gigas előkotort valahonnan egy másik. hogy elvonják a gyilkot a gyomrától. s amikor úgy-ahogy hozzászokott a fényhez.akadályozhatja meg! Hurubbi belökte az égetetlen téglákból emelt. A jövendő főpap kelletlenül helyet foglalt. Csipás. A házigazdával együtt legalább öt-hat férfi ücsörgött a fekhelyeken. Legszívesebben sarkon fordult volna. A rakpart volt főfelügyelője. hogy dühösen távozzék. és igyekezett csillapítani kezének remegését. de legyőzte undorát. mosdatlan szemeit vendégére függesztette. és maga nyújtotta az ülőalkalmatosságot Hurubbi felé. rozzant viskó ajtaját. és körülkémlelt. amely a sarkokban száradó okádék bűzével keveredett. meglepetve tapasztalta. csak üres fekvőhelyek sorakoztak a falak mentén. – Hé! Adjatok padot a nagyságos úrnak! – szorgoskodott a házigazda. – Gigas? Mintha enyhült volna a nyomás a gyomránál. Igaz. A félhomályba burkolózó helyiségben nem látszott mozgás. Hurubbi érzékeny orrát bántotta az árpasör kellemetlen. sebhelyes arcú. hogy a viskó egyáltalán nem üres. – Nem halljátok? Takarodjatok! A nagyságos úrnak beszéde van velem… Takarodjatok! A toprongyos. Már-már megfordult volna. és rákuporodott. – Beszélhetnénk egyedül? Gigas bólintott.

hogy mivel érdemeltem ki a jóságodat. Egy kikötői rabot akasztattam fel helyetted. Umartibu. Gigas eltátotta száját. Gigas kezei megremegtek. . – Többet nem ismered őket. hogy egyszer talán még számíthatok a szolgálataidra. – Úgy bizony. hogy emberei kilopták a szemét… Olyan támfalat készítettek neki. Így volt. és szólni sem tudott a megdöbbenéstől.Hurubbi habozott. hogy áldassék a neve. – Bár igaz. Arcára elkínzott kifejezés ült. csak nagy erőfeszítéssel tudott ülve maradni. Azért küldtem. uram! – szakadt ki a hálás kiáltás Gigasból. – Kit kell megölnöm. Én küldtem az ezüstpénzeket. – Emlékeztetni szeretnélek. Egy régi történetre. – Csakhogy az az építőmester annyira szerette az árpasört. – És az ajtó felé intett. miért tettem. és tiltakozva arca elé kapta a kezét. Gigas? A házigazda megrázta a fejét. hogy emlékeztesselek rá: én mentettelek ki a hóhér kezéből. aztán undorodva kiköpött. hogy építse fel a támfalakat. Hurubbi körülnézett. Azóta is… néha… azon gondolkodom. Gigas? – Te. Volt egy építőmester. – Nem akarok erről hallani. uram. uram. az utóbbi időben… – Azért jöttem. Gigas. – Nem esik nehezemre. Ki írta alá az ítéletet. ami néhány évvel ezelőtt esett meg a kikötőben. hogy az első vihar ripityára zúzta. Kapsz egy megfelelő házat a városfalon belül. – Nem. És tudod. és adott néhány ezüstpénzt… – Hát te küldted. mert tudtam. a föléje épített raktárak pedig beomlottak a vízbe. uram. uram. akit megbíztak. Gigas? – A király. Hurubbi átnyúlt egy szemétkupac felett. és megmarkolta Gigas nyakán a szakadt köpenyt. uram? – kérdezte felcsillanó szemekkel Gigas. a Két Folyó Közének legjobb mestere. – Néha eljött egy férfi hozzád. pedig én sem voltam bőviben Umartibu ezüstjeinek. Gigas? – Így… – Ezt az építőmestert halálra ítélték. – A városkapun… túl? – Megszabadulsz ettől a bandától. – És ki mentett meg téged a kötéltől. – Először is itt hagyod ezt a szemétdombot. uram.

és elégedetten mosolygott. s bár nem múlt el kezéből a remegés. amelybe az üvöltő bika képét karcolták. és boldog mosoly terült . Nemhiába te voltál akkor a Két Folyó Közének első építőmestere. Hurubbi feszülten figyelte az építőmestert. Gigas kezébe vette a táblát. Gigas érte kapott. – Ezt a tervet… is ő készítette? – Ezt is… ő. – Tanuld meg. – Kétszer is átnéztem. Nem vették figyelembe. Gigas! – Azt is lehet. A bika énekelni fog. Az építőmester megkönnyebbülten felsóhajtott. Gigas! Örülök. Ismét a ruhája alá nyúlt. és újabb agyagtáblát húzott elő. – Üvölteni. uram. hogy… Hurubbi elégedetten hátradőlt. Gigas. hogy nem felejtetted el a tudományodat. uram. Hosszú percek múltak el a csendben. mint a másikat. – Nincsenek nevek.– Tudsz még tervet olvasni? – Tudok – nyögte Gigas elfehéredve. – Ilyet csak egyetlen ember tud csinálni… – Kuss! – rivallt rá Hurubbi. – Értettem. nem akarlak megsérteni… de… – De? – A terv rossz – mondta az építőmester. uram. de… Borzalmas. hogy mától kezdve nincsenek nevek. homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Gigas? – Uram. Az építőmester lelkében iszonyú harc dúlt. és összehúzott szemekkel fürkészte a másik arcát. Különben… – S kezével hurkot formált a levegőben és a nyakára tette. Hurubbi a köpenye alá nyúlt. amikor látta. hogy Gigasnak megrándul a keze. és ugyanolyan figyelmesen tanulmányozta. – Csodálatos terv! – mondta lelkesen. – Uram… – Tessék. és kihúzott egy agyagtáblát. Gigas végre felpillantott. Csak a húrok vastagságától és a feszítés erejétől függ. Szemében öröm csillogott. uram – mondta Gigas elsápadva. Amikor felemelte a fejét. Hurubbi nem válaszolt. – Nos. csak az utcáról hallatszott be néhány részeg gajdolása. Hurubbi érdeklődéssel várta a harc kimenetelét. és a félhomályban is láthatóan sápadtság önti el az arcát. – Bravó. – Szerinted jó a terv? – Nagyon is jó. látható örömmel nézte a tervet. Odalökte a táblát Gigasnak.

rendbe kell hozatni őket. – Mardukra! Ha én lennék az isten. lerogytak a földre.szét az arcán. – Te. de annyi ereje sem volt. mintha soha többé nem akarnának felkelni. – Marduk és Bikaisten a tervek szerint épül fel. Úgy feküdtek a földön. mint a boszorkányok. Látta. Elfintorította az orrát. Gurus dühösen káromkodott. uram? De hiszen… Ez iszonyat! Nincs ember. – Ki lesz… az… uram? Hurubbi kinyitotta az ajtót. uram? Hurubbi is mosolygott. – Marduk segítségével megérkeztünk – sóhajtotta. mielőtt Hurubbi elé kerülnének. hogy akár agyon is verhetnék őket. ha elé hajtja a zsákmányt. és a lányokra nézett. és nagyot köpött. azon elmélkedett. Gigas! Gurus elégedetten fordult hátra. – Hát csak próba volt. és amíg a foglyokat nézte. Újabb . Mindenesetre. Megrázkódott az undortól. hogy bántsák a foglyokat. A végső cél látványa kiszívta belőlük az erőt. ahogy a tegnapi zsákmányára pislantott. és csak akkor szólt vissza. akkor sem lennének képesek egyetlen lépésre sem. nem sok kedvem telnék bennük! Ahogy kiléptek az erdőből. és gyorsan felállt. a lányok olyanok. vajon mit fog szólni Hurubbi. Bikaisten oltára és Marduk szobra így fog felépülni. hogy kinyissa a szemét. és végigvágott rajta a korbácsával. a lányok. és rémülten felkiáltott: – Így. és megpillantották a városfalat. Ha pedig már idáig elhozta őket. aki felépíti. Gigas. aki ezt így felépítené… Ez… ez… – Csend! – förmedt rá Hurubbi. Elégedetten felsóhajtott. Pontosan így! Gigas arcáról elröppent a mosoly. mintha csak vezényszóra tennék. élve viszi Hurubbi elé. – Nem. A lány arca megrándult. amikor már félig kint volt az utcán. tiszta víz talán ismét csodát csinál. ez a patkány! Hiába volt az öregasszony minden igyekezete. Hurubbi. Efelől nincs kétségem. amikor megpillantotta a városfalakat. és megtiltotta. Összeharapta a száját. És akad olyan mester. Egy kis festék. Talán kár volt megfojtani a banyát. akárhogyan alakuljanak is a dolgok. Egy túlbuzgó testőr Kicsihez ugrott.

nem lenne gondja! Csak hát Hurubbi kifejezetten megtiltotta. és nem érzékelte az idő múlását. hogy az. de a sötét csak addig volt sötét. s valami mintha iszonyú erővel röpítette volna fel. és száját az ő szájához érintette. Ő maga talán sikoltott volna – hogy elég. Máris lendült a keze: bedugta a valamit egy addig láthatatlan résbe. hogy minél többet gyalogol. Először azt hitte. és szemügyre vette az arcát. mint amit szeretett volna. besétált az újabb folyosóba. s egy lapos valamit tartott a kezében. Óriási. megfogta a kezét. egyedül. pedig egyáltalán nem volt fáradt. hogy becsukódik mögötte egy ajtó. Közelebb lépett a tükörhöz. amint mosolyogva megpróbálja visszacsalogatni. ha nem. Persze. olyasfélét. Megerőltette az emlékezetét. Ilyenkor ugyanis félig álom-. elég a szörnyű álomból! – az a . amíg el nem indult. Amerre ment.lány… Így már öten vannak. Később egy fiatal férfi is felbukkant mellette. Mert pontosan tudta. Aztán hozzá hajolt. és ő ott marad egy hosszú-hosszú folyosón. napok gyulladtak ki a feje felett. olyasféle. A kép hullámzani kezdett. ennyit sikerült békés úton összeszednie. hanem a valóságos arca. és ami most következett. aki valamit beszélt neki. álarcos ember. A gazdák fiai öltenek ilyenkor maszkot. Képek bukkantak fel az emlékezetében: egy kislányt látott. phü! Rizimma is behunyt szemmel feküdt. mint egy aprócska agyagtégla. de a szavakat nem hallotta: a szakállas hangtalanul tátogott. Tegyen az ember a kedvére. A feltárult ajtónyílásban fények gyulladtak. igazi szenvedéssel töltötte el. A legborzasztóbb azonban a tükör volt. ha lerohanhatott volna egy falut. Aztán egy szakállas férfi ölében ült. az épület csúcsa felé. hogy riogassák a tisztáson táncoló. amit maszknak gondolt. millió és millió ablakkal. fények. az ő izmai annál könnyebben és ruganyosabban mozognak. mint amilyenek a tavaszi ünnepeken járják az erdőt. hogy induljon el a sötétben. Egyszerre csak egy fal előtt találta magát. és ő. mintha ismeretlen erő hajtaná előre. és a szemébe nézett. fekete hajú asszonyt. nem álarc. Hallotta. és egy magas. viháncoló lányokat. Olyan furcsa és komikus volt a mozdulata. Ha tetszik. és minél elcsigázottabbak lesznek a többiek. hogy majdnem elnevette magát. mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. s a fal becsúszott a szomszéd falba. hogy aki szembejön vele. amint az öntözőcsatornák partján futkos. Sőt meglepetéssel töltötte el. Ismeretlen erő arra késztette. de pontosan az ellenkezője történt. gomba alakú épületeket látott. félig ájulásszerű állapotba került: lábai öntudatlanul mozogtak.

és még az sem torpantotta meg. és ha eléje állt. mindenesetre felnyögött. hogy amikor visszatette a cserépforma kulcsot a táskájába. amikor a furcsa vágású kis szemekbe nézett. mintha hasonmása állna vele szemben. Egészen természetesnek vette. hogy két lénye van. sohasem hallott zene áradt. Fáradt. hogy álmában összeszorul a torka. mint a valódiak… Valódiak? Ebben a furcsa álom-ébrenlétben még a tükrön sem volt ideje csodálkozni. hogy gyermeke van. talán a kicsibe is átáradtak a vad szeretethullámok. ha az a másik nem tudja. de anyjának volt egy féltve őrzött bronztükre: az is telis-tele karcolásokkal. Hiszen annak az ismeretlennek. karikás szemek néztek vissza rá. még akkor is. s bekukkantott a lefüggönyzött ágyba. Rizimma ismét sikoltani szeretett volna. hogyha maszkot visel: más az arca és mindene más. Ő. aki mégis ő volt. amikkel apja lepte meg a termékenység tavaszi ünnepén. Érezte. Azonkívül nemhogy karcolás nem volt rajta. mint azokat az apró kis agyagállatkákat. és megdörzsölte az arcát. két otthona és egy gyermeke. nem olyanok az ujjai… Ekkor újabb ajtó tárult ki előtte. és egy kehely alakú ágyacska mellett találta magát. Nem maradt utána tanácstalan kíváncsiság. mint bárkit a világon. vagyis neki. Rizimma érezte. már a nagysága is imponáló. többnyire csak a csatorna tükrében fésülgette a haját. Pillanatig sem habozva belépett a feltáruló szobába. Pontosan és világosan visszaemlékezett mindenre. de az öröm elnyomta visszatetszését. A tükör túlsó oldaláról halk. Elhagyta a tükörfalat. ujjaira esett a pillantása. Talán még. felügyelő apja házánál. akit jobban szerethet. Picikém! Kincsem! Kisfiam! – hullámzott benne az öröm. amiben nézi magát. pontosan úgy. átlátszatlan fal előtt találta magát. és egy másik. hogy a korbács lesújtott Kicsire. sem tompa. Az ő gyereke! Az ő kisfia! Arra riadt fel. és kinyitotta a szemét. és talán rá sem jött volna. hogy az a másik valaki is ő. jobban. Rizimma szívét vad öröm töltötte el. Talán túl hangosan szedte a levegőt. pedig azoknál aligha van szeretetreméltóbb lény a világon. legszívesebben a szívére szorította volna. megmagyarázhatatlan félelem. egész teste megjelent benne. hiszen az egész falat betakarta. mint itt a Két Folyó Közén.másik azonban. s a fal elcsúszott előle. és ez valahogy megnyugtatta. Tudta. Szegény kicsike. hanem még csak nem is torzított. és nem törődve vele. a kisbárányoknál is jobban. Leroskadt az ágy mellé halmozott puha lapokra. öregebbek és tapasztaltabbak. Ismét bedugta a cserépforma tárgyat egy résbe. hogy a kicsi is maszkot visel. átsuhant egy szobán. vajon mi lehet most vele? Vajon . a tükörhöz hajolt. talán vékony tollpárnák lehettek. aki csak az övé. hogy tükör. Ez azonban egészen másfajta volt.

amin keresztül levezethetné a testében felgyülemlett feszültséget. csőrével a nap felé csipegetve. A tarka énekes csőre összezárult. hogy megérintsen valamit. tarka madár csattogott. és összezárta a tenyerét. és kezdte úgy érezni magát. ha megszűnik a varázslat. lábai alól kicsúszott az ág. kinyújtva tartotta a kezét. hogy gyors. nyitott tenyerét maga elé emelte. és mint feldobott kő zuhant az avar felé. Helyette a fák teteje felé tárta a karját. mintha zsinórral függesztették volna fel. mintha láthatatlan erő arra kényszerítené. lezuhan a földre és összezúzza magát. elesetten. messzire. ébren álmodott varázslatnak Gurus hangos ordítása vetett véget. Már-már megsimogatta Jana meg-megránduló hátát. jó lenne madárrá válni. hogy a madár halott. elrepülni messzire. Sem ő. Körülnézett. Rizimma rémülten és mégis kegyetlen elégedettséggel látta. hogy azt a lapocskát. A kódkártyáját keresi. . Elégedetten felsóhajtott. amikor valami megakadályozta benne. és nem merte összecsukni a tenyerét. Rizimma ijedten kapott utána. Olyasfajta mozdulatokat tett. hogy a tarka énekes tompa puffanással lehullott az avarra. hogy cselekedjék. és a lány felé fordult. vagy csak egyedül ő osztja meg magát időről időre az itteni és az ottani világ között. mintha itt is idegen lenne. felszállni az égbe. Doki egy aprócska forrás partján ült. Hanisur és Zakabur egy bokor árnyékában szundikáltak. A víz kellemesen hűsítette törődött ujjait. Talán arra gondolt. mozdulatlanul. amikor a feje felett felcsendült a reggelt ünneplő énekesmadarak kórusa. De csak a lányok hevertek mellette szomorúan. – Bolond! Mardukra. lábával az ég felé. és visszaadná a szabadságát is. amely megoldaná sok problémáját. ez is bolond! Rizimma összerezzent. hogy ketten vannak-e. amelyeket nem értett. Furcsa bizsergést érzett az ujjaiban. Rizimma mereven. Talán keresett valamit: lehetséges. Kinyújtotta a karját. sem a félszemű nem vette észre. védtelenül. Nem tudta meg. Igen… most már emlékszik. Ebben a pillanatban a halott madár megállt a levegőben. és mintha tehetne valamit is. Mintha annak a másiknak a szemével nézné az itteni világot. Ennek a furcsa. ahol egy nagy. és a csordogáló vízben a lábát áztatta. Rizimma feléje nyújtotta a kezét. kék sugár szökken ki ujjából.ott van-e ő most mellette. és a madár begyének ütközik. hiszen nem tudhatja. messzire… A madár megremegett. Attól félt. leeresztette a karját. amelynek a segítségével félrecsúsznak előle a falak.

És ha sikerül. mégsem jut vele semmire. De hogy ezek sem. hogy bár minden titkok tudójává vált. azokon a rajzokon szerepeltek ilyen szerencsétlen kinézetű fickók. még akkor sem. nyomoréknak tetsző végtagokkal. Persze csak a maga módján. hogy abba beépülve elvegye annak egyéniségét. Pontosan úgy néz ki. hogy létezik örök élet is. Talán létezik egy ismeretlen. hogy a természet beszélni tud. a feltételezett fejlődés kiindulópontját. ami történt.Ami azt illeti. Azok nem. Nem. Szíve megtelt hálával a természet roppant ereje iránt. Sem magának. ha a magányos sejt szervetlen anyagokból lenne képes felépíteni az egészet. Csak egy új testet kell szerezni. a saját bőrében! Talán éppen itt lépett közbe a természet. rosszabb helyre is kerülhetett volna. ez már nem is olyan komplikált probléma. amely megsemmisíti a veszélyes tudást. Megmozgatta a lábujjait. mint amikor annak idején azt a feladatot kapták az iskolában. bepillantást nyer a természet örök és kiismerhetetlen boszorkánykonyhájába. Az örök életet. Szétnézett. Elmélete tehát beigazolódott. Ha jobban belegondol. ha odahaza marad. Biztosan megoldotta volna. Talán túlságosan is messzire merészkedett: túl azon a határon. Ez pedig annyit jelent. nagyot szippantott a friss levegőből. a fejlődés időtartamát. hogy minden világok legtökéletesebbike az övék. Hiszen éppen ő kényszerítette ki a természet egyik legféltettebb titkát. szerves élőlény után koslatni. Persze az igazi az lenne. Nem állította. akkor nincs többé halál. . amelyet értelmes lények átléphetnek. Igaz. biológiai. ameddig magafajta soha nem juthat el. hogy képzeljenek el idegen élőlényeket. de jól működő védekezőmechanizmus. Kicsit savanyúvá vált a mosolya. más bolygók lakóit. de előbb-utóbb odahaza is kipróbálta volna. Hiszen ha egyetlen sejtből reprodukálni lehet az egészet. Nos. hogy csak végveszélyben próbálta ki találmányát. sem másoknak nem képes használni vele. és maga lépjen a helyére. és nevetni volt kedve. hogy változtasson örök törvényein. Doki nem volt dogmatikus. márpedig biztosan sikerült volna. Legalábbis nem mindenki számára. mert azt pillanatig sem feltételezi. Talán odáig jutott a természet megismerésében. légköri feltételeket. az holtbiztos! Büszkén mártogatta nagyujját a vízbe. nem pedig már élő. Hiába tud mindent. Istenek nincsenek. esetleg kényszeríthette volna. Elmosolyodott. ha semmit nem tud kezdeni vele. Kedve lett volna eltűnődni: vajon véletlen volt-e. Létezik magtalan szaporítás. és egy adott időpontra modellezni kellett a fejlődés várható végeredményét. ilyen groteszk. akik adott természeti feltételek között fejlődnek: Megadták az időjárási. és kész. amikor arra gondolt. és hogy ők a legtökéletesebb élőlények.

és számára is fennáll a menekülésnek ez a módja. és hasztalan próbálják vele felvenni a kapcsolatot. hogy idő? Mihez viszonyított idő? Ha az itteni értelmes lények fejlettségi állapotát veszi figyelembe. Tehát megérkezett. valószínűnek tűnik. És ha megismételné is… Hogyan juttassa magát haza? Ez a bolygó lesz a lakóhelye mindaddig. Hiszen nincs rá lehetősége. örök útjukat róják az üstökös hátán. Ha élete végéig kell is keresnie őket! Mennyi ideig élhetnek ezek a lények? És persze most már velük együtt ő . Erőszakkal kellett elszakítania tekintetét. amikor ők rákapaszkodtak az üstökösre. hogy itt még élet sem volt. Még szerencse. mégsem olyan szörnyű a dolog. hogy alighanem örökké. mintha mondjuk egy mozdulatlan élő mechanizmusba került volna. például egy fába. állandóan valami Mardukot emlegetnek is. Ennél egyszerűbb ügyek miatt is lettek már öngyilkosok Hurban. hogy a többiek nincsenek is itt. hogy a műtétet még egyszer megismételje. Talán belőlük lett mozdulatlan mechanizmus. és hova lehetne hazatérni? Hiszen azt sem tudják. És a többiek? Ki tudja. Bár lényeges különbség van köztük és ezek között. amikor felpislantott a feje fölé boruló óriási fákra. Káprázó szemei mintha a Kapitány és az Első Asszisztensnő szomorú szemeit látták volna felcsillanni az ágak között. ahol humanoidok vannak. S a tudást. és nem futamodhat meg! Kötelessége felderíteni ezt a világot. Lehet. Megborzongott.ha ezek itt. amíg csak él. hogy olyan helyre ért. az örök élet titkát magával viszi a sírba. azaz haláláig ezek között kell maradnia. És az sem biztos. amíg ideértek? Hiszen odaát már nem volt idő kiszámítani a távolságot. Vagy ezét a világét. Belebámult a forrásba. és kihúzta a lábát a vízből. hol vannak. Ekkor nyilallt belé a felismerés. amikor neki már az emlékét is elfújta a szél. hogy humanoidok. És ha nem sikerült elsőre a landolás? Ha az üstökös mérhetetlen idők óta hurcolja őket a hátán? Hol a haza. Különben is. Talán egy újabb fordulat után tudnak csak leszállni. mit jelent az. Vajon mennyi idő múlhatott el. Csakhogy ő Doktor. talán éppen itt állnak felette. hogy tovább töprenghessen. és megkísérelni megtalálni a többieket. és elgondolkozva nézegette az arcát. Elszorult a torka. megismeri-e majd őket? Hiszen már ők sem azok. a megmentői. akik valaha voltak. merre járnak? Ki tudja. és ők majd egy másik világban keresnek menedéket.

hogy valami történt vele. És főleg. és mivel erősebb. Semmi emlékképe nem volt róla. – És azután? Hanisur megvonta a vállát. amikor még az itteni információk voltak túlsúlyban a testében. ami akkor történt. nagyobb a természetes ellenállóereje. Talán lesz. Töprengéséből Hanisur riasztotta fel. Az élőlény. hogyan került annak a lénynek a testébe. ha a sejt. hogy elveszítette emlékezőképességét. és a lény bizonytalan lesz benne. melyik ő. csak akkor veszi észre. Elszúrta volna valahol a számításait? Vagy… S alighanem itt a rejtély kulcsa! Valaki úgy vágta fejbe azt az embert. – Remélem – morogta Doki. Akkor úgy gondolta. jó volna találkozni velük. mint az. és melyik valaki más. tudathasadásos állapot lép fel nála. amíg elérjük a várost. Így is beletelik jó néhány napba. hogy ő csak ezután költözött be a testébe – így aztán az égvilágon semmire sem emlékezik vissza. és arra. és megpróbált még egy kérdésre választ keresni. csakhogy vele egészen másképpen történt a dolog. Minden lényeges tudás. aki. Doki kihúzta a lábát a forrásból. aki mellénk áll. akinek a fazekasok jele volt a karján. Semmire sem emlékszik előző életéből. Lehet. amely az információt hordozza. de nem szüntetik meg egészen. és lerázta róla a vizet. amikor sajátos. és anélkül hogy a mechanizmus észrevenné. hogy az ördögbe került a fazekasok jele a kezére? Azonkívül hol tanulta meg a Két Folyó Birodalmának a nyelvét? Korábbi feltételezései szerint nem így kellett volna lezajlania a folyamatnak. Igen ám. Egyszerre két lényre emlékszik szinte álomszerűen: arra. hogy mielőtt beavatkozna az itteni történelembe. szaporodni kezd.is… Ismét csak beleütközött az idő problémájába. Doki. felhalmozott ismeret megőrződik – hiszen éppen ez egyik sarkalatos pontja kísérletének. Vajon mihez viszonyítják az időt? Elhessegette magától kínzó gondolatait. bejut egy élő mechanizmusba. aki lassan ugyancsak átalakul ővé. Semmire sem tud visszaemlékezni abból. lassan átalakítja. és arra gondolt. . Gyakran összekeveredik a kettő. – Indulnunk kell. – Még nem tudom. ha értelmes. aki volt. Végül az új információk legyőzik a régieket. akiben most van.

Mosdasd meg őket. hogy a többiek miért sikoltoznak. és felhorkant. uram. uram! Hurubbi felkapta a fejét az agyagtábláról. – Fiatalok? – I…igen. ruhátlan testén. – Sikerült? Gurus kincstári vigyort erőltetett az arcára.Gurus belépett Hurubbi kamrájába. Hiába emlékezett rá. Hurubbi megérezte a bizonytalanságot a félszemű hangjában. hiába is mesterkedik a félszemű. Nicsak. hogy átlát rajta. és megsejtette. állati zsiradékból főzött szappanokkal. és rúgtak. hogy odahaza. Látni akarom. Amikor végigpillantott saját. – Ezzel adta tudtára Gurusnak. Őket újabb szolgálók követték. A lányok felálltak. milyenek festék nélkül. – Látni akarom őket! – Az… udvarban vannak. mint mostanában napjában többször is. és nem értette. agyagkorsókkal. Hagyta. hogy aligha úgy alakultak a dolgok. és magához intette. újra elfogta a furcsa szédülés. Egyedül Rizimma állt mozdulatlanul. és a lepel lecsússzék róla. – Rendben van. . uram. hát ennyire tart tőle a félszemű? Nem kellemetlen érzés. Előtte. és izgatottan toporogtak. és szakadt az izzadság az arcáról. egymásnak vetették a hátukat. a csatorna vizének tükrében hányszor nézegette magát csodálkozva. – Én? – Akárki. hadd nyugtalankodjanak még egy kicsit. Hurubbi őszintén szólva sokkal rosszabbra számított. Gurus halkan köhécselt. ahogy eltervezte. és magában elmosolyodott. Éles szeme azonnal felfedezte a kenőcsök és pirosítók maradékát a lányok arcán. egyszerre elégedetten és rémülten. – Megjöttem. A félszemű eltátotta a száját. és meghajolt. – Négyen vannak. attól tartva. Gurus az ajtóhoz szaladt. Hagyta. hogy valaki a bokrok közül meglesheti. Ennyi elég is lesz. jövendő főpap előtt nincs titok. hogy a legközelebbi vénasszony megoldja ruháját. karmoltak. ha az embernek ekkora hatalom van a kezében… A lányokat őrző katonák az arcát fürkészték. s néhány perc múlva szolgálókkal tért vissza. akik fehér gyolcslepedőket és fadézsákat cipeltek magukkal. – I…igen. aztán megfordult. üvegcsékkel. amit elmélyülten tanulmányozott. amikor a szolgálók elkezdték leszaggatni róluk a ruhát.

amelyről a vénasszony csak az imént cibálta le az elöl zárt bőrcipőt. A csatorna tükrében megcsodálta karcsú. hőre nyíló-táguló cipő… és… Érezte. Még az is megkísértette. Mintha valaki mondta volna is neki. hogy alighanem ő a legszebb lány a környéken. Hogy is lehetett olyan ostoba. mozgékony ujjait. Hát persze… A gépíró számítógéphez kellettek… az ujjai. hanem több! Felkapta a kezét és maga elé tartotta. valami. Jóságos ég! Lábáról is hiányzik a nagy fogóujj! Odahaza. és senki sem nyugtalankodott emiatt. megdagadt a lába. amelyek széppé teszik… És végtagjai is. amit megszokott. hogy a banyák végigkenjék testükön a szappant. hogy elsápad és megszédül. és meleg vízzel alaposan ledörzsöljék őket. ahol mindenki ruhátlanul fürdött. hogy… Mihez is? Villámcsapásként tört rá az emlék. hogy… Talán a neve is eszébe jutott volna. mert amikor a gyerek megszületett. Rémülten pillantott a lábára. Mardukra! Hiszen hiányoznak az ujjai… vagy legalábbis néhány. aminek a használata elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz. Ott azonban… nem is olyan régen új cipőt kellett csináltatnia. hogy ez a test tetszett neki? Hiszen teljesen csupasz… Tudta. ha az egyre erősödő sikoltozás nem zökkenti ki gondolataiból.Nem értette akkori félelmét. zöld pikkelyek. amelyet be kell illeszteni az írógép megfelelő helyére… Jóságos ég! Hogy tudja így kezelni a gépet. Gondolt is rá. amikor az ismeretlenül is ismerős szó végre eszébe jutott. hogy zenélni tanul egy sokhúrú hangszeren. ha ruhátlanul látja valaki? Hiszen ott. hogy a csatorna partján több ujja lett volna. Hurban… Csaknem felsikoltott örömében. és a nagy fogóujja nem fért be a cipőbe. hogy valami hiányzik a kezéről. de a nagy fogóujj biztosan. hogy ilyen ujjakkal… Milyen ujjakkal? És csak ennyivel? Érezte. és gyönyörűnek tartotta őket. . és prüszkölve hagyták. ha majd újra szüksége lesz rá?! És hova tűntek az ujjai? Bármennyire is erőltette az agyát. A dagadtság elmúlt… de hol van a szintetikus. És mindennap az írószámítógépen szokott dolgozni… Úgy hívják. nem tudott visszaemlékezni rá. hogy valami hiányzik róla… a vékony. a kisfiával gyakran járt fürdőbe. A csatorna partján pedig tetszett magának. A lányok megkönnyebbülve rejtőztek el a szappanhabban. A lányok zokogtak. Hát persze! Ő Hurba való. és erőszakkal a vízzel teli dézsába taszigálták őket. Csak nem ennyi. bár a katonák Hurubbi jelenlétében nem mertek kötekedni vagy gúnyolódni velük. A szolgálók mint kullancsok akaszkodtak rájuk. mint itt. és földre rogytak szégyenükben. Miért baj az.

Még egyszer végigpillantott a kádban kuporgó lányokon. Hangja tisztán csengett. és az arca is beesettebb a többiekénél. akiből szépség és előkelőség áradt. látni nem is lehetett. máskor pedig nehézkesek.Rizimma nem tanúsított semmiféle ellenállást. Annyira sem. Egyedül Gurus viselkedésén nem tudott eligazodni. utasításainak megfelelően zajlott le. magától lépett a vízbe. mint az udvart szegélyező oszlopsor. Összerázkódott. Ami pedig a legfurcsább: e két véglet tulajdonképpen egyazon időben fonódott össze. nem látta értelmét az ellenállásnak. mintha a Két Folyó Közének minden terhét a vállain hordozná. A válaszok azonban nem elégítették ki a kíváncsiságát. hanem maga lépett a kádba. egyikük kissé soványka. – Hogy hívnak? A lány arcát nem futotta el a pír: sem a szégyen. hogy az izgatott félszemű jó munkát végzett. Hurubbi szakértő szemekkel vizsgálgatta őket. kivette a szappant a szolgáló kezéből. Nem sikoltozott. Igaz. és megmagyarázhatatlan erőnek engedelmeskedve odavitték a dézsa széléhez. A hivatalnokok. amiről most mélyen hallgat? Magához intette a félszeműt. Lábai megmozdultak. és kérdezgetni kezdte. Mozdulatai is furcsák voltak: néha könnyedek. nem próbált ellenállni a szolgálóknak. és alaposan végigdörzsölte magát. Látszólag minden a legnagyobb rendben. Szinte süt belőle a bűntudat! Elkövetett volna valamit. amikor szeme ismét visszatért a lányra. mint a legdrágább üvegpoháré. sem a gyűlölet pírja. . Mivel a víz kellemesen simogatta. Amikor az öregasszonyok a dézsához vezették. Hurubbinak megmoccant valami az agyában. Igaz. Volt valami furcsa a nézésében és abban is. – Rizimmának. ahogy méltósággal és belenyugvással fogadta a sorsát. mint a márvány. de az erre az alkalomra kreált ünnepi ruhák eltakarják a kisebb fogyatékosságokat. és éppen korholni kezdte volna magát ostoba gondolataiért. Várhatóan nem fog felbolydulni a környék az eltűnt lányok miatt. de egészében véve diszkréten cselekedett. Hurubbi csalódottan nyelt egyet. Fehér és rezzenéstelen maradt. és Rizimma arcán állapodott meg a tekintete. Már az első pillanatban megállapította. ha fémpálcával megütögetik az oldalát. mintha láthatatlan szárnyakon lebegne. csak érezni. A feszülten figyelő férfiak egyáltalán nem zavarták. Egészen közönséges név. Rezzenéstelen tekintettel nézte a dézsában kuporgó lányt. hogy egy-két hulla felbukkant az elbeszélésében. és szemét a lány szemébe mélyesztette. s amúgy is vágyott már egy kis tisztálkodásra. mint a többiek.

Hurubbi nem sokat értett az egészből. hogy megtudjam. hogy ezzel is hangsúlyozzák előkelőségüket. – Őket? Gurus elvörösödött. vagy csak annak akar látszani. és csak hebegett-habogott. – Melyik faluból való vagy? – Hurból. – Tehát hajós volt az apád… – Hosszújáratú csillaghajón. – Azt mondtad. de belement a játékba. Ez így szokás. Rangosabb családok másfajta neveket adnak. Mágnesként vonzotta a szeme. és… Ha nem állítjuk egymás mellé őket… Hurubbi meghökkent. de maga számára is váratlanul egészen mást mondott: – Ismeretlen. aztán megcsóválta a fejét. Hurubbi visszadugta a táblát. mi? – Igen… azaz… arra gondoltam. – Hur? Sosem hallottam róla… Ki az apád? Rizimmának igazság szerint azt kellett volna mondania. Rizimma a táblára nézett. – Miért nem mondtad? – Azt hittem… – Hogy nem veszem észre. – Hogyhogy ismeretlen? – Nem kértem. Kopasz feje búbjától végig a nyakán bíborhullámok lüktettek. birtokosok adják előszeretettel a lányaiknak. Anyám így is vállalt engem. Akkor olvasd. szigorúan és sokat sejtetően. hogy fedjék fel a kódszámát. hogy hosszújáratú hajón teljesített szolgálatot. Egész egyszerűen nem tudott szabadulni a lánytól. Hurubbi felvonta a szemöldökét. Vagy őrült. semmi szükség rá. Azt mondta. Arról azonosítani lehetett volna. – Nem tudom… Ezeket a jeleket nem ismerem.csatornafelügyelők. Bikaisten jövendő főpapja . hogy a népek nem veszik majd észre. írni szoktál. – És… miért nem tudod? – Anyám nem akarta. akkor… Gurusra pillantott. mint megkönnyebbült sóhaj: – Írónő! Hurubbi fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Annyit tudtam csak. megfordult. Hiszen Bikaisten oltára magasan van. Én pedig… írtam… a nevem… a nevem… – Úgy szakadt ki belőle a szó. hogy a keletről nyugatnak tartó csatornarész felügyelője. Ha őrült. A félszemű viselkedése mindent megmagyarázott. és Gurushoz lépkedett. és a mi életünkben már nem tér vissza. Hurubbi ruhája alól cseréptáblát kapott elő és a lány arca elé tartotta.

Gigas olyan változásokon . és hogy a többiek ne hallhassanak semmit. amíg helyrejön az arca. Nem tehetsz róla. nehogy kárt tegyenek egymásban! Még hasznunkra is lehet. És különben is… Zuzamnak nem szabad megsejtenie semmit. Ha kellett.egészen az arcához hajolt. Azonkívül. Mindenesetre úgy viselkednek… A katonák és a szolgálók együttes erővel megfékezték Rizimmát. – Talán korábban is ismerték egymást. Nehéz bilincsekkel a falhoz láncoltattam. uram. ha kellett. felsikoltott: – Hol van ő? Hova tettétek… hova vittétek… gazemberek?! Kiugrott a kádból. és… – Hol van? – Bezárattam. Mosolyt erőltetett az arcára. Igaz. karóra tűzetem a fejed. nehezen lehet bírni vele. Furcsán beszél. hogy bolondok! A kőfejtőben lázas munka folyt. hogy itt van a közelemben… Hova vittétek… Gurus a meghökkent Hurubbihoz hajolt. Attól féltem. és mintha álomból ébredne. Hurubbi kifelé mentében visszaszólt a félszeműnek: – Különítsétek el a többiektől. hogy a félszeműt a markában tartja. ha bármit is elhallgatsz előlem. hogy új áldozatok után küldje a félszeműt. uram. ahogy nekifohászkodva beszélni kezdett: – Van még egy… másik lány is. – Hol van ő? Érzem. és zárjátok össze őket! Vigyázzatok. és… néhány nap kell. Gurus! A félszeműről patakzott a víz. Gurus. kárt tesz magában. És az is félkegyelmű. Ezen a néhány ostoba némberen nem múlhat a terve. harapta őket. Ahhoz már túl késő. – Jól van. Ki vele. Ebben a pillanatban Rizimma felegyenesedett. azt a lányt is látni akarom. és megveregette a félszemű vállát. Amikor elfogtuk… hm… ellenállt. fenyegetéssel sürgette őket szaporább munkára. Amint lehet. majd a katonáknak ugrott. de ha bepanaszolná Zuzamnál. a szolgálóknak rontott: rúgta. szép szóval. a fülébe sziszegte: – Mire a nap lemegy. ha rájön a dühöngés. Hurubbi töprengett. Gigas fáradhatatlanul járkált a munkások között. és ököllel döngetni kezdte a hozzá legközelebb álló testőr mellét. Mióta Hurubbi belépett piszkos kunyhójába. kellemetlenségeknek tehetné ki magát. – Miért? – Mert féltem.

és kihúzott egy lepecsételt szájú söröskorsót. Tisztában volt a jövővel: azzal is. Ettől a perctől kezdve nem a részeges. ott rejtőzött Marduk isten. keményebben . hanem a titkos kőbánya nagy hatalmú felügyelője. amikor ökör vontatta taligán megérkezett a kőfejtőhöz. hiszen parancsra érkeztek a kőfejtőbe. Többé egyetlen korty szeszes italt sem ivott. ahogy Hurubbi parancsolta. és minden sajnálat nélkül a sziklához vágta. hogy a végén be kell csapnia a volt felügyelőt. legyőzte indulatát. Bár igencsak kedvére lett volna keményebben fellépni a dolgozni rest földművesekkel szemben. Nem mintha Gigas ruhája lepkeszínekben pompázott volna. amelyet a korábbi felügyelő hagyott rá. aztán ezt is bekente kenőccsel. Megparancsolta a katonáknak. szappannal és kenőcsökkel beillatosította lefogyott testét. s új kalyibákat emeltetett a jövendő munkások számára. Amikor másnap a hajnali órákban felébredt mámoros álmából. Akkor még csak néhány félnótásnak tűnő kőfaragó ténfergett a környéken. részeg és büdös. hogy borotválja meg az arcát. megfordult. hogy egyetlen cseppet sem tud már lenyelni. amíg csak azt nem érezte. amelyből lepke lett. megérintette. és kalyibájához baktatott. Megparancsolta az egyik lézengő katonának. hogy csak tetőt húzzanak. Hurubbi mindenre kitanította. és úgy viselkedett. amelyet Hurubbi ruházott rá. és a szájához emelte. Rövid idő alatt el kell készítenie Bikaisten és Marduk szobrát. Megvárta. Odatámolygott a sziklához. majd visszahúzta a kezét. mint a többiek – mégis egész lénye átérezte azt a hatalmat. Gigas piszkos volt. láthatatlanul. nyomban munkához látott. mégsem rabszolgák voltak vagy kényszermunkások. Pontosan úgy. Egyelőre azonban csak az előtte álló óriási feladat izgatta. hogy fontolgatás nélkül követni tudta a nála okosabbak utasításait. megállt a szinte égig érő szikla előtt. Megerősítette az őrséget. ha élve akarja megúszni ezt a nagy kalandot. Batyujából új ruhát kotort elő. igaz. mint a hernyó. Ha rosszabbul. Remegő kezekkel letörte róla a pecsétet. amíg a habzó nedű végigcsorog a poros kövön. megfürdött egy közeli forrásban. húzta a gerendákat. ahogy Hurubbi meghagyta. amelynek belsejében. A bányamunkára kivezényelt földművesek erőszaknak engedelmeskedtek ugyan.ment át. és magára öltötte. Néhány nap múlva megérkeztek a rendet fenntartó katonák és az első munkáscsoportok. oldalfalakra nem lesz szükség. akik őrá vártak. és Gigasban megvolt az az erény. hanem szabad emberek. Szürke vászonköpenyt hordott. szállította a törmeléket. Addig ivott. köpenye alá nyúlt. Gigas kitántorgott a kocsiból. és munkához látott. Amint kitakaríttatta kalyibáját. Maga járt elöl a jó példával: nyögve emelgette a köveket. Akkor felemelte a korsót. hasznavehetetlen Gigas volt többé. és néhány fegyveres.

akkora. Örült. Úgy érezte. Gigas megbecsülni sem tudta. a szerszámok beszerzését. vagy megcsinálja vele a szerencséjét. meg nem is Zuzam álmát. Elmondta nekik. A kőfejtő oldalában álló fák apró. Többnyire a harminc kőfaragó-szakember körében tartózkodott. hogy a szállítás csak részben az ő feladata. hogy sem Mardukkal. Az utasításoknak megfelelően ecsetelte a parasztok előtt munkájuk fontosságát. mint amit egyébként megszoktak. a takarók alól is előtetszett ég felé emelkedő feje s kitárt torka. hogy aki részt vesz a munkában. Még így. Nagyratörő gondolatait a fiatal. Gigas. A kőfejtőt és a követ is Marduk mutatta meg Zuzamnak. senkinek sem mutatta meg a terveket. Marduk a méreteket is megadta. mekkora lehetett a súlya. a közvetlen irányítást Hurubbi vállalta magára. amikor Marduk arca már kibontakozott a kőtömbből. Ahogy nézegette. A lenyugvó nap utolsó sugarainál felpillantott a kifaragott istenarcra. a főpap álmot látott. köpenyösszefogó csatocskáknak látszottak mellette. A fickó látogatását megelőzően éppen a szikla lábánál tartózkodott. Mindenesetre úgy tettek. Hurubbi kitűnően megszervezte a csoportok váltását. így nekik nincs más választásuk. az élelmezést. Marduk fogait vörösre festették a napsugarak. és előtör az üvöltő hang. Bikaisten ekkor már egészen készen állt. mint a környező dombok. sem pedig papjaival nem tanácsos ujjat húzni. Vérszomjas és fenyegető kifejezése megdöbbentette a felügyelőt. legalább tízszer ezer ember kell a vontatásához. hogy alighanem veszélyben az élete. amelyből majd lángok csapnak ki. Ez a munka vagy utolsó feladata. ha nem több. és az irányítókalyibából küldözgette utasításait. Maga nézegette csak olajlámpafénynél a cseréptáblákat. Az istenszobor óriási volt. A kőfaragómesterek hosszasan értekeztek vele egy-egy részfeladat kijelölésekor. Úgy érezte.bánt volna velük. A parasztok hitték is. Hurubbi szigorú utasítása szerint. Ezért aztán. . mint a munka irányítása. okoskodó építőmester-kőfaragó zavarta meg. Megígérte. változtatásokat eszközölt a terveken. mintha elhitték volna. Akkor kereste fel. mintha saját szörnyszülött gyermekének bölcsőjénél állana. persze csak fejben. így Gigasra nem maradt más. mint hogy kövessék Marduk utasítását. alighanem a katonák minden igyekezete ellenére is elszökdöstek volna. nehéz vászontakarókkal leborítva. hogy készíttesse el Bikaisten és az ő szobrát. Az álomban maga az isten utasította Zuzamot. Gigas már az első estén előszedte minden ékesszólását. Valamennyien bölcsek voltak és tapasztaltak – egyetlen fiatal és tudálékos fickó kivételével. egyre inkább megerősödött a gyanúja. saját fiának tekinti. hogy Zuzam. Tapasztalatból tudták. de óvakodtak beavatkozni Gigas dolgába. tűz gomolyog.

Bikaisten főpapja is tud-e róla. hogy Hurubbi úr. pillants be a tervekbe! Felkapta az asztalkán heverő agyagtáblát. – Én akarom megkapni a jutalmat hallgatásomért! Gigas megszorította kése nyelét. tévedés van a dologban… Vagy véletlen hiba. Gigas még mindig bízott benne. építőmester. Nem volt aggályoskodó ember. Mindent úgy csinált. Amikor Marduk lábait faragtuk. Nem erősen és nem fenyegetően. vagy be akarja mártani egyik társát. hogy a legügyesebbek rájönnek majd a titokra. – Mindent tudok. és a fickó felé dobta. Először azt hittem. hogy meghallgassa a fiatalembert. készen rá. és barátságosan bólintott. Érdeklődve felemelte a fejét. – Mi mindent? – Mardukról és Bikaistenről. most azonban helyzete kötelezte. éppen csak úgy. ahogy Hurubbi eltervezte. nem egy katonát küldött a másvilágra. Éppen az agyagtáblákat tanulmányozta. Most azonban minden világos. hogy az első gyanús mozdulatra elmetssze a fickó torkát. a fickó tisztában van azzal. hogy az ölébe essen. – Nemhiába figyelek hosszú napok óta. – Tud még valaki róla? – kérdezte mogorván. Azt is . – Senki. hogy közben másnak is kifecseghetné Bikaisten és Marduk szobrának titkát.Gigas elégedett lehetett. amely Bikaisten oldalán keletkezett. Majd bolond lennék másnak is elmondani! – mondta a fickó öntelten. Látogatása megrendítette. mindenre rájöttem. Ez azonban rá sem vetne jó fényt. Vendége még végére sem ért a mondatának. A jövevény azonban eloszlatta a kétségeit. és csattintott az ujjaival. hogy a fickó valami ártalmatlan ostobaságot akar közölni vele. hogy veszélyben az élete. felügyelő! Gigas hosszú éveket töltött a főváros sikátoraiban. arról nem is szólva. Ebben az esetben felesleges volna kés után kapkodnia. A fiatal fickó azonban bement hozzá. De hogy mindent megérts. Tudta. Természetesen megfizetem a hallgatásodat. És te tudsz mindenről. hogy mit tapasztalt. Szemtelenül mosolygott. és komisz mosollyal Gigas szemébe nézett. és mondja el. Csak az a kérdés. amikor Gigas kezében már ott lapult a tőre. Tudtam. Gigas nemhiába töltött éveket a Két Folyó Birodalmának csirkefogói között. Gigasnak kedve lett volna tréfát csinálni és Hurubbihoz küldeni a fickót: jelentse fel. amikor berontott a kalyibába. Talán valami repedésre akarja felhívni a figyelmét. Korábban minden habozás nélkül meg is tette volna. vigyorgó képpel lehuppant az ülőpadra. Engedélyt sem kérve. – Számítottam ilyesmire.

kellemes érzés árad szét benne. – Mindent tudok – suttogta. Most az egyszer alighanem emberére talált Bikaisten főpapja! Rizimma arccal zuhant a padlóra. – Amikor bezártak… egyszerre csak megértettem mindent. és megsimogatta a haját. és főleg nem olyan ostoba. és addig ismételte a szúrásokat. Szinte sajnálkozva látta. hogy az agyagtábla összetörik-e vagy sem. – Már azt hittem… A másik föléje magasodott. hogy fegyvere is van. Rizimma érezte. és szembenézett a másik lánnyal. mint ez a fickó volt. amíg valaki megfogta a vállát. vállára vette. Amikor leeresztette a földre. és emberfeletti öröm tükröződött az arcán. Kihúzta. Csakhogy ő nem olyan mohó. megszűnik a fájdalom az arcában. Alighanem neki is hasonló véget szán Hurubbi. Amíg visszafelé botorkált a kalyibához. és a közeli szakadékba hajította. Babila? Babila melléje kuporodott. hogy csak pillanatok múltak el. és le nem vette volna róla a szemét. hogy meleg. Lassan megfordult. – Mindent tudok! – Mit tudsz. A lány érezte. A fickó az agyagtábla után kapott és belepillantott. Hamarosan csak a csontjai fehérednek a szakadék mélyén. és keresztülugrotta a közöttük álló asztalkát. Nem törődve vele. hogy valami megbolydul a lelkében. már üveges szemek néztek rá. A keselyűk majd gondoskodnak a temetésről. Persze lehet. – Ikercsillag – motyogta tétován. meghányta-vetette saját sorsát is. A szerencsétlen! És egy ilyen akar túljárni az eszén! Óvatosan. Visszaemlékeztem… Emlékszel a hajóra? – Hajóra? – Az Ikercsillagra. – Babila! – suttogta megkönnyebbülve. kezeiben. újra döfött. hogy a fiatalember nem tud ellene tenni semmit. Ez a pillantás aztán elég volt Gigasnak. Előkapta kését. hogy cselekedjék. magához ölelte a fickót. hogy lehetőleg ne lássa meg senki. Gigas szinte sajnálkozva felsóhajtott. s közvetlenül a nyaka tövénél a testébe vágta a kést. és a következő pillanatban feltűnt előtte .sejtette. Fekete karikák táncoltak a szeme előtt. így hosszú ideig nem láthatott semmit. kihúzta a holttestet a kalyibából. amíg a kőfaragó teste el nem ernyedt a kezei között. A régi trükköt alkalmazta tehát.

– Így? Az Írónő iszonyodva emlékezett vissza rémálmaira. Az Írónő válla rázkódott a zokogástól. akik voltunk… csak ebben a testben. melyik vagyok. – A gyerekem…! Mi lett a gyerekemmel?! Hiszen… Hol van Hur?… És hol vagyok én? VII. és átkarolta a másikat. a huri kikötő és… Sikoltani szeretett volna az örömtől. – Te pedig… – Az Írónő! Az Első Asszisztensnő tenyerébe hajtotta arcát. A leskelődő még egy darabig tétovázott. lapos ház. és valaki mozdulatlanná dermedt ajtajuk előtt. és valószínűleg sikoltott is. – Még… sok mindenre nem emlékszem – mondta Rizimma. és átveszik az uralmat az egész szervezet felett. – Mind a kettő egyszerre – mondta Babila. amikor meglátta valós alakját egy ottani tükörben. – Ezt hogy érted? – A Doki azt mondta… – Istenem. Babila is vagyok. Babila Rizimma szájára tette az ujját. és az a valóság? – Kik vagyunk. AZ ÜVÖLTŐ BIKA A bika kibámult a bokrok közül. – Én az Első Asszisztensnő vagyok – mondta Babila. – Megérkeztünk. – És… visszatérhetünk még Hurba? Az Első Asszisztensnő keserűen mosolyogva felmutatta a kezét. az űrkikötő. a Doki!… – …azt mondta. mert léptek csosszantak odakinn. Ismét azok leszünk. hogy sejtjeink egyre inkább elszaporodnak a lény testében. és hangtalan. – Mintha két lélek lenne bennem. – Hát megérkeztünk – mondta végre. – Akárcsak én. és azok is leszünk… akié a testünk volt. A város előtte csillogott a napfényben. aztán csoszogva eltávozott. És az a másik… mintha csak álmodtam volna. Lassan stabilizálódnak a dolgok. és csendet intett. Vagy ez lázálom.egy furcsa. és behunyta a szemét. Néha nem tudom. ismerős. furcsa nevetéssel nevetett. Első Asszisztensnő? Babila kezébe temette az arcát. és az Első Asszisztensnő is. A . Írónő. De a régiből is sokat megőriznek. – Nem tudom… Csak azt érzem… hogy ez a test már nem idegen nekem.

magasba törő tornyok. – Attól tartok. és a nap felé fordította az arcát. – Jó reggelt – mondta a bika. Tudta. és lerogyott egy bokor aljába. Egy fához dörzsölte az oldalát. Méghozzá a szó igazi értelmében. Zebub nagyot nyögött. – Hogy aludtál? A vadász riadtan szemlélte a fákat és a röpködő madarakat. Mintha mindig is tudott volna mindent. Percekig némán bámulták egymást. Egyelőre zavarosan keringtek bennük az érzések és gondolatok. – Tehát valamennyien élünk. Behunyta a szemét. és szuszogva várakozott. hiszen amikor felriadt rövid és zavaros álmából. – Hála a Dokinak. amire ő is csak röviddel ezelőtt ébredt rá. Amikor visszafordult. és eltöprengett múlton és jelenen. Kíváncsi volt. – Tehát sikerült… – Sikerült – bólintotta Miram. . kirontott a bokrok közül. Zebub felpattant. A vadász érezte. A fákon madarak énekeltek. – Meg tudja állapítani. A bika állt mellette. – Tehát élnek – sóhajtotta a Kapitány. – Alighanem a városba vitték. hol vannak… a többiek? – Babilát elrabolták – mondta Zebub. és kíváncsian rászegezte a tekintetét. és kinyitotta a szemét. sőt még többet is. – Navigátor – fordult Miram a bikához. Miram hangosan és megkönnyebbülten felsóhajtott. hogy lábai elgyengülnek. hogy sikerül. nem lesz könnyű megállapítani. – Hol vagyok? – Azt én is szeretném tudni – mondta a bika. A Doki csodát tett… Őszintén szólva nem hittem volna. hanem Zebub. legnagyobb meghökkenésére nem is érzett különösebb meglepetést. A bika odacsörtetett melléjük. Farkával elzavart néhány szemtelenkedő legyet. Mindent tudtak. Miram és a bika is. és nem tudták. egyszerre csak tisztában volt mindennel. – És a Doki? – Az ő jelei gyengébbek – morogta a bika. – Mintha a város másik oldaláról közeledne. és ég felé tartotta a farkát. hogy a semmiből megszületett a világegyetem. a vakítóan fénylő kupolák Marduk nagyságát és az uralkodó gazdagságát hirdették. nevessenek-e vagy sírjanak. ahogy a sugarak végigsimogatták a bőrét. hogy olyasmit élt át a többiekkel együtt. Hiszen már nemcsak ők voltak. És az Írónő jeleit is. Látszott rajta. mint amikor elindultak. – Úgy van – mondta a bika – onnan hallom a jeleket. Miram állt mögötte. mikor döbbennek rá a valóságra. és alvó társai felé fordította a fejét. amit még talán senki azóta. hogy ő is mindennel tisztában van.

Itt nem tudja megismételni a csodát. Egyszer megmentett bennünket. Mire képes Miram? Vagy mire képes bárki is ebben a világban? Nem tudom viszonyítani az időt. Maga az örök élet! Zebub megrántotta a vállát. és farkával dühösen a levegőbe csapott.– Ez… siker? – kérdezte tűnődve a bika. Biológus és Navigátor voltunk. Olyanok. – És… most már mindig így maradok? Miram felhúzta a vállát. Kapitány. – Végeredményben mindegy… de mégiscsak furcsa. Hiszen az előbb még meg volt elégedve önmagával… – Na igen – bólogatott a bika. és behunyta a szemét. – Én a Kapitány vagyok! – Itt Miram. Soha nem lesz hasznára senkinek. Egyelőre nincs módunk. alighanem így marad. És a Doki sem Doki. Soha nem tudja meg senki. hogy fogja a jeleket. hogy ilyenek vagyunk. hogy kibújjunk a bőrünkből. kedves Navigátor. Ha a Doki szándékosan… Miram leintette. – Ugyan! Csak nem képzeli? Véletlen. – De én igen! – Magának is megvannak a megfelelői. – Alighanem. – Maga. átkozott véletlen. Csakhogy teljességgel használhatatlan. – Ez igaz. – Hogyhogy? – Nézzen körül. Gondolja. Én is jobban szeretném a huri testemet. de még egyszer már képtelen lesz rá. hogy a Doki faágakkal is fel tudja piszkálni a géneket? Miram hallgatott. Sokkal alacsonyabb fokon állunk. – És velem mi lesz? Zebub kárörvendően kuncogott. – A legnagyobb tudományos felfedezés a világegyetem megszületése óta. hanem… – Hanem? – Ki tudja? Egy azonban biztos. Mindazonáltal jobb. és a földet nézte. Kicsoda maga? Miram. A bika égnek emelte a szarvait. Ha megtaláljuk a Dokit… – Ha megtaláljuk… – Meg fogjuk találni! Ön mondta. . aki valahogyan kilóg a többiek közül. Navigátor! Különben sem én mondom ki a végső szót. hogy éppen én… Mindig én vagyok az. mint amikor Kapitány. Vagy nézzen magára. mint ennek a bolygónak a többi lakója… Legalább nem különbözünk tőlük. A bika felmordult. Miram megmerevedett.

amiről a Doki még az Ikercsillagon beszélt. – Ha egyforma gyorsan zajlik le bennünk az a folyamat. – Ne siessük el a dolgot. Gondolja. Benne nincs meg a képesség. Zebub felpattant. hogy melyik széna jó. Zebub felvonta a vállát. hogy érez bennünket? – Nem hiszem. A másik kettő feszülten figyelte. – Tudja a Doki. mint nekem. – Mi az? Nekem aztán végképp nincsen semmi tapasztalatom. – Én nagyon keveset tudok – mondta a Kapitány. Alig tudom megkülönböztetni őket. – Talán a skizofréniájával küzd. . – Marduk és Bikaisten. És… nem is voltam valami okos. – És ha nem? – Akkor bajban van – mondta Zebub. de nem szóltak. – Fegyver? – kérdezte a bika. – Távol van. ezekben a percekben tudja meg. mint bennem… Hiszen éppen ezért lettem Navigátor. aki újra a várost nézte. hozzuk ki őket! A bika Miramra pislantott. mi van a városban. a magasba törő kupolákat és a falak mentén hullámzó embertömeget. – Azt tudom. Nincsenek tapasztalataim. Mást nem ismerek az itteni világból. – Aligha. és őszinte sajnálkozás csengett a hangjában. Ő is a városnak tart. De a városban király van. Hiszen Babilát elrabolták! És az Írónő is… – Nagyon közel vannak egymáshoz – mondta a bika. – A Doki tehát a városnak tart. – El kell mennünk érte! – És a másik kettőért is. és hosszasan gondolkodott. A királynak fegyveresei… Jobb fegyverük van. Itt semmiképpen sem. – Nem tudná felvenni vele a kapcsolatot? A bika megcsóválta a fejét.– Közeledik – mondta. Zebub lehajtotta a fejét. – Nocsak! – derült fel a bika arca. – Sokat én sem tudok. Csak azt tudom. hogyan kell az állatokkal bánni… de nem tudom. Sőt biztosan nem. és végigvágott az oldalán a farkával. hogy kicsoda? A bika nagyot fújt. Biológus! Próbáljunk meg Zebub és Miram fejével gondolkodni. és melyik fű keserű. hogy isteneik vannak – morogta a vadász. de közeledik. – Egészen egybeesnek az impulzusok. amíg csak el nem fordult a várostól. Tudom. – És én kiével gondolkozzam? – kérdezte a bika. és kilépett a legutolsó bokor árnyékából. – Mit tétovázunk? Gyerünk. Miram a városfalakat bámulta. – Miram voltam… egyszerű pásztor.

– Valaha, az ősi időkben, Hurban is… – dünnyögte a Kapitány. – Alighanem még az önkényuralmak idejét élik mondta Zebub. – A társadalmi egyenlőtlenségekét. A hatalom a fegyvereken nyugszik. – Városállamok kora? – töprengett a Kapitány. – Óvatosnak kell lennünk – szögezte le végül is a Biológus. – El kell keverednünk a többiek között. – Fel fognak ismerni – nyugtalankodott a bika. Miram elfojtott egy mosolyt, és látta, hogy Zebubnak is megrándul a szája széle. – Ha Miramra és Zebubra hagyjuk a dolgot, nem eshet bántódásunk. Hiszen éppen olyanok vagyunk, mint a többiek. Én mindenesetre vissza tudok emlékezni, amit Miramként tapasztaltam. – Én is, ha akarom, Zebub vagyok – mondta a Biológus. A bika nem szólt semmit. – Felderítjük a várost – mondta a Kapitány. – Nem tudja, ki a király? – Őszintén szólva… mintha Umartibunak hívnák. Úgy van! Umartibu! És a Marduk-papokról is tudok egy s mást. Miram megkönnyebbülve felsóhajtott. – Így már elindulhatunk! Útközben majd elmond mindent, amit tud. – És én? – kérdezte a bika. – Téged magunk előtt hajtunk – mondta a Kapitány nevetve – hiszen te ismered az irányt… Kész vagy az útra, Navigátor? – Kész vagyok, Kapitány! Zakabur kihúzta övéből a kardját. A városfal ott magasodott előttük, szinte kéznyújtásnyira. Reggel óta a bokrok árnyékában rejtőztek, és a jó szerencsére vártak, hogy bejuthassanak a falak mögé. A nap felhevítette a levegőt, és a reggeli párában szivárvány ragyogott a város felett. A szakállast és Hanisurt elnyomta az álom. Zakabur éber volt, pedig két napja nem aludt. A békésen pihenő Hanisur arcát nézte. Hányszor képzelte el, hogy kardját a helytartó testébe mártja. Most megtehetné, a másikat is megölhetné, mégsem teszi. Sőt arra számít, hogy az egykor annyira gyűlölt Hanisur ismét testőrt csinál belőle, Bolond, tisztára bolond! Ahelyett hogy a Marduk-papoknál vagy az új királynál próbálna szerencsét, a bukott helytartó szekerét tolja… Arra riadt fel, hogy emberek közelednek, méghozzá nem is kevesen. Kihúzta a kardját, és kilesett a bokrok közül. A városfal tövében keskeny gyalogút húzódott, és az úton férfiak

bandukoltak, legalább tízen, ha nem többen. Valamennyiük ruháját és szakállát belepte a por. Halkan beszélgettek. Fejükre lapuleveleket terítettek, hogy megvédje őket a nap hevétől. Visszahúzódott a bokrok mögé, és gyorsan felrázta társait. Szájára tette az ujját, és a közeledőkre mutatott. A helytartó vívómozdulatokat tett a kezével, de Zakabur némán megrázta a fejét. A helytartó bólintott, és visszaült a bokor aljába. Zakabur kihengergőzött az útra, és felegyenesedett. Kardját előrenyújtotta, és így is tartotta egészen addig, amíg a közeledők ki nem bukkantak az útkanyar mögül. Amikor megpillantották a kivont kardú ismeretlent, megtorpantak és összebújtak, mint a megriasztott csirkék. Zakabur leeresztette a kardját, és közelebb lépett hozzájuk. – Kik vagytok? A férfiak néhány szót váltottak egymás között, majd egyikük előrelépett, és riadt pillantást vetve Zakabur kardjára gyorsan beszélni kezdett: – Parasztok vagyunk Zimuka falvából. Az ünnepségre jöttünk. Azt mondják, az új király, Hittabas… kegyes szívű, és… talán még aranyakat is oszt. Apám mesélte, hogy annak idején, amikor Hittabas apja… akkor csak úgy hullott az arany, mint az eső. Apám abból vette a földet is. Talán most is… annyi az adósságunk, mint égen a csillag. De talán most… ha sikerülne néhány aranyat… Zakabur visszadugta kardját az övébe. – Tehát ma lesz az ünnepség? A férfi szaporán bólogatott. – Ma… és holnap… és talán még több napon át is… Azt mondják, csodálatosan nagy ünnepség lesz. Felavatják az új királyt és Marduk isten új szobrát is… Azt mondják, az isten valóban beköltözött a testébe. A papok… Marduk papjai, ott voltak, amikor faragták, és megidézték a szellemeket. Marduk isten beszél majd a néphez. De azért néhány arany nagyon jól jönne. És Bikaisten… tüzet fúj és… üvölt. Üvöltő Bikaisten… félelmetes; és… te nem félsz? Zakabur végignézett a félelemtől és arany utáni vágytól reszkető parasztokon, és undorral kiköpött. – Mitől félnék? Én… Hanisur a háta mögött félbeszakította: – Én bizony félek. – Na ugye… – örvendezett a paraszt a lapulevéllel a fején. – Azt mondják… Hanisur azonban nem engedte, hogy újra meginduljon a félelem és a vágy

szóáradata. – Én attól félek, hogy sohasem fognak beengedni benneteket a városba. Így is van ott már elég a magatok fajtájából. Azt mondják, hogy a király lezáratja a kapukat. Valahonnan a magasból a falak tetejéről kürtszó harsant, és lassan elenyészett a napsütötte bokrok felett. Hanisur tudta, hogy a kürtszó egyszerű őrségváltást jelez, mégis úgy tett, mintha kígyó csípte volna meg. Összerezzent, megrándult az arca, és a falak tetején emelkedő bástyára mutatott. – Halljátok? Rövidesen becsukják a kapukat. Elkéstetek, jóemberek. A parasztok sápadtan bámultak a levegőbe; egyikük a földre roskadt, és halkan zokogni kezdett. A szószóló néhány lépést tett Hanisur felé, és úgy nyújtotta feléje a karját, mintha a volt helytartótól függne, hogy beengedik-e őket az ünnepségre vagy sem. – De hát… nekünk be kell jutnunk. Nyakig el vagyunk adósodva… az úrnak. Rajtunk már csak az segít, ha kapunk néhány aranyat. Feltétlenül be kell jutnunk a városba, mert… – Aztán csüggedten leeresztette a karját, és kis híján ő is zokogásban tört ki. Hanisur úgy tett, mintha töprengene: többször is megrázta a fejét, mintha lehetetlen terveket vetne el, végül mégiscsak felemelte a tekintetét, és elgondolkozva végignézett rajtuk. – Talán… lenne egy mód, hogy bejuttassalak benneteket. Talán… A szószóló Hanisur felé nyújtotta a karját; és térdre rogyott előtte. – Mondd meg, hogy mi az ára, uram. Bár semmink sincs, de ha… megajándékoznak néhány arannyal… – Egy arany – mondta Hanisur. – És ha… nem… – Az az én veszteségem – mondta komolyan a helytartó. – Most már csak az a kérdés, hogy megbízhatom-e bennetek. A szószóló letérdeltette a többieket is. – Mire esküdjünk, uram? – A kardomra. Doki kikerekedett szemekkel bámulta a furcsa jelenetet, és egy kukkot sem értett az egészből. Zakaburra nézett, aki mosolyogva figyelte a komor képpel sürgölődő helytartót. – Mi a fene ez az eskü? Csak nem gondolja komolyan, hogy elveszi az aranyukat? Zakabur megrázta a fejét. – Be kell jutnunk a városba. A kapukat szigorúan őrzik, és nekünk

nincsenek okmányaink. De… Hanisur távolabbra küldte a parasztokat, és megragadta Doki könyökét. – Segíts rajtam! A Doki elképedt. – Én? Hogyan? A helytartó feléje nyújtotta a kezét. – Látod a gyűrűt az ujjamon? Nem tudom lehúzni. Már próbáltam a vízben is, de nem jön. Szappanhoz meg nem jutok, sem olajhoz. Segítened kell. – De hát… miért? – Ezzel bejuthatunk a városba. Csak ezzel… – És a parasztok felé intett. – Ezek majd elrejtenek. De meg kell vesztegetniük az őröket. A Dokiban kezdett derengeni valami, és megfogta Hanisur ujját. – Kicsit benőtte a hús… Talán fájni fog és… – Akár az ujjammal együtt is – mondta bátorítóan a helytartó. – Hiszen te úgyis meg tudod gyógyítani. Doki aggodalmas arccal bámult a parasztokra, akik gyanakodva nyújtogatják feléjük a nyakukat. – Gyere beljebb a bokrok közé. Zakabur addig majd szóval tartja őket. A helytartó beljebb lépkedett, majd kinyújtotta az ujját a Doki felé. A Doki megállt vele szemben, ő is kinyújtotta a kezét, pontosabban a mutatóujját. A helytartó csak annyit látott, hogy kék villanás csap ki a szakállas ujja hegyéből, és könnyű rántást érzett az ujján. Amikor odapillantott, a gyűrű már nem volt rajta. A Dokinak verejték ütött ki a homlokán a megerőltetéstől. Szusszant néhányat, aztán kutatni kezdte a szemével, hogy merre lehet az ékszer. Néhány pillanat múlva fel is fedezte a levegőben: ott lebegett két-három lépésnyi magasságban a bokrok felett. Ismét felemelte az ujját, és a gyűrű megpihent a tenyerén. Hanisur lélegzet-visszafojtva figyelte a gyűrű röptét, aztán megcsóválta a fejét. – Csak tudnám, hogy csinálod! – Mondtam már, hogy a gravitáció az oka. Nálatok jóval kisebb… A helytartó kukkot sem értett a Doki szavaiból, és az idő is alkalmatlan volt a magyarázkodásra. Összezárta ujjait a gyűrű körül, majd forogni kezdett, és csak akkor állapodott meg, amikor sikerült felfedeznie egy lapos követ, amely ott hevert a bokrok alján. Rugdosni kezdte maga körül az avart, egészen addig, amíg egy kisebb, hegyesebb kő is ki nem bukkant a levelek közül. Felvette, odavitte a nagyobbhoz, amelyre rátette a gyűrűt. Intett a Dokinak, hogy jöjjön közelebb. – Segíts!

és Hittabas aranyait más szedi fel a földről. és adjátok neki ezt a gyűrűt. és befedte velük előbb Doki. – Mert ez az ára. míg a helytartó a kisebbel ütni kezdte a gyűrű tetejét. helytartó. de ti ne tágítsatok. Még nem ismerem ki magam közöttetek. Megértettétek? A parasztok bólintottak. – Add ide! A helytartó a Doki kezébe csúsztatta a gyűrűt. De hát te tudod. Én is laput teszek a fejemre. Lépj egy kicsit hátra! A helytartó már meg sem rebbent. le is út. Azt mondod. amikor a repedt szélű kő felsebezte az ujját. . – Csak bátran! Hiszen itt vagyok mögötted. Csakhogy nem szabad megtudniuk. De egyetlen szóval sem szabad elárulnotok. amikor kimásztak a bokrok közül. Doki értetlenül csóválta a fejét. Fájdalmasan felkiáltott. Marduk a bátrak istene! Mindezek ellenére csak akkor nyugodott meg egészen. kié. – Ezt… miért csinálod? Hanisur dühösen toppantott. hogy bejussunk a városba! A gyűrű. Hanisur szakított néhány lapulevelet. Zakabur idegesen pillantott hátra. A helytartó a parasztokhoz sétált. Egy arany a fizetség.A Doki a nagyobb követ tartotta. és megállt velük szemben. A gyűrűt a parasztok szószólójának a kezébe nyomta. – Miért nem te adod. mintha rajta sem lett volna soha. arany? Ilyen fémre nem emlékszem… Azt meg végképp nem értem. ahova nem lehet bemenni. amikor a Doki ujjából kékes fény csapott ki. akárcsak ti. Talán tudok valamit kezdeni vele. Nem szólt. – Ha a kapuhoz érkezünk – folytatta Hanisur – nem szabad megrettennetek. hogy fel is út. és megveregette a vállát. családi jele úgy eltűnt róla. Hívassátok oda a parancsnokot. uram? – Mert akkor titeket nem engednének be. hogy bejuttatunk benneteket a városba. Elfogadjátok? A férfiak szótlanul bólintottak. majd Zakabur fejét. amikor a mohó őrségparancsnok elvette a gyűrűt. A szakállas Doki szakértő szemekkel mustrálta végig. hogy nem közétek valók vagyunk… különben nem juttok be a városba. Végigsúrolta a gyűrű felszínét. Az őrök azt mondják majd. de kérdezett a szeme. majd könnyedén visszatette a kőre. – Úgy döntöttünk. miért engednének be érte oda. s amikor néhány pillanattal később a kezébe vette. és elengedte a követ. – Elég alacsony az olvadáspontja. és rájuk sem pillantva betuszkolta őket a városba. Mi majd elvegyülünk közöttetek.

A Kapitány kezdte érteni a dolgot. Nem tudom. – Ez az! . lefogják és talán meg is ölik. Nem vagyok képes kiszűrni az érzelmi tényezőket. vérbe borult szeme kétségbeesetten forgott üregében. és visszafordult a másik kettő felé. Navigátor? A bika hátán ismét megfeszültek az izmok.A bika felnyújtotta a szarvát a bástyák felé. kicsodák. – Amiből a falat rakták. – Ki kell hoznunk őket… Különben… – Eszébe juthatott valami. Nem tudom biztosan. A király fegyveresei vigyáznak a kapukra. hogy élnek. – Úgy érti. Csak annyit tudok. – Most ismét erősebb! Talán… – Aztán megrándult a szarva. Nem kockáztathatunk. – Erősen ingadozik az impulzusok erőtere. akit beengednek. Aki gyanús. hogy árnyékol? – Zavarja az impulzusokat – dünnyögte a bika. ami összefüggésben áll az Első Asszisztensnő elrablásával. hogy tudjáke. de azt hiszem. és halkan morogta: – Az előbb még erősek voltak az impulzusok… most pedig egészen legyengültek. – Miét? – kérdezte értetlenül a Biológus. Csak az mehet be. Biztosan radioaktív ez a nyomorult fal! – Be kell jutnunk a városba! – ismételte nyomatékkal Miram. Sem azt. – Talán bent van a városban. Az Írónő és Babila impulzusait ugyanúgy zavarja valami. hogy egészségesek-e. mivel töltötték ki a téglák közeit. Hiszen mindenki a város felé igyekszik. mert a bikára kapta a szemét. Talán történik valami odabenn. Radioaktív habarccsal kötötték a téglákat egymáshoz. Valami zavar. a kötőanyag az oka. – A téglákét – magyarázta a Bika. – Én vadász voltam – morogta. – Tudom. – Nem tudom – mondta bizonytalanul. – És a másik kettő is. Zebub elgondolkodott. – Kész öngyilkosság – morogta Zebub. Babila egészen biztosan fogoly. – Akkor mit tegyünk? – dühöngött Miram. – Csak egészen gyengén érzem őket. ahogy a város felé kémlelt. mit jelentsen mindez… Csak nincs valami baj? A másik kettő dermedten figyelte az állatot. – Ki kell hoznunk őket onnan. – Eszerint a Doki odabenn van – mondta a Biológus. hogy a városba nem lehet csak úgy ki-be járkálni. – Be kell jutnunk a városba – mondta Miram – méghozzá nagyon gyorsan. Valószínűleg radioaktív. A bika hátán megfeszültek az izmok az erőlködéstől. Most már biztos vagyok benne. Feltehetőleg az Írónő is. Még azt sem tudom. Veszélyben vannak. Nem tudom.

Intett a mögötte serénykedő szolgálónak. – Kezd elegem lenni ebből a létformából – morogta a Navigátor. és amikor meggyőződött róla. Többször is felkelt kemény ágyáról. hogy a napsugarak a szemébe tűzzenek. Zebubnak felcsillant a szeme. ha megszokja… és mi is jobban tesszük – morogta Miram. és hunyorogva tűrte. és kibámult a holdfényre. hogy ezek az emberek tisztelik a bikát… valami Bikaistent. Érezte. ugyanakkor nyugtalansággal töltötte el. A főpaphoz viszitek? – Hozzá – bólintott Zebub. hogy kisegíthet bennünket a bajból. hogy ajtónálló őre békésen hortyog. Kapitány! Csak a bika fordult gyanakodva feléjük. a főpap alig aludt ezen az éjszakán. – Gyönyörű állat. hogy aztán annál nagyobbat üssenek a fejükre. és intett az őröknek. A városi terekről feláradó zsibongás messzire űzte az éjszaka fenyegető árnyait. ha a vigyázatlan szolga már-már az istenek kegyeltjének képzeli magát. Ereiben megpezsdült a vér. az ablakhoz lopózott. örömmel. – Siessetek – mondta az őrparancsnok. – Amint a nap delelőre ér. Nyugalmat ültetnek a lelkükbe. Megdörzsölte virrasztástól égő arcát. Sok évet megélt már. hogy vonják el az útból az akadályt. Megnedvesítette homlokát. – Ismét én? A Kapitány felvonta a vállát. Méltó Bikaistenhez. megkezdődnek az ünnepségek. és óvatosan megmosta a szemét is. hogy az istenek néha elbódítják szolgáik szívét. hogy behozhatja a mosdóvizet. Zuzam szétrántotta a függönyöket. – Pedig jobban teszi. a bika előttük cammogott: csörgedező nyála cikcakkos vonalat rajzolt a porba. . hogy a langyos víz új életet lehelt belé. Amikor az őrséghez értek. Az őrség köréjük csődült. Amit látott. Az őrségparancsnok elismerően megveregette a bika oldalát. és dühösen a levegőbe szúrt a szarvával. azt hitték. Zuzam. és tudta. Soha nem láttam még ekkorát. Többen rémülten az eget kémlelték. Különben legyen büszke rá.A bika! Te mondtad. – Értem. – Mindig a Navigátornak kell meghatároznia az irányt. újabb Égi Vándor zuhant a városra. mintha pár csepp alkoholt ivott volna.

és ez az övé is. hogy csak szobor. Többször is meghányta-vetette magában a dolgot. Bár nem voltak illúziói. Még rá is hatott a kolosszus vérszomjas mosolya. bármilyen hatalmas is. Felemelt. ami a főpapot egy vásári játék rendezőjére emlékeztette. Ahogy azonban árnyékba borult Marduk arca. Meg kell hagyni. Felnézett rá. összeszorul az ökle. Zuzam mintha fenyegetést olvasott volna le róla. Hurubbi alapos munkát végzett. Nemcsak időre elkészült a szoborral. és félnie a hatalmát. Még ő is retteg Marduktól. és dideregve összevonta magán a köntösét. és néhány agyagtáblát húzott elő. akit nem kísért meg a hatalom varázsa? Ő maga is… Eh! Jobb erről nem beszélni! Ha erre a félnótás Hittabasra gondol. és mindegyre arra lyukadt ki. Csak kő. hogy láthassa Marduk szobrát. A nap néhány pillanatra eltűnt egy fekete felhőpamacs mögött. most az egyszer úgy érezte. és nem is akármilyet: ő lesz Bikaisten főpapja. oltalmazni akarná más istenek haragjától. és volt valami a mozgásában. Egészen az ablakkeretig húzta a függönyt. élettelen kő. Bikaisten kultuszának jövendő főpapja köpenye alá nyúlt. Ha a papok. A napfényben barátságos vonások fenyegetővé torzultak: hatalmas fogai halált ígértek. A városra boruló árnyék megborzongatta a főpapot. és várta. pedig ő a főpapja… És azt is tudja. taposásra lendülő lába éppen a palota teteje fölé emelkedett. Bár néha mintha alattomos fényeket látott volna felcsillanni a jövendő főpap szemében. saját papjai úgy látnák. de hát ki az. Ez Hurubbi terve. Hurubbi még nem öltötte magára ünnepi ruháját: egyszerű. főpaphoz méltó nyugalommal fogadta. és meg is fog elégedni vele. már rezzenéstelen arccal. semmi más. A kolosszus feje a környező dombok csúcsát súrolta. hogy Hurubbinak meg kell elégednie a felkínált tisztséggel. hogy Zuzam engedélyt adjon felolvasásukra. A többiek. . Amikor Hurubbi bekopogtatott hozzá. hogy nagyravágyásával veszélyezteti a papság hatalmát. De így van jól. Zuzam sóhajtva dőlt hátra. Ha ő lehetne a király! De nem lehet. Az isten úgy magasodott a palota és a város fölé. élettelen kő. hogy mi lenne. Zuzamot megkísértette a gondolat. Tisztelettudóan az ölébe ejtette őket. nem haboznának végezni vele. a helytartók és a városok urai nem fogadnák el! Marduk kultuszát is veszélybe sodorná. szürke vászonköpenyt viselt. és megsimította a homlokát. végzett a felállítással is. maradéktalanul megbízhat Hurubbiban. ha az isten valóban rátaposna a palotára. Megkapja a maga koncát. aztán gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. mintha óvni. Rettegnie kell mindenkinek.A főpap még egyszer végiggondolt mindent.

hadd mondja végig. A megszerzés néha percek vagy órák műve. egy vidéki porfészekben töltött el. és Marduk sarujára bámult. annál is inkább. Visszaemlékezett a szegénységre. engedélyezett magának néhány perc pihenőt. A mai napon főpap lesz. Most végre megpihenhetne. és semmi nem tudta megingatni elhatározásában. hogy kifogásolni való részleteket talál Hurubbi tervében. Hurubbi tompa hangon ismertette az ünnepség programját. mert a látszólag türelmesen várakozó Hurubbi szemében ismét felcsillant az a furcsa láng. Zuzam nem szakította félbe. a katonák erőszakosságaira és elhatározására. És a vágy… Felfelé. még ennyi idő után is kiismerhetetlen maradt Hurubbi előtt. a gyakori éhezésre. Hurubbi… Egészen a hatalmába kell kerítenie Hurubbit. Lám. sivár gyerekkorára. amire a vágyódások idején még nem gondolhatott: hatalmat szerezni sokkal könnyebb. ami mély elégedettséggel töltötte el. minden leheletét igénybe veszi. S míg a jövendő főpap az ünnepség különböző jeleneteit és azok értelmét magyarázta. hogy a gazdag és hatalmas emberek közé küzdje fel magát. mégis éreznie kell. Marduk isten sarujának talpa éppen a kiugró terasz fölött lebegett. aztán… Miért is ne lehetne király? Istenkirály… A legfőbb pap és a király egyszemélyben. Élvezhetné a hatalom édes gyümölcseit… De tisztában van valamivel. Az ablak felé pislantott. mindig csak felfelé! Először pap. de csak Marduk óriási. a palota teteje fölé emelkedő lábát látta. aztán egy kultuszhely vezetője. ami annyira nem tetszett a főpapnak. és amikor az befejezte. Ölébe ejtette a karját.Zuzam örömét lelte benne. amely megindította felfelé a hatalmi létrán. és visszagondolt ifjúságára. amelyet a fővárostól távol. Összevont szemöldökkel hallgatta Hurubbit. hogy csak őutána következik. hogy megvárakoztassa Hurubbit. nagyon óvatos. hogy ne tudjon ellenállni a kísértésnek. hagyta. Ha ez a saru agyontaposná Hittabast. hogy legyen óvatos. csak lágy kézmozdulattal jelezte. hogy mindennel egyetért. majd főpap. Azóta tenger sok idő telt el. messze kalandoztak a gondolatai. Mintha csodálkozást látott volna felvillanni Hurubbi szemében. Mintha valami azt súgta volna. Miért is ne lehetne? Megrázta a fejét. a megtartás azonban minden percét. és akkor… Hittabas órái . mint megtartani. Végre kegyesen engedélyt adott. Egy-két figyelmeztető szemöldökfelvonás érzékeltette. ezt az őrült fajankót! Talán Hurubbival együtt… Hurubbi eléggé aljas és nagyravágyó ahhoz. Amikor a jövendő főpap eltávozott. Bikaisten főpapja.

Bikaisten akkor is üvölthet. Gigas engedelmesen lecsüccsent a felkínált ülőkére. akik perceken belül elmetszik Gigas torkát. Gigas?! – Megváltoztattam a terveket. Biztosan tudnia kell. hogy azok úgyis meghallották. Úgy szűkítettem és tágítottam a csatornákat.megszámláltattak! Bikaisten jövendő főpapja izgatottan járkált le-fel a kamrájában. és belopakodott az ajtón. – Mit tettél. Aztán majd persze meg kell szabadulnia Likamustól is… Csak jönne már Gigas! Elégedetten felsóhajtott. majd egyenesen Hurubbi szemébe nézett. ruhája ölébe rejtette. hogy az építőmester halott. – Meghalsz. ha éppen csak lengedezik a szellő a sivatag felett. . Hurubbi érezte. fenyegető mosollyal felemelkedett. Nemhiába tömette ki nehéz aranyakkal a zsebét. és lassan. hogy szeme láttára vágják át Gigas torkát. és még egyszer végiggondolt mindent. – Mardukkal egészen más a helyzet… Hurubbi keze megmerevedett széke karfáján. Nem szabad tévednie! Gigas meghajolt. Gigas! Az építőmester elmosolyodott. Halkan megkocogtatta a falat. és a barlang felerősíti a mozgását. és összetekert pergamenjét kisimítva beszélni kezdett: – Még egyszer ellenőriztem Bikaistent. Ellenőriztem a húrokat is: Likamust mindenbe beavattam. A húrok feszességét a szélerőnek megfelelően lehet szabályozni. Hurubbi barátságos mosolyt erőltetett az arcára. Az árnyékokból ítélve már itt kellene lennie. – Hogyhogy? – Utólagos engedelmeddel megváltoztattam a terveket. hogy eddig még sohasem tapasztalt rémület és vele együtt mérhetetlen harag önti el a lelkét. Ragaszkodott hozzá. Délre feltámad a sivatagi szél. Gigas segéde. Likamus majd elintéz mindent. Csak nem történt valami baj? Szívott egyet a fogán. – És Marduk? Gigas összetekerte a pergament. Hurubbi elfehéredett. és adott jelre berontanak. A szomszéd kamrában már ott rejtőznek a fegyveresek. de választ nem várt. Tudta. hogy egyre növekedjék az ereje. és Gigast várta. és megszorongatta Gigas kezét. amikor az építőmester léptei felhangzottak a folyosón.

– Csak addig. ha ezzel neked. Gigas elégedetten meghajolt. Még akkor sem. – Az előbb még kormányzó akartál lenni. hogy megfélemlítse Gigast. De akkor nem lesz ünnepség. Sokat ittam. amit Gigas kíván tőle. – Ha megöletlek. Aztán villámgyorsan letett róla. – Szeretnék még egy távoli kormányzóságot is. Meg kell tennie. – De csak azért. atyai jótevőmnek örömet okoznék! Hurubbi csak pillanatokig töprengett. Ha követtem volna az utasításaidat. – Megkapod. Hurubbi. hamarosan halott lennék. – Megkapod. hogy végezz velem. ha már megtettem a kötelességemet. de a mámor élesre csiszolja az értelmet. Hálás vagyok. Lehetséges. – Kuss! Helytartó leszel. hogy ha akarom. hogy nincs kiút. Bikaistent imádja. – Likamus nem tud semmit a megváltozott tervről. hogy bekiáltsa-e a katonákat. amilyenre te számítasz. de Mardukhoz nem ért… Mardukhoz csak én értek egyedül. Gigas elmosolyodott.– Éppen ezért maradok életben. és felügyelő… De a tervnek be kell teljesednie. ki kell egyezni vele! – Mit kívánsz. Hurubbi! – A szemétből. a kloákából kapartalak ki! – csikorgatta a fogait Bikaisten jövendő főpapja. és szájára tapasztotta a tenyerét. A szemétben kicsiszolódik az emberi elme. – Így is az leszel! Az építőmester bólintott. . Nem volt nehéz belelátni a gondolataidba. Talán a tenger mellett… Hurubbi érezte. Gigas? – Az életemet. nem történik semmi! Semmi az égvilágon… S te maradsz… Hurubbi hozzáugrott. Az ünnepségen pedig nyilvánosan kinevezel főépítőmesterré. de nem akarok még meghalni. és Likamussal egyezkedem? Gigas mosolyogva megrázta a fejét. hogy valakivé tettél. Úgy építettem. Csupáncsak a húrokkal és az alagúttal van elfoglalva. – Köszönöm. – Lehetséges. hogy tévedtem volna. Már megbocsáss… Hurubbi még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett. amíg el nem foglalom állomáshelyemet. Legalábbis nem olyan ünnepség lesz. Egy nyilvánosan kinevezett főépítőmestert ugyanis nem könnyű eltenni láb alól. Gigast ugyan megölheti. Ahova a hatalom keze már csak alig-alig ér el. de akkor… Nincs más hátra.

A bérgyilkosokat pedig hazaküldheted.– A terv beteljesedik. Írónő! – De hát… hogyan? – Koncentrálni kell az erőteret… én megpróbáltam. – Lehetetlen. – Magam is így vagyok vele – bólintott az Írónő. Úgy tekintettek hófehér bőrükre. mintha álmot látnék. A vénasszonyok gajdoltak. Túlságosan magasan van az ablak. míg a vénasszonyok egyike ismét végigsimogatja a testét. amikor egymáshoz szóltak. és… . bugyborékolást. Nem sokkal korábban az egyik vénasszony mindenről felvilágosította őket. Talán a halál előtti nyugalom? – Ezek megölnek minket – szögezte le az Első Asszisztensnő. Rizimma elsápadt. szemükben nem volt sajnálat. Érezzék át azt a kegyet. és Hurubbi gyűlölködő pillantásától kísérve kisietett a szobából. mi történik. amennyit Rizimma és Babila érzett volna. amely ismerős volt a számára. Az éjszaka… kifeszítettem az ablakrácsot. A hurbeliek tudták. és azon a nyelven szólt hozzá: – Meghalunk? Az Első Asszisztensnő végigpillantott a testén. Azt is tudták. aztán folytatta: – Azt hiszem. Rizimma és Babila mozdulatlanul tűrte. Ők csak füttyöket. felcsukló kétségbeesést hallottak. hogy felébredjek. Legfeljebb annyi szégyent éreztek. hogy tanúsítsanak méltóságteljes viselkedést Bikaisten előtt. hogy a két lány megzavarodott a félelemtől. hogy rövidesen meg kell halniuk. sikerülni fog. – Nem tudom – rázta meg a fejét. és… Megvárta. hogy előtűnjön alóla igazi bőrük: melyet kék és zöld pikkelyek borítanak. mégis érthetetlen minden. Átadta Hurubbi. hogy leszaggassák testükről a ruhát. és szentül meg voltak győződve róla. – Miért nem szóltál? Talán megszökhettünk volna. – Bár érzem. de egyúttal végtelenül idegen is. Az Első Asszisztensnő megrázta a fejét. a Bikaisten-főpap üdvözletét és kérését. hogy Bikaisten himnuszait éneklik. – Azaz… megölnének. amely előbb-utóbb le fog hullani. hogy Bikaisten választottjaiként vérük hullhat az isten tiszteletére. hogy valami nagy-nagy nyugalom ereszkedik rá. és érezte. Rizimma megragadta Babila kezét. Védekeznünk kell. mint lepelre. A vénasszonyok nem értették. Olyan. Megfordult. ha hagynánk. Az Első Asszisztensnő és az Írónő állták a vénasszonykezek érdes érintését. Szinte várom.

majd egyre lejjebb haladt. Adjatok irányjelet… Válaszoljatok! . – Csak téged érezlek. ahogy gyerekkorában az iskolában tanították. Egészen biztosan pótolni fogom! Rizimma halkan. aztán bizakodó derűt erőltetett az arcára. – Hajnal óta bőrömön érzem az impulzusokat – morogta Babila. hogy megmeneküljünk? Az Első Asszisztensnő habozott. de… őszintén szólva Hurban nem foglalkoztam vele. – Sokkal jobban el kell lazítanod magad.– És? – Nem vagyok biztos benne. Te persze… – Én persze – sóhajtotta az Írónő kissé sértődötten. – Nem sokat konyítok a technikához. Írónő! Hiszen még nincs veszve semmi. de azért okozhatok nekik egy kis meglepetést. – Pedig itt jóval kisebb a gravitáció. és átadta magát a levegőből érkező hullámoknak. Bizonyos erőteret ki tudok fejleszteni magamban. Új testének tarkójánál kezdődött a lüktetés. Írni tanítottak. és megsimogatta a haját. Hát tévedtem! Keservesen meg is fizetek érte! Babila átkarolta. – Keresnek bennünket. amely könyörgött és sürgetett is egyszerre: – Első Asszisztensnő… Írónő… hol vagytok? Válaszoljatok… válaszoljatok. és akkor még azt hittem. hogy a maximálisra tudom-e növelni a koncentrációt. és megragadta az Írónő karját. Repülni ugyan aligha tudok. és megérezte a hangot is. – Hol? Itt vagy Hurban? Babila összerázkódott. – Milyen lehet a halál? – kérdezte összeborzadva az Írónő. és nem válaszolt Rizimma kérdésére. – Nem kockáztathatok. – Fel a fejjel. Érzem a Navigátor jeleit. – Most is érzem… Érzem a Navigátor jelét! Te nem érzel semmit? Rizimma behunyta a szemét. Előbb csak a levegő atomjainak simogató bizsergetését érezte. hogy a szépen egymás után rakott mondatok többet érnek mindenféle erőtérnél. fülében buborék pattant szét. és… Ebben a szempillantásban megborzongott a bőre. végig a hátán. egészen a sarkáig. majd átáramlottak belé az Első Asszisztensnőből érkező hullámok. – Elégnek kell lennie! Csak kinyújtottam a karom. – Tehát nem tudsz repülni – sóhajtotta Rizimma. Homlokán megjelent egy árva verejtékcsepp. és kezembe perdült a rács. – És… ez elég lesz ahhoz. Eh! Jobban ki kellett volna fejlesztenem magamban az érzékelés képességét. hitetlenül felnevetett. Velem nem végeztettek erőtérgyakorlatokat.

A feltűnést elkerülendő. hogy a nehéz ruha alatt kiveri a veríték. A palota alatt elterülő város utcáiról úgy szállt feléje a zsongás. miért bizonytalan. és nem törődve a vénasszonyok döbbenten megmerevedő tekintetével. Hiszen Hurubbi is fejékben lesz. Inkább ezerszer is megöletnék magukat. mintha a fehér falaktól kérne tanácsot. Hiába másolta az ünnepséget régi és feltehetően eredeti agyagtáblákról. minden erejét összeszedve válaszolni próbált: – Itt vagyunk… meg akarnak ölni bennünket! Feláldozni Bikaistennek… Segítsetek! Segítsetek! Zuzam teljes főpapi pompájában sziporkázott az egyre magasabbra emelkedő nap fényében. és eddig nem volt oka csalódni bennük. Nem értette. Köpenyük alatt kard villogott. mint ő. és… Érezte. hogy nem hagyott ki semmit a számításból? Megnyomkodta a szemét. Zuzam még egyszer visszafordult. ha nem is olyan díszesben. A többiek testőrök voltak: válogatott parasztlegények. A kopaszra nyírt fejek engedelmesen meghajoltak előtte. közvetlen beosztottai. mégsem tetszett neki. uram. és érezte.Halkan felsikkantott. és intett. hogy gombóc nő a torkában. ők is papi öltözéket viseltek. de semmiképpen nem mondhatott le róla. és végigtekintett a kamráján. Kezüket kardjuk markolatán tartották. Még néhány száz lépés. Amikor a kíséret megérkezett. hogy a hatalom a papoké. Odakinn egy őrt álló katona kiáltása harsant: figyelmeztetett az idő múlására. Valamennyit a koszból emelte ki. Két testőr előrement. A fekete szemekben olajos hűség csillogott. hogy indulhatnak. habár… Félelem szorította össze a torkát. hűségükhöz kétség sem férhetett. Négyen papok voltak. hogy támaszai legyenek. Biztos. – Hurubbi? – kérdezte a hozzá legközelebb álló papot. és… Vagy talán úgy a jó? A kérdés persze az. mint szorgos méhek zümmögése. mitől . elégedetten pislantott végig rajtuk. hogy a nép megérti-e… habár a papok hetek óta magyarázzák a koreográfia jelentőségét. – A szobájában várakozik. Azonkívül a király is. és a király csak játékszer Marduk fiainak kezében. Lassan el kell hinniük. Az ünnepre való tekintettel a hajukat is leborotválták. akik tűzbe mentek volna érte. Ez a hülye Hittabas még komolyan veheti az egészet. Kicsit nehéznek találta ugyan a fejékét. Csak nehogy valami galibát csináljon ez az idióta! Őszintén szólva nem tetszett neki Hurubbi terve. semhogy a főpapnak bántódása essék. Remélhetőleg ezután sem lesz.

tart. hogy szarvaira hányja a világot. hogy helyet adjon az aggodalomnak. de ettől is csak magasabbra emelkedik a jóságos Marduk kultusza. és . Hurubbi megborzongott. Fején magas. Reszkettek. Hiszen Hittabas lesz a király. és a folyosón reszkető vénasszonyokra esett a pillantása. Mellén viszont a vérszomjas Bikaisten ágaskodott: lesunyta a fejét. Meg kell adni. Rövidesen királlyá választják. impozáns látványt nyújtott. és ez a hülye még mindig alszik. Hurubbi szó nélkül betolta az ajtót. ez a gőgös vénember! Még most is érezteti. amelyre sárga cérnával hímezték rá Bikaisten alakját. Az ajtó nyikorogva kinyílt: borostás képű katona bámult ki rajta. A főpap azonban csak ennyit mondott: – Üdvözöllek. készen rá. Miért fél mégis? Akkor sem tudott megnyugodni. csúcsos tetejű süveg vörös posztóanyagból. – Bizir van vele… Egész éjjel mellette maradt. Bikaisten megkapja a maga áldozatát. és lenyelte feltörni készülő dühét. Ahogy Hurubbi meghajolt előtte. vízzel és a király díszruháival. kezükben szépítőszerekkel. főpap! Hurubbi összeszorította a fogát. amikor feltárult a folyosó végén egy ajtó. – Felkészítettétek? – kérdezte suttogva. Ott tolongtak egymás hegyén-hátán. hogy mennyivel felette áll! Úgy kullog utána. és… – Túl nagy a csend – mondta Zuzam. és megzörgette a királyi lakosztályba vezető ajtót. Ó. Bizir feladata lett volna. Bikaisten főpapjának legnagyobb örömére Zuzam gőgös arckifejezése megváltozott: elröppent róla a gőg. testét kék színű selyemköpeny fedte. Hurubbi Zuzamra lesett. kivette a fáklyát az egyik katona kezéből. és ünnepi díszruhájában. mosolyogva sietett eléje Hurubbi. a hatalom pedig észrevétlenül a Mardukpapok kezébe kerül. hogy más-más Bikaisten csillog a jövendő főpap mellén és a hátán. és magához intette Hurubbit. A zörgésre lánc csörrent s lehullt belülről. Zuzam végigmustrálta az új főpapot. A hátulsó Bikaisten maga volt a megtestesült nyugalom: fejét felemelte. azt is észrevette. hogy felébressze és rendbe tegye! – Menj előre! – mondta Zuzam. és várta a hatást. mint megvert kisgyerek az apja után! Legalább a ruháját megdicsérhette volna! A király lakosztálya előtt Zuzam visszafordult. s meredt szemekkel a messzeséget kutatta. Őszintén szólva Hurubbinak sem tetszett a dolog.

Már csaknem az ajtónál volt. és reszketve vonyítani kezdett: – Éjszaka… idejött. és belépett Hittabas hálójába. aztán döbbenten felkiáltott: valami megfordult a talpa alatt. hogy a gömbölyű dolog egy levágott emberi fej… Undorát legyőzve lopakodott előre. hogy kövessék. megtehetem… Aztán váratlanul a sarokba vetette magát. Intett a testőröknek. Kényes orra nyomban megérezte az emberi ürülék és vér szagát. megöltem. levette süvegét. ahonnan a vinnyogást hallotta. hogy elhányja magát. s amikor nem érkezett válasz. – Beszélj! A katona felnyögött. és szíj volt a kezében… Azt mondta. és a homályba vesző folyosó felé mutatott. Hurubbi – sziszegte Zuzam –.beszélni sem tudtak a félelemtől. – Nem mernek bemenni… – Akkor eredj te! A katona felvinnyogott. – Ne! Ne hozzatok több sündisznót! Éjszaka megöltem a királyukat… Levágtam a fejét… Rám támadt és meg akart szúrni! Megöltem. és ő a király! Csak . Hittabas hálóingében az ágyán kuporgott. Előretolta a fáklyát. Nem él már a sündisznó! Hurubbi lehajolt. és kísérője kezébe nyomta. A rövid előszoba Hittabas hálójába vezető bejáratánál fejetlen hulla hevert a testőrök egyenruhájában. Pontosan tudta. Lehajtotta a fejét. – Hittabas – kezdte. hogy ő az apám. Hurubbi megmarkolta a borostás katona köpenyét. Hurubbi óvatosan belopózott az ajtón. – Ma te leszel a király… Hittabas felugrott az ágyon. felvette Bizir vértől síkos kardját. A reccsenést és falpotyogást rémült emberi lény vinnyogása követte. – Uram!… Egész éjjel üvöltött… és… – Hol van Bizír? – Még nem jött ki… Csak az éjszaka hallottam a hangját. – Megöletem! Mindenkit megöletek! Ha én vagyok a király. vén testét meghazudtoló fürge és erőteljes mozdulattal berúgta az ajtót. – Vér! – Imádkozz. hogy ne Hittabas vére legyen! Megzörgette az ajtót. Közel volt ahhoz. és toporzékolni kezdett. Bizir hullája volt. Azt mondta. hogy ő a király. amikor megtorpant. és sietve megindult Hittabas ajtaja felé. és én taknyos gyerek vagyok. Zuzam félretolta Hurubbit. Hurubbi hallotta. és meghajtotta a fejét. és hátranyújtotta. és a vércsíkra meredt. hogy Zuzam megkönnyebbülve felsóhajt. és könyörögve nyújtotta feléjük a kezét. – Mardukra! – suttogta Hurubbi.

Erre le kellett vágnom a fejét… de még akkor is nevetett és beszélt hozzám. akik megragadták a kapálódzó Hittabast. A jövendő király rúgott még néhányat. aki közel merészkedik a bejárathoz. így aztán eltekintett tábláik ellenőrzésétől. és… le kell vágnom a fejét! Nem akarom! Zuzam intett a testőröknek. Jelöljetek ki valakit. ha már most ennyire hatalmába keríti a gyengeség? Hiszen Hittabas még él… Zuzam ingerülten Bizir holttestére mutatott. ahogy a száján kifért: – Nem! Nem akarom! Én vagyok a király! Minden éjszaka visszajön. bárki lépjen is ide. – Uram? – Te felelsz érte. Kinevetett. Hurubbi és a kíséret türelmesen várt. hogy nem tudom megölni. Hurubbit ismét a hányinger kerülgette. Ha valami kóbor idegen felfedezné.akkor lehetek király. Zuzam elfordította a fejét. Ha bármi történik… Hurubbi ekkor már ismét ura volt önmagának. A rövid gyaloglás után vigasztalan éjszaka borult rájuk. A folyosó egyre sötétebb lett. egyre beszélt! Tenyerét a fülére szorította. majd az építőmester és segédje eltűntek a félhomályban. hogy úgy legyen! Gigas. Néhány tapogatózó lépés után kivilágosodott előttük az út: az első . Likamus kíséretében utoljára még végigjárta a folyosókat. nem sokáig örülne felfedezésének. A hegyoldalba rejtett csapóajtót csak avatott szem vehette volna észre. A csapóajtó melletti álcázott őrhelyen a katonák azt a parancsot kapták. meghalt. és azt mondta. Egy vénasszony lopakodott elő. hogy él. és nem tudja felmutatni Hurubbi igazolótábláját. és üvöltött. uram. ha ő meghalt… Azt mondta. – Csak az fog történni. és szája sarkain lecsorgó nyálára ügyet sem vetve engedelmesen széttárta a karját. és csak ennyit mondott: – Imádkozz. Az őrség parancsnoka jól ismerte Gigast és Likamust. de a feje beszélt hozzám. és ágyára szorították. és ő a király… Én megöltem. ami a régi táblákban meg van írva. főpap. Zuzam. aki vigyáz a királyra… Hurubbi! Bikaisten jövendő főpapja maga volt az engedelmesség és az alázat. – Takarítsátok el. hogy öljenek meg mindenkit. Mi lesz később. amíg bamba mosollyal felült az ágyán. Szándékosan készítették így a folyosót. hogy a vénasszonyok ráadhassák a díszruhát. döbbenjen vissza az örök éjszakától. Váltottak néhány szót. Meg kellett ölnöm… Megöltem. de erőt vett magán. kancsójából a hánykolódó Hittabas szájába öntött valami sűrű folyadékot. aztán megnyugodott. Hiába tapostam és rúgtam.

mint a jelzőrendszer. hiszen egy erősebb rántás katasztrófához vezethetett volna. minden húr másféle hangon szólt. mint egy asztalka. amit kellett. olyan hosszúra. amikor Marduk arcát még a kőtömb rejtette. De megtalálta! S vele együtt megtalálta már-már elveszített életét is! A vékonyabb zsinór a jelzőrendszer legfontosabb része volt. keresztül-kasul húrokkal a felszínén. Olyasféle volt. Ha azok. hogy átérjen a hegy alatt? A zeneszerszámot elhelyezné az őrség szobájában. Meghúzogatta a zsinórt. és a katonákat is betanította a kód feloldására. Mi lenne. vajon nem tépik-e el a köteleket.kanyaron túl a sziklába vágott világítóaknák elég fényt engedtek a hegy gyomrába ahhoz. a hegy túlsó oldalán ismerik a titkot… Izgatottan felpattant. Csak ráütött az ütőjével a húrokra. persze csak óvatosan. amelyeket kötélrendszer mozgatott. Neki csak az ütőt kellene kezelnie. hogy adott jelre az őrség kezeli. amíg kidolgozta a kódot. amíg rájött a megoldásra! Aztán meg kellett találnia a megoldás ellenszerét is. hogy ne vegye észre senki? S akkor jutott eszébe a zenész. és futkározni kezdett a kőtömbök között. tengeren túli hangszeren játszott. nem kell kendőket lengetni. ha üzembe lép a szerkezet. aki azon az ismeretlen. Gigas elmosolyodott. Hálával gondolt vissza a kikötői kocsmára. Megvan! Kitalálta! Nincs füst. Erre a célra a folyosóban elhelyezett további irányítóajtók szolgáltak. és máris felhangzott a zene. Hiszen akkortájt más sem foglalkoztatta. és ha a zenész ráütött az ütőjével. . hogy eljuthassanak a következő aknáig. és az őrség engedelmeskedik akaratának. ahol részegségének napjait pergette. Gigas elégedetten szemlélte a fejük felett futó köteleket. vékonyakat és vastagokat. Likamus is a falakat tapogatta. Igaz ugyan. a hangerőt azonban neki kell csökkentenie vagy növelnie. Legalább egy hetébe került. A vastagabb kötéllel az ajtó nyitását és csukódását lehetett szabályozni. különösen a vékonyabbakat. amelyek funkcióját egyedül ő ismerte. Ott látta a zenészt. A kötelek szálkás végei puha selyemként cirógatták a kezét. Gondosan megtapogatta a folyosó kanyarulatának lecsiszolt sarkait. és a dobok hangja sem árulkodik! Csak egy halk futam. Hány éjszakát töprengett végig. Végtére is megalkotta. Hogyan lehet a hegyen túlra üzenni úgy. ha az ütőt meghosszabbítaná. Kint a kőfejtőben bukkant fel előtte a zeneszerszám és a zenész képe. Simogatva és becézgetve dajkálta őket.

talán később… Marduk szobra magasabb volt. hogy Hurubbi képtelen legyen nélküle irányítani a szerkezetet. És nem is tudja! . ez a fantáziátlan dilettáns akarta csapdába csalni… Ennyi előrelátással még király is lehetne belőle. halott. Élvezte. de nem az ő holtteste felett! Most az egyszer emberére akadt a hajdani kikötői felügyelő.Soha nem érdekelte. Le kellett ülnie a csodálattól és elragadtatástól. A bika üvölteni fog. aztán megalkotta a valóságban is. Úgy kellett megcsinálnia. Hurubbi mire használja az ő találmányát. hogy egy szerkezet Bikaisten szájába irányítsa. Odafenn a napórákon alig mozdult a pálca árnyéka. De nem akarja. Hurubbi nem azért mosta ki a koszból. Az óriási építmény hasából létrák vezettek Bikaisten szájához és szemeihez. Bikaisten belsejében állottak. Maga akart magasra kapaszkodni az ő hűsége és tehetsége révén! Halkan felkuncogott. A szerencsétlen… Odafenn. Mardukra! Egyszerű volt és mégis hatásos! Csak ezt a nagy hatalmú. Ha nem is egészen Hurubbi tervei szerint. hogy felemelje. és megcsóválta a fejét. hogy még óvatos kapaszkodásuk nesze is erős visszhangot vert a térben. és ő így is építette meg. Ismét felkuncogott. A szerencsétlen Zuzam! Hát ő megépítette a kolosszust. Így rendelte Hurubbi. máris átlátott Hurubbi tervén. és bátran lépkedett előre. csak a vaslétrák állják majd a rohamot. ha akarná. Ha élő ember tévedne erre… Mosolyogva nézett a szorgoskodó Likamusra. Likamussal a sarkában felkapaszkodott a szédítő magasságba. éppen Bikaisten fejében kamrák rejtőztek. elég volt csak az agyagtáblákra és a pergamenekre pislantani. szutykos fekhelyén tudta. kegyetlen öregembert kellett becsapnia. és a sivatagi szél végigrohan az üres folyosókon. A királyi palota Marduk térdéig sem ért. Mindezt ő hozta létre. hogy nagyon vigyáznia kell. Hurubbi. Valamennyi az ő tervei szerint nyerte el végleges formáját. Hogy lehet Zuzam ennyire ostoba és felfuvalkodott?! Ha csak egy kicsit is értene az építészethez… Neki még számolnia sem kellett. emeletnyi magasságban. Ha megnyitják az ajtókat. még mindig önnön nagysága és tehetsége foglalkoztatta. mióta leereszkedtek az alvilágba. Ha úgy építi. A tűzkamrából tűz csap majd ki. Hát van-e nála nagyobb építész a világon? Amikor a város alatt átvezető alagúton Marduk kolosszusa felé siettek. egyedül ő! Agyagtáblára álmodta. mint Bikaistené. és az isten felemelt lába éppen a palota fölé magasodott. Egy másik kamrából füst árad Bikaisten orrlikaiba. Már ott. Ámbár.

a Kapitányt és a Biológust keresi… Soha nem találhatja meg így őket! Bőrén érezte a Navigátor jelzéseit.Marduk kolosszusa nem volt egészen üreges. A bika is izgatottan mocorgott a takarók alatt. Gigas joggal gyanította. hogy a Navigátor ismeri-e a . hogy Zebubnak sem tetszik a dolog. Nem tudta megállapítani. – Elégedett vagy. és valahányszor a Marduk-szobor vicsorgó fogaira tévedt a tekintete. – Elégedett. Marduk bárányfelhők közül nézett le rájuk. Likamus tisztában volt Hurubbi tervével. hogy ő. Pontosan tudta. és a palota homlokzatára helyezett napóra pálcájának már alig-alig volt árnyéka. és atyaian Likamus vállára tette a kezét. mi lesz a feladata Marduk szobrának. és megpróbálta felfedezni őket. Amikor a nap delelőre ért. fiam? A fiatalember ragyogó szemekkel nézett rá. hogy az út porától szürkére festett arcú férfiak Bikaisten áldozatát hajtják maguk előtt. A nép félrehúzódott az útból. Így is figyelmeztető kiáltások kísérték. Hiszen ő a Navigátort. Keserűen elnevette magát. hogy éppen Hurubbi avatta be a titokba. hogy a szignál ismeretlen fenyegetésre hívja fel a figyelmét. Veszély! Veszély! A tér túlsó oldalán a Doki megérezte a jelzést. megerősödött a tömeg zsivaja. amíg keresztülhajtották a városon. és némiképpen enyhítette a nap sugárzását. nehogy feltűnést keltsen. A bika és a másik kettő a tér sarkában egy vályogtéglákból emelt ház falának szorultak. és imára kulcsolt kezekkel nézte. Gigas. Tudta. Lopott gyékényekkel fedték be. megmagyarázhatatlanul rossz érzése támadt. Már-már belefájdult a szeme a keresésbe. Az ő tervét azonban nem ismerte. Miram idegesen pillantgatott a magasba. Kétségük sem férhetett hozzá. mint Bikaistené. és onnan szemlélték az előkészületeket. Bikaisten óriási árnyéka betakarta a teret. Egyetlen lépcsősor vezetett a köldöke tájáig. A Biológus előrelátó gondoskodása folytán a bikából nem sok látszott. Érezte. Nem tudta. az utolsó percben mindent megakadályozhat! Hátrafordult. Hiába kutatta a sokaságot. mester! Gigas halkan kuncogott.

veszélyforrást. A városi őrség parancsnoka már bezáratta a kapukat. Abban sem lehetett biztos. mégis méltóságteljes alakja feltűnt. amit a másik kettő kívánt tőle. Itt is. semmi nyomát nem tapasztalta korábbi énjének. veszély! – figyelmeztette valahonnan a Navigátor. segítsetek! – csaptak feléje a lányok agyából kiáramló hullámok. ott is kiáltások harsantak. hogy megbolondul. Ha beszélni tudna a Navigátorral… Istenverte közeg! Valami zavarja. Az is zavarta. Végtére is egyedül volt mindenkivel szemben. Veszély. Efölött emelkedett a palota óriási terasza. Elveszettnek érezte magát ebben az ismeretlen közegben. de akárki volt is valaha. a tömeg elcsendesedett. Összeborzongott. Megértette jelzéseiket. Úgy érezte. vagy csak érzéseire hagyatkozik. mióta átlépte a városkaput. A kívül rekedtek zúgolódása a főtérig is elhallatszott. Már az előkelőségek is elfoglalták helyüket a palota teraszán. és hihetetlen erővel koncentrálni próbált. ahol az előkelőségek számára padokat helyeztek el. ők jobban feltalálják magukat az új létformában. A lányok segélykérése is erősen zavarta. Az aljanép elkeveredett a tisztes iparosokkal. pofonok csattantak. s neki fikarcnyi tapasztalata sem volt ebben a világban. de képtelen volt megállapítani. tolvajokat. honnan jönnek. Tetten ért tolvajokat vertek véresre a felháborodott károsultak. Ők maguk csak statisztaszerepet osztottak ki maguknak. Megpróbálta a szakállas fazekas lelkét feléleszteni magában. Csak reménykedhetett. Kezébe temette az arcát. elveszi az erejét. A fazekas hallgatott benne. kőlapokkal borított tér húzódott. ahol hajnal óta összezsúfolódva zsibongott. veszély. részegeseket is. lökdösődött és verekedett a tömeg. Mintha ismeretlen csatornákon át folyna le az energiája. Hurubbi elégedetten pillantott végig a Két Folyó Köze Birodalma fővárosának népén. A nagy látványosság ígérete előcsalta rejtekhelyükről a koldusokat. Erről a térről negyven lépcsőfok vezetett a város főterére. Segítsetek. míg neki a főszerepet szánták. . Veszélyes volt a terv és átkozottul bizonytalan. A másik kettő ott súgott-búgott mögötte. vajon a Navigátor meg tudja-e határozni az irányt. Közvetlenül a palota bejárata előtt hatalmas. és láthatóan rá építették a tervüket. Ahogy Zuzam törődött. hogy a többiekben másként játszódott le az átalakulás folyamata.

és az áhítat csendje ereszkedett a térre. Hosszú palástja bokájáig ért. és az erkély széléhez lépett. Nyugodt volt az arca. Hatalmas vedrekből mérték az illatos italt. Mintha csak tavaszi karneválon lettek volna. Időt kell adni az embereknek. A főpap leeresztette a kezét. hogy néhányan már egymásba kapaszkodnak. Bikaisten leendő főpapjának. Díszes süvege kiemelte arcának nemes sápadtságát. amit fáradságosan felépített. vízzel felhígítva. A töpörödött. Még néhány perc. mintha részegek lennének. . Hurubbi tudta. de belül úgy remegett. A főpap elégedetten látta.Sokan imára kulcsolták a kezüket. Szája mozgott. ha nem kellett volna attól tartania. Odalenn a szolgák újabb és újabb vödröket cipeltek a térre. A főemberek elhelyezkedtek a bársonnyal borított padokon. Szívére helyezte tenyerét. és senki sem csodálkozott. ahogy kiszámították… A kürtök ismét megszólaltak. Hiába magaslott föléjük Marduk. méltóságteljes meghajlással üdvözölte a tömeget. ahogy a lassanként megnyugvó tömeget figyelték. Zuzam és Hurubbi ajkán mosoly játszott. Zuzam lassú. amelyek porát nádmézzel keverve. amely még szelídebbé tette az ünnepet. jó szagú kotyvalékká elegyítettek. Láthatatlan kürtösök fújták az ismeretlen melódiát. Zuzam intésére megszólaltak a kürtök. néhányan el is nevették magukat. mintha imádkozna. a napsütés és a virágok illata nyugalmat árasztott. Pontosan úgy történik minden. Pedig az ital nem tartalmazott alkoholt. és mereven a napba nézett. Amikor elhalkult a rövid dallam. öreges mozdulattal felemelkedett. Amikor furcsa. és hiába tárta üvöltésre száját Bikaisten: a kellemesen fújdogáló szellő. Ebben a pillanatban frissítőt kínáló szolgák furakodtak az emberek közé. és áldást suttogtak a főpap felé. A várost elözönlő parasztok többsége soha nem látta még a főpapot. A csendet fémpoharak csörgése és az italért nyújtózkodók morgása törte meg. csúcsos süvegében feltűnt mögötte Hurubbi. majd helyet adott Hurubbinak. mint félelmet. hogy néhány szempillantás múlva elhalt a zsibongás. Hurubbi roppantul élvezte volna a helyzetet. hogy az erős nap hatására egy-két pohárkányi is meghozza a bódulatot. sovány öregember inkább rokonszenvet keltett. mint még talán soha. gyümölcsök levével ízesítve. A résztvevők leplezetlen kíváncsisággal bámulták a teraszon sütkérező urakat. Varázslói hetek óta gyűjtötték az erdőkben a kábító gombákat. csak gomba főzetet. hogy egyetlen rosszul kiszámított mozdulatától összeomolhat minden. hogy teleszívják magukat az itallal. és megvalósul élete nagy álma! Ő is a nap felé tárta a karját. A gazdagon hímzett ruha megnyújtotta vézna alakját. Zuzam lassú. aztán a nap felé tárta mindkét karját.

Révült szempárok meredtek a papokra. jószerével nem is értették a kérdést. amikor egy ismeretlen férfi tölcsért formált a tenyeréből. Marduk feje a felhőket szántotta. küzdelemhez szokott nyakas földművesek – a maguk számára is érthetetlenül – összeroppantak az istenszobrok látványától. – Könyörögnél te még a mosolyomért! . üveges szemekkel lesték a főpap minden mozdulatát. kit akartok királyotokul? Senki nem mert válaszolni. Valahol felzokogott egy asszony. kézművesek! Fazekasok és ácsok! Kőművesek és pénzváltók! Hozzátok szólok Marduk és Bikaisten nevében! Elhalkult a zokogás. Józan életű. – Bikaisten nevében! A nagy Bikaisten nevében! Két Folyó Köze Birodalmának lakosai… Pásztorok. hogy egyelőre elfogyott az ital. hogy megválasszuk az új királyt! Kérdezlek benneteket. és Marduk nevét ismételgették. hogy egyetlen intésére gyilkolni készek lennének. hogy Umartibu halott. Patakzó könnyeikkel sem törődve üvöltve ismételgették Bikaisten nevét. Senki sem csodálkozott. gondolkodásra képtelen tömeg engedelmesen zúgta utána: – Hittabas legyen a király! Hittabas legyen a király! Hurubbi elégedetten pillantott Zuzamra. Hittabas legyen a király! A bódult. te vén ördög! – csikorgatta a fogát. Bikaisten jövendő főpapja előrelépett. és a terasz felé kiáltotta: – Hittabas legyen a király! Umartibu fia. Marduk nevében. A férfiak a mellüket verték. és azt is rebesgették. Bikaisten üvöltő szája elnyelni készült a teret. Várj csak. Most egy másik pap lépett elő. Így ment ez egészen addig. sóhajtoztak. Azt már tudták. Zuzam lepislantott a tömegre. Zuzam tudta. Ő is a nap felé tárta a karját. akárkit! A teraszon álló főpapok alakja óriásira nőtt. amíg Hurubbi bizalmasa nem jelentette. Gyilkolni. hogy halála összefüggésben van az Égi Vándor megérkeztével. Zuzam elégedetten bólintott Hurubbi felé.A kürtök újra megszólaltak. várj. földművesek. megfontolt iparosok. és megnyugodott. – Meghalt a király! Umartibu király halott! Bikaisten és Marduk nevében új királyt kell választanunk! Azért hívtunk benneteket az istenek elé. Szinte tapintani lehetett a feszült várakozást. csak hüppögtek és csuklottak. és a tömeg felé tárta a karját. A karneváli hangulat messzire röppent. aztán még egy. A gombakivonat megtette a hatását. a szájak sarkából nyálcsíkok csorogtak alá. A zokogás futótűzként terjedt. de az öreg főpap gőgös kifejezése letörölte a mosolyt Hurubbi képéről.

és tépni kezdte a ruháját. és hangos üvöltéssel a földre vetette magát. A trónörökös megjelenésében nem volt semmi királyi. Az anyák rémülten rejtették keblükre gyermekeiket. Vér. és Hittabas vergődni kezdett. Megrántotta a szíjat. A férfiak szeme kimeredt. de a főpap megvető arccal félrenézett. összetapostam! Nem én voltam! Ne bántsatok! Ekkor egy testőr lépett Hittabas mögé. vagy a vérét kívánja – egyszerűen üvöltöttek. mert nem tehettek mást. ha később nem lesz könnyű megmagyaráznia a tettét. véresre harapta az ajkait. görnyedt tartással feltűnt Hittabas. megtorpant. amely csorgott az arcáról. hunyorogva a térre nézett. a jövendő király. Ha Hurubbi megöleti Hittabast. – Ne! – ordította. amely bemaszatolta arcát. vér – mindenütt vér! Hittabas a terasz közepére kullogott. Odafenn. Hittabas csaknem elájult. intett a testőrnek. nem a nyál okozta. mint ahogy azt egy jövendő királytól el lehetett volna várni. Senki nem tudta. hogy két-három szorításnál többet már nem bírna.Ebben a pillanatban valaki felsikoltott. de megálljt parancsolt magának. összecsomózta a haját. Csakhogy másképpen. és táncolni kezdett. Hittabas szederjes arccal kapkodta a levegőt. mikor Hurubbi intésére lekerült a hurok a . Néhányan csak most itták ki poharukból a gombafőzet utolsó cseppjeit. mely a téren szorongókat eltöltötte. Hurubbi tudta. a félholtan vergődő fiatalember újra levegőhöz jutott. Egy asszony térdre rogyott. Könyörögve nyújtotta a karját Zuzam felé. s mindenki által jól látható mozdulattal hurkot vetett a nyakára. A terasz egyik végén lassú. mint a partra vetett hal. A meglepett kiáltások összefonódtak a sikolyokkal. amikor úgy vélte. Inkább a vér. Hurubbi feszülten figyelte. S a rémületet. még csak nem is buta vigyora. – Nem én voltam! Én csak… vigyorgott a fej. miért ordít: sajnálja-e a királyt. a teraszon szederjesre vált arccal rúgkapált a jövendő király. A nap kegyetlen forróságot árasztva ragyogott az égen. s amikor meglátta a tömeget. ruháját. széttépeti az átkozott felügyelőt még akkor is. Hurubbi intésére a testőr meglazította Hittabas nyakán a szíjat. Hittabas azonban nem halt meg. mintegy jelt adva az általános sikoltozásra. ahogy a száján kifért. A tömeg üvöltött. Közben azonban nyugtalan gondolatok forrtak az agyában. hogy lazítani kell a szorításon. Amikor veszett őrjöngése miatt félrehúzódtak tőle az emberek. s legyeket csalt a testére. idelenn pedig egy meztelen némber járta szemérmetlen táncát. Kedve lett volna ugyan kipróbálni Hittabas tűrőképességét. s Marduk fenyegetően kivicsorította a fogát.

aligha tudhatta. – Hittabas király! – mordult ajkán a szó. Ez a keserű. és zokogni kezdett. hol van. és lecsuklott a feje. ameddig a trónodon akarsz ülni! Jelöld meg az időt. Két testőr a hóna alá nyúlt. de nem hallott semmit. Zuzam felemelte egyik kezét. ó. Odahajolt Hittabas szájához. . hogy öt teljes éven át akar uralkodni. láthatatlan erők játszottak vele szörnyű játékot. Bólintott. jól uralkodik-e. lüktető seb volt a tömeg. és a királyfi nyakába vetette a hurkot. jelöld meg az időt. mint távoli mennydörgés. Hittabas rémülten megragadta a szíjat. csak bugyborékoló. kéri. Néma csend ereszkedett a térre. fájdalmas zokogást. Marduk oltalmába ajánlja a lelkét. hogy öt év múlva ismét vizsgáljátok meg. maga kiáltotta helyette: – Akar! Hittabas elfogadja a királyságot! Hittabas legyen a király! A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Olyan király szeretne lenni. – A király tudatja veletek. Marduk nevében. széttárta a karját. – Hittabas! – kiáltotta gyenge hangján. hogy a túlvilágon személyesen vezekelhessen népéért és birodalmáért! Most pedig Marduk isten és szolgáinak kezébe adja a sorsát! Intésére a testőr ismét előrelopakodott. Arra kér benneteket. de a néma csendben mégis úgy hangzott. amíg a főpap felemelt kezével csendet nem parancsolt. Hittabas felsikoltott. öljétek meg Bikaisten oltárán. Zuzam erőszakkal felfelé húzta. fájdalmas sírás még a sokat tapasztalt főpapot is meglepte.nyakáról. tiszteli-e Mardukot és Bikaistent. Hittabas! A véres arcú királyfi feltérdelt. fejéből vér csepegett. majd vinnyogássá csillapult a hangja. aki körbevezette a négykézláb csúszó-mászó királyt a teraszon. aki megosztja a hatalmat az istenekkel. hogy folytatni tudja a színjátékot. Ekkor már egyetlen lázas. – Kérünk téged. mi történik vele. Hogy Marduk és Bikaisten uralmának veti alá országát. A testőr Zuzam kezébe adta a szíj végét. – Hittabas! Akarsz a Két Folyó Köze Birodalmának királya lenni? Hittabas bambán mosolygott. Zuzam Hittabas elé lépett. Erőt kellett vennie magán. Hittabas nyálazott. Ha nem. felemelkedett. Ismeretlen akaratnak engedelmeskedett. és a terasz szélére cipelte. másikkal pedig feltámasztotta Hittabas lecsukló állát. s egészen addig őrjöngött. és meg sem várva a félhalott ifjú válaszát. Marduk és Bikaisten kegyelmét kéri népére és országára… Nem akar többé igazi király lenni. de a testőr letépte róla a kezét.

hogy a fazekas lelke kéredzkedik vissza a helyére. mint maguk. Doki. s amikor Hittabas végre felemelkedhetett. mintha ismét a huri közegben érezné magát. – Doki. Most pedig egy vadász. és végigvágódott a teraszon. hogy az ital a fejébe száll. Óvatosan a keze ügyébe helyezte és várt. homályos emlékfoszlányoknál nem tudott többre visszaemlékezni. Csak az emlékezetemmel van baj. A furcsa ital azonban másféle hatást is kifejtett a testében. – Miért nem szóltok? – Helló. hogy ön milyen. – Nekem meg a formámmal. Navigátor! Minden rendben? – Hát. mit ígértem. Kapitány! – Hogy van. amikor a sötét folyosókon lakosztálya felé cipelték. Látta magát. Amikor a szolgák elvonultak mellette a vödrökkel. hogy minden megvilágosodik előtte.A teret ismét elözönlötték az italt kínáló szolgák. Az üvöltés még akkor is elkísérte. Doki! – Üdv. bizonyos Zebub. kért még egy pohárkával. – Micsoda? – Nem egészen az történt. – Hanem… mi? – Bika. A Doki meghökkenve a levegőbe meredt. Doki! Merre vagy? – A tömeg kellős közepén. – Egészen elfogadható… viszonylag. amint egy meleg és hosszú épületben fazekakat készít. Néhány pillanat múlva megérezte a hangot. Érezte. A Doki dermedten nézte a történteket. Érezte. Torz mosolyra rándult az arca. Bár nem tudom. agyagot gyúr. . pedig csak egy félpohárnyit fogyasztott belőle. Doki. Szóval… nem ember vagyok. Egyelőre nincs nevem. Egyszerre csak úgy érezte. Hát te? – Majd később. A többiek? – Mindenki él. Navigátor? – Nem olyan vagyok. Doki? – Üdv. de hiába erőlködött. Mintha egy kisgyerek is az ölébe csimpaszkodott volna. Mi a baj. és megmozdult az ádámcsutkája. ami azt illeti… Mintha lenne velem egy kis probléma. Nem volt kellemetlen a tompa kábulat. hogy leomlanak a gátak koncentrálóképessége előtt. az embertömeg kábult üvöltéssel fogadta. amit ígért. Doki. Érezte. de nem adta vissza a bőrpoharat. Ti? – Én a Biológus vagyok. – Őszintén szólva nem tudom.

A Bikaisten mása. ki volt?… – Pontosan. hanem a másikra. mi történik. maga is ivott belőle? – Ittam. A lányok segítséget kérnek. nekem meg normális lelkem. – Nincsenek emlékeim. – Gondolja. Nem arra a nagyra. – Nem látom. Segítséget kérnek. nem? Valami ilyesmi zajlik az orrunk előtt. Beszéljen a Kapitánnyal! – Doki. A Navigátor vette a jeleiket. A Doki óvatosan körbepislogott. de nem látott semmi hasonlót. mi történik itt? – Részben. – Maga érti. – Az… micsoda? – Nézzen fel a szobrokra. hogy szakrális királygyilkosság? – Nem én… – És azt. Doki? – Jól hát. Azt hiszem. Doki. Ha nem látogattam volna hébehóba a történelmi fakultás előadásait. hol vannak. Mi van a lányokkal? – Gyenge az impulzusunk.A Doki nagyot nyelt. Nincs valami tapasztalata? A Doki szomorúan megcsóválta a fejét. hogy hasadóanyag került a habarcsba. nincs normális teste. – Még az hiányozna. – Csak nem… azt akarja mondani. mi az. – Értem. – Hogyhogy? – kérdezte a Kapitány óvatosan. és gyorsan ivott egy kicsit a varázsitalból. – Elbújtattak. Maga kérdezte. Most azonban kitűnő a vétel. de nem tudjuk. hogy teokratikus államforma? – Jól van. Erről majd később. – Úgy tűnik. Tudja. Kapitány. – Az. Valami korábban leblokkolt bennünket. úgy látszik. Amelyiknek négy lába és két szarva van. A Navigátor szerint a fal. Navigátor. hogy veszélyes lehet ránk nézve? – Aligha. Nincsenek itteni emlékeim. beléptünk ennek a bolygónak a történelmébe. Hosszú história. Nem tudom. – A városfal? – Ühüm. Valószínűleg nem is hallanak bennünket. – A Navigátornak. . Élő bika vagyok. hogy az maga? A Navigátor keserűen felkuncogott. – Úgy érti. segíti az átvitelt. fogalmam sem lenne róla. nem tudja. Lehet.

elröppentek a látomások. hogyan. Ekkor már mindenki fürdött az izzadságban. aki szeretné. Legutoljára hagyta Bikaisten kultuszát. és kibontotta a kezében tartott összetekert pergament. saját magával együtt. Zuzam a terasz szélére lépett. Marduknak ajánlja a lelkét. – Maga? – Én hát. Doki. Ezután egy másik pergamenről kinevezéseket olvasott fel: természetesen az új király. A Doki körülnézett. amikor Zuzam felolvasta Gigas kinevezését. amit Hittabas szájába adott. amint hegyes süvegben. A Kapitány hangja óvatosan csengett. Mindjárt az első helyen említette Gigast. Mások fekete bőrű lányokat láttak. ha segítenék rajta. Akkor is csak néhány szót szólt róla. hiszen Marduk szobrának az elkészíttetésével végül is az ő malmára hajtotta a vizet. s valamennyien kimeredt szemekkel bámulták őket. utána a papok döntenek róla. Csak még nem tudom. megfelelt-e feladatának. hogy Hurubbi hadd arassa le a dicsőséget. Hurubbi rezzenéstelen arccal hallgatta Zuzam szavait. Néhányan meghalt hozzátartozóikra ismertek. Először megismételte. hogy a király a Marduk-papság oltalma alá helyezi birodalmát és népét. – Mondtam. akit Hurubbi javaslatára főépítésszé neveztek ki. hogy ő is meg tudja határozni saját helyzetét. Kapitány. Hittabas nevében. belülről azonban majd szétrobbant a feszültségtől. Hogy csak öt évre vállalja a királyságot. Doki? A Doki elmosolyodott. Az a csirkefogó remélhetőleg megelégszik ennyivel! Amikor Zuzam befejezte a kinevezések felolvasását. A Doki csak annyit érzett. amint hívogatóan integettek feléjük. Ha nem. Akkor nyugodott csak meg. – Találkoznunk kellene. Messze hangzó hangon olvasni kezdett. Amikor azonban Bikaisten szobrának előterében feltűntek a papok. hogy be kell lépnem a történelembe.– Biztosan nem ittak ebből a kotyvalékból! – A Navigátor szerint be vannak zárva valahová. Van itt egy-két barátom. a radioaktív falak mögé. hogy megszűnnek az impulzusok. amikor a Kapitány hirtelen beszüntette az adást. – Adjon valami koordinátát. Engedte. és süket csend öleli körül. ismét megjelentek a frissítőkínálók. akik angyalszárnyakon keringtek felettük a levegőben. Mit javasol. füstölővel a kezükben megszállták a Bikaisten előtti .

hogy tegyen valamit. Hova visznek? Hangzavar támadt. – Milyen a térereje. hogy két társa változatlanul ott sugdolózik mögötte. azt hiszem. normális. hogy közel sem olyan biztos a dolgában. Szakállam van… – Jól van. hogy nekem könnyebben megy? – Nem hiszem. Azt mondják. – Jól van. – Tehát tudják. Hogyan tudnám felismerni? A Doki megrázta a fejét. hát azok mi vagyunk. Állatokat nem szokás gyűlésre vinni. – Segítsetek! – zokogta az Írónő is. de a Doki érezte a hangján. – A Kapitány és a Navigátor. – Azt hiszem. két fickóval. az embereim is erre spekulálnak. – Megmentünk benneteket. és… – Kiszabadultak a falak közül – mondta a Navigátor. – Nono! – morogta a Navigátor. Mintha csak néhány méterre lett volna tőle. nők. és tőle várják. Mi a fenét csináljak? – gondolta. és használjuk ki ezt az átkozottul kicsi gravitációt. – Ha lát egy bikát. Első Asszisztensnő! Csak nyugalom. Sőt… Az itteni gravitáció… – Tudom. a tengerentúlról jöttem. hogy egynél több bika lenne ezen az átkozott téren. – Úgy lesz… de… . amikor meghallotta a Kapitány nyugodt hangját: – Itt vagyunk. mintha korbácsütés érte volna. Túlságosan is egyformák vagyunk. – Tökéletesek az impulzusok. Öten vagyunk. összerezzent. Maradjunk kapcsolatban. Megpróbálok kifőzni valamit. Van valami terve? – Őszintén szólva. – Még egy folyosóban vagyunk… Összekötötték a kezünket. és… alighanem varázslónak tartanak. amelyből a Navigátor hangja hallott ki legerősebben: – Egyszerre csak egy beszéljen! Első Asszisztensnő. mint ahogy szerette volna. felhangzott agyában az Első Asszisztensnő rémült könyörgése. Nem látlak benneteket. Doki? – hallotta összerezzenve a Kapitány hangját. A Dokit idegesítette. – Megölnek minket… Segítsetek! Válaszolni akart. hogy maga… nem közéjük való? – Azt hiszik.kör alakú teret. megkukultak… Ebben a pillanatban. – Sehogy. válaszoljon! – Alighanem Bikaisten kolosszusához. – Segítsetek! – nyöszörögte. – Nyugalom! – ismételte a Kapitány magabiztosan. Próbálkozzunk a térerővel. úgy látszik. megölnek minket az isten tiszteletére. Akkor maga ismerjen ránk! – Gondolja.

. Mintha a föld mélyében rejtőzködő szárnyas ördögök indultak volna az emberek városainak megsemmisítésére. már itt vagyunk egészen! Hurubbi kicsit félrelépett. ahol a lányok álltak. A papok másik kezében meztelen kardpenge csillogott a napfényben. Azt hiszem. tompa morgás szakadt ki a gyomrából. aztán elhalt a levegőben. Három mintha teljesen megadta volna magát a sorsának. – Az Első Asszisztensnő… a másik az Írónő. utat engedve a rejtekajtón kitántorgó lányoknak. Zuzam irigykedve elhúzta a száját. mintha segítséget várna valakitől. Kettő azonban a tömeget kutatta. sárga köpenybe öltözött papok alkották a kíséretét. Doki?! – Nem tudom. Valószínűleg. Hosszú. A tömeg felhördült. ami ezután történt. az új főpap lépett a térre. orrlikaiból halvány füst szivárgott. Bikaisten talapzatán lassan feltárult egy rejtekajtó. Bikaisten! Elfogadod az áldozatunkat? Felelj. – Miram… segíts! – Ez Babila… azaz… – Ki az a Babila? – értetlenkedett a Doki. Bikaisten két szikrázó szarva fenyegetően a levegőbe meredt.– Pszt! Figyeljen Bikaisten felé! A papok éneke az egekig csapott: üvöltöttek. amelyek vége egy-egy szintén hófehér ruhájú pap kezében nyugodott. Mindegyikük nyakára vékony aranylánc kapcsolódott. – Mi volt ez. és izgatottan mutogatni kezdett arrafelé. mintha meg akarná védeni őket Marduk gonosz vigyorától. Hurubbi a sárga köpönyeges papok kíséretében fellépkedett a lépcsőn. de mégis meglepődött attól. Hurubbi ég felé tárta a karját. Hurubbi intésére újabb ajtó nyílt a talapzaton. szédelegve a gyengeségtől és a félelemtől. ahogy a torkukon kifért. és a döbbent csendben kiáltozni kezdett: – Bikaisten! Nézz le ránk. Bikaisten óriási kolosszusa megremegett. amikor széles lépcső ereszkedett alá a semmiből. sok mindenre számított. azok a papok mesterkednek valamiben… – Segítsetek. Vissza is veszi tőle. amint teheti. átlátszó köpenyt viseltek. lehajtott fejjel állt. és arra gondolt. Fejük felett magasodott Bikaisten óriási teste. A tömeg felmorajlott. Valamennyien hófehér. és a korábbinál színpompásabb ruhában Hurubbi. Bikaisten! A Doki kíváncsian szemlélte a fejleményeket. Halk. Az enyhe szellő meglebegtette testükön a ruhát. A tompa moraj megerősödött. hogy talán mégsem kellett volna Hurubbi kezébe adnia Bikaisten kultuszát.

Csak egy vöröslő. hogy Gigas gondolkodás nélkül megszabadulna tőle. – Te itt maradsz… és vársz. amint Gigas fürgén felkapaszkodik a fémlétrán.– Alaposan megváltoztak – dünnyögte a Doki. amelyet mindig magánál tartogatott. de… – Ami ezután következik. mivel ő volt alul. – És én végrehajtom a parancsot. Alatta iszonytató mélység hullámzott. a kultuszhelyek főfelügyelője! Likamus azt latolgatta magában. Ezt én mondom neked. Gyors elhatározással ruhája alá nyúlt. ahogy a hűvös szellő megborzongatja a homlokát. ha okot látna rá. Gigas felkapaszkodott az utolsó létrán. amíg nem szólítalak! Likamus tehetetlenül nézte. nedves folt marad belőle Bikaisten gyomrának belsejében. uram. mi lenne. hogy vesse le magát. hogy az erős bőrcsík fegyverként sem utolsó. – Azt hiszem. amíg nem szólok. és kinyitják a hegy gyomrába vájt folyosó ajtaját: vége. Tudta. Egy jó építőmester nem lehet meg mérőszíj nélkül. és mintha hívta. Jutalmad nem marad el. és érezte. Doki. de letett róla. hogy ő maga nevezett ki főépítésszé és a kultuszhelyek parancsnokává? – Hallottam. . vonzotta volna. – Hurubbi új parancsot adott – mondta a főépítész. Nem hallottad. Előhúzta ruhája alól. és magához intette Likamust. – Akárcsak mi – mondta a Navigátor. Te megtetted a kötelességedet. Gigas. tévedsz. uram. és eltűnik az irányítókamrában. és a kamrába vezető fémlépcsőhöz kötözte magát. A kamrába csak én mehetek be! Likamus arca megrándult. Likamus. – Hogyan tovább? – Egy szempillantás alatt. az az én dolgom. Lecsukta a szemét. Hiszen nem így állapodott meg Hurubbival. arról nem is beszélve. és kihúzta a szíjat. Kinyitotta a szemét. viharossá fokozódó légáramlat letépi a létráról és a semmibe veti. ha megpróbálná az alattuk tátongó szörnyű mélységbe taszítani Gigast. azonkívül Gigas kinevezése is megzavarta. Ha Gigas jelt ad. A beáramló. Várj rám. világos? – Világos – felelte a Doki nyugtalanul. és ismét lenézett a mélybe. és eltűnt róla a mosoly. Azt a személyes parancsot kaptam Hurubbitól… – Megváltoztatom a parancsot.

hogy óvjál és vezessél minket. – De mi visszahívunk. mígnem esztelen gőgjükben megfeledkeztek rólad. Becsukta maga mögött az ajtót. – Meghalunk? – kérdezte szavak nélkül is az Írónő. hatalmas Bikaisten! – Mások istene lettél!… – bőgte. – Nyugalom – hallott valahonnan. adjál jelet. környező tömeg. ha Gigas mégis úgy döntene… Hurubbi ég felé emelte a karját. de csak csipogás. hatalmas Bikaisten! Szólj. – Jaj. hogy Likamus a fémlétrához kötözi magát. Tudta. Várta. és immár minden figyelmét az irányítószerkezetnek szentelte. amikor látta. és megpróbált felállni. Legtöbbje fel sem merte emelni a fejét. Na végre – gondolta Zuzam. hogy Hurubbi megadja a jelet. elégedett morgásba fulladt. ahogy a régi agyagtáblák tanúsítják. meghalunk! – Megmentenek – mondta bizonytalanul az Első Asszisztensnő. ha kívánod e szüzek vérét! Ebben a pillanatban lángcsóva csapott ki a kolosszus száján. – Hamarosan vége lesz a komédiának. hogy Bikaisten szívesen fogadja a szüzek vérét.Talán nem tépi le a vihar. tombolta keserűségében a látomásoktól gyötört. de a szorosra fogott aranylánc visszatartotta. Marduk nevében! Csakhogy Mardukot is megemlíted. csattogás és fütty jött ki a száján. miért is kellett elhagynom Hurt? – jajdult fel az Írónő. idegtépő üvöltéssel. és szomjúhoztál. irdatlan messzeségből egy ismerős hangot. Bikaisten! Szomjúhoztál. és elmosolyodott. Gigas lepillantott a kamra ajtajából. – Jaj. Doki…! – Ha kedves az áldozatunk. amely mély. hogy Hurubbi lába alatt ott a kőlap. Aztán felüvöltött iszonytató. te pojáca! – dühöngött magában Zuzam. és Bikaistent szólította: – Bikaisten! Bikaisten! Fogadd kegyesen az emberáldozatot! Őseink is így áldoztak előtted. és szomjúságodban elhagytál bennünket! Erőddel és hatalmaddal másokat segítettél. amelyre . idegen népek istene lettél. fekete füst gomolygott elő. sírta. Az érces üvöltés és a tompa morgás mindenkit meggyőzhetett arról. és elszörnyedve jajgatott. A nép térdre esett a téren. – Meglátod. orrlikaiból sűrű. Bikaisten! Ismét szüzek vérét kínáljuk neked. – Nyugalom.

teletömték a száját és az orrlyukát. megvakították. Megérdemled a sorsod. amikor a homokvihar letépte a létráról és magával ragadta. Néhány másodperced van már csak. Doki! . Likamus! Megrándult előtte a zsineg. Hanisur a Dokihoz kúszott. A szerencsétlen! Azt hitte. és megszólal az ismert melódia az őrök fülkéjében. Ti azokat. – Mi is veled vagyunk! – Na igen – morogta minden gúny nélkül a Doki. Mintha egy halkabb ordítás is eljutott volna a füléig. én ezeket… – Menni fog? – Meg kell próbálni… Mit szól a Navigátor? – Rendben lesz. Likamus arcába csapott a forró levegő. – Persze – morogta mögötte Zakabur is. Hanisur… ha rajtam múlik. Üvöltött. megrándul a jelzőzsineg. Doki! – Akkor rajta! – Hur nevében. rövidesen te leszel a király… Azt hiszem. és megrántotta a köpenyét. – Gondolod. és ahogy megérezte bőrén a sivatagi homok karcolását. hogy Hurubbi árnyékában előrekúszhat a kultuszhelyek felügyelőjének rangjáig. Amikor újra eszébe jutott Likamus. de nem tudta túlüvölteni a szél harsogását és Bikaisten dühöngését. és villámgyorsan munkához látott. és várt. Szinte látta. és amikor megérkezett a visszajelzés. de a felelősségteljes munkában ügyet sem vetett rá. hogy a kétszínű Hurubbi meg is ígérte neki. hogy aztán vele is végezzen. ahogy a beáramló levegő sebessége viharossá fokozódik. Megkönnyebbülést érzett. Elkomorodott. gúnyos mosolyra rándult az arca. A beáramló homokszemek égő parázsként fúródtak a pórusaiba. Elégedetten hátradőlt a székében. Meghúzta a megfelelő zsinórokat. Persze lehet. nem vagyok egyedül.ha rálép. és kiitta a maradék italt. hogy utolsó perceit éli. kinyílik a füst.és lángkamra ajtaja. elégedetten hallgatta. megértette. és megpróbálta kioldani a szíj csomóját. – Megpróbálom. Doki! – Vigyázok. Kétségbeesetten felüvöltött. – Vigyázz. ahogy végigfut a rángás a folyosókon. Likamus! gondolta elégedetten. és Bikaisten üvölteni kezd. megsüketítették. hogy… meg tudod csinálni? A Doki koncentrált.

orrlikaiból még mindig szivárgott a füst. Ha élő. Bikaisten ég felé emelt szarvain napfény ragyogott. fájdalmas kiáltások és hörgés kísérte útját. és kissé hátrább léptek. Hegyes szarvain ruhadarabok csüggtek. Félelme azonban csak egy szempillantásig tartott. – Megőrültetek! – támadt a papokra. és felemelték lándzsáikat. mint aki bármiről is tudna. véres nyomokat hagyva maga után.Hurubbi intésére a papok felemelték kardjukat. aztán valami rettenetes. kétségkívül élőbb volt. hogy lesújtson az aranyláncok rabságában vergődő lányokra. amelyekbe az áldozati vért kellett volna felfogniuk. láthatatlan erő megállította őket. – Áldozat! – kiáltotta Hurubbi. bár vágtatását erősen akadályozta a félelmében mozdulatlanná dermedt embertömeg. és amerre végigszáguldott. A kardok megindultak lefelé. hogy Hurubbi újabb veszélyes trükkjét látja. amely taposva és öklelve végigvágtatott a tömegen. . – Áldozat! A papok kardja felemelkedett. Hurubbi a szeméhez kapott: azt hitte. mint hogy a vén csirkefogó utoljára még kiagyalt valami disznóságot. kitépte a papok kezéből és eltüntette a kéken csillogó levegőben. hogy talán túllépett egy ismeretlen határt. mert azt hitte. akkor meg is lehet ölni! Megfordult. rosszul lát. Hurubbi tágra meredt szemmel bámulta a vágtató állatot. Ebben a szempillantásban ismét felhangzott az üvöltés. A tömeg lélegzet-visszafojtva figyelt. és akaratán kívül sikerült megidéznie Bikaistent. A katonák letérdeltek. Az öt penge egyszerre csillant meg a fényben. és a felborult edényekre. hogy a vér kiömlésekor iszonyú üdvrivalgásban törjön ki. és attól tartott. Aztán átellenben Zuzamra tévedt a tekintete. és a Bikaisten kolosszusát biztosító katonákra förmedt: – Öljétek meg! Öljétek meg a bikát! A bika ekkor már egészen a kolosszus közelében járt. – Most! – kiáltotta a Navigátor. A szüzek nyakából kicsorduló vér helyett papjai elképedt tekintetére esett a pillantása. A bika azonban. Maga is megkövülve bámulta a kardok útját. mert nem tudott mást elképzelni. Zuzam azonban egyáltalán nem úgy festett. maguktól dobták el a fegyvert. mint maga Bikaisten. – Rajta! – ordította a Doki is. Felmerült benne. hogy az állat testébe vágják.

aztán lehullottak a földre. és amikor a porfelhő .A bika néhány ugrással a remegő papok. Hurubbit. ha a lányok már meghaltak. Érezte. a tehetetlen Hurubbi és az arcukat kezükkel eltakaró lányok mellett termett. aztán nagy lélegzetet vett. Doki. az erkélyt. Mintha gúnyosan mosolygott volna a katonákra. és megrántotta a kötelet. Ez lehetetlen! – sápadt el. majd az öt áldozati szűzzel a hátán eltűnt a tömegben. hogy izzadságban fürdik. Doki? – kérdezte kicsit sértődötten a helytartó. – A Navigátor – mondta a bika. Első Asszisztensnő. és a lándzsák megindultak a levegőben. – Hiszen Hurubbi parancsa szerint a többiekkel csak akkor kell végezni. A kocsonyaként remegő népnek el kell fogadnia őt királynak. Zuzamot és Marduk isten papjait. Írónő! – Maga… kicsoda? – csuklott fel az Írónő. – Ki az a mi? Gigas nem akart hinni a szemének. Szálltak néhány métert. őt. és kezébe vette kardját. Hallotta az iszonytató robajt. Látta lába alatt a palotát. a szarva hegyének egyetlen villanásával eltüntette a láncot a nyakukról. – Mardukra! – örvendezett Hanisur. és legszívesebben kiugrott volna a kamrából. – Tűnjünk el innen. aztán mindent eltakaró porfelhő csapott a magasba. Elromlott volna a rendszer? Lehetetlen! Ezerszer is végigvizsgált mindent. amikor Likamus halála után azonnal megrándult a következő zsinór. mint hogy átrohant a másik. ha a feneketeken maradtok! Ez most már a mi játékunk! Ha elkezdtük. – Valahogy így képzeltem én is! A többi a mi dolgunk. végig is csináljuk! – Ki az a mi. amíg nem késő! Aztán várt néhány pillanatig. és türelmetlenül meglengette a farkát. és az ájulás környékezte. – Üdv. még titkosabb kamrába. A testőrök parancsnoka hangosan felkiáltott. Türelmetlenül és sürgetve ismét megmozdult a zsinór. üdv. Zakabur majd megpróbálja… A Doki azonban félbeszakította meglehetősen udvariatlanul: – Jobb. Füléig hatolt a térről felhangzó üvöltés. Gigas nem tehetett mást. Bikaisten főpapját… Most pedig… Hiszen az áldozat még nem történt meg… Ilyen jelzés nem érkezett a kamrába. A bika megállt az áldozatra szánt nőkkel szemben. ahonnan jól láthatta Marduk kolosszusát.

Marduk kolosszusa ráomlott az épületre. és lassan feltápászkodott. hogy Bikaisten földi másával riogassa az ostoba tömeget! Az nevet igazán. hogy a bika az áldozatok mellé áll. fél szemmel azonban a bika vágtatását figyelte. Csak remélhette. csak éppen fogalma sem volt róla. átkozott. csak azért. mindenestül. hogy egészen másról van szó. Ez a szörnyeteg az utolsó pillanatig elhitette vele. Zuzam. Nyilván élő embereket bújtatott a bika bőrébe a vén gazember! Ha lenne egy kard a keze ügyében. párafelhőket fújva vágtatott végig a téren. hogy megvédje a körülötte pattogó kövektől. Talán ez is az ismeretlen forgatókönyv része? A palota teljes egészében megsemmisült: királyostul. hogy függhet össze Bikaisten kultuszával. amikor a lányokkal a hátán végigvágtatott a téren. . hogy Zuzam köpött bele a levesébe. Zuzam! Oldalra vetette magát. űrhajó indulásához hasonló robaj azonban elfeledtette vele a bikát. aki utoljára nevet. hogy a palota nincs sehol. belenézne a bika belsejébe! Most azonban fontosabb dolga is akadt! Így is. Ahogy azonban félve felpislantott. amely üvöltve. és egymás után feldobálja őket a hátára. Hurubbi felsikoltott rémületében. A láncok lepattantak az áldozatra szánt lányok nyakáról. mint hogy földrengés rázta meg a birodalmi fővárost. Feje fölé emelte a kezét. Megremegett a föld a lába alatt. hogy nekik nem esett bántódásuk. Nem tudott másra gondolni. úgy is pusztulnod kell. Még arra is volt esze a vén csirkefogónak. hogy jó néhányan soha többé nem fognak felkelni a földről. akárcsak a többiek. majd lehullottak a földre. rádöbbent. főpapostul. Megrázta a fejét. hogy hajlandó megosztani isteni hatalmát. Valahol arra kell lennie a Kapitánynak és a Biológusnak… A mindent elsöprő. Mardukra.felszakadt elégedetten látta. Marduk ledöntése emberek műve. mintha láthatatlan kéz tépte volna le őket. s a Doki látta. A szerteszét heverő emberi testeket szürke por fedte. és elzuhant. Veszély! Veszély! – sugározta a Navigátor. és nem törődött vele. – Veszély! A Doki nyugtalanul pillantott körbe. hogy annál jobban megalázza és eltiporja… De a játszmának még nincs vége! Félreugrott az óriási bika elől. vén ördög! Pillanatig sem kételkedett benne. amikor a lándzsák megálltak a levegőben.

Zuzam! Megrántotta a bőrfonatot. Remegő ujjakkal feszítette fel a kőlapot. amely alatt a figyelmeztető zsinór rejtezett. Gigas! Gigas áruló lett! Vagy megölte Likamus! Az átkozott gazember! Disznók. amikor Hanisur megragadta hátulról a köpenyét. ahogy szétfoszlani látta dédelgetett álmát. és érezte. és feje fölé emeli mindkét kezét. – Merre vagytok? – harsant a Doki hangja. ha egyszer mindent elölről kezdhetne. – Kapcsold ki a mezőt. és a következő szempillantásban . – Sikerült! Te leszel a főpap és a király! Feje köré fonta a karját. és megroggyan a térde a gyengeségtől. – Úgy van.Zuzam! Négykézlábra állt. a tömeg pedig jajgatott és zokogott a téren. – Merre vagytok? Körülötte halottak hevertek. zokogni szeretett volna. mintha minden mérgét a szíjfonaton akarta volna kitölteni. Sikerült! – ujjongott lelkében egy hang. sebesültek nyögdécseltek. Doki! A Doktor érezte. Zuzam még mindig csodálkozást mímelt a mellvéden. tépte a zsinórt. Látta Zuzam meghökkent tekintetét. hogy Marduk felemelt lába megremeg a palota felett. Adta az ártatlant. amikor kezébe vette a zsinórvéget. Doki! A Doktor már éppen engedelmeskedett volna. Aztán csak annyit látott. – Lazítsd el magad! – felelt a Navigátor. amellyel széttaposta a palotát. hogy megemelkedik. hogy elkerülje a Mardukból kirobbanó kövek csapásait. amit akartok! – A palotába? – hökkent meg Zakabur. mocskos. Doki… Ne félj. hogy minden erő kiáramlik belőle. Imádkozz Mardukhoz. Nem történt semmi. mert érezte. és csak akkor nyugodott meg egy kissé. és elbotorkált egészen addig a kőig. hogyan is lehetett ilyen ostoba? A ravasz vénember rászedte. tisztátalan disznók! Sírni. látta Marduk arcán a vérszomjas vigyort és a mozdulatot. közben észrevétlenül fölébe kerekedett! Ó. Rángatta. Doki? – Menjetek a palotába. a gyengét. hogy elönti az izzadság. és levetette magát a kőlapokra. és csináljatok. – Hiszen… nincs többé palota! – Akkor várjatok! Várjatok meg valahol… Az utolsó szavakat már elcsukló hangon nyögte. Zuzam legyőzte! Ó. amint felpillant az istenszoborra. A feldőlt vödrökből kiömlő ital vérrel keveredett. – Hogyan tovább. kicsi a gravitáció! Gyere.

Mi az ördögöt kezdhetnének a tengerentúli varázsló nélkül? A hurbeliek nem is vették észre. áttört a még mindig szállongó poron. középtermetű férfi. a néma halottak és a lassan csordogáló vérpatak felett. – Mardukra! Csak nem Bikaisten maga? A Doki letörölte könnyeit. Az óriás felemelte a kezét. Ha pedig istenek. és megveregette Hanisur vállát. Navigátor… A többiek? Az épület sarkánál mozgás támadt: előbb egy szőke. Miram kikémlelt az épület sarka mögül. rémült nő bukkant ki az épület mögül. – Üdv. kik vagytok. De ő azt mondta. Elsuhant a jajgató sebesültek. és nem akartak lemaradni tőle. Doki a falnak dőlt. Látták. ahogy a Doki a fejük felett suhan a levegőben. hogy a barátunk. Doki! Az Ikercsillag kapitánya és legénységének túlélői üdvözlik egy ismeretlen világban. – Üdv. és… Bikaisten szobra felől kiáltás harsant. és elégedetten meglengette a farkát. – Üdv. Szeméből patakzottak a könnyek. kezében kivont kardot tartva. ahogy Hurban szokták. Hanisur úgy futott. Hanisur meghajolt. a Bikaisten orrlikából bodrozódó füstön. idegenek. A bika felhúzta az ínyét. szakállas óriás. majd két. hogy két szempár figyeli minden mozdulatukat. amikor Hanisur és Zakabur váratlanul elébük toppant. majd visszahúzta a fejét. – Az a fickó… Bikaisten főpapja… és a szobor . aztán egy vékony. és összetette kezét a szíve fölött. barnára sült. Aztán megpillantotta a bikát. szerencsés leszállás után. Amikor még… nem tudtam… semmit… mellettem álltak. tépett ruhájú. de csupa izom. söpörjétek el ezt a vérszívó szörnyeteget a föld színéről! – És válla felett Bikaisten irdatlan kőkolosszusára mutatott. – Ez… ezek… valóban a barátaim. segítsetek rajtunk. Ha tengerentúli varázslók vagytok. és az élő bika mellett ért földet egy saroképület mellett. úgy. Csak akkor döbbentek rá. hogy nincsenek egyedül. ahogy csak a lábai bírták. Átölelte a bika nyakát. hetykén a levegőbe bökött a szarvával. és összeharapta a száját. Megígértem. Mögötte Zakabur zihált. – Nem tudom. Doki! Megismer? A Dokinak sírás fojtogatta a torkát. hogy segítek nekik. s barátságosan elmosolyodott.már maga alatt érezte a teret. az űrkikötőben. és megsimogatta az oldalát.

beszélgetnek. és megkeményedtek a vonásai. Hanisurral és Zakaburral a nyomukban kiléptek a térre. senkit… de ennek pusztulnia kell! Nézzetek végig… a téren. beszéltem valakivel. ha Bikaisten nincs többé! – mondta Zakabur is. Ő lesz a főpap is… – És? – kérdezte a Navigátor. mi történik! Mivel a Két Folyó Közének nyelvén mondta. Érezném. A tér közepén még mindig ott hevertek a halottak. A katonák és a papok királlyá kiáltották ki. füttyögést és csattogást hallott. – Én… még soha. semmire nem hasonlítható nyelven… Miram intésére elhagyták a saroképületet.környéke tele van katonával. szemük üvegesen meredt a kéklő égre. – Hurubbi átvette a hatalmat. A kardokhoz és azokhoz a hosszú vacakokhoz elég volt. hogy azok. Amíg az ünnepség tartott. Ezen a furcsa. Kapitány! – Gravitáció? – Nem változik jelentősen. egymásba csavarodott végtagokkal. – Navigátor! – Parancs. vele szemben. aztán visszarántotta. Hozzánk képest kicsi. Hanisur is kidugta a fejét. nem volt szükség tolmácsra. Pedig akár Mardukra is esküdni mert volna. Bikaisten lábánál . De hozzá…? – Meg kell próbálnunk! Közölje a többiekkel! Hanisur és Zakabur csak csipogást. aki mindent tud. – Nem akarom látni többé! – Csak akkor lesz béke. Hurubbi király és főpap akart lenni… Ő újította fel Bikaisten tiszteletét. – Bikaisten meg fog halni. hogy Bikaisten és Hurubbi halott! Csak akkor lesz ismét béke és nyugalom a Két Folyó Közén! A Kapitány gondolkodott néhány szempillantásig. hogy… szüzek vérével áldozzanak neki. Az Első Asszisztensnő megrázkódott. – Rendben van – mondta. Mennyi halott! És majdnem mi is… – Azt a szörnyeteget is… azt a kolosszust…! – remegett az Írónő. és kivont kardjával a kolosszus felé mutatott. – Gonosz ember. aztán beleegyezően bólintott. – Bikaistennek meg kell halnia! Mindenkinek látnia kell. Doki! Kérdezze meg a barátait. Túl kicsi. – Térerő? – Talán megfelelő… – Elég lesz? – Nem tudom. és az ő ötlete volt.

Hurubbi keresztbe fonta mellén a karját. hogy a gonosz legyen úrrá a Két Folyó Közének Birodalmán. Marduk eltaposta Zuzamot és az őrült királyt… Bikaisten! Áldassék a neved. és a hadsereg szétszóródott egységei gyülekezni kezdtek a kolosszus körül. hogy szembenézhessen a kolosszussal. Hurubbi a nap felé tárta a karját. – Úgy van! Kérdezzük meg Bikaistent! Hurubbi engedelmesen bólintott. hogy ő uralkodhassék felettetek. Marduk nevében! Bikaisten azonban nem engedte. piszkos. Hittabast segítse a trónra… Azt akarta. Arcát a magasba emelte. s Hurubbi megkönnyebbülve felsóhajtott. és komoran bólintott. vértől és gombafőzettől megrészegült. Néhány pap levette válláról Bikaisten hímzett palástját. az új főpapét. fájdalmában őrjöngő tömeg. – Bikaistennek köszönjetek mindent! Én mint az új főpapotok… Ekkor a tömeg közül felüvöltött egy hang: – Meghalt a király! Ki legyen az új királyunk. a te dicsőségedre uralkodik majd! Olyan csend ereszkedett a térre. ki legyen Két Folyó Közének új királya. halld szavamat. mintha mi sem történt volna. aki a te nevedben. hogy véget vetett a gonosz uralmának! Két Folyó Közének népe. és Bikaisten felé fordult. ez az átkozott gazember megölette Umartibu királyt. nem marad el a jutalma! A kolosszus orrlikából ismét füst tört az ég felé. akár Likamus. és messzire hangzóan rikkantotta: – Győzelem! Győzelem! Áldás Bikaistennek. és ugyanolyat terített rá. Bikaisten! – Bikaisten! – zúgott a halottakon taposó. Parancsszavak röpködtek a levegőben. – Bikaisten! Hurubbi az új főpap! Sokáig éljen Hurubbi! Hurubbi boldog mosollyal az arcán felemelte a kezét. és a rémült tömeg feje felett vérfagyasztó üvöltés csapott az égre: – Huuuuurrrruuuuubbbi! Ááldozaatoot! . Hurubbi? A főpap elmosolyodott. hogy hallani lehetett az alvadt vérpatak felett röpködő legyek zümmögését. a testőrök kezében már újra ott fénylettek a lándzsák. hogy őrült fiát. – Bikaisten mindenre választ ad… Kérdezzük meg Bikaistent! A tömeg felmorajlott. – Bikaisten! Adj választ a kérdésünkre! Mondd meg fiaidnak. – Bikaisten! – kiáltotta rekedten. vert.azonban ismét nyüzsgött az emberhangyák tömege. Bikaisten gyomrából hörgő hang szakadt ki. Hurubbiét! Zuzam. Akár Gigas. zúzott. amilyen korábban Zuzamot díszítette.

A tömeg térdre zuhant. – Hurubbi legyen a király! Éljen az új király, Hurubbi! A kőlapok visszaverték kiáltásukat, a tér felerősítette. Mint sivatagi vihar, zúgott az összefonódott hangok kórusa. – Hurubbi legyen a király! Üdv az új királynak, Hurubbinak! Hurubbi földöntúli mosollyal az arcán meghajolt, és feléjük kiáltotta: – Kelj fel, Két Folyó Közének népe! Bikaisten és a ti nevetekben elfogadom a királyságot! Most pedig áldozatot Bikaistennek! Bikaisten áldozatot követel! Hurubbi leeresztette a kezét, és a tétován rá pislantó Gurus szemébe mélyesztette a tekintetét. – Honnan? – suttogta a félszemű. Hurubbi már korábban észrevette a saroképület mögül előlopakodó férfiakat, mögöttük a két szökevény nővel. Pontosan kiszámított mindent. Tudta, hogy csak egy véres áldozattal tudja megszilárdítani a hatalmát. Ha vér ömlik Bikaisten kolosszusa előtt, bűnrészesévé teszi valamennyiüket, és soha eszükbe sem jut majd kételkedni a hatalmában. Az ostoba nőszemélyek! Ahelyett hogy elfutottak volna a városból, őt bámulják, mint a megbabonázott majom a kígyóistent… – Ott! – intett Gurusnak. – Hozzátok ide őket! Ők Bikaisten menyasszonyai! Gurus intésére a katonák meglódultak. – Koncentrálni! – vezényelt a Navigátor, és óriási teste megfeszült az erőlködéstől. – Koncentrálni! – Kész! – mondta a Kapitány. – Kész! – mondta a Biológus. – Kész! – mondta a Doki. – Kész! – intett Babila. – Kész! – suttogta az Írónő. – Rajta! Bikaisten kolosszusa megvonaglott, mintha életre akarna kelni. Nyaka láthatóan megnyúlt, szarvát fenyegetően előreszegezte. Hátáról embernyi kövek váltak le és a katonák közé vágódtak. – Rajta! Növeld az erőteret! Bikaisten tovább vonaglott, de most már némán: elhalt száján a borzalmas üvöltés. Orrlikai még füstölögtek, mint dühös kémények a pusztaságban. – Gigas! – hörögte Hurubbi, és öklével Bikaisten lábát verte. – Elég volt, Gigas! Elég volt! Bikaisten ismét megvonaglott, majd lassan elszakadt a földtől, és a

levegőbe emelkedett. A tömeg tehetetlenül bámulta a kolosszus útját, amint egyetlen, furcsa szökkenéssel a levegőben termett. Úgy lebegett Hurubbi és a katonák felett, mint szokatlan formájú, gigantikus madár. – Gigas! Elég volt, Gigas! Bikaisten ekkor üvöltött fel utoljára. Panaszosan szállt a hangja, mintha búcsúzna rövid uralma színterétől. Üvöltött, fájdalmasan és keserűen, aztán hatalmas dörrenéssel a földre omlott. A testéből kiszakadó gránittömbök halálra zúztak mindenkit, aki a közelében tartózkodott.

VIII. EPILÓGUS
Abban a folyóparti házacskában ültek, amelyet az új király, Hanisur bocsátott a rendelkezésükre. A palota helyreállításán még dolgoztak a mesterek. Amíg az építkezés folyt, ezzel az apró házacskával kellett beérniük. A folyó csendesen hullámzott. Bárka suhant a habokon, fedélzetén valaki halkan énekelt. A parton pálmák ringatták koronájukat, s a vöröslő napkorong éppen lebukni készült. Kerek asztalka körül ültek és hallgattak. Egyedül a Biológusnak lett volna mondanivalója, ő azonban jobbnak látta kivárni a kedvező pillanatot, hogy közölje a többiekkel a hírt. A rossz hírt. A Kapitány végül felemelte a fejét, és reményvesztetten legyintett. – Itt kell maradnunk. Igaz, Doki? A Doki szó nélkül bólintott. – Nem tudná valahogy… mégis? – reménykedett az Írónő. A Doki szomorúan megrázta a fejét. – Lehetetlen. Mindent megkíséreltem. Megvizsgáltam a szerszámaikat, kutattam fémek után, megpróbáltam mindent… Nem megy. Nem tudom megcsinálni. Ha bármit is tennék, biztosan meghalnánk. Azonnal. – Talán jobb is lenne – mondta Babila. – Talán – sóhajtott a Kapitány is. – Ostobaság! – dühöngött a Doki. – Az élet célja maga az élet. És senkinek nincs joga… – Talán van – mondta a Biológus. Miram megdöbbenve nézett rá. – Mi az, hogy talán? Csak nincs valami…?

Nyugtalanul a Biológusra, majd a szoba egész hátulsó felét elfoglaló bikára pillantott. – Navigátor! Mi történik itt? A bika a földre szegezte a tekintetét, és nem válaszolt. Az Írónő csendesen sírni kezdett, s a Kapitány érezte, hogy elszorul a torka a félelemtől. – Mi van, Biológus? Én… Zebub tenyerébe támasztotta az állát, és a parthoz verődő hullámokat nézte. – Megtanultam az írásukat – mondta halkan. – És megtanultam a nyelvüket is. Bárcsak ne tettem volna. – Miért? – kérdezte szárazon Miram. – Mert… A Navigátor megkísérelte meghatározni az irányt. Az Égi Vándor irányát. – És? – Kiszámítottam a koordinátákat – mondta a bika. – Nem volt könnyű… csak megközelítő pontosságú eredményeket kaptam. – És? – Tudom, hol… volt Hur. Mindannyian megmerevedtek. Az Írónő keze remegett, ahogy az asztalt takaró fehér terítőt babrálta izgalmában. – Volt? Ismét a Biológus vette át a szót: – Mindent elolvastam, ami az agyagtábláikon áll. Leginkább persze, ami a csillagászati táblákat illeti. És… találtam valamit. – Mit? – Sok idővel ezelőtt… itt azt mondják, hogy ezer év… furcsa fényesség támadt az ég egy pontján: Rövid ideig tartott csak… egy felvillanás volt csupán. Egy csillag fénye, amely utoljára felragyogott. Aztán kihunyt. – Szupernova – morogta a bika. – Átadtam az adatot a Navigátornak… Az általa mért adatokkal való összevetés után… Az Írónő felzokogott: – Nem! – …megállapította, hogy az a haldokló csillag Hur volt. Hur nincs többé! Az Írónő a kereveten feküdt, Babila lágyan simogatta a homlokát. Az Írónő már nem sírt: kiapadtak a könnyei. A Kapitány elgondolkozva megcsóválta a fejét: – Valami nem tetszik nekem… Valami, ami akkor történt… amikor felemeltük Bikaistent.

– Nekem sem tetszik – mondta a Navigátor. – Túl nehéz volt – morogta a Biológus. – Nem tudtuk volna felemelni. – Pedig nem sok hiányzott hozzá – mosolygott a Doki. – Mégsem tudtuk volna… – Ha visszagondolok rá, most is érzek mindent – mondta a Kapitány, és behunyta a szemét. – Egyre magasabb fázisra emeltük a térerőt. Már-már elértük azt a határt, amikor legyőztük volna a gravitációt… Vagyis nagy részét… Csak egy egészen kicsi hiányzott. Egy egészen kicsi. – De hiányzott! Az Írónő feltápászkodott, és sápadtan meredt rájuk. – Mit beszélnek? Az egészből nem értek semmit. A Doki bátorítóan rámosolygott. – Maga nem érzett semmit? Amikor a kolosszust emeltük… – Mit kellett volna éreznem? Minden erőmet megfeszítettem, hogy sikerüljön. És sikerült is! – Csakhogy nem egészen rajtunk múlott. A mi erőnk kevés lett volna hozzá. Amikor Bikaisten megmoccant, éreztem, hogy nem fog menni. Aztán mégis a levegőbe emelkedett. Az Írónő összekulcsolta a kezét. – Az istenre kérem, nem beszélnének világosabban? – Dehogynem – mondta a Kapitány. – Hiszen nem titok. Mi, akik itt vagyunk, nem tudtunk volna megbirkózni Bikaistennel. Bár megmozdítottuk, nem tudtuk volna felemelni. – De felemeltük! – Mert segített valaki – mondta a Biológus. – Éreztem, hogy az utolsó pillanatban valaki csatlakozik hozzánk. Pontosabban valakinek a térereje. Igen messziről és gyengén, de éppen ez hiányzott ahhoz, hogy a szobor a levegőbe emelkedjék. A Kapitány felállt, és az ablakhoz sétált. Néhány pillanatig a vörös napkorongot nézte, aztán visszafordult. – Nem tudom, hogy feledkezhettünk meg róla. Mintha nem is hozzánk tartozna. Pedig… – Kiről, Kapitány? Az istenre kérem… kiről? – A Fogolyról. Az Írónő szája sarka lebiggyedt, és elképedt arccal motyogta: – A Fo… golyról? Rettenetes… a Fo… goly… – Valamennyien megfeledkeztünk róla – mondta a Doki. – Pedig ő is itt van valahol… ezen a bolygón. És megérezte, hogy bajban vagyunk… és segítségünkre sietett. Meg kell keresnünk!

hogy ezután itt kell élnünk. – Maga hozzánk tartozik. akár nem. aki nincs többé? Mit jelent ez. Közöttünk a helye… Az Írónő keserűen felnevetett. Én tehát itt fogok élni. Megyünk valamennyien. Ő is Hurból való. Hanisur szerint óriások és boszorkányok lakják a tengeren túli vidékeket. Politikus. – Hiszen mégiscsak bűnöző! A Kapitány megrázta a fejét. Doki – mondta a Navigátor. hogy gyerekem legyen. Kapitány? Semmit. ami már nem is létezik? Mert valaha mások voltunk. – Én nem. Hiszen… végeredményben én vagyok a felelős… – Maga semmiért sem felelős. Politikai. pikkelyeink voltak. Nekem elegem volt… ha Hurba nem mehetek. – Akkor is elmegyek érte. egy olyan csillagon. Én elmegyek érte. nem gyilkolt. és azt akarom. – A szó hétköznapi értelmében nem. Igaz. nagyon művelt. és felnézek az égre… Ők majd nem tudják. Azt hiszi. Semmi más. Én nem megyek sehova. hogy megtudják! Felejteni akarok! És Írónő sem akarok lenni többé. Álom volt csupán. És lehet hogy most neki van szüksége ránk. A Doki is felállt. És gyerekeim lesznek. Arra! – S szarvával a tenger felé bökött. A Doki azt mondta. akkor itt maradok. – Maguk között? Ugyan miért? Mert egy helyen születtünk. hogy… Aztán kilépett az ajtón. – El kell mennem érte. hogy a többiek követik.– Nem veszélyes ez. A bika felmordult: – Bemértem az irányt. – Hiszen itt már nincs semmi keresnivalónk. Itt így mondják. ahelyett amelyik nincs többé. hogy valami disznóságot akart elkövetni a központi kormány ellen. és… ha majd elalszanak… kimegyek a kertbe. És azt kívánom… kívánjuk. Kapitány? – kérdezte óvatosan Babila. aminek mindörökre vége. – Arra mi van? – Senki nem tudja. Tudta. miért sírok éjszakánként! Soha nem fogják megtudni. – Valamennyien megyünk – mondta röviden a Kapitány. és a többiekre nézett. Nem akarom. de nem lopott. És felébredtünk. Kapitány… Hanisur feleségül vesz. No és persze varázslók. csak Rizimma. Az alkonyi szél meglebegtette köpönyegét. – Vajon merre lehet? – dünnyögte a Biológus. nem erőszakoskodott. Értitek? Rizimma!… A Kapitány megsimogatta a haját. Hátra sem nézett. mi is onnan jöttünk. – Értünk mindent… Rizimma. és így! Egészen a halálunkig. Az Írónő azonban megrázta a fejét. és nagy fogóujjunk? Mert gyerekem volt. Írónő. . Azt mondják. – Ez… lehetetlen! – képedt el a Biológus. akár tetszik.

Babila. . Zebub és a Doki. fejét lehajtva az óriási bika ballagott. Legvégül.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful