You are on page 1of 71

Biegelbauer Pál

Az egészség szívében

A csend

Az egészség a csend szívében van.


Az egészség szíve a csend.

A csend határtalan.
A csendben nincs én és nincs te,
A csendben egyek vagyunk.

A csendben válunk átjárhatóvá.


A szívek kapui
csak a csendben nyílnak meg.

A csend teljessége a szóban érint meg.

A szó a csend kiáltása.

A szavakban a csend beszél.

A csend szó nélkül üres,


a szó csend nélkül színes buborék.
A szó csendélet.

A szavak a csend vágyát növelik,


bennük a csend hiánya fájóvá válik.
A szavak által mélyül a csend.

A szó eszmélet,
a csend eszméletlen.

A szó kétséges,
A csend egységes.
A hozzánk szóló szavak
gyermeklelkünk játékai.
Míg játszunk, csendben vagyunk.

A szív üzenete nem a dobbanás,


hanem a dobbanások közti
időtlen csend.

Reményem, hogy e könyv


gyermeklelked
csendszülő játéka lesz.

Szavai - szívem dobbanásai,


üzenete - a szavak közti csend.

I. rész

AZ EGÉSZSÉG

Az egészség - EGÉSZség.

II. rész

A BETEGSÉG

A betegség az EGÉSZ-ség HIÁNYa.

1. A hiány

A betegség megállni kényszerít.


Töprengésre késztet

A sötétben tapogatózva, tétován kereső


kezünk a létezés titkának dobogó szívére
tapint. A szenvedés titkára.
A teljesség hiányának titkára.
De a boldogság és a teljesség titkára is.

Mindannyiunk életében elérkezik


a magányosság felismerésének pillanata.
Amikor szenvedünk.
Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen
ordító fájdalom a testünkben, vagy akár
gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás
a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel
egyedül vagyunk.
Aki szenved - magányos.
És aki magányos - szenved.

Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük


rossznak. Rossz az, aki vagy ami
szenvedést okoz.
Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni
és nem elégszünk meg a külvilágra,
a másokra hárítás - megoldást soha nem
hozó - felszínes válasz-kísérleteivel,
a valóság érinti meg a szívünket.

Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY


valakinek vagy valaminek a hiánya.
Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs
- akár elvesztettük, akár elvették -
vagy úgy, hogy másoknak van,
de nekem nincs.
Minden szenvedésünk mögött a hiány,
a nincs, a nemlét áll.
Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani
nem lehet. Mert a hiányt,
a nincset, a nemlétet nem lehet átadni,
vagy átvenni. Mert nincs.

Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig


egyedül vagyunk.

Saját szenvedésünk magánybazártságának


tragikumát még mélyebben éljük meg,
amikor mi toporgunk
a másik szenvedésének partján.
Segítenénk, de nem lehet.
Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk:
a hiányt, a nincset nem vehetjük át.
Megoszthatatlan.
Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van.

A rossz titka az, hogy nincs.


Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy
valami nincs, aki vagy ami - szerintünk -
kéne, hogy legyen.

2. A félelem

A félelem mélyén a semmi lappang.


Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya
valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő
veszteség, azaz valaki vagy valami
hiányozni fog, hanem azért is, mert
a félelem maga is a semmi kettőzése.
Hogy ezt teljes mélységében megértsük,
gondoljunk bármire, amitől félünk...
Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet.
Életünk időbe ágyazott.
Az idő pedig mint a jelenpillanatok
egymásutánja jelenik meg számunkra.
Ebből következik, hogy múltam már nincs
- amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté,
s amit nem tettem meg, nem tehetem megtetté.
A jövőm? Csak a reményeimben él.
Semmi biztosítékom sincs arra, hogy akár
csak a következő létpillanatot is megérjem.

Önmagától értetődő, mégis megrendítő


a tény: csak a jelen pillanat az, ami VAN.
Níncs több. A múlt már nincs,
a jövő még nincs (és talán nem is lesz).
Csak a jelen adott a számomra
tenni vagy nem tenni.

A félelem? Nemcsak a tárgya a hiány,


a semmi, hanem a létezési "tere"
a jövő is a semmi mezeje. Nincs.
És mégis kínoz.
Félni annyi, mint tönkretenni a VAN-t,
azzal, ami NINCS.
Döbbenetes, de lételméletileg belátható
tény, hogy szenvedéseink, gyötrődéseink,
félelmeink mélyén a SEMMIvel nézünk
farkasszemet.
A minket gyötrő rém, a sötétség fejedelme
(a sötétség is hiány - a fény hiánya)
a semmi ura - nincs.
Ám hiába az elméleti belátás.
A "semmi ágán ülő szívünk" "hangtalan
vacog" (József Attila).

A betegség HIÁNYállapot.
Az EGÉSZség hiánya.

A félelem gerjesztette hiány.


Álvalósága a valóságos jelen megélését
teszi lehetetlenné.
A félelem hiányt szül. A félelem betegít.
A félelem betegség.
A betegség - félelem.

A félelem lételméleti diagnózisa nem segít.


Hiába tudom, hogy nincs valós tárgya,
mégis kínoz, mégis betegít.
A tudás önmagában nem gyógyító erő.
Félelmeinket nem az értelem szülte,
látszólagos racionalitásuk a semmi áttetsző
álruhája. A kilábolás sem az értelmi
felismerés, belátás.
A félelem által EGÉSZségem károsodott,
kilábolni az EGÉSZ ember ügye.

Kora gyermekkorunk keserves felismerése,


hogy szívünk nyitottságával visszaél
környezetünk.
Rádöbbenünk, hogy törékeny mécs őrzi
szívünk szeretetlángját.

Minden érzelmi zsarolás, legyen tettese


akár a szülő vagy bárki, akitől függünk,
minden "haragszom rád" sebet ejt rajtunk,
összetör.
Válaszul bekeményítünk. azaz kiépítjük a
védelem erős falát. A félelem, hogy ismét
összetöri szívünket a minket fondorlatos
erőszakkal (érzelmi zsarolással) jobbítani
kívánó szándék, távolságtartásra,
az "én házam, az én váram"
megteremtésére ösztönöz.
A nem kis erőfeszítést kívánó törekvés
eredménnyel jár. Védetté, erőssé válunk...
és iszonyatosan magányossá.
A kifosztástól való félelem arra késztet,
hogy feltételrendszert dolgozzak ki:
Kik és milyenek legyenek azok, akiket
hajlandó vagyok beengedni immáron
erősen védett, jól zárt belső világomba.
"Igényes vagyok", mondjuk, és nem
vesszük észre, mi is beálltunk az érzelmi
zsarolók sorába. Elvárjuk, hogy a másik
a mi helyesnek vélt szándékunk szerint
cselekedjék, hisz mi is így teszünk.
Védelmi vonalunk, várunk erős fala
a mások elvárásainak való megfelelés és
a saját elvárásainknak való megfeleltetés
építőköveiből épült.
Belső világunk érintetlen maradt.
Az elvárások szerepjátékokra
kényszerítenek minket, hisz semmire sem
vágyunk annyira, mint arra, hogy
megosszuk szívünket a másikkal.
Minden, a másiknak-megfelelés-szerep
nem más, mint a befogadásért,
az elfogadásért való könyörgés.
Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk,
miközben sóvárgó szemmel lesünk
a másikra védelmi falunk.
magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.
Tudjuk, érezzük - akár megfogalmazva,
akár megfogalmazatlanul -,
létezésünk ajándék. Abszolút ingyenes.
És kiteljesedésünk ennek az ajándék
mivoltnak a maradéktalan megélése,
azaz ha én is ajándékká válok.
Mindannyian arra vágyunk,
hogy egy lángolásban odaadjuk magunkat,
hogy kimondhassuk:
én te vagyok, a tied vagyok,
te vagy a mindenem,
te vagy a boldogságom.

Szabadságunkból ered, hogy ez csak


önkéntes lehet. Szabadságunkból ered,
hogy ezt a lépést csak én tehetem meg
a másik felé, és viszont: nem tőlem függ,
hogy a másik ingyenes ajándékként
teszem felégetve védelmi erődjét odaadja-e magát

Szabadságunk az, aminek fényében kitűnik


minden elvárásunk léthazugság
Elemi önátadásvágyunk önnön félelmünk
emelte falainkba ütközik. Félünk,
hogy "méltatlanra pazaroljuk" ajándék
önmagunkat, félünk,
hogy ,méltatlan" a hozzánk betérni vágyó.
Mert bár nem hisszük, nem merjük hinni,
mégis létezésünk legmélyebb zónájában
tudjuk, hogy a falakon belül őrzött valódi
önmagunk minden mértéket meghaladó
csoda, mindent felülmúló érték.
Amíg úgy vélem, hogy ez a csoda nem
lehet akárkié, arról a tényről feledkezem el,
hogy a másik is, akárcsak én - csoda,
még akkor is, ha épp az ellenkezője látszik.

Ha megkérdőjelezem bárki "méltóságát"


arra, hogy adjam magam,
a magam méltóságát tagadom az
önátadásra, a teljes életre.
Nemcsak a mások csodamivoltát teszem
kérdésessé, hanem a saját létezésem
minden értéket felülmúló csodáját is.

A félelem az, ami védekezésre késztet,


a félelem az, ami "igényessé" tesz,
a félelem az, ami lefokozza a csodát,
a félelem az, ami megakadályoz,
hogy elfogadjam a másikat,
a félelem az. ami nem engedi,
hogy vállalni merjem létem értelmének,
ajándék mivoltomnak megélését,
azt, hogy felszámolva a magányossá tévő
védelem erődjét, immár védtelenül,
de akadálytalanul adjam magam,
teljes, egész életet élve.

Az EGÉSZ-ség nem más, mint a másik


védelmi falak nélküli határtalan elfogadása
és a magam határtalan odaadása,
a teljes élet, egyszóval: a szeretet.

A félelem a szeretet ellentéte.


A félelem az egészség ellentéte.
A félelem szeretetlenné, beteggé tesz,
mert korlátoz, határol, bezár.

Kiút a félelemből egyedül a kiszolgáltatottság,


a gyengeség ellen emelt védőfalak
lerombolásával lehetséges. Amit
képtelenek voltunk gyermekként vállalni,
a kiszolgáltatottságot,
és váltunk erős magányossá,
azt most, felismerve a zárkózott magány
tarthatatlanságát, vállalnunk kell.
Az erő nem vezetett sehová.

Létünk titkára döbbenünk rá, amikor


felismerjük, hogy nem az erő tesz védetté,
hanem az erőtlenség,
a kiszolgáltatott gyengeség, amely
nem emel gátat, hanem engedi áradni
önmagamat.

3. A döntés

Létezésünk szakadatlan döntéssorozat.


A döntés a létezés egyetlen valóság-
pillanatában: most és az egyetlen valósághelyén:
itt, azaz az "itt és most"
jelenvalóságában történik. A döntést
az egyetlen döntésjogosult, az én hozza:
az én szempontjából az adott pillanatban
rendelkezésre álló információk alapján
a legjobbat.
Ez nem önzést jelent, hisz másokért
önmagunkról lemondó döntést is gyakran
hozunk, hanem csupán azt a tényt jelenti,
hogy mindig én döntök és helyettem senki
sem dönthet.
Döntésünk jó mivoltán semmi sem változtat.
Sem az, ha később mi magunk rossznak
minősítjük egykori döntésünket (ez akkor
volt jó; most tudva azt, amit akkor nem
tudtunk, másképp döntenénk, most mást
látok jónak, mint akkor),
sem az, ha mások minősítik rossznak
(ők másképp látják).
Azért döntök úgy, ahogy döntök,
mert itt és most ezt tekintem jónak.

Ha valaki nem úgy dönt, ahogy én,


az rosszul dönt.

Ez a következtetés a mi létstratégiánk.
Ugyanis a minősítéskor csak a saját
szempontjainkat vehetjük és vesszük
figyelembe. Nem tudhatjuk, miért dönt úgy
a másik, ahogy dönt. Efogadhatatlannak
tűnik az, hogy a másik is jól dönt.
Pedig így van.

Minden elmarasztaló ítélet, vonatkozzék


másra vagy önmagunkra: létvakságból
eredő léthazugság.

Az elmarasztaló ítéletek alapjául szolgáló


(erkölcsi) mércerendszer közösségi eredetű.
A közösség érdekszempontjából minősítősít.
Itt helyénvaló és nélkülözhetetlen:
ezáltal szabja meg az egyén helyét
és szerepét a közösségben.
Ha a közösségi (erkölcsi) mérce-
rendszert az "én" személyes viszony-
rendszerében alkalmazzuk akkor a teljes
zavarodottság állapotába kerülünk.

Ami a közösségnek jó, az lehet nekem


rossz és viszont... Ezáltal válik lehetségessé
az, hogy magunkat és másokat hitványnak
tartunk, döntéseinket, döntéseiket rossznak
tekintjük vagy ellenkezőleg: gaztettek
szentté nemesülnek.

A mértéket a hiány szüli.


a mércék a semmiből a hiányok létrafokain
vezetnek a mindenségbe.

A nincs, a hiány
a megismerésnek szükséges mankó
a teljesség felé vezető úton.
Minden mérce hazugság, mert nincs semmi
és nincs hiány, csak a van van,
a teljesség.

Személyes viszonyrendszerünkben,
az Én -Te kapcsolatban
értelmét veszti minden mérték.
Az "Én Te vagyok" mértéke
a mértéktelenség, a teljesség,
az egészség.
Az "Én Te vagyok" egysége
a közösségben jelenvaló elkülönültségnek
a személyes kapcsolat általi felszámolása.

A megvilágosodás: látni a másik


döntésének, a másik cselekvésének,
a másik személyiségének a szentségét.
A valóság nem ismer döntést.
A valóságban nincs jó és nincs rossz

A valóság van.
A valóság csendes.

A természet a számunkra érzékszervileg


megragadható, megismerhető
valóságszelet. Tanít.

A törvények szerint létező természet életek


millióit pusztító földrengései, a szökőárak,
a hegyomlások nem rosszak. hisz a törvény
szerinti mozgások. A természet nem
akadályozza az eret metsző gyilkos fogakat,
a zsigereket tépd ragadozó csőröket és nem
tompítja a húsba mélyedő karmokat.
Szenvtelen a ragadozta áldozatának
végvonaglására és nem rezdül a legelésző
állat fogai közt őrlődő növény néma
halálsikolyára.
Nem, mert ez a rend.
A természet nem ismer jót és nem ismer rosszat.
A természet nem ismer és ezáltal nem minősít.
A természet van.

Csak az minősít , aki ismer. Aki evett


a "jó és rossz tudásának a fájáról".

Ismeri annyi, mint különbséget tenni.


Ismerni annyi, mint elválasztani.
A "rossz" titka az, hogy nincs.
A rossz léthiány.

A természet nem ismer hiányt, nem ismeri


a nincset, mert a nincs - nincs.

Az ember törvénye - akár a természeté:


az odaadottság.
Az emberi döntés
akkor "rossz", ha hiányzik belőle az ember
odaadottsága,
akkor "rossz'', ha a valóságot - bármilyen
megfontolásból - nem fogadja el a maga
teljességében, csak részben, csak hiányosan.

A másik rossz döntései és a döntéseiből


fakadó cselekedetei zavarnak bennünket,
mert nem illeszkednek a mi "jó"
világunkba.
A mi "jó világunk" a Valóság teljességéhe
mérve hiányos, mert a "rossz" kirekesztetté
el nem fogadottá vált.

A Teljesség el nem fogadott része, a mi


teljességhiányunk jelenik meg betegség
formájában.

A betegség a teljesség, az egész-ség


hiánya.

Az elutasított, a hiány eleinte gyengéd


kopogtatással jelzi létét: "Itt vagyok.
Fogadj el, hogy teljes lehessél!"
E gyengéd jelzések létezésünk zavaró
tényezői. Minket csak az általunk nem
elfogadott, nem helyesnek, nem jónak
tartott tények zavarnak.

Minden zavaró tény kegyelmi kapu, amely


a teljességre, az egész-ségre nyílik.
Ha elfogadom a létét.
Ha nyilvánvalóvá válik, hogy az engem
zavaró döntés ugyanúgy jó, mint az én
döntésem.
Ekkor létvakságom káprázatfala,
amely elválasztott engem a másiktól,
szertefoszlik.
Látni fogok.
Nem az elítélés csonkalátásával, hanem a
Valóságnak a Mindent szívére ölelő
szeretetével.
Látni fogom a hiánytól sebzett szíveket, és
Azt, hogy e sebek
a Teljesség befogadására nyitott kapuk.
Látni fogom, hogy elutasításaim sebeztek
és általuk én is sebződtem.
Hogy a sebeink egyek.

Gyönyörű szabadságunkban dönthetünk


úgy is, hogy a zavaró tényezőket továbbra
is kirekesztjük, elutasítjuk,
nem fogadjuk el létvalóságukat,
létjogosultságukat.

A Valóság, a Teljesség nem tágít.


Újra és újra jelzi létét.
Hisz a Teljességre, a boldogságra vagyunk
teremtve.

A Teljesség újra jelzései az egyre erősödő


zavaró tényezők,
végül: a betegségeink.

Minden betegségünkben az általunk el nem


fogadott és ezáltal hiányzó jelenik meg a
Teljesség kegyelmi ajándékaként.
Minden betegben láthatóvá válik,
ott ragyog a Teljesség:
elesettségében, gyengeségében,
kiszolgáltatottságában, védtelenségében,
rászorultságában.

III. rész

A GYÓGYULÁS

Gyógyítás nincs, csak gyógyulás van.

Amit gyógyító tevékenységnek nevezünk,


legyen bár tudományosan megalapozott
orvosi, avagy évszázados tapasztalatokra
építő természet- és népi gyógyászat,
nem más, mint segítségnyújtás a betegnek,
hogy visszanyerje elvesztett belső egyensúlyát.

A csak a tünetek felszámolását célzó


gyógyító tevékenység eredménytelen.
A gyógyulás látszatát kelti,
felszíní tapasz csupán.
A belső egyensúlyvesztés, új megjelenési
formát találva, ismét a felszínre tör,
új tüneteket hozva létre.

A betegség csak jelzés, külső megnyilvánulása


annak, hogy létezésvakságunkból
eredően az egészből csak részeket vagyunk
hajlandók elfogadni. Betegségeink tükröt
tartanak elénk, jelezve: mit utasítunk el az
egészből, mit nem fogadunk el.

Akadályoznak, lehetetlenné teszik


elképzeléseink megvalósítását, mutatva,
hogy nem az a mi utunk,
egyben megállásra és egy másik útra
kényszerítenek.
Arra az útra, mely a hiányból az egész-
ségre vezet, a teljesség elfogadásának
útjára, a mi valódi utunkra.

Betegségeink gyengévé, elesetté tesznek.


Megnyitják szemünket, megértők leszünk
az addig elítélt - többnyire a másokban,
kevésbé a magunkban meglátott -
gyengeségek iránt. Így visszanyerjük az
elvesztett egyensúlyt, elfogadóvá válunk,
egésszé, egészségessé.

A gyógyulás - életreform.

Reformálni, latin eredetű szó, annyit jelent,


mint újra formát adni valaminek ami
elromlott. Ám e szó jelentéstartalma sokkal
több. Nemcsak a formáról, a külső alakról
van szó. Az új, a születólben lévő, a csődöt
mondott múlt romjain, a csömörrel teli
jelen igényelte igazabb tartalom az, ami
reformért kiált. Lett légyen egy emberi
közösség (csoport, réteg, nép, nemzet) vagy
az egyén, ha reformtörekvése csak a
részekre vonatkozik, az igényelt új rend
helyett csak zavart, káoszt kap cserébe.
A reform mindig az egész ügye.

A reform - folyamat.
Mint minden nagy és lényegi dolog az
életünkben, észrevétlenül kezdődik.
Az elégedetlenségből fakadó változtatás-
igény mint búvópatak a mélyben, csendben,
a víz sziklát emésztő erejével működik
bennünk, míg egyszercsak egy megrendítő
létpillanatban forrásként a felszínre tör.
A felismerés pillanata ez.

Keresni kezdjük az eszközöket reformunk


megvalósítására. Az eszköztár oly gazdag,
mint maga az emberi élet.
Bárhol elkezdhetjük.
Leginkább az addigi hibás életmód az, ami
kezdeti változtatásaink tárgya. Életünk külsőleg
megragadható szférájában a testi
egészségre ártalmas szokások: egészségtelen
táplálkozás, mozgásszegénység,
éjszakázás stb. elhagyása, az új ételek,
a sportosabb élet, a feszültségcsökkentő
technikák alkalmazása révén valóban jobb
közérzetre lehelünk szert.
Rgyidejűleg szellemi egészségünkkel is
törődni kezdünk. Felhagyunk a figyelem
elterelő, kábulatba zsongító szellemi
szemét fogyasztásával, az értékes felé
fordulunk. Életmódmegújító technikákat
sajátítunk el különböző tréningeken.

A testkontrollt követi az agykontroll,


meditálni kezdünk, olykor
"transzcendentálisan" is.

Módivá, divattá vált hál' Istennek a reform-


életmód. Reform életmódi-butikok tucatjai
kínálják az egészséges és sikeres életre
vezető irodalmat, étkeket, gyógyeszközöket,
az eddig elérhetetlen, kellemes
borzongást keltő okkult és titokzatos, mágikus
erejű tárgyakat, könyveket olvasgatunk,
megtesszük lehetőségeink szerint, ami
megtehető. Jobban érezzük magunkat,
sikeresebbek leszünk a munkahelyen,
a közéletben, a társaságban. Minden jól
megy, és mégsem vagyunk elégedettek.
Valami, valami hiányzik. Újabb reform-
módszerekkel kísérletezünk... és a hiány
megmarad.
A reformot elindító elégtelenségérzet csak
részben kapott kielégítést. Már minden
forma megújítva, úgy tűnik, a tartalom is,
és mégse.
A reform, amely testi, szellemi mivoltunkat
hatotta át, elégtelen lenne?
Igen. Mert mindannyian tudjuk: lehetünk
makkegészségesek, szellemi táplálékunk
az emberiség kultúrkincsének
legnemesebbike, ezek mind-mind nagyon
fontos dolgok, de nem biztosítják azt,
ami felé reformált és nem reformált életünk
során törekszünk, a boldogságot.

A reform vagy belső - vagy semmilyen.

Korrumpálódott emberlétünk vaksága,


hogy problémáink, nehézségeink okát
a minket körülvevő világban látjuk,
önmagunkon kívül: a körülmények azok,
amelyek boldogtalanságunk forrásai.Úgy
tűnik, hogy testi és szellemi adottságaink és
az adott körülmények eleve megszabják:
boldog leszek-e vagy boldogtalan.

Bár tudjuk, sőt nap mint nap tapasztaljuk,


hogy számtalan jó képességű, egészséges,
jó körülmények közt élő ember boldogtalan
vagy boldog,
és sokan betegségtől gyötörten, szerény
képességekkel, rossz körülmények közt
élve boldogok vagy boldogtalanok, mégis -
fittyet hányva a ténynek, hogy a boldogság
független a testi, szellemi jóléttől és a
körülményektől - boldogságunk útját a
testi, szellemi kondíciók és a körülmények
javításában látjuk, keressük, és értetlenül
állunk boldogságdélibábunk romjain.

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után, még


mindig kint keressük azt, amit csak belül
találhatunk meg.
Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még
azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk
tovább - kívül.

Az Út bennünk van.
Testi, szellemi adottságaink csupán a
készlet, amivel az adott körülmények közt
gazdálkodhatunk. Ezek vannak.
Megváltoztathatóságuk csak csekély
mértékben lehetséges és a lényegen semmit
sem változtat. Amíg korlátként éljük meg
őket (mert kívülről valóban korlátnak
tűnnek), addig
a "mi lenne ha..." semmi mezején tengetjük
látszatlétünket.
A "kancsalul festett egekbe néző"
ábrándozás - tudjuk - "az élet megrontója"
(Vörösmarty), nem old meg semmit.
A valóságra ébredés, csak még mélyebbre
taszít a nyomorúságba.

Elfogadni azt, ami van, ami


megváltoztathatatlan, annyi, mint
felismerni, hogy amit eddig korlátoknak
tekintettem, nem azok, hanem ellenkezőleg
szabadságom megélésének egyedüli eszközei.

Mert a szabadságom a legmélyebben


rejtezik, semmi és senki el nem veheti
tőlem.
Ami csak az enyém.
Csak nekünk, embereknek adatott meg a
szabad döntés a létezés értelmének, az
önárasztásnak megvalósítására vagy
megtagadására. Míg rajtunk kívül minden
létező válogatás nélkül, ingyen árasztja
magát, mert van, addig mi, emberek ezt
csak a szabad döntésünk révén
valósíthatjuk meg.

A természetes életmód nemcsak


a természet kínálta eszközök
felhasználásában rejlik.
A belső út perspektívájából nézve ennél
sokkal több: valódi reformot kínál.
A természet - valóság.
Egyszerűen - van.
Árad. Tanít.
Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép.
Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen,
ajándékként adni.

Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente,


a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek
válogatás nélkül van, árasztja önmagát.
Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni
magát, nem tud nem áradni. Mutatja az
utat, a létezés egyetlen útját.
Hogy én is csak akkor kezdek "vanni",
létezni, ha adom magamat mint a kő,
a virág, a fa, a naplemente, a Hold vagy
a szellő.

Csak mi, szabadsággal áldott emberek


tudunk úgy lenni, hogy nem vagyunk.
Mi tudjuk nem adni magunkat.
Ezért a mi önárasztásunk a
Mindenséget megrendítő gyönyörű tett,
teremtés.
A létezés lehetőségét valósággá tesszük.

Az életreform:
megtalálni magunkban azt a csodát,
amelyet mindannyian
a szívünkben hordunk.

Ez belülről hatja át lényünket,


és ragyogásával betölt minket
és a Mindenséget.

IV. rész

A GYÓGYÍTÁS

Jelen korunkban kimondatlanul bár, de


lényegét tekintve csaknem valamennyi
gyógyító eljárás és módszer mechanikusan
szemléli az ember életműködését. Ha
olajozottan működik a "gépezet",
egészséges, ha akadozik, beteg. Ez utóbbi
esetben meg kell "javítani", vagy ki kell
cserélni a hibás alkatrészeket
(gyógyszerelés, műtét), ha pedig az
alkatrészek ugyan jók, de lerakódások
akadályozzák a teljes hatásfokú működést,
meg kell tisztítani az oda nem való
felesleges anyagoktól, ki kell "pucolni" a
dugulófélben lévő járatokat.
Ez a szemléletmód rendkívül fontosnak
tekinti a "gépezet" energiaellátását bíztosító
anyagok milyenségét, az állandó karbantartást.
Tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz
az optimális működés biztosítására,
bámulatra méltó technikákat fejleszt
ki a működészavarok felderítésére
(diagnózis), káprázatos arzenálját
teremti meg a hibaelhárítás,
-kiküszöbölés módozatainak (terápiák).
Az erőfeszítések azonban
korántsem arányosak az elért eredménnyel
hatásfokuk elkeserítően alacsony.
Hajszálpontos diagnózis, briliáns
technikával végrehajtott műtét:
az operáció sikerült, a beteg meghalt.
Érthetetlen. Ugyanúgy, akár a legkíválóbb
gyógyszerekkel kezelt betegek kórságának
makacs maradandósága.Hibás lenne ez a
szemléletmód? Korántsem. Hisz testi
működésünk valóban "gépies", érvényesek
rá a biológiai mechanizmus törvényei.
Miért, hogy mégsem érvényesül
maradéktalanul az imént vázolt mechanikus
szemléletmőd`? Nem hibás, igaz.
Csakhogy részben igaz. Féligazság.
Hiányos. Nem az ember egészét veszi
figyelembe, hanem csak rész-összetevőjét.
Csak az ember testi mivoltát tekinti, annak
működéstörvényei határozzák meg
cselekvésirányultságát. Ne higgyük, hogy
ez a szemléletmód csak az orvostudományra
jellemző. Nem mentes tőle sem
a népi-, sem a természetgyógyászat. Csak a
módszereik térnek el egymástól. Ez
utóbbiak mind diagnosztikájukat, mind
terápiájukat tekintve kímélőbb, inkább
testbarát eljárások.
Kétségkívüli, hogy a csak mechanikus
szemlélet sohasem volt jellemző a népi- és
természetgyógyászatra, sőt az
orvostudomány története során ís
fel-felbukkant, és az utóbbi évtizedekben
egyre inkább előtérbe került a teljesebb
emberszemléletre való törekvés.

l.fejezet

A SZELLEMI GYÓGYÍTÁS

Számos orvostudományi és természet-


gyógyászati diagnosztikai és terápiás
módszer alkalmazza a szellemi létsík
törvényeit.
Ilyen például a pszichoterápia,
a hipnoterápia, az agykontroll, a TM,
a dienetika, a mahikari, a reiki... stb.

A szellemi létsík erejével működik a


képzelet, a tudatalatti "csodálatos'' hatalma,
hatnak a pozitív gondolatok, a hatóanyag
nélküli, úgynevezett placébó gyógyszerek.
A keleti és távol-keleti gyógymódok nagy
része e létsík törvényeit számunkra idegen,
nehezen értelmezhető megfogalmazásban
alkalmazzák, bőséges teret engedve
a félreértéseknek, félremagyarázásnak,
a keleti szakkifejezések nyakló nélküli,
csak a homályt növelő
gyakori használatának.
Szükséges, hogy végiggondoljuk a szellemi
létsík valóságát, természetét, alapvető
törvényeit és e törvények alkalmazási lehetőségeit.

Szükséges, hogy oszoljék az e témát övező


"titokzatos" homály és köd, ami mögött a
hozzá nem értés, a bizonytalanság,
egyszóval, a semmi ásít.

A szellemi létsík mibenléte

A közvetlen megismerés érzékszerveink


által válik lehetővé. Az érzékszervi
meismerés eredménye a tapasztalati
bizonyosság. A technika fejlődésével
lehetőve vált, hogy műszereink révén
az érzékszervi korlátainkon túllépve
regisztráljuk a szemmel nem látható
fénytartományt, a fülünkkel nem hallható
hangok világát, a bőrünkkel nem
érzékelhető hőmérsékletkülönbségeket,
tovább tágítva a tapasztalati bizonyosság
határait. E megismerő tevékenységünk
során felfedezett valóságszelet az anyagi
világ, az anyagi létsík.

Az anyagi világ megismerésén fáradozva


az embernek rá kellett döbbennie, hogy az
általa megtapasztalt anyag működését
törvények szabályozzák. (A természet-
tudományok célja éppen ez: az anyag
működését szabályozó törvények felismerése,
egyértelmű megfogalmazása, míg
az alkalmazott tudományok feladata:
a felismert törvények gyakorlati
alkalmazásának módszeres kidolgozása.)
A törvények viszont nem anyagi termé-
szetűek. A törvényt nem tapasztalom meg
közvetlenül, nem látom, nem hallom, nem
tapinthatom, sem szaga, sem íze nincs.
Csak az anyagi világban megnyilvánuló
hatása az, amit megtapasztalok. Egy
törvényt kőbe véshetek, agyagtáblára,
papiruszra, állatbőrre, fakéregre, selyemre,
papírra írhatom, rögzíthetem mágneses
adathordozón, mindegy. Az anyagi
hordozója közömbös (pl. a súlyuk a
tonnától a grammig terjedhet), a lényeg az,
amit ezek az egymástól jelentősen
különböző anyagi valóságok jelsorozat
formájában magukon hordanak; a törvényt,
a nmgfogalmazott gondolatot. Ugyanaz
a szöveg, csak a hordozója más. Olvasáskor
nem a törvényt látom, hanem az anyagi
hordozóját: vésetet, festéket, tintát stb.
A törvény mibenléte tehát gyökeresen más,
mint az anyagi világé. Nem önmagát, csak
a hatását tapasztalom.
Nem érzékelem, mégis van.

Azt a valóságszeletet, amely nem


a közvetlen megismerés tárgya, hanem csak
közvetetten, hatásaiban ismerhető fel, és a
hatások elemzése révén vizsgálható a
milyensége, nevezzük szellemi létsíknak.

A szellemi létsík létezői

A szellemi létsík létezési módja


a megfogalmazott gondolatiság.
Minden megfogalmazott gondolat
egy-egy szellemi létező.

A megfogalmazottság nemcsak fogalmi


szinten lehetséges, sőt számtalan szellemi
létezőt lehetetlen a fogalmak szűk
ketrecébe zárni.
(Például a művészeti alkotások: egy
festmény, egy zenemű, a tánc; sőt azt is jól
tudjuk, hogy az irodalmi alkotás messze
túlmutat az eszközéül felhasznált jeleken,
fogalmakon. szavakon.)

A megfogalmazottság a szellemi létezésnek


az általunk megragadható módja.
Ezért akarjuk megfogalmazni
a megfogalmazhatatlant (lásd: művészi
kritikák, műelemzések).
A természeti törvények nem általunk
megfogalmazottak, mi csak felismerjük
azokat. Akkor is működtek, mielőtt
felfedezték és megfogalmazták volna őket a
tudósok.

Hogy egy megfogalmazott gondolatnak


milyen hatása van, a hétköznapok világából
is jól tudjuk. Például: az életveszélyre
figyelmeztető feliratok utasításait senki sem
hagyja figyelmen kívül.

A jó és rossz szellemek, az angyalok és az


ördögök is megfogalmazottságuk révén
léteznek számunkra.
Mihály arkangyal a héber mitológia szerint
az ősszülőket űzte ki a paradicsomból.
Nevének jelentése:
"Ki olyan. mint az Isten?"
Ez a kérdőmondat késztette távozásra az
első emberpárt, akik a tudás fájáról éppen
azért ettek. hogy "olyanok legyenek,
mint az Isten", és kénytelenek voltak
szembesülni azzal, hogy nem olyanok.
A "tudás", a megismerés révén
azt a tudást vesztették el, amit a héber
hagyomány Istene teremtésükkor mondott:
"Alkossunk embert a mi képünkre és
hasonlatosságunkra", azaz már nem tudták
azt, hogy olyanok, mint az Isten.

A megszemélyesített gonosz latin neve Lucifer.


Jelentése: fényhordozó.
A fény léte csak a hiánya - a sötét révén
válik felismerhetővé.
A fény hordozója a sötétség.
Lucifer a sötét, a hiány,
az ásító semmi ura.

Szellemi létező:

Valamennyi, az anyagi Univerzumot


működtető, azaz létét és milyenségét
meghatározó törvény függetlenül attól,
hogy a természettudomány felismerte és
megfogalmazta-e őket, vagy sem. Ebből a
szempontból az anyagi világ nem más, mint
a szellemi létsík megtapasztalható mivolta.

Valamennyi megfogalmazott gondolat,


bárki is fogalmazta meg, bármilyen módon,
bármilyen jelrendszerben (fogalom, kép,
hang, gesztus stb.).

Valamennyi megfogalmazó. Ők a szellemi


létsík alkotói, a szellemi létezők teremtői.

Az ember teremtett szellemi teremtő.


Maga is szellemi létező.
Maga is megfogalmazott gondolat.

Az ember

Az ember osztatlan egy - EGÉSZ.


Nincs külön teste, nincs külön szellemi
működése, nincs külön lényegi Énje.
Individuum, azaz osztatlanul egy.
Ha az osztatlan osztottá válik,
megszűnik oly módon embernek lenni,
ahogyan mi az embert ismerjük.
Az osztottá válás a halál.
A halál után számunkra érzékelhetően csak
a bomlásnak induló test és az életben
végzett szellemi működés nyomai
(= az emberi művek) maradnak.
Az emberi individuum megértéséhez mégis
szükséges különbséget tenni anyagi és
szellemi összetevő között.
Az ember közvetlenül, érzékszervileg
megragadható anyagi összetevője a teste.
Az emberi test

Az emberi test a reá vonatkozó törvények,


azaz megfogalmazott gondolatok szerint
létezik és működik. A test tehát a szellemi
létsík által meghatározott.
Már ~LZ emberi test is alapvetően szellemi:
létezését és működését meghatározzák
- az élettelen anyagra és
- az élő szervezetre vonatkozó természeti
törvények.
(Ugyanúgy összezúzódik egy lezuhanó
szikla alatt, mint egy kavics, gyümölcs
vagy rágcsáló, ugyanügy elpusztul táplálék
híján, mint egy növény vagy állat.) Az
emberi test a fogamzáskor egy, az élő
anyagra vonatkozó vegyi, azaz biokémiai
program szerint kezdi építeni önmagát
a környezetéből felvert, majd átalakított
anyagból.
Így lesz a fogamzáskor egysejtű lényből
kilenc csodálatos hónap múlva hatbillió
sejtet meghaladó emberpalánta.

A test kibontakozását és működtetését,


azaz állandó egyensúlyban tartását, majd
leépülését irányító program
tisztán szellemi természetű. Ugyanúgy,
mint a minden élőlény életét meghatározó
program.

Összefoglalva:
Emberi testünk révén rokonai vagyunk
minden élettelen és élő anyagi létezőnek,
hisz létünket azonos szellemi létezők, azaz
törvények irányítják. Így válik érthetővé az
a nyugati gondolkodás számára furcsa
keleti szemlélet, amely azt mondja: azonos
vagyok az út porával, a csillagokkal, a Nap
fényével, a kis virággal. Ezért nevezi
a görög filozófia az embert "mikrokozmosznak",
azaz kis világegyetemnek.

Megrendítő az emberi test méltósága.

Az emberi szellem
Anyagi, testi mivoltunk révén is szellemi
létezők vagyunk, mint minden anyagi
létező. De emberi mivoltunk testi
összetevője csak passzívan szellemi, hisz
"elszenvedi" a szellemi irányítottságot.
Az anyag - így testünk - működését
meghatározó gondolatokat (törvényeket)
nem mi fogalmaztuk meg. Mi, emberek
abban különbözünk más - általunk ismert-
anyagi létezőtől, hogy nemcsak passzívan,
hanem aktívan, azaz cselekvő módon ís
szellemi létezők vagyunk. Nemcsak
megfogalmazott gondolatként, hanem
megfogalmazóként is létezünk, azaz aktív
szellemi létezőként új szellemi létezőket
vagyunk képesek létrehozni. Nemcsak
alkotottak, hanem alkotók is vagyunk.
Ebben a tényben rejlik oly sok örömünk és
ebből fakad minden nyomorúságunk.
Testünk alkotott, szellemünk alkotó.

Ezt az aktív, alkotó szellemi összetevőnket


nevezzük pszichének.

A szellemi gyógyítást az teszi lehetővé,


hogy mind az emberi psziché,
mind az anyagi létsíkot meghatározó
és működtető törvények mibenlétüket
tekintve azonosak, azaz szellemi létezők.

Az emberiség ősi törekvése az, hogy


a szellemi létsík törvényeinek ismeretében,
azok felhasználásával módosítsa az anyagi
létsík számára kedvezetlen, már
bekövetkezett vagy várható történéseit.

Az élő emberi testet a szellemgyógyászat


szempontjából egy szellemi természetű
törvényhalmaz, önszabályzó
programcsomag működteti, amelynek
rendellenességeit, a betegségeket
a gyógyító:
vagy a rajta kívül álló szellemekkel, azaz
ásványi, növényi vagy állati hatóanyagok
(működést segítő vagy gátló
programcsomagok) segítségével,
vagy az általa kreált szellemek, azaz
megfogalmazott gondolatok: közlések,
szuggesszió, ráolvasás segítségével
módosítja, gyógyítja.

Ez minden gyógyító tevékenység alapja


az ősidőktől napjainkig.

A szellemgyógyászat irodalma

a "kiválasztottak" erkölcsi pátosszal nyakon


öntött kinyilatkoztatásaitól terhes.
A közlések forrásai titokzatosak,
igazolhatatlanok:
vagy egyes szellemek médiumok általi
megnyilatkozásai,
vagy a történelem előtti idők ismeretlen
homályába veszők (Atlantisz),
vagy a valláspótlékként szereplő földön-
kívüliekbe vetett remény abszurditásai.
Az okkult ködburok és a pátosz leple
a butaság vonzó-borzongató álruhájának
alapanyaga.

Ahhoz, hogy a minden ember számára


adott lehetőséggel élhessünk -
gyógyítani a szellemi létsík erejével,
szembe kell néznünk azokkal a jól hangzó,
"emelkedett" és "felsőbbrendű"
léthazugságokkal, amelyektől hemzseg
a "szellemtudományokkal" foglalkozó
"szakirodalom".

1. A mester

A mester csak a lényegtelenben


(a tudásában) több a tanítványainál.
Nem felsőbbrendű, nem emelkedett,
nem titokzatos, nem látványos,
a legkevésbé sem nagyszerű,
inkább egyszerű.
Hibával teli, küszködő, kereső ember
a fölény legkisebb jele nélkül.
Tanítványait nem magához köti,
hanem magukhoz segíti.
Tudja, hogy a megvilágosodás nem
különbbé tesz, hanem a másik csodájának
végtelen tisztelőjévé és szolgálójává.
A mester arról ismerszik meg, hogy jobban
tiszteli a tanítványait, mint azok őt.
2. A szintek

Nincs felsőbbrendű, és nincs


alacsonyabbrendű. "Amint fent úgy lent" -
írja Hermész Triszmegisztosz
a Tabula Smaragdinában. Minden szent.
Szent az anyag, szent a szellem.
Szent a parány, szent az óriás. És százszor,
ezerszer, végtelenül szent az ember.
Minden ember.

Aki az érzékek rabságában sínylődő,


téveszmés, tompult, az anyagi lét
kábulatában vergődő, céltalan, az ego önös
vágyait hajszoló, vegetatív szinten élő,
felsőbbrendű tevékenység híján lévőnek
tekinti a többi embert, (mindig a másikat),
annak fogalma sincs az ember valódi
méltóságáról.
Ugyanúgy a felszín káprázatában él,
mint az általa ostorozottak.
Önmagát sem ismeri.
"Felsőbbrendűsége" diadalzenéje
elnyomja a szívének csak a
csendben észlelhető halk dobbanásait.
Csak vergődő és szeretni vágyó szívek
vannak.
A fölény elesettségünk kétségbeesett
látszatmaszkja.
A magunk és mások teljességének
felismerés-hiánya.

A különböző tudatszintek - vannak.


A lényeg felismerésének tényleg vannak
fokozatai. Ám ezeken a fokozatokon való
előbbre jutás
nem a titokzatosság ködébe burkolódzott
eefántcsont-toronyba juttat, ahonnan
fájdalmas szánakozással tekintünk le
az éretlen, vak, alacsonyabbrendű emberekre,
hanem megtört szívünk csendes
mélységébe jutunk, ahol nem az elítélés,
hanem a megértés és a másik lét-
teljességének csodálata és tisztelete
az alapállás.

3. A titok

Titokra csak a hiány tart igényt.


Amit a titok leple takar, az lehet fontos,
érdekes, de egy biztos, hogy lényegtelen.

A létezés lényege, a teljesség


leplezetlenül tárja fel magát.
Ott van minden parányban a porban,
a bimbózó rügyben, a nap ragyogásában,
a borongó felhőben,
ránk köszönt a mosolyban,
a szem pillantásában.
Vele egyesülünk minden falatban,
kortyban, lélegzetben.

A legnagyobb titok az, hogy nincs titok

Féltett titkaink -bármi is legyen az -


teljességvállalásunk hiányának szomorú
sötétsége.

A titoklepel sebtakaró.

A szcllemgyógyászat felé
hol a kíváncsiság hajt, hol a hatalomvágy.
A kíváncsiság: megismerni a titokzatos
erőket,
a hatalomvágy: élni ezekkel az erőkkel.
A szellemi létsík hatalmas erőlehetőségei-
nek megismerése végső soron ugyanoda
vezet, mint az anyagban feszülő óríásí erők
ismerete: lényegileg sehová.
Csak a tudás növekszik, csak az
ismereteink halmaza nő.
Csak a felszínen leszünk többek, lényegileg
nem. Ha a tudás a lényeghez segítene
közelebb, a nagy tudású emberek
lennének a legboldogabbak.
De tudjuk, nem így van. Tudásunk
gyarapodásával csak eszköztárunk
gyarapodik, cselekvési lehetőségeink
tágulnak. Léthazugságba süllyedünk,
ha többnek érezzük magunkat
a nagyobb tudás révén.

Nem a javak - legyenek akár anyagiak


vagy szellemiek - halmazának nagysága
révén vagyunk gazdagok vagy szegények,
hanem azáltal, hogy létünk legbensőbb
zónájában rejlő Önmagunkat adjuk-e vagy sem.

Testi, szellemi képességeink és minden


anyagi és szellemi tulajdonunk csak eszköz
Önmagunk árasztásához.

A legszerényebb adottságú, a legszegé-


nyebb ember is mindent ad, ha Önmagát
adja és ugyanúgy, a legzseniálisabb, vagy
az anyagi és szellemi javakban bővelkedő -
csak a megjelenési forma más.

Ha Én nem vagyok maradéktalanul abban,


amit nyújtok a másiknak, semmit sem adtam.

"Ismerjem bár az összes titkokat és minden


tudományt, ... ha szeretet nincs bennem,
mit sem érek." - írja Szent Pál.

Az adás törvényei:

1. Csak szabad létező adhat.

2. Minden adás - ajándék.


Tehát ingyenes és viszonzást nem igénylő.
A viszonzás megsemmisíti az adás
lényegét. Cserévé silányítja.
3. Minden adásban önmagamat adom.
Ha nem "én" vagyok a tárgy,
ha nem "én" vagyok a cselekvés,
üres díszdobozt adtam. Cselekvésem a lét
malomköveinek üresjárata.

4. Minden adásban létem teljesedik ki.


Minden adás révén szegényebbé válok,
ám a szeretetben gazdagodom.

5. A folyamatos adás - áradás.


Minden egyes adás a teljesség fényének
villanása,
az áradás - a folyamatos ragyogás.

6. Csak a jót lehet adni.


Rosszat - lehetetlenség.
Mert a rossz - hiány, a nincs, a nemlétezés.
És ami hiány, ami nincs, az nem adható.
A rossz - adáshiány.
A rossz - áradáshiány.
A rossz: az adás fényvillanásai közti
sötétség.
7. Akkor vagyok, amikor áradok.
Az adás aktusai valóságom apró
megnyilvánulásai.
Az adások közti szünetek megvalósulásom
ígéretei,
fényre váró sötétség, áradáscsend.

A szellemi létsík két hatástörvénye:

1. Az alkalmazott technikák egyetlen


emberre hatnak biztosan: az alkalmazóra,
mégpedig az általa szándékolt irányban:
jó szándékú alkalmazás révén gazda-
gabbá válik az alkalmazó, míg a rossz
szándékú szellemi manipuláció egy
embernek biztosan árt, az alkalmazójának.
A másiknak szánt csapás őt éri utol.
Pl.: az átok biztos szenvedő alanya mindig
az átkozó, őrajta fogan meg az átok.

2. Az alkalmazott technika csak akkor hat,


ha az. aki felé irányul, "beengedi" magába
a "gyógyító" által megfogalmazott szándékot,
azaz, ha beleegyezik. Mindannyian
abszolút védettek vagyunk a másik
szellemi hatásaival szemben, legyenek
azok jók, vagy rosszak. Semmi nem
történík bennünk a saját beleegyezésünk
nélkül. Úgyanis a megfogalmazott gondolat
(ezt "gyárt" a gyógyító) bennünk csak a mi
tevőleges közreműködésünk révén válik
valósággá. Addig nincs valós léte, addig
csak lehetőség.

Az áldás és az átok csak akkor hat rám,


ha én megvalósítom.

Sokszor mások rossz szándékát tekintjük


betegségeink kiváltó okának.
A felénk áradó gyűlölet, a ránk zúduló
átkok, a szándékos károkozás
megbetegítenek.

Hogyan hat ránk?


Hogyan védekezzünk?

A gonosz szándékoknak
a félelmeink nyitnak kaput.

Félelem az, ami védekezésre, harcra késztet


A rossz ellen. Ezáltal kerülök
a létezés legkilátástalanabb csapdájába:
harcolok a rossz ellen. Célom, hogy
felszámoljam, megsemmisítsem,
kiiktassam az életemből, és mit teszek:
a létezés legintenzívebb cselekvés-
sorával, a harccal fordulok felé.
A harcnál lekötöttebb létállapot nincs.
Lankadatlan erőfeszítéssel foglalkozom
azzal, amit meg szeretnék szüntetni,
fel szeretnék számolni.
A harc révén én valósítom meg a hatást,
teszem magam vesztessé.

A harcban nincs győztes, csak vesztes van.

A rossz titka az, hogy nincs.


A rossz elleni küzdelmemben a saját
félelmem szülte semmivel harcolok.
A gonosz kívánság minden esetben
fenyegetés: egy kilátásba helyezett
veszteség, egy leendő hiány
bekövetkeztének sugallata.

Ha harcolok ellene - megvalósítom.

"... ne szálljatok szembe a gonosszal ..."


mondta Jézus. (Mt 5,39).

A gonoszság elleni hatékony védekezés:


nem védekezni, hanem:

- tudni, hogy minden ellenünk irányuló


rossz szándék forrása a másik "semmi ágán
hangtalan vacogó" sebzett szívének torz
jajkiáltása;
- tudni, hogy minden veszteség csak
látszólagos, mert a valóság síkján semmim,
senkim nincs,

hogy éppen ezért vagyok szabad, mert


nincs veszítenivalóm,
hogy ami valójában az enyém - a lét
teljessége elvehetetlen, elveszíthetetlen,
hogy a valóságban végtelenül,
és kifoszthatatlanul gazdag vagyok,
hogy ez a gazdagság csak adható,
de el nem vehető.
Hogy minden fenyegetés csak hazugság,
hogy ami elveszíthető, ami elvehető,
annak elveszítése és elvétele révén
nemhogy szegényednék,
hanem valós gazdagságom
felismeréséhez jutok közelebb;

- tudni, hogy minden "ellenpraktikával"


csak a fenyegető hiányt növelem, nem
megoldom a bajt, hanem gyarapítom - mert
a harccal megvalósítom;

- tudni, hogy a hiányt csak a "vannal"


tölthetem be, hogy a rossz szándék mélyén
alig hallható könyörgést: ,,szeress engem"
csak a másik felé fordulásom teljesítheti,
hiányát a létem, önmagam őfelé árasztása
töltheti be.

A szellemgyógyászokról

Ha a be nem avatott hétköznapi ember


szemével nézünk körül egyes gyógyítók
háza táján, és ártatlanul szemügyre vesszük
őket "működés" közben:
- azt, aki nem mer kezet fogni,
mert ráragadnak a negatívok;
- azt, aki söprögeti a semmit a páciens körül, és
- azt aki a lesöpört semmi elől elugrik;
- azt, aki felhívja betege figyelmét, hogy
térdig gázol a negatív erőkben;
- azt, aki nem mer leülni, mielőtt ingájával,
vagy vesszejével be nem méri a szék erőterét;
- azt, aki bizalmasan elárulja, hogy ő Szent
János apostol reinkarnációja, és minden
szava szent kinyilatkoztatás;
- azt, aki a Szíriuszról jött gyógyítani;
- azt, aki ufókkal hál, és a kezén lévő apró
anyajegyek nem mások, mint ufóstársainak
csillagtérképe;
- azt, aki az étel fölött körkörös
mozdulatokat téve állapítja meg, hogy
az ennivaló "biopozitív";
- azokat, akiknek szájából csak úgy
röpködnek a szanszkrit, japán, görög, latin,
ó- és középkori mágikus, alkimista
szakkifejezések (hibás kiejtéssel, anélkül,
hogy az értelmükkel tisztában lennének);
- azokat a látókat, akik dugóhúzó-spirálban
látják távozni vagy érkezni a jó vagy rossz,
szárnyas vagy szárnyatlan szellemeket,
a betegségek okozóit... és felsorolni is
lehetetlen, milyen csodákat láthatunk.
Bizony a gyanútlan szemlélőnek egytől
egyig hibbantnak látszanak.

Néhány tájékozódási pont:

Azokról és azoknak, akik tiszta szívvel és


jó akarattal igyekeznek segíteni
a szenvedőkön, de semmi "különleges"
nincs bennük, ezért vagy szégyellik
magukat, vagy el akarják sajátítani az
elsajátíthatatlant, vagy tettetik a csodát.
Azoknak, akik tétován állnak a számtalan
extraszenz, látó, szellemgyógyász,
különleges energiájú gyógyító híre hallatán,
és nem tudják, kihez forduljanak.

Azoknak, akik különös dolgokat


tapasztalnak, és megijednek önmaguktól,
hátha megőrültek.

Nem mindenki hibbant, aki annak látszik.

Mert valóban vannak átlagot meghaladó


érzékenységű emberek. Megérzik
a számunkra érzékelhetetlenül finom
erőtérváltozásokat és érzik azt is, hogy ezek
jó vagy rossz hatással vannak az emberi
szervezetre. Vannak valóban látók, akiknek
látási élmény formájában jelenik meg egy-
egy szervi elváltozás, működési
rendellenesség. Rendhagyó érzékelésük
nem nagyobbá, többé, értékesebbé teszik
őket, hanem csupán mássá. Önmagukban
közömbös adottságok ezek, amelyek
egyaránt használhatók jóra, rosszra.

Azért akadnak hibbantak is.

Ha valaki azzal áll elő, hogy ő Napóleon,


tudjuk, kivel van dolgunk. Manapság
Napóleonnak lenni nem sikk. Van helyette
a Szíriuszról érkezett égi küldött, vagy
újjáéledt evangélista, egyiptomi főpap vagy
főpapnő, atlantiszi uralkodó ...
és sorolhatnánk.

ők azok, akik valódi nagyságukat fel nem


ismerve, vélt jelentéktelenségükre a
gyógyírt ezen hagymázas elképzelésekben
vélik megtalálni.

Öleljük őket a szívünkre, hogy szeretetünk


melegében rádöbbenjenek arra, hogy igazi
nagyságuk nem a képzelt
különlegességükben, hanem a szívűkben
hordott teljességben van.

Akin látszik, hogy különleges az nem az.

Vagy igazi hibbant, vagy a szürkeségből így


akar kitörni.
Kifelé mindig azt hangsúlyozzuk, amiben
belülről hiányt szenvedünk.
A gyenge az erejét fitogtatja, a buta
okoskodik, a bunkó udvariaskodik,
a szürke csillogni akar. A látványos, szinte
vásári bio-, kozmo-, univerzális, sőt isteni
energiák fitogtatása,
a boldog-boldogtalant diagnosztizálás,
a másikat tolakodóan gyógyítani akarás,
az örökösen aurát méricskélő inga- és
vesszőlengetés mögött szánalmas
kisebbrendűség-érzés húzódik meg.

Minél nagyobb a hókuszpókusz, minél több


az okkult homály, annál mélyebb
a kétségbeesett üresség.

Ha felismerjük, ne leplezzük le!

Ezzel még mélyebbre taszítanánk vissza


abba a gödörbe, ahonnan éppen ilyen
eszközzel akar kijönni. Szeretetünk csendje
benne is csendet szül. Feleslegessé válik a
harsányság.
És megérkezik önmagához.
A valódi csodához.

Aki valóban különös képességek


birtokosa, az sohasem törekszik arra,
hogy mások csodálják. Mert tudja, hogy
adottságai nem a másik elismerésének
függvényei, hanem egyszerűen vannak.
Nem dicsőség, hanem felelősség.
Nemcsak áldás, hanem teher is.
Ingyenes ajándék a gondviseléstől, hogy
gondot viselhessen ingyenes ajándékul.
Ha lát, nem beszél róla, hanem tesz
a másikért. Nem ijesztget, hanem biztat.

A különlegesség nem a viselkedésében van,


hanem benne. Egyszerű. Csendes.
Ha esetleg csodálják, azt is elviseli.

Aki nem rendelkezik különleges


képességekkel, az ne törekedjék rá,
úgysem sikerül. Az extraképességek vagy
velünk születnek, vagy sem.
Ha nem gyermekkorunkban válik
nyilvánvalóvá, hanem később, akkor
"időzített bombaként" bennünk
,ketyegett".

Képességeink ajándékok.
Útjelzők - mutatják a mi egyedi és
megismételhetetlen életutunk
iránylehetőségeit.
Tenni csak azzal tudunk, amink van.
Hiányzó képesség nincs. Mindannyian
mindent megkaptunk ahhoz, hogy
maradéktalanul boldogok lehessünk.

Az extraképességek nem
"magasabbrendűvé" (ilyen nincs is)
teszik birtokosukat, hanem mássá.
És minden ember más.
Más csoda.

Az agyunk elképesztő mennyiségű in-


formációt dolgoz fel, és ebből elenyészően
csekély rész tudatosul. Nem mindent
látunk, amit nézünk, és nem minden hangot
hallunk, amely megrezdíti dobhártyánkat.
A természet egy nagyon körültekintő
szűrőmechanizmussal gondoskodik arról,
hogy csak a legszükségesebb információk
jussanak el a tudatosság szintjére.
Ami nem jut el a tudatunkig, arra semmi
szükségünk sincs.
Az úgynevezett tudattágító technikák éppen
ezt a védő-szűrő mechanizmust rombolják
le és tesznek minket védtelenné a
számunkra illetéktelen információkkal
szemben.
A tudat képtelen feldolgozni, értelmezni
a rázúduló információtömeget,
ezért megzavarodik.

Mindannyian annyit látunk, hallunk,


érzékelünk, amennyire nekünk
és általunk a Világnak
a Teljesség útján kell.

Ami ennél több - az kevesebb.

2. fejezet
AZ ESZKÖZTELEN GYÓGYÍTÁS

Kiszolgáltatottságunk reménytelenségében
úgy tűnik, csak a küzdelem hoz megoldást.
Erősnek kell lennünk, sőt erősebbnek, hogy
felülkerekedjünk boldogságkereső utunk
akadályain. Sebződünk és sebeket osztunk.
Győzünk és alulmaradunk. Mint az
élővilág, amely - úgy tanultuk - a létért
való küzdelem során alakul és fejlődik. Ám
amíg az élővilágban a győzelemmel
megoldódik a feszültséget kiváltó helyzet,
helyreáll a rend, addig emberlétünk
küzdelmei győzelmeink esetén sem
ajándékoznak meg a létegyensúly boldog
megélésével. Nem érezzük magunkat
biztonságban. Ismert vagy ismeretlen erők
fenyegetettségében félve és féltve őrizzük
keserves győzelmeink során szerzett
anyagi, szellemi, erkölcsi javainkat.
Bármikor földönfutóvá válhatunk egy
rajtunk kívül eső gazdasági fordulat
nyomán, az öregedés vagy egy betegség
a felejtéssel megfoszt ismereteinktől
és elég egy rosszindulatú rágalom, hogy
a becsületünk is odavesszen.
Az értelmünkkel felismert egyetlen
megoldási képlet:
felülkerekedni, győzni a harcban.

"Ember küzdj és bízva bízzál!"

Az Ember tragédiájában ez a tragédiát


biztosító "jó tanács".
A küzdelem a tragédia forrása.
Nem is old meg semmit

Mert a megszerzendő jóért való küzdelem


gyötrelemmel teli:
a győzelemmel megszerzett jó birtoklását
megkeseríti az elvesztésétől való örökös
félelem
és a birtokolt jó elvesztése maga
a fájdalom, hisz mindent elvesztünk,
ha előbb nem, a halálunkkor biztosan.

A keserves szerzés, a félelemteli birtoklás


és a fájdalmas vesztés küzdelem-
hármassága maga a létreménytelenség.

A harc éppen attól távolít, amit elérni


remélünk általa:
nyugalom helyett feszültség,
biztonság helyett bizonytalanság,
önmagam élete helyett
állandó igazodás.
Nem kiút, hanem kiúttalanság.

A létzaklatottságban sebzett,
veszteségeinkben csupaszodó szívünkben
lassan érik a felismerés:
a harc végzetes létvakságunk tragikus
következménye.
Nem látjuk, hogy mindenünk megvan,
hogy a létezés ingyenes, gyönyörű ajándék,
hisz minden, amivel valaha is találkozunk,
odaadja magát nekünk, a találkozás
jelenében maradéktalanul a miénk.

Ez az egyetlen valóságos birtoklás, hisz az


"itt és most" egyetlen létvalóságában
van nekem.
És ezért egy lépést sem kell tennem.
Nem kell érte harcolnom, hisz van.

A harc, amely mindig a nem-jelen-valóért,


a nincsért folyik, azt akadályozza meg,
hogy felismerjem a jelen csodáját, hogy
igazán "vanjak", arra kényszerít, hogy a
ninccsel foglalkozva elszalasszam azt, ami
van.

A harc által csak a birtoklás illúzióját


tehetjük magunkévá, és veszíteni is
csak a birtoklás illúzióját veszíthetjük.

A valóságban nincs veszteség, mert ami


"itt és most" van, az van, és ami nincs,
az pedig el nem veszthető, mert nincs.
Létezésünk teljességében soha semmi sem
hiányzik, mert a jelenben mindig minden
megvan a boldogságunkhoz.

Ezt csak a vállalt gyengeség, azaz a harcról


való lemondás teszi felismerhetővé.
Akkor válunk erőssé, ha lemondunk az
erőről. Mert a ,.mindig mindenem megvan"
felismerésében megvilágosodott szív
a létezés legszilárdabb pontjában,
a lét teljességében dobog.
Megingathatatlan, mert a van édességét
nem adja oda a nincs keserűségéért.

Amíg a gyógyításra törekvő iskolák


legtöbbjének figyelme a betegségekre (azok
megelőzésére, gyógyítására) irányul, addig
az eszköztelen gyógyítás figyelmének
fókuszában a szenvedő EMBER áll. Nem
tagadja, ellenkezőleg: fontosnak tartja a
betegségek felismerésére és
kiküszöbölésére irányuló technikákat, azok
megismerését és alkalmazását. Lényegének
mondana ellent, ha nem venne tudomást a
valóságról, arról, hogy az anyagi létsíkba
ágyazottságunkból eredően annak törvényei
maradéktalanul vonatkoznak testünkre,
és e törvények ismerői és alkalmazói,
az orvosok, a népi- és természetgyógyászok
tevékenysége az egészség helyreállításában
fontos szerepet játszik. Minden gyógyító
tevékenység, még ha látszólag csak a
tünetre irányul is,
az egészet célozza.

Az eszköztelen gyógyítás szemszögéből a


betegség nem csupán testi működészavar,
hanem az egész embert,
sőt a létezés egészét érintő ügy.
Kiváltó okát elsősorban nem egy élettanilag
kedvezőtlen környezet ártalmas hatásában
vagy egy szerv meghibásodásában látja,
hanem az ember létlényegi egyensúly-
vesztésében, amely nemcsak valamely
hibás döntése következményeként jöhet
létre, hanem a kollektív teherviselés
megkerülhetetlen tényének
következménye is lehet.
E nézőpontból a betegség okozat, tünet,
a léthazugságok tömegétől egyensúlyát
vesztett univerzum embertestben felhangzó
jajkiáltása.

A beteg ember mindannyiunk terhét


hordozza.

Az az emberiség egész történetén


végigvonuló és törvényszerűen kudarcot
szenvedő, meddő törekvés, hogy
megváltoztassuk a (hibás álláspontú, rossz
úton járó, "gonosz" stb.) másikat, teljesen
hiányzik az eszköztelenül gyógyító
irányultságából.
Nem a másik ember, hanem önmaga
megváltoztatására, elfogadóvá tételére
törekszik, hisz betegségeink mélygyökere
el nem fogadottságunk, változtatásprésbe
nyomorítottságunk, eredendő szabadságunk
"jó szándékú" semmibevételébe ágyazott.
Az eszköztelen gyógyítás számára
a betegség - tünet. Tünete a másik
és önmagunk elfogadáshiányának.
Mindannyian szenvedünk tőle.

Az eszköztelen gyógyító elsősorban nem a


betegség, hanem a kiváltó ok felé fordul.
Nem meg- és legyőzni akar, hanem
elfogadásra törekszik.

A szocializációnk során belénk súlykolt


"erő"-szemlélet a másik legyőzésére
irányul, és ez az erő(szak)
a létproblémák megoldásához elégtelen, sőt
új problémák megteremtője.

Ennél sokkal nagyobb erőfeszítésre van


szükség: önmaga elfogadóvá tételére.
Mert ehhez nem mást, hanem a másiktól
berzenkedő önmagát kell legyőznie. Ennek
a személyválogatás, feltételszabás és
viszonzásvárás nélküli, a másikat teljesen
elfogadó alapállásnak ad a másik számára
érzékelhető formát.
Ha lemondtunk minden erőről és merjük
vállalni a védtelenség és kiszolgáltatottság
kockázatát - akkor válunk eszköztelenné,
hisz immár semmink sincs.
És ekkor ragyog fcl bennünk
a Fény, a Teljesség áradása.

Az eszköztelen gyógyítás ember-


mivoltunk leglényegibb összetevőjének,
a megismerhető létsíkokon (anyagi és
szellemi) túli, végtelenbe ágyazottsága
révén válik lehetővé. Ugyanis nemcsak testi
és szellemi valóságunk van. Mindkettő
állandó változás állapotában létezik.
Mi sohasem vagyunk ugyanolyanok, mint
előző létpillanatainkban, ám mi mindig
ugyanazok vagyunk. És ez az
"ugyanazság", ez a bennünk lévő állandó,
amely révén vagyunk azok, akik vagyunk,
túl van a megismerhetőség határán.

Ez a lényegi énünk, amely szervesen


kapcsolódik a megismerhető létsíkokon túli
Abszolútumhoz,
a Mindenség Szívéhez.
Ez a mi lényegi összetevőnk:
a Mindenség Szívének élete bennünk.

A Mindenségnek dobogó szíve van


és ez a szív bennünk dobog.

Az eszköztelen gyógyítás
a Mindenség Szíve életének árasztása
a másik ember felé.
Az eszköztelenül gyógyító túllép
megismerhető önmagán, túllép az anyagi
és szellemi "erőkön", túllép a megkülön-
böztetésen, túllép az igazságon alapuló
viszonzásváráson, túllép a részen, hogy
legbelső önmagában az egészre találva:
mindenféle válogatás nélkül, feltételszabás
nélkül,
abszolút viszonzásvárás nélkül,
egyedüli valós mérrtékegységével,
a teljességgel forduljon a másik felé
elfogadva őt olyannk aki, olyannak, amilyen.
Nem önmagából ad, hanem önmagát.
Ehhez nem kell kiválasztottnak lenni.
Nem kell az átlagost meghaladó bioenergia
szinttel rendelkezni. Ehhez nem kell
semmilyen mester beavatása.
Erre minden ember képes.
Mert mindannyian a végtelenbe ágyazottan
a Mindenség Szívének életét hordozzuk.
Minden ember szeméből
a mindenség néz rám.

Ez az adás nem erőhatás. Ellenkezőleg


a mindent és mindenkit elfogadás,
a megkülönböztetés és ítélet teljes hiánya,
a teljes nyitottság, éppen ezért védtelenség
és kiszolgáltatottság.
Egyirányú áradás, amely semmi viszonzást
nem vár. Csak van.
És védtelensége, kiszolgáltatottsága,
gyengesége a legigazibb, leghatékonyabb erő.

Az eszköztelen gyógyítás során megéljük


a találkozás csodáját. Minden találkozás
ugyanúgy, mint minden ember,
a világmindenség történetének
megismételhetetlen, soha nem volt,
soha nem lesz csodája.
Minden találkozás lehetőség arra, hogy
létem és életem csodájának üzenetét
közvetítsem a másiknak, és az ő élete és
léte csodájának ajándékával gazdagodjam.
Lehetőség arra, hogy a mindegyikünk lelke
mélyén ordító, Ady Endre által oly leple-
zetlen őszinteséggel megfogalmazott vágy:
"Szeretném ha szeretnének" kielégítésének
valós lehetőségét is felismerjem: ne várjam,
hogy engem szeressen a másik, hanem
én szeressem a másikat

Csodamivoltunk lényege a szabadságunk:


én is, a másik is szabadon dönt.
Én csak a magam döntését irányíthatom.
Ez a valóság.Magányom puszta ürességét
valósan csak az én, a másik felé tett
lépésem oldhatja fel. És ezzel a lépéssel
lerombolom a magam köré védekezésül
emelt falat, amely a magányba zárt.
Nyitottá, ám védtelenné váltam.
A másik általi el nem fogadottság
lehetőségének kiszolgáltatottjává.

Aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki


pedig nem, az, önmaga sivár életű foglya.

Nem az a vesztes, aki önmagán túllépve


nyitottá, védtelenné válik, és úgymond
"visszaélnek a szeretetével", hanem az, aki
a kiszolgáltatottság kockázatának fel nem
vállalása zártságában, biztonságában
a másik szeretetére várvan nem ismeri fel,
hogy a másik szeretetének befogadásához
is elengedhetetlenül szükséges
a védtelenséget vállaló nyitás.

Az eszköztelen gyógyítás valós és teljes


találkozás a másik emberrel:

SZEMÉLYVÁLOGATÁS NÉLKÜL
Nem szab(hat)om meg ki az, akivel
találkozom, hisz minden kizárással,
korlátozással én leszek szegényebb,
megfosztva magam
a másik csodájában való részesedéstől.

FELTÉTELSZABÁS NÉLKÜL
Nem szab(hat)om meg milyen legyen,
akivel találkozom. Elfogad-e, vagy sem,
rokonszenves-e, vagy ellenszenves.
Illetéktelen vagyok a másik milyenségének
megítélésében, hisz amit tudok róla,
elenyésző, és ha mindent, ami
megismerhető benne is ismerném, a soha
fel nem lebbenthető titokfátyol mögött
rejtező lényegi énjét, lénye legmélyebb
zónáját soha.
A szívek titka mindig titok marad.

A másik ember iránti tisztelet az, amely


kizár minden feltételszabást.

ABSZOLÚT VISZONZÁSVÁRÁS NÉLKÜL


Magánvalóvaló mivoltom, azaz az a tény,
hogy én én vagyok, meghatározza azt, hogy
minden tettem egyirányú: belőlem,
tőlem indul ki, és a másik felé irányul.
Szabadon teszem azt, amit teszek,
És szabadon cselekszik a másik is.
Minden tettem önkéntes ajándék
a másiknak, és a másiké is az.
A viszonzásvárás létlényegi
egyirányúságunkat figyelmen kívül hagyva
léthazugságba süllyeszt.
Az odaadás kétirányúvá csak
a másik szabad döntése révén válhat.
A viszonzásvárás a másik szabadságának
semmibevétele.
Az elvárásból fakadó viszonzás kényszer-
szülte tett, kicsikart eredménye nem
gazdagít, hanem kifoszt.
Az önmagam lényegivé válását, valós
gazdagodását - amely az önkéntességen
alapuló emberi kapcsolatok révén
lehetséges - teszem lehetetlenné, kölcsönös
veszteséggel záruló kettős könyveléssé
silányítva azt,
amiért egyedül érdemes élni:
a szeretetben való kiteljesedést.

Az ember viszonzásvárás-nélkülisége
ellenében a legtöbbet kapja, amit létező
kaphat: a teljességet.

TELJES ODAFORDULÁS A MÁSIK FELÉ


A "teljes'' egyetlen valós mérték-
egységünket jelenti. Hisz alapvető
irányultságunk is a teljesség felé mutat.
Semmivel, nem elégszünk meg, ami rész.
Nekünk minden, a teljesség kell. Tudjuk,
önmagunkat csapjuk be, ha azt mondjuk:
"Ha ezt meg ezt elértem, már nem fogok
másra vágyni." Mert ha elértük a kívánt
célt, az öröm lecsengése után új
megszerzése felé tartunk. Nyilvánvaló,
hogy mindaz, ami bennünk mérhető: testi
adottságaink, szellemi képességeink,
teljesítményeink, egyben valamilyen skálán
is elhelyezhetők.
Testi, szellemi adottságainknál fogva sok
szempontból többek, más szempontok
szerint kevesebbek vagyunk a másik
embernél. Birtokaink: "nekem van testem,
szellemi működésem", embermivoltunk
fontos, ám felszíni összetevői.
Kamatoztatandó ajándékként kaptuk
az élettől, nem érdemünk, hogy van.
A megismerhetőség határán túli lényegi
énem, létem legbelső zónája mérhetetlen,
a végtelenbe ágyazott. Itt nincs értelme
semmiféle mértéknek.
Én, az ember a mindenséggel mérhetem
csak magam. Ez az én egyedüli mérték-
egységem. Lényegi "mértéktelenségünkben"
mindnyájan egyformák vagyunk,
mindannyian azonos, végtelen értékű
csodák. Éppen ezért a másik felé
fordulásunk csak teljes mértékű lehet. Ha
nem az, a lényegtelen felszín-zónájában
siklunk el egymás mellett, ahelyett,
hogy találkoznánk.

ELFOGADJUK ŐT ANNAK, AKI


Az elfogadás hiányában, az elfogadásra
való képtelenségben megbetegedett ember
számára ez az egyetlen segítség. Ez az
eszköztelen gyógyítás summája, ebben
rejlik "gyógyító mechanizmusa".

Ha végiggondoljuk az alapállásban
megfogalmazottakat, esendőségünk
tapasztalata azt sugallja. hogy
megvalósíthatatlan.
Felmerül bennünk, hogy csak akkor
gyógyíthatok eszköztelenül, ha elértem
ezt a tökéletességi szintet.
Ez az álláspont, bár rendkívül tiszteletre-
méltónak tűnik, éppen ezért a legveszélye-
sebb csapda. Éppen attól tart vissza,
amire törekszünk. Azon a téveszmén alapszik,
hogy a megismerés határán túl, végtelenbe
ágyazott lényegi énünkre is vonatkozik
a testi, szellemi mivoltunkra jellemző
fokozatosságelv.
Mert lehetek erősebb, okosabb. De lényegi
énem alapirányultságát tekintve,
a teljes elfogadást illetően nincs fokozat.
Itt vagy elfogadtam a másikat, vagy nem.
Itt már a Mindenség Szívének mértéke,
a teljesség mértéktelensége a mérték.
A tökéletesség birtoklása számunkra csak a
felé való törekvésben lehetséges. De ez azt
is jelenti, hogy ha törekszem felé, már
birtoklom is.
A tökéletesség felé vezető út nem hosszú,
nem fokozatos. Egylépésű.
Ha léptem, már ott is vagyok.
Túlléptem a tér és idő határát.
Ezt mutatja, sőt erre kényszerít minket az
idő is. Hisz az idő életünkben úgy jelenik
meg, mint a jelenpontok egymásutánja,
de számomra valósan.
a cselekvés lehetőségét kínálóan csak egy,
a jelen pillanat adott.
Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok.
A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit
megtettem, nem tehetem meg nem tetté,
amit pedig nem tettem meg, nem tehetem
megtetté. Elmúlt.
A bármely pillanatban bekövetkezhető
egyetlen(!) bizonyosságom, a halál pedig
a jövő létpillanatait csak a remény szintjén
teszi tervezhetővé. Tehát az egyetlen igazi
cselekvési lehetőségem valós keretét
térben az ITT
időben a MOST adja.

Nem várhatok, mert a jövő bizonytalan.


Nekem mindig most, a jelen pillanatban
kell lépnem. Lépni, túllépni önmagamon,
hogy személyválogatás, feltételszabás, és
viszonzásvárás nélkül teljesen a másik felé
fordulva elfogadjam őt annak, aki,
olyannak, amilyen.
Mindegy, hogy ki fordul hozzánk.
Agresszív, gyanakvó, ápolatlan, riasztó,
ostoba, elutasító, vagy kedves, elfogadó.
Az EMBER fordul hozzánk.
Esetleges riasztó külseje, támadó
agresszivitása csak torz segélykiáltás. Ezt
nem meghallani csak nyitottsághiányunk
végzetes süketsége képes.
Az eszköztelen gyógyítás nyitottságra
"kényszerít". Kinyitja szemünket a látszat
mögötti Valóság megpillantására, megnyitja
fülünket a hamis hangok mögötti halk,
kétségbeesett gyötődő, szelíd kérésre:
szeress, hogy szerethessek.

Az eszköztelen gyógyítás természetéből,


lényegéből eredően nélkülöz minden
technikai elemet.
Nem más, mint a cselekvő szeretet.
A szeretetből fakadó cselekvés nem
szorítható semmiféle megszabott
sorrendiség Prokrusztész-ágyába.
A szeretet szabad.
Egyetlen technikai utasításként Aurelius Augustinus gondolatát
idézhetjük:

"Szeress, és tégy amit akarsz!"

Maga a gyógyítás nem más,


mint teljes elfogadásunk alapállásának
kifejezésre juttatása. Mindannyian egyedi
és megismételhetetlen csodák lévén,
mindannyian más és más módon,
személyiségjegyeinknek megfelelően,
a másikra teljesen odafigyelve, a számára
az adott pillanatban legmegfelelőbb
gesztussal fordulunk a másik felé.
Ezért van úgy, hogy minden eszköztelen
gyógyítónak más és más a "módszere".

Aki gyógyít, legyen bár orvos, természet-


vagy népi gyógyász, legyen
szellemgyógyász, sámán, mágus, bárki,
tegyen meg mindent, amit csak tud.

Ha már mindent megtettünk, akkor ... akkor


marad a létünk titka iránti alázat.
Az alázat, ami nem bárgyú önkisebbítés,
hanem a valóság elfogadása.
Ha mindent megtettünk, akkor jutottunk el
a titok kapujáig, amely mögött a gyógyulás
és a halál csodájának lehetősége rejtezik.
Hogy melyik lép ki rajta? Azt nem a mi
bányabéka-perspektívájú vágyunk
és nézőpontunk szabja meg. Titok.
A Mindenség Szívének titka.
Uzenet, amely akár a gyógyulás öröme,
akár a veszteség fájdalma, mindenképp
lehetőséget ad arra, hogy
elfogadásával gazdagabbá váljunk.

V. rész

JÉZUS ÉS AZ EGÉSZSÉG

A történelmi ember

Jézus a mindenkori társadalom értékrend-


jének mérlegére téve nemhogy "nagy" nem
volt, hanem ellenkezőleg: egy sikertelen,
kudarcos életű hajléktalan, aki a biztos
megélhetést jelentő ácsmesterséget feladva
vándortanítóskodásra adta tejét, akinek
szavaiból alig értettek valamit - azt is félre,
akit a hatalom egy koncepciós pert
követően gyalázatos módon kínhalállal
kivégeztetett.
E kudarcos élet krónikásai, akiknek Jézus-
életrajzait döbbenetes módon örömhírnek
(= evangélium) nevezték az utódok, olyan
eseményckről is beszámolnak, amelyek a
tűrsadalmi értékítélet szerint is "nagynak"
minősülnek.
Ezek a csodák: a háborgó tó vizének
lecsendesítése, a több ezer ember
jóllakatása öt árpakenyérrel és két hallal,
a számtalan gyógyítás, a halottak
feltámasztása stb.

Ami érthetetlen:
miért nem alkalmazta ezt a kétségkívül
meglévő hatalmas erőt (amely a csodák
során egyértelműen megnyilvánult) az
önmaga és társai, az általa képviselt ügy
megvédésének szolgálatára,
miért hagyta magát megfeszíteni?

Ez a végső csőd megmagyarázhatatlan.


Ez beárnyékolja a korábbi nagyságot.
Hiteltelenné teszi mindazok vélekedését,
akik "nagy" embernek tekintik, hiszen ez
a "nagyság" csak rész az egész történetből,
a végnél tehetetlennek és gyöngének bizonyult.

A kérdés a társadalmi értékrend mérlegére


téve meg nem válaszolható.
Ott, ahol végső soron az egyetlen érték
az erő, ahol - úgy véljük - csak akkor
történik valami, ha erőt alkalmazva hatunk
a világra, emberi és tárgyi környezetünkre,
ahol csak a nagyság, a siker,
a felülkerekedés számít, és ahol szégyen
a gyengeség,
a szegénység, a sikertelenség,
a felülkerekedni nem tudás,
ott Jézus érthetetlen.

A mindannyiunkba súlykolt erő- és


nagyságtisztelet kényelmetlenül érzi magát
a leplezhetetlen sikertelenség láttán,
csináltunk hát belőle "nagyot": távolra
helyezettet, magasra emeltet, dicsőségesen
uralkodó királyt, aranyba, bíborba
keretezzük, és ahogy illik, félünk is tőle,
az ítélőtől, hisz a nagyok számon kérnek
- és mi bűnösök vagyunk.

Jézus a kereszténység hite szerint


nemcsak ember, hanem Isten is:
az egy isteni lényeget bíró három isteni
személy
(Atya, Fiú, Szentlélek) közül
ő, a Fiúisten, a második isteni személy
emberré lett.
Isten egy mivoltának lényege az egység.
Az egy Isten belső élete az odaadottság,
azaz szeretetközösség: az önmagát
maradéktalanul odaadó Atya áradása létesül
a Fiúban, aki a viszont-odaadottsága révén
személyesül.
A kölcsönös odaadottság, a kettő csókja
személyesül meg a harmadikban,
a Szeretet lelke, a Szentlélek.

A második isteni személy tehát nem más,


mint a megszemélyesült odaadottság:
az Atya odaadottsága,
az önmaga Atya iránti odaadottsága.
Az odaadottság által van.

Létezni ("vanni") annyi, mint odaadottnak lenni.

A teremtés Isten odaadottsága. Ezért


minden teremtett "olyan, mint az Isten":
Isten odaadottsága révén létesül
és önmaga odaadottsága révén van
(nézzünk körül: minden adja magát
nekünk; a napfény, a szél, a virág, a
vízesés, minden ingyenes ajándékként árad).
Jézus - az Isten megtestesült odaadottsága.
A láthatatlan láthatóvá,
a megtapasztalhatatlan megtapasztalhatóvá,
a megfoghatatlan megfoghatóvá vált.
Általa megnyilvánult a Teljesség,
kinyilatkoztatta önmagát.

"Krisztus születése Isten kiáltása a Világ


csendjébe" (Alexandriai Szt. Kelemen).

A kisded

A betlehemi istálló éjszakai csendjében


szólt először az Isten.
Isten első hallható szava a sírás volt.
Egy végtelenül kiszolgáltatott, védtelen,
csupasz kis csecsemő jajkiáltása.
Az első üzenet: itt vagyok.
Azóta tudhatjuk, hogy minden
kiszolgáltatott, védtelen ember sírása Isten
személyesen hozzánk szóló üzenete:
itt vagyok.
A könnyek és a jajkiáltás nem ismer
sem nyelvi, sem kulturális határokat,
mindenki számára érthető.
A védtelen, a kiszolgáltatott, a gyenge
ember - az odaadott ember. Mindenkinek.
Akivel találkozik. Odaadja magát.
Mert nem tud, mert képtelen mást tenni.
Csak az tud szeretni, csak az tudja magát
odaadni, akinek már semmi ereje, semmi védelme, semmi
lényegtelenje nincs, csak
önmaga.
A gyengeség, a védtelenség,
a másokra való rászorultság nem más, mint
a Teljesség láthatóvá válása.

A sírás az odaadottság nemzetközi igéje.

Bennünk ragyog a szabadság.


Visszautasíthatjuk
a nekünk kiszolgáltatottat,
és a szívünkre is ölelhetjük.

Mint ott, Betlehemben. A sírást az anyai


odaadottságban a mellet kereső ajkak mohó
cuppanásai, a szuszogó nyelés,
az elégedett büfizés váltotta fel.
Az odaadás halk suttogásai.
Isten gyengéd mosolya.
Majd a beteljesedés csendje,
az áradás alélt ájultsága.

Isten ajkán egy csepp tej.

A fájdalmak férfia

A jászolban az eredendő kiszolgáltatottság,


a kereszten - a vállalt.
A legnagyobb erő - nem élni az erővel.
Nem védekezni.

Még védekezni sem.

A csodák?
Csak létvakságunk káprázatai.
Mögötte az Isten lehetetlenséget nem
ismerő szeretetének végtelenje rejtezik.
Jézus nem a csodatetteikor volt erős.
Akkor gyengéd volt.
A gyengédség az erő szelíd mosolya.

Jézus a kereszten volt a legerősebb.


Ott fent jutott el az emberlét
legmélyebb sötétjébe:
a mindentől és mindenkitől való
elhagyatottság létürességébe.

Mint mi, mindannyian, amikor


mindent elvesztünk,
még az Istenbe-kapaszkodás
utolsó szalmaszálát is.
Nem lett volna valóságos ember,
ha nem járja meg az emberlét nullpontját.
"Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!"
Nincs nagyobb árvaság a
haldokló árvaságánál..
Nincs reménytelenebb az Istentől is
"elhagyott" ember reménytelenségénél.
Ez az árvaság, ez a reménytelenség az
a szűk kapu,amely a teljességre nyílik.
Ez a fájdalmas kiáltás Isten utolsó előtti
hallható üzenete.

Az utolsó szó: "Beteljesedett."


És az utolsó üzenet: az utolsó sóhaj.

Minden üzenet.
Az odaadottság, a szeretet üzenete.

VI. rész

A PÁRKAPCSOLAT ÉS AZ EGÉSZSÉG

Az anyaszív alatt egysejtűből válunk


többbilliós sejtű kis csodalénnyé - teljes
egységben a mindenséggel. Születéskor
parányi embertestünkkel kilépünk a
világba, kiszakadunk az anyaölből, ki a
testi egység-ből, "csupasz majomként"
öntudatlan,
"én"-tudatlan.
Még mindig egységben a mindenséggel.
Paradicsomi állapot.

Első megkülönböztetésünk, első meg- és


felismerésünk, első és legvégzetesebb
emberi tettünk az "én vagyok" felvillanása.
Én én vagyok, édesanyám más, nem én.
Az első harapás a tudás fájának gyümölcséből.
Az "én" különváltságában, az egységből
az "én és a világ" kettészakadtságában,
megrendült kétségbeesettségében
kegyelmi ajándékul hordozza a testét.
A testet, az univerzum legnagyobb
csodáját, amely egyszerre mohó száj és
étel, egyszerre tikkadt torok és ital.

Az első pillanatban születő rokon- vagy


ellenszenv testi mivoltunk csodálatos
válogató mechanizmusának eredménye:
megmutatja, jelzi az emberi kapcsolat
megélésének útját.
A vonzás-taszítás törvényének alávetett élő
a számára vonzót magáévá akarja tenni, lett
légyen az hely, táplálék, másnemű fajtárs.
Ha akadályba ütközik, lét- és fajfentartási
ösztönétől vezérelve harcol is érte. Csak
akkor "mond le" vonzalmának tárgyáról, ha
vesztesévé válik a küzdelemnek.
Mi, emberek, testünk révén ugyanennek
a törvénynek vagyunk alávetve.
Testi késztetéseink mozgatórugói
az élet négymilliárd éves történetének
homályába vesznek. Sokszor értetlenül
állunk önmagunk lelket kavaró, heves
indulatai előtt. Erezzük ellenállhatatlan,
sodró erejüket, és azt is érezzük, hogy
ezeknek maradéktalanul eleget téve
embermivoltunk lényege szenvedne csorbát.
Ami a növény és állatvilágban maga a rend
érvényesülése, bennünk emberekben maga
a rendetlenség. Miért? Mert szemben
valamennyi élővel, mi szabadok vagyunk.

A vonzót magunkévá tétel törvénye


a másik ember szabadságánál véget ér.
Szabadságunkban dönthetünk úgy, hogy
magunkévá teszünk minden vonzót -
ha futja az erőnkből - akár a másik testét is,
de egyet soha: a másik embert.
Szabadságunkra roppant érzékeny
embermivoltunk a legkisebb magáévá tevő,
azaz kisajátítási kísérletre mindennél
hevesebben reagál.
"Elvehetsz" mindent tőlem, engem soha
nem kaphatsz meg!
Önmagamat csak én adhatom, senki más.
Ami emberi, az csak önkéntes, szabad és
kényszer nélküli lehet.
Szabadságunk előtt tehetetlenül áll
a Világmindenség.
A birtoklás lehetősége az ember
szabadságánál véget ér.

Minden erőkifejtés, minden, a másikon


való felülkerekedési szándék, minden
erőszak eleve kudarcra van ítélve,
ha a másik ember megszerzésére irányul.
Sőt, eredménye a vártnak ellenkezője:
a birtoklás közelsége helyett
- az elérhetetlen távolság.
A szabad létezők viszonyrendszerében
lehetetlenség a kisajátító birtoklás.
Itt csak egy birtokviszony létesítése
lehetséges: "Én a Tied vagyok."
Az, hogy "Te az enyém" - kimondhatatlan.
A másik "én a Tied"-je
szülheti csak a párkapcsolatot,
feleletül önmagam odaadottságára.
A párkapcsolat két ember maradéktalanul
szabad, önkéntes és kölcsönös,
teljes odaadottsága.
Ám abból eredően, hogy ezért én csak
a magam odaajándékozásával járulhatok
hozzá, és a másik viszontodaadottságáért
semmit sem tehetek, tesz minket minden
párkapcsolat a másik szabadságának
ajtaja előtt várakozó szeretetkoldussá.

Párkapcsolat rokonszenv híján nincs.


Szeretet van: odaadottságunk nem rokon-
vagy ellenszenv kérdése, hanem szabad
döntésünk következménye.
A szeretet nem érzelemfüggő cselekvés,
hanem szabad tett.

A párkapcsolat szeretet híján csak


testápoló, éhség- és szomjoltó,
teljesedés helyett hiányszülő.
A párkapcsolat az odaadás teljes emberi
mivoltomat átfogó örömteli megélése.
Az egyetlen út, amelyben hézagtalanul az
egész ember vesz részt.
Nemcsak a létezésem legmélyén
a teljességcsendben ragyogó
lényegi énemnek az odaadottsága,
hanem a mélység ragyogásától izzó testem
és szellemi mivoltom csoda ajándéka is.
A szeretet, az odaadottság izzása felemészti
teljes önmagunkat,
hogy a másikkal a kölcsönös,
szent megsemmisülésben a létezés
új minőségét teremtsük.
Az "én"-nek a mindenségből kiszakadt
kétségbeesettsége szűnik meg az
egységben,
a létezés valóságában.
Ilyenkor éljük meg a valóságos létezés
minden képzeletet meghaladó örömét.
Ha sem előtte, sem utána, de akkor igazán
vagyunk.

EGÉSZségesek.

Időbe ágyazott emberlétünk tragédiája,


hogy a párkapcsolat egységszentségéből
visszazuhanunk a kétségbeesettség
hiányállapotába.

A válás és eggyéválás,
a megváltáselőttiség és a megváltás
polaritása életünk.

VII. rész
AZ ÚT

Mérhetetlenül sok út vezet az


EGÉSZséghez.

Minden út a hiánytól sebzett szív útja a


Teljességhez.
Ezért minden út szent.

A Mindenségnek dobogó szíve van.


Ott vagyunk a Mindenség Szívében,
és ez a Szív bennünk dobog.

Az út bennünk van.

Az út úttalan.
Minden megvilágosodás mélyén annak
a titoknak felismerése lappang,

hogy nem kell nekem sehová sem menni,


mert én ott vagyok mindig,
ahová. igyekszem

- hogy akkor érkezem meg,


ha abbahagyom az utazást,

- hogy az "út", amelyen járok, csak távolít


attól, ahová igyekszem,
mert nem élem meg a jelen lévő teljességet,
hanem elérendő célként tartok felé.

Az út úttalan.

Az út rádöbbenés, az út ébredés,
az út a görcsös erőlködéssel felhagyó
elengedettség
Rádöbbenés arra, hogy minden
elesettségünk, gyengeségünk, betegségünk
az erőnkbe vetett hit tarthatatlanságára
hívja fel fájdalmas kiáltással figyelmünket:
engedd el magad!

Ébredés az "út" álmából a megérkezésre.

Az út a szeretet esztelensége:
felszámolni minden görcsös igyekezetet,
erőfeszítést, és merni gyengének lenni,
elengedettnek, semminek lenni,
mert akkor vagyunk minden.