1

1. A gazdálkodás és a gazdaságszervezés alapkérdései A gazdálkodás lényege: a szűkös (korlátozottan rendelkezésre álló) erőforrások optimális felhasználására való törekvés. Az erőforrások hasznosításának alternatívái vannak, amelyek azonban kölcsönösen kizárják egymást. Az ember (társadalom) arra kényszerül, hogy az alternatívákat rangsorolja és a szűkös erőforrások által meghatározott keretek között a hasznosabbakat megvalósítandónak minősítse, a kevésbé hasznosakat elvesse. Az elméleti közgazdaságtan egyik alapkategóriája az alternatív költség (oppurtinity cost, haszonáldozati költség). Alternatív költség: a szűkösség miatt elvetett felhasználási mód feláldozott hozama. A gazdasági hatékonyság fogalma. Hatékony egy eljárás, ha adott erőforrással a lehetséges legnagyobb hozamot érjük el, illetve egy adott hozamot a lehetséges legkisebb ráfordítással érjük el. („A legkisebb ráfordítással a legnagyobb hozamot” értelmezhetetlen.) Gazdasági racionalitás: a gazdaságos eljárás preferálása. Ennek néhány alapváltozata: Fogyasztói racionalitás: a rendelkezésre álló jövedelmet úgy költi el a fogyasztó, hogy az számára a lehetséges legnagyobb szükséglet-kielégítést eredményezze Más megközelítésben: két ugyanolyan áru jószághalmaz közül azt választja, amelyik számára hasznosabb, vagy két ugyanolyan hasznosságú jószág közül azt választja, amelyik olcsóbb. Termelői racionalitás: Olyan és annyi terméket (szolgáltatást) kínál fel a piacon, amely (amennyi) a legnagyobb profitot biztosítja. Másképpen: két azonos nagyságú outputot adó eljárás közül azt választja, amelyiknek kisebb a költsége. Az elméleti közgazdaságtan és a társadalomfilozófia (továbbá szociológia, politológia stb.) egyik legvitatottabb kérdése, hogy létezik-e közösségi szintű racionalitás. Ez azon múlik, hogy létezik-e egzakt módon definiálható közösségi cél, közösségi érdek. Aggregálhatóak-e az egyéni preferenciák? Ha létezik közösségi érdek, léteznek-e olyan mechanizmusok, amelyek ennek megvalósítását eredményezik? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a közösségi döntések elmélete. Koordinációs mechanizmusok: A gazdaságszervezés alapproblémái azzal kapcsolatosak, hogy a modern társadalmakban rendkívül bonyolult munkamegosztás van. Lényegében mindenki másnak tevékenykedik és saját szükségleteinek kielégítését mások által nyújtott termékekre, szolgáltatásokra alapozza. De hogyan dől el az, hogy az egyes emberek mit, hogyan és kinek a számára dolgozzanak ?. A társadalmi koordináció alaptípusai: agresszív, parancsuralmi etikai ,hagyományokon alapuló bürokratikus központi tervgazdálkodás piaci koordináció

2 Agresszív koordináció esetén a gazdasági szereplők között alá-fölé rendelt viszonya mellett a gazdasági döntéseket egyoldalúan, az alárendelt helyzetben lévő szereplő érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyásával hozzák. A döntési pozícióban lévő szereplő közvetlenül, pénzügyi közvetítők nélkül érvényesíti érdekeit, a gazdaság nem monetarizált. (Pl. rabszolgatartó rendszer, kényszermunka , rablás stb) Etikai koordináció esetén a felek mellérendelt viszonyban állnak egymással, a gazdasági döntéseket és a munkamegosztást hagyományok, vallási és erkölcsi értékek motiválják.. (Pl. klasszikus faluközösség, család, karitatív szervezetek) A gazdaság általában nem monetarizált. A bürokratikus koordináció esetén a felek alá-fölé rendelt viszonyban vannak, de a döntési pozícióban lévő szereplők nem közvetlen kényszerítéssel, hanem az alárendeltek érdekeit is figyelembe vevő indirekt eszközökkel, tipikus esetben pénzügyi ösztönzőkkel érvényesítik akaratukat. Tipikus példája a központi tervgazdálkodás, amelyben a gazdasági döntések zöme állami szinten születik és ezeket kötelező tervutasítások közvetítik, a vállalatok jövedelme a tervek teljesítésének függvénye. Piaci koordináció esetén a gazdasági szereplők mellérendeltségi viszonyban vannak. Az elkülönült szereplők döntéseiket saját érdekeik alapján hozzák, de saját érdekeik érvényesítésének feltétele, hogy más szereplők érdekeit is figyelembe vegyék. A gazdaság monetarizált, a szükségletekről, a hatékony eljárásokról pénzügyi kategóriák (árak, költségek, profit stb.) adnak információkat. Pl. A kereslet-kínálat viszonyáról az árak alakulása ad tájékoztatást, a hatékony termelési eljárást az elérhető árbevétel és a költségek összehasonlítása mutatja meg stb. A klasszikus közgazdaságtan álláspontja szerint az erőforrások leghatékonyabb felhasználását a piaci koordináció biztosítja. Adam Smith megfogalmazása szerint a piacgazdaságban egy „láthatatlan kéz” biztosítja a „közjót”, vagyis az önös érdekeik szerint – de a piac által felállított korlátok között - döntést hozó gazdasági szereplők tevékenysége a szűkös erőforrások optimális allokációjához, ideális munkamegosztási rendszerhez, a javak elérhető legnagyobb bőségéhez vezet. Már a 19. századi klasszikusok is tapasztalták, hogy léteznek ú.n. „piaci elégtelenségek”, vagyis olyan gazdaságszervezési kérdések, amelyeket az önérdekre alapozott piacgazdaság nem tud kezelni. A 20. században és napjainkban ezek a problémák fokozódtak. Néhány ezek közül: a közjavak előállítása és elosztása, oktatás, egészségügy, az infrastruktúra és a tudományos kutatások fejlesztése, a piacgazdasággal szükségszerűen együtt járó jövedelmi, illetve vagyoni differenciálódás, a versenyt korlátozó monopóliumok szabályozása. A közgazdasági elmélet és a gazdaságpolitikai gyakorlat egyik legvitatottabb kérdése, hogy a „haszonelvű” piac és a „bürokratikus” állam milyen szerepet játsszon. Tény azonban, hogy a fejlett gazdaságok alapvetően piacgazdaságok, amelyekben egyrészt a piaci koordináció, másrészt a bürokratikus koordináció is lényeges szerepet tölt be a gazdasági folyamatok szabályozásában. Másképpen fogalmazva a modern gazdaság vegyes gazdaság, amelyben az állam korlátozza, korrigálja vagy helyettesíti a piaci koordinációt.

3 2. A háztartások gazdasági döntései. A fogyasztói kereslet motívumai és fontosabb tényezői.

A klasszikus közgazdaságtan fogyasztási modellje A modell logikája: Az egyének szükségletei korlátlanok, de kielégítésükre szolgáló javakhoz a rendelkezésre álló jövedelem korlátai között juthatnak csak hozzá. Mint az erőforrások általában, a jövedelem egyrészt szűkösen áll rendelkezésre, másrészt viszont adott jövedelem nagyon sokféle variációban elkölthető. Egyidejűleg sokféle jószágkombináció, „fogyasztói kosár” megvásárlása szóba jöhet, de ezek alternatívák, kölcsönösen kizárják egymást. A fogyasztó rangsorolja a jövedelmével kielégíthető szükségleteket, azt a fogyasztói kosarat választja, amelyik számára a leghasznosabb. A szükséglet szubjektív hiányérzet javak iránt. A szubjektív jelleg azt jelenti, hogy minden egyénnek más és más hiányérzete jelentkezik, a differenciálódás kortól, nemtől, környezettől, egyéniségtől stb. függ. Így tehát a szükségletek egyéniek, de nem függetlenek a hagyományoktól, társadalmi környezettől. A jövedelmi korlátok miatt a szükségleteket rangsorolni kell, a rangsorolás alapja a hasznosság. A hasznosság a javak szükségletkielégítő képessége. Egy adott jószág hasznossága nem az adott tárgy, vagy szolgáltatás belső tulajdonsága, hanem az egyén és a jószág közötti viszony, hiszen egy bizonyos tárgyra, szolgáltatásra való ráutaltság a különböző embereknél eltérő. A közgazdaságtani modellekben a hasznosság elemzésére két fő módszer alakult ki. A hasznosság kardinális megközelítése a 19. század klasszikusainak módszere volt. Ők az elméleti modellben egy-egy jószág hasznosságát mennyiségileg is „mérték”, tőszámokkal jellemezték. Egy adott jószág elfogyasztásával elérhető hasznosságot az ú. n. hasznossági függvénnyel írták le. A hasznossági függvény TU = f ( x ) alakú, amelyben a TU az adott jószág fogyasztásával elérhető összhaszon (total utility), x a jószág elfogyasztott mennyiségét jelöli. Bevezették a határhaszon fogalmát. A határhaszon ( marginal utility) azt mutatja meg, hogy egy adott jószág pótlólagos példányának elfogyasztása hogy változtatja meg az összhasznot. Illusztráció: x (db) 1 2 3 4 5 6 7 TU 10 18 24 28 30 29 27 MU 10 8 6 4 2 -1 -2

Gossen I. törvénye szerint egy adott jószág egymás utáni példányainak elfogyasztása során a határhaszon csökken, vagyis előbb egyre kisebb haszonnövekménnyel jár, egy telítettségi

4 ponton túl pedig kifejezetten csökken a jószággal elérhető hasznosság. (Lásd illusztráció) Az összhaszon ott maximális (a telítettségi pont ott van), ahol MU = 0. A hasznosság ordinális megközelítése a 20. század első éveiben vált általánossá. A modellben itt már nem feltételezzük, hogy a hasznosság mennyiségileg is mérhető, csak azt feltételezzük a fogyasztóról, hogy különböző jószágokat, illetve inkább jószágkombinációkat a hasznosság szempontjából össze tudja hasonlítani. Az illusztrálást, illetve az elemzést megkönnyíti, ha csak kétféle jószágot tartalmazó jószágkosarakat elemzünk. Pl. Jószágkosár jele A B C D E X jószág mennyisége 8 6 4 3 3 Y jószág mennyisége 3 3 5 5 8

Ha X és Y jószágok pozitív hasznosságúak, akkor egyértelmű, hogy fogyasztónk A jószágkosarat preferálja B-vel szemben, C-t illetve E-t preferálja D-vel szemben. A,C és E, valamint B és D között a mennyiségek alapján nem lehet eldönteni a preferencia-sorrendet. Tegyük fel, hogy a fogyasztó ezeket azonos hasznosságúnak tartja, a közgazdaságtan kifejezésével élve ezek közömbösségi viszonyban vannak. A szokásos jelöléssel: (A = C =F) > (B = D) Ha feltételezzük a javak végtelen oszthatóságát, akkor egy olyan koordináta-rendszerben, amelynek vízszintes tengelyén X, függőleges tengelyén Y jószág mennyiségét jelöljük, egy olyan jószágteret kapunk, amelynek minden egyes pontja egy-egy lehetséges jószágkombinációt képvisel. Ha ebben a térben összekötjük az azonos hasznosságot képviselő jószágkombinációkat, akkor az ú. n. közömbösségi görbéhez jutunk.

A közömbösségi térkép

5

Y

U2 U1 U0

X
A javak végtelen oszthatóságának feltételezése miatt a közömbösségi térképen végtelen sok közömbösségi görbe helyezkedik el, ezek közül az ábrán hármat emeltünk ki. A magasabban (origótól távolabban ) elhelyezkedő közömbösségi görbén fekvő jószágkosarak nagyobb hasznosságot képviselnek. Ugyanebben a jószágtérben jelölhetjük azokat a jószágkombinációkat is, amelyeket a fogyasztó a rendelkezésére álló jövedelem teljes elköltésével megvásárolhat. Az ezeket összekötő egyenest költségvetési egyenesnek nevezzük.

A költségvetési egyenes

6

Y

I

PY
I

I

X

PX

Ha pl. a két jószág vásárlására fogyasztónknak 240 Ft jövedelem (I) áll rendelkezésére és X jószág ára (PX), 20 Ft, Y jószág ára (PY) 30 Ft, akkor a két szélsőséges elköltési lehetőség, hogy csak 12 db X-et, vagy 8 db Y-t vásárol, ez adja a költségvetési egyenes két tengelymetszetét, de végtelen sok egyéb jószágkombináció elérhető 240 Ft-ból (6 X-4Y; 9 X2 Y; 3 X – 6 Y stb.), ezek a kombinációk mind rajta vannak a költségvetési egyenesen. A két geometriai eszközzel modellezhetjük a racionálisan viselkedő fogyasztó optimális választását. Az optimális jószágkosarat az a pont képviseli, ahol a költségvetési egyenes a legmagasabban fekvő közömbösségi görbét érinti. Hangsúlyozottan „érinti”, nem pedig metszi. Metszéspontban is megvásárolható fogyasztói kosár van, de az alacsonyabban fekvő közömbösségi görbén helyezkedik el, tehát kisebb hasznosságú

7

A fogyasztói optimum

Y

I

Optimális jószágkosár

U2 U1 U0

X

Az ismertetett elméleti modell, illetve eszközrendszer a fogyasztói kereslet behatóbb vizsgálatára nyújt lehetőséget, de ezek tárgyalása meghaladja e kurzus kereteit. A fentiekben bemutattuk, hogy adott szükségleti szerkezet (preferenciarendszer), adott jövedelem és adott árak mellett hogyan keletkezik a vizsgált jószágok iránti egyéni kereslet. Egy adott jószág piacán persze nagyon sok fogyasztó van jelen, az egyéni keresletek összegződéséből adódik a piaci kereslet. A piaci kereslet alakulását befolyásoló tényezők A piaci keresletet befolyásoló tényezők egy lehetséges csoportosítása: a jószágok árainak alakulása

8 a jövedelmek alakulása a szükségletek szerkezetének alakulása

A továbbiakban ezeket a tényezőket külön-külön vizsgáljuk, sőt az egyes tényezőcsoportokat tovább bontjuk. Elöljáróban egy nagyon fontos módszertani elvet rögzítünk, ez a ceteris paribus (egyebek változatlansága mellett) elv. Vagyis, amikor egy-egy tényező változásának a keresletre gyakorolt hatását vizsgáljuk, a többi tényezőt változatlannak tekintjük, így az adott tényező változása és a kereslet változása között ok-okozati összefüggést feltételezünk. (Ha pl. azt tapasztaljuk, hogy decemberben a karácsonyfának való fenyő kereslete magas ár mellett nagy volt, januárban pedig minimális ár mellett is szinte nullára csökkent, akkor nem fogjuk azt a következtetést levonni, hogy a fenyőfa kereslete annál nagyobb, minél drágább.)

9 Egy adott jószág keresletét – adott szükségleti szerkezet és a jövedelmek adott színvonalán – befolyásolja: - az adott jószág ára - egyéb jószágok ára. Evidenciának tűnik, hogy a javak zöménél a kereslet alakulásának iránya ellentétes a saját ár alakulásával; emelkedő árak esetén – ceteris paribus – csökken a kereslet, csökkenő árak esetén nő. A közgazdaságtan ezt a nap mint nap tapasztalt összefüggést két okra vezeti vissza, ezek szerint az árváltozásnak van helyettesítési és jövedelmi hatása. A helyettesítési hatás abban áll, hogy ha egy jószág ára változik, miközben egyéb árak nem változnak, akkor megváltoznak az árarányok. Ha pl. kiinduló helyzetben a sertéshús kilója 800 Ft, a csirkehúsé 400, és a sertéshús ára 1200 Ft-ra emelkedik, akkor a csirke eddig feleannyiba került, az árváltozás után már harmadannyiba, tehát relatíve olcsóbb lett. Ez egy magyarázat lehet arra, hogy csökken a sertéshús iránti kereslet (miközben a csirke kereslete a változatlan ár ellenére nő.) A jövedelmi hatás elemzésénél ügyeljünk arra, hogy feltételeztük a nominális jövedelem változatlanságát! Emelkedő ár mellett viszont csökken a reáljövedelem, a változatlan nagyságú nominális jövedelem vásárlóértéke. Az előbbi példát folytatva: ha egy háztartás havi 12 000 Ft-ot szán húsvásárlásra, akkor ebből a pénzből eredetileg 15 kiló sertéshúst tudott megvenni, az áremelkedés után már csak 10 kilót. Ez is magyarázat lehet a kereslet csökkenésére. Azokat a javakat, amelyeknek kereslete az árváltozással ellentétes irányban változik, normál javaknak nevezi a közgazdaságtan. Léteznek azonban paradox árhatások is, amikor a kereslet az áralakulással egyirányba változik, mégpedig nem valamilyen extern tényező miatt, hanem ok-okozati összefüggésben, tehát a kereslet azért nő, mert emelkedett a jószág ára, vagy azért csökken, mert csökkent az ára. Paradox árhatás jelentkezhet akkor, amikor az árnak ú.n. minőségi hatása van. A piackutatók által leírt Veblen-effektus pl. azzal függ össze, hogy bizonyos javaknál egyéb információk hiányában a fogyasztó az ár alapján alkot véleményt az áru minőségéről. Ha a hozzá nem értő borvásárló jó bort akar venni, akkor drága bort vesz. Ha ugyanennek a bornak csökkentik az árát, lehet, hogy csökken iránta a kereslet. Ehhez hasonló a sznob-hatás. Egyes fogyasztók hajlandóak drága dolgokat venni csak azért, hogy meg tudják mutatni környezetüknek, hogy arra is futja. Állítólag az 1970-es években, amikor ugrásszerűen megnőtt a borostyán ékszerek importja és jelentősen csökkent az áruk, lecsökkent a keresletük. Paradox keresletváltozást okozhat a spekulációs hatás is. Ilyenkor a mai árváltozásból a jövőbeni árváltozásra következtetnek a vevők és ennek megfelelően döntenek. Ha pl. a tőzsdén emelkedik a nyersolaj ára, akkor egy darabig fokozódik iránta a kereslet, mert arra számítanak, hogy később még drágább lesz. Egy érdekes paradox árhatás az ú.n. Giffen-hatás. Ennek érdemi tárgyalására a kereslet és a jövedelem közötti összefüggések kapcsán térünk vissza. Az, hogy egy adott jószág keresletét hogyan befolyásolja egy másik jószág árának alakulása, attól függ, hogy a két jószág kereslete milyen viszonyban van. Ebből a szempontból megkülönböztetjük a helyettesítő és a kiegészítő (komplementer) javakat. Ha X és Y jószágok egymás helyettesítői és Y jószág ára nő, akkor X jószág iránti kereslet várhatóan emelkedik. (Pl. ha nő a sertéshús ára, akkor nő a csirkehús iránti kereslet.) Ha X és Z jószágok egymás

10 kiegészítői és Z ára nő, akkor X jószág kereslete csökken. (Pl. ha egy büfében jelentősen nő a hamburger ára, akkor várhatóan a kóla iránti kereslet is csökken). A jövedelemváltozás keresletre gyakorolt hatása első megközelítésre egyszerűnek tűnik, arra gondolhatunk, hogy ha – változatlan árak és szükségleti preferenciák mellett –nő a jövedelem, akkor nő az áruk iránti kereslet is. Könnyű belátni, hogy ez az összefüggés legfeljebb az összkeresletre igaz, de közben változhat a kereslet szerkezete, így egyes jószágok iránti kereslet nő (ezeket normál javaknak nevezzük), másoké viszont csökken. Ez utóbbiakat inferior javaknak nevezzük. Az inferior (alárendelt) javak általában alacsonyabb minőségű termékek, amelyeket inkább csak az alacsonyabb jövedelmi színvonal miatti kényszerhelyzetben vásárolnak a fogyasztók, de a jövedelem emelkedése nyomán áttérnek igényesebb helyettesítő termékekre, vagyis az inferior jószág kereslete a jövedelem emelkedésével csökken, a jövedelem csökkenésével emelkedik. Pl. a parízer kereslete egy bizonyos jövedelemszint felett csökkenő tendenciát mutat. Az inferior jószágok fogalmának megismerése után visszatérhetünk a Giffen effektus tárgyalására. Giffen, angol kutató a 19.század második felében Írországban figyelte meg azt a paradoxnak tűnő jelenséget, hogy a szegényebb népesség körében azokban az években, amikor a burgonya drágább volt, akkor növekedett iránta a kereslet. Ennek az volt a magyarázata, hogy ebben a körben a burgonya a legnagyobb súlyú táplálék volt. Azokban az években, amikor a burgonya olcsóbb volt, több pénz maradt egyéb élelmiszerekre (pl. húsra); amikor viszont drágább volt, akkor a nélkülözhetetlen burgonyára többet kellett költeni, így kevesebb maradt egyebekre, ezek fogyasztását csökkentették és ezt is burgonyával pótolták. Elméletileg általánosítva: Mint fentebb tárgyaltuk, az árváltozásnak van helyettesítési és jövedelmi hatása. Vegyük az áremelkedés esetét. A helyettesítési hatást minden jószágnál tekinthetjük negatívnak, vagyis ha nő a jószág ára, akkor a relatíve olcsóbb termék felé tolódik el a kereslet, a vizsgált jószág kereslete csökken. A jövedelmi hatás viszont attól függ, hogy normál vagy inferior jószágról van-e szó. Áremelkedés esetén a reáljövedelem csökken, ennek hatására a normál jószágok kereslete csökken, az inferior jószágoké nő. A két hatás együtt: A kereslet változása áremelkedés esetén Helyettesítési hatás Jövedelmi hatás Összhatás csökken csökken csökken csökken* nő csökken csökken nő* nő GIFFEN

Normál jószág Inferior jószág Inferior jószág * = erősebb hatás

A Giffen-jószágok tehát inferior javak, amelyeknél a jövedelmi hatás túlkompenzálja a helyettesítési hatást. Minden Giffen jószág inferior, de nem minden inferior jószág Giffen. (lásd 2. sor) Egy-egy jószág iránti egyéni és piaci kereslet változatlan árak és változatlan jövedelem esetén is változhat, ha változik a szükségletek szerkezete, a fogyasztók preferencia-rendszere. A szükségletek (a szubjektív hiányérzetek) szerkezete változhat például demográfiai változások, a globalizáció,, a reklám, egy éven belül a szezonalitás változása stb hatására. A marketing szakirodalom nem túl hízelgően nyájhatásnak (band wagon effect) nevezi azt a közismert jelenséget, hogy az egyéni ízléseket befolyásolja a tömegek ízlése, ha egy termék divatossá válik, akár emelkedő árak mellett is nőhet a kereslete.

11 A kereslet rugalmassága A gazdasági döntések előtti mérlegelésnél nem csak az a kérdés, hogy milyen irányban változik a kereslet, hanem a változás intenzitása is. Ennek elemzésére szolgálnak a rugalmassági vizsgálatok, illetve mutatók. A keresletrugalmassági együttható megmutatja, hogy egy adott keresletet befolyásoló tényező 1 százalékos változásának hatására – ceteris paribus – hány százalékkal változik a kereslet. Rugalmassági együtthatót elvileg bármely keresletet befolyásoló tényezőre lehet számolni, de a leggyakrabban vizsgált esetek: a kereslet árrugalmassága a kereslet keresztár-rugalmasága a kereslet jövedelem-rugalmassága

Az árrugalmassági együttható megmutatja, hogy egy adott termék saját árának 1 százalékos változása hány százalékos változást okoz a keresletben. Kiszámítása: ε = (kereslet változása %-ban) : (árváltozás %-ban) Miután normál javaknál a kereslet és az ár változása ellenkező irányú, az együttható negatív értéket vesz fel. Az elemzésnél a mutató abszolút értékét szoktuk használni. ha ha ha

ε  1 a kereslet rugalmas ε = 1 a kereslet egységnyi rugalmasságú ε
1 a kereslet merev (rugalmatlan)

Pl. Ha egy adott gyógyszer térítési díja 400 Ft, akkor a napi kereslet 200 doboz; amikor a térítési díj 500 Ft-ra emelkedett, a kereslet 180 db-ra csökkent. Tehát a kereslet 10 százalékkal csökkent 25 százalékos árváltozás hatására.

ε =

10 = 0,4 25

Az adott gyógyszer kereslete árrugalmatlan. Egy másik gyógyszer kezdeti térítési díja 2000 Ft, s ez 2500 Ft-ra emelkedett. Ennek hatására a kereslet napi 100 dobozról 60-ra csökkent.

ε =
E gyógyszer kereslete árrugalmas.

40 = 1,6 25

12

A kereslet árrugalmasságát befolyásoló fontosabb tényezők. A termék helyettesíthetősége. Minél nagyobb a helyettesíthetőség, annál rugalmasabb a termék A helyettesítő termék árának közelsége. Minél közelebb van ez az ár, annál rugalmasabb a kereslet. A rendelkezésre álló reakció idő. Hosszabb távon általában nagyobb a rugalmasság A termék árának nagysága a fogyasztó összjövedelméhez képest. Minél kisebb ez az ár, annál nagyobb a rugalmasság.

Az eladó szempontjából azért különösen fontos a kereslet árrugalmassága, mert ez alapján tudja megítélni egy tervezett árváltoztatás bevételre gyakorolt hatását. Az árbevétel az eladott mennyiség és az egységár szorzata, s ezek ellenkező irányban változnak. Ha például az ár nő, akkor az árváltozás önmagában véve növeli az árbevételt, viszont a mennyiség csökkenése csökkenti az árbevételt. A kérdés most már az, hogy melyik hatás az erősebb. Ha kereslet rugalmas, akkor a mennyiségi hatás az erősebb és az árbevétel csökkeni fog. Fenti második numerikus példánkban eredetileg 100x2000= 200 000 Ft volt az árbevétel, s ez lecsökkent 60x2500= 150 000 Ft-ra. Merev rugalmasság esetén viszont az emelkedő ár árbevételt növelő hatásánál gyengébb a mennyiségi csökkenés árbevételt csökkentő hatása. Első numerikus példánkban 200x400=80 000 < 180x500=90 000. A keresztár-rugalmassági együttható azt fejezi ki, hogy hány százalékkal változik egy adott áru kereslete egy másik áru árának 1 százalékos változásának hatására. Kiszámítása: ε = (X termék keresletének változása %-ban) : (Y termék árának változása %-ban) A keresztár-rugalmassági együttható előjele attól függ, hogy a vizsgált jószágok milyen viszonyban vannak egymással a keresletben. Helyettesítő termékek esetén a várható előjel pozitív, hiszen ha nő a egy termék ára, akkor nő az azt helyettesítő termék ára. Kiegészítő javak esetén a keresztár-rugalmassági együttható várható előjele negatív. A jövedelem-rugalmassági együttható azt fejezi ki, hogy hány százalékkal változik egy jószág kereslete, ha a fogyasztók jövedelme emelkedik.. Kiszámítása: ε = (kereslet változása %-ban) : (jövedelem változása %-ban) A jövedelem-rugalmassági együttható várható előjele normál javaknál pozitív, inferior javaknál negatív.

13 3. A vállalati gazdálkodás fő vonásai A termelés elvont sémája:

input
Naturális folyamat: Pénzfolyamat:

→ TERMELÉS →
→ → TERMELÉS → TERMELÉS →

output
Termék, szolgáltatás Árbevétel

Termelési tényezők (munka, nyersanyag, ingatlan, gép stb.) Költségek

Naturális termelő folyamatként a háztartási és hobby tevékenységet is lehet értelmezni, a piacgazdaság releváns termelő folyamatai azonban a vállalatoknál mennek végbe. A vállalatoknál a termelés célja a pénzjövedelem, a profit szerzése, a hasznos naturális tevékenység ennek van alárendelve, ennek feltétele. A vállalat a fejlett árugazdaság szervezeti alapegysége, amely elkülönül a gazdaság többi szereplőjétől, hozzájuk a piac közvetítésével kapcsolódik és pénzjövedelem szerzésére törekszik. A vállalat alapvető célja a profit maximalizálása. Rövid távon, ideiglenesen gyakran előfordul, hogy a vállalatok valamilyen okból nem törekszenek az éppen elérhető legnagyobb profitra. A profitcél dominanciájának elismerése mellett is fontos szerepet kaphatnak bizonyos részcélok. Ilyenek például: - tartós fennmaradás - növekedés, fejlődés - piaci pozíciók megtartása, javítása - fizetőképesség (likviditás) megőrzése - a környezet elismerése (image) - vezetői, menedzseri célok, attitűdök Ezek a részcélok azonban a profit hosszú távon való maximalizálását szolgálják. A mikroökonómia elvont vállalati modelljével a legáltalánosabb, leglényegesebb kérdéseit vizsgáljuk. A gyakorlatban a vállalatok rendkívül sok formát öltenek. Néhány fontos gyakorlati szempont: A gazdálkodó szervezetek között vannak ú. n. non-profit szervezetek, amelyek közvetlen célja még hosszú távon sem a pénzjövedelem szerzése. Ezek bevételei nem vagy csak részben árbevételek, tipikus esetben a bevételek költségvetési juttatások, vagy alapítványi és egyéb adományok. S bár nem nyereségérdekeltek, de a költségeket számon tartják és a kiadások csökkentésében érdekeltek. A non-profit szervezetek hatékonyságát nem pénzügyi mutatók alapján, hanem a vállalat szolgáltatás színvonala alapján lehet értékelni.

14 Az üzleti vállalkozások között vannak egyéni vállalkozások és gazdasági társaságok. Közöttük a legfontosabb különbség az anyagi felelősség terhe. Az egyéni vállalkozók korlátlan felelősségűek, ami azt jelenti, hogy teljes vagyonukkal (beleértve a magánvagyon olyan részeit is, mint pl. a tulajdonukban lévő ház, gépkocsi stb.) felelnek a vállalat kötelezettségeikért. A gazdasági társaságok zöme korlátolt felelősségű, vagyis tagjaik csak a társaságban vitt vagyonuk erejéig felelnek a vállalat kötelezettségeiért. Például egy magánszemély 1 millió forintos tőkével lép be egy kft.-be, akkor maximum ennyit veszíthet, ha a vállalkozás csődbe kerül, de mondjuk a lakását nem kockáztatja. Létezik „egyszemélyes társaságok” is, amelynek egyetlen tulajdonosa csak a vállalkozásnál bejegyzett tőke erejéig felelős. A gazdasági társaságok nagy részénél elkülönülnek a tulajdonosok és az alkalmazottak. A tulajdonosok érdekei alapvetően a profithoz, az alkalmazottaké a munkabér jellegű jövedelemhez fűződnek. Az alkalmazottak között kiemelkedő szerepe van a menedzsereknek, akik irányítják a vállalat működését, de ebben a minőségben nem tulajdonosok, érdekeik gyakran ütköznek a tulajdonosokéval. Például egy RT-ben a tárgyévi profit felhasználásáról hozott döntéseknél a részvényesek abban érdekeltek, hogy minél nagyobb legyen az osztalék, a menedzserek abban, hogy a profit minél nagyobb hányadát fordítsák fejlesztésre. A vállalatok gazdasági döntései nagymértékben differenciálódnak aszerint, hogy milyen piaci pozícióban vannak. A mikroökonómia ebből a szempontból többféle alapformát modellez Az egyik szélsőséges piaci forma a tökéletes versenypiac, más néven kompetitív piac. A kompetitív piac elméleti modelljében egy adott termék piacán: Nagyon sok szereplő van és ezek mindegyike kicsi, olyan kis súlyt képvisel, hogy egyéni döntései nem befolyásolják a piaci keresletet vagy kínálatot, ezeken keresztül az árakat. A piacra lépésnek nincsenek sem gazdasági, sem jogi korlátai A termékek homogének, vagyis a vevők nem különböztetik meg egymástól a különböző eladók termékeit.

A másik szélsőséges elméleti modell a tiszta monopólium. A monopolista piac jellemzői: Az adott termék piacán egyetlen szereplő van, aki profitérdekének alárendelve saját maga állapítja meg a piaci árat. A piacra lépésnek gazdasági vagy gazdaságon kívüli (pl. jogi) korlátai vannak.

A valóságos piacok e két modell szélsőséges feltételei között működnek. A friss zöldségek piacán például nagyon sok eladó van, de egy-egy zöldségféléből egymással versenyző különböző minőségű fajták vannak. A gépkocsik piacán – túl azon, hogy a különböző márkák versenyeznek – nem egyetlen gyártó van, de kevés számú, egyenként elég nagy súlyú, így egy-egy gépkocsi gyártó cég jelentős döntése hatással van az egész ágazatra. Számviteli profit – gazdasági profit A profit az árbevétel és a költségek különbsége. Rendkívül fontos azonban a költségek, illetve a profit differenciált szemlélete. A vállalat köteles a számviteli előírásoknak megfelelően bevételeit, költségeit és profitját elszámolni, ezt az illetékes hatóságoknak (pl. APEH)

15 jelenteni, a profit után társasági adót fizetni. A számviteli előírások szerint azonban a költségeknek csak egy részét lehet az árbevételből levonni, ezeken felül is vannak olyan költségek, haszonáldozatok, amelyekkel egy racionálisan gondolkodó vállalkozónak kalkulálni kell. Nézzük meg ezt a problémát egy fiktív számpélda segítségével! Egy gyógyszerész alkalmazottként dolgozik, éves munkabére 3 millió Ft. Úgy látja, hogy abban a községben, ahol lakóháza van, érdemes önálló patikát nyitni. Ehhez jó feltételeket biztosít az, hogy kötvényekben van 10 millió Ft megtakarítása és lakóházában van egy üzlethelyiség, amit eddig egy kereskedő bérelt. Belevág a vállalkozásba. A vállalkozás érdekében feláldozott jövedelmek éves szinten: Feláldozott munkabér Az eladott kötvények 10 %-os kamata A felszámolt kereskedés bérleti díja Az első évben a könyvelés az alábbiakat mutatta ki: Árbevétel Számvitelben elszámolható költségek Számviteli profit 15 millió Ft 8 millió Ft 7 millió Ft 3 millió Ft 1 millió Ft 2 millió Ft

A számviteli előírások viszont nem teszik lehetővé a felsorolt feláldozott jövedelmek költségként való elszámolását, pedig azok nyilvánvalóan a vállalkozás alternatív költségei.(Ha nem kezdte volna el az önálló gyógyszertár működtetését, ezeket a jövedelmeket élvezhette volna) A racionálisan gondolkodó vállalkozó kalkulációja a következő: Árbevétel Számviteli költségek Egyéb alternatív költs. Gazdasági költségek Gazdasági profit 15 millió Ft 8 millió Ft 6 millió Ft 14 millió Ft 1 millió Ft

Bár a számvitel 7 millió Ft jövedelmet tulajdonít a patikának, de ebből 6 millió az önálló vállalkozás nélkül is megvolt. A maximális profittömeget biztosító kibocsátás modellezése a határelemzés módszerével A mikroökonómiai modellek feltételezik, hogy a vállalat maximalizálja a profitját, vagyis termékéből annyit termel és annyit kíván eladni, amennyi a legnagyobb profitot biztosítja számára. Vegyünk egy vállalatot, amely tetszőleges terméket termel! Feltételezzük, hogy termelési szintje (kibocsátása) adott és arról hoz döntést, hogy érdemes-e eggyel többet termelni. Össze kell hasonlítania a pótlólagos kibocsátásnak tulajdonítható bevétel-többletet a pótlólagos kibocsátásnak tulajdonítható költségtöbblettel. Ha a többletbevétel a nagyobb, akkor nő a profit és érdemes a pótlólagos kibocsátást megvalósítani, ellenkező esetben nem. A mikroökonómia nyelvén ezt úgy fogalmazzuk meg, hogy ha a határbevétel nagyobb mint a határköltség, akkor a határprofit pozitív és a profitmaximalizáló vállalatnak érdemes a kibocsátást növelni.

16 Határbevétel: (MR) a teljes bevétel (TR) változása a pótlólagos kibocsátás hatására. Számítása:

MR =

∆TR ∆Q

Határköltség: (MC) a teljes költség (TC) változása a pótlólagos kibocsátás hatására. Számítása:

MC =

∆TC ∆Q

Határprofit: (Mπ) a teljes profit (Tπ) változása a pótlólagos kibocsátás hatására. Számítása:

Mπ =

∆Tπ ∆Q

vagy

Mπ = MR − MC

Vegyünk egy kompetitív vállaltot, amely olyan kis részesedést képvisel termékének piaci kínálatából, hogy kibocsátása nem befolyásolja az árakat, bármely kibocsátási szinten 60 egységáron tudja eladni termékét. (Ha az ár állandó, akkor a határbevétel is állandó és egyenlő az árral.) Bevételei, költségei, profitja különböző kibocsátási szinten: Q 10 11 12 13 TR (QX60) 600 660 720 780 TC 400 450 505 570 Tπ 200 210 215 210 MR 60 60 60 60 MC …. 50 55 65 Mπ … 10 5 -5 1 termékre jutó profit 20 19,1 17,9 16,2

A számpélda tanulságai: A profitmaximalizáló vállalatnak érdemes növelni a kibocsátását, ameddig MR > MC, vagyis ameddig Mπ > 0. A profitmaximum helyén MR = MC, vagyis Mπ =0. (Példánkban a maximális profitot biztosító kibocsátási szint valahol Q=12 és Q=13 között van. Az utolsó oszlop adatainak tanulmányozása azt a fontos következtetést támasztja alá, hogy a maximális profittömeg elérésének nem feltétele az, hogy az 1 termékre jutó profit maximális legyen. (Pl. Q = 10-nél 1-1 termék profittartalma 20, de 10 X 20 = 200; Q =12-nél 1-1 terméken csak 17,9 profit van, de12 X 17,9 = 215.)

17

4. Befektetési döntések. Értékpapírpiac, beruházási piac. Egy adott időszakon belül a gazdasági alanyok (vállalatok, háztartások, szervezetek ) rendelkezésre álló jövedelme és kiadásaik között különbség lehet, tipikus esetben különbség van. A gazdasági alanyok egy része nem költi el teljes egészében jövedelmét, hanem annak egy részét megtakarítja. Mások kiadásai az adott időszakban meghaladják bevételeiket, a többletkiadást vagy korábbi megtakarításaiból, vagy hitelből finanszírozzák. A megtakarítások a modern áruviszonyok közepette pénzben történnek. Ennek két fő formája: likvid pénz tartása pénzügyi befektetés

A likvid pénz elköthető formában áll rendelkezésre, tranzakciókra (áruvásárlásra, számlák kiegyenlítésére, adófizetésre stb.) adott formájában felhasználható. A likvid pénz fő formái: a készpénz és a látra szóló betét. A likvid pénzt általában nem megtakarítási céllal tartanak a vállalatok és a háztartások, hanem a folyó kiadások fedezeteként, de elvileg nem kizárt a készpénz, vagy a látra szóló betét egyenlegének felhalmozása. Az ilyen felhalmozás ellen szól egyrészt a kamat vesztesség, másrészt az infláció. Sokkal tipikusabb, hogy a gazdasági alanyok megtakarításaikat kamat vagy más hozadék (pl. osztalék, árfolyam-nyereség) reményében befektetik. A pénzügyi befektetések főbb válfajai: határidős bankbetétek értékpapírok biztosítás, nyugdíjpénztár stb.

A pénzügyi befektetések mellett a befektetések másik fő formája a beruházás, ami tárgyi eszközök (termelő berendezések, gépek, telkek stb.) állományának növelése szintén a jövőbeni hozam reményében. A modern árugazdaságban a beruházások jelentős hányadát hitelből finanszírozzák. E hitelek forrását mások megtakarításai képezik. A pénzügyi rendszer (bankok, befektetési társaságok, biztosító társaságok, nyugdíjpénztárak stb.) összegyűjtik a megtakarításokat és azokat kihitelezik a beruházóknak. Az értékpapírok fogalma, leggyakoribb fajtái. Az értékpapír olyan okirat, amely valamilyen vagyoni jogot testesít meg. Az értékpapírban foglalt jogot csak az okmány birtokosa gyakorolhatja. A kötvény hitelügyletet testesít meg. A kötvény megvásárlásával a befektető hitelt nyújt a kötvény kibocsátójának. A kötvény határidős, előre rögzítik a kölcsön visszafizetésének időpontját. A kötvény lejáratáig a rányomtatott névérték arányában kamatokat fizet a kibocsátó, majd a lejáratkor visszafizeti a befektetett összeget. A kötvény a futamidő alatt akár többször is gazdát cserélhet, ennek során a kamatokhoz és a tőkéhez való jog az eredeti feltételek szerint az új tulajdonoshoz kerül. A futamidő alatti adás-vételeknél az aktuális árfolyam eltérhet (s többnyire el is tér) a névértéktől. Kötvény kibocsátója lehet vállalat, az állam (pl. kincstárjegy), bank.

18 A részvény vagyoni jogot testesít meg. A részvény vásárlója egy vállalat tulajdonának bizonyos kis hányadát szerzi meg. A részvénytársaság stratégiai döntéseit a közgyűlés hozza, s itt a résztulajdonosok szavazatainak súlya részvényeik arányától függ. A kis részvényesek általában nem tudnak – s többnyire nem is akarnak – a döntésekbe beleszólni. A részvény hozama az osztalék, amely a vállalat profitjából való részesedés. A részvény lejárat nélküli, nem határidős értékpapír. A részvényeket a tőzsdén és tőzsdén kívül is adják-veszik, s ennek során az árfolyam általában eltér a névértéktől. A befektetők nagy része nem elsősorban az osztalék miatt vásárolja a részvényt, hanem az árfolyamnyereség reményében. Persze az árfolyam csökkenhet is, ilyenkor csak vesztességgel lehet eladni a részvényt. A befektetési jegyet a befektető társaságok bocsátják ki, így gyűjtik be a kis befektetők megtakarításait, amit utána értékpapírokba, vagy ingatlanokba fektetve igyekeznek hasznosítani. A társaság által elért hozamokból részesednek a kis befektetők. Sikeres társaság esetén extrahozamot is biztosíthat a befektetési jegy, de a kockázat nagy. A közraktárjegy birtokosa jogosult az értékpapíron megnevezett áru (pl. meghatározott mennyiségű gabona) felhasználására. Az áru adás-vétele (Pl. az árutőzsdén) annak fizikai mozgatása nélkül valósulhat meg. A váltó hitelben történő vásárláskor keletkezik. A vevő az áru átvételekor nem fizeti meg a vételárat, hanem kiállít egy kötelezvényt, amelyben vállalja az ott feltüntetett összeg megadott határidőre való kifizetését. Az eladó a váltót el is adhatja (forgathatja), ekkor az új tulajdonos lesz a hitelező. A váltót egy banknak is el lehet adni, ezt nevezzük leszámítolásnak. A váltó lejáratakor az kapja meg a névértéknek megfelelő összeget, akinek az értékpapír a tulajdonában van. A pénz időértéke. A pénzhozamok jövőértéke és jelenértéke. A befektetett pénz kamatozik, a kamatot a pénz természetes hozadékának tekinthetjük. Éppen ezért a különböző időpontokban esedékes pénzösszegeket nem szabad mechanikusan összehasonlítani. Ugyanolyan nagyságú pénzösszeg ma többet ér, mint a jövőben. A befektetési döntések értékeléséhez a különböző időpontokban jelentkező pénzáramokat azonos időpontra kell átszámítani. Az átszámításhoz az ú. n. reálkamatlábat használjuk, s így kiküszöböljük az inflációs hatás torzításait. A reálkamatláb az inflációs rátával korrigált nominális kamatláb. Egyszerű – de nagy és egymástól távol eső alapadatoknál nagyon pontatlan – eljárás szerint a reálkamatláb a nominális kamatláb és az inflációs ráta különbsége. Legyen i a reálkamatláb, n a nominális kamatláb, p az inflációs ráta tizedes tört formában. (Pl. 20 %-os nominális kamatláb esetén n=0,2.) Az egyszerű eljárás szerint:

i = n− p
Precízebb a reálkamatláb számítása osztással a következők szerint:

1+ i =

1+ n 1+ p

19 Ha pl. egy adott évben a nominális kamatláb 5%, az inflációs ráta 2%, akkor az egyszerű módszer szerint a reálkamatláb 3%. A precízebb számítás:

1,05 = 1,029 1,02
A reálkamatláb 2,9 %. A pénz jövőértéke azt mutatja meg, hogy mennyit ér a mai pénz a jövőben a kamatokkal megnövekedve. Számítása:

FV = C0 ⋅ (1 + i ) t
Példa: Mennyit ér a mai 10 millió Ft 3 év múlva, ha a reálkamatláb 8 %.

FV = 10 ⋅1,083 = 12,6
A pénz jelenértéke azt mutatja meg, hogy mennyit ér a jövőbeni pénz ma a kamatokkal diszkontálva. (Másképpen fogalmazva: mennyi pénzt kellene ma befektetnünk ahhoz, hogy adott kamatláb mellett az ismert jövőbeni pénzösszeghez jussunk.) Számítása:

PV =

(1 + i ) t
30 = 17 1,762

Ct

Példa: Mennyit ér ma az 5 év múlva esedékes 30 millió Ft, ha a kamatláb 12 %?

PV =

30 1,12 5

=

Másik példa: Egy kötvény névértéke 20 000 Ft. A kölcsön 3 év múlva esedékes visszafizetéséig minden év végén a névérték 7,5 %-át fizetik kamatként. Mekkora a kötvény jövőbeni hozamainak jelenértéke, ha a piaci reálkamatláb 10 %?

1500 1500 1500 20000 + 2 + 3 + = 1,1 1,1 1,1 1,13 = 1364 + 1240 + 1127 + 15026 = 18757 PV =
Igaz, hogy a kötvény tulajdonosa a következő három évben 24 500 Ft-ot kap kézhez, de e jövőbeni pénzek mai értéke 18 757 Ft, legfeljebb ennyit érdemes a kötvényért fizetni. A jövőbeni hozamok jelenértéke a kötvény elméleti árfolyama.

20

A jelenérték számításának különleges esete a fix örökjáradék, amikor végtelen (gyakorlatilag persze csak nagyon hosszú) ideig évente ugyanakkora pénzhozam lesz. A jövőbeni pénzáramlatok jelenértékét ilyenkor a

PV =
képlettel lehet kiszámítani.

C FIX i

Példa: Mennyit ér az a föld, amelyik egy életen át évi 500 000 Ft bérleti díjat biztosít, ha a várható reálkamatláb 12,5 %?

PV =

500 = 4000 0,125

Vagyis ezt a földet maximum 4 millió Ft-ért érdemes megvenni. Ha ennél magasabb az ár, akkor érdemesebb a pénzt bankba helyezni, mert az éves kamat több, mint 500 000 Ft. (Pl. 4,5 millió Ft 12,5%-os kamata 562 500 Ft.) Az állandó nagyságú, de véges időszakon keresztül esedékes pénzhozamot annuitásnak nevezzük. Az annuitás (A) jelenértékét a

1 1 PV = A ⋅  −  i i (1 + i ) t 

   

Példa: Egy vállalkozó 10 millió Ft kölcsönt vesz fel egy banktól 5 év lejáratra 10 %-os kamatláb mellett. Az 5 év alatt minden év végén ugyanakkora összeget fizet meg a banknak, s ebből vonják le az esedékes kamatot, a kamatlevonás után fennmaradt rész a törlesztés. Mekkora az évente fizetendő összeg? (Másképpen: mekkora az 5 éven keresztül esedékes annuitás?)

 1 1   10 = A ⋅  −  0,1 0,1(1,1) 5    A = 2,64
(A gyakorlatban ezt a fáradságos számítást nem kell mindig elvégezni, a bankokban és más pénzügyiseknél rendelkezésre állnak az annuitási táblázatok.) Kövessük végig az előbb kiszámított annuitás sorsát!

21 Év 1. 2. 3. 4. 5. Összesen Tartozás az év elején 10,00 8,36 6,56 4,58 2,40 Kamat (Az év eleji tartozás 10 %-a) 1,00 0,84 0,66 0,46 0,24 3,20 Törlesztés (2,64 – kamat) 1,64 1,80 1,98 2,18 2,40 10,00 Tartozás az év végén 8,36 6,56 4,58 2,40 0

A befektetések értékelése A befektetések értékelésénél azt a triviálisnak tűnő összehasonlítást kell elvégezni, hogy a befektetés várható hozamait szembesítjük a befektetés értékével, csakhogy miután a hozamok és a befektetés nem egy időpontban jelentkeznek a közvetlen összehasonlítás hamis képet ad. A jelenérték számítás módszerével egy időpontra kell tehát számolni az összehasonlítandó adatokat. A nettó jelenérték mutatója:

NPV = PVhozamok − C0
A befektetés gazdaságos, ha a nettó jelenérték pozitív. Ha pl. a fentebb illusztrált kötvény (amely három éven keresztül évi 1500 Ft-ot jövedelmez és a harmadik év végén visszakapjuk a 20 000 Ft-ot) jövőbeni hozamainak jelenértéke – a fenti számítás szerint 18 757 Ft, akkor ennél kisebb összegért érdemes megvenni, drágábban nem. Ugyanilyen logikával lehet a fizikai beruházások gazdaságosságát megítélni. Példa: Egy berendezés ára 7 millió Ft. A berendezést három évig lehet használni és ennek során az 1, évben 3 millió Ft, a 2. évben 4 millió Ft, a 3. évben szintén 4 millió Ft hozamot biztosít. Érdemes-e megvenni és használni ezt a berendezést, ha a banki kamatláb 8%?

 3 4 4  NPV =  + +  1,08 1,08 2 1,083  − 7 = ( 2,78 + 3,43 + 3,18) − 7 = +2,39   
A nettó jelenérték pozitív, a jövőbeni hozamok jelenértéke meghaladja a befektetés értékét, tehát a beruházás gazdaságos.

22

Szokásos mutatók még: Jövedelmezőségi index: a hozamok jelenértékének és a befektetés értékének aránya. A befektetés gazdaságos, ha a jövedelmezőségi index nagyobb, mint 1. Példánkban:

9,39 = 1,34 7
A jövedelmezőségi index tulajdonképpen azt is megmutatja, hogy a befektetés hányszor térül meg a beruházás futamideje alatt. Megtérülési idő:

Befektetés ⋅ Futamidő Hozamok
Példánkban:

7 ⋅ 3 = 2,28év 9,39
Belső megtérülési ráta: a befektetés átlagos évi hozama. Szokásos jelölése: IRR (Inter Rate of Return) Egy befektetés gazdaságos, ha a belső megtérülési ráta nagyobb, mint a banki kamatláb. A mutató kiszámítása még egy ilyen egyszerű példánál is elég bonyolult, ezért ezzel nem terheljük a kurzus hallgatóit. Fogadják el, hogy példánkban IRR=0,16, vagyis 16 %, ami nagyobb, mint a 8 %-os banki kamat, tehát a beruházás gazdaságos.

23 5. Az állam gazdasági szerepvállalása I.

Napjainkban az államok alapvetően négy feladatkör ellátása érdekében vállalnak gazdasági szerepet: A gazdaság intézményi és jogi feltételeinek megteremtése Allokációs funkció Újraelosztási funkció Stabilizációs funkció

Az intézményi és jogi feltételek megteremtése a gazdaság, a piac zavartalan működéséhez szükséges szervezetek, jogszabályok létrehozásában nyilvánul meg. Ha nem lennének olyan jogszabályok, előírások, amelyek a tulajdont védik, a szerződések érvényesítését biztosítják, akkor a piac nem tudna működni. Ilyen szabályok természetesen spontán módon is kialakulhatnak, de ezek betartása bizonytalan. Az etikai elvárásokat előbb-utóbb intézményesíteni kell. Az allokációs funkció minden olyan állami tevékenységet összefog, amely az előállított termékek és szolgáltatások mennyiségét és minőségét, a termelés szerkezetét befolyásolja. Az államnak azokon a területeken kell befolyásolni a gazdasági erőforrások allokációját, amelyeken a piac nem képes a kellő hatékonyságot biztosítani, illetve a társadalmi elvárásokat kielégíteni. Állami beavatkozás nélkül az önérdek által motivált piaci szereplők nem biztosítanának alapvetően fontos infrastrukturális fejlesztéseket, oktatást, egészségügyi ellátást, közjavakat stb. A piac szereplői saját szempontjaik szerint igyekeznek erőforrásaikat hatékonyan felhasználni, de ez nem jelenti automatikusan a társadalmi szintű hatékonyságot. Piaci elégtelenségeknek nevezzük azokat a gazdasági fejleményeket, amelyek az erőforrások társadalmi szinten is hatékony felhasználását gátolják. A klasszikus közgazdaságtan a piaci elégtelenségek legfontosabb megnyilvánulásait a következő területeken tárgyalja. A közjavak A szükségletek kielégítésre szolgáló javak két nagy köre: szabad javak gazdasági javak közjavak externáliák káros monopóliumok jövedelemelosztás elégtelen információ, téves döntések

A szabad javak korlátlanul állnak rendelkezésre, nem termelés eredményei, felhasználásuknak nincs alternatív költsége. (pl. levegő, napfény stb.) Ezekkel a közgazdaságtan nem foglalkozik.

24 A gazdasági javak szűkösen állnak rendelkezésre, előállításukhoz erőforrásokat kell feláldozni. A gazdasági javak csoportosítása (témánk szempontjából): magánjavak közjavak vegyes javak

Az elhatárolás kritériumai: Van-e rivalizálás a fogyasztásban? Másképpen fogalmazva: ha valaki fogyasztja az adott jószágot, ezzel csökkenti-e mások lehetőségeit a szükséglet kielégítésben? Lehetséges-e a fogyasztásból kizárni egyes fogyasztókat? Másképpen fogalmazva: van-e valamilyen „belépési korlát” a fogyasztóvá válásban. A legkézenfekvőbb korlát: fizetni kell a fogyasztásért. A tiszta magánjavak esetében van rivalizálás és ki lehet zárni a fogyasztásból a nem fizetőket. (Pl. ruházat, élelmiszerek, lakás stb.) A tiszta közjavak esetében nincs rivalizálás és nem lehet (vagy csak ésszerűtlenül nagy költségekkel lehet) kizárni egyeseket. (Pl. az utcai közvilágítás élvezői nem csökkentik a „készletet” és nem lehet megoldani, hogy mindenki csak olyan mértékben használja, amilyen mértékben fizet érte.) A javak elég nagy hányada a vegyes javak közé tartozik, a fenti két kritérium közül az egyik teljesül, a másik nem, vagy csak korlátozottan. (Pl. ha manapság valaki betéved egy hazai első osztályú labdarúgó mérkőzésre, akkor bőven elfér, de a kizárás a belépőjeggyel megoldható.) A vegyes javak sajátos változatait képezik a „túlzsúfoltságra” hajlamos javak, amelyeknél a „fogyasztás” egy kritikus nagyságánál kezdődik a rivalizálás. (Pl. hidak, közparkok stb.) A közjavak esetében a hagyományos piaci mechanizmusok nem tudják megteremteni a kereslet és a kínálat összhangját. Tekintettel arra, hogy senki sem zárható ki, a keresletnek nincsenek jövedelmi korlátai, jellemző a „potyautas” jelenség. Ugyanakkor e javak előállításának is vannak költségei, amelyek a piacon nem térülnek meg. Mennyi a közvilágítás „egyensúlyi” mennyisége egy városban? Erre a piac nem ad választ. Az államnak, illetve a közösségek képviselőinek (pl. önkormányzatoknak) kell a kínálatot optimalizálni és finanszírozni. A közjavak és a közszolgáltatások fogalma nem ugyanazt takarja. A magánjavak és a vegyes javak egy részét az állam – közérdekre, biztonságos ellátásra, nemzetbiztonságra stb. hivatkozással - vagy teljesen kivonja a piaci szabályozás alól, vagy erősen korlátozza a piaci mechanizmusokat. Az oktatás, a tudományos kutatás, az egészségügy szolgáltatásai pl. elvileg a magánjavak, vagy legfeljebb a vegyes javak közé sorolható, mégis, hagyományosan az állam finanszírozza és a fogyasztókhoz nem piaci áron juttatja el.

25 Externáliák Externália – magyarul külső hatás a akkor jön létre a piacgazdaságban, ha a piaci alapon szervezett gazdasági események mellékhatásaként olyan hozamok, vagy költségek keletkeznek, amelyeket a piaci szereplők nem fizetnek meg. Pozitív externália esetén olyan hozam keletkezik, amit annak élvezője nem fizet meg. Ha pl. egy emeletes ház földszintjén bank működik, amit drága eszközökkel és biztonsági őrökkel védenek, akkor az emeleten lévő lakások biztonsága is nagyobb lesz, a lakók olyan szolgáltatást kapnak, amit nekik nem kerül semmibe. Negatív externália esetén olyan költség keletkezik, ami annak előidézőjét nem terheli, nem kell megfizetnie. Pl. egy cementgyár környezetszennyezést okoz, ami jelentős költségekkel terheli meg a társadalmat, de ezeket nem neki kell megfizetni. A társadalomnak érdekében áll a pozitív externáliákat ösztönözni, a negatív externáliákat korlátozni, de ez a hagyományos piaci eszközökkel nem megy. Ha a tranzakciókban résztvevő felek nem tudnak megegyezni, akkor az államnak kell beavatkozni, a pozitív externáliákat költségvetési támogatásokkal , a negatív externáliákaz adókkal, bírságokkal internalizálni. A monopóliumok szabályozása A következőkben a „monopólium” kifejezést kissé pontatlanul fogjuk használni, mert nem csak az ágazatukban egyedüli cégeket nevezzük így, hanem mindazokat a vállalatokat, amelyek piaci pozíciójuk alapján jelentősen korlátozzák a gazdasági versenyt. Az ilyen tágan értelmezett monopóliumoknak is megkülönböztetjük két fajtáját: A természetes monopólium azért került ebbe a pozícióba, mert – kihasználva a nagybani termelés előnyeit – alacsonyabb költséggel tudja előállítani ágazatának keresletét, mint több kisvállalat külön-külön. A mesterséges monopólium gazdaságon kívüli okokból kerül domináns pozícióba, például azért, mert az állam kijelöli ágazatának egyetlen termelőjeként, vagy több nagy cég fuzionál. Ahol monopóliumok működnek, ott korlátozott a piaci verseny. Ez azonban csak a mesterséges monopóliumok esetében vezet hatékonysági veszteséghez, hiszen a természetes monopólium éppen azért került ilyen pozícióba, mert hatékonyabban működik, mint a versenypiaci szereplők. Az monopóliumok állami szabályozásának egyik feladata a mesterséges monopóliumok kialakulásának korlátozása, tiltása. E körbe tartozik a káros fúziók kialakulását megakadályozni kívánó „anti-tröszt” jogszabályok, vagy a káros kartellek tiltása. (A kartell az önállóságukat megtartó vállalatok megállapodása egy bizonyos részterületen. Pl. az árkertellben megegyeznek az eladási árakban, vagy a felvásárlási árakban; a kvótakartellekben a piacra vitt termékmennyiségben stb. ) A természetes monopóliumok tiltása nyilvánvalóan hibás dolog lenne, hatékonyságromláshoz vezetne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a természetes monopóliumokat nem kell szabályozni. Azért kell, mert gazdasági erőfölényükkel visszaélve káros hatásokat

26 idézhetnének elő. A versenyszabályozás keretében az állam korlátozza ezeket a lehetőségeket. (Pl. a dömping ár alkalmazásának tiltása, kényszerű árukapcsolások tiltása, fogyasztói érdekvédelem stb.) Jövedelem újraelosztás A jól működő piacon minden szereplő gazdasági teljesítménye arányában részesedik a megtermelt javakból. Túl azon, hogy ebben az értelemben soha nem tökéletes a piac, a differenciálódás egy idő után magát a piacot rombolja. A piaci verseny akkor hatékony, ha egyenrangúak, egyenlő gazdasági pozíciójúak a szereplők. Ha jövedelmek differenciálódását a vagyoni differenciálódás követi, romlanak a verseny feltételei. A piacnak ez a belső ellentmondása az egyik legjelentősebb piaci kudarc. A verseny feltételeinek karbantartásán túl a társadalom igazságérzete, az ezzel kapcsolatos politikai, vallási és egyéb megközelítések is arra kényszerítik az államot, hogy enyhítse a jövedelmi és vagyoni differenciákat. Ennek érdekében az adók formájában elvont jövedelmek egy részét a rászorultaknak juttatja el. Elégtelen információk, téves döntések A piaci elégtelenségek között gyakran említik a gazdasági döntésekben a szándékok és az eredmények eltérését, azt, hogy a gazdaságban sok a bizonytalanság és a kockázat. Ezeket többnyire az elégtelen információkra vezetik vissza. A tranzakciók gyakran aszimmetrikus piaci információk mellett jönnek létre, az egyik fél több információval rendelkezik. Az államnak fontos szerep jut abban, hogy az információk áramlásának szabályozásával, a piaci úton be nem szerezhető információk terítésével, a jövőkép kialakításának segítésével segítse a helyes döntéseket, korlátozza a téves döntéseket. Ide tartoznak pl. : a kötelező számviteli, információs rendszer előírása, nyilvánossága, szabványok, minősítési rendszerek, munkapiaci információs rendszerek stb.

27 6. Az állam gazdasági szerepvállalása II. Az előző előadás bevezetésében az állam gazdasági funkciói között felsoroltuk a „stabilizációs funkciót” is, eddig erről még nem esett szó, pedig ez a funkció képezi a közgazdaságtan egymással szemben álló iskoláinak, illetve a gyakorlati gazdaságpolitikának a legvitatottabb területét, mondhatni vízválasztóját. A vita tárgya az, hogy államnak be kell-e avatkozni a makroökonómiai folyamatokba, szükséges-e és lehetséges-e az államnak befolyásolni a makroszintű termelést, a munkanélküliséget, az inflációt, hogyan kell kezelni az olyan alapvető egyensúlyi problémákat, mint a költségvetési deficit vagy a nemzetközi fizetési mérleg egyenlege. Az elméleti közgazdaságtan markáns differenciálódása az 1930-as években – az 1929-33-as világgazdasági válság kapcsán - vált nyilvánvalóvá, amikor J.M. Keynes nagyhatású munkássága megkérdőjelezte az addig uralkodó klasszikus – neoklasszikus elmélet tarthatóságát. Mi a két irányzat paradigmái közötti alapvető különbség? A klasszikus – neoklasszikus közgazdaságtan azt hirdette, hogy a magára hagyott (értsd: állami beavatkozás nélkül működő) piacgazdaság hosszú távon biztosítani tudja a gazdasági egyensúlyt. Léteznek olyan mechanizmusok, amelyek ideiglenes egyensúlytalanság esetén az egyensúly felé terelik a rendszert. Ha pl. az árupiacon túlkínálat van, akkor az árak csökkeni fognak, s így a kereslet nő, a kínálat csökken. Az ideiglenes munkanélküliség oka az, hogy az egyensúlyinál magasabbak a bérek, de ekkor majd csökkeni fognak a bérek, a vállalatok hajlandók lesznek több munkavállalót fogadni. A kereslet és kínálat hosszabb távú egyensúlya szerintük azért is fennáll, mert a kereslet a kínálathoz igazodik. Ennek a nézetnek korai megfogalmazása a Say-dogma. Say azt állította, hogy mindenki azért ad el, mert vásárolni akar, az összkereslet automatikusan igazodik az összkínálathoz, legfeljebb a szerkezete tér el, de ezt az ármechanizmus korrigálja. Ehhez hasonló megállapításra jutott a 19. század végén megfogalmazott általános egyensúlyi elmélet, ami főként Walras nevéhez kapcsolódott. Mindezek összegzése az, hogy a jól működő piacgazdaságban hosszabb távon nincsenek kihasználatlan kapacitások, nincs munkanélküliség, az árupiaci egyensúly a potenciális kibocsátás szintjén alakul ki, éppen ezért nincs szükség állami beavatkozásra. Keynes kutatási eredményei viszont arra utaltak, hogy a modern gazdaságokban az árupiaci egyensúly a potenciális kibocsátás szintje alatt alakul ki. Létrejön tehát a kereslet és a kínálat egyensúlya, de olyan termelési szinten, amely nem köti le a erőforrásokat, vannak kihasználatlan kapacitások, s ezek közül a legsúlyosabb gazdasági és társadalmi gond a tartós munkanélküliség. A kapacitások kihasználatlanságának alapvető oka a kereslethiány. Keynesnél tehát – a klasszikusokhoz képest - megfordul a kereslet és a kínálat közötti determináció, a kereslet határozza meg a kínálatot. Az államnak be kell avatkozni, s ennek a beavatkozásnak alapvető funkciója a kereslet ösztönzése. Az állami beavatkozás két fő területe: költségvetési (fiskális) politika monetáris politika

28 A költségvetési politika a jövedelmek újraelosztása révén befolyásolja a makrogazdasági folyamatokat. Adók formájában elvonja a vállalatok és a háztartások jövedelmének egy részét és azt egyrészt közvetlenül áruvásárlásra használja fel, másrészt transzferjövedelmek (segélyek, támogatások stb.) formájában a gazdasági szféra olyan területeire osztja ki, ahol az nagyobb keresletet indukál, mint amilyen keresletcsökkenést a jövedelem elvonása okozott. A modern államokban a költségvetési politika kormányzati funkció. A monetáris politika a forgalomban lévő pénz szabályozásának eszközrendszere. A modern államokban a monetáris politika a – kormányzattól független – központi jegybank funkciója. A keynesiánus költségvetési politika fő vonásai Elméleti megközelítés egy nagyon leegyszerűsített modellben: A gazdaságban megtermelnek 100 értékű árut, ez azt jelenti, hogy keletkezett 100 egységnyi jövedelem. A 100 egységnyi jövedelemből 80 egységnyit fogyasztási cikkekre költenek, ez biztosítja 80 egységnyi áru realizálódását. 20 egységnyi jövedelmet megtakarítottak, az ennek megfelelő árutömeg még talált gazdára. Az egyelőre nem realizálódott árutömeg sorsa attól függ, hogy van-e rá beruházási kereslet. Ha a megtakarított 20 jövedelem egy részét a gazdasági alanyok értékpapírok (kötvények, részvények) vásárlására fordítják, akkor az értékpapírok kibocsátói ezt beruházási, fejlesztési célú vásárlásokra költik. Ha a megtakarításokat bankban helyezik el tartós betét formájában, akkor – kedvező kamatok esetén – fejlesztési célokra a vállaltok kölcsönveszik és elköltik. Ebben az esetben a 100 értékű áru realizálódott, 80-at fogyasztási célokra, 20-at beruházási célokra vásároltak meg. Az árupiaci egyensúly feltétele az, hogy a megtakarításokat – a pénzügyi rendszer közvetítése nyomán – beruházásokra használják fel. Keynes szerint azonban a modern társadalmakban: csökken a fogyasztási hajlam (nő a megtakarítási hajlam) nő a likviditási hajlam csökken a beruházási hajlam

A fogyasztási hajlam csökkenése azt jelenti, hogy a fogyasztás lassabban nő, mint a makroszintű termelés, tehát a megtakarítások aránya nő. (Pl. miközben a makroszintű árukibocsátás 100-ról 200-ra nő, a fogyasztás 80-ról 150-re nő, vagyis a megtakarítási hányad 20 %-ról 25 %-ra nő.) A likviditási hajlam növekedése azt jelenti, hogy a gazdasági alanyok megtakarításaik egyre nagyobb hányadát őrzik meg készpénzben és látra szóló betétekben, vagyis nem kínálják fel a beruházók számára. A megtermelt árutömeg realizálása szempontjából ez nagyon rossz, sem fogyasztásra, sem beruházásra nem költik, a likvid megtakarítással azonos mértékben árutömeg is eladatlan marad. A beruházási hajlandóság egyrészt a romló konjunktúra, a kedvezőtlenebb profitkilátások miatt csökken, másrészt a magas kamatlábak miatt. Az így kialakuló kereslethiány ellensúlyozásának fő eszköze a keynesizmus felfogása szerint a költségvetési redisztribúció fokozása. A „pangó” pénzeket az állam adók formájában elvonja

29 és közvetlenül (a költségvetési intézményeken keresztül) vagy közvetve (a transzfereken keresztül) az árupiacra irányítja. Igaz, hogy az adóztatás önmagában véve csökkenti a keresletet, de – miután az állam költekezési hajlandósága nagyobb, mint a gazdasági szféra szereplőié – a költségvetési kiadások ennél nagyobb mértékben növelik a keresletet. Sőt, az állam még a költségvetési deficitet is tudatosan vállalhatja a kereslet élénkítése, a foglalkoztatottság és a makroszintű kibocsátás érdekében. A múlt század közepétől kezdve az állami költségvetés szerepe a fenti logikának megfelelően növekedett. Míg az 1920-as években a fejlett országokban a nemzeti jövedelemnek kb. 10 %át vonta el és osztotta újra a költségvetés, a II. világháború utáni években ez az arány 50 %-ig is felment. Az 1929-33-as világgazdasági válságból való kilábolást szolgáló nagy nemzeti tervek (Pl. New Deal vagy a németországi fejlesztések ) lényege éppen az állami megrendelésekre való alapozás volt. A II. világháború után általánossá vált az államok árupiaci szerepvállalása. A monetáris politika főbb eszközei A keynesiánus gazdaságpolitika főként a fiskális szabályozásra alapozódik, de a monetáris politikát is a konjunktúra élénkítés szolgálatába állítja. Ha kell, a forgalomban lévő pénz mennyiségének növelésével élénkíti a keresletet (miközben inflációt idéz elő), ha kell alacsony kamatlábakkal élénkíti a beruházási keresletet. A monetárispolitika alapvető funkciója a gazdaság pénzzel való ellátása, a pénzkínálat megteremtése. De hogyan is keletkezik a modern pénz? A mai pénz saját belső értékkel nem rendelkező hitelpénz. A pénz kialakulásának és fejlődésének korábbi szakaszaiban előbb közönséges áruk, majd nemesfémek töltötték be az általános értékmérő és csereeszköz szerepét, s ezek hagyományos termelés eredményei voltak, a pénz funkciókon kívül másra is használhatóak voltak, vagyis saját belső értékük is volt. A mai pénzek nem termelés eredményei, saját értékkel nem rendelkeznek. A pénzt a bankrendszer teremti hitelnyújtás révén. A gazdasági szférában (a bankszektoron kívül) mozgó pénzállomány tipikusan a kereskedelmi bankok hitelnyújtása révén változik. Ha egy vállalat rövid lejáratú hitelkérelemmel fordul a kereskedelmi bakhoz és a bank elfogadja a kérelmet, akkor egy egyszerű könyvelési művelettel ráírja a nyújtott összeget a vállalat látra szóló betétszámlájára és egyúttal megterheli a vállalat hitelszámláját. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy mások megtakarításait csoportosította át a bank, ennek a hitelnek nem volt semmilyen előzménye, ez egy pénzteremtő hitel volt. (Természetesen vannak pénz újraelosztó hitelek is, pl. lakossági hitelek, beruházási hitelek, de most nem ezekről van szó.) Amikor az adott összeget rákönyvelik a hitelt felvevő vállalat bankszámlájára, az már valóságos pénz, a következő pillanatban pl. lehet vele fizetni, át lehet utalni egy másik vállalathoz, vagy az adóhatósághoz. Lehet készpénzt is felvenni, de amikor a készpénz kikerül a bankból a vállalat páncélszekrényébe, akkor már nem változik a forgalomban lévő pénzállomány, hiszen amennyivel nő a vállalat készpénzállománya, ugyanannyival csökken a betétállománya. A kereskedelmi bankok tehát egyszerű könyvelési művelettel teremtik a pénzt, de természetesen nem korlátok nélkül. A modern bankrendszer kétszintű, ami annyit tesz, hogy a

30 felső szinten van a központi jegybank (nálunk az MNB), az alsó szinten pedig az üzleti bankok hálózata. A központi jegybank a monetáris politika irányítója, közvetett eszközökkel befolyásolja a kereskedelmi bankok hitelnyújtó vagyis pénzteremtő képességét. A monetáris politika főbb eszközei: kötelező tartalékráta refinanszírozási kamatláb nyílt piaci műveletek

A kereskedelmi bankoknál tipikus esetben tartaléknak minősül a bankok jegybanki betétje. A kötelező tartalékráta meghatározza a jegybanki betétek minimális szintjét a látra szóló betétek százalékában. Ha például egy kereskedelmi banknál a látra szóló betétek állománya 4 milliárd forint, a jegybanki betétállomány 900 millió forint és a kötelező tartalékráta 20 %, akkor jegybanki betéteiből 800 kötelező tartalék (a 4 milliárd 20 %-a), 100 fölös, likvid tartalék. Likvid jegybanki betétre mindig szüksége van egy banknak, de ha – az egyszerűsítés kedvéért eltekintünk – akkor beláthatjuk, hogy bankunk maximum további 500 millió pénzteremtő hitelt nyújthat. (Ekkor a látra szóló betétek állománya 4,5 milliárdra nőne, aminek még éppen megvan a 20 %-a jegybanki betétben.) Ha a monetáris politika azt szeretné, hogy több pénz kerüljön forgalomba, akkor a kötelező tartalékráta csökkentésével tudja növelni a bankok hitelnyújtó képességét, ha szűkíteni kívánja a pénzkínálatot, akkor növelni kell a kötelező tartalékrátát. A fenti példát folytatva: Ha a kötelező tartalékráta 20-ról 18 %-ra csökkenne, akkor a 4 milliárdos látra szóló betétállomány mellett 720 lenne a kötelező tartalék és 180 a fölös tartalék lenne. A fölös tartalék teljes felhasználásával a bank további 1 milliárd hitelt tudna nyújtani, szemben az előbbi fél milliárddal. A jegybanki betétállomány persze nem rögzített, az változtatható Növelni lehet egyrészt a banki aktívák (pénzügyi eszközök) átcsoportosításával (pl. a bank értékpapírokat ad el jegybanki pénzért), másrészt a központi jegybanktól felvett különböző hitelekkel. Ez utóbbit nevezzük refinanszírozásnak. Ezekért a hitelekért természetesen kamatot kell fizetni. Ha a magas a kamatláb, akkor kisebb a hitelfelvételi hajlam, kisebb tartalékállomány mellett kevesebb pénzteremtő hitelt tudnak nyújtani a kereskedelmi bankok. Ha a monetáris politika azt szeretné, hogy több pénz kerüljön forgalomba, akkor csökkenteni kell a refinanszírozási kamatlábakat, ha szűkíteni kívánja a pénzkínálatot, akkor növelni kell a jegybanki kamatlábat. A nyílt piaci műveletek keretében a jegybank értékpapírokat – tipikusan államkölcsön papírokat – forgalmaz és ezzel befolyásolja a forgalomban lévő pénz állományát. A leghatékonyabb az, ha a kereskedelmi bankok kapcsolódnak be ebbe az üzletbe. Ha jegybanki tartalékaikat államkölcsön papírok vásárlására fordítják, akkor ezáltal csökken hitelnyújtó képességük, kevesebb pénz kerül ki a gazdasági szférába. Ha a monetáris politika azt szeretné, hogy több pénz kerüljön forgalomba, akkor az adott időszakban kevesebb új államkölcsön papírt bocsát ki, mint amennyi lejár. Ha szűkíteni kívánja a pénzkínálatot, akkor növeli a forgalomban lévő államkölcsön papírok állományát.

31 A keynesiánus gazdaságpolitika kudarca és a liberális irányzatok térnyerése A II. világháború után a keynesi alapokra helyezett gazdaságpolitika a fejlett ipari országokban sikeres volt. Kisebb és átmeneti jellegű visszaesésektől eltekintve a gazdasági növekedés ütemes volt, csökkent a munkanélküliség, a konjunktúrát a keresletorientált gazdaságpolitika eredményesen ösztönözte. Az 1960-as évek végén már megjelentek az első figyelmeztető jelek, majd az 1973-as olajválságot követő világgazdasági válság éveiben a keynesi receptek hatástalannak bizonyultak. A keresletnövelő intézkedések hatására a kínálat már nem növekedett, a munkanélküliség nem csökkent, egyoldalúan csak az infláció jelentkezett. Ezt nevezték „stagfláció”-nak. (infláció stagnálás mellett). Az okok részletes elemzése meghaladja e kurzus kereteit, tömören azt lehet mondani, hogy – éppen a keynesiánus gazdaságpolitika hatására – megváltoztak a nemzetközi és hazai feltételek, a kapacitások és a kereslet szerkezete jelentősen eltért egymástól. Ebben a helyzetben megjelentek, illetve felerősödtek a keynesizmust bíráló, tagadó elméleti irányzatok és az ezek alapján bevezetett liberális gazdaságpolitikai gyakorlatok. Legnagyobb hatású irányzat a M. Friedman nevével fémjelzett monetarizmus volt, amely azt állította, hogy a válságjelenségek alapvető oka az állami beavatkozással manipulált, a piac követelményeinek nem megfelelő, torz gazdasági szerkezet kialakulása. Az államnak vissza kell vonulnia! A költségvetési politika hosszú távon nem lehet a makroszintű termelés és a foglalkoztatottság szabályozó eszköze, legfeljebb rövid távú hatásokat érhet el, amelyeket követnek a visszarendeződések. Ugyanakkor a költségvetési beavatkozások összekuszálják a gazdaság természetes rendjét, aminek hosszú távon végletesen kedvezőtlen hatásai lehetnek. A monetáris politika nagyon fontos, de funkciója nem lehet a konjunktúraingadozások kiegyenlítése, hanem csak a gazdaság harmonikus pénzellátása. A racionális várakozások iskolája szerint a gazdasági alanyok ugyanazokkal az információkkal és gazdaságelméleti ismeretekkel rendelkeznek, mint az állam. Ebből fakadóan a szisztematikus gazdaságpolitikai döntésekkel nem lehet más irányba terelgetni a gazdaságot, mint ahogy az a maga útján is menne. A nem szisztematikus, diszkrecionális beavatkozás viszont sokat ronthat a dolgokon azáltal, hogy összezavarja a racionális döntéseket hozó gazdasági alanyokat. A gazdaságpolitika akkor leghatékonyabb, ha nem akarja „terelgetni” az embereket, hanem kiszolgálja a természetes folyamatokat. A kínálat oldali közgazdaságtan hívei azt állítják, hogy a keynesiánus gazdaságpolitika a keresletet az eltúlzott fiskális politikával, ezen belül az abnormálisan nagy adóztatással igyekszik szabályozni. Ebben a helyzetben az adókulcsok csökkentésével lehetne a vállalkozási kedvet növelni, a kínálat ilyen ösztönzésével lehetne a makroszintű kibocsátást és a munkanélküliséget csökkenteni. Az 1970-es évek közepétől a korábbi eszközrendszer tarthatatlansága és az új elméleti irányzatok hatására a gyakorlatban is előtérbe kerültek a liberális gazdaságpolitikai rendszerek. Az állam visszafogottabb szerepvállalása, a piaci mechanizmusok erősödése megnyilvánult a költségvetési redisztribúció csökkenésében, a privatizációs és reprivatizációs folyamatokban, a „jóléti állam” visszavonulásában.

32

7. A nemzetközi fizetési mérleg és az árfolyampolitika A nemzetközi fizetési mérleg A nemzetközi fizetési mérleg egy adott országnak a külfölddel lebonyolított összes gazdasági tranzakcióját mutatja be, egy adott időszakra, általában egy évre vonatkozóan. (A KSH a negyedéves fizetési mérlegeket is közölni szokta) A fizetési mérleg szerkezetét ismertetve három részmérlegről lesz szó az előadásban. (A statisztikai évkönyvekben szereplő precíz mérlegek ennél kissé bonyolultabbak, de didaktikai megfontolásból azoknak csak a logikáját tárgyaljuk.) Ez a három részmérleg: Folyó fizetési mérleg Tőke- és pénzügyi mérleg Nemzetközi tartalékok változása

A folyó fizetési mérlegben a szűkebb értelemben vett külkereskedelmen (áruk, termékek nemzetközi kereskedelmén) túl jelentős súlya van a szolgáltatások nemzetközi forgalmának. Szokás ezeket „láthatatlan” exportnak illetve importnak nevezni. Tipikus példa erre az idegenforgalom, a külföldi turisták belföldi kiadásai egy sajátos exportot jelentenek. Ide tartoznak még többek között a fuvarozás, szállítmányozás, építési-szerelési szolgáltatás, üzleti szolgáltatások stb. Az áruk és szolgáltatások nemzetközi forgalma együtt adja a szélesebb értelemben vett külkereskedelmet. A folyó fizetési mérleg másik jelentős tétele a jövedelmek nemzetközi áramlása. Ezek közül a tőkejövedelmek a jelentősebbek. Legnagyobb tételek a külföldi tulajdonú vállalatok profitjainak, illetve osztalékainak hazautalása, továbbá a különböző formában felvett hitelek kamatai. A tőkemérleg és a pénzügyi mérleg az aktívák nemzetközi áramlását tartalmazza. Az itt számba vett tételek tehát nem az aktívák (tőkeállomány, pénzügyi követelések stb) rendeltetésszerű működtetésével kapcsolatosak, hanem az aktívák egyszeri állományi változásaival. Ahogyan egy háztartás havi bevételei között minőségi különbség van mondjuk a munkabér illetve a felvett hitelek vagy az örökség között, ugyanúgy nemzetgazdasági szinten is egészen más jellegű mondjuk az exportbevétel, vagy a külföldről beáramló osztalék illetve a felvett hitelek, vagy a külföldről beáramló tőkebefektetés. Itt tehát nem meglévő befektetések hozamai, vagy meglévő tartozások terhei szerepelnek, (ezek a folyó fizetési mérleget érintik) hanem e befektetések állományának változásai. Egy eladósodott ország adósságszolgálati kötelezettségei közül például a hitelek törlesztése a pénzügyi mérlegben, a kamatfizetés a folyó fizetési mérlegben szerepel. A direkt tőkebefektetések (másképpen: működő töke befektetések) rovatba kerülnek az olyan befektetések, amelynek eredményeként belföldiek meghatározó befolyásra tesznek szert egy

33 külföldi vállalat irányításában, vagy fordítva: a külföldiek jutnak meghatározó befolyáshoz egy belföldi vállalat irányításában. A fizetési mérleg statisztikai rendszere konvenció alapján próbálja elhatárolni a működő tőke befektetéseket a többi befektetéstől. Az IMF ajánlás a részvények 10 %-a feletti tulajdonrész megszerzését tekinti működő tőke befektetésnek. A portfólió befektetések olyan pénzügyi aktívák vásárlását jelentik, amelyek nem biztosítanak tényleges irányítási jogokat a külföldi vállalatokban. Tipikus példa a 10 %-nál kisebb részesedést jelentő külföldi részvények, kötvények, egyéb értékpapírok adás-vétele. Az aktívák állományának változásai közül legjelentősebbek a nemzetközi hitelek állományának változásai. Beáramló pénz az adott évben felvett hitelek és a nyújtott hitelek törlesztése, kiáramló pénz a nyújtott hitelek és a külföldi hitelek törlesztése. A nemzetközi tartalékok a központi bank devizatartalékait jelentik. A központi bank a fizetési mérleg egyensúlytalanságainak kezelése, vagy valutapiaci intervenciók céljából képez tartalékokat. Ha a folyó fizetési mérleg, valamint a tőke- és pénzügyi mérleg együttesen deficitet mutatnak, akkor csökken a tartalékok állománya, ellenkező esetben nő. Az elszámolás során a devizatartalékok áramlását ellenkező előjellel könyvelik, így az. ú.n. számviteli fizetési mérleg egyenlege mindig zérus.

Hiányok és többletek a fizetési mérlegben A nemzetközi fizetési mérleg kis mértékű, vagy rövid távú egyensúlytalanságai, illetve a részmérlegek egyensúlytalanságának egymást kiegészítő sorozata általában nem okoz problémát. A gondok akkor jelentkeznek, ha valamelyik részmérleg tartósan hiányt vagy többletet mutat. A magyar gazdaságpolitika dilemmáiról szóló hírek évek, illetve évtizedek óta azt sugallják, hogy a fizetési mérleg hiánya az, ami a gondokat jelent. Nem nehéz azonban belátni, hogy a fizetési mérleg egyik vagy másik részmérlegének tartós szufficitje is kedvezőtlen jelenség.
Az 1970-es években az olajárrobbanás után az OPEC országok fizetési mérlegének hirtelen megnövekedett többlete okozott jelentős működési zavarokat. A többlet jelentős részét ugyan elhelyezték nyugati bankokban, a legfejlettebb országokban a folyó fizetési mérlegek hiánya mellett is szufficitet mutatott a teljes fizetési mérleg, de ennek kihelyezése a recesszió közepette működő tőkeként akadályokba ütközött. Az eredmény az volt, hogy a nyugati bankok valósággal rátukmálták az olcsó hitelt a dél-amerikai és kelet-európai országokra. E kihelyezések meglehetősen nagy része vált később kétes, vagy behajthatatlan követeléssé, az elkövetkező évtized az adósság átütemezések és adósság elengedések időszaka volt.

Kétségtelen tény, hogy a világgazdaság perifériájához tartozó országokban inkább a fizetési mérleg hiányai okozzák a gazdaságpolitikai nehézségeket. Induljunk ki abból a tipikusnak mondható szituációból, hogy a folyó fizetési mérleg deficites. Ez azzal jár, hogy a a tőke- és pénzügyi mérlegben többletet kell elérni. Nem mindegy azonban, hogy ez a többlet milyen formában megy végbe. A kedvezőbb az, ha a folyó fizetési mérleg hiányának finanszírozása a működő tőke beáramlásával valósul meg. Ekkor az ország adósságállománya nem növekszik, s van esély rá, hogy a tőkebeáramlás növeli a kapacitások mennyiségét és minőségét, s ezáltal elősegíti az ország gazdasági növekedését, akár a folyó fizetési mérleg javulását is.

34

Ha a folyó fizetési mérleg hiányát külföldről felvett hitellel finanszírozzák, akkor nő az ország adósságállománya. A megnövekedett adósságállománynak nagy az adóterhe, s ez – mint láttuk – a folyó fizetési mérleget terheli. Egy esetleges exporttöbblet mellett is állandósulhat a folyó fizetési mérleg hiánya. A felvett hitelek kamatai már csak újabb és újabb hitelekből tudja az ország kifizetni. Ezt a helyzetet nevezzük adósságcsapdának. Ördögi kör alakulhat ki akkor, ha egy eladósodott ország nem törleszteni és nem fizet kamatot, például átütemezést kér. Ilyenkor mint „rossz” adós, nem kap új hiteleket.
Mint ismert, Magyarország az elmúlt évszázad utolsó negyedében „klasszikus” adósságcsapdában vergődött és ennek következményei máig hatóak. A magyar külkereskedelmi mérleg az 1960-as évek végén lényegében egyensúlyban volt, bár a külkereskedelmi forgalom szerkezete meglehetősen torz volt. A lavinát az első olajárrobbanást követő általános nemzetközi árrobbanás indította el. A világpiaci árak ugrásszerű emelkedése ugyanis nálunk drasztikus cserearány romlással jelentkezett. Amíg az általunk exportált termékek ára rövid időn belül kb. 20 %-kal emelkedett, addig az energiahordozókkal és nyersanyagokkal terhelt importunkért kb. 50%kal magasabb árakat kellett megfizetni. A cserearány romlása a nemzeti jövedelemnek mintegy 15 %-át „elvitte”, a külkereskedelmi mérleg hiánya elviselhetetlen mértékűvé vált. A magyar gazdaságpolitika – utólag látjuk, hogy nagyon elhibázottan – exportoffenzívával igyekezett „utána menni” az importtöbbletnek. Nagy beruházások indultak az exportképes termelés fokozása érdekében. A fejlesztések forrása az akkor éppen olcsó hitel volt. Soha nem látott mértékben vette fel az MNB a külföldi hiteleket. Ez a stratégia azonban nem hozta meg az elképzelt eredményeket. Miután a termelési struktúra szükséges változása elmaradt, az egész magyar termelés, de ezen belül a beruházások és az elképzelt export is továbbra is rendkívül importigényes volt, másrészt a tervezete exporttermékek elérhető piacai a 70-es évek végére – főként az ú.n. második olajárrobbanás és a délkelet-ázsiai offenzíva hatására - beszűkültek. A kereskedelmi mérleg sem javult kellő mértékben, a folyó fizetési mérleget viszont egyre jobban terhelték a kamatok. Újabb és újabb, egyre drágább hiteleket kellett felvenni.

Az alábbi táblázat hazánk nemzetközi fizetési mérlegének alakulását mutatja az 1999. és 2003. közötti öt évben.

Áruk Szolgáltatások Külkereskedelmi mérleg Jövedelmek Transzferek Folyó fizetési mérleg Tőketranszferek Működő tőke Portfólió befektetések Egyéb befektetések Tőke-és pénzügyi mérleg Tévedések és kihagyások Teljes fizetési mérleg

1999 -2044 816 -1228 -2713 410 -3531 31 2872 1851 1374 6128 -356 2241

2000 -3180 1207 -1973 -2792 385 -4380 300 2334 -380 3447 5701 -163 1158

2001 -2496 1625 -871 -3192 450 -3613 358 3992 1723 -2582 3491 62 -60

1000 euróban 2002 2003 -2203 -2898 542 - 529 -1661 -3427 -3838 -3742 525 594 -4974 -6575 202 -32 2889 562 1976 2876 -2260 3439 2807 6845 202 262 -1965 532

Látható, hogy a külgazdasági egyensúlyi problémák gyökere hagyományos külkereskedelemben, az áruk nemzetközi cseréjében állandósult importtöbblet. Az 1990-es években és az új évezred első éveiben ezt némileg kompenzálták a szolgáltatások, ezen belül

35 főként az idegenforgalom. Sajnálatos módon 2003. után a szolgáltatások mérlegében is deficit jelentkezett, növelve a szélesebb értelemben vett külkereskedelem hiányát. A folyó fizetési mérleg évről-évre romlott, amihez a külkereskedelmi importtöbblet növekedésén túl a jövedelemkiáramlás fokozódása is hozzájárult. A 2000-es évek elején évente 700-800 ezer eurós kamatfizetési kötelezettség 2004-re már 1 milliárd fölé nőtt. Profit, osztalék címén évente 3, 0 – 3,5 milliárd eurónyi jövedelem áramlott ki az országból. A folyó fizetési mérleg egyre növekvő hiányát a tőke- illetve pénzügyi mérleg pozitív szaldójával kellett ellensúlyozni. Ennek belső arányai változtak. A vizsgált időszak elején a működő tőke és portfólió befektetések mellett hitelfelvételekkel is gyarapítottuk a forrásokat, 2001-ben és 2002-ben a hiteltörlesztések összege meghaladta a felvett hitelekét, majd 2003. után újra növekedett az adósságállomány. Az adósságot nem generáló források között az időszak elején a működő tőke beáramlása, az időszak végén a portfólió befektetések voltak a nagyobb súlyúak. A valutaárfolyam Ha precízek akarunk lenni meg kell különböztetni a valuta és a deviza fogalmát. A valuta egy külföldi készpénz belföldön. A deviza egy külföldi ország fizetési eszközére szóló kötelezvény. A szigorú definíció szerint az otthoni szekrényfiókban tartott 10 eurós bankjegy valuta, de az OTP-nél vezetett számlánkon deviza van. A gyakorlatban a valuta és a deviza közötti különbség elmosódik, a szakirodalom „lezserségét” átvéve a továbbiakban mi sem fogjuk következetesen megkülönböztetni a két fogalmat, többnyire a „valutapiac”, „valutaárfolyam” stb. kifejezéseket fogjuk használni, bár jól tudjuk, hogy a nemzetközi pénzmozgások zöme devizákban bonyolódik. A valutaárfolyam két ország fizetési eszközének átváltási arányát jelenti. A valutaárfolyamot kétféle módon fejezhetjük ki: Direkt jegyzés esetén: a hazai pénz árát külföldi valutában fejezzük ki. Pl. 1 Ft = 0,4 eurócent (0,004 €) Indirekt jegyzés esetén: a külföldi valuta árát fejezzük ki hazai pénzben. Pl. 1€ = 250 Ft. Mi a továbbiakban – ha ennek ellenkezőjét külön nem jelezzük – valutaárfolyamon a külföldi valuta hazai pénzben kifejezett (az indirekt jegyzés szerinti) árát fogjuk érteni és e (exchange rate) szimbólummal jelöljük. Ez tehát azt jelenti, hogy ha a hazai pénz leértékelődik, akkor e értéke nő, és fordítva: a hazai Pénz felértékelődése esetén e csökken.
Ha pl. az előbbi relációban a forintot – a példa kedvéért drasztikusan – 25 %-kal leértékeljük, akkor 1Ft=0,003 €, e = 333,33 Ft.

36

Árfolyamrendszerek Az árfolyamok a devizapiacokon alakulnak ki a kereslet és a kínálat függvényében. Ezt a piacot azonban az állam, általában a központi jegybank befolyásolhatja. A különböző árfolyamrendszereket éppen aszerint csoportosítjuk, hogy van-e ilyen befolyásolás. Ennek megfelelően a két fő típus: lebegő (rugalmas) árfolyamok rendszere rögzített (fix) árfolyamok rendszere

Lebegő árfolyamok esetén a gazdasági szféra szereplőinek a valuták, illetve devizák iránti keresletét és kínálatát nem befolyásolják sem az állam pénzpiaci beavatkozásai, sem egyéb automatizmusok. Rögzített árfolyamok esetén az állam, illetve a központi jegybank olyan beavatkozásokat eszközöl, illetve olyan mechanizmusokat működtet, amelyekkel az árfolyamot egy szűk sávon belül tartja. Létezik egy deklarált rögzített árfolyam, a piaci árfolyam ettől eltérhet, de ha az eltérés eléri az ú.n. intervenciós sáv határait, akkor automatizmusok vagy központi banki beavatkozások úgy módosítják a keresletet vagy a kínálatot, hogy az árfolyam a sávon belül marad.
A rögzített árfolyam tehát nem azt jelenti, hogy adminisztratíve határozzák meg a valuták árait és az kötelező a valutapiac szereplőire nézve. Persze erre is volt már példa, de ez annyira periférikus jelenség, hogy a pénzügyi tankönyvek nem foglalkoznak vele.

Milyen motívumai vannak a külföldi valuta iránti keresletnek illetve kínálatnak a hazai devizapiacon: A valutakereslet fő tényezői: - termékek és szolgáltatások importja - tőkeexport - a hazai valuta gyengülésére számító spekuláció A valutakínálat fő tényezői: - termékek és szolgáltatások exportja - tőkeimport - a hazai valuta erősödésére számító spekuláció A külkereskedelem szereplői közül az importőrök külföldön kívánnak vásárolni tipikusan külföldi valutáért, ők tehát a belföldi piacon a keresletet támasztják. Az exportőrök külföldi valutában realizált árbevételeiket belföldön hazai pénzre váltják, tehát valutakínálattal jelennek meg. Azok a hazai gazdasági alanyok, akik külföldön kívánnak reálberuházásokat megvalósítani, vagy értékpapírokat vásárolni, vagyis a tőkeexportőrök a valutapiac keresleti oldalán jelennek

37 meg. A külföldi befektetők belföldön hazai pénzért vásárolhatnak értékpapírokat, vagyis a tőkeimportőrök a valutapiacon kínálatot támasztanak. A devizapiac szereplői között meglehetősen nagy súlyt képviselnek a spekulánsok. A spekulációs pénzek mozgásirányának változásai időnként drámai változásokat idéznek elő az értéktőzsdei és a devizapiaci árfolyamokban.

A lebegő árfolyamok A rugalmas árfolyamok rendszerében nincsenek olyan jegybanki tartalékváltozások, amelyek a valutapiac befolyásolását célozzák, tehát a valutapiacon is érvényesülhet a kereslet és kínálat árszabályozó hatása, ugyanúgy mint a közönséges áruk piacán. Rögzített árfolyamrendszer jegybanki intervencióval A rögzített árfolyamrendszereknek több konkrét formáját alkalmazták a történelem folyamán, mi csak a ma általánosan alkalmazott technikát tárgyaljuk. Ennek lényege az, hogy a központi jegybank kötelezettséget vállal arra, hogy pénzpiaci beavatkozással a rögzített árfolyamnak egy meghatározott intervallumában tartja a piaci árfolyamot. Tekintsük az alábbi ábrát!

e D1 D0 287,5 e∗=250 S0
212,5

S1

Q€

Az ábrán e a külföldi valuta árfolyamát jelöli, e∗ a rögzített árfolyam, a vízszintes tengelyen a külföldi valuta keresletének és kínálatának mennyiségét jelöljük. Legyen a külföldi valuta az euró, a rögzített árfolyam 250 Ft/€, az intervenciós sáv 15 %. Kiinduló pontban a deviza kereslet és kínálat a rögzített árfolyam szintjén határozza meg a piaci árfolyamot. Tegyük fel,

38 hogy például a magas hazai kamatláb miatt a tőzsdén a megélénkül a külföldiek kereslete a hazai értékpapírok iránt. Az euró kínálata megnő, kínálati függvény eltolódik jobbra (S1) és az egyensúlyi árfolyam az intervenciós sávon kívül alakulna ki. A jegybanknak meg kell növelni a külföldi valuta keresletét, a beáramló deviza egy részét felvásárolja. A keresleti görbe is eltolódik jobbra, a piaci árfolyam a sávon belül marad. Ha a hazai valuta a piacon túlságosan leértékelődik, vagyis a felső intervenciós határnál akar kitörni a sávból, akkor a központi jegybanknak külföldi valutát kell eladni, a megnövekedett kínálat miatt az árfolyam csökken.

A valutaárfolyam és a nemzetközi fizetési mérleg Naponta hallhatunk híreket arról, hogy a fizetési mérleg befolyásolásának szándékával a jegybankok leértékelik, vagy felértékelik a valutájukat. Rögzített árfolyamrendszerben ez csak indirekt módon történik: az intervenciós sávok módosításával, vagy a deklarált középárfolyam módosításával. (2003. első felében például az MNB felfelé tolta a sávhatárokat. Ez kvázi forintleértékelés volt, hiszen miután az alsó sáv is fentebb került, az intervenciós kényszer gyengébb forintnál jelentkezik, vagy – ha úgy adódik – a felső sávnál magasabb euró árfolyamnál kell stopot mondani.) Szinte axiómaként mondogatják laikusok és szakemberek egyaránt, hogy a hazai valuta leértékelése ösztönzi a külföldi valuták, illetve devizák beáramlását és fékezi azok kiáramlását. A deficites fizetési mérleg tehát a hazai valuta leértékelésével javítható. Ez azért nem ennyire egyértelmű. A közhelyes leegyszerűsítés nem számol például a tőkepiaci hatásokkal, a belső ár- és pénzpiaci hatásokkal, az inflációval stb. Az előadásban a nemzetközi fizetési mérleg tőke- és pénzmérlegeivel mi sem foglalkozunk, a folyó fizetési mérleg tételei közül is csak a külkereskedelmi mérleget vizsgáljuk. A hazai valuta leértékelésének hatását, a külkereskedelem révén beáramló és kiáramló külföldi valuta mennyiségét az export- illetve az importkereslet rugalmassága nagymértékben befolyásolhatja. Ezt könnyen beláthatjuk. Az alapfokú tananyagok is tárgyalják azt az összefüggést, hogy például a hazai valuta leértékelése előnyös az exportőröknek, kedvezőtlen az importőröknek. Hiszen az exportőr ugyanazért valutabevételéért leértékelés esetén több hazai pénzt fog kapni. Például ha 100 € -ért elad egy bizonyos mennyiségű terméket akkor 250 Ft-os árfolyamon 25 000 Ft bevételhez jut, ha a forint leértékelése után az euró árfolyama 260 Ft-ra emelkedik, ugyanazért 26 000 Ft-ot kap. De gondoljuk meg, hogy ha az export mennyisége változatlan, akkor továbbra is csak 100 € az országba beáramló valuta. Hasonló módon: ha az importőr változatlan mennyiséget vásárol külföldön, akkor az valutakiáramlás nem változik, csak ezért több forintot kell kifizetni. Az exportból származó beáramló valuta összege akkor nőhet, ha nő az export volumene. Erre ösztönözve is vannak az exportőrök. A drágább valuta miatt csökkenthetik külföldön az árakat, s ennek folytán növekedhet a kereslet. Az a sokat hangoztatott tétel, hogy a hazai valuta leértékelése növeli az ország termékeinek nemzetközi versenyképességét abban

39 nyilvánul meg, hogy olcsóbbakká válhatnak külföldön az exportált áruk. A csökkentett külföldi ár a korábbinál nagyobb hazai egységárban realizálódhat a forint leértékelése után. (Ha például a 100 €-s árat 98-ra engedi le, ennek forint ellenértéke az új árfolyamon 25 480.) Az árcsökkentés persze csak akkor racionális, ha ennek keresletnövelő hatása van. Normál javak esetében tehát a valutaleértékelés hatására csökken az oda exportált áruk ára, viszont nő az eladott mennyiség. Mint tudjuk, ez azonban csak akkor növeli a valutában számolt árbevételt, ha a kereslet rugalmas, vagyis ha a mennyiségi növekedés árbevételt emelő hatása nagyobb, mint az árcsökkenés árbevételt csökkentő hatása. Az exportőrök forint bevétele akkor is nőhet, amikor a külföldi kereslet rugalmatlan. Ilyenkor azonban az exportból származó valuta árbevétel a növekvő mennyiség ellenére csökken. A hazai pénz leértékelése rugalmatlan kereslet esetén csökkentheti a beáramló külföldi valuta mennyiségét.

Tekintsük az alábbi táblázat adatait: Időszak 1. 2 Árfolyam Ft/€ 250 260 Egységár € 2 1,95 Az export mennyisége 1000 1020 Egységár Ft 500 507 Árbevétel € 2000 1989 Árbevétel Ft 500 000 517 140

A példában a forint leértékelése után alacsonyabb áron többet exportáltak, de a rugalmatlan kereslet miatt az euró bevétel csökkent. A forintár a megdrágult euró miatt növekedett, s nőtt az exportőrök hazai pénzben számított árbevétele is.

Hasonló módon beláthatjuk, hogy a hazai pénz leértékelése még nem jelenti automatikusan az importra fordított külföldi valutamennyiség csökkenését.

40 8. A munkanélküliség és az infláció A modern gazdaságok működési zavarai közül talán a legtöbbet emlegetettek a munkanélküliség és az infláció. Mint látni fogjuk az elméleti közgazdaságtan e két problémát egymással összefüggésben lévőnek mutatja be. A munkanélküliség fogalma és típusai. Munkanélküliség esetén a munkavállalók által nyújtott munkakínálat meghaladja a vállalati szektor által támasztott munkakeresletet. E megállapítás precízebb értelmezéséhez vizsgáljuk meg a munkakínálat összetevőit. Kiinduló halmaz egy ország népessége, de a téma szempontjából nyilvánvalóan csak a munkaképes népesség a releváns. A munkaképes népességet további két csoportra osztjuk: Az aktív népességhez soroljuk azokat a munkaképeseket, akik a munkapiacon munkát keresnek és megfelelő feltételek esetén munkát vállalnak. (Aktívnak számítanak azok is, akik munkát keresnek, de az adott feltételek – pl. bér, munkakörülmények stb. – mellett ideiglenesen vagy tartósan nem vállalnak munkát. Ők az önkéntes munkanélküliek.) Az inaktív népességhez soroljuk azokat a munkaképeseket, akik – függetlenül a munkafeltételektől – nem is kívánnak munkát vállalni. Ide tartoznak például az egyetemi hallgatók, gyes-en lévő anyukák stb. Az aktív népességen belül megkülönböztetjük a foglalkoztatottakat és a munkanélkülieket. A munkanélkülieken belül megkülönböztetjük kényszerű illetve az önkéntes munkanélkülieket. A kényszerű munkanélküliség azt jelenti, hogy az érintettek az adott feltételek (bérek, munkafeltételek stb). mellett munkát vállalnának, de munkájuk iránt nincs kereslet. Az önkéntes munkanélküliség fogalmát fentebb tisztáztuk. A munkanélküliségi ráta a munkanélküliek és az aktív népesség arányát mutatja százalékban kifejezve. A munkanélküliség néhány sajátos változata: Ciklikus munkanélküliség a termelés periodikus változásait követi. Ilyen lehet például az évszakonkénti természetes hullámzás, tipikus esetben nyáron kevesebb a munkanélküli, mint télen, mert a mezőgazdaság és az idegenforgalom nyáron több munkaerőt igényel. Hasonló módon a konjunktúra ingadozások is befolyásolják a munkanélküliség alakulását, dekonjunktúra idején megnő a munkanélküliek száma. Krónikus munkanélküliségnek nevezzük a hosszú távon sem munkanélküliséget, amely például még a konjunktúra idején is megmarad. csökkenő

Strukturális munkanélküliség esetén a munkakereslet és –kínálat globálisan többé-kevésbé azonos nagyságú, de eltér a szerkezetük. Ilyen esetben a gazdaságban egyidejűleg van jelen a munkanélküliség és a munkaerőhiány. Jellemzően a gyorsan fejlődő, a legfejlettebb technikai színvonalat képviselő ágazatokban munkaerőhiány jelentkezik, míg a leépülő

41 ágazatokban munkanélküliség van, de ezek nem tudják egymást kompenzálni. Például Németországban a hagyományos könnyűiparban tömegek vesztik el a munkájukat, ezzel egyidejűleg informatikusokban nagy hiány van. Hasonló strukturális problémákat okoznak a munka iránti kereslet és kínálat területi differenciái. Miközben Magyarország keleti felében 20 % körüli munkanélküliség van, a Dunántúl egyes körzeteiben munkaerőhiány jelentkezik. A frikcionális (súrlódásos) munkanélküliség az önkéntes munkanélküliség egy sajátos változata. Ebben az esetben ideiglenesen azért nem vállalnak munkát az érintettek, mert éppen munkahelyet váltanak. Azokban az országokban, ahol a népesség mobilitása térben és életvitelben is nagy, a frikcionális munkanélküliség igen jelentős is lehet. A munkanélküliség okainak klasszikus és keynesiánus magyarázata A munkanélküliség okaira sokféle magyarázat van, ezek részletes tárgyalása meghaladja e kurzus kereteit. A már tárgyalt két nagy iskola nézeteinek ütköztetésére szorítkozunk. A klasszikus közgazdaságtan a munkapiacot is hasonlóan kezelte, mint az árupiacot. Külső beavatkozás nélkül itt is a kereslet-kínálat mechanizmusai működnek, az árak szerepét a munkabér játssza. Ha megjelenik a munkanélküliség, akkor ennek az az oka, hogy a bérek túlságosan magasak, s ezért nagy a kínálat, kicsi a kereslet. Ilyenkor azonban a bérek törvényszerűen csökkeni fognak, ami az egyensúlyi helyzet felé tereli a rendszert. Tekintsük az alábbi ábrát!

W NS W0 W1

ND N (A jelölések tartalma: N munkamennyiség, ND munkakereslet, NS munkakínálat, W bér.) W0 bérszínvonal esetén a munkakínálat meghaladja a munkakeresletet, munkanélküliség van, de jól működő piac esetén a bérek csökkennek, nő a vállalatok munkakereslete, másrészt az alacsonyabb bérek miatt sokan az önkéntes munkanélküliséget választják, vagyis csökken a

42 munkakínálat. Hosszú távon W1 bérszínvonal fog érvényesülni. A klasszikusok szerint hosszú távon nincs kényszerű munkanélküliség, a munkapiaci kereslet és kínálat összhangban van. Keynes tagadta azt, hogy a bérmozgások egyensúlyban tudják tartani a munkapiacot és azt állította, hogy a modern gazdaságban az állami beavatkozás nélkül tartósan fennmarad a kényszerű munkanélküliség állapota. Azt állította, hogy a modern társadalmakban a bérek lefelé merevek, vagyis nem életszerű az az elképzelés, hogy makroszinten csökkenhetnek a bérek. De ennek nincs is jelentősége a keynesi modellben, ugyanis a munkanélküliség okát nem a magas bérszínvonalban, hanem az árupiaci kereslet elégtelenségében jelölte meg. Ha kicsi az áruk iránti kereslet, akkor a termelők kínálata is kevés, s így a munkaerő iránti keresletük is visszafogott. Keynes szerint tehát a munkanélküliséget nem a bérek W csökkentésével lehet orvosolni, hanem azzal, hogy az állam ösztönzi a keresletet, élénkíti a konjunktúrát. Az alábbi ábrán ez úgy jelenik meg, hogy a munkakeresleti függvény eltolódik, ugyanakkora (W0) bérszínvonal és változatlan munkakínálat mellett is megszűnik a munkanélküliség.

W NS

W0

ND1 ND0 N

A modern államok foglalkoztatási politikája lényegében keynesiánus alapokon nyugszik. A munkanélküliség csökkentése érdekében főként a munkahelyteremtő intézkedéseket vetik be. Az árupiaci kereslet ösztönzésén túl a költségvetésből finanszírozott közmunkákkal, a strukturális munkanélküliség ellen ható képzési programokkal, a munkaügyi hivatalok információs és koordináló szolgáltatásaival igyekeznek enyhíteni a munkanélküliséget.

43 Az infláció fogalma és következményei Az infláció legáltalánosabb értelmezés szerint pénzromlást jelent, vagyis infláció esetén csökken a pénz vásárlóereje. A pénzromlás piacgazdasági körülmények között az árak emelkedésében nyilvánul meg. Az inflációs ráta az árszínvonal növekedési ütemét jellemzi. Valójában pénzromlás stabil árak mellett is végbe mehet. A volt szocialista országokban például az állam rögzítette az árakat, nem engedélyezte a gazdaságilag indokolt áremeléseket sem. Ebben az esetben a pénz vásárlóerejének romlása az áruhiányban, a feketepiac többletköltségeiben, kényszer-megtakarításokban mutatkozik meg. Ez is egyfajta infláció, a hivatalos árak emelkedése nélkül. Mi a továbbiakban a „klasszikus” inflációval, az áremelkedéssel foglalkozunk. Az infláció káros következményei. Az infláció okai Az infláció okaira sokféle magyarázat van, ezek egymással összefüggésben vannak. Kissé leegyszerűsítve az okok magyarázatának három fő változata van, s eszerint a szakirodalom megkülönbözteti a fogalmát. Pénzinfláció esetén az áremelkedés oka az, hogy túlságosan sok pénz van forgalomban. Ennek oka lehet például a teljesítményekkel meg nem alapozott bérkiáramlás, az állami költekezés, vagy az, hogy a központi bank a devizapiaci intervenciók során sok külföldi valutát kénytelen felvásárolni hazai pénz kibocsátása révén. A klasszikus közgazdaságtanban ismert az ú.n. Fisher-féle pénzforgalmi egyenlet, melynek egyszerű alakja: Y ⋅ P = M ⋅V amelyben Y a forgalomban lévő árutömeg, P az árszínvonal, M a forgalomban lévő pénztömeg, V a pénz forgási sebessége (ami azt jelenti, hogy egy adott időszak – pl. egy év – alatt átlagosan hányszor cserél gazdát egységnyi pénz. A mennyiségi pénzelmélet képviselői szerint a Fisher-egyenlet helyes olvasata: P= M ⋅V Y pénzinflácó keresleti infláció kínálati (költség) infláció Az infláció piacromboló. Megbízhatatlanná teszi a gazdasági alanyok információit, ezáltal korlátozza a racionális döntések lehetőségét. A piaci törvényszerűségektől eltérő arányban osztja el a jövedelmeket. Gátolja a megtakarításokat. Ha nem párosul kellő a jövedelmek kellő mértékű növekedésével, rontja az életszínvonalat.

44 vagyis ha egy adott időszakban – adott forgási sebesség mellett - forgalomban lévő pénz állománya gyorsabban nő. mint a forgalomban lévő árutömeg, akkor az árszínvonal emelkedik. Keresleti infláció esetén az áremelkedést az okozza, hogy valamilyen oknál fogva ugrásszerűen megemelkedik az árupiacon a kereslet. Végső soron a pénzinfláció is azért következik be, mert a forgalomba kerülő többletpénzt az árupiacra viszik a jövedelemtulajdonosok. Mint láttuk, a keynesiánus gazdaságpolitika lényegéhez tartozik a kereslet állandó ösztönzése, nem csak –sőt nem is első sorban –pénz forgalomba pumpálásával, hanem inkább költségvetési eszközökkel. Ennek következtében a keynesiánus gazdaságpolitika természetes következménye az infláció. Igaz ugyan, hogy amikor egy-egy „keresleti sokk” jelentkezik, ha vannak szabad kapacitások a kínálat is nőni fog, de mire a kínálat felzárkózik, addigra újabb keresleti sokk jelentkezik, a kereslet mindig a kínálat előtt jár. A kínálati inflációt szokták költséginflációnak is nevezni. Itt arról van szó, hogy az áremelkedést a termelési költségek növekedése okozza. Tipikus esete ennek a bér-ár spirál, amikor a szakszervezetek béremeléseket harcolnak ki, ez megnöveli a költségeket, ezen keresztül az árakat. Ekkor viszont a nagyobb bér vásárlóereje csökken, újabb béremelés következik, majd újabb áremelkedés stb. Költséginflációt okozhat az importált nyersanyagok és energiahordozók árrobbanása, valamint egy-egy új termelési eljárás bevezetésének magas induló költségei is. A munkanélküliség és az infláció közötti kapcsolat.. A Phillips-görbe. A keynesiánus gazdaságpolitika legnagyobb dilemmájának szimbóluma az ú.n. Phillips-görbe, amely a munkanélküliségi ráta és az inflációs ráta közötti rövid távú összefüggést mutatja be.

Inflációs ráta

Munkanélküliségi ráta

A névadó Phillips és a konstrukció továbbfejlesztői elméleti leírását adták annak, hogy a keynesiánus gazdaságpolitikának választási lehetősége van. Mindkét nagy probléma – a munkanélküliség is és az infláció is – kezelhető, de csak egymás terhére. Ha az állam a magasnak tartott munkanélküliségi rátát kívánja csökkenteni, akkor fiskális és monetáris

45 offenzívával ösztönözheti az árupiaci keresletet, s az ennek nyomán megnövekvő kínálat nagyobb foglalkoztatottság mellett valósul meg, egyúttal azonban felgyorsul a keresleti infláció. Ha az inflációt akarják csökkenteni, akkor vissza kell fogni a költekezést és a pénzkibocsátást, ez viszont dekonjunktúrához vezet, nő a munkanélküliség. Ezt az elméleti levezetést a gyakorlat is igazolta. Ha az Egyesült Államok 1953 és 1969 közötti tényadatait a fenti koordinátarendszerbe iktatjuk, szinte teljesen szabályos Phillipsgörbét kapunk. 1969 után viszont úgy tűnt, hogy ez az elmélet hamis. Megjelent az ú.n. stagfláció, ami azt jelenti, hogy egyidejűleg nő az inflációs ráta is és a munkanélküliségi ráta is. Az olajár robbanás után kibontakozó 1973-74 évi világgazdasági válság utáni stabilizálódás oda vezetett, hogy újból megfigyelhető volt a Phillips-görbe által leírt összefüggés, de sokkal magasabb inflációs ráták mellett. Azóta az inflációs ráták – a gazdasági szerkezet nagymértékű átalakítása nyomán – lényegesen csökkentek a legfejlettebb országokban, ezen az alacsony inflációs szinten figyelhető meg a leírt összefüggés. Az elméleti közgazdászok álláspontja és a gyakorlati tapasztalatok szerint a Phillips-féle összefüggés valóban létezik, de csak rövid távon. A munkanélküliségnek van egy hosszú távon megfigyelhető mértéke, ezt nevezik a munkanélküliség természetes rátájának, ettől gazdaságpolitikai eszközökkel rövid távon el lehet téríteni a tényleges rátát, s ilyenkor az inflációs ráta ellenkező irányban változik. Ez a választási lehetőség azonban akármilyen inflációs szinten létezik, hosszú távon nem függ egymástól a munkanélküliség és az infláció. Ezt illusztrálja az alábbi ábra:

Inflációs ráta

Munkanélküliségi ráta

46

9. előadás A nemzetgazdasági teljesítmények számbavétele A nemzetgazdasági teljesítmények számbavételére a 20. század közepén két nagy rendszer alakult ki: A nemzeti számlák rendszere, angolul System of National Accounts, rövidítve SNA, amelyet az ipari országokat összefogó OECD gyakorlata alapján az ENSZ statisztikai hivatala dolgozott ki. A népgazdasági mérlegek rendszere, amelyet a nemzetközi statisztikai fórumokon az angol Material Product System (anyagi termelés rendszere) kifejezés nyomán MPS-sel jelölnek. Ezt a rendszert a központi tervgazdálkodásra törekvő országokban alakították ki a marxista közgazdaságtanra alapozva. Sok egyéb eltérés mellett az SNA és az MPS közötti legalapvetőbb különbség abban van, hogy a nemzetgazdasági rendszerben központi szerepet játszó fogalmat, a makroszintű kibocsátást az SNA szélesebben értelmezi, mint az MPS. Míg az MPS ezt afogalmat az anyagi termelés (a fizikai termékek előállítása és az ehhez közvetlenül kapcsolódó szolgáltatások) körében fogja meg, addig az SNA minden, a piac által hasznosnak minősített tevékenységet, tehát a nem anyagi szolgáltatásokat is a nemzetgazdasági produktum részeként ismeri el. (Így pl. az oktatást, tudományos kutatást, művészeti tevékenységet, egészségügyet stb. is) A rendszerváltásig Magyarországon párhuzamosan mindkét rendszer szerint megfigyelte a KSH a nemzetgazdasági teljesítményeket, ma már csak az SNA szerint. Az SNA mutatói: Halmozódás foka Hazai mutatók Nemzeti mutatók Nemzeti jövedelem Bruttó Hozzáadott érték (Félbruttó) GO Bruttó kibocsátás GDP Bruttó hazai termék GNI Bruttó nemzeti jövedelem NNI Nettó nemzeti jövedelem GNDI Bruttó nemzeti rendelkezésre álló jövedelem NNDI Nettó nemzeti rendelkezésre álló jövedelem Rendelkezésre álló jövedelem -

Nettó

NDP Nettó hazai termék

47

GO - folyó termelő felhasználások = GDP GDP - amortizáció= NDP GDP – kiáramló tényező jövedelmek + beáramló tényező jövedelmek = GNI NDP – kiáramló tényező jövedelmek + beáramló tényező jövedelmek = NNI GNI – amortizáció = NNI GNI – kiáramló transzfer jövedelmek + beáramló transzfer jövedelmek = GNDI NNI – kiáramló transzfer jövedelmek + beáramló transzfer jövedelmek = NNDI GNDI –amortizáció = NNDI Tényezőjövedelmek (másképpen eredeti jövedelmek): munkabér, profit, kamat, bérleti díj és egyéb olyan jövedelmek, amelyet azon az alapon kap a jövedelemtulajdonos, hogy valamilyen termelési tényezővel részt vett a makroszintű kibocsátásban. Transzferek: ösztöndíj, nyugdíj, segély és egyéb olyan jövedelmek, amelyeket nem a kibocsátásban való közvetlen részvétel miatt kapnak a jövedelemtulajdonosok. Nominális GDP, reál GDP, árindex. Az SNA központi mutatója a GDP, Ezt használjuk leggyakrabban az egyes országok gazdasági teljesítményének nemzetközi összehasonlítására, a gazdasági növekedés jellemzésére. A GDP egy ország területén egy adott évben előállított, végső felhasználásra kerülő javak összessége. A különböző tevékenységek teljesítményeit úgy tudjuk összevonni, hogy pénzértéküket adjuk össze. Egy-egy tevékenység eredménye a q ⋅ p szorzat, amelyben a q a termelt mennyiség, p a termék egységára. Nemzetgazdasági szinten több tízezer ilyen termelési értéket kell összeadni . GDP = ∑ q ⋅ p Ha két időszak GDP-jét hasonlítjuk össze, akkor a

∑ q1 ⋅ p1 ∑ q0 ⋅ p0
hányadost, illetve annak százalékos formáját használjuk. Az így kiszámított mutatóban azonban két hatás tükröződik, egyrészt a termelési volumenek változása, másrészt az árak változása. Ahhoz, hogy a végső felhasználásra alkalmas javak volumenének változását reálisan értékelhessük, ki kell küszöbölni az árváltozások hatását. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy mindkét időszakban ugyanazokkal az árakkal számolunk. A reál GDP indexe:

∑ q1⋅ p0 ∑ q 0 ⋅ p0

48

Illusztráljuk a fentieket egy egyszerű numerikus példával. A több tízezer termék helyett elégedjünk meg kettővel. Termék A B Együtt

q0
100 50 -

p0
10 30 -

q0⋅ ⋅ p 0
1000 1500 2500

q1
107 52 -

p1
12 33 -

q1 ⋅ p1
1284 1716 3000

A nominál GDP indexe:

107 ⋅ 12 + 52 ⋅ 33 3000 = = 1,2 → 100 ⋅ 10 + 50 ⋅ 30 2500
A reál GDP indexe. (változatlan árakkal):

120 %

107 ⋅ 10 + 52 ⋅ 30 2630 = = 1,052 → 100 ⋅ 10 + 50 ⋅ 30 2500

105,2 %

Az árindex: (Ugyanazokkal a mennyiségekkel, csak az árak változását tükrözi)

107 ⋅ 12 + 52 ⋅ 33 3000 = = 1,141 → 114,1 % 107 ⋅ 10 + 52 ⋅ 30 2630
A vizsgált minigazdaságban folyó áron számolva 20 %-os GDP növekedés mutatkozik, de ebben tükröződik a 14,1 %-os áremelkedés is. A felhasználható terméktömeg (reál GDP) valójában csak 5,2 %-kal nőtt. Az indexek közötti matematikai összefüggés:

1,2 = 1,052 ⋅ 1,141

49

50 10. előadás Gazdasági fejlődés, gazdasági növekedés A gazdasági rendszer állandó mozgásban van, s történelmi távlatból nézve e mozgás iránya – az esetenkénti megtorpanások, visszaesések ellenére is – a haladás, eredménye a társadalom gazdagodása. A közgazdaságtudomány – m ás tudományok eredményeit is felhasználva – megkülönbözteti a fejlődés és a gazdasági növekedés fogalmát. A megközelítési módok és akutatási eredmények feldolgozása nyomán kialakult nézetek természetesen differenciálódnak, de többé-kevésbé minden irányzat elfogadja azt, hogy a gazdasági fejlődés átfogóbb, a gazdasági rendszer minőségét érintő folyamat, a gazdasági növekedés pedig a fejlődés mennyiségi oldala

Néhány nagy hatású fejlődéselmélet A különböző fejlődéselméletek specifikumát az adja meg, hogy mit tekintenek az adott gazdasági rendszer alapvető, átfogó minőségi kategóriájának. K. Marx történelmi materializmusa a termelési módot állítja az elemzés középpontjába. A termelési mód annyit tesz, hogy a termelés során milyen rendszert alkot az egyén, a társadalom és a termelési eszközök kapcsolata. A termelési mód két oldalról vizsgálható. Tartalmi oldalról nézve a kérdés az, hogy miként teljesül a termelés célja, azaz milyen színvonalon termelnek, milyen színvonalon elégítik ki a szükségleteket. Más szavakkal: milyenek az adott társadalom termelőerői. Formai oldalról nézve a kérdés az, hogy a termelőerőket milyen társadalmi kapcsolatrendszerben érvényesítik. Más szavakkal: milyenek az adott társadalmak termelési viszonyai. A szükségletek mindig meghaladják termelést, mindig vannak kielégítetlen szükségletek. Ez a termelőerők fejlődésének motorja. Egy adott gazdasági rendszer kulcskérdése az, hogy a fennálló termelési viszonyok segítik, vagy gátolják a termelés szükséges és lehetséges fejlesztési irányainak felismerését, és milyen mozgásformát adnak e felismerések gyakorlati érvényesítésének. A termelési viszonyok hosszú időre lemerevedhetnek, s az elavult termelési viszonyok gátolhatják a termelőerők fejlődését. Adott társadalmi-gazdasági rend akkor kerül válságba, amikor anyagi létének felmerülő kérdései már nem válaszolhatók meg az adott termelési viszonyok és a rájuk épülő felépítményi (politikai, ideológiai, erkölcsi stb.) keretek között. Ilyenkor szükségszerű, hogy a termelési viszonyok forradalmi módon megváltozzanak és mozgásformát biztosítsanak a termelőerők fejlődésének, hogy újból helyre álljon a termelőerők és a termelési viszonyok összhangja. A marxista felfogás szerint a társadalmi-gazdasági fejlődés lényege: a termelőerők állandó fejlődési hajlama és a termelési viszonyok ennek megfelelő, szükségszerű igazodása. J. Schumpeter nagyhatású fejlődéselmélete megkülönbözteti a stacionárius és a fejlődő gazdasági rendszert. A stacionárius rendszerben a korábbi periódusok hagyatékai az embereket a társadalmi-gazdasági kapcsolatok olyan hálójával szövik körül, amelyből nem tudnak kitörni. Lényegében ugyanazok az események, termelési, elosztási,

51 felhasználási kombinációk ismétlődnek. A gazdasági rendszer fejlődése az innovációk hatására következik be. Az innováció – ebben a széles értelmezésben – a meglévő dolgok és hatóerők nagymértékben megváltoztatott, minőségileg új kombinációja. (pl. új termékek, technológiák, új piacok, szervezési eljárások stb.) Az innovációk révén a gazdasági alanyok kitörnek az előző periódusok által hátrahagyott korlátok közül. A változások a gazdaságból indulnak ki, de kiterjednek a széles értelemben vett kultúra minden területére, életmódra, erkölcsre, politikára stb. A fejlődés előnyeit először természetesen az innovátorok élvezik, de ezek az előnyök csak ideiglenesek, s rövidesen eltüntetik az utánzó, követő versenytársak. Egy adott innováció fejlődést gerjesztő hatása társadalmi szinten is elenyészik egy bizonyos idő után, s ha az innovációk sora nem köveik egymást, a gazdasági rendszer visszasüllyed a stacionárius állapotba. A fejlődéselméletek sajátos csoportjait képezik azok, amelyek a gazdasági rendszer egyegy dinamikus elemét ragadják ki és teszik meg a fejlettség mércéjévé. Ilyen elméletek, pontosabban elméletei rendszerek pl. a múlt század második felében elterjedt ipari társadalom, illetve posztindusztriális társadalom koncepciók. Az ipari társadalom elmélete a gazdasági fejlettséget az ipar makrogazdasági súlyával és színvonalával jellemzi, és a fejlődés kulcskérdésének az ipar fejlődését tekinti. (A múlt század 60-as, 70-es éveiben a „fejlett országok” és az „ipari országok” kifejezések szinonimák voltak.) Az irányzat klasszikusa W. Rostow ú.n. stádium-elméletében az emberiség fejlődésének öt szakaszát különböztette meg, s ezek egymástól az iparosodottságban tértek el egymástól. A posztinduszriális társadalom elmélete azt hangsúlyozza, hogy a 20. század második felétől a leggazdagabb országokban a szükségletek, a kibocsátás, a foglalkoztatás szerkezeti változásait már nem az anyagi termelés dinamikája, hanem a szolgáltatási szektor, az ú.n. tercier szektor súlyának nagymértékű növekedése jellemzi. (Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a foglalkoztatottak 60-70 %-a a szolgáltatások területén tevékenykedik.) A fejlettség mércéje tehát nem az ipar színvonala, hanem éppen annak meghaladása, az anyagi szükségletek béklyóitól való függetlenség foka. A gazdaság szerkezetének ilyen átalakulása kihat a társadalom minden területére. Lényegüket tekintve a posztindusztrális irányzathoz sorolhatók azok a koncepciók, amelyek még a tercier szektoron belül is egy-egy speciális, az adott korban legnagyobb hatású tevékenységet jelölnek meg a fejlettség döntő elemének és pl. információs társadalomról, vagy napjainkban a tudásalapú társadalomról beszélnek. A gazdasági növekedés fogalma, mérése és forrásai A gazdasági növekedés a gazdasági rendszer makroszintű mennyiségi jellegű változását jelenti. A társadalom gazdagodási folyamata ez, abban a – fejlődéshez képest szűkebb értelemben – hogy a javak előállításának, a fogyasztásnak és a felhalmozásnak a lehetőségei gyarapodnak a nemzetgazdaság minősége által meghatározott feltételek között. A növekedési elméletek nem vizsgálják közvetlen módon a társadalmi-gazdasági berendezkedést, az élet minőségét, az ökológiai környezetet, a gazdasági rendszer mechanizmusait.

52 Ez a viszonylag leszűkített tartalmú kategória is meglehetősen összetett, bonyolult jelenséget fog át, melyet nem lehet egyetlen számmal kielégítően jellemezni, Kompromisszumos megoldásként mégis általánosan elfogadott gyakorlat az, hogy a gazdasági növekedést a makroszintű kibocsátás évi változásának ütemével mérjük. (Az SNA-ban a GDP növekedési ütemével.) A hosszabb időszakra vonatkozó gyakorlatias megfigyelések esetenként az egy lakosra jutó kibocsátást vizsgálják. Miután a valódi növekedésnek a fogyasztási és felhalmozási lehetőségeket megalapozó naturáliák gyarapodását tekintjük, a statisztikai kiadványok a változatlan árakkal számolt kibocsátási mutatót, vagyis a reál-GDP-t használják. A növekedési elméletek alapvető feladatuknak tekintik a növekedés forrásainak, tényezőinek feltárását. A leggyakoribb csoportosítás szerint a növekedés tényezői: a munka a tőke a természeti erőforrások technikai haladás

Precízebben szólva a felsorolt növekedési tényezők mennyiségi növekedése az, ami forrása lehet a makroszintű kibocsátás növekedésének. Természetesen az adott tényezők minőségének, hatékonyságának fokozása is fontos – sőt mint látni fogjuk, meghatározó jelentőségű – a gazdasági növekedés szempontjából. E hatékonyság-javulást sorolják a technikai haladás fogalmába a növekedési elméletek. A természeti tényezők (termőföld, vizek, ásványkincsek stb.) lényeges forrásai egy ország gazdagságának, de miután a gazdasági növekedés egy dinamikus (flow) kategória, növekedési forrásként nem a statikus természeti környezetet, hanem ennek változásait kezelhetjük. Extenzív és intenzív gazdasági növekedés A növekedés forrásainak elemzése során jó kiindulópont lehet az a közismert megkülönböztetés, hogy a növekedés lehet extenzív, illetve intenzív. Első – egyelőre durva – megközelítésként fogadjuk el a következő definíciókat: Extenzív növekedés esetén a makroszintű kibocsátás reális szintje a termelési tényezők (modelljeinkben a munka és a tőke ) mennyiségi növekedésének eredményeként emelkedik, a tényezők hatékonyságának változatlansága vagy csökkenése mellett. Intenzív növekedés esetén a termelési tényezők mennyisége változatlan, vagy csökken, a makroszintű kibocsátás gyarapodását a tényezők hatékonyságának javulása okozza. Az alábbi számpélda az extenzív növekedés tiszta esetét mutatja: Munka mennyisége (L) Tőke mennyisége (K) Reálkibocsátás (Y) A munka termelékenysége (Y/L) Tőkeigényesség (K/Y) 1. év 100 200 400 4 0,5 2. év 110 220 440 4 0,5

53 A növekedési modellek szokásos eljárását követve a munka hatékonyságát ún. egyenes mutatóval (Y/L), a tőke hatékonyságát ún. fordított mutatóval (K/Y) jellemezzük, azaz a munkatermelékenységi mutató esetében a növekedés, a tőkeigényességi mutatónál a csökkenés jelenti a hatékonyság javulását. A példában a munka és a tőke mennyisége azonos ütemben, 10 %-kal nőtt változatlan hatékonyság mellett, s ennek megfelelően a kibocsátás is 10 %-kal nőtt. Mindkét tényező oldaláról vizsgálva ez egyértelműen extenzív növekedés volt. Nézzünk azonban egy másik példát, ami jobban megfelel a gyakorlatban megfigyelhető tendenciáknak. 1. év 100 200 400 4 0,5 2. év 100 242 440 4,4 0,55

Munka mennyisége (L) Tőke mennyisége (K) Reálkibocsátás (Y) A munka termelékenysége (Y/L) Tőkeigényesség (K/Y)

A kibocsátás növekedése ugyanakkora, mint az előbbi példában, de ezúttal a felhasznált munka mennyisége változatlan, a növekedés forrása a felhasznált tőke 21 %-os növelése. Ebben az esetben a munka oldaláról nézve intenzív a növekedés (nőtt a munka termelékenysége), a tőke oldaláról nézve erőteljesen extenzív (több tőkét használtunk fel, romló hatékonyság mellett.) Növekedés a munkaerőforrások korlátossága mellett A 20. században a gazdasági növekedés egyik alapproblémája éppen a fenti numerikus illusztrációval vázolt tendenciával volt kapcsolatban. Azzal tehát, hogy a fejlett ipari országokban és az ún. szocialista országokban kimerültek a munkaerő tartalékok, a növekedés alapvetően a tőkeberuházások függvénye volt. A probléma lényegét jól érzékelteti az egyik legnagyobb hatású növekedési modell, a keynesiánus Harrod-Domar modell, amelynek mondanivalóját az alábbi képlet összegzi:

gW =

amelyben gW a garantált növekedési ütem, s a beruházási hányad(a GDP beruházásra felhasznált hányada), κ a tőkeigényesség.. Ha demográfiai és egyéb okoknál fogva a termelésben felhasznált munka egyre kisebb mértékben növelhető – sőt tipikus esetben inkább csökken a foglalkoztatottak száma-, akkor a növekedést egyre inkább gépesítéssel, kemizálással stb. lehet megalapozni. Ekkor megnő a tőkeigényesség, adott beruházási hányad mellet csökken a növekedési ütem. Ha a gazdaságpolitika ragaszkodik az elért növekedési ütem fenntartásához, sőt a felzárkózni kívánó országok kifejezetten fokozni akarják a gazdasági növekedést, akkor növelni kell a beruházási hányadot. S valóban, világszerte megfigyelhető volt a GDP-n belül a fogyasztási hányad csökkenése, a felhalmozási hányad növekedése. Magyarországon például az 1950-es években még 10 % volt a felhalmozási hányad, az 1970-es években már meghaladta a 30 %-ot. Ez az út nyilvánvalóan járhatatlan. Mi a megoldás? A

s κ

54 technikai haladás felgyorsítása, a kisebb tőkeigényességű technológiák alkalmazása. A tőkeigényesség csökkentésében fontos szerepet játszhat a nyersanyag- és energiaigényes termelés visszaszorítása is. A 20. század második felében a technikai haladás a legjelentősebb növekedési tényezővé vált. Kormányzati és nagyvállalati finanszírozással egyre jelentősebb kutatási bázisokat működtetnek, az oktatást tetemes összegekkel támogatják.(„beruházás az emberi tőkében”) A tudományos felfedezések egyre rövidebb időn belül jelennek meg a termelésben, sőt a háztartásokban is. A gazdasági növekedés egyre kevésbé a fizikai tőkeállomány nagyságától, a nyersanyagok és energia felhasználás mennyiségétől függ, sokkal inkább a felhasznált „tudástól”. A fenntartható növekedés A közgazdaságtan egyik legizgalmasabb témája a gazdasági növekedés feltételeinek vizsgálata. A legnagyobb hatású növekedési elméletek (pl. a már említett Harrod-Domar modell, vagy annak kritikájaként született neoklasszikus növekedési elméletek) az ún. „egyensúlyi növekedés” feltételeit kutatták. Ezeket az jellemzi, hogy a növekedés tényezőinek, természetének, következményeinek analízise a szűkebb értelemben vett gazdaság keretein belül folyik. A gazdasági mutatók közül is inkább csak a flow jellegűek, vagyis egy adott időszak változásai kapnak szerepet a modellekben és kevesebb szó esik a stock jellegű kategóriákról, vagyis az erőforrások állományáról. Az 1960-as évektől kezdve egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a tudósok és a szélesebb látókörű értelmiségiek a meg nem újítható erőforrások állományának prognosztizálása felé és ennek kapcsán a növekedés hosszú távon fenntartható ütemének problémája felé. A jövő felvázolására azok a kutatások tették az egyik legdrámaibb és egyben legvitatottabb kísérletet, amelyeket európai tudósok Római Klub néven ismert csoportja patronált. A Római Klub 1972-ben megjelent első jelentése „A növekedés határai” címen jelent meg. Számítógépes modellezésük szerint a világ népességének, ipari termelésének, nyersanyag- és energiafelhasználásának, műszaki haladásának akkori üteme mellett a 21. század közepére összeomlik a modern civilizáció. Megoldásként a „zéró növekedést” javasolták, amit persze általában elfogadhatatlannak és kivitelezhetetlennek tartott a szakemberek és különösen a politikusok zöme. A Római Klub további jelentései sokkal differenciáltabb prognózisokat és megoldási javaslatokat adtak, a „zéró növekedés” helyett a „harmonikus növekedés” programjaira tettek kísérleteket. E jelentésekben megjelentek az ún. globális problémák, mint pl. a demográfiai válság, élelmezési válság, a világgazdasági rend válsága. Ezzel párhuzamosan, de eleinte szinte a gazdasági megközelítésektől függetlenül egyre nyilvánvalóbbá vált a természeti környezet pusztulásának drámai elemzése és az ebből fakadó sürgős teendők nemzetközi összehangolásának igénye. A „fenntartható fejlődés” tematikája mára már különböző megközelítések szintéziseként jelenik meg. Az első „Földcsúcs” 1972-ben lényegében még csak környezetvédelmi kérdések szerepeltek, a 90-es évek végén a riói konferenciát már a „Környezetvédelem és a fejlődés” címmel rendezték meg, a legutóbbi Johannesburgi csúcs már a fenntartható fejlődés lehetőségét, azaz a széles értelemben vett (nem csupán természeti) környezeti, a gazdasági és a szociális problémák kölcsönhatását elemezte. A „fenntartható fejlődés” fogalmának ilyen kiterjesztése elsőként az ENSZ által felkért Bruntland-bizottság (Környezet és Fejlődés Világbizottság) tevékenységének hozománya.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful