A "Csendes éj" története

1818-ban volt, Oberndorfban, egy ausztriai kis községben. Gruber Ferenc, a templom orgonistája megrémült. Felfedezte, hogy az orgona felmondta a szolgálatot. A hófúvás már napok óta elvágta a falut a külvilágtól. Honnan jöjjön segítség? Oberndorfban senki sem értett az orgonajavításhoz. Mi lesz most? Elképzelhető a karácsony zene és gyülekezeti ének nélkül? (...Azoknak talán igen, akik az elmúlt héten ellopták a templomunk gáz nyomásszabályozóját. a szerk.) Gyorsan felkereste a lelkészt, Mohr Józsefet és elmondott neki mindent. Gruber megkérte, írjon egy könnyen megtanulható karácsonyi éneket, melyet orgona nélkül is begyakorolhatnak. A lelkész elvállalta. Bezárkózott és végigolvasta a karácsonyi történetet. Megakadt e szavaknál: "született ma nektek a Megváltó a Dávid városában!" A szavak ott zengtekbongtak a lelkében. Késő éjszaka még ott ült magába mélyedten; aztán írni kezdett. Másnap korán reggel Gruber elvitte a költeményt és megzenésítette. Összegyűlt a nép a templomban. Egy férfi gitáron kísérte. Mindenki azonnal megszerette az új éneket. - Mohr és Gruber így ajándékozták meg a világot a legszebb és legkedveltebb karácsonyi énekkel. Egy énekkar hamarosan elterjesztette a tengeren túl is. Ma majdnem minden nyelven ismerik. Bárcsak minden ember szívét megragadná a karácsony igaz jelentése. "Nektek" született a Megváltó, neked, aki messze tévedtél tőle, akit szinte agyonnyomnak a gondok. Neked kínálja a bocsánatot, az életet! Csendes éj, szentséges éj! Mindenek nyugta mély. Nincs fenn más, csak a szent szüle-pár, drága kisdedük álmainál. Szent Fiú, aludjál, szent Fiú aludjál. Csendes éj, szentséges éj! Angyalok hangja kél. Halld a mennyei halleluját, szerte zengi e drága szavát: Krisztus megszabadít, Krisztus megszabadít! Csendes éj, szentséges éj! Szív örülj, higgy, remélj. Isten szent Fia hinti reád ajka vigaszadó mosolyát. Krisztus megszületett, Krisztus megszületett.

A FENYŐFA
Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártakkeltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták: - Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta. A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák. - Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott! És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő. Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből. Hová vihették? S mi várhat rájuk? Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő: - Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta: - Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket. - Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla! - Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt. - Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt! És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött. Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből. - Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér? - Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az

ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett. - És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt? - Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt. - Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt. - Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt! De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télennyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes. Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól: - Ez a legszebb! Ezt választjuk. Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagyszobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik! Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép! - Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját. "Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?" A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás. Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon. - Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet. Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét –

szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagyszoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat. - Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem? A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán. - Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe. - Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt? - Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből. És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták: - Mesélj még! Mesélj! Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval. A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel. "De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka. Reggel inasok és szolgák léptek a nagyszobába. "Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa. De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el. "Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!" Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla. "Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!" - Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő? - Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek. - Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott? - Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek. És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén: - Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál! - Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok! Aztán elmesélte, mit látott karácsonyeste, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain. - Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő! - Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. –

A gyertya története
Az év egyik legszebb ünnepe felé közeledve úton-útfélen, az összes karácsonyi vásárban a sok-sok apró, illetve nagyméretű csecsebecse, ajándék mellett mindenhol kapható gyertya. Kicsi és nagy, gömbölyű és szögletes, illatos és szagtalan, egyszóval: rengetegféle színű, formájú és méretű. Mert a gyertya elengedhetetlen kelléke, dísze az ünnepeinknek. Ám vajon mióta van ez így? Mióta tartozik hozzá elválaszthatatlanul az egyházi, de akár a családi és egyéb jellegű ünnepeinkhez is. Lássuk a gyertya történetét! Ha pontosan szeretnénk definiálni, a gyertya: régebben viaszból vagy faggyúból, ma általában paraffinból és sztearinból készül, rendszerint rúd alakú, béllel ellátott világítóeszköz. Világítási, ám ma már inkább díszítési, hangulatkeltési célokra használják és gyártják. Viaszból vagy faggyúból készült gyertyát már a rómaiak is használtak a 2. században. A középkorban inkább a fejedelmi udvarokban volt használatos, míg a 15. századtól kezdve a faggyú általánosan elterjedt. Az úgynevezett sztearingyertya a 19. század eleje óta ismert. Praktikus használata a század végétől folyamatosan csökkent, előbb a városokban, később pedig vidéken is a petróleum- és gázvilágítás, majd a villanyvilágítás szorította ki teljesen. Általános használata a római korban terjedt el. Eleinte praktikus okokból használták az őskeresztények, ám a pogány kultuszokban is nagy szerep jutott neki. A mostanihoz hasonló gyertya a keresztényüldözések idejére tekint vissza. III. Honorius pápa rendelete szerint az oltáron legalább két gyertyának kellett égnie. A fény a Nap életadó erejének kifejezője. Mivel könnyen eloltható, az élet bizonytalanságát, az elenyészést is jelképezi. A kereszténységben elsősorban Krisztusnak, a "Világ Fényének" a szimbóluma a gyertya, aki meghalt az emberekért, ahogyan a gyertya is megsemmisül, miközben fényt sugároz. A magát emésztő, világító gyertya Krisztus áldozatára, a gyertyaláng melege pedig szeretetére utal. A templomok oltárain égő gyertyák számuktól függően változatos szerepet játszanak az egyház szimbolikájában: hat gyertya az ima folytonosságát jelképezi, három a Szentháromságot, hét a szentségeket. A magyar néphitben karácsony estéjén a család minden tagja gyertyát gyújt. Amelyiknek felfele száll a füstje, az kedves a Kisded előtt, a lefele szálló füst gyertyájának tulajdonosai pedig bűnösek. Szintén népi hiedelem, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, és ameddig az lángol, addig él az ember. A kereszténység mellett azonban természetesen még számos más vallásban is kiemelkedő szerep jut a gyertyáknak: a zsidóságnál éppúgy, mint akár a buddhistákat tekintve. Szent Ágoston szerint a gyertya magát a megváltott embert is jelenti: "Amint a gyertyafényt áraszt a sötétségbe, úgy áraszt fényt az igaz ember ennek a világnak a sötétségbe." A gyertya végigkíséri az embert az életen, hiszen karácsony alkalmával éppoly jelentős szimbolikus szerepet játszik, akár a születésnapi tortán vagy a halott mellett a ravatalnál. És természetesen az adventi koszorúnak is elengedhetetlen kelléke, amelyen összesen négy gyertya található: a Krisztus eljövetelére való várakozás négy hetében kell a négy-négy gyertyát meggyújtani. Advent már itt van, a karácsonyra való várakozás jegyében pedig járja át a gyertyaláng melege a testünket és a szívünket is!

A három fa legendája Norvég mese
Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő. Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!” A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!” A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!” Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt. Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.” A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!” A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta. Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincses ládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára. A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Mindennap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba. A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.” Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen a fölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse. Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben, épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. Ez tette gyönyörűvé az első fát. Ettől lett erős a második. És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

A MADARAK KARÁCSONYA
A veréb vette észre először az udvar közepén felállított póznát. - Mi lehet az? - csodálkoztak a madarak. - Hogy nem fa, az biztos - mondta a feketerigó. - Nincsenek ágai. - Nem is villanyoszlop - mondta a seregély. - Nincsenek rajta drótok. - Ez alighanem a harkálynak a karácsonyi ajándéka - szólt a vörösbegy. - Azért kapta, hogy legyen mibe lyukakat vájnia. - Micsoda butaság! - gondolta a többi madár. - Miért épp a harkály kapna karácsonyi ajándékot az emberektől? A többiek talán nem szórakoztatják őket ugyanúgy? Még énekelnek is nekik. Karácsonykor minden ember kap ajándékot, akkor a madarak közül miért csak a harkály kapna? Mind összegyűltek az udvaron, hogy felcsipegessék a morzsákat. Ez elég veszélyes volt, mivel a macska folyton ott ólálkodott a bokrok alatt. - Oszolj! - harsant fel a seregély hangja, ahogy felbukkant a macska a közeli hortenziabokorban. Mind nagyon féltek a sárgán villogó szemektől és a veszélyes karmoktól. - Nem túl kellemes itt, ebben a kertben - állapította meg a pinty. - Rágondolni is rossz, mi lesz tavasszal, amikor kikelnek a fiókáink. Ők nem tudnak olyan gyorsan repülni, mint mi. Másnap, karácsony reggelén dermesztő hideg volt. A feketerigó dideregve ült egy kopasz faágon. Egyszer csak felkiáltott: - Nézzétek a póznát! A madarak mind odagyűltek. Kíváncsian nézték, mi történt. Egy négyszögletes asztalka állt a pózna tetején, felette pedig tető. Az asztallapon mintha valami ennivalóféle lett volna. Először a vörösbegy merészkedett a közelébe. - Gyertek ti is! Gyertek ide! - füttyentett a többieknek. - Ez itt mind eleség. A madáretetőben - mert az a fedeles kisasztal madáretető volt -, gazdag lakoma várta őket. Volt ott szalonnabőr, dió, száraz kenyér és egy tál napraforgó is. Az etető szélén különféle csemegék lógtak: két kis hálóban amerikai mogyoró és még egy fél kókuszdió is. - Ez a mi karácsonyi ajándékunk - csiripelte a veréb. - Ide még a macska sem tud felmászni - szólt megkönnyebbülten a pinty. A vörösbegy a háziak ablakára szállt, és hálásan dalolta: “Köszönjük! Köszönjük! Boldog ünnepeket!”.

A mézeskalács emberke története
Volt egyszer egy kislány, aki mézeskalács emberkét készített. Kivette a sütőből, és megcsodálta szépségét, majd mazsolát rakott az arcára szemnek, és a kabátkájára gomboknak. Épp befejezte, amikor a mézeskalács emberke hirtelen felpattant, kiugrott a tányérból és futásnak eredt. A kislány utána iramodott, de csak ennyit hallott a távolból: „Én vagyok a mézeskalács ember, futhatsz, mint a nyúl, de sosem érhetsz utol engem!”. Igaza volt. A kislány valóban nem érte utol, így pityeregve hazabandukolt. Másnap azonban, amikor az utcán a kirakatokat nézegette, a pékség ablakában különös alakra lett figyelmes: széles vigyorral az arcán ott feküdt ez egyik tálcán a mézeskalács ember! Több sem kellett a kislánynak, berohant az üzletbe, és kérte a mézeskalács embert. „Tíz fillér lesz!” – jött a válasz. „De hát ő az én mézeskalácsemberem! Én sütöttem!”- felelte a kislány. „Akkor is tíz fillér lesz!”. Így a kislány hazasietett, felnyitotta a perselyt, kivett egy tízfillérest, visszarohant az üzletbe, elővette a pénzt, és így szólt: „Most már kérem a mézeskalács emberkémet!”. Erre a férfi kivette a mézeskalács embert a kirakatból, és átnyújtotta a kislánynak, aki szorosan átölelte, és hazáig ezt hajtogatta örömében: „Én csináltalak, azért mert szeretlek, és most már meg is vásároltalak. Az enyém vagy”. Ez Isten szeretete. Ő teremtett téged, azért mert szeret téged. Elfuthatsz előle, de Isten ott lesz mögötted. Azért, mert érdekli, hogy mi van veled. Te meg én, el lettünk adva rabszolgának. Ez a rabszolgaság a bűnről szól. Jézus Krisztus pedig azért halt meg, hogy megszerezzen minket magának. Azért, hogy oda tudjon menni hozzád, belenézzen a szemedbe, és azt mondja, hogy én csináltalak, és most meg is vettelek. Szeretlek. Az enyém vagy. Ez valóságosan az, amit tett. Isten szeretne téged szeretni. De miért? Nem tudom. A Biblia egyszerűen csak azt mondja: csak úgy.

A SZENT ÉJSZAKA
Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni. - Volt egyszer egy ember - mondta, - aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. - A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányba vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kinyitották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a tuba fele harap, a másik meg a keze felé; a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyén-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult. Idáig jutott a nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. - Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem. - Azt majd meghallod nemsokára, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet. - Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre. Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését. - Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: - Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért. - Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat

elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: - Végy csak amennyi tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával. Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányalt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna. Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. - Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét? - Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet. - A pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt: - Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet. A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy szikla-barlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a háti-zsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet. De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott. Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet. Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek. Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: - És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket. Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: - Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!

Ajtóról-ajtóra
Temesiné nagyon szomorú arccal fogad. - Nézze, ezt a levelet kaptam ma. A leányomtól. - Valami baj történt? - Nem, nem, semmi! Csak a levél miatt szomorkodom. Múlt évben már átéltem azt a csalódást, hogy felsültem az ajándékaimmal. Az asztalterítő, amit hímeztem, nem lett jó, mert sürgősen másik asztalt vettek. Pedig mennyi munkám volt benne! Az unokámat meg akartam lepni egy sátorral. Azt hiszi, sikerült? Már ősszel kapott egyet! Nincs az üzletekben olyan újdonság, amit azonnal meg ne vennének, akár kell, akár nem. Téli holmit nyár közepén. És ezzel úgy elkényeztetik a gyerekeket, hogy már semmivel nem lehet örömöt szerezni nekik. Hogy ezt elkerüljem, ebben az évben megkérdeztem a leányomat, kinek mi a kívánsága? Tudja, mit felelt? "Hagyd már abba az ajándékozgatást! Nem akarunk semmit, de nincs is szükségünk semmire! Add oda mindenkinek a pénzt - és kész! A villanyborotva Gusztinak például semmit nem jelentene, mivel a hagyományos borotválkozás mellett akar maradni. Ami a gyerekeket illeti, mindegyik kap tőlünk egy remek sífelszerelést, mert idén síelni megyünk. Az a pulóver, amit említettél, hát nem, azt hiszem, nem hordanám. Ma már az nem divat. Szóval, érted." Most nézze, Fenyvesiné, meg akarom mutatni, mi mindent összevásároltam már. Mit csináljak vele? Előveszi a villanyborotvát, a lányának saját kezűleg kötött, elragadó kabátkát, babát egy csomó babaruhával, kis játékkereskedést, különféle játékokat, s még egy sereg édes apróságot. - Úgy szerettem volna örömet szerezni! Hiába. - Nem, Temesiné, nem hiába! Van egy jó ötletem. Bizonyos, hogy örömöt szerezhet, mégpedig nagy örömöt! - Komolyan? - Ismeri a Molnár családot a hat orgonasíppal? Mit gondol, micsoda ujjongás törne ki ott, ha a gyerekek megkapnák ezeket a gyönyörű ajándékokat? Tudom, hogy nagyon szerényen élnek, s a szülők nem tudják a karácsonyi kívánságokat teljesíteni, bármennyire szeretnék. Ha például megkapnák ezt az aranyos babát - le sem tudom írni! Temesiné aggódva ingatja a fejét: - Itt helyben nagyon kellemetlen lenne nekem. Tudja, mindenki ismer, s a gyerekeknek nem lehet megtiltani, hogy beszéljenek. Elhíresztelnék a városban, hogy Temesiné, úgy látszik, jótékonysági angyalt játszik. - Majd másképp csináljuk! Ha nem akarja, senki nem fogja megtudni, honnan jön az áldás Előadom a tervemet, és az idős hölgy lelkesedni kezd. - Így már igen! Ebben benne vagyok! Csak sikerüljön! Tehát nekikezdünk, először minden darabot külön karácsonyi papírba csomagolunk, szalaggal átkötünk, aztán az egészből egy nagy csomagot készítünk, és ráírjuk: Az orgonasípoknak, üdvözlet a karácsonyi Gyermektől! A pulóvert és a villanyborotvát külön csomagoljuk, azzal más tervem van. Temesiné veszi a kabátját, és beül mellém a kis Trabantba. - Még soha nem volt karácsony előtt ilyen nagy örömöm! De jó, hogy megint időben látogatott meg, különben egész éjjel bőgtem volna! Megállunk a körtéren. Innen nem messze laknak Molnárék. Kis házuk közvetlen az utcára néz, a nappali ablaka világos, nincs befüggönyözve. Kísérőmnek mutatom a helyet szemben a sarokkal, ahonnan jól beláthatunk a szobába, de bennünket aligha vesznek észre. Kipróbálta már előző években, mikor titokban ajándékozó angyalt játszottam. Odamegyek a kis kapuhoz, belülről ráakasztom a csomagot a reteszre, jól megnyomom a csengőt, és visszasietek a rejtekhelyre. Halljuk, amint csapódik az ajtó. Gyermekhangok szűrődnek ki. Még az ablakot is kinyitják, s egy borzas fej kukkant ki rajta, aztán megjelenik két gyermek, s ujjongó

kiáltással emelik le a reteszről a nagy csomagot. Alig tudják cipelni. Kiszalad egy nagyobb is, és az előszobalámpa fényénél betűzi a feliratot: Az orgonasípoknak, üdvözlet a karácsonyi Gyermektől. Egy ugrással bent terem a házban. Még halljuk, amint felkiált: - Anyu. Anyu! Aztán becsapódik az ajtó. - Most már átmehetünk, és közelebbről leselkedhetünk, remélem, nem vesznek bennünket észre! A hat gyermek nagy szemeket meresztve áll az asztal körül. A legidősebb leány óvatosan letekeri a szalagot, leemeli a doboz fedelét megfontoltan, sietség nélkül. Szinte érezzük a bentiek feszültségét. Csomagot csomag után vesznek ki. A gyerekek tapsolnak, gyönyörködnek és tapogatják a szebbnél szebb dolgokat, ami egymás után napfényre kerül. Arcuk ragyog az örömtől! Temesiné lopva a szemét törölgeti: Jövőre újra bevásárolok! - mondja. Mikor továbbmegyünk, új várakozással ül mellém a kocsiba. Célunk mosta a nagyváros, ahol senki sem ismeri az öreg hölgyet. Tudok ott néhány testi fogyatékosról. Az öröm náluk többet nyom a latban, mint az egészségeseknél. Szinte fickándozott a szívem, mikor a gazdátlanul maradt villanyborotváról hallottam. Néhány nappal ezelőtt találkoztam egy asszonnyal, akinek a 18 éves fia közlekedési baleset következtében megbénult a lábára, és a jobb keze csonkult. Megkérdeztem, hogy van a fiú, és az asszony elmondta, hogy Józsi aznap reggel megint nagyon elkeseredett volt - mint mindig, ha valamilyen eset eszébe juttatja nyomorult voltát. "Nem tud megborotválkozni. - mondta Méreiné. Szakállt viszont nem akar hordani. Majd szerzek neki egyszer egy villanyborotvát. De nem tudom azonnal előteremteni, hiszen annyi mindenre van szükség!" És éppen ma kell találkoznom Temesinével! Úgy örülök, mint egy gyermek az ajándéknak. Józsi a csodálkozástól eleinte semmit sem tud szólni, ügyetlenül köszönetet mond. Az anya igen megindult, de ő is szótlan. Érzem, hogy az ajándékozónak kínos a helyzet. Talán eltévesztettem, jobb lett volna, ha nem hozom magammal őt, csak az ajándékot? De hát éppen azt akartam, hogy lássa az örömöt, amit ajándékával szerzett. Most pedig... Érthető, hogy a fiatalembernek a látogatás és az ajándék teljesen váratlanul érkezett. Azért mégis valahogy másképpen képzeltem el a fogadtatást. Édes Istenem, mit tudnék most csinálni? Minden hosszabb töprengés nélkül leakasztom a tükröt a falról, odatámasztom Józsi elé egy párnára, amit a heverő sarkából halászok elő. - Próbálja ki, működik-e? - biztatom, s mivel az összes szükséges dolgot odaépítettem már elé, nem mer nemet mondani. Valóban, a kis masina ügyesen simul az esetlen kézbe. Bedugom a zsinórt a kapcsoló alatti konnektorba. A borotva zümmögni kezd, és az arca jobb fele máris elütően világít a fekete baloldalhoz képest. Mikor azt is simára gyalulja, Józsi alaposan megvizsgálja magát mindkét oldalról, és már mosolyog: - Hát hogy örülök ennek! - Örüljön is, örüljön, mert éppen ezért jöttünk! - feleli Temesiné láthatóan megkönnyebbülve, hogy nem az előbbi nyomott hangulatban fogunk távozni. - Bocsássanak meg, hogy az előbb nem mutattam semmi örömöt - mondja Józsi -, de egyszerűen képtelen voltam. Mindig azt hiszem, hogy csak részvétből látogatnak, és ez borzasztóan érint. Olyan nyomorultul érzem magam. Éppen ma reggel mondtam, hogy már soha nem lesz semmi örömöm. Jó, hogy anyukám a konyhában van, és nem hallja, amit mondok. Ő szegénykém mindig azt akarja, hogy örüljek, vidám legyek. Azt mondja, bízzak Isten segítségében. De én nem tudok hinni. Miért történt mindez velem? Ha van Isten, akkor én meg akarok győződni róla, mondtam anyának. És akkor érkeztek Önök. Úgy ért, mint egy sokk! Megtört a jég. A fiú beszél, az idős hölgy bekapcsolódik, soha nem hittem volna róla.

Csakhamar úgy elmerülnek a beszélgetésben, hogy kiosonok Méreinéhez a konyhába. Még hallom, hogy Temesiné kérdezi a fiatalembert, nincs-e valami különös gond a szívén? - Hogy nem tudok írni - mondja a fiú. Az anya éppen akkor indul befelé egy tálcával. Teát forralt, azzal akar megkínálni minket, de intek neki, hogy most ne zavarja a két embert. Az asszony az ajtó felé fülel, és csodálkozva hallja az élénk beszélgetést. Később aztán együtt ülünk az asztal körül. A fiatalemberből minden feszültség, minden görcs eltűnt. Ó, ha Temesiné lánya sejtené, mennyi jó következménye lett annak, hogy édesanyja ajándékozó készségét szeretetlenül visszautasította! Temesinének lenne még egy kérése. Kis ideig hímel-hámol, tudja, hogy mindig be vagyok fogva, és egyébként is órákon át látogatok, de kihez forduljon, ha hozzám nem? - Odaígértem Mérei úrnak megboldogult férjem kis írógépét, és olyan jó lenne, ha mielőbb megkapná! Nem tudna velem holnap még egyszer bejönni? - Magától értetődik! - ígérem, habár a tervem ezzel megint tökéletesen felborul. De ha az én legfelsőbb tervezőm így kívánja, engedelmeskedni akarok. Közben késő lesz. Túl késő ahhoz, hogy aznap még egy látogatást tegyünk, így azt holnapra halasztjuk. Temesiné azt szeretné, ha egyedül mennék Fekete Eszterhez, míg ismét Józsit látogatja, akit szemmel láthatóan máris úgy tekint, mint saját védencét. Szándékába egy kis félelem is vegyülhetett, hogy az újabb látogatás a tegnapihoz hasonlóan fog kezdődni. De nem hagyok nyugtot neki - jöjjön csak velem, és feltétlenül ismerje meg ezt a leányt! A harmincéves beteg idősebb testvérével lakik együtt, de Aranka - ha jól tudom - pillanatnyilag üdül. A szomszédasszony végzi azokat a teendőket, amikre Eszter nem képes. A leány születésétől kezdve beteg, soha nem tudott egyedül járni, csak mankóra támaszkodva. Ideje legnagyobb részét tolószékben tölti. A szobában is azzal közlekedik. A lakásban mindent hozzá alakítottak, nincs lépcső, nincs küszöb. Aki szabályos arcát, ápolt haját látja, első pillanatban nem is hinné, hogy súlyos testi fogyatékossal van dolga. Csak a beavatottak tudják, hogy testét acélfűző tartja. De minden fogyatékosságát felülmúlja átlagon felüli intelligenciája és rendkívül ügyes keze. Eszter kitűnően érettségizett. Ahhoz nem volt ereje, hogy egyetemi tanulmányokat kezdjen, vagy hivatást vállaljon. De a nyugdíja mellett jól keres zenetanítással, amit itthon is végezni tud. A gimnáziumból is küldenek egy-egy tanítványt, akik matematikából vagy nyelvből gyengén állnak. Az ő dicsősége, ha egyes "tanítványai" le tudnak vizsgázni. Mikor becsöngetünk, gumikerekek surrogását halljuk, s utána öntudatos, barátságos fiatal nő köszönt. A levegőben semmi zavartság. - Nem tanítás közben zavarunk? - kérdem. - Nem, ma egész délután szabad vagyok. Ó, de szép, hogy meglátogat, kedves Fenyvesiné! Önt is szeretettel köszöntöm! - Kezet nyújt a kísérőmnek. - Szabad bemutatnom? Temesiné a gyülekezetünkből. - Örülök, hogy eljött. Tessék letenni a kabátot, aztán bejönni. Itt jó meleg van. A falak tele könyvvel, itt-ott ízléses, faragott könyvtámaszok és kerámiák. Színben összehangolt bútorok és függönyök. A szoba két testvér személyiségét tükrözik. Tudom, hogy különösen Aranka keze nyoma látható mindenen. Művészeti tárgyakat tanít. Temesiné fellélegzik, mert érzi, hogy itt senki sem fogja jótékony angyalnak tekinteni, sem olyan személynek, aki részvétből adakozik. Nem, itt mellékgondolatok nélkül örülhet! Egykettőre becsülettel el is mondja, miért jött: keres valakit, aki elfogadná egy kézimunkáját, amiben sok órai munkája van. Valakit, aki engedi megajándékozni magát. Eszter elég tapintatos ahhoz, hogy egyetlen elítélő szóval sem illeti Temesiné lányának viselkedését. Szemét tágra nyitja, mintha még most sem hinné:

- És én lennék a kiválasztott tulajdonosa ennek a csodaszép, drága pulóvernek? Mivel szolgáltam rá? De azonnal helyreigazítja saját magát az ajándékra nem lehet rászolgálni, különben nem lenne ajándék, ugye? - Nem próbálná fel? Kibújik a blúzából, alatta látható lesz a vastag, sima bőrrel bevont fűző. De el is tűnik mindjárt a pasztellszínű virágokkal hímzett, halvány rózsaszín, puha pulóver alatt. Tolószékét a tükör elé gurítja. Milyen szép ez a leány! - gondolom, míg mellképét nézem a kovácsoltvas keretű tükörben. Az új ruhadarab kitűnően illik neki. - És ez a pompás darab igazán az enyém lehet? - kérdi anélkül, hogy újabb igent várna rá. Nagyon köszönöm, kedves Temesiné! Isten viszonozza Önnek! Tudom, hogy ez nagyon megszokottan hangzik, de nem tusom jobban kifejezni, amit érzek. Hogy Őt nem lehet megajándékozni, azt tapasztalatból tudom. - Nagyon szépen köszönöm! Önnek is, kedves Fenyvesiné, hogy rám gondolt! Mit fog szólni Aranka, ha holnapután hazajön! Még beszélgetünk egy kicsit az elmúlt heti alkalmakról itt a nagyvárosi gyülekezetben, az adventi ünnepélyről, amit kifejezettel fogyatékosoknak rendeztek. Eszter is segített a műsor összeállításában. Szerzett egy kis éneket, a szöveget is ő írta. Sorstársainak szánta. - Eljátsszam? Átmegy tolószékével a szomszéd szobába, előveszi a gitárját, és tiszta szoprán hangon énekelni kezd: Nem kérdezd: Miért? Ő tudja, miért! Kérdezd inkább, hogy mit akar veled! Mert Ő szólt, és sohasem bánja meg: Enyém vagy most és Mindörökké enyém az életed! Ne sajnáld magad! Ő látja utad: Béke ösvényén menny felé vezet. Örülj az Úrnak, és el ne feledd: Övé vagy most és Mindörökké Övé az életed! Magától értetődik, hogy utána karácsonyi énekeket énekelünk. Aztán az Úr Jézus születésének ünnepe előtti adventről a nagy adventre fordítjuk a szót, és a mi Urunk visszajövetelének várásáról beszélgetünk. Eszter aggódva töpreng, vajon ő is az okos szüzek csoportjába tartozik-e, akiknek elég olaj van a lámpájukban ahhoz, hogy Jézus elé menjenek. - Mert nincs kizárva, hogy az Ő visszajövetele erre a földre még az én életemben megtörténhet! Oly kevesen számolnak ezzel. Nem hiába mondja az Írás, hogy arról a napról és óráról senki nem tud. Mostanában gyakran olvasom a jelenések könyvét, több dolgot nem értek belőle. Talán a legközelebbi alkalommal beszélgethetnénk ezekről - ugye, mind a ketten eljönnek ismét? Temesiné éppoly szívesen tesz ígéretet, mint én. Végtelenül örülök. Egy szó sem esik betegségről, szenvedésről, a panasz legkisebb hangja is elmarad. Ugyanúgy, mint máskor. Innen mindig megajándékozottan megyek el, itt mindig feltankolhatok. De Eszter soha észre sem veszi, hogy ő az ajándékozó. Talán így van ez jól. Míg hazafelé megyünk, Temesiné hálásan megköszöni, hogy szó szerint rákényszerítettem erre a látogatásra. Azt mondja: - Még ma írok a leányomnak. Mindent megírok! Azt hiszem, hosszú levél lesz. Nem tusom egyszerre megírni. Egyet azonban rögtön az elején közlök vele: Mihelyt legközelebb meglátogat, azonnal bemutatom Fekete Eszternek!

Andrea Werfl - Panna kívánsága

Hideg téli este volt. Nagy pelyhekben esett a hó. A kertet, az utcákat s a közeli szántókat puha, fehér takaró fedte be. Panna csodálattal, örömtől csillogó tekintettel figyelte, hogy táncolnak alá vidáman a hópelyhek, s miként változik át a kopár, szürke, szomorú vidék varázslatos, különös világgá. Anyától tudta, hogy ilyenkor, az első hóesés idején minden gyereknek egy kívánsága teljesül. Miközben a hideg ablakhoz nyomta orrocskáját, s belehelte az üveget, azon töprengett, hogy mit is kívánhatna. Nem jutott eszébe semmi. Nagyot sóhajtva lemászott a fotel karfájáról, ahol eddig térdelt, s kiment a konyhába. Anya és Gyuri beszélgettek, miközben a sütőben sült az édes húsú, finom tök, a serpenyőben pirult a gesztenye, a kannában eperillatú tea gőzölgött. A két felnőtt állt a tűzhely mellett, s láthatólag nem vették észre, hogy őket figyeli. A lámpa narancsos fénye szinte mosolyogva ölelte körbe kettejüket, s Panna úgy döntött, hogy nekik nem kívánhat semmit, mert mindenük megvan. Az előszobában megkereste a szépen faragott sámlit, odahúzta a kályhához és leült. – Mit kívánhatnék, Kályhácskám? Amit én szeretnék, azt a Karácsonyi tündérek és Moha bácsi elhozza, mert Anya szerint jó gyerek voltam. Persze annyi, de annyi minden van még, amire vágyom! Számtalan játék, sok-sok érdekes, izgalmas könyv, kifestő, festék, illatos gyurma, filctoll… Mégis… kívánni szeretnék valamit! Valami mást! A cserépkályha elgondolkodva duruzsolt. A belsejében égő tűz ropogva fellobbant, majd így szólt: – Panna, tudom jól, hogy minden kisgyereknek számtalan vágya, kívánsága van. A világ színes, érdekes, tele van csodákkal, felfedeznivaló is akad benne épp elég. Tudom azt is, hogy szíved szerint az egész világot kérnéd! Mégis… bizonyára van valahol a szíved egyik titkos zugában olyan kívánság, amely nem játék után sóvárog. Gondolkodj egy kicsit! – Jaj, Kályhácska! Nem jut eszembe semmi! – elszontyolodva simogatta meg a kályha meleg oldalát. Hozzábújt, fejét nekitámasztotta. – Ne szomorkodj, Pannám! Érzem én, hogy ezt az egy kívánságodat nem pazarolod el, s olyasmit kívánsz majd, amely igazán a szívedből fakad! Ekkor jutott eszébe GombóC, a makacs, öntörvényű fekete cica. Az önfejű kisállat fogta magát egy novembervégi napon és vándorbotot ragadva, nagy titokban világgá ment. Hogy hová ment, s miért mondott búcsút otthonának, csak Heki kutya tudta, de ő mélyen hallgatott, ha vallatóra fogták. GombóC távozásával mély szomorúságot okozott hármójuknak. Napokig keresték, hetekig szólongatták, s ha a faluban egy hozzá hasonló cicát láttak kóborolni, mindig azt hitték, hogy Ő az. Futottak utána, hiába… Minden alkalommal csalódottan vették tudomásul, hogy nem GombóCra akadtak rá. Esténként sírdogálva faggatta anyját, hogy miért hagyta el őt a játszópajtása, miért ment világgá, amikor szereti és sokat játszott vele. Nagyon nehezen csitult benne a fájdalom, a bánat. Igazából sosem felejtette el, sokat álmodott vele, róla. Sokszor eszébe jutott, hogy merre járhat, mit csinálhat. Anya azt mondta, hogy bizonyára hívta a nagyvilág, a kóborló macskák csábították titkos, rejtélyes utakra vagy az új és idegen szagok, illatok, a szélben zörgő-sustorgó kukoricás hívták kalandra. – Ugye, nincs semmi baja GombóCnak? – kérdezte egy estén. – GombóC talpraesett, bátor cicus, Pannácskám! Tud vigyázni magára! Ne félj, nem esik bántódása! – Miért nem akar hazajönni? Odakint hideg van, esik az eső, fúj a szél! Nemsokára itt a tél! Nem játszik vele senki! Nem simogatja, ápolja, óvja, eteti-itatja senki sem! És ha beteg lesz? Vagy ha nem talál ennivalót? – Talán már Ő is bánja, hogy elment. Talán már visszavágyik! Hidd el, hazatér egy napon! – Nem is szeret minket, úgy elment! – zokogta anyja ölébe akkor, lefekvés előtt. Most, hogy eszébe jutott ez az emlék, újra könnybe lábadt a szeme. Hiányzott neki a kiscica.

Nem tudta, hogy felejthette el Őt! – Tudom már, Kályhácska! Tudom, mit kívánok! – Igen? No, és mit kívánsz a táncoló hópelyhektől? Súgd meg nekem! Panna megsúgta a duruzsoló kályhának a titkos kívánságát. – Szaladj, Panna! Kérd meg a hópelyheket, hogy teljesítsék! Felugrott a sámliról, s a felnőtteket elsodorva odaszaladt az ablakhoz. Behunyta szemeit, s némán mormolva útjára bocsájtotta a kívánságát. Szenteste napja volt. A gerendaházat fenyőfa-, sült- és cukorillat járta át meg át. Kályhácska is vidáman dalolt. Csodaszép volt a karácsonyi ünneplőbe öltöztetett fácska tündöklő díszeivel, apró lámpafüzérével! Ágai alatt ajándékok várták a pillanatot, amikor feltárhatják, mit is rejtenek. Panna azonban mégsem volt felhőtlenül boldog. Nyughatatlanul szaladt egyik ablaktól a másikig. Leste a kertet, az utat, hogy vajon GombóC jön-e már? Ám a cica nem tűnt fel sem a kerti utacska hólepte kövein, sem a pecu – Mi a baj, Panna? – kérdezgették, de nem felelt. Lassú mozdulattal bontogatta ajándékait, de figyelme minduntalan elkalandozott. Egész valójával feszülten figyelt. Egy hangra várt… Már-már letett arról, hogy ma magához ölelheti elkódorgott pajtását, amikor odakintről halk és reszkető nyávogásra lett figyelmes! – Anya! Anya! Gyuri! Hazatért GombóC! – sikkantotta boldogan és az ajtóhoz perdült. Gyuri és Anya követték. Legnagyobb meglepetésükre a feltáruló ajtó fénypászmájában ott kuporgott GombóC. Mancsai közt megviselt batyu, babos kendőből kötve. Nyakában egy rongydarab, amolyan sálféle. – Miááááúúúú! Pannácska, hazajöttem! – nyávogta s óriási sárga szemeivel bűnbánóan nézett rájuk. A kislány könnybe lábadt szemmel felnyalábolta. – Látod, látod! Ha nem mégy világgá, akkor Anya köthetett volna neked egy szépséges sálat meg sapkát! Most nem reszketnél, fáznál! Nagyon hiányoztál, csavargó! – magához ölelve bevitte a nappaliba. Meleg takaróba burkolta, tejet adott neki, s egy ínycsiklandóan finom krinolint tett elébe. Boldogan figyelte, ahogy GombóC falatozik. – Jó itthon lenni, miáááú! – Mesélsz majd arról, hogy merre jártál? – Igen! Miááááúúú! – felelte a cica s lefetyelni kezdte a langyos tejet. Panna most már igazán boldog volt. Teljesült a kívánsága. Borzas fejecskéje nem bukkant elő sehonnan… Gyorsan repült az idő. Panna karácsonykor tovább maradhatott fenn, de eljött az idő, amikor véget ért a játék és ágyba kellett bújnia. Helyére vitte GombóCot, elköszönt tőle, majd bemászott az ágyába és a takarója alá kucorodott. Anya meséje után jó éjszakát kívántak egymásnak, s a felnőttek is lefekvéshez kezdtek készülődni. Panna csak forgolódott, töprengett. Hiába volt álmos és ásított nagyokat, nyugtalanította egy kérdés. Végül felült az ágyban. – Anya! Most már együtt maradunk örökre? Te, Gyuri, GombóC, Heki és én? Senki nem megy többé világgá? – kérdezte. A felnőttek összenéztek. Odaléptek hozzá és megsimogatták a fejét. Mielőtt válaszolhattak volna a kérdésére, álomport hintett szemeire a mélyülő est. Elaludt…

AZ ARANYDOBOZ
Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzért vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott: A lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot. Ebbe csomagolta az apja számára készített ajándékdobozt és így tette karácsonykor a fa alá. Szenteste, mikor az apja kibontotta az ajándékot, látta, hogy a doboz belül üres. A következőket mondta a lányának: - Tudod kislányom, az úgy szokás: ha valakinek ajándékot adunk, nem szabad üres dobozt adni. - De apa! Hiszen ez a doboz nem üres! Tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra. Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte az apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal azután a kislány egy balesetben meghalt. Az apa egy egész életen át az ágya alatt őrizte az aranydobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta és egy csókot vett ki belőle, így emlékezve az õ gyermekére, aki azt odatette. Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekeinktől, családunktól, barátainktól. Tudod a család és a barátok azok, akik felemelnek minket bajainkból, amikor a szárnyaink megsérülnek, hogy emlékeztessenek bennünket arra: hogyan kell repülni.

Donászy Magda

A kíváncsi bocs
Mackócsalád odújában szokatlanul nagy a csend. Téli-módi szundizásra készülődnek odabent. Frici, a kis kölyökmackó tegnapelőtt elaludt, Mackó néni két tüskével beszögezte a kaput. Mackó bácsi leverte a makrapipa parazsát, átölelte Mackó nénit: - Brumma, brumma, jóccakát! Hanem annyit izgett-mozgott, forgolászott, csapkodott, mancsa karma kilyuggatta a kék kockás huzatot. A dagadó dunnaciha ásítozva kirepedt, és a tollak piheszárnyon táncoltak az ágy felett. - Brumm-brumm – horkolt Mackó bácsi - föl-le szálltak – haja-hej! s Frici orrát csiklandozta Pihécske és Tollpehely. A bocs orrát dörzsölgette, háromszor is hapcizott, saját magát orrba vágta – mégiscsak sok, ami sok. - Kik vagytok, és mit akartok? A két pihe susogott: - Hh, ss – súgtak-búgtak, s jól becsapták a bocsot, - Hópihécskék vagyunk, látod, ruhánk puha és fehér. - Mumma mama azt mesélte, a hó hideg, mint a dér. - Buta bocs vagy – szólt Pihécske, oktondizta Tollpehely: - Nincs szebb, mint a téli erdő, fűt, fát fehér hó lep el. - Gyere velünk – hívta Pehely -, csúszkálunk a patakon. - Az ám a jó – csalta Pihe -, itt a remek alkalom! A bocs egyre kíváncsibb lett: - Mennék, de nem bánt a tél? - Bundád meleg, s a hidegtől még a gyönge őz se fél. - Igaz – hümmögött a kis bocs -, mért ne mennék? Elmegyek, csak nem fekszem egész télen itthon, mint a nagy beteg? Nekifeszült az ajtónak, kinyitotta: - Nosza, hát! - Vissza! Vissza! – fenyegette öklével a Nyírfaág. Frici rá se hederített, sebbel-lobbal kiszaladt, fényes déli napsütésben kóstolgatta a havat. A két pihe elvezette a befagyott patakig, jeges hátán csicsonkáztak, csúszkáltak egy darabig. Hanem hogy a bokor alól előbújt a téli est, Frici foga összekoccant, érezte: vacogni kezd. A szálló hó majd elnyelte a két pihegyereket, hanem ők a bocsbundában kaptak védett meleget. A furfangos két mihaszna összebújva elaludt, Frici nekikeseredve keresgette: hol az út. - Merre? Hova? – kérdezgette, de nem felelt senki sem, bánatában egy fa alatt lekuporgott csendesen. Két tekergő szélvész-kamasz észrevette: - Rajta hát! Megpörgették, mint a labdát, rászórták a fák havát. Szelek anyja hogy meglátta a hófelhős égen át, mit csinálnak az unokák, ott termett, nem várt tovább. - Mars haza, a fellegekbe, aludjatok hajnalig!

Én elviszem a kis bocsot, bárcsak tudnám: hol lakik. Meddig mentek, ki tudhatná, tán a pelyhes fellegek, ám egyszer csak ott jártak a hókupolás vár felett. Télapóka hogy meglátta, máris odasietett, nézegette, a csupa hó bundácskában mi lehet. Nagy nehezen lehámozta Friciről a hósubát. - Vau, egy kis kölyökmackó – jelentették a kutyák. Fényes szemű ezüst cica hozzá futott: -Miaó! A kis bocsnak édes-mézes őztejecske volna jó. Az éhes bocs cicatálban kapott édes őztejet, - Télapóka szelíd keze simogatta szél helyett. Ezüst cica fogócskázni csalogatta Fricikét, ám a kis bocs jótevőjét el nem hagyta semmiképp. Bújócskázni sem volt kedve, Télapónak segített; kis zsákokra, zsomborokra kötött piros zsineget. Elmesélte Télapónak – szánom-bánom-könny között, hogy a kedves otthonából két pihével megszökött. Nem kér diót, csokoládét, még a lépes méz se jó, csak azt kéri, barlangjához vinné vissza Télapó. A jó öreg meghallgatta a könnyes bocsbánatot, s megígérte, másnap reggel hat rénszarvast szánba fog. Így is történt. Ezüst cica hízelkedve búcsúzik, a kutyák is hűségesen kísérik a kapuig. Télapóka fölrakta még három zsákját, puttonyát, a kis bocsot ölbe vette, ne fázzon az úton át. Szalad a szán! Repül a szán! Múlik a nap, délután az ismerős barlang elé nesztelenül száll a szán. Frici mackó földre ugrik, mint a sebes pillanat, Nyírfaág, hogy jobban lássa, lerázza a friss havat. Ilyet még a legöregebb jegenye se láthatott; Télapóval ölelkező havas bundás kis bocsot. Fricike a nyitott ajtón belopózott csendesen, Mackóéknál ennyi zajra nem ébred fel senki sem. Télapóka kinyitja a jégvirágos ablakot, keze nyomán jobbra-balra két üveg méz mosolyog. Begurul a piros alma, mézes málé, mogyoró; lesz öröm, ha észreveszik – erre járt a Télapó. Amikor a csilingelő szarvasszánkó tova ment, a két pihe előugrott: szárnyat bontott odabent. Pihe Fricit csiklandozta: - Hol marad a köszönet, hogy elvittünk Télországba, szedte-vette bocsgyerek? Nem csoda, hogy a kis bocsnak a szava is elakadt, egy csapásra kézre kapta a két pihemadarat. Bedugta a vánkos csücskén, ráhajtotta buksiját, a tavaszig meg se moccan: brumma, brumma, jóccakát!

Donászy Magda

HÓ KATÓ
Azon a régi-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi kisasszony a betegágy és a nagyvilág között. Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak: Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! – És szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet: - Édesanyám küldi! – szórtam elébük a ropogós kukoricát. De nem csak háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kis boci, hány cicája lett Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi – aki jó barátom volt – hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír között az volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a versengés: kié lesz a legszebb, leghatalmasabb, legkövérebb. Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki – kertjük nem lévén – évről évre nálunk szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú hóember volt. De nem ám! Előbb kőkeményre gyúrta a „magvát”, ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy hempergessem, amíg bírom. Bodri mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével a növekvő hópocakot. Mikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli atyafiához sem hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy „tudós embert” fabrikáljon. Addig-addig lapogatta, tapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos emberi formát kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos paprika – vagy répaféle volt. Hóból faragta ki a bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet hordott. Ettől lett igazán „tudós” ábrázata. Karcsi még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen azt hihette, csak megállt kicsit nézelődni. Bármennyire imponált, hogy „tudós hóemberünk” van, nem tudtam mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna. – Ez a tudós legyen a tied – mutattam rá ajándékozó kedvemben -, de nekem csinálj egy hókislányt – mondtam, kértem, és addig kunyeráltam, míg Karcsi újra munkához látott, pedig már erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk. Mire Karcsi kigömbölyítette harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az égszínkék selyemruhával. Alighogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták volna. Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem is volt abban semmi hiba, mert hóbarátnőm már a legelső percben ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak. Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam kopaszon? Hanem rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is fölkötöttem Hó Katóra, mert hát akkor foga volt a télnek. Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy hópulit hömpölyített, hogy vigyázzon az immár benépesült előkertbe. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán pulinak született Bodri is megirigyelhette. Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki szalmaszőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében. Elébe ültem a hóba. Szerettem

volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél az arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb, közelebb jön. – Gyertek, gyertek – biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy egyegy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupakorom subáját pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a karomban. Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett. Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes pápaszemén át, fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta csuklómat, és ettől kirázott a hideg. Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kékselyem szoknyában. Ha melegem volt, a homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem. Ilyenkor kézen fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek között. A jégvirágok nemcsak az ablaküvegeket futották be, hanem a falat is körülmintázták a kacskaringósszárú jégvirágok. Hó Kató gombóccal etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig bírtam lenyelni, de mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt. Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt: vegyem be az orvosságot. Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz se gyötört. Meggyógyultam. Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink Igazi fia Bújt hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-teli van hóvirággal. Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásul.

Dr. Stella Leontin - Egy angyal, aki nem akart énekelni
Karácsony éjszakáján az angyalok, Jézus születésnapjára emlékezve Istent dicsőítve hangosan zengeni kezdtek. A hatalmas kórusban egyszer csak elhallgatott az egyik angyal. Szomszédjai mindjárt észre is vették, hogy a társuk elhallgatott és meglepetésükben ők is elnémulva, csodálkozva néztek rá. A kórust vezető Főangyal odaszólította magához az elnémult angyalt és kérdőre vonta, hogy miért hagyta abba az éneklést. Az így válaszolt: Én nagyon szeretek énekelni. Erősen, tisztán énekeltem még azt is, hogy "Dicsőség a magasságban Istennek", de amikor az következett, hogy "a földön békesség" - azt már nem tudtam énekelni, mert látom azt a sok-sok békétlenséget, ami betölti a földkerekséget. Kedves Főangyal és ti többiek, nézzetek körül a Földön és lássátok meg, hogy milyen békétlenség van odalent. Milyen sok katona és fegyver van minden országban. A gazdagok és szegények, öregek és fiatalok, rokonok és szomszédok, munkatársak között, de a családokban, az emberi szívekben belül sincs békesség. Az emberek nem tudnak megbékélni egymással, egy kicsit hallgatni és tűrni, de nem tudnak megbékélni sorsukkal és önmagukkal sem. Szabad ebben a háborgó világban békességről énekelni? Igaza van, mondták néhányan a kórusban. A Főangyal azonban megdorgálta őket és megparancsolta, hogy énekeljenek tovább. Az elnémult angyalhoz pedig így szólt: megértem az engedetlenségedet, mert tudom, hogy szomorúság, aggódás és jóakarat van mögötte. De ha jobban odafigyelsz Urunk gondjára és gondolataira, te is örömmel fogod énekelni a békeség himnuszát. Amikor Urunk embert teremtett, azzal emelte minden más teremtménye fölé a maga közelébe, hogy szabad akaratot adott neki. Szabad engedelmeskednie és szabad lázadnia is. Az ember hatalmat kapott arra, hogy oltalmazza az életet, de arra is, hogy kioltsa. Tud védeni és támadni, elvenni és adni, gyűlölni és szeretni. Mit lehet a bűn ellen tenni? Urunk próbálkozott özönvízzel, kemény ítéletekkel, de egyik sem használt. Az ember minden ítélet után ugyanaz maradt, aki volt. Azt viszont nem engedi meg Urunk szeretete, hogy erőszakkal valósítsa meg a Földön a mennyei világ rendjét és annak békességét. Szabad döntést és engedelmességet kíván, és ez csak egy úton-módon valósulhat meg: hidat épített a mennyei világ és a földi világ között Fiával: Jézussal. Ő a békesség fejedelme, ő a béke megteremtője. Csak ő adhat békét a nemzeteknek, a családoknak és az emberi szíveknek. Azok az emberek, akik rá hallgatnak, Jézust követik, azok békében élnek, és önzetlenül a béke apostolai tudnak lenni, minden nehéz földi körülmény között is. Ők hiszik, hogy van ennek értelme és a reményt soha nem adják fel. Ők még áldozatok árán is meg tudják teremteni és őrizni a belső és külső békesség harmóniáját. Ez pedig már az örök boldogság kezdete. Isten bízik bennük, számít rájuk. Nekünk ezt kell hirdetni, bele nem fáradva, hogy meghallják, erőt kapjanak, ők is ezt dalolják és összefogva egy szebb, igazabb, tisztább, békésebb és boldogabb világot tudjanak építeni, annak erejében, akinek születésének napját karácsonykor ünnepeljük. Ez a mi feladatunk, az pedig az ő feladatuk. Az elnémult angyalban fölragyogott az isteni értelem és most már a többiekkel együtt ő is boldogan énekelte a teljes karácsonyi evangéliumot: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön minden jó szándékú embernek.

Tarcsai Szabó Tibor
És a Télapónak ki ad ajándékot?
- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka. - Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán. - Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól! Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát. - Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett. - Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és. és most biztosan megkapom, amit szeretnék. - És mit szeretnél? - Egy csodálatos, nagy babát. Akkora, mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és. és meglátod, nagyon megszereted majd te is. - Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi. - A Télapónak? - csodálkozott Boglárka. - De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar. - Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka? - Igen, nagyon! - Na, látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon, - Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki! - Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna. - Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban. - Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány! - Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel. - Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében. - Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi. - Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon! - Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el. - Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott. - Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka. - Gyere, megmutatom. A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat.

Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott. - De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit. - Bizony! - mondta Kapusi bácsi. - Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide. a gyerekekhez.hozzád. - Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember. - Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár. Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált. - Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva. - Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé. - Mert nagyon várja ám a holnapot! - Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja. - Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá', a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre. - Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi. - De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen. - Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát! - Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után. "Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" Ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már! - Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba. - Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát. Az édesapa elmosolyodott. - Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm. Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval. Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette. Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához. - Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát! - Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember. - Majdnem olyan szép, mint te vagy. Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz. - Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt. Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette. A falról hiányzott a kép. Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval. - Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.

Fekete István (1949) - Roráte
/karácsonyi novella/ Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak. Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs. A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok” Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához. És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja gondolja Illés - hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés. Azután: csend. Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik. - Nem! - ijed meg. - ezt igazán nem szabad - s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt. Hö-hö-hö. Ez hát a híres? - mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté. Uram Isten! Csak nem lett vele valami? Harag ide, harag oda - a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát. - Hallod-e, te! Máté! Máté felhorkan: - Hö?! Mi? - és néz Illésre, mint a csodára. - Te vagy az, Illés? - Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy ... És nézi egymást a két öreg. A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak. - Kicsit megszédültem - hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott. - Há no! Hál Istennek, akko menjünk. És egymás mellett kicsoszognak a templomból. Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó

becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre. Két ember kibékült - mondja a főszent. És melegen sóhajt. - Hjaj! Csoda! - suttogja a kis angyal. - Hát bizony. A mai világban. - És most mit csinálnak? - Nézz utánuk, fiam. A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák. - Gyere be, Máté, rég voltál nálunk - mondja Illés. Lángost sütött a lányom... *** A kis angyal kérdőn néz a főszentre: - Mi az a „lángos”, Szentatyám? *** A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

Fenyőfák vándorútja
Az erdőt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük. - Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt. - Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék. - Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt. - Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak. - Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő. - Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő. - Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás. - Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelől hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt. - A vezérfenyő! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szálfákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjaival intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is. - A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy érezte, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete, s az lehajtott fővel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő - hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni." - A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt: - Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát, hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa. - Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett. - De hátha megbánta, és most fáj a szíve. - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír. - Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ők egyszerre bólintottak valamennyien. Akkor itt megvárjuk. És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden

lépésnél kisebb lett egy fejjel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: válluk épp egy vonalba került. - Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.

Hans Christian Andersen - A kis gyufaáruslány
Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány. Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tőle, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele. Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében. Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket. Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében. Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal. Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsonyeste a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen. - Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé." - Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte.

A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára. - Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó! És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség. A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál. - Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

Johannes Mario Simmel - BOHÓCKÖNNYEK
- Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr - és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással. - Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató: - Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal! - S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep. - Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd soksok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat. Aztán kezdődött az előadás. Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat. Ó, és aztán jött a bohóc! Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől. Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett. Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott. Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha. De. semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett. A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem. Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami

szokatlant tett. Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte: - Mondd csak, nem tetszik neked az előadás? A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt: - Ó, dehogynem, nagyon tetszik! - Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc. - Ugyan, min nevessek? - Nos - mondta a bohóc -, rajtam például. A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna. - Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni. - És miért nem? - Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok. Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott. Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban. - Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa. Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte. - És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika? - Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent! Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem. - És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ. - Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni. - Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt: - Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot. - Igen, mi az? - De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek. - Persze, hogy tudni szeretném! - Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután. - Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan. - Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod? Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét: - Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc! - Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek. - Kérem, semmiség. - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott. - Rendben van, mondjuk hatkor? - Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök. A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről. - Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt. A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni. Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az

asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte: - Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön? - Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni. A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta: - Ez. Ez. Igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél. - Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék! - Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset. Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé. - Simogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki. Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.) - Kész? - kérdezte végül. - Hm - mondta Erika. - Tudod, hogy nézek ki? - Pontosan. - Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed! Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok. - Persze - mondta Erika. És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek. - Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc. Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom. Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál. A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni. - És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől. - Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer! Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott: - Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öregember arcán siklottak ide-oda. És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír. (Fordította: Fodor Tamás)

Jókai Mór - A koldusgyermek KARÁCSONYI TÖRTÉNET
Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős. Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? Ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? Ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?” A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? Mit keressz itt? Takarodjál innen!” El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához, hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen. Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza! A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza. Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat. Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”. Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya! Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt. Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal. A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni): – Hol van most a jó néne? – Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van. – De hát miért van ünnep? – Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba. Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? Hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig. Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt. Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt. Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus. A kis árva úgy el tudta azokat nézni. Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik. Olyan szép a kis Jézus születésnapja! Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben! Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve: – Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz… S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban… Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…

Kései karácsony
Fehér karácsony ígérkezett, reggel szállingózni kezdett a hó. Laci, Peti, Julcsi és Anna alig bírták végigülni a reggelit, Apu körül rohangáltak, izgatottan kérdezték: - Mikor díszítjük fel a fát? Csak este ajándékozunk? Miért nem délelőtt? Én mit kapok? És én? Apu a bajsza alatt mosolygott, és a kabátjáért nyúlt. - Ki segít beállítani a fenyőt a talpába? - természetesen azonnal akadt négy önkéntes. Anyu lisztet szórt a gyúródeszkára, hogy előkészítse az almás pitét. Immár családi hagyomány lett az almás pite, úgy, ahogy másoknál a pulyka vagy a hal elmaradhatatlan volt szentestén. Közben a konyhaablakból figyelte, ahogy a gyerekek kiscsikóként ugrándoznak apjuk körül, csak Laci a tízéves nézte komolyan Aput, és várta mit segíthet. Apu minden évben megjegyezte: "A gyerekek segítettek. Ennek ellenére sikerült beállítani a fát!" - és közben a nevetőráncok összesűrűsödtek szemei mellett. Kora délutánra a fenyő ott díszelgett a nappali közepén, rajta díszek megkapó összevisszaságban. Anyu nem bánta, hogy este meg kell igazítania nagyrészüket, hagyta kibontakozni a csemeték díszítési ambícióit. Az ajándékozás és a vacsora mindig ünneplőruhában történt, ez még bensőségesebbé tette a szeretet ünnepét. Ezen kívül semmi sem változott, nem szívélyeskedtek feleslegesen egymással, nem ült ki az arcukra álmosoly. Egyszerűen adták egymás tudtára szeretetüket, egy érintéssel, gyengéd öleléssel, őszinte szavakkal. Csakúgy, mint egész évben. A karácsonyfa és az ajándékok arra voltak jók, hogy ezt elmélyítsék, és egy kis örömet szerezzenek egymásnak a durva rohanó világtól félrevonulva. Amíg a család öltözködött, felváltva csempészték a fa alá az ajándékokat, ami tovább fokozta a várakozás izgalmát. A nagyobb csomagok mellé odakerültek a gyerekek saját kezűleg készített meglepetései is. Nem, náluk nem a Jézuska hozta az ajándékot. A felnőtt Jézusba fektetett hitük ellenére tudták, hogy a gyerekek számára sokkal kedvesebb az ajándék, amelyet nem egy elképzelt személytől kapnak, akivel személyesen még nem találkoztak, hanem Aputól és Anyutól. Évek múlva is felemlegették: "Emlékszel? Ezt tőled kaptam ajándékba." Anyu elkészült, a gyerekek is a fenyő körül sündörögtek, már csak Apu hiányzott. Anyu nem bírt tovább várni, bekopogott a fürdőszobába: - Drágám! Készen vagy? - és mivel nem kapott választ, benyitott. Amit látott, megrémisztette. Férje a földön feküdt ájultan. Ijedten kiáltott fel, és térdre rogyott férje mellett. - Laci! Lacikám! Mi a baj? Válaszolj! - gyengéden rázogatta, kezébe fogta az arcát. Férje nem reagált. Lélekszakadva rohant a telefonhoz, és a mentőket tárcsázta. A gyerekek némán álltak, nem értették mi történik. A telefonbeszélgetést hallva a nagyobbik fiú felkiáltott, és a fürdőszobába futott eszméletlen apjához. A többiek Anya köré gyűltek. Érezték a hangjából, hogy baj van. A kis Anna elpityeredett. Mire a mentők megérkeztek, a szomszédasszony átfutott, hogy gondját viselje a gyerekeknek. Anyu beszállt, és kéken villogva, szirénázva lőttek ki. Anyu késő éjszaka érkezett haza, de mindegyiküket ébren találta. Néhány szót váltott a szomszédasszonnyal, aki csendben behúzta maga után az ajtót. Leroskad a fotelba, arcát a kezébe temette. A gyerekek némán várták a híreket, csak Lacika kérdezte: - Mikor jön haza Apu? Anyu kitörölt egy könnycseppet a szeméből, kinyúlt, és magához ölelte gyermekeit. - Apu beteg lett, és egy ideig a kórházban kell maradnia. - Meddig? - Nem tudom. Az orvosok sem tudják. Meg kell operálni. - Fáj valamije? - kérdezte Julcsi.

- Igen, a feje. Tudjátok, van egy vérrög a fejében, amit ki kell venni. Utána egy ideig bent kell maradnia a kórházban, hogy felépüljön. - De meddig?- Nem tudom kicsim, nem tudom - sírta Anyu, és még szorosabban ölelte őket. Anyut az ünnepek alatt mindig kisírt szemmel látták. Minden nap bement Apuhoz, de a gyerekeket nem vihette magával az intenzív osztályra. Mindenkivel kedves volt, de tétova mozdulatain átsütött a szomorúság. Julcsi, és Anna sokszor kérdezgették, mikor jön Apuval haza, és néha sírdogáltak, mert hiányzott nekik. Peti nem szólt egy szót sem egész nap, magába fojtotta érzéseit. Laci viszont úgy járkált, mint egy időzített bomba, állandóan morgott, és semmi sem volt jó neki. Anyu nap közben mindig talált valami elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmét, de esténként, amikor a gyerekek már aludtak, álmatlanul forgolódott, érezte, ahogy újra kinyúl felé régen nem látott ellensége: a magány. Januárban a gyerekek újra iskolába mentek, és anyu Apunál töltötte java idejét. Egyre bizakodóbbnak tűnt, és az egyik nap bejelentette: - Holnap mindnyájan bemegyünk Apuhoz a kórházba. A gyerekek kiabáltak, és ugrándoztak, aztán elrohantak ajándékokat készíteni. Apu nagyon gyengének tűnt a kórházi ágyon. Fején kötés volt, és karjába infúzió volt kötve. Azonban mosolygott, a nevetőráncok összesűrűsödtek szeme körül. Mind a négy csemete hozzábújt, Anyu alig győzte úgy terelni őket, hogy az infúzió épségben maradjon. Egy percig csak szorították aput, aztán egyszerre kezdtek mesélni és kérdezgetni. Anyu először csitította őket, elvégre kórházban vannak, aztán tekintete találkozott a szomszéd ágyon fekvő öregúréval. - Irigylem a férjét! - mondta, és rámosolygott. Anyu egy percre újra boldog volt. Ha csak kis időre is, de együtt a család, gondolta, és ő is bekapcsolódott a csemeték csicsergésébe. A kórterembe belépő ügyeletes orvos először megtorpant a tömeg láttán, és néhány pillanatig tétovázott. Aztán nem szólt semmit, csak felvette Apu kórlapját, és ellenőrizte a legutóbbi lázmérés eredményét. A gyerekek megilletődtek egy kicsit a hórihorgas, szigorú, fehérköpenyes doktor bácsitól, de Laci nagy levegőt vett, és kibökte: - Doktor bácsi! Mikor jöhet haza Apu? Az orvos végigjártatta rajtuk a tekintetét, aztán megsimogatta a gyerek fejét. - Hamarosan. A báli szezont már otthon töltheti. - Aztán Julcsira kacsintott. - De egyszerre csak egy szép kisasszonnyal táncolhat majd! A kislány széles mosollyal fogadta a bókot. Nagyon hideg volt azon a napon, amikor apu hazajött, de senki sem bánta. Letopogták a lábukról a havat az előszobában, és megszabadultak a vastag kabáttól, sapkától, sáltól. - Apu! Olyan jó, hogy újra itthon vagy! - zsongták körbe a gyerekek. - Én is nagyon örülök! Már nagyon hiányoztatok! Gyertek, elmesélem a történeteket, amiket Jenő bácsitól tanultam, aki mellettem feküdt. Anyu kitárta a nappali ajtaját, és az ugrándozó, ölelő gyerekek gyűrűjében Apu földbe gyökerezett lábbal állt. A szoba közepét nézte. A fenyőfát, amelyen már alig maradt tűlevél, mégis ott volt, ahová ő állította. Egyetlen dísz sem hiányzott. Alatta pedig ott sorakoztak az ajándékok. Kisebb, nagyobb dobozok, szépen, vagy gyerekesen becsomagolva, érintetlenül. Anyu az asztalhoz lépett, felemelte a szalvétát a tálcáról, és férjére mosolygott: - Gyere, sütöttem almás pitét!

Kiskarácsony
Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már nagylány. Nem úgy mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg. Legutóbb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud. Vajon mi lehet az a minden? - Mosogatni is? - kérdeztük. - Mosogatni nem, mert magasan van a csap. Meg nagyon törékenyek a poharak - felelte. - De azon kívül mindent. - Igazán nagynak érzed magad? -kérdeztük. - Nem érzem - mondta -, nagy vagyok! - Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból? A társaság hat mackóból, két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt. Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott. - Nem! -mondta. - Hálótárs mindenkinek kell! Beláttuk, hogy igaza van. -De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak? - kérdeztük. -Teljesen fölösleges engem karácsonyeste elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát - felelte. - Inkább segítek én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat. Anyával elszomorodtunk egy kicsit. Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van. -Jól van - sóhajtottam végül -, de mégis, hogyan gondolod? -Tudod - kezdte izgatottan -, karácsonyeste tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal. Nincs nyitva se cukrászda, se semmi. Mindenki sétálgat és fázik. A nagypapák az órájukat nézegetik, hogy mikor lehet már hazamenni. A gyerekek meg sajnálják őket. Most már tényleg elszomorodtunk. Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket? - Hát akkor mit lehet tenni? - kérdeztük. - Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével. Meglepődtünk: - Honnan tudod, hogy készen vagyunk-e már? Anikó türelmesen megmagyarázta: - Amíg bent vagytok, ég a villany. Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek. Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány. - És mi lesz a Nagyiékkal? - kérdeztük. - Végre itthon maradhatnak - mondta a lányunk. - Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek. - És semmi Télapó meg Jézuska meg angyalok? - Semmi -mondta eltökélten, majd látva elkeseredésünket, megenyhült: - Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel. De csak ha jelt adok! Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét, éktelenül fölháborodtak. Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet! - A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől! Próbáltuk megmagyarázni, hogy az "ártatlan csöppség" találta ki az egészet. Végül is hiába volt minden szó, Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez. Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony. Azonban ő is hajthatatlan volt. Végül, hogy mindenkinek igaza legyen, kieszelte a legjobb megoldást:

- Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés. Karácsonyeste aggódva búcsúzkodtunk az ajtóban. - Menjetek csak nyugodtan - mondta Anikó -, olyan meglepetés lesz, hogy az csuda! Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk. Csak keringtünk a ház körül, Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött. Az utca tele volt sétálgató nagymamákkal, nagypapákkal meg unokákkal. Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehettünk. Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket. Ancsának ragyogott a szeme: - A süteményt a sütőben felejtettétek, de nincs semmi baj, mert amikor füstölni kezdett, leöntöttem vízzel! Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor. A Nagyi persze mondta: - Ne vegyétek el a gyerek kedvét! Ugye, kis csillagom, lesz még más meglepetés is! - Lesz! - mondta Anikó. - Csukjátok be a szemeteket! Becsuktuk. Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk. Nyikordult a kilincs. Vártuk, hogy Anikó megszólal: tessék, szabad! De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a kilincs. Aztán motoszkálás, nyögdécselés. Résnyire nyitottam a szemem. Legelőször megláttam a Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót. Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem, meg Anikót. Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral. Rosszat sejtettem. Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra, így nem tudhattuk, hogy rossz a zár. Tapintatosan várakoztunk. Végül elkeseredetten megszólalt: - Nyissátok ki! - Már kinyitottuk! - mondtuk kórusban. - Nem a szemeteket, hanem az ajtót! - pirult mérgében Anikó. Próbálta a Nagyi, de nem ment. Aztán próbálta Anya, de neki sem ment. Azután megpróbáltuk mi, férfiak. - Szép kis meglepetés - dohogtam, de rám szóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart. Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez. Rázogattuk, feszegettük a makacs kulcsot, eredménytelenül. Végül, nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba. A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy "kisült-e már a kalácsom". Segítettünk végigénekelni. Csak a "hadd egyem meg melegében"-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk. A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk. Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta: - Na most! Olyankor nekidúltunk a bezárt ajtónak. Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta: - Na, most! Az ötödik "na most" után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára. A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt. Amikor a szomszéd bácsi fölgyújtotta a villanyt, ott hevertünk egymás hegyén-hátán. A fekvő fa közepén Anya ült, mint egy hatalmas karácsonyfadísz. Hajában levelek, gyertyatartók, ezüstszalagok. Végignézett rajtunk, elnevette magát, aztán elkezdett énekelni: Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom ...Szedegettük a hajunkból a szaloncukrokat meg a törött díszeket, és vele énekeltünk. Anikóra néztem. Ő is teljes erővel fújta, és egyáltalán nem sírt. Mint egy nagylány.

Lázár Ervin
A másik télapó
- Apu, te most ideülsz a ládára! - Dehogy ülök! Eszem ágában sincs! - De amikor játszunk! - Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm? - Mert te leszel a szegényember. Na persze - gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegény emberekre, mint hogy ládán ülnek. - És te mi leszel? - Én a Télapó. Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok. Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó. - Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod - mondom bizakodva. Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti. - Milyen puttonyom? - Amiben az ajándékokat hozod. - Ááá - nevet a tudatlan szegény embereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik! - A másik? Melyik? Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja. Mit mondja?!... sziszegi: - Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt - van a jég meg hó - a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek - egyik mellényzseb -, ebben van a dér - másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni. Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik. A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem. - Még szerencse, hogy nincs több zsebed - mondom, és vacogok egy kicsit. - Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti Télapó -, mert kieresztem a jégt és a hót. Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek. - Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm. Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá - megannyi tűszúrás - hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már amennyi kilátszik belőle a hóból. - Látom, szegényember, súlyosan fázol - mondja elégedetten Télapó. - De még milyen súlyosan - motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak. Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom - gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc: - Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmara nénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernekvaló azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!

Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet. - Na, várj - mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. - Az inge zsebébe nyúl. - Mi az? - Téli csillagok. Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű! - Ez nagyon szép tőled, Télapó - vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. Lép felém egyet. - Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken, amikor gyerek voltál Rácpácegresen? - Rőzséből - nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai. - Azt is hoztam! - kiált Télapó. - Mit? - Rőzsetüzet. - Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed? - De-de! - mondja büszkén, és megfordul. Tényleg! A farzseb! Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek! Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja. Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng. - Te nem fázol, Télapó? - De, egy kicsit én is. - Akkor gyere közelebb. Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét. - Jó meleg - mondja. - Ühüm - bólint a szegényember. Melegszenek.

Maria Loley
A kis betlehemi csillag
A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő volt, de még csak a gyeplő sem a Göncölszekér rúdjánál. Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt. A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta. Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett. - Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod. A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott. - Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok? - Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem. - Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És. hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van. - Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész. A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban. Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott: - Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni. - Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből. A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni. Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban. - Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek? - Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.

- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül. - Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod. - Értem - mondta az asszony. Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak. A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága. (Fordította Szende Ákos)

Mentovics Éva- Mióta van csillag a karácsonyfa csúcsán?
Egyszer, réges régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett. Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte. - Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság. - Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni. Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele. Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait? Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta. A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt? Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt. - Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után. - Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. - recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra. - Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag. - Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa. Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult, … és visszapottyant a fenyő ágai közé. A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel. - Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz. - Jól van. - szólt búslakodva a kis csillagocska. - Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni. Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára. A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton. Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá. - Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt! Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak. Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa

csúcsán folytathassa a ragyogását. Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben? Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba. Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta. A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egyegy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak. Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket. Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egyegy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el. Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről
Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket. A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! -gondolta. Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék. semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? kesergett. Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt. Mindenki. Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén. Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható. Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt. S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

Mese szent Lúciáról
Amikor szent Lúcia felment a mennybe, mindenki csodálkozott, hogy milyen fiatal. Hamarosan meghódított mindenkit kedvességével és csodálatos szemeivel, amelyekből annyi fény áradt. Még a szigorú szent Péter is megszerette és pártfogásába vette, ahogy a nagyapák teszik az unokáikkal. Így teltek el a napok a mennyországban, boldogságban és békében. Lúcia élvezte ezt, arra gondolván, hogy milyen messze van már tőle a szenvedés és a gonoszság, amely a földön uralkodik, ugyanakkor fájt a szíve a lentiek miatt. Szent Péter, akinek a kora ellenére éles volt a látása, észrevette ezt a szomorúságot Lúcia szép szemeiben, magához hívatta hát, hogy beszéljen vele. Lúcia azt kérte tőle, tegye lehetővé, hogy viszontláthassa akárcsak egy pillanatra is szicíliai faluját és annak szegényeit. Szent Pétert annyira szíven találta ez a kívánság, hogy napokon-éjjeleken keresztül járt fel-alá a puha felhőkön, azon gondolkodván, hogy elégíthetné ki Lúcia kívánságát. Végülis összeszedvén bátorságát, úgy határozott, megkérdezi a Jóistentől. Alázatosan az Úr elé járult, még a szemét se merte felemelni mély tisztelete jeléül, úgy adta elő a kérést. Utána mozdulatlanul várta, hogy mi lesz. Egyszer csak csilingelést hallott: összerezzent és felnézett. A Jóisten kezében egy apró aranykulcsot pillantott meg. - Fogd, Péter, és add Lúciának, ez a kis ablak kulcsa, amely a világra nyílik. Péter ugyancsak meglepődött, majd felkapta a kulcsot, és mint egy gyerek, boldogan elrohant vele, hogy Lúciának odaadja. Felragyogott Lúcia szeme, és rögtön felszálltak mindketten egy felhőre, amely a varázsos kis ablakhoz vitte őket. Odaérvén, Lúcia, remegő kézzel bedugta a kulcsot a zárba, és láss csodát, mint varázsütésre, megjelent alattuk a világ. Lúcia boldog volt és egy jó ideig nem is kívánkozott a világot látni. Egy éjszaka azonban távoli nyögés, sóhajtozás riasztotta fel álmából. Kinyitván a kisablakot, egyszer csak elébe tárult, amit előtte nem látott még soha: látta a sok igazságtalanságot, gonoszságot, de főleg a gyerekeket, akik szenvedtek és sírtak. Keserű szívvel csukta be az ablakot és nagyon elszomorodott. Úgy szeretett volna segíteni, főleg a gyerekek sorsa aggasztotta, hogy pont ők, ártatlanok és védtelenek, ennyi rosszat kell, hogy elszenvedjenek egyes felnőttek részéről. Közben szent Pétert, aki figyelemmel kísérte Lúcia kedvváltozását, hívatta az Úr, akinek szintén nem kerülte el figyelmét a dolog. - Péter, - szólt hozzá a Jóisten, - én tudom, mi aggasztja Lúciát: a sok szenvedés és nélkülözés, amelynek a gyermekek vannak kitéve. Majd hozzátette: - Úgy határoztam, hogy rábízom, hogy évente egy napra a földre egy kis vidámságot vigyen. Mondd neki Péter, hogy december 13-án,- mártíromsága évfordulóján,- leszállhat a földre, hogy ajándékot vigyen a gyerekeknek. És most menj, mert azt akarom, hogy visszatérjen szemébe a fény. Péter olyan jókedvre kerekedett, hogy megölelte az Urat és gyorsan elsietett, hogy Lúciának elvigye a jó hírt. Az először nem is akart neki hinni, utána viszont nagy örömmel telt el. Egy volt csak a gond, már csak néhány nap volt hátra december 13.-ig és a mennyországban nem voltak se játékok, se édesség, vagy hasonló, amit a gyerekeknek lehetett volna vinni. Péter azonban feltalálta magát. Fogta a kulcsot és hívta Lúciát, hogy kövesse. - Nyisd ki az ablakot és nézz csak ki oda az űrbe. Látod azt a játéklovat, kisvonatot, mackót, babát, trombitát? Tudod, mik azok? Azok felesleges és elfelejtett játékok, amelyeket az elkényeztetett és soha sem elégedett gyerekek meguntak. A játékok olyanok, mint az emberek, ha nincs társaságuk, ha senki sem játszik velük, inkább az űrt választják, abban

reménykedve, hogy majd csak rájuk akad egy olyan gyerek, akinek van kedve játszani. Rajta, szedd össze őket, vidd el őket azoknak a gyerekeknek, akiknek szükségük is van rájuk. - Jaj, nagyon köszönöm, Péter - mondta Lúcia, és hozzáfogott, hogy összeszedje a sok elhagyott játékot. December 12.-én estig dolgozott, majd mind betette őket egy nagy zsákba, amit a hátára vett. - Jaj, Lúcia, nem fogod azt a nagy terhet bírni, - mondta Péter. - Van valaki, aki segíteni tudna neki? - Iŕ, iŕ, *- szólt egy szamár. - Te leszel hát az, kis csacsim, ha Lúcia is akarja! - mondta Péter. - Jól van kis csacsim, te leszel a hűséges kísérőm, - simogatta meg Lúcia a szamarat. - Majd meglátod, hogy fognak örülni a gyerekek, ha meglátnak minket! Így történt hát, hogy az óta is minden évben december 13.-án Lúcia és szamara meglátogatja a jó gyerekeket, hogy ajándékot vigyen nekik.

Monic Wilder - Advent
Karácsony előtt négy héttel egy angyal érkezik a Földre. Égkék ruhában jár-kel az emberek között, de azok annyira el vannak foglalva az ünnepek előtti készülődéssel, hogy észre sem veszik. A vásárlási láz – szebbet, nagyobbat, drágábbat, a pénztárgépek kattogása, a reklámok harsogó zaja elnyomja az angyal szavait, a szupermarketek tarka tömege elrejti törékeny alakját. Minden csillog-villog, zenél, követel: vegyél még, még, még... Színes-fényes papírba rejtik az ajándékaikat, lelkük sivárságát. Pedig csupán egy gyertya fénye s egy kis csend elég lenne ahhoz, hogy az angyal a vendégük lehessen. Karácsony előtt három héttel egy másik angyal érkezik. Feladata, hogy aranyszálból szőtt kosarát telepakolja ajándékokkal, s felvigye a mennybe. A kosár azonban nagyon törékeny; a rengeteg összevásárolt játék, ékszer, parfüm, plazma-tv súlya összeroppantaná. Az angyal nem is ilyen ajándék után kutat. Türelmesen, embertől emberig haladva keresi azt, ami súlytalan, végtelen, nem kerül semmibe, mégis mindennél többet ér. Az angyal a szeretet apró morzsáival tölti meg a kosarat. Karácsony előtt két héttel újabb angyal látogat a Földre. Végigjár minden házat, minden otthont, néhol elidőzik néhány percre, máshonnan szinte menekül. Tágas tereken sétál, kivilágított parkokban üldögél, figyeli a beszélgető, egymásra mosolygó embereket. A hidegtől kipirosodott ujjak kulcsolódnak a forralt boros poharakra, gyerekek hancúroznak a frissen esett hóban, félrebillent fejű hóember álldogál egy terebélyes fenyőfa oltalmában. Az angyal örömét leli a látottakban, meg-megérinti az embereket, s azok szívébe békesség, szemükbe ragyogás költözik. A várakozás ünneppé varázsolja a hétköznapjaikat. Egy héttel karácsony előtt angyalok serege érkezik, elhozzák a dalt, a zenét, a táncot. A várakozás lassan véget ér, a megbocsátás egymásba kulcsolja az emberek kezét. Emberekét, akik nem felejtették elvárni az angyalokat, akik nem felejtettek elhinni a csodában, akiknek a karácsony nemcsak a díszes fenyőfát, a finom ételeket, az ajándékokat jelenti, hanem a több mint két évezredes titkot is. Ők azok, akik a szent éjjelen fürkészve figyelik az eget, s a csillagok fénye a mennybe vitt szeretetet sziporkázza vissza rájuk.

Móra Ferenc: A szánkó
Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le. Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk. Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt. Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát. - Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai. Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni. Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot? - Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig! Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát: - Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied. Pali még jobban rákiáltott: - Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár! Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát. Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket. Ekkor énnekem egy gondolatom támadt: - Jánoska, van egy hatosod? - Volt tavaly, de labdát vettem rajta. - Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót. Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak. Délután elmentünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó. Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott. Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt. Hanem az udvar kicsi volt.

Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz! Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön. - Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik. Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre. Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér. - Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony. Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót. Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele. A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.

Négy Gyertya
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani amint beszélgetnek. Azt mondta az első: - Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni. Néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra. Azt mondta a második: - Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: - Én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt. Hirtelen belépett egy gyerek és mikor meglátta a három kialudt gyertyát felkiáltott: - De hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! Elkeseredésében sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: - Ne félj, amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a REMÉNY!!! A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával életre keltette vele a többit.

PANOV APÓ KÜLÖNÖS NAPJA
(Ruben Saillens meséjét átdolgozta Lev Tolsztoj, elmeséli: Mig Holder) Réges régen, élt egyszer egy idős suszter, messze-messze, egy kis orosz falucskában. Panovnak hívták, de senki nem szólította Panovnak, Panov úrnak, sőt még Panov suszternak sem. Bárhová ment a kis falucskában, mindenki annyira szerette, hogy csak Panov apónak szólították. Panov apó nem volt gazdag, egyetlen kis szobácskája volt, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a kis szobában lakott és ez volt egyben a műhelye is. De azért szegény sem volt. Minden szerszáma megvolt a suszter mesterséghez, volt egy vastűzhelye, aminél melegedett és ételt főzhetett, volt egy nagy fonott kosárszéke, ahol időnként elszunyókált, egy masszív ágya színes takaróval és egy kis olajlámpája, hogy esténként legyen, mivel világítana. Mindig olyan sokan akartak új cipőt csináltatni vagy a régit foltoztatni, sarkaltatni, talpaltatni, hogy Panov apónak mindig volt elég pénze kenyérre, kávéra, és káposztára, amiből levest főzzön. Így Panov apó szinte mindig vidám és boldog volt. A szeme csak úgy ragyogott kis kerek szemüvege mögött. Egész nap dudorászott, vagy fütyörészett, a járókelőket, pedig hangos jókívánságokkal köszöntötte. De ezen a napon másként volt. Panov apó szomorúan állt kis szobája ablakánál, és feleségére gondolt, aki már régen meghalt, meg gyermekeire, akik felnőttek és elköltöztek. Karácsonyeste volt és mindenhol együtt volt a család. Panov apó végignézett a falu házain. Minden ablakból gyertyák és lámpák vidám fénye szűrődött ki és már álltak a karácsonyfák. Hallotta a nevetést és a gyermekek boldog zsibongását játék közben. Érezte a sülő hús illatát, mely az ablak és ajtó melletti repedéseken szivárgott be. "Bizony, bizony." - de nem volt senki, aki visszavarázsolhatta volna szemének ragyogását, kis kerek szemüvege mögött. Panov apó nagyot sóhajtott. Azután komótosan meggyújtotta az olajlámpát, odament a polchoz, és levett egy régi, barna könyvet. Leseperte az ottmaradt bőrdarabkákat a padról, feltett egy bögre kávét a tűzhelyre, leült a fonott kosárszékbe és elkezdett olvasni. Panov apó nem járt iskolába és nem tudott valami jól olvasni, ezért ujjával követte a szöveget és hangosan olvasott. A karácsonyi történetet olvasta, hogy Jézus nem házban, hanem egy istállóban született, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál. "Bizony, bizony - mondta Panov apó, bajuszát pödörgetve; - Ha idejöttek volna, elalhattak volna az ágyamon, a kisbabát betakartam volna meleg takarómmal. Örülnék, ha lenne itt velem valaki, és egy kisgyermek, akivel eljátszanék." Panov apó felállt és megpiszkálta a tüzet. Kint ködösre fordult az idő, így feljebb csavarta a lámpát, töltött magának egy csésze kávét és folytatta az olvasást. Arról olvasott, hogy gazdag bölcsek keltek át a sivatagon, hogy ajándékot vigyenek Jézusnak aranyat és illatos fűszereket. "Bizony, bizony — sóhajtott fel Panov apó —, ha Jézus idejönne, nem tudnék neki mit adni." Azután elmosolyodott és a szeme felragyogott, kis kerek szemüvege mögött. Felállt az asztal mellől és odament a polchoz. Volt ott egy zsineggel átkötött, poros doboz. Felnyitotta a dobozt és kivett egy pár apró cipőcskét. Kezébe vette a kis cipőket és mozdulatlanul állt. Ez volt a legjobb pár cipő, amit valaha készített. Óvatosan visszatette őket a dobozba, azután újra leült a kosárszékbe. "Ezzel ajándékoznám meg." — dünnyögte. Sóhajtott egyet és tovább olvasott. Ki tudja, talán a szoba melege tette, vagy amúgy is késre járt, de Panov apó csontos ujjai nemsokára lecsúsztak a lapról, szemüvege is lecsúszott az orráról és csöndesen elaludt. Kint egyre nagyobb lett a köd. Elmosódott alakok haladtak el az ablak előtt, de az öreg suszter csak aludt tovább és még horkolt is egy kicsit. Hirtelen egy hang szólította: "Panov apó, Panov apó!" Az öregember felugrott. "Ki az?" — kérdezte, amint körülnézett. Elég rosszul látott a

szemüvege nélkül, de biztos volt benne, hogy senki sincs a szobában. "Panov apó!" — szólt újra egy hang. "Azt kívántad, hogy megláthass, hogy betérjek a műhelyedbe és megajándékozhass. Holnap reggeltől estig figyelj, és én eljövök. Légy nagyon figyelmes, hogy felismerj, mert nem mondom meg ki vagyok!" Azután újra csend lett. Panov apó megdörzsölte a szemét és felállt. A kályhában már elégett a szén, a lámpa, pedig teljesen kialudt, de kívülről csengők hangja hallatszott. Itt a karácsony, csilingelték. "Ő volt." — mondta magában az öreg suszter. "Jézus volt." Elgondolkozva megpödörte a bajuszát. "Lehet, hogy csak álom volt, de azért figyelni fogok és remélem, hogy karácsony napján meglátogat. De hogyan fogom megismerni? Hiszen nem maradt kisgyermek, felnőtt, király lett és azt mondta, hogy Ő az Isten Fia." Az öregember megcsóválta fejét. "Bizony, bizony, - mondta - nagyon kell majd figyelnem." Panov apó le sem feküdt. Ott ült fonott székében az ablakkal szemben és figyelt, mikor jön arra valaki. Lassan - lassan felkelt a nap és sugarai megvilágították a macskaköves utat. Senki sem járt az utcán. "Főzök magamnak egy jó kávét karácsony reggel." — mondta Panov apó vidáman, csak úgy magának. "Begyújtom a kályhát és főzök egy nagy adag gőzölgő kávét, de az egyik szemem azért mindig az ablakon lesz. Remélem ma, eljön!" Panov apó várt. Végre jött valaki: egy alak tűnt fel a kanyargós utca másik végén. Panov apó kilesett a jégvirágos ablakon. Nagyon izgatott volt — lehet, hogy Jézus jön hozzá. Csalódottan fordult el. Az alak egyre közeledett. Lassan jött az úton, meg-megállva. Panov apó tudta már, hogy kijön — az öreg utcaseprő, aki minden héten arra jött talicskájával és seprűjével. Panov apó mérges lett. Jobb dolga is volt, mint öreg utcaseprőket figyelni. Istent várta, Jézust, a királyt. Türelmetlenül elfordult az ablaktól és jó ideig várt, hogy az utcaseprő elmenjen. De mikor visszafordult, az öregember még mindig ott állt az utca másik oldalán, Panov apó boltjával szemben. Letette a talicskáját, kezét dörzsölgette és dobogott a lábával, hogy egy kicsit felmelegedjen. Panov apó nagyon megsajnálta, mert látszott, hogy nagyon fázik. Még elképzelni is rossz, hogy valakinek karácsonykor is dolgoznia kell! Panov apó megkocogtatta az ablakot, de az öregember nem hallotta, így kinyitotta műhelyének ajtaját. Az ajtóból kiszólt: "Jöjjön be!" Az utcaseprő kicsit ijedten fordult hátra — az emberek gyakran durván bántak vele a munkája miatt, — de Panov apó mosolygott. "Mit szólna egy csésze kávéhoz?" — szólt neki. "Látom, hogy teljesen át van fagyva." Az utcaseprő egyből otthagyta a talicskáját. "Hát, bizony jól esne!" - mondta és bement a kis műhelybe. "Igazán nagyon kedves magától, igazán nagyon kedves." Panov apó kitöltött egy csésze kávét a tűzhelyen lévő kannából. "Ez a legkevesebb, amit tehetek" — felelte. "Hiszen karácsony van." Az öregember felsóhajtott: "Nekem ennyi a karácsony." Miközben a kályha mellett melegedett, nedves ruhájának párolgása kesernyés szaggal töltötte el a szobát. Panov apó visszatért előbbi helyére az ablak mellé és figyelte az utcát. "Látogatót vár? — kérdezte az utcaseprő. "Remélem, nem vagyok útban?" Panov apó megrázta a fejét. "Én, hm, hallott már Jézusról?" — kérdezte. "Isten Fiáról?- — kérdezett vissza az öregember. "Ma meg fog látogatni." — válaszolta Panov apó. Az öreg utcaseprő megdöbbenve nézett rá. Így Panov apó elmondta az egész történetet. "Ezért figyelem, hogy mikor jön." — fejezte be. Az utcaseprő letette a csészéjét, szomorkásan megcsóválta a fejét és elindult az ajtó felé. "Sok szerencsét! — mondta — és, hm, köszönöm a kávét!" Most először elmosolyodott. Azután sietve kilépett az utcára és fogta a talicskáját. Panov apó az ajtóból nézett az utcaseprő távolodó alakja után. Szétnézett. A téli nap sugarainak melege megolvasztotta. A jégvirágokat az ablakon és a csúszós jeget a macskaköveken. Az emberek mozgolódni kezdtek, néhány részeg még most tántorgott haza az előző esti mulatság után. Ünneplőbe öltözött családok siettek, hogy meglátogassák rokonaikat. Mindnyájan mosolyogva köszöntötték a műhelye ajtajában álló Panov apót. "Boldog karácsonyt, Panov apó!- — mondták. Az öreg suszter is

köszönt, visszamosolygott, de nem állította meg őket, hiszen mindnyájukat jól ismerte. Ő valaki mást várt. Éppen be akarta zárni az ajtót, mikor észrevett valamit. A fal mellett, az árnyékban egy nő közeledett karján kisbabával. Nagyon sovány volt, láthatóan fáradt és ruhája is kopott. Panov apó nézte-nézte, azután odaszólt neki: "Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit!" A nő meglepődve tekintett fel és el akart szaladni, de azután meglátta, hogyan ragyog az öreg suszter szeme kis kerek szemüvege mögött. "Nagyon kedves magától." — mondta az asszony, miközben Panov apó félreállt, hogy bemehessen a kis műhelybe. Az öreg csak megrántotta a vállát. "Ugyan, szóra sem érdemes! — felelte. - Csak láttam, hogy nagyon át lehet fázva. Messzire megy?" "A szomszéd faluba. — válaszolta az asszony. - Még vagy hat kilométer. Tudja, lent laktam a malomnál, de nincs pénzem a lakbérre, ezért el kellett jönnöm. Most az unokatestvéremhez megyek, hátha befogad, mert nincs férjem." Az asszony bement és megállt a kályha mellett. Panov apó karjába vette a kisgyermeket. "Megkínálhatom egy kis levessel és kenyérrel?" — kérdezte. De az asszony büszkén elutasította. "Akkor legalább fogadjon el egy kis tejet a gyermek számára!- — mondta. - Meglangyosítom a tűzhelyen. Ne aggódjon, — ragyogtak az öregember szemei — nekem is voltak gyermekeim". A kicsi csuklott egyet és vidáman rugdalózott a lábával. "Bizony, bizony.- — mondta Panov apó a fejét csóválva. - Szegény kicsikének nincs is cipője." "Nincs miből vegyek." — mondta keserűen az asszony. Miközben Panov apó a gyermeket etette, támadt egy gondolata. El akarta hessegetni, — de csak visszajött. A doboz a polcon. Az a pár cipő, amelyet oly sok évvel ezelőtt készített, talán jó lenne ennek a kis csöppségnek. Így Panov apó elővette a kis cipőket és felhúzta a gyermek lábára. Pont rá illett. Tökéletes, — mintha csak ráöntötték volna! "Fogadja el ezt a pár cipőt!" — mondta kedvesen. Az asszony nagyon örült. -"Hogyan hálálhatnám meg?" — kiáltott fel. De Panov apó már nem is hallotta. Aggódva tekintett ki az ablakon. Csak nem ment el Jézus, míg ő a gyermeket etette? -"Valami baj van?" — kérdezte együtt érzően az asszony. "Hallott már Jézusról, aki karácsonykor született?" — válaszolt a suszter egy kérdéssel. Az asszony bólintott. "Ma el fog jönni. — mondta Panov apó — Megígérte." És elmesélte az álmát, ha egyáltalán álom volt. Az asszony figyelmesen hallgatta, míg be nem fejezte a történetet. Úgy nézett, mint aki nem egészen hiszi, amit hallott; de azért kedvesen megveregette az öregember vállát és így szólt: "Remélem, valóra válik az álma. Igazán megérdemli, hiszen olyan kedves volt hozzám és a gyermekhez!" És az asszony folytatta útját. Panov apó bezárta mögötte az ajtót. Melegített magának egy nagy adag káposztalevest a tűzhelyen, és újra elfoglalta helyét az ablaknál. Teltek az órák és az utcán jöttek-mentek az emberek. Panov apó jól megnézett mindenkit, de Jézus nem jött el. Ekkor nagy ijedtség fogta el. Talán Jézus eljött, de ő nem ismerte fel? Vagy addig haladt el az utcán, míg ő a tüzet piszkálta vagy a levesét melegítette és egy pillanatra elfordult? Az öreg suszter nem tudott tovább nyugodtan ülni. Odament az ajtóhoz, hogy még egyszer szétnézzen. Mindenféle emberek jöttek: gyermekek, idősek, koldusok, nagyanyók, vidám és mogorva emberek; némelyekre rámosolygott, másoknak bólintott, a koldusoknak pedig egy pár fillért, vagy egy darab kenyeret adott. De Jézus nem jött. Leszállt az este, mindent elborított a decemberi köd. Az öreg suszter szomorúan meggyújtotta az olajlámpást és fáradtan ült le fonott kosárszékébe. Elővette a könyvet, de olyan nehéz volt a szíve és a szeme is annyira fáradt, hogy nem tudta kibetűzni a szavakat. "Csak álom volt az egész. — mondta magában szomorúan. - Olyan nagyon hinni akartam benne; annyira vártam, hogy eljöjjön." Két hatalmas könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában és legördült az arcán. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki lett volna a szobában. Panov apó könnyein keresztül egy sor embert látott áthaladni a kis szobán. Ott volt az utcaseprő, az asszony kisgyermekével — mindenki, akit

látott, vagy akivel beszélgetett aznap. Ahogy elhaladtak mellette, suttogva azt kérdezték. "Nem láttál engem Panov apó? Nem láttál?" "Ki vagy?" — kiáltott fel az öreg suszter és nehézkesen felállt, a székből. "Ki vagy? Kérlek, mondd meg!" Azután ugyanazt a hangot hallotta, mint előző este, bár hogy honnan jött nem tudta volna megmondani. "Éheztem, és ennem adtál, szomjaztam, és innom adtál, jövevény voltam és befogadtál. Miközben ezeken az embereken segítettél, — velem tetted azt." Majd megint teljes csend lett. A könnyek felszáradtak az öregember szeméből. "Bizony, bizony! — mondta lassan Panov apó, ősz bajuszát pödörgetve. - Hát, mégiscsak eljött!" Elgondolkodva bólogatott. Majd elmosolyodott és szeme újra ragyogott, kis kerek szemüvege mögött.

Petrovay Gabriella: Karácsonyi történet (Kolozsvár)
Nagy csillag alakú pelyhekben hullt a hó. Hullt, hullt, csendesen és lassan eltakart mindent. A háztetőkön és a fákon vastag megfagyott hótakaró csillogott. Már szürkülni kezdett. Itt-ott, mint egy csillag gyúlt ki egy-egy lámpa. Halvány fénnyel kigyúltak az ég csillagai is, s az ég alján már ott derengett a Hold ezüstös sarlója. Karácsony szombatja volt. Az utcákon meleg télikabátjukban is didergő emberek jöttek-mentek. Egyik üzletbe ment be, a másik pedig csomagokkal megrakodva sietett haza, a jó meleg szobába, családja körébe. Csak egy valaki állt ott félig megfagyva, egyedül. A kis koldusleány. Reggel óta állt már ott vékony, rongyos kis kabátjában és elszakadt cipőjében. Állt és várt. A jó emberekre várt, akik majd megkönyörülnek rajta és üres tenyerébe dobnak egy-két fillért. De ilyet könyörületes ember nem jött, hiába volt a szeretet ünnepének a szombatja, az a nap, amelyen a szegényeken és elhagyottakon minden jó lélek segíteni szokott. Reggel óta hiába nyújtotta lilás kezét könyörgőn az emberek felé, azok észre sem vették. Az embereknek most dolguk volt és érzéktelenül haladtak el mellette. Pedig ha minden huszadik csak egy lejt adott volna, most már haza mehetne és talán-talán megkapná azt a meleg teát is, amit a mostohája ígért neki, ha pénzt visz haza és amiben neki oly ritkán volt része. De az emberek nem adtak. Pedig mi lett volna nekik az az egy lej, amikor cukorra és játékra sok százast adnak ki. A gyermek már alig állt a lábán. Mi lesz vele? Hogy menjen haza üres kézzel, amikor otthon a mostohája sok-sok pénzt vár. És ha hazamegy, mit fog az vele csinálni? „Oh, milyen jó volna meghalni és ott kinn feküdni a temetőben, anyám mellett!" Zokogta a kislány és az arcán könnycseppek gördültek alá. Milyen jók voltak ezek a forró könnyek! Hogy felmelegítették a hidegtől dermedt kezét és arcát! Az utcákon már nem volt olyan nagy a forgalom. Az üzletek sorra lehúzták redőnyeiket, csak egy-kettő volt még nyitva. Ezekben még vevők voltak. A kislány vánszorogva ment el egy ilyen üzletig. Gondolta, majd bemegy és kér valamit. Az ajtón át látta, hogy sokan vannak benn. Nem akart olyan sok ember közé bemenni, hanem megállt künn és várta, hogy egyketten kijöjjenek. Először két hölgy jött ki, meleg bunda volt rajtuk és a kezükben sok csomag. A leányka feléljük nyújtotta kezét. - Szegényke, - mondták rideg hangon és elsiettek. Aztán egy bundás úr jött ki, de az is csak megnézte a koldusgyereket és tovább ment. Aztán még jöttek sokan, de ő nem tudta, hogy kik. Kezét mereven tartotta előre és szeme csak egy pontot látott: üres tenyerét. Már nem tudta, hogy mi történik körülötte: már szinte összerogyott, amikor egyszerre csak valami meleget érzett a hátán. Mintha valaki ráterített volna valamit. Felnézett és egy jóságos arc hajolt föléje. Ez a szeretetteljes arc úgy hasonlított egy archoz, amelyre ő már csak homályosan emlékszik: az édesanyja arcához. Az, aki ott mellette állt és oly szeretettel nézett rá, mint egykor az anyja, öreg, szegényesen öltözött asszony volt. Ő terített a kisleány vállára egy meleg kendőt. - Gyere, - mondta a leánykának és kéz a kézben megindultak. Szótlanul mentek végig a már teljesen kihalt utcákon. Lábuk alatt ropogott a megfagyott hó és fejük fölé csillagos ég borult. A Hold pazarul szórta ezüstös fényét a csendes, havas tájra. Egy-egy házból vidám gyermekzsivaj hallatszott ki. Itt már megjött az angyal. Végre már egészen a külvárosban, egy alacsony kerítésű ház előtt megálltak. Az öregasszony kinyitotta a kaput és előre ment. Kinyitotta a szoba ajtaját és intett a leánykának, hogy menjen be. A szobában sötét volt, csak a már-már kialvó félben levő tűz világított. Az asszony meggyújtotta a lámpát és a leányka körülnézett. Szeme rögtön az ágy felett függő képen akadt meg. A rámából egy kedves leányka mosolygott rá. - Kinek a képe? - kérdezte a gyermek a képre mutatva.

- Az a kép az én meghalt kisleányom képe, - felelt az öreg néni. Már rég, hogy meghalt és az óta egyedül és szomorúan tengetem az életemet. Mindég kerestem egy leánykát, akivel megosszam szegénységemet és aki pótolná őt. De máig hiába kerestem, nem találtam. Ma este, maikor téged megláttalak, úgy éreztem, hogy te pótolni fogod őt és idehoztalak s itt is tartalak, légy az én kisleányom. Szegényesen, de boldogan fogunk itt élni, mint ahogy vele éltünk, mert a boldogsághoz nem gazdagság, hanem szeretet kell. ... Ez történt egy este, a szeretet ünnepén.

Ráthi Marianna
TÉLAPÓ NAPLÓJA
Abban az évben hatalmas hó borította Lappföldet, ahol, mint mindannyian tudjuk, a jó öreg Télapó lakik. A Sarkkörön túl él ő egy hatalmas erdő eldugott sarkában, együtt krampuszokkal, erdei manókkal, tündérekkel, állatokkal. Apónk egy takaros kis házban lakik. Szomszédja, a Húsvéti Nyuszi, akivel nagyon jól kijönnek, gyakran segítenek egymásnak. Házuk mellett áll a hatalmas ajándékgyár, ahol sok-sok erdei manó, tündér és krampusz készíti a csodálatos játékokat. Egy szép napon, pontosabban december 5-én, azt hiszem pénteken, nagy sürgés-forgás volt az ajándékgyárban. Hiszen holnap lesz a nagy nap! Bongó, a legöregebb krampusz, aki szeret fontoskodni, a sok krampuszt, tündért és manót felügyelte, nehogy véletlenül hibás játék kerüljön ki a kezük alól. - Hé, Bogyó! Csokorba kösd azt a szalagot! – szólt egyik társának. - Csili! Annak a babának szőke hajat csinálj, és kék ruhája legyen! Fontoskodott Bongó. Ez így ment egész délutánig, amíg készen nem lettek egészen. - Na, ezt befejeztük - sóhajtott Bongó. Nagyon ügyesek vagytok, fiúk és lányok. Télapó bizonyosan meg lesz elégedve. Azt hiszem, ma dupla adag mandulás tekercset kapunk vacsorára! Ennek mindannyian nagyon örültek. - De még fel kell címkéznünk a csomagokat, hogy Télapó tudja, melyik kié. Szólok is neki, hogy mondja el az adatokat a naplójából. Ugyanis a naplójában van felírva, hogy a gyermekek hol laknak, és milyen jók voltak ebben az évben. – Megyek is! Elindult Bongó, hogy elhívja Télapót, hozza el az ajándékgyárba naplóját. Ahogy odaért a házhoz, becsöngetett. - Csing-cseng! - szólt a csengő. Matyi, a mókus nyitott ajtót. - Szia, Bongó! - köszönt Matyi. - Szervusz! Télapó itthon van? - Igen, persze. De hatalmas gondban van. Képzeld, elvesztette a naplóját. - Égszakadás, földindulás! Hát, ez hogyan történhetett?! Így nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek! Bementek a dolgozószobába, ahol Télapót nagy keresgélésben találták. - Ó, Bongó! Bajban vagyok. Eltűnt a naplóm! Már tűvé tettem a szobát. Megnéztem a polcon, az íróasztalomon, az ágyamnál, még az ágyam alatt is. - Jaj, jaj, Télapó! Mi lesz velünk! - siránkozott Bongó. - Keressük meg Matildot a konyhában, és kérdezzük meg, nem látta-e – mondta Matyi. A konyhában ott állt Matild, a szórakozott szakácsnő, akinek kerek medvepocakján frissen vasalt kötény feszült. Éppen mandulát tisztított. Mellette, a terjedelmes nyújtódeszkán ott tornyosult az esti méteres kalács mázsányi tésztája. - Hukk - csuklott a meglepetéstől Matild medve. - Szervusztok. - Nem láttad egészen véletlenül Télapó naplóját? - kérdezte Matyi. - Hát, mintha valahol láttam volna a füzetet, várjatok csak, nem, mégsem - kutatott emlékezetében a szakácsnő. - Vizsgáljuk át az egész házat - mondta Télapóka. - Te, Bongó kutasd át a nappalit, Matyi az ebédlőt, én pedig a kertbe megyek. Bongó így elindult a nappali felé. Benézett a szőnyegek alá, átkutatta a szekrényeket, átforgatta a polcokat. Sehol semmi. Leült a kanapéra, hogy morfondírozzon magában, de furcsa mocorgást érzett maga alatt. - Égszakadás, földindulás! - kiáltott Bongó. - Tán földrengés van?! Felugrott a kanapéról, ami nagyot nyekkent, de valahogy nem olyan hangon, ahogy szokott.

Bongó felnyitotta az ágyat, és megrökönyödve kérdezte: - Brúnó! Mit csinálsz te itt?! - Matild beágyazott - sopánkodott a fekete kandúr. - Hiába jeleztem, nyávogásom senki nem hallotta a nagy sürgés-forgásban. - Te jó ég! Szegény kandúr! Jó, hogy nem történt bajod! - Gyere, segíts nekem! Elveszett Télapó naplója, sehol nem találjuk. A sok gyerek hiába várja holnap Télapókát, ha nem kerül elő! - Az ágyneműk közt nem volt, azt láttam volna - szólt Brúnó. - Menjünk, kutassunk át minden sarkot! A ház népe azonban hiába szorgoskodott estig. Felkutattak minden zeg-zugot, pincétől a padlásig, még a kéménybe is belenéztek. Fáradtan és szomorúan ültek le estére. A naplót mintha a föld nyelte volna el. - Mi lesz a sok gyermekkel, akiket végig kell látogatnom? A sok ajándék elkészítve, becsomagolva, már csak a címzések hiányoztak. Mit csináljunk, mit csináljunk - kesergett Télapó. A krampuszok, a manók, az erdei tündérek, a mókus, a fekete kandúr és a medve, valamint Télapóka szomorúan ültek az ebédlőben a nagy asztal körül. Matild kötényével törölgette a könnyeit. A konyha felől beúszott az esti méteres kalács finom illata. A bánattól azonban nem sok kedvük volt a vacsorához. Matild felállt, hogy megnézze, kisült-e a méteres mandulás tekercset, mindannyiuk kedvence. A remekmű elkészült. A medve büszkén húzta ki a hatalmas sütőlemezt a kemencéből. A finom illat becsalta a bánatos társaságot a konyhába. A szakácsnő kapitányi büszkeséggel állt az asztal mellett, előtte tornyosult a hegynyi mandulás tekercs. - Vágd fel, Matild! Olyan éhesek lettünk. Csodás lett az ünnepi süteményed. Matild elővette legnagyobb süteményvágó kését, és belevágott a mandulás tekercsbe. Egyik szép szeletet vágta a másik után, amikor megakadt a kése valamiben... - Mi lehet ez?! Tán kő került a kalácsba, vagy valami vasdarab? Kíváncsian állták körül az asztalt. - Mi lehet ez? ... Hiszen ez valami füzetféle. - motyogta zavarában elpirulva Matild. És lám, a méteres mandulás tekercs finom tésztájában ott lapult belesütve Télapóka mindenütt keresett naplója. - Hurráá! Megvan, megvan!! - kiáltották boldogan. Matild könnyei potyogtak. - Én nem tudom, hogy kerülhetett bele a dagasztóteknőmbe. védekezett. A krampuszok, a manók, a tündérek, a mókus és a fekete kandúr olyan kacagásba kezdtek, hogy még Holdanyó is bekukkantott az ablakon, megnézni a nagy vidámságot. Nevetésük elhallatszott egészen Lappföld széléig. Télapóka pedig mosolyogva lapozott bele madárlátta naplójába: A gyerekek mégsem várnak rám hiába. Vacsora után indulunk!

Tilly Gabriella - A karácsonyfa története
Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold. És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt, hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba, csüggedt lelkünket fénysugárba vonva. A mi otthonunkba minden évben kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal, melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam. Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak: Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj. "De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben." "Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését." "És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!" E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez: "Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel." A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra. "Még te is boldogabb vagy, mint én!" - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni panaszkodott búsan Fenyőke. Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak? Lehet, hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.

De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák. Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott. Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke. Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát. Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte. A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte: Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre? Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének. De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke. Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott. Teljesüljön hát a vágya Legyen ezüst minden ága. S legyen a jó emberek Szép karácsonyfája. Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt. Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt. Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást.

S akkor még egyszer megszólalt a kisded: Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni. Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke. A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet. Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is. Az énekesmadarak is rendre hazataláltak. Nézd csak - kicsi fenyő - csicseregték, hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező. És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kékezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt. Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé. Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.

Tunyogi Csapó Gábor - A szenteste története
– Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára. – Naná, hogy elmondja – kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. – Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét. Muszáj elmondani. – Ugyan, gyerekek! – intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei – Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc – még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. – Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is... – Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! – Feri fölényesen legyintett. – Senki nem tudja olyan szépen, mint te! Senki! – Csodálatosan szép éjszaka volt – kezdte Bori ragyogó szemmel. – Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen! – Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet! – Na és? Baj az? – Bori hangja könyörgőre fordult. – Pont ez a hecc benne – tódította Feri. – Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, – adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben. – No, hát. – kezdte az apa. – Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de.. – Mindenki láthatta volna, papa, – igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott. – Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek. – Buták és önzők – mondta a két gyerek egy hangon. – Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta – folytatta bólogatva az apjuk. – Ó, ha tudták volna. – suttogta Bori kellemes borzongással. – Hülyeség – oktatta ki a bátyja. – Akkor állatian unalmas lenne az egész. – Hogy beszélsz? Szégyelld magad! – háborodott fel Bori. – Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu? – Na, na. Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad. – Na, látod! – kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat. – Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították – folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. – Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és. Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.

– Hát ez meg mi – támadt neki szokott idegességével a férjének –, vársz valakit? – Dehogy várok – védekezett a férfi. – Nem is tudom, ki az őr. Az elektromos gong újra megszólalt. – Nahát, ez aztán! – Az anya összecsapta a kezét. – Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek? – Te, nem lehet, hogy. – suttogta Bori a bátyja fülébe. – Te, az lehet, hogy. – Hülyeség – mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. – Hülyeség. A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában. A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak. – Bocsásson meg, uram. – A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. – Bocsásson meg, de fényt láttam. Legalábbis azt hiszem. És gondoltam. Ha megkérhetném. Ha tudnának szállást adni. Az asszonyom már összeesik. Hiszen látja, ebben az állapotban. Csak erre az egyetlen éjszakára. – De ilyet. Ki hallott már ilyet? – A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt. – Itt vannak! Ők azok! – suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta. – Ha csak pár órára is – könyörgött tovább a rekedt hang. – Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud. – De hát. Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? – tört ki az apa. – Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen. – Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni – suttogta végképp megtörve a hang. – Ó hát ez. Ezt igazán sajnálom. De hát. Igazán nem tudom. – Az apa érezhetően elbizonytalanodott. – Engedd be őket, papi, engedd be őket! – Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang. – Fogd be a szád! – kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. – Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! – kiabált az ajtó felé. – Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén! Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be! – Nagyon sajnálom. – Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. – Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. – Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. – Próbálják meg a rendőrőrszobán – kiabált, pedig már nem is látott senkit. – Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca. A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen. – Mégse volt fény az, amit látni véltem. Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta. – Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács! Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a

gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt. A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...

Zelk Zoltán Négy vándor
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket. A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett. Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak: akkora lehetett, mint mifelénk az erdők. Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél. Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó? A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb; az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkét, az ösvényt meg az icipici patakot, egyik sem tudta megmondani, hogy melyiknek van igaza. Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólt testvéreihez: - Ezen mi elveszekednénk a világ végéig. Én hát inkább elmegyek közületek. Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszatért az erdőbe. Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondta, hogy a tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza: - Énhozzám bizony így szóltak az emberek: te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb. Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből… „Hát, ha így van, én is útra kelek” – gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán, mikor visszatért, így szólt: - Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét. A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hírül vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőkben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek. Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták, a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.

Zelk Zoltán
TÉLI MESE
Egy reggel arra ébredt a kert, hogy a fűszálak dideregnek. – Nyakunkon a dér – vacogták fázósan. – Megfagyunk, mi lesz velünk? Csak egyetlen fűszál nem siránkozott. – Ne keseregjetek! – mondta biztató hangon. – Én elmegyek a szomszéd kertbe, hátha ott nincs dér és hideg. Aztán elviszlek oda titeket is. Megörültek ennek a füvecskék, majd táncra perdültek örömükben. A bátor fűszál már túl volt a kapun is, mikor még mindig integettek neki. – Szerencsés jó utat! – kiáltozták fűszálnyelven, amit egyedül csak a pipiske ért a madarak közt. Oda is szállt a nagy lármára, s megkérdezte, miféle nagy esemény történt. Egyik fűszál nyelve jobban pergett a másiknál a nagy mesélésben, hogy a világ legbátrabb fűszála elment világot látni, s ha olyan helyet talál, ahol nincs dér és hideg, őket is elviszi oda. Nagyot nevetett erre a pipiske. – Talán szárnyat is csinál nektek az a nagyralátó, híres testvéretek? Látjátok, még a madarak sem mennek el mind melegebb vidékre, én is itt maradtam, pedig szárnyam is van, nem úgy, mint nektek! - Ó elmegyünk mi gyalog is! – mondogatták szerényen a fűszálak. – Bolondok vagytok! – mondta a pipiske. – Ki hallott olyant, hogy a füvek sétáljanak? Ott is hagyta őket azon nyomban, mint akikre nem érdemes szót vesztegetni. Ezalatt a hős fűszál a szomszéd kertbe ért. Nem kellett kérdezősködnie. Látta, itt is vacogtak a füvecskék, csakúgy, mint az ő kertjükben. Azért elmondta nékik is, hogy mi járatban van. –Menj a szomszéd kertbe, hátha ott több szerencséd lesz! – mondták reménykedve, mert a világjáró fűszál megígérte nekik, ha valahol melegebb vidéket talál, őket is elvezeti oda. Ment, mendegélt, de bizony minden kertben dér volt és hideg. – Ha addig élek is, most már addig megyek, amíg melegebb vidéket találok – mondta magában elszántan. Túl ért már a faluvégen is, s kijutott a földekre. Köszöntötte a mező fűszálait, csillogó harmatot s arany napsugarat kívánt nekik. – Ránk férne! – vacogták a mező fűszálai. – Mert látod, dér csíp minket, és hideg fagyaszt. Te tán boldogabb tájékról jössz, kedves vándor? – Dehogy, dehogy. A kertből jövök, ahol éppolyan dér és hideg van, mint itt nálatok. Azért indultam vándor-útra, hogy melegebb tájat keressek, ahova elvezettem volna minden fűszál testvéremet. Tetszett ez a beszéd a mező minden fűszálának. Ketten oda is léptek a vándorló fűszál mellé, s azt mondták: - Mi is veled megyünk! Nagy volt az öröm az egész mezőn. A három honszerzőt vállukra emelték, s háromszoros éljent kiáltottak, úgyhogy még az erdő fái is meghallották. Kíváncsiak is lettek nagyon, mi az a távoli nagy zaj, és nemsokára is megtudták. A legmagasabb jegenyefa, az erdő őre így szólt a szomszédjához: - Látod azt a három pöttöm fűszálat? Ide tartanak az erdőbe. – Úgy is volt. Nemsokára oda is ért a három vándor az erdő első fűszálaihoz. – Csillogó harmatot és arany napsugarat! – mondták a fűszálköszöntést. – Ránk férne – vacogták a füvecskék -, mert látjátok, dér és hideg van nálunk. Elszomorodott erre a három vándor. – Hiába tettünk meg olyan nagy utat – sóhajtott az egyik mezei fűszál -, csak nem találunk melegebb tájat! Elmesélték, honnan jöttek, mi célból vándoroltak, s hogy a kerti fűszál milyen nagy utat járt meg. Bizony új országba akarta vezetni a fűszálakat, ahol nem fogy a harmat, s örökös a napsugár. Meghallotta ezt a jegenye is, és kiáltott a csepp fűszálakhoz. – Ó, milyen álmodozók vagytok! Én olyan messzire ellátok, amilyen messzire ti nem is tudnátok eljutni. Sehol sincs ilyen tájék. Mindenütt hideg van. Látjátok, bánatukban a fák és bokrok is elhullatják

lombdíszüket. A patak is nemsokára magára húzza jégtakaróját. Zúzmara rágja a földet, és nincs menekülés. Jobb lesz, ha hazamentek szépen, és megadjátok magatokat a közös sorsnak. Sírt a három fűszál. Bizony, nem így képzelték útjukat. De hát mit volt mit tenniük! Nagy nehezen visszaérkeztek a mezőhöz. Éppen búcsúzkodtak már, amikor előttük termett a pipiske. – Miért sírtok-rítok úgy? Tudtam, hogy bolondos népség vagytok. – De mert jó szíve volt, megsajnálta s meg is vigasztalta őket: - Nézzetek csak a magasba! Hull már a fehér pihe. Betakar az majd benneteket úgy, hogy semmit sem fáztok. A két mezei fűszál vitte haza a jó hírt: - Ne féljetek, hull már a meleg égi takaró, nem fázunk többé! A kerti fűszálat meg szépen csőrébe vette a pipiske, visszaszállt vele a kertbe. Jókor érkeztek. Félóra múlva vastag fehér takaró fedte a földet. A füvecskék boldogan takaróztak a hópihe dunyhában. Már éppen bóbiskoltak, mikor a pipiske szép álmokat kívánt nekik.

Related Interests