JOAN AIKEN

Visszatérés a mansfieldi kastélyba
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Joan Aiken: Mansfield Revisited © Joan Aiken Enterprises Ltd 1984 Fordította KISS MARIANNE A borító Marcus Stone festményének felhasználásával készült ISBN 978-963-9690-53-0 Hungarian translation © Kiss Marianne, 2007 Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2007 A Lazi Kft. kiadása e-mail: info@lazikiado.hu www .

lazikiado. hu
A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója Korrektor: Horváthné Tóth Judit, Pálfi Anna Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba Borító: Koha Kolett Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 271199 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

A mansfieldi kastély folytatása? Micsoda önteltség! Nem, nem önteltség. Szeretet és csodálat. Senki nem lehet annyira beképzelt, hogy megpróbálja betölteni az űrt, amelyet Jane Austen hagyott. Dehogyis tennék ilyet! Egyszerűen azon kaptam magam, hogy rettentő kíváncsi lettem, és szerettem volna megtudni, vajon mi történt Fanny és Edmund esküvője után, amikor Susan odaköltözött Mansfield Parkba. Mivel egyebet nem tehettem, megpróbáltam a képzelet és a józan ész

keverékéből összehozni ezt a könyvet.

Első fejezet
Sir Thomas Bertram hirtelen és váratlan halála, miközben Nyugat-Indiában lévő számos tulajdonának üzleti ügyeivel foglalkozott, olyan esemény volt, amely a bárónét angliai barátaiban megdöbbenést, bánatot és hitetlenkedést keltett. Sir Thomas, a becsületes földesúr, a gyengéd szülő, az odaadó férj, valamint a szomszéd, aki northamptonshire-i lakhelyén nagy tiszteletnek örvendett, bizonyára mindenkinek őszintén hiányzott. Főként szűkebb családja volt az, amely rendkívüli módon elszomorodott, hisz oly sok dologban az ő szavát fogadták el végső döntésként; Sir Thomas nélkül a háza népe jóformán azt sem tudta, hová, merre induljon, avagy mi módon oldja meg az elvesztése által okozott számtalan nehézséget és zavart, amelyeket – hovatovább úgy tűnt – senki más nem képes megoldani, csak ő maga. Először is azonnali szükségként merült fel, hogy a baronet két fia közül az egyik késlekedés nélkül elinduljon Antiguába, hogy megoldja a Sir Thomas halála miatti számos megoldatlanul hátrahagyott üzleti ügyet; igen ám, de melyik fiút lehetne nélkülözni? – Tomról nem mondhatok le – siránkozott az anya, a vigasztalhatatlan özvegy. – Tom nem mehet el, ez nem is kérdés. Nem, nem, Tomról nem mondhatok le. De hogy lehetnék meg Edmund nélkül? Az új Sir Thomasnak, mint örökösnek és idősebb fiúnak, megkérdőjelezhetetlen kötelességei közé tartozott, hogy

magára vállalja az utazást, ezt ő maga is érezte; továbbá rá sem hederített gyászoló és szomorú anyjának ez irányú kívánságaira. Még egy érv szólt Lady Bertram véleménye mellett, mégpedig az, hogy Tom alig négy évvel ezelőtt egy elhanyagolt láz miatt néhány hétre súlyos beteg lett, olyannyira, hogy már-már veszélyben forgott az élete. Már lábadozott, amikor újabb, ezúttal még komolyabb aggodalom merült fel: bizonyos heveny tünetek a tüdő megbetegedésére utaltak. E félelmek szerencsére tévesnek bizonyultak, ám az ezt követő néhány évre visszamaradt gyengeségre – elég esztelenül – hosszas trópusi éghajlaton tartózkodást javasoltak; s noha Sir Thomas boldog lett volna, ha idősebb fia társaságában utazhat el, hogy megismertesse Tommal az antiguai ügyek állását, mégis úgy döntött, viszi magával. – Mi lenne, ha Tom másodszor is belázasodna, és meghalna azon a borzalmas helyen? – jajveszékelt Lady Bertram. – Nem, nem, erre gondolni sem bírok. De hogy leszek meg Edmund nélkül? – Drága anyám, meggyőződésem szerint ön nagyon is jól elboldogul Edmund nélkül! – kiáltott fel tiszteletre méltó Yatesné aszszony, aki kimondottan avégett jött, hogy hangerejével növelje a családi tanácskozás fontosságát. Julia Bertram kisasszonyt annak idején heves kritikák illették, amiért egy főrend fiatalabb fiához ment nőül. Ő azonban hamarosan oly kiválóan kiismerte férje korlátozott anyagi helyzetének határait, hogy úgy döntött, e szűkös bevétel mellett lemond a londoni élet kétes örömeiről, s azzal vigasztalódott, hogy egy kisebb társaságban ő lehet a királynő. Nyaggatni kezdte hát férjét, a tiszteletreméltó John

Yatest, hogy vásároljon meg egy Northamptonshire-ben lévő tekintélyes birtokot Mansfield Park közelében, melynek következményeképp a kastély csillogásából rá is eshet némi fény. Ettől fogva a csaknem naponta tett mansfieldi látogatások, valamint az év folyamán olykor hónapokig tartó hosszabb vizitek révén Yatesné nemcsak saját háztartásának kiadásait farigcsálta le sikeresen, hanem csaknem annyi befolyásra tett szert Mansfield Park ügyeiben, amennyit akart. E látogatások idején Yatesné férje általában megelégedett azzal, hogy odahaza maradt, madarakra lődözött, horgászott avagy vadászgatott a hét hat napján, már ahogyan a szezon kívánta; ezek, valamint a biliárd voltak kizárólagos foglalatosságai. – De Julia, ki tartja meg Edmund helyett a vasárnapi szentbeszédeket? Mi lesz nélküle? – fűzte tovább a szót Lady Bertram. – Emiatt ne nyugtalankodjék, anyám – felelte Edmund, a fiatalabb fiú, kinek gondolataiba már régóta befészkelt az elkerülhetetlen téma. A mansfieldi egyházközség lelkészeként számos olyan kötelesség hárult rá, amelyről nehezen tudott volna lemondani; mindazonáltal az első pillanattól fogva tudta, hogy neki kell Antiguába utaznia. Belenyugodván máris igénybe vette egy, a lelkészi rendhez tartozó, nála néhány évvel idősebb ismerőse segítségét, akit, mivel épp lábadozott egy külföldi misszionáriusi munkája során szerzett betegségből, püspöke hat hónapi egészséges hazai egyházközségi pihenőre utasított, mielőtt visszatér a tengerentúlra. Miután Wadham úr levélben fejezte ki afeletti örömét, hogy a kúra folytatása végett Mansfieldbe és a körülötte lévő

tanyákhoz irányították, a dolgot elintézettnek tekintették. Az úriember lelkészlakba érkezése hamarosan esedékes volt. – Meggyőződésem, anyám – folytatta Edmund Bertram halvány mosollyal –, hogy úgy találja majd, Frank Wadham barátom istentiszteletei tökéletesen helyettesítik az enyéimet. Wadham úr a legkifogástalanabb jellemű, jó családból való és szeretetre méltó férfiú, kitűnő prédikátor és odaadó keresztény. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól betölti majd a helyem. – Ha te mondod, Edmund… – válaszolta az anya, ám hangjában némi kétely csengett. A szókimondó Susan, Edmund kuzinja, pedig megkérdezte: – Ha elmegy, Edmund, és Wadham úr beköltözik a lelkészlakba, akkor mi lesz Fannyvel? Mi történik majd vele? Fanny volt Edmund felesége. Susant, a húgát, négy évvel ezelőtt, Tom betegsége idején hívták oda Mansfield Parkba mint segítség, mint kisegítő, és mint nénikéjének, Lady Bertramnek az általános jobbkeze. Az ekkortájt tizennégy éves Susan egy gyermekekkel zsúfolt, rosszul irányított, szutykosnak, zűrzavarosnak és kényelmetlennek tartott házból érkezett, és igen gyorsan alkalmazkodott Mansfield méltóságához és kényelméhez. A fürge felfogású leányka, akinek természettől fogva amúgy is hajlama volt a boldogságra, s örült, hogy hasznos lehet, nemsokára nélkülözhetetlenné vált nagynénje számára, és igen rövid idő múlva ő lett a háztartás összetartó kapcsa. Fanny, Susan jóval törékenyebb és gyengédebb nővére, aki már előzőleg is Mansfield Parkban lakott, ekkoriban lett Edmund felesége. Ő és férje most a közeli lelkészlakban éltek, ahol házasságukat először egy rendkívül bájos kislánnyal, apja

szeme fényével áldotta meg az ég, nemrégiben meg egy kisfiúk született. – Fanny mindenképp velem akar jönni – mondta Edmund. Ennek hallatán az összes hölgy felsikoltott. – Lehetetlen! Még elgondolni is rémes! Abban a forró éghajlatban! Az ő kényes egészségével! Micsoda bolondság! Mekkora őrültség! – Drága anyám, ön ismeri Fannyt. Ha ő egyszer elhatározott valamit, nem lehet megingatni. Az igazat megvallva, nekem rendkívül jót fog tenni a társasága. Fanny bármely témáról helyesen gondolkodik, ami pedig az üzletet illeti, ahhoz különösen jó érzéke van. – De Edmund – vetette ellene a bátyja –, Fanny olyan vézna kis teremtés, oly könnyen elfárad! Már egy fél-mérföldes sétától is kidől. Azon az éghajlaton hat hét múlva ellankad és kimerül. Tom nem kevéssé szégyenkezett, most, hogy az ügy eldőlt, méghozzá úgy, hogy nem is ő húzta ki belőle magát, hanem a többiek kímélték meg az utazás kellemetlenségeitől és erőfeszítéseitől, ám ezzel annak összes kockázatát öccse feleségének vállára tették. Tom igazán nem volt rosszindulatú Fannyvel – kedves, unalmas kis jószágnak tartotta –, és semmi rosszat nem kívánt neki. – Én megjártam Antiguát – folytatta. – Ismerem az ottani klímát. Nem való Fannynek. Nem, nem, majd én megmondom, mi lenne a legjobb. Fanny jöjjön ide gyermekestül ebbe a házba, míg te oda leszel, Edmund. Itt maradhat Mansfieldben, ahol gondot viselnek rá. Jó társaság lesz anyámnak. – Igen, így jobb lesz – tódította Julia. – A gyerekek

megkaphatják a kis fehér padlásszobát, ahol régen Fanny aludt, őt meg bekvártélyozzuk a keleti szobába. Abban teljesen otthon érezheti magát, és senkit nem fog zavarni. Susan ajkbiggyesztése elárulta ugyan Edmundnak, mit érez a lány Fanny közeljövőjének ilyetén önkényes elrendezése hallatán, ám csupán halkan megismételte: – Fanny velem utazik, és a kis William szintúgy. Mindez eldöntetett. Ha azonban ön, anyám, lenne olyan jó, és befogadná Mary lányomat Mansfieldbe… – A kis drágaságot természetesen örömmel látjuk – sóhajtotta Lady Bertram arra számítva, hogy ebből aztán semmiféle kellemetlenség nem hárulhat rá, amint nem is hárulhatott, mert az özvegy tudta, hogy Susan teljes odaadással viseli majd gondját a hároméves Marynek. Miután az ügyeket mindnyájuk megelégedésére lezárták, a két fivér elvonult, hogy még egyszer meghányja-vesse a birtok dolgait, amelyeket az utolsó hónapokban, Sir Thomas távollétében nagyrészt Edmund, a fiatalabb fiú kezelt, míg Tom ezenközben Londonban és Bathban múlatta az időt, ismerősöket látogatott, és továbbfejlesztette mindazt a tudást, amit Brightonban és Harrowgateben fel lehetett csipegetni. Most mindent meg kellett beszélniük, legelőkről, répáról, vadőrökről, arról, hogy mely szárnyasoknak kell utánanézni, melyik bérlőnek kell kedvében járni, melyiket kell leszidni, mely lovakat kell kicsapni a legelőre; mindez sürgős volt, hiszen Edmund és felesége két nap múlva szándékozott elvitorlázni Liverpoolból. – Ha nem veszi zokon, néném – mondta Susan –, míg Julia itt van önnel, gondoltam, átszaladnék a lelkészlakba, hogy

megkérdezzem Fannyt a kis Mary ruháiról, netán segítenék valamit a csomagolásban. – Menj csak, drágám. Mindenképpen menj át; és mondd meg Fannynek, hogy ha már úgyis ott lesz Nyugat-Indiában, hazafelé jövet hozzon nekem egy szép, rojtos sálat. Vagy nem is, két sál talán jobb lenne. – Bizonyára, néném. – Ez a lány semmit sem fejlődött – mondta Julia, amikor Susan kiment a szobából. – Van benne valami… bizonyos szabados viselkedés, hiányzik belőle a szerénység; önmagát akarja előretolni, gyakran észrevettem. A maga útját akarja járni, minden illemtudás és tisztesség nélkül, amit pedig ön, anyám, és drága Norris nénikénk oly gondosan belenevelt Mariába és belém. De úgy hiszem, ennél jobbat nem is remélhetünk, ha valaki oly közönséges környezetből jön, mint ő; habár négy év mansfieldi elegancia és kifinomultság után az ember az előkelőség több látható jelét elvárná. Képtelenség jól érezni magunkat a társaságában. És mekkorára nőtt! Legalább egy fejjel magasabb szegény Mariánál, aki a vidék legfinomabb fiatal hölgyének számított. Bevallom, a külsejét sem tudom csodálni – olyan pirospozsgás és durva! És a szeme! Ahelyett, hogy illedelmes fiatal hölgyként szemérmesen lesütné, egyenesen az ember arcába bámul – szinte pimaszul! Egészen zavarba hozza az embert. Nincs benne finomság, a megjegyzések elkerülésének óhaja. Ha társaságba megy, percenként sértéseket kaphat. – Akkor bizony nagy szerencse, hogy Susan nem jár társaságba – válaszolta Lady Bertram higgadtan. –Nekem ígyis

megfelel; jól kijövünk egymással, mert Susan tevékeny, jószívű leány, soha nem fárad bele abba, hogy kibogozza a fonalamat, vagy sétálni vigye Pugot. És szép, tiszta beszédhangja van; minden egyes szavát értem, amikor felolvas, míg te, Julia, csak motyogsz, Tomról nem is beszélve. – Nem hinném, hogy olyan finom ruhákat kellene viselnie, mint amilyeneket hord. Az ilyesmi felesleges gyanúba keveri. Ami ma van rajta, túlságosan is élénk színű. A mintája meg túl nagy. Nem illik hozzá. – Edmund bátyád adta neki, a születésnapjára. – O! Ez igazán szép volt Edmundtól. A kis Johnny és a kis Tommy születésnapjáról azonban nememlékezett meg – mondta Yatesné, elegánsan megfeledkezve arról, hogy ő maga sem vette a fáradságot, hogy megjegyezze fivére gyermekeinek évfordulóit. – A beszédmódjában meg van valami túl könnyed és bizalmaskodó; mintha egyenlőnekérezné magát velünk. Nem gondolja, anyám? – Nos – felelte Lady Bertram némi megfontolás után –, szerintem egyenlő velünk. Sir Thomas határozottan tisztelte az eszéért; azt mondogatta, hogy Susan rendkívül intelligens. – Papa kétségkívül hajlott arra, hogy elnéző legyen vele, mert tekintettel volt arra, honnan jött. Engedményeket tett. – Nem hinném. Hallottam, amikor Sir Thomas azt mondta, hogy ha Susan fiúnak születik, jó feje lenne a politikához, és még képviselő is lehetne. – Mondhatom, szép! – nevetett fel dühösen Julia. –V.ius úr aligha értett volna ebben egyet a papával. Hallottam, amikor e g ys ze r rikoltozó szajkóhozhasonlította Susan kuzint.

Cseppet sem csodálta. – Mert Susan kijavította az uradat a rabszolgakereskedelem bizonyos kérdésében – válaszolta Lady Bertram derűsen. – Emlékszem, milyen dühös volt akkor Yates úr. – Gondolkoztam valamin, mama – húzta kissé közelebb a székét Yatesné a pamlaghoz, amelyen Lady Bertram pihent. – Most, hogy a papa meghalt, nem gondolt arra, hogy Susan kuzin további ittléte a házban némileg illetlen? A mansfieldi háztartás nagyon lecsökkent, mindössze hárman maradtak: Tom fivérem, Susan és ön. Az efféle kicsiny, zárt körben bármikor előadódhat valami huncutság. Tom és Susan a kelleténél többet lesznek egymás társaságában. – De jól tudod, drágám – mutatott rá az anyja –, hogy Fanny és Edmund mindennap itt vannak a gyerekekkel. Te meg hányszor nem jössz át egy héten Shawcrossból a kis Johnnyval és a kis Tommyval? Jut eszembe, hol vannak a kis angyalkák? – A lelkészlakban hagytam őket Fannyvel. Odavannak a kis Maryért és a babáért. De tényleg, mama, szeretném, ha komolyan átgondolná a dolgot. Susan épp eleget volt már Mansfieldben; nézetem szerint túlságosan is eleget. Kimondhatatlanul sok jótéteményben volt része, kimondhatatlanul sok előnyre tett szert abból, hogy itt lakott. Most azonban ideje hazamennie Portsmouthbe, Price nénémnek szüksége lehet rá. Szerintem hamarosan férjet is talál majd magának a kikötőbeli tisztviselők vagy a tengerésztisztek között. Nem hinném, hogy bölcs dolog, ha ő meg Tom oly sokat lesz egymás társaságában, mint ahogyan mostantól fogva lehetnek.

– De hát Tom soha nem mutatott különösebb érdeklődést Susan iránt – mondta ki hosszas töprengés után Lady Bertram. – Épp ellenkezőleg. Amikor Susan tizennégy évesen ideköltözött, Tom mindig kinevette, mert hadarva beszélt, és olyan kifejezéseket használt, amelyeket hölgyeknek nem illik ismerni; Susan valószínűleg a bátyjaitól hallotta ezeket. Ám Tom azóta jóformán észre sem veszi; hozzászokott, mint a háztartás részéhez. – Tom az elmúlt hónapokban alig volt itthon. Most azonban, hogy többet lesz idehaza… – Nem hinném – vitatkozott Lady Bertram –, hogy Susant az anyja visszakívánná Portsmouthbe épp most, amikor a család kisebb házba költözött. Price húgom soha nem említette, hogy Susan visszatérésére vágyódna. Egyébként sem nélkülözhetem. Nem boldogulnék nélküle. – De mama, akár én, akár Fanny készen állunk arra, hogy teljesítsük azokat az apró szolgálatokat, melyeket Susan nyújt magának. És Tom hamarosan megházasodik; épp ideje, hogy megtegye. Ha pedig Tom felesége itt lesz társaságnak, Susanra semmi szükség többé. – Megházasodik? – ismételte lassan őladysége, mintha a gondolat maga merő újdonság lett volna számára. – Tom megházasodik? Létezik olyan ifjú hölgy, aki iránt különös érdeklődést mutat? Sejtelmem sem volt róla! – Nem, mama, de maga soha nem jár társaságba. Nem megy látogatóba, nem fogad vendégeket, nincs ott a bálokon; így aztán nem látja azokat a fiatal hölgyeket, akiket Tom kitüntet a figyelmével. – Tehát kitüntető figyelemmel fordul fiatal hölgyek felé? Ha így van – jegyezte meg újabb hosszabb töprengés után Lady

Bertram –, nem látom be, miért kellene aggódnod amiatt, hogy netán Susanra veti a szemét. – Hát… Tom persze túlságosan is jól nevelt, kivált bármely helytelenséghez – vágta rá gyorsan Julia –, de azt észrevettem, hogy határozottan érdeklődik Yates kisasszony iránt. A northamptoni összejövetelen többször is táncolt vele. Charlotte Yates kisasszony Julia férjének a húga volt, aki jelenleg bátyjánál és annak feleségénél lakott. A csinos, fiatal, nagyon szép fogakkal megáldott hölgy meglehetősen fontosnak tartotta önmagát, mint egy gróf legfiatalabb lányát. Szép fogait mutogatva sokat kacarászott, mely által felruházta magát a szellemesség és a vidámság látszatával; fontosságának tudata még nagyobb előnyére szolgált, mivel amúgy igen kevés dolgot mondhatott magáénak, mert elszegényedett apja a halála után nem hagyhatott egyebet az öt lányára, mint ezer fontot fejenként. Két nővérének már sikerült férjet fognia, a két másik meg, ahogyan John fivérük megállapította, „a polc legtetején gubbaszt, mint két vén bagoly, hogy ne is lássák őket”. A huszonegy éves Charlotte Yates eléggé fiatal volt ahhoz, hogy valójában ne kelljen még rettegnie avénkisasszonyimegbélyegzéstől, mégis úgy kezdett gondolni a férjhezmenetelre, mint sokáig nem halogatható kötelességre, amely véleményében sógornője is támogatta. Julia a feladatának tartotta, hogy férjet keressen Charlottenak, és hozzásegítse sógornőjét saját otthona megalapításához. – Tom csakugyan érdeklődik Yates kisasszony iránt? – kérdezte Lady Bertram a maga lankadt modorában. – Nem tudtam róla. Most azonban… mintha valaki… nem is

tudom már, kicsoda… említette volna… hogy Tom kitüntetett egy tisztességes fiatal hölgyet, a greshami Maddoxék kuzinját… fogadni mernék, hogy tudod, melyik ez a hölgy; pillanatnyilag nem jut eszembe a neve. – Azt hiszem, Louisa Harleyra gondol anyám, nem? Ennek semmi látható jelét nem vettem észre. És mondhatom, nagyon örülök, mert Harley kisasszony… ha nem is azt mondom, hogy közönséges, mivel Maddoxéknak igen jó kapcsolataik vannak, de a kisasszony társalgása nélkülözi azt az eleganciát, amelyhez ön, anyám, és én hozzászoktunk Mansfieldben. Ugyanakkor drága Charlotteunk egészen kivételesen szép beszédű, kitűnően nevelt fiatal hölgy. – Igen, Harley. Louisa Harley… így hívják. Aranyszőke a haja, és olyan édesen énekli az „Egy kora reggelen”-t. Most, hogy eszembe juttattad a nevét, emlékszem, hogy Tom többször is beszélt róla. Azt mondta, hogy Harley kisasszony figyelemre méltó csinos ifjú hölgy, számos jó tulajdonsággal. – Ó, hát mondhatom! – kiáltott fel Yatesné bosszúsan. – Tom minden olyan lányt jó tulajdonságokkal ruház fel, aki el tud énekelni néhány balladát saját zongorakíséret mellett, és ha elmagyarázzák neki, még egy szótagrejtvényt is megért! Magamról nem mondhatnám, hogy csodálom ezt a fiatal hölgyet. Szerintem határozottan rossz hatással lenne mansfieldi körünkre. – Akkor hát – válaszolta békésen Lady Bertram – kész szerencse, hogy azt mondod, Tom semmiféle jelét nem adta annak, hogy ő a kiválasztott. Emiatt igazán nem érdemes vitatkoznunk. Mellesleg jelenleg semmi szükségét nem látom annak, hogy Tom megházasodjon; legalábbis egy ideig nem. Még csak harmincéves. Velem nem beszélt

házasságról. Nézetem szerint továbbra is jól megleszünk így, ahogy vagyunk. Nem vágyom változásra. Rendkívül fárasztó olyan ismeretlen személyekkel társalogni, akik nem értik meg, mire céloz az ember. A magam részéről úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha Tom még legalább tíz évig nem nősülne. A világon semmi oka arra, hogy elsiesse. Biztosra veszem, hogy Sir Thomas sem kívánna ilyesmit. Sir Thomas mindig is ellenezte az elkapkodott kapcsolatokat. – Amikor Sir Thomas életben volt,anyám, az efféle viták erőltetettek lettek volna. Most azonban, hogy szegény papám nincs többé, úgy látom, Tom házassága nagyon is kívánatos lenne. Most ő lett Sir Thomas, Mansfield Park, a vidék egyik leghatalmasabb uradalmának feje, és ilyen szép hatáskörrel úgy hiszem, nagyon fontos volna, hogy letelepedjen, elszakítsa magát bizonyos kevésbé kívánatos kapcsolatoktól, s úgy általában rendszeresebb, józanabb életet éljen. Yates úr teljesen egyetért ezzel; számos alkalommal megtárgyalta velem a témát. – Talán jobb lenne, ha Yates úr Tommal beszélne erről. – Ó, Tom soha nem szívlelte meg azt, amit mások mondtak neki! Ön is tudja, anyám. Apánk dorgálását lesütött szemmel, sunyi, szégyenlős arccal végighallgatta, de egyetlen esetre sem emlékszem, amikor megfogadta volna papa tanácsait. – De hiszen ő és Yates úr jó barátok, nemde? Yates úr éppenséggel Tom kedvéért jött először Mansfieldbe. – Yates úr ízlése megváltozott – válaszolta Julia, és cseppnyi boldogságot sem érzett, amiért eszébe juttatták azt a korszakot, amikor férje és bátyja együtt csatangolt, s egymás kíséretében járkált kártyázni, szerencsejátékokat

űzni és lóversenyezni. – John és a bátyám mostanában nem lelik örömüket egymás társaságában – mondta. – Nos – sóhajtotta Lady Bertram – talán van abban valami, amit mondasz. Talán tényleg egy feleség az, aki mellett Tom megállapodhatna. Valóban nem lenne helyes, ha elherdálná a vagyont, amelyet apja oly nagy gondossággal halmozott fel. – Pontosan így van, anyám; és egy olyan érzékeny, gyakorlatias feleség, mint az én drága Charlotteom, épp az a személy, aki vigyázna, hogy ez ne történhessék meg. – Mily szerencse – folytatta Lady Bertram, rá se hede-rítve arra, amit Julia mondott –, hogy nem az a légfontosabb,melyfiatal hölgyek közül fog Tom feleséget hozni a házhoz. Egészen bizonyos, hogy az lesz a legjobb nevelésű és legalkalmazkodóbb, akit választ. Az sem fog számítani, mennyire vagyonos, van-e egyáltalán valamije, mert hisz tudod, hogy Tom szép jövedelemre tesz szert, amint Edmund elintézi Antiguában az üzleti ügyeket. Micsoda szerencse, hogy emiatt cseppet sem kell izgatni magunkat. Remélem, Susan hamarosan visszajön a lelkészlakból; szörnyen összegabalyodtak a rojtjaim, ő majd kibogozza. Ebben a pillanatban felharsant a hallból a kis Johnny és a kis Tommy üvöltése. Susan nyájasan hazaterelte őket a lelkészlakból, ahol látogatásukat azzal tették emlékezetessé, hogy felingerelték kis unokatestvéreiket, kiöntötték a tintát és megcibálták a macska farkát. – Ne hozd be ide a kis angyalkákat, Susan! – emelte fel amúgy halk, monoton hangját Lady Bertram. – Bántja a fülemet a kiabálásuk, Pug pedig halálra rémül tőlük. Add át

szerető üdvözletemet Yates úrnak, Julia, amikor hazamégy, és légy oly kedves, amikor átmész a falun, szólj be Christopher Jacksonnak, hogy jöjjön át holnap a szerszámaival a cselédbejáróhoz, ahol Whittemore-né majd eligazítja. Miután Julia elértette a célzást, mit tehetett egyebet, kézen fogta kis angyalkáit, és távozott. Most is ugyanúgy bosszankodott, mint mindig, valahányszor Lady Bert-ramet nem sikerült rábírnia sem arra, hogy beszélje rá Tomot, kérné meg Yates kisasszony kezét, sem más efféle dologra. A szobába lépő Susan kissé izgatottnak látszott: visszafelé jövet bement a házvezetőnő szobájába, ahol kénytelenkelletlen végighallgatta a Yatesné látogatása miatti legváltozatosabb panaszáradatot; utóbbi ugyanis minden mansfieldi vizitje alkalmával szerét ejtette, hogy, mint mondta, „meghitt csevelyt folytasson a drága Whittemoreral”, melynek eredményeképp ez a hölgy nem győzte sorolni sérelmeit, amelyeket Susan csak számos részvevő, nyugtatgató és békítő szóval bírt lecsillapítani. – Fel nem foghatom, miért gondolja ez, hogy tudtomra kell adnia, látta a faluban az egyik lányt virággal a kalapján; haLady Bertramsemmi kifogást nem emel az ellen, ahogy a cselédséget vezetem, akkor… – Drága asszonyom, nagyon jól tudja, hogy Lady Bertram és Tom fiatalúr szerint maga tökéletes házvezetőnő. Haőksemmi hibát nem találnak, akkor miért kellene izgatnia magát? Azt hiszem, Yatesné talán… talán megbánta a múltat, amikor még lánykorában itt élt. – Nem emlékszem, hogy valaha is a legkisebb érdeklődést mutatta volna a háztartási ügyek iránt, ésazokban az

időkbenegyszer sem látogatott meg a szobámban.
– Tudja, asszonyom, most annál jobban méltányolja az ilyesféle dolgok rendjét és nehézségeit. Amikor Susan ezt mondta, eltöprengett: amellett, hogy Julia mindig is imádott mindenbe beleavatkozni, az iménti megjegyzése igaz volt.Julia Bertram,aki a legnagyobb jólétben és kényelemben nevelkedett, még mindig csak tanulta a tiszteletre méltóYatesnéaggodalmait, aki arra törekedett, hogy rendkívül csekélyke bevételéből tisztes módon jelenjen meg a világ előtt. – Phű! Még jó, hogy nem parancsolrám,mennyi vajat engedjek a szakácsnénak a szószba rakni. Kis híján meg is mondtam neki, meg biz én! Susan nem kérte meg a nénikéjét, utasítaná Juliát, hogy ne avatkozzon be Mansfield házi ügyeibe; tudta, hogy Lady Bertram mindössze ezt felelné rá: „Ó, az biztos, hogy szegény Julia nagyon fárasztó, de Whittemore-nak nem kellene törődnie vele; hová is tettem a tengerzöld fonalamat?” Akkoriban, amikor Susan Price először jött Mansfieldbe, jól fejlett, élénk, jószívű, tizennégy éves lányka volt. A northamptonshire-i társadalom nem találta csinosnak; annyit elismert, hogy korához képest jól fejlett, hogy tűrhetően uralkodik magán, ám vonásait túl kifejezőnek, nyakát túl hosszúnak, haját túl vékony szálúnak ítélte. Arcszíne túlságosan barna volt, külsejét soha nem emlegették egy napon kuzinjai megjelenésével. Néhány év elmúltával e hibáin valamelyest javított. Most már mindenki elismerte, hogy csinos leány, bár néhányan még mindig sóhajtva

mondogatták: „Ó, soha nem lesz ugyanolyan, mint Maria kuzinja.” Maria Bertram kisasszony Northamptonshire szépe volt. A fentnevezett Maria Bertram szerencsétlen frigyre lépett; egy kövér, unalmas, ám gazdag fiatalember felesége lett, aki iránt soha nem érzett tiszteletet, s akit hamar megtanult megvetni. Egy évnél is kurtább házasság után Maria megismerkedett egy másik férfival, és amikor férje elvált tőle, kedvese meg faképnél hagyta, egy Northamptonshiretől jókora távolságra lévő helyen élte viszszavonult, szégyenteljes életét. Csupán egy nagynénje maradt vele, aki kisgyermekkora óta ragaszkodott hozzá, s akinek a ragaszkodása azzal egyenes arányban nőtt, ahogy a jó társaság lenézte és kiközösítette Mariát. Mansfieldben soha senki nem ejtette ki Maria kisasszony nevét. Ezt apja szigorúan megtiltotta. A fennkölt elvekkel és erős erkölcsi érzékkel rendelkező férfiú némán szenvedett leánya megszégyenülésének idején, mert úgy érezte, azőatyai vállát nyomja a felelősség, hogy Maria neveléséből netán hiányzott az alapvető útmutatás, avagy kisgyermekkori oktatásába valami nagy hiba csúszott. Mivel a dolog roppant érzékenyen hatott rá, természetesen hallani sem akart az ügyről, és a legkisebb célzást sem bírta elviselni, amely a megvetett lányt vagy bármely hasonló témát érintette. Lady Bertram nem volt ennyire finnyás. Akkor sem ragaszkodott túlságosan a gyermekeihez, amikor kicsik voltak, és ahogy nőttek, egyre kevesebb érdeklődést mutatott irántuk; már régóta nem erőltette meg magát semmilyen velük kapcsolatos aggódással, és a legcsekélyebb kedvét sem lelte bennük, hacsak a téma nem

érintette közvetlenül saját magát. Ami meg az unokáit illeti, leghőbb kívánsága az volt, hogy ne gyűrjék össze a köntösét, ne gubancolják össze a hímzőselymét, és ne riogassák a kiskutyáját, Pugot. Az, hogy Lady Bertram soha egyetlen szóval sem célzott Mariára, elsősorban azzal magyarázható, hogy fikarcnyit sem érdekelte leányának szégyenteljes sorsa; az igazat megvallva Lady Bertram jóformán arra is alig emlékezett, mi történt az egyik év végétől a másikig. Ám amikor saját életében felmerült valami sürgős és azonnali szükség, akkor Lady Bertram képes volt némi érdeklődést mutatni a dolgok iránt; a mások iránti törődés pedig jelenleg abban valósult meg, hogy miközben felemelkedett helyéről, hogy vacsora előtt átöltözködjék, Susanhoz fordult. – Mit gondolsz, Susan, küldjem át Chapmant, hogy segítsen Fannynek becsomagolni a nyugat-indiai útra? Amint felöltöztetett, átmehet. Szerinted segítséget jelentene Fannynek, ha átküldeném Chapmant? – Nem, néném, kedves öntől, de azt hiszem, Fanny Rachel meg egy falubeli lány segítségével már szépen előrehaladt a csomagolásban. Miután Lady Bertram ennek a gondját is lerakta, elindult felfelé a lépcsőn. Susan már-már követte, amikor Tom és Edmund, még mindig mélyen belemerülve a mezőgazdasági eszközök, valamint az újszülött állatok témájába, visszaérkeztek megbeszélésük színhelyéről. – Akkor hát az Eastonon túli legelők kérdésében megegyeztünk. Számítok rá, hogy értesítesz, jól elvannak-e ott a bárányok. Nini, Susan, anyám már felment? Észre sem

vettem, hogy így elmúlt az idő. Fanny majd csodálkozik, hol maradtam el. Akkor hát megyek, Tom… – Ha még egy pillanatra igénybe vehetnem az idejét, Edmund… – kezdte Susan szerényen, amely szerénység Yatesné nemrégiben róla tett megállapításaiból korántsem világlott ki. – Reméltem, hogy elcsíphetem, mielőtt elmegy… Edmund kiváló természetének összes kedvességével azonnal megállt, s megkérdezte, miben segíthet kuzinjának. Azóta, hogy Susan először Mansfieldbe érkezett, Edmund tiszteletet érzett felesége húga iránt; észrevette, hogy a lánynak mily nagy energiájába és jóakaratába kerülhet az a hozzá nem méltó feladat, hogy lefoglalja és szórakoztassa Lady Bertramet; az idő múltával csodálatából erős, meleg vonzalom virágzott ki. A higgadt Edmund, az éppoly békés és nyájas Fanny férje, még mindig csodálattal szemlélte Susan élénkségét és azt, hogy nemcsak ő maga tud jól szórakozni Mansfieldben, hanem a kastély ünnepélyes légköre ellenére a többieket is felvidítja. – Elutazása előtt szerettem volna megtudni, mi a véleménye a Mariát illető ügyekről? – kérdezte Susan szokásos szókimondásával. A fivérek meglepődve rábámultak. – Háteztmeg hogy a csudába orrontottad meg? –tört ki Tom, hangjában nem csekély bosszúsággal. – És ha szabad kérdeznem, Susan, miből gondolod, hogy ez rád tartozik? Ahogy Susan Tom vöröslő, sértődött arcára nézett, rájött, mekkorát vétett, amikor kérdésével nem az idősebb fivérhez fordult, aki nyilván úgy érezte, hogy vadonatúj családfői tekintélyét máris sutba dobták. Susan minden erejével próbálta kiköszörülni a csorbát.

– Szóval… mindkettőjük véleményét meg akartam tudni… de az utóbbi hónapokban Edmund jóval több időt töltött nénikém társaságában, mint ön, Tom, ezért intéztem hozzá kérdésem, mint aki leginkább megítélheti a dolog pillanatnyi állását. Nagyon érdekel mindkettejük véleménye: el kellenee mondani nagynénémnek a legújabb fejleményt? Vagy úgy gondolják, felesleges ezzel zavarni őt? Az új Sir Thomasról lerítt, hogy nem békítette ki a véleménye iránti érdeklődés. Susanban felmerült a gyanú, hogy jobb lett volna, ha rokonát új titulusán, nem pedig a könnyed, unokatestvéri Tom néven szólítja meg. Tom megismételte az előbbi kérdését, ezúttal jóval hidegebben. – Megtudhatnám, kuzin, hogyan jutott a füledbe ez a történet? Sejtelmem sem volt arról, hogy mindenfelé híresztelik. És egyre inkább az a meggyőződésem, hogy minél kevesebbet beszélnek róla, annál jobb. – Ugyan ki vitatkozhatna ezzel? – felelte Susan nyugodtan. – Biztosítom, hogy eszem ágában sincs mindenfelé híresztelni a dolgot. Voltaképpen semmiféle személyes érdekem nem fűződik Mariához, mivel életemben nem találkoztam vele. Csupán szerettem volna megbeszélni önnel és Edmunddal, mit gondolnak, meddig lehet édesanyjuk előtt titkolózni? Amely azzal a kockázattal jár, hogy valamelyik pletykaéhes szomszéd, aki olvasta az újságcikket, átjön, és valami megjegyzést tesz, vagy érdeklődni akar, abban a tudatban, hogy Lady Bertram mindenről tud. – Nehéz dönteni – válaszolta némi megfontolás után Edmund, amikor látta, hogy Tom egy szót sem szól. – Mit gondolsz, Tom? Szerinted nagyon lesújtaná anyánkat, ha feltárulna a múlt? Nem emlékeztetné a Mariáról írott cikk

mamát arra, hogy abban az időben, amikor a húgunk kegyvesztett lett, apánk még élt, s ez csak súlyosbítaná és növelné jelenlegi veszteségének és gyászának érzetét? Tom komoly arcot vágott. – Apánk halálhírét anyánk hatalmas lelkierővel fogadta – mondta kis szünet után. Susan magában megállapította, hogy alelkierőszót nyugodtan helyettesíthetné azérzéketlenség.Sir Thomas négy hónapja volt távol az otthonától, s Lady Bertram ezalatt hozzászokott ahhoz, hogy férje nem ül ott naponta az asztalfőn, hiányzik az esti teázásokról, a férje halálával együtt járósoha többével azonban aligha azonosult. Olykor egy-egy „ó, bárcsak itt lenne Sir Thomas!” sóhaj lebbent el ajkáról, de minden meggyőződés nélkül, mintha férje csupán a vártnál kissé hosszabb utazásra távozott volna. – Talán megkérdezhetnénk Julia véleményét – folytatta Tom. – Nem hinném – felelte türelmetlenül Edmund –, hogy Julia húgom mélyebben belelát a dolgokba, vagy pontosabban és helyesebben ítélné meg anyánk lelkiállapotát, mint bárki a jelenlévők közül. Te mit gondolsz, Susan? – Amellett vagyok, hogy mindent el kell mondani neki – válaszolta Susan habozás nélkül. – Ha így döntünk, óvatosan és diszkréten választhatjuk meg a pillanatot, s olyan időben mondjuk el, amikor nénikém nyugodt lelkiállapotban van, nem gyötrik aggodalmak, amikor könnyedén fogadja a dolgot, és amikor, ha kell, azzal vigasztalhatja magát, hogy gondolatait más témák tereljék el. Ha így lesz, nem éri nagy megrázkódtatás. – Azt hiszem, igazad van – bólintott Edmund. – Anyám hoszszan töpreng mindenen; legjobb lesz, ha egy ideig

visszavonul magányába, vagy valamelyik közeli családtaggal, aki tanácsot is adhat, megbeszéli a dolgot; igen, azt hiszem, egy jól megválasztott pillanatban meg kell mondani neki. Mit felelsz erre, Tom? –Éncsak azt szeretném tudni – válaszolta Tom, anélkül hogy öccse kérdésére reagált volna –, azt szeretném tudni, hogy Susan honnan vette az információt? – Miért, mit gondol? Fanny mondta épp az imént, amikor segítettem a csomagolásban! – vágott vissza Susan, mint aki el sem akarja hinni, hogy Tomnak annyi sütnivalója sincsen, hogy maga is kitalálja. – Mit képzel, honnan a csudából szedtem volna, Tom? A postagalamboktól? Amikor Susan Mansfieldbe költözött, beszédmódja tele volt gyors kis megjegyzésekkel s néha olyan szabadosságokkal, amelyekhez portsmouthi otthonában a bátyjai között hozzászokott. Ám jó füle volt, s mivel új otthona méltósága elbűvölte, hamar átváltott az elegánsabb és helyesebb előadásmódra, melyhez nővére, Fanny lágy, tiszta, nemes beszédmódját vette mintául. Akadtak azonban alkalmak, amikor a nyelve gyorsabban forgott a kelleténél, és előbb szólt, aztán gondolkodott; amikor a türelmetlenség visszavitte a korábbi élesebb megfogalmazásokhoz. Ilyen pillanatok egyre ritkábban fordultak elő, mivel maga sem érezte megfelelőnek a régi kifejezéseket; minden nyelvbotlás után bensőleg elvörösödött, és megszidta magát, amiért elvesztette jó modorát, ugyanakkor megfogadta, hogy a jövőben óvatosabb lesz, és helytelen szó nem hagyja el az ajkát. Tíz esetből kilencben olyankor fordultak elő ezek a kisebb-nagyobb odamondogatások, amikor Tommal vitatkozott. Voltaképpen egyikük sem

akarta, de a két unokatestvér mégis mindig talált alkalmat egymás bosszantására. Tom, ha csak félig öntudatlanul is, betolakodónak tartotta Susant, aki befurakodott Mansfieldbe, és sohasem próbálta megmagyarázni vagy túltenni magát ezen az érzésén, ami egyben szörnyen dühítette. Susannak meg, habár soha nem mondta ki, erős ellenérzése volt Tommal szemben, mert nagyúri leereszkedéssel bánt vele. Nagynénje és nagybátyja felsőbbségét természetesen készséggel elismerte, vendégszeretetükért és jótéteményükért mélységes hálát érzett, s bármely parancsukat sietett teljesíteni; ám azt nem érezte kötelességének, hogy a Tomtól származó utasításokat teljesítse, és ennek habozás nélkül jelét is adta. A gyors eszű, intelligens Susan ahhoz volt szokva, hogy elbánjon élénk bátyjaival, így könnyen vitába szállt az átlagosan okos Tommal, akit öccse, Edmund, az iskolában rendszerint túlszárnyalt. Amikor Susan először jelent meg Mansfieldben, az akkor huszonhat éves Tom épp lábadozott korábbi súlyos betegségéből; a láztól megviselt, legyengült fiatalembernek kezdetben nagyon tetszett a nyílt, élénk, jókedvű, tizennégy éves lány társasága. Susan barátságos volt, szívesen sakkozott Tommal, felolvasott neki, vagy egyéb módon szórakoztatta. Ám amikor Tom megerősödött, egyszeriben sürgősen uralkodni akart rajta; amúgy is mindig parancsolgatott a húgainak, és finom, visszahúzódó kuzinjának, Fannynek. A fiú jó természetére vallott, hogy gyakran megajándékozta a lánykákat, ugyanakkor azonban uraskodni akart felettük, így aztán jóval nagyobb alázatot és engedékenységet várt el Susantól, mint amire a lány hajlandó volt. Voltaképpen egy cseppet sem hajlott rá, hogy

alávesse magát Tomnak, mert minden tisztelete mellett is alsóbbrendűnek tartotta Edmundnál – a külsejét kivéve. A láz elmúltával Tom újra igen csinos, kellemes, nyílt, friss arcú, jó felépítésű, s a maga módján vidám és előzékeny fiatalember lett, aki egészen addig szívből érdeklődött mások dolgai iránt, míg azok nem ütköztek az övéivel. Mélyebben és komolyabban szemlélve azonban Susan sokkal felsőbbrendűnek tartotta Edmundot, az olvasott, igazságos, gondolkodó, eredeti intellektusú, elvhű embert. Ilyen téren Tom természete jóval sekélyesebb volt, komolyabb elmélkedések egyáltalán nem érdekelték, még súlyos betegsége alatt sem. Susan sok-sok apró esetben akaratlanul is kimutatta rossz véleményét idősebb unokatestvéréről, Tom megtorlása pedig világossá tette, hogy minek tartja Susant: nemkívánatos, szegény, alacsony származású betolakodónak. Ezt a magatartást Tom hajlamos volt húgába, Juliába is beleplántálni, aki bár önző módon örvendezett, amiért Lady Bertram ápolásának gondja nem rá nehezedett, mégis bosszantotta, hogy olyasvalaki élvezi Mansfield előnyeit, akit születési előjogai nem jogosítottak fel erre. Ifjabb korában Tom gyakran ugratta Susant egyszerű külseje miatt:Csonti kisasszonynakésEgérfogónaknevezte, persze csak apja háta mögött. Az utóbbi hat-hét hónapot Tom az otthonától távol töltötte, és visszatérésekor meglepődve látta kuzinja alakjának és arcának fejlődését. Ebben többé nem is találhatott hibát, ami majdhogynem újabb bosszúsággal töltötte el mindazzal tetézve, amit eddig is a lány indokolatlan magabiztosságának tartott.

–Fanny mondta el a híreket Maria húgomról? – képedt el Tom. – Emlékezz csak vissza, bátyám – szólt közbe sietve Edmund –, Fanny is velünk volt, amikor Frank Wadham elmondta a történeteket. Fanny a kezdet kezdetétől tudott az ügyről. – Igaz. Csakugyan ott volt. Elfelejtettem. A hírek arról szóltak, hogy kitagadott húguk, Maria, nemrégiben búcsút vett isten háta mögötti lakhelyétől, és Londonba költözött, melynek oka abban keresendő, hogy az özvegy Norris néni, Lady Bertram nővére, akinél Maria néhány éve lakott, elhalálozott. Norrisné immár hat hónapja adta meg magát tüdőbajának, és végrendelétében mindent szeretett unokahúgára hagyott. A szóban forgó tetemes vagyon nyolc és fél ezer fontra rúgott. A néni állandó őrködésétől és kíséretétől megszabadult Maria egy percig sem habozott, elhagyta a kis vidéki házat, és bekvártélyozta magát a Felső Seymour utca egyik lakásába, régi időkből való, megbízhatatlan és élvhajhász barátai, az Aylmerek közelében. Szüksége is volt erre, mert Londonban a hajdani Rushworthnét egyetlen tisztességes társaság sem fogadta be, s mivel nem a magányt választotta, kénytelen volt a társadalom kétesebb hírű köreivel érintkezni, ami távoli családjánál az állandó aggodalom és szégyen forrásává vált, és komoly fejtörést okozott számukra, vajon mi lesz az a kínos helyzet, amelybe legközelebb belekeveredik. A legjobb, amit a család remélhetett, az volt, hogy előbb-utóbb majdcsak férjhez megy egy idősebb, ítéleteiben nem túl szigorú férfiúhoz, aki van olyan hiú, hogy értékeljen egy még mindig nagyon szépnek mondott, ha nem is makulátlan

múltú illetővel kötött kapcsolatot. A híreket Francis Wadham tiszteletes hozta Mansfieldbe, aki barátja nyugat-indiai távolléte alatt átvette Edmundtól a lelkészi kötelességeket. Wadham úr nem ismerte személyesen az egykori Bertram kisasszonyt, ám özvegy nővére, Osborne-né, a két hölgy szomszédságában lakott cumberlandi visszavonultságukban, s figyelmes szomszédként minden tőle telhetőt megtett, hogy ápolja és segítse Norrisnét életének utolsó heteiben. A hölgy halála után Osbornené továbbra is igyekezett barátságban maradni a gyászoló unokahúggal, és próbálta lebeszélni a városba költözésről, ám tanácsai süket fülekre találtak. Maria épp erre az alkalomra várt. Ujabb három-négy hét elteltével összes cókmókját átvitette Keswickből a Felső Seymour utcába. Erről informálta Wadham úr Edmundot és Fanny Bertramet, amikor a mansfieldi lelkészlakba érkezett. Ezek után a három unokatestvérnek azt kellett meghányniavetnie, hogy ki lenne a megfelelő személy, aki informálja Lady Bertramet leánya akciójáról. – Wadham nővére, ez a bizonyos Osborne-né hamarosan eljön; ő vezeti majd öccse háztartását a lelkészlakban – mondta Edmund. – Kiváló személyiség: intelligens, kedves, természetes és érző szívű. Egy admirálisnak, Giles Osborne-nak az özvegye. Azt hiszem, benne Susan értékes idősebb barátnőre talál, míg Fanny a tengerentúlon lesz; és mivel Osborne-né szegény Maria szomszédja volt, és ő látta legutoljára, talán ő lenne a legmegfelelőbb arra, hogy elmondja ezt az izgalmas újdonságot anyámnak.

Tom azonban ellenezte a javaslatot. Mi?! Hogy egy vadidegen?! Olyasvalaki, akivel egyetlen családtag sem találkozott, akiről a mai napig azt sem tudták, hogy a világon van?! Hogy pont ő közöljön ilyen rendkívül kényes és kellemetlen hírt?! – Jóságos ég, Edmund, miféle ötleteid vannak? Lehet, hogy ez az Osborne-né a maga módján rendes asszony, de hogy egy kívülálló üsse bele az orrát ilyen dolgokba, azt elképzelni sem bírom! – Akkor hát legjobb lesz, ha te közlöd anyánkkal, Tom – mondta higgadtan Edmund. Tom hümmögött és dünnyögött ennek hallatán. Nem volt olyan bizalmas viszonyban az anyjával, hogy ilyesmit közöljön vele… amúgy is jobb lenne, ha valami női személy mondaná meg neki… egy olyan nő, aki a legjobban tudja, hogyan jöjjön elő a kellemetlen hírrel anélkül, hogy túl nagy megrázkódtatást okozna. Kétségkívül… most, hogy átgondolta a dolgot… Fanny volna a megfelelő személy erre a feladatra. Igen, Fanny sokkal ügyesebben csinálná. Ő az egyetlen, aki megteheti. Ennek a tervnek az volt az egyetlen hátulütője, hogy Fanny és Edmund másnap reggel nyolckor készült elutazni, jóval azelőtt, hogy Lady Bertram kilépne a hálószobájából. – Nos, jó – mondta Tom, miután végre túlestek a kellemetlen tény megbeszélésén. – Nincs mit tenni. Juliának kell megmondania a mamának. Igen, ez lesz a legjobb. Elvégre Julia Maria testvére, ő a leginkább érdekelt a témában. Mindjárt átküldők pár sort Shawcrossba, és megkérem Juliát, jöjjön át holnap reggel. Gondolom, anyám amúgy is örülne a látogatásának; Fanny bizonyára hiányozni fog neki.

Az önelégült Tom elvonult, hogy megírja azt a pár sort. A másik kettő jóval kevésbé volt ugyan meggyőződve arról, hogy Julia lesz a megfelelő személy, de ismerték Tomot, és tudták, csak úgy lesz boldog, ha ő mondja ki a végső szót, hagyták hát elmenni. Egyébként mindkettejüknek megvoltak a maguk teendői, Edmundra még a csomagolás utolsó mozzanatai vártak, Susan meg előkészületeket akart tenni kis unokahúga fogadására. Búcsút mondtak hát egymásnak, és gyorsan elváltak. Tom húgához intézett pár sora, amelyben leírta, hogy a kitagadott Maria Londonba költözött, s amelyben megkérte Juliát, mondaná el mindezt Lady Bertramnek, roppant kurta elutasításra talált. Yatesnét egy cseppet sem érdekelte nővére jelenlegi helyzete vagy holléte, és nem látta okát, miért vegye magára a hírnök szerepét. Hagyják csak Susanra, mondja meg ő; Julia a maga részéről mellesleg ennek az egésznek a legkisebb szükségét sem látta. A vége az lett, hogy Susan, amikor visszavitte a szépen kibogozott és felspulnizott fonalat, nyugodtan megszólalt. – Bertram néni, szeretnék elmondani valamit. – Mit, drágám? Ugye semmi rémség nem történt Edmunddal és Fannyvel és a drága kis Williammel? – Nem, néném, semmi efféle. Maria kuzinról van szó. Norris néni halála után Maria eladta a cumberlandi házat, melyet a bácsikám vett neki, és Londonba költözött. – Valóban? – kérdezte Lady Bertram vontatottan. –És Londonnak melyik részébe? – A Felső Seymour utcába. Edmund mondta. – A! Nem ismerem azt az utcát. Amikor a gyerekek kicsik voltak, és Sir Bertram képviselő volt, a szezonban mindig

kibéreltünk egy házat a Grosvenor Square-en. De én fárasztónak találtam a londoni utazásokat, ezért felhagytunk ezzel a szokással. Nem éreztem jól magam Londonban. Túl sok idegen volt ott. Jobb vidéken, ahol az ember csak ismerősökkel találkozik. Csöngess, Susan, vacsorázni akarok. Talán már Tom is átöltözött. Susan, miközben engedelmeskedett nénikéjének, csak mosolygott, s magában visszaidézte mindazt az előrelátást és óvatosságot, amely ezt a jelentéktelen csevelyt megelőzte.

Második fejezet
Susan illendőnek érezte, hogy másnap reggel, amikor Yatesné átlátogatott Mansfieldbe, és ő egy órácskára fölszabadult Lady Bertram őrzéséből, átsétáljon a parkon, és benézzen a lelkészlakba. Addigra Osborne-né is megérkezett, és berendezkedett, mint a ház úrnője. Öccsével, Francis tiszteletessel, Susan már az előző vasárnap találkozott Edmund társaságában: a tiszteletes, ez az érzékeny, érdeklődő, harmincas úriember, aki sovány és sápadt volt a betegség miatt, amely abban is megakadályozta, hogy visszatérjen misszionáriusi kötelezettségeihez, nyájasan üdvözölte a betoppanó Susant, majd engedelmet kért, hogy bemutassa nővérét. Az öccsénél mintegy öt évvel idősebb Osborne-né nagyon hasonlított a tiszteletesre: ugyanaz a hosszú, komoly arc, amelyről látszott, hogy sok-sok évet töltött férjével a tengeren; bőre erősen lebarnult, és kissé rendetlenül fésült haja korán őszbe csavarodott. Minden affektálás nélküli

érdeklődéssel fordult Susanhoz. – Ah, drágám, mennyire örülök, hogy megismerhetem! Edmund unokafivéréről nagyon sokat hallottam magáról. Maga nagyon is fiatal és csinos ahhoz, hogy egy nagy háztartás gondjait cipelje a vállán! De látom, ha nem hasonlít is a nővérére, gyakorlatiasságában és jó természetében osztozik. Susan nevetve elpirult. – Igazán nem esik nehezemre, asszonyom; mindössze közlöm a házvezetőnővel nénikém óhajait. Kis idő múlva Susan már úgy társalgott Wadham úrral és nővérével, mint régi barátokkal; volt valami lenyűgöző báj és könynyedség bennük, amely szöges ellentéte volt a Mansfieldben tapasztalt józanságnak, s rendkívül felvidította Susant, akit egyébként lehangolt Fanny és Edmund hat hónapi távolléte, nem is beszélve az ebben az időszakban várható dolgokról, elsősorban Tom Bertram és Yatesné társaságáról. Most azonban, hogy a park túlsó felén ilyen kellemes társaságra talált, semmi oka nem volt arra, hogy magányosságtól vagy tanácstalanságtól féljen. – Bizonyára betolakodókként néz ránk a nővére házában – vélte Osborne-né. – Lehet, hogy rossz helyre tettem a kedvenc virágait. Sajnos csapnivaló háziasszony vagyok. Könyörgöm, Price kisasszony, csak semmi ceremónia! Nézzen körül a házban, mintha Bertramné is itt volna, és ha meglát valamit, ami nincs a helyén, habozás nélkül tegye vissza. – Nem, asszonyom, biztosítom, semmiképp nem szeretnék effélét tenni; minden elragadó, és öröm nézni, hogy a ház ilyen jó kezekben van.

Wadham úr kimentette magát, mert lelkészi kötelességei elszólították, és Susan hamarosan távozni készült; nem szeretne túl hosszan elmaradni a nénjétől, magyarázta. – Visszasétálhatnék önnel a parkon át? – kérdezte Osborne-né. – Nagy örömömre szolgálna. Cumberland-ben hozzászoktam a mindennapos hosszú sétákhoz és kocsizásokhoz; tudja, ott minden oly elvadult, hogy egy kíséret nélküli hölgy nem kelt feltűnést, mivel senki sem látja; az ember akár húsz mérföldet mehet anélkül, hogy bárkivel találkozna. Gondolom, itt nem így van, és megígértem Franknek, hogy lerövidítem a sétáimat. Szegény fiú még mindig nagyon gyenge, és hamar kimerül; nem várhatom el, hogy kísérgessen, legfeljebb hintón. Susan boldog volt, hogy társasága akadt. A két hölgy gyors léptekkel vágott át a parkon. Április volt, és Osborne-né csodálkozva látta, mennyivel hamarabb tavaszodik itt, mint az ő vidékükön. – Tudja, Price kisasszony, ott a tél május közepéig is eltart, itt azonban minden oly frissnek, oly zöldnek látszik! Milyen pompás a füvön, a növények között sétálni! Ön igazán szerencsés, hogy ilyen szép helyen élhet. – Ennek nagyon is tudatában vagyok – válaszolta Susan. – Tizennégy éves koromig városban laktam Portsmouthben. Ott csak a tömeghez, a szakadatlan lármához, piszokhoz és zűrzavarhoz lehetett hozzászokni. Négy éve annak, hogy itt élek, de az emiatti hálám semmit nem csökkent – napról napra ugyanúgy érzem. Rettentően szeretem Mansfieldet. Osborne-né barátságos mosollyal fogadta a lány kitörését. – Azt hiszem – kezdte –, hogy Mansfieldnek különleges bája

és vonzereje van, amely mélyen eltölti az itt lakók szívét. Néhány hónapja, mint talán ön is tudja, módomban állt, hogy egy beteg hölgy – az ön nagynénje, Norrisné – segítségére legyek. Betegsége a vég felé közeledve az agyát is megtámadta, egészen összezavarodott, és sokat töprengett. Egész idő alatt, tudatzavaraiban is mellette ültem; ilyenkor mindig Mansfieldről beszélt, a sétányairól, bokrairól, a gyepéről és kapuiról; biztosra veszem, hogy a szegény hölgynek nagyon hiányzott, és visszavágyott ide. – Milyen szomorú! – válaszolta megdöbbenve Susan. – Szegény Norris néni! Nem tudtam, hogy ennyire kötődött ehhez a helyhez. Alig ismertem a nénit; ideérkezésem után röviddel elment. Susan hozzátehette volna, hogy Norris néni távozása nagy megkönnyebbülésére szolgált, mert nénikéjének cseppet sem volt ínyére az új unokahúg beköltözése, és minden alkalmat megragadott, hogy csipkelődjön, és éles megjegyzéseket, célzásokat tegyen a szegény és erőszakos rokonságit.De halottról vagy jót, vagy semmit. – Úgy tudom, Norris néni rajongott Maria kuzinomért – mondta inkább. – Legalább boldogan halt meg, mert Maria mellette volt. – Az ön Maria kuzinja… találkozott vele valaha? –nézett Susanra kétkedő arccal Osborne-né. – Nem. Soha. – Akaratos, türelmetlen természetű nő, betegápolásra valószínűleg nem a legmegfelelőbb. Az utóbbi időben nem sokat üldögélt a nénje mellett; nem állta meg a helyét a beteg követelődzése idején sem; Norrisné szeszélyei és bolyongásai bosszantották és fárasztották; vannak ilyen

emberek; túl nagy teher nekik a betegszoba. Az ön nénikéje, gondolom, egészségesen nagyon erős és tevékeny volt, nemde? – Úgy tudom. – Az unokahúga talán tőle függött, talán ő tartotta el. Később aztán nehezére eshetett, hogy a helyzet megfordult, és neki magának kell helytállnia. – Gondolom – mondta Susan, és eszébe jutott Maria testvére, Julia, aki szintúgy igyekezett kivonni magát a betegszobai szolgálatok alól. – Azt hiszem, Norris nénikém igen szerencsés lehetett, asszonyom, amiért utolsó nagy betegségében olyan szomszédra és barátnőre talált, mint ön. – Ó, drágám! Én már annyi viszontagságon mentem keresztül! Hajófedélzeten – mert tudja, életem nagy részét hajón töltöttem – mindig akad valaki, aki ápolásra szorul. Annak idején töméntelen tengerészkadétot, hadnagyot, sőt kapitányt ápoltam. Szegény férjemet is én ápoltam utolsó betegségében, és borzasztóan szomorú volt látnom, amint elnyelték az Északi-tenger hullámai. Az ön Norris nénikéje azonban bizonyára boldogan tért volna vissza Mansfieldbe. Utolsó napjaiban gyakran összetévesztett engem a nővérével, Lady Bertrammel. „Ideje, hogy bált rendezzünk a lányoknak Mansfieldben, testvérkém”, mondogatta vagy húsz alkalommal, én meg mindig ráfeleltem, hogy „lesz is bál Mansfieldben, Norrisné, amint lábra tud állni, és a szakácsné megfőzi a finom fehérlevest”. – Ó, a szegény lélek! – kiáltotta együttérzően Susan. – Végtelenül kedves lenne öntől, Osborne-né asszony, ha néha elbeszélgetne Lady Bertrammel a testvéréről, és

elmondaná az emlékeit róla. De talán egyelőre még ne. A bácsikám halála és nővérem meg a férje elutazása súlyos teher a néni vállán; lelkileg nem túl erős. – Kerülni szeretném, hogy ilyen szomorú emlékekkel terheljem őt – válaszolta gyorsan Osborne-né. – Majd tudassa velem, amikor nem leszek alkalmatlan, szívesen kivárom. Ó, az a Fehér Ház, odaát? – mutatott Mansfield falujának zsúpfedeles házikói felé, melyek közül az egyik valamivel nagyobb volt a többinél. – Milyen sokszor beszélt az ön szegény nénikéje a Fehér Házról! „Nem túl nagy, de épp akkora, hogy elférjen benne a következő úrnő, van egy szerény fogadószobája, valamint vendéghálószoba a barátok számára.” Oly gyakran mesélt a házról és a kertről, hogy szinte le tudnám rajzolni emlékezetből. Ki lakik most ott? – Jelenleg senki – válaszolta Susan. – Az unokatestvéreim régi házitanítója lakott benne egy ideig, de aztán elköltözött Padstoweba, a fivéréhez. Tom ki akarja adni, meg is bízta ezzel Claypole urat, az ügynökét. Egek ura, hisz ez a kuzinom, Yatesné! Igazán meglep, hogy egyedül hagyta a nénikémet. Csakugyan, Julia a ház előtti kocsifelhajtón álldogált, és fiacskáit szólongatta, akik köveket hajigáltak a tó vízililiomai felé. – Itt vagy hát, Susan! Végre! Eddig vártalak, de Tommy és Johnny már türelmetlenkedni kezdett… tudod, hogy anyám milyen hamar kifárad a társaságukban, és a szegény picinyek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy szobában kuksoljanak, csöndben, mint az egerek, moccanás nélkül. És Lady Bertram azt állította, hogy Johnny varrótűt bökött

Pugba, ami képtelenség, mivel Johnny pont a szoba másik végében nézegetett egy képeskönyvet, és olyan jó volt, mint egy angyal… aztán bejött Tom, és egy csepp megértést sem mutatott. Ott hagytam Tomot mamával, én meg kimentem, hogy elmeséljem Whittemore-nak azokat a botrányos históriákat, melyeket Gallowaytől hallottam arról, hogy hogyan viselkedik a templomban a mansfieldi cselédség… Julia lekicsinylő pillantást vetett Susan társnőjére, aztán folytatta megkezdett tirádáját, tökéletesen levegőnek nézve Osborne-nét. Susan elszörnyedt Julia viselkedésétől, és elvágta a szóáradatot. – Julia kuzin, engedje meg, hogy bemutassam Osborne-né aszszonyt, Wadham úr nővérét a lelkészlakból. A napnál világosabb figyelmeztetésre Juliának eszébe jutott jó nevelése, s roppant mesterkélten kierőltetett magából néhány felszínes, semmitmondó, udvarias mondatot. Osborne-né erre jóval értelmesebb szavakkal válaszolt, azzal végezve, reméli, hogy pár nap múlva meglátogathatja Lady Bertramet. Majd néhány szívből jövő, baráti szóval búcsút vett Susantól, és gyors léptekkel elindult visszafelé. – Jóságos egek! Milyen furcsa külsejű nőszemély – nézett utána Julia. – Amikor megláttam veled, azt hittem, valami nyugalomba vonult nevelőnő vagy mosónő! Micsoda alak! Senki nem hinné, hogy Osborne admirális nyolcezer fontot hagyott rá, amikor meghalt – én legalábbis így hallottam. Ezek az emberek mind a tengerészethez tartoznak – nem csoda, ha nélkülözik a stílust, viselkedést, eleganciát. Gondolom, elvárja, hogyentrée-t kapjon Mansfieldbe. „Várom, hogy meglátogathassam Lady Bertramet”, no szép!

Micsoda pimaszság! Ugyan miféle társalgást, milyen érdekességet nyújthatnaezmamának? Azilyenismeretséget nem kell táplálni. Szerintem az öccsét kötelességünk fogadni, mivel ő tartja a vasárnapi istentiszteleteket, de bevallom, semmi szükségét nem érzem, hogy ilyen személyt a körünkbe vonjunk. Pedig úgy látom, elég keményen ránk akarja erőltetni magát. Susan Julia egész kinyilatkoztatása alatt mindennek épp az ellenkezőjét gondolta, így nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a kis Johnny belepottyant a liliomos tóba, és óriási visítozások és fröcskölések közepette ki kellett menteni. Ezek után Julia és gyermekei hamarosan eltávoztak, Osbornené témáját aznap már egyszer sem említve.

Harmadik fejezet
A fenti események után tíz nappal Susan a virágoskertben volt a kis Maryvel, és épp jácintot kötöttek csokorba Bertram néninek, amikor a palánk fölött átnézve két alakot láttak átsétálni a parkon, akikről közelebb érve kiderült, hogy Wadham úr és a nővére. Mivel Lady Bertram mélyen elaludt, s látszott, hogy egy órán belül nemigen serken fel, Susan habozás nélkül elébük sétált, hogy találkozzon velük. – Jó napot, Susan kisasszony! Hogy s mint van? – kiáltotta Wadham úr, amint hallótávolságra értek. – Olyan gyönyörű idő van, hogy a nővérem elcsábított erre a sétára. Postásként jöttünk: levelet hozunk önnek, amely a nővérének jött.

– A nővéremnek? Vajon ki írhat Fannynek a lelkészlakba? Egész családunk, anyám és a többiek Portsmouth-ben vannak, William bátyám a tengerészeméi szolgál… mindenki más meg tudja, hogy Fanny külföldre utazott. Ugyan ki írhatott neki? Aztán Susannak eszébe jutott régi tanítónőjük, Quantrell kisasszony, aki őt és Fannyt is oktatta, és néhanapján felváltva írogatott nekik. A levelet a zsebébe csúsztatta, azzal, hogy majd később megnézi. Fanny az elutazása előtt meghagyta, hogy ha bármilyen váratlan levél érkezne, azt Susan bontsa fel, és ítélje meg, fontos-e, hogy utánaküldje Antiguába, vagy várhat, míg hazatér. – Kellemesen érzik magukat a lelkészlakban? – érdeklődött Susan. – Rendes a személyzet? – Ó, istenem! Halálra kényeztetnek. Rachel, az ön nővérének a szobalánya, kincset ér. És a kert gyönyörű, pedig már nagyon meleg van. Frank a télikertben szokott üldögélni, én meg a kertben. És mint látja, Frank szépen javul: ez a mai az első olyan nap, amikor elég erősnek érzi magát, hogy átsétáljon velem a parkon. – Wadham úr tényleg jobban néz ki – mondta Susan. – Az arcszíne is élénkebb. De ne erőltesse túl magát! Nem lenne jobb, ha a hosszú séta után bemenne a házba, és némi frissítőt venne magához? Tudom, hogy Edmund is így kívánná… Wadham úr és a nővére kétkedve nézett össze. Látszott rajtuk, hogy Julia Yates faragatlansága nem múlt el nyomtalanul Osborne-néból, és a testvérpár nem akart betolakodni olyan helyre, ahol nem látják szívesen őket. Ám e pillanatban a madárlesből épp hazatérő Tom Bertram

bukkant fel a kocsifelhajtón, és rendkívül szívélyesen üdvözölte a lelkészt és nővérét. A társaságkedvelő Tomnak hiányzott az a fajta férfibarátság, melyet London, Bath és Harrowgate oly nagy bőséggel nyújtott. Az új tiszteletes úriembernek látszott, ezért nyájasan köszöntötte. – Nem volna kedve felmenni az emeleti nappaliba, hogy megismerkedjen anyámmal, asszonyom? – nógatta Tom Osborne-nét. – Susan majd odavezeti, ugye, kuzin? Anyám odalesz az örömtől, hogy látogatója akad; nagyon levert, amióta az öcsém és felesége elutazott. Így aztán, mialatt Tom a biliárdszobába kalauzolta vendégét, és elküldött egy üveg madeiráért, Susan felvezette Osbornenét az emeletre. Lady Bertram a kereveten pihent. Őladysége épp azelőtt ébredt fel, és egy-két pillanatra kissé kábának tűnt. – Mi az? Mi baj van? – kérdezte alvástól mély hangon, de Osborne-né máris barátságosan, minden ceremónia nélkül melléült, és csevegni kezdett Lady Bertram jelenleg készülő kézimunkájáról (egy filéhorgolású tárcáról), amellyel szépen haladt. Susan eközben a szoba másik végében színes építőkockákkal szórakoztatta a kis Maryt, és szinte szent áhítattal hallgatta, hogyan vonja be Osborne-né a ház asszonyát a hímzés és a frivolitás elnevezésű horgolás legjobb módszereinek megtárgyalásába, hogyan beszélik meg a rojtkészítés rejtelmeit, valamint apetités agros pointközötti szembetűnő különbséget, és még rengeteg ehhez hasonló témát. – Jómagam korábban nem nagyon kézimunkáztam, asszonyom, csak mostanában, amióta szegény uramat, az

admirálist, a tengerbe temettük, de biztosítom, hogy férjem hajóin a matrózok csodásan változatos csomókat kötöttek, bogoztak, hálóztak; felvidulna a szíve, ha látná, szuroktól feketéllő ujjaikkal milyen szépen, milyen ügyesen bánnak a madzaggal vagy a kötéllel, vagy amivel épp kell. Kötés vagy horgolás közben mindig magam előtt látom őket, a derék fickókat! Sok-sok okos dolgot tanultam tőlük, és a legnagyobb örömmel adnám át önnek tudásomat. A matrózok elfoglaltságának mesterkéletlen leírásáról könnyen át lehetett térni más egyéb tengerésztörténetekre, melyekből Osborne-nénak határtalan mennyiség lehetett raktáron, hiszen tizennyolc évnyi boldog házassága alatt négy alkalommal kelt át az Atlanti-óceánon, többször körülhajózta a Földközi-tengert, valamint Kelet-Indiába menet megkerülte a Jóreménység fokát. Susan maga is nagy érdeklődéssel hallgatta a történeteket, amelyeket Osbornené egyszerűen, de fordulatosán adott elő; Lady Bertram lenyűgözve pihent a kereveten, még a kézimunkájáról is megfeledkezett, amely kicsúszott a kezéből, és szeme, mely ez egyszer tágra nyílt, a távolba meredt, mintha megpróbálná maga elé képzelni a hallott jeleneteket. Talán soha életében nem szórakozott ilyen jól. Susannak ekkor eszébe jutott a levél, amelyet Osborne-né adott át neki. A kis Mary, aki az imént még palotát épített a kockákból, felmászott a kerevetre, és a hölgy meséitől szintúgy megbabonázva, hüvelykujjával a szájában összekucorodott, és a nagyanyja szoknyájához bújt. Susan ekkor zavartalanul elővehette és megnézhette a levelet. A borítékon ismeretlen írást látott. Az asztalon papírvágó kés hevert. Fanny bizonyára azt kívánná, hogy

bontsam fel, hátha olyan kérés vagy követelés van benne, amely nem tűr halasztást – döntötte el magában Susan. Felbontotta a levelet, és olvasni kezdte. Reszketeg kézírás volt, eleinte nehezére esett kisilabizálni. Ám fokozatosan hozzászokott.

„Drága, legdrágább Fannym! Fogadni mernék, hogy megdöbben e levél láttán. Talán már azt sem tudja, ki vagyok. Oly sok év telt el azóta, hogy utoljára tollat ragadtam, és írtam önnek, s önt azóta oly sok más dolog foglalta le, oly sok mással levelezett szorgos, boldog, tevékeny mansfieldi életében. Drága, elbűvölő Mansfield! E szót tollam minden másnál nagyobb gonddal írja le, most is, oly sok év távollét után. Sehol nem töltöttem olyan boldog, csöndes és nyugalmas nyarat, mint ott, és életem végéig bánni fogom azt a tettet – azt a meggondolatlan cselekvéssorozatot –, amely elválasztott engem Mansfieldtől, s mindentől, amit Mansfield képvisel. Mansfield számomra mindig a tökély jelképe marad. Most bizonyára azt kérdi, Fanny, mi ez az egész; szinte látom csodálkozó pillantását. Hát elfelejtette volna régi barátnéját, Mary Crawfordot, akivel annyi kellemes, ha ugyan nem tanulságos órát töltött a mansfieldi lelkészlak kertjében? Elfelejtette, hogy én mily erőszakos és önző módon követeltem, hogy lovagoljunk minél többet azokban a boldog nyári napokban? Elfelejtette a mansfieldi bált, amikor rongyosra táncoltuk a cipőnket? Ön volt a bálkirálynő, Fanny, emlékszem hófehér ruhájára, csillogó ruhadíszeire, aznap viselt arany nyakláncára és a szegény szívre, amely önért dobogott – mindhiába! Ám nem akarok ingerkedni önnel, kedves, jó Fanny; a dolgok

úgy történtek, ahogy történtek, semmi kétség, és a díj, amelyet megnyert a lottón, jóval értékesebb volt, mint az én szegény, önfejű bátyám – aki a mai napig agglegény maradt, mert a divatos világban senkit nem talált, aki helyettesíthetné önt, szíveket hódító Fanny. Talán csodálkozik, de így van. Henry soha nem házasodott meg. A legravaszabb kelepce, a legfortélyosabb csábítás sem volt képes foglyul ejteni. Emlékekkel körülbástyázott szíve túlságosan is megtört ahhoz, hogy lekössék a londoni társaság aranyozott papagájai; az év legnagyobb részét voltaképpen Everinghamben lévő birtoka fejlesztésével tölti. Ami az én szomorú történetemet illeti, arra is hamarosan sor kerül. Házasságom rosszul sikerült, bár férjem eleinte jó partinak látszott. Nővérem, Grantné, igen ellenezte a frigyet. Am ekkoriban ő, a jó lélek, sokat betegeskedett, a kór hamarosan el is ragadta, én viszont, bevallom, biztosítani akartam a jövőmet. A férfi, akihez hozzámentem, Sir Charles Ormiston, nagyon jó anyagi körülményekkel rendelkezőnek és kivételesnek tűnt.Nem mondhatnám, hogy jóképű volt, nálam valamivel idősebb, de valódi úriember, tiszteletet parancsoló vagyonnal. De ó, mily csalódás! Hamarosan rájöttem, hogy a külcsín mögött mélységes hibák rejtőznek, hogy férjem nemtörődöm, önző világfi, és nem csupán romlott, hanem kicsapongó hajlamai is vannak. Nem akarom önt szenvedéseim felsorolásával traktálni, Fanny. Szenvedéseimnek immáron vége: Sir Charles nem halt meg, de bizalmasan megsúgom, hogy elméje az ő mindvégig féktelen életmódja és gyakori tivornyázásai miatt megbomlott.

Engem többé nem hoz ki a sodromból; családja költségén az Ormiston-ház egyik távoli szárnyában zárták el. Ne borzadjon el, Fanny; a bajt ő maga hozta magára. Nem érdemel jobbat. Ha azt kérdi, mi van velem, a válasz nem lesz szívet vidámító. Nem vagyok jól – nagyon nem vagyok jól; életem egy korszaka lezárult. Egyedül Henry fivérem féltő szeretete köt még e földi léthez: Henry éjjel-nappal a díványom végében ül, és kezemet kezében tartva kér és esdekel, hogy ne hagyjam el. De vajon ki tudná megítélni, hogy megéri-e tovább élnem? Én mindenesetre nem tudom. Jelenleg távol, nagyon távol állok még a teljes gyógyulástól. Orvosom vidéki klímát javasol. Az Ormistonház számomra a borzalom maga, Henry everinghami birtoka meg az orvos szerint túlságosan éles levegőjű. Akkor hát vajon hol telepedhetnék le néhány hónapi lábadozásra? Csodálkozik, Fanny, hogy szívem minden gyöngédsége a mansfieldi tisztások, ösvények és gyep felé fordul, hogy a puha levelek és a zöldellő növényzet felett lebegő szellőre vágyódom? Az igazat megvallva, Fanny, nem csupán a hely hiányzik nekem. Eltekintve a fivéremtől és elhunyt nővéremtől, két legjobb, legtisztább barátomnak, rövid, elrontott életemre befolyással bíró barátaimnak kizárólag önt és férjét tekintem. Lehetséges volna, hogy ön és Edmund Bertram úr – kinek nevét reszkető kézzel írom le – el tudna tekinteni a múltban elkövetett hibáktól? Meg tudnának bocsátani vétkező, de őszintén szerető barátnőjüknek? Szentül

hiszem, hogy csak az önökkel való társalgás – az önök bölcs, bátor, határozott barátsága, amelyben nincsen sem csalárdság, sem mesterkéltség – nyújthat felüdülést szomorú gondolataimnak. Kérhetek ilyesmit öntől? Fogadnának engem Mansfieldben? Csupán egyetlen sor, Fanny, egyetlen szó, és minden marad, ahogy volt. Mindössze a nem szócskát kell leírnia bajban lévő barátnőjének, aki azonnal félreteszi az egész tervet. Tudom, túl sokat kérek. De ha mégsem, ha Ön és Edmund – lám, megint leírtam a nevét! – leszórnának néhány morzsát szépen terített asztaluk bőségéből, azt hiszem, éppoly kegyesen cselekednének, mint ahogy azt mindennapos kötelességeik közben Mansfield szerencsés egyházközségi tagjaival teszik. Henry, amilyen odaadó fivér, máris kiderítette, hogy a faluban kiadó egy ház, a Fehér Ház. (A régi szép napokban azt hittem, itt lakik majd Lady Bertram nővére, akinek a neve nem jut eszembe.) Ha semmi hírt nem kapok öntől, Fanny, ha a posta nem töri le a nemmel szegény reményeimet, akkor Henry feltett szándéka, hogy május közepén elkísérjen, és ott hagyjon, egy sarokban meghúzódva. Nem tagadom, Henry is alig várja, hogy meglátogathassa annyi boldogság – és sajnos, annyi vesztett boldogság – színhelyét. Odaadó barátnője a régi időkből: Mary Crawford Ui.: így írom alá a levelemet, mert az Ormiston nevet megvetem, és ha lehetséges, soha többé nem akarom hallani. Jobban kedvelem a régi elnevezést, és azokat szeretem a legjobban, akik M. C-nek hívnak.”

Képzelhető, hogy Susan milyen izgatottan, milyen megdöbbenve olvasta végig a fenti sorokat. Ezt a levelet nem volt elég egyszer átfutni – amint Susan elolvasta, újrakezdte. A legelső gondolata az volt, hogy ó, a szegény!Hiszen íme, itt ez a Crawford kisasszony, aki sóvárog, hogy találkozzék Fannyvel és Edmunddal, és azt hajtogatja, hogy egészségét csak és kizárólag az ő felemelő társaságuk hozhatja helyre, ám miközben mindig ezt írja, sejtelme sincsen, hogy a házaspár kétezer mérföldnyire van innen, és még hónapokig nem tér vissza Mansfieldbe. ….. Azonnal írnom kell, hogy informáljam Crawford kisasszonyt, azaz inkább Lady Ormistont – határozta el nagy sietve Susan. Meg kell tudnia, hogy hiú reményeket táplál, hogy elképzelései téves alapokon nyugszanak. Ó, mennyire letöri majd a rossz hír! Hiszen leveléből a sürgősség, az élethalál kérdése árad. Remélem, a csalódás nem teszi tönkre a szerencsétlen hölgy egészségét! Susan megnézte a levél dátumát, és megállapította, hogy az bizony jó néhány napig utazott, majd egy-két napig a lelkészlakban hevert, mielőtt a kezébe eljutott, így azután késő, szinte túl késő volt már ahhoz, hogy az immár küszöbön álló eseményeket megelőzze. Ekkor eszébe jutott Tom megjegyzése arról, mennyire elégedett a Fehér Ház jelenlegi állapotával; hogy Claypole máris talált néhány tisztességes lakót. A cselédség megérkezett, és a ház hamarosan újra megnyílik. Eddig jutott el gondolataiban Susan, amikor Osborne-né felállt, mert épp menni készült. – Félek, hogy kifárasztottam a nénikéjét a fecsegésemmel, Price kisasszony, de annyira belemelegedtünk a dologba,

hogy észre sem vettem, mennyire elszállt az idő. Sietek, hogy megszabadítsam Bertram urat az öcsémtől, aki rajong a biliárdért, és örökre itt ragadna, ha senki nem szólna rá. Jó napot és minden jót kívánok önnek, Lady Bertram, és remélem, ha öcsém újból áthoz, megmutatja majd a halszálka öltéseket. Susan lekísérte az emeletről a látogatót, s útközben meleg szavakkal fejezte ki háláját azért a valóban szórakoztató és gondűző látogatásért, amelyet Osborne-né a nénikéjénél tett. – Annyira csöndes az élete, hogy szinte álomkórba esik; de azt hiszem, egy kis szellemi erőfeszítés, mint amilyen az ön rendkívül érdekfeszítő társalgása, asszonyom, a lehető legjobb számára a világon. Osborne-né szívből nevetett azon, hogy társalgását rendkívül érdekfeszítőnek nevezték. – Ha a fecsegésem jót tesz neki, Price kisasszony, hát abból annyit kaphat, amennyit csak akar. Szakadatlanul mesélhetek a Karib-tengerről és a Bahamákról – mindig örömmel emlékszem vissza azokra az időkre. Osbrne-né nyílt, őszinte arca csakugyan lángolt már a nevek puszta említésére is. Susant szinte megrendítette az ellentét az ilyen jól eltöltött élet, amelynek minden pillanatát érdekességek és örömök töltötték ki, és Fanny barátnőjének, Mary Crawfordnak az élete között; Crawford kisasszony szemmel láthatóan minden reménységét és gyógyulása esélyét néhány nyári hónap röpke emlékére építette, míg egész élete hiábavaló apróságokkal, haszontalan, netán veszedelmes csacskaságokkal telt. Susan nagy kísértést érzett, hogy elfecsegje a levél tartalmát

Osborne-nénak, és tanácsot kérjen tőle; úgy érezte, máris sok mindenben ettől az igazságos, nyílt eszű, gyors felfogású személytől, új barátnőjétől függ; ám egy pillanatnyi megfontolás arra késztette, hogy mégse forduljon hozzá, mivel nincs joga Crawford kisaszszony ügyeibe egy kívülállót is beavatni. Minden hiába, neki magának kell kitalálnia, mi lenne a legjobb megoldás. Osborne-né kihívta öccsét a biliárdszobából, ahol a két férfit nem biliárdozáson, hanem olyasmin kapta, ami inkább megfelelt Wadham úr gyönge egészségének: térképeket nézegettek, és régi históriákat emlegettek, amelyeknek a latinista Wadham úr a tudósa volt; Wadham úr nagy hajlandóságot érzett az antikvitások kutatására, és Tomot is felcsigázta, amikor arról beszélt, hogy a mansfieldi birtok területén római maradványokat találhatnának. – Épp azt magyarázom az unokatestvérének, Price kisasszony – kiáltotta izgatottan Wadham úr –, hogy érdemes lenne próbálkozni a Watling utcában, amely Rataéból, a mai Leicesterből jövet Verulameumba, a jelenlegi St. Albansbe tartva átszeli a birtokát. Jó esélyeink lennének, haittkezdenénk el az ásatást – bökött a térkép egyik pontjára –, vagyitt, mert lehetséges, hogy egy római postaállomásra vagy villára találnánk. Susan látta, hogy Tomot elbűvölte a lehetőség, hogy birtokán netán érdekes felfedezést tehetne, és azt is látta, hogy a két férfi roppant elégedett. Szívélyes búcsút mondtak egymásnak, és a lelkészek elindultak, hogy visszasétáljanak a parkon át.

Negyedik fejezet
Jó néhány óra eltelt, mire Susan rábírta magát arra, hogy válaszoljon Crawford kisasszony levelére. A sokféle nehézség egyike az volt, hogy noha Crawford kisasszony avagy Lady Ormiston azt sem tudta, hogy létezik a nagyvilágban egy Susan Price nevezetű egyén, mégis ez a Susan Price szerzett mély és beható tudomást Mary Crawford történetéről. Amikor a régi szép napokban a nővérek Mansfield nappalijában varrogattak, rózsát szedtek a kertben, vagy kivitték Pugot levegőzni a bokrok közé, igen gyakran került sor arra, hogy Fanny elmesélje Susannak annak a nyárnak a történetét, amikor Crawfordék a mansfieldi lelkészlakban voltak. Hányszor elmesélte, hogy ezek a kedves, jó természetű, tehetséges emberek mégis mindenkivel összevesztek, olyannyira, hogy a nagy ház nyugalmát is felforgatták. Henry és Mary Crawford az akkori plébános feleségének, Grantnénak a testvére volt. Tehetséges, élénk, vonzó emberek, akik szerettek másoknak tetszeni. A csiszolt londoni társasághoz szokott testvérpár mélyen lenézte a vidéki nyugalom örömeit. Velük született bájuk ügyesen leplezte számító ambícióikat és hiúságukat. Alapjában véve sekélyes természetüket egyik botrányos kapcsolatokkal bíró bácsikájuk rossz hatása végképp tönkretette. Crawford kisasszonynak a maga húszezer fontjával más vágya sem volt, mint előnyös házasságot kötni; Henry fivére, akinek szintén volt egy kis vagyona, a városi

férfi önző, gondolkodás nélküli, flörtölő életét élte; senki iránt nem érzett szeretetet (kivéve talán a húgát), azzal szórakozott, hogy magába bolondított fiatal hölgyeket, s csábmosolyával, élénk társalgásával és bókjaival általában sikert aratott. Maria és Julia, a két Bertram nővér, szintén megadta magát Henry ostromának, s későbbi csalódásukban és haragjukban, amikor rájöttek, hogy Henrynek soha életében nem volt komoly szándéka velük, mindketten meggondolatlan házasságba menekültek. Ekkor azonban furcsa dolog történt: a szemmel láthatóan szívtelen Henry mélyen, őszintén, fülig beleszeretett a Bertram lányok szerény, félrehúzódó kuzinjába, Fannybe, aki csinosságban, hozományban s minden egyéb téren a nyomába sem léphetett Juliának és Mariának, a környék elismert szépségeinek. Hogy s mint történhetett, senki nem tudja, mégis megesett, hogy az eddig meghódíthatatlan, megközelíthetetlen Henry Crawford azon kapta magát, hogy térden állva, valódi érzelmektől fűtve esdekel Fanny Price kezéért. – Miért nem mentél hozzá, nővérkém? – kérdezte a történet e részénél újra meg újra Susan. Mert annak ellenére, hogy Henry csúnyán viselkedett a Bertram nővérekkel (Susan, aki nem kedvelte Julia Bertramet, könnyedén megbocsátott annak, aki megalázta), és Fanny sem írta le hízelgő szavakkal, mégis minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami tetszett neki. Csinosnak épp nem volt mondható, ám ez, mint tudjuk, nem sokat számít, fő a viselkedés és a jó modor, amelyben nagyon is elfogadható volt; bármely témáról el tudott csevegni, iskolázott volt, tehetségesen énekelt, és szépen tudott

felolvasni. Jól képzett és fáradhatatlan lovasnak és lelkiismeretes földesúrnak bizonyult, ráadásul sok mindenben kivételesen jószívűnek mutatkozott, olyasvalakinek, aki ha kell, áldozatot is tud hozni másokért. – Szóval miért nem mentél hozzá, nővérkém? – kérdezte századszor is Susan, amire Fanny mindig ugyanazt válaszolta. – Még kérded? Henry akkor sem kellett volna, ha százszor anynyi jó tulajdonsága van, mint amennyi felszínes; hisz gyermekkorom óta Edmundba voltam szerelmes. Aztán emlékezz csak viszsza, ott volt az a nagy botrány Mariával, a végén meg a két család hátat fordított egymásnak. Szegény Edmund! Akkoriban nagyon nehéz időket élt át Mary miatt. Ez volt ugyanis a másik bonyodalom. Mary Crawford, aki nem volt annyira elragadó, mint a bátyja – és hiányzott belőle annak könnyed, flörtölésre való hajlandósága –, meg akarta hódítani Edmund Bertramet, noha Edmund csak a fiatalabb fivér volt, és Crawford kisasszony ambícióihoz képest gazdagnak sem lehetett mondani. És Edmund – Fanny legnagyobb kétségbeesésére – beleringatta magát abba, hogy szerelmes az érdekes londoni szépségbe. – Crawford kisasszony hárfázott is, méghozzá nagyon jól, tudod, Susan – folytatta Fanny –; szórakoztatóan csevegett, noha nézetem szerint olykor kissé illetlenül. Soha nem bírt ellenállni annak, hogy kigúnyolja a klérust; az efféle léhaság mélyen elszomorította Edmundot. Az a tény, hogy Edmund egyházi ember volt, ráadásul csak a fiatalabb fivérnek járó vagyonrészre számíthatott, bírhatta rá arra Maryt, hogy szakítson vele. Crawford kisasszony azt hiszem, szerette, már amennyire könnyelmű természetével

egyáltalán képes volt erre, és azt hiszem, a vége felé elfogadta volna Edmundot, ha akkor nem következik be az a csapás Mariával. Az ostoba, ám gazdag férjjel bíró Maria újból összetalálkozott Londonban Henry Crawforddal. Maria még mindig neheztelt Henryre amiatt, hogy hitegette, majd faképnél hagyta, ezért roppant hűvösen és lenézően viselkedett vele. Henry hiúságát ez olyannyira bántotta, hogy megpróbálta visszahódítani Mariát, és mielőtt ráébredt volna az udvarlásával járó veszélyre, Maria elhagyta a férjét, és megszökött vele. Te jó ég! – döbbent meg Susan, amikor gondolataiban idáig jutott. És hagyjuk, hogy egy ilyen szívrabló, egy ilyen szabados ember megint Mansfield környékén garázdálkodjon? Nem! Erről szó sem lehet! Tom soha nem tűrné. Susannak csak most jutott eszébe, hogy netán kötelessége volna tájékoztatni Tomot az új lakók kilétéről, akiknek Tom akaratlanul is helyet biztosított a Fehér Házban. A Bertram testvérek közül Tom volt az egyetlen, aki nem esett Crawfordék végzetes bűvkörébe. Vagy jobb ítélőképességgel rendelkezett, vagy közömbösségből, avagy a közelség hiánya miatt, tény az, hogy Tomot valahogy nem érintette meg az általános fertőzés, s mivel Maria házassága idején épp súlyos láz gyötörte, úgy esett, hogy semmiféle szívfájdalmat nem érzett a testvérpár elutazásakor. Amikor pedig ügynöke a Crawfordnevet említette, valószínűleg nem azonosította velük. Igen, Tomnak meg kell tudnia, kik ők; és a felvilágosítás

kétségkívül Susan kötelessége. Susan ugyanakkor érezte, hogy legfőbb és legelső kötelessége kizárólag a szegény beteg iránt van, aki Fannynek oly vágyódó hangú, szenvedélyes és bizakodó levelet írt. Ebben a szent pillanatban talán – mivel még nem kapta meg ama „nem” választ, amely, mint ünnepélyesen kijelentette, elég lenne ahhoz, hogy eltérítse eredeti céljától – már útra is kelt ide. És azt reméli, hogy talán csak órák kérdése, és megpillanthatja barátait. Susan rájött, hogy ezt az érzést nem bírja elviselni, és behívta az inast. – Mondja, Baddeley, tud valamit Tom úr új bérlőiről? Megérkeztek már a Fehér Házba? Susan biztosra vette, hogy olyan kicsi faluban, mint amilyen Mansfield, az efféle hírek azonnal szájról szájra terjednek, és naplemente előtt már mindenki tud róluk. Többnyire a nagy ház lakói értesültek utoljára a dolgokról, de a személyzetnek megvoltak a maguk információforrásai. Ez azonnal be is bizonyosodott. – Igen, kisasszony, nyitott hintóban érkeztek Northamptonból. A lady elég rosszul néz ki; mondhatom, rém rosszul, és a szobalánya azonnal ágyba fektette. Dr. Feltham máris meglátogatta. Ugyanazok az emberek, kisasszony, akik öt vagy hat évvel ezelőtt már itt voltak, az ön ideérkezése előtt, amikor még dr. Grant volt a lelkész; azon a nyáron, amikor Tom fiatalúr teátrumot játszott, és megparancsolta, hogy az úr dolgozószobájában alakítsanak ki egy színházat. Uramatyám, mekkora port kavartak, és milyen dühös volt az úr, mármint azidősebbúr, amikor hazaérkezett, és a dolgozószobájában színpadot és ötvenyardnyi posztófüggönyt talált! Igen, akik most a Fehér

Házban vannak, ugyanazok, akik akkoriban itt szoktak lenni, színházat játszottak, és danolásztak, és kikocsikáztak Maria kisasszonnyal és Julia kisasszonnyal és Edmund úrral. Ez a Crawford kisasszony ritka szemrevaló egy hölgy volt. Szomorú, hogy ennyire megváltozott. Az úriember nem sokban lett más, de a lady minden szépségét elvesztette. – Köszönöm, Baddeley – mondta Susan, és amint az inas viszszavonult, leült levelet írni. „Kedves Asszonyom” – írta, aztán áthúzta, és újrakezdte:„Kedves Crawford kisasszony! Az imént kaptam

meg Fanny nővéremhez címzett levelét, és sietve közlöm önnel a szomorú hírt, hogy nővérem és sógorom jelenleg nem tartózkodnak Mansfieldben. Bácsikám, Sir Thomas Bertram halála miatt Nyugat-Indiába kellett utazniuk, üzleti ügyben. Mivel nővérem megbízott, hogy mindenkit, akivel levelezésben áll, értesítsek elutazásáról és jelenlegi tartózkodási helyéről, vettem a bátorságot, s felbontottam az ön levelét. A legközelebbi tengerentúli postával természetesen továbbítom számára az ön levelét, de attól tártok, tizenhat hét is beletelhet, míg választ kap rá. Ő és Bertram úr leghamarabb szeptemberben várható haza. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nekem kell közölnöm önnel a hírt, amely bizonyára fájdalmat és csalódást fog okozni. Értesültem róla, hogy egészsége nem a legjobb, és jelenleg nem fogadhat társaságot, ezért ígérem, csak akkor látogatom meg, ha úgy hallom, kibír egy ilyen vizitet. Am boldog volnék, ha bármit, ami erőmből telik, megtehetnék, hogy enyhítsem a nővérem távolléte miatti hiányt. Könyörgöm, tudassa velem, ha bármiben szolgálatára lehetek.

Szívélyes üdvözlettel stb. stb. Susan Price”
A levelet rábízta az egyik szolgára, ő maga meg Tom keresésére indult; kiderült, hogy két órával azelőtt átlovagolt Thornton Laceybe, a Mansfield közelében lévő falucskába, amelynek egyházi javadalma az ő tulajdonában állt, s ahol nagy kiterjedésű birtoka is volt. Aznap vissza sem jön, tudta meg Susan, sőt lehet, hogy néhány napig odamarad. Tom nem először ment el ilyen hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül, amikor türelmetlen természete megelégelte Mansfield nyugalmát és csöndjét. Távollétében természetesen semmit nem lehetett elkezdeni. Gondolniazonban elkerülhetetlenül kellett rá, és a Lady Bertrammel folytatott szokásos esti kártyázás közben, míg Susan gépiesen számolt, felírogatta a pontokat, és kiosztotta nénjének meg magának a lapokat, gondolatai állandóan vissza-visszaszálltak a Fehér Ház új lakóihoz. Szegény asszony, milyen boldogan emlékezett vissza mindenre, s mekkora csalódás érte: a régi ismerősök közül szinte mindenki eltűnt; a lelkészházat immár nem a saját családtagjai lakják, és ráadásul nincs itt Fanny, Edmund, Sir Thomas, Maria és Norrisné. Mindnyájan eltávoztak, és Susannak, aki sok Shakespeare-művet olvasott, önkéntelenül is eszébe jutottak e sorok: „… a tar fák ágai reszketnek a hidegben: dúlt kórusukban nem zeng drága dal”.∗ Milyen más, mennyivel élettelibb lehetett Mansfield azokban a régmúlt napokban! Mára csak Lady Bertram maradt itt, aki fiatalon hanyag és nemtörődöm volt, időskorára pedig közel

állt a teljes kiüresedéshez, társasága tehát nem jelentett értéket; valamint Julia, akinek kurta, nyűgösködő, mindenben hibát kereső látogatásai sem voltak sokkal elfogadhatóbbak. Itt volt persze Tom, ám Crawford kisasszonyt a múltban inkább Tom öccse érdekelte, még akkor is, ha Edmund vagyontalan volt, most hát nem valószínű, hogy Tom társaságára vágyna; Susan amúgy sem bírta elképzelni, hogy a hangos, figyelmetlen, érzéketlen Tom odaillene egy betegszobába. Vajon hol találhatna Crawford kisasszony olyasvalakire, aki elszórakoztathatná? – töprengett Susan, majd hirtelen eszébe jutott Osborne-né. Ez a hölgy vidámságot és felüdülést vihetne a betegszobába, s ha megkéri, bizonyára nagylelkűen rááldozná az idejét. A Fehér Házban ott volt még Henry Crawford is, és azőtermészete miatt Susan nem kerülhetett el egy újabb tűnődést. Vajon miféle ember lehet az, aki érzéketlenül tudott udvarolgatni a Bertram hölgyeknek, majd mélyen beleszeretett a csöndes Fannybe? Miféle ember lehet az a férfi, aki külső adottságaival elámította, majd romokba taszította Mariát, s ezek után évekig nem tudott megházasodni, mert folyvást Fanny után epekedett? Minden valószínűség szerint odaadó fivér, ami persze javára írható; ott ült húga betegágya mellett, és esdekelt, nehogy az meghaljon; ezek szerint mégsem lehet teljesen szívtelen. Susan nem tudta letagadni saját maga előtt sem, hogy kíváncsi erre a férfira, ugyanakkor megrettent az érzéseitől. Egy bizonyos: Henry Crawfordot soha nem fogják meghívni Mansfieldbe; Maria Bertram cserbenhagyását nem bocsátják meg neki. Ám Susan – nem tehetett róla – mégis

azon töprengett, vajon hogy nézhet ki Crawford úr. Ekkor hirtelen belévillant a felismerés: de hiszen valamikor régen találkozottvele! Abban az időben, amikor Crawford úr oly mohón akart udvarolni nővérének, Fannynek. Fanny, aki tízéves korától fogva Mansfield Parkban, a kuzinjai között nevelkedett, tizennyolc évesen néhány hónapos látogatást tett szüleinél Portsmouth-ben. És Crawford úr, aki nem bírta elviselni, hogy oly sokáig ne legyen szíve hölgye közelében, szintúgy lement Portsmouthbe, ahol is a Korona Szállóban lakott. Price-ék meghívták az otthonukba, később Fannyvel és az akkor tizennégy éves Susannal, valamint a lányok apjával körülsétálta a hajókikötőt; a rákövetkező szép, nyárias vasárnapon pedig ő is csatlakozott a Price család szokásos bástyasétányon tett heti promenádjához. Az emlékezetében kutató Susan előtt már egészen tisztán kivehetően állt Henry Crawford képe: fekete hajú, nem túl csinos férfi – nem, tényleg nem volt csinosnak mondható –, mégis jó felépítésű, úriember külsejű egyén, élénk arckifejezéssel, behízelgő modorral. Még a tizennégy éves Susan iránt is figyelmességet tanúsított, ahelyett hogy máshová kívánta volna, ahogyan azt közönséges, rossz természetű udvarlók tették volna. A megfontolás végén Susan azt szűrte le, hogy Crawford úr bizonyára roppant érdekes férfiú; jelleme nem szeplőtlen ugyan, de akadhatnak jobb tulajdonságai is, amelyek érdemessé teszik a megváltásra. Elvégre sok év eltelt a nyár óta, amikor oly veszedelmesen csapta a szelet a Bertram lányoknak; az eltelt évek alatt megállapodottabb, egyszerűbb és jóval nyugodtabb életet folytathatott norfolki birtokán. (Susan a könyvtárban lévő helységnévtárból már

azt is kinézte, hogy Everingham még Kings Lynnen is túl, minden várostól távol eső, elhagyatott helyen fekszik.) Mostanra talán érettebb s tökéletesebb lett, kevésbé ingatag, akit már nem csábítanak flörtök és haszontalanságok, mindent egybevéve szilárdabb és jóval méltóbb az ember figyelmére. Természetesen nagy csalódást jelenthetett számára, amikor megérkezett Mansfieldbe, s felfedezte, hogy az a valaki, aki leginkább érdekelte, hat hónapra elutazott; mindez azonban tán nem is olyan nagy baj. Ha újra találkozott volna azzal a nővel, akit szeretett, s aki másnak a felesége, ha találkozik nyertes riválisával – nos, az lett volna avalódifájdalom és lelki bánat. Akár megkönnyebbülésére is szolgálhat, hogy nem találja itt őket. Sőt! Talán rettegett volna a találkozástól. Ezen a ponton Susan ünnepelni kezdte a fivér önzetlenségét, aki húga kényelméért képes volt megkockáztatni, hogy visszatér abba a társaságba, amelyben bízvást csak fájdalom vár rá, és ahol ráadásul hideg, elutasító fogadtatásban részesülhet. Csúnya dolog lenne azt állítani, hogy ezek után Susan kifejezetten kereste Crawford úr társaságát; azzal nyugtatta meg magát, hogy amúgy sem kerülheti el a találkozást; nem, egészen biztosan nem. Márpedig rendkívül érdekfeszítő lenne találkozni azzal a férfival, aki annyira mélységesen beleszeretett Fanny nővérébe, hogy attól fogva elutasított minden, a házasságra irányuló gondolatot. S mivel Susan oly nagyon szerette a nővérét, ez volt számára a legmelegebb ajánlólevél: máris úgy képzelte, hogy testvéri szeretettel fordul Crawford úr felé. Miután mindezt így meghányta-vetette magában,

mondanunk sem kell, mekkora csalódással vette tudomásul másnap reggel Baddeley jelentését arról, hogy az úriember, amint elrendezte a húga körüli dolgokat a Fehér Házban, azonnal eltávozott. Később a nap folyamán érkezett azonban pár sor Crawford kisasszonytól; a rövidke levél helytelen ortográfiával1, ám határozott kézzel írott szavakban, ugyanakkor melegen és őszintén fejezte ki háláját és azon kívánságát, hogy találkozni szeretne legdrágább barátnője húgával.

„E hely levegője máris jót tett velem! Csupán néhány nap, és bizonyára elhagyhatom szobámat, s lejöhetek az emeletről. És asztán remegve várom, hogy ön mindent elmeséljen nekem drága, drága barátnőmről és minden cselekedetéről. Fivérem, akinek üzleti ügyben sajna távoznia kellett, megkért, hogy adjam át önnek szívélyes üdvözletét; jól emlékszik arra a rendkívül kellemes sétára, amelyet sok évvel ezelőtt, midőn ön még bájos gyermek volt csupán, a tengerpart sziklái között tettek. A lehető legszívélyesebb stb. stb.”
Íme, itt volt a jutalom! Miközben akadt egy kis szünete a Lady Bertram körüli szolgálat közben – hátravolt néhány válasz a még mindig szállingózó, Sir Thomas halála miatti részvétnyilvánító levelekre –, Susannak roppantul tetszett a gondolat, hogy kellemes
*∗hakespeare: 73. szonett (Szabó Lőrinc fordítása) 1helyesírás (görög-latin)

emlékei vannak róla egy férfinak, aki mind a mai napig semmi mást nem jelentett számára, mint egy nevet, most azonban határozott érdeklődésének tárgya lett. Susan tényleg gyakran gondolt rá. Szinte ki sem bírta verni a

fejéből. A részvétnyilvánító levelek válaszainak körmölését Wadham úr megérkezése szakította félbe, aki azért jött, hogy ott hagyjon egy brosúrát a római ásatásokról Tom Bertramnek, de mivel Tom nem volt odahaza, Wadham úr kénytelen volt ott maradni, és közelebbi ismeretségbe bonyolódni Lady Bertrammel. A látogató csöndes hangja és nyájas viselkedése azonnal a lehető legjobb benyomást keltette a ladyben, aki békésen hallgatta Wadham úr beszámolóját a mansfieldi egyházközségről és kérdezősködését a hívek családja felől, amelyre a maga álmos módján olykor válaszolgatott is. – Tényleg?… ezt mondta?… nem tudtam róla… nem tudom megkülönböztetni egyik gyermeket a másiktól… szerintem nagyon derék ember… nem voltam ott… nagyszerű… kérem, Wadham úr, tegye, amit a legjobbnak lát… az ilyen dolgokat mindig Sir Thomasra, vagy Edmund fiamra hagytam. Lehet, hogy Wadham úr a falubeliekre nézve nem távozott bölcsebben a házból, mint ahogyan ideérkezett, ám nagylelkű adományt kapott Lady Bertramtől a Szegények Kosarába, valamint carte blancbe-ot ∗hogy tetszése szerint segítse a szükségben szenvedőket és ostorozza a bűnös lelkeket, ha ugyan egy elégedett egyházközségben lehetséges ilyeneket találni. Wadham úr látogatásának eredményeképp Lady Bertram kijelentette, hogy korán nyugovóra tér, mert ennyi megpróbáltatás után lankadtnak és kimerültnek érzi magát; Susan emiatt elfogadhatta Wadham úr invitálását, hogy kocsikázzon át vele a parkon. Wadham úr azt magyarázta,

arra készül, hogy látogatást tegyen néhány távol eső tanyán, de mivel tudja, hogy a nővére boldogan fogadná Price kisasszonyt, letehetné a lelkészlak előtt. A terv pontosan egybevágott Susan óhajával, mert már alig várta, hogy mindent elmeséljen Osborne-nénak a Fehér Ház betegéről, s tanácsot és segítséget kérjen tőle ahhoz, hogy enyhíthesse a szegény beteg magányát.
*∗eljes rendelkezési jog (fr.)

Kiderült, hogy hírvivőként megelőzték: a hentes fia elújságolta már a lelkészlak szakácsnőjének, hogy a Fehér Házban egy beteg hölgy lakik, aki erőlevesen és pirított darán kívül semmi egyebet nem vesz magához. Osborne-né azon tanakodott magában, hogy ne törjön-e rá azon nyomban az újonnan érkezettre, s ajánlja fel szolgálatait; ezek után nagy érdeklődéssel itta magába Susan minden szavát Lady Ormistonról, azaz Crawford kisasszonyról. A Crawford név azonnal feltűnt neki, s meg is kérdezte: – Csak nem ő az, drágám, akit a bátyja hozott ide? – De igen, asszonyom. Henry Crawford. Idekísérte a hölgyet, aztán újra elment. – Henry Crawford! Te jó isten! Igen, bizonyára ő az. Milyen kü lönös… Henry Crawford. Hm, hm. Attól tartok, nagyon rossz hírét keltették. – Drága asszonyom, hogy érti ezt? – Ez a história nem az ön fülének való – nézett Osborne-né kétkedve Susanra. – Ehhez ön még túl fiatal. De mivel Crawford úr húgával nagy valószínűséggel találkozni fog, és mivel az ön

Fanny nővére némileg érintett a dologban… talán az lesz a legjobb, ha elmondom; ha másért nem, hát azért, hogy legalább tisztázzam a szegény úriember érdemtelenül beszennyezett jó hírét, amit amennyire tudom, tiltakozás nélkül tűrt. Susan kíváncsisága akkora lett, hogy meg se mukkant, csak tágra nyílt szemmel a hölgyre meredt. – Jómagam – folytatta Osborne-né – Norrisnétól hallottam, mielőtt még, mint ön is tudja, végképp lehanyatlott az ereje; örökké az unokahúgáról beszélt, a jogairól, és az ilyen-amolyan rossz anyagi helyzetéről. Norrisné persze úgy gondolta, hogy semmi sem elég jó az unokahúgának, s úgy érezte, hogy Maria meg nem érdemelt elutasításban részesült. Maria drámai körülmények között válhatott meg Henry Crawfordtól; előtte pedig elkövette azt a végtelen ostobaságot, hogy hozzáment egy másik férfihoz, aki sokkalta gazdagabb volt, de nem nyerte el sem Maria szerelmét, sem tiszteletét. Úgy tűnt, hogy Crawford úr nem viszonozta Maria érzelmeit; Maria mégis sokat remélt tőle, mert amikor végképp belefáradt a nem szeretett férj lehetetlenségeibe, elhagyta őt, és Crawford úrhoz fordult. Norrisné állítása szerint Crawford úr teljesen megtagadta a segítségét, nyersen közölte, hogy

nem szereti, soha nem is szerette, hogy mást szeret, röviden és velősen becsapta előtte az ajtaját. – Te jó ég, asszonyom, bizonyos ön ebben? – Amilyen bizonyos ember csak lehet; ugyanis Norrisné, aki hőn igyekezett, hogy lemossa unokahúgáról a házasságtörés szennyfoltját, leveleket mutatott nekem: – az egyik levelet Maria írta Crawfordnak, amelyben még mindig esdekelve kérte, könyörüljön meg rajta; a másik levelet meg Crawford írta, rideg visszautasítással, mellékelte Maria sorait, s felszólította, hogy a jövőben kímélje meg minden további levelezéstől. –Holvolt ekkor Maria? Vajon hová mehetett? – A testvéréhez. Norrisné elmagyarázta a dolgot: amikor Maria, az idősebbik nővér, nagy hirtelen elhagyta férje házát, a húga, aki ekkoriban Londonban tartózkodott baráti látogatáson, megszökött azzal a férfival, akihez aztán feleségül is ment. –Micsoda?! –kiáltott fel Susan a soha nem közölt megdöbbentő újdonság hallatán. Hogy Julia Yates… aki oly magas rangú, akinek saját birtoka van, aki oly jól nevelt, aki a méltóság, a mértékletesség, a kifogástalanság mintaképe… hogy egyszer ő maga is meggondolatlan szökésre vetemedett! Ez annyira meglepő volt, hogy felfogni is alig lehetett. – Ó, állítom, hogy mindent hamar elsimítottak és rendbe

hoztak; az ifjú pár Gretna Greenben∗hűséget esküdött egymásnak, s Julia atyja ezután kénytelen volt elfogadni őket. Maria Stamfordban is velük maradt, s még mindig reménykedett, hogy Crawford meggondolja magát. Ám amikor ez nem következett be, Maria dühében és keserűségében elhatározta, hogy ha már azőjó hírneve végképp elveszett, akkor gondja lesz rá, hogy Crawfordét is befeketítse, s megakadályozza, hogy feleségül vegye a nőt, akit igazán szeretett. Maria tehát levelet írt a leány apjának, amelyben kö
*∗kót falu, amelynek kovácsánál érvényes házasság köthető bármiféle engedély, szülői beleegyezés stb. nélkül.

zölte, hogy ő még mindig Crawford úr védelme alatt áll, s tudtára adta, hogy egyedül és kizárólag Crawford úr a felelős amiatt, hogy elhagyta a férjét. – Részbentalán valóban őt lehetett felelőssé tenni – vélte kétkedő hangon Susan. – Nővérem legalábbis mindig így adta értésemre. Fanny szerint Crawford úr csapodár férfi volt. – Nagy valószínűséggel mindkét fél felelős érte; általában így szokott lenni minden olyan esetben, amelyben a fiatalok meggondolatlanul viselkednek, s nem az ítélőképességükre, hanem az érzéseikre hallgatnak, amelyek elragadják őket. Állítom, hogy ez az úriember olyan reményeket bátorított, amelyeknek esze ágában sem volt eleget tenni. A legnagyobb bűnt azonban Maria követte el, amikor hozzáment egy férfihoz, akit nem szeretett; hozzáment a pénzéért és a pozíciójáért.

– De hát… nagy ég… szegénykét épp elég büntetés érte a meggondolatlanul kötött házasságáért. És ha igaz az, hogy nem ment el Crawford úrral, hogy egyedül hagyta el a férjét, akkor mi oka volt annak, hogy oly megvetetten, mindentől távol éljen? Miért nem tért vissza apja házába? Olyan, mintha minden ok nélkül saját magát átkozta volna el. – A büszkeség, Price kisasszony, a büszkeség és a düh bírta rá, hogy foggal-körömmel ragaszkodjon ehhez az elhatározásához. Azt kívánta, hogy Crawford szenvedjen; nem bírta elviselni annak tudatát, hogy a férfi teljesen elutasította. Mi több, egy ízben, végső elkeseredésében azt is elmondta nekem, hogy minden jobb, mint visszamenni Mansfieldbe, „ahol Sir Thomas kioktatná, Edmund prédikálna neki, a szomszédok meg, akik azelőtt annyira csodálták, lenéznék”. Ennél már az is jobbnak tűnt, hogy egy elhagyatott, isten háta mögötti helyen éljen egy nagynénivel, aki rajongva szereti. „Itt legalább független vagyok, és azt csinálok, amit akarok” – mondta. Nekem nagyon fájt, hogy Maria alig várta nagynénje halálát, de sajnos kénytelen voltam erre gyanakodni. Maria vidámságot kedvelő, szenvedélyes teremtés, aki senkinek a tanácsára nem hallgat. Az sem zavarta, hogy rettentő nagy fájdalmat okozott apjának azzal, hogy még rosszabbnak mutatta magát, mint amilyen valójában volt. „Papa azt hiszi, hogy a bűnöm miatt vet meg, hagyjuk meg ebben a hitében” – mondta egy más alkalommal Maria. „Ha tudtam volna, megszerzem Crawfordot; ebben igaza van papának. Ha nem azelkövetés,hanem azelhatározás a bűn, akkor bűnös vagyok. Most pedig nem érdekel, mit gondolnak felőlem.” Susan némán ült, egyetlen szót sem bírt szólni ennyi

meghökkentő, romboló szenvedély és meghiúsult szerelem hallatán, s magában mérlegelte a históriát. – Tehát szegény Crawford úr érdemtelenül szenvedett oly sok éven át… csábítónak tartották, noha nem követett el semmit? Nem értem, miért nem próbálta tisztára mosni a nevét. – Talán úgy volt ezzel, mint Maria: nem érdekelte. Mivel elvesztette a nőt, akit szeretett, holmi önigazolások nem foglalkoztatták. Susan újból hallgatásba merült; Crawford úrra gondolt, aki soha nem házasodott meg, aki ma norfolki birtokán él, vadkacsákra lövöldöz, utánanéz a bérlőinek, és Fannyre gondol. – Nos, gyermekem – szólt rá vidáman Osborne-né –, mennyire elkomolyodott! Ez a történet valóban olyan, mint egy erkölcsi tanmese: ne menj férjhez pénzért, ne flörtölj fiatalemberekkel, ne próbálj mások nevének befeketítésével bosszút állni! – Én aztán semmi effélét nem készülök elkövetni – mosolyodott el Susan. – Szerencsém van: Mansfieldben egyetlen ehhez szükséges adottság sincsen. Senki nincs, akivel flörtölhetnék, egyetlen gazdag örökös sem kérte meg a kezem, és jelenleg egyetlen olyan lélek sincsen, akin bosszút akarnék állni. Azon gondolkodom – tette hozzá álmodozó hangon, mintegy önmagának –, hogy vajon mihez fog kezdeni Maria Londonban? – Ó! A legvalószínűbb az, hogy olyanokkal fog találkozni, akik semmivel sem rosszabbak nála, akiknek az első házassága szintúgy tönkrement. Maria bizonyára második kísérletet is tesz, s mivel másodszor több tapasztalattal és

elfogadhatóbb reménnyel vág neki, nagyobb sikert érhet el. Ha ezt most Frank öcsém hallaná, bizonyára korholna, pedig így van; sok második házasság, amelyben a felek már korosabbak és békésebb vérmérsékletűek, biztosabb alapon áll, s többet ígér, mint azok, amelyeket forrófejű, szerelemtől elvakult fiatalok kötnek. – Akkor tehát ön szerint, asszonyom, sokkal jobb, ha az emberek rögtön második házasságot kötnek? – csodálkozott Susan. Osborne-né szívből felkacagott. – Nahát – csóválta a fejét –, most aztán alaposan megfogott! Nem, drágám, dehogy! Soha! Mivel szerencsés voltam, és egy ilyen forrófejű fiatalemberrel azonnal rátaláltam a boldog első házasságra, melyet épp az imént szóltam le (már nem is tudom, mennyi idő telt el az első találkozásunk és az esküvői ceremónia között: egy hét? tíz nap?), ezért soha nem kényszerültem másodikra. De az ég szerelmére! A toronyóra delet üt! Az egész délelőttöt átpletykáltuk. A rákövetkező néhány nap elég szép volt, így Lady Bertram kiülhetett a terasz árnyékos részére, ahonnan időnként bágyadt utasításokat adott a kertészeknek; Susan virágot szedett, hogy bevigye a nappaliba, a kis Mary meg sorban lefektette babáit a kőlapokra, és falevelekkel betakargatta őket. A békés délelőtt addig tartott, amíg Tom kimelegedve, rosszkedvűen hazalovagolt Thornton Laceyből. Ugyanebben a pillanatban megállt a ház előtt Yatesné kocsija, s kiszállt belőle Julia, gyermekei és sógornője kíséretében. Susant mindig enyhe rosszkedv fogta el, valahányszor Yates

kisasszony beállított. Az ifjú hölgyön látszott, hogy a magáénál alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó személyek jelenlétében csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudja elnyomni gőgjét – vagyis azt a valamit, amit gőgnek tartott; egy gróf leányaként természetes volt, hogy a királyság minden tagjával egyenlőnek érzi magát, a legtöbbjénél meg jóval magasabb rangúnak. A rozoga portsmouthi tengerészházból származó valaki, egy Susan Price – akinek apja csak tengerészhadnagy volt, a nagyapjáról meg senki nem tudta, mi fán termett – világa természetesen kívül esett Yates kisasszony érdeklődési körén. Ennek következményeképpen, amikor Susan szeme történetesen egy vonalba került Charlotte pillantásával, Yates kisasszony úgy intézte, hogy tekintetét máshová szegezze; ha meg Price kisasszony valamilyen okból netán megszólította őt, akkor Yates kisasszony kissé megütődve bámult, mint akinek gondolatait elképzelhetetlen messzeségekből kell visszatérítenie, és lagymatag meglepetést színlelt. – Ó! Mondott valamit, Price kisasszony? Valahogy nem figyeltem oda… Sógornője távollétében Julia afféle minden lében kanál volt, beleszólt a dolgokba, és a kákán is csomót keresett, de nem volt teljesen megközelíthetetlen. Ám Charlotte társaságában Julia átvette az ő stílusát és beszédmodorát, s úgy tett, mint aki tudomást sem vesz Susanról, vagy ha Susan ezt észrevette, akkor olyan hetykén és lekezelően bánt vele, mintha Susan puszta létét is meg kellene kérdőjelezni. Természetesen Lady Bertram mindebből semmit nem észlelt; nagyon is kedvelte Yates kisasszonyt, legfeljebb

arról panaszkodott, hogy túl gyorsan, s olyan halkan beszél, hogy jóformán egy mukkot sem ért belőle. Susan Julia és Yates kisasszony rossz modorát olyan filozofikusan és elnézően viselte, ahogy csak tőle telt, jelenlétükben tovább folytatta szokásos tevékenységét, felelt, ha kérdezték, amire elég ritkán került sor, úgy általában a lehető legkevesebbet beszélt, s meghúzódott a háttérben. A jelen esetben azonban ez a politika használhatatlannak bizonyult. Tom odahajította a kantárszíjat egy lovászinasnak, megkerülte a ház sarkát, barátságtalan arccal odavetett néhány hanyag üdvözlő szót húga és Yates kisasszony felé, tiszteletteljesen köszönt anyjának, majd egyenesen rárontott Susanra. – Susan! Hogy a fenébe történhetett, hogy ezek a lehetetlen népek, ezek a Crawfordék, akik mindenhol csak bajt kevernek, betelepedtek a Fehér Házba, te meg szóba állsz velük?! Mit képzelsz?! Elment az eszed?! Tom mondókája a teraszon lévő összes nőnemű személyből az elszörnyedés kórusát váltotta ki. –Crawfordék?Nahát, Tom, csak nem azt mondod, hogy azok az utálatos népek? – kérdezte Julia. – Te jó ég! A Crawfordok! Mily rendkívüli! – fuvolázta Yates kisasszony, mire az eddig békésen szundikáló Lady Bertram is kinyitotta a szemét. – Könyörgöm, Tom, mi a baj? Mi történt? – mormolta panaszosan. Susan egy pillanatig csöndben maradt, össze akarta szedni a gondolatait, mialatt minden szempár rászegeződött. – Azt, hogy ez az egész hogyan jött létre, Tom, az

ügynökének jobban kell tudnia, mint nekem. Claypole, a megbízottja intézte az ügyet, ő választotta a bérlőket… – Igen,ennekaz úriembernek hamarosan meg is mondom a magamét, amiért nem talált jobbatezeknél,akiket mindenki másnál kevésbé kívántam a Fehér Házban látni. De hogy létezik az, Susan, hogy levelezésbe bonyolódsz velük, hogy titkon, mindnyájunk háta mögött ilyen függetlenül, önfejűén viselkedsz? Itteni pozíciód aligha jogosít fel efféle szabadosságra – mondta Tom, majd felháborodva folytatta: – Épp átlovagoltam a falun, amikor szembe jött velem Osborne-né, aki pont akkor lépett ki a Fehér Házból. „Á, Sir Thomas!” – szólt oda nekem, mintha csak Jackson, az ács volnék, vagy akárki. „A, Sir Thomas, látom, hazafelé tart, lenne olyan jó, és átadna egy üzenetet a kuzinjának, Price kisasz-szonynak?” Mit tehettem, engedelmeskedtem, bár nem túl boldogan; csak úgy leszólít, és üzeneteket küldözget velem, ez nem az én stílusom, ráadásul ilyen forró napon, amikor alig várom, hogy hazaérjek. „Parancsoljon velem, asszonyom” – mondom neki. – „Mit óhajt üzenni Price kisasszonynak?” Mire ő: „Ó, nem én üzenem – mondja némi közönséges felhanggal –, de épp az imént látogattam meg Lady Ormistont, azaz Crawford kisasszonyt a Fehér Házban; megkért, hogy adjam át üdvözletét Price kisasszonynak, és mondjam meg, hogy még nagyon kimerültnek érzi magát az utazás fáradalmaitól. Fel sem bír kelni az ágyából; ettől eltekintve azonban nagy örömére fog szolgálni, ha Price kisasszony néhány nap múlva, esetleg szombaton felkeresi!” – Miii?! – kiáltott fel Julia. – Mily nagyon különös, valóban! Határozottan tolakodó –

jegyezte meg hűvösen Yates kisasszony, s lepillantott sasorrára. – Fehér Ház? – lebbent el sóhajszerűen Lady Bertram ajkáról. – Ó, hány éve annak, hogy szegény drága Norrisné ott lakott. Kik ezek az emberek, Tom, hogy ennyire elmarasztaló vagy velük? – De anyám, csak emlékszik a Crawfordokra, azokra a bizonyos Crawfordokra? Nem emlékszik arra a nyárra, amikor a lelkészlakban tanyáztak, amikor színházat játszottunk, és előadtuk a Szerelmi fogadalmakat,és papa annyira feldühödött? Mint kiderült, igaza is volt, mert a színdarab révén Edmund öcsém a legjobb úton volt ahhoz, hogy Crawford kisasszony felé forduljon; és ha nincs az, hogy az utolsó pillanatban letörte reményeit az a… az a bizonyos dolog… a bátyja, Henry Crawford viselkedése Maria húgommal… Tom elhallgatott, s összeráncolta a homlokát, mintha minden további mondandója túlságosan szörnyűséges volna ahhoz, hogy nyíltan beszélhessen, még így, kizárólag családtagok jelenlétében is. Tomban ezenkívül az is felötlött, hogy Julia húgának és Yates úrnak a házassága szintúgy az amatőr színházi előadás következménye,errőla tárgyról tehát minél kevesebb szó esik, annál jobb. Susan szinte elviselhetetlen türelmetlenséget érzett, hogy tudassa, amit Osborne-né mondott Crawford mentségére és Maria hátrányára, de nagy erőfeszítéssel visszafogta magát. Először is, gondolta, nincsen joga ahhoz, hogy közhírré tegye azt, amit négyszemközt, bizalmasan mondtak neki, vagy legalább ne kérjen rá engedélyt a közlőtől; másodszor teljesen bizonyos volt abban, hogy senki nem hinné el

egyetlen szavát sem. A vér nem válik vízzé, Maria pedig Tom és Julia testvére volt, bármennyire lenézték és megvetették is; ugyan miért volnának hajlandók elhinni, hogy Maria még gyűlölködőbb, bosszúállóbb, büszkébb és makacsabb annál, mint amilyennek már eddig is tudták? Mi több, a mindenki által Maria szeretőjének tartott férfit tisztázó legújabb hír egy grádiccsal lejjebb taszítaná Mariát, s a melodráma főhősnőjének státusa helyett valami jóval kevésbé heroikus szerepre kárhoztatná. Ahelyett, hogy elítélnék, egyszerűen alávalónak tartanák és lenéznék; márpedig ha fekete bárány akad egy családban, akkor a botránynak természetszerűleg nagynak kell lennie. Miközben Susan fejében ilyen gondolatok kavarogtak, Tom rendkívül éles hangon beszélt hozzá. – Ámde az itt jelen lévőSusan kisasszony,aki egyszer sem találkozott ezekkel az emberekkel azóta, hogyPortsmouthbenlakozott – Tom úgy ejtette ki a Portsmouth szót, mintha annak jelentése a romlottsággal lenne azonos –, sürgős szükségét érezte, hogy szóba elegyedjék e drágalátos testvérpárral; legközelebb egy szép napon arra ébredünk, hogy vacsorameghívást küld nekik. – Utálatos! – kiáltott fel ismét Julia. – Mit merészelsz, kuzin? – Ah! Határozottan sajátságos – ásított Yates kisasszony. – Mondhatnám, barbár. Még Lady Bertram is hozzászólt. – Tényleg csúnya dolog volt, Susan. Hogy jutott eszedbe levelet írni olyan embereknek, akiket nem is ismersz? Susan majdnem megfulladt ennyi sértegetéstől és igazságtalanságtól; könnyek szorongatták a torkát, mélyen

elvörösödött, és minden erejét össze kellett szednie, hogy uralkodjon magán. Végül sikerült lecsillapodnia, mély lélegzetet vett, és amikor már tűrhető állapotban érezte magát, megszólalt: – Rosszul ítéli meg a helyzetet, Bertram néni, és ön is, Tom – mondta úgy, hogy közben nem nézett sem Juliára, sem annak sógornőjére. – A legelső levelet Crawford kisasszony írta Fanny nővéremnek. Osborne-né adta át nekem, mert a lelkészlakba vitték. Crawford kisasszony megrendítő sorokat írt, s olybá tűnt, hogy tekintettel régi ismeretségükre, valamint komoly betegségére, annyit kért, hogy fogadják őt Mansfieldben. Hogyan utasíthattam volna el? Egyébként az elutasítás nem tőlem függött, mert mire megkaptam a levelet, Crawford kisasszony már beköltözött a Fehér Házba. Semmi mást nem tehettem, mint hogy válaszoltam a levelére, és közöltem, hogy nővérem jelenleg nincs itt. – Hm! Hol az a levél? – kérdezte Tom. Susan összehúzta a szemöldökét. – Természetesen továbbítottam Fannynek. – És miért nem kértél tanácsot egy idősebb személytől? – kérdezte pillanatnyi habozás után Tom. – Olyasvalakitől, aki szorosabb kapcsolatban áll a családdal, mielőtt rohansz, és cselekedni kezdesz, és tárt karokkal fogadod ezt az asszonyt? Ugyan kitől kértem volna tanácsot? – gondolta mérgesen Susan. – Az anyádtól? Akinek az égvilágon semmi nincs a fejében, csak az, amit mások belegyömöszölnek? Juliától? Aki a saját gyerekeit sem tudja kezelni? (E pillanatban a kis Johnny és a kis Tommy épp szorgos szabad rablást rendezett nagyanyjuk varródobozában,

összevissza nyiszálták a selymeit, ollójával meg a padlót bökdöstek.) Yates kisasszonytól? Susan nagyot nyelt, legyűrte dühét, s rákezdte: – Ön épp Thornton Laceyben tartózkodott, és én először a szegény hölgy betegségével és félénk reményeivel foglalkoztam… E pillanatban mindnyájan rájöttek, hogy csoportjukhoz újabb személy csatlakozott. Wadham úr, a lelkész ácsorgott habozva a lépcső alján – hogy mióta, azt senki nem sejtette –, és lerítt róla, hogy roppant kínosan érzi magát, amiért egy merőben családi megbeszélés közepébe csöppent. Udvarias köhécseléssel adta tudtul jelenlétét. – Khm! Jó reggelt, Lady Bertram; jó reggelt, Sir Thomas! Price kisasszony! Az inas közölte, hogy mindnyájan idekint levegőznek; felajánlotta, hogy bejelent, de amikor megláttam önöket a napfényben, félretettem a formalitásokat, és bátorkodtam csatlakozni önökhöz. Milyen gyönyörű idő! Kivételesen szerencsésnek érzem magam, hogy ez a tavasz ennyi szépséget hozott. Bátran állítom, legalább száz kankalincsoportot számláltam meg a Mansfield Lane-en. Wadham úr szónoklata túlnyomó részében Lady Bertramre nézett; látszott, azért mondja ilyen hosszan, hogy a jelenlévőknek kellő idejük legyen összeszedni és lehűteni magukat; ám egyetlen gyors, részvevő pillantás a szegény elpiruló Susan felé jelezte a leánynak, hogy Wadham úr az iménti párbeszéd legnagyobb részét hallotta, s megérti, és mélyen sajnálja őt a kialakult helyzetért, azért pedig, amit tett, szinte csodálja. Susan igazságtalanság és félreértés miatti rossz érzése máris múlóban volt, s jobban érezte

magát. Ha csupánegyetlenember van, aki úgy érzi, helyesen cselekedett, akkor a család helytelenítésének terhe mit sem számít. És méghozzá milyen az az egy ember! Wadham úr kedves, intelligens, éles elméjű férfiú, ráadásul a legszeretetreméltóbb is. Susan magában kuncogva megállapította, hogy Julia és Yates kisasszony mekkora érdeklődést tanúsít az újonnan érkezett iránt, mily örömmel fogadja a belőle áradó úriemberi viselkedést, könnyed, barátságos modorát, valamint megnyerő arckifejezését, mialatt Tom bemutatta. Lady Bertram, aki Wadham urat az előző vizitje alkalmával megkedvelte, szinte felragyogott, és azon nyomban meghívta őt és nővérét egy tetszőlegesen választott időpontban löncsre a nagy házba. Néhány percnyi általános társalgás után Wadham úr előállt látogatása tárgyával, egy újságból kivágott cikkel, amelyről úgy hitte, érdekelni fogja Sir Thomast, mert a cikk egy nem túl távoli faluban felfedezett római útburkolatról szólt. Tom nagy érdeklődéssel elolvasta, s felkiáltott. – Épp most jártam utána az ön állításának, uram! Beszéltem Thornton Laceyben a bérlőmmel, aki beleegyezett. Úgy hiszem, szép esélyünk van rá, hogy római maradványokra bukkanjunk akár a stanbyi útkereszteződésnél, akár az eastoni csalitban. Legjobb lenne, ha odamennénk, és ellenőriznénk ezeket a helyeket, hogy lássuk, melyiknél lenne legjobb elkezdeni az ásatást, nemde? – Ó, igen! – kiáltotta tapsikolva Julia. – Kirándulás! Mindnyájan kocsiba ülhetnénk, és pikniket rendezhetnénk! Csodás lenne, egy féte cbampétre ∗főkötőket viselnénk, ugye, Charlotte? És Johnny és Tommy kedvük szerint

áshatnának, és Wadham úr mindent elmesélne nekünk a rómaiakról. Mi lehetne ennél elbűvölőbb? – Állok szolgálatára – válaszolta Wadham úr. – Bármikor, csak válassza ki a napot. – De nem ártana meg önnek egy ilyen igénybevétel, uram? – kérdezte Susan. Wadham úf nagyon kedves pillantást vetett Susanra. – A mansfieldi pezsdítő levegőben töltött két hét után olyanynyira javult az egészségem, Price kisasszony, hogy aligha árthatna megbármilyigénybevétel. Á! Bocsásson meg – mondta Wadham úr, és oldalra lépve határozott mozdulattal kiragadta a kis Tommy és a kis Johnny kezéből Lady Bertram kését és ollóját, amelyekkel már-már ütnivágni készültek egymást; azután egy-egy könnyed ütést mért mindkét küzdő félre, lágyat, mégis elegendőt ahhoz, hogy lehűtse zabolátlan kedvüket, és átküldte őket a terasz túlsó végébe; ezután visszaadta a rossz célra használt tárgyakat (miután letisztította a zsebkendőjével) tulajdonosuknak. – Köszönöm, Wadham úr – sóhajtott fel Lady Bertram. – Nem értem, hogyan lehetséges, hogy a kis Johnny és a kis Tommy mindig olyan haszontalan, miközben kuzinjuk, a kis Mary, mindig olyan jó. Julia szólni sem tudott mérgében, és Susan megragadva az alkalmat, Wadham úr felé fordult: – Tudom, uram, hogy nővére meglátogatta Crawford kisaszszonyt; üzenetet is küldött látogatása hatásáról az unokatestvéremmel – pillantott Tom felé, aki mogorvának és kelletlennek látszott, de hallgatott. – Meg tudná mondani, hogy találta Osbornené a hölgyet? Valóban olyan komoly természetű a betegsége?

– Attól tartok, nagyon is komoly – csóválta a fejét Wadham úr. – Nővérem, aki számos, tengeren töltött éve alatt jelentős tapasztalatot szerzett betegápolásban, úgy látom, cseppet sem derűlátó a szegény hölgy felépülési kilátásait illetően. Rendkívül szomorú, hisz oly fiatal még, alig múlt huszonöt éves, s ahogy nővérem mondta, külseje és modora nagyon rokonszenves. Osborne-né máris megkedvelte, és örömmel áll a szegény lady szolgálatára, mivel nincs megfelelő személyzet az ápolására. – Na és a bátyja? – szólt közbe szinte gorombán Tom. – Ő nincs itt? Susan látta, hogy Tom határozottan zavarban van. Sejtette, hogy úgy érzi, kínos helyzetbe került, amely senkinek nincs ínyére, legkevésbé Tom Bertramnek, aki mindig annyira tisztában volt saját jogaival. – Crawford úr? Nem, amint elhelyezte a húgát, újból elutazott. Abból, amit Osborne-né mondott, azt vettem ki, úgy érzi, hogy Mansfieldben… nos, hogy nem látnák nagyon szívesen. Erről jut eszembe, Sir Thomas… válthatnék önnel néhány bizalmas szót? Ezzel Wadham úr a legtermészetesebb, legbarátságosabb mozdulattal karon ragadta Tomot, és lesétált vele a teraszról. Tom mintha kissé habozott volna, szinte gyanakvónak tűnt, mint aki attól fél, hogy akarata ellenére rákényszerítenek valamit, de mivel nagyon kedvelte Wadham urat, és önkéntelen tiszteletet érzett az idősebb férfi iránt, vele tartott. Fel és alá sétálgattak a gyep távoli részén, miközben Susan gyömbéres süteményt vitt a két, egyre több figyelmet

követelő kisfiúnak, Julia meg lelkesen megbeszélte Yates kisasszonnyal a római romokhoz tervezett pikniket. – Meghívhatnánk Maddoxékat… és az Olivéreket… meg a Montfortokat… minél nagyobb a társaság, annál jobb. – Nem – szólt közbe lankadtan Yates kisasszony. – Maddoxékat ne hívjuk meg. Bizonyára elhoznák a kuzinjukat, Harley kisaszszonyt, akinél unalmasabb, ízetlenebb, affektálóbb lányt nem hordott hátán a föld. Es közönséges is; ki nem állhatom a társaságát. – Tényleg. Igazad van. Kár, mert a Maddox fivérek a maguk módján elég kellemesek. Az a baj, hogy folyton úgy érzik, kötelességük magukkal cipelni Harley kisasszonyt. – Nem ejtenél el erről némi célzást előttük? Julia kétkedve nézett rá. – Mit beszéltek, lányok? Miről pusmogtok? – kérdezte Lady Bertram álmosan. – Egy piknikről, asszonyom, ahol megvizsgáljuk a római romokat, melyeket Wadham úr óhajt kiásatni. – Engem is meghívtok? Jó lesz ott nekem? – Ó, nem, anyám! – vágta rá sietve a leánya. – Túl fárasztónak találná, félúton sem volnánk, mire halálosan kimerülne. Nem, mama, maga itthon marad Susannal, mi meg mindent elmesélünk, amikor hazaértünk. – Azt hiszem, igazad van, drágám. Add a karod, Susan, segíts bemenni. A nap egyre erősebben tűz. Julia, te majd elmondod mindezt Wadham úrnak. Igazán tisztességes férfi. Tökéletes úriember, és kellemes is. Nagyon megkedveltem őt is, a nővérét is. Susan! Hol a varródobozom? A, nálad van! Remek. Susan sajnálta ugyan, hogy már nem találkozhat Wadham

úrral, de boldog volt, hogy megszabadulhat Yates-nétől és Charlotte-tól. Wadham úr és Tom hosszú beszélgetése gyümölcsöző lehetett: vagy igazságosabb fényben tüntette fel Crawford urat, vagy felkeltette Tomban a részvétet a szenvedő Crawford kisasszony iránt, vagy mindkettő. Mindenesetre az eredmény az lett, hogy Tom nem ostorozta tovább Susant a Fehér Házban történtek miatt; Susan hovatovább úgy képzelte, hogy Wadham úr bizonyára mondhatott néhány dicsérő szót róla, mert később el-elkapta olykor Tom pillantását, amint csodálkozva és elgondolkodva néz reá.
*∗alusi ünnepség (fr.)

Ötödik fejezet
Mivel a Wadham úrral történt beszélgetés után Tom szemmel láthatóan nem helytelenítette, hogy Susan barátságba elegyedjen Crawford kisasszonnyal – vagy legalábbis a továbbiakban nem tett rá megjegyzéseket –, Susan csak a kellő alkalomra várt, s néhány nap múlva, egy délelőtt, amikor Osborne-né átjött, és odaült Lady Bertram mellé, fogta magát, és átsétált a parkon a Fehér Házhoz. Erősen reszketett, ahogy becsöngetett. Amióta Mary Fannyhez írott levele megérkezett, annyi mindent beszéltek, annyi célozgatás történt, oly sokat emlegették a Crawford testvéreket, hogy Susan úgy érezte, a következő pillanatban egy vad melodráma hősnőjével fog szembetalálkozni. Tom szinte a fata morgana ∗– e veszélyes jelenség – fényében tüntette fel Crawford kisasszonyt, aki a múltban kis híján

tőrbe csalta Edmundot, ezt a létező legigazságosabb, legmegfontoltabb férfit, közvetlenül utána meg lóvá tette Ormistont, s rábírta, vegye feleségül – és tessék! Mindenki láthatja, milyen rémséges rombolást vitt végbe a házasság a szerencsétlen Ormistonon! Bezárták, meghibbant, dühöngő őrült lett! Igaz, hogy Wadhamet vagy legalábbis Wadham nővérét egészen elbűvölte ez a hölgy, de ami őt, Tomot illeti, a jövőben a Fehér Ház közelébe sem kíván menni; Crawford kisasszony ne is ábrándozzon arról, hogyőtis a kisujja köré csavarhatja. Julia Mansfieldben tett összes látogatásakor hangos szóval kimondott véleménye még kedvezőtlenebb volt. Szerinte Crawford kisasszony agyafúrt, hideg, szívtelen, áskálódó, hitvány nőszemély, aki összes ravaszságát bevetette Edmund elcsábítása végett, de csupán egyetlen okból akart Edmund felesége lenni: mert Tom akkoriban épp tüdővészben haldoklott, tehát Edmundra várt volna a grófi cím; s mivel e reményei összeomlottak, a minden hájjal megkent személy hamarosan elkotródott. Később merő gúnyból felbiztatta Henry fivérét, hogy rendezzen összejövetelt az ő, Crawford kisasszony házában, ahol újra elkezdhetne udvarolni az időközben férjhez ment Maria Bertramnek, ami aztán Maria romba döntésének kezdetét jelentette. Julia egyetlen jó szót sem volt képes kiejteni Mary Crawfordról. Az persze kétségtelen, ismerte el, hogy Mary szórakoztató, jó társaság, jól forog a nyelve, ezenkívül tényleg szépen tud énekelni és hárfán játszani.
*∗egtévesztő légtükrözési jelenség, délibáb

– De minagyon jól tudjuk, hogy az élénk társalgás és a csiszolt viselkedés nem lehet egy jó ízlésű és intelligens nő

legfőbb ambíciója, ugye, drága Charlotte-om? – Ah… bizonyára – válaszolta vontatottan Charlotte. Ugyan ki lehetett volna nála hálásabb ezért a következtetésért; Yates kisaszszony erényei közül messzemenően hiányzott az élénk társalgás és a csiszolt viselkedés minden jele. Az ajtót nyitó szobalánynak Susan bemutatkozott, s megüzente vele, hogy örömmel csevegne Crawford kisasszonnyal, de csupán akkor, ha a lady készen áll a vizitre. Kis várakozás után Susant felkérették az emeletre, és beléphetett a betegszobába. Milyen csodálatos elegancia! – ez volt Susan legelső gondolata. Crawford kisasszony egy rakás párnára dőlve, átlátszó organtin hálóréklibe és ingbe bugyolálva, fején horgolt francia hálófőkötővel hevert. A déli fekvésű, Mansfield Parkra néző szoba világos volt, a függönyöket elhúzták, hogy beáradhasson a levegő. A szegény beteg ágyát úgy helyezték el, hogy akár parancsokat is adhatott volna az ablakon át, s ágya mellett egy szék állt. Az ajtóban ácsorgó Susan némi rémülettel állapította meg, hogy ő egy olyan divatos hölgy, amilyennel még soha életében nem találkozott: olyasvalaki, aki a legelegánsabb londoni társasághoz szokott, amelyben nyilván könnyedén, élvezettel mozog. Ugyan miről társaloghatna vele, mi az a téma, amelyet ez a hölgy érdekesnek találhat? – töprengett Susan, és azon nyomban pánikba esett. – Kedves Price kisasszony… de nem, inkább Susannak szólítanám, nem bánja? Máris olyan közeli barátságot érzek ön iránt, hogy remélem, elhagyhatjuk a kötelező formaságokat. Kérem, foglaljon helyet. De ha ez a szék nem jó, válasszon másikat. Bérelt házban a székek mindig

szörnyen kényelmetlenek. Ó, bocsásson meg! Elfelejtettem, hogy ez a ház az ön rokonáé. A székek ettől függetlenül borzalmasak, de ön igazán nem tehet erről. Susan akarata ellenére felnevetett, semmi kifogása nem volt a szék ellen, amelyre rögtön le is ült. Második benyomása az volt a betegről, hogy az elegancia mögött szívszaggatóan sovány. Egy tönkrement asszony! Ugyan ki mondhatta valaha szépnek? Hiszen úgy néz ki, mint egy éhező nyomorult – egy leplekbe burkolt kísértet! Crawford kisasszony valaha bájos, szép orcája csont és bőr volt; sötét árnyékkal aláhúzott szemgödréből szikrázóan fekete szempár nézett ki, mindenkit csodálatra késztetően szép szája két mély, fájdalom szülte ránc között foglalt helyet. Ám amint megszólalt, a fájdalmas kifejezés azonnal eltűnt, mintegy belsőleg felizzította valami, s úgy tűnt, mintha Crawford kisasszony kinevetné a saját állapotát és helyzetét. – Létezik nevetségesebb dolog annál, mint hogy teljesen hiábavalóan ráterheltem szegény bátyámra a Mansfieldbe hozatalom minden gondját? Az a két ember, akiket látni szerettem volna, nincs itt. Egész életemben unos-untalan efféle összevissza, felesleges bolondságokat követtem el; ha visszatekintek, úgy tűnik, hogy az egész élet hiábavalóságokkal telt el. De kérdem én, vajon mi volt benne a hiábavalóság? Mások is követnek el ilyen felesleges dolgokat? Önnek is van valami az életében, amit hiábavalónak tart, Price kisasszony, azaz inkább Susan? Elhatároztam, hogy Susannak fogom nevezni, mert máris a testvéremnek érzem. Valaha abban reménykedtem, hogy drága Fannynket egyszer testvéremnek mondhatom; ez a

reményem sajnos nem teljesült, de soha nem sikerült leszoknom a gondolatáról. Még mindig úgy gondolok rá, mint testvéremre. Ennek okáért pedig, drága Susan, elkell, hogy fogadjon nővéreként engem. Vannak más lánytestvérei is? Rémlik, mintha Fanny említett volna egy másikat, egy fiatalabbat. Belinda? Betty? – Betseynek hívják, asszonyom. Csodálom, hogy ilyen jól emlékszik rá! – Mary. Szólítson Marynek! Hány éves ez a Betsey? – Még csak kilenc. – És a fivérei? Emlékszem az elbűvölő Williamre, akiből az admirális nagybácsikám segítségével hadnagy lett. Mire vitte? Susan elmagyarázta, hogy Williamről az volt az utolsó hír, hogy a Földközi-tengert járja, és hamarosan előléptetik kapitánynyá; azután mesélt a jelenleg tengerészkadét Samről, a portsmouthi tengerészeti iskolába járó Tomról és Charlesról, valamint a londoni közhivatalban dolgozó Johnról, akiről már jó néhány éve semmit nem hallottak, végül Richárdról, aki egy kelet-indiai hajón teljesít szolgálatot. – Milyen szép család! – sóhajtotta Crawford kisasszony. – Gondolom, a maguk idejében ők is épp elég gondot-bajt jelentettek az anyjuknak, most azonban csak örömöt és büszkeséget; milyen szerencsés, milyen nagyon szerencsés asszony! Eközben én, a gyermektelen nő, aki már így is maradok, mit tehetnék mást, barátaim gyermekei iránt érdeklődöm. De kérem, meséljen Fannyről; úgy tudom, két gyermeke van. Hány évesek? – A pici William még csak néhány hónapos. Fanny magával

vitte. – Ó jaj, jól meggondolták ezt? És mégis igazat adok neki, amiért nem kívánt megválni újszülöttjétől. És a másik? – A kislány hároméves. Ő itt maradt Mansfieldben; ha ön jobban lesz, áthozom magammal. Marynek hívják. Csodálatos kis teremtés, mindkét szülőjére nagyon hasonlít… Susan elhallgatott, szíve elfacsarodott, mert észrevette, hogy Crawford kisasszony kivett a retiküljéből egy patyolat zsebkendőt, és minden affektálás nélkül, bár leplezve, néhány könnyet törölt ki a szeméből. Kétségkívül valódi könnyek voltak; Susan látta, amint ott ragyogtak Crawford kisasszony hosszú sötét szempilláin. S amikor végül megszólalt, hangja valahogy rekedtesebbnek hangzott. –Mary? Fanny és EdmundMaryneknevezte el a gyermeket? Susan habozott. Az igazat megvallva eddig semmiféle kapcsolatot nem látott Mary Crawford és Fanny kislányának neve között, és egyáltalán nem kezeskedett volna azért, hogy létezik ilyen kapcsolat. Sőt teljes képtelenségnek látszott. A kislány nagy valószínűséggel a Price család egy másik gyermeke után kapta a nevét: ez a gyermek Susan és Betsey között jött a világra, de hétéves korában meghalt. Őt is Marynek hívták, megnyerő kis teremtés volt, és Fanny, mielőtt Portsmouthből Mansfieldbe költözött, kiváltképp kényeztette. Ám azért lehetett a dologban valami kétértelműség – talán Edmund is beleszólt a lányka névadásába? De akár így, akár úgy volt, Susan semmi értelmét nem látta, hogy nyersen elutasítsa, letörje a szegény beteg hálás, érzékeny, spontán szeretet-megnyilvánulását. Talán épp az efféle örömteli érzelmek állíthatják helyre

egészségét? Lám, máris valami halvány szín lopódzott az arcára, nem volt annyira falfehér, mint amikor Susan ászobába lépett. – A kislányt Mary Frances névre keresztelték; a Francest az édesanyám neve után kapta – mondta Susan, elégedetten önmagával. – Alig várom, hogy láthassam. Nagyon hamar el kell hoznia; máris a keresztanyjának érzem magam. És most meséljen a többi családtagról: úgy tudom, Lady Bertram még mindig a régi: álmodozó, békés, és senki kedvéért nem izgatja magát annyira, hogy a kisujját felemelje. Igazam van? – Igen – mosolyodott el Susan. – A nagynéném nem változott. – Meggyőződésem szerint ön ugyanazzal a kedvességgel és türelemmel viseli gondját, mint annak idején Fanny; szerintem a bátyám ezért is szeretett bele fülig. – Ó, nem! – felelte komoly hangon Susan. – Koránt sincs annyi türelmem, mint Fannynek. A nagynéném vagy Julia kuzinom társaságában gyakran közel állok ahhoz, hogy elveszítsem a türelmem. – És mégis csak ritkán veszíti el. Hah! Mennyire Fannyt látom önben! Először észre sem vettem a hasonlóságot: ön magasabb, csinosabb, és az arca is pirosabb. Most azonban látom. Ön teljesen Fanny, de egy erőteljesebb Fanny. És most mondok valamit: ha ön kissétöbbszörtoporzékolna, sikítozna, és kihajítaná az ablakon a nagynénje hímzőrámáját, teljes részvétem az öné volna, Lady Bertramet pedig cseppet sem sajnálnám azok után, amit megtudtam róla. – Ó, nem! A szegény lady! Sokszor nagyon sajnálom.

Borzasztóan unalmas az élete. – Saját magának köszönheti! – vágta rá Mary Crawford. – Ahogyan mindenki más. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, és Lady Bertram ágya még a többinél is kényelmetlenebb. De az imént Juliát említette. Ő hogy van? Hallottam, hozzáment ahhoz a nagyképű alakhoz, hogy is hívták? Yates; tűrhetően kijön vele? – Úgy tudom. Szemmel láthatóan a lehető legkevesebb időt töltik egymás társaságában; a férje vadászik és horgászik, Julia meg, amikor csak tud, átjön Mansfieldbe. Velük lakik a sógornője, Lord Arncliffe legfiatalabb leánya. – Charlotte Yates; utálatos leány; emlékszem rá, találkoztam vele Londonban – mondta Mary Crawford. –Látom az ön arckifejezéséből, hogy Juliát éppannyira utálja, de jobb szívű és körültekintőbb annál, semhogy elmondja. Felesleges aggodalmaskodnia; nem szokásom elárulni a titkokat; ha óhajtja, a gyóntatóanyjának tekinthet. Rámosolygott Susanra. „Hogy is nézhettem csúnyának” – gondolta meglepődve Susan. – „Hiszen nagyon szép! – És Tom? Vele mi van? Most ő lett Sir Thomas.Hogy viseli a cím terhét? Gondolom, némi nehézséggel; soha nem lesz belőle olyan férfi, amilyen az apja volt. Nincsenek meg benne Sir Thomasnak sem az elvei, sem a képességei. Szegény unalmas Tom, akinek gondolatai a lovak és a szerencsejáték körül forognak. – Eleinte nagyon nehéznek találta, asszonyom – hallotta meglepve Susan a saját hangját. – Hirtelen ő lett a családfő, a státussal járó minden elővigyázatossággal és felelősséggel, ami nem volt sem kellemes, sem kényelmes, és még most is ezt tanulja. Tom hozzászokott a könnyed

élethez, a terhek megsebzik, mégis cipeli őket, talán túlzott komolysággal is, s közben őszintén hiányolja és gyászolja az apját. Azt hiszem, Sir Thomasként idővel belőle is becsületes és öntudatos földesúr lesz. Az akarata megvan, csak a tapasztalata hiányzik. – Látom – szűkült össze Mary Crawford szeme –, hogy Susan kuzinjában őszinte és előítéletektől mentes ügyvédre talált; vagy vannakelőítéletei? Netán melegebb érzelmeket táplál iránta, nem csupán unokatestvérieket? – Nem, dehogy! – kiáltotta Susan. – Nagyon téved, biztosíthatom! Az igazság az, hogy Tom meg én általában veszekszünk; olyan hosszú időn át voltam akis Sue kuzin,hogy már egyáltalán nem bír elfogadni olyasvalakinek, akinek a szava bármit számítana. – Aha! Így aztán Tom elnyomja és kigúnyolja önt! Nagyon is jól emlékszem, hányszor bánt ugyanilyen módon Fannyvel, amitől én mindig mélyen felháborodtam. Tom kuzin tehát beképzelt alak, és semmi kétség, Charlotte Yatest veszi feleségül, ugye? – Ó, remélem, nem! Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy ő lenne szegény Bertram néni társasága! Biztosra veszem, hogy Charlotte méltatlanul bánna vele. – Hogy kegyedben milyen erős az emberbaráti érzés – nevetett Mary. – Kizárólag a nagynénjére gondol! És ön? Önnel mi lesz ilyen körülmények között? – Ó, én nem maradhatnék itt; szinte biztosra veszem, hogy Charlotte nem kívánná, hogy továbbra is a család része legyek. Ez esetbén a lelkészlakba kellene költöznöm, ahol Fanny mindig szívesen lát; csak attól félek, hogy ha nem leszek ott, szegény nénikém aligha lesz ellátva. De az

igazság az, hogy bár tudom, Julia hőn óhajtaná ezt a frigyet, Tomnak más tervei vannak. Egy bizonyos Harley kisasszony iránt mutat érdeklődést… – Louisa iránt? Mintha ismerném – felelte Crawford kisaszszony, aki úgy tűnt, enciklopédikus memóriával rendelkezett. – Ő az a vagyonos leány, akinek a szülei elhaláloztak, és a Gresham Hillen lakik Maddox nevű kuzinjaival? – Igen. Ő az. – Tizenhat éves volt, amikor Mansfieldben tartózkodtam… folyton beszélt, és folyton nevetett… elég kellemes leány, nem buta, csak fecsegő. Csinos is, szőke hajú, az arcbőre olyan finom, akár egy kisbabáé, s ráadásul csodás kék szeme van. Igen, szerintem nagyon jól illene Tomhoz, és Tom anyja is szívesebben látná őt, mint Julia jelöltjét. Tehát ami Tomot illeti, az őjövőjét megbeszéltük. És mi van az önével, drágám? – Az enyémmel? – Ejnye-ejnye! Ne tettesse magát olyan félénknek! Felesleges finomkodnia velem. Csak nem azt akarja mondani, hogy az ön külsejével, adottságaival és mansfieldi hátterével nincsen udvarlója? – Félek, hogy ez a helyzet – vallotta be Susan. – Mansfieldben oly csendes, oly visszavonult életet élünk. Nagynéném soha nem jár társaságba… – Szörnyeteg! Felháborító zsarnokság! Egyszer majd idekéretem a bátyámat, és a lelkére kötöm, hogy hozza magával vagy fél tucat nőtlen barátját. Ám azért – sóhajtott egyet Mary Crawford, és elhagyta a nyersebb tónust – nem is tudom, miért hajszolnám önt a férfinép

karjába.Számomranem sok örömöt vagy kényelmet hoztak; és ahogy a barátnőimnél láttam, a házasság olyan állapot, amelytől inkább menekülni kellene, nem pedig vágyakozni utána. Susannak ekkor akaratlanul eszébe jutott Osborne-né, aki épp az ellenkezőjét állította. Maga elé mormolta a hölgy nevét. – Osborne-né? De hiszen ó egy szent! Szerencsés az a férfi, aki megnyerte a szívét: aligha kerülhette el, hogy ő is szentté váljon. Most jut eszembe… nincs neki egy nőtlen fivére? Aki, semmi kétség, éppolyan elragadó, mint a nővére? Hah! Látom, tudja, kiről beszélek! Nem, nem akarok ingerkedni önnel, de bevallom, majd megesz a kíváncsiság, hogy találkozhassam Frank Wadhammel; remélem, hamarosan lelkészi vizitet tesz nálam. Elejthetne erről valami célzást előtte. És most, drága Susanom, hogy ilyen bizalmas barátnők lettünk, szeretném, ha mindent, mindent elmesélne, minden bolondos részletet, minden jelentéktelenségét, ami a drága Fanny és Edmund házasságára vonatkozik. Nehogy azt képzelje, hogy rosszkedvű leszek ettől – törölt le egy újabb csillogó könnycseppet –, épp ez az, amiért idejöttem. Hogyha hallok róluk, jó erkölcseikről és önzetlenségükről, az olyan nekem, akár az éltető levegő, ennél jobb semmi nem lehet számomra a világon. Amikor Susan két óra látogatás után elhagyta a Fehér Házat, nem kívánt a szokásos sebes léptekkel átvágni a parkon, inkább lassú sétára vágyott, hisz oly sok mindent kellett átgondolnia, felidéznie Crawford kisasszony

külsejéről, viselkedéséről, megfigyeléseiről és szavairól, hogy fél napba, talán egész napba is beletelhet, míg mindent leszűrhet a töméntelen benyomásból, amely a beszélgetés folyamán érte. Először is tagadhatatlan, hogy Crawford kisasszony komolyan beteg, gondolta Susan. A soványsága, száraz, repedezett ajka, törékenysége – s mindenekelőtt egész viselkedése, az a szomjas, lázas igyekezete, hogy mielőtt még túl késő lenne, bebiztosítson magának egy cseppnyit az élettől – mind arra mutat, hogy állapota kevés reménnyel kecsegtet, s ő maga semmit nem remél. Egyszer sem mondta azt, hogy„ha majd hazatérésük után találkozom

Fannyvel és Edmunddal, akkor majd ezt és ezt fogom csinálni…”, tehát nem áltatta magát. Elfogadta a rideg
valóságot, ami pedig Fannyt és Edmundot illeti, ráhagyta magát Susan beszámolójára, mert megértette, hogy az élő valóságban immár nem bízhat. Mindennap átmegyek és meglátogatom, valahányszor szakíthatok rá időt – fogadkozott Susan. – Cseppet sem érdekel, mit mond erre Tom, vagy mit gondol magában Julia. Majd kieszelek valamit, hogy lehetőleg minél gyakrabban meglátogathassam; azt meg biztosra veszem, hogy Osborne-né segít nekem lefoglalni Lady Bertramet. Ezután el kellett határoznia, hogy levelet ír Fannynek. – Ugyehamarosan ír majd a nővérének? – faggatta Crawford kisasszony a hazakészülődő Susant. – Átadná levelében neki és Edmundnak, a szerelmemnek, legmelegebb üdvözletemet? Magyarázza meg, hogy jelenlegi állapotomban túl gyenge vagyok a levélíráshoz; az efféle gyengeségtől szörnyen türelmetlen leszek, kivált,

amikor felidézem magamban azokat a hosszú, intim csacskaságokat, amelyekkel annak idején Fannyt ostromoltam. Megesküdnék rá, hogy Fanny jóformán el sem olvasta ezeket, elhajította mint ostoba, frivol dolgokat; pedig ha neki írtam, az mindig jót tett nekem: úgy éreztem, mintha az írás által eljuthatnék az értékek, a tisztesség forrásához, noha ez nem sokat javított rajtam. A puszta írás megrostálta gondolataimat, és elválasztotta az ocsút a tiszta búzától. Tessék! Látja, milyen sokat számít nekem, ha csak rágondolok is Fannyre: egy városban született és nevelkedett leány poétikus, pásztorkölteménybe illő gondolatai. Susan úgy érezte, a Fannynek írandó levél fájdalmas feladat elé állítja: be kell számolnia Mary Crawford állapotáról, és gyors válaszra kell sürgetnie nővérét. Susan felsóhajtott; arra a hosszú időre gondolt, amelyet valahogy ki kell bírnia, mielőtt választ kap. Séta közben szinte viszkettek már ujjai a toll utáni vágytól – türelmetlenül várta, hogy nekiüljön az írásnak. Amikor visszaérkezett a házba, felfedezte, hogy egy darabig el kell halasztania magánjellegű visszavonulását a keleti szobába, mivel Osborne-nén kívül, aki békésen üldögélt Lady Bertram mellett, s épp a szőnyegszövés rejtelmeiről mesélte neki, más látogatók is érkeztek: Julia és Yates kisasszony, valamint Maddoxné Gresham Hill-ből és unokahúga, Harley kisasszony. A társaság láttán Susan gyors utasításokat adott Baddeleynek, melyek hatására hamarosan hideg felvágottakat, gyümölcsöket és süteményt raktak a vendégek felüdítésére a nagy asztalra. Ugyanakkor üzenetet

küldött Tomnak, aki a közelben ellenőrizte ültetvényeit. Tom nemsokára be is futott, épp akkor, amikor mindenki körülülte az asztalt. Susan akaratlanul is maga elé képzelte Crawford kisasszony gúnyos pillantását és szatirikus megjegyzéseit az összejövetel várható kimenetelét illetően. Yatesné és Charlotte természetesen a leghűvösebb közönnyel, kurta fejbólintással vette tudomásul Susan hazajövetelét; az is világosan látszott, hogy egyiküket sem tette boldoggá Maddoxné és Harley kisasszony látogatása. Mivel Julia és sógornője jóformán ügyet sem vetett a Grasham Hill-i hölgyekre, vagy néma csendben ültek, vagy csupán egymással csevegtek halk hangon. Illetlen némaságukat Osborne-nénak úgy-ahogy sikerült elrejtenie, lévén ő maga könnyed, kedves és jól nevelt, és a vidék szépségeiről társalgott Maddoxnéval és unokahúgával. Harley kisasszony, mint mindig, most is három ember helyett beszélt; a kedélyes, túláradó, csinos leány mindenen mosolygott, amit látott, minden tetszett neki, amit tapasztalt, és fecsegése úgy bugyogott fel belőle, mint víz a forrásból. – Milyen aranyos bárányok vannak errefelé; azt hiszem, Lady Bertram, hogy az itteni barikáknál nincsenek szebbek az egész országban. A mókás ugrabugrálásuk mindig megnevettet, ugye, Catherine néni? És a hosszú fülük meg a lábaik! Meg az a fekete pofácskájuk! Olyan tündériek, nem is értem, hogy van szíve az embereknektavaszi báránytenni, és mégis igaz, hogy a tavaszi bárány mentaszószban nagyon finom. Istenem! Mekkora tányérral ettem belőle múlt vasárnap a nagynéném asztalánál! Attól tartok, én vagyok egész Northamptonshire legkövetkezetlenebb teremtése – mondta, és hangosan kacagott saját csacskaságán –, de

mondja csak, Lady Bertram, hogy van Pug? Hány éves is?Tíz?Te jó ég, milyen öreg! De nem látszik rajta, egész jól néz ki. Emlékszel rám, ugye emlékszel még, drága öreg Pug? Nocsak! Hogy hortyog! Ez azt jelenti, hogy szeret engem, ugye, Lady Bertram? – Nem tudom, drágám. Az igazság az, hogy mindenkire ráhortyog. Ő így beszél, tudja. – Ó, biztosra veszem, hogy szeret – mondta Harley kisasszony, és megsimogatta a kutyus orrát. – Sokkal jobban szeretem, mint a kuzinjaim vizsláit, azok mindig láb alatt vannak, ugatnak, és besározzák az ember szoknyáját; ő meg, a drága öreg Pug, úgy ül a kereveten, akár a faragott kép, csöndben hortyog, és a pofája olyan gyönyörű fekete és ráncos; jobban szeretem, mint bármit a világon. Ha művész lennék, lefesteném. – És kiválóan rajzol, Harley kisasszony? – kérdezte kedvesen Osborne-né. – Uramisten, dehogyis, asszonyom! Még egy széket sem tudnék lerajzolni anélkül, hogy az egyenes vonalak meg ne görbüljenek. Charles és Frederick mindig kinevettek gyerekkorunkban. Ó, milyen boldog voltam, amikor abbahagyhattam a tanulást, és tudtam, hogy a vén Marchmont kisasszony soha többé nem ad körmöst amiatt, hogy lepacáztam a füzetem, vagy elfelejtettem a verset, vagy ferde vonalakat húztam. Azt hiszem, az a legjobb a felnőttségben, hogy az embernek többé nincsen szüksége tanulásra. Egyetért velem, Price kisasszony? Ön is annyira utált tanulni? – Ó, rettentően! – felelte Susan, s nem először érezte, hogy Harley kisasszony következetlensége egészen elbájolja és

lefegyverzi. – De ha maguk, lányok, nem tanulnak – nevetett szívből Osborne-né –, hogy a csudában tudják majd nevelni a gyermekeiket, ha lesznek gyermekeik? – Ó, igazán könnyen, asszonyom; majd alkalmazom a mogorva Marchmont kisasszonyt, hogy jöjjön el, és ezúttalnekikadjon körmöst, ésőkettegye szerencsétlenné. Tudja, itt él még Gresham faluban, és állítom, örömmel fog eljönni és elpáholni őket az esernyőjével, a tubákosszelencéjével és a bádog hashajtós dobozával meg a cukorkásskatulyájával. Mennyire rettegtem tőle, amikor reggelenként meghallottam a lépteit az iskolaszobában! Úgy tettem, mintha hasfájásom vagy fogfájásom lett volna, csak hogy ne kelljen órára mennem. Ilyenkor előbb-utóbb ágyba dugtak, és borogatást raktak rám, vagy le kellett nyelnem egy adag Gregory-féle keveréket. Milyen sokszor volt úgy, hogy mégsem sikerült becsapnom a drága Catherine nénit, aki mindig olyan jó természetű volt, és kimondhatatlan aggodalommal hitt a meséimben. A! Itt van Sir Thomas Bertram, bejött a baromfik mellől. Mondja csak, Sir Thomas, maga mit gondol, hát nem a tanulás a legvisszataszítóbb dolog az egész világon? Világosan látszott, hogy Harley kisasszony gyöngy fogsora, mesterkéletlensége, amellyel élvezte a társaságot, őszinte mosolya, amellyel kék szeme sarkából felmosolygott Tomra, és orcájának gyermeki tisztasága arra késztette Tomot, hogy bármilyen hajmeresztő dolgot állított is Harley kisasszony, egyetértsen vele. Tom mosolyogva megállt mellette, és leplezetlen csodálattal lenézett rá. Ez annyira felbőszítette Juliát és sógornőjét, hogy röviddel ezután

felkeltek helyükről, s menni készültek, remélve, hogy Maddoxné követi példájukat. – Már mégy is, Julia? – kérdezte hanyagul Tom. –Nahát, pedig nemrég jöttél! Nos, add át üdvözletemet Yatesnek. Mikor látogat meg bennünket? Már ezer éve nem jött át Mansfieldbe. Jut eszembe, mi lesz a római romokhoz szervezett partival? Említetted már Yatesnek? Csatlakozik hozzánk? És ön megbeszélte a dolgot az öccsével, Osborne-né asszony? Elhatározta, melyik nap legyen a kirándulás? Julia rettentően bosszankodott a bátyján. Éppen azért jött át Mansfieldbe, hogy megbeszélje a kirándulás pontos idejét, de egyetlen porcikája sem kívánta, hogy Harley kisasszony is részt vegyen a partin. Arra készült, hogy inkább elmegy anélkül, hogy említette volna az egészet. Most pedig pont az történt, amit annyira el akart kerülni. – Micsoda, valami romokat készülnek megnézni? Milyen elbájoló! – kiáltotta Louisa Harley. – Ha van valami a világon, amiért rajongok, akkor azok a romok! Remélem, kedves Sir Thomas, megengedi, hogy én, a kuzinjaim és Catherine néném magukkal tarthassunk. Ön nincs oda a romokért, Susan kisasszony? Van valami olyan csodás elhagyatottság bennük! – Fájó szívvel közlöm önnel, Harley kisasszony – mondta Tom –, hogy romok egyelőre mégnincsenek;ám Wadham úrnak, a római kor nagy szakértőjének segítségével reméljük, sikerül kiásni néhányat. – Nem bánom! Az ugyanaz! Milyen csodás lesz! Talán felfedezünk egy kardot, vagy egy egész páncélöltönyt, vagy

egy csontvázat! De jó lenne egy csontvázat találni! Az olyan borzalmas! Mennyit nevetnénk! Mikor lesz ez a parti, Sir Thomas? Osborne-né újból átvette a szót, és a következő hét egyik napját ajánlotta, amelyben végül meg is állapodtak. Tom közölte szándékát, hogy meghív néhány baráti családot, Olivéreket, Montfortékat, Stanleyéket és Howardékat; Maddoxné esdekelni kezdett, hogy két fiát is hívja meg. Aztán felvétette, beszéljék meg, hogy ki kinek a kocsiján megy, mit visznek magukkal frissítőként, és meghányt-vetett általában mindent, aminek még semmi értelme nem volt. Susan mindezt bizonyos lelki függetlenséggel hallgatta, hisz tudta, bárki megy is, ő lesz az, aki nem vesz részt a partin.

Hatodik fejezet
Másnap Susan abban a ritka örömben részesült, hogy levelet kapott William bátyjától. Price-né sosem kényeztette túlságosan a gyermekeit. A könynyelmű, hanyag, intelligenciában nem dúskáló Price-né mindenben nővérére, Lady Bertramre hasonlított, kivéve a szerencséjét. Ő is hozzászokott a gazdag, kényelmes élethez, ő is szeretett egész nap a kereveten heverészni és horgolni. Ám sajnálatosan egy tengerész hadnagyhoz ment feleségül, olyan férfihoz, aki durva szokásai és hirtelen haragú természete mellett semmiféle ambícióval nem rendelkezett. Portsmouthi otthonuk mindig szűk, zsúfolt, rendetlen, elhanyagolt és kényelmetlen volt. A szülők nem sok figyelmer fordítottak gyermekeikre, felnövekedve pedig rájuk hagyták, menjenek, amerre látnak, és tanuljanak ki

valami mesterséget, amelyből valahogy megélhetnek. A nagybácsi, Sir Thomas Bertram, jóval többet tett az ifjú Price csemetékért, mint amennyit saját apjuk tett valaha is: elintézte, hogy William és Sam beléphessen a tengerészethez, állást keresett John számára egy belvárosi irodában, fizette a fiatalabb fiúk tanulmányait, és Fannyt tízéves, Susant pedig tizennégy éves korában leányává fogadta. Mindegyikük hálás szívvel gondolt nagybátyjára. Mivel kisgyermekként oly kevés melegséget kaptak a zaklatott Price-nétól, a testvérek magától értetődően egymás felé fordultak. Az idősebbek közül William mindig Fanny különösen kedves bátyja volt, egészen addig, míg Fanny Mansfieldbe jött, William meg tengerre szállt; ugyanilyen szoros barátság alakult ki Susan és John között. Susannak rettentően hiányzott John, amikor a fiú Londonba került; ám mivel Johnban volt valami anyja nemtörődömségéből, évente legfeljebb kétszer szánta rá magát a levélírásra, és immár tizennyolc hónapja egyetlen sor sem érkezett tőle. Susan attól tartott, hogy bátyja talán mégsem találja könnyűnek a nagyvárosi életet. William azonban kitűnő levélíró volt, összes tengeri kalandját oly egyszerűen, mégis nagy lelkesedéssel írta le, hogy öröm volt olvasni. Leveleit többnyire Fannynek küldte, amióta pedig Susan is Mansfieldben lakott, mindig üzent „Sue húgocskának” is valami kedves megemlékezést. Ezt a levelet azonban kifejezetten Susannak címezte, saját kezébe.

„Tudom, hogy Fanny külföldön van, ezért neked írok, drága Sue” – írta William.„Gratulálj nekem! Végre megkaptam kapitányi kinevezésemet, és a jövő héten fel kell utaznom

Londonba, az admiralitásra, ahol aláírják, és megadják a további parancsokat. Miközben Londonban leszek, fel kell keresnem egy ügyvédet, akinél bácsikám volt olyan jó, s elhelyezett számomra 2000 fontot, amelyre soha nem számítottam, ezért óriási meglepetésként ért. Végtelenül hálás vagyok érte; bárcsak itt lenne, hogy neki magának megköszönhessem! Ez a pénz nagy segítség lesz abban, hogy beszerezzem a szükséges dolgokat, mert egy kapitánynak rangjához méltóan kell öltözködnie, és kabinját tisztességesen kell berendeznie, különben soha nem lesz tekintélye beosztott tisztjei előtt. Kissé zavarban voltam, hogyan is lássak hozzá, mivel az eddigi beosztásomban mindössze 30 font volt a fizetésem; most azonban, bácsikánk jóvoltából, bőkezűen költekezhetem. A másik újság az, hogy két hét szabadságot kaptam. Mialatt a Gémet rendbe hozzák Portsmouthben, meglátogathatom anyámat, apámat és kisebb testvéreimet, ugyanakkor azonban tudni szeretném, eljöhetnék-e Mansfieldbe néhány napra. Lennél olyan jó, és megérdeklődnéd nagynénémtől és Tomtól, van-e valami kifogásuk a látogatásom ellen? Ha te ajánlanál be, nem kellene félnem… Szerető bátyád: William Price”
Mi mást tehetett Susan örömében a levél elolvasása után, mint hogy elmondta Lady Bertramnek William sikerét, és megkérdezte, ellátogathat-e hozzájuk a bátyja. – William? Ó, már tudom, Price-né húgom legidősebb fia. Szorgalmas, jó fiú. Emlékszem, Sir Thomas igen elégedett volt vele, amikor eljött egyszer Mansfieldbe. Még azt is

mondta Sir Thomas, erre is emlékszem, hogy William bőven meghálálja majd a jóindulatát, úgy, ahogyan kell. Amikor William elment, tíz fontot adtam neki… nem csoda, hogy ennek birtokában olyan jól tette a dolgát. – Nincs kifogása az ellen, néném, ha azt írom neki, eljöhet? – kérdezte Susan, s magában leszögezte, hogy Lady Bertram szemmel láthatólag úgy érzi, William a kapitányi kinevezését közvetlenül az ő tíz fontjának köszönheti. – Nem, drágaságom, a világon semmi kifogásom sincs ellene. De talán jobb lenne, ha Tom unokabátyádat is megkérdeznéd. Tom nem szereti, ha a tudta nélkül intézkednek. Susan ezt mindenkinél jobban tudta, s feltett szándékában állt, hogy megszerezze Tom engedélyét. Tomot az istálló előtti kifutónál találta, épp tréningezett az új lován, amelyet a napokban szerzett egyik ismerősétől, s a jövő téli vadászatra kívánta betanítani. Amikor észrevette Susant a korlátnál, megfordult, és könnyedén felé poroszkált; a még csak félig betört ló figyelmét felkeltette a fehér ruhás Susan, olyannyira, hogy kissé megbokrosodott, kirúgott, és roppant izgatottan kezdett fickándozni. Tom leszállt a nyeregből, a lovat az egyik lovászra bízta, és odament Susanhoz, hogy megkérdezze, mit óhajt. – Nem túl veszélyes ez a ló, Tom? – kérdezte ösztönösen Susan. – Láttam, hogy beleharapott John lovászba, és önnél is nagyon rúgkapált. – Csitt, csitt, Sue kuzin! Szorítkozz azokra a dolgokra, amikhez értesz, és a lovak dolgát hagyd rám. Fáraó nem

csinál veszélyes dolgokat”. Olyan ló ő, aki szeret trükközni, lelkes és játékos, ez minden. Szeptemberre pompás vadász lesz belőle, addigra megtanítom neki, ki a gazdája, és leszoktatom az ostobaságairól. Suan egy mukkot sem szólt többé Fáraóról, csupán átadta Tomnak William levelét, s megkérdezte, van-e bármilyen kifogása fivére látogatása ellen. Tom semmi ellenkezésnek nem adott hangot, sőt ellenkezőleg: arca felragyogott a hír hallatán. – William? Óriási! Ezer éve nem találkoztam vele. Nagyszerű fickó. Előléptették kapitánnyá? Hát ez remek! Én mondom, rövidesen admirális lesz, és olyan magasra kerül a ranglistán, hogy lenézi majd a szegény mansfieldi rokonokat. Nosza, kuzin, írd meg, szépen kérem, maradjon itt nálunk, ameddig csak lehet. És még valami… ha csütörtök előtt jöhetne… akkor velünk tarthatna a stanbyi útkereszteződésnél és az eastoni csalitnál teendő kirándulásra. William elsőrendű lovas; emlékszem, milyen remekül betanította fekete Szultánomat, amikor egyszer eljött; ő ülhetne a hátaslovamon, én meg Fáraóval mennék a piknikre. Susan arcán némi kétkedés látszott e terv bölcsességét illetően, de ezt okosan elhallgatta. Tom úgy folytatta, mint aki hangosan gondolkodik. – Ha már itt tartunk, azt fontolgatom, hogy nem is lenne rossz bált adni Mansfieldben; nem nagy bált, tudod, semmi fényűzés, ez nem volna helyes a jelen helyzetben. De arról a Taylor nevű fickóról, akit második erdésznek alkalmaztam, azt beszélik, hogy nagyszerűen hegedül, a szomszédságból meg összeverbuválhatnánk öt-hat párt, és jól

elszórakozhatnánk. Mit mondasz erre, kuzin? Meghívhatnánk Olivéreket meg Montfortékat; szerintem Wadhamnek és a nővérének sem lenne kifogása ellene. Igaz, a hölgy elég idős, de egy lelkész éppúgy táncra perdülhet, mint bármely más emberfia. Aztán itt vagy te meg én, és Maddoxék Harley kisasszonnyal. Nos, mit szólsz ehhez? Susant először egészen elbűvölte az ötlet; még soha életében nem volt bálban; amikor Tom olykor részt vett egyegy northamptoni összejövetelen, esze ágában sem volt elvinni őt. Igaz, a nagynénje nem nélkülözhette Susant, és az utóbbi időben a nyugalmat és józanságot mindennél többre tartó Sir Thomas és Lady Bertram nem szánta rá magát arra, hogy efféle mulatságot rendezzen Mansfieldben. Ám aztán Susan összeszedte magát, és kifejezte aggodalmát. – Gondolja, kuzin, hogy rendjén való lenne az ilyesmi, amikor nagybátyám halála még oly friss? – Friss? Úgy gondolod, hogy friss? Ugyan, hisz apám márciusban halt meg és már majdnem júniust írunk. Áldjon meg az ég! Mi rossz lenne ebben? Szerintem három hónapi gyász épp elég tiszteletadás a halottaknak. Én éppúgy szerettem apámat, mint bárki más, de nem óhajtok örökké megnyúlt arccal jönni-menni. – Yatesné szerint biztosan túlságosan hamar lenne. – Julia? Ó, a fene essen bele! Mostanában folyton a birtokkal untat, megmondja, mitkellene,és mitnem kellenetenni, s mindezt azért, mert az a fakó képű Charlotte Yates állandóan vele van. Nincsen élő lélek, aki elhinné, hogy Julia férjet tud fogni számára. Én nem vagyok hajlandó odafigyelni arra, amit mond. Épp elég zavaró körülmény, hogy Juliának muszáj ott lennie a bálban; de úgyis

megorrontja, és egész estére odalöki elém Yates kisasszonyt, hogy táncoljak vele. Sajnos nagyon is jól tudom, mit forgat a fejében a testvérem. Pedig megkímélhetné ettől magát, mert merőben más szándékaim vannak. Novemberben megkérem Harley kisaszszony kezét; most is megkérhetném (mert ha valaki eljegyezte magát, akkor már senki nem vetheti ki rá a hálóját, és senki nem gyötörheti az embert szerencsétlen lányokkal, akiknek egyetlen vágyuk, hogy ne maradjanak pártában), de még nem akarom elkötelezni magam, legalábbis karácsonyig semmiképpen nem. – Miért épp karácsonyig? – érdeklődött Susan, kissé Harley kisasszony nevében is megsértődve, amiért Tom annyira biztos magában, hogy Louisa abban a pillanatban igent mond, amint megkéri a kezét. – Hogyhogy miért? Csak nem házasodhat meg az ember pont a vadászidény kezdetén! Ennél nagyobb bolondságot nem tehetne. És ha mégis így fordulna… ha addig megkérném, ő meg igent mondana és így tovább és így tovább, akkor kötelezően nászútra kellene mennünk Párizsba, vagy Firenzébe, vagy Rómába, vagy valami más vacak külföldi városba, pontosan akkor, amikor megkezdődik a rókavadászat. Hát ez rettenetes nagy baj lenne, akkora, hogy a házasság gondolatától is elmenne a kedvem. – Ha ma megkérné a kezét, júliusban meglenne az esküvőjük, és azonnal elutaznának Firenzébe, épp visszajöhetne a vadászat kezdetére – ajánlotta Susan. – Ejnye, kuzin! Könyörgöm, hagyd rám a saját ügyeim intézését! Ne szólj bele; van nekem épp elég bajom Juliával.

Semmi kedvem azzal tölteni az egész nyarat, hogy névsorokkal és esküvővel, és házassággal összefüggő mindenfélével vacakoljak. Bárcsak Yatesné is hallhatta volna ezt a társalgást – gondolta magában Susan –, akkor talán kevésbé bízna Tom és Charlotte Yates összeboronálásának sikerében. Mostanában, hogy az időjárás különlegesen jónak és száraznak mutatkozott, Julia nyitott hintója állandóan megjelent Mansfieldben. Itt Yates kisasszonnyal együtt vagy Lady Bertram mellett üldögélt, vagy Tom után kutakodott a kertben. Susannak ebből egyetlen haszna származott: időnként a leánya gondjaira bízhatta Lady Bertramet, ő maga meg átsurrant a parkon, és meglátogatta Crawford kisasszonyt. Susannak mindössze egyetlen ellenvetése volt a bál ellen, erről azonban nem beszélt, mert tudta, hogy csak felbosszantaná vele Tomot. Csupán magában töprengett el azon, hogy van ebben valami rossz, szinte gonosz, hogy ilyen örömteli, kellemes mulatságokat készülnek rendezni, amikor szinte kéznyújtásnyira itt van valaki, aki valaha főszerepet töltött be, és aki kivált kivette a részét ezekből az örömökből, most azonban halálos beteg. Kegyetlenség – gondolta Susan. – Az ellentét túlságosan is kegyetlen. Önmagát is árulónak érezte, amiért titkon szaténcipellőn és csillogó szalagokon járt az esze. E gondolatokkal eltelve kinyitotta a kis rácsajtót, amely Mansfield Parkból egyenest a Fehér Ház kertjébe vezetett; amióta ilyen intim barátságban állt a házbeliekkel, általában ezt a rövidebb utat választotta. A kertben meglepve fedezte fel Wadham urat, amint épp

csokorba rendezett egy rakás fehér és török szegfűt. – Nem – mosolygott Susanra Wadham úr –, nem, Price kisaszszony, nem kapott rajta, hogy virágot lopok a szomszéd kertben, és dicséretet sem remélek, amikor átnyújtom a csokrot, melyet a megajándékozott saját kertjében szedtem. A páciens bízott meg a feladattal, amíg dr. Feltham megvizsgálja. Crawford kisasszony hőn vágyott a szegfű illatára, és megkért, hogy szedjek néhányat. – Egyetlen pillanatig sem jutott eszembe ilyen felháborító gyanúsítás – mosolyodott el Susan is. – De mondja, kérem, milyennek találta Crawford kisasszonyt? Jobban van? – Kijelentette, hogy a jövő héten lejön az emeletről; friss levegőre kívánkozik, és a kertben akar üldögélni. De nem – sóhajtott egyet Wadham úr, és megcsóválta a fejét –, nem, Price kisasszony, ne áltassuk magunkat. Túlságosan is ismerem a betegszobákat, nem tévedhetek, és Elinor ugyanezt mondja. Crawford kisasszony ereje napról napra fogy. Ez borzasztó, egészen borzasztó, amikor az ember ilyen ritka, ragyogó szellemet lát, amint erőlködik, és küzd az elkerülhetetlen vég ellen. – Úgy gondolja, hogy erőlködik? Szerintem nem. Azt hiszem, egyetlen vágya, hogy viszontláthassa még egyszer Fannyt és Edmundot; ha ez a mély, erős vágya beteljesül, úgy gondolom, könynyű szívvel búcsút tudna mondani az életnek. – Mégis annyira érdeklődik a mindennapi dolgok iránt! Kikérdez a falubeli eseményekről, tudni akarja, milyenek az egyházközségem tagjai, és mivel foglalkoznak. Elinor nővérem ugyanerről számol be; Mary nem győzi hallgatni a történeteit. Tudom, csodálkozik, hogy ilyen rövid ismeretség

után Mary néven említem, de ő maga szólított fel engem és Elinort, hogy nevezzük így, és oly sok időt töltünk a társaságában, hogy már igazán régi barátunknak érezzük. Azt hiszem, Elinor a napja nagyobbik felét a Fehér Házban tölti; már reggeli után átszalad, azután megint, nem is tudom, hányszor futkos hozzá a következő tizenkét órában. – Mary Crawfordnak nagy szerencséje van önökkel kettőjükkel – szöktek könnyek Susan szemébe. – Önnel is szerencséje van, Price kisasszony; tudom, milyen kevés időre tud elszabadulni Lady Bertramtől, és hogy hányszor szökik át a Fehér Házba. Azt is tudom, hogy Mary milyen erős testvéri érzéssel ragaszkodik önhöz. Szerencsés sugallat volt az, amely Maryt Mansfield-be hozta. Az utazás siettethette ugyan testi romlását, de azt hiszem, alapvetően semmin nem változtatott. Mansfield különleges szellemi kényelmet kínál neki; ha nélkülözi is az ön nővérének és sógorának a társaságát, mégis lelki megkönnyebbülést nyert itt, ami számomra csodálatos dolog. – Ezt örömmel hallom – válaszolta Susan. – Pedig a megérkezésekor szívrepesztő, csaknem elviselhetetlen csalódás érte. Félek, ez is hozzájárult ahhoz, hogy… hogy nem lett jobban. Annyira sajnálom! – kiáltott fel Susan, és minden póz nélkül letörölgette a szemét elborító könnyeket. – Mert igazán őszintén megkedveltem. Eleinte azt hittem, semmi közös nem lesz bennünk, hiszen ő ahhoz szokott, hogy mindig divatos legyen, és a múltban a nővérem is valahogy olyannagyviláginakképzelte, mint akinek a gondolatait túlságosan is az anyagi haszon, a pénz és a

magas pozíció foglalja le. De semmi effélét nem találtam benne. – Magam is azt hiszem, hogy amióta Mansfieldbe jött, napról napra változik – mondta Wadham úr. – Mary valóban egyedülálló teremtés; boldog vagyok, hogy módomban állt találkozni vele. Mialatt Wadham úr beszélt, sovány arca szinte átizzott; Susan önkéntelenül, mélységes aggodalommal nézte. A felismerés nyílvesszőként hatolt szívébe: Wadham úr beleszeretett Marybe! Szerelmes lett Mary Crawfordba! Milyen borzalmas helyzet! Egyetlen szót sem bírt szólni; torkát könnyek fojtogatták. Ebben a pillanatban meghallották, hogy nyílik az ajtó; mindketten az emeletről lesétáló doktor felé fordultak. Dr. Feltham semmi biztatót nem mondott. Már számos gyógyszert írt fel, amelyek könnyítettek a tüneteken, ám a végső kimenetelre semmi hatással nem lehettek. – A betegség a páciens saját ellenálló képességétől függ – jelentette ki az orvos. – Az is, hogy mennyi ideig tarthat még. Talán két hónapig, talán addig sem. Mivel rövid ideje ismerem a hölgyet, s nem vagyok tisztában testi felépítésével, nehéz megítélni. – Gondolja, hogy el kellene küldetni a bátyjáért? –kérdezte Wadham úr. – Ez a dolog erősen foglalkoztatja nővéremet. Crawford kisasszony ellenzi, hogy idehívjuk. „Nagyon megijesztené a szegényt”, mondogatja. „És miért is tenném? Nagyon jól megvagyok így is. Sok kedves új barátom van, akiket meg sem érdemlek. Ha idehívnák Henryt, egész biztos rémülten elvágtatna Northamptonshireből, mert azt hinné, hogy a halál kapujában állok. Amikor szó

sincs ilyesmiről!” De ön mit gondol, doktor? Nem lenne még szörnyűbb a bátyjának, hanemhívnánk ide, és nem volna jelen, amikor megtörténik a legrosszabb? Örökké lelkifurdalásunk lenne. Úgy tudom, hogy a fivér rajongva szereti a húgát. Ugyanakkor persze nem szeretnénk feleslegesen riadót fújni. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha érte küldenének – közölte némi megfontolás után a doktor. – Ártani nem árthat; talán segíthet a páciensnek, hogy legyőzze egyre növekvő gyengeségét. E szavakkal a doktor távozott. Wadham úr felkísérte Susant az emeletre, ő azonban csupán egy-két percig maradt, átadta a szegfűcsokrot, valamint egy üzenetet a nővérétől, miszerint épp most készít egy erősítő nyílgyökérfőzetet, amelyet később, a nap folyamán áthoz majd. Ezek után Wadham úr távozott a Fehér Házból, de előtte rövid, komoly pillantást vetett Susanra, aki ezt titkos jelnek vélte, amellyel tudtára adták, hogy Wadham úr és Osborne-né magára vállalja Henry Crawford értesítésének feladatát. – Milyen végtelenül kellemes ember! – kiáltotta Mary Wadham úr távozása után. – Szerencsés lesz az a lány, aki zsákmányul ejti! Mit gondol, Susan, nem kellene rögtön lecsapni rá? Ám amikor észrevette, hogy Susan hangulata nem áll összhangban ezzel az évődéssel, azonnal abbahagyta, és a legkedvesebb, legtermészetesebb érdeklődéssel hallgatta a nagy ház legújabb híreit, kivált William küszöbön álló megérkezését. – William kedves, drága fiú volt – mondta Crawford

kisaszszony, aki nagyon jól emlékezett a fiatalemberre. – Mennyire boldog volt William és Fanny egymás társaságában! Az ember szíve örült, ha látta őket. És Henry is megkedvelte; kölcsönadta neki az egyik lovát valamelyik vadászathoz, és igen jó véleménye volt William lovagló tudományáról. Együtt utaztak Londonba. Henry később nem győzte dicsérni William szerény, érzékeny intelligenciáját. És most kapitány lett? És eljön Mansfieldbe? Micsoda öröm, Susan! Nahát, mi lenne, ha írna Henrynek, és megírná neki a kellemes hírt? Ez majd rábírja, hogy lejöjjön néhány napra Mansfieldbe, és találkozzon Williammel. – Igaz, miért is ne írna? – vélte Susan, akinek úgy tűnt, hogy ez enyhíti Wadham úr azon aggodalmait, hogy indokolatlanul megrémítik Crawford urat. – Ha ön nem szívesen vállalja a feladatot, örömmel megírom diktálás alapján a levelet, ön meg csak aláírja a végén. Jó volna így? – Ó, ha nem én írnám a levelemet, szegény Henry szörnyen megrémülne! Hozzászoktam a véget nem érő sirámok írásához, amelyekre ő persze két tömör sorban válaszol: „Drága Mary, ez a levél válasz a tiédre. Everinghamben minden a régi. 11-én nálad leszek. Minden jót stb.” Némi rábeszélés után azonban Mary beleegyezett, hogy Susan írja meg helyette a levelet. – Mindig én írom meg a nagynéném diktálása alapján a leveleit – magyarázta Susan. – Az ilyesmi egyáltalán nem szokatlan számomra. Így aztán elkészült a levél, de Mary ragaszkodott ahhoz, hogy a végére Susan írja oda, hogy „ezt az elegánsan írott levelet egy drága barátnőm szíves közreműködésének

köszönheted, aki ismer már téged a távoli múltban történt találkozásból; bízom benne, hogy a vele való további ismeretség annak jegyében fog történni, hogy testvéri szeretettel kívánom idejöveteledet”. – Így ni! Ez a kis titokzatosság épp elég lesz ahhoz, hogy idehozza őt. És most meséljen Tomról, arról, hogy hogyan udvarol Harley kisasszonynak, és meséljen Charlotte Yates hiábavaló erőfeszítéseiről. De először mondja meg, miért nem hozza el kis névrokonomat látogatóba! Hát soha nem fogok találkozni vele? E könyörgés hallatán Susan elárulta, hogy magával hozta a kis Maryt, de kint hagyta, hadd játsszon a kertben, mert attól tartott, hogy a gyermek jelenléte kifárasztaná a beteget. – Fárasztani? Épp ellenkezőleg! Kérem, küldjön érte, de tüstént! – kiáltotta Mary egy szuszra. – És mondja meg Tranternek, hogy hozzon fel süteményt és gyümölcsöt. Drága kis angyal! Alig várom, hogy láthassam! Susan félelmei alaptalannak bizonyultak, mert a beteg lady és a gyermek boldogan egymásra talált. A kis Mary eleinte megszólalni is alig mert az elegáns, muszlinba és csipkébe bugyolált lady jelenlétében, ám félénksége hihetetlen gyorsasággal eltűnt a nyájas néni kényeztetése nyomán. Crawford kisasszony összes toalettcikkei – az ezüst-, elefántcsont, teknőchéj és kristálytárgyak – ellenállhatatlan vonzerővel bírtak, és Susan, mint mondta, akár órákra is magukra hagyhatta volna kettejüket; a kis Mary komoly arccal mindent megnézett és odavitt a lady ágyához, majd óvatosan megint a helyére tette. – Fanny gyermeke! – mondta Mary, csillogó könnyekkel a

szemében. – Edmund gyermeke! Mindkettejük vonásait felismerem az arcán. – Holnap újból elhozom. – A kis drága. Könyörgöm, hozza el! Ha vele játszom, visszatér saját gyermekkorom. Most semmi más nem jár a fejemben, csak egyenes meg görbe vonalak, és írásgyakorlatok. Crawford kisasszony Mary mindkét kezét megcsókolta, mielőtt Susan kivitte a szobából. Amikor Susan hazaérkezett, üzenetet küldött a lelkészlakba. Az üzenetben az állt, hogy nem szükséges levelet írniuk Crawford úrnak, mivel a húga saját maga írt neki.

Hetedik fejezet
A stanbyi útkereszteződéshez és az eastoni csalithoz tervezett kirándulást többször is elhalasztották, hol ilyen, hol olyan okból: a kis Tommy Yatest be kellett vinni Northamptonba, hogy kihúzassák egyik begyulladt fogát, ami után jó néhány napig annyira rosszul volt, hogy szerető mamája nem mert eltávozni fiacskája betegágya mellől. Maddoxék egyik lova lesántult, Wadham úr nyitott hintójának eltörött a kereke, végül Tomot és Wadham urat egyházközségi tanácstagok és elöljárók sajnálatos, ám szükséges találkozói néhány napra visszatartották az élvezetek űzésétől. Eközben azonban mozgalmas előkészületek történtek a mansfieldi kötetlen mulatsághoz, amelyre a következő hétvége egyik estéjét választották. Tom átlovagolt a szomszédokhoz, s átadta a meghívókat; az utólagosan

értesített Lady Bertram nem emelt kifogást a bál ellen, feltéve, ha nem követelik meg, hogy bármely módon részt vegyen a dologban; Susan intézkedett, hogy rendezzék át a bútorokat, és vikszeljék fel a parkettát; a hegedülő erdőkerülőnek utasításba adták, hogy egy nemrégiben felfedezett furulyázó társával együtt gyakoroljon be néhány tánczenét. Julia természetesen hamarosan megneszelte a készülődést, szélvészként átrohant, és sértődötten felpanaszolta, hogy vele meg sem tárgyalták a dolgot, s kijelentette, hogy efféle mulatság még túlságosan korai lenne Sir Thomas halála után, ám aztán rájött, hogy a bál milyen kiváló alkalmat nyújtana Yates kisasszonynak és Tomnak ahhoz, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Ettől kezdve már csak azon mérgelődött, hogy Maddoxék és Harley kisasszony is a vendégek között lesznek, majd százféle tanácsot adott, hogyan lehetne javítani Susan elképzelésein. – A régi időkben mindigígy meg így csináltuk; a mansfieldi bálokatsohanem így vezényelték le – siránkozott unosuntalan. – Esküszöm, Julia hétről hétre rosszabb. Még Norris néninél is rémesebb lett – morgott Tom valamelyik este, s hátravetette magát a székében, miután Julia egy minden eddiginél hosszabb vita után eltávozott. – Állandóan mások dolgába üti az orrát. Úgy viselkedik, mintha mindenkinek az volna az egyetlen teendője, hogy engedelmeskedjen a nyafogásának és a parancsainak. Kezd elegem lenni belőle, és bánom már, hogy ő és Yates a szomszédságunkban telepedtek le. Bárcsak Rushtonhoz ment volna feleségül, akkor húsz mérföldre innen, Sothertonban lakna, és nem

sújtana bennünket hetenként többször is a tanácsaival. Egyébként, Susan – halkította le a hangját Tom, és a szoba másik végében épp elszunnyadó anyja felé sandított –, Rushtonról eszembe jutott, hogy úgy hallottam, Maria húgom valószínűleg megint férjhez megy. – Valóban? És honnan származik az információ? – Egy Brooks nevű fickótól, akivel Oxfordban barátkoztam öszsze; most parlamenti képviselő, és háza van Hans Crescentben; megírta, hogy a londoni társaságban mindenki erről az eljegyzésről beszél, és hogy mindent figyelembe véve Maria igen jól fog járni ezzel a házassággal. – Ki a vőlegény? – Ravenshaw a neve a szerencsés embernek; reméljük, szorosabban fogja majd Mariát, mint a szegény Rushworth. – Csak nem a tiszteletreméltó Lord Ravenshaw-ról, a miniszterről van szó? – csodálkozott Susan. – Bizony, ő az a fickó. Meglep, hogy hallottál róla, kuzin! Nem is tudtam, hogy újságolvasó vagy. – Mintha valami botránnyal kapcsolatban emlegették volna, nem? Tisztességtelen társaságalakítás vagy ilyesmi. – Ó, biztosítalak, semmi komoly; ha mégis, akkor is legfeljebb figyelmeztetést kapott a legfelsőbb bíróság elnökétől, vagy valami effélét, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. És gazdag, mint Krőzus. Maria egész életében bársonyos bundákban járhat. Mert ezaz, ami illik hozzá. – Nem kellett lemondania a képviselőségéről? – Na és? Elvégre Maria sem szeplőtelen szent. Ravenshawnak pedig megmaradt a grófi címe.

– De hát annyira öreg! Legalább hetvenéves, nem? Maria még csak huszonhét! – Ugyan, ugyan, kuzin. Ha téged hallgatlak, akkor soha senki nem házasodhatna meg. Túlságosan is elfogult vagy; már most sajnálom azt a szegényt, aki meg merészeli kérni atekezedet. Biztosra veszem, hogy ezernyi hibát találsz majd benne. Tom hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott, hogy ha Susan a fejébe venné, hogy igent mond egy kérőnek, a mansfieldi háztartás igen megszenvedné fizetés nélküli és rendkívül fontos mindenesének az elvesztését, aki igen hatékonyan intéz mindent, nem csap lármát, nem tolja előtérbe önmagát, és senkit nem sért meg. Ám nagy megkönnyebbülésére az is felötlött benne, hogy hiszen szándéka szerint novemberben megkéri Louisa Harley kezét, és decemberre már házasok lehetnek. Louisa is igen jó természetű teremtés; talán nem annyira okos szervező, mint Susan,ebbeazonban idővel beletanulhat, mindössze a gyakorlata hiányzik. De egy ilyen békés, nyájas, szelíd lény, mint amilyen Louisa, semmiképp nem hibázhat. – Hallottál valamit William unokatestvéremtől? – kérdezte kedvesen Tom. – Mikorra várhatjuk? – Holnapra, Tom! – ragyogott fel Susan szeme. – Azt írta, hogy egy barátjával, Sarton kapitánnyal utazik, de nem szeretne alkalmatlankodni, ezért a kapitányt a George-ban kívánja elszállásolni. – Ugyan, ugyan! Erre semmi szükség. A kapitány nyugodtan itt maradhat. – William nem akar visszaélni az ön kedvességével, kuzin,

és ezt igen rendes dolognak tartom. – Jó, jó. Majd meglátjuk. Ha ez a Sarton kapitány úriember… erről jut eszembe, Wadham mondott valamit arról, hogy elküldtek Henry Crawfordért, vagy hogy szándékoznak elküldetni érte, mert aggódnak a húga egészségéért. Tényleg szükség volt erre? Azért nem ennyire komoly a betegsége, ugye? Susan nem kívánta megvitatni Crawford kisasszony egészségi állapotát Tommal, aki oly határozottan elutasított minden közeledést hozzá vagy a Fehér Házhoz. Ezért egyszerűen csak így felelt: – A lady maga üzente meg a bátyjának, hogy jöjjön el, mert szeretné látni. És amikor én, aki tökéletesen jól vagyok, alig várom, hogy találkozzam a bátyámmal, nem csodálkozom azon, hogy a beteg Crawford kisasszony így érez. – Fogadni mernék, hogy ez csak egy kis trükk – jelentette ki könyörtelenül Tom. – A lady bizonyára megneszelte a mansfieldi báli előkészületeket, s abban reménykedik, hogy ha Crawford eljön, valahogy meghívathatja magát. Susan ennél a mondatnál éppenséggel könyörületes volt unokatestvérével, mert inkább leharapta volna a nyelvét, semmint odavágjon valami felettébb éles választ. Elérkezett az örömteli nap, amely elhozta Williamet a húgához, és tanúja lett a mansfieldi ünnepségnek. A reggelinél Susan nem bírta elfojtani sóhaját, amely a messze távolban lévő Fannynek és Edmundnak szólt. Fanny gyakran mesélt húgának arról a nagyszabású mansfieldi bálról, amelyen Edmunddal táncolt. „Nagyon boldog voltam, amikor felkért, de tudtam, semmi nem következik belőle, hiszen fülig szerelmes volt Mary Crawfordba.” Milyen másképp történtek

a dolgok! Merőben másképp, mint ahogy azt a tizennyolc éves Fanny képzelte. A nap folyamán, eltekintve attól az izgalomtól, amelyet Tom hirtelen elhatározása okozott azzal, hogy még a zongorát is becipeltette a szalonba, amelyen egyébként Julián kívül senki nem tudott játszani, valamint a szakácsné tönkrement sütemények miatti siránkozásaitól és attól, hogy Lady Bertram nem találta kedvenc estélyi kendőjét, minden simán ment. Susan még arra is talált egy kis időt, hogy átlátogasson a Fehér Házba. Crawford kisasszonyt a földszinten találta, rendkívül boldogan; Susan valójában nem volt meggyőződve a helyváltoztatás helyességéről, ám a lady már pusztán attól a ténytől, hogy egy másik szobában lehetett, felöltözködve, lábán cipővel, s szépen megfésülve, ezerszer inkább emberi lénynek érezte magát. Susan szívből gratulált a betegnek, ám titkon elszomorodott a hölgy elvékonyodott, fénytelen haja láttán, amely valaha oly fénylő fekete volt; akármilyen gyakorlott, óvatos kézzel fésülte is a szobalány, ez a haj feltárta a betegség valódi súlyosságát. Susan azt is észrevette, hogy Crawford kisasszonyt állandó hátfájás gyötörheti: akár ült, akár feküdt, képtelen volt kényelmesen elhelyezkedni. – A nagy házban van valami vászon háttámla – jutott hirtelen Susan eszébe. – Évekkel ezelőtt készítették Tomnak, aki akkor nagyon beteg volt, és a párna jó szolgálatot tett neki. – Biztosra veszem, hogy Whittemore-né tudni fogja, hol lehet. Megkérem, hogy keresse meg, és átküldetem önnek. – Ó, drága Susan, könyörgöm, ne fárassza magát! Ez az ön

gondoskodó természetére vall. Pedig annyi feladatnak kell eleget tennie! Néha csodálom, hogyan is talál mindennap időt a meglátogatásomra. Nem ma van a bál? Susan immár nem először ámuldozott azon, hogy faluhelyen mennyire képtelenség bármit is eltitkolni; ő, Wadham úr és Osborne-né megegyeztek abban, hogy jobb lenne, ha ezt az információt nem közölnék Crawford kisasszonnyal; féltek, hogy fájdalmat okoz neki, ha az ünnepségre gondol, amelyből ő kimarad – és tessék, mégis mindent tud! – Szobalányom, Tranter hallotta a postástól – mondta Crawford kisasszony, és elnevette magát Susan arckifejezése láttán. – Kedves barátaim, valószínűleg azt gondolják, annyi önuralmam sincsen, hogy ne sikítozzak, toporzékoljak, és ne csapjam földhöz a grízes tányéromat, ha meghallom, hogy bált rendeznek, amelyre engem nem hívtak meg. Ám távolról sincs így, biztosítom önt. A legnagyobb izgalommal remélem, hogy az egész estét áttáncolja, kedves Susan; holnap pedig elvárom, hogy minden egyes percről beszámoljon, az összes táncról, hogy ki milyen ruhát viselt, ki kicsoda mellett ült, ki kivel táncolt, hogy vajon Tom Bertram megkérte-e Harley kisasszony vagy Yates kisasszony kezét, és hogy Wadham úr milyen táncosnak mutatkozott. És teljesen pontos részleteket kérek, mert Elinor Osborne is leadja a jelentését, ugyanolyan hűségesen (kivéve talán a Tomra vonatkozó részleteket), így hát ellenőrzésképp az ön történetét az övével összevethetem. Susan nevetve megígérte a hiteles beszámolót. – És milyen ruhát fog viselni? – érdeklődött Mary Crawford, majd sóhajtva hozzátette: – Ah, mily sok idő elmúlt azóta,

hogy az ön nővére épp emiatt fordult hozzám, én meg sikeresen meggyőztem, hogy a nyaklánc, amelyet Henry vásárolt neki, valójában az én egyik régi ékszerem; hát nem felháborító? Egyébként Fanny soha nem fogadta el a láncot. Drága, drága Fanny; milyen régen, milyen iszonyú régen nem láttam őt! Azután Crawford kisasszony visszatért rövid, szomorú emlékezéséből, és újra megkérdezte Susant, milyen ruha lesz rajta az estélyen. – Nincsen sem báli ruhám, sem semmi alkalomhoz illő; a legjobb ruhámat Sir Thomastól kaptam Fanny esküvőjére. Szerencsére még mindig jó rám; nem sokat nőttem azóta, csak az alját kellett leengedni. Egyébként sem lesz ez igazi nagy estély. – Uramisten – emelte ég felé a karját Crawford kisasszony –, hogy ezek a Bertramek milyen zsugoriak! Soha nem tűnt úgy a nagynénjének, hogy talán új ruhát kellene kapnia? Vagy pénzt, hogy vehessen rajta valamit? És a rokonának, Tomnak sem jutott eszébe? – Ó, egészen biztos, hogy ha új ruhára lett volna szükségem, kaptam volna rá pénzt; de tudja, mivel egyáltalán nem járok társaságba, nincs is szükségem rá. – Sajátságos! Igazán sajátságos! Csodálom, miért nem várják el öntől, hogy zsákruhában járjon, és hamut hintsen a fejére. Nos, bármennyire szeretném is, nem adhatom oda egyik ruhámat sem, mivel ön egy fejjel magasabb nálam; de azért van itt egy csinos csecsebecse, amelyet remélem, elfogad – mondta, azzal előhúzott egy papírt, kibontotta, és kivett belőle egy aranyláncból font estélyi fejdíszt. – Nem új darab, s attól tartok, hogy nem is a legutolsó divat

szerinti; de egyszer sem viseltem, és remélem, megteszi azt a szívességet, hogy felveszi ma este. Az ön hosszú nyakával és hosszúkás, mandula alakú szemével olyan lesz a fejdísszel, mint Lukrécia Borgia, amely hasonlóság, mint tudja, bármely bálozó ifjú hölgy előnyére válik. Tom Bertram annyira le lesz nyűgözve, hogy elfeledi Harley kisasszonyt és Yates kisasszonyt, és ott helyben megkéri a kezét. – Haeztlehetne elérni vele, akkor ez bizonyára Fortuna fejfedője – nevetett Susan. – És ha az lenne, sem fogadhatnám el. De komolyan… – Nem, nem! Hallani sem akarok semmifélekomolyságról! –fogta be a fülét játékosan Crawford kisasszony. – Könyörgöm, fogadja el, és ne keressen több kifogást! Én már soha nem fogok ilyen csacskaságokat viselni, és szeretnék arra gondolni, hogy ezzel a fejdísszel táncolja el a boulanger-t.∗ – Akkor hát viselni fogom, és szívem mélyéből köszönöm, hogy rám gondolt. Van valami hír a bátyjáról? Gondolja, hogy eljön? – Igen és nem. Semmit nem hallottam róla, de ez Henryre vall. Egy-két nap múlva besétál az ajtón anélkül, hogy bejelentéssel fárasztaná magát, ezért a folytonos várakozással szórakoztatom magam. Azönbátyja úgy tudom, ma érkezik; ön igazán szerencsés teremtés. Susan mosolygó szeme megerősítette az állítást. – És magával hozza egyik barátját is, bizonyos Sarton kapitányt, aki a Georgeban fog megszállni. – Milyen remek! A bálon tehát jelen lesz egy romantikus idegen is. Az összes ifjú hölgyre nagy hatást gyakorol majd

a jóképű kalóz rejtélyesen villanó pillantása; ám amikoröntmeglátja, akkor elragadtatott csodálatában a padlóra ejti kesztyűjét – jósolta Crawford kisasszony, majd hirtelen eszébe jutott valami, s így folytatta: – Sarton? Sartonnak hívják? Azt hiszem, a bátyámnak volt egy ilyen nevű barátja; az apja pedig admirális nagybátyám pajtása volt. Vajon ugyanarról van szó? Úgy emlékszem, hogy az illető nagyon rendes, kifogástalan, szerény fiatalember. Örülnék, ha tényleg ő volna az. Susan hamarosan távozott, s visszasétált a nagy házba, hogy negyedszer is megbeszélje Tommal a zongora elhelyezését, megkeresse Lady Bertram kendőjét, és megvigasztalja a szakácsnőt, higgye el, hogy három tál sütemény épp elegendő lesz a rögtönzött esti összejövetelre. Megérkezett az alkony, s vele William. Könnyedén ugrott le a postakocsiról vadonatúj körgallérjában, tengerészszakállal; Susan először alig ismert rá a bronzbarnára sült, erősen megváltozott, megerősödött, megkomolyodott, jóval férfiasabb Williamre. Ám az eleganciája és a komolysága alatt még ugyanaz a könnyed, vidám, barátságos, kerek képű William volt, amint azt Susan félórai szégyenlősködés és bizonytalankodás után felfedezte. Beszélgetésre igen kevés idejük volt, épp csak elkezdték emlegetni, hogy „emlékszel még?” és „mikor is volt az utoljára?” meg „hogy is volt ez meg az?”, amikor át kellett öltözniük a vacsorához, amelyen Julia, a férje és Yates kisasszony is részt vett. John Yates szívélyesen üdvözölte Williamet, és a férfiak hamarosan belemelegedtek a lovakról, horgászásról és vadászatról való beszélgetésbe,

és meghallgatták William beszámolóját az Ibériai-félsziget partján történt kalandjairól. A vendég hölgyek hűvös udvariatlansággal kezelték Williamet, mint egyszerű kapitányt, aki legfeljebb a fizetésére számíthat, és reménykedhet, hogy nyerni fog a lottón; William azonban annyira örvendezett, amiért újra Mansfieldben lehet, és annyi örömmel várta a bált, hogy mindezt észre sem vette. Wadhamék is jelen voltak, ők jobban bántak Williammel; Susan boldogan mutatta be őt: – „Bátyám, Price kapitány.” Osborne-né csillogó szemmel, barátságos mosollyal hajókról és tengerész ismerősökről beszélgetett vele, amivel elismerését fejezte ki az újonnan jöttnek; öccse is rátalált a közös témára, mivel William hajói azokban a kelet-indiai kikötőkben is megfordultak, amelyeket Wadham úr is ismert. Susan örömtől ragyogva hallgatta a barátai között kialakult élénk beszélgetést. Az étkezés utáni félóra az unalom és türelmetlenség ideje volt; Lady Bertram a nappaliban ásítozott, Yatesné és Charlotte halkan pusmogott egymással, Osborne-né és Susan megvitatta egymással a Mary Crawford állapotát illető szomorú tapasztalatait. Julia megragadta az alkalmat, hogy kifejezze meglepődését és tiltakozását Tom ötlete miatt, amellyel arra akarja őt kényszeríteni, hogy zongorázzon talpalávalót a táncosoknak, és nem titkolta, hogy esze ágában sincs eleget tenni kívánságának. – Micsoda?! Klimpírozzak egy teljes órán át, míg mások táncolnak? Köszönöm, nem! Nagy kár, hogytesoha nem tanultál zongorázni, Susan kuzin – horkant fel Julia. – Ám úgy hiszem, Portsmouthben aligha voltak zongorák. Susan nyájasan kijelentette, hogy valóban pont erről van szó.

– Egyébként is oly kicsiny volt a házunk, hogy nem tudom, hová rakhattunk volna egy zongorát, hacsak nem a pincébe – tette hozzá, jókedvű mosolyt varázsolva ezzel Osborne-né ajkára. – Félek, hogy hasonló okból én sem pótolhatom az ön hiányosságát, Price kisasszony – mondta Osborne-né. – Férjem egyik kabinja sem volt annyira tágas, hogy elférjen bennük egy zongora vagy akár spinét.∗Ezért azután férjhez menetelem után minden zenei hajlamom, amely pedig annak előtte, biztosítom önt, igen erős volt, szomorú véget ért, és soha nem jött rendbe. Charlotte és Julia ezt követően hangosan és állhatatosan zenéről csevegett, zeneszerzőkről és kompozíciókról, valamint a zene szükségességéről a jó társaságban, s arról, hogy hölgyek részére mily alapvető szükséglet képességeik fenntartásához a mindennapos gyakorlás akár zongorán, akár hárfán. – Mi van a bátyja barátjával, Price kisasszony? –érdeklődött Osborne-né. – Vagy félreértettem, hogy egy barátjával utazott ide? Ő nem lesz itt az esti mulatságon? – Sarton kapitány, igen. Williammel együtt utazott, és a George-ban szállt meg. Nem kívánt gondot okozni házunknak, mivel sem a nagynéném, sem az unokatestvérem nem ismeri. De Tom kedves üzenetet küldött neki a George-ba, és őt is meghívta estére. Érkező kocsik zöreje hallatszott, és a csengő félbeszakította a társalgást; a szalon nagy kandallója előtt gyülekezni kezdtek a vendégek, és a hegedű nyekergésétől Susan táncra perdülni kívánó lába megrándult.

Kialakult az első táncrend: Tom óriási áldozatot akart hozni Julia és barátnője kedvéért, ezért Harley kisasszony helyett Charlotte Yates felé indult, ám Charlotte-ot már táncra kérte a nyájas Wadham úr, aki annyira kedvesen beszélgetett vele, hogy az ifjú hölgy sérelmét észre sem lehetett venni; William Susant kérte fel, Julia az egyik Maddox fivérrel táncolt, míg a másik Maddox fiú Maria Stanley kisasszony partnere lett. Stanley kisasszony a két kellemes, érzelmes nővér egyike volt, akik a közelben laktak, és mindig boldogan készen álltak efféle meghívasok elfogadására, azt azonban senki nem tudta, hogyan csinálták, hogy idejük legnagyobb részét ilyesminek is szentelték. Épp csak elkezdődött a tánc, amikor Susan felfigyelt egy ismeretlen fiatalemberre, aki a szobába lépett, s odaállt a kandalló melletti gardedámszékeken ülő Lady Bertram és Osborne-né elé, és a hölgyek arckifejezéséből ítélve roppant szórakoztatóan csevegett velük. Az első tánc után William azonnal be is mutatta Susannak Sarton kapitányt, ezt a sovány, sötét hajú, cseppet sem csinos, ám intelligensnek látszó férfit. Susan nagy élvezettel beszélgetett vele, s hamarosan úgy találta, hogy mindkettőjüket nagyon érdeklik a játékok, a költészet és az irodalom; Susan idejét sem tudta, mikor szórakoztatták ilyen jól. Sarton kapitány, aki kissé sántított egy nemrégiben szerzett térdlövés miatt, így szólt: – Boldogan táncolnék önnel, Price kisasszony, ám figyelmeztetnem kell önt, hogy egy kis csoszogásnál többre nem telik tőlem. – Annyi pont elegendő lesz számomra – mosolygott Susan. – De bizonyos abban, hogy muszáj táncolnia?

– Bálba menni és nem táncolni? Lehetetlenség! Eközben a Harley kisasszony vidám pillantásaitól elbűvölt William felkérte Louisát, hogy a következő két táncban legyen a párja. Mivel a körben Sarton kapitány és Susan mellett álltak, Susannak alkalma nyílt arra, hogy kihallgassa, miről beszélnek, s kiderült, hogy nem egyébről, mint állatokról csevegnek. – Ön is odavan a kutyákért, Price kapitány? Azt hiszem, a spánielemnél nincs szebb teremtmény a világon! Mindennél jobban szeretem, olyan szomorú a szeme, és olyan aranyosan lóg a füle, és annyira hűséges. Tényleg azt hiszem, hogy a kutyák magasan az emberek felett állnak, egyetért velem? William egyetértett, majd hosszan mesélt pointer szukájáról, akit hadnagy korában becsempészett aLatonafedélzetére, mesélt az eb hűségéről és eszességéről, és hogy a kutyussal milyen remekül vadászott a spanyol partokon. – Aztán ott vannak a lovak és a disznók is – folytatta Harley kisasszony –, ó, mennyire rajongok a disznókért, milyen tündéri disznócsaíád él épp most a bácsikám tanyáján: az orrocskájuk úgy feláll, a farkincájuk oly kunkori, és a kis szempilláik annyira, de annyira fehérek, hogy az ember nem állhat ellen nekik! És a bocik, ugye milyen aranyosak a bocik, nem? Az édes leheletükkel, a puha nózijukkal és a könnyben úszó szemükkel. No és a kacsák; volt egy kacsám, egészen az enyém volt, minden második nap tojt egy tojást, és úgy tudott mosolyogni, de a végén elvitte a róka, és egy hétig kisírtam utána a szemem. Volt valaha kacsája, Price kapitány? Nem, Williamnek nem volt kacsája, ám volt papagája,

melyet Nyugat-Indiában vásárolt, és sok érdekes papagájmondást és – furcsaságot mesélt, amivel megnevettette Harley kisasszonyt. – Járt a Níluson is, Price kapitány? Látott krokodilust? Vagy tevét? Vagy elefántot? Igen, William mindhármat láttott már, és örömére szolgált, hogy beszámolhatott a kisasszonynak e teremtményekről. Két táncuk befejeztével Sarton kapitány odavitt Susannak egy pohár mandulatejet, és mosolyogva így szólt: – William Price barátom, mint mindig, most is hódít. Nincs a világon nála jószívűbb, rokonszenvesebb teremtmény. Ön igen szerencsés, hogy ilyen bátyja van, Price kisasszony. – Valóban szerencsés vagyok. Egyetlen bánatom, hogy a foglalkozása miatt nagyon rendszertelenül találkozhatom vele. – Akkor annál nagyobb lehet az öröm, valahányszor mégis találkozhatnak. Nem is szeretném visszatartani önt tőle. Susannak azonban különféle kötelességei akadtak Lady Bertram, valamint az idősebb Stanley kisasszony körül; utána meg gondoskodnia kellett frissítőről, a hegedűs és társa részére, és le kellett csillapítania Juliát, aki azon háborgott, hogy Tom még mindig nem táncolt Yates kisasszonnyal. – Állandóan azzal az ostoba Stanley lánnyal, a fiatalabbikkal ropja; mi célja lehet nekiezzel?Még száz fontja sincsen évente, és soha nem is lesz több! – Ennyi hátránnyal megérdemelnémi kárpótlást, nem? – jegyezte meg Susan. Úgy érezte, nehezére esik együtt érezni Julia nemtetszésével; az este folyamán azonban benne is

növekedett az aggodalom William, Harley kisasszony és Tom miatt. A két előbbinek szemmel láthatóan túl sokmondanivalója volt egymás számára, állandóan különféle sarkokban állva csevegtek, vagy valamelyik kerevet végében ülve beszélgettek, s mialatt William Louisát legyezgette a lány saját legyezőjével, a lány örömtől rózsaszínű arccal egyre többet és többet mesélt a cirmos cicájáról, a kanárimadaráról, Dulcinea nevű kancájáról, fekete leghorn tyúkjairól, és a kedvenc bankájáról, amely elpusztult. Williamen látszott, hogy nem bír betelni a lány fecsegésével. Tomról meg lerítt, hogy meghökkentőnek találja kettejük barátságának ilyen villámgyors fejlődését, és nincs túlságosan elragadtatva tőle. Lady Bertram ekkor bejelentette, hogy ágyba kíván bújni, és Susan felkísérte őt Chapmanhez, a szobalányához. Amikor visszatért, meglepve hallotta a hegedű és a flóta helyett a zongoraszót: valaki gyakorlott kézzel és nagy lelkesedéssel játszott. Kiderült, hogy Sarton kapitány volt a zongorista, aki Susanra mosolygott, és tovább játszott. – Ritka lehetőség ez számomra, Price kisasszony. Kérem, ne akadályozza meg! Én mondtam annak a két szegény fickónak, hogy pihenjenek egy keveset. Úgy látom, néhány pár legalább hajnalig szeretne táncolni. – Ha biztos benne… Igazán kedves öntől. – Nincs ebben semmi kedvesség – válaszolta Sarton kapitány, és végigjátszott egy gyors futamot. – Ravaszul rájöttem, hogy míg pihentetem a térdem, még érdemeket is szerezhetek, mint önfeláldozó, a többiekért lelkesedő, rendkívül kedves fickó. Wadham úr táncra kérte Susant, és nagyon kecses és

úriemberi bájjal táncolt vele. Szeme elárulta, mennyire tetszik neki Susan ruhája és az aranyláncból készült fejdísz, amely éppúgy, ahogyan azt Crawford kisasszony megjósolta, Susan sötét hajára téve festményen ábrázolt olasz hölgyhöz tette hasonlóvá a fiatal lányt. Susannak jobban tetszett Wadham úr néma csodálata, mint a Maddox fivérek jóval közönségesebb viselkedése. Későre járt, amikor az ajtó körül valami mozgás keltette fel Susan figyelmét; egy szolga odament Sarton kapitányhoz, a kapitány felkelt a zongora mellől, és kiment a hallba; Susan látta, hogy viszszatér, látszott rajta, hogy valakit keres, végül a lányra villant a tekintete. Susan sejtve, hogy szükség van rá, odament a kapitányhoz, és megkérdezte, miben segíthet neki. – A segítségre nem nekem van szükségem, hölgyem, hanem egy másik úriembernek, aki könyörületes megbízatást teljesít. – Könyörületes megbízatást? Sarton kapitány – talán a szolgálatban szerzett gyakorlata miatt – röviden el tudta magyarázni a bonyolult helyzetet. – Miközben ma este a George-ban vacsoráztam, összetalálkoztam egy régi, londoni ismerősömmel. Most a segítségemet kéri ahhoz, hogy elkérjen innen egy háttámaszt, amelyet ön már korábban megígért a beteg húgának. A hölgynek fájdalmai vannak, különben barátom igazán nem zavarta volna önt e kései órán. Az illetőt Crawfordnak hívják. Kint várakozik a hallban.
*∗péklegény (fr.); itt egy divatos tánc elnevezése *∗rapezoid alakú, húros ütőhangszer, a zongora egyik őse.

Nyolcadik fejezet
Susan nem tudta volna megmondani, hogy Crawford úr kinézetét illetően mire számított, mégis meglepődött a láttán. Lehet, hogy idősebbnek képzelte. Mivel Crawford kisasszony rajongva, szinte áhítattal beszélt róla, Osbornené pedig részben megvédte a jellemét, részben meg a csintalanságairól mesélt, Susan afféle fekete bajuszos, sebhelyes, villogó szemű, a züllés és kicsapongás minden jelét magán viselő kalózként gondolt rá. Egyetlen, Susan tizennégy éves korában történt találkozásuk már annyira elhomályosult, hogy annak alapján találgatni sem volt érdemes. A képzeletbeli kalóz helyett Susan egy tökéletesen úriemberi megjelenésű, sötét hajú, nem túl jóképű, kimerültnek tűnő férfit talált, divatos, az utazástól pecsétes ruhában, simára borotvált, gondokba merült arccal. Susan láttán kissé felderült, és amikor Sarton kapitány bemutatta őt, így szólt: – Price kisasszony, szörnyeteg vagyok, amiért nem veszem tekintetbe a körülményeket, és e kései órán elvonom önt a társaságtól. De a húgom beszámolója után minden bizodalmam az ön nagylelkűségébe helyezem… Susan roppant zavartan hebegett valamit, ami üdvözlésnek és bocsánatkérésnek is hangzott, majd elküldte az egyik cselédet, hogy keresse meg a háttámaszt. – Borzasztóan röstellem, Crawford úr, hogy nem küldtem át már jóval előbb. Magam is azt hittem, hogy már átvitték… de a mai nap akkora összevisszaságban telt… meg kellett

volna bizonyosodnom arról, hogy teljesítették-e az utasításomat. Egy pillanat, és idehozzák. Van valami járműve, amellyel elviheti? – Köszönöm kérdését, van, a kétfogatú kocsimon jöttem ide. A George-ban szálltam meg, nehogy túlságosan megterheljem húgom háztartását. Kérem, Price kisasszony – tette hozzá Crawford úr halk, izgatott hangon, minden ceremóniát mellőzve –, mondja meg, milyennek találja ön a húgom egészségi állapotát? Soha életemben nem ért nagyobb megrázkódtatás, mint amikor ma este megláttam; amióta idehoztam, erősen megváltozott. Arra számítottam, hogy a vidéki levegő jótékony hatására sokat fog javulni, ám épp az ellenkezője történt. Ön nem így látja? Susan habozott. Valakinek közölnie kellene a szerencsétlen Crawford úrral a valódi helyzetet, gondolta; abban azonban kételkedett, hogy éppen ő, aki pusztán kívülálló, aki egyáltalán nem ismeri Crawford urat, és a húgát is épp csak nemrégiben ismerte meg, lenne az alkalmas és megfelelő személy ilyen közlésre. Ezen az estén végképp semmiféle alkalom nem mutatkozott erre: az utazástól kimerült Crawford urat teljesen letörte az első találkozás a súlyos fájdalmakkal küzdő húgával, a szalonból eközben kiszűrődött a zene és tánc cseppet sem ideülő hangja; mindez borzasztóan rossz volt. Reggel talán az időpont is megfelelőbb lenne, és esetleg másvalaki, Wadham úr, vagy Osborne-né, vagy a doktor alkalmasabb személy volna a rossz hír közlésére. Ezek az érzések kavarogtak Susanban, mialatt azon igyekezett, hogy megfogalmazzon valamilyen rövid, formális megállapítást, semmitmondó udvariasságot, amelyben

Crawford úr tudtára adja, hogy ehhez több idő kellene, hogy mindent számításba kellene venni, a hirtelen felmelegedést, a szárazságot, a túlzott izgalmat, amellyel Crawford kisasszony várta a bátyját, annak kései megérkezését, hogy az ilyen esetek előrehaladása lassabban is bekövetkezhet stb. stb. Susan már-már nekikezdett, hogy elsorolja e közhelyeket, amikor belenézett Crawford úr szemébe – azonos magasságúak voltak, Crawford úr alacsony férfinak számított –, és rájött, hogy képtelen szavakba foglalni iménti gondolatait. – Az ön húga boldog – mondta Susan –, ebben bizonyos lehet. Úgy gondolom, éppolyan boldog most, mint amilyen valaha volt. Nem különös? Hogyan lehetséges az, hogy én, egy olyan személy, aki csupán néhány hete ismerem, olyan biztos vagyok efelől? Mégis bizonyos vagyok. Most, hogy ön eljött, azt hiszem, aligha lehet több kívánsága. Hosszú, őszinte pillantást váltottak, mintha évek óta ismerték volna egymást. A szolgáló sietve előkerült a vászon háttámlával, valamint Whittemore-né bocsánatkérésével és kifogásaival: oly sok teendője akadt a süteményekkel és a limonádéval, de sajnálja, nagyon sajnálja, hogy megfeledkezett a fehér házbeli hölgyről. Ebben a pillanatban Tom kisétált a bálteremből. Otthagyta a táncotokat, hogy megkeresse Williamet és Harley kisasszonyt, akik táncolás helyett a teraszon sétálgattak; Maddoxné, Harley kisasszony nénikéje kérte meg Tomot, hogy segítsen megkeresni Louisát, emlékeztesse őt az illemszabályokra, és terelje vissza a

szobába; vagy legalább bírja rá, hogy vegyen fel egy kendőt. A hallban állók láttán Tom meglepődve megállt, majd lassan odament hozzájuk. – Crawford? Nem tévedek? Milyen nagyon… annyira… vagyis jobban mondva… hogy van? Lerítt róla, hogy a találkozás nagyon zavarba hozta. Susan is meglepődött, s érezte, hogy a haja tövéig elvörösödött. Szörnyű gondolatai közül a legrémesebb az volt, jaj, mennyire dühös lesz Tom, amiért kölcsön merészel adni egy idegennek valamit, egy tárgyat, amely Mansfieldhez tartozik – méghozzá épp egy nemkívánatos idegennek – anélkül, hogy engedélyt kér volna tőle. Susan legszívesebben ott menten elsüllyedt volna. Tom azonban, noha a háttámasz láttán, amelyet épp kivittek a kocsiba, kérdőn felemelte a szemöldökét, nem készült kérdéseket feltenni. – Drága Bertramem – mondta gyorsan Crawford úr –, Price kisasszonytól már bocsánatért esedeztem, most ugyanezt kérem öntől. Gyalázatos, megbocsáthatatlan dolog így betörni önhöz ebben az órában. Egyetlen mentségem a húgom gyengesége, romló állapota lehet. De máris távozom, és szeretném, ha holnap egy ennél jóval civilizáltabb időpontban fogadna, hogy megújítsam bocsánatkérésemet. Crawford úr elfordult, és menni készült, amikor Tomnak, úgy látszik, eszébe jutott régebbi baráti kapcsolatuk vagy házigazdái kötelességei, mert felkiáltott: – Várjon! Nem jön be? Nem csatlakozna hozzánk? Julia húgom… Tom hangja elcsuklott, ránézett Crawfordra, mint aki most

fogta fel teljes zavarát. Crawford kurtán elmosolyodott. – Julia húga nem örvendene, ha találkozna velem. Nem, köszönöm; vissza kell sietnem azénhúgomhoz. De azért kedves öntől, hogy meghívott. Jó éjszakát kívánok. Gyors léptekkel kisietett az ajtón, s néhány pillanat múlva felhangzott lovainak sebes patkódobogása. Julia épp ekkor ment át a halion, karján valami csomaggal. – A Stanley kisasszonyok távoztak el? – érdeklődött. – Nem – felelte Tom. – Nem a vendégeink közül ment el valaki. Crawford volt az, Henry Crawford. –Crawford? Az az utálatos ember? Mi a csudát keresett itt? Gondolom, azt remélte, hogy kikunyerálhat egy meghívást! – Nem, Julia, nem azért jött – felelte Tom fáradtan. Olyan zavartnak és csüggedtnek látszott, hogy Susan a szíve mélyéből megszánta. A még mindig kíváncsiskodó Juliának Susan ezt mondta: – Crawford úr azért jött, hogy kölcsönkérje a régi vászon háttámlát, amelyet Christopher Jackson készített Tomnak, amikor beteg volt. A húgának – Crawford kisasszonynak – nagy fájdalmai vannak, és mi – vagyis én arra gondoltam, hogy ez majd könnyít a baján. Julia más időben minden bizonnyal megragadta volna az alkalmat, hogy nagy feneket kerítve megleckéztesse a tapintatlan Susant, aki gondolkodás nélkül felbátorít holmi betolakodókat, hogy azok gátlástalanul használják a Mansfieldhez tartozó tárgyakat, s hozzáfűzze, hogy Susan előtérbe tolja önmagát, sunyin és titokzatosan viselkedik, és általában megbízhatatlan és elbizakodott. Julia azonban felettébb elégedetten szemlélte, hogy az estély

előrehaladásával hová fejlődnek a dolgok. Igaz, Tom nem Yates kisaszszonnyal vezette a bált, úgy, ahogyan kellett volna, ám attól a pillanattól fogva, hogy Tom Harley kisasszony után törekedett, oly rideg elutasításban részesült, annyira meghiúsították a szándékait, hogy Julia reményei egyre szebb úton haladtak. Ha pedig William Price komolyan óhajt udvarolni ennek az együgyű Louisa Harleynak, akkor tessék csak, örvendezzenek egymásnak! Julia a maga részéről nem hitte, hogy Williamnek akár száz fontja is volna, és ha mégis sikerült kapitányi rangra emelkednie – noha egyetlen magas rangú barátja vagy befolyása sincsen –, az legfeljebb valami csoda folytán történhetett. Így aztán megelégedett azzal, hogy meglepődött hangon enynyit mondott: – Tom háttámláját? Kölcsönbe Crawford kisasszonynak? Nem hinném, hogy viszontlátjuk valaha e tárgyat. – Majd visszament a szalonba. Másnap reggel senki nem várhatta el, hogy a társaság emelkedett hangulatban foglaljon helyet a reggelinél; előző este mindnyájan későn tértek nyugovóra, így a tea vagy kávé felett általános kimerültség, fáradtság és a társalgásra képtelenség levegője lebegett. Kivéve Williamet, aki hétkor felkelt, körbesétálta a kertet és a csalitot, remek étvággyal evett, és töméntelen kérdést intézett Tomhoz csatornázásról, földművelésről, fakivágásról és még százféle, ehhez hasonlatos témáról. William páratlan kedvessége, áradó lelkesedése és az a nyilvánvaló tény, hogy halvány fogalma sem volt arról, milyen és hányféle hibát követ el, valamint az a boldog öntudatlanság, amellyel nekiesett a hideg

sonkának és a forró pirítósnak, megakadályozta Tomot abban, hogy nyersen viselkedjen vele. Az unokatestvérek e pillanatban kisétáltak a napfényre, és mindenki hallhatta, amint Tom meghívja Williamet, hogy tartson vele, és szemlélje meg újonnan vásárolt csikója lépéseit. Ekkor belépett Wadham úr és Osborne-né, hogy megbeszéljék a báli eseményeket, és felmondják Lady Bertramnek azt a találós kérdést, amelyet Wadham úr komponált:

„Először mindenütt hallható vagyok, Másodszor hangom elringatja az utazókat, Egészében madár vagyok, de harmadszor Elfojtom a hangját, és elöntőm a fészkét.”
– Nahát, Wadham úr, milyen rendkívül okos! Biztosra veszem, hogy soha nem találom ki, mi lehet ez. „Egészében madár vagyok.” Te jó ég! Talán hattyú? Páva? Sas? Amikor Susan látta, hogy Lady Bertram még órákig elszórakozik a rejtvénnyel, elszökött a Fehér Házba, hogy megnézze, enyhített-e a vászon háttámasz Crawford kisasszony kínjain. A testvéreket a napos kertben üldögélve találta, Crawford kisasszony a háttámlának dőlt. Susan őszintén gratulált a betegnek a haladásért, amely a támlának volt köszönhető. Susan valóban úgy látta, mintha Crawford kisasszony jobban nézett volna ki, élettelibbnek látszott, arcán kevéske szín is megjelent, és ő maga is élénkebb volt. Henry néhány perc múlva felkelt és elment, mondván, úgy gondolja, hogy jobb, ha húgának egyszerre csak egy látogatója van, egyébként megnézné a lovait a George-ban, körüljárja velük a falut, és feleleveníti a régi emlékeket. – Egy ismerőssel találkozott a George-ban – mondta a

húga. – Sarton kapitánnyal, a bátyja útitársával. Most azonban meséljen a bálról: megkérte Tom Harley kisasszony kezét? Megcsodálták önt? Arról máris informáltak, hogyegycsodálója akadt: a bátyámat akkor láttam utoljára ennyire meglepődve, amikor Firenzében elment az Uffizi palotába, ami pedig jó régen volt! Komolyan mondom, egészen lenyűgözte az ön külseje, és úgy érzi, nagy szégyen, hogy legszebb ifjúságában és szépségében itt kell elhervadnia anélkül, hogy a művelt világ láthatná. Elmondtam neki, hogy önnek sokkal fontosabb szerepe van itt, hogy ön az, aki felvidít és szórakoztat engem; ezt aztán úgy-ahogy elfogadta, habár nem jó szívvel. És ön, ön mit gondol Henryről? – kérdezte, noha észrevette, hogy Susant most nem lesz könnyű ugratni. – Olyan, mint amilyennek gondolta? Ilyennek képzelte el Fanny nővére szerelmét? – Nem, egyáltalán nem. Ó, hogy is mondjam hát? Nem tudom. Annyira komolynak látszik. Susan úgy találta, hogy Crawford kisasszony kérdésére nem könnyű válaszolni. Szinte találomra beszélt. Barátnője, miután hosszan, merőn nézte, kedvesen így szólt: – Látom, kifáradt a tegnap esti mulatságokban és tennivalóktól. Akkor ne beszéljünk erről. Várhat. Majd egy más alkalommal elmeséli, hogyan utasította el Yates kisasszony Sarton kapitányt, és milyen hibát talált Julia a süteményekben. Most, hogy Crawford úr elment, Susan tanulmányozni kezdte Mary Crawfordot, és megállapította, hogy a látszólagos javulás csalóka volt; az arcszínt valószínűleg egy leheletnyi rúzs kölcsönözte, a lelkesedést meg bátyja jelenléte okozta. A lady mindamellett erősen bizonykodott, hogy jobban, ó,

sokkal jobban érzi magát, hogy szinte már teljesen jól van. De a szeme árulkodott az ellenkezőjéről. – Ez a támla tökéletes kényelmet ad. Végtelenül lekötelezett, hogy eszébe jutott. A széktámlák annyira kemények és merevek! És végtelenül boldoggá tesz, hogy ön és Henry találkoztak; ez egyik legfőbb kívánságom volt, de alig reméltem, hogy beteljesülhet. Most már csupán egy vágyam maradt, az, hogy Fanny visszatérjen. Crawford kisasszony öngúnyos mosolyát látva Susan szíve összefacsarodott. – Ma nem hozta át látogatóba a kis Maryt? Bizonyára úgy gondolta, hogy el leszek foglalva Henryvel, és nem akarom, hogy a kislány itt legyen. De tévedett! Nagyon tévedett. Szeretném, ha Mary mindig velem lenne, mindig jót tesz nekem a jelenléte. Szépen kérem, hozza hamarosan át, hozza el már holnap! Susan megígérte, hogy így tesz, majd hamarosan elment; nem akarta, hogy jelenléte elválassza egymástól a fivért és húgát. Ezenkívül meg akarta keresni a saját bátyját. Azon tanakodott magában, hogyan célozgasson William előtt a lehető leghatásosabban arra, hogy mialatt oly gyanútlanul udvarolgat és szórakozik Harley kisasszonnyal – láthatóan minden komoly szándék nélkül –, igen rossz szolgálatot tesz Tomnak; hogyan mondhatná meg mindezt úgy, hogy meggyőzze Williamet? Elképzelte, amint William nevetve mondja, hogy Tom gondoskodjon saját magáról; hogy ha az ifjú hölgy ragaszkodását oly könnyen el lehet téríteni első széptevőjétől, akkor az a ragaszkodás nem lehet túl erős. Ám Susan nem fejezhette ki azonnal testvéri intelmeit, mert hazatérvén rájött, hogy William kölcsönvette Tom lovát, és

átügetett Sarton kapitányhoz. Csak vacsoraidőben került elő, s mint kiderült, a két barát körbelovagolta a vidéket, majd mintegy véletlenül beszóltak Gresham Hillbe, hogy megtudakolják, vajon Harley kisasszony nagyon kimerült-e az esti megpróbáltatásoktól. Maddoxné a lehető legnagyobb nyájassággal fogadta, s meghívta őket löncsre. William azzal az üzenettel tért vissza, hogy a sánta ló jobban van, Maddoxék pedig rendelkezésre állnak, és amikor Tom jónak látja, velük tartanak a római romok felfedezésére. William tudott már a tervről, és lelkesedve fogadta; számos fontos római romot látott Herculaneumban és Rómában, valamint Spanyolországban. Ezek a rómaiak ördöngös fickók lehettek, körbecsavarogták a világot, és mindenütt hátrahagyták a nyomaikat! Williamet csak az zavarta kissé, hogy miért nem építettek falat a házaiknak, miért csak olyan nagy oszlopokat és íveket emeltek, amelyek nem védték meg őket az időjárás viszontagságaitól? Ám ha Tom birtokán római romok találhatók, ő örömmel megtekinti őket, és ha ásni kell, ide neki egy ásót, ő még ásni is fog; remek mulatság lesz. Tom némileg megfakult lelkesedése is visszatért William támogatása láttán; újra szétküldte az üzeneteket azzal, hogy ha az időjárás továbbra is kedvező, a harmadik napon kivonulnak a romokhoz. A kurta üzenetet ezúttal jóval kevesebb részvevőhöz kellett elküldeni; Howardék és Montforték már elígérkeztek erre a napra, Sarton kapitánynak pedig vissza kellett térnie Londonba; Yatesék azonban jelezték, hogy kész örömmel jönnek, s ugyanezt üzenték vissza Maddoxék is. A Stanley nővérek hasonlóképpen hajlandónak mutatkoztak az

eljövetelre, ha valaki odavinné őket; Tom erre azt mondta, hogy Wadham úr boldogan elkíséri a kis csoportot, és mivel nyitott hintóján még két személyt vihet, a Stanley hölgyek számíthatnak rá. Susan kijelentette, hogy nagynénjével kell maradnia, aki nem nélkülözheti őt. A délután folyamán azonban ezt a meglepő levélkét kapta Osborne-nétól:

„Drága Price kisasszony, remélem, megteszi nekem azt a szívességet, hogy Lady Bertram mellett maradhassak, mialatt ön részt vesz a pikniken. Az igazat megvallva nem érdekelnek a római romok. Megszámlálhatatlan példájukat láttam minden létező földközi-tengeri kikötőben. Sokkal szívesebben maradnék nagynénje mellett a nappalijában vagy az árnyas lugasban, mialatt önök odakint a hőségben kutakodnak, vagy az ölükben szorongatott csirkecsontokat rágják le. Úgy érzem, hogy a kirándulás sokkal jobb lehet, ha jelen van az a személy, aki, s ebben bizonyos vagyok, a legtöbbet tette annak megszervezéséért. Szívélyes üdvözlettel: Elinor Osborne”
Ó, milyen kedves ez az Osborne-né – volt Susan természetes reakciója. – Azt akarja, hogy ne nélkülözzem egy teljes napra William társaságát. Susan a lugasba ment, hogy megkérdezze Lady Bertramet, van-e valami kifogása a helyettesítés ellen. – Osborne-né felajánlotta, néném, hogy csütörtökön, a piknik idején idejön önhöz. Nem bánja a cserét? – Elmennél a piknikre, drágám? Ugyan miért? Talán Tom javasolta? Azt kívánja, hogy ott legyél? Vagy Julia akarja? Vagy talán te magad szeretnél ott lenni?

– Nos… nem hinném, hogy a kuzinjaim elleneznék, hogy velük menjek. Esetleg felügyelhetném a személyzetet a frissítőkkel és egyebekkel. – Azelőtt soha nem mentél ilyen kirándulásra. – Nem, néném, mivel nem is voltak. – Ó, istenem… nem is tudom, mit mondjak. Legjobb lenne, ha megkérdeznéd Tomot, amikor visszajön. Tom épp ebben a pillanatban toppant be, kimelegedve és fáradtan lova egész napi iskolázásától, és nem ellenezte, hogy kuzinja is részt vegyen az expedícióban. Tom szerint Osborne-nétól rendkívül kedves, hogy feláldozza szórakozását; valóban önzetlen és lekötelező cselekedetnek tekinthető. Az is igaz, hogy Susan a fél szemét a löncs felszolgálásán tarthatja, és ez is a terv mellett szólt. Amikor Julia meghallotta, hogy Susan is jelen lesz, mélyen felháborodott. Szerinte ennek semmi értelme sincsen, fújta, egyébként meg miért nem törődik Osborne-né a saját dolgaival? Menynyiben tartozik ez rá? – William szeretné, ha a húga jelen lenne a partin – mondta Tom. – Amióta a házban van, nem túlságosan törte magát a húga társasága után – vágott vissza Julia. Ebben volt némi igazság. William bármily szerető báty volt is, nem ajánlotta fel, hogy a nap túlnyomó részét Lady Bertram mellett tölti, ahogyan azt Susannak kellett. William úgy találta, hogy nagynénje, aki nem tudja megkülönböztetni egymástól Máltát és Mallorcát, halálosan unalmas, és habár kedvesen és kulturáltan elbeszélgetett vele, csak annyi időt töltött a szobájában, amennyit okvetlenül kellett. Örömmel elkísérte Susant a faluba, vagy bármerre, amerre ment;

máskor azonban kölcsönkérte Tom egyik horgászbotját, és megpróbált halat fogni a mansfieldi erdőn átfutó patakban. A George-ban lovat bérelt, mert mint mondta, mégiscsak szégyen, hogy folyton az unokatestvére istállóján élősködik. A kölcsönzött ló hátán aztán bebarangolta a vidéket, és sokszor hosszú órákon át odamaradt. Eljött a csütörtök, és noha az időjárás éppolyan melegnek és csöndesnek mutatkozott, mint a megelőző napokban, mégis hozott valami fülledt nyomottságot, s Tom a fejét csóválta, amikor az égboltra tekintett. – Bárcsak hamarabb mentünk volna. Bárcsak akkor mentünk volna, amikor először terveztük. Félek, hogy rosszra fordul az idő. Még jó, ha vihar nélkül megússzuk. Susan reménykedett, hogy Tomnak nem lesz igaza. Neki magának töméntelen tennivalója volt, ellenőriznie kellett, hogy nagynénje hímzése olyan állapotban legyen, hogy egyedül is folytathassa, gondoskodott a kis Mary szórakoztatásáról, aki még túl kicsi volt ahhoz, hogy magukkal vigyék, és utánanézett, hogy Tom, valamint a saját, frissítőkre vonatkozó rendelkezéseit végrehajtották-e. Ezeket a rendelkezéseket Julia olyan sokszor megváltoztatta, és épp az ellenkezőjüket parancsolta, hogy a személyzet soraiban már teljes volt a zűrzavar, így aztán kevés ideje maradt az égbolt kémlelésére. – Kérem, Tom, Eastonba vagy Stanbybe vigyék a löncsöskocsit? Baddeley egészen tanácstalan, azt mondja, úgy tudja, hogy ön Stanbybe irányította, de Yatesné azt mondta neki, hogy ön meggondolta magát, és máshová kell vinni. És délben szállítsák, vagy más időpontban? – Szeretném, ha Julia nem ütné bele okvetlenül mindenbe az

orrát! Inkább törődjön azzal a két rossz viseletű betyárral, és hagyná rám az ügyeimet! E nehézségek és William másnapi elutazása szomorú közeledtének ellenére Susan mégis izgatott örömöt érzett, s amikor a végső utasításokat megadta, amelyeket teljesítettek, vagy nem teljesítettek, fellépett Wadham úr nyitott hintójára, s átvette Osborne-né helyét, aki bement Lady Bertramhez, majd üdvözölte a két egyformán lelkesedő Stanley kisasszonyt. – Milyen elragadó kirándulási terv – mondták a kisasszonyok, s elmesélték, hogy voltak már diószedő, szederszedő, valamint rajzoló összejövetelen, de egy római piknik egészen új dolog, amelyről egészen biztos, hogy nem győznek majd beszélni a szomszédok. Lehet, hogy Wadham úr felfedez egy római fürdőt, lehetséges, hogy kutatásai következtében Mansfield teljesen megváltozik, és divatos fürdőhely lesz, amely Bathszal∗is felveszi a versenyt. Susan nem így gondolta, de vitatkozni sem volt kedve. Mivel igen ritkán tette ki a lábát Mansfield négy fala közül, legfeljebb olyankor, ha nagynénjét a ketteringi fogorvoshoz kellett kísérnie, most mindent megcsodált, minden újszerű és gyönyörű volt, a zöldellő domboktól a dús mezőkig és az érett nyári búzatáblákig. Inkább csöndben üldögélve élvezte az ismeretlen tájat, de mivel a jószívű Stanley nővérek rengeteget beszéltek, úgy érezte, neki is illik lépést tartania a társalgással. – És az igaz, hogy William Price kapitány minden áldott nap átlovagol Gresham Hillbe? Hogy annyira szeretné feleségül venni Harley kisasszonyt? Mert a szakácsnőjük így hallotta a

fuvarostól, aki a nővérétől hallotta, aki viszont fejőlány Gresham Hillben, a tanyán. És az igaz, hogy Crawford úr, a Fehér Házban lakó szomorú, beteg hölgy bátyja bérbe akarja venni Stanwix Lodge-ot? Ezt Knight úr, a patikus mondta, akinek pedig tudnia kell, mert a bátyja, Sam Knight úr, annak az ügyvédnek a hivatalnoka, akinél aláírták a szerződést.
*∗Dél-angliai város, amely hőforrásai miatt híres fürdőhely lett.

Susan képtelen volt megerősíteni e szóbeszédeket; ami az elsőt illeti, attól erősen zavarba jött, és úgy kezdte érezni, hogy noha William vidám társasága nagyon hiányozni fog, egészében véve mégis szerencsés körülmény, hogy másnap elutazik. A lóháton ülő Tom és William hamarosan lehagyta a kocsit; az előrelovagoló Tom még visszaszólt, hogy nem bír lépést tartani velük, mert Fáraó nagyon ficánkolós kedvében van. – Galoppozni kell vele, hogy lecsöndesedjen. Fáraó csakugyan idegesnek tűnt, ide-oda kapkodta fejét a zabiában, és ugrabugrált az úton. A Stanley kisasszonyok állítólag hallották, hogy Sir Andrew Pickering, akitől Tom megvásárolta a lovat, örömmel szabadult meg tőle, mert képtelenség volt beidomítani. Ennek hallatán Susan kirándulás miatti öröme kissé elhalványodott; tudta, hogy Tom még egyszer sem lovagolt Fáraón az istálló melletti kifutón túl, és csak reménykedett, hogy a mén tisztességesen viselkedik majd az aznapi sokféle tevékenység közben. Bárcsak már biztonságban otthon lennénk – fohászkodott magában. A megbeszélés szerint a különböző irányból érkező

Yatesék és Maddoxék a stanbyi útelágazásnál fognak találkozni a Mansfieldből jövőkkel. Erről a helyről kocsiút vezetett az eastoni csalithoz; innen azután mindenkinek gyalog kell majd folytatnia az utat. Maddoxék kocsija már ott volt, és várt, amikor Wadham úr a kőkereszthez irányította a lovait, és a lovon ülő Maddox fivérek is láthatóvá váltak Tommal és Williammel, úgy negyed mérföldnyi távolságban a kocsiúton. Maddoxné és Harley kisasszony vidáman köszöntötte őket. – Jó napot! Szerencsére nincsen hőség! Barátaink és fivéreink előrementek, s megkértek, mondjuk meg önöknek, hogy gyalogosan kövessük őket. Az út száraz és nem sáros, de a kocsik számára túl keskeny. Sir Thomas azt állítja, hogy az eastoni csalit a lehető legkellemesebb hely lesz a löncshöz, mivel a fák árnyékot adnak. Mialatt elfogyasztjuk a löncsünket, élvezhetjük az árnyékot. Wadham úr, talán nincs kifogása az ellen, hogy kísérjen bennünket, magányos hölgyeket, akiket gáláns lovagjaik egy szálig elhagytak. Wadham úr kijelentette, hogy ő a maga részéről boldogan kíséri őket. – Arra gondoltam – szólalt meg Susan –, hogy vajon nem kellene-e itt maradnom és bevárnom Yateséket, különben megtörténhet, hogy nem tudják, merre mentünk. Tegnap hallottam, amikor Julia a randevúról beszélt Tommal, s úgy tűnt, mintha Juliának csak hézagos ismeretei lennének erről a vidékről, s nem lett volna egészen biztos abban, hogy Tom melyik helyre célzott. A kocsijukat meg egyáltalán nem látom. Mindnyájan körülnéztek. A stanbyi útkereszteződés egy kis

halom tetején állt, ahonnan sokfelé el lehetett látni, ám a kilátás egy részét elvette egy sűrű erdős rész. Azt az utat, ahonnan Yateséknek kellett volna érkezniük, legfeljebb fél mérföldnyire lehetett belátni. – Ha meglátják a kocsikat, nem tudják, merre mentünk? – De itt két csapás is van, és nem bízom abban, hogy Julia megértette Tom magyarázatát. Rengeteget disputáltak a helyről tegnap. Menjenek csak előre – mondta Susan –, én majd bevárom őket. Leülök a mérföldkőre, és ha meglátom a kocsijukat, megmondom, merre kell menniük. Susan állhatatosan kitartott terve mellett, ellenállt minden lebeszélésnek, valamint a barátságos Stanley nővérek ajánlkozásának, hogy vele maradnak, s hamarosan abban az örömben lehetett része, hogy látta, amint mind az öten leereszkednek a mély, keskeny ösvényen, nélküle. Susan számára ez semmi nehézséget sem jelentett, épp ellenkezőleg – jobbat nem is kívánhatott volna magának, mint hogy egyedül ülhessen a meleg nyári tájban, és semmi más hangot ne halljon, csak feje felett a pacsirták dalát. Úgy tizenöt perc elteltével azonban kissé izgulni kezdett, és azon töprengett, hogy Yatesék elkéstek-e, avagy eltévedtek, vagy eltévesztették az időpontot, a napot, az utat? Végre nagy megkönnyebbülésére a távolban észrevett valamit, ami úgy nézett ki, mint John Yates vörös és zöld fogata; ám azt is látta, hogy rossz irányba tart, ahhoz az úthoz, amely megkerüli a dombot, ahelyett, hogy az útkereszteződés felé menne. Susan kiabálással próbálta felkelteni a kocsis figyelmét; még a mérföldkő tetejére is felmászott, és integetett a napernyőjével, ám semmi foganatja nem lett. A vörös és zöld hintó továbbhaladt a

maga útján, és hamarosan eltűnt egy tölgyfacsoport mögött. Susan azon gondolkodott, hogy most mitévő legyen. Csatlakozzon a társaság előcsapatához, és tudassa velük, hogy a többiek másfelé mentek? Vagy maradjon itt, s bízzon abban, hogy Yatesék hamarosan ráébrednek a tévedésre, és visszafordulnak? Még mindig ott habozott, amikor megint észrevett valamit, s úgy sejtette, hogy az utóbbi lehetőség merült fel: a vöröszöld kocsi újra felbukkant, ezúttal az ellenkező irányba haladt. Újabb tizenöt percnyi várakozás után lassan mellégurult a dombra, és a kőkereszt előtt megállt. – Halló! – kiáltotta John Yates, mert valóban ő ült a bakon. – Itt van, Price kisasszony? De egészen egyedül? Hol vannak a többiek? A következő másodpercben Julia és Charlotte kidugta a fejét a hintó ablakából. Mindkettejüknek vöröslött az arca, és felettébb rosszkedvűnek látszottak. A kocsiból egy kisfiú dühös bömbölése hallatszott, mintha csatározott volna valamivel. – Szóval egész idő alatt itt voltál! – förmedt Julia Susanra határozottan bosszús hangon. – Nos,tenyugodtnak látszol, kényelmesen üldögéltél, mialatt mi fel és alá kocsikáztunk ebben a forróságban. Hová mentek a többiek? – Továbbmentek az eastoni csalithoz vezető ösvényen – válaszolta Susan. – Azért maradtam itt, hogy ezt megmondjam önöknek. Az ösvény nem elég széles a kocsiknak. John Yates ennek hallatán felkiáltott. – Nahát, micsoda szamárság! Hogyne lenne elég széles bárkinek, ha az illetőt nem ejtették a fejére! Aki ügyesen hajt,

annak elég széles. Garantálom, hogy végigmegyek az ösvényen anélkül, hogy egyetlen karcolás esne a kocsin. Mivel a felesége egyáltalán nem értett egyet vele, John csak azért is be akarta bizonyítani az igazát; ám szinte az első percben olyan rendkívül keskeny fordulóhoz érkezett, hogy kénytelen volt lemászni a kocsiról, s lovait lassan, nagy nehézségek árán visszakoztatni a mérföldkőhöz, s a mellette lévő cölöphöz kikötni őket. E nehéz manőverezés alatt az egyre türelmetlenebb Julia kiugrott a kocsiból, és átkecmergett a sövényen. – Gyertek, gyerekek! – kiáltotta. – Gyere, Charlotte! Mivel John ostoba csökönyössége elzárta az ösvényt, szépen átgyalogolhatunk a mezőn. Különben is jóval kellemesebb a füvön menni; az ösvény olyan poros! Charlotte és a két kisfiú Julia után indult, s mindnyájan eltűntek szem elől a sövény túloldalán. Susan bölcsebb volt, semmint figyelmeztesse Yatesnét arra, hogy a kérdéses mező történetesen be van vetve, és a jó termést remélő gazda nem lesz elragadtatva attól, ha lábukkal összevissza tiporják. Csöndben maradt hát, s mivel senki nem hívta, hogy csatlakozzon a Yates hölgyekhez, megvárta, míg Yates úr kiköti a kocsiját, majd megindult az ösvényen. A fürgén gyalogló John Yates hamarosan utolérte. – Hahó, Price kisasszony! Mondja, mi a csuda bújt Tomba, amiért azt mondta a feleségemnek, hogy a stanbyi útkereszteződéshez leghamarabb Thornton Parva és Norman Bank felé lehet eljutni? Képtelenség; errefelé legalább négy mérfölddel hosszabb! Julia meg kötötte az ebet a karóhoz, hogykörülkell mennünk a dombon, nem pedig felfelé; állította, hogy Tom a leghatározottabban ezt

mondta. Még mindig vándorolnánk, ha nem találkozunk egy pásztorral, aki útba igazított. Susan a fültanúja volt Tom és Julia vitájának, és nagyon is jól tudta, hogy Tom semmi ehhez hasonlót nem mondott a húgának, ám nem látta értelmét, hogy olajat öntsön a tűzre, és tovább táplálja bárkinek a bosszúságát. Békésen azt felelte, hogy bizonyára félreértették egymást. – De semmi baj nem történt, mivel önök itt vannak. Az ösvény egyik részén Julia, Charlotte és a kisfiúk is csatlakoztak hozzájuk. Az egyik fiúcska elesett, és felsebezte a térdét; Yates kisasszony meg dühösen és bosszúsan sorolta, hogy az élő sövény csalánja mennyirerútulmegcsipdeste a bokáját és a karját. – Keressen sóskalevelet, és dörzsölje be a csípést – ajánlotta kedvesen Susan, és már-már szánni kezdte a szegény Yates kisaszszonyt, aki nem volt hozzászokva a vidéki sétákhoz. Roppant elegáns kék nanking cipellő volt a lábán, amely cseppet sem volt alkalmas hegyen-völgyön való expedíciókhoz. Susan arra is gyanakodott, hogy a cipő szűk lehet, és feltörte Charlotte lábát, akinek arca vérvörösen lángolt, gyönyörűséges tollas kalapja félrecsúszott, és hajának fürtjei kibomlottak alóla. Látszott rajta, hogy bosszúságában és kínjában legszívesebben sírva fakadna. Susan nyájas tanácsa hallatán azonban gőgösen elfordult, szóra sem méltatta, mintha Susan közelsége csak tetézte volna minden eddigi bosszússágát. – Nagyon kérlek, Charlotte, ne csinálj melodrámát néhány csaláncsípésből! – kiáltotta szívtelenül Julia. –A kis Johnnyt is megcsípte, mégse sír. Ugye nem sírsz, angyalkám? Ebben a pillanatban azonban a kis Johnny, aki le akart tépni

egy vadrózsát, megkarmolta magát, és olyan üvöltésben tört ki, amely feleslegessé tette a kérdést. Mivel pedig Yates kisasszony még mindig azon panaszkodott, hogy a csípései úgy égnek, mintha lánggal perzselnék, Julia nagy sietve elővett egy üvegcse ecetet, és néhány cseppnyit elpazarolt belőle gyermeke és sógornője megtámadt testrészeire. Lassan sétáltak az ösvényen, a gyerekek a távolban veszekedtek, Charlotte egyvégtében kínosan érezte magát a száraz portól, amely belepte csinos cipőjét, s folyvást meg-megállt, hogy az út mentén tépett fűcsomókkal letisztítsa. Susan már látta a távolban a kirándulás néhány részvevőjét, s a keserves, lassú mászás helyett szeretett volna előresietni, de úgy gondolta, nem lenne udvarias, ha itt hagyná őket. Végül utolérték a kis csoportot, amely egy kapu mellett várakozott egy sűrű galagonyabokor árnyékában, amely épp telis-tele volt nyíló, krémszínű és arany bimbókkal. Maddoxné, a Stanley kisasszonyok és a Yates hölgyek köszöntötték egymást. Julia elégedetlenül körbepillantott a férfiak után. – Hol van Harley kisasszony? Nem tudott eljönni? –kérdezte hevesebben, mint szándékozott. – Wadham úrral sétált a berek felé, amerre a többi úr ment; mi ezen a kellemes helyen maradtunk, hogy eligazítsuk önöket – felelte Maddoxné. – Akkor hát elindulhatunk utánuk? A kapubejárat és Easton csalitja között, a kis tölgyfaligetben, amely útjuk célja volt, jókora zöld mező terült el, a közelben juhok és szarvasmarhák legelésztek rajta. A

mező felszínét imitt-amott kisebb vándorkövek tarkították, és a legelő közepén lévő enyhe lankás részen nádszálak jelezték, hogy a fű között mocsár van, vagy ér csörgedezik. A kapun áthaladva a hat összeillő felnőtt és a két gyermek más-más sebességgel gyalogolt át a mezőn. John Yates ügyet sem vetett őt követő fiacskáira, gyors léptekkel előresietett, átcaplatott a mocsaras részen, és hamarosan eltűnt a fák között. Susan, Maddoxné és a két Stanley nővér laza csoportban ballagott Yates után, óvatosan kikerülték a mocsarat, a Stanley kisaszszonyok megálltak, hogy mocsári gólyahírt szedjenek, megcsodálták a boglárkákat, s felfelkiáltva adtak hangot a meleg idő, valamint az imitt-amott látható bíbor kosbor miatti örömüknek. Maddoxné társalgásba elegyedett Susannal, s roppant udvariasan kifejezte meglepetését, amiért Price kisasszony is részt tud venni a kiránduláson. Maddoxné jól tudta, hogy Susannak nem könnyű otthagynia Lady Bertramet, ám annál jobban örvendett, hogy alkalma adódott Susan közelebbi megismerésére. Susan az első pillanatban megijedt: ugyan mit érthet ezen Maddoxné? Ám kedvesen válaszolt, s hamarosan úgy érezte, hogy igen kellemes kapcsolatba került a nála idősebb hölggyel. Susan hallotta, amint a hátuk mögött lévő Charlotte jajveszékelő hangon panaszkodott Juliának. –Roppant sajátságos bánásmód magukra hagyni a hölgyeket, hogy keljenek át a mezőn, ahogy tudnak – mondta Charlotte. Ő a maga részéről egyáltalán nincs ilyesmihez szokva; halálra csípik a szúnyogok és muslicák; hol a csudában vannak az úriemberek? Egyáltalán nem

kedveli azoknak a felháborítóan nagy ökröknek vagy bikáknak vagy miféle bestiáknak a látványát amott; mindenütt csak sziklák és sziklák, az ember állandó veszélyben van, kibicsakolhat a bokája; és milyen utálatosan forrón tűz a nap. Semmi sem olyan, mint amilyenre számított. Susan meghallotta Julia válaszát is. – Drága Charlotte-om, mondhatom, veled érzek. Rendkívül helytelen, merőben udvariatlan, s cseppet sem úriemberekhez illő az a mód, ahogyan egy pillanat alatt magunkra hagytak minket. Azt azonban gyaníthatjuk, kinek köszönhetjükmindezt.Mansfield mostanában távol, nagyon távol áll attól a szellemtől, amely azén gyermekkoromban uralkodott. Nem! Félek, hogy jelenleg tapintatlanul, illetlenül s közönséges tolakodással vezetik a házat. Márpedig ez rossz, nagyon rossz dolog. Azok kapnak figyelmet, akik azt semmiképp nem érdemlik meg, miközben a valódi érdem jutalmazatlan marad. Nem! Mélyen sajnálom, hogy Mansfield oly felháborítóan távol került mindentől, ami valaha volt. Ahely maga ott lehet, a kövek és téglák, a fák és a mezők ott vannak, ám a nyugalom érzete és a jó nevelés teljes egészében eltűnt. Mindazonáltal nem veszítettem el minden reményt, hogy egyszer még rendbe jön, és újra olyan lesz, amilyen volt. Hiszen nem hiányzik más, csupán egy helyesen gondolkodó vezető, egy jó ízlésű mentor, aki kijavíthatná a sok-sok hibát, s aki más irányt szabhat az ott élők szavának és viselkedésének. Yates kisasszony szippantott egyet, és lefricskázott a szoknyájáról egy tüskét, de hallható választ nem adott. Julia beszéde közben Susan kissé megszaporázta lépteit, hogy hallótávolságon kívül kerüljön. Észrevette, hogy

Maddoxné is így tett, miközben gyorsan, barátságosan rámosolygott, tudtul adva, hogy szintúgy meghallotta, amit Julia mondott, s helytelenítette ugyan, ám nem találta válaszra érdemesnek. Elérkeztek a csalithoz, és hálatelt szívvel siettek az árnyas fák felé, amikor a hátuk mögött valaki felsikoltott; meglepődve hátrafordultak, és döbbenten látták a sikoltás okát. Az egyik távoli vándorkő megindult, és céltalan, ötletszerűnek tűnő útjában épp arrafelé tartott, amerre Julia és Yates kisasszony sétált. Az utóbbi, láthatóan pánikba esve a guruló kőtől, rohanni kezdett az ellenkező irányba. Az eredmény az lett, hogy egyenest beleszaladt a forrást körülvevő kis mocsárba, ahol is bokáig elsülylyedt a puha, iszapos sárba, amelyből, ezt azonnal látta, képtelen lenne kiszabadítani magát. – Segítség! Segítség! – kiabálta Yates kisasszony. – Segítsenek! Gyorsan! A kiáltozó, hadonászó hölgy látványa felkeltette a legelésző marhacsorda kíváncsiságát, és az állatok lassan felé kezdtek közeledni, míg a lady folytatta a visítozást és gesztikulálást. Az egy helyben álló Julia semmiféle kísérletet sem tett sógornője megmentésére, inkább türelmetlennek látszott, mint aki az egész dolgot a mai nap provokációinak újabb megnyilvánulásaként fogja fel. – Ha csöndben maradsz, és nem sikítozol annyira, Charlotte, ezek nem bántanak – mondta bosszúsan. Susan gyorsan odahívta Wadham urat, akit a fák között,

nem túl messziről meglátott, és Wadham úr jött is, szaladva, a vele tartó William meg hamarosan hátrakergette a bámészkodó teheneket. A két férfi és Susan segített Yates kisasszonynak; óvatosan, egyik nádcsomóról a másikra lépegetve a közelébe jutottak, kézen fogták, és kihúzták a sárból. Charlotte egyik nanking félcipője leesett a lábáról, Susan azonban megmentette. Eközben mindnyájan alaposan besározódtak. A sántikáló és lamentáló Yates kisasszonyt odakísérték a ligetbe, ahol ráült egy kidőlt fatörzsre; itt mindenféle ápolásban részesült: Maddoxné repülősót vitt neki, Stanley kisasszony felajánlotta a retiküljében lévő kölnivizet, a fiatalabb Stanley nővér, Maria kisasszony, szégyenlősen cukorkával kínálta, amit azonban Yates kisasszony ridegen elutasított. – Legjobb volna, ha megebédelhetne – ajánlotta Maddoxné. Eddigre a többi férfi is megjelent, gyalogosan, lovaikat kikötötték a kis liget túlsó oldalán. Tom rosszul leplezett türelmetlenséggel szemlélte Yates kisasszonyt, s megkérdezte, mi történt. – Most mit tegyünk? Jókor kérdezte. A botokkal felfegyverzett kisfiúk épp egymásnak estek, és teli tüdőből ordibálva verekedtek, de hogy fájdalmukban vagy a harci dühből kifolyólag üvöltöttek, azt nehezen lehetett eldönteni. – Mi lenne, ha ennénk egy kevés hideg ételt? – ajánlotta Susan. – Biztosra veszem, hogy némi étel-ital senkinek nem árthat. – Hideget? Szívemből szóltál – válaszolta Tom. – De semmiféle élelmezést nem látok. Baddeley sem került még

elő. – Ez igazán különös! Meghagytam neki, hogy a löncsöskocsi jóval dél előtt legyen itt, most meg már egy óra is elmúlt. – De ez ittnema stanbyi erdő – szögezte le Julia. – Stanbyi erdő? Ki mondta, hogy ez az lenne? Hát persze hogy nem a stanbyi erdő! – kiáltotta Tom. –A stanbyi erdő jó három mérföldre van innen. – Nos, márpedig Baddeley oda vitte a hideg elemózsiát, ahogyanéntegnap este meghagytam neki. – Drága Juliám – kiáltotta a bátyja, mialatt szemmel láthatóan minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja indulatait –, szabad megkérdeznem, mi az ördögnek csináltad ezt?! – Mert úgy tudtam – méghozzátőled –,hogy azon a helyen fogunk találkozni. – Egy árva szóval sem mondtam ezt vagy bármi ehhez hasonlót! Mialatt báty és húg különféle vádakkal illette egymást, a többiek gondolatai búsan a távoli löncs felé szálltak. Susannak eszébe jutott az a gondosság, amellyel ő és Whittemore-né megtervezte a menüt; hovatovább úgy kezdte érezni, hogy a kirándulás felett valami baljós csillagzat uralkodik, s legjobb lenne hazamenniük. A kisfiúk lármás siránkozásba fogtak, amikor meghallották, hogy nem kapnak enni, s anyjuk meg sem próbálta lecsillapítani őket. E pillanatban William hirtelen megszólalt. Attól, amit mondott, a társaság gondolatai nyomban másfelé terelődtek.

– Úgy terveztem, hogy e bejelentéssel akkor állok elő, amikor mindnyájan kényelmesen a löncs mellett ülünk, és felnyitunk egy üveg bort, de mivel sem löncs, sem bor nincs a láthatáron, nincsen türelmem tovább várni. Barátaim, gratuláljanak! Én vagyok egész Northamptonshire legboldogabb embere, azaz, amennyire tudom, Anglia legboldogabb embere! Maddoxné asszony engedelmével közlöm önökkel, hogy Harley kisasszony volt oly kegyes, és beleegyezett, hogy feleségül jöjjön hozzám! Most vették észre, hogy William Harley kisasszony mellett áll, a kezét szorongatja, és hogy Harley kisasszony rózsaszínűre pirulva, akár a vadszegfű, roppant csinosnak és felettébb boldognak látszik. William szónoklatát a kiáltozások és gratulációk kórusa követte. Hat jelenlévő a legőszintébben örvendezett, s örömének, érdeklődésének és elégedettségének hangot is adott. Julia hűvös és erőltetett hangon gratulált; a még mindig a kidőlt fatörzsön ülő és szipogó Yates kisasszony egy szót sem szólt, csak apró szemének sarkából lövellt tűhegyes pillantásokat Tom felé. Susan fájó szívvel látta, hogy Tom teljesen megsemmisült, mint akinek a szeme láttára dől össze egész világa. Ám Tomnak sikerült összeszednie a bátorságát és önuralmát ahhoz, hogy elmondja az ilyenkor megfelelő nyájas szavakat Harley kisasszonynak és unokatestvérének, de azt csak Susan sejtette, hogy valójában mennyi szívélyesség volt e szavakban. Most már általában mindenki egyetértett az urakkal, akik kijelentették, hogy az erdő, lévén túlságosan sziklás és nyirkos, nem felel meg az ásatáshoz, s legjobb, ha a

társaság visszatér, ki-ki a maga kocsijához, amelyekkel az úton haladva eljuthatnak a stanbyi erdőbe, ahol remélhetőleg megtalálhatják Baddeleyt és a frissítőket. Susan úgy sejtette, hogy a Yates família általános szempontjaik figyelembe vételével jobb, ha egyenesen hazamegy, s többé nem óhajt részt venni semmiféle történelmi kutatásban. Wadham úr minden tőle telhetőt megtett, hogy leplezze csalódását a dolgok ilyetén fordulata láttán. Miközben Susannal visszasétált a kis úton, bevallotta, hogy ő a maga részéről mindig is úgy találta, hogy a keresztút körül fekvő rész megfelelőbb a régészeti nyomozások számára, mint az erdő. – Tudja, Price kisasszony, ezek az utak egész biztosan rómaiak, és nagy valószínűséggel valamilyen állomásra vagy villához vezettek. Jelenleg azonban attól tartok, hogy a részvevőknek nincsen kedvük továbbra is itt időzni. Susan mély részvétet érzett Wadham úr meghiúsult törekvése iránt; bizonyára nehéz lehetett neki, az egész terv kitalálójának látnia, hogy minden kívánságát és igyekezetét félresöpörték. – Nagy társaság esetén mindig fennáll a veszély, hogy a csoportba terelt embereket nem lehet irányítani – mondta Susan. – Ha legalább a keresztút körüli táj kissé érdekesebb lenne, néhányan bizonyára hajlandók lennének maradni még egy keveset… Az azonban tagadhatatlan volt, hogy a négy, síkságot átszelő keresztútnál prózaibb és érdektelenebb tájat keresve sem lehetett volna találni: a felszántott mezőkön többnyire fiatal árpa- és zabvetemény sarjadt. A termény egészen az élő sövény közelébe kúszott, s mivel a keskeny,

meredek utakra nem lehetett leülni, a társaság nagy része ekkorra már el akarta hagyni a helyszínt, és elindult pihenést és frissítőt keresgélni. Amint odaérkeztek a kocsikhoz, Noakes úr, a bérlő, e földek művelője, odalovagolt kis mokány lován, hogy megnézze, miféle előkelő népek kocsijai állnak meg pont a stanbyi kőkeresztnél. Amikor Tom közölte Noakes úrral, hogy az ő árpája és zabja között római régiségeket szándékoznak kiásni, olyan morózus és rebellis képet vágott, hogy Tom méregbe gurult, s közölte vele, örüljön, hogy nem mond fel neki itt a helyszínen. Susan nem tehetett róla, megszánta a földművest, aki szorgos munkájának gyümölcsét valami képtelen ötlet miatt veszélyben érezte; már-már ott tartott, hogy vitába száll Tommal, ám aztán eszébe jutott az a keserves csalódás, amin rokona épp az imént ment át, és meggondolta magát. Esedező pillantást vetett Wadham úrra, aki lényegtelen vita helyett inkább azzal próbálta kibékíteni mindkét felet, hogy rámutatott, aratás után, amikor a mezőn már csak a szár marad, ugyanolyan jól elkezdhetik a kutatást. A kisfiúk eközben felmásztak a meredek útpadkán, aztán egymást cibálva és rugdosva legurultak, közben kövér esőcseppek kezdtek hullani, amelyeket hangos mennydörgés követett. A társaság rádöbbent, hogy mialatt mással voltak elfoglalva, a szép idő elpártolt tőlük: felhők gyülekeztek, az ég egészen elfeketedett, és az út porát heves szélrohamok kavarták fel. A hölgyek felháborodott kiáltozások közepette gyorsan felmásztak a kocsikba; Tom el sem köszönt húgától és

annak barátnőjétől, Maddoxné azonban igen barátságosan búcsúzott Susantól, s kilátásba helyezte, hogy egy-két napon belül ellátogat Mansfieldbe, és elmélyíti barátságukat. – Mivel ön rövid időn belül Louisa testvére lesz, drága Price kisasszony! – Tehát oly hamar összeházasodnak? – kérdezte Susan, aki még jóformán hozzá sem szokott a meglepő tényhez, hogy William ilyen sikeresen udvarolt az örökösnőnek. – Igen, valóban. Amint Price kapitány sikeresen biztosított magának egy hajót. Úgy gondolja, hogy aMedúzalesz az, no de ön jóval többet tud nálam ezekről a dolgokról. Louisa szeretne vele tartani a hajón; azt mondja, semmi másra sem vágyott egész életében, mint hogy tengerészfeleség legyen. Mindnyájan annyira örülünk, Price kisasszony! Az ön bátyja a legkedvesebb teremtmény, s úgy gondoljuk, hogy Louisa nem is lehetne jobb kezekben. – Boldog vagyok, hogy ilyen jó véleménnyel vannak a bátyámról – válaszolta melegen Susan, és a legbarátibb érzésekkel vált el Maddoxéktól. Louisa erőteljesen arcon csókolta, és mialatt a kocsi elindult, kiszólt az ablakán: – El kell jönnie Gresham Hillbe, Price kisasszony, és meg kell néznie a cicáimat! – William és a Maddox fivérek lovon követték a hintót. Ekkorra az eső már alaposan rákezdte, és többé szóba sem kerülhetett, hogy randevúzzanak löncsükkel a stanbyi erdőben – már amennyiben a löncs ott van. A részvevők egyebet sem akartak, csak minél hamarabb hazajutni. Tom már elgaloppozott Fáraóval, s amint Susan aggodalmaskodva utána nézett, azzal csillapította le magát, hogy legjobb lesz, ha hallgat, és egész úton hazafelé

szívélyesen válaszolgat a Stanley nővérek jóindulatú gratulációira.

Kilencedik fejezet
Odahaza Mansfieldben Susannak önkéntelenül is feltűnt a különbség az ott talált békés, harmonikus méltóság – Osborne-né Lady Bertram locsogását hallgatta, ő maga meg a Galápagos-szigeteken található óriásteknősökről mesélt – és a rosszul sikerült pikniken tapasztalt szenvedélyes és ellentétekkel terhes érzelmek között. Az eső még mindig zuhogott, s odakint egyik mennydörgés a másikat érte, ám Mansfield nyugodt, magas és tágas szobáiban alig lehetett észrevenni. – A, itt vagy hát, Susan – mormolta nagynénje. –Azon töprengtünk, hogy vajon az időjárás hazatérít-e; egészen elromlott, ugye? Ha jól emlékszem, mondtam is, hogy ne menj el. Jó, hogy hazajöttél. Susan néhány szóban beszámolt a kirándulásról, beleértve William és Harley kisasszony eljegyzésének bejelentését is. Úgy gondolta, Tom fájdalmát csökkentené, ha mire hazatoppan, a két hölgy már túlesik az első csodálkozáson. Osborne-né élénk érdeklődéssel, míg Lady Bertram jóval nyugodtabban fogadta a hírt. – Louisa Harley jó leány, és harmincezret fog örökölni. William mindig szerencsés volt, nagyon szerencsés. Azt sem bánom, hogy a szomszédba nősül. Valaha úgy képzeltem, hogy Tom lesz az, aki megkéri Harley kisasszony kezét. De az is éppolyan jó, hogy egy darabig még nem házasodik meg. Csöngetnél a gyertyák miatt,

Susan? Lassan úgy besötétedik, hogy már a hímzőfonalam színét sem látom. Jut eszembe, hol van Tom? – Tom még nem jött vissza? – kérdezte nem kevés aggodalommal Susan. Unokatestvére ugyanakkor indult el, amikor Wadham úr a kocsiján, ám lovon jóval hamarabb haza kellett volna érkeznie. Tom azonban nyilvánvalóan nem jött haza; a gyertyát behozó szolgáló sem hallott felőle. Röviddel ezután, amikor Osborne-né épp távozott, és arra készült, hogy a feje fölé ernyőt tartó Baddeley segítségével beszálljon fivére kocsijába, lovas küldönc futott be a falu felől, s jelentette, hogy Tom úr lezuhant a lováról, s jelenleg eszméletlenül fekszik a Fehér Házban. A hölgyek megrökönyödve egyszerre kezdtek kiabálni. Mi okozhatta a balesetet? Mit tehetnének a sérültért? Ki fogja őt ápolni? – Az a rosszféle fiatal ló okozta, Susan kisasszony; a gazda rendes galoppban ment át a falu utcáján, amikor hatalmasat mennydörgött, a ló megrémült, és ledobta Tom urat a nyergéből. Pont a Fehér Ház előtt zuhant le, az ottani lady mindent látott az ablakból, és azt mondta, vigyék be a házba; Crawford uraság elnyargalt Feltham doktorért, a lady meg ideküldött, hogy mondjam el mindezt. Amikor Osborne-né meghallotta a riasztó híreket, lemondott arról a szándékáról, hogy visszatérjen a lelkészlakba; kedvesen felajánlotta, hogy itt marad Wadham úrral, és ketten együtt megpróbálják lecsillapítani Lady Bertramot, és elűzni félelmét, rémlátomásait, legalább amíg valamivel több információt kapnak. Addig marad az aggódás.

Susan keserű vádakkal illette önmagát, noha erre igazán semmi oka nem volt. Az első vád szerint le kellett volna beszélnie Tomot arról, hogy Fáraóval induljon a piknikre (nem mintha Susan tanácsai egy fikarcnyit számítottak volna Tomnak). A második vád szerint hibázott, amiért nem látta előre, mi lesz az eredménye William nagy hatású bejelentésének, és nem kérte meg, hogy halassza későbbre (ugyan hogy tehette volna?), harmadszor azért vádolta magát, mert nem tudta megakadályozni, hogy Julia mindenbe beleszóljon, és mindent összezagyváljon (mintha valaha is megakadályozhatta volna Juliát, hogy megtegye, amit akar). Susan tudatában volt ugyan William boldogságának, mégis iszonyú szerencsétlennek érezte magát, és nem először, és nem is utoljára azt kívánta, hogy bárcsak ne volna Fanny olyan szörnyen távol. A drága, édes Fanny, aki mindig le tudta csillapítani az indulatokat, begyógyítani a sebeket, és mindent és mindenkit helyre tett. És a szegény Crawford kisasszony! Milyen dolog az, hogy épp az ő ajtaja előtt történt a baleset, amikor ő maga semmiképp nincs olyan állapotban, hogy elviseljen ekkora felfordulást! Milyen felindulást kelthetett ez benne! Kivált, mivel a kalamajka okozója épp Tom Bertram, aki nem volt hajlandó találkozni vele, s valamiféle módon az ellensége! Épp őt kellett befogadnia a házba! A három hölgy mélységes izgatottsággal és aggodalommal ült együtt, miközben Wadham úr nyugodt, halk hangon lovasbalesetekről mesélt, olyanokról, amelyek az ő tapasztalatai szerint csupán igen csekély, szóra sem érdemes sebesüléseket okoztak, valamint előadást tartott nekik az orvosi szakértelem jelenlegi állásáról, Tom

erőteljes testi adottságairól s más egyéb, megnyugtatásra szánt témáról. Ennek ellenére keservesen telt az idő. Odakint semmi lélekemelő nem látszott: az ablakon túl letört ágak, megroskadt bokrok, fűre potyogott virágszirmok és vízmosta, sáros kerti utak jelezték a vihar útját. Végül lassacskán csillapodott a szél, és kitisztult az ég; a nap kisütött, és elűzte a súlyos felhőket, a levegő újra friss és tiszta lett. Ekkor újabb hírvivő érkezett a Fehér Házból: Crawford úr jött át, személyesen, hogy beszámoljon Tom állapotáról. – Ezúttal nem kérem a bocsánatukat, hölgyeim, amiért betörtem önökhöz. Tudom, hogy a legnagyobb izgalommal várják a fejleményeket. Lady Bertramen nem nagyon látszottak a túlzott izgalom jelei, ám azért még ő is feltekintett, és szemét Crawford úr arcára szögezte, miközben a vendég így folytatta: – Feltham folyamatosan Sir Thomas mellett tartózkodik, s nemrég bejelentette, hogy nincsen akut veszély. Enyhe agyrázkódást talált, amely miatt a páciens jelenleg nem mozdítható; a bal karja eltörött, de ez szerencsére egyszerű törés, amelyet Feltham, ez a kiváló sebész, már rögzített. Magam segédkeztem neki, és biztosítom, asszonyom, hogy őfelsége sebésze sem láthatta volna el jobban. Az ön fia kitűnő kezekben van. – De nincs idehaza! – jajveszékelt Lady Bertram. –A Fehér Házban van, és ön is tudja, hogy ez mennyire alkalmatlan. Hogyan szerzünk majd tudomást az állapotáról? – Arról nem is beszélve, hogy azönhúgának menynyire terhes lehet unokatestvérem jelenléte – tette hozzá Susan.

Crawford úr gyorsan feléje fordult. – Könyörgöm, ezt ne vegye figyelembe, Price kisasszony! A húgom azt üzeni önnek, hogy ne izgassa magát. Arra kért, biztosítsam, hogy nagyon is jól el tudja vezetni a háztartását. Hogy az égvilágon semmi gondot nem okoz számára a helyzet. Azt is mondta, hogy az ön rokonának ápolása a lehető legjobbat tesz az egészségének. Biztosra veszem, hogy igazat mond. Húgom mindig is össze tudta szedni magát: a tetteket és az izgalmakat sokkal jobban élvezi a csöndes semmittevésnél. Susan alig hitt a fülének. Valaha rég talán így lehetett; most azonban úgy érezte, képtelenség, hogy Mary Crawford szívesebben veszi, ha sebesült fiatalemberek tartózkodnak a házában, mint mindennapi életének békés folydogálását. Mindamellett Susan nagyra becsülte Mary gondoskodó üzenetküldését, és belátta, hogy tiltakozással semmit nem ér el. Ehelyett inkább aziránt érdeklődött, hogy vajon Tom hálóruháin és tisztálkodószerein kívül mit küldjön még át a Fehér Házba. Vajon odaát el vannak látva vendégágyneművel, orvosságokkal, fehérneművel és személyzettel? – De igazán, ha átküldenénk a nagy hintót… Tom mégis jobban lenne a saját házában – ismételgette egyre Lady Bertram. Crawford úr minden nyájasságát és intelligenciáját összeszedve biztosította Lady Bertramet, hogy ez nem történhet meg. A sebesültnek legalább huszonnégy óráig ott kell maradnia, ahol van. Susannak megtetszett az a szelíd, barátságos szilárdság, amellyel Crawford úr újra meg újra elismételgette ugyanazokat a tényeket anélkül, hogy egy

pillanatra is elvesztette volna a türelmét. Annyi beleérzéssel és természetes nyugalommal tette ezt, hogy Susan a szíve legmélyén hangosan éljenzett neki. Még Wadham úr sem mutathatott volna több jószomszédi figyelmességet és érzékenységet. Susan komolyan kezdte megkedvelni Crawford urat. Miközben Susan elment, hogy utasításokat adjon a házvezetőnőnek a Tomnak küldendő holmikról, Crawford úr a többiekkel a nappaliban maradt, beszélgetett, együtt érzett, tanácsokat adott, és látszott, hogy mindenképpen vidámabb irányba akarja terelni Lady Bertram gondolatait. Amikor Susan visszajött, hallotta, amint Crawford úr épp azt magyarázta, hogy kibérelte Stanwix Lodge-ot, azt a tekintélyes kertes házat, amely Mansfield faluján túl, de a közelben állt. – Úgy éreztem, nem hagyhatom itt addig a környéket, míg nem látom, hogy a húgom egészségi állapota határozottan javul. Fogadóban lakni hosszabb időn át azonban igen kényelmetlen; a Fehér Ház meg nem elég tágas ahhoz, hogy elférjek benne a szolgámmal. – Stanwix Lodge; igen, az egy elég jó ház – Lady Bertram gondolatai sikeresen elkanyarodtak Tomról. – Leigh admirális élt ott, és a férjem, az idősebb Sir Thomas, tudja, meg szokta látogatni, és őmondta, hogy az egy elég jó ház, csak a kéményei füstölnek förtelmesen, amikor keletről fúj a szél. – Nos, mivel jelenleg nincsen fűtési szezon, a kémény ügye nem érint közelebbről – felelte Crawford úr, és távozni készült. Miután kiderült, hogy Lady Bertram immár elfogadható

állapotban van, Wadham úr és a nővére is bejelentette, hogy hazaindulnak. Susan mindhármuknak meleg szavakkal köszönte meg kedvességüket és gondosságukat. – Nagyon bánt, hogy az ön római tervei ilyen szomorúan végződtek – mondta Susan Wadham úrnak. – Ez a nap a példátlan szerencsétlenségek napja volt, mintha elátkozták volna. De ön miatt szívből remélem, hogy nem kell sokáig várni terve kivitelezésére. Még szeptemberben is gyakran van szép, napos idő, aratás után, és talán akkor… –Akkorra azonban, Price kisasszony, mindnyájan reméljük, hogy az ön bátyja és nővére biztonságban visszatér közénk – mosolygott Susanra nagyon kedvesen Wadham úr. – Ó, ez egészen biztos… – lepődött meg Susan, hogy egyetlen pillanatra is megfeledkezett erről. De ez a nap annyira tele volt eseményekkel! – Nem maradnának itt még néhány hétig Edmund és Fanny hazaérkezte után? Biztosan nem szükséges azonnal újra a tengerentúlra mennie, ugye? – Öcsém végzetesen a kötelessége rabja, Price kisasszony – jegyezte meg szárazon Osborne-né. – Amint úgy érzi, hogy el tud indulni, lehetetlen lesz visszatartani. Crawford úr a másik kettő távozása után még egy pillanatig várakozott, majd így szólt: – Mary különféle üzeneteket küld önnek, Price kisasszony, amelyeknek az a lényege, hogy noha megérti, hogy a jelenlegi válságban aligha tudhat elszabadulni Lady Bertram mellől, igen vágyódik rá, hogy láthassa önt, ha csak rövid időre is, amikor elsurranhat. Magam is melegen támogatom húgom kívánságát. Már felfedeztem, hogy látogatásai milyen kifejezhetetlen örömöt és javulást jelentenek Marynek.

– Ó! – kiáltott fel Susan, és elpirult – semmiség… csak… csak olyan hamar összebarátkoztunk. Mivel attól félt, hogy Crawford úr újabb kérdést fog nekiszögezni húga egészségi állapotáról, s e pillanatban nem érezte magát kellőképpen összeszedettnek a válaszadáshoz, így folytatta: – Pontosan el tudom képzelni, mit szeretne a húga hallani. Alig várja, hogy beszámoljak a mai kirándulásról. Ön is étvágyat kelthet a rémségekhez, ha elmondja neki, hogy minden elképzelhető csapás lesújtott ránk: az egyik hölgy elsüllyedt az ingoványban, és vad „bikák” üldözték, Sir Thomas kis híján ölre ment egy gazdával, aki nem akarta, hogy kiássák az árpáját, a löncsünket pedig úgy eltérítették, hogy amennyire tudom, még mindig nem érkezett meg. Tom balesete már csak feltette a koronát a mai napra. Crawford úr hatalmas kacagásban tört ki, de hamar abba is hagyta, amikor rájött, hogy gyászos és aggodalommal teli házban van. – Elmondom Marynek – ígérte. – Ez jobbat tesz neki annál az izgalomnál is, hogy rögtön viszontlássa önt – mondta, majd tisztelgett Susannak, és távozott. Másnapra Tom belázasodott, s noha a törött csont javult, és az agyrázkódás elmúlt, dr. Feltham Lady Bertram minden könyörgése és lamentálása ellenére azt tanácsolta, hogy legalább két napig ne mozdítsák el páciensét. Az ezt követő negyvennyolc órában hírvivők hada rohangászott ide-oda Mansfieldi Park és a Fehér Ház között. Crawford úr csaknem óránként átlovagolt, hogy beszámoljon a legújabb fejleményekről, és Wadham úr sem volt kevésbé szorgalmas.

A második napon Osborne-né átjött, s odaült Lady Bertram mellé, így Susan átvághatott a parkon, hogy saját szemével láthassa a beteg állapotát. Noha bizonyos volt abban, hogy Tom a létező legjobb ellátásban részesül, bizonyára mégis szerencsétlennek érezheti magát, és bizalmas barátra vágyik; ez a kellemetlen és megalázó baleset pont akkor következett be, amikor Harley kisasszony más kérőnek mondott igent, hogyisne volna hát Tom a legkeserűbb, legboldogtalanabb lelkiállapotban? A felöltözött és elülső nappaliban üldögélő Mary Crawford a szokásos barátsággal és mohósággal fogadta, bár annyira sápadtnak és megviseltnek látszott, hogy Susan úgy érezte, jobb lenne, ha visszafeküdne az ágyába. – Tudom, alig várja, hogy megnézze, hogy van az unokatestvére, ezért nem is akarom egyetlen pillanatra sem visszatartani – mondta a lady. – Ez akkor is így van, ha végtelen kíváncsisággal várom, hogy öntől is halljam a rosszul sikerült piknik történetét! Ugye számomra is lesz majd néhány perce, miután látta, hogy a páciens állapota kielégítő? A hátsó nappaliban helyeztük el őt, először is azért, mert híján vagyunk kellő számú hálószobának, másodszor meg azért, mert Feltham megtiltotta, hogy felvigyük az emeletre. Susan tudta, hogy Mary sokkal jobban szeret a hátsó nappaliban üldögélni, amely csöndesebb és naposabb a kertre nyíló ajtóval, egészen lenyűgözte hát Mary áldozathozatalának e megnyilvánulása. Belépett a szobába, és megpillantotta Tomot a külön a számára elhelyezett ágyban fekve, furcsán sápadt arccal, a párnának dőlve, felkötött karral. Borotválatlanul, borzas hajjal sokkal

fiatalabbnak látszott, mint felöltözve. – Ó, Tom! – Halló! Te vagy az, Susan? Mit szólsz, micsoda nyavalyás ügy! – mondta szokásos könnyedségével, ami ezúttal nem egészen sikerült. – Hogy vagytok odahaza? Mama biztos halálra aggódja magát miattam, ugye? – Hát persze! Épp emiatt jöttem ide. Lady Bertram félóránként faggatja Feltham doktort, hogy mikor engedi önt haza. – Hát épp ez a pokolian aggályos a dologban, Susan; Feltham valami kis gyulladást talált a karomban. Szerintem semmiség, de ezek a hentesek biztos jobban tudják, és Feltham még néhány napig nem enged felkelni. Az egész egy átkozott semmiség, tudod? Olyan jól vagyok, ahogyan csak lehetek, és nyugodtan mászkálhatnék, a legcsekélyebb baj nélkül. Ki nem állhatom, hogy ennyi kényelmetlenséget okozok Crawford kisasszonynak. Ő persze nagyon kedvesen azt mondta, hogy észre sem veszi, de a kutyafáját! Ez mégis az ő nappalija, és nyilván itt szeretne üldögélni a nap minden órájában. Itt áll a hárfája, amelyet a bátyja hozott neki, és most nem játszhat rajta. Borzasztó rosszul érzem magam a neki okozott kényelmetlenségért, tényleg; szeretném, ha mindezt elmondanád neki, Susan. Susan érdeklődve hallgatta Tomot. Arra gondolt, hogy ez volt a kuzinjától hallott legelső hosszú beszéd, amely teljes terjedelmében azt fejezte ki, hogy másvalaki érdekeit a magáéi elé helyezi. Az a tény pedig, hogy a szóban forgó személy Mary Crawford volt, akit Tom eddig a megtestesült gonosznak tekintett, újabb radikális változás jele volt, amely

valószínűleg a baleset után szállta meg őt. Susan az ágy melletti székre ült, és magában megállapította, hogy Tom valóban nagyon gyenge állapotban van; arcbőrének viaszszíne és a szeme alatti fekete árnyék azt bizonyította, hogy teljesíteni kell a doktor verdiktjét, miszerint Tom még nem mozdítható. – Mi van a lovammal, Susan? Mi van Fáraóval? –kérdezte Tom. – Crawford nem tudta megmondani, de te biztosan tudod. Megsérült? – Nem, megdagadt a csüdje, de egyébként sértetlen – válaszolta Susan. Sejtette, hogy ez lesz a legelső, amit Tom tudni akar, ezért nem sajnálta a fáradságot, hogy megérdeklődje a részleteket. – Weatherby talált rá, ott szaladgált a parkban, és hazahozta. – Hála istennek – sóhajtott megkönnyebbülve Tom. – Ezer fontért sem hagynám, hogy Fáraó megsérüljön. Ha majd rendesen betanítottam, híresen iskolázott ló lesz belőle. De igazad volt, Susan; nem kellett volna magammal vinnem csütörtökön; nem állt még készen a kilovaglásra. Persze a vihar is nagyon rosszkor jött! Ezen gondolkodom, amióta itt fekszem. Ha az utolsó nagy mennydörgés nem lett volna, most minden rendben volna. – Az is kétségtelen, hogy addigra ön kissé elfáradt – vélte Susan. – Gondolatai nem a lova irányításán, inkább a rosszul sikerült kirándulás szerencsétlenségei körül járhattak. Susan fokozatosan Harley kisasszony eljegyzésére kívánta terelni a szót; úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha Tom

beszélne róla, ha nem csak befelé vérezne a szíve, tovább rombolva és mérgezve őt. – Szerencsétlenségek? Ó, igen, a tévútra vitt élelmezés! Ha jól tudom, Julia átkozott beavatkozásának köszönhető, ugye? – Igen. Ő utasította Baddeleyt arra, hogy a stanbyi erdőbe küldje a löncsöskocsit. – Ebből talán okul, és máskor nem üti bele az orrát a mansfieldi ügyekbe. Vezesse csak a saját háztartását, a miénket meg hagyja békében. Időnként kicsit elegem van Juliából. Susan teljes szívéből egyetértett e megállapítással, ám nem akarta fennhangon becsmérelni Tom előtt a húgát. Inkább így folytatta: – William bátyám a legjobbakat kívánja önnek. Tudja, ugye, hogy kötelessége Londonba, az admiralitásra szólította. Szívből sajnálta, hogy akkor kell elmennie, amikor ön sebesülten fekszik, és még csak el sem köszönhetett. – Igen, igen. William kiváló fiú; én is sajnálom, hogy nem láthattam viszont. De remélem, hamarosan újra erre jár. Minden jót kívánok neki. Előbb-utóbb biztosan admirális lesz. Nagyon sokra tartom Williamet. – Üzenetet is küldött – kezdte habozva Susan. – Reméli, hogy nemőaz oka, nem azért történt a balesete, amiért azt a Harley kisasszonyra és önmagára vonatkozó bejelentést tette… William attól tart, hogy ez a bejelentés talán elvonta az ön gondolatait… Tom egy pillanatra csodálkozva bámult, azután felderült, és hangosan felnevetett: – Ó, kezdelek már érteni, kuzin! William azt képzeli, hogy

fájó szívvel gyötrődöm, amiért lecsapta a kezemről Louisa Harleyt! Szó sincs róla! Azt hiszed, rosszulesik, hogy William közbelépett, és elfoglalta a helyemet? Nem, nem, cseppet sem neheztelek rá. Az én hibám volt, hogy nem biztosítottam be magamnak Harley kisasszony érzelmeit. Most azonban, hogy megtörtént, egy cseppet sem bánom. Louisa nagyon rendes lány, jó felesége lesz Williamnek. Voltaképp nagyon egymáshoz valók. William kapitális fickó, igazán megérdemli ezt a lányt. De ami engem illet, ha jól átgondolom, nem sajnálom. Louisa aranyos kislány, az egyszer biztos, de nem túl mély gondolkodású. Susan mindenben egyetértett unokatestvérével, és szíve máris megkönnyebbült. Tom folytatta: – William eljegyzése arra sarkallt, hogy elgondolkozzam, milyen nőt szeretnékénfeleségül venni; mindenképpen jóval intelligensebbet Louisa Harleynál. Olyasvalakit, akivel az ember beszélgethet, aki, ha tanácsot kérek tőle, nem holmi ostoba választ ad. Olyan nőt, akinek helyes ítélőképessége van, mint Osborne-nénak vagy Crawford kisasszonynak. Ő aztán olyan nő, aki egy az ezerből, tudod-e, Susan? – Ő csakugyan olyan. – Szörnyen bánom, hogy valaha annyira lenéztem – fogta suttogóra a hangját Tom. – Olyan kedves, olyan jó hozzám. Angyali teremtés, Susan! Idejövök, felfordítom a házát, anélkül hogy előtte egyetlen tisztelgő látogatást tettem volna nála, és ráadásul ő maga milyen beteg! Mégsem szólt egyetlen szemrehányó szót, egyszer sem békétlenkedett. Olyan jóságos, olyan természetes, és annyi spontán kedvesség van benne. És nem afféle mártíromsággal, megbocsátóan teszi, amit az ember el sem bírna viselni!

Dehogy, sőt olyan csodálatra méltóan szórakoztató. Nem lep meg, hogy ennyire összebarátkoztál vele. Mindeddig teljesen félreismertem, s most készen állok, hogy ezt beismerjem. Susan nézte Tomot, akinek hosszú vallomása szinte elnémította. – És Crawford is nagyon rendes ember, tudod? Meg kell mondanom, szinte nehezemre esik ezek után elhinnem a róla és Maria húgomról szóló históriákat. Susan e ponton kötelességének érezte, hogy az engedékeny hangulatban lévő Tom előtt felfedje, mennyire rosszul ítélte meg és mennyire félreismerte eddig Mariát, így azután röviden és tömören beszámolt az Osborne-nétól hallott valódi történetekről. Tom csendben hallgatta. – Hát igen, ez Mariára vall – mondta végül Tom. –Már kislánykorában is rosszindulatú volt. Tudom, hogy régebben is mesélgetett olyan dolgokat, amelyek nem voltak igazak, pusztán a boszszúállás kedvéért. Végtelenül örülök, hogy Crawford neve tisztázódott. Mindig is szívesen barátkoztam volna vele. Susan akarata ellenére vádolta magát, amiért nem világosította föl Tomot már hamarabb; ám rájött, hogy a fiú a balesetét megelőzően úgysem hitt volna neki. Tom ekkor visszakanyarodott Crawford kisasszonyhoz, és Susannak újabb dicshimnuszokat kellett végighallgatnia. Hogy milyen gyors, milyen szellemes, milyen éles szemű, milyen mély gondolkodású, milyen erős jellemű, milyen megértő, valamint mennyire ritka teremtmény, ráadásul milyen szép! Akárcsak egy madonna, jelentette ki Tom.

Susan mindezt türelmesen végighallgatta, de a végén összeszorult a szíve. Tom szerelmes lett Marybe, gondolta. Ugyanúgy történt, mint Wadham úr esetében. Mindössze két napot kellett eltöltenie Tomnak Crawford kisasszony társaságában, hogy a bűvkörébe essen! A következtetés világos volt, és könnyen érthető, és a Tom által felsorolt töméntelen dicsérő jelzővel Susan szívből egyetértett. Érthető volt, mégsem lehetett egykönnyen elfogadni. Susannak legalábbis komoly fájdalmat okozott. Wadham úr kapcsán mindez nem érintette, Tom esetében azonban nagyon is. Susan összeszedte magát, s tovább hallgatta Tomot. – Ugye tudod, hogy mielőtt Edmund feleségül vette Fannyt, szerelmes volt Crawford kisasszonyba? Akkoriban csodálkoztam ezen; úgy gondoltam rá, mint élénk, elég kellemes valakire, de ennél semmi többre. Külsőleg nem is léphetett Maria és Julia húgaim nyomába, legalábbis akkor így láttam. Nem láttam meg személyisége lényegét. Tudod, szerintem Crawford kisasszony olyan, mint Shakespeare valamelyik hősnője, Portia vagy Viola, vagy valamelyik okos, gyors felfogású nőalak, aki olyan jól beszél. Most aztán azon csodálkozom, hogy vajon Edmund miért nem törte magát jobban azért, hogy feleségül vegye. De persze ott voltak azok az átkozott, Maria és Crawford körüli ügyek. Ezerszer is kár. Hát így aztán Edmund Fannyt vette el, és jól tette. Edmund túlságosan unalmas lett volna Mary Crawfordnak; sokkal szellemesebb embert érdemel. – Tom – mondta nagyon halk hangon Susan, miközben majd megszakadt a szíve –, ugye nincsen tudatában annak, hogy Crawford kisasszony nagyon-nagyon beteg?

Tom belenézett Susan szemébe. Keze a takaróján hevert. Susan egy pillanatra a maga kezébe vette – eddig soha nem tett ilyesmit. Tom nem rázta le magáról Susan kezét, inkább megszorította, mint aki valamiféle ígéretért esedezik. – Igazán elég jól néz ki – mondta Tom rekedtes hangon. – Csak… csak egy kis pihenésre van szüksége, és szerintem magától rendbe jön. – Az orvos szerint… – Ó, az orvos! Az orvosok nem mindig értik meg az ilyen eseteket. A mi doktorunk húsz éve csóválja a fejét a mamám miatt, én meg esküszöm, hogy anyám mindnyájunkat túlél. Susan ki nem ejtette volna a száján, hogy Lady Bertram lusta, önző, magát kényeztető asszony, aki bármely percben készen áll megjátszani a beteget, csak hogy ne kelljen megerőltetnie magát. – Csak azt szeretném mondani, Tom, hogy ne feledkezzen meg Crawford kisasszony törékeny egészségéről, s ne hajszolja bele, hogy többet próbáljon annál, amit elbír, s ne merítse ki. – Dehogyis tennék ilyet! Remélem, nem vagyok ennyire faragatlan! Susan hamarosan távozott. Kis ideig elüldögélt Mary Crawforddal az elülső nappaliban, és kissé lerövidített formában beszámolt a piknikről, amelyet barátnője csillogó szemmel hallgatott. – William tehát elnyerte az örökösnőt! Elbájoló! Igazán megérdemelte. Nagyon örülök Williamnek, a hajóján bizonyára egész menazséria∗lesz papagájokból, tengeri

malacokból és berbermajmokból. És Yates kisasszony belesüppedt a mocsárba! Az ember nem is kívánhatott volna megfelelőbbet neki. Sajnálom, hogy önt annyira megviselte a löncs elmaradása. Azt azonban bevallom, hogy cseppet sem sajnálom az unokatestvére balesetét, mivel így alkalmam nyílik ismeretségünk felújítására. Tom nagyon megváltozott, Susan! Emlékeimben tapintatlan fiatalemberként élt, akit csak a szabadtéri sportok és a játékok érdekelnek, s akinek fejében egy árva komoly vagy érdekes gondolat sincsen, de most jóval érettebbnek látom. Sokkal tehetségesebb, és több a jó tulajdonsága, mint régen sejtettem. Teljesen igaza volt abban, amit róla mondott. Véleményem szerint idővel olyan ember válik belőle, amilyen az apja volt. Ha ő irányítja a dolgokat, Mansfield nem vész el. Ugye tudja, Susan, milyen nagyra tartom Mansfieldet? – nevetett Crawford kisasszony. – Nem a hely maga számít, sem a fák vagy a kövek, hanem a helyes magatartás, a helyes eszmék szelleme, amelyet szomszédainknak köszönhetünk, s ők nekünk. Ez az, amit Mansfield képvisel számomra. De látom, tűkön ül, hogy viszszatérhessen kellemetlen nagynénjéhez. Hűséges, önfeláldozó Susan! Nagy kár, hogy ennyi időt kell eltöltenie ilyen szolgálatban. Reméljük, hogy a sors tartogat még önnek egy mazsolát, amely előkerül majd a pudingjából. Nohát! Csókoljon meg, és induljon. Most nem kell kérnem, hogy jöjjön minél előbb, hisz ameddig Tom a házamban van, amúgy is biztosítva látom mindennapi látogatását. – Efelől unokafivérem jelenlétenélkülis bizonyos lehet – válaszolta Susan kissé élesen, és még egy csókot hintett Mary felé, miközben az ajtóhoz lépett.

Henry Crawford épp akkor szállt ki a kocsijából, amikor Susan kilépett a házból. Azonnal felajánlotta a lánynak, hogy visszaviszi a kastélyba, amit Susan örömmel elfogadott; talán az előző napi nem kívánt megpróbáltatásoktól érezte magát oly rendkívül fáradtnak. Henry valódi úriemberhez méltón észrevette Susan zárkózottságát és kimerültségét, ezért nem is fárasztotta túl sok társalgással, csupán annyit mondott, amellyel biztosította a lányt Tom állapotának javulása felől. A gyulladás, mondta Henry, múlóban van, s ha Tom lázas is a törött karja miatt, az néhány nap múlva teljesen elmúlik, eszébe sem fog jutni; egyik karja éppolyan jól szolgál majd, mint a másik, kis idő múlva Tom már arra sem fog emlékezni, hogy melyik törött el. Néhány nap múlva amúgy is hazamehet, ezt saját tapasztalatból tudja. E vigasztaló szavak után Henry elhallgatott. Mary egészségi állapotáról csak akkor beszéltek, amikor Susan szóba hozta. – Láttam, hogy hárfát hozott a húgának. Bizonyára nagyon örül neki. Nagy kár, hogy a hangszer Tom szobájában áll, s így Mary jelenleg el van zárva az elől, hogy gyakorolhasson rajta. – Azért nincs teljesen elzárva – válaszolta Henry. –Úgy értesültem, megígérte az ön unokafivérének, hogy amint készen áll rá, játszani fog neki, és Tom azt mondta, alig várja. Mary erre azt válaszolta, hogy nem képes túl hosszan játszani, sajnos igen fárasztónak találja. Susan nem felelt; ők ketten túlságosan is jól megértették egymást. Különös dolog volt: Susan úgy kezdte érezni, mintha hoszszú évek óta ismerte volna Henry Crawfordot. A kanyarban Susan elcsüggedt, de nem lepődött meg

túlságosan, amikor megpillantotta Julia hintóját. Yates-nével természetesen írásban közölték Tom balesetét, s Julia most eljött, hogy testvéri érdeklődéssel megtudjon valamit az állapotáról. Charlotte ezúttal nem jött vele (mely tényt Susan külön kegyelemként értékelte); Yates kisasszonyt a pikniken esett számtalan kaland olyannyira meggyötörte, hogy néhány napot ágyban töltött. Julia Lady Bertram és Osborne-né társaságában üldögélt. Mindnyájan mohón érdeklődtek Tom felől, és Susan kielégítő válasszal szolgált kérdéseikre, noha Tom anyja csalódott, amiért fiát még mindig nem engedték haza. – Pedig biztosan semmi olyasmit nem tesznek érte a Fehér Házban, amit mi ne tudnánk megtenni – vélte Lady Bertram. Susan felidézte magában azt a mély hatást, amelyet Crawford kisasszony keltett Tomban, de e véleményét megtartotta magának. – Ostoba fiú! – kiáltotta Julia. – Cseppet sem sajnálom Tomot! Minden baját csak magának köszönheti! John is ugyanezt mondja! Miért lovagolt a piknikre azon a veszedelmes, félig idomított lovon? Hiúságból, tiszta, merő meggondolatlanságból. És milyen förtelmesen udvariatlan volt Yates kisasszonnyal: egyetlen szóval sem érdeklődött a fájdalmai felől, jóformán alig beszélt hozzá, el sem köszönt tőle; Charlotte-ot mélységesen felháborította ez a bánásmód. Nekem ugyan semmi türelmem nincsen Tomhoz. Igaz, a lehető legszerencsétlenebb dolog, hogy kénytelen azoknak a fecsegő, áská-lódó, betolakodó Crawfordéknak a házában feküdni, de ezt is magának köszönheti. Gondolom, Crawfordék ezek után elvárják, hogy meghívást kapjanakebbea házba. Nos, ami engem illet, nem

óhajtom megújítani az ismeretséget. Osborne-né asszonytól úgy értesültem, hogy a Maria nővérem ügye nem egészen úgy történt, de a magam részéről amondó vagyok, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Úgy hiszem, mindkét részről lenne mit mondani. Soha ki nem állhattam Henry Crawfordot; alattomos, magabiztos, hízelgő alak, és a húga sem volt jobb nála. Mary Crawford a fél szemét mindig is a lényegen tartotta. Meg óhajtom szüntetni a velük való kapcsolatot, és azt tanácsolom önnek, anyám – fordult oda Julia –, hogy tegyen ugyanígy. – Ó, istenem! – sóhajtotta Lady Bertram. – Az egész annyira szerencsétlen. Nagyon helytelen. Megvárom, mit mond majd a hazaérkezése után Tom. Susan akarata ellenére is elmosolyodott, amikor elképzelte, mit válaszol majd Tom, amikor anyja ilyetén tanácsokkal fogja ellátni. Osborne-né, hogy a társalgásnak más fordulatot adjon, kedvesen megérdeklődte, van-e újabb hír a Nyugat-Indiába utazók felől. – Ó, szerintem soha vissza sem jönnek Angliába? –vágta rá hanyagul Julia. – Edmund oly sikeresen irányítja apám cégét, hogy zsebre vághatná az egész Lombard Streetet∗, és ő meg Fanny Antiguán maradhatnának, és tovább intézhetnék az ottani ügyeket. Ugyan miért jönnének vissza? Úgy hallom, az éghajlat kitűnő, a telepesek úgy élnek, akár a hercegek, az olyan emberek, akiknek Angliában legfeljebb két szolgájuk volt, ott húszat is tarthatnak; nagy butaság volna, ha nem maradnának ott egész életükre. Susan elszörnyedt ennek hallatán, mert eddig soha nem

gondolt erre. Ám belátta, hogy van némi igazság abban, amit Julia mondott. A családi birtokok mindig is jobban virágoznak olyankor, ha egy intelligens, lelkiismeretes férfi veszi kézbe a helyszínen a dolgok irányítását. És ugyan ki felelne meg jobban ennek a célnak Edmundnál? Valószínűleg kötelességének is tartja, hogy ott maradjon; lelkészi munkáját éppúgy elvégezheti Antiguában, mint Northamptonshire-ben. És ha Edmund marad, akkor mi sem természetesebb, mint hogy Fanny is vele maradjon. Susan nem volt biztos afelől, hogy el tudna viselni egy ilyen örökre szóló elválást. Fanny volt a legjobb barátnője, a legkedvesebb nővére, bizalmasa és mentora minden bajában és kétségeiben. E jelenlegi helyzetben is kimondhatatlanul hiányolta Fannyt, és egyetlen vigasztalása az volt, hogy hosszú levelekben öntötte ki neki a szívét. Az a gondolat, hogy élete hátralévő részében ilyen fáradságos és lassú kommunikációra lesznek ítélve, több volt annál, amit elviselhetett. Szerencsére eszébe jutott, hogy Juliának mindig erős ellenérzése volt Fanny iránt, továbbá hogy általában soha nem értett egyet Edmund fivére érzéseivel és ideáival. Susan hajlott arra, hogy Julia azért mondta mindezt, mert azt szeretné, ha Fanny és Edmund soha nem térne vissza Mansfieldbe. – Jut eszembe, anyám – folytatta Julia –, hallottam valamit, ami bizonyára meglepi önt! Maria nővérem, ki, mint tudja, férjhez ment Ravenshaw-hoz, hamarosan idejön. – Te jó ég! Csakugyan? – Lord Ravenshaw közeli barátságban áll Brecon grófjával, s így ők ketten, Maria és új férje, meglátogatják Bellamyben

a grófot, aki nagy társaságot hívott össze a lóversenyre. Mondhatom,
*∗állatsereglet *∗London banknegyedének utcája

Maria pimaszságára vall, hogy ráerőlteti magát azokra, akik nem óhajtják látni, oly közel a régi ismerőseihez. – Bizonyára Brecon gróf hívta meg Mariát – vélte Susan. – Mondtál valamit, kuzin? Valószínűleg nem vagy tudatában annak, hogy Brecon gróf a legfeslettebb vén kujon, legalább fél tucat szeretővel, semmi jót nem hallani róla, kivéve, hogy olyan gazdag, mint Krőzus. – Micsoda botrány – sóhajtotta Lady Bertram. – Bízom benne, hogy ön nem hajlandó fogadni Mariát, ugye, anyám? – Hogyan tudhatnám? Nem tudom, mit gondoljak. Majd megkérdezem Tomot – lehelte Lady Bertram. – Roppant csúfos lenne, ha megjelennének a gróf estélyen, a northamptoni társaságban. A saját nővérem! Nem is tudnám, hová nézzek! – Talán az volna a legbölcsebb, hogy ha biztosan tudja, hogy Maria itt tartózkodik, nem menne el az összejövetelre – ajánlotta Susan. – Micsoda? Hogy maradjak ki a környék legjobb mulatságából Maria nővérem miatt? Szép dolog, mondhatom! Hálás lennék, ha megtartanád magadnak a tanácsaidat, Susan kuzin, ha ennél jobbat nem tudsz ajánlani. Julia sértődötten elvonult. Elégedetlen volt, amiért Lady Bertram nem tett kötelező ígéretet arra, hogy nem hajlandó találkozni Mariával. És bosszankodott, amiért Osborne-né a

látogatása alatt mindvégig jelen volt, pedig Julia arra készült, hogy rábírja anyját: most, hogy Louisa Harley eltűnt a láthatárról, feltétlenül beszélje rá Tomot, hogy szánja el magát, és kérje meg Yates kisasszony kezét.

Tizedik fejezet
Tom Bertram felépülése, ahogyan azt Henry Crawford megjövendölte, napok kérdése volt; a gyulladás elmúlt, a beteg étvágya visszatért, felült az ágyban, és amikor már sétálni is tudott, dr. Feltham közölte, hogy kocsin hazaszállíthatják. Tom kissé vonakodva távozott a Fehér Házból, noha tisztában volt azzal, hogy amint lehetséges, ezt kell tennie. – De ott lenni, beszélgetni vele, hallgatni az angyali hárfázását, ó, Susan! – lelkendezett Tom. – Egészen megváltoztatta az életemet. Igen, azt hiszem, teljesen megváltoztatta az életemet. Susan elhitte. Ő maga is látta a változást. Ekkoriban Susan volt Tom bizalmasa – ennek a bizalomnak a súlya örömmel, ugyanakkor fájdalommal töltötte el. Tom még nem erősödött meg eléggé, egy óránál több időt nem tölthetett a szabadban, és a szobában sem tudta folyamatosan elfoglalni magát, melynek eredményeképp igen sok ideje maradt fel-alá járkálásra, nyűgösködésre és arra, hogy kuzinjával beszélgessen, mialatt Lady Bertram jókat szunyókált a kézimunkája felett, Pug meg hangosan hortyogott. Susan roppant fárasztónak találta ezeket a bizalmas üléseket, kivált olyankor, amikor Tom újra meg újra rákezdte, hogy: „Mit gondolsz, nem fárasztotta ki őt nagyon

is ottlétem a Fehér Házban? Ártott neki? Netán lehetséges, hogy kellemesnek találta a társaságomat?” – amely kérdésekre felettébb nehéz volt válaszolni. Tom kérdései elől úgy lehetett elmenekülni, ha Susan átsétált a Fehér Házba, és meglátogatta Maryt. E látogatásokat Tom erőteljesen támogatta, s minden áldott reggel és este erre buzdította Susant. – Mit gondolsz, nem kellene meglátogatnod Crawford kisaszszonyt, s megnézni, hogy van? Ülj csak le, kuzin, ha elfáradtál. Én majd odaülök anyámhoz. Tom soha nem volt ennyire gyengéd, ilyen tapintatos, ilyen figyelmes. Megvolt az oka annak, hogy Susan oly nehéznek találta a választ Tom kérdéseire: úgy gondolta, hogy Tom ottléte nagyon is rosszat tett Marynek; kiszívta belőle azt a kevés életerőt, ami még benne maradt, kimerítette apadó forrásait. Mégsem merült fel semmi kétség afelől, hogy Marynek öröme telt Tom társaságában –eztmaga is készségesen bevallotta. És az ő kérdéseire éppoly nehezen lehetett válaszolni, mint Tom kérdéseire. – Legdrágább Susan, kérem, mondja meg, helytelen volt, hogy Tom előtt gyakoroltam művészetemet? Annyi örömöt találtam benne! Többet jelentett egyszerű hárfagyakorlatoknál, és jóval kevésbé fárasztott! Még egy kis büszkeség is hatalmába kerített, amiért nem veszítettem el tehetségemet, noha oly rég nem volt alkalmam gyakorolni. Szeretném biztosítani, hogy Tom jelenlétében egyáltalán nem viselkedtem kacérul, egyáltalán nem. Eleinte, ezt nem tagadhatom, némi elégedettség fogott el, amiért diadalmaskodhatom olyasvalaki felett, aki any-nyira ki nem

állhatott, annyi előítélettel viseltetett irántam. De viselkedésemet egész idő alatt szigorúan kordában tartottam, s Tom egyszer sem került olyan veszélybe, hogy túlságosan felizgassa magát. Susan el volt ragadtatva, meg volt rémülve, s közel állt a teljes riadalomhoz. Eddig soha nem hallott Marytől ilyen szavakat; olyan volt, mintha szemtanúja lett volna egy hatalmas ház leégése végső stádiumának, amikor a lángok, amelyekről a tűzoltók azt hitték, már kialudtak, egy felső ablakból hirtelen újra kicsapnak, s pusztulással fenyegetik a még megmaradt részeket. – Oly nagy érdeklődést keltett bennem, Susan, annyira érdekes volt megfigyelni viselkedése megváltozását! Eszembe jutott, milyen volt a régi időkben. Olyan gondtalan, olyan önelégült és önhitt, s mégis bármelyik nő boldogan hozzáment volna, ha megkéri a kezét, mint ahogyan utoljára Harley kisasszony esetében történt. Igen üdvös hónap volt ez Tom uraság életében. És sejtelme sem volt a célomról – művészien elrejtettem és beleszőttem saját közegébe. Merőben a komoly társalgáson keresztül nyertem meg. Napnál világosabban látszott, hogy soha nem volt intelligens nő társaságában, kivéve persze önt, drágaságom, de mivel Tom rég hozzászokott ahhoz, hogy alárendelt lénynek tekintse, tehát észre sem veszi az ön valódi értékeit. Legalább annyit elértem, hogy a jövőben jóval értékesebb társasága lesz önnek, olyan, aki képes racionális beszélgetésekre s új eszmék befogadására. Azt a feltételezést is megkockáztatom, hogyféligbelém szeretett, s mivel világos, hogy eddig senki nem akadt, akinek odaadta volna a szívét, hát ez csakis javára szolgálhat. A szerelem

igen jó hatást gyakorol a fiatalemberekre. Susan némán hallgatott, s bámulta barátnője élénkségét. Csakugyan egy merőben más Marynek látszott! Akkora különbség volt a régi és a mostani Mary között, mint a kemencepadkán alvó cica, majd a pár perc múlva megfeszült izmokkal egeret kergető macska között. Ezt a Maryt Susan egyáltalán nem ismerte. Mary észrevette barátnője arckifejezését, elhallgatott, majd elmosolyodott. A kertben ültek, egy vastag törzsű eperfa árnyékában. Három szék állt ott egybetéve, sok párnával, no meg a vászon háttámlával, hogy Marynek minél több kényelmet nyújtson, de így is látszott, hogy fájdalmai vannak. Időről időre meg-megrándult az arca. Aznap kivételesen szép idő volt. A Tom balesetét okozó vihar elmúltával szebb és melegebb lett, mint valaha; a forró július után perzselő augusztus következett. – Remélem, drága Susan, nem háborítottam fel. Azt hiszem, szeretett Fannynkkel nem tudnék így beszélni, ön azonban erősebb alkat. Ezeket a dolgokat mindenképpen át kell gondolni. A férfiak és nők közötti kapcsolatok nem lehetnek a véletlen művei. Ahogyan viselkedésünket az élet minden más egyéb aspektusában tanult szakértelmünk és intelligens, jó magatartásunk kormányozza, ugyanígy kell lennie az élet legfontosabb területén, a férfi és női nem között. Művészetem, akár a fazekas formázó keze, átalakította Tomot, és hasznos házi edénnyé változtatta; egy általam nem ismert nő (remélem, nem Yates kisasszony) hálás lesz nekem a jövőben, noha akkorra engem már rég elfelednek. Susan ekkor valami összefüggéstelen mondattöredéket

hallatott, amely a „milyen hűvös augusztus”, a „Fanny hazajön” és az „orvosi kezelés megváltozhat” egyvelegéből állt. Mary azonban csak mosolygott, és a fejét csóválta. – Nem, drágám. Engem nem lehet becsapni, és igen örülnék, ha ön is megszabadulna az efféle tévhitektől. A viták elvesztegetik értékes, együtt tölthető időnket. Nem fogom viszontlátni Fannyt. Az én időm immár hetekben mérhető, ha ugyan nem napokban. Megkértem kedves Frank Wadhamünket, hogy hamarosan vigyen el úrvacsorára, addig, amíg még ép eszemnél vagyok, mielőtt ahhoz is túl gyenge lennék, hogy követhessem a szertartást. Most bámul rám, ugye, hogy így beszélek, közvetlenül azután, hogy annyira más hangnemet ütöttem meg. De olyan vagyok, amilyennek születtem. Ha életem során nemtörődömségből bajt okoztam, bízom benne, hogy az nem voltannyirarossz, és most vezekelek érte. Ami engem illet, azt hiszem, egy kis flörtölés nem akkora bűn, mint a bosszúszomj, az arrogancia vagy a büszkeség, s ilyen bűnöket nem követtem el. – Nem, valóban nem! – Elküldtem ügyvédért, drága Susan, hogy készítse el a végrendeletemet; rendkívül rosszul érintene, ha az Ormiston família bármily hasznot húzna a halálomból. Van nekik épp elég vagyonuk így is. Amim maradt – ez nem sok, mert mindig pazarló tücsök voltam, nem pedig szorgos hangya –, azt önre hagyom, drágaságom, hogy ne szoruljon Tom úrra, amikor új ruhára lenne szüksége; végrendeletem ennél aligha hagy többet önre. Susan újra felkiáltott, a tiltakozás, szomorúság és hála hangja tört fel belőle, de Mary leintette.

– Jól figyeljen: amit most akarok mondani, az igen fontos. Kérem, hallgasson meg. Nem akarok semmit önre erőltetni, sem kötelezővé tenni, sem buzdítani. Ki nem állhatom a halálos ágybéli drámákat, s annak, hogy egy halott keze visszanyúljon a múltból, és eligazgassa az élők cselekedeteit, a gondolatát is megvetem. De azzal, ha ön és Henry egybekelnének, régi és nagyon drága reménységem teljesülne. – Ó… de… – Csitt! Nem kérem semmire, nem teszek fel kérdéseket. Henrynek igen jó véleménye van önről. Ezt tudom. Fanny után soha egyetlen nőre sem nézett úgy, mintlehetségesfeleségére, önt kivéve. Ön az első. És Henryből jó férj lesz, kedves, figyelmes, szerető, gondoskodó. Tökéletesen el fogja látni önt, a legodaadóbban. Ilyen tapasztalatban azt hiszem, eddig nem volt része – mosolyodott el haloványan Mary –, de ami késik, nem múlik. Nincsenek kikötéseim, nem követelek, ehhez nincs jogom. Egy leckét alaposan megtanultam itt, Mansfieldben, méghozzá azt, hogy nem szabad egymás irányítására törekednünk. Ezt épp öntől tanultam, drágám, sok más egyéb között. –Tőlem? – Más egyéb jó tulajdonságai közé tartozik az is, hogy nem látja saját érdemeit! De itt jön Henry, hogy önt hazavigye. Tényleg itt az ideje. Annyit prédikáltam önnek, szegény Susan, hogy szinte levegő után kell kapkodnom, önnek meg rajtam kívül másokkal is törődnie kell. Kérem, könyörögve kérem, hozza el holnap a kis Maryt, hadd matasson az íróasztalomon, és adja át őszinte üdvözletemet Tomnak.

Mary elgyengült ugyan, és nehezen szedte a levegőt, de a Susan felé küldött búcsúmosolyában volt valami a régi, huncutul szikrázó szelleméből. Az, hogy Susant Henry vigye haza a kocsiján, mostanában elintézett ügy volt. Gyakran egy szót sem beszélgettek útközben, vagy csupán egyszerű dolgokról, az időjárásról, az aratásról meg arról esett szó, hogy milyen gyümölcsöt vegyenek Marynek; ám úgy is jól megvoltak együtt, a báty és a húg könnyed, testvéri hangnemében. Azt, amit Mary az imént mondott neki, Susan nem érezte; kapcsolatukban semmiféle változást nem tapasztalt. Henry néhanap elment a nagy házba, beszélgetett kicsit Lady Bertrammel, biliárdozott Tommal, aki immár majdnem egészen fölgyógyult. Ha Julia kocsija felbukkant a ház előtt, Henry tapintatosan kerülte a látogatást; tudta, hogy Yatesné milyen utálatot érez iránta, hogy nehezére esik a legelemibb udvariassággal beszélgetnie vele, ezért hát nem adott esélyt a találkozásra. Augusztus közepén néhány levél érkezett Nyugat-Indiából: az egyiket Fanny írta Susannak, a másikat Edmund címezte Tomnak. Edmund levele arról számolt be, hogy az üzleti ügyek elrendeződtek, és megadta az antiguai indulás dátumát, amely már rég elmúlt, mivel a levelet Edmund júniusban írta, és júliusi indulást ígért. – Akkor már a tengeren vannak! – kiáltotta Susan boldogan. Nővére visszatérésének gondolata kimondhatatlan könnyebbséggel töltötte el. Úgy érezte, képtelen lesz türelemmel kivárni a megérkezéséig hátralévő néhány hetet. Egész nap mindenhová magával vitte Fanny levelét, mint valami talizmánt.

„Ugyanezzel a postával Mary Crawfordnak is írtam” – tudatta Fanny Susannak Amikor este Susan átsétált a kis Maryvel az átforrósodott, petyhüdt füvön, felfedezte, hogy ez a levél is megérkezett. Erre azonnal rájött. Különös állapotban találta Maryt, szemmel láthatóan gyengén, hisz napról napra gyengült, mégis kipirult, izgatott és emelkedett hangulatban volt, mintha szemtanúja lett volna valamely csodás eseménynek. – Nem, nem mondom meg, mit írt Fanny. Látom, önnek is jött levele. De ezek magánlevelek, nem oszthatók meg még legdrágább barátnőnkkel sem! Fanny maga sem kívánná ezt. Én sem akarom megkérdezni, miről írt önnek. Annyit látok, hogy amit írt, az boldoggá tette önt, és ez a fő. És most gyere ide, kicsi Mary, megmutatom, hogyan mutattak be áldozatot a régi görögök az isteneik előtt. Hozd ide a gyújtóst és a gyertyát az íróasztalomról, majd meglátod, milyen szép áldozati tüzet gyújtunk! Miközben a gyermek tágra nyílt szemmel bámult, Mary óvatosan meggyújtotta Fanny levelét, s egyik lapot a másik után égette el a terasz kövezetén. – Látod? Kész is van. Minden elhamvadt. Most pedig, kicsi drágám, el kell fújnod a hamvakat, fújd fel szépen az arcodat, és puff, fújj egy nagyot! Ha aztán majd öreg, nagyon öreg hölgy leszel, eszedbe fog jutni, hogyan fújtad el ezeket a papírlapokat, és kíváncsi leszel, vajon mi volt rájuk írva. Egy hét múlva Susan az esti látogatásakor a Fehér Ház előtt találta Frank Wadhamet. – Feladtam az utolsó kenetet – mondta Wadham úr. – Feltham azt mondta, hogy nem éri meg a reggelt, és magam

is egyetértettem vele. Azóta is nagyon erőtlen. Elinor készített neki mentateát, de mindössze egyetlen kortyot ivott belőle. Menjen be: szeretne találkozni önnel. A hátsó szobában van; túl gyenge volt a lépcsőhöz, azt meg nem akarta, hogy felvigyük. Susan abban az ágyban találta Maryt, amelyiket Tom számára állítottak fel. A kertre nyíló ajtó és ablak tárva-nyitva állt; aznap este is pokoli forróság volt, szélnek semmi nyoma. Henry a kertben volt, fel és alá sétálgatott a teraszon. – Nagy fájdalmai vannak, drága Mary? – kérdezte Susan. Mary pici fejrázással adta tudtul a nemleges választ. E pillanatban annyi ereje sem volt, hogy megszólaljon, de felhúzta a szemöldökét, s kis, száraz mosollyal egykét pillanat múlva ezt mormolta: – Azt hiszem, ez már a halál nyilallása lehet. Nem lehet más. Hacsak nem ilyen a születés… bár a saját születésemre… vagy máséra… nem emlékszem… nincs benne tapasztalatom… Elhalt a hangja. Elinor Osborne lépett a szobába, s levendulavízbe mártott kendőt nyújtott Mary felé, ám ő szótlanul nemet intett. Feje egyfolytában mozgott kissé a párnán, de többé semmit nem mondott, csupán egyszer, annyit, nagyon halkan, hogy: „Bárcsak esne az eső!” Henry bejött, s az üres kandalló elé állt. Susan az ajtó felé indult, de Henry elkapta a kezét, mintegy maradásra bírva. Susan nem szándékozott visszamenni a nagy házba, pusztán vissza akart vonulni az elülső szobába. Tom megígérte, hogy az anyjával marad, mert kuzinja nem bírta elhagyni Maryt.

– Add át neki szerető üdvözletemet – motyogta nyersen Tom, és Susan hűségesen át is adta az üzenetet, melyet Mary ugyanazzal a gyenge, kényszeredett mosollyal fogadott. Éjféltájban erős kopogás hallatszott a kertből, az eperfa levelei felől; tisztán kivehető volt, mert az ajtó és az ablak még mindig tárva-nyitva állt. – Nicsak! – mondta Susan. – Esik! Mary sötét szeme az ablak felé fordult, ő maga kis sóhajjal jelezte örömét. A kopogás hangos dobolássá erősödött; az ablakon át beáradt a nedves növényzet illata. Semmi mást nem lehetett hallani, csak az eső zaját. – Milyen jó, hogy esik – suttogta Mary. – Milyen finom, jó kis zápor. Még egyet sóhajtott, és kicsit mozdult, mint aki kényelmesebb pozitúrát keres, aztán csönd lett. – Eltávozott – mondta Elinor halkan. Henry az ágy mellé lépett, s lezárta húga szemét. Csak ültek mellette, egyikük sem tudta elhagyni a szobát, s hallgatták az eső egyhangú, állandó kopogását a teraszon és a füvön. – Nos – jegyezte meg a Lady Bertram nappalijába besétáló Yatesné –, nos, Mary Crawford végre meghalt. Nem fog hiányozni. Mansfield sokkal jobban érzi majd magát úgy, hogy Mary nincsen a Fehér Házban. Soha nem lett volna szabad idejönnie; arcátlanul betört. Gondolom, ezek után a bátyja is eltávozik, ami szintén remek dolog lesz. Susan a szoba másik végében ült, és gyapjúfonalakat válogatott úgy, hogy kuzinja nem láthatta. Csendesen felkelt, és az ajtó felé indult.

– Lekötelezne, asszonyom – állt meg a küszöbön Susan –, ha a jelenlétemben nem beszélne Crawford kisasszonyról. Nézetem szerint egészen kiváló jellem volt, úgy erkölcsileg és érzésekben, mint ízlésben. Ő volt a legjobb barátnőm. Nem maradok itt, ahol csúf dolgokat beszélnek róla. – Ejha! – kiáltotta Julia, egészen kijőve a sodrából, miután Susan kiment. – Mondhatom, ez aztán szép dolog! Szeretném tudni, mégis mit gondolez,hogy ő mondja meg, mit beszéljek a saját otthonomban. – Tudod, ugye, hogy ez már nem a te otthonod – jegyezte meg Lady Bertram. – A te otthonod Shawcross. Julia figyelembe sem vette anyja halk megjegyzését, s így folytatta: – Épp ideje, hogy az a kártékony nőszemély meghalt, ha ő ültetett ilyen ideákat a kuzinom fejébe. Mondhatom, anyám, önnek is örömére szolgálhat, hogy Susan a jövőben nem fog annyit átrohangászni a Fehér Házba, mint az utóbbi hónapokban. E percben a kimerült és elkínzott arcú Tom lépett a szobába. – Helyesnek tartanám, anyám, ha átmenne a Fehér Házba, s ott hagyná a saját, valamint az én részvétnyilvánításomat. Crawford megkért, hogy adjam át üdvözletét. – Láttad a holttestet? – kíváncsiskodott Julia. – Hogy nézett ki? Mikor lesz a temetés? Wadham úr tartja majd a szertartást? – A szertartás a northamptoni Szent Sír templomban lesz – válaszolta Tom. – Wadham úr segédkezik majd, de a szertartást az oxfordi püspök, Crawford úr barátja fogja tartani. – Ó! Mily sajátságos! Ebben az esetben, feltételezem, nem

szükséges elmennünk. Ha itt lett volna a faluban, az más. Én egész biztosán nem megyek el, és úgy gondolom, önnek sem kell jelen lennie, anyám. – Én el szándékozom menni – jelentette ki Tom. –Kedden lesz a temetés. Ha részt óhajt venni, anyám, örömmel elkísérem. – Ó, istenem! – rebegte Lady Bertram. – Nem; nem hinném, hogy elmegyek. A temetések oly fárasztóak! Ezenkívül nem lenne kellemes Northamptonba mennünk. Különben is évek óta nem láttam Mary Crawfordot; akkor láttam utoljára, amikor ő és a bátyja valamikor régen a lelkészlakban vendégeskedett. Nem, nem vállalom a kirándulást. Elegendő lesz, Tom, ha te elmész. Julia éles pillantást vetett a bátyjára. – Visszatért a lázad, Tom? Rémesen nézel ki. – Nem, jól vagyok. Semmiség. Ma estére meghívtam vacsorára Crawfordot, anyám. Nem lenne helyes, ha egyedül lenne ilyen nehéz időkben. – Úgy gondolod, drágám, hogy ez valóban szükséges? Miért nem megy a lelkészlakba? – A helyzet az, hogy Wadham és a húga állandóan Crawford mellett voltak. – Jól van. Ha így tartod helyesnek. Majd figyelmeztesd Susant, hogy szóljon Baddeleynek! Juliáról lerítt, hogy távolról sem ért egyet ezzel a kijelentéssel. – Merőben felesleges, hogy mindezittmenjen végbe – mondta. – Feltételezem, hogy az illem megköveteli Crawford fogadását, ám ez semmiképp nem az, amit az ember

kívánna.Ilyenismeretség! Ha már erről beszélünk, Tom, azt hiszem, legjobb lenne, ha ebben a felfordulásban elejtenél némi célzást a kuzinod előtt – bár az is lehetséges, hogy erreön volna a legmegfelelőbb személy, anyám –, hogy ne viselkedjen olyan bizalmasan az úriemberrel, mint, ahogy megtudtam, az utóbbi időben tette. Napról napra együtt kocsikázik vele ide a faluból; és ez még nem minden: igen távol áll minden olyan viselkedéstől, Lady Bertram, mint amilyenben bennünket, a lányait, felnevelt. – Susan nagyon is tudatában van a helyes viselkedésnek – mondta Lady Bertram higgadtan. – Egyáltalán nem félek attól, hogy úrihölgyhöz méltatlanul viselkedik. – Mindegy; szerintem jobb lenne, ha vigyázna magára. Te meg, Tom, megkérdezhetnéd azt az úriembert a szándékai felől. Noha ez igen távol áll attól a frigytől, amelyet az ember abarátainakkíván, Crawford nagyon is megfelelő lenne Susannak. Mondhatnám, Susannak óriási szerencsét jelentene, ha Crawford elvenné. Évi hatezer és az Everingham kastély jóval több annál, mint amennyire Susan valaha számíthatott. Csak egy kissé kell megerőltetni magad, Tom, és biztosítod Susannak a kielégítő jövőt. Igen, mindenképp beszélned kell Crawforddal! Minél hamarabb, annál jobb, amíg a húga halála miatt még ellágyult, bizonytalan, s készen áll arra, hogy bármely asszonyszemélyt elvegyen. Bizonyára nem is számíthat másféle lányra, mint amilyen Susan. Mire Yatesné a beszéd végére ért, már a tervezés olyan mélységeibe ringatta magát, hogy szinte rámosolygott anyjára és bátyjára. Lady Bertram képtelen volt arra, hogy kövesse leánya érveit,

ezért kissé zavartan hebegte: – Crawford úr feleségül kérte Susant? Érdekes, azt hittem, Fannyérdekelte! De ebből semmi sem lett, hiszen Fanny a drága Edmundhoz ment hozzá. – Julia úgy gondolja, anyám – bosszankodott Tom –, hogy Crawford Susant tünteti ki figyelmével. Én magam semmit nem vettem észre ebből. – Nos, ha így áll a helyzet, Tom, legjobb volna, ha megkérdeznéd az úriembert a szándékai felől, és biztosítanád őt. – És ön, anyám, nem bánja, ha elveszíti Susant? – Ha egy gazdag úriember feleségül kéri, nem emelhetek ellene kifogást. Az már Susanra tartozik, hogy hozzámegy-e. De minden fiatal nőnek kötelessége elfogadni egy ilyen ajánlatot. Ekkor mindkét hölgy mélyen belemerült Susan és Crawford úr egybekelésének megtárgyalásába, Lady Bertram minden érdeklődés nélkül, Julia meg igencsak önös érdekből. Ha Susan egyszer elkerül Mansfieldből, amely lehetőség Julia szerint hamarosan bekövetkezhet, akkor Tomnak muszáj megházasodnia. Míg Lady Bertram szerint semmi kivetnivaló sincs abban, ha egy Crawford úr anyagi helyzetében lévő úriember nőtlen marad, addig csaknem a jó erkölcs része, hogy egy ifjú nő hozzámenjen. Márpedig Susan igen jó leány volt, és amennyiben Crawford úr elérhető, akkor meg kell fogni. Miután a két hölgy mindebben megegyezett, nekiálltak meggyőzni Tomot is, méghozzá annyi rábeszélőkészséggel, hogy végül szerencsétlenül, lelkifurdalással telve és lesújtva, a végsőkig kifacsarva mindent megígért

nekik, csak hogy megszabadulhasson tőlük. Az alkalom néhány napig váratott magára, s csak a temetés után jött el, amelyen Susan és Tom is részt vett. Osborne-né is ott ült mellettük a templomi padban, és Wadham úr felolvasta a szentleckét, a szertartást pedig a püspök vezette, igen megindító módon. Henry Crawford egyedül ült, s a többiek tiszteletben tartották magányát. Susan, mint mindig, most is húzódozott attól, hogy előtérbe állítsa önmagát, de előző találkozásaik alkalmával mindent megbeszélt Henryvel; a húga halála óta többször is találkozott vele, mert, mint Osborne-né mondta – s ezzel Susan is egyetértett –, annyira le volt sújtva, hogy Susan társasága nélkül aligha bírta volna ki. A szertartás után mindnyájan elsiettek. Julia hajlandó volt arra, hogy őrizze Lady Bertramet, de kijelentette, hogy legfeljebb két órán át maradhat – a kis Tommyn kiütések mutatkoztak, és Julia attól tartott, hogy bárányhimlős. A kis gyászoló csoport a templomkertben hamarosan szétoszlott, és mindenki a maga útjára indult. Susan, miközben a kocsi elhajtott, visszapillantott a kései rózsákkal elborított sírhalomra, de már csak egyetlen hölgyet látott, aki a koszorúk fölé hajolt, mintha a feliratokat nézné. Az elegáns bársonyba öltözött, tollas kalapos hölgy nem viselt gyászruhát; nem tűnik ismerősnek, lehet, hogy csak egy járókelő, akinek nincs is köze a temetéshez – gondolta Susan. A hazavezető úton aztán el is feledkezett az idegen hölgyről, mert szegény Tom megint kiöntötte a szívét, és lelkifurdalásáról és balsorsáról beszélt, ahogyan manapság naponta legalább egyszer tette. – Siettettem az elmúlását, Susan. Tagadhatatlan, hogy én

siettettem a halálát. Ha nem lettem volna olyan otrombán ostoba, ha nem húztam volna hasznot a kedvességéből, ha nem élősködöm a nyakán, ha nem szívom el a maradék erejét és forrásait, akkor még mindig velünk lehetne. – Ez már csak idő kérdése volt, Tom – ismételte Susan lágyan, mint már annyiszor. – Mindenki tudja. Doktor Feltham is tudja. A doktor maga bevallotta, mennyire meglepte, hogy ilyen sokáig kitartott. Szerinte ezt a mansfieldi levegőnek köszönhette, bárhol másutt sokkal hamarabb legyőzte volna a betegség. A szervezete már tökéletesen kimerült. – De ha nem töröm meg a nyugalmát… a lelki békéjét… életben maradt volna, hogy találkozzék Fannyvel; ez volt a leghőbb kívánsága. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, soha, soha! – Meg kell bocsátania magának, Tom, mert őis megbocsátott. Többször elmondta nekem, mennyire örül, hogy jobban megismerhette önt, ami, bizonyára tudja, másképp nem jöhetett volna létre. – Nem, mert olyan bigott, faragatlan tökfilkó voltam, hogy egyszer sem mentem el meglátogatni! Ó, Susan, tényleg annyira szerencsétlen vagyok! Szörnyűségesen viselkedtem. Ó, mennyire szeretném, ha velünk lehetne! Ezt Susan sem kívánhatta volna jobban. A nap minden órájában hiányolta barátnője játékos kedvét és könnyedségét, amellyel most bizonyára kicsúfolta volna Tom öntelt gyászát, és pirongatta volna túlzott lelkifurdalása miatt. Susan nehezen viselte Tom állandó önmarcangolásának terhét, amelyhez hozzájárult Henry Crawford folytonos vigasztalásának igénye is, a férfi jóval racionálisabb, de

annál mélyebb gyászában. Ezen a héten egyik este már fél órája sétálgatott Henryvel a mansfieldi bokrok között, amikor Susan észrevette a közeledő Tomot; ekkor elnézést kért, és elosont az egyik oldalösvényen. Nem bírta volna elviselni a két férfi együttes szerencsétlenségét, s abban reménykedett, hogy miután otthagyta őket, megtalálják a módját, hogy valahogy lelket öntsenek egymásba. Ennek előtte megkérdezte Henryt a tervei felől, mire azt a választ kapta, hogy nincsenek tervei. – Túlságosan keserű volt ez a csapás, Price kisasszony. Tudom, hogy ön figyelmeztetett; utólag látom, hogy ön mindent megtett, s újra meg újra figyelmeztetett. Én azonban nem bírtam rászánni magam arra, hogy elhiggyem az igazságot. Azt hiszem, hogy most, az esemény után is jó időbe fog telni, hogy elfogadjam a valóságot. Úgy gondoltam, hogy utazni fogok; az lesz az egyetlen elviselhető helyzet, ha folytonosan egyik helyről a másikra vándorlok. Holnap eltávozom Mansfieldből; előbb Norfolkba megyek, aztán nem tudom, hová. Talán Kínába. Susan azon kapta magát, mialatt otthagyta őket, és átvágott egy keskenyebb ösvény felé, hogy irigyli, no nem a férfi lelkiállapotát, hanem a szabadságát. Ó – gondolta –, milyen örömöt lehet találni az ilyen magányos pillanatokban! Szinte megkönnyebbült, hogy egyedül maradt gondolataival, hogy e percben senki nem követel tőle részvétet, szórakoztatást, segítséget, megértést, támogatást. Alig gondolta végig mindezt, amikor meglepve hallotta, hogy róla beszélnek. A két férfi még nem volt túl messzire tőle, csupán a sűrű

jázminbokrok választották el őket, így Susan tisztán kivehette Tom hangját. A férfi keresetlen szavakkal tudakolta, hogy vajon Crawford úrnak szándékában áll-e feleségül venni unokahúgát, Price kisasszonyt, s ha nem, akkor vajon miért töltött vele ennyi időt bizalmas kettesben. Ez a régi Tom terrorizáló, uralkodó hangja volt, az, amelyről Susan azt képzelte, hogy Crawford kisasszony hatására mindörökre eltűnt. Susan rémülten állt, mint akibe villám csapott. Egy percre szinte megkövült felháborodásában. Ezek ketten itt úgy dobálóztak a nevével, minthaneki semmi beleszólása, semmi választása nem lenne – neki, aki megsokszorozva önmagát, nap nap után vigasztalgatta őket, s most épp ők ketten beszéltek úgy róla, mint holmi érzéketlen tárgyról, akinek nincsen szabad akarata! Susan felkapta a szoknyája szegélyét, és addig rohant visszafelé a kanyargós ösvényen, míg újra szemközt találta magát a két férfival. –Állj! –kiáltotta megbántottságtól villogó szemmel. – Hagyják abba! Ez igazságtalan és méltatlan! Kérem, Tom, hallgasson el, ebben a pillanatban, és meg ne halljam még egyszer, hogy ilyen témát érint! Nemvagyok eladó portéka, melyet úgy lehet csereberélni, mint valami bútordarabot! Ami pedig önt illeti, uram – fordult Crawford úr felé –, öntől csupán legmélyebb bocsánatomat kérem, amiért ilyen kínos helyzetbe hozták. Szépen kérem, próbálja elfeledni. Nagyon… nagyon sajnálom, amiért utolsó találkozásunk ilyen megalázó körülmények között történt. És most isten önnel.

Mivel Susan képtelen volt, hogy továbbra is visszafojtsa könynyeit, elfordult, és szinte futva távozott tőlük; a két faképnél hagyott férfi éppen oly döbbenten állt, mint az imént Susan.

Tizenegyedik fejezet
Tom és Susan néhány nap óta nem állt szóba egymással. Úgy tűnt, hogy a kettejük között épphogy létrejött megértés mindörökre tönkrement. Susan nem tudta megbocsátani unokafivére fontoskodó, érzéketlen közbeavatkozását, Tomot meg egyrészt meghökkentette, másrészt úgy megsebezte a lány viselkedése, mintha a nyaka körül viselt keménygallérja hirtelen viperává változott, és megmarta volna. Crawford úr a bokrok között történt jelenetet követő napon elutazott. Előtte azonban a következő levelet írta Susannak:

„Kedves Price kisasszony! Akárcsak Ön, én is mélyen fájlalom, hogy utolsó találkozásunkat a Tommal történt szóváltás ilyen szerencsétlen és merőben felesleges módon beárnyékolta. Nem vádolom őt; csak a kötelességét teljesítette. Inkább önmagamat vádolom tapintatlan viselkedésemért, miért is nem gondoltam kevesebbet saját szükségleteimre, s többet az ön jó hírére. Az Ön kedvessége felbecsülhetetlenül jót tett nekem; igaz lelkemre mondom, nem hinném, hogy baráti gondoskodása nélkül túléltem volna a tragikus történteket. Ki sem mondhatom, mennyire értékelem ezt. És – ha unokatestvére abban a bizonyos pillanatban nem szól

közbe – azt hiszem, nem valószínűtlen, hogy arra kértem volna, tetézze előző nagylelkűségét azzal, hogy egész életre szóló társam lesz; e függőség az, amelyhez Ön immár hozzászoktatott. Most azonban nem kérem erre. Ön, akit méltán felháborított rokona beavatkozása, úgy hiheti, kényszerhelyzetben cselekedtem. A helyzet hamisnak tűnne. Kapcsolatunk erőltetett lenne, a szerencsétlen körülmények béklyóba vernék. Mégis úgy érzem, reménykedhetem abban, hogy a jövőben, amikor a fájdalom elcsitul, és a megalázás feledésbe merül, nem lesz lehetetlen, hogy újból találkozzunk egymással, s akkor feltehetem azt a kérdést, amelyet most nem tehetek fel – hogy fontolja meg eggyé válásunk lehetőségét. Ami engem illet, várva várom azt a napot. A magam részéről a legmélyebb tisztelettel adózom az Ön személyének, intelligenciájának, jóságának, eszességének. Bizonyos vagyok abban, hogy Ön boldoggá tehetne engem. S amennyiben az odaadás, törődés, figyelmesség számít, azt hiszem, én is boldoggá tehetném Önt. Azt is tudom, hogy Mary a sírjában is mosolyogna, ha látná, hogy legkedvesebb reménye beteljesült. Tisztelettel: Őszinte barátja, Henry Crawford”
Susan elolvasta a levelet, sírt egy kicsit, újra elolvasta, majd elszántan félretette. Nem akarok erre gondolni, mondta magában. Még hosszú ideig nem akarok rágondolni. Várok, aztán megmutatom Fannynek a levelet; amíg nem olvasta el, én sem gondolok rá. Ezt a fogadkozást természetesen roppant nehéz volt

betartani. Susanállandóana levélre gondolt, de annyit azért teljesített önmagának tett ígéretéből, hogy nem olvasta el újra. Elhatározását megerősítette egy csúf történet, amelyet Julia mesélt el néhány nap múlva, amikor meglátogatta Lady Bertramet. – Mondhatom, szép dolog! Ezt a Crawfordot újra Mariával látták, méghozzá itt, az orrunk előtt! – Valóban? – kérdezte erőtlenül Lady Bertram. – Mily felháborító. – Honnan tudsz te ilyesmiről, Julia? – kérdezte jóval szkeptikusabban Tom. – Kitől hallottad? – Hogy kitől? Hát Charlotte Yates nővérétől, Lady Digweedtől, aki nemrégiben cipőt vásárolt a gyermekeinek Northamptonban, és meglátta őket! Képzeljétek csak, úgy társalogtak, mint régi jó barátok! Hát létezik ennél szégyentelenebb dolog? – Miért lenne szégyentelen, ha Crawford úr egy régről ismert hölggyel társalog? – érdeklődött nyugodtan Susan. – Hacsak ön, Julia, nem képzeli, hogy mindenki megszégyenül, aki szóba áll Mariával, mivel Maria elhagyta az első férjét. Julia úgy folytatta, mint aki meg sem hallotta Susan közbevetését. – A temetés napján történt. Ott voltak ketten együtt, a templomkertben. Crawford a sír mellett állt, Maria meg odament, és beszélt vele. Lady Digweed olyan közelről látta őket, mint én most titeket. A saját húga sírjánál! És eztaz embert akarták családi körünkbe meghívni, hogy egészen a családhoz tartozónak érezze magát! Valóban jó, hogy elhagyta Mansfieldet, s a magam részéről remélem, soha

többé nem jön vissza, hogy szennyezze a levegőt! Susan ennek hallatán annyira kétségbeesett, hogy, mint már nem először, kénytelen volt elhagyni a szobát, nehogy valami dühös megjegyzést tegyen. Julia meséje annyira bagatell, olyan jelentéktelen volt, annyira csak a rosszindulat vezérelte, hogy épeszű ember nem vehette komolyan. Henry Crawford természetesen merő véletlenségből találkozott Maria Bertrammel, a mostani Maria Ravenshaw-val; a közelben tartózkodó Maria átment a templomkerten, megpillantotta Crawfordot vagy a friss sírt, s megállt, hogy kifejezze részvétét. Ugyan mi lenne ennél természetesebb, ennél lehetségesebb? Ennek ellenére Susan kénytelen volt bevallani magának, hogy Julia históriája elbizonytalanította. Hogy miért, arra jóformán felelni sem tudott. Semmi oka nem volt rá, hogy ne bízzon meg Henry Crawfordban; ám hiába, a dolog kényelmetlen volt számára. Susan örült, hogy Crawford úr elutazott Mansfield-ből, és jó ideig nem fogja látni; annak is örült, hogy korlátlan idő áll rendelkezésére, amely alatt megfontolhatja Crawford úr ajánlatát, és azt, hogy ő maga miként reagál rá. Vajon valaha bizonyos voltam felőle? – kérdezgette magától. – Egy ilyen história… ilyen közönséges. Mégis elbizonytalanít. Az efféle gyanú idővel megmérgezheti a kapcsolatunkat. A méreg csak bennem van, benne nincsen – ám mégis létezik. Eközben Susan legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy Tom hallgatását és vele szembeni feszült viselkedését nem a neheztelés, nem is az ő heves felháborodása miatti tiltakozása vagy rossz érzése szülte. Épp ellenkezőleg: az

apró figyelmességekből és pillantásokból, és abból, ahogyan ránézett, Susan egyre inkább hitte, hogy Tom borzasztóan sajnálja a történteket; hogy semmi mást nem kíván, mint elnyerni bocsánatát. Aztán egy este, amikor Lady Bertram elszunnyadt a játékasztal felett, és Susan óvatosan elrakta a kártyákat, Tom suttogó hangon a szoba túlsó végébe hívta a lányt. – Susan, öt nap óta próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, amit Crawforddal tettem. Nem lett volna szabad ezt mondani neki. Nem lett volna szabad beavatkoznom a magánügyeidbe. Épp ez az, amit ki nem állhatok Juliában, és rettentes, hogy ugyanezt tettem én is. Anyám és Julia nélkül eszembe sem jutott volna ez az ötlet. Nem kellett volna rájuk hallgatnom. Susan, aki ezt már régóta gyanította, úgy találta, hogy Julia közreműködésétől sem érzi megbocsáthatóbbnak az incidenst, épp ellenkezőleg. – Nem tesz semmit, Tom – mondta mindazonáltal kedvesen. – Hiba volt. Mindnyájan követünk el hibákat. De nem fog örökké fájni. Amúgy sem hinném, hogy elfogadtam volna Crawford úr ajánlatát. Több időre van szükségem, hogy átgondoljam. Tom eddig szinte szégyenkező arca hirtelen érdeklődővé vált. – Crawford tehát megkérte a kezed? – Nem hinném, hogy kötelességem lenne közölni önnel, de így van; igen, megkérte a kezem. De időre van szükségem ahhoz, hogy alaposan átgondoljam. – Susan! – kiáltotta Tom, és ezzel éppúgy meglepte Susant, mint saját magát. – Susan! Ne menj hozzá Crawfordhoz!

Legyél a feleségem, gondold meg, gondold meg, Susan, és gyere hozzám! Nem bírom elképzelni, hogyan lennénk meg nélküled, el sem bírom képzelni! Tomról annyira lerítt a megalázottság, olyannyira esdekelt, s olyan bizonytalan volt, hogy Susan csak ámult-bámult. – Nagyon sajnálom, Tom – felelte gyorsan. –Igazánsajnálom. De soha, soha nem megyek önhöz feleségül csak azért, hogy felügyeljem Mansfieldet. Attól tartok, hogy ez teljesen,teljesenkizárt. Elővigyázatlanul emelt hangon beszéltek, Tom izgalmában, Susan az elutasítás hangsúlyozása végett, és Lady Bertram felrebbent, kinyitotta a szemét, s álomtól megvastagodott hangon így szólt: – Nem alszom! Hány óra? Már itt a lefekvés ideje? Susan megörült, amiért nagynénje segítségére siethetett, hogy kibogozza papucsa köré tekeredett hímzőfonalából. Az elszomorodott Tom kirohant a szobából, és hevesen bevágta maga mögött az ajtót. Susan, miután felkísérte a szobájába Lady Bertramet, nehéz szívvel visszavonult saját kuckójába. Ránézett a két levélre, amely az asztalán lévő, finoman megmunkált dobozban hevert: Fanny és Henry Crawford leveleire. Egyiket sem olvasta el. Bánatosan lefeküdt, de bárhogy próbálta is, nem bírt elaludni. A rákövetkező nap igen szerencsétlenül alakult. Susan a naptárra nézve látta, hogy épp három hete halt meg Mary; immár három hete, de mintha most történt volna. Mansfield világa tökéletesen megváltozott. Tom némán és csüggedten járt-kelt, vagy átment a lelkészlakba; Henry Crawford eltávozott és hiányzott. A Fehér Házban egyetlen látogató sem mutatkozott.

Susan a kis Maryvel kései rózsákat szedett a kertben, Lady Bertram meg a teraszon bóbiskolt, amikor Osborne-né vágott át a parkon. Susan meglátta, s nagy örömmel elébe sietett. – Nos, Price kisasszony, már csak két hét, és itthon lesz a nővére. Képzelem, mennyire örül neki. – Nagyon,nagyonörülök – válaszolta Susan. – Számolom a napokat. – Pedig ez a lelkészlakra nézve szomorúságot jelent – mondta vidáman Osborne-né. – Fel kell kötnünk az útilaput. Bizony, az a szomorú valóság, hogy elhagyjuk Mansfieldet. Két dudás nem fér egy csárdába, két lelkészre nincs szükség egy parókián, a bátyja a legalkalmasabb a hivatal betöltésére, és hívei örömmel üdvözlik majd visszatértét. – De nagyon szomorú, hogy el kell menniük – mondta őszintén Susan. – Nem költözhetnének be esetleg a… a Fehér Házba? Önök mindketten a barátaink lettek, ön is, az öccse is. – Nem, drágám. Ez nem lehetséges. Vissza kell térnem az én kis cumberlandi vadonomba, hogy megnézzem, eddig hogy boldogultak nélkülem a szegényeim. Az igazat megvallva jó ideje bűnbánó szívvel gondolok rájuk; a legtöbbjük nagyon öreg és nagyon-nagyon szegény, és én szeretnék hasznukra lenni. Már túl régóta elhanyagoltam őket. Alig vártam, hogy Mansfieldbe jöhessek – bevallom, főként kíváncsiságból –, de már ideje visszamennem. – Kíváncsiságból, asszonyom? – Annyi mindent hallottam erről a helyről és mindnyájukról az ön nagynénjétől, Norrisnétól, hogy megragadtam az alkalmat, hogy bátyámmal ideutazhatok, mivel nagyon

vágytam rá, hogy hús-vér valójukban is láthassam önöket, hogy lássam, mi az igazság az elbeszéléssel szemben. – És mi az igazság? – mosolygott Susan. – A nagynénémről el tudom képzelni, milyen előítéletekkel terhes jelentést adott rólunk. – Igen. Ám képes volt rá, hogy elválassza a tiszta búzát az ocsútól. És a valóságot, ezt meg kell mondanom, rendkívüli módon felnagyítva látom. Lesz min gondolkodnom a havas cumberlandi teleken. – Nem maradhatnának legalább annyi időre, hogy jobban megismerjék Fannyt és Edmundot? És hogy az aratás után Wadham úr elkezdhesse az ásatásokat? – Szegény Frank! Félek, hogy soha nem lesz alkalma e romok kiásására! Sebaj, majd rászánja magát valami hindu templom felfedezésére. Nem, drágám. Túlságosan szomorú volna, ha a Fehér Házban találnánk otthonra drága Marynkkel kialakult kapcsolatunk után. Ugye tudja, hogy Frank egy kicsit beleszeretett? – Azt hiszem, egy kicsit mindenki beleszeretett – mondta Susan. – Ő olyan… olyan szokatlan volt. Más, mint a többi ember. – Ne kicsinyelje le önmagát, drágám – nézett Osborne-né ravaszkásan Susanra. – Frank egy kicsit önbe is szerelmes lett. Az öcsém a szép hölgyek nagy rajongója. – Belém? – lepődött meg Susan. – Wadham úr mindig nagyon kedves és barátságos volt velem, de voltaképp… – Ó, az öcsém soha nem venné magának a bátorságot, hogy megkérje a kezét, drágám. Gyakran, nagyon gyakran beszélgettünk erről. Frank tudja, hogy ez szóba sem jöhet. Mindketten látjuk, hogy önt soha nem lehet kiszakítani

Mansfieldből. Ön és az unokatestvére egymásnak teremtettek. És Frank soha nem venné magára azt a bűnt, hogy kitegye önt a trópusi éghajlat veszélyeinek, amelyekbe ő maga is csaknem belehalt. Frank bizonyára agglegényként fog meghalni. Csak úgy magunk között megsúgom, azt hiszem, nagyon jól illik hozzá az agglegényélet. Susan ezektől a kinyilatkoztatásoktól annyira meghökkent, hogy egy-két percig némán Osborne-néra meredt. Majd némi habozás után kinyögte: – Azt mondja, asszonyom... úgy értettem, mintha azt mondta volna… hogy én és az unokafivérem? Tom? – Még mindig nem kérte meg a kezét? Ostoba fickó! Pedig anynyira szereti önt… állandóan önről beszél velem… azon töpreng, el tudná-e fogadni… meg azon, hogyan bírná elviselni, ha kikosarazná… – De asszonyom! Nem gondolja, hogy csakis azért akar feleségül venni engem, mert nem leszek Crawford úr felesége? Pusztán amiatt, hogy ezentúl is gondozzam az anyját? – Nem, erről szó sincs – jelentette ki hevesen Osborne-né. – Különben nem tanácsolnám önnek, hogy fogadja el, és legyen a felesége. Még akkor sem, ha ez azt jelentené, hogy a szegény Lady Bertramet Yates kisasszony gyöngéd könyőrületére bízza! – Szóval akkor… akkor azt tanácsolja, hogy ne menjek hozzá, asszonyom? – Buta lány! Ha a maga helyében volnék, a legelső alkalommal igent mondanék! Susannak eszébe jutott Fanny levele.

„Legdrágább Susan! Bevallom, kissé aggódom, ha arra gondolok, hogy Henry Crawford közelében vagy. Látom, hová fejlődhet mindez! Te épp a neki való nő vagy, és sok tekintetben ez kitűnő házasság lehet, ha Crawford, mint értesültem róla, elszánja magát arra, hogy letelepedjen. „
Igen, gondolta Susan, ha biztos-lehetnék efelől, akkor én is bíznék benne. Ahogyan Tomban. A levél így folytatódott:

„De ha Henry Crawford felesége leszel, mi történik majd a szegény Tommal? Már oly régi, leghőbb kívánságunk Edmundnak és nekem, hogy Tom és te összeházasodjatok. Oly csodásan egymáshoz illenétek – ha Tom végre körülnézne, és felfedezné az értékeidet! Könyörgöm, könyörgöm, legdrágább Susanom, ne siess el semmit! Legalább annyi ideig várj, míg Edmund és én odahaza leszünk, s tanácsot adhatunk neked. Szerető testvéred: Fanny”
– Elnézést kérek, asszonyom – mondta Susan. – Látom, hogy épp most ébredezik a nagynéném. Felmenne egy kicsit a teraszra? A néni annyira örülne, ha találkozhatna önnel… Ő maga szárnyakat kapva rohant a másik irányba. Tudta, merre keresse Tomot: az istálló elkerített részén idomította Fáraót. Susan a kerítésnek támaszkodva kiáltotta: – Tom! Tom! Nem jönne ide egy pillanatra? Szeretnék mondani valamit… Vajon mit mondott Susan Tomnak? Nem többet, mint amenynyit mondhatott; nem többet, mint amennyit egy jól

nevelt ifjú hölgy mondhat hasonló helyzetben, épp csak annyit, amennyivel kellően informálta Tomot arról, hogy az Osborne-nétól kapott felvilágosítások fényében készen áll, hogy meghallgassa Tom újbóli esdeklését; s hogy amennyiben Tom elszánja magát a kérdés megismétlésére, úgy ezúttal gyengédebb szívvel és nagyobb hajlandósággal hallgatja meg. – Hogyan lehetséges ez, Susan? Mintha azt mondtad volna, hogy soha, soha nem óhajtasz hozzám jönni? E kérdést csak akkor tette fel Tom, amikor már kölcsönös ígéretet tettek egymásnak, és Susan keze Tom kezébe simult. – Ó, Tom! Nehézfejű Tom! Hát mondtad nekem valaha, hogy szeretsz? Egy szóval sem! Egyetlen szóval sem mondtad! Csak annyit mondtál, hogy… hogy a nagynénémnek társaságra, Mansfieldnek meg ügyintézőre van szüksége. – Hát igen, a finom beszéd valahogy nem az én esetem – felelte Tom. – Szerintem soha nem is lesz. De szeretlek, Susan, igazán és szívből szeretlek. Amikor arra gondoltam, hogy Crawford miatt elveszítelek, akkor aztán kinyílt a szemem. Akkor jöttem rá, mi minden tűnne el az életemből. – Akár a megkötött kutya, ha látja, hogy elviszik a csontját – nevetett Susan. – Ó, annyira kétségbeestem! Három napon át azt hittem, hogy soha nem kel fel többé a nap. Azt hittem, elígérkeztél neki, mert hiszen te is tudod, hogy Crawford milyen elegáns, okos és kiváló férfiú. – Csaknem annyira, mint a húga – tévedt Susan veszedelmes, süppedős talajra. – Tudod-e, Susan, hogy félig-meddig beleszerettem?

Bevallom, mert nem akarom, hogy bármi titok legyen közöttünk. Ő annyira… különleges lény volt… soha nem találkozhatunk hozzá hasonlóval… mi mást tehettem, mint hogy beleszeressek? Nem vádolsz emiatt? – Persze hogy nem, Tom. Tökéletesen megértelek. Én is nagyon szerettem. – Tudom, hogy soha… soha semmi nem lett volna a szerelmemből. Rögtön azután tudtam, amikor rájöttem, hogy haldoklik. Túlságosan távol voltunk egymás világától. Ő azonban hihetetlenül sok jót adott nekem, Susan. Olyan dolgokra nyitotta rá a szemem, amelyeket azelőtt nem értettem. Susan nem kezdett kérdezősködni, hogy miféle dolgok lehettek ezek. Eszébe jutottak barátnője szavai:„Egyszer

majd egy ismeretlen nő, valamikor a jövőben sok mindent köszönhet nekem.”
Soha nem árulom el, amit Marynek ígértem – gondolta Susan, bár Mary semmiféle ígéretet nem csikart ki belőle. Gondoskodó, figyelmes Mary! Sokkal okosabb volt annál, semhogy ígéretekből bilincset verjen barátaira. Susannak természetesen meg kellett siratnia Henryt, aki egészen egyedül maradt, de remélte, hogy a férfi idővel vigaszt talál; elvégre intelligens ember, szép képességekkel és adottságokkal, s előbb-utóbb mindenképp rátalál valakire, aki enyhíti gyászát, és aki érdemes arra, hogy vele éljen. – De tényleg szeretsz, Susan? – Ó, Tom! Milyen vak vagy! Tizennégy éves korom óta szeretlek! Persze nem volt nehéz leplezni a tényt, még magam előtt sem, kivált akkor, amikor olyan beképzelt és megvető hangonCsonti kisasszonynaktituláltál engem!

– Soha nem neveztelek így! – Gyere – karolt bele Susan Tomba –, menjünk, és mondjuk el a nagy újságot anyádnak és Osborne-nénak. Két ennyire közeli kapcsolatban álló, ennyire egymáshoz illő ember házassága, mint amilyen Tom Bertram és Susan Price frigye, csekély izgalmat okozott. Közeli barátaik roppant elégedettek voltak. Az Antiguából hazaérkező Fanny és Edmund boldogságára, akik amúgy is örvendeztek, hogy végre otthon lehetnek, ez a hír csak feltette a koronát. Lady Bertramben, mivel biztosítva látta, hogy nem szükséges alávetnie magát holmi érthetetlen hadarás megértésének, valamint egy ismeretlen menyemasszony megismerésének, fia és kuzinja egybekelésének híre mély, mondhatni meleg elégedettséget keltett. – Rendkívül boldog vagyok, Susan – mondta Lady Bertram. – Neked és Tomnak a gobelinszobát szánom. Whittemorené bizonyára tudja, hová raktároztuk el a gobelineket. És kitisztíttatom a gránátköveimet, és neked adom őket. Mondanunk sem kell, hogy Juliát az eljegyzés híre a teljes boszszúságba sodorta. Nem csupán Susan, a megvetett kuzin, a szegény rokon, a betolakodó volt az, aki ettől kezdve Mansfield teljes jogú úrnője lesz, aki úgy fogja kormányozni, ahogyan kedve tartja, s aki megvédheti magát minden beleszólás ellen, de ráadásul Julia elölről kezdheti a férjvadászatot sógornője számára, akinek kényeskedő és dölyfös természete immár az egész Yates-háztartást a kétségbeesésbe kergette. Bátyja soha nem kedvelte, s Julia is csupán azért viselte el, mivel abban a hitben ringatta magát, hogy Tom hamarosan feleségül veszi, s akkor ő,

Julia, átveheti az uralmat Mansfield felett. Julia a következő keserű megállapításokat tette: – Ez aztán csakugyan szégyenletes, sötét ügynek tekinthető! De ugyan mit várhat az ember, amikor közönséges, áskálódó személyeket vezetnek be tisztességes és nagyra becsült úri házakba? Mansfield immáron mindörökre elveszett számunkra. Mostantól fogva nem szívesen jövünk ide. Így is lett. Julia egyre ritkábban jött látogatóba, és az utóbbi időben egészen beszüntette vizitjeit. Amikor aztán John Yates valamelyik idősebb nagybácsikája elhalálozott, s így John egy lépéssel közelebb jutott a grófi címhez, a család úgy látta jónak, hogy elköltözzön Mansfieldből egy megörökölt házba, ahonnan jobban szemmel tarthatta érdekeit – s Northamptonshire többé nem látta őket. Wadham úr és a nővére ott maradt Tom és Susan, valamint William és Louisa Harley egy időben tartott esküvőjéig. A kettős házasságkötés után Wadham úr elvitorlázott KeletIndiába, Elinor pedig visszatért Cumberlandbe, a kis házába. – De nyáron visszajövök, és meglátogatom önöket? –ígérte. – Nem most láttak engem utoljára. Elvégre mindenki nekem köszönheti, hogy révbe ért. Ki tudja,holvolnának most, ha én nem lépek közbe!

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful