NYUGAT ŐREI

Urbánszki László Nagy Attila Marcellus Mihály Bíró Szabolcs

HISTORIUM KÖNYV- ÉS LAPKIADÓ DUNASZERDAHELY, 2012

A Nyugat őrei ingyenesen letölthető elektronikus kiadvány, mely kereskedelmi célokra nem használható fel!

Copyright © Bíró Szabolcs, Mészáros Mihály, Nagy Attila, Urbánszki László 2012
2

Tartalomjegyzék
Urbánszki László: A vödör / 4. oldal A sár szülötte / 15. oldal Sohasem fogja látni férfi! / 32. oldal Nagy Attila: A Szentfundus kincse / 43. oldal Marcellus Mihály: A tribunus / 53. oldal Az Ürdüg kölke / 67. oldal Bíró Szabolcs: Nyugat őre / 100. oldal Ékszerészek / 124. oldal

3

Urbánszki László

A VÖDÖR
– Nagyúr, könyörgöm az égre, legalább most ne dobja le a ganéba azt a finom étket! Meglátja, megáldja az Úr, befogadja a mennyekbe, talán még a jobbjára is ülteti, ha kötélen engedi le a vacsorát! Hisz tudja, hogy holnap felkötnek! Megérdemlem a halált, Nagyjóuram, nagyok az én vétkeim, elfogadtam sorsomat, de megáhítottam némi emberi eleséget. Ne egyek már disznó módján, a földről! A rácsos börtöngödör mellett álló férfi elégedetten hallgatta a könyörgést. Tekintélyes emberhez méltón kidüllesztette a hasát, harákolt, nagyot köpött a hang irányába, majd leereszkedő hangon leszólt a mélységbe. – Aztán mondd má’, mér’ tenném én eztet veled, te ganéember? Inkább odaadom a disznaimnak, jól meghizlalom őket, oszt karácsonytól vízkeresztig húst fogok zabálni, mint az urak. – Nagyjóuram, eldugtam egy igazi aranypénzt az alsó nyílásomba, azt kegyelmednek adom! De akkor tegyen valamennyi bort is a kenyerem mellé, meg sódart, könyörgöm! Itt van a kezemben a napszínű gyönyörűség, nézze csak! A börtönőr hitetlenkedve nézett le a sötétbe, de csak a felfelé tartott kezet látta, ami valamit szorongatott. Nem igazán hitte el, amit Motyka, a
4

lent raboskodó fogoly állított, de úgy gondolta, vesztenivalója csak a rabnak van. Elhozta a kút mellől a vasabroncsos, keményfából összerótt, köteles vödröt, kevés bort löttyintett egy mély tálkába, szalonnát, kenyeret tett mellé, és visszament a gödör partjára. – Ide figyejjé’, te takony! Ha becsapol, lepisállak, sőt leöntelek híg disznószarral, aztán idehívom a cimboráimat, és addig ütünk, amíg mozogsz! Esküdj meg lelked üdvösségére, hogy igazat mondasz! – Örökkön tűzben égjek, ha hazudok, Nagyúr! Csak eressze már le azokat a finomságokat, mert elepedek! A poroszló kinyitotta, félrehajtotta a rácsot, és kezdte leengedni a nehéz, keményfa alkalmatosságot. – Jaj, Nagyuram, nagyon drágán mérte ezt az étket, tartsa távolabb a faltól, nehogy belehulljon valami mocsokság! A vödör súlyától szuszogó strázsa mélyen a lyuk fölé hajolva tett eleget a kérésnek. – Aztán má’ elegem van abból… – kezdte mondani, majd rémülten a levegőbe kapott, mert egy hatalmas rántástól elvesztette egyensúlyát. A szűk gödör oldalának csapódva az ütközés belefojtotta a szót, majd nagyot nyekkenve, hason ért földet. A torzonborz árny azonnal rávetette magát, és belenyomta az őr fejét a börtöne alját borító, híg sárba. A porkoláb fuldokolva rángatózott, próbált az oldalára fordulni, levegőt venni, mindhiába. A bivalyerős gyilkos minden
5

erejével nyomta lefelé, sőt többször is tarkón fejelte. – A kezembe kerültél, mocsok barompatkány, szétverem a pofád! Még hogy én ganéember! – Hörögve marcangolta áldozata nyakát, harapta, szaggatta a kemény nyakizmokat, míg végül elérte az oldalt húzódó ütőeret: bőséges véráradat jutalmazta fáradozását. Mohón beleszürcsölt a vérbe, majd megvetően visszaköpte a haldokló, hiszékeny börtönőrre. – Híg a véred és fosízű, te istenbarmajószág, nem iszom belőle! Te fogsz engem lepisálni? Disznószarral leönteni? – A hátára fordította még lélegző áldozatát, és a nehéz, abroncsos favödörrel ütötte, verte. Csak akkor hagyta abba az eszeveszett csépelést, amikor a véres masszává változott fej teljesen eltűnt a sárban. Elégedetten nézte az alaktalan kupacot, le is köpte néhányszor, majd hirtelen ötlettől vezérelve felemelte pendelyét – egyedüli öltözetét –, és vastag sugárban levizelte a szerencsétlen strázsát. Az utolsó cseppeket is alaposan kirázta hímtagjából, majd munkához látott. Nagy lendülettel feldobta a nehéz vödröt a magasba, de az nem érte el a felszínt, visszazuhant. Majdnem sikerült félreugrania, de megbotlott az őr tetemében, és csúnyán megütötte az idomtalan alkalmatosság. Hangtalanul szitkozódva megtaposta a húgytól bűzlő akadályt, újfent leköpte néhányszor, majd tovább próbálkozott.

6

Először is félrehúzta, sőt fel is ültette a tetemet, nehogy láb alatt legyen. Aztán jól meglengette a vaskos edényt, és hatalmas erővel felhajította. Büszkén bámulta diadalmas ívelését, de szerencsétlenségére ráállt a kötélre, visszarántotta vele nagysúlyú ellenségét, ami alaposan oldalba vágta. Dühében néhányszor a földfalba öklözött, de harmadik csapásával gyökeret talált, és megroncsolta bütykeit. Hangosan nyögött kínjában, rázta, nyalogatta sebzett öklét, dühében újra belerúgott párszor a hullába. A halott őr bordái azonban túl keménynek bizonyultak meztelen lábujjainak, ezért kis idő után abbahagyta. Óvatosan eligazgatta a kötelet, jól belengette a vödröt, és ismét útjára küldte. Az el is érte a gödör szélét, pihent egy keveset, majd visszazuhant. Ezúttal azonban nem fogott ki Motykán. – Nehogy má’! – dörmögte vigyorogva, és kecsesen oldalra lépett. Sajnos azonban a porkoláb hullája időközben eldőlt, és újra elgáncsolta. Ezúttal nem tudta megállni, hangosan felordított. Nem sokáig hangoskodhatott, mert a keményfa ellenség megérkezett, és leütötte. Olyannyira, hogy Motyka jó ideig nem tudott magáról. Mikor eszméletére tért, felkapta a masszív holmit, a falhoz vágta, de most sem volt szerencséje, mert az visszapattant. Ügyesen elkapta, viszont a makacs hulla újra a lába alá keveredett, így hanyatt vágódott. Úgy érezte, beleőrül, ha nem tehet valamit, ezért jó ideig ugrált a tetemen. Jobb
7

szerette volna rugdosni, de lába még mindig sajgott az előző bosszútól, ezért bölcsen lemondott róla. Jóleső érzéssel hallgatta, ahogy a porkoláb bordái recsegve összetörnek. Sajnos a hulla hasa is megrepedt az ugrálástól, és a felszakadt belek tartalma kiömlött a nyíláson. A friss ürülékszag meglehetősen erőteljes egyveleget eredményezve adódott hozzá a régihez. Motyka a falnak dőlve lihegett, és törülgette homlokát. Kimelegedett a fárasztó munkától. Vett néhány nagy levegőt, és annyira megnyugodott, hogy szája vigyorra húzódott „Az istenverte indulatom fog a végén sírba vinni. Hogy lehetek ekkora vadbarom? Ócska vödörrel meg egy döggel viaskodok, amikor már régen az erdőben lehetnék, és zabálhatnám a szarvashúst!” Munkához látott, de most már átgondolta előtte a teendőket. A hullát átvonszolta arra az oldalra, amerre dobálni szándékozott, hogy ne legyen láb alatt. A kezéhez tapadt ocsmányságok nagyját lecsapta, a maradékot ledörgölte a földfalon, és megragadta a vödröt, ami néhány hajítás után megbízhatóan megakadt a kinyitott rácsban. Finoman meghúzogatta a kötelet, majd mikor nem engedett, lassan, csak karizmai segítségével, felhúzódzkodott rajta. Nagyon vigyázott, nehogy felesleges rángatással kilazítsa a mentőeszközt. Amikor fölért, hangtalanul kiszuszogta magát, körülnézett. A városszéli börtöntelepen nyugalom honolt, csak az őrök kunyhójából szűrődött ki
8

kevés fény és halk beszélgetés zaja. Ónos eső szemerkélt, vastag, síkos rétegben borítva a talajt. Vacogós november lévén, a sár felül megfagyott, alul tocsogós maradt. A hold hidegen világította meg a kietlen telepet és a távolabbi városfalat. Ha azon átjut, bevetheti magát az erdőbe. Indulni készült, amikor tekintete a vödörre esett. Elöntötte az indulat. – Az agyonhágott anyáddal huzakodj, ne velem! – hörögte, és bevágta a mélybe. – Úszkálj a gazdád beleiben, rohadjatok meg… Benne szakadt a szó, amikor meglátta a merőedény után kígyózó kötelet. Villámgyorsan utánakapott, de sajnos a falmászáshoz kiválóan megfelelő készség – mintha élt volna – ügyes csellel elkerülte a kezét, és a gödörbe suttyant. A férfi dermedten bámult maga elé, majd fejét néhányszor a földbe verte, őrjöngve marcangolta a fagyos rögöket. Eldobta magától a menekülés eszközét, pedig ezt a kötelet az isten küldte hozzá, hogy szökésében segítse. A börtön palánkját sem tudja megmászni, és kötél nélkül a városfalra csak lépcsőn lehet feljutni, ahol viszont láncinges, sisakos őr strázsál. Fegyver nélkül, vagy holmi karóval nem tud vele hangtalanul végezni. Kötelet kell szereznie! De honnan az istencsudájából? Bármikor felfedezhetik a szökést, nem szabad keresgélni. Nincs más megoldás, mint… Visszamászott a börtöngödör széléhez, és irtózattal nézett le a mélybe. Hetek óta kínozták itt a börtönőrök. Unalmas óráikban kövekkel
9

hajigálták, ennivalóját beleszórták a mocsokba, némelyik még a szükségét is itt végezte. Hiába, nincs más megoldás – gondolta –, és félig csúszva leereszkedett. Nem ütötte meg magát, mert puhára érkezett, a porkoláb tetemére. A vértől és béltartalomtól sikamlós hullán megcsúszva feje újra találkozott a vödörrel. Bár most ő volt a támadó fél, nem fájt kevésbé, mint előzőleg. Kis ideig kimerülten hevert arccal az iszapban, majd nehézkesen hanyatt fordult. „Nyugodtan, türelmesen, te barom, vagy itt döglesz meg! Pfuj, de büdös ez a görényszukafattya! Mi a szentséget zabálnak ezek, hogy ilyen szaguk van?” A szeméből kitörülte, szájából kiköpdöste a sár nagyját, és újra munkához látott. Már az első dobása sikerült – gyakorlat teszi a mestert –, és könnyedén kapaszkodni kezdett. Félútig se jutott, mikor eszébe ötlött, hogy pendelyben készül az erdőbe menekülni a novemberi fagyok idején. Ruha kéne! De honnan? Eszébe jutott. Újfent leugrott, és ingerülten nézegette az ürülékkel, sárral vastagon borított kupacot, melyben ott rejtőzött valahol leendő öltözéke. Elege volt a balszerencséből. Keserűen röhögve újra elátkozta indulatosságát, majd lecibálta és magára húzta a poroszló felsőruháját, lábára bocskorát. Jócskán öklendezett a különböző testnedvektől, melyek átáztatták a ruhát, ami így inkább hűtötte, mint melegítette, de nem akart kényeskedni.
10

„Büdös, de meleg, lesz ideje megszáradni, ha futok” – hitegette magát bizakodva. Lelke mélyén tudta ugyan, hogy a novemberi ónos eső nem a legalkalmasabb idő szárogatásra, de elhessentette kételyeit. Ráér akkor megoldani ezt a problémát, ha az erdőben lesz, most még sok a dolga. Felkapaszkodott a kötélen, és hason fekve körülnézett. Továbbra is nyugalom volt, az őrök kunyhójából hangos horkolás szűrődött ki, de semmi mozgás. „Leoldom a kötelet a vödörről, és hipp-hopp, kint vagyok” – gondolta bizakodva. Igen ám, de a vízmerő istenátkát gondos mesterember készítette, nem csomózta, hanem visszafonta a kötelet. Ezt alkalmatos szerszám nélkül ember ki nem bontja. Elvágni el lehet, de nincs kése. Ha belopózna az őrkunyhóba, talán szerezhetne. Viszont ha felébrednek? Remegett az idegességtől, megragadta a kötelet, minden erejével próbálta elszakítani, de hiába. Szájába kapta, hogy elrágja, de ez sem sikerült. Undorodva nézett a vaskos meregető edényre. Úgy érezte, mintha ez az élettelen tárgy haragudna rá. Szinte már félt tőle. Vigye magával? Ormótlan, nehéz, balszerencsét hozhat, de nincs más megoldás. Elvigyorodott. „Félek egy nyomorú’t edénytől, ami megmentheti az életem? Ennyire tulok nem lehetek!” A kötelet belekarikázta a vödörbe, jobb kezével megmarkolta a fülét, és meggörnyedve futni
11

kezdett. Első lépéseivel gond nélkül átszakította a vékony jégréteget, de utána talált egy köves részt, ahol hatalmasat zuhant. Természetesen elejtette az idomtalan istencsudáját, ami valahogy a feje alá gurult, és törött orra vérével gyarapította a rajta lévő vastag szutykot. Motyka ezúttal nem törődött az undorító tárgy rosszindulatával, megedzették az eddigiek. Közönyösen szétmázolta arcán a vért, és jóval lassabban továbblépkedett. Szentül elhatározta magában, hogy ahány vödröt meglát ezután, annyit fog összetörni. Ellenszenves, ördögi tákolmányok, meg kell tőlük szabadítani a világot. Keres majd egy éles peremű sziklát, és odavágja. Jó magasra fölemeli, és sutty. Ugrálni fog a darabjain, kegyetlenül beletapossa a földbe. Az elképzelt bosszútól megkönnyebbülve ért oda a magas palánkhoz. Szorosan összeillesztett, csúcsukon kihegyezett cölöpökből készítették, ami életveszélyes a hétköznapi halandóknak, de nem ám annak, kinek ilyen remek szerszáma van, gondolta erős hittel. Hiszen, ha ügyesen dobja fel, ráborul a hegyes részre, gond nélkül átmászik rajta, és huss, már kint is van. Majdnem sikerült, de a vödör ráborulás helyett visszazuhant. A férfi kénytelen volt elkapni, hisz vigyáznia kellett a zajjal. Egykedvűen vette tudomásul az újabb zúzódásokat, melyeket az idomtalan edény okozott. Óvatosan körülnézett. Semmi mozgás. Újra próbálkozott, bár fáradtnak érezte magát.

12

Szinte már nem is volt kedve megszökni. Visszamegy a kuckójába, ábrándozott egy pillanatig, ráfekszik a finom, puha porkolábra, és hajnalig nyugta lesz. Közben gépiesen dobált, és szerezte az újabb sebeket. Nem érdekelte. Dobott, visszaesett, elkapta, felszisszent a fájdalomtól. Dobott, visszaesett, elkapta… – Eszednél vagy, te agyatlan jószág? – Hüledező, láncinges fegyveres állt mögötte, hangos röhögéssel díjazva mutatványát. – Mi a jó istenért hajigálod azt a vödröt? Tőled zeng az egész telep. Felvered a kapitányt, aztán jön majd ugatni. Meggárgyultál vagy berúgtál? Adjál hamar abból az itókából, akkor nem jelentelek! Okádék szagod van, tiszta szar mindened, beleestél a pöcébe, vagy… A dermedten álló, megviselt szökevényben derengeni kezdett, hogy őt bizony összekeverik a börtönőrrel, akkor viszont… Hatalmasat lendítve a dög nehéz jószágon, letaglózta a jókedvű katonát, akit védett valamennyire a sisakja, de Motyka különleges fegyverének súlya egy buzogányéval vetekedett. A biztonság kedvéért még párszor lecsapott, és közben elgondolkodott. Nem volt babonás, de okos ember megérti a felsőbb hatalmak üzenetét. Van ez az átkozott vödör, ha eldobja magától, bosszút áll, ha a kezében tartja, segít. Egymásnak rendeltettek, mintha házastársak lennének. Furcsa kicsit, de ki ő, hogy felülbírálja a fensőbbség

13

akaratát? Ha ezután nem hagyja el, ha hű marad hozzá, talán újra segíteni fog. Villámgyorsan kizsebelte a katonát, majd vödrét lóbálva, bizakodva elindult. Kiment a most már őrizetlen kapun, fütyörészve ballagott a várfal felé, és hányaveti léptekkel felment a lépcsőn. Az itt vigyázó strázsa is felismerni vélte a mindig büdös porkolábot, és a vödörben bort remélve, közel engedte magához. Megkapta a maga csapását, és szintén nyugovóra tért. Motyka lemászott a falon, leügyeskedte abroncsozott barátját is, és féltő gonddal magához ölelve azt, eltűnt az erdőben. *** A szökevényről azóta nem tudni semmit, viszont elterjedt a híre egy távoli, nagy forgalmú fogadónak, melynek gazdája a Szerencsehozó nevet adta. A pult díszhelyén megviselt vödör trónol, melyet reggelenként a különc tulajdonos gondosan letörülget, beolajoz. Eleinte páran kigúnyolták érte, de ezeket annyira megverte az indulatos gazda, hogy azóta a vendégek tiszteletteljes csöndje övezi a szertartást. Nem hinné az ember, de állítólag aki megsüvegeli a korhadó alkalmatosságot, annak bőkezűbben méri a bort.

14

URBÁNSZKI LÁSZLÓ

A SÁR SZÜLÖTTE
Remény nélküli, szegény falu volt, valahol a sziklákkal telehintett, erdős felvidéken. Egy domb lábánál bújt meg, melynek tetején gőgös vár trónolt. Acélszürke kövekből építve, oltatlan mésszel habarcsolva, jobbágyvérrel öntözve. Emberöltőn keresztül jártak ide robotba a parasztok, emelték helyükre görcsberánduló izmokkal a sziklákat. Ha alászorult a kéz, zúzódott a láb, nem számított. Magasodjanak a falak, haladjon a munka, pusztuljon, aki gyenge! Aki nem bírta, deresre húzták. Tízet neki először, ha nem használt, másnap húszat. Ha beteg a férfi, jöjjön a gyerek és az asszony! A várnak fel kell épülnie, mert ezt akarja az Úr. Nem az égben lakozó, hanem a földi. A király törvénye azt mondta, évi ötvenkét nap a robot. Az Úré azt, hogy indulj, vagy botozás lesz a részed. Hajts fejet, dolgozz szorgosan, és tiéd lészen a mennyeknek országa! Nem a földi, hanem az égieké. A domb oldalán ritkásan fa, csenevész bozót nőtt. A falut magas sövénykerítés övezte, távolabb felszántott földek, legelők. A félig földbe ásott, sövényfalú kunyhókat zsúpszalmával fedték, gallykerítéssel kerítették. A szekerek kerekeitől, a reggel-este erre terelt jószág patáitól felszaggatott úton sár volt. A
15

kunyhók közt is. Mindenütt. A gyakori köd, a szemerkélő esők ritkán engedték fölszáradni, a gyalogosok fél lábszárig merültek bele. Hiába topogtak a pitvarban, behordták mindenhová. Ha néha-néha megszáradt, akkor meg szúrta, hasogatta a lábat, bocskort kellett húzni. Ez a falu a sáré volt. Ebből születtek, ebben botorkáltak, ide temettek mindenkit. Itt éltek a sár szülöttei. *** Kisebb lovascsapat jött a falun keresztülvezető úton. Félig az egyik kunyhó mögé húzódva beesett arcú parasztgyerek nézte őket. Mocskos, ócska darócujjasban és nadrágban, mezítláb. Tízes évei elején, közepén járhatott. Elhanyagolt, szemébe lógó, szőkésbarna haját néha félrecsapta, hogy lásson. Száját tátva gyönyörködött a menetben. „A lovasok, ó, Istenem, be gyönyörűek… Harcosok, katonák!” Csillogó láncingek, fekete köpenyek, sisakok és kardok. Olyannak tűntek a gyerek szemében, mint egy csodálatos, gyönyörű folyó, mely úgy vág át a piszkos, földhözragadt világon, hogy szépségéből közben mit sem veszít. Élükön – a testőrök után – a fenséges tartású Úr, a környék istene. Merev arcán gőg és közöny. Pompás, éjfekete köntöse beterítette lova farát, csuklyáját a fejébe húzta. Maga elé nézett, mert neki ebben a faluban nem létezett látnivaló. Ismerte, hisz az övé volt minden szál rőzse és minden felsíró
16

csecsemő. Rajta múlt, melyiket dobják a tűzre. Mögötte jó tucatnyi láncinges fegyveressel közrefogva három megbéklyózott, elvadult külsejű, fiatal férfi. Mellette lovagolt az Úrfi, az Örökös. Nagytermetű, csontos kamasz, angyalarcú, sötét hajú, minden lány álma. Belül meg fekete, mint az ördög – gondolták a falusiak, ha ránéztek, pedig közvetlen, mosolygós legénynek látszott. Le szokott járni a faluba kíséret nélkül is. Álságos jóindulattal bánt mindenkivel, a lányok bolondultak érte, és reménykedtek, hogy majd ők, nekik majd sikerül megfogni. Hiába. A harcba volt szerelmes, a vérbe, ezért jött le a parasztok közé. Tusára hívott minden valamirevaló legényt a faluban, nem lehetett kitérni előle. Félelmetesen jól verekedett, ügyesen és kíméletlenül. A faluban csak botot használt, de a várban állandóan karddal, tőrrel gyakorolt. Sötét külsejű emberek, gyakorlott gyilkosok okították azokra a fogásokra, melyekkel mindig győzött. Nem néha, nem sokszor. Mindig. Ritkán, de előfordult, hogy egy erősebb, ügyesebb falusi suhanc egyenrangú ellenfél tudott lenni, ilyenkor azonban előkerült valami rejtett fegyver, melytől nagyon gyorsan elment a bátorsága a legénykedőnek, aki nem akarta megérteni, hogy egy úr sohasem veszít. Nem veszíthet, hisz azért ő az Úr! Ilyenkor már nem is csak legyőzte a túl sokat akarót, de beletaposta a
17

véres sárba. Olyan kíméletlenül, hogy nehezen talált vissza az eszére a vesztes, ha visszatalált egyáltalán. Az idők során egyre durvább lett, elkerülte minden legény a környéken. Senki sem állt meg előtte, inkább meghunyászkodva tűrték, bármit is tett. Nem harcos ez, hanem gyilkos! Vagy úr? Egyre megy! – mormolták maguk elé a kocsmában, ha az italból bátorságot merítettek. *** Az Örökös unottan nézelődött, jobbjával öklömnyi kavicsot dobálgatott. Az út mentén álldogáló falusiak közül kinézte magának a száját tátó gyereket, egyet gondolt, és egész közelről hozzávágta a nehéz követ. A szurtos kölyök másfelé figyelt, mégis észrevehette a felé zúduló veszedelmet, mert fejének kis biccentésével elengedte maga mellett. Nem kapkodott, nem ijedt meg, hanem mosolygott. A kő – majdnem érintve arcát – a kunyhó falának csapódott, majd le a sárba. Az Úrfi gonosz vigyora bosszús fintorrá torzult, szemlátomást jobban esett volna neki, ha a lövedék bezúzza a suhanc fejét. Keze a nyeregtáskájába mélyedt, valamit előszedett. Elléptetett a gyerek mellett, majd villámgyors mozdulattal visszakézből hozzávágott egy csatakeresztet. Nyergéből hátrafordulva durván felröhögött, előre élvezve a bekövetkező tragédiát.
18

A szemtelen senki azonban könnyed hajlással elkerülte a gyilkos készséget, és még szélesebben vigyorgott. Hisz az Úrfi azzal tisztelte meg, hogy tréfálkozik vele! Az éles, hegyes fegyver tövig merült a kunyhó vályogfalába. A katonák arcán könnyed mosoly suhant át, az Úr késpengényire szorított szája idegesen megrándult. Lassan a fia felé fordította a fejét, tekintetében gyilkos düh lángolt. Mereven nézte az Örököst, aki érezte, hogy baj van. Értetlenül nézett, majd elvörösödött, amikor rájött: ez a parasztkölyök nevetségessé tette őt. – Meghalsz, pór! – rikoltotta. – Röhögni merészelsz? – Kardot rántva rúgatott volna levágni a nemtelen senkit, amikor… – Vissza! – Nyugodt, indulat nélküli volt a hang. Az Úr szólalt meg csendesen. – Nem így! – Kissé oldalra fordulva jelentőségteljesen ránézett egy durva arcú, idősebb férfira – katonái vezetőjére –, a rabokra, majd a suhancra. A lovas kivált a menetből, magához intette az út mellett álldogáló Korgot, a kocsmárost. Néhány halkan elsuttogott szó után pénzt nyomott a vigyorogva bólogató vörös ember kezébe, aki a kölyökhöz lépett. – Hé, Urblas! Menj az urakkal, vón’ egy kis munka! Kapsz majd enni is, meg ami kell. Szedd a lábad, gyerekem! Nem kell magaddal vinni semmit. De nem ám! Hehe! Eriggyél hamar! „Menjek velük? Azért, mert mosolyogtam? Hiszen az Úrfi kezdte, én nem csináltam semmit. Á, meg szokták mondani, ha valakit botozni
19

visznek. Biztosan befognak valami ocsmány munkára. Sebaj, ha kell, pucolom a szarukat is, csak jussak ki a faluból. Rosszabb sorom nemigen lesz, mint eddig. Enni bizonyára adnak valamennyit, nem kell nekem olyan sok. Befogom a szám, meghúzom magam…” Lázasan rohanó gondolataival küzdve a kölyök beállt a durva arcú lovas mögé, és szaporán kapkodva lábait elindult a sötéten komoruló vár felé. Mellette a három villogó szemű, ijesztő alak. Kicsit tartott tőlük, de megnyugtatta magát, hisz a katonák úgyis megvédik, ha kell. *** Urblas, az árva kegyelemkenyéren cselédeskedett a kocsmában, bár szegről-végről Korg távoli rokona volt. Felszolgált, fát vágott, pucolta a pöcét, mikor mi akadt. Magának való, csendes gyerek lévén szorgalmasan elvégzett minden munkát, mégsem becsülték semmire. A szülei birtokoltak ugyan némi földet és kevéske jószágot, de azt Korg lefoglalta állítólagos adósság fejében, amikor belehaltak az éhtífuszba. A tíz év körüli kölyöknek megengedte, hogy meghúzza magát a kocsma végében. Befogta mindenféle munkára a ház körül, és dobott neki valamicske ennivalót is. A felnőttek csak átnéztek rajta, de a falubeli kamaszok kihasználták a védtelenségét, és vadászosat játszottak vele. Urblas kapta az üldözött vad szerepét, és ha elkapták, megverték. Később már nem is tettették
20

a cserkelést, hanem nekiestek, ha meglátták egyedül. Körberugdosták, meggyomrozták, mikor mit hozott a kedvük, bár mostanában nehezebbé vált a dolguk, mert a kis senki megtanult visszaütni. A halálraítéltek, a sarokba szorított állatok elszántságával védte magát. Termetéhez képest erős volt, rettentően szívós, és mintha előre látta volna az ellenfelek mozdulatait. Már csak husángokkal merték megtámadni, ami azért is tetszett a fiúbandának, mert a felnőttek nem engedték meg Urblasnak, hogy botot hordjon magával. Egy kocsmapiszka nem veszélyeztetheti a rendes embereket, és a bot maga a fenyegetés. A kölyök kínjában, védekezésként újra feltalálta az ősi fegyvert, az ökölkövet. Ha markába szorította, elölről alig látszott – bár kétoldalt kilógott a hegye –, és sokkal nagyobb erővel tudott ütni. A heggyel hasított, zúzott, és öklének bütykei is kevésbé fájtak verekedés után, annyira jól alátámasztotta a szakóca. Amikor használta, már nem csak az ő vére folyt, ettől olykor megijedtek a támadók, és el tudott szaladni. Máskor megvadultak tőle, akkor viszont a düh vakította el őket. Hadonásztak összevissza, s mire észbe kaptak, a falu senkije eltűnt. Ha futhatott, nem létezett olyan ember, aki utolérje. Értette a harcot, de nem kedvelte. Magától sohasem bántott senkit. Békés, jó gyerek lett volna, ha hagyják. De nem hagyták.

21

*** A menet lassan közeledett a vár felé, majd egyszer csak elkanyarodott, és a közeli kicsiny sziklahasadékba fordult. Az egyszerű lovasok szűk fele – talán féltucatnyi – ügetésbe váltva továbbment a megmászhatatlanul meredek oldalú szoros vége felé. A többiek megálltak a bejáratnál, széthúzódva az ötven-hatvan láb széles nyílás teljes szélességében. Látszott rajtuk, hogy nem először tesznek így. Az Úr közvetlen kísérete és a szélesen vigyorgó angyalarcú Örökös a hasadék közepén lévő kiszélesedéshez léptetett, majd megállt. A testőrök villámgyorsan kiszabadították a három vad tekintetű férfit, és a kölyökkel együtt az Úr elé taszigálták őket. Urblas engedelmesen ment velük, de nagyon rossz előérzete támadt. A merev arcú Úr feléjük fordult, nyugodtan megnézte őket, mintha egy lovat venne szemügyre, majd szólásra nyitotta száját. – Nem kellene megindokolnom tetteimet, mégis megteszem, mert jó uratok vagyok. Akartok-e szabadságot és méltó életet? Persze, hogy akartok! De gyilkosok vagytok és rablók. Ez a vigyorgó kis takony pedig? Nos, ez a senki nem számít! Visszakerül a sárba, ahonnan kimászott. A halált érdemlitek mindnyájan, de kaptok egy lehetőséget. Itt van a fiam és örökösöm, aki a mi Urunk segedelmével indulni fog a kiválasztott kevesek és méltók hadiiskolájába. Mielőtt azonban távozna, le kell vizsgáznia az urak
22

nemes tudományából, a harci ismeretekből. Nos, hosszú évek képzése után ma bizonyíthatja tudását. Itt ez a szoros, melynek végeit hű katonáim vigyázzák. Akkor engednek ki élőt e helyről, ha én úgy akarom. Intett a katonák vezetőjének, aki néhány dorongot dobott a dermedten álló csoport elé. – Íme, a parasztok nemtelen fegyvere, a bot! Ez való nektek, hisz úgysem értetek nemesebb készségekhez. Bátor fiam egyedül fog küzdeni ellenetek, hisz egy úrnak nincs szüksége segítségre. Ha legyőzitek, szavamra mondom, szabadon távozhattok, méltó és gazdag jutalommal. Ha vesztetek… nos, akkor már nem lesz szükségetek semmire ezen a földön, és a Mennyek Királyának trónusa előtt feleltek bűneitekért! A bátor fiú, köpenyét a ló farára eresztve, lassan leszállt a nyeregből. Orrvédős sisakját a nyeregkápára akasztotta, brigandinját,1 láncingét a köpenyre dobta. Az egyik testőr átvette a kantárt, szíjjal a hátsó málhához erősítette a holmikat, majd a nagy kört formáló társaihoz csatlakozott. Az Úrfi mámorosan csillogó szemmel, lassan kivonta kardját és tőrét. Diadalittasan végignézett a dermedt csendben álló csoporton, majd felrikoltott: – Urak! Sár nemes szülöttei! – röhögött. – Harcra fel!
1

Brigandin, vagy brigantin: Két réteg erős bőr közé szegecselt fémlemezek. Általában könnyebb láncinget is viseltek alatta, de magában is védte viselőjét. 23

Urblas iszonyodva hallgatta a környék mindenható urának szavait, de nem mozdult. „Levágnak, mint egy disznót, hogy ez az úri mocsok… ez a begőzölt agyú, vérszagtól mámoros gyilkos gyakoroljon? Szűzanya, hol vagy most? Hisz én nem tettem rosszat… Istenem az égben! Abban a beborult, szentségtelen, rohadt égben! Most mi lesz velem?” *** A három villogó szemű, elvadult arcú férfi villámgyorsan a földön heverő husángokhoz kapott, és laza félkört alkotva széthúzódott. Látszott rajtuk, nem először tesznek ilyesmit. Nem is, hisz a közeli város börtönéből kiváltott elítéltek voltak, az utak megvámolói. Nem az úri népeké, mert őket védték a katonák, sem a módos kereskedőké, kikért zsoldosok harcoltak, hanem a kisemberek vámszedői. A védteleneké, a kis malackájukat vásárba vivő megfáradt férfiaké, a hajnalban frissen leszedett salátát cipelő asszonyoké. Vadak voltak, mint a csikaszok, és ugyanolyan gyorsak is. Gondolkodás nélkül, ijesztő ordítással vetették magukat a fölényesen vigyorgó Úrfi felé, ki alig mozdult… csak amennyit kellett. Az egyik férfi mégis sikoltva nézte levágott kezét, mely botjával együtt lábai elé zuhant. Nem sokáig hangoskodhatott, mert a torkát átdöfő tőr hamar elhallgattatta.

24

Félelmetesen gyors volt az Örökös! Semmi felesleges mozdulat, erőlködés. Kidolgozott, míves mozgás, ahogy azt kell. Szinte elegánsan ölt, ha ugyan az ember életének kioltása lehet elegáns. Kicsit megbillentve fejét kérdően pillantott a merev arccal álló Úr felé, aki nem moccant. A testőrök csoportja felől azonban elismerő moraj hallatszott. Szakmájuk a halál volt, és az ilyen szép munka megérdemelte az elismerést. A maradék két férfi óvatosan keringeni kezdett az angyalarcú ördög körül. Nem érdekelte őket kenyeres társuk halála. Rosszindulatú gondolataik szinte kiültek arcukra: „Kellett neki, minek kapkodott az a barom? Hová rohant? El lehet kapni ezt a kis ugrómókust, csak okosan kell csinálni. Nyugodtan!” Öltek ők már sokat, és néhányan pont ilyen ügyesen táncoltak, ameddig a dorong véres ronccsá nem zúzta fürge lábukat. Egyikük – a szakállas – botját pörgetve jobbra-balra mozdult, kezdte becserkészni a démoni ellenfelet, míg a másik, akinek hosszú, loncsos haja volt, lassan oldalazva próbált kikerülni Úrfi látószögéből. Mikor az uracs a sompolygó után fordult, a szakállas villanásszerű sebességgel ugrott az úri gyilkos felé, majd hátra, és még hátrább. Igyekezett magára vonni ellenfele figyelmét. Társa eközben teljesen mögé kerülve, pörgetve vágta dorongját az Örökös lábába. Ezzel ugyan lefegyverezte magát, de Úrfi elkésve, csak félig tudta kivédeni a felé zúgó husángot, mely
25

combjába vágódott. Az eddig csalimadárként ugrándozó szakállas óriási erővel vágott a sérült suhanc feje felé. Vigyorgó arcán látszott: ez a végső csapás, idáig tartott a harc és nem tovább. Az angyali szörnyeteget azonban lehetetlen volt meglepni. Féltérdre esett, kardját magasba rántva védte az ütést, és vérmocskos tőrét a most már védtelen támadó gyomrába döfte. Démonian gyors, tökéletes mozdulatsor. Tehetség és végtelen mennyiségű gyakorlás eredménye, igazi vizsgamunka. Fegyverét elvesztő támadója – villámgyors körbekémlelés után – az Urblas lábánál heverő karó felé kezdett rohanni. A kétszeres győztes büszkén pillantott apja felé, aki biccentett fejével, sőt talán pici mosoly is átsuhant az arcán, szinte emberivé téve azt. A gyilkos állat – vagy a teljesítményére jogosan büszke gyermek – hirtelen támadt ötlettel tőrét és kardját a testőrök körén kívülre vetette. – Majd én megmutatom, hogyan kell bottal küzdeni! – rikoltotta. Felkapta a lábát megzúzó karót, és kevésbé táncos léptekkel ugyan, de a hosszú hajú felé indult. A harmadik rabló most már tudta, hiába a soksok sikeres verekedés, a szétzúzott, legyőzött ellenfelek, semmi esélye a győzelemre vagy a menekülésre. Ez a gyáva, pisis kölyök itt mellette lótúrót se ér, nem fog segíteni. Egyedül maradt egy olyan harcossal szemben, akivel még összeszokott csapata sem bírt.
26

Megroskadt vállakkal, lehajtott fejjel, husángját maga elé eresztve lassan térdre ereszkedett. Diadalittas támadója közelebb érve a mindent befejező végső csapásra emelte botját, s közben büszke pillantást vetett apjára. Kár volt, mert utolsó ellenfele hatalmas lendülettel az elbizakodott suhanc ágyéka felé döfött. Ha nem is pontosan, de az ütés talált, megsértve vele az uracs csípőjét. Sokat ugyan nem ért vele, hisz a válaszul lesújtó fegyver szétzúzta fejét, vérrel és agyvelővel szórva tele Urblas arcát… aki ettől teljesen megvadult. „Elég ebből a nyomorult életből… a vérgőzös gyilkos bandából, akik nyálcsurogva lesik, mikor döglök már meg én is! Elég az ilyen apából és Úrból, aki bármit megtehet e földön! És legyen elég ebből a gyönyörű arcú, beteges állatból, akiből majd Úr lesz, minden lélek gazdája, kinek duzzadó nadrágján már látszik az élvezet jele, hisz élvezet neki a halál!” Elég! *** A kölyök, a kiéhezett, agyonalázott senki, aki sohasem evett eleget, és aki oly szenvedélyesen szeretett élni, még ha az élet ily végtelen megalázó is volt, most nekilódult. Elmosódott árnyként villant a tökéletes ütését ünneplő megtestesült ördög felé. A meghitten markába simuló ökölkővel hihetetlen erejű csapást vitt be a

27

szépséges arcba, véres maszattá mázolva az ott terpeszkedő, önelégült vigyort. Úrfi a földre zuhant. Díszes ruhája silány ronggyá alázódott az áldozatai vérével feldúsított sárban. A döbbent nézők iszonyodva felhördültek. – Földön a Kisuraság… – A szutyok kölke… – Még ilyet… A démoni suhanc gyorsan kiheverte az ütést, és őrjöngve ugrott föl a mocsokból. – Te senki! Te mocskos paraszt! Szaros kezeddel úri arcomat… én a sárban… ebben a ganés, büdös sárban? Megdöglesz, nemtelen! Megöllek! Véged van! A végsőkig alázott Úrfi, kinek új volt még ez az érzés, pörgő bottal vetette magát Urblasra. A végtelen gyakorlás adta tudással ütötte, zúzta volna a szerencsétlen gyereket, de a kis kocsmapiszka az ilyen elvakultan támadó akarnokok között élt, és nem illetődött meg a „jogos” haragtól. Gyorsasága felért a képzett harcos gyakorlatával, kétségbeesés szülte ötletessége az oktatott fogásokkal. Sarokba szorított állatok ereje költözött izmaiba, elmulasztva fájdalmát. Ezernyi megtaposott őse nevében kellett bosszút állnia. Vért akart látni, szétzúzni ezt az állatot. Elengedte maga mellett a zúgó fegyvert, és odacsapott. Nehezebb dolga volt ellenfelénél, közel kellett mennie, hogy elérje, de most hasznára vált a rengeteg gyakorlás, amikor
28

egyszerre többen is támadták. Lehajolt, felugrott, hátradőlt, és jórészt elkerülte a botot, miközben ütötte, csépelte a gyűlölt, dölyfös arcot. – Ezt anyámért és apámért, akik beledöglöttek a nincstelenségbe! – hörögte levegővétel közben. – Ezt azért, mert még sohasem laktam jól! A rongyokban átfagyoskodott éjszakákért vágom szét azt az úrias pofád, te harcipatkány! Megvadult állatként, fogait kivicsorítva keringett az uracs körül, és vitte be egyre-másra ütéseit, nem érezve a bot csapásait, pedig már egy merő seb volt a teste. Lefejelte és eltörte az Úrfi orrát, megzúzta a bordáit, hatalmasakat rúgott a gyomrába, veséjébe. Furcsán festettek, mert Úrfinak el kellett távolodnia ahhoz, hogy hosszú fegyverét használni tudja, míg a kis senki csak közelről tudta bevinni csapásait. Olybá tűnt, mintha Úrfi menekülne, és Urblas üldözné őt. Egy idő után valóban ez történt, mert az Örökös kapkodta a levegőt, kezdett kimerülni és lemerevedni a sok bekapott ütéstől. Egyszerűen nem bírt ezzel az őserejű kis fenevaddal, hiába a rengeteg gyakorlás. De volt még egy végső fegyvere. Utolsó tartalékait összeszedve támadott, meghátrálásra kényszeríttette a kölyköt, majd botját elhajítva előrántotta rejtett tőreit, melyek éleit mocsári kígyók mérgével vonták be. – Elég egy karcolás, és megnyuvadsz, te gané! Mindenki meghal, akit ez elér! – sziszegte

29

diadalittasan. – Nincs senki e világon, akit ezekkel a fegyverekkel… Tévedett, mert volt ilyen ember, egy mocskos és szerencsétlen kocsmapiszka, a nemtelen, sárból fakadt senki. Urblas ballal félresöpörte a tőröket, és ökölkövének hegyével lecsapott, végigszántva Úrfi angyali szépségű arcát, szájától egészen a füléig. A gyilkos suhanc félájultan zuhant a sárba. Urblas ellenfele fölé hajolva az utolsó csapásra emelte öklét, amikor meglátta a sebtől ördögien rúttá torzult fejet. – Milyen érzés a sárban, te görény? Te nemes seggből kinyomott potyadék! Mi mindig ebben élünk. Kóstold meg, milyen ízű ez az élet! – rikkantotta, és jókora adag ganés sarat tömött az angyalból groteszk démonná vált uracska hitetlenkedő szájába, sebébe. – Megkönyörülök rajtad, te úri mocsok, mert most már lelkedhez méltó a pofád. Élvezzétek ki azzal a fagyottszar apáddal együtt, hogy olyannak lát a világ, amilyen vagy! Felugrott, felkapta a botot, és hatalmas lendülettel az Úrfi lovának kantárját szorongató, elbambult testőrhöz vágta, aki vérbe borult fejjel hanyatlott alá. És a nemtelen senki, a vérben úszó, összetört, de magában végtelen erőt érző Urblas, a sár nemes szülötte – aki még sohasem ült lovon, mégis úgy vágtatott, mint a félistenek – áttört a zavartan kapkodó külső őrök során.

30

Ide látszottak a Kis-Kárpátok ormai. A bonyolult útvesztőjű szakadékokban, a sötét erdőkben volt remény eltűnni, mielőtt a piszkos senkivé alázott, mocskot köpdöső Örökös és az összedőlt világát dermedten gyászoló Úr észbe nem kap. A katonák íjai felajzatlanul, de kardjaikat is feleslegesen vonták ki, mert nem bírtak hátasaikkal, akik csikó koruktól meghátráltak az Úrfi csataménjétől. Ez elég volt a ló nyakához simuló Urblasnak, aki hihetetlen tempóban távolodva eltűnt a lassan leszálló köd és éjszaka homályában.

31

URBÁNSZKI LÁSZLÓ

SOHASEM FOGJA LÁTNI FÉRFI!
A patak, mely gömbölyded kavicsok között tört utat magának, sekély volt, talán fél lábszárig érő. Kristálytiszta vizében még ott csikorgott a távoli havasok hidege, de a falu asszonynépe kissé lejjebb már sulykolta, mosta a ruhákat. Julika még nem is olyan rég a többiek között élvezte a fecserészést, mostanában azonban egyedüllétre vágyott. Anyja egyelőre nem bízta rá a kényesebb darabokat, és alaposan átnézte a munkáját, de már jó ideje nem szidta meg utána. Engedte önállóan dolgozni. Mosolyogva simogatta meg fejét: – Jó menye leszel valakinek nemsokára! – mondogatta, és elgondolkodva nézte lánykája kiteljesedő alakját. *** Julika mélyre hajolva csapkodta, dörzsölte az ágyiruhákat, a felfröccsenő víz átáztatta szoknyáját, ingét, kényelmetlenül dörzsölte érzékeny mellbimbóit. Részben ezért is húzódott félre. Zavarta, hogy kirajzolódnak mellei az átlátszóvá vált anyag alatt. Akkor is, ha csak nők látják. Lejjebb, ahol sokan mostak, elkergették a férfinépet, ne bámészkodjon feleslegesen, de egykét suhancnak mindig arrafelé akadt dolga, és alaposan megbámulták a fiatalabb asszonyokat,
32

nagyobb lányokat. A nagyok nem sokat törődtek vele, de a lánynak kényelmetlen volt. „Mit kell annyit nézegetni?” – gondolta bosszúsan. „Ezzel fogom szoptatni a babáimat, ha majd lesznek.” Elpirult, amikor eszébe jutott, amit nagy nővére mesélt arról az éjszakáról. „Mekkora ostobaság!” – gondolta. – „Mi érdekes lehet odalent, ahol pisilni szoktam? Mit lehet azon tapogatni? Vacak puha, kövér redők és a közepén az a semmire se jó vágás. Mintha nem nőtt volna össze rendesen. Akkor is látszik, amikor állok, bár már évek óta selymes szőr nőtt ott, és eltakarja azt a buta rést.” Amikor alaposan megvizsgálta magát egy tálka víz tükrében, látta, lejjebb a feneke felé kínosan nagyméretű, titokzatos rés van, ami nem tudni, mire szolgál. Illetőleg tudta: ez az a bizonyos hely, ahová majd… de akkor sem tetszett neki. Biztosan nem lesz rá kíváncsi senki. Persze lehet, hogy csak az övé ilyen csúnya. Esetleg megnézhetné a barátnője, Annus fenekét, bár ez lehetetlen, mert azt hinné, kíváncsi rá. Pedig nem az, sőt, fúj! Keményebben csapkodta a ruhát, egészen összevizezte magát. Formás mellei ütemesen ringatóztak, kerekded combjára rátapadt a vizes szoknya. Beszélgettek már erről a fenékdologról, és Anna se értette, mi a szép benne, neki sem tetszett. „Bvveee! Hányinger! Az mindenesetre biztos, hogy aluról sohasem fog látni férfi. De nem ám! Nézegesse a sajátját, ha annyira kíváncsi.”
33

Persze mindig alaposan meg fogja mosni, a biztonság kedvéért. Nem azért, hogy megbámulják, hanem mert szereti a tisztaságot. Az mindenesetre hazugság, hogy ott jön ki a gyerek, hisz az ujja is alig fért bele. „Ha a cicimre lenne kíváncsi valaki, azt megérteném, hisz igazán aranyos.” – folytatta a merengést, gyakorlottan nyomogatva, forgatva az ágyneműt. „Lehetne valamelyest nagyobb, de így szép gömbölyű, és felfelé áll a bimbója. Amikor fázik, vagy butaságokat mondanak a fiúk, akkor nagyobb lesz, és egészen kemény. Olyankor érzékenyebb is. Szép, és kész! Van rajta mit nézni. Az öreg Bóka bácsi is elmereng, ha meglátja, és nagyobbakat szív a pipájából. Akkorákat, hogy majd meg fullad utána. Hihi, úgy kell neki, miért leselkedik? Persze, az finom, amikor a legények nézik.” Miközben a fiúkra gondolt, melegséget érzett a hasa aljában. Felegyesedett, széttárt karral nagyot nyújtózott. Elfordult az asszonyoktól a kis bokorcsoport felé, hogy arcát odatarthassa a napnak, és kezével finoman meggyúrta kicsi, de telt melleit, mert a sok ringatózástól enyhén sajogtak. Nővére állította, ha gyakran megmasszírozza, szebb állású lesz. Simogatta, lapogatta, óvatosan megmelengette a bimbót is, mely a hideg víztől egészen keménnyé vált. A szemközti bozótosban nyulak tanyázhattak, hallott némi neszezést, de a sulykoló nőkön kívül nem volt ember a környéken. Egész messzire ellátott az üres
34

mezőn. Tovább simogatta magát, ami furcsamód annyira jólesett, hogy beleborzongott; a lélegzete felgyorsult. Óvatosan hátralesett a hajlongó asszonyok felé, azok hangosan nevettek valamin, szorgosan csapkodva a ruhákat. Tovább birizgálta mellét, jobbjával bátortalanul végigsimított combja belsején, finoman cirógatva a selymes tapintású bőrt, kíváncsi ujjai egyre feljebb haladtak, míg végül megérezték a furcsán nyirkos szőrt, és mögötte azt a titokzatos… *** A serkenő bajuszú ifjúember már a hajnal előtti sötétben kilopakodott a kis bozótoshoz. Ölnyi leveles ágat cipelt magával, arra is vigyázva, hogy ugyanolyan fajta legyen, mint a patakparti. Világosban nézte ki magának a pontos helyet, az éjjel bemászott a bokrok alá, és késével sekély teknőt kapart az egyik sűrűbb növésű cserje mögött. Belehasalt, a hozott gallyakkal betakargatta magát, és várta a reggelt. A patak szép tiszta, homokos részére a férfiak nagy, sima köveket hordtak. Itt sulykolták, csapkodták a szennyest minden második héten az asszonyok. Volt, aki csak havonta egyszer jött, merthogy kopik a drága ruha, mások hetente, bár ez utóbbiak nem túlozták el a dörzsölést, inkább csak átöblítették a vásznakat. Beálltak a vízbe, övük korcába tűrték a szoknyák alját, és nekiláttak. Messzire világítottak a gömbölyded lábikrák, olykor még a combok is. Persze ezt csak
35

egészen távolról tapasztalhatták meg az érdeklődő legénykék, mert a féltékenyebb természetű férfiak komolyan megzuholták azokat a suhancokat, akiknek túl sok dolga akadt errefelé. Valamiért nem kedvelték, hogy asszonyaik gömbölyűségein legeltessék szemüket az arra nem hivatottak. Nem kaptak komoly verést, de Balog Pista alaposan pórul járt, amikor negyedszer ment el ugyanaznap a nők közelében. Állítólag apjához igyekezett, tartalék kaszát, fenőkövet, korsó bort cipelve. Az ifjú házas Fenyér Józsi grabancánál fogva megemelte, és majd fertályórán keresztül rugdosta röhögve a fenekét. Azt ordítozta, addig nem hagyja abba, míg nőiesen gömbölyű nem lesz. Nézegetheti magát, ha a patakba végzi el nagydolgát, nem lesz rászorulva a leselkedésre. Még a férfitagját is le akarta csavarni, hogy lányosabb legyen a formája, de szerencsére meggondolta magát. Szegény Pityu jó hónapig bujdokolt utána, mert mindenki vigyorgott, ha meglátta. Néhányan meglapogatták a fenekét, valóban olyan szépen gömbölyödik-e, mint hírlik. Márpedig ennél nagyobb szégyen aligha érhet ifjú legényt, aki nem kerekfenekű majdnemlány, hanem a falu bikája címre pályázott. A bikaság elérése bizonytalan időre elhalasztódott, és Pista rászokott egy furcsán merev járásra, amikor is egyáltalán nem mozog a feneke, nehogy eszébe jusson valakinek a kínos eset. Ezért készült ilyen gondosan Havasi Árpi, a jómódú kádár fia, aki már nagyon szerette volna megtapasztalni a női test rejtelmeit, de tizenhat
36

megélt éve alatt még nem tudott igazán a végére járni. Kézműves gyerek lévén alaposan eltervezte minden lépését. Az asszonyok csapatában sok jóleső nézelődnivalót találna, de túl sokan vannak, valamelyikük bizonyosan észrevenné, ráadásul a közelben fia bokor sem akadt. Furcsamód a fiatalabb férjek ide jártak gyújtósnak, ostornyélnek valót szedni, így tarrá kopasztották a környéket. Megfigyelte azonban, hogy Békési Juliska távolabb szokott húzódni nagymosáskor. Látótávolságban maradt az anyjától, vagyis biztonságban volt, de egy ügyes legény alkalmatos leshelyet építhet az ottani csenevész bozótosban, ha elég szorgalmas. Márpedig ezen nem fog múlni, gondolta magában a legény, akinek erősen megtetszett a leányka. Fiatal, talán tizenhárom éves, de olyannyira kikerekedett mindene, hogy Árpinak kínosan takargatnia kellett magát elöl, amikor látta a közkútra menni. Nem volt különösebben izgulós fajta, de ez a lány… Odafelé a kezében vitte a nagy korsót, és szökdécselve járt. Mellecskéi finoman ugrándoztak, bimbói majd kidöfték vékony blúzát, számos ifjú legénynek okozván szájkiszáradásos betegséget. Visszafelé mindig föltette a fejére az edényt, és óvatosan lépkedett. Mellei ilyenkor nem zavarták annyira a közerkölcsöt, viszont gömbölyű fenekének ringatásával volt kénytelen egyensúlyban tartani a csurig töltött alkalmatosságot. A két izmos dombocska megfeszült, elernyedt, jobbra billent, balra mozdult. A szoknya ingerlően tapadt a
37

formás combokra, kirajzolva azokat a vadító idomokat. Természetesen az alkotó fantáziájú majdnem-férfinép tudta, hogy a sima combok találkozásánál ott rejlik egy jóval kisebb halmocska, melynek ajkai vannak, pihe-puha szőr borítja, és ez is mozog előre-hátra. Sajnos ezt a látványt ifjúemberek nagyon-nagyon ritkán tapasztalják meg, bár sok-sok hazug szót mesélnek róla, és sokszor maguk elé képzelik a fülledt nyári sötétségben. Árpi már jó néhányszor megélt ilyen éjszakákat, most is ez adott erőt neki tervei véghezviteléhez. Elvégezte kis-nagy dolgát, maga mellé tette a nagy karéj kenyeret, szép darab kolbászt, egy flaska vizet, és nekilátott a várakozásnak. Unaloműzésként elképzelte azokat a combokat, a meg-megrebbenő melleket, a hegyes bimbókat. Mindjárt gyorsabban telt az idő, bár a hason fekvés valamelyest bajossá vált. A hajnal beköszöntével felébredt a falu, kihajtották a teheneket, disznókat, a férfiak többsége kiment a földekre, az iparosok is nekiláttak a munkának. A fehérnépek kora délelőtt érkeztek a patakhoz. Odahaza ellátták az aprójószágot, az embereket, a szorgalmasabbja előkészítette az ebédrevalót, és hatalmas ruhacsomagokkal megrakodva kiballagtak a vízpartra. Élénken beszélgettek, kacagásuk messzire csengett. Békési Juli óriási batyut cipelt, ő kapta meg a család ágyneműjét. Hatalmas lepedőket, dunyhahuzatokat. Szülei becsületesen dolgozó kisgazdák voltak, annyi földdel, hogy meg tudtak élni. A jómódú, három segéddel,
38

inasokkal ügyködő Havasiéknál asszonyok szoktak segíteni a házimunkában, de Árpád anyja mégis lejárt a patakra a kényesebb holmikat mosni. Legalábbis ezt állította, bár mindenki szerint végigvihogta a napot. Híresen jó hangulat szokott uralkodni a patakparton, ahol a fehérnép végre megszabadult a férfiak állandó jelenlététől, nem kellett „viselkedniük”. Jó alaposan kibeszélték örömüket, bánatukat, kiteregetve olyan dolgokat is, melyek igazán nem tartoztak másra. Magánügyek voltak, de elmesélték egymásnak, mert ilyenek a nők. Pontos beszámolók hangzottak el kilesett titkos találkákról, intim méretekről, ágybéli ötletekről. Kibeszélték, hogy a férfiember egyáltalán nem normális, csupa gusztustalanságot szeret, viszont nagyon hálás tud lenni, ha bizonyos szokatlan dolgokat is megkaphat hites párjától. Persze ilyenkor, amikor úgymond nem megszokott módszerek kerültek szóba, halkan, suttogva ejtették meg a tények közlését, és közben akkorákat kacagtak, hogy némelyikük hanyatt esett a vízbe. Ezek a titkos dolgok természetesen azonnal elterjedtek az asszonykoszorúban, és bizony néhány új utakat kereső – szokatlan, de jóleső dolgot kérő – férj alaposan meglepődött, hogy nemrég még bizonyítottan ártatlan hitvese milyen gyakorlottan kezeli ezen kívánságokat. Hiába, no, míg bizonyos dolgok elmeséléséhez a rámenős férfiaknak komoly mennyiségű ital szükségeltetik, addig a fehérnépnek elég némi közös munka.
39

Természetesen ezeket a zaftosabb részeket a leendő menyecskék nem hallhatták, ők távolabb húzódva osztották meg a maguk jóval szerényebb titkait. Juliska pedig – mind közül a legártatlanabb – elindult, hogy egyedül dolgozza fel a női lét friss újdonságait. Elsétált megszokott helyére, jó százlépésnyire a két csoporttól, és nekilátott a munkának. Először is alaposan körülnézett, mert nem szerette volna, ha valaki meglesi – Árpi belefúrta a fejét a földbe, levegőt sem vett –, majd szoknyája alját begyűrte korca mögé, feltárva két hamvas, gömbölyded combját a világnak. A part mentén beáztatta a ruhákat, alaposan megnyomkodta, nagy kövekkel lesúlyozta, nehogy elvigye őket a víz. Kezdett ereje lenni a napnak, így Juliska jól megnyitotta felsőjét, hogy mellei közét is érje a levegő. Mélyre hajolva, oly nagy lendülettel dolgozott, hogy cicije több ízben is elhagyta fészkét, és kikandikált a napvilágra. Ilyenkor a lány megállt a munkában, és illemtudóan eligazgatta. Ez úgy történt, hogy egyik kezével benyúlt a rakoncátlan mellecske alá, míg a másikkal eligazgatta az anyagot. Egyszer valami furcsa hangot hallott, amolyan vaddisznóröfögés szerűt, de hiába fülelt, nézelődött, semmi szokatlant nem talált. Amikor befejezte az áztatást, már nagyon felmelegedett az idő, ezért kihasználva az egyedüllétet, kinyitotta ingét, és alaposan megmosta felsőtestét. Öltözékét magán hagyta, így távolról nem láthatták, mit csinál. A szeme sarkából mozgást
40

észlelt a szemközti bokorban, talán madarak fészkeltek ott. Ettől picit nyugtalan lett, mert nagyon szégyenlős volt, de azért holmi nádirigók elől nem akart bujkálni. Bátorságát bizonyítandó, szoknyáját az ölébe gyűjtve leguggolt a bozótossal szemközti oldalon, a sekély víz fölött, és alaposan megmosakodott alulról. Szerette, ha ott is tiszta. Közben megint hallotta azt a bizonyos hörgésszerű röfögést, de most sem talált semmi gyanúsat. Amíg a ruha ázott, leült a napos oldalon, egészen bársonyos öléig felhúzva szoknyáját napoztatta, locsolgatta lábát. Természetesen ilyenkor, nagymosás idején senki sem hordott alsóneműt, mert az vizesen nagyon kényelmetlen viselet, és az állandóan leselkedő férfinép amúgy is ki van tiltva ilyenkor. Fertályórányi pihenés után nekilátott, hogy alaposan megsulykolja a lepedőket. Julika mélyre hajolva csapkodta, dörzsölte az ágyiruhákat, a felfröccsenő víz átáztatta szoknyáját, ingét, kényelmetlenül dörzsölte érzékeny mellbimbóit. Részben ezért húzódott félre, zavarta, hogy kirajzolódnak mellei az átlátszóvá vált anyag alatt. Akkor is, ha csak… *** Aznap este hangos vita zaja szűrődött ki a módos Havasi Árpád házából. Másnap, mindenki meglepetésére a szépreményű ifjabb Havasi Árpád – aki előtt oly sok kívánatos és gazdag eladó lány illegette magát – felkereste a Békési
41

szülőket, tisztelettel kérve engedélyüket Juliska lányuk látogatásához. Igaz, még mindketten fiatalok, mondotta, de legalább lesz idejük alaposabban megismerni egymást. Megemlítette, hogy mélyen hatott rá Juliska ártatlan, tiszta szépsége, és már apjaura engedélyét is kiharcolta a vőlegénységhez. Kizárólag a lányon múlik, lesz-e házasság a barátságból, de a maga részéről minél hamarabb szeretne sort keríteni rá. *** Rossznyelvek szerint ezek a bizonyos eladó lányok sohasem értették meg, hogy a csudába vadászta le az a girhes kiscsibe a falu legvonzóbb legényét. Persze ők sosem voltak olyan szegények, hogy a patakban mossanak.

42

NAGY ATTILA

A SZENTFUNDUS KINCSE
SZERDAHELYI TÖRTÉNET
1493, Szerdahely, Pozsony vármegye

Sötét éjszaka volt, csak a felhőkből elővillanó hold világlott a tájra. A mély csend is komorul fülelt – csak itt-ott törte meg egy gally reccsenése. – Hóóó… – súgta a lova fülébe az állat mellett lépdelő, meg-megtorpanó alak. Ló és lovasa csendben lopakodtak a tejedi gázló mentén. A magas, fiatal férfi szeme hol előre villant, a sötétséget kutatva, hol a nyeregre erősített, nagy rézüst alig látható közvonalaira nézett. „Most lehet éjfél, most kell megtennem.” – gondolta. Kikötötte a lovat, és leemelte az üstöt, ami öblös cuppanással ért földet a vizes gázlóban. Gyorsan körültekintett, nem látja-e valaki. „Sehol egy emberfia, de, Krisztusnak hála, a kutyák sem csaholnak!” – nyugodott meg. Jól tudta, éjfélkor az ördögtől való félelmükben még az őrök is csak bentről mernek kilesni, nem hogy még bárki más kimerészkedne. Pláne oda, ahová ő tart… Nyögve, a nehéz súlytól görnyedve indult el a templom felé. A sáros út pedig, mintha parancsszóra tenné, rögtön el is nyelte a nyomait…
43

*** Megállt a fal tövében. „A Szentfundus! Az ősi hely, amit oly régóta áhítattal tisztel a nép. S a György mártírnak emelt ősi hajlék, melyet a szentéletű István király idejében építettek a dombon a falusiak. Ó, György mártír! Oltalmazz!” Feltekintett az embernyi magas kőfalra, majd szép lassan, mint gyerekkorában, kitapogatva lábával az ismerős köveket, a súlytól elnehezedve feltornázta rá magát. Amikor a tetejére ért, a hold fénye épp kiszabadult a felhőfátyol mögül, s egy pillanatra végigömlött a tájon. A férfi gyorsan körbetekintett. Előtte a fallal körülvett temető, a Szentfundus állt, közepén a templomocskával. A kicsiny templom most még kisebbnek tűnt. Emlékszik, hányszor is bosszankodott a jó László atya, hogy ideje lenne már kis hajócskát építeni hozzá. A templomot aprónak tűnő keresztjeivel meg az az ősi temető ölelte körbe, ahol gyermekként oly sokszor játszott maga is. Észak felől, kissé odébb állt a halottas kápolna: a fiatal férfi úti célja. *** Márk, az erős és termetes legény, akire sokszor vetettek kacér pillantásokat a lányok, halkan átlendítette magát a falon, rá az ismerős földhányásra.

44

Még mélybarna szemeit sem kellett volna kinyitnia, úgy ismerte az utat a sírok között. Bazsók, Gombkötők, Lengyelek nyugodtak erre, arrébb meg a Kondé uraságék nagyobb sírjai sötétlettek. Ügyesen kikerülte a sírokat, és a halottas kápolna falához simult. Izzadva félreemelte azt a nagy kőtömböt, amivel az egykori szegletkövét jelölték meg a kis kápolnának. Legalábbis gyerekkorában így mesélte nekik a plébános, elmagyarázva, a Szűz szobra épp ezért áll pontosan itt, a fal másik oldalán, hogy mutassa, az Egyház, Krisztus maga az a szegletkő, amelyre minden épül. A tőrével, lihegve kezdett el kaparni, pontosan a fal tövében. „Jó mélyre kell ásnom.” - pillantott a fazéknyi pénzre. „Nehogy bárki meglelje!” Kondé Péter úr parancsa egyértelmű volt: az arany nem kerülhet az öccse kezébe. – Már így is többet elherdált a vagyonból, mint azt épp ésszel fel lehetne fogni – mondta neki, amikor rábízta a pénzt. – Fiam, rád bízom a kis Anna örökségét. Amikor eljön az ideje, tudni fogod a dolgodat. Esküdj! A kemény, kavicsos föld csikorogva engedett. Ahogyan ásott, Márk körbe-körbelesett. Bár tudta, ilyenkor ide úgysem mer senki jönni. A félelem nagy uraság! Csak a sírkeresztek lesznek ennek az éjszakának a tanúi. „Krisztus urunkra esküszöm!” – dobogtak benne vissza, akár a szívverések, esküjének pecsétlő szavai. Jó fertályóra múlva a kimélyített lukba húzta a nehéz rézlábost. Rápillantott az
45

aranyra. Temérdek pénz, temérdek. Nehezen vette le róla a szemét, majd az úrtól kapott hímzett terítővel letakarta, s csendesen ráhúzta a földet. „Sok időt vesztek.” – gondolta, de nem volt ostoba ott hagyni a kiásott földet, amit a nagyobb lepedőre kapart rá. A kőlapot visszanyomta az immár kincset fedő helyére, s a földdel, mint kis batyuval, az egyik messzebb szürkéllő friss sírhoz ment, hogy ott szétegyengesse rajta. „Krisztus, könyörülj rajtam, hisz látod, a jó ügyért cselekszem!” Gyorsan megkerülte a sírokkal körülvett templomot – félve, nehogy rájuk lépve kiváltsa a lenn nyugvók haragját –, és felkapaszkodva a falra, csendben lehuppant annak tövébe. Gyorsan a tejedi gázló felé vette az irányt. „Sietnem kell, sietnem, sietnem…” – lüktetett benne. *** Már Kondé Mihály nagyúr is odaért, mire a kis házból az üldözők kiráncigálták Márkot. Kora délután volt, a fiatal férfi csak elbúcsúzni lopakodott be az anyjához – ez okozta a vesztét. Pál, az üldözésére küldött kis csapat vezetője nem volt ostoba, tudta, hogy előbb-utóbb megjelenik itt a pórkölök, ahogyan az udvarház körül sokat őgyelgő fiút nevezte. Már akkor ellenszenves volt a számára, amikor az idősebbik Kondé uraság, Péter úr megmosolyogta, később meg a bizalmába fogadta ezt a fattyút.
46

A pofon felhasította Márk száját. Anyja sírva vetette magát a dulakodók közé, mire Pál hatalmas ütéssel leterítette a nőt. Vérző fejű anyját látva Márk üvöltve ugrott neki Pálnak, ott rúgva őt, ahol érte. Ahogyan kiestek a háznak csúfolt kis tákolmány ajtaján, Márk még gyomron, majd fejen rúgta Pált, miközben a többi üldöző vasmarokkal tépte le az ifjút a férfiról. Pál eszeveszett dühvel rántott tőrt az előtte rúgkapáló, lefogott fiúra. – Élve, te kurafi! – kiáltotta Mihály úr, amikor látta, hogy az elborult agyú Pál a tőrét kétszer is Márk oldalába döfte. – Élve! *** – Megállj! – dörrent egy parancsoló kiáltás a tusakodók közé. Mihály úr, és a kis csapatot vezető Pál dühödten fordultak a hang irányába, kardjaikat emelve. Mint varázsütésre, torpantak meg, ahogyan meglátták László plébánost. Akármekkora úr is volt Mihály, a szerdahelyi pappal, ki nemcsak egyházi hatalmával állt felette, hanem nagyon jó barátja volt a káptalannak is, és királyi ügyekben is számtalanszor eljárt, mint a bírák vezetője, nem húzhatott ujjat. Pál szeme közben gyorsan a kőfal bejárata felé villant, ahová Márk utolsó erejét összeszedve húzódzkodott. Tudta jól, ha a fiú oda bejut, nincs esély az elfogására. Gyorsan Márk felé kapott.

47

– Kondé Mihály uraság, parancsold hátra rögvest az embereidet! Senki ne merjen itt Istennek ellenszegülni! – lobbant fel a pap. – E fiú védelmet kér, és kap is itt, e falak között! Maga Krisztus urunk védi! Mihály szeme megvillant, de ajka csöndben maradt. Leszegte kissé a fejét, majd gyorsan körbepillantott. A hangzavarra az utcára futó riadt pórok álltak a fal tövében, tágra nyílt szemekkel kíváncsiskodva. – Nagyságos uram, Krisztus urunkkal mi szembe nem szállunk, jól tudod, csak ezt a koszos kölköt, aki megrabolt, akarom magammal vinni, és… – Elhallgass! – vetette oda az öreg plébános, ahogyan elhaladt a lóháton ülő Mihály előtt. Az uraság dühében csak a kardját markolászta, s elfojtva hallgatott. László atya a fiú felé hajolt. – Hiszen ez Márk! – kiáltott fel döbbenten. Csolt fia Péter jobbágyának a gyermeke, aki szinte egész életét a Szentfundus tövében töltötte. Aki ámélkodva hallgatta őt órák hosszat a templom melletti nagy fa árnyékában, mikor oda ült ki a csapat kis lurkóval, régvolt történeteket mesélni nekik. Aki oly sokszor be-belopódzott aztán a temetőbe is, amit még a felnőttek se igen mertek, hogy ott kerek szemekkel bámulja a szentély felől eltemetett papok érdekes sírkeresztjeit. S akit maga mellé vett Mihály úr bátyja, Péter uraság. – Márk, fiam, mit csináltál, mi történt veled?!
48

A fiatal férfi gyermeki, egyre fátyolosodó szeme megcsillant. – László atyám. Maga az? – Majd hirtelen elkapta a fölé hajoló fejét, és suttogni kezdett a fülébe. Pál feszülten figyelt, de nem mert közelebb lépni: a fiú már a Szentfundus és az Egyház védelme alatt állt… – Atyám… atyám, a szeglet… a Szűz… kincs… Oldozzon fel… Oldozzon… – Csendesedj, fiam! – szólt az öreg pap, majd a fiú alól kihúzott kezére nézett. Vér. Ahogyan lejjebb pillantott, látta, ahogy a ziláló Márk oldalából a vágáson át lüktetve bugyog a vér… Könny szaladt a szemébe. Ránézett a haldoklóra, megsimogatta az arcát, keresztet rajzolt a homlokára, és a füléhez hajolt. – Ne félj, édes fiam, Krisztus Úr megbocsájt. Mondd el a lelkedet nyomasztó súlyt… – Atyám… félek… a pokol… – Gyermekem, Krisztus urunk végtelen szeret, fogd hát meg a kezét… – mondta remegve az öreg. – Christe eleison… – bugyogta ki a szavakat utolsó erejével Márk, majd félrebicsaklott a feje. László plébános némán sírni kezdett a csapat gyűrűjében, az ifjúra hajolva. Sokkolta őt, hogy a mártír György szent hajlékának tövét, az évszázados szent földet vér mocskolta. Márk vére. Lassan, megtörten felemelkedett, majd dühödt pillantással Mihályra nézett.

49

– Takarodjatok! – préselte ki a szavakat. – Takarodjatok az Úr szent hajléka mellől! – kiáltotta. Mihály egy pillanatig nézte a papot, szóra nyitotta a száját, de látva az engesztelhetetlenséget az esperes szemében, előbb a holttestre pillantott, majd hátrahúzta a lova fejét, és a szügyébe vágva sarkait, elvágtatott Pókatelke felé. Pál és az üldöző csapat sem tétovázott, pillanatokon belül az uraság után indultak. Mintegy varázsszóra, lassan, csendesen elkezdett sűrű cseppekben hullani az eső. – Hozzátok a kápolnába a fiút! – intett az ott ácsorgók felé a pap, majd előreindult. A könnyek az esővel összemosódva futottak végig ráncos arcán. Hárman felemelték az élettelen testet, és vitték utána, be a Szentfundus falai közé. A kicsiny, fából épített halottas kápolna, amelyet éppen Mihály egyik őse emeltetett, mint egy magányos fa állt a sok kis sír között. László atya kitárta az ajtaját, belépett, és rögtön az oltár elé térdelt. Márkot feltették mögé a keskeny, középütt álló ravatalra, fejjel az oltár felé. Ahogyan a többiek kiléptek a kápolnából, otthagyva az imádkozó, síró öreg papot, már nem látták, ahogyan Márk élettelen jobbja lehanyatlik a mellkasáról – éppen a Szent Szűz kis szobra felé mutatva…

50

***
1801 Szerdahely, Pozsony vármegye

A szerdahelyi hadnagy, a falu bírája lassan ismételte meg a kérdést az előtte lehajtott fejjel, a pofonoktól már kipirosult arccal ülő, reszkető Balog Péternek: – Figyelj, fiam! Most papírra vessük, e szerént mongyad! Kinek hínak, hova való vagy, hány esztendős? Mely hiten való vagy, házos-e, vagy nőtelen? – Balog Péternek hívnak, Sik Abonyiban való harminc esztendős, római katolikus hiten lévő házos személy vagyok. – Mit tapasztaltál, avagy láttál április holnapnak tizennyolcadik napján, 1801. esztendőben, amidőn szerdahelyi kápolnának falait, szent fundamentumát a társaiddal együtt ástad? Akadtál-e valami pénzre? – A bátyám, Balog József, ahogyan a lebontott fal mentén ástunk, valami zöldes edényre lelt a kápolna falán belül, éppen a fal mellett. Azt kérdezte tőlem, mi lehet ez. Mire ketten kiemeltük, láttuk, hogy egy nagyobb fazék az, amelyben sok pénz van valami régi, elszáradt ronggyal letakarva. Ezüst, meg arany pénzek voltak, jó uram, abban az edényben… A hadnagy bólintott, felemelkedett, majd intett a hajdúknak, hogy hozhatják be a többi foglyot, szembesítésre.

51

„Hosszú lesz ez a nap még…” – merengett magában, ahogyan a zöldes kondért nézte az asztalon. Meg a kondéron lévő régi címert, amit bizony sokszor látott, amikor a Kondék sárga kastélya előtt hajtott el a fogatával…

52

MARCELLUS MIHÁLY

A TRIBUNUS
1. A lakoma javában zajlott, noha a napkorong még bevillantotta vörös fényét a helytartó villájának színes ablaküvegén. Néhány tisztet már jó alaposan megcsókolt és magáévá tett Liber. Kurjongatva játszottak a kerevetek közé préselt asztalon valami kockajátékot, akár az ostoba kecskepásztorok a hazai Alba-hegyek között. Mindegyikük született római volt, nemes származású, de ebben a pillanatban bárki összekeverhette volna őket a részegen zajongó plebsszel. A kinevezett tribunus militum sem tűnt már nagyon szomjasnak, mégsem fektette két vállra a hatalmas kratérekből mert vörös itóka. Kedélyesen figyelte a mulatozókat, miközben egyik mellette ülő társa kérdésére válaszolt, de ezzel egy időben másvalaki mondatát is megjegyezte, ami megütötte a fülét a zajban. Félelmetes tulajdonságnak tartották ezt a szellemi befogadóképességet a barátai, és nagy jövőt jósoltak neki ezzel az adottsággal. Ő maga azonban megszokta már, hogy egyszerre több dologra tud figyelni. Végtelen mennyiségű hírt tud befogadni az elméjébe, és ha kell, szinte örökre meg tud jegyezni apró, jelentéktelen
53

mozzanatokat. Hasznosnak tartotta ezt, ezért csak módjával áldozott Liber oltárán, hogy ne csorbítsa az istenek e remek szellemi ajándékát. De ettől függetlenül a vigaszságból alaposan kivette a részét. Valaki nyert a kockán. Az illető örömében felugrott, de az ital bódulatának köszönhetően szerencsétlenül lépett, majd hátrabukdácsolt a többiekhez. A tribunus kerevetjéhez érve ismét megbotlott, majd teljes súlyával rázuhant, alaposan megütve a hanyagul heverésző főtiszt lábszárát. A tribunus dühében lerázta magáról, belerúgott egy nagyot. A tekintete szikrákat szórt. – Megvesztél, Valentinus? – üvöltött rá. Valójában már el is múlt a fájdalom. A hirtelen támadt haragja – a másik jellemző tulajdonsága – gyorsan kivette belőle. A düh azonban nem párolgott el ilyen rövid idő alatt. Felkelt a helyéről, és a földre zuhant társa fölé magasodott. – Ha nem tudsz megállni a lábadon, ne ugrándozz, mint egy ostoba herélt kos! A részeg kockázó fenyegetést látott a tribunus tartásában, de minthogy nálánál fiatalabb volt, nem ijedt meg tőle. Sem a termetétől, sem a hátterétől, a nevétől, a rokonságától. Sőt úgy érezte, itt az ideje megleckéztetni ezt az elkényeztetett kölyköt. – Ha én herélt kos lennék, már keresztülugrottam volna rajtad, te ragyás! Egy fetrengő, nagyképű bivalyon nem nehéz. Mindenesetre várom a bocsánatkérésedet, amiért belém mertél rúgni.
54

A tribunus még mindig mozdulatlanul állt felette. Valentinus végül feltápászkodott, bár neki több időre volt szüksége ehhez, aztán szembenézett a fölényes ellenféllel. A többiek is abbahagyták a játékot, elcsendesedve figyelték, hogy mi kerekedik ki ebből. Jól ismerték mindkét férfit. Egyik sem volt híres a békülékenységéről vagy a szeretetéről. Egyet imádtak csak: Rómát, és ha kellett, a vérüket áldozták érte, akár e pillanatban is. De emellett mindkettőnek volt még egy meghatározó tulajdonsága: a dölyf. A tribunus előrelépett, görög verekedők módjára felemelte az ökleit, hogy megkezdje az összecsapást. Valentinus azonban a vártnál gyorsabban reagált, és hátraugrott az egyik vigyorgó csapattiszthez. Kirántotta a hanyagul eldobott gladiusát a kerevet mögül. – Na, gyere, ragyás! Úgyse szeretjük mi nagyon egymást. Intézzük el mihamarabb! Nem is árt egy kis lecke a taknyosoknak. – Ez a taknyos jó fél esztendeig a te felettesed! – mondta mellére csapva a tribunus, aztán megmarkolta a gladiust, amit egy tiszt a kezébe nyomott, hogy egyenlő lehessen a küzdelem. – Én meg azt mondom, téged kell tiszteletre tanítani, te ostoba senki! A közönség feszülten figyelt. Hátrahúzódott mindenki, hogy a hirtelenjében kialakult párbajnak helyet adjon. Volt már elég hasonló mérkőzés, és lesz is, amíg ennyi katona tartózkodik egy ilyen kicsiny állomáson. Talán az jelentette a különösségét ennek a mai
55

nézeteltérésnek, hogy éppenséggel a helytartó villájában került rá sor. Ha tiszteletlenségnek is számított, a többséget nem zavarta. Mindenki hallani akarta az összecsattanó pengék fémes zenéjét, a lihegést, a küzdelem férfias neszeit. Mielőtt bármi történt volna, a testőrök elhúzták a vaskos bejárati függönyt, megakasztva ezzel az összecsapást. Görög divat szerint öltözött, áttetsző ruhájú táncos lányok vonultak be a helyiségbe, és felsorakoztak a falak mentén, mintha e nimfák vették volna át a kormányzói testőrség szerepét ezen az estén. Végül belépett a helytartó is, jól ismert, mindent látó és mindent azonnal értékelő mosolyával. Megállt a terem közepén, a felborogatott asztalok és a körben álló férfiak között. Barátja, a haruspex, az aquincumi jós pap is követte, de ő nem jött beljebb a fogadóhelyiségbe. – Á! Megzavartam valamit? – kérdezte a helytartó a maga dörgedelmes hangján, bár még mindig mosolygott. A tribunus felé biccentett, Valentinus meg is hajolt előtte, de egyikük sem rakta le a gladiusát. – Nincs felelet? – folytatta körbeforogva, mindenkire ráárasztva cinikus vigyorát. – Vagy csak megsüketültem volna a ballisták robajától, barátaim? – Vannak dolgok, Marcus – kezdte a tribunus –, amiket nem kell eltűrni. És nem is szabad. – Pedig a türelem nagy erény. Meg a hidegvér. – Ahogyan a kivívott tisztelet és a rang is az. – A sértett újra megmarkolta a kardot, mintha
56

folytatni akarná a párbajt, akár a helytartója jelenlétében is. A helytartó nem is vitatkozott tovább. Inkább leoldotta a kámzsás köpenyét, leült az egyik kerevetre, majd intett a legszebb lánynak. Az mellélibbent, hogy töltsön neki egy kupa bort. A helytartó mindeközben végigsimította a lány csípejét és combját, és elidőzött egy kicsit a kecses ívű tomporánál. Aztán megköszönte a bort, és magasra emelte: – Én nem a vérontásra iszom. Abból van elég. Hanem az ügyességre. Tudom, hogy mindnyájan készen álltok a vérontásra és a halálra. De vannak-e ügyesek is köztetek? A tribunus feléje fordult. – Ha megmondod, miben is kell ügyesnek lenni, bizonyára akad itt néhány ügyes fickó! A helytartó hosszúkás arcán megint az a ravaszdi mosoly villant fel, ami mindig is jellemezte. Nem szólt, hanem a szájához emelte a kupát, aztán maga mellé ültette a táncoslányt. Amaz sikkantva huppant le a kerevetre, a fejét díszítő virágkoszorú a helytartó arcára esett. Mindeközben sem a két ellenfél, sem a közönség nem mozdult; a helytartó válaszára várt mindenki. – Nem akarok döntőbíró lenni a sérelmetekben. Annyi ügyem volt mostanában, csupa ostoba, ellenséges és érthetetlen nézeteltérés. Ítélkezzen most inkább Fortuna! Ha van bennetek erő, elszántság és ügyesség, hát az eldöntheti, hogy kinek van igaza.

57

A tribunus lendületesen elhajította a fegyverét, hogy nyomatékot adjon a szavainak: – Én tudom, hogy kinek van igaza! – A penge még mindig csengett a sarokban, mire kimondta. Valentinus jóval szolidabban tette félre a gladiust, de érdeklődve jött közelebb. – Mit kell tennünk, hogy Fortuna igazságot szolgáltasson? Én elfogadom az ajánlatodat, dominus. A helytartó egyetértően mosolygott tovább, aztán átszellemült arccal felemelkedett a kerevetről, faképnél hagyva a hozzá dörgölőző lányt. Szembefordult a sértettekkel, és felemelte a kezét, hogy csendre intse az amúgy is néma gyülekezetet. Mindenki úgy bámult rá, mintha Delphoi jósdájának kinyilatkoztatását, vagy a római Vesta-szüzek főpapnőjének ítéletét hallgatná. – Néhány napja üldözök egy vaddisznót. Fenn, a hegyekben. Aki elhozza a fejét nekem, az a nyertes ebben az összecsapásban. A többség elvigyorodott és kurjongatni kezdett. Tudták, hogy egy ilyen komolytalan ítélkezés újabb vigaszságokat eredményezhet, ráadásul a társaságban nem sokan akadtak, akik megvetették a vadhúst. Valentinus összecsapta a tenyerét és fogadkozni kezdett, hogy minden bizonnyal Fortuna mellette lesz ebben a mérkőzésben. Egyedül a tribunus nem engedett fel. – Kicsit komolyabb dologra számítottam – vetette oda a helytartónak. – Mondjuk olyasmire, amiben igazságosság és jog van.
58

– Barátom, hagyd ezt! Ne legyünk mindig komolyak! A komolyságot hagyd kinn a harctéren, meg a katonai gyakorlatokon, vagy akár a táborban! Most legyen végre helye a bohókás ítéleteknek is. Én akarom így. És ne feledd, a haruspexem is szentesíti. – Odamutatott a még mindig komoran ácsorgó pap felé. – Elfogadod az akaratomat? A frissen beiktatott tribunus nem így gondolta. Túlságosan is komolyan vette a megtisztelő beosztását, de leginkább azt a hátteret, ami kötelezte őt, hogy megfélemlíthetetlen és sérthetetlen úrrá váljon. Kétségtelen, minden római, legyen az patrícius, politikus, szenátor vagy lovag gyermeke, ugyanezzel az adottsággal indul neki az életnek. Ez a méltóság és a benne feszülő sértettség serkentette, hogy ne váljon meg a jogos ítélettől ilyen könnyen. De a helytartót sem akarta megbántani, hiszen a pártfogóját tisztelte benne. Ráadásul a haruspex szigorú arca és tekintélye is hatott rá. Fejet hajtott az akarat előtt. Nem nagy örömmel, de megtette. – Rendben. Legyen, ahogy kívánod, Marcus. – A pörsenésekkel teletűzdelt arcbőre széthúzódott a kényszeredett mosolytól. – Nagy mókamester vagy te. – Mókamester? – A helytartó fintorogva nézett körül, majd közelebb hajolt, mintha titkot akarna súgni. – Az érdekedben tettem. Vigyáznom kell rád, fiam. – Rám nem kell vigyáznod! – A tribunus hangosabban reagált, mint ahogy akart. Sértett
59

dühe indította erre. Körülötte néhányan újra felkapták a fejüket, de a többség újra visszatért a mókázáshoz. Különösen most, hogy a lenge öltözetű lányok is helyet foglaltak a tisztek között. – De! Kell! – A helytartó mélykék szemeiben rendreutasító fény villant. – Kell, fiam! Egy nálamnál nagyobb embernek ígértem meg. 2. A tribunus hajnalban indult, hogy elhozza a helytartó nyomorult disznaját az erdőből. Csak egyetlen segédet vitt magával, az egyik csapat decurióját, Marcius Turbót, a barátját. A hajtók már korábban kirajzottak a sötét, hideg vadonba, hogy a vadászok felé tereljék a zsákmányt. Valentinus is felbukkant a castrum kapujában, de azonnal más irányt vett, ahogy meglátta ellenfelét. Nem akart együtt indulni vele. Kíséretével – három barátját vitte magával – dél felé indult, a Canabae kunyhói mentén, a kőbányák irányába, ahol egy gyatrán kikövezett út vezetett a rengetegbe. Mielőtt a napkorong félig felemelkedett a Danuvius felől, a lovaik nyomán felverődő por is elült a távolban. A tribunus nem kapkodott. Összehúzta magán a farkasprémből varrt kabátját, és könnyed poroszkálással haladt a dombok felé. Mellette Turbo, aki jobban kedvelte a sivatag forróságát az északi provinciák jeges szelénél, még a fejét is
60

prémkámzsába bugyolálta. Nem úgy, mint a tribunus, aki semmiféle fejfedőt nem tudott elviselni magán. Mire a nap teljesen kiemelkedett a párából, maguk mögött hagyták az aquincumi Canabae utolsó házait és birtokait is. A derengésben lombtalan, fagyos fák ágai nyújtózkodtak körülöttük, némelyek feléjük tekeregve segélykérőn, némelyek az ég felé kapaszkodva. A szél feltámadt, és elvitte a fojtó ködöt. A két vadász örült is ennek, meg nem is. Jobban láttak, de a szagukat is messze vitte a szellő, amitől megugorhat a vad is. Megérkeztek a jelzett csapáshoz, ahol keresztezték a hajtók útját. A segédek erre fogják terelni a vadat, a tribunusnak meg csak az a dolga, hogy levadássza. Amint a nyeregben ülve hallgatta az erdő neszeit, elmerengett ezen az ostoba helytartói döntésen. Vajon miért kell egy fenséges vadnak pusztulnia ahelyett, hogy a két sértett saját kezűleg, maga döntsön az igazság felől? Hogy megvédje őt, válaszolta a helytartó. De mitől? Ugyan, mit is számítanak az ilyen Valentinus-félék! Ostoba korhelyek, lélektelen eszközei a gépezetnek, ami Rómát szolgálja. Töltelékek. Csak arra jók, hogy velük irtsák az ellenséget, ha kifogy a muníció. Másra kevesek, szellemileg és az elhivatottság szempontjából is. Tőlük aztán nem kell féltenie őt sem a helytartónak, sem a gyámjának. Biztos volt benne, hogy ő nyeri meg azt a párbajt, ha nem állítják le. Ahogy ezt a mostani „összecsapást” is.
61

Már hallani vélte, amint dübörög a talaj, és Fortuna kegyelme, mely nemigen távolodott el tőle eddigi élete során, most is elé vezeti azt a vaddisznót. Jöjjön hát a győzelem! Valóban megremegett a föld az erdő mélye felől. A cserjés gyerekcsuklónyi fatörzsei ropogva törtek szét, utat engedve a baljóslatú tömegnek, amely a két lovas felé iramodott. – Hej, testvér, ennek fele sem tréfa! – kiáltott Turbo, de egy tapodtat sem húzódott el az ösvény és a barátja mellől. Mindketten maguk elé tartották a hosszú lándzsát. A hatalmas, szőrős tömeg kivágódott a vékonyka fák párás függönyéből, és egyenesen rájuk rontott. A tribunus eloldalazott, majdnem csak a szerencséjének köszönhette, hogy elkerülte a félelemtől őrjöngő vadkan agyarát. Míg az állat eliramodott mellette, a nyeregből kihajolva a bal lapockája mögé döfte a fegyvert. Az állat visítva, szenvedve rohant tovább a csapáson. Turbo elismerően nézett a tribunusra. – Micsoda erő, barátom! Büszke vagyok rád! Máris miénk a győzelem! A nyertes nem érezte át a diadalt. A szenvedő állat után bámult, így ő vette észre elsőnek, hogy a csapás túlsó felén megjelent Valentinus, elállva a vadkan útját. Emberei körülvették az állatot, megzavarva és feltartóztatva. Valentinus eközben alaposan megsorozta a dárdájával. A vaddisznó nekirontott az egyik lovasnak, és ménje marját felhasította az agyarával. Mozgása azonban lassult, mintha egyre veszítene az erejéből. Végül
62

haldokolva, nyögve összeroskadt Valentinus lova előtt. – Diana engem választott! – üvöltötte amaz, és leugrott a nyeregből. Hogy jogát érvényesítse, előrántotta pugióját, és beledöfött a kan oldalába. De elszámította magát, az állat még nem pusztult el. Nehézkesen, röfögve feltápászkodott, majd rárontott Valentinusra, de nem ért el egyebet, mintsem hogy feldöntötte a férfit. Rároskadt a lábszárára, de szinte azonnal kilehelte a lelkét. Valentinus megijedt ettől a váratlan végjátéktól, ahogyan az emberei is. Ráncigálni kezdte a lábát a tetem alól, nem sok sikerrel. A sűrűbe húzódó emberei – kellő tisztelettel a dög iránt – végül visszatértek hozzá, és megpróbálták kiszabadítani a társukat. Nem ment könnyen, ennek ellenére Valentinus nem szűnt meg ellenfele irányába óbégatni: – Látod, te ragyás? Diana nekem kedvezett! Fortuna mellettem állt ki, nem melletted! Váratlanul ismét csörtetés hallatszott a bozótosban. A tribunus azt hitte, a hajtók érkeztek meg, de hamarosan belátta tévedését. Újabb állati tömeg sejlett fel a csenevész erdő árnyai között. Hangja félelmetesebbnek tűnt, mint a visító vadkané. A katonák is felfigyeltek rá, majd rémült kiáltásokkal menekültek az erdőbe, amikor felismerték a jövevényt. Még a lovaikat is hátrahagyták. Valentinus egyedül maradt az apró tisztáson, a vadkan által megbéklyózva.

63

Egy dühös medve törtetett át az erdőn. Mérgében ágacskákként zúzta szét a fákat, és hörögve közeledett a könnyű préda felé. A tribunus szeme megvillant. Fura félsz hatolt a lelkébe, de nem a fenevad miatt. Féltése a másikért szólt. Valentinus ostoba fickó, de nem érdemel ilyen szörnyűséges véget! Hiszen az ő fegyvertársa, Róma katonája! Nem engedheti, hogy baja essen! Megmarkolta a véres dárdát, és a medve felé rohant, amely már csaknem elérte a rettegve üvöltöző Valentinust. Gondolkodás nélkül beléje döfött, de rosszul számította ki a távolságot. A medve felágaskodott két lábra, és karmos mancsával halálos csapást mért a lovára. A mén összeroskadt, és a tribunus csak a szerencséjének köszönhette, hogy nem került az állat testének fogságába, ahogy Valentinus a vadkan alá. Fürgén leugrott, majd amíg a fenevad a sebére fordította a figyelmét és dühödten csapkodta az elpusztult lovat, gyalogosan megrohamozta a behemótot. A ragadozó üvöltve kaszált a mancsával; az egyik ilyen csapása elérte a férfi vállát, leszakította róla a bőrpáncélt, és mélyen megsebezte. De a tribunus nem törődött a fájdalommal. Hatalmas testével, acélos izmaival a medve méltó ellenfelének bizonyult. Elugrott a mancsok elől, újabb karmolásokat szerzett, de megállíthatatlanul ostromolta, döfködte a medvét. A kimerítő harcban végül elérkezett a győzelem perce. A fenevad, megszámlálhatatlan sebektől vérezve összeroskadt, nem messze a csapdába
64

esett Valentinustól. A tribunus óvatosan közelítette meg a mocorgó, haldokló bundás rémet, majd magasra emelte a dárdát, és szíven döfte vele. A bűzlő, vérző vadállat hörögve fújta ki az utolsó levegőt a tüdejéből. Csend lett a kicsi tisztáson. Csak a tribunus fáradt lihegése hallatszott, amint véres dárdájára támaszkodva megpihen az embert próbáló küzdelem után. – Iuppiterre! – kiáltott valaki a bozótosból. – Mintha nem is ember küzdött volna, hanem valamilyen erdei isten! A katonák lassan előmerészkedtek, és tisztelettel körülállták a vérző sebe ellenére is büszke, fiatal tisztet. Valaki végre kiszabadította Valentinust is, aki bicegve ment oda hozzá. – Belátom, nem az enyém az érdem. Nem csak vadkant ejtettél, hanem medvét is. Emellett levadásztad az elismerésünket is. Iuppiter adjon bőkezű ajándékokat, amiért még az ellenfeledet is megmentetted! – Nem vagyunk ellenfelek. Harcosok vagyunk, egy az utunk. Nekem csak egy kérésem van hozzád, Valentinus. Tanulj tiszteletet, és ezt mindenkoron, még a lakomákon is add meg a társaidnak. – Ígérem, így teszek, barátom! – hajtott fejet a vesztes a csaknem egy fővel magasabb tribunus előtt. – És soha ne nevezz többé ragyásnak! Nevezz a nevemen! Vagy félsz tán kimondani, mert jobban cseng a tiédnél?
65

– Megfogadom, nem gúnyollak többé. Hisz nem kaphat minden férfi olyan sima arcbőrt, mint a táncosnők ülepe! – nevetett Valentinus. Aztán komolyabban folytatta. – Igen, igazad van, a neveden kell szólítanom téged. Fogadd tehát köszönetemet, Publius Aelius Hadrianus tribunus, a nagy Nerva Caesar rokona, Traianus hadvezér fogadott fia! Áldassék a neved, és tartson kegyében továbbra is Iuppiter! Az ifjú tiszt, Hadrianus kihúzta magát, és megfürdött a dicsőségben, mint mindig, ha neve elhangzott. Érezte, e névnek nagy jövője lesz, mint ahogy azt is, hogy lesz idő, amikor nem csak néhány katona hajbókol előtte egy erdei vadászaton, hanem egy egész birodalom, Persiától Britanniáig. Nem most, de eljön az ideje. Hitt benne.

66

MARCELLUS MIHÁLY

AZ ÜRDÜG KÖLKE
1. – Gyösz? A fiú mintha nem is hallotta volna a kérdést, csak bámult a folyton égő tűzhely lángjaiba. Úgy érezte, a csapkodó csóvák az egész lelkét perzselik, megpörkölik, összezavarják. – Gyönnöd kell, tudod – erősködött az anyja. – Ott a helyed az áldozáson. Apád arra utasított, hogy vigyelek oda. Aggódik miattad. Aggódjon, gondolta a fiú. Tudta, miért kell elmennie. Bizonyítania kell a nemzetsége előtt, hogy őt még nem fertőzte meg a métely. Annak a római istenségnek a mételye. A Krüsztoszé, vagy hogyan is híjják… Azt sem tudta, mit jelent az új hit, csak annyit tudott róla, hogy némelyek felvették az övéi közül. Megtapasztalta, hogyan erőltetik az új király nemesei, és való igaz, akik egykoron a berkekben áldoztak az Östennek, és táltos igéket hallgattak, ma durván ácsolt padsorokban idegen nyelvű beszédre figyelnek, azokban a csúcsos kőépületekben, ahonnét időről időre harangszó hallatszik. Maga is belesett oda. Nem találta a helyét ott, de mégsem érezte gyűlölségesnek. Csak idegennek. Attól viszont a szíve szakadt

67

meg, hogy Pötyke és a szülei rendszeresen járnak az ilyen helyekre. – Gyönnöd kell! Apád parancsa! – Az asszony a karvalymintás takaróba burkolózva – ősi nemzetségük szimbóluma volt ez a szárnyas ragadozó – idegesen toppantott egyet. A mozdulatra por szállt fel az öröktűzhely mellett. Volt ebben valami isteni. Valami természetfeletti erő. Ha a fiú nem az apja, Majtány tiszta ivadéka lett volna, talán megijed. Talán enged. De túl konok volt ehhez, hiszen atyái harcos vére zubogott az ereiben. Nem mozdult. Távozott volna, ám a jurták között egy tekintélyes alak tűnt fel. Ősz varkocsait szél kergette el az arca mellől, de a dühe is megreszkedtette a tincseit. Ragadozószemekkel meredt rá, egészen a lelke közepébe. Amikor megszólalt, nem volt hangos, mégis sokkal nagyobb erőt képviselt, mint az előbb az asszony. – Utula! Tápászkodj fel! Ne mondjam még egyszer! Ennyi elég volt. Utula, a Túr nemzetség leszármazottja jobbnak látta, ha nem száll szembe az apjával. Legalábbis még nem… A hegyoldali berek fái között ott állt a kőrakás, mögötte a táltosuk, a jó Kündü, a Nap fia. Fogatlan szájából gajdoló ének szárnyalt, amit furcsa módon nem tudott ellopni a feltámadó éjszakai szél. Ott lebegett Utula körül is a hang, bekúszott a tudatába, engedelmességre kényszerítette.

68

– Áldozunk Östennek – mormolta a táltos. A többiek utána mormolták. – Nem hajtunk fejet Vajk tévedésinek meg az új hitnek. Ez csak bilincs lesz az eljövendő nemzetségek számára. Boldogasszonyuk megvéd minket, féljétek őt és a jövendőt! Babba velünk marad. Higgyetek! Áldozzatok az Egyetlen Östennek, az Öregistennek! A Tizenegy Ujjú felemelte kezét. Jobbjában kés villant, baljával megmarkolt valami szőröset a lábánál. Egy pillanat műve volt: először keserves vinnyogás hallatszott, aztán csak a kiomló vér szaga terjengett az áldozó tűz körül. Utulának időbe telt, míg felismerte, hogy kedvenc kutyája, Bőrős került a kőoltárra. Felnyüszített magában, alig tudta visszafojtani a fájdalmát. A foga csikorgott a keserűségtől. Vihar támadt a lelkében, amit képtelenség volt elcsitítani. Felugrott a helyéről, aztán eltűnt a sötétben. A szertartás folytatódott – senki sem vette észre a távozását. Egy valakit kivéve. *** Az egyetlen helyre menekült, ahol talán nyugtot találhat. Pötykéhez. A szerelme egy kőből és fagerendákból összerótt, erős, új házban lakott. Nem jurtában. Már nem. Legalább egy éve átköltöztek a legelőkről a „váras” belsőbb területére, ahol a kőházak épültek. Pedig Utula jól emlékezett a
69

gyerekéveikre, amikor apja és Pötyke apja még szomszédos jurtákban éltek, és sokszor jártak együtt a hegyoldali szertartásokra, vagy nyájat terelni. De mióta Pötyke apja még több földhöz jutott és gazdaggá lett, már csak kőházban volt hajlandó lakni, és a kőszentélybe menni, hogy Krüsztos és az ő szűz anyja előtt áldozzon. De Utula gyanította, Pötyke apja, Matta inkább Vajk kényszerének engedelmeskedik, mint önnön szívének. Jól emlékeztek, hogyan rohadt el a szomszéd vár kapuján Koppány testének egy része… Jó néhány kavics koppant a házfalon, mire Pötyke előbújt a szobájából. Kihajolt a kő mellvédről, suttogva beszélt, Utula alig értette. A lány mindig is a szerelme volt, de mióta kereszténnyé vált az egész családjával együtt, egyre kevesebbet beszéltek. Most is hosszas unszolásba telt, míg Utula rá tudta venni, hogy lejöjjön hozzá a patakparti bozótosba. A fiú, mint mindig, most is felajzódott a közeledő karcsú lány látványától. Remegtek az izmai, ahogy arra gondolt, újra egyesülhetnek a fanyar illatú növények koszorújában, tücsökzenére ünnepelve. Nem volt még, és nem hitte, hogy valaha lesz az életében ennél bensőségesebb szertartás. Ám most, ahogy Pötyke leült mellé és szorosan áthúzta magán a borjúbőr kabátját, maga volt a tökéletes elutasítás. – Mi a bajod? Nem szeretsz már? – dörrent rá Utula, aztán megbánta nyersességét, amit a friss megtapasztalások erőltettek rá.
70

A csontos arcú, fekete szemű lányka nem nézett rá. Az egyik béka könnyed lebegését bámulta a sekélyes vízben. Valahol nádirigó riadt fel és csirrentett egyet. – Szeretlek… Nekünk mindenkit szeretnünk kell, azt mondta apám. De… De már… – De? Mit akarsz mondani nekem, Pötyke? – Már nem akarlak… úgy. Nem szabad… – Nem szabad? – Utula hátrasimította hosszan lenövő haját, amibe hét varkocsot font az anyja, a számon tartott ősök emlékére. Dühös volt, remegett a keze. – Hányszor bújtunk össze? Hányszor játszottunk, ahogy teszik az apáink is titokban? És te hányszor öleltél és mondtad, hogy csak az enyém leszel örökre? A lány nem szólt, inkább megint a sötét nádast fürkészte. Az arca is sötét volt, mintha vérengző toportyánt fedezett volna fel a túlparton. Utula viszont képtelen volt befogni a száját. – Nem hittem volna… Minden… minden olyan ellenséges… Mintha… nem tudom kifejezni… Mintha minden megváltozott volna. – Igen, Utula. – A lány most sem nézett rá, de finom hangon megpróbált vele valamit megértetni. – Megváltozott minden. Megváltoztunk. Nincs már egy nép. Nincs összetartás. Az apám gyűlöli az olyanokat, mint a te apád. Gyűlöli a pogányokat, ahogy mondja. Mi nem lehetünk többé együtt. Érted? Apám megtiltotta, hogy pogányokkal találkozzam. Mert ők meglakolnak, ha nem térnek át a kereszténységre. Ezt mondta. Meglakolnak.
71

– Meglakolni? – Utula hüledezett ennek az idegen szónak a hallatán. Mit jelenthet ez? – Nem tudom, meglakolok-e. De igaz. Tényleg megváltozott minden. Bár apám szerint én változom. Ma ő és a táltosunk feláldozta a kedvenc kutyámat. Ez fájt. Tegnap arra kényszerítettek, hogy ne bujkáljak együtt a régi barátaimmal a berkekben. Mert azok már keresztények. Ellenségek lettek. Gyűlölnöm kellene őket. Pedig nem tudom gyűlölni őket, hiszen együtt nőttünk fel, együtt játszottunk. Apám haragszik, amiért elfordult mindenki a múlttól, az Egy Östentől, az Ősöktől, Babbától, és érdekből más valláshoz húz. Egyre azt hallom, hogy a király fejét elcsavarta az a germán hercegnő, és ettől elvesztette az eszét. Az ország pedig két részre szakad. Ezt hallom, és a felét sem értem, de nem is érdekel. Csak az, hogy mi szeressük egymást. De te is más lettél. Egészen másról beszélsz. Pötyke újra a vizet bámulta, a szeme sarkában könnyek gyülekeztek. Utula észrevette ezt, de nem szólt. Inkább cselekedett. Lágyan hátrahajtotta a gyenge fövenyre Pötyke testét, aztán simogatni kezdte, ahogy mindig is szokta. A lány egy darabig engedett, aztán hirtelen megmerevedett és elhúzódott tőle. Utula felfortyant volna erre, de éles kiáltás hallatszott a háta mögül, majd dobogó lábak zaja. Mindketten felismerték e vészjósló hangot. Pötyke bátyja, Bürke rontott rájuk.

72

– Takarodj innét, pogán’! – üvöltötte. Magas, izmos alakja előtt szinte maguktól széthajlottak a fűzek ágai. Bürke bődülése felverte a parti fövenyt, amint húga erényéért szállt hadba, bár talán maga is tudta, hogy jól megkésett vele. Hosszú görbekardot lóbált a kezében fenyegetően, ami elől Utula elhúzódott ugyan, de a nyikhajság nem engedte elmenekülni. – Mit akarsz itt, Bürke? – Hogy mit? Elvenni a kedvedet, hogy itt ólálkodj! Bújj vissza a sátorba, a rongyaidba! – Szerintem nem azért vagy itt! – gúnyolódott Utula. – Szerintem azért, mert látni akartad, hogy a húgod asszonnyá cseperedett, nem igaz? Meg akartad lesni, ahogy egy igazi férfival tölti az időt? – Te mocsok! – üvöltött erre a báty, és nekiveselkedett Utulának. Mindketten a patak sekélyes vizébe zuhantak, de egyikük sem tudta belefojtani a másikat az arasznyi vízbe, bár tagadhatatlanul ez volt a cél. Végül a háznépe állította meg őket. Farkasbundából összevarrt kacagányában Matta, Pötyke és Bürke apja sietett a partra, hogy elejét vegye az éjjeli viaskodásnak. Végigvert rajtuk a botjával, aztán lehiggadt, és ez rosszabb volt a dühöngésénél is. Csendben szólt Utulához, minden szava tőrdöfés volt. – Többé ne keresd a lányomat, míg a koszos pogány népséghez tartozol! Más szelek fújnak, és az ostoba apád nem érti meg. Addig, amíg te sem

73

érted, és nem álltál át, ne kerülj a szemem elé! A lányomnak meg a közelében se lássalak! Utula csak bámult rá. Képtelen volt válaszolni annak, akinek annyi jót köszönhetett a gyermekkorában. Valami bene is végérvényesen megváltozott e mondatokra. Más lett, csalódott és elkeseredett. Matta visszatessékelte gyerekeit a partról, de nem tudta megakadályozni, hogy a dühös Bürke még visszaordítson: – Megfizetek neked a húgomért! Egyszer megfizetek, ha lesz bátorságod vitézként kiállni ellenem! Utula letörölte a vért a szája szegletéből, amit Bürke kemény ökle varázsolt oda. Megnyalta a veres nedvet. Ízlett neki, mint valami tündérek és táltosok kotyvasztotta varázsszer. Hirtelen erőre kapott tőle. A vér. Vér! – Találkozunk! És elszámolunk egymással! – üvöltötte vissza Bürkének, és maga is megdöbbent, hogy mennyire hatása alá került a vér őrjítő zamatának. 2. A hajnali intelem reccsenésként hangzott a fülében. – Hová tűntél az éjjel? Nem volt kedve bemászni a családi jurtába, miután visszatért a félresikerült találkáról. Vérző sebeit sem akarta mutogatni a szüleinek. Kint
74

aludt az öröktűzhely melegénél, és remélte, hogy a lelkiekkel együtt a testi sebei is mihamarabb behegednek. Az apja állt felette, ő pedig álmosan felnézett a kemény arcba. Mintha az öreg varkocsai és a szél ősi szövetséget kötöttek volna. Most is lebegett mind a két a fonat a fülei mellett, a szemei pedig különös villámokat szórtak. – Kérdeztem valamit, kölök! – Bocskoros lábával belerúgott Utula oldalába. A fiú megint érezte azt a konokságot. Mi lenne, ha egyszerűen nem válaszolna? Ha felállna a takaró alól, és szó nélkül arrébb menne? Miért gondolják, hogy faggathatják őt, Túr leszármazottját, még ha az apja teszi is? – Enyelegsz az új hittel, kölök? Oda jársz te is, Pötykével? A farkad akar döntést hozni ebben, a szíved és az eszed helyett, kölök? Beszélj! – Nincs mit mondanom! – rivallt rá az apjára, és maga is megszeppent, hogy mennyire erélyesen. Finomított a modorán, úgy folytatta: – Kidobtak! Pötyke apja nem akar látni, míg pogány vagyok. Te nem akarsz látni, ha keresztény lennék. Mi az igazság? Tudja valaki? – Igazság? Vajk eladta Árpád országát. Mind ezt teszik a saját hatalmukért és birtokaikért. Így lesz ez, amíg létezik magyar hon. A véreink eladnak minket a germán meg a pápista birtokok fejében. Már nincs ősi múlt, se dicsőség! De én nem arra tanítottalak, hogy idegenek előtt borulj térdre!

75

– Nem tudom, ki az idegen! Matta, Pötyke és Bürke idegen lenne? Hisz velük nőttem fel! – Idegenek! – üvöltött az apja, és a szájából kifröccsenő nyál beterítette Utula fél arcát. – Azok lettek! Idegenek! És ha velük barátkozol, te is idegen vagy! – Nem! – ordított vissza a fiú, sosem próbált eréllyel. Ökölbe szorította a kezét, de nem emelte fel. Az apja mégis megérezte a gyűlöletét, védekezésből visszalépett egyet. Aztán meglódult előre, és hörögve képen törölte a feleselő kamaszt. Utula szája sarkán felszakadt a bőr. A seb azonnal vérezni kezdett, és friss, szapora vörös csermelyeket szült. A fiú odakapott, de menet közben lelassult a mozdulata. Inkább a nyelvével nyalogatta, mint a szomjas farkas, és éppen úgy, mint a vért szürcsölő toportyán, ő is bezsongott a vér zamatától. Nem fogta vissza magát: öklével a saját apja arcába csapott. Az ütés ereje elkábította Majtányt, aki elterült az öröktűz mellett. Utula a jobbjára nézett, aztán a földön heverő szülőjére. Átkozott lett, mert kezet emelt rá. De valahogy nem bánta. Elege lett az ősökből is, mint mindenből, ami körülvette. A jurtából, a táltosból, a papokból meg a kőtemplomokból… Mindenből! El innét messze!

76

3. Egy esztendő múlva Csegő, a Várúr parancsnoka sűrűn bólogatott, majd kihátrált a fogadó hatalmas terméből. Ahogy átlépte a küszöböt, és bezárult utána a kétembernyi ajtószárny, maga is visszasüllyedt azzá, ami valójában volt: a hétköznapi gondok kegyetlen megoldójává. Szárnysegédjének, Azariknak, a harcsabajuszú gótnak csak ennyit mondott: – Tiszteket a várudvarra! Dolog van! Amaz meg bólintott, szaladt a parancsot teljesíteni, miközben emberes bajsza táncot járt az álla körül. Néhány minutum múltán, amikor a bandérium vezérkara felsorakozott a kövezett térségen, Csegő messze zengő hangon így folytatta: – Lázadnak a fattyak! Uram pedig aggódik a szomszédos birtokai miatt. Az a dolgunk, hogy móresre tanítsuk ezeket a pogány népségeket! Készen álltok? A szél morajlásának erejével jött válaszul az igen. Az első sorban álló egyik legvérengzőbb ifjú tiszt – aki ragadozó madárra emlékeztető szimbólumot viselt kerek pajzsán – maga is bőszen harsogta a választ, s közben a jobbja ökölbe szorult. – Akkor indulás! Estére körbezárni a szomszéd falut, és elfojtani a lázadást! István urunk rendet

77

akar az országban, tűzzel-vassal. E birtok ura is! Hát rend lesz! – Rend lesz! – hörögte, szinte csak magának a fiatal tiszt. Senki sem hallotta, egyedül Csegő parancsnok. Mikor mindenki szétszéledt, hogy az osztagát felkészítse a támadásra, odasétált a fegyvereit ellenőrző fiatalemberhez. – Büszke vagyok rád! Kitűnik, hogy jó harcos vér szülötte vagy! Verd le urunk ellenségeit. Hisz eddig is bizonyítottál… – Eddig is megtettem, amit kellett – válaszolt a konok, fiatal hang. – Most is így lesz. Ha megmutatod az ellenséget, nincs irgalom nekik, uram! – Helyes. A legjobb vitézem vagy. Beszéltem rólad nemes urunknak. Már tudja, ki az az Utula… – Köszönöm, parancsnok – biccentett könnyedén a fiatal férfi. Aztán visszafordult a fegyvereihez, hogy kellőképpen kiélesítse őket a vérengzéshez. *** A falu a völgyteknőben szunnyadt, mint egy békés csecsemő. A vályogviskókból, a fából rótt kunyhókból, távolabbról meg a jurták tetőnyílásából kiáramló füst kékes szellemjárást vont a falu fölé magasodó ormokig. Betöltötte a mélyedést, és fanyar szaggal bélelte ki. Ezt érezték meg először az oda érkező lovasok.

78

Utula érzékei zsibongtak; vészjóslón súgtak neki. Valami nincs rendjén. A Várúr csapata három részre vált, hogy körbefogja a települést. Ez mindig bevált, nem lehetett vele hibázni. A könnyű vértbe bújt lovasok nyugodt szívvel közeledtek a falu felé, hisz tudták, túlerőben vannak. Még akkor is úgy lettek volna, ha az ősi Emese támaszt fiakat, kardforgatókat, hogy megvédje a jurták lakóit. De Emese már nincs sehol. Gyermekmesévé züllesztették, népe pedig éppen most gyűlik a penge éle alá. Csegő, aki a főerőket vezette, odakocogott Utula mellé. – Csendesek. Alszanak talán? Utula megigazította a csúcsos fémsüvegét, aztán köpött egyet a lova nyaka mellé, az éjszakába. – Csendesek. De nem alszanak. – Hát? – Nincsenek itt. Csapdába akarnak csalni. Csegő ijedten járatta körbe tekintetét. – Csapda? Most szólsz, hogy csapda? – Nem megyünk bele. – Utula megint köpött egyet, ami kétségtelenül megnyugtatóbb volt, mintha idegesen kapkodna. – Ott vannak a mocsárban, és arra várnak, hogy a hátunkat mutassuk. Akkor támadnak. – Honnan tudod? – A fajtám – nyögte a harcos. – Jobban ismerem őket, mint a lovamat.

79

– Hát, akkor… Vezesd a támadást! Tied a parancsnokság! Amint ezt kimondta, Csegő megkönnyebbült. Ugyanakkor riadalom járta át, amint Utula helyébe képzelte magát. Az ifjúval szemben neki sokkal könnyebb a helyzete. Ellenséggel harcol, hiszen már régen felesküdött a pápára és Istvánra. Az elsők között. Ő hitből és meggyőződésből teszi, amit tesz. De vajon mi hajtja az ifjú Utulát? *** A könnyűlovasság behatolt a faluba, majd akadálytalanul átviharzott rajta, mint az avart kergető őszi szél. Nem talált ellenséget. Utula parancsára egészen a mocsárig ügettek, majd megfordultak, hogy ismét átfésüljék délről a falut. Így háttal kerültek a lápvidéknek. Vártak az ellenségre. Utula meghagyta az őrseinek, hogy tétován bóklásszanak a falu előtt, mintha nem értenék, mi történik. Ezzel majd előcsalogatják a rejtőzködőket. *** A falu vezetőjét, aki fellázadt a királyi birtokrend és a behajtók ellen, Csajtágnak nevezték. Csegő ezt nem mondta el Utulának, mert nem akarta gyengíteni az erejét és elszántságát. Hogy végül megtudta-e a fiú, ki ellen vezették, arról nincs hír. De másoknak is tudomására jutott, hogy Csajtág nem más, mint Utula apjának, Majtánynak az
80

unokatestvére. Rokon. A sereg vitézei megriadtak ettől. Némelyek átkozták magukban Utulát, ezt a vérszomjas és egyre kegyetlenebb ifjú tisztet, némelyek azonban csodálattal adóztak a hősiessége iránt… *** A hold elbújt szégyenében, csak fehér udvarát mutatta meg, mintha maga is pironkodna. Ez is elég világosságot adott ahhoz, hogy mindkét fél biztonságban tudja magát. Egy teljes fertály órát várakozott a sereg a falu déli végében. Csegő megint odasomfordált Utula mellé a hátasával, majd kaján vigyorral annyit mondott: – Tévedtél. A mocsárban sincsenek. Túl hosszúra nyúlt az idő. Ennyit nem várakozhat az ellenség… Igen… Utula körülnézett. Még most sem hitte, hogy taktikai vereséget szenved. Nem veszíthet. – Várjunk még – mondta Csegőnek, de miközben kicsit odahajolt a vezér felé, észrevette a mögötte éledő mozgást. Ötvenméternyire tőlük, a vizenyős partok fonnyadt növényei közül üvöltő ördögök buktak elő erre a világra. Mintha az égig érő ősfa gyökerei kaput nyitottak volna a legádázabb, leggonoszabb seregnek, hogy feljussanak középvilág halandói közé. Rekedt üvöltéssel tört elő az ellenség, és már csak a hang elég volt ahhoz, hogy jó néhány lovasnak inába szálljon a
81

bátorsága. Némelyek arrébb táncoltak, visszavonultak a lápvidék pereméről, és reszketve kapkodták a fejüket. A fiatal tiszt elmosolyodott, de ebben a mimikában sokkal több undokság és gyűlölködés látszott, mint vidámság. A körülötte állók azt olvashatták ki belőle: „Én megmondtam, hogy így lesz!” Utula így aztán megtartotta arcán ezt a kaján vigyort, miközben a sötétből előözönlő ellenség felé fordult. Csegő csak nézte a fiatalt. Irigyelte a vitézi tartását, a mozdulatait, a tapasztalt harcosokra emlékeztető parírjait, vagy a védéseket. Igen, remek harcos. De több is ennél, és leginkább ez ijesztette meg. Rá kellett ébrednie végre, hogy Utula, akit a szárnyai alá vett, egyszerűen imádja a vérontást. Most is elhajolt egy dárda elől, amely őt vette célba, aztán még ugyanazon lendülettel lecsapta a fejét az egyik páncél és rohamsisak nélküli támadónak. A hosszú hajú üstök elgurult a sárban, egészen a mocsár széléig, mintha a testnek legalább ez a kerek része szeretett volna elmenekülni a végzet elől. Aztán leugrott a lováról, egyenest az egyik ellenség nyakába érkezve. Az idősebb férfi, akinek egyetlen fokos volt a fegyvere, megrettent a rázúduló súlytól; összeroskadt. Utula nem kegyelmezett neki. Belemártotta a kardját, aztán még a torkát is elvágta, hogy teljesen megbizonyosodhasson a haláláról. Felvette a halott fokosát. Egyik kezében karddal, másikban a fokossal, őrült módon
82

támadott a lápiakra, mint valami eszelős. Minden csapása után valaki felnyögött a sorban, az ellenség fala pedig egyre vékonyabbá lett. A kiáltás, ami az egész harcmezőt túlharsogta, Csegő háta mögül jött, de Utula előbb hallotta meg, mint ő. Bőszen megfordult. Egy ócska jazig sisakpáncélt viselő férfi állt vele szemben. Megtermett volt és erős. Csegő felemelte a kardját, hogy ő vívjon ezzel a nagyszerű ellenféllel, de Utula megelőzte. Mire a parancsnok a közelébe ért volna, a fiatal harcos pengéje már az ellenség vasán csattant. Öldöklő küzdelem kezdődött, melyben egyik sem tudott a másik fölé kerülni. Utula ifjonti ereje szétporladt a sisakos harcos tapasztalatainak páncélján. Ám az is észrevehető volt, hogy a fiatalos erő egyre nagyobb fölényt szerez magának. Nagy fáradságok árán, kisebb-nagyobb karcolásokkal, de földre kényszerítette a tapasztaltabb ellenséget. Küzdelmük gigászivá vált; a két tábor fegyvert félretéve figyelte, hogy hadvezéreik közül melyik kerül ki győztesen az összecsapásból. Utula megérezte, hogy ez a kivételesen erős harcos gyengül. Ő is az ereje utolsó maradékával küzdött, de bízott abban a tartalékban, ami mindig is ott rejtőzött benne. Lerohanta a fél térdre kényszerült vitézt, aztán egyetlen, váratlan csapással lemetszette a fejét. A sisak, benne egy vérző emberi fejjel, messzire gurult. Csend lett a harctéren, tisztelgésül a gigászi küzdelem győztesének, kegyeletül az elbukottnak. Végül egy hadapród
83

hozta Utula elé a sisakot, benne a levágott fejet. Lassan megszabadította a véres torzót a páncélrostélytól. Csajtág elképedt arca bámult Utulára. A közelben lévők megesküdtek volna, hogy a fiú elsápad, és öklendezni kezd, ezt azonban sem Csegő, sem a távolabb állók nem erősítették meg. Sőt, némelyek egyfajta gúnyos vigyort véltek felfedezni az ifjú harcos arcán. 4. Zörgettek a sekrestye kapuján. – Ki vagy? A hang tompa volt és ellenséges. – Te mondd meg, ki vagyok! Hisz te mindent tudsz. Azért jöttem hozzád. – Testvérem az Úrban, ne adj ilyen nehéz leckét egy jámbor papnak! – Jámbor pap? Ezt sem hallottam még. Ki jámbor ma? Ki ártatlan? Mindenki vétkes, mindenki hibás! A pap szélesre tárta az ajtót, mint aki különleges küldetésnek érez megnyugtatni egy ilyen háborgó lelket. – Kerülj beljebb… Nyugodjék meg a lelked itt, az Úr házában! Az alak belépett a helyiségbe, de nem távolodott el a küszöbtől. A gyertyafény nem is érte el az arcát. A pap tovább unszolta, hogy megláthassa végre a látogatóját.
84

– Érzem, hogy segítségre van szükséged. Gyere! Ímhol vagyok! Rendelkezz velem! A sötétből végül egy fiatalember bukkant elő. Az arcán vágások és penge okozta sebek látszottak. Szemében kikutathatatlan érzelmek, melyek éppúgy lehettek a gyűlölet, a fájdalom vagy a megbánás jelei is. Barna haján még mindig vércsíkok látszottak, ahogy a sodronyingén is. – Ímhol vagy, atya? És ez engem megment, ha ímhol vagy? Többet akarok ennél! A pap hátralépett a dühös hang hallatán, megszeppent. A fiatal férfi erre eszelősen felkacagott. – Megijedtél? Nem kell félned… Ez a kéz csak arra jó, hogy a saját rokonait bántsa… A pap összeszedte a bátorságát, és megpróbált az lenni, amire elhivatottá tették. – Mi a bánatod, fiam? Hadd segítsek! – Rokont öltem, atyám… Gyászos csend lett. – És ki légyen az a rokon, fiam? Újabb csend. – Úgy érted, hová tartozik, atyám? – Úgy értem, az Anyaszentegyház ellensége a rokonod? Mélységes csend. Ám az elfojtott düh utat tört magának. A jövevény rárivallt a papra. – Ha az, akkor is a rokonom! – De fiam! Az Úr házá… – Miféle mércével mértek ti? Megöltem a vérem! És te azzal nyugtatsz, hogy ez a
85

gyilkosság nem is olyan vétek, ha az Anyaszentegyház ellensége az áldozat! – Nyugodj meg, fiam! – A pap homlokán gyöngyöző patakok indultak a szeme irányába. – A világ rendje be van végezve. Te is tudod, hogy ennek a földnek a jövője attól függ, hogy mennyire egységes az állam. Hogy mennyire erős a kormányzás, és mennyire támogatják az odafelvalók… – Mondd, atyám! Az nem is számít, hogy a lelkek csorbát szenvednek a harcban, ami az egységért folyik? Meg a hatalomért? Ez nem számít semmit? A pap engesztelőn tárta ki karját. Nem akart színpadias lenni, mint annyiszor fenn, a szószéken. Igazán megsajnálta a fiút. Értette, mit akar mondani. Átérezte a fájdalmát, anélkül, hogy segíteni tudott volna neki. Hiszen ez a fiú olyan kapukat feszeget, amik soha nem nyílnak meg egyszerű halandók előtt. A fiatalember nem jött a karjaiba. Idegenül állt, mindennel és mindenkivel szemben, egy számára idegen világban, ami mégis a saját és nemzetsége otthona volt. De mégis idegen. – Hogy hívnak, fiam? – Majtány fia Utula vagyok, a Túr nemzetségből. Megint erőszakos csend költözött a rideg kőfalak közé. A pap, aki hallott már ennek a pogány nemzetségnek a rosszhíréről, változtatott a módszerén.

86

– Azt tanácsolom – folytatta kenetes modorban, mintha a hivatalos hitoktatásban látná a megoldást –, hogy áldozz, fiam! Légy híve az Anyaszentegyházak, hogy bűnbocsánatot nyerj! – Miért? Ha csak gyilkos katona vagyok, te felmenthetsz, atyám? De ha rokongyilkos, akkor mi a teendő? Két miatyánkkal több az ára a bűnbocsánatnak? Nem tudsz te semmit! A pap arcán feszültség látszott. Mit akar ez a kölyök? Hiszen mindenki harcol és gyilkol! Tűzzel-vassal kereszténység, mondta Géza fia. Ez a jelszó! Akkor meg mit akar ez a kölyök? Miért nem elégszik meg a királyi és pápai felmentéssel? – Elég volt, fiam! Ha nem fogadod el a vért és a megbocsátást, az a te dolgod. De akkor ne gyere ide többé! – Akkor hová menjek? A Táltoshoz? Vagy netán az Ördöghöz? A pap megrettent erre a szóra. Elsápadva forgatta a fejét, mintha már látná is Belzebubot, a nagy Hazugot. Hirtelenjében megelégelte a fiút, a gyötrelmét, a vádjait, amikkel őt is beszennyezi. Még talán a saját papi hivatása is csorbát szenvedhet, ha ennyi időt tölt egy megveszekedett elmével. – Menj! Menj az Ördöghöz, ha akarsz! Úgyis olyan vagy, mint az Ördög kölke! Kielégíthetetlen és vitatkozó! Nem hallgatod meg a jó tanácsot, és így nem segíthetek rajtad! Menj az Ördöghöz! Te, Ördög kölke! Az utolsó szavakat már üvöltve mondta, miközben kihessegette vendégét a sekrestyéből,
87

mint ahogy a lakrészbe bepimaszkodó darazsakkal szokás. – Hess-hess! Menj az Ördöghöz, ha ez nem elég neked! Te, Ördög kölke! Mire Utula távolodott a templomtól, a pap még jó párszor elismételte ezt, így aztán sokan hallhatták a megbélyegzést. 5. A csapszék valódi menedék. A búslakodó hamar vigaszra lel, ha e szent föld levével öntözi a garatját. Így tett Utula is, amint lelkében összetörten maga mögött hagyta azt, amitől menedéket és segítséget remélt. Nem jött feloldozás onnan, ahonnét leginkább várta. Hiába hangzik annyi beszéd a megbocsátó kegyelemről a keresztes kőtornyok méhében. Nincs olyan. Csak érdek van. Semmi más e földön. A második kancsó is jócskán híjával volt már, amikor a durván ácsolt asztalhoz odaült mellé egy katonaember. Utula közelebb hajolt hozzá; elég homályosan látott már ahhoz, hogy ne ismerje fel elsőre. Csegő volt az, a várúr bandériumának vezére. Furának tűnt a ruházata, és ha Utula józan, azonnal észreveszi, mi okból. Csegő egyszerű gúnyába öltözött. Sem vért, sem fegyver nem látszott rajta. Bő pásztornadrágot viselt, az oldalán meg tassolyt, melyet biztosan élelemmel és tűzszerszámmal
88

tömött ki. A fiú talán soha nem látta még harci sisak nélkül, de most fedetlen fővel ült vele szemben, és kócos-mákos haja ráborult a fél arcára. Részegsége ellenére Utula észrevette azt, amit soha nem gondolt volna a keresztény Csegőről: a füle mögött és a feje búbján ősi varkocsok sorakoztak. Utula szemei lassan kitisztultak. Nekiveselkedett, hogy megszólaljon, ám régi istápolója megelőzte. – Elmegyek, fiú. Csak el akartam köszönni tőled. – El… mész? De hová? Hiszen… ide tartozol. Te vagy az, aki elérheti a céljait ebben az érthetetlen világban. Hová akarsz menni, Csegő? – Elegem lett mindenből. Talán van még egy tiszta berek, ahol senki nem uralkodik a másikon. Ha van, én megtalálom. Ott akarok meghalni. – Én most bárhol szívesen meghalnék. Akár itt is. – Utulát, ahogy kimondta, átjárta a végtelen keserűség. Üvöltve, padjáról felpattanva rivallt a csapszék borszagú levegőjébe. – Akár itt is meghalnék! Akár itt is! Csegő nem csitította. Belekortyolt a saját kupájába, és türelmesen várt, míg Utula visszaroskad az asztalra. Riadalmat keltett ugyan a kiabálás, de csak néhányan bámultak feléjük. A többi pásztor a maga dolgával törődve iszogatott tovább. – Beszédem van veled, Utula. Ha bírsz még egy kicsit rám ügyelni.

89

A fiú megérezte, hogy barátja nem holmi felesleges, hitvány búcsúzkodás kedvéért jött ide. Fújt egy nagyot, hogy elűzze a borgőzt magából, aztán Csegőre bámult. – Jól van, barátom… Elmegyek – mondta a férfi. – És te egyedül maradsz a lidércekkel. A benned lakó boszorkákkal. Fiú, légy éber! Ne higgy a hazugságoknak! Ma megtapasztaltam, hogy csak hazugság vesz körül minket. Sem a birtokosok, sem István nyugati bárói, vagy a mi tekintetes urunk nem akar egyebet, mint maga megtollasodni az ország vérén. Fiú, itt nincs jövő, csak bukás. Hiába is keresztelkedsz meg! Ha kényes a gyomrod, nincs helyed azok között. – Hát… ez történt veled is, ugye? Az új hit katonája kudarcot vallott? – nevetett fel Utula, de módjával, nehogy vérig sértse az egyetlen embert, akit szeretett. – Ez. Szolgáltam őket. Szolgáltam az új hitet. Lelkiismeretem szerint tisztán. Mégis megaláztak és kirekesztettek maguk közül. Visszamegyek oda, ahonnét származom. A szülőföldemben akarok nyugodni, nem az idegen temetőben, ahol a latinok nyelvén temetnek el. És inkább találkozzam garabonciással útközben! Inkább megosztom vele a húst, minthogy maradjak ott, ahol a hazugok hangja a lelkembe mar! Megyek! Áldjon az Egy Öregösten! Boldogulj, de jegyezd meg, nem terem neked itt kalász, se szőlő. Csak hazugság. Hát, megmondtam, amit akartam, fiú. Ezzel felállt a padról, és minden további szó vagy búcsúzkodó tett nélkül távozott. Utula csak
90

bámulta a hűlt helyét, miközben egyre a mondanivalója értelmét fejtegette. Felfogta a szavai értelmét, még ha kicsit tovább is tartott most, mint általában. Aztán egyetértően bólintott, mint aki útjára engedi barátját. – Igazad van, Csegő – mondta félhangosan. – De neked nincsen itt senkid. Nincs Pötykéd, aki visszatartana… Ahogy kimondta a lány nevét, végigsöpört a lelkén az elkeseredés. Fogta a kupáját, és a padlóhoz csapta fájdalmában. Ment utána a korsó is, ami éles zajjal tört darabokra. – Hé, te! – kiáltott felé valaki, aki megunta a zajongást meg a dorbézolást. – Nem hagynád mán békében pihenni a tisztes pásztorembert? Mire ez a botrán’? Utula bőszen kereste azt, aki rárivallt, aztán nem kevésbé finoman válaszolt: – Mi rejtőzködő lápi fene közöd van ehhez az én keservemhez, ember? Talán úgy hiszed, tudsz tanácsot adni? – Tudok. Jó tanács. Maradjá’ csendben, idd ki a borodat, oszt mihamarább tágújj innét, te szégyentelen! Aki a rokonai vérét ontja, annak nincs hely e tisztes faluban! Takarodjá’ innét, te… Hallottuk az atyától, hogy ki vagy! Az Ürdüg kölke vagy! Hát nincs itt helyed köztünk! Utula bivalyként állt fel és pördült meg. Nem jó pillanatában kötött bele ez az ember. Előrerontott, aztán megragadta a szablyáját, hogy kirántsa a hüvelyéből.

91

Ketten is felálltak a padról, hogy támogassák a pásztort, pedig ő maga egyedül is termetes magyar volt, kemény ellenfél. De ilyenkor már a vér dobol, az orrlyukak fújtatnak és az ösztönök harcra éleződnek. Ilyenkor küzdeni kell a becsületért, az igazért. Nincs visszaút. Utula medveként vetette magát a pásztorra, hogy mihamarabb végezzen a legfenyegetőbb ellenséggel. Ökle eltalálta a csontos arcot, aztán jó alaposan mellbe is taszajtotta a férfit. Csak ekkor rántotta elő a szablyát. A pásztor hátratántorodott, megbicsaklott a lába, de nem terült el. Előhúzta a nyúzókését, hogy igazságot tegyen. Ám mielőtt újra összecsaphattak volna, kivágódott az ajtó, és a Várúr katonái özönlöttek be a csapszékbe. Középre álltak, hogy szétválasszák a küzdőket, de közben adtak a pásztoroknak is néhány nyaklevest. Utulát kitessékelték a hűvös téli levegőbe, hogy józanodjék. Az őrs elöljárója megvárta, míg a tekintélyes ifjú tiszta tekintetét látja magán, aztán átadta az üzenetet. – Uram, a Tekintetes Úr megbízatást adott. Lenn, Vászolyfaluban lázadás tört ki. El kell fojtanunk, még mielőtt lángja lészen. Menjünk, uram! Vezess harcra minket! Utula lehunyta a szemét egy pillanatra. Csegő elhagyta. Elhagyta a remény is. Meg a keresztények istene. Nincs miért küzdeni, hiszen a pap is megbélyegezte. Menjen vissza ő is a jurták és a sáros istállók közé? Mi maradt hát? Miért érdemes bármit is tenni?
92

Érdemes katonáskodni. Érdemes küzdeni. Talán egyszer még Pötyke kezére is méltóvá lesz ezzel. 6. A parancs értelmében a csapat felvonult Vászolyfalu előtt, és tüzes nyilakkal ostromolta. Utula erővel seperte ki emlékezetéből a gyermekéveket, a rokonait, a barátait, kik e település lakói, ahogyan ő is az volt egykoron. A szikrázóan éles téli napfény hiába is igyekezett, nem tudott túltenni a lángcsóvákkal ellátott nyilak erdején. A falu viskói és jurtái pillanatok alatt porig égtek, füst és tűz terjengett mindenütt, de egyetlen sikoltozó asszony vagy menekülő férfi sem bújt elő az üszkös romok közül. – Rejtőzködnek. Mint mindig – mondta Utula a szárnysegédnek, aztán közönyösen előrelovagolt a legelőt védő cserjés mentén. A vijjogó zaj és a fegyvercsörgés őt is váratlanul érte. A piciny csalitosból előtörő ellenség túl közel került hozzájuk; mire felocsúdtak, már jó néhány harcost a lovával együtt döntöttek a földre. Meglepett katonái közül sokakat a saját kardjával szúrtak agyon. Utula megrettent. Itt érné a vég, a saját falujában? Nem! Előrehajolt a lováról, és kirántotta az egyik embere testéből kiálló kardot. Mindkét kezében pengével, szívében a legmakacsabb
93

gyűlölettel tört előre. Ösvényt kaszabolt a kihegyezett karókkal rá támadó ellenség sorai között, közben nem gondolt arra, hogy mely távoli rokonát fosztotta meg az életétől. Végül nem maradt több kaszabolni való. Csupán egy harcos állt előtte, aki felé hajította a lándzsáját. Utula kitért előle, majd abban a szempillantásban felé vetette egyik kardját. Mozdulata ösztönszerű volt, és a szélnél is gyorsabb; nem a számítás és a gondolat indította, csupán a védekezés, a győzni vágyás. A penge pörögve szárnyalt át a hideg levegőn, hogy egyenest a lándzsás férfi mellébe fúródjon. Jól begyakorolt dobás volt, ezerszer ismételte már a küzdőtéren, így most sem vallott kudarcot. Legyőzte az utolsó ellenfelet is. Csend vette körül, és a legelők felől duruzsoló hideg szél. A saját katonái éppen olyan reszketegen gyülekeztek mögötte, mint a maroknyi ellenséges túlélő. Ő állt a középpontban, tőle függött minden, mégis gyűlölet hullámzott felé. És ő, Utula a Túr nemzetségéből, szégyenszemre csak jóval később vette észre ennek az okát… Az utolsó ellenség, akivel az elhajított kardja végzett, az apja volt. Az a Majtány, akiről a sebezhetetlenség regéit énekelték a regősök, akit a táltosuk örökéletűnek avatott. Ez a rendkívüli ember, a tekintélyt parancsoló nemzetségfő most itt hevert előtte, szívében a fia kardjával. Utula lehunyta a szemét, hogy ne is lássa. Jól hallotta viszont a suttogásokat a katonái közül:
94

„Apagyilkos! Jól mondta a pap, ő az Ürdüg kölke!” A csapat szétszéledt, magára hagyta Utulát. Senki sem akart többé olyasvalakinek engedelmeskedni, aki az új hitért, vagy ki tudja, mi másért, még a saját atyját is lemészárolja. Gyűlöltté vált, megvetetté és megátkozottá. Senki nem akart még csak szóba állni sem vele. 7. A patak melletti úton belovagolt a várasba. Senki sem tartotta fel, ahogy előbukkant a hideg ködben, és merev arccal bámulva a hátasa nyakát, végiglépdelt az úton. Az emberek megállították a szekerüket, a lovaikat, a gyalogosok megtorpantak és visszafordultak felé. Némelyek összesúgta mögötte. Ímhol, az Ürdüg kölke, mondták, aztán utálattal az arcukon bámulták, míg újra beleveszett a fehér párába. Utula már nem törődött a hangokkal és a bámészkodókkal. Páran fennhangon gyalázták, de csak biztos távolból, nehogy magukra vonják a haragját. Ez sem zavarta. Egy dolog érdekelte csak: látnia kell még egyszer Pötykét. Utána Bürkével akar találkozni. Aztán már semmi más nem fontos. Matta háza megújult, új kövekből rótt épületek emelkedtek a portáján belül, ahol egy esztendeje még csak sáros udvar terpeszkedett. Utula már nem akart bujkálni; egyenest belovagolt a portán,
95

és nem törődött az acsarkodó csobánokkal. Üvöltve kezdte ismételgetni: – Pötyke! Gyere elő! Pötyke! Gyere elő! Dühödt hang válaszolt a nagyház ajtajából. Az erős ködben tompábban is hallatszott, de végül felismerte Matta beszédét. – Mit óbégatsz itt nekem? Takarodj a földemről, te átkozott! A lányom már másnak a jegyese! Nincs többé köze hozzád! A neve pedig nem Pötyke, hanem Ágnes! Utula, mint egy eszelős, tovább üvöltözött, egyre elkeseredettebb hangon. – Nem megmondtam, hogy takarodj innét? Nincs itt dolga egy ilyen hitvány alaknak, mint te! – kiáltott rá Matta, és kilépett a házból. Kezében meztelen kard remegett. – Karddal jössz rám? – mordult rá Utula. – Elkergettél régen, és azt mondtad, ne kerüljek a szemed elé, míg pogány vagyok, és míg az apám is az! Hát már nem vagyok pogány! Már apám sincsen! És így sem vagyok neked jó? Hát ki vagy te, Matta? Kinek képzeled magad? – Te kinek képzeled magad, átkozott? – rivallt rá oly erővel Pötyke apja, hogy beleremegtek a közeli istállók falai. Még a köd is felszikkadt körülöttük. Utula így vehette észre, hogy a ház ablakában Pötyke lesi őt. Még az arcvonásait is látta: csak gyűlöletet és megvetést olvashatott le róla. – Mindenedet megtagadtad és odaadtad, de nem lett belőled hős! – üvöltötte Matta. – Csak egy zavarodott lidérc vagy, egy vérengző állat, aki
96

még a rokonainak sem kegyelmez! Nincs helyed köztünk! Utula hirtelen megelégelte a beszélgetést. Hiábavaló minden. Gyűlölte magát. Gyűlölte a világot, és benne minden élőt. Egyetlen dolog jutott csak az eszébe. Újra elbődült. – Bürke! Bújj elő a kígyófészekből! Mutasd magad! Eljöttem, hogy eléd álljak, ahogy egy esztendeje mondtad! Itt vagyok! Vagy gyáva lennél előjönni? Az ajtó kicsapódott az utolsó szóra. Bürke magas, izmos alakja bukkant elő, kezében egy félelmetesen hosszú szablyával. – Én gyáva? Még a Sátánnal is szembe merek szállni! A fattya igazán nem jelent nehézséget! – Hagyd őt, Bürke! – szólt oda neki az apja. – Ez az átkozott már indul. Hagyd elmenni! Nem látjuk többé! – Apám, ezt bízd rám! Ez a mi kettőnk ügye! Pötykéért! – Bürke nem beszélt hangosan, de a hangjában reszkető gyűlölet elnémította Mattát, aki újra megpróbálta megakadályozni a párbajt. Utula nem figyelt rájuk, lovát megfordítva, közönyösen kiléptetett a kapu elé, az utcára. Talán észre sem vette, hogy jó páran összegyűltek az ócskább kunyhók és erősebb kőházak szegélyezte út két oldalára. Az emberek néma utálattal bámulták minden mozdulatát, ahogy lassan leszállt a nyeregből, és előhúzta a kardját. Bürkére várt, közben a pengéjére meredt, mint aki még látja rajta a kiontott vért, megannyi halott ember lelkét. Az apjáét, a rokonaiét. Azokét, akik
97

ellenségek lettek, legyőzendők, mert a régi rend hívei voltak. Neki parancsa volt ellenük. Jeges tekintettel méregette a gyilkos fegyvert, de nem érzett szánalmat, nem járta át bűntudat. Semmit nem érzett a prémből varrt ruha alatt. Mintha már meghalt volna, és a lelke elmenekült volna ebből a megvetett testből. – Itt az idő, Bürke! – kiáltott be a kapun, mert elunta, hogy Matta és fia vitája megvárakoztatja. Pötyke bátyja vérre vágyódó ábrázattal rontott ki az utcára. Utula mégsem látta ellenfélnek, nem is félt tőle. Düh nélkül lépett az utca közepére, és megsuhogtatta a kardját. – Megmérkőzünk. Ma eldől minden, Bürke! – vigyorgott rá gúnyosan. – A nevem már nem Bürke. András vagyok, és nincs dolgom veled, csak annyi, hogy eltaposlak, mint egy férget! Utula őrülten kacagott, éles hangja betöltötte az utcát. Bürke megijedt, de nem visszakozhatott még akkor sem, ha egy hibbanttal kell megvívnia. Utula nem is engedte, hogy lankadjon: kemény csapásokkal ostromolta, amitől Pötyke bátyja egy idő után visszakozni kényszerült a házuk kapujáig. Ott érte az első vágás is. Utula pengéje félhold alakú sebet vájt a jobb arcába a pofacsontján. Ettől begerjedt; nekirontott az egyre vihogó fiúnak, aki hátrálni kényszerült. Utula védekezett, hátrált, védekezett, majd… minden átmenet nélkül egyszer csak elhajította a kardját, és teljes súlyával beledőlt Bürke pengéjébe.

98

Amikor testében utat vágott a fegyver, majd kibukkant a hátán, még akkor is kacagott. – Látod? Győztél… – hörögte köhögőrohamtól rázkódva. – Győztél, de… azt sem tudod… ki volt az ellenfeled… – Rámeredt Bürkére, és még mindig mosolyogni próbált, de arcára grimaszt festett a szájából kicsorgó vér. Végül elterült a sárban. Nem mozdult többé. Időbe telt, míg az összezavart és megbabonázott népség, élén Bürkével, közelebb mert jönni a tetemhez. Ahogy megnézték maguknak az Ürdüg kölkét, megesküdtek volna, hogy vigyort látnak a képén. Mindent lefitymáló, megvető, örök vigyorgást.

99

BÍRÓ SZABOLCS

NYUGAT ŐRE
Miska elmélázva bámulta a folyó sodrását, miközben az ütött-kopott kapára támaszkodott. Megigézve nézte a hullámokat, majd a tekintete tovább kalandozott a Dunán túl elterülő földek, erdőségek felé. Az már ismeretlen terület volt számára, sosem járt arra. Ha jobban belegondolt, soha nem hagyta még el Dévény közvetlen környékét, a vár alatt húzódó falut, ahol született, és ahonnan azóta vágyott el, amióta csak az eszét tudta. Miska ugyanis katona akart lenni. Minden álma erről szólt, minden gondolata a katonaélet, a harc körül forgott. Micsoda szép tervei voltak, te jó Isten! Élete kerek tíz éve alatt kigondolt, eltervezett már mindent, csak épp a megfelelő alkalom nem jött el soha, amire szüksége lett volna terve beteljesítéséhez. Először egyszerű, lándzsás sorkatona leszek, ábrándozott magában, továbbra is a Dunán túli területeken legeltetve a szemét. Mivel én leszek a legbátrabb harcos, folytatta a tervezgetést, mind több csatában küzdhetek, és rövid idő elteltével már embereket osztanak be a parancsnokságom alá. Az első két hadizsákmányom egy ló és egy kard lesz, hogy attól fogva lovon ülve, karddal a kezemben irányíthassam majd az embereimet. Csatákat nyerek meg, aztán a hőstetteim hamar
100

eljutnak a király fülébe is, aki természetesen magához hívat. Földet és rangot ad nekem, lovaggá üt, és amikor hosszú évek múltán hazatérek, mindenki fejet hajt előttem. Nyugat őrének fognak hívni, mert tudni fogják, hogy Dévény szülötte vagyok, és bárki próbál is innen betörni az országba, az én segedelmemmel verjük vissza, hogy örökre megemlegesse. Ekképp ábrándozott a tízéves Miska, miközben a folyó egyre csak haladt, a munka azonban állt. Rövid idő múltán egy ismerős női hang harsant a háta mögött. Az anyja hangjára tért csak vissza a fiú a valóságba: két kézre fogta a kapát, és belevágta a földbe. Ilyen erővel sújtok majd le az ellenségre is, gondolta, mire rögtön jobban ment neki az utálatos munka. *** A templomtoronyban megkonduló harang, mely a vasárnapi istentisztelet végét jelezte, Miskának a szabadság hangját jelentette. Mivel az apja halála óta egyedüli úr volt az aprócska házban, minden férfimunka rá hárult: ő ment ki az erdőbe fát keresni, ő hasogatta fel a tűzre valót, ő gondozta a földet is. Mindent megcsinált, amit az anyja nem tudott, és amit más házaknál az apa vagy az idősebb testvér szokott. Neki tízévesen már sem apja, sem bátyja nem volt, csak egy állandóan szomorú, halk szavú, kedves édesanyja.

101

A vasárnap mindig más volt, ilyenkor nem kellett, nem is volt szabad munkával bajlódni. A mise után a fiú mindig elkódoroghatott valamerre, azzal töltötte a napját egész estig, amivel csak akarta. Ezt a néhány órát használta ki arra, hogy egy héten egyszer gyerek lehessen. Ezúttal is, ahogy kiértek a templomból, csillogó szemmel nézett fel az anyjára, az pedig halvány mosoly kíséretében bólintott neki. Miska csak erre a jelre várt: nekiiramodott, ahogy a lába bírta, és hamarosan eltűnt az anyja szeme elől. Vidával a szokott helyen, az erdőbéli rejtekhelyükön találkozott. A két hasonló korú kisfiú ugyanarról álmodozott, ám míg Vida valójában csak a képzeletében jutott el a lovagságig, és tudta, hogy valójában földművesként fog megöregedni, addig Miska nem engedett az álmaiból: ő teljesen biztos volt benne, hogy katonaemberré válik, inkább előbb, mint utóbb. A nyakát is letette volna a tőkére, hogy így lesz, hiába mondogatta neki a barátja, hogy tíz esztendősen még nem sok esélye van rá. A fiúk rejtekhelye egy ősöreg fa odúja volt, melyben akár hárman-négyen is kényelmesen elférhettek volna. Hogy mások ne fedezhessék fel ezt a nagyszerű búvóhelyet, Vida és Miska ajtót is készített különféle ágakból, levelekből és mohából, mellyel ügyesen el tudták takarni az odú bejáratát. Nem szerették volna, ha bárki felfedezi az ő saját lovagvárukat, hiszen ide hordták össze minden kincsüket: szép, egyenes botokat, melyekből kardot és lándzsát eszkábáltak
102

maguknak, egy egész jó állapotban lévő hordófedelet, melyet pajzsként használtak, és minden egyéb olyan apróságot, amit a felnőttek szemétre való haszontalanságnak véltek, ők viszont jó hasznát vették játszás közben. – Az elmúlt héten találtam valamit – újságolta izgatottan Vida, amikor bekucorodtak az odúba, és betették az ajtaját. – Eljöttem ide, és elástam, mert ez értékesebb mindennél, amit eddig találtunk. – Hadd lám! – csillant fel Miska szeme. – Hova ástad? – Ide ni! – kezdett kapirgálni a másik kisfiú pont az odú közepén. Nem kellett sokáig ásnia, a kincs hamarosan előbukkant. Amikor Miska meglátta, mi is az valójában, még a lélegzete is elakadt. A föld alól ugyanis egy régi kard markolata és keresztvasa bukkant elő, majd egy ketté tört penge rövidke, rozsdás, még meglévő része. Használhatatlan ócskaság volt, ami Vida számára valóban kincset jelentett, Miska azonban valami mást látott benne: egy jelet. – Hol találtad? – kérdezte elfojtott hangon. – Apámmal éppen a földet szántottuk – mesélte a barátja –, amikor egyszer csak észrevettem, hogy valami kifordult az eke alól. Nem szóltam, nehogy az öregem eladja, hiszen ki tudja, mennyit érhet. Inkább gyorsan a ruhám alá rejtettem, és amint végeztünk a munkával, azon nyomban idehoztam.

103

– Tudod te, mit jelent ez? – simogatta az ócskaságot Miska. – Nemsokára eljön a mi időnk! – Miért? – vonta fel a szemöldökét Vida. – Mert ez egy jel! – Miféle jel? Megbuggyantál? – Jel ez, meglásd! – erősködött a fiú. – Azt jelenti, nemsokára hadba vonulhatunk! – Nem is tudom – húzta el a száját a másik. – Ha igazad is lenne, és ez tényleg egy jel… – Akkor mi van? – Az, hogy… tudod… gyerekek vagyunk még, nem való nekünk a háború! Miskát erre rögtön elöntötte a pulykaméreg. Hitetlenkedve nézett a barátjára, és úgy szorította magához az egykori kard maradványát, mintha csak ő maga találta volna, az ő jogos tulajdona lenne. – Én már nem vagyok gyerek! – ellenkezett. – Lehet, hogy még csak tíz telet láttam, de én vagyok a férfi a háznál! Ha fel tudom aprítani a fát az udvaron, az ellenséget is felaprítom a csatamezőn! – Gondolkodj, Miska! – kérlelte a barátja. – A háború vette el az apádat is, nem emlékszel? Azért kell annyit dolgoznod, mert a háború tönkretette a családodat! – Csönd legyen! – rivallt a kisfiú Vidára, olyan dühös vehemenciával, amilyen még tőle is szokatlannak tűnt. – Édesapa nem halt meg, mondtam már! Nem halt meg, csak nem talált még haza! Azóta is csatázik, és ha nagy harcos leszek, újra találkozunk! Megértetted?!
104

Vida egészen megrökönyödött. Sosem beszéltek még Miska apjáról, mindig csak az izgalmas csaták és a fényes győzelmek kerültek szóba, és nagy ritkán a fiú bátyja is, de az apja még sosem. Dévényben mindenki tudta, hogy szegény Mihály nem csak odalett a háborúban, de még a testét sem találták meg a szerencsétlennek. Arról azonban eddig senki sem szólt Vidának, hogy a barátja meg van róla győződve, az apja még él, mi több, harcol, és ezért nem tért haza. – Bocsánatot kérek – mondta halkan a fiú. – Nem akartalak megbántani. – Nem tudhattad – legyintett Miska. – Biztos rosszul hallottad a faluban. – Igen. Bizonyára. *** Az elkövetkező esték még a szokásosnál is nagyobb csendben teltek a faluszéli viskóban. Ha az anyja szótlan volt is, Miska azért általában elég sokat beszélt, szinte bármiről, ami csak eszébe jutott. Az odúban történt heves szóváltás óta azonban magába fordult, és komorrá, durcássá vált. Elvégezte ugyan a napi teendőket, szót fogadott mindenben, de látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét. – Édesanyám – szólalt meg napokkal később, amikor már nem bírta magában tartani a fájdalmát. – A faluban azt hiszik, hogy édesapám odalett, és többé nem jön vissza hozzánk.

105

Az özvegyasszony erre felkapta a fejét. Fia hangja fátyolos, végtelenül szomorú volt. Odalépett hozzá, átölelte, és csókot nyomott kócos feje búbjára. – Miska, édes Miskám – becézgette szelíden. – Hiszen te is jól tudod, hogy az apád meghalt. Miért gondolod, hogy a falubelieknek ezt másképp kéne tudniuk? – Mert én azt akarom, hogy másképp tudják! – eredt el a gyerek könnye. – Nem akarom, hogy sajnáljanak! Nem akarom, hogy árvának nézzenek! Én nyugat őre leszek, majd megmutatom mindenkinek! – Cssss, ne sírj! – babusgatta az anyja. – Te leszel nyugat őre, persze, hogy te leszel, de most csihadj! – Azt mondtam Vidának – szipogott a gyerek –, hogy édesapa még mindig háborúzik. – Talán meg kéne neki mondanod az igazat. – Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb… – És talán – folytatta az asszony félszegen – meg kéne látogatnod a bátyádat. Elég nagy vagy már hozzá, hogy megtudd, hogyan halt meg apád. Ő az egyetlen, aki elmondhatja. Miska kirántotta magát az anyja öleléséből. Kis feje ekkor már vörösen lángolt, könnyei patakokban csorogtak le az arcán. – Nem! – dobbantott indulatosan. – Soha! Az egy gyáva! – Nem gyáva, Miska! – lábadt könnybe most már az özvegyasszony szeme is, mint mindig, ahányszor csak szóba került az idősebb
106

gyermeke. – Te ezt nem értheted! Borzasztó dolgokat látott a háborúban, szörnyű dolgokat tett! Látta meghalni a saját édesapját… a ti édesapátokat! Csaknem ő is ott pusztult el! – Nem igaz! Gyáva! – toporzékolt a kisfiú. – Gyáva féreg, hazamenekült a szoknyádhoz, és ott hagyta meghalni édesapát! Ismeretlen, felfoghatatlan, mélyről jövő indulat vezérelte az özvegyasszonyt, amikor felpattant, felemelte a jobb kezét, és hatalmas, csattanós pofont kent le a fiának. Maga sem tudta volna megmondani, melyikük lepődött meg ezen jobban, ő vagy a gyermeke. Hosszú ideig csak néztek egymásra némán, szó nélkül, hitetlenkedve. A gyerek arcán lassan egy halványpiros tenyérnyom jelent meg, az asszony keze pedig viszketni kezdett. Mindketten szerették volna semmissé tenni az elmúlt percek történéseit, de már késő volt. Mire az özvegyasszony újból megszólalhatott volna, Miska már sarkon is fordult, kirontott az apró házból, és eltűnt a sötétségben. *** – Napok óta keresnek – lépett be Vida az odúba, és lekucorodott a barátja mellé. – Haza kellene menned. – Nem kellene! – fordította el a fejét Miska. – Jó nekem itt is. – Édesanyád már kisírta minden csepp könnyét – próbált a lelkére beszélni a barátja. – Hallgass
107

rám, és menj haza! Mindkettőtöknek jobb lesz, ha hazamész. – Azt mondtam, nem! – Na és ha megütött? – húzta fel a vállát Vida. – Ő az anyád, joga van megütni! Én is kaptam már néhány pofont, mégsem futottam világgá. – Te ezt nem értheted – mordult rá Miska, és ezzel lezártnak tekintette a vitát. Átkozta a lassan csordogáló időt, aminek köszönhetően ő még csak tízéves volt, és ezért nem vette őt komolyan senki, még a legjobb barátja, az egyetlen barátja sem. Ő volt a férfi a háznál, aki elvégzi a munkát, és aki egy szép napon nyugat őre lesz. Ezért nem ütheti meg őt senki, még a saját anyja sem. Nem emelhetnek rá kezet. Vida azonban jól tudta, mivel tudná megfogni a barátját, és rávenni, hogy végre hazatérjen. Nehezére esett kimondani, de tisztában volt vele, hogy nincs más út. Tudta, hogy jót cselekszik vele. – Figyelj rám, Miska! – sóhajtott, és a kezét a fiú vállára helyezte. – Alkut ajánlok neked. – Alkut, nekem? – húzta fel piszkos szemöldökét Miska. – Miféle alkut? – A törött kard… tudod, a jel… – Igen? – Neked adom – mondta határozottan Vida. – Nem kell rajta megosztoznunk. Egyedül a tiéd lesz. A te kincsed. A te kardod. Miska nem hitt a fülének.

108

– Komolyan mondod? – kérdezte döbbenten. – Megesküszöl rá? – Megesküszöm – bólogatott a másik. – De csak akkor, ha most hazamész, bocsánatot kérsz édesanyádtól, és engedelmes fia leszel. Másképp nem érvényes az alku. – Hadd gondolkodjam! – ráncolta a homlokát a kisfiú, nyugat leendő őre. – Hazamegyek, és egyedül enyém a kard? – És bocsánatot kérsz, és úgy viselkedsz, ahogy illik – sorolta újból a feltételeket Vida. Nem is lesz olyan nehéz hazamennem, gondolkodott Miska. Napok óta nem aludtam a saját szalmámon, nem ettem meleg ételt, csak erdei gyümölcsöt, meg azt a keveset, amit Vida titokban hozott el nekem. Nem is fürödtem meg, mert ha lemerészkedtem volna a Dunához, biztosan elkapnak. Nem lakhatok örökre egy odúban, így sosem leszek katona. Haza kell mennem, igen. Az a kard egy jel, és ha nálam van, senki sem állíthat meg! – Rendben – mormolta végül, beletörődve, hogy teljesítenie kell az alku rá eső részét. – Megteszem, amit kérsz. Most ide a karddal! Vida az odú közepére húzódott, kiásta a kincset, és Miska felé nyújtotta. – A tiéd – mondta elszoruló torokkal, hisz a törött kardot ő találta, az ő zsákmánya volt. – De figyelmeztetlek, ha megtudom, hogy nem voltál engedelmes, visszaveszem, és elpáhollak! – Szeretnéd, ha el tudnál páholni – mosolyodott el Miska, majd magához szorította a kardot, és
109

kilépett az odúból. Odakint azonban, ahogy még egyszer visszafordult Vida felé, leolvadt az arcáról a mosoly. – Tudnod kell valamit – mondta halkan. – Valamit az apámról. Igazad volt, már nem él. Nem csatázik. Meghalt. Vida nem szólt semmit, szótlanul, szomorúan nézte a barátját. – De ezt senkinek sem mondhatod el, érted? – emelte fel a hangját Miska. – Senki sem tudhat róla! Nem akarom, hogy az emberek sajnáljanak! Nem beszélhetsz róla! – Nem fogok. Ígérem. *** A nyár őszbe fordult, az őszből tél lett, majd a fagy elmúltával újjászületett a természet. Miska úgy viselkedett, akár egy földre szállt angyal: ha szóltak hozzá, mosolygott, ha utasították valamire, azonnal, szó nélkül engedelmeskedett. Sosem kérdezett vissza, nem vitázott. Várt. Biztos volt benne, hogy már nem kell sokáig várnia, hamarosan eljön az ő ideje. A törött kardot rongyokba bugyolálta, és minden nap suvickolta, fényesítgette, akárha ép fegyver lenne, mellyel bármelyik pillanatban csatába lehet vonulni. Már elmúlt tizenegy éves, amikor az anyja máshogy kezdett viselkedni. Valahogy élettelibb, vidámabb lett, állandóan mosolygott és gyakran
110

dúdolgatott is magában, holott Miska nem emlékezett rá, hogy valaha is énekelt volna. Kinyílt, akár egy rózsa, és úgy tűnt, minden percet élete legboldogabb minutájának él meg. Csak hetekkel később derült ki a fiú számára, hogy mire föl ez a nagy változás. – Miska! – szólította magához az anyja egyik este, amikor különösen jó kedvűnek látszott. – Nagy hírem van, édes fiam! Elköltözünk. – Elköltözünk? – visszhangozta értetlenül a gyerek. – Hová? Miért? Hát nem jó itt nekünk? – Többé nem lesz gondunk ételre, melegre… – Eddig is jól megvoltunk! – ellenkezett Miska, amint sejteni kezdte, miről van szó. – Tudod, milyen nehezen éltünk, amióta édesapád odalett a háborúban, és amióta a bátyád… – Igen, tudom! A gyáva! – köpött ki a földre a gyerek, mert bármiről szívesebben beszélgetett volna, mint a tulajdon testvéréről. – Na és? Hát nem dolgoztam eleget? Nem tettem szó nélkül, amit kellett? Nem voltam elég jó fiad, édesanyám? – Jaj, dehogynem, te buta! – ölelte magához az anyja. – De most már másképp lesz. Nem kell ennyit dolgoznod. Miska, én… férjhez megyek. – Kihez?! – hőkölt hátra a fiú. – A neve János, pozsonyi kereskedő. Bőrökkel és szőrmével kereskedik. A felesége meddő volt, nem szülhetett soha, és a múlt télen meg is halt szegény. János azt mondja, egészen addig kétségbeesett volt és szomorú, míg nem
111

találkozott velem. És szeret! Érted, Miska, drága Miskám? Szeret engem! A jövő héten költözünk Pozsonyba! A fiú erőszakkal bontakozott ki anyja öleléséből. Nem tudta, mit mondjon erre. Nem akart Pozsonyba költözni, nem akarta, hogy a családnak más legyen a feje. Nem akart egy idegen kereskedő fia lenni, akit még sosem látott, és nem akart osztozni az anyja örömében. Hát így tiszteli az apja emlékét? Legszívesebben üvöltve toporzékolt volna, elbújt volna az erdőben, de emlékezett még a Vidával kötött alkujára, és tudta, hogy nem teheti meg, amit akar. Mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal állt, egész testében megfeszült, szemébe tehetetlen, dühös könnyek gyűltek. – És a ház? – préselte ki magából a kérdést. – Mi lesz a házunkkal? – Eladjuk Ugrin úrnak – válaszolt a nő. – Már ki is fizette az árát, de megengedte, hogy itt lakjunk, míg János értünk nem jön a szekerével. – De hát én Dévény fia vagyok! – sírta el magát Miska. – Itt akartam férfivá érni! – Miért sírsz, fiam? – nyúlt utána az anyja, de a fiú nem engedte, hogy hozzáérjen. – Pozsonyban is ugyanúgy férfivá érsz majd, meglásd! – Hát nem érted? – erősödött zokogássá a gyerek sírása. – Ha nem itt leszek katona, sosem szolgálhatok a várban, nem Dévényből indulok háborúba, és nem lehetek nyugat őre sem! Mindent tönkreteszel!

112

Az utolsó mondat hatására már az asszony szája is legörbült. – Mindent tönkreteszek? – pityeredett el. – Hát szerinted miért megyek hozzá Jánoshoz? Hogy mindent tönkretegyek? Olyan rossz lesz, hogy nem fogsz éhezni, nem fogsz fázni? Hogy mindig tudni fogod, mit hoz a holnap? – Utállak! – üvöltötte Miska, mint egy sakál. – És utálom azt a Jánost is! Bárcsak meghalna! Ezúttal nem várta meg a pofont. Sarkon fordult, és bömbölve rohant ki az éjszakába. *** Miska ezúttal nem ment az erdőbe, nem bújt el az odúban: kitombolta magát a folyóparton, aztán visszasurrant a házba, és elaludt. Soha többé nem beszélt arról az estéről sem az anyja, sem ő. A következő héten János valóban értük jött. Testes, szőrös ember volt, aki egyre csak mosolygott, és folyton barackot akart nyomni a fiú fejére. Miska persze nem engedte neki. Miközben az anyja felpakolta a szekérre azt a kevéske holmit, amit a magukénak mondhattak, a gyerek összevont szemöldökkel fürkészte a kereskedő arcát. Biztos volt benne, hogy a kedves vigyor csak álca, és mögötte számító, ravasz rókatekintet bújik meg. Elhatározta, hogy sosem fog összebarátkozni ezzel az emberrel, nem lesz vele kedves, és még véletlenül sem fogja az apjának tekinteni, soha az életben. Tudta, hogy bűnt követett el, amikor János halálát kívánta, és
113

hogy ezt meg kellene gyónnia az első adandó alkalommal, de esze ágában sem volt megbánni a bűnét. Ahogy felült a szekérre, és maga mögött hagyta Dévényt, a dühe új erőre kapott. Minél messzebb értek a helytől, melyet addig az otthonának tekintett, minél kisebbnek és kisebbnek látta a hatalmas, büszke kővárat, a gyűlölete annál erősebb parázzsal izzott. Egy szép napon megölöm ezt a nőrablót, fogadta meg magában. Megölöm, visszatérek Dévénybe, és visszaszerzem az álmaimat. *** Miska gyanúja, hogy a férfi mosolya csak aljas álca volt, hamar beigazolódott. A rövid, kis menyegzőt két nappal az utazást követően tartották meg, és attól kezdve minden udvariasság és kedvesség eltűnt a kereskedő arcáról. Alig egy hete éltek a takaros pozsonyi házban, amikor János rádörrent újdonsült feleségére, hogy az utolsó dénárig adja oda neki a pénzt, amit a dévényi viskóért kapott. Az, hogy a férj rendelkezzen a család minden pénzével, nem számított egyedi esetnek. Sőt, az lett volna furcsa, ha a vagyont a nő kezeli, Miska azonban úgy érezte, az egyedül az ő jogos öröksége, és a kereskedő nem nyúlhat hozzá. – Azt a házat még apám építette – jegyezte meg pulykavörös képpel. – Az ő munkája van benne, az ő verejtéke.

114

– Hallgass el, te taknyos! – emelte ütésre a kezét János. – Még egy szó apádról, és úgy váglak képen, hogy a fal adja a másikat! Most már én vagyok az apád, megértetted? Add, Istenem, hogy nagyobb és erősebb legyek, fohászkodott a fiú. Hadd leckéztessem meg ezt a ganét, ezt a senkiházit! – Az én apám katona volt! – emelte fel a hangját Miska. – Egy húgyszagú kupec sosem léphet a helyébe! Azonnal kiderült, hogy a kereskedő nem tesz üres ígéreteket: húsos, szőrös keze zúgva szelte át a levegőt, és akkora pofont vágott le a fiúnak, hogy annak rögtön eleredt az orra vére. – Ezt azért, hogy el ne feledd! – kiabált János. – Én vagyok az apád, és senki másról nem akarok hallani. Velem nem szájalhatsz, te kölyök, mert megtanítlak a regulára! – Ne bántsd őt, könyörgöm! – szólt végre közbe a nő. – Nehéz neki megszokni az új helyet, az új életet… – Téged nem kérdeztelek, asszony! – fordult felé a férfi. – Akkor beszélj, ha rajtad van a sor! Vagy te is akarsz egyet, he? – Nem, dehogy akarok! – Akkor eriggy vissza a konyhába, és főzd azt az istenverte ebédet! Te pedig, fiú – fordult vissza Miskához –, nem fogsz velem arcátlankodni. Nem fukarkodom a pofonokkal, ha szükség van rájuk. Ugye nem akarsz még egyet? – Hozzám ne érj még egyszer, kupec! – köpte felé a gyerek. – Levágom a kezed, ha mégegyszer
115

eljár! Aztán lenyúzom a bőrödet, és sóba hempergetlek! A férfi erre már válaszolni sem tudott. Szeme kidülledt, arca vörössé vált, keze meglendült, és újra ütni készült. Miska azonban fürgébb volt nála: kitért az ütés elől, kiszaladt az ajtón, és úgy rohant, hogy vissza se nézett. Attól kezdve nem beszéltek egymással, és ha lehetett, még csak egy szobában sem tartózkodtak. Úgy tűnt, a férfi nem vesz tudomást új asszonya gyermekéről, levegőnek nézi, de így legalább megütni sem akarta. Helyette a feleségén töltötte ki a mérgét. Ahányszor csak lehetett, szidta és ütötte. Ha hideg volt az étel, azért. Ha túl melegnek találta, akkor azért vágta arcon. Ha az asszony ősszel meghűlt egy kicsit, akkor a férje azért verte el, mert dühítette a sok tüsszögés. Egyszer azért is kikapott, mert a férfi egyik ügyfele kevesebbet fizetett az áruért, mint amennyit jó előre megbeszéltek. János még azért is elpáholta a feleségét, amiről szegény nő végképp nem tehetett. Néhány hét, hónap múltán már semmi mást nem lehetett hallani a kereskedő házában, csak üvöltést, sírást és ütések csattanását. Miska biztos volt benne, hogy ennél a pokol sem lehet rosszabb. Mire beköszöntött a tél, eltökélte, hogy megöli a kupecet.

116

*** A törött kard éle akkora lehetett, mint egy hosszabb tőré. Miska úgy vélte, a penge nagyjából a harmadánál törhetett el, hiszen még mindig elég hosszú volt ahhoz, hogy ha nincs más kéznél, használni lehessen. Vida talán már rá sem ismerne, gondolta a fiú, hiszen annyira megtisztogatta, csiszolgatta, élezte, mintha csak tegnap kovácsolták volna. Miska örült neki, hogy a penge nem keresztben, hanem hosszúkás irányban tört el, így tökéletesen lehetett vele szúrni. A gyakori élezésnek köszönhetően már úgy bökött, hogy szükség esetén egy bikát is le lehetett volna vele teríteni. Miska azonban nem bikára ment azon az éjjelen. Megvárta, míg a szomszédos szobában felhangzik a kereskedő hangos horkolása. Azt már napokkal korábban kileste, hogy János mindig a hátán alszik, széttárt karral, tökéletesen védtelenül hagyva a torkát. És ami a lényeg: olyan mélyen, akár a mormota. Nem indult el azonnal. Azt akarta, hogy a kupec is, az anyja is mélyen aludjanak már, amikor ő megjelenik az ágyuk mellett. Elkezdett hát számolni lassan, türelmesen százig. A gyomra közben egyre jobban remegett, ahogy a keze is, de Miska már eltökélte, megteszi, amit meg kell tennie. Így kell történnie – nyugat őre nem hátrálhat meg soha, semmiképp.

117

Amikor százhoz ért, halkan elindult a szomszédos szobába. Lábujjhegyen járt, még a lélegzetét is visszatartotta. Minden lépésénél kicsit erősebben szorította jobbjában a törött kardot. Belépett a szobába. Az ablakon bevilágított a hold, fénye épp az alvó házaspárra esett. Ahogy közelebb lépett az ágyhoz, Miska pengéjén megcsillant a holdfény. Legyen, ahogy lennie kell, gondolta a fiú, és két kézre fogta a kardot. Magasra emelte, majd egy kiáltással belevágta a fegyvert János torkába. A penge épp középen futott a húsba, kettészelve egy újabb hangos horkantást. A kereskedő még csak fel sem ébredt, pillanatok alatt kiszenvedett. Miska kihúzta a törött kardhegyet áldozata torkából, mire a kupec vére, mely feketének hatott a holdfényben, vaskos sugárban kezdett szanaszét spriccelni a sebből. Az asszony csak ekkor ébredt fel. Elsőként halott férjurát pillantotta meg, akinek még mindig ütemesen spriccelt a vér a torkából. Aztán a tekintete az ágy mellett álló alakra siklott: egy vézna teremtmény állt ott, a halott ember vérétől összemocskolt arccal és ruhával. A kezében hosszú, véres tőrt markolt, melyet magasra emelt az ágy felett. Az asszony nem ismerte fel a fiát, és biztos volt benne, bárki is a gyilkos, férje után vele is végez. Kezét védekezőn maga elé emelte, száját halálra vált sikolyra nyitotta, de egy hangot sem volt képes kiadni. A borzasztó rémülettől összeszorult a torka, majd a mellkasa is, és
118

dermesztő hideget érzett szétáradni a tagjaiban. A teste görcsbe rándult, majd elernyedt, miközben csak egy apró, halk sóhaj szakadt fel a tüdejéből. Egy pillanat múlva holtan fordult le az ágyról. *** A domonkos szerzetes lehajtott fejjel, hang nélkül lépdelt végig a sötét, kihaltnak tetsző folyosón. Az utolsó ajtónál megállt, és hallgatózni kezdett: ostorcsapások, majd ezeket követő fájdalmas, elfojtott nyögések szűrődtek ki a cellából. A szerzetes keresztet vetett, és türelmesen megvárta, míg a kín hangjai elhalnak. Amikor kis idő múlva végre csend lett, benyitott. – Albert testvérem! – szólította meg a fiatal férfit, aki épp a vezeklőövet erőltette magára. A háta csupa vér volt a frissen fakasztott sebektől, és csupa rücsök a régebben szerzett hegektől. A cellába lépő szerzetes zavartan fordította el a tekintetét, és ismét csendben várt, míg fiatalabb rendtársa felhelyezi az övet, majd visszabújik viseltes csuhájába. – Bocsáss meg! – szabadkozott. – Azt hittem, már végeztél… – Nincs mit megbocsátanom, Guillamus testvér – szólt rekedten az ifjú. – Híreket hoztál? Az idősebb szerzetes némán bólintott. – Elítélték? – kérdezte Albert, és az arcán több fájdalom tükröződött, mint az imént, amikor az öv sündisznótüskéi a húsába mélyedtek. – Meg fogják ölni?
119

– Nem – csóválta a fejét Guillamus. – Száműzik. – Hová? A szerzetes nem válaszolt. – Beszélhetek vele? – Jöjj! Guillamus barát végigvezette az önsanyargató szerzetest csaknem az egész épületen. A kolostor legfiatalabb rabját a nyugati szárny alatt, a pincében helyezték el egy apró, sötét, levegőtlen cellában. Amikor végre odaértek, az öreg szerzetes átadta a cella kulcsát Albertnek, sarkon fordult, és azonmód távozott. A fiatal férfi rettentő nehéznek érezte a kulcsot. Attól félt, nem lesz képes rá, hogy kinyissa vele az ajtót, és belépjen – hogy szembenézzen egykori önmagával. Végül mégis beillesztette a kulcsot a zárba, és elfordította. A zárszerkezet kattanása hangosan visszhangzott a pince nedves folyosóján, Albert pedig belépett a cellába. Odabent egy fiatal fiú ült a sarokban, aki nem sokkal múlt tíz esztendős. Fakó, kifejezéstelen arcát a cellában pislákoló gyertya reszketeg fénye világította csak meg – a napfényt már két hete nem látta. Amikor Miska felismerte a jövevényt, a szeme sem rebbent. Gyomrában azonban valami ősi, mély gyűlölet kezdett mocorogni, ébredezni. – Minek jöttél ide? – kérdezte a gyerek a bátyját, aki sem ránézni, sem hozzá szólni nem tudott. – Nélküled is megvoltam.

120

– Észrevettem – szólalt meg halkan Albert, majd végre az öccsére fordította tekintetét. – Tudod egyáltalán, mit tettél, te ostoba? Miska állta a bátyja tekintetét. – Az az ember naponta megverte édesanyát – mondta keményen. – Azt kapta, amit érdemelt. – De hát… te… – Mondd ki! – sziszegte a gyerek, és különös fény csillant a szemében. – Mit tettem? – Megölted az anyánkat! – rivallt rá Albert, egész testében reszketve. – Meggyilkoltad a saját édesanyádat! Tisztában vagy vele?! – Nem! – üvöltött Miska. Felpattant a sarokból, és két kézzel esett a bátyjának, ütötte, ahol érte. – Te ölted meg! Én igyekeztem megvédeni! Igyekeztem ott lenni vele mindig! De még nem vagyok férfi! A férfi te voltál, míg el nem hagytál minket, és be nem költöztél ide! Gyáva! Gyáva féreg! Miattad történt! Miattad! Albert szó nélkül tűrte kisöccse ütéseit, mígnem a fiú abba nem hagyta, és zokogva vissza nem kuporodott a sarokba. – Én nem akartam! – bömbölte elkeseredetten. – Én csak azt a kupecet akartam megölni! Sosem gondoltam volna, hogy édesanya szörnyethal rémületében! Albert továbbra sem mondott semmit, Miska keserű zokogása pedig pokoli dühbe fordult át. – Hisz addig tűrt! Annyit eltűrt! Eltűrte apánk halálát, eltűrte azt, hogy hátat fordítottál neki! Eltűrte annak a gazembernek az ütéseit! És amikor igazságot teszek, meghal?
121

– Csak Isten tehet igazságot, Miska… – Ne prédikálj nekem! – visította a fiú. – Ne akard megmondani, mi a helyes és mi nem az! – Isten útja a helyes, ennyit tudok. – Talán Isten mondta, hogy hagyd ott apánkat a harcmezőn? – Nem hagytam ott őt! – ordított most már Albert is. Eddig tűrt, és bárhogy is igyekezett, nem bírta tovább türtőztetni az indulatait. – Neked fogalmad sincs, mi történt ott, Miska! Nem láttad, és el sem tudod képzelni, mert senki nem beszélt róla! Nem tudod, milyen, amikor a pokol megelevenedik! Amikor vér és halál vesz körül, bármerre fordulsz! Amikor az ember állattá silányul, amikor a barátaid kifordult belekkel és felnyitott gyomorral könyörögnek segítségért… amikor a hősök az anyjukért sírnak! Ha láttad volna… Ha láttad volna, te sem kételkednél benne, hogy jól döntöttem, amikor felöltöttem a domonkosok csuháját, és hátat fordítottam a világi életnek! Pár szívdobbanásnyi ideig fagyos csend telepedett a cellára. Végül Miska letörölte a könnyeket az arcáról, felnézett a bátyjára, és csak annyit mondott: – Mindig tudtam, hogy gyáva vagy. – Hidd el nekem – sóhajtott fájdalmasan Albert – hogy ott te is gyáva lennél. Nem hinnéd, sosem hinnéd magadról, de ott, a csatamezőn, távol az otthontól, abban a forró, kietlen, másik világban egyszercsak rád tör a félelem. Azt pedig nem tudod legyőzni.
122

– Én nem leszek gyáva – jelentette ki Miska. – A félelem sosem fog nekem parancsolni. Egy nap visszatérek, és akkor én leszek nyugat őre. Majd meglátod. Albert rémülten kapta fel a fejét. – Miről beszélsz? – Holnap indulok a Szentföldre. Egy német lovag szolgálatába adtak. A fegyvernöke leszek. – Nem, nem, nem! – rázta a fejét a szerzetes. – Ezt nem tehetik! Nem küldhetnek téged oda! Büntetést érdemelsz, de nem ilyet! Hiszen még csak gyerek vagy! – Többé már nem – mondta Miska. – Egy jó fegyvernökre pedig mindig szükség van.

123

BÍRÓ SZABOLCS

ÉKSZERÉSZEK
A férfi a Károly-hídon állt, épp Nepomuki Szent János szobrával szemben. Bambán figyelte a műalkotást belepő piszkot és a mártír pap emlékművét beszövő sűrű, gusztustalan pókhálót. Egy légy vergődött a hálóban, erőtlenül, bizonyára már jó ideje beleragadhatott. Egy pillanat múlva megjelent a pók is – a férfi nem tudta, milyen fajta lehet –, és beledöfött az áldozatába. A férfi ekkor tért magához kábulatából. Körbekémlelt a turistáktól, művészektől és árusoktól telezsúfolt kőhídon, és rájött, hogy Prágában van. Másra azonban egyáltalán nem emlékezett. Nem tudta, hogy kerülhetett ide, ahogy arról sem volt semmiféle elképzelése, hogy ő maga kicsoda lehet. Ez pedig, döbbent rá, rendkívül zavarba ejtő tény. Megpróbált emlékezni. Nem ment. Először arra gondolt, hogy talán amnéziája lehet. Igen ám, de valamire akkor is emlékeznie kéne. Például az anyjára. Az apjára. A testvéreire, ha ugyan vannak. Nem volt benne biztos, de úgy hitte, legalább néhány képnek, emlékkockának be kéne villannia. Vagy érzésnek. Hangnak. Egy átkozott illatfoszlánynak, bárminek! Nem villant azonban semmi más, csak egy vaku, épp az arca előtt. „Az Ördög vinnél el ezeket a japánokat,
124

folyton ezt csinálják!” – dühöngött magában, majd a következő pillanatban úgy megörült a felfedezésének, hogy hangosan mondta ki: – Hiszen erre emlékszem! – Ez csak egy sztereotípia – szólalt meg mellette egy fekete felöltőt viselő férfi. A forró nyár ellenére nehéz szövetkabátot, szintén fekete keménykalapot és fekete bőrkesztyűt viselt. Jobbjában fekete esernyőt lóbált lazán, akár egy sétapálcát. – Hogy mondta? – kérdezte a fekete felöltőstől a férfi, aki semmit sem tudott, leszámítva a japánokat. – Maga hozzám beszél? – Önhöz beszélek, igen – mosolyodott el a felöltős. – És azt mondtam, ez egy sztereotípia. Nem emlék. Emlékei ugyanis… Sajnálom, hogy épp tőlem kell megtudnia, de emlékei nincsenek. A férfi maga sem tudta, hogy a meglepetése vagy a rémülete nagyobb-e, miközben újból végignézte az alaposan beöltözött alakot. Két kérdés foglalkoztatta igazán: hogy vajon ki lehet ez az ember, aki ismeri a gondolatait, és hogy miért nem sül meg a sok ruha alatt. A másodikra kérdezett rá először: – Fázik, uram? – Alig hiszem el, hogy valóban ez érdekli! – Akkor hát ki maga? – Na végre! A nevem Zikmund Pradlej. Prágai régiségkereskedő vagyok. A Týn-piaci Boldogasszony templom mellett van a boltom. Megnézi?

125

– Végül is nincs semmi dolgom… Legalábbis azt hiszem, hogy nincs. – Ó, magának nagyon is fontos dolga van, barátom! – tört utat a tömegben Pradlej, hogy mihamarabb lejuthassanak a hídról. – Hiszen maga a főszereplő! A férfi nem értette, és ennek hangot is adott: – Nem értem. – Pontosan tudtam, hogy ezt fogja mondani. – Minek vagyok én a főszereplője? – Ennek az írásnak. Novellának, ha úgy tetszik, bár különösebb cselekménye és csattanója nincs. Arról szól, hogy maga nem tudja, kicsoda, én pedig elmondom magának. A férfi teljesen összezavarodott. – Teljesen összezavarodtam – torpant meg a macskaköveken. – Novella? Miféle novella? – Ha engem kérdez, elég gyenge. Senki sem hal meg benne, nincs jellemfejlődés, nincsenek erkölcsi tanulságok. Csak maga van meg én. És persze Prága. – Legalább azt mondja meg, hogy mi a nevem! – Hát ez az! – vont vállat Zikmund Pradlej. – Magának még neve sincs. Milyen novella az ilyen? Egy csoport német turista érkezett, izzadtak, kövérek, idétlen horgászkalapokban, akik nem kerültek ki senkit, és akiket az sem zavart volna különösebben, ha valakinek a nyakán sétálnak át. Lehettek vagy húszan, és ahogy elhaladtak a férfi és a régiségkereskedő mellett, erőszakosan taszigálták őket.
126

– Nem mehetnénk tovább? – kérdezte Pradlej, aki az esernyőjével próbálta megvédeni magát. – Ennek az írónak elég kellemetlen emlékei vannak a nyüzsgő turistákról. A végén még egyesíti a németeket a japánokkal, azt pedig nem szeretném megvárni. – Rendben – szedte a lábait a férfi. – De tudja, mit? Ne a boltjába menjünk, inkább sörözzünk valahol! Prágában vagyunk, itt mérik a világ legjobb sörét! – Látja, egy újabb sztereotípia! De ez legalább igaz. Rendben, igyunk meg egy sört, vagy kettőt! Ismeri az U Milosrdných nevű kocsmát? – Különös, de igen, ismerem. – Nem különös. A szerző mindig itt fogyasztja el az első sörét és az első ebédjét, ha a városba érkezik. Na, menjünk! *** A szőrös, torzonborz, ám kedves pincér ugyanúgy nézett ki, mint a Sub Rosában. Miután kihozta a sört, frissen érkezett vendégei egy kis harapnivalót is rendeltek. A férfi, aki semmit sem tudott – legalábbis csak nagyon keveset –, klasszikus utopenecet kért, ám Pradlej lázadozott kicsit a történet írója ellen, és ahogy a Sub Rosa eredeti kéziratában is majdnem benne maradt, ő nem egy cseh specialitást, hanem egy tányér ropogós hasábburgonyát kívánt elfogyasztani. Nem csak azt az általános kötelességét mulasztotta hát el, hogy bemutassa a magyar
127

olvasónak a cseh konyhát, de még egy apró kulisszatitkot is elárult. Alig hogy beleharapott az ételébe, a pincér pár lépéssel odébb összetört egy poharat. – Azt mondaná, véletlen – nézett Pradlej a vele szemben ülőre. – Pedig nem, cseppet sem az. Csupán felbosszantottam kicsit az írót, aki máris kitöltötte a dühét valami látszólag jelentéktelen kelléken. – Figyeljen, Zikmund! – mondta a férfi teli szájjal. – Bevallom, különös ez az egész: az amnéziám, a sztereotípiák, és persze elsősorban maga, úgy mindenestül… – De? – De ez nem lehet egy novella. Nem veszem be, érti? Ha ez valóban csak egy novella lenne, a szereplők nem élnének, nem tudnának magukról! – Maga sem épp úgy néz ki, mint aki túl sokat tudna magáról… – Úgy értem – rázta meg a fejét a férfi –, itt minden igazi. Ez a valóság, biztos vagyok benne. Ha például fognám ezt a kést, amivel eszek, és beledöfném a nyaki ütőerembe, teljesen biztos, hogy itt véreznék el, meghalnék. – Még szép, hogy meghalna. Egy novellának is vannak szabályai. A férfi arca hirtelen rendkívül fáradtnak, végtelenül szomorúnak tűnt. – Most azon gondolkodik – jelentette ki a régiségkereskedő –, hogy vajon hány éves lehet. – Valóban ez jutott eszembe.

128

– Én azt mondanám, harminc és negyven között járhat. – Úristen! – nyögte a férfi. – Elvesztettem másfél évtizedet! Egy emberöltő van mögöttem, és… – Jobban mondva egy emberöltő nincs maga mögött. – Ne gúnyolódjon, jó? – csapta le az evőeszközeit. – Maga nem tudja, milyen ez! – Én ne tudnám? Hiszen itt ülök magával szemben. Én is a történet része vagyok. Egy szereplő. Történetesen nem más, mint az Ördög. – Eddig azt hittem, régiségkereskedő. – Igen, vagyis… Hogy magyarázzam el? Az író úgy találta ki az életművét, hogy az Ördögöt Prágába helyezi, méghozzá egy régiségkereskedő bőrébe. – Miért? – Tudom is én – kortyolt a söréből Pradlej. – Mindenféle behatások érték, és ez lett a végeredmény. Számára Prága a csodák városa, bár nem tudja elmagyarázni, hogy pontosan miért. Aztán ott volt az a könyv, az Angyali játszma… Amikor a társaival a Pokoli szimfóniákat írták, már tudta, hogy a Prágában munkálkodó Ördög visszatérő motívum lesz több könyvében is. – Én… nem is tudom… – Ne féljen, mondtam, hogy senki sem hal meg a novellában! – Ez megnyugtató. De akkor miért van itt?

129

– Mert a szerző szerint én vagyok az egyetlen, aki mindezt elmondhatja magának. Én vagyok az egyetlen olyan karakter az ő univerzumában, aki ennyire direkten kacsinthat ki a történetből. A többi szereplő nem tehetné. Néhányuknak már múltja is van, kitalált emlékekkel, ők azt hiszik, valódi figurák, igazi emberek. Csak én tudom, hogy mindez mese. – És én ki vagyok ebben a munkásságban? – rágta a körmét a férfi. – Remélem, legalább valami fontos feladatot kaptam! – A helyzet az – hajolt hozzá közelebb Pradlej – , hogy én még visszatérek néhány későbbi történetben, de maga már aligha. Van azonban feladata, kettő is. – Halljam! – Az egyik, hogy lezárja ezt az antológiát, a Nyugat őreit. Ez benne az utolsó történet. – Az utolsó kapcsolja le a villanyt – idézett a férfi, de fogalma sem volt róla, hogy honnan. – Nem túl bonyolult feladat. És mi a másik? – A másik lényegesebb. Ön egyfajta hírvivő, vagy szócső, ilyesmi… – Mit kell hírül vinnem? – Hogy az író végre kitalálta, mi lesz a gyűjtőneve azoknak a szereplőknek, akik felbukkannak a jövőbeli regényeiben, és akik csak a régi Prágát, az ékszerdobozt hajlandóak bejárni, a környező iparvárosról tudomást sem vesznek. A férfi rövid ideig rágta magában a hallottakat, majd bólintott.
130

– Rendben, azt hiszem, értem – mondta sóhajtva. – Na és mi lesz a gyűjtőnevük? – Ékszerészek – árulta el Zikmund Pradlej. – Hát ez… nem túl kreatív. – De legalább logikus. – Jó, valóban az. Na és én is ékszerész vagyok? – A Károly-hídon bukkant fel először, és nem jutott tovább az U Milosrdnýchnél – mutatott rá a tényekre az Ördög. – Még szép, hogy ékszerész. Én is az vagyok. Ferenczy László is az, Jiří, Petr, még Herr Kreutz is belefér a kategóriába. – Nem tudom, kik ezek, de nem is nagyon érdekel. – Helyes – állt fel az Ördög, és távozni készült. – Már úgysem lenne időm elmagyarázni. – Akkor ennyi volt? – kérdezte beletörődő hangon a férfi. – Véget ér a történet? – Igen. – És… mégis milyen lesz? Fájni fog? – Érez fájdalmat? – Nem.

131

MEGJELENT!
Urbánszki László ODAKINT, A PUSZTÁBAN
Kard helyett bot, csatamén helyett szürkemarha, világmegváltó hősök helyett tenyerestalpas bojtárok, parasztlegények, szilajpásztorok… Urbánszki László egy meglehetősen atipikus középkort fest elénk: történeteiből hiányoznak a fényes páncélok, a daliás vitézek, a pátosz és bármiféle heroizmus. Ehelyett inkább az emberről ír, aki nem tévedhetetlen, aki elköveti a maga hibáit is. Az emberről, aki azt hiszi, Isten nevében cselekszik, amikor más embereket küld a máglyára, vagy aki mesés hazugságokkal verekszi át magát az életen. Vagy aki csak tereli a gulyát, és a mindennapokért küzd – hol a természettel, hol a számadóval, hol durva társaival. Urbánszki László új hang a magyar prózairodalomban. Első könyve, az Odakint, a pusztában tíz remek hangulatú elbeszélést tartalmaz, melyekkel hol nevettet, hol megdöbbent, hol meg csak azt teszi, amihez kiválóan ért: mesél.

132

MEGJELENT!
Bíró Szabolcs SUB ROSA
Prága, az Arany Város – Európa legszebb történelmi helyszíneinek egyike. A város, amely a huszonegyedik század első éveiben még mindig képes fenségesen és művészien gyönyörűnek mutatni magát, és ahova még mindig sokan érkeznek szerelmet vallani, megszületni vagy épp meghalni. Egy varázslatos város, amelynek kusza labirintusában különös emberek kutatják a történelem örök rejtélyeit… Ferenczy László antikvárius egy átlagosnak tűnő napon különös megrendelést kap: egy kis cetlit hagynak az asztalán, rajta egy telefonszámmal és a Sub Rosa felirattal. A férfi egyre nyugtalanabbul próbálja megtalálni az ismeretlen könyvet, de lassan rá kell döbbennie, hogy az vagy nem létezik, vagy csak valakik nem akarják, hogy létezzen. A rejtély megoldásának érdekében Lászlónak nem csak az Arany Várost, de Európa legrégibb történelmi helyszíneit is be kell járnia, miközben furcsa titkok és még furcsább emberek tűnnek fel a múlt kiismerhetetlen ködéből, és mindnyájan egyet akarnak: a templomosok titkát, a tiltott tudást, a Sub Rosát…

133

MEGJELENT
Nagy Attila DUNASZERDAHELY

Lakóhelyismeret
Hol állt a „szerdahelyi vár”? Kik voltak a település legismertebb és legjelesebb hírességei? Mit énekeltek a szerdahelyi éjjeliőrök 1850-ben? Ki hozta létre Dunaszerdahely első óvodáját? Milyen volt az egykori város élővilága? Mi őrzi még ma is a múlt örökségét? Minden, amit érdemes tudni Csallóköz fővárosáról, szívéről, Dunaszerdahelyről! Soha nem látott/olvasott képekkel, dokumentumokkal, forrásidézetekkel tarkítva – és egy, a várost bejáró kincskereső térképpel! A tokaji származású helytörténész különlegesnek és mindenképpen unikumnak számító, fiataloknak szánt munkafüzete Dunaszerdahelyről, számtalan érdekes és alig ismert történelmi ténnyel, kultúrtörténeti érdekességgel fűszerezve.

134

MEGJELENT!
Marcellus Mihály A VETERÁN
Hadrianus korában járunk. A vérrel írt pannon történelemben békeidők jönnek, fejlődés és városiasodás kezdődik. A meghódított föld fejet hajt Róma sasos légiói és gyarmatosítása előtt. Marcus Lupius Melior az egyik aquincumi segédcsapat tribunusaként néz szembe a háborúkkal, és ezek mellett számára elfogadhatatlan jogtalanságokkal. Unokaöccse, a kegyetlen Mustella egészen másként értelmezi a törvényességet, mint rokona: szerinte Róma ereje a lesújtó kardban, semmint a diplomáciában rejlik. Hadrianus, aki a történet elején még Aquincum helytartója, később császárként tér vissza, miközben ármány szövődik ellene. A regény igazi főhőse azonban maga Aquincum, mely a szemünk láttára növekszik a Danuvius-parti kis erődítményből AlsóPannónia fővárosává, vagy ahogy néhány korabeli utazó feljegyezte, Kis Rómává. Marcellus Mihály kézen fogja az olvasót, és sétára viszi a vízparti párát lehelő, ősi városba, ahol érdekellentétekről, megtorlásról és összeesküvésről suttognak a falak. Mindezek mellett pedig képet kaphatunk a cseperedő városról, lakóiról és arról az elképesztően gyors asszimilációról, ami a Danuvius kanyarulatában, ebben a politikailag és hadászatilag nagyon kényes területen zajlott a Pax Romana építésének időszakában, a Krisztus utáni II. században. 135

136

137

NYUGAT ŐREI
Kiadja a Historium Kiadó, Dunaszerdahely Felelős kiadó és szerkesztő: Bíró Szabolcs Korrektúra: Huszár Ágnes Borítóterv és tipográfia: Viola Ferenc

Kapcsolat: historium.kiado@gmail.com www.historiumkiado.eu www.facebook.com/historiumkiado www.twitter.com/historiumkiado

138