Megkérdeztem fiaimat, mit erőszakoltam rájuk gyerekkorukban. Kapásból rávágták: „figyeljünk az arányokra, és tegyük szabaddá az utat”.

Valóban, nem egyszer mondtam: nem érdekel semmi más a gyerekszobáitokban, csak lehessen közlekedni. A meccseken is először azt kellett megsaccolniuk, hogy hány néző van. Vagyis ez a második volt. Először azt kellett megsaccolni, hogy mennyi idő alatt érünk a sportcsarnokba, ha autóval, ha trolival, vagy ha gyalog megyünk. Mintha néha azt válaszolták volna: Ha nem ordibálnál valakivel a parkolóban, akkor autóval lenne a leggyorsabb. Aki ismer, tudja, hogy akkor ordibálok, ha megaláznak, és utána feladom. Feladom, mint Zidane a VB-döntőn. Ahogy a fedőlap is sugallja, gyakrabban állítanak ki engem, mint a Materazzikat, akik nincsenek bemikrofonozva, mikor megalázzák őket. Nyilvánvaló, hogy nem tényekre, hanem arányokra és jövés-menésre tanítottam fiaimat, hiszen ez életem sava-borsa.

Régi cuccok között néhány gimnáziumi füzetet találtam a kilencszázas évek elejéről. Az egyikben volt egy órarend. Matekok, filozófiák és nyelvek sokasága. Volt ott görög, latin, német és két anyanyelv is. Ez a tudás elegendő volt ahhoz, hogy valaki élete végéig tisztviselő lehessen. Nem túl fontos, de nagyszüleim korosztálya szeretett volna beleszólni pályafutásomba, és azt javasolta, legyek ügyvéd. Egy korosztállyal előttem a differenciálegyenleteket és a társadalomismereteket nyomták. Nem túl fontos, de szüleim korosztálya is szeretett volna beleszólni pályafutásomba, és azt javasolta, foglalkozzam komputerekkel, ha lehet, kereskedjek velük. Az én korosztályom besulykolta az elektronika különböző újdonságait és az angol nyelvet. Ez a tudás elegendő volt ahhoz, hogy valaki élete végéig külkeres lehessen. Nem túl fontos, de mi azt szerettük volna, hogy gyerekeink könyvelők vagy pszichológusok legyenek. Gyerekeimnek sok mindenből, amit az előző korosztályok tanultak, adtak egy keveset, de ez a tudás nem lett elegendő semmire. Lehet, hogy unokáim problémamegoldást is kapnak? Majd az a tudás elegendő lesz, hogy életük végéig tanulhassanak. Az órarendben két dolog maradt fix: a test és a hang edzése. Ez sem pontosan így van. Hallom, hogy már kezdik a testedzést is beszüntetni, mivel balesetveszélyes. Így elkerülhető, hogy a tanárnak baja legyen abból, ha a diák megsérül. Azért nem perlik az iskolákat a szülők, mert a gyerek esze neveletlen marad. Fontos, hogy jó jegyek legyenek

A nyugati pályaudvar parkolójában vártam egy vendéget. Nyitva volt autóm ablaka. Odajött egy fiatal srác, és parfümöket kínált. Mikor elutasítottam, a következőt mondta: „Nem hamisított hanem lopott!”

Egy kilencvenkét éves bácsi eldöntötte, hogy nem él tovább egyedül és beköltözik az öregek otthonába. Megérkezik, és kérdezi milyen a szoba. Elmesélnek neki néhány részletet. Fantasztikus! – mondja a bácsi. Honnan tudja mikor még nem is látta? Kérdezi tőle a portás. Már a döntéshozatalkor

elhatároztam, hogy nagyon fog tetszeni – válaszolja a bácsi. Ha valaki állandóan a régmúlt szépségeiről beszél, akkor azt szoktam mondani: Ha annyira tetszik, cseréld le az Audi-t a segged alól egy szekérre. Nem vagyok a „régi szép idők”-sóvárgás híve. Ilyen értékítéletet senki se magyarázzon bele a következő visszapillantásba. A hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején, mint egyetemi okosítót, gyakran meghívtak egy-egy vállalathoz. Az igazgatók sofőrjei mindig vártak a reptéren, és betessékeltek a Mercédeszükbe. Sok mindent elhalasztottak aznap, mert hisz jött egy okosító az egyetemről. Ma csak a „híres külföldi tanácsadó” magas pozícióban lévő üzletkötőit várják így, de őket is csak akkor, ha egy pályázati pénz megszerzésének a lehetőségét ígéri.

Nemrégen rengeteget feszengett egy rádióriporter, mikor kérdésére, hogy mutasson be a rádióhallgatóknak, azt válaszoltam: Baracskai Zoltán. Csak ennyi? – Értetlenkedett. Igen, ennyi vagyok, nincs gyámom, és a szék, amiben ülök, azt úgy hívom, hogy szék. De ha nagyon akarja, bemondhatja: saját székében ül. – De, akkor hogy mutasson be? – aggodalmaskodott tovább. Tegyen föl egy jó kérdést! – javasoltam –, és majd a válaszomból rájön az a rádióhallgató, akinek rá kell jönnie, hogy ki vagyok. A jámbor nem is gondolja, hogy azt akarta kérdezni, ki áll jót értem? Avagy ki a gyámom? Ha feltette volna a kérdést, mit produkált az elmúlt 30 évben, akkor azt válaszoltam volna, hogy: Igyekeztem meggyőzni a döntéshozókat, hogy intuitív döntéseiket ne próbálják tényekkel alátámasztani.

Még nem tudtam olvasni, amikor kaptam egy képeskönyvet, amelynek a borítóján egy medve volt kofferral a kezében. Később, mikor fiaimnak a nagyszülők ugyanazt a könyvet mutogatták, felismertem, hogy a kofferon négy szó van: New York, London, Paris, Roma. Szüleim durván beavatkoztak fiaik és unokáik értékrendjébe. Ez a könyv néhány hónappal ezelőtt jutott eszembe, amikor egy konferenciára utaztam. Kora reggel taxit rendeltem. „Ferihegy kettő.”, mondom a taxisofőrnek. „Kit vár?”, indítja a kora reggeli társalgást a sofőr. „Senkit, én utazom.”, válaszolom egykedvűen. „Így, mármint csomag nélkül?”, csodálkozik a sofőr. „Így!”, és mutatom a pendriveomat. „ Ezen van néhány kép, amiről egy párizsi egyetemen fogok mesélni, és azután visszarepülök.”, magyarázkodtam. Szüleim nagyon akarták, hogy Párizsba menjek, de eszükbe sem jutott, hogy koffer nélkül. Az egész történet akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ott Párizsban, az egyetemi menzán ebéd után rájöttem, hogy a repülő visszaindulásáig van még két és fél órám. Beültem abba a kedvenc kávézómba, ahol a kiskanál elég nehéz. Túlzás azt mondani, hogy Párizst és a másik három, kofferon lévő várost úgy ismerem, mint a tenyerem, de volt már, hogy bámészkodó turistákat elkalauzoltam. E könyv írása közben fölnézek a szemben lévő könyvespolcra, és látom az 1907-ben kiadott Gáspárféle Föld körül c. könyvet, amelyet idősebb fiam pakolt be nagyapja halála után. Szüleim, akik első munkanapjuktól az utolsóig nem változtattak munkahelyet, keményen megparancsolták: fiaim és unokáim, ti mozogjatok. Sokat utazom, és nem csak azért, mert teljesítem a parancsot. Kíváncsi vagyok? Korlátozottan. Mert azért baromság Párizsban két és fél órát kávézni. Ha korlátlanul kíváncsi lennék, akkor mást csináltam volna. Az is lehet, hogy csak a lelkesedés hiányzik belőlem.

Fél évvel ezelőtt kaptam egy mailt Amerikából Andrew L. Kuntól, mesterem fiától. Úgy kezdődött, ahogy el sem tudtam képzelni: Édesapám meghalt. Néhány közhellyel válaszoltam a fiatal amerikai professzornak. Most sem tudok mást írni, mint akkor: „Édesapád rendkívüli ember volt”. Tudom, hogy András érti. Lehet, hogy ez nem is közhely!

Zöldövezetben wellness-ezek. A birkózók valamikor erre csak annyit mondtak: fogyasztok. Nos, a méregtelenítés sem megy simán. Másfél liter ki, kettő be. Olyan harminchoz közelítő nő és férfi kutyát idomít. Eldobja a nő a fadarabot, a férfi a labdát. A kutya szalad, ugrik, megáll… – Ügyes vagy! – dicséri kutyáját a férfi. Erre egy négy év körüli kislány keservesen megszólal: – Apu, ugye én is ügyes vagyok? Hiába izzadtam ki másfél liter mérget, visszajött kamatostul. A méregbeszívás közben, még azt sem hallottam, hogy két labdadobás közben apuka mit válaszolt lányának. Igen vagy nem? Mindegy. Nekem. Ezt már nem mondhatná a tanulásra vágyó kislány. Ritkán választhat magának szülőt az ember.

Volt a tanítványomnak most jól menő tanácsadó cége van. A sofőrje jön értem. Bemutatkozom. Nem kellett volna, mert taxis korából emlékezik rám, és mesél rólam olyat is, amit már rég elfelejtettem. Felelevenít bennem gazdájáról (ahogy ő mondja) is néhány fontos dolgot. Visszaemlékeztet. Valamikor tudtam, hogy gazdája nagyon büszke nagyapja vízilabdázó múltjára. A villásreggeli mellett elkezdjük firtatni a nagypapát. Valahogy arra a korszakára térünk, mikor már nem játszott az öreg, csak verekedett. Az úgy volt, (legalábbis a legenda nyomán – eszerint most már úgy is van) hogy a nagypapa egy tengerparti kisváros kikötőjének egy elkerített részén labdázott a vízben. Huszonkét km-re a kisvárostól volt egy másik kisváros. A két szurkolótábor (olvasd: minden épkézláb lakos) minden barátságos meccs utána összeverekedett. A nagypapák korában a szurkolók gyalog mentek meccset nézni, berúgni és verekedni. Volt tanítványom meséli, milyen nehezen találja föl magát apja és nagyapja szülővároskájában, ahol természetesen (ő így fogalmaz) nyaralót építtetett. Az öblökben már nem vízilabdáznak, de az események kultúrtörténete mindenkinek ismerős. „Két lehetőségem van: vagy harcolok a kocsmában néhány bevanda (rosszminőségű vörösbor és víz keveréke) után az erőszak ellen, vagy folytatom nagyapám hagyományait. Semleges nem lehetek. Ha nem állok ki a kisvárosi szurkolótábor mellett, akkor ellenségnek tartanak.”, panaszkodik.

A 80-as évek végén a szarajevói Írók klubja volt a törzshelyem. Az ajtóra azt írták: Ide csak az léphet be, akinek van három könyve. Valaki filctollal hozzáírta: megírt vagy elolvasott? Itt beszélgettem az első kereskedelmi tévécsatorna igazgatójával. Korlátlan felhatalmazást kapott a csatorna elindításához. Verbuválással kezdte. Kiszemelt majd két tucat tehetséges, és/vagy már elfogadott arcot, és mindegyiküknek ajánlatot tett. Abból indult ki, hogy ismeri az újságírókat. Úgy sejtette, hogy

az újságírók két dologra panaszkodnak: kevés a pénz és sok a cenzúra. Azt ígérte, hogy háromszor annyi pénzt fognak kapni, mint idáig, és azt írnak, amit akarnak. Nem lesz cenzúra. Megrökönyödött, mikor a felkértek közül csak ketten vállalták. A többiek mind ugyanazt a választ adták: Szép és vonzó az ajánlatod, de mi lesz, ha csődöt mondasz? Erre azt válaszolta: Ha olyan jók vagytok, mint gondoljátok, akkor nem mondunk csődöt. Hasonló helyzeteket láttam néhány közép-európai országban, ahol megjelentek a magán üzletiskolák ötletei. Egyik sem tudott elegendő mesterszintű előadót toborozni. Ezekből, az esetekből arra következtetek, hogy a biztonságot nem szívesen cseréljük le szabadságra.

A Stoczek utca sarkán kinyílik egy kapu és kiugrik egy kutya, olyan 50 kg-ra saccolom. Ismerem a heurisztika szabályait és tudom, hogy a mázsán kevesebbet mutatna. Hátra ugrom, a velem szembe jövő hölgy szintén, mozdulatain látom, hogy ő is megijedt. A kutya után jön a Gazdája, a nagy g-vel. Ilyen büszke testtartást már láttam valahol. Igen, így néznek ki azok, akik sosem voltak háborúban, de a háború veteránjainak ruhájában mutogatják identitás zavarukat. Ez nem ennyire egyszerű. Mind több ember tart kutyát a lakásában. Ennek oka ismeretlen, de legalábbis ok-okozattal megmagyarázhatatlan. Ha előráncigálnánk néhány okot, rájönnénk, hogy azok máskor és máshol is léteztek, és mégsem lett kutyatartás a következménye. Ráordítok a Gazdára: félünk a kutyájától! Nem harapta meg. – mondja a bátran. Tényleg, nem harapott meg. Miért is vagyok ideges? A hölggyel egy kis beszélgetéssel levezettük gyávaságunk megnyilvánulását. Rájöttünk: a mi jogunk akkor kezdődik, ha a kutya megharap. Amíg ijesztget, addig nincs jogunk. Azóta séta közben, több százszor mondtam hősimádóknak (a kutyáját szabadon engedő Gazdához hasonló testtartásúaknak), hogy félek a kutyájuktól. A válasz általában semmi, esetleg néhány gusztustalan megjegyzés, ritkán anyázás. Múltkor az autópályán belülről előzött egy autó. Utána a benzinkútnál fölismertem. Félek tőled! – Szóltam hozzá. Fölbecsülte súlycsoportomat, és úgy döntött, hogy mégsem ver meg.

A napokban egy újságíró a következőt mondta a tévében: „az a hollandiai fénykép egyhatalmas lánccal a kerítéshez kötözött bicikliről bizonyosan fotómontázs, mert a hollandok nem lopnak biciklit.” Majd folytatta: „biciklilopás csak Magyarországon és fejletlenebb helyeken van.” Szívesen elküldeném az újságírót legalább az amszterdami Centrale állomásig, hogy nézzen már körül a bicikliparkolóban. Több tonna láncot láthatna, amelyekkel 20-30 euróért vásárolható bicikliket láncoltak le. Nem is kellene olyan sokat sétálnia, hogy meglásson az Amstel partján legalább egy hollandot, amint előveszi a festékspray-t, és percek alatt átfest egy lopott biciklit. Nem az a bajom, hogy az újságíró ilyet nem látott, hanem az, hogy el sem tudja képzelni. A hozzá hasonló túltréningezetteket könnyű megismerni. Duzzadnak az önbizalomtól és a megnyerő fellépéstől, de sosem sétáltak az Amstel partján. Nemrég egy konferencián egy hozzá hasonló pofa előadását a következő szófordulattal kezdte: gyakorlatias leszek. A hallgatóság előredőlt, tollat rántott, és kíváncsian várta az „alkalmazás-kereskedő” másnap hasznosítható tudását. Nem azt kapták. Helyette táblázatok pörögtek az írásvetítőn. Néhány perc után bejelentette: és most egy kis elmélet következik! Nem az következett. Két görbe jelent most meg az írásvetítőn, amelyek az előző táblázatok adatai közti összefüggést ábrázolták grafikusan. Erre szoktam mondani: vigyázat, ez nem

elmélet! Ebből nem következett, hogy a megoldás-kereskedők honlapjainak „solution” és „benefit” oldalaiból összevagdosott „slide-show” az gyakorlat. A hallgatóság is hamar letette a tollat. Ez az ember sem sétált az Amstel partján.

Láttam embereket, akiket a könyvespolc előtt fényképeztek. Elgondolkodtam azon, hogy nézne ki, ha engem egy teniszütővel fényképeznének le. Kevesen tudnák, hogy mi a baj a képpel, de mindenki észrevenné, hogy valami nem stimmel. Nem elég, hogy már 1962-ben bámultam a vörös hajú Rod Lavert.

Tizenegy éves voltam, mikor kértem egy statisztika tankönyvet a focibajnokság elemzéséhez. Egy szakközépiskolának előírtat kaptam. Abban láttam, hogy körzővel, szögmérővel és néhány színes ceruzával milyen látványosan ábrázolható egy körön belül Albert Flórián góljainak megoszlása tízpercenként. No, és milyen látványos, hogy Albert miben különbözik Vargától. Ezekből egyszerű következtetéseket tudtam levonni. Úgy, mint Hofi. „Utaznak a repülőn egy egzotikus országba, és a légiutas-kísérő bemutatja az országot. 70% AIDS-es, 30% asztmás… – Mit mond? – kérdezi az egyik utas. –Aki köhög, azt megdughatod – válaszolja neki a másik.” Ennek a tudásnak a birtokában jelesre vizsgáztam statisztikából az egyetemen. Megtudtam még azt is, hogy a statisztika eredetileg államszámtan volt (a statisztika szó is az állam jelentésű latin status-ból alakult ki). A statisztika az ókortól kezdve arról tájékoztatta az államok vezetőit, mekkora adókat vethetnek ki alattvalóikra, és hány katonára számíthatnak egy eljövendő háborúban. Kínában már négyezer évvel ezelőtt összeírták a lakosságot, felmérték az ingatlanokat és az ingóságokat. Ezzel a tudásommal még pénzt is kerestem, mert instrukciókat tudtam adni évfolyamtársaimnak ebből a borzasztó nehéz technikából. Másodszor is pénzt kerestem ezzel az ismerettel, amikor UNIDO-szakértőként Afrikában megmutattam, hogy a szójababból származható bevétel mennyit jelent a kávéeladás bevételéhez képest. Mondhatom, eleget kerestem a gyerekkoromban elsajátított technikával.

Ott, a Ghion szállodában minden este „mítingeltünk”. Mindenki beszámolt arról, hogy hány bemenő adatot szedett össze délelőtt. Az egyik míting előtt inasommal a női kézilabda döntőjéről beszélgettünk, és szokásunkhoz hűen Henessy konyakot iszogattuk. A projektvezetőnek rossz hangulata volt, és keményen megdorgált mindenkit, az adatok nem kellő gyorsaságú szaporodása miatt. Szót kértem és felvetettem, hogy nem is az UNIDO-módszerrel, hanem az IHF-módszerrel kellene dolgoznunk. Igen! – tette hozzá sietve inasom, majd megerősítésként hozzáfűzte: Baracskai prof jól érzi, épp most olvastam Henessy legújabb cikkét, és ő is ezt állítja. Teljes összeomlást okoztunk. A csapat tagjai, és főleg a projektvezető alól kihúztuk a szőnyeget, amit mi magunk tettünk alá egy héttel ezelőtt. Éjjel egy óra körül a pubban odajött hozzánk a tolmács (ő is volt velünk, mert a szója-tudósok hivatalnokai nem tudtak angolul), és mint egy harmadosztályú színész a következőt kérdezte: Mit szélhámoskodtok? Milyen IHF-módszer… és ki az a Henessy prof? Engem nem tudtok átverni! Én már tíz éve ezekből az intézetigazgatókból élek itt. Fizettettünk vele egy Henessy

konyakot, elmeséltük a történetet és elkezdtünk az „internationalhandballfederation”-ról beszélni. Röhögött. Az intézetigazgatócskák fél év múlva kirúgták a tolmácsot, mert otthon elhíresztelte, hogy mekkora szamarak. Én meg a minta alapján elkészített 28 táblázatért megkaptam a pénzt és vettem egy új autót. Ünneprontó voltam! Mocsoknak is nevezhetem magam. De mik voltak ők? Belekapaszkodtak egy lufiba, amit felfújtam nekik, aztán kipukkasztottam. Mondhatnám: potyautasok voltak egy lufikiránduláson. Azóta több hasonló esetet láttam. Rengetegen vannak, aki lelkesedéssel töltik ki a mintákat, anélkül, hogy tudnák, mit csinálnak.

Szülővárosomban nem sokan tudják az „ismerem még szilvafa korából” mondás történetét. Ott, a nagy mondás helyi változatát – „ettünk mi vele kocsonyát a vasútállomáson” – mondást ismerik néhányan. Hányan ismerhetik? Néhány tucatnyian. A történet arról szól, hogy a 70-es évek elején éjfél után csak a resti volt nyitva a vasútállomáson. Ott volt minden, ami éjfél után kellett az eladhatatlan íróknak, a kimustrált sportolóknak, a hakniból hazatérő színészeknek és az elégedetlen egyetemistáknak. Olcsó pia, olajos hal, lágy tojás és az ujjnyi zsír alatt felismerhetetlen kocsonya. Furcsa, de csak két közös volt bennük. Ugyanott, a szülővárosomban, és mielőtt hazamentek, még volt valami mondanivalójuk. Akkor, ott, ez volt a divat. Húsz évvel később abból a társaságból megkérdezte valaki, hogy mit csináljon. „Ahogy ismerlek, te csak újságcikket tudsz írni.”, válaszoltam, hiszen ismertem, sokszor láttam a restiben, és ha csak alkalmam volt, elolvastam cikkeit is. Gyorsan lebeszéltem, hogy könyvkiadó céget alapítson. Egyszerűen magyaráztam: „Nem azt tudod csinálni, amit szerettél volna, de nem engedték, hanem azt, amit tudsz.”

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful