BENINA – AKASHA

TESTVÉRLELKEK

Prológus Posted by benina

Az ágyúk dörrenései megrengették a kis hajó oldalait. Az ég haragosan morajlott, és ingerült villámok szelték keresztül a fekete égboltot. A háborgó tenger ide-oda dobálta hullámain a kisebb hajót, és a hozzá rögzített kalózhajót is, 2

ez utóbbi mégis valahogy stabilabbnak tűnt. A hatalmas monstrum mellett csupán egy csónaknak tűnt a másik. Danielle és nővére, Avery Lynn a hajó egyik kabinjába menekült a vihar elől, és most rémülten hallgatták a váratlanul kitört csata hangjait. Mindkettejüknek átfutott a gondolatai között, vajon jó ötlet volt-e elindulni egy jobb élet reményében. Édesanyjuk Danielle szülésébe halt bele, édesapjuk nevelte őket, de néhány hónapja követte feleségét, temérdek adósságot hagyva lányaira örökségül. Az egyetlen, aki mellettük maradt a gardedámjuk, Mrs. Doots, aki a fiatalabb lányt, Danielle-t a fiának, Cedricnek szánta feleségül. A jog, amiért igényt tarthat a lányra nem más, minthogy az édesapjuk adósságának tetemes része tőle származik. Mrs. Doots nem vette figyelembe, hogy Daniellenek esze ágában sincs férjhez menni az ő minden hájjal megkent, elkényeztetett fiacskájához. Mrs. Doots tisztában volt vele, hogy a Montgomery nővéreknek szükségük van rá, hisz mihez is kezdhetne két fiatal lány kísérő nélkül. Avery Lynn a jegyesét hagyta maga mögött, akit még apjuk jelölt ki a számára. Avery Lynn beleegyezett a jegyességbe akkor az apja kedvéért, viszont amikor meghalt, és kiderült a rengeteg adósság, rájött, hogy csupán érdekházasság lett volna belőle. A jegyese, Keith LaBaurth elől teljes titokban szökött el, mert tudta, hogy a férfi minden bizonnyal nem engedné elmenni. A lány nem csak, hogy nem szerelmes belé, de a büszkesége nem engedné, hogy vőlegénye fizesse a tartozását. Mrs. Doots nem tartott igényt Avery Lynnre, túlságosan zabolátlannak ítélte az ő Cedricjéhez. Azonban ő velük tartott, hogy féltő gondoskodással vigyázzon húgára. Nem bízott a gardedámban, és nem akarta, hogy egy kövér kéjenchez kerüljön. Tervei között szerepelt, hogy rég nem látott anyai nagybátyjukat keresse fel az új helyen, ahová érkeznek. Pontosabban érkeztek volna, ha a kalózok a cél előtt egy nappal útjukat nem állják. Hangos kiáltások, pengék fémes csattanásai és egy újabb dörrenés törte meg a vihar hangos morajlását. Danielle 3

rémülten húzta össze magát, tengerkék szemeiben félelem csillant. Avery Lynn húgához lépett, és bátorítóan átkarolta a vállát. Ibolyakék szemei haragosan összeszűkültek, ahogy az egyre rémültebb kiáltásokat hallgatta. – Nem lesz semmi baj! – ígérte húgának, aki egész testében remegett a félelemtől. Danielle bólintott. Elhitte neki, ahogy mindent, amit nővére mondott. Mellette biztonságban érezte magát, és tudta, hogy Avery Lynn akár az életét is feláldozná, csak hogy őt megóvja. A fedélzetről leszűrődő hangok azonban nem kecsegtettek túl sok megnyugvással. Az apró kabin ajtaja váratlanul kivágódott, és az ajtót teljes szélességében elállta egy magas, kövér asszonyság. Sötétkék ruhát viselt, alakjához nem illő dekoltázzsal, és a fűzője ellentmondva a fizika törvényeinek szorosan tartotta egyébként rengő háját. – Mit akar, vén satrafa? – támadt az asszonynak Avery Lynn, és azonnal húga elé állt védelmezően. Mrs. Doots, a hölgyek gardedámjaként került a hajóra. Széles békaarcán keskeny vonalként húzódott az ajka, mely fölött széles krumpliorra és beesett szemei ültek. Ahogy Avery Lynnre nézett ajkát megvetően lebiggyesztette. – Tőled semmit! – jelentette ki férfiasan mély hangján. – A lányért jöttem, hogy kimenekítsem a hajóról, míg lehet. Danielle riadtan húzódott nővére háta mögé, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy úrrá legyen remegésén. Avery Lynn dacosan felszegte a fejét, és állta Mrs. Doots megvető pillantását. – Azt hittem, nem kell elhagynunk a hajót – vetette ellen, mire a nő hangosan felhorkantott. – A kalózok már a kapitányt is elfogták, te ostoba! Ha nem sietünk, mi is itt ragadunk, és nem hiszem, hogy meg akarod tudni, mit tesznek a nőkkel ezek a gazemberek!

4

– Hát, magának azért nincs mitől tartania ez ügyben! – vágta oda csípősen Avery Lynn. – Ilyen ronda boszorkány még a tengeri kutyáknak sem kell! Mrs. Doots békaarca ellilult haragjában, felemelte a pálcáját, amit eddig a jobb kezében szorongatott, de mielőtt suhinthatott volna akár egyet is, Avery Lynn felkapta az asztalra készített kardot. Egyetlen fürge mozdulattal a kövér nő előtt termett, és a nemesen megmunkált pengét hájas tokájához szorította. – Már megmondtam magnak, Mrs. Doots! – sziszegte fenyegetően. – Sem engem, sem a húgomat nem bánthatja soha többé! Próbálja csak meg! A kard éle kellemetlenül szúrta a nő bőrét, de csupán egy őrült pillanatig tűnt úgy, mintha megfontolná a támadás gondolatát. Végül megvetően felhorkantott, és sarkon fordulva elbillegett a keskeny folyosón. Tompa dörrenések jelezték, hogy felfelé mászik a fedélzetre vezető lépcsőn. – Alynn! – szólította meg nővérét a kedvenc becenevén Danielle. – Talán mégis mennünk kellene. Avery Lynn mélyet sóhajtott, és igyekezett higgadtabb kifejezést ölteni az arcára, mielőtt húga felé fordult volna. Ahogy lenézett a sarokban kuporgó Danielle-re összeszorult a szíve. Szégyellte magát, amiért ilyen helyzetbe hozta őt, amiért képtelen volt megélhetést biztosítani a maguk számára, ráadásul Mrs. Dootstól sem tudta megszabadítani. – Persze, hogy megyünk – fordult húgához megnyugtató mosollyal. – De nem egy ilyen banyával, hanem Montgomery módra! Danielle-re kacsintott, akinek röpke mosoly suhant végig bájos vonásain. Tizenhét éves volt, de mindenki idősebbnek nézte az érettsége miatt. A kalózok bizonyára nem foglalkoznának a ténnyel, miszerint szinte még gyerek. Persze az ő korában lévő lányok már mind anyák voltak, Avery Lynn pedig már egyenesen vénkisasszony sorba ment. 5

Újabb robbanás rázta meg a hajót, mire Alynn intett húgának, hogy kövesse. Kardját határozottan maga előtt tartva, másik kezével Danielle kezét szorongatva húzta maga után, és óvatosan, de céltudatosan haladtak a fedélzet felé. A lépcsőnél egy pillanatra megtorpantak, Alynn szorosabbra fogta a kardja markolatát. Ahogy a fedélzetre léptek mellbe vágta őket a zűrzavar. A hajójuk lángolt, az emberek azonban mit sem törődtek ezzel. A forróság mögött érzékelték, ahogy a vihar tombolva próbálja lenyugtatni a kedélyeket. Az égett hús és a sós tengervíz illata hányingerkeltően keveredett a levegőben, a fedélzeten egymást érték a felnyársalt holttestek. Alynn próbálta kizárni a látványt, a szagokat, és lehetőleg kerülve minden feltűnést a hajó oldalához lapulva húzta magával a húgát a mentőcsónakok felé. Az összes csónak le volt eresztve, de csak egy volt, amelyiknek a hágcsója még épségben ott lógott a hajó oldalán. – Menj, siess! – parancsolt a húgára, és a hágcsó felé lökte, míg ő védelmezőn hátat fordítva neki figyelte, nehogy valaki rájuk támadjon. Danielle már átlendítette egyik lábát, amikor a sötétben egy villám segítette a látását, és megpillantotta, ki vár rá a csónakban. Mrs. Doots elégedett, gúnyos vigyorral békaarcán ült lenn, és várta, hogy a lány csatlakozzon hozzá. Jobban már nem is alakulhatott volna. – Alynn? – nézett vissza kérdőn a nővérére. – Menj már, mire vársz még? – Hová olyan sietősen, hölgyeim? – csendült fel mögöttük egy halk, rekedtes hang, mire mindkét lány arrafelé kapta a fejét. A lángok a fedélzeten az idegen mögött csaptak a magasba, így nem láthatták a vonásait. Annyi bizonyos volt, hogy a kezében hatalmas szablyaszerű kardot tart, és fenyegetően tornyosul föléjük. Danielle rémülten nézett a 6

nővérére, tőle várva a kiút választását. Az egyik oldalon Mrs. Doots, a másikon minden valószínűség szerint egy kalóz. – Menj! – kiáltott végül húgára, aki szó nélkül engedelmeskedett, és átlendítette a másik lábát is a hajó oldalán. A nehéz alsószoknyák és a hatalmas ruha könnyítették meg a lépcsőfokokkal való vívódását. nem

–Ne olyan hevesen! Mindketten itt maradnak! – jelentette ki higgadtan a kalóz, és a magasba emelte szablyáját. Alynnek még reagálni sem volt ideje, a szablya élesen belevágódott a hágcsó kötelébe. Danielle felsikoltott, és elvesztette az egyensúlyát. Lábai a levegőben kalimpáltak, ahogy igyekezett megtartani magát a kötéllétra megmaradt darabján. Alynn kétségbeesetten kapott húga után, de képtelenség volt megtartania őt, miközben a másik kezével magasra tartott karddal sakkban tartotta a kalózt. Legalábbis ő így gondolta. – Alynn! – nyöszörögte Danielle rémülten. – Engedd el! Ugorj, majd jövök utánad! – kiáltotta le Alynn, és bár tisztában voltak az ígéret valótlanságával, tudták, hogy csak így menekülhet meg az egyikük. – Nem! – mondta kapaszkodott a kötélbe. Danielle, és még erősebben

A két lány tekintete összekapcsolódott, az egyikükében rémült elszántság, a másikéban bosszús aggódás csillogott. Végül Alynn elengedte a kötelet, hátralépett és rácsapott a hágcsó megmaradt darabjára. Danielle velőtrázóan felsikoltott, és belezuhant a csónakba, amely azonnal távolodni kezdett a lángoló hajótól. Danielle beütötte a fejét, és nem volt ereje küzdeni a fáradtság és a fájdalom ellen, mely lassan körbeölelte és sötétségbe burkolta. Már nem láthatta, ahogy a nővére 7

kitartóan küzd az előtte magasodó férfival, aki végül megunva a tusakodást egyszerűen leütötte Alynnt. Néhány pillanatig a férfi töprengve figyelte az őrült amazon módjára harcoló lányt, majd fogta, és a vállára vetve könnyedén átlibbent a saját hajójára.

A mentőakció Posted by benina

8

AKASHA

Éreztem a hideg, zúgó szelet, és a sós levegőt, amit a tenger magával hozott. Lehunyt szememen keresztül is szinte láttam a hullámok színes forgatagát. Elképzeltem, ahogy felkap, és elsodor messzi tájakra. Egyszerre volt izgalmas és megnyugtató. Milyen könnyű volt beleélnem magam efféle illúziókba. Elterelte gondolataimat, és nem kellett a saját gondjaimmal foglalkoznom egy időre. Szükségem volt erre a kis nyugalomra. Tudtam, hogy utoljára állok itt kint a szikláknál. Már jó ideje, hogy erre jártam. Pontosan másfél éve, hogy apámmal elhatároztuk, körbeutazzuk a világot egy ősrégi karakk vitorlás hajóján. Persze már akkor is jól tudtam, hogy ez lehetetlen, de csábított a kaland, és képtelen voltam kérését visszautasítani, így vele tartottam. Danielle viszont másként döntött. Ő jobbnak látta, ha biztonságban, földközelben marad. Apánk szerint ebben húgom anyánkra ütött, de ezért nem is lehetett hibáztatni őt. Megértettem, hogy inkább otthonát választja a kényelmetlen, szűk kabinok és a gyakran haragos, rémisztő 9

tenger helyett. De én nem hasonlítottam testvéremre. Szinte mindenben az ellentéte voltam kívül-belül. De az a mindent áthidaló szeretet, amit egymás iránt éreztünk, összekötött bennünket. Lehettünk ezer kilométerre egymástól, éjjel, mikor a holdra néztem, tudtam, hogy ő is ugyanazt a képet látja, és ez megvigasztalt. A távolság nem jelentett semmit számomra, mert bárhol is jártam, lélekben közel voltam hozzá. Persze nem hagyhattam felügyelet nélkül. Távollétünk alatt dajkánk gondjaira bíztam, aki egy anyafarkas védelmező erejét meghazudtolva oltalmazta őt. Csak visszatértem után tudtam meg, hogy farkas mivolta nemcsak ebben mutatkozott meg, hanem kegyetlen erőszakosságában is. Elutazásunk előtt, ha csak sejtettem volna, hogy bántalmazni fogja húgomat, ott helyben kitekertem volna kövér nyakát neki, hadd visítson, mint egy disznó. Megérdemelte volna. Ha rá gondolok, elfog a düh, és az önvád, hogy mindez miattam történt meg. Ha csak egy kicsit is erőszakosabb lettem volna Danielle-lel, és rábírtam volna, hogy tartson velünk, hogy teljes családként keljünk útra, mindazon rossz emlékek most nem telepedtek volna meg lelkében. Persze ő angyalként tűrte a fegyelmi szigort, és hazaérésünk után sem akarta megemlíteni, és pusztán csak egy véletlen folytán derültek ki a bántalmazások. Azóta persze még jobban szemmel tartom mind a testvéremet, mind a dajkánkból avanzsált banyát. De még ma sem tudok szabadulni az önvádtól, ha előbb visszajövünk, akkor még több kegyetlenégtől és félelemtől mentem meg. Mégsem ez volt az oka, hogy visszatértünk otthonunkba. Apám az út során egy fertőző betegséget kapott meg. A tífusszal sajnos nem voltam képes felvenni a harcot, csak elkeseredetten próbáltam enyhíteni apám fájdalmait, és csillapítani lázát, amennyire csak lehetett. Még tiszta volt a tudata, amikor megkért, hogy vigyem haza, mert saját ágyában szeretne végleg nyugovóra térni. Először nem voltam hajlandó elfogadni, hogy egy ilyen életerős férfit legyőz egy betegség, de állapota romlásával rá kellett 10

döbbennem, hogy helyesen döntöttem, hogy eleget tettem kívánságának. Nem is csodálom, hogy ismerős tájra és emberekre vágyott. Mindez már nekem is nagyon hiányzott. A kór egyre jobban elhatalmasodott rajta, mégis békesség töltötte el, hogy az otthona és szerettei veszik körül. Danielle el sem mozdult betegágya mellől, és még két hétig fáradhatatlanul ápolta. Csupán ennyi időt tudott vele tölteni, mielőtt végleg eltávozott. Muszáj volt menedékembe visszatérni a fájdalom elől, amit apám halála okozott. Most még inkább szükségem van a nyugalomra, amit ez a sziklás hely nyújtott, mint bármikor. Régebben szinte minden szabadidőmet itt töltöttem, ha tudtam. Ez volt nekem a béke szigete. Akármilyen furcsa is, ez a hely felpezsdítette vérem, és ettől megnyugodtam. Bármennyire is fáradtnak vagy reményvesztettnek éreztem is magam, itt új erőre kaptam és képes voltam tovább küzdeni bárki vagy bármi ellen. Becsukott szemmel élveztem mindent. Semmit nem kellett látnom ahhoz, hogy itt teljes legyek. És most végleg el kell hagynom szeretett menedékemet, ami mindig mosolyt csalt arcomra. Pontosabban majdnem mindig. Hiába érzem a megnyugvást és a lendületet, amit a szél ad, a szomorúság még mindig lefele húzott. Azt hittem, hogy a sziklák védelmet nyújtanak ez alól is. De tévedtem. Az eddig visszafojtott könnyek ezen a helyen bátran szabad utat nyerhettek. Mintha csak tudták volna, hogy itt más törvények vonatkoznak rám és rájuk is. Nem bírtam visszatartani tovább őket. Engedtem a fájdalomnak, hogy megkaparintson. Muszáj volt, hogy itt történjen meg, ahol senki sem lát, mert máshol, mások előtt nem mutathatom ki gyengeségem. Apám mindig arra nevelt, hogy legyek büszke, erős, legyek támasza a húgomnak. Szüksége van rám. Jobban, mint eddig bármikor. Nem hagyhatom el magam, végtére is Montgomery vagyok. Nem sírhatok. Soha többet. Nem engedhetem meg magamnak. Elhatározásom megkeményített ismét, habár még éreztem a könnyek nyomát, ahogy végigfolytak arcomon. Meg akartam 11

őrizni ezt a pillanatot a fejemben, hogy mindig emlékezzek fogadalmamra. Végleg itt hagyom eddigi otthonom, és elindulok egy ismeretlen jövő felé. Csak mi négyen: Danielle, a banya és Cedric. Kíváncsi vagyok, hogy nagybátyánk mit fog szólni a társaság utóbbi két tagjához, mivel ők nem lettek meginvitálva házába. Ha csak egy kicsit is igaz, amit apám mesélt, hogy bátyja milyen, azt hiszem, már most jobban tenné anya-fia, ha felkötné méretes nadrágjukat, és felkészülnének a kellemesnek nem éppen mondható fogadtatásra. Már ez a gondolat kezdett vigasztalásként hatni rám, de ettől még a mellkasomban összegyűlt szorító érzés nem engedett egy cseppet sem. A tenger felől fekete fellegek gyülekeztek a part felé, mintha csak előre akarnák jelezni nekem a sötét és bizonytalan jövőt, ami vár ránk. De nem adhatom fel, küzdeni kell. Tovább kell lépni. A vihar már egyre jobban közeledett, és az idő is hűvösebbre fordult. Nedves arcomat már kifejezetten csípte a szél, és a hullámok keltette zúgás is egyre erősödött, szinte robajjá nőtt. Halk beszédet hallottam először nagyon távolról. Nem értettem, hogy ki lehetett az, vagy hogy mit mondott. Hiába néztem körül, egy lelket sem láttam. De amikor a hangot már egyre közelebbről érzékeltem, szinte ordításként hatott rám. Főárbóc köteleit megerősíteni! Gyorsabban, gyorsabban, emberek! Mozogjatok, mert a vihar elvisz minket! - Az idegen kiabálás hatására felpattantak a szemeim, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Beletelt pár percbe, amíg rájöttem, hogy egy hajón vagyok. Fekvő helyzetemből lassan próbáltam felállni, de elég imbolyogva sikerült csak. Lassan végre megértettem, hogy az emlékbeli álomból a hullámzás ezért tűnt olyan valóságosnak, és ismerősnek. De a tarkómon hirtelen megérzett tompa lüktetés azt is eszembe jutatta, hogy mi is történt velem. Minden. A kalózok, a menekülés, a húgom, az idegen, aki ránk támadt, és leütött engem. Hol lehet most 12

Danielle? Vajon sikerült elmenekülnie? Nem volt több időm töprengeni a válaszokon, mert egy erőteljes lökés érte a hajót, ami sikeresen hanyatt döntött ismételten. Óvatosan megpróbáltam felállni, és az ajtóhoz evickélni több-kevesebb sikerrel. Ez a vihar eléggé próbára tette az egyensúlyomat, bár alapjáraton azzal nem volt sok problémám. Kiérve egy szűk folyosón találtam magam, ami felvezetett a fedélzetre. Onnan hallatszódott minden kiáltás, így sejtettem, hogy mindenki, aki él és mozog, ebben az ítéletidőben fenn van, és segít, hogy a hajó ne süllyedjen el. Tisztában voltam vele, hogy fogolyként jobb lenne nyugton maradnom a fenekemen, és várnom, amíg a hősnek és úriembernek éppenséggel nem nevezhető férfiak megmentenek. Persze az sem szólt a javamra, hogy nő vagyok, de hát mit tudok ez ellen tenni? Magam irányítom az életem, és nem engedem, hogy ezek után bárki beleszóljon. Nem kell engem megmenteni, majd én vigyázok magamra! A tervem nagyon egyszerűnek tűnt: kihasználom a vihart, és gyorsan eliszkolok egy mentőcsónakkal. Természetesen sejtettem, hogy nem lesz ilyen könnyű ez az akció, mint ahogyan én azt elterveztem, de nem volt más lehetőségem. Muszáj volt innen kiszabadulnom. A bizonytalanság, a várakozás hosszú percei, vagy a gondolat, hogy mi történhet itt velem, rosszabb volt bárminél. Így hát mély levegőt vettem, és szorosan a fal mellett, a lehető legkevesebb zajjal járó lépésekkel a lépcsők felé haladtam. A fedélzetre feljutva a sötét felhők miatt nem tudtam volna megmondani, hogy reggel vagy este van-e, az időérzékem teljesen felborult. Bárhova néztem, körülöttem csak ismeretlen arcokat láttam, akik nyilvánvalóan a legénységhez tartoztak. Úgy tűnt, hogy mindenki a saját dolgával van elfoglalva, és a parancsokkal, amiket a kapitány adott nekik. Mindenesetre kezdtem bízni szerencsémben, hogy talán mégis sikerül ép bőrrel megúsznom ezt a kalandot is, és innen kijutva végre 13

megkereshetem Danielle-t. Nem is vágytam másra, minthogy mellette lehessek, és megnyugtathassam, hogy nincsen semmi baj. Rettegtem a gondolattól, hogy bármi történhetett vele. Az nem lehet. A banya biztos vigyázni fog rá, hiszen nevetséges elmélete, hogy hozzá akarja adni elkényeztetett, egyke fiához, biztosított arról, hogy megvédi őt. - Fővitorlát le! – hangzott az újabb parancs. Összerezzentem, mert túl közelről észleltem. Közelebb, mint szerettem volna. Szinte pontosan a fejem felett. Teljesen lemerevedtem az ismerős hangtól. Ugyanaz kiáltott, aki megtámadott nemrég. Bár most jóval erélyesebben szólalt meg, nem azon a csendes, rekedtes hangszínen, de felismertem. Most mit tegyek? – Kitartást emberek! Már túl vagyunk a vihar központján, és kifele tartunk belőle! Az utolsó mondatára észhez tértem, hogy cselekednem kell. Nincs más választásom, most, vagy soha. Elindultam a fal mentén, óvatosan, nehogy felbukjak a hajó himbálózása közben. Szerencsére a tengeri betegség már nem jelentett gondot nekem. Hála a másfél éves kis kirándulásnak, a gyomrom nem háborgott úgy, mint a tenger. Viszont a fejemet mintha kettéhasították volna. Nehezemre esett koncentrálni arra, hogy valójában egy mentőcsónakot keresek. Magamban átkoztam, akárki is volt az illető, aki szerintem minden ok nélkül leütött. Általában gond nélkül kicselezem az efféle ellenfeleket, és nem jelent problémát akár a kard forgatása sem velük szemben. Egyszerre kétségbeejtő és dühítő is volt a tudat, hogy most kudarcot vallottam. Többször ez nem fordulhat elő. Összpontosítanom kell, ha ezt túl akarom élni. Éppen készültem továbbhaladni, amikor a fejem felett ismét megszólalt a már jól ismert hang. - Sean, vigyázz! Sean, az orrvitorla! – Tekintetem hirtelen a hajó elejére villant, és láttam, ahogy az említett vitorlába belekapott a szél, és egyenesen egy férfi felé tart. 14

Ezek után minden, mintha felgyorsult volna. Nem is emlékszem miért, de gondolkodás nélkül cselekedtem. Az eddig csizmámban rejtegetett tőrömet előkaptam, és villámsebességgel felugrottam a mellettem lévő korlátra, elvágtam az egyik tartókötelet és nekilendültem. Számításaim szerint egy félkört megtéve, átszelve a hajót, pontosan az elejére kellett megérkeznem. Az adrenalin tombolt bennem, szívem csak úgy zakatolt. Épp egy villám csapott le a közelben, ahogy keresztülszeltem a viharos felleget mindenki orra felett, megvilágítva és közszemlére téve, hogy ott vagyok és mit is csinálok. Éreztem a csodálkozó és rémült tekinteteket, ahogy végigsuhantam eléggé feltűnő, bordó színű szatén ruhámban. Már láttam, ahogy az orrvitorla egyre jobban közeledett a férfihez. Tudtam, ha nem én érek oda előbb, akkor a vitorla rúdjának (orrárboc-derékszár) lendülete elsodorja magával a szerencsétlent közvetlenül bele a tengerbe. Szinte majdnem egyszerre érkeztünk, nekem csupán annyi időm maradt, hogy az elrugaszkodástól kapott sebességgel feldöntsem. Becsapódásunk hatására ő hanyatt esett, én pedig pontosan rá. Megkönnyebbülve néztem, ahogy elhalad felettünk a vitorla rúdja, majd hirtelen fürkésző tekintettel találtam magam szemben. A zöld szempár tele volt kérdésekkel, álmélkodással, és még valamivel, amit nem tudtam megfejteni. Próbáltam felállni, de a hajót ért ismételt lökés nem engedte. Visszaestem eredeti helyemre, egyenesen a férfi, vagyis ha jól értettem, Sean karjaiba. A vitorlás megrázkódásával egyszerre gurulni kezdtünk. Éreztem derekam köré fonódni az erős kezeket, és a pörgést, ami ez után következett. Legalább két-három fordulatot tettünk meg egymás karjaiban, míg megérkeztünk nekicsapódva a korlátnak. 15

Csakhogy még érdekesebb legyen a helyzet, most ő került felülre, én pedig alatta kuporogtam, megkísérelve a lehetetlennél is jobban összehúzni magamat, hogy még kisebb helyet foglaljak el, amit persze nagy szoknyám nem engedett. Mire észrevettem, hogy egyelőre stabil a helyzetem, végre fel mertem nézni. Azok a bizonyos zöld szemek most már huncutul néztek vissza rám, szája szélében mosoly húzódott. - Ez a felállás már sokkal jobban tetszik, bár az előzővel sem volt semmi bajom! - Mosolya már vigyorrá szélesedett, nekem pedig hirtelen viszketni kezdett a tenyerem, és szívesen letöröltem volna képéről ezt az elégedettséget. - Megtenné, kérem, hogy leveszi rólam a kezét? – kértem tőle tettetett udvariassággal, kicsit élesebben, hogy vegye észre magát. - Hát, ha ragaszkodik hozzá – egyezett bele, miközben tekintete lejjebb csúszott, és mohóvá vált. – Azt hiszem, kezek nélkül is tudok élvezkedni. - Elfintorodtam szavaira, és tudtomon kívül eddig bal kezemben tartott tőrömet egyenesen a nyakának szegeztem. Ennek hatására már készségesebbnek bizonyult, és óvatosan felállt, én pedig követtem példáját. - Oh, tényleg? Csak egy szavába kerül, és elintézhetem, hogy ne legyen többé gondja a kezeire – sziszegtem bele az arcába, hogy felfogja, nem félek tőle. - Oh, hogy felvágták a kisasszonyka nyelvét! – kacagása csak még jobban felélesztette haragomat. Hogy merészel mindezek után még gúnyolni? Éppen visszavágóra készültem, amikor megzavarták nyugodtnak kicsit sem mondható társalgásunkat. - Az biztos. Már tapasztaltam, hogy éles, mint a penge – Támadt fel hátam mögül a rekedtes, jól ismert hang. Megpördültem, hogy mindkettőjüket jól láthassam. – Viszont, ahogy elnézem, kihúzott a csávából. Tartozol neki. Megmentette az életed. 16

- Ugyan már, hiszen semmi sem történt! Csak annyit vettem észre, hogy valami teljesen letaglóz, és a földhöz szorít. Honnan szalajtották ezt az őrült némbert? – Kezdett bele hazugságaiba, de nem bírtam tovább. Most rajtam volt a hitetlenkedés sora. Szinte már fújtattam dühömben. - Nézze! Nem vártam volna soha, hogy hálás legyen, vagy köszönetet mondjon, mert segítettem. Én magam sem értem, mi vezetett rá, hogy ezt tegyem. Viszont hogy merészel így beszélni velem, és őrültnek nevezni? – Zöld szemei már szikrákat szórtak, de akkor sem állíthatott meg, hogy kimondjam véleményem. – Mi jogon ítélkezik felettem egy kalóz? - Kérem, nyugodjon meg, és adja ide fegyverét! – Az ismert hang utasítása észhez térített. Majdnem elvesztettem a fejem. Itt hadonászok egy késsel a kezemben egy kalózokkal teli hajón mindenki szeme láttára. Megadóan bólintottam, és kénytelen-kedvetlen átnyújtottam neki tőrömet. – Köszönöm, kisasszony. Így már sokkal jobb. Ahogy átnyújtottam az éles pengét, ujjaink összeértek, és mintha valami megrázott volna. Biztos csak a vihar miatt történt, vontam le a következtetést. - Magának lehet, de nekem ugyan nem – dohogtam, mire egy kósza mosoly jelent meg szája szegletében. Szívem hirtelen elkezdett hevesebb ütemet diktálni. Az nem lehet, hogy ilyen hatással legyen rám. Ez képtelenség. Már a gondolat is bosszantott. Biztos csak az ijedtég miatt reagálok így. - Ahogy mondtam, nyugodjon meg, itt senki nem fogja bántani, ha jól viseli magát. – Ígérete túl szépen hangzott, hogy igaz legyen. Felnevettem e képtelenségre. - Miért hinnék magának? Minden ok nélkül megtámadta és elfoglalta a hajómat, menekülésre késztetve húgomat és engem, majd gyáván leütött, és a fogolyként itt tart. Mondja, miért bízzak a szavában, ha eddigi tettei az ellenkezőjét mutatták? 17

Szeme összeszűkült, arcizma rándulásából láttam, hogy cél értem. - Nézze, kisasszony! Lehet, hogy hírünk rossz, és valóban törvénytelen dolgokat művelünk, és ebből keressük kenyerünk, de nem vagyunk alattomosak, és végképp nem vagyunk hazugok. - Oh, szóval létezik kalózbecsület? – Szemöldököm megrándult már a feltételezésre is, hogy ilyesmi létezhet. – Hát, akkor szerintem a becsület úgy kívánná, hogy a történtek után elengedjen. – Nagyon örültem, hogy szavaim legalább olyannyira élesen és határozottan csengtek, mint övé. – Vagy nem? - Sajnos nem ilyen egyszerű a képlet – válaszolta magabiztosan. Somolygása felkavart, de nem jöttem rá, miért. - Nem véletlen, hogy elfoglaltuk hajójukat, és hogy vendégként itt marasztaljuk még egy ideig. - Megtudhatnám akkor a valódi okát, amiért itt tartanak, ahogy ön fogalmazott, vendégként? – Kezdtem elveszíteni türelmem. Koncentrálnom kellett, nehogy valami ostobaságot tegyek. - Ugyan miért? Hát nem nyilvánvaló? Két úri kisasszony értéke felbecsülhetetlen. – Ahogy beszélt, a tőrömmel kezdett el játszadozni. Messziről is látszott rajta, hogy ért a forgatásához. Nem mintha eddig nem lett volna alkalmam személyesen is megtapasztalni szakértelmét a fegyverek terén. Egyszerre csak megvonta vállát, mintha nem is emberrablásról, hanem a holnapi ebéd menüjéről beszélgetnénk. - Persze egynek is örülünk. Nem igaz, emberek? - Hirtelen a mellette álló férfihez fordult, de szemét le nem vette rólam. - Sean, kísérd vissza a hölgyet szálláshelyére. Teljesen elfogott a düh. Belül már fortyogtam. - Ezer örömmel, kapitány! – A zöldszemű szörnyeteg vigyorogva nézett rám. 18

- Nem, ezt nem teheti! – ordítottam, ahogy a zöldszemű fajankó egyre beljebb taszigált a hajó gyomrába, vissza a kabinok irányába - Engedjen el! Ezt még megbánja! Tekintetemet nem vettem le róla. A közöny, amit leolvastam most arcáról, csak még jobban fokozta mérhetetlen gyűlöletem ez iránt a férfi iránt. Lehet valakit szívből gyűlölni, akinek még a nevét sem tudod? Már tudtam a választ. Igen. Mindennél jobban. Hiába is tiltakoztam, a Sean nevű kalóz erősebbnek bizonyult. Ahogy bevonszolt, éreztem ápolatlan, mocskos szagát. Fintorogva belebámultam képébe. Hát igen, zsíros, vállig érő világos haj, ami ugyancsak tocsogott már a szennytől. Nem szólt semmit sem, csak kinyitotta kabinom ajtaját, és ledobott az fekhelyként szolgáló szőrmére. Ültemben megfordultam, és gyorsan felálltam, de már csak a becsukódó ajtót, és a zár kattanását hallottam. Nagyszerű. Ennyit a remek tervemről. Kínomban már a hajamat téptem. Hogy szabadulhatnék ki? Miért kellett megmentenem ezt a degenerált példányt? Semmi értelme nem volt! Dühömben a mellettem lévő üres hordóba rúgtam, ami az oldalára dőlt a lendülettől. Bármennyire is vágytam rá, sajnos nem tört ripityára, hanem megállt az asztal lábánál. Elkeseredettségemben lehuppantam a szőrmére, és fejemet kezembe temettem. Valahogy akkor is kijutok innen. Nem érdekel. Bár annak örültem, hogy a vihar csillapodott, szinte végleg elment, viszont ugyanott vagyok, ahonnan indultam. Még mindig távol Danielle-től, kalózok fogságában. De túljárok a hitvány eszükön így vagy úgy. Elvégre Montgomery vagyok. Nem hátrálok meg. Soha.

19

1. A sziget Posted by benina

20

benina Lassan tértem magamhoz. Az álmom fekete volt, és üres. Minden fájdalmat kizárt. A fülem tompán lüktetett, mintha víz alatt lebegtem volna. A bokámban élesen belenyilallt a fájdalom, ahogy megmozdítottam a lábam. Döbbenet hasított a tudatomba: nem csak olyan volt mintha, valóban víz alatt voltam! Kinyitottam a szemeimet, de semmit nem láttam. Minden oldalról körülvett a sötétség, sehol nem láttam a kiutat. Kinyitottam a számat, hogy kielégítsem friss oxigénért kiáltó tüdőmet, de csupán a sós tengervíz folyt végig erőszakosan a torkomon. Köhögni akartam, fuldokolni, hogy kitisztítsam magamból az oda nem való vizet, de ehelyett csak még többet nyeltem. A pánik végigszáguldott a gerincemen, és felkapcsolta a vészvillogómat. A létfenntartó ösztönöm kissé megkésve lépett működésbe, rémülten próbáltam kapálózva a felszínre jutni. Az alsószoknyáim, és a nehéz ruha nem könnyítette 21

meg a dolgomat, és ahelyett, hogy fölfelé haladtam volna, egyre fáradtabb tempóban kezdtem süllyedni. Kiáltásom egyre kisebb méretű buborékok formájában sietett a felszín felé, már a sötétséget sem láttam a rengeteg színes karika miatt, ami a szemem előtt lebegett. Végül magába fogadott, és bekebelezett a végtelen feketeség. Megkönnyebbülten sóhajtottam – vége a szenvedéseimnek. *** – Ébresztő, te átkozott! Térjél már magadhoz! – rikácsolt egy hang a fejem fölött. Erőteljes ütéseket éreztem a bordáim magasságában, ahogy a hasamon feküdtem a homokos parton. Az eső kicsit megnyugodva, de kitartóan ostromolta egyébként is teljesen átnedvesedett ruhámat, és apró szúrásokként csapódtak az arcomba. Beletelt néhány fájdalmas másodpercbe, mire rádöbbentem, hogy Mrs. Doots méretes lábaival rugdossa az oldalam. A harag feltámadt bennem, a megaláztatás pedig új erőt adott, így arrébb tudtam hengeredni a következő ébresztő elől. – Na, végre! – horkantott fel megvetően Mrs. Doots, én pedig leküzdöttem az ingert, hogy apróra összekucorodjak előtte félelmemben. – Szedd össze magad! Keresnem kell magamnak egy biztonságos helyet, ami védve van az esőtől. Tápászkodj fel! Felnéztem és láttam, ahogy elindul a homokos partról a fák felé. Négykézlábra emelkedtem, és csak akkor álltam fel, amikor már biztosan éreztem, hogy nem sérültem meg komolyabban. Amikor azonban elindultam Mrs. Doots nyomában, éles nyilallás jelezte a bokámban, hogy valamilyen sérülést mégis sikerült összeszednem. Hangosan feljajdultam, mire a termetes asszonyság bosszankodva megtorpant és ingerülten fordult felém. Ijedten hátráltam egy lépést. Nem akartam, hogy itt az esőben használja rajtam a pálcáját. – Mi bajod van? – mordult rám ellenségesen. 22

– A bokám. Azt hiszem megrándult... – motyogtam éppen csak annyira hallhatóan, hogy az eső ne nyomja el a hangomat. Mrs. Doots szenvtelenül próbálok közelebb jutni hozzá. figyelte, ahogy sántikálva

– Kutya bajod, csak be kell járatni – vakkantotta, aztán békaarcán ülő apró szemei az erdős rész melletti sziklákat vizslatták. – Arra menjünk. Ott mintha látnék egy barlangot. Nagy léptekkel indult a jelzett irányba, mély nyomokat hagyva maga után az iszapos homokban. Összeszorítottam a fogaimat, és igyekeztem magamba fojtani a feltörni készülő sikolyokat, ahogy utána bicegtem. A jobb bokám iszonyatosan fájt, bár egyben azért igaza volt Mrs. Dootsnak. Ahogy haladtam előre, a bokámat már olyan mértékű zsibbadás fogta körbe, hogy a fájdalmat már alig éreztem. A felhők a viharral együtt, mintha egy kört írtak volna le a környéken. Biztos voltam benne, hogy az égszakadás erőszakosabb része hamarosan visszakanyarodik felénk. Szemeimmel a tengert pásztáztam, hátha megpillantom a mi hajónk lángoló romjait, vagy a másikat, amelyik elragadta Alynnt. Még a nevét sem tudtam megfigyelni. A legszívesebben azonnal nekiláttam volna egy csónak építésének, hogy utánuk indulhassak, mielőtt túl késő lenne. A kalózokról nem sok jót hallottam, mert bár akadnak olyanok, akik csak kifosztják az áldozatukká vált hajót, valamint az utasokat, és nem bántják a legénységet, azért biztos voltam benne, hogy egy olyan szépségnek, mint a nővérem képtelenek lennének ellenállni. És Alynn! Édes istenem, az ő szabad szájával biztosan bajba keveredik, még ha kegyesek is akarnak lenni hozzá. Sosem tudta, mikor kell bölcsen hallgatni, folyton a saját elméleteivel traktált másokat. Az ő akarata szent volt, határozott és sérthetetlen. Ezt mindig csodáltam benne, és ezért szerettem annyira. Hogy nem olyan szerencsétlenül gyáva, mint én. Mindig mondtam neki, hogy kettőnk bátorsága szorult belé. 23

Könnyek homályosították el a látásomat, mire elfordultam a feketén hullámzó tengertől, és tovább bicegtem Mrs. Doots nyomában. Legalább húsz métert gyalogoltunk, mire elértük a keresett barlangot, amiről kiderült, hogy nem több egy méretes hasadéknál. Ketten semmiképp sem fértünk volna el benne, de úgy tűnt, hogy Mrs. Doots szándékaiban egyébként sem szerepeltem. – Na, eredj, és derítsd ki, hogy merre vagyunk most. Biztosan van egy falu vagy farm ezen a földrészen is – legyintett felém húsos karjával, mire elhűlve néztem rá. – Menjek, és fedezzem fel egyedül, hogy hol vagyunk? – kérdeztem döbbenten. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen zuhog az eső... – Ne szemtelenkedj velem, te! – emelte meg fenyegetően a pálcáját. Mélységesen megvetettem magam, amiért rémülten hátráltam egy lépést. – Ha találtál valakit, mutasd meg neki, hol vagyok! És nem hiszem, hogy képes leszek a további gyaloglásra, tehát tegyél róla, hogy megfelelő utazási alkalmatossággal jöjjenek értem. Na, eredj már, mit tátod még itt a szádat? – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Mrs. Doots! – jegyeztem meg visszakozó megfontoltsággal, és óvatos pillantást vetettem a fák sötét sora felé. – Nem tudhatjuk, miféle veszély leselkedik ránk. Nem lenne okos dolog kettéválnunk. Talán, ha lecsillapodik a vihar... – Miféle vihar, te ostoba? – szakított félbe dühösen, és arcának egyre liluló árnyalata biztosított, hogy talán mégis a félelmetes ismeretlent kellene választanom a szűkös hasadék helyett. – Már alig szemerkél. Menj, és csináld, amit mondtam! Nem ellenkeztem tovább. Beláttam, lehetetlen a józan eszére hatni, meg aztán ki tudja, talán mégis sikerül menedéket találnom, mielőtt visszatérne a vihar. Mrs. Doots ügyet sem vetett rám a továbbiakban. Beljebb húzódott a hasadékban, és kényelmesen elhelyezkedett. Bizonyra fázott, de közel sem annyira, mint én. 24

A szél egyre erősebben tépte a ruhámat, és egyre erőszakosabban kapaszkodott a hajamba, mely még az út elején csinos kontyba volt összetűzve a tarkómon. Alynn csinálta, ahogy mindig mindent, hiszen egymás szobalányai voltunk. Mostanra a hajam csupán egy ragacsos, elázott hajkupac lett, ami engedett a szél erejének, és kócosan tapadt a hátamra. Az egyébként is csuromvizes ruhám, mintha jéggé dermedt volna rajtam az újabb és újabb szélrohamnak köszönhetően. Fázósan fontam magam köré a karjaimat, miközben kitartóan gyalogoltam az erdő felé. Azt terveztem, hogy keresztülvágok rajta. Reméltem, hogy így eljuthatok egy simább részre, ahol találok egy belakott települést. Bíztam benne, hogy az indiánok, rabszolgák és egyéb ijesztő teremtmények nem lakói ennek a területnek. Az erdőbe érve sokkal kellemesebb időjárás fogadott. A szél nem tudott mindenhol áthatolni a sűrű fatörzsek miatt, és a lombkoronájuk megvédett az esőtől. Viszont az árnyak sokkal ijesztőbbek voltak. Szedd össze magad! – parancsoltam magamra, és Alynnre gondoltam, aki most átkarolná a vállamat, és valami bolondos tréfával feledtetné velem a félelmeimet. Óráknak tűnt, míg az erdőben gyalogoltam. A bokám helyén már csak egy nagyobb ólomdarabot éreztem, és tisztában voltam vele, hogy ma még semmi nem látszik, holnapra viszont a duplájára fog dagadni. Tétován megtorpantam. Fölöttem a lombkoronán ütemes táncot lejtett az eső, és hallottam a szél kétségbeesett sikoltását, mintha megőrjítené a gondolat, hogy nem férhet hozzám. Azonban volt még valami, amit hallottam. Az avar susogását, pedig egy helyben álltam, és a gallyak reccsenését, pedig egyedül voltam. Körülnéztem. Többször is körbefordultam a tengelyem körül, de csak nagy sokára vettem észre a távolban a sötét alakot. Hatalmas fekete árny, mely nem mozdult, csak a távolból figyelt engem. Magasabb volt, mint egy ember, 25

ebben teljesen biztos voltam, mégsem megállapítani, hogy milyen állat lehetett.

tudtam

volna

A szívem vadul kalapált a mellkasomban, zihálva kapkodtam a levegőt, mely fehér párafelhőként hagyta el ajkaimat. Az agyam rémülten kattogott, mitévő legyek? Nem tudtam, miféle szárazföldre vetődtünk, és Mrs. Doots előszeretettel mesélt nomád népek kannibál szokásairól. Nem igazán hittem a szavaiban, de a részletesség, ahogy bemutatta őket mégiscsak hatásosnak mutatkozott, ha egyszer ilyen veszedelmes pillanatban ez bukkant elő az elmémből. Az árny megmozdult, magamon éreztem a tekintetét. Próbáltam a feje felé nézni, hátha megpillantom a szemeit, de csak a nagy feketeséget láttam. Valamiért mégis azt gondoltam, hogy éppen farkasszemet nézek vele. Még egyet mozdult felém, mire észbe kaptam, és sarkon fordulva futásnak eredtem. Nem is futottam, leginkább sántikálva siettem. A jobb lábamat nehéznek és zsibbadtnak érzékeltem, ami sehogy sem akart engedelmeskedni a menekülés parancsnak. A szoknyám, mintha az árnnyal szőtt volna összeesküvést, annyira lelassította a lépteimet. Nehéz volt mindenem, nedves és hideg. Dörömbölést hallottam, mely egyre csak erősödött. Először azt hittem, hogy a saját szívverésem, mely a fülemben vert visszhangot, de hamar rájöttem, hogy egy ló patáját hallom. Belém hasított a felismerés, hogy az üldözőm nem valamiféle mitikus lény, akivel Mrs. Doots ijesztgetett, hanem egy hús vér ember, aki lóháton eredt a nyomomba. Rettegtem a gondolattól, hogy mit akarhat tőlem. Talán egyszerűen tőrt döf belém, de lehet, hogy megkínoz, mielőtt kivégez, vagy talán még rosszabb... Megborzongtam, ahogy végigzongoráztam magamban a lehetőségeket, de hiába próbáltam gyorsabb ütemre sarkallni a lábaimat. Reménytelen vállalkozás volt elrohannom a hatalmas négylábú elől. Hirtelen elhatározástól vezérelve irányt 26

váltottam. Éppen időben ahhoz, hogy kitérjek az üldözőm elől. Éreztem a hűvös fuvallatot a hátamon, ahogy elhaladt mellettem. Halk szitkozódás törte meg az éjszaka csendjét, összekeveredve fáradt lihegésemmel. A szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy sikerül időben visszaérnem a farönkhöz, ami előtt már egyszer elhaladtam. Nem volt sok időm, csak míg megfordítja a lovát, hogy az új irányba vágtázzon velem. Mennyi idő lehetett ez? Talán öt másodperc? Esetleg három? Nem volt időm filozofálgatásra. Megpillantottam az avarral benőtt kidőlt fatörzset, és ugrottan. Ahogy a hasamra estem, rögtön éreztem, hogy ez nem tartozott a legjobb ötleteim közé. Igyekeztem gyorsan összeszedni magam, és bekúsztam a fatörzs belsejébe. Már hallottam a ló patáinak ütemes dörömbölését, amikor észrevettem, hogy a jobb lábamat nem húztam be. Ott virított az avarban az élénk, égszínkék ruhámban. Elakadt a lélegzetem, amikor hallottam a lovat közvetlenül a fatörzs fölött dobbantani. Lassan, és reméltem, hogy észrevétlenül beljebb húztam a lábamat. A hidegtől elgémberedett ujjaimmal összefogtam a ruhámat, és behúztam a kis nyíláson. A ló és lovasa nem mozdult a fejem fölül. Vajon meglátott? Sikoly fojtogatta a torkomat, beleharaptam a kézfejembe, nehogy feltörjön idő előtt. Némán zokogtam, és átkoztam mindenkit, aki csak eszembe jutott: Mrs. Dootsot, az együgyű fiacskáját, Cedricet, akinek ajándékba visz, mintha rabszolga volnék. Átkoztam a napot, a földet, és a vihart. Apámat, amiért ilyen lehetetlen helyzetben hagyott magunkra, és Alynnt, amiért elvágta a kötelet a hajón. Ha nem teszi, talán még most is együtt lehetnénk. És végül, de nem legutolsó sorban, önmagamat átkoztam a félénkségemért, a gyávaságomért, mert itt kucorogtam ebben a lyukban ahelyett, hogy szemtől szemben kiálltam volna önmagamért. 27

Újabb szitoközön hagyta el a lovas száját, amiből már meg tudtam állapítani, hogy férfi az illető. Nem vett észre, ezért volt mérges. Elvesztette a nyomomat, így nem kerülök a kardja élére. Néhány hosszúnak tűnő percig még ott poroszkált körülöttem, míg én igyekeztem úrrá lenni a remegésemen. Arra nem vágytam, hogy éppen a fogaim hangos összekoccanása miatt váljak egy gyilkos prédájává. Kis idő elteltével hallottam, ahogy ingerült parancsszóval elindítja a lovát. Az állat elégedetlenül horkantott, mint aki nem ehhez az agresszív bánásmódhoz szokott. A legnagyobb csendben figyeltem, és néhány másodperc múlva fellélegeztem, ahogy meghallottam távolodó lépteit. Füleltem, és még levegőt venni is alig mertem. Hallgattam a szél egyre erőszakosabb zúgását, az esőcseppek koppanásait a lombokon, valamint a saját szívverésemet. Hosszú idő telt el, mire meg mertem mozdulni. Kinyújtóztattam elmerevedett végtagjaimat, aztán kimásztam a fatörzs belsejének túlsó végén. Semmit nem láttam. A sötétség nagyobb volt, mint eddig, és csak ekkor döbbentem rá, hogy leszállt az éj. Már nem vágytam másra, csak, hogy megtaláljam a visszafelé vezető utat. Még Mrs. Doots örökké elégedetlen társasága is meleg ölelésnek tűnt ebben az ítéletidőben. Lesimítottam a ruhámat, igyekeztem kifeszíteni a mély kivágású felső mídert, mely a sok víz miatt második bőrként tapadt hozzám. Ujjaimmal kifésültem az arcomból teljesen átnedvesedett hajamat, és elindultam abba az irányba, amelyet helyesnek véltem. Vajon Alynn most mit tenne a helyemben? – elmélkedtem nehézkes gyalogtúrám közepette. Pontosan el tudta képzelni, ahogy éppolyan csatakosan néz ki, mint én. Csakhogy az ő barna fürtjei elegáns csigákba pöndörödnének, ellenben az én egyenes szálú sötétszőke hajammal, amely rátapadt a hátamra. Őt biztosan nem zavarná ennyire a dekoltázsához szoruló ruha, és az, hogy kiemeli a domborulatait. Sőt, kifejezetten büszke lenne természetes szépségére, méghozzá teljes joggal. 28

Biztos voltam benne, hogy ebben a képtelen helyzetben is meg tudná keresni a jót, ahogy mindig. Annyira pozitív volt, és energikus, hogy gyakran csupán az árnyékának éreztem magam. Még apánk is furcsállotta, de nekem ezzel nem volt semmi problémám. Ilyennek szerettem őt. Nem kedveltem a rivaldafényt, jobban tetszett, ha csöndben meghúzhattam magam. Mrs. Doots gondoskodott róla, hogy a hangomat is alig merjem hallatni. Senkitől nem féltem még annyira, mint a rám erőszakolt kísérőmtől. Talán fél órát menetelhettem, amikor észrevettem, mintha ritkulna az aljnövényzet, és a fákat sem kellett már olyan sűrűn kerülgetni. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb kiérjek a sűrűből. Ilyen hamar rátaláltam volna a településre? Lehetetlen... Hangosan felnyögtem, amikor megpillantottam az erdők sűrűje mögött rejtőző hosszan elnyúló tájat. Tengerpart volt. Éppen olyan, mint ahonnan elindultam, csak egy másik része a földdarabnak. De hát ez lehetetlen, valóban az! – jajdultam fel hangtalanul magamban, de ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy nagyon is lehetséges. Persze, ha egy szigetre vetődtem, ami olyan kicsi, hogy néhány órás gyaloglás után át lehet sétálni rajta. Kétségbeesetten térdre rogytam, és tehetetlenségemben az iszapos homokba markoltam. Az eget hatalmas mennydörgés rázta meg, majd egy villám hasította ketté. Az esőcseppek újabb támadást indítottak egyébként is átázott öltözékem és csatakos hajam irányába. Hirtelen széllökések kényszerítettek arra, hogy újra lábra álljak, és elinduljak visszafelé. A fák legalább némi védelmet nyújtottak a hideg fuvallatok ellen. Kitartóan gyalogoltam. Az agyam folyamatosan osztogatta a parancsot a lábaimnak, hogy egymást követve vigyenek előre, bármerre is legyen az. Hallottam a természet hangjait felerősödni, a szél már olyan hévvel tombolt, hogy egyre inkább odaférkőzött hozzám, lehűtve a testem melegét. Fáradtan fontam a karjaimat a magam köré, és imádkoztam, nehogy a lovas útjába sodorjon a balsorsom. 29

Túl sokáig gyalogoltam. A hideg már eggyé vált velem. Úgy éreztem, nem vagyok más, csupán egy fagyossá dermedt vacogó, reszkető jégszobor. Mind többször elestem, mert a hosszú ruhám, az alsószoknyákkal együtt már túl nehezek voltak nekem. A gallyak belekapaszkodtak a ruhámba, egy alkalommal pedig a felső vállrészembe. Nem vettem észre csak akkor, amikor már a reccsenést meghallottam, és a vállam a dekoltázsommal együtt szabaddá vált. Kétségbeesetten próbáltam összefogni az anyagot – a nedves ruha is jobb, mint a semmi –, de nem sikerült. Már csaknem feladtam. Le akartam feküdni a földre, és engedni, hogy a természet kimenekítsen a szenvedéseimből. Aludni akartam, és véget vetni az egész őrületnek. Megfordult a fejemben, hogy lefekszem, míg a vihar elvonul, de szinte magam előtt láttam a nővéremet, Ahogy karcsú kezeit keskeny csípőjére helyezi, és ibolyakék szeme helytelenítően megcsillan. Továbbindultam. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, mindenesetre végtelennek tűn órákat követően újra ritkulni éreztem az aljnövényzetet. Ezúttal azonban fokozatosan lett vége a farengetegnek, nem olyan hirtelen, mint a parton. Bár teljesen sötét volt, a sűrű villámlás miatt mégis tisztán láttam a tisztást. Szabálytalan alakban húzódott végig hosszan előttem, mintha az erdő féltőn körbeölelte volna. A következő villámlásnál azt hittem, káprázik a szemem. Délibáb talán, a képzeletem csúfolódása velem. Vártam még egy villámot, aztán egy újabbat, és így tovább. Legalább a tízedik fényvillanásnál jártam, mire végre rá tudtam venni magam, hogy elinduljak a kunyhó felé. A szemeim idegesen jártak körbe. Attól tartottam, hogy bármelyik árny, amit valóban árnynak véltem megmozdult, és a lovas ott terem előttem. Azonban semmi nem történt. A szél boldogan cibálta a ruhámat, és régi ismerősként tépte a hajamat, míg az esőcseppek már-már sikamlósan vizessé tettek, ahogy 30

kitartóan zuhogtak rám. Egyre ijesztőbb volt a szabad ég alatt lennem, ezért boldogan markoltam meg a kis fakunyhó kilincsét. Egy pillanatra megtorpantam. Mi van, ha a látszat ellenére lakik itt valaki? Hátrébb léptem, és amennyire az erőmből futotta, bekopogtam. A kunyhó tökéletes némaságba burkolózott, de azért biztosra mentem, és még kétszer próbálkoztam. Amikor végre meggyőződtem afelől, hogy senki nincs odabenn, elfordítottam a kilincset – imádkoztam, hogy ne legyen kulcsra zárva. Az ajtó engedett, én pedig megkönnyebbülten léptem be az isten küldte menedékembe, ahol még sötétebb volt, mint odakinn. A szél nem akart ereszteni, de nem hagytam magam. Nekifeszültem az ajtónak, és bár nehezen, de sikerült becsuknom. Kitapintottam a reteszt, rákattintottam, aztán megfordultam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a menedékemet. Ahogy léptem egyet előre, valami hegyes egyenesen a nyakamnak szúródott. Elakadt a lélegzetem és teljesen mozdulatlanná merevedtem. Hirtelen visszakívánkoztam a tomboló vihar kellős közepébe, csak ne itt legyek, ebben a csalóka kunyhóban. – Örülök, hogy újra találkozunk! – csendült fel egy hang előttem, mintha maga a sötétség szólt volna hozzám. Megszédültem, mire észbe kaptam, és újra elkezdtem levegőt venni. Ziháltam, de mozdulni nem mertem. Éreztem a férfi kardját, ahogy a pengéje a nyakamat nyomja. Még egy apró mozdulat és kiserken a vérem. Sercegő hangot hallottam, majd fény gyulladt, ahogy a férfi meggyújtotta a hatalmas gyertyát. A kunyhót meleg ragyogás árasztotta el, viszont az idegen úgy helyezte, hogy ő láthasson engem, az ő arcvonásai viszont rejtve maradtak előlem. Az asztalnál ült, melybe, ha a sötétben még egyet lépek, egész biztosan beleütközöm. Könyökével rátámaszkodott, úgy tartotta a magasba a kardját, melynek végét, ahogy éreztem a nyakamnak szegezte. 31

– Ki maga? fenyegetőbben.

kérdezte

csöndesen,

ám

annál

Az agyam leblokkolt, képtelen voltam akár egy hangot is kinyögni. Minden energiám arra ment el, hogy a remegésemet leküzdjem, nehogy emiatt vágja meg a bőrömet a kard éle. Átsuhant az agyamon, hogy szerencsésnek mondhatom magam, ha a csak a bőröm sérül. – Az öcsém küldte kémkedni? – próbálkozott újra fojtott ingerültséggel, majd amikor ismét nem válaszoltam dühödten felpattant a helyéről. – Szólaljon meg, vagy esküszöm, keresztüldöföm! Hatalmas termete volt, legalább két fejjel volt magasabb nálam. A vállai szélesek, hosszú haja nedvesen tapadt a hátára. Nem láttam a vonásait, de ahogy felnéztem rá, hirtelen egy másik kép villant be még a hajóról. A férfi, aki elragadta Alynnt éppen így nézett ki a lángokkal a háta mögött. Elhessegettem a gondolatot, és igyekeztem a nagyon is valóságosan nyakamnak szoruló pengére összpontosítani. A férfi kiabálására valódi, mélyről fakadó halálfélelem lett úrrá rajtam. Rémülten hátráltam előle, míg a bereteszelt ajtónak nem ütköztem, ő azonban végig jött utánam. A kardját egy pillanatra sem engedte lejjebb, csupán néhány centiméterrel távolabb tartotta tőlem. – Mi a neve? – kérdezte megenyhülve. Lassan, jól tagoltan kiejtve a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne. Elgondolkodtam, mikor járok rosszabbul, és az iménti haragját látva úgy döntöttem, jobban teszem, ha válaszolok a kérdéseire. Addig jó, míg kérdez, de nem cselekszik. – Danielle – suttogtam vacogva. Meglepett csend telepedett a kunyhóra. Magamon éreztem a férfi kutakodó tekintetét, és ha meg mertem volna mozdulni, biztosan összefonom a karjaim magam előtt, vagy legalábbis összefogom a szakadást, hogy elrejtsem előle a 32

meztelen vállamat. Gyáva módon azonban dermedtem, és vártam, hogy mit fog tenni.

szoborrá

– Danielle – ízlelgette csöndesen, majd egyik lábáról a másikra helyezkedve, gyanakvással a hangjában kérdezett újra. – Mit keres a kunyhómban, Danielle? Zavarba jöttem, az arcom a hideg ellenére lángba borult a kétértelmű kérdés hallatán. Csak nem képzeli, hogy azért lopóztam be, mert tudtam, hogy itt van? A gondolatra akaratlanul feljebb emeltem a fejemet, és büszkén előreszegtem az államat. – Segítségért indultam, csak útközben eltévedtem... Aztán jött a vihar, és megláttam ezt a kunyhót. – Nem értettem magamat. Minden érvelésem gyönge mentegetőzésnek hangzott. Valami arra késztetett, hogy megmagyarázzam, mi is történt valójában, a büszkeségem azonban nem engedett tovább beszélni. – Hogy került a szárazföldre? – érdeklődött újból a férfi, miközben továbbra is kitartóan vizslatott árnyékba vetődött tekintetével. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mit gondol rólam. Egy kalóz szeretője, akit néhány kellemes együtttöltött óra után kitettek a legközelebbi parton. Bosszankodva éreztem, ahogy az arcomat újabb hőhullám önti el. Harag lobbant lángra bennem. Kinek képzeli magát ez az alak? Ha nem lett volna kard a kezében, és ha legalább két fejjel alacsonyabban magasodott volna előttem, akkor biztosan megmondom neki a magamét. Így azonban nem bírtam úrrá lenni a remegésemen, és éreztem, ahogy a félelem átveszi fölöttem az irányítást. – A hajót, amin utaztunk, kalózok támadták meg. Nekem sikerült elmenekülnöm a mentőcsónakkal, de aztán jött a vihar... – tétován elhallgattam. A többit már magától is ki tudta találni. Legalábbis bíztam benne, hogy nem kell részletes beszámolót tartanom. A kard 33

továbbra is fenyegetőn ott lebegett kettőnk között, csak ez tartott vissza, hogy sarkon forduljak, és elrohanjak. Hosszú karjával stabilan tartotta a hatalmas fémet, amit én minden bizonnyal még két kézzel sem bírtam volna felemelni. – Nézze... – kezdtem bizonytalanul elhalkult hangon. – Nem tudtam, hogy itt tartózkodik. Biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban megzavarni a pihenését. Ha leengedné a kardját, visszamehetnék a kísérőmhöz, aki a parton vár rám. – A kísérője? – horkant fel bosszúsan a férfi, de a kardot továbbra is felém emelve tartotta. – Mrs. Doots, a gardedámom. – Értem. Nos, akárhol is hagyta a matrónát, ezen az éjjelen ott is fog maradni, mivel a vihar addig bizonyosan nem fog megszűnni – magyarázta a férfi szórakozottan, majd hirtelen éberséggel nézett le rám. – Egész biztosan nem Guy Ferrers küldte? Megrezzentem a rideg hangtól. – Nem ismerek semmiféle Guy Ferrerst! És, ha most megbocsát, visszamegyek a partra, hogy ne foglaljam el a kunyhóját, és tudjon nyugodtan pihenni – jelentettem ki, és elszántan fordultam az ajtó felé. A kezem már a záron volt, amikor léptek kemény dörrenését hallottam, majd baljós csendet. Nem mozdult senki, mégis éreztem, hogy közvetlenül a hátam mögött áll. – Teljesen mindegy, hová megy, a nyugalmamat mindaddig zavarni fogja, míg hajóra nem száll – jegyezte meg csöndesen, én pedig megborzongtam, ahogy a lehelete a ruhából elővillanó csupasz vállamat csiklandozta. – És ebben az ítéletidőben nem sétálgatnék szabadon. Váratlanul hátrébb lépett, és az asztalra dobta a kardját, ami hangos csörömpöléssel a padlóra zuhant tovább. Az ég elégedetlenül morajlott, és a kunyhót a gyönge gyertyafény mellett a sűrű villámlás is megvilágította egy rövid pillanatra.

34

Amikor rájöttem, hogy a férfi ellépett mögülem, csodálkozva fordultam hátra. Egészen felpaprikázott az arrogáns stílusa, ahogy számon kért, és az önelégültsége, amivel kijelentette a dolgokat. – Egyáltalán, mi köze hozzá? – kérdeztem fogcsikorgatva, miközben figyeltem, ahogy a kis helyiség távolabbi sarkához lép, majd leguggol. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy tüzet rak. A falba épített kandallóban hamarosan csábítóan meleg lángok csaptak a magasba. Már a látványtól elgyöngültem, pedig a kellemesebb hőmérsékletet nem is éreztem. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetem a forró nyalábokról, így jobb híján a berendezést vettem szemügyre. Talán favágó lehet, gondoltam. Az egész kunyhó egyetlen szoba volt. A tűzhelytől nem messze helyezkedett el az asztal, mely mögött egy nagyobb méretű, mívesen faragott tetejű láda volt. A szobában csupán ennyi berendezés volt, valamint egy hatalmas méretű baldachinos ágy, mely uralkodóan terült el a helyiség nagyobb részében. A hosszúra nyúlt csönd késztetett arra, hogy a férfira nézzek. Végre megpillanthattam az arcát a tűzhely és a gyertya halovány fényénél. Az első, ami feltűnt, hogy nem volt szakálla, szögletes arcélét nem fedte semmi, mint a legtöbb úriembernek, akiket ismertem. Ennek ellenére nem voltak kisfiús vonásai, sőt, kifejezetten férfias benyomást keltett. Az esőtől nedvesen csillogó hajával, és keskeny ajkával, mely épp gúnyos mosolyra húzódott, bosszantóan jóképűnek jellemeztem volna más körülmények között. Szemei sötéten ragyogtak, ahogy rám nézett. – Elnézést az udvariatlanságom miatt, Milady! – kezdte vontatottan, én pedig ijedtemben az ajtóhoz lapultam. – De tudja, még mindig nem tudom eldönteni, hogy a kalóz testvérem küldte-e kémkedni, vagy valóban igazat mond. A felháborodástól alig kaptam levegőt. 35

– Mégis mit képzel magáról? Hogy merészel ilyesmivel gyanúsítani? – Már elnézést, de nem én állok félig lemeztelenítve egy idegen kunyhóban – gúnyolódott a férfi, és a szemei elkeskenyedtek, ahogy csúfondáros mosoly terült szét az arcán. Egy pillanatig megütközve bámultam rá, aztán hirtelen észbe kaptam, és gyorsan összefogtam a szakadást, hogy ne látszódjon ki a bőröm sehol. – Elestem néhányszor... – magyaráztam zavartan. – Hát persze – vigyorgott kitartóan a férfi, és az arcára volt írva, hogy egy szavamat sem hiszi. Megalázó helyzetemből csak egyetlen kiutat láttam. – Akkor, ha megbocsát... – célzatos pillantást vetettem rá, majd megfordultam, és egy mozdulattal félretoltam a reteszt. – Várjon! – kiáltott rám, és hallottam döngő lépteit, de már késő volt. Alig fordítottam el a kilincset, amikor egy erős szélrohamnak engedve az ajtó kivágódott, félretaszítva engem az útjából. Egészen biztos voltam benne, hogy hanyatt vágódom, azonban ehelyett a férfi kőkemény mellkasának ütköztem. Visszapattantam, mint egy rongybaba, és ha el nem kap, a padlón végzem összetörve magam. Bosszúsan villant rám a barna szempár, ahogy a karjában tartva könnyedén visszazárta az ajtótáblát, és rátolta a reteszt. Már kezdett rajtam úrrá lenni a pánik, ám váratlanul hátrébb lépett, és elengedett, csupán az egyik kezemet tartotta hatalmas markába zárva. – A nevem Lord Caden Gaskell. A sziget, melyen ez a kunyhó áll az én tulajdonomat képezi, így Ön és a gardedámja behatolók. Legalábbis addig, míg én másként nem határozok – magyarázta fülbemászóan csöndesen a férfi, és a kezemet lágyan az ajkához emelte. 36

Mintha tüzes vassal égettek volna meg, úgy rántottam ki a kezemet az övéből. – Nem vagyunk behatolók, csupán hajótöröttek, Mylord – mutattam rá fogvacogva. – Ezt mondja Ön, de miért is kellene hinnem magának? – kérdezte, majd könnyed eleganciával az asztal mögötti láda fölé hajolt. – Egyébként Caden a nevem. A kötelező udvariasságtól ebben a helyzetben nyugodtan eltekinthetünk. – Mert igazat mondok – jelentettem ki határozottan. A hangomnak erőt adott az igazság, és szándékosan figyelmen kívül hagytam a kijelentését a nevére vonatkozóan. Mégis hogy nézne ki, ha ilyen bizalmasan szólítanám meg? Mr. Doots egész biztos szélütést kapna, ha meghallaná. Lord Gaskell felállt, egy hófehér inget tartott a kezében, és fürkésző pillantással végigmért. Zavarba hozott, hogy ilyen nyíltan bámult, és akaratlanul is újra az ajtóra esett a pillantásom. Másodjára biztosan sikerülne, gondoltam, de a hideg szélroham szinte rám dermesztette a ruhámat. Semmi kedvem nem volt visszatérni a fagyba. – Ha öngyilkos akar lenni, nyugodtan megpróbálhatja – jegyezte meg gúnyos mosollyal, kitalálva a gondolataimat, majd felém nyújtotta az inget. – Vegye fel! Ebben kényelmesebb lesz, mint az elázott ruháiban. Elképedve néztem rá. A kis kunyhó falait őrjöngve támadta a szél, míg az eső hangos dörömböléssel ütközött a tetőnek. Riasztó volt, és túl hangos, hogy ki merjek lépni a kis helyiségből. – Nem tölthetjük egy fedél alatt az éjszakát, Mylord! A férfi megvonta széles vállát. – Nem nagyon látok más lehetőséget – mondta, szemtelen pillantással végigmért. – Ha az erénye aggódik, biztosíthatom, hogy az érettebb nők inkább hoznak. Bár ilyen öltözékkel kétlem, hogy lenne még kincse, amit ne osztott volna meg a kalóz cimboráival. 37 majd miatt tűzbe olyan

Éreztem, ahogy az arcom átforrósodik, és haragomban a legszívesebben azonnal képen töröltem volna a férfit. Azonban nem mertem. Túlságosan féltem, hogy ellenem használja az erejét, jobbnak láttam nem felbosszantani. Legalább kétszer akkora volt, mint én, könnyedén legyűrhetett volna, míg én megszakadok az erőlködéstől. – Hogy döntött? – kérdezte türelmetlenül a lord, miközben az inget továbbra is felém nyújtotta. Bizonytalanul megráztam a fejemet. – Ha nincs ellenére, itt maradnék, míg elmúlik a vihar. De inkább a saját ruhámban – tettem hozzá nyomatékosan. Féltem, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. A férfi azonban hanyagul vállat vont, majd az asztalra hajította az inget. Csak ennél a mozdulatánál vettem észre, hogy az ő ingje bár be van tűrve a nadrágjába, mégis a köldökéig ki van gombolva, felfedve izmos felsőtestét. Zavartan elkaptam róla a pillantásomat, és a tűz közelében kerestem egy helyet, ahol meghúzhattam volna magam. A lord látszólag nem foglalkozott velem a továbbiakban. Az asztalon heverő üvegből töltött magának az egyetlen fa pohárba, majd nagyot kortyolt belőle. Továbbra sem mertem megmozdulni, és némiképp megnyugtatott, hogy nem valami faragatlan bugrissal hozott össze a jósorom, hanem egy nemesemberrel. Egy sziget! Egy egész földrész az ő tulajdona, míg nekem egy zsebkendőnyi vagyonom sincsen. Szánalmas! Alynn el lett volna ragadtatva. A fejébe vette, hogy ha találnánk munkát, amiért fizetséget kapunk, nem kellene feleségül mennem Cedrichez. Hiába hajtogattam neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Amit a fejébe vett azt azonnal véghez is akarta vinni, és jaj annak, aki az útjába áll. Álmodozásomból a lord riasztott fel, ahogy erősen az asztalra csapta. Összerezzenve próbáltam egészen kicsire összehúzni magam, de ezzel csak még jobban magamra 38

vontam a figyelmét. Barna szemei vadul megvillantak, ahogy rám nézett. – Egész éjjel ott fog ácsorogni, Danielle? – fordult hozzám kérdőn felvonva hosszú szemöldökét. – Jó itt nekem, Mylord – feleltem csöndesen, de a fogaim összekoccantak, ahogy beszéltem. A lord bosszúsan összevonta a szemöldökét, és a fogai között szitkozódott. Rémülten a falhoz lapultam. – Ez már tényleg nevetséges! – vetette oda nekem, majd fejével a tűz felé intett. – Menjen legalább közelebb a meleghez, és ha még egyszer meghallom összekoccanni a fogait, biztos lehet benne, hogy én fogom magára adni a száraz inget. Rémülten tágra nyílt szemekkel néztem rá, aztán erősen összeszorítottam a számat, és nagy ívben kikerülve a férfit a tűzhöz iszkoltam. Leguggoltam, és a forró lángok fölé tartottam a kezeimet, és egy pillanatra elfeledkeztem a férfiról. Engedtem, hogy a meleg felolvassza a kezeimből a dermedtséget, de továbbra sem bírtam úrrá lenni a remegésemen. Csábító gondolat volt, hogy elfogadjam a felkínált száraz inget, és a nedves ruháimtól megválva könnyedén átmelegszem, azonban mielőtt befészkelhette volna magát a fejembe ez a sóvárgás, gyorsan szabadjára bocsátottam. A fogaimat kényszeresen szorítottam össze, és fohászkodtam a tűzhöz, hogy mielőbb szárítsa meg csuromvizes öltözékemet. Micsoda képtelen helyzet, gondoltam magamban. Összezárva egy idegen férfival egész éjszakára... Mély levegőt vettem, és lassan hideg, de már nem fagyos ujjaimra sóhajtottam. Azonban ekkor elkövettem egy hibát. A remegésemet nem tudtam abbahagyni, az állkapcsom önálló életre kelve vacogott tovább, és a fogaim koccanása olyan 39

hangosnak hatott a hirtelen beállt csöndbe, mintha az ég mennydörgött volna. A lélegzetem is elállt rémületemben, ahogy meghallottam a cifra káromkodást, majd a döngő lépteket, melyek felém közeledtek. Riadtan álltam fel, és a falhoz lapultam, de már késő volt. A lord fenyegetően magasodott előttem, árnyékot vetve apró termetemre, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül áthajolt fölöttem. Egyik kezében ott virított a fehér ing, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megragadja a ruhámat hátul, és egyetlen rántással kettészakítsa a gombok mentén. Mire felocsúdtam, már előrerántotta, és a bokámhoz tolta a ruhámat, így már csupán egy ingben álltam előtte, mely a nedvességtől a testemre tapadt. Reszketve, a félelemtől teljesen ledermedve vártam, mi fog következni. Elhatároztam, hogy ha erőszakot akar tenni rajtam, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Egész testemben remegtem, és olyan sokáig nem csinált semmit, hogy kénytelen voltam felnézni rá. A pillantásától elakadt a lélegzetem. Nem tudtam megfejteni, miféle sötét fény csillog barna szemeiben, de valahol mélyen megborzongtam tőle. – Úgy tűnik, tévedtem, Danielle – mormolta a lord, és tekintetével szemtelenül bebarangolta a testemet. – Talán mégsem csak az érettebb nők hozhatnak tűzbe... Elsápadtam. Rettegtem, mi lesz a következő lépése, a torkomat sírás fojtogatta, és hogy valamennyire takarni tudjam magam, a karjaimat összefontam a melleim előtt. – Mylord, kérem... – könyörögtem, de nem tudtam, mit mondhatnék. A reszketésem nem akart szűnőbe lenni, és úgy tűnt, ez volt az, ami a férfit megállította. Arcára kifürkészhetetlen kifejezés ült, és a hangja ridegen csengett, amikor újra megszólalt.

40

– Ha nem akarja tovább kísérteni a szerencséjét, felveszi magától ezt az inget. – Felém nyújtotta a kérdéses darabot, és kérdő pillantást vetett rám. Teketóriázás nélkül kikaptam a kezéből, majd célzatosan az asztal felé néztem. Felsóhajtott, de értette, mire akarok kilyukadni, mert hátat fordított nekem, és az asztalhoz lépve újabb pohár italt töltött magának. Kapkodó mozdulatokkal hámoztam ki magam a nedves ingből, hogy gyorsan felvegyem helyette a szárazat. Annyira féltem, hogy csak annyi időm van, míg felhajtja az italát, hogy nem is néztem felé, csak gyorsan belebújtam a tiszta anyagba, és valamennyire eligazítottam magamon. Sehogyan nem sikerült illedelmes külsőt kisajtolnom magamból. Férfiing volt, így csupán combközépig ért, ráadásul hiába gomboltam be, és fűztem össze a gallérját, mégis túlságosan mély dekoltázst hagyott szabadon. Elégedetlenül fújtam egyet, majd hirtelen felkaptam a fejem, mert úgy éreztem, mintha figyelnének. A lord szótlanul állt az asztalnál felém fordulva. – Mióta figyel? – vontam kérdőre feldúltan, és az egyik kezemmel összefogtam a nyakamnál az inget. – Épp elég régen ahhoz, hogy rájöjjek, hosszú éjszakánk lesz – felelte a lord vontatottan, mire értetlenül néztem rá. – Ezt meg, hogy érti? A férfi keskeny ajka gúnyos mosolyra húzódott, de a szemei komolyak maradtak. – Szerintem pontosan tudja. Pimasz, arcátlan kéjenc, gondoltam magamban, de semmit nem szóltam, csupán fülig vörösödtem. A lord csöndesen felnevetett, majd kezével az ágy felé intett. – A takarók alatt felmelegedhet – javasolta csúfondárosan vigyorogva.

41

– Nem alszom önnel egy ágyban, Mylord! – jelentettem ki, és dacosan felszegtem az államat. Harciasságomat azonnal meg is bántam, amikor láttam a férfi szemében felvillanni a haragot. Hátráltam egy lépést, amikor elindult felém, de megint csak a falba ütköztem. – Ha nem akarja, hogy én tegyem ágyba, akkor bemászik önként – fenyegetőzött, majd ingerülten folytatta. – Határozott szándékom, hogy békén hagyjam magát, de ha mindenképpen ragaszkodik a testi érintkezéshez, hát ez esetben nem állok jót magamért! Kétségbeesetten néztem rá. Megtenné? Eddig nem úgy viselkedett, de ki tudja, mire képes, ha gazán feldühítem...

Az éjszaka vendégei Posted by benina 42

Akasha

Mióta apám meghalt, sokszor előfordult, hogy álmodtam vele. Mindig éreztem, hogy mellettem van, és őrangyalként vigyáz rám. Nem az az őrangyal, aki maga húz ki minden bajból, hanem az a fajta, aki utat mutat, és a helyes irányba terel. A tanácsára most is nagy szükségem lenne. Kislány koromban már akkor elöntött a melegség és az energia, hacsak a közelemben volt. Ő volt az számomra, aki engem mindig meg tudott nyugtatni, aki mindig minden helyzetben biztonságot tudott nyújtani. A húgom egy igazi határozott, soha meg nem ingó személyiségnek tart engem, olyan nőnek, akinek fel sem kell tenni egy kérdést, mert már előtte reagál rá. Drága kis Danielle, mennyire csalódna, ha tudná, hogy hányszor nem 43

így van. Hány, de hány esetben történt már meg velem, hogy fogalmam sem volt, mit tegyek, és kétségbeesetten próbáltam a lehető legjobb válaszokat keresni. Ilyenkor legtöbbször csak az ösztöneimre hallgattam. És most is ugyanezt tettem. Megmentettem valakit. Önmagában ez nemes cselekedet, azzal nagyon is tisztában vagyok. De most komoly meglepetést okoztam saját magamnak is, és a kérdések egymást követték a fejemben. Mi vitt rá, hogy pont egy kalózt mentsek meg? Miért volt számomra ennek az idegen gazfickónak az élete fontosabb, mint az én saját biztonságom? Már pusztán a gondolatba beleőrültem, hogy ennek az okát kerestem. Legszívesebben fenékbe rúgtam volna magam, ha megtehetem. Bár, ami késik, nem múlik. A becsületükről híres férfiak majd meghálálják mindazt a segítséget, amit nyújtottam nekik. Ezt már most tisztán látom – dohogtam magamban. Zokszó nélkül egy hideg kabinba toloncolnak, mint egy elvetemült bűnözőt. A keserű megállapítás egyre jobban a gondolataimba fészkelte magát, akárhogy is tiltakoztam ellene. Hittem abban, hogy egy tökéletes világban pont fordított helyzet áll fenn: a gonoszok lakat alatt senyvednek, az ártatlanok pedig szabad ég alatt élhetnek. Ebből is látszik, hogy a világ nem tökéletes, és soha nem is válik azzá sajnos. Ebben kell megtanulnunk élni, ezt kell elfogadni, harcolni benne, itt kell érvényesülnünk. És hála átgondolatlan magánakciós jócselekedetemnek, ismét csak a saját magam dolgát nehezítettem meg, hogy boldoguljak. Végignéztem ruhámon, és szívem szerint elnevettem volna magam. Az eső teljesen átáztatta nemcsak a földet söprő bordó felsőruházatomat, de az alatta lévő fűzőmet is. A vihar már elvonult, hideg, északi szelet hozva maga után. A bőrömet ért hideg a nedvességgel együtt nem volt túl kellemes, így amennyire tudtam, az éjszaka folyamán a térdem átkarolva, az apró szőrmén összekuporodtam, amivel még be sem tudtam takarni magam rendesen. 44

Hosszú ideig nem voltam képes elaludni, pedig a mindent beborító sötétség már rég leszállt. Reszkettem ruhámban, és lázasan törtem a fejemet a menekülést latolgatva. Az aznap történtek hatására mégis elnyomott az álom. Nem tudom, mikor vagy hogyan ért el. Apámmal beszélgettem, nevetgéltünk, mintha mi sem történt volna. Mintha ő nem halt volna meg, én pedig nem lennék kutyaszorító, azaz kalózszorító bajban. Átölelt, és nem ellenkeztem. A már jól ismert melegség szinte azonnal szétterjedt hidegtől meggémberedett tagjaimban. Izmaim önként ellazultak, és egy sóhaj keretében az ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. A hirtelen forróság, amit a számon megéreztem, szétoszlatta békés világom, és szemeim felpattantak. Egyszerre elfutott a méreg és a döbbenet, ahogy felismertem, mi is történik velem. Valaki megcsókolt. Csak nagy nehézségek árán sikerült a testet eltaszítanom magamtól, mert valami nem engedett, mintha leszorítana, hogy ne bírjak mozogni. Nem foglalkoztam vele, csak azzal, hogy minél távolabb tudjam magamtól ezt az elvetemült erőszakoskodót. A félhomályban úszó szobában nem ismertem fel zaklatómat, csak alakjának körvonalait láttam. Nálam egy fejjel magasabb, erős testalkatú férfi volt. Rémülten gondolkodtam, mi tévő lehetek ebben a helyzetben. Az „üss és fuss” alapelvem, amit ilyen helyzetekben alkalmaztam, most lehetetlen volt használni. Azt tudtam, hogy fegyver nélkül könnyű célpontot szolgáltatok így egyedül az éjszaka csendjében. Vajon segítségemre sietne bárki a legénység tagjai közül, ha kiáltanék? Nagy szitkozódások közepette az illető felállt, bennem pedig végigszáguldott a döbbenet az ismert hang hallatán. - Magának már semmi sem szent? – csattantam fel, miközben szemem szinte szikrákat szórt a kalózkapitányra. Nem elég, hogy fogoly vagyok, még alvás közben is gátlástalanul rám támad? – Lábaim akaratom ellenére vittek előrébb, hogy haragom céltárgyához közelebb legyek, és 45

bosszút állhassak. Más fegyverem már nem lévén, puszta kézzel, az öklömmel rontottam neki. – Maga elvetemült, szégyentelen... – Már nem tudtam befejezni mondatom, mert csókjával belém fojtotta maradék mondanivalómat, ami minden bizonnyal nem nyerte volna el tetszését. Nem volt előle menekvés. Karjai szorosan öleltek magukhoz, hiába próbáltam kibújni, eltaszítani, hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem. Bármennyire is küzdöttem, kénytelen voltam belátni, hogy nem csak erőben tud legyőzni. Önfeledt érintése, testének illata meglepetésemre, nem undort keltett bennem, hanem erőt és védelmet nyújtott, mégis máshogy, mint álmomban apámé. Forró ajka édes volt, mohó, mégis gyengéd. Nyelve kalandra hívott, csábított és játszott velem, aminek szégyenszemre nem bírtam ellenállni. Nem ez volt életem első csókja, mégis a szenvedély, ahogy magáévá tette számat, teljesen kivert minden gondolatot a fejemből. Végül is ő volt az, aki eleresztett. Gúnyos mosolya észre térített, és azonnal ráébresztett, hogy mekkora ostobaságot követtem el már megint. - Oh, dehogyisnem. De pont, hogy egy szentként itt fekvő gyönyörűséget, mint kegyed, nem lehet csak úgy itt hagyni, hogy ne áldozzunk a szépség oltárán. – Hirtelen tekintete elengedte enyémet, és egyik szemöldökét felvonva úgy folytatta, mintha valamin valóban elgondolkodna. - Bár igaz, ami igaz, ez az áldozat elég heves volt, és az azt bemutató személy sem éppen szent. Szikrázó szemekkel meredtem rá. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen alak csak így elítél. De hirtelen bevillant valami az agyamban, ami azt tanácsolta, hogy legyek óvatos, ne heveskedjek és próbáljak meg higgadtan reagálni sértegetéseire. Hidegen eltoltam magamtól, majd karom keresztbe fontam magam előtt. - Csak gratulálni tudok önnek. Látom, már minden kis titkomra fényt derített. – Erőltetetten visszamosolyogtam rá. – Vajon minden nőt ilyen jól ismer, mint engem? – Mosolya nevetéssé szélesedett, látni lehetett rajta, hogy jól szórakozik. 46

- Oh, igen, a nők. Elhiheti nekem, hogy elég sok tapasztalatot szereztem, hogy biztosan állíthassam, hogy mind egyformák. Csak két dolog vezeti őket. Az egyik a kéj, és szenvedély, aminek úgy tűnik, a kisasszony sincs híján, a másik pedig a hatalom. És akármelyik eset is áll fenn, a vége mindig ugyanaz: mindenkin átgázolnak, csak hogy elérjék céljukat. – Nevetése a végére már alább hagyott, és komor hangulat lett úrrá rajta. Tekintetéből látszódott, hogy gondolatai másfele járnak, és régi emlékek rohanják meg elméjét. Hirtelen, mintha megérezte volna, hogy őt figyelem, ismét megváltozott, és teljesen közönyössé vált. – És higgye el, maga sem kivétel, maga is csak ugyanolyan, mint a többi. - Kíváncsi lennék, hogy miért van ilyen rossz véleménye nőtársaimról. Bár igaz, hogy vannak közöttünk kevésbé erkölcsösek, akárcsak a férfiak között, de mi is csak emberek vagyunk, akik éreznek és tévednek. – Fel sem fogtam, miért tértünk váratlanul ilyen komoly témára, de helyre kellett tennem a fejében keringő téves gondolatokat. – És sajnálom, hogy csalódnia kell, de személy szerint én nem tartozom azok közé, akik kegyetlenül kihasználják a körülötte élőket, és gyengén engednek a bűn csábításának. – Sértődöttségem akármennyire is próbáltam elrejteni, mégis utat tört magának. - Oh, valóban annyira más lenne, mint a többiek? – Hangja rekedté vált, izzó tekintete pedig sötétségbe borult hosszú szempilláinak takarásában, ahogy egyre közeledett felém. Nem ijedtem meg tőle, dacosan álltam pillantását. Már szinte összeért az orrunk. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Közelségére elöntött a forróság. Nem akartam, hogy ilyen reakciót váltson ki belőlem. Pont egy kalóz iránt, aki fogva tart? Arcán végigfutott egy mosoly, ahogy megérezte a feszültséget rajtam. – Valóban annyival különb lenne? Ajka hirtelen csapott le, mielőtt még tiltakozni tudtam volna. Karjai birtoklón átfonták a derekam. Abban a pillanatban a körülöttem lévő világ megszűnt létezni. Egyetlen megoldásra váró problémám sem akadt. Egy ár, ami megnyugtató feledést kínált, magával sodort, és én készséggel hagytam. 47

Kezem önként indult egyre feljebb és feljebb, míg el nem értem hatalmas vállait, és nyaka köré nem fontam őket. Légzésem kapkodóvá vált, térdem pedig úgy reszketett, mint a vihar rázta árbocvitorla, de nem törődtem vele. Amíg ujjaim tarkóját kényeztették, az övéi a derekamról magabiztosan a hasamra siklottak majd merészen tovább kalandoztak, fel egészen a halmok irányába. Ott sem álltak meg a kutakodó ujjak, tulajdonosuk a már lassan megszáradó fűzőm kioldozásának állt neki, és bőrömet igyekezett szabaddá tenni. Minden akaratom ellenére, egyszerűen nem bírtam eltolni magamtól, vagy nemet ordítani egyenesen az arcába. Úgy tűnt, nem vagyok ura a saját testemnek, de ez abban a pillanatban nem érdekelt. Jólesőn sóhajtottam fel, ahogy mellemhez ért, és érintésére vágyó meredező mellbimbómat elkezdte masszírozni. Szinte már nyögdécseltem, ahogy csókja és kalandozó ujjai felgyújtottak bennem valamit. Nem értettem magam. Még soha senkivel nem viselkedtem így. Még soha senkinek nem engedtem, hogy egy röpke csók idejéig az ajkaimon kívül, máshol is hozzám érjen egy férfi. Teljesen elvesztem az újfajta tapasztalatokban, amit érzékeim nyújtottak. Valami azt súgta, hogy ez még csak a kezdet, és ennél még sokkal több minden vár. Mielőtt még kíváncsiságom felülkerekedett volna, egy vágytól rekedt, hangos nevetés térített magamhoz. – Én nem hinném. Az enyém vagy, szépségem. Elöntött a düh és a szégyenérzet, ahogy rájöttem, mit is művelek pontosan. Gyűlöltem őt mindenért, amit velem tett, amit miatta kell, kellett átélnem. Csakhogy sértett önérzetem erősebb volt, mint azt a kalóz gondolhatta. Apám belém nevelte, hogy egy gazdag sorból elszegényedett lánynak mása sincs, mint büszkesége, az akarata és a becsülete. Nem hagyhattam, hogy csak úgy kárörvendve kiröhögjön. Nem engedhettem meg neki, hogy úgy érezze, joga van lenézni, vagy tiszteletlenül bánni velem. Egészen biztosan elpirultam, mégis reméltem, hogy mindez a hold fényénél nem látszik. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ha utat engednék ösztönös haragomnak, a következő mozdulatommal 48

nekiugranék a torkának, és puszta kézzel leszedném a fejét. Pontosan ezért próbáltam lehiggadni, és karomat ismét összefontam magam előtt, ezzel is takarva félig még mindig tárt keblemet. - És ezek után is azt meri állítani, hogy a nők használják ki a férfiakat? – jegyzetem meg ironikusan, miközben mélyen szemébe néztem. – Nem inkább fordítva? - Én pusztán arra akartam rávilágítani, hogy maga is csak egy nő – jelentette ki mindkét vállát felhúzva, kezeit maga elé helyezve védekezőn, mintha csak valóban tartana tőlem. Vigyora viszont tisztán elárulta, hogy élvezi a helyzetet. - Oh, mit nem mond! Erre pontosan mikor jött rá? – mintegy gondolkodást színlelve, egyik ujjamat államhoz tettem, és a kabin egyik sarkára összpontosítottam tekintetem. – Öhm, talán akkor, amikor testem azon tájait volt szíves megvizsgálni, és közelebbi kapcsolatba kerülni vele, amelyek egyetlen emberre várnak? – Hirtelen a szemébe néztem, és egy perc szünetet hagytam. - Nem, maga ezzel a tettével csak meg akart alázni. Azt szerette volna elérni, hogy szégyelljem magam. – Közelebb léptem hozzá, miközben tekintetem nem engedte el az övét, még mindig az övébe fúrtam, és leeresztettem kezem. Elégedetten figyeltem, ahogy pillantása engedve a csábításnak, egyre lejjebb halad, és sóhajtva egy nagyot nyel. Belesétált a saját csapdájába. Éreztetni akartam vele, hogy tudja, nem vagyok olyan cafka, mint akikkel eddig találkozhatott. Ha neki szabad a fegyvereit használnia, én is bevethetek néhány trükköt. Egy nagy sóhaj keretében megfordultam, és hátat mutatva neki befűztem a ruhám. – Mondja csak, pontosan mit vár el tőlem? Hogyan akar hasznot húzni abból, hogy engem itt tart? – Nem kellett ránéznem, mégis sejtettem, hogy le nem veszi rólam a szemét. - Az anyagi juttatások nálam első helyen szerepelnek, de ha egy kis szórakozás is jut mellé, azt sem utasítom vissza. – Bár hangja rekedtes volt, mégis egy kis mosolyt vettem 49

benne észre. Megpördültem, és gúnyosan ránevettem. Hogy előbb elhangzott szavainak hitelt adjon, mohó tekintetét ismét enyémbe fúrta. - Végre témánál vagyunk. Most, hogy semmi nem zavarja meg abban, hogy komolyan vegyen, máris tisztázhatok ezzel a téves hitével kapcsolatban jó néhány félreértést. Sajnálom, de egyik kérését sem tudom teljesíteni. Egyetlen vagyonos rokonnal sem rendelkezem, aki kiváltana a fogságából. Húgommal éppen Calacába tartottunk nagybátyánkhoz, aki az egyetlen élő rokonunk, és aki nem rendelkezik nagy javakkal. Csupán a vér köteléke az, ami kötelességre hívta, hogy megoltalmazzon, és támogatásáról biztosítva magához vegyen minket apánk halála után. – Az előttem álló férfi szinte szoborrá merevedett, sugárzott belőle a ridegség. Nem hagyhattam abba, be akartam fejezni mondandómat, ha már belekezdtem. – Ami pedig az efféle szórakozást illeti, abban nem kívánok partnere lenni a továbbiakban. Be kell látnia, hogy jobb lenne mindenki számára, ha elengedne. Mégsem nyújtok akkora nyereséget, mint remélte. – Próbáltam tárgyilagos lenni, hátha ezzel célt érek. Közelebb jött, és csupán alig pár centi távolságra állt meg tőlem. Látszott rajta, hogy feloldódott, ami reményt keltett bennem, hogy sikerrel járok. Ujjai közé vett egy tincset a hajamból, és szórakozottan játszani kezdett vele. - Azt majd meglátjuk. Addig is, ahogy már említettem önnek, kisasszony, egy ideig a vendégem marad. – Váratlanul megfordult, és kiviharzott a kabinból. Nem gondolkodtam, csak követtem őt, de az ajtó, és a zár éles kattanása megakadályozott ebben. - Ezt nem teheti! – A kabin kis nyílásán keresztül egyenesen a szemébe néztem. – Úgysem tarthat itt örökre – sziszegtem felé, de őt ez cseppet sem érdekelte. Farkasszemet néztünk egy percig, majd a bátorságom újra megtalálva felnevettem. – Nem hisz nekem, ugye? Ebből látszik, hogy egyáltalán nem ismer. 50

- Jó éjszakát, Mylady. Azt tanácsolom, ha nem akar meghűlni a hideg időben, vegye fel a száraz ruhákat, amiket a hordóra tettem, és takarózzon be a pokróccal. A vihar elég hűvös levegőt hozott magával, és nem akarom, hogy a befektetésemnek akármilyen baja is legyen. Vigyáznom kell arra, ami az enyém. – Ridegen végigmért, majd eltűnt a sötét folyosón, fel a fedélzet irányába. Micsoda egy otromba, arrogáns fráter. Igaz, ami igaz, egy vonzó arrogáns fráter. Arcának határozott élét, keskeny száját, sötét, hosszú, göndör fürtjeit, ami rendezetlenül lógott még perzselő tekintetébe is, nem lehet könnyen kiverni az ember fejéből. Pláne nem egy nőnek – gondoltam dühösen Mellette nem lehet unatkozni, az biztos, és meg is védi a hozzá közel állókat. Kétségtelenül rengeteg szívet tört össze már eddig is. De én nem leszek köztük. Azt nem engedem. Azt hiszi, hogy a tulajdona vagyok? Mekkorát téved. Magamban mosolyogtam a gondolatra, hogy mi vár még rá, ha erőszakkal itt akar marasztalni. Lassan odasétáltam a szőrméhez, amin nemrég feküdtem. A pokróc ott hevert a földön. Kezdett derengeni, hogy mi volt az, ami nem engedett mozogni, és leszorított, amikor felébredtem. Ezek szerint betakart volna? Melegség járt át, ahogy ez az ötlet felvillant fejemben. Valami azt súgta, hogy mégsem olyan hideg és gyarló, mint amilyennek mutatja magát. Akarvaakaratlanul éreztem, hogy ez csak a külső burok, és ennél sokkal több rejtőzik benne. Lehet, hogy én is elkövetem ugyanazt a hibát, amikor tévesen csak a felszínt nézem, és elkönyvelem őt olyannak, amilyen képet ő festeni akar magáról előttem. Persze nem felejtettem el a legfőbb célomat, hogy kijussak végre innen, de a kíváncsiság, hogy felfedjem titkait, egyre hevesebben égetett belülről. Talán még jobban, mint amit ölelésekor éreztem, vagy mikor megcsókolt. Gondolatmenetem halk kopogás zavarta meg. Hitetlenkedve felkacagtam, mert még ebben a zaklatott állapotomban is felfigyeltem rá: eléggé ironikusan hatott, hogy valaki egy 51

fogoly ajtaján kopogtat. Az újabb, de már erőteljesebb ütem végre észre térített döbbenetemből, hogy válaszolnom illene. - Tessék! – Örültem, hogy hangomban nem lehetett észrevenni a meglepettséget, amit ez a gesztus váltott ki. Egyre nagyobb kíváncsisággal vártam az események alakulását. Milyen emberek élhetnek itt? Az egyiket megmentem, de dühösen némbernek hív, egy másik egy kabinba száműz rabként, de takarót és száraz ruhát kapok tőle, egy harmadik pedig engedélyt kér, hogy benyithasson. A kapitánytól talán egy hüvelykkel alacsonyabb, de sokkal izmosabb sötét alak nyitott be és állt meg előttem. Szó szerint sötét, mint az ében. Apámmal való utazásaim során már találkoztam fekete bőrű emberrel, de ehhez hasonlóval még nem. Először nem tudtam, vajon mi lehet ennyire különleges benne. Csak figyeltem őt, csendben, várakozva. Tekintetéből olyan melegség áradt, amit kevés személynél láttam. Sugárzott belőle a jóság és a kedvesség. Nem akartam elhinni, amit látok. Ilyen nincsen. Gyanakodva méregettem őt, amit persze észrevett, és szája mosolyra húzódott. - Jó estét, kisasszony! Bennek hívnak. Nem szeretném zavarni, csak gondoltam hozok egy kis ennivalót önnek, mert biztos éhes lehet. Ma még nem evett semmit sem. – Azt hiszem, az ilyen férfiakra mondhatják, hogy nagy mackók. Bármennyire veszélyesnek is tűnik első pillantásra izmos válla és ereje miatt, a szemében csillogó gyengédség nem hazudott. - Köszönöm szépen – önkéntelenül is viszonoztam mosolyát. - Remélem a történtek ellenére nincsen rossz véleménnyel rólunk. Nem akarjuk bántani, higgye el. És a kapitánynak sem áll szándékában kárt tenni önben. - Oh, valóban? Mégis azt teszi. Az ő hibája, hogy húgommal kettészakadtunk, és nem tudunk egymásról az égvilágon semmit. Mégannyit sem tudok, hogy életben van-e. Velem ez a legrosszabb, ami történhet. És nem az, hogy itt vagyok a 52

hajón, kalózok között. – Közelebb léptem hozzá. - Nem félek maguktól. - Az látszik, kisasszony, és le a kalappal bátorsága előtt, tényleg. Az egész legénység csak a vihar alatti tettéről beszél, ahogy megmentette Seant. Igazán lenyűgözött mindenkit. – Az ételt, amit egy tálcán hatalmas markában tartott, lerakta a parányi asztalra. - Ebben kételkedem. A társa nem tűnik túl hálás természetnek – emeltem fel egyik szemöldököm, mire mosolya kiszélesedett. - Nos, Seannak ilyen a természete. Mindenkinek arról puffog, hogy saját maga is megoldotta volna az ügyet, de nagyon is jól tudja, hogy tartozik önnek. Ez nem személyes. Bárkivel így viselkedett volna abban a helyzetben. Nem igazán szereti, ha mások segítenek neki. Sean az a típusú kalóz, aki az erejét abban látja, hogy csakis saját magára támaszkodik. Ebben hasonlít a kapitányra. Egyikük sem bízik meg túl sok emberben. - Igen, azt észrevettem. Nekem sem hitte el, hogy feleslegesen tart itt, mert nincsen vagyonom, és egyéb szolgálatokat pedig nem vagyok hajlandó nyújtani neki – morogtam, jórészt inkább magamnak, mint neki. - Higgye el, ha mindazt átélte volna, amit a kapitány, akkor maga is kételkedne az emberekben, főleg a női nemben. – Hangja komolyságából arra következtettem, hogy itt valami titok lappang. Az a bizonyos égető kíváncsiság ismét kínzott, és nem bírtam megálljt parancsolni neki. - Mi történt vele, hogy úgy véli, a nők csak arra valók, hogy kihasználja őket? - Ez régi történet. Jó sok árulásról, álmok összetöréséről, csalódásról szól. - Ezek szerint volt valaki, aki becsapta. – Ez inkább kijelentésnek szántam, mint kérdésnek. - Igen. Egy csodaszép hölgy, akiért mindent feladott, és aki miatt mindent el is veszített. – Mély basszusa betöltötte a 53

szűk helyiséget. Nem akartam közbeszólni, inkább csendben maradtam, hogy folytassa a mesét. A mesét, aminek már láttam, hogy nem lesz szép vége. De akkor is érdekelt. Mindent tudni akartam. – A neve Naomi volt. Minden férfi a lábai előtt hevert, de mégis úgy tűnt, hogy csak két személy érdekli őt igazán, akik közül nem volt képes választani. Végül úgy döntött, hogy a kapitánnyal megszökik, és elhagyja érte a másik férfit. Eltelt pár hónap. Még soha nem láttam ilyen felhőtlenül boldognak a kapitányt. Úgy véltük, hogy a kisasszony is vidám választottja mellett. De Naomi nem elégedett meg azzal, ami itt várt rá. Vére tovább hajtotta őt, és megszökött egy másik kalózzal. – Próbáltam álcázni megrökönyödésem, mert mindenképpen hallani szerettem volna, mi történt pontosan. Ben, mintha felriadt volna a múlt árnyai közül, megrázkódott, és mosolya visszatért. Bár nem volt ugyanaz, mint korábban, mert sajnálatot vettem benne észre ebben a szájhúzásban, és még valamit a tekintetében, amit nem tudtam megfejteni. Azt hiszem, nem tehettem ellene semmit, de megkedveltem ezt a nagydarab férfit. – Hiába is tagadnám, de a kapitány akkor megtört. Nagyon szerette azt a nőt, pedig nem érdemelte meg. Haragudott rá, mert amikor a kisasszony őt választotta, azzal a kapitányt is arra kényszerítette, hogy égesse fel maga mögött a múltat. A kapitány pedig hiába is szeretne visszatérni arra a pillanatra, amikor meghozta a hibás döntését, már nem lehetséges. Ezért pedig csak magát kárhoztatja. Ez az egyik ok, hogy nem bír megmaradni, letelepedni sehol. A beálló csendet nem zavarta meg semmi. Ben nagyot sóhajtott, én pedig tudtam, hogy befejezte a történetét mára. - De mára eleget beszéltem önnek a kapitányunkról. Csak szerettem volna, ha megérti, miért is vagyunk ilyen keserűek. Mindnyájunknak vannak sebei, amit rejteni próbálunk. Ezért tűnünk úgy, mintha igazi elvetemült, gátlástalan rossz emberek lennénk, ami nem teljesen a valóságot mutatja, higgye el. De most már hagyom aludni, pihenje ki magát, holnap is vár ránk egy nap. És Isten hozta nálunk. Én személy szerint örülök neki, hogy velünk tart, még 54

ha akarata ellenére is. Végre egy kis színt visz az életünkbe. – Tiszta szívből jövő mosolya átmelengetett, és nagyon jólesett. - Más körülmények között még élvezném is az utat, de a bizonytalanság, hogy a húgomról semmit nem tudok, teljesen kétségbe ejt és elveszi minden ép gondolatom. De Ben, higgye el, én is nagyon örülök, hogy megismertem magát. – Nem éreztem magam fáradtnak, de zsongott a fejem már a hullámzó érzelmektől és a sok információtól. Nyugalomra volt szükségem, hogy eltervezzem, mi legyen a következő lépésem. – És Ben, jó éjt! – köszöntem el a kalóztól, aki már éppen kifele tartott a kabinból, amikor visszanézett, és hogy még nagyobb megdöbbenést okozzon, meghajolt előttem. Az éjszaka csendje végre körülölelt, én pedig már türelmetlenül vártam, hogy az agyam elkezdjen megoldásokat gyártani, a jövőt illetően. Tekintetem a hordóra és a mellette lévő asztalra tévedt, és nem volt kétségem, mivel is kezdjem. Félig száraz ruhámból pillanatok alatt kibújtam, és az odakészített világos vászoninget és sötét nadrágot magamra kaptam. Nem először hordtam férfi öltözéket, így nem estem kétségbe emiatt. Sőt, valójában sokkal kényelmesebb viseletnek véltem mindig is, mert könnyebben mozogtam benne. Az asztalon egy tálban kenyérdarab és tojás állt, mellette némi víz egy fakupában. Gyorsan felhajtottam a folyadékot, kapkodva bekaptam néhány csipetnyi kenyeret, és az ajtóhoz siettem. Elnevettem magam a fabejáró láttán. Ezek az emberek tényleg azt hiszik, hogy ezzel visszatartanak engem? A történtek hatására az eredetileg feltűzött hajam hullámos fürtjeiből már nem sok maradt, frizurám kezdett egy hatalmas boglyára hasonlítani. Így elég nehezen, szenvedések árán húztam elő hajam rejtekéből egyik majd másik csatomat is. A zárba helyeztem a hosszú fémdarabokat, és összeszorított szájjal koncentrálva figyeltem, mikor érem el a megfelelő helyet. Elégedetten 55

hallottam a nyikorgó kattanást, és szinte ujjongva tártam ki börtönöm ajtaját. Legszívesebben azonnal felrohantam volna, ki a szabad levegőre, hogy magam mögött tudjam a kabinban történteket, de óvatosnak kellett lennem. Mély levegőt vettem, és lassan elindultam a szűk folyosón át a felfelé vezető lépcsősort megcélozva. Csak a fedélzetről szűrődött le egy kis fény, amit fáklyák lángjai adtak ezen a sötét éjjelen. A szívem kalapált, és ahogy felfelé haladva megéreztem a friss szelet, egyre jobban bizakodtam sikeremben. Szorosan a fal mellett simulva elértem a hajó korlátját, és szinte majd kiugrottam bőrömből, amikor egy apró csónakot láttam a vízen úszni a vitorláshoz kötve. Hát még akkor hogy kiugrottam a bőrömből, amikor váratlanul az éjszaka nesztelenségében egy rekedtes hang majd halálra rémítetve szétoszlatta minden reményem a könnyűnek tetszett szökéssel kapcsolatban. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, a kapitány már megint kifogott rajtam. - Nézze, kisasszony, én nagyon türelmes ember vagyok, de a türelmemnek is van határa. Addig örüljön, amíg vendégemként fogadom a hajómon, és jól bánok önnel. – A torkomban keletkezett gombóc nem engedte, hogy megszólaljak. Lenéztem a vágyott szabadulásom egyetlen lehetőségére, és éreztem, ahogy szememben alattomosan könny szökik. Tehetetlenségemben toporzékoltam volna, de helyette úrinőhöz méltón mély levegőt vettem, és elengedtem a mentőcsónakom tartókötelét. – Kérem, ne feszegesse határaimat, mert nem állok jót magamért. Annyira közel jártam már a célomhoz, hogy erőt kellett vennem magamon, hogy ne rontsak ordítva az állítólagos vendéglátómra, de számomra már csak a fogva tartómra. Nem akartam a szemeibe nézni. Nem akartam látni az elégedettséget bennük, és azt a dühöt, ami már hangjában is bujkált, és ami fel nem ért a lelkemben dúló indulattal. 56

57

2. Üss és fuss! Posted by benina

benina

"a szenvedély

megtetszeni egy pillanat. apró szikra pattan, őrült szenvedély hálójában saját érzékeid tartanak gúzsban. megkívánni egy sugallat. mint méz édes csábítása dobol az illata gondolatban, 58

és szende parázsból lángoló vihart kavar. vágyakozni kínzó és fájdalmas eufória a tűz felemészt, örvényként magával ragad. az érintés sürgetése egy sóhajtással nevedet kiáltva az éjbe testedbe kapaszkodva szüntelen gyehennában fulladozva elpilledek a karjaidba." Fogvacogva másztam be a takarók közé. Természetesen nem mertem kockáztatni a férfi haragját, így egy szörnyen hosszúra nyúlt perc után engedelmeskedtem a parancsának. Szánalmas vagy! – korholtam magam gondolatban, és állig magamra húztam az egyik takarót. Az ágy legtávolabbi pontján helyezkedtem el félig ülve, félig fekve, és egészen apróra próbáltam összehúzni magam. Lord Caden mindössze a csizmáját rúgta le a lábáról, majd elfújta a gyertyát, és végigvetette magát mellettem az ágyon. Biztos voltam benne, hogy egy szobor sem lehetne nálam dermedtebb, olyan feszesen tartottam tőle távol magam. – Aludjon, Danielle! – utasított a férfi, mire összerezzentem. – Majd reggel mindent megbeszélünk. Mennyire lehetetlen helyzet. Micsoda képtelenség! Egy idegennel egy ágyban tölteni az éjszakát lenge öltözékben. Azt hiszem, ez még a szabad természetű Alynnek is kimerítette volna az erkölcstelen fogalmát. Bíztam a viszontlátásban, hogy elmesélhessem neki ezeket az őrült kalandokat. Mrs. Doots egyenesen agyonverne, ha meglátna ebben a pillanatban. Próbáltam a veréseire gondolni, így kevésbé bántott a gondolat, hogy egy hasadékban tölti az éjszakát. 59

Tovább dideregtem, vacogtam. Éreztem, ahogy a hideg dermesztő ölelése bezárul körülöttem. Mrs. Doots váratlanul ott termett a semmiből. Kiabált és ordítozott, hogy miért nem vittem neki meleg, száraz ruhát, és segítséget. A lehetetlennél is jobban összehúztam magam, de ő elkapta a jobb lábamat, és jeges vízbe mártotta büntetésből. Fájdalmamban felsikoltottam, de ő nem törődött vele. Inkább hangosan felnevetett, mert tetszett neki a szenvedésem. A bokám eszelősen sajgott, mintha ezernyi tűvel szurkálnák. Éreztem a csontomat, éles jégdarab volt csupán, mely minden mozdulatomra egy újabb ideget vágott ketté. Mrs. Doots hirtelen fölém hajolt, megragadta a karomat, és olyan erővel rázott meg, hogy a fogaim ezúttal nem a hidegtől koccantak össze. – Danielle, ébredjen! – Nem Mrs. Doots hangja volt. Erőteljes férfihang volt, mely bosszúsan csengett a hirtelen beállt csöndben. Rémülten tágra nyitottam a szemeimet. Mrs. Doots eltűnt. Ott sem volt. Nem otthon voltam, hanem a kunyhóban a mindig haragos lorddal, aki ebben a pillanatban is villámló barna szemekkel nézett le rám. Zihálva kapkodtam levegő után, ahogy rájöttem, elszundítottam, a lorddal pedig egy ágyban fekszünk, és ő erősen markolja a karomat. Fölém hajolt, az arca vészesen közel került az enyémhez, ahogy a félhomályban lenézett rám. – Mi az ördög baja van? – vont kérdőre bosszankodva, de továbbra sem eresztett el. A kezeimet a mellkasára helyeztem, és próbáltam eltolni magamtól. Zavarba ejtő volt a közelsége. – Eresszen már el! Ez fáj! – szóltam rá bizonytalanul, mire a szorítás enyhült, de továbbra is szorosan tartott. A testünket csupán a takaró választotta el egymástól, és hálát adtam a sötétségért, mely eltakarta az arcomba toluló vért. 60

– Rosszat álmodott? – tudakolózott tovább a férfi. – Mi köze hozzá? – csattantam fel ingerülten. – Nagyon is sok, mivel ez az én házam az én szigetemen, és maga az én álmomat zavarta meg a kiabálásával! – Bár nem lehettem benne biztos, mivel az arcát nem láttam tisztán, mégis úgy tűnt, mintha mulatna rajtam. De azért kötötte az ebet a karóhoz. – Tehát? Rossz álom? Felsóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van, és hálásnak kell lennem, amiért nem a viharban vagyok kénytelen tölteni az éjszakát. Meg aztán arra semmiképpen nem vágytam, hogy ráébredjen, mennyire illetlenül közel fekszik hozzám. – Igen, mert nagyon fáj a lábam. – Már megint magyarázkodtam. Nem akartam mentegetni magam a lord előtt, mégis úgy intézte, hogy állandóan így alakuljon a helyzet. – Megsérült? – kérdezte, és hátrébb húzódott. Fellélegeztem, de a következő pillanatban elakadt a lélegzetem, mert a lord lerántotta rólam a takarót. Ijedten fogtam össze a mellkasomon az inget, és próbáltam eltakarni csupasz lábaimat... Mindhiába. A lord megunta, hogy igyekszem magamon tartani a takarót, ezért megragadta, és egy íves mozdulattal a földre hajította. – Kérem... Erre semmi szükség... – siránkoztam, és mindkét lábamat felhúztam magamhoz. A férfi kérdőn nézett rám, majd a sötétben is tisztán látszott, ahogy gúnyosan elmosolyodik, fehér fogai szinte világítottak. Aztán hirtelen felpattant, a mozgása ruganyos volt, és könnyed, pedig hatalmasnak tűnt a számomra. Azt hinné az ember, hogy ekkora izmokat mozgatni nem olyan könnyű, és belassítja kicsit, de a lord láthatóan könnyedebben mozgott, mint sok nála vékonyabb férfi. A kandallóban már csak parázslott a tűz. Lord Gaskell odalépett, gyújtóst dobott rá, majd még két nagyobb hasábot. Mire visszatért, a tűz fellángolt, én pedig élvezettel húzódtam közelebb az ágy széléhez. Megint dideregtem, jó 61

lett volna a takaró melegébe bújni, de féltem, hogy felbosszantom a lordot az arcátlanságommal. Összefontam a karjaimat, és gyanakodva figyeltem, mit csinál. Az ágy melletti szekrényben kotorászott, nem mertem javasolni, hogy esetleg gyertyát gyújthatna, így elkerülve a vakoskodást. Hátrasimítottam a hajamat, és a lábaimat magam alá húzva vékony ingemmel takartam be magam. Bár rövid volt, de elég széles, így kényelmesen elfértem benne. – Mutassa a lábát! – utasított a férfi nyersen. Próbáltam leplezni a rémületem, de a karjaim elárultak, ahogy önkéntelenül átkarolták felhúzott lábaimat. Nem tudtam, mit mondani. Biztos voltam benne, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha engedem, hogy megérintsen. Üss és fuss! Ez volt Alynn egyik jelszava, ha goromba fiatalemberek kezei közé keveredtünk. Azzal azonban még én is tisztában voltam, hogy a lord nem holmi közönséges ficsúr, aki elől csak úgy el tudnék futni. – Ne idegeskedjen már annyit! Csak be akarom kenni ezzel. – Felemelte a kezét, és a tűz haragosan lobogó lángjai megvilágították hosszú ujjai között az apró tégelyt. Kétkedő pillantásomra magyarázatot fűzött hozzá. – Egy kedves barátom hozta Keletről, ahol köztudottan nagyon jók a gyógyításban. Tétován összeszorítottam az ajkaimat. Egyrészt, hogy ne vágjak vissza semmiféle csípős megjegyzést, amit az elhangzása után azonnal megbánnék, másrészt pedig, hogy ne visszhangozzanak a fogaim hangos koccanásai a türelmetlen csendben. – Én is be tudom kenni – jelentettem ki, de legnagyobb bosszúságomra a hangom nem tükrözött elegendő határozottságot. – Ne legyen nevetséges! – vágta rá a lord, és felém nyúlt. Idegesen sikkantottam, amikor megéreztem hosszú, erős ujjait, ahogy a lábszáramra kulcsolódnak. Hiába ellenkeztem, 62

könnyedén magához húzta, és végigsimított a bokámon. Az érintésére ismeretlen borzongás futott végig a gerincemen, ujjai pedig ijesztően égették a bőrömet. – Kutya baja! – A hangja vádlón csengett, és kérdőn nézett rám. Zavaromban ismét fülig vörösödtem. Rá volt írva az arcára, hogy nem hisz nekem. – Nem az a lábam fáj, de maga nem engedte, hogy elmondjam... Meg sem várta, hogy befejezzem, máris nyúlt a másik lábamért. Ezúttal a bokámat ragadta meg. Biztos volt benne, hogy hazudok, fel sem merült benne, hogy valóban fájhat bármelyik testrészem. Azonban ahogy hozzáért a lábfejemhez, szinte azonnal el is engedte, mert a torkomból fájdalmas sikoly szakadt fel. Mintha jeges tömb lett volna a bőröm alatt, és a lábam helyén egy hatalmas sziklát éreztem. – Elnézést – mormolta a lord, a megbánás legkisebb jele nélkül. – Ha nem ellenkezne, könnyebben boldogulnék! – Ha engedné, hogy én dörzsöljem be a balzsamját... – kezdtem, de ismét a szavamba vágott. – Ez az én balzsamom, az én ágyam, és magán az én ingem van. Amennyiben szeretné, hogy továbbra is magán maradjon, azt ajánlom ne ficeregjen! Nem volt választásom. Túlságosan fáradt, és rémült voltam a további vitához. Felültem, és engedtem, hogy magához húzza a lábamat. Csak ekkor vettem észre, hogy enyhén be van dagadva, de szerencsére nem volt olyan vészes, mint amilyennek éreztem. Egy éjszakányi pihenés és máris lelohad a duzzanat. Lord Gaskell magabiztos mozdulattal a térdére fektette a lábamat, és míg egyik kezében tartotta a tégelyt, a másikkal merített belőle. Hosszú, erős ujjaival elkezdte bedörzsölni a fájdalmasan megduzzadt területet. Az orromat erős menta és eukaliptusz illat csapta meg. 63

Először felszisszentem, de ahogy a szer hatni kezdett, a lord ujjai nyomán veszedelmes ernyedtség lett úrrá rajtam. A szívem egyre hevesebben vert, és koncentrálnom kellett, hogy egyenletesen szedjem a levegőt. Teljesen ellazultam, és átengedtem magam az érzésnek. A masszírozás abbamaradt, de továbbra is éreztem a lord érintését. Felnéztem, és elakadt a lélegzetem attól, amit a szemeiben láttam megcsillanni. Sötét tekintete a nyakamra tévedt, melynek gödrében éreztem őrülten lüktetni a pulzusomat. Aztán a pillantása lejjebb tévedt, és a levegő elnehezedett körülöttünk. – Danielle... – lehelte rekedtes hangon, mire követtem a pillantását. Elsápadva vettem észre, hogy az ingem középen szétnyílva engedte a melleimet buján elővillanni. Sosem volt különösebb problémám a külsőmmel. Elfogadtam magam olyannak, amilyennek teremttettem, most mégis hirtelen túl teltnek éreztem magam. Az ingem nyakrészéhez kaptam, és összefogtam az anyagot, hogy minden más rejtve maradjon a lord kíváncsisága előtt. Ahogy felnéztem, azonnal tudtam, hogy késő. A barna szempár enyhén összeszűkült, én pedig beleremegtem a pillantásába. Üss és fuss! Zakatolt az agyamban a nővérem intése, mégsem voltam képes megmozdulni. A lord mintha észrevette volna pillanatnyi megingásomat, lassan, de határozottan hajolt előre, és mielőtt igazán észbe kaphattam volna, ajkát az enyémre tapasztotta. Ösztönösen el akartam kapni a fejemet. Ez nem helyes! – villant át az agyamon, de a lord gyorsabb volt, és egyik hatalmas kezét a tarkómra csúsztatta. Az ajka forró volt és kemény, a keze erősen tartotta a fejemet, miközben forró lávaként vonult végig rajtam a borzongás. Soha életemben nem éreztem ehhez foghatót. Soha nem csókoltak még meg. A legtöbb, amit egy fiatalember meg merészelt engedni magának, hogy megérintette a kezemet, azonban Mrs. Doots akkor is szinte azonnal ott termett. Elejét vette minden további 64

próbálkozásnak, és én nem kételkedtem benne soha, hogy ezzel ártana nekem. Nem helyes! – kiáltotta a fejemben egy vészjelző hang, mire kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a fejem a férfi csókjából. – Mylord, kérem! – sóhajtottam. – Caden – súgta a nyakamba szenvedélyesen parancsolva, mire szégyenkezve vettem észre, hogy újabb borzongás fut végig rajtam. – Danielle, a nevem Caden! Ajkai végigcsúsztak a halántékomon lángoló ösvényt hagyva maguk után. Alig kaptam levegőt, a nyakamon szaporán lüktető ér fölött éreztem a férfi csókjait, míg ujjai a tarkómat cirógatták. – Kérem... Ezt nem szabad... – könyörögtem, legnagyobb szégyenemre elcsuklott a hangom. és

A kulcscsontomnál szaggatottan érzékeltem a levegőt, ahogy felnevetett. – Ki szerint? Ez az én szigetem, az én törvényeim vannak érvényben. És, Danielle, szerintem ezt nagyon is szabad! – Halk hangja, és forró csókjai a bőrömön elvették az energiámat, hogy tiltakozzam, pedig hallottam az agyam kétségbeesett parancsait. Caden váratlanul átkarolta a derekamat a szabad kezével, és míg a tarkómnál is erősen megtartott, hanyatt döntött a párnákra. Elakadt a lélegzetem, a sikolyom a torkomban rekedt, ahogy megéreztem a kezeit a testemen. Az érzékeimet komoly támadás érte, én mégis mozdulatlanul tűrtem. Teljesen leblokkoltam. – Mylord, próbálkoztam feszítettem. kérem... Caden... Ez nem helyes... – újra, és kezeimet csupasz mellkasának

– Hmm... – mormolta helyeslően, de ügyet sem vetett rám. 65

Minden ellenkezésemet könnyedén félresöpörve szorított magához, ajkai a kulcscsontom és a fülem között ingázott, szinte észre sem vette az őt taszító kezeimet. Ujjaival könnyedén kibontotta az ingen megkötött szalagokat, és birtoklón markolta meg a mellemet. Érzéki forróság áradt szét az ereimben. Soha nem tapasztalt érzések öntöttek el, és hirtelen tudatára ébredtem, mit teszek. Meg kell állítanom. Azonnal véget kell vetnem ennek az egésznek, mielőtt túl késő lenne. Caden a mellbimbómat kezdte simogatni, és a szájával egyre közelebb haladt. Nyelvével végigsimított a nyakszirtemen, a kulcscsontomon, egyre tovább lejjebb, mire végül képes voltam elszánni magam. Az egész túlságosan ijesztő volt ahhoz, hogy engedjem tovább haladni. Összeszedtem minden erőmet, és hirtelen felrántottam a bal térdemet. Caden oldalát érte a rúgásom, mire fájdalmasan felnyögött a váratlan támadástól, és arrébb hengeredett. Felültem és igyekeztem gyorsan összehúzni a dekoltázsomon a szalagokat, ő azonban hamar összeszedte magát. Hosszú haja ziláltan lógott az arcába, és barna szemeiben harag villant, ahogy rám nézett. – Ez nem helyes! – mondtam neki makacsul. – Mi nem vagyunk házasok! Nekünk nem szabad... Caden öblös nevetése betöltötte a kis teret. – Danielle, nem mondta neked senki, hogy ehhez nem feltétlenül szükséges házassági kötelék? – kérdezte gúnyosan, miközben lassan végigsimította hüvelykujját duzzadt ajkamon. Mérgesen elkaptam a fejem, megrökönyödve néztem rá, de gyorsan észbe kaptam, és lassan az ágy széle felé kezdtem araszolni. – Én nem vagyok szajha! – Nos, az iménti alakításod után egyáltalán nem vagyok biztos benne – vetette oda kétkedő gúnnyal, én pedig nem gondolkodtam. A kezem meglendült, és a pofon a lord arcán 66

csattant. Még a sötétben is tisztán lehetett látni az ujjaim nyomát, ahogy először elfehéredtek, majd hosszú vörös csíkokként ékesítették tovább a férfi arcát. Elsápadtam, és a félelem elemi erővel tört rám. Mit tettem! Rémült sikkantással leugrottam az ágyról, és a bejárat felé akartam rohanni. Bármi jobb, mint amit ezek után tehet velem! Még az ágy végéig sem jutottam el, amikor megéreztem hosszú erős karjait a derekam köré fonódni. Tehetetlenül rúgkapálva zuhantam vissza az ágyba a hátammal egyenesen a lordra. Meg akartam fordulni, hogy nekieshessek. Könnyebben ki tudtam volna szabadulni, ha szemben vagyunk egymással, de neki kényelmesebb volt ez a felállás. Egyik lábát átvetette az enyémen, és szorosan köré fonta, így rúgni már nem tudtam. Egyik kezével átnyúlt a karjaim alatt, és így tartott erősen. Én pedig legyőzve, megalázva, kifeszítve feküdtem rajta. – Ez hiba volt! – suttogta a fülembe megremegtetve a hajamat, mire mozdulatlanná merevedtem. Remegtem a félelemtől, és ami még ijesztőbb volt, hogy ezzel ő is tisztában volt. Nem értettem, hogyan tud ennyire erősen fogni, ráadásul az egyik keze szabadon maradt. Sírás fojtogatta a torkomat, a gyomromban nehéz kő gyűlt össze. – Eresszen el, kérem! – könyörögtem szinte hangtalanul. – Nem kellene – suttogta kegyetlenül. Szabad kezével végigsimított a combomon, míg elérte az ingemet. Egy pillanatra megállt, majd alányúlt, és tovább siklott a bőrömön. Futólag érintette a szeméremdombomat, mire összerándultam. Csöndes, rekedtes nevetést hallatott, majd ujjaival továbbsimított a hasamon, mely árulón megremegett az érintésére. Fogalmam sem volt, hogy vagyok képes az izgalomtól és a félelemtől egyszerre remegni. 67

– Be kellene fejeznem, amit elkezdtem – fenyegetőzött tovább. Éreztem, ahogy kezét szorosan rátapasztja a bőrömre, és egyre feljebb csúszik, maga előtt tolva az ingemet. A testemet ívben hátrafeszítettem, de ez nem akadályozta abban, amit akart. A csípőmnél éreztem kemény férfiasságát, és forróság cikázott végig rajtam, amikor a kezébe vette a másik mellemet. – Kérem... – ziháltam erőtlenül, mire a keze átsiklott a másik mellemre. Érzékek kavalkádja tombolt bennem. Teljesen lecsupaszítva feküdtem rajta, a szememet a megalázottság könnyei égették. Megvetettem magam, amiért engedtem, hogy lángra lobbantson az érintésével. – Mire kér, Danielle? – tette fel a költői kérdést, nekem pedig hangtalan zokogás tört fel a torkomból. A könnyeimnek azonban nem volt idejük kicsordulni, mert Caden simogatásai, és a fülemnél forró lehelete elterelte a figyelmemet. Már én sem tudtam, mit akarok. Az, amit elindított bennem egyre csak fokozódott, hajtott valami felé, amit még csak hallomásból sem ismertem. Halálra rémültem tőle, mégis vágytam rá. Aztán a simogatások váratlanul abbamaradtak, és Caden egyetlen mozdulattal visszaigazította az inget rajtam. A döbbenettől elakadt a lélegzetem. Meg akartam mozdulni, de továbbra sem eresztett. – Most jól figyelj rám, és azt ajánlom, vedd komolyan, amit mondok, mert szavatartó ember vagyok! Amit mondok, úgy is lesz! – Hittem neki. Minden egyes szavát elhittem, ami elhagyta a száját. Minden mondata maga volt a megtestesült fenyegetés. – Reggel elmegyünk oda, ahol a kísérődet hagytad. Bólintottam. Caden váratlanul lazított a szorításán, mire el akartam húzódni, de csak annyira engedett, hogy meg tudjak fordulni, és lehengeredni róla. Így a fejem a karján pihent, a lábunk pedig összegabalyodva. Megragadta az államat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. 68

– Ha nem lesz ott senki, Danielle, esküszöm, ott helyben fogom befejezni, amit most elkezdtünk! Megértetted? Barna szemeiben az ígéret csillogott, semmi kétséget nem hagyott, hogy valóra váltja a szavát. Reggel kiderül, hogy közönséges utcalány vagyok-e, vagy tisztességes úrilány. – Mrs. Doots a hasadéknál lesz – mondtam határozottan. Biztos voltam benne, hogy az asszony nem megy el a helyéről. Ott várja, míg én megérkezem a tisztességes segítséggel. – Majd meglátjuk – felelte Caden, aztán lenyúlt a földre a takaróért, és mindkettőnkre ráterítette. Elégedett mosollyal merültem álomba, mert teljesen biztos voltam magamban. *** A reggel hamarabb elérkezett, mint szerettem volna. Úgy éreztem, mintha csak alig néhány perce merültem volna álomba a lord karján. Hirtelen végigperegtek előttem az éjjel történtek, mire a szemeim azonnal tágra nyíltak. Fellélegeztem, ahogy észrevettem, hogy teljesen egyedül feküdtem az ágyban. Felültem, és körülnéztem. A nappali fénynél sem tűnt sokkal nagyobbnak a kis kunyhó, viszont sokkal barátságosabb volt. A falai éjjel sötétnek és ridegnek tűntek, most azonban láttam, hogy kellemes világosbarnák. A tűz melegen ropogott a kandallóban, de nem tudtam eldönteni, vajon a lord egész éjjel ügyelt rá, vagy csak hajnalban rakta meg újra. A ruhámat és az alsószoknyáimat egy kupacban találtam a szoba sarkában. Felpattantam, és odarohantam, hogy mielőtt a lord visszajön, még fel tudjam magamra ölteni. Alig léptem kettőt, máris éreztem a bokámba nyilalló fájdalmat. Lehajoltam, hogy megvizsgáljam, és csalódottan konstatáltam, hogy továbbra is meg van duzzadva, ráadásul lilásan elszíneződött. 69

Legyintettem, aztán levettem a férfi ingjét, majd az alsószoknyák nélkül magamra rángattam hidegen nedves ruhámat. Elfojtottam a borzongást, és összeszorítottam az ajkaim, nehogy megint vacogásba kezdjenek. A hátam szabadon maradt, mert segítő nélkül képtelen voltam összehúzni a szalagokat. Vállat vontam, aztán a tégelyért kutatva körülkémleltem a szobában. Nem emlékeztem, hogy visszatette volna a fiókba, de mivel sehol nem találtam, gondoltam, biztosan nem bánná, ha újra használnám. És inkább én, mint ő, mert a végén ugyanúgy történik mindent, mint tegnap. Emlékeztetnem kellett magam, hogy Caden szajhának tart engem, akit az öccse valami gyűlöletes oknál fogva kémkedni küldött hozzá. Még hogy szajha! Még a feltételezés is sértő volt. Dühösen bicegtem a szekrényéhez, majd előrehajoltam, és kihúztam a fiókot. Nehéz, régi darab volt, csak harmadik próbálkozásra sikerült kinyitnom. Sok apró kacat volt benne, és két nagyobb. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de a tégely melletti másik nagyobb tárgyra is kíváncsi lettem. Aranylón fényes volt, és hosszú láncon függött, bár tisztán látszott, hogy nem viselték soha. Mindkét kezemmel a fiókba nyúltam, és egyikkel kivettem a balzsamos tégelyt, a másikkal pedig a finoman megmunkált medált. Ahogy megfordítottam a tenyeremben, egy nő arcképének a miniatűrje tárult kíváncsi szemeim elé. Az első, ami feltűnt, hogy gyönyörű, bár a kép eléggé megviselt állapotban volt, mintha elázott volna, de a nő szépsége még így is látható volt. Lángvörös haja, és macskaszerű szemei voltak, melyek zölden világítottak. Gúnyosan mosolygott rám... Az ajtó hirtelen kivágódott, mire fagyos légáramlat suhant be, és lebegtette meg még nedves ruhámat. Rémülten perdültem meg, és a hátam mögé rejtettem a kezeimet. Elakadt a lélegzetem, és égett az arcom, ahogy a lord sötéten csillogó szemeibe néztem. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy elcsent az esti süteményből. 70

– Jó reggelt, Danielle! – üdvözölt rezignáltan a lord, aztán meglendítette az ajtót, mely hangos nyekkenéssel zárult be mögötte. Lassan, fenyegetőn indult felém, én pedig a legszívesebben hátráltam volna, de tudtam, nincs hová, mert csak az ágy volt mögöttem. – Mi van a kezedben? Nem tudtam, mit felelhetnék. Az, hogy melyikben talán nem lett volna ildomos. – Oh, én sajnálom, Mylord... Gondoltam, nem bánja, ha megint használom a balzsamját... – elhallgattam, mert odaért hozzám. A medál szinte égette a bőrömet, mint árulásom nyilvánvaló jele. – Talán még nem említettem – kezdte vontatottan –, de nem szeretem, ha hülyének néznek – mondta, és mögém nyúlva egyetlen mozdulattal előrerántotta mindkét karomat. Az arca egészen elsötétült, ahogy észrevette a kezemben a nő medálját. – Azt viszont már többször is említettem, hogy a nevem Caden. – Annyira sajnálom... Tényleg a balzsamot kerestem, és ez véletlenül akadt a kezembe... és... – És engedve a kíváncsiságának alaposan szemügyre vetted – fejezte be a mondatot helyettem. Kivette a kezemből a medált, visszatette a fiókba, majd egy erőteljes mozdulattal betolta a helyére. – Kend be a lábad, utána indulunk! Parancsoló hangneme sértette a büszkeségemet, de azért engedelmeskedtem neki. Leültem az ágy szélére, és felhúztam a sérült lábamat. A ruhám útban volt, alig fértem hozzá a bokámhoz. Összerezzentem, amikor a lord cifra káromkodását meghallottam. – Ha így folytatod, újabb éjszakát leszünk kénytelenek itt tölteni – vetette oda foghegyről, aztán határozottan kivette a kezemből a tégelyt, majd türelmetlen pillantást vetett rám. – Persze, ha ez a szándékod, akkor... Bosszankodva fújtattam, de azért odanyújtottam neki sérült bokámat. Alig ért hozzám, csupán engedte, hogy a 71

térdén pihentessem a lábamat, míg ő bedörzsölte a duzzadt részt, mégis hatott rám. Bizsergető érzés kerített a hatalmába, a szívem egyre gyorsabb iramban vert. Gyorsabban vége lett, mint szerettem volna. Caden félretolta a lábam, mintha zavarná, hogy meg kell érintenie, majd felállt és az asztalhoz lépett. – Indulhatunk? – kérdezte, és összerezzentem a gúnyos élre a hangjában. Nem tudtam, hogy figyel-e vagy sem, de azért bólintottam lesütött szemekkel. Felálltam, de tétován megtorpantam, ahogy megéreztem, hogy a hátam még mindig szabadon van. Futó, ideges pillantást vetettem a lordra, és zavaromban elpirultam. – Mi a baj? – kérdezte, és ártatlanságot színlelve csúfondárosan elvigyorodott. A szívem hevesen megdobbant. Bosszantóan jóképű volt, és a mosoly túlságosan jól állt neki. Elkaptam róla a pillantásomat, majd mélyet lélegezve újra ránéztem. – Volna szíves rögzíteni a ruhámat hátul? Egyedül képtelen vagyok megcsinálni. – Igyekeztem méltóságteljesen közölni vele a kérésemet, ezért felszegtem az államat, és kihúztam a derekam. – Ilyen szívélyes kérésnek lehetetlen ellenállni – jegyezte meg a lord, majd intett a fejével. – Fordulj meg! A parancsoló hangnak azonnal engedelmeskedtem, de a lelkem lázadva kiáltott a rideg, igazságtalan bánásmód miatt. Összepréseltem az ajkaimat, és hátat fordítottam a férfinak. Nem láttam, de éreztem, ahogy mögém lépett. Összefogtam a hajamat, mely kócosan omlott a hátamra, és előrehúztam a méz szőke hajtömeget, hogy a lord megköthesse a pántokat. A férfi azonban egy hosszú pillanatig még nem nyúlt hozzám. Csak állt mögöttem szótlanul, lehelete csupasz vállam bőrét bizsergette, mire akaratlanul is megborzongtam. Aztán egyik kezének ujjaival végigsimított a gerincemen, lassan, végtelen gyöngédséggel, mire veszélyes 72

gyöngeség lett úrrá rajtam. A vállamtól egész a keresztcsontomig simított, ahol megtorpanva ott tartotta az ujjait. Már épp figyelmeztetni akartam, amikor hirtelen rántást éreztem – a lord elkezdte összehúzni a szalagokat. Míg a ruhámmal bíbelődött, volt alkalmam összeszedni magam. Ijesztő volt, amilyen érzéseket felébresztett bennem. Nem tudtam, mit kezdjek vele, fogalmam sem volt, hogy miért érzem ezeket a felkavaróan rémisztő dolgokat. Képtelen voltam feldolgozni, és elhatároztam, hogy nem fogom engedni még egyszer. Önmagamat meghazudtolva borzongás futott végig a gerincemen, amikor valami nehezet rám terített, és a kezét a vállamon felejtette mintegy mellékesen. Továbbra is féltem tőle. Az ereje, az ígéretei, a kétértelmű megjegyzései egyetlen nyugodt pillanatot sem engedélyeztek számomra a közelében. – Most kiderül, igazat mondtál-e – jegyezte meg, mire mérgesen megfordultam. – Biztosíthatom, Mylord, hogy minden, amit elmondtam megfelel a valóságnak! – vágtam vissza neki felpaprikázott hangulatban, de azonnal megbántam a hevességemet. Lord Gaskell barna szemei veszedelmesen megvillantak, ahogy közelebb lépett felém. Hátráltam, de a hely túl szűk volt, így csakhamar a fal mellett találtam magam megint. A lord egészen közel lépett, míg már csak halovány árnyéka voltam önmagamnak. – Utoljára figyelmeztetlek, a nevem Caden! – dörrent rám fenyegetően. – Ha még egyszer más néven szólítasz, keservesen megbánod, teljesen mindegy, hogy szajha, vagy úrilány vagy! Megértettél? Reszkettem, mint a nyárfalevél. Nem is annyira a veréstől, mint inkább az érintésétől tartottam. Bólintottam, amiért újabb megvetést érdemeltem ki önmagamtól. Alynn nem hagyná magát. Ő küzdene a végsőkig, és nem hunyászkodna 73

meg pusztán a félelem miatt, vagy, mert egy barna szempár éppen megdobogtatja a szívét. – Akkor indulhatunk – jelentette ki egyszerűen a lord, majd fájdalmasan megragadta a könyökömet, és húzni kezdett maga után az ajtó felé. Mentem volna én. Eszem ágában sem volt még tovább gerjeszteni az indulatait az irányomba, de a lábamba nyilalló fájdalom ellentmondott az akaratának. Összeszorítottam az ajkaim, nehogy jobban bosszantsam, de a harmadik lépés után halk sikoly tört ki árulón a torkomból. A lord meglepetten nézett rám, mintha elfeledkezett volna a sérülésemről. – Sajnálom... – motyogtam bűntudatosan, korholtam magamat a gyávaságomért. de belül

A férfi összeszorította a száját, aztán egy türelmetlen mozdulattal a karjaiba emelt, és kivonult velem a kunyhóból. Hunyorítanom kellett, mert bár a nappali fények nem voltak túl erősek a sűrű felhőréteg miatt, mégis élesebbnek hatott a kunyhó félhomályához szokott szemeimnek. A lord könnyedén tartott magához szorítva, éreztem minden egyes izmának a feszülését, és egészen közelről láttam nemes vonású, karakán arcán, melyre egynapos borosta növekedett erre a reggelre. Épp azon tűnődtem, vajon a hasadékig az ölében akar-e cipelni, amikor hirtelen nyerítést hallottam. Ahogy felnéztem, elakadt a lélegzetem. Ugyanazt a csillogó szőrű fekete lovat pillantottam meg idegesen dobolni a patájával, amely elől az előző nap elmenekültem. Rémülten kapaszkodtam a lord nyakába. – Ez... ez az... – hebegtem, de képtelen voltam értelmesen elmagyarázni, mennyire megrémít ez az állat. Caden Gaskell összevont szemöldökkel nézett keskeny ajkainak szegletében gúnyos mosoly táncolt. rám,

74

– Igen, ez ugyanaz az állat. Ha már akkor megállsz és bemutatkozol, megspóroltál volna nekem egy órányi keresgélést a viharban – mutatott rá ironikusan, aztán minden tiltakozásom ellenére a hatalmas állat nyergébe emelt. Soha nem lovagoltam. Túlságosan tartottam ezektől a hatalmas, kiszámíthatatlan állatoktól. Önállóan mozgott alattam, éreztem a belőle áradó erőt, a türelmetlenségét, hogy mielőbb szabadjára engedhesse magát, én pedig képtelen vagyok irányítani. A halálfélelem kegyetlenül átjárta a testem, de némiképp megnyugodtam, hogy a lord is azonnal mögém ült. Egyetlen csípőmozdulattal elindította a lovat, és bár nekem fogalmam sem volt, merre megyünk, úgy tűnt, ő nagyon is tisztában van vele. Igyekeztem nem hozzáérni, de amikor gyorsabb vágtára ösztökélte az állatot, már annyira pattogtam, hogy félő volt, menet közben lezuhanok. A lord egy türelmetlen sóhaj kíséretében megragadta a derekamat, és erősen magához szorított. Hiába próbáltam megfeledkezni a kezéről a derekamon, képtelen voltam rá, ezért inkább a környékre koncentráltam. A tisztásról, ahol a kunyhó állt, hamar eljutottunk a sűrű erdőig, melyben órákig kószáltam. Utána sűrű aljnövényzettel benőtt terület, és cserjés következett, melyet a sík, homokos tengerpart követett. Meglepődtem, milyen hamar odaértünk, már messziről észre lehetett venni a hatalmasnak tűnő, de szűkös hasadékot. Amikor már csak néhány méternyire lehettünk tőle a lord szorítása fájdalmassá erősödött a derekamon. – Danielle, itt nincs senki! – jelentette ki fogcsikorgatva, én pedig halálra rémültem a fojtott hangtól. – De igen! – makacskodtam, és ahogy megállította a lovat, kisiklottam a szorításából, és lehuppantam a homokba. Puhábbra számítottam, de így a fájdalmam és a föld keménysége miatt térdre estem. 75

Hallottam, ahogy a férfi követ, de semmit nem mondott. Halvány derengés próbálta velem eszembe juttatni az előző éjjel elhangzott ígéretét, de nem akartam tudomást venni róla. Nagy nehezen feltápászkodtam, és bicegni kezdtem a hasadék bejárata felé. – Mrs. Doots! – kiabáltam, de már én is láttam, hogy hiába. A sötét barlang teljesen üres volt. – Elegem van a színjátékodból! Mondtam már, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek – csattant fel mögöttem ingerülten a férfi hangja. Eddig csöndben volt, és hirtelen azt kívántam, hogy bár megmaradt volna a fenyegető némaságban. – Kérem, Mylord! Hinnie kell nekem! Bizonyára elindult megkeresni engem – próbálkoztam, és már nem kerestem Mrs. Dootsot, hanem menekültem. A lord barna szemeiben öngúny és vádolás égett. Könyörögve néztem rá, de éreztem, hogy hiába. A rémület őrült vészcsengő módjára kezdett kalimpálni az agyamban. Hangosan és riasztóan kiabálta: Menekülj! Hová futhatnék? Miért kellene elfutnom? Hiszen az igazat mondtam. Nemes ember ilyet nem tenne! Átkoztam a lordot, és átkoztam Mrs. Dootsot, mert ez egyszer nem kellett volna megtagadnia önmagát, és itt kellett volna maradnia, ahol hagytam. Azonban ahogy kiejtettem a szavaimat, rájöttem, hogy újabb hibát követtem el. A férfi ma reggeli figyelmeztetése hirtelen hullámzó örvényként feszült közöttünk. – Caden, ne! – sikoltottam, és megfordultam, hogy elrohanjak. A hasadék felé futottam, mit sem törődve a bokámat szaggató fájdalommal, de épphogy elértem a bejáratát, amikor erős karok fonódtak a derekam köré. – Késő, Danielle! Már túl késő! – lehelte tántoríthatatlan elszántsággal a fülembe, miközben éreztem a gerincemen végigkúszni a kezét. A következő pillanatban elengedett, de mielőtt tovább menekülhettem volna a ruhámat kettétépte a szalagok 76

mentén egész a bokámig. Az anyag hangos sikollyal adta meg magát a hatalmas erőnek, mire mozdulatlanná merevedtem. Mivel az ingjét levettem még a kunyhóban, így hátulról teljesen lecsupaszítva álltam előtte. Hirtelen észbe kaptam, és a férfi felé fordultam. Zihálva szedtem a levegőt, ahogy hátráltam előle. Próbáltam leküzdeni a pánikot, és ahogy belenéztem a sötét szempárba, rádöbbentem, mekkora veszélyben is voltam egész éjjel. – Nagyon hosszú, álmatlan éjszakát okoztál nekem, Danielle! Ráadásul teljesen hiába, mert mégis az vagy, akinek elsőre gondoltalak. – Szavaiból a szinte állatias vágyat elnyomva sütött a megvetés, és a maró gúny, mely mindkettőnket ostorozta. Megtorpantam, ahogy rálépett fényes csizmájával a ruhámra. – Az öcsém kémje vagy, és ezért most kamatostul meg fogsz fizetni! Elhatároztam magam. Nem fogom megadni neki, amire vágyik. Nem adom könnyen magam. Kibújtam a ruhámból, és teljes meztelenségemben kezdtem rohanni az ellenkező irányba. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ez zsákutca, mivel a hasadéknak csupán egy kijárata van, amit történetesen elállt Caden Gaskell hatalmas termete. – Kérem, én nem hazudok! – könyörögtem, de rám se hederített. – Nem ismerem a testvérét. Megpróbáltam elsiklani mellette, de könnyűszerrel elkapott és a karjába emelt. Vadul küzdöttem, karmoltam, és haraptam, ahol csak értem, ő pedig elveszítette az egyensúlyát, és hátraesett. Egy pillanatra beszorult a levegője, ahogy rázuhantam, mire gyorsan kihasználtam gyenge pillanatát. Lecsúsztam, így a szorításából kikerültem, azonban ahogy menekülni kezdtem volna, éreztem, ahogy a hajam visszaránt. Idő sem volt átgondolni, máris rám rontott, és ezúttal úgy zuhantunk a hasadék homokos talajára, hogy én kerültem alulra. 77

Caden hátrasimította összekuszálódott hajamat, egyik kezemet a fejem mellett rögzítette erős szorításával, a másik karomat pedig hátrafeszítette a testem alá, így a saját rabom lettem. A lábaimat az övével fogta le, miközben szabad kezével az érzékeimet ostromolta. – Ne, kérem... – könyörögtem kétségbeesetten. Ez nem lehetséges! Ez nem történhet meg velem! Ajkaimra tapasztotta az övét, így elkerülte a további tiltakozásomat. Csókja szenvedélyes volt, és éreztem, ahogy a lehetetlen helyzet ellenére hatott rám. Nem akartam, hogy a veszélyes gyönyörkeltő ernyedtség úrrá legyen rajtam. Nem akartam megadni magam az akaratának. Hátrafeszítettem a testemet, de meg sem érezte az ellenkezésemet. Még az ingjét sem vette le, csupán a nadrágjától és a csizmájától szabadult meg. Egy pillanatra sem eresztett, éppen csak addig távolodott el kicsit, míg megszabadult fölöslegessé vált öltözékétől. Ajkai közben tüzes ösvényt vágtak a nyakamtól a mellemig. Mellbimbóim megmerevedtek a bizalmas érintésre, és őrjítő forróság áradt szét a testemben. A lord mélyen magába szívta az illatom, ahogy nyelvével nedves mintákat rajzolva bebarangolta a felsőtestemet, közben kezei egyre lejjebb simogattak. Forróság járt át, mintha a bőröm alatt olvadt láva terjedt volna szét, aminek csak Caden érintése szabhat gátat. Ismeretlen érzések voltak, alig ismertem rá a saját reakcióimra. Könnyedén elengedtem volna magam, hogy átadjam a testem a lord minden óhajának, és viszonozzam a simogatásokat, de mégsem hagytam. Szabadulni akartam, közben kétségbeesetten küzdöttem a kellemes érzések ellen, amiket az érintésével váltott ki belőlem. Az agyam és a testem, életemben először nem hallgattak egymásra. Amikor Caden keze a hasamról még lejjebb csúszott, úgy éreztem elveszek az érzékek forgatagában. Érthetetlen, vágytól fűtött szavakat mormolt, miközben combjaim belső részét simogatta, én pedig 78

tehetetlenül a gyönyörűség és a megaláztatás között vergődve dobáltam magam a karjaiban. A szívem majd kiugrott a helyéről, zihálva szedtem a levegőt. Megemeltem a csípőmet, hátha sikerül megszabadulnom a férfitól. Egy pillanatra sikerült, nem éreztem magamon a testét, azonban a következő pillanatban rémülten felsikoltottam. A karom csaknem kiszakadt a helyéből, annyira próbáltam kiszabadulni reménytelen helyzetemből. Valami keményet és forrót éreztem a combjaimon. A lord minden erőlködés nélkül szétfeszítette a lábaimat, majd egyetlen határozott mozdulattal belém hatolt. Velőtrázó üvöltés hagyta el a torkomat, úgy éreztem, menten kettészakadok. Caden teljesen mozdulatlanná merevedett, és arcpirító szitokáradat hagyta el a száját. A fájdalom felemésztett és magába temetett, elfeledtette velem az imént érzett éhes gyönyörömet. Mintha megmutatta volna az utat, de fölém tornyosulva fájdalmasan elvágta volna az odavezető ösvényt. Nem vágytam másra, csak hogy magamra hagyjon és kisírhassam magam. A lord azonban az első döbbenet után már nem állt meg. A fülembe suttogott, de nem értettem, mit mond, és lecsókolta arcomról a könnyeimet. Csípőjével egyre gyorsabban mozgott, minden egyes mozdulatával fájdalmat okozva nekem. Már nem védekeztem, csak elkeseredetten zokogtam, és azt kívántam, bárcsak vége lenne már. Valami azonban kezdett megváltozni. A fájdalom szűnőben volt, és Caden csókjai újra lángra lobbantották az érzékeimet. Kitartóan mozgott, a kezeimet elengedte, mire hevesen és vádlón végigszántottam a körmeimmel a vállain és a mellkasán. Éreztem, ahogy a vére kiserken, de nem foglalkozott vele. Ütöttem és küzdöttem, ahogy bírtam, de könnyedén hárította minden támadásomat, amelyek pedig célt értek, figyelembe sem vette. 79

Ajkaival tovább ingerelte a melleimet, aztán kezével megtámasztotta magát mellettem, és a lökései egyre erőteljesebbek lettek. A távolban apró ragyogás tűnt fel, egy apró szikra lobbant lángra, és már vágytam rá, hogy elérjem. Vágytam az ismeretlen élményre, és belekapaszkodtam Caden széles vállába, mert tudtam, hogy ő segíthet eljutnom oda. Olyan kicsit hiányzott, legbelül váratlanul kellemes lávafolyam öntött el, de Caden egy elnyújtott sóhajtás után abbahagyta a mozgást. A szikra kihunyt, nem maradt más, csak a végtelen fájdalom. Könnyek homályosították el a látásomat, de azt tisztán láttam, ahogy szenvedélytől sötét tekintete gyöngéd és értetlen pillantással néz le rám. Soha nem éreztem még magam ennyire igazságtalanul megbántottnak. Szabadulni akartam, de Caden teste fogva tartott. Ekkor hangos csoszogást, majd fújtatást hallottunk a hasadék bejárata felől. A hang irányba kaptuk a fejünket, ahol Mrs. Doots termetes alakja betöltötte a nyílást. Békaarca természetellenes lilába váltott, ahogy figyelt bennünket.

80

3. Alku - 1. rész Posted by benina

Akasha Apám mindig azt mondta nekem, hogy mást legyőzni nem könnyű, hanem igazán nehéz feladat. Mégis, a leginkább embert próbálóbb, amikor saját magunkat leküzdve érünk el bármit is. Ennél több magyarázatot nem adott. Azt állította, hogy ha itt az idő, akkor érezni fogom, mire gondolt. Szerinte ez is egy olyan dolog, amit nem elég csak megvitatni, ezt meg kell tapasztalni, amit viszont majd az élet hoz magával. Lehet, hogy észre sem fogom venni, és már meg is fog történni velem. Elhangzott szavai csak még jobban összezavartak, semmit nem értettem belőlük. De igaza lett. Mindenben. Egy forró, júliusi estén történt még 1621-ben. Akkor én már 11, Danielle pedig 9 éves volt. Nem bírtuk a hőséget, ezért a 81

tenger hűs vizénél kerestünk menedéket. Tűzött a Nap, de én csak térdig mertem belemártózni a habokba. Hogy mi volt ennek az oka? Nagyon egyszerű a válasz: féltem. Rettegtem, hogy elnyelnek a hullámok, és nem tudok a partra úszni. Szinte pánikrohamban fuldokoltam a szárazföldön a gondolatra, hogy elveszek a hatalmas víztömegben. A part biztonságos közelében figyeltem a húgom, aki felhőtlenül lubickolt tőlem nem messze. Testvérem imádta a kagylókat. Már egy figyelemre méltó gyűjteménnyel is rendelkezett. Láttam rajta, hogy a sok különböző héjak formái mennyire lenyűgözi őt, és kis arca mennyire felragyog egy-egy kincs megszerzésekor. Amikor az egyik szikla tövénél megláttam egy gyönyörű darabot, kérdés sem volt, mi lesz a sorsa. Viszont amíg azzal foglalkoztam, hogy örömet szerezzek Danielle-nek, majdnem elvesztettem őt. Kapkodva vettem a levegőt, ahogy visszaszaladva elhagyott őrhelyemre, sehol nem találtam. Teljesen kétségbe esve hallottam egy fuldokló sikolyt bent a tenger mélyéről. Én kintről tehetetlenül latolgattam lehetőségeimet. Már nincs sok idő. Ha elmegyek segítségért, akkor a húgom meghal. Ha toporogva csak itt állok, akkor is megtörténhet ugyanaz. Az egyetlen lehetőség, ha bemegyek utána, és kihozom. Emlékszem, hogy egész lényem remegett, ahogy egyre beljebb evickéltem, de ennek semmi köze nem volt a tenger hőmérsékletéhez. Magam sem emlékszem már a befele vezető útra. Csak a kis rémült arcot láttam magam előtt, ahogy kapálózik, és nem törődtem mással. Egyik karomat keresztbe vetettem a mellkasán, hogy feje a víz felett legyen, és minden erőmet összeszedve ritmikus rúgásokkal kifele haladtam apró testével. Szívem csak dörömbölt, nem bírt lenyugodni. Ahogy kiértünk, a húgom kezei nem akartak elereszteni, mintha még mindig veszélyben lett volna. Egy ideig azt hittem, hogy testünk reszketését csupán átnedvesedett ruhánk okozta. Egészen addig, amíg meg nem hallottam Danielle halk, pityergő hangját. Máig nem tudnám megmondani, mennyi ideig zokogtunk egymás karjaiban. Elég érettek voltunk ahhoz, 82

hogy mind a ketten tisztában legyünk azzal, mi történt, hogy majdnem tragédiába csapott át felhőtlen vidámságunk. Már beesteledett, amire apánk értünk jött. De mi még mindig ugyanazon a helyen ültünk, a parttól kicsit távolabb, mozdulatlan, teljesen megrémítve őt. Amikor elmeséltük neki a történteket, semmit nem szólt, csak mindkettőnket magához ölelt, és csendben hazavitt. Csak másnap hozta szóba, amikor elhívott magával egy sétára. Persze érthetően szidást vártam, hiszen megérdemeltem. Bűntudatom teljesen eluralkodott rajtam. Az én hibámból majdnem elvesztettem a húgomat. Apám tekintete viszont mást sugárzott. Büszkeséget. Érthetetlenül fakadtam ki, hogy miért viselkedik velem így, hiszen nem ezt érdemeltem. Miért nem fedd meg, ahogy kellene. Csendes, de határozott hangja ma is a fülemben cseng. - Tudod, mit tettél, Avery Lynn? Irányítottad a saját érzéseidet. Legyűrted a félelmeidet. Látod, én megmondtam. Észre sem vetted, és legyőzted saját magad. Ezek után már bármit le tudsz küzdeni. Emlékszem, ahogy értetlenül csak tekertem a fejem. Még hogy bármit le tudok küzdeni? Nem hittem szavainak. De ő mosolyogva tovább folytatta. - Nem azt mondom ezzel, hogy soha nem fogsz félni semmitől sem. Csupán annyit, hogy megvan benned az erő, hogy harcolj ellene. Szembe fogsz vele nézni, és nem hagyod magad. Higgy nekem, bármit le tudsz küzdeni, csak akarnod és bíznod kell önmagadban. Hirtelen, ahogy ott álltam leszegett fejjel a kapitány előtt, mintha valaki a képembe ordította volna ezeket a szavakat. Visszatértek, jelezve, ki is vagyok, és mit kellene tennem. – „Bármit le tudsz küzdeni, csak akarnod és bíznod kell önmagadban.” – Tudtam, hogy mit akarok, és hittem abban, hogy sikerülni is fog. El fogom érni a célom, akármi történjen is. Nem állíthat meg senki. Még egy kabin sem. Még egy hajó sem. 83

Magabiztosan felnéztem a sötét szemekbe. Tekintetét a fáklyák fénye még félelmetesebbé tette, de én álltam pillantása tüzét. Szám gúnyos mosolyra húzódott. - Gratulálok, kapitány. Látom, ismét elkapott. Ezúttal. De ami késik, nem múlik. Én fogok nyerni. Közelebb lépett, remélve, hogy elbizonytalanodom. Mind hiába. - Valóban? Pedig úgy látom, én győztem. – Hatalmas termete ellenére nem riadtam meg tőle. - Lehet, hogy diadalt aratott. De ez csak egy csata volt. A háborúnak még közel sincs vége. - Kíváncsian várom a következő trükkjeit, Alynn. Igazán elszórakoztat velük. Szinte megdermedtem, ahogy kimondta a nevem. Honnan ismeri egyáltalán? És pont a becenevemen, ahogy csak húgomnak engedem, hogy szólítson? Biztos voltam benne, hogy nem árultam el. Senki nem tudhatta a hajón. A kapitány értetlenségemet látva majdnem elnevette magát. A döbbenettől elállt a szavam. De már nem érdekelt, hogyan derítette ki. - Maga csak ne merjen így szólítani! Semmi joga hozzá, hogy ilyen bizalmaskodó hangnemet üssön meg velem szemben. Szája szegletében pimasz mosoly ült, amit nagyon szívesen letöröltem volna vonzó képéről. Bosszantott már a gondolat is, hogy ennyire csábosnak találjam ezt az arrogáns fickót. - Ahogy kívánja. Viszont akkor árulja el, hogyan szólíthatom, mivel a kisasszony által tiltott becézést is még a másik hajóról jövet hallottam, ahogy a húga szólította. Fejét kissé oldalra biccentette, közben eléggé feltűnően végigmért tetőtől talpig. A köztünk lévő feszültséget egyre jobban érzékeltem. Próbáltam nem törődni vele, ahogy lassan közeledett felém, mint egy zsákmányra vadászó ragadozó, aki már tisztában van győzelmével. Tekintete szinte perzselte bőrömet, nekem pedig erősen kellett 84

koncentrálnom, hogy ismét felvegyem a beszélgetésünk összekuszálódott fonalát. - Oh, szóval arra kíváncsi, ki is vagyok, ha jól értem. Viszont fel kell világosítanom, hogy még ön is elfelejtette szerét ejteni, hogy tisztességesen bemutatkozzon. Az udvariasság úgy diktálná, hogy előbb maga tegye meg. Nevetésébe beleremegtem. Sötét szeme csak még jobban csillogott, ahogy rám nézett, de én büszkén álltam pillantását. Már csak alig pár centi választott el tőle, hogy megérinthessem. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot a fejemből. Még hogy megérinteni? Elment még az a maradék eszem is? Nem tehetem. Ez képtelenség. - Micsoda modortalanság – szólalt meg végre. - Kérem, nézze el nekem ezt a hiányosságot. Becsületes nevem Guy Ferrars, a Zöld Smaragd kapitánya, szolgálatára, Mylady! Nem kellett tovább érintése miatt aggódnom, mert ahogy ezeket a szavakat kimondta, meghajolt, és karomat elkapva egy szívdobbanásnyi időre csókkal illette a kézfejemet. Ajka égetett, ahol hozzámért, és ez a fellobbanó hőség végigfutott gerincemen egészen a szívemig, ami ütemet váltva, rohamosabb tempóban kezdte pumpálni a vért a testemben. Kapkodó levegővételem elárult, én pedig maradék büszkeségemet megőrizve elrántottam a kezem. - Szóval, most kegyed következik. Volna szíves elárulni, kit tisztelhetek új utasomban? - A nevem Avery Lynn Montgomery – feleltem tettetett rideg hangon. - Rendben, Miss Montgomery. Most pedig az ön érdekében, hogy semmi baja ne essen az út során, új szálláshelyet kap. – Egy hatalmas vigyor ült ki az arcán, szemei pedig mohóságról árulkodtak. – Kérem, jöjjön velem. - Elkapta az imént már birtokolt kezem, és szorosan tartva egyenesen a hajó belsejébe vezetett. A már ismert folyosón nem kellett sokáig menni. Az eddigi kabinom melletti ajtó előtt állított meg, és benyitott. – Mostantól itt fog aludni, méghozzá 85

velem egy helyiségben. Foglaljon helyet, és érezze magát otthon. - Erről szó sem lehet – csattantam fel, igyekezve kiszabadulni szorításából. De sajnos sikertelenül. Erősen fogott, és akármennyire tiltakoztam, figyelembe se vette. Ezt már nem tűrhettem. Lábam önként életre kelt, és hatalmasat rúgott a sípcsontjába. A kapitány fájdalmában összeszorította ajkait, de továbbra sem eresztett. Dühében most a másik kezem után is nyúlt, hátra feszítve mindkettőt. Már nem tudtam mivel nekirontani. Túl erőszakos szorítása sikításra ösztönzött. De meglepetésemre egy hang sem jött ki a torkomon. Ehelyett valami forrót és lágyat éreztem ajkaimon. A szívem erre az egy éjszakára éppen elég munkát kapott, így fogalmam sem volt, honnan van még ereje ilyen hevesen verni. Nyelve ismét kalandra hívott, de most nem engedtem magam olyan könnyen. Muszáj volt irányítanom a testem. Nem engedhettem, hogy a kábulat lecsapjon, mint alig pár órája a kabinomban. A magáról megfeledkezett kalóz felordított, ahogy megérezte harapásom. Végre eleresztette egyik kezem, és vérző nyelvéhez nyúlt, hogy szemével is láthassa bizonyítékát a bűnömnek. - Maga kis vadóc! Szeretem a heves természetű nőket, de ez már nekem is sok. - Ellökött magától, egyenesen az ágyra. Azt hittem, hogy még ennél is szörnyűbb dolgot akar velem tenni, és remegésem ismét visszatért. Megkönnyebbülve fellélegeztem, amikor hallottam, hogy hirtelen megfordult, és fújtatva kivágtatott a kabinból. Persze még gondosan bezárta az ajtót. Egy ideig csak ott ültem, ahova lerántott, és magamba süppedtem. Hogy kerülhettem ekkora slamasztikába? Keservesen felnevettem magamon: egyre rózsásabbnak tűnt a helyzetem. Nem elég, hogy fogoly vagyok, az elrablóm valami furcsa oknál fogva olyan reakciókat vált ki belőlem, ami csak még jobban elveszi az erőmet és a figyelmemet a szökésről, hogy elszökhessek. Mindennek tetejében eddig védettnek mondható kabinomból egyenesen az oroszlán 86

barlangjába kerültem, ahol nemcsak a vaddal kell megküzdenem, de még önmagammal is, ha épségben, és ép ésszel akarok innen kikerülni. Úgy tűnt, ismét saját félelmemmel kell szembenéznem, hogy akaratom érvényesíthessem. Egyelőre nem tudtam mit tenni. Csak reméltem, hogy az éjszaka folyamán már nem látom viszont Guyt, vagy hogy is hívják őt. Meg kellett nyugodnom, felkorbácsolt indulataimat pedig lecsillapítani. Persze elaludni már nem voltam képes, ami érthető. Minden kis neszre felkaptam a fejem, hogy készen álljak, bármerről is jön az újabb veszély. A kabinba szűrődő kora hajnali fény mellett az egyre erősebb zaj, és kiáltás, ami kintről áramlott be, arra utalt, hogy a hajó már kezd ébredezni, és készen áll az új napra. Szerencsére elég sokáig hagytak magamra, így a kellemes ringatózás segített lehiggadni legalább annyira, hogy összpontosítsak a külvilágra. Ahogy a Nap végre felkelt, és bevilágított, végre igazi színeiben is láthattam a kis kabint. Nem volt semmi fényűzés benne. Nagyon egyszerűen berendezett, csak a legszükségesebb tárgyakra lelt tekintetem, amikor körbepásztázott. Egy ágy, melynek mennyiségileg kis száma aggasztó jelenségként röpködött fejemben, hogy még milyen problémák és harcok várnak rám, ha itt fogok senyvedni, egy apró asztal, rajta réztál, egy kancsó és egy fakupa. Az ágy lábánál egy ládát vettem észre, melynek tartalma felcsigázott. Vajon mit rejthet benne? Kíváncsiságom halk kopogás szakította meg. Összeszűkült szemmel, de mosollyal számon, már sejtettem, ki lehet. Ahogy engedélyt adtam a belépésre, a várt kedves arc látványa nagyon jól esett lelkemnek. - Jó reggelt, kisasszony. Ahogy hallom, távozásom után még elég mozgalmas éjszakája volt. – A huncut vigyort nem tudta elrejteni, és mindezt tőle hallani egészen máshogy hatott rám is. Maga a helyzet akár tényleg elég vicces lehetne, ha nem pont velem esik meg mindez. 87

- Amint látja, Ben, meg is lett neki a jutalma – fintorogtam magamban. - Kérem, nyugodjon meg. Elhiszem, hogy egy ifjú hölgy számára elég kellemetlen egy helyiségben aludni egy férfival, de higgye el, hogy a kapitány nem fog erőszakoskodni önnel. – Arca komolysága azt sugallta, hogy hinnem kell neki, ám sajnos akárhogy szerettem is volna, nem sikerült. – De valójában most nem is ezért jöttem. Tegnap nem sikerült rendesen bemutatkoznunk. Guy most ezt szeretné pótolni, és azt kívánja, hogy jöjjön fel. - Vagy úgy, szóval úgy kívánja, hogy menjek fel? – Gúnyosan nyomatékot adtam, ahogy a kíván szóhoz értem. – Jól van. Gondolom, úgy sincs más választásom, ugye? – Szememet forgatva beláttam, ha nem akarok újabb komplikációt, akkor meg kell tennem, amit kér. – Rendben, akkor induljunk, és mihamarabb essünk túl rajta. Ben csak hitetlenül elmosolyodott reakciómon, majd elindult fel a fedélzetre. Egyszer sem nézett hátra, mert tudta, vagy legalábbis bízott abban, hogy követem őt. Egyre könnyebb volt erre a nagy, sötét mackóra úgy nézni, mint egy barátra. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy őr. Ahogy kijutottam a fényre, meglepő fogadtatás várt: több mint elég férfi szempár tekintett rám. Nagydarab őrzőmnek hála fel voltam rájuk készülve, és nem jöttem tőlük zavarba, elképedt ábrázatuk inkább mulattatott. Kísérőtársamhoz közelebb léptem, és halkan odasúgtam inkább vállához, mint füléhez: - Azt hiszem, ezek még nem láttak férfiruhába öltözött nőt. Hangosan felnevetett, majd elnézően tekergette fejét. - Ebből látszik, hogy még egy nő is képes meglepetést okozni nekünk. Nem igaz, kapitány? Összeszűkült szemekkel elfintorogta magát. Guy-ra sandított, mire az

- Oh, és végre itt van köztünk. – Hangja egyszerre volt gúnyos és irritáló. – Mondd csak, Ben, épségben vagy? 88

Megvan még mind a két kezed? Ugyanis ennek a bajkeverő kishölgynek hála lassan már egy ép testrészem sincsen. - Talán, ha bizonyos egyéb testrészeit megfékezné, akkor nem kellene durván reagálnom – motyogtam magamban, mégis elég volt, hogy meghallja, mert egy morgás hagyta el torkát. - Jelentem, kapitány, egyetlen sérülés nélkül felhoztam – szakított félbe színes bőrű barátom, mielőtt még elharapózott volna a beszélgetés. - Remek. – A legénység felé fordult, kezét a háta mögött összekulcsolva kiáltotta el magát. – Csürhe banda, sorakozó! – Hirtelen mindenki szaladni kezdett, és addig mozgolódott, amíg egy sorba nem állt pontosan előttünk. Az ijedt arcokat nézve próbáltam elfojtani egy kuncogást, aminek köszönhetően köhögésben törtem ki. Egy tagbaszakadt kopaszodó bandita a fejét vállai közé húzta félelmében, egy nyakigláb fazon épp egy léggyel viaskodott, aki az orra körül repdesett, ő pedig szájával igyekezte elfújni onnan, hogy ne zavarja, mindeközben nagyokat pislogott. Viszont voltak ott sokkal rémisztőbb alakok is. Bár lehet, hogy csak annak akartak látszani, és komor ábrázatuk csak álcának szolgált. De azért nem árt elraktároznom az agyamban, hogy ne vegyem félvállról őket. - Miss Avery Lynn Montgomery, hadd mutassam be a Zöld Smaragd legénységét. – A kapitány erőteljes basszusa arra kényszerített, hogy ismét a szemeibe nézzek. – Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam hajónk új lakóját, Miss Montgomeryt. Kérlek titeket, bánjatok vele a legnagyobb tisztelettel, mert ha nem, akkor nemcsak a kisasszony harciasságával kell szembe néznetek. - Igenis, kapitány! Értettük, kapitány! – kiáltották egyszerre a matrózok betanulva a szöveget. - Bár nem tudom valójában kinek a védelmében is de, biztos, ami biztos, vendégünket ittléte alatt saját kabinomban 89

szállásoltam el. Higgyétek el, jobb, ha nem nyúltok egy ujjal sem hozzá, mert megsérülhettek. - Értettük, kapitány! –harsogta a kórus ismét. - Hogy a rend fennmaradjon, bevezetek néhány szabályt, amiket jó, ha mindenki betart. A Mylady szabadon mozoghat a hajón. De csakis a hajón, és nem hagyhatja el azt. A lába nem érinthet szárazföldet! Ezt véssétek az eszetekbe. Világos? - Értettük, kapitány! – Erre a nagy egyetértésre már igazán kezdett felfordulni a gyomrom. - Nem hallottam pontosan. Világos? Szemeim fennakadtak és már fújtattam volna erre a parancsolgató hangnem tiltakozására, amikor hirtelen megéreztem az engem figyelő tekintetet. A kapitány mintha csak az én válaszomra várna. Ez nevetséges. - Nézze, Miss Montgomery! Amíg a hajón tartózkodik, addig önnek is be kell tartania a szabályokat, ha akarja, ha nem. - Ahogy mondja. Amíg a hajón tartózkodom, ami már nem tart sokáig – sziszegtem egyenesen arcába. – De hogy elégedett legyen, igen, értettem, kapitány. Meghajoltam előtte mélyen, ezzel is kigúnyolva őt, és éreztetni vele, hogy nekem szavaim ellenére nem fogom őt önként követni. Élvezettel figyeltem, ahogy komor arcára kiül a düh, és csak jót kacagtam rajta. - Szóval akkor nem kell a kabinban maradnom, hanem itt lehetek a fedélzeten? – érdeklődtem gyanakodva, mert sehogy sem akartam elhinni, hogy ennyi szabadságot engedélyez a történtek után, és azt is nagyon jól tudta, hogy amint újabb lehetőségem lesz, ismét megpróbálok elszökni. - Természetesen, de csak nappal. Éjjel viszont én fogok ügyelni magára. – Az irritáló vigyortól, amit megláttam, szinte már önként mozdult volna a kezem, hogy ütésemmel letöröljem róla, legalábbis egy időre.

90

Képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen alak, egy otromba kalóz, ekkora hatással lehet rám. Gúnyt űz belőlem, és kinevet, hiszen nyerésre áll. Mindennek ellenére mégis görcsbe rándul a gyomrom, akárhányszor a szemembe néz. Ahogy most is figyeltem őt, keskeny, vonzó ajkának görbülete szívdöglesztő volt. Éles arccsontja vonzotta szemem, és egy pillanatra mintha megállt volna az idő körülöttem. Csak őt és magamat észleltem, semmi más nem számított. Sejtettem, hogy ebből még nagy gond lehet később, és meg is fogom bánni, mégsem ellenkeztem. Egy kiáltás térített vissza a jelenbe, megszakítva elrévedező álomvilágom. Csak akkor vettem észre, hogy egész addig még csak levegőt sem vettem. Amikor újra megtöltöttem a tüdőmet friss oxigénnel, már kezdett kitisztulni a fejem. Mit is kiáltottak pontosan? - Kapitány, kapitány! Egy másik hajó közeledik! A kapitány dühösen mordult egyet, és a többiekkel együtt ő is az idegen hajó felé tekintett. - Guy, ez nem a…? – Ben hitetlenkedve nézte a közeledő vitorlást, ami szemlátomást ismerősnek tűnt neki. Ahogy nekem is, de ezt nem állt szándékomban felfedni. A hajó elején lévő gyönyörű faragás, ami egy csodálatos szirént ábrázolt, nem lehetett összetéveszteni semmilyen másik bárkával. Teljesen biztos voltam dolgomban. - De igen. Gálico. Nem hiszem el, hogy már megint rám akar támadni. – Idegen nyelvű káromkodása eléggé bizonyította, hogy a másik hajó utasai nem kívánatos személyek itt. A kapitány hirtelen rám nézett, majd összeszűkült szemekkel utasította egyik színes bőrű beosztottját. – Baltasar, vidd le Miss Montgomeryt biztonságos helyre, vissza a kabinba. Még mielőtt a matróz akár csak hozzám ért volna, egy kürt harsogott bele a kiáltásokba. Nagyon jól tudtam, mit jelent ez, és egyáltalán nem tetszett. - Kérem, Guy, a segítségükre lehetek. Hadd maradjak itt én is! – Kérésem persze hasztalannak tűnt, mert válaszul csak elutasítást kaptam. 91

- Sajnálom, kisasszony. Elhiszem, hogy bátor, és mindent megtenne, de félő, hogy itt csak útban lenne nekünk. Baltasar! Már nem volt lehetőségem tiltakozni, mert az ellenséges hajó alig 50 méterre megközelítette mienket, és a kapitány a legénységnek adott parancsokkal próbálta megakadályozni a beálló katasztrófát. Hiába kiáltottam az éjfekete, ijesztő alakra, aki karon fogott, hogy engedjen el, erélyesen betuszkolt a fedélköz egyik kabinjába. - Maradjon, itt, érti? Nem érünk rá most magával foglalkozni, szóval legyen okos, jó kislány a kedvemért! – Fenyítő modora egy cseppet sem ijesztett meg, habár izmos karja arról árulkodott, hogy bármikor el tudna intézni, ha úgy támadna kedve. Fülében a kalózoknál már jellegzetes aranykarika fülbevaló lógott. Lófarokba összekötött rasztahaja még jobban kiemelte sötét pillantását, ami már felért egy fegyverrel is. De nem nálam. Szinte kirontott a kabinból. Láthatóan ő is inkább a kinti harcra kívánt összpontosítani társai mellett. De én sem ülhettem babérjaimon, ha esetleg mégis szükség van a segítségemre. - Okos kislány leszek, még szép – vigyorogtam el, miközben ismét felfele tartottam. Az fülsértő ágyúdörgések hangja leereszkedett a hajótest mélyére is, és arra ösztönöztek, hogy megszaporázzam a lépéseimet. A hajó már annyira rángatózott a tengeren, hogy kapaszkodni kellett, ha az ember nem akart elesni. A fedélzetre kiérve a sok füsttől először alig láttam valamit. Szememmel Guy-t kerestem, és majd kiugrott a szívem, amikor a hajó elülső részében megpillantottam, szerencsére épségben. - Kettes, hármas ágyúk, tűz! – Basszusa túlharsogta még a többi ágyúk robaját is. 92

Nyakamat ért hideg penge érintése megállásra kényszerített. A meglepettségtől kitágultak szemeim. - Ne moccanj, kicsikém, mert a végén el találom nyisszantani a torkicádat. – Gyomorforgató áporodott szag csapta meg orromat, mire elhúztam számat. – Hé, Ferrars! Jobban tennéd, ma megadnád magad! Ugye nem akarod, hogy ezzel a kis tüneménnyel történjen valami? A kapitány dühödt tekintete nem hagyott kétséget arról, hogy támadóm rossz döntést hozott, hogy erre a hajóra mert lépni. És még rosszabbat, hogy hozzám mert érni. Guy mellett már fel is sorakozott az egész legénység, izzó szemekkel várva parancsát. - Engedd el, mert megbánod! - Oh, igazán? Elég jól érzem most magam ebben a pillanatban, és nem áll szándékomban elereszteni a kisasszonykát. – Hogy szavai még inkább bizonyítást nyerjenek, jobb kezével elengedte eddig hátra szorított karomat, és hasamon kezdett tapogatni. A kapitány torkát félelmetes morgás hagyta el. Már éppen mozdulni készült, de tekintetemmel megállítottam. Mosolyogva rákacsintottam egyet, majd támadómat hirtelen jobb könyökömmel durván gyomorszájon vágtam, miközben a bal kezében tartott kardot pedig kicsavartam. A lefegyverzett támadóm még összegörnyedve is ízes szitkokat szórt rám, és mivel illedelmességre kellett szoktatnom, térdemmel keményen arcon rúgtam. Elégedetten hallottam ordítását, amibe már társai harsogó kiabálása is belefolyt. Az előttem álló tucatnyi férfitől még a hideg is kirázott. Igazi gonosz állatias vadság sugárzott róluk. Egyértelműnek látszott, ha kezük közé kaparintják áldozatukat, élvezettel ölik meg őket. Próbáltam elrejteni a félelmem, és egy gúnyos vigyor keretében a bal kezemben nyugvó elkobzott kardot reptetve áthajítottam a másikba, majd támadási pozícióba lendülve vártam a folytatást. 93

- Nos, kérem a következőt. – Örömmel vettem észre, hogy hangom halkan, de annál keményebben szólt. Nem kellett többet még csak megszólnom sem. Éreztem a mögöttem felsorakozó férfiak mozgolódását. Bár eddig börtönőreimként tekintettem rájuk, most mégis társaimmá váltak. A közös cél, hogy visszaverjük ellenségeink támadását, összefogásra késztetett minket.

3. A Gaskell-birtok (1.) Posted by benina

94

Azt kívántam, bár megnyílna a föld, és temetne magába egészen mélyen engem. Bármit elviseltem volna, de nem ezt a megaláztatást. Újból elfogott a remegés, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Caden Gaskelltől vagy Mrs. Doots-tól félek jobban. Mindketten haragosan méregettek. – Mi az ördögöt művelsz te itt? – sipákolt bántón élesen Mrs. Doots, mikor az első döbbenet után visszanyerte a hangját. Szerettem volna visszavenni a ruhámat, felkelni, vagy valamit tenni, de nem úgy tűnt, hogy a lord is hasonlóképpen érezne. Rajtam feküdt, testével takarta az enyémet, súlyát egy pillanatra sem vette le rólam. Minden porcikánk érintkezett egymással, de nem mertem ránézni. Lehunytam a szemeimet, és az öklömet a halántékomra szorítottam. Ki akartam zárni őket. Bár tűnnének el mindketten. – Szerintem ez teljesen nyilvánvaló, asszonyom! – szólalt meg végül Caden, és miközben magamon éreztem fürkésző pillantását, lassan lehengeredett rólam. A szemeim felpattantak, amikor tudatára ébredtem a meztelenségemnek, és jobb híján a ruhám maradékával próbáltam gyorsan eltakarni magam mindkettőjük előtt. A 95

lord azonban nem engedte, hogy ruhafoszlányaimba meneküljek. Ahogy felállt, megragadta a csuklómat, és magával húzott. Megrettenve néztem fel rá – az arca mintha megdermedt volna, semmit nem lehetett leolvasni róla. Mrs. Doots bosszankodva fordult el, még az ő természetének is sok volt a hatalmas férfi látványa. Caden nem zavartatta magát. Azt hittem, a nadrágjáért nyúl, hogy mielőbb eltakarja meztelenségét, mivel hófehér ingje csupán az ágyékáig ért, de ő kicsit sem feszélyezte magát. Felemelte a köpönyegét, majd elém lépett, és a vállamra borította. Kifejtette görcsös ujjaim szorításából a ruhám maradványait, majd elől rögzítette a köpenyt. Értetlenül néztem fel rá. Mitől ez a hirtelen gyöngédség? Vagy csak egy újabb csel? Teljesen összezavarodtam, de továbbra is ugyanúgy tartottam mindkettejüktől. Nem tudtam, hogy a lordtól mire számíthatok, abban azonban egészen biztos voltam, hogy a gardedámom nem fogja tűrni ezt a viselkedést tőlem. Az pedig, hogy én mennyiben vagyok vétkes a dologban, nem számított a szemében. Összefogtam magamon a köpenyt, és a hasadék belsejébe húzódtam. Caden épp a nadrágját húzta magára, mire zavartan elpirultam és elkaptam róla a tekintetemet. Hallottam Mrs. Doots folyamatos elégedetlenkedését, mégis úgy éreztem, ez a vihar előtti csend. Isten óvjon attól, hogy kettesben maradjak vele. Másik rémálmom maga a lord volt. Bizonyára rájött, mekkora tévedés történt, és baklövést követett el. Alynn kikaparná a szemét... Ki fogja kaparni a szemét, ha egyszer találkoznak, ebben egészen bizonyos voltam. Azonban hirtelen eszembe jutott, ha én egy nemes grófnak a szigetén így jártam, akkor mi történhetett a nővéremmel egy kalózhajón egy kalózkapitánnyal. – Gyere! – hangzott a lord parancsa, mire a sírást egyetlen fájdalmas gombóccá gyűrtem a torkomba. Féltem, mint soha addigi életem során, de dühös is voltam, és ez némi erőt adott. 96

– Nem megyek magával sehova! – jelentettem ki, és szorosabbra húztam magam körül a köpenyt. Kicsinek és sebezhetőnek éreztem magam, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ezt ne mutassam ki. A hangunk csöndes volt és fojtott, Mrs. Doots pedig épp elég távol állt, hogy ne hallja a suttogásunkat. Caden egy pillanatig csak nézett rám, az egyetlen, ami egy kis érzelem megnyilvánulás volt a részéről, ahogy egy ideg makacsul megfeszült az állkapcsán. Sötét szemei megfejthetetlen fénnyel csillogtak, ahogy közelebb lépett, és megállt közvetlenül előttem széles árnyékot vetve rám. – Mivel az öltözéked több mint hiányos, és a gardedámod idegzetei úgy látom, nincsenek kötélből, így csak egy rövid szabadkozásra van időm – kezdte, mintha csupán egyszerű megállapításokat közölne. Éreztem, ahogy a harag forró lángjai egyre magasabbra hágnak bennem. Caden komoly tekintetét az enyémbe fúrta. – Tévedtem. Nem szoktam beismerni, mert sosem fordult még elő velem, de a te esetedben úgy tűnik, igazán tévedés történt. Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem vagy az öcsém kémje, de ami az ártatlanságodat illeti... Nem gondolkodtam, csak szabadjára engedtem a haragomat. Ökölbe szorítottam a kezemet, és teljes erőmből meglódítottam a lord arca felé. A csattanásra mintha megfagyott volna az idő, a levegő jéggé dermedt körülöttünk, én pedig megrettentem saját vakmerőségemtől. Úgy tűnt, a lordnak meg sem kottyan az ütésem, ellenben az öklömmel, ami égetően sajgott az ütés ereje miatt. Caden némán állt előttem, a nyakán ijesztően kidagadtak az erek, és a száját olyan szorosan szorította össze, hogy egyetlen vonallá préselődtek. Egy pillanatig azt hittem, visszakézből én is kapok egyet, de nem bántott. Amikor ismét rám nézett, az arcára visszakerült a maszk, mely nem engedte tükröződni az érzelmeit, a hangja viszont fojtott ingerültségről árulkodott. 97

– Úgy vélem, ezt megérdemeltem – jegyezte meg némi iróniával. – De esküszöm, ha még egyszer megütsz, nem fogom vissza magam, és visszakapod! Értjük egymást? Nem feleltem. Makacsul lesütöttem a szemeimet, és a nyelvembe haraptam, nehogy a szavak, melyek bennem kavarogtak, feltörjenek. Caden azonban nem hagyta magát lerázni, nem érte be a hallgatásommal. Az állam alá nyúlt és határozott, ám gyöngéd mozdulattal kényszerített, hogy felnézzek rá. Haragudtam magamra, amiért engedtem, hogy meglássa a szememből kicsorduló könnyeket. És haragudtam, mert az érintésére kellemes borzongás futott végig a gerincemen. – Megértetted? – kérdezte valamivel lágyabban, de a szemei keményen villantak rám. – Igen, Mylord! – suttogtam beletörődötten. – Caden – javított ki. Nem volt kedvem ellenkezni, de fejet sem nagyon akartam hajtani, ezért ismét inkább csöndben maradtam. Caden arcára egy pillanatra kiült a szánalom, mire mérgesen kitéptem magam a kezei közül. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára. Olyan távol húzódtam tőle a kis hasadékban, amennyire csak bírtam. – Menjünk! A házamban megbeszélünk mindent, amint rendbe szedtük magunkat. A legszívesebben toppantottam volna a lábammal, hogy nem, nem és nem! Nem akarok vele menni sehová! Össze akartam kucorodni, és engedni, hogy a testemben lüktető fájdalom szép lassan felemésszen. A lord, mintha olvasott volna a gondolataimban, vállat vont és hátat fordított nekem. – De, ha jól érzed magad ruhátlanul, piszkosan, akkor maradhatsz is tőlem – mondta, és kilépett a szabadba, majd olyan nagyot füttyentett, hogy szinte visszhangzott a partszakaszon. 98

Lassan, bizonytalan léptekkel tipegtem utána, közben a hasadék falába kapaszkodtam, nehogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Éreztem a bokámban a fájdalmat, ami elnyomott minden mást, de nem mutattam. Nem volt szükségem még több szánalomra a lordtól. A távolban feltűnt a hatalmas, fekete állat, és őrült sebességgel vágtázott gazdája hívására, majd néhány méternyire tőlünk megállt, és idegesen dobbantott mellső lábával. Továbbra is félelemmel tekintettem csakúgy a lóra, mint a gazdájára, ezért igyekeztem a háttérben meghúzni magam. Mrs. Doots nem bírt tovább várni a kifakadásával. – Magyarázattal tartozik, uram! Hogy képzelték mindezt? A lány ártatlanságát őrzöm már egy éve a fiamnak. Éppen az én Cedricemhez tartottunk, amikor történt az a dolog a hajóval, és szerencsétlenségünkre éppen erre a szárazföldre vezényelt a balsorsunk... – Kérem, Mrs. Doots! – szakítottam félbe az asszony monológját. Mégsem engedhettem, hogy az egész életemet kiteregesse ennek az alaknak. – Az úr, lord Caden Gaskell, ennek a szigetnek a birtokosa. Történt... Előrébb bicegtem, mert tudtam, hogy a hallása időnként nem olyan tökéletes. Azonnal rájöttem a hibámra. Mrs. Doots szeme elkeskenyedett, a magasba emelte húsos karját, és felém lendítette. Biztosan kibírtam volna más körülmények között, de már így is alig álltam a lábamon, így a fájdalmas ütésnek köszönhetően elterültem a földön. – Nem adtam meg neked a szót! – brekegte az asszony, majd a szétcsúszott köntösömre bökött, amely láttatni engedte csupasz testemet. – Takard el magad, te szajha! Már így is túl sokat mutogattad! Zavart megalázottságomban összehúztam magamon a lord köpenyét, és a szemeimet lesütve azt kívántam, bárcsak ott teremne a semmiből Avery Lynn. Kihúzná magát, hátradobná sötét, enyhén hullámos haját, és keményen 99

megvetett lábakkal sárkányával értem.

szállna

szembe

a

világ

összes

– Kelj fel a földről, mihaszna! Ha ő tényleg uraság, ahogy állítod, akkor segíthetne rajtunk! Haragosan villantottam a szemeimet Mrs. Doots felé. – Már éppen eleget segített! – csattantam fel, de alighogy kimondtam, az asszony keze újra a magasba lendült. Összeszorított szemmel, és behúzott nyakkal vártam az újabb ütést, de nem történt semmi. Csodálkozva néztem föl, és döbbenten láttam, ahogy a férfi elkapja a gardedámom vastag karját, és könnyedén hárítja az ütést. – Ha még egyszer kezet emel a lányra, gondoskodom róla, hogy a többszörösét kapja vissza! Érthetően fejeztem ki magam? – fenyegetőzött a lord, majd mikor Mrs. Doots bólintott, a férfi a fejével felém intett. – Nem mintha magára tartozna, de a lány teljesen vétlen a dologban. Egy félreértés áldozata lett... – Teljesen vétlen, mi? – visszhangozta hitetlenkedve, arcán mély megvetéssel Mrs. Doots. – Azért kapaszkodott olyan izgalommal a vállába, amikor ideértem, ugye? – döbbent csend ereszkedett közénk, de az asszony még korántsem végzett, teljes mértékű megaláztatást akart véghezvinni felettem. – Talán kérette magát, Mylord, de onnan, ahol én álltam, nagyon úgy tűnt, hogy élvezi a dolgot, ahogy Ön fogalmazott. Égett az arcom, biztos voltam benne, hogy másodperceken belül lángra gyulladok. A józanész parancsának ellentmondva néztem fel a grófra, és elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem, hogy engem figyel. Keskeny ajkának sarkában gunyoros mosoly játszott, de a szeme mélységesen komoly maradt. Csupán a pillantására forróság járta át a testem. Végül a gróf visszafordult Mrs. Doots felé, és fenyegető pillantást vetett rá. 100

– Akárhogy is van, nem magára tartozik. Míg a szigetemen tartózkodnak, addig Danielle a védelmemet élvezi. – Nincs szükségem magától semmire! – makacskodtam, mert már igazán bosszantott, hogy úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék. Ügyet se vetettek rám. – A lány a fiam jegyese! – kiabálta az asszonyság vörösre gyúlt képével. – Inkább az adósrabszolgája – dünnyögtem az orrom alatt ahhoz elég hangosan, hogy mindketten meghallják. – Adósság? – kérdezte Caden, mire zavartan legyintettem. – Nem tartozik magára – jelentettem ki, majd hogy legalább a büszkeségem ne sérüljön tovább, megpróbáltam lábra állni. A szemem sarkából figyeltem, ahogy Caden félrelöki magától Mrs. Doots karját, majd ruganyos léptekkel a lovához sétál. Az állat élénken üdvözölte a férfit, és elégedett nyerítéssel nyugtázta, amikor gazdája egyetlen mozdulattal felrántotta magát a nyeregbe. Az erdő melletti keskeny ösvény felől egyre erősödő zajra lettünk figyelmesek. Ahogy odakaptam a fejem, láttam, ahogy egy kis szekér bukkan elő, ami elé egy szürke öszvért fogtak be. A bakon egy magas, hórihorgas férfi ült, és élénk érdeklődéssel figyelte a különös csoportosulásunkat. Caden, mint valami hatalmas görög istenség odagaloppozott hozzá, és beszélgetésbe keveredtek. A hórihorgas férfi sajnálkozva tárta szét a kezét, és buzgón mutogatott a szekerének a hátsó része felé. Mrs. Doots kíváncsian figyelte őket. Valószínűleg arra próbált rájönni, hogy lord Gaskell valóban akkora úr-e, mint amilyennek beállítottam. Nem számított. Nekem már nem. Megváltozott minden. Tudtam, hogy túlélem – túl kell élnem, Alynn miatt –, de már semmi nem lesz a régi. Nem akartam a lordtól semmit, ő 101

mégis – akarva akaratlanul – az életem szerves részévé vált. Azt, amit a saját akaratomból a férjemnek tartogattam, ő erőszakkal vette el tőlem. Mégis Mrs. Doots szavai visszhangoztak a fejemben, és hiába is próbáltam tagadni, tudtam, hogy igaza van. Ha csak egy végtelenül kicsi is, de igazság volt a szavaiban... A lord lovának döngő lépteire lettem figyelmes, miközben próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy ne kelljen a sérült bokámra támaszkodnom. – Mondja, maga tényleg ennek az egész földrésznek a kizárólagos ura? – szegezte neki a kérdést Mrs. Doots, mire a férfi egyik szemöldöke gúnyosan a homlokába szaladt. Nem válaszolt tisztességesen. Úgy, ahogy az ő helyzetében ezt elvárná az ember, hanem fennhéjázón és arrogánsan, inkább csak egy kurtát biccentett Mrs. Doots felé. Láttam az asszonyon, hogy máris valami őrült ötlet fogant meg a fejében, de nem akartam tudni róla. Hátat fordítottam nekik. Az óceán csak néhány lépésnyire volt tőlem, Addig még talán el bírok bicegni – szerettem volna lemosni az arcomat egy kicsit, de elszámítottam magam. Az első lépés még viszonylag könnyen ment, de a másodiknál nem figyeltem eléggé, és a testsúlyomat a lábujjaim helyett a bokámra helyeztem, mely azonnal kibicsaklott alólam, én pedig hasra vágódtam a homokos talajon. Fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, majd dühösen felkiáltottam tehetetlenségemben, és mérgemben az öklömet a homokba vágtam. Szánalmas látványt nyújthattam, de nem mertem hátranézni, hogy megbizonyosodjam. Csöndes szitkozódást hallottam, majd egy dobbantást közvetlenül mögöttem. Rémülten kaptam fel a fejemet, de még felocsúdni sem volt időm, máris Caden karjaiban találtam magam. – Oh, tegyen le! Tegyen már le! Nincs szükségem magára! – ellenkeztem, de nem foglalkozott velem. 102

Egy mozdulattal felhajított a hatalmas állat nyergébe, aztán legnagyobb rémületemre ő is felkapaszkodott mögém. Nem is a gyönyörű ló ijesztett halálra, még csak nem is a lord, hanem maga az, ahogy a testem reagált a közelségére. Érintésének nyomán forróság áradt szét a tagjaimban, és bevillantak képek, ahogy a testünk szorosan egymáshoz tapadt. – A bokádat el kell látnunk, és úgy tűnik, hogy Herculesen kívül csak a szekér az egyetlen utazóeszköz, hacsak nem akarsz gyalogolni – jegyezte meg gúnyosan, majd megrántotta a gyeplőt, és a ló visszafordult Mrs. Doots felé. – Köszönöm, Mylord! Akkor inkább a szekeret választom – vágtam vissza epésen. – Sejtem, hogy az öreg Finesser is örülne, ha egy szekéren utazhatna egy ilyen nimfával, mint te – kezdte, és miközben a másik két alak felé léptette Herculest, szabad karját a derekam köré fonta, majd közelebb húzott magához. – Én azonban nem tartom jó ötletnek, mivel az öltözéked nem mondható mindennapinak. És a bokád sürgős ápolásra szorul. – De én akkor is... – kezdtem volna, de ekkor megéreztem a férfi érintését a hasamon, meleg tenyere égette a bőrömet. Elakadt a lélegzetem, és a szívem hirtelen olyan szaporán vert, hogy félő volt, menten kiugrik a helyéről. – Igazán, Danielle? Igazán szívesebben utaznál Finesserrel? – súgta a fülembe Caden, én pedig megborzongtam, ahogy a lehelete a fülemet csiklandozta. A pillantásom az említett férfira siklott. Finesser magas, vékony alak volt, hatalmas kidülledő szürke szemekkel, hórihorgas orral és hegyesen előrenyomuló állkapoccsal. Undorodva megborzongtam, ahogy közelebb érve a férfi tekintete végigsiklott rajtam, majd mohón megvillant csupasz lábaim látványára, amelyek kikandikáltak a köpeny alól. Összébb húztam magam, és bár így hozzá kellett bújnom a lordhoz, a lábaim immár rejtve maradtak a kíváncsi szemek 103

elől. Caden nem válaszolt, de izmos mellkasa megremegett az elfojtott nevetéstől. – Semmi szükség rá, hogy engem patronáljon! – makacskodtam, de már nem volt alkalma reagálni, mert odaértünk a szekérhez, mely eltörpült Hercules termete mellett. – Tegye csak hátra a kisasszon't, Mylord! Vigyázok maj' rá, míg bemennünk a kastélyba – hadarta rosszul artikulálva Finesser, majd rávillantotta foghíjas vigyorát a gazdájára. – Nincs rá szükség, Finesser! A kisasszony úgy határozott, velem tart – intett a kezével Caden, majd Mrs. Doots felé fordult. – Magának kell a szekéren mennie. Addig előreviszem Danielle-t, hogy a házvezetőnőm, Eloise elláthassa a lábát. Mrs. Doots arcára volt írva a véleménye. – Nem kell kényeztetni azt a lányt. Tegnap is úgy futott, mint a nyúl az eső elől – bosszankodott a gardedámom, de aztán gondolt egyet, és mielőtt bárki rendre inthette volna, folytatta. – Na, de nem bánom. Majd utolérjük magukat ezzel az öszvérrel, Mylord. Csodálkozva néztem le a matrónára, de nem mertem sem ellenkezni, sem megszólalni. A kedvessége nem csak, hogy nem volt jellemző rá, de határozottan ellentmondott mindannak, aki valójában volt. Caden nem válaszolt, nem tudhattam meg, mit gondol a hirtelen pálfordulásról, egy erőteljes csípőmozdulattal az erdő felé indította a lovat, majd rövid séta után galoppba hajtotta. Pattogtam volna, mint egy labda, ha nem tart szorosan a saját testéhez préselve, így értünk keresztül az erdőn. Azt hittem, hogy a kunyhónál fogunk kilyukadni, de ehelyett egy hatalmas sík területen kötöttünk ki. A mező enyhén lejtett, és a túlsó végében egy hatalmas épület emelkedett ki a földből. Vörös kőből rakott falai inkább várra, mint kastélyra emlékeztettek, ahogy szélesen elterült a vadvirágos mező végében. Két torony magasodott a kapu 104

két oldalán, és még egy harmadik valahol magasabban a hátulsó részéből. Fenséges látványt nyújtott, és bár igazán szemkápráztató volt, félelmet ébresztett bennem. – Ez gyönyörű – suttogtam álmélkodva, mielőtt még észbe kaphattam volna. Szerencsére Caden hallgatásba burkolózott, semmilyen módon nem reagált sem rám, sem pedig arra, amit kikotyogtam, de magamon éreztem fürkésző pillantását. Tudtam, hogy nem bízik bennem, de nem érdekelt. Nem számított nekem annyira, hogy bántónak érezzem a bizalmatlanságát. – Üdvözöllek a Gaskell birtokon, Danielle! – mormolta a gróf, amikor belovagoltunk a kastély előtti tágas udvara, melynek közepén kör alakban rózsaágyás virított. Hercules patái ütemes ritmust vertek a kövezett úton, és visszhangozva jutottak vissza a fülünkbe. A hatalmas mahagóni bejárati ajtó előtt egy magas, telt nő várakozott, kreol arcán csodálkozás, meleg tekintete a kék és a szürke keveredésében villantak rám. Láttam, hogy azonnal felméri, nincs a köpenyen kívül más öltözékem, mire azonnal éreztem, ahogy a vérem forrón elönti az arcomat. – Mylord! – köszöntötte a gazdáját mosolyogva, majd egy pukedlivel kísérve elénk sietett. – Nem tudtam, hogy látogatója van. – Én sem számítottam rá, Eloise! – vetette oda mogorván a nőnek, majd egy rántással megállította Herculest, és leugrott a földre. – Hajótörötteket kaptunk. – Te jó isten! – sikkantott fel Eloise, és egyik kezét ijedten ziháló telt keblére helyezte. – Átkozott viharok. Mindig mondtam, hogy a legbiztonságosabb a szárazföldön! – Hát, Eloise, nem hiszem, hogy a vendégünk ebben maradéktalanul egyetértene veled – jegyezte meg gunyorosan Caden. – Jajj, hallgasson már, és inkább segítsen leszállni! – törtem ki indignáltan, de zavaromban fülig vörösödtem. 105

A célozgatás miatt reszketett a kezem. Hogy képzelte, hogy az első szolgálójával közli, mit művelt velem? Eloise csodálkozva vonta fel kissé dús szemöldökét, de egyéb tanújelét nem adta, hogy tisztában lenne a különös társalgás tartalmával. Caden kifürkészhetetlen tekintettel nézett fel rám, majd hosszú karjait felém nyújtva biccentett. A szívem a torkomban dobogott, ahogy remegő kezeimmel megtámaszkodtam izmos karjain, majd engedtem, hogy lecsúsztasson a hatalmas állat hátáról. Ölelése lágy volt, pedig éreztem duzzadó izmait a vékony pamuting alatt. Forró ölelésében szinte eltűntem. Egy pillanatra magához szorított, sötét tekintete magába szippantotta az enyémet, lehelete az ajkaimat érintette, és egy pillanatra megállt az idő. Nem létezett a harag, sem a bosszú, vagy a tévedés. Csak ő volt, és a karjai, melyek biztonságot nyújtó acélpántokként fonódtak a testem köré. – Jöjjön, Mylord, vigye a kisasszonyt a vendégszobába – törte meg a csendet Eloise, mire akaratlanul is összerezzentem. Caden gúnyosan elmosolyodott, majd a karjaiban eligazgatott, egyik karjával a térdeim alá nyúlva felemelt, és elindult velem a házba. A kastélyba. Szűk, keskeny folyosókra, és poros, pókhálós sarkokra számítottam, de pompázatos előtérben találtam magam, ahogy beléptünk az ajtón. A szemem sarkából láttam, ahogy Herculest egy a semmiből előkerült lovászfiú elvezeti. Caden, mintha csupán egy gyermek súlyát cipelné, úgy vonult végig a hatalmas előcsarnokon, majd a középen két mívesre faragott oszlop között fölfelé vonuló lépcsőn felsietett velem. A lépcső tetején balra fordult, majd egy keskeny folyosó után jobbra, aztán az első ajtót belökte a vállával, és egy kicsi, ám annál barátságosabb szobában találtam magam. – Biztosan ezt a szobát óhajtja, Mylord? – kérdezte Eloise közvetlenül mögöttünk. 106

Csak ekkor kaptam észbe, hogy végig szorosan a nyomunkban volt, és biztosan rájött, hogy volt közöttünk intim viszony a gazdájával. Mi is tartottunk otthon rabszolgát, de soha nem bántunk velük kegyetlenül. Azt meghagytuk Mrs. Dootsnak, aki előszeretettel használta a pálcáját a feketék hátán, ahogy ő fogalmazott. Eloise más volt, mint bármelyik rabszolga, akit valaha ismertem. Vastag derekát kihúzta, telt melleit szégyenkezés nélkül előrenyomta, fejét pedig olyan büszkén felszegte, hogy kreol bőre ellenére inkább néztem volna űrnőnek, mint rabszolgának. Caden óvatosan helyezett a tiszta ágy közepére, de alighogy elengedett, mint egy rugó felültem, és a padlóra csúsztam. Felszisszentem, mert épp a rossz lábamra érkeztem. – Mit csinálsz? – támadt nekem azonnal, bosszúsan összeráncolva a szemöldökét. Idegesen néztem rá. Nem akartam felbosszantani. Végül Eloise ijedt kiáltása segített rajtam. – Te jó isten! A kisasszony megsérült! Úgy bedagadt a bokája, mintha már egy hete nem kezelné senki! – Ne sipákolj, Eloise, nem méltó hozzád! – korholta Caden, mire mélyen együtt éreztem a nővel. – Miért nem fekszel le? Mindjárt behozzák a fürdődet. Eloise majd mindenben segít. A szám szélét harapdáltam ijedtemben. – Danielle! – dörrent rám türelmét vesztve a gróf. – Sajnálom, Mylord! Igazán nem akartam kellemetlenséget okozni, és tudom, hogy kicsit indiszponált vagyok, de annyira azért nem, hogy ilyen mocskosan feküdjek a tiszta ágyba – hebegtem idegesen, és már szinte vártam, ahogy leordítja a fejemet, de semmi ilyesmi nem történt. Amikor vettem a bátorságot, és felnéztem rá, barna szemeiben meleg fény táncolt, de arcán merev maszk ült eltántoríthatatlanul. Végül Eloise-hoz intézte a szavait. 107

– Gondoskodj róla! – Igen, Mylord! – somolygott Eloise mindent tudóan. Caden még egy pillantást vetett rám, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak sarkon fordult, és csöndes kattanással bezárta maga mögött az ajtót. Különös üresség áradt szét bennem...

3. Alku (2.rész) Posted by benina

Akasha Az előttem álló tömegből váratlanul egy ismerős férfi lépett ki. - Nocsak, nocsak, Avery Lynn. Melyik szél fújta erre? Minő nagy öröm, hogy újra láthatom. – Hajolt meg előttem úri módon, de nagyon jól tudtam, hogy udvarias modora csak 108

álcaként szolgál. Biztosra vettem, ha megtehetné, már réges-régen széttépett volna. – Igazán meglep, hogy a múltkori után még van bátorsága ahhoz, hogy a szemem elé kerüljön. Sergio Cavallo elütött a hajón lévő férfiaktól, világoskék szeme, és rövid, szőke haja volt. Tekintetéből sugárzott a színtiszta gyűlölet. Pontosabban csak az egyik szeméből, mert a másik be volt kötve. Pár hónappal ezelőtt még teljes épségben volt. De egy árulót nem lehet csak úgy elengedni. Kijátszott volna minket apámmal, ha nem jövök rá előbb, és kényszerítem bevallásra mindenki előtt. Nem tudott mit tenni, a „becsülete” kívánta, hogy a megszégyenítése után visszafizesse az őt ért károkat. Csakhogy több dologra nem számított. Az egyik, hogy fel leszek fegyverezve én is, a másik, hogy a küzdelemben véletlen megsebzem a szemét. Tisztában voltam vele, hogy valójában számára ez csak olaj volt a tűzre, és irántam amúgy is égő gyűlöletét csak fokoztam. És most itt állt velem szemben, készen arra, hogy bosszút álljon rajtam. - Bevallom, Sergio, én sem hittem, hogy találkozunk az életben. még

- Azt nem csodálom. De most, hogy ismét összehozott minket a tenger, talán lesz alkalmam leróni néhány tartozást. Meg sem várta, hogy feleljek, társai közül már ordítva előre is rontott felém, hogy kardjával lekaszaboljon. Hátam mögött meghallottam egy alig hallható, de tisztán kivehető fenyegető morgást, de nem foglalkoztam vele. Készen álltam a harcra, ami csak az enyém volt. Magamat kellett most megvédenem. Legalábbis a tisztesség úgy kívánta. Csak ez az áruló és én. Támadó pozícióm hirtelen védekezővé vált, ahogy Sergio egyre jobban közeledett felém. A nagy darab szőke férfi éppen lecsapni készült, mikor váratlanul a hátam mögül egy másik kard elállta az útját, mielőtt még bármilyen módon megsérülhettem volna. Éktelen kiáltás hagyta el Sergio torkát, de feleszmélni sem volt időm, máris lent találtam 109

magam a földön. Nagyon jól tudtam, hogy régi ellenségem újra támadt, és hogy megmentőm volt az, aki ellökött, hogy felfoghassa a csapást. - Miss Montgomery, jobban tenné, ha most hátrébb lépne. A többit majd mi elintézzük. - Kapitányom rekedt hangja halk volt, mégis határozott. Annyira már kiismertem, hogy tisztában legyek azzal, ez a hangnem nem tűrt ellenvetést. Furcsa melegség járta át testem. A gondolat, hogy valaki meg akar védeni, és pont engem, hihetetlennek tűnt számomra. Soha nem voltam az a kislánykorom anekdotáiban szereplő királykisasszony típus, aki csak ölbe tett kézzel vár elátkozott kastélyának tornyában a mesebeli szőke hercegre, hogy megváltsa és kivigye őt börtönéből. Egyszerűen nem akartam hinni sem a szememnek, sem pedig az agyamnak, holott tudtam jól, mi történik, csak nem voltam képes felfogni. Éppen erőt vettem magamon, és felkászálódtam a fapadlóról, hogy visszavágjak, amikor Cavallo ismét megszólalt. - Látom, Avery, még mindig mások mögé bújsz, hogy megvédjenek. Gyáva voltál, és az is maradsz örökre – fröcsögte rám mérgét, mint aki úgy véli, ez megsebez valahogy is. - Ki is a gyáva? A fedélzetemen egy hadseregnyi férfi van, és maga kire támad? Egy nőre. Nem hinném, hogy ezek után számítana a véleménye. Nem ismerem magát, viszont ha nem takarodik a hajómról ebben a pillanatban az embereivel, egy életre megkeserüli. Sőt, egy mozdulattal elintézhetem, hogy a másik szemével se láthasson semmit, hogy ne kelljen tükörbe néznie. A Zöld smaragd legénysége jól összeszokott taktikával vette körül a betolakodókat, Sergionak rá kellett jönnie, hogy vesztett. Ismételten. Önkéntelenül széles vigyor terült el az arcomon, hogy magam mögött tudtam egy tucatnyi embert, főleg Guyt. Elégedettség töltött el. Mintha igazán otthon lennék. Mintha haza érkeztem volna. Megráztam a fejem, amiért ekkora sületlenségeket gondoltam. Persze, majd pont 110

haza. Ahol nincs a húgom? Elszégyelltem magam. Teljesen megfeledkeztem a testvéremről. Ilyen egy jó nővér? Bármi elterelheti a figyelmem arról, hogy Danielle-t megmentsem? Azt már nem. Fókuszálnom kell. Mindent csak szép sorjában. Lépésről lépésre el kell érnem a célom, és akkor ismét a húgommal lehetek majd. - Ezzel még nem végeztünk, ugye tudod, kicsikém? – Sergio fröcsögte magából a fenyegetéseket, amiért menekülésre kényszerül a hajóról. – Senkinek nem maradok adósa. - Ahogy én sem, ezt elhiheted. – Álltam a féktelen haragtól izzó tekintetét. – Az életben mindenki megkapja, ami jár neki. Ez alól te sem vagy kivétel, Cavallo. A félszemű csoportja lassan hátrálni kezdett. Meglepett, hogy Ferrars nem adott parancsot a támadásra, hiszen mi voltunk nyerő helyzetben. Szépen hagyta őket szó szerint megszökni. Sean és a többiek persze kifejtették véleményüket, és hangot adva fölényüknek kalózokhoz méltó gúnyos szavakkal illették ellenségeiket. - Maga láthatóan ismeri ezt a fickót – nézett hitetlenkedve rám Guy, majd fejét rosszallóan elfordította, de láthatóan mulatott. Válaszként csak kurtán biccentettem. Nem gondoltam, hogy rátartozik egyáltalán, hogy mi is történt annak idején. Még mindig szemmel tartottam a másik hajó legénységét, a vezetőjükkel az élén. Furcsa rossz érzés fogott el, de nem tudtam megmagyarázni az okát. Ellenben a többieken nem láttam semmi nyomát nyugtalanságnak, inkább csak az elégedettségnek. Minden idegszálam az égnek meredt újabb veszélyt jelezve, de hiába kerestem feszültségem okát. - És megkérdezhetem, vajon miért is ez a nagy ellenszenv, amit a kegyed a puszta látványával kiváltott belőle? – Fürkésző tekintete szinte a lelkemig hatolt, de most nem engedhettem el magam. Pimasz mosolyával azonban egyáltalán nem könnyítette meg a dolgom. Nagyon kellett 111

koncentrálnom légzésem ütemére, ha már a szívem őrült iramban verte a tamtamot, mint egy ősi dobot. - Bár el tudom képzelni, elég magával egy nap, és még a legtürelmesebb emberből is kihozza a vérmes oroszlánt. Gúnyolódása szerencsére észre térített. Máskor gondolkodás nélkül, élesen visszavágtam volna valamit egyenesen a képébe, hogy ne beszéljen velem ennyire lekezelően, de gondolataim másfele kalandoztak el, így az igazságot tudat alatt válaszoltam meg neki. - Csupán nem kedvelem az árulókat. A múltban sikerült megsértenem nem is egyszer, és nem nagyon tűri jól a vereséget. – Összeszűkült szemekkel figyeltem, ahogy a vitorlás csendben elsomfordál a hajónk orra előtt. Túlságosan is nesztelenül. Valószínűleg a kapitány is észrevette nyugtalanságom, mert egyből más hangnemre váltott. - Mi a baj, Alynn? Nem így szokott viselkedni. Mi jár a fejében? Talán aggasztja ez a nevetséges alak? Nem hiszem, hogy ma újabb támadástól kellene tartanunk. Itt biztonságban van. Fogalmam sincsen, hogy mikor történt, de keze már nyugtatólag derekamon feküdt. Semmi bujaságot nem fedeztem fel érintésében, csupán a féltést, és a védelemnyújtás szándékát. De most még ez sem segített. Kattogni kezdett agy agyam. Túl nagy a csend odaát, és Cavallo nem adja fel könnyen, mindenképpen bosszút akar. Hirtelen éreztem, ahogy egy emlékkép hatására felgyorsul a szívverésem. Egy emlék, amikor ugyancsak egy hajón tartózkodtam egy nyílt harc során, csak akkor nem a fedélzetről követtem az eseményeket. De akadt még más külőnbség is. A kapitányom akkor Sergio volt. Persze még nem tudtam, hogy milyen ember valójában, és saját társait is képes becsapni. Vele tartottam, és a vitorlásáról figyeltem, ahogy egy másik bárkát ostromol. Ahogy most, abban a helyzetben is megadta magát. Csakhogy visszavonulást színlelt, és azt a látszatot keltette, hogy elismerte vereségét, és leszegett fejjel elvonult. De az egész színjáték csak csel volt. Legénysége csupán a jelre várt, hogy az ellenség hajóját 112

előlről megkerülve az orrot megcsákányozva most már sikeresen elfoglalhassa, majd elsüllyessze. Akkor eredményesen elérte célját. És nem kétséges, hogy most is ez volt a terve. Nem hagyhattam. Az adrenalin buzgott bennem, és megoldásért vágtatott ereimben egészen az agyamig, hogy munkára kényszerítse, szerencsére sikerrel. - Avery Lynn, szólaljon meg most rögtön, mert nem állok jót magamért! – A rekedtes hang és a finom rázás, amit vállamon ejtett, végre arra késztetett, hogy levegőt is vegyek. Ahogy rá pillantottam, meglepetten vettem észre a tehetetlen aggódást a tekintetében. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, azonnal megölelem, hogy most én nyújtsak neki biztonságot. Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Mégsem adhatok neki pont most vigaszt, amikor minden a visszájára fordulhat. Eltökélten pillantásom az övébe fúrtam, és kezemet a karjára szorítottam, kikövetelve tőle a figyelmet. - Figyeljen ide! Nincs sok időnk! – Halk, de annál határozottabb hangommal és tekintetemmel fogva tartottam őt. – Ne higgyen Sergionak. Még nincs vége. Ez csak egy csapda. Kérem, engedje, hogy segítsek, és irányíthassam a többieket. – Összeszűkült szemmel bár, de úgy tűnt, hogy nem hárítja el mondandómat. - Miért gondolja, hogy még nincs vége, és hogy ez csak egy csapda? - Mert már láttam ezt a cselét, és azt is, hogyan zárult az egész. Kérem, kapitány, engedje, hogy vezessem a hajót! Van egy ötletem, és ha összefogunk, sikerülni fog. Csak bízzon bennem! – Habozására már majdnem könyörögni akartam, de az utolsó pillanatban egy kurta fejbiccentéssel beleegyezett. Mélyen fellélegeztem annak ellenére, hogy még messze voltunk a meneküléstől. - Köszönöm, Guy. – Hálásan mosolyogtam rá, majd mint akit puskából lőttek ki, a hajó eleje felé vettem az 113

irányt. Tudtam, hogy hátam mögött követ, ami kicsit támaszt is nyújtott ebben a káoszban. - Avery Lynn! Csak nem képzeli, hogy átadom magának az irányítást teljesen? Ez az én hajóm, maga csak tanácsokat adhat itt legfeljebb, érti? – hajolt közel hozzám, miközben kényszeresen beletúrt hosszú, göndör hajába. Csak most értettem meg, milyen kellemetlen lehet neki, hogy ha egy kis időre is, de nem ő parancsol. - Ez csak a végszükség miatt alakult így. Amint elmúlt a veszély, ismét öné természetesen az irányítás. Minden, amit a legénységnek mondok, csak javaslat lesz, ha akarja, felülbírálhatja. Áll az alku? – nyújtottam felé kezem, hogy szövetségre lépjünk. Guy nagyon nehezen fogadta el a jobbom, mintha csak tüskés lenne, és megsérteném az övét. Már csak azért is teljesen lehetetlen volt ez a feltételezés, mert az ő munkához szokott tenyere sokkal érdesebb volt az enyémnél. - Rendben, áll az alku. – Majd magához húzott, és mélyen a szemembe nézett. – De nem ajánlom, hogy félrevezessen, kisasszony. Tudja, túl hosszúra is nyúlhat az éjszaka, plane velem. – A helyzet ellenére mosolyában kaján huncutságot fedeztem fel. Mély lélegzetet vettem, hogy kitöröljem gondolataimból a képet, hogy ő és én egy kabinban töltjük az éjjelt. Már előre tartottam minden percétől. És nem csak azért, hogy miket tehet velem, hanem saját magam miatt is. Fogalmam sincs, hogy milyen reakciót fog belőlem kiváltani, hogy annyi ideig kettesben leszek vele egyedül. Gondolataimba bevillant, ahogy a múlt éjjel hozzámért, és erősen, mégis gyengéden éreztem karjait testem köré fonódni. Már a puszta emléktől is felforrósott a bőröm. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne terelje el figyelmem duzzadó izmainak látványa. Zavaromat leplezendő, hirtelen kihúztam ujjaimat szorításából, és tettetett sértettséggel visszavágtam. 114

- Arra semmi szükség nem lesz, nyugodjon meg. – Majd egy villám sebességét meghazudtoló gyorsasággal a többiekhez siettem, hogy minél előbb végrehajtsam a tervem. A legtöbb legény a hajókorláton kihajolva kurjongatott át a másik hajóra, felszabadultan gúnyolták őket. Csakhogy ők nem is sejtették, hogy mekkorát tévedtek. Nem jöttek rá, hogy megtévesztés áldozataivá váltunk, és hogy mennyire közel kerültünk ahhoz, hogy elveszítsünk mindent. - Emberek! Szükségem van a segítségetekre! Még csak most jön a neheze. – Hirtelen minden tekintet rám szegeződött. Nem értették, mi folyik itt. Guyt figyelték, és kapitányuk parancsára vártak, aki beleegyezően bólintott mindenki előtt, megadva nekem az irányítás jogát. – Készüljetek fel, hogy a jelemre irányt váltunk, és 90 fokkal jobbra elfordulunk, majd ha ismét szólok, sortüzet nyitunk. Értettétek? - Igen, értettük! – A kórus felzengése arról biztosított, hogy valóban engedelmeskedni fognak, még az én parancsomnak is. - Rendben! Akkor dologra fel, még sok feladatunk van! Legalább négy működő ágyút kérek a sortűzhöz, és számítsatok rá, hogy hivatlan vendégeink ismét próbálkozni fognak. - Kapitány, ezek után még tényleg visszamernének jönni? – Baltazar kérdése teljes egészében hiányolta a bizalmatlanságot, sokkal inkább csodálkozást hallottam ki belőle. - Hölgyeim, higgyétek el, nekem sincs ínyemre, hogy egy fehérnép kezébe adom a hajóm irányítását erre az akcióra, de azt még inkább nem akarom, hogy ezek a mocskos alakok rátegyék a kezüket – mutatott ellenségeink felé. Hangja ingerültségéből éreztem a feltörő tehetetlenségét, hogy nincs más választása, mint hogy megbízzon bennem, egy női fogolyban. Erre egész biztos nem volt felkészülve. 115

- Emberek! Igen, fogoly vagyok itt a Zöld Smaragdon. Azonban elhihetitek, hogy nekem sem érdekem, hogy ez a hajó a víz szintjével, vagy alatta legyen egyenlő, mert akkor már az a kicsi megmaradt reményem sem maradne meg, hogy szárazföldre jussak, ami ma még éltet. Kapitányotok, Guy Ferrars előtt ígérem, hogy az esetleges hibákért vállalom a felelősséget, de tudom, hogy nem tévedek. – Hozzám nem méltóan szinte egyszuszra, hadarva mondtam el mindezt, mert nem volt már sok időnk. - Rendben, legyen! Öné a terep erre az egy alkalomra, Miss Montgomery, hát ne hagyjon minket cserben. – A legkevésbé a szőkésbarna csapzott hajú Seantól vártam volna az engedelmességet. Úgy látszik, ezek a férfiak még mindig képesek meglepetést okozni. Körbetekintve senkiben nem láttam kétséget, ami nagyon jól esett. - Akkor mire várunk, hölgyeim! Munkára fel! A kezetek járjon! Ágyúkhoz és vitorlákhoz mindenkit, aki él és mozog! Végre éreztem, ahogy a feszültség oldódni kezd bennem, és helyét izgatottság veszi át. Félni féltem, de bíztam a legénységben, ahogy ők bíztak bennem. Felpezsdült vérrel figyeltem, ahogy a matrózok serénykedve elfoglalják helyeiket, és tekintetükből láttam, hogy már várják a harcot. Ahogy meglepő módon én is. Miközben a másik vitorlás csendben szelte a habokat, egyszerre csak mintegy bizonyítva eddigi rettegésem, Cavallo úgy irányított, hogy pontosan előttünk, alig pár méterre haladjanak el. Szinte láttam magam előtt, ahogy készítik szigyonyaikat, hogy átlőve a mi térfelünkre, belemélyesszék a bárkánkba. Ha így történne, a számunkra legjobb lehetőséggel számolva is megroncsolnák a hajónk elejét. A legrosszabbra nem is akaram gondolni. Megint bevillant az az emlék, ahogy Sergio és társai támadása során a vitorlásuk hogyan húzta végig maga mögött ellenségeikét, és a szigonyok pusztító hatására hogyan vált ketté a nyomorult bárka. Ezt nem engedhettem meg. Nagyot nyeltem, majd teli torokból elkiáltottam magam: 116

- Élesen jobbra tarts! Most! – Hangom élesen harsant fel, és túlszárnyalta még a többiek ordibálását is. Kapitányomra nézve, aki még mindig mereven állt mellettem, és láthatóan bosszúsnak tűnt az események fordulása miatt, elfogott az aggodalom. Meg akartam nyugtatni. Meglepő érzelmek törtek fel bennem, hogy biztosítsam afelől, amit csak tudok, én mindent megteszek, és tiszta szívből segíteni szeretnék. Megfogtam a kezét, és a helyzet ellenére egy bátorító mosolyt küldtem felé. - Nem lesz baj, effelől semmi kétségem. Nem engedjük át nekik a Zöld Smaragdot. Ez a mi hajónk! – szólaltam meg nyomatékosan. Szemei sötéten szikráztak, ahogy rám nézett. - De nem ám! Nem telt fél percbe, ahogy kiadtam a parancsot, már megint egyirányba vitte a két hajót a tenger. Ahogy én is, úgy mindenki láthatta Cavallo meglepettségtől elsápadó arcát, ami egy pillanat múlva vörössé vált a dühtől. Az eufória kezdett hatalmába burkolni, de nem hagytam eluralkodni. Még nem nyertünk. De a tudat, hogy megzavartam a cselszövő banditákat, és keresztbe húztam számításaikat, hihetetlen örömmel töltött el. Néhány alaknak a meghökkenéstől még a fegyvere is majdnem kiesett a kezéből. Szőke kapitányuk viszont gyorsan összeszedte magát. Már épp kiáltotta volna a végső, mentsvárként szolgáló utasítást a támadásra, de gyorsabb voltam nála. - Sortűz! Most! Gyerünk! Ahogy kimondtam az utasítást, azonnal ágyúk döngése zengte be a környéket. Mindent ellepett a füst és a por. Először alig lehetett látni bármit is, majd ahogy a robaj abbamaradt, kiáltásokra figyeltünk fel. A levegő viszont nem akart kitisztulni, sűrű, fojtott levegő ereszkedett le ránk. Végül megláttuk, hogy Sergio hajója kigyuladt, és a bátorságukkal hencegő férfiak önként és dalolva ugranak bele egyenesen a tengerbe. Jajveszékelések és szitkok áradata szóródott felénk. 117

A leghangosabb üvöltés mégis az Anguila del destino (Végzet Ostora) kapitányától jött. Nagyon is jól tudta: ismét nekem köszönheti, hogy büszkeségén csorba esett, és ezt már soha nem fogja megbocsátani nekem. - Avery Lynn Montgomery! Ezt még megbánod! Esküszöm, hogy megöllek! – Dühe nem ismert határokat, és szeme izzása még vitorlásának tüzével sem ért fel. Bár komolyan vettem, amit mondott, és valóban megrémültem tőle, mégis biztonságban éreztem magam a Zöld Smaragd fedélzetén. Magamat is meglepve, mindenki csodálkozására a vészjósló fenyegetésre felléptem a hajó korlátjára, és légiesen és egyben mélyen meghajoltam az áruló előtt. Soha nem leszek hajlandó akárcsak beismerni is, hogy egy ilyen alávaló gazfickó megfélemlíthet. Nála mindenképpen többre tartom magam. Sokan közülünk kurjongatva és ujjongva majdnem táncra perdültek, de csendre intettem őket. - Várjatok még az ünnepléssel! Ne lankadjon a figyelmetek! Guy-ra néztem,és biccentettem felé. - Kapitány, innentől már nem lesz szüksége rám. Köszönöm, hogy segíthettem. Tudom, hogy egy kalóznak a halászás nem túl izgalmas elfoglaltság, de most szerintem lehet, hogy kincsre is bukkanhatnak – mosolyogtam felé teli szájjal. – Mellesleg elárulná, hogy önnek mivel sikerült ellenlábasává tennie magát Sergio Cavallot? - Most kössem ezt a kis kiváncsi orrára? Nem zsebelt be már elég jutalmat egyetlen nap? Mindent akar? – Arrogáns viselkedése ismét felszínre tört, de akkor sem volt képes elrontani jó kedvemet. - Én csupán egyetlen dolgot akarok – hajoltam közelebb hozzá.

118

- Már vártam, mikor veszi észre, mennyire odáig van értem. – Izzó tekintetében végre nem csak dühöt láttam, hanem jó adag csintalanságot is. - Már látom, hogy a beképzeltsége nem ismer határokat – kacagtam önfeledten. - De le kell, hogy lohasszam. Nem magára gondoltam az imént. Tudja jól, kire gondoltam. Nem is vártam volna feleletet. Helyette parázslón kihívó tekintete mindent elmondott. - Oh, igazán sejtelmem sincsen. Talán egy titkos hódoló, akiről tudnunk kellene? – vonta fel szemöldökét. – A hajóm legénysége már nem is elég kegyednek? Milyen csalódottak lennének, ha erről lenne szó. Meg sem várta válaszom, csak odalépett, leemelt a korlátról, és egy pillanat múlva ajka már az enyémen égett. Most az egyszer meg sem próbáltam ellenkezni. Engem is elért a győzelem mámoros érzése. Pont olyan természetes volt a karjaiban lennem, mintha csak lélegzetet vettem volna. Szívem vadul zakatolt megadva magát a túláradó édes érzésnek és elfeledtem mindent, ami arra intett, hogy ellenkeznem kellene. Csókunkat fojtott hujjogás és kuncogás zavarta meg. - Öhm, kapitány? Mi legyen a menekültek sorsa? – Ben basszusa hangzott fel pont mögöttem. - Nos, kisasszony, mit gondol? – fordult Guy felém, meglepve azzal, hogy kikérte tanácsom. Bosszankodva állapítottam meg, hogy kevésbé látszódik rajta iménti ölelkezésünk hatása, mint rajtam, és az ironikus hangneme is rontott a hatáson. – Ha már így belejött a parancsolgatásba, ezt is igazán elárulhatná. - Szerintem biztos több helyen is körözvényt adtak már ki ellenük. Mit szólna, ha átadnánk a hatóságoknak? - És ön ezzel meglelégedne? – nézett hitetlenkedve rám. – Hiszen halálosan megfenyegette. Egy kicsit sem tart attól, hogy maga után ered? 119

- Akár aggódhatnék is, de a néhány hónappal ezelőtti incidensünk alkalmával is megígérte már, hogy kegyetlen sors vár rám – legyintettem zavaromban. - El tudom képzelni, mit tett szegény ördöggel. Kezdem megsajnálni őt – nevette el magát megint. Arcának játéka megdöbbentő változást okozott egyébként szigorú tekintetén. A már szinte megszokott gúnyos kifejezése eltűnt, és színtiszta vidámság vette át a helyét. Hirtelen elfelejtettem levegőt venni. Rá kellett ébrednem, hogy szívdöglesztő mosolya sajnos valahogy mindig lefegyverez, és ez ellen a hatás ellen egyre nehezebb védekeznem. Még mielőtt visszakoztam volna, beleegyezőn bólintott: – Ám de legyen, ahogy szeretné. Nekem is jobb, hogy rács mögött senyved, csak még előtte lesz hozzá pár keresetlen szavam. - Mit akar vele csinálni? – húztam össze szemöldököm. - Nem csak magának vannak elintézni valói vele. – Arca komor lett, én pedig már biztos voltam benne, hogy ismét egy titok lappang valahol a mélyben. Persze kíváncsiságom, hogy kiderítek róla mindent, most sem hagyott nyugodni, és csak égetett belül. De nem maradt rá időm, hogy tovább kérdezem, mert a kapitányom váratlanul megfordult és az alsó kabinok felé vette az irányt, ahova már elkezdték újdonsült “vendégeinket” elszállásolni. Benre néztem, aki melegen rám mosolygott. Eszembe jutott, hogy talán ő is szolgálhat elegendő információval, hogy csitítsa tudásszomjamat. - Miss Montgomery, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy mennyire talpraesett, és ezt be is bizonyította ma. Nagyon jó kalóz lenne magából. A legénység többi tagja vele együtt helyeslően kurjantott. Már a gondolatra is felnevettem. Én, mint kalóz… Bár van pozitív oldala is ennek a vándoréletnek, mint például a tenger és a szabadság érzése, de nem hiszem, hogy megszoknám ezt a létformát. - Köszönöm, megtisztelő, de sürgős elintézni való dolgom van, és nem maradhatok itt veletek sokáig – 120

vallottam be őszintén. – Valakit meg kell keresnem, aki nagyon fontos a számomra. - Ahogy gondolja, Mylady. Csak hogy tudja, mi bármikor szívesen látjuk itt. A húgom képe hívogatón nézett vissza rám a tenger habjai közül. Csak remélni tudtam, hogy nincsen odalent a sötétlő mélységben, és hogy sikeresen átvészelte valahogy a tegnapi vihart. Hol lehet most? Merre keressem ezután? A Zöld Smaragd emberei lassan már kimentették az Anguilo del destino amennyire elázott, annyira szitkozódó tagjait. Ugyan szememmel követtem a történéseket, de a gondolataim másfele jártak. Vajon mi lesz ezután? Hogyan fogok innen kijutni? Talán amikor átadja kapitányom a hatóságoknak Sergio csapatát, akkor majd lesz lehetőségem eltűnni a szemük elől és felszívódni. Éreztem, ahogy mellém síklik valaki, de egy hangot sem ad ki. Hagyta, hogy csak elmerengjek, nem akart háborgatni. Amikor végre ránéztem, Sean kiváncsi zöld tekintetével találtam magam szemben. - Tudja, kisasszony, most már nem csak én tartozom önnek, hanem mindenki itt a hajón. – Arca felmelegedett, ahogy egy kósza mosoly végigsuhant rajta. – Bevallom, ennek örülök. Nem nagy öröm egyedüli emberként adósa lenni valakinek, még ha egy hölgyről is van szó. - Ne aggódjon, nem élek vele vissza, ígérem. – Zavaromban fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék. Nem vártam tőle semmilyen köszönetnyilvánítási formát. - Meg kellett tennem, amit tudtam, ha nem kívánok én is odaveszni. - Ez igaz, de azért akkor is jó, hogy velünk volt ma. – Egy ideig csendben állt mellettem, de úgy tűnt, hogy még szeretne valamit mondani, mert feszültség szinte ordított róla. – És a múltkoriért bocsánatot kérek. Egy igazi tulokként viselkedtem magával, pedig egyáltalán nem olyan bánásmódot érdemelt meg. 121

Úgy látszik, a mai nap még mindig tart néhány meglepetést számomra – sóhajtottam magamban. Nem akartam hinni saját füleimnek, de pillantásából sugárzott a bűntudat. A rám jellemző szokásos módon, enyhe gúnnyal próbáltam oldani a feszültséget, ami körül lengett. - Nem tulokként, csak férfiként – vigyorodtam el, mire belőle is feltört egy kacaj. Hirtelen egy halk morgást hallottam meg pontosan a hátam mögött. Már meg sem kellett fordulnom, de sejtettem, hogy kapitányom akarja felhívni figyelmemet rá. - Elnézést, talán megzavartam valamit? – Tekintetéből áradt a düh, egyenesen Sean irányába. - Vagy hagyjam, hogy a kis gerlepár egymásra találjon? - Mondja, mi is zavarja jobban, Guy? Az, hogy Seannal társalgok, vagy az, hogy magával nem? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. - Valójában egyik sem foglalkoztat eléggé, ha őszinte akarok lenni – folytatta ingerülten, ami csak még jobban megcáfolta állítását. – Azért jöttem, mert a kisasszonnyal szeretnék beszélni. Jöjjön velem… kérem. – Azt az utolsó kis szót láthatóan nem is volt szándékában kiejteni, mégis az utolsó pillanatban meggondolta magát, és megpróbálta fenntartani az udvariasság látszatát. Bólintottam, majd egyenesen a hajó gyomrába követtem Ferrarst. Lerítt róla, hogy még mindig feszeng, de kétségkívül nem az előbbi affér okozta ezt a viselkedést nála. Ez a szokottnál is hidegebb pillantású, de annál nyugtalanabb alak már engem is kezdett irritálni. Miután leértünk a kabinjába, már nem bírtam tovább tűrtőztetni magam. - Árulja el, mi zaklatta fel ennyire, kapitány? És ne merészelje azt állítani, hogy semmi, mert azt úgysem fogom elhinni. - Avery Lynn, maga túl jó megfigyelő – mosolyodott el szomorúan, majd komolyan a szemembe nézett. – Valójában, 122

nem tudom, mit tegyek magával. – Szavaira a szívemet mintha egy adrenalin löket érte volna el, úgy kalapált. – De őszintének kell lennem. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mióta ismeri Cavallot, de abban biztos vagyok, hogy mély benyomást tehetett rá. Van valami nála, ami engem illet, de hogy azt megkaphassam, át kellene adnom magát neki. Bevallom, szégyellem, hogy ilyen bűnözőkkel kell egyezkednem, akik nem érdemlik meg a becsületes kalóz nevet, de nincsen más választásom. Az a tárgy nagyon becses számomra. – Ideges mozdulata, ahogy töltött magának egy pohár bort a fakupájába, nem hagyott kétséget, hogy nem szívesen menne bele ebbe a becstelen alkuba. - Azért erre nem számítottam. Nem ezt vártam el a mai nap után. – húztam gúnyos mosolyra a számat kínomban. – Remélem tisztában van azzal, hogy a halálos ítéletem írja ezzel alá. – Kis szünetet tartottam, mert hirtelen nem is tudtam, mit szólhatnék. - És mondja csak, mire fog lecserélni pontosan? Guy szájához emelte a kelyhet, és nagyot kortyolt az italból. - Sergio egy bizalmasánál, Héctornál helyezett el egy medált, amit csak akkor hajlandó visszaszolgáltatni nekem, ha szabadon engedem őt, méghozzá az ön társaságában. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy önként át akar adni neki. Tudtam, ha ez megtörténne, sokkal rosszabb helyzetben jutnék, mint eddig voltam. Muszáj volt működésre kényszeríteni az agyam, hogy találjon valamilyen megoldást, ami segíthet rajtam. Hogyan kerülhetnék ki nyertesen ebből az egyre inkább kétségbeejtő szituációból? Tiszta fejjel kell gondolkodnom, és úgy, mint a kalózok. Nekem is kell a szabadságomért cserébe nyújtanom valamit. Hirtelen, mint egy apró szikra, ami tüzet kapott, eszembe jutott menekülésem utolsó esélye. - Tehát ha jól értem, magának kell az a medál – kezdtem összeszűkült szemekkel puhatolózni nála. 123

- Igen, ez így van – fejével biccentett, de le nem vette a szemét rólam. - És már megegyezett Sergioval az átadás-cseréről és feltételeiről? - Már folyamatban van az üzlet, de időt kértem. - Ha tudná, hogy megkapja, amit akar, akkor kivel alkudna szívesebben? Cavalloval, vagy velem? – haraptam bele ajkamba gondolkozva. - Hogyan tudná megszerezni azt a medált? - Csak válaszoljon a kérdésre. - Igaz, hogy nem bízom a női nemben, viszont maga, mióta ismerem, újra s újra képes meglepni, valamint az Anguila del Destino kapitánya szavának még annyira sem hiszek, mint egy hitvány börtöntölteléknek. – Guy hátradőlt, és a kabin falának támaszkodva közölte ítéletem. – Így a mérleg serpenyője minden esetben az ön javára billen el. De árulja már el, hogyan szerezné meg azt az ékszert? - Ismerem Héctort még régebbről, amikor a kaptiánnyal nem volt ilyen puskaporos a viszonyunk. Feltételezem, hogy az üzlethez úgyis szándékában áll kikötni, méghozzá Manilában, mivel Sergio csapata ott tanyázik. Ismerem a szokásaikat, és azt az éjszakai ivót, ahova szórakozni járnak. Ott Héctort elkábítva egy gyógyfűvel már könnyű lesz megkaparintani a medált. Összeszűkült szemekkel méregetett. - Mindez nagyon kecsegtetően hangzik, viszont ezek csak ígéretek. Elengedjem, ráadásul egyedül? Akár meg is szökhet, vagy baja eshet. És mégha bízom is magában, noha több mint veszélyesnek tűnik a kis terve. – Idegesen felállt, és elkezdett járkálni a szűk kabinban. Nekem is nehezemre esett nyugodtságot mutatnom, mégha belül tobzódtam is. - Nem kell egyedül mennem, távolról követhet pár embere, ha ennyire nem bízik meg bennem, és egyébként is 124

biztosabb, ha fedeznek. Ha nem sikerül, akkor még mindig megállapodhat Cavalloval, és eladhat neki. - Gondolom nem ingyen tenne ilyen szívességet. Ha minden úgy sikerülne, ahogy eltervezi, és én is megkapom, amit akarok, akkor maga mit kérne cserébe? Közelebb hajoltam a kapitányhoz, és pillantásommal fogva tartottam. - Nem sokat, csupán egyetlen apró viszonzást: a szabadságomat! Izzó szemében tűz lobogott, és szája szegletében megbúvó mosolynak alig tudtam ellenállni. - Nagy árat kér érte, kisasszony. Tegnap még éppen azt próbálta elhitetni velem, hogy önből semmi hasznom nincsen. Azonban csak a mai napig bezárólag már megmentette a hajómat a legénységemmel együtt, elkapta egy ellenségemet, és éppen segítségemre van egy rég áhított tárgy visszaszerzésében. - Ha nem tetszik, mehet üzletet kötni az árulóval. – Kezdett elegem lenni csipkelődős megjegyzéseiből, amikor ennyire komoly a tét mindkettőnk számára. - A szabadságom a medálért. Áll az alku, vagy nem? Mély levegőt vett, majd rosszallóan megrázta fejét, és kinyújtotta felém jobb karját. - Rendben, áll az alku. Viszont a saját érdekében remélem, hogy nem akar becsapni, Avery Lynn. Nem bocsátok meg könnyen. Már éppen nyúltam, hogy elfogadjam kézfogását, de váratlanul magához húzott. Testünk minden porcikája összeért, bőrének forrósága szinte felperzselt. - Ugyan, Avery Lynn, csak nem gondolja, hogy magával így pecsételek meg egy egyezséget? – hitetlenkedett, de pimasz vigyorával az arcán nem hagyott kétséget affelől, hogy mi a szándéka. 125

Most meg sem próbáltam ellenállni. Amint ajkunk összeért, és nyelvével bebocsátást kért, szám minden szegletét bebarangolta. Nem tudtam, nem is akartam ellenkezni, inkább csak úsztam a forróság örvényében, ami magával ragadott. Lassan már saját magam előtt sem titkolhattam vonzalmamat Ferrars iránt. Viszont ami még jobban megrémített, hogy ez az eluralkodó szenvedély egyre kevésbé zavar. Egy erőteljes kopogás zavarta meg idilli csendünket. Guy kalózhoz méltóan elkáromkodta magát, mire elfojtottam egy mosolyt. - Gyere be, Ben! – Miközben engedélyt adott a belépésre, izzó pillantásával még mindig engem méregetett. - Elnézést, kapitány, csak említetted, hogy némi változás áll be a tervbe, így várjuk a további parancsaid – kezdett bele hivatalosan színes bőrű barátom mondandójába, szeme egyikünktől másikunkig járt, sejtve, hogy valamit igencsak félbevágott. - Milyen hamar tudnád megvalósítani az ígéreted? – kérdezte érdeklődő hangon Guy tőlem. - Amilyen hamar csak lehet – válaszoltam gondolkodás nélkül azonnal. - Rendben, akkor készülj, még a mai nap folyamán, legkésőbb estig kikötünk Manilában. Lazíts addig pár órát, este megbeszéljük a további részleteket. – Ahogy beszélt, egy hullámos tincsemmel kezdett játszadozni. Alig mertem elhinni, de meleg mosolya mintha bizalmat sugárzott volna felém. - Rendben, értem. Gondolom, akkor a napokban szerét is ejthetjük az ötletem kivitelezésének. - Pontosan, de most pihenj! – Hirtelen magához húzott, és lágyan ajkával megérintette enyémet, majd szó nélkül kisiettek Bennel a kabinból. Ahogy egyedül maradtam, lekuporodtam az ágyra, és önkéntelenül is, de boldognak éreztem magam. Több nap elmúltával végre a remény elárasztott hívogató fényével, 126

aminek nem bírtam ellenállni. Hinnem kellett, hogy minden sikerülni fog, és hamarosan felkutathatom a húgomat. Akkor már végre semmi és senki nem áll az utamba. A hullám ringatása megnyugtatott. Csak most döbbentem rá, mennyire fáradt is vagyok. Az éjszaka nem sokat aludtam, végtagjaim pedig mintha ólomból lettek volna, csak húztak lefele az ágyba. Bár egyre tompábban, de még hallottam, ahogy kapitányom kiadja a helyes útirányt Észak-Kelet felé Manila város kikötőjébe, majd jól eső öntudatlan álomba zuhantam. Halk beszélgetésre ébredtem fel. A mellettünk lévő kabinból szűrődtek át a zajok. Egyikük hangját megismertem. Biztos voltam benne, hogy Guy egyedül tartózkodott egy ismeretlen férfival, és eléggé úgy tűnt, hogy nem nagyon örül látogatójának. Öntudatlanul vettem a kezembe az ágy mellett lévő kis asztalon talált fegyvert, hátha bajba esett, és segítségre van szüksége. Csendben talpra szökkentem, és végigkúsztam a fal mellett szorosan, hogy ne vegyék észre hallgatózásom. - És mit tudnék én most tenni? – sziszegte kapitányom fogai közül haragosan. – Te már szépen elintézted a magad helyzetét. Csak gratulálhatok, hogy egy ártatlan, hajótörött lányt magadévá tettél. Sajnálom, de Alynnt nem engedhetem el. Szükségem van rá. - Igazad van, igen, most az egyszer teljesen igazad van. De hidd el, a húgának még nagyobb szüksége van rá. El kell őt engedned hogy velem tarthasson hozzá. – Az idegen hang szinte már kétségbeesetten kérte Ferrarst. - Nem, és nem. A te dolgod, hogy azt a kislányt tönkre tetted, oldd meg magad. Engem ne keverj bele az ügyeidbe – kiáltotta Ferrars dühösen. Rejtekhelyemről próbáltam összerakni a mozaikdarabkákat, melyeket ha nem is szándékosan, de elém tárt ez a két férfi. Ez az idegen ismerte a húgomat. Egy nehéz sóhaj szakadt fel belőlem, amiért megtudtam, hogy Danielle él, mégis valamiért rossz előérzetem támadt. Guy szerint tönkre tette, 127

vagyis magáévá tette őt. Az agyam fájdalmasan tiltakozott az ellen, hogy felfogja az egyetlen megoldást, ami lehetségesnek bizonyult. Nem voltam hajlandó elfogadni és beletörődni a hallottakba, azonban beszélgetésük folytatását tovább követve már nem maradt kétségem. Szemeim elkerekedtek, és a kezemet szám elé tartottam, hogy visszaszorítsam a feltörő zokogó kiáltásomat. - Devon, bármit megadok neked a lányért cserébe. De értsd meg, el kell őt vinnem a testvéréhez. Vagy annyira ragaszkodsz hozzá, hogy nem vagy hajlandó elengedni? Ezek szerint mégis igazam volt, és te is jól mulattál az elmúlt napokban? – nevetett fel az idegen keserűen. - Caden, én nem vagyok olyan, mint te. Én nem erőszakolok meg egy kislányt lent a parton. Ismerlek téged, bátyám, tudom jól, miyen szenvedélyes alak vagy. A harag és a hányinger kerülgetett. Azt hiszem, eleget hallottam. Könnyek szöktek a szemembe. A húgomat ez az idegen férfi bántalmazta. Öklömet összeszorítva ébredtem rá, hogy a kabinban felkapott kardot szorongatom. Éreztem, ahogy köd borul az agyamra, és minden tettemet egyetlen cél vezérelte: meg akartam ölni ezt a férfit. Zihálva rohantam be az ajtón, mire a két szempár meghökkenve néztek rám vissza.

4. A Gaskell-birtok (2.) Posted by benina

128

benina

A későbbiekben nem maradt időm gondolkodni. Eloise kezelésbe vette meggyötört testemet, és alaposan lecsutakolt tetőtől talpig a szoba közepére állított kádban, két másik szolgálólány, Gerthrud és Ignis segítségével. Gerthrud nagyon ügyes volt, de Ignis mindent kiejtett a kezéből. Eleinte csodálkozva néztem, de egy idő után már csak együtt nevettem velük. A női társaság és a gondoskodás gyógyír volt megsebzett lelkemnek. Egyikük a hajamat mosta, a másik a hátamat dörzsölte be illatos szappannal, míg Eloise egyfolytában szóval tartott. Csak beszélt és beszélt, mindenről kivéve a lordot. Ha véletlenül túl közel merészkedtem a témához, azonnal visszavette a beszélgetés vezérfonalát, és máris más irányba folytatta. Amikor végeztek a fürdetésemmel, szárazra dörzsöltek, felöltöztettek, és még véletlenül sem engedték, hogy bármit is csináljak. Hálóinget kaptam olyan fehéret, amilyet még soha nem viselhettem, és olyan selymes tapintásút, amilyet mindeddig soha nem érinthettem. Aztán Eloise gondjaiba vette a lábamat is. Bedörzsölte a büdös balzsammal, aztán vizes borogatással bekötözte. 129

– Később majd kerítünk magának ruhákat is a faluban, de a házban nincs senki, aki ilyen apró termetű lenne – magyarázkodott a házvezetőnő, én pedig biztosítottam, hogy ez a hálóing különb mind közül, amiket eddig viseltem. – Igazán gyönyörű lett, kisasszony! – Lépett hátra elégedetten Eloise, mire zavaromban elpirultam. – Ha már ennyi mindent megtett értem, megkérhetem, hogy Danielle-nek szólítson, és szakítsuk meg ezt a hivatalos megszólítást? – kérdeztem bizonytalanul, mire barátságos ölelést kaptam válaszul. Ha mást nem is egy szövetségest már találtam az idegen szigeten. Néhány órával később már teljesen tisztán, tökéletesen szárazra dörzsölve illatoztam, mint egy virágoskert. Fenekemig érő méz szőke hajamat is megszárították, és óvatosan kifésülték, míg selymes zuhatagként nem omlott a hátamra. Zavarba hozott ez a sok figyelmesség, és az eltelt napok eseményei hirtelen kirobbantak belőlem. Eloise éppen forró gyógyteát hozott nekem, amikor legnagyobb megdöbbenésére sírva fakadtam. – Annyira sajnálom – szabadkoztam, és buzgón törölgettem szűnni nem akaró könnyeimet. – Olyan kedves vagy, és mindenki... Azt hiszem, hogy még életemben nem volt ennyi kényeztetésben részem. Eloise nem sokat teketóriázott, azonnal mellém ült az ágy szélére, és vigasztalón átkarolta a vállamat. – Szegény kicsikém! Nem sok jóban lehetett részed eddig – mormolta, miközben a hajamat simogatta. Mély, jellegzetes hangja nyugtatóan hatott rám, és egyébként sem akartam, hogy rosszat feltételezzen rólam, ezért igyekeztem letörölni a könnyeimet, és befejezni a kényeskedést. – Hát nem akadt senki, aki vigyázott volna rád? – A nővérem, Alynn – vágtam kibontakoztam a kedves ölelésből. rá azonnal, és

A nővérem említésére mosoly terült szét az arcomon, ahogy felnéztem Eloise szürkés szemeibe. 130

– Alynn? – Igen. Avery Lynn Montgomery a teljes neve, de nem szereti, mert túl hosszú, és azt mondja, hogy nem neki való egy ilyen elegáns név. Ezért csak Alynnek hívom. – Na, és a matróna, aki veled vetődött a partra? – érdeklődött tántoríthatatlan kedvességgel Eloise. A mosolyt mintha letörölték volna a képemről. – Mrs. Doots? – Igen. Szeretnél találkozni vele? Idehívhatom. Rémülten megráztam a fejemet. Eloise értetlenül meredt rám, de nem állt szándékomban felvilágosítani a tényekről, miszerint a gardedámom az egyetlen, akitől igazán félteni kellene. – Semmi baj – paskolta meg mindentudón a kezemet Eloise, és vastag ajkai megnyugtató mosolyra húzódtak. – Ezen a szinten csak három szobát találsz. A folyosó túlsó végén van Caden szobája. A tied melletti üres, mert volt egy tűz, ami még mindig szörnyen égett szagot hagyott maga után, és ez. Mrs. Dootsot a földszinti vendégszobák egyikében helyeztük kényelembe. Bólintottam, és megkönnyebbülésemet. nem tudtam leplezni a

– Az úrnak hol van a felesége? – szaladt ki a számon a meggondolatlan kérdés. – Miből gondolod, hogy van neki? – Hát, gondoltam, egy ilyen hatalmas kastélynak már van úrnője – magyarázkodtam zavartan, de közben arra gondoltam, elmesélhetem-e ennek a kedves nőnek a kunyhóban talált miniatűr történetét. Végül úgy döntöttem, nem. Még nem... – Nem jól gondoltad – mosolyodott el Eloise kedvesen. – Ez a Gaskellek birtoka, kizárólag az uraság, Lord Caden tulajdona. Nem túl nagy múltú, ám annál nemesebb család. A 131

király kedvencei. És ennek a grófnak esze ágában sincs megnősülni. – Igen, már tényleg említette – mormoltam, majd gyorsan tovább faggatóztam, nehogy Eloise-nak is eszébe jusson néhány megválaszolatlan kérdés. – És a testvérének? Eloise kedves mosolya az arcára fagyott, egész testében megmerevedett. – Sajnálom, ha túl messzire merészkedtem – visszakoztam azonnal, de a nő gyorsan összeszedte magát, és újra tudott mosolyogni. – Semmi baj. A testvére Devon. Neki sem áll elsődleges teendői között a nősülés – nyögte ki, és látszott, hogy kényes számára ez a téma. Hosszúra nyúlt a csend, melyet végül Eloise tört meg csevegő hangnemben. – És a te testvéred? Ő ott maradt az angol kisvárosban? Ezúttal rajtam volt a kényelmetlen hallgatás sora. – Nem. Együtt utaztunk. Mielőtt kitört a vihar, a hajónkat kalózok támadták meg. – Talán rosszul láttam, ahogy Eloise szürke szemeiben érdeklődés csillant. – Nekem sikerült Mrs. Dootsszal a mentőcsónakba menekülnöm, de Alynnt elkapta az egyik gazember – meséltem megtörten suttogva, és legnagyobb szégyenemre könnyek gyűltek a szemembe ismét. – Beütöttem a fejemet, nem tudtam neki segíteni. – Hát persze, hogy nem – suttogta halálra váltan Eloise, miközben vigasztalóan megragadta a kezemet. Hosszú ujjai között egészen eltörpült az enyém. – Mondd csak, Danielle, nem emlékszel véletlenül a kalózhajó nevére? Megráztam a fejemet. – Túl sötét volt, én pedig elveszítettem az eszméletemet. – Jól van. Persze. Semmi baj, kicsikém! Most feküdj le szépen, én pedig megyek, beszélek Lord Gaskellel. Szót fogadtam. Engedelmesen süppedtem a puha párnák közé, és olyan hamar merültem el az álmok hűs tengerében, hogy már azt sem hallottam, mikor hagyta el Eloise a szobát. 132

A saját sikoltásomra ébredtem, először azt sem tudtam, hol vagyok. Beletelt néhány másodpercbe, míg eszembe jutottak a nap eseményei. A napkorong épp a látóhatár mögé bukott, vöröslő fénnyel árasztva el a virágokkal borított mezőt, és a kis szobát, mely a saját lakrészem volt. Legalábbis egyelőre. Kíváncsi lettem volna, mit tervez most a gróf. Felültet bennünket Mrs. Dootsszal az első hajóra, hogy soha többé ne kelljen szembesülnie tettének kellemetlen következményével? Nem. Most nem hagyhatom el a szigetet, és végképp nem a gardedámommal együtt, akiről továbbra sem tudtam, mit tervez. Előbb meg kellene találnom a hajót, ki kell derítenem, ki rabolta el a nővéremet. Hangos csattanás rázta meg a kastélyt, összerezzentem a váratlan zajra. A lélegzetemet is visszafojtottam, de már nem hallottam semmit. Megmozgattam a sérült bokámat, kicsomagoltam Eloise lohasztó pakolásából, és legnagyobb ámulatomra a duzzanat máris szépen visszahúzódott. Boldog mosollyal az arcomon lecsúsztam az ágyról, de azonnal felszisszentem, mert enyhén lüktető fájdalom hasított a lábamba. Nem tökéletes, gondoltam a fejemet csóválva, de legalább könnyebben tudok járni, nem kell ugrálnom. Az ajtóhoz botorkáltam, és kinyitottam a hatalmas réz kilinccsel. Már azon gondolkodtam, hogy gyertyát gyújtok, amikor a teljes sötétségbe borult folyosó végén nyílt egy ajtó és egy élénksárga fénycsík jelent meg. – Ha csapdosod az ajtódat, Caden, attól a problémád nem fog megoldódni – hallottam felcsendülni Eloise kellemes orgánumát, ahogy az ajtóhoz lépett. Nem zárta be, csak behajtotta. Éppen annyira, hogy eltompítsa a beszélgetés zajait, de annyira nem, hogy ne halljam őket. Nem volt szokásom a hallgatózás, de tartottam attól, velem egyébként sem lennének őszinték, ha nyíltan rákérdeznék, miről beszélgetnének. 133

Bizonytalanul az ajkamba haraptam, majd elhatároztam magam, kiléptem az ajtón, és nesztelenül a folyosó végére osontam. A hangok erősödtek, de nem eléggé, egészen az ajtóig kellett lopakodnom, hogy tisztán értsem, mit beszélnek. Igyekeztem úgy állni, hogy az ajtófélfának támaszkodjak, nehogy a szobából kiszűrődő fénycsíkra árnyékot vessek. A lélegzetemet visszafojtva hallgatóztam a hatalmas ajtó takarásában. – Caden... egy ártatlan lány... Nem kém, csupán egy félreértés áldozata – hangzott a nő szemrehányása, majd a lord elkeseredett sóhaja. – Elég már, Eloise! Meddig akarod még hajtogatni? Ami történt, megtörtént. Nem csinálhatom vissza, bármennyire is szeretném! Azt hittem, Devon küldte – magyarázta bosszúsan. Szinte láttam a szemeim előtt, ahogy mérgesen beletúr hosszú, sötét hajába. – Devon? Miért küldött volna egy ilyen kislányt hozzád kémkedni? – Hidd el, Eloise, ez a kislány nem tűnt olyan ártatlannak... – kezdte a kirohanását Caden, mire akaratlanul is elpirultam. – Érett nő benyomását keltette, aki igenis jártas... bizonyos dolgokban. Eloise azonban nem fogadott el semmiféle magyarázatot. – Talán nem hallottad, ahogy tiltakozik? Az ártatlanságának a bizonyítéka ott hever a hasadék homokjában! Azokat a vércseppeket már soha nem tudod lemosni a becsületedről! – Eloise csöndben beszélt, nem kiabált, mégis úgy éreztem, mintha itt állna mellettem, és beleordítana a fülembe. – Mit teszel? Mihez kezdesz, ha a gyermekedet hordja a szíve alatt? Megmerevedtem, és a kezeimet a szám elé kaptam, nehogy a sikoly feltörjön belőlem. Egy gyermek. Persze, tudtam, milyen következményei vannak, ha egy férfi és egy nő intim körülmények között együtt van, de valahogy eddig 134

nem jutott eszembe, hogy velem is Lélegzetvisszafojtva vártam a gróf válaszát.

megeshetett.

– Ennek igen kicsi a valószínűsége – morogta Caden, mire a gyomrom görcsbe rándult. – Több, mint nagy a valószínűsége, ezt te is pontosan tudod! – csattant fel kicsit ingerültebben Eloise. – Ez volt az első alkalom neki – ellenkezett tovább a gróf, és hallottam, ahogy feszeng a téma miatt. – Nem hiszem, hogy azonnal teherbe esett volna. – Talán igazad van – jegyezte meg hosszúra nyúlt hallgatás után Eloise. – Mrs. Doots azt mondta, hogy a fia még így is hajlandó elvenni... – Csak azért, mert fennáll a nem várt terhesség, még nem jelenti azt, hogy hozzáengedem bárkihez is! – süvöltötte Caden, mire összerezzentem ijedtemben. Apróra húztam össze magam, nehogy észrevegye, hogy ott vagyok. – Miért, mit akarsz csinálni? – értetlenkedett Eloise. – Nem tarthatod egy életen át a szigeten. – Miért ne? – Nem te vagy a Mindenható! Az a lány épp elég megpróbáltatáson ment már keresztül így is. – Eloise kicsit lenyugodva sóhajtott egyet, majd néhány rövid pillanatig semmit nem lehetett hallani a szobából. Már kezdtem megijedni, hogy mindjárt kinyitják az ajtót, és lelepleződöm, de akkor a házvezetőnő folytatta a megkezdett társalgást egész más irányban, mint ahol félbeszakadt. – Mesélte neked, hogy a nővére egy kalózhajóra került a vihar kitörése előtt? – Mi? – Nem emlékszik a hajóra, vagy a nevére, de Caden... – tétova hallgatása már nem csak a férfit kergette az őrületbe. – Mondd már, Eloise!

135

– Guy Ferrers hajója az öbölben vetett horgonyt ma délután. Újabb őrülten elhúzódó néma csönd. Éreztem, hogy van összefüggés. Mintha előttem lett volna az összes információ, mégsem akarózott összeállni tisztességesen látható rendbe az egész kép. – Akkor ideje meglátogatnom – szólalt meg végül komoran Caden, majd újabb hosszú szünet következett, amit ismét ő tört meg. – A lány a szigeten marad, míg meg nem bizonyosodom felőle, hogy valóban nem terhes. – Caden, az még legalább egy hónap. – Nem akarok erről többet hallani! Döntöttem, és az lesz, amit én akarok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ahogy mindig – kontrázott rá Eloise is. Éreztem, ez az én végszavam. Óvatosan hátráltam egy lépést, de szerencsétlenségemre meghajolt a súlyom alatt a hajópadló egyik deszkája, csöndes reccsenéssel jelezve a jelenlétemet. Megfagyott bennem a levegő, majd hirtelen magamhoz tértem, sarkon fordultam, és nesztelenül, akár egy macska a saját ajtómhoz rohantam. Már majdnem elértem, amikor döngő lépteket hallottam a szobából kiszűrődni. Nem néztem hátra, csak berontottam a szobámba, és hangtalanul becsuktam az ajtómat. Zihálva szedtem a levegőt, miközben lassan kezdtem észhez térni. A gróf el akarja hagyni a szigetet. Nem engedhetem. Nem hagyhat magamra a halál torkában, amikor éppen miatta kerültem oda. Megfordultam, és felrántottam a hatalmas tölgyfaajtót, hogy visszarohanjak, és leleplezve önmagam esedezzek, ne hagyjanak meghalni. Azonban nem kellett magam lelepleznem. Ahogy kinyílt az ajtó, a küszöbön ott állt Caden. Széles vállai kitöltötték az ajtót, ahogy fölém magasodva az ajtófélfának támaszkodott. Biztos voltam benne, hogy meghallott az imént a folyosón. 136

– Nem tudsz aludni, Danielle? – kérdezte, és bár az arcát homály fedte, a hanghordozásából ítélve bosszús volt, és gúnyos. Tudta, villant az agyamba. Tudta, hogy hallgatóztam. Vajon mit akar tenni? Megbüntet? Joga van hozzá, ez az ő birtoka. Mégis... Nem teheti. Nincs joga hozzá, hiszen többet vett el tőlem, mint amennyit adott. Kihúztam magam, és bátran néztem a szemébe. – Elmegy a szigetről? – kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva a faggatózását. – Hallgatóztál? – Mennyi időre megy el? – vontam kérdőre, és továbbra is kitartóan tartottam magam. – Muszáj a kérdéseimre kérdéssel felelned? – Egyértelműek a válaszaim, ezért fölöslegesnek tartom, hogy elmondjam. Nagyon jól tudja, hogy ott voltam, és hallottam, amit Eloise-szal beszéltek – hadartam türelmetlenül, majd mélyet sóhajtva nyugalmat erőltettem magamra. – Muszáj elmennie? Döbbent csend. Mielőtt a lord válaszolhatott volna, halovány derengés látszódott a háta mögött. A fény mozgott, remegő árnyékokat festve a falra. – Caden? – hallatszott a férfi háta mögül Eloise hangja, mire kelletlenül félreállt az ajtóból. – Danielle, miért nem maradtál az ágyban? – Sajnálom, én csak zajt hallottam, és... – tétován félbehagytam a mondatot, nem tudtam, mit mondhatnék. Caden persze szíves örömest kisegített. – És úgy gondoltad, jogod van kihallgatni egy bizalmas beszélgetést az éjszaka közepén. Elpirultam a megfogalmazása miatt. Sokkal rosszabb színben tűntette fel, mint amilyen horderejű volt valójában. 137

– Miért ne? Ha egyszer rólam is szó esett, nem lehet elég bizalmas, ha én nem vagyok jelen – vágtam vissza dacosan, de azonnal elhallgattam, ahogy a pillantásom Caden fenyegető arcára esett. Hátráltam egy lépést, és felszisszentem, amikor a sérült bokámra léptem. Úgy látszott, a futkorászás nem tett kifejezetten jót neki. Csöndes szitkozódás törte meg a hirtelen beállt csendet, és még feleszmélni sem maradt időm, máris erős karok ölelése emelt a magasba. Rémülten kapaszkodtam a lord vállába, éreztem a tenyerem alatt izmainak a feszülését, és mélyen elpirultam. – Tudok én járni – jelentettem ki, amikor Caden visszatett a puha takarók közé. – Semmi kétségem. Alig néhány perce, hogy láttam, milyen fürge vagy – mutatott rá némi iróniával, majd betakargatott, mint egy gyereket, és hátrált egy lépést az ágyamtól. – Mégis jobb szeretném, ha pihennél, míg a lábad teljesen rendbe nem jön. – Vagy míg ki nem derül, bennem van-e a gyereke? – tudakoltam kihívóan. – Nagyon késő van. Azt hiszem, én megyek lefeküdni – szólt gyorsan közbe Eloise, és bár a gyertya csak halovány fényt vetett az arcára, meg mertem volna esküdni rá, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. – Aludj jól, Danielle, reggel találkozunk. Caden? – Jó éjt, Eloise! – A férfi hangja ostorként csattant, nem a szokásos távozó üdvözlet vagy jókívánság volt, inkább utasítás, felszólítás a mielőbbi távozásra. Eloise biccentett, majd csöndesen kisurrant a szobámból, kettesben maradtam a lorddal. A félelem összeszorította a torkomat, ahogy a fölém magasodó férfira néztem. Mire készülhet? Megint azt akarja tenni velem? A gondolatra kiszáradt a szám, és remegni kezdtem. A félelem bennem volt, de valami más is: érthetetlen, teljesen irreális várakozás. 138

– Nem félsz, Danielle? – törte meg a csendet Caden. Azt hittem, gúnyos lesz, fennhéjázó, de a hangja kedvesen csendült, bár az arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült. Azt kívántam, bár nagyobb fény lenne, hogy tisztábban láthassam a vonásait. – Muszáj elmennie? – kérdeztem vissza, és igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom. A körmeimet a tenyerembe vájtam, nehogy a lord meglássa, mennyire rettegek. – Miért ragaszkodsz ennyire a jelenlétemhez? – horkant fel ingerülten a férfi. – Azt hittem, a történtek után boldog leszel, ha nem kell egy fedél alatt lenned velem. Csapdába estem. Vergődtem, mint valami szerencsétlenül járt őz. Mégis tudtam, hogy biztonságosabb ez a veszély, mint a másik, amitől rettegtem. – Vannak rosszabb dolgok, mint amit maga tett velem. És annál többet, amit eddig ártott nekem, fájdalmasabbat nemigen tudna már okozni – magyaráztam, és meglepődtem, hogy milyen higgadt közönnyel, szinte már fásultan csengett a hangom. A lelkemben dúló vihart ügyesebben lepleztem, mint gondoltam. Caden is meglepettnek tűnt. – Talán mégis a matrónádnak volt igaza, és a végén már élvezted is... – Muszáj elmennie a hajóra? – szakítottam félbe idegesen, mert éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság. Egy pillanatig csak nézett rám. A pillantása perzselte a bőrömet, sötét tekintete kíváncsiságról árulkodott, de közben olyan fény villant fel benne, amitől zavartan félrekaptam a pillantásomat. Ép lábamat felhúztam, és összefontam a karjaimat a melleim előtt. Nem tudtam, miért, de egyfolytában olyan érzésem volt, mintha meztelen lennék. – Guy Ferrars hajója kikötött az öbölben ma délután, de gondolom, ezt már te is hallottad – jegyezte meg enyhén szarkasztikusan, mire mélyen elpirultam. A gróf csöndesen felnevetett, hangjára mintha ezernyi pillangó kelt volna 139

vibráló táncba a gyomromban. – Sejtettem. Tehát azt gyanítjuk, hogy a nővéred az ő hajóján van. Alynn! Teljesen megfeledkeztem róla a nagy igyekezetemben, hogy a kisebbik rossz fedezékébe menekülve elkerüljem a nagyobbikat. – Honnan tudja? – Más kalózhajó nem merészkedne a szigetem közelébe – vont vállat magától értetődően Caden. – Guy Ferrars – ízlelgettem a nevet, majd gyanakodva néztem fel a férfira. – Ismeri? Caden felsóhajtott. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem érinti kellemesen a téma, vagy, mert továbbra sem bízik bennem. – Régi... ismerősöm – bökte ki végül kelletlenül. – És ha itt van az öbölben, annak nyomós oka van. Beszélnem kell vele. – Tud segíteni a nővéremen? Ide tudja hozni? – Hirtelen izgatott lettem, de Caden porig rombolta éledező reményeimet. – Attól függ, hogy mi a célja vele. Ha pénzt kér érte cserébe, akkor semmi gond, de ha mást, aminek eszmei értéke lehet, akkor... – Félbehagyta a mondatot, és tehetetlenül megcsóválta a fejét. Az agyam lázasan kattogott, a legjobb megoldásra volt szükségem anélkül, hogy teljesen kitárulkoznék előtte. – Magával mehetnék... – Túl veszélyes lenne – vágott a szavamba higgadtan. – Félő, hogy vagy megsérülnél, vagy ott ragadnál te is a hajón. – Vállalom a kockázatot! – makacskodtam. – Én viszont nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Mi van itta birtokon, amitől jobban rettegsz, mint én? 140

– Nem félek magától – hazudtam kitérően, mire Caden egyik szemöldöke kérdőn a homlokába szaladt. – És mitől igen? Mély lélegzetet vettem, majd lassan kifújtam. Nem mondhatom el neki. Olyan rosszul jönne ki az egész, és talán nem is hinne nekem. – Vannak rosszabb dolgok is magánál. Csak arra kérem, hogy emlékezzen, mit mondott Mrs. Dootsnak – suttogtam megszégyenülten. Gyűlöltem, hogy nekem kell eszébe juttatnom, éppen neki. Ezen kellene járnia a gondolatainak, hogy ne legyen egy nyugodt perce sem, ehelyett én emlékeztetem az ígéretre, amit magától adott. – Arra gondolsz, hogy a védelmem alatt állsz? – kérdezte Caden olyan gyöngédséggel a hangjában, hogy képtelen voltam nem ránézni. Közelebb lépett hozzám, és leguggolt az ágyam mellé, így a szemünk egy vonalba került. A tekintetéből melegség sugárzott, mire a szívem heves vágtába kezdett. Caden keskeny ajkain kedves mosoly jelent meg, amitől eltűnt a mogorva maszk az arcáról, és egészen megfiatalodott, éppúgy, mint a kunyhóban. Több mint jóképű volt, markáns arcát nagyon is vonzónak találtam. – Vigyázok rád, Danielle. Nem fog senki ártani neked, megígérem! Belenéztem a szemeibe, és elvesztem a mélységükben. – Még Ön sem, Mylord? – A kérdésem alig volt több egy sóhajtásnál, mégis láttam, ahogy Caden egész teste megfeszül. Ajkait összeszorította, és bár az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, a szemei bűnbánóan lángoltak, egész a szívemig hatoltak. – Nem. Én sem. Soha többé, erre megesküszöm – fogadkozott, és egészen őszintének látszott. 141

Alaposan szemügyre vettem, gyanakodva méregettem. Az ajkait, de még a szépen ívelt sarkokban sem láttam a gúnyos mosoly egy szikráját sem, a szemeit, de ennél komolyabban már nem is csilloghattak volna. Először fordult meg a fejemben, hogy tényleg nem akart ártani nekem. Hogy igazán azt hitte, az a szajha vagyok, akit a testvére küldött kémkedni. Nem bírtam elviselni a tekintetét, gyorsan lesütöttem a szemeimet. Hosszú időre hagytuk, hogy a csend közénk telepedjen, közben végig éreztem, hogy engem figyel. Félretettem ezeket a gondolataimat, mert eszembe jutott, hogy miért is akartam könyörögni a férfinak. Ez a problémám eltörpült a másik mellett. – És ha elmegy? Caden keserűen felsóhajtott. – Nem vihetlek magammal, Danielle. Senki nem bántana téged, még akkor sem, ha nem vagyok itt – győzködött, de ezt már nem hittem el neki. – Eloise majd figyel rád. Nem tudta, mitől rettegek. Nem értette. Nem mertem felvilágosítani. Nem bíztam benne, képtelen voltam rá. De hinni akartam neki. Nem kérte, mégis éreztem, ahogy könyörög a megbocsátásomért. Bármit megtett volna ezért. – Ne menjen... – Muszáj. Reggelre talán már fel is szedik a horgonyt. Mielőtt felkel a nap, máris visszatérek – ígérte, mire lelkesebben néztem rá. – Hajnalban már itt is lesz? – Igen – mosolyodott el Caden. – Így már rendben lesz? – Ha visszatér, mielőtt a palotájának a lakói felébrednek, akkor igen. – Nem akkora ez a ház, hogy palotának hívd. És visszatérek időben, megígérem – mondta Caden, és felemelkedett az ágy szélétől. – Most pedig megyek, nehogy 142

máris megszegjem a szavam. Túlságosan csábító látványt nyújtasz... Megrendülten néztem rá, és magamra húztam a takarót. Caden pillantása levette rólam a vékony hálóinget is. Lassan hátrált az ajtó, felé, majd kinyitotta, és a küszöbről visszafordult. – Bár ez még korai, de remélem, egyszer elnyerhetem a bizalmadat, Danielle! Komolyan viszonoztam a pillantását. – Tartsa meg, amit ígért! Caden elgondolkodva bólintott, aztán bezárta maga mögött az ajtómat. Magamra hagyott a kavargó érzelmeimmel, és az irracionális gondolataimmal. Szinte azonnal mély álomba merültem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy talán mire felébredek, már Caden is visszatér. Akkor nem kellene rettegnem attól, ami sokkal rosszabb, mint az érzelmi kavalkád, melyet a gróf keltett bennem. Ez ellen tudok védekezni, de a másikkal szemben tehetetlen vagyok. Hangos dörömbölésre riadtam fel. Felültem az ágyban, és a következő pillanatban kivágódott a szobám ajtaja. Éreztem, ahogy minden izmom merev görcsbe rándul a félelemtől, amikor megpillantottam az ajtót széltében betöltő Mrs. Dootsot. Elég volt az arcára pillantanom, hogy tudjam: végem. – Ne... – leheltem kétségbeesetten, és kiszökkentem az ágyból. A szoba legtávolabbi sarkába húzódtam, onnan figyeltem az asszonyt, akinek a hangja egészen eltorzult, mintha eszét vesztette volna. – Csalódtam benned, Danielle! – brekegte az ajtóból. Fémes suhintást hallottam, és ahogy odakaptam a pillantásomat, megláttam a kezében a hosszú pálcát. Sétapálcának használta. Mindenki elhitte, hogy hatalmas 143

mérete miatt szüksége van rá. Egyedül én tudtam, mire használja valójában. Körülnéztem, hátha meglátom a menekülés útját, de az ablakok be voltak zárva, az ajtóban pedig ott terpeszkedett ő maga. Sírás fojtogatta a torkomat, és valódi, minden mást elsöprő halálfélelem kerített a hatalmába. – Azt hittem, jobb vagy, mint a nagyvilági, szajha nővéred – folytatta Mrs. Doots, és beljebb lépett a szobába. Újabb suhintás jelezte, ahogy meglendítette a pálcát, mintha máris gyakorolna. – Éppen ezért választottalak téged helyette. Cedricnek nem való egy olyan asszony, akinek akkora szája van, mint egy útszéli ribancnak. Engedelmes feleség kell az én Cedricemnek. – Egy megfélemlített feleség tudja őt csak elviselni – vágtam vissza ingerülten, de nem tudtam visszafogni a hangom remegését. – Talán. Egyre megy. De te elárultál! – kiáltotta hirtelen, és a hangja elcsuklott a rengeteg harag miatt. – Széttetted a lábad az első férfinak, mihelyst magadra hagytalak! – Nem! – kiáltottam kétségbeesetten. – Nem én akartam! Caden! Igen, Caden megígérte, hogy időben visszatér, és nem engedi, hogy bántódásom essen - villant az agyamba, miközben pillantásom az ablakon túli tájra esett. A hajnal pírja már megcsípte a hatalmas mezőt, mely körülvette a házat. A szolgák hamarosan mozgolódni kezdenek, de a ház ura egyelőre nincs sehol. Ide kellett volna érnie időben, gondoltam, de most már késő. Jajj, Alynn! Miért is nem maradtunk ott, ahol voltunk? – kérdeztem magamtól, de a választ pontosan tudtam, hiszen ott állt a küszöbömön. Ugyanez lett volna a vége. Mindig is ott lebegett a fejem felett Damoklész kardja, most pedig már éreztem is, ahogy lesújt rám. Miért is hittem annak az átkozott erőszaktevőnek? Mrs. Doots még beljebb lépett, és a gonosz boszorkány pontosan úgy helyezkedett, hogy ne tudjak kisurranni 144

mellette. Egészen a falig hátráltam tőle. Éreztem, ahogy a hátamba nyomódnak a fal mintázatai. – Most megtanítalak, hogy mekkora hiba volt másnak adni az ártatlanságodat – vicsorogta az asszony, és legnagyobb rémületemre máris ott állt előttem. A sírás a torkomban ragadt, és szinte belepréseltem magam a falba. Váratlanul kattanást hallottam, és a testem megugrott, mintha egy ajtónak támaszkodtam volna, amely a nagy erőlködésemnek engedve kitárult előttem. A meglepetéstől elakadt a lélegzetem. Hátrafordultam, és láttam a falon egy apró, kerek gombot, aminek nekitámaszkodtam. Benyomódott, és a fal megnyílt mögöttem. Nem gondolkoztam, de hálát adtam a kastély építőinek ezért az életmentő nyílásért. Nem gondoltam át, merre vezethet, sarkon fordultam, és magára hagyva az elképedt gardedámomat berohantam az átjáróba. – Nem szökhetsz meg, Danielle! Nincs hová menned! – rikácsolta utánam a nő, de nem tudott utánam jönni. A járat túl keskeny volt neki, hogy bepréselje magát. Diadalmas örömmámor járta át a testemet, amely valahogy jól megfért a félelem mellett. Mrs. Doots bezárta mögöttem az ajtót, és csak egy irányba mehettem. Tökéletes feketeség uralkodott. Sem egy gyertya, sem egy ablak nem adott enyhülést a sötétségből. Botorkálva gyalogoltam, de nem túl sokáig, amikor egy falnak ütköztem. Korábbi örömöm hirtelen elpárolgott. Rémülten tapogattam az ajtó körüli falat, de gyökeret vert a sejtés a gondolataimban, hogy talán csak kívülről lehet kinyitni. Az ajtónál nem találtam semmit, amivel kinyithatnám az ajtót, ezért kétségbeesetten simítottam végig körülötte a falakat. Már csaknem feladtam, a sok pók és a még több pókháló mind a kezemre tapadva próbáltak gátolni, mintha Mrs. Doots bérelte volna fel őket, hogy engem akadályozzanak a menekülésben. A kezem csaknem lehanyatlott, amikor 145

váratlanul egy apró kerek gombot érintettem. Gondolkodás nélkül megnyomtam, és újra hallottam a kattanást, ahogy megnyílt előttem a fal. Kiléptem gyorsan, de igyekeztem nagyon csendesen. Egy szobába jutottam, ahol hidegebbnek éreztem a levegőt, mint az enyémben, és legalább kétszer akkora volt. Kétség sem férhetett hozzá, kié a szoba. Minden sarkából a határozottság és a hatalom sugárzott. Viszont meglepett a tisztasága, ami nem volt jellemző egy férfira sem, akit ismertem akár csak hallomásból is. Nem nézelődtem tovább, bár szívesen maradtam volna a szoba biztonságot nyújtó védelmében. Az ajtóhoz osontam, és hangtalanul elfordítottam a hatalmas rézkilincset. Sötét volt még a folyosón, de halovány fényt adott a hajnal. Nem láttam mozgást, fogalmam sem volt, hány óra lehetett, valószínűleg elég korán ahhoz, hogy a szolgák még ne kezdjenek mozgolódni. Az adrenalin a fülemben lüktetett, így azt sem hallottam volna meg, ha valaki zajt csapott volna, azt sem hallottam volna meg. Annyira féltem. Tudtam, ha a kezei közé kaparint, addig fog verni, amíg életet lát bennem. Végigosontam a folyosón, bátorságot adott, hogy senki nem csípett fülön. Talán megunta a várakozást és visszament aludni a szobájába. A lépcsőnél megálltam és a korlátba kapaszkodva körülkémleltem a földszintet. – Talán készülsz valahová? – csendült fel mögöttem Mrs. Doots hangja. Halálra váltan fordultam meg, a vér jéggé fagyott bennem. Mintha magával a rettegett kaszással találkoztam volna. – Miért nem hagy már békén? – kérdeztem, de hiába is próbáltam leplezni a félelmemet, egész testemben reszkettem. – Már nem otthon vagyunk. Lord Gaskell védelmét élvezem... – Oh, igen, a gróf! – köpte gúnyosan Mrs. Doots. – A szeretőd nincs itthon, igaz? 146

– Bármelyik pillanatban megjöhet – dacoskodtam. – Akkor jobb lesz, ha sietek, nem igaz? A nő megindult felém, húsos karját, amiben a pálcát tartotta a magasba emelte. Időben észbe kaptam, megfordultam és lefelé iramodtam a lépcsőn. Nem néztem hátra. Tompa csattanás, és Mrs. Doots nőhöz nem méltó káromkodása, aztán erőteljes döngések. Tudtam, hogy lefelé tart a lépcsőn. Rohantam, hogy elérjem a bejárati ajtót, de valamin megcsúsztam. Mintha zsírral kenték volna be a márványozott padlót, a papucsom nem tapadt meg sehol, és teljes lendületemmel hanyatt vágódtam. A fejem nagyot koppant a hideg márványon, és küzdenem kellett, hogy a sötétség ne boruljon fölém fekete lepelként. Négykézlábra emelkedtem, és szinte kúszva jutottam el az ajtóig. Mrs. Doots gyors volt, gyorsabb, mint eddig bármikor, de aztán rájöttem, hogy ő pontosan tudta hol nincs bekenve a talaj. A nem csúszós részeken végigtrappolva egyre közeledett hozzám, hallottam megerőltetett lihegését, és a rettegés egészen a hatalmába kerített. Már majdnem elértem a kilincset, amikor lesújtott rám. Hatalmasat ütött, a pálca égő suhintásként landolt a hátamon. Azonnal átszakította a hálóingem vékony anyagát, én pedig feljajdultam a fájdalomtól. Hiába, hogy szünetet tartott, mégis a bőrömön éreztem a pálca kemény anyagát. Caden elkésett. Végem lesz. Nem engedi, hogy túléljem. Nem engedi, hogy szabad legyek. Könnyek égették a szememet, ahogy a hátamat szinte marta a pálca nyoma. A fájdalom nem szűnt, és tisztában voltam vele, hogy ennek csak két oka lehet. Az egyik, hogy két ütés között mindig szünetet tartott, mondván, hogy az új fájdalomnak nem volt szabad azonnal tompítania a régit. A másik, hogy a pálcáját alaposan bedörzsölte sóval, mielőtt használatba vette. 147

Avery Lynn volt, aki rájött erre, amikor egy nap kilovagolt, és kettesben hagyott Mrs. Dootsszal. Az asszony akkor is megvert, mert szerinte illetlenül közel engedtem magamhoz az egyik fiatalembert, aki a nővéremhez jött udvarolni. Alynn iszonyú mérges volt, el akarta bocsátani Mrs. Dootsot, aki ekkor állt elő a fenyegetésével, miszerint vagy hozzámegyek a fiához, vagy betettet az adósok börtönébe. Most, ahogy tehetetlenül görnyedtem előtte, nem voltam biztos benne, hogy a számomra jobbik utat választottam. Alynn kitekerné a nyakát ennek a boszorkánynak, és rám parancsolna, nehogy fel merjem adni. – Megmutatom, milyen bánásmód jár egy szajhának – sziszegte az asszony, mire tiltakozva felnyögtem. Minden erőmet összeszedve feltérdeltem, és belekapaszkodtam a hatalmas kilincsbe. Amikor sikerült kinyitnom, akkor érkezett a következő csapás, én pedig kizuhantam a küszöbre. A második mindig jobban fáj, emlékeztettem magam, azonban semmi nem segített, annyira mart, mintha savat locsoltak volna a bőrömre. Észre sem vettem, hogy könnyek peregnek végig az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy a fájdalom vagy a halálfélelem miatt. A távolban őrült dübörgés hangzott fel, mire arra gondoltam, hogy az ég is háborog az igazságtalan gyötrelem miatt. Tudtam, hogy az egész a só hibája, és a sérüléseim néhány nap alatt begyógyulnak. Erre Mrs. Doots különös gondot fordított, csakhogy nem hittem, hogy ez alkalommal is fontos neki a túlélésem. Nem engedhetem. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön, hiszen már nem otthon vagyunk. Akár máshogy is alakíthatom a sorsomat, és inkább legyek halott, mint Cedric adósrabszolga-felesége. Összeszedtem minden erőmet, és felemelkedtem a földről. Halványan érzékeltem, hogy a dübörgés erősödik, de nem foglalkoztam vele, csak rohantam. Keresztülvágtam a 148

kikövezett udvaron, és egyenesen a virágzó mező felé vettem az irányt. Fáradtnak éreztem magam, és eszelősen sajgott a hátam. Egy kő vagy üreg volt, amiben elbotlottam, és hasra vágódtam. Még feltérdelni sem volt időm, amikor újabb ütést éreztem, ezúttal a csípőmön, és nem olyan intenzíven, mint az első kettőt. – Átkozott! – sipította Mrs. Doots, és ahogy megfordultam láttam, ahogy az arcát még jobban eltorzítja őrült haragja. Lihegést hallottam, morgást és dübörgést, mind egyre erőteljesebben, de nem bírtam elszakítani a tekintetem a végzetemtől, hogy megnézzem, mi lehet az. Az asszony széles arca kegyetlen fintort vágott, ahogy újra a magasba emelte a pálcát tartó karját, ám ekkor valami hatalmas keresztülsuhant fölöttem, és ledöntötte a lábáról a termetes asszonyt. Beletelt néhány másodpercbe, mire ráeszméljek, hogy ami a hangot szolgáltatta nem más volt, mint egy kutya. Amennyit ebben az átkozott pillanatban láttam belőle, hogy hatalmas volt, szögletes felépítésű, a szőre vörösesbarna volt orrtükrei feketéllettek, hosszú farkán és mancsain fehér foltokkal. Esze ágában nem volt elereszteni hatalmas fogai közül Mrs. Doots karját, a pálca pedig mozdulatlanul hevert a földön. Az imént hallott lihegés és morgás egyértelműen tőle eredt. Csak ekkor tűnt fel, hogy a dübörgés is abbamaradt. Kába voltam, reszkettem, és pokolian sajgott a hátam. – Erebosz! Ereszd el! – harsant a parancsszó, mely kettéhasította a hajnal nyugodt csöndjét, és hevesen megdobogtatta a szívemet. Visszajött! Mégis visszajött! Caden fölém hajolt, és megtámasztotta a fejemet, hogy könnyebben tudjam tartani a súlyomat. Hálát adtam, amiért nem a hátamat fogta meg, mert abba biztosan belehalok nyomban. 149

– Danielle? – Jól hallottam az aggódást kicsendülni a hangjából? Kábán néztem fel rá, és ő káromkodott, tudtam, értem. – Elkésett – leheltem minden vádolástól mentesen, és mosolyogva néztem fel rá. Caden barna szemei keményen villantak rám. – Sajnálom! Igazán sajnálom! – súgta a fülembe, majd elsötétülő tekintettel Mrs. Dootshoz fordult. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a fenevadtól vagy a gazdájától kellene jobban tartania az asszonynak.

150

4. Titok Posted by benina

Akasha 151

A düh vörös felhője kezdte beborítani az agyamat, ahogy hol az egyik, hol a másik férfira néztem, és nem akartam hinni a saját szememnek. Kezdett nagyon úgy tűnni, hogy valóban megbomlott az elmém, mert az előttem álló két férfi szinte teljesen ugyanúgy nézett ki. Ugyanaz a sötéten csillogó tekintet, ami eddig akaratom ellenére is levett a lábamról. Ugyanaz a keskeny száj, éles arcél, ami magához vonzza a női pillantást. Ugyanaz a markáns, erős testfelépítés, izmos karok, határozott kiállás. Ha jó kedvem lett volna, akár még fel is kacagtam volna a hatáson, amit kiváltottam a két férfin, ahogy hirtelen betörve megtorpanok, majd elképedt arccal csak kapkodom a fejem ide-oda. A keserűség és a fájdalom kínzón mardosta nyelőcsövem, így a megmaradt hányingernek és gyomorgörcsnek hála hamar észhez tértem. Nem értettem, mi folyik itt, de rendbe akartam teremteni a fejemben támadt zűrzavart, ahol csak egyre több kérdés, és sejtés leledzett, de konkrét válasz annál kevesebb. - Rendben, akkor most szeretném ismerni a kabinban jelen lévők nevét – kérdeztem felemelt karddal a kezemben. Hangomból jól kitűnt fogytában lévő türelmem. – Melyikük a Zöld Smaragd kapitánya? - Avery Lynn, ne csináljon semmi ostobaságot. Tegye le azt a fegyvert! – szólított fel a bal oldali alak. Hangját felismerve már nem volt nehéz beazonosítanom támadásom célpontját. Mindennek ellenére figyelmem már nem rá szegeződött. - És maga kicsoda? – fordultam a jobb oldali hasonmáshoz. Lassan indultam meg az irányába, magamat is meglepve higgadtságomat. - Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy ki is vagyok, nem igaz? – az idegen hang ugyanolyan arrogánsan hangzott, mint Guyé. - Inkább az a nyilvánvaló, hogy mit is fogok tenni magával, méghozzá most azonnal – sziszegtem fogaim között. – Hogy merészelte ezt tenni a húgommal, maga szégyentelen gazember! – A hangom egy oktávval feljebb csúszott, ahogy kiadtam mérgem, és éreztem, ahogy a könnyek alattomosan 152

felszöknek szemeimbe. – Tudja, mit tett? Mekkora fájdalmat okozott ezzel neki? Remélem, hogy a pokol kénköves tüzében fog elégni! Nem akartam többet beszélni. Képtelen lettem volna rá. Már nem érdekelt semmi sem. Még az sem, ha itt halok meg. Még az sem tartott vissza, hogy a kapitányom arca nézett rám vissza borosta nélkül, de bűnbánó szemeiben mély elszántsággal. Csak abban voltam biztos, hogy a húgomnak szüksége van rám, és vissza kell szereznem Danielle megtépázott becsületét, amit ez a férfi álnokul elragadott tőle. - Nézze, kisasszony, tényleg nagyon sajnálom a történteket, és ha módomban állna meg nem történtté tenni, akkor… Egy gondterhelt sóhaj hagyta el száját, majd elszántan szemembe nézett. – Mindent meg fogok tenni, hogy jóvátegyem. Még nem tudom miként, de nem fogom cserbenhagyni Danielle-t. – Tekintetéből meglepő módon őszinteséget véltem felfedezni. – A gardedámjával együtt biztonságba helyeztem őket a kastélyomban. Ott semmi bántódása nem eshet. Hirtelen libabőrös lettem a banya említésére. Ismertem őt annyira, hogy kinézzem belőle, bizonyosan a húgomat tartja felelősnek még az őt ért erőszakért is. A Danielle-re mért büntetés pedig nyilvánvaló volt számomra. Még több verés, még több fájdalom. - Ki vigyáz most a testvéremre? – Torkomban dobogott a szívem, és a félelem hideg verítéket vont bőrömre, mert már előre tudtam a választ. - Természetesen a kísérője, azt hiszem, Mrs. Dootsnak hívják. De még vannak rajta kívül mások is a birtokomon, megbízható emberek – próbált megnyugtatni, mert látta felfokozott ijedtségemet. - Maga egyedül hagyta Danielle-t a banyával? – Sipítozásomat már én sem ismertem fel, mintha csak nem is én lettem volna. – Hol van a kastélya? Mutassa az utat! Azonnal oda kell mennünk! Nem hagyom, hogy az a gonosz 153

boszorka akárcsak egy ujjal is hozzáérjen ismét. Nem engedem, hogy megverje. Már fordultam az ajtó felé, és indulni készültem kifele a kabinból, amikor az ismert rekedt hang megszólalt: - Avery Lynn, maga itt marad velem. Nem mehet sehova. – Hitetlenkedve néztem rá. Képtelen voltam elhinni, hogy nem bírja megérteni, hogy mit jelent számomra a húgom, és hogy mekkora veszélyben van még mindig. - Sajnálom, kapitány. Az alku az alku, és nem is áll szándékomban megszökni előle, de most el kell mennem. Vissza fogok térni, amint megbizonyosodtam Danielle felől, hogy jól van. - Én sajnálom, mylady, de nem engedhetem, hogy elhagyja a hajót a felügyeletem nélkül. - Guy tekintete nem tűrt ellentmondást. Hirtelen nem tudtam eldönteni, a két testvér közül melyiket ölném meg legszívesebben. - Ez jellemző rád, öcsém. Legalább annyira a te hibád is mindaz, ami történt, mint az enyém. – szólalt meg komoran az úriember látszatát keltő férfi. Majd váratlanul ismét rám nézett. - Higgye el, nyomós okom volt azt hinni, hogy a fivérem küldte a húgát azzal a szándékkal, hogy kihasználva gyengeségem a női nemmel szemben, csendben eltegyen láb alól. Isten bocsássa meg, de úgy véltem, hogy ő is csak egy kurtizán a sok közül. – Hangja hiába volt halk, mégis, mintha beleordított volna a fülembe. - Maga nyomorult féreg, mégis mikor gondolta, hogy ő egy olyan nő? Amikor tiltakozva kiabált, hogy engedje el, vagy amikor maga alatt rúgkapált? – A kapitány hasonmása szeme megrebbent szavaimra. Bólintottam egyet, és felnézve rá folytattam: – Anélkül is nagyon jól tudom, mi zajlott le benne, hogy maga elmesélné. - Azért mindez nem egészen így történt – vágott közbe szűkszavúan, tekintetében egy eddig ismeretlen fényt láttam meg, ahogy félrenézett egy pillanatra. - Micsoda undorító egy alak maga – sziszegtem egyenesen az arcába, mire vonásai megkeményedtek. 154

Ismét eluralkodott rajtam a gyilkos indulat. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Önként indultak el lábaim a célpontom felé, hogy kardommal egyszer és mindenkorra lesújtsak rá. Valójában arra számítottam, hogy támadásomra ő is előrántja fegyverét, de nem így cselekedett. Kárörvendve jegyeztem meg, hogy ezzel csak az én esélyeimet növeli. Reméltem, hogy gyűlöletem tovább táplálja erőmet. Eltökéltségemben még ellenfelem testi ereje sem riasztott el. Amint odaértem az idegen elé, hogy belészúrjak, ő kihasználva lendületem, egy vadmacska gyorsaságával vetekedve, könnyűszerrel kicsavarta bal kezemből a kardot. Összerezzentem, ahogy szorítását megéreztem. Hátam mögött egy elfojtott morgást hallottam meg, de nem akartam vele törődni. Tehetetlenségemben csak még harciasabb lettem, és nagy lendülettel gyomorszájon rúgtam a térdemmel a gazembert. Szeme a meglepettségtől kitágult, egyéb jelét sajnálatomra nem adta a fájdalmának. Engedett a csuklóm szorításán, de nem eresztette el. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire sérthetetlen legyen. Irritált a tekintetéből sugárzott tűz. Annyira ismerős volt számomra, és mégis annyira más, idegen. Eddig másfajta érzelmeket indított el bennem. Ami most kínzott engem, az maga volt a szilárd és határtalan gyűlölet. Az a fajta, amit az ember nem felejt el sohasem. Ahogy ezt a pillantást sem. Sok emberrel találkoztam már, és sok ellenséget is szereztem életem során, de tudtam, hogy ez a pillanat és érzés örökre bevésődik az agyamba. Bal csuklóm már sajgott fogása alatt, ahogy sikertelenül próbáltam szabadulni. - Engedjen el, maga vadállat! – Ordibálásommal egy időben a hátam mögötti morgás még dühösebbé vált. - Caden, ereszd el őt. Azonnal. – Guy hangja erőteljesen zengett a szűk kabinban. 155

Az idegen tekintete kapitányom felé ugrott, én pedig kihasználva az alkalmat, jobb öklöm egyenesen a húgom erőszaktevőjének álla felé irányult, és egy pillanat múlva célba is talált. Izzó tekintetében végre haragot láttam felcsillogni, de többet akartam. Mellkasa egyre jobban emelkedett és süllyedt, nyakán az erek pattanásig feszültek. De a tarkómon érzett fájdalmat követően minden elsötétült, és másra nem emlékeztem. Tompa lüktetésre tértem magamhoz. Beletelt pár percbe, mire vissza tudtam idézni, mi is történt velem. A hajó, kalózok, támadás, az idegen, a húgom… Könnyek fojtogatták a torkom, de ennek már semmi köze nem volt a fejemet ért ütéshez. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy Danielle mint mehetett keresztül, és ki tette vele mindezt. Szemeimet még mindig csukva tartottam. Egyre jobban belém hasított a fájdalom mind a lelkembe, mind testembe. Igaz, hogy utóbbi is bőven elég volt ahhoz, hogy letaglózzon, a lelkemben dúló vihar ennél sokkal komolyabbnak bizonyult. A húgom bajban van. Nem elég, hogy egy valódi szörnyeteg a karmai közé kaparintotta, de még a világ leggonoszabb gardedámjával is meg kell küzdenie. És én teljesen tehetetlennek éreztem magam. Kínomban ordítani tudtam volna, hogy kiadjam a bensőmet feszítő hatalmas indulatot, de jelenleg még saját nyöszörgő hangom is zavart. Minél csendesebben és gyorsan kell cselekednem, bármi is történjen. Próbáltam kinyitni szemeimet, de nem sikerült. Hirtelen arra riadtam fel, hogy arcomat megérinti valami. Hiába bántott a fény, szemhéjam mégis felpattant. Habár észleltem, hogy új szálláshelyemen, Ferrars kabinjában vagyok, az ő ágyán, kényelemben, mégsem ezzel törődtem. Elöntött a tiszta düh, ahogy fókuszálva felismertem a mellettem ülő alakot. - Ne érjen hozzám! – morogtam a kapitány felé. Jobb kezem a tarkómra helyeztem, hogy az ütés nyomát enyhítsem. Felszisszentem, ahogy egy jókora méretű búb akadt ujjaim közé. Mélyen a szemébe néztem, miközben kísérletet tettem 156

felülni, persze sikertelenül. Forgott velem a szoba. – Maga áruló! Mintha nem is hallotta volna, mit mondok, kezével most arra az érzékeny pont felé haladt, ahol ujjaink összeérintkeztek. - Kértem, hogy ne nyúljon hozzám, uram! – szóltam rá erélyesebben. - Köszönöm, de hála magának, már így is eléggé hasogat a fejem, és nem nagyon szeretném, ha ez fokozódna. - Elnézést kérek. Sajnos nem adott más választást nekem, minthogy leüssem. – Tekintetében bocsánatkérést véltem volna felfedezni, de haragomat ez most nem csillapította. - Igen, végül is teljesen normális, ha egy hajótörött nőt minden másnap az ájulás szintjéig lecsap. Mi is ebben a szokatlan? – néztem rá izzó szemmel. Valójában erre a kérdésemre nem is vártam feleletet. Egy másikra viszont annál inkább. – Mondja, miért tette ezt velem? – Ebben a kérdésemben minden kétségbeesésem és fájdalmam benne volt. – Legalább élvezte? - Nem engedhettem el. A Zöld Smaragd kikötött, és Cavallot sem tarthatom itt örökre, mert gyorsan híre megy a történteknek. Minél előbb cselekedni kell. És higgye el, egy cseppet sem élveztem. - Értem. És mikorra tervezi az akciót? – Szemem ismét lehunytam, és elfordítottam fejem, hogy még csak ne is kelljen látom arcát. - Holnap estére – válaszolta rekedten. - Rendben, ott leszek – nyeltem egy nagyot, és egy könnycsepp gördült le árulkodva a szempillámról. - De most hagyjon magamra. Nincs szükségem semmire. Pihenni akarok. - El tudom képzelni, miket gondolhat rólam Alynn, de… kezdett bele védőbeszédébe, de megelőztem őt, és közbevágtam.

157

- Nem, nem képzelem, és nem gondolom. – Egy keserű mosoly hagyta el számat, ahogy felé hajtottam fejem. - A tények magukért beszélnek. Nem elég, hogy elrabolt, magával hurcolt, még erőszakhoz is folyamodott. Erős lánynak neveltek, ezt még túlélem. Amit nem bocsátok meg, hogy annak ellenére, hogy tudja, mit tett a fivére a húgommal, még mindig nincs semmi könyörület magában. Ezek pusztán tények. Ami kevés szimpátiát elért nálam, azt ön, uram, és a „kedves” bátyja szépen lerombolta. Nem bízom önben, kapitány, és már alig várom a pillanatot, hogy elhagyhassam ezt a hajót. Úgyhogy minél előbb üssük nyélbe azt az üzletet, hogy végre szabadulhassak, és mehessek a testvéremért, aki valószínűleg most is meg van rémülve, és fél egyedül. Ha ugyan valóban egyedül van, és a fivére nem bántja ismét. - Biztos vagyok benne, hogy nem fogja még egyszer elkövetni azt a hibáját – nézett eltökélten a szemembe. - Sajnálom, de ahogy mondtam, továbbra sem bízom önökben – szűrtem ki fogaim között hidegen. – És most egyedül szeretnék maradni. Nem érdekelt, hogy éppen az ő kabinjában fekszem éppen, most nem bírtam volna tovább a társaságában maradni. Ha úgy akarja, majd visszatérek előző fekhelyemre arra a rövid időre, amíg még itt vagyok ezen az átkozott hajón. Az sem érdekelt, hogy dühös morgás keretében vonult ki, és megremegett tőle az egész Zöld Smaragd, ahogy becsapta maga mögött az ajtót. Legyen csak mérges! Pokollá teszem itt tartózkodásom alatt az életét. Rémisztő volt belegondolni, hogy mialatt én is fekszem, az a vadállat ki tudja, miket művelhet a testvéremmel. Egyszerre éreztem féktelen dühöt és tehetetlenséget. Képtelen voltam összeszedni magam. Gondolataimban csak a húgom arca tért egyre-egyre vissza, ahogy sírva fekszik a puszta földön. Legszívesebben már a hajam téptem volna kínomban. Akaratlanul is arcomat tenyerembe temettem, és már nem bírtam visszaszorítani zokogásom. 158

- Danielle… ne haragudj rám. Minden az én hibám –ziháltam akadozva. Éreztem, ahogy fokozatosan elvesztem ép elmém, és agyam csak egyetlen célt lát: hogy megtaláljam és megvigasztaljam a húgomat. Nem törődtem az idő múlásával. Ahogy lassan kezdtem megnyugodni, a testvérem iránti elszakíthatatlan kötelék erőt adott nekem, hogy cselekedésre bírjam önmagam. Minél hamarabb le akartam tudni az alku rám eső részét, hogy utána soha többet ne kelljen visszanéznem se erre a bárkára. Úgy éreztem, mintha még mindig a nyílt tengeren lennénk, pedig nagyon jól tudtam, hogy már rég kikötött a hajónk. Hirtelen elhatározásból felkeltem az ágyról, és a rám törő szédüléssel nem foglalkozva próbáltam a fedélzetre kijutni. Muszáj volt levegőhöz jutnom. Fuldoklásom szinte elviselhetetlenül kínzott. Ahogy utat törtem magamnak kifele, valaki hátulról megérintett. – Jó napot, kisasszony! Hogy érzi magát? – Ben kellemes basszusa egy kicsit átmelengette testem. - Csak mint akit leütöttek. Oh, igaz, ez meg is történt fordítottam félre fejem, egyenesen szemébe nézve, de ő csak kedvesen mosolygott. - Minden joga megvan hozzá, hogy mérges legyen a kapitányra, Avery Lynn. Mégis, kérem, higgye el, hogy a maga érdekében tette. - A tarkómon lévő púpot nem nevezném haszonnak – húztam el a számat. - Nos, ez igaz. De a hevessége, amit lord Cadennel szemben tanúsított… - kezdett bele mondanivalójába, mire felkaptam a fejem. - Lord Cadennek hívják azt a hitvány embert? – kérdeztem feszülten, és éreztem, ahogy a düh elhatalmasodik rajtam. - Igen – válaszolta röviden. – És szeretnék beszélni a kisasszonnyal. Megtudtam valamit, ami érdekelni fogja. – Az 159

utolsó mondatát szinte csak suttogta, nehogy a tőlünk pár méterre álló társa meghallja. Összehúztam szemöldököm. Vajon mit szeretne megosztani velem? Érdeklődésem leolvasta arcomról, de nem engedte, hogy tovább folytassam a faggatást. - De ne itt. Menjünk vissza a kabinjába, ott nyugodtan beszélhetünk. Először nem vettem észre, mi is annyira különös a viselkedésében. Látszott, hogy jókedvű, viszont idegessége is feltűnt számomra. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet ennyire fontos és titkos, hogy lehurcolt ide vissza. Amint beérünk a szűk helyiségbe, azonnal rákérdeztem. - Mit szeretne elmondani, Ben? - Nem könnyű elkezdeni, de kérem, hogy hallgasson meg. – Tekintetéből sugárzott a bizonytalanság, aminek okát nem tudtam megfejteni. Bólintottam egyet, hogy ne kételkedjen bennem. A legrosszabb már úgyis megesett, így nem aggódtam, bármit is szándékozott közölni. – Tegnap éjjel volt szerencséje találkozni Guy Ferrarsszal és a fivérével. Pontosabban az ikertestvérével. - Igen. És megtudtam, hogy nála van a húgom, valamint azt is, hogy bántalmazta – sziszegtem fogaim között összeszorított ököllel. - A párom a Lordot szolgálja, és találkozott az ön testvérével. Nem akartam hinni a fülemnek. Azonnal felkaptam a fejem, és lecsaptam erre az új információra. - És van valami híre róla? Kérem, árulja el, hogy van? – Szívem torkomban zakatolt, és most már lélegzetvisszafojtva vártam válaszát. - A feleségem annyit árult el, hogy amíg Lord Caden itt tartózkodott a hajón, addig a kísérője rátámadt az éjjel a húgára a kastélyban. Az uraság, ha késve is, de rajta kapta, ahogy Danielle a házból kirohanva menekül előle a birtokról. Elszörnyedve néztem a mélybarna arcra, és könnyeim akaratlanul is utat törtek maguknak, hogy fájdalmamnak látványosan is nyomot hagyjanak. Képtelen voltam elfogadni, 160

hogy mindez valóság. Nem elég, hogy az az alávaló meggyalázta a húgom, de még az az undorító Mrs. Doots is kezet mert rá emelni. - És mennyire komolyak a sebei? – kérdeztem dühtől elfúlt hangon. Tudtam, hogy nagyon közel állok ahhoz, hogy eszeveszetten kirontsak innen, és bárkit leszúrjak, aki közém és Danielle közé áll. - Nyugodjon meg! Eloise, a párom, gondot visel rá, és ápolja a sérüléseit. Ő mesélte el nekem a történteket, mert szerinte jót tenne a húgának, ha hírt hallana magáról. Nagyon aggódik a kisasszony miatt. Ez már tényleg sok volt. Éreztem, ahogy lábaim kicsusszannak alólam, és zokogva a földre zuhanok. Nem bírtam tovább tartani magam a kétségbeesésben. Gondolatomban csak Danielle édes kis angyali arca jelent meg hívogatóan. És még ő félt engem mindazok után, amit átélt. A sors hogy mérhette rá ezeket a kínokat? Ahogy agyam a válaszokat kereste, már mindent tisztábban láttam. Nem a sors hibája. Csakis az enyém. Az én dolgom lett volna megvédeni a húgomat, és rútul cserbenhagytam. Az önvád végigsöpört rajtam émelygést hagyva maga után, jelezve ezáltal is, hogy nem menekülhetek a saját lelkiismeretem elől, ami úgyis ismeri az igazságot. Reszketve fúrtam tekintetem színes bőrű barátoméba, és kérlelőn néztem rá. - Ben, valamit meg kell tennie nekem. Szükségem van ma a segítségére. Továbbítania kell egy levelet a testvérem számára. - Ezt minden megértően. gond nélkül elintézhetem – válaszolta

- Köszönöm szépen. Viszont lenne még egy kérésem, ami csak azon múlik, hogy mennyire bízik meg bennem. – Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. - Mi lenne az, kisasszony? Megbízhat bennem, ahogy én is magában. – Még mindig nem sejtette, mit is szeretnék 161

valójában. Pedig ha jól belegondol a helyzetembe, a helyzetünkbe, akkor elég egyszerű a válasz. - Látnom kell Danielle-t. Csak ma este. És segítenie kell, hogy elhagyhassam a hajót. – Könnyes szemeim magába akarták olvasztani ennek a férfinak a tekintetét, hogy még jobban meglágyuljon hatalmas szíve. - Mylady, ezt nem kérheti tőlem. Nem szállhatok szembe a kapitány parancsával. Nem hagyhatom, hogy elhagyja a hajót – nézett rám könyörgően. Nagyon is tudtam, hogy kívánságommal Guy ellen fordítom őt, és belül átkoztam is magam amiatt, hogy egy ilyen jó embert bajba sodorhatok, de ez most nem számított. Bármit megtettem volna a húgomért. Ő volt a legfontosabb számomra. - Csak a ma éjszakáról lenne szó, Ben. Szeretnék vele találkozni, és megbizonyosodni arról, hogy jól van. Esküszöm, hogy utána visszajövök. Köt az alku is, és magának sem akarok ártani mindezzel. De látnom kell őt, kérem, értse meg! Muszáj! Éreztem vívódását, hogy kinek engedelmeskedjen. Kövesse a kapitány utasítását, vagy hogy segítségemre legyen. Mindez persze a hűségről szól, hogy mennyire bízhat bennem. - De ha nem tér vissza, Guy őrjöngeni fog, és keresztre feszít engem. Ezt ugye nem kívánja? - Dehogyis, ígérem, hogy még a napfelkelte előtt itt leszek. - Rendben. De először írja meg azt a levelet, amit majd a húgának kell továbbítanom – fonta karjait össze mellkasán mosolyogva, mire már az én kedvem is kezdett ébredezni. Hogy lehet, hogy valaki ennyire melegszívű és megértő, közben egy ilyen alakot szolgál, mint Ferrars? Felfoghatatlan volt számomra ez a rejtély, és csak fejemet tekertem, mire Ben kérdőn nézett rám.

162

- Maga egy nagyon jó ember, és köszönöm a bizalmát – léptem oda hozzá, és egy puszit nyomtam kedvesen az arcára. - Oh, jól van, jól van, inkább egyedül hagyom, mert a végén még elérzékenyülök - kuncogott, mire én is megeresztettem egy halvány mosolyt. Miután távozott, és magamra maradtam, keresni kezdtem egy darab papírt és tintát, amivel írhatnék. Odaléptem az asztalhoz, ami úgy nézett ki, mintha legalább száz éves lett volna. Felnyitottam a fedelét, és szerencsémre megtaláltam az íráshoz szükséges eszközöket, így leültem a székre, hogy nekilássak. Ahogy kezembe vettem a tollat, és belemártottam a fekete tintába, egyszerűen kiröppent fejemből minden ötlet. Mit is írhatnék neki? Minden szó elcsépelt lett volna számára. Nem adhattam így vigaszt neki. Át akartam ölelni, hogy megnyugtassam, hogy semmi baj nincsen. Azt csak személyesen tudom megadni neki. Beletúrva a hajamba, csak meredtem a lapra. Majd szöget ütött fejembe az elhatározás, hogy annál jobb, minél kevesebb kerül a papírra. Képtelen lennék így levélben bármi terjengőst is írni neki. Végül a toll sercegve életre kelt ujjaim között. Drága Danielle! Ma pontosan éjfélkor találkozzunk a parton. Csak remélhetem, hogy megbocsátasz nekem, amiért magadra hagytalak. Nagyon szeretlek! Alynn Összehajtottam a levelet, és a ruhám alá csúsztattam, hogy ne keltsek gyanút, amikor átadom Bennek. Amint kiléptem a kabinból a folyosóra, egyenesen a kapitányba ütköztem. Általában nem volt problémám, ha valamit el akartam titkolni mások előtt, de most éreztem, ahogy elárulva izgatottságomat arcomba szökik a vérem. Guy egy szót sem szólt közvetlenül hozzám, csak 163

elmormogott egy káromkodást, és dühösen tovább folytatta útját szálláshelyére, ami most már szabaddá vált. Áldottam a szerencsém, amiért most jött. Ha akár csak pár perccel is előbb nyit rám, még rajtakapott volna, ahogy visszahelyezem a tintát és tollat az asztal mélyére. Nagyon sóhajtottam, ahogy ismét egyedül álltam szívdobogva a lépcső előtt, majd sietve felrohantam rajta a fedélzetre. Tekintetem Bent kereste, hogy levelem minél előbb eljuttassa a húgomhoz. Az elülső árboc mellett éppen a legénység egyik tagjával beszélt, pontosabban rendre utasította, és büntetésként a fedélzet felmosására osztotta be. Amint meglátott, ahogy felé tartok, a hajó korlátjához ment. Utolértem, és próbáltam feltűnésmentesen átadni neki a darab papírt. - Köszönöm szépen, Ben! – néztem rá könnyes szemekkel, de ő csak szokásos meleg mosollyal fogadta. - Majd akkor köszönje, ha a tervével minden baj nélkül sikerrel járunk – hárította el hálálkodásomat, majd a keskeny palló felé vette az irányt, ami a hajót a szárazfölddel köti össze. Még láttam hatalmas alakját, ahogy eltűnik a kikötő emberforgatagában. Már akkor tudtam, hogy ezt a cselekedetét soha nem fogom elfelejteni. Az adósává tett, amit egy cseppet sem bánok. Egy ilyen aranyszívű embernek bármikor önként segítek.

164

5. Megadás Posted by benina

Akasha Néha az idő pokoli lassan halad. Hiába várnánk, hogy gyorsabban peregjen a homokóra, szinte szemünk előtt látjuk lassítva, ahogy minden egyes szemcse elindul, majd éveknek tűnő pillanat múlva megérkezik a kupacba. És mégis üvöltenénk vele, hogy miért csak velünk viselkedik ilyen visszahúzódón, és miért csak mi érezzük mindezt a lassúságot, és a körülöttünk lévők pedig nem. Mintha csak pontosan nekünk lenne kitalálva ez a büntetés, hogy szívünk csak tehetetlenül pergesse az iramot, és versenyt járjon kapkodó légzésünkkel. Mire a Nap vöröslő korongja a csendesen fodrozódó tengervizet kezdte simogatni végig a látóhatáron, olyannyira úrrá lett rajtam a fáradtság, hogy már nem bírtam tovább 165

fent maradni a fedélzeten. Szinte utat véstem a padlóba, ahogy a nap folyamán órák hosszat róttam a köröket, némán, hol a növényektől burjánzó szárazföldet, hol pedig a kapitány kabinjához vezető lejáratot figyelve. Nem akartam, hogy a hozzám egyre közelebb álló legénység észrevegye rajtam a feszültséget, de nem tudtam mit tenni ellene. Késő délutánra megelégeltem az aggódó tekinteteket, amik azt sugallták felém, hogy teljesen megőrültem. Aminek persze meg is lehet valóságalapja. De nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Most csak arra az egy pillanatra kell koncentrálnom, amikor elhagyom ezt a hajót, és lélekszakadva keresem a húgomat. Sikerülnie kell. Muszáj. A gyomrom felöli hangos morajlás majdnem felülmúlta a tenger zúgását is. Az éhség ráébresztett, hogy aznap még egy falat sem ment le a torkomon, és ha így folytatom, jó eséllyel összeeshetek a fedélzeten lévő férfiak szeme láttára. Erőre volt szükségem, hogy kibírjam a mai és a holnapi napot. Ha kell, még a szöget is megenném, ha valóban tartalmazna vasat. Egy hirtelen mozdulattal ismét irányt váltva a fedélköz felé vettem az utamat. Csak hogy még kínosabban érezzem magam, hevességemmel már megint majdnem elsodortam azt az egy embert, akivel most szívem szerint még beszélni sem állt szándékomban, nemhogy hozzá érni. Erős karok satuként fogtak körbe. Kezdett az a gondolatom támadni, hogy ezek a karok még a hurrikánt is képesek megállítani. Váratlanul elpirultam, ahogy eszembe jutott, hogy nem minden helyzetben ilyen acélos. Az ölelése, a csókja, az a semmihez nem hasonlítható érzelemhullám… Nem! Mindent meg kell tennem azért, hogy ezt a képet kiverjem a fejemből. Soha nem tanulok a hibámból? Nem bízhatok benne. A testem elárult engem, hiába minden elhatározás. A bizsergés ellen, ami végigfutott rajtam, már nem tehettem semmit sem. Tudomásul kell vennem, hogy vonzódom ehhez a férfihez. A férfiakkal való intim tapasztalatlanságom ellenére biztos voltam benne, ha ezen a megmagyarázhatatlan kötődésen túljutok, akkor talán 166

könnyebb lesz elviselnem magam körül még ezalatt a pár nap alatt, míg a hajón vagyok kénytelen élni. Dacosan felnéztem a szemébe, és próbáltam nem törődni szívem szabálytalanná váló kalimpálásával. De sajnos megint kudarcot vallottam. A kapitány tekintetéből valami furcsa fény áradt. Nem a már megszokott düh, vagy arrogancia, hanem mint aki pontosan tudja, mi lakozik a lelkem mélyében. Tiszta gondolataimat egy szemvillanás alatt a gyengeség váltotta fel, és még ellökni sem voltam képes. Olyanná váltam, mint az a kis kolibri, amit apánk ajándékozott nekünk valamikor rég; mintha én is egy egészen védtelen, apró kis madár lennék, aki hiába akar elrepülni, mégis visszazuhan a meleget adó fészekbe. De ez nem én vagyok – szólalt meg valahol egy ellenkező hang a fejemben. Vagy mégis? Ha agyoncsapnak, sem tudtam volna kikerülni a bűvköréből, annyira jólesett elmerülni szemének feketeségében, ami a sötét óceán mélységébe vitt el. Egy óceán, ami ötvényeivel megvéd és elringat, akárcsak egy hajót. Nyeltem egy nagyot, és kényszerítettem magam, hogy pillantásának kötelékéből kiszabadulhassak. Én én vagyok, és nem engedhetem, hogy pont most az efféle érzelmek markukban tartsanak. Fontosabb teendőim is akadnak, mint egy idegen haramiához fűződő vonzalmon való elmélkedés. - Köszönöm – biccentettem összeszedve magamat, majd tovább akartam indulni, hogy ennivaló után kutassak, de a kezek nem engedtek. Csak szorítottak, mintha örökre a fogásukban akarnának tartani. A velem született realitásból tudtam, hogy a szívemre most nem hallgathatok, és csak az eszemre szabad hagyatkoznom. Mondanom kell neki valamit, hogy eleresszen, mert én magam képtelen lettem volna itt hagyni ezt a kellemes helyet, ahol most állunk. Csakhogy cserbenhagyott a fantáziám, hiába kutattam bármi konkrét indok után, semmi nem ugrott be. Egy kellemetlen hang a gyomrom felől szerencsére megadta a végső megoldást. A kapitány csak lehunyta szemét, és összepréselt szájjal rosszallóan nézett felém. 167

- Jöjjön, egyen valamit, mert attól tartok, hogy a gyomorkorgásának erejétől a legénység még azt hiszi, hogy újabb vihar várható. – Meg sem várta válaszom, kezemet megfogva húzott is be magával a kabinjába. Nem ellenkeztem, de szememmel figyeltem minden mozdulatát. Bármilyen ellenséges reakcióra készen álltam. Eddigi óvatlanságomnak véget kell vetnem. Nem engedhettem, hogy ismét problémák halmazát okozza most, amikor ennyire közel jártam célomhoz. Nem sikerült kiigazodnom Guyon. Az arrogáns viselkedésén kívül, ahogy parancsolgatott, hogy kapjak be pár falatot, igyak egy kis bort, és üljek kényelmesebben, semmi haragot nem vettem észre. Pedig mint egy bármikor menekülésre kész állat, úgy vizslattam a kapitányt. De a vadász nyugton maradt, és némán szemlélte, ahogy a szelídítésre váró zsákmánya azt teszi, amit ő akar. Gyorsan egymásután nyeltem le a kenyérdarabot és a sajtot hozzá, hogy minél előbb visszavonulhassak, mert tisztában voltam vele, hogy férfias hatása nagyobb erővel bír felettem, mint amennyivel el tudok bírni feszült hangulatomban. Azon kaptam magam, hogy egy korty és harapás között őt figyelem, és nézem, ahogy telt ajka vagy izzó szeme a tekintetem keresi. Még azt sem sejtettem, hogy bosszantja-e visszafogott hangulatom, vagy csak untatja, hogy a foglya ismét lelki válságokat él át a közelében. Ekkor rájöttem, mivel is kormányozhatnám el a forrósággal átitatott, hosszú csenddel terhelt, beszélgetésnek nem igazán nevezhető feszült légkört. - Említette a holnapi tervünkkel kapcsolatban, hogy embereket ad mellém kísérőként. Szeretném megtudni, hogy kik lesznek azok – szólaltam meg végül halkan. - Igen, olyan embereket akartam kijelölni, akikben megbízom, és akiket ön is ismer már. Az egyikük mindenképp Ben lenne, a másik kettő pedig Sean és Balthazar lesz. Mindhárman úgy fognak vigyázni magára, amíg a feladatán ügyködik, mintha csak én lennék ön mellett 168

– fonta keresztbe elkomolyodott.

karjait

előttem,

és

pillantása

is

- Értem. Akkor szeretném őket már kora délután elvinni magammal. – Most, hogy üzletről esett szó, sokkal könnyebben tudtam koncentrálni. Kíváncsian nézett rám, mire megeresztettem egy halvány mosolyt. - Elviszem őket egy olyan helyre, ami egészen biztos elnyeri tetszésüket. - És hova is pontosan? – biccentette félre fejét. A szemében megjelenő bizalmatlanság szikrájára egy nagy sóhaj hagyta el a számat. - Nézzen rám. Férfiruha van rajtam. Nem hinném, hogy ebben az öltözetben bárkit is elcsábítanék. Szereznem kell egy a tervem végrehajtásához illő ruhát. És ezért áll szándékomban elkérni a társait. De ha gondolja, egyedül is képes vagyok elintézni. – Mosolyom grimasszá vált, ahogy már előre sejtettem válaszát. - Nem, persze, hogy önnel tartanak. Csupán érdekelne, hogy merre akarja elcsalni a legénységemet? – Az az elképesztően pimasz vigyor régi ismerősként ismét felbukkant arcán, és én ismét tapasztalhattam, hogy meztelenre vetkőztető kifejezése többre képes, mint amennyit elképzelni tudok. Minden erőmmel azon voltam, hogy önuralmam nehogy elveszítsem, és tudtára adjam, hogy mennyire felpezsdíti a vérem és elárasztja a forróság kínzásában minden tagomat a lábujjamtól a fejem tetejéig. - Egy olyan helyre, ahol a nők kedvesen invitálják befelé a férfi vendégeiket. - Honnan vannak a kisasszonynak efféle ismerősei? – lépett közelebb hozzám megkerülve a köztünk lévő asztalt. Parázsló tekintete a torkomra forrasztotta a szót, de ő türelmesen várta, amíg magamhoz térek. Muszáj volt elszakítanom egybefonódó pillantásunkat, mert időtlen 169

időkig itt maradtunk volna mindketten. Kábulatomat egy apró fejrázással szűntettem meg. - Sokféle embert megismertem, ahogy apámmal a tengereken hajóztunk. Történetesen kéjhölgyeket is. Az egyik közülük pedig itt lakik a szigeten, és tőle fogok segítséget kérni. - Ezek szerint akkor mulatni viszi a társaimat. A végén még én is csatlakozni fogok hozzájuk, ha nem vigyáz. Főleg, ha maga is ott lesz a társaságban. – Szinte csak pár centi választott már el minket egymástól. Guy az ujjai közé csippentette egy kósza tincsemet, és finoman hátrahúzta a többihez. - Kérem, vegye észre, hogy ez nem játék – vágtam azonnal vissza, miközben egyet hátrébb léptem óvatosan. – És ezzel szerintem az emberei is teljesen tisztában vannak. – Idegesen nyeltem egyet, majd folytattam. – Nos, még így is úgy gondolja, hogy jobb, ha velem tartanak? - Igen, ez nem vita témája. – Hangja ellenkezést nem tűrően zengte be a szűk helyiséget. – Nem szeretném, ha történne magával valami. – A kapitány újra tett felém egy lépést, mire válaszként én is hátráltam egyszerre vele. Magamban átkozódtam, ahogy megéreztem mögöttem a fal hideg keménységét. Mindketten tudtuk, hogy a vadász becserkészte áldozatát. A szívem egyre jobban kalapált, ahogy tekintete végigégette bőrömet. Egyik kezével megfogta jobb csuklómat, majd leheletfinoman végigcsúsztatta ujjait a karomon felfele egészen a nyakamig, miközben másik kezével magához húzva már körül is fonta derekamat. Éreztem forró leheletét, majd ajkát, ahogy lágy csókokkal borította be arcom. Bőröm lángolni kezdett, légzésem nehézzé vált, minden egyes érintése villámcsapásként hatott rám, és egészen a szívemig hatolt, szinte kikényszerítve az eszeveszett iramot. Miért ilyen gyengéd velem most? Ez ugyanaz a férfi, aki leütött, hogy kitűzött céljait ne akadályozzam? Nem értem, miért tekint úgy rám, mintha egy törékeny baba lennék? Nem volt időm tovább folytatni a gondolatmenetem, 170

mert ahogy ajka megtalálta az enyémet, semmilyen észérv nem maradt a fejemben, ami arra lett volna hivatott, ami megmagyarázza, hogy miért álljak neki ellent. Nyelvével végigsimította szám szélét, majd rövid várakozás után egy morgást követően beljebb hatolt követelőzve, mégis lágyan. Ez a csókja más volt, nem volt olyan erőszakos, mint az eddigiek, ez a csók határozott, mégis védelmező volt. Ujjaival a hajamba túrt, mire megadón kéjesen egy nagyot sóhajtottam a folytatást követelve. A kapitány a vágytól reszketve a kezével a fejemen kalandozott, én pedig a gyönyört feledve hirtelen mintha szikrákat láttam volna a fájdalomtól, amire az egész testem megmerevedett. Guy ijedten tolt el magától, majd amikor rájött, hogy milyen pontot érintett meg tarkómon, ízesen elkáromkodta magát. A rám törő hasogatástól szóhoz sem jutottam. Szememet lehunyva mozdulatlanságban próbáltam lecsillapodni, persze sikertelenül. Váratlanul éreztem, ahogy térdem elhagyja a talajt, és testem kemény mellkasának feszül. Szemhéjam akaratlanul is felpattant, hogy lássam, hova akar vinni. Ahogy rám nézett, tekintetéből sugárzott a düh. Egy pillanattal később óvatosan letett az ágyra, és bizonytalanul végigsimított arcomon, mintha letörölne valamit. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a fejemet ért szúrás miatt könnyeim alattomosan kibuggyantak. Nevethetnékem támadt arra a gondolatra, hogy most már tényleg képtelen vagyok irányítani a testemet. Mindenféle módon elárult. Guy Ferrars átvette a hatalmat felette. - Most pihenjen! – Hangja szokás szerint parancsoló volt, a pillantásából felém közvetített harag szinte ordított róla. És már megint csak utasítgat. Még ilyenkor sem hagyja abba – futott át fejemben az utolsó gondolat, ahogy még félálomban hallottam, ahogy behajtja a kabin ajtaját.

5. A szökés 171

Posted by benina

Danielle Kábán ültem a fűben, előttem a kutya vérmesen morgott abba az irányba, ahol Mrs. Doots hevert. A kutyát mintha igazán bosszantotta volna, hogy nem cincálhatta darabokra az asszonyságot. Erebosz. Milyen különös név egy kutyának. Szerettem volna megkérdezni Cadent, miért épp a sötétség istenéről nevezte el a házi kedvencét, de rájöttem, ostobaság lenne, hiszen a válasz egyértelmű. Az állat még így, ültömben is magasabb volt nálam, és reméltem, hogy a haragja továbbra is abba az egy irányba orientálódik. – Álljon fel, átkozott nőszemély! – harsogta Caden. Mrs. Doots sietve próbálta teljesíteni a parancsát, de hatalmas méretei miatt kétszer is visszazuhant az ülepére. Cadennek esze ágában sem volt akár a kisujját is nyújtani neki. Terpeszbe vetett lábakkal, izmos karjait keskeny csípőjén pihentette, és sajnálatos módon mindezt háttal nekem, pedig szívesen megnéztem volna az arcát. A 172

hangjából ítélve mérgesnek tűnt, legalább olyan ingerültnek, mint a kutyája. – Mi a fene ütött magába? – szegezte az asszonynak a kérdést, amikor végre sikerült megállnia a lábán. Mrs. Doots megmaradt méltóságának utolsó, hajszálvékony szálaiba kapaszkodva kihúzta a derekát, és zilált kontyát igazgatva nézett fel a férfira. Jól ismertem ezt a pillantást. Amikor meg akart regulázni valakit, éppen ilyen lenéző, önmagát mindenek fölé helyező pillantással nézett, és többségében be is vált. Caden azonban a füle botját sem mozdította, továbbra is válaszra várt. – Belém mi ütött? Hiszen maga uszította rám azt a fenevadat! Erebosz, mintha pontosan tudná, hogy róla van szó, felborzolta hátán a szőrét, és továbbra is előttem magasodva morgolódott. Ha nem sajgott volna a hátam annyira, azt hihettem volna, hogy engem védelmez. Micsoda képtelenség. – Én voltam, aki visszahívta, nehogy kitépje a torkát, és megegye reggelire – mutatott rá epésen Caden. – Talán hagynom kellett volna... – Nem volt semmi joga, hogy beleavatkozzon – rikácsolta Mrs. Doots, mire megütközve néztem rá. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen haragjában még tovább kellene bosszantania a férfit. – A lány megérdemelte a büntetést, amiért szétrakta magának a lábát. Éreztem, ahogy elvörösödök. Akaratlanul is bevillant, amikor Caden ajka végigszántott a bőrömön a nyakszirtemtől a mellemig, ahogy bennem volt, és ahogy mozgott engem is magával sodorva valami felé, amiről aztán fogalmam sem lehetett, milyen érzés. Ha az első lökés nem lett volna annyira fájdalmas, Mrs. Dootsnak még igaza is lett volna, hogy élveztem. Gyorsan visszatereltem a gondolataimat a jelenbe. A lordnak soha nem fogom elárulni. Tudtam, láttam a 173

szemében, hogy gyötri miattam a bűntudat. Azért is volt ennyire haragos ebben a pillanatban is. Bizonyára úgy gondolja – teljesen jogosan –, hogy szenvedtem már eleget miatta, nincs szükség újabb megtorlásra. – Magának teljesen elment az esze. – Ez már nem is kérdés volt. Caden ingerülten túrt a hajába. – A lány teljesen ártatlan, semmiről nem tehetett, ahogy ezt már közöltem is magával, míg ő lábadozott. Elmagyaráztam mindent, hát semmit nem fogott fel azzal a csökött agyával? Csaknem felnevettem Mrs. Doots megrökönyödött arckifejezésén. Soha nem hallottam még senkit így beszélni vele. Ezt a hangnemet még a saját fiacskájának sem engedte meg, nemhogy egy idegen férfinak, aki tönkretette az ajándékát az ő Cedricjének. – Hogy merészel így beszélni velem? – hebegett az asszony, és békaarca új színt öltött paprikapiros árnyalatban. Caden ingerült mozdulattal túrt a hajába. – Örülhet, hogy nem tépem apró darabokra, eszement asszonyság! – vicsorogta, mire Mrs. Doots holtsápadt színt öltött magára. Örömmel hallgattam volna még, ahogy a férfi a porig alázza életem megrontóját, de éreztem, hogy az egyik sebemnél felszakadt a bőr, és a só kegyetlenül marta. Tudtam, ha nem tisztítjuk ki azonnal, ez is maradandó nyomot hagy maga után. Nem voltak túl csúnya hegeim, de akadt néhány forradás, amit a szakácsnőnk, Mrs. Sorwick nem tudott nyomtalanul kezelni. Felhorzsolódott tenyeremre támaszkodva próbáltam felállni, de a hátamon az egyik seb húzódva felmaródott, mire csöndes, fájdalmas nyögéssel estem vissza a földre. – Caden... – suttogtam halkan, mert tudtam, semmi értelme a további vitának. Mrs. Doots soha nem fogja belátni, hogy igaza van, soha nem fog megváltozni, nekem meg semmi kedvem nem volt megadni neki azt az örömet, hogy lásson a fájdalomtól fetrengeni. 174

Ahogy kimondtam a nevét, a férfi egész testében megmerevedett. Mrs. Doots meg sem hallotta, de tudtam, hogy Caden igen. A keze ökölbe szorult, fejét kicsit félrebillentette, hogy a szeme sarkából megláthasson. Tudtam, hogy azonnal a karjaiba kapna, hogy biztonságba helyezzen, de nem akarta ezt az ügyet elvarratlanul hagyni. Amikor végül megszólalt, hangja maga volt a megtestesült fenyegetés. – Most pedig jól figyeljen rám! Úgy látszik, nem értette meg, Danielle hozzám tartozik, míg a szigeten van. A védelmem alatt áll, míg ő másképpen nem határoz, és elhagyja a szigetet. Maga az első hajóval elmegy, ahová csak akar... – Mégis kinek képzeli magát, hogy parancsolgathat? – szakította félbe az asszony. csak úgy

– Ennek a szigetnek kizárólag én vagyok a tulajdonosa, és önmagában ez feljogosít arra, hogy azt tűrjem meg rajta, akit akarok – magyarázta higgadtan a férfi, de fojtott hangja elárulta a felszín alatt fortyogó indulatait. Caden hátrafordult és kezével a hátam mögé mutatott. – Tayshaun majd elkíséri a szobájába, hogy minél előbb összepakolhasson, aztán elviszi a kikötőbe. Csodálkozva néztem hátra, és a látványtól elakadt a lélegzetem. Egy férfi állt mögöttem, éppoly hatalmas termettel, mint Cadené. Széles vállai éppoly tömör izmokat sugalltak, acélszürke szemei pedig éppannyi veszedelmet, mint a lordé. A férfi az ötvenes évei végén járhatott, mégis csupán rövidre nyírt, sötétbarna hajába vegyülő ősz hajszálak utaltak a korára. Caden hatalmas fekete lova, és egy másik hasonló méretű deres kantárját markolta. Bólintott, amikor Caden kiadta a parancsot, és észrevettem, hogy valami különös fény ragyogott szürke szemeiben. Mintha büszkeség lett volna? Ah, már képzelődöm is. Tayshaun pillantása rám esett, és az együttérzése nyilvánvaló volt. Örültem, hogy nem ítélkezik felettem, bár 175

úgy tűnt, részletesen ismeri a történetemet. Szerettem volna felállni, hogy tisztességesebben fessek, de próbálkozásom kudarcba fulladt. Hálát adtam az égnek, amiért Eloise pakolása legalább a lábamat helyrehozta, így az nem sajgott annyira, mint a hátam. – Nem fogom itt hagyni a lányt. Tartozik nekem! – Tayshaunnal majd megbeszélik az anyagiakat is, most pedig tűnjön el végre, míg vissza bírom fogni magam! Caden hátat fordított a döbbent Mrs. Dootsnak, majd egyenesen hozzám indult. Mielőtt minden figyelme rám irányult volna, észrevettem, hogy egy hosszú pillantást váltanak Tayshaunnal. Egészen olyan volt, mintha némán, hangtalanul, egymás gondolataiban beszélgettek volna, majd a végén Tayshaun bólintott, és öles léptekkel a hajdani gardedámom felé indult. A két lovat közben könnyedén vezette maga mellett. Mrs. Doots egy pillanatig még hezitált, de a pénz csábító ígérete és Tayshaun félelmetes megjelenése végül eldöntötte a dolgot, és magasra emelt fejjel indult vissza a kastélyba. – Hogy érzed magad? – kérdezte Caden, miközben leguggolt mellém. Fekete, elegáns szövetkabátja alól elővillant hófehér ingje, mely körbeölelte napbarnított nyakát. Nadrágja szorosan simult izmos combjára, barna csizmája pedig éppoly erőt és eleganciát sugárzott, mint maga a férfi. – Mint, akit megvertek – feleltem maró gúnnyal, majd elégedett gonoszsággal hozzátettem. – Elkésett. Nem is értettem, miért vagyok vele ilyen ellenséges, de egyszerűen ez tört ki belőlem. Valahogy muszáj volt megtorolnom mindazt, ami történt velem, amióta erre az átkozott szigetre vetődtem. A férfi szemében különös fény lobogott, ajkait egyetlen vonallá préselte össze, de nem reagált semmit. Nem tudtam 176

kizökkenteni az irányomba tanúsított végtelen türelmet árasztó viselkedéséből. – Gyere, segítek bemenni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és felém nyújtotta finom kezeit. – Nem tartotta be, amit ígért – makacskodtam, és egyelőre nem fogadtam el a segédkezet. Caden sóhajtott, majd a térdére támasztotta karjait. Merőn nézett a szemeimbe, én pedig bosszúsan vettem tudomásul, hogy a szívverésem hirtelen az egekbe szökken a barna szempárra. – Igazság szerint még később érkeztem volna, mert lett volna még megbeszélni valóm Ferrarsszal. Valami közbejött azonban, ezért tudtam ilyen hamar visszatérni. – Mi az, ami közbejött? – kérdeztem kíváncsian, mire a férfi elmosolyodott. – Pontosabban ki. – Értetlen pillantásomat látva végigsimított bal állkapcsán, miközben elgondolkozva nézett el mellettem, valószínűleg a kikötő irányába. – Tudtad, hogy mekkora ereje van a nővéred jobbegyenesének? Ahogy lassan felfogtam a szavai értelmét, szemeim tágra nyíltak a döbbenettől. – Találkozott Alynnel? – Caden bólintott, mire a szívem a torkomba ugrott. Alig bírtam megszólalni. – Életben van! Jól van? A kalózhajón van? Nem fogják bántani? Elengedik? Ide tudja hozni hozzám? Zihálva szedtem a levegőt, miközben a legszívesebben galléron ragadtam volna a lordot, hogy bökje már ki, mi a helyzet a testvéremmel. Caden töprengve nézett rám. – Válaszolok egy kérdésedre, te pedig bejössz a házba, válaszolok még egyre, te pedig engeded Eloise-nak, hogy ellássa a hátad – javasolta vontatottan, mire dühösen néztem rá.

177

Alkudozik. Végre megtudhatnék valami biztosat a nővéremről, ő meg alkudozik a vacak sebeim miatt. Kit érdekel most a sérülésem? Ördög vinné el ezt a lordot! Már ismertem annyira, hogy biztos legyek benne, betartja a szavát, és egyébként sem akartam odáig süllyedni, hogy duzzogni lásson, ezért lassan bólintottam. – Rendben. – Akkor kérdezz egyet! – Jól van ott a hajón? – vágtam rá a számomra legfontosabb kérést, aminek következtében máris tudtam, mit fogok feltenni legközelebb. – Igen – felelte legalább ilyen gyorsan a férfi, majd fölényes győzelmi csillogással barna szemeiben felém nyújtotta a kezeit. Vonakodva bár, de elfogadtam. Ahogy az ujjaink összeértek, mintha villám csapott volna belém. Vissza akartam rántani a kezeim, de az ujjai erősen tartották, ahogy lágyan húzott fel a földről. Néhány hosszúnak tűnő másodpercig csak álltunk egymással szemben, olyan közel, hogy a ruháink szinte összeértek. A szívem majd kiugrott a helyéről, és akaratlanul is eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor a teste beborította az enyémet. Elvörösödtem, és már épp hátrálni akartam egy lépést, amikor oldalra fordult, az egyik kezemet elengedte, de csak annyi időre, hogy a hátam mögött átkarolva a másik oldalon újra megfogja. Ezúttal a könyökömnél támasztott meg úgy, hogy a sebzett hátamhoz ne érjen hozzá. Tiltakozni akartam, de féltem, hogy akkor még tovább tartana kifaggatni a testvérem hogyléte felől. Nyeltem egyet, aztán óvatos mozdulatokkal elindultam a bejárat felé. – Jó kislány! – mormolta a férfi, mire éreztem, ahogy a harag szikrája fellobban bennem, mielőtt azonban szabadjára engedtem volna, újra megszólalt. – Következő kérdés?

178

Beleharaptam a nyelvembe, nehogy az szaladjon ki a számon, amit eredetileg elterveztem a férfinak. Minden lépésnél a vállam Cadennek ütődött. Úgy tűnt, ez az apró mozdulat őt egyáltalán nem izgatja, rajtam mégis minden alkalommal erőteljes impulzusok szaladtak végig a testemen. A legszívesebben megállítottam volna, hogy önként vessem magam a karjaiba. Megbotránkoztam saját magamon, fontosabb dolgokra koncentrálni. és igyekeztem a

– Bántotta őt valaki? – A hangom alig tűnt többnek suttogásnál, mégis éreztem, ahogy a mellettem haladó férfi egész testében megmerevedik. A levegő fagyos lett, mintha saját sértéseként értékelné a kérdésemet. Én azonban képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy esetleg Alynn még sanyarúbb sorsra jutott, mint én. A kalózok nem épp a finomságukról híresek, és ha egy gróf így reagált egy nőre... – Alynn teljes, ép, és egész. Senki nem bántotta, semmilyen komolyabb sérülése nincs. Megtorpantam. – Hogy érti azt, hogy komolyabb? Caden komolyan nézett le rám. – A többi kérdésre akkor válaszolok, ha látom, hogy Eloise kezeli a hátadat. Bosszankodva fújtattam, miközben engedtem, hogy besegítsen az ajtón. Már indult volna tovább, de belekapaszkodtam a karjába. – Várjon! Erre – mutattam a fal mellé, mire kétkedőn nézett rám. – Mrs. Doots valamit kiöntött. Csúszik az egész padló. Caden leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse az előtér padlózatát, majd csöndes, fojtott szitokáradat hagyta el a száját. Amikor felállt, úgy láttam, éppoly dühös, mint mielőtt visszanyerte az önuralmát. 179

– Ezért nem tudtál elmenekülni? – kérdezte felém fordulva. – Elestem – bólintottam. – Így utol tudott érni. Akkor ütött először. – Először? – A barna szempár veszedelmesen megvillant. – Amit maga láthatott, az volt a harmadik azt hiszem. – Az ördög vinné el azt a hárpiát! – káromkodott újra Caden, én pedig igyekeztem elrejteni az elragadtatásomat. Miattam ilyen dühös. Azért, mert valaki bántott. Még soha senkit nem érdekelt, hogy a gardedámom megvert-e vagy sem, kivéve Alynnt. A lordot viszont még sosem láttam ilyen dühösnek, pedig amióta csak megismertem szinte egyfolytában haragos állapotban láttam. Lesütöttem a szemeim, nehogy meglássa az izgatott csillogást bennük, majd igyekeztem a tőlem telhető leghűvösebben megjegyezni. – Nem olyan nagy ügy. – Tessék? – Caden elképedten nézett le rám. Megvontam a vállam. – Nem először fordul elő, bizonyára nem is utoljára. – Mire akarsz ezzel kilyukadni? Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe, s türelmesen, higgadtan magyaráztam neki az esélyeimet a jövőre nézve. Pontosan tudtam, mire számíthatok, hisz előző este mindent alaposan átgondoltam, miután ő távozott. – Mrs. Doots a gardedámom volt. Feleségül kellett volna mennem a fiához, hogy ne kelljen kifizetnünk az apánk által hátrahagyott tartozásokat. Maga, illetve a nagydarab valaki, akit Tayshaunnak nevezett most kifizeti helyettem, de ettől egy árnyalatnyival sem rózsásabb a helyzetem. – Fejtsd ki! – hangzott a parancs, és bár egyre képtelenebbnek tűnt, hogy a csúszós folyosón ácsorogva 180

adjam elő a hátralévő életem történetét, azért szó nélkül engedelmeskedtem. – Két lehetőség lesz. Az első, hogy a maga adósa leszek, így aztán úgy rendelkezik velem, ahogy akar, és lássa be, nem sokkal jobb, mint Mrs. Doots – Figyelmen kívül hagytam elkomoruló tekintetét, és bár belülről remegtem, mint egy jól felrázott kocsonya, igyekeztem minden higgadtságomat latba vetni, és úgy beszélni tovább. – A második, hogy a vétkéért cserébe nem kéri, hogy fizessem meg az összeget, amit az asszony kérni fog, és higgye el, a háromszorosát fogja mondani a valós összegnek. Ez esetben, amennyiben nem vagyok terhes, elenged a szigetéről, és mehetek a nagyvilágba teljesen egyedül, hozomány és a megkövetelt erkölcsi normák nélkül. Ha az éhezés nem végez velem, akkor valószínűleg... – Elég legyen már ebből az ostobaságból! – csattant fel a férfi, hangja visszhangzott a tágas előtérben. – Felviszlek a szobádba. – És hogy akarja megoldani? Bár nem fáj annyira a hátam, de ha hozzáérne... Halk sikkantás szakadt fel belőlem a meglepettségtől, amikor Caden váratlanul lehajolt, megragadta a combjaimat, és átvetett a vállán, mint valami krumpliszsákot. Nem kerülte ki a csúszós részt, egyenesen keresztülgázolt rajta velem. Már éppen szólni akartam, mekkorát zuhanhatunk így együtt, de mire kinyithattam volna a számat, már a lépcsőn caplatott felfelé. – Eloise! – ordította, és biztos voltam benne, hogy nem kell még egyszer szólnia, a hangja elért a kastély minden szegletébe. A szobámba érve úgy helyezett az ágyra, mintha attól félne, menten elporladok az első erősebb mozdulatra. A távolból már hallottam Eloise szapora lépteit, de nem vártam meg, hogy bejöjjön, megfordultam, és hason elterültem az ágyon. Legnagyobb döbbenetemre hatalmas, erős 181

mancsokat éreztem a vállamon, ahogy letolják rólam a hálóingem maradványát. – Mit...? – Nyugalom! Nem láthatok semmi újat, nem igaz? – súgta csöndesen a lord, mintha a kígyó szólt volna megigézett áldozatához, és lehelete a vállamat csiklandozta. Végül is... Mégis miért éreztem helytelennek, hogy a keze végigsimítja a vállamat, le egészen a derekamig mindkét oldalon. Hallottam, ahogy a gróf légzése reszelőssé válik, ujjai a csípőmnél megtorpannak, mintha tétovázna. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. A bőröm égett, parázslott, ahol Caden ujjai érintettek, szerettem volna, ha a karjaiba zár, és biztosít róla, hogy nem csak a gyerek lehetséges mivolta miatt érint meg így újra. Elakadt a lélegzetem, ahogy Caden lejjebb tolta a ruhámat úgy, hogy közben végigsimította a bőrömet a csípőmön, a combomon, a vádlimon, végül a bokámon. Oldalra fordítottam a fejem, hogy legalább a szemem sarkából lássam, mi történik. – Caden...? Hosszúra nyúlt, de egy percnél tovább nem tartó csöndet követően Caden fogta a takarómat, és lágyan rám terítette, hogy a csípőmig legalább elfedjen. Aztán az ágyam mellé guggolt, hogy belenézhessek mélybarna szemeibe, melyben meghatározatlan fény csillogott. – Ígérj meg nekem valamit, Danielle! – szólalt meg rekedtes mély hangon, amitől a szívem őrült vitustáncba kezdett. Várakozón néztem rá, fejemet a kezeimre támasztottam. – Soha ne érezd úgy, hogy bele kell törődnöd a bántalmazásokba! Küzdj ellene, míg az erődből kitelik! Bárki is akarjon bántani, soha ne könnyítsd meg a dolgát! Szomorúan viszonoztam a pillantását. – Eddig is küzdöttem – leheltem csöndesen, és láttam, ahogy a barna szempár megtörik. – Magával is küzdöttem, 182

Mrs. Dootsszal is... Apám erre azt mondaná, hogy Alynn életre való, én pedig az életre alkalmatlan teremtés vagyok. Ez mindig is így volt, és azt hiszem, már így is marad. Caden lassan felemelte az egyik kezét, és olyan végtelen gyöngédséggel simított végig a halántékomon, hogy könnyek gyűltek a szemembe. – Nálad életre valóbbat még nem láttam, és az, hogy törékeny vagy, csak még különlegesebbé tesz a szememben. Eddig olyan nőket ismertem, akik megálltak a lábukon önállóan, és a női fortélyaikkal bármit elértek, amire vágytak – mormolta csöndesen Caden, és hangjába annyi keserűég vegyült, hogy a kíváncsiságom feléledt bennem. Vajon ki miatt vannak ennyire keserű tapasztalatai a nőkről? Talán a nő a miniatűrön? – Talán nem a megfelelő nőkkel került kapcsolatba – célozgattam óvatosan. Féltem, hogy feltámasztom a haragját, de ő csak egy minden örömöt nélkülöző mosollyal ajándékozott meg. – Talán igazad lehet. Viszont, ha te nem tudsz vigyázni magadra, kénytelen leszek magamra vállalni ezt a feladatot. – Legalábbis az elkövetkezendő egy hónapra – szúrtam közbe jelentőségteljes pillantást vetve rá. – Egyelőre – hagyta rám, és szemeiben pajkos fény villant. – És mi lesz aztán? – kötöttem az ebet a karóhoz. Mélyen ülő barna szemei rabul ejtették az enyémet. Érintése a halántékomon parázsló ösvény hagyott maga után, ahogy visszahúzta a kezét. A bőröm nemhogy nyugodni akart volna, még többre áhítozott. Bevillant előttem a kép, amikor a nyakamtól csúszott végig ez az egzaltált érintés a melleimet érintve egész addig a pontig, ahol a férfi előtt még senki nem járt. – Aztán majd igyekszünk úgy cselekedni, nehogy éhhalál legyen a sorsod – felelte végül Caden, és olyan szemtelen mosolyt villantott rám, amitől elállt a lélegzetem is egy pillanatra. 183

Mielőtt válaszolhattam volna, Eloise rontott be kopogás nélkül. Oda sem kellett néznem, hallottam, ahogy elakad a lélegzete a látványtól. El tudtam képzelni, mire gondolhatott, amikor meglátott engem lemeztelenítve, sebes háttal, Caden pedig az ágyam mellett térdel... Hát mindenesetre nem mondhatni, hogy unatkozom ezen a szigeten. – Caden?! – Eloise hangjában egyszerre volt jelen a ki nem mondott vád és a kétségbeesett kérdés. Caden cinkosan rám kacsintott, mielőtt felállt volna, hogy megnyugtassa a házvezetőnőjét. Nem értettem, mi ez a bizalmas hangulat hirtelen kettőnk között, mégis éreztem, hogy valami megváltozott. – Ne nézz rám ilyen megrökönyödve, Eloise! – kérte a férfi, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Esküszöm, csak annyira nyúltam hozzám, amennyire feltétlenül szükséges volt! A sérüléseit Mrs. Doots okozta azért, amit én tettem. – A gardedámja verte? – döbbent meg Eloise, és a matrac megemelkedett, amikor az ágyra ült. Megéreztem a balzsam már-már megszokott orrfacsaró szagát, és a szemhéjaim egyre elnehezültek. Kimerített a menekülés, a fájdalom, de leginkább az, ahogy Caden iránt érzek. Beszélgetésük lassan a háttérbe tolódott, és kellemes zsongássá olvadt össze, míg én azon tanakodva, mit is jelent nekem a gróf, elmerültem az álmok hűsítő tengerében. Csöndes kopogásra ébredtem mély, alvásból, az álmok messzire elkerültek. megnyugtató

– Danielle, felébredtél már? – hallatszott a folyosóról Eloise mélyebben csengő, kedves hangja. – Gyere be! – szóltam ki neki, és felültem az ágyban. Ekkor döbbentem rá, hogy a hátamon aludtam. A pálcaveréstől sebes hátamon! Elképedtem. Máskor egy ilyen verés után napokig alig bírtam mozogni, nemhogy felülni. Nyílt az ajtó, és Eloise mosolygós, kerek arca jelent meg. Terebélyes alakja lágyan ringott, ahogy telt karjaival egy tálcát egyensúlyozott. 184

– Jobban nézel ki – jegyezte meg, de arcán nem láttam nyomát megnyugvásnak, helyette mélységes idegességet. – Jobban is érzem magam. Mennyit aludtam? – Mindjárt nyolc óra. – Máris este van? – döbbentem meg, és zavartan félresimítottam az arcomba hulló tincsemet. – nem csoda, ha ilyen kipihentnek érzem magam. A gróf nem haragudott, hogy ilyen sokáig aludtam? Eloise megütközve nézett rám. – Caden? Ugyan már. Örülhet, hogy ilyen szerencsésen megúsztad, különben magam láttam volna el a baját – zsörtölődött az asszony, miközben a tálcát a vacsorámmal az ágy lábánál elhelyezkedő asztalkára helyezte. – Régóta vagy a Gaskelleknél? Eloise mosolya olyan mindentudó önmagában válasz volt a kérésemre. volt, hogy már

– Itt születtem, és itt nőttem fel a Gaskell fivérekkel, míg el nem küldte őket az apjuk tanulni. Oda már nem mehettem velük, bár Devon megesküdött, ha beférnék a poggyászába, magával vinne, mint házi kedvencet – nevetett a nő a szemeit forgatva, és én is elmosolyodtam a kedves emléken. Mindenesetre világossá vált számomra, hogy Eloise nem csupán egy rabszolga, aki kivételezett helyzetben él, hanem családtag. Az élete szorosan összefonódik a fivérekével. irigylésre méltó, hogy így kötődik valakihez, akik nem is a vér szerinti rokonai. Ebben a pillanatban hirtelen jobban hiányzott a nővérem, mint bármikor. – Szerinted a gróf haragudna, ha sétálnék egyet a birtokán? – fordultam Eloise-hoz, aki újfent meglepetten nézett rám. – Nem értem, miért kérdezel ilyeneket! – mondta őszintén. – Caden bármit megtenne neked. Ha kérnéd a csillagokat, azokat is lehozná az égből, hogy jóvátegye, amit elkövetett 185

ellened. Tudom, hogy nem hiszed, de igazán bánja azt a félreértést. – Igazán? Persze tudtam, hisz maga Caden mondta, elismerte ott és akkor, hogy hibázott, mégis hihetőbbnek tűnt valaki kívülálló szájából hallani ugyanezt. Elgondolkodva meredtem magam elé. – Hát persze! Azt csinálsz és akkor, amit akarsz. Olyan szabad vagy, mint a madár... – Eloise hangja elhalkult a mondat végére, ahogy maga is rájött, nem teljesen igazak a szavai. Keserűen elmosolyodtam. – Bármit megtehetek a szigeten belül. Tudom, Eloise, ne idegeskedj emiatt! – Eltelik hamar az egy hónap, és utána... – újra elhallgatott. Csaknem elnevettem magam, ahogy Eloise zavarában vastag ajkait rágcsálta. – Jobb, ha magadra hagylak. Úgy látszik, amint kinyitom a számat, mindig valami butaság csusszan ki rajta. Csak szólj, ha szükséged van bármire. Egy ruhát készítettem a szekrénybe. Kicsit nagy lesz, de egyelőre nincs más. Idegesen ment még két kört a szobámban, hátha akad még valami tennivalója, és csak akkor volt hajlandó távozni, amikor megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Amikor az ajtó becsukódott, lecsúsztam az ágyról, és meglepődve tapasztaltam, hogy bár még kicsit fájdalmasan húzódik, de nem sajog elviselhetetlenül a három seb a hátamon. A bokám is pp annyira fájt, hogy jelezze, még mindig nem tökéletes. A vacsoratálcámhoz bicegtem, és már épp rá akartam vetni magam, amikor a szemem sarkába feltűnt egy apró, fehér valami az asztal lábánál. Kíváncsian hajoltam le érte, és egy apró borítékot ismertem fel. Legnagyobb megdöbbenésemre az én nevem állt a borítékon, ráadásul Alynn kézírásával: Danielle Montgomery. 186

Elakadt a lélegzetem, a szívem pedig őrült iramban kezdett rohanni valami olyan cél felé, melyet sosem érhet el. A kezem annyira remegett, amikor kibontottam a borítékot, hogy elsőre el sem bírtam olvasni a levélke tartalmát. Második nekifutásra sikeredett: "Drága Danielle! Ma, pontosan éjfélkor találkozzunk a parton! Csak remélhetem, hogy megbocsátasz nekem, amiért magadra hagytalak. Nagyon szeretlek! Alynn" Még háromszor olvastam el a levélkét, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban az van leírva, mint amit az agyam képes volt feldolgozni, gondosan összehajtogattam, és visszahelyeztem a borítékba. Ma éjfél! Képtelenség... Még, ha ki is tudnék surranni úgy, hogy senki nem vesz észre, fogalmam sincs, merre van a part. De még ha tudnám is, hogy a csudába jutnék el sérülten? Jhajj, Alynn, attól összejönni... Hacsak... tartok, ez a találkánk nem fog

Hirtelen Eloise szavai jutottak eszembe: " Caden bármit megtenne neked." Ezt mondta alig néhány perce, aztán ezt a levélkét találtam az asztalom mellett. Kétség sem férhetett hozzá, ki kézbesítette a nővérem üzenetét. Később bizonyosan meg is fogom hálálni neki valami úton-módon, de most ki kellett találnom, hogy mitévő legyek. Mégsem kérhetem meg Cadent, hogy vigyen el egy titkos találkára, ahová minden valószínűség szerint Alynn is szökve érkezik. istenkém, csak nehogy valami baj érje közben, fohászkodtam, miközben magamra rángattam a szekrényben talált sötétzöld selyemruhát. habár nem voltam elhanyagolható méretekkel megáldva mell tájékon, ez a ruha akkora volt, hogy bőven túltett rajtam valamikori viselője. Igyekeztem nem gondolni rá, ki lehetett az illető, és milyen kapcsolat fűzi Cadenhez. 187

Kényelmesen megvacsoráztam, eloltottam a szobámban a lámpát, majd az erkélyre vezető ajtón keresztül elhagytam a hálószobámat. Ha a fene fenét eszik, akkor sem kérem meg Lord Gaskellt, hogy segítsen. Amennyire lehetséges volt kihúztam a derekam, és bicegve elindultam az istállók irányába. Caden Dühös voltam! Éktelenül dühös! Mégis hogy képzeli? Lovagolni akar az éjszaka kellős közepén? Hiszen lovagolni sem tud... Ebben azóta voltam teljesen biztos, hogy több ízben is ültünk ugyanazon a lovon. – Erebosz! – szóltam a kutyára, amikor a kezemet akarta nyaldosni, hogy enyhítsen a hangulatomon. Átvágtam a ház mögötti kerten, így biztosan tudtam, hogy előbb odaérek az istállóba, mint Danielle. Ördög vinné el ezt a lányt. Teljesen összezavart, mióta a szigetre vetődött. Először a kunyhóban... Istenem, azt az éjszakát sosem felejtem el. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, míg ő édesen, ártatlanul szántotta az igazak álmát. Gyönyörű volt, ahogy rengeteg haja szétterült a párnán, ajkai szétnyíltak, ahogy az ingem, amit viselt szintén, így láttatni engedte igencsak buja idomait. Életemben nem kívántam még nőt annyira, mint őt azon az éjszakán... és azóta egyfolytában. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ártatlan. Másnap a hasadéknál úgy tűnt, beigazolódott az állításom, miszerint a lány csupán egy szajha. Sehol egy gardedám, csak a lány, és megtépázott ruhája, amely még mindig túl sokat engedett láttatni. Nincs mentségem, elvesztettem a fejem. 188

Danielle-hez fogható szépséget soha nem láttam, és bár próbálta türelmes lenni, mégis magával ragadtak az ösztöneim. A haja, az illata teljesen elvették az eszem, amikor pedig észrevettem az igazságot, már késő volt. Késő volt megbánni, késő volt abbahagyni. Édes forróság – hacsak rágondolok, azóta is eláraszt az érzés. Szegény lány. Épp egy ilyen kiéhezett férfihez vezérelte a balsorsa. Még Eloise is neheztel rám, mióta megtudta, mi történt. Tayshaun pedig szinte állandóan röhögő görcsöt kap, ahányszor eszébe jut, milyen képet vágtam, amikor elmeséltem neki. Akkor bezzeg nem nevetett, amikor Devon fel sem akart engedni a hajójára. Az az idióta még tárgyalni sem volt hajlandó Danielle nővéréről. Nem hittem, hogy bármit is jelent neki, inkább engem akart bosszantani. Tayshaun is ezen a véleményen volt, ezért is nem avatkozott közbe, amikor a lány nekem rontott. Szerintem Alynn észre sem vette, mert az ajtó mögött állt, ami kívül esett a lány látószögén. Mindenesetre tanulságos éjszaka volt. Először nem értettem Alynn célozgatását. ugyan miért ne hagyhatnám Danielle-t a saját gardedámjának a társaságában. Valami miatt azonban hallgattam rá. Devon vadállat volt, és leütötte a szerencsétlent, aztán beláttam, hogy éppoly makacs bolond amilyen volt, ezért önként távoztam a hajóról. Tayshaunt és engem is letaglózott, amit már messziről láttunk. Danielle sérült lábán, minden erejét megfeszítve botladozott, nyomában a gardedámja egy pálcával. Majd szétvetett a méreg, ahogy megláttam lesújtani a törékeny lányra. Azonnal ráuszítottam a kutyát, aki mintha tudta volna, mi történik rárontott a vénasszonyra. Hagynom kellett volna, hogy széttépje. Szemérmetlenül nagy összeget volt pofája elkérni, de amikor Tayshaun megemlítette az ügyvédeinket, azonnal beérte feleakkora összeggel. Még így is jobban járt, én pedig verhetem a fejem 189

a falba, ahogy Tayshaun találóan megjegyezte: "mert a farkam után mentem, és nem gondolkoztam." Tüsszentés kavarta fel az éjszaka sűrű csendjét. Magamban káromkodtam, a lánynak még egy köpenye sincs. Nekitámaszkodtam az istálló ajtajának, és figyeltem, ahogy Danielle besántikál az épületbe. A ruha, amit viselt visszaköszönt a régmúltból, mégis más volt. Olyan hosszú volt, hogy kétszer is megbotlott benne, és a dekoltázsánál akkora rést hagyott, hogy egyfolytában igazgatnia kellett. Erebosz a lábamnál lihegett, mintha ő is arra várna, melyik lovat válassza a lány. Néhány perc tétova töprengést követően az egyik kanca mellett voksolt. A szemeim forgattam. Rosszabbat nem is választhatott volna. Cickány az egyik legvadabb lovunk volt az állományból. Előléptem a sötét rejtekemből, megvilágítson a fáklyájának a fénye. és hagytam, hogy

– Nem is tudtam, hogy tudsz lovagolni. Halálra rémülten fordult felém. Mélykék szemeiben rémület tükröződött, apró kezeivel próbálta magához igazítani a hatalmas ruhát – sikertelenül. Fejét felszegte, ahogy viszonozta a pillantásomat. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy tökéletesen hűvösnek mutatkozzam, de szépsége elkápráztatott, és forrongó láva közepében éreztem magam tőle. – Nem is tudok – válaszolta hetykén. – De muszáj elmennem. – Ugyan, mi lehet olyan fontos, hogy félbeszakítsd a lábadozásodat? – kérdeztem gúnyosan felvonva egyik szemöldököm. Tétovázott, mintha az esélyeit latolgatná. Keskeny arca, érzékien telt ajkai, és gyönyörű kék szemei voltak, melyek, ha épp nem a rémülettől kerekedtek tágra, akkor állandó kíváncsiság csillogott bennük. Elbűvölő volt. Danielle az ajkait rágcsálta, és összevonta szép ívű szemöldökét. A legszívesebben ráordítottam volna, hogy 190

mondja el, miért akar elszökni tőlem, de tudtam, óriási hiba lenne. Nem akartam így elbagatellizálni lassan kinyílóban lévő bizalmát. Azt hittem, már sosem fogom megtudni, mire készült, amikor lassan a ruhájának óriási zsebébe nyúlt és egy apró gyűrött borítékot húzott elő. Ahogy felém nyújtotta, kerülte a pillantásom, de láttam a szemeiben megbúvó könnyeket. – Segíthetne... – a mondat további része elfúlt, ő pedig csak állt előttem, védtelenül, kiszolgáltatottan. Kíváncsian futottam át az üzenetet, és éreztem, ahogy a haragom újult erővel lángra kap. Nem megszökni akart, csupán elszökni. Őrület! Inkább nekivág egy öngyilkos vállalkozásnak, ahelyett, hogy a segítségemet kérné. Nem válaszoltam semmit, csak megragadtam a kezét, és egyenesen Hercules bokszához vezettem. A ló még fel volt nyergelve a délutáni kilovaglásom után, ezért kivezettem, és Danielle-t a nyeregbe ültettem. Mikor felültem mögé reszkető vállára kanyarítottam a köpönyegem, átkaroltam karcsú derekát, és megsarkantyúztam az állatot. Nagyjából sejtettem, hogy az a tenyérbe mászó Ben fogja a lányt segíteni, ezért pontosan tudtam, hogy melyik részéről beszélt a partnak. Ötpercnyi csöndes ügetés után értünk oda, ahol leemeltem Danielle-t a nyeregből. Amíg én kikötöttem az állatot, ő előrébb sétált, és a sötétséget kémlelte. Hallottam a gally reccsenését, és hallottam a fojtott, felszabadult, megkönnyebbült sikkantásokat. Csak ezután néztem oda, és ajkaimon ironikus mosollyal figyeltem, ahogy a két nővér zokogva borul egymás karjaiba.

6. A találkozás

191

Akasha

Arra ébredtem, hogy kalapáccsal verik a fejem. Vagy legalábbis ezt hittem a hangos koppanásokból, amelyek be kívántak törni álomtalan álmom mélységébe. Amikor felpattantak a szemeim és körülnéztem, mégsem láttam senkit. Eltartott pár pillanatig, mire rájöttem, hogy az ütés nem is a testemet éri, hanem csupán az ajtót. Veszély nem fenyeget – gondoltam elégedetten, viszont átkoztam, hogy vannak még illedelmes kalózok a földön. - Gyere be, Ben – szólaltam meg olyan rekedt hangon, hogy még magamat is megleptem. - Nem néz ki túl fényesen, kisasszony – tekerte fejét aggódva sötét bőrű barátom. 192

- Én is szeretlek, tudod – vágtam felé egy grimaszt, amit mosolynak szántam. Majd, mintha gyertyát gyújtottak volna agyam hátsó részében, eszembe jutott, miért is jöhetett, és hogy végre eljött az idő, hogy láthassam a húgom. - Nemsokára indulnunk kell. A legénység egy része még ébren van, de ők is nemsokára már nyugovóra térnek. Az őrszemekre pedig gondom lesz még később. Addig készüljön fel. Szólok, ha tiszta a levegő, és kiosonunk a hajóról – majd kivonult a kabinból. Gyorsan friss vizet fröcsköltem arcomra, hogy felébredjek végre, és kicsit rendbe szedtem magam. Ben egy óra múlva tért vissza, kezében két hatalmas szövetanyaggal, amikről kiderült, hogy kabátok. Bő fazonjuk miatt könnyen el tudtam rejtőzni benne. A csuklyát a fejemre hajtva pedig szinte láthatatlan lettem a fénytelen hajón. Szívem a torkomban dobogott, ahogyan óvatosan lopakodtunk le a hajóról, majd a legnagyobb csendben bevetettük magunkat a sötét éjszakába. Valójában azt vártam, hogy melyik pillanatban bukkan elő Guy, és toloncol vissza a hajóra. Már a gondolattól is idegesebb lettem. Számomra is meglepő és kettős érzelmek dúltak bennem. Nem is az lett volna számomra a legrosszabb, ha akarattal visszavisz a Zöld Smaragdra, hanem az, hogy ennyire közel vagyok Danielle-hez, és esetleg mégsem láthatom. Szorosan a part mellett haladtunk. A kikötőtől nem messze egy nehezen járható, sziklás vidéken mentünk keresztül, ami egy pálmafákkal és dús trópusi növényekkel körülvett homokos területre vezetett. - Itt várunk a húgára. Addig mindenképpen maradok, amíg nem találkozik vele. - Ben – fogtam meg hatalmas karját -, nagyon szépen köszönöm, amit tesz. Tudom, hogy sokat kockáztat mindezzel, de ígérem, nem fogom elárulni – mosolyogtam meleg, barna szemébe. 193

- Egy testvérpárt, akik ennyire szeretik egymást, lehetetlen szétválasztani. – Tekintetével valahova a hátam mögé nézett, mintha csak a múltban merengene. Vagy mégsem? Nem tudtam volna megmondani, mit néz annyira a sötétben az erdő mélyén. Viszont rajtam is egyre jobban eluralkodott a várakozás türelmetlensége, én is hol a tenger hullámait, hol pedig a fákat kémleltem feszülten, hátha felbukkan egy kedves szőke fej valahol a távolban. Szememet lehunytam, és hallgattam az éjszaka hangjait, hátha az megnyugtat. A csend most nem segített, inkább csak még nyugtalanabbá tett. A szívem gyorsan erősödő dobolását már nem csak a torkomban éreztem, hanem a fülemben is csengett. A ritmikus ütem egyre erősödött, majd hirtelen abbamaradt. Nem túl biztató jelenség, hogy kezdek teljesen megőrülni az események hatására, és mindenféléket hallucinálok. Koncentrálnom kell a jelenre, és nem feleslegesen halálra ijeszteni magamat. Amikor azonban a bozótos felől a gallyak reccsenését és a levelek zörgését meghallottam, szemhéjam akaratlanul is felpattant, és tekintetem beleveszett a sötétségbe. Lelkem már érezte, hogy a testvérem a közelemben tartózkodott, ezért még nehezebben viselt el minden múló pillanatot, amíg megláthatja őt. Nem bírtam tovább egy helyben maradni. Lábaim tétován indultak el maguktól a fák felé, majd amikor az erdő rejtekéből egy apró alak mozgására lettem figyelmes, szinte elakadt a lélegzetem, és megtorpantam. Csak egy röpke idill, reményből valóság, de ez jelentett számomra most mindent. Szívemet már nem szorította semmit, és szinte lélekszakadva rohantam az agyam számára még felfoghatatlan cél irányába. A drága jelenség is hirtelen nekiiramodott, bár sokkal finomabb mozdulatokkal, mint én. Fogalmam sincs, hogyan, csak azt vettem észre, hogy együtt térdelünk a homokban, karjaim őt szorítják, és nem 194

akarom elengedni semmi esetre sem. Fejét mellkasomhoz fogtam, és arcomat a hajába fúrtam. Muszáj volt tudatosítanom magamban, hogy tényleg itt van mellettem. Éreztem, ahogy törékeny teste meg-megrándul, és nem bír lenyugodni. Enyhítettem ölelésemen, de nem eresztettem el. Csitító szavakat suttogtam a fülébe, mire pár percen belül csillapodott a reszketése. Kezemmel felemeltem az állát, és könnyes szemébe néztem. Nem volt semmi, ami kifejezhette volna, mit is érzek pontosan. Csak némán figyeltem őt, minden más gondolatot kiszorítva a fejemből. Potyogtak a könnyek a szememből, amikor megpusziltam két piros arcát, ami a zokogásától hevült fel ennyire. - Végre megvagy! – csúsztak ki számon az első értelmes szavak. Mintha egy gát nyílt volna meg az agyamban, minden kérdés eszembe jutott, amit tudni szerettem volna tőle. De a legfontosabb mégis csak egyetlen dolog volt, amit mindenképpen meg akartam vele értetni. – Szeretlek, Danielle. Húgom arca fájdalommal telt, ahogy ismét zokogni kezdett. - Figyelj rám, kicsim! Együtt ebből a helyzetből is kikerülünk, ne aggódj! És mostantól a közeledben leszek, és nem engedem, hogy bárki is bántson. – Szorosan magamhoz húztam, de ahogy egy halk szisszenés hagyta el a száját, ijedten elengedtem. Merev testtartásából feloldódott egy idő után, én pedig szememmel kutattam bármilyen ok után, ami kiválthatta nála ezt a reakciót. Bár a ruhája nem árulkodott semmilyen bántalmazás nyomairól, biztos voltam benne, hogy fájdalmai vannak, amit rejteni próbál előlem. – Hol sérültél meg? És mi történt? – szegeztem neki élesebben kérdéseimet, mint szerettem volna. Szemeit a földre szegezte, mintha érdekeset vett volna észre a homokban. valami nagyon

- Csak tudni szeretném, kinek a nyakát kell elvágnom, amiért bántani merészelt! – Próbáltam enyhíteni hangomon, 195

de a gondolat, hogy valaki bántotta a húgomat, eszemet vette. Ha az a nyomorult lord megint megtette a nekem tett ígérete ellenére, esküszöm, hogy kardélre hányom. – Ismét Caden nyúlt hozzád? – Ahogy kimondtam annak a férfinak a nevét, Danielle mintha azonnal megváltozott volna. Heves fejrázásba kezdett és kezem után kapott. - Nem, nem, szó sincs erről – védekezett szenvedélyesen. – Azóta nem ért hozzám úgy, amióta… - szemeit ismét lesütötte, és hangjából szinte fájdalmasan ordított a bűnbánat. Az ő szenvedése az én szenvedésem is. Megszorítottam kezét, hogy érezze, nekem mindent elmondhat. Félve felemelte könnyes arcát, és mélyen a szemembe nézett. – Akkor hibát követett el, és ezzel ő is tisztában van. Elhiszem neki, hogyha képes lenne meg nem történtté tenni az eseményeket, akkor mindent elkövetne ez ügyben. Nem rossz ember ő. Megvédett, amikor szükségem volt rá, és mellettem állt. És vállalni fogja tetteinek esetleges következményeit. Tekintetében valami furcsa csillogást vettem észre, és ajka szegletében egy elnéző mosoly bujkált. A megvilágosodás szinte letaglózott. A szívem gyorsabb ütemre verte ritmusát, ahogy bekúszott az igazság az elmémbe. A húgom szerelmes lett. Méghozzá abba a szemétládába, aki akaratán kívül magáévá tette, aki elvette tőle az egyetlen kincsét, az ártatlanságát. Nem bírtam elviselni, hogy a sors még ennél is kegyetlenebb legyen vele. Ahogy kifejésein túl szavainak jelentését is megértettem, kezdett összeállni a kép. - Ha nem a lord bántalmazott, akkor csak az az átkozott boszorkány lehetett. Látni szeretném a sebedet! – utasítottam finoman Danielle-t, mire ő lassan megfordult, és kissé elhúzta ruháját, szabaddá téve hátát. A düh elemi erővel tört rám, ahogy törékeny testén megláttam a gyógyulófélben lévő hegeket. – Merre van most? – Persze tudtam, hogy nincs a látóteremben, mégis szememmel a környéket vizslattam, és minden vágyam az volt, hogy kezem közé kaparinthassam azt a nyomorult banyát. Ez volt 196

az utolsó alkalom, hogy ezt tette. Megmutatom én neki, milyen az igazi lecke. - Caden közbelépett azon az éjjelen, amikor… Mrs. Doots rám támadt… kifizette neki a tartozásunkat és utána elzavarta a birtokról. Mélyet lélegeztem a hűvös próbáltam magam lenyugtatni. tengeri levegőből, és

- Ezek szerint akkor most másnak tartozunk. – Sehogy sem tetszett nekem a helyzet. Egyik személy után most más valakinek leszünk lekötelezettjei. Nem szabadulhatunk. Ízesen elkáromkodtam magam, miközben a lehetőségeinket próbáltam számba venni. Mindenképpen beszélnem kell a lorddal a fizetés feltételeiről, de most nem akartam ezzel foglalkozni. – Rendben. Akkor most mitévők is legyünk? – merengtem el a távolba, mire testvérem megszorította kezem. - Gyere velem vissza a birtokra – kérlelt édes hangján, mire összeszorult a gyomrom. Nem bírtam megszólalni, csak a fejemet ingattam. – De azt ígérted, hogy mellettem maradsz – suttogta. – Nélküled nem bírnám ki. Homlokomat az övéhez érintettem, és arcát a kezeimbe vettem. - Van még egy kis elintéznivalóm, de ígérem, hogy két napon belül eljövök érted. Csak addig kell kitartanod, érted? Nem hagylak itt! - De én nem mehetek el innen, amíg… - mondatát nem fejezte be, csak ajkába harapott. - Senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyünk! – csattantam fel. – Ha távozni akarunk, nem tartóztathatnak fel. A fák közül mozgást hallottam, és egy elfojtott morgást. Odakaptam a fejem, és a fájdalmasan ismert gyönyörű sötét szempár nézett le rám fenyegetőn. Reflexszerűen a húgomat magam mögé toltam, hogy védve legyen dühétől. Semmit 197

nem kellett tennie, már a mozgása elárulta, hogy melyik fivérrel kerültem szembe. - Danielle nem megy innen sehová. – Caden erőteljes basszusa betöltötte az éjszakát. – Nem engedem. Meg sem tudtam szólalni, mert a mögöttünk lévő bozótos is életre kelt. Hátraperdültem, és abban a pillanatban, ahogy megláttam újabb hívatlan vendégünket, a harag vörös köde borult az elmémre. Guy csendben közeledett, de tekintete parázsként izzott. - Ne merj hozzá nyúlni! – Minden egyes szót külön hangsúlyozott, ezzel is figyelmeztetve a testvérét. Rekedt hangjára az egész testemben kellemes bizsergés futott végig. - Nem akar még valaki csatlakozni hozzánk? – csattantam fel. – Milyen jó, hogy elméletileg ez egy titkos találkozó. Ferrars gyorsan végignézett rajtunk, majd megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva ismét a fivéréhez fordult. Mind a ketten lassan megindultak egymás felé, méregetve a másikat. - Mit keresel a birtokomon, Devon? – morogta a lord, mire megdermedtem. Hallottam már ezt a nevet a hajón is, de akkor nem törődtem vele. - Milyen kellemes üdvözlés, bátyám! - Csak amilyet megérdemelsz, testvér! – sziszegte Caden. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mit keresel itt, az én birtokomon? - Csak vigyázok arra, ami az enyém – jelentette ki Ferrars nemes egyszerűséggel. - Én nem vagyok senkié, legkevésbé a magáé – próbáltam védekezni, persze hasztalan, mert a kutya se vette számításba a véleményem. 198

- Ne szóljon ebbe bele, ez nem az Ön dolga, kisasszony! – utasított rendre a kalózom, mire paprikavörös lettem a haragtól. - Rendben, akkor fogd ezt a kis némbert, és takarodj a szigetemről! – replikázott rá a lord. Mind a kettejükről sugárzott a színtiszta gyűlölet. Elgondolkoztam, hogy két testvér vajon miért utálhatja ennyire egymást. Mintha csak esküdt ellenségek lennének – állapítottam meg magamban. - Ne merj róla így beszélni! – hördült fel Guy, majd abban a pillanatban előrántotta kardját, és fivérére támadt. Persze Caden is résen volt. A következő percekben a fegyverek éles csikorgását lehetett hallani, ahogy egymásnak feszültek. Danielle minden csapódásnál megrettent, mintha csak őt érte volna. A lord megbotlott egy farönkben, és hanyatt vágódott egyenesen a homokba. A húgom elsikkantotta magát, és testtartása arra utalt, hogy bármikor képes lenne közéjük vetni magát, és a védelmébe venni saját támadóját. Bolond lány, hát tényleg szerelmes lett! Nem hibáztathatom semmiért, hiszen én is hasonló helyzetben vagyok, csak éppen a másik férfival. Testvérem mindkét kezével a karomba kapaszkodott, és úgy figyelte az eseményeket tágra nyitott szemekkel, szótlanul. Közben a lord természetesen sikeresen hárította a támadást, és a küzdelem ismét fej-fej mellett haladt tovább kiegyenlítve. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyikük győzne, vagy veszítene, de be kellett vallanom még saját magamnak is, hogy nem szívesen néztem, ahogy öldösik egymást. Muszáj volt tenni valamit.

199

6. Testvérpárharc Posted by benina

benina Caden 200

Mióta Danielle a szigetemre vetődött, úgy gondoltam rá, mint egy angyalra. Egy érzéki angyalra, akit az égiek az én szenvedésem miatt küldtek. Formás fenekéig érő aranyszínű tincsei ingerlően göndörödtek, és ártatlanul csillogó szemeiben el lehetett veszni akár egy egész életre. És ha Danielle valóban angyal volt, akkor a nővére leginkább csábító amazonra emlékeztetett. Barna fürtjei a háta közepéig értek, most ziláltan hullottak a vállára. Magasabb volt a húgánál legalább egy fejjel, de még így is jóval alacsonyabb nálam vagy a fivéremnél. Halkan suttogott csitító szavakat húga fülébe, de közben sötét szemeivel vadul pásztázta a környéket, készen arra, hogy bármelyik pillanatban valaki torkának ugorjon. Alighanem én lettem volna az a valaki. Együtt térdeltek a homokban, nem törődve a ruhájukkal, mint más úri kisasszonyok tették volna. Egyszerűek voltak, de szenvedélyesek, ahogy minden érzelmeiket kiterítették a tengerpartra. Alynn úgy látszott, megfojtani készül a testvérét, olyan szorosan vonta mellkasára a fejét. Már épp szólni akartam, hogy szép dolog a viszontlátás, de néha friss levegőre is szükség lehet, amikor végre enyhített a szorításán. Ahogy arcát Danielle selymes hajába fúrta, fájdalom nyilallt a mellkasomba. Emlékeztem az érzésre, emlékeztem az illatára, és hirtelen émelyítő féltékenységet éreztem, amiért az a nő megtehette azt, amire én áhítoztam. Minden bizalma, amit kinyilvánított a nővére felé, minden ölelése és elejtett könnycseppje, mindent akartam magamnak. Azt akartam, hogy Danielle nekem könyörögjön, hogy maradjak vele, hogy értem zokogjon, és én temethessem bele magam illatos hajzuhatagába. Megrázkódtam, de nem az éjszaka hűs levegője miatt. Közelebb léptem hozzájuk, de nem fedtem fel a jelenlétemet Alynn előtt. Nem láttam szükségét, hogy belerondítsak egy olyan meghitt találkozásba, amilyet az öcsém és én soha nem fogunk átélni már. Kívülállóként szemléltem az 201

eseményeket, és keserű szájízzel döbbentem rá, hogy valóban az voltam. Kívülálló... Alynn kitartóan csitította Danielle görcsös zokogását. Amikor végre elapadtak a könnyei, az álla alá nyúlt, és ismerős mozdulattal kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Végre megvagy! – suttogta megindultan, miközben lágy puszit nyomott a húga arcára. Nem láttam Danielle arcát, mert nekem háttal helyezkedett el, Alynn viszont nyitott könyv volt előttem. Komolyan nézett a mélykék szempárba. – Szeretlek, Danielle! Különösnek találtam ezt a vallomást, mégis, ahogy visszaemlékeztem a lány meséire a múltjáról, valahogy értelmet nyert. Ez a két lány az elmúlt években szinte teljesen elszakítva élt egymástól, és mikor végre normális élethez kezdtek volna, jött Devon és az ostoba kalózjátékai. Úgy tűnt, Danielle az eltelt napok minden keserűségét és bánatát erre a pillanatra tartogatta. Vékony vállai megrázkódtak, ahogy próbálta visszafojtani a sírását, én pedig bosszúsan káromkodtam, amikor láttam, hogy képtelen rá. Nem lett volna szabad idekerülnie. Talán még azzal a piperkőccel is boldogabb lehetett volna, mint itt, rám fanyalodva. Tudtam, hogy el kéne engednem, de nem akartam. Magam mellett akartam tudni, amíg... Meddig is? Amíg be nem bizonyítom neki, hogy nem vagyok szörnyeteg! Legalább addig. És ez a babatéma kitűnő indok volt a jogaimat illetően. – Figyelj rám, kicsim! Együtt ebből a helyzetből is kikerülünk, ne aggódj! És mostantól a közeledben leszek, és nem engedem, hogy bárki is bántson – fogadkozott Alynn, és mintha a saját szavaimat hallottam volna visszhangozni.

202

Nekem kellett volna ezeket mondani, legalább ekkora szenvedéllyel, és akkor talán Danielle is bizalommal fordult volna hozzám, amikor ide akart szökni. Alynn kihagyott néhány évet a húga életéből, és úgy tűnt, minden erejével azon van, hogy pótolja nővéri kötelességeit. Biztos voltam benne, hogy kínozta a gondolat, hogy Danielle-t annyi időre magára hagyta a vén satrafával. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnyugtatom, nem tudhatta, így nem is az ő hibája, ami történt. Danielle pedig mostantól az én védelmemet élvezi, és sokkal nagyobb figyelemmel fogom őrizni, mint eddig. Ahogy figyeltem az idősebb nővért, ahogy védelmezőn magához húzza a húgát, biztos voltam benne, hogy magasról tenne rá, miket hordok össze neki éppen én, a szűzgyalázó. Gondolkodás nélkül nekem rontana úgy, ahogy a legutóbb tette. Danielle fájdalmas szisszenése azonnal visszarángatott a gondolataimból. Alynn is azonnal reagált. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszant vagy tetszik, hogy ugyanúgy reagál, mint én, ha a húgáról volt szó. – Hol sérültél meg? És mi történt? – szegezte neki a kérdést Alynn, de Danielle csak hallgatott. Látszott, hogy nem akarja éppen ezzel a történettel elütni azt a kevés idejüket, ami megadatott neki. Alynn megenyhülve folytatta. – Csak tudni szeretném, kinek a nyakát kell elvágnom, amiért bántani merészelt! Mosolyt csalt az arcomra a harciassága. Tovatűnő volt, akárcsak az érzés, hogy hangosan felnevessek. A következő mondatnál lelohadt az arcomról. – Ismét Caden nyúlt hozzád? A szégyen és a harag elemi erővel söpört végig rajtam. Szerettem volna már csak a feltételezés miatt belemarkolni barna hajába, és alaposan megleckéztetni a szemtelen fruskát. Mi a fenét képzel, mi vagyok én? Legszívesebben a mellettem gonoszul vicsorgó fába vertem volna a fejemet. Mert igaza volt. Teljesen logikus, 203

hogy éppen rám gondolt, hisz miért is ne tenném meg akár többször is, ha már egyszer sikerült... Azon kaptam magam, hogy lélegzetvisszafojtva várom Danielle reakcióját. A lány hevesen megragadta nővére kezét, és idegesen szorongatni kezdte, miközben magyarázkodni kezdett. – Nem, nem, szó sincs erről. Azóta nem ért hozzám úgy, amióta… – tétován elhallgatott, én pedig tobzódtam a megvetésben önmagam iránt. – Akkor hibát követett el, és ezzel ő is tisztában van. Elhiszem neki, hogyha képes lenne meg nem történtté tenni az eseményeket, akkor mindent elkövetne ez ügyben. Nem rossz ember ő. Megvédett, amikor szükségem volt rá, és mellettem állt. És vállalni fogja tetteinek esetleges következményeit. Hát ettől azt hinné az ember, hogy menten jobban érzem magam, de ehelyett csak még mélyebbre süllyedtem az önutálat posvány mocsarában. Alynn gyanakodva méregette a húgát, mintha azt latolgatná, mikor is ment el teljesen az esze. Danielle, mondhatni hevesen védelmezett, nehogy a lány rosszat gondoljon rólam, és ez olyan szívmelengető érzéssel töltött el, hogy ott helyben engednem kellett volna a kísértésnek, a karjaimba emelni, és visszavinni a biztonságos, meleg kastélyba. Megmutattam volna neki, hogy mit és hogy kell csinálni normális esetben. De mégsem tettem. Csak álltam, és engedtem, hogy tovább sutyorogjanak, kiélvezzék egymás társaságát. Ugyan nem tudtam, mennyire fontos az öcsémnek a lány, de emlékeztem, hogy a birtoklási ösztön csaknem olyan erős benne is, mint bennem. Tehát vagy Ben jelenik meg hamarosan, hogy visszavigye Alynnt a hajóra, mielőtt a gazdája észrevenné – amit nem bántam volna, mert jó lett volna látni újra a vén lókötőt –, vagy pedig ő maga jelenik meg.

204

– Ha nem a lord bántalmazott, akkor csak az az átkozott boszorkány lehetett. Látni szeretném a sebedet! – nem kérés volt, leginkább parancsnak hangzott. Danielle engedelmesen megfordult, és kiengedte a ruháját, hogy a nővére láthassa a hátán a sérüléseket. Annyira összeszorítottam az állkapcsom, hogy félő volt, kitöröm a saját fogamat. Arrébb mozdultam, és igyekeztem csak a haragomat mutatni, ami önmagam ellen szólt, de ezt senki nem tudhatta. Danielle a sötétbe nézett vakon, mégis biztos voltam benne, hogy látta, merre vagyok. Mintha egyenesen a szemeimbe nézett volna, vádlón, és ez egész a szívemig hatolt. – Merre van most? – kérdezte Alynn, és úgy nézett körül, mintha azt remélné, hogy a satrafát felfedezheti bármelyik pillanatban. – Caden közbelépett azon az éjjelen, amikor… Mrs. Doots rám támadt… kifizette neki a tartozásunkat és utána elzavarta a birtokról. – Danielle hangja lágy volt és csöndes, mint a selyem, amelyet a legfinomabb testre öltenek. Igazság szerint Mrs. Potzel csak másnap hajnalban hagyja el a szigetet a terveim szerint. Tayhsaun fogja kikísérni a sziget másik felében lévő kicsi, de hasznos és népes kikötőbe, ahonnan indul két kereskedelmi hajó a kontinensre. Mindkét szkúner kapitányát régről ismerem, ezért nem okozott problémát, hogy elvigyenek magukkal egy fiatal lányt bántalmazó vénasszonyt. Mrs. Doots épségben el fog jutni az úti célja végállomásához, de annyi kényelemben lesz része, mint egy halnak a sivatag közepén. - Ezek szerint akkor most másnak tartozunk – sóhajtotta Alynn, és úgy tűnt, cseppet sincs ínyére ez a tény. Egyre jobban frusztrált a negatív vélemény, ami kialakult a Montgomery lányokban irántam, és ezzel párhuzamosan erősödött az érzés, hogy tegyek ellene. – Rendben. Akkor most mitévők is legyünk? 205

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kérdést önmagának intézte, vagy Danielle-nek, mindenesetre utóbbi reagált rá a gyorsabban. – Gyere velem vissza a birtokra – kérte, de Alynn sajnálkozó pillantást vetett rá, és tagadóan ingatta a fejét. Nem láttam Danielle arcát, mégis biztos voltam benne, hogy őszinte csalódottságot lehetne leolvasni róla. Amikor megszólalt, hangja egészen elhalkult. – De azt ígérted, hogy mellettem maradsz! Nélküled nem bírnám ki. Szavait újabb tőrdöfésként mártotta belém, én pedig biztos voltam benne, hogy már elfeledkezett a jelenlétemről. Alynn a tenyerébe fogta törékeny arcát, homlokát az övének támasztotta, és lehunyt szemmel, bűntudatos magyarázatba kezdett. – Van még egy kis elintéznivalóm, de ígérem, hogy két napon belül eljövök érted – ígérte Alynn, majd határozottabban folytatta. – Csak addig kell kitartanod, érted? Nem hagylak itt! Mi az, hogy nem hagyja itt? Magával akarja vinni? El innen? Tőlem? A közelemből? A harag már mindent megsemmisítve tombolt bennem. Visszafogtam magam. Nem bánthatom, ő a testvére... ráadásul nő. Törékeny nő, aki olyat üt, mintha téglát rejtegetne az öklében. – De én nem mehetek el innen, amíg… – kezdte Danielle csöndesen, mire átvillant az agyamon, hogy meg kell tanítanom neki erélyesebben fellépni. Alynn bezzeg hangosan harsogott az éjszakai csöndbe, és cseppet sem zavartatta magát. Fogalmam sem volt, hogy bírja az öcsém egyáltalán elviselni ezt a nagyhangú nőt. Megvolt a maga egzotikus vonzereje, de Danielle angyali szépségével nem ért fel. Arra gondoltam, hogy Devon bizonyára valami hasonlót érezhetett Alynnel kapcsolatban. Érdekes... 206

– Senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyünk! – jelentette ki szenvedélyesen Alynn. Danielle ernyedten megrázta a fejét, de továbbra is hallgatott, míg nővére szenvedélyesen folytatta. – Ha távozni akarunk, nem tartóztathatnak fel. Nem bírtam tovább. Ha kell, móresre tanítom ezt a nőt, de Danielle-t nem eresztem el, míg be nem váltom az önmagamnak tett fogadalmam. Kiléptem a sötétség rejtekéből, és feléjük indultam. Belegondoltam, milyen lenne, ha a lány ebben a pillanatban, vagy két nappal később tűnne el az életünkből, és beleborzongtam. Az önutálat hihetetlen mértékeket öltene. A gondolat a torkomba szorult, majd túlfeszítve a lehetőségeit kitört belőle. Hiába fojtotta vissza, mégis morgásnak hatott. Rámorogtam Alynnre, aki erre felpattant, magával húzta Danielle-t is, és maga mögé tolta. Tőlem védelmezte, és ez csak olaj volt a tűzre, csak még jobban felbőszített vele. – Danielle nem megy innen sehová – jelentettem ki legalább olyan dühösen, mint ő az imént, majd nyomatékosan hozzátettem. – Nem engedem. Alynn szóra nyitotta a száját, de már nem rájuk figyeltem. Ha eddig dühös voltam, akkor abban a pillanatban, ahogy megláttam a sötét alakot közeledni, egyenesen tomboltam. Azok után, amit tett ide merészelte dugni a képét. Az árulása veszett méregként száguldott az ereimben, és ahogy annyi kihagyott idő után újra a szigeten láttam őt, felszította a rég eltemetett tüzeket és a fájdalmat. – Ne merj hozzá nyúlni! – Devon hangja maga volt a fenyegetés, de nem törődtem vele. Az agyamra lassan vörös köd ereszkedett. Nem elég, hogy ideengedi a nőjét, aki el akarja tőlem vinni Danielle-t, ráadásként még parancsokat is osztogat. Rá akartam ordítani, hogy nem az átkozott hajóján van, kalóz csürhe társaságában, de újra sikerült visszafognom magam. 207

- Nem akar még valaki csatlakozni hozzánk? Milyen jó, hogy elméletileg ez egy titkos találkozó – szúrta közbe ingerülten, ironikusan Alynn, de senki nem nevetett. A hangulat megfagyott, és pattanásig feszült. Figyeltem a testvérem minden mozdulatát, az első hirtelenkedésre kész voltam kardot rántani, de azért imádkoztam, nehogy így történjen. Nem azért, mert rosszabb vívó volna. Épp ellenkezőleg, annál ő sokkal fürgébb. – Mit keresel a birtokomon, Devon? – próbálkoztam a higgadt, civilizált csevegéssel. – Milyen kellemes üdvözlés, bátyám! – gúnyolódott Devon, mire éreztem, ahogy a kezeim ökölbe szorultak. - Csak amilyet megérdemelsz, testvér! – Összeszűkült a szemem, ahogy ránéztem, és végül leesett. Csak az időt akarja húzni, ehhez mindig is nagyon értett. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mit keresel itt, az én birtokomon? Devon hanyagul megvonta széles vállát. – Csak vigyázok arra, ami az enyém. Alynn ingerülten felcsattant. – Én nem vagyok senkié, legkevésbé a magáé – harciaskodott, mire a gondolataimba befészkelte magát, hogy Alynnel bizony jól ki fogunk jönni attól a pillanattól kezdve, hogy nem próbálja meg elszakítani tőlem. Most azonban... – Ne szóljon ebbe bele, ez nem az Ön dolga, kisasszony! Alynn nem válaszolt, de biztos voltam benne, hogy a következő jobbegyenesét a fivérem fogja kapni, ott, ahol egyedül lehetnek, és ahonnan nincs visszaút. Reméltem, hogy így lesz, de addig is szerettem volna én is megtorolni azt, amit akkor tett. A haragomat azóta is táplálta az elárultság, és a csalódás, így nem volt nehéz undorral a hangomban megszólalni. 208

– Rendben, akkor fogd ezt a kis némbert, és takarodj a szigetemről! Már semmit sem láttam, és bár a szakálltól nem láthattam tisztán az arcát, biztos voltam benne, hogy a barna szempár a haragtól csillog annyira elmélyülten. – Ne merj róla így beszélni! – morogta Devon, és végre kitört. Egyszerre rántottunk kardot, és ugyanazzal a mozdulattal, amit még egymással gyakoroltunk, és fejlesztettünk tökéletesre, lecsaptunk a másikra. Hallottam Danielle fojtott, rémült sikolyát, és átkoztam magam, amiért mindezt előtte csinálom. A szemem sarkából odasandítottam, és láttam, ahogy riadtan kapaszkodik Alynn karjába. Mindketten sápadtnak tűntek. Nem figyeltem eléggé, későn vettem észre a farönköt, és hanyatt vágtam magam a nedves tengerparton. A homok felfogta az esést, de azért egy pillanatra le kellett hunynom a szemem, hogy stabilan tudjak hárítani, és felállni a földről. Bíztam benne, hogy a férfiúi büszkeségem nem szenvedett komolyabb sérülést, aztán újabb és újabb csapásokkal és hárításokkal küzdöttem a fivérem ellen. Most, hogy itt minden rendben volt, a haragom múlóban volt, a vörös köd felszállt, én pedig innentől kezdve csak hárítottam Devon egyre haragosabb támadásait. Halántékomon verejtékcseppek gyöngyöztek, amikor újra Danielle felé pillantottam, és megállt bennem az ütő. – Devon, állj! – Lehetett valami a hangomban, vagy az arcomon, mert az öcsém azonnal engedelmeskedett. Mindketten abba az irányba meresztettük a szemünket, ahol a legutóbb a Montgomery-nővérek álltak, de most nem láttunk senkit. A lányok egyszerűen eltűntek az éjszakában.

209

7. Fejezet: Az elválás
Akasha

Nagyon sokat tűrtem már, de azért mindennek van határa. Nem elég, hogy beleavatkoznak az életünkbe, fenekestül felforgatva ezzel az egészet, abba is beleszólnak, hogy kettesben lehessünk egymással, és mindennek tetejében még képesek, és kardot is rántanak. Csak egyetlen szó képes kifejezni, ami érzek, és gondolok: Férfiak! Bár nem kellene ennyire meglepődnöm rajta, hogy így viselkednek, hiszen 210

köztudott, hogy az összes hímnemű egyednek a vérében van a küzdés szelleme, és már az is nyilvánvalóvá vált, hogy az agyuk feladatait is egyéb testrészük helyettesíti. Szememet forgatva karon fogtam a húgomat, és szó nélkül odébb húztam a harcmezővé vált területről. Már így is elég erőszakon ment keresztül, nem állt szándékomban még több felesleges izgalomnak kitenni őt. Persze, egy angyalhoz méltóan némán követett. A két lovagunk semmit nem vett észre távozásunkból, ami jócskán megkönnyítette helyzetünket. Ha ez a sziget nem lenne az említett lord egyiké, akkor akár gond nélkül meg is szökhetnénk. Mélyet sóhajtva bevetettem magunkat a lombok sűrűjébe. Felőlük akár el is rabolhatnának más elvetemült gazfickók, még arra sem figyelnének fel. Hát csak öldössék egymást, az már az ő gondjuk. Ezt az éjjelt akkor sem hagyom veszni, még ha ezer gyilkos bújik is meg felfegyverezve a bozótosban. Ez az éjjel csak Danielle-é és az enyém. Nem zavart, hogy egyre sötétedett körülöttünk minden, és csak a hold halvány fénye vezette lépteimet. Gondolataim szertelen szárnyalása ellenére haragom erőt adott, és lábam csak vitt előre, míg kezem a testvérem vékony ujjait szorította. Bár tudtam, hogy ő aggódik a fivérekért, én egy cseppet sem féltettem őket. Mind a ketten megérdemlik, amit kapnak egymástól. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - Danielle hangja tisztán csengett az éjszaka csendjében, ami egy kicsit megnyugtatott. Itt van mellettem. Még. Belesajdult a szívem, hogy nemsokára ismét el kell hagynom őt. Akármilyen kellemetlen alak is Guy, a neki tett ígéretem hozzá köt. Cadenben pedig a történtek után nem tudtam megbízni. Hiába volt a húgom most biztonságban, ha a holnapra tekintettem előre, a mellkasomban csak szorítást éreztem. – Jól vagy? – Hirtelen elöntött a bűntudat, ahogy felrémlett előttem, hogyan rángattam el őt a part simogató homokjából bele a veszélyeket rejtő dzsungelbe. Még csak esélyt sem adtam neki a tiltakozásra, és meg sem kérdeztem a 211

véleményét. Szidtam magam, hogy még az összes eddig szerzett sérülésére sem derítettem fényt, amit e pár nap alatt szerzett. Ki tudja, hol sebesült meg, én pedig csak vonszolom magam után előre, mint egy egyszerű kis játékbabát. A legjobban mégis az zavart, hogy láttam rajta, mennyire megváltozott ezalatt az idő alatt, míg távol voltunk egymástól. Kötődése és aggódása a lord irányába eléggé feltűnt, és nem csak számomra, hiszen a kapitányomnak is egyből szemet szúrt. – Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szokás szerint ismét igazam volt, aminek most egyáltalán nem örültem. Sokkal jobb lenne az ő számára is, ha ezeket az érzelmeket még csírájában elfojtaná. Összeszűkült szemekkel figyeltem, hogyan is akarja befejezni mondandóját, és hogy mennyire próbál saját magának hazudni. – Szeretném, ha végre megállnánk pihenni. – Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett. – Akármennyire is féltettem a Caden iránt táplált vonzódása miatt, nem állt szándékomban kínozni őt, pláne, hogy én is hasonló helyzetben vagyok. A gyenge fénynek és a sikeres elmélázásomnak köszönhetően egy cserjének az ága majdnem kettészelte az arcomat. Még csak az hiányozna, hogy feldagadt arccal mutatkozzam Modortalan Kalóz Úr előtt. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem úsznám meg pár kedves gúnyolódó szó nélkül. Sikeresen félrehajtottam azt a fránya ágat, nehogy a húgom is hasonlóképpen járjon, mint én. Az ő gyönyörű arcáért már tényleg kár lenne. Már kezdett elegem lenni ebből az őskori őserdőből. Komolyan, hol is vagyunk mi? A trópusi Fülöp-szigeteken, vagy az Amazonas esőerdeiben? – Nah, végre! - Szinte ujjongni támadt kedvem, ahogy megláttam ismét a tengert, és a homokos fövenyt. – Sík terület... – Máris sokkal jobb kedvem lett, ahogy közelebb 212

kerültem a vízhez, és Danielle-t tovább vonszoltam magammal a hullámokig. – Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kuncogtam fel önfeledten már a puszta ötletre is. Annyi mindent szerettem volna megtudni egy pillanat alatt. Hogy mi minden történt vele, hogy érzi magát, mit gondol a lordról és a kalózról, vagyis az ikrekről, de valahogy egy értelmes mondat sem jött a nyelvem hegyére. Helyette inkább próbáltam elterelni a figyelmemet, és másra összpontosítani. Ez volt a lehető legnehezebb számomra: még ilyenkor is boldognak mutatni magam előtte. De belül csendre vágytam, hogy összeszedjem kusza gondolataimat. Sejtettem, hogy ő is efféle gondokkal küzdhet, mert éreztem, ahogy egyre jobban elmélyül és méricskél sajátságos eszmefuttatásaiban. Nagyon is jól ismertem a húgomat, legalábbis annyira, hogy biztos legyek benne, ha valami baj van, vagy kérdése, akkor azt felteszi nekem. Egyszerűen bíztunk egymásban, és szerettük a másikat. Már majdnem csipkelődve rákérdeztem, hátha ezzel kicsit könnyíthetek zavarán, amikor végre belekezdett. – Nem bántott téged? – csúszott ki a száján a kérdés. Mindent megtett, hogy úgy érdeklődjön, hogy engem ne bántson meg vele. Bolond lány! Itt nem én vagyok a legfontosabb. Bármit megtennék, hogy az elmúlt pár napot kitöröljem a múltjából, mégis az első komoly hozzám fűzött gondolata irányomba fordul, és értem aggódik. – Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra - csattantam fel az ostoba kérdésére. Most nem engem kell félteni, hanem őt. Őt érte a nagyobb megrázkódtatás, és pillantásommal jelezni is akartam felé, hogy hagyjon fel a felesleges aggályoskodással. – Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz... – És már megint a lordját akarja védeni… egyszerűen hihetetlen! 213

– Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – förmedtem rá meggondolatlanul, amit azonnal meg is bántam. Milyen idióta is vagyok! Szép kis segítséget nyújtok, mondhatom. Ahelyett, hogy védeném, még jobban bele is tiprok a lelki világába. Micsoda egy odaadó testvér vagyok, mondhatom! – Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – Szinte felfoghatatlan, hogy ekkora otrombaság elkövetése után, amit tettem, még ő kér elnézést. – Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – folytattam higgadtabban, kérlelően hatalmas kék szemeibe néztem várva a feloldozást. - A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem – mosolyodtam el elégedetten, ahogy arra a bizonyos jobbhorogra gondoltam. – Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted? – Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel - fakadtam ki. Már elég volt, hogy megint Caden van a középpontban, és magáról teljesen megfeledkezik. – Mi tartott vissza? – érdeklődött halkan, de mintha beleordított volna a fülembe. Akármennyire is kattogott az agyam a válaszon, mégsem tudtam felelni rá teljesen nyugodt szívvel. Még magam sem voltam tisztában azzal, hogy valóban mit is érzek a két férfi felől. A két ugyanolyan szempár, arc, termet. Szinte csak az öltözék és a szakáll különbözteti meg őket, bármely egyéb módon becsaphatják az ember szemét. – Egy nálam nagyobb hatalom – jelentettem ki a tőlem telhető legőszintébben. Majd váratlanul fáklya lobbant fejemben. Ez a lány valahogy már megint megtalálta a lehető legjobb kérdést, hogy elterelje a figyelmet magáról. De neki is válaszolnia kell még sok mindenre, és nem hagyom annyiban a dolgokat. Az igazságot akartam hallani, és az ő szájából. - Fájt nagyon? – Honnan tudod, mi történt? 214

– Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf. – Ferrars? – érdeklődött értetlenül, mire rájöttem, hogy ez a név számára ismeretlen, és magyarázatra szorul, hogy követni tudja az eseményeket. – Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok. – Valóban zavart, hogy nem voltam képes összerakni a valóságot, pedig szinte karnyújtásnyira éreztem a megoldást. – Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló – mutatott rá helyesen a legfontosabb tényre. – Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi. – Próbáltam felidézni, hogy valaha is hallottam-e ezt a nevet azon az ominózus estén kívül, amikor a kapitány bátyja meglátogatott minket a hajón, de más alkalomra nem emlékeztem. Persze én is tévedhetek, de akkor melyik neve a valódi? – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda... – Már pusztán a gondolatra is görcs támadt a gyomromban, és muszáj volt kissé összegörnyednem kényelmes törökülés helyzetemben is. Most nem akartam ezzel a témával foglalkozni, mivel úgysem derülhet ki még az igazság. Próbáltam visszavezetni beszélgetésünk fonalát, de még mindig ugyanarra a kérdésre vártam a választ, persze sikertelenül. – Szóval? Fájt? – erősködtem tovább, mit sem törődve a húgom érzelmeivel. De muszáj volt tudnom, hogy mennyi szenvedést kellett elviselnie, hogy megérthessem őt, és vigaszt nyújthassak, ha szüksége lenne rám. – Ragaszkodsz ehhez, ugye? – Persze, hogy fájt, ne haragudj! – Legszívesebben széttépném a lordot azért, amit tett. Még most is tisztán láttam a kínt a szemében, ami még jobban felzaklatott. 215

Önkéntelenül is átkaroltam óvón, hogy megvédjem, és elkergessem a gyötrődést tekintetéből. – Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni. – Elmosolyodott egy kissé, de ez a mosoly nem az a fajta volt, amit eddig megszoktam nála. Észrevehette, hogy éreztem a különbséget, és már nem akart eltitkolni előlem semmit. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem. Meg fog nyílni – gondoltam magamban, és biztatni szerettem volna, hogy nekem bármit elmondhat, én akkor is mellette állok. Ő viszont egy határozott mozdulattal kérte tőlem, hogy maradjak csendben, és hallgassam végig. – Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt. – Elmúlt? - És milyen volt utána? – Kíváncsiságom egyre nagyobb méreteket öltött. Nehéz volt elhinnem, hogy van bármilyen terület vagy esemény, amit bátorságom lévén ne én próbálnék ki először, vagy nővérként ne én esnék át rajta. Mintha csak felcserélődött volna köztünk a szerep, és ő lenne az idősebb, én pedig a fiatalabb. – Jó volt. Jó lett volna, de... – kezdett bele a történetbe, de olyan lassan, hogy nem bírtam kivárni. – De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – fakadtam ki végül türelmetlenül. – Féltem – ismerte be halkan, és a szívem majd megszakadt érte, hogy mindezt át kellett élnie. Szívesen átvállaltam volna tőle ezt a fájdalmas emléket, ami ennyire megrémítette. Bármit megtettem volna, csak ismét pár nappal ezelőtt lehessünk azon az átkozott hajón az eszement banyával. Még a rikácsolását is elfogadnám. Csak egy tizedmásodpercig elhinni, hogy minden jó lehet. De sajnos az a bizonyos bárka már a víz alatt van, ahogy a reményem is, hogy valaha jóvátehetem hibámat, hogy nem voltam a húgom mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. - Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem. 216

– Én kinyírom ezt a fickót! – csattantam fel, mert már nem bírtam tovább. Muszáj volt tennem valamit, mert a haragtól és keserűségtől, ami bennem tombolt, vagy sírva fakadok, vagy pedig gyilkolok. - Nem akarom, hogy bántsd! Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá – vette ismét minden ok nélkül védelmébe Cadent, ami jelen pillanatban csak fokozta dühömet. – Ez nem mentség! – Meg kellett vele értetnem végre, hogy nem szabad úgy gondolnia, hogy a gróf ezzel valami jót cselekedett. Akaratlanul ujjammal felé böktem, hogy kihangsúlyozzam mondanivalóm lényegét. – Danielle, erre nincs mentség! – Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani. – Ostoba vagy!… - sziszegtem felé, mire elkerekedett szeme láttán észbe kaptam, hogy ismét csak sikerült megbántanom őt szavaimmal. Tehetetlenül kezembe szorítottam törékeny ujjait, hogy megértessem vele a legfontosabb mozgatórugómat. – Csak aggódom érted. – Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Egyszerűen szóhoz sem jutottam, csak hitetlenkedve hallgattam, mit mond. Lehetőséget szeretne adni annak az embernek, aki megerőszakolta. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek. Ha nem ilyen komoly ügyről lett volna szó, elnevettem volna magam. Ez valami vicc lehet csak. A lord biztosan szövetkezett azzal a boszorkával, és együtt beadtak a húgomnak valamilyen kotyvalékot, amitől teljesen elment az esze, és ilyen sületlenségeket beszél. Persze, nagyon is sejtettem, hogy nem erről van szó, mégis könnyebb lett volna elhinnem ezt, mint elfogadnom, hogy a testvérem beleszeretett a támadójába. – Vonzódsz hozzá – jelentettem ki kereken. Majd rátértem a leglényegesebb kérdésre. – Szereted is? 217

– Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt? – Válasza ésszerűen hangzott. Túlságosan is ahhoz képest, amiket összehordott itt, hogy fedezze a gazember tettét. Tekintetében a szomorú csillogás mindent elárult. Túl régóta ismerem, hogy rejtve maradjon előttem bármilyen titka is. – És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt. – Hirtelen témaváltásán mosolyogtam volna, hiszen sejtettem, mire megy ki a játék, de kérdésével ismét csak megfogott. Milyennek is írnám le Guyt? Hogy hogyan viselkedik velem? Majd hirtelen rájöttem a válaszra, ami magától értetődött, hiszen ugyanolyan szeszélyes és szélsőséges mind a kettő. – Ő olyan, mint a tenger – jelentettem ki egyszerűen. – Sós? – tekintett rám akkora elkerekedett szemekkel, hogy nem bírtam ki kuncogás nélkül. – Dehogy! – vágtam rá azonnal, hogy téveszméjét elkergessem. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató... – magyaráztam határozottan, hogy megértse a lényeget. – Simogató? – kérdezett vissza, viszont most én nem akartam feszegetni ezt a témát, így gyorsan mentő ötleten törtem a fejem. – Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – jutott eszembe a legkézenfekvőbb megválaszolatlan kérdés, ami nem csak engem érdekelt. – Fogalmam sincs – rándította meg szinte észrevétlenül vállát. Ami azt illeti, nekem is csak ötletem volt, de nem lehettem benne biztos, hogy valóban erről van-e szó. Pontosan ezért is csak félve osztottam meg véleményem a húgommal, mert nem akartam őt is belekeverni a zavaros eszmefuttatásomba. – A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – kezdtem bele nézetem kifejtésébe. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni. – Egy pillanatnyi 218

szünetet tartottam, és Danielle hófehér arcát figyeltem bármilyen reakció után kutatva, de csak a szemöldökét ráncolta alig láthatóan. Valóban testvérek vagyunk, hiszen még az agyunk egy rugóra jár. Szinte hallottam, ahogy neki is kezd összeállni a saját elképzelése a helyzetről. – Szerintem itt valami másról van szó. – Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – néztem rá jelentőségteljesen, majd egy percnyi gondolkodási idő után együtt mondtuk ki, amit gyanítottunk. – Nők. – Pontosabban. – Egyetlen legnyilvánvalóbb lehetőséget. nő – fejtettem ki a

– Ebben lehet valami – bólintott Danielle, tekintete viszont másfele kalandozott el. Talán észrevett valamit, amit én nem? – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve. – Hol találtad? – csaptam le az új információra. – Nem érdekes – mondta zavartan, amiből sejtettem, hogy valamit még nem mond el. – De az a nő igazán gyönyörű volt – tette hozzá halkan, szinte szégyenkezve. Szívembe belemart lemondó tekintete, melynek mélysége már megszédített engem is. Muszáj volt rendbe szednem a saját magáról kialakult képet, ami kifejezetten torzan tükröződött gyönyörű, hibátlan lelkében. – Téged semmi nem múlhat felül. – Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő. – Elmosolyodtam a puszta gondolaton, hogy magát velem akarja egy kalap alá venni. Mintha egy hétköznapi ruhát hasonlítana egy ünnepihez. Mind a kettőnek meg van a maga feladata, vagy az alkalma, hogy mikor vesszük fel, és mind a kettőre szükség van, és egyik nélkül sincs a másik. Ha nincs ünnepi ruha, nem tudnánk kiélvezni a különleges alkalmakat. De ha nem lenne az egyszerű, elvásható anyagból készült öltözet, 219

akkor az ünnepi jelentőségét.

is

vagy

elvásna,

vagy

elveszítené

Danielle mindig is olyan finom kisasszony volt, akár a legbársonyosabb kelme. Én viszont mindig is durvább és mogorvább voltam mindenkihez. Nem lehet csak úgy összevetni minket. – Utálom, amikor ilyen kishitű vagy. - Kivételesen egyetértünk. – A hangra felkaptam a fejem. A lord lassan, de könnyedén közeledett felénk, akár egy áldozatát becserkésző vadmacska. Azonnal a húgom elé ugrottam védelmezőn. Danielle is próbált felállni, de sérült lába nem engedte neki, így kecsesen visszahuppant a homokba. – Hölgyeim. – Az újabb vendégünk már nem is okozott különösebb meglepetést. Gondolhattam volna, hogy ha az egyik megjelenik valahol, a másik azonnal követi. Ez már kezdett náluk amolyan vérköteléki ismertető jegy lenni. Bár eléggé felindult állapotban hagytuk el őket, szemmel láthatóan nem esett egyiknek sem baja. Viszont úgy tűnt, hogy haragjukat most ránk összpontosítják, aminek egy cseppet sem örültem. Egy ellenséggel még talán elbánok, de kettővel már nehezebb dolgom lesz, pláne, hogy a húgomra is figyelnem kell, nehogy bántódása essék. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt – folytatta mézesmázasan, és hiába tudtam, hogy csak tréfának szánta, testem már pusztán a hangjára reagált. A gyomromban mintha táncra perdült volna valami, és csak reméltem, hogy nem az aznapi ebédem. – Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén! – vágtam közbe szavába, mert már nem bírtam elviselni mindent túláradó gúnyos hangnemét. Válasza persze csak egy nevetés és horkantás keveréke volt, ami csak még jobban szította bennem a mérget. Mégis mit képzel ez magáról? Csak úgy mindenki előtt így megalázhat? 220

Muszáj volt lehiggadnom, mert csak magunkat sodrom még nagyobb veszélybe. – Látod, mit kell elszenvednem – kezdte sajnálkozást mímelve a bátyjának. – Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles. – Csipkelődésére csak egy torz grimasszal feleltem. – Azért erre nem vennék mérget a helyedben. – Ezek szerint a húgocskám visszafeleselt neki. Már pusztán a gondolatra is büszkeség öntötte el a szívem. Mi, Montgomeryk soha nem adjuk könnyen magunkat, és ha karddal nem is, akkor fifikával és éles nyelvvel harcolunk. – Talán... – Guy mosolyából előre láttam, hogy ismét támadni akar. Tekintete izzott, én pedig éreztem, hogy a vér egyre sebesebbet száguld testemben. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz. – Hirtelen elakadt a lélegzetem ekkora szemtelenségre. Rosszul hitte, ha azt gondolta, eltűröm, hogy úgy kezeljen minket, mintha áruba bocsátható cseretárgyak lennénk. Abban a pillanatban kevés hiányzott, hogy rávessem magam, és puszta kezemmel tépjem ki idegesítő kis nyelvét. – Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk. – Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem. – A lord hangja is egyre ingerültebbé vált, és fivére felé fordult. Szemeim előtt lepergett az nem sokkal ezelőtti kép, ahogy egymásra támadtak. Ha ezek megint elkezdik, akkor jó hosszú éjszaka áll még Danielle és előttem. – Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – nevetett fel a kapitány, mire éreztem, hogy zsibbadt borzongás fut végig bennem a hajamtól egészen a finom homokkal érintkező talpamig. Hirtelen másra lettem figyelmes, mert a bokor felől mozgolódást hallottam. Akár a szél is lehetett, de akár egy újabb kellemetlen vendég is. 221

A testvérem teljesen kiszolgáltatva magát még szorosabban bújt támadója karjaiba, én pedig legszívesebben a fejemet vertem volna a falba ettől a reakciótól. Bár nem láttam az arcát, a nem létező vagyonomba fogadtam volna, hogy szemeivel esdeklőn figyeli a lordot. – Caden? - Danielle hangja egy oktávval feljebb csúszott, amit valószínűleg a félelem váltott ki benne, hogy kalózok közé kell mennie. Apró szúrást éreztem szívemben, ahogy végre felfogtam, hogy a kishúgom már nem nálam keres menedéket, de a legőrjítőbb mégis az volt, hogy védelmet egy olyan személynél keresi, aki bántotta őt. – Soha többé, Devon! Soha többé! – Gaskell tekintete Danielle-ébe mélyedt, és észrevettem, hogy arcvonásai meglágyultak, ahogy a húgomat nézte. Még nem tudtam hova tenni ezt a reakciót, de tudtam, hogy semmiképpen nem hagyhatom figyelmen kívül. – Helyes! – A kapitány pimaszul rávigyorgott fivérére, majd mint egy kis ficsúr, aki megemeli kalapját elköszönéskor, meghajolt. Csak későn figyeltem fel rá, hogy a tenger felől két apró csónakot láttam közeledni, amik egymáshoz voltak kötve. Az egyik nyilván az, amit Bennel kötöttünk el, a másikkal pedig Guy, azaz Devon érkezett a partra. Az ifjabb fivér immár hozzám fordult, én pedig úgy éreztem, ott helyben széthasad a szívem. – Velem tart, Mylady? – Alynn? – A húgom esdeklő tekintete csak nehezítette dolgomat, de nem tehettem mást. Az alku az alku… ismételtem magamban, mint egy mantra, hátha erőt ad a távozáshoz. – Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – kezdtem mentegetőzésemet, de nem tudtam mit, vagy hogyan magyarázzam meg neki. Elég fájdalmas az elszakadást átélni, beszélni róla pedig felért egy kínzással. Próbáltam bízni a jövőben, és arra a pillanatra gondolni, amikor ismét láthatom. Ez az, amiből igazán erőt meríthetek. Leguggoltam 222

elé, és megszorítottam kezét. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele. Felálltam, és Danielle-t is talpra segítettem, majd szorosan magamhoz öleltem. Most itt van velem a kishúgom, és csak ez számít. – Vigyázz magadra! – szólalt meg elérzékenyülve. Milyen bolond egy lány. Még hogy én vigyázzak magamra?! Ennek puszta említésére muszáj volt elnevetnem magam, de csak egy hozzám nem méltó horkantás lett belőle. – Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – kaptam el a tekintetét jelentőségteljesen, remélve, hogy értette célzásomat, hogy ugyanezt várom el tőle is. Mindezek után Cadenhez fordultam, és ellentmondást nem tűrően a szemébe néztem. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából! – Alynn! – nézett rám a testvérem hitetlenkedő tekintettel. – Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni. – Már meg sem lepődtem a lord gúnyos válaszán. Az alávaló, a tettei után még viccelődni mer velünk. Legszívesebben az ujjaimmal jól megmarkoltam volna legérzékenyebb pontját, hogy végre komolyan vegye ígéretemet, mert azt biztosra vettem, ha még egyszer hozzányúl Danielle-hez, megtudja, hogy nem fecsegek léhaságokat, és betartom, amivel tartozom. Szándékomat azonban egy derekamat hátulról átkaroló kéz megakadályozta. Milyen érdekes, hogy Guy-ban is fellángolt a testvéri szeretet, és óvja fivérét – gondoltam mérgesen, miközben mintha csak egy tárgy lennék, felnyalábolt, és egyenesen a csónakhoz vitt, ahol Ben már várt ránk. - Hé, tegyen már le! Nem vagyok sem egy zsák krumpli, sem pedig egy hisztis ötéves kislány – fakadtam ki jogosan, amikor végre már nem fejjel lefelé láttam a világot. - Persze gondolom mindezt észre is vette, azért tapogatta meg a fenekem – szúrtam oda neki epésen, hogy vegye észre 223

magát, mert egy hölggyel van dolga. - Egyébként képzelje, magam is be tudok szállni ebbe a rozoga teknőbe. Nem akartam több felesleges szót pazarolni erre a modortalan vadállatra. Helyette inkább még mindig a partot vizslattam, és a húgom karcsú alakját követtem némán végig, így búcsúzva tőle, miközben egyre beljebb haladtunk a nyílt tengerre.

224

7. Testvérpárharc – 2. rész

gondolatok: "Nem azért, mert kedvelem; nem, mert olyan megindítóan csillognak mélykék szemei; és nem azért, mert jobban vonzódom hozzá, mint bármelyik nőhöz, akit eddig ismertem. Csak a terhesség feltételezése miatt..." – Caden

225

"Koloncként, kényszeresen, mindegy, de biztonságosabb a gróf mellett maradnom. Mintha egy vulkán közepébe ültem volna az éhes medve társaságában." – Danielle "Némán szemlélve a Gaskellek harcát. Távolból segítve mindkettőt, reménykedve, hogy egy nap boldogok lehetnek... Talán... De még túl nagy a szakadék, és a híd, amelyen dolgozom, túlságosan lassan épül." – Tayshaun Cavon Danielle – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem Alynnt, miután maga után vonszolt az erdős részbe. Legalább tíz perce gyalogoltunk már, és szerettem volna leülni végre pihenni. Alynn azonban kitartóan haladt előre az orra után, valószínűleg ő maga sem tudta, merre tart, de ez nem gátolta semmiben. Felbosszantotta őt éppúgy, mint engem a harcoló testvérpár látványa. Istenem! Képesek lettek volna kárt tenni egymásban! Hát mit szólna az édesanyjuk, ha látná, hogy az ikerfiai így viselkednek egymással? Valószínűleg azonnal szélütést kapna és belehalna. – Jól vagy? – felelt a kérdésemre kérdéssel a nővérem, amit tudta, hogy nem állhatok. – Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szeretném végre a lord ölelő karjainak melegében érezni magam. Fejeztem be magamban a mondatot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt hangosan is elismételjem, de Alynn éles szeme épp résnyire szűkült a gyanakvástól, így fennhangon ennyit hozzátettem. – ...Szeretném, ha végre megállnánk pihenni. – Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk 226

felett – magyarázta, majd félrehúzott egy lehajló ágat az útból, és intett, hogy bújjak át alatta. Vonakodva bár, de megtettem, ahogy mindig mindent megtettem neki, mióta visszatért hozzám a szárazföldre. Míg apánkkal utazgatott nem csak, hogy végtelenül hiányzott, hanem szinte egyfolytában aggódtam érte, nehogy baja essen a rengeteg hajóút és az egzotikus tájak miatt. Apánk halála után, amikor rádöbbent, hogy mit tett velem Mrs. Doots, velem maradt, és minden erejével ellenállt a tenger hívó szavának. Mintha csak tengerész lett volna, aki nősülésre adta a fejét. Néhányszor próbáltam rábeszélni, hogy menjen nyugodtan, de az adósságaink, és a miattam érzett felelőssége nem engedte szabadon élni. – Nah, végre! – nyögött fel győzedelmesen, amikor meglátta a tengerpart egy másik részét. – Sík terület... Kézen fogott és maga után húzott a sós víz felé. – Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kacagott fel, majd karjait szélesre tárta, és mélyet szippantott az éjszaka sós levegőjéből. A Hold fénye megvilágította ovális arcát, mely sápadtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint amikor legutóbb láttam. Alynn hátrasöpörte hosszú, barna fürtjeit, melyet a tengeri szellő sodort minduntalan az arcába. Magasabb volt nálam egy fejjel, így tökéletes női ideál alakja volt. A combjai hosszúak és karcsúak, az ujjai kecsesek, és volt bennük erő, amellyel a hatalmas kardokat meg tudta tartani a küzdelem során. Dereka karcsú, melleiért pedig bármely férfi eladta volna a lelkét is. A nővérem volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Éppolyan volt, mint ahogy az irodalom ábrázolta a női görög isteneket. Hullámos barna haja lélegzetelállítóan keretezte napbarnított arcát. Telt ajkai pedig mindig csábos mosolyt villantottak az ember lányára, ha ránézett.

227

A szívem megtelt az iránta érzett szeretettel, ahogy figyeltem, amint körbetáncolja a tengerpartnak ezt a kis szegletét. – Nem bántott téged? – kérdeztem csöndesen, óvatosan, nehogy felzaklassam. Barna szemei rám villantak, mozdulatlanná merevedett. Azonnal megláttam, hogy tudta, velem mi történt. A szégyen pírja festette vörösre az arcomat, és hálát adtam a félhomályért, mely eltakart előle. – Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra – mutatott rá jelentőségteljesen, mire lesütöttem a szemeimet. – Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz... – Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – fakadt ki felháborodva, szavaiból olyan mértékű gúny áradt, amit nem tudtam mire vélni. Alynn megvédi előttem a kalóz becsületét? Különös... – Sajnálom. Nem akartalak megbántani – mondtam őszintén. Alynn a holdra nézett, mélyet sóhajtott, majd megfogta a kezemet, és maga mellé húzott a homokba. Láttam, hogy nem kerüli el a figyelmét, ahogy Caden köpenyét magam köré húzom. Nem azért, mert annyira fáztam, hanem mert egyszerűen szükségem volt rá, hogy érezzem a biztonságot. És Caden volt a biztonság, bármennyire is képtelenül hangzott ez a gondolat. – Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – vonta meg a vállát. – A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem. Felhúztam a térdeimet magam alá, államat a lábamra támasztottam, beburkoltam magam a köpenybe, és a sarkába kuncogtam. – Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted? 228

– Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel – heveskedett Alynn, és kis kabátjában ingerülten gesztikulálva támasztotta alá a szavait. – Mi tartott vissza? – kérdeztem kíváncsian, mire megütközve nézett rám. Mintha olyasmit kérdeztem volna, amiről nem akar beszélni. – Egy nálam nagyobb hatalom – felelte titokzatosan elhalkulva, és bár nem láttam tisztán az arcát, úgy éreztem ő is örül a félhomálynak. Mielőtt kifaggathattam volna erről a hatalomról, átvette a beszélgetés vezérfonalát, és nekem szegezte azt a bizonyos kérdést. – Fájt nagyon? Nem akartam erről beszélni vele... – Honnan tudod, mi történt? – Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf. – Ferrars? – Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok – magyarázta Alynn, és lassacskán visszatért a hangja. – Én sem nyilvánvaló. értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez

– Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi – folytatta a gondolatmenetet Alynn. Töprengő kifejezés telepedett az arcára, ahogy törökülésben maga elé meredt. – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda... Bölcsen hallgatásba burkolóztam. Volt egy érzésem, hogy a mogorva kalóz és Alynn nem döntötték el mit akarnak egymástól. Vagy eldöntötték, de még nem tudják kivitelezni. Elpirultam, és gondolatban megfedtem magam, amiért ilyen dolgokon jártatom az agyam. – Szóval? Fájt? 229

– Ragaszkodsz ehhez, ugye? – Persze, hogy fájt, ne haragudj! – ölelte át a vállamat vigasztalón, én pedig a világ szajhájának éreztem magam. – Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni – mosolyodtam el egy pillanatra, aztán kibontakoztam az öleléséből, és megragadtam a kezét. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem. Az éjszaka mintha visszhangot vert volna a szavaimmal. Saját nyomorúságom erőszakkal tért vissza az elmémbe, a fájdalom pedig újult erővel tört rám. Alynn mondani akart valamit, de megszorítottam a kezét, így kértem hallgatásra. Mélyet lélegeztem, a hűvös levegő kitisztította a fejemet, de ahogy összébb vontam magamon Caden köpenyét, a férfi illata beszivárgott a tudatomba. – Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt. – Elmúlt? – kérdezte Alynn, és ártatlan kíváncsiság csillogott a szemeiben. Ekkor tudatosult bennem, hogy valamiben tapasztaltabb lettem nála. – És milyen volt utána? Úgy éreztem, az arcom annyira lángolt, hogy bárki jelzőtűznek vélhetné néhány mérföldes körzetben. Eszembe jutottak Caden csókjai, az érintések, melyek lángra lobbantották a testemet. Normális esetben könyörögtem volna neki, hogy ne hagyja abba. – Jó volt. Jó lett volna, de... – De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – csattant fel türelmetlenül Alynn. – Féltem – leheltem szinte hangtalanul. – Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem. – Én kinyírom ezt a fickót! – állt fel hevesen a nővérem, de számítottam rá, és a kezénél fogva visszahúztam. Persze nem lett volna erőm hozzá, de engedte magát visszarángatni a földre. 230

– Nem akarom, hogy bántsd! – jelentettem ki. – Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá. – Ez nem mentség! – vágott vissza szenvedélyesen Alynn, és felemelte szabad kezét, hogy mutatóujját felém szegezve nyomatékosítsa a szavait. – Danielle, erre nincs mentség! – Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani. – Ostoba vagy! – sziszegte Alynn, és már igazán dühösnek tűnt. Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg neki. Az érzelmeim teljesen összezavarodtak. Hogyan értethetném meg a nővéremmel ezt a kuszaságot, amikor még én magam sem látom át a helyzetemet. – Csak aggódom érted – sóhajtott megenyhülve Alynn, és egyszerre szorítottuk meg egymás kezét. – Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Magyarázkodtam, mintha számítana bármit is. Pedig nem számított. Nem mi döntöttünk a sorsunk felől. Illetve én biztosan nem. Halkan reményteli pillantással hozzátettem. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek. – Vonzódsz hozzá – állapította meg a nővérem, majd résnyire szűkült szemmel, mindent tudóan hozzátette. – Szereted is? – Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt? Tudtam, hogy ez nem éppen kielégítő magyarázat, és nem válasz a kérdésére, mégis úgy nézett rám, mintha megkapta volna, amit akart. Nem akartam, hogy tovább lovagoljon ezen a témán, ezért próbáltam másfelé terelni. Tudtam, hogy ha feldobom neki a megfelelő témát, akkor ráharap, és ejteni fogja a szerelmi életemet. – És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt. Alynn hallgatott. Úgy tűnt, mintha ő is most gondolná át, mit is gondol a férfiról, aki két napja foglyul ejtette. 231

– Ő olyan, mint a tenger – mondta végül, mire csodálkozva néztem rá. – Sós? Alynn csöndesen kuncogott mellettem. Mennyire jó volt hallani a nevetését. Ha ilyen témában képes volt megmosolyogni a fogva tartóját, akkor bizonyára nem kellett vasra verve lézengenie a hajón. – Dehogy – felelte, majd sötét szemeit a távolba engedte, mintha megjelent volna előtte az említett férfi. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató... – Simogató? – akadtam fenn a szón. – Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – vágott a szavamba hirtelen, és egyértelműen azt a stratégiát követte, amit én. – Fogalmam sincs – feleltem a valóságnak megfelelően. – A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – magyarázta bölcsen Alynn. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni. – Szerintem itt valami másról van szó. – Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – kis szünetet tartott, rám nézett és egyszerre mondtuk ki. – Nők. – Pontosabban – vitte tovább a gondolatmenetet Alynn. – Egyetlen nő. – Ebben lehet valami – mélázta félhangosan, aztán nővérem kérdő pillantására hozzátettem. – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve. – Hol találtad?

232

Újra elvörösödtem, megköszörültem a torkomat, aztán legyintettem. – Nem érdekes. De az a nő igazán gyönyörű volt. – Téged semmi nem múlhat felül – jelentette ki Alynn, mire elmosolyodtam. – Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő. – Utálom, amikor ilyen kishitű vagy – jegyezte meg, és felém mutató ujjával a vállamba bökött. Csöndesen összenevettünk, de mögöttünk felhangzó váratlan hangra. – Kivételesen egyetértünk. Azonnal felismertem Caden hangját. Fel akartam pattanni, ahogy Alynn, de a bokám már jó ideje jelezte, hogy a duzzanat visszatérőben van. Lemondóan huppantam vissza a homokba, de azért hátrafordultam, hogy lássam a két Gaskellt. Nem voltak jókedvükben, ezért kifejezetten hálás voltam a nővéremnek a tervéért. – Hölgyeim – szólalt meg a számomra ismeretlen férfi, akinek szakáll fedte orcájának nagy részét. Szemei viszont éppolyan gunyorosan csillantak meg, mint Cadennek, és ezt még sötétben is látni lehetett. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt.. Alynn keze ökölbe szorult, és amikor megszólalt, hangjából olyan gúny sütött, amit soha nem hallottam tőle. – Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén! A kalóz elégedetlenül horkantott, majd figyelmen kívül hagyva bennünket a bátyjához fordult. – Látod, mit kell elszenvednem. Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles. 233 megdermedtünk a

– Azért erre nem vennék mérget a helyedben – felelte ellenségesen Caden, és a testvérét éppoly bizalmatlan pillantással méregette, mint bennünket. – Talán... – kezdte a kalóz, és ajkain hátborzongató mosoly táncolt. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz. – Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk! – csattant fel ingerülten Alynn, és úgy láttam, a legszívesebben megfojtaná a férfit. Caden legalább annyira ellene volt az ötletnek, bár az indokai Alynnével ellentétben rejtve maradtak előttem. – Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem – jelentette ki fenyegetően, mire a testvére hangosan felkacagott. Öblös nevetése visszhangot vert az éjszakában, és mintha Alynn ebben a pillanatban borzongott volna meg. – Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – a szavak mögöttes tartalmára vágytam, csak emiatt maradtam csöndben. Úgy láttam, Alynnek is hasonló dilemmái vannak. A sűrű bozótból a férfiak háta mögül hangos reccsenés hallatszott. Megdermedtem, ahogy láttam, amint a bokor levelei árulkodón megrezzennek. Sosem kedveltem különösebben a szabadban az éjszakázást, ezért gyakran kimaradtam az efféle mókázásokból. Éreztem, ahogy a szívem hirtelen tempósabb ütemre vált, és szorosabbra vontam össze a gróf köpenyét. – Caden? – akaratlanul is őt hívtam. Tudtam, hogy bármi is lapuljon a bokorban vagy mögötte, ő majd segít elüldözni. Nem fogja engedni, hogy bajom essen, mert tudta, hogy már éppen eleget szenvedtem éppen miatta. A bizalmam teljesen irreális volt, mégis létezett irányában. Caden engem figyelt a sötétben, arcára kifürkészhetetlen kifejezés költözött, miközben válaszolt a testvérének, de 234

közben egy pillanatra szemkontaktusunkat.

sem

engedte

megszakítani

a

– Soha többé, Devon! Soha többé! – Helyes! – vágta rá a kalóz, miközben szemtelen vigyort villantott Cadenre. Lassan hátrált a tenger felé, ahonnan egyre erősödő, ütemes csobbanás hallatszott, míg a bokrok felől mintha valaki felénk trappolt volna. Devon Gaskell megemelte láthatatlan kalapját a testvére felé, majd Alynn felé nézett. – Velem tart, Mylady? – Alynn? – Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – nyögött fel elkeseredetten Alynn, majd hozzám guggolt, és a kezeimet szorongatta. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele. Mielőtt válaszolhattam volna, a parttól nem messze egy sötét foltot vettem észre mozogni. A csobbanó hangok onnan jöttek, de hunyorgatnom kellett, hogy ki tudjam venni a csónak körvonalait, amiben egy magas, tagbaszakadt férfi ült. Nem tudtam rendesen megnézni magamnak, mindenesetre abban biztos voltam, hogy a fickó van olyan magas, mint Caden, és legalább kétszer olyan széles. Mackósnak tűnt minden mozdulata, ahogy az evezővel hajtotta a part felé a csónakot. Devon már bokáig gázolt a vízben, amikor Alynn rászánta magát, és elengedte a kezemet. Segített felállni a földről, közben megállta, hogy a szétnyíló köpönyeg alatt viselt ruhámra egy megjegyzést sem tett. Még utoljára megöleltük egymást, és kaptam egy puszit a homlokomra. – Vigyázz magadra! – súgtam neki, mire haragosan, nőhöz nem méltóan felhorkantott. – Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – jelentette ki, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy a kalóz a szemét forgatja úgy, hogy Alynn ne láthassa meg. A nővérem ekkor Cadenre nézett, aki mozdulatlanul figyelte a jelenetet. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, 235

különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából! – Alynn! – kiáltottam fel meglepetten, és elvörösödve néztem Cadenre, vajon, hogyan reagál a fenyegetésre. A gróf rezzenéstelen arccal, szemeiben lángoló gúnnyal nézett a nővéremre. – Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni – jegyezte meg. Alynn valamivel vissza akart vágni, de Devon megelőzte azzal, hogy derékon ragadta és beültette a csónakba, akár egy gyereket. A nővérem tett egy mogorva megjegyzést, hogy ő is be tudott volna szállni anélkül, hogy körbetapogatta volna a mocskos mancsával, de utána csöndben maradt. Talán engem figyelt a sötétségen keresztül, ahogy én is próbáltam megpillantani a könnyeimen és az éjszaka függönyén keresztül, de hiába. Szinte azonnal belevesztek a sötétségbe. Csak akkor vettem észre, hogy zokogok, amikor a gróf lágyan a karjaiba emelt, majd velem együtt felült a hatalmas ló nyergébe. Először mereven tartottam magam, igyekeztem elfojtani a sírást, de Caden karjai gyöngéden fontak körbe, én pedig megkönnyebbülten engedtem szabadjára az érzelmeimet. – Nem kell félned! A nővéred jó kezekben van – mormolta a hajamba, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Még a sírást is abbahagytam, annyira megdöbbentem a szavain. Felnéztem rá, miközben letöröltem az arcomról a könnyeimet. Nem láttam belőle sokat, a hold fénye az egyre sűrűbb felhőzet mögül bukkant elő néhol, hol fenyegető árnyakat fessen a lord vonásaira. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Maga sem bízik benne, akkor én hogy tehetném? Caden megvonta széles vállát, de nem válaszolt. Hosszú ideig csak Hercules lassú lépteinek zaját hallottuk. 236

Zaklatottságom múlóban volt, és beletörődtem, hogy a következő hónapban ezen a különös szigeten fogok élni, ennek a különös családnak az életébe furakodva. – Szívesebben mentél volna a hajóra? – kérdezte váratlanul a gróf, amikor kiértünk az erőből, és a távolban megpillantottuk a kastélyt. Alaposan mérlegeltem a választ, végül megráztam a fejem. – Nem. – Nem? – visszhangozta döbbenten Caden, és mintha a lélegzetét is visszafojtotta volna. – Miért? Hangosan felsóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna. Hűvös volt az éjszaka, de a férfi karjaiba és a köpeny melegségébe képtelen volt behatolni. Élveztem ezt a pillanatot, azt kívántam, bárcsak tovább tarthatna. – Alynn nagyon határozott személyiség, nem olyan, mint én. Pontosan tudja, mit miért csinál. Ahogy a szavaiból kivettem, valami terve lehet a kalózzal... Úgy értem a testvérével... Illetve Ferrarsszal... – hebegtem idegesen, de egy idő után megunta, és legyintett. – Értem, kire célzol. – És nem könnyítené meg a dolgom azzal, hogy elárulja, hogyan nevezzem? Hezitáló csönd, végül kelletlenül közölte. – Devon Gaskell. A néhány évvel ezelőtti csúfos vitánk óta Guy Ferrars – mondta, és már épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem a vita forrását, de megelőzött. – Eszemben sincs elárulni, és örülnék, ha nem kérdezősködnél erről. – Rendben, Mylord! – bólintottam, majd folytattam az elméletem megosztását vele. – Tehát az egyik lehetőség, hogy Devonnal megállapodott valamiben, aminek a végrehajtásában csak láb alatt lennék, ezért nem vitt magával. 237

– Nem hiszem, hogy a nővérednek bármikor is láb alatt lennél – mutatott rá a gróf, majd csöndesebben hozzátette. – Ez az egyetlen szimpatikus vonása van. Bölcsen hallgattam, de jóleső érzéssel töltöttek el a szavai. Amikor rájött, hogy nem válaszolok, megkérdezte. – Mi a másik lehetőség? – Ugyanez, csak épp hozzátéve, hogy azt a valamit, amit terveznek, halálos veszedelem fogja övezni, ezért hagyott itt engem. – Miért lennének veszélyes tervei a nővérednek? – Fogalmam sincs. De nekem már a víz is halálos – feleltem, és éreztem, ahogy a szemhéjaim lassan ólomsúlyként nehezednek a szemeimre. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, de azt még így is láttam, hogy a gróf hitetlenkedve néz le rám. Láttam a pillantásán, hogy magyarázatra szorul a kijelentésem. – Nem tudok úszni. – Akkor hogy élted túl a hajótörést? – hangzott a gyanakvó kérdés. Megvontam a vállamat, és halványan elmosolyodtam. – Gondolom, némi szerencsével. – Éreztem, ahogy a férfi egész testében megmerevedik, de nem tudtam mire vélni a haragját. – Sajnálom, ha untatom, de Ön kérdezte. Alynnt apánk megtanította, de én otthon maradtam, így nem látta értelmét. A lovaglást pedig Mrs. Doots tiltotta meg, mert oda nem tudott volna elkísérni. – És mi az, amihez értesz? – kérdezte a lord gúnyosan. Félig lehunyt pillákkal, keserűen csóváltam a fejemet. – Semmihez. Teljesen haszontalan vagyok – motyogtam, aztán mentegetőzésképpen hozzátettem. – Viszont imádok olvasni. Ha elmegyek innen, nevelőnőnek talán felvesznek valahová. Nem fűzött hozzá semmit, én pedig engedtem, hogy az ütem egyhangúsága magával ragadjon. Bíztam benne, hogy 238

a gróf lelkiismerete biztosítja számomra biztonságot, amire ebben a pillanatban szükségem volt. És nem tévedtem...

azt a fajta olyan nagy

Fülsiketítő némaságra riadtam. Különös volt a csöndre ébredni a többhetes égi háború után. Amióta Alynn és a kalóz elhagyták a szigetet, szinte egyfolytában zuhogott. Ennek már több mint három hete. Ha nem esett, akkor csak szimplán borongós idő volt, és a sár miatt lehetetlen volt kimozdulni a házból. A bezártságot megszoktam, mindig is szerettem a házban időzni, de ez már nekem is sok volt. Napjaim nagy részét Eloise-szel töltöttem. A nő elárulta, hogy a nagydarab mackós, evezős férfi a férje volt, és közösen határoztak úgy, hogy míg egyikük Devonnál, a másik Cadennél marad szolgálatban. Amikor elhaladtak a sziget mellett, mindig üzentek egymásnak, sőt, Devon gyakran kölcsönadta az egyik csónakot Bennek, hogy néhány órát nyerjenek együtt a feleségével. Bármi is okozta a nézeteltérést a két fivér között, előttem tökéletesen rejtve maradt, és a szolgák kitartását leszámítva semmi nem utalt közelgő békülésre. Bámulatra méltónak találtam Eloise és Ben hűségét, főleg amikor megtudtam, hogy ők ketten nem rabszolgák, hanem fizetett dolgozók, akik ha úgy döntenek, bármikor felmondhatnak a szolgálatból a Gaskelleknél. Erre azonban egyikük sem volt hajlandó. Tayshaun Cavon ragaszkodása még ennél is megrendítőbb volt. A férfi a nap huszonnégy óráját arra tette fel, hogy Caden parancsait várta, teljesítette. Akármilyen apróságról volt szó, az élete derekán járó Tayshaun mindig kéznél volt, és gyakran teljesítette a kimondatlan parancsokat is. Sehogy nem értettem ezt a ragaszkodást, de elfogadtam, és mivel láttam, hogy kényelmetlenül érinti, így nem is faggatóztam. 239

Sikerült szinte mindenkivel barátságot kötnöm. A szakácsné egy nagydarab asszonyság volt, mogorva tekintettel, akitől először rettegtem. Miss Hastingsnek hívták, de ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen csak Giselle-nek nevezzem. Vénlány volt, mert félelmetes ábrázata elriasztotta a kérőit, vagy soha nem is akadtak – udvarias neveltetésem révén efelől nem faggatóztam. Giselle eleinte tartózkodóan viselkedett velem, én is kerültem a társaságát, mígnem egy nap arra lettem figyelmes, hogy állandóan tüsszög, az orra legalább olyan vörös, mint a szeme, és láthatóan nagyon szenvedett. Bemerészkedtem a felségterületére, főztem neki egy teakeveréket különböző anyagokból, amiket még otthon tanultam a házvezetőnőnktől. Amikor odanyújtottam Giselle-nek a teát, a nő undorodva eltolta magától, és kijelentette, hogy bizonyára meg akarom mérgezni. – Akkor csak szenvedjen még legalább egy hétig – vontam meg a vállamat, majd letettem a teát az asztalra, vállat vontam, és kisétáltam a helyiségből. Nem voltam benne biztos, hogy mi történt ezek után, de másnapra Giselle orrfolyása elmúlt, és hálásan mosolyogva üdvözölt. A konyha személyzetét általa nyertem meg magamnak. A gróffal ritkán találkoztam, mintha szándékosan kerülné a társaságomat. Leginkább bezárkózott a könyvtárba, vagy a dolgozószobájába, és ezeket a helyeket én is gondosan kerültem. Ha azonban véletlenül mégis összetalálkoztunk, rövid, udvarias társalgást követően mentünk a magunk útján. Soha nem érintkeztünk, ami a közös lovaglásunk után közel sem volt olyan kellemes érzés, mint hittem volna. Magamnak is alig mertem bevallani, de hiányzott Caden biztonságot nyújtó ölelése. A második héten végre elállt az eső, és a harmadik hét elejére megszikkadt annyira a talaj, hogy vegyem a 240

bátorságot, és kimerészkedjek a szabadba. Mivel már régóta készültem rá, úgy döntöttem, hogy megpróbálok összebarátkozni Herculessel, a gróf hatalmas lovával. Fogtam a reggeliző tálcámról egy almát, és a ruhám zsebébe rejtettem. A ruháim ugyan jócskán hagytak kivetnivalót maguk után, mégis inkább viseltem Nicky, a duci konyhalány bő, szinte zsákszerű ruháit, semmint azokat, amelyeket a kastélyban találtunk. Valamiért idegenkedtem azoktól a ruháktól. Igaz, hogy olyan minőségi anyagokból készültek, amiket még soha nem viseltem, mégis úgy éreztem, mintha Cadennek és úgy általában véve az egész személyzetnek kellemetlen pillanatokat okozhatna a látványa. – Hová igyekszel ilyen izgatottan? – ért utol a hatalmas előtérben Eloise hangja, mire bűntudatosan fordultam felé. A kreolbőrű nő hatalmas kupac ruhát egyensúlyozott gömbölyű csípőjén, és látszott, hogy alig bírja a súlyt. – Csak sétálni akarok egyet – ismertem el, és már indultam is felé, hogy segítsem a cipekedésben. – Ki akarom használni, hogy nem esik. – Akarod, hogy elkísérjelek? – ajánlotta fel őszinte mosollyal Eloise, de tudtam, hogy csak udvariasságból teszi. A fekete nő imádta a munkáját a kastélyban, és időpocsékolásnak tartotta volna a sétálgatást a kertben, vagy hatalmas, életveszélyes lovak etetését apró almával. – Nem, köszönöm. És te akarod, hogy segítsek a mosásban? – Azt hiszem, Caden egész biztosan szíjat hasítana a hátamból, ha engedném, hogy akár egyet is kisúrolj ezekből – nevetett fel a saját szellemességén Eloise, és szavaira mélyen elpirultam. Igaz volt ugyan, hogy a gróf kerülte a társaságomat, de mindenkivel megérttette a birtokon, ha nem az egész szigeten, hogy úgy vigyázzanak rám, mintha legalábbis 241

porcelánból lennék. Soha ennyien vigyáztak, mint ezekben az időkben.

nem

figyeltek

és

– A gróf merre van? – kérdeztem félszegen, szemlesütve, nehogy Eloise észrevegye, olyasmire készülök, amit helytelenítene. – Még nem ébredt fel. Na, menj csak nyugodtan, mielőtt újra rákezdi – engedett utamra Eloise, nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Egyenesen az istálló felé vettem az utamat, és reménykedtem benne, hogy az istállófiú, Max nem fog a környéken tartózkodni. Egyszer már megpróbáltam bejutni Herculeshez, de Caden rajtakapott. Éktelenül dühös lett, amikor rájött, hogy egyedül akartam a lovak közelébe menni, és alaposan lehordta szegény Maxot, amiért engedte. Körülnéztem, de a birtok csöndes gyönyörűséggel sóhajtozott a napsütésben. Minden annyira békés volt, és eldöntöttem, hogy ha itt végeztem, valóban sétálok egyet a mezőn. Beléptem az istállóba, és a túlsó oldal felé indultam. Tudtam, hogy az utolsó boksz a gróf lováé. Félelem kerített a hatalmába, mielőtt még odaértem volna, és megtorpantam. – Csak odaadom neki, és megyek – motyogtam, és már indultam volna tovább újonnan merített bátorságommal, amikor váratlanul valami megbökte a hátamat. Riadtan ugrottam egyet, de ahogy megfordultam, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csak Erebosz az. A hatalmas bestiáról már az első napokban kiderült, hogy valóban vérszomjas, ha valami gonosszal van dolga, de egyébként kezes bárány. Az első estéimen egyedül voltam éjjelente, mert a kutya el nem mozdult volna a gróf mellől, de az első hét végére, mint akire ráparancsoltak, a szobám elé költözött. Nem értettem a hirtelen átpártolását, mindenesetre örültem a társaságának. Ahogy most, az istállóban is. 242

– Üdvözlöm lordságod! – vakargattam meg mosolyogva az állat hatalmas fejét, mely így ülő helyzetében is felért a mellkasomig. – Kicsit későn kelt ma, nem gondolja? Erebosz bölcsen nézett rám aranyszínű szemeivel, vörös bundáján megcsillantak az épület falának résein át beszűrődő nap sugarai. Néha elgondolkodtam, hogy több bátorság szorult ebbe a hatalmas kutyába, mint belém. De ha ez a kutya nem bánt, akkor talán Hercules is megkönyörül rajtam végre. Magam sem értettem, miért akarok annyira a barátja lenni, de valami hajtott felé, és én meg sem próbáltam ellenállni a késztetésnek. Mintha csak a gazdájáról lenne szó. Gyakran eszembe jutott, hogy azért folytatom ezt a reménytelennek tűnő küzdelmet a fekete ménnel, hogy a gazdájához vezető utat is meglássam magam előtt. Gyorsan elhessegettem magamtól a buta gondolataimat, és lenéztem Ereboszra. – Vigyázol rám, ugye? – motyogtam bizonytalanul, mire a kutya boldogan elődugta hatalmas pofájából a nyelvét, és beleegyezően lihegett. Még egyszer megpaskoltam a fejét, majd elindultam az utolsó boksz felé, ahonnan hangos, elégedetlen prüszkölés hallatszott. Amikor megpillantottam Herculest, újra elfogott a félelem, de erőt vettem magamon, és az ajtajához léptem. – Szia – cincogtam megszeppenten, mire az állat dobolt kettőt a mellső lábával. Felé nyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, de elhátrált előlem. – Emlékszel rám, igaz? Hercules ingatta méretes fejét előre-hátra, mintha csak azon volna, hogy figyelmeztessen, jobb, ha menekülök. Hátráltam egy lépést, kezemet a zsebembe süllyesztettem, és körbetapintottam az alma sima gömbölyűségét. Könnyebb lenne elmenekülni... Nem! Soha többé nem akartam meghátrálni félelemből. Bizonytalanul felemeltem a zárat, és résnyire nyitottam az ajtaját. A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem, így 243

már nem választott el semmi az óriási állattól, aki egyre idegesebben vette tudomásul a jelenlétemet. Kivettem az almát a zsebemből, és a ló felé nyújtottam, miközben egy lépéssel közelebb merészkedtem hozzá. – Nézd csak, ezt neked hoztam! Hercules nem díjazta a bátorságomat, éjfekete szemeivel ellenségesen figyelt, miközben egyre gyakrabban, egyre ingerültebben emelgette a mellső lábát. Amikor egy újabb lépést tettem felé, váratlanul a hátsó két lábára emelkedett, és felágaskodott előttem, mint valami megtestesült fenyegetés. Riadtan hátráltam el tőle, de legnagyobb meglepetésemre valami keménybe ütköztem. Egy erős kar fonódott a derekam köré, és amikor meg akartam fordulni, megakadályozta. Tudtam, hogy Ő az. Más nem lehetett. Más nem váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és még csak meg sem kellett szólalnia. Hercules továbbra is idegesen toporgott, de a helyén maradt a boksz távolabbi sarkában. Már épp meg akartam kérdezni a grófot, hogy ezek után mik a szándékai, amikor szabad kezét lassan az enyém alá támasztotta, és lágyan kényszerített, hogy újra a ló felé nyújtsam az almát. – Beszélj hozzá! – súgta Caden, a hajamban éreztem forró leheletét, és akaratom ellenére borzongás futott végig a gerincemen, mint valami lágy simítás. – De mit mondjak? – értetlenkedtem, és a bal kezemmel a férfi derekamra kulcsolódó kezébe kapaszkodtam görcsösen. Úgy tűnt, nem bánja, mert nem húzódott el, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mennyire jó érzés újra a közelében lenni. – Néha nem az a fontos, mit mondasz. Néha az a lényeg, milyen hangsúlyt használsz – magyarázta Caden fojtott hangon, és közben magamon éreztem átható pillantását. – Csak beszélj hozzá, hogy érezze a bátorságod és a nyugalmad! 244

– Talán jobb lenne, ha csöndben maradnék, mert sem nyugodt, sem bátor nem vagyok ebben a pillanatban – világosítottam fel a grófot, mire éreztem a mellkasát összerándulni az elfojtott nevetés miatt. – Hiszen Erebosz is veled van, aki ugye vigyáz rád. Ugyan, mi bajod eshetne? – vallatott gúnyosan a férfi, mire megmerevedtem a karjaiban. Hallgatózott! Az ördög vinné el ezt az alakot! El akartam húzódni, feladni az egészet, de szorosan tartott, sőt, lábát az enyém mögé tolva kényszerített egy újabb lépéssel előre. – Ha már idáig eljutottál, nem akarhatod feladni. Hercules türelmetlennek és bosszúsnak tűnt, füleit figyelmeztetően hátracsapta, ahogy elégedetlenül figyelte a tétovázásomat. Biztos voltam benne, hogy ha a gróf nem lett volna velem, már régen agyontaposott volna. – Gyerünk, Danielle! Hiszen én is itt vagyok veled – búgta a gróf, és tudtam, hogy előrehajolt, mert ezúttal a fülemnél éreztem a leheletét. Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán csöndesen beszélni kezdtem. Utólag már nem emlékeztem pontosan, miket mondtam, csupa ostobaságot az almáról, hogy milyen finom, lédús minden cseppje, meg mennyire boldoggá tenne, ha elfogadná tőlem. Azt vártam, hogy a gróf gúnyosan rám förmed, amiért ilyen ostobaságokkal traktálom ezt a szegény óriást, de Caden végig csöndben volt. Szinte biztosra vettem, hogy mélyre ható, fenyegető pillantását végig a lován tartja. Akármit is csinált, hálás voltam neki, mert végül Hercules megkönyörült rajtam, és úgy döntött, méltónak talál ahhoz, hogy a tenyeremből elfogadja a gyümölcsöt. Olyan hirtelen hajolt közel, hogy hátrahőköltem, és vissza akartam rántani a kezemet, de Caden ott magasodott mögöttem, és nem engedett elmozdulnom. Erős kezével megtartotta a csuklómat, így a tenyeremből evett a hatalmas állat. Hercules szája puha volt, és hosszú szőrszálak csiklandozták a bőrömet, amíg elkapta tőlem az almát. 245

Csöndesen felnevettem, de mosolyom az arcomra fagyott, amikor Caden elengedte a derekamat, és megragadva a másik kezemet a ló feje felé irányította. – Caden, én nem hiszem, hogy... – Sss ... Csak érezd, ne gondolkodj! – utasított gyöngéden, miközben egyik kezemet a ló pofájára irányította, a másikat pedig puha orrára. – Simogasd meg! Remegő kézzel tettem eleget a parancsnak. Hercules szőre sima volt és selymes. Ahogy végigfuttattam az ujjaimat nemes vonású orrán, elégedetten sóhajtott. Az almát két ropogtatással elintézte, és sötét szemeiben hálás fényt láttam felvillanni. Úgy döntöttem, mára éppen eleget kockáztattam az életemet, ezért lassan visszahúztam a kezeimet, és engedtem, hogy Caden kihátráljon velem a bokszból. Csak akkor engedett el, amikor visszazárta az ajtót. Egy hosszúnak tűnő pillanatig nekitámaszkodott, és amikor felém fordult azt kívántam, bárcsak a hatalmas ló patáival néznék szembe. – Teljesen elment az eszed? – rontott nekem a férfi, mire ijedten hátráltam egy lépést. Ezért a lépésemért mélyen megvetettem, és a világ gyávájának tituláltam magam. – Én csak... – Mit gondolsz, mi történt volna, ha nem vagyok itt? Meg akarsz halni? – Caden a végére már kiabált, én pedig egyre riadtabban figyeltem villámokat szóró barna szemeit, melyek mintha haragjában még sötétebb árnyalatot öltöttek volna. – Csak szerettem volna összebarátkozni vele – mentegetőztem, miközben arra gondoltam, ennél szánalmasabb érvet nem is találhattam volna ki. – Barátkozni? Az istenért, Danielle, ha barátkozni akarsz egy náladnál tízszer akkora fenevaddal, leszel szíves előtte figyelmeztetni, rendben? – Caden tombolt, én pedig a legszívesebben elrohantam volna.

246

Meg is tettem volna, de a rémületem csupán annyira vitt rá, hogy egész a falig hátráljak. A gróf pedig velem együtt mozgott, mígnem újra ott magasodott előttem. Férfiasságának minden részletét érzékeltem, az illata beszivárgott az orromba, fekete ingje be volt tűrve hasonló színű nadrágjába. Csizmája a térdéig ért, az oldalán pedig egy lovaglópálca függött. Ingjének felső három gombja nem volt begombolva, így láttatni engedte izmos mellkasát. Haja szabadon omlott a vállára, és arcán olyan mértékű indulatok váltakoztak, amit nem értettem. – De sikerült. Elfogadta tőlem az almát. – Ha nem lettem volna itt, elfogyasztott volna reggelire – vágott vissza a férfi azonnal, és hangja keményen csattant, ahogy folytatta. – Nem biztos, hogy csak magadra kell vigyáznod, erre nem gondoltál? Nem lehetsz ennyire felelőtlen! A szavai hideg zuhanyként értek, és valamiért rosszabbul érintettek, mint szerettem volna. Vissza akartam vágni, valahogy megsebezni, ahogy ő tette velem. Sosem tudtam hitelesen hazudni, ezért igyekeztem latba vetni minden színésznői képességem, amikor újra megszólaltam. – Amiatt már nem kell aggódnia. – Hogy érted ezt? – hüledezett. – Nem hiszem, hogy ezt olyan sokféle módon lehetne értelmezni – feleltem maró gúnnyal a hangomban. Caden jóképű arcára kiült a döbbenet. Már megtörtem volna, hogy elmondjam az igazságot, de nem akartam. Ostobaság lett volna a részemről egy olyan férfit magam mellé láncolni, aki annyira szabadulni próbál tőlem, hogy hetekig kerülte a társaságomat. Megacéloztam az akaratomat, és vártam, hogy reagáljon valamit. – És mióta nem kell aggódnunk emiatt? – érdeklődött cinikus gyanakvással, mire idegesen nyeltem egyet. 247

– Csupán két napja – motyogtam, és bizakodtam, hogy nem kér bizonyítékot a havi bajomra. Hogy eltereljem a figyelmét hozzátettem. – Most már nyugodtan utamra engedhet a nagyvilágban, Mylord. Nem kell félnie, hogy a tette komolyabb következményekkel járt. Caden arcára kiült az a kifürkészhetetlen kifejezés, amitől a hideg futkosott a hátamon. Mielőtt válaszolhatott volna, Eloise lépett be az istállóba. Szemeiben riadalom, és meglepettség csillogott, arca pedig olyan sápadt volt, hogy még karamellkrém bőrén is átütött. – Caden, vendéged érkezett – nyögte ki nehezen, amikor mindketten kérdőn fordultunk hozzá. A gróf ajkáról hangos sóhaj szakadt fel. Megkönnyebbülés, neheztelés...? Nem tudtam megállapítani, mit érzett, de feltűnt, hogy nem javított ki, amikor nem a nevén szólítottam. Valamiért úgy gondoltam azonban, hogy nem felejtette el, csupán félretette későbbre. – És ki az? – kérdezte mintegy mellékesen, és közben le nem vette rólam a szemét. Pillantása a lelkem mélyéig hatolt. Eloise olyan sokáig nem felelt, hogy Caden megunta a dolgot, és ingerülten rámordult. – Ki jött, Eloise? – Naomi – suttogta hosszú szünet után a nő, szavai mégis mintha sziklaomlásként hatottak volna a fagyos csöndbe. A levegő megfagyott körülöttünk, Caden halálra váltan nézett Eloise-re. Beletelt egy percbe is, mire össze bírta szedni magát. Bárki volt is ez a Naomi, cseppet sem irigyeltem. Ahogy Caden a ház felé indult, az arcán olyan mértékű haragot láttam, amit soha nem szerettem volna megtapasztalni. – Ki az a Naomi? – kérdeztem Eloise-t, amikor a gróf elviharzott a kastély felé. Úgy tűnt, mintha az időjárás az indulatait tükrözték volna, mert egy vakító villanást követően a környéket éles mennydörgés rázta meg. – Elmondtad neki? – kérdezett vissza Eloise, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. 248

Bűntudatosan lesütöttem a szemeimet. A nő tudta! Fogalmam sem volt, honnan, mert én nem észleltem magamon semmi változást. Nem firtattam, a lényegen nem változtatott. – El kellett volna, kislány – sóhajtott lemondóan Eloise. – Nagyon el kellett volna. Figyeltem Cadent, ahogy eltűnik a kastély ódon falai között, és azon tűnődtem, min változtatna az igazság? Feleségül venne, és élhetnénk egymás mellett úgy, ahogy az elmúlt három hétben? Kirázott a hideg a gondolatra. Nem! Lord Gaskell soha nem fogja megtudni. A menstruációm másfél hete késett...

8. A búcsú

249

gondolatok: "A pióca és az angyal... Ne gyűlölj, Angyalom! Ne ítélkezz fölöttem! Engedd, hogy beléd feledkezzem!" – Caden "Ne gondolkozz! Ölelj! Szeress! Végül ints búcsút, ha elérkezik a reggel! Távozz csöndes méltósággal..." – Danielle "Boldogságuk megrontója végre egy fedél alatt velem. Édes bosszú! Ébresztő!" – Tayshaun Cavon

Danielle

250

Miss Naomi LaFaurguae érkezése nagyjából egy téli, fagyos hóviharral volt azonos szinten, ami a fogadtatást illeti. Az eső újra rákezdett, és ezúttal látványos égi háború is kísérte. A Gaskell házban mindenki azon volt, hogy minél előbb lángoljon az összes kandalló és kályha a kastély falain belül. A hangulatot azonban még a forró lángnyelvek sem tudták felmelegíteni, de még enyhíteni sem a fagyosságán. Eloise egyfolytában úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban össze akarna roppanni. Giselle és a konyhalányok olyan nagy serénységgel tüsténkedtek, mintha legalábbis maga a királyné főméltósága látogatott volna el hozzánk. Egyedül Tayshaun maradt olyan, amilyen volt. Hangtalan kőszoborhoz hasonlított a leginkább, de valahogy én mégis megkedveltem. Nem értettem, miért, de úgy éreztem, a férfi olyan horderejű dolgot titkol, ami még az enyémet is meghaladta. Ritkán beszélgettem vele, mert szinte soha nem beszélt, de ha tudott, mindig a segítségemre volt. És ami miatt végképp a szívembe zártam a marcona óriást, az volt, hogy mindig Caden érdekeit tartotta szem előtt. Tudtam, ha Tayshaun nem kedveli a hölgyet, aki vendégségbe érkezett, akkor az illető nem lehet jó hatással Cadenre. Bárki is volt az illető, nem engedtek a közelébe. Az eső miatt újra a kastély foglya lettem, ezért úgy határoztam, hogy olvasok egy kicsit, ahogy szoktam, vacsora előtt. Azonban abban a pillanatban, ahogy megközelítettem a könyvtárat a kastély nyugati szárnyában, abban a pillanatban ott termett szinte a semmiből Tayshaun és közölte, hogy most nem mehetek be oda. Nem sokkal később a konyhánál is hasonlóképpen jártam. Giselle azt mondta, hogy nem mehetek be, mert a hajam átvenné az ételszagot. Hiába biztosítottam, hogy engem nem zavarna, az asszony nem engedett. Végül már csak egyetlen hely volt, ahol meghúzhattam magam, míg a kastély népe úgy nem dönt, hogy elviselik a társaságomat: Caden dolgozószobája. Tudtam, hogy a 251

férfinak is akadnak olyan témájú könyvei, amik lekötnének. A földszinten a legutolsó szoba volt az övé. Hatalmas mahagóni ajtó akkora rézkilinccsel, amit alig bírtam lenyomni. Szerettem ezt a szobát. Nyers volt, és egyszerű, de minden szegletéből sugárzott a gróf egyénisége. Plafonig nyúló széles ablakok engedték a szürke fénynek, hogy behatoljanak a félhomályba, a fal mellett magas szekrényeken sorakoztak a tudományos, mellettük egy kisebb polcos szekrényen a földrajzi és történelmi könyvek. Az egyik óriási ablak előtt egy széles, elegáns íróasztal, melyen katonás rendben sorakoztak az iratok, tintatartók, pennák. A másik oldalon egy kandalló, vele szembe fordítva pedig egy hatalmas karosszék volt. Bizonyára ide szokott a gróf lepihenni, ha túlságosan beletemetkezik a munkájába. Eszembe jutott, hogy talán már nem is olyan sok időm van, mielőtt újra azt mondják, hogy rossz helyen tartózkodom, ezért fürgén odaosontam a történelmi könyveket felvonultató polc felé. Találomra kivettem egyet, belelapoztam, és elmerültem volna benne, ám ekkor váratlanul csöndes köhintés riasztott fel. A könyv kiesett a kezemből és hangosan csapódott a dolgozószoba hajópadlóján. Rémülten pördültem meg a tengelyem körül, és döbbenten bámultam az idegenre, aki az ajtóban várakozott. Nem volt olyan magas, mint Caden, de így is elég megtermettnek tűnt. Rövidre nyírt haja, és divatosra vágott, kackiás bajusza volt a lehető legszőkébb árnyalatban. Szemei macskaszerűek voltak, és olyan kéken csillogtak, mint nyári napsütésben a tenger egy tökéletesen tiszta öbölben. Testalkata vékonyabb volt, mint a grófé, de látszott, hogy erős. Nem szűk nadrágot hordott, mint Caden és Tayshaun szokott, hanem világos, krémszínű harisnyát, amelyhez a legdivatosabb cipellőt viselte. Fodros, hófehér ingje és keményített kézelője kétséget sem hagyott afelől, hogy az illető nem más, mint egy piperkőc. 252

Ahogy engem figyelt, hófehér kesztyűs kezével becsukta maga mögött az ajtót, miközben vékony ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak. Akaratlanul is hátráltam egy lépést. Volt valami az egész emberben, ami taszítóan hatott rám. Lassan lehajoltam és felemeltem a könyvet, hogy időt nyerjek, mielőtt udvarias társalgásba kellene bonyolódnom. – Hát ide rejtett előlünk – szólalt meg a férfi csöndesen, mintha csak magában beszélne. A hangja sokkal mélyebb volt, de kétségtelenül benne volt a kiejtésében a piperkőcökre jellemző kényeskedő affektálás, amitől a hideg futkosott a hátamon. – Hogyan, kérem? – kérdeztem vissza értetlenül, és magamhoz szorítottam a könyvet, aminek hirtelen még a címét is elfelejtettem. Szabadulni! Szabadulni akartam a helyiségből minél előbb. Egyelőre azonban az idegen teljes vállszélességgel elállta az utamat, így megpróbáltam tökéletesen higgadtnak látszani. – Cadent keresi? – kérdeztem, amikor az idegen hosszú ideig nem válaszolt. A férfi némán mustrálgatott, és lassan egy lépést tett felém. Minden izmomat megfeszítve kényszerítettem magam, hogy ne rohanjak el mellette sikoltozva. – Caden? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, egyik tökéletesen ívelt szemöldöke pedig kérdőn a homlokába szaladt. – Tehát nem Lord Gaskell, vagy Mylord, vagy ehhez hasonló udvarias formaságok. Erre viszont én nem feleltem. A szívem a torkomban zakatolt, ahogy próbáltam kiutat találni, mielőtt kitörne a vihar, de ezúttal nem odakinn a szabadban. A könyvet gyorsan visszatettem a helyére, aztán az ajtó felé indultam. – Ha gondolja, megkereshetem nyugodtan várakozzon... magának. Addig

– Nem akarom, hogy megkeresd azt az idiótát – csattant fel a férfi ingerülten, de szinte azonnal mély sóhajjal nyugtatta le magát. 253

Amikor újra rám nézett, már csak kék szemeiben lángolt az agresszió, szinte tapintani lehetett a levegőben. A pánik a torkomat fojtogatta, idegességemben pukedliztem, és újra megpróbáltam elsétálni mellette, de a férfi hirtelen kinyújtotta a karját, és nekitámaszkodott a falnak éppen előttem. – Ha nem bánja, inkább mégis megkeresném – mondtam, de a félelemtől megremegett a hangom. A férfi gúnyos mosolya elárulta, hogy ő is észrevette. Volt valami a tekintetében, ami miatt hátrálni kezdtem. Ő azonban velem együtt mozgott, közben felemelte az egyik hajtincsemet a vállamról, és úgy nézegette, mintha még soha nem látott volna olyat. – Szőke – állapította meg fitymálóan, majd szemtelenül végigmérte Nicky túlzottan bő öltözékét rajtam. – Szolgáló vagy? – Majd szinte azonnal meg is válaszolt saját magának, mielőtt megszólalhattam volna. – Nem. Nem hiszem, hogy az vagy, még ha az öltözéked arról is árulkodik. Akkor más nem lehetsz, csak a szeretője. Igazam van? Úgy tűnt, a férfi lefolytatja saját magával a párbeszédet, én nem is kellek hozzá. Távozni akartam, de oldalra lépett, és nem engedte, sőt, egy lépéssel közelebb került hozzám. – Engedjen elmenni! – követeltem olyan határozottsággal, amit csak képes voltam kipréselni magamból. A férfi még közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam, de úgy éreztem a könyvespolcot, mintha beépült volna a hátamba. – És áruld már el, miért engedelmeskednék! – búgta bizalmasan, mire félő volt, hogy a gyomrom tartalma a tökéletes ruházatán fog landolni. – Mert, ha nem teszed, eltöröm a karodat, Nado! – hangzott fel a férfi mögött a gróf csöndes, ám erélyes hangja. A férfi meglepetten fordult hátra, majd arrébb lépett tőlem, így már szabadon elmehettem volna. Én azonban a 254

kandalló előtt magasodó Cadenhez futottam, és boldog voltam, amiért engedte, hogy hozzábújjak. Egész testemben remegtem a megkönnyebbüléstől, és hogy felindultságomat elrejtsem az idegen elől, Caden mellkasába fúrtam az arcomat. Magamba szívtam férfias illatát, és megkönnyebbülten éreztem, ahogy egyik karját körém fonja védelmezőn. – Hát itt vagy, Gaskell! – affektált az idegen, majd csúfondáros mosollyal ajkain a fejével felém intett. – Rátaláltam a rejtett virágszáladra. Nem túl készséges, de kétségtelenül különleges virág. Felnéztem Cadenre, és a szívem hevesen megdobbant, ahogy észrevettem, engem figyel. A pillantása mélyre ható volt, és bár az arca keménységet tükrözött, láttam a barna szempárban a csodálkozó gyöngédséget. – A nővéred már keres egy ideje – szólalt meg a férfihoz intézve szavait, miközben felé fordult. – Valóban? – kérdezte amaz gúnyosan, majd fölényes ábrázatot öltve magára folytatta. – Mindvégig tudtam, hogy rejtegetsz valamit előttünk. Te és a személyzet állandóan kerülgettetek minket, nekem is alig sikerült leráznom azt a behemótot a könyvtárnál. Azonban éreztem a levegőben, hogy itt valami különös dolog lappang. És igazam lett! A férfi rám mutatott a két kezével, mire borzongás futott rajtam keresztül. Caden nem adta különösebb jelét, hogy felbosszantaná az idegen viselkedése. Ellépett a kandallótól, közelebb került a férfihoz, és közben mintegy mellékesen a háta mögé tolt. – Nem szokásom titkolózni a saját házamban, Nado! De figyelmeztetlek! – Kis szünetet tartott, és megvárta, amíg a férfi hideg kék szemeit rólam átvándoroltatta hozzá. – Soha ne merj közelebb lépni hozzá, mint ahol most állsz! A férfi hirtelen diadalmas kiabálást hallatott. – Aha, tehát mégis különleges! Ettől csak még érdekesebb – morfondírozott, majd társalgási hangnemben folytatta. – 255

Mivel néhány napra össze leszünk zárva, nem mutatnál be a hölgynek? – látva Caden fenyegető testtartását, biztos voltam benne, hogy az arckifejezése még ijesztőbben festhetett. A férfi sietve hozzátette. – Csupán azért, hogy el tudjon küldeni a pokolba, ha inzultálni merészelném. Caden háta mögött álltam közvetlenül, de nem értem hozzá. Nem tudtam, hogy tudatában van-e a közelségemnek, de engem kifejezetten megnyugtatott. Azóta nem éreztem ilyet, mióta hazafelé tartottunk az Alynnel való találkámról, és én elszenderedtem a karjaiban lóháton. – Danielle, ha ez az úr három lépésnél közelebb merészkedik hozzád, míg itt tartózkodnak, akkor sikíts olyan hangosan, ahogy a torkodon kifér! – hangzott az utasítás Cadentől, és a férfi vele szemben olyan döbbent arcot vágott, mintha legalábbis gyomorszájon vágták volna. A következő pillanatban azonban összeszedte magát, és közelebb lépve felém nyújtotta az egyik kesztyűs kezét. – Modortalan Gaskellek! Kedves Danielle, engedje meg, hogy bemutatkozzam! – Válaszra sem várva elegánsan meghajolt. – A nevem Philippe Nado, és bármikor örömmel állok rendelkezésére, ha elege lesz ebből az őstulokból! A modora olyan simulékony volt, mint a vajba mártott kés, mégis libabőrös lettem tőle. Félig Caden háta mögött álltam, úgy tűnt, mintha ő is a válaszomra várna. Belenéztem Philippe rideg, jégkék szemeibe, és meggondolatlanul kiböktem az igazságot. – Inkább vonulok az éhes medve barlangjába önként, semmint egy kígyót melengessek a keblemen. Philippe szemei haragosan felvillantak. – Szolgáló létedre felvágták a nyelvedet! – jegyezte meg, és észre sem vette, hogy úgy beszélt hozzám, mintha Caden ott sem lenne. – De ezt már megbeszéltük, nem igaz? Nem vagy szolgáló, hanem...

256

– Csak még egy szó, Nado! – szakította félbe fenyegetően Caden a férfit. – Csak egyetlen szó, és úsznod kell a következő szárazföldig. Megadhatnád nekem ezt az örömet! – Őrült vagy! – affektálta Philippe, de arcáról lehervadt a fölényes mosoly, miközben idegesen nyelt egyet. – Lehet, de ez akkor is az én szigetem – vonta meg a vállát Caden hanyagul. – Megengedhetem magamnak. Téged viszont, ahogy már mondtam, keres a nővéred. Nado bólintott. Elvesztette a csatát, a pillantása azonban elárulta, hogy a háborút még nem adta fel. – Rendben. Megyek, és megkeresem – mondta, majd elsétált Caden mellett. Mikor mellém ért, megtorpant egy pillanatra, mintha mondani akarna valamit, de végül csak legyintett, és szó nélkül kisétált a szobából. Csöndes meghittségben álltunk a szoba közepén, Caden nekem háttal. Egyfolytában, gyors egymásutánban peregtek a fejemben az eltelt néhány perc mozgalmas eseményei, és a szívem csak nagy nehezen akart helyreállni a normális ritmusba. – Éhes medve? – fordult felém lassan, és teljesen megdöbbentő látványt nyújtott mosolygós arcával és gyöngéd pillantásával. Éreztem, ahogy a zavartól pír önti el az arcomat, és csak hogy csináljak valamit, az ujjaimat összefontam magam előtt. – És én sikítsak, ahogy a torkomon kifér? – próbáltam visszavágni, mert ez legalább olyan butaságnak tűnt a számomra, mint az én hasonlatom. A mosoly azonban eltűnt Caden arcáról, helyére szenvedő kifejezés került. Megragadta a karomat, és megrázott. – Az teljesen komoly volt, Danielle! – jelentette ki szenvedélyesen. – Ez a piperkőc igazán veszélyes. Soha ne maradj a közelében! Soha ne maradj vele kettesben, de ha mégis, akkor sikíts, hogy meghallja bárki! 257

Nem feleltem, csak néztem fel rá némán, és nem értettem, hogy képes az erejével ennyire elkápráztatni engem. Barna szemeiben annyi érzelem lángolt, olyan hévvel, amiről soha nem hittem volna, hogy létezhet. Azonban ahogy viszonozta a pillantásomat, írisze alig észrevehetően elsötétedett, az arca pedig elkomorodott. – Tudom, mire gondolsz – folytatta a gondolatmenetet, hangját egészen elhalkítva, hogy alig hallottam. Elengedte a karomat, és zsebre dugta a kezeit, mintha így akarná önmagát gátolni, nehogy újra megérintsen. – Tudom, de higgy nekem, Danielle! Amit én tettem veled, semmi ahhoz képest, amire Nado képes! Lehajtotta a fejét, így már nem láthattam a tekintetét. – Van fogalmad róla, milyen érzés volt a karjai közt látni téged? – szólalt meg újra, és hirtelen olyan meggyötörtnek tűnt, hogy a legszívesebben vigasztalón átkaroltam volna. – Milyen? – kérdeztem ehelyett, de hiába reméltem, nem nézett rám újra. Hosszú ideig maradtunk így tökéletes némaságba burkolózva. Már azt gondoltam, nem is válaszol, amikor hirtelen kiegyenesedett, és hátrált egy lépést. – Menj vissza a szobádba, Danielle! – váltott vissza a mélységesen komoly hangulatból udvariasan társalgóvá. – A vacsorádat ott fogyaszd el, míg a vendégeink itt tartózkodnak. Holnapra elmúlik a vihar, akkor két hajó is érkezik a kikötőbe. Egy délelőtt, egy délután. Az egyikre felteszem őket mindenképpen. – Miért engedi nekik, hogy itt legyenek, ha egyszer ennyire nem szívleli a társaságukat? Caden szomorkás pillantást vetett rám. Előhúzta kezeit a zsebéből, és a hatalmas karosszék karfájára támaszkodott, így egy magasságba került a tekintetünk. Annyira könnyű volt elveszni a szemeiben... – Akármilyen szörnyetegnek is tartasz, még a legnagyobb ellenségeimet sem tenném ki az időjárás viszontagságainak – 258

mondta, majd fanyar mosollyal hozzátette. – De azért rajtuk tartom a szemem, így a vacsorán részt veszek. – Miért nem akarja, hogy én is... – Elég, ha az egyikünk szenved, nem igaz? Neked már így is éppen elég bajt okoztam – mutatott rá egyre halkuló hangon. – Ha holnap hajó érkezik, az egyikkel én is elmehetnék... – kezdtem, de újra félbeszakított: – Nem! – Miért nem? Hiszen azért tartott itt, mert fennállt a lehetősége, hogy az örökösét hordom a szívem alatt – kíméletlenül folytattam. Ha csak egy szikráját láttam volna, hogy nem csak a gyerekének kihordóját látja bennem, azonnal színt vallottam volna. – És ez a lehetőség ugyebár elveszett – fejezte be a gondolatmenetemet a gróf, majd morfondírozva megkérdezte. – Hány napja is? Megköszörültem a torkomat, hogy időt nyerjek, mert hirtelen kiment a fejemből, mennyit mondtam neki az istállóban. Caden barna szemei mindentudón villantak rám, de semmi jelét nem mutatta, hogy rájött volna a titkomra. – Két napja – böktem ki végül, és elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt. – Megértem, amiért el akarsz menekülni, de örülnék, ha várnál a távozásoddal még egy hetet. Tayshaun is akkor megy a szárazföldre, és elkísérne téged. – Igazán nem akarok neki ilyen kellemetlenséget okozni – szabadkoztam, mire a gróf pillantása valahová mögém vándorolt. – Kellemetlenséget okoz neked elkísérni Danielle-t? Megfordultam, hogy lássam, de már tudtam, hogy Tayshaun megtermett alakját fogom magam előtt látni. A férfi rám mosolygott az ajtóból, vastag karjait összefonta széles mellkasa előtt. 259

– Nem probléma – jelentette ki szűkszavúan, mire a szemeimet forgattam. Mind tisztában voltunk vele, hogy ha Caden azt mondja neki, hozzon a karjaiban több mázsa forró lávakövet, azt is ugyanilyen pléhpofával megteszi. Ebben az esetben azonban úgy tűnt, leszavaztak, ezért jobbnak láttam visszavonulni. – Rendben. Látom, a saját sorsomról éppen elegen döntenek helyettem, ezért ha nem bánják, valóban visszavonulok az aranykalitkámba – búcsúztam a férfiaktól könnyed gúnnyal, mert ennyit azért magaménak éreztem, majd felemeltem a szoknyám elejét, és kihúzott derékkal kivonultam a szobából. Csupán az első lépcsőfordulóig jutottam, amikor rájöttem, hogy a lépéseim nem csak a magas falak miatt visszhangoznak. Hátrafordultam, és a folyosó túlsó végén Tayshaunt láttam, amint árnyékként követi a mozdulataimat. A férfi szabadkozva vonta meg széles vállait, majd biztatón rám mosolygott, és biccentett a fejével. A szobámba lépve elgondolkodtam. Nem voltam teljesen ostoba. Tisztán láttam, hogy a házban senki nem fogadta kitörő örömmel a vendégeket. Bár a nővel még nem volt szerencsém találkozni, Nadotól határozottan végigfutott rajtam a hideg. Volt a férfiban valami hidegség, ami halálra rémített. Nem lesz nehéz Caden parancsát teljesíteni, ami a sikolyt illeti. Ami pedig a többit... Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mégsem éreztem megkönnyebbülést. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és elgondolkodva néztem ki az ablakomon. A környék még ilyen borongós hangulatában is álomba illő volt. Szerencsés lesz az a nő, aki majd egy nap Caden oldalán állva kijelentheti, ő Gaskell úrnője. Lenyeltem a könnyeimet tudván, hogy soha nem lehetek az a nő. Nem akartam sem egy örökös, sem a vágy kedvéért mellette maradni. Az eltelt időszakot végiggondolva rádöbbentem, hogy végérvényesen és menthetetlenül 260

beleszerettem a grófba. Emiatt nem maradhatok a szeretőjeként, de nem maradok a gyermeke anyjaként sem egy kényszerházasságban. A szerelem olyan büszkeséggel vértezett fel, melyről korábban nem is álmodtam. Ha nem maradhatok a szerelmeként, akkor nincs értelme a további tartózkodásomnak a szigeten. Holnap két hajó indul. Könnyedén eltűnhetek, csupán rosszullétet színlelek. Biztos voltam benne, hogy a korábbi hajóra a gróf felteszi a vendégeit, így nekem a délután maradt. Mielőtt azonban elmennék, még volt egy teljes napom. Ki akartam használni minden pillanatot, amit a gróffal tölthetek. Sebtében kapkodtam le magamról a ruhát, és előkotortam azt, amelyet az elutazásom napjára tartogattam. Halvány levendulaszínű ruha, fehér csipkeszegéllyel. Egyszerű, bár a dekoltázsban kissé merész. A célomnak éppen megfelelő. Tudtam, hogy ha mást nem is, Caden legalább vonzódik hozzám. Ezt már az első szigeten töltött éjszakám után egyértelműen a tudomásomra hozta. A bekövetkezett másnapi sajnálatos esemény óta ugyan visszafogta magát, és a társaságomban mindig tökéletes úriember módjára viselkedett, mégis éreztem minden mozdulatában, hozzám intézett szavaiban a lappangó szenvedélyt. Akkor az istállóban is éreztem. Ahogy megérintett, ahogy a szavait hozzám intézte. Biztos voltam benne, hogy mint nő nagyon is beindítom, ám ami ennél is meglepőbb volt a felismerés, miszerint ő is ilyen hatással van rám. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen az a férfi lobbantja lángra a testemet és a lelkemet, aki erőszakkal vette el egyetlen kincsemet. A hajamat hátrafésültem, oldalt feltűztem, és engedtem, hogy lazán a hátamra omoljon. A ruha szabadon hagyta a vállaimat, és mély bepillantást engedett a dekoltázsomba, de nem olyan mélyet, mintha valamelyik szomszédos szobában lévő ruhát vettem volna fel. Nicky ruhái közül egyik sem volt megfelelő, ezt Eloise szerezte a faluból állítólag. 261

Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, majd félszegen kiléptem a szobából. Fuldokló köhögés hangzott fel az egyik oszlop árnyékából. Tayshaun lépkedett felém bizonytalanul, ugyanakkor határozottan kedélyes mosollyal az arcán. Amikor odaért, felém nyújtotta a karját, mire incselkedve néztem fel rá. – Hogyhogy nem mögöttem jön, mint az árnyékom? – Nem engedhetek egy angyalt a viperafészekbe erős támaszték nélkül – felelte a férfi, én pedig mosolyogva elfogadtam felém nyújtott karját. Ahogy lépkedtünk lefelé a lépcsőn, egyre idegesebb lettem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet. Végül is ez csak az én számomra az utolsó este, mindenki más úgy tudja, hogy szokványos, csak egy a sok közül, még legalább egy hétig, míg itt tartózkodom. – Egészen elkomorult, Milady. Van valami probléma? Pillanatig hezitáltam, megosszam-e ezzel a hatalmas férfival a maroknyi gondomat, végül úgy döntöttem, bizalmamba fogadom. – Mi van, ha nem örül nekem? Ha mérges lesz, amiért a határozott utasítása ellenére csatlakozok hozzájuk? Talán egyedül akar maradni a vendégeivel. Talán... – folytattam a sorolást, minden aggodalmamat megosztottam az öreggel, aki egész a lépcső aljáig türelmesen hallgatott. Ott aztán megállt, és vele együtt én is. Ahogy felnéztem rá, szürke szemeiben annyi meleg fény csillogott, hogy könnybe lábadt a szemem. – Abban a pillanatban, ahogy kegyed belép azon az ajtón – intett a fejével az ebédlő felé, ahonnan vészterhes csönd hallatszott ki –, az ő éjsötét egén, mint fénylő napsugár fog felragyogni, Danielle. – Azt hiszem, Ön túloz, drága Tayshaun! – nevettem fel csöndesen, bár a nevetésem kissé hisztérikusan csengett. Megpaskoltam az öreg karját. – Köszönöm! 262

– Felkészült? Bólintottam, és elindultunk a végzetem felé. Mielőtt beléptünk, egy gondolat ötlött az eszembe, és befészkelte magát a fejembe. Az utolsó estém. Az utolsó pillanataim Cadennel, mielőtt végleg elválnának az útjaink. Nem engedhetem, hogy bármi elrontsa. Azt akartam, hogy így emlékezzen rám. Kihúztam magam, és felemeltem a fejemet, ahogy átléptük a küszöböt. Már mindenki a vacsoraasztalnál ült. Az asztalfőn Caden foglalt helyet, tőle balra egy feltűnően mutatós, vörös hajú nő, akit azonnal beazonosítottam az apró képen látható szépséggel a kunyhóban. Az asztal túlsó végén Philippe Nado helyezkedett el, tökéletesen kikészített arccal, szépségpöttyel az ajka fölött, de meglepő módon a szokásostól eltérően paróka nélkül. Ezt úri körökben is csak a legjobb baráti körön belül engedte meg magának egy hozzá hasonló piperkőc. – Szóval ő az. Igazad volt, Philippe, valóban mutatós madárka – szólalt meg a vörös hajú nő, és vörösre kent ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Én megmondtam, Naomi – vont vállat a férfi, miközben mindketten tetőtől talpig alaposan végigmértek. Kezdtem magam kínosan érezni, mintha legalábbis rabszolgavásáron lettünk volna. A harag lángra lobbant bennem, és még mielőtt átgondolhattam volna, kicsúsztak a számon a gondolataim. – Óhajtják, hogy a fogaimat is megmutassam, vagy megelégednek a felszíni látvánnyal? A szám elé akartam kapni a kezemet, megdöbbenve a saját merészségemen, de Tayshaun, mintha kitalálta volna a gondolataimat, szorosan megmarkolta az ujjaimat. Lassan az asztalhoz vezetett, és Naomi legnagyobb bosszússágára a Caden jobbjára eső széket húzta ki nekem. Először néztem a grófra, mióta beléptem a helyiségbe. A férfi merev testtartással felállt, míg én leültem, de az arca 263

kifürkészhetetlen maradt. A felszólalásomra sem reagált semmit, annál inkább Nado, aki hangosan felnevetett. – Mondtam, hogy éles a nyelve. – Valamivel ellensúlyoznia kell az egyszerű származását, amit tökéletesen tükröz a megjelenése – jegyezte meg maró gúnnyal a nő, mire összerezzentem. Cadenre néztem, hátha a segítségemre siet, de ő elmélyülten tanulmányozta a ruhám dekoltázsát. Esze ágában sem volt válaszolni, vagy a védelmemre sietni. Igyekeztem elfojtani a csalódottságomat, és minden figyelmemet a felszolgált vacsorára összpontosítottam. – Tehát Caden, drágám. Mielőtt megzavartak bennünket – lesújtó pillantást vetett rám –, ott tartottunk, hogy átengednéd-e nekem az egyik melléképületedet, míg itt tartózkodom. Meglepetten néztem fel, amit a nő is észrevett. Apró, kecses kis kezét Caden karjára helyezte, aki legnagyobb bánatomra meg sem próbálta lezárni magáról. Naomi bizalmas közelségbe hajolt a férfihoz, és az enyémnél sokkal mélyebben kivágott dekoltázsa szinte semmit nem hagyott a képzelőerőre. – Persze, ha úgy akarod, akár közelebb is maradhatok, hogy elérhető legyek, ha úgy kívánod – búgta a nő selymes hangján. Bár halkan beszélt, mindenki tisztán értette a szavait. Elkaptam a tekintetem, amikor észrevettem, hogy a keblei súrolják Caden felhajtóját. – Kedves Danielle! Mondja csak, mióta ismeri a legidősebb Gaskellt? – váltott csevegőre Philippe, mire zavartan néztem fel rá. – Kicsivel több, mint egy hónapja – feleltem csöndesen, közben átkoztam magam az ostobaságom miatt, amiért csatlakoztam hozzájuk. – Ahhoz képest meglehetősen otthon érzi magát a kastélyban. 264

A szobámban kellett volna maradnom, hogy egyedül elköltsem a vacsorámat. Milyen bolond voltam, amikor azt gondoltam, hogy Cadent akár egy szemernyit is érdekli, ott vagyok-e vagy sem. A vacsora további része némaságba burkolózva telt. Minden figyelmemet a tányéromon gusztusosan feltálalt fácánragu felé irányítottam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban visszaköszönhet az egész, ezért csöndesen félretettem a villámat, és szemlesütve vártam, hogy a többiek is befejezzék. – Mennyi ideig tervezi, hogy itt marad, Danielle? – érdeklődött Naomi, miközben átsétáltunk a szalonba. A nő fennhéjázó mosollyal nyújtotta a kezét Cadennek, aki azonban szándékosan figyelmen kívül hagyta. A gróf hozzám lépett, és ellentmondást nem tűrően ragadott meg a könyökömnél fogva, és szabályosan áttuszkolt egyik helyiségből a másikba. Bár meglehetősen nyers volt, érintésére mégis villám cikázott keresztül a testemen. – A hajóm a jövő héten indul. – Valóban? Hogyhogy olyan hosszú ideig marad még a szigeten? – feszegette tovább a témát a nő, én pedig lassan éreztem, hogy az arcom olyan szín ölt magára, mint amilyen Naomi haja. – Danielle távozása nem olyan égető a számomra, mint a tietek – vetette közbe Caden. Hangos horkantás hallatszott az ajtó felől, és nem mertem odanézni, mert biztos voltam benne, hogy Tayshaun röhög a markában, és én sem bírtam volna visszafogni magam. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csattant fel kényeskedő hangon Naomi, és szépség ide vagy oda, de ebben a pillanatban inkább tűnt toporzékoló pelenkásnak, mint előkelő dámának. Caden megvonta a vállát. – Ti beszéltetek. Én már elmondtam az álláspontomat. 265

– A jegyességünk még nincs felbontva – kiabálta magából kikelve Naomi, én pedig éreztem, ahogy a döbbenetem az arcomra fagy. Jegyesek! Atyaisten! Mi a csudát képzeltem? Úgy tűnt, senkinek nem tűnt fel, ahogy halálra váltan, lassan araszolok az ajtó felé. Caden arca egészen elvörösödött a haragtól. Bárhogy is volt, valamiért nagyon haragudott a mennyasszonyára. – A jegyességünk abban a pillanatban felbontatott, amikor először csaltál meg más férfival. És akkor vált soha meg nem történtté, amikor elszöktél az öcsémmel. A szavai mennydörgésként hatottak a hirtelen beállt csendbe. Meg sem próbáltam megemészteni a hallottakat. Lassan tovább hátráltam, míg azok ketten tovább folytatták elcsépelt szócsatájukat. Valaminek nekiütköztem még az ajtó előtt. Riadtan fordultam meg, és Tayshaun sajnálkozó tekintetével találtam szemben magam. Nem bírtam elviselni az együttérzését. A könnyeim maguktól peregtek végig az arcomon, de ezt már senki nem láthatta, mert Tayshaun mellett kisiettem a szalonból. Már a lépcső tetején jártam, amikor odalenn kivágódott az ajtó. – Danielle! Az erélyes parancshangnemre azonnal megálltam, és igyekeztem összeszedni magam. Hallottam Caden határozott lépteit, de nem fordultam meg, hogy lássam, valóban ő közeledik. – Caden! Hová a fenébe mész? Azt hittem, még beszélgetünk lefekvés előtt! – hallottam Naomi bosszankodását, és összerezzentem, amikor váratlan közelségből hallottam a gróf válaszát. – Akkor hát maradj, és beszélgess, Naomi! A kényszert soha nem helyeztem az élvezet elé – vetette oda Caden, 266

majd meg sem várva a választ, megragadta a karomat, és maga előtt tolva haladtunk a hálószobák felé. Amikor meg akartam állni az enyém előtt, Caden még szorosabban fonta erős ujjait a karom köré. Néhány lépés után döbbentem csak rá, hogy nem az én, hanem az ő hálószobájába tartunk. A szívem már eddig is őrült iramot diktált, a felfedezésemre azonban össze-vissza kezdett kalimpálni. A tudatom felháborodott, mert odalenn mindenki a szemtanúja volt, hogy nem a saját szobámba vonultam vissza, hanem a gróffal a sajátjába. A véleményüket el is könyvelhettem magamban, és csak remélni tudtam, hogy a későbbiekben soha nem fogok találkozni velük. Ha mégis, úgy bizonyosan megbélyegzett nőként kell majd leélnem az életemet. – Talán megszállt maga az ördög, hogy lejöttél ma vacsorázni, vagy van valami jobb magyarázatod! – támadt nekem a férfi rögtön azt követően, hogy bezárta mögöttünk az ajtót. Idegesen léptem a kandalló elé, amiben vidám tűz lobogott, megvilágítva lágy fényével a szobát. A különbség nem sok volt az enyémhez képest. A színeket leszámítva csupán egy hatalmas karosszék és egy íróasztal volt, amiből arra következtettem, hogy ezt használhatja dolgozószobának alkalmanként. – Arra gondoltam, talán örülne a társaságomnak, Mylord – feleltem bizonytalanul, és szembe fordultam vele. Nem engedtem, hogy a haragja összezavarjon, bár remegtem, mint a nyárfalevél. Közelebb léptem hozzá, de ő nem mozdult. Csak állt az ajtónak támaszkodva, kezeit a zsebébe süllyesztve, most már pontosan tudtam, miért. – Elment az eszed! – csattant fel továbbra is haragtól fojtott hangon, de lényegesen csendesebben a gróf. – Szétszedtek volna, ha egy perccel is tovább maradunk. 267

Egy pillanatra megtorpantam, majd magamban vállat vontam, és még egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Nem akartam a jegyességére gondolni. Nem akartam a jövőre gondolni. Egyszerűen csak szerettem volna egy kicsit szeretni, mielőtt örökre elhagyom. Még egy lépés, és már előtte álltam szorosan. A ruhám alja és az ő csizmába bujtatott nadrágos lába összeért. Lehajtotta a fejét, hogy egészen a szívem mélyére hatoljon a pillantásával. – Mit akartál ezzel értetlenséggel az arcán. elérni? – kérdezte őszinte

Gyönyörűnek láttam. Markáns arca, vonzó, karakteres álla, szigorú szemöldöke, és alatta a szigorú barna szempár. Minden annyira tökéletes volt a szememben, és annyira más, mint a testvére. Külsőleg talán hasonlóak voltak, én mégis megláttam az alapvető dolgot, amiben eltértek egymástól. Én beleláttam a szívébe. Sajnos azonban még ez is kevésnek bizonyult, mert a lord viszont olyan vak volt, hogy nem látott csak a legközelebbi ágyig. Magamban újabb vállvonogatás következett. Nem tehet már bennem semmilyen kárt. Nem vehet el semmit, ami ne lenne már az övé. Ezzel a gondolattal lábujjhegyre emelkedtem. – Ezt – leheltem, kezeimet a tarkója mögé csúsztattam, hogy közelebb húzzam magamhoz, és óvatos csókot nyomtam kemény ajkaira. Meg sem moccant, mintha szobrot csókoltam volna, de nem adtam fel. Még lejjebb húztam a fejét, ő pedig engedelmesen hajolt le hozzám, míg végre rendesen hozzáférhettem a szájához. Végigcsókoltam merev ajkának minden szegletét, közben félve felpillantottam rá. A látvány egészen megbabonázott. Caden lehunyt pillákkal tűrte a zaklatásomat, kezeit a zsebében tartotta, és arcán a kábulat és a fájdalom összeegyeztethetetlen érzelmei váltakoztak. 268

Végül hátrarántotta a fejét, így már nem értem el, hisz legalább három fejjel magasabb volt nálam. – Menj innen, Danielle! – parancsolta, de kihallottam a hangjából a könyörgést. Remegtem és féltem a jövőtől, de hirtelen nem számított semmi, csak ő. Annyira elveszett volt, és átláttam rémisztő haragján, amivel sikerült mindenkit elmarnia maga mellől. És megláttam mennyire végtelenül magányos. Összeszorult a szívem, ha csak rágondoltam, miken mehetett keresztül a földszinten tartózkodó vipera miatt. – Nem – mondtam fékezhetetlen vigasztalási vágyamban. A lord szemei felszikráztak a haragtól. – Menj innen most! Egyébként is nehéz türtőztetnem magam a közeledben. Tudhatod, milyen hatással vagy rám – ismerte be, és szemei egész elsötétültek a féktelen érzelmek hatására. Előrehajolt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Felvetted ezt az alig takaró ruhát, Nadonak majd kiesett a szeme. Mintha engedném, hogy egy ujjal is megérintsen... Menj el! – Nem – leheltem alig hallhatóan, mire Caden úgy összeszorította az állkapcsát, hogy félő volt, kitörik az összes foga. – Ha itt maradsz, megint bánthatlak – fenyegetőzött. Belenéztem a szemeibe, és azt akartam, hogy lássa a bizalmat az enyéimben. – Nem fog bántani soha többé. Megígérte nekem. – Danielle, ez az utolsó lehetőséged! Menj el, mert képtelen vagyok tovább ellenállni neked. – Akkor ne tegye! – suttogtam. Karjaimat összefontam a tarkóján, és magam felé húztam. Nem sikerült volna, ha nem teszi, amit szeretnék. Ajkaimat az övére tapasztottam, a testemmel pedig amennyire csak bírtam, hozzá simultam. Félig lehunyt pilláim alól láttam, 269

hogy küzd magával, küzd mindazzal, amit tett velem ez idáig, és bíztam benne. Tudtam, hogy soha nem bántana szándékosan, és mára már biztos voltam benne, hogy véletlenül sem. A hasamnál éreztem irántam tanúsított vágyának ékesen meredező bizonyítékát, és tökéletesen elvesztettem a fejemet. Azt akartam, hogy ő is így tegyen. Szétnyitottam az ajkaimat, és a nyelvemet előrenyújtva megízleltem őt. A következő pillanatban megtört, és meggyötörve nyögött egyet. Egyik kezével megragadta a tarkómat, és szorosan tartotta, míg nyelvével mélyen, minden előzetes bevezető nélkül, mélyen behatolt a számba. Szinte felfalt, és én tobzódtam az érzésben. Másik keze a fenekemre csúszott, és szorosan magához vont. Az ölelése szenvedélyes volt, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy elvesztem benne. Lángra akartam lobbantani, de vele együtt égtem én is. A szám minden egyes részét végigsimította, majd nyelve kéjesen finom mozgásba kezdett az enyémmel. Akaratlanul is viszonoztam, lehetetlen volt neki ellenállni. Végül elfordítottam a fejemet, hogy levegőhöz jussak, amire úgy tűnt, neki egyáltalán nincs olyan nagy szüksége, mert ajka egy pillanatra sem vált el a bőrömtől. A ruhám kifejezetten bosszantotta, és amikor már harmadszorra sem sikerült a kapcsokat szépen, sorban szétszednie, egyszerűen kettétépte. A puszta kezével széttépte azt az erős anyagot, éppen úgy, ahogy akkor a kunyhóban, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Az ereje lenyűgözött, a szenvedélye annyira nyers volt, magával ragadott. Láttam, ahogy csodálkozva, megbűvölten meredt teljesen lemeztelenített testemre, és rádöbbentem, hogy még alsóing sincs rajtam. A ruha szabása nem tette lehetővé, hogy viseljem.

270

Néhány percbe telt, mire kihámozta magát a szűk nadrágból, és a fehér ingből. Mindent szanaszét dobált, pedig tudtam róla, hogy egyébként a precíz mindenben. – Tökéletes vagy... – lehelte a nyakamba, amikor újra a karjaiba zárt. Szinte fuldoklottam az érzéstől, amit csupasz testünk érintkezése okozott. Szorosabban préseltem magam hozzá, de még így is úgy éreztem, mintha még mélyebben akarnék benne lenni. Caden is zihálva szedte a levegőt, és amikor hatalmas markába zárta a mellemet, mindketten egyszerre nyögtünk fel. Forrongó bizsergés futott végig a gerincemen, amit ívben hátrahajlítottam, felkínálva magam a férfinak. Caden a hüvelyk és mutatóujja közé fogta a mellbimbómat, én pedig felszisszentem a gyönyörtől. Kihúztam a haját összefogó szalagot, és beletúrtam selymes tincseibe. Egyik kezével megtartott a derekamnál fogva úgy, hogy a hátamat egészen hátrafeszítette. A fejét lehajtotta, és ujjait a szájával váltotta fel. Elakadt a lélegzetem, a vérem forrón száguldott a testemben, és abban a pontban keltett fájó ürességet, amerre Caden szabad keze tartott. – Megmutatom, amit a legutóbb elmulasztottam – sóhajtotta a mellbimbómnak, amely a nedvességnek és hűvös leheletének köszönhetően már-már fájóan meredezett előre, szinte könyörögve az érintéséért. Ujjai rátaláltak arra a pontra, ahol előtte senki nem járt. Éreztem, hogy a vágyam miatt érzi a nedvességemet. Zavarba jöttem, el akartam húzódni, de felmordult, a szorítása erősebbé vált, és olyan hévvel csapott le a melleimre, hogy eksztatikus sikoly szakadt fel belőlem. Erős ujjai végtelen finomsággal köröztek a nőiességemben, és kis idő múlva már csak homályos tekintettel tudtam követni mozdulatait. Biztos voltam benne, hogy a látásom soha nem lesz a régi. Közeledtem valami felé, épp, mint akkor a homokban, de akkor túl hamar vége szakadt. 271

– Caden... – könyörögtem magam sem tudtam, miért. Caden felmordult, ajka elengedte a mellbimbómat, és az ajkaimat vette birtokba. Hajunk csapzottan összekavarodott, és lihegésünk hangjai betöltötték a szobát, én pedig úgy éreztem, nem is lehetnék jobb helyen ebben a pillanatban. – Caden! Kérlek... – nyöszörögtem, amikor végre szabadon engedte az ajkaimat. Falta a testemet. Mohón és nyersen, mégis vigyázva, nehogy kárt tegyen bennem. Ajkai és ujjai fáradhatatlanul mozogtak a melleimen, a nőiességem különböző pontjain. Úgy éreztem, mintha egész a szakadék szélére sodortak volna, ahol várom a veszélyes orkánt, mely végre felkap, és enyhíti a szenvedélyes ürességet az ágyékomban. – Nem bírom – hörögte Caden, és éreztem, ahogy forró merevedését a hasamhoz dörgöli. Megkínzottan felnyögött. – Nem bírom, Danielle! Muszáj... muszáj éreznem téged. A tenyerembe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam. Szemeiben egy pillanatra azt a szerelmet láttam tükröződni, amit én éreztem. – Akkor érezz! Caden kezei a fenekemre csúsztak, és óvatosan megemelt. A szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor a hátamat a falnak támasztotta, és a szeméremrésemnél megéreztem vastag, kemény férfiasságát. Kezeim a vállára csúsztak, amikor rájöttem, hogy mire készül, és csak reménykedtem, hogy nem lesz akkora a fájdalom, mint először. A tekintetünk egymásba fonódott, így ha lehet még erotikusabb lett a pillanat, amikor egyetlen erőteljes mozdulattal belém hatolt. Kéjes, rekedtes nyögés hallatszott, de nem voltam biztos benne, melyikünkké. Talán mindkettőnkké. Nem számított. Semmi nem számított, mert a várt fájdalom helyett bizsergető szikrafény gyúlt a mélyemben. Caden széles, izmoktól duzzadó vállaiba kapaszkodtam, míg ő alattam 272

mozogva, engem biztosan megtartva kezdett mozogni. Egy ideig még képes voltam tartani a szemkontaktust, de az érzés egyre nőtt bennem, mintha egy fehér fény közeledett volna felém. A fejemet hátrahajtottam, és felvettem Caden ritmusát, mire hallottam, hogy felmordult. Egészen vad, állatias morgásnak hangzott, ami egészen felborzolta pattanásig kifeszített idegeimet. Caden egyre gyorsabban mozgott, kezei belemarkoltak a fenekembe, míg ajkai nyaldosták, csókolták arca előtt emelkedő és süllyedő melleimet. – Caden, én mindjárt... – Nem tudtam! Nem tudtam, mi fog következni, de biztos voltam benne, hogy már nem sok idő kell hozzá. Még néhány heves csípőmozdulat... – Danielle! – kiabálta a férfi, és a mozdulatai már olyan gyorsak voltak, hogy tűz lobbant közöttünk. A szikrák egyetlen egésszé olvadtak össze, és kirobbantak a testemben. Az ágyékomból indult, de az utolsó zsigeremig eljutott, a mellbimbómig, melyet Caden az utolsó pillanatban engedett szabadjára. Csaknem kihunyt a fényem, hogy megkönnyebbülten pihenhessem ki az átélt eksztázist a karjaiban, de Caden tovább mozgott. Rájöttem, hogy félretette későbbre a saját örömét, hogy előbb megmutassa nekem. Az első orgazmusom még el sem múlt teljesen, amikor Caden lassan olyan kemény lett bennem, mint egy acélrúd. Érzékeny voltam ott alul, talán emiatt, de újra éreztem, ahogy elönt a forróság. Aztán Caden egyetlen kemény mozdulattal belém hatolt, úgy maradt egy hosszú másodpercig, és éreztem, ahogy belém lövelli sugárzó forróságát. Ebben a pillanatban megnyalta a mellbimbómat, majd mélyen a szájába vette, és megszívta, én pedig éreztem, ahogy érzékeim nem tudnak ellenállni a kettős támadásnak. Másodjára is végigsöpört rajtam a bizsergető lávatenger, és lángoló hullámaitól még sokáig rángott a testem. 273

Pihegve omlottam a vállára, és attól féltem, hogy összerogyunk ott helyben a földre, mert képtelenség, hogy ezek után talpon bír maradni velem a karjában. Tévedtem. Néhány hosszúnak tűnő másodperc után újra megerősödött a szorítása, aztán úgy, ahogy volt bennem, odasétált az ágyához, és végignyúlt rajta. A hűvös ágynemű kellemes érzés volt átforrósodott testemnek, de azért szorosan Cadenhez bújtam, mielőtt engedtem az álom ellenállhatatlan kísértésének. Az utolsó gondolatom az volt, mennyire kár, hogy el kell hagynom őt holnap. A hajnal első sugaraival ébredtem, és a lehetőségekhez mérten próbáltam észrevétlenül kibújni az ágyból. Caden mélyen aludt, meg sem rezzent, amikor egyedül maradt. Figyeltem az arcán, melyről minden gond eltűnt alvás közben. Gyönyörű volt, belesajdult a szívem, annyira szerettem. Lágy csókot leheltem az ajkaira, aztán a testem köré tekert lepedőbe burkolózva kisétáltam a szobájából... A kastélyából... Az életéből... 9. Epilógus – Edward és Avery Gaskell Gondolatok: "Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted!" – Caden Gaskell "Mégsem engedtél el. Nem csak a puszta vágy hajt hozzám, és nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok. Én is szeretlek." – Danielle Montgomery Gaskell

274

"Egyik fiam révbe ért. Ideje a másikat is átsegítenem a nehézségeken." – Tayshaun Cavon Gaskell

Danielle Az utazásra szánt ruhám elszakadt, ezért kerestem a szobámban egy hasonlót az ajándékba kapott holmik közül. Sajnos, egyik sem passzolt teljesen, de volt egy, amelyik kicsit szűk volt, így a mellemet feljebb nyomta, de más lehetőség nem lévén, ezt választottam. Legalább nem lógott rajtam. Semmit nem vettem magamhoz, hisz semmi nem volt az enyém. Még Caden szíve sem, amire pedig a leginkább vágytam. Lenyeltem feltörni kívánkozó könnyeimet, és kiosontam az udvarra. A hajnal első sugarai épphogy áttörték a vékony felhőréteget, hogy félresöpörjék az éjszaka utolsó rétegfoszlányát is. Az istálló felé vettem az utamat, amikor tompa lépteket hallottam magam mögött. Megfagyott bennem az ütő, és egy pillanatra azt hittem, Caden leplezett le. Aztán rájöttem, hogy Caden léptei bár hasonlóak, de sokkal könnyedebbek. Megtorpantam és megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Tayshaun. Ahogy megfordultam, a lehető legvádolóbb csalódottabb szempárral találtam szemben magam. és

– Hová megy, Mylady? – kérdezte a férfi, és összefonta karjait a mellkasa előtt, ahogy mindig is szokta. Elmosolyodtam a megszólításra, amit minden jog nélkül használt velem.

275

– Annyira vagyok mylady, mint Nicky, és ezt Ön éppoly jól tudja, mint én. – Miért nem mondja el neki? Meglepetten néztem fel a férfira, de hamar összeszedtem magam, és visszavágtam. – Maga miért nem mondja el? – Én nem vagyok állapotos senki gyerekével, különösen nem lord Cadenével. Figyelmen kívül hagytam a tréfálkozását, bár éreztem, hogy egy pillanatra megingok, és megrándult a szám széle. – Tudja, miről beszélek! – Tudnom kéne? – érdeklődött gúnyosan Tayshaun, majd kihívó pillantást vetett rám. – Ha annyi mindennel tisztában van, miért nem mondja el Ön? Szúrós pillantást vetett rám, de álltam a tekintetét. – Nem én vagyok a Gaskell fivérek apja – jelentettem ki, mire a férfi döbbenten nézett rám. Továbbindultam az istálló felé, és közben a szavaimat Tayshaunhoz intéztem. Tudtam, hogy ezek után már biztosan segíteni fog nekem. – Nem mondhatom el neki. Azonnal feleségül venne. – Oh, ezt a borzalmat! – gúnyolódott Tayshaunk, miközben kitárta előttem az istálló ajtaját. – Rémes lenne házasságban élnie azzal, akit szeret. – Igazán rémes lenne, hogy rám nézve azt látná, hogy a fivére küldött kémkedni, vagy épp az ágyamba csábítottam, mert a vagyona és a rangja vonzott. – Ön is tudja, Mylady, hogy lord Caden nem olyan. Mélységesen megbánta, amit Ön ellen elkövetett. – Tudom – bólintottam, és az elmúlt éjszaka jutott az eszembe. A mai reggelre már biztos voltam benne, hogy csak képzeltem azokat a pillantásokat. Caden csak a vágynak 276

engedelmeskedve tartott a karjaiban, hiszen elcsábítottam. Ez lenne a sorsom, ha itt maradnék. Ágyas, de semmiképp nem tisztességes kapcsolatban élő feleség. Egyrészt igen vonzó lett volna engedni a csábításnak, másrészt, ha a gyermekre gondoltam a méhemben, felettébb felháborító. Tayshaun elővezetett egy krémszínű lovat, melynek fekete volt a sörénye és a farka is. Az állat nyugodtnak tűnt, szelídnek, amiben tökéletes ellentéte volt Herculesnek. Tayshaun megpaskolta az állat oldalát, miközben felnyergelte. – Biztos abban, amit csinál? – fordult hozzám, amikor végzett. – Nem – feleltem csöndesen. – De akkor is így kell tennem. Tayshaun sóhajtott, majd lemondóan a nyeregbe emelt, és felült mögém. Tisztességesebb lett volna, ha befogatok a kocsiba, de féltem, hogy túl nagy zajt csapnánk vele. A férfi megbökte az állat oldalát, és a távoli fenyves felé vette az útját. Már kiértünk a mezőre, amikor vad csaholásra lettem figyelmes. Ügetésben haladtunk, hátrafordultam és kikukucskáltam Tayshaun oldalánál. Erebosz száguldott mögöttünk néhány méterrel lemaradva. – Álljon meg! Várjuk meg, különben visszamegy és felébreszti Cadent! Tayshaun nem felelt, és ahelyett, hogy lassított volna, még gyorsabb ügetésre, majd vágtára sarkallta a lovat. Erebosz csalódott pillantást vetett ránk, majd megtorpant, hogy kifújja magát. Hatalmas nyelve kilógott a szájából, terjedelmes nyáltócsát folyatva a harmatos fűre. Egy ideig még nézett bennünket, majd elindult a kastély felé...

Caden 277

Kellemetlen ürességre ébredtem, amit borzalmas, fülsértő hang kísért. Az előző éjszaka eseményei lassan, fokozatosan kúsztak vissza ébredező tudatomba. Danielle. Megbűvölt és elcsábított, mint egy szirén – képtelen voltam ellenállni csábító énekének. Először azt hittem, kárt tettem benne. A hév magával ragadott, és lehetetlen volt illendő tempóban haladni, ahogy azt megérdemelte volna. De ő nem panaszkodott, sőt, inkább alkalmazkodott és elfogadott. Egész éjjel szeretkeztünk, hol keményebben, gyorsan, hol pedig óvatosan, gyöngéden. Életem legerotikusabb éjszakáját köszönhetem neki. Hajnal volt, mire magával ragadott a fáradtság, és az elégedett kimerültség. Idegesítő ez a zaj. Semmi kedvem nem volt felébredni, és utána járni, hogy mi lehet az. Danielle illatát éreztem magamon, a párnán, mindenhol. Elveszem feleségül. Ez nem kérdés. Az elejétől kezdve ez volt a tervem, csak még magamnak sem akarózott elismernem. Első pillantásra rabul ejtett testestől-lelkestől. A gyerek is csak egy indok volt, hogy a szigeten marasztaljam, Tayshaun egy héttel későbbi elutazása szintén. Szerencsére az öreg gyorsan kapcsolt, amikor rákérdeztem. Mi az ördög lehet ez a vinnyogás? Kénytelen kelletlen kinyitottam a szemem. Automatikusan az apró, karcsú, ám annál nőiesebb testet kerestem magam mellett, de csak az üres ágytakarót tapintottam... Kihűlve. Azonnal ébren voltam. Kipattantam az ágyból, és beengedtem az ajtót kaparászó Ereboszt. Elég volt egy pillantást vetnem türelmetlen, mélabús pofájára, hogy tudjam, mi történt. Az átkozott kis boszorkány! Mi az ördög ütött belé, hogy képes elcsípni a korábbi hajót? Talán mégis fájdalmat okoztam neki az éjjel... – Eloise! – ordítottam. 278

Félelem szorította össze a mellkasomat. Olyan félelem, amit eddig soha nem ismertem, senki iránt nem éreztem. Ha nem sietek, örökre elveszítem. Hiába lesz nemesi címem, hiába a vagyon és a birtok, ha ő nem lehet az enyém. Az őrület határán voltam, kétségbeesetten küzdöttem, hogy ne. Sietve kapkodtam magamra a nadrágomat, ráhúztam térdig érő csizmámat. Már az ingemet gomboltam, amikor nyílt a szobám ajtaja, de nem az jelent meg, akire vártam. – Láttam őket ellovagolni reggel – szólalt meg köszönés helyett Naomi, és reméltem, hogy sikerült eléggé metsző pillantást vetnem rá. – Kivel? – Tayshaunnal, természetesen. Azóta ólálkodik a lány körül, mióta idekerültünk. – Nem tetszik, amire célozgatsz – jegyeztem meg ridegen. – Nem tetszik, hogy be akarod mocskolni a két legnagyszerűbb ember nevét a találgatásaiddal. Nem tetszik, hogy a szobámban vagy, holott nem is hívtalak. És, ha már itt tartunk, te sem tetszel. Naomi levegő után kapkodott, de nem akartam megvárni, míg magához tér. Fogtam a kabátom, és kirohantam. – Nem beszélhetsz így velem, a jegyesed vagyok – kiáltott utánam. A lépcső felénél jártam, de a szavaira megtorpantam, és felé fordultam. – Nem vagy a jegyesem, már megmondtam. Éppen ezért beszélhetek veled úgy, ahogy véleményem szerint megérdemled, mert nem csak engem, de a testvéremet is tönkretetted a játszadozásaiddal. Előttem nem vagy senki – közöltem, és már indultam, amikor váratlanul eszembe jutott valami. – És egyáltalán mit keresel még itt? A hajód fél órán belül indul. – Azt gondoltam, talán meggondoltad magad. Nem választhatsz egy ilyen egyszerű kislányt helyettem – fakadt ki hisztérikusan Naomi, mire meleg mosoly terült szét az arcomon. 279

– De igen, megtehetem. Még hálás is lehetek, amiért elhagytál, így van esélyem Danielle-lel... – vetettem oda, majd sarkon fordultam, és lerohantam a lépcsőn. Néhány perccel később már Hercules nyergében vágtáztam a kikötő felé. Csak ekkor mertem befejezni a félbehagyott mondatot: – ... Ha ő is úgy akarja.

Danielle A szél belekapott a hajamba, ahogy egyre jobban felgyorsult a hajó. Az óceán széljárása diktálta a tempót, a gondolataim áramlása pedig a könnyeim mennyiségét. Már meg sem próbálkoztam, hogy letöröljem, egyszerűen csak hagytam végigfolyni az arcomon. A szívem sajgott, mintha kést döftek volna belé, és ott felejtették volna, hogy minden mozdulatra újra felszakadjon a seb. Végül lenyeltem a keserűségemet, és előkotortam a ruhám rejtett zsebéből a puha zsebkendőt, amit még Tayshaun adott nekem indulás előtt. Úgy döntött, egyelőre nem utazhat el a szigetről, míg olyan viperafélék tartózkodnak ott, mint Naomi és Philippe Nado. Letöröltem a könnyeimet a zsebkendővel, és már éppen vissza akartam tenni a zsebembe, amikor a szél egy erőteljes lökéssel kicsavarta a kezemből. Utánakaptam, de hiába, mert néhány levegőben történő fordulás után elvesztette a szemeim elől. Elkeseredetten néztem utána, majd visszafordultam a korláthoz, és a tenyerembe támasztottam az államat. A hullámokat figyeltem, ahogy a sötét mélység tetején táncoló, fehér habokként fodrozódtak. 280

– Tudod, ha már egyszer úgy döntöttél, elhagysz engem, igazán megtehetted volna, hogy valamikor a délutáni órára halasztod – szólalt meg közvetlenül mögöttem egy mély férfihang. Riadtan fordultam meg a tengelyem körül, és Cadennel találtam magam szemben, amint komor pillantással felmér. – Ugyanis meglehetősen mozgalmas éjszakám volt, amit szerettem volna a délelőtt kipihenni, hogy ma éjjel újra ki tudjak merülni. – Mylord... – leheltem tétován. Caden továbbra is fenntartotta komor ábrázatát, de közelebb lépett hozzám, és felém nyújtotta az imént elvesztett zsebkendőmet. – Mikor lettem ismét mylord? Az éjjel úgy hívtál, Caden – súgta egészen halkan, és éreztem, ahogy egészen forróvá válik az arcom. – Emlékszel az éjszakára, Danielle? Én emlékszem. Nagyon is tisztán. Emlékszem a sóhajaidra, a sikolyaidra... – Elég már! – csattantam fel, és átkoztam magam, amiért megborzongtam, és a szívem hevesen lüktetett a puszta jelenléte miatt. – Mit keres Ön itt? – Hajókázom, nem nyilvánvaló? – felelte, és odalépett mellém a korláthoz. Hitetlenkedő pillantásomra sóhajtott egyet. – Természetesen, utánad jöttem. Miért mentél el? Zavartan lesütöttem a szemeimet. – Úgy éreztem, nem maradhatok. – Nem maradhatsz, mert...? – Hiába próbálta nyomatékosítani, képtelen voltam bármilyen magyarázattal szolgálni. Túl sokáig haboztam, ezért ő hozott fel lehetséges alternatívákat, hangjában annyi gúnnyal, hogy összerezzentem tőle. – Mert annyira gyűlölsz a szigeten lakni. Mert megerőszakoltalak. Mert kényszerítettelek, hogy itt maradj, míg ki nem derül, hogy terhes vagy. Vagy, mert az éjjel megint elcsábítottalak... – El kellett jönnöm, mert nem akarok kitartott nőként élni – szakítottam félbe a monológját, öklömmel pedig a korlátra 281

csaptam. – Nem jöhet csak így utánam, hogy a szememre vesse, hisz minden, amit mondott, megtörtént. – Miért mész el, Danielle? – kérdezte lehiggadva, elkomolyodva a férfi, mire tekintetemmel az óceánt pásztáztam. Nem akartam, hogy itt legyen, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, mert tudtam, hogy képtelen leszek ellenállni neki. Fölém magasodott, a kezeit a zsebébe süllyesztette, ahogy mindig, amikor meg akarta gátolni önmagát, hogy hozzám érjen. A haja szabadon omlott a vállára, bizonyára nem volt ideje összefogni a sietős indulás miatt. – Tetszett a ló? – kérdezte váratlanul, én meg kábán bólintottam. – A tied. Gondoltam alkalmas lenne, míg megtanulsz rendesen lovagolni. – Ezt én nem értem – jegyeztem meg összezavarodva. – Azt mondta, egy hét múlva indulok Tayshaunnal... Sanda pillantással nézett rám, de a tekintete továbbra is határozott maradt. – Hazudtam. – És, ha letelt volna az egy hét? – Megint megtettem volna. – Mivel magyarázta volna? Megvonta széles vállát. – Valamit kitaláltam volna, hogy húzzam az időt – komolyan nézett a szemembe, ahogy folytatta. – Aztán újra, és újra, és újra, mígnem rádöbbensz, hogy a te helyed itt van, vagy bárhol a világon, de mellettem. Mert én bizony így vagyok vele. – Miket beszél, Mylord? – Esküszöm, ha még egyszer így nevezel, itt helyben letépem a ruhádat, és addig csókolom a tested minden porcikáját, míg bele nem vésem abba a makacs koponyádba a nevemet – fogadkozott angyali, szívdöglesztő mosollyal. 282

Előrehajolt, hogy a leheletét éreztem az ajkaimon, és amikor újra megszólalt, halálos komolysággal tette. – Ivott valamit? Egész biztosan félrebeszél. Én nem vagyok Naomi. A pillantása elkomorodott, de ugyanolyan meleg fénnyel ragyogott rám, mint eddig még soha. – Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted! – suttogta, miközben kezei a derekamról felkúsztak végig a gerincemen, mígnem tenyerébe zárta az arcomat. – Nem tudom elhinni – mondtam, de a mondat felénél elcsuklott a hangom. – Hiszen úgy tudja, nem is vagyok terhes. – Nem számít, még lehetsz. Az elmúlt éjszakánk után talán már több mint valószínű – vágta rá azonnal, majd hirtelen észbe kapva döbbenten nézett rám. – Hogy érted azt, hogy én úgy tudom? Figyelmen kívül hagytam a kérdést. – Mégsem engedtél el... – leheltem meghatottan. – Ilyen dekoltázzsal? Danielle, van fogalmad róla mit jelentesz nekem? – Nem csak a puszta vágy hajt hozzám... – folytattam könnyektől elhomályosuló látással. Caden a hüvelykujjával végigsimított az arcomon, melytől csupán néhány centiméterre volt az övé. – Ha akarod, hozzád sem érek, csak a távolból imádlak, és csókolgatom a gyönyörű lábaid nyomát. Sírós nevetés tört fel megkezdett gondolatomat. belőlem, majd folytattam a

– És nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok – suttogtam elcsukló hangon. 283

Éreztem, hogy a kezei megmerevedtem az arcomon, de nem féltem tőle. Többé már nem, hisz utánam jött, annak ellenére, hogy úgy tudta, nem vagyok állapotos. Tenyeremet az arcomon felejtett hatalmas kezeire csúsztattam, és felmosolyogtam rá. – Én is szeretlek. Caden mintha révületből tért volna magához, a szavaimra olyan hirtelen kapott a karjaiba, hogy meglepettségemben felsikoltottam. A szuszt is kiszorította belőlem, míg arcát a nyakam hajlatába temette. – Caden... Nem kapok levegőt. A szorítás enyhült, de a lábam továbbra sem érintette a földet. Hátrahajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Tisztára bolond vagy, hogy elhagytál gyerekkel a hasadban. Ha belegondolok, hogy én majdnem elengedtelek... – megkínzottan hunyta le a szemeit egy pillanatra, és mikor újra rám nézett, annyi szerelem és szenvedély lángolt benne, amitől elakadt a lélegzetem. – Soha többé. Életed hátralévő részében nem mehetsz távolabb tőlem öt lépésnél. – Miért éppen öt? – értetlenkedtem. Hanyagul megvonta a vállát, de a szemeiben huncut fény csillogott. – Öt lépés van nagyjából a hálószobám falai és az ágyam között. Csöndesen felnevettem. – Tehát a hálószobádban szabadon mozoghatok? – incselkedtem, majd elkomolyodva hozzátettem. – Tudod, ez a legkülönösebb lánykérés, amit valaha hallottam. Caden elmélyülten merült el a szemeimben. Úgy nézett rám, mintha legalábbis valami csoda lennék. A legfontosabb teremtés a világon az ő számára. És ez tetszett. Nagyon is.

284

– Szó sincs lánykérésről – jelentette ki Caden, és éreztem, hogy a karjai megint szorosabban fonódnak körém. – Még a végén nemet mondanál valami ostoba indokkal, ami csak a te fejedben létezik. Az enyém vagy. Senki más nem csodálhatja gyönyörű tested látványát, csak én. Senki másra nem nézhetsz olyan izgatóan szerelmesen, mint ebben a pillanatban énrám. Szeretlek, Danielle, és eszem ágában sincs többé elengedni téged. – Oh, Caden. Nagyon helyes, mert nem áll szándékomban ezek után elhagyni – mondtam végül, és legnagyobb bosszúságomra újra könnyekben törtem ki. – Örülök, hogy végre sikerült megtanulnod a nevemet – mormolta, majd ajkával követelőző szenvedéllyel vette birtokba az enyémet. Az ajkaim szétnyíltak, így a nyelve akadálytalanul siklott be, hogy erőteljesen végigsimítsa a szám belső rejtekeit. Karjai a derekamra fonódtak, és lassan helyezett a földre, de továbbra is szorosan tartott. – Tayshaun megmondta, hogy így érzel – mondtam csöndesen, amikor végre elváltunk. Caden felhorkantott. – Ugyan, mit tudhat az a vén csataló a szerelemről? – nevetett ironikusan, én pedig megborzongtam hangjának mély rezgésétől. – Arról nem tudom, de rólad és a testvéredről mindent tud, ebben biztos vagyok – jegyeztem meg sejtelmesen mosolyogva, mire Caden csodálkozó értetlen pillantást vetett rám. – Nem értem, mire célozgatsz. – Csak arra, hogy nem is értem, miért nem vette észre senki a hasonlóságot – végigsimítottam az arcán, nemes vonású orrán, végül az ajkain. Éreztem a leheletét, mielőtt elkapta volna az ujjaimat, hogy finoman végigcsókolja mindet egyesével. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy be 285

tudjam fejezni. – Mindenetek hasonlít. Az orrotok, a szátok, a szemetek, bár az övé szürke a tiétek pedig barna... – Danielle, mit akarsz mondani? – Caden, Tayshaun az édesapád. A döbbenettől tágra nyílt a szeme, a légzése szakadozott, én pedig elbizonytalanodtam, talán nem is volt olyan jó ötlet elárulni neki. Valahol mélyen azonban éreztem, hogy Tayshaun soha nem árulta volna el magától a titkát, így nem is adott esélyt, hogy a fiai megbocsássanak neki, amiért valamikor régen elhagyta őket. – Évek óta szolgál. Soha nem kért semmit, és mindig is sejtettem, hogy valamit titkol, de soha nem gondoltam volna... Az apám... – sóhajtotta, majd hirtelen felkapta a fejét. – Devon tudja? – Én... én... Nem tudom. Fogalmam sincs – hebegtem zavartan. – De miért csinálta? Úgy láttam, mintha Caden nem is nekem beszélne, hanem magának Tayshaunnak. Engem elengedett és a korlátra támaszkodva lehajtotta a fejét. – Azt hiszem – kezdtem felvázolni az elméletemet –, hogy vezekelt. Meg akarta szolgálni a bizalmadat, vagy kiérdemelni a megbocsájtásodat. Igazán nem tudom, csak találgatok. Caden nem felelt. Időre van szüksége, hogy megeméssze, gondoltam. Tétován sétálgatni kezdtem mögötte a hajó fedélzetén. A szél az arcomba sodorta a hajamat, ezért nem láttam, csak hallottam nehéz lépteit, és a következő pillanatban már éreztem is a szorítását. Olyan volt, mintha mindenhol érintett volna, nem csak kívül, de belül a szívemben is. – Ez már majdnem öt lépés volt, Danielle – súgta, miközben félresimította a hajamat. – Megmondtam, nem engedlek el messzebbre soha többé. 286

Mielőtt felelhettem volna, ajkaival rátalált az enyémre. Ez a csók más volt, mint az előző. Vad volt és birtokló, a kéj ígéretét hordozta magában. Szorosan tartott a derekamnál és a tarkómnál, míg szinte falta az ajkaimat. Amikor végül elengedett, szemeiben a vágy izzasztó lángja lobogott. – A kapitány igen jó barátom – mondta rekedtes hangon. – Mit gondolsz? Nincs kedved úgy kifulladni velem, mint az éjjel? Elpirultam az emlékek, az ajánlat szemérmetlenül nyílt üzenetén, és a hangom teljesen elfúlt. – Igen – feleltem végül. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem csak erre az ajánlatra mondtam igen, hanem mindenre, amit felkínált nekem. A házasságra, a közös jövőre, a szerelemre.

Néhány hónappal később Caden Egy sikoly hasította ketté az éjszaka fagyott csöndjét. – Biztosan valami baj van! – ordítottam, de senki nem figyelt rám. 287

Egy poharat nyomtak a kezembe, aminek a tartalmát azonnal felhajtottam. Az ital lángoló vízként marta végig a torkomat, de nem hozott enyhülést a fejemre. Újabb sikoly, fájdalmas, gyötrelmes, mintha könyörögne, hogy menjek és segítsek rajta. – Nem tehetsz semmit, testvér – szólalt meg az öcsém a nappali kandalló párkányának támaszkodva. – Csak hagynod kell, hogy a természet elvégezze a dolgát. – Majd eszedbe juttatom ezeket, amikor te hallgatod Alynn sikoltozását, rendben? – morogtam ellenségesen. Devon azonnal elhallgatott, kicsit talán el is sápadt a szakálla alatt. – Nyugalom, fiúk! – avatkozott közbe Tayshaun is, aki az íróasztalnál ült, és legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. – Hallgassátok! Most már minden rendben lesz. Danielle sikolyai elhaltak, helyette mérges hangocska verte fel a csöndet. A gyermekem. vékony

– Hihetetlen – nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcomat. Már-már engedtem a megkönnyebbülésnek, hogy elernyessze feszült izmaimat, amikor újabb, velőtrázó kiáltás hallatszott odafentről. Dermedten kaptam fel a fejemet, és idegesen pillantottam hol a bátyámra, hol az apánkra. Reméltem, hogy magyarázatot tudnak adni a történtekre, de éppoly tanácstalanul néztek egymásra, mint én. Danielle újabb sikoltása a szívemig hatolt, képtelen voltam tovább várni. Felpattantam, és mit sem törődve az utamba kerülőkkel, félrelöktem őket és elindultam a hálószobánk felé. Az ajtó épp bezáródott, és Eloise egy apró csomaggal a karján sétált végig a folyosón. Meg sem lepődött, amikor meglátott, az arcán ideges kifejezés, szemeiben talán félelem...? – Mi a baj? – Nézd, Caden! Lányod született. 288

Pillantásra sem méltattam a gyereket. Ő ráér később is. Egész életében gyönyörködni fogok benne, és a tenyeremen fogom hordani, ebben biztos voltam. Ebben a pillanatban a legfontosabb Danielle volt, aki továbbra is hol nyöszörgött, hol kiabált. – Mi baja? Miért kiabál még mindig? Miért nem csináltok valamit? – Caden! Két baba van! – Micsoda? – néztem rá megrökönyödve. Két baba. Danielle apró volt, gyönge, és már az elsővel is két napja vajúdott. Lehetetlen, hogy még egyet... Eloise-t is ugyanez a gondolat foglalkoztatta, csak neki volt bátorsága szavakba önteni. – Nem tudom, mi lesz, Caden. Már így is nagyon vérzik. Túlságosan törékeny ő két ekkora gyerekhez... Nem hallgattam tovább. Elléptem mellette, berontottam a szobába, majd mit sem törődve az orvossal az ágyhoz léptem. Alynn az ágy túlsó végénél ült, arcán kétségbeesés ült, és könnyek folytak végig patakokban. Danielle az ágy közepén feküdt, a haja ziláltan terült szét a párnán, az egész teste izzadtságban úszott, a lábai között pedig rengetegnek tűnő vér. Rátámaszkodtam az ágy szélére, és fölé hajoltam. Megcsókoltam a szemeit, melyek lehunyva pihentek, az ajkait, az orcáját. Még így is gyönyörűnek láttam. Kisimítottam a homlokába tapadt hajszálakat, mire kinyitotta a szemét és rám nézett. – Caden? Mit keresel te itt? – Már így is túl sokáig voltam távolabb az ötméteres körzetemen, nem igaz? – feleltem könnyedséget színlelve, pedig a lelkem nehéz volt akár az ólom. Bármit megadtam volna, csak ne lássam őt így. Minden fájdalmát magamra vállaltam volna, csak újra mosolyogni lássam. – Két baba van, Caden – suttogta erőtlenül. 289

Alynn megszorította a másik kezét. – Ne beszélj, hugi! Pihenj, mielőtt... Danielle sikolya szakította félbe. Kétségbeesetten figyeltem, ahogy még mindig hatalmas hasát összerántja egy újabb fájás, arcát pedig eltorzítja a mérhetetlen fájdalom. Alynn kezeit éppúgy szorított, ahogy az enyémet, és bár fogalmam sem volt, hogy hallja-e, de azért kitartóan beszéltem hozzá.

Danielle A fájdalom nagyobb volt, mint az első bébi után. Halványan érzékeltem, hogy az egyik oldalon Alynn kezét, a másikon pedig Cadenét próbálom eltörni akaratlanul. Hihetetlen érzés volt őket magam mellett tudni ebben a pillanatban. A kislányomat Eloise odatartotta, míg megcsókoltam maszatos kis arcát, akkor jött a következő fájás, és mindenki halálra rémült. Én is. Az elsőt is nehéz volt, gyötrelmes, de nem bántam, mert annyira gyönyörű volt. – Alynn – kiáltottam. – Itt vagyok, hugi! – hallottam elcsukló hangját, de már nem láttam az arcát. Minden annyira homályos volt körülöttem. – A kislányom... – Eloise elvitte. Ne félj, visszakapod, ha készen leszel. – Azt akarom, hogy Avery legyen a neve. Valamit válaszolt, de már nem értettem, mert egy újabb fájás miatt hangos sikoly szakadt fel a torkomból. Éreztem a nyomást, a fájdalmat a derekamnál, a hasamban, a 290

combjaimnál. Minden erőmet beleadtam, csak Caden folyamatosan búgó hangjára koncentráltam, és nyomtam. Fájdalmas feszülést követően végre eljött a megkönnyebbülés, és meghallottam a második kisbabám felháborodott kiabálását is. Már nem tudtam megvárni, míg odatartják nekem megmutatni, elvesztem a fáradtságban. Fájdalmas, elégedett álomba merültem, de még éreztem a nővérem szorítását a kezemen, és Caden feszült ajkait az enyémeken. Sajgott a testem, amikor újra magamhoz tértem. Tiszta ágynemű, és hálóing vett körül, a hajam frissen mosva, ajkamon puha érintés. Kinyitottam a szemem, és Caden mély aggodalomról árulkodó pillantásával találtam magam szemben. – A babák? – kérdeztem azonnal. – Jól vannak. Eloise és a nővéred egyetlen percre sem hajlandóak megválni tőlük – mosolyodott el, amire a szívem hevesen megdobbant. – Édesapád elnevezte a fiunkat? – kíváncsiskodtam bágyadt mosollyal. – Edward lett a neve, anyám édesapja után. – Édesanyádnak írtál levelet? Biztos sajnálta, hogy nem tudott ideérni időben. – Minden rendben, mindenki egyben van, de nagyon aggódnak miattad – váltott témát Caden, mire felemeltem a kezemet és megsimogattam aggodalmas arcát. – Jól vagyok... Illetve jól leszek. – Annyira féltem, Danielle! – ismerte el hosszú szünet után, nekem pedig belesajdult a szívem a gyöngédségbe és a szerelembe. Caden belecsókolt a tenyerembe. – Rettegtem, hogy elveszítelek. Soha többé nem akarom ezt érezni. Nem akarlak látni ennyire szenvedni. 291

– Minden rendben – nyugtattam meg lágyan. – Szeretlek! – Én is szeretlek! – vallotta meg szenvedélyesen. – El sem tudod képzelni, mennyire! – Akkor gyorsan csókolj meg, és hozd ide a gyermekeinket, hogy megcsodálhassam a szenvedéseim gyümölcsét! – parancsoltam tréfásan. Caden viszont tökéletesen komolya ábrázattal, szerelemtől csillogó szemekkel hajolt fölém. Ajka olya végtelen gyöngédséggel vette birtokba az enyémet, hogy könnyek csordultak végig az arcomon. Végül sajnálkozva elengedett, és behozta az ikreket. Avery és Edward éppolyan gyönyörűek voltak, mint az apukájuk. Tökéletes kis kezecskéik, bájos pofijuk, és selymesen rózsaszín bőrük volt. Tökéletes Gaskellek voltak, és amikor ezt hangosan is elmondtam, egyszerre hárman bólintottak rá a szavaimra.

Tayshaun Két gyermek. Danielle valóban nagyszerű teremtés. Már akkor a szívembe zártam, amikor először megpillantottam szerencsétlenül a fűben heverve, véresre vert háttal. És most megajándékozott két unokával. Sok vért veszített, csaknem halálosan kimerült. Caden cölibátust fogadott neki, ami végül csak a kötelező hat hétre volt érvényes, de nem úgy tűnt, mintha Danielle-nek ellenére lenne a dolog. Boldog vagyok. Mindkét fiam megtalálta a boldogságot, és békét kötöttek egymással. Nemes lelküknek és nagyszerű feleségeiknek köszönhetően nekem is megbocsátottak. Reménykedem, hogy hamarosan talán Alynn is megajándékoz legalább egy unokával.

292

A másodszorra született gyermek fiú lett, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy nevet adjak neki. A fiúk anyai nagyapja után az Edward nevet kapta, amiről eszembe jutott, hogy még van valaki, akivel rendeznem kell zavaros kapcsolatomat. Ideje felkeresnem a fiaim édesanyját, Margaret Bishomp Gaskellt...

Vége

293

8. Fejezet: Újra a Zöld Smaragdon

Noha a testem fáradt volt már, az agyam lüktetve zakatolt. A hajnal első pírja bevilágította a horizontot, ahogy a két kis ladikkal a Zöld Smaragd felé vettük az irányt. Bár, ahonnan én láttam, nem tűnt valóságosnak; a hatalmas hajó a zöld helyett inkább narancs és rózsaszín árnyalatában pompázott. A napnak ezen időszaka valahogy mindig nyugtató hatással volt rám. Egy új nap kezdete, és egyben a remény időszaka, hogy rendbe lehessen hozni az elrontott eseményeket. Egész szép kis listám lenne, ha összeírnám, mi mindent kell rendbe hoznom, élén a két nappal ezelőtti viharnál tapasztalt késlekedésemmel, aminek a húgom látta meg a kárát. - Nocsak, kisasszony! Miért ilyen szótlan? – térített váratlanul magamhoz a kapitány csipkelődő hangja. – Biztos nemsokára itt a világvége, hogy megnémult. 294

Túl sok gondolat kavargott a fejemben, és nem voltam hajlandó még Guy-jal, vagy Devonnal, vagy akárhogy is hívják ezt a jóképű ördögöt, szócsatát vívni. Csak egyetlen információ tisztázásában segíthetett. - Szeretném, ha pár kérdésemre őszintén felelne. - Mire gondol? – nézett rám összeszűkült szemekkel. – Ha így kezdi, a végén még megijedek magától. – Tenyérbe mászó mosolyát szívesen letöröltem volna a képéről, de a kíváncsiság jobban hajtott. Komoly arckifejezésem láttán azonban biztos rájött, hogy nem vagyok vicces hangulatban. – Hát rendben, kérdezzen. - Mi a valódi neve? - Devon Gaskell – válaszolta határozottan, és én azonnal elhatároztam, hogy mindig így hívom magamban ezentúl: Devon. - Miért változtatta meg a nevét? – Egy pillanatra abbahagyta az evezést, nyilván nem számított erre a kérdésre. - Elég annyit tudnia, hogy a bátyámmal, Cadennel volt egy kis nézeteltérésünk. A birtokában volt egy kincsnek, amivel azt hittem, hogy rosszul bánik, így eltulajdonítottam. Csak később derült ki számomra is, hogy tévedtem, és az csak egy drágakőnek álcázott kavics volt. Ekkor viszont már nem tudtam jóvátenni a hibámat. Mégis igazunk lett Danielle-lel. Egy nő miatt ment tönkre a kapcsolatuk. Ráadásul egy elég hitvány fajtája miatt. Ezek szerint a két Gaskellt rútul becsapták. A velünk történtek után elégedettséget kellett volna éreznem, hogy fogva tartóinknak mégsem volt annyira könnyű életük, de nem tudtam. Ehelyett összeszorult a szívem értük. Szenvedésükre gondolni nem is volt annyira kellemes érzés, mint reméltem. Szerettem volna jobban megismerni a kapitány életének ezt a szakaszát, de nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom minderre. - Nagyon elgondolkozott. Nyilván egy aljas gazembernek tart, amiért ezt tettem a testvéremmel. 295

- Oh, ez nem újdonság számomra – nevettem fel önfeledten, mire ő felhúzta egyik szemöldökét. Nem akartam kiadni magam azzal, hogy elárulom aggályaimat. - Valójában csak arra lennék kíváncsi, hogy a legénységnek mennyit árult el mindebből? - Csak Ben, Balthazar és Sean azok, akiket beavattam. Szóval, drága szépségem, ha nem akarja az óceán kellős közepén végezni, jobban teszi, ha erről senkinek nem szól egy szót sem. – Fenyegetése már nem hatott úgy rám, ahogy eddig. Éles nyelvem valamiért nem vágott vissza, mintha óvatosságra intette volna az agyam… vagy a szívem… ki tudja. - Ígérem, hogy nem fogok. És köszönöm, hogy ennyire bízik bennem. - Áh, dehogy bízok én magában, csak nem akarom, hogy mindenféléket elhíreszteljen a hajómon. – A szememet forgattam erre a válaszára, és örömmel konstatáltam, hogy huncut mosolya ismét ott bújik meg a szája szegletében. - Ilyen fivérrel én sem dicsekednék – folytattam gondolatomat kicsit hangosabban, mint szerettem volna, mire Devonból egyszerre kitört a kacagás. - Nem is sejtem, hogy mondhat ilyet róla – csipkelődött tovább. - Talán köze van ahhoz, hogy a testvéremet megerőszakolta – jegyeztem meg epésen egyenesen a szeme közé. - Igaza van, viszont akármennyire is nem szívlelem a saját vérem, azt tudnia kell, hogy nem aljas. Nem mondom, hogy ártatlan, csak hibázott. – Elég őszintének tűnt, de akkor sem bírtam elfogadni, hogy a történtek csak egy egyszerű véletlen következményei. - De azt elég nagyot. Mellesleg, ha jól vettem ki a szavait, azért tette, mert úgy vélte, hogy a húgomat maga uszította rá. Akárhogyan is nézem, önök, mindketten felelős ezért.

296

- Valahogy éreztem, hogy ezért is engem fog hibáztatni – mondta száját vonallá préselve, miközben az égboltot kémlelte. - Hiba, hiba, de melegen ajánlom annak az alaknak, hogy ne merjen többé hozzányúlni – sziszegtem fogaim között. A lapátolás hangja mellett éppen hogy meghallottam egy elfojtott kuncogást. - Igen, mert finoman szólva egy a gyengédebb nem egyedévé teszi. - Azt hiszi, hogy nem tenném meg? - Semmi kétségem afelől, hogy valóban véghez is vinné tervét. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy a kisasszony vagy Caden oldalára álljak a harc során, mert egyik fél sem fogja könnyen megadni magát. És bár drága fivérem nagyon erős, azért kegyed is jól megállja a helyét ügyesség terén. Ha mást nem, majd halálra idegesíti éles nyelvével, amíg ki nem dől. - Nőhöz nem méltóan horkantottam egyet, ahogy saját tréfáján nevetett. Szerencsére nem kellett már sokáig elviselnem otrombaságát, mert lassan elértük a hajót. - Otthon, édes otthon – szólalt meg a kapitány, ahogy ismét a fedélzetre lépett. Jövetelére nagy jövés-menés támadt, és hirtelen mindenki megjelent sorfalat állva az orrunk előtt, pedig csak pirkadt. – Na, rusnya banda! Még a reggel folyamán elhajózunk erről a hőn szeretett átkozott vidékről egy másik szigetre, úgyhogy mindenki a helyére! – adta ki a parancsot, majd a várakozás nélkül felém fordult. – Miss Montgomery, mivel volt kegyes az egész éjszakát távol tölteni, megjegyzem, hogy mindezt az engedélyem nélkül, ezért feltételezem, hogy eléggé fáradt lehet már. Jól sejtem? - Igen, ez igaz. - Nos, rendben, akkor kérem, foglalja el szálláshelyét és pihenjen keveset. Ha kedvező szelünk lesz, akkor holnapra elérjük Manila kikötőjét. Addig is az ágy az öné, kisasszony, és használja ki, mert este már én is csatlakozom. – Izzó 297

tekintete egy beteljesítendő ígéretről árulkodott, amitől az egész testemben bizsergés futott végig. - Közös ágy? Ne is álmodozzon róla! – fakadtam ki. – Ne merje…! – sikkantottam el magam úrinőhöz nem méltón. Minden gondolat kiröppent a fejemből, ahogy egyre csak közeledett felém, míg a végén alig volt közöttünk pár centiméter. - Mit ne merjek, kisasszony? Megtorolni, hogy parancsom ellenére szó nélkül elhagyta a hajót? - Válaszolni sem volt alkalmam, ajka lecsapott enyémre, míg karjával szorosan magához húzott. Először megpróbáltam ellenkezni, de mint már korábban is, testem ismét máshogy reagált a férfi érintésére. A nyelve táncra hívta az enyémet, aminek nem bírtam ellenállni. Ujjaival hajamba túrt, miközben tarkómat gyengéden simogatta. Csókjának vad szenvedélye szinte teljesen megrészegített, és egész lényem vágyban égett. - Csak arra lettem figyelmes, hogy valaki halkan a torkát köszörüli. - Mi az, Sean, nem látod, hogy épp el vagyok foglalva? – morogta Devon. - Elnézést, kapitány, de szükségünk lenne a pontos irányra, hogy merre induljunk el. Devon egy pillanatra elgondolkodott, mintha kívülről fújná a térképet, majd előkapta iránytűjét, és határozottan elkiáltotta magát: - Irány észak-északkelet! – Szeme tűzben égett, ahogy várakozóan felém fordult ismét. – Elnézést, Mylady, de ezek az otromba fráterek mindig megzavarnak. Szóval, hol is tartottunk az imént? Nem adhattam meg neki magam, bármennyire is sajgott az ajkam a csókja iránt. Az elmúlt percben volt időm, hogy magamhoz térjek, így most sikeresen kitértem útjából, és szó nélkül féloldalazva hátrafele haladtam a fedélköz lejárata felé. 298

Egy elégedett mosollyal nyugtáztam a lépcsőt elérve, hogy hangosan káromkodik, de eszem ágában sem volt megfordulni. Nyugalomra volt szükségem, hogy végiggondoljam magamban, mi mindenre lesz szükségem a következő pár napban, ha túl akarom élni ezt az egész kalandot, és hogy próbáljam kitörölni az aggodalmat a húgom iránt. Most Devonra és a neki ígért feladatra kellett koncentrálnom. Ahogy lenéztem a ruhámra, máris tudtam, mi lesz a listám első pontján. Semmi kétség, hogy ha egy tárgyat meg kell szereznem, amihez csábítás szükséges, biztos vagyok benne, hogy a rajtam lévő piszkos vászoning és nadrág nem éppen a legmegfelelőbb öltözet. Tehát díszes kísérettel kénytelen leszek bevonulni a barátném otthonába, majd onnan a Tűzfészek ivóba. Ott megkeresem Héctort, felelevenítem régi kapcsolatunkat, majd elkábítom egy gyógyfűvel, elveszem tőle a medált, és szépen láthatatlanul visszaosonunk a többiekkel a hajóra. Utána pedig szabad az út végre. Igen. Milyen egyszerűen is hangzik, ugye? Mindenekelőtt azonban fegyverre is szükségem lesz, hogy meg tudjam magam védeni, ha bármi rosszul sülne el. Vissza kell szereznem a késemet, amit a kapitány volt szíves elkobozni már a legelső napon. Devon kabinjába visszatérve éreztem csak az alvatlan éjszaka hatásait, és szinte ujjongani tudtam volna, amikor megláttam az ágyat. Késlekedés nélkül elfoglaltam, és azonnal mély álomba zuhantam. Arra tértem magamhoz, hogy akaratlanul is összehúzom a szemem. Egy kósza napsugár pont bevilágított az ablakon egyenesen rám vetítve vakító világosságát. Kábán kicsit arrébb csúsztam az ágyon, hogy az áldott árny ismét körülöleljen. - Hogy aludt, kisasszony? – Az ismerős basszusra azonnal felültem, és éberebbé váltam. A kapitány az ággyal szemben lévő karosszékben ült engem vizslatva. 299

- Elég jól, köszönöm érdeklődését… Guy… vagy inkább szólítsam Devonnak innentől? – élcelődtem vele, mert egyáltalán nem tetszett, hogy amíg én kiszolgáltatva itt fekszem, addig ő képes, és fesztelenül járkál a parányi kabinban, esetleg kihasználva a helyzetet. Elsötétülő arckifejezése elárulta, hogy célba találtam. - Ha jól emlékszem, megkértem, hogy erről ne beszéljen a hajón. - Csak arra kért, sőt, fenyegetett, hogy ne merjem senkinek sem elárulni a hajón ezt a titkát. Nem is állt ez szándékomban, viszont ezt a kérdést pont az említett utasítása miatt kellene még most tisztáznunk – világítottam rá a tényre, mire tekintetében düh cikázott. - A Zöld Smaragdon én Guy Ferrars vagyok, és ez így is marad. Értette, Miss Montgomery? – Válaszképpen bólintottam, de ennyi nem volt elegendő a számára. – Higgye el, tudni fogok róla, ha kikotyogja. Borzongás futott végig rajtam, ahogy felállt a székből, és hatalmas termetével fenyegetően felém tartott. Gyorsan körbepillantottam bármilyen fegyvert segítségül hívva, persze sikertelenül. Az ajtó felé sandítottam menekülőút felé, de Devon megelőzött, és elállta utamat. - Nyugodjon meg, Alynn, nem fogom bántani – Kezét karba fonta, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy csak a megfélemlítés eszközének vélte ezt a gesztust, vagy, hogy megnyugtasson, valóban nem ér hozzám még egy ujjal sem. - Szerintem önnek és a családjának másfajta elképzelése van a bántalmazásról, mint nekem – vágtam vissza kicsit erősebben, valószínűleg a helyzetből adódó feszültség miatt. - Akkor máshogy fogalmazok: nem fogok férfiként közeledni kegyedhez, csak ha maga is akarja már… - Hangulata egy szemvillanás alatt megváltozott, és hamiskás mosolya elárulta, hogy csipkelődéssel még messze nem végzett. Hirtelen megállt, mintha elgondolkodna valamin, majd egyszerűen megadta a kegyelemdöfést: – Arra az időpontra pedig nem is kell olyan sokat várni. - Ezt az arcátlan 300

hangnemet már nem voltam hajlandó eltűrni ettől az önző, arrogáns frátertől. - Maga egoista gazember! Azt megnézheti, hogy valaha is kezdeményezni fogok. – Egy lépést tettem csak felé, de legszívesebben letéptem volna a fejét. A következő állítása viszont csak olaj volt az amúgy is lobogó tűzre. - Egy szóval sem állítottam, hogy elcsábítani nem próbálom. – A düh vörös démona szállta meg elmém, és hirtelen válaszolni sem bírtam erre az alávaló kijelentésre. – De most nem ezért jöttem ide. A hajó napnyugtára befut a kikötőbe, és arra gondoltam, jobban szeretne nőhöz méltó öltözékben mutatkozni odakint. A ruhája kitisztítva ott hever az asztal előtti széken. Mire a döbbenetből magamhoz tértem, és visszavágásként a képébe hajítottam volna a széken heverő kelmét, már csak az ajtó csukódására lettem figyelmes. Kellett pár perc, mire lenyugszom. Ennek a férfinek már szinte a vérében van, hogy az idegeimmel játszik – gondoltam. Úgy fel tud dühíteni, mint eddig senki más, akivel életemben találkoztam. Még a legveszélyesebb ellenségem sem. Valahogy mindig megtalálja a határt, és a mezsgyéjén jár, engem kínozva mindezzel. Csak arra nem számít, hogy egyszer minden cérna elszakad, és onnan nincsen visszaút. Mire felértem a fedélzetre, éppen napnyugta volt. Az én saját bejáratú testőrgárdám már ott várt rám tetőtől talpig harci díszben, ami jelen esetben náluk a kopott cipőt és az elnyűtt vászonruhát jelentette, persze az elengedhetetlen karddal az oldalukon. Ben meleg mosolya egy kicsit csitította aggályaimat, míg Sean dacos pillantása és Balthazar fürkésző tekintete inkább óvatosságra intett. Akár így, akár úgy, de ezzel a három emberrel kell véghezvinnem a tervet, és az ő kezükben van az életem. - Nos, Avery Lynn, készen áll? – szólt a kapitány a hátam mögött. Nem tehettem ellene, de a szívem gyors iramban kezdett vágtázni. 301

- Szeretném visszakérni a fegyvereimet – hagytam figyelmen kívül kérdését, egyenesen a lényegre térve. Meglepetésemre Devon a háta mögül előhúzta régi kardomat. Egy apró fejbiccentéssel jeleztem köszönetem. - És a másik? - Úgy véltem, hogy akad annál a tőrnél élesebb darab is, így a saját gyűjteményemből adok kegyednek egy darabot. – Azzal átnyújtott a derekára erősített szíjból egy aranymarkolatú fegyvert. - Gyönyörű munka. – Szemem nem bírt másfele nézni, csak a tárgyat bámultam megbabonázva. Ujjaimmal úgy simítottam végig a pengén, mint Danielle szokott egy gyönyörű könyv borítóján. - Így igaz, és amilyen csodálatos, annyira veszélyes is – tette hozzá figyelmeztetően a kapitány. A kezében nyugvó tárgyról a szemeibe néztem, ami a lemenő nap fényénél ugyanúgy szikrázott. És még csak nem is sejtette, mennyi valóság rejlik mindabban, amit mondott. Mind a kettő gyönyörű és veszélyes is. Elkápráztatásom csak folytatódott, ahogy tekintetem visszatért a fegyverre. – Ha ezt a smaragdot megnyomja a markolaton, két él tör elő, elárulva, hogy mire is használható. A két penge egymás mellé helyezve úgy nézett ki, mint a Jin és Jang. A nő és a férfi. Összhangban voltak egymással. - Az egyik penge damaszkuszi acélból készült, míg a másik, az arany egyik különlegesen erős ötvözetéből. Ha a másik oldalon megérinti a zafír kövét, azzal visszaugrik rejtekébe a két penge. Azzal a kezembe helyezte a tőrt, és mélyen a szemembe nézett. - Alynn, ne legyen meggondolatlan, és hallgasson a társaira. – Tekintetében komolyság bujkált, ahogy rám nézett, majd a többiekhez fordult. – Melegen ajánlom, hogy egészben térjetek vissza, mert magam foglak darabokra szelni mindannyiótokat. 302

- Ne aggódjon a legénysége miatt. Már bebizonyítottuk, hogy jól tudunk együtt dolgozni, ugye, fiúk? - Oh, hát persze… - válaszolták kórusban a férfiak szemforgatva, és sejtettem, hogy csak Ben az, aki valóban így is gondolja. Devon jelentőségteljes pillantást vetett az embereire, mire halványan bólintottak. - Ne aggódjon, kapitány, nem lesz semmi probléma, a szavamat adom. – Meglepetésemre Sean volt az, aki felvállalta magára a megnyugtató hős védelmező szerepét. De a következő mozdulatával, ahogy hátat fordított nekünk, és félig motyogva indulásra ösztönzött minket, elrontotta a kellemes képet, amit kezdett kialakítani bennem. Devon még tovább vizslatva engem nézett kitartóan, mintha csak várna valamire. Arcvonásaim elkerekedtek, ahogy rájöttem a megoldásra. Megkeményítettem a szívemet, és nem engedtem a csábító gondolatnak. Azt várhatja, hogy önként a karjaiba vetem magam, és mindenféle mézes-mázos női ömlengésekkel árasztom el. Fejemet felszegve megperdültem, és Sean után mentem az egyre sötétedő part irányába.

303

9. Fejezet: Egy régi ismerős

Az este leszállta miatt nem sokan lődörögtek az utcákon. A házakból meleg fény szűrődött ki, ahogy elvonultunk mellettük. Szinte kísértetiesnek hatott a csend, ami az egész kis kikötővárost körüllengte. Az irányt mutatva én haladtam csapatunk élén, a hátamban éreztem a mögöttem haladó fürkésző férfiak tekintetét, és sejtettem, hogy esélyem sincsen a szökésre. Próbáltam kiverni a fejemből a hajón történteket és mindent, ami a kapitánnyal kapcsolatos. Nem nagyon segített a lelkiállapotomon, hogy csak arra a sötéten izzó szempárra bírtam gondolni, ami ma este annyira óvón nézett rám. Ezt a védelmező oldalát még meg kell szoknom Devonnak, de nem ez a megfelelő időpont, hogy elkalandozzon a figyelmem. Legtöbb időt eddig Bennel töltöttem, így hármójuk közül őt 304

ismertem legjobban. - Pontosan hova is megyünk? – Baltazar volt, aki megtörte végül a levegőben nehezedő feszültséget. - Nos, igen, azt nem ártana tudnunk, hogy merre is vezet minket, ha már itt kell vesztegetnünk az időt – vágott hirtelen Sean a szavába. - Jobb lenne, ha több tisztelettel beszélnél a kisasszonnyal, te idióta. – Igazán értékeltem, hogy Baltazár meg akart védeni, de nagyon úgy tűnt, hogy kísérőim harcra vágynak és kezd egyre jobban elharapódzni a helyzet. - Csak azt nem tudom, hogy a kapitány miért nem ment bele az alkuba – fortyogott magában tovább Sean. – Ez a kis kaland úgysem fog jól végződni, és ez a kis boszorka nem éri meg, hogy ennyit kockáztassunk érte. - Most már tényleg fogd be a szád, mert esküszöm, hogy én magam fogom betapasztani. A parancs az parancs, és teljesíteni kell, ha akarod, ha nem. Különben meg, ha jól emlékszem, ez a hölgy megmentette az életed. – Ben úgy nézett ki, mint egy koszos, neveletlen kölyökbanda apja, aki éppen szigorral próbál érvényt szerezni hatalmának. - Ez azért nem egészen így történt. Különben meg csak nyugodalom, még nem patkoltam el – fokozta Sean a már így is elmérgesedett hangulatot. - Néha eléggé sajnálom, hogy nem volt ilyen szerencsénk, de segíthetek ezen. A két szószátyár hirtelen megállt, és nagyon kevés hiányzott, 305

hogy a nyílt utcán egymásnak essenek. A szememet forgatva tétlenül néztem az eseményeket, és legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy mennyire gyerekesek. Ha ezt az éjjelt túlélem, el ne felejtsek köszönetet mondani Devonnak a hihetetlen legénységéért, amit volt szíves nekem segítségül kínálni. Ilyen egy veszekedő bandát sem láttam még, persze a kocsmai verekedéseket nem számítva. Szerencsémre azonban nagyon is felismertem a helyet, merre haladtunk. Igaz, hogy sokfele jártam már, de ezt a város közepén elterülő szökőkutat semmi pénzért nem felejtettem volna el. Ahogy körbepillantottam, egyre határozottabban elevenedtek fel bennem a régi emlékek, benne az apró házacskával, aminek itt kell lennie a sarkon. A sötétség ellenére mégis biztos voltam a dolgomban. - Uraim, csak megemlíteném, hogy nem éppen a megfelelő alkalmat választották a kis kakaskodásukhoz – jegyeztem meg epésen, majd Benhez fordultam. – Ezek mindig így viselkednek? – kérdeztem tőle összevont karral. - Kalóz virtus, de ne aggódjon, nem fogják felfalni egymást, csak kóstolgatják. Így hergelik fel az újabb kalandra a másikat. – Egy cseppet sem lepődtem meg. Mindig csak a veszélyt keresik, és meggondolatlanul cselekednek, feleslegesen jártatják a szájukat, amikor csendben kellene maradniuk. Nem figyelve társaimra, ismét elindultam a kicsi ház irányába. - Rendben, akkor csak folytassák, ha úgy gondolják, de ez esetben kint maradnak, mert Val nem szívleli az ilyen beszédet – hívtam fel rá figyelmüket, hogy végre embereljék meg magukat. 306

- Val, mármint Valeria? Biztos benne, hogy így hívják az asszonyságot? – Baltazar hangja elhalkult, ahogy kimondta ezt a nevet. - Igen. Valeria Gomez. Miért, talán valami baj van? – Értetlenül álltam, és csak figyeltem, hogy a néma feszültség ismét visszatért. Majd hirtelen Seanból egyszerre kitört a nevetés, míg Baltazar egyre sápadtabb lett. - Azt hiszem, akkor én inkább itt kint megvárlak titeket, ha nem baj – mondta rekedt hangon, mire társa láthatóan egyre jobban mulatott valamin. Kicsit zavart, hogy semmibe vesznek, emiatt a hangulatom is egyre bosszúsabbá vált. Kérdőn néztem Benre, hátha legalább ő képes megfelelő választ adni nekem. - Na, te szerencsétlen, ebbe jól belenyúltál – szólt oda társainak, majd felém fordult. – Baltazar és Valeria nem túl szépen vált el, mikor utoljára találkoztak. - Nem szépen? Egy seb, igen, az nem szép. De ez, ahhoz képest tornádó – kaptam végre magyarázatot Seantól. Baltazár lehorgasztott fejjel tovább indult keresztül a téren, előre láthatóan várta végzetét… remélhetőleg nem a jövendőbeli hóhérával. - Mehetnénk már? Nem érünk rá egész éjjel, hölgyeim – morogta hátrafele raszta haja mögül. Ahogy megérkeztünk ház ajtaja elé, inkább hasonlítottunk egy tolvaj bandára, mint egy segítségre szoruló legénységre. Előre siettem, hogy bekopogjak. Pár perc múlva halk mozgást hallottam bentről, majd halvány fény világította 307

meg az ablakot. Az ajtó csikorogva nyílt meg, éppen csak annyira, hogy egy pisztolycső nézzen velünk szembe. A többiek készenlétben álltak, és köpenyük alá nyúltak kardjukért. - Kik vagytok? Mit akartok? Éjjel a Tengernagy fogadó nem fogad látogatókat. - Val, én vagyok az, Avery Lynn Montgomery. – Ahogy lehúztam fejemről a csuklyámat, a fegyver leereszkedett, és egy örömteli sikkantással egy vörös boglya támadott le. - Alynn! El sem hiszem, hogy ismét látlak! Mi szél fújt erre? – Gyermekien kerekded arcára hatalmas vigyor terült el, ahogy átölelt. Ahogy észrevette, hogy társasággal érkeztem, szinte azonnal megmerevedett. - Ez meg mit keres itt? – grimaszolt egyenesen Baltazarra, és már sajnáltam, hogy puskáját nem rakattam le vele kicsit korábban. – Megmondtam, már neked, hogy fel is út, le is út, és ha még egyszer a szemem elé kerülsz, akkor…. Raszta hajú barátom próbált bátornak mutatkozni, de nem segített egy cseppet sem, hogy úgy állt ott, mintha karóba húzták volna. A maradék méltóságát összeszedve felszegte fejét, próbálta menteni a menthetőt. - Csitulj, asszony! Ne merj így beszélni velem. Az urad vagyok, ha jól sejtem. Igazából sok minden megfordult a fejemben, hogy milyen kapcsolat lehet Val és Baltazar között, de ez nem volt fent a listámon. Leplezni akartam meglepettségemet, de a fiatal lány hirtelen rám nézett, és kikerekedett szemmel bámult 308

rám. - Miért állítasz be egy ilyen feslett bandával, Alynn, drágám? Nem a te köreidből valók. És egyébként is, hogy hozhattad ezt a semmirekellőt pont hozzám? – Szavai az elején még vádlón csengtek, a végére pedig már szinte csak erőtlen esdekléssé hanyatlott. Persze a kedves legénység semmit nem könnyített a helyzetemen, és egyetlen mentő ölettel sem állt elő a segítségemre. De hát mit is várhattam volna? Ez tényleg nem volt a tervbe véve. Ha így folytatjuk, meg fogok őszülni, mire holnap lesz. Sean majdnem fuldokolt már tettetett köhögő rohamában. Ha magát nem sikerül megfullasztani, az biztos, hogy majd én megteszem helyette nemsokára. - Kérlek, ne haragudj. Elég hosszú történetről van szó. Nem mehetnénk be egy kicsit? Itt kint eléggé feltűnő jelenségek vagyunk még így a sötétben is. - Rendben, de tudod, hogy mi az ára? – nézett egyenesen férjére, aki egyre sápadtabb lett színes bőre ellenére. - Ezt nem gondolhatod komolyan, kevesem? - Oh, dehogyisnem. Már az elején megmondtam, mi lesz az ára, ha más nővel együtt kaplak el, te szoknyavadász, szóval ehhez tartsd magad. – Kezdtem összerakni a kirakós darabjait, és tiszta szívből együtt éreztem Vallal. Egy másik némbert tartott a karjaiban ez az idióta, ha jól értettem, de ezen a tényen már meg sem kellett volna lepődnöm, hiszen csak rá kellett nézni, és rájött az ember, hogy a vérében van. 309

Már csak azt az egyet kellett megtudnom, hogy mi lesz a csélcsap betyár büntetése. – A többiekre persze ez nem vonatkozik, ők bármikor bejöhetnek, de csakis a kis angyalom miatt – nézett megenyhülve a másik két férfira. - Én akkor sem fogom levágni a hajamat, asszony! – sziszegte feleségének Baltazár minden egyes szót külön hangsúlyozva, aki mindennek ellenére hajthatatlan maradt. Mi, csendes résztvevők, addig elindultunk a biztonságot nyújtó ház felé. - Rendben, akkor kint maradsz, mert be nem teszed az engedélyem nélkül a lábad a küszöbön túl – erősködött tovább Val. - Nem szégyeníthetsz meg a társaim előtt ennyire, asszony. Gondolkozz már el! Nem lehet, hogy ennyire kőből legyen a szíved! – könyörgő hangja szinte már engem is meghatott, de annyira ismertem már vörös hajú barátnémat, hogy nem adja be könnyen a derekát. - Az persze nem érdekelt, amikor te szégyenítettél meg engem az egész város előtt, hogy azzal a cafkával mutatkoztál? És még ki tudja, hányan lehettek előtte? – A jelenetet elképzelve, Valeria kifakadását teljesen igazságosnak véltem, ahogy indoklását is. Szemet szemért elv jár annak, aki ennyire tisztességtelen a párjával szemben. - Viszont van egy nagyon jó mentségem – vágott felesége szavába Baltazar. - Mégpedig? - Férfi vagyok. – A házban mindenki egyszerre fogta meg a 310

fejét, hogy ilyen nevetséges kifogást hall. - Ez valóban igaz, te cafkák réme. De akkor sem bocsátok meg. – Val hangja egy oktávval magasabb lett, mintha közel állna a síráshoz. - Kalózként tudod, hogy az ígéret az ígéret… - Mély levegőt vett, majd egy pillanatnyi szünet után folytatta: – Vagy talán azt akarod mondani, hogy a kalózoknak nincsen becsületszavuk? - Rendben, asszony, de ne várd, hogy táncra perdüljek örömömben. Ez a csel nem volt szép tőled – morogta, ahogy végül ő is csatlakozott hozzánk. - Most, hogy már végre mindenki itt bent tartózkodik, drága Alynnem, elmondanád, hogy miért köszönhetem, hogy éjnek évadján meglátogattál? – nézett rám érdeklődve, kezét széttárva felénk. Nem voltam ostoba, ahogy Val sem. Megérdemelte, hogy tudja az igazságot. Persze nem mindent, csak amit legszükségesebbnek véltem. Így szépen leültettem, és elmeséltem neki a tervet a tárgyról, amit nagyon fontos, hogy megszerezzük, és hogy ehhez kérjük a segítségét, mert én leszek a csali. Megértő kék szemei folyamatosan engem pásztáztak, mint aki még mindig nem képes felfogni, hogyan kerülök én ezeknek a kalózoknak a társaságába. Hosszú, vörös fürtjeit csak dobálta jobbra-balra, ahogy helytelenül ingatta fejét. - És mit hiszel, angyalom? Ezek a semmirekellők majd megvédenek? – biccentett fejével a legénység felé. - Igen, nem hiszem, hanem tudom, hogy megvédenek. Ez az 311

egyetlen esélyem. Csak arra kérlek, hogy adj egy megfelelő ruhát, és egy kis macskagyökér-füvet, és már itt sem vagyunk – összegeztem végül kívánságaimat, mire felhorkant. Tekintetét mélyen az enyémbe temette, és feszülten vártam döntését. Eltelt pár perc, mire végül megfontolta válaszát. - Alynn, ismersz engem. Neked bármit megtennék, és segítek, ahogy tőlem telik. Tartozom neked. De most csak egy feltétellel teljesítem a kérésed. – Az apró szobában lélegzetvisszafojtva várt mindeni. – Ha én is veletek tarthatok. Valeria a kétes hírével ellentétben mindig is jószívű és bátor ember volt, ezt mindig is tudtam, de hogy őszinte legyek erre a kijelentésére végképp nem számítottam.

312