NNCL851-40Ev2.

0

Frank Geron

SIVATAGI KOMMANDÓ

MEGJELENT AZ

IPM KÖNYVTÁR
SOROZATBAN

A fordítás a Kensington Publishing Corp. kiadása alapján készült A mű eredeti címe: Operation Zimmermann Copyright © 1986 by Frank Geron

Fordította: F. Nagy Piroska A címlapot tervezte: Helényi Tibor

Hungarian Translation © F. Nagy Piroska, 1987

“...azok közül, akik csatában halnak, ...kevesen halnak jó halált... " William Shakespeare: V. Henrik (Németh László fordítása)

ELŐJÁTÉK 1985. augusztus Douglas Turk letette a telefont, és megrázta a fejét. – Hát ezt végképp nem értem – mormogta, a feleségére nézett, s valamivel hangosabban hozzátette: – Valami vicces alak épp most mondja, hogy a szám, amit tárcsáztam, nem John Pike-é. – Biztosan eltévesztetted – válaszolta Lauren az ágyból. Még lustálkodott; a feje alatt két párna tornyosult. – Ugyanazt a nyavalyás számot tárcsáztam, amelyiket tegnap este New Yorkból – mordult fel Turk. – Úgy volt, hogy ma délután négy óra körül Pike velünk jön egy koktélpartira. – Akarod, hogy én próbáljam meg? – kérdezte az asszony. – Nem. – Biztosan félrekapcsolták – mondta Lauren. Turk jobb kezével megdörzsölte az állát. – Lehetséges – adta meg magát. Újra fölemelte a kagylót, és tárcsázott. – Hány éve is, hogy utoljára itt jártunk? – kérdezte Lauren. – Olyan sok, hogy már nem is emlékszem – felelte a férje. – Voltunk mi egyáltalán olyan fiatalok? – tűnődött az asszony. – Bizonyára – hangzott a válasz. – Mérget vehetsz rá, hogy voltunk. A telefonkezelő nő hangja hallatszott a kagylóban. – Segíthetek valamiben? – kérdezte a jellegzetesen délnyugati, vontatott női hang. – Remélem – válaszolta Turk. – Tárcsáztam a 6243859-es számot, és azt mondták, hogy... – Ez a szám ki van kapcsolva – mondta a telefonkezelő. – Az nem lehet. Beszéltem vele a... – Ez a szám ki van kapcsolva – ismételte a nő. – Mióta? – Az az én nyilvántartásomban nem szerepel. – De hát ezen a számon beszéltem Mr. Pike-kal tegnap este – mondta Turk, s minden erejét összeszedte, hogy ne guruljon dühbe. – Talán a felügyelő tudna segíteni – indítványozta a kezelőnő. – Rendben van, akkor beszélek a felügyelőjével. – Kérem, tartsa a vonalat...

Turk eltakarta tenyerével a telefon mikrofonját. – Épp most mondták, hogy ezt a telefont kikapcsolták. – Sejtettem – mondta Lauren. Turk összevonta a szemöldökét. – Nem azért jöttem el New Yorkból egészen El Pasóig, hogy... – Mrs. Williams vagyok – szólalt meg a vonal túlsó végén egy női hang. – Segíthetek önnek? Turk elmondta, mi a helyzet. – A szám ki van kapcsolva – közölte Mrs. Williams. – De hát tegnap este beszéltem Mr. Pike-kal New Yorkból – mondta Turk. – Akkor még élt a vonal. – Sajnálom, uram, már nem él. – Mióta? – robbant ki Turkből a düh. – Tudni akarom, mikor kapcsolták ki azt az átkozott számot! – Sajnálom, uram, de ezzel az információval nem rendelkezem. – Van egyáltalán valaki, aki el tudná mondani nekem, hogy mikor kapcsolták ki azt az átkozott telefont? – üvöltötte Turk. – Levélben kell érdeklődnie a központunknál – válaszolta a felügyelő. – Nincs időm, hogy holmi nyavalyás központokba irkáljak! – őrjöngött Turk. – Most akarom tudni! Lauren kiszállt az ágyból, és gyengéden kicsavarta a kagylót Turk kezéből. – Köszönöm – mondta a vonal túlsó végén levő nőnek, majd visszatette a kagylót a helyére. – Most meg mit üvöltöztél ezzel a nővel? – kérdezte. Turk nem felelt. Ellépett az íróasztaltól, átment az ablakhoz, és a tizennégy emeletnyi magasságból lenézett a napsütötte, forgalmas utcára. Turk szikár, hetvenéves férfi volt, haja sűrű, hófehér, csakúgy, mint gondosan nyírt szakálla; a szeme acélszürke. – Nem szeretem, ha szórakoznak velem – felelte mogorván. – És különben is – fordult szembe az asszonnyal – két oka volt, hogy lejöttem ide: az egyik, hogy találkozzam Pike-kal. – Sohasem mondtad, miért kell találkoznod ezzel a Pike-kal – vágott közbe Lauren. – Talán most elmondhatnád. – Majd elmondom, ha itt lesz az ideje – rázta meg a fejét Turk. – Most még nem. Lauren felsóhajtott. Tudta, amíg a férje nem érzi megfelelőnek az időpontot, úgysem mond el semmit. – Olyan makacs vagy, mint egy öszvér – mondta. – Majd elmondom – mondta a férfi. – Megígérem.

– Ami pedig a telefonos hölgyet illeti – folytatta Lauren –, ő csak azt mondta neked, amit általában mondani szokott, ha valaki kikapcsolt telefonok után érdeklődik. – Tudom. – Tehát nem kellett volna ordítoznod vele. – Sajnálom. – Ne nekem mondd. – Na de az istenit, neki már nem mondhatom! Lauren elmosolyodott, öt évvel volt fiatalabb Turknél, de még most is rendkívül vonzó nőnek számított. Akárcsak a férjéé, az ő haja is hófehér volt, kontyban viselte a tarkóján. Nevető kék szeme volt. – Oké – mondta Turk –, oké. Megígérem, hogy uralkodni fogok magamon. – Komolyan mondod? – Komolyan – felelte a férfi. – Azt javasolom – mondta Lauren –, hogy várjunk négy óráig. Ha a te Pikeod nem jelentkezik, még mindig eldönthetjük, mit tegyünk. Közben elintézhetjük a másik dolgot, amiért idejöttél. Mi az? – Hogy virágot vigyek Manuel sírjára – mondta Turk.

*
A hotel virágüzletében vásárolt két tucat rózsát és egy nagy csokrot Laurennek; aztán kocsit bérelt, hogy kimenjek a Ciudad Juareztöl három mérföldnyire délnyugatra levő temetőbe. – Nem hajtasz föl egyenesen a hídra? – kérdezte Lauren, látva, hogy Turk lekanyarodik a Santa Fe utcáról, s eltávolodik a hídtól, amely átvitte volna őket Mexikóba. – Estebanhoz megyek – felelte Turk. – Biztos vagyok benne, hogy ő is velünk akar jönni. Lauren odahajolt és arcon csókolta a férjét. – Tényleg elképesztő ember vagy – mondta lágyan. – És én szeretlek. – Még akkor is, ha ráugatok a telefonellenőrökre? – kérdezte vigyorogva a férfi. – Igen – felelte az asszony. – Sőt akkor is, ha még most sem mondod el nekem, miért kell találkoznod Mr. Pike-kal. Turk bekanyarodott egy utcába, amelyik párhuzamosan futott a rendező pályaudvarral. – Úgy emlékszem, valahol errefelé volt Esteban vendéglője – mondta.

– Neked jobb a memóriád, mint nekem – jegyezte meg Lauren. – Ez a városrész nem változott... pontosan olyan koszos, mint amikor először láttam, több mint negyven évvel ezelőtt. – Az ott fönt jobbra... olyan helynek látszik, mint ahol enni lehet – mondta Lauren. – Talán az lesz az... Turk lassított, és egy kopottas külsejű vendéglővel szemben megállt. – Ennek kell lennie – mondta. – Te várj itt kint, és... – Nem fogok itt üldögélni egyedül a kocsiban – felelte Lauren. – Jó, akkor gyere – mondta Turk. Kiszállt a kocsiból, és kinyújtózott. Aztán átment az autó túloldalára, hogy kisegítse az asszonyt. – Nem emlékszem, hogy akkor is ilyen meleg lett volna – jegyezte meg. – Decemberben voltunk itt, és most július közepe van – mondta az asszony. Kézen fogva mentek át az úttesten, majd a vendéglő előtt megálltak. – Uramisten, de lerobbant! – mondta Turk. – Még neve sincs – tette hozzá Lauren. – Az ablakok meg olyanok, mintha évek óta nem mosták volna meg őket. – Lehet, hogy nem is mosták – mondta Turk, és elindult befelé. – Gondolod, hogy emlékezni fog? – Esteban emlékezni fog... ha itt van egyáltalán – felelte Turk magabiztosan, majd kinyitotta az ajtót, és átlépett a küszöbön. Odabent a fokhagyma és a chili átható illatkeveréke terjengett. Nem hallatszott más nesz, csak egy ócska légkondicionáló berendezés fújtatása. A pultnál két sötét bőrű férfi ült. Turk és Lauren érkezésére megfordultak. – Lehet, hogy rossz helyre jöttünk – suttogta Lauren. Turk nem válaszolt. A pultnál ülő férfiak továbbra is őket bámulták. – Csak gyere utánam – szólt Turk halkan Laurenhez. – Ezenkívül mást nem is tehetek, hacsak el nem futok, de ahhoz már túl öreg vagyok. Turk elnyomta az ajkára kívánkozó mosolyt, s a pulthoz sétálva spanyolul szólalt meg: – Bocsássanak meg, nem tudják véletlenül, hol van senor Esteban? A férfiak meglepett képet vágtak. – Régi barátai vagyunk – folytatta Turk spanyolul, és magában örült, hogy noha hosszú évek óta nem használta, még ma is jól beszéli a nyelvet. Az egyik ember az ajtóra mutatott, amelyik a konyhát választotta el az étteremtől. Turk bólintott, megköszönte, majd a pult mögé kerülve belökte az ajtót. –

José, látogatóid érkeztek – kiáltott be spanyolul. – Na mi lesz már, told ki végre a szebbik feledet! A pult mellett ülő emberek kuncogtak, s oldalba böködték egymást. – A hétszázát – üvöltötte bentről Esteban –, már szarni se hagyják nyugodtan az embert? Ki az? Turk elvigyorodott és visszament a pult túlsó oldalára. – Esteban! – kiáltotta. – Hát már úgy leszálltak a golyóid, hogy arra sem emlékszel, amikor még ismertél igazi férfiakat is? A pultnál ülő két embert úgy rázta a röhögés, hogy szinte fuldokoltak. – Na – lépett ki Esteban a lengőajtón –, lássam, ki bőg itt, mint egy szamár? – Én – felelte Turk. Esteban megtorpant. Fekete Szeme Turkről Laurenre, majd újra Turkre siklott. Nagydarab, kopasz férfi volt, a derekán mocskos kötényt viselt. – Turk?... Lauren?... – kérdezte. – Igen – felelte Turk. Esteban előrelépett, átölelte Turköt, s kétfelől megcsókolta az arcát. – Visszajöttetek... Annyi év után végre visszajöttetek. – Sohasem felejtettük el magát, José – mondta Lauren, már Esteban ölelő karjai közül. Esteban hirtelen a pultnál ülő. férfiakhoz fordult. – A barátaim – mondta –, hát mi a francot bámultok rajtuk? A két vendég elfordult. – Virágot akarunk vinni Manuel sírjára – magyarázta Turk –, és gondoltam, te is szívesen velünk jönnél. Esteban bólintott. – Csak pár perc, míg bezárok. – Nem sietünk – felelte Turk.

*
Tizenöt perc múlva Turk, Lauren és Esteban átvágtak az úttesten a kocsihoz. – José – szólalt meg Lauren –, üljön előre, Doug mellé. – Nem... nem, inkább maga... – De, úgy lesz az jó – mondta Lauren –, hátul legalább kinyújtóztatom szegény lábaimat. Mihelyt mindhárman elhelyezkedtek az autóban, Turk kikanyarodott a járda mellől. Néhány perc múlva már a Santa Fe híd felé vezető számtalan sáv egyikében haladtak.

Hol spanyolul, hol angolul, de minden zökkenő nélkül folyt hármójuk közt a társalgás. Turk megtudta, hogy Esteban fiát megölték Vietnamban, a felesége pedig az előző évben halt meg. – Így aztán – mondta Esteban – három sír van, amit ünnepnapokon meglátogathatok. – Köszönjük, hogy látogatja a Manuelét is – mondta Lauren. Esteban bólintott. – Én meg köszönöm, hogy nem felejtettek el. Rövid sorok álltak a határnál, csak tíz percet kellett várakozniuk, s már át is jutottak a mexikói oldalra. – Visszafelé nem megy majd ilyen gyorsan – jegyezte meg Esteban. Hála a közlekedési lámpáknak, Turk valamelyest körül tudott nézni Juárezben. Az utcakép éppoly tarka volt a sok klubtól, étteremtől és boltocskától, mint ahogy emlékeiben élt, s szombat – bár még messze volt az este – a mexikói határvárost ellepték az Államokból érkezők. Leginkább a Bliss erődben állomásozó katonák, akik ilyenkor nem viseltek egyenruhát. Turk fölnézett a visszapillantó tükörre. Egy fekete limuzin jött mögötte. Már akkor is látta ezt a kocsit, amikor a hídra felhajtani készülő sorban várakoztak. A következő sarkon jobbra fordult. – Ne kérdezzetek semmit – mondta, mielőtt még akár Lauren, akár Esteban megszólalhatott volna. Újra a tükörre pillantott. A limuzin is befordult. – Követnek – morogta nyugodtan. Lauren arrébb húzódott és kipillantott a hátsó szélvédőn. – Úgy érted, hogy az a fekete autó követ bennünket? – Pontosan – felelte Turk. – De miért akarna bárki is követni minket? – kérdezte az asszony. Turk vállat vont, nem válaszolt. – Doug... – Később – mondta Turk. – Később majd beszélünk róla, amikor már visszatértünk a szállodába. Lauren felsóhajtott, és Estebanhoz fordult: – Nem változott semmit. Még most is azt hiszi hogy fiatal, és mindent megtehet, amit egy fiatalember. Turk elvigyorodott. – Nem én követem magamat – mondta, s hátrapillantott a feleségére. – Különben is, amíg képes vagyok bizonyos dolgokra, amiktől te fiatal nőnek érezheted magad, addig nincs okod panaszra. Lauren elfintorodott.

Turk kuncogva fordult vissza. – Átmegyek a belső sávba, és felhajtok az országútra. – Juárez nagyváros lett – mondta Esteban. – Végig a temető felé mindenütt új házak épültek, és a temetőt már nem is használják, csak a legszegényebbek. Van egy nagyobb a város másik végében. Turk nem válaszolt, és Lauren Estebannal kezdett beszélgetni, magára hagyva Turköt a gondolataival. Turknek nem tetszett, hogy a város kiterjeszkedett egészen Manuel sírjáig. Ez volt minden, amit a fiú valaha is a magáénak tudhatott. Elbiggyesztette a száját. Helyre még a halottaknak is van szükségük... – Doug, sohasem mondtad, hogy pénzt küldtél Josénak – szólalt meg az asszony. – Tessék? – Sohasem mondtad, hogy pénzt küldtél Josénak. – Sohasem kérdezted – felelte a férfi. – Nehéz – mondta Lauren –, az vagy te, nehéz ember. És ami ennél is rosszabb, még büszke is vagy rá... tudom, hogy somolyogsz... de ne tedd. Nincs azon semmi somolyogni való, ha valaki nehéz ember. – Én sose somolyogtam – felelte Turk. – Lehet, hogy nevettem, lehet, hogy kuncogtam… de a somolygás, az nem az én stílusom… vihogni se szoktam. – Az az autó még mindig követ minket – szólalt meg hátranézve Esteban. Turk bólintott. – Véletlen is lehet – kockáztatta meg Lauren. – Ha az – jegyezte meg Turk –, akkor túl sok véletlen vág egybe. Néhány perc múlva az országúton voltak. – Hol kell ráhajtanom a mellékútra? – kérdezte Turk. – Néhány mérfölddel odébb – felelte Esteban. – Jobbra lesz egy McDonald's büfé, ott kell lekanyarodnod. – Csak nem ott van, egészen a... – Si... si... egészen a temetőnél – válaszolja Esteban. – Mindig tudtam, miért nem eszem soha efféle helyeken – mordult fel Turk. – Ha elképzelem, hogy ide építik fel, közvetlenül a... – Itt van... jobbra... lassíts! Turk lassított. – Nem látom a nyavalyás falat! – kiáltotta. – Csak nem döntötték le a falat?! – Nem, ott van az. Turk bekanyarodott. Az utat néhány yard hosszúságban leaszfaltozták; ezután következett az a kitaposott, földes út, amelyikre Turk emlékezett. A kocsi mögött felhőben szállt fel a sárgás por. – Ott a fal – mutatta Esteban.

Turk bólintott. Már elfelejtette, milyen alacsony. Az évek során mind tekintélyesebbé vált az emlékeiben, és még egy vaskaput is képzelt hozzá; ám a valóságban legföljebb ha három láb magas volt az egyenetlen, szürke kőkockákból épült kerítés. – Lassíts még – tanácsolta Esteban –, és a következő sarkon fordulj balra. Turk könnyedén fordított egyet a kormányon. – A fal mellett van, az út túlsó végében – mondta Esteban. – Nem hinném, hogy nélküled megtaláltam volna – fordult hozzá Turk. – Nem volt a közelben egy templom? – kérdezte Lauren. – De igen. Körülbelül húsz éve égett le egy karácsonyestén, és nem építették föl újra – mondta Esteban, hátrapillantva Laurenre. – A pap, aki temette Manuelt, ott is veszett a tűzben. – Jó ember volt – mondta Lauren. Esteban bólintott. – Az unokatestvérem, anyai ágon – mondta csendesen. Turk meglátta a falat maga előtt, megállt és leállította a motort. – Letesszük a rózsákat Manuel sírjára – mondta Estebannak. – Doug, az az autó már nincs mögöttünk! – kiáltotta Lauren; összehúzott szemmel nézett át a porfelhőn. – Lehet, hogy mégiscsak véletlen volt? – Lehet – biccentett Turk. – De ami azt illeti, nem hiszem. Ide csak egy út vezet be, és egy kifelé, méghozzá ugyanaz az út... Akárkik legyenek is, valószínűleg bementek a McDonald'sbe. Amikor kinyitotta az ajtót, megcsapta a kinti hőség. Megvárta, míg Lauren és Esteban is kiszállnak, s akkor lassan elindult a sír felé. Egymás mellett mentek hárman. A nap fényesen sütött, az ég ragyogóan kék volt. Turk lenézett. Barna por kavargott a léptei nyomán. – Mintha egy átkozott kemencében lennénk – jegyezte meg. – A tavaszi szárazság miatt még rosszabb ez a nyár – mondta Esteban. – Ezen a tavaszon még a hegyekben sem esett egy csöpp eső sem. Turk hirtelen meglátta a sima követ, amely Manuel sírját jelölte. – Itt vagyunk – mondta, Laurenre nézve. – Igen, látom – válaszolta az asszony, s kezét férje karjára tette. Mindhárman megálltak. Turk kibontotta a rózsákat a papírból, és a felét átadta Estebannak. Elsőnek Lauren lépett a sírhoz: gyengéd mozdulattal tette le a csokrot a sír lábához. Aztán hátralépett, és halkan

megszólalt: – Mindig is sajnáltam, hogy nem ismerhettem őt. – Turkre nézett, s megkérdezte: – Jól vagy? – Jól vagyok – felelte a férfi. Azután Esteban lépett előre, és a rózsáit letette Lauren virágai mellé. – Vadóc volt, de jó, mint az angyalok – mondta. Turk megvárta, míg Lauren és Esteban visszalépnek, csak azután ment a sírhoz. A szürke palakőből készült sírkő mellett letérdelt, és szabad kezét rátette a durva, szemcsés kőlapra. Két háborúban harcolt, sok barátját látta meghalni, de ennek a fiúnak a halálát szinte naponta felidézte. Az évek során ez a mexikói lelenc lett a fia, ahelyett, akit nem adott meg Laurennek és neki az ég. Ez a fiú érte halt meg... Turk lebiggyesztette az ajkát, és a sírkőnek támasztotta a virágot. Aztán fölállt, és azt mondta: – Elintéztem, hogy majd minket is ide temessenek melléje. – Ha így akarod – mondta Lauren. – Igen, így akarom – felelte Turk. Körülnézett, majd így folytatta: – Amúgy nem éppen ezt a helyet választanám magunknak, de ő itt van, ezért én sem akarok másutt lenni. Aligha lehetnénk jobb társaságban, nem igaz? – De igaz – felelte Lauren. Turk lehajolt, fölemelt három sima kavicsot, és rátette a sírkőre. – Ha élne – magyarázta –, már elég idős lenne, hogy neki is gyerekei legyenek. Lauren kinyújtotta a kezét. – Gyere – mondta –, menjünk vissza a kocsihoz. Turk bólintott, és megfogta az asszony kezét. Szótlanul sétáltak vissza, s beültek az autóba. Turk indított, bekapcsolta a légkondicionálást, elindult, s azt mondta: – Azt hiszem, szólnom kellett volna neked, még mielőtt intézkedtem a temetésünkről. De úgy gondoltam, ott akarsz majd nyugodni, ahol én... én viszont ott, ahol Manuel. – Rendben van – mondta Lauren. – Biztos vagy benne? – kérdezte Turk, s a válla fölött hátranézett az asszonyra. – Tökéletesen. – Helyes! – kiáltotta a férfi. – Nagyon helyes! Mihelyt kiértek a temetőből, Turk nyomban a fekete limuzint kereste a McDonald's parkolójában. – A “véletlen” kísérőink ott várnak ránk – mondta.

– Kik lehetnek? – kérdezte Lauren. – Mérget vehetsz rá, hogy nem a barátaink – válaszolta Turk. – Csak ne mondanál ilyeneket – sóhajtotta az asszony. – Pedig igaz. – Nem tudom, honnan tudhatnád – mondta Lauren. – Jó szándékú emberek nem csinálnak olyasmit, amit ők – hangzott a válasz. Lauren elhallgatott. – José, van kedved eljönni velünk a szállodába meginni egy pohárral? – kérdezte Turk. – Lehet szó róla – felelte Esteban. Turk lekanyarodott az országútról Juárez főutcájára. Sűrű volt a forgalom északi irányba, az Egyesült Államok felé, és csaknem negyven percbe telt, míg a sor elejére értek. Turk letekerte az ablakot, és kiszólt: – Nincs semmi elvámolni valóm. – És az utasainak? – kérdezte a vámtiszt. – Semmi – felelte Esteban. – Semmi – felelte Lauren. A tisztviselő Estebanra nézett. – Maga az Egyesült Államok polgára? – kérdezte. Esteban előhalászta a hátsó zsebéből a tárcáját, és kivette a papírjairól készült fénymásolatot. Turk átadta az igazolványt a vámosnak, majd egy pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. A limuzin két kocsival mögöttük állt. – Oké, minden rendben – mondta a vámos és intett, hogy mehetnek. – Tovább! Percek múlva már a hídon jártak. – Az a kocsi még mindig mögöttünk van – szólalt meg Esteban. – És ott is fog maradni – jegyezte meg Turk. – Lennék csak fiatalabb, úgy megfuttatnám őket, mint annak idején, negyven évvel ezelőtt. – Akkor volt hová menned utána – mondta Lauren –, de most csak a szállodába mehetünk... Egyébként még azt se tudjuk, hogy kicsodák. Turk nem válaszolt. Besorolt El Paso forgatagába, és hamarosan ott álltak a szálloda előtt. – Ti ketten menjetek be. Én leparkolok a kocsival, aztán... – Nem – mondta Lauren. – Túl jól ismerlek, semhogy bedőljek az ilyesminek. Van a szállodának személyzete... add át a kulcsokat a portásnak. Mindhárman együtt megyünk be. Turk már készült, hogy ellentmondjon, de aztán egy vállrándítással elintézte

a dolgot. – Oké, együtt megyünk be mindhárman. Lauren bólintott. Egy perc múlva hármasban besétáltak a szálloda előcsarnokába. – Menjünk a bárba – javasolta Turk. – Ha Pike felbukkan, ott megtalál bennünket. Tegnap este mondtam neki, hogy a bárban keressen. – Tíz perc múlva négy óra – nézett az órájára Lauren. Beléptek a gyengén megvilágított bárba, amely olyan volt, akár egy westernfilm díszlete. Turk az ajtóban megállt, végignézett az asztalokon, majd a pulton. – Valami baj van? – kérdezte Lauren. – Nézd csak azt az embert, aki a pult közelebbi végében ül – mutatta Turk. – Melyiket? – Azt, aki éppen felemelte a poharát, és most iszik. – Ed... Ed Gripper! – kiáltotta az asszony. Turk szélesen elmosolyodott és bólintott. – Meglepetésnek szántad? – kérdezte Lauren. – Igen – felelte Turk, majd Estebanhoz fordulva hozzátette: – Együtt szolgáltunk a hadseregben... és ő volt a násznagy az esküvőnkön. – Ha a te barátod – felelte Esteban –, akkor az én barátom is. Turk odavezette őket a férfihoz. – Üdv, tábornok – mondta. Gripper hátrafordult. Még ma is izmos testű, nyolcvanas évei közepét taposó, vasszürke hajú, komor tekintetű férfi volt. Rájuk mosolygott, és előrehajolt, hogy megcsókolja Lauren arcát. Turk bemutatta neki Estebant. Gripper a kezét nyújtotta. – Örülök, hogy megismerhetem, José – mondta érdes hangján. – Inkább telepedjünk egy asztalhoz, Ed – javasolta Turk. – Ha úgy jobbnak látod – felelte Ed. Turk keresett egy üres asztalt. – Jól nézel ki, Doug – mondta Gripper. – És maga, Lauren, éppolyan gyönyörű, ahogy az emlékeimben él. – Hát ezt köszönöm, Ed – felelte Lauren. – Jólesik hallani, még ha nem is igaz. Turk megtöltötte majd meggyújtotta a pipáját; intett a pincérnőnek, s azt mondta : – Igyunk valamit... úgy kiszáradtam, mint egy sivatag. – Én is iszom még – mondta Gripper, felhajtva a maradék italt, amit a

bárpulttól hozott magával. – Nem is tudom, mihez hasonlít ez a hely: bordélyhoz vagy egy ócska, tizedrangú mozihoz. – Én is éppen ezen gondolkodtam – felelte Turk mosolyogva. – Túl erőltetetten akar holmi vadnyugati kocsmához hasonlítani. A pincérnő lépett az asztalhoz. Fehér bőr miniszoknya volt rajta, a harmadik gombig kigombolt barna blúz, melltartó nélkül. Jobb oldalán bőr pisztolytáska, benne egy fából készült 45-ös pisztoly. Barna bőrcsizmája jól illett a hátára csúsztatott malomkerék nagyságú kalaphoz. Turk magának skót whiskyt rendelt jégkockával, Laurennek egy Pink Ladyt, Grippernek és Estebannak pedig bourbont. – Mr. John Pike-ot várjuk – mondta, miután a pincérnő elment. – Ő az, akiről beszéltem neked, Ed. Gripper bólintott. – És biztos vagy benne, hogy amiről azt állítja, hogy megvan neki, az tényleg megvan? – kérdezte. – Én pedig nagyon szeretném végre megtudni, hogy mi az – szólt közbe Lauren. – Most már elmondod nekem is, Doug?– – Hát még nem mondtad el neki, hogy miért vagytok itt? – kiáltott fel Gripper elképedten. Turk megrázta a fejét. – Eddig nem jött el az ideje. De most... – nézett Laurenre. A pincérnő tért vissza az italokkal és egy tálka sós mogyoróval. Turk megvárta, míg a nő elmegy, aztán folytatta. – Mr. Pike talált egy német sisakot odakint a sivatagban. Lauren szeme elkerekedett. – A hozzám írt levelében – folytatta Turk – azt sejteti, hogy még egyebet is talált. – De hát úgy volt, hogy oda soha többé senki sem mehet – suttogta Lauren. Turk bólintott. – Csakhogy ez több mint negyven éve történt. Lauren Edre nézett. – Doug megírta magának, és... – És én megkértem, hogy találkozzunk itt, és nézzük meg együtt, mit talált ez a Pike – mondta Gripper. – Ha tisztázhatnám ezt a váratlan eseményt – szólt közbe Turk –, gondolj arra, milyen cikket írhatnék belőle. Hiszen ott voltam, Ed is ott volt, és most... – És hogy gondolod ezt a tisztázást? – kérdezte Lauren. – A sajtószabadság törvénye alapján – válaszolta Turk. – Még ma is van annyi befolyásom a kormányban, hogy megpróbáljam. Lauren a fejét rázta. – Én azt hiszem, csak ábrándokat kergetsz. De tudom, bármit mondok, nem téríthetlek el a szándékodtól.

Turk elvigyorodott, fölemelte a poharát: – Mindnyájunkra... jó egészséget és sok szerencsét! Koccintottak és ittak. – Pontosan négy óra – mondta Gripper az órájára pillantva. Turk hallgatott. – José – kérdezte Gripper –, hallott valaha egy ütközetről, ami a háború alatt innen nem messze zajlott? – Csak egy szétlőtt vonatról tudok – felelte Esteban. – De az már régen történt. Az emberek azt mondják, banditák követték el. – Banditák, ha úgy vesszük – mosolyodott el Gripper. – Banditafélék. – Mennyi ideig fognak várakozni Mr. Pike-ra? – kérdezte Lauren. – Adjunk neki még egy negyedórát, Doug, aztán hívjuk fel – javasolta Gripper. – Valami baj van a telefonjával – felelte Turk, és elmesélte, mi történt, amikor délelőtt felhívta Pike-ot. Gripper megvakarta az állat. – Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy furcsa dolgok történnek? – Részben – felelte Turk. – Amikor először írtál nekem a sisakról, azt mondtad, egy katonai lap egyik apróhirdetésében olvastad. – Igen, ott – hagyta rá Gripper. – Tehát mások is olvashatták. Lehet, hogy a kormányból is ráharapott valaki. Turk vállat vont. – Nem csodálkoznék rajta. – Tudod, hol lakik ez a Pike? – kérdezte Gripper. – Tudom. – Akkor látogassuk meg. Turk Laurenre nézett. – Te itt maradsz. Ha Pike megérkezik, a pultnál fog érdeklődni utánam. José, maradj itt Laurennel. Esteban bólintott. – Mihelyt tudunk, jövünk – mondta Turk. – Ha történik valami, telefonálok. – Nem szeretem az ilyesmit – méltatlankodott Lauren. – Nem szeretem az olyan telefonszámokat, amelyek csak úgy, egyik pillanatról a másikra megszűnnek, és azt sem szeretem, ha mindenféle fekete limuzinok követnek bennünket. – Ez a furcsaságok másik fele? – érdeklődött Gripper. Turk bólintott. – Ez mikor volt? – faggatózott tovább Gripper. – Az előbb, amikor átmentünk a határon, hogy virágot vigyünk Manuel sírjára – felelte Turk, miközben kiveregette a

hamut a pipájából a hamutartóba. – Elképzelhető, hogy kapcsolat van e között és a...? – Lehetséges – mondta Turk. Az órájára nézett. – Négy óra húsz. Azt hiszem, legjobb lesz,. ha meglátogatjuk Mr. Pike-ot. – Felállt és odalépett Lauren székéhez. – Ne aggódj miattunk... nem lesz semmi bajunk. – Föléje hajolt, és csókot nyomott az asszony feje búbjára. – A közeli viszontlátásra. – Nem tetszik ez nekem, Doug – mondta az asszony, és felnézett rá. – Nekem se – felelte Turk. – Nem szeretem, ha letagadnak egy telefonszámot, amelyről tudom, hogy létezik, és nem szeretem, amikor fekete limuzinok követnek. – Az asszony vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította. – Ne aggódj, minden rendben lesz – mondta megnyugtatóan.

*
Turk a kormányhoz ült, Gripper melléje. Sok szóra nem volt szükségük. Nem is beszéltek, amíg az északnak tartó főútra nem értek; akkor Turk megszólalt: – A garázsban az őr azt mondta, ez az út egyenesen kivezet a Franklin-hegységhez. – Ki az ördög akarna éppen ott lakni? – morogta Gripper. – Ezek szerint akad ilyen ember – vont vállat Turk. Gripper kinézett a hátsó szélvédőn. – Egy fekete limuzin van a nyomunkban – mondta. Turk a visszapillantó tükörbe nézett és bólintott. – Van nálad fegyver? – kérdezte Gripper. – Nincs. Évek óta nem hordok magammal. És nálad? – Nálam sincs – hangzott a válasz. Turk elbiggyesztette a száját. – A kormány emberei lehetnek. Ki másnak lenne lehetősége, hogy a telefonokkal babráljon? Gripper cigarettára gyújtott, és az mondta: – Talán föl kéne adni. – Meg akarom írni ezt a történetet – mondta Turk. – Lehet, hogy ez lesz az utolsó... méghozzá az, amelyet mindig is meg akartam írni. – Akkor az az érzésem, feltétlenül meg kell látogatnunk Mr. Pike-ot – szögezte le Gripper. Sokáig hallgattak, aztán Turk szólalt meg: – Pike az Oakland Streeten lakik, a golfpályán túl. – Golfpálya! – kiáltotta Gripper. – Nem emlékszem, hogy egy is lenne errefelé. – Az egész vidék megváltozott – mondta Turk. – 41-ben még csak a hegyek meg a sivatag volt itt.

Néhány percnyi hallgatás után Gripper megszólalt: – Akkoriban jobban tetszett nekem. – Nekem is – felelte Turk. A két férfi egymásra nézett, és elnevették magukat. – Eljön az az idő az ember életében – mondta Turk, és az egyforma házak takaros sorára mutatott –, amikor már semmi kedvét nem leli a fejlődésben, és semmit sem talál olyan jónak, mint amilyen azelőtt volt. – Csak az a kár, hogy meg kell öregedni, hogy ezt megértse az ember – tette hozzá Gripper. Turk lassított, amikor megpillantotta a golfpályát. – Az utcák balra nyílnak... Ott az Oakland – intett s befordult. – Negyvennégy – mondta. – Jobb oldalon lesz, a domboldal derekában – mondta Gripper. Turk meglátta a házszámot, és egy sárgásbarna, földszintes kis ház előtt megállt. – A limuzin épp most fordult be az utcába – mondta Gripper, aki a hátsó ablakból nézett le a domb aljába. Turk bólintott. – Rajta, derítsük ki, mi ez az egész – mondta, és kinyitotta az ajtót. A két férfi elindult a ház felé. – A limuzin megállt – mondta Turk. – Látom – felelte Gripper. A bejárati ajtóhoz értek. Turk megnyomta a csengőt. Nem nyitottak ajtót. Gripper megfogta a kilincset. Az elfordult, és az ajtó kinyílt. – Mit csináljunk? – kérdezte. Turk a fekete limuzinra nézett. Még mindig ott volt. – Mit csináljunk? – kérdezte újra Gripper. Turk szíve meglódult. A levegő szárazsága ellenére izzadni kezdett. – Menjünk be – mondta. – Van Pike-nak felesége? – kérdezte Gripper. – Nem, elvált – felelte Turk. – Na menjünk be. Gripper átlépte a küszöböt, Turk pedig követte. Egy kis előtérbe értek. Pontosan velük szemben volt a nappali. Két vörös bőrfotel és egy háromrészes zebracsíkos kanapé volt benne. A kandalló be volt építve az egyik falba, és egy tolóajtó nyílt a kertre; látni lehetett a földbe ásott flekkensütőt. – Nem tetszik nekem az egész – suttogta Turk. Gripper bólintott. – Pucoljunk innen – mondta.

Turk nagyot nyelt. – Pike! – kiabált. – John Pike! Néhány pillanat múlva Gripper megszólalt: – Nincs itt... Talán már a szállodában van. Turk belépett a nappaliba, körülnézett, és megmerevedett. – Pike itt van – mutatta. – Ott fekszik a földön. Gripper is odament. – Halott? – kérdezte. – Úgy néz ki – felelte Turk. Odament, és föléje hajolt. – Két golyó ütötte seb... – Ne mozduljanak! – kiáltott rájuk valaki. Turk megmerevedett. – Maga ott a holttestnél, lassan álljon föl! – parancsolta a férfi. – Lassan – ismételte Turk. Hallotta a saját szívverését. – És most mindketten forduljanak meg. Turk és Gripper szembefordultak a férfival. Izmos, szögletes arcú ember volt, szigorú, fekete szemű. Sötétkék öltönyt viselt, s a fején széles karimájú szürke kalapot. A jobb kezében egy 357-es pisztolyt tartott. Mellette kétoldalt egy-egy másik férfi, az egyik valamivel magasabb, a másik valamivel vékonyabb volt nála, de ugyanúgy voltak öltözve, és mindegyiknek a kezében ott volt egy 357es. – Thomas Drew, nemzetbiztonsági ügynök vagyok. Jobbra tőlem Williams ügynök, balra pedig Paul Quick ügynök. Mindkettőjüket vádoljuk John Pike szövetségi ügynök meggyilkolásával. – Hogy micsoda? – kérdezte Turk. Drew ügyet sem vetett rá, hanem ismertette a jogaikat, aztán az embereihez fordult. – Motozzátok meg őket, vigyétek a kocsiba, aztán irány az FBI-iroda. Turköt és Grippert a fekete limuzinba ültették. Quick is hátraült melléjük, a csapóülésre. Drew vezetett, a harmadik ügynök a Turk által bérelt autón követte őket. – Remélem, a főnökeik szeretik a hosszú történeteket – mondta Turk egy elkínzott sóhajjal. – Mert ez ugyancsak hosszú... Erre egyik ügynök sem válaszolt.

1. 1941. december 5. Észak-Mexikó... Egy sárgásbarna, korcs, kóbor szuka hevert a falu kovácsműhelyének ajtajában, ahol még valamelyest érezhető volt a kovácstűzhelyből kiáramló meleg. Késő délután volt, meglehetősen hűvös. Az északról fújó metsző szél szürke felhőket hozott, melyek néha teljesen eltakarták, máskor meg fakófehér koronggá sápasztották a napot. A környező sivatagban sárgás homokfüggönyöket korbácsolt föl a szél. Cibálta a telefondrótokat, és jajgatva söpört végig a kovácsműhely hullámlemez tetején. A kutya hallgatta a szél ismerős zajait és a kalapács ütemes csengését, mellyel a kovács éppen egy kerék abroncsát kalapálta ki, aztán nyújtózott egyet, felállt, néhány kört írt le maga körül, majd újra letelepedett ugyanoda, ahol néhány pillanattal előbb hevert, csak most a feje volt ott, ahol az imént a farka. Aztán csak hevert, félig lehunyt szemmel. Hirtelen újra felugrott. Hegyezte a fülét, és a fejét jobb oldalra billentette. Egy harmadik hangot figyelt. Egy teljesen ismeretlen hangot: éles és magas fütyülést, amely a falutól délre fekvő alacsony hegyek felől jött. A kutya ugatni kezdett. – Csend! – kiáltotta a kovács. – Elhallgass, te! De a kutya csak ugatott. – Hallgass már, te dög! – üvöltötte a kovács, és egy vörösen izzó parazsat hajított a kutya felé. Az már tudta, mire képes dühében a kovács, kiszaladt hát a néptelen utcára, ott elnézett a hegyek felé, és tovább ugatott. A kovács kíváncsi lett rá, mit ugat a kutya, az ajtóhoz lépett és kinézett. A kavargó portól azonban a szélső házon túl semmit sem látott. Az ő műhelye állt a falu egyik végében, és egy kis bolt, a sógoráé, a túlsó végében. A kettő között tíz – sárból, kőből és fából épült – ház állt. Az utca üres volt. A hideg és a szél miatt mindenki a házába húzódott. A kutya egyre csak ugatott. – Te, anyád szégyene! – kiabálta a kovács. – A nagy semmit ugatod! – Megfordult, hogy visszatérjen a műhely melegébe, amikor az első akna sűrű füstoszlop

kíséretében felrobbant az utcán. A következő robbanástól a kovács berepült a műhelybe. Halott volt, mire a teste az üllőnek vágódott. Perceken belül égett az egész falu. Lakói vagy meghaltak, vagy haldokoltak. Egyedül a korcs szuka élte túl a robbanásokat, és nemsokára a kovácsműhely bedőlt fala mellé kushadva nézte, hogyan menetelnek át a katonák a falun.

2. A texasi Bliss erőd belső nagy udvarára néző két ablak közti falat szinte teljes egészében elfoglalta Délnyugat-Texas, Kelet-Új Mexikó és Észak-Mexikó hatalmas helyrajzi és domborzati térképe. Az udvaron a fű még zöld volt, pedig december ötödikét írtak; a térképen sárgával jelölték a síkságokat, sötétbarnával a hegyvidékeket, kékkel a folyókat. Piros volt minden olyan város és falu, ahol a lakosok száma meghaladta a tízezer főt, és fekete, ha ezt a számot nem érte el. A városok és falvak többsége fekete volt. Patrick Hanahan altábornagy figyelme teljes mértékben a térkép felé fordult. A Kék Sereg parancsnokaként felelős volt El Paso városát megvédeni a Harry Alt altábornagy által vezetett Szürke Sereg támadásával szemben. Hanahan csapatainak helyzetét kék zászlócskákkal felszerelt gombostűk jelezték a térképen, a Szürke Sereg ismert helyzetét pedig ugyanilyen szürke zászlócskák mutatták. Minden egyes zászlócskára fekete tintával írták rá az egység típusát, létszámát és fegyvernemét. A hadgyakorlat céljának megfelelően mindkét seregben hatvanezer ember volt, továbbá több száz teherautó, melyeken a ráfestett jelek mutatták, hogy nehéz, közepes vagy könnyű tankot akarnak-e jelképezni. Három könnyű repülőgép, úgynevezett “szöcske” volt hivatva a csapatok feletti alacsony elrepüléssel a légi géppuskázást, vagy – ötfontos liszteszacskókat a kijelölt célpontokra potyogtatva – a bombázást szimulálni. De a három közül kettő lent maradt a földön szerelés miatt, ahonnan föl se fognak szállni a gyakorlat végéig, a harmadik gép pedig éppen felderítő útra ment. A hadgyakorlat az előző napon, 1941. december 4-én reggel hat órakor kezdődött, és a tervek szerint december 10én 24 órakor kellett befejeződnie. A hadügyminisztériumban találták ki, hogy próbálják ki a katonai kiképzés hatékonyságát, és tegyék lehetővé a tábornokoknak és vezérkaruknak, hogy valóságosnak tetsző helyzetekben szerezzenek harci tapasztalatokat. Hanahan sétapálcájával kilencvenfokos ívet írt le a térképen El Pasótól keletre és délre. – Valahol ezen a vonalon fognak

támadni – mondta erős déli akcentussal –, én pedig úgy csapok le rájuk, mint a mesebeli farkas a karámra. – Visszafordult a térképtől, és ránézett a helyettesére, Charles Fitzhugh vezérőrnagyra, a Bliss főparancsnokára. Mindketten tábori kalapot, világosbarna inget, fényesre suvikszolt lovaglócsizmát és derékszíjat viseltek, pisztolytáskával, benne 45-ös kaliberű pisztollyal. – Egyetértesz vele, hogy Harry valahonnan erről a vonalról indít majd ellenünk támadást? – kérdezte Hanahan. – Lehet – felelte Fitzhugh, végigsimítva a térképen. – De amíg nem tudjuk, hol helyezi el Harry a páncélos haderejének zömét, nem mehetünk biztosra. E vonal mentén könnyen vezethet színlelt támadást, aztán elfordul délre, Mexikóba, és nyugatról jön ránk. – Nyíltan hangzó e-jei rögtön elárulták bostoni származását. – De ehhez legalább huszonnégy órára lenne szüksége – jegyezte meg Hanahan. – Tegyük fel, hogy visszavonok két, esetleg három zászlóaljat a déli– délkeleti vonal mentén. Azt fogja hinni, hogy engedtünk a nyomásnak, és több embert dob át az általunk képzett folyosóba. Akkor aztán, mihelyt észrevettük a csapatát, mi is betörünk, és lecsapunk rájuk. – Amivel az előrenyomuló csapattesteit húsz mérföldre eltávolítjuk a várostól – mondta Fitzhugh –, méghozzá sík terepen. És akkor neki át kell kelnie ezeken a hegyeken ahhoz, hogy szembekerüljön a mi keleti szárnyunkkal. Hanahan megfogta a kalapja karimáját, és hátrébb lökte a fején. Átment az íróasztalhoz, elővett egy szivart, aztán végigjátszotta az egész szertartást: megszagolgatta, ujjai közt morzsolgatta, majd lecsípte a végét, és meggyújtotta. Aztán egy füstoszlopot küldött a mennyezet felé. – Ha Harry az, akinek ismerem, nem csinál majd semmi látványosat. – Akármibe lefogadom, hogy nem viszi ki a csapatokat erről a sík terepről – közölte Fitzhugh, és az ablakhoz sétált. Az udvar túlsó végében néhány zárkára ítélt katona dolgozott két fegyveres őr figyelő szeme előtt. – Meg kell tudnunk, hol helyezi el a páncélos haderejét, mielőtt végrehajthatnánk a saját hadműveletünket. – Ki ment felderítésre? – kérdezte Hanahan, újabb füstoszlopot küldve a mennyezet felé. Türelmetlenül várta az alkalmat, mikor hajthat végre egy látványos hadmozdulatot, amely bebizonyítaná a washingtoniaknak, hogy alkalmas a harctéri parancsnoklásra is. – Gripper ezredes. Innen körülbelül ötvenmérföldnyire délre repül.

Megmondtam neki azt is, hogy figyelje azokat a mexikói egységeket, amelyeket Harry hadtestéhez osztottak be. Hanahan a szivart szája jobb sarkából a balba görgette. – Fenemód boldog vagyok, hogy a nyakába varrták őket – mondta a két mexikói egységre célozva, melyek szintén részt vettek a hadgyakorlatban. – Szart se érnek, csak bonyolítják a helyzetet. Fitzhugh nem válaszolt. Biztos volt benne, hogy Harry Alt alaposan ki fogja használni a mexikói egységeket. Hanahan visszament a térképhez. – Harry fél seregét szét tudnám verni, ha be tudnám vinni őket a... – Az ajtón kopogás hallatszott, s a hangra megfordult. – Tessék! – mondta. Egy százados lépett a szobába. – Elnézést kérek, uram – mondta –, de néhány perce ezt kaptuk rádión, és gondoltam, látni akarja. – Gripper ezredestől jött? – kérdezte Hanahan a századoshoz lépve. – Nem, uram – felelte a százados –, egy megfigyelőállásunktól, a Déli Szemtől. Hanahan felolvasta az üzenetet: “Erős tűz alatt vagyunk. Mit tegyünk?” Fithugh-ra nézett. – Mi a fészkes fenét jelent ez? – kérdezte vörösre gyúlt arccal. Fitzhugh átment a szobán, hogy közelebbről megnézze a térképet. – A Déli Szem egy Charo nevű falu mellett van. Pontosan száz mérföldre a határtól. Hanahan Fitzhugh mellé lépett. – Ki a fene tett oda megfigyelőállomást? – Én – felelte Fitzhugh –, arra az esetre, ha Harry úgy döntene, hogy délről indít támadást ellenünk. Gondoltam, jó lesz, ha értesülünk róla, mielőtt elérné a külső védelmi vonalunkat. Van ott egy hadnagy, egy őrmester és két közlegény. Hanahan az üzenettel a térképre intett. – Még most se tudom, mi a fenét jelent ez. – Egyik egység sincs felhatalmazva arra, hogy a határtól délre éles lövedéket használjon – magyarázta Fitzhugh. – Valaki vagy lövöldözik, vagy viccelődik – mordult fel Hanahan. – Akár így, akár úgy, nyakon csípem őket. – Visszafordult a századoshoz. – Hívja rádión a Déli Szemet, de rögtön! – Igen, uram – tisztelgett a százados, majd hátraarcot csinált, és kisietett a

szobából. – Ennek utána kell járni – mondta Hanahan. – Ha van egyáltalán valami, amit nem tűrök, az az, hogy egy ifjú tisztecske nagyokos akar lenni. Túl fontos ez az átkozott hadgyakorlat, semhogy megengedhessünk ilyen kekeckedéseket. Fitzhugh bólogatással jelezte egyetértését. Kimentek az irodából, le a rádióközpontba, ahol a helyőrség telefonközpontját, a fő rádióadót és -vevőt, valamint a telexgépeket helyezték el. Robert Driscol őrnagy volt a szolgálatos rádiós tiszt. Tisztelgett a két tábornoknak, aztán jelentett: – A Déli Szem nem jelentkezik. – Ezt az utolsót megelőzően mikor küldték az előző adásukat? – kérdezte Fitzhugh. Driscol megnézte a naplót. – Tizenegy nulla-nullakor – felelte. – Rutinellenőrzés volt. – Próbálja újra, őrnagy – utasította Hanahan. – Rajta, őrmester! – mondta a rádiókészüléknél ülő embernek Driscol. Az őrmester megpöckölt egy kapcsolót, és azt mondta: – Itt a Kék Főnök... Kék Főnök hívja Déli Szemet. Hall engem? – Háromszor ismételte a hívást, majd megrázta a fejét, és Driscol őrnagyra nézett. – Semmi, uram. – Talán a Harryhez rendelt mexikói egységek randalíroznak odaát – kockáztatta meg Fitzhugh. – Lehetséges – hagyta jóvá Hanahan. – De mi az ördögnek kezdtek volna lövöldözni, méghozzá tüzérséggel? Fitzhugh megvonta a vállát. – Azok a nyavalyások elfuserálták a tervünket – méltatlankodott Hanahan. – Abban a pillanatban, amikor megmondták, hogy ők is benne lesznek a buliban, én már tudtam, hogy bajt fognak csinálni. Hívja fel Alt tábornokot! – fordult Driscolhoz. – Az irodámban leszek – és döngő léptekkel kivonult a rádiószobából. Az alatt az öt perc alatt, míg Altot kapcsolták, Hanahan a jobb keze ujjaival dobolt az asztalán. Gyűlölte a váratlan helyzeteket. Fitzhugh visszament az ablakhoz. A foglyok munkabrigádja már elment. A helyőrségi főhadiszállás emberei lépdeltek át

az udvaron. Néhányukat felismerte. Hirtelen megszólalt a telefon, Hanahan fölvette. – Harry, itt Patrick! – mondta. – Engedélyezted az utóbbi két órában bármelyik területen éleslőszer használatát? – Csak a Kettő-A szektorban – hangzott a válasz. Hanahan felállt és szembefordult a térképpel. Harry ezek szerint nagyobb nyomást gyakorol a frontján. – El Pasótól dél–délkeletre – folytatta Alt. – Mi a baj? Hanahan figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Tevékenykednek-e mexikói egységeid Charo közelében? – kérdezte. – Patrick, én az ellenséged vagyok, elfelejtetted? – Harry, épp most kaptam jelentést az ottani megfigyelőállomásomtól, hogy lövöldöznek rájuk. – Ellenőrizted? – Megszakadt velük a rádió-összeköttetésem. – Oké, Patrick. Charo huszonöt mérföldes körzetében egyetlen mexikói egységem sincs. – Köszönöm – mondta Hanahan. – Ha alkalmam lesz, viszonzom a szívességet. – Veszítsd el a háborút! – felelte Alt. Hanahan megkockáztatott egy nevetést. – Még egyszer köszönöm – mondta, majd letette a telefont, és Fitzhugh-ra nézett. – Nincsenek mexikói egységek Charo közelében. Mielőtt Fitzhugh válaszolhatott volna, Hanahan Driscolt hívta telefonon. – Őrnagy, van nekünk ott telefonunk? – Nincs, uram – felelte Driscol. – De a helybeli boltnak van. Wheatly hadnagy, a megfigyelőállomás parancsnoka épp tegnap említette nekem. – Próbálja meg! – utasította Hanahan. – Tartom a vonalat. Driscol spanyolul szólt a mexikói telefonkezelőnek, s maga bonyolította le a hívást. – Sajnálom, uram – mondta egy-két perc elteltével –, de a kezelő azt mondja, valami történt a vonalakkal. – És tudja, mi a baj? – kérdezte Hanahan. – Nem, uram. Hanahan megköszönte, letette a telefont, és járkálni kezdett. A szivarja kialudt, de csak rágta tovább. – Nem mondom, Harry gyorsan kapcsolt – szólalt meg, hirtelen megtorpanva. – Engedélyt adott éleslövedék használatára, és éppen ott, ahol azok az egységek vannak, amelyeket vissza akartam rendelni. Lehet, hogy tőrbe akar

csalni minket? – Küldd ki Ed Grippert, hogy ellenőrizze – javasolta Fitzhugh. – Elrepülhet Charo fölött is, és megnézheti, nem Harry próbále csőbe húzni bennünket. Vagy lehet, hogy az egészet csak valamelyik banditacsapat rendezte? – Na de ágyúkkal? – Vannak közöttük jól felfegyverzettek is. Miért ne lehetne egy-két ágyújuk is? – Rendben van, beszélek Eddel – mondta Hanahan. – Ha banditák voltak, majd a mexikói rendőrség elintézi. – Nem tudom, mi másról lehetne szó – töprengett Fitzhugh. – Vagy banditák, vagy a mieink közül bohóckodik néhány agyalágyult. – Ha tényleg néhány újonc ökörködik – mordult fel Hanahan –, leverem rajtuk az egész rohadt szabályzatot. Az isten engem úgy segéljen, hogy életük végéig követ fognak törni Leavenworthben!

3. A késő délutáni nap olyan fényesen sütött, hogy Douglas Turknek hunyorítania kellett. Egy fiatal alhadnagy mellett állt egy sekély völgyben. Turk Mexico Cityből jött ki a harctérre, hogy a saját szemével lássa, mi történik. Előző nap felhívta legjobb barátját, Ed Gripper ezredest, és megkérdezte, érdemes-e kimennie a terepre, mielőtt bejelentkezne a Bliss erődbeli főhadiszálláson. Jellegzetesen érdes hangján Ed ezt válaszolta neki: – Menj csak ki, akkor majd tudni fogod, mikor akar megetetni valami marhasággal a parancsnok propagandatisztje. Az alhadnagy sétapálcájával az alacsony keleti dombok felé intett, és vontatott, középnyugati tájszólásával így szólt: – Az embereim harcképtelenné fogják tenni a jobb oldali dombon álló gépfegyvert. Két osztaggal bonyolítom le a dolgot: a leharcoltat friss alakulat fogja felváltani. Turk még annyi fáradságot sem vett, hogy bólintson. Cigarettát dugott a szájába, meggyújtotta, s az orrán át kifújta a füstöt. Magas, karcsú férfi volt, a keze nagy és széles, az álla szögletes, barna haja enyhén őszült a halántékán, és nyugtalan, zöld szemében valami szomorúság bujkált. – A megfigyelők – folytatta az alhadnagy – közvetlenül mögöttünk lesznek. Az a gépfegyver a pontosan mögötte lévő kereszteződést biztosítja. Innen nem lehet látni, de rajta van a térképen. Ez a Szürkék egyik fő hadtápvonala. Turk ezúttal bólintott. Az alhadnagy az órájára pillantott. – Ideje, hogy csatlakozzam az embereimhez. – Sok szerencsét – mondta Turk, pedig jól tudta, hogyan fog végződni az akció. Az alhadnagy újonc volt, tapasztalatlan, csakúgy, mint a katonái. Turk mégis úgy döntött, megvárja a támadás végét, csak aztán hajt át a Kék Sereg főhadiszállására, a Bliss erődbe. Turk egyébként a Nemzetközi Hírügynökség Mexico City-i tudósítója volt. De mert a spanyol polgárháború alatt a köztársaságiak seregében szolgált, a New York-i központi iroda úgy vélte, ő lesz a legalkalmasabb, hogy erről a hadgyakorlatról tudósítson, melyhez foghatót még sohasem rendeztek békeidőben az Egyesült Államokban. Turknek úgy kellett ez a megbízatás, mint púp a hátára. Sokkal szívesebben

maradt volna Mexico Cityben, ahol együtt lehetett Lauren Zwiggel. Ledobta a földre a félig elszívott cigarettát, és a sarkával széttaposta. Nézte, amint az alhadnagy a célra irányítja két raját. Az emberek fele fapuskával volt fölszerelve, és valamennyien első világháborús sisakot és lábszárvédőt viseltek. Az alhadnagy sípolt. Az első osztag hasra vágódott és kiáltozni kezdett: – Bumm... bumm... bumm... A géppuskaállásnál lévők is “tüzet nyitottak”. A kék gyalogság két raja futólépésben indult fölfelé a dombon. Az alhadnagy három rövidet fújt a sípjába, mire négy embere előrerohant, hogy fa kézigránátot hajítson a géppuskafészekre. Ekkor a dombtetőn hirtelen megjelent egy teherautó, ezzel a felirattal: EZ EGY TANK. Az alhadnagy mindkét osztaga perceken belül szimulált géppuska- és ágyútűzben találta magát. – Ratatata... ratatata... – ordítozták a Szürkék. – Hullák vagytok, apuskáim! Ratata... kiterültetek, hapsikáim! Turk undorodva nézte a látványt, aztán kabátzsebébe dugta a kezét, sarkon fordult, és visszament a kocsihoz. Európában immár két éve tartott a háború. Spanyolország Franco kezére jutott; Németország ellenőrzése alá vonta egész Nyugat-Európát. Japán egy jó nagy karéjt kiharapott Kínából. És az Egyesült Államok még most is fapuskával gyakorlatoztatja az embereit. Pedig Turk meg volt győződve róla, hogy a háborút nem kerülhetik el, ha az Egyesült Államok meg akarja őrizni a szabadságát. Újabb cigarettára gyújtott, mélyet szívott belőle, és kényelmesen elterpeszkedett bérelt zöld De Sotójának kormánya mögött. Néhány perc múlva gondolatai a világhelyzetről a saját helyzetére terelődtek. Mivel Lauren férje, Walther üzleti úton volt Tampicóban, Turk az elmúlt éjszakát az asszonnyal tölthette Mexico Cityben. Elvitte őt a saját lakására. Mindenre emlékezett most, még a kandalló imbolygó fényére is, a sárgás tűzre, mely élesen megvilágította a szürke kővel kirakott padlót. Épp csak annyi meleg volt a szobában, hogy kirekessze az éjszaka hűvösét...

*
Levette Lauren válláról a sötét gyapjúsálat, egy közeli székre hajította, aztán maga felé fordította az asszonyt. Feje búbja pontosan az álláig ért; érezte hajának jázminillatát. Az álla alá nyúlva fölemelte az arcát, és megcsókolta. Néhány pillanat múlva Lauren kibontakozott az öleléséből. A kandallóhoz ment és belebámult a tűzbe. – Olykor belenézek a tükörbe, és azt mondom magamnak: “Te férjes asszony vagy. A férjed mindent megad neked. Még azt is megengedte, hogy művészvizsgát tégy...” Turk félbeszakította. – Azt is közölte veled, hogy ha diszkréten csinálod, nem bánja, ha szeretőt tartasz. Mindent összevéve nagyon megértő férfi. – Turk sohasem mondta el az asszonynak, hogy az amerikai követségen dolgozó egyik barátjával utánanézetett Zwignek, és innen tudja, hogy a férfi erősen vonzódik a fiatalemberekhez. – Én Walthernek nem vagyok a felesége az ágyban – felelte Lauren. – Van egy megállapodásunk: én úgy szerepelek itt, mint az ő asszonya, amolyan szép cifraság, cserében ő... Turk odament hozzá, és átölelte. – Válj el tőle – mondta. – Nincs hozzá semmi közöd. Nem látod be? Válj el tőle, és gyere hozzám feleségül! Az asszony gondolkodási időt kért. – Néhány napra elutazom – folytatta a férfi. – Valószínűleg a hónap közepe táján jövök vissza. Addig lesz elég időd dönteni. Miután több megvitatnivalójuk nem volt, Doug újra a karjába fogta, és az ágyhoz vezette az asszonyt. Lassan, de szenvedélyesen szeretkeztek. Aztán, mielőtt elaludtak volna. Turknek eszébe jutott valami. – Ha Walther megérkezik Tampicóból, megkérdeznéd tőle, nem hallott-e véletlenül egy City of Cadiz nevű hajóról? – Miért? – kérdezte az asszony. – Miért olyan fontos az a hajó? – Közelebb bújt hozzá, egyik csupasz lábát a férfi lábára fektette. – Azon gondolkozom, megvegyem-e – felelte a férfi, s jólesően nyugtázta a ránehezedő test jelenlétét. – Vicces lenne – kuncogott az asszony. – Az egy vicces hajó – felelte Turk. – Az angol követségen dolgozó egyik barátom is úgy gondolja. – Hogy az egy vicces hajó?

– Igen – felelte a férfi, s a következő percben már aludt.

*
Turk elmosolyodott. Buta dolog volt szeretkezés után gondolkodni, de még butább megkérni Laurent, hogy érdeklődjék Walthernél a hajó felől. Azon kezdett morfondírozni, vajon nem akkor volt-e a legönzőbb életében, amikor megkérte Laurent, hogy legyen a felesége. Hiszen még biztonságot sem nyújthat neki. Hamarosan visszatér a hadseregbe, és noha címzetes alezredesként, de ez a rang sem garantálja, hogy több idejük lesz egymás számára. És ha az Államok belép a háborúba, Turk tudta – hisz ismerte magát annyira –, hogy ott akar majd lenni a fronton. A cigarettacsikket kipöccintette a sivatagba, majd hátradőlt az ülésen. – Az egyszer biztos, hogy nem sokat tudok nyújtani neki – mondta ki hangosan, majd kis hallgatás után hozzátette: – De mellettem legalább asszony lesz. – Elbiggyesztette a száját, és eltűnődött, miként élhet úgy egy férfi egy fedél alatt egy olyan gyönyörű nővel, mint Lauren, hogy meg sem kívánja? Lekanyarodott a másodrendű útról, és nyugatra fordult, a 62-esre, amely El Pasóba vezetett. Elhaladt néhány “TANK” feliratú teherautókonvoj mellett, amelyek az ellenkező irányba tartottak. Tíz perccel később egy gyalogoszászlóaljjal találkozott, amely az útpadkán masírozott. A katonák többsége fapuskával volt fölszerelve. Integettek neki, és ő visszaintegetett. Fáradtnak látszottak, a sivatag pora belepte őket. Többségük újonc volt, de ha ideér a háború, a harcokból leginkább ők veszik majd ki a részüket, és elsőként ők fognak meghalni is. De a hozzá hasonló hivatásosoknak kell kiképezni és vezetni őket, és ezért akart visszamenni a hadseregbe. Volt aztán egy másik, ennél sokkal személyesebb oka is: adósa volt azoknak az embereknek, akiket ismert, és akiket megöltek vagy bebörtönöztek Spanyolországban. Ez volt az önbecsülése ára. Hirtelen arra eszmélt, hogy már a Pershing Drive-on jár, a Bliss erődbe igyekvő hosszú kocsisor végén. Előre örült, hogy együtt vacsorázhat Ed Gripperrel. Ha tényleg feleségül veheti egyszer Laurent, azt akarta, hogy Ed legyen a násznagya.

*
Turk kilépett a sajtószobából, balra fordult, és az alagsori rádióközponttal szemben levő vízcsaphoz ment. A hideg víz enyhítette kiszáradt torkában a rengeteg cigaretta utáni kaparó érzést. Két tucat másik riporterrel együtt várt valami érdekes esemény bekövetkeztére, valamire, amiből valóban hír lehet, az után a sok maszlag után, amit 11.30 és 17 óra között meg akart velük etetni Hanahan tábornok szárnysegédje, Steven Jennings százados, aki a hadgyakorlat idején egyben propagandatiszt is volt. Turk elmulasztotta a 11.30-as eligazítást, de elég anyagot gyűjtött össze, hogy megírhasson egy nem túl érdekfeszítő cikket a csapatok imént tapasztalt harckészültségéről. Felegyenesedett, és zsebkendőjével megtörölte a száját. Arra gondolt, bárcsak Mexico Cityben lehetne Laurennel. A rádióközpont ajtaja hirtelen kinyílt, egy őrmester lépett ki rajta, majd megállt, félig visszafordult, és beszólt valakinek a szobába: – Ha újra lőnek valamelyik egységünkre, tudni sem akarok róla, míg meg nem kezdem a holnapi szolgálatomat. Értve? Az őrmester felnevetett, becsukta az ajtót, és megindult a folyosón. Turk már-már utánament, amikor meglátta, hogy Hanahan és Fitzhugh tábornokok rontanak ki a csapatparancsnoki szobából. – Uraim! – szólalt meg Turk, és eléjük lépett. Azok megtorpantak. A két ember merőben ellentétes látványt nyújtott. Hanahan magas, előkelő megjelenésű férfi volt, a haja acélszürke, a szeme szúrós-kék, álla erőteljes és középen hasított, a szája keskeny. Hatvan éve ellenére is jóképű, jó kiállású, sőt még asszonyok után koslató férfi volt – sűrűn megbocsátó felesége, Lou-Ann nagy fájdalmára. Pedig Hanahan Lou-Ann tízmillió dolláros örökségének, a Newgate dohánygyárnak köszönhette, hogy ő volt a leggazdagabb tiszt a hadseregben. Fitzhugh alacsony, szikár termetével, csontos arcával és vörös hajával úgy festett, mint egy bantamkakas. Két évvel végzett később Hanahannél a West Pointon, osztályelsőként, ötvennyolc éves volt. Felesége, Sally három éve halt meg tüdőgyulladásban,

amit azóta sem hevert ki teljesen. Mindketten részt vettek az aragonne-i csatában az első világháborúban. De amíg Hanahan a Kék Sereg parancsnoka lett, tiszttársainak többsége már vagy a Vezérkarnál, vagy az irányítás más, magasabb régióiban szolgált. Fitzhugh-nak több harci tapasztalata volt, beleértve a harmincas évek vége felé Kínába vezetett csapatok parancsnoklását is. Turk kezet fogott Hanahannel, aztán Fitzhughval. Katonai szolgálata idejéből ismerte mindkettőjüket. Geopolitikatörténetből Hanahan meglehetősen unalmas előadásait hallgatta a West Pointon, 1929-ben pedig Fitzhugh alatt szolgált a kínai Tiencsinben. Fitzhugh nemcsak jó parancsnok, hanem tisztességes ember is volt. – Nem gondoltam, hogy itt találkozom magával – mondta Hanahan. – Azt hallottam, hogy odalent van Mexico Cityben, és gondtalanul él azokkal a gyönyörű senoritákkal. – Ugyan már, Hanahan, és maga mikor élt másképp, mint gondtalanul? – vágta vissza Turk. Hanahan rámeredt. – Tapasztalatból mondhatom – folytatta Turk –, hogy az itteni játszadozás nem fogja felkészíteni a valóságra. – Ed említette, hogy vissza akar jönni – szólt közbe Fitzhugh, mielőtt még a szópárbaj elfajulhatott volna. – Január elsejével, tiszteletbeli alezredesként – válaszolta Turk, és egyenesen Hanahan arcába bámult. – Azt mondták nekem, hogy a hadseregnek nagyobb szüksége van harci tapasztalatokat szerzett tisztekre, mint aktakukacokra. – Még most is szereti játszani a nagyokost? – kérdezte Hanahan kihívóan, majd válaszra sem várva elindult. – Hallom, valaki volt olyan okos, hogy hagyott szétlövetni egy egységet. Hanahan megtorpant, sarkon fordult. – Rosszul hallja, uram. Fitzhugh tábornok, nekünk van még valami dolgunk, igaz? – Maga túl rámenős – súgta Fitzhugh Turknek. – Szerintem még mindig nem eléggé – felelte Turk. – Fitzhugh vezérőrnagy! – kiáltotta Hanahan. Ezúttal világosan érezhető volt a hanghordozásán, hogy ez parancs. – Viszontlátásra – mondta Turk.

*
– Már amikor a Pointon tanítottam, se kedveltem Turköt – jegyezte meg

Hanahan már a rádióközpontban. – Nem bízom benne. Aki lemond a tiszti megbízatásáról, hogy a Lincoln-brigádban harcoljon, csak komcsi lehet. Szerintem nem Franco volt a legrosszabb, ami Spanyolországban történhetett. Különben könnyen a komcsik kerülhettek volna hatalomra. – Turk főhadnagy mellettem volt Tiencsinben – válaszolta Fitzhugh. – Csak azt mondhatom róla, hogy csatában lehet rá számítani. – Akkor sem szívelhetem a fickót – morogta Hanahan. Driscol őrnagy jött eléjük tisztelegve. – Hívja föl nekem Gripper ezredest! – recscsent rá Hanahan. – Őrmester, hozza vonalba Gripper ezredest Hanahan tábornok számára – utasította Driscol a szolgálatos rádióst. – Kék Főnök hívja Kék Sast – mondta az őrmester. – Kék Főnök hívja Kék Sast. Hall engem? – Tisztán és érthetően. – Mi a jelenlegi pozíciója? – kérdezte Hanahan. – Legjobb becslésem szerint... Ed hangját elnyomták a légköri zörejek. – Ismételje meg! – mondta Hanahan. – Ismételje meg! Hol van most? – El Pasótól száz mérföldre délkeletre. – Azt akarom, hogy repüljön el Charo fölött, és jelentkezzen nálam, amikor a falu fölé ért. Mondja el, mit lát odalent. – Ez harminc vagy negyven mérföldet jelent innen nyugatra. Mit kell keresnem? – Csak mondja el, amit odalent lát, Kék Sas. Vége. – Rendben, megnézem – válaszolta Ed. Hanahan Fitzhugh-hoz fordult: – Amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben, borítsunk fátylat rá. Én itt maradok, ha netán befutnának más adások is az ügyről... – nagy bajban volt, hogyan fejezze be a mondatot –, olyan adások, amikről jó, ha tudok – mondta végül. – Ha van egy kis szerencsénk, Edtől megkapjuk a szükséges felvilágosítást. – Én pedig tájékoztatom Jennings századost a történtekről – mondta Fitzhugh. Hanahan bólintott. – Nem akarom, hogy bármi is a riporterek tudomására jusson, míg engedélyt nem adok rá. – Nagyon nyugtalanította, vajon mennyit tud Turk az ügyről. – Egy tisztiszolgával küldess át a szivarjaimból egyet-kettőt. – Jó – felelte Fitzhugh, és kiment a rádióközpontból. Hanahan visszafordította figyelmét a rádióra. Az őrmester felfigyelt valamire.

– Sűrűn hallunk efféle hangokat – mondta Driscol Hanahan mellé lépve. Hanahan fülelt. – Mintha spanyolul beszélgetnének, nem? – Spanyolul van, igen – válaszolta Driscol. – De valahogy mintha keményebb... – Keményebb? – kérdezte Hanahan. Driscol az őrmesterhez fordult: – Maga mondta, nem? – Igen, uram. Keményebb. – Még hogy keményebb! Egy nagy frászt! – tört ki Hanahan, és fel-alá kezdett sétálni.

4. A kis monoplán hosszú árnyékot vetett az alatta elterülő szürkésbarna tájra. Időnként több tucat lábnyit süllyedt egyegy légzsákban, máskor egy hirtelen felfelé irányuló légáram dobta a magasba. A kabint betöltötte a gép berregése és a benzin szaga. Edward Gripper ezredes a pilóta, Paul Allway alhadnagy előtt ült. Ed távcsővel fürkészte a géptől délre és nyugatra elterülő tájat. Semmi szokatlant nem látott. Megnézte az ölében kiterített térképet. Számításai szerint talán még tíz-tizenkét percre voltak Charótól. Allway megbökte Ed jobb vállát: – A biggsi szolgálat szerint a barométer süllyedni kezdett – kiáltotta túl a gép zúgását. – Hóvihar közeledik északról. Azt tanácsolták, forduljunk vissza a bázisra. Ed megrázta a fejét. – Az a parancs, hogy nézzek le Charóra – felelte határozottan, noha ő maga sem értette, mi aggasztja Hanahant, ha csak a Szürkék nem foglalták el a várost. Allway észak felé mutatott. – Nézze, milyen felhők gyülekeznek a hegyek fölött! Ed bólintott. – Rosszabbakat is láttam már – felelte, és továbbra is előrenézett. – A fenébe! – mordult fel Allway a bajusza alatt. Micsoda pech, hogy épp e mellé az Ed mellé osztották be. Ilyen egy pedálgép! Közlegényként kezdte, mindent a maga erejéből ért el, a hadsereg a családja, és csak a szolgálat számít neki... Ed zömök, széles vállú férfi volt; fekete szeme szigorúan nézett a világba, a bőre cserzett, kefehajától még szögletesebbnek látszott az arca. – Alig ötven mérföldre délre – mutatta az irányt –, hatalmas tanyák, estanciák vannak. Mindegyikhez több száz négyzetmérföld tartozik, egyenként több tízezernyi szarvasmarhával. Gyerekkoromban eltöltöttem valamennyi időt Charóban. Két éve, amikor katonai attasé voltam Mexikóban, visszalátogattam ide. Emlékezetem szerint a falu egyik végében egy vegyesbolt, a másikban meg egy kovácsműhely volt. Ed tizenhat éves korában kezdte katonai pályafutását. Most huszonöt esztendőnyi szolgálat volt a háta mögött. Amikor bevonult, rögtön “Black Jack” Pershing tábornok lovasaival támadott Pancho Villa ellen. Mire elérkezett a húszéves

születésnapja, már az első világháború veteránjának számított. Jobb lábán egy sebesüléssel és számos éremmel – köztük három Ezüst Csillaggal – bizonyította bátorságát. – Ezredes, azt hiszem, vissza kellene fordulnunk – mondta Allway. Egyre inkább nyugtalanította az időjárás gyors romlása. – Addig nem, amíg le nem néztünk Charóra – felelte Ed, s újra a szeméhez emelte a távcsövet. Allway némán grimaszolt, de nem tehetett mást, mint hogy irányban tartotta a gépet, Ed nézte, amint a repülőgép árnyéka rávetül egy alacsony dombra. Mintha csak nemrégiben történt volna, hogy lovas közlegényként vonult lassan dél felé ugyanezen a vidéken. Most pedig, ha minden igaz, egy hónapon belül dandártábornok lesz, és még mindig elég fiatal ahhoz, hogy egy-két további csillaggal vonuljon nyugdíjba. Allway a fejéhez nyomta az egyik füllhallgatóját. – Itt Kék Főnök. Adja a Kék Sast. Allway megpaskolta Ed vállát. – Hanahan altábornagy – mondta. Ed fölvette a fejhallgatót és a mikrofont, megpöckölte az egyik billenőkapcsolót az előtte lévő műszerfalon, és azt mondta: – Itt a Kék Sas. – Ismételje! – felelte Hanahan. – Itt a Kék Sas! – Mi a jelenlegi pozíciója? – kérdezte Hanahan. – Néhány perc múlva látnom kell Charót – felelte Ed. – Mondja még egyszer! Ed elismételte az utolsó mondatot. – Itt várom a jelentését – mondta Hanahan. – Vége. – Rendben – válaszolta Ed, és visszapöckölte a kapcsolót. Miközben levette a füléről a fejhallgatót, Allwayhez fordult: – Átkozottul nagy a zörej. Nem tudjuk kiszűrni? Allway kimutatott a viharba: – Szerencsénk van, hogy ebben egyáltalán hallunk valamit. A felhők majdnem feketék voltak. – Rázós utunk lesz hazafelé – mondta Ed, s újra előrefordult. Nagyon kényelmetlenül érezte magát a szűk kabinban. Hirtelen előrehajolt. Közvetlenül előtte sötétszürke füstoszlop vált láthatóvá. Fölemelte a távcsövet, és a füst forrására irányította.

– Úristen! – kiáltotta. – Charo ég! Hívja gyorsan Hanahant! Hanahan egy pillanattal később válaszolt Allway hívására. – Charo ég! – jelentette Ed. Már nem kellett a távcső sem, hogy lássa, honnan jön a füst. – Kék Sas, a célterület fölé ért? – hallatszott Hanahan hangja. Ed megnézte a magasságmérőt. A gép háromezer láb magasan repült. Oldalra lendült, és átkiáltott Allwaynek: – Vigye le kétszáz lábra! – Kék Sas, hall engem? – üvöltötte Hanahan. – Charo ég! – válaszolta Ed. Allway jobbra és előre nyomta a kormánybotot. Olyan utazásra viszi ezt a strébert, hogy megemlegeti. A gép jobbra siklott, majd meglódult lefelé. A szél fütyülve sivított el a zuhanó repülő mellett. Ed fél kezével kitámasztotta magát a műszerfalon, a másikkal pedig a szájához emelte a mikrofont: – Charo ég! Ismétlem: Charo ég! – Mondja még egyszer! – kiáltotta Hanahan. – Ég az az istenverte falu! – Ed rájött, hogy Hanahan nem hallja őt. – Ég? – ordított Hanahan. – Mi az ördög ég? Allway figyelte, amint a magasságmérő mutatója az óra járásával ellenkező irányba pörög. Számolni kezdett. Nyolcszáz... hétszáz. Hatszáz, ötszázötven. Visszalökte a kormánybotot. A gép megrázkódott. – Remélem, kitartanak azok a rohadt szárnyak! – üvöltötte túl Allway a megkínzott gép sikoltását. Amint a motor keservesen küszködve próbált kievickélni az alábukásból, Ednek mindkét kezére szüksége volt, hogy kitámassza magát. – Ötszáz láb – kiáltotta Alway. Ed lenézett. Pontosan az égő falu fölött repültek. – Kék Főnök, keréknyomokat látok... Isten az atyám! – Nem értem, Kék Sas! – mondta Hanahan. – Páncélos autók vannak odalent. Teherautók és páncélos gépkocsik. Kék Főnök, egy egész rohadt páncéloszászlóalj van odalent! – Nem hallom, Kék Sas! Ed hirtelen reccsenést hallott. Ránézett a jobb oldali szárnyra. Egy széles repedés éktelenkedett a lakkfelületen. Aztán újabb repedés jelent meg, és az egyik fából készült szelvény szilánkokra hasadt.

– Gépfegyverek! – kiáltotta Allwaynek. – Tűnjünk innen a fenébe! Allway középállásba tette a kormányt, majd előrenyomta. A gép engedelmeskedett. Egy újabb gépfegyversorozat kilyuggatta a bal oldali szárnyat. – Jobb lesz, ha elpucolunk innen – üvöltötte Ed. – Ennél gyorsabban nem tudok menni – válaszolta Allway. – Nem akarom túlhúzni. – Mi a fene van magukkal? – ordította Hanahan. – Nem hallom magát! Mondja még egyszer! Hirtelen fekete füstfelhő szállt föl a motorból. – A szentségit! – kiáltotta Allway. – Bekaptunk egyet! Ed a magasságmérőre nézett. Már ezerötszáz láb magasan jártak, és a gép még mindig emelkedett. A motorból vastagon dőlt a füst. – Kénytelen leszek egyensúlyba hozni – kiabálta Allway. – Kék Főnök, banditákba botlottunk! – üvöltötte Ed. – Egy páncélozott egység tartózkodik. El Charóban. – Nem értem, Kék Sas – siránkozott Hanahan. – Megpróbálom belevezetni a viharba – mondta Allway. Ed bólintott. Már látni lehetett a sötétszürke füst mögül felcsapó narancssárga lángokat. A gépet váratlanul elkapta egy felfelé irányuló légáramlat. A motorból sárga és vörös lángözön csapott ki hátra. Egy pillanattal később a gép orral előre zuhanni kezdett. – Le fogunk zuhanni, ezredes! – rikoltotta túl Allway a fütyülő szelet, és minden erejével küzdött, hogy egyenesben tartsa a gépet. Kétszáz láb magasságban sikerült mérsékelni a meredek zuhanást. – Nem tudja letenni? – harsogta Ed. – Lehetetlen! Be fogunk csapódni! Ed két kézzel megtámaszkodott a kabin falában. Nézte, hogy rohan feléjük a föld. Mély lélegzetet vett, és várta az ütközést. A gép nekivágódott a kemény talajnak. Futóműve elgörbült. Végigcsúszott a földön, szárnyai leszakadtak, s porfelhőt kavartak mindkét oldalon. A hatalmas robbanás kiemelte Edet az ülésből, és belehajította az öntudatlanság feketeségébe...

*

Turk egy nagy kannából egy csésze kávét töltött magának a rögtönzött sajtószoba sarkában. Az ablakhoz sétált, és kinézett a kora alkonyi fényben fürdő belső udvarra. A barakkokban égett a villany, az emberek készültek az aznapi utolsó sorakozóra. Nyílt az ajtó és a New York Hérald Tribune egyik riportere, Rick Nathan lépett be rajta. Körülnézett, észrevette Turköt, és elindult feléje. – Doug, van egy rossz hírem: Gripper ezredes lezuhant valahol innen délre. Turk megrándult. összeszorította a fogát, és próbált úrrá lenni keze kezdődő remegésén. – Tudom, hogy barátok voltatok – mondta Nathan. Turk bólintott. Letette a csésze kávét az asztalra. – Biztos, hogy vége? – kérdezte elfulladó hangon. – A biggsi ellenőrző toronyból jövök. A vihar miatt nem hallottuk az adás minden részletét, de azt igen, amikor a pilóta azt mondta, hogy “be fogunk csapódni”. Sajnálom. Turk vett néhány szaggatott, mély lélegzetet, mielőtt szólni tudott volna: – Köszönöm, hogy elmondtad. – Talán még végre tudtak hajtani egy kényszerleszállást – kockáztatta meg Nathan. – Talán – hagyta helyben Turk. Ámbár a keze még mindig remegett, valahogy sikerült rágyújtania. – Úgy volt, hogy ma este együtt vacsorázunk. Arra akartam kérni Edet, hogy legyen a násznagyom. Nathan a fejét ingatta. Turk beletúrt a hajába. Hirtelen nagy szükségét érezte, hogy magára hagyják. Újra nyílt a sajtószoba ajtaja, és a Los Angeles Times embere, Hank Owens lépett be. – Valami történik itt – jelentette be. – Kimentem, hogy szippantsak egy kis friss levegőt, és... – A friss levegő fog egyszer megölni – szellemeskedett egy másik riporter. – Ha nincs benne cigarettafüst, azt se tudod, hogy kell beszívni. – Fogd be! – felelte Owens. – Én mondom nektek, valami történik. – Oké, akkor mondd el, micsoda! – kiáltott át Nathan Owensnek. – Legalább tizenöt tisztet számoltam meg, akik ki-be járnak Fitzhugh irodájába, pedig legföljebb ha öt percet töltöttem a hallban. – Owens megforgatta dülledt szemét. – Pedig ilyentájt Hanahan és a vezérkara rendszerint át szoktak menni a tiszti klubba egy-két italra. – Talán éjszakai riadóra készülnek – jegyezte meg az egyik riporter. – Talán Edről van szó – mondta Nathan olyan halkan, hogy csak Turk hallja. – Lehet, hogy Hanahan úgy döntött, mentőosztagot küld érte?

– Lehet – felelte Turk, s az járt a fejében, vajon van-e valami kapcsolat Ed lezuhanása és az állítólagos lövöldözés között. Eddig még nem említette senkinek, amit az őrmestertől hallott. Mielőtt utánajárt volna, várta, mennyi információt enged kiszivárogni Hanahan. – Pár percre kimegyek a hallba – mondta. – Talán el tudom kapni az egyik tisztet, és megtudok tőle valamit. – Meg lehet próbálni – helyeselt Nathan. Turk feltűnés nélkül az ajtóhoz ment, kilépett a hallba, és a vízcsaphoz ment. Alig három perc alatt kijött Fitzhugh irodájából négy tiszt, végül maga Fitzhugh is. Turk nem tétovázott. Egyenesen a parancsnokhoz lépett, és azt mondta: – Tudom, hogy Ed lezuhant. – Sajnálom – felelte Fitzhugh. – Tudom, hogy maguk ketten barátok voltak. Turk bólintott. – Körülbelül olyan régóta ismertem őt, mint magát. – Szerintünk a vihar miatt zuhant le – magyarázta Fitzhugh. – Ezek szerint nincs összefüggés a lövöldözés és az ő lezuhanása között? – kérdezte Turk. – Csak azt mondtam magának, hogy szerintünk mi volt az oka – felelte Fitzhugh. – Ha mentőosztag megy ki megkeresni Edet, velük akarok menni – mondta Turk. – Ebben Hanahan dönt – válaszolta Fitzhugh. – De nem hiszem, hogy értesíteni fogja magát az indulás idejéről. – Semmi többet nem tudnak arról a lövöldözésről? – Tudja jól, hogy nem mondhatok semmit – felelte Fitzhugh. – Ezek szerint tényleg volt valami incidens? – Erre nem felelek – jelentette ki Fitzhugh, majd sarkon fordult és elment. Turk visszament a sajtószobába. – Kiderítettél valamit? – kérdezte Owens. Turk megrázta a fejét. – Talán majd Jennings századostól megtudjuk, ha megtartja az eligazítást. Néhány riporter hangos nevetésben tört ki. – Nem tudod, hogy Hanahan csak annyi időre húzza fel Jenningset, ameddig leadja az ő dumáját, aztán mars vissza a polcra? – kiáltotta egyikük. – De ha tudna is valamit, akkor se adná tovább nekünk. Inkább maga adja el. Turk vállat vont, töltött egy újabb csésze feketekávét, és leült a számára kijelölt asztalhoz. Nagyon is jól tudta, hogy

Hanahan nem fogja kiengedni semmiféle mentőkülönítménnyel. Nem tehetett mást, mint hogy várt: hátha megtudja, él-e még Ed, vagy sem. És ha meghalt, ha a holttestét hazahozzák, akkor kimehet a temetésére. Tudta: Ednek számítana, hogy a barátja elkíséri-e végső útjára. Kipöckölt egy szál cigarettát a dobozból, és meggyújtotta. Ha van rá mód, hogy Ed túlélje, Turk tudta, hogy túl fogja élni. Nem az a fajta ember aki egykönnyen megadja magát. Nyílt az ajtó, és belépett rajta Jennings százados, jobb kezében egy dossziéval. Magas férfi volt, keskeny állú, ritkuló hajú, szarukeretes szemüvege mögött sötétbarna szempárral. Egyenesen a pulpitushoz ment, levette fejéről az egyensapkát, letette az emelvény jobb felső sarkába, s középre, pontosan maga elé helyezte a dossziét. – Uraim – kezdte száraz hangján –, szentelnének nekem egy kis figyelmet? – Nem szívesen – felelte valaki. – Uraim, Hanahan altábornagy kérésére tájékoztatom önöket, hogy a 16 órai helyzet szerint a Kék Sereg még őrzi valamennyi védelmi kulcspozícióját. Ha önök, uraim, rápillantanak sokszorosított térképünk harmadik oldalára, ahol Hanahan altábornagy magyarázatát találják a… – Vinné el az ördög, Jennings – kiáltott fel a New York Daily News tudósítója – nem kell a süket dumája! Tudni akarjuk, mi a fene folyik itt. – Uraim, semmi különös nem történt egyik frontszakaszon sem… – Akkor mi ez a nagy jövés-menés Fitzhugh irodájában? – kérdezte Owens. – Uraim, Fitzhugh altábornagy irodája a Kék Sereg parancsnoki főhadiszállása. A forgalom tehát természetesnek tekinthető... – Százados – szakította félbe Nathan –, van valami észrevétele Gripper ezredessel kapcsolatban? Jennings láthatóan kínban volt, s mielőtt kinyitotta volna a dossziét, zsebkendőjével megtörülte a homlokát. – Miután jelenleg nem áll sok információ a rendelkezésünkre, csak annyit mondhatunk önöknek, hogy Edward Gripper ezredesnek és Paul Allway alhadnagynak már vissza kellett volna térnie egy rutin jellegű felderítő küldetésből... Mielőtt még Jennings befejezhette volna, óriási felbolydulás támadt. – Hová repült? – kiabálta a New York Times embere. – Lezuhant? – tudakolta erőszakosan egy másik riporter. – Mikor beszéltek vele utoljára? – kiáltotta be a Washington Post küldötte.

Jennings feltartott kezével csendet kért. Turk szemében hirtelen olyannak tűnt, mint egy lelkipásztor, aki épp az Úr áldását kéri, vagy a gyülekezetet szólítja fel nagylelkű adakozásra a körbeadott persely javára. – Uraim – mondta Jennings –, nem tudunk válaszolni egyetlen kérdésükre sem. Nathan váratlanul felugrott. – Ugyan már, Jennings, voltam odaát, a biggsi irányítótoronyban. Hallottam, amint Allway alhadnagy azt kiabálja, hogy be fognak csapódni! – A többi riporter feléje fordult. – Mi az ördögöt jelent a maguk szótárában az, hogy “becsapódni”? – kérdezte Nathan. Jennings céklavörös lett. Megnyalta vékony ajkát. – Nincs több mondanivalónk. Köszönjük, uraim. – Fölkapta a dossziét, s visszanyomta fejébe a sapkát. Már éppen le akart lépni az emelvényről, amikor néhány riporter körülfogta, hogy erővel nyilatkozatra bírják. – Úgysem fognak többet kihúzni belőle – fordult Turk Nathanhez, majd fölállt. – Visszamegyek a szállodába. – Később találkozunk? – kérdezte Nathan. – A juárezi Tivoliban – bólintott Turk. – Ha nem ismersz jobb helyet – felelte Nathan. – Nem ismerek. Nathan elmosolyodott. – Ami engem illet, Juárezben az ételt és a nőket élvezem a legjobban. Turk ehhez nem fűzött megjegyzést, ő nem szokott az utcán őgyelegni, hogy fölszedjen egy nőt, akivel eltöltheti az éjszakát. Sohasem kedvelte különösebben az ilyen futó kalandokat, noha korábban az ilyesmiből is kivette a részét. A folyosón négy biggsi pilóta várta a híreket Allway alhadnagyról. Fiatal arcuk csupa komolyság volt az aggodalomtól. Halkan beszélgettek. Ahogy Turk elhaladt mellettük, az egyik épp azt mondta a másiknak: – Csak a minap kérte Paul, hogy helyezzék át egy harcoló alakulathoz. Mire a másik pilóta így felelt: – Igen, tudom. Én is ugyanezt kértem... Turk meggyorsította a lépteit, elhagyta az épületet, és egyenesen a zöld De Sotóhoz ment. Mielőtt bebújt volna a kormány mögé, nyugat felé nézett, a Franklin-hegység csupasz szikláira. Mögöttük felhős volt az égbolt, de a feje fölött és keletre fényesen ragyogtak a csillagok és a kifli alakú újhold. Turk kihajtott a bázisról, a Pershing Drive-on délre fordult, befelé El Pasóba. Kettős fényszórója olykor-olykor megvilágított egy-egy nyulat. Balra egy hosszú tehervonat

cammogott lassan észak felé. Gyászos füttye végighullámzott a síkon, majd elenyészett a tágas, üres térségben. Turk kényszerítette magát, hogy ne gondoljon Edre. Nem volt könnyű. Csak úgy sikerült, ha gondolatait Laurenre összpontosította. Rettenetesen szüksége volt az asszonyra, hogy erőt merítsen belőle. De rá kellett ébrednie: nagyon is lehetséges, hogy Lauren nem megy hozzá feleségül. Ő végül is vissza akar térni a hadseregbe, és ha az Egyesült Államok... de nem is volt itt már semmiféle “ha”. A háború a küszöbön állt, a hadba lépés csak idő kérdése lehet. Akárhogyan is, az ő személye nem életbiztosítás. De hát voltaképpen melyik férfié az a háború idején? Elérte a város peremét, és elhaladt néhány apró viskó mellett, amelyek ablakaiból sárgán szűrődött ki a petróleumlámpa fénye. Perceken belül a város belsejében járt. Félig megkerülte a San Jacinto Plazát – ebbe torkollt a Hotel Cortés utcája –, és beállt egy üres parkolóhelyre. A tér voltaképp egy kis park volt, amelyben egy elkerített részt tartottak fenn az aligátoroknak. Néhány riporter Aligátor-parknak nevezte a teret. Belépett a szállodába, és rögtön a portáspulthoz sietett. – Van valami üzenet Douglas Turk számára? – kérdezte. A portás megfordult, és megnézte a háta mögött lévő falirekeszeket. – Semmi, senor – mondta, miután visszafordult. – Köszönöm – felelte Turk, s egy negyeddollárost ejtett a pultra. – Ha bárki keresne, a szobámban vagyok. A portás bólintott. Turk átment a hallon, és belépett a liftbe. – Az ötödikre – mondta a liftkezelőnek. Néhány perc múlva már az ablakában állt, kezében egy pohár tiszta skót whiskyvel. Egy hirtelen támadt szélroham nyomán homok vágódott az ablaktáblához, s odalent a téren meghajoltak a fák. – Remélem, kimászol belőle, vén cimbora – mondta, poharát az éjszakában elnyúló puszta sivatag felé emelve. – Remélem, kimászol belőle. – Lehajtotta az italt, elfordult az ablaktól, és a tálalóhoz ment, hogy újabb pohárral töltsön magának.

*
Lauren belépett a gyertyafénnyel megvilágított ebédlőbe, egyenesen az asztalfőn ülő Waltherhez ment, és homlokon csókolta. – Köszönöm a gyönyörű ruhát. – Két lépést hátrált,

majd megfordult maga körül, hogy a férje megnézhesse. Filigrán kis nő volt, sötét mézszínű, vállig érő hajjal, szürke szemmel, érzéki szájjal. Izmos volt és karcsú, a melle kerek és ruganyos, a csípője telt. – Örülök, hogy tetszik – mondta Walther elégedett mosollyal. – Biztos voltam benne, hogy a királykék jól áll neked, és valóban. Párizsból való. Azt mondták, tiszta selyem. – Inkább spanyolul beszélt, mint angolul, amit nem szeretett vagy németül, amivel viszont Laurennek voltak nehézségei. Lauren átkarolta magát, ujjai végigsiklottak a lágy anyagon. – Igen, én is úgy látom, hogy selyem. – Titokban remélte, hogy a férje nem hoz neki ajándékot... de mindig hozott, valahányszor visszatért egy-egy útjáról. Az asszony tudta: ezzel akarja kifejezni, hogy jelent valamit a számára, miután az érzelmeit képtelen férfiasan kinyilvánítani. Most az ajándék megzavarta abban, amit mondani készült neki. Nem akarta megbántani Walthert, hiszen az mindig szelíden, kedvesen, tapintatosan bánt vele. Walther felfújta az arcát, és bólintott. Magas, vékony, ötvennyolc éves ember volt, oroszlánszerű szürke sörénye kiemelte szemének feketeségét. A jóképű férfi és a gyönyörű asszony feltűnő párt alkottak. – Kellemes utad volt? – kérdezte Lauren, miközben leült az asztal túlsó végébe. – Nagyon! – válaszolta a férje lelkesen. – Egy ideig most nem megyek Tampicóba. – Felkapott egy kis ezüstcsengőt, és jelzett vele a személyzetnek, hogy kezdhetik a tálalást. – Még pár üveg kiváló francia bort is tudtam szerezni, és akár hiszed, akár nem, több rekesz német sört. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam. Ott voltak a raktárban a mezőgazdasági gépek mellett, amiket megrendeltem. Julio, a komornyik sült garnélarákot kínált előételként Laurennek. – Nem, köszönöm – hárította el az asszony. Túl ideges volt, semhogy enni tudjon. – Nagyon finomak – ajánlgatta Julio. Lauren felmosolygott rá, nehogy felhívja Walther figyelmét arra, hogy milyen feszült: – Ha maga ajánlja, akkor kérek kettőt. – Tudod – mondta Walther –, arra gondoltam, hogy egy karácsonyi partit kellene rendeznünk. Lauren elnyomott egy újabb mosolyt. A férje házasságuk öt esztendeje alatt minden évben rendezett karácsonyi partit, ezért bejelentése korántsem jelentett meglepetést.

– Úgy száz-százötven emberre gondoltam – folytatta Walther. – Azt hiszem, nagyon kellemes lenne, nem? Lauren igazából nem is figyelt rá. Megpróbált összeszedni annyi bátorságot, amennyire szüksége volt, hogy bejelentse, el akar válni. – Lauren? – szólt Walther. – Igen. – Hallottad, hogy mit kérdeztem? – Ne haragudj – vallotta be az asszony –, másutt járt az eszem. Arról beszéltél, hogy rendezzünk karácsonyi partit. – Igen. Nos, mit gondolsz felőle? Már éppen válaszolni akart, amikor Dolores, az egyik fiatal cselédlány lépett be a szobába, hogy elvigye a halastányérokat és az ezüst evőeszközt. – Száz-százötven embert még el tudnék viselni valahogy – mondta Walther. – Olyan sokan lettek volna tavaly is? – kérdezte Lauren, csak hogy néhány pillanatnyi időt nyerjen. A szíve hevesen vert, és a rettegéstől összeszorult a gyomra. Julio tért vissza a levesestállal, melyben sherrys bableves volt. – Igaza volt, a rák nagyon finom – mondta neki Lauren. A komornyik szélesen elmosolyodott, és levest mert a tányérba. – Vettem a bátorságot, és meghívtam északról néhány állattenyésztő barátomat – csevegett tovább Walther. – Jó vevők voltak, és úgy gondoltam, nem fogod bánni, ha pár napra vendégül látjuk őket. – Mennyi az a pár? Walther nevetett: – Ilyet is csak egy nő kérdezhet. – De hiszen én nő vagyok – felelte Lauren picikét élesebben, mint akarta. Walther kanala megállt a levegőben a tányér és a szája között. – Valami baj van? – kérdezte. Lauren leolvasta a férje arcáról, hogy mégiscsak megbántotta. – Semmi baj nincs – hazudta, szándékosan meglágyítva a hangját. – Csak egy kicsit fáradtabb vagyok a szokottnál. Walther lenyelte a levest a kanálból, mielőtt folytatta volna. – Mintha kicsit nyúzott lettél volna, amikor elutaztam Tampicóba. Túlságosan kifárasztod magad a festéssel. Látom a jeleit. Egy kis pihenésre lenne szükséged. Julio felszolgálta a főfogást, a sült bárányt mentazselével, pirított jamgyökérrel és brokkolival. – Ha jó lesz az idő – mondta Walther –, a kertben tarthatjuk

a partit. – Én a kerti vendégségre szavazok – felelte Lauren. Walther elmosolyodott. – Akkor az is lesz. Ha az idő nem elég meleg, felállíttatok egy nagy sátrat, s ott csinálunk jó időt. Az asszony mély lélegzetet vett. Nehéz volt eljátszani ezt az egész karácsonyiparti-játékot, miközben tudta, hogy karácsonykor már Douggal lesz... Hirtelen eszébe jutott a hajó neve, amelyet Doug említett. Gondolta, legalább témát változtathat, és más irányba terelheti a beszélgetést. – Most jut eszembe – kezdte, hogy felhívja Walther figyelmét –, hallottál te már egy City of Cadiz nevű hajóról? Walther abbahagyta az evést. Az arca elfehéredett. Egy pohár borért nyúlt, beszélni próbált, de váratlanul rátört a köhögés. – Jól vagy? – kérdezte Lauren összeráncolt homlokkal. Meglepte, hogy a férje így reagál a kérdésre. Walther bólintott, krákogott. – Félrenyeltem egy darabka húst. – Beletelt néhány percbe, míg visszanyerte a hangját. – Hol hallottad ennek a hajónak a nevét? – Az arca bíborvörösre változott, hangjából elfojtott düh hallatszott. Lauren vállat vont. – Nem emlékszem. Talán valami ebédnél vagy ilyesmi. Walther hirtelen Julióhoz fordult. – Hagyjon magunkra! – mondta parancsoló hangon. – Majd csöngetek, ha szükségem lesz magára. – Felállt, a széke mögé lépett, s mindkét kezével a támlájába kapaszkodott. – Tudnom kell, hol hallottad ennek a hajónak a nevét! – Éles, sürgető hangon beszélt. – Lauren, ez nagyon fontos! – Nem emlékszem – mondta a nő ingerülten. Még sohasem látta ilyen dühösnek a férjét. “A düh – szokta Walther mondogatni – nem a megfelelő módja, hogy az ember kifejezze az elégedetlenségét”. Walther járkálni kezdett. Többször is elment a kertre nyíló üvegajtóig, ahol megállt, megfordult, és az asszonyra nézett. Végül visszatért a széke mögé. – Eddig jól éltünk egymással, és azt hittem, megfelelő egyezséget kötöttünk, ami kettőnk eltérő szexuális szükségleteit illeti. Minden más tekintetben nagyon is egymáshoz illőek, mi több, boldogok voltunk. Tévednék, ha azt mondanám... – Váratlanul elhallgatott, s a homlokára csapott. – Turk... hát persze, Mister Douglas Turk, ő volt az! Mielőtt Lauren magához térhetett volna, Walther már előtte állt. – Ő tud a hajóról? – kiabálta, karjánál megragadva és

megrázva az asszonyt. – Mondd meg nekem, ő kérte, hogy kérdezősködj tőlem a hajóról? – Engedj el! – kiáltotta az asszony. – Fáj! – Nagy nehezen sikerült felállnia. – Turk kérdezte...? A szavak egyszerre kibuggyantak belőle. – Elhagylak, Walther. Elhagylak örökre! – Hure! – bömbölte Walther, öntudatlanul németre váltva. – Szajha! – És arcul csapta. Az ütéstől Lauren a padlóra zuhant, Vér szivárgott az orrából, s a szeme megtelt könnyel. – A világ összes férfiai közül, akikkel lefekhettél – sziszegte mérgesen Walther –, te épp egy olyat választottál, aki harcolt Spanyolországban! Egy tetves kommunistát! – Lenézett rá, kiköpött, majd sarkon fordult, és gyors léptekkel elhagyta az ebédlőt. Lauren feltápászkodott. A feltétlenül szükségesnél egy perccel sem marad tovább a házban. Félúton járt a lépcsőn, amikor Walther kilépett a szobájából. – Nem hagyhatod el ezt a házat – szólt le a lépcső tetejéről. Az asszony nem válaszolt. – Ha elhagyod ezt a házat, nem felelek azért, ami veled történik – kiabálta Walther, és elindult lefelé. – Te már nem vagy felelős értem! – mondta Lauren. – Vége! Azt teszem, ami nekem tetszik, és oda megyek, ahová én akarok. És ne is próbálj megállítani! A férfi rámeredt, majd lerohant a lépcsőn, ki az ajtón. Lauren megrázta a fejét. Azt remélte, másképp fogja tudatni Waltherral, hogy elhagyja. Magára akarta vállalni, hogy megszünteti a házasságukat, és föl akarta menteni Walthert minden felelősség alól. A világért sem akarta megbántani, és semmiféle jogokra nem kívánt hivatkozni... De hogy egy hajó nevének puszta említése egy csapásra így tönkretegye a terveit, ez teljesen hihetetlennek tűnt előtte. Az a hajó ugyancsak fontos lehet Walthernak, ha miatta így elragadtatta magát. Lauren hirtelen rádöbbent, hogy a férje a hajó miatt szó szerint megfenyegette őt. És ezen az estén először érezte azt, hogy fél.

5. Turk kilépett a szálloda halljából. Az északról fújó hideg szél tele volt homokszemcsékkel, az égbolt felhőktől feketéllett. Taxit keresett, amely átvinné a Santa Fe hídon Juárezbe, a Rio Grande túloldalára. – Hova tűntek a taxik? – kérdezte az aszott kis portást. – Nyolc óra után már nem sokat látni belőlük, még meleg éjszakákon sem – felelte az ember. Turk néma bólintással nyugtázta. A mondás szerint az El Paso-féle városokban hat óra után még a járdákat is becsukják. Felgyűrte ballonkabátja gallérját, mélyebbre nyomta a fejébe a kalapot, és gyalog indult el a Santa Fe híd felé. Kevesen jártak az utcán. Egy kávézóhoz ért, és betért egy doboz cigarettáért. A pult és a fehérmárvány-lapú asztalok mellett rengeteg fiatal ült, köztük két amerikai közlegény. A párok nevetgéltek, egymás kezét fogták, és vagy szemérmesen, vagy égő tekintettel bámulták egymást. Az egyik katona homokszínű hajú, szeplős, tizenkilenchúszéves forma fiú volt. A másik nagyjából ugyanannyi idős, sötét hajú, szögletes arcú. Mindketten magányosnak, majdhogynem elhagyatottnak látszottak. Túlméretezett egyenruhájuk lötyögött rajtuk. Szó nélkül itták a kávéjukat, ették a szendvicsüket. Turk kísértést érzett, hogy odamenjen hozzájuk, és szóba elegyedjék velük. De aztán meggondolta magát. Hiába mondana bármit, nem űzné el a magányosságukat és a számkivetettségüket. Visszament az utcára, és folytatta útját a híd felé. Két centjébe került, hogy átmehessen a túlsó partra. Alatta a Rio Grande keskeny patakocska volt, legfeljebb három méter széles. A mexikói parton jókora tábortüzek égtek, körülöttük tucatnyi férfi, asszony, gyerek. Mezítláb voltak, s a hideg ellenére legtöbbjük kabátot sem viselt. A hidat elhagyva egy neonreklámoktól villogó utcára ért. Nagy volt a nyüzsgés. Hiába: Juárez olcsón kínálta az ételt, az italt és a nőket. Az El Pasó-iak kihasználták mindazt, amit a szomszéd város kínált, és a mexikói farmerek is eljöttek akár több száz mérföldről is Juárezbe, hogy élvezzék olcsó örömeit. Turk alig tett néhány lépést a Juárez Avenue-n, amikor melléje szegődött egy utcakölyök. Gondolta, a fiú pénzt fog

kérni tőle, és már készült rá, hogy ad neki pár fillért. – Csúnya éjszaka – szólalt meg a gyerek angolul. – Igen, az – hagyta rá Turk. A fiú tíz-tizenegy éves lehetett, de apró termete miatt még fiatalabbnak látszott. Sovány volt. Fekete szeméből sugárzott az elevenség. Erős szálú fekete haja és jellegzetesen kiugró arccsontja indián vérre utalt, de spanyol vér is volt benne annyi, hogy meszticnek nevezhessék. Tartotta a lépést Turkkel, aztán azt mondta: – Engem Manuel Ortegának hívnak. – Jó kis név – felelte Turk, akinek tetszett a gyerek biztos fellépése. – Engem mindenki ismer – folytatta Manuel. – Nem kétlem – hagyta rá Turk, s azon tűnődött, vajon ne váltson-e át spanyolra. – Valami határozott helyre igyekszik? – érdeklődött a fiú. Turk nem felelt, de lenézett a gyerekre. Jobban volt öltözve, mint az utcagyerekek általában: volt rajta cipő, és vastag, barna gyapjúpulóvert viselt. – Én mondom magának, mister, köthetnénk valami különleges üzletet, mert maga a barátom. Turk visszafojtott mosollyal kérdezte: – Mi lenne az a különleges üzlet? A fiú megállt. – Öt dollárért megkefélheti a nővéremet. Még szűz. – Ez lenne, amit árulsz? – kérdezte Turk, nem is meglepve, nem is mulatva. Hasonló ajánlatokat Spanyolországban is kapott az ottani háború alatt, és korábban Kínában is. – Tizenöt éves, de már kész nő – folytatta a fiú. – Mivel maga a barátom, megkapja, mondjuk négy... illetve három dollárért. – Három dollár? – ismételte Turk. – Amigo, maga az én jó barátom. Két dollár. Mit mondott? Csak két dollár. Egyet odaadok a nővéremnek, a másikat megtartom magamnak. Turk megrázta a fejét. – Nem kap nőt kevesebbért még a vasút melletti viskókban sem. – Nekem nem kell nő – mondta Turk. A gyerek félrebillentette a fejét, és felvonta sűrű szemöldökét. Aztán hirtelen megváltozott az arca. Elmosolyodott és azt mondta: – Ha engem akar megkefélni, az öt dollárjába kerül.

Turk megállt. – Se téged nem akarlak, se a nővéredet – mondta. Kezdett méregbe jönni, s bosszantotta, amiért engedte, hogy a fiú mellészegődjék. Le kellett volna koptatnia, de valahogy megfogta a gyerek kellemes modora, s talán még a kíváncsiságát is felkeltette, vajon milyen üzletet akar ajánlani. Pedig tudhatta volna előre, hogy így vagy amúgy, de szexről lesz szó. – Ide figyeljen, ha inkább egy birkát akar... Turk megragadta a fiút, ám az fürgén kisiklott a keze közül, és gúnyosan kiáltotta: – Amigo, szerintem magának nincs is töke! A járókelők megálltak, és rájuk bámultak. – Amigo – üvöltötte a fiú, aki láthatóan élvezte, hogy hallgatósága is van –, talán bizony magának is lyuk van a lába között, mint a nővéremnek, s azt várja, hogy valaki magát izéli meg? Turk elsietett. A fiú követte, és gyalázkodó szavakat kiabált utána. Végre elérte az úti célját, a Tivoli klubot. Ott megállt és megfordult. A fiú ott volt a nyomában, bár ahhoz elég messze, hogy biztonságban érezhesse magát. – Ha még akkor is itt leszel, amikor kijövök – fenyegette meg Turk –, laposra verlek. – Amigo – kiáltott vissza a fiú –, megesküdhet az anyja valagára, hogy itt leszek! Turk rámeredt, aztán bement. Átadta kabátját és kalapját a hiányos öltözékű ruhatárosnőnek. A Tivolit úgy rendezték be, mintha valami barlang lenne, vízesésekkel, valódi fákkal és bokrokkal, kőből emelt torlaszokkal, amelyek mögött bárki rejtve maradhatott, ha éppen erre vágyott. A helyiségben tompa, zöldes fény derengett. Az emeleten bordélyház működött, ahol tíz dollárért lehetett nőt kapni egy órára vagy huszonötért éjféltől másnap reggel hatig. Négytagú dzsesszegyüttes és egy énekesnő adta elő igazán tisztességesen a Dolorest. A hely népszerű volt a farmerek körében, akik gyakran töltötték itt az éjszakát itallal és nővel. Turk egyenesen a patkó alakú bárpulthoz ment. Az egésznek a közepén hatalmas medence volt, vizében két anyaszült meztelen nő úszkált. Nathan már ott volt, s vele Owens és a New York Times embere, akinek a nevét Turk nem tudta. – Már azon gondolkoztam, eljössz-e egyáltalán – üdvözölte Nathan.

– Jobb itt, mint a szállodai szobában. – A Manuellel való találkozása óta Turk valahogy ostobán érezte magát. Owens bemutatta a Times-tudósítónak: – Douglas Turk, bemutatom Charles Browningot. – A barátaid szerint – mondta kézfogás közben Browning –, te kiszolgált katona vagy. – Úgy van – felelte Turk. Sem Nathannek, sem Owensnek nem említette, hogy a jövő évben vissza akar térni a hadseregbe. – Szerinted mi folyik odakint a sivatagban? – kérdezte Browning. – Te legalább annyit tudsz róla, mint én – felelte Turk. Odaintette a pincért, és sört kért, Negro Morellát. Két újabb riporter – Sam Jones a San Francisco Chronicle-től és Bill Green a New York Daily Newstól – ténfergett be, majd odamentek az asztalhoz, ahol Turk és barátai ültek. – Legalább tíz másik helyet meg tudnék nevezni, ahol szívesebben lennék, mint El Pasóban – jegyezte meg Browning, maga elé tartva a poharát. – Miért? – nevetett Jones. – Nincs semmi rossz El Pasóban, ha nem zavar, hogy az Államok alfelén csücsülsz. – Mondhattad volna a világ alfelének is – tette hozzá Green. – Hálát adhatunk Istennek Juárezért. Itt legalább van pia, és vannak csajok is. – De gondoljunk csak azokra a szerencsétlen nyomorultakra, akik ott senyvednek valahol délen a sivatagban – jegyezte meg Jones. – Ők aztán végképp nyakig ülnek a pácban. Valami öreg harcsa, valami Gripper ezredes meg a pilótája. Ha a zuhanásba nem haltak bele, azok a mexikói banditák biztosan végeznek velük. – Az az öreg harcsa – mondta Turk halk, fakó hangon – történetesen jó barátom. Én nem vetnék rá ilyen gyorsan keresztet. – Nem úgy értettem... – Rendben van – vágott közbe Turk –, úgy érted, ahogy akarod. – Felhajtotta a sörét, és rendelt egy másikat. – Ha belépünk a háborúba, nagy szükségünk lesz Ed Gripperre. – Én nem hiszem, hogy belépünk – mondta Green. – A japcsik odaát vannak elfoglalva, ami pedig Hitlert illeti, semmi okunk rá, hogy harcba keveredjünk vele, és ő sem akar harcolni ellenünk. Turk belekortyolt a sörébe, csak aztán mondta: – Meg kellett volna állítanunk a fasisztákat Spanyolországban. De nem tettük. Most aztán tényleg itt az ideje, hogy megállítsuk őket.

– Bocsássanak meg, señorok – szólalt meg mellettük egy magas, jóképű, bajuszos férfi –, a nevem Luis Garcia. – Mit tehetünk önért, señor Garcia? – kérdezte Nathan. – Az urak amerikaiak, ugye? – Igen. Riporterek vagyunk. Garcia bólintott. – Az amerikai hadsereg hadmozdulatairól tudósítanak? – Úgy van. – Véletlenül fültanúja voltam a beszélgetésüknek – mondta Garcia. Turkre nézett és mosolygott. – Sem az Egyesült Államoknak, sem más nemzetnek nem volt oka, hogy Hitlert megállítsa Spanyolországban. A német és az olasz haderők Franco tábornok hívására mentek oda. Szükség volt rájuk, hogy segítsenek a kommunisták leverésében, akik megpróbálták átvenni a hatalmat az országban. – Señor – szólalt meg Turk –, nem illő dolog kihallgatni más emberek beszélgetését. A férfi megmerevedett. – Nyugalom – súgta Nathan. – Idelent előbb lőnek, aztán kérdeznek. – És ön mit tud Spanyolországról? – kérdezte a férfi kihívóan. – Ott voltam – közölte Turk kurtán. A férfi közelebb lépett. Spanyolul szólt oda valamit két barátjának, akik ekkor már közrefogták. – Mi volt ez? – kérdezte Owens. Turk mosolygott. – Azt mondta a barátainak, hogy talált magának egy amerikai disznót, akit leszúrhat. – Fizessünk és menjünk innen – javasolta Green. – Ő és a barátai úgysem engednének el bennünket – felelte Turk. – Szóval maga ott volt Spanyolországban? – kérdezte a férfi villogó mosollyal. – Mondtam, hogy ott voltam – válaszolta Turk spanyolul, hogy tudassa a férfival, érti a nyelvet. – És mit csinált Spanyolországban? – Harcoltam Franco és a mészárosai ellen. A férfi bólintott. – Ezek szerint maga is egy tetves kommunista! – kiáltotta hangosan. Késpenge villant a levegőben. – Most leszúrlak, gringo, lyukat vágok a hasadba! A közelben néhány nő sikoltozni kezdett. Turk elhajolt a szúrás elől. Egy szempillantás alatt a pulthoz

csapott egy sörösüveget, és a törött végét a férfi nyakához nyomta. – Dobd el a kést – parancsolta higgadtan, már újra angolul. – Dobd el, vagy szájat nyitok a nyakadon. A férfi rábámult, és ledobta a kést. Turk érezte a teremben felgyülemlett feszültséget. Owens felemelte, és a pultra tette a kést. – Menj vissza a barátaidhoz! – mondta Turk. – Ha még egyszer idejössz – fenyegetőzött a férfi –, keresztet vethetsz az életedre! – Menj vissza a barátaidhoz, mielőtt tényleg dühbe gurulok – mondta Turk. Leengedte a törött nyakú üveget, és hallotta a megkönnyebbülés sóhaját a helyiségben. A férfi elhátrált az asztaluktól. – Kérek még egy sört, aztán elmegyek – mondta Turk. – Veled tartunk – ajánlotta Jones. – Nem szükséges – válaszolta Turk. – Maradjatok, és érezzétek jól magatokat. Most nincs nagy kedvem holmi marhapecsenyevacsorához. – Elnézést kért a pincértől, amiért összetörte az üveget. Az újabb sör helyett inkább egy Chivast kért tisztán, és zsebre vágta a kést. Amikor kilépett a Tivoliból, arra számított, hogy Manuel sértések özönével fogja várni. De nem. Nem is látta a fiút sehol. Azok után, ami a bárban történt, Turk örült, hogy békén hagyják. Amilyen gyorsan csak lehetett, vissza akart menni a texasi partra. Elindult a híd felé. Az utca már nem volt olyan forgalmas, mint mikor jött. De a fények ugyanúgy ragyogtak, és a különböző bordélyházakból kiszűrődő lárma ugyanolyan harsány volt, mint máskor. Megállt, és a válla fölött hátranézett, épp amikor egy férfi lépett ki a Tivoliból. Azt gondolta, talán Garcia egyik barátja vagy esetleg maga Garcia akarja bebizonyítani neki, hogy azért maradt még vér a pucájában. A dolgok úgy alakultak, hogy Garcia megszégyenült, és Turk arra számított, ezek után követni fogja. Ám a sötét alak az ellenkező irányba indult el. Turk megkönnyebbülten folytatta útját. Újra fölidézte a pultnál történteket. Ha valóban szorongatott helyzetbe került volna, könnyen lehet, hogy elvágja annak az embernek a torkát. Végigfutott a hátán a hideg. Jó, hogy nem így történt. Elhaladt egy kapu előtt, és látta, hogy a kapualjban egy fiú alszik indián módra: felhúzott lábakkal, a karja a térdén, fejét a karjára hajtva. Manuel volt az. Turk továbbment, de aztán megállt, és visszament Manuelhez. A vállánál fogva megrázta,

és megkérdezte: – Általában itt szoktál aludni? Manuel pislogott, megdörzsölte a szemét, és azt mondta: – Vártam magát. – Felállt. Egymás mellett mentek tovább. – Nem gondoltam komolyan, amiket mondtam – szólt Manuel. – De még most is megkaphatja a nővéremet... Turk gyors oldalpillantást vetett rá. – Oké, oké... nem akarja sem őt, sem engem. Turk belenyúlt a farzsebébe, és előhúzta a tárcáját. Átnyújtott Manuelnek egy ötdollárost. – Vegyél magadnak valami ennivalót, a többit meg add oda a nővérednek. – Nem fogadok el pénzt, csak ha megszolgáltam – közölte Manuel büszkén. – Tedd csak el, és adj belőle a nővérednek is. – Nem is a nővérem. Carmen csak egy lány, aki megengedi, hogy házaljak a seggével. – Nincs anyád? – kérdezte Turk. – Nem tudom, hol van. – Ki tanított meg angolul? – Carmen. Turk visszatette az ötdollárost a tárcájába. – Megmondom, mit teszek – mondta Manuel. – Majd gondot viselek magára. Például kitisztítom a cipőjét. Leszek a küldönce. Maga úgy néz ki, mint akinek szüksége van valakire, aki különféle megbízásokat teljesít. – És mi lesz Carmennel? – Van még néhány másik fiú, aki szokott házalni a seggével. Az egyik már elég nagy, hogy maga is megkefélje. Megegyeztünk? Turk tudta, hogy nagy ostobaságot csinál. De hát csinált már ennél ostobább dolgokat is. És csak néhány napról lesz szó... A fiú is szert tehet pár dollárra. Csodálta Manuelt, amiért nem fogadta el a pénzt úgy, hogy nem csinál érte semmit. Nem beszélve arról, hogy hirtelen eszébe juttatta Andrét, aki nagyjából annyi idős lehetett, mint Manuel, és aki őt ötödmagával átvezette a Pireneusok hágóin Franciaországba. Puskával, tölténytartóval felszerelt tízéves katona, bátor, mint akármelyik férfi. Turk megpróbálta kideríteni, mi lett vele, de senki sem tudta. Lehet, hogy megölték, mint annyi más katonát, akik a köztársaság oldalán harcoltak. – Oké – mondta –, megegyeztünk. De hogy fogsz átjönni a hídon El Pasóba?

– Én nem ugyanazt a hidat használom, amelyiket maga – mondta Manuel. – A vasúti hídon megyek át. Ismerem El Pasót. Mondja meg, hol találkozunk, és én odamegyek. – Ismered a nagy kávézót a parkkal szemben, ahol az aligátorok vannak? – Persze. – Találkozzunk abban a kávézóban, és együnk meg együtt egy szendvicset. – Oké. – Most jut eszembe, hol fogsz aludni? – tudakolta Turk. – Majd találok helyet – felelte Manuel mosolyogva. Turk nem szólt semmit. Sejtette, hogy a fiú végül az ő szobájában fog aludni egy hevenyészett fekvőhelyen. – Találkozunk a kávézóban – mondta Manuel, s már be is iramodott egy mellékutcába. Pár perc múlva Turk visszaérkezett a hídra. Kuncogott magában, amikor arra gondolt, mit fog szólni Lauren, hogy szerzett magának egy tízéves “Pénteket”. Csak Laurenre kellett gondolnia, máris érezte, mennyire hiányzik neki az asszony. Eltűnődött, vajon viszontlátja-e még, és hogy vajon volt-e elég bátorsága elhagyni Walthert.

*
Walther egyenesen a Donata Guera 142-es számú házba ment, ahol a komornyik bevezette a dolgozószobába. Ahogy belépett a könyvespolcokkal telizsúfolt helyiségbe, Stephan Krieger ezredes kilépett a tükörfényes tölgyfa íróasztal mögül, hogy üdvözölje őt. Német juhászkutyája, Dimitri, gazdája minden lépését követte. – Ne haragudj, hogy zavarlak – mondta Walther –, de történt valami... – Szemét a kutyán tartotta, amely halk torokhangokat hallatott, és tépőfogait mutogatta. Krieger átkarolta Walther vállát. Magas, széles vállú, kopasz, vastag nyakú férfi volt. Jó ismerője a mexikói fazekasságnak, továbbá egy vegyiüzem sikeres tulajdonosa – mellesleg a német titkosszolgálat mexikói és közép-amerikai szervezetének főnöke volt. Krieger az íróasztal előtt álló hatalmas, sötét bőrrel bevont karszékre mutatott: – Kérlek, ülj le, és beszéljük meg a dolgot. – Azzal visszament az íróasztal mögé, és letelepedett egy magas támlájú forgószékre. A kutya elnyúlt a szék mellett. Walther képtelen volt ülve maradni, inkább felállt. – Ha az könnyebbé teszi a dolgodat – mondta Krieger –, akár járkálhatsz is.

– Köszönöm – válaszolta Walther. Mély lélegzetet vett, s csak miután kifújta, kezdett bele. – Alig egy órája, vacsora közben a feleségem megkérdezte, hallottam-e a City of Cadizról. Krieger megdörzsölte a halántékát. – Szerinted honnan hallotta ezt a nevet, vagy ami még fontosabb, miért tette föl ezt a kérdést? – Walther a kandallóhoz lépett, és egyik kezét a párkányon nyugtatva lenézett a tűzbe. – Lefeküdt azzal az amerikai újságíróval, Douglas Turkkel. – Turk, aha! – kiáltott fel Krieger s egy aranyláncon függő apró kulccsal kinyitotta az egyik asztalfiókot – Van itt róla egy dossziém – Végigpergette a dossziékat, míg meg nem találta azt, amelyre fekete betűkkel a “Turk Douglas” név volt nyomtatva. Kinyitotta, és néhány percig némán olvasta. Időnként lenyúlt és megpaskolta a kutya fejét. Walther hallgatott. Érezte a szobára nehezedő csendet, és hallotta saját szíve ütemes dobogását. – Nagyon érdekes ember ez a Douglas Turk – szólalt meg Krieger, és becsukta az irattartó fedelét. Mielőtt folytatta volna, szivarra gyújtott. – És most meséld el pontosan, mi történt közted és elbűvölő feleséged között. – Vitatkoztunk – mondta Walther – Előtte vagy utána, hogy a hajó felől érdeklődött? – Utána… Turkről vitatkoztunk. Tudtam, hogy az a férfi… Krieger fölemelte a kezét. – Lehet, hogy bajban vagyunk – mondta. – Az egyik ügynökünk elkísért egy tisztet a City of Cadizról egy találkozóra Richard Harrisszel. – Harris nem a brit nagykövetségen dolgozik? – Csak dolgozott. Meg kellett ölni. Ugyanígy a hajóstisztet is, akit később az M. I. 6 tagjaként azonosítottunk, éppúgy, mint Harrist is. – De hát honnan tudhatott Turk a hajóról? – Az most nem számít – hárította el Krieger. – Azzal kell foglalkoznunk, hogy tud róla, tehát el kell hallgattatnunk. Tudod, hogy hol van most? – Mielőtt elutaztam volna Tampicóba, Lauren említette, hogy a délnyugati amerikai hadgyakorlatról fog tudósítani. – Akkor talán El Pasóban lesz – mondta Krieger. – Ott nincs sok olyan szálloda, ahol megszállhatott, és megkockáztatom, hogy ő lesz az egyetlen Douglas Turk nevű ember, aki bármelyik szállodában tartózkodik. Intézkedem, hogy megöljék. – Nem tudom megérteni, hogy választhatta Lauren éppen őt.

Annyi ember közül... – Waltherem, ne felejtsd, én óvtalak tőle, hogy feleségül vedd Laurent – mondta Krieger. – Figyelmeztettelek... De pár perc múlva ezt is megbeszélhetjük. Most üzenetet kell küldenem Berlinbe a City of Cadizt érintő fejleményekről. Ezek veszélybe sodorhatják az egész Zimmermann-hadműveletet. Canaris admirálist tájékoztatni kell a helyzetről. Megbocsátasz? Walther bólintott. – Ha kívánod, hozathatok neked valami ennivalót – ajánlotta Krieger. – Nem, köszönöm; elment az étvágyam. – Érthető – biccentett Krieger, s elindult az ajtó felé. Mihelyt Walther egyedül maradt, fel-alá kezdett járkálni. Krieger sokkal hamarabb visszajött, mint várta. – Szóltam a szakácsnak, hogy készítsen nekünk néhány szendvicset – mondta, s egyenesen visszament az íróasztala mögé. – Kiadtam a szükséges utasításokat is, hogy hallgattassák el Turköt. – És most mit csinálunk? – kérdezte Walther, és újra leült az íróasztal előtti bőrszékbe. – Várjuk a választ az Abwehrtől – felelte Krieger. – De addig is el kell döntenünk, mit tegyünk a feleségeddel. Walther előrehajolt ültében. – Nem hiszem, hogy többet tudna a hajó puszta nevénél. Krieger újra meggyújtotta a szivarját. – Lehetsz ebben teljesen biztos? – Nem. Krieger bólintott, pöfékelt egyet, és a szürkésfehér füstfelhőt átfújta az íróasztal túloldalára. – Hadd tegyem fel neked a következő kérdést: lehetsz-e abszolút bizonyos afelől, hogy a következő néhány napban nem fogja a City of Cadizt valaki másnak is említeni? – Nem. – Akkor megérted, mit kell tennünk. Walther lassan felállt. – Megértem, milyen nehéz ez számodra – mondta Krieger együttérzően. – Tudom, hogy a magad módján kedveled őt. – Elhagyott – mondta Walther. – Hogy érted azt, hogy elhagyott? Walther újra járkálni kezdett. Kriegerrel nem volt könnyű beszélgetni, különösen ha szexuális témákról volt szó. – Figyelmeztettelek, hogy gondold meg ezt a házasságot – emlékeztette

Krieger egy percnyi hallgatás után. – De te biztos voltál benne, hogy képes leszel megbirkózni a helyzettel. Hát szépen megbirkóztál vele, mondhatom. Szó szerint egy ágyba kergetted a feleségedet egy amerikaival, aki korábban... – Nem gondoltam, hogy a szex ilyen fontos neki. – A férfiak, akik a te szeretőid, fontosak neked, nem? – kérdezte Krieger kihívóan. Walther bólintott. Mindig érezte, hogy Krieger gyűlöli, amiért homoszexuális, és most ez a gyűlölet a felszínre tört. – Hozzáférhetett valaha a te magánleveleidhez? – Laurent sohasem érdekelte az, amit én csinálok – felelte Walther. – Ő művész, nem pedig kém. – Ez nem volt valami okos megjegyzés, Walther. Ha mégis kém lenne, tudnál róla? Walther megrázta a fejét. – Elküldöm veled az egyik emberemet – mondta Krieger, és megdörzsölte a homlokát. – Ide kell őt hoznunk, ki kell faggatnunk, aztán meg kell ölnünk. Úgy kell intézni, hogy baleset látszatát keltse. Most otthon van? – Nem tudom. – Derítsd ki – mondta Krieger, átnyújtva Walthernek a telefonkagylót, majd tárcsázta a számát. – Kérj tőle elnézést a történtekért. Mondd, hogy te voltál a hibás, és hogy hamarosan otthon leszel. Walther a füléhez emelte a kagylót. – Kicseng – mondta, majd néhány pillanat múlva hozzátette. – Vagy nem veszi föl, vagy nincs otthon. – Meg kell találnunk – jelentette ki Krieger. – Magam megyek veled. Walther bólintott. Feszült hangon mondta: – Értem. – Remélem is! – Mindössze azt kívántam tőle, hogy legyen diszkrét – nyögte ki akadozva Walther. – Ezt hülyeség volt kérni tőle – mondta Krieger. – Nagy hülyeség – ismerte el Walther.

*
– Őrnagy, mi az istenért nem jön be Este Grande? – mordult fel Hanahan. – A helyzetjelző tábla szerint egy megfigyelőállomásunk plusz egy négytagú egészségügyi különítményünk van ott. – A kialudt szivart átlökte a szája másik sarkába. A szokatlan helyzet következtében a rádiószobát nevezte ki ideiglenes főhadiszállásnak, és most boldogtalan volt emiatt. Minden pillanatban robbanni készült. Redding őrnagy, aki délután négytől éjfélig látta el a rádiószolgálatot, alacsony ember volt, ritkás hajú, zöld szemű. – Uram! – kezdte. – Cross őrmester szerint a vihar... Hanahan három hosszú lépéssel az őrnagy mellett termett. – Maga egyfolytában arról a tetves viharról beszél nekem, én pedig mérget vennék rá, hogy maga egykettőre valamelyik tetves élelmiszerraktárban találja magát, ha nem hagyja abba. Tudom, hogy van ez az átkozott vihar. Egy átkozott repülőgépem már lezuhant miatta. És van egy átkozott falu, amelyik ég! – Igen, uram – felelte Redding, és kétségbeesetten próbálta legyőzni hangja remegését. Hanahan rábámult. – Magának meg van egy átkozott tikkje a bal arcán, őrnagy? – Igen, uram. Hanahan villámgyorsan az egyik szárnysegédjéhez fordult. – Hívja vissza Driscol őrnagyot Hogy a pokolba képzelik, hogy bele tudok bámulni valakinek az arcába, ha az örökké le-föl ugrál? Visszament a szemközti falhoz, amelyen az Egyesült Államok délnyugati részének és Észak-Mexikónak a hatalmas térképe lógott, és azt kezdte tanulmányozni. Kénytelen volt tudomásul venni azt a kezdetben csak halványnak látszó lehetőséget, hogy mégis a Charót megtámadó banditák lőtték le Grippert. Az ördögbe is, hiszen egy 38-as néhány jól irányzott lövedéke elég hozzá, hát még ha puskájuk, netalán gépfegyverük is van! És miért ne lehetne gépfegyverük? Talán még ágyúik is vannak a gazembereknek! Hirtelen egy hang szólalt meg a hangszóróban, – Kék Főnök, itt Kék Fű. Heves nyomást tapasztalunk a jobbszárnyunkon. Becslésünk szerint két, esetleg három gyalogoszászlóalj lehet. Hanahan világosan maga előtt látta Kék Fű helyzetét, és

elképzelte, hogy mi történik. Elvette a mikrofont az őrmestertől, és beleszólt: – Itt Kék Főnök. Értesítse a csapatmegfigyelőket, hogy színlelt támogatást kap 18 óra 50től kezdve. Tűztámogatás a tizenhármas, húszas és huszonkettes csapategységektől. – Tűztámogatást tudomásul vettem, Kék Főnök. Továbbra is erős a nyomás. Nyílt az ajtó, és belépett Fitzhugh vezérőrnagy és Driscol őrnagy. – Harry éjszakai akciót indított a jobbszárnyam ellen – közölte Hanahan Fitzhugh-val. – Visszarendeltem három egységet. De Kék Fű szerint a nyomás még mindig erős. Fitzhugh a térképhez ment. Kék Fű a várostól délnyugatra, egy alacsony hegyvonulat mentén helyezkedett el. – Kék Főnök, körülbelül húszszázalékos veszteség volt számunkra engedélyezve – jelentette a hang. – Ki tudnak tartani? – kérdezte Hanahan. – Igen, visszavonulnak. – Értesítse a megfigyelőket, hogy a tüzérség 19 órától kezdve megszünteti a tüzet. – Hanahan Fitzhugh-hoz fordult, s a fejét csóválva mondta: – Ha ez igazi harc volna, Harry embereit darabokra szaggatná a tüzérségem. Mielőtt Fitzhugh válaszolhatott volna, egy másik hang szólalt meg a hangszóróban. – Kék Főnök, itt Kék Indián. A Szürke Sereg errefelé tart. – A csibész megpróbál oldalba támadni! – rikkantotta Hanahan. – Nyugatról csap le rám! – Kék Főnök, itt Kék Indián. Négy tankot látok. Fitzhugh visszafordult a térképhez. Harry onnan támadott, ahonnan ő várta, délnyugat felől. – Nem számítottam rá, hogy Harry oldalba fog támadni, különösen nem éjszaka – mondta Hanahan. – Még nem tette meg – felelte Fitzhugh. Hanahan is a térképhez ment. – Tegyük fel, hogy megosztjuk az erőinket – mondta. – A fennsíkon felsorakoztatunk annyit, amennyivel feltartóztatjuk Harryt, a többit pedig a hadoszlopának oldalszárnya ellen vezényeljük. Elvágjuk a hadtápjától, és megkaparintjuk. – Esetleg fel is számolhatjuk azt a hadoszlopot – mondta Fitzhugh. – De még ha nem is, Alt ágyúit mindenképpen távol tartjuk a várostól.

Hanahan a közeli íróasztalon levő szivartartóhoz ment, és rágyújtott. Amikor a szivarja már jól égett, megszólalt: – És mi az ördögöt csinálunk Charóval és Eddel? Még arra sem voltunk képesek, hogy Este Grandét elérjük. – Energikusan kifújta szivarja füstjét. – Átkozottul kellemetlen história. – Talán érintkezésbe kellene lépnünk Washingtonnal – javasolta Fitzhugh. – Végtére is... – És mi a fenét mondok nekik? – csattant fel Hanahan. – Nyilván tudni akarják majd a tényeket, amivel persze nem szolgálhatunk, kivéve, hogy volt valami lövöldözés egy mexikói falu körül, és az egyik gépünk lezuhant. – Lepöckölte a szivarhamut egy hamutartóba. – Oké, kiküldünk egy felderítő osztagot. Egy páncélozott autót és mondjuk két dzsipet. Valami őrültség történt odakint. Ha banditák műve volt, kiküldöm utánuk a saját embereimet. A fene fog várakozni, amíg a mexikóiak fel méltóztatnak kelni az ülepükről. – Az egyik szárnysegédjéhez fordult – Tizenöt percen belül álljon indulásra készen egy felderítő osztag. Teljes fegyverzetben, éleslőszerrel felszerelve. Meg vagyok értve? – Igen, uram – válaszolta a tiszt. – Mihelyt az osztag felkészült, jelentkezzenek nálam telefonon – mondta Hanahan, és viszonozta a tiszt tisztelgését. – Mi a szándékod, hogyan tájékoztassuk a sajtót? – kérdezte Fitzhugh. – Míg nem tudunk többet, teljes hírzárlatot kell tartani. – Turk többet akar majd megtudni Edről – mondta Fitzhugh. – Igen, az a fickó nyilván szívóskodni fog – jegyezte meg Hanahan. – Oké, a holnap déli sajtótájékoztatón elmondhatod a firkász uraknak, hogy Ed a vihar miatt zuhant le, és hogy már útban van egy mexikói egység a katasztrófa színhelyére. – Turk ezt nem fogja bevenni – jegyezte meg Fitzhugh. – És különben is már azt mondtuk neki, hogy Ed csak késik. – Akkor... – Hanahan altábornagy – szólt a telefonkezelő –, a szárnysegédje a tízes vonalban van. – Itt Hanahan. – Altábornagy, George Barth százados készenlétben áll. Ő a csapat parancsnoka. – Adja ide. – Hanahan várt egy kicsit, majd élénken beszélni kezdett a kézimikrofonba: – Százados, nem szabad kockáztatnia semmit. Tudni akarom, mi az ördög folyik Este Grandénál. Tartsa az emberivel a rádiókapcsolatot, és

minden negyedórában jelentkezzék nálam. Ja, és igen, nem akarom, hogy az emberei tudják, hogy Mexikóban tevékenykednek. – Igen, uram. Van még valami? – Nincs, százados. Legyen átkozottul óvatos. És sok szerencsét. – Hanahan letette a telefont. Utoljára huszonhárom évvel ezelőtt, az argonne-i csatában küldött ki valódi felderítőmunkára egy rajt. Hogy ezek az emberek esetleg csak fegyverrel kerülhetnek ki egy mexikói bandával való összecsapásból, olyan lehetőség volt, amely vad pöfékelésre késztette... de azért felettébb bízott benne, hogy helyes döntést hozott. – Mit gondolsz, mi történt odakint? – kérdezte Fitzhugh. – Ha agyonütnek, sem tudom – válaszolta Hanahan. – Ha csak egy kicsivel is jobb lenne az idő, kiküldenék egy másik repülőt, hogy nézzen körül. Sokkal, de sokkal biztonságosabb lenne, mint egy felderítő osztag. – Nem tehetnéd, akármilyen lenne az idő. Gripper gépén kívül mindössze két repülőnk van, és mindkettő a földön, mert nem kapok hozzájuk pótalkatrészt. Hanahan megrázta a fejét. – Ha most kéne a németekkel harcolnunk, biztos, hogy legyőznének bennünket. Mind emberanyagban, mind felszerelésben magasan fölöttünk állnak. Fitzhugh nem válaszolt. Töltött magának egy csésze kávét, és azon üresen megitta. – Ideje lenne lepihennünk – mondta Hanahan. – Rohadt hosszú éjszakánk lesz, hacsak Harry nem kezdeményez újabb akciót. – Nem hinném. – Én se – válaszolta Hanahan vigyorogva –, mert azt hiszi, nála van a labda. Pedig téved a csibész.

6. Turk Manuel előtt érkezett a kávézóba, de túl hideg és szeles volt az idő, ezért nem odakint várt rá. Bement és nézte, hol van egy üres asztal. Nem talált. Néhány arcot már ismert korábbról, de akadtak újak is. A két szomorú tekintetű közlegény már nem volt ott. A rádióban Nat King Cole énekelte a Chattanooga-Choo-Choo-t. Mielőtt letelepedett volna a pultnál, kigombolta a ballonját, és hátrébb lökte a feje búbján a kalapot. Nyílt az ajtó. Turk odanézett, látta, hogy egy pár, és elfordult. – Mit kér? – kérdezte a csapos. Magas, lóarcú férfi volt, az alsókarja csupa szeplő. – Először is kávét – felelte Turk. – Egy kávé – ismételte az ember, és átadott Turknek egy étlapot. – A napi különlegességünk rizses paradicsomleves, csirkevagdalt vegyes körettel és vajas kenyérrel, az egész egy dollár huszonöt centért. Turk a grillsütőre nézett. Két hamburger sercegett benne. – Jól néznek ki a hamburgerek – mondta, amikor a kiszolgáló letette elé a kávét. – Nálunk van a legjobb egész El Pasóban – felelte a férfi. Nyílt az ajtó. Turk odanézett, és Manuelt látta belépni. – Itt vagyok – szólt oda neki. A fiú elmosolyodott és odament a Turk melletti székhez. – Nem tudtam hamarabb jönni, mert egy tehervonat ment át a hídon – szabadkozott. – Oldalt kellett lógnom, míg elment. Szerencsére nem volt hosszú. Ötven kocsit számoltam meg. Van olyan is, amelyik több, mint száz... – Gondoltam, hogy jó oka van, amiért később érkeztél. – Oké lesz, ha kávét kérek? – kérdezte Manuel. – Persze. Kérhetsz bármit, ha enni is akarsz. – Mexikói gyerekeket itt nem szolgálunk ki – mondta a pult mögött a kiszolgáló ember. Turk vett egy mély lélegzetet, bólintott, és lassan szembefordult a férfival. – Mondja ezt még egyszer! – mondta, s a szeme résre szűkült. – Ezeket nem szolgáljuk ki – mondta a férfi. – Ez a hely a mienké. Fehéreké. Vannak a vasútállomásnál olyan helyek, ahol kiszolgálják őket. Manuel Turk karjára tette a kezét. – Hé, amigo, menjünk innen!

– Engem kiszolgál, ugye? – kérdezte Turk. A csapos bólintott. – Sohasem állítottam, hogy nem. – Helyes. Kérek még egy csésze kávét. – Nem tehetem – felelte a csapos. – De megteheti, és meg is teszi – mondta Turk határozottan. – A fehérek kiszolgálására nincs szabály, igaz? És én fehér vagyok. – Csakhogy maga oda akarja adni a kölyöknek. Turk néhány pillanatra hátat fordított, aztán újra a csaposra nézett. – Húsz embert számoltam meg itt, magával együtt huszonegyet. Kérek huszonegy csésze kávét, egyet-egyet mindenkinek, és huszonegy hamburgert. – Maga viccel! Turk megrázta a fejét. – Azok közül a fiúk közül, akik az asztaloknál ülnek, néhányan csuda dühösek lesznek, ha elmondom nekik, hogy maga nem engedi meg, hogy kávét és hamburgert rendeljek nekik... Meglehet, olyan dühösek lesznek, hogy ne adj' Isten, egy-két széket belevágnak a maga tükrös ablakaiba. A csapos elsápadt. – Meg kell beszélnem a dolgot Mr. Byrnesszel. Ő a tulajdonos. Itt ő parancsol. – Beszélje meg vele – mondta Turk. A csapos eltűnt a pult túlsó oldalán egy ajtó mögött. Kisvártatva előjött egy alacsony, testes, rózsás képű ember, fehér fémkeretes szemüvege az orra hegyén csücsült. – Lenny azt mondja, maga akadékoskodik vele – mondta, s mialatt beszélt, végig Manuelt nézte. – Mi nem akarunk itt zűrzavart, mister. – Én sem akarok semmiféle zűrzavart. – Magával hozta a fiút a határon át? – kérdezte Byrnes. – Ő a fiam. – Ő mexikói, mister, maga meg nem mexikói. A fiúnak indián vér folyik az ereiben. Nagyon valószínű, hogy az anyja prostituált, és csak az Isten a megmondhatója, ki az apja... De én arra vagyok kíváncsi, mister, hogy maga miért hozta át a határon? Mi a szándéka vele? Turk hirtelen ráeszmélt, hogy a háta mögötti asztaloknál abbamaradt az élénk csevegés. Egyedül a rádióbemondó hangját lehetett hallani. Az asztalok felé fordította a fejét. A fiatalemberek és a nők leplezetlen ellenszenvvel bámultak rá. Ráébredt, hogy egy csésze kávéval és egy hamburgerrel aligha fogja a maga oldalára állítani őket. – Menjen el szépen, mister – mondta Byrnes. – Még a kávéját sem kell kifizetnie.

– Maga nagyon derék ember, igazán derék ember! – mondta Turk, és leugrott a székről. – Gyere, Manuel, keresünk egy másik helyet. – A vasútállomás közelében nem lesz semmi bajuk – mondta Byrnes. Turk keze hirtelen előrelendült. Megragadta Byrnes nyakkendőjét, annál fogva áthúzta az embert a pulton, s közben feldöntötte a kávét. – Csak annyit tett, mister, hogy megfosztott egy gyereket az ennivalótól. Erre gondoljon, amikor este lefekszik az ágyába. De még jobb, ha akkor gondol rá, amikor vasárnap a templomba megy. Byrnes arca pipacspirossá változott. Hogy kiszabadítsa magát, megpróbált megkapaszkodni a pult szélében. Turk gorombán megrántotta a nyakkendőt. – Ha az Isten szabályokat állított volna fel arról, hogy kinek adjunk enni és kinek ne, azok a szabályok benne lennének a Tízparancsolatban – mondta, majd elengedte a nyakkendőt, és lassan elindult az ajtó felé. Amikor odaért, az asztaloknál ülő párok felé fordult. – Ha pedig bármelyikük úgy gondolja, hogy dolga van velem, csak jöjjön ki nyugodtan! Senki nem mozdult. – Menjünk, Manuel – mondta Turk –, itt nagyon büdös a levegő. – Kinyitotta az ajtót, és kiballagott. – Hé, amigo – mondta Manuel –, maga aztán jól kiosztotta azt a pasit. – Na igen – hagyta rá Turk –, persze hogy kiosztottam. De most menjünk és keressünk egy helyet, ahol enni lehet. – Én tudok egy ilyet. – Ne mondd meg, hol van, hadd találjam ki... odaát a vasútállomáson, igaz? – Igaz – nevetett Manuel, és zsebre vágta a kezét. – Jöjjön utánam. Odavezetem. Fejüket nekifeszítve a szélnek, gyorsan lépkedtek. – Hideg van, mint a banya lukában – jegyezte meg Manuel. – Hidegebb – felelte Turk. Manuel egy üzlethelyiségben levő kisvendéglőbe kalauzolta Turköt; az őszes hajú főnök, José Esteban, meglepve nézte a besétáló, majd a pult mellé letelepedő amerikait. De még jobban meglepődött, hallván, hogy Manuel, akit ismerni látszott, az amigójaként mutatja be Turköt. Jóízűen ettek. Turk csirkés tacost, guacamolest és frijolest evett, és utána megivott két csésze erős feketekávét, Manuel pedig csak úgy falta a csészében tálalt chilit, a frijolest és a kólát, ami után

újabb csésze chili és újabb kóla következett. A fiú láthatóan farkaséhes volt. Visszafelé menet a szállodába Turk azt mondta: – Holnap adok neked pénzt, hogy amerikai módra vágasd le a hajad, és vegyél magadnak néhány rendes ruhát. Később elintézem, hogy amíg a szállodában lakom, adjanak neked külön szobát. – Mindent megteszek, amit csak mond – szólt Manuel. – Nem is kérdezed, mennyi ideig leszek itt? Manuel megrándította a vállát. – Ide figyeljen, amigo, a jó dolgok nem szoktak sokáig tartani. Ezt már régen megtanultam. Turk elhallgatott. Ha tíz vagy tizenegy éves korára ennyit tud a fiú, akkor máris bölcsebb, mint a legtöbb felnőtt. Amikor a szállodához értek, Turk öt dollárt adott az éjszakai portásnak. – Küldjön fel egy tábori ágyat a kisöcsémnek – intett Manuel felé. A portás megvető tekintettel nézett rá; a liftes arcán egy perccel később egyenesen utálkozó kifejezés jelent meg. – Rossz híremet költöd – mondta Turk, amikor kinyitotta a szobája ajtaját, és bal kezével benyúlt, hogy felkapcsolja a villanyt. Kigyulladt a fény, és Manuel berohant a szobába; az ablakhoz futott és felkiáltott: – Hé, amigo, látom odalent a parkot, ahol az aligátorok vannak! – Megfordult és meglátta az íróasztalon a hordozható írógépet. – Amigo, maga... – elhallgatott, kereste a megfelelő szót. – Riporter vagyok – mondta Turk. – A Nemzetközi Hírügynökség újságírója. – Én mindent tudok a riporterekről – lelkendezett ManueL – Látom őket a moziban. Maga miről tudósít innen El Pasóból? Gyilkosságokról meg más ilyesmikről? – Az amerikai hadseregről... Most pedig ugorj a zuhany alá, és mosakodj meg. – Tiszta vagyok – mondta Manuel. – Egyetlen tetűm sincs és... – Mars a zuhany alá, különben... Kopogás szakította félbe Turköt. Kinyitotta az ajtót. Egy szállodai szolga hozta az ágyat és a pótágyneműt. Turk borravalót adott neki, aztán Manuelhez fordult. – A zuhany alá! – Oké, oké! Turk meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a gallérját, és letette a zakóját. Töltött magának egy italt, rágyújtott, majd leült egy könnyű, rusztikus stílusú székre. Turk csodált

mindenkit, aki bátor volt, márpedig Manuel kétségtelenül az volt. Nem félt küzdeni azért, amit el akart érni. Az a fajta gyerek volt, aki ki tud kapaszkodni a csatornából. Turk mélyet szívott a cigarettájából. Meglepte a saját viselkedése a fiúval szemben. Úgy látszik, több érzelem maradt még benne, mint gondolta volna. A telefon váratlan, éles csengetése szakította félbe a gondolatait. Vagy a főhadiszállásról telefonálnak, vagy Lauren az. Talán valaki hírt hozott Edről. – Turk – mondta, miután fölemelte a kagylót. – Doug, órák óta próbállak elérni – mondta Lauren –, de minden vonal foglalt volt. Alig lehetett hallani a hangját. – Beszélj hangosabban! – mondta a férfi. – Indulok El Pasóba. Ezt már jól hallotta.: – Szeretlek! – válaszolta hangosan. – Szeretlek! – Én is szeretlek – felelte a nő. – Mitől gondoltad meg magad? – mosolygott vidáman Turk. – Walther egészen megvadult, amikor megkérdeztem, hallott-e már a City of Cadizról. De már előtte eldöntöttem, hogy elhagyom. – Biztosan nem viselkedtél valami értelmesen – mondta Turk. – Rossz a vonal. – Vacsoránál sehogy se akart jönni az alkalom, hogy elmondjam neki – folytatta az asszony. – Aztán érdeklődtem a hajóról. Egészen megvadult. Még sohasem láttam ilyennek. Téged vádolt. Kitalálta, hogy te kérted tőlem, hogy kérdezzem meg. Megfenyegetett, Turk! Nem konkrétan, de érezhető volt, hogy fenyeget. Nem értem, mitől lett olyan dühös. – Jól vagy? – Igen, nagyjából. Rögtön utána eljöttem otthonról. Azt mondta, ha elhagyom a házat, nem felelhet a biztonságomért. Turk elnyomta a cigarettáját. – Most hol vagy? – kérdezte. Igyekezett, hogy a hangja ne árulja el aggodalmát. – A Hotel Genéve-ben. Ennél rosszabb helyre nem is mehetett volna – gondolta Turk –, hiszen Walther német barátai sűrűn járnak oda. Ha meglátják, jelentik Walthernak a hollétét... És ha valóban olyan dühös volt, hogy meg is fenyegette, a végén még be fogja váltani... – Doug, nem hallak – mondta az asszony. – Gondolkozom – felelte a férfi. Nagyon féltette Laurent.

– Hé, amigo, magában beszél? – kérdezte Manuel. A fürdőszoba nyitott ajtajában állt, derekán egy szál törülközővel. – Menj aludni – mondta Turk. – Bújj az ágyba. – Kivel beszélsz? – kérdezte Lauren. – Ha egy másik nő van veled... – Egy srác, akit fölszedtem – válaszolta Turk. – Ki van nálad? – Mondtam már. Ha idejössz, te is találkozol vele. De most figyelj rám. Arra kérlek, hívd föl az egyik barátomat, Louis Dijont. Ő francia, de mexikói állampolgár. Elhoz repülővel El Pasóba. Mondd meg neki, hogy itt van szükségem a segítségedre. Meg fogja érteni. Holnap hajnaltájban kell ideérned, de még inkább hajnal előtt. Hagyj mindent a szállodában. – Azt akarod, hogy szálljon föl velem még ma éjjel? – kérdezte Lauren. – Ne félj semmit – nyugtatta Turk. – Louis repülős volt Spanyolországban. Remek, csodálatos pilóta. Írd föl a telefonszámát, diktálom: 2-2-9-4-19-9-12. A Hotel Cortésban vagyok, a 304-es szobában. Ha nem találsz itt, csak kérd el a kulcsot a portán. Mondd, hogy Mrs. Turk vagy... ezen majd a portás elgondolkozik egy kicsit. – Mit jelentsen ez? – Semmit... Mihelyt letettem, hívd föl Louis-t. – Szeretlek – mondta Lauren. – Gyere minél előbb – mondta a férfi, és letette a telefont. – A nője? – kérdezte Manuel. Elnyúlt az ágyon, kezét összekulcsolta a feje alatt. – Igen – felelte Turk újabb cigarettára gyújtva. Poharával a kezében az ablakhoz ment, és lenézett az elhagyatott parkra. – Mihelyt elég nagy leszek, hogy kefélhessek – közölte Manuel –, nekem is lesz nőm. – Feleségül fogom venni – nézett vissza rá Turk. – Egy csomó férfi feleségül veszi a nőt, akivel kefélni szokott – felelte Manuel. – Szerintem anélkül is rendben van a dolog. – Ásított és letette a fejét a párnára. – Jó, hogy minden oké velem, amigo. – Egy pillanat múlva már aludt is. Turk visszaült a könnyű kis székbe. Walther viselkedése nyugtalanította. Walther tudta, hogy ő és Lauren szeretik egymást, de az elmúlt fél évben nem vett róla tudomást. Miért változott meg ilyen hirtelen a magatartása? Miért hozta ennyire dühbe egy hajó

nevének az említése? Azon töprengett, felhívja-e Peter Harrist, s megkérdezze-e, miért olyan fontos a City of Cadiz, hogy Walther dührohamot kapjon tőle. Harris néhány napja felhívta. Megkérte, derítse ki: kikötött-e a City of Cadiz az elmúlt pár napban Tampicóban. Harris akkor elmagyarázta, hogy átkozottul kínos lenne, ha ő maga kérdezősködne a hajó felől, miután az spanyol, és a jelenlegi viszony Spanyolország és Anglia között mindennek nevezhető, csak barátinak nem. Turk lehajtotta a maradék whiskyjét. Most, hogy beszélt Laurennel, és tudta, mi történt közte és Walther között, felhívhatná Harrist, hogy valamivel többet megtudjon a City of Cadizról. Még az is lehet, hogy valami jó sztori van benne. Az órájára nézett. Még nem volt éjfél, ezért úgy döntött, átmegy autóval a Blissbe. Elnyomta a cigarettáját, és fölállt. Túlságosan föl volt ajzva, hogysem aludni tudjon, és az is lehet, hogy újabb híreket kaphat Edről. Lenézett Manuelre. A fiú így, alvás közben, végre annak a gyereknek látszott, aki valójában volt. Turk elmosolyodott, bebújt a zakójába, fölvette a kabátját és a kalapját, csendben kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Néhány perc múlva már a kocsiban ült, és kényelmes tempóban hajtott végig a Pershing Drive-on a Bliss erőd felé.

7. Walther és Krieger egy fekete Mercedes hátsó ülésén ültek. A kocsit sofőr vezette. – Tényleg nagyon kedves tőled, hogy eljössz – szólalt meg Walther abban a reményben, hogy megtörheti a rájuk telepedett csöndet. – Bízzunk benne, hogy megtaláljuk – válaszolta Krieger. – Gyakorlatilag úgysem tudja elhagyni Mexico Cityt – jegyezte meg Walther inkább a maga megnyugtatására, mint Krieger meggyőzésére. – Végül is nem vagyunk Berlinben, még csak New Yorkban sem, ahonnan az éjszaka minden órájában indulnak vonatok. Krieger nem válaszolt, és Walther visszasüllyedt a némaságba, amely mögött teljesen hatalmába kerítette a rettegés. Nem Krieger volt az egyetlen, aki óvta ettől a házasságtól. A saját fivére, Otto is figyelmeztette egy levélben, nem meggondolatlanság-e, hogy amerikai nőt vesz feleségül, ha másért nem, hát a politikai meggyőződésük különbözősége miatt. “Hosszú távon – írta Otto – vagy sikerül megnyerned őt a nemzetiszocializmusnak, vagy tönkre fog tenni.” Walther melléből szaggatott sóhaj tört fel. Az egyetlen nő, akiben valaha is megbízott, rútul visszaélt a nagylelkűségével. – Én Turköt hibáztatom – szólalt meg. – Ha ő nem... – Te csak magadat hibáztasd – vágott közbe kurtán Krieger. Walther nem erőltette tovább a beszélgetést. Lehunyta a szemét, és hallgatta a saját szívverését. Húsz perccel később kulcsával kinyitotta házának kapuját, majd oldalra lépett, hogy előreengedje Kriegert. – A könyvtárszobában fogok várakozni – mondta Krieger. – Azt mondod Laurennek, hogy te hívtál meg. Amikor lejön, elnézést kérsz, hogy kis időre magunkra kell hagynod minket. A többit majd én elintézem. Walther bólintott. – Igen, megértettem már. Lehet, hogy hibáztam, de nem vagyok ostoba – mondta hirtelen ingerültséggel. – Ez nem téma – felelte Krieger. Megfordult, és elindult a dolgozószoba felé. Walther fölsietett a lépcsőn. Laurent szólongatva belépett az asszony szobájába. Lauren nem volt ott. Átment a műterembe. Ott sem találta. Verítékezve rohant vissza a hálószobába, és kinyitotta a szekrényt. Néhány ruha hiányzott belőle. Leült az ágy szélére. Tulajdonképpen nem számított rá, hogy otthon találja

az asszonyt. De nagyon megkönnyítette volna a dolgát Kriegerrel, ha mégis... Sietve rágyújtott, aztán felállt, és lassan leballagott a lépcsőn. Belépett a könyvtárszobába. – Elment. Krieger fölállt a kényelmes székből. Még most is kabátban, kalapban volt. – Talán egy barátnőjéhez ment – kockáztatta meg Walther. – Ismered őket? – Igen. – Telefonálj nekik – mondta Krieger. – Ha Lauren ott van... – Nem hinném, hogy haza tudnám csalni – válaszolta Walther. – Kérd meg, hogy találkozzatok valahol – javasolta Krieger. – Mondd azt, hogy beszélni szeretnél vele. Rá kell venned a találkozásra. Walther az íróasztalhoz ment, felemelte a kagylót, és tárcsázott. – Halló, Alyce, itt Walther. Lauren ott van?... Későn értem haza, és arra gondoltam, talán magához ment látogatóba... Ha véletlenül beugrana, megmondaná, hogy kerestem?... Köszönöm. – Lenyomta a telefon villáját, majd újra tárcsázott. Fél tucat kicsengetés után letette a telefont. – Nem veszik föl. – Hívd valamelyik másik barátnőjét – unszolta Krieger. – Nincs több olyan barátnője, akihez elmehetett volna – felelte Walther. Krieger megdörzsölte a halántékát. – Meg kell találnunk, Walther. Berlin biztosan ragaszkodni fog hozzá, hogy előkerítsük. Kikérdezted a személyzetet? Talán egyiküknek megmondta, hová megy. – Csak időpocsékolás lenne. Tökéletesen lojálisak hozzá. – A szállodák! – kiáltotta Krieger. – Ha nincs a barátnőinél, csakis valamelyik szállodában lehet. Persze, hiszen ha bőrönddel állított volna be egy barátnőjéhez, arra csak kellett volna adnia valami magyarázatot... Melyik hotelt választhatta? – Talán a Genéve-t – válaszolta Walther. – Oda jártunk a leggyakrabban. Krieger elmosolyodott. Az íróasztalhoz ment, felkapta a telefont, és tárcsázta a Genéve számát. – Itt senor Zwig beszél – mondta spanyolul. – Mrs. Zwig önöknél van?... Igen... Nagyon jó… Nem, ne kapcsolja. Nagyon köszönöm. – Visszatette a telefont. – Menjünk, Walther. Az 516-os szobában van. – Kisietett a dolgozószobából. – Nem hittem volna, hogy tényleg elmegy – mondta Walther, miután Kriegerrel együtt elhelyezkedett a kocsiban. Krieger végigmérte a szeme sarkából. – Miért, mit hittél, mit fog tenni, miután nagyjelenetet rendeztél neki?

– Teljesen váratlanul ért, hogy ismeri a hajó nevét... – Ha eddig csak a hajó nevét tudta, most már azzal is tisztában van, hogy ez a név különösen fontos, olyannyira, hogy a puszta említése dühös szónoklatra ragadtat téged. – Többet tett, nem csak említette – szabadkozott Walther. – Kérdezősködött felőle. Tudni akarta, hogy hallottam-e már róla. – Azt kellett volna mondanod, hogy nem, és ezzel vége is lehetett volna... Vagy mondhattad volna azt is, hogy valamit hallottál erről a hajóról, de már nem emlékszel, hogy mit... Sok mindent mondhattál volna, csupa olyasmit, aminek a révén mi is időt nyerhetünk. – Lauren nem a maga jószántából tette föl a kérdést. A kérdés Turktől származott. – De ki érdeklődött Turknél a City of Cadiz felől? – kérdezte Krieger. – Ez itt a kérdés. Nekem az a gyanúm, hogy Turköt Harris kérte meg, derítsen ki a hajóról, amit csak lehet. Ha igazam van, akkor Turk az egyetlen Laurenen kívül, akiben érdeklődés támadhatott a hajó iránt. – Én nagyon szeretem Laurent – szólalt meg Walther halkan. – Voltak pillanatok a házasságunk alatt, amikor már-már arra gondoltam, be tudnék bújni az ágyába. – És ott mégis mit csináltál volna? – kérdezte Krieger gúnyosan. Szivarra gyújtott; a kocsi hátulja hamarosan megtelt füsttel. Walther elvörösödött zavarában. Ostoba módon kiadta magát. Ismerhette volna Kriegert annyira, hogy ne várjon tőle mást, mint metsző gúnyt. – Tudtad, hogy valószínűleg addig is együtt vannak, míg te Tampicóban időzöl? – kérdezte Krieger, és letekerte az ablakot, hogy kiengedje a füstöt. Mit válaszolhatna erre? – gondolta Walther. – Igen, tudtam – felelte néhány pillanatnyi habozás után. Krieger pöfékelt, és megállta szó nélkül. – Tudtam, hogy szerelmes belé – mondta Walther halkan. – Ha tudtad, mulasztást követtél el, amikor nem jelentetted nekem – közölte Krieger. – Talán rá tudtuk volna venni Laurent, hogy dolgozzék nekünk. – Ő sohasem... – Kedves jó Waltherem – szakította félbe Krieger –, az emberek olyan sokféleképpen kényszeríthetők, hogy azt tegyék, amit nem akarnak megtenni. Hát még, ha szerelem és

szex is van a dologban! Az Avenue Insurgentes Nortén keresztül értek be a városba. A forgalom gyér volt. Negyedóra múlva már a Londresen levő Hotel Genéve előtt álltak. Az egyenruhás kapus odaugrott, és Krieger oldalán kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Krieger után Walther is kiszállt. A fehér márvánnyal burkolt hall a cserepes pálmákat leszámítva olaszosan volt berendezve. Az étteremből tánczene szűrődött ki. – Te menj a portáspulthoz, és hozd el a szoba kulcsát – mondta Krieger. – Mondd azt a portásnak, hogy elromlott a vízvezeték a házatokban, és ezért a feleségeddel együtt itt fogsz tölteni pár napot. Próbáld meg kedélyesen csinálni a dolgot. – Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta Walther, és elindult a pulthoz. A portás szívélyes mosollyal üdvözölte, és magától értetődő mozdulattal nyújtotta a kulcsot, mondván: – Mindig örömmel látjuk nálunk, señor Zwig. Walther visszament Kriegerhez, és együtt mentek föl lifttel az ötödik emeletre. – Lehet, hogy erőszakhoz kell folyamodnom – mondta Krieger. Walther nagyot nyelt. A szíve hevesen dobogott. Nyelvével megnyalta kiszáradt ajkát. – Nekem sem öröm, Walther – tette hozzá Krieger. Walther nem válaszolt. A lift csigalassúsággal megállt. A kezelő kinyitotta az ajtót, Krieger kilépett a folyosóra, Walther pedig követte. – Add ide a kulcsot – mondta Krieger. Walther odaadta. – Ha beakasztotta a láncot – folytatta Krieger –, neki kell feszítenem a vállarnat, hogy benyomjam. – Beledugta a kulcsot a zárba, és megfordította. A következő pillanatban belökte az ajtót. – A ruhái az ágyon vannak, de ő nincs itt. Walther belépett a szobába, és egyenesen a telefonhoz ment. Mihelyt a portás fölvette, megkérdezte: – Bocsásson meg, nem látta véletlenül az elmúlt órában Mrs. Zwiget? Azt mondtam neki, hogy várjon meg a szobában, és most nincs itt. A férfi kedélyesen elnevette magát. – Épp amikor önök beszálltak a liftbe, ő kilépett a másikból. Mondtam, hogy ön épp most

megy fölfelé, de azt felelte, visszajön pár perc múlva. Walther letette a telefont, és elmondta Kriegernek, amit a portástól hallott. Krieger ledobta magát egy székbe, és megdörzsölte a halántékát. – Van itt néhány telefonszám – mondta Walther, a készülék mellett heverő papírlapot nézve. – Ellenőriztesd őket a telefonkezelővel – mondta Krieger. – Talán ki tudjuk deríteni, valóban visszajön-e. A telefonkezelővel való pár percnyi beszélgetés után Walther azt mondta: – Az első szám az El Pasó-i Hotel Cortésé, a második pedig egy Louis Dijon nevű férfié, aki itt lakik Mexico Cityben. – Dijon! – kiáltott föl Krieger. – Ismerem ezt a nevet... Tudom már! – Felpattant a székből, és föl-alá kezdett sétálni. – Nyilván beszélt Turkkel, hogy elmondja neki, mi történt kettőtök között, és hogy módot találjon rá, hogyan jusson el hozzá. – Nem lehetsz biztos ilyesmiben – tiltakozott Walther. Krieger megállt, kivette a szájából a szivart, és rábökött vele Waltherra. – Épp elég nővel volt már dolgom, van némi fogalmam arról, hogyan gondolkoznak. De hogy kerül a képbe Dijon? Hogyan? – Újra járkálni kezdett, majd hirtelen megtorpant. – Megvan! Dijon pilóta volt Spanyolországban! Róla is van dossziém. Turk azt mondhatta Laurennek, hívja fel Dijont, ő majd elviszi repülőn El Pasóba. Lauren pedig elment, hogy találkozzék Dijonnal... – A telefonhoz rohant, és tárcsázta a saját számát. – Paul – mondta annak, aki fölvette a kagylót –, a repülőtéren találkozunk. Két emberrel jöjjön. Hozzanak magukkal fegyvert. Igen, minél előbb. – Letette a telefont. – Meg kell akadályoznunk, hogy Dijon fölszálljon. – Még be sem fejezte a mondatot, már kint is volt a szobából. Walther lélekszakadva futott utána.

*
Lauren gyors léptekkel ment végig a Nizán. Magas sarkú cipője éles hangon kopogott az aszfalton. Dijon azt mondta, találkozzanak a Café Valencia előtt. Ha tudna futni, most megtenné. Félt, nagyon félt, most, hogy tudta: Walther és a barátja érte mentek a szállodába. Bármelyik pillanatban üldözőbe vehetik. Sohasem állhatta

Kriegert; valahányszor találkoztak, érezte, hogy az a tekintetével levetkőzteti. Az elmúlt években többször is az volt az érzése, hogy a férfi bármelyik pillanatban kész lenne ajánlatot tenni neki. Lauren készült, hogy átmenjen az utca túloldalára. A Valencia a következő háztömbben volt, közel a túlsó sarokhoz. Dijon azt mondta, zöld Forddal jön. Egyetlen autót sem látott a kávéház előtt. Az órájára pillantott. Fél tizenkettő. Dijon azt mondta, negyedórán belül a kávéháznál lesz. Legalább tíz perc telt el, amióta elhagyta a szállodát. Elhaladt két szembejövő férfi mellett. Az egyik megfordult, melléje szegődött, és megfogta a karját. – Gyere velünk, meglátod, bőkezűek leszünk. Lauren hátranézett a válla fölött. A másik férfi pár lépéssel lemaradt. Senki más nem járt az útban. – Mondok neked valamit – unszolta a férfi, s a keze megindult a melle felé. – Gyere velünk... Ellökte magától a kezet. – Maguk eltévesztették a házszámot! A másik férfi ekkor mögéje lépett. Váratlanul kettejük között találta magát. Átvillant az agyán, hogy talán meg akarják erőszakolni. Lépni akart, de nem engedték. – Gyere velünk – mondta az, aki leszólította –, majd mi megmutatjuk neked... Egy autó állt meg hangos fékcsikorgással mellettük. Egy zöld Ford. Kinyílt az ajtaja, és egy alacsony, zömök férfi pattant ki belőle. – Dijon? – kiáltotta Lauren. – Igen. Jól van? Mielőtt Lauren válaszolhatott volna, Dijon hatalmas ütést mért az asszonnyal szemben álló férfi jobb veséjére, aki ettől összeesett. A másik ember elszaladt. – Szemét! – sziszegte Dijon, és hasba rúgta a földön fekvő férfit. Aztán megfogta Lauren kezét, és az autóhoz vezette. Lauren egész testében remegett. – Kényszeríteni akartak, hogy elmenjek velük. – Gazemberek! – morogta Dijon. Elővett egy doboz cigarettát a zsebéből. Meggyújtott egyet az asszonynak, egyet magának. – Mire megérkezünk, a gép készen áll a felszállásra. Odatelefonáltam, hogy töltsék fel üzemanyaggal, és indítsák be a motort. Reggel nyolc órára El Pasóban lehetünk.

Lauren mélyet szívott a cigarettából. Szépen elrendezett élete órák alatt szétesett, összeomlott, mint gyerekkorában a tengerparton épített homokvár, ha megcsapta a hullám. Kifújta a füstöt, és azt mondta: – Hála Istennek, épp jókor jött. Dijon bólintott. – Jobban érzi magát? – Már nem remegek. – Kinyújtotta a kezét. – Rezzenetlen, mint a szikla. – Ezt Turktől tanulta – mosolyodott el Dijon. – Maga még Spanyolországból ismeri őt – mondta Lauren. – Az imént mondta a telefonban. – Azt is elmesélte, hogyan találkoztunk? – Nem. – Lelőtt egy olasz vadászgép – mesélte Dijon. – A barcelonai csata utolsó napjaiban történt... Zuhantam, és nem tudtam kiugrani a gépből. Turk látta, amint nekicsapódom a földnek. Utánam jött, és kiszabadított a roncsok közül... Nem hinném, hogy tízezer ember közül lett volna egy is, aki beugrott volna a lángok közé, hogy kihúzzon egy idegent. Én mondom magának, a legbátrabb férfi, akit valaha ismertem. Lauren érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Majdnem szégyenkezve törölte le. – Tudom, hogy butaság, de... – Nem – felelte Dijon –, nem butaság. Egyáltalán nem butaság. Hogy engem megmentsen, hajszál híján ott pusztult ő is. – Kár, hogy eddig nem ismertem magát – mondta az asszony. – Turk mesélt nekem magáról. – Ó! – Laurennek nem tetszett igazán a gondolat, hogy társalgási téma lehet Doug és a barátai között. Dijon ránézett. – Csak annyit, hogy szerelmes magába. – Nem tudom, nem előbb mondta-e magának, mint nekem – felelte ideges nevetéssel Lauren. – Miután másodszor találkozott magával – mondta Dijon. Az asszony elpirult, mert eszébe jutott, hogy akkor szeretkeztek először. Ő elment a férfival a lakására, remélve, hogy lefekszenek egymással; tényleg akarta, hogy vele legyen, mert vonzónak, férfiasnak találta. – No akkor magának tényleg előbb mondta – vallotta be. – Hadd mondjak el még valamit Turkről – folytatta Dijon. – Mondja csak – felelte Lauren. – Amikor megszökött a koncentrációs táborból... – Nem is tudtam, hogy ott is volt – szólalt meg a nő halkan. – Nemigen mesél a háborúról vagy arról, ami utána történt.

– A barátja, Gripper ezredes segítette a szökését. Csakhogy Turk nem akart egyedül szökni. Hat embert vitt magával. Ismerem mind a hatot... Bármelyikük kész lenne meghalni érte. – Tudom, hogy különleges ember – mondta az asszony. – Különleges – ismételte Dijon. – Különleges bizony. Már látták maguk előtt a repülőtéri irányítótorony nagy reflektorának lassan köröző fényét. A csúcsát elnyelte a csillagokkal teliszórt végtelen, fekete égbolt. – Követnek minket – közölte Dijon egykedvűen. Lauren észrevette, hogy a férfi fölnéz a visszapillantó tükörre. A szíve nagyot dobbant, aztán zakatolni kezdett. Megfordult. – Két kocsi jön utánunk – mondta, de előbb meg kellett köszörülnie a torkát, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. – Kapaszkodjék! – mondta Dijon. – Átmegyünk talaj közeli repülésbe. Gázt adott, mire a kocsi megugrott Lauren megint hátranézett. – Ők is gyorsítanak – állapította meg. Dijon nem felelt. A repülőtér kerítése mellett haladtak. – Nyissa ki a kesztyűtartót – mondta Dijon – és vegye ki belőle a pisztolyt. Lauren engedelmeskedett. A tenyerében tartott revolverrel kérdőn nézett Dijonra. – Használt már ilyesmit? – kérdezte a férfi. Az asszony megrázta a fejét, majd amikor rájött, hogy a másik nem néz rá, halk, feszült hangon mondta: – Nem, még soha. Dijon újra felnézett a tükörbe. – Ha utolérnek, le kell adnia rájuk néhány lövést. Akkor majd meggondolják, merjenek-e túl közel jönni. – Van benne golyó? – Meg van töltve, és nincs rajta biztosító. Tekerje le az ablakot, irányítsa a pisztolyt a mögöttünk lévő autókra. Tartsa két kézzel, és amikor szólok, húzza meg a ravaszt. Lauren lecsavarta az ablakot. A szél fütyülve húzott el mellettük. – Dugja ki a pisztolyt! – mondta Dijon. Lauren derékból megfordult. Látta a két autót. Nagyon gyorsan jöttek. – Oké – mondta Dijon. – Húzza meg a ravaszt kétszer. A két dörrenés egymásba olvadt. Az első ereje kis híján kitépte a fegyvert Lauren kezéből, de tartotta erősen. – Ez lelassította őket! – kiáltotta Dijon a visszapillantó tükörbe nézve. – Erre nem számítottak a gazemberek... Oké...

Húzza vissza a pisztolyt. És kapaszkodjék erősen... most veszünk egy nagyon éles kanyart. Amikor Dijon lenyomta a féket, hogy bevegye a kanyart, az autó megpördült a tengelye körül. Őrült iramban száguldottak a két hangár közti térség felé, ahol a gépük várakozott. A nyomukban jövő két autó ugyanúgy megpördült, amikor lefékeztek a kanyar előtt. – Mihelyt elérjük a gépet – magyarázta Dijon –, megállok. Maga ugorjon ki és rohanjon. Én meg fogom kerülni a gépet, és a túloldalról szállok be a pilótaülésbe. Lauren annyira meg volt rémülve, hogy válaszolni sem tudott. – Vigye magával a pisztolyt – mondta Dijon. Miközben a hangárok felé száguldottak, az irányítótoronyban újabb reflektorok gyúltak ki és rászegeződtek a három autóra. – Bármelyik pillanatban idecsődülhetnek a rendőrök – mondta Dijon. – Semmi sem lelkesíti őket annyira, mint egy jó kis üldözés. Valami bucka lehetett az úton, amin átszáguldottak. Lauren felrepült és beverte a fejét a kocsi tetejébe. A koponyájába hasító fájdalomtól elöntötték szemét a könnyek. Dijon lassított és befordult a hangárba. – Itt a gép – mondta. – készüljön az ugrásra, aztán rohanjon. Szirénák jajgatása hasított az éjszakába. – A rendőrség! – kiáltotta Dijon. Nagy fékcsikorgással megállt az egyfedelű jobb szárnya mellett. Lauren kivágta az ajtót, és futni kezdett a gép felé. Dijon kiugrott, és gyorsan átfutott a gép túloldalára. Lauren hirtelen észrevette, hogy az autójuk továbbmegy. A másik két kocsi már a két hangár közé ért. A pilótafülke túloldalán lévő ajtó kinyílt, és Dijon felkapaszkodott a pilótafülkébe. – A kocsi! – nyögte Lauren. Ebben a pillanatban Dijon autója belerohant az egyik üldöző kocsiba. Mindkettő megállt és kigyulladt. – Ez egy kicsit megváltoztatja az esélyeket – mondta Dijon, és előrenyomta a botkormányt. A gép megmozdult. Az épen maradó autó még egyre közeledett feléjük. Lauren kinézett az ablakon; látta az autóban Walthert, s mellette Kriegert. – Belénk akarnak rohanni! – mondta Dijon.

A kocsi melléjük ért. – Használja a fegyvert! – harsogta túl Dijon a motor berregését. – Lőjön már! Lauren kidugta a pisztoly csövét az ablakon és háromszor meghúzta a ravaszt. Az autó hirtelen elkanyarodott mellőlük. A következő pillanatban a gép farka fölemelkedett a földről. Néhány pillanat múlva már a levegőben voltak, s elhúztak egy rendőrautó vörösen villogó fényei fölött. – Jól csinálta! – nevetett föl Dijon. – Jól csinálta! Lauren lehunyta a szemét. Túlságosan meg volt rémülve, semhogy felfogta volna Dijon bókját. Semmi mást nem akart, mint mélyeket lélegezni, és megvárni, míg alábbhagy a reszketése, és lelassul őrült szívdobogása.

8. Gustav Winkler a táncterem baloldalán állt ott, ahol már csendben a büfét rendezték be, mialatt az est utolsó szónoka, dr. Hermann Linge beszélt. Az őszes hajú, szarukeretes pápaszemű szónok épp azt fejtegette a Német–Amerikai Szövetség tagjainak. hogy Németország és az Egyesült Államok barátok. – Nézzenek csak körül – mondta a doktor –, és mit látnak?... Itt a jobbomon Németország szeretett Führerének képmása, a bal oldalamon pedig e hatalmas ország Elnökének fényképe függ. Itt, tőlem jobbra Németország zászlaja, balra pedig a csillagos és sávos lobogó... A falakat és a mennyezetet... – a közeli Harmadik Sugárúton elrobogó vonat zakatolása beléfojtotta a szót –... a falakat és a mennyezetet horogkeresztek és amerikai zászlócskák díszítik. Barátok vagyunk, önök – mutatott vaskos mutatóujjával a feléje forduló arcokra –, önök, akik 1941. december 5-én, ezen a péntek estén összegyűltek itt, önök az élő bizonyítékai annak a barátságnak, amely Németországot és ezt az országot összekapcsolja. A hallgatóságból helyeslő kiáltások röppentek fel. – Elmondhatom önöknek, amit a legfőbb vezetéstől tudok – folytatta dr. Linge –, hogy nem lesz háború Németország és az Egyesült Államok között, és ha vasárnap reggel elmennek a templomba, hálát adhatnak Istennek azért a békéért, amely szüleik egykori hazája és az önök mostani országa között honol. Tapsvihar töltötte be a termet. Néhány férfi föllépett a szónoki emelvényre, és megrázta dr. Linge kezét. – Hölgyeim és uraim! – kiáltotta valaki a szónoki emelvényről. – Büfénk a rendelkezésükre áll. Egyenek, igyanak, mulassanak! – Mint sokan a táncteremben, ő is a Nemzetiszocialista Párt barna egyenruháját viselte a fekete horogkeresztes karszalaggal. Gustav Winkler utat tört magának arrafelé, ahol a sört szolgálták fel. Három kis fahordó állt egy nagy asztalon és még kétszer annyi az asztal mögött, a padlón. Megtöltött egy jókora papírpoharat, és arrébb sétált. A sör ízetlen volt, de azért megitta. Hatalmas robajjal újabb vonat húzott el. Bár az épület beleremegett, a körülötte lévő emberek ügyet sem vetettek sem a rezgésre, sem a zajra. Winkler köszönő viszonyban volt számos, mindkét nembeli vendéggel. Négy másik, vacsorával egybekötött estélyt is szokott látogatni, melyeket a Német–Amerikai Szövetség finanszírozott Manhattan Yorkville negyedében, ahol túlnyomórészt németek

laktak. A táncos összejövetelt minden hónap első péntek estéjén tartották. A belépti díj páronként öt dollár volt, az egyedülállóknak három dollár. Winkler egyedül jött, remélve, hogy majd csak felcsíp a sok fiatal nő közül valakit, aki szintén egyedül van, s lesz, akit ágyba fektessen a hét végén. Winkler magas, szőke, sötétkék szemű fiatalember volt, huszonnégy éves, de fiús képe miatt még annyinak sem látszott. A nők, akikkel eddig találkozott, szívesen táncoltak vele, még csókolózásra, sőt némi egyébre is kaphatók voltak, például bedughatta a kezét a melltartójukba, és volt, aki még a csiklóját is engedte megsimogatni. De eddig egyiket sem tudta rávenni, hogy többre is hajlandó legyen, mint hogy kézzel szerzi meg neki a kielégülést. Eddigi sikertelensége ellenére Winkler ragaszkodott elképzeléséhez, hogy egyikőjüket ágyba viszi ezen a hétvégén. Háromheti távollét után tért vissza Tampicóból, ahol a City of Cadiz érkezését várta. A feladat, amelyről azt hitte, hogy csak egyszerű kísérlet lesz, valójában többnek bizonyult. Miután a hajó egyik tisztjét elkísérte a Mexico City-beli brit konzulátusra, parancsot kapott Krieger ezredestől, hogy ölje meg az illetőt. Mihelyt a parancsot teljesítette, Winkler haladéktalanul visszatért New Yorkba. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Krieger másvalakit is elküldött, éspedig a brit kulturális attasét, név szerint Peter Harrist megölni. Winkler nem akart gondolni sem a hajóstisztre, sem a britre, ezért figyelmét újból a táncoló nőkre fordította. Meglátott egyet, aki fölkeltette a figyelmét. – Á, Gustav, tudtam, hogy te vagy az – szólalt meg most mellette egy férfi. Winkler egy félfordulatot tett feléje. Alfred Side volt az, a Német–Amerikai Szövetség vezérének, Fritz Kuhnnak fő adjutánsa. Side keze előrelendült és megszorította Winklerét. – Hiányoltalak az elmúlt néhány pénteken. – Kicsi, kerekded ember létére meglepően erős kézfogása volt. – Üzleti útra Milwaukee-be kellett mennem – hazudta Winkler, szívélyesen rázogatva Side kezét. – Mi a véleményed dr. Linge beszédéről? – Nagyszerű volt. Ez az ember nagyon jól lehet informálva – válaszolta Winkler, holott tudta, hogy Linge jórészt csak

handabandázott. – Gyere velem a büféhez – mondta Side. – Többeknek beszéltem rólad, és szeretnének megismerni, különösen most, hogy saját szerszámüzleted lett. – Jaj, abból az üzletből már kiszálltam – felelte Winkler fellengzősen. – Ami azt illeti, épp ezért mentem Milwaukee-ba. Egy ottani ember akarja megvásárolni. – Amikor először találkozott Sidével, úgy mutatkozott be neki mint gépészmérnök, akinek saját kis műhelye van Brooklynban. Ez nem is állt olyan távol az igazságtól. Mielőtt belépett volna az Abwehrbe, gépészmérnöki vizsgát tett a berlini Műszaki Főiskolán. – Nem baj – nevetett Side. – Menjünk, együnk valamit. Beálltak a sor végére, amely csigalassan haladt előre. – Az összes ennivalót a legkülönfélébb yorkville-iek és a város egyéb német közösségei adományozták – jelentette ki Side büszkén. Rengeteg ennivaló volt, csupa hazai íz. Tálakban állt a forró és a hideg burgonyasaláta. Káposztasaláta. Savanyú káposzta. Szeletelt sonka. Kolbász. Marhapecsenye. Ecetes marhahús. Sokféle kenyerek. Gyümölcssaláta. Sütemények és torták... Mindez három hosszú-hosszú asztalon kiterítve. Mihelyt kiürült egy tál, újat tettek a helyébe. Lehetőleg mindent aprócska horogkeresztekkel díszítettek. – Ajánlom a forró krumplisalátát és a sült kolbászt – mondta Side. – Egyébként minden elsőrangú. A terem szélén találtak egy kisebb üres asztalt, és leültek. Elrobogott egy vonat. A váratlanul támadt zaj meglepte Winklert. Az utolsó negyedórában most hallotta először, holott biztos volt benne, hogy azóta több szerelvény is elhaladt. – És most Gustav – mondta Side két falat között –, beszélhetnénk talán a jövőről. A te jövődről a Szövetségben. Tudom, hogy rokonszenvezel velünk... Tudom, hogy jó német vagy. Miért nem csatlakozol hozzánk? Én örömmel támogatnám a felvételedet. – Büszke lennék, ha közétek tartozhatnék – nyújtotta Winkler a kezét az asztal fölött, és szélesen elmosolyodott. – Megtisztelsz, hogy fölajánlod a támogatásodat. – Semmiség. Én mindig kész vagyok támogatni azt, aki becsületére válik a szervezetnek. Addigra már a zenekar is hangolni kezdett. Az öt zenészen tiroli nadrág volt zöld és piros nadrágtartóval, térdig érő barna

zoknival és fehér parasztinggel, amely fölött rézgombokkal kirakott kis bőrmellényt viseltek. Tollas vadászkalap ült hetykén a fejükön. – Jól játszanak – jegyezte meg Side. – Már többször zenéltek nálunk. Winkler csak fél füllel figyelt rá. Ugyanazt a fiatal nőt nézte, akit korábban már észrevett, s aki most a közelben haladt el. Hosszú, gesztenyebarna haját kontyba csavarva viselte. Csinos volt. Vagyis inkább gyönyörű. Magas, de mégsem annyira, mint ő. Sima, hegyes nyakkivágású fekete ruhája kihangsúlyozta mellének teltségét, csípője gömbölyűségét. Két másik nővel volt. Az egyik mondott neki valamit, mire megfordult, és Winklerre nézett. Winkler a legszebb mosolyát villantotta rá. A lány összeráncolta a szemöldökét és elfordult. – Ki ez a lány? – kérdezte Winkler, és megmutatta Sidének, kire gondol. Side helyeslően bólintott. – Hilda Schmidt. Martin Schmidtnek, az egyik legmegbízhatóbb és roppant gazdag támogatónknak a lánya. Építkezésekkel szerezte a vagyonát. – Mutass be neki! – kérte Winkler. Side bólintott. – Majd viszonzom valamivel a szívességedet – mondta Winkler, miközben átmentek a parketten. – Miss Schmidt – kezdte Side –, szeretném bemutatni az én jó barátomat, Mr. Gustav Winklert. A lány bólintott és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismertem, Mr. Winkler – mondta bársonyos hangon. Winkler fölemelte és megcsókolta a kezét, és azt felelte: – Az öröm kizárólag az enyém. – Néhány kurta pillanattal tovább fogta a lány kezét, mint a helyzet megkívánta volna. A zenekar belevágott egy tüzes polkába. – Jön táncolni? – kérdezte Winkler. A lány fürkészve nézett két társára, majd biccentett. – Miért ne, Mr. Winkler? A férfi a parkettra vezette. – Sokkal jobban szeretném, ha Gustavnak hívna – mondta, és karját a lány dereka köré fűzte. A lány mosolygott. Gyors tánc volt. A polkát keringő, majd lassú foxtrott követte. Gustav egészen közel húzta magához a lányt, hogy érezze a melléhez nyomódó keblét és csípőjének mozgását. Amikor rájött, hogy a lány a legkisebb erőfeszítést sem

teszi, hogy elkerülje a testi érintkezést, a tánc után félrevonta. – Miért ne mehetnénk el valahová, ahol leülhetnénk, és nyugodtan beszélgethetnénk? – javasolta. – Még nem is ismerem magát – felelte Hilda mosolyogva –, és máris arra kér, hogy hagyjam itt a barátaimat, és menjek el magával? – Ha itt maradunk, nem is fog megismerni. – Újra megfogta a lány kezét, és ajkát a keze fejére nyomta. – Pedig én azt akarom, hogy megismerjen engem. – Meg kell mondanom, hogy el vagyok jegyezve. – Ha én lennék a vőlegénye – mondta Winkler halk, szenvedélyes hangon –, sohasem hagynám magára. A lány felvillanyozva nézett rá. – Utána hazafuvarozom – mondta Winkler. – Magának van autója? – Kell, hogy legyen, ha haza akarom fuvarozni – felelte Winkler mosolyogva. – Biztosíthatom, másképp nem tehetném. Hilda ragyogó pillantása mosollyá változott, és a lány bólintott. – Ez azt jelenti, hogy eljön velem? – Igen. De nem akarok több becsmérlő megjegyzést hallani a vőlegényemről – mondta a lány. Winkler a szája elé tette a mutatóujját. – Egy szót se többet arról az illetőről. – El kell búcsúznom a barátaimtól – mondta Hilda. Winkler bólintott. Nézte a csípők érzéki ringását. ahogy a lány átvágott a termen. Hilda hamar jött is vissza. – Brooklyn Richmond Hill negyedében lakom – mondta. – Meg tudja mondani, hogyan jutok oda? – kérdezte Winkler. A lány bólintott. Fölsegítette rá a kabátot, majd ő is fölvette a sajátját. Megfogta a lány kesztyűs kezét, és el sem engedte, amíg el nem haladtak a Harmadik Sugárút magasvasútjának hídpillére alatt. A vasút mennydörgő robajjal száguldott el fölöttük, s szórta lefelé a szikrákat. – Egy bizonyos helyre akar menni? – kérdezte Hilda. – Nem. Tulajdonképpen nem nagyon ismerem a várost – vallotta be Winkler. Amikor az autóhoz értek, Winkler kinyitotta a lány előtt az ajtót, majd be is csukta mögötte. Aztán ő is becsúszott a kormány mögé. – Magának nagyon jól mehet, ha ilyen gyönyörű kocsija van – jegyezte meg Hilda.

– Elég jól megy – válaszolta Winkler, miközben elkanyarodott a járda mellől. – Mesélne magáról? – Nincs sok mesélnivalóm – nevetett a lány. – A Richmond Hill-i középiskolában érettségiztem, kereskedelmi tagozaton, és most apám üzletében dolgozom. Rendben tartom a könyvelését, felveszem a telefonjait, legépelem a leveleit. Winkler érdeklődést színlelt. Valójában a legkevésbé sem érdekelte, hogy mit csinál a lány. Csak az érdekelte, hogy most itt van vele az autóban. Parfümjének illatától megrészegülve már látta maga előtt, amint meztelenül hever az ágyon, s combját kitárja neki. – És maga mit csinál? – kérdezte Hilda. – Azon kívül, hogy nőket csíp föl? Winkler felnevetett. – Gépészmérnök vagyok – felelte, tartva magát ahhoz a történethez, amelyet Sidének mesélt. – Saját üzletem van... Gépgyártó műhely. De el fogom adni, és valami másba kezdek. – Mibe? – Azt még nem döntöttem el. – Megállt egy piros lámpánál. Farzsebéből előhúzott egy lapos üveget, és belekortyolt. – Igyék – nyújtotta az üveget Hildának, miközben újra elindult. – Kicsit fölmelegíti. A lány ivott, de nem annyit, mint ő. – Igaza van – kuncogott –, tényleg fölmelegíti az embert. – Mondja meg, hová akar menni – mondta Winkler. – Nem éhes? – kérdezte a lány. – Nem mondhatnám. Ettem a táncestélyen. Különben is nagyobb kedvem van rá, hogy itt üljek a kocsiban, vezessek, és közben beszélgessek magával. – Én sem vagyok éhes – mondta Hilda. Winkler ivott még egy kortyot a snapszból, és átnyújtotta az üveget a lánynak. – Csak még egy kortyot – mondta Hilda. – Érzem, hogy az első máris a fejembe szállt. Winkler nevetett, és megpaskolta a lány térdét – Hova vigyem? – Menjünk Brooklynba – felelte Hilda, és visszaadta az üveget. – Átmehetünk a Williamsburg hídon, aztán föl a Metropolitan sugárúton. – Ha a Williamsburg híd felé kell mennünk, akkor rossz irányt választottunk – jegyezte meg Winkler. – Azt hittem, nem tudja. – Azért a hidakat ismerem – felelte Winkler. – De a

különböző szórakozóhelyeket nem. – Befordult egy mellékutcába, majd ráhajtott a Második sugarútra. Karját a lány válla köré fonta, és közelebb akarta húzni magához. – Ne – tiltakozott a lány. – Ne! – Egyetlen értelmes magyarázatot adjon, hogy miért ne. – El vagyok jegyezve. – Nem elég jó – nevetett a férfi. – Különben is, nem fog úgy fázni, ha közelebb húzódunk egymáshoz – azzal gyengéden megszorította a lány vállát. Hilda közelebb húzódott. – Egy kicsit szédülök ettől a pálinkától – panaszkodott. – Már nem sok maradt az üvegben – mondta Winkler s fölemelte, hogy a lány is lássa. – Egy kicsi nekem és valamicske magának. – Ivott, majd átadta az üveget a lánynak. Hilda kiürítette. – Milyen jó illata van magának! – bókolt Winkler. – Milyen parfümöt használ? – Nem emlékszem a nevére. Valami virágillat – válaszolta a lány, és szembefordult vele. Megálltak egy piros lámpánál. Winkler üresbe állította a sebességváltót, lábát a fékpedálon tartotta, majd átkarolta, és hevesen szájon csókolta a lányt. Először azt hitte, el fog húzódni tőle, s felszólítja, hogy azonnal vigye őt haza. De nagy örömére Hilda a nyaka köré fonta a karját, és szorosan hozzásimult. Noha a lámpa már váltott, még egyre átölelve tartotta a lányt, keze megtalálta és gyengéden simogatni kezdte a mellét. A lámpa zöld volt. Winkler elhúzódott Hildától. Első, második, majd harmadik sebességbe kapcsolt. – Te is ugyanazt érzed, amit én – mondta halk, unszoló hangon. – Nem kellett volna azt az utolsó korty snapszot meginnom. Rémesen szédülök – panaszolta Hilda. Winkler cigarettára gyújtott. Valami olyasmire próbált gondolni, ami imponálni fog a lánynak, ami segíti rávenni, hogy átmenjen vele a hátsó ülésre. Úgy gondolta, ha egyszer megteszi, utána már mindig hajlandó lesz rá, valahányszor csak találkoznak – márpedig szüksége volt egy állandó barátnőre, különöse n most, hogy valószínűleg itt marad az Egyesült Államokban. – Mire gondolsz? – kérdezte Hilda. Winkler elmosolyodott. – Hogy milyen szerencsés vagyok, amiért találkoztam veled. – Megint átölelte a lányt. – Én is így érzem – felelte Hilda, s felnézett rá.

Winkler befordult a Delancey utcába. – Zsidónegyed – mondta. – Minden utca bűzlik a zsidóktól... De hamarosan el lesznek törölve a föld színéről örökre. – Mialatt odaát volt Németországban, egy barátja, aki az SS-ben szolgált, mesélt neki a Führer titkos tervéről, amellyel véglegesen meg kívánja oldani a zsidókérdést. – Én csak azt nem értem – mondta Hilda –, hogy eredetileg miért engedték be őket ebbe az országba. Mindenki tudja, mifélék... Tudod, azt hallottam, hogy ezekben az utcákban keresztény csecsemőket áldoztak fel, és a rabbik a vérüket itták. – Ilyesmi nálunk, Németországban is előfordult... – Hirtelen elhallgatott. Elszólta magát, és gyorsan ki kellett magyarázkodnia. – Úgy értem, hallottam, hogy hasonló esetek előfordultak Németországban is, míg a Führer véget nem vetett neki. A lány fürkésző pillantást vetett rá, és halkan megkérdezte: – Mondd meg nekem az igazat, Gustav. Te Németországból jössz, igaz? Már a Williamsburg hídon jártak, és az acélpadozaton pörgő kerekek surrogásától nem hallották egymás szavát. Az alatt a néhány perc alatt, míg átérnek a hídon, kellett kigondolnia, hogy mit mondjon. Hilda okosabb volt, mint gondolta, és hiába tagadna, úgysem hinne neki. Ha viszont beismeri, a saját biztonságát tenné kockára. A legjobb lesz úgy megbirkózni a helyzettel, hogy se megerősíteni, se tagadni nem fogja. Ilyenformán holmi titokzatosság ködébe burkolózhat, ami talán arra is jó lesz, hogy könnyebben elcsábíthassa a lányt. – Fordulj balra, a Roebling utcába – mondta Hilda, amikor átértek a hídon. – Az majd egyenesen bevisz a Metropolitan sugarúira. Winkler megfogadta a tanácsot. – Szóval Németországból jössz? – kérdezte megint a lány. – Találd ki – felelte Winkler, s már élvezte a játékot, amelybe véletlenül pottyant. Pár pillanatnyi gondolkodás után Hilda azt mondta: – Azt hiszem, igen. A férfi nem válaszolt. – A következő lámpánál fordulj jobbra a Metropolitanre – mondta a lány. A lámpa pirosra váltott, mielőtt Winkler jobbra fordulhatott volna. Megragadta az alkalmat, hogy újra megcsókolja Hildát. Ezúttal a kabátját is kigombolta, és szelíden nyomkodta a lány mellét. Még a ruhán keresztül is érezte, hogy mellbimbói megmerevedtek. A lány halkan

felnyögött. Már éppen be akart nyúlni a melltartójába, amikor a hátuk mögött valaki dudált. Hilda elhúzódott tőle. – Zöld a lámpa – zihálta. Winkler egyesbe kapcsolt. – Hülyék – morogta, és lassan befordult. – Dühösnek látszol – mondta Hilda. – Néha csodálkozom, miért ilyen hülyék az amerikaiak! – fakadt ki a férfi. – Ha nem látják, hogy csókolózunk, talán kikerültek volna. Szerintem azt gondolták, hogy most nagyon viccesek. – Nem voltak viccesek – mondta Winkler mogorván. A lány a karjába fűzte a karját. – Ne dühöngj miattuk – mondta. – Na, légy szíves, mosolyogj már! Tudod-e, hogy csodásan tudsz mosolyogni? – Csak a te kedvedért – felelte Winkler széles mosollyal. Megint átkarolta a lányt; a kezét pontosan a melle fölött lógatta le. Hilda ránézett, de nem szólt semmit. Winkler ujjai a lány nyakát cirógatták, hol oldalt, hol elöl. Kétszer érezte, hogy a lány megborzong. Hilda közelebb húzódott hozzá. Winkler kinyújtotta az ujjait, és megérintette a lány jobb mellét. Hildából mély sóhaj szakadt fel, de meg sem próbálta, hogy elhessegesse onnan Winkler kezét. – Érzem, ahogy lélegzel – mondta a férfi. – Nagyon gyorsan veszed a levegőt. Észrevette, hogy egy fákkal beültetett részen haladnak át. – Hol vagyunk? – kérdezte. – A Forest Parkban – felelte a lány. A férfi több autót is látott a járda mellett parkolni; párok ültek bennük. Az út szélére kanyarodott, és lassan megállt. Mielőtt Hilda bármit kérdezhetett volna, már el is borította csókjaival. Keze benyúlt a melltartó alá, és rásimult a lány meleg mellére. Érezte a kemény bimbót. A lány szenvedélyesen válaszolt, kinyitotta a száját, hogy beengedje a férfi nyelvét. Winklernek sikerült kiszabadítania a lány mellét, és mohón szívni kezdte a bimbót. Kezét a ruha szegélye alá bújtatta, egészen addig, míg be nem jutott a combok közé. – Menjünk a kocsi hátuljába – mondta, s többször is megállt, hogy közben levegőt vegyen. A lány megrázta a fejét. Erre újra megcsókolta, ezúttal ujjait a lány nemi szervén tartva.

Hilda elhúzódott. – Nem... azt nem szabad. – Akarlak – mondta a férfi. A lány átnyúlt, és kezét rátette a férfi merev péniszére. – Megteszem azt, amit a vőlegényemnek szoktam. – Gombolni kezdte a férfi sliccét. Winkler megfogta és ellökte a lány kezét. – Én téged akarlak – mondta. – Meglátod, jó lesz – bizonygatta Hilda. – De azt nem engedhetem, hogy belém hatolj. Még szűz vagyok, és az is maradok, amíg férjhez nem megyek. – Kezét ismét Gustav sliccére tette. – Nem vagyok kisfiú – mordult fel Winkler. – Ilyen játékokat már nem játszom. – Indított, és elhúzott a járda mellől. – És legfőképpen azt nem szeretem, ha becsapnak. – Keményen nézett a lányra. – Nem vagyok kurva – mondta az, és elhúzódott mellőle. – De az vagy, felizgattál, és most visszakozol! – Túl gyorsan hajtasz – siránkozott a lány. – Nem elég gyorsan! – válaszolta a férfi, s átnyúlt, hogy újra magához húzza a lányt. Hilda ellökte magától. Aztán hirtelen a szeme elkerekedett, megragadta a kormányt, és felsikoltott. A férfi előrekapta a fejét: egy teherautót látott maga előtt. Gondolkodni sem volt ideje, már hallotta is az összecsapódó két fémtest szörnyűséges csattanását. Az autó felemelkedett; az ajtók kivágódtak. Gustav hallotta Hilda sikolyát. A mellkasa a kormánykeréknek vágódott, a feje hátranyaklott. A következő pillanatban az autó felborult és hallani lehetett az egymásnak ütköző fémek csörömpölését. A testén áthullámzó fájdalom valami feneketlen feketeségbe taszította a fiút... Amikor visszanyerte az öntudatát, előbb a füst szagát érezte, csak aztán látta meg a lángokat. A kocsi égett. Aztán hallotta, hogy valaki azt mondja: – Még él... Siessenek, el kell vinnünk innen, mielőtt felrobban az autó. Néhány kéz a válla alá nyúlt és húzni próbálták. Winkler felsikoltott. Újra húzták. A fájdalom megint magával rántotta az örvénylő, koromsötét éjszakába. Amikor ismét kinyitotta a szemét, a fák csúcsait látta, s mögöttük az égboltot. Rájött, hogy a földön fekszik. Nagyon fázott, és a vér sós ízét érezte a

szájában. Egy ember hajolt fölébe, és azt mondta egy másik embernek: – Pocsék állapotban van. Percek múlva hordágyra fektették, és berakták egy mentőautóba. Fel akarta emelni a fejét, hogy megkérdezze, mi van Hildával. De hang helyett csak vér buggyant ki a szájából.

9. Ed Gripper elnyúlt egy nagy kövön. Nagyon fázott. Minden porcikája fájt, különösen a nyaka és a feje. Állat és zubbonya tépett ujját alvadt vér borította. Nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne veszítse az eszméletét. Nem volt ereje, hogy leküzdje az időnként felfeltörő, mindent elsöprő hányingert. Valahányszor visszazuhant volna az öntudatlanságba, megrémült, hogy talán többé magához se tér. De mindig magához tért. És most már ritkultak az öntudatlanság szakaszai, és egyre hosszabb és hosszabb éber pillanatok ékelődtek közéjük. Végül Ednek már arra is futotta az erejéből, hogy átgondolja, mi történt. A gépet lelőtték, méghozzá géppuskával. Onnan, ahol most volt, még éppen ki tudta venni a szélfútta homokon át a roncsot. Pusztán a szerencséjének köszönhette, hogy a becsapódáskor kizuhant a repülőből. Fogalma sem volt, vajon a pilótája, Allway alhadnagy túlélte-e a zuhanást. Hirtelen eszébe jutott, hogy estére találkozót beszélt meg Douglas Turkkel, s egy komolyabb ivászatról volt szó Juárezben. Ehelyett most itt ül a sivatagban, valahol a határtól délre. Doug azt mondta, valami fontos dologról akar vele beszélni. Biztos volt benne, hogy vagy arról van szó, hogy Doug vissza akar térni a hadseregbe, vagy valami nőügyről. Doug beszélt már neki egy nőről, akivel Mexico Cityben ismerkedett meg. A neve nem jutott eszébe, mert a gyomra felől újabb hányingerhullám közeledett... Azon tűnődött, vajon szenvedett-e belső sérüléseket. Mert ha igen, akkor – tekintve, hogy pillanatnyilag hol van –, meg fog halni, valószínűleg hosszú, kínos haldoklás után. És ha valóban meg kell halnia, akkor már jobb lenne gyorsan, mondjuk egy golyóval a fejében. Újra azért küszködött, hogy el ne veszítse az eszméletét. De végül elnyelte a feketeség, belehúzta az örvénylő mélységbe. Még azután is viaskodott, hogy pörögve szállni kezdett lefelé, egyre csak lefelé... Ed úgy érezte, mintha kézzel-lábbal próbálna kifelé kapaszkodni. Aztán hirtelen újra magához tért. Érezte a hideget, a szelet, és a kavargó port. Lassan végigsimította mindkét kezével a karját és a lábát. Egyik sem tört el, bár minden porcikája kegyetlenül sajgott. A szélfútta homokfüggönyön át látta a repülőgép roncsait. Már éppen kiáltani akart Allwaynek,

amikor hangokat hallott a gép mögül. A szívverése felgyorsult. Ha azok a banditák vannak itt, akik lelőtték a gépet, nincs sok esélye rá, hogy életben hagyják. Feszülten figyelt, hátha megérti a szavaikat. Közelebb jöttek, de még úgy sem igazodott el a spanyol beszédükön. Megrázta a fejét. A hirtelen mozdulattól újra felkavarodott a gyomra. Erőnek erejével le akarta küzdeni a hányingert, öntudatánál akart maradni. A hideg ellenére egész testét kiverte a veríték. A férfiak megint beszélgettek. – De hiszen ez német! – suttogta Ed magában. – Mexikói banditák, és németül beszélnek? – Ez képtelenség volt. Bizonyára valami baj van a hallásával, vagy talán hallucinál. Esetleg... Két lövés hallatszott gyors egymásutánban A robbanások mennydörgésszerűen érték Ed fülét, fájdalom hasított tőle a koponyájába. Félelmében, hogy újabb lövések következnek, kezét a fülére szorította. Néhány pillanat múlva a magnézium éles, fehér fénye lobbant fel a repülőgép roncsai felett. Ed ösztönösen hasra vágta magát. Ahogy nézte a világítórakéta lassú, lefelé hulló mozgását, az a különös érzése támadt, hogy újra a Nyugati Front senki földjére került. Meglapult a földön, reménykedve, hogy nem veszik észre. A két férfi, akik nyilvánvalóan a lezuhant gépet keresték, most, hogy megtalálták, megálltak, hogy közelebbről is megnézzék. Megint beszélni kezdtek, ezúttal is németül. A jelzőfény jobbra sodródott, aztán kialudt. Ed kényszerítette magát, hogy lassan mászni kezdjen a nagy kőtömb túlsó oldala felé. Az erőfeszítés pokoli kínokkal járt. Kétszer is megállt, félve, hogy elveszíti az eszméletét. Amikor a nagy szikla mögé ért, fölhúzta magát, és a roncs felé nézett. Nem látta az embereket, de hallotta a hangjukat. Fülét megütötte a “tot" szó, és tudta, hogy megtalálták Allway holttestét. Német nyelvtudása nagyon megkopott. Amit tudott, leginkább akkor tanulta, amikor részt vett a Nagy Háború utáni megszállásban. Mégis többet értett meg abból, amit hallott, mint remélte volna. Az egyik ember azt magyarázta, hogy másnap reggel vagy újabb csapatok jönnek a roncshoz és a benne lévő holttesthez, hogy közelebb vigyék a határhoz, ami innen körülbelül száz kilométerrel északabbra van, vagy álcázni fogják, nehogy valamelyik felderítőgép észrevegye a magasból. Mire a másik megjegyezte: – Colonel Becker wird bestimmen was zu tun

wäre. Tehát Becker ezredes fogja eldönteni, mit kezdjenek a ronccsal? – töprengett Ed tanácstalanul. Vett néhány mély lélegzetet. Ezek nem mexikói banditák! Újra négykézlábra ereszkedett, és visszakúszott oda, ahol előzőleg volt. A mozgás most már kevesebb fájdalommal járt. Mihelyt a sziklához ért, meglátta az idegeneket. Hárman voltak, német egyenruha volt rajtuk, hasonló ahhoz, amelyet az Afrikai Hadtest katonái viseltek. – De mi az ördögöt keresnek itt? – kérdezte magában Ed. A választól újra meglódult a szíve. Emlékezett, hogy mielőtt a gépfegyverek tüzet nyitottak, látta a kerékés abroncsnyomokat. Német támadás, ez történt Charóban!... Egy istenverte német támadás! Gripper agyában fikarcnyi kétség sem volt afelől, hogy ezek a németek az Egyesült Államok felé nyomulnak. Hogyan jutottak el Charóig, az most nem érdekelte. Lényeg, hogy itt vannak, és hogy nyilván be akarnak hatolni az Egyesült Államok területére, és hogy neki vissza kell jutnia Blissbe, hogy figyelmeztesse Hanahant, vessen véget a hadgyakorlatnak, mert megkezdődött az igazi háború. Ed megint verejtékezett. A németek nyilván a roncs mellett fogják tölteni az éjszakát. Hirtelen észrevette, hogy az egyik egyenesen feléje tart. Talán helyet keres, hogy a szükségét végezhesse. Ed kihúzta a tokjából kétélű kését, és egészen lelapult a földre. Amikor a férfi már elég közel járt, Gripper rávetette magát, s a szívébe mártotta a kést. A német térdre rogyott, majd előrebukott. Ed gyorsan elvette tőle a puskáját, a tölténytárát és a kézigránátjait. Aztán visszaosont a sziklája mögé. Várt. Néhány perc múlva az egyik német kiabálni kezdett: – Willie, wo bist du? Ed fölkapta az egyik gránátot. Az, aki Willie-t szólongatta, odaszólt a társának: – Etwas hat mit Willie passiert. Ich schau' nach. – Maga elé tartott puskával közeledett, készen arra, hogy bármelyik pillanatban a vállához kapja. Visszaszólt a másiknak, hogy alig lát, annyira fújja a szél a homokot. A következő pillanatban két lövés dördült. Két jelzőfény szállt lassan lefelé. – Willie! – kiáltotta a férfi. Odarohant, ahol a holttest feküdt, és föléje hajolt. A másik férfi ügetve sietett a társához. Ed kibiztosította a kézigránátot, és a térdelő alakok felé hajította. A robbanás épp abban a pillanatban dördült, amikor a

jelzőrakéták fénye kihunyt. Ed meg sem várta, mit művelt az első kézigránát, máris dobta utána a másodikat. Aztán visszament a szikla mögé. Fogalma sem volt, merre kellene elindulnia, de azt tudta, hogy itt nem maradhat. Reggel meg fogja tudni, hol kel föl a nap, s ha már tudja, merre van kelet, attól kezdve tarthat egyenesen északnak, Este Guzman város felé. Ott majd csak talál valami járművet, amellyel megteheti a hátralévő utat az Egyesült Államokba. Haladt, amilyen gyorsan csak tudott. De olykor-olykor, amikor már nagyon fájt a teste és a feje, kénytelen volt lelassítani, sőt megállni, legalább addig, míg egy kicsit csillapul a szívdobogása. Ed tudta, hogy reggel, ha majd a többi német megérkezik a roncshoz, és ott találja három halott társát, minden követ megmozgatnak, hogy megtalálják őt. De ha ő át tud jutni az Államokba, mielőtt a németek átlépnék a határt, amazok többé már nem számolhatnak a váratlan rajtaütés előnyeivel. Márpedig arra nagy szükségük lenne...

*
Erős szél fújt, és nagy, száraz gazcsomókat görgetett Turk kocsija előtt, amitől kénytelen volt lelassítani. Időnként átvergődött egy-egy sűrű porfelhőn, amely az autó reflektorának fényében először fehér falnak látszott, de beléje hatolva olyanná vált, akár egy palást, mely mindent eltakar. Résnyire nyitotta az ablakot, hogy kiáramoljon a kocsiból a cigarettafüst. Már előre örült, hogy újra együtt lehet Laurennel. Aztán eszébe jutott, hogy Manuel a szállodai szobában maradt; felnevetett, és hangosan megszólalt: – Meg lesz lepve, amikor meglátja a fiút! Turknek fogalma sem volt róla, hogyan viszonyul Lauren a gyerekekhez, különösen egy olyan utcakölyökhöz, mint Manuel. Őszintén szólva ő maga sem tudta, mihez kezd majd a fiúval. De abban biztos volt, hogy megpróbál tenni valamit, hogy gondoskodjék a fiú élelméről és szállásáról – nem, annál többről: az otthonáról. Bekanyarodott a Pershing Circle-re, és a helyőrségi főhadiszállás épülete felé haladt. Még minden ablakban égett a villany. Behajtott a parkoló egyik kocsiállásába, és megállt.

Mielőtt kiszállt volna, még rágyújtott egy cigarettára. Aztán felment a lépcsőn, és végiglépkedett a folyosón, amely most üres volt, csak a rádióközpont elé állítottak újabban őrszemet. Belépett az üres sajtószobába, és töltött magának egy csésze kávét. A felét kiitta, és visszament a hallba. Odalépett az őrhöz. – Fitzhugh vezérőrnagy bent van? – kérdezte. – Nem, uram – felelte a fiatal katona. – Néhány perce ment el. Turk bólintott s azt mondta: – Ha visszajön, megmondaná neki, hogy Douglas Turk a sajtószobában várja? – Igen, uram. – Köszönöm, közlegény – válaszolta Turk, és visszament a sajtószobába. Hogy a rádióközpont elé őrt állítottak, megerősítette benne a gyanút, hogy a hadgyakorlaton valami fontos dolog történt. És meg akarta tudni, hogy mi az...

*
Hanahan szeme vörös volt, s akárhány pohár szódabikarbónás vizet ivott, a gyomorégése sehogy sem akart elmúlni. Föl-alá járkálva hallgatta a hangosbeszélőn át behallatszó spanyol fecsegést. – Átkozottul élvezhetik a társalgást odakint – jegyezte meg Driscol őrnagynak, a rádiós tisztnek. – Ha benne vannak ebben a hadműveletben... A másik hangszóróban újabb hang szólalt meg: – Itt Kék Járőr... Kék Főnök, itt Kék Járőr... hall engem? Hanahan odament a rádióspulthoz, és elvette a mikrofont az őrmestertől. – Mondja csak. Kék Járőr, itt Kék Főnök... tisztán hallom. – Intett az őrmesternek, hogy halkítsa le a másik hangszórót. – Közeledünk Este Grandéhoz – jelentette Barth százados. – Látnak valamit? – Semmit... Még mindig rettentően kavarja a szél a homokot. – Vége – mondta Hanahan, és visszaadta a mikrofont az őrmesternek. A szoba túlsó végében lévő íróasztalhoz ment, és ledobta magát a mögötte álló székbe. Már éppen lehunyta volna a szemét, amikor belépett Fitzhugh. – Barth bejelentkezett – mondta Hanahan. – Nem lát semmit. De közeledik Este Grandéhoz.

Fitzhugh bólintott. A kialvatlanságtól az ő szeme is vörös volt, és kínzó fejfájás gyötörte. – Turk visszajött. A sajtószobában van – mondta. – Mi az istent keres itt ilyenkor? – fakadt ki Hanahan. – Mondd meg neki, hogy takarodjon vissza a szállodába, és... – Megszagolt valamit – mondta Fitzhugh. – Egyébként is, valószínűleg azt akarja tudni, nincs-e valami újság Gripperről. Hanahan megdörzsölte a halántékát, és harciasan nézett az egyik hangszóróra. – Nem ért az a csibész spanyolul? – Hogyan? – Turk. Nem beszél az a gazfickó spanyolul? – De igen. – Hozd ide. Talán ő meg tudja mondani nekünk, mi az ördögről cseverésznek ezek. Fitzhugh kisietett a szobából, Hanahan pedig visszament az őrmesterhez, és megmondta neki, hívja ismét a Kék Járőrt. Mihelyt Barth a vonalban volt, Hanahan megkérdezte: – Maga is hallja a folyamatos spanyol dumát a rádióban? – Nem... Én maradtam az előzetesen megbeszélt frekvenciánkon. – Még most sem lát semmit? – Nem, uram. – Vége – mondta Hanahan. Nyílt az ajtó, és Fitzhugh lépett be Turk kíséretében. Hanahan átment a szobán. – Mennyire ért maga spanyolul? – kérdezte, miközben csípőre tett kézzel megállt Turk előtt. Nem volt olyan hangulatban, hogy óvatosan fogalmazzon, és azt akarta, hogy ezt Turk érezze is. – Tökéletesen – felelte Turk tömören. Hanahan hátrált egy lépést. – Őrmester, hangosítsa fel – mutatott rá a hangszóróra. – Meg tudja mondani nekem, hogy miről van szó?. Őrmester, vegye még hangosabbra. – Jól van ez úgy, ahogy van – mondta Turk, és közelebb húzódott a hangszóróhoz. – Ha túl hangos, eltorzítja a szavakat. – Azt akarom tudni, nem az egyik mexikói egység-e, amit... – Csendet! – csattant fel Turk. Hanahan álla leesett. Évek óta nem beszélt így vele senki. – A parancsnok neve Becker ezredes... ő vezeti az északi csapattestet... – Mi az ördögről beszél? – kiabálta Hanahan. – Azt állítja,

hogy ez nem az egyik mellénk rendelt mexikói egység? – Én nem állítok semmit – vágott vissza Turk. – Én csak fordítok... Ellenséges őrjáratra bukkantak... Hirtelen Barth hangja hallatszott a hangszóróban: – Szentséges Krisztusom! – kiáltotta. – Megtámadtak bennünket! Hanahan felkapta a mikrofont. – Mi a fenéről beszél? Barth meglátta a fegyverből közvetlenül előtte fölcsapó narancsvörös lángot. – Fordulj! – kiáltotta a másik két járőrautó vezetőinek. – Fordulj! Lövedékek robbantak a három jármű körül. A jobb oldali egyszer csak narancsszínű gömbbé változott, és lemaradt. – Kék Főnök! – üvöltötte Barth. – Nehéztűzbe kerültünk! – Fusson onnan! – ordította Hanahan. – Nem értem... nem értem... Kék Főnök, lőnek ránk... – Kék Járőr – kiáltotta Hanahan. – Kék Járőr, hall engem? A hangszóróból csak folyamatos sercegés hallatszott. – Vége – kiáltotta Hanahan. – Nem egészen két perc alatt elintézték mind a hármat. – Inge ujjával letörölte a szemöldökén kiütköző verítéket. Hirtelen spanyol szóáradat hangzott fel a hangszóróból. Hanahan Turkre nézett. – Jelentik, hogy épp most semmisítettek meg egy ellenséges mozgó egységet, és megölték a teljes személyi állományt. Ezt most nem fogja elhinni... Rommel tábornok gratulál nekik. – Mi az ördögöt beszél itt? – bömbölte Hanahan. – Rommel – ismételte Turk makacsul. – Erwin Rommel tábornok, a Sivatagi Róka. Úgy látszik, ő a hadművelet teljhatalmú parancsnoka. – Maga ugrat engem? Mert ha azt... – Hanahan, maga arra kért, hogy fordítsak, és én éppen azt teszem – felelte Turk dühösen. – Fütyülök rá, ha magának nem tetszik az, amit hall. Különben is tudom, hogyan beszélnek a németek spanyolul. Épp eleget hallottam őket Spanyolországban. Hanahan rámeredt, majd Fitzhugh-hoz fordult, és azt mondta: – Nem tudunk felküldeni egy repülőgépet? Fitzhugh megrázta a fejét. – Edet lelőtték, ugye? – kérdezte Turk. – Lehet – felelte Fitzhugh. – De épp akkor vihar is dühöngött a térségben. – Mielőtt bármiféle következtetésre jutunk, derítsük ki, mi is folyik itt valójában! – rikácsolta Hanahan. Arra gondolt,

hogyan fogadják majd Washingtonban az egyik repülőgép és néhány felderítő jármű elvesztését. – Majd én megmondom magának, mi folyik ott – válaszolta Turk. – Holmi németek vannak a határ alatt, és errefelé tartanak. Ed nyilván észrevette őket, lejjebb ereszkedett, hogy jobban lásson, és akkor lelőtték. Sok ilyet láttam Spanyolországban. – De ez nem Spanyolország! – felelte Hanahan. – Ha maga ilyen fenemód okos, azt mondja meg, honnan a francból kerültek ide németek! – Nem ez a lényeg. Hanem, hogy itt vannak. Őrmester, hangosítsa fel a hangszórót! Az őrmester kérdő tekintettel nézett Hanahanre. – Hangosítsa fel! – utasította Hanahan. – Semmi, csak statikus zörej – jegyezte meg Turk utálkozva. – Nem közvetítenek. – Fitzhugh! – szólalt meg Hanahan. – Hívd föl Alt altábornagyot! Rendeld ide, amilyen gyorsan csak lehet. Hívd föl az irodából. – Megpróbálom – felelte Fitzhugh, és kiment a szobából. Hanahan Turkhöz fordult. – Azt akarom, hogy ezt az egészet tartsa titokban, amíg... – Ne várjon túl sokáig, altábornagy – mondta Turk. – Valami olyan történik most, amiből könnyen nagy katasztrófa lehet. Hanahan elfehéredett a dühtől. – Maga aztán nem kerülgeti a forró kását! – Maga meg nemcsak azért küldött ki járőröket, hogy megkeresse Edet – válaszolta Turk. – Van itt több dolog is, amit nem árul el nekem. Részemről oké, de... – Le is fogathatnám magát. – Próbálja csak meg, altábornagy, és majd meglátja, meddig tűri el a Nemzetközi Hírügynökség. – Maga vissza akar lépni a hadseregbe. Vannak barátaim... – Altábornagy – vágott közbe Turk közönyös hangon –, a legkevésbé sem törődöm a maga barátaival. Azt árulja el nekem végre, hogy mi folyik odakint. Árulja el, aztán tegyen is valamit ellene. Mert ha magát Rommelt bízták meg a parancsnoklással, akkor nem azért küldték őket, hogy eljátszadozzanak a mexikói sivatagban. Azért küldték, hogy betörjenek az Egyesült Államokba. – Ne eressze ennyire szabadjára a fantáziáját! – Nem eresztem, altábornagy – válaszolta Turk. – Én még

emlékszem az első világháborús német tervekre. Már akkor is Mexikón át akartak betörni az Egyesült Államokba, csak akkor abban bíztak, hogy ezt megteszik helyettük a mexikóiak és a japánok. De most, úgy tűnik, nem kértek meg senkit, hanem végrehajtják maguk. – Befejezte? – Nem. Visszamegyek a szállodámba – mondta Turk. – Ha jön valami hír Edről, hivasson föl. – Ezt vegyem parancsnak? – Vegye annak, aminek akarja, altábornagy – válaszolta Turk. Az ajtóhoz ment, és kinyitotta. – De valakivel tényleg telefonáltasson a Hotel Cortésbe.

*
Hanahan bevonult Fitzhugh irodájába, s bevágta maga mögött az ajtót. Vörös volt a méregtől. – A rohadt komcsi gazember! – fakadt ki. – Majd másképp fütyül ez még, ha visszakerül a hadseregbe. – Fölkapott egy szivart, leharapta a végét, s a közeli papírkosárba köpte. – Mi a francot képzel magáról ez a Turk? – Alt azt mondta, itt lesz három, legfeljebb négy órán belül – mondta Fitzhugh, s nem vett tudomást Hanahan dühöngéséről. Hanahan meggyújtotta a szivart, és kieresztette a füstfelhőt. – Szerinted mi az ördög folyhat odakint? Fitzhugh felállt, és az ablakhoz sétált. A négyszögletes udvaron elnyúló barakkokban szinte teljes sötétség honolt. – Nem hiszem, hogy németek lennének itt – mondta. – Én azt hiszem, Barthot a banditák, de az is lehet, hogy a mexikói katonaság lőtte le. Valamiféle zavargás lehet odaát, amiről úgyis csak akkor fogunk értesülni, ha már vége van. Hanahan egyetértően mordult fel. – Ennek van értelme. De az olyan fickók mint Turk, minden bokorban németet látnak. Hiszen józan ésszel belátható, hogy ide nem juthattak át, s a legkevésbé sem egy páncélozott osztaggal. Fitzhugh elfordult az ablaktól. – Turk félreérthetett valamit, amit épp azután mondtak, hogy Barthot elkapta a... Hanahan feléje bökött a szivarjával. – Oké, én is így látom a dolgot. Valami félreértés, egészen biztosan az volt. Ha Alt megérkezik, elmondunk neki mindent, aztán majd kitaláljuk, mit kezdjünk ezzel a helyzettel. – Washington... – Én mondom neked, Fitzhugh, több okunk van félni ezektől

a washingtoni idiótáktól, mint a banditáktól vagy akárkik legyenek. – Mélyet szívott a szivarjából, és jókora füstfelhőt fújt a szoba plafonja felé, csak aztán folytatta: – Ha megjön Alt, alaposan végiggondoljuk, mit tehetnénk, hogy a washingtoni beavatkozást a minimálisra csökkentsük. – Talán jó lenne – javasolta Fitzhugh – megkeresni néhány barátunkat a külügyminisztériumban. ők biztosan meg tudják mondani, ha tényleg történik valami Mexikóban. – Nézz utána még ma délelőtt – egyezett bele Hanahan. Fitzhugh az órájára nézett. – Alt még nem várható egy ideig. Azt hiszem, addig alszom egy órácskát. – Jó ötlet – mondta Hanahan. – Ha megjön Alt, jó lesz, ha vág az eszünk, mint a borotva. – A lenti szobában felállítottak néhány ágyat. Téged is szívesen látunk az egyikre. – Köszönöm – hárította el Hanahan. – Itt kényelmesebben tudok vackolódni. – Körülbelül egy óra múlva találkozunk – szólt vissza Fitzhugh már az ajtóból. Hanahan leült az íróasztala mögé boldogan, hogy végre magára maradhat. Letette a szivart egy hamutartóba, hátradőlt a székében, és lehunyta a szemét. Át kellett gondolnia egész pályafutását. Tudta, hogy egy ilyen helyzet, ha rosszul oldja meg, derékba törheti a karrierjét. Végtére is közeledett a háború, és ő parancsnok akart maradni. Csak ha a harctéren bizonyít, akkor remélheti, hogy följebb jut, és még ennél is nagyobb feladatot kap. Egyáltalán nem kellett volna megkérnie Turköt, hogy fordítson. Egyáltalán nem. – Banditák – szólalt meg hangosan. – Azok voltak...nyavalyás banditák!

10. 1941. december 6. Turk beletaposott a gázba. Dühös volt Hanahanre, és fennhangon mondta: – Ostoba állat! A szeme előtt zajlik, de nem látja.... Kissé visszaengedte a gázpedált, s fél kézzel fogva a kormányt rágyújtott. Hanahan iránti dühét lassan felváltotta a tehetetlenség kínzó érzése, amely egyre növekvő kétséggel párosult, hogy vajon valóban jól értelmezte-e azt, amit hallott. Abban tökéletesen bizonyos volt, hogy Barth felderítő őrjáratát megsemmisítették. De kik? Most már nem volt annyira biztos benne, hogy németek voltak, akiket hallott. Elnyomta a cigarettát a kocsi oldalán, s a csikket kihajította a pusztaságba. Nincs értelme, hogy Németország csapatokat dobjon át Mexikóba, még kevésbé, hogy el is lássa őket, még akkor se, ha számos gazdag mexikói, különösen az északi estanciák tulajdonosai, nyíltan rokonszenveznek a náci Németországgal. Csak az a furcsa, gondolta Turk, hogy három járőrautó megsemmisítéséről beszéltek, és Barth őrjárata épp akkor semmisült meg... Ilyen véletlen egy akad millió, de még inkább tízmillió eset közül. – Banditák! – kiáltott fel Turk. – Csakis valami átkozott, tetves banditák lehettek! – Arra a következtetésre jutott, hogy túl keményen beszélt Hanahannel, és ezért bocsánatot kell kérnie tőle, akármilyen nehezére esik is. Megkerülte az Aligátor-parkot, és a szálloda elé érve ugyanarra a parkolóállásra hajtott be, ahol előzőleg állt. Meglepetésére Manuel a szálloda lépcsőjén ült. – Nem tudtam aludni, amigo – mondta Manuel, miután az autóhoz lépett, és kinyitotta az ajtaját. Turk kibújt a kormány mögül. – Nem érzem jól magam egyedül – tette hozzá Manuel. – Arra gondolsz, hogy nem szoktál hozzá az ágyhoz meg a szobához? – kérdezte Turk. – Si, si. Én mindig egy kapualjban alszom... Néha Carmen szobájában a földön. – Nem sok tennivaló akad errefelé ilyenkor – mondta Turk –, de talán

átsétálhatunk a túloldalra, és megnézhetjük az aligátorokat. – Gondolja, hogy ébren vannak? – kérdezte Manuel. Turk vállat vont. – Nézzük meg. Átmentek az úttesten, be a parkba. Turk cigarettára gyújtott, és néhányszor mélyen leszívta a füstöt. – Fáradt, amigo? – kérdezte Manuel. – Igen. Olyan átkozottul fáradt vagyok, hogy talán el sem tudnék aludni. – Én is elfáradtam – mondta Manuel –, de nem annyira. Fölsétáltak az aligátorverem fölött húzódó vaskerítéshez. Két jókora utcai lámpa fénye vonta be sárga színével a sziklákat, de a közvetlenül alattuk lévő kis medence koromsötét volt. – Nem látom őket – mondta Manuel a kerítésen lógva. – Talán a vízben vannak. Manuel leugrott a kerítésről. – Maga szeret riporter lenni? – kérdezte. – Szerettem – felelte Turk. – De újév után visszamegyek a hadseregbe. Az erről a hadgyakorlatról szóló tudósítás lesz az utolsó riportom. Manuel köpött egyet. – Nem szeretem a katonákat. Úgy mászkálnak, mintha övék lenne az egész világ... Néha Carmenhez is jönnek, és ingyen megizélik. Azt mondják: “Ha nem akarsz, a szuronnyal kefélünk meg.” Turk Manuel vállára tette a kezét. – Ha férfi leszek – folytatta Manuel –, riporter leszek. A riporterek sokkal rendesebbek, mint a katonák. – Néha szükség van katonákra is – mondta Turk szelíden. – Ezért fog visszamenni a hadseregbe? – kérdezte Manuel. – Igen – felelte Turk. – Most nagy háború, folyik. – Erről tudok mindent. Németország hadban áll Angliával és Oroszországgal. – Úgy van, és hamarosan csatlakozik az Egyesült Államok is. Manuel ekkor felnyúlt, és megfogta Turk kezét. – Ugye, maga nem fog harcolni? Maga biztonságban lesz, ugye? – Ha a háború ideér – felelte Turk –, harcolnom kell. – De akkor megölhetik! – kiáltotta Manuel. – Ha szerencsém lesz, nem fognak megölni. – Majd imádkozok magáért – mondta Manuel. – Igen, mindennap elmegyek a templomba, és imádkozok magáért, amigo. A Szűzanya meghallgatja az imámat, és megvédi magát. Turk újra Manuel vállára tette a kezét. – Gyere – mondta –, menjünk fel a

szobába, és aludjunk. – Hogy a fiú így aggódik érte, mélyen meghatotta, de nem akarta kimutatni. Kisétáltak a parkból, átmentek az utca túloldalra, és beléptek a szálloda halljába. Turk megállt a portáspultnál, és megkérdezte: – Jött valami üzenet az 504-es szoba számára? A tisztviselő megnézte a rekeszt, és megrázta a fejét. Néhány perccel később Turk élvezettel adta át magát a forró zuhanynak. Amikor tiszta sortban trikóban visszament a hálószobába, ivott egy korty skót whiskyt, egyenesen az üvegből, aztán letelepedett az ágyra. Manuel már aludt. Turk hallgatta a fiú lassú, egyenletes lélegzését, és azon kapta magát, hogy a saját gyerekkorára gondol, amely annyira más volt, mint a Manuelé. Viszonylag jómódú New York-i családban született, lakásuk egy nagy kétszintes téglaházban volt a Glenwood úton, Brooklyn Midwood negyedében. Noha ez belvárosnak számított, a környék sok szempontból olyan volt, mintha vidéken élnének. A háztól némi gyaloglással elérhető távolságban voltak még farmok is, és ahol a Glenwood út keresztezte az Óceán sugárutat, egy gyors folyású patak csörgedezett, amelyhez jó darab erdős partszakasz tartozott. Az apja, John Turk, foglalkozására nézve nyomdász volt, aki végül New York második legnagyobb könyvnyomdájának lett a tulajdonosa, és vett egy nyaralót Port Jeffersonban, ahonnan rá lehetett látni a kicsiny, festői kikötőre. Mivel Turk egyedüli gyerek volt, a legjobb iskolákba járatták, mindig magániskolákba. De ezzel együtt sem az anyja, Helen – lágy hangú, hosszú fekete hajú, kökényszemű, szép asszony –, sem az apja, aki magas, vörös hajú, szeplős arcú férfi volt, nem kényeztette el. Turk megint meghúzta az üveget, majd letette, és rágyújtott. A családi hatás ellenére John Turk rendkívül liberális ember volt, aki jobban hitt embertársaiban – minden hibájuk ellenére –, mint Istenben. Az anyja néha elment misére. – Csak hogy latin szót halljak – szokta mondogatni De gyónni vagy áldozni már nem volt hajlandó. – Szó sem lehet róla, hogy elmondjam egy férfinak, hát még papnak, hogy mit csinálok az ágyban a férjemmel – mondta a fiának egyszer, amikor az otthon volt eltávozáson. Majd huncut nevetéssel hozzátette: – Nem vehetem a lelkemre, hogy ne adj'Isten infarktust kapjon, nem igaz? Most is szinte hallotta anyja szavait és az utána felcsendülő

halk nevetést. Úgy nőtt fel, hogy tudta: a szülei szeretik egymást, és ez a szeretet éppúgy betöltötte az ő életét is, mint az övéket. Turk elnyomta a cigarettát, és ivott még egy kortyot. Amikor eljött az idő, hogy továbbtanuljon, az osztályzatai révén bármelyik előkelő keleti partvidéki egyetemre pályázhatott volna. De ő – szülei és barátai legnagyobb megrökönyödésére – a West Pointot választotta. – Álmomban sem gondoltam, hogy vonzódsz a katonai pályához – mondta az apja, miután Turk bejelentette a szándékát. És az anyja hozzátette: – Azt reméltem, hogy orvos leszel. Esetleg sebész... Tulajdonképpen akkor ő sem tudta megmagyarázni a választását, csak annyit mondott: – Semmi más nem lennék olyan szívesen, mint katonatiszt. A szülei nem próbálták lebeszélni az elhatározásáról. Talán abban reménykedtek, hogy majd meggondolja magát. De nem gondolta meg. Elsőnek ő kapta meg a századosi rangot, és kitüntetéssel végzett angolból, történelemből és haditudományokból. Elmosolyodott, mert az eredményeire még most is büszkén gondolt vissza. Aztán Manuelre nézett, és hangosan azt mondta: – De vele mi az ördögöt kezdek? – Már éppen nyúlt volna a palack után, amikor megszólalt a telefon. Odanézett. A tekintélyes mennyiségű megivott whisky ellenére tudta, hogy már rég elmúlt éjjel két óra. A telefon újra csengett. Manuel fölemelte a fejét. – Akarja, hogy én vegyem föl, amigo? – kérdezte. Turk fölkapta a kagylót. – Halló! – A következő pillanatban hallotta a kattanást a vonal túlsó végén. Aztán süket csend. – Senki – mondta Turk a telefonkagylóval a kezében. Manuel vállat vont. Turk visszaejtette a kagylót a helyére, és újabb cigarettára gyújtott. – Menj vissza aludni. – Már nem vagyok álmos – felelte Manuel. Felült az ágyban, és a whiskysüvegre mutatott. – Amigo, maga túl sokat iszik! – No ebben igazad van – ismerte el Turk. – Volt egy ember, úgy hívták, hogy Juan Gonzago... Rengeteget ivott, aztán valami baj lett a gyomrával, és egy napon vért hányt. Bele is halt. – Aludj már! – Esküszöm az anyám sírjára, hogy... – Csitt! – szólt fojtott hangon Turk, és a szája elé tette az ujját. – Az ajtó –

suttogta, és leoltotta a lámpát. Manuel az ajtó felé fordult. Turk kibújt a papucsából, és az ajtóhoz lopakodott. Valaki egy fémlappal próbálta kinyitni a zárat. Turk intett Manuelnek. – Szembeszállunk vele? – kérdezte izgatott suttogással Manuel. – Van késem! – Menj be a fürdőszobába – súgta vissza Turk. – Vizezz meg egy törülközőt, és hozd ide nekem. Csukd be a fürdőszoba ajtaját. Nem akarom, hogy a barátunk megtudja, hogy észrevettük. Manuel villogó mosolyt küldött feléje, és máris indult. Turk az ajtó jobb oldalára húzódott, támadó helyzetet vett föl, hogy abban a pillanatban rávethesse magát a betolakodóra, mihelyt az átlépi a küszöböt. Volt már ilyen kalandja Lisszabonban, épp azután, hogy Párizs megszállás alá került. Canaris admirális egyik Abwehr-ügynöke próbált bejutni a szobájába, és akkor is ugyanúgy oldotta meg a helyzetet, ahogy most is tervezte. Manuel visszajött a nedves törülközővel. Turk csomót kötött a törülköző egyik végére. Intett Manuelnek, hogy menjen át az ajtó túloldalára, ahol tökéletesen el lesz rejtve. Miközben kezében latolgatta a nedves törülközőt, hallotta, hogy kattan a zár nyelve. Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kieresztette. A szíve vadul dobogni kezdett. Figyelte, ahogy a kilincs gombja lassan elfordul. Nyelt egyet, és megnyalta az ajkát. A kilincsgomb megállt, és az ajtó nyílni kezdett. Lassan. Az ajtó túloldalán álló ember kivárt. Egyetlen nyikordulást sem akart megkockáztatni. Turk érezte, hogy elönti a verejték. Manuel megmozdult. Az ajtó megállt. Beletelt néhány percbe, míg az ember újra nyomni kezdte befelé az ajtót. Turk hátával a falhoz lapult. Az ablakra pillantott. Az utcai lámpa fénye csak az ablak aljáig hatolt. Az ajtó már kis híján félig nyitva állt. Újabb szünet következett. Kattanás jelezte, hogy egy kés pengéje nyílik. Turk remélte, hogy nem Manuelé. Az ajtó megint nyílni kezdett, ezúttal mintha gyorsabban. A rés már elég széles volt, hogy egy ember belépjen rajta. És be is lépett, miközben teljesen kitárta az ajtót. A folyosóról jövő

fény a lába előtt áradt be a szobába. Manuel kiperdült az ajtó mögül. A férfi meghallotta, villámgyorsan megfordult, és a fiúra vetette magát. Két pukkanás hallatszott. Manuel a padlóra rogyott, Turk pedig fejbe vágta az embert a törülköző csomóra kötött végével. A férfi az ütéstől megtántorodott. Megpróbált Turk felé fordulni. Két újabb pukkanás. Az égett puskapor csípős szaga betöltötte a szobát. Turk a törülközővel arcul csapta a férfit, aztán öklével a gyomrába vágott. Amikor elrántotta a törülközőt, látta, hogy a férfi támolyog. De még mindig tartotta a fegyvert. Turk a falhoz taszította, majd ráugrott, megragadta a jobb karját, és hátrafeszítette. A férfi szabad öklével lesújtott Turkre, majd a szemét próbálta kivájni. Turk még erősebben feszítette hátra a jobb karját. A férfi fájdalmas nyögéssel elejtette a fegyvert. Turk addig csavarta a karját, míg a csont recsegve el nem tört. A férfi elájult. Turk ziháló lélegzettel kapta föl a puskát, és széttörte a férfi fején. A sebből vastag sugárban dőlni kezdett a vér. Turk a telefonhoz ment, fölhívta a központot, és azt mondta: – Hívja a mentőket és a rendőrséget. Küldje őket a szobámba. – Aztán Manuelhez ment, a karjába vette, és letette az ágyra. – Gonosz tüzet érzek a gyomromban – mondta Manuel spanyolul. – Meg fogsz gyógyulni – felelte Turk ugyanazon a nyelven. – Az ajtórésen át megláttam a puskát – mondta Manuel. – Most ne beszélj. Manuel vett néhány mély lélegzetet. – Fáj – suttogta, a könnyeivel küszködve. – Szorítsd a kezemet – nyújtotta feléje Turk a kezét. – Szorítsd, amilyen erősen csak tudod. – Amigo, gondolod, hogy a mennyországba fogok jutni? – kérdezte Manuel. Turk már-már azt mondta, hogy “még hosszú ideig nem”, de ahelyett inkább bólintott, és azt felelte: – Biztos, hogy odajutsz. – Sok rosszaságot csináltam. Loptam. Strici voltam. És egyszer meg is akartam kefélni egy lányt. – A mennyországba jutsz, amigo – mondta Turk, s érezte, hogy összeszorul a torka. Manuel elmosolyodott, aztán szaggatott sóhaj tört fel a melléből, és meghalt.

Turk lezárta Manuel szemét, visszaült a székbe, és megfogta az üveget. De úgy reszketett a keze, hogy le kellett tennie. Fölállt, és az ablakhoz ment. Könnyek homályosították el a szemét. Visszanézett Manuel testére. A férfi nyöszörgött. Turk odament hozzá. Lenyúlt, és fölrántotta a lábára. A férfi kinyitotta a szemét. A félelemtől remegett az alsó ajka. – Megölted a fiút – mondta Turk, és visszakézből arcul csapta. – Megölted őt. A férfi megtántorodott, és térdre esett. – Igen, mister... Nagyon fázom! Turk az ajtóra nézett. Egy zsaru állt ott. Puskával a kezében. * – Kiern Crowly különleges ügynök – mondta a férfi, egy másodpercre fölvillantva FBI-igazolványát. – Arthur Fioredeliso hadnagyot keresem. – Jellegzetesen vontatott beszéde azonnal elárulta nyugati származását. Nem volt túlzottan elragadtatva: nem fog hazaérni időben, hogy még hancúrozhasson egyet a feleségével, Mary Jeannel. Az utóbbi időben túl fáradt volt mindenféle hancúrozáshoz, de most itt a hétvége, és már előre örült az alkalomnak. – A betegágynál van – felelte a nővér. – Hátulról a negyedik, függönnyel elkerítve, a jobb oldalon. Crowly megköszönte, s elindult a spanyolfal felé. Középmagas, sovány férfi volt, harmincöt éves, kefehajú, szürke szemű. Sötétkék öltöny volt rajta, fehér ing és kék nyakkendő. Bő szabású télikabátját a karján vitte. Ez volt Crowly első látogatása a Brooklyn keleti Flatbush negyedében lévő King's County Kórházban, mióta három hónapja áthelyezték Houstonból New Yorkba. A kórteremben átható jódszag terjengett. Néhány beteg nyöszörgött álmában, de páran ébren voltak, és Crowly érezte, hogy tekintetükkel követik minden lépését. Még mielőtt elérte volna a spanyolfalat, egy alacsony, rendőregyenruhás férfi lépett ki mögüle. Crowly igazolta magát. Úgy ítélte, Fioredeliso az ötvenes évei elején járhat. Fioredeliso kezet nyújtott és azt mondta: – Sajnálom, hogy ide kellett hívatnom péntek éjjel, de találtunk valamit, ami bizonyára érdekelni fogja önöket. – Intett Crowlynak, hogy kövesse a kórterem túlsó végébe. – Itt senki sem hall bennünket – magyarázta.

Crowly látta, hogy itt mindkét oldalon üresek az ágyak. – A spanyolfal mögött fekvő embert Gustav Winklernek hívják. Az este a kocsijával frontálisan ütközött egy teherautóval a Metropolitan sugárúton, a Richmond Hill-i körzetben. – Fioredeliso kis szünet után folytatta: – Két szemtanú szerint rossz sávban haladt. Egy fiatal nővel volt, bizonyos Hilda Schmidttel. A nő az ütközéskor kirepült, és megúszta néhány bordatöréssel. Ő mondta el, hogy Yorkvilleben ismerkedett meg Winklerrel egy vacsorával egybekötött táncos estélyen. – A szokásos péntek esti Bund-bál? – kérdezte Crowly, aki tudta, hogy Yorkville németek lakta negyed. – Fején találta a szöget – válaszolta Fioredeliso. – A nő szerint Winkler dühös volt rá, mert nem volt hajlandó az autó hátuljába menni vele. – Eddig nem látok semmit, ami az Irodára tartozna – mondta Crowly. – Winklernek a saját nevére szóló német útlevele van. Feltéve, hogy valóban ez a neve. Ugyanis a lakásán találtunk egy másik útlevelet, amely Raul Sanchez argentin diplomata nevére szól, de abban is Winkler fényképe szerepel. – Ez már érdekelni fogja a mieinket – mondta Crowly. – Egy Ottó Ziegler nevű férfival lakik együtt. Valójában Ziegler bérli a lakást. – Hol? – Nyugati Tizennyolcadik utca 44. A házfelügyelő azt mondja, rendes bérlők, nem érintkeztek senkivel. Hagytam üzenetet Zieglernek, hogy mihelyt hazaér, hívjon fel. – Talált valami érdekeset Zieglerről? – Nem. Úgy sejtem, vagy már itt született, vagy honosították. Lehet, hogy mégis illegálisan került az országba? – Majd kiderítik az embereim – mondta Crowly. – Átkozottul alapos volt, hadnagy. Fioredeliso elmosolyodott. – Van itt más is. Egészen biztos, hogy Winkler nemrég Mexico Cityben járt, aztán meg Dallasban. Volt nála egy doboz gyufa a Mexico City-i Hotel Genéve-ből és egy a dallasi Char Pitt nevű étteremből. – Össze is szedhette őket valahol. – Nem hinném – rázta meg a fejét Fioredeliso. – Leellenőriztetem a szállodát mindkét nevére – jegyezte meg Crowly. – Készíttetett másolatokat a fényképéről? – Igen – válaszolta Fioredeliso. – De azok nem fognak elárulni semmit. A

fickó német, épp ezért kértem olyasvalakit az Irodától, aki beszél németül. Maga beszél? – Folyékonyan. – Akkor mister Winkler teljes mértékben a magáé – mondta Fioredeliso. – Valamit mond, és azt újra meg újra elismétli. Nem úgy hangzik, mintha a leányzó neve lenne, akivel együtt volt. – Majd meglátjuk – felelte Crowly, és ledobta a kabátját az egyik üres ágyra. Aztán belépett a válaszfal mögé. Az ágyban fekvő ember tetőtől talpig be volt pólyázva kötszerrel. A szeme üveges volt, az arca telis-tele zúzódásokkal. – A mellkasa elroncsolódott – suttogta Fioredeliso. – Csúnya belső sérülései vannak. Crowly rápillantott. – Van valami esélye? – Ötven-ötven százalék. De a doki azt mondja, soha többé nem lesz a régi. Crowly Winkler fölé hajolt. Németül kérdezte: – Tudja, hol van, Winkler? Winkler szeme lassan Crowly felé siklott. – Kórházban van. Balesetet szenvedett – mondta Crowly. Winkler szája megmozdult. Crowly közelebb hajolt. – Der Fuchs war an der Stelle – suttogta Winkler. – Érti. amit mond? – kérdezte Fioredeliso. – “A róka a helyén volt”... csak kérdés, hogy mit jelent ez – válaszolta Crowly. – Der Fuchs war an der Stelle! – ismételte Winkler még sürgetőbben. – Nem hinném, hogy fog még mást is mondani, amíg el nem múlik a nyugtató hatása – állt föl Crowly. – Van még valami, amiről úgy gondolja, hogy tudnom kell? – Semmi. Mindketten kimentek a válaszfal mögül. – Miss Schmidt is itt van a kórházban? – tudakolta Crowly. – Nem. Az apja bejött érte, és hazavitte. De megvan a címe. Crowly elővett egy kis bőrbe kötött jegyzettömböt meg egy töltőtollat. – Decatur utca 50 – mondta Fioredeliso. – Túl a Metropolitan sugárúton. Jó negyven percre innen. – Mit gondol Winklerről? – kérdezte Fioredeliso, amikor már újra az üres ágyak között voltak. – Ugyanazt amit maga – válaszolta kitérően Crowly. – Hányan tudnak még a két útlevélről és a gyufásdobozokról?

– Csak a századosom. – Mondja meg neki, hogy hallgasson róla – közölte Crowly. – Nem szeretnénk, ha az újságok vagy bárki más érdeklődne Winklerről vagy a barátjáról. – Gondom lesz rá. – El tudja intézni, hogy Winklert különszobába tegyék, és éjjel-nappal őrizzék? – Van itt egy fogházi részlegünk... – Nem. Csak egy különszoba kellene. – Elintézem – felelte Fioredeliso. Crowly fölkapta a kabátját, és Fioredelisóval az oldalán kisétált a kórteremből. – Majd beszélni akarok Zieglerrel is – mondta Crowly, miközben megnyomta a lift gombját. – Hívjon fel holnap az irodámban. Fioredeliso bólintott. Megérkezett a lift, és az ajtaja kinyílt. – Fenemód jó munkát végzett – mondta Crowly, és megrázta Fioredsliso kezét. – Köszönöm. – Belépett a liftbe, visszafordult, és hozzátette: – Hamarosan találkozunk. – Amikor becsukódott az ajtó, az órájára nézett. Éjjel fél kettő volt. Szombat, december hatodika. Felsóhajtott. Szerencséje lesz, ha délre ágyba kerülhet, de addigra úgyis annyira ki lesz merülve, hogy semmi érdemlegeset nem fog tudni kezdeni a feleségével, Mary Jeannel. Háromnegyed órájába került, míg megérkezett autójával a Schmidt házhoz, egy fasorral szegélyezett utcába. A kétszintes ház elülső fala terméskővel volt kirakva, az ajtó fölé oromtetőt építettek. A ház elé bokrokat és fákat ültettek, mögötte pedig tágas, nyílt térség húzódott. Odabent minden sötét volt. Crowly kimászott a kormány mögül, fölsétált az ajtóhoz, és becsöngetett. Hosszú várakozás után kinyílt az ajtó, és Crowly szembetalálta magát egy kopasz, kövér, tokás, disznószemű férfival. – Mit akar? – Kiern Crowly különleges ügynök vagyok – mondta, s már mutatta is az igazolványát. – Szeretnék beszélni az ön... Mister Schmidthez van szerencsém? – Szándékosan nem beszélt németül, úgy számítva, hogy majd csak akkor folyamodik hozzá, ha valami előnyt remélhet tőle. – Igen – felelte a férfi. – Tudom, hogy a lánya autóbalesetet szenvedett – mondta Crowly. – Néhány kérdést szeretnék föltenni neki arról a férfiról, akivel együtt volt.

– Ki az, papa? – hallatszott egy női hang a lépcső tetejéről. – Menj vissza aludni, Clara! – parancsolta a férfi. – Menj vissza aludni! – Mindössze néhány perc – mondta Crowly. – Várjon a szalonban – mondta Schmidt –, fölmegyek Hildáért. Crowly besétált a házba. A szalonban már égett a villany. Levette a kabátját és a kalapját, és leült egy széles, túl keményre tömött, zöld huzatú székbe. A szoba makulátlanul tiszta volt. A bútorok európai ízlést tükröztek; több darab, különösen a tölgyfa asztalkák és a fiókos szekrény nézett ki úgy, mintha a múlt században készült volna. A két utcára néző ablakot takaró nehéz, sötétbarna függöny előtt nagy, tükörfényesen csillogó Bösendorfer koncertzongora állt. Noha a szobában fullasztó volt a meleg, illett rá a német szó: gemütlich. Crowly hallotta, amint Schmidt németül szidja Hildát: – Egyszerűen csavargó vagy, nem jobb, mint egy ócska kurva. Szégyent hozol a családra, és tönkre fogsz tenni! – Nem én voltam a hibás – szabadkozott Hilda. – Miért nem hiszed el nekem? – Ha egyszer nem bízom benned, hogyan hihetnék neked? – válaszolta Schmidt. – Most pedig lemegyünk, és válaszolsz annak az embernek a kérdéseire. Mihelyt meghallotta, hogy elindultak a lépcsőn, Crowly felállt. Férfiszemmel nézve Hilda valóban csinos lány volt. Vastag, rózsaszín gyapjú fürdőköpenye alatt is szembeszökő volt domború melle és csípője. A sírástól kivörösödött és megduzzadt a szeme. Jobb arcán horzsolás éktelenkedett. Crowly látta, hogy a lány szenved. – Sajnálom, hogy megzavartam – mondta –, de néhány kérdést kell föltennem Mr. Winklerről. – Csak tegnap este ismertem meg – közölte Hilda. Crowly bólintott, aztán javasolta, hogy üljenek le. A lány abba a székbe ült le, amelyet előzőleg Crowly választott magának. Az apja állva maradt mellette. – Korábban sohasem találkozott vele? – Nem. – Az este ismerte meg, a Bund szokásos, vacsorával egybekötött táncestélyén? A lány fölnézett az apjára, aztán bólintott. – Igen. – Mesélt valamit önmagáról? – Azt mondta, gépészmérnök, és hogy van egy kis üzlete, amit éppen most

akar eladni. – Hogyan történt az ütközés, Miss Schmidt? – kérdezte Crowly, és letelepedett a lánnyal szemközti kanapéra. A lány tétovázott, aztán halkan azt mondta: – Winkler magához akart ölelni, és közben elvesztette az uralmát a kormány fölött. – Nem egyszer, de ezerszer mondtam már neked, hogy ne menj el idegen férfiakkal – mondta Mr. Schmidt vöröslő arccal. – Mondott Winkler esetleg valami szokatlant? Hadd kérdezzem másképp: mondott-e olyasmit, amitől maga gyanakodni kezdett, hogy talán nem mond igazat? Hilda megrázta a fejét. – Említette-e, hogy Mexikóban járt? – Milwaukee-ba ment, hogy eladja a gépműhelyét. – Mikor? – Az elmúlt három hét során – felelte Hilda. Hirtelen megcsörrent a telefon. Schmidt felhúzta a szemöldökét, kiment az előtérbe, ahol a telefonasztalka állt, és fölvette a kagylót. – Valami Fioredeliso hadnagy van a vonalban – mondta. – Magával akar beszélni, Mr. Crowly. Crowly megköszönte, átvette a kagylót és beleszólt: – Itt Crowly. – Telefonált Winkler bérlőtársa, Ziegler – mondta Fioredeliso. – Nagyon zavart volt. Azt mondta, holnap beugrik az őrsre, hogy beszéljen velem. De amikor megmondtam, hogy maga is beszélni akar vele, megszakadt a vonal. Kiküldtem pár embert a lakására, hogy nézzenek körül. Ziegler nyomtalanul eltűnt. – Köszönöm – mondta Crowly. – Nem derült ki semmi a Fräuleinről? Crowly a lányra pillantott. A lány őt nézte. Az aggodalomtól tágra nyílt a szeme. – Semmi említésre méltó. – Winklert már átvitték egy különszobába, és őrt állítottak mellé. – Köszönöm. Igyekszem elérhető maradni. Jó éjszakát. – Letette a telefont, és lassan visszasétált a szalonba. – Winkler barátja megszökött – mondta. – Csak azt nem tudom, miért. – Én semmit sem tudok a barátjáról – mondta Hilda. – Hiszek magának – felelte Crowly. – De tudni akarom, mit tud még Winklerről. – Semmit... Mondtam már, hogy semmit. – Eltöltött vele három, esetleg négy órát, nem igaz?

– De. – Valamit csak kellett mondania magának. – Csak fecsegtünk, de... – De? – Amikor átmentünk Manhattan keleti negyedén, a Williamsburg híd közelében, sokat beszélt a zsidókról. – Mit beszélt a zsidókról? – kérdezte Crowly, hirtelen németre váltva. A lány a szájához kapta a kezét. Annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. – Jobb, ha elmondja, mit beszélt – folytatta Crowly továbbra is németül. – Azt hiszem, tudom, mit mondott – hazudta –, de magától akarom hallani. – Azt mondta, Németországban a Führer véget vetett annak, hogy a zsidók keresztény csecsemőket gyilkoljanak le. – Mondta Winkler, hogy Németországból érkezett? A lány a fejét rázta. – De maga biztos benne, ugye? – faggatta Crowly. – Igen – felelte a lány, s felzokogott. – Biztos vagyok benne, hogy Németországból jött. – Köszönöm. Hilda – váltott újra angolra Crowly, és megfogta a lány mindkét kezét. – Nagyon köszönöm. Röviddel később Crowly már újra a kocsijában ült, és úton volt vissza Manhattanbe. A hideg ellenére leeresztette az ablakot, és elégedetten pöfékelt a pipájával. Miután leellenőrzi, hogy járt-e egy Sanchez vagy egy Winkler a Mexico City-i Genéve szállóban az elmúlt két hét során, fölhívja a washingtoni irodát, és tájékoztatja őket. Ők aztán majd továbbítják az információt az M. I. 6-nak. De akármit kezd is az M. I. 6. az információval, Crowly számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Winkler és a barátja, Ziegler, német ügynökök. És – hála az autóbalesetnek vagy még pontosabban Winkler erős szexuális késztetésének – most sikerült elkapnia őt.

11. John Hicks nyomozó hadnagy alacsony, zömök férfi volt. Vadnyugati stílusú öltözéket viselt, hozzá vállpisztolytáskát, széles karimájú nemezkalapot és aranyozott cirádákkal ékesített barna bőr cowboycsizmát. Hatalmas, majdnem fekete kubai szivart szívott. Ránézett az asztal túlsó felén ülő Turkre, s lassú, vontatott texasi modorában azt mondta: – Tudom, hogy nem ölte meg a mexikói srácot. De arra azért kíváncsi vagyok, hogy korábban mit csinált vele. Turk Hicks nyomozó íróasztala mellett ült. A nyomozó mögötti falon levő óra négy előtt tíz percet mutatott. – Már vagy fél tucatszor elmondtam magának – felelte Turk a hamutartó felé nyúlva, hogy elnyomja a cigarettáját. – Na persze – nevetett Hicks. – De szerintem az, amit eddig mondott, egy kalap szart se ér. – Joga van, hogy ezt gondolja – válaszolta Turk. – Na, hadd mondom csak el, hogy eddig mit mesélt nekem... Megérkezett Juárezbe. Ez a mexikói srác odament magához, és felajánlott egy jó kis popsit. Maga azt mondta, nem, és ment, hogy találkozzon a haverjaival a Tivoliban. Mikor ott végzett, kijött. A kölyök egy kapualjban aludt. Maga megsajnálta, és magával vitte a szállodai szobájába. – Lényegében így történt – mondta Turk, s megmozgatta a vállát, hátha kiáll belőle a görcs. Szórakozottan eltűnődött, miért van az, hogy minden rendőrőrs ilyen lerobbant. Még a húgyszag is ugyanaz, akárhol van is. Hicks irodája sem volt több, mint egy ajtóval és rácsos ablakkal ellátott fülke. – Pedig maga nagyon jól tudja, mit akart a kölyöktől, Mr. Turk, és én is nagyon jól tudom – folytatta Hicks. – Ahogy mondtam, tudjuk, hogy nem maga ölte meg. De használni akarta, nem igaz? – Hicks arca széles vigyorra húzódott. – Maga semmi mást nem akart, csak egy kis friss húst, ha már az ölébe pottyant... Turk érezte, hogy a vér az arcába szökik, összeszorította a fogát. – Még ha a kölyök mexikói volt is, vannak törvényeink a... – Oké – vágott vissza Turk –, de ha maga most akármilyen váddal letartóztat engem, amiben maga szerint bűnös vagyok, majd meglátja, milyen félelmetesen gyorsan megpörköli a seggét. – Könnyedén előrehajolt. – Ugyan már, Hicks, ne játssza itt a furfangos zsarut!

Hicks ráharapott a szivarjára. – Elmondtam magának, hogy ki vagyok, mit keresek itt, és hogy miért volt Manuel a szobámban. – Turk fölállt. – Visszamegyek a szállodába. Ha van még kérdése, keressen meg ott. – Majd én szólok magának, ha visszamehet – felelte Hicks, és felugrott a székből. – Maga csak akkor szólhat nekem bármit, ha letartóztat – válaszolta Turk. – Maga átkozottul okos fiú, igaz? – mordult fel Hicks. Turk nem felelt. – Üljön le! – parancsolta Hicks. – Maga engem nem tarthat vissza... – Én nem tartom vissza – mondta Hicks. – Csak behoztam, hogy kikérdezzem, és még nem végeztem... Most pedig leül, vagy hívjam be pár emberemet, hogy azok ültessék le? Turk visszaült a székére. – Így már sokkal jobb – mondta Hicks, és ő is leült. Hátradőlt forgószékében. – Leellenőriztetem az FBI-jal, Mr. Turk. Na, ehhez mit szól? Turk újabb cigarettára gyújtott. – Meg fogja tudni, hogy katonatiszt voltam, hogy harcoltam Spanyolországban, most pedig riporter vagyok egy újságnál. – Maga mindenre válaszol, pedig még föl se tettem a kérdéseket. Váratlanul megszólalt a telefon. Hicks fölvette. Hallgatta néhány percig, aztán azt mondta: – Tájékoztasson folyamatosan – s ezzel letette. – A fickót felbérelték, hogy magát megölje. – Mielőtt vagy miután kirabolt? – kérdezte Turk nyeglén, noha rögtön sejtette, hogy Walther bérelhette föl a gyilkost. A pénze is és az indítéka is megvolt hozzá. De az ötlet mégiscsak túl abszurd volt. Walthert sok mindennek lehetett nevezni, de nem volt gyilkos, még ha nem maga követte is el. – Azért küldték, hogy ölje meg magát – folytatta Hicks. – Namármost, miért akarna bárki is ilyet csinálni egy ilyen kedves fickóval, mint amilyen maga? Talán van valami köze a kölyökhöz, he? Talán családja van, és a bátyjának nem tetszett, hogy maga az öccsével szórakozgat? – Ha megerőlteti magát, ennél sokkal jobb lehetőségeket is találhat – felelte Turk. – Oké, nagyokos, akkor mondja meg maga, miért akarták megölni? – Nem árulta el véletlenül, hogy ki küldte? Újra megszólalt a telefon. Hicks fölvette, aztán csak hallgatott. – Köszönöm, Bill – mondta végül, és letette. – A halottkém volt. Nincs bizonyíték rá, hogy a gyereket szexuálisan zaklatták volna.

– Szóval erre volt kíváncsi? – Igen, erre voltam kíváncsi. Most már elmehet – mondta Hicks. Turk eloltotta a cigarettáját. – Ha megtudja, hogy miért akart valaki megölni, kérem, tudassa velem. – Maga lesz az első, akinek telefonálok. Turk fölállt, s anélkül, hogy kezet nyújtott vagy akár egy szót is szólt volna, megfordult, és elindult az ajtó felé. Aztán megállt, és visszafordult Hicks felé. – Kihez forduljak, hogy adják ki nekem Manuel holttestét? Rendes temetést akarok neki. – Harcolt Spanyolországban, he? – mondta Hicks nagy szivarpöfékeléssel. – Tulajdonképpen milyen volt ott? – Nézze, Hicks... – Hé, engem tényleg érdekel! Turk mély lélegzetet vett, majd néhány pillanat múlva enyhültebb hangon mondta: – Sok Manuelhez hasonló gyerekkel találkoztam ott. – Maga nem komcsi, ugye? Turk könnyedén elnevette magát. – Nem, nem vagyok kommunista. – Nem is gondoltam magáról – mondta Hicks, és kifújta a füstöt. – Megkapom Manuel holttestét? – Gondom lesz rá – felelte Hicks. – Köszönöm. – Boldogan állok rendelkezésére – válaszolt Hicks. Jobb kezét csúfolkodó mozdulattal emelte széles karimájú kalapjához, és tisztelgett. Turk bólintott, visszafordult az ajtó felé, és kiment. Néhány perccel később már újra a szállodában volt, ahol átköltözött egy másik szobába. Nem fog ott szeretkezni Laurennel, ahol Manuelt megölték.

*
Josef Klemp egy újabb cigarettát helyezett fekete onix cigarettaszipkájába. Szikár, középmagas férfi volt, sötétbarna bajusza enyhén őszült, mint ahogy hasonló színű haja is, különösen a barkója fölött. Fiatal, becsvágyó ezredesként szolgált a német hadseregben, amikor 1916-ban áldozatául esett egy francia gáztámadásnak, és felmentették a frontszolgálat alól. Klemp egy jókora klubfotelben terpeszkedett, világosbarna szeme egy bizonyos pontra szegeződött a szemközti falon túl, amely előtt Ziegler feszengett idegesen egy kis heverő szélén. – Én mondtam Winklernek, hogy tartsa távol magát a

Bundtól – siránkozott Ziegler. – De ő azt mondta, az a legjobb hely, ha az ember nőt akar találni, és tessék, most, hogy megtalálta a nőt... – Elhallgatott, megcsóválta a fejét. – Biztos benne, hogy Crowly az FBI ügynöke? – kérdezte Klemp. – Igen. Az a rendőr hadnagy mondta, akivel beszéltem. Klemp felállt, s a nappali szoba nyugatra néző ablakához ment. Saroklakosztálya a Hotel St. George tizenhetedik emeletén volt, a brooklyni Clark Streeten. Innen ellátott észak felé Manhattanen túlra, a Hudson folyó North Rivernek nevezett szakaszára, ahol a háború előtt még hatalmas óceánjárók is kikötöttek. Most csak teherhajókat látott rajta horgonyozni, meg az óriási francia tengerjárót, a Normandie-t, melyet azért foglalt le az Egyesült Államok, hogy ne kerülhessen a németek kezére, amikor Franciaországot megszállják. A déli ablakból nagyszerű kilátás nyílt a Brooklyni Hajógyárra és a New York-i Felső Öbölre, ahol azok a hajók gyülekeztek, melyek csapatostul indultak, hogy ellássák Angliát a repülőgéptől az élelmiszerig mindennel. – Ez valóban gondot okoz nekünk – jegyezte meg Klemp, anélkül hogy visszafordult volna Zieglerhez. Ziegler fölállt. – Most nem mehetek vissza a lakásba. – Eltölthet itt néhány éjszakát. Majd keresünk magának egy másik helyet – nyugtatta meg Klemp. – De most ennél nagyobb gondunk van. Nem szabad, hogy Winkler bármit is elmondjon nekik. – Hát, nem tudom, hogy akadályozhatnánk meg, hogy beszéljen – felelte Ziegler. – Amíg nem vagyok itt, elnyújtózhat a heverőn – javasolta Klemp. – Hamarosan visszajövök. – Hová megy? – Megbizonyosodni arról, hogy Winkler valóban nem árul el semmit, ami véget vethetne a mi itteni küldetésünknek – felelte Klemp. – De mielőtt elmennék, üzenetet kell küldenem Berlinbe a történtekről. Az admirális nyilván tudni akar róla, és arról is, milyen intézkedéseket tettünk, hogy a minimálisra csökkentsük a veszélyt, ami New York-i missziónk további létét fenyegeti... És most, ha megbocsát, felöltözöm. – Bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Fölvette a szállodai bibliát, lapozgatott benne, majd a Bírák Könyve 15. fejezetének 4. versénél megállt. A rejtjeles könyv segítségével gyorsan áttette titkosírásba az üzenetet, amely Canaris admirálist volt hivatva tájékoztatni arról,

hogy a róka esetleg kiszabadult. Aztán feltárcsázott egy brooklyni számot. Hat csöngetés után egy férfi vette föl. – Fred nincs itt. Klemp jelszóval válaszolt a jelszóra: – A prédikátort keresem. – Hallgatom – felelte a férfi. – Eljut-e még ma éjjel az evangélium? – kérdezte Klemp, miután lediktálta a kódolt üzenetet. – Igen – felelte a férfi. A kattanás jelezte Klempnek, hogy a másik letette a telefont. Ő is letette, apró darabokra tépte az üzenetet tartalmazó papírt, és lehúzta a vécében. Aztán öltözni kezdett. Néhány perc múlva, amikor kilépett a hálószobából, Ziegler megkérdezte: – Akarja, hogy én vezessek? – Nem. A kórház közelében várakozó autó feltűnést kelthetne. Jobb, ha földalattival vagy taxival megyek. De azért köszönöm, hogy felajánlotta. Klemp elhagyta a lakosztályát, lifttel lement az előcsarnokba, és biccentett a portán szolgálatot teljesítő tisztviselőnek. Tudta, hogy a portás a legkevésbé sem találja szokatlannak, ha ő hajnali három órakor hagyja el a szállodát. Öt éve, amióta ebben a lakosztályban lakott, játszotta a dúsgazdag, visszavonult különc szerepét, aki a legsajátságosabb időpontokban sétál ki-be a szállodába. Felballagott néhány saroknyit a Hotel Somersetig, és csak ott fogadott egy taxit, semmint közvetlenül a St. George előtt állók valamelyikébe szállt volna be. A hátsó ülésre ült, és a kórházhoz vezető huszonöt perces út alatt lazított. Élvezte a kora hajnal nyugalmát. Amikor megérkezett a kórház elé, egyenesen a balesetes szobába ment. Rendkívüli zsúfoltság fogadta. Az orvosok és az ápolónők alig boldogultak a jó néhány baleseti sérülttel, két megkéselt férfival, és azzal a középkorú emberrel, akit szívinfarktussal szállítottak be. A zűrzavar éppen kapóra jött Klempnek. Az egyik asztalon meglátott egy sztetoszkópot, és gyorsan a nyakába akasztotta. Aztán, a szívbeteg férfira mutatva, így szólt az egyik nővérhez: – Inkább vigyék fel az emeletre. – Igen, doktor úr, azonnal... – felelte a nő. Klemp bólintott. Eddig jó. Kiment a balesetes szoba előtt levő információs asztalhoz, és azt mondta a mögötte ülő férfinak: –

Dr. Strauss vagyok. Van itt egy bizonyos Mr. Winkler... A férfi végigpörgette a kartonokat. – Tizenhatos szoba, kilencedik emelet, keleti szárny. Klemp biccentett, és elindult a liftek felé. Néhány perc múlva már Winkler szobája felé közeledett, s látta, hogy az ajtóban őr áll. Villámgyors döntés után a rendőrtiszthez lépett, s azt mondta: – Crowly különleges ügynök vagyok. – És nyúlt a tárcája után. – Rendben van – felelte a rendőr. – Mondták, hogy valószínűleg visszajön. Klemp bólintott, és bement a szobába. A zsaru indult utána. – Néhány percre egyedül kell maradnom vele – mondta Klemp. – Hogyne – felelte a zsaru. – Akarja, hogy bezárjam az ajtót? – Ha lehetne! Klemp odalépett az ágyhoz. Winkler aludt. Nehezen vette a levegőt. Klemp jobb kezét Winkler szájára tapasztotta, bal kezével pedig befogta az orrát. Winkler szeme kinyílt. – Jobb lesz így – mondta Klemp németül. – Ne kapálóddzék... Lazítson, akkor hamar túl lesz rajta. Winkler szeme tágra nyílt a rémülettől. Megpróbálta kiszabadítani a fejét. Arcát elöntötte a verejték. De Klemp szorosan tartotta. – Nem tart sokáig – mondta halkan, még mindig németül. Kis termete ellenére meglepően erős keze volt. Winkler teste megfeszült, aztán elernyedt. Klemp ötvenig számolt, csak aztán engedte el. Aztán a sztetoszkópot Winkler mellkasára helyezte, és meghallgatta a szívét Nem dobogott. Visszatette a sztetoszkópot a zsebébe, kinyitotta az ajtót, és azt mondta a zsarunak: – Köszönöm. Most aludt el. A zsaru bekukkantott a szobába, és bólintott. – Még egyszer köszönöm – mondta Klemp, és a hallon át visszament a lifthez.

*
Lauren és Dijon arca zöldes árnyalatú volt a repülőgép műszerfalából sugárzó jelzőlámpák fényében. Az asszonynak nehezére esett volna Dijonnal beszélgetnie a motor dübörgő zajában. Dijon időnként rádió-összeköttetésbe lépett valakivel a földön; egyébként tökéletesen beérte azzal, hogy csöndben

van, és vezeti a gépet. Laurent lenyűgözte az égbolt végtelenje, a csillagok ragyogása és a szárnyak csúcsán égő vörös és zöld navigációs fények. Olykor lepillantott a földre. Teljesen sötét volt, s ettől úgy érezte, mintha ő és Dijon lennének az egyedüli élőlények az egész világegyetemben. Dijon közelebb hajolt hozzá, és azt mondta: – A Mexikói Légierő tudni akarja, hogy mi az ördög folyik itt... Azt mondtam nekik, valaki meg akarta akadályozni, hogy fölszálljak. Megkérdezték, hová megyek, én pedig úgy tettem, mintha nem hallanám. Lauren bólintott, és megkérdezte: – Gondolja, hogy megpróbálnak megállítani bennünket? Dijon megrázta a fejét, és elhúzódva tőle, újra elfoglalta korábbi helyzetét. Az asszony visszafordult az ablak felé. – Rengeteg német szót hallok – mondta Dijon, ismét közelebb hajolván hozzá. – Honnan? A férfi az asszony mögé, jobbra mutatott. – A Mexikóiöbölben levő tengeralattjárókról vagy kijjebb, a Karibtengerről. Éjszaka feljönnek a felszínre, hogy újra töltsék a telepeiket, és a legénység szívhasson egy kis friss levegőt. Lauren már éppen meg akarta kérdezni, hallott-e már Dijon a City of Cadiz nevű hajóról, amikor a férfi megszólalt: – ÉszakAfrikából is vesznek adást. – De hiszen az sok ezer mérföldre van innen! – A légköri viszonyoknak tudható be – magyarázta Dijon. – Maga ért németül, ugye? – Valamennyire – bólintott az asszony. Dijon levette a fejéről a hallgatót, és átadta Laurennek. – Csak emelje a füléhez az egyik fülhallgatót. – Valami Becker ezredesről van szó. – Az asszony hallgatta egy ideig. – Túl sok a zörej, nem értem tisztán. – Visszaadta a fejhallgatót Dijonnak. A férfi bólintott. Lauren megint csak a gép egyhangú dübörgését hallotta. A zaj altató hatással volt rá. Becsukta a szemét, vett néhány mély lélegzetet, és fejét hátrahajtotta az ülés támlájára. Teljesen valószínűtlennek érezte, hogy itt repül az éjszakában, csak azért, hogy együtt lehessen Douggal. De ugyanilyen

valószínűtlennek tűnt mindaz, ami az elmúlt pár órában történt vele. Egy váratlan, meredek zuhanástól felpattant a szemhéja, és fölegyenesedett ültében. – Légzsák – mondta Dijon, majd balra mutatott, s hozzátette: – Arrafelé vihar van. Lehet, hogy néhány órán belül belefutunk. Hallom a jelentéseket a Biggs meteorológiai állomásról, a Bliss erőd melletti katonai repülőtérről. Az asszony bólintott. – Jobb lesz, ha meghúzza a biztonsági övét – figyelmeztette a férfi –, hátha dobálni kezd a gép. Lauren engedelmeskedett. Meg akarta kérdezni, hogy veszélyben vannak-e, de aztán meggondolta magát. Nem tehet semmit, hogy változtasson rajta, még ha veszélyben volnának is. – Istenem! – kiáltott fel, amikor újra belezuhantak egy légzsákba. – Nincs mitől félnie – kiabálta Dijon, és rámosolygott. – Remélem is, hogy nincs – válaszolta az asszony, de olyan halkan, hogy a másik ne hallja. Az örvénylés mind komiszabbá vált. A kis gép ide-oda bukdácsolt az égen. Lauren néha úgy érezte, mindjárt hánynia kell. De uralkodott magán. Nekitámaszkodott a műszerfalnak, és elgondolta, egy napon hogyan fogja majd elmesélni a Dougtól születendő gyerekeinek ezt a vad repülést Mexico Cityből... Ilyesfajta történetekből szoktak kerekedni a családi legendák. Elmosolyodott. Crowly kilépett a liftből a gyengén megvilágított kórházi folyosóra. Az éjjel másodszor látogatott el a King's County Kórházba. A fertőtlenítő szaga még töményebbnek tűnt, mint először. A liftek sorától a keleti szárny felé vette az útját. Két újonnan kijelölt egyenruhás rendőr állt Winkler szobája előtt. Az ajtó csukva volt. – Kiern Crowly – mutatkozott be, és elővette az igazolványát. – Azért jöttem, hogy találkozzam Fioredeliso hadnaggyal. – Már várja önt – mondta az egyik zsaru. Kinyitotta az ajtót, és bejelentette. Crowly belépett a szobába. Jobbról Fioredeliso közeledett feléje. – Rettenetesen sajnálom, hogy vissza

kellett rángatnunk – mondta a kezét nyújtva. – Előfordul az ilyesmi – felelte Crowly. Kezet fogtak. Crowly az ágy felé nézett. Winkler teste le volt takarva egy lepedővel. – Íme, ezt tudtuk kiokoskodni eddig – mondta Fioredeliso. – A balesetin néhány doktor és nővér emlékszik egy orvosra, aki bejött, és nagyon segítőkésznek mutatkozott. Az egyik nővér szerint azt mondta neki, hogy a szívbeteg pácienst vigye föl az emeletre. Aztán eltűnt... mármint ez az orvos. – Hogy érti azt, hogy eltűnt? – kérdezte Crowly a két ujjlenyomatvevő technikust figyelve. – Az illető nyilván kiment a baleseti szobából. Magával vitt egy sztetoszkópot, amit egy másik orvos hagyott ott.. – Ezek szerint ide is orvosnak álcázva jutott be? – Nem – felelte Fioredeliso. – Ellenőriztük az információs asztalnál szolgálatot teljesítő embernél. Bizonyos dr. Strauss érdeklődött Winkler holléte felől. – Hogy tudott Strauss... vagy akárki volt az... bejutni a maga emberén át? – kérdezte Crowly. – Azt mondta, hogy ő maga – válaszolta Fioredeliso. – A maga nevét adta meg. Az emberem bevallotta, hogy nem ellenőrizte a személyazonosságát... Maga szerint mi az esélye annak, hogy valaki ismerje a maga nevét? – Átkozottul kevés. – Valóban átkozottul kevés. De akkor eszembe jutott, hogy én mondtam Winkler bérlőtársának, Zieglernek, hogy hívja föl magát. Én adtam meg neki a maga nevét, és azt is megmondtam neki, hogy maga kicsoda. – Gondolja, hogy Ziegler volt az? Fioredeliso bólintott. – Vajon miért adta ki magát orvosnak? – Talán azt gondolhatta, hogy így könnyebben bejut Winkler szobájába. Az a gyanúm, odalent még nem számolt azzal, hogy a barátja fegyveres őrizet alatt áll. Viszont egy zsarunál a maga személye nagyobb súllyal eshetett a latba, mint akármelyik orvosé. – Ziegler becsukta az ajtót, mialatt bent volt Winklernél? – Természetesen. Azt mondta a szolgálatban levő őrnek, hogy bizalmas beszéde van Winklerrel.

– Hogy követte el? Fioredeliso elindult az ágy feje felé. Crowly követte. – Megfojtotta – mondta Fioredeliso, és felhajtotta a lepedőt. Winkler arca kékes árnyalatú volt. A szeme kimeredt. – Párnát használt? – érdeklődött Crowly. Fioredeliso megrázta a fejét. – Nem. A kezét használta. Talán az egyikkel befogta a barátja száját, a másikkal padig az orrát. Winkler nemigen tudott ellenállni. Az egész nem tarthatott tovább három percnél. – Visszahúzta a lepedőt Winkler arcára. – Van személyleírásom Zieglerről. – Szemtanútól? – A nővértől, az információs ügyeletestől és a saját emberemtől. Tiszteletet parancsoló egyén, bajusszal, őszülő halántékkal. Nagyon jó személyleírás. A két ember kisétált a folyosóra. – Az a kérdés – mondta Fioredeliso –, hogy Ziegler miért ölte meg? Mi volt az indítéka? – Megakadályozni Winklert, hogy beszéljen arról, ami az itt-tartózkodásuk valódi oka volt – felelte Crowly. Azt már nem mondta el Fioredelisónak, hogy arra számított: Winkler majd megnyitja előtte az utat más német ügynökök felé is. – De ha jobban meggondolom, nem hinném, hogy ilyen egyszerű a dolog... Ziegler kötözni való bolond, ha nem tudja, hogy Winkler meggyilkolásával magára vonja a figyelmet. Nem... kell lennie valami más oknak, amiért Ziegler ezt tette. Valami, ami annyira fontos, hogy megért ekkora kockázatot. – Van valami ötlete? – kérdezte Fioredeliso. – Semmi. – Talán lesz annyi szerencsénk, hogy elkapjuk Zieglert – jegyezte meg Fioredeliso. – Erősen remélem – válaszolta Crowly. – Jöjjön, lekísérem a liften – ajánlotta Fioredeliso. – Sajnálom, hogy így átrázták az emberemet. – Bárki mással megtörténhetett volna – mondta Crowly nagylelkűen. – De azért fenemód sajnálom, hogy így történt. Winkler lehetett volna a kulcs, amivel leleplezhettünk volna egy náci kémcsoportot. – Még ha az emberem nem engedi is át Zieglert – mondta Fioredeliso – , talált volna rá más módot, ha egyszer olyan fontos volt Winklert eltennie láb alól.

– Az már igaz – válaszolta Crowly, miközben kiléptek a liftből. – Az már egyszer szentigaz!

*
Noha Ed már több mérföldre járt attól a helytől, ahol a gép lezuhant, a közelben német járőröket észlelt. Hallotta a beszélgetésüket. Tudta, hogy őt keresik, s hogy parancsuk van rá, hogy mihelyt meglátják, lőjék agyon. A vihar volt az egyedüli oltalmazója. Kétszer is csak pár lépésnyire haladt el a német járőröktől. De mindkét alkalommal ki tudta kerülni őket. Először úgy, hogy tökéletes mozdulatlanságba dermedt, másodszor pedig úgy, hogy elrejtőzött egy kiugró szikla mögött. Árnyékként figyelte, ahogy a németek kétoldalt elhaladnak mellette. De a vihar egyben ki is merítette. A szeme megfájdult a sok hunyorgástól, arcán kimarjult a bőr. Borzasztóan szomjas volt, és dühöngött, amiért nem vette el az egyik német holttest mellől a tábori kulacsot. Kénytelen volt egyre hosszabb és hosszabb pihenőket tartani. És amikor lezökkent a földre, küszködnie kellett, hogy ébren maradjon, mert tudta, hogy ha elalszik, a németek minden bizonnyal megtalálják és megölik. – De abból nem esznek – mondogatta magában újra és újra. – Visszajutok a határhoz. Megállítom a rohadt németjeit! – Néha fennhangon beszélt magában, szavakba öntve ádáz eltökéltségét, hogy életben marad, és elpusztítja a németeket. Gondolatai elkalandoztak, és visszaemlékezett arra, hogy milyen volt tizenhat éves korában együtt lovagolni Pershinggel – ilyenkor elmosolyodott. Elfeledkezett a nyeregben töltött hosszú órákról, a legyekről, a forróságról, a sovány kosztról. Még azt is elfelejtette, hogy végül mégsem találkoztak Pancho Villával, hogy Pershing eltévedt velük. Ezek valójában nem számítottak... Egyedül az számított, hogy életének addigi tizenhat éve során akkor volt először boldog. Olyan emberekkel élt együtt, akik férfiként bántak vele, amikor a nyeregben töltött hosszú órák után végre körülülték a tábortüzet. Együtt nevetett, együtt evett és ivott velük, s ha elindult útjára a kocka, velük játszott ő is. Futó emlékek bukkantak fel... egy gyufaszál fellobbanó fényében maga előtt látta Reilly tizedes sovány arcát vagy Williams őrmesterét,

amint kiadja a parancsot a katonáinak, hogy szálljanak nyeregbe. De volt még valami, amire olyan tisztán emlékezett, mintha csak pár napja történt volna: amikor először volt nővel egy fogadó hátsó szobájában, egy akkorka kis faluban, amelynek még neve sem volt, vagy ha volt is, ő nem tudta... A lányt Juanitának hívták. Inkább indián volt, mint bármi más, széles arccsontú, hosszú fekete hajú, fekete szeme kerek és vidám, a bőre pedig mogyoróbarna. Csak néhány hónappal volt idősebb nála. A kocsma vályogból épült, s egy alacsony, fakó színű domb csúcsán állt. Négy másik vályogház volt még a domboldalon. Késő délutánra járt, mire ő és egy másik közlegény fölkapaszkodtak a kocsmához. A fősereg jobb szárnyán lovagoltak... Ed megállt. Újabb pihenőre volt szüksége. Álltó helyében lerogyott a földre... A lenyugvó nap fényében sárgán ragyogott a fogadó. Ő és a másik közlegény bementek. Juanita egy sarokban ült. És rövid idő múlva a hátsó szobában, a lány ágyán értek célt. Ed addig még nem látott meztelen nőt. A legszebb látvány, amiben valaha is része volt. Mellei feszesen álltak, tetejükön a rózsaszínű bimbókkal. Gömbölyded csípője... Ed még nem látta, de már hallotta a németeket. Közel jártak hozzá. Elkövette azt a hibát, hogy megpróbált hasra fordulni. A németek megtorpantak és lövöldözni kezdtek. A golyók belefúródtak a földbe Ed lába előtt, vagy visszapattogtak egy közeli sziklafalról. – Az istenit! – szitkozódott némán, amikor rájött, hogy azok Schmeisser géppisztollyal lőnek. A megszokott német alapossággal végezték a dolgukat. Addigra Ed már a hasán feküdt, s fegyvere csövét a németekre irányítva három sorozatot adott le rájuk. Azok egyre csak tüzeltek. Ednek nem sikerült jó lőállást találnia. Hirtelen égő fájdalom hasított a bal karjába. Eltalálták. A németek beszüntették a tüzet. Ed csak nagy erőfeszítés árán tudta kézben tartani a fegyvert. A könyökétől a válláig perzselő hullámokban tört rá a fájdalom. Biztosan vérzett, de nem tudta, mennyire. Feszülten figyelt,

remélve, hogy a hangjuk után meg tudja állapítani, hol vannak. De nem hallott mást, csak a saját szívdobogását és a szél zúgását. Keleten szürkülni kezdett az ég. Akkor az egyik német lépett egyet. Ed leadott két sorozatot. Az egyik német feljajdult, egy másik meg hangos puffanással a földre rogyott. Ed addig tüzelt, míg a tár ki nem ürült. Akkor eldobta a fegyvert, kivette a pisztolytáskából a 45-ösét, és kúszva indult el arrafelé, amerre a németeket sejtette. Nem egészen hatméternyire voltak csak tőle. Az egyik meghalt, a másik haldoklott. Ed a haldokló fejéhez nyomta a 45-öst, és megnyomta a ravaszt. Aztán magához vette az egyik géppisztolyt, vele együtt néhány tárat, és még mielőtt megvizsgálta volna a saját sebét, elvette a holttestek mellől a kulacsokat. A seb különben csak felületi volt. Derékszíjával elszorította a karját, és elállította a vérzést. Hirtelen megint német kiáltást hallott: – Felix, was ist los? Ed valami megfelelő válaszon törte a fejét. De egyszerűen semmi sem jutott eszébe, ezért mászni kezdett, el a hang gazdájától. Lassan mászott, közben számolt. Száznál megállt pár pillanatra, hogy ellenőrizze, követik-e a németek. Amikor meggyőződött róla, hogy nem, folytatta a mászást és a számolást. Kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Keleten mindjobban kivilágosodott, és a fájdalma is enyhült valamicskét. Abbahagyta a mászást, és fölállt. Még egy rövid pihenőt sem engedélyezhet magának. Az utolsó kis híján az életébe került. Felidézve magában a térképet, amelyet a gép lezuhanása előtt használt, úgy gondolta, hogy Este Guzman városa nem lehet messzebb, mint tíz mérföldre a lezuhanás helyétől észak–északnyugati irányban. Gyanította, hogy öt mérföldnél többet nemigen tehetett meg, de a szakasz egy része – ha ugyan nem az egész – vezethetett éppen bármelyik égtáj felé, nem szükségképpen arra, amerre Este Guzman fekszik. Sajgó karja merő vér volt. De ha szerencséje van, a seb nem fertőződik el. Időnként meglazította, majd újra szorosabbra vette az érszorítót. Ha néhány órán belül nem éri el Este Guzmant, altkor minden bizonnyal rosszul ítélte meg a helyzetét ahhoz a ponthoz képest, ahol a gépe lezuhant. És ha ez bekövetkezik,

akkor valószínűleg végez vele a kimerültség a sivatagban. Pedig most nem halhat meg. Időben vissza kell jutnia az Államokba, hogy figyelmeztesse Hanahant és Fitzhugh-t a német veszélyre. Megállt, hogy igyék az egyik kulacsból. Már világos volt, és a szél is csillapult, csak úgy tessék-lássék kavarta a világosbarna homokot, amely rögtön lerakódott nedves ajkára. Korábbi tapasztalataiból tudta, hogy a szél nemsokára teljesen eláll, az ég kitisztul, és kisüt a nap. Márpedig akkor semmi esélye sem lesz, hogy elkerülje a németeket. Egyedül abban reménykedhetett, ami elsősorban idehozta őket: hogy amilyen gyorsan csak lehet, északnak akarnak fordulni, hiszen őket is veszteglésre ítélte a vihar.

*
A repülőtéri kudarc után – Krieger így nevezte a történteket – Kriegert és Walthert őrizetbe vette Juan Lopez százados, a mexikói rendőrség repülőtéri kirendeltségének parancsnoka. Lopez harmincéves volt, magas, fekete bajuszos férfi. Megkérte őket, hogy igazolják magukat, majd ezek után magyarázatot kért arra, ami történt. – Tudja, százados – mondta Krieger –, señor Zwig felesége megszökött annak a gépnek a pilótájával. Lopez együttérzően bólogatott. – Két embert megöltek és... – Nem mi követtük el – mondta Krieger. – Señor Dijon a felelős két emberem haláláért. – Mindkét oldalról lőttek – szögezte le Lopez, és cigarettára gyújtott. – Señor Zwig a becsületét és az otthonát védelmezte – válaszolta Krieger. – Nyilván megérti, milyen sokat számít neki férfiúi becsülete és házának tisztasága... Az ár, százados, legyen akármilyen magas, mindenképp elfogadható. Lopez bólintott, előrehajolt, és fölvett egy tollat. Egy darab fehér papírra felírta az 5000-es számjegyet, melléje meg azt, hogy amerikai dollár. Aztán megfordította a papírlapot, és átcsúsztatta az asztal túloldalára. Krieger megnézte, bólintott, és azt mondta: – Mi lenne, százados, ha ma este eljönne hozzánk egy koktélra? – Örömmel – válaszolta Lopez. Fölvette a papírt, apró darabokra tépte, és beszórta a papírkosárba. – Elnézést kérek az alkalmatlankodásért... Señor Zwig,

remélem, hogy gondjai hamarosan megoldódnak, és ki fog békülni a feleségével. – Ez a leghőbb óhajom, százados – mondta Walther, aki először szólalt meg azóta, hogy Kriegerrel együtt belépett a százados irodájába. Lopez kezet rázott Kriegerrel és Zwiggel, aztán elkísérte őket az ajtóig. Nem egészen egy órával később már Krieger házában voltak. Krieger ledobta a kabátját az előtérben egy székre, aztán egyenesen a bárszekrényhez ment, töltött magának egy dupla whiskyt, és megitta. Walthert, aki az ablaknál állt még kabátban, meg sem kínálta. – Természetesen világos számodra – mondta, miután letette a poharat –, hogy a feleséged és Dijon most már tudja, hogy... – Kopogás szakította félbe. – Tessék! – kiáltotta. – Bocsásson meg, ezredes – mondta a benyitó ember –, de ez épp most érkezett Berlinből. Krieger elvette és elolvasta az üzenetet. – Lesz válasz? – kérdezte az ember. – Nem – felelte Krieger. Megvárta, míg újra egyedül maradnak, csak aztán folytatta. – Téged visszarendeltek Németországba. Walther álla megereszkedett. – Holnap indulsz – mondta Krieger. – Repülővel el tudsz menni Buenos Airesig, aztán Lisszabonba, onnan meg egyenesen Berlinbe. – Nem bánod, ha töltök magamnak egy italt? – kérdezte Walther reszkető hangon. Krieger intett a bárszekrény felé. Walther gyors egymásutánban felhajtott két whiskyt. – Huszonöt éve nem jártam ott – mondta halk, feszült hangon. – Az üzenetet Canaris írta alá – mondta Krieger. – Ha megteszem... – Kedves Waltherem, itt nincs semmiféle “ha”. Menned kell. Walther kitöltött még egy whiskyt, és megitta. – Te tudod, mi történik velem, ha visszamegyek oda? Krieger nem válaszolt. Majdnem biztos volt benne, hogy Walthert azért rendelik haza, mert Canarisnak magyarázatot kell adnia a Führer előtt a történtekre, és ebben szerepet játszhat Walther homoszexuális hajlama is. Ismerve a Führer véleményét a homoszexuálisokról, Kriegert egy cseppet sem lepte meg a parancs.

– Börtönbe zárnak – mondta Walther, aki alig tudott úrrá lenni a keze remegésén. – Talán nem... talán az anyaországért végzett szolgálataid feljogosítanak... – Igen, az anyaországért tett szolgálataim kell hogy számítsanak – mondta Walther. – Mindig Németországot szolgáltam. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Krieger. – Nem mehetek vissza, te pedig nyilvánvalóan nem engedheted meg, hogy itt maradjak – felelte Walther. – Ez igaz – bólintott Krieger. Walther letette a whiskyspoharát, és ismét az ablak felé fordult. – Jobb lesz így – mondta, s előhúzta a jobb zsebéből a revolverét. Szembefordult Kriegerrel. Krieger szólni akart, aztán meggondolta magát. – Nincs más megoldás – mondta Walther. – Talán nincs – bólintott Krieger. Walther fölemelte a revolvert. – Canaris sohasem tudta volna meg, ha te nem mondod el neki. – Úristen! – kiáltotta Krieger, s a revolverre nézett. Walther mosolyogva kétszer meghúzta a ravaszt. Az elsővel ágyékon lőtte Kriegert, amivel leterítette a földre; a második lövés az arcát roncsolta szét. Akkor Walther a saját jobb halántékára helyezte a fegyver csövét. Behunyta a szemét, és ismét meghúzta a ravaszt.

12. Alt altábornagy dzsipje épp akkor állt meg a főhadiszállás épülete előtt, amikor a kürtös hajnali fél hatkor ébresztőt fújt. Vele volt két szárnysegédje, Edward Claw ezredes és Paul Winters őrnagy is. Alt lendületesen ugrott le a dzsip első üléséről. – Őrmester – szólt a sofőrnek –, a kantin pontosan a belső udvarral szemközti épületszárnyban van. Menjen és vegyen magának valami kaját. – Igen, uram – felelte a sofőr. Alt a szárnysegédjeihez fordult, biccentett, s azt mondta: – Hát akkor lássuk, mit sütött ki Hanahan. – Fürgén föllépdelt a lépcsőn, be az előcsarnokba. Magas, sovány, ötvenöt éves férfi volt, az arca hosszú, a foga kiálló, az álla csapott, a szeme barna, a feje pedig majdnem kopasz. A Fitzhugh irodája előtt álló fegyveres őr vigyázzba vágta magát. – Alt altábornagy és két szárnysegédje megérkezett Hanahan altábornagyhoz – közölte Alt, viszonozva az őr tisztelgését. Az őr bekopogott. – Tessék... tessék bejönni! – dörmögte ki a szobából Hanahan. – Alt altábornagy... – kezdte az őr. – Küldje be őket! – kiáltotta Hanahan. Felállt az asztaltól, s kilépett a szoba közepére, hogy köszöntse Altot és szárnysegédjeit. Együtt végeztek a West Pointon, 1906-ban. Pershing alatt mindketten Franciaországban voltak bevetésen, de a háború után útjaik elváltak. Alt Kínában szolgált és a Fülöpszigeteken, Hanahan viszont Washingtonban maradt. – Majd éhen halok – közölte Alt a kézfogás után. – Hajnali három óra óta úton vagyunk. Hanahan fölemelte a telefont, és reggelit rendelt mindnyájuknak. – Hol van Charley? – kérdezte Alt. – A rádiószobában. Már egy órája. Idehívom. – Újra fölvette a kagylót, és kérte Fitzhugh-t. – Megjött Harry – mondta, amikor a helyettese jelentkezett a telefonon. – Rögtön megyek – felelte Fitzhugh. – Van valami? – Semmi. Hanahan letette a kagylót, és új szivarra gyújtott.

Észrevette, hogy Alt a csapatok helyzetjelző térképét nézi. – Ahogy elnézem ezt a hadgyakorlatot, még nagyobb bajunk is lehet, mint hogy egymás ellen harcolunk – mondta, még rágyújtás közben. Fitzhugh lépett be a szobába. – Nos – mondta Alt a kezét rázogatva –, remélem, bármi legyen is az, nem olyan komoly, mint ahogy a telefonban mondtad. – Majd magad megítéled – felelte Fitzhugh. Kezet fogott Alt szárnysegédeivel is, aztán leült az íróasztallal szemben lévő egyik üres székbe. Hanahan már éppen szólni akart, amikor egy kopogás megakasztotta. – Talán a reggeli lesz – mondta. – De még mennyire a reggeli! – kiáltotta Winters őrnagy, miközben ajtót nyitott, és rögtön arrébb lépett, hogy utat engedjen a tálalókocsit gurító naposnak. – Hova szolgálhatom fel? – kérdezte a katona. – Majd mi kiszolgáljuk magunkat – mondta neki Hanahan. A katona tisztelgett, és kiment a szobából. – Amíg eszünk, addig is beszélgethetünk – mondta Hanahan, s a kocsihoz lépett, hogy töltsön magának egy csésze kávét. Aztán leült, s ülve folytatta: – Veszteségeim vannak, Harry. Igaziak. Ed és egy pilóta lezuhant tőlünk valahol délre, Charo közelében, és egy mozgó felderítő egységem megsemmisült nem egészen ötven kilométerre a határtól. Ezért hívtalak tegnap, és ezért kérdeztem, használnak-e az embereid élestöltényt. Alt letette a pirítóst a tálcára, amit a térdén egyensúlyozott. – Banditák? – kérdezte. Hanahan Fitzhugh-ra pillantott, és megvonta a vállát. – Szeretném, ha azok lettek volna. – Ki a fene lehet még odaát? – kérdezte Alt. Hanahan újra Fitzhugh-ra nézett. Ezúttal Fitzhugh szólalt meg: – Németek. – Ugyan már – felelte Alt –, ugratni akartok? – Nem – szólt Fitzhugh csendesen. – Szó sincs róla. Jó ideig néma csend volt a szobában. Aztán Claw ezredes szólalt meg: – Uram, ha valóban feltételezzük, hogy németek vannak odakint, meg tudja mondani nekünk, vajon mit keresnek ott? – Északra nyomulnak, hogy megtámadjanak bennünket – felelte Fitzhugh, még mielőtt Hanahan megszólalhatott volna. – De hát hogyan juthattak volna el oda? – kérdezte Alt.

Hanahan széttárta a karját. – Vesszek meg, ha tudom! Ha tudnám, azt is tudnám, tényleg németek-e vagy csak banditák. Fitzhugh letette a kávés bögréjét maga mellé a földre. – Lehallgattunk egy rádióadást, amelyben spanyolul beszéltek, de német akcentussal. – Felállt. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de hallottuk, amint Rommel gratulál egy bizonyos Becker ezredesnek, amiért az megsemmisítette a felderítő egységünket. – Rommel?... Erwin Rommel? – Nem vagyunk biztosak benne, hogy maga Rommel volt – mondta Hanahan. – Ki az ördög fordította a beszélgetést? – kérdezte Alt. – Úgy tudom, egyikőtök sem beszél spanyolul. – Turk. Douglas Turk – válaszolta Fitzhugh. – Nem is tudtam, hogy visszajött. Úgy hallottam, hogy... – Még nem jött vissza – mondta Hanahan. – Még a Nemzetközi Hírügynökség tudósítójaként működik. Véletlenül éppen bent volt a rádiószobában, amikor az adás bejött. – Nem óhajtott a feltétlenül szükségesnél több részletet elárulni a történtekből. Fitzhugh az ablakhoz ment. Már hajnalodott, enyhén világosodott az égbolt. – Turk nagyon kötötte az ebet a karóhoz – mondta. Alt rágyújtott. – Oké, csak azt mondjátok meg, hogyan juthattak el idáig a fritzek? Fitzhugh a fejét rázta. – Ha erre nem tudunk válaszolni – jegyezte meg Winters őrnagy –, nyugodtan kizárhatjuk, hogy németek voltak. – Oké, szóval mexikói banditákkal van dolgunk – mondta Hanahan, aki most már valamivel magabiztosabb volt, mint amikor a szóban forgó rádióadást hallgatta. – Abból, amit elmondtatok, valami átkozottul jól felfegyverzett banditacsapatra következtetek – jelentette ki Alt. – Ezen nincs mit vitatni. – Az a kérdés, hogy mit kezdjünk velük – mondta Fitzhugh. – Ha tényleg olyan jól fel vannak fegyverezve, ahogy látszik, lehet, hogy fogják magukat, és átjönnek a határon. Ahogy Pancho Villa tette 1916-ban. Alt kuncogott. – Pershinggel vadásztam is rá. Ed akkor még zöldfülű közlegény volt az osztagomban. Átkozottul remek fickó. Remélem, nem történt semmi baja. – Nem mehetünk be Mexikóba, hogy elkapjuk őket –

mondta Fitzhugh. – Ha tájékoztatjuk a dologról az ő parancsnokukat Juárezben – jegyezte meg Hanahan –, azzal semmire nem megyünk. Alt egyetértett vele. – A megfelelő csatornákon keresztül eljuthatnánk a külügyminisztériumig is – mondta Claw ezredes. Hanahan erőteljesen megrázta a fejét. – Ha azt tesszük, akkor meggyőző magyarázatot kell adnom a veszteségekre. Jobban járunk, ha úgy állítjuk be a haláleseteket, mint véletlen baleseteket. Fitzhugh fölvonta a szemöldökét. Neki egyáltalán nem tetszett ez a javaslat. Hanahan szerecsenmosdatáshoz akar folyamodni, nehogy Washington olyan kérdéseket tegyen föl, amelyekre ő nem tud majd válaszolni. – Én úgy látom – mondta Hanahan –, hogy ha szóba hozzuk a banditákat akár a hadügyben, akár a külügyben, akkor azzal mindenféle kérdést zúdítunk a nyakunkba. Szívesebben maradnék a véletlen baleset okozta haláleseteknél. – De ezzel nem oldjuk meg a banditák kérdését – vetette közbe Fitzhugh. – Meg kell győződnünk róla, hogy nem lépik át a határt, és ennek az az egyetlen módja, hogy embereket állítunk a határra, és ha a banditák megpróbálnak átjönni, akkor... – Mielőtt bármit is tennénk – vágott közbe Alt –, nem lenne egyszerűbb, ha megvárnánk, hogy valóban észak felé vonulnak-e? Az a gyanúm, hogy a hegyekben elfogynak az erőtartalékaik. Nagyon is tudatában lehetnek, hogy mit csinálnak. – Ebben nem lehetünk biztosak – jegyezte meg Fitzhugh. – A határtól északra még egy kicsiny, jól felfegyverezett csapat is okozhat nagy károkat. – Ez igaz – mondta Hanahan. – De hadd tegyek egy javaslatot: várjunk mondjuk harminchat órát, mondjuk december hetedikén déli 12 óráig. Ha addig nem történik újabb incidens, vehetjük úgy, hogy elfordultak délre vagy akármilyen irányba, csak északra nem. – Ésszerű javaslat – mondta Alt. – Fitzhugh? – tette föl a kérdést Hanahan. – Egyetértek. Hanahan, pusztán az udvariasság kedvéért, kikérte Claw ezredes és Winters őrnagy véleményét is. Mindketten ésszerűnek tartották, hogy várjanak harminchat órát. – De mi az ördögöt kezdünk Turkkel? – kérdezte Alt. – Tudod, mit tennék vele a legszívesebben? – fordult feléje Hanahan.

– Bízzátok rám – javasolta Fitzhugh. – Azt hiszem, rá tudom venni, hogy együttműködjön velünk a következő harminchat órában. – Oké, vedd kezelésbe – mondta Alt. Fitzhugh kérdőn nézett Hanahanre. – Nem bánom – mondta az altábornagy. Rendkívül elégedett volt a megbeszélés eredményével. Hirtelen elfogta a farkaséhség, és jóízűen falatozni kezdett, noha az ételek már kihűltek. Csöngött a telefon. Turk az alvás és az álom több rétegén át is meghallotta; legutoljára azt álmondta, hogy újra Párizsban van, nézi, amint a győztes német hadsereg átvonul a Diadalív alatt, végigmasíroz a Champs Elysées-n, amely időközben fura módon az El Pasó-i főutcává változott... A telefon még akkor is csöngött, amikor kinyitotta a szemét. Krákogott, és végre fölvette a kagylót. – Te vagy az, Doug? – Lauren? – Igen... igen, drágám, én vagyok – válaszolta nevetve az asszony. Az álom elröppent. Turk felült. – Hol vagy? – Egy Paradisónak nevezett helyen – felelte Lauren. – Belerepültünk egy viharba. Dijon azt mondta, inkább várjuk ki itt, mintsem hogy megkockáztassuk a lezuhanást. – Jól vagy? – Remekül. Két óra körül várható, hogy megérkezünk. Tudsz várni bennünket a repülőtéren? Turk már-már azt felelte, hogy ott lesz, de eszébe jutott Manuel, és rájött, hogy nem tehet határozott ígéretet. – Gyere a szállodába. Mondd meg Dijonnak, hogy neki is lefoglalok egy szobát. – Drágám, egyetlen ruhát sem hoztam magammal azon kívül, ami rajtam van. – Majd veszel egyet – mondta Turk. – Hogy van a fiú? Pillanatnyi szünet után Turk azt felelte: – Majd mesélek róla, ha itt leszel. – Jól érzed magad? Olyan furcsa a hangod. – Remekül vagyok! Csak a mai első cigarettámat hallod – hazudta a férfi. – Hamarosan találkozunk, szerelmem.

– Igen. A vonal túlsó végén kattanás hallatszott, majd süket csend támadt. Turk letette a kagylót. Cigaretta után nyúlt, meggyújtotta, majd az ablakra nézett. Előző este elfelejtette lehúzni a redőnyt – nem mintha bárki is beláthatott volna a szobába. Az ablak, csakúgy, mint az előző szobáé, a szállodával szemközti parkra nézett. Egy galamb repült a párkányra, benézett rá az üvegen át, lépett néhányat, és elrepült. Turk megnézte az óráját. Reggel fél kilenc volt. Újra az ablakra nézett. Inkább szürke volt az égbolt, mint fehér. Hideg lehet odakint, gondolta. Megint csöngött a telefon. Fölvette. Hicks volt az. – Manuel holtteste Gonzales és Fiainál van. A Rio Piedres 251. szám alatt. Az öreg Gonzales azt mondta, eltemeti a fiút odaát Juárezben. Azt mondta, százhuszonöt dollárjába fog kerülni, ebben a koszorú is benne van, fehér szegfűből. – Köszönöm – mondta Turk. – És ha egyszer tehetek magáért valamit... – A temetés délben lesz – vágott közbe Hicks. – Ott leszek. – Esetleg én is... Feltéve, hogy nem bánja... – Nem, nem bánom. – Viszlát – mondta Hicks, és letette a kagylót. Turk elnyomta a cigarettát, és kiugrott az ágyból. Megborotválkozott, lezuhanyozott, és húsz perc múlva ott állt felöltözve. Mielőtt elhagyta volna a szobát, még felhívta Fitzhugh-t. Egy szárnysegéd udvariasan közölte vele, hogy a vezérőrnagy értekezleten van. – Esetleg maga is tudja, hogy megtalálták-e Gripper ezredest? – kérdezte Turk. – Kérem, maradjon a vonalban – felelte a szárnysegéd. Turk csaknem két percet várakozott. Már elfogta a türelmetlenség, amikor hirtelen Fitzhugh jelentkezett be a vonal túlsó végén. – Van valami hír Edről? – tudakolta Turk. – Semmi. Turk mélyet sóhajtott. – Át tud jönni az erődbe? – kérdezte Fitzhugh. – Legföljebb délután – válaszolta Turk. – Addig van még egy fontos elintéznivalóm. – Ha az a terve, hogy cikket ír arról, ami a sivatagban történt – mondta

Fitzhugh –, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy még nem adja le. Ma reggel eljött Alt altábornagy, hogy megbeszélést folytasson velem és Hanahannel. – Meséljen róla – mondta Turk, s ledobta magát az ágyra. A megírandó cikk tulajdonképpen még nem körvonalazódott világosan a fejében; közbejött Manuel halála. – Egyszerűbb lenne, ha átjönne – javasolta Fitzhugh. – Mennék, ha tudnék. De annyi... – Oké – mondta Fitzhugh. – Röviden elmondom magának. Úgy véljük, hogy egy nagyobb banditacsapat működik tőlünk délre, és ebbe futott bele Barth, és... nos, a többit már úgyis tudja. Turk rágyújtott, és jókora füstfelhőt fújt ki a levegőbe. – És maga szerint ugyanezek a banditák lőtték le Edet? – Nekem ez a véleményem – hangzott a válasz. – Talán észrevette őket Charóban és... Turk megkönnyebbülést érzett. Egyszerűen nem volt rá mód, hogy német csapatokat szállítsanak Mexikóba... Ha nem tudják bebizonyítani az ellenkezőjét, nem vitás, hogy Hanahan és a többiek a logikailag egyetlen helyes következtetésre jutottak. – Mondjuk, hogy igaza van – mondta. – De akkor mi az ördögöt fogunk most csinálni? – Várunk vasárnapig – felelte Fitzhugh. – Alapos megfontolás után arra a következtetésre jutottunk, hogy a banditák el fognak kanyarodni a határtól, és beveszik magukat a sivatagba. Tudják, hogy oda nem megyünk utánuk. – És mi lesz vasárnap után? – Ha nincs több támadás, értesítjük a hadügyminisztériumot, hadd döntsék el ők, hogy mit tegyünk. Turk hosszan hallgatott, majd azt mondta: – Ésszerűnek hangzik, legalábbis a maga, Hanahan és Alt szempontjából. Lehet, hogy okoz valamelyes kavarodást, de olyat nem, amivel ne lehetne megbirkózni. – Sajnálom, ami Eddel történt – mondta Fitzhugh. – Átkozottul remek fickó volt. – Az egyik legjobb – válaszolta Turk. – A legeslegjobbak közül való! – Vasárnap után – folytatta Fitzhugh – megkaphatja a banditákról írandó cikk kizárólagos jogát. Fantasztikusan jó sztorit kerekíthet belőle... – Oké – felelte Turk. – Meg fogunk egyezni, Fitzhugh. De egyet ígérjen meg nekem. – Megígérem.

– Tartsa fönn az erődbe szóló meghívását! – Mit szólna egy késő esti koktélhoz? – indítványozta Fitzhugh. – Remek. Hét óra körül ott leszek. De viszek magammal két embert: a jövendőbeli Mrs. Turköt és egy barátomat Spanyolországból. – Örömmel látom őket. Turk letette a telefont. Nem sokkal ezután a szálloda előcsarnokában megvette a helyi újságot. A címoldalon közölt cikk az Egyesült Államok Sagadoc nevű kereskedelmi hajója elleni tengeralattjáró-támadásról szólt; a hajót megtorpedózták és elsüllyesztették a déli Atlanti-óceánon. Az első oldalra nyomtatott másik cikk egy riport volt Moszkvából: egy szovjet ellentámadásról számolt be a Moszkvától nyugatra eső széles fronton, ami jelentősen visszavetette a németeket. Mindkét oldalról súlyos veszteségeket jelentettek. Turk a hóna alá csapta az összehajtogatott újságot, és azon tűnődött, vajon hogyan tudtak Sztálinék friss erőket mozgósítani, amikor eddigi veszteségeik is már százezrekre rúgtak. Ilyesmit csakis úgy tehettek – töprengett Turk –, ha van még egy vagy talán még több hadseregük keleten, várva az idő fordulását, amikor bevetik őket a németek ellen. Nem lehet kétséges, hogy mint mindig, most is a tél lesz az oroszok legerősebb szövetségese. Abba a kisvendéglőbe ment, ahol Manuellel járt tegnap este. Mindenfelől ellenséges tekintetek méregették, amikor letelepedett egy székre, de nyomban megkönnyebbült, amikor meglátta Estebant – a férfit, akit Manuel ismert – a konyhába nyíló ajtó résén át. A csapos mogorva képpel lépett hozzá, s angolul kérdezte, hogy mit kér. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de valójában azt kérdezte: “Mi a fészkes fenét keresel itt, gringo?” Turk hátrébb lökte a kalapot a fején. Spanyolul válaszolta: – Két tojást, sonkát és kávét. A csapos arca megnyúlt. – És mondja meg Estebannak, hogy itt várom – folytatta Turk spanyolul. – Maga rendőr? – kérdezte a férfi. Turk megrázta a fejét. – Nem, újságíró vagyok – mondta. A férfi bólintott, és eltűnt a pult egyik végében lévő lengőajtó mögött. Turk kinyitotta az újságot, és figyelmesebben kezdte olvasni a Sagadoc

elleni torpedótámadás részleteit. Bal szeme sarkából látta, amint Esteban kikukucskál a konyhából. Aztán meglendült az ajtó, és a férfi kilépett rajta. – Ha a fiút keresi – mondta, amikor odaért –, nem tudom, hol van. Egyszer itt, másszor ott, akár a szél. A csapos egy csésze gőzölgő feketekávét tett Turk elé. – Talán valamit ellopott magától? – érdeklődött Esteban. Turk megrázta a fejét. – Maga tudja, ki az anyja? – Az a kölyök az utcán él – felelte Esteban. – Valamelyik lánynak striciskedik. – Carmennek – jutott eszébe Turknek a lány neve. – Carmennek hívják. Gondolja, hogy megtalálom valahol? Esteban fölvonta a szemöldökét. – A gyerek el tudja vezetni hozzá. – Manuel meghalt – mondta Turk, egyenesen Esteban szemébe nézve. – Lelőtték az éjjel. – Szentséges Szűzanyám! – vetett keresztet Esteban. – Lelövette magát, hogy megmentse az én életemet – folytatta Turk. – A holtteste a Gonzales és Fiainál van. Délben lesz a temetés. Gondoltam, hogy Carmen esetleg... Esteban megrázta a fejét. – Még ha megtalálná is, akkor sem lesz hajlandó feláldozni egy órát a szombat délutánjából. Ma van a hónap első szombatja. Ez a legforgalmasabb napja. A Bliss erődben elsején fizetik a zsoldot. Ma hatodika van, és ha most nem csipkedi magát, sokáig kell hanyatt feküdnie, míg behozza. Különben is, azok a lányok és az őket áruló kölykök is hozzá vannak szokva a halálhoz. A csapos kihozta Turk sonkás tojását. – Maga elmegy a temetésre? – kérdezte Esteban. – Igen, ott leszek... én, és egy Hicks nevű nyomozó. – Ő miért? – kérdezte Esteban. – Ismerem. Nem olyan fajtának látszott, mint akit érdekel, hogy mi történik a Manuel-féle gyerekekkel. – Nem tudom – vont vállat Turk. – Talán azt gondolja, Manuel más volt, mint a többi gyerek. Talán tiszteli, amit Manuel tett. Mindenesetre megkért rá, hogy ott lehessen, és én azt mondtam, oké. Csak ketten leszünk. – Hárman leszünk – jelentette ki Esteban. Turk bólintott. – Tudna szerezni papot? – Igen – felelte Esteban, s kezét az asztal fölött kinyújtva megszorította Turk kezét. – Bármikor itt eszik, a számlát a vendéglő fizeti. – Nincs szükség rá, hogy... – De – felelte Esteban –, szükség van rá, hogy a barátok adjanak valamit egymásnak.

– Nagy szükség van rá – bólintott Turk. – És most vissza kell mennem a konyhába – mondta Esteban, és elengedte Turk kezét.

*
Ed dél-délkeleti irányból, néhány sötétvörös homokkővel borított alacsony dombon átkelve érte el a várost. Az eget beborító súlyos felhők már szakadoztak, és itt-ott nagy, kék foltokban feltünedezett az ég. Ed remélte, hogy a város Este Guzman lesz vagy valamelyik másik, a határhoz közel eső település. Lassan haladt. Sebesült karja sajgott, a hevenyészett kötést vastagon lepte az alvadt vér. Szerencsére hideg volt. Ha nyár lenne, sűrű rajokban donganák körül a legyek. A gerincen megállt, és lenézett a városra. Látta a főutcát s a belőle kiágazó számos utcát. Néhány nagyobb épületet, mint például a városházát, fehérre meszeltek, de a legtöbb ház fala vakolatlan vályog volt. Itt-ott füst szállt föl a kéményekből. A legsötétebb füst a város központjában emelkedett a magasba. De Gripper egy teremtett lelket sem látott, noha már jól benne jártak a délelőttben. – Legalább ezt nem gyújtották fel a németek – mondta fennhangon, és elindult lefelé az úton. Tisztán látszottak a páncélozott gépkocsik keréknyomai. De azt már sehogy sem tudta megállapítani, hány járművel vonulhattak át a németek. Beért a városba. A főutca teljesen néptelen volt. Az üzletek zárva. Csak a kovácsműhely ajtaja állt tárva-nyitva. A házak közé érve elindult a kocsma felé. Az volt az érzése, hogy legalább tucatnyi szempár figyeli a zsalugáterek mögül. Amikor a kocsmához ért, egy mozdulattal előbbre lökte a géppisztolyát, s jobb lábával betaszította az ajtót. Odabent félhomály volt. Végigment a durva deszkából ácsolt padlón. Izzadság, étolaj és sör szaga terjengett a levegőben, öt-hat férfi üldögélt négy különböző asztalnál. Egy pillantással felmérte őket. Mexikóiak voltak; sötét arckifejezésük elárulta, hogy tudják, ki ő, és félnek tőle. Egyenesen a pulthoz ment. – Egy tequilát kérek – mondta spanyolul. A tagbaszakadt, lógó bajszú csapos bólintott, közben a szeme jobb felé

villant. Ed villámgyorsan megfordult és tüzelt. Fél tucat golyó fúródott az ajtóba. A dörrenések betöltötték a kocsmát. Egy fekete ruhás férfi zuhant be a szétroncsolt ajtón, mellette egy másik, ugyanolyan öltözetű bukott térdre. Ed újabb sorozatot eresztett a térdelő felé, mire az oldalra zuhant. A géppisztoly csövéből füstfoszlány szállt föl. Ed leeresztette a fegyvert, és visszafordult a pulthoz. A tequila már ki volt készítve. Mexikói módra itta, sóval és citrommal. Amikor végzett vele, visszatolta a poharat a csaposnak, s a kezét nyújtva azt mondta: – Gripper őrnagy vagyok. – Luis Borja – felelte a csapos, és megrázta Gripper kezét. Akkor Ed visszafordult a kocsmában lévő emberek felé. Egyre-másra érkeztek újabbak is. A két holttestre mutatott, s megkérdezte: – Ezek mikor jöttek ide? – Ma hajnalban – válaszolta Luis. – Azt mondták, egy gringo katonatisztet keresnek. – Megtalálták – felelte Ed, s újra a csaposra nézett. Poharát rá emelve mondta: – Jól bánik a szemével. A férfi elvigyorodott. – Szükségem van egy autóra vagy egy teherautóra – mondta Ed – meg egy sofőrre, aki visszavinne az Államokba. Senki sem szólt. – Azok, akik itt átvonultak, már felégették Charót, és... – Megsemmisítettek mindent, aminek kereke van – szólt közbe valaki. – És szétverték a telefonközpontot is – tette hozzá egy másik. – Még a lovakat és az öszvéreket is agyonlőtték – mondta Luis. Ed hirtelen ráeszmélt, hogy még most sem tudja, Este Guzmanban van-e vagy másutt. – Hogy hívják ezt a várost? – kérdezte. – Este Guzmannak? – Fiores Magónnak – felelte Luis. – Este Guzman innen északra van, körülbelül nyolcvan kilométerre. – Néhány szelet kukoricakenyeret és egy tál chilit tett a pultra. Ed bólintott, s evéshez látott. Nagyon éhes volt, szinte falta az ételt. Vagy a vihar sodorta el annyira az útiránytól a gépet, hogy teljesen rosszul becsülte föl a helyzetét, vagy az éjszaka nagyobbik részében dél felé haladt, s csak akkor fordult északnak, amikor már látta a keleti égbolt világosságát. Akárhogyan volt is, az eredmény lesújtó. Jóval délebbre járt, mint gondolta volna. Visszafordult az ivóban

lévő emberek felé. – Vissza kell jutnom az Államokba – mondta, miközben rágta a kukoricakenyeret. – Ha nem állítjuk meg azokat a németeket, még rengeteget fognak pusztítani, és sok embert legyilkolnak. Vissza kell jutnom a Bliss erődbe. – Nekem vannak vonatkerekeim – mondta az egyik ember. – Leszerelem egy teherautóról az ütközőket, és felrakom a vonatkerekeket. – Izmos, hordómellű férfi volt, hosszú karokkal, lapáttenyérrel. Inkább indiánnak látszott, mint mexikóinak. – Ő Pablo, a kovács – magyarázta Louis, közelebb hajolva Gripperhez. – Vigye az én teherautómat – ajánlotta egy másik –, ott áll Pablo műhelye mellett. – És a benzin? – kérdezte Ed. – Van még két hordóm, amit nem vettek el a németek – felelte a kovács. – Meddig fog kitartani? – tudakolta Ed. – Egy órát, talán kettőt. Ed az órájára nézett; látta, hogy nem jár, és megkérdezte, mennyi az idő. – Nemsokára dél lesz – felelte a csapos –, de még nincs egészen dél. – Milyen messze van innen a határ? – kérdezősködött tovább Ed. Az emberek egymásra néztek, aztán Luis szólalt meg: – Félnapi út autóval. Hosszabb, ha az ember vonatkerekeken guruló teherautón megy. Ed bólintott, cigaretta után kutatott a zsebében, de nem talált, hát kért egyet a csapostól. Amikor rágyújtott, mélyen beszívta a füstöt, hogy élvezze az ízét. – Tíz óra, ha minden jól megy, de valószínűleg sokkal több – mondta, a szája sarkában fityegő cigarettával. – Túl késő lesz. Addigra a németek átlépik a határt, talán már bent is lesznek El Pasóban. – Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a képet. – Nincs semmi, ami megakadályozná őket, hogy lerombolják. Semmi, csak néhány tábori ágyú, és még annál is kevesebb páncélos autó. A szemközti falnál álldogálók közül néhányan sugdolózni kezdtek egymás között. Aztán megszólalt az egyikük: – Őrnagy úr, a Montablan estancián van egy repülőgép, és a fiú, Julio, meg az apja, Tomas is tud vele bánni. Ed fölugrott. – Milyen messze van ide az az estancia? – Egy óra járásnyira délnyugatra. – Talán odáig nem jutottak el a németek – tűnődött Gripper, elnyomva a cigarettát a pulton lévő, hamutálcául szolgáló fémdobozban. – Talán szerencsém lesz.

– A Montablanok nem szeretik a gringókat – jegyezte meg valaki. – Nem hinném, hogy segíteni fognak magának. – Ha kell, magam repülök el a géppel – válaszolta Ed. – De vissza kell vernem a németeket a határról. – Négy hatalmas kutya őrzi a házukat – mondta Luis. – Köszönöm a vendéglátást, Luis – mondta Ed, és kezet rázott a férfival. Belenyúlt a zsebébe, kihúzott egy ötdolláros bankjegyet, és letette a pultra. – Mindenki a vendégem egy italra. Helyeslő mormogás támadt a kocsmában. Ed odament a két halotthoz. Luger géppisztoly volt mindkettőnél. Az egyiktől elvette, majd így szólt Luishoz: – Tartsa meg a másikat. De ha a barátaik jönnek, mondja azt, hogy Gripper őrnagy ölte meg őket, és ő vette el a fegyvereket is. – Ezek szerint jönnek még többen is? – kérdezte Luis. Ed vállat vont. – Lehet. Elképzelhető, hogy néhány közeli városban meg faluban is elhelyezték az embereiket. – Nincs semmiféle közeli város vagy falu – mondta Luis. – Két-három óra lovaglásra minden irányban egyedül csak a Montablan estancián vannak házak és emberek. Ed az ajtóhoz ment. – Még egyszer köszönet mindenkinek – mondta búcsúzóul. – Isten legyen magával! – válaszolta Luis. – Isten legyen magával! – szóltak utána kettesével-hármasával az emberek. Ed kinyitotta az ajtót, és kilépett az utcára. Az égen észrevehetően megnőttek és megszaporodtak a kék foltok. Elment a város déli határáig, és ott kissé nyugatnak fordult.

13. Reggeli után Turk rövid sétára indult. Ez jobb volt, mint a hotelszobában ülni, és várni az időt, amikor elindulhat Manuel temetésére. Végül egy vörös homokkőből épült, tölgyfa ajtós, neogótikus stílusú ház előtt találta magát. A pázsitba szúrt viharvert tábla elárulta, hogy az épület az El Pasó-i kölcsönkönyvtár, amely szombaton 10-től 12-ig van nyitva. Turk úgy döntött, itt eltölthet némi időt. Elindult a kerti úton, majd benyitott az ajtón. Egy tágas terembe ért, melynek falait körös-körül könyvespolcok borították. A terem közepére állított tölgyfa asztalnál ült a könyvtárosnő. Kétoldalt néhány, az olvasóknak szánt, székekkel körülrakott hosszú asztal húzódott. De a terem tökéletesen üres volt. A könyvtárosnő fölnézett a könyvből, amit éppen olvasott, és arcára kiült a meglepődés, hogy betévedt valaki. Keskeny, beesett arca volt, őszülő haja és tompa fényű fekete szeme. – Délben zárunk – vetette oda félvállról, s újra belemerült az olvasásba. Turk elment mellette, léptei visszhangoztak a helyiségben. A történelmi könyvek részlegéhez ért, amikor eszébe jutott, hogy nem emlékszik pontosan a Zimmermann-hadművelet részleteire; mivel most éppen volt ideje, hogy újra elolvassa, átment a katalógusokhoz, és megnézte az Encyclopaedia Britannica tárgymutatóját. A Zimmermann-távirat magyarázata a huszonharmadik kötetben volt. Turk leült, és olvasni kezdett. A cikk elmondta, hogy miután a németek már vesztésre álltak az első világháborúban, a hadvezetőség elhatározta, hogy tengeralattjárókkal indít totális háborút. De hogy ez az akció tökéletesen sikeres legyen, az Egyesült Államokat távol kellett tartaniuk a háborútól. Ezért a németek Mexikót és Japánt háborúba akarták sodorni az Egyesült Államokkal. Arthur Zimmermann német államtitkár ezért üzenetet küldött Johann von Berstoriff grófnak, azzal az utasítással, hogy továbbítsa azt Eckhart birodalmi miniszternek Mexikóba. Eckhart azt a feladatot kapta, hogy ajánlja föl Carranza mexikói elnöknek Texas, Új-Mexikó és Arizona visszaadását, amennyiben a mexikói csapatok megszállnák az Egyesült Államokat. Javasolták továbbá, hogy Carranza szólítsa fel Japánt az Egyesült Államok elleni hadüzenetre, amiért cserébe szintén területgyarapodás lesz a jutalma. A britek elfogták és megfejtették az üzenetet. Egy másolatot megmutattak Mr. Edward Bellnek, az amerikai követség egyik dolgozójának...

Turk becsukta a könyvet, és hátradőlt. Amit az imént olvasott, felidézte benne az egész incidenst. A japánok jó néhány hadihajót küldtek a Kaliforniai-öbölbe, és a mexikói seregben lévő számtalan német tanácsadó a német taktika alkalmazására, no meg a német gyártmányú fegyverek használatára oktatta a mexikói katonákat. A Zimmermanntávirat lelepleződése talán még inkább hozzájárult az Egyesült Államok hadba lépéséhez, mint a Lusitania elsüllyesztése. Turk benyúlt a zsebébe a cigarettájáért, aztán eszébe jutott, hogy könyvtárban van, és visszatette. Helyre rakta a Britannica kötetét, és kisétált az utcára. Rágyújtott és gondolkodott... Egy Új-Mexikóból jövő invázió most meghozná azt, amiben a német hadvezetőség 1916-ban reménykedett. Amerika még nem készült föl a háborúra, noha volt egy okos elnöke, Roosevelt, aki – Wilsonnal ellentétben – megértette, hogy az Egyesült Államoknak előbb-utóbb be kell lépnie a háborúba. De ha lehet, utóbb. Az ország ugyanis egyelőre nem rendelkezett a szükséges feltételekkel: sem kiképzett katonákkal, sem modern fegyverzettel. Mindazonáltal most egészen más idők jártak, mint akkoriban, amikor Zimmermann elküldte híres táviratát. Avila Camacho, Mexikó elnöke baráti viszonyban állt az Egyesült Államokkal, és Roosevelt szívesen vette ezt a barátságot, még akkor is, ha a mexikói kormányon kívül és belül egyaránt akadtak olyanok, akik a németeket támogatták, legfőképpen az északi nagybirtokosok között. De minden bohóckodásuk ellenére ezek a fasiszták nem jelentettek komoly veszélyt. Turk az órájára pillantott. Még van ideje, hogy megigyék egy csésze kávét, mielőtt átmegy a hídon Manuel temetésére. Bement egy közeli kisvendéglőbe. A pult mellé leülve elidőzött a kávé fölött. Úgy tervezte, hogy a temetés után áthajt a Blissbe, ott tölti a délután nagy részét, aztán visszamegy a szállodába. Talán addigra megérkezik Lauren és Dijon. Arra a gondolatra, hogy néhány órára ágyba bújhat Laurennel, áttüzesedett az ágyéka. Kifizette a kávét, és újra kilépett az utcára. A szél mintha kissé megint feltámadt volna. Fölgyűrte a gallérját, a homlokába húzta a kalapját, és elindult a Santa Fe híd felé.

*
A temető Juárez délnyugati szélén volt, túl a 45-ös számú főúton. Alacsony kő- és vályogkerítés vette körül a kis területet. Egy elhagyatott templom állt a szomszédságában. A bejárathoz vezető földutat vastagon borította az éjszakai vihar által odahordott homok és por. Néhány síron hervadt virágcsokrok kókadoztak, de a legtöbbjükön nem volt egyéb, mint egyszerű fakereszt. Turk érkezett elsőnek. Rágyújtott. Sok temetőt látott már Spanyolországban, köztük olyanokat is, ahol csak sebtében ástak gödröket, amelyek a lehető legtöbb testet befogadják. Barátok és ellenségek zsúfolódtak össze ezekben a gödrökben, várva a feltámadást. De akadtak másmilyen temetők is, sokban hasonlók ehhez. Turk körülnézett. A hely még lehangolóbb volt, mint várta. Egyes temetőkben legalább fák voltak, kőpadok és más egyéb, ami megadta az embernek a végső nyugalom illúzióját. De itt nem volt más, mint a sírok sora és a fal mentén kókadozó száraz dudva. Úgy tűnt, front közeledik. Az elmúlt néhány percben feltámadt a szél, s nagy gazcsomókat kergetett át az úton a pusztaságba. Az északnyugati égbolton gomolyfelhők gyülekeztek, és érezhetően hidegebb lett. Az időjárás változása rátelepedett Turk hangulatára is. Ed halála és most Manuelé... Nehéz volt belenyugodni. Ed jó barát volt. Ennél is több: a legjobb, akivel valaha találkozott. Ami pedig Manuelt illette... nos, neki megadhatta volna a szebb élet lehetőségét. Talán örökbe fogadta volna... Spanyolországban sok embert látott meghalni, Manuelnél nem sokkal idősebbeket is. És noha meggyászolta őket, sohasem érzett bűntudatot; amiért ő életben maradt, és valamelyik férfit vagy fiút, akit ismert, megöltek. De most a szíve megtelt bűntudattal és gyásszal. Manuel látta a puskát, és mégis kirontott, hogy megvédje az ő életét... Ed is megmentette az életét, amikor kiszabadította a koncentrációs táborból... Mélyen leszívta, s az orrán át eresztette ki a cigarettafüstöt. Most már sohasem hálálhatja meg nekik. Ledobta a földre a cigarettát, és a sarkával rátaposott; aztán elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a könnyeit.

Hirtelen meglátta az országútról lekanyarodó halottaskocsit, amely nagy porfelhőt kavarva közeledett a földúton. Három autó jött mögötte. Az egyik nyilván Hicksé, a másik Estebané. Fogalma sem volt, kié lehet a harmadik. A halottaskocsi megállt a kapuboltozat előtt. Kiszállt két ember, majd kinyitották a kocsi hátulját. Mire Turk odaért, a három autó is megérkezett. Kézfogással üdvözölte Estebant és Hickset, majd megkérdezte: – Ki van a harmadik autóban? – Kérdezősködtem – felelte Esteban –, és találtam két öregasszonyt, akik elvállalták Manuel siratását. Turk a kocsira nézett. A két asszony már kiszállt, és két férfi is volt velük. Az egyik a sofőr. Turk megkérdezte, kik a férfiak. – Ők ássák majd a sírt – felelte Esteban. – És a pap? – tudakolta Hicks. – Domingo atya azt mondta, itt lesz – mondta Esteban. – Amíg várakozunk, kiáshatják a sírt. Turk bólintott. Esteban mondott nekik valamit, mire a két sírásó elővette az ásókat a kocsi csomagtartójából, majd a nyugati fal szélvédett oldalán, egy üres részen munkához láttak. – Tud már valamivel többet arról az emberről, aki meg akart engem ölni? – kérdezte Turk Hicksre nézve, aki széles karimájú kalapját egészen az arcába húzta. – Dolgozunk rajta. Nehéz pasas. Turk nem válaszolt. – Már kérdeztem, de most újra megkérdezem – folytatta Hicks. – Ismer valakit, aki meg akarná ölni? – Itt nem ismerek senkit, hacsaknem a többi riportert vagy néhány tisztet Blissben. – Van ellensége egyáltalán? Úgy értem, valaki, aki nem helybéli? – faggatózott Hicks. Turk fölhúzta a szemöldökét. – Nos, van valaki? – unszolta Hicks. – Ha egyszer megpróbálták, nincs okunk feltételezni, hogy nem fogják megkísérelni másodszor is. Ha valaki nagyon akarja a maga halálát, maga csinálhat az égvilágon akármit, nem tudja megakadályozni, hogy megöljék. – Igazán kedves – mondta Turk. – Csak az igazat mondom – felelte Hicks. – Gondolja végig alaposan. Van valaki? – Hülyeségnek tűnik, de van egy ember Mexico Cityben... –

Turk megrázta a fejét. – Hogy hívják? – csapott le rá Hicks. – Zwig. Walther Zwig. Hicks elégedett arccal följegyezte. – Van ott néhány barátom. Táviratozok nekik, és talán kiderítünk valamit. Egyébként ő miért akarná megölni magát? Turk érezte, hogy elvörösödik. – A felesége meg én... Hicks fölemelte a kezét. – Ne is mondjon többet. Egy féltékeny férj mindenre képes. – De ez csak érdekházasság – mondta Turk. – Walther homoszexuális. Hicks elővett egy szivart a mellényzsebéből. – Homoszexuális vagy nem – jelentette ki, miközben leharapta a szivar végét –, még így is ő a leggyanúsabb. Ha tényleg ő küldte maga után ezt a bérgyilkost, annyit legalább elérhetünk, hogy a mexikói rendőrség letartóztassa. – Mi lesz azzal a fickóval, akit elfogott? – Lehet, hogy fölakasztják, de legalábbis életfogytiglanra ítélik – felelte Hicks, és kifújta a füstöt. – Ez már az államügyész dolga. – Úgy látom, kiásták a sírt – jegyezte meg Turk, látva, hogy a két ember kimászik a gödörből, s leteszik az ásókat a friss földhányás tetejére. – Azt hiszem, megjött a pap – mutatott Hicks az útra, ahol egy nyitott platójú kis teherautó közeledett feléjük. A teherautó megállt, és egy reverendás pap szállt ki belőle; a platóról egy négytagú mexikói vándorzenekar kászálódott le. – Domingo atya vagyok – mondta a pap Turkhöz és Hickshez lépve. Turk kezet fogott vele, bemutatkozott, és Hickset is bemutatta. – Ezek az emberek vállalták, hogy játszanak – intett a pap a négy zenész felé. Hosszú, bánatos képével, az orrán gubbasztó fehér fémkeretes szemüvegével úgy nézett ki, mint valami madárijesztő. – José elmesélte nekem, hogyan halt meg Manuel – mondta. – Bele kell nyugodnunk Isten akaratába. Turk nem szólt semmit. Esteban visszajött a sírtól, kezet fogott Domingo atyával, és azt mondta: – Minden készen áll. A halottaskocsi hátuljához mentek, ahol a ravatalozó két embere várakozott. Kivették a kicsiny fakoporsót, s rátették Turk és Esteban vállára. Domingo atya haladt az élen, mögötte a vándorzenészek bandája. Aztán Turk és Esteban következett, mögöttük Hicks, és a sort a két hivatásos siratóasszony zárta.

A sírhoz vezető utca a zenészek egy szomorú dallamot játszottak. Noha a sír nem volt messze a kaputól, sokáig tartott az út – Turk legalábbis úgy érezte. A sírhoz megérkezve, a koporsót kötelekre helyezték, majd leeresztették a földbe. A zenészek egészen addig játszottak, míg Domingo atya csendre nem intette őket. A temetési szertartás szövegét latinul mondta el, s közben sűrűn hányta a keresztet a nyitott sírgödörre. Aztán spanyolul kért mindenkit, hogy mondja utána a Huszonharmadik Zsoltár szövegét. Ezek után így folytatta: – Személyesen nem ismertem Manuelt, de jó barátom, José elmondta, hogy jó fiú volt. Talán nem éppen ugyanabban az értelemben volt jó, mint azok a gyerekek, akik rendes házban laknak szerető családjuk körében, annak irányítása és oltalma alatt. Manuel egészen más értelemben volt jó. Meghatározó jellemvonása volt a becsületesség és a hűség. José azt mondja, mindig megfizette az adósságát, és amikor arról volt szó, hogy egy barátja mellett kell kiállnia... – Domingo atya itt egyenesen Turkre nézett –, meghozta a legnagyobb áldozatot ezért a barátságért. – Szemét nem vette le Turkről, úgy folytatta: – Legtöbbünk baráti érzéseit sohasem teszik ilyen végletes módon próbára. De Manuel kiállta ezt a próbát, méghozzá fényesen. Hűségét bizonyítja, hogy most itt állunk a sírja körül. Turk mély lélegzetet vett, s egy szaggatott sóhaj tört fel a melléből. Amikor a pap befejezte a temetési szertartás utolsó szavait, lehajolt, fölvett egy marék földet, és leszórta a koporsóra. Intett a zenészeknek, s azok ismét zenélni kezdtek. Fölhangzott a két siratóasszony jajongása. Turk lehajolt, belevágta az ásót a földbe, aztán egy jókora darabot a koporsóra dobott. Utána Esteban, majd Hicks következett. Csak a két asszony és a sírásók maradtak a sírnál, a többiek visszamentek a kapuhoz. Turk köszönetet mondott Domingo atyának, s adományt nyújtott át neki a temploma javára. – Szeretném – mondta –, ha időnként misét mondana Manuelért. – Amíg a templom áll, folyamatosan mondok misét érte – válaszolta a pap, megrázva Turk kezét. – Akarja, hogy visszavigyem El Pasóba? – ajánlkozott Hicks. – Nem, köszönöm – felelte Turk. – Inkább gyalog megyek. – Majd értesítem, ha megtudok valamit Zwigről – kiáltott vissza Hicks, miután beült a kormány mögé.

Domingo atya és zenészei elhajtottak, s magukra hagyták Estebant és Turköt. A két férfi egymásra nézett, és bólintott. Esteban a kocsijához ment, Turk pedig visszasétált a sírhoz. Megvárta, míg a sírásók kis híján végeznek, akkor elkérte az egyiktől az ásót. Azok ketten félreálltak, Turk pedig maga hányta fel a sírhalom tetejére az utolsó három ásónyi földet.

14. Ed elkerülte az utat, de a hatalmas sziklatömbök védelmében párhuzamosan haladt vele. Nem egészen egy óra alatt érte el a Montablan estanciát, amelyen egy jókora, mexikói stílusú tanyaház állt, valamivel távolabb egy istálló, egy szélenergiával működő, fából készült szivattyú, amelynek tetejére magas rádióantennát szereltek. Repülőgépnek nyomát sem látta. Látott viszont két nagyajtós autót és egy kis teherautót az istálló előtt. Bármelyik kocsi jó lett volna, hogy eljusson a határon túlra. Hirtelen észrevette, hogy egy hatalmas doberman bukkan elő a ház mögül. A kutya beleszimatolt a levegőbe. Gripper még túl messze volt, nem hallotta, morog-e az állat, s azt sem látta, vicsorítja-e a fogát, de volt benne némi egészséges tartózkodás a kutyákkal szemben. Ha több ehhez hasonló is van a tanyán, meg kell ölnie őket, mielőtt egy lépést is tenne valamelyik autó vagy a repülőgép felé. Ed elindult, hogy körüljárja a házat. A kutya megfordult és elügetett. A hátsó udvarban három férfi dolgozott valami gépen. Ed hallotta a hangjukat, de nem értette, mit beszélnek. Épp amikor tovább akart indulni, egy német katona jött elő a ház túloldala mögül. Ed halkan elkáromkodta magát. Nem sok esély volt rá, hogy a németnek nincsenek a közelben társai. Ed nem számított rá, hogy itt is német katonákba botlik, bár nem is lepte meg különösebben. ÉszakMexikóban sok állattenyésztő gazda volt németbarát. Edet valójában az lepte meg, hogy a németeknek sikerült ilyen komoly ütőerővel behatolni az ország belsejébe. Az emberek érkezhettek ugyan terroristáknak álcázva, de a felszerelést előbb hajóval, aztán vasúton kellett ideszállítaniuk. Ed megrázta a fejét. Ha túléli, később lesz ideje, hogy minden részletet a helyére tegyen. De most meg kell találnia a módját, hogy visszajusson a Blissbe. Elindult a ház túlsó oldala felé. Meglátta a második németet és a hangárt, amelyben azonban nem volt benne a repülőgép. A hangár mindössze egy tetőből és néhány támasztógerendából állt. A német egy padon ült, és egy kutyát simogatott, egy jókora juhászkutyát. Ed mérlegelte a helyzetet: két fritz, négy kutya és három farmer az ő Luger géppisztolya és két kézigránátja ellenében. És a meglepetés erejével szemben. Közte és a ház között

mintegy száz-kétszáz méteres nyílt térség. Félútig se jut, a kutyák már rajta lesznek. Másodpercek alatt kell megölnie a kutyákat is, a németeket is. Aztán végeznie kell a ház mögött lévő három férfival is, még mielőtt eldönthetné, hogy az egyik kocsival vagy a teherautóval megy-e tovább. És ha még a házban is vannak emberek, azokat is le kell ráznia a nyakáról. A két katona a ház előtti széles, szabad térség felé indult. Velük tartott a juhászkutya, és ebben a pillanatban két másik állat, két doberman szaladt ki ugrándozva a ház túloldala mögül, s egyenesen a katonákhoz futottak. Ed néhány pillanattal előbb hallotta meg a motorzúgást, semhogy a repülőgépet meglátta volna. Dél felől közeledett. Ed kúszva igyekezett vissza a ház mögött lévő nagy sziklatömbök közé. A három férfi közül az egyik a gépre mutatott, amely még nem kezdte meg a leszállást. Ed mély lélegzetet vett, bent tartotta egy pillanatig, aztán kifújta, és hangosan elkiáltotta magát: – Most! – Már talpra is szökkent, s futott az udvarban lévő férfiak felé. Az egyikük meglátta, s épp kiáltani akart, amikor Ed meghúzta a ravaszt. Egyetlen rövid sorozattal lekaszálta mindhármójukat. A fejük fölött elhúzó repülőgép dübörgése elnyelte a lövések zaját. A ház oldala mellől hirtelen egy kutya jött vágtatva Ed felé. Két lövést adott le rá. A kutya felüvöltött, ugrani készült, de összerogyott. Ed már az udvarban volt. A repülőgép körözve készült a leszállásra. Néhány másodperc elég volt Ednek, hogy az egyik halott zsebéből kivegye a kocsikulcsokat. Aztán a ház melletti víztoronyhoz futott. Megrántotta az egyik kézigránát zsinórját, a toronyra hajította, s már rohant is a ház felé. Tíz másodperc múlva a robbanás több ezer gallon vizet zúdított a házra, vízesésként söpörve el a tetőt. Ed először a teherautóhoz rohant. A kulcs beleillett a zárba. Épp akkor adta rá a gyújtást, amikor a repülő földet ért. A két német futva érkezett vissza a házhoz. Ed feléjük fordult. Az egyik fél térdre ereszkedve lőni kezdett rá. A golyók lepattogtak az autó lökhárítójáról. A másik még mindig a ház felé futott. Ed lenyomta a gázpedált, és elgázolta azt, aki rá lövöldözött.

Aztán megfordult, és a másik után eredt. A lökhárító jobb széle elkapta és feldobta a levegőbe. Tőle jobbra, körülbelül húsz láb távolságra ért újra földet. Ed nem állt meg, nem is lassított. Robogott előre, az út felé. A repülőgép újra a levegőbe emelkedett, és utánaeredt. Túl is repült rajta. Valaki – nem a pilóta – lőni kezdett rá. Ed letért az útról, és körözni kezdett. A gép bömbölve ereszkedett lejjebb, bedőlt, és egyenesen a teherautó felé tartott. Ed most már látta az embert a puskával. Fiatal volt, fekete bajuszt és napszemüveget viselt. A golyók becsapódtak a teherautó hátuljába, és két lyukat ütöttek a sofőrfülke tetején. A gép ekkor újra fölemelkedett, tett egy alacsony fordulatot, majd megindult visszafelé. Ed egyenesen a közeledő repülőgép felé hajtott. Már nagyon közel volt. A föld fölött mindössze néhány méterre száguldott feléje. Edről patakokban folyt a veríték, alig látott tőle. De az utolsó pillanatban a gép – hogy elkerülje a frontális összeütközést – elkanyarodott, s akkor Ed úgy fordította a kormányt, hogy a teherautó fülkéjével oldalba kapja a gép szárnyát. Másodpercekig abban a biztos tudatban hajtott, hogy nem történt semmi. De ahogy levette a lábát a gázról, és fordulni készült, látta, hogy a gép éles szögben jobbra dől, jobb szárnyával a földnek ütközik és fölbukfencezik, aztán egy hatalmas robaj kíséretében lángra lobban. Ed hatalmas iramban visszaszáguldott az útra. Teljes erejéből nyomta a gázpedált. Olyan fáradtnak érezte magát, mintha minden erő kiszállt volna belőle. Sajgott minden porcikája. De tudta, hogy nem pihenhet meg, amíg vissza nem ér a Bliss erődbe, ami még legalább nyolc-tíz óra utat jelentett.

*
Turk a Stanton utcai hídon át jutott vissza Juárezből az Államokba, ahol egyenesen a szállodába ment. A portán megkérdezte, érkezette valami üzenet a számára. A portás a válla fölött pillantott hátra a rekeszek felé, és megrázta a fejét. – Semmi, uram.

Turk megköszönte, majd magyarázólag hozzátette: – Várom a... – elhallgatott, nem akart úgy hivatkozni Laurenre, mint barátnőjére, ezért így folytatta: – Ma délutánra várom a feleségemet. Megköszönném, ha megmondaná neki, hogy itt leszek négy óra körül. – Természetesen, uram. – És foglaltam szobát egy Dijon nevű úrnak is. – Értem. Szerepel a listámon – felelte a portás, fellapozva a könyvét. – Kérem, írják a számlámhoz Mr. Dijon szobáját és minden egyéb költségét – mondta Turk – Jelezni fogom Mr. Dijon lapján – közölte a portás. Turk megköszönte, és kiment a szállodából Néhány perc múlva kocsijával már a Montana utcán haladt a Bliss felé. Égő cigarettája a szájában lógott. Az agyát elborító tompa szürkeségben az egyetlen fényes pont Lauren közelgő érkezése volt. Ha valaha az életben szüksége volt valakire, vallotta be magának minden szégyenkezés nélkül, most valóban szüksége volt Laurenre. Elnézett a Franklin-hegység felé, melynek csúcsaira rátelepedtek a felhők. Remélte, hogy a rossz idő beállta nem fogja késleltetni Lauren és Dijon megérkezését. Mire betért a parkolóba, sok helyőrségi katona, akik nem vettek részt a hadgyakorlatban, ott álldogált már az El Pasóba vezető busz megállójában. Az előző hétfő volt a zsoldfizetés napja, és a katonák most csapatostul tódultak át a határon Juárezbe olcsó ital és olcsó nők reményében. A bordélyházak és a csapszékek ma este nagy forgalmat fognak lebonyolítani, és Juárezben magasra csapnak majd a szenvedélyek. Holnap hajnalra az emberek gyakorlatilag ki lesznek ütve, s az égvilágon semmire se lehet majd használni őket. Turk pontosan ugyanezt művelte, amikor a hadseregben szolgált, és mialatt Spanyolországban volt. De Spanyolországban – mivel mindvégig részt vett a harcokban – még eszeveszettebben ivott és kurvázott. Sokszor ébredt fel olyan nő mellett, akinek még a nevére sem emlékezett. Néha meg egyedül ivott néhány hasonszőrű cimbora társaságában, hogy elfelejtsék, mit éltek át nemrégiben, vagy a következő csata előtt elűzzék szívükből és agyukból a rettegést. Turk kiszállt a kocsiból, és fölsétált a lépcsőn a helyőrségi főhadiszállás épületébe. Egyenesen a sajtószobába ment, ott

is a kávéskancsóhoz. Rick Nathan lépett hozzá. – Kiszivárgott, hogy ma reggel fontos törzstiszti megbeszélést tartottak itt. Turk belekortyolt a feketekávéba, és elfintorodott. – Szerintem a hadsereg ezzel a jódos kotyvalékkal akar értésünkre adni valamit. Tudod, hogy ki vett részt a megbeszélésen? – Hanahan, Alt, Fitzhugh és válogatott szárnysegédeik – felelte Nathan. – Van valami elképzelésed, miért ültek össze az aranygallérosok, amikor még mindenki aludt? – Ugyan már, Nathan – mosolygott Turk –, te elmondanád nekem, ha tudnád? – Dehogy! De azt gondoltam, te önzetlenebb vagy, mint én. – Ha újságcikkről van szó, soha – felelte Turk. – De te legalább bevallod. – Nem láttad véletlenül Fitzhugh-t? – kérdezte Turk. Nathan a fejét rázta. Turk megitta a maradék kávét, s a szemétkosárba dobta a papírpoharat. – Megnézem, bent van-e az irodájában – mondta, s elindult az ajtó felé. Megszólalt az egyik telefon. Owens vette föl, a Los Angeles Times tudósítója, majd elkiáltotta magát: – Hé, itt van Douglas Turk? – Persze hogy itt vagyok – felelte Turk. – Valami rendőr akar beszélni veled – mondta Owens. Turk átvette tőle a kagylót. – Hicks? – kérdezte. – Eltalálta! – válaszolta Hicks. – Mondhatom, maga aztán sok hullát ismer. Turk első gondolata az volt, hogy valami történt Laurennel vagy Dijonnal. Vagy talán mindkettőjükkel? Már éppen szólni akart, amikor Hicks folytatta: – A maga Zwig nevű pasasa Mexico Cityben agyonlőtte magát. De előtte még lepuffantott egy Krieger nevű fickót. Mond magának ez a név valamit? – Egy vegyiüzem tulajdonosa – felelte Turk. – De valószínűleg a náciknak dolgozott. – Valamivel azelőtt, hogy Zwig megölte Kriegert és önmagát, mindketten a repülőtéren jártak, hogy megakadályozzák egy Dijon nevű pasas fölszállását. Jó kis lövöldözést rendeztek. Két német állampolgárt lelőttek. Ugye, maga még véletlenül sem ismeri ezt a Dijont? – De. Sőt ha találkozni akar vele, bemutathatom magának. Ma délután érkezik ide. – Nem mondom, érdekes ismerősei vannak – jegyezte meg Hicks.

– A mexikói rendőrség tudott rá magyarázatot, hogy miért lőtte le Kriegert Walther? – kérdezte Turk. – Nem. De tartogatok még valamit a maga számára. Felkészült? – Csak rajta! – biztatta Turk. – A fickó, aki meg akarta magát ölni, halott. – Micsoda? – kiáltotta Turk. – Gondoltam, érdekelni fogja – kuncogott Hicks. – Várom a halottkém jelentését. Gyanítom, hogy ciánt vett be, vagy beadták neki. Talán cigarettában vagy az ételében. Később majd többet tudok. Turk szólni sem tudott. – És most kérdezni szeretnék magától még valamit – mondta Hicks. – Ne kíméljen! – Mi köze van magának az itteni hullához meg ahhoz a kettőhöz odaát Mexico Cityben? Turk mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, csak azután válaszolta: – Nem tudom, Hicks. Pedig kell, hogy valami közöm legyen hozzájuk, az hétszentség! – Igen, valahogy így látom én is. Ahogy már említettem, maga aztán sok hullát ismer. – Úgy látszik – mondta Turk, s míg fél kezével a kagylót tartotta, a másikkal kihalászott egy cigarettát a dobozból, és rágyújtott. – Ha támad valami ötlete, tudja, hol érhet utol – mondta Hicks. – Majd felhívom – felelte Turk. – És köszönöm. – Én csak a munkámat végzem – válaszolta Hicks. Turk letette a telefont, aztán mélyet szívott a cigarettából, és lassan kieresztette a füstöt az orrán. Az ablakhoz lépett, és lenézett az udvarra. Miért béreltek föl valakit, hogy őt megölje? És ki küldte a bérgyilkost? Walther? Nem valószínű. Akkor hát ki? Turk hiába kutatott az agyában újabb nevek után. Miért volt annyira fontos, hogy Lauren ne hagyhassa el Walthert? A házasságuk nem lehetett olyan fontos Krieger számára. Krieger mégis inkább megölte volna Laurent és Dijont, csak hogy el ne menekülhessenek. Vagy talán éppen fordítva igaz: meg akarta akadályozni a szökésüket, hogy aztán megölhesse őket? De miért? – Valami baj van? – lépett melléje Nathan. – Nem tudom. – Ha bármiben segíthetek... – Köszönöm, de olyasmiről van szó, amit sehogy sem értek. – Ismerem ezt az érzést – felelte Nathan.

Turk bólintott, kiballagott a sajtószobából, és a folyosón elindult Fitzhugh szobája felé. Kis híján az ajtóhoz ért, amikor az kinyílt, és Hanahan lépett ki rajta Fitzhugh társaságában. – Örülök, hogy látom, Turk – mondta Hanahan a kezét nyújtva. Turk mindkettővel kezet fogott, majd megkérdezte: – Nincs újabb hír délről? – Minden csendes – válaszolta Hanahan. – Egyre inkább úgy látszik, mintha banditák műve lett volna az egész. A holnapi nap folyamán kiküldök egy újabb felderítő csapatot. Ők talán megtalálják Edet. – A holttestét, úgy érti? – Turk váratlanul dühbe gurult Hanahan ostobaságán. – Ha túl is élte a zuhanást, a banditák, ha tényleg azok voltak, azóta már régen megölték. – Az az érzésünk – csatlakozott a beszélgetéshez Fitzhugh –, hogy a banditák azóta elvonulhattak. Talán nyugatnak fordultak a hegyek közé vagy vissza, még délebbre. – És ha mégsem? – vetette föl Turk. – És ha csak magukkal akarják elhitetni, hogy visszavonultak, és mihelyt megérkezik az újabb felderítő egység, rávetik magukat, éppen úgy, mint amikor... – Én nem festeném az ördögöt a falra – csattant föl Hanahan. – Különben is, a második csapatban több ember lesz. – Hánnyal több? – tudakolta Turk. Hanahan Fitzhugh-ra nézett. – Egy egész század – válaszolta Fitzhugh. – Több mint elég, hogy elbánjunk bármiféle banditákkal. – Az tényleg több mint elég – egyezett bele Turk. – És most, ha megbocsát... – mondta Hanahan. Turk oldalra lépett – Ne felejtse el – mondta Fitzhugh –, ma estére programot beszéltünk meg. – Nem felejtem el – felelte Turk. – Ott leszek.

15. Lauren frissen lezuhanyozva Turk fehér frottír fürdőköpenyében állt az ablaknál. Nézte a vad szélfúvásban lehajtott fejjel siető embereket. A szállodával szemközti park fái között már gyülekeztek az alkonyi árnyak. Lauren ellépett az ablaktól. Arra gondolt, bárcsak mielőbb megérkezne Doug. Nagyon vágyott már utána. Annyi mindent el kell mondania neki, de annyi mindent... Az öltözőasztalkán meglátott egy nyitott cigarettásdobozt, kivett belőle egy szálat, és ledobta magát a székbe. El sem akarta hinni, hogy végre biztonságban van. Még a gépen is félig-meddig azt várta, hogy üldözőbe veszi a mexikói légierő vagy Walther. A szoba plafonja felé fújta a füstöt. Most, hogy visszajutott az Egyesült Államokba, megindíthatja a válópert Walther ellen. Vissza kell szereznie a holmijait, elsősorban a festményeit. Van köztük hat vagy hét, amelyet akár ki is lehetne állítani. Visszasétált az ablakhoz. Már erősen szürkült odakint, száraz homokszemcsék koppantak az ablak üvegén. Nekidőlt az ablakkeretnek. Mikor jön végre Doug? Mikor? A karját leejtette, ujjait összekulcsolta. Hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi nemsokára aktív szolgálatba lép, ami azt jelenti, hogy ismét el kell válniuk, amíg Doug nem talál neki valami lakást az állomáshelye közelében. – Vele megyek, még ha hálózsákban kell is aludnom, amíg jobbat nem találok – mondta ki hangosan, és egy hamutartóban elnyomta a cigarettát. Felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, mert már egészen besötétedett a szoba. És ebben a pillanatban meghallotta a kulcs zörgését. Heves szívdobogás fogta el. Turk belépett a szobába, s mire becsukta maga mögött az ajtót, Lauren már a karjában volt. Szenvedélyesen szájon csókolta. – Szeretlek, Lauren – mondta elfulladó hangon. – Szeretlek! – Újra megcsókolta, kezével az asszony hátát, tomporát simogatva. – Jó veled – suttogta. Lauren szorosan hozzásimult. – Annyira aggódtam érted, amikor felhívtál Mexico Cityből. – Walther és Krieger megpróbáltak... – Később – vágott közbe a férfi. – Később majd mindent elmondasz. Most semmi mást nem akarok, csak téged. –

Hátrébb lépett, levette a kabátját és a kalapját. – Dijon jól van? – Remekül – válaszolta Lauren, miközben kioldotta a fürdőköpeny övét. – Nagyon jó ember. Lauren helyeselt, aztán szétnyitotta a köpenyt, és hagyta, hogy lecsússzon róla a padlóra. – Gyönyörű vagy! – kiáltotta Turk az asszony meztelen teste láttán. – Ha nem igyekszel a vetkőzéssel, kénytelen leszek egyedül hozzálátni. Turk megrázta a fejét. – Azt már nem! Lauren az ágyhoz lépett, fölhajtotta a takarót, és lefeküdt a lepedőre. – Hát a fiad hol van? – nézett rá mosolyogva. – Most semmi sincs – mondta Turk rekedten. – Most semmi sincs, csak mi. – Már ő is meztelen volt. Lauren feléje nyújtotta a karját. – Ó, Doug, Doug, szeretlek! Turk leereszkedett melléje. Végigcsókolta a nyakát, aztán megcsókolta mindkét mellbimbóját. – Az elmúlt egy-két napban semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy nemsokára együtt leszünk... – mondta az asszony. – Én is vágytam rád – felelte a férfi, s kezét az asszony combjai közé csúsztatta. Lauren megremegett, teste ívben megfeszült. – Istenem, milyen jó! – sóhajtotta. – Hatolj belém, szerelmem! – Két karjával átölelte a férfi vállát, csupasz lábával átfogta a hátát. – Hatolj mélyre, szerelmem, hatolj mélyre! Turk érezte, hogy az asszony teste megfeszül. Lauren felmosolygott rá. – Mintha egyre szorosabban és szorosabban gombolyítanának föl – mondta fátyolos hangon, miközben keze hevesen siklott le-föl Turk hátán. – Ó, szerelmem! – kiáltotta. – Szerelmem! – Aztán egész testével nekifeszült: – Most!... Ó, most! Turk érezte a teste legmélyéből feltörő robbanást, amitől elfeledkezett mindenről, s nem létezett más, csak az ágyékában lüktető kéj... Később, amikor Lauren feje már a karján pihent, rágyújtott, és beszélni kezdett: – Történt egy s más az utóbbi időben. – Elhallgatott, nem tudta hol is kezdje, – A barátom, Ed Gripper ezredes lezuhant Mexikóban. – Ó, nem! – kiáltotta Lauren.

– Lehet, hogy a vihar okozta, de lehet, hogy banditák. – Banditák? Turk néhányat szippantott a cigarettájából, mielőtt válaszolt volna. – Csapatokba verődve járják Észak-Mexikót. Elképzelhető, hogy az egyik ilyen csapat belebotlott a mieinkbe. Mindenesetre nem lehetetlen, hogy Edet lelőtték. Nem sok esély van rá, hogy túlélhette. Lauren kinyújtott keze megpihent a karján. – Rettenetesen sajnálom. Tudom, ő milyen sokat jelentett neked. – Ha nem róla lenne szó... – kezdte Turk. – De ezt már tudod. Aztán Manuel.., – A fiú? – kérdezte az asszony. – A fiú, Manuel – felelte Turk. – Ma délben temettem el. – Mit csináltál?! – kiáltotta az asszony, és felült. Turk elmesélte, hogy találkozott Manuellel, s hogy mi történt vele. – Ő kapta azt a golyót, amit nekem szántak. – Szerinted Walther felbérelt valakit, hogy öljön meg téged? – kérdezte az asszony. – Senki másra nem tudok gondolni, aki a halálomat akarta volna – felelte Turk, aki már eldöntötte, nem mondja meg Laurennek, hogy Walther már halott, legalábbis most még nem. Eloltotta a cigarettát. – És most meséld el részletesen, mi történt veled. – Amikor szóba hoztam Walther előtt a City of Cadizt, szörnyen dühös lett – kezdte Lauren. – Tudta, hogy tőled hallottam a hajó nevét. Egyébként ki érdeklődött nálad felőle? – Harris – felelte Turk. – Ismered. A brit nagykövetségen dolgozik. – Richard Harris? – kérdezte az asszony tétován. – Igen – válaszolta Turk, s nyomban feltűnt neki Lauren hangjának színeváltozása. – Miért? – Ó, Doug, őt kirabolták és meggyilkolták. Már a nyelvén volt, hogy ez lehetetlen. Ehelyett lelépett az ágyról, és a whiskysüveghez ment. Meghúzta az üveget, csak aztán fordult vissza az ágy felé. – Harris arra kért, derítsek ki a hajóról mindent, amit csak tudok. Ő maga nem nézhetett utána, mert... – Elhallgatott. – Jézusom, hát végre megvan! Igen, csakis ez lehet a válasz. És mindvégig ott volt az orrom előtt, csak én nem láttam! – Megint meghúzta az üveget. – A City of Cadizt használhatták arra, hogy embereket és felszerelést szállítson Németországból.... – Miféle válaszról beszélsz? – kérdezte az asszony.

– Nem hiszem, hogy Walther küldött bérgyilkost rám – mondta Turk. – Inkább Krieger lehetett az. – Miért? – Ugyanazért, amiért megpróbált téged is megölni. Te és én tudtuk, hogy létezik egy City of Cadiz nevű hajó. – Harris is tudta. – Ezért ölték meg – mondta Turk. – Megölték, majd kirabolták, hogy úgy nézzen ki, mintha a rablás lett volna a gyilkosság indítéka. – Még most sem értem – mondta Lauren. – Meg fogod érteni. Hallgasd végig, amit Fitzhugh vezérőrnagynak fogok mondani – felelte Turk, és fölvette a telefont. – Meg fogsz érteni mindent. – Megkérte a szálloda telefonkezelőjét, kapcsolja neki a Bliss erődöt. – Fitzhugh vezérőrnaggyal szeretnék beszélni – mondta a szolgálatos tisztnek, aki Chase hadnagyként mutatkozott be. – Nézze, hadnagy, a dolog sürgős, hát ne akadékoskodjon, hanem kapcsolja nekem azt az átkozott vezérőrnagyot. – Laurenre pillantott, aki előtte térdepelt, s fölnézett rá. Fitzhugh lépett a vonalba. – Figyeljen, vezérőrnagy! – mondta Turk. – Átkozottul jó esélyünk van rá, hogy azok a banditák nem banditák voltak. – Micsoda? – Németek voltak – mondta Turk. – Mi az ördögről beszél? – Van egy hajó, egy City of Cadiz nevű spanyol hajó, amely kikötött Tampicóban, majd visszafordult. Ez a hajó hozta a felszerelést és valószínűleg az emberek nagy részét. – Honnan tudja ilyen biztosan? – Nem tudom biztosan – felelte Turk –, de megkérheti a washingtoniakat, hogy ellenőrizzék a hajót. – Tartsa egy percig – mondta Fitzhugh. Turk Laurenre nézett. Az asszony hátradőlt a párnán. – Fitzhugh most Hanahannel beszél – mondta Turk, kezével befogva a telefon kagylóját. – Ki az a Hanahan? – kérdezte Lauren. – Egy másik tábornok a Bliss erődben… – Turk, itt Hanahan. Azok a disznók odakint banditák. Így döntöttünk, tehát maradjunk annyiban, hogy banditák. – Ide figyeljen, Hanahan – mondta Turk. – Figyeljen nagyon arra, amit mondok... – Elmesélte, hogyan akarta Walther és Krieger megakadályozni,

hogy Lauren elhagyja Mexico Cityt, attól való félelmükben, hogy az asszony többet is tud a City of Cadizról, mint csak a nevét. – Egy Richard Harris nevű brit kulturális attasé – magyarázta tovább Turk –, aki szintén M. I. 6-os ügynök volt, ugyancsak tudott a hajóról. Tulajdonképpen ő kért meg rá, hogy szerezzek róla adatokat. Meggyilkolták. És a múlt éjjel valaki engem is meg akart ölni. – Meg akarták ölni, és maga egy szót sem szólt róla, amikor találkozott Fitzhugh-val és velem? – kérdezte Hanahan elképedve. – Oké, Hanahan, ellenőrizze a mesémet az El Pasó-i rendőrségen, Hicks nyomozónál. – Turk intett Laurennek, hogy hozza oda az öltözőasztalkáról a whiskysüveget. – Ha maga lenne annak a Walther nevű fickónak a helyében, és a felesége le akarna lépni egy másik férfival, maga nem próbálná megakadályozni őt? Az ördögbe is, szerintem nagyon is jó oka volt, hogy bérgyilkost küldjön magára. – Lehet – válaszolta Turk, és elvette az üveget Laurentöl –, csakhogy ő homoszexuális volt. De magyarázza meg a következőt, Hanahan: a férfi, akit azért küldtek, hogy engem megöljön, meghalt, méghozzá valószínűleg ciántól. Ennek is utánanézhet Hicks nyomozónál. – Nagyot kortyolt az üvegből. – Mindaz, amit idáig elmondott, még nem utal a fritzekre – válaszolta Hanahan. – Azt meg végképp nem magyarázza meg, hogy mért éppen Mexikón keresztül jönnének ránk. – Azért csak ellenőriztesse a hajót a washingtoniakkal. – És mivel indokoljam a kérést? – mordult fel Hanahan. – Nem szeretnék kavarodást kelteni, ha nincs rá semmi okom. Maga éppúgy ismeri a washingtoniakat, mint én. – Megéri a kockázatot, hogy... – Turk, nálunk tizenöt óra harminc perc van – mondta Hanahan. – Washingtonban két órával előbb járnak. Vagyis szombat este van. Mit gondol, ki a fenét találnék ott, aki elvégezné az ellenőrzést? Hétfő reggelig minden ajtó zárva van. – Maga egy átkozott bolond, Hanahan! – kiáltotta Turk, és lecsapta a kagylót. Ismét meghúzta az üveget. – Holnap reggel megkérem Dijont – mondta –, hogy repüljünk a térség fölé, és nézzünk körül. Vannak odalent fritzek, és én meg fogom találni őket. Csengett a telefon. Turk fölvette.

Fitzhugh volt a vonal túlsó végén. – Még mindig érvényes az esti programunk? – kérdezte. – Biztos, hogy még mindig látni akar bennünket? – kérdezte vissza Turk. Rájött, hogy vagy Hanahan hagyta el a szobát, vagy egy másik irodából hívja őt Fitzhugh. – Igen – felelte Fitzhugh. – Akkor ott leszünk. De tegyük át nyolc órára, vagy még jobb lenne fél kilenckor. – Jó, fél kilenckor – mondta Fitzhugh, és letette a telefont. Turk lerakta az üveget az éjjeliszekrényre, a telefon mellé. – Nem egészen így terveztem a mai esténket – nézett Laurenre. – Nem számít – felelte az asszony. – Csak az a fontos, hogy végre együtt vagyunk. – Megveregette az üres helyet maga mellett az ágyban. – Gyere vissza egy kicsit. Turk leült melléje. – Ha igazam van, és a fritzek megindultak észak felé, akkor itt hamarosan elszabadul a pokol. Lauren a mellére vonta Turk fejét, és gyengéden cirógatni kezdte. – Még valamit el kell mondanom neked – nézett föl rá Turk. – Rossz? – Azt hiszem, minden ember halála rossz... Walther megölte magát. – Ó, Istenem! – Mielőtt maga ellen fordította volna a fegyvert, megölte Kriegert is – mondta Turk. Lauren megrázta a fejét. – Egy könnyem sincs érte. Egyetlen könnyem sincs! Pedig ha nem léptél volna be az életembe, még most is vele élnék. Ölelj át, Turk! Turk a karjába vette Laurent. – Szoríts magadhoz! – suttogta az asszony.

*
Fitzhugh vezérőrnagy falusi stílusú háza egy zöld cserjékkel beültetett tágas, gyepes térség közepén, a támaszponton családjukkal élő tisztek telepének a végében állt. Turk a ház elé hajtott, majd megállt. – A tábornokok fenemód jól élnek az Államokban – szólt előre a kocsi hátuljából nevetve Dijon. – Nem úgy, mint Spanyolországban – válaszolta Turk. Megkerülte a kocsit, és kinyitotta Lauren előtt az ajtót. Dijon is kiszállt. – Biztos, hogy engem is magaddal akartál hozni? –

kérdezte. – Megmondtam Fitzhugh-nak, hogy te is jössz – válaszolta Turk. A bejáratnál egy mexikói háziszolga fogadta őket: miután elvette a kabátjukat, bevezette őket egy tágas, spanyol ízléssel berendezett nappaliba. – A vezérőrnagy úr rövidesen csatlakozik önökhöz – mondta, és távozott. Turk a falon levő fotókra mutatott, s megjegyezte: – Fitzhugh saját szavai szerint “Fitzhugh amatőr régész és átkozottul jó fényképész”. – Csodaszépek! – lelkendezett Lauren. – Egyszerűen csodaszépek! A háziszolga egy tálca harapnivalóval tért vissza, letette egy asztalkára, aztán a zsúrkocsihoz lépve megkérdezte, ki mit óhajt inni. – Nagyon jó Martinikoktélt tudok készíteni – mondta mosolyogva. – Én kérek egyet – mondta Dijon. – Én is – csatlakozott Lauren. – Nekem skót whiskyt, tisztán – közölte Turk. Mire megkapták az italt, Fitzhugh is megérkezett. Világosbarna pantallójában, gyapjúszövet sportzakójában, barna ingében és drapp selyemnyakkendőjével úgy nézett ki, mint valami egyetemi tanár. Melegen üdvözölte Turköt, majd bemutatkozott Dijonnak és Laurennek. A kézfogások után a fiú neki is átnyújtott egy pohár italt. – Az egészségünkre és a boldogságunkra – emelte föl Fitzhugh a poharat. Koccintottak, aztán ittak. Lauren megkóstolta az előételeket, és megjegyezte, hogy nagyon finomak. – José édesanyja készítette – mondta Fitzhugh. – Ő a szakácsnőm. A férje gondozza a kertet, és segít a nehezebb munkákban, José pedig a háztartásról és a vendégeimről gondoskodik. – Nagyon jók a fotói – mondta Lauren. – Érdeklik a fotográfiák? – kérdezte Fitzhugh sugárzó arccaL Az asszony bólintott. – De a festészet a fő érdeklődési területem. – Ó, hiszen ez csodálatos! – kiáltotta Fitzhugh, majd Dijonhoz fordulva megkérdezte: – Magát is érdeklik a művészetek? – Csak mint műélvezőt – válaszolta Dijon. – Louis repül – magyarázta Turk. – Ő hozta ide Laurent

Mexico Cityből. – Mialatt odafönt volt, nem látott véletlenül valami szokatlant? – érdeklődött Fitzhugh. Dijon a fejét rázta. – Majdnem végig viharban repültünk. – Meg akarom kérni Louis-t, vigyen fel holnap, hogy körülnézhessek – mondta Turk. Mielőtt Fitzhugh válaszolt volna, kiitta az italá t, s kért egy újabbat Josétól. – Azt hiszem, ez a legjobb alkalom, hogy megmondjam magának, telefont várok ide egy barátomtól, aki a katonai hírszerzésnél dolgozik Washingtonban. Turk felvonta a szemöldökét. – Miután maga és Hanahan befejezték az egymással való üvöltözést, rávettem Hanahant, engedje meg, hogy felhívjam Clark Gammell ezredest, s megkérjem, nézzen utána a City of Cadiznak. Az ezredes megígérte, hogy vissza fog hívni. – Mit kellett tennie Hanahannel, hogy ehhez hozzájáruljon? – vigyorgott Turk. – Megfenyegette, hogy... – Maga mindig felborzolja az idegeit – emelte föl a kezét Fitzhugh. – Már a Pointon is ezt csinálta. – A fenét – válaszolta Turk –, épp fordítva. Ő borzolja fel az én idegeimet, amióta csak a Pointon megismertem. Erre már mind a négyen elnevették magukat. – Mit gondol, mit fog Gammell kideríteni? – kérdezte Fitzhugh. – Nem tudom – vont vállat Turk. – És ha vesztünk, belenyugszik abba, hogy mégsem fritzek, hanem banditák vannak odakint? – folytatta Fitzhugh a kérdezősködést. Turk nagyot kortyolt az italából. Világos volt, hogy Fitzhugh átejtette Hanahant, de őt nem akarja ugyanilyen módon átejteni. – Ha banditák, akkor banditák – felelte, majd megrázta Fitzhugh kinyújtott kezét. – És most – indítványozta Fitzhugh – üljünk a vacsorához. – Karját Laurennek nyújtotta, s az asztalhoz vezette az asszonyt. A hangulatos ebédlő három falát mogyoróbarna faburkolat fedte, a negyedik helyén egy hatalmas üvegajtón át ki lehetett látni a ház mögött húzódó pázsitra, a mennyezetet pedig durván megmunkált tetőgerendák tagolták. Az asztal mexikói stílusú porcelánnal és ezüstneművel volt megterítve, középen két magas gyertyatartóban égő gyertyák szórták a fényt. A kandallóban égett a tűz.

– Milyen kellemes itt – jegyezte meg Lauren. – Köszönöm – felelte Fitzhugh, miközben segített Laurennek elhelyezkedni. A vacsora gyümölcslével és ízletes fokhagymalevessel kezdődött. Főfogásként chilit, húst és csirkét, valamint mexikói rizst szolgáltak fel, s az étel mellé testes rioja bort. Dijon értett a szakácsművészethez, csakúgy, mint Fitzhugh – Turk legnagyobb meglepetésére. Ők ketten különféle mexikói ételkülönlegességek receptjeivel szórakoztatták egymást, a csirkemolétól a cazuela de mariscosig. – És maga, Doug? – kérdezte Fitzhugh. – A munkáján kívül mi érdekli a leginkább? Úgy értem, mit csinál szabad idejében? – Olvasok. Klasszikus zenét hallgatok. – Ne hagyja, hogy ugrassa magát – szólt közbe Dijon. – Dougot a világon minden érdekli. Az ember sokszor azt hiszi, oda se figyel, de én tapasztalatból mondhatom, hogy nagyon is hall mindent. És jobban emlékszik minden szavunkra, mint mi magunk. – Hanahan nagyképű okoskodónak tartja magát – mondta Fitzhugh. – Én meg őt ostoba szamárnak – felelte Turk. Váratlanul megszólalt a telefon. Turk az órájára pillantott. Negyed tizenegy volt. A szíve kalimpált egyet, majd hevesen dobogni kezdett. Cigarettára gyújtott, a füstöt a mennyezet felé fújta. José vette föl a tálalószekrényen lévő telefont – Önt keresik, vezérőrnagy úr, Washingtonból. Fitzhugh elnézést kérve felállt az asztaltól. – Itt Fitzhugh vezérőrnagy – mondta, aztán csak hallgatott. – Igen. Értem – felelte végre. – Igen. Semmi egyéb, Clark? – Újabb pár perces hallgatás következett. – Köszönöm, Clark. Tájékoztass rendszeresen. – Letette a kagylót, és visszafordult az asztal felé. – A City of Cadiz öt nappal ezelőtt SOS jelzéseket küldött, azóta nincs hír róla. Nem adta meg a pozícióját. Elveszettnek nyilvánították, a legénységével együtt. – Krisztusom! – kiáltotta Turk, elnyomva a cigarettáját. Dijon hosszú, halk füttyentést hallatott. – Több is van – folytatta Fitzhugh, s szalvétájával megtörülte a homlokát. – Clark beszélt a Londonban lévő brit összekötőjével, aki kereken megmondta neki, ne kérdezősködjék a City of Cadizról. és semmiről, ami vele kapcsolatban áll. – Ez átkozottul különös – jegyezte meg Turk.

– Ezt gondolta Clark is, ezért tesz föl további kérdéseket. Hallotta, hogy azt kértem tőle, tájékoztasson folyamatosan. – Nos, ezek szerint nem fogtunk mellé – mondta Turk. Fitzhugh bólintott. – Hanahan nem fog örülni neki – tette hozzá Turk. – Nem, nem fog. De meg kell tudnia. – A maga Clark barátjának van valami elképzelése arról, hogy mi történik? – Semmi – felelte Fitzhugh. – Az égvilágon semmi. Fitzhugh javaslatára az asztal mellől visszamentek a nappaliba, ahol José erős feketekávét, ízletes epressüteményt és házi készítésű csokoládéfagylaltot szolgált fel nekik. – A barátja tudja, miért kérte tőle, hogy ellenőriztesse a hajót? – kérdezte Turk, s az asztal fölött egyenesen Fitzhugh-ra nézett. – Nem. Gondoltam, legjobb lesz, ha baráti szívességként kérem meg rá. Turk rágyújtott, fölállt, és a kandallóhoz sétált. José friss nyaláb fát helyezett a kandallóvasra, a sárga lángok már körülnyaldosták. – Mi az ördögnek reagált így az az angol? – töprengett Turk, de nem nézett senkire. – Harris szerint a City of Cadiz… – Megfordult. – Holtbiztos, hogy többet tudnak a hajóról, mint mi. Tudniuk kell, hogy embereket és felszerelést szállít. – Túl hamar von le következtetéseket – jegyezte meg Fitzhugh. – Te mit mondasz, Dijon? – kérdezte Turk. – Nem olyan könnyű megszabadulni egy hajótól, ha csak el nem süllyesztik – felelte Dijon. – Elsüllyeszteni! – kiáltott Turk, ellépve a kandallótól. – Tegyük fel, hogy ez történt! – De ki süllyesztette el? – kapcsolódott a beszélgetésbe Lauren. – Mondjuk, a fritzek – felelte Turk. – A hajó spanyol – emlékeztette Lauren. – Igen, de... Újra megszólalt a telefon. – Fölveszem – szólt Josénak Fitzhugh, s elindult a telefonasztalka felé. – Igen, Clark – mondta. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan visszahívtál. – Turkre nézett, bólintott, aztán azt mondta: – Igazán nagyra értékelem, és ha bármit tehetek érted, kérlek, hívjál... A hadgyakorlat rendben folyik. Köszönöm, és a viszontlátásra. – Letette a kagylót, és visszaült a helyére. – Clarknak sikerült az angoloktól újabb információt szerezni. A City of Cadiz Líbiában valami módon belekapcsolódott egy német hadműveletbe

Auchinleck ellen. Turk leült, és újabb cigarettára gyújtott. – Még van tovább is – folytatta Fitzhugh. – Az FBI értesítette az angolokat, hogy minden jel szerint kémre bukkantak egy súlyosan sebesült német nemzetiségű illetőben, méghozzá éppen New Yorkban. Az M. I. 6-nak küldött üzenet úgy szólt, hogy “a róka a helyén volt”. Az angolok ezt nyilvánvalóan úgy értelmezték, hogy Rommel felkészült a Nyolcadik Hadtest elleni ellentámadásra. Turk mélyet szippantott a cigarettájából. A kép összeállt. – Nos, legalább tudjuk, mivel állunk szemben – foglalta össze Fitzhugh. – Inkább lettek volna banditák, mint németek – mondta Turk. – Reggel beszámolok Hanahannek – mondta Fitzhugh, – És most mit szólnának egy vacsora utáni Kahluához? – Én benne vagyok – szólt Lauren. – Én valami erősebbet szeretnék – mondta Dijon. – Ha van, inkább egy pohár Courvoisierre szavazok. – Hát maga, Doug? – kérdezte Fitzhugh. – Egy Drambuie-t kérek. – Hallottad a kívánságokat, José – fordult a fiúhoz Fitzhugh. – Csak Laurennek és nekem lesz részem a Kahluád élvezetében... Mialatt Fitzhugh házából visszahajtottak a szállodába, Lauren Turk vállára hajtotta a fejét, Dijon pedig elaludt a kocsi hátuljában. – Nem vagy valami beszédes – jegyezte meg Lauren. – Nincs túl sok mondanivalóm – felelte Turk, egyik karjával átfogta Lauren vállát, s közelebb húzta magához. Az asszony illatát beszíva egy pillanatra arra gondolt, milyen jó lesz vele szeretkezni, ha majd a szállodába érnek. De oly sok élvezetes dolog volt még, amit szívesen csinált volna vele. – Ugye, te tényleg nem hitted el, hogy banditák ölték meg Edet? – A tények erre utaltak – válaszolta Turk. – De te nem hitted el... jobban mondva az ebből levont következtetést nem fogadtad el, ugye? Turk vállat vont. – Ahogy mondtam, jobban szeretném, ha banditák lennének, nem pedig németek... De Fitzhugh barátja még most sem magyarázta meg, miért járt a City of Cadiz mexikói vizeken, holott feltehetően az Észak-Afrikában zajló eseményekhez van valami köze, bármik legyenek is azok... Vagy hogy miért küldött SOS-jeleket, s miért tűnt el utána az egész legénységével együtt? – Ezen töprengtem én is – szólalt meg Dijon a hátsó ülésen.

– Azt hittem, alszol – szólt hátra Turk. – Csak pihenek – válaszolta Dijon. – Figyelj, Doug, ha még most is úgy gondolod, hogy holnap körül akarsz nézni föntről, hát én fölviszlek. – Köszönöm – felelte Turk. – Szeretnék fölmenni. – Nem is gondoltam, hogy ilyen kitartó vagy – mondta Lauren. – Ha nem lennék – pillantott rá a férfi –, megkaphattalak volna? Lauren néhány pillanatig elgondolkodott, csak aztán válaszolt: – Talán nem. Turk bólintott, és gyengéden megsimogatta az asszony mellét. – Na de Doug! – kiáltott fel Lauren. – Én nem láttam semmit – szólalt meg Dijon. – Csukva van a szemem. – Aztán hozzátette: – De az már szentigaz, hogy mindent hallok. Erre mindhárman elnevették magukat.

16. 1941. december 7. Ed rosszul mérte fel a távolságot a határig, a saját erejét és a viharban haladó autó sebességét Lassítania kellett. Hiába égtek a reflektorok, a kavargó porban és homokban legfeljebb ha néhány lábnyira látott előre. Az álmatlanságtól égett a szeme, és sebesült karja is fájt. Hogy ébren tartsa magát, egyfolytában beszélt: – Ha egyszer leszerelek, veszek magamnak egy szép kis kunyhót valahol az óceán partján. Valahol az óceán partján, és talán veszek egy halászbárkát is... – Cigaretta után kutatott a zsebeiben, aztán eszébe jutott, hogy az utolsót a kocsmában szívta el. Ahogy közeledett az este, egyre hidegebb lett. Ed megállt. – Tíz perc pisiszünet – mondta hangosan. Mihelyt végzett, visszamászott a teherautóba. – Vissza kell verni azokat a fritzeket a határon – mondta, mihelyt újra elindult. – Nem mehetnek sokkal gyorsabban, mint én, ha egyáltalán mennek ebben a viharban. – Erősen remélte, hogy a németek állnak, míg az idő meg nem javul. – A parancsnokuk helyében én megálljt vezényelnék, hiszen aligha látják egymást ebben az időben, és a rádióösszeköttetést sem tudják folyamatosan biztosítani. Más lenne a helyzet, ha országúton haladnának, oszlopban. De nyilván nem ezt teszik. Nyílt terepeken vágnak át, térkép alapján, és így a látótávolságuk gyakorlatilag a nullára csökken. Megdörzsölte a szemét, és lepillantott a műszerfalon lévő benzinmutatóra. A feles jelzésen állt. Nem emlékezett, akkor is ott volt-e, amikor utoljára megnézte. – Most a legnagyobb gondom az alvás – töprengett fennhangon. Tudta, ha nem alszik valamennyit, sohasem jut el a határig. A legvalószínűbb, hogy elalszik a kormány mellett, és leszalad az útról. – Még a végén felborulok, és akkor mindennek lőttek – mondta. – De ha most elalszom, hogy az ördögbe ébredek föl egy, legföljebb két óra múlva? Hogyan ébresztem föl magam? Ednek rendszerint nem okozott gondot, hogy fölébredjen, amikor csak akar. Valami belső vekker mindig a kellő időben

ébresztette. Nem mehet tovább. Aludnia kell. – Oké – mondta – csak az a kérdés, hogy hol? Itt maradsz fönt úton, vagy teljesen lehúzódsz róla? – Ha az úton áll meg, kockáztatja, hogy esetleg belerohan egy másik autó, különösen ebben a viharban. Ha pedig túl messzire merészkedik az úttól, befújhatja a homok, és soha többé nem tud kikecmeregni. Az útpadka mellett döntött. Elforgatta a kormányt, és a teherautót lekormányozta az útról. Leállította a motort, lekapcsolta a reflektorokat. Aztán föltekerte az ablakokat, bezárta az ajtókat mindkét oldalon, a géppisztolyt pedig letette a padlóra, úgy, hogy adandó alkalommal könnyen fölkaphassa. Egy kimerült sóhajjal elnyúlt az ülésen, becsukta szemét, és már aludt is. Karjában szúró fájdalom érzésével riadt fel. Két-három másodpercbe is beletelt, míg észrevette, hogy emberek bámulnak be rá: egy mellőle, kettő meg elölről. Újabb két másodperc múlva azt is meglátta, hogy fegyver van náluk, s négy lovas is áll az út szélén. – Banditák – gondolta Ed magában. Az ablaknál álló bekopogott, és megszólalt angolul. – Tekerd le az ablakot, gringo! Ed rámosolygott, keze elindult a géppisztoly felé. Ha elég gyorsan tudná csinálni, egyszerre lekaszálhatná a három gyalogost. De a négy lovassal meggyűlne a baja. Ha lövöldözni kezdenének, lepuffantanák, mielőtt még beindíthatná a motort, és elszáguldana. Csak most vette észre, hogy a vihar elmúlt, tompa szürkeség vonta be az eget. – Nyisd ki az ablakot, gringo, különben megöllek – mondta az ember odakint. A hidegben látszott a lehelete. Már emelte is a puskáját. Ed felkapta a géppisztolyt, a csövét az ablakhoz nyomta és meghúzta a ravaszt. Az üveg darabokra tört. A férfinak még kiáltani sem volt ideje. Véres péppé zúzódott az arca. Hátratántorodott, és a földre zuhant. Ed az elöl álló banditák felé lendítette a géppisztoly csövét, és leadott egy rövid sorozatot. A szélvédő szilánkokra hasadt, a két ember elesett. A megriadt lovak hangos nyerítéssel felágaskodtak. Ed indított, majd első sebességbe kapcsolt. Elindult. A banditák a lovakkal küszködtek. A motor felgyorsult. Ed egyesből rögtön hármasba kapcsolt. Már újra az úton gurult. Fölnézett a visszapillantó tükörre. A banditák elvonulóban voltak, maguk mögött hagyva halott társaikat. Ed az órájára pillantott. Az óra ismét megállt: egy óra tíz percet mutatott, most pedig nem lehetett sem éjfél után, sem déli egy óra tíz. Várnia kell, míg beér egy városba, és megtudhatja a pontos időt. De azt tudta, hogy vasárnap

van, december 7-e. A szélvédő keretéből kiszabadított néhány törött üvegcserepet, s kihajította az út szélére. Már nem volt olyan fáradt, mint korábban. De éhesebb volt, és persze még jobban fázott...

*
Turk letette a telefont. – Louis volt – mondta. – Valami baj van a géppel. Nem működik rendesen az egyik olajpumpa, még legalább négy óra kell, mire fölszállhatunk. – Most mennyi az idő? – kérdezte Lauren lustán nyújtózkodva. Turk fölemelte az óráját az éjjeliszekrényről. – Fél tíz – mutatta a számlapot Lauren felé. Az asszony meztelen teste meleg volt. Turk rátette a kezét a mellére, és érezte, hogy a bimbó megmerevedik a tenyere alatt. – És most, hogy nem repülhetsz el, mihez lenne kedved? – kérdezte Lauren. – Amihez neked. – Szeretnék virágot vinni Manuel sírjára – mondta az asszony. Turk gyengéden megszorította a mellét. – Megreggelizünk egy helyen, amit ismerek, aztán odamegyünk. Jó? – Persze – felelte Lauren. Turk levette a kezét az asszony melléről, és rágyújtott. – Kérsz? – kérdezte, és Laurenre nézett, Az asszony megrázta a fejét. Turk. kezében a cigarettával, hátradőlt a párnára, Lauren pedig odabújt hozzá. – Tetszett volna neked – mondta a férfi, s tudta, Lauren megérti, hogy most Manuelről beszél. – Kicsit faragatlan volt, de remek ember vált volna belőle. – Te vagy a remek ember – válaszolta az asszony, s egy csókot nyomott a férfi mellére. – Ide figyelj, ha nem mászunk ki azonnal az ágyból, addig nem megyünk el, míg újra a magamévá nem teszlek. – Ha tudsz – felelte Lauren, ujjaival végigsimítva Turk péniszén. – Úgy látom, tudsz... Rólam nem is beszélve. Turk elnyomta a cigarettát a hamutartóban, majd a karjaiba vette, és szenvedélyesen szájon csókolta az asszonyt. – Milyen jó melletted ébredni – mondta... Amikor kiléptek a szállodából, hideg volt, és kellemetlenül vágott az arcukba a szél. Turk egyenesen Esteban kisvendéglőjéhez hajtott. – Biztos, hogy itt akarsz reggelizni? – kérdezte Lauren, végignézve a kopottas portálon. – A tulajdonos a barátom – felelte Turk, s benyitott az ajtón. A pultnál ültek le. Amikor Esteban odajött egy kézfogásra, Turk bemutatta őt Laurennek.

– Remek ízlése van, ami a nőket illeti – nézett Turkre Esteban, miközben kezet csókolt Laurennek. – Átmegyünk Juárezbe – magyarázta Turk –, hogy virágot vigyünk Manuel sírjára. Esteban bólintott, és eléjük tett egy-egy csésze kávét. – Én sonkás tojást kérek. A tojás legyen jól átsülve, s legyen mellette sült krumpli és pirítós – mondta Turk. – Nekem ugyanazt, krumpli nélkül – tette hozzá Lauren. Esteban bekiáltotta a két rendelést a konyhába, aztán azt mondta: – A helyzet rosszabbra fordult Japánnal. Turk bólintott. Az elmúlt néhány napban annyira el volt foglalva a saját ügyes-bajos dolgaival, hogy csak felületesen kísérte figyelemmel a nemzetközi helyzetet. – Csúnya háború lesz, ha egyszer ideér – folytatta Esteban. – A háború mindenütt csúnya – felelte Turk. – Kisfiú voltam, amikor itt utoljára harc folyt. Emlékszem Zapatára és Pancho Villára... Csúnya volt, nagyon csúnya – mondta, átváltva spanyolra. Turk bólogatott. – Maga szolgált már háborúban? – érdeklődött Esteban. – Kínában és Spanyolországban – felelte Turk. – Spanyolországban? – Franco ellen. – Szűz Máriám! – kiáltotta Esteban, és átnyúlva a pult fölött megragadta Turk kezét. – A fivérem is ott volt. A madridi csatában ölték meg. – Ott voltam – mondta Turk. – Ez aztán a férfi – nézett Laurenre Esteban, s már újra angolul beszélt. – Ez aztán ízig-vérig férfi! – Igen, tudom – válaszolta az asszony spanyolul, s kezét Turk kezére tette. Esteban kiment a konyhába a megrendelt ételekért. – Látszik, hogy rajong érted – jegyezte meg Lauren. – Hogy ismerkedtél meg vele? – Manuel révén – válaszolta Turk, és elmesélte találkozásuk körülményeit. Esteban letette elébük az ételt, jó étvágyat kívánt hozzá, és elment, hogy kiszolgáljon két férfit, akik épp akkor érkeztek, s most letelepedtek a pult mellé. – Tudod-e – mondta Lauren –, hogy én vagyok itt az egyetlen nő? Turk körülnézett. – Igen, úgy látom. Pár percnyi hallgatás után Lauren megkérdezte: – Tényleg azt hiszed, hogy háború lesz köztünk és a japánok között?

– Lehetséges, különösen, ha harcba lépünk Németország ellen. Japán a tengelyhatalmakhoz tartozik. Meg kell segítenie Németországot... De Japán egyedül... nem tudom. Szerintem ilyesmi csak akkor történhet meg, ha Japán képes lenne rá, hogy megsemmisítse a flottánkat... akkor talán. De ha elkezdődne köztünk egy hosszú, kimerítő viaskodás, akkor Japánnak nem sok esélyt adok. – Walther mindig barátian viselkedett a japán nagykövetség tagjaival – mondta Lauren. – Néhány holmi, amit időnként hozott, japán gyártmány volt. – Néhány embert én is ismertem a követségükről – jegyezte meg Turk. – De azok vagy itt végezték a tanulmányaikat az Államokban, vagy odaát Angliában. Miután befejezték a reggelit, mindketten ittak még egy kávét. Amikor Turk a számlát kérte, Esteban megrázta a fejét. – Megmondtam, hogy valahányszor itt eszik, az én vendégem. – Akkor hadd fizessem ki legalább Laurenét – kérte Turk. – Bárkit hoz magával, ő is az én vendégem – jelentette ki mosolyogva Esteban. – Különösen, ha az illető egy ilyen gyönyörű asszony. Turk bólintott, megrázta Esteban kezét, és megköszönte a vendéglátást. – Vigyázzon a barátomra – szólt Esteban Laurennek. – Vigyázok – felelte az asszony. Visszamentek a kocsihoz. Útközben Turk talált egy virágüzletet a Southern Pacific pályaudvarral szemben. Vett egy hatalmas csokrot vörös és sárga rózsából lila és fehér krizantémból és kék kardvirágokból. Áthajtottak a Stanton utcai hídon, és néhány perccel később megálltak a temető bejárata előtt. Turk átment az autó túloldalára, és kisegítette Laurent. Kéz a kézben sétáltak be a temetőbe. Voltak bent mások is, hogy virágot tegyenek szeretteik sírjára, vagy – indián hagyományhoz híven, noha a temető keresztény volt– apró tálkákban ételt vigyenek a halottaknak. Volt, aki csak állt a sír lábánál, némán elmélkedett vagy hullatta a könnyeit. Turk odavezette Laurent, ahol Manuelt eltemették. – Te rakd le a virágokat – mondta neki. Az asszony lehajolt, letette a csokrot a sír fejéhez, és súgva mondta: – Nyugodj békében. – Aztán visszalépett Turkhöz. – Mielőtt meghalt – mesélte Turk – megkérdezte, vajon a mennyországba jut-e a bűnök ellenére, amiket elkövetett.

Megnyugtattam, hogy oda fog kerülni. Jobban félt a pokoltól, mint a haláltól. – Biztos vagyok benne, hogy Isten magához veszi – válaszolta Lauren halkan. – Végtére is az életét adta érted. Ilyen önzetlenség még a Mindenhatónak is könnyeket csalhat a szemébe. Turk nem válaszolt. Gyengéden karon fogta Laurent, és elindult vele vissza az autó felé. – Te nem hiszel, ugye? Úgy értem, Istenben... – kérdezte Lauren. – Nem – felelte Turk. – Nem hiszek. – Kell lennie valakinek, aki... Turk megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy Isten létezik – mondta. – De ha mégis, sok mindenért tartozik nekünk válasszal. Nagyon sok emberi szenvedést lehetne az ő vakságának és önzésének felróni. – Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta Lauren. – De, nagyon is – felelte Turk, majd fanyar mosollyal hozzátette. – Az Isten számomra a te lábaid között van, sehol másutt. – De hát ez... – Ha most azt akarod mondani, hogy ez szentségtörés, ne tedd. Ezt bóknak szántam neked, azért a boldogságért, amit tőled kapok. – És én még azt hittem, ismerlek – mondta az asszony, miközben visszaszállt az autóba. – Persze hogy ismersz – felelte Turk, és beindította a motort. – Csak azt nem tudod, hogy én már milyen régóta nem hiszek Istenben. Lauren legközelebb csak a Santa Fe utcai hídnál szólalt meg: – Én hiszek, Doug, én komolyan hiszek Istenben. – Nem baj – felelte Turk. Kezét Lauren térdére tette, és szelíden megszorította. – Nem akarom, hogy ezt a véleményedet megváltoztasd, de te se akard megváltoztatni az enyémet. – Már a híd felé hajtott. Csak három kocsi haladt előtte: két személyautó, és köztük egy agyonstrapált teherautó. Noha már dél is elmúlt, Juárez még nem ébredt föl. Itt-ott néhány katona baktatott a híd felé a város valamelyik bordélyházában eltöltött éjszaka után. Turk hirtelen észrevette, hogy valami nincs rendjén. Az üzletekből emberek szaladtak ki kiáltozva, de mert az autó ablakai csukva voltak, nem értette, mit kiabálnak. Már éppen le akarta tekerni a mellette lévő ablakot, amikor megpillantotta Luis Garciát, azt az embert, akivel két napja a Tivoliban gyűlt meg a baja. Garcia az előttük haladó rozoga

teherautó közelében állt, kezében pisztollyal. Turk beletaposott a fékbe, megállt, és üresbe kapcsolt. – Nyomd a dudát! – mondta, s már ki is ugrott a kocsiból. Egyenesen Garcia felé rohant. A duda hangja elterelte Garcia figyelmét a teherautóról. Hátranézett, s meglátta a közeledő Turköt. Az emberek még mindig kifelé szaladtak a boltokból. Garcia megállt, megfordult, és a revolvert Turkre szegezte. Ekkor a teherautó vezetője kiugrott a fülkéből, és egy gyors géppisztolysorozattal leterítette. Beletelt egy újabb másodperc, mire Turk rájött. hogy Ed áll előtte. Az emberek egyre csak rohangáltak és kiáltoztak. Újabb dudák szólaltak meg. Néhány katona futni kezdett a híd felé. Mások zavarodottan megtorpantak. – Láttam, hogy rád akar támadni – magyarázta Ed. – A duda hangjára néztem föl a visszapillantó tükörbe. – Azt hittem, meghaltál – mondta Turk. – Kis híja volt – válaszolta Ed. Turk ekkor meglátta, hogy Lauren szalad feléjük. – Doug... Doug! – kiabálta. – A japánok bombázták Pearl Harbort! – Mit mondasz? – A japánok bombázták Pearl Harbort! – hadarta Lauren. – Ezért futnak ki az emberek az utcára! Hirtelen fél tucat mexikói rendőr gyűrűjében találták magukat. Turk a halott emberre mutatott. – A neve Luis Garcia – mondta spanyolul. – Én láttam a visszapillantó tükörből, hogy le akarja lőni a barátomat – mondta Ed. – Láthatják, a revolver még most is a kezében van. Az őrmester bólintott. – Kettejüknek és a hölgynek velem kell jönniük. Ed megrázta a fejét, és súgva szólt Turkhöz: – Jobb, ha felkészülsz, Doug. – A géppisztoly csövét az őrmester hasához nyomta: – Ha megpróbál megállítani, maga abban a pillanatban halott. Turk, fogd az asszonyt, és szálljatok be a teherautóba. Őrmester, utasítsa az embereit, hogy dobják el a fegyverüket, és másszanak föl a teherautóra, aztán menjen maga is utánuk. Megölöm, aki megpróbál megállítani bennünket, vagy szökést kísérel meg – közölte higgadtan a rendőrökkel, aztán maga is fölszállt a platóra, majd odakiáltott Turknek: – Hajts, és ne is állj meg, amíg a főhadiszállásra nem

érünk! Turk elindította a teherautót. – Megállás nélkül fogok átrobogni a határon – mondta Laurennek –, kapaszkodj erősen. – Azzal kikanyarodott a híd előtt várakozó autók sorából, és beletaposott a gázba. Perceken belül áttörte előbb a mexikói oldalon lévő sorompót, majd a másodikat, már az amerikai oldalon. Szinte egyidőben vette üldözőbe őket a határőrség és az El Pasó-i rendőrség. – Úristen! – sikoltotta Lauren. – Hiszen ezek lőnek ránk! Ed, hogy lassításra kényszerítse őket, egy géppisztolysorozattal válaszolt nekik. Turk megrázta a fejét, és hajtott tovább. Lekanyarodott az El Paso utcáról, és a Negyedik utcán egy rövid ideig kelet felé tartott: aztán északnak fordult, míg el nem érte a Paisano Drive-ot, ahol ismét kelet felé robogott. Az volt a terve, hogy kijut az Államok 62-es útjára, majd átvág a vasút mentén, amely bevezet a bázisra. Lauren két kézzel támasztotta ki magát a műszerfalon. – Mit gondolsz, mi történt Eddel? – Nem tudom – felelte Turk. Fülsértő kerékcsikorgással fordult be néhányszor, majd fölrobogott a Pershing Drive-ra. – De bármi történt is, nyilván átkozottul fontosnak tartja, ha így viselkedik. – A teherautó rettentő zötyögéssel vágott át a nyílt térségen. Amikor beértek az erdőbe, a katonai rendőrség is csatlakozott az üldözőikhez. Az egyik megpróbálta elállni Turk útját, de aztán kénytelen volt elugrani előle: végre erőteljes fékezéssel megálltak a főhadiszállás épülete előtt. Turk még ki sem szállt a fülkéből, Ed már leugrott a teherautó hátuljából, s rohant is fel a lépcsőn. Turk ott loholt a háta mögött. – Hol az ördögben van Hanahan és Fitzhugh? – kiabálta Grippcr. – Azonnal hívják ide valamelyiket! Ebben a pillanatban rontottak be az előtérbe a határőrség, a rendőrség és a katonai rendőrség emberei. Ed megpördült. – Megállj! – parancsolta, rájuk szegezve a géppisztolyát. Kivágódott a rádiószoba ajtaja, s Hanahan lépett ki rajta, a nyomában Fitzhugh-val. Mindketten falfehérek voltak. – Bajban vagyunk – nézett rájuk Ed. Hanahan bólintott. – A katonai rendőrség tisztítsa meg a folyosót a polgári rendőröktől és a határőrség tisztjeitől!

A rangidős határőr tiszt tiltakozásra nyitotta a száját. – Az Isten verje meg! – bömbölte Hanahan. – Ez parancs volt! A katonai rendőrök nyomban felsorakoztak a többi tiszt előtt, s terelni kezdték őket az ajtó felé. Ebben a pillanatban lépett be a főhadiszállásra a hadgyakorlatról tudósító néhány riporter. Valamennyien Hanahan és Fitzhugh álláspontját akarták hallani a japánok Pearl Harbor elleni támadásáról. – Később! – mondta Hanahan. – Majd később nyilvánosságra hozzuk az álláspontunkat. – Edre nézett: – Menjünk Fitzhugh irodájába! – Turk velünk jön – mondta Ed. Hanahan vészjósló tekintetet vetett Turkre, de biccentett. – Nem akarom Laurent belekeverni – mondta Turk Hanahannek. Hanahan a folyosón álló egyik tiszthez fordult: – Intézkedjék, hogy egy katonai rendőr visszakísérje a hölgyet a szállodába, s két őr maradjon vele ott. – Igen, uram! – válaszolta a tiszt. – Nemsokára én is visszamegyek a szállodába – mondta Turk, arcon csókolta Laurent, majd követte Edet Fitzhugh szobájába. – A japcsik bombázták Pearlt – mondta Hanahan, s ledobta magát az íróasztal mögötti székbe. – Súlyos veszteségei vannak a flottának. Ed letette az íróasztalra a géppisztolyt és a halott németek dögcéduláit. – Egy német hadoszlop van odakint, észak felé tartanak. Gyanítom, hogy már át is lépték a határt. – Teljesen biztos vagy benne? – bámult fel Hanahan Edre. Ed röviden beszámolt arról, ami vele történt, megmutatta a sebesülését is, mondván: – Ezt az egyik fritztől kaptam. – Legjobb lesz, ha felhívjuk Altot, és elmondjuk neki, mi a helyzet – javasolta Hanahan Fitzhugh-nak, majd Turkre nézett. – Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem magától. Turk megrázta a fejét. – Jobb lett volna, ha magának van igaza, és én tévedek. – De hogy a pokolba tudták a fritzek Mexikóba szállítani az embereiket és a gépeiket? – kérdezte Ed, de rögtön felelt is a kérdésre. – Csakis hajóval hozhatták. – Úgy van – mondta Turk. – Az egyik ilyen hajó volt a City of Cadiz. De nyomozást később is folytathatunk. Most az a dolgunk, hogy megállítsuk őket. Hanahan fölemelte a telefont, és beleszólt: – Itt Hanahan altábornagy. Kapcsoljon Marshall tábornokhoz vagy Stimpson

hadügyminiszterhez a washingtoni Hadügyminisztériumba. Sürgős hívás, életbevágóan fontos! – Várt néhány percig, aztán kiabálni kezdett: – Fikarcnyit sem törődök azzal, hogy a vonalak foglaltak! Kapcsoljon azonnal! – és lecsapta a kagylót. – Tessék! – vakkantotta, az ajtón hallatszó kopogásra válaszolva. Nyílt az ajtó, a rádiószoba egyik tizedese lépett be, tisztelgett, majd átnyújtott Hanahannek egy cédulát. – Megtámadtak és megsemmisítettek egy South-Pacific tehervonatot! – kiáltotta Hanahan. Felpattant, és a falitérképhez ment. – Ezen a területen mozognak. – Kezét az El Pasótól nyugatra elterülő vidékre helyezte. – Mondja meg a szolgálatban lévő rádiós tisztnek – fordult a tizedeshez –, hogy mostantól kezdve minden, beleértve az imént küldött üzenetet is, szigorúan titkos információként kezelendő. És ez azt is jelenti, hogy semmit, ami ebben a szobában a tudomásukra jut, nem vitathatnak meg egymás között. – Igen, uram. Hanahan visszament az íróasztalhoz, és fölemelte a telefonkagylót. – Azonnal küldjön egy orvost Fitzhugh vezérőrnagy irodájába. – Altábornagy – szólalt meg Ed –, azt hiszem, mindenekelőtt össze kellene állítanunk egy elrettentő különítményt. Minél tovább várakozunk, a fritzek annál mélyebbre hatolnak az országba, és annál súlyosabb veszteségeket fognak okozni. Fitzhugh jött vissza. – A riporterek nyilatkozatot követelnek – mondta. – Beszéltél Alttal? – kérdezte Hanahan, ügyet sem vetve Fitzhugh bejelentésére. – Igen. Rövidesen visszajön. – Ed azt mondja, támadjuk meg a fritzeket, ne várjuk meg, mit mond Washington. – Milyen fegyvereik vannak a németeknek? – kérdezte Fitzhugh. – A legtöbb, amit ki tudtam venni, nagy páncélos felderítő gépkocsi volt, SDKFZ 233-as. Jobban fel van fegyverezve, mint a mi felderítő járműveink és tankjaink. – Alt haderejéből és az enyémből összesen tizenegy könnyű tankot tudunk felvonultatni. De ezeken csak egy-egy 37 mmes ágyú, meg egy kiskaliberű gépfegyver van – jegyezte meg Hanahan. – Még felderítő repülőgépünk sincs – tette hozzá gyászos hangon Fitzhugh. – Beléjük botolhatunk véletlenül is, és

kilövethetjük magunkat, ahogy Barth tette. – Van egy gépünk – szólt közbe Turk. – Louis Dijon barátom hozta át Laurent Mexico Cityből repülőn. Azt a gépet használhatják. Dijon tapasztalt pilóta. A fritzek ellen harcolt Spanyolországban. Hanahan elfintorodott. – Nem szívesen veszek igénybe... – Ide figyeljen – fordult hozzá Turk –, nincs sok választása. Már amennyiben tudni akarja, hol vannak a fritzek. – Dougnak igaza van – mondta Ed. Most Fitzhugh ment a térképhez. – A rádiószobában voltam, amikor megkaptuk az üzenetet a Southern Pacific vasútról. Most azt kellene megtudnunk, vajon a németek Deming ellen mennek-e vagy tovább ezen az úton Hatch felé. Az a pont, ahol a vonatot megsemmisítették, körülbelül ötven mérföldre van Hatchtől... Doug, a barátja mennyi idő alatt készül fel a repülésre? Turk az órájára nézett. – Néhány kisebb javítást el kell még végeznie a gépén. De úgy gondolom, egy órán belül készen állhat. Kopogás hallatszott, mire Fitzhugh kurtán kikiáltott. – Roberts százados, orvostiszt, parancsára megjelentem, uram – mondta a férfi, és tisztelgett Fitzhugh-nak. – Az ott a betegünk – intett Hanahan Gripper felé. – Csak horzsolás – jelentette ki az orvos, miután megvizsgálta a sebet. – Fájni fog pár napig, aztán begyógyul. – El tudja itt végezni a kezelést, doktor? – kérdezte Ed. – Hát hogyne – felelte Roberts, és kinyitotta az orvosi táskáját. Ed összehúzta a szemét, amikor Roberts mentolos folyadékkal bekente, majd fertőtlenítő porral beszórta a sebét. Mialatt kötözték, sem Hanahan, sem Fitzhugh nem szólt egy szót sem. A rádiószobából újabb tisztes jött egy Hanahannek szóló üzenettel: – “A hadgyakorlatnak vége – olvasta hangosan. – A bázisparancsnok minden egységet riadóztasson. Azok az egységek, amelyek gyalogsági alapkiképzésben részesültek, készüljenek föl bevetésre.” – Doktor – szólalt meg Ed –, maga nem hallotta, amit az imént hallott. Érti? – Igen, ezredes – felelt Roberts. – Mi történt valójában Pearlnél? – kérdezte Turk. – Semmi jó – felelte Fitzhugh. – A halottak és a sebesültek száma ezrekre rúg, a flotta nagy része elsüllyedt, vagy súlyosan megsérült, a légierő pedig már a földön majdnem teljesen megsemmisült. Turk a fejét ingatta. – Nem hittem volna, hogy a japcsik támadni fognak, és a jelek szerint Washington sem hitte. Én

meg azt nem hiszem, hogy tartani tudjuk azokat a szigeteket. – Ő és Ed ott ismerkedtek meg évekkel ezelőtt. Akkoriban óriási szerencsének számított, ha valaki Hawaiiban teljesíthetett szolgálatot. Micsoda gyönyörű szigetek voltak! Rettenetes volt elképzelni, hogy az a földi paradicsom azóta pokollá változott... – Kész – mondta Roberts, a helyére tapasztva az utolsó ragasztószalagot is. – Néhány nap múlva nézzen be hozzám, hogy kicseréljem a kötést... Gondolom, holmi bevetések nem használnak majd neki. – Magam is azt hiszem – felelte Ed. – És köszönöm. Mihelyt a doktor kiment, Hanahan a falitérképhez lépett, és hosszú ideig nézett rá szótlanul. – Ameddig tudjuk, hol vannak – szólalt meg végül, a többiek felé fordulva – rendben vagyunk, legalábbis a következő huszonnégy órában. – Nem értem – mondta Ed. Hanahan ellépett a térképtől. – Most 14 óra van. 15 óra 30-kor alkonyodni kezd. – Oké, alkonyodni kezd – szólt közbe Turk. – És ennek mi köze van ahhoz, hogy nekünk mit kell csinálnunk? – Időt kapunk, méghozzá bőven, hogy a hat tankunkat és amink még van, felvonultassuk ellenük. Mire felkészülünk, hogy odavigyük őket, besötétedik. És a németeknek is meg kell állniuk. Namármost, ha Doug barátja fel tudja deríteni a helyzetüket, 17 órára tudni fogjuk, hol keressük őket holnap reggel. – Mit akar, Hanahan? – tette föl a kérdést Turk. – Washingtontól várja a parancsot, hogy maga azt mondhassa, hogy “a parancs Marshalltól jött”, vagy hogy “ezt az utasítást kaptam a hadügyminisztertől?” Hanahan elvörösödött. – Kiutasíthatnám ebből a szobából – mondta dühösen. – Korábban már tévedett, mint ahogy most is téved – vágott vissza Turk. – Pat – lépett közbe Fitzhugh, becenevén szólítva Hanahant. – Tudatnunk kell a fritzekkel, hogy a sarkukban vagyunk. Legalább hadd izzadjanak meg egy kicsit. – Várunk – válaszolta Hanahan. – Várunk, amíg utasítás nem érkezik Washingtonból. Ed fölemelte a kezét. – Oké. Felmegyek Turk barátjával, és körülnézek. – Nem – mondta Fitzhugh. – Én megyek föl.

– Csak akkor száll föl, ha én megyek vele – közölte Turk. – Maga még nem tért vissza a hadseregbe, Turk – jegyezte meg Hanahan –, és ezért semmiféle katonai küldetést nem vállalhat, amíg nincs az én parancsnokságom alatt. Most tehát én fogok menni. – Dijon nem fog felszállni, ha csak... – Elkobzom a gépét, – kiabálta türelmét vesztve Hanahan. – Nem vacakolok sem magával, sem a barátjával. Vagy felvisz, vagy elveszem a gépét, és az egyik saját pilótámat ültetem bele. És most menjen vissza a szállodájába, és várja meg, amíg Ed fölhívja. Melegen ajánlom, hogy ne avatkozzék a dolgomba! – Fenemód megijesztett – válaszolta Turk, majd Edhez fordult: – Hívjál föl. A Cortésban vagyok. Ed bólintott. Turk tisztelgett Fitzhugh-nak, és kiment. Ha még egy percig ottmarad, talán be is húz egyet Hanahannek. Lauren az ablak melletti székben ülve hallgatta a rádiót. A szokásos műsorokat mind felfüggesztették. A hírek baljósak voltak, nagyon baljósak. –... noha a Pearl Harborból érkező hírek még mindig nagyon bizonytalanok – mondta a bemondó –, tudjuk, hogy számos hadihajónkat japán bombatalálat ért, amitől kigyulladtak. A veszteségek igen súlyosak. A hajókon tartózkodó matrózok közül sokan még aludtak, amikor a japán légitámadás első hulláma elérte őket... Az elmúlt néhány perc alatt Lauren legalább négyszer hallotta ugyanezeket a szavakat, ugyanolyan fojtott hangon, ugyanettől a bemondótól. Gyanította, hogy a katonai hatóságok máris megkezdték a szigetekről érkező hírek cenzúrázását. Felállt, bement a fürdőszobába, és arcot mosott. Belenézett a tükörbe. Sápadt volt, a félelem sápasztotta el. A zsigereiből kúszott elő ez a félelem, és szinte megbénította. A háború ideért. Először ötezer mérfölddel arrébb robbant ki, s most itt készül robbanni, itt az Egyesült Államokban... S szinte hihetetlen volt, hihetetlen és érthetetlen, hogy az ő férjének a keze is benne volt abban, hogy a németek megtámadhatták az Egyesült Államokat. Épp időben ment vissza a hálószobába, hogy hallja, amint a bemondó megszólal: – Hölgyeim és uraim, épp most kaptuk a

hírt, hogy a japánok bombázták a Fülöp-szigeteken lévő Clark Fieldet! A jelentések ismét csak hézagosak. Az elkövetkező néhány percben remélhetőleg részletesebben értesülünk a japánok eme újabb meglepetésszerű támadásáról. – A bemondó ezután elismételte az oly sokszor közölt hírt a Pearl Harbor-i japán támadásról. Lauren az ablakhoz lépett. Az elmúlt három nap alatt többet félt, mint eddig egész életében. Krieger megölte volna, ha tudja. És Walther semmit sem tehetett, hogy ezt megakadályozza. De most már nem magát féltette. Kétségbeesetten gondolt rá, hogy mi történhetett Douggal. Hamarosan visszatér a hadseregbe, és ha elkezdődik a háború, talán soha többé... Félbeszakította a gondolatot, s csak bámult ki az ablakon; jóformán észre sem vette a késő délután növekvő árnyait. Teljesen hatalmába kerítette a rettegés. A váratlan kulcszörgésre megfordult. – Doug? – kiáltotta, ellépve az ablaktól. – Igen – válaszolta Turk a szobába lépve. Lauren a karjába vetette magát. A férfi szorosan magához ölelte. – Mi újság? – kérdezte. – Néhány perce bemondták, hogy Clark Fieldet is bombázták, és hogy Pearl Harborban sok hajónk ég. – Megtették, amit nem hittem volna – mondta Turk, miközben levette a kabátját, a kalapját, a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét. Ledobta magát egy székbe, és cigarettára gyújtott. – Hanahan addig nem hajlandó semmit csinálni, amíg utasítást nem kap Washingtonból. De föl fog szállni Dijonnal, hogy lepillantson a fritzekre. – Hogy van Ed? – Kimerült, de azért még így is maradt benne annyi tettvágy, hogy felvegye a harcot ellenük – válaszolta Turk, a szája sarkában fityegő cigarettával. – Megsebesült odakint. – Ó! – kiáltotta az asszony. – Csak horzsolás, de élete végéig megmarad a nyoma. Lauren leült a szék karfájára, megsimogatta, majd szelíden a mellére vonta a férfi fejét. – Megégeted magad – figyelmeztette Turk. – Hadd szabaduljak meg a cigarettától. – Arcát az asszony mellébe fúrta. – Tudom, hogy meg vagy rémülve, így vagyok vele én is. Gondolom, mindenki fél, aki csak hallgatja a rádiót.

– El tudod képzelni, mi történik az országban, ha az emberek megtudják, hogy a németek meg akarnak támadni bennünket? – Már megtették – nézett föl az asszonyra Turk. – Ó, Istenem, az nem lehet! – kiáltotta Lauren. Turk bólintott. – Hol? – kérdezte az asszony. – Annál jobb neked, minél kevesebbet tudsz. Lauren lecsúszott a szék karfájáról. – Az Isten szerelmére – fakadt ki –, nem vagyok gyerek! Felnőtt nő vagyok. Szeretkeztél velem az ágyban, Doug, jogom van hát tudni, mi történik. – Már nincsenek Mexikóban – mondta a férfi. – Előbb vagy utóbb meg kell találnunk, és meg kell semmisítenünk őket. – Mikor? – Az Hanahantől függ – válaszolta Turk, és felpattant. – Ő a rangidős tiszt. De hamarosan sor kerül rá. A németek nyilván nagyon gondosan kidolgozták ennek a hadműveletnek a tervét. Nyilván vannak készleteik vízből, üzemanyagból, élelmiszerből és lőszerből... Minél tovább várunk, annál több kárt fognak okozni, és annál nehezebben semmisíthetjük meg őket anélkül, hogy országos riadalmat ne keltenénk. Hirtelen megszólalt a bemondó: – Hölgyeim és uraim, az imént kaptuk Pearl Harborból a jelentést, mely szerint a következő hajók szenvedtek súlyos károkat a ma reggeli japán légitámadás során: az Arizona, a California és az Oklahoma csatahajók... – Most már tényleg nincs sok időnk, igaz? – kérdezte Lauren. – Nincs – felelte Turk. – Gondolod, hogy Eddel együtt te is a németek nyomába eredsz? – Meg kell próbálnom – bólintott Turk. – És ha megkérlek, hogy ne menj? – Tudod, hogy akkor is mennem kell – rázta a fejét a férfi. – Szoríts magadhoz, Doug – suttogta az asszony, és közelebb bújt hozzá. – Szoríts magadhoz! – Szeretlek, Lauren – mondta a férfi; kigombolta a nő blúzát, és benyúlt a melltartójába. – Félek, rettenetesen félek! Turk a karjába emelte Laurent, és odavitte az ágyhoz. – Legalább addig együtt lehetünk – mondta. – Zárd el a rádiót – kérte Lauren. – Amíg szeretkezünk, nem akarok halálról

és pusztulásról hallani.

17. Hanahan beviharzott Fitzhugh irodájába, kabátját és tábori kalapját lehajította egy székre, és egyenesen a térképhez ment. – Nem találtam meg a disznókat! Annál jobban láttam viszont a vonatot, amit kilőttek. A legtöbb vagon benzintartállyal volt megrakva. Ezt nyilván tudták a fritzek. – Szembefordult Eddel és Fitzhughval. – Még keréknyomokat sem láttam, mert sziklás terepen mentek. De itt vannak valahol a közelben, köztünk és Deming között. – Washington azóta sem hívott vissza minket – mondta Fitzhugh, miközben lehalkította a mögötte lévő rádiót. Hanahan eljött a térképtől, és letelepedett Fitzhugh íróasztalának a sarkára. Ed, aki az ablaknak háttal állt, most leült egy székbe, és kissé előrehajolt. Fitzhugh ott maradt az íróasztala mögött. – Ezzel azt akarod mondani, hogy a fritzeknek különleges céljuk volt, hogy nem véletlenül indítottak támadást itt, ugyanazon a napon, amikor a japánok megtámadták Pearlt? Egyébként mi a legújabb hír onnan? – Rossz – felelte Fitzhugh. – Sok csatahajónk elsüllyedt, és a veszteségeink súlyosak. Hallgattam... – intett a rádió felé. – De a hírek még mindig hiányosak. Váratlanul nyílt az ajtó, és belépett Alt. Egyedül volt. – Még most se tudtál Washingtonnal beszélni? – kérdezte Hanahan. Alt a Fitzhugh asztalán heverő géppisztolyra és a német dögcédulákra nézett. – Elképzelésetek sincs, hogy hol lehetnek most a németek? – Semmi – felelte Hanahan. – Most voltam légi felderítő úton, de csak annyit láttam, hogy mi maradt a vonatból, amit eltaláltak. Alt ledobta a kabátját és a kalapját ugyanarra a székre, ahová Hanahan a sajátját. – Muszáj Washingtonnal beszélnünk. Ed Fitzhugh-ra nézett, és erősen remélte, hogy majd ő mond valamit, amitől Hanahan és Alt hajlandó lesz akciót indítani a németek ellen. De látva, hogy Fitzhugh hallgat, magára vállalta a feladatot. – Szerintem a fritzeknek határozott elképzelésük van. Ha akár Albuquerque-t, akár Santa Fét elfoglalják, és ha csak néhány órára is, de tartani tudják, eszeveszett pánik tör ki az országban, különösen most, a Pearl Harbor-i események után. Hanahan leugrott az asztalról, és visszament a térképhez. – Ezt nem tehetik! – kiáltotta.

– Mi fogja megállítani őket? – kérdezte Ed. – Nincs semmink, amivel akár csak lelassíthatnánk, nemhogy megállíthatnánk őket! Az istenit, hiszen még azt sem tudjuk, hol vannak! – Ed mond valamit – jegyezte meg Alt. – De hogy így előrenyomulhassanak, ahhoz feltételezni kell valami hadtápláncot. – Úgy van – felelte Ed. – De azt nem olyan nehéz kiépíteni. – És feltételezni kell valami indítékot is – szólt közbe Hanahan. – Talán távol akarnak tartani minket az európai hadszínterektől – válaszolta Ed. – Talán meg akarják mutatni Washingtonnak, milyen sebezhetők vagyunk, ha megtámadnak bennünket, és hogy amerikai földön is lehet csatákat vívni. És hogy a német csapatok amerikai városokat is el tudnak foglalni. – Ezek nagyon kemény feltevések – felelte Hanahan. – Valószínűsítik továbbá, hogy a németek és a japánok összehangolták a támadásaikat, és arra is képesek voltak, hogy a terveiket titokban tartsák. – Egyetértek Patrickkel – mondta Alt. – Washingtonnak tudnia kell, mi történik, és meg kell adnia nekünk a szükséges utasításokat. Még nem állunk háborúban Németországgal. Ed fölállt, és odalépett a polchoz, ahol a whiskysüveg volt. – Vezérőrnagy! – fordult Fitzhugh-hoz – innom kell valamit! – Szolgálja ki magát nyugodtan – mondta Fitzhugh.

*
Roosevelt a tolószékében ült az íróasztala mögött. Az ablakfüggönyök be voltak húzva mögötte. Az Ovális Iroda levegője megtelt cigaretta- és szivarfüsttel. Kihűlt kávék és félig elfogyasztott szendvicsek hevertek a különböző kisasztalokon. Roosevelt ingujjban ült, kigombolt gallérral. Letette a telefont. – A japánok megtámadták a Maláj-szorost is – fordult a szobában lévő emberek felé. – Holnap reggel Winston kérni fogja az Alsóházat, járuljon hozzá a hadüzenethez. Marshall tábornok, vezérkari főnök, összevonta a szemöldökét. – Anglia nem lesz képes tartani a szorost, ha a japánok koncentrált támadási indítanak ellene. – A szoba túlsó végéből, a kandalló mellől beszélt. – Odakint van a Repulse és a Prince of Wales nevű hajójuk,

majd azok gondoskodnak róla, hogy a japánok ne juthassanak le a Maláj-félszigetig – szólalt meg Stark admirális, a haditengerészet hadműveleti főnöke egy kis kanapéról, amely előtt egy intarziás dohányzóasztalka állt. – Azok a csatahajók part mentén is tudnak haladni, az ágyúikkal bármit tűz alatt tarthatnak, ami dél felől akarja megközelíteni Szingapúrt. Roosevelt íróasztalán csengett a telefon. Harry Hopkins, az elnök titkára vette föl. Hallgatta néhány percig, aztán azt mondta: – Elnök úr, az államtitkár azt mondja, a német követségi ügyvivőnek, Herr Hans Thomsennek nagyon fontos üzenete van Hitlertől az ön számára. Azt az utasítást kapta, hogy az üzenetet személyesen önnek kell átadnia. Roosevelt bólintott. – Mondja meg Cordellnek, hogy legfeljebb tíz percem van Thomsen számára. Hopkins közvetítette az elnök szavait, majd újból néhány perces hallgatás következett, végül elköszönt, és letette a kagylót. – Perceken belül itt lesznek – mondta. – Már kiadtam az utasítást, hogy minden katonai bázison rendeljenek el huszonnégy órás riadókészültséget, hogy elkezdhessük a csapatok behajózását Hawaii és a Fülöp-szigetek felé – jelentette Marshall. Stark admirális közben egy másik telefonvonalon hallgatta a Tengerészeti Minisztérium legfrissebb jelentését a Pearl Harbor-i helyzetről. – Elnök úr – mondta –, negyvenhét tiszt és ezerötvenhat tengerész halálát, illetve eltűnését jelentették az Arizonáról. – Uram Isten! – kiáltotta Roosevelt. – A West Virginia is elsüllyedt – tette hozzá Stark. – Hát mi az ördögre számított Kummel admirális, amikor kirakta azokat a hajókat, mint a kacsákat szokták a céllövöldében? Hiszen megkapta az üzenetet, hogy támadás várható! Stark bólintva ment vissza a telefontól a kanapéhoz, és újra leült. – Még jó, hogy az utánpótlást szállító hajók nem voltak a kikötőben. Roosevelt éppen válaszolni akart, amikor az asztalán ismét megszólalt a telefon. Hopkins fölvette. – Az államtitkár odakint vár – mondta. – Küldje be – szólt Roosevelt. Nyílt az ajtó, és Herr Hans Thomsen, német követségi ügyvivő lépett a szobába, nyomában Cordell Hull államtitkárral.

Amióta Roosevelt az előző évben bezáratta a német nagykövetséget, Washingtonban csupán Thomsen és néhány munkatársa képviselte Németországot. Thomsen tapasztalt diplomata volt, a náci párt tagja, annak megalakulása, vagyis a korai harmincas évek óta. Hitler nagyra becsülte őt. – Nos – szólalt meg Roosevelt –, értesültem róla, hogy üzenetet hozott a számomra. Thomsen bólintott. Merev tartású, vastag nyakú ember volt, a fejét kopaszra borotváltatta. Frakkot viselt, hozzá hajszálcsíkos pantallót, cilinderét a bal kezében tartotta. – Igen, elnök úr. Vezérem utasított, hogy az üzenetet személyesen önnek adjam át. – Mellényzsebéből hosszú, fehér borítékot húzott elő, és átnyújtotta Rooseveltnek. – Továbbá utasítottak, hogy várjam meg a válaszát. A borítékon a német sas volt látható. Roosevelt elnézte néhány pillanatig, csak aztán nyitotta ki apró, egyélű tollkésével. Kivette a benne lévő papírlapot, szétbontotta, és némán elolvasta. “Az Egyesült Államok Elnökének. Ebben a pillanatban egy mozgó német harci különítmény már átlépte a mexikói határt, és az Ön országának délnyugati részén halad észak felé.” Roosevelt szíve meglódult. Az utóbbi hét órában másodszor fordult elő, hogy egy magas tisztséget viselő külföldi az Egyesült Államoknak szóló üzenetet továbbít neki kormánya részéről. Az első, amit Kuruszu és Mura, washingtoni japán megbízottak adtak át Cordell Hullnak, nem volt egyéb, mint ürügy a Pearl Harbor-i támadásra. És most ez a Hitler-üzenet, mely az ő értelmezése szerint arra irányul, hogy a németek az európai háborúban kikényszerítsék az Egyesült Államok semlegességét. Fölnézett Thomsenre, megköszörülte a torkát, és azt kérdezte: – Ugye, ön ismeri az üzenet tartalmát? – Igen, elnök úr – válaszolta Thomsen –, bizonyos ideje tudatták velem. Roosevelt erős kísértést érzett, hogy megkérdezze, mit ért Thomsen a “bizonyos idő” alatt, de aztán egy biccentéssel tudomásul vette a követségi ügyvivő válaszát, és folytatta az olvasást. “Az egész hadművelet célja, hogy mind az ön, mind katonai tanácsadói, mind pedig az amerikai nép tudomására hozzuk: Németország képes bárhol és bármikor támadni, ha rákényszerül. Az Ön országa sincs többé biztonságban a

háború pusztításától. Erősen remélem, hogy katonáimnak az Egyesült Államok területére való behatolásából azt a következtetést fogja levonni, hogy országaink között fenn kell maradnia a békének. Nekünk ez a háború semmi hasznot nem hozna. Európa a Harmadik Birodalomhoz tartozik. Anglia nemsokára megadja magát, és idővel Olaszországot is legyőzzük. Az európai háború nem tartozik az Egyesült Államokra. Németországnak az a küldetése, hogy meghódítsa, és uralma alá vonja egész Európát. Adolf Hitler.” Roosevelt letette a levelet az íróasztalára, majd elbíbelődött azzal, hogy újabb cigarettát dugjon a szipkájába. Már éppen meg akarta gyújtani, amikor az asztalán megszólalt a telefon. Hopkins tétovázott. – Vegye föl, Harry! – mondta Roosevelt. – Neked szól, George – jelentette Hopkins. – Megvárjuk, Herr Thomson, amíg Marshall tábornok lebonyolítja a telefonbeszélgetését – mondta Roosevelt. – Itt Marshall tábornok! – Néhány percig hallgatta a vonal túlsó végéről beszélőt, aztán újra megszólalt: – Hamarosan visszahívom, Hanahan altábornagy. – Letette a telefont. – Hanahan altábornagy jelenti, hogy Új-Mexikóban német harci egységek léptek az Egyesült Államok területére. – Mialatt beszélt, tekintete az elnökről Thomsenre siklott. Stark admirális hirtelen felpattant. Hopkins megdöbbent hangot hallatott, Hullnak pedig leesett az álla. – Olvassa – nyújtotta Roosevelt Marshallnak Hitler üzenetét. – Olvassa föl, George, hogy mindenki hallja. Időt takarítunk meg vele. Thomsen szobormereven állt. – Hitler valóban azt gondolja, hogy tétlenül végignézzük, amint Németország lerombolja Angliát? – szólalt meg Roosevelt, amikor Marshall befejezte az olvasást. – Elnök úr, önöknek a japánok ellen kell harcolniuk. Ha beavatkoznak az európai háborúba, akkor egyszerre két háborúban kell hadat viselniük. Biztosra veszem, hogy a Führer méltányos lesz... Ha önök nem ártják bele magukat az európai háborúba, Németország nem fog beleavatkozni abba, amit önök a Csendes-óceánon csinálnak. Marshall előrelépett. – Elnök úr, a támadóknak nyilván nincs sok emberük, sem felszerelésük. – Tökéletesen igaza van, tábornok – mondta Thomsen. – De célunkat akkor

is elértük, ha az az egységünk egy szálig elpusztul is. Nem akarjuk, hogy önök bekapcsolódjanak az európai háborúba. – A Zimmermann-hadművelet tehát életbe lépett – jegyezte meg Hopkins szárazon –, igaz, negyedszázaddal később. – Igen – felelte Thomsen –, csakhogy Németország ezúttal nem függ senki mástól. Percekig tartó csönd után ismét Roosevelt szólalt meg: – Államtitkár úr, kikísérné az irodából a német követségi ügyvivőt, és átadná őt odakint a titkosszolgálat két emberének? Közölje velük az utasításomat, hogy kísérjék őt a rezidenciájára. Házi őrizetbe kell őt helyezni. Mondja meg nekik, gondoskodjanak róla, hogy napi huszonnégy órás őrszolgálat legyen mellette, valamint hivatali és otthoni személyzete mellett is. – Tiltakozom az eljárás ellen. Még nem állunk hadban, elnök úr – közölte Thomsen. – Ám tiltakozzék – válaszolta Roosevelt. – Nos, titkár úr, eltávolítaná végre a német követségi ügyvivőt ebből az irodából? – De hát hol a pokolban vannak? – kérdezte Hull pár perccel később, visszatérve az Ovális Irodába. – Hanahan szerint – válaszolta Marshall, miközben cigarettára gyújtott – Új-Mexikóban, valahol El Paso és Deming között. Azt mondja, Edward Gripper ezredes néhány napja találkozott velük, és le is lőtték, amikor felderítő repülésen volt a mexikói Charo fölött. – Szentséges Úristen, hát akkor miért nem értesített bennünket Hanahan? – kiáltotta Stark. – Most nem ez a legfőbb gondunk – szólt közbe Roosevelt. – El kell döntenünk, mitévők legyünk. – Nem hiszem, hogy sok választásunk lenne – jegyezte meg Hull. – Hadat kell üzennünk Németországnak csakúgy, mint Japánnak. Roosevelt üres cigarettaszipkájával Marshallra bökött. – Maga mit mond, George? – Megadták rá az okot – felelte Marshall. – Oké, hadat üzenünk nekik – mondta Hopkins –, és mivel indokoljuk a nép előtt? Ha elmondjuk nekik, hogy egy német harci egység behatolt az Egyesült Államokba, az elszigetelődési politika hívei követelni fogják, hogy haladéktalanul szüntessük meg a kölcsönös segítségnyújtást

Angliával és Oroszországgal. Azt fogják mondani, Németország azért büntet bennünket, mert beleavatkoztunk egy olyan háborúba, ami nem ránk tartozik. Hangoztatni fogják, hogy Japán az ellenségünk, nem pedig Németország. A “sárga veszedelemről” fognak beszélni és arról, hogy mindez azért van, mert nem a saját dolgunkkal törődünk. – Hopkins annyira belelovalta magát, hogy már-már kiabált. – A fene egye meg – tette még hozzá –, nem vállalhatjuk, hogy elmondjuk az amerikai népnek! – Milyen lehetőség van még? – tette föl a kérdést Stark. – Tartsuk titokban? Remek. De hogyan? – Egyszerre csak egy kérdést, helyesebben egy problémát – szólt közbe Roosevelt. – Holnap reggel kell megjelennem a kongresszus egyesített ülésén, ahol beleegyezést kell kérnem a japánok elleni hadüzenethez. Ezt még az elszigetelődési politika hívei sem merik majd megtagadni. De meg kell várnom, amíg a németek hadat nem üzennek nekünk; meg kell tenniük a japánokkal kötött szerződésük értelmében. Mi majd akkor üzenünk hadat nekik, ámbár azt ne tévesszük szem elől, hogy legfőbb törekvésünk Németország szétzúzása lesz. Ha ezzel megvagyunk, minden erőfeszítésünket a japánok ellen irányíthatjuk. – Elnök úr – mondta Marshall –, nincs Új-Mexikóban elegendő emberünk és felszerelésünk, hogy szembeszálljunk a támadó egységgel. – Márpedig akkor is szembe kell szállnunk vele – felelte Roosevelt. – Meg fogjuk semmisíteni, méghozzá a tökéletes titoktartás leple alatt. Először is egy jó parancsnokra van szükségünk, olyasvalakire, aki mindent tud a németek fegyverzetéről. – Ez a valaki Ed Gripper lehetne – mondta Marshall. – Úgy volt, hogy az újév első napján meg fogja kapni az első tábornoki csillagot. – Egy csillagnál többre lesz szüksége, hogy boldogulhasson Hanahannel és Alttal – mondta Roosevelt. – Ismerem mindkettőjüket. Marshall önkéntelenül is elmosolyodott. – Rendes emberek, csak... Roosevelt csendre intette. – Első nekifutásra három csillagot adományozok Grippernek. Megtehetem, nem? – De. Előléptetheti altábornaggyá. – Helyes. Még ma éjjel továbbítsa a parancsot – felelte Roosevelt. – Felhatalmazom Grippert, hogy bármit igénybe

vehet, amivel megállíthatja és megsemmisítheti a németeket. De más térségből nem vonhat el csapatokat vagy felszerelést. – Repülőgépekkel hogy állunk? – kérdezte Marshall. – Nincs elég gépünk a partvidék megvédésére sem – válaszolta Roosevelt. – De tudakolja meg Grippertől, mi a kívánsága. Ha meg akarja verni, túl kell járnia a német parancsnok eszén. Marshall egy bólintással jelezte egyetértését, majd fölemelte a telefonkagylót, és hívta Hanahan altábornagyot. Mihelyt Hanahan belépett a vonalba, Marshall nem vesztegette tovább az időt. – Az elnök Ed Grippert tette meg a hadművelet teljhatalmú parancsnokává. Személyesen adományozott neki három tábornoki csillagot. Mindenki, beleértve magát és Altot, az ő beosztottja. Értette, Hanahan? – Értettem, uram – válaszolta Hanahan. – Most pedig küldje Grippert a telefonhoz. – Itt Gripper ezredes. Marshall megismételte, amit az imént Hanahannak mondott, majd hozzátette: – Közölje velem, kit akar még maga mellé. – Douglas Turköt – válaszolta Gripper habozás nélkül. – Újév után térne vissza a hadseregbe mint tartalékos alezredes. – Most hol van? – Itt, El Pasóban, az INS-nek küld tudósításokat a hadgyakorlatról. – Oké, megkapja – mondta Marshall. – Turköt tartalékos ezredessé léptetem elő. – Nagyszerű – válaszolta Ed. – Nos, Ed – folytatta Marshall –, korlátozza az érintettek számát a lehető legkisebbre. Ne vonjon bele többet, mint mondjuk ezerötszáz katonát. Becslésem szerint a németek legföljebb egy zászlóaljat dobtak át. És Ed, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a sajtó tudomást szerezzen a dologról. Ha mindenképpen mondania kell valamit, csak annyit szivárogtasson ki, hogy mexikói banditák ellen vonul, akik átlépték a határt, és nálunk garázdálkodnak. – Értettem – felelte Ed. – Repülőgépek kellenek magának? – kérdezte Marshall, de rögtön hozzá is tette: – Átkozottul kevés van belőlük, Ed. A partvidékeink szinte védtelenek. Ötvennégy vadászgépünk van a keleti partvidéken és negyvenöt a nyugatin. – A felderítő útra civil géppel megyek – mondta Ed. – Az első néhány alkalommal nem fogja túlságosan felhívni magára

a figyelmet. De ha tudna küldeni két vagy három Lockheed Hudsont, akár csak egy-két napra, megköszönném. Nem kívánom a hadművelet teljes tartamára, csak egy szakaszában. – Nem tudom, átgondolta-e... – Tábornok – vágott közbe Ed –, órák óta itt ülök Fitzhugh irodájában, és mást sem csinálok, mint nézem ennek a területnek a térképét, és azon töröm a fejem, mit tennék a fritzek parancsnoka helyében, meg azon, hogy én mit tennék, hogy megállítsam őket. De mindenekelőtt meg kell találnom a fritzeket, csak aztán ütközhetek meg velük. – Ha valamire szüksége van, rádión üzenjen. Az összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint ha telefonon próbál elérni. – Igen, uram – felelte Ed. – Ed – mondta még Marshall – nem engedhetjük meg, hogy az a hadoszlop valamelyik városunk közelébe juthasson. – Tudom, uram. – Sok szerencsét – mondta Marshall. Letette a telefont, és még annyit fűzött hozzá: – És most, elnök úr, nincs más dolgunk, mint várni. Roosevelt bólintott. – Bizonyos értelemben ez is van olyan nehéz, mint harcolni. – Aztán fojtott hangon hozzátette: – Nem, azok akik harcolnak, a vérüket és az életüket áldozzák a hazájukért.

*
Lauren kinyitotta a szemét. Turk ott aludt mellette. Hallotta lassú, egyenletes lélegzését. Jobb keze az asszony bal mellén pihent. A szobát betöltötte a sötétség. Lauren úgy érezte, mintha oltalmazná, majdhogynem elválasztaná őket attól az iszonyatos őrülettől, amely most végigsöpört a világon. A filmeket leszámítva Laurennek nem volt valódi képe arról, hogy milyen lehet a háború. Persze a filmhíradókban látta, mi folyik Európában és a Távol-Keleten. De még ha az operatőrnek véletlenül sikerült is lencsevégre kapnia, amikor valakit éppen lövés ért, az akkor is csak egy jelenet volt, amelyet végül is hideg fejjel, kívülállóként nézett végig az ember. De most lehet, hogy az a férfi, aki oly elemi erővel tört be az életébe, egy közeli napon golyótól találva esik el az operatőr kamerája előtt. A torka hirtelen összeszorult. Azt

akarta, hogy Doug mindig mellette legyen. Azt akarta, hogy megossza vele az életét; ezért jött ide hozzá. Lauren szelíden arcon csókolta a férfit. – Nem tudtam, hogy ébren vagy – szólalt meg Doug. – Olyan mozdulatlanul feküdtél, hogy azt hittem, még alszol. – Én meg azt hittem, hogy te alszol – válaszolta az asszony. – Még rámférne, de... – Nem akarta elmondani, hogy lidércálmaiban újra átélte, amint Manuelt megölték. – De úgy döntöttem, sokkal élvezetesebb lesz, ha felébredek és megszorongatom a melledet. Az asszony megfogta a kezét. – Szorongasd csak, drágám, szorongasd. Telefoncsengetés harsant. Turk kiugrott az ágyból, és fölkapta a kagylót. Hallgatta egy-két percig, aztán azt mondta: – Amilyen gyorsan csak tudok, megyek. Igen, tudom, mit jelent. Viszlát, tábornokom. – Visszatette a kagylót, és felgyújtotta a villanyt. – Ed volt az. Az elnök épp most csinált belőle háromcsillagos tábornokot. Megkeressük a fritzeket. Ed lett a teljhatalmú parancsnok. – Öltözni kezdett. Az asszony nem szólt. A férfi olyan izgatott volt, mint egy kirándulásra készülődő iskolásfiú. Egy új kaland! Az asszony nem értette, hogy viselkedhet így. Rettenetesen fájt neki, hogy a férfi képes az ő kedveséből ilyen hirtelen átvedleni katonává. Mintha nem tudná, mennyire szereti őt, hogy mennyi mindent adott neki magából. Turk becsatolta az övét, s már nyúlt a zubbonyáért, amikor hirtelen megtorpant. – Szörnyen csendes vagy – mondta, közelebb lépve az ágyhoz. – Te viszont szörnyű lelkesen készülődsz – felelte Lauren szemrehányóan. Turk leült az ágy szélére, és megfogta az asszony mindkét kezét. – Nem – mondta halkan. – Csak nagyon félek, hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor együtt vagyunk. Lauren nem válaszolt, nehogy elsírja magát, vagy ami még rosszabb, megpróbálja rábeszélni a férfit, hogy maradjon. Benyúlt a levéltárcájába, és kivett belőle egy apró ezüstszobrocskát. – Tedd el! – kérlelte. – Szerencsét hoz. Turk elvette az emberkét. – Nem búcsúzom – mondta. Megcsókolta az asszony kezét, aztán fölébe hajolt, ajkával megérintette előbb az egyik, aztán a másik csupasz mellbimbóját. – Isten legyen veled – mondta Lauren spanyolul. Az ajtóban Turk visszanézett. – Várj rám, Lauren! Várj rám!

– Várni fogok, szerelmem – felelte az asszony. Mire Turk a főhadiszállásra ért, sikerült – legalábbis egy időre – száműznie Lauren képét a gondolataiból. Noha semmiféle vallásban nem hitt, ismerte a bibliai sorokat: “Ideje vagyon a szeretetnek, és ideje vagyon a gyűlöletnek; ideje vagyon a háborúnak, és ideje vagyon a békének.” És tudta, hogy most elérkezett “a gyűlölet ideje” és “a háború ideje”. Másképpen nem lehet megvédeni az amerikai férfiak és nők szabadságát. Ezért a szabadságért harcolni kell, és vérrel kell kivívni. Belépett Fitzhugh irodájába, és meglátta Edet, amint a nagy falitérképet tanulmányozta éppen. Hanahan a szoba egyik sarkában ült. Csendben volt, de figyelt. Alt a kandalló mellett állt, és bólintott Turknek. Fitzhugh az íróasztala mögött ült. Ed meg sem fordult, hogy üdvözölje Turköt, máris mondta: – Te leszel a segédtisztem, ezredes! Nem akarom megterhelni a harcoló egységet egy csomó aranygallérossal. Annál inkább szükségünk lesz odakint néhány jó közkatonára. Turk ledobta egy székre a kabátját és a kalapját, majd rágyújtott. Látta a fintort Hanahan arcán, amelyet kétségtelenül Ed utolsó megjegyzése váltott ki. De mindenki megőrizte a nyugalmát. – Nincs újabb jelentés a német hadoszlopról? – kérdezte. – Úgy látszik, megálltak éjszakára – felelte Ed. – És most arra vagyok kíváncsi, Harry, hogy a harctéren mit állíthatunk szembe egy mozgó alakulattal? – Van körülbelül hetven dzsipünk, kiskaliberű léghűtéses gépfegyverrel fölszerelve, továbbá tizenkét tankunk; könnyű tank valamennyi, 37 mm-es páncéltörő ágyúkkal – válaszolta Alt. – Tudja valaki, milyen fegyvereik vannak a fritzeknek? – szólt közbe Hanahan mogorván. Ed elfordult a térképtől. – Minden, ami nekünk van, de valószínűleg jobb. De ennél fontosabb, hogy minden bizonnyal tapasztalt katonák, nem úgy, mint a mieink. – Ellépett a térképtől, és leült az íróasztal sarkára. – Mind a szürke, mind a kék seregből összesen ezerötszáz önkéntes jelentkezését kell kérnünk – folytatta. – És mellé még mintegy száz tisztet. De csak századosi rangig. Ami a közlegényeket illeti, a legalacsonyabb származású, legkeményebb fickókat kérem az

egységbe... Kényeskedők, puhányok nem kellenek. Golyózáporban ilyenekre nem lehet számítani. – Fitzhugh-ra nézett. – Vegye a telefont, vezérőrnagy, és öt órán belül szedje össze az embereket. Teljes menetfelszerelésben, háromnapi élelemmel, éleslőszerrel és fejenként négy kézigránáttal. Nézzen utána, nehogy olyan fickókat kapjunk, akiktől a csapat- vagy zászlóaljparancsnokok meg akarnak szabadulni Fitzhugh már indult is a telefonhoz. – Megparancsolom, hogy az El Pasótól Demingig húzódó területet félkör alakban lezárják. Nagyon szorosan. A félkör íve párhuzamosan haladjon a Southern Pacific nyomvonalával. Ezen a területen senkit sem akarok látni. Egyetlen vonat sem haladhat át rajta, s a teherautók sem hajthatnak rá az utakra. Ha valaki mégis belépne az elzárt területre, azonnal ide kell hozni, és sittre kell vágni. – Akár statáriumot is kihirdethet – jegyezte meg Hanahan. – Azt nem tehetem – fordult szembe Hanahannel Ed. – Akkor előbbutóbb kiderülne, hogy mi történik itt, az pedig nem szivároghat ki. Csak őrjáratot szervezünk azon a területen, és szigorú ellenőrzésünk alatt tartjuk – mondta, tekintetét mereven Hanahanre szegezve. – Ezért ön lesz a felelős, altábornagy. Ezerszám vannak itt lovaink és öszvéreink, s katonák is, hogy meglovagolják azokat. Huszonnégy órás lovasszolgálatot rendelek el. De senki sem lovagolhat egyedül, csakis hármas csoportokban. A terület biztosítására igénybe veheti a dzsipjeink és a teherautóink felét is. Katonai megbízatása időtartama alatt semmit sem árulhat el az embereinek a hadművelet valódi céljáról, legföljebb annyit mondhat, hogy a területet meg kell védeni egy nagy létszámú mexikói banditacsapattól, amely tovább akar hatolni észak felé. – Mi lesz a sajtóval? – kérdezte Turk. – Meg fogják szagolni, hogy valami készül. – Oké – felelte Ed –, mondd meg te, mi legyen velük. Egy ideje már te is közéjük tartozol. – Küldjük innen a pokolba őket! – fakadt ki Hanahan. – Legjobb lesz, ha megegyezünk velük – kezdte Turk –, méghozzá úgy, hogy Hanahan átmegy a sajtószobába, és bejelenti: a Pearl Harbor-i katasztrófára való tekintettel felfüggesztjük a hadgyakorlatot, és neki nincs felhatalmazása, hogy a hadgyakorlatban részt vett bármelyik csapategység pillanatnyi harcrendjéről felvilágosítást adjon. Mihelyt ezt kiejti a száján, a tudósítók azonnal feltételezni fogják, hogy az

emberek egy részét behajózzák a Nyugati Part, tán egyenesen Hawaii felé. Ez arra is jó lesz, hogy ha valamit mégis megszagolnak, fedezni tudjuk bármelyik egység mozgósítását. Ed helyeslően bólintott. – Mi történik, ha rájönnek, hogy sem nyugati, sem északi irányban nem hagyhatják el El Pasót? – tudakolta Alt. – Ezen könnyű segíteni – válaszolta Turk. – Értesíteni kell a helyi rádióállomásokat és a helybéli lapokat, hogy az elkövetkező néhány napra a hadsereg lefoglalja a nyugati és az északi irányú útvonalakat emberek és felszerelések szállítása céljából. – Nincs több kérdés, ami a sajtót illeti? – kérdezte Ed. Hanahan megrázta a fejét. – Nekem sincs – mondta Alt. Letette a telefont. – A csapatok itt lesznek, altábornagy, parancs szerint. Ed bólintott, és visszament a térképhez. – Hozzávetőleges számításaim szerint a csapatösszevonási övezetünk Demingtől kissé nyugatra, és mondjuk, Hatchtől kicsit északra fog húzódni. Ez nagyjából ezernégyszáz négyzetmérföldet jelent. Első feladatunk, hogy megtaláljuk a fritzeket ezen a területen, kerítsük be, aztán semmisítsük meg őket. – Maga szerint mennyi időt vesz igénybe a hadművelet? – kérdezte Alt. – Egy napnál valószínűleg nem többet – válaszolta Ed. – Ha ez alatt az idő alatt nem tudjuk végrehajtani, akkor félő, hogy a fritzek eljutnak Albuquerque-be vagy Santa Fébe. – Gondolod, hogy vagy egyik, vagy másik város a célpontjuk? – tudakolta Turk. – Nem tudom. De érdemes feltételezni, mert lehetőséget ad arra, hogy haditervet dolgozzunk ki a feltartóztatásukra. – Talán könnyebben elérik a céljukat, ha ötletszerűen mozognak – ellenkezett Turk. – De ha meg tudjuk tartani őket ezen az ezernégyszáz négyzetmérföldes területen, akkor már igazán nem számít, hogy mi volt a céljuk. – Körkörös védelmet építünk ki Deming és Hatch körül. Minden bevezető utat fedezünk. Erre a célra elég lesz a készletünk, és elrendelem, hogy ezeket az utakat aknázzák is alá. Ez vonatkozik a két város valamennyi ki- és bevezető útjára, a földutakat is beleértve. A lakosság nem hagyhatja el a városok határát. Azt kell nekik mondani, hogy a katonaság

gyakorlatozik, és amíg be nem fejezik, kénytelenek vagyunk a mozgásszabadságukat korlátozni. Alt, maga lesz a védelmi hadművelet parancsnoka. Turk és a többiek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Ed a hadműveletnek legalább a védelmi részét átgondolta már. Most nyugtalanul várták, hogyan képzeli a német hadoszlop megállítását és megsemmisítését. – És most eljutottunk oda, ahol maga az akció történik – mondta Ed. – Először Turk barátját, Dijont fogom igénybe venni, hogy végrehajtsuk a felderítést. Ő holnap hajnalban felszáll, és mi is felkészülünk az indulásra. A fegyverzetről csak akkor fogok dönteni, ha már tudom, hogy pontosan mi áll rendelkezésre. Addig is még az éjjel útnak indulhatnak a megjelölt területre a dzsipek, a gyalogság és a ló vontatta tüzérség. Ha sikerül megtalálnunk a fritzeket, harcolni fognak. Nem hinném, hogy foglyokat is ejtenének, és nem ejtünk mi sem. Alton látszott, hogy ezzel nem ért egyet, de aztán meggondolta magát, és csendben maradt. – Ezt majd én magam közlöm a katonákkal – folytatta Ed. – Nem lesz könnyű dolguk odakint. De a fritzeket meg kell semmisítenünk. Nem engedhetjük, hogy akár egy is elmeneküljön közülük. – Hogyan tervezi az élelmezést? – kérdezte Fitzhugh. – Háromnapi élelmet magunkkal viszünk – felelte Ed –, tovább pedig úgysem tart az akció. Ha mégis, akkor rádión kérek utánpótlást adott helyre. Még két fontos dolog: a fritzek nyilván le fogják hallgatni a rádióadásainkat. Nem akarom, hogy morze- vagy más ismert jelekkel üzengessünk. Maradjunk csak a beszédnél, de legyen két, ugyanabból a törzsből való indián a rádióadóknál. – Honnan a francból szerezzük az indiánokat? – mordult fel Hanahan. – Intézzenek felhívást hozzájuk. Akadhat belőlük néhány tucat a legénységi állományban is. Nem kell a rádiót kezelniük, csak a mikrofont kell használniuk. A fritzek így nem fogják megérteni az adásainkat. Turk elmosolyodott. Az ötlet, hogy indiánokat alkalmazzanak a rádiók mellett, mintha egyenesen egy szombat esti vadnyugati sorozatból bukkant volna föl. De a jelen helyzetükben használni fog. Zseniális ötlet – gondolta. – Biztos, hogy a fritzeknek vannak készleteik – folytatta Ed –, és ezeket a készleteket, az élelmiszert, a vizet és az üzemanyagot elrejtették valahol. Ezekből meg kell találnunk

valamennyit, elsősorban az üzemanyagraktárt, és fel kell robbantanunk. – Ez még keményebb dió lesz, mint a hadoszlop megtalálása – jegyezte meg Fithugh. Ed bólintott. – Ha megszerezzük az üzemanyagukat, kénytelenek lesznek megállni és harcolni. Azt akarjuk, hogy harcoljanak. Nem akarjuk, hogy továbbmenjenek. – Ha a készleteiket akarjuk megtalálni, az annyi, mintha tűt keresnénk egy szénakazalban – mondta Hanahan. Ed egyetértett, aztán hozzátette: – Dijon viszont ebben sokat segíthet. A levegőből könnyebben észre lehet venni, melyik tereprész az, amelyik nem illik bele a környék jellegzetes domborzatába. Közvetlen kapcsolatban lesz velem, és én odavezényelhetem a szükséges csapatokat. Aztán fanyar mosollyal még hozzátette: – Természetesen egy indián is fölszáll Dijonnal. Az utolsó mondat halk kuncogást váltott ki mindenkiből. Az íróasztalon megszólalt a telefon. Fitzhugh fölnézett Gripperre. – Rajta, vegye föl! – mondta Gripper. Fitzhugh fölemelte a kagylót, és bemondta a nevét. Hallgatott néhány percet, aztán azt mondta: – Köszönöm, Clark. Most már világos a kép. – Azzal letette a telefont. – Gammel ezredes volt az, Washingtonból – mondta. – Korábban kerestem, hogy megtudjak valamit a City of Cadizról. Ed Turkre pillantott. – Clark megtudta brit kollégájától, hogy Auchinleck déli szárnyán minden csendes, és az M. I. 6. kezdi komolyan fontolóra venni, hogy a németek talán valami cselen törik a fejüket, s másutt készülnek támadásra. Úgy néz ki, Rommel aligha tudja most elhagyni Afrikát, és ha itt emlegetik a nevét, csakis megtévesztésről lehet szó. – Na, legalább most már tudjuk, hogy az igazi Rommel nem fog zavarni minket – jegyezte meg Turk. – Csak a hasonmásával és valami Becker ezredessel kell számolnunk. – Nem Rommel hasonmása miatt kell aggódnunk – mondta Ed. – Inkább az igazi Becker ezredes miatt. Mérget veszek rá, pokolian be fog fűteni nekünk. – Volt egy Becker Spanyolországban is, Becker százados. Ha ez ugyanaz a Becker, akkor tényleg mérget vehetsz rá. Ismerem, a Kondorlégiónál szolgált. Kemény és kiváló csapatparancsnok. – Azt hiszem, most be kéne kapnunk valamit – javasolta Ed. – Nehéz éjszaka

vár ránk. És Doug, nem ártana, ha vételeznél magadnak valami katonaruhát. Ha ettünk, elkísérlek, és utánanézek, hogy újra tisztességes katonaformád legyen. Turk bólintott. Valami szellemes bemondáson törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi, ami illett volna a helyzethez. Akárhogy törte is a fejét, semmi humorosat nem talált benne.

*
19.30-ra feltámadt a szél, csak úgy görgette maga előtt a síkságon a száraz gazcsomókat. A fényesen világító, fehér telihold ki-kibukkant keleten a rongyos felhőtakaró alól, ezüstös fénybe vonta a Greenwood-hegység csúcsát. S valahányszor elbújt, a felhőkön átsugárzott tündéri fénye. A fekete, baljós Franklin-hegység a völgy nyugati szélén emelkedett. Olyan hideg volt, hogy az emberek száján szürkén gomolygott az éjszakai levegő. Turk ezredes Gripper altábornagy jobbján állt. Előttük felsorakozott az az ezerötszáz főnyi tiszt és közlegény, akik Gripper parancsára összegyűltek. Mielőtt beszélt volna hozzájuk, elrendelte, hogy szálljanak teherautókra, elvitte őket a főhadiszállástól öt mérföldre, és most ott sorakoztak előtte, várva, hogy valaki elmagyarázza nekik, miért is mozgósították őket. Ott álltak harci öltözékben, első világháborús fémsisakban és hátizsákkal, a fele társaság 1903-as, zavaros Springfield puskával, a másik fele újabb gyártmányú M–l-essel fölszerelve. Mindenkinek volt szuronya, tartalék lőszere és négy kézigránátja, ahogy Gripper elrendelte. Gripper fölmászott az egyik dzsip motorháztetőjére. – Lát mindenki? – kiáltotta. Látta mindenki. – Hall mindenki? Néhányan fölemelték a kezüket, hogy nem hallják elég tisztán. – Oké, jöjjenek közelebb, alkossanak félkört a dzsip előtt! – parancsolta Gripper. Turk a jármű bal oldalára állt. Épp Laurenre gondolt, mielőtt Gripper beszélni kezdett. Miután a raktárostól megkapta a ruháját, visszament Fitzhugh irodájába, és felhívta az asszonyt, hogy figyelmeztesse: egy szót se szóljon senkinek a német hadoszlopról, különösen a tudósítóknak ne, ha

valamelyik megkérdezné, hová ment. – Szeretlek – mondta az asszony. – Én is szeretlek. – Vigyázz magadra! Megígérte, hogy vigyázni fog. Turk most arra gondolt, ha nem jönne vissza, Lauren biztosan kérdezősködne utána. Tudni akarná, mi történt vele. Talán még a holttestére is igényt tartana. Akkor mi lesz vele? Egészen biztos, hogy valakinek el kellene mondania a németeket, és akkor... Ed hangja vágta ketté a gondolatait. – És most jól figyeljetek! – harsogta az újdonsült altábornagy. – Amit mondok, nem fogom elismételni! Egy különleges harci feladat miatt gyűltetek itt össze. Hamarosan valódi harcban fogtok részt venni. Németek ellen. Úgy van, emberek, a hadgyakorlatnak vége! Az emberek mormogni kezdtek egymás között. – Jobb lesz, ha csendben maradtok, és figyeltek! – folytatta Ed. – Egy német hadoszlop lépte át Mexikó északi határát, és letáborozott éjszakára, valahol nem messze innen. Már kilőttek egy vonatot a Southern Pacific vonalon. Úgy tűnik, elsősorban azért, hogy üzemanyagot szerezzenek. Feltételezzük, hogy a fritzek megpróbálkoznak Albuquerque vagy esetleg Santa Fe elfoglalásával. De az az igazság, hogy nem tudjuk pontosan, hol vannak, és hová tartanak. Előbb meg kell találnunk, aztán meg kell semmisítenünk őket. – Ed elhallgatott, vett egy mély lélegzetet, aztán folytatta: – Nem tudjuk azt sem, milyen erősek. De tudjuk, hogy gyorsan mozognak, méghozzá a legjobb német páncélos autókon. Nyolckerekesek, s a húsz milliméteres ágyútól a három hüvelykesen át a szokásos német nehézgépfegyverig mindent föl lehet szerelni rájuk. Nem tudom, hány ember van a hadoszlopban. Bizonyos létszámú lovasságuk is lehet. De egy felderítő autóban általában négyen vannak. Eddig van valami kérdés? – Igen – kiáltotta az egyik közlegény. – Hogy az istenbe kerültek ide a fritzek? – Arra most nincs idő, hogy ezt elmeséljem – felelte Ed. – Lényeg, hogy itt vannak, és nekünk el kell kapnunk őket, mielőtt még túl nagy kárt okoznának. – Miért nem bombázza őket szét a légierő? – kérdezte egy másik.

– Mert minden egyes gépünkre szükség van a nyugati és a keleti partvidéken. – Ejtünk foglyokat? – tudakolta az egyik tiszt. – Nem – válaszolta Gripper. – És ne gondoljátok, hogy a fritzek másképp fognak tenni. Újabb duruzsolás támadt a sorok között, de ezúttal, Turk úgy vélte, izgatottabb, mint korábban. – Nincs értelme, emberek, hogy süket dumát vágjak le nektek! – emelte föl a hangját Ed. – A fritzek öngyilkos küldetésre vállalkoztak. Tisztában vannak vele, hogy innen nem mehetnek sehová. – Akkor mi a francnak jöttek ide? – kiáltotta valaki. Ed lenézett Turkre. – Jobb lesz, ha te is feljössz – szólt le halkan –, és elmondod nekik, mi az ábra... legalábbis szerinted. Turk felmászott Ed mellé. – A választ átengedem Turk ezredesnek! – mondta Ed. – Én úgy gondolom – kezdte Turk –, hogy a fritzek megpróbálnak elijeszteni bennünket az európai háborútól. Úgy okoskodnak, hogy ha megmutatják nekünk az erejüket azzal, hogy betörhetnek az országunkba, mi majd távol maradunk az európai háborútól, és hagyjuk, hogy legázolják Angliát és Oroszországot. – Még mit nem! – üvöltötte egy lovas katona. – Abból nem esznek! A többiek helyeseltek. – Oké – szólt Ed –, tehát harcolunk, és nem adjuk meg magunkat! Harcolunk, és nem adjuk meg magunkat! – ismételte. – Na hadd halljam, hangosan, érthetően! Az emberek üvöltve ismételték Ed szavait. – És most figyeljetek jól! – folytatta Ed. – A részletek kidolgozására nincs időnk. A felderítő egységeket kivéve, akik körülnéznek, hová rejthették a fritzek a készleteiket, mindenki a már megtalált németek közelében marad. A mi módszerünk szerint fogunk harcba szállni velük. A szart is kiverjük belőlük; így van, katonák? A katonák harsogva hagyták jóvá a javaslatot. – Oké – mondta Ed –, és most oszoljatok, pihenjetek egy kicsit! Mert nem egészen egy óra múlva ismét útra kelünk. És még valami: a rádióadók mellett indiánok ülnek majd tolmácsként, de ha nincsenek kéznél, használjatok tolvajnyelvet. A legtöbben ismeritek valamelyik változatát. Használjátok, és keverjetek bele annyi szlenget, amennyit csak tudtok. Nem akarom, hogy a fritzek értsék, miről beszélünk. – Sok szerencsét kívánt mindenkinek, majd előrehívta az összes tisztet, és leugrott a

dzsip motorháztetejéről. Ed nem vesztegette a szavakat. Leguggolt a dzsip mellé, és kétélű késével lerajzolta a földre az El Pasótól északra, Hatch felé eső terület hevenyészett térképét. – Nincs semmiféle különleges akciótervem – mondta a köréje gyűlt tiszteknek. – Amilyen gyorsan csak lehet, le akarunk csapni a fritzekre. Lehet, hogy legyőzhetjük őket amolyan régimódi tűzharcban, de ebben nem hiszek. Tapasztalt katonák, tudják, hogyan kell mozogni, és mikor kell megállni, hogy felvegyék a harcot. Menet közben kell majd rögtönöznünk. Tehát egy száznegyven fős csapat haladéktalanul útra kel, méghozzá észak felé. Maradjanak az országúttól keletre eső területen. Hatch alatt körülbelül tíz mérföldre, az országutat átszelve forduljanak nyugatnak, és a völgyre néző fennsíkon építsenek ki állásokat. Aknavetőkből állítsanak fel egy üteget, olyan tűzkörzettel, amelyen semmi nem juthat keresztül. – Vállalom – jelentkezett egy százados. – Vigyen magával rádiót! – mondta Ed. Percek alatt kiosztotta a feladatokat. Az El Paso és Hatch közötti völgyet mindenfelől nagyjából száznegyven fős egységekkel fedezte; némelyik az aknavetőkön kívül gépfegyverekkel is el volt látva. Két felderítőalakulatot is felállított: a dzsipek kettesével-hármasával indultak az elrejtett német készletek felkutatására. A nagyobb egységeket az A-tól J-ig terjedő betűkkel jelölte, s magát az A századhoz osztotta be. A nagyobb egység betűjelével plusz egy számmal jelölte a kisebb egységeket. – A tankok feletti rendelkezést megtartom magamnak – magyarázta a tiszteknek. – Mihelyt megtaláltuk a fritzeket, rájuk hajtom mindet. Akkor mindenki otthagyja a már kiépített pozícióját, és bekapcsolódik az ütközetbe. – Gondolja, hogy csak egyetlen nagy összecsapás lesz? – kérdezte egy hadnagy. – Igen – válaszolta Ed – Csak egy. Sem a fritzek. sem mi nem engedhetünk meg magunknak amolyan tessék-lássék lövöldözősdit. De nem zárnám ki azt a lehetőséget, hogy a nagy összecsapásig néhány kisebb-nagyobb csetepaté előfordulhat. – Lehet, hogy megpróbálnak visszajutni Mexikóba, mihelyt észreveszik, hogy a nyomukban vagyunk – kockáztatta meg egy százados. – Megpróbálhatják – mondta Ed fenyegető arccal –, de nem fogjuk

megengedni nekik. Meghalni jöttek ide, és az élő Istenre esküszöm, hogy meg is fognak halni, Nincs több kérdés? – nézett végig az embereken. Nem volt. – Akkor nyeregbe! – állt föl Ed. – Indulás! – A tisztek szalutáltak, és ő viszonozta a tisztelgést. Aztán így szólt Turkhöz, amikor végül egyedül maradtak: – Egy-két bombázó fenemód megváltoztatná a helyzetet. – Ezzel az erővel azt is mondhatnád, hogy egy tökéletesen kiképzett péncélososztaggal könnyedén elsöpörhetnénk a fritzeket. Ed bólintott. – Tudom, azzal kell megsemmisítenünk őket, amink van. Az elnök azt akarja, hogy nyomuk se maradjon itt. – Sokba fog kerülni – mondta Turk. – Az embereknek fogalmuk sincs, miről van szó valójában, hogy mit jelent olyan katonák ellen harcolni, akiket gyerekkoruktól fogva a harcra képeztek ki, és arra tanítottak, hogy ha kell, az életüket áldozzák Németországért. Ed elővett egy csomag cigarettát, megkínálta Turköt, maga is kihúzott egy szálat, és rágyújtottak. – Hát nem gondoltam volna, hogy éppen itt kell majd harcolnom a fritzek ellen – mondta Ed, s az orrán át kifújta a füstöt. – Én sem – válaszolta Turk. – Ha száz évig élek, akkor se.

18. 1941. december 8. Eljött a vigasztalan, szürke hajnal; felhők borították a hegycsúcsokat. Turknek sikerült néhány órát aludnia. Franciaországi internálása óta nem aludt a szabad ég alatt, s ez a mostani még az akkorinál is kényelmetlenebb volt, mivel a nagy hidegben csupán egyetlen tábori pokróc jutott neki. Ülve aludt, hátát a Gripper parancsnoki posztjául szolgáló tanknak támasztva. Minden tagja elgémberedett. Hiába volt jó kondícióban, már elszokott az ilyen kényelmetlen körülményektől. Nagyon kijött a gyakorlatból. De most ismét bele kell jönnie, ha túl akarja élni a közelgő ütközetet. Nagy nehezen feltápászkodott, de a pokrócot a vállán hagyta, amíg megtette a néhány lépés távolságot a rádiós dzsiphez, ahol Ed állt. – Milyen érzés altábornagynak lenni? – kérdezte. – Kérdezz meg egy kisfiút, milyen érzés férfinak lenni – válaszolta Ed. – Holtbiztos, hogy nem tudja, míg meg nem éri, mint ahogy én sem tudom, míg ezt a csatát meg nem vívtam. Az a három csillag még nem csinált belőlem tábornokot. Ezt te is tudod, én is tudom. – Aztán fanyar mosollyal hozzátette: – De reméljük, az embereknek erről fogalmuk sincs. Nekik azt kell hinniük, én vagyok a legbelevalóbb főtiszt, aki valaha is ebben a hadseregben szolgált. – Hideg van, mint a banya lukában – dörzsölte össze Turk a kezét, önkéntelenül is Manuel kifejezését idézve. – Jelentést kaptam pár egységtől – mondta Ed. – Tőlünk északra több vasútvonalat fölrobbantottak a fritzek. A Tobin tanyán megöltek mindenkit, aztán fölgyújtották az épületeket. A marhák többségét is lemészárolták. És fölrobbantották a Little Yellow Creek egyik hídját is. – Miközben beszélt, sorra mutatta a helységeket azon a nagy térképen, amit egy furnérlemezre szegeltek föl. – Nem volt okuk, hogy megöljék a Tobin családot. – Spanyolországban rosszabbakat is műveltek – vont vállat Turk. – El Paso és Las Cruces között elvágták a telefonvonalakat. De hívattam a Blissből embereket, hogy javítsák meg. – Dijon fölszállt? Ed bólintott. – De nem lesz fönt sokáig – tette hozzá. – Újabb vihar

közeledik, méghozzá gyorsan. Dijon azt mondja, hatszáz méter magasságban már havazik. – Nincs sok szerencsénk – ingatta Turk a fejét. – Egyedül kell megtalálnunk a fritzeket – mondta Ed, s elindult vissza a tank felé. – Az egyetlen biztató dolog az, hogy valamennyi egységünk elfoglalta a harcálláspontját. Valaki bejelentkezett a rádión. Ed máris sarkon fordult, és visszament a dzsiphez. Ránézett a közelben álló tolmácsra. – Pueblo – mondta az ember. – Az egység első felderítő osztaga egy készletraktárra bukkant. – Hol? – A J–5-ös ponton. – Vagyis itt – mondta Gripper, s egy keresztet rajzolt a térképre. – Az isten háta mögött. – Megsemmisítik – folytatta az indián. – Élelmiszer és víz. – Remek munka! – kiáltotta Ed. – Mondja meg nekik, hogy nagyon jó munkát végeztek! – A keresztre mutatott: – A Gold Springs mellett van, kicsit följebb, a Duddly Ranch közelében, ahogy itt nézem. – Megkérte a rádióst, hogy hívja be neki Dijont. – Figyeljen! – mondta. – Az egyik egységem épp most semmisített meg egy élelmiszer- és vízkészletet, amelyet a J–5-ös ponton rejtettek el. Maga elérhető távolságban van ettől a ponttól? A két indián tolmácsolt Ed és Dijon között. – Épp itt van, tőlem jobbra – válaszolta Dijon. – Látom is a felderítőket. Két dzsippel vannak. Hé, bele fognak futni egy német járőrkocsiba! – Figyelmeztesse a C–l-es osztagot, hogy egy német járőrkocsi bukkant fel előttük! – adta ki Ed a parancsot. A rádiós azonnal frekvenciát váltott, a fordító pedig a mikrofonhoz hajolt. – Közel lehetnek a fritzek – nézett Ed Turkre. – Az egyik dzsipet kilőtték – közölte a fordító. – Kapcsoljon vissza Dijonhoz! – parancsolta Ed. Ed tolmácsa szólalt meg újra. – Az egyik dzsip ég, a másik pedig keletre fordult. A német kocsi nem követi őket. Ott maradt, ahol a készletek voltak. Két fritz átnézi, ami maradt. Én nem maradhatok itt tovább; erős szél jön hóval a hegyek felől. Visszamegyek Biggsbe. Vége! Ed kicsomagolt egy szivart, és rágni kezdte. – Biztos, hogy egynél több rejtett élelmiszer- és vízraktáruk van – mondta. – Egyébként, ha

rákényszerülnek, pár napig elélhetnek azon is, amit a környéken rabolnak össze. Az igazi kérdés az, hogy a hadoszlop többi része a közelben tartózkodik-e vagy sem. Eddig hallgattak a rádióik. A helyükben én is ezt tenném. Mihelyt megkezdik az adásokat, azonnal bemérhetjük őket. – Újra a térképre nézett. – Ha az a német járőrkocsi visszatér a hadoszlophoz, Becker ezredes megtudja, hogy a nyomukban vagyunk. Rá fog jönni, hogy a rejtett készleteiket keressük, s hogy talán meg is találtunk már néhányat. Na, Turk, azt mondd meg nekem, mit tennél ilyenkor egy német ezredes helyében? Turk közelebb lépett a térképhez. Meglehetősen tanácstalannak érezte magát. Gondolkodott egy percig, aztán azt mondta: – Vagy sietve visszavonulnék a határhoz, vagy oda mennék, ahol a legkevésbé várnak. – Na, ezt az utóbbit fejtsd ki valamivel részletesebben! – Hát, Las Crucesbe mennék vagy El Pasóba – mondta Turk, s maga is meglepődött a saját szavain. – Úgy, ahogy mondod – válaszolta Ed. – Ott okozhatna a legtöbb kárt, s egyben Hitlernek is nyújthatna valamit, amin elcsemegézhet Berlinben. Becker kitalálhatta, hogy Hatchet és Deminget úgyis megvédjük, mivel úgy okoskodtunk, hogy ha neki minden jól megy, észak felé fog továbbhaladni Albuquerque vagy Santa Fe irányába. De most nem tudja, mit tartogatunk a számára, és úgy gondolhatja, nagyobb kárt okozhat nekünk, ha visszakanyarodik Las Cruces vagy El Paso felé. Bízzunk benne, hogy el tudjuk vágni az útját, mielőtt akár az egyik, akár a másik várost megközelíthetné. Ed kiadta a parancsot, hogy minden egység induljon el a térképen az A–10zel jelzett pont felé, amely Las Crucestől húsz mérföldre van nyugatnak. – Minden rádióadás mostantól fogva angol nyelven hangzik el! Hanahan szinte azonnal bejelentkezett: – Mi az ördög folyik ott? – kérdezte izgatottan. – Csak üljön nyugodtan – válaszolta Ed –, és Harrynek is tanácsolja ugyanezt. – Aztán Turkhöz fordulva azt mondta: – El kéne indítani ezeket a tankokat. Az elkövetkező pár órában erős iramot kell diktálnunk. Turk kiadta a szükséges utasításokat, hogy a tankegység elindulhasson. Ed haladt az élen. Turk a második tankban ült. A nehéz terepen legföljebb óránként tizenöt mérfölddel tudtak haladni. Ezzel a sebességgel jó négy-öt órára volt szükségük, hogy elérjék azt a találkozási pontot, amelyet Ed a többi

egységnek megadott. Turk nyitva tartotta a tank toronynyílását. Az égbolt továbbra is szürke volt, de még nem esett a hó. Most, hogy mozgó járműben ült, s a szél is fújt, még jobban fázott, mint eddig. A szeme megtelt könnyel, újra és újra meg kellett törülnie. – Valamennyi egység, figyelem! – szólalt meg Ed hangja a rádióban. – Elrendelem, hogy mihelyt megérkezem, a 0,75-ösök álljanak tüzelésre készen! Turk gyanította, hogy Ed szántszándékkal aggodalmat akar kelteni Beckerben az adással. Az öszvérekre felmálházott 0,75-ös aknavetőket késő délutánig, de talán még napnyugtáig sem lehet készenlétbe helyezni. Turk szorongva gondolt arra, hogy esetleg éjszakai ütközetet kell kezdeményezniük ilyen tapasztalt katonákkal szemben. – Biggs, figyelem! Helyezzenek készenlétbe egy zuhanóbombázó rajt! – folytatta Ed. – Méghozzá kétszázötven fontos bombákkal megrakva! Turk reménykedett, hogy Hanahan és Alt nem szól közbe, és nem kérdezik meg Edet, vajon teljesen elvesztette-e az eszét, vagy – ami még rosszabb lenne – nem közlik-e vele kerek-perec, hogy nemhogy egy bombázóraj, de egyetlen használható repülőgép sincs Biggsben. Egy órával azután, hogy Ed osztaga megindult, két tankparancsnok jelentett géphibát, s hogy ezért kénytelenek leállni. Tűzerejük tehát csaknem húsz százalékkal csökkent, és nem volt semmi kilátásuk, hogy az ütközet kezdetéig ki tudják javítani a hibát. Turk, arra számítva, hogy a fritzekkel való találkozáskor szükségük lesz minden egyes emberre, a legénységet átparancsolta a többi tankra. A csípős hideg meg a szél egyszerre túl sok volt már Turknek: visszabújt a tank belsejébe, és becsukta a toronyfedelet. Odabent fültépőbb volt a lárma, mint egy kovácsműhelyben. A mozgó fémkoporsó belsejében csikorgott, nyöszörgött, csattogott minden. Ha szólni akart a sofőrhöz, előbb tapsolnia vagy dobognia kellett. Idővel ehhez a módszerhez folyamodott a toronylövész esetében is. Ő maga a géppuskához ült. Egyébként minden tankban húsz lövedék volt a 37 mm-es ágyúhoz, és ezer a 0,50 kaliberes gépfegyverhez, amely pontosan előtte, a lövegtorony belsejében volt felállítva. Aggasztotta a magas felépítésű tank jól kirajzolódó körvonala. Az olaszok ugyanilyen tankokat használtak Spanyolországban, és könnyű célpontnak bizonyultak, mihelyt a tüzérség lőtávolán belülre kerültek. A német tankokat ellenben úgy tervezték, hogy felépítményük alig-alig

emelkedjék ki, és ezért még lőtávolon belül is nehéz volt kilőni őket. Ed szólalt meg ismét a rádióban; megint tolvajnyelven beszélt. Ezúttal néhány más egység helyzetét próbálta meghatározni, elsősorban a két felderítő rajét. Elérkezettnek látta az időt, hogy most már a fő német haderő nyomába küldje őket. Turköt elfogta a félelem: a torka kiszáradt, a gyomra felkavarodott. Nem tudta, hogyan kerül ki a közelgő összecsapásból, vagy hogy kikerül-e belőle egyáltalán. Vett néhány mély lélegzetet. A múltban valahányszor tűzharcba került, nem volt kihez visszatérnie. De most más volt a helyzet. Most itt volt Lauren. Épségben akart visszatérni hozzá. Már a gondolatra is elöntötte a veríték, hogy esetleg elveszítheti a karját vagy a lábát. Nem akarta, hogy valaha is terhet jelentsen az asszonyának... A tank hirtelen egy vízmosásba ereszkedett, majd kikapaszkodott belőle. Turk a kézfejével kitörölte az izzadságot a szeméből. Csöppet sem szégyellte, hogy fél. Túl sokszor lőttek már rá, hogy tudja: legfeljebb a megszállott gyilkosok nem félnek. Hirtelen rajtakapta magát, hogy azon töpreng, vajon tudja-e Lauren, milyen fontos a számára. Noha sokszor, nagyon sokszor mondta már neki, mennyire szereti, még most is tartott tőle, hogy nem érzi igazán át, milyen véglegesen elkötelezte magát mellette, különösen azóta, hogy az asszony ekkora kockázatot vállalt, csak hogy vele lehessen. Elővette az apró ezüst talizmánt, amelyet Laurentől kapott. – Felderítő egységek, figyelem! – hallatszot t Ed hangja újra a rádióban. – Ne bocsátkozzatok harcba az ellenséggel! Ismétlem, ne tegyetek kísérletet az ellenség megtámadására! Turk hallotta Ed hangján az idegességet, de nem hibáztatta érte. Óriási volt a felelőssége. Ha elszámítja magát, órákon belül lángba borulhat Las Cruces vagy El Paso, de az is lehet, hogy mindkettő, ha Becker át tudja törni azt a védelmi vonalat, amelyet Gripper próbál most felállítani a fritzek és a két város között.

*

11 órakor Ed kénytelen volt megálljt parancsolni üzemanyagfelvétel céljából. Bár szeles, hideg idő volt, az emberek kiszálltak a tankokból, hogy kinyújtóztassák elgémberedett tagjaikat. Turk a kezével takarta a gyufa lángját, hogy rá tudjon gyújtani a szélben; aztán odament Gripperhez. – Gondolod, hogy a fritzek mostanra már végeztek a tankolással? – kérdezte. – Talán – felelte Ed, s ő is rágyújtott Turk cigarettájáról. – Nagy kár, hogy nem hozhattunk magunkkal egy ötvenöt gallonos tartályt. No persze, azt igen könnyen kilőhették volna a németek. Turk bólintott. – Utánanézek, mit tehetnék, hogy minél előbb végezzünk a tankolással – mondta. Hirtelen Ed tankjának vezetője dugta ki a fejét a lőtoronyból. – Altábornagy, jelentkezett az egyik felderítő egység. Megtalálták a német hadoszlopot. Ed fölmászott a tankba, Turk pedig követte a lőtoronyig. – Ismételje meg! – mondta Ed. – Ismételje a pozíciót! – Várt egy pillanatig. – H-4, értettem. Milyen tempóban mozognak? – Fölnézett Turkre. – Lassan. Legfeljebb óránként tíz mérfölddel. – Vajon miért ilyen lassan? – tudakolta Turk. Ed megismételte a kérdést. Ismét fölpillantott Turkre, és feszült hangon mondta: – Az autók páncéltörő ágyúkat vontatnak. Becker talán üzemanyagot akar megtakarítani. – Talán, de az is lehet, hogy meg akar téveszteni bennünket. – Azt is látja, hány páncélozott autó van a hadoszlopban? – kérdezte Ed. – Megszámolom... Az adás váratlanul megszakadt. Ed megpróbálta más frekvenciákon behozni a felderítő egységet. – Ez nem sikerült – rázta meg végül a fejét. – Eltalálhatták őket a fritzek. – Intett Turknek, hogy másszon ki a tankból, majd a térképpel a kezében ő is utánajött. – Oké, a fritzek tehát itt vannak. – Ceruzával keresztet rajzolt a térképre. – Vagyis Doña Ana falutól két mérfölddel nyugatra... mi pedig tőlük hat mérfölddel délnyugatra vagyunk. Azt a falut semmiképpen sem védhetjük meg. Az égvilágon semmi lehetőségünk sincs rá! Turk nem szólt semmit. – Ha Becker nem fordítja délre a hadoszlopát, és nem vezeti végig a 85-ös főútvonalon, akkor nem Las Cruces ellen mennek – gondolkodott hangosan Ed.

– Megtámadhatja éppen keletről is – vetette ellene Turk. – Megpróbálkozhat vele, arra gondolva, hogy erre a hadmozdulatra nem készültünk fel. – Krisztusom, hiszen mi voltaképp semmire sem készültünk fel – fakadt ki Ed. Elhajította a cigarettáját, elővett egy szivart, és azt kezdte rágcsálni. – Körülbelül tíz percen belül menetkész állapotban kellene lennünk – jegyezte meg Turk. Ed percekig a térképet tanulmányozta, majd azt mondta: – Utasítani fogom a felderítő egységeket, hogy támadják meg a hadoszlopot. – Kivette a szájából a meg sem gyújtott szivart, és rábökött vele a térképre: – Becker itt van. Hirtelen mennydörgést hallottak északkelet felől. Ed összehúzta a szemét. Négy további mennydörgés hallatszott a völgy fölött, s a nyomában vastag, fekete füstoszlop tört az ég felé. – Ezt látniuk kell Las Crucesben és El Pasóban, talán még Hatchben is – mondta Turk. Ed bólintott. – Mihelyt itt végzek, rádión keresztül utasítom Altot és Hanahant, hogy vonuljanak vissza a Blissbe. és közöljék a sajtóval, hogy... – Mondd azt nekik, hogy két bombázó összeütközött Doña Ana fölött, súlyos károkat okozva és emberéleteket követelve – tanácsolta Turk. – Azt is mondd meg, hogy biztonsági okokból polgári személyek nem közelíthetik meg a helyet. – Ezt majd elmondhatod te Altnak és Hanahannek – felelte Ed. – Most térjünk vissza arra, amit én akarok mondani – folytatta, szivarját egyre a térképre szegezve. – Utasítani fogom a felderítő egységeket, hogy rajtaütésszerűen támadják meg a hadoszlopot. Meg akarom akadályozni Beckert, hogy továbbhaladjon Las Cruces irányába, és rá akarom kényszeríteni, hogy erre keletre, a San Andres-hegység felé forduljon. Azt akarom, hogy a hegy Becker hátában legyen, mi pedig egyszerre három oldalról, illetve félkörben támadhassunk rá. – Nem sok dzsipünk marad, ha marad egyáltalán, mihelyt Becker kiszagolja a szándékunkat. – Nem bizony – mondta Ed. – De tudsz jobb megoldást, hogy egy olyan helyre tereljük a fritzeket, ahol aztán megütközhetünk velük? Turk megrázta a fejét. – Azt akarom, hogy végezzünk még a sötétség beállta előtt – folytatta Ed. – Ha besötétedik, könnyen elillanhatnak

előlünk, vagy ami még rosszabb, a felszerelésüket hátrahagyva megpróbálhatnak átjutni a hegyeken. Turk lenézett a tankok sorára. Ott állt valamennyi feltöltve, indulásra készen. – Oké – fejezte be Ed –, akkor hát induljunk!

*
A puskaropogás hangja északkelet felől hallatszott. Turk rádiója a kijelölt felderítési frekvenciára volt hangolva. Egyre több dzsip jelentette az ellenséggel való találkozást. Becker megszüntette a német adászárlatot. Német szavak pattogtak valamennyi frekvencián; ők is tudták, hogy a spanyol nyelv használatának immár nem lenne semmi értelme. – Érted őket, Doug? – kérdezte Ed. – Valami irányváltoztatásról van szó – felelte Turk. – Annyit én is értettem – mondta Ed. – Nyilván egy Mexikóban lévő rádióállomást tájékoztatnak. Ed nem válaszolt. – Jó nagy ágyúkkal vannak felszerelve a csibészek – jelentette az egyik ember. – Szét fognak lőni bennünket! Turk még a rádión keresztül is hallotta az amerikai géppuskák szaggatott kereplését, s rögtön utána a német lövedéket, amely fültépő csattanással ért földet valahol a dzsip közelében. Turk azonnal fölismerte a német ágyútűz hangját. Ezek a robbanások nem származhattak más tüzérségtől. Csakúgy, mint a német kézi lőfegyverek ugató lármája. Odaát Spanyolországban, amikor dühöngött a harc, ezek a hangok egy valódi lidércnyomás részeivé váltak. A csata ilyenkor házról házra, emeletről emeletre folyt vagy éppen az erdő fái között, esetleg a nyílt mezőn. És most házhoz jött a lidércnyomás. Most Ed szólalt meg a rádióban. – Becker Las Cruces felé fordul! – kiáltotta, majd elhadarta annak a három felderítő egységnek a számát, amely a legközelebb volt a német hadoszlophoz. – Tereljék a fritzeket újra kelet felé! – üvöltötte. – Fordítsák keletre a disznókat! – Altábornagy! – szólalt meg Turk. – Mi is elég közel vagyunk ahhoz, hogy feltartóztathassuk őket!

– Még nem – felelte Ed. – Ezzel csak Becker malmára hajtanánk a vizet. Szó sem lehet róla! 13 órára számos tüzérüteg tűnt fel a láthatáron. Még mérföldekre voltak észak felé, de már jól látták a nyomukban felverődött port. – A fritzek keletre fordulnak – jelentette az egyik felderítő egység. – Hol a másik két dzsip? – kérdezte Ed. – Kilőtték – hangzott a lakonikus válasz. Turk már fél tucatnyi ronccsá vált dzsipet látott. Legtöbbjüket telitalálat érte, s a lobogó lángok martalékává lettek, mielőtt a bennük ülők ráeszmélhettek volna, hogy mi is történt. De az egyik dzsip vezetője szándékosan belerohant egy német teherautóba, s lángra lobbantotta azt is. A teherautó most ott feküdt az oldalára dőlve, s még mindig magasra csaptak belőle a lángok. Ed felszólítást intézett bármelyik felderítő egységhez, hogy adja meg a németek helyzetét. – Itt D–6-os – válaszolta egyikük. – Kelet–északkeleti irányba tartanak. Nagyjából P–12 táján. – Akkor a Flint-kanyonban fognak kilyukadni – hallatszott Ed hangja a rádióban. Turk bekapcsolta a mikrofont. – Tábornok, az a gyanúm, hogy Becker nem is ismeri a terepet. Nem hinném, hogy van róla térképe. – Meglehet – felelte Ed. Újabb és újabb dzsipeket lőttek ki. Ed egyre nagyobb iramot diktált a tüzérségnek. – Szükségem lesz minden egyes lőfegyverre – mondta Turknek. – Rajta, forduljunk P–12 felé! Turk egy dombtetőről pillantotta meg először a német hadoszlopot. Merőleges irányban vonultak előtte. Mögöttük lassan leszállt az alkony, és a napsütésben máskor sárgásvörös hegyet fekete árnyak borították. – Fritzek közvetlenül előttünk – kiáltotta Ed. – Látom őket – felelte Turk, s csak most vette észre, milyen hepehupás lett a talaj. A tankja többet zötykölődött, mint eddig. – Nem hinném, hogy ők is észrevettek bennünket – jegyezte meg Ed. Hirtelen három páncélozott gépkocsi vált le a német menetoszlopról,

felgyorsultak, majd elindultak egyenesen az amerikai tüzérség felé. – Figyelmeztesd őket! – üvöltötte Turk a mikrofonba. – Hadd legyen idejük a szegény nyomorultaknak, hogy visszavonuljanak! – Kettestől a tizenegyes egységig, figyelem... Minden egységnek a kettestől a tizenegyesig! Itt Musztáng... Figyelem! Fritzek közelednek felétek. Három páncélozott gépkocsi közeledik gyors iramban felétek! – Háromszor megismételte az üzenetet. Turk az órájára nézett. 15 óra 15 perc. Úgy számolta, a németek 15 óra 45 perckor fognak összetalálkozni Ed embereivel, ha olyan szerencséjük lesz, hogy gyorsan rájuk bukkannak. Ez a fél óra remélhetőleg elég lesz, hogy fölállítsanak néhány 0,75-öst, és széthúzzák a tűztérséget. – Most rámegyünk Beckerre – mondta Ed. – Jobb oldali frontvonal, indulás! – A menetoszlop legyező alakban szétterült, és vízszintes vonalban felsorakozott. Egy akna mennydörgő robaja visszhangzott a hegyek között. Egy újabb robbanás után sűrű füst tört a magasba. Nyomban ezután felugattak a német fegyverek. Mindkét oldalon tüzelni kezdtek a géppuskák. – Legalább elkaptuk az egyik gazembert – szólt bele Turk a mikrofonba. A német hadoszlop váratlanul lelassult, és a páncélozott gépkocsik irányt változtattak a hegygerincen. – Úristen! – kiáltotta Ed. – Becker arról a gerincről próbál lecsapni ránk! – De még mennyire! – válaszolta Turk. Látta, amint a német páncéltörő ágyúkat lőállásba helyezik. – Már itt is van! – üvöltötte Ed. A páncéltörők első lövedékei előttük csapódtak le, kődarabokkal árasztva el Gripper és Turk tankjait. – Harcrendet szüntess! – adta ki a parancsot Ed. – Alkalmazd az állandó irányváltoztatás taktikáját! Turk bőrét kiverte a veríték. Jelzett a tank vezetőjének, hogy forduljon jobbra, és kapcsoljon maximális sebességre. Két perc múlva újból irányt változtatott. Ugyanígy manőverezett a többi tank is. Becker ágyúi balról jobbra haladva vették őket tűz alá. – Sokáig nem fogjuk ezt bírni! – kiáltotta a sofőr Turknek. – Vagy a motor ég ki, vagy kifogy az üzemanyagunk!

– Altábornagy! – szólt Turk –, inkább vonuljunk vissza, és töltsük fel az üzemanyagtartályokat! – Egyetértek – válaszolta Ed. – Egyes egység... egyes egység, vonuljon vissza. Visszavonulni! A tankok dübörögve vonultak vissza arrafelé, ahonnan jöttek. A németek beszüntették a tüzet. Gripper egyetlen tankja sem tudta annyira megközelíteni a németeket, hogy akár egyetlen lövést is leadhattak volna rájuk. Még mielőtt Turk és Ed kikászolódhattak volna a tankjukból, egy felderítő dzsip jelentette, hogy két német páncélos autó közeledik feléjük északnyugati irányból. Ed utasította a tankokat, hogy szóródjanak szét délnyugat felé. – Akár az a kettő is egyenként kilőhet bennünket – figyelmeztette Turk Edet. – El kell kapnunk őket, még mielőtt ők kapnának el bennünket – válaszolta Ed. – Négy tank majd üldözőbe veszi őket; kettő-kettő álljon rá egy-egy német autóra. Az egyik szemből tüzeljen, a másik oldalról a kerekeire. Lőjék ki a kerekeiket, vagy egy kis szerencsével a hátukba kerülhetnek, ahol az üzemanyagtartályuk van. – Felsorolta a négy tank parancsnokának a nevét, és utasította őket, hogy semmisítsék meg a német páncélozott gépkocsikat. Váratlanul jelentkezett egy dzsip, hogy megközelítette a német autókat. – Haladjon szorosan a tankok nyomában! – mondta Ed. Turk tankja a többivel együtt ismét északkelet felé fordult, majd megállt. Nézték, hogyan közelít a négy tank és a dzsip a német gépkocsik felé. A két német autó majdnem párhuzamosan, egymástól körülbelül húsz méterre haladt. – Ha lehet – szólt harckocsizóinak Ed –, egyikük ékelődjön be a fritzek tűzvonalába! – Ha a harckocsizói egy kicsit megszólaltatnák az egyik ágyút – mondta a dzsip sofőrje –, én is mutatnék valamit a vezetési tudományomból. – Azzal hirtelen egy kört írt le a dzsippel. A dimbes-dombos terep eltakarta a tankokat a német géppuskák elől. Valahányszor a németek leadtak egy sorozatot valamelyikre, egy másik tank rögtön lecsapott rájuk a 37 mm-esével. A lövedékek azonban rendre lepattantak az autók páncélozott orráról és oldaláról. Váratlanul a dzsip bukkant föl a páncélozott járművek mögül. A benne ülő géppuskás lövése előbb az egyik, majd a

másik autó kerekeit vette célba. Amikor elhaladt közöttük, a két német gépkocsi kormányozhatatlanná vált, s miközben egymás felé robogtak, közrefogták a dzsipet. De már két tank is indult hogy lecsapjon a zsákmányra. Egyenesen az üzemanyagtartályokra céloztak. Még el sem ült a robbanás zaja, hatalmas tűzgömb támadt a három jármű fölött. Néhány újabb robbanás következett, majd a tűzből fekete füstgomolyokat szakított ki a szél. – Altábornagy, öntől délre nyugati és keleti irányban német autók vonulnak gyors iramban! – kiáltotta egy hang a rádióban. Turk villámgyorsan megfordult a lőtoronyban, s még látta, hogy egy páncélozott gépkocsi eltűnik egy alacsony domb mögött nyugat felé. Belekiáltotta a mikrofonba: – Musztáng, tűnjünk innen a pokolba! Ed kiadta az indulási parancsot: – Irány északnyugat! – Nem lehet, Musztáng – felelte Turk. – Becker négy újabb kocsit küldött ellenünk. A nyugat és kelet felől egyre sebesebben közeledő páncélozott autók, a terep minden egyenetlenségét kihasználva, halálos pontossággal tüzeltek rájuk. Két tankot sikerült is kilőniük. Az egyik azonnal lángba borult, a másik addig pörgött körbe egyetlen épen maradt lánctalpán, míg a vezetőnek végre sikerült leállítania a motort. A katonák kimásztak a harcképtelenné vált tankból, de a német géppuskák azonnal lekaszálták őket. – Ha nem tudunk nagyobb sebességet kicsikarni ezekből az acélketrecekből – kiáltotta egy tankparancsnok a tábori telefonba –, szitává lőnek bennünket! Ed nem válaszolt. Az északról rájuk támadó négy páncélozott gépkocsi hamarosan a tankok lőtávolába kerül. – Turk – mondta Ed –, azok a szemét autók elénk fognak vágni! – Ki fog fogyni az üzemanyagunk! – kiáltott föl a Turk tankját vezető katona. A keletről és nyugatról közeledő páncélozott gépkocsik beszüntették a tüzet, de rohamosan közeledtek. Turk úgy számította, hogy legföljebb egy mérföldre lehetnek. A maguk nehezebb fegyverzetével ilyen messziről is pusztító erővel támadhatnának rájuk, de ha a távolságot felére csökkentik,

biztosra mehetnek. Ismét lövések dörrentek – ezúttal a tankok elé kanyarodó páncélozott járművekből. – Olyanok vagyunk, mint nyomorult kacsák a kacsaúsztatóban – kiáltotta Turk. Valahol a balszárnyon egy tank találatot kapott, a jobb oldalára dőlt, és kigyulladt. – Meg kellene próbálnunk megkerülni őket – mondta Ed. Turk tankjától jobbra egy német lövedék vágódott a földbe. A robbanás erejétől néhány szegecs kipattant a helyéből, s mint egy srapnel darabkái, ide-oda pattogtak a tank belsejében. – Eltaláltak valakit? – kérdezte Turk. A sofőr és a lövész jelentéktelen karcolásokat jelentettek. – Meglazult a lemezburkolatunk – tette hozzá a sofőr. – Észveszejtően zörög. – Turk, nincs semmi baj? – érdeklődött Ed. – Nincs – felelte Turk. Aztán hirtelen három robbanást hallottak elölről, egy ugrásra a páncélozott gépkocsiktól. – Újra megszólaltak a németek a rádióban. – Van egy-két aknavetőnk odakint – mondta Turk. Megint egy 0,75-ös lövése hallatszott. Telibe találta a négy páncélozott autó egyikét. Az kigyulladt, de robogott tovább a másik hárommal. Aztán az újabb, másodlagos robbanások végre végeztek vele. – A többi csibész megfordul! – kiáltotta Ed. – És azok a fickók még mindig mögöttünk vannak – mondta Turk. – Lássuk, nem tudjuk-e a 0,75-ösök tűzvonalába csalni őket – indítványozta Gripper. Hátulról újra lőni kezdtek a németek. Gripper másik oldalán az egyik tank váratlanul megtorpant. Mint hosszú, égnek meredő farok, csapott ki a láng a hátuljából. Kivágódott a lőtorony csapóajtaja; a parancsnok és a vezető mászott ki rajta, s rögtön a földre vetették magukat. Az egyik német géppuskázó nyomban tűz alá vette őket. – Megpróbálom elkapni őket – szólt bele Turk a mikrofonba, s még mielőtt Ed válaszolhatott volna, intett a vezetőnek, hogy forduljon jobbra. – Lőj a kerekeire! – utasította a tüzért. – Lőj egyfolytában! Turk váratlan irányváltoztatása megzavarta a németeket. A géppuska

elhallgatott. Turk kilökte a lőtorony fedelét, kidugta a fejét, és odakiáltotta a kilőtt tank legénységének, hogy másszanak fel hozzájuk. Toronylövésze szünet nélkül lőtt. Egy sorozat telibe találta a nyugat felől rájuk rontó páncélozott gépkocsi jobb első kerekét. Az autó oldalára billent, és megállt. – Jó munka volt – kiáltotta oda Turk a toronylövésznek. Az emberek odarohantak a tankhoz, vadul kapaszkodtak mindenbe, ami a kezük ügyébe esett, s végül sikerült felmászniuk. – Kapaszkodnotok kell! – harsogta Turk. – Idebent nem fértek el! – Kösz! – üvöltötte vissza a parancsnok. – Inkább csimpaszkodunk, mint hogy darabokra tépjen odakint egy német géppuska! Ed megindult a lángokban álló páncélozott gépkocsi felé. Hirtelen német szavak reccsentek a rádióban. – Értettem őket – jelentette Turk. – Becker visszarendelte a másik autót a hegygerincre. De előtte föl kell szednie az embereket abból a kocsiból, amit a tüzérem kilőtt, aztán fölrobbantania. – Német alaposság – jegyezte meg Ed, majd hozzátette: – Keressük meg azt a 0,75-öst, és nézzünk utána, mink maradt meg. – Útközben újabb találkozót beszélt meg az üzemanyagot szállító teherautókkal. Mint kiderült, egy felderítő dzsip emberei málházták le a 0,75-öst egy kimúlt öszvér hátáról. Találtak tíz aknát is hozzá, majd amikor észrevették a német páncélozott autókat, elindultak, hogy csatlakozzanak Gripperhez. – Épp most akartunk fasírtot csinálni belőlük – jegyezte meg a sofőr, egy őrmester, egykedvűen. – Néhány mérfölddel arrébb, északnyugatra, alaposan letarolták a mieinket. Hullák mindenütt. Emberek, lovak, öszvérek. – Hány halottjuk van maga szerint? – kérdezte Ed. – Két- vagy háromszáz. – Sebesült nincs? Az ember megrázta a fejét. – A fritzek géppuskával mentek végig rajtuk. – Köszönjük, hogy megmentettetek bennünket – mondta Ed, s kezet nyújtott. – Altábornagy – kérdezte az őrmester –, mi győzzük le őket, vagy ők győznek le bennünket? – Mi győzünk, őrmester – válaszolta Ed. – De drága árat fogunk fizetni érte – azzal megszorította az őrmester vállát. Aztán Turkhöz fordult. – Nemsokára besötétedik. Legjobb lesz, ha a németek által védett hegygerinc előtt vonulnak föl

mindnyájan. – Elintézem – mondta Turk. – Átkozottul bátor voltál, hogy fölszedted azokat az embereket – jegyezte meg Ed. Turk az őrmesterre és az embereire mutatott. – Ők voltak a bátrak. Nem csekélység egy szál nyavalyás 0,75-össel felvenni a harcot négy páncélozott autóval. El is futhattak volna, senki sem tudta volna meg. – Nem vitás, hogy ők húztak ki bennünket a csávából – állapította meg Ed. majd visszament a tankjához. Letelepedett a rádió mellé, hogy megpróbáljon világos képet kapni a kialakult helyzetről. Megmaradt hat tank, tíz felderítő dzsip és körülbelül hatszáz tüzér és gyalogos. A németeknek több fegyverük maradt, bár páncélozott járműveik közül elvesztettek ötöt. És minden bizonnyal Beckernek is maradt ugyanannyi harcképes embere, mint nekik. Váratlanul Hanahan hangját hallotta a rádióban: információt kért a történtekről. – Las Cruces lakói panaszkodnak, hogy lövöldözést hallanak, és rengeteg fekete füstoszlopot látnak! – Közölje velük, hogy éles lőszert használunk – válaszolta Ed. – De mi az ördög folyik ott? – kérdezte Hanahan. – Maga csak próbáljon meg néhány repülőt szerezni Marshalltól – felelte Ed. – Mindegy, milyet. Vége.

*
Lauren alig aludt az előző éjjel. Most, ezen a késő délutánon az ablaknál állt, s lenézett a szemben lévő kis parkra. Baljós híreket közölt a rádió. A japánok bombázták a Fülöp-szigeteki Clark Fieldet, és megsemmisítették a Távol-Keletre vezényelt légierő felét. És idézték a Nyugati Védelmi Parancsnokság vezetőjének, John L. De Witt altábornagynak San Franciscóról mondott szavait: “E várost bármelyik pillanatban halál és pusztulás fenyegetheti. Ellenséges repülőgépek ijesztően sokáig tartózkodtak városunk felett. Japán repülőgépek. Láttuk, amint kirepültek a tenger felé. Hogy miért nem dobták le a bombáikat, csak az isten tudja.” Jelentések érkeztek ádáz tengeri csatákról is, valahol a Hawaii-szigetektől délkeletre. A bemondó mindössze egyszer említett valamit holmi katonai egységek kiterjedt manőverezéséről Las Cruces térségében – és Lauren megremegett. Váratlan kopogás riasztotta fel gondolataiból. Először azt hitte, talán Walther kollégái bukkantak a nyomára. A kopogás megismétlődött. – Ki az? – kiáltotta. – Turk barátai – felelte egy férfihang. Lauren, attól tartva, hogy valami történt Douggal, az ajtóhoz futott, elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót. – Jól van? – kiáltotta majdnem sírva. – Doug jól van? – Mrs. Zwig – szólt a két férfi közül a magasabbik –, mi az FBI ügynökei vagyunk. Lenne szíves velünk jönni? – Micsoda? Miért? – kérdezte az asszony. – Semmi rosszat nem tettem. – Hátrálni kezdett vissza, a szoba felé. – Mrs. Zwig! – szólalt meg a másik férfi. – Magán múlik, hogy megkönnyíti, vagy megnehezíti-e a dolgunkat. Arra is felkészültünk, hogy szükség esetén bilincsbe verve, erőszakkal vigyük magunkkal. A férfi hangjából Lauren megérezte, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Nem lesz rá szükség – mondta, fölnyalábolva kabátját, kalapját és táskáját. – De megmondanák, hogy hova visznek? – Nem – válaszolta a másodszorra megszólaló férfi. – Nem mondhatjuk meg. Lauren kilépett a szobából, és elindult a két szövetségi ügynök között. Az előtérben két másik ügynök csatlakozott

hozzájuk; ők Dijont kísérték.

*
Ed katonái néhány alacsony domb mögött foglalták el állásaikat, szemben a németek tartotta hegygerinccel. Hogy a németek ne tudjanak észrevétlenül elvonulni, Ed a saját és Becker tábora közti teljes frontvonal feléig kétszáz yardonként megfigyelőállásokat épített ki. A megfigyelőket utasította, hogy lőjenek fel jelzőrakétákat, ha bármi gyanúsat látnak vagy hallanak. Ed a megmaradt 0,75-öseit is beásatta közvetlenül maga mögé, ahonnan jól be lehetett lőni a németek által tartott hegygerinc előtti területet. Valamennyi géppuskáját is úgy helyezte el, hogy szükség esetén kereszttüzet áraszthassanak a megfigyelőállások és a gerinc közötti térségre. – Ma éjszaka ők is a helyükön maradnak, mi is – magyarázta Ed Turknek és a többi életbon maradt tisztnek. – Csak holnap reggel dől el, mi győzünk vagy a fritzek. – Azt javasolta, hogy mindenki próbáljon aludni egy sort. Az emberek többsége – hátát a tankjának vagy a dzsipjének vetve – már el is nyúlt a földön. A ló vontatta tüzérség katonái a lovak mellett maradtak, amelyek számára itt nem volt se zab, se víz. Turk cigarettára gyújtott, és megkínálta Grippert is. – Kösz – mondta Ed. – De most igazán egy jó nagy korty bourbonnak örülnék a legjobban. – Én meg egy csésze jó forró kávénak – dörzsölte össze Turk a kezát. – Ne hidd, hogy a fritzek jobban vannak eleresztve nálunk – jegyezte meg Ed. – No, azt nem hiszem – helyeselt Turk. – Elgondolkoztál már azon, hogy mi itt egy maroknyi fritzcel vacakolunk – kérdezte Ed, kifújva a füstöt a hideg éjszakai levegőbe –, miközben tőlünk négyezer mérföldre a japánok ronggyá vernek bennünket? Először fordult elő, hogy bármelyikük említést tett volna a váratlanul fellángolt háborúról. – Itt csak ez a mi kis háborúnk létezik – felelte Turk. – De az aztán nagyon – sóhajtott fel elcsigázottan Ed. – Szétnézek az emberek között. Velem tartasz? – Hát persze – felelte Turk. A sarkukkal taposták el a csikkeket, majd elindultak fölfelé a dombon. Csaknem egy órán keresztül mentek egyik állástól a másikig. Senki sem látott vagy hallott semmi mozgást a németek felől.

– Mintha ott sem lennének – jegyezte meg az egyik ember. – A felhők miatt nem sokat látni, hallani meg éppenséggel semmit se lehet. De esküdni mernék, hogy ételszagot éreztem. A fritzek valami húsételt főztek, és tisztán éreztem a kávé illatát is. De aztán a szél elvitte a szagokat. – Ha egyszer ennek vége lesz – felelte Ed –, eszünk egy jó forró kaját mindannyian. Lemegyünk együtt Juárezbe, és csapunk egy fergeteges ivászatot. – Ez biztos, altábornagy? – Katona – válaszolt Ed –, a szavamat adom rá. Amikor le akartak ereszkedni a dombtetőről, Turk megállt, és átnézett a német állások felé. – Az az ember vagy képzelődött, vagy nagyon éles a szaglása. De ha így van, akkor ez megmagyarázza, miért éppen erre a helyre vonult Becker. – Rejtett élelmiszerraktár! – kiáltott fel Ed. Turk bólintott. – Vagy annál is több. Csak találgatok, és tegyük fel, van egy barlang a hegyen... – Barlang? – Méghozzá akkora, ahol jó sok ember elfér. Főzni is lehet benne, és a szagot sem érzi meg senki, hacsak nem fúj egyenesen onnan a szél, és nincs valaki, akinek fantasztikusan jó a szaglása. De a szél onnan fújt, és az a katona nagyon biztos volt a dolgában... – Ha nemcsak élelmük van ott, hanem muníciójuk is, pokoli lövöldözést rendezhetnek – töprengett Ed. – Bizony. – Becker és a tábornokok odaát Berlinben pontosan tudják, hogy ezt az egész ügyet titokban kell tartanunk. El kell hitetnünk, hogy a dolog meg sem történt. Minél tovább kitart Becker, annál bajosabban tudunk mi, illetve Washington úgy tenni, mintha a németek nem hatoltak volna be az Egyesült Államok területére. Mielőtt Ed újra megszólalhatott volna, túljutottak a tetőn, és elindultak vissza, oda, ahol Gripper tankja állt. – Becker tudja, hogy reggel meg kell próbálnunk kifüstölni őt arról a gerincről. És tudja azt is, hogy a meglévő felszerelésünkkel erre nem vagyunk képesek. Pedig már eddig is több kárt okoztunk neki, mint amennyire légi támogatás nélkül számítottam. – Ed! – mondta Turk. – Gyökeresen megváltozna a helyzet, ha vagy húsz emberrel felmennék az Angel Mountain csúcsára. Felállíthatnánk ott egy-két géppuskát, de akár kézifegyverekkel is komoly károkat okozhatnánk nekik.

Miközben te elölről támadsz rájuk, ahonnan várják, mi ott lennénk fölöttük. Ed megdörzsölte borostás állat. – Ugye tudod, hogy így még kevesebb az esélyed, hogy élve kerülsz haza? Mihelyt Becker ráeszmél, hogy hátulról is lőnek rá, rádirányítja az embereit. – Ki kell nyírnunk a fritzeket – jelentette ki Turk. – Meg kell tennünk, mielőtt olyan súlyossá válna a helyzet, hogy Washington már nem tud megbirkózni vele. – Oké – mondta Ed –, csináld! Toborozz embereket az akcióhoz! – Csupa golyószóróst akarok vinni – mondta Turk. – És mindenki hoz magával egy hátizsákra való rakaszt meg egy kötelet. Lovon megyünk a hegy túloldalára. Gripper bólintott. – Ha kiválasztottam az embereket, alaposan meg kell néznem a térképet. Ha jól emlékszem, az Angel Mountain csak egy kiemelkedő pont a hegygerincen. – Úgy van – mondta Ed. – Jó tízmérföldes kerülőt kell tenned, hogy átjuss a túloldalra. A neheze az lesz, hogy jó lőállást találj magadnak a németek feje fölött. – Megcsináljuk – felelte Turk. – Oké, válaszd ki az embereidet. Turk fél órán belül összegyűjtötte húsz emberét, s most ott álltak indulásra készen. A sofőrje és a toronylövésze is vele akart tartani, de rávette őket, hogy maradjanak Gripperrel. – Úgy látom, a legtöbb eséllyel északról közelítheted meg a csúcsot – bökött Ed a térképre egy meggyújtatlan szivarral. – Itt nem annyira meredek, mint keletről vagy délről. Turk bólintott, majd rámutatott a térképen a csúcs köré rajzolt sűrű szintvonalakra, melyek leginkább egy ujjlenyomathoz hasonlítottak. – Ez viszont itt délen meredekebb, de gyorsabb – mondta. – Minél előbb föl akarok jutni a tetőre, hogy az emberek még pihenhessenek is valamit, mielőtt megkezdődik a harc. – Még hajnal előtt megindítom a támadást – közölte Ed. – Nem szeretném, ha közben a szemembe sütne a nap. Feltéve, hogy holnap fölkel egyáltalán. – A napfelkelte 7 óra körül várható – jegyezte meg Turk. – És beletelik újabb harminc percbe, mire a nap fölkapaszkodik a hegyek fölé. – Jó, akkor hat óra harminckor indítom a támadást – mondta Ed. Egyeztették óráikat.

– Sok szerencsét – rázta meg Ed Turk kezét. – Mindnyájunknak szükségünk lesz a szerencsére – válaszolta Turk, majd nyeregbe pattant, s maga mögött hagyva a hevenyészett tábort, embereivel elindult délnek. Öt órába telt, míg átjutottak a hegy túloldalára, s újabb egy órába, mire Turk megtalálta a meredek, keskeny patakmedret, amely egyenesen fölvezetett a csúcsra. – Egymáshoz kell kötöznünk magunkat – mondta Turk –, méghozzá úgy, hogy körülbelül háromméternyi kötél legyen egy-egy ember között. Nem szeretném, ha bárki lecsúszna, és kitörné a bokáját. Mintegy ötszáz méterre vagyunk a csúcstól. A lovakat itt hagyjuk, mindannyian ugyanolyan súlyt viszünk, tehát senkitől sem kívánható, hogy a másik cókmókját is cipelje. Lassan fogunk menni, és ha szükségét látom, tízperces pihenőt tartunk. Oké, emberek, kössük föl a köteleket, és induljunk fölfelé. – Az órájára nézett. Pontosan este tízet mutatott. Az első száz méter nem is volt nehéz. A sziklák között itt-ott még puha homokot is éreztek a talpuk alatt. De csakhamar meredekebbé vált a kaptató, és nemsokára kúszva, mindenben megkapaszkodva vonszolták magukat fölfelé. Mire Turk elrendelte az első tízperces pihenőt, már valamennyiüknek kisebesedett és vérzett a keze. Homlokukról az izzadságot törölgetve hevertek a földön. – Úgy érzem magam, mint egy nyomorult hangya, amelyik egy csúszós falon próbál följutni – mondta valaki. Aztán újra mászni kezdtek. Turk kényszerítette magát, hogy ne vegyen tudomást fájó kezéről, sajgó izmairól. Inkább Laurenre gondolt. Aztán eszébe jutott Manuel is, és megfogadta, hogy majd friss virágot visz a sírjára. De később már nem gondolt másra, csak hogy feljussanak a hegy tetejére. Lépésről lépésre haladtak fölfelé. De rettentően lassan. Olyan lassan, hogy Turk már-már úgy érezte, egy tapodtat sem jutnak előbbre. Nadrágja és zubbonya sok helyen elszakadt, mindkét csizmaszára kihasadt. – Talán még harminc méter – szólt hátra az embereknek. – Gyerekjáték! – tréfálkozott valaki. Ekkor váratlanul valaki elüvöltötte magát: megcsúszott, zuhanni kezdett, magával rántva a mögötte lévőt és a két előtte haladót is, mígnem a többiek, köztük Turk, meg nem ragadták a kötelet,

lábukat erősen megvetve a sziklán. Turk kimerülten bólogatva nyugtázta a veszély elmúltát. – Csontja nem tört senkinek? – kérdezte. Csak csúnya horzsolásokat, zúzódásokat jelentettek. – Helyes, akkor most próbáljuk meg bevenni a csúcsot. Mihelyt fölértünk, pihenhetünk. Az utolsó tíz méter következett. Minden embernek két függőleges fal között kellett felhúznia magát. Turk kígyózó mozdulattal nyomta fel a hátát az egyik falon, miközben a lábát a másiknak vetette, s ily módon szinte ülő helyzetben tornászta föl magát. – Ha valaha az életben találkozom azzal a csirkefogóval, aki a térképet rajzolta – fogadkozott magában –, kitekerem a nyakát! Végre fölért az Angel Mountain tetejére. Megcsapta a szél, kevésen múlt, hogy le nem döntötte a lábáról. De erőt vett magán, lehajolt, és fölhúzta maga mellé az utána jövőt, aki aztán szintén nyújtotta a kezét a következőnek. Jó fél órába telt, mire valamennyien összegyűltek a csúcson. Túlságosan kimerültek voltak, hogysem beszélni tudjanak, s még fölállni sem mertek, nehogy lesodorja őket a szél. Összebújtak, hogy valamicske meleget érezzenek.

19. 1041. december 9. Turknek legalább annyira szüksége volt a pihenésre, mint a többieknek. Minden porcikája fájt, a kezét jóformán mozdítani sem bírta. Egy órába is beletelt, mire halkan beszélni kezdett az emberekhez. – Itt nem maradhatunk – mondta. – Valami jó állást kell elfoglalnunk, és fel kell készülnünk rá, hogy lecsapjunk a fritzekre, mielőtt Gripper altábornagy megindítja 6 óra 30-kor a támadást. Hosszú csend következett, majd valaki megkérdezte: – Tulajdonképpen miféle állást keresünk? – Bármilyet, a hegy nyugati oldalán, ahonnan a golyószórókkal és a kézigránátjainkkal felülről vehetjük célba a fritzeket. Úgy sejtem, lehet valahol egy barlang ezen az istenverte hegyen, különben aligha ide kapaszkodtak volna föl a fritzek. A katonák hallgattak. – Rajta – mondta Turk –, ideje, hogy induljunk. – Feltápászkodott, fölvette a holmiját és a karikába tekert kötelet. – Gyerünk, fiúk! A katonák lassan-lassan összeszedték magukat. Mindenki szitkozódott, de Turk úgy gondolta, jobb, ha káromkodnak, mint ha némán magukba fojtanák a dühüket. Tudta, hogy ők is tudják: esetleg ez lesz életük utolsó éjszakája. Még neki is nehezére esett, hogy szembenézzen ezzel a lehetőséggel. Szeretett volna most Laurennel lenni, újra érezni teste melegét, hallani a hangját és a nevetését, vagy egyszerűen csak együtt lenni vele. A pengeként vágó szél félresöpörte gondolatait. Nekifeszült a szélnek, és intett az embereinek, hogy kövessék a keskeny hegygerincen. – Akkor kerülünk csak igazi kutyaszorítóba – jegyezte meg az egyik katona –, ha felhőbe mászunk idefönn. – Azzal északnyugat felé mutatott, ahol mintha alacsonyabban lógtak volna a felhők, mint az égbolt többi részén. – Felhő, nem felhő – szólt közbe Turk –, lejjebb kell jutnunk, a fritzek közelébe. – Egy kis holdfény segítene rajtunk – mondta egy másik katona. – Így nehezebb a dolgunk, de biztonságosabb – felelte Turk. – Ha tiszta lenne az ég, mi is úgy ki lennénk világítva, akár egy színpadon. Sebesen haladtak lefelé. Nem egészen egy óra alatt megtették az út

háromnegyedét, ahonnan kezdve szinte falként zuhant alá a meredek lejtő. Csak a kötélen leereszkedve tudták folytatni az utat. – Elég kötelünk van, hogy valamennyien lejussunk a fritzek feje fölé vagy huszonöt méterre – mondta Turk. – Ott aztán a legtöbbünk a kötél végén fog himbálózni, de lesznek majd, akik meg tudják vetni a lábukat a sziklafal egy-egy mélyedésében. Próbáljon mindenki, aki csak bír, bebújni egy ilyen fülkébe, hogy fedezékben legyen. A többieknek kockáztatniuk kell. Ha megkezdődik a lövöldözés, célozzon mindenki a páncélozott kocsik hátuljára. De néhány sorozatot beleereszthetnek a benzintartályukba, úgy fellobbannak, akár a fáklyák. – Szünetet tartott. – Ha tényleg találunk barlangot, megpróbáljuk felrobbantani. Azért vagyunk itt, kizárólag azért, hogy megsemmisítsük a fegyvereiket, és ahányat csak tudunk, megöljünk közülük. Van kérdés? – Mi lesz, ha a fritzek kiszagolják, hol vagyunk? – kérdezte az egyik katona. – Megpróbálnak lesöpörni bennünket a hegyről – válaszolta Turk, miközben előkészítette a kötelét a leszálláshoz. A lába közé vette, majd a bal farán át előrevezette, előbb keresztben a mellén, s végül át a jobb vállán. – Csinálják ezt mindnyájan utánam a saját kötelükkel – mondta, miközben gondosan rögzítette testén a kötél végét. – Nem mintha sok esélyünk lenne, hogy élve leérünk – jegyezte meg valaki. – Nem bizony – mondta Turk. – Oké, emberek, húzódjanak szét, és rögzítsék a köteleket valami sziklához vagy bármi máshoz, ami megtartja az ember súlyát, aztán indulás lefelé! – A kötél egyik végét egy jókora sziklatömbhöz kötözte, majd hozzáfogott, hogy leereszkedjék. A kötél még jobban felhorzsolta amúgy is sebes tenyerét. Óvatosan tapogatta az utat a függőleges kőfalon; lassú, vesződséges munka volt. Megállt, hogy lélegzethez jusson, s közben átnézett a többiekre. Szerencsére valamennyien nagyjából ugyanolyan iramban haladtak lefelé. Hajnali 3 órakor még mindig csak közeledtek a németek felé. Turk megállt, és lenézett. Már tisztán látszottak a páncélozott autók, csakúgy, mint a páncéltörő ágyúk és a tábor körül posztoló őrök. De a többi katonát sehol sem látta. Hirtelen étel- és kávészag csapta meg az orrát. Tényleg van tehát itt egy barlang, és az illat vagy annak a száján, vagy a sziklák hasadékain át áramlik ki a szabadba. Már éppen újra elindult, amikor valaki váratlanul elkiáltotta magát: – Ő, az istenit! – Turk megtorpant. Az illető véletlenül leejtett egy rakaszt.

A németek kiáltozni kezdtek. Turk értette, mit kiabálnak. – Észrevettek! – üvöltötte. – Ereszkedjünk közelebb, ha tudunk! Kigyulladt egy zseblámpa, s pásztázni kezdte a sziklafalat. – Lőjétek ki azt a lámpát! – kiáltotta Turk. Valaki tüzet nyitott, s a lámpa a földre esett. Turk leért a kötele végére. Remélte, hogy Gripper nem vár tovább, hanem a lövés hallatára támadást indít a németek ellen. A németek lövöldözgettek a sziklára, de csak vaktában. Turk emberei közül néhányan visszalőttek. – Jól van! – kiáltotta Turk. – Pörköljünk oda nekik néhány gránáttal is! – Kibiztosított és lehajított egy gránátot. Sűrű egymásutánban több robbanást is hallott. – Célozzatok az autókra! – ordította Turk. Jó néhány lövedék vágódott az autók hátuljába, de éles pengéssel lepattantak a páncélozott burkolatról. Turk ekkor észrevette, hogy nem egészen egy méterre lóg egy perem fölött, amelyik jó darabon bevágódik a sziklafalba. Mély lélegzetet vett, aztán leugrott. Amikor a lába beleütközött a kőbe, kis híján lezuhant, de valahogy sikerült hátrahelyeznie a testsúlyát, s nekitámaszkodnia a sziklafalnak. Gripper vette a lapot: gépfegyverei tüzet nyitottak. Néhány pillanattal később a 0,75-ösö-k is hajigálni kezdték az aknákat. Ezek nem érték el ugyan a gerincet, a németek a tűz hatására mégis hátrébb vonták páncélozott autóikat. Turk emberei közül most már többen is lőttek golyószóróikkal. Az egyik páncélozott gépkocsinak sikerült megfordulnia, s reflektoraival megvilágítania a sziklafalat. De egy jól irányzott sorozat kioltotta a lámpáit. Közben felugatott egy német géppuska; akiket eltalált, sorra lepotyogtak a kötélről. Turk egy gránáttal megcélozta a felderítő gépkocsit, de a dobás rövidre sikerült. Továbbhaladt a sziklaperemen, mindaddig, amíg az annyira el nem keskenyedett, hogy már nem mehetett tovább. Gripper időközben közelebb hozta a 0,75-ösöket, amelyeknek lövedékei sorra robbantak föl a gerincen. Turk hallotta, hogy már a tankok is közelednek a németek állásához. – Ki kell lőnünk a páncélozott gépkocsikat! – üvöltötte egy pillanatnyi tűzszünet viszonylagos csendjében.

A páncélozott kocsik továbbra is visszavonulóban voltak. Mikor már eléggé megközelítették a sziklafalat, Turk és emberei tűz alá vették őket. Az egyiknek az üzemanyagtartályát eltalálta egy golyószóró-sorozat. A robbanás hirtelen forrósággal árasztotta el, s vörösre festette a sziklát, melyen Turk és emberei álltak. A fellobbanó fényben a németeknek újra sikerült néhány embert leszedniük a kötelek végéről. Turk sietve visszalépkedett a peremen. Alatta és fölötte csak úgy záporoztak a golyók. Lenézett: négyen is lőttek rá. Menet közben biztosított ki egy újabb gránátot, s ledobta rájuk. A robbanás felemelte őket a levegőbe, s a testüket különböző irányba szórta szét. Turk egyik katonájának sikerült kézigránáttal eltalálnia az egyik páncélozott autót. Az lángra lobbant, megpördült, belerohant egy másik páncélozott autóba, majd mindkettő felrobbant. Az égő autók fénye bevilágította az egész területet. Gripper egyik 0,75-öse kétszer is telibe talált, de az egyik páncélozott gépkocsinak mégis sikerült ágyúját és géppuskáját a falra irányítania, a lövedékek módszeresen söpörtek végig a sziklán. Turk folytatta útját a peremen. Néhány lábnyira onnan, ahol leereszkedett, most két ember állt. Az egyik haslövést kapott, és erősen vérzett. A másik, egy magas, kiálló csontú, sovány őrmester azokat a németeket vette célba, akik egyesévelkettesével próbáltak kirohanni a barlangból, melynek nyílása szinte közvetlenül alattuk volt. – A tábornok tankjai közelednek a gerinchez – mondta az őrmester. A 0,75-ös egy találata megsemmisített egy újabb páncélozott autót. – Bárcsak elkapnánk azt a rohadt autót is, amelyik miránk lő! – kiáltott fel az őrmester. – Talán sikerül – válaszolta Turk. – De mi nem várjuk meg, inkább sürgősen elpucolunk innen! – És vele mi lesz? – kérdezte az őrmester, fejével a sebesült felé intve. – Nincs mit tenni – mondta Turk. – Itthagyjuk. Az őrmester bólintott, s golyószórója csövét a másik fejéhez illesztette. – Jobb ez, mint a lassú és fájdalmas halál. – Meghúzta a ravaszt. Néhány pillanatig egyikük sem mozdult, aztán megszólalt

az őrmester: – Jó cimbora volt... ő is megtette volna nekem. Turk mély lélegzetet vett. – Tegye meg nekem is, ha eltalálnának, és nem tudok elmenekülni innen! Az őrmester bólintott. – Tűnjünk innen, ezredes! – Úgy látom, itt lefelé lejt a perem – jegyezte meg Turk, miközben továbbindult. – Igen – válaszolta az őrmester. – Reméljük, elvezet odáig, ahonnan már leugorhatunk. A gerinc mögül váratlanul négy dzsip bukkant elő, s gépfegyvereikkel tüzet nyitottak a német gépkocsik kerekeire. A németek visszalőttek. Az egyik dzsip kormányozhatatlanná vált, majd felborult, egy másik kigyulladt és megállt. A harmadik belerohant egy páncélozott autóba, lángra lobbant, és az ellenséges kocsi mellett az oldalára dőlt. De a negyediknek még sikerült kilőnie két páncélozott autó kerekeit, mielőtt egy harmadiknak az ágyúja ripityára lőtte volna. – Hogy hívják, őrmester? – kérdezte Turk, hátranézve. Még mindig a peremen lépkedtek. – Calvin Day. De leginkább Calnek szólítanak. – Látott valakit a többiek közül, Cal? – tudakolta Turk. – Kettőt. Az egyik egy hasadékba bújt, jobbra tőlem. Csak azért láttam meg, mert valahányszor lőtt, ki kellett dugnia a fejét. A másik srác mögötte volt. Láttam, amikor találatot kapott és elesett. – A fritzek nagy árat fizettek ezért – mondta Turk. – Alig maradt már fegyverük. – Talán – felelte Cal –, de harcolni még tudnak. – Ez igaz, de mi is – jegyezte meg Turk. Gripper tankjai megindultak, de a német páncéltörő ágyúk percek alatt kilőttek közülük négyet. A lángok villódzó fényében Turk látta, hogy a sziklaperem az alatta húzódó fennsík felett körülbelül három méter magasságban véget ér. Ő és Cal épp akkor ért oda, amikor az egyik páncélozott gépkocsi tüzére észrevette őket. Golyózáporban ugrottak le a magasból. Turk azonnal föl akart állni, de Cal megragadta: – Tettesse magát halottnak, különben újra tüzet nyit ránk az az állat! Mozdulatlanul hasaltak a földön. Pár perc múlva a gépkocsi megfordult.

– Most kapjuk el a disznót! – mondta Turk. – Együtt – felelte Cal. Mindketten nekiiramodtak. Amikor már csak három méterre voltak tőle, egy-egy kézigránátot hajítottak a jármű alá. A robbanás ereje felborította az autót, de az nem robbant fel. Kinyílt a tetején lévő csapóajtó, s kiugrott belőle az első ember. Turk megvárta, míg mind a négy ember kimászik, aztán golyószórója egyetlen sorozatával lekaszálta őket. A sziklafal és a hegygerinc közötti területen szanaszét hevertek a szétroncsolt és égő járművek, a halottak és a sebesültek. Gripper aknavetőinek végre sikerült hatástalanítani a páncéltörő ágyúkat, de addigra azok már kettő kivételével minden tankját kilőtték. Most már leginkább ember harcolt ember ellen. Ekkor történt, hogy az egyik megmaradt tank felrobbant, a másik meg elvesztette egy lánctalpát, s meg kellett állnia. Az emberek kiugráltak belőle. Már egyetlen német páncélozott gépkocsi sem volt menetképes állapotban, bár néhányból még tüzeltek. Az egyik aknavetőt felhúzták a gerincre, a barlang bejáratától nyugatra. De mielőtt még tüzelhetett volna, egy német lövedék megölte a legénységét. Turk és Cal egy váratlan sorozat elől hasra vágták magukat. Nyolc német támadt rájuk. Cal tüzet nyitott, két embert megölt, a többi visszavonult. Turk utánuk dobott egy kézigránátot, majd Callel együtt megrohamozta őket. Néhány sorozattal leterítették a csopor t megmaradt tagjait. Hiába fújt a szél, a levegő megtelt a perzselt hús és az égő gumi szagával. A kézifegyverek tüze lassan alábbhagyott. A hangokból ítélve a harc messzebbre vonult, tőlük jobbra, így Turk és Cal is arrafelé tartott. Elhaladtak a barlang bejárata előtt. – Jobb, ha itt biztosra megyünk – mondta Turk. – Nekem már csak két gránátom van – válaszolta Cal. – Nekem is – közölte Turk. Már ahhoz is gyengének érezte magát, hogy beszéljen. A torka kiszáradt, és a füst könnyeket csalt a szemébe. – Dobjunk be egyet-egyet mindketten.

Egyszerre biztosították ki a gránátokat. Cal dobta el először, majd rögtön utána Turk. A két robbanás között csak néhány másodperc telt el, majd egy óriási detonáció rázta meg, s vonta fehéren izzó fénybe a barlangot. Nyilván eltalálták a benti lőszerraktárt: a forró légnyomás ledöntötte őket a lábukról, aztán annak örültek, hogy túlélték a rájuk záporozó sziklaesőt is. A lövöldözés egyre szaggatottabbá vált, majd végképp megszűnt. Turk fölnézett. A megvilágított égbol t hátterében üresen himbálóztak a kötelek. – Egy temető – suttogta. – Egy rohadt temető. – Ivott egy korty vizet a kulacsából, aztán kiköpte. – Látogatók! – szólalt meg Cal, s már emelte is a fegyverét a két ember felé, akik egy égő páncélozott gépkocsi mögül bukkantak elő. – Még maradt néhány töltényem. Turk odakapott, és a föld felé nyomta Cal golyószórójának a csövét. – A fenébe a paranccsal! Nem kell megölni őket, még ha fritzek is. A harcnak már vége. – Aztán odakiáltotta: – Állj, ki vagy! – Már éppen meg akarta ismételni németül, amikor az egyik ember válaszolt: – Edward Gripper altábornagy vagyok. John Hawkins hadnagy van velem. Te ki vagy? – Doug! – kiáltotta Turk. – Mellettem pedig Calvin Day őrmester. A négy ember rohanni kezdett egymás felé.

*
– Hallottuk azt a rettenetes robbanást – mondta Gripper –, és tudtuk, hogy ti csináltátok. – Szerintem Becker annyi lőszert halmozott fel odabent, hogy egy hétig is kitarthassanak – felelte Turk. Halk, fojtott hangon beszélgettek. Ahogy felhágtak a hegy gerincére, a nap épp akkor emelkedett az Angel Mountain fölé. Keleten kitisztult az ég, de nyugaton, északon és délen még most sem oszlottak szét a sötét felhők. Turk visszanézett a csatatérre. Még égett csaknem minden jármű, s mindenütt holttestek hevertek; néhányukat furcsa pózban érte utol a hirtelen lecsapó halál. – Nem hittem volna, hogy élve látlak még – mondta Gripper Turknek. – Miért kezdtetek olyan korán a lövöldözést?

– Az egyik emberem elejtett valamit, és ebből rögtön rájöttek a németek, hogy mire készülünk. – Ha Becker helyében lettem volna – jegyezte meg Gripper –, eszembe sem jut, hogy föntről is lőhetnek rám. Turk túl fáradt volt, hogy válaszolni tudjon. – A rádiós dzsipet az ideiglenes táborban hagytam – intett Gripper valahová előre. – Ott a domb mögött. Lassan ballagtak mind a négyen. Turk zsebre dugta a kezét, s ujjait összekulcsolta a Laurentől kapott ezüst szobrocskán. – Hála Istennek, elült a szél – jegyezte meg Cal. – Ha följebb száll a nap, melegebb lesz. Ránk férne egy kis meleg. Amikor elérték a dzsipet, Hawkins és Cal ledobták magukat a földre, és elnyújtóztak. – Állj ide mellém! – szólt Ed Turknek, miközben bekapcsolta a rádiót, és hívta Hanahant. – Mi az úristen folyik ott kint? – kiabálta Hanahan. – Kapcsoljon össze Marshall tábornokkal! – utasította nyersen és kurtán Ed. – A fenébe is, Gripper... – Altábornagy! – vágott közbe Ed ellentmondást nem tűrően –, Marshall tábornokkal akarok beszélni, méghozzá azonnal! – Tartsa a vonalat – válaszolta Hanahan egy tisztán hallható, utálkozó sóhajjal. Beletelt néhány percbe, mire Marshall jelentkezett. – Vége! – jelentette Ed. – A hadműveletnek vége. – Ez fenemód jó hír! – válaszolta MarshalL.– Fenemód jó hír, altábornagy! – Engedélyt kérek, hogy visszatérhessünk a Bliss erődbe – folytatta Gripper. – Mekkora a veszteségünk? – érdeklődött Marshall. – Velem együtt mindössze négy túlélő maradt – közölte Gripper. – Úristen! Úgy érti, elvesztettük az egész haderőt? – Igen. Marshall megköszörülte a torkát. – Utasítom, hogy jelenlegi pozíciójától távolodjék el pár mérföldnyire. Adja meg a koordinátákat, és még az éjszaka beállta előtt magukért küldök egy kis repülőgépet. – Tartsa egy kicsit, tábornok! – mondta Ed, majd megkérte Turköt, mondjon néhány koordinátapontot. – D–8 – válaszolta Turk. – Mondd meg Marshallnak, hogy egy 1929. január 7-ére keltezett geológiai kutatótérképet használunk.

Gripper továbbította az információt. – Senki nem sebesült meg négyőjük közül? – kérdezte Marshall. – Senki. Van néhány komolyabb zúzódásunk, de egyiket sem golyó vagy gránát okozta. – Ed, maga és az emberei fantasztikus dolgot hajtottak végre – mondta Marshall. – Köszönöm, uram – válaszolta Ed –, de mindazok, akik megérdemlik a köszönetet, halottak. Ők tartóztatták fel a fritzeket. Számomra megtiszteltetés, hogy velük lehettem... – A torka összeszorult, és átadta a mikrofont Turknek. – Tábornok – szólt bele Turk –, itt Douglas Turk ezredes. Gripper tábornok nem tud... – Értem! – vágott közbe Marshall. – Vége. – Rendben – válaszolta Turk, és letette a mikrofont. Ed a keze fejével törölte meg könnyes szemét. – Egyetlen átkozott dolog jár az eszemben, méghozzá a Gettysburgi Beszéd szavai: “... a lehető legnagyobb áldozatot hozták.” Ez az igazság, Doug. A legnagyobb áldozatot, amit csak ember hozhat! Egyikőjük sem vette észre, hogy Hawkins és Cal fölálltak, csak amikor Hawkins megszólalt: – Ha ez a háború ilyen lesz, akkor mindvégig maga lesz a pokol! – Pokoli lesz, az biztos – jegyezte meg Turk –, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük. Mindegy, mibe kerül, a németeket le kell győzni. Ha nem győzzük le őket, ha vesztünk, és ők fölibénk kerekednek, a mi civilizációnknak egyszer s mindenkorra vége. Belesüllyedünk a sötét középkorba, ahonnan talán soha többé nem lesz kiút. – Tulajdonképpen nem is ezt akarta mondani, de attól kezdve, hogy beszélni kezdett, a szavak szinte maguktól jöttek ki a száján. Ő már tapasztalta, mire képesek a németek: látta, mit műveltek Spanyolországban, Lengyelországban, Franciaországban. – Elnézést – mentegetőzött. – Nem akartam beszédet tartani. – Az igazat mondtad – felelte Ed. – Az istenverte igazat. Cal a hegygerincre mutatott: – A keselyűk már ott vannak. Valóban: széles körben, seregestül keringtek a gerinc fölött. Hawkins fölemelte a golyószóróját, s több sorozatot adott le rájuk. Két madár lezuhant. – Csak pazarolja a drága lőszert – szólt rá Turk.

– Gyűlölöm ezeket a rohadt madarakat – felelte Hawkins. Turk bólintott, s a hadnagy vállára tette a kezet. – A keselyűk nem ölnek embert. Csak azt teszik, ami a dolguk! Csak mi öltünk itt embert. Mi meg a fritzek. Hawkins bólintott. – Induljunk – szólalt meg Ed. – Tíz mérföldet kell megtennünk, hogy felszedjenek bennünket, és ez a tíz mérföld nagyon hosszú lesz. – Átkozottul hosszú – tette hozzá Turk, a saját, halálos fáradságára gondolva.

20. Az elnöki dolgozószoba hatalmas, ellipszis alakú, tükörfényes mahagóni asztala körül sokan gyűltek össze: az elnök, a vezérkari főnökök, Cordel Hull államtitkár, Henry L. Stimson hadügyminiszter, Harry Hopkins elnöki titkár, valamint egy tiszt a Szárazföldi és Tengerészeti Hírszerzéstől. Az asztalon, az elnöktől karnyújtásnyira több, újonnan beszerelt telefon volt, melyek segítségével bárkivel fölvehette a kapcsolatot belföldön és külföldön egyaránt. Ezen kívül számos jókora térkép is hevert az asztalon, melyek a Hawaii-szigeteket, a Fülöp-szigeteket és DélkeletÁzsiát ábrázolták. Ám közvetlenül az elnök előtt Texas és ÚjMexikó délkeleti körzeteinek részletes helyrajzi térképe feküdt. Roosevelt percekig némán tanulmányozta a térképet. Aztán levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét, és fölnézett. – Uraim – szólalt meg halkan –, azért hívtam ide önöket ma reggel, hogy közöljem, miszerint a német támadó alakulatokat sikerült megsemmisítenünk Új-Mexikóban. Az asztal körül ülők lelkesen megtapsolták a bejelentést. Roosevelt néhány pillanatnyi szünetet tartott, majd fölemelte a jobb kezét. – Az ezerötszáz fős amerikai harcoló egységből mindössze négyen maradtak életben. Gondolják meg, uraim! Csak négy túlélő! Az asztal körül csend támadt. – Marshall összefoglalta számomra a tényeket, melyekből kiderül, hogyan tudták a németek lebonyolítani ezt az akciójukat. Higgyék el, uraim, ezek a tények minden képzeletet felülmúlnak. Brit szövetségeseink akaratlanul is segítették a németeket azáltal, hogy bizonyos információkat nem osztottak meg velünk: egy részük furcsa módon az FBI révén jutott a tudomásukra New Yorkból. – Bocsásson meg, elnök úr – szólt közbe Marshall élesen. – Ha az FBI időben közölte volna az információit a katonai hírszerzéssel, talán felismerjük, mire készülnek a németek, s talán értesíthettük volna a mieinket, hogy felkészülve várják a támadásukat. – De hiszen nem voltunk felkészülve, George! – mondta Roosevelt. – Nem is, hacsak nem számítjuk azt a hatvanezer embert, akik éppen odalent gyakorlatoztak, és nem vezényeltük volna őket eleve a németek ellen. Roosevelt szünetet tartott, hogy egy cigarettát dugjon a fekete szipkájába,

meggyújtotta, s csak aztán folytatta. – Mindenekelőtt ki kell építenünk egy hírszerző hálózatot, és meg kell győznünk a szövetségeseinket, hogy osszák meg velünk titkos értesüléseiket. Az asztal körül ülők közül többen hangosan helyeseltek. – De most egy ennél sokkal sürgősebben megoldandó probléma miatt hívattam ide önöket, uraim – folytatta az elnök –, amely leegyszerűsítve a következő: mit tegyünk a négy túlélővel? – Elnézését kérem, elnök úr – szólalt meg Hull –, nem értem a kérdést. – Harry – szólt Roosevelt –, megvilágosítaná a problémát? Hopkins előrehajolt. – Az elnök arra gondol: nem engedhetjük meg, hogy ennek az összecsapásnak híre menjen. Teljes titokban kell tartanunk. Ami bennünket illet, sohasem történt meg. – De hogyan tehetnénk ezt meg? – kérdezte King admirális. – Túl sokan vettek részt benne. Grimes százados a Tengerészeti Hírszerzéstől föltette a kezét. – Rajta, százados – biztatta Roosevelt, majd hozzátette: – Szabad vitát indítványozok a kérdésről. Kérem, ne várjanak se tőlem, se az asztalnál ülők közül bárki má stól értékelést. Valamennyiüket meghallgatom, s csak azután hozom meg a döntésemet. – Ha jól meggondolom – kezdte Grimes százados jellegzetes déli akcentusával –, lehetetlenség azt várni, hogy az emberek hallgatni fognak. Azt javasolom az elnöknek, hogy öljük meg őket. – Maga megőrült? – üvöltötte Marshall. – Én a magam részéről nem szeretném tovább folytatni ezt a vitát – mondta Stimson –, ha egyesek... – Titkár úr! – szakította félbe Grimes százados –, máris élethalál-harcot vívunk az ellenséggel. Meggyőződésünk, hogy a németek napokon belül hadat üzennek nekünk, amire nekünk is hasonlóképpen kell válaszolnunk. Ha négy ember feláldozásával elkerülhetjük, hogy az országban kitörjön a pánik, márpedig most, a Pearl Harbor-ban történtek után, miközben az ismert események zajlanak a Fülöp-szigeteken, igenis pánik fenyeget a lakosság körében, akkor véleményem szerint ez az áldozat igenis szükséges. Nem engedhetjük meg, hogy Németország tőkét kovácsoljon abból, hogy meg tudta szállni az Egyesült Államokat. Ők legalább ezer embert áldoztak fel azért, hogy elgondolásukat

igazolják. A mi már elszenvedett veszteségeinken túl négy ember élete nem olyan nagy ár azért, hogy erre az epizódra végképp ráboríthassuk a feledés fátylát. – És mi akadályozza meg a németeket, hogy kikürtöljék a világnak az országba való behatolásukat? – kérdezte Hull. – Haderejük megsemmisült – felelte Gammel, a Szárazföldi Hírszerzés ezredese –, nekünk pedig nem áll szándékunkban kikürtölni a győzelmünket. Én úgy látom, semmi hasznuk nem származna abból, ha bárkinek beszélnének róla. Végül is nem értek el semmit, sőt teljes kudarcot vallottak. Nem akarhatják, hogy a népük tudomást szerezzen erről éppen most, amikor vissza kellett vonulniuk Oroszországban és Afrikában is. Roosevelt Marshallra nézett. – Eddig milyen biztonsági intézkedéseket hozott, hogy ez az ügy titokban maradjon? – Őrizet alá vétettem egy Lauren Zwig nevű nőt és egy Louis Dijon nevű férfit, akiket a William Beaumont katonai kórházba szállítottak. Rendszeresen kapnak nyugtatókat. – Hogy tudhat egyáltalán az ügyről két polgári személy? – kérdezte Hopkins. Marshall elmagyarázta, milyen kapcsolat fűzi Laurent és Louis-t Douglas Turk ezredeshez. – Ráadásul – tette hozzá – Mrs. Zwig egy Mexico Cityben tevékenykedő német ügynöknek volt a felesége. Az ügynök öngyilkos lett. – Azt javasolja, hogy Mrs. Zwiget és Mr. Dijont is öljük meg? – nézett mereven Hopkins Grimes századosra. – Igen – válaszolta a százados. – Elnök úr – szólalt meg Marshall, elengedve a füle mellett az imént hallott szóváltást –, én már kiadtam a parancsot, hogy az egész állományt, amelynek közvetlen tudomása volt az akcióról, Hanahan, Fitzhugh és Alt tábornokok kivételével azonnali harcparanccsal vezényeljék át a Fülöp-szigeteki egységeinkhez, vagy osszák be ideiglenes szolgálatra az Afrikában vagy Délkelet-Ázsiában állomásozó brit egységek mellé. A katonák elszállítását az Államokból azonnal és késedelem nélkül bonyolítsák le. Megparancsoltam továbbá, hogy Hanahan, Fitzhugh és Alt tábornokok kezeljék szigorúan bizalmasan az ügyet, s egyben visszarendeltem őket Washingtonba. Kiadtam az utasítást, hogy Gripper altábornagyot, Turk ezredest, Hawkins hadnagyot és Day őrmestert szereljék le, repülőgéppel vigyék őket a biggsi légitámaszpontra, majd onnan fegyveres kísérettel, mentőautón szállítsák át a William Beaumont Kórház

pszichiátriai osztályára. Mindaddig ott tartják őket, amíg a sorsukról döntés nem születik. Roosevelt egy közeli hamutartó szélébe vágott bemélyedésbe helyezte a szipkáját. – Egyetértek – mondta hosszas hallgatás után. – Erről az akcióról a nyilvánosság nem szerezhet tudomást. Azzal is egyetértek, hogy a németek hallgatni fognak róla, hiszen nem tekinthetik sikeres akciónak. Még azt is megkockáztathatom, hogy kudarcot vallottak. Ezzel nem ijesztettek el bennünket az európai háborútól, csak még világosabbá tették számunkra, hogy erőinket hova kell összpontosítanunk. El kell pusztítanunk Németországot. Ám ami az imént felvetődött kérdést illeti, nem értek egyet a túlélőkkel való bánásmódunkkal. – Én sem – jegyezte meg Marshall. – Jobbat érdemelnek tőlünk, mint a halálos ítéletüket. – Akarja kézbe venni a dolgot? – kérdezte Roosevelt. – Igen, elnök úr – felelte Marshall –, szeretném, ha magam vehetném kézbe az ügyüket. – Úgy legyen – mosolygott Roosevelt. – És gondoskodjék Mrs. Zwigről és Dijonról is. Ugye, tisztában van vele, mi forog kockán, és mi történik, ha valami rosszul sül el? Marshall bólintott. – A témát ezzel lezárom, s most, uraim, térjünk át egyéb ügyeinkre – folytatta Roosevelt. – Adva van egy háború, amit meg kell nyernünk...

*
Canaris admirális nem tudott aludni, pedig fizikailag és lelkileg egyaránt ki volt merülve. A madridi német nagykövetség legfelső emeletén lévő szobájában hallgatta az eső kopogását az ablakon. Küldetése, amely arra irányult, hogy Francót rábírja a háborúban való aktív részvételre, kudarcot vallott. De Canaris ezt már akkor tudta, amikor még el sem indult Berlinből. Hitlernek is megmondta, hogy a spanyol hadseregnek nincs elegendő puskája, tankja, repülőgépe, s mert egész Spanyolországot kizsigerelte a polgárháború, évekbe telik, míg a hadsereg megerősödik. Hitler azt szerette volna, hogy Franco támadja meg és foglalja el Gibraltárt, mert ha az spanyol fennhatóság alá kerül, akkor elvághatják az angolok útját a Földközi-tengeren át.

Canaris fölkelt az ágyból, és bement a fürdőszobába, hogy bevegyen egy altatót. Az elmúlt három órában már ez volt a második tabletta. Az orvos figyelmeztette, hogy nyolc óra alatt semmi szín alatt sem vehet be háromnál többet. Halkan kopogtattak hálószobája ajtaján. – Igen – szólt. – Mi van? – Üzenet jött Hamburgból, uram! – válaszolta az ajtó túloldalán álló ember. Canaris felkapcsolta a lámpát, és kinyitotta az ajtót. Egy háromszorosan összehajtott papírlapot nyújtottak át neki. Biccentett, visszalépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Föltette a szemüvegét, kihajtotta a papírt, és olvasni kezdte: “Canaris admirálisnak Zieglertől, Mexico City – ZIMMERMANNAK VÉGE. RÉSZLETEK NEM ISMERETESEK.” Canaris összehajtogatta a papírlapot, majd módszeresen apró darabokra tépdeste. A szoba túlsó végében lévő kandallóhoz ment, s az egészet rászórta a vörösen izzó fahasábokra. A papírdarabkák lángra lobbantak.

21. 1941. december 20. Miután megérkeztek a William Beaumont Hadikórházba, átestek az orvosi vizsgálaton, majd lezuhanyoztak, megborotválkoztak, és tiszta egyenruhát húztak. De csak akkor döbbentek rá, hogy valami nem stimmel, amikor fél tucatnyi fegyveres őr kísérte négyüket a szobájukba. Turk megpróbált szóba elegyedni az őrökkel, de a hat közül egy sem méltatta válaszra. Cal egyszer csak megmakacsolta magát. – Sehová sem megyek, amíg meg nem mondják, mi isten folyik itt! Ez aztán meghozta az osztag szolgálatvezető őrmesterének a szavát: – Induljon, katona, vagy mi indítjuk el! Ha nem megy a saját lábán, akkor visszük! – Jobb lesz, ha megy – mondta Ed. – Altábornagy... – Ne törődjön most a rangokkal – vágott közbe Ed. – A nevem Edward. De a Doug-féle cimborák csak Ednek hívnak. – Oké, Ed, akkor miért ne beszélhetne a kórházparancsnokkal, hogy megtudjuk, mi az ördögöt művelnek itt velünk? – kérdezte Cal. – Semmi jó nem származna belőle – válaszolta Ed. – Valahonnan legfelülről jöhetett a parancs, hogy így bánjanak velünk. Gondolom, legeslegfelülről. Egy tágas szobában helyezték el őket, melynek rácsos ablakai egy meredek sziklában végződő zöldellő dombra néztek. Két-két kórházi ágy állt a fal mellett; minden ágyhoz éjjeliszekrény tartozott, rajta lámpa, rádió, hamutartó, egy csomag cigaretta és egy doboz gyufa. – Gondolom, ha valamelyikünknek vécére kell mennie, kopog az ajtón, s egy őr kikíséri – jegyezte meg John. – Talán ott lesz a fürdőszoba – mutatott Turk egy ajtóra. Ed kinyitotta. – Igen, ez az – mondta. Turk az egyik rádióhoz lépett, és bekapcsolta. – Az sem baj, ha megtudjuk, mi folyik a világ többi részén. – Őszintén szólva pillanatnyilag csöppet sem érdekel a világ többi része – horkant fel Cal. – Arra vagyok kíváncsi, mit

vacakolnak itt velünk. Turk a rádió gombját csavargatta. Csak zenét sugároztak minden állomásról. Az órájára nézett. – Lehet, hogy óránként vagy félóránként adnak híreket – jegyezte meg. A szoba ajtaja kitárult, és egy tisztiszolga meleg ételekkel megrakott kocsit tolt be rajta. Két fegyveres őr kísérte. – A késeket és a villákat megszámoltuk – közölte az egyik őr. – Ha a visszaküldött darabszám nem egyezik, akkor átkutatjuk a szobát, majd személyi motozás következik. Cal már éppen mondani akart valamit, de Turk csendre intette. Amikor magukra maradtak, azt mondta: – Nem éri meg, hogy botrányt rendezzen akár vele, akár egy másik őrrel. Csak a parancsot teljesítik. Gyanítom, még azt sem tudják, ki fia-borjai vagyunk, hát még, hogy miért vagyunk itt. Faljunk valamit, aztán fújjuk ki magunkat – mutatott az ételre. – Nincs valami nagy választásunk – állapította meg Hawkins. Evés után aludtak egy sort. Késő délután kaptak újságokat és képes folyóiratokat, és azt mondták, kérhetnek bármilyen könyvet is, ami megvan a kórház könyvtárában. – De honnan tudhatnánk, milyen könyveik vannak? – érdeklődött Turk. – Ha megvan, megkapják, ha nincs, nem kapják meg – közölte a tisztiszolga, s azzal elment. Az újság a Légierő egy Colin P. Kelly nevű pilótájáról közölt cikket, aki, miután a gépét eltalálta egy japán hadihajó légvédelmi ágyúja, a zuhanó repülőt nekikormányozta a hajónak. Öt órakor Ed bekapcsolta a rádiót. A többiek köréje gyűltek. A háborús hírek elkeserítőek voltak. A Fülöp-szigeteket megszállták a japánok, és minden fronton meghátrálásra kényszerítették az amerikai erőket. A hírek után már nem volt mit mondaniuk egymásnak.

22. 1941. december 11. Másnap reggel sokáig aludtak. Rettentő lassan vánszorgott az idő. Amikor híre jött, hogy Németország hivatalosan is hadat üzent az Egyesült Államoknak, sem Turk, sem a többiek nem lepődtek meg. Ők már megvívták a maguk csatáját a németekkel. Turkben nőttön-nőtt a düh, és nem volt kétsége afelől, hogy így éreznek a többiek is. – Nem lett volna szabad, hogy ez történjen velünk! – fakadt ki Hawkins. – Az Isten szerelmére, hiszen átkozottul jól harcoltunk! – Úgy bizony! – kontrázott Turk. – De még milyen jól! A délután folyamán Ed egyszer odalépet Turkhöz, és azt mondta: – Eddig nem volt alkalmam, hogy elmondjam, milyen bátran viselkedett Lauren. Belevaló nő. Sőt több mint bel evaló, az én fogalmaim szerint. – Az enyéim szerint is – felelte Turk. Nem akart az asszonyra gondolni, míg nem kezd számukra körvonalazódni, hogy milyen sors vár rájuk. Nem akarta, hogy még nyomorultabbul kelljen éreznie magát. – Ha nincs más, büszke lennék, ha engem választanál násznagyodnak – mondta Ed. – Már meg is akartalak kérni rá – válaszolta Turk. – Johnt és Calt pedig elfogadnám tanúnak... Van barátnője mindkettőjüknek? – Hát hogyne – felelte Hawkins. – Odahaza Pittsburghben. – És maga, Cal? Van barátnője? – tudakolta Ed. Cal nevetett. – Van néhány Juárezben... Fekete szemű, fekete hajú señoriták, a legprímább domborzattal és a legkitűnőbb technikával, ami csak létezik ezen a tetves világon! A többiek elnevették magukat. – Akkor ide hallgassanak, én... Az ajtó hirtelen kivágódott, s az egyik őr elüvöltötte magát: – Viii-gyázz! A szobában levő férfiak vigyázzállásba vágták magukat. – Pihenj! – szólt Marshall tábornok. – Pihenj! – A nyitott ajtó felé fordult. – Kérem, Mrs. Zwig, Mr. Dijon, volnának szívesek befáradni?

Lauren belépett a szobába, meglátta Turköt, halk, meglepett kiáltást hallatott, majd egyenesen a férfi kitárt karjaiba vetette magát. – Ó, hála Istennek! – suttogta. – Hála legyen Istennek, hogy élsz! Marshall utasította az őrt, hogy csukja be az ajtót; aztán levette a kabátját, a kalapját, s lehajította Turk ágyára. – Már korábban is megérkezhettem volna – magyarázkodott –, de mivel most már hivatalosan is hadiállapotban vagyunk Németországgal, egy órával tovább tartóztattak fel Washingtonban, mint gondoltam. Aztán idefelé jövet Dallasban le kellett szállnom, elromlott az idő. – Megkérte a szobában levőket, hogy vele szemben félkört alkotva üljenek le. – Először is azt szeretném elmondani mindnyájuknak, hogy csodálatos munkát végeztek odakint. Maga is, Mr. Dijon! Elmondták, hogy felderítő repülést végzett nekünk. Dijon bólintott. – Nem valami eredményesen… Marshall elmosolyodott. – A köszönet akkor is jár érte. – Pár pillanatnyi szünetet tartott, míg rágyújtott, s közben megjegyezte: – Aki dohányozni akar, kérem, ne zavartassa magát. Turk és Hawkins rágyújtott. – Most pedig térjünk a tárgyra! – folytatta Marshall. – Elsősorban nem azért jöttem, hogy szívélyesen üdvözöljem magukat. Azért jöttem, hogy tudomásukra hozzam, milyen fontos választás előtt állnak. – Hallgatjuk! – szólt Ed. Marshall elmagyarázta az ország helyzetét. –... és nekünk pillanatnyilag nincs semmink, amivel visszalőhetnénk. Vannak embereink, de azok közül sem elegen kaptak kiképzést. Maguk bárki másnál jobban tudják, hogy amit pillanatnyilag csatarendbe tudunk állítani, az nem állja ki a versenyt azzal, amit a németek felsorakoztatnak. Ha híre megy a német inváziónak, az emberek pánikba esnek. Nem lesznek képesek elviselni, különösen miután értesültek a Pearl Harbor-i katasztrófáról. Ezzel mindnyájan egyetértettek. – Maguk összecsaptak a németekkel a sivatagban. Mindenki más, aki részt vett a csatában, halott. Hanahan, Fitzhugh és Alt tábornokokat kivéve mindenkit, aki tudott az eseményekről, más alakulatokhoz helyeztek át. És hogy még biztosabbra menjünk, kibocsátottam jó néhány hadijelentést, melyeket holnap tesznek közzé, s amelyek arról szólnak, hogy ebben a térségben olyan német felszerelések felhasználásával folytattunk hadgyakorlatot, melyeket a britek zsákmányoltak, majd küldtek ide. A rádión

hallatszó német beszéd színlelt ellenségtől eredt, hogy a harcoló egységek megismerjék a nyelv hangzását. Nyolc órával ezelőtt körülzárták azt a két területet, ahol maguk a legsúlyosabb veszteségeket szenvedték, s mihelyt mód nyílik rá, bombázzuk is a térséget. Semmi, de semmi nyom nem maradhat odakint. Úgy fogjuk beállítani a dolgot, mintha az áldozatok a Fülöp-szigeteken estek volna el a japánokkal folytatott harcokban. Nos, van kérdésük? – fejezte be Marshall, és mélyet szívott a cigarettájából. – És mi a mi szerepünk ebben az egészben? – kérdezte Turk. – A szavukat kell adniuk nekem, hogy életük hátralevő részében soha egyetlen szót sem szólnak arról, ami itt történt. Ha erre nem hajlandók, nos... – körülnézett a szobában. – Itt jó elbánásban lesz részük. De azt megígérhetem, hogy innen egyikőjük sem szabadul, legalábbis élve nem. – Nincs túl sok választásunk, igaz, tábornok? – jegyezte meg Ed. – Még annál is kevesebb, mint első pillantásra látszik – felelte Marshall. – Mindnyájuknak hallgatást kell fogadniuk nekem, különben egyikőjük sem hagyhatja el ezt a helyet. – Mi történik velünk, ha kiszabadulunk innen? – kérdezte Dijon. – Ed, Doug, Cal és Hawkins a hadsereg tagjai, s azok lesznek továbbra is. Ami magát illeti... – Arra gondoltam, belépnék az Amerikai Légierőbe – mondta Dijon. – Ezt minden további nélkül elintézhetem – közölte Marshall. – Kaphat esetleg századosi rangot. – És velem mi lesz? – kérdezte Lauren. – Maga hamarosan Mrs. Turk lesz, nem? – kacsintott Marshall. – De igen – válaszolta Lauren. – És Doug mellett maradok, amíg csak tehetem. – Van még valami, amit tudnunk kell? – érdeklődött Turk. Marshall bólintott. – Figyelni fogják magukat. Csak egyszer engedjenek a kísértésnek, hogy valaki előtt megemlítsék a németekkel délnyugaton vívott harcukat, és vagy ott helyben megölik magukat, vagy valami végzetes baleset áldozatai lesznek. Lauren levegő után kapkodott. – Maga aztán jól megadta nekünk – mondta Hawkins. – Voltak, akik máris meg akarták volna öletni magukat – felelte Marshall. – De nem azért élték túl a németekkel vívott összecsapást, hogy most a saját népükből kerüljenek ki a gyilkosaik. Ez a háború nem erről szól, legalábbis szerintem

nem. De tény, hogy hadban állunk, és az amerikai nép fél; annyira fél, hogy még a saját halászhajóinkban is japán inváziós flottát lát. Ha tudomást szerezne a német behatolásról... nos, olyan pánik keletkezne, ami remek alkalmat szolgáltatna a japánoknak, hogy az embereit partra szállítsa Nyugaton. Ezt nem kockáztathatjuk meg, még akkor sem, ha mind a hatukat meg kellene is ölnünk. – Én a szavamat adom, tábornok – mondta Gripper. – Én is – csatlakozott Hawkins. – Én is – mondta Turk. – Én szintén – válaszolta Cal. – Szintén – mondta Lauren. – És én is – közölte Dijon. – Köszönöm – szólt Marshall. – Megköszönöm, amit tettek, és amit most adtak nekem. És ha most velem jönnek, eltölthetnénk egy-két kellemes órát fehér asztal mellett. Van néhány dolog, amit külön-külön mindannyiukért megtehetek, hogy kifejezzem ennek az országnak a háláját, és meg is teszem, erre szavamat adom. – Ez a vacsorameghívás tetszik nekem – mondta Gripper. – Átkozottul jól hangzik! – kiáltotta Cal. – Fantasztikusan jó dolog egy ilyen meghívás, kivált, ha szabad emberként kapod – tette hozzá Turk, miközben felállt, és kézen fogta Laurent. – Végtére is, uraim, mi azért harcolunk – jelentette ki Marshall –, hogy mi, amerikai férfiak és nők, szabadok maradjunk!

EPILÓGUS 1985. augusztus A szoba közepén álló nagy, mahagóni asztalon szanaszét hevertek a kávéscsészék és a csikkekkel teli hamutartók. A szoba a légkondicionálás ellenére megtelt füsttel. A főnöki íróasztal mögötti hatalmas ablakot már szürkére festette az alkony. Már a fehér fényű mennyezeti neoncsöveket is felkapcsolták. Turk előrehajolt, kezét megpihentette az asztalon. – Így történt – mondta, s egyenesen belenézett a nemzetbiztonsági ügynökség délnyugati kerülete főnökének, Mr. John Gillinnek a szemébe. – Így bizony – szólalt meg Gripper, aki Estebannal együtt az asztal túloldalán ült. Estebant és Laurent egyébként két másik ügynök tartóztatta le, s mire Turk és Gripper megérkeztek, már ők is ott voltak az irodában. Turk Laurenhez fordult, és megfogta az asszony kezét. – Te emlékszel még másra is? – kérdezte gyengéden. Lauren megrázta a fejét. Gillin, egy bagolyképű, közepes magasságú, őszülő hajú és bajuszú férfi, levette a szemüvegét, és megvakarta az orra hegyét. – Húsz évvel ezelőtt tűz ütött ki az egyik irattárunkban – mondta. – Alig tudtunk valamit kimenteni. Legfeljebb ha egy tucat dossziét. Az egyikben valami “Zimmermannhadműveletről” volt szó. Egészen a legutóbbi időkig fogalmunk sem volt, mi az ördög lehet ez, de akkor az egyik kormánytisztviselő kiment a sivatagba, hogy terepszemlét tartson egy új rakétakilövő-állomás létesítése végett, és talált egy német sisakot meg más tárgyakat is, amelyek titokzatos módon kerülhettek oda. – Elhallgatott, fölemelte az előtte álló, langyos kávéval teli csészét. Néhány korty után visszatette, majd folytatta: – Értesítettük az elnököt a leletről, aki azt az utasítást adta nekem, hogy derítsem ki, miért vannak ott azok a német gyártmányú holmik. – Úgy érti, a kormány tagjai közül senki sem tudott róluk? – kérdezte Gripper.

– Senki – felelte Gillin. – Azonosítani tudtuk a sisak gyártmányjelzését, és kiderítettük, hogy az az egység Észak-Afrikában került bevetésre. Voltak ugyan bizonyos utalások a német irattárakban, miszerint azt az egységet Mexikóba küldték, de ezek csak eléggé homályos utalások voltak. – Meglep, hogy egyáltalán voltak ilyenek – mondta Turk. – Gyanítom, hogy a német legfelsőbb hadvezetésnek is csak legfeljebb két vagy három tagja tudott a hadműveletről. Gillin bólintott. – Hogy kerül a képbe Pike? – tudakolta Turk. – Ő közénk tartozik – válaszolta Gillin. – Ezt mondták az emberei is, amikor letartóztattak bennünket – jegyezte meg Turk. – Csak a munkáját végezte – mondta Gillin. – Mi nem öltük meg őt – szögezte le Turk. – Én azért utaztam ide, hogy megvásároljam a sisakot, a tábornok pedig kíváncsiságból csatlakozott hozzám. – És mi volt a szándéka a sisakkal? – érdeklődött Gillin. – Le akartam fényképezni, és fel akartam használni egy cikkben, amit szándékomban áll megírni a... – Ezt nem teheti! – kiáltott fel Gillin. Turk nagy lélegzetet vett, majd lassan kifújta. A falióra szerint négy órája volt őrizetben, és ebből legalább hármat már végigbeszélt. Rettenetesen fáradt volt, s ahogy Laurent és Grippert elnézte, ők még nála is fáradtabbak lehettek. – Nézze – mondta –, ezt később is megbeszélhetjük. Most mindenekelőtt azt szeretném tudni, mi lesz velünk. Gillin fölemelte a telefont, mutatóujjával lenyomott három gombot, s azt mondta: – Eljött az idő. – Aztán visszatette a telefont, és újból kortyolgatni kezdte a kávéját. Az ajtó kinyílt. Turk megfordult: – Pike! – kiáltotta. – Mi az ördög folyik itt? – fordult ismét Gillin felé. – Pike ügynök csak a munkáját végezte – válaszolta Gillin. – Tehát ez az egész... – Ki kellett derítenünk, mi történt odakint, és most már tudjuk. – Vagyis a hirdetés csalétek volt! – kelt ki magából Gripper. – Úgy van – bólintott Gillin. – Úgy számítottunk, hogy aki ismeri a sisakba vésett jelzéseket, az válaszolni fog a hirdetésre. Maga, Turk, sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított, mint a válaszolók közül bárki. Annyira érdekelte a

dolog, hogy hajlandó volt leutazni El Pasóba, és megnézni a többi holmit, amiről Pike azt állította, hogy szintén a sivatagban bukkant rájuk. – Vagyis azt mondja, hogy bekaptam a horgot? Gillin ismét bólintott. Turk előbb Gripperre, majd Laurenre, végül Estebanra nézett. – Sajnálom – mondta. – Sajnálom, én... – Maga semmi módon nem tudhatta, hogy csapdába csaljuk – mondta Gillin. – De miért nem fordultak egyenesen hozzám vagy Gripperhez a kérdéseikkel? Sokkal egyszerűbb lett volna, mint ezt a másik utat választani. – Egyszerűbb, igen – felelte Gillin –, de így legalább biztosak lehetünk benne, hogy a helyes információk birtokába jutottunk. Mindaddig, amíg most Pike be nem sétált, magának fogalma sem lehetett, hogy magát vádoljuk-e a meggyilkolásával vagy sem. S mivel ez a lehetőség Damoklész kardjaként lebegett a feje fölött, én biztos lehettem benne, hogy azt mondja nekünk, amit tudni akarunk. Turk beharapta a szája szélét. – Vagyis nem emelnek vádat ellenünk? – kérdezte. – Szó sincs róla. Szabadon elmehetnek – válaszolta Gillin. Turk dühbe gurult. Megfogta az asztalt. – Meg fogom írni – mondta. – Elég volt, Doug, ne feszítsd túl a húrt! – figyelmeztette Lauren. Turk a fejét rázta. – Ami ma velünk történt, egyáltalán nincs ínyemre. Nem szeretem, ha megfenyegetnek. Nem szeretem, ha ártatlanul gyilkossággal vádolnak. És legfőképpen azt nem szeretem, hogy idehozta a feleségemet és a barátomat, holott nekik semmi közük ahhoz, amit... Gillin fölemelte a kezét. – Bármit is tettem, azt a nemzet biztonsága érdekében tettem. – Üres szavak! – fakadt ki Turk. – Csak figyelmeztetni tudom – mondta Gillin –, hogy a nemzetbiztonsági szervek nem szívesen látnák nyomtatásban sem annak a német támadásnak, sem a mai délutánnak a történetét. Turk elmosolyodott. – Bármit írok is a jövőben – mondta –, azért teszem, hogy elősegítsem az érvényben levő alkotmány első módosítását. – Felállt. – Menjünk! – intett Laurennek. – Megkapták, amit akartak; most már ideje, hogy az amerikai nép is megtudja, mi történt valójában idelent. Lauren, Esteban és Gripper felálltak.

– Senki sem fog hinni magának – mondta Gillin. – Lehetséges – válaszolta Turk. – De legalább megismerik a történetet. Senkit sem kényszeríthetek, hogy elhiggye, de megírni megírhatom. – Aztán a többiekhez fordult, s azt mondta: – Menjünk innen valahová, ahol ehetünk és ihatunk egy jót, és újra megünnepelhetjük a szabadságunkat.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful