Az operációs rendszer és főbb feladatai

1. Az operációs rendszer
Olyan programrendszer, amely a számítógépes rendszerben a programok végrehajtását vezérli: így például ütemezi a programok végrehajtását, elosztja az erőforrásokat, biztosítja a felhasználó és a számítógépes rendszer közötti kommunikációt.

Az operációs rendszer feladatai:
● ● ● ● ● ● kapcsolat teremtése a felhasználó és a gép között, biztosítja az adatok elérhetőségét processzor vezérlése programok működtetése: indítás, programok közötti kapcsolatok szervezése háttértárak kezelése: programok, adatok biztonságos tárolása perifériák kezelése: berendezések vizsgálata, az I/O igények sorba állítása a memória kezelése (lefoglalás, programok betöltése, memória felszabadítása, lapozás, virtuális tárkezelés) ● a gépi erőforrások elosztása (erőforrás pl.: háttértár, memória, hálózat, megjelenítő egység, nyomtató) ● kommunikáció, kapcsolattartás a gép kezelőjével (parancsok fogadása, üzenetek küldése)

Az egyes operációs rendszerek között ez utóbbi funkciót tekintve (felhasználói felület szerint) tapasztalhatóak a legszembetűnőbb különbségek: ● Parancsvezérelt op. rendszerek: UNIX, LINUX, MS.DOS, OS/2 Ezek olyan operációs rendszerek melyek különböző szolgáltatásait parancsok begépelésével tudjuk megvalósítani. A parancsok megismerése elég hosszadalmas feladat, hiszen sok van belőlük és jó néhányuk használata igen összetett. A parancsok angol nyelvűek. A monitorra csak szöveges információk kerülnek. Pl.: a DOS alapvetően parancsorientált kapcsolatot biztosít, aminek kényelmi foka nem igazán felel meg a mai kor követelményeinek. ● Grafikus op. rendszerek: WINDOWS, MAC OS X A grafikus üzemmód azt jelenti, hogy a képernyőt apró képpontok alkotják, amelyet önálló kis négyzetként kezelhetünk. Ebből kifolyólag a képernyő minden egyes pontját külön- külön lehet használni, képesek vagyunk nem csupán karaktereket, hanem grafikát is kezelni. ○ A képernyőn bárhol és bármit elhelyezhetünk, így a programok futtatása kényelmesebbé válik ○ Könnyű a programok közötti adatátvitel ○ Többféle betűtípust alkalmazatunk ○ Egyszerűen érthető grafikus ábrákkal kommunikál ○ Egér használat

Az operációs rendszerek csoportosítása történhet a felhasználók száma és a multiprogramozás foka szerint, azaz egyidejűleg hány felhasználó hány programját tudják kiszolgálni: Egyfeladatos Többfeladatos (multitask)

Egyfelhasználós

DOS

DOS + Windows 3.1 Windows 95/98 OS/2 Warp Windows NT/XP/7 Linux rendszerek Mac OS X

Többfelhasználós

Gépek száma szerint:
● egyedi: csak egy gépet tud kiszolgálni. ● hálózati: több gépet ki tud szolgálni, egyes hardver egységeket több gép tudja egyszerre használni (Windows NT)

Cél szerint:
● ● általános (DOS, WIN 9X, WIN NT, UNIX) speciális (folyamatvezérlő operációs rendszerek, pl. egy terminálok, kioszkok)

Az operációs rendszer működési struktúrája
Az operációs rendszer két fő részből áll, az egyik a rendszermag, vagy más néven a kernel, a másik a burok, vagy a shell. A kettő közti kapcsolatot különböző API-ok, programozási interfészek látják el. A kernel végzi a hardver irányítását, párhuzamosan futtatja a programokat, és meghatározza a futó programok, és egyéb folyamatok processzoridejét, védelmet nyújt a hardver közvetlen elérése, a felhasználók, és az operációs rendszer biztonsága érdekében. A kernel rendszerhívások segítségével érhető el, ilyen módon utasíthatják a felhasználói programok a kernel-t egy-egy művelet elvégzésére (pl. lemezre írás). A kernel további fontos részekből épül fel, ilyenek a processzkezelés, memóriakezelés programjai, eszközkezelők (driverek), fájlrendszer vezérlők, hálózatkezelés, stb. programjai. Az operációs rendszer másik része a parancsértelmező, vagy shell, feladata kapcsolattartás a felhasználóval, a felhasználó által adott parancsok kernel által értelmezhető módon rendszerhívásokká alakítása, és a végeredmény megjelenítése képernyőn, vagy más egyéb módon. A shell végzi a rendszer indítása után a felhasználói bejelentkezés biztosítását.

Az operációs rendszer indítása
Az operációs rendszer feladatai közé tartozik, hogy felkészítse a számítógépet az alkalmazások futtatására. Az indítási folyamat során pontosan ez történik. Miután a számítógép öntesztje lefutott, a BIOS keresni kezdi az operációs rendszert a rendszertöltő szektorokban, és az elsőt, amit megtalál elindítja. Elsőként a kernel töltődik be és indul el. Innentől rendszerfüggő a folytatás, de nagy vonalakban általánosítható:
● ● ●

Eszközök inicializálása: A rendszer keresi az új hardvereszközöket, a meglévőkhöz pedig betölti és elindítja az illesztő programot. (DOS-ban pl. config.sys) Szolgáltatások elindítása Felhasználói interakció megkezdése ○ Bejelentkeztetés: Több felhasználós rendszerek esetén mielőtt a felhasználó

kapcsolatba lépne a számítógéppel, azonosítania kell magát, általában felhasználói névvel és jelszóval. ○ Automatikusan induló programok indítása: Ide tartoznak azok a programok, amik segítik a felhasználó kapcsolattartását a számítógéppel, illetve azok is, amiket ő maga jelölt ki. Tipikus vállalati példa a bejelentkezés után induló e-mail kliens.

Parancsok
A parancsvezérelt operációs rendszereket kizárólag szöveges utasításokkal vezérelhetjük, de a modernebb grafikus rendszerekben is meghagyták nekünk ezt a lehetőséget. Windows XPn legegyszerűbben a Start Menü/Futtatás pontjával, majd az ide begépelt “cmd” szóval érhetjük el a parancssort, ami ezután rögtön alkalmas utasításaink elvégzésére. A kiadható parancsokat két nagy csoportra osztjuk, lehetnek külső, és belső parancsok. A DOS parancsoknak általában három fő része van: ● a parancsnév ● a paraméter(ek) ● a módosító kapcsoló(k) (opciók) A parancsok egyes részei között elválasztó jelnek (egy, vagy több space) kell lennie, hogy az operációs rendszer értelmezni tudja az utasítást. A parancs minden részére igaz, hogy a kis és nagybetűk teljesen egyenértékűek, tehát az operációs rendszer nem tesz különbséget közöttük. Belső parancsok: A parancssoron belül működnek, maga hajtja végre őket. Nem rendelkeznek külső végrehajtó állománnyal. ● Fájl- és mappaműveletek (copy, del, ren, md) ● Navigálás a könyvtárrendszerben (cd, dir) ● Dátum és idő (time, date) ● A parancssorra vonatkozó utasítások(cls, color) Külső parancsok: Nem maga a parancssor, hanem egy külső futtatható állomány tartalmazza őket, ez indul el a parancs kiadása után. ● Háttértárak kezelése (format, scandisk, diskcopy, chkdsk) ● Memóriainformációk (mem) ● Súgó (help) ● Nyomtatás (print) ● Szövegszerkesztés (edit)

2. Az operációs rendszer feladatai
1. Memóriakezelés
A memória az egyik legfontosabb (és gyakran a legszűkösebb) erőforrás, amivel egy operációs rendszernek gazdálkodnia kell; főleg a többfelhasználós rendszerekben, ahol gyakran olyan sok és nagy folyamat fut, hogy együtt nem férnek be egyszerre a memóriába. A többfeladatos feldolgozás megjelenésével azonban szükségessé vált a memóriának a futó folyamatok közötti valamilyen "igazságos" elosztására. A megoldást a virtuális memóriakezelés jelentette. Ez úgy működik, hogy az operációs rendszer minden egyes folyamatnak ad a központi memóriából egy akkora részt, amelyben a folyamat még úgy ahogy

működik, és a folyamatnak csak azt a részét tartja a központi memóriában, amely éppen működik. A folyamatnak azt a részét, amelyre nincs szükség (mert például már rég nem adódott rá a vezérlés, és feltételezhetjük, hogy rövid időn belül nem is fog végrehajtódni) ki kell rakni a háttértárra (a diszken az ún. lapozási területre). Ez a megoldás azért működik, mert a programok legtöbbször egy eljáráson belül ciklusban dolgoznak, nem csinálnak gyakran nagy ugrásokat a program egyik végéről a másikra (ez a lokalitás elve). A központi egység fel van szerelve egy úgynevezett memóriakezelő egységgel (MMU), amely figyeli, hogy olyan kódrészre kerül-e a vezérlés, amely nincs benn a központi memóriában (mert például a háttértárra van kirakva). Ha a memóriakezelő egység azt találja, hogy ez az eset áll fenn, akkor az operációs rendszert arra utasítja, hogy rakja ki a háttértárra a folyamatnak azt a részét, amely jelenleg a memóriában van, és azt a részt hozza be a helyére, amelyre ezután szükség lesz. Memóriahasználat szerint a programokat 2 részre oszhatjuk: ● rezidens(állandóan a memóriában van, gyorsabb, pl.: tűzfal, vírusirtó) ● tranziens(csak meghíváskor töltődik be, helytakarékosabb)

2. Folyamatvezérlés
A folyamatok elindított futó programok (process-ek). Biztosítja a folyamatok erőforrásokhoz való hozzáférését, igyekszik megakadályozni a holtpont (ha egy A folyamat egy B folyamat által használni kívánt erőforrást foglalja) kialakulását. Látható, hogy az operációs rendszernek nagyon nehéz feladata az eroforrások igazságos (és hatékony működést eredményező) kiosztása. Ennek megoldása gyakran lehetetlenség, mert nem ismert a folyamatok jövőbeli viselkedése (vagyis nem lehet tudni, hogy egy adott folyamatnak milyen erőforrásokra lesz még szüksége). Vannak olyan "megoszthatatlan" erőforrások (mint például a legtöbb mágnesszalag-egység), amelyet egyszerre csak egy folyamat használhat, és abból adódhatnak a gondok, ha mégis két folyamat próbálja egyszerre használni oket. Tegyük fel, hogy két folyamat egyszerre akar egy-egy mágnesszalagon tárolt fájlt kinyomtatni. Az egyik a mágnesszalagról olvas, és a nyomtatóra vár, a másik nyomtatna, de nem tudja a sajátj fálját olvasni. Az ilyen helyzet a deadlock, azaz holtpont.

3. Megszakításkezelés
A megszakítás a számítási rendszernek küldött jelzés, mely valamilyen esemény felléptéről értesíti. A megszakításoknak eredetük szerint több típusát különböztetjük meg: ● Megszakítás (Interrupt): Egy periféria, mely jelezheti így egy régen várt adat megérkezését, de megszakítást okoz a rendszer órája is. ● Kivétel (Exception): A kivételeket maga a processzor generálja, ha valamilyen hibát, például nullával való osztást kellene végeznie, vagy a címszámításnál tapasztal valamilyen komoly hibát; ● Nem maszkolható megszakítás (Non Maskable Interrupt): súlyos hardver hiba, például a memória hibája, vagy a tápfeszültség kimaradás esetén keletkezik. Nevéből is látszik, hogy ezzel a típussal komolyan kell foglalkozni. ● Csapda (Trap): olyan szoftver eredetű megszakítás, amely akkor keletkezik, ha egy felhasználói folyamat közvetlenül az operációs rendszerhez fordul (rendszerhívás), vagy olyan utasítást próbál végrehajtani, amihez nem lenne joga (önálló hardver kezelés) A megszakításokhoz legtöbb esetben prioritási szintek rendelhetők. Magasabb prioritású kérések megszakíthatják az alacsonyabb szintű kérések kiszolgálását. A megszakításkezelés forgatókönyve többnyire a következő: 1. Megszakításkérés érkezik.

2. A processzor befejezi az éppen végzett műveletet, majd, ha éppen nincs letiltva az adott szintű megszakítás, elfogadja a kérést, ellenkező esetben várakoztatja. 3. A processzor elmenti a futó folyamat állapotvektorát. 4. A CPU privilegizált (kernel) üzemmódba kerül, és letiltódik az összes olyan megszakítás, melynek prioritása kisebb vagy egyenlő az érkezett megszakításéval. 5. A központi egység megállapítja a megszakításkérés helyét, és a megszakítási vektortáblából kikeresi a megfelelő kiszolgáló rutin címét. 6. A kiszolgáló rutin fut. 7. A CPU visszatér felhasználói (user) üzemmódba, és engedélyezi a letiltott megszakítási szinteket. 8. A processzor visszaállítja a megszakított folyamat állapotvektorát, ezzel visszaadva a vezérlést.

4. Kommunikáció a perifériákkal
Az operációs rendszer feladatai közé tartozik a perifériákkal való kommunikáció is. A perifériák a felhasználó és a gép interakcióját teszik lehetővé, de ez a kapcsolat nem közvetlen. A hardverelemekkel és erőforrásokkal az operációs rendszer kommunikál, ennek a hasznos részét közvetíti a felhsználó felé.

5. Több feladat párhuzamos végzésének szervezése
A különböző folyamatok, alkalmazások a multitasking megjelenése óta nem csak egymás után, hanem egymással párhuzamosan is futhatnak. Így munka közben tetszés szerint váltogathatunk közöttük. Például böngészés közben emailt írhatunk, vagy zenét hallgathatunk. A különálló folyamatok elválasztását és párhuzamos futtatásának irányítását az operációs rendszer látja el.

Az operációs rendszer telepítése
Az adott operációs rendszert egy adathordozón (floppy, CD, DVD) kapjuk meg. A gépen ekkor csak a BIOS fut, amiben az adott adathordozónak megfelelőre kell állítani az elsődleges bootforrást, mivel innen fogjuk indítani a telepítést. A Windows XP esetén a telepítés lényegesen leegyszerűsödik. Először a partíciókat kell meghatároznunk, azokat formatálni, elosztani. Ezek után csak követni kell a telepítőben leírt lépéseket, majd a Windows települése után telepíteni kell a drivereket, amiket az alaplaphoz, a hangkártyához és a videókártyához kaptunk. Internet kapcsolat esetén azt is szükséges telepíteni, konfigurálni.

3. Az operációs rendszer betöltődése
1. bekapcsolási önteszt, POST (Power-On Self Test): a számítógép bekapcsolásakor vagy újraindításakor (reset) lefutó program, amely ellenőrzi a rendszerbeállítások szerinti eszközök meglétét és működését. Betöltődik a videokártya- és az alaplapi BIOS. 2. boot-folyamat, boot-olás: az a folyamat, amikor a számítógép bekapcsolásakor az operációs rendszer az önteszt lefutása után valamely háttértárolóról a memóriába töltődik. 3. rendszerlemez, boot-lemez: az operációs rendszert betöltő, az operációs rendszer fájljait tartalmazó floppy- vagy merevlemez. 4. boot-szektor: a floppy- és merevlemezek első szektora, amely a lemezre vonatkozó adatokat tartalmazza, valamint rendszerindításkor az operációs rendszer betöltését elindítja.

5. rendszerfájlok: az operációs rendszer háttértárolóról betöltött részei. A DOS és Windows 95/98 operációs rendszerek esetében ezek: ○ io.sys - az alapvető kimeneti/bemeneti műveleteket végzi ○ msdos.sys - a rendszer belső parancsait, az eszközvezérlőket tartalmazza ○ command.com - a felhasználó által begépelt parancsok értelmezője 6. indítómenü: ha számítógépünkön több operációs rendszer található, a számítógép indulásakor menüből választhatjuk ki a megfelelőt. A számítógép bekapcsolása után a vezérlés a ROM-BIOS rutinjaira adódik át. Végigteszteli a gép hardware eszközeit, majd megkeresi az elsődleges lemezegységet, amelyen a betölteni kívánt operációs rendszert tároljuk (ez lehet egy floppy, vagy egy aktív partícióval rendelkező winchester, vagy egy CD-ROM, stb.). Ennek az egységnek a boot szektorából betölti az un. boot-rekordot. A boot-rekord már ismeri az adott egység felépítését, valamint az adott operációs rendszer további moduljainak elhelyezkedését. Ennek segítségével betölti az operációs rendszert (io.sys, msdos.sys), betölti és értelmezi a konfigurációs file-okat (config.sys, majd az autoexec.bat). A rendszer alapkonfigurációjának beállítására az autoexec.bat és a config.sys file-ok szolgálnak. Ha létezik ez a két állomány, akkor először a config.sys hajtódik végre, a command.com (parancsértelmező) betöltődése után pedig az autoexec.bat. Ha nincs a helyén ez a két file, esetleg megsérült, akkor a rendszer az alapkonfigurációs beállításokkal töltődik a memóriába. Az msdos.sys a rendszer betöltésének legfontosabb beállításait tartalmazza. (Pl.: boot-menü lehetősége, hálózati lehetőség, grafikus felület betöltése, stb.)

A számítógép kikapcsolása
Amennyiben lehetséges, ajánlott kijelentkezni a rendszerből hálózat esetén, vagy ha több felhasználó profilja is be van állítva a gépen. Ezek után a leállításra kattintva a rendszer befejezi a még futó folyamatokat, elmenti a még nem mentett munkafolyamatokat és változásokat, majd leállítja a gépet. Ez a modern gépekben már beavatkozás nélül lehetséges, ugyanis ezekben a tápegység az alaplapról vezérelhető.

Hibaüzenetek
Ha a számítógép akár szoftveres, akár hardveres működésébe valamilyen detektálható hiba csúszik, a számítógép megpróbálja az egy hibaüzenettel leírni, hogy tájékoztassa a felhasználót. A hiba konkrét ismeretében egyszerűbbé válik a probléma forrásának felkutatása, és a probléma megoldása. A hibaüzenetek általában felugró ablakokban jelennek meg, figyelemfelkeltő hang lejátszása mellett. Gyakori hibaüzenet például a Windows úgynevezett Kék halál, amely többféle problémára utalhat, amelyek csak a számítógép azonnali újraindításával oldhatóak meg. Sokszor találkozunk szerver operációs rendszerek esetében a HTML protokoll hibaüzeneteivel, például az úgynevezett 404-es hibával, amikor a rendszer nem tudja megjeleníteni a kért fájlt, mert az nem létezik. Emellett megemlíthető még a 403-as hiba, ilyenkor nincs jogunk az adott fájl vagy mappa megnyitásához. A 4-gyel kezdődő hibakódok mindig kliensoldali, az 5-tel kezdődőek szerveroldali hibát jeleznek.

4. Hardver eszközök üzembe helyezése, beállítása, eltávolítása.
A hardver eszközök (billentyűzet, egér, nyomtató, új CD-meghajtó, scanner, pen drive stb.) csatlakoztatása a megfelelő portra a legelső lépés (PS/2, soros, USB, PCI-E, AGP stb.). Amennyiben ez megtörtént, az operációs rendszer felismeri, hogy új eszközt csatlakoztattunk a géphez. Ha van a hardverhez driverünk, tehát vezérlőprogramunk, akkor annak telepítésével

és konfigurálásával végeztünk is. Amennyiben ez hiányzik vagy nem is szükséges, akkor a vezérlőpultban az Új hardver hozzáadását választjuk és értelemszerűen itt is lehet a hardvert eltávolítani. Minden esetben először ajánlott a szoftveres csatlakozást megszüntetni, és csak azután kihúzni az eszközt a csatlakozójából. Ez különösen fontos háttértáraknál, hogy elkerüljük az adatvesztést.

5. A szoftverek telepítése, beállítása, eltávolítása
A szoftvereket általában egy futtatható állomány (pl. setup.exe) segítségével telepíthetjük a gépünkre, amiben pusztán a telepítési varázsló lépéseit kell követnünk. Kiválaszthatjuk, hova szeretnénk telepíteni az adott szoftvert, esetleg hogy milyen verziót szeretnénk (telepítse-e az összes adott komponenst, vagy csak a szokásosat, esetleg egyénileg választjuk ki), vagy hogy akarunk-e reklámokat, eszköztárat a böngészőbe, ikont az Asztalon, gyorsikont a Tálcán stb. Elolvashatjuk a licencszerződést, amit el kell fogadnunk, hogy a program feltelepüljön. Néhány program már a telepítés során felajánlja, hogy konfiguráljuk, azaz beállítsuk a legfőbb jellemzőit, de általában létezik egy alapértelmezett beállítás, és ha meg akarjuk változtatni, azt már az első indítás után kell eszközölnünk. A szoftverek szakszerű eltávolítása a Vezérlőpultban történik (Windows oprendszer esetén természetesen), a Programok hozzáadása/eltávolítása címszó alatt, ami általában elindítja a programhoz mellékelt uninstallt, ami törli a szoftvert a gépünkről.

Szoftverek futtatása és leállítása
Beállíthatunk a számítógép indulásakor automatikusan induló szoftvereket, vagy manuálisan is futtathatjuk őket. Ehhez egy futtatható állományt, Windows esetében többnyire egy .exe fájlt kell megnyitnunk. A futó programoknak nem feltétlen van látható ablakjuk, vannak háttérben futó szolgáltatások is. A futó programokat a Ctrl-Alt-Del kombinációval elérhető feladatkezelőben tudjuk megtekinteni, erőforráshasználatukat ellenőrizni, vagy leállítani. A nem használt programokat célszerű bezárni, hiszen így processzoridőt, memóriát és így energiát takarírhatunk meg, amiket hasznosabb dolgokra fordíthatunk.

6. Állománykezelés
Fájlrendszerek
A különböző operációs rendszerek a fájlok tárolására és rendszerezésére különböző fájlrendszereket hsználnak. A fájlrendszer egy olyan rendszerező elv, amelyet adatok tárolására, hierarchikus rendezésére, kezelésére, megtalálására illetve navigálásra, hozzáférésre, és visszakeresésére valósítottak meg. A leggyakoribb fájlrendszerek:

FAT
Az MS-DOS óta használt és támogatott fájlrendszer. A fájlok nevét és helyét az úgynevezett File Allocation Table tartalmazza, ami a háttértár első szektorában helyezkedik el. A fájlok darabjait úgynevezett fürtökbe fűzi, egy fürt vége mindig tartalmazza, hogy a fájlnak vége van, vagy hogy az hol folytatódik. Hátránya éppen emiatt a fájlon belüli szekvenciális elérés, tehát egy fájl 9. darabját csak az első 8-on át érhetjük el. Maximum 32GB-ig tudja kezelni a tárolókat, egy fájl maximális mérete 4GB lehet. Kis tárhelyű eszközökön még ma is használják. Nem tud jogosultságokat kezelni. A ma használt FAT32 változata és annak VFAT nevű kiegészítése már szakított az úgynevezett 8.3-as szabállyal, ami 8 karakteres ASCII fájlneveket és 3 karakteres kitarjesztéseket tett lehetővé.

NTFS
New Technology File System, a Windows NT-vel megjelenő fájlrendszer. Elméleti felső határa 16 Exabyte, gyakorlatban nagyjából 2TB-ig használjuk. A maximális fájlméret elméletben 16TB lenne, így ennek elérésétől is elég távol állunk még. Az NTFS tárolás előtt automatikusan tömöríti az adatokat, képes a fájlokhoz jogosultságokat rendelni, a fájlnevekben a legtöbb UNICODE karaktert használhatjuk, megkülönbözteti a kis és nagybetűket. A legtöbb mai meghajtó ezt használja.

EXT
Extended File System. A Linux alapú operációs rendszerek saját fájlrendszere, annak igényeire tervezték. Folyamatos fejlesztése ma az EXT4 változatnál tart, ami maximum 1EB-s tárolót képes kezelni, maximum 16TB-os fájlokkal. Hátránya, hogy más rendszerek alól csak nehezen, vagy egyáltalán nem olvasható.

HFS
Hierarchical File System. Az Apple által a MacOS-hez fejlesztett fájlrendszer. Ma az HFS+ változatát használjuk, aminek felső korlátja az egész kötetre 8EB, az egyes fájlokra pedig 16TB. Linux alól alapértelmezetten írható és olvasható, Windows alól pedig külön driverrel olvasható és speciális szoftverekkel írható.

A könyvtárszerkezet felépítése
A fájlokat valahogyan rendszerezni kell, és erre a legelfogadhatóbb megoldást a hierarchikus könyvtárszerkezet biztosítja. A hierarchikus szerkezet azt jelenti, hogy a könyvtárak tartalmazhatnak fájlokat és alkönyvtárakat is. A könyvtárszerkezet alapját a gyökérkönyvtár (root directory) adja. Ebben a könyvtárszerkezetben az egyes fájlokra úgy tudunk hivatkozni, hogy meg kell adnunk, mely könyvtárakon keresztül érhetjük el a könyvtárszerkezet gyökerétõl kiindulva. Ezt nevezik a fájl teljes (vagy abszolút) elérési útjának. Az elérési út egyes tagjait a „/” jel választja el egymástól, a legelsõ „/” jel a hierarchia legtetején lévõ úgynevezett gyökérkönyvtárat jelöli, amelybõl a többi elágazik. Nagyon kényelmetlen lenne, ha minden fájl elérését csak a gyökértõl tudnánk meghatározni, ezért kialakították a munka-könyvtár fogalmát (working directory, lekérdezhetõ a pwd utasítással). Így elég a munka-könyvtár alatt lévõ könyvtárak nevét felsorolni a bennük lévõ fájlok eléréséhez. Ez a relatív elérési út. Nagyon sokféle fájl létezik, több ezer is lehet egy-egy meghajtón. Azért, hogy könnyebben eligazodjunk közöttük, fájljainkat rendszereznünk kell. Ezt a rendszerezett tárolást teszik lehetővé a könyvtárak. A könyvtárak rendszere alkotja a könyvtárfát. A fa-struktúrát főképp akkor használjuk, amikor egymással hierarchikus kapcsolatban lévő adatok ábrázolását kívánjuk megoldani. Pl.: ● családfák (ősök – leszármazottak) ● szervezeti diagrammok (vezetők – beosztottak) ● tartalomjegyzékek (főfejezetek – alfejezetek) ● a számítógépes adattárolásban a könyvtárfák (könyvtárak – alkönyvtárak) rendszere

A fa adatszerkezet csomópontok véges számú halmazának tekinthető. Ezek közül van egy kitüntetett szerepű, amelyből az összes többi csomópont elérhető, ez a gyökér (root). Egy csomópontból 0, 1, 2, 3, stb. újabb csomópontba „ágazhatunk el”, ezek az adott csomópont gyermekei. Az olyan csomópontot, amelynek nincs gyermeke, záró csomópontnak nevezzük. Minden csomópontnak pontosan egy közvetlen megelőzője van, ezt az adott csomópont szülőjének hívjuk. Az azonos szülőtől származó csomópontok – természetes módon – egymás testvérei. A számítógép adattárolási rendszerében az egyes csomópontokat a könyvtárak jelentik. A könyvtárfa gyökere a főkönyvtár (gyökérkönyvtár), amely – az előzőekben megismert módon – a meghajtó formázásakor jön létre. Jele a \ (backslash – fordított perjel). Ugynúgy értelmezhető pl. a szülőkönyvtár fogalma, mint az általános fák esetén (jele: ..). A könyvtárakról tárolt tulajdonságok ● elérési út ● méret ● létrehozás dátuma ● mit tartalmaz (fájlok, almappák) ● attribútumok (archivált, írásvédett) Könyvtárműveletek A könyvtárműveleteket végezhetjük a Windows Intézőben, vagy a parancssorban is. Ezezk a következők: ● létrehozás: md ● törlés: rd ● másolás: xcopy ● áthelyezés: move ● átnevezés: ren ● listázás: dir ● könvtárváltás: cd A műveletek az Intéző megjelenésével sokkal kényelmesebben végezhetjük.

Állományok
Az „egyszerű” felhasználó azonban a mindennapi munka során nem kerül közvetlen kapcsolatba a szektorokkal, klaszterekkel, hanem állományokkal dolgozik. Az állomány (file, fájl) nem más, mint egy azonosítóval ellátott, összetertozó adathalmaz. Például, amikor szöveget írunk vagy rajzot szerkesztünk egy adott programmal, akkor művünket elmentve egy fájlt hozunk létre. A fájlok kiterjesztése árulkodik arról, hogy a fájl milyen jellegű adatokat tartalmaz, azaz milyen típusú. A leggyakoribb fájltípusok: ● Futtatható állományok: ○ programfájlok (EXE, COM): gépi kódú utasításokat tartalmaznak, melyek futtatáskor a memóriába töltődnek és végrehajtódnak ○ kötegelt parancsállományok (BAT): szöveges formában felsorolt parancsokat tartalmaznak, melyek egymás után végrehajtódnak ● Adatállományok (DAT, DBF, MDB, …): a programok ebben tárolják a működésükhöz szükséges ill. a felhasználó általa bevitt adatokat. Az adatfájlokat általában csak az a program értelmezi, olvassa helyesen, amellyel készítették.

Szöveges állományok: ○ egyszerű szövegfájlok (TXT): csak az adott szöveget alkotó karaktereket tartalmazza (annyi bájt, ahány karakter) ○ formázott szövegek (DOC, RTF, DOCX): ezeket általában grafikus szövegszerkesztőkkel hozzuk létre, a fájl a szöveg karakterein kívül speciális formázó karaktereket ill. objektumokat (pl. kép) is tartalmazhat ○ forrásnyelvű programok (PAS, BAS, C, CS): egy adott programozási nyelven megírt speciális szövegek, amelyek a programozási nyelv utasításaiból épülnek fel. Ezekből a fordítóprogramok készítenek futtatható (EXE, COM) fájlokat ● Rendszerfájlok (SYS): az operációs rendszer alapvető részeit tartalmazó, a működés szempontjából nélkülözhetetlen állományok ● Multimédiás fájlok: ○ képfájlok (BMP, GIF, JPG, PCX, WMF, PNG): képszerkesztő- ill. rajzoló programmal készülnek, vagy digitalizálás során kerülnek a számítógépre, kamerával ○ hangfájlok (WAV, MP3, WMA): a képekhez hasonlóan hangfájlokat is komponálhatunk, vagy külső eszközről, mint bemenetről digitalizálhatunk, ○ videofájlok (AVI, MOV, MPG): mozgóképet és hangot tartalmaznak. ● Tömörített állományok (ZIP, RAR, ARJ, TAR): tömörítőprogrammal készült adatcsomagok. A becsomagolt fájlok eredeti funkciójukat csak kibontott állapotban tudják ellátni. ● Egyéb: ○ XLS: Excel munkafüzet, ○ PPT: PowerPoint prezentáció, ○ HTM: Web-oldal (hipertextes, azaz linkelt hivatkozásokkal ellátott dokumentum), ○ TMP: átmeneti állomány („szemét”, törölhető), ○ HLP: adott programhoz tartozó súgófájl, ○ stb.

Az állományok elnevezése
Az azonosító különbözteti meg az adott helyen tárolt állományokat egymástól. Két részből áll: ● név: a felhasználó adja meg lehetőleg úgy, hogy utaljon a fájl tartalmára (max. 8 karakteres lehet), ● kiterjesztés: nem adható meg önkényesen, mivel utalnia kell a fájl típusára (max. 3 karakteres lehet). Windows 95/98 operációs rendszertől már támogatottak a hosszú fájlnevek. Eszerint a fájlok neve max. 255 karakteres is lehet, amiben szóközöket is használhatunk. A név és a kiterjesztés közé pontot kell tenni. Az azonosítóban nem szerepelhet néhány speciális karakter, amelyeket az operációs rendszer más célra tart fenn (“, *, /, :, <, >, ?, \, |). Ugyan a mai modern operációs rendszerek már teljeskörűen támogatják az összes UNICODE karaktert, így a magyar ékezetes betűket is, a legjobb megoldás továbbra is az angol ABC betűinek és a számoknak a használata.

Az állományokról tárolt tulajdonságok
Minden fájl az alábbi tulajdonságokkal rendelkezik: ● fájlnév (a DOS-os szabályok szerint maximum 8 karakter, nem tartalmazhat speciális karaktereket, windows-os környezetben e szabályok kevésbé szigorúbbak, a fájlnév 256 karakterhosszú lehet, és szinte bármilyen karaktert tartalmazhat) ● kiterjesztés (szintén a DOS-os konvenciók szerint maximum 3 karakter, mely a fájl

típusát jelzi. Windows-os környezetben nincs rá karakterszámkorlátozás, és maga a windows fájltípus megnevezést használja rá). ● méret (a lemezen elfoglalt byte-ok száma) ● módosítási/létrehozási dátum ● attribútum: ez egy állapotjelző, mely 4 állapotot, illetve ezek tetszőleges kombinációját jelezhetik egy fájlon: ○ archív, ami ma már szinte semmit sem jelent, ezt keletkezésekor minden fájl megkapja, eredetileg archiválandó fájlokat jelölt ○ csak-olvasható, melyet nem törölhetünk/módosíthatunk ○ rejtett, melyet alapból a parancssori parancsok, illetve a windows-os fájlkezelők sem „látnak” ○ rendszer, mely nemcsak az előző három attribútum jellemzőit hordozza magán, de még a rendszerfájlok közé is sorolja az adott állományt

Programok társítása
A Windows a fájlokhoz általában társít egy alapértelmezett futtató programot (pl. a .doc kiterjesztésűekhez a Wordöt, az .xls-hez az Excelt és így tovább). Amennyiben egy olyan fájlt akarunk megnyitni, amihez a Windows nem ismer futtató programot, akkor azt társítanunk kell a gépünkön található programok valamelyikével, amivel meg kívánjuk nyitni (értelemszerűen a Jegyzettömb soha nem lesz képes AVI vagy MP3 fájlok lejátszására, viszont szükség esetén bármilyen egyszerű szöveges formátumot tudunk vele kezelni). Át is állíthatjuk az alapértelmezett olvasó programot.

Az elérési útvonal
Abszolút: Közvetlenül kell hivatkozni egy adott könyvtárra vagy egy alkönyvtárban lévő állományra. Ilyenkor összevonjuk a könyvtárazonosításokat. Az ilyen egyértelmű azonosításoknak tartalmazni kell egy olyan útvonalat amelyben haladva elérünk az adott alkönyvtárba vagy állományba. Pl.: C:\Érettségi tételek\Info\5-Szoftver\szoftver.doc Relatív: Ennek az útvonalnak a megadása csak akkor lesz rövidebb az abszolútnál, ha az azonosítandó könyvtárba vezető út valamely könyvtárban tartózkodunk. A munkakönyvtárhoz képest adja meg egy adott fájl helyét. Pl.: \5-Szoftver\szoftver.doc

Az állományokkal végzett műveletek
A könyvtárakkal végzet műveletekhez hasonlóan ezeket is végrehajthatjuk a Windows Intézőben, vagy alkalmazhatunk parncssori utasításokat is. ● Fájlok létrehozása: ○ DOS: Szöveges fájlt létrehozhatunk a COPY CON paranccsal ○ Intéző: Fájl/Új ○ Ugyanígy használható megoldás az is, hogy elindítjuk a létrehozandó fájlt kezelő programot (pl. Jegyzettömb, Word…), és ott a Fájl menü Új menüpontjának alkalmazásával létrehozunk egy új dokumentumot, melyet aztán adott helyre, adott néven menthetünk. ● Fájlok átnevezése: ○ DOS: REN parancs ○ Intéző: Fájl/Átnevezés

Fájlok megnyitása: ○ DOS: Beírjuk az állomány elérési útját, és entert ütünk ○ Intéző: Duplaklikk Két eset lehetséges: amennyiben az adott állomány futtatható fájl, akkor maga a program indul el, amennyiben azonban valamilyen regisztrált fájltípusról van szó (ismert a rendszer számára a fájl kiterjesztése), akkor a hozzá rendelt alkalmazás indul el, és abban nyílik meg az adott fájl. Ez az út fordítva is elképzelhető, tehát elindíthatjuk először a fájltípushoz társított alkalmazást, majd ebben a programban megnyithatjuk az adott fájlt. Fájlok nyomtatása: ○ DOS: COPY útvonal\fájlnév.kiterjesztés PRN paranccsal ○ Intéző: szinte pontról pontra ugyanaz vonatkozik e műveletre, mint a megnyitásra, mert a nyomtatás első lépése a fájl megnyitása, másodikként pedig az alkalmazás elküldi a nyomtatóra a fájlt a Fájl/Nyomtatás paracs után. Fájlok törlése/visszaállítása: ○ DOS: DEL, UNDELETE ○ Intéző: Fájl/Törlés ○ Fontos megjegyezni, hogy a visszaállítás elengedhetetlen kelléke a windows rendszerek egyik szolgáltatása: a lomtár. Vagyis (amennyiben e szolgáltatás be van kapcsolva) ha törlünk egy állományt a háttértárról, akkor az először egy átmeneti tárolóba – a lomtárba – kerül. Amennyiben ürítjük a lomtárat, akkor kerül csak végleges törlésre. A törlés visszavonásához megnyitjuk az asztalon található lomtárat (mely fizikailag egy-egy könyvtár minden meghajtón, illetve partíción), s a visszaállítandó fájlokat Fájl/Visszaállítás menüpontottal visszaállítjuk. Fájlok másolása/mozgatása: ○ DOS: COPY, MOVE paranccsal) ○ Intéző: ■ drag ‘n’ drop módszer, melynek lényege, hogy a másolandó fájlt az egér gombját lenyomva és nem elengedve „megfogjuk” és oda húzzuk a könyvtárstruktúrában, ahová másolni/áthelyezni szeretnénk. ■ vágólap használata, vagyis a másolandó/áthelyezendő fájlt felhelyezzük a vágólapra (fájl kijelölése után Szerkesztés menü -> Másolás, vagy ennek a gyorsbillentyűje a CTRL+C; illetve áthelyezés esetén a Szerkesztés menü -> Kivágás – CTRL+X), s aztán amikor aktuálissá tettük azt a könyvtárat, ahová másolni beilleszteni szeretnénk, ott a Szerkesztés menü Beillesztés menüpontjára kattintunk (vagy CTRL+V).

Keresés a háttértárakon
A Windows fájlkereső szolgáltatását a Start Menü/Keresés pontjával érhetjük el. A megjelenő űrlapon különböző információkat adhatunk meg a fájlra vonatkozóan. Minél több adatát ismerjük a keresett fájlnak, annál biztosabb hogy megtaláljuk. A kereshető tulajdonságok: ● Név ● Mappa vagy Fájl ● Fájltípus, pontos kiterjesztés ● Méret ● Utolsó módosítás dátuma ● Tartalom (pl.: szöveges fájlok esetén) Előfordulhat hogy az azonosítóból csak részletekes ismerünk, mondjuk hogy A-val kezdődött,

vagy hogy 6 betűs volt és jpg kiterjesztésű. Ilyen esetekben helyettesítő karaktereket, wildcardokat használunk. Pl.: ● KUTYA. TXT az adott nevű és kiterjesztésű fájl ● *.TXT minden fájl, aminek TXT a kiterjesztése ● KUTYA.* minden KUTYA nevű, bármilyen kiterjesztésű fájl ● *.* minden fájl ● K*.* minden K-val kezdődő, bármilyen kiterjesztésű fájl ● K*A?.* K-val kezdődő, bármilyen kiterjesztésű fájl, utolsó előtti karaktere A ● K???.* minden K-val kezdődő max. 4 karakteres, bármilyen kiterjesztésű fájl

A parancsok paraméterezett futtatása
A különböző parancsokat paraméterekkel és kapcsolókkal utasíthatjuk, hogy pontosan az általunk óhajtott műveletet végezzék el. Így a parancsok univerzálisak maradnak, egy parancs egy adott művelet többféle végrehajtási módjára is képes lehet. A parancsok paraméterei és kapcsolói lehetnek kötelezőek, vagy opcionálisak. Például kötelező paraméter a COPY parancs esetében a forrás és cél elérési útja, de opcionális, hogy ellenőrizze-e a munkáját (/ V). A FORMAT parancsnak szüksége van a kötet betűjelére, de nem muszáj neki jelezni, hogy gyorsformázzon (/Q).

Háttértárak karbantartása
Az új merevlemezt használatba vételelőtt szintén elő kell készíteni az adatok fogadásara. Merevlemezek esetében ez először partícionálást jelent (FDISK parancs). Ekkor történik meg többek között a meghajtónév-hozzárendelés (pl.: C:). Itt adódik lehetőségünk arra, hogy nagy merevlemezünket több területre osszuk, több meghajtót definiálva. Ha „egészben hagyjuk” a merevlemezünket, akkor a teljes terület elsődleges partíció lesz. Több partíció esetén az első rész az elsődleges, a fennmaradó rész a kiterjesztett partíció. Ezen a fennmaradó részen hozhatunk létre logikai meghajtókat. A particionálást követi a floppy-k esetében már említett formázás. Itt is kialakul a sávok, szektorok rendszere. Az egyenlő sugarú, különböző felületekhez tartozó sávok együttesét cilindernek nevezzük, hiszen ezek egy hengerpalástot határoznak meg. Mivel az író/ olvasó fejek együtt mozognak, ezért egy adott állásban egy teljes cilinder (több sáv) írására/olvasására alkalmasak. Karbantartás: Időnként tanácsos lemezellenőrző programmal leellenőriztetni a „bad sectorokat” és az esetleg hibás állománybejegyzéseket (ScanDisk, Norton Diskdoctor). A mai számítógépek alaplapja SMART rendszer segítségével magától képes az ellenőrzésre. Ezeknek az a célja, hogy a hibás szektorokat a gép felismerje, megpróbálja az adatokat onnan elmenteni, majd a bad sector területeket kivenni a felhasználható területek közül. Fontos időnként töredezettségmentesítenünk is a lemezeket. Hogy a merevlemez minden része ki legyen használva, a nagy fájlok sok apró részre darabolódva tárolódnak. Ez lelassítja az olvasásukat, hiszen az olvasófejnek ide-oda kell ugrálnia a darabok között. Ezt a szétszóródást szüntethetjük meg a töredezettségmentesítéssel, melynek során a rendszer egymáshoz közeli szektorokba gyűjti össze az összetartozó darabokat.

7. Tömörítés
A tömörítés egy olyan eljárás, amelynek segítségével egy, vagy több fájlból egy kisebb fájl állítható elő. A tömörítés nagyon hasznos lehet, ha pl. helyet akarunk megspórolni a lemezen, vagy egy viszonylag lassú (pl. telefon) vonalon szeretnénk egy nagyobb fájlt elküldeni. Általános szabályként elmondható, hogy minél hatékonyabb egy tömörítési eljárás, annál több számolást igényel, vagyis lassabb. Nincs optimális tömörítés, mindig el kell dönteni, hogy érdemes-e több időt rááldozni arra, hogy a kapott fájl valamivel kisebb legyen. A tömörítések többek között a fájlban levő ismétlődéseket és más redundanciákat használják ki, például azt, hogy az ember által nem érzékelhető, felesleges színek és hangfrekvenciák is szerepelhetnek a digitalizált anyagokban. Minél több egy adathalmazban a feleslegesnek ítélt rész, annál hatékonyabb a tömörítés. Kétféle módja létezik: ● veszteséges tömörítések: tömörítés során az eredeti információtartalom kevésbé lényegesnek ítélt elemei elvesznek (hangoknál, képeknél alkalmazzuk) ● veszteségmentes tömörítések: az eredeti információtartalom a tömörítést követő kicsomagolás során 100%-ban visszanyerhető (programoknál, dokumentumoknál, stb. alkalmazzuk)

Képek tömörítése
A képeket legtöbbször a JPG formátummal tömörítjük. A módszer abból indul ki, hogy az emberi szem nem képes a képet alkotó rengeteg pont közül egyetlen képpont érzékelésére. Így az adatsor egyes rövidebb szakaszai „beolvaszthatók” a szomszédos - nagyobb elemszámú - szakaszokba. Az eredeti kódnál jóval rövidebbet kapunk, miközben a kép minőségromlása még nem észrevehető. Megfelelő programmal a JPG képek a minőség rovására még jobban tömöríthetők, ha a „beolvasztandó” pontok számát egyről többre növeljük. Egy optimális határ fölötti tömörítési arányt megadva azonban a kép „kockássá” válik, tehát nagyítás nélkül is jól kivehető, homogén színű négyzetekre „esik szét”. Létezik veszteségmentes eljárásokkal dolgozó képtömörítési módszer is, ilyet használ a PNG, vagy a GIF is.

Hangok tömörítése
A digitális zenekereskedelem megjelenésével fontossá vált, hogy a hangfelvételek a lehető legjobb minőséget nyújtsák, a lehető legkisebb, könnyen terjeszthető méretben. A különböző igények kielégítésére több veszteséges és veszteségmentes tömörítési algoritmust dolgoztak ki. Veszteségmentes: A veszteségmentes tömörítés lényege az, hogy az adatok mérete csökken amellett, hogy annak minősége bármilyen módon változna; adatvesztés nem következik be. Az eljárások között azok jobbak, melyek nagyobb tömörítést érnek el. Az eljárások elve az, hogy a hanganyagok jellegzetességeire alapulva speciálisan ezen célra kialakított algoritmusokat használnak. A veszteségmentesen elérhető méretcsökkenés jelentősen kisebb, mint a veszteségesen elérhető, tipikus mértéke 15%–50%. A WMA például úgy ér el tömörítést, hogy nem a mintavételezéskor a feszültségértékhez rendelt számokat rögzíti konkrétan, csak az előzőektől mért eltéréseket. ● Meridian Lossless Packing – MLP ● Free Lossless Audio Codec – FLAC ● Apple Lossless – ALAC ● Monkey's Audio – APE

WMA Lossless – WMA

Veszteséges: A veszteséges tömörítési eljárások a fellelhető ismétlődéeken kívül úgynevezett pszichoakusztikai törvényeket használnak ki. Ezek azon alapulnak, hogy az ember nem képes minden frekvencián a hangok érzékelésére, és a hallható frekvenciákra sem egyformán érzékeny. A tömörítő eljárások ezeket az alig, vagy egyáltalán nem hallható hangokat vagy elhagyják, vagy a hallhatóakba olvasztják. Így a fájlméret jelentősen csökkenthető, igaz, minőségbeli kompromisszumokkal. ● Ogg Vorbis: egy szabad és nyílt hangtömörítési eljárás (kodek) ● Ogg Speex (speciális beszédtömörítő eljárás) ● MP3: egy veszteséges tömörítésen alapuló zenei fájlformátum, jelenleg az egyik legelterjedtebb. ● MP2 ● RealAudio ● AAC (az Apple által favorizált formátum) ● Dolby AC-3 ● ATRAC – (a Sony védett formátuma) ● Musepack (MPC) ● Windows Media Audio – WMA

Videók tömörítése
Alapelv: a különbségi kódolást alkalmazzák általában. Az tároljuk csak el, hogy az előzőhöz képest mi változott, csak a változásokat kell tárolni, így jelentős megtakarítást érhetünk el. Mivel egy nagyfelbontású film valós idejú dekódolása igen nagy teljesítmény igényel, a korszerű videókártyák gyakran tartalmaznak a népszerűbb tömörítési technológiákhoz hardveres gyorsítást. ● AVI ● MOV ● MPEG

Általános tömörítő programok
Az általános tömörítő programok minden fájltípust képesek tömöríteni, többé kevésbé. A legelterjedtebb tömörített formátumok a ZIP, a RAR, és az ARJ. A ZIP állományokat a Windows XP már alapértelmezetten képes kezelni, a többihez egy segédprogramra van szüksége, például WinRAR, Total Commander. Ezek ki és be egyaránt képesek tömöríteni. A becsomagolt állományok csak kitömörítve képesek ellátni eredeti funkciójukat, tehát egy tömörített EXE nem fog lefutni, vagy egy tömörített képet nem tudunk kitömörítés előtt megnyitni.

Önkicsomagoló és darabolt állományok
A Total Commander fájlkezelő programba integráltak tömörítési eljárásokat is, így például tudunk önkicsomagoló és méretre darabolt fájlokat is létrehozni ill. kibontani. Az önkicsomagoló állományokra akkor van szükség, hogyha nincs a kezünk ügyében egy kicsomagoló program, ezért egy futtatható állomány (pl. EXE) elindításával önmagát csomagolja ki a fájl (ezt a technikát telepítések esetén gyakran alkalmazzák az informatikában). Méretre darabolt állományok létrehozása inkább csak még az informatika hőskorszakában volt divat, amikor még a floppy volt az egyetlen elérhető adathordozó. Az elv lényege az, hogy egy adott fájlt úgy tömöríthetünk, hogy azt egyenlő méretű darabokra felosztva, azokat együttesen kibontva kapjuk vissza az eredeti állományt. Manapság is alkalmazzák a fájlmegosztásban.

Egy tömörített állományhoz utólag is hozzáadhatunk fájlokat, mintha csak egy könyvtár lenne. Erre a WinRAR és a Total Commander is képes.

8. Segédprogramok
A segédprogramok vagy a rendszerrel együtt települő, de legtöbbször utólag telepített programok, amelyek jelentősen kiszélesítik a számítógép képességeit. Az operációs rendszer tulajdonképpen egy univerzális alap, amire minden felhasználó a saját igényei legjobban kielégítő programokat telepíthet. A segédprogramok főbb csoportjai: ● Fájlkezelés: A könyvtárszerkezetben valónavigálást, különböző műveleteket végző programok. ○ Norton Commander (DOS) ○ Total Commander ● Archiválás, tömörítés ○ A Win2000 óta a Windows a zip fájlokat képes tömörített mappaként kezelni. De tömöríthetünk még WinZip-pel WinRAR-ral (elég elterjedt), Total Commanderrel, stb ● Vírusvédelem, tűzfal ○ Fontos a felhasználók gépeinek és adatainak védelme. Az adathordozókon keresztül terjedő vírusokat mára felváltották a hálózaton, az interneten terjedő kártevők. Ellenük a hálózati forgalom szűrésével és ellenőrzésével védekezhetünk, erre a tűzfalakat használjuk(AVG Firewall, McAfee Firewall). A számítógépre került kártékony kódokat pedig a vírusirtók kutatják fel és semlegesítik. (NOD32, AVG, F-Secure, Kaspersky-szoftverek). Ezek általában csomagban megvásárolhatóak és átfogó védelmet nyújtanak. ● Multimédia ○ Windows Media Player, Winamp, Quicktime, ACDSee, VLC, Adobe szoftverek (Ps, In, Dw, Pr, Ae)

9. Vírusvédelem
A megelőzés mellett fontos a már meglévő vírusok felkutatása és eltávolítása is. Ezért mindig frissítsük a vírusirtónk adatbázisát, és minél sűrűbben ellenőriztessük vele az összes csatlakoztatott háttértár és memória tartalmát. A vírusirtókat többnyire különböző biztonsági csomagokban árusítják, amelyek tartalmaznak vírusirtót, tűzfal szoftvert, valamint egyéb, speciális biztonsági kiegészítést is az adataink védelmének érdekében. Egy friss védelmi rendszerrel már viszonylagos biztonságban érezhetjük magunkat. A mai vírusok legtöbbször már más célokat szolgálnak, mint őseik. Ma már nem a számítógép és adataink tönkretétele a legfőbb cél, hiszen ezzel ritkán lehet anyagi haszonhoz jutni. Manapság sokkal elterjedtebb cél az úgynevezett botnet kiépítéséért felelős vírusok terjesztése. Ezek olyan háttérben futó programokkal működnek, amelyek átveszik az irányítást akár több ezer gép fölött. Az ilyen számítógép-hadseregekkel azután DDOS (distributed denial-ofservice), azaz túlterheléses támadásokat indíthatnak, vagy hirdetőoldalakat nyithatnak meg, így pénzhez juthatnak. Az akár naponta frissülő vírusdefiníciós adatbázisok ugyan mindig csak követn tudják a víruskészítőket, de a terjedést már könyebben megakadályozzák. Éppen ezért manapság már nem a gépek sebezhetősége, hanem az emberi hiszékenység jelenti a legnagyobb veszélyt. A vírusnak nem kell bonyolult módon betörnie sehová, ha a hiszékeny felhasználó minden jogot és adatot önként megad neki, pl.: phising.

10. Hálózatok működése
Szoftverek
A hálózat hardveres kiépítése mellett ahhoz, hogy az annak előnyeit kihasználhassuk, különböző szoftverekre van szükségünk. Konfigurálnunk kell a hardvereket, meg kell oldanunk a hálózatra kötött gépek és eszközök egyértelmű azonosítását. Ezt megtehetjük kézzel, ilyenkor mi állítjuk be az IP címet, a hálózati maszkot és az alapértelmezett átjárót, valamint a használt DNS szervereket. Ilyenkor azonban ügyelnünk kell arra, hogy a címekben ne legyen ütközés, minden eszköz egyedi címmel rendelkezzen. A nagyobb, vagy gyakran változó hálózatok (pl. hotspotok) esetében egyszerűbb, ha az úgynevezett DHCP szolgáltatásra bízzuk a beállítást, melyet a legtöbb eszköz támogat. Ez az eszközök kérésére automatikusan elküldi a szükséges beállításokat, nekünk nem kell IP címekkel bajlódnunk. Szükséges még egy hálózati kommunikációra alkalmas operációs rendszer, valamint a szerver gép esetében egy szerver operációs rendszer. A szerver operációs rendszerének jellemző többletfunkciói: ● bejelentkezés szabályozása ● fájlmegosztás ● nyomtatók, háttértárak és más erőforrások megosztása ● web-szolgáltatás (webszerver) ● levelező-szolgáltatás (levelező szerver) ● FTP ● Proxy ● tűzfal A háztartásonként több számítógép és ezzel a kis otthoni hálózatok elterjedésével sok szervekre jellemző tulajdonságot örököltek meg az otthoni operációs rendszerek. A mai szerver operációs rendszerek lényegében egyszerűsített, kényelmi is szórakoztató funkciókat mellőző, ám a hálózati kommunikációt komolyabban szabályozó segédprogramokkal felszerelt változatai az alap rendszernek.

A hálózati kommunikáció logikai felépítése
Egy hálózat logikai felépítése nagyban függ a hálót alkotó gépek közti viszonytól, ami két féle lehet: ● Egyenrangú hálózatoknál a kapcsolatban álló gépek kliensként és szerverként is működhetnek, az operációs rendszerbe vannak beépítve a hálózati szolgáltatások. ● Kliens-szerver hálózatoknál a szerveren hálózati operációs rendszert kell futtatni (pl. Novell NetWare, Windows NT/2000/XP), ami kiszolgálja a kliensektől érkező kéréseket. A szerver feladata a fájlok tárolása és védelme és a hálózati nyomtatás lehetőségének biztosítása. A klienseken bármilyen kompatíbilis operációs rendszer futhat. Az alkalmazói programok a kliens gépeken futnak.

Kapcsolódás egy helyi hálózathoz
Első és legfontosabb dolgunk a fizikai kapcsolat létrehozása. Ez történhet kábeles vagy vezeték nélküli megoldással, a lényeg hogy számítógépünk kapcsolatban álljon a többi eszközzel. Ezután azonosítanunk kell a számítógépet, kézzel, vagy DHCP segítségével. Fontos hogy a

hálózat tűzfala ismerje a gépünket, ne tekintse fenyegetésnek. Ha ismeretlen eszközként kezeli, blokkolhatja a számítógép kommunikációját, ezért fontosak a megfelelő beállítások. Ezek után számítógépünk készen áll a hálózati kommunikációra. A vezeték nélküli hálózatok zártságának biztosítása érdekében legtöbbször jelszóval védik őket, csak ennek ismeretében kapcsolódhatunk, valamint a hálózati kommunikációnk teljes ideje alatt a Wi-Fi hatókörén belül kell maradnunk.

Szolgáltatások elérése
A hálózati szolgáltatások eléréséhez rendelkeznünk kell a megfelelő szoftverekkel. Például, ha egy hálózati nyomtatót szeretnénk használni, kell hogy legyen egy dokumentum nyomtatására alkalmas programunk. Ha csevegni, vagy emailt akarunk küldeni, akkor csevegőprogramra és email kliensre lesz szükségünk. A hálózati szolgáltatások eléréséhez megfelelő jogosultságokkal is kell rendelkeznünk.

A felhasználók azonosítása, jogosultságok kezelése
Felhasználónév és jelszó szükséges egy felhasználó azonosításához. Ezeket a felhasználó létrehozásakor adhatjuk meg. Azonosításunk után a szerver biztosítja nekünk a számunkra előre meghatározott és engedélyezett szolgáltatásokat, melyek a jogosultságainktól függenek. Felhasználói jogosultságok: ● bejelentkezési időpontjának és tartamának korlátozása ● bejelentkezéshez használt munkaállomások korlátozása ● írható lemezterület méretének korlátozása (kvóta) ● fájlokhoz, mappákhoz, meghajtókhoz kötődő jogok (törlés, átnevezés, létrehozás, módosítás, keresés, olvasás) A jogosultságokat a rendszergazda, vagyis adminisztrátor adhatja. Minden szervernek van legalább egy adminja, de akár minden felhasználó rendelkezhet rendszergazda jogkörökkel. Az egyszerűbb és egységesebb kezelés érdekében a felhasználókat különböző csoportokba sorolhatják. Az egy csoporton belüli felhasználók jogai azonosak.