Prof. Dr.

Paul Tholey - Kaleb Utecht

ALKOTÓ ÁLOM
H O G Y A N H A S Z N A U U K A L M A IN K A T A
M IN D E N N A P I É L E T B E N

ÁLOM KONTROLL

BIOENERGETIC
A mii eredeti címe:
Prof. Dr. Paul Tholey, Kaleb Utecht
SCHÖPFERISCH TRÁUMEN
WIE SIE IM SCHLAF DAS LÉBEN MEISTERN
DER KLARTRAUM ALS LEBENSfflLFE

Copyright © 1987/1989 by Falkén-Verlag Gmbh,

6272 Niederhausen/Ts. ■

Copyright © Fordította: Hajós Gabriella

Lektorálta: Hegyi László

Fedélterv Kustár Zsuzsa grafikájának felhasználásával készült.

Kiadja: Bioenergetic Kft.

Felelős kiadó: Schneider Gábor igazgató

ISBN 963 02 9126 6

9789630291262
9"7 8 9 6 3 0 »2 9 1 2 6 2
 TARTALOM

ELŐSZÓ 5
BEVEZETÉS Szürke minden elmélet?
Az átálmodott időtartam életünk része 8
Hogyan keletkezik az álom? 9
Egy álom és értelmezése 15
Szabad bejárás álmainkhoz 18
Az álomnapló 19
A szenoik álomkultúrája 21
A „Lucidusoktól" az „Értelmezésig" 22
Minden alvás egy tarkaság 24
Az alvásmegvonás és következményei 26
1. FEJEZET Elsó' gyakorlat
A tudatos álmodás története 28
A tudatos álmodás újjászületése 30
A tudatos álmodás elsajátítható 31
A tudatos álmodás elsajátításának tizparancsolata 33
Emlékeztető 37
Álmodom vagy ébren vagyok? 38
Például 39
Mihez kezdjünk rémálmainkkal? 40
Ismerd meg önmagad! 42
Veszélyes-e a tudatos álom? 44
Minden világos? 46
2. FEJEZET Az elmélet világossá lesz
Spontán tudatos álom 49
Az archetipikus 52
Az archetipikus alakot ölt 55
Nyelvóra 59
3. FEJEZET Negyedik fajta különös találkozás
A szükség találékonnyá tesz 62
„Cave canem" 65
Ne hagyjuk magunkat sarokba szorítani! 68
Aki mer, az nyer 69
4. FEJEZET Magasiskola
„Illemkódex tudatos álmodók számára 78
Az álomadottságok éretlen kezelése 78
A hetedik aspektus 87
 Hogyan érjük el és hogyan tartsuk fenn
a tudatos álmot? 91
A képtechnika 92
A testtechnika 93
A kép-test-technika 95
Az én-pont-technika 95
A kép-én-pont-technika 96
Egyéb technikák 96
5. FEJEZET Ismeretelmélet házi használatra
Álláspontok 99
Alapok 100
Elhatárolások 101
A „fenomenális,, és a „transzfenomenális" 103
Szemléltetés 107
Kilátások 112
6. FEJEZET Anyagok haladók részére
Tessék beszállni 118
Megismerd álmok 118
Prelucidus álmok 129
Szándékos ébredés - szándéktalan ébredés 131
Elszalasztott lehetőségek 134
Kutató álmok 142
Álomtréning 146
Élvezetek, amelyeket nem kell megbánnunk 148
Az első alkalom 153
7. FEJEZET A vidám tudomány
Felfedezők kerestetnek! 159
Te ? vagy én ? 159
Rímel, nem rímel 163
Maghasadás 170
Az elméletek próbaköve 171
Alkotó álom 174
Science-fiction live 175
Mi lenne, ha ...? 177
TUDATOS ÁLOMGYAKORLATOK, AMELYEK A TESTET
ÉS A SZELLEMET EGYARÁNT ELŐRE VISZIK
A külső és a belső út 180
A tudatos álom mint szimulátor 181
Az edzés szabályai 183
Elméleti felvetések egy gyakorlati kultúrkritikához 193
 ELŐSZÓ
„Az álom is
személyiségem része,
Olyan valódi,
amilyen én magam
vagyok."
ErhardHain

Éjszakánként mindenki 5-7 alkalommal álmodik. Álmainkra

hiányosan vagy sehogyan sem emlékezünk. Amelyeket mégis fel
tudunk idézni, azok tarkák, olykor különösek, érthetetlenek.
Előfordul, hogy álmaink szorongást keltenek bennünk, máskor
kellemes vagy mókás helyzeteket élünk át vagy mulasztunk el.
Mindennapi álmainkban egy tényező mindenképpen közös; az,
hogy az álom „történik" velünk, s cselekedeteinknek nem vagyunk
tudatában - ez teljességgel ellentéte annak, ahogyan ébren élünk.
Túlságosan szokatlan események hatására néha így szólunk: „Ez nem
lehet más, csak álom!" Talán meg is kérünk valakit, csípjen belénk,
hogy biztosak legyünk abban, hol vagyunk, kik vagyunk.
A csípés azonban egyáltalán nem megbízható próba arra nézve,
hogy ébren vagyunk-e vagy álmodunk. Ennek megállapítására ma
már egy sor megbízható teszt létezik, s a leghatékonyabbak közé
tartoznak azok, amelyeket Paul Tholey professzor ebben a könyvben
leír. Ezek segítségével nemcsak ébren állapíthatjuk meg, hogy ébren
vagyunk - teljesen bizonyosak sohasem lehetünk ebben - de
álmunkban is felismerjük, hogy álmodunk. Abban a másodpercben
azonban, amelyben felismertük, hogy álmodunk, az álom teljesen
megváltozik; az észlelés intenzívebb, jelentékenyebb lesz, úgy
szagolunk, úgy hallunk és úgy ízlelünk ahogyan ébren - vagy még
tisztábban.
Mivel azonban ilyenkor tudjuk, hogy álmodunk, olyan
cselekedetekre leszünk képesek, amelyekre ébren képtelenek lennénk;
pl. repülünk vagy átmegyünk a falon, bátran, félelem nélkül
szembeszállunk vadállatokkal, vagy nagyszerű élményeket élünk át
anélkül, hogy abban bármi megzavarhatna bennünket. Akik
valamilyen betegség következtében fogyatékosak, elveszített
képességeiket álmukban újra birtokolhatják, újra élvezhetik. Álmaink
titokzatos alakjait kilétük felől kikérdezhetjük, s válaszaik által
önismeretünk fontos adalékokkal gyarapodhat.
Miután tudjuk, hogy álmodunk, szabadon dönthetünk afelől, hogy

5
mit teszünk, s mit engedünk magunkkal megtörténni - s afelől is,
hogy felébredünk-e vagy tovább álmodunk.
Tholey professzor azokat az álmokat, amelyekben az álmodó
felismeri, hogy álmodik, s tisztában van döntési szabadságával,
tudatos álmoknak nevezi. A tudatos álom rokon az angoloknál ismert
lucid dream-mel, ennek továbbfejlesztett változata. Ma már az un.
akadémikus világban is jelentős kutatások folynak a tudatos álom
természetéről. /Pl. Stephen La Berge (USA), Jane Gackenbach
(Kanada), Christian Bouchet (Franciaország), Cecília Green
(anglia), Anne Faraday (Ausztrália), den Blanken (Hollandia) és
mások./
Tholey professzor tudatos álommal kapcsolatos filozófiája és
praxisa mély és lényegi hasonlóságot mutat a tantra jóga
álomjógájával. A tibeti tanok igen nagy jelentőséget tulajdonítanak a
tudattalannak, felismerik, hogy az ember az álomban megszabadulván
szociális szerepeitől és meghatározottságaitól mély önismerethez
juthat.
Carlos Casteneda könyveiben szintén tudatos álom-szení
állapotokat ír le - ő az indián sámánizmus tradíciójára épít. A SETH
könyvekben Jane Roberts transz-médium beszámolói szerint a lélek
az álom állapotában valós események előidézésére is képes.
A könyv, amelyet a kezükben tartanak, áttekiti a tudatos álom
jellegzetességeit és lehetőségeit, valamint gyakorlati útmutatást nyújt
a tudatos álmodás elsajátításához. Tholey professzor 30 éve elsőként
egzakt tudományos módszerekkel vizsgálja a tudatos álom jelenségét
a Frankfurt am maini Johann Wolfgang Goethe Egyetemen. A
témával kapcsolatosan több mint 50 publikációja jelent meg. Ö maga
szenvedélyes tudatos álmodó, a nyugati világ egyik
legjelentékenyebb tudatkutatója.
Meggyőződése, hogy a tudatos álmodás messzemenően hozzájárul
ahhoz, hogy mindenkori tudatállapotunkról tiszta képet nyerjünk;
hogy problémáinkkal, konfliktusainkkal, belső és külső személyes
szituációnkkal mindenkor tisztában legyünk. Ez a valóság és
őszinteség elviselésének bátorságához vezet. Szembesülve
álomalakjainkkal és áloméletünkkel személyiségünk addig elfojtott -
tudattalan -részeit integráljuk s ezáltal egyre inkább önmagunkká
válunk.
„Monddmeg, mit álmodsz, s
én megmondom, ki vagy. "

Friedrich Nitzsche
Zornánszky Eszter Berlin-Frankfurt am
Main 1991 május

6
 BEVEZETÉS

SZÜRKE MINDEN ELMÉLET?

AZ ÁTÁLMODOTT IDŐTARTAM ÉLETÜNK RÉSZE

Az ember kerek 200 000 órát alszik át életében, majd egy negyed
évszázadot! Amikor álmodunk, mint mindenki tudja, testünk, az
ébrenlét fáradalmait piheni ki. S arról is hallottunk már, hogy
„pszichikai rendszerünk-' (lelkünk) szintén az álmodás során
regenerálódik, - bár ez ma is ugyanolyan titokzatos számunkra, mint
valaha. Erről a folyamatról azonban még tudósaink is meglehetdsen
keveset tudnak. Egyrészt azért, mert ez a folyamat lényegét tekintve
meglehetősen rejtett, s még a vizsgálódó tekintet számára sem
jelenik meg közvetlenül. Másrészt azért, mert többnyire nem
mindenről veszünk tudomást, amiről pedig már tudnunk kellene.
Mindenesetre már saját életünkből is ismert előttünk az a tény,
hogy életünk 20-25 évét átalusszuk. Tudjuk, milyen hosszú egy nap,
mennyit alszunk körülbelül naponta, ismerjük az emberi
átlagéletkort, s tudjuk, hány nap van egy évben. Már csak fel kell
tennünk a „helyes" kérdést, értelemszerűen kapcsolatba kell hoznunk
egymással az ismert tényeket... s máris bizonyításnál vagyunk.
Hiszen kézenfekvő az egész.
Mióta a tudomány a REM-fenomént (lásd 24. o.) vizsgálja, tudjuk,
hogy mindenki álmodik akkor is, ha nem emlékszik rá. Az is ismert,
hogy a paradox alvás (lásd 25. o.) e fázisai éjszakánként kb. ötször
lépnek fel, s átlagos időtartamukat is ismerjük. Ebből vezethetjük le,
hogy tulajdonképpen hány órát, napot vagy évet „alszunk is át".
Egyszerűen kiszámítható: Életünkből kb. 4 éven át álmodunk. Négy
éven át!
Ez a szám éppen elegendő ahhoz, hogy rámutasson életünkben az
álmok helyi értékére. Ennek ellenére a legtöbb álmodó, a legtöbb
ember nincs tudatában ennek a ténynek. Holott pl. ha egy fél évígkül-
földön tartózkodunk, ennek a jelentősége mindannyiunk számára
teljesen világos. Ilyenkor ugyanis olyan idegenszerű tapasztalatoknak
vagyunk kitéve, amelyek irritálnak, izgatnak, formálnak bennünket.
Ha később visszatekintünk erre az időszakra, minden valószínűség
szerint arra a belátásra jutunk, hogy olyan tapasztalatokat
gyűjtöttünk, melyek alapvetően befolyásolták az élethez való
hozzáállásunkat. Hogy miért? Mert a mindennapokon túl lévő sajátos
környezetben és túlzó helyzetekben egyszerűen fogékonyabbak,
nyitottabbak vagyunk az új tapasztalatokra.
Ennyit a külföldről! És mi van az álmok világával? Egy harmincas
éveit taposó ember jóval több, mint egy évet töltött álmai világában:
olyan tájon tehát, amely sokkal extrémebb, mint bármely elképzelhető
idegen ország, s kétségtelenül sajátosabb, mint bármely szituáció
otthonos hétköznapjainkban. Csakhogy emlékszik-e az ember álom-

8
világában szerzett tapasztalataira? És ha igen, éppoly pontossággal
emlékszik-e, mint éber valósága élményeire? Sajnos igen ritkán
fordul elő, hogy spontán emlékeznénk egy olyan összefüggő
álomra, amely számunkra még jelentőségteljesnek is látszik.
Általában - ha egyáltalán sikerül - egy-két álom jut eszünkbe
éjszakánk számos álmából. Ha ezeket azután újra összefoglaljuk,
gyakran unalmasaknak, semmitmondóknak tűnnek. Ritkán
gondolunk hosszasabban rájuk, csak ha valamelyik érdekesnek tűnik,
különösnek, mintha valami varázslat rejlene benne. Mindez például,
mert álmunkban elhalt rokonunk titokzatos igazságokat közöl
velünk, olyan igazságokat, amelyek végtelenül fontosnak tűnnek,
vagy azért, mert valamely égető kérdésre választ kaptunk, ezt
azonban a felébredéssel elfelejtettük, s akárhogy is igyekszünk, nem
tudjuk emlékezetünkbe idézni többé. Sorolhatnánk még eseteket, az
irodalom tele van példákkal. S ki tudja, talán a felejtés függönye
mögött valóban értékes felismerések rejtőznek. KÉKULÉ pl. álmában
talált rá a benzol régóta kutatott struktúrájára, míg MOZART néhány
levelében arról ír, hogyan repültek hozzá álmában dallamok...

HOGYAN KELETKEZIK AZ ÁLOM?

Tulajdonképpen miért felejtünk el oly sokat abból, amit éjszakáról

éjszakára álmodunk? És egyáltalán hogyan keletkezik az álom? Vagy
pontosabban: Hogyan keletkezik az emlékezés álmainkra? A
következő oldalon található rétegséma úgy ábrázolja az álom
fejlődését, ahogyan azt manapság a legtöbb pszichoanalitikus
elképzeli.
Az ún. látens álomtartalom az, ami az álmot egyáltalán
lehetségessé (vagy szükségessé?) teszi.
E fogalom többé-kevésbé gyámoltalanul, mégis a lehető
legpontosabban jelzi azon információk szövevényes együttesét,
amelyek álmainkat érzékszerveink és emlékezetünk számára
egyáltalán megközelíthetővé teszik. Ez pedig azt jelenti, hogy az
„álomsztoriban" teljesen különböző természetű formáló erők
működnek közre.
Az egyik az alvó környezetéből származó ingerek: például egy
mozgásban lévő hajó ringatása, égésszag, sőt, saját horkolásunk zaja
is beépülhet az álomba. Ugyanakkor nem kell, hogy az álom
feltétlenül naturalisztikus módon használja fel az így felvett
környezeti ingert. Lehetséges ugyanígy, hogy a hálószobába betoluló
friss, meleg kenyérszag hatására éles, üszökszagú tűzvésszel
álmodunk, de az is lehet, hogy a folyamatos fegyverropogás a
lövészárokban fekvő katonát olyan álomba segíti, amelyben ő a
német birodalmi vasút egyik kupéjában éppen szabadságára
utazik...

9
 Tudatos „manifeszt" álomtartalom (az
az álom, amelyre emlékszünk)

Tudatelőrtos
~zr
szekunder (másodlagos) cenzúra <

-A-
az álom tartalmát a prlmór
Tudattalan (elsődleges) cenzúra meghatározta
álommunka alakltja ki: dramatizálás,
szimbolizálás, sűrítés
és eltolás

A
primer (elsődleges) cenzúra

„látens" álomtartalom

Az alvó
környezet
Ingerel
A általános
óletszituácló

gyermekkori
emlékek és
komplexusok

c
^rm az elmúlt
nap
benyomásai

__ „archetlplkus", és CG.
Jung-I értelemben vett
.kollektív" tudattalan" ingerei
 Az előző nap benyomásai esetén a „külső adottságok" már
valamivel rejtettebben ültetődnek át álmainkba. Merő bosszankodás
és szorongás volt egész napom, s mindezt elalvás előtt már nem
tudtam feldolgozni, s így megszabadulni tőle? Vagy éppen csupa
harmónia és siker áll e napon mögöttem? Az az érzelmi alaphelyzet,
amelyet az előző nap teremt, természetesen befolyásolja álmaink
érzelmi alapszínezetét is. Sőt, az előző nap konkrét eseményei is
beépülhetnek álmainkba.
Az a napilapszerkesztő például, akinek a lapzárta napján váratlanul
még több oldalt át kell dolgozni, aki emiatt elmulaszt egy számára
fontos megbeszélést, konfliktusba kerül a szedővel és a kiadóval, és
még a felesége is veszekszik vele, mert túl későn érkezik haza, aligha
fekszik ellazultan az ágyába. Ha ez a nyugtalan, s a nap
stresszhatásai alatt álló ember végre elalszik, nagyon is lehetséges,
hogy arról fog álmodni, hogy egy futószalagon dolgozik, egyik hibát
követi el a másik után, amitől persze egyre kétségbeesettebb, a
futószalag azonban megy tovább...
Egy másik ember, aki esetleg meglepetésére megtudja, hogy
elveszettnek hitt nagy szerelme még mindig őt szereti, s így napja a
nyugalom, a melegség s a bizalom jegyében zajlik, lehet, hogy
álmában gyönyöní napot tölt el a tengernél, s minden mintegy
varázsszóra, erőlködés nélkül sikerül.
Álomtartalmaink e nyilvánvaló, mindennapi meghatározóitól kissé
távolabb esik az, amit egy ember általános életszituációjának
nevezünk. Ez ugyanis bár feltiínésmentesen, mégis sokkal
hatalmasabban meghatározza álmaink tematikáját, mint a környezet
ingerei vagy az előző nap benyomásai. Olyan életszakaszban vagyok,
amely kérdésekkel, bizonytalanságokkal terhes? Vagy aránylag
nyugodt, stabil körülmények között? Anélkül, hogy a természetesen
lehetséges köztes állapotokba belemennénk, feltehető, hogy az első
szituáció fő témája a mozgás, míg a másodiké igen nagy
valószínűséggel a mozdulatlanság lesz.
Az a fiatal nő, aki egy másik városban szeretne valamilyen
munkakört elvállalni, de még a szülői házban lakik, s tetejébe először
igazán szerelmes, valaki tehát, akiben megvan az igény arra, hogy
egzisztenciális döntést hozzon, de nincs még olyan helyzetben, hogy
a szembenálló faktorokat kielégítően mérlegelje, nos, mit álmodik
egy ilyen fiatal nő? Életszituációját a környező világ ingereivel és az
előző nap benyomásaival együtt feltehetően úgy fogja feldolgozni,
hogy

Az álom keletkezésének sematikus ábrázolása, Az ábrán a „ tudatelőtti" és

a „ tudattalan " elkülönül egymástól, a valóságban ez nem ilyen éles, az
ábrán való elkülönítés csak a szemléletességet szolgálja.

11
álmaiban égető kérdések merülnek fel, amelyekre azonban nem tudja
a választ. Ilyenek például a vizsgaálmok, vagy az olyan álmok,
amelyekben hiábavalóan kísérletezünk valamilyen mechanizmus
megjavításával, vagy éppen egy olyan, amelyben a magány rettenetes
érzése segélykiáltásokra készteti az álmodót, mivel problémáival
annyira egyedül érzi magát...
Természetesen az ilyen álmok hektikus mozgalmassága adott
esetben más jelentést is nyerhet; akkor ugyanis, ha valamiféle
megoldásra van kilátás: az ilyen esetekben az álom úgy változik meg,
hogy a továbbra is jelenlévő' nyugtalanság és mozgás az épülés és
kíváncsiság konstruktív érzéseivel kapcsolódik össze.
A „mozdulatlanság" alaptémája is kétféleképpen fejeződhet ki. Az
álmodó mindenkori álláspontjától és érzelmi alaphelyzetétől függően
vezethet egyrészt a leláncoltság, fogság, akár a bénultság érzéséhez,
másrészt azonban teremthet olyan álomszituációkat is, amelyekben
az álmodó függetlenül az őt körülvevő nyugtalanságtól, elmélyülten
és elégedetten, sőt, bölcsen figyeli a körülötte zajló eseményeket.
Az álmainka* befolyásoló tényezők listája ezzel azonban még nem
merült ki. Vegyük szemügyre tehát az álomélet befolyásolásának a
következő, még mélyebben fekvő faktorát, a gyermekkori emlékekéi
én „komplexusokat". Ez az a terület ugyanis, amely az alaptémák
feldolgozásának módját az Alomban (és ébren is!) igen jellegzetes és
az egyénre jellemző módon meghatározza.
Azt például, hogy a „mozgás" fő témájának feldolgozása során a
szorongás vagy a kíváncsiság dominál, álmunkban még erősebben
befolyásolják gyermekkori tapasztalataink, mint amikor ébren
vagyunk.
Az álomtartalom tehát inkább a környezeti adottságokkal függ
össze. Az a mód azonban, ahogyan a környezeti adottságok az
álomban feldolgozódnak, az álmodó egyéniségétől, problémáitól,
képességeitől, határaitól, stb. függ. Hogy a legegyszerűbb nevezőre
hozzuk: azt, hogy egy kellemes repüléses álomból szorongásos
zuhanás-álom lesz-e vagy éppen fordítva, lényegileg a látens
álomtartalomra befolyással bíró tényezők eme negyedik területe
határozza meg. E példa esetén az álom fő témája mindkét esetben
ugyanaz: az extrém (sajátos súlytalan) mozgás.
Számos pszichológus ezeken túl még egy ötödik terület létét is
feltételezi, amelynek ingerei a látens álomtartalomra hathatnak. A
kollektív tudattalanról van szó, amelyet ebben a formában CG. Jung
fogalmazott meg először. Ezt a területet nevezhetnénk az „emberi faj
emlékezetének" is.
Nem áll szándékunkban palástolni, hogy vannak olyan
pszichológusok is, akik tagadják az ilyen erők létét az emberi
pszichében. A mi felfogásunk szerint azonban ez a fogalom
különböző, a kultúrán

12
túlnyúló emberi sajátosságok vonatkozásában színvonalas,
magyarázatot tesz lehetővé. Mindenesetre megvilágítja a különböző
kultúrák emberének azonosságát pl. a nagyobb rovaroktól való undor,
a mélységfélelem és sok más pszichés jelenség vonatkozásában.
Azt, hogy milyen nyilvánvaló módon genetikus gyökení az
emberekben a mélységtől való félelem, szépen demonstrálja a
„vizuális szakadék"-nak elnevezett kísérlet. A kísérletben olyan játszó
felületet hozunk létre, amelynek az egyik fele teljesen vízszintes, a
másik fele azonban, amelyet függőleges sík választ el az elsőtől,
jelentősen mélyebben fekszik. A mélyebben fekvő felület fölé nem
tükröződő üveglapot fektetünk. Az e térben kíváncsian mászkáló
csecsemő mindenfelé el fog mászni, de sosem mászik a
„szakadékba", bár a felette lévő üveglap úgysem engedné, hogy
beleessen, (ábra a köv. o-on)
Szokott magatartásunkat a kétéltúekkel és hidegvéniekkel szemben,
már a gyermekben benne lakozó félelmet (respektust) a tűztől igen
egyszerűen, s elegánsan meg tudjuk magyarázni, ha elfogadjuk a
kollektív tudattalan fogalmát. Ezeken túlmenően a különböző
népek és kultúrák meséi és mondái igen hasonló „archetípusokat"
tartalmaznak. Magukban az álmokban is - s ezzel ismét témánknál
vagyunk - függetlenül a kultúráktól, újra és újra ugyanazok az
archetípusok merülnek fel: a vadállat, a sárkány, a sugárzó fény, az
öreg bölcs, a jótündér, a magas hegy, a szakadék-Aki érti a
szimbólumok nyelvét, egyre gyakrabban fog életszituációjának
megfelelő üzeneteket kapni benső világából. Ezek a szimbólumok
már a jövőre fognak utalni, de természetesen nem valamilyen
profetikus értelemben, hanem olyan célirányos „alaktendenciák"
(lásd 5. fej.) értelmében, amelyek az öngyógyítás és a személyiség
fejlődése szolgálatában állnak.
Az alakelméleten (lásd 5. fejezet 98. o.) belül - amelynek e kötet
szerzői elkötelezettek - a C. G. Jung által öröklött struktúrákra
visszavezetett archetipikus szimbólumokat mi másként fogjuk
magyarázni. E szimbólumok kultúrán túlnyúló, feltűnő hasonlóságait
mi azon szituációk közős vonásaira vezetjük vissza, amelyekkel
életében - a születés és a halál nagy szimbólumai között - minden
ember szembesül. Az így érzékelt (vagy álomban észlelt) szimbolikus
képek izoláltan nem magyarázhatok, csak az ember külső és belső
világa történéseinek egységében foghatók fel. E szimbólumok
dinamikája mindenkor megfelel az adott életszituáció dinamikájának,
s ezzel rendszerint utal a szituáció megoldására is.
Alakelméleti szempontból ezen archetipikus képek nagy
dinamizmusa és kifejezőereje onnan ered, hogy ezek gyakran
egymással ellentétes olyan részalakok (Teilgestalt) komplex
feldolgozásai, melyek ellentétessége egy harmonikus összalakban
(Gesamtgestalt) közömbösül.

13
A „vizuális szakadék" kísérlete azt mulatja, hogy a mélységtől való félelem
velünk születik. Még a legUváncsibb kisbaba sem merészkedik az üveglapra,
amelyei a mélység felett helyeztünk el.
Ha a réteges tudatmodellben gondolkodunk, ez az ötödik terület
létünk legmélyebb rétegeinek befolyását biztosítja álmainkra.
Kérdéseink, korlátaink, félelmeink és problémáink hogyanjáért ( és
létéért) e terület kevésbé felelős. (Hogy hogyan dolgozzuk fel
mindezt - hogy bizonyos problémaköröket inkább elfojtunk, hogy ne
érezzük nyomásukat, vagy alkotó, konstruktív megoldásban
reménykedve inkább nyíltan szembenézünk vele - ezt mind ébren,
mind álmainkban az az egy réteggel „feljebb" elhelyezkedő negyedik
terület határozza meg, amely gyermekkori emlékeinket és
komplexusainkat tartalmazza s amely olyanná alakított bennünket,
amilyenek vagyunk.)
A kollektív tudattalan eme legmélyebb rétege mindig új és új
témákat vet fel. Ezek azonban nem olyan témák, mint az elsó három
terület témái, amelyek saját, aktuális életszituációnkra vonatkoznak.
A kollektív tudattalan témái egzisztenciális természetűek, s
ezenkívül arról is gondoskodnak, hogy aktuális, akár triviális
témákat egzisztenciális szintre tudjunk emelni. Mindezt egy példával
szeretnénk szemléltetni.

14
EGY ÁLOM ÉS ÉRTELMEZÉSE
Ez egy gyermektelen, negyvenéves özvegyasszony álma, aki
egyrészt visszariad a házasság gondolatától, másrészt viszont végre
gyermeket szeretne. Éjszakáját egy idegen város szállodaszobájában
tölti. Szobája az utcára néz, s ágya végénél a falban van a lefolyócső.
Egy házassági hirdetés miatt jött a városba, s este randevúja volt. A
férfi, akivel találkozott, előadta, hogy semmire sem vágyik inkább,
minthogy gyermeke legyen, s a nő, mint azt ő maga kifejezte,
„minden erejével azon volt, hogy beleszeressen". Az éjszaka
folyamán a következőket álmodta:

„Meztelenül fürdöm egy vízesés alatt. Meleg van. Nagyon fáradt

vagyok, de a hiís víz egyre jobban felfrissít. Ahogy kilépek a vízesés
alól, üres, tág horizont tárul elém. Hiszen itt semmi sincs rajtam
kívül, gondolom, s hirtelen ismét nagyon fáradtnak és magányosnak
érzem magam. Figyelmemet egy gyönyörű, tarka madár vonja
magára. Egyre közeledik felém, s körözni kezd körülöttem. Bemutató
repülést tart előttem, s ez mély benyomással van rám. De mert még
mindig az a nagy üresség vesz körül, s ő az egyetlen élőlény rajtam
kívül (miután térdig még mindig a vízben állok), feléje gázolok.
Mennél közelebb érek azonban a madárhoz, annál undorítóbb
részleteket látok rajta. Mocskos, mintha molyrágta volna, s ami a
legrosszabb: a hasán lévő tollazatban egy harmadik lába is van, s
ennek karmaiban egy hosszú kést tart! Lassan hideglelős rémület vesz
erőt rajtam, amely megbénítja a lábaimat. Egyre mélyebbre süllyedek
a vízben. Nagy félelemmel körülnézek, segítséget akarok hívni, mert
a madár is egyre nagyobb, egyre közeledik hozzám. Hirtelen egy
kicsiny, lágy kéz nyúlik ki a vízből, félelem nélkül megfogom, s a
kéz levezet a víz színe alá. A kéz egy csinos kis sellőé,
megnyugtatóan simogat vele, majd mint egy nagy ablakon keresztül,
alulról megmutatja nekem a nagy madarat, amelyet előbb még
olyan szépnek tartottam. Csak most ismerem fel, hogy mennyire rút.
Undorral elfordulok, és egyre mélyebbre úszom vele együtt. Egy
víz alatti barlangba érünk, amelyet sugárzó fény tölt be. Egy nagy,
négyszögletes kőre fektetnek. Éppen arra gondolok: „De hiszen ez
egy oltár!", amikor a sellő felnyitja a hasamat (mintha cippzár lenne
rajta) és azt mondja: „Nézd csak, milyen üres vagy!" Ebben a
pillanatban az oltár velem együtt egyre gyorsabban emelkedni kezd,
míg át nem töri a víz szintjét. Én még mindig megmagyarázhatatlan
boldogsággal meredek saját üres hasamra. Aztán minden
szertefoszlik, és felébredek."

A fenti álompéldából úgy olvashatjuk ki a látens álomtartalom

különböző komponenseit, mint egy „tankönyvből". A vízesést az
álmo-

15
dó közvetlen környezetéből érkező zajingerek váltják ki, az utcai
forgalom zaja és/vagy a falban bugyogó víz hangja. A meztelenség és
a fáradtság az előző nap benyomásaira vezethető vissza. A
megerőltető utazástól és a fontos randevú feszültségétől fáradtan, az
álmodó, meztelen védtelenségében (miután a találkozás során a férfi
előtt sok mindent elárult magáról) feszültségmentes nyugalomra
vágyik. Általános életszituációja a magányosság, ez éri utói álmában
is. A figyelmét magára vonó tarka madár, amely magányát is
enyhíteni látszik (hiszen közelít hozzá), azt a férfit reprezentálja,
akivel a délután során találkozott. Az izgalmas bemutató-repülés
nem más, mint a férfi kísérlete, amellyel az asszonyt meg akarja
nyerni magának. Ahogy azonban közeledik, felismeri a „hajszálat a
levesben": a férfi egyrészt nem is olyan fiatal (molyrágta), azonkívül
pedig úgy Uínik, rosszak a szándékai, hiszen egy kést és testi
rendellenességet rejteget. A bizalom megtörése megbénítja az
álmodót. Mezítelen védtelenségében semmit nem tud szembeállítani a
látszólag szép tollazattal, s elrejteni sincs lehetősége semmit.
Kiszolgáltatottnak érzi magát. Ez az álomfrekvencia nyilvánvalóan a
találkozás újraátélését tükrözi: ő feltárulkozott, és rábízta magát
beszélgetőpartnerére, de ettől kellemetlen érzése támadt, hiszen
őszintesége viszonzatlan maradt, mivel a másik nem úgy próbálta őt
megnyerni magának, hogy szintén feltárulkozott előtte, hanem
„pöffeszkedésével", behízelgő beszédével. Éber állapotban mindez
nem volt világos előtte, mert a gyermek utáni vágy e felismerés
útjában állt.
Az álom e pontjához érve már világosan kibontakozik előttünk,
hogy milyen különböző komponensek összjátékából jön létre a látens
álomtartalom, ha ezek nem is különülnek el egymástól olyan tisztán,
mint modellünk sematikus ábráján (lásd 10. o.) Az eddig még nem
említett „gyermekkori komplexusok" és a „kollektív tudattalan"
álompéldánkban átfogó módon egymásba fonódik. A rejtett
torzképződmény a madár hasán kétségtelenül olyasmit szimbolizál,
aminek természetességével az álmodó élete során sosem barátkozott
meg: azt a férfiúi szexualitást, amelyet rendkívül represszív szexuális
neveltetése következtében életéből mindig is kizárt. Ráadásul ezt az
álom kés formájában reprezentálja, tehát agresszív fenyegetésként. A
fenyegetés nem feltétlenül neurotikus természetű'.'Itt ugyanis egy
olyan tudattalan érzés tükröződésével állunk szemben, amely a
realitással való kapcsolatát egyáltalán nem vesztette el. Ez a férfi
ugyanis bizonyos módon valóban fenyegető volt az álmodóra nézve.
Néhány hét múlva kiderült, hogy szándékai már „hivatásszeníen" is
tisztátalanok voltak, mivel a férfi ismert és ugyanezért már
többszörösen büntetett előéletű házasságszédelgő volt.
A felmerülő archetipikus figurák és jelenségek az álomnak új
minőséget adnak. A kis sellő (a fenyegetettséggel és magánnyal
szemben a

16
segítség egy gyermekben testesül meg, ugyanakkor ezt jelképezi
archetipikus értelemben a „jó tündér" is) csillapítja félelmét, s a nagy
madarat (a férfit) biztos távolságból és a helyes megvilágításban
mutatja meg. Az álmodó tudattalanjának mélyében uralkodó fény
misztikus-vallásos módon (az oltáron) közelebb hozza belső
igazságainak egyikéhez: a hasa üres, nincsen benne gyermek! Ez a
felismerés az álomban „megmagyarázhatatlanul boldoggá" teszi az
álmodót. Később, ébren ez a boldogságérzés megmagyarázható lett
számára. Miután erre az álomra kivételesen jól emlékezett, az
álomtörténet feldolgozása során csakhamar világossá vált számára,
hogy jelenlegi lényének a gyermek utáni vágyhoz semmi köze. Ezt a
vágyat házasságából hozta magával egy olyan másik életbe,
amelyben már semmi jogosultsága nem volt. így álmának
archetipikus képei az álmodót valóban olyan egzisztenciális
felismeréshez vezették, amelyhez ébren valószínűleg nem jutott volna
el túl hamar. Erről az álomról természetesen még sok mindent lehetne
mondani. Minden bizonnyal különösen érdekesek volnának azok a
részletmagyarázatok, amelyeket az álmodó terapeutájával közösen
dolgozott ki. Mi azonban az álom példakarakterére korlátozódunk, s a
továbbiakban is csak ábránk részletesebb megvilágítására
használjuk fel.
Szemléltető ábránkon a látens álomtartalom feletti réteg az
ellenállás eszközét, a primer cenzúrát tartalmazza. Ez határozza meg
az álommunkát, azaz azt a módot, ahogyan az álomtörténés elemei
egységes álomtörténetté állnak össze. Példánkban ez a következőt
jelenti:
Az álmodó különleges viszonya a férfi-szexualitáshoz a férfi-
nemiszervet „harmadik lábként" jeleníti meg, amelyet egyúttal
„torzképződményként" érzékel (szimbolizáció). A házasságszédelgő
felöli fenyegetettség az álomban egyrészt elrejtett késként, másrészt
az álmodó megnyerésére irányuló bemutató repülésben jelenik meg
(dramatizálás). Rendkívülinek érzett magányát a horizont
végtelensége fejezi ki, amely magány triviálisan tárgyi szinten
nyilvánul meg, illetve éppenséggel semmi sem nyilvánul meg
(eltolás). Mindezt egybevetve ez az álom az álmodó általános
életszituációját és életének pillanatnyi történéseit olyan
kulcsélményben fogja össze, amelyet sűrítésnek nevezhetünk.
A primer cenzúra tehát azt gátolja meg, hogy a dolgok az álomban
úgy jelenjenek meg, amilyenek. Azt mondhatnánk, hogy olyan
fogalmakra és képekre fordítja le azokat, amelyek mérsékeltebbek, s
ezáltal elviselhetőbbek számunkra. így mindenkinek az egyéni
ellenállása (lásd 10. o.-t) felelős azért, hogy hogyan válik a látens
álomtartalom nyersanyagából végső álomtörténet, azaz manifeszt
álomtartalom.
Most azonban még nem tartunk ott. Végső álomtörténetünkben
ugyanis még mindig történnek olyan dolgok, amelyeket ébren nem-

17
igen akceptálnánk. Ezen a ponton lép működésbe a szekunder-
cenzúra. Ez határozza meg, mit is „felejtünk el" álmainkból. És ez,
mint mindenki tudja, rendszerint majdnem minden. Ritkán és
keveseknek sikerül áttörni ezt a felejtést - akkor is csak intenzív
utánagondoiás vagy terápiás álommunka segítségével. Álompéldánk
álmodója csak jóval később, egy terápiás ülés során emlékezett arra,
hogy a madárnak az álomban jánuszarca volt, amely egyrészt az
apját, másrészt azt a férfit ábrázolta, akivel aznap találkozott. Ez
annyira elrémítette, hogy a képben rejló' igazságot egyszerűen nem
akarta tudomásul venni, így ez a szekunder-cenzúrának esett
áldozatául. Bizonyára lesznek az olvasók között szakemberek, s
olyan képzett laikusok is, akik számára az álom keletkezésének és
értelmezésének e durva vázlata gyorsgaloppnak fog tűnni az
álomelmélet területén, s akik ezt megjegyzéseikkel, kiegészítéseikkel,
pontosításaikkal tennék teljesebbé. Mi azonban azt szeretnénk, ha
valamennyi olvasónkat már könyvünk elején elméletileg azonosan
felkészültnek tarthatnánk. Könyvünk ugyanis kevésbé az érdekelt
szakpublikumhoz, mint inkább azokhoz szól, akiket ugyan
érdekelnek saját álmaik, de egyáltalán nem törekednek arra, hogy a
pszichológia tudományának magántudósai legyenek. Egy minimális
elméleti tudás azonban igen hasznos mind saját álmaink, mind mások
álmainak könyebb megértéséhez. Erre a minimális mértékre
korlátozódunk könyvünkben akkor is, ha érdekes, de kevésbé
releváns részletek ezáltal ki is maradnak.
Egyébként az általunk itt közvetített elméleti tudás a kezdő tudatos
álmodó számára komoly segítséget jelent. Ezen kívül ez az elméleti
tudás segítségére lesz az erre fogékony olvasónak abban is, hogy
felismerje magában azokat az egyéb képességeket, amelyek a tudatos
álmodás képességével együttjárnak, s amelyek lehető legszélesebb
körben való elterjesztése a tudatos álmodó szerzőknek igencsak a
szívükön fekszik.

SZABAD BEJÁRÁS ÁLMAINKHOZ

Az özvegy példáján is láthatjuk, miért is tulajdonított az emberiség

ősidők óta olyan nagy jelentőséget álmainak. Teljesen nyilvánvaló,
hogy álmunkban sokkal szorosabb összeköttetésben vagyunk
érzéseink valóságával, mint ébren. Ha képesek vagyunk álmainkra
emlékezni, sőt helyesen értelmezni is tudjuk azokat, lehetséges, hogy
pozitív módon tudjuk általuk befolyásolni életünket. Az álom
értelmezése azonban a legtöbb embernek nehezére esik. Ezért is
örvendtek bizonyos tekintélynek a mindig is létező hivatásos álom-
értelmezők.

18
 A „beavatottak" egykor sámánok voltak, ma pszichoanalitikusok,
ez azonban a tartalmat illetően alig-alig jelent fejlődést. Hogyan lehet
ez? Az emberek egzisztenciális problémái alapjában nem változtak,
legfeljebb formailag színesebbek lettek. Mind régen, mind ma voltak
és vannak jó és rossz álomértelmezők. Jelentős különbség csak az
egykori és a mai rossz álomértelmezők fogadtatásában van;
valamikor a rossz álomértelmező ki volt téve a nyilvános
felsülésnek, manapság azonban...
Mindazonáltal az utóbbi évtizedekben az emberek álmaik iránti
érdeklődése jelentősen megnövekedett, s az álomirodalmat éppoly
hamar adják el, mint ahogy termelik. Szerencsére manapság divatos
komolyan foglalkozni ezzel a témával. Lejárt az olyan
„receptkönyvek" kora, amelyek minden álmot s szimbólumot egy
kaptafára húztak, s a szegény, tiszteletteljesen tudatlan
lottónyereményről szóló álmát ugyanúgy értelmezték, mint gazdag
szomszédja ugyanilyen álmát. Időközben közismertté vált, hogy
nem lehet komolyan venni az olyan értelmezést, amely nem veszi
figyelembe az álmodó személyes történetét, aktuális élethelyzetét. S
lassan az is bekerül a köztudatba, hogy álmai legjobb interpretátora
maga az álmodó, feltéve, hogy a megfelelő alapismeretekkel
rendelkezik.
Akárcsak más nyelvek, a szimbólumok nyelve sem csak lexikonok
használata útján sajátítható el, hanem úgy is, hogy tiszta tudattal
elmerülünk abban a világban, ahol ezt a nyelvet beszélik: például az
álmok világában.
E területen két, ma élő szerző emelhető ki. Mind PATRÍCIA
GARFlELD-nek, mind ANN FARADAY-nek az a meggyőződése,
hogy az álmodó jobban tudja interpretálni álmait, mint bármely
szakember, s a két szerző nagyban hozzájárult e nézetek világszerte
való elterjesztéséhez is. Egyébként mindketten javasolják az
álomnapló használatát.

AZ ÁLOMNAPLÓ
Általában nem azért vagyunk képtelenek álmainkkal konstruktív
módon foglalkozni, mert hiányzik hozzá a kreativitásunk, az
intelligenciánk, vagy a kedvünk, hanem csak azért, mert gyenge az
emlékezőtehetségünk. S ezzel ismét egy olyan ponthoz jutottunk,
ahonnan nézve nem szorul különösebb magyarázatra, miért is
értékelik oly nagyra az álomfejtőket. Miután ritkán emlékszünk
álmainkra, gyakorlatunk sincs abban, hogyan bánjunk velük. így
aztán szakembert keresünk.
Minden komoly álomkutató egyik fő célja az emlékezés-deficit
megszüntetése. Ennek legmegfelelőbb eszköze az álomnapló. Ami-

19
lyen mértékben növekszik a rendelkezésre álló autentikus álompro-
tokollok száma, olyan mértékben csökken a szakemberek
jelentősége, akik végül is többségükben meglehetősen lapos elmék.
Az álomnapló vezetése nem nagy művészet. Álomnaplónkat a
párnánk mellé tesszük, s ahányszor felébredünk, tollat ragadunk, és
írásban rögzítjük friss álomemlékeinket. Ha csak reggel ébredünk is,
utolsó álmunkra összehasonlíthatatlanul gazdagabb részletességgel
emlékszünk, mint tíz perccel később. Ezzel a módszerrel nemcsak
izgalmas és részletes álomprotokollokhoz jutunk, de álmaink
interpretációját is megkönnyítjük: ha álmainkat dátummal látjuk el,
könnyen felismerjük majd az álmokat színező napi eseményeket és
hangulatokat is. Ezen kívül egyre érzékenyebbek leszünk álmainkkal
szemben, s egyre gyakrabban fogunk emlékezni rájuk.
Természetesen az álmodó tudatállapotának tipikus korlátait az
álomnapló sem tudja kikapcsolni: ellenállásunk továbbra is
működésben van, s a másodlagos cenzúra sem kapcsolható ki
teljesen. A ködös élmény ködös marad, az álmodó továbbra is
álomtörténete „áldozata", s alá van rendelve a cselekmény
kényszerének anélkül, hogy ezt felismerné. Mindezt az álomnapló
sem változtatja meg, mégis rendkívüli módon segítségünkre van
abban, hogy álmainkra emlékezzünk.
Ha rendszeresen és részletesen emlékszünk álmainkra, ezzel
általában velejár, hogy nappal is foglalkozunk velük, ami viszont az
emlékezést fogja támogatni. Valójában mindegy, hogy mindez egy
olyan rítus által jön-e létre, amelyben bizonyos drogok segítségével
jutunk misztikus álomélményekhez, vagy egy olyan rítus által,
amelyet az álomnapló vezetése nyújt. Csak az a fontos, hogy ébren is
folyamatosan tudatában legyünk áloméletünk létének és
jelentőségének.
Már a régi görögök is tudták, hogy álmaink útján fontos
információkhoz juthatunk mind magunkról, mind másokról. Az antik
Görögország nagy gyógykultuszának hívei, Aszklepiosz tanítványai
az álomértelmezést főként betegségek diagnosztizálására és
kezelésére használták, méghozzá figyelemre méltó sikerrel. Önök
talán most azt gondolják, hogy mindez régen volt, Aszklepiosz óta a
gyógyítás művészete jelentősen előrelépett, olyannyira, amire Pythia
még álmában sem gondolhatott. így igaz, s ezen összefüggések és
kapcsolatok módjáról és létéről hosszasan elvitatkozhatnánk. Mégis
kétségkívül meg kell állapítanunk, hogy olyan fejlődéssel állunk
szemben, amely napjainkban lassan megint ellentétes irányú
mozgásba torkollik. Miután a tudomány és a technika szolgálatai
cáfolhatatlanok, s miután hatalmuk egyre növekszik, ipari
társadalmainkban az álomvilággal fenntartott kapcsolat egyre
korszerűtlenebbnek tűnt. (Hogy más, szintén elvesztett
kapcsolatokról már ne is beszéljünk.) így igen sok ősi tudás
feledésbe merült. Méghozzá olyan sok, ami már rendkívül

20
sajnálatos tudásbeli deficithez vezetett. Az élet szivárványának egyik
legcsillámlóbb színét száműzték ezáltal a „primitív hókuszpókuszok"
pincéjébe.

A SZENOIK ÁLOMKULTŰRÁJA

Az állítólagos primitíveknek viszont meglehetősen fejlett az álom-

kultúrájuk, így például a szenoiknak, akik a malayziai őserdőkben
éltek, s akikről először KILTON STEWART írt 1935-ben. Bár az e
néptörzsről szóló beszámolók meglehetősen ellentmondásosak, az
bizonyosnak tekinthető, hogy e törzs tagjai a lucidus álmodást
elsajátították, s annyira továbbfejlesztették, hogy az már közel áll a
tudatos álmodáshoz. Mint azt KILTON STEWART, a „Dream
Theory in Malaya" c. könyvében leírja, a szenoik gyermekeiket úgy
nevelik, hogy akkor se ébredjenek fel, ha álmuk ijesztő. így
gyermekeik az idők során olyan tapasztaláshoz jutnak, hogy
álomviláguk megváltoztatható, hogy ők maguk meg tudják változtatni
azt. A szenoik úgy képzelik, hogy álmukban istenekkel, démonokkal,
s a már elhaltak szellemeivel lépnek kapcsolatba. A felnőttek
megtanulják, hogy hogyan lehet ezeknek az álomalakoknak
megálljt parancsolni, sőt, győzni felettük, ajándékokat kicsikarni
tőlük.
Rendszeresen előre tervezett álomterveket hajtanak végre, s ezek
eredményeivel éber életüket kívánják jobbá tenni. Miután az álmokat
a törzsi tanácsban rituális módon adják elő, az egyes ember álma
megfejtésében az egész közösség részt vesz.
Mielőtt röviden bemutatnánk a szenoik álommal kapcsolatos
elképzeléseit, fontosnak látjuk, hogy egy olyan jelentős tényt
közöljünk az olvasóval, amelyet maga STEWART is csodálkozva írt
le, persze nem utolsó sorban azért, hogy a figyelmet fokozza. Ebben
a népcsoportban sem asszociális magatartás, sem gyilkosság vagy
emberölés nincsen. Az elmebetegség is igen ritka.
S most álljanak itt azok a legfontosabb elképzelések, amelyek
szerint a szenoik eltöltik életüket:
— Az ellenséges álomalakokat az álom-én köteles megtámadni és
megölni. Ebben más álomalakok segítségét igénybe lehet venni.
— Az álomalakokat csak akkor éljük át negatívan, ha félünk tőlük.
— Az álom-én kérje a barátságos szellemek tanácsát és segítségét.
— A szexuális álmokat végig kell vinni egászen az orgazmusig.
Befejezésül álombeli partnerüktől ajándékot kell kérni, pl. egy dalt,
egy táncot, egy költeményt, vagy valami olyasmit, ami eltanulható.

21
 — A gazdag szerelmi élet az álomban azt jelenti, hogy az álom
szellemei jóindulatúak az álmodóval szemben. Az álmodó a kapott
„ajándékot" ébren „adja tovább" a törzs többi tagjának.
— A törzs szociális összefüggését az álomélet és az ébrenlét
együttesen képezi.
Ez a törzs abban a szerencsés helyzetben volt, hogy
létfenntartásáról úgyszólván „mellékesen" tudott gondoskodni. A
környezeti körülmények lehetővé tették, hogy álomkultúrájuk legyen
a főfoglalkozásuk. Az ilyen álomkultúra persze sokkal sikeresebb,
mint egy álomnapló, ha mindkettő fő célja, hogy emlékezzünk
álmainkra, s tegyük tudatossá álomszimbólumainkat. Hátrányaink
nyilvánvalóak. Először is szociális életünk egyáltalán nem teszi
lehetővé, hogy álmainkkal közösen és intenzíven foglalkozzunk.
Másodszor - legalábbis általában - miután nem hiszünk a
szellemekben, semmi sem motivál bennünket arra, hogy a sötétség
szellemeivel vívott harcban próbáljuk személyiségünket
továbbfejleszteni. Szellemek helyett adóbevallásokkal és nárcisztikus
zavarokkal kell megküzdenünk. És ez is éppen elég. Ezen kívül
hiányzik belőlünk a szenoik naiv világképe. Hol vannak azok az
idők, amikor egy szenoi tudatlanságával tudtunk megharcolni
álmaink sárkányával. Vagy kitörünk álmunkból, mert nem ismertük
fel az álomállapotot mint olyat, vagy mert a bátrakhoz tartozunk, egy
kicsit később törünk ki. Azután persze az álomterápiás ülésen
végiggondolhatjuk, mit is szimbolizált a sárkány. Általában lehetetlen
számunkra egy ilyen jellegű álomkonfliktus kellemes megélése.
Azonkívül; még ha az álomállapotot fel is ismernénk, mint a
szenoik, még ha félelem nélkül állnánk is ott, szemben a sárkánnyal,
a szenoik éretlen, naiv „mindent-bele" szemlélete mégiscsak idegen
számunkra, nem igaz?

A „LUCIDUSTÓL" AZ „ÉRTELMEZÉSIG"

Európai orientációjú kultúránk irodalmában gyakran találunk olyan

álomállapot-leírást, amely ugyancsak hasonlít a szenoikéhoz. A
„lucidus" álomról beszélünk, amely valóban - mint a neve is mutatja
- (lucid=fényes) sokkal jobban megvilágított, mint a normál álom. E
meglehetősen megkopott fogalom többféleképpen definiálható. A
definíciókban azonban közös az a vonás, hogy az álmodó végig
tisztában van azzal, hogy álmodik, s nem a szellemvilágban van. A
luci-dus-álom további karakterisztikus vonásai: az álmodó elszórtan,
de emlékszik nappali életére, világosan és teljesen ébren
emlékszik a

22
lucidus-álomra és érzékszervei jobban, tisztábban működnek, mint a
normál álomban. Ez a könyv azonban a „tudatos álmodásról" szól,
egy olyan álomállapotról, amely a hicidus-álomtól is különbözik,
ezért következzék tehát a tudatos álom definíciója.
A tudatos álom pontosan olyan, mint azt az első szótag is kifejezi,
tehát „tudatos", világos. A többi álomtól a következő jegyekben
különbözik:
— Az ember tökéletesen tisztában van azzal, hogy álmodik.
— Az álmodó tudatállapota egyáltalán nem zavart.
— Érzékszervei éppúgy rendelkezésre állnak az álomban, mint
ébren.
— Az álmodó tökéletesen emlékszik nappali életére.
— Mind ébren, mind az álomban teljességgel emlékszik eddigi
tudatosan álmodott életére.
Mindeddig a tudatos álom nem látszik többnek, mint a lucidus-
álom javított kiadása. Hiányzik az a legfontosabb megkülönböztető-
jegye, amely az áloméletnek más minőséget kölcsönöz, ez pedig a
következő: Annak a konzekvenciája, hogy a tudatos álmodó teljesen
tisztában van azzal, hogy álmodik, és eléri, hogy az álom teljes
tartama alatt rendelkezik a döntés szabadságával. (Azt, hogy ez az
egyes esetekben mit jelent, a következő fejezetekből fogjuk
megérteni.) Anélkül, hogy e különbség minden konzekvenciáját most
levonnák, egy dolog mindenesetre azonnal világos lesz az olvasó
előtt: „Többé nem kell menekülnöm! Álmomban többé semmire sem
kényszeríthetnek! Megnőtt a szabadságom!"
Ha még jobban megfontoljuk a tudatos álom e hat jellemző
vonását, felismerjük, hogy az elnyert szabadságon túl további
nyereségünk is van a dologból. Miután éber- és áloméletünk között
kétoldalú emlékezéshíd épül, élvezhetjük mindazokat az előnyöket,
amelyeket a szenoik álomkultúrája rítusaival kínál. Sokkal szorosabb
kapcsolatba kerülünk tudatalattinkkal, s belső erőforrásainkkal, -
akármilyen paradoxul is cseng - rövidesen éber állapotban is egyre
tudatosabbá válnak tudattalan impulzusaink. A szellemalakokhoz
való naiv viszony, az itt és most lehetetlen időigényességefimelyek a
szenoi rendszer hátrányai, a tudatos álmodás esetén megszűnnek, s
egy modern álomkultúra születik!
Azt, hogy mindennek mik a konzekvenciái, és hogy hogyan is
„csináljuk", a következő fejezetekben fogjuk bemutatni. Hosszú
bevezetőnk befejezéséül engedtessék meg, hogy még némi elméleti
tudást közvetítsünk Önöknek az alvás és az álmodás természetéről
úgy általánosságban.

23
MINDEN ALVÁS EGY TARKASÁG,.

Az alvás félig-meddig rendszeres ciklusokban zajlik le. Bár ezek a

ciklusok az alvás mélységét illetően különbözóTs:, struktúrájukban
mégis hasonlók. Egy éjszaka négy-öt alvási fázison esünk keresztül,
amelyek a mély-álomból a „könnyű álomba" vezetnek. Az egyik
mély-álomtól a másik mély-álomig terjedd ciklus kb. egy, másfél
óráig tart. A legmélyebb álom fázisa elalvás után kb. fél órával
következik be. A könnyű álom ezt követő' szakasza, amelyet élénk
álomtevékenység jellemez, rövid: tíz, maximum 15 percig tart. A
következő mélyálom-szakasz valamivel laposabb, viszont az ezt
követő könnyű-álom szakasz hosszabb. így az álomszakaszok
görbéje az éjszaka folyamán egyre laposabb lesz, mígnem - ha
kívülről fel nem ébresztenek bennünket - az utolsó, és leghosszabb
álomszakaszban felébredünk. A 25. o.-on található ábra ezt a
folyamatot mutatja. Ez az ábra igen jól szemlélteti, hogy valójában
röviddel az elalvás után alszunk a legmélyebben, és nem később,
éjszaka. E tényt - mely még mindig meglehetősen ismeretlen - az
álomkutatók nem csak azzal bizonyították, hogy az alvókat
különböző időpontokban felébresztették (ami meglehetősen
kellemetlen módszer) - a későbbiek folyamán erre még visszatérünk
-, hanem azzal is, hogy mérték az agy hullámait. Az agyhullám-
mintákon igen karakterisztikusan megmutatkoznak az alvás
különböző stádiumai. E stádiumok keletkezésével és elméletével itt
nem foglalkozunk. Ábránkon e stádiumokat 1-től 4-ig terjedő
számozással jelöljük, ahol az 1 a könnyű álmot, a 4 a mély álmot
jelenti. Az a jelenség, amelyet REM-jelenségnek nevezünk, csak az
l-es alvási stádiumban merül fel. A REM angol rövidítés jelentése:
gyors szemmozgás (Rapid Eye Movements). Azok a fázisok,
amelyek gyors szemmozgással járnak, mindig igen erőteljes
álomtevékenységet mutatnak. Ezeket az álmokat REM-álmoknak
nevezzük, s ezek éjszakai alvásunk 20-25%-át teszik ki.
Jó ideig azt gondolták, hogy csak a REM-fázisban álmodunk.
Időközben azonban a tudomány fényt derített a nem-REM-álmokra
is, amelyek a 2-es, 3-as és 4-es stádium álmai. Ezekben a
stádiumokban a szemek lassan és nem is szinkron módon mozognak,
mint az 1-es stádiumban. Tudásunk mai állása szerint a nem-REM-
álmok sokkal egyszerűbben strukturáltak, mint a REM-álmok.
Ezenkívül a felébresztett pácienseknek kevesebb, mint a 10 %-a
emlékszik a nem-REM-álomra, míg a REM-álomból felébresztett
kísérleti személyek majdnem mind el tudják mesélni álmukat.
Az „alvás" fogalmával szabály szerint a „nyugalom", az
„egyenletesség" fogalmait kötjük össze. Miután az álomfázísok
során valójában szó sem lehet nyugalomról és egyenletességről,
miután nemcsak

■M
 REM—szakasz Az ébrenlét és az álom közötti

határ

1 ÉÉ ^v M.
m
2

u
4 5. 6.
Órák

Az alvás mélységének változása egy éjszaka folyamán. A mély alvási

szakaszokat álom-szakaszok (REM-álom) váltják fel, melyekben álmunk igen
könnyű.

az agyban, de szinte az egész testben „elszabadul a pokol", a

tudomány különbséget tesz az ortodox és A paradox alvás között:
„Az ortodox alvás esetén a légzés, a szívverés és a vérnyomás
egyenletes, szabályos, az agy vérellátottsága és hőmérséklete enyhén
redukált Az izomzat megtart egy bizonyos tónust (tehát enyhén
feszült), a pénisz pedig ernyedt...
A paradox alvás kb. ötször lép fel az éjszaka folyamán, s az összes
alvásmennyiségnek kb. a 20-25 %-át teszi ki. A kb. egyórányi
ortodox alvás után fellépő első paradox alvási szakasz rövid ideig
tart. A következő fázisok hosszabbak, 20-40 percig tartanak. A
paradox alvás idején a légzés, a szívverés és a vérnyomás egyenetlen,
miközben igen rövid test- és arcmozdulatok figyelhetők meg. Hacsak
nem jelentkezik erősen szorongásos álom, a pénisz erigált, az izomzat
ernyedt... (a paradox alvást a REM-álom jellemzi; a szerzők)... az agy
vérellátása jobb, mint éber állapotban, a hőmérséklet is emelkedik..."
(Pszichológiai Lexikon, Freiburg)
Bebizonyosodott, hogy az alvás során nemcsak fizikailag
regenerálódunk, tehát nemcsak testünk profitál ebből az állapotból.
Pszichénknek is feltétlenül szüksége van az alvásra, különösen arra
az alvásra, amely a leginkább igénybe veszi, tehát a paradox- vagy
REM-alvásra.

25
AZ ALVÁSMEGVONÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
Végeztek olyan kísérleteket, amelyekben a kísérleti személyektói
megvonták a REM-álom periódust, mégpedig úgy, hogy azonnal
felébresztették őket, amikor az EEG (Electro-Éncephalo-Gramm),
amely az agyhullámokat méri és jelzi, és az EOG (Elektro-Ökulo-
Gramm), amely a szemmozgást méri és jelzi, REM-fázist mutatott.
Csak az álmodásban akadályozták tehát a kísérleti személyeket, az
alvásban alig. E kísérletek következményeként a REM-fázisok
gyakorisága igen hamar megnőtt. Kb. 10 éjszaka után a REM-fázis
olyan gyakori lett, hogy a kísérleti személyek az ébresztési inger után
közvetlenül a REM-fázisba estek vissza. Teljesen mindegy, mikor
szakítjuk meg az ilyen kísérleteket: néhány nap múlva, vagy csak jó
idő multán, a kísérleteket követő éjszakákon a kísérleti személyek
be fogják hozni a kiesett REM-fázisokat. Ezeken a regenerációs
éjszakákon a REM-fázisok hossza egészen az összalvás 40%-át
kitevő időtartamig emelkedhet.
Egyébként a hosszabb időtartamon keresztül tartó teljes
alvásmegvonás nem veszélytelen. Már 60 óra elmúltával
hallucinációk, tévképzetek lépnek fel. Az áldozat olyan dolgokat lát
és hall, amelyek környezetében valójában nincsenek jelen,
amelyekkel csak saját elnyúzott agya kápráztatja. A tévképzetek
többnyire üldözési fantáziákkal társulnak.
Röviden: az olyan személy, akitől az alvást megvonják, olyan
szimptómákat mutat, amelyek bármely orvost feljogosítanának, hogy
az illetőt beutalja egy kórházba pszichiátriai kezelésre.
Azokon a személyeken, akiktől „csak" a REM-szakaszt vonták
meg (tehát az un. nem-REM-álmot nem), koncentrációs nehézség,
eró's fáradékonyság, az emlékezó'képesség gyengülése jelentkezett,
de előfordult, hogy az ilyen kísérleti személyeknél erős agressziót,
sőt deliriumot is megfigyeltek. Ezeket a szimptómákat elsősorban
nem a megszokott alvásmennyiség áltMái.os csökkenésére
vezethetjük vissza. Ha ugyanis egy kontrolcsoporttól egy másik alvási
szakaszból ugyanilyen alvásmennyiséget vonunk meg, ezek ébren
tökéletesen normálisan fognak viselkedni. Valójában tehát úgy
látszik, hogy a REM-álomtól függ, hogy alvásunk során
regenerálódunk-e, és mennyire. Minden vizsgálati eredmény azt
támasztja alá, hogy az álmodás pszichohigiéniánk és személyes
kiteljesedésünk lényegi faktora. E vizsgálati eredmények II.
világháború utáni perverz felhasználása, amelyet „agymosásként"
ismerünk, szintén ezt a sejtést erős-biti.
Ennek ellenére voltak tudósok, akik azt állították (s még ma is ezt
teszik!), hogy egyáltalán nem is álmodunk. így azután könnyedén
kivonták magukat az alól a probléma alól, amit ZURFLUH az
álomku-

26
tatás „bizonyítási hiányosságának" nevezett. Az álmokat ugyebár
nem lehet objektíve lefilmezni, s ilyen módon az érdekelt közönség
számára hozzáférhetővé tenni - rá vagyunk utalva a „szemtanúkra".
Ez a tény pedig az ismert behaviorista tudós, MALCOLM számára
elegendő volt ahhoz, hogy azt állítsa: az álomkutatás tudománytalan
(amint azt még manapság is sokan állítják). 1959-ben írt terjedelmes,
és meglehetősen éleselméjií miiben bebizonyította, hogy olyasmi,
mint az álom, nem is létezhet. TART, aki szintén ismert tudós
álomkutató, a 60-as években intenzíven szembeszállt az előbb
említett, s az álomirodalomban oly sokat vitatott könyvvel. Az
„Altered States of Consciousness" c. munkájában többek között
arról számol be, hogy MALCOLM éleselméjií érveinek
bizonyítóereje oly mértékben hatott rá, hogy olvasásuk után minden
éjjel róluk álmodott...
Térjünk azonban vissza az álommegvonás kellemetlen
következményeihez. Ha éber életünk minősége valóban lerontható
azzal, hogy zavaró módon beavatkozunk áloméletünkbe - s ezzel
annak minőségét rontjuk -, akkor lehetségesnek kell lenni annak is,
hogy a folyamatot megfordítsuk: s éber életünk minőségét azáltal
javítsuk, hogy áloméletünk minőségét is feljavítjuk. Ezt fejtjük ki
részletesebben a következő fejezetben.

27
 1. FEJEZET

■fi£$&

s.
■ '» * '-
-LM '•

4' ■

;
i; ""'
1
'■■'.''. 1

'(''

^---- l,\\ XW

4?*5

ELSŐ GYAKORLAT
A TUDATOS ÁLMODÁS TÖRTÉNETE

E könyv szerzői valószínűnek tartják, hogy a történelem előtti

időkben a tudatos álmodás az álmodás normális módja volt. Eddig
senki sem kutatta, miért is tűnt el e képesség teljesen az évezredek
során. Ezzel kapcsolatos jogos sejtéseinkkel azonban ismét
megtölthetnénk egy fejezetet.
Az egyik ok, amiért a tudatos álmodás az álmodás eredeti módja
lehetett az, hogy aligha illik az emberhez, mint tudatos lényhez, hogy
élete egyhuszad részét „szellemi homályban" töltse: egy
álomvilágban, amelynek észlelése elmosódó, tartalmai
bizonytalanok, s ami még rosszabb, hogy minderre szánalmasan
emlékszünk. Ha már életünk bő egynegyedét álmatlan alvásban kell
eltöltenünk, lehetetlen, hogy legalább az átálmodott 4-5 évet ne
tölthetnénk el tudatosabban.
A szenoik még tudják használni álmaikat. Bár kissé naivan, de
akkor is. ők viszont nem tartoznak a mi kultúrkörünkbe. Életünk
idegen számukra, s az övék is idegen nekünk. Évezredekkel ezelőtt
elváltunk egymástól, ők bizonyos módon még az ősidőkben élnek,
míg mi az új időkben. S az új idők ismét felfedezték a tudatos álmo-
dást.
A pszichológusok már századunk elején felismerték, hogy az álom
nem pusztán „szemfényvesztés". Bár az álomértelmezés teljesen
függetlenül az akkor még gyermekcipőben járó pszichológiától egy, a
korokat és kultúrákat töretlenül átívelő tradícióra tekinthetett vissza,
mégiscsak időre volt szükség ahhoz, hogy a pszichológusok
felismerjék s elfogadják az álmok jelentőségét, s az értelmezésükből
adódó lehetőségeket.
Végül is a modern tudomány számára azonban igen
gyümölcsözőnek bizonyult, hogy az álmokat végre komolyan lehet
venni. Az orvosok és fiziológusok az alvás és az álom testi kísérő
folyamatait kutatták, a pszichoterapeuták kezében pedig az
álomértelmezés új, hatékony eszközzé vált. Természetesen voltak
zsákutcák és tévutak. A legnagyobb kitérőt azok tették, akik azt
gondolták, hogy egy lehetőség szerint teljes álom- és
szimbólumkatalógus segítségével az egyes eseteket megfelelően
analizálni lehet. Csak az utóbbi években terjedt el az a szemlélet,
hogy csak maga az álmodó van abban a helyzetben, hogy álmát
megfelelően értelmezze. Mindenesetre azonban az álmodó és az
értelmezést levezető terapeuta igen korlátozott emlékezőtehetsége
mindennek bizonyos korlátokat szab. Ezenkívül ugyanis túl sok
nemigen történt az álomkutatásban.
Pedig az után, hogy az egykoron viharosnak tűnő újdonságok
élüket veszítették, a tanítók meghaltak, s a növendékek kezdték uralni
a terepet, eljött a józan ész ideje. Tapasztalataink szerint csak egy
bizo-

29
nyos idó' múltán következik el egy olyan korszak, amelyben a
kitaposott ösvényeket el lehet hagyni, s a kíváncsiság ismét modern
dolognak számít.
Ezeken a ciklusokon - fiatalsága ellenére - a pszichológia is
keresztülment. Századunk közepéig tartó viharos fejlődés után -
legalábbis ami az álomértelmezést illeti - viszonylagos nyugalomba
süppedt. A legfontosabb új dimenziók egyike manapság a tudatos
álmodás. Ezzel a pszichológusok számára olyan új tevékenységi
terep nyílott meg, amelynek jelentősége ma még felmérhetetlen.
A tudatos álomból azonban nemcsak az álomkutatás profitál. A
pszichológia mindig is azok gyűjtőhelye volt, akik az „élet lényegét"
keresték. Nincsen olyan nagy filozófus, aki ne gondolkozott volna
pszichologikusan. S előbb vagy utóbb az olyan emberek is
érdeklődnek a pszichológia iránt, akik csak saját életük értelmét
keresik. Mindez különösen vonatkozik „pluralista" korunkra,
amelyben a pluralizmus a legtöbb ember számára nem jelent többet,
mint világa átláthatatlanságát.
Mi lenne, ha megtalálnánk tudattalanunk közvetlen
megközelítésének lehetőségét? Mindenesetre esélyünk lenne arra,
hogy létünk értelméhez új úton közeledjünk, hogy nyomatékkal, s
konstruktívabban tehessük fel magunknak a következő kérdéseket:
„Honnan jövök?" „Ki vagyok én - itt és most?" És mi úgy véljük, ezt
az esélyt a tudatos álmodás nyújthatja számunkra.

A TUDATOS ÁLMODÁS ÚJJÁSZÜLETÉSE

Mielőtt bemutatnánk a tudatos álmodás technikáját, először azt
kívánjuk ismertetni, hogyan kapcsolódik a tudatos álmodás a modern
pszichológiához. Ez is közelebb fog vinni az alaptechnikához.
„...Pszichogiai tanulmányaim kezdetén néhány olyan megállapítást
hallottam az álmokkal kapcsolatban, amelyek számomra
hihetetlennek tűntek. Többek között azt állították, hogy álmunkban
nem látunk színeket, s hogy a látómező központján kívül eső
álomképek igen élettelenek. Miután jómagam igen gyengén
emlékeztem álmaimra, nem tudtam ezeket az állításokat saját
álmaim útján ellenőrizni. Az volt a nézetem, hogy a kérdéses
állításokat úgy lehet a legjobban ellenőrizni, ha magában az álomban
szisztematikusan megfigyeljük az álomélményeket. Ahhoz, hogy
keresztülvihessem a megfigyeléseket, olyan módszert kellett találnom,
amely lehetővé teszi, hogy az álomban tudatában lehessek annak a
ténynek, hogy álmodom. A következő alapgondolat vezetett: Ha
sikerül kifejlesztenem azt, hogy ébeT állapotban kritikusan tudjak
viszonyulni ahhoz a tudatállapothoz, amiben vagyok, úgy, hogy
felteszem magamnak a kérdést: vajon

30
most ébren vagyok-e vagy álmodom, akkor ezt a kritikus
viszonyulást az álomállapotra is át lehet vinni. Az álomélmények
olyan szokatlanok, hogy rendszerint felismerhető, hogy álmodunk.
A következőképpen jártam el: Napközben többször (ötször-tízszer)
feltettem magamnak a kritikus kérdést, hogy most ébren vagyok-e
vagy alszom. Bár soha a legkisebb kételyem sem volt afelől, hogy
ébren vagyok, ana kényszerítettem magam, hogy igen alaposan
ellenőrizzem nincs-e valami feltűnő, ami mégis ana utalna, hogy
álmodom. Az ellenőrzés esetenként egy-két percet vett igénybe.
Négy hét után volt az első sikerem. A tudatállapotra irányuló kritikus
kérdés az álom során is felmerült, s azt a tényt, hogy álmodom, arról
ismertem fel, hogy egy olyan személlyel találkoztam, akiről tudtam,
hogy meghalt. Egyébként semmi különöset nem fedeztem fel.
Másokkal együtt egy mezőn voltam. Minden hihetetlen valódinak
tűnt. A jelenlévőkkel teljesen „normálisan" tudtam beszélgetni, tudtam
virágot szedni, az illatukat éreztem, és bármit megtehettem, amit
ébren egyébként is megtehetek. Az élmény meglehetős hatással volt
rám -mindenekelőtt az álomtest - én és az álomtörténet valódisága
miatt..."
(Paul Tholey, Frankfurt)

Ez az álom a ma alkalmazott elsajátítási technika alapköve. Az

alapját képező gondolat olyan világos, hogy bárki követni tudja: Ami
ébren foglalkoztat, az foglalkoztat álmomban is.
Tehát álom-énemnek is nagy valószínűséggel azok a szokásai,
amik éber-énemnek. Az alaptechnika erre az egyszerű gondolatra
épül.

A TUDATOS ÁLMODÁS ELSAJÁTÍTHATÓ!

Mielőtt még jobban belemerülnénk témánkba, kérjük, elevenítsék fel

mindazt, amit eddig olvastak.
A bevezetés leíró részei és azok magyarázatai alapján Önök kellő
információ birtokában vannak ahhoz, hogy egy tudatos álmot
bármikor meg tudjanak különböztetni egy normális álomtól. A
tudatos álmodás gyakorlatának elsajátításához az olvasónak
elengedhetetlen szüksége lesz erre az elméleti tudásra. Ha az olvasó
a tudatos álom definícióját ugyanúgy tudja, mint pl. az egyszeregyet,
semmi problémája nem lesz az elsajátítás technikájával. Kérjük, még
egyszer bizonyosodjék meg arról, hogy a 23. oldalon ismertetett
definíciónak birtokában van, mert ebben a fejezetben már azt is meg
fogja ismerni, hogyan „csinálja" mindezt az ember. Ehhez azonban
tudni kell, mi

31
különbözteti meg a tudatos álmot a normál álomtól. Kérjük,
elevenítsenek fel még egy tényt: mégpedig azt, hogy a tudatos
álmodás elsajátítható. Mindenkinek sikerülni fog, aki felhasználja az
itt ismertetett technikákat. Van, akinek már két éjszaka múltán, van
akinek hatvan éjszakára lesz szüksége. Mindenki igen hamar sikert
ért el, aki naponta alkalmazta az itt ismertetendő tanulási technikákat.
Vannak, akik rövid ideig kísérleteznek, de ha néhány héten belül nem
sikerül, feladják. Ez bizony kár, mert bebizonyosodott, hogy a
technika megszakítás nélküli alkalmazása esetén mindenki eléri, amit
akar - de lehet, hogy csak kissé hosszabb idő múltán. Szóval nem
érdemes feladni! A „titok" pedig itt következik:
Már ébren begyakoroljuk, hogy pillanatnyi tudatállapotunkhoz
kritikusan viszonyulunk. Ez úgy történik, hogy naponta többször
feltesszük magunknak a kérdést, hogy ébren vagyunk-e vagy
álmodunk? A kérdést aztán nem csak „egyszerűen" megválaszoljuk,
hanem előtte komolyan ellenőrizzük. Ha ez a kérdésfeltevés valóban
szokásunkká válik, előbb vagy utóbb megjelenik álmunkban is. Ott
aztán ha megadjuk a tudatállapotunkra vonatkozó választ, minden
sokkal világosabb lesz.
S az egész egyáltalán nem olyan nehéz:

„Arról álmodtam, hogy délután van és a strandon vagyok, de nem

volt még világos előttem, hogy álmodom... Aztán úgy döntöttem,
hogy itt az ideje, hogy feltegyem a kérdést: „Most ébren vagyok,
vagy álmodom?" és a környezetemet pontosabban szemügyre
vettem. Miután a fürdőruhák meglehetősen szokatlanok voltak,
jobban megnéztem viselőiket is. Mind teljesen egyformák voltak,
élethű másai a szüléiméinek! így felismertem, hogy álmodom,
elvarázsoltam őket onnan, és körülvettem magam..."
(Az álom még meglehetősen sokáig tartott, s az álmodó társadalmi
és szexuális helyzetét illetően igen intim, és egzisztenciálisan
jelentős felismerésekhez vezetett; olyan felismerésekhez, amelyek az
álmodó éber életére is érezhetően hatással voltak.)
Az idők során a tudatos álom elérésére irányuló technika (KLG-
technika) több, különböző formája alakult ki. A már leírt kritikus
reflektív viszonyon kívül használhatónak bizonyultak az ún.
intenció-- a szuggesztió- - és a hipnózistechnikák is. Ezekkel itt
egyenként nem érdemes foglalkoznunk. A kezdők számára ugyanis
egy olyan technika mutatkozott a legeredményesebbnek, amelyet az
előző elemek kombinációjaként állítottunk össze, s amelynek
súlypontja a tudatállapothoz való „kritikus-reflektív viszony". Ez a
technika tíz utasításból áll, s kezdő tudatos álmodóktól a „tudatos
álmodás elsajátításának tízparancsolata" nevet kapta.

32
A TUDATOS ÁLMODÁS ELSAJÁTÍTÁSÁNAK
TÍZPARANCSOLATA
1. Naponta legalább ötször, de inkább tízszer tegye fel magának azt a
kérdést, hogy most ébren van-e vagy álmodik?

2. Eközben próbálja meg intenzíven elképzelni, hogy most álmodik,

és minden, amit észlel - saját testét is beleértve - csak álom.

3. Az adandó válasz ellenőrzésekor ne csak arra figyeljen, hogy mi

történik pillanatnyilag, hanem a közvetlen és a távolabbi múltra is.
Valami szokatlanba ütközött? Emlékezetkihagyása van? Ebben az
állapotban gyakran álomszerű élmények lépnek fel,
gondolatainkban.a tegnap helyén ürességet találunk. Az
ellenőrzésre vegyen igénybe egy teljes percet!

4. Mindig olyan szituációban tegye fel magának a kritikus kérdést,

amelyik álmokra is jellemző lehetne. Tehát mindig olyankor, amikor
valami meglepő vagy valószínűtlen történik. És olyankor is mindig,
amikor valamilyen extrém-érzelmi helyzetben van... persze, csak ha
ideje, alkalma és kedve van hozzá.

5. Igen kedvező, ha valakinek visszatérő tartalmú álma is van.

Gyakran él át álmában kínos érzéseket? Akkor tegye fel ébren is
minden kínos helyzetben a kritikus kérdést. Esetleg gyakran álmodik
kutyákkal? Akkor valahányszor nappal kutyával találkozik, tegye fel
magának a kritikus kérdést. Ha őn ezekhez a szerencsés emberekhez
tartozik, már is nyugodtan örülhet. A visszatérő álomtartalom
ugyanis már maga fél siker.

6. Ez a szabály szintén a visszatérő álmokra vonatkozik, de

mindenesetre csak azokra, amelyekben olyasmit csinálunk, amit
nappal ritkán, vagy sosem, mint pl. a lebegés vagy a repülés. Akinek
már vannak ilyen jellegű álomélményei, próbálja meg magát ébren
is egy ilyen élménybe beleképzelni. A beleképzelést kösse össze
azzal a gondolattal, hogy most álmodik.

7. Azzal a gondolattal aludjon el, hogy ma tudatosan fog álmodni. Ez

különösen akkor segít, ha éjszaka, vagy a kora reggeli órákban
felébred, és tudja, hogy még el fog aludni. A délutáni szundikálás is
nagyszerű e technika szempontjából. Kerülje azonban a tudatos
akarást, az erőlködést!

33
8. Ha általában rosszul emlékszik álmaira (a tudatos álomra mindig
tisztán emlékszik az ember!), kérjük, használja fel az újabb
álomirodalomban ajánlott módszerek egyikét (lásd 20. o-on!)

9. Határozza el, hogy álmában megvalósít egy bizonyos cselekedetet.

A kezdd tudatos álmodók számára igen alkalmasnak bizonyulnak az
egyszerű mozdulatok (pl. átmenni a falon, vagy egy kézzel felemelni
valamilyen súlyos tárgyat...).

10. Gyakoroljon rendszeresen, de ne konokul. Ne határozzon el ha

táridőt, s őrizze meg türelmét! Meglátja, nemsokára jön az első tuda
tos álom.

Ha figyelmesen elolvasták a tízparancsolatot, minden bizonnyal

világos önök előtt, hogy milyen fontos a következő három tényező:

1. a gyakoriság faktora
2. az időbeli közelség faktora
3. a hasonlóság faktora

Az elsajátítás sikerének e három faktora nem jelent mást, mint hogy

a kritikus kérdést lehetőleg gyakran (gyakoriság) tegyék fel, röviddel
az elalvás előtt azonban feltétlenül (időbeli közelség), s olyan
esetekben is mindig, amikor olyan állapotokat, szituációkat élünk
meg, amelyek kétségtelenül hasonlítanak az álomélményekre
(hasonlóság).
Hogy az olvasó a tudatos álmodás elsajátításának e tíz lényegi
pontját mindig szem előtt tarthassa, a 37. oldalon ezeket mégegyszer
röviden, áttekinthetően összefoglaltuk. így esetleg ezt az oldalt
egészében vagy címszavakban ki lehet másolni. Az a lényeg, hogy
ezeket az egyszení alapszabályokat olyan biztonsággal és mélységgel
elsajátítsák, hogy álmukban is sajátjuknak érezzék.
A „tízparancsolat" betartása mellett további esélyünk is van arra,
hogy az első tudatos álomig tartó időtartamot lerövidítsük:
Keressünk olyan embereket, akik hasonló cipőben járnak, s
alakítsunk álomcsoportot. Bebizonyosodott, hogy az ilyen csoportok
hihetetlenül megkönnyítik a tanulást. Aki a „csoport" szótól libabőrös
lesz, ne alapítson azonnal egyesületet!
Két barát vagy ismerős ebben az összefüggésben már felér egy
csoporttal. Az olyan csoporttagok, akik tapasztalataikat bizonyos
rendszerességgel kicserélik, rendszerint gyorsabban elsajátítják a
tudatos álmodás képességét, mint a magányosan tanulók. Aki pedig
véletlenül a megrögzött individualisták csoportjához tartozik, ne
erőlködjön, egy-két héttel előbb, vagy utóbb, ezen már nem múlik...

34
 A legfontosabb még mindig az, hogy gyakran tegyük fel
magunknak a kritikus kérdést. Mennél gyakrabban hangzik el ugyanis
a kérdés, annál inkább szokássá válik s annál könnyebb magunkkal
vinnünk áloméletünkbe.
Példaként következzék most egy fiatal nó' álma:

„... A színház WC-jében találkozom K.-val, aki már tudatos

álmodó. „Ez épp jól jön nekem" - gondolom. Úgyis dühös vagyok rá.
Hetek óta rendületlenül csinálom a gyakorlatokat, és még egyetlen
tudatos álmom se volt! Még egy picurka vagy rövidke sem!
Szemrehányást teszek neki: „Mindent hibásan magyaráztál!"
Teljesen ki vannak már az idegeim. Egyáltalán, most lovalom csak
bele magam igazán: Hazugság az egész! Ilyesmi nem is létezik!
Méghogy tudatos álom! De nem velem! Most aztán elég! Nem
hagyok tovább hülyét csinálni magamból! Pláne tóled!"
K. egyáltalán nem reagál. A tükör előtt áll és a szakállát simogatja.
Olyan dühbe gurulok, hogy hátulról a fejére ütök. K. nevetve
megfordul s a szemembe néz. „Mit röhög ez?" - gondolom
magamban, ő pedig elmegy mellettem, s belemegy a tükörbe.
Üvöltök a dühtől és utána dobok egy szappant, de nem találom el.
Annyira mérges vagyok, hogy egyszerűen nem veszem észre, hogy
ilyesmik csak álomban történnek. „Csak bátorság, bébi" mondja, még
mindig nevetve. „Majd csak menni fog" - azzal megfordul és eltűnik.
Majd kipukkanok! Ekkor kinyílik mögöttem az ajtó, és K. jön be
egy másik férfival, szorosan összeölelkezve! Mindketten pimaszul
rámvigyorognak. Gyorsan lehajolok a szappanért, s egyszerre
elszédülök. „Ez nem lehet igaz" - gondolom, ahogy
felegyenesedem, és még mindig ott látom őket. „Hiszen nem is buzi"
- gondolom „Tudtam volna, ha az lenne!" De minek örül annyira?"
Hirtelen megdermedek. „És mi van, ha mindez csak egy álom???"
Most álmodom vagy ébren vagyok? Mi is történt mindeddig? Hiszen
ez nevetséges! Ez álom? - kérdem mindkettőjüket. Mindketten
rázzák a fejüket, és őrült módon nevetnek. Na mindegy! K. már nem
is érdekel.
Azt gondolom: „Ez csak és csak egy álom lehet! Ez egy álom! Egy
tudatos álom! Mit tegyek most?" K. és a másik már nincsenek ott. A
csempés fal hihetetlenül valódinak tűnik. Hűvös és sima. Lázasan
gondolkodom, mit tehetnék, őrült izgatott vagyok. Valamit
csinálnom kell. Ekkor jut eszembe az a film a Heinz Rühmannal. Az
ember, aki átmegy a falon. Hiszen mindig is ez volt az álmom. Az
„álom" szónál nevetnem kell. Istenem, de marha vagyok, -
gondolom. Megpróbálok átmenni a csempén. A kezem már benne is
van! Eltökélten elindulok. Ahogy a falba behatolok, újra nevetnem
kell. Nagyszerű az egész, meleg és sötét. Valahogy olyan pirosas.
Már át is értem! A szüleim lakószobájában vagyok! Anya és apa
kávét isz-

35
nak és unatkoznak. Anya rögtön odajön, és szemrehányást tesz:
„Hogy jut egyáltalán eszedbe bejelentés nélkül csak úgy átjönni a
falon!" „Jaj, hagyd már abba" - mondom boldogan - „hiszen csak
egy álom-alak vagy..."

Sokan hajlamosak arra, hogy miután már átélték az első' tudatos

álmot, elhanyagolják a tanulás technikáját. Ez természetes is, hiszen
„már tudják" - ugyebár? Ám éppen ezeken az érthetően túlfűtött
napokon nem szabad alábbhagyni. Ilyenkor még elveszíthető a
frissen elért készség, vagy pedig csak elszórtan jelentkezik majd a
tudatos álom. Ahhoz, hogy a tudatos álmok gyakorisága
folyamatosan növekedjék, most is ragaszkodnunk kell ahhoz a
szokásunkhoz, hogy a lehetőségekhez mérten gyakran tegyük fel a
kritikus kérdést.
EMLÉKEZTETŐ

1. Naponta többször, komolyan tegye fel magának azt a kérdést,

ébren van-e vagy álmodik?

2. Intenzíven képzelje azt eközben, hogy álmodik!

3. Ellenőrizze közvetlen és távolabbi múltját! Nem ütközik

emlékezetkihagyásba?

4. A kritikus kérdést minden olyan szituációban tegye fel magának,

amely egy álomra is jellemző' lehetne!

5. Akinek visszatérd álmai vannak, minden olyan szituációban tegye

fel magának a kritikus kérdést, amely hasonlít valamelyik visszatérő
álmához!

6. Gyakran él át olyan extrém álomszituációt, amely a realitásban

nem élhető át, mint pl. a lebegést vagy repülést? Ha igen, próbálja
meg magát éber állapotban egy ilyen élménybe beleképzelni, és
közben ügyeljen a 2. sz. pontra!

7. Azzal a gondolattal aludjék el, hogy tudatos álma lesz! Ezt a

technikát akkor is alkalmazza, ha napközben alszik, vagy ha újra
elalszik!

8. Ha kezdetben általában rosszul emlékszik normális álmaira,

vezessen egy darabig álomnaplót!

9. Határozza el, hogy álmában megvalósít egy bizonyos egyszerű

cselekményt!

10. Rendszeresen, de ne eltökélten gyakoroljon! Ne tűzzön ki határ

időt, és őrizze meg türelmét! Egészen biztos, hogy sikerülni fog.

37
ÁLMODOM VAGY ÉBREN VAGYOK ?

Hogyan lehet egyértelműen eldönteni, hogy álmodunk-e vagy sem?

Ez a kérdés teljesen jogos. Elég, ha felidézzük eldzó' példánkból az
álmodót, milyen nehezen ismerte fel tényleges tudatállapotát. Jogos
azért is, mert senki sem szeretné a „valódi" orrát egy „valódi"
csempén szétnyomni. És mindezt még a szomszéd kritikus
pillantásaitól kísérve...
Eddigi tapasztalataink alapján nem kell attól tartanunk, hogy bla-
máljuk magunkat? Az álom állapotát többnyire olyan „mellbevágó"
módon érzékeljük, hogy nincsenek kétségeink többé.
A reális életet pedig az álomtól teljesen egyértelirni jegyek
különböztetik meg. Igen hasznos, ha ismerjük azokat a kritériumokat,
amelyek a tudatállapotokat megkülönböztetik egymástól. Legalábbis
akkor, ha éppen egyetlen halott sincs a közelben, akivel
szóbaelegyedhetnénk, vagy amikor azért nem merjük megkísérelni a
csempén való áttörést, mert fiunk koraérett barátnőjének
megfigyelése alatt állunk. Az olyan esetekben azonban, amikor az
általunk észlelt külvilág történései ellentmondanak annak, amit éber
realitásunkról tudunk, érdemes kérdezni. Felfelé lóg egy kép a falon?
Vagy túl lassan esik egy kő? Férje hirtelen virtuóz zongorista, pedig
soha életében nem volt muzikális?
Megkérdezhetik maguktól, hogy érzékeléseik megfelelnek-e
szokásos nappali érzékeléseiknek. Almunkban ugyanis előfordul,
hogy mértéktelenül élénk színek tűnnek fel. Vagy például teljesen
hiányoznak a színek. Előfordul, hogy környezetünk egyes részeit csak
elmosódva látjuk. Lehetetlen perspektivikus torzulások is
meglehetősen gyakran lépnek fel. S a népnyelv is ismeri a fájdalom
érzékelésének csökkenését: „Csípj meg, mert azt hiszem, álmodom!
Jujj!" De figyelem! A csípésteszt nem működik megbízhatóan,
álmunkban is érezhetünk igencsak valódinak.túnő fájdalmat.
További kritérium a test állapota, amely álmunkban meglehetősen
sajátságos tud lenni, például szokatlanul könnyűnek vagy akár
súlytalannak érezzük magunkat. Az ún. „akaratlagos mozgások
akadályoztatását" mindenki ismeri, ha nem is ezzel a szakkifejezéssel.
Például teljes testünkkel (vagy testünk egyes részeivel) valamilyen
láthatatlan, de érezhető ellenállásba ütközünk, pl. erőlködve
rohanunk, mintha tengernyi sűrű mézen kellene átgázolnunk. Az
ilyen érzés arra utal, hogy álmodunk.
Néha azonban az álomvilág nem különböztethető meg a realitástól,
bármilyen erősen is gondolkodunk, vagy bármilyen kritikusan
figyeljük is álomkörnyezetünket. Ilyenkor csak az aktivitás és a bátor
kísérletezés segíthet. Biztosan találunk majd egy röpke pillanatot,
ami-

38
kor senki sem figyel bennünket, s így egy kis tesztnek vethetjük alá
magunkat, anélkül azonban, hogy egy egész koktélparti csúfolódá-
sának tennénk ki magunkat, mert hol is lennénk ilyenkor, ha
szerencsétlenségünkre nem éppen koktélpartin...
Igen jól használható teszt a fordulatteszt. Gyors félfordulatot
teszünk a sarkunkon úgy, hogy arrafelé nézzünk, aminek eddig háttal
álltunk. Testünk feltartóztathatatlanul továbbforog a fordulat
irányába? Vagy a külvilág kezd hirtelen a testünk által átélt iránnyal
szemben forogni? Igen? Akkor vagy kábítószer hatása alatt állunk,
vagy éppen most éltük át első tudatos álmunkat. Vagy nem így van?
Akkor ébren vagyunk, s csak a vérkeringésünk érdekében tettünk
valamit.

PÉLDÁUL
A következő álmok ízelítőül szolgálnak arról, milyen különböző
jelek alapján ismerik fel az emberek azt, hogy álmodnak. Először
lássunk egy részletet egy fiatalember álmából:

....Egy bika rohant felém. Hogy kikerüljem a támadást, felugrot

tam, olyan magasra, hogy a bika átrohant alattam. Az állat következő
támadásakor ismét a magasba ugrottam. Ez alkalommal azonban a
levegőben maradtam, s ezen tény alapján felismertem, hogy ál
modom..."

Egy meggyőződéses ateistának a következő álma volt:

„... Egy erdőben vagyok, ahol szörnyű vihar tombol. A villám

belecsap a közvetlenül mellettem álló fába. Egy nagy ág leesik.
Ekkor eszembe jut, hogy gyermekkoromban ha vihar volt, mindig
imádkoztam. Imádkozzam most is? Nem, mert hiszen ha volna Isten,
bizonyosan nem törődne azzal, hogy éppen most imádkozom hozzá.
Ezenkívül valamilyen csodával is bebizonyíthatná, hogy egyáltalán
létezik. Ebben a pillanatban az imént földrehullott ág a földről
függőlegesen felemelkedik, s felszáll az égbe, mígcsak el nem tűnik
a felhők között. Mégiscsak létezne Isten? Nem! - Tehát álmodom..."

És egy utolsó példa:

„... ahogy megpillantottam a gyertyát, arra gondoltam, hogy olyan

gyakran álmodom égő gyertyákról, hogy ellenőriznem kellene, vajon
nem most is álmodom-e! Mutatóujjamat beletartom a gyertyalángba.
A hirtelen fájdalomtól visszariadok. Nagyon fáj, megégettem
magam. Tehát mégsem álmodom. Még az előzd teszt felett
dühöngök,

39
amikor a mutatóujjam elkezd duzzadni, s már nagyobb, mint az
egész kezem. Na, ilyen aztán nem létezik. Különben is egészen rövid
ideig tartottam a mutatóujjam a gyertyalángba. Ezalatt nem
égethettem meg magam! - Tehát mégiscsak álmodom..."

Ezekből a példákból világosan kiderül, hogy elsajátítási technikánk

akár kissé kevésbé szabályos felhasználás esetén is sikerhez vezet.
Egyedül az a belénk ivódó kritikus hozzáállás elengedhetetlen, amely
lehetővé teszi, hogy kétséges helyzetben következetesen végig tudjuk
gondolni a dolgokat. S ha a „tízparancsolatot" ritkán is alkalmazzuk
betűről betűre, saját tudatállapotunkkal kapcsolatos kritikus
alapállásunkat mégis annak a segítségével érhetjük el a leghamarabb.
A fentebb ismertetett álmok álmodói is a „tízparancsolat" alapján
gyakoroltak, belátáshoz mégis teljesen sajátságos, egyedi úton
jutottak el. Minden kezdő a saját útján fog eljutni a tudatos
álmodáshoz. Minden tudatos álomnak közös vonása azonban, hogy
az álmodó felteszi a saját tudatállapotára vonatkozó kritikus
kérdését.

MIHEZ KEZDJÜNK RÉMÁLMAINKKAL ?

Az olvasó eddig csak részleteket olvashatott néhány tudatos álomból,

s ezek alapján lehet, hogy most érdekesnek, viccesnek, sőt,
izgalmasnak találja a dolgot. Azonban biztosan felteszi ezt a kérdést:
De mire jó ez az egész? Mit ad a futó élményen kívül a tudatos álom
az egyes embernek? Talán e képesség pozitívan befolyásolja az
egyén fejlődését? Vagy esetleg negatívan? Vagy, hogy másként
tegyük fel a kérdést: van a tudatos álmodásnak egyáltalán valami
haszna? A válaszunk: igen, méghozzá több is.
A legtöbb kezdőnek az volt a legmegdöbbentőbb élménye, hogy
képes beavatkozni az álomeseményekbe. Ez az első praktikus haszon,
amint azt egy fiatalasszony következő álma is mutatja:

„... Abban a házban vagyok, amelyben gyermekként éltem, s ami

álmaimban gyakran előjön. Régi lakásunk ajtaja mögött állok, és egy
csoport emberre várok, akik valami rosszat akarnak tenni velem. El
szeretnék szaladni, de a félelemtől szinte dermedt vagyok, mégis azt
hiszem, egyedül a menekülés szabadíthat meg ettől az egzisztenciális
félelemtől. Ekkor eszembe jut: „Tholey azt mondta, hogy nem kell
elszaladni; meg lehet kérdezni az embereket, hogy mit akarnak
tőlem?" El is határoztam, hogy ezt teszem. Ez volt a legnehezebb.
Elnyomni azt az érzést, hogy menekülnöm kell, és kivárni az egész
katasztrófát.

40
 Aztán egyszerre csak bejönnek az ajtón. Az első férfi közelít
hozzám. Nagyobb az életnagyságúnál, hideg, kék arca, égő szemei
vannak. Minden bátorságomat és minden félelmemet összeszedve
amilyen dühösen csak tudom, azt kérdezem: „Mit csinál maga itt?
Mit akar tőlem?" A férfi rámnéz szomorú szemekkel, kiszolgáltatott
pillantással azt mondja: „Hogy hogy? Te rendeltél ide bennünket. A
te félelmednek volt szüksége ránk!" És hirtelen normális méretűvé
zsugorodik, s a szemei sem lángolnak többé..."

A fiatal nő, akitől az álombeszámoló származik, évek óta

küszködött ilyen rémálmokkal. Beszámolójában példaszerűen állítja
elénk a következő folyamatot: Amikor rémálma során tudatosult
benne saját tudatállapota, ezzel együtt az is tudatosult, hogy
álmában is szabadon dönthet, s ezzel el is tűnt a rémálom. Azonnal
és visszahozhatatlanul. Később beszámolt arról, hogy ezután az álom
után úgy érezte magát, mintha megváltották volna. Rémálmai nem
tértek vissza, s ébren is sokkal kevésbé volt félénk, mint korábban.
Ez az élmény több, mint öt éve történt.
A tudatos álmodassál tehát legyőzhetők a rémálmok?
Kétségtelenül igen, sok ilyen jellegű álombeszámolónk is van.
Minden tudatos álmodó, akinek korábban rémálmai voltak, arról
számol be, hogy az első sikeres konfrontáció után a rémálmok
eltűntek. Az álom tartalmától függetlenül az utolsó rémálom
kimenetelét valamennyien hasonló módon írják le: Tudatában annak,
hogy álmodnak, megkérdezték az álomalakot (de a megfoghatatlan,
alaktalan fenyegetést is) „Ki vagy te?" vagy „Mit akarsz tőlem?". Az
álomalakok erre minden alkalommal megváltoztatták a
viselkedésüket, előfordult, hogy külső megjelenésüket is. Minden
esetben elveszítették fenyegető karakterüket, gyakran jól
megközelíthetők lettek.
A pszichológiailag jól képzett olvasó feltehetően most a következő
ellenvetéssel él: Végül is a rémálom - mélypszichológiai síkon
-nem más, mint saját feldolgozatlan élményeink és konfliktusaink
megszemélyesített kifejeződése. Ezen az alapon (s egyébként erről
maguk a szerzők is így gondolkodnak) bírálható a rémálmok tudatos
álmok útján történő leküzdésének módszere. Ugyanis ha erre a
felületes effektusra alapozunk, a rémálmokért felelős folyamatok
esetleg a psziché még mélyebb, még kevésbé megközelíthető
területein fognak elraktározódni...
Ez a kritika természetesen nem jogosulatlan. Az ilyen jellegű
eltolás veszélye azonban elhárítható, ha a tudatos álmodó mindig
felteszi a „miért" kérdést, hogy ne veszítse szem elől félelmi
komplexusainak nyomát. Erre a fajta álommunkára a tudatos álmodót
nem is kell különösen biztatni. A nyomkeresés oly izgalmas, hogy a
legtöbben maguktól is kezdeményezik.

41
 Másrészről: ha a félelmek ilyen közvetlenül és ilyen tartósan
megszűnnek, mint álompéldánk esetében, akkor meglehetősen
valószínű, hogy a rémálom által olyan feszültségek oldódnak fel,
amelyeknek az álmodó jelenlegi életében nincs jelentőségük többé.
Mindannyian jókora tömeg ballasztot hordozunk magunkkal. Mi itt
nem akarunk áldozatul esni annak a rossz szokásnak, amely minden
kis problémát érdemesnek tart a terápiára. De akit a dolog továbbra is
érdekel, fogjon csak hozzáf Ne adja feli Menjen utána! Menjen
annyira álomalakjai idegeire, amíg azok ki nem pakolnak. Mindez
igen tanulságos, s egyúttal izgalmas is.

ISMERD MEG ÖNMAGAD !

A „Ki vagy te?" „Mit akarsz tőlem?" és a „Miért vagyok itt?" olyan
kérdések, amelyek a tudatos álom minőségét igen hamar
megváltoztatják. A tudatos álom következő haszna ugyanis az
úgynevezett „ön-megismerő álom". Teljesen nyilvánvaló, hogy
álmainkban sokkal közelebb vagyunk lényünk mélyebb rétegeihez,
mint nappal. Ezt mutatja be a következd álombeszámoló, amelyet
egy fiatal nő ad elő:

„... Egy teremben voltam a fiúval együtt. Valamivel foglalkoztunk,

de már nem emlékszem, hogy mivel, de mindenesetre teljesen el
voltunk mélyedve egy beszélgetésben... Egyszerre csak világossá
vált előttem, hogy álmodom... Ismét azt kérdeztem magamtól, hogy
miért nem viszonozza érzelmeimet, és most az álomszituációban
választ vártam erre a kérdésre. Egyszer csak azt észleltem, hogy a
szellemem, szóval az, amit „Én"-nek nevezek, elszabadult a
testemtől, s az ő teste felé lebegett, majd behatolt abba. Ebben a
testetlen állapotban is képes voltam minden érzékemmel tájékozódni,
tehát láttam, hallottam, éreztem. Ahogy kiléptem a testemből, láttam,
hogy ott áll, valamivel foglalatoskodik, és beszél. Az én testemen nem
látszott, hogy én nem vagyok már benne. Tehát odalebegtem a
fiúhoz és behatoltam a testébe. Az volt az érzésem, hogy átveszem
minden testi funkcióját, anélkül, hogy ő ennek a tudatára ébredne. így
átvettem a vitális funkcióit, a vérkeringést, szóval mindent, ami egy
testhez tartozik. Először ez meglehetősen különös érzés volt, minden
olyan más, és térben is szűkösebb, mint az én testemben és olyan
szokatlan. Körülbelül olyan volt, mintha az ember évekig egy
Mercedesszel járna, ehhez az autóhoz értene, és egyszerre csak
átszállna egy Mini Austinba. Ez az érzés azonban egyre gyengült,
ahogy hosszabb ideig a testében voltam, és egyre inkább tudtam
bánni vele. Az ő szemével láttam, az d kezével éreztem, az ő
hangjával beszéltem és így tovább.

42
Saját magamat is az 6 szemével láttam, ahogy ott állok és valamit
csinálok. És láttam a szellemét, a tudatát. Láttam, ahogyan
gondolkodik, bár nem emlékszem rá, hogy mitól volt ez a
benyomásom. Tehát megfigyeltem a gondolatmeneteit, a
cselekedeteit, de anélkül, hogy beléjük avatkoztam volna, mert
hiszen a fiú nem tudta, hogy én most vele együtt a testében vagyok.
Tehát passzív megfigyelő voltam. Láttam, hogyan észlel engem,
hogyan hatok rá, milyen velem kapcsolatos érzései vannak. Láttam
belső meghasonlottságát, mert egyrészről észrevette, mit érzek
iránta, kedvelt is engem, de nem akart viszonyt kezdeni velem.
Ahogy ezeket a gondolatokat megfigyeltem, s ahogy magamat az ő
szemével láttam, megértettem, miért olyan tartózkodó velem szemben,
s azt is, hogy sose fogja viszonozni érzéseimet. Pontosan tudtam, hogy
mit gondol, s azt is, hogy miért gondolja azt..."

Az álomban elnyert belátás természetesen csak azt világította meg,

amit az álmodó tudattalanul már „tudott", de nem akart tudomásul
venni. A megvilágosodás okozta rövid fájdalom sokkal csekélyebb
volt, mint a fiúval kapcsolatos viselkedésének mindennapi
bizonytalansága, s magától érthetődően csekélyebb volt annál is,
amit a be nem teljesült remények okoznak. Ez az álom rendet
teremtett az álmodó érzésvilágában. S nem utolsó sorban rendet
teremtett a két ember kapcsolatában is.
Nemcsak a „magasabb" belátásokhoz, gyakran erőinkhez, belső
tartalékainkhoz is sokkal közelebb vagyunk álmainkban, mint ébren.
Egy tudatos álomban ténylegesen olyan tanácsokat kaphatunk,
amelyek eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy nappal kövessük,
méghozzá sikerrel azokat. Egy férfi álombeszámolója, amely most
következik, egészen egyszerűen, szinte triviálisan szemlélteti e fenti
lehetőséget. Az „érintett" álmodó másnap reggel egy számára
különösen fontos ügyben kívánt a hatóságnál eljárni. Ez kifejezetten
kellemetlen volt számára, miután hasonló szituácókban kevéssé
tudott érvényt szerezni akaratának, s ennek megfelelően a szituáció
nem sok sikerrel kecsegtetett. Az ezt megelőző éjszakán a következő
álma volt:

„... Meglehetősen elárvultan álldogálok az óriási épületben,

hivatalos személyek szaladgálnak ide-oda méregető tekintettel
(ahogyan a főorvosok nézik az embert). Ekkor hirtelen egy
barátságos, csinos nő lép hozzám, és azt kérdi: miben lehetne
segítségemre? Elmondom neki az ügyemet, és megkérdem, hová
kell vele fordulnom. Azt mondja, mindent fel fog írni. Egy
papírtekercset vesz kézbe, s ráír valamit. Mondom neki, hogy
egyáltalán nem ismerem ki magam, s kérem, vázolja fel, hogy pontról
pontra hová kell mennem. Azt válaszolja: „Éppen azt írtam fel,
hogyan érhet leggyorsabban célhoz." Ezen elcsodálkozom, hiszen
csak igen keveset írt a papírra. A nő

43
most megpróbálja letépni a tekercsről azt a darabot, amire írt. Ez
azonban nem sikerül neki, mert a papír egy gumiszení masszává
változott. (Erre fel az álmodó röviden ellenőrzi tudatállapotát...)
Ahogy ezt észrevettem, azonnal tudtam, hogy álmodom, s magam is
igyekszem letépni a teleírt részt, ami rövidesen sikerül is.
Meglehetősen izgatottan várom, mit írhatott fel a nő, miután ő nem
tudhatja, hová kell fordulnom. Mintha a gondolatomban olvasna,
barátságosan felémbólint, és azt mondja: „Olvasd csak!" (Feltűnik,
hogy tegez.) Ránézek a gumiszerű papírra. Nagy betűkkel ez áll
rajta: LÉGY PIMASZ! Ezután rögtön felébredek..."

Hogy mi lett volna az álom kimenetele, ha az álmodó nem nyer

belátást felette, könnyű kitalálni, ugyanis nagy valószínűséggel
végtelen küzdelem kezdődött volna a gumipapírral. Ki ne ismerné
azokat az álomtörténeteket, amelyekben az álmodó közvetlenül a
megoldás küszöbén egy fontos probléma megoldása előtt áll, de a
legkülönfélébb viszontagságok megakadályozzák abban, hogy
tapasztalatához eljuthasson. Vagy, akik álmukban számukra valami
fontosat végre megkaparintottak, de minden erőlködésük ellenére sem
képesek emlékezni rá, mi volt az.
Akárhogyis, bátortalan álmodónk komolyan vette a barátságos
tündér tanácsát. Másnap bár nem pimaszán, de sokkal
magabiztosabban lépett fel, így aztán sikeresen is. E kulcsélmény,
mint meséli, döntően hatott viselkedésére hasonló szituációkban a
későbbiekben is.

VESZÉLYES-E A TUDATOS ÁLOM ?

Egyre többen vetik fel, hogy attól tartanak, a gyakori tudatos álom
éber életünkben rövidebb-hosszabb pszichés zavarokat okozhat.
Ennek ellenére éppen az ellenkezője bizonyosodott be. Semmiféle
negatív következményt nem lehetett konstatálni sem azoknál, akik az
elsajátítási technika segítségével váltak tudatos álmodóvá, sem
azoknál az irodalomból ismert személyeknél, akik spontán módon
jutottak el a tudatos álomhoz. Éppen ellenkezőleg, a tudatos álmodók
általában a pszichés belátásokra gyakorolt pozitív hatásról, alkotó
inspirációkról, a tapasztalások kiszélesedéséről számolnak be. ANN
FARADAY is mindkét könyvében utal rá, hogy a tudatos álmodás és
a konstruktív tapasztalások között pozitív összefüggés van.
Mindezeken túl jussanak csak eszünkbe a szenoik, akik az ilyen
jellegű ellenvetéseket már puszta létükkel is megcáfolják.
Más bírálóink azt hiszik, hogy a tudatos álom során kellemetlen,
félelmetes, ijesztő élményekkel találkozunk. Erre csak azt mondhat-

44
juk, hogy sem a Frankfurti Egyetemen véghezvitt kísérleteink során,
sem az azóta eltelt években soha a tudatos álomban hosszabban tartó
kellemetlen élmény nem fordult elő. (A legkellemetlenebbet,
amelyről mindeddig beszámoltak, e könyv 126-127. oldalán
olvashatják) Ellentétben a normál álmokkal, a tudatos álmot
rendszerint rendkívül kellemes érzések kísérik. Ez megmutatkozott
abban is, hogy a Frankfurti Egyetem kísérletében részt vett
kísérleti személyek nagyon is érdeklődtek olyan technikák iránt,
amelyekkel a tudatos álom időtartama meghosszabbítható. Ezenkívül
a tudatos álmodók ismételten beszámolnak arról, hogy normális
áloméletük is sokkalta gazdagabb azóta, amióta a tudatos álmodás
képességét kifejlesztették magukban.
GREEN angol parapszichológus 1969-ben arról számolt be, hogy
naiv értelmes álmodóknál előfordul, hogy „klausztrofóbiás" érzéseik
vannak, (bezártság-érzés) nem tudják, hogy hogyan és hogy
egyáltalán fel tudnak-e ébredni, ha akarnak. Ha eltekintünk attól,
hogy mi egyetlenegy olyan álombeszámolóval sem találkoztunk,
amelyben ilyen igény merült volna fel, ez az aggály akkor is
tárgytalan, mert a KLG-technikával folytatott kísérleteink kezdetén
rögtön egy olyan módszerbe ütköztünk, amelynek alkalmazása
azonnali felébredéssel jár: s ez a telántetrögztiés vagy flxáció
technikája.
A tekintetrögzítés technikája teljesen egyszerű. Álomkörnyeze-
tünkből kikeresünk egy tárgyat vagy egy pontot, tekintetünket
ráirányítjuk. Rövid idő múltán a környezet elhomályosodik, és
kettőtől tíz másodpercig tartó időtartamon belül felébredünk. Ilyen
tekintetrögzí-tő pont mindig található, legfeljebb rábandzsítunk saját
orrunk hegyére. (Szép példája a tekintetrögzítő technikának az előző
álom, amelyben a papírtekercs gumivá változott. A félénk
fiatalember túl sokáig nézte a ráírt üzenetet. Tekintete rögzült - ezért
felébredt.)
Miért működik oly biztosan ez a technika? Emlékezzünk csak a
gyors szemmozgásra (REM), melyet a bevezetőben, a 24. oldalon
írtunk le. Ez a külső jele"annak, hogy az alvó álmodik. A
tekintetrögzítő technika ezt a (pszichológiailag szükséges)
szemmozgást, úgyszólván „fordítva" használja fel. Nyilvánvaló
ugyanis, hogy az álomélet szemmozgása teljes egészében megfelel a
külső szemmozgásnak, (amelyet REM-nek nevezünk.) Ha tehát
leállítjuk a szemmozgást, nem csak az álom, de az alvás is
abbamarad. Az alváspszichológusoknak megvan erre a saját
elméletük, amellyel még pontosabban magyarázható ez a jelenség,
de ne tessék félni, nem fogom önöket untatni vele.
Igen valószínű" azonban, hogy az olvasó ezt a technikát sohasem
fogja alkalmazni. Mert ki is akama felébredni egy tudatos álomból?
Ennek ellenére fontos, hogy ismerjük, mert így elkerülhető a szándék-
talan tekintetrögzítés, s hosszabb ideig élvezhetjük tudatos álmunkat.

45
MINDEN VILÁGOS ?

E könyv bevezetője már tartalmazza a tudatos álom rövid leírását.

Most, hogy az első fejezet végéhez közeledünk, valamivel
részletesebben is tudunk erről beszélni. Emlékszünk még, ugye? A
tudatos álom más álmoktól abban különbözik,

— hogy közben teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy álmodunk

— hogy ezért aztán álmunkban is szabadon rendelkezünk
cselekvéseink felett
— hogy az álmodó tudatállapota egyáltalán nem zavart
— hogy minden érzékszervünk ugyanúgy rendelkezésünkre áll,
mint ébren
— hogy éber életünkre teljes egészében emlékszünk
— hogy mind ébren, mind tudatos álmunk folyamán teljes
egészében emlékszünk eddigi tudatosan álmodott áloméletünkre.

Ezek azok az aspektusok, amelyek ha együttesen megvalósulnak,

tudatos álom lesz normál álmunkból. Fontossága miatt ismételjük
meg tehát a tudatos álmodás feltételeit:

1. Tisztában vagyunk tudatállapotunkkal

(Tehát pontosan tudjuk, hogy ébren vagyunk-e vagy álmodunk)
2. Tisztában vagyunk azzal, hogy szabadon dönthetünk
(Például nem kell elmenekülnünk rémálmaink álomalakjai elől,
más döntési lehetőségünk is van.)
3. A tudatállapot tisztasága
(Megszűnik az álomtipikus zavarosság, a tudatállapot
homályossága.)
4. Az érzékelések tisztasága
(Ugyanúgy szagolunk, ízlelünk, hallunk, látunk és érzünk, mint
ébren.)
5. Tisztában vagyunk éber életünkkel
(Tudjuk, kik vagyunk, mit csináltunk az előző nap, sőt, még azt is,
hogy mit akartunk ettől az álomtól.)
6. Tisztán emlékszünk álmainkra
(Normális emlékezetünk ugyanúgy funkcionál, mint ébren, tehát
emlékszünk álmainkra, de különösen a tudatos álmokra.)

A tudatos álom tehát olyan tudatállapot, amelyben bár álmodom,

mindent olyan valódiként érzékelek, mint a valóságban, amelyben
szabadon cselekedhetek; sőt, szabadabban, mint ébren, mert minden
veszélyt túl fogok élni.

46
 Ezeken túl a tudatállapot tisztaságának van egy hetedik aspektusa
is. Ez a „haladó" tudatos álmodókat jellemzi. Erről a további
fejezetekben fogunk beszélni. Önök azonban már e nélkül is
rendelkeznek az eddigiek alapján a tudatos álmodás teljes
eszköztárával, tehát el lehet kezdeni. Kedves Olvasó, tegye fel
magának a kritikus kérdést!
Az összhang kedvéért e fejezet végén egy álompélda található,
amelyben semmi, de a világon semmi sem egyezik úgy, ahogyan azt
a gyakorlott tudatos álmodó szeretné. De legyen elég mára. Olvassák
e példát közvetlenül elalvás előtt. S vigasztalódjanak azzal, hogy az
álmodó éppúgy semmit sem tudott a tudatos álmodás hetedik
aspektusáról, mint Önök...

„... Egy lokálban voltam, ahol valamiféle tésztát ettem, és éppen

fizetni akartam. Ekkor észrevettem, hogy nincsen nálam pénz, és
kértem a pincért, hadd menjek ki a kocsimhoz, mert benne van a
pénztárcám. A pincér ugyan mogorva volt, de odaengedett, amikor
zálogul odaadtam neki az útlevelemet. Egy százmárkással jöttem
vissza, amit azonban a pincér nem tudott felváltani. Megint
elmentem, hogy egy kioszknál pénzt váltsak. Az egész helyzet
bosszantó volt, szorongatott az idd, mert még meg akartam látogatni
egy barátnőmet. Ekkor arra gondoltam, hogy az egész szituáció
olyan, mint egy álom, amiben mindig valami közbejön." (Az álmodó
itt felteszi magának a kritikus kérdést.) „Rövidesen rájöttem, hogy
álmodom. Igen izgatott lettem, hogyan fog folytatódni az álom, mert ki
akartam elemezni. Közben megérkeztem a kioszkhoz, s ügyeltem rá,
hogy úgy kapjam meg a pénzt, hogy további váltás nélkül ki tudjam
fizetni a számlámat. Amikor visszamentem a lokálba, a pincér egy hét
márkás számlát tett elém. Odaadtam neki egy ötmárkást meg egy
kétmárkást, és biztos voltam benne, hogy most már minden menni
fog. Annál jobban meglepett, amikor a pincér dühösen azt mondta:
„Nem látja, hogy ez a kétmárkás már lejárt?" Arra gondoltam:
„Szóval mégiscsak sikerült az álomnak új akadályokat gördíteni
elém", miután azonban ez az akadály végül is az én agyam terméke,
nyilvánvalóan én gördítek akadályt magam elé."
Gondolatmenetemen a pincér arrogánsan mosolygott, mire azt
mondtam neki, hogy én most fizetés nélkül távozom, miután úgyis
csak egy álomról van szó. Ekkor a pincér mindenttudó mosollyal azt
mondta: „Na és? Ezt én is tudtam elejétől fogva."
Aludjon jóit

47
 2. FEJEZET

AZ ELMÉLET VALÓSÁGGÁ LESZ

SPONTÁN TUDATOS ÁLMOK

Spontán tudatos álmok persze mindig is voltak. Csak éppen nem így
nevezték és ritkán fordultak elő. Ez a tényállás mégsem olyan
triviális, mint amilyennek tiínik, mert csak ha pontosan definiáljuk a
dolgokat, akkor tudjuk fogalmilag félreérthetetlenül rendszerezni
azokat. Ez a rendszerezés aztán megakadályozza, hogy elbeszéljünk
egymás mellett. Mindez fontos előfeltétele a gyümölcsöző
eszmecseréknek, főként a pszichológiában, és még inkább annak
„álomkutatásnak" nevezett „alosztályában". Ugyanis mindenki azt
érzi, hogy beleszólhat: Én azt mondom: „Tudatos álom"; egy másik
azt mondja: „Világos, szóval nappali álom". „Nem", mondom én,
„tudatos álom". „De hiszen az ugyanaz!" - hangzik a válasz. Kérem,
ne gondolják, hogy ez a párbeszéd egy szakember és egy un. laikus
között zajlott le. Nem, ez a kezdete volt egy pszichológusok között
zajló vitának.
Egyáltalán nem ártana, ha a szakkompetenciák előtti mindenkori
tiszteletünket ugyanolyan kritikusan szemügyre vennénk, amint azt
elsajátítási technikánkban tudatállapotunkkal tesszük. „Hagyjam,
hogy kioktassanak, vagy esetleg én magam mégiscsak jobban
tudom?" Ebben az összefüggésben hadd emlékeztessünk mégegyszer
röviden MALCOLM-ra, aki logikailag megcáfolhatatlanul
bebizonyította, hogy álom ugyebár egyáltalán nem is létezik.
Nos, térjünk vissza a fogalmakhoz. Ön, kedves Olvasó, pontosan
meg tudja különböztetni a normál és a tudatos álmot. így azt is tudja,
hogy amennyiben a tudatállapot tisztaságának második aspektusa,
tehát a személyes döntési szabadság hiányzik, még nem beszélhetünk
tudatos álomról, legfeljebb prelucidus álomállapotról. S miután ezt a
mondatot elolvasta, azt is tudja, hogy az álmodónak a tudatállapot
tisztaságának legalább négy aspektusát egyidejűleg meg kell
valósítania ahhoz, hogy „tudatos álomról" beszélhessünk. S ezzel
aztán Ön többet is tud, mint a legtöbb pszichológus.
S most térjünk vissza ahhoz a megállapításhoz, hogy prelucidus és
tudatos álmok mindig is voltak. Nem akarunk itt túl messzire
visszamenni, és mondjuk az Ótestamentum profetikus álmaival
foglalkozni, inkább újabb, s ennyiben megbízhatóbb irodalmi
forrásokhoz fordulunk.
RÓBERT LUIS STEVENSON emlékirataiben leírja azokat a „kis
emberkéket", akik álmában jelentek meg, s regényét úgyszólván „át-
élették" vele, mielőtt még megírta volna. Ezeket az állapotokat jobb
fogalom híján ő maga nevezte „álmoknak" - mindenesetre teljesen
különleges álmok lehettek. Tele voltak realisztikus részletekkel, s
Stevenson az álmában előforduló dolgokat és alakokat abszolút
valódinak érezte. Az álomtörténetek konstrukciója mindig
meglehetősen

49
plauzibilis volt, anélkül, hogy az álmodó a dolgok kimenetelét előre
ismerte volna. Ha egy éjszaka nem volt elég hosszú ahhoz, hogy az
adott cselekmény befejeződjön, rendszeresen és folytatásokban
álmodott.
STEVENSON álmai tehát meglehetősen közel jártak ahhoz, amit
mi tudatos álomnak nevezünk. Megvalósult a hármas, négyes és
hatos számú aspektus (lásd 46. o.) s legtöbb esetben az egyes számú
aspektus is. Emlékirataiból nem derül ki világosan, hogy a kettes és
ötös aspektusok is megvalósultak-e. Ami a kettes aspektus
megvalósulását illeti, minden okunk megvan a kételkedésre, mert
STEVENSON belső világát inkább naivan élte át, ha nem is hitt a
szellemekben, mint a szenoik. A történet létrejöttében azonban -
legalábbis ő így élte meg - annyira nem vett részt, hogy valójában
állandóan egyfajta rossz lelkiismerettel kokettált, mert úgy érezte,
hogy egy nem általa kitalált történet puszta lejegyzésével „meg nem
szolgált" babérokhoz jutott. A dolgok ily naiv - bár tiszteletre méltó -
szemlélete ugyebár kizárja a személyes cselekvési szabadság
megvalósítását. Csak sejthetjük, melyek voltak STEVENSON
prelucidis álmainak alapvető feltételei.
E viszonylatban már sok minden világosabb egy másik álmodónál,
aki élményeit szintén irodalmi szinten örökítette meg. ERNST
MACH-ról van szó, a filozófusról és természettudósról, aki
különösen kritikus szelleméről vált ismertté, s éppen ez a különösen
kritikus szellemi alapállás segítette hozzá rendkívüli
álomállapotaihoz is. Az „Érzések analízise" c. munkájában (1922)
leírja, milyen gyakran felismerte álmában tudatállapotát:

„... Akkoriban sokat foglalkoztam a tér kérdésével, s azt álmodtam,

hogy egy erdőben sétálok. Hirtelen felfedeztem, milyen hiányos a fák
perspektivikus eltolódása, s erről felismertem, hogy álmodom..."

Nemcsak kritikus szelleműi tudósok tapasztalták meg spontán

módon a tudatos álmodást, de kreatív írók, nagy zeneszerzők is, mint
pl. Mozart. De teljesen „normális" emberekkel is előfordul, s nem
is olyan ritkán, pláne ha visszatérő tartalmú rémálmaik vannak,
amelyek olyan nyilvánvalóan „irreálisak", hogy ez még az álmodó
figyelmét sem kerülheti el. Azt, hogy hogyan válhatunk spontán
módon tudatos álmodóvá, egy fiatalember álombeszámolójával
világítjuk meg, aki álma lejegyzésének időpontjában mégcsak nem
is hallott soha a tudatos álomról.

„... Tizenegy-tizenkét éves koromban kezdődtek rémálmaim,

amikor is megpróbáltam ésszerűvé válni, hogy egyre növekvő
lelkifurdalásommal szembe állíthassam legalább az öntudatosság
morzsáit.

50
Ekkoriban rövid ideje már az általam annyira gyűlölt internátusban
laktam, amelyet szüleim ugyanolyan kíméletlen jóindulattal kerestek
meg számomra, mint amilyen szigorú jóindulattal látták abban
gyermekségemet, hogy mereven vallásos világképük nagyon
keresztényi és nagyon bigott rendszabályait velem betartassák, s
ennek még lehetőleg örüljek is. Miután sem arra nem voltam képes,
hogy „jó keresztény" legyek, sem arra, hogy jó tanuló, végül is
többé egyik sem akartam lenni. Az ebből kinövő lelkifurdalás
torkollott végül egyik rémálmomba. Egy majdnem minden éjjel
jelentkező rémálomsorozatom kezdődött, amely hosszú éveken
keresztül, még a pubertásban is kísért, és e miatt görasösen féltem az
éjszakáktól, amelyek mindig a következő felépítésűek voltak:
Egy egyáltalán nem konkrét, de rendkívül fenyegető, szorongató
helyzetben vagyok, s a nyomasztó, mégis ismert álomvilágot mint az
internátus és korai gyermekkorom szörnyűséges keverékét élem meg.
A méretviszonyok teljesen torzak - persze a rovásomra -, a
távolságok legyőzhetetlennek tűnnek. Állandóan menekülök
valamilyen alaktalan, de egyre gyorsabban felém közeledő fenyegetés
elől, s végül vergődve és üvöltve valamilyen rémséges mélységbe
zuhanok. Többnyire egy magas fára menekülök, amelyről azonban
később, de még mászás közben felismerem, hogy a menekítésre
alkalmatlan. Ezzel a gyötrő felismeréssel mászom tovább, s végül
mégis lezuhanok.
Amikor végül egy rémes trükkel elértem, hogy mégis
elhagyhattam az internátust, álmaim intenzitása csak növekedett.
Egy éjszaka aztán, amikor éppen ez a félelmetes álmom volt, pánik-
áthatotta lelkemben egyszerre mintha csak a tudatosság szikrája
ébredt volna: felismertem, hogy álmodom! A tudat azonban, hogy
„hiszen csak álmodom" tulajdonképpen nem csökkentette a
félelmemet, álomvilágom ahhoz túlságosan valóságos volt.
Ugyanilyen valóságos volt viszont a bennem feltámadt tudatosság is,
amellyel a félelem legyőzésére irányuló erőm is együtt növekedett.
Mindez teljesen új, izgalmas, megrázó tapasztalás volt. így
kikerestem magamnak egy különösen szép és magas fát, amelyre
felmenekültem, bár tudtam, hogy ha felérek, el kell majd hagynom.
Amikor felértem a fa törött csúcsára, még mindig markában tartott a
félelem; túl erősek voltak az érzéki benyomások. Bár nem zuhantam
le, bátorságom sem volt ahhoz, hogy leugorjak; a szédítő magasság
tökéletesen reális érzése ütközött álomtudatommal (amely egyszerűen
ugrásra késztetett). Az egészből végül egy leírhatatlan zuhanás-ugrás
kompromisszum lett. Valahogyan „elhagytam" a fát, estem lefelé, de
élveztem a szabad esést, s megpróbáltam irányítani magam. És
sikerült! Egy másik fa csúcsára érkeztem. Kiterjesztettem a
karjaimat, és először ugrottam önszántamból és repültem-estem,
repültem-estem egyre tovább egy leírhatatlan extázisban. Tökéletes
őrület volt, amit egész éjjel műveltem.

51
így végződött az elsó' tudatos álomban életem utolsó rémálma
(mindez már közel húsz éve történt)."

Ebben a példában is tettenérhető az álmodó meghatározott

módon „kritikus" tartása. A fiú akkoriban nyilvánvalóan olyan
élethelyzetben volt, amelyben kritikus képességei fejlesztésén
dolgozott: hogyan szabadulhatott volna egyébként dilemmájából?
Ehhez jött még az állandóan ismétlődő álom kényszeres
struktúrája, ami végül is olyan nyilvánvalóvá vált számára, hogy
álmában felismerte valós tudatállapotát. No de ki teljesítene ilyen
feltételeket azért, hogy magában kifejlessze a tudatos álmodás
készségét? Amivel persze nem akarjuk azt mondani, hogy bárkinek
is hasonló körülményeket kívánnánk azért, hogy spontán módon
elérje az első tudatos álom!"

AZ ARCHETIPIKUS

A tanulási technika sok mindent megkönnyít. Lehetővé teszi egy

olyan célirányos kritikai beállítottság tervszerű' elsajátítását, amelyet
kifejezetten arra találtak ki, hogy az álomállapotot mint olyat fel
tudjuk ismerni. Tehát nem lesz szükségünk sem nyomasztó
rémálomsorozatokra, sem különleges tehetségre, csak erre a kritikus
beállítódásra, amelynek szokásunkká kell válni. Ezen túl
természetesen segítségünkre van, ha mennél többet tudunk az
álmokról és azok struktúrájáról. Szükségünk azonban csak arra a
bizonyos sokszor idézett kritikus beállítottságra van, amely abba a
kérdésbe torkollik:
„Ébren vagyok-e vagy álmodom?"
Az álmokkal kapcsolatos általános ismeretre azért is szükségünk
van, mert ez érzékennyé teszi az álmodót az olyan különösségek
irányába, amelyeket ő maga esetleg nem túl gyakran észlel, de
amelyek túl az individualitáson semmiképpen sem ritkák. (A „túl az
individualitáson" kifejezés azt jelenti, hogy minden ember
áloméletében vannak hasonlóságok, melyeknek az egyes egyedhez,
az individuumhoz csak másod vagy harmadsorban van közük. Aki
ezeket a struktúrákat ismeri, természetesen könnyebben ismeri fel az
álmot is mint olyat, akár az olyan ember, aki minderről mit sem
tud.)
Vannak olyan képek, mint például az indiai mandalák (meditációs
képek), amelyek így vagy úgy, de minden emberben ott rejtőznek.
Ezek a képek struktúrájuknál fogva vagy egy centrumba szívják be a
szemlélőt, vagy egy centrumból vezetik ki. Aki ezt tudja, amint egy
ilyen képpel szembekerül, haladéktalanul felteszi magának a kritikus
kérdést, ugyanis ilyen képek vagy ornamensek gyakran megjelennek

52
álmainkban. A mi kultúrkörünkben gyakoribbak álmainkban mint
reális életünkben.
S ezzel eljutottunk az archetípusokhoz, úgy ahogyan JUNG látta
azokat. Ha tudunk ezekről az archetípusokról, igen érzékennyé
válhatunk olyan szituációkra, amelyek ezekre az individuumon túli
szimbólumokra emlékeztetnek. Úgy is mondhatnánk, hogy egy kissé
elsajátítjuk a szimbólumok nyelvét, s ezáltal valamennyivel többet
értünk meg álomvilágunkból. „Lépcsőn lefelé menni" például vagy
„egy barlangot megnézni", vagy „kinyitni egy csapóajtót, s
leereszkedni a pincébe" - mindez tudattalanunk és múltunk
szimbolizációja is. Pszichénk valóban ilyen triviálisan s ilyen
szemléletesen működik. Aki tehát el akarja érni a tudatos álmodás
stádiumát, annak a kritikus ellenőrző kérdést ajánlatos akkor is
feltenni, amikor lemegy a pincébe; hiszen lehet, hogy bár
szimbolikus rejtettségben, de múltjáról, tudattalan gyökereiről
álmodik. Példaként álljon itt egy álom:

„... A borospincémben állok a polc előtt, és azon csodálkozom,

milyen kevés palack borunk maradt, amióta az új házban lakunk. A
tekintetem a sarokban lévő csapóajtóra téved. „Különös", gondolom,
„hiszen új házban nem lehetnek régi csapóajtók!" Ekkor eszembejut
CG. Jung könyve, „Az ember és szimbólumai", s amit abban
olvastam a csapóajtó szimbólumtartalmáról. „Lehet, hogy
álmodom?" ... Miután ellenőrzőm a helyzetet, rájövök, hogy
álmodom. Izgalommal lépek a csapóajtóhoz, s megpróbálom
felemelni. Csak kimondhatatlan nehézségek árán, és egy feszítővas
segítségével sikerül.
Tele izgalommal ereszkedem le a sötétségbe, s egy terembe
kerülök, ahol egy otromba asztalnál egy idős férfi ül lehajtott fejjel.
Odaszólok neki: „Hello". Az öreg felemeli a fejét, és szomorúan rám
néz. Rémüleltel látom, hogy az apám, aki a valóságban még
egyáltalán nem olyan öreg, mint ez az ember. Tudom, hogy évek
óta nem láttam, s feltámad bennem a lelkifurdalás, hogy így
elhanyagoltam. Megpróbálok kitérni a probléma elöl, hogy
lelkifurdalásomat ne a reális életben kelljen csillapítanom. Ahhoz az
olcsó megoldáshoz folyamodom, hogy közönyömért ettől az álombéli
apától kérek bocsánatot, nem a valóditól. Azt mondom neki: „Kérlek,
bocsáss meg, apa, hogy olyan régóta nem voltam nálad, de a munkám
annyira igénybe vesz, hogy alig jutok lélegzethez." Válasza tudatosítja
bennem, hogy megint csak azon voltam, hogy a helyzet lényegét
eltusoljam, s visszaessek szokásos felületes kimagyarázkodásaimba.
Azt mondja: „Alapjában így is van rendjén hogy sok palack eltűnt,
amióta elmentél, de amelyek megvannak, azokban is csak ecet van!"
Azonnal megértem, mit akart ezzel mondani: „Palacknak" azokat a
régi barátaimat neveztem, akik semmire sem vitték. Ezzel
tulajdonképpen karrierizmusomat bírálja, s azt, hogy nincsenek
kapcsolataim az em-

53
berekkel, mindenki dühös (németül: sauer = savanyú) rám, mert csak
magammal törődöm. Álmom ezen pontján elhatározom, hogy
felébredek és felhívom apámat. Ezt meg is tettem..."

Az álmodónak valóban sikerült apjával kapcsolatot teremteni, s ez

mindenképpen jobb volt annál, mint amihez az utóbbi években
mindketten hozzászoktak. Ez a tudatos álom tehát az önismeret terén
teremtett alkalmat egy fontos lépés megtételéhez s ezt cselekvés is
követte. Az álmodó azért teszi fel a tudatállapotára vonatkozó
kritikus kérdést, mert ismeri az archetipikus szimbólumokat. Az a
könyv, amelyet álmában említ, valóban létezik, s mindenkinek jó
szívvel ajánljuk, aki többet akar tudni a szimbólumok nyelvéről.
Jung rendszerében a két alapvető archetípus az anima és az
animus. Az anima a nőiesség mestestesülése, míg az animus a
férfiasságé. Mint valamennyi szimbólum, e kettő is a
legkülönbözőbb megjelenési formákat öltheti magára, s bárhol is
merüljenek fel álmainkban, mindig arra „akarnak" utalni, hogy
problémáink egyre szorongatóbbak a fenti területeken. Különösen
tipikus animus-szimboli-záció a „vén bölcs", a „szerzetes" és a
„küszöbök őrzője" archetipikus alakjai. Ezek az alakok - mint még
látni fogjuk -„ elég gyakran jelennek meg álmainkban, különösen
azokban, amelyeket „önismereti álmoknak" nevezünk.
Röviden mégegyszer térjünk vissza ez utóbbi álompéldánkhoz,
mégpedig a 10. oldalon bemutatott álomsémával összefüggésben.
Nyilván emlékeznek még a pszichoanalizisben szokásos
megkülönböztetésre „manifeszt" és „látens" álomtartalom között. A
normál álmodó emlékezete segítségével felidézi a „manifeszt"
álomtartalmát, majd a pszichoterápiás álommunka segítségével (a
terapeuta vezetésével vagy anélkül) közeledik a „látens"
álomtartalomhoz. A tudatos álmodó a „manifeszt" álomtartalmat
úgyszólván „élőben" éli meg, s azonnal rákérdez a „látens"
álomtartalomra. Ennek az előnyei nyilvánvalók. Miután az
álomtörténet még a „másodlagos cenzúra" akadálya előtt játszódik le,
egy ellenállással kevesebbet kell legyőznünk önismeretünk útján.
A PSZICHOANALÍZIS ALAKOT ÖLT

Freud az álmot a-tudattalanhoz vezető via regiának, azaz királyi

útnak nevezte. De milyen fáradságos volt emlékezési, asszociációs és
értelmezési technikája! Egyáltalán, számunkra Freud - már ami az
álom-értelmezéssel kapcsolatos kijelentéseit illeti -, meglehetősen
egyoldalú. Nem lehet egy álom minden történését, szimbólumát,
tárgyát kizárólagosan szexuális problémákkal összefüggésbe hozni.
Alkalmazható ez a koncepció is, de csak részben, amivel nem azt
mondjuk, hogy az álmok értelmezése során ne vegyük figyelembe az
elfojtott szexuális ösztönöket és vágyakat - de ne csak azokat vegyük
figyelembe. Az emberi személyiség más problémákkal is küszködik.
Egy fiatal lánynak volt egy visszatérő kellemetlen álma, amelybe
mindig hosszan zuhant. A pszichoanalitikus tradíció szerint ez azt
jelenti, hogy az álmodó bevallatlanul szorong saját szexualitásától.
Miután a kislány éppen abban az életkorban volt, amikor a
szexualitással összefüggő tapasztalatok kendőzetlen formában, s
kikerülhetetlenül jelentkeznek, aligha lett volna esélye arra, hogy egy
pszichoanalitikus másként értelmezze álmát.
Ha azonban az álommagyarázatban elértük ezt a pontot, aligha
bírunk innét továbbmozdulni. Ugyanis olyan szorongási
komplexumot próbálunk meg feldolgozni, amely nincs is olyan
nagyon erősen jelen. S ha bekerülünk ebbe a zsákutcába, minden
további álommunka már csak elbátortalanító s eredménytelen lehet,
hacsak nem válunk meg (az egyébként igen használható)
pszichoanalitikus értelmezési modelltől, s nem vonjuk be az
értelmezésbe az álmodó bizonyos környezeti ingereit is. Ha viszont
ezt tesszük, felismerjük, hogy az ifjú hölgy az általa leírt álomban
csak élete első repülőútjától való félelmét dolgozta fel. A fenti típusú
értelmezési hiba csöppet sem ritka. Mindenesetre valóban vannak
olyan szimbólumok - mint azt a bevezetőben ismertetett
özvegyasszony álma is tanúsítja - amelyek csak az elfojtott
szexualitás szempontjából tűnnek színvonalasan értelmezhetőnek.
Számunkra FREUD emberképe túlságosan pesszimista. Erősen
leegyszerűsítve Freud az embereket olyan mohó lényeknek tartotta,
akik egyfolytában csak kulturális értékeket akarnak létrehozni, hogy
szexuális és agresszív ösztöneiket (az ún. ES-i) a felettes-én (amit
leginkább úgy fordíthatnánk le, hogy lelkiismeret) kontrollja alá
helyezhessék.A freudi elméleten belül az ilyen individuumnak
egyetlen kiút kínálkozik: hogy ne robbanjon fel, szublimálni kell,
azaz elfogadhatatlan alapigényeit kreativ, kulturálisan értékes
cselekvésbe kell áthelyezni. így jön létre Freud szerint a művészet, a
jogalkotás, a tudomány, a sport és még sok minden. Modelljében az
álmok szelepek,

55
amelyeken keresztül a „belsó' nyomástól szabadulunk". Freud
alapgondolata szerint álmainkban olyasmit művelünk, amit
egyébként nem mernénk - s ha valóban „kulturált" lények
vagyunk, akkor mindezt még álmainkban is csak szimbólumokba
öltöztetve tesszük. Aki így gondolkodik, az joggal értelmez minden
álomrészietet az agresszió és a szexualitás szempontjából.
Meg kell azonban állapítanunk - s ez a pszichoanalitikusok javára
legyen mondva - hogy e problémát manapság már egyáltalán nem
kezelik olyan mereven, mint a pszichoanalízis megalapítója, Freud.
De nem is volna gyümölcsöző' ma már ennyire leszűkíteni az
értelmezési sémát. Azt se felejtsük el, hogy SIGMUND FREUD
teljesítménye a maga idejében úttörő tudományos teljesítmény volt,
amely-lyel a szerzó' saját kétségei és az eró's társadalmi nyomás
ellenére a szexualitás végre a maga helyére került.
A freudi modell alapjául szolgáló emberkép azonban sok más
pszichológus számára is túl pesszimisztikusnak tűnt - ezért
megindult a kutatás más magyarázatok és más modellek irányába is.
A kérdéses folyamatok magyarázatának meglehetősen érdekes és
fontos modelljét dolgozta ki.FRITZ PERLS alakterápiája. Freud
többé-kevésbé statikus modelljét PERLS saját dinamikus „topdog-
underdog" modelljével helyettesítette.
A topdog („felettes kutya") bizonyos módon a pszichoanalízis
felettes-énjének, míg az underdog („alkutya") az ösztön-én
törekvéseinek felelne meg. Mi az egésznek az értelme, kérdezhetnénk,
ha egyszer ugyanannak a tényállásnak most más nevet adunk? A két
modell tartalma azonban csak első pillantásra azonos. A perisi
modell alapjául szolgáló gondolat nemcsak szavakban, de
minőségileg is különbözik az analatikus modelltől.
FREUD psziché-rnodellje szilárd, megváltoztathatatlan instanciák-
ból áll — az Én-ből, és a felettes-énből. Az Én feladata ebben a
modellben az, hogy az ösztön-ént a felettes-én követelményei
segítségével kordában tartsa.
Ezzel szemben PERLS modellje nem ismer szilárd,
megváltoztathatatlan instanciákat. Ez a modell figyelembe veszi azt a
tényt, hogy egy egyén élete során a legkülönbözőbb topdogok
léphetnek fel, és tűnhetnek el ismét. Azt is figyelembe veszi - s ezt
igen szemléletessé teszi már maga az elnevezés is, - hogy az
„alkutya" (underdog) szűkölve és szimatolva, s lehetőleg hátulról
megkerülve, de megkísérli elgáncsolni a felettes kutya, a „topdog"
követelményeit. S nem utolsó sorban figyelembe veszi azt a tényt,
hogy a „topdog" az „underdog-tól" meglehetősen gyakran túl sokat
követel.
Az „én - felettes-én - ösztön-én" modell esetén még (mint egy
rossz filmben) úgyszólván könnyen különbséget tehettünk jó és rossz
között. A „topdog-underdog" modell esetén ez nem lehetséges töb-

56
bé. Mi ezt előrelépésnek tartjuk. Ez az új modell ugyanis azt is
számításba veszi, hogy ahogyan életünk változik és fejlődik,
ugyanúgy változhatnak az idők során topdogjaink és underdogjaink.
PERLS-nél tehát már nemcsak azzal a felettes-énnel van dolgunk,
amely a szexualitás és az érzelmek feletti önuralmat reprezentálja,
hanem egy csomó más dologgal, amelyek ehhez csatlakoznak, mint
iskolatársaink, szomszédaink, szüleink, vallásoktatónk értékei és így
tovább. A topdogok egész világával, egy világgal, amely tele van
fajkutyákkal és kutyakoktélokkal (keverékekkel), s ezek mind
különböznek egymástól. Az underdog, amely e modellben többnyire
csak reagál, s nem önmaga aktív, mindig azt a formát ölti magára,
amelyben úgy érzi, hogy a meghatározott topdog követelményeinek a
legjobban ellen tud állni.
A topdogokat és az underdogokat álmainkban fel tudjuk ismerni,
ha ismerjük sajátosságaikat, és megfelelően szenzibilisek vagyunk ez
irányban. Ez rendszerint az alakterápiás álommunka során történik
meg, amikor is különböző technikákkal addig hívjuk elő az álomra
vonatkozó emlékeinket, míg a teljes álom újra plasztikusan átélhető
lesz. Ha azonban tudatos álmodók vagyunk, s ismerjük a perisi
modellt, már álmunkban felismerhetjük topdogjainkat és
underdogjain-kat, s ennek megfelelően viselkedhetünk.
Miről ismerjük fel a topdogot? Arról, hogy rendszerint a következő
tulajdonságai vannak: akaratos, morális, szívesen tesz
szemrehányást, s tökéletességet követel, tirannus és elveken
lovagol, egyébként is mindig mindent jobban tud. Kedvenc szavai a
„szabadna" és a „kellene". (Tulajdonképpen nem szabadna most
zenét hallgatnod, mert az Írógépnél kellene ülnöd!) Többnyire
autoriter, mégis vigyázat! Álszent is, gyakran úgy csinál, mintha
szörnyen szenvedne az underdog fogyatékosságai miatt. Szóval
valódi farizeus.
Miről ismerjük fel az underdogot? Neki is van néhány tipikus
tulajdonsága: panaszkodik és könyörög, hogy méltassák figyelemre,
állandóan elnézést kér, tele van kétségekkel és önváddal, szóval
mazochista, gyáva és áldozat, röviden: tipikus vesztő, aki azért
akceptálja titokban a topdogok hatalmát maga felett, mert maga is
hordozza magában azok igényeit. Megpróbálja a topdogot elcsitítani,
s inkább hamis ígéreteket tesz, csak ne kelljen kitennie magát a
topdog köve-telődzéseinek. Az underdog soha semmiben sem vétkes,
mindig mindenről a körülmények tehetnek. Azonban ez a modell
sem alkalmas minden szituációra. Nem minden álom a topdog-
underdog konfliktus dramatizálása. Például a házasodni akaró
özvegyasszony álmában a legjobb akarattal sem találunk ilyen
alakokat.
A következő példa azt mutatja, milyen fordulatot vehet az
álomtörténet, ha az álmodó a topdog-underdog konfliktust felismeri
és tema-tizálja:

57
 „A mamám egy óriási fagyit vett nekem, s én mohón nekilátok. A
fagyi azonban olyan nagy, hogy alig bírom tartani. Ettől zavarba
jövök, és felteszem magamnak a kritikus kérdést... Amint világos
lesz előttem, hogy álmodom, azonnal eldobom a fagyit, hiszen
fontosabb dolgom van. A mamám azonnal a fejét rázza, és azt
mondja: „Ezt aztán nem kellett volna tenned, olyan sokat fizettem
ezért a fagylaltért, és te egyszerűen eldobod! Igaz, hogy sose voltál
különösen hálás..." Ahogy ót hallgatom, egyre kisebbnek érzem
magam, míg végül azt mondom: „Nem is akartam eldobni, csak
leesett." És ebben a pillanatban észreveszem, mit is teszek. Végül is
egy tudatos álomban vagyok, és egy topdog alak jelent meg előttem.
„Ki vagy te?" kiáltok oda hangosan. A mamám sértetten elnémul.
Igen, árulkodnak a szemei, nemcsak hálátlan, de tiszteletlen és
kegyetlen is vagyok. „Na, most már hagyd abba" kiáltok. „Végül is
vannak fontosabb dolgok is, mint egy fagyi a földön. Egyébként
pedig úgyis felismertelek. Nem is vagy a mamám, hanem egy
topdog. S ha még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy hálátlan vagyok,
akkor ez már nem az én problémám, hanem a tied. Végül is én jobban
tudom, hogy hálátlan vagyok-e vagy sem. Semmi kedvem állandóan
hasoncsúszva köszöngetni mindenért!" Az anya-topdog felismeri,
hogy itt neki már nem terem ni, s végre meglátogathatom álombéli-
barátnőmet...
Ez után az álom után sokkal jobban elviseltem anyám látogatásait,
amelyeket a tiszteletről és háláról szóló tirádák dúsítottak.
Kényszeres veszekedéseinknek végeszakadt, mert felismertem, mi
volt az okuk: az, hogy szemrehányásait rossz lelkiismeretem miatt
nagy vehemenciával visszautasítottam, akkor is, ha néha valami
igazság volt bennük."

Egy asszony itt következő álmában a topdog-underdog konfliktus

már valamivel rejtettebb:

„A strandon vagyok, és elbűvölve nézek egy ott álló gyönyörű

házat. Megfigyeltem, ahogy a hullámok nyugodtan fodrozódnak
majdnem egészen a házig. Minden békés, sehol egy felhő, mégis
valami kellemetlen érzés lopakodik belém, valami megfoghatatlan
fájdalmas nyugtalanság, amely egyre erősebben eluralkodik felettem.
Ekkor rájövök, hogy elhatároztam: extrém érzelmi szituációkban fel
fogom tenni magamnak a kritikus kérdést. Minden teljesen
normálisnak tűnik, sehol a legkisebb jele sincs annak, hogy
álmodnék. Ellenőrzöm tehát az emlékezetemet. Hol voltam egy fél
órával ezelőtt? A strandon. Hol voltam ma reggel? A strandon. Hol
voltam az éjszaka? A strandon. „Egy pillanat türelem" veszem észre
magam, „itt valami nem stimmel. Ha nem is néz úgy ki, mégiscsak
álmodnom kell." Mielőtt azonban valami meggondolatlanságot
tennék, megkérdezem in-

58
kább a tengert, hogy mi is a helyzet. Végül is sehol egy emberi lélek,
aki előtt blamálhatnám magam, ha megpróbálok a tengerrel beszélni.
„Mi történik itt tulajdonképpen?" - kérdezem a tengert. „Hogy érted
ezt?" - válaszol azonnal. Nos, ettől aztán rögtön tudom, hogy
álmodom. „Miért vagyok olyan izgatott, olyan nyugtalan?" -
kérdezem. „Mert félsz" - válaszol a tenger. „De mitől félek?" „Na
hallod! Ide állítod azt a marha házadat a strandra! Teljesen világos,
hogy el fogom sodorni. Kevés olyan ostoba alak van, mint te!"
Megállapítom, hogy a tenger úgy beszél velem, mint egy topdog.
Feltétlenül meg akarom tudni, hogy miről van szó, semmiképpen
nem akarok felébredni, így mialatt gondolkodom, gyorsan
mozgatom a szemeimet, hogy nehogy véletlenül fixáljak valamit.
Megpróbáljam legyőzni a topdogot? De hogyan lehet legyőzni egy
egész tengert? És ki tudja, talán azért olyan nagy az álmomban, mert
igaza van! Miért ne lehetne egyszer egy topdognak is igaza?
Elhatározom tehát, hogy szerény leszek. Ebben a pillanatban a tenger
kis, meleg hullámokat küld felém, körülnyalogatja a bokámat és
csöndesen odasusogja: „Én vagyok a tenger, a tenger, a tenger... és
még annál is több..." A több szó sokkszerű" emléket vált ki belőlem:
egy veszekedés jut eszembe, amelynek során közös lakásunkból
aránytalanul nagy részre tartottam igényt, mert az volt az érzésem,
hogy „több" helyre van szükségem. „Többet" akartam, mint ami
megilletett, érzem most. Ezzel én is mások területére nyomakodtam,
ugyanúgy, ahogyan az álombeli ház is jogosulatlanul a tenger
illetékességi területére nyomult be. Gyomromban a nyugtalanság
feloldódik, s helyette szégyenérzés tölt el. Elhatározom, hogy amint
csak lehet, újra rendbe hozok mindent..."

NYELVÓRA

Az álomtörténetek különös történetek. A szimbólumok nyelvén

Íródnak, s csak érzéseink „logikája" által tudjuk felfogni azokat, ha
szabad így kifejezni magunkat. Az álomképek olyan szimbolizált
érzések, amelyekkel iskolás bölcsességünk aligha bánik el. Logikai
következtetésekkel nem tudunk értelmükhöz közeledni, kivonják
magukat a „megértés" alól és azt akarják, hogy „felfogjuk"
jelzéseiket.
S bár a tudatos álmodás képessége nem mentesít bennünket az alól,
hogy ezt felismerjük, megkönnyíti azonban egy másik képesség
kifejlesztését: azt, hogy az érzéskomplexusokat (vagy álomképeket)
teljes alakjukban (Gesamtgestalt) lássuk vagy legalábbis sejtsük - s
ugyanakkor „felfogjuk" a szimbólumok nyelvének közléseit. Csak ha
mindez megvalósul, akkor tekinthetjük a tudatos álmodást valódi
kulturális teljesítménynek, a személyes fejlődés gyümölcsöző
technikájának.

59
 Álmaink „érzéki képeinek alaki észlelését" - amiről itt szó van -,
tulajdonképpen nem olyan nehéz elérni. Mindehhez csak a
különböző álomértelmezési elméleteket kell ismernünk, valamint
tudnunk kell, hogy sosem hagyatkozhatunk kizárólag egy modellre,
egy rendszerre. Ha azután még arra is képesek vagyunk, hogy
mindezt a sok tudást - ha nem vezet tovább - teljességgel elfelejtsük
és egyszerűen kivárjuk, mi történik, ha csak az érzéseink szerint
cselekszünk, akkor már csak a gyakorlat fog hiányozni: gyakorlat a
tudatos álmok átélésében és értelmezésében.
Azt a nyitottságot, amelyről itt beszéltünk, csak kedvezően
befolyásolhatja, ha belső világunkkal meghitt viszonyban
vagyunk. ERICH FROMM is, „Mesék, mítoszok, álmok" c.
könyvében - ellentétben a freudi nézetekkel - ezt írta: „...
álmainkban nemcsak kevésbé belátók és megbízhatók, de
ugyanakkor intelligensebbek, éleselméjiíbbek vagyunk, s ítélőerőnk is
jobban írníködik, mint ébren."
Önök már éppen eleget tudnak a különböző álomelméletekről. így
eléggé biztonságosan mozognak a témában ahhoz, hogy ne kelljen
titkolnunk tovább: tulajdonképpen mind ébren, mind álmainkban
csak saját tapasztalataink számítanak. És ha majd egyszer már az
archetipikus szimbolikáról is majdnem mindent tudnak, meg fogják
tapasztalni, hogy mindenki össze tud állítani egy teljesen individuális
szimbólumjegyzéket is, amely azonban csak a szerzőre érvényes.
Vegyük komolyan álmainkat! Álombeli észleléseink ugyanúgy
kerülnek tudatunkba, mint nappali észleléseink. A tudatos álmodás
nyomra fog vezetni bennünket saját, speciális, teljesen egyedi
szimbólumnyelvezetünkben is. Az elsődleges cenzúra ellenállasa is a
tudatos álmodó segédeszközévé lesz: Ha ismerem magamat, saját
egyedi cenzúrámat is ismerem, tehát megtanulhatom, hogy ha beleüt
közöm, hogyan kérdezzek tovább a „helyes" irányba. Mindez persze
nem megy visszaesések nélkül: „Három élő katicabogár van a
számban, óvatosan kiköpöm őket. Bár nagy fáradsággal végül is
sikerül. És akkor egyszerre csak arra gondolok: „Áh, dehogy, az
egészet csak álmodom, és csupán csak azért, mert fogorvoshoz kell
mennem, és azt szeretném, ha már túl lennék rajta. így aztán nem is
kell tovább álmodnom." Ekkor az egyik katica elrepül, és röptében
azt mondja: „Részemről nem hagyom magam értelmezni!"

60
 3. FEJEZET
riT;:'A!«!

^
nrnnm

> mss.-v'j-
m'm
■ '" *
22ÉS;
NBwaÉL^^-fiyg-^^..
■ «3K
ESSíSífí?^-.^, 1K| Hlill
n
a 'jájíiis!"1'

í *■*':*»!

■i Sw

# ff
<$■#&-.
NEGYEDIK FAJTA KÜLÖNÖS
TALÁLKOZÁSOK
A SZÜKSÉG TALÁLÉKONNYÁ TESZ

A legtöbb ember örül képességeinek. Különösen akkor örül, amikor

ezek a képességek még kialakulóban vannak, s az előrehaladás, a
felfedezés, valaminek az elérése, a győzelem érzései kapcsolódnak
hozzá, s ugyanakkor az a tapasztalata, hogy az ellenállásokat is
eredménnyel küzdi le. Ha aztán képességünket már biztonsággal
birtokoljuk, művészetének minden szabályát uraljuk, újabb örömre
van okunk: ez pedig a már uralt képesség továbbfejlesztése és
kifinomí-tása.
Ha e képességeinket tartósan birtokoljuk, olyan tartást építhetünk
ki magunkban, amelyben az örömöt és élvezetet már nem az
ellenállás leküzdéséből nyerjük, hanem abból a nyugodt
tudatállapotból, amely a külvilággal való egység javára feladja a
külvilág és a mélyén elválasztottságát. Ha tudatában vagyunk saját
akaratunk és a külvilág követelményei között fennálló meghatározó
kölcsönhatásoknak, személyes sikereinket egyre kevésbé egy
valamivel szembeni erőfeszítésben, hanem inkább a valamiért való
cselekvésben fogjuk látni.
Ez a „predesztinált" út a tudatos álmodók útja is: persze mindenki
maga dönti el, meddig időzik el az egyik fázisban, mikor változtat, és
egyáltalán változtat-e.
Az itt következő két fejezet ezzel a fejlődéssel foglalkozik,
méghozzá számos példa felhasználásával. E könyv Olvasója - ami a
tudatos álmodás képességét illeti - valószínűleg e fejlődés kezdeti
stádiumában van. Kezdjük tehát a győzelem és a vereség
élményeivel, amit mindeddig minden tudatos álmodó átélt. S itt most
nem az álomfiguráinkkal való összeütközésekben megélt
győzelemről vagy vereségről van szó, hanem azokról az
elkerülhetetlen küzdelmekről, amelyeket a kezdő a tudatos
álmodassál ellentétes - teljesen egyéni -ellenállásával szemben
folytat.
Igen, jól olvasta. Nemcsak a kezdőknél, de kifinomult tudatos
álmodóknál is gyakran fellép a tudatos álom elérése ellenében
múködő ellenállás. Ahhoz, hogy elbánjunk ellenállásainkkal,
tanulnunk kell. De hogy meg lehet tanulni, azt bizonyítják a
következő példák.

Először azonban még röviden foglalkozni szeretnénk azzal a

kérdéssel: miért alakulnak ki azok az ellenállások, amelyek
álmainkban újra és újra megpróbálják megakadályozni, hogy a
tudatos álom állapotában maradhassunk, illetve, hogy azt egyáltalán
elérjük. Ugyanazok az ellenállások ezek, amelyeket már a
bevezetőben is megemlítettünk, csakhogy itt más formát öltenek
magukra. Hogy ez a mechanizmus érthetőbb legyen, részletesebben
kifejtjük az egészet.

62
 Az a tény, hogy ezek az ellenállások egyáltalán léteznek, nevezzük
primérnek, szekundernek, vagy akárhogyan, feljogosít bennünket
arra, hogy megkérdezzük: vajon jók-e ezek az ellenállások valamire?
Igen, természetesen jók. Az elfojtás, az eltolás és pszichénk egyéb
ilyen jellegű' tevékenységei először is azért vannak, hogy életképesek
legyünk. Ha valaki egyszer átélte azt a bénító fájdalmat - vagy
legalábbis el tudja képzelni -, amit akkor élünk át, ha közeli, szeretett
barátunk meghal, az tudja, miről van itt szó. Ha az emocionális
fájdalommal szemben nem léteznének az ellenállásnak ezek a
mechanizmusai, senki sem tudná életét szabadon, konstruktívan
tovább élni. A felejtés és az elfojtás teszi lehetővé, hogy
fájdalmainkból kilábaljunk. Erről szól a „népnyelv" is a következő
közmondásban: „Az idő minden sebet begyógyít." Ez azonban
semmi esetre sem azt jelenti, hogy a fájdalom feloldódik a
semmiben. A fájdalom fennmarad, de pszichénk valamely rejtett
szögletében. Azt, hogy ez tényleg így van, akkor tapasztaljuk meg,
amikor emlékeztetnek bennünket életünk valamely fájdalmas
időszakára.
Ilyenkor az egykori érzések ismét feltolulnak tudatunkba,
emlékezünk, s ugyanolyan szomorúak, sértettek, vagy dühösek
vagyunk, mint akkor, régen. Azért, hogy ne fulladjunk meg, ne
bénuljunk le az életünk folyamán kényszerűen egyre növekvő
„fájdalommennyiségtől", vannak bennünk olyan mechanizmusok,
amelyek a fájdalom parttalan áradatait meggátolják.
így például - szerencsére - képesek vagyunk emlékezni életünk
szép és örömteli eseményeire is, amelyek úgymond céljaink modell-
jéül szolgálnak. Ezek azok a célok, amelyek mozgásban tartanak
bennünket, amelyek életünket értékessé teszik. Ha csak a fájdalomra
emlékeznénk, életünknek nem lenne értelme. (Természetesen egy
értelmes életben nem szabad alábecsülnünk a fájdalom funkcióját - ez
azonban más kérdés, s nem fejtegetésünk témája.)
A.belső pszichés ellenállások tehát azt a célt szolgálják, hogy a
fájdalmat feldolgozzuk, s teret engedjünk életünkben a növekedésnek,
a mozgásnak, a fejlődésnek. Az ellenállásoknak azonban hajlamuk
van az önállósodásra. Nem is várhatunk el mást tőlük, hiszen
sematikusan begyakorolt folyamatokról van szó. Gondoljunk csak
arra a lábunkra, amelyik a kuplungot nyomja, s még akkor is
nyomja, amikor a kocsink már automata sebváltós. Ugyanígy
önállósulnak az ellenállások tulajdonképpen mindenkinél, persze
kinél kevésbé, kinél jobban, ugyanis csodálatos eszközül szolgálnak
arra, hogy kitérhessünk kellemetlen emlékeink és vélt igazságaink
elől. így belső ellenállását mindenki arra is felhasználhatja, hogy saját
személyes realitását kissé elferdítse, s olyan képet teremtsen
önmagáról, amellyel elégedett lehet. Ez nyilvánvalóan nem
túlságosan ártalmas, s bizony meg kell gondolnunk, nem kell-e e
tényt azok közé sorolnunk, amelyek élet-

63
képessé s öntudatossá tesznek bennünket. Minden bizonnyal a
legtöbb embernél erről van szó. Az, hogy önmagunkat bizonyos
jóindulattal kicsit nemesebbnek, szebbnek lássuk, mint amilyenek
talán embertársaink szemében vagyunk, mindennapi
küzdelmeinkben igen nagy segítség.
Mindez csak akkor válik komollyá vagy „neurotikussá", ha ez a
belső pszichés instancia olyannyira befolyásol bennünket, hogy
észlelésünk eltorzítja a realitást. Ez extrém esetekben odáig
vezethet, hogy valaki tévedhetetlennek, vagy - ha a belső pszichés
ellenállások teljesen összetörnek - a világ leghibásabb emberének
tartja magát.
Anélkül, hogy most a teljesen hibásan irányított ellenállásokra
gondolnánk, bármikor előfordulhat, hogy valamely ellenállás olyan
módon önállósul, hogy ahelyett, hogy pozitívan támogatna
bennünket fájdalmaink feldolgozásában - úgyszólván túllőve a célon
-, minden fajdalomra vakká (érzéketlenné) tesz bennünket. Az ilyen
irányú fejlődés gátló, ugyanis útjában áll a reális adottságokkal való
szembesülésnek.
Hogy konkrétan el tudják képzelni ezt a folyamatot, gondoljanak
arra az emberre, aki például egy szerelmi csalódás után minden új
kapcsolathoz a legteljesebb bizalmatlansággal közeledik. Az ilyen
ember, bár tulajdonképpen csak egy újabb szerelmi csalódást akar
elkerülni, megfosztja magát minden új szerelmi élmény
lehetőségétől. Ellenállásai kikerültek ellenőrzése alól. Ez a példa
azonban túlságosan látványos. Normális esetben az ellenállások
önállósulása sokkal szubtilisabban zajlik le, amit mi magunk, és
embertársaink is aligha észlelünk.
Álmainknak azonban van egy cenzurázatlan területe (lásd a 10. o.-i
ábra 2. álomterületét), amelyben mindazt kiélhetjük, amitől félünk,
ami fájdalmat okoz nekünk, s amit tulajdonképpen nem értékelünk.
Valahol ugyanis kendőzetlenül ki kell élnünk, meg kell éreznünk
mindezt, ami jelen van bennünk, még ha „egészen mélyen" is, nem
maradhat tartósan elnyomva. Sok minden van ugyanis ott a mélyben,
ami tulajdonképpen már nem tartozik oda, de még mindig
valamilyen önállósult „védelmet" élvez.
A tudatos álmodó tudata a tudattalannak ezekbe a legmélyebb
bugyraiba hatol be. Micsoda rémség! A tudattalan minden
rendelkezésre álló eszközzel féltékenyen őrzi e bugyrok valóságos és
odaképzelt hulláit. Mint egy hibbant házmester, aki előírásokkal jön a
háztulajdonosnak, s így próbálja megakadályozni a lomtalanítást.
Hiszen annyira szereti a port, a pókhálót, s az ó'söreg szokásokat.
így kísérletezik tudattalanunk is a legcsodálatraméltóbb
trükkökkel, csak hogy megakadályozzon bennünket a világosság
állapotának elérésében. Minden bizonnyal Önök is át fognak élni
ezzel kapcsolatosan egyet mást, intelligensen állított csapdákba
fognak esni, de a

64
legkomikusabb szituációkba is kerülhetnek. Emlékezzenek csak arra
az álomra az arrogáns pincérrel!
Ha azonban szorgalmasan gyakorolnak, megtanulhatják, hogyan
kell legyőzni ezeket az ellenállásokat. A következő álombeszámolók
arra mutatnak rá, milyen fontos ebben az összefüggésben is a
tudatállapotunkkal kapcsolatos és az elsajátítási technika által
megszerzett kritikus álláspont. Sose lehetünk eléggé kritikusak!

„CAVECANEM!"
Következzen itt először egy „dupla talajú" álom, amelyben az
ellenállás az álmodót, egy akadémikust, a legjobb tudása ellenére is
téves következtetésekhez vezetett.

„Barátaimmal sétálok a fenséges, tiszta őszi tájban, s THOLEY

tarthatatlan elméletéről vitatkozom velük. Egyre fokozódik bennem
az elutasítás. Felkiáltok: „Teljességgel tarthatatlanok azok a
megállapítások, amelyek az álomvilág tökéletesen reális
észleléséről szólnak! Hogyan is tudnánk például álmunkban ezt a
hideg tiszta reggelt, ezt a színpompás őszi erdőt minden részletében
érzékelni? Hogyan is érezhetnénk álmunkban ezt a hideg és tiszta
érzést torkunkban minden mélyebb belégzés után. Ez abszolúte
lehetetlen. S az általa ajánlott realitást ellenőrző gyakorlatok is merő
szemfényvesztések! Vegyük például a fordulattesztet. Ha most 180°-
kal elfordulok a helyemen (s demonstrálom is) környezetem is
természetesen ellenkező irányba fordul. Sarlatánság az egész!"
„Az álom aztán valahogyan szertefoszlott, s másnap csak egy
véletlenen keresztül tudtam emlékezni rá, s meglehetősen
szégyelltem magam."

Láthatjuk, hogy a tudatalatti még téves ténymegállapításoktól sem

riad vissza, ha az irhájáról van szó. (Aki nem emlékszik pontosan
arra, hogyan is funkcionál a fordulat-teszt, s emiatt elszalasztottá az
előző álom poénjét, lapozzon vissza mégegyszer a 33. oldalra.)
Az előző álomban az álmodó még a kétség stádiumát sem érte el,
amelyben a kritikus kérdést fel kellene tenni. Mindez úgyszólván
már az előtérben blokkolódon. A következő példa azt mutatja, hogy
még a tudatállapotot érintő kétség állapotában is át lehet verni
bennünket:

„Miután feltűnt, hogy a közvetlenül előttem álló ház fordítva van,

arra a meggyőződésre jutottam, hogy álmodom. Akkor azonban
észrevettem, hogy szemüveg van rajtam, s arra gondoltam, hogy
talán

65
egy megfordító szemüveg lehet. Hogy mindezt ellenőrizzem,
levettem a szemüveget, mire a ház rendesen, függőlegesen állt
előttem. Ez aztán arra a téves következtetésre vezetett, hogy
mégiscsak ébren vagyok."
Tehát ha már benne vagyunk a tudatos álomban, még mindig
„kivetődhetünk" belőle. A következő, kezdőnek már nem tekinthető
tudatos álmodó álma azt mutatja be, hogy a helyzet előre nem látható
megváltozása miatt az álmodó hogyan veszítette el döntési
szabadsága tudatát, s ezért magát a tudatos álmot is:

„... Olvastam CASTANEDA könyvében, hogy kábítószerek

segítségével varjúvá változott, s meg akartam próbálni, hogy nem
tudnám-e magamat én is a tudatos álomban varjúvá változtatni. És
sikerült. Hasonló módon csináltam, mint ahogy Castanedánál
olvastam, s álomvilágomat hirtelen teljesen másképpen láttam.
Ahogy rárepültem egy távíró oszlopra, láttam odajönni egy férfit
egy kislánnyal. A férfinél egy puska volt. Ahogy a kislány
megpillantott, így szólt: „Papi, nézd csak, egy varjú. Lelőnéd
nekem?" Erre a férfi a vállához emelte a puskát, amitől én igencsak
megijedtem, s vissza akartam változni. Miután ez azonban nem
sikerült rögtön, amilyen gyorsan csak tudtam, továbbrepültem..."
Az álom, mint a normális álmok általában, teljesen feledésbe
merülve végződött.

Itt pedig egy olyan diák tudatos álma következik, aki saját
bevallása szerint „zavaros viszonyban van a nőkkel". Ez az ellenállás
további variánsát kínálja. Anélkül, hogy az álmodó teljesen letérne a
tudatos álom mezsgyéjéről, annyira gátlásossá válik az események
folyamata, hogy semmiféle továbbfejlődés nem lehetséges:

„Délután meditáltam (egy meglehetősen szűk farmerben),

elmélkedés után lefeküdten az ágyra, s rögtön elaludtam. Különböző
dolgokról álmodtam, de nem tűntek fontosaknak. Emiatt az álomnak
erre a részére csak töredékesen emlékszem.
Néhány ilyen álomélmény után több más emberrel együtt egy
teremben vagyok, ahol egy nővel a szaturnuszgyiíníröl vitatkozom.
A Cassini-osztásnak nevezett jelenségről beszélgetünk, és az a
kérdés, hogy ki fedezte fel és mikor. A nő igen energikusan azt az
álláspontot képviseli, hogy a Cassini-osztást valamikor a
századforduló után egy amatőr csillagász fedezte fel egy ötcollos
Newton-reflektorral. Számomra személy szerint az egész szituáció és
problematika meglehetősen rejtélyes, s két dolog tűnik fel:
Egyrészt emocionálisan erősen érint a vita, holott ez a
problematika engem valójában nem érdekel, sőt, azt kell
mondanom, hogy ne-

66
vetségesnek hat, másrészt pedig feltűnő, milyen jól tükrözi az egész
szituáció a nőkhöz való pillanatnyi viszonyomat, ami igen feszült
bizonyos kapcsolatproblémák miatt. így aztán felismerem, hogy az
álom állapotában vagyok, s arra az elhatározásra jutok, hogy ez
kedvező lehetőséget kínál arra, hogy a nőkkel kapcsolatosan érzett
feszültségemet feloldjam magamban - ez utóbbi elhatározás
mindenesetre inkább megérző, mint ésszení.
A nő és én - bár az előbb még veszekedtünk - közeledünk
egymáshoz, s át akarjuk ölelni egymást. Először azonban erős
ellenérzés van bennem ezzel az ölelkezéssel szemben. Ez azonban
már az első érintés után megváltozik, mert az kifejezetten örömteli.
Le akarunk egymással feküdni. Észreveszem, hogy még rajtam van a
nadrágom, s ez hirtelen nagyon kényelmetlenné válik. Lehúzom, de
meg kell, hogy állapítsam, hogy egyáltalán nem könnyebbülök ettől
meg. Most is ugyanolyan kényelmetlenül érzem magam. Miután
magamra nézek, megállapítom, hogy bár egy nadrágot lehúztam
magamról, van rajtam még egy. Ezt is lehúzom. De beáll az az
effektus, hogy egyre újabb és újabb nadrágokat és alsónadrágokat
kell lehúznom magamról. Akkor álmomban egyszerre csak arra
emlékezem, hogy reggel (ébren) egy fehér alsónadrágot vettem fel.
így nézem aztán azt a sok alsónadrágot, amit még le kell vetnem:
először egy kéket, majd egy szürkét, aztán egy feketét, és most jön
végre a fehér! Most már biztos voltam benne, hogy a „valódi"
alsónadrágomat is lehúztam. De hiába! Ekkor a nő azt mondja: „Ha
ez neked ilyen bonyolult, akkor inkább hagyjuk az egészet." Ez már
túl sok volt. Felébredtem. S a farmeromat még mindig igen
szűknek éreztem."

Ebben a példában persze sok minden más is van, mint a tudatos

álmodassál szembeni ellenállás. Egy tudatos álmodóhak azonban
mindig számolnia kell azzal, hogy tudatalatti elhárítása ahol és
amikor csak lehetséges, mindig is az általa ismert (és ismeretlen)
gyengéit és szorongásait szolgálja, hogy lehetőleg effektíven elterelje
a tudatos álmodásról.
A tudatalatti elhárítás természetesen az álmodó egyéni
sajátosságaira és képességeire igen jól alkalmazkodva reagál.
ERNST MACH, az éleselméjű gondolkodó, akit már a 48. oldalon
megismerhettünk, szintén igen gyorsan reagáló, intelligens, és
„tanulékony" ellenállással konfrontálódott. Miután önök már eleget
tudnak az ellenállásról, a teljes álmot önök elé tárhatjuk:

.Abban az időben, amikor sokat foglalkoztam a tér kérdésével, azt

álmodtam, hogy az erdőben sétálok. Hirtelen észrevettem, hogy
milyen hiányos a perspektivikus eltolódás a fák között, s erről
felismertem, hogy álmodok. Ekkor azonban azonnal felléptek a
hiányolt elto-

67
lódások. Álmomban laboratóriumban voltam, ahol egy vízzel telt
üvegedényt láttam, amiben nyugodtan égett egy gyertya. „Honnan
szedi ez az oxigént?" - gondoltam. „Ja, a vizben abszorbeálódik. De
mi lesz a gázokkal, az égési termékekkel?" Ekkor a lángból
buborékok emelkedtek fel, s én megnyugodtam..."

A síkeres tudatos álom befejezésének teljesen perfid módja az

úgynevezett „téves ébredés". Már a nevéről is sejthetjük, miről van
szó: Néha, amikor már jó ideje egy tudatos álomban vagyunk,
hirtelen azt álmodjuk, hogy felébredünk. Ez olyan realisztikusnak
tűnik, hogy az álmodó tényleg szilárdan meg van győződve arról,
hogy ébren van, holott valójában tovább álmodik - de nem
„értelmesen". Sőt, ilyen álmok esetén az is előfordul, hogy eleinte
dühösek vagyunk, hogy ilyen hirtelen felébredtünk szép, vagy
izgalmas tudatos álmunkból, de aztán megadjuk magunkat a sorsnak,
és vállrándítva nekikezdünk napi teendőinknek. A kifinomult tudatos
álmodó ezért rászoktatja magát, hogy általa átélt minden ébredés
után kritikával és figyelemmel ellenőrzi, milyen tudatállapotban is
van valójában.

NE HAGYJUK MAGUNKAT SAROKBA SZORÍTANI!

A tudatos álmodókkal végzett eddigi vizsgálataink azt mutatják,
hogy a tudatos álmot valójában a pszichoanalitikus értelemben vett
ellenállás nehezíti meg. A legtöbb megkérdezettnek tudatállapotát
akkor a legnehezebb kontroll alatt tartania, ha előzőleg elhatározta,
hogy álmában saját személyiségéről akar valamit megtudni.
Mint már láttuk, ez az ellenállás még a tudatos álom tartama alatt
is jelentkezhet. Ha például tudatos álmunk során abban a reményben,
hogy magunkról valami közelebbit megtudhatunk, fel szeretnénk
keresni a szülői házat, vagy akár időutazást szeretnénk tenni régvolt
gyermekkorunkba, gyakran olyan álomalakok állnak utunkba, akik
figyelmeztetnek bennünket, vagy egyszerűen nem engednek tovább.
(Az ezoterikus irodalomban ezeket a jelenségeket nem
megszemélyesített ellenállásként, hanem a „küszöb őrzőjeként"
ismerik. Az ezoterikusuk ezeknek az alakoknak éber realitásunkban
is valóságos létezést tulajdonítanak.) Az egyik tudatos álmodót, aki
gyermekkorába akart visszautazni, egy álomalak tartóztatta fel, aki
meglehetősen zordul az álmodó „személyes terapeutájának" nevezte
magát, s így óvta: „Nem vagy még elég érett ahhoz, hogy a
gyermekkorodba utazz!" Egy másik tudatos álmodótól, egy nőtől, aki
álmában szintén gyermekkorába akart visszamenni, egy öregasszony
azt kérdezte: „Honnan tudod, hogy vissza tudsz jönni?"

68
 Gyakran nemcsak egyes álomalakok, de egész hadseregek
próbálják meg a tudatos álmodó útját állni. „Láthatatlan erők" is
megnehezíthetik az álmodónak a továbblépést. Előfordulnak olyan
álom-beszámolók, amelyekben „energiafalakról" esik szó.
A gyakorlott tudatos álmodó nem tartja ezeket isten-adta
akadályoknak. Elegendó' tapasztalata van ahhoz, hogy a nyomasztó
szituáció ellenére ne hagyja magát kikatapultálni a tudatos álomból.
Nem sajnálja az időt, nyugodtan mérlegeli, hogy kövesse-e az intést
vagy sem, hogy akceptáljon-e bizonyos ellenállást vagy sem. A
döntési szabadság értelemszeníen a tudatos álmodás kritériuma. Az
álmodó válaszúton áll - éppúgy, mint a fejlődésben lévő tudatos
álomterápia. Aki elhatározza, hogy mellőzi az intést, vagy ellenáll a
„láthatatlan erőnek", tapasztalataink szerint gyakran fájdalmas, néha
sokkszerű élményekkel és felismerésekkel számolhat, amelyek
azonban az ál-modót mély személyes belátáshoz vezetik, s a tudatos
álmok öngyógyító erejét a realitásba is átemelik.
Az ellenállást is felhasználhatjuk saját javunkra. Mi ennek több
módját is ismerjük. A soknadrágos álmodónak például közvetlenül
meg kellett volna kérdeznie parnernőjétől, miért áll annyi akadály
vágyteljesítése útjában, ahelyett, hogy vakon követte ellenállása kö-
vetelődzéseit. Meg lehet tanulni, hogyan lehetünk érzékenyebbek az
ilyen és hasonló szituáicókra. Az álomalakok kezelését
részletesebben a következő fejezetben tárgyaljuk.

AKI MER, AZ NYER

Nos, Önök most már kellően érzékenyek ahhoz, hogy a felmerülő

ellenállással találkozhassanak. De hogy motiváltak is maradjanak, a
következő néhány példában a tudatos álmodás örömteli
komponenseiről lesz szó: a hatalomadta, illetve az álomvilág feletti
uralom-adta örömről, a történet izgalmassága felett érzett örömről, az
önismeret feletti, vagy a repüléssel elérhető örömről...
A következő álom azt példázza, milyen örömöt okozhat, hogy
hatalmunk van álomvilágunk fölött:

„Hosszabb városi mászkálásból térek haza, és dolgozó szobámban

meglepetésemre ott találom X. professzort. Szemrehányóan azt
kérdezi tőlem, hol voltam ilyen sokáig, és hogy egyáltalán akarok-e
dolgozni? Elnézését kérem, és megjegyzem, hogy csak rövid ideig
voltam távol. Erre C. professzor az íróasztalomra mutat, és
gúnyosan utal rá, hogy azon csak giccsregények vannak. Azzal
vágom ki magam a csávából, hogy ezek nem is az én könyveim, és
azt hazudom

69
neki, hogy az én könyveimet biztonságból mindig bezárom a
szekrénybe. Erre X. professzor a szekrényhez lép, kinyitja, s ismét
szemrehányó tekintettel megmutatja, hogy a szekrényben semmi
más nincs, mint egy nagy csomó pornóújság. A helyzet felettébb
kínos számomra, s felmerül bennem, hogy ilyen helyzetekben
ellenőriznem kell, milyen tudatállapotban is vagyok. Bár még
mindig abból indulok ki, hogy ébren vagyok, a helyzet lassanként
mégis olyan különösnek tűnik.
Előszöris feltűnő, milyen barátságtalan az egyébként olyan
kiegyensúlyozott professzor, azután azt sem tudom megmagyarázni
magamnak, hogy hogyan kerülhettek a giccsregények meg a
pornóújságok a szobámba. Hirtelen rájövök, hogy álmodom. Ekkor
azt kérdem X. professzortól, hogy mit is akar tulajdonképpen tőlem.
Erre igen dühösen azt válaszolja, hogy valakinek végül is vigyáznia
kell rám, és még majd meglátom, hogyan végződik ez az egész. Én
azonban egyszerűen odamegyek hozzá, és meg akarom csavarni az
orrát. Először védekezik, sőt ő is támad. Miután ez azonban az én
álmom, könnyedén le tudom győzni, s bár részvétetkeltön néz rám,
végül mégiscsak teljes élvezettel megcsavarom az orrát..."

A következő példa azt mutatja, milyen izgalmas átélni egy olyan

történetet, amelyet mi magunk komponálunk:
„Hirtelen eszembe jut, hogy előző napon elhatároztam, hogy
álmomban saját magammal akarok találkozni. így elkezdtem keresni
magam a még elég távol lévő tömegben, s tényleg, fel is fedeztem
magam az emberek között. Ahogy G. (ez én vagyok) elém került,
hátulról merően ránéztem, és azt szuggeráltam neki, hogy forduljon
meg utánam. Iszonyúan dobogott a szívem, és tele voltam boldog
izgalommal. Közben azért néha rámtört a félelem is, de olyankor azt
mondtam magamban: „Gondolj csak arra, THOLEY azt mondta:
nem kell félni!" Néhány pillanat múltán G. egészen lassan utánam
fordult. Egymás szemébe néztünk, rámmosolygott, és intett felém.
Nagy közelség és melegség alakult ki köztünk. Úgy éreztem, mintha
régi ismerősök volnánk... Tulajdonképpen meg akartam kérdezni,
mert előző nap így terveztem, hogy személyiségem elfojtott része
vajon benne van-e? De olyan boldog voltam ezzel az élménnyel,
hogy elhatároztam, nem teszem. Valahogy igényeltem, hogy ne
strapáljam túl a másik G.-t. Ugyanakkor teljes biztonsággal éreztem,
hogy ez az élmény bármikor ismételhető, s majd az ismétlések során
mindig egy lépéssel továbbmegyek. Elhatároztam, hogy felébredek,
és azonnal fel is ébredtem, a szívem még erősen dobogott, s
boldogságérzés töltött el."

70
 A most következő álom egy repüléses élménnyel kezdődik, azután
pedig meglepő fordulatot vesz:
„A szobámban vagyok (előzőleg már rájöttem, hogy álmodom) és
azon gondolkodom, mihez kezdjek. Az az ötletem támad, hogy
felkeresem azt a személyt, akivel legutóbbi tudatos álmom során
találkoztam, és megkérdem, ki ő. Szóval repülve elindulok az
ablakból. Az utca fölött vagyok, és keresem az érintett személyt,
valamint a megfelelő leszállási területet. Kb. 5 m-re alattam az utcán
egy vadul gesztikuláló fickót látok, aki éppen engem szidalmaz:
„Nahát ilyesmi nem is létezik, hogy itt repked valaki. Fizikailag is
teljesen lehetetlen! Sose láttam még ilyet. Ez úgyis tilos. Hívom a
rendőrséget". Azt teszem, amit ilyen esetekben szoktam,
megkérdezem, hogy ki ő tulajdonképpen. A pasas zúgolódik,
láthatóan dühíti a kérdés: „Egy felettes kutya!" Ebben a pillanatban
az arca kutyaszerű vonásokat ölt. Tovább akarom kérdezni, mire
odajön hozzám, és üvölt: „Csupa ostoba kérdés, amiket itt álmodban
felteszel: Ki vagy te? Mit akarsz? Ki vagyok én? Nem békülhetnénk
ki?" (Ezeket a kérdéseket gyakran felteszem, ha értelmesen
álmodom.)
Csak most tűnik fel, hogy a „felettes kutya" szó szerinti fordítása a
FRITZ PERLS alakterapeuta által bevezetett „topdog" fogalmának.
Azonnal világossá válik előttem, hogy álmom éppen azt a konfliktust
tükrözi, amelyben pillanatnyilag vagyok: Vajon a tudatos álom
kutatásával kapcsolatos anyagomat elismert kollégáim ellenállása és
elutasítása ellenére közzétegyem-e vagy még ne? Arra is emlékszem,
hogy a topdog álomalakokkal (akiknél ugye belső vagy külső auto-
riter hangok megszemélyesüléséről van szó) szembesülni kell. De
hiszen mikor tartottam én magam valaha is merev szabályokhoz?
Végül is jobb dolgom is akad, mint egy ilyen kellemetlen fráterrel
veszekedni, aki ellentmondásos szidalmaival már úgyis leleplezte
magát. Ebben a pillanatban köztem és a fickó (X. prof.) között, aki
közben ici-pici kutyává változott, egy óriási kerítés jelenik meg.
Tovább repülök, s bár halk csaholást hallok, nem nézek vissza... - Ez
után a tudatos álom után határoztam el végérvényesen, hogy
közzéteszem a tudatos álommal kapcsolatos kutatási anyagomat".

A következő két álom arra jó példa, hogyan lehet sikeresen

szembesülni kellemetlen álomalakokkal:
„Az utca közepén hirtelen megtámad egy szörnyen kinéző alak egy
bottal. Azonnal elrohanok, de a figura követ. Ekkor a járdáról egy
kislány, akit addig észre sem vettem, odakiált: „Nézd csak jól meg a
pasast! Ilyen figurák csak álomban vannak!" Röviden visszanézek.
Követőm tényleg nem úgy néz ki, mint egy normális ember, óriási
nagy, és a mesebeli óriásra emlékeztet. Ettől aztán világossá válik
számomra, hogy álmodom, s érezhető megkönnyebbüléssel menekü-

71
lök tovább. Ekkor eszembe jut, hogy itt most nem menekülni kellene,
hanem tenni kell valamit. Emlékszem rá, úgy határoztam, hogy
álmomban meg fogom szólítani az embereket. így meg is állok,
bevárom követömet, és megkérdezem, mit akar tulajdonképpen.
Válasza fgy szól: „Honnan tudjam? Hiszen ez végül is a te álmod, és
te vagy az, aki pszichológiát tanult, nem én..."

„Miután álom-apámmal a kimerülésig veszekedtünk és napozom,

hirtelen megjelenik álom-anyám, és tí is elkezd szemrehányásokat
tenni nekem. Sehogyan sem tudom lerázni, s már éppen civakodni
kezdünk. Mérlegelem, hogy ne változtassam-e valamilyen kicsi,
ronda álattá, hogy leszereljem, de túl fáradt vagyok egy ilyen
koncentrációt igénylő teljesítményhez. Azonkívül még mindig
apámmal való kapcsolatomra gondolok. Hogy anyámtól meneküljek,
utolsó kiútként végül megpróbálkozom a tekintet-fixációval. De
körülöttem csak a kontraszt nélküli homok és tenger, minden
részlet nélkül, anyám pedig olyan gyorsan mozog, hogy képtelen
vagyok őt fixálni. Az nem jut eszembe, hogy a kezemet is
felemelhetném, és azt is fixálhatnám. így megfeszített erővel
elkezdek az orrom hegyére bandzsítani, és azt fixálni. Anyám
csodálkozva néz rám, minden elhomályosodik, s én győzelemittasan
felébredek. Felébredés után még hosszan gondolkoztam apámmal
való viszonyomon".

Az itt következd álmodó teljességgel kihasználta azt a tudatos

álom-adta lehetőséget, hogy álmainkat tetszésünk szerint
alakíthatjuk:
„... Hogy tovább javítsam repülési technikámat, a hídról indulok.
Csapkodok két karommal, de nem megy különösen jól. Kikeresek
egy kényelmes beugrót a korláton, ellököm magam, csapkodok a
karommal és lebegek. Megpróbálok emelkedni, és sikerül! Körözve,
kihasználva a légnyomást, csavarosán egyre magasabbra
emelkedem, olyan magasra, amikor már azt érzem, hogy a levegő
egészen ritka körülöttem.
Hideg van itt fönn, és nincsen légnyomás. Elégedetten
megállapítom, hogy álomrealitásom fizikai adottságai megegyeznek
az éber realitás fizikai törvényeivel. Dehát, végül is ez az én álmom,
s én, kényelemszeretetemből kifolyólag kissé meg szeretném
változtatni a fizika törvényeit.
Egyik percről a másikra elmúlik a hideg, s légszomj sem gyötör
többé. Egyre magasabbra emelkedem, az abszolút szabadság
fenséges érzése tölt el. Olyan magasra akarok jutni, hogy
felismerhessem magam alatt a Földgolyó gömbölyűségét. Nemsokára
ott vagyok. Lebegek a világűr szélén, s fenséges látványban van
részem, ma felhőtlen, kék a Földgolyó. A gyomromban fenséges
érzéssel lebegek a gi-

72
gantikus szakadék felett, kicsit mint a hullámvasúton, s egyre
magasabbra emelkedem. Közben abszolút biztonságban érzem
magam. Lassan unatkozni kezdek, eleget láttam már. Elhatározom,
hogy lezuhanok. De hogyan? Nem akarok porrá égni az
atmoszférában, s ezért ügyelek arra, hogy egy kissé megváltoztassam
a természeti törvényeket, de aztán már csak esem és egyre
gyorsabban esem. Tépi a szél ruháimat, az arcbőrömet ráhúzza a
pofacsontomra. Egyre sebesebb ez az őrületes esés. Bár tudom,
hogy álmodom, enyhe félelem költözik belém, túl realisztikus
mindez, mégis kellemes. Összeszedem magam, hiszen csak
álmodom! Ott a Föld! De nem akarok lefékezni. Na, most mi lesz?
Beleütközöm a Földbe, de egészben vagyok, elmerülök, le a föld alá,
s úszom a kellemes meleg kövezetben, és nagyon-nagyonjói érzem
magam... Valamikor később felébredek".

A következő álompélda egy olyan álmodótól származik, aki

elhatározta, hogy álomalakjai képességeit fogja tanulmányozni.
„Meg akarom tudni, vajon az álomalakok ismerik-e az olyan kul-
túrtechnikákat, mint a számolás, az olvasás, vagy a rímelés, ezért
tudatos álmom során azt kérdezem fiamtól: „Rudi, tudnál nekem
mondani egy rímet?" „Természetesen, papa". „Na, mondjad". „A
pénzt postán kapod meg közvetlenül". (Ezekben a napokban
problémám volt a bankátutalással és éppen azon gondolkodtam, ne
küldessem-e inkább postán magamnak a pénzt.) Csalódottan
válaszoltam: „Dehát ez egyáltalán nem rímel." „Nem is arra
gondoltam, hogy közvetlenül, hanem arra, hogy a pénzt postán kapod
meg rostán."
Nem vagyok túlságosan meggyőzve Rudi intellektuális
képességeiről, ezért azt kérdezem: „Tudod-e egyáltalán, mennyi
egyszer-egy?" „Hát egy" - néz rám felháborodottan.
„És mennyi háromszor négy?" Mire Rudi: „tizenegy." „Hiszen
akkor mégsem tudsz számolni, mert az tizenkettő." „Igen, papa, de
nekem itt hét meg négy van, az pedig tizenegy, nem igaz?" „Jól van
Rudi, de most hagyd a hülyéskedést, és mondj egy jó rímet. Kapsz is
érte valamit." „Mit?" „Egy darab csokit." „De nincs is csokid, papa."
„Tudok neked varázsolni egy darabkát". „De hiszen nem is tudsz
varázsolni!" „De mi most álmodunk, és álmában az ember tud
varázsolni!" „De te álmodban sem tudsz varázsolni!" Eszembe jut
egy tudatos álomról szóló beszámoló, amelyben az álmodó leírja,
hogyan varázsolt a levegőből egy darab húst. Belekapok a levegőbe,
mindenesetre azonban anélkül, hogy az olyannyira kívánt csokoládét
oda tudtam volna varázsolni. A fiam gúnyosan néz rám. Most
mégegy-szer megpróbálom, ez alkalommal ökölbe szorítom a kezem
(hogy az ingerkapcsolatnak is esélyt adjak), majd lassan kinyitom.
Megint semmi! Rudi győztesen pillant rám, és azt kárálja: „Na látod!
Úgyis tudtam, hogy nem tudsz varázsolni!" „Dühösen ébredek fel."

73
 A következő álom jól példázza, hogyan lehet álmunkban szerzett
önismeretünket éber életünkben kamatoztatni:
„Már évek, óta elégedetlen voltam osztályunk
munkaeredményeivel. Egyfolytában az volt az érzésem, hogy
munkatársaim akadályoznak alkotókedvemben. Miután végre az
osztály élére kerültem, még-inkább felerdsödtek ilyen irányú
benyomásaim." Ezenkívül ez iddtájt szüleimmel is sokat
veszekedtem, különösen apámmal, aki még mindig úgy kezelt, mint
egy gyereket, s mindenféle magatartási szabályokkal izgatott. Miután
egyideje már tudatos álmodó voltam, elhatároztam, hogy álmomban
találkozni fogok apámmal, s itt, egy úgyszólván szabad térben ki
tudok majd próbálni rajta néhány taktikát, amelyek segítségével az
általam tűrhetetlennek tartott realitást is majd kezembe vehetem.
Egy éjjel aztán a következd álmom volt:
Egy állomás WC-jében megcsináltam a fordulat-tesztet, s
felismertem, hogy álmodom. Amikor onnan kifelé mentem,
találkoztam egy piros sapkás vasutassal, akit azonnal megkérdeztem,
hol találkozhatnék apámmal, a neves X. professzorral. A férfi igen
bizalmatlanul méregetett, majd eléggé fentről azt kérdezte, vajon
tudom-e egyáltalán, hogy mit akarok? Hirtelen elbizonytalanodtam,
de mégis elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy még egyszer
megkérdezzem. A vasutas azonban megtagadta a választ, sőt,
elkezdett szidalmazni, hogy arrogáns és követelődző vagyok. Majd
elsüllyedtem, amikor a szidalmazásra megálltak az emberek és
figyelni kezdtek bennünket. Közben azonban eszembe jutott, hogy
álmodom, s arra gondoltam, hogy ezt a problémát is úgy kell
megoldanom, ahogyan álmomban szoktam megoldani a dolgokat,
azaz kiprovokálok egy verekedést, és jól helyére teszem az
álomalakot. Ezt azonban olyan gyakran csináltam, hogy ezúttal nem
elégített volna ki. Ezenkívül ez a taktika nem is vitt volna tovább. így
aztán, első alkalommal követtem azt az utasítást, ami szerint meg
kell kérdezni az álomalakot, hogy kicsoda. „A régi egód" - volt a
válasz. „Mire gondol? Talán az alteregómra?" - kérdeztem. Az
álomalak, aki közben kissé összezsugorodott és egyáltalán nem
hatott már olyan arrogánsnak, kitért a kérdés elől. „Inkább nem azt
akarta tudni, hogy hogyan találhatná meg az édesapját? Nekem
ugyanis mennem kell a vonathoz." Hagytam, hogy eltereljen, és azt
mondtam, hogy igen, az apámat keresem, mire d - mielőtt sietősen
és megkönnyebbülten elbúcsúzott - egy kis oldalajtóra mutatott.
Anélkül, hogy sokáig töprengtem volna, benyitottam az ajtón és egy
nagy teremben találtam magam, egy szónoki tribün oldalán. A
tribünön egy férfi állt, akiben - bár csak hátulról láttam - rögtön
felismertem apámat, aki nyilvánvalóan valamilyen fontos beszédet
tartott. Első impulzusom az lett volna, hogy rögtön megszólítom, de
ezt aztán elnyomtam, s egy darabig hallgattam, ahogy beszél. (A
teljes beszédet vissza tudnám itt adni, olyan világosan emlékszem
rá.

74
Sokkal világosabban, mint bármilyen beszédre, amelyet ébren
hallottam, s amelyre ugye csak tartalmilag emlékszik az ember és nem
szórói-szóra.) A beszéde merő öntömjénezés és arrogancia volt.
Undorí-tóan elfogult volt önmagával szemben. Olyan kudarcokat
védelmezett, amelyekben d is részes volt, a negatívumot mások
rovására írta, s önmagát hibátlannak, kifogástalannak állította be. És
így tovább és így tovább. Egyszerre volt undorító és izgalmas
hallgatni ót - egyszerűen nem volt képes félbeszakítani, még akkor
sem, amikor hirtelen észrevettem, hogy a rendkívül figyelmes, néha
közbetapsoló közönség kizárólag az én hasonmásaimból áll.
Mindazonáltal ez a tény ugyancsak izgatott, s azt mondtam
magamban: „Na ide figyelj, te álom! Mit akar ez az egész megint
szimbolizálni?" Ebben a pillanatban apám abbahagyta a beszédet, és
megfordult a hang irányába. Mindez olyan gyorsan történt, hogy
akkor sem tudtam volna elosonni, ha akartam volna. Megfordult,
rámnézett, én is ránéztem, és önmagamat láttam. Elszörnyedve
kiabáltam: „Nem! Nem!" Végül az álomalak azt mondta: „Na mit
izgulsz, te berezelt alak!, midenki tudja, csak te nem!" Egy utolsó
erőfeszítéssel fel akartam neki tenni a szabály szerint ilyenkor
felteendő kérdést, de ő elembe vágott: „És ha most még úgy csinálsz,
mint ha hülye lennél és felesleges kérdésekkel hozakodsz elő, akkor
tényleg nem lehet rajtad segíteni!" Valahogyan el kellett
menekülnöm ebből a lehetetlen helyzetből, így elkezdtem mereven
nézni a mikrofont az emelvényen, és felébredtem. Bár eleinte ezt az
álmot igen erősen elutasítottam. A következő hónapok során
szüleimhez való viszonyom jelentősen javult, egyre gyakrabban
voltam munkámmal is elégedett, s az év végén először kaptam
munkatársaimtól karácsonyi ajándékot."

Az utolsó példában az álmodó valamivel kevésbé szerencsésen

bánik a felmerülő álomalakkal:
Ahhoz, hogy az álom elejét megértsük, tudnunk kell, hogy a
tudatos álmodás során eredményesen edzhetők különböző sportok is,
különösen azok, amelyeknél a mozgásfolyamatok koordinációja
fontos, kiemelkedő szerepet tölt be az eredményesség szempontjából.
Ennek egyetlen feltétele, hogy az álmodó sportoló az álomban edzett
mozgásfolyamatot előzetesen ébren felfogja és megtapasztalja.
Egyébként a tudatos álmodók gyakori repülési-élménye amúgyis
egyfajta alapképzésnek tekinthető - mert az álmodók a térbeli
helyzetértékelést gyakorolják - persze rendkívül örömteli módon. A
mozgáscsoportok előfeltétele pedig nem más, mint a jó helyzet- és
egyensúlyérzékelés.
Ismételten visszatérő jelenség, ha valaki edz a tudatos álomban,
hogy hajlamos többre vállalkozni, mint amennyire képes (egyébként
tényleg vannak olyan sportolók, akik az álombeli edzés következmé-

75
nyeként növekvő eredményességről számolnak be.) Ez a jelenség
azonban teljességgel veszélytelen, mert bár működik a nehézségi erő
törvénye, s így gyakori az esés, a zuhanás, de nincsen persze sérülés.
Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nagyon is emberi, ha a
boldog fölényesség érzésében fürdőzve olykor akár kihívóvá válunk,
vagy nem vagyunk tekintettel a természeti törvényekre, esetleg más,
általános értékekre. Ki ne ismerné komolyabb sikerélmények esetén
ezt a fajta érzelmi túltengést! Márpedig tudatos álmunkban igen
könnyen juthatunk testi sikerélményhez.
Ha mindezt elolvasták, remélhetőleg már nem izgatja Önöket a
következő álompélda kezdete:

„Meglehetősen veszélyesen, kihívóan síeltem, s egyszer csak

észreveszek egy barlangbejáratot. Kíváncsian belépek. Egy férfit
Iátok benn, aki egy kapucnival álcázza magát. Azt gondolom, ez
biztosan síző, és megkérdezem: „Tudnál segíteni?" Érthetetlenül
válaszol, s ahogy elölről megpillantom, észreveszem, hogy a
mellkasa helyén csak egy fogsor van. Megkérdezem: „Ki vagy te?"
Olyan hangosan válaszol, amiről hallani, hogy nincsen szája: „A
zsákmányfarkas"; Arra gondolok, talán a halálról van szó. Erre
felveszem a síbotomat, és teljes erővel a hasába szúrom. De a
hasában nincsen hús, csak csontok. Többször szúrok még, de aztán
feladom, mert semmi sikerrel nem jár. A halál ekkor így szól
hozzám: „Gyere, mutatok valamit!" Ezzel egy mély, sárgásán
megvilágított kőboltozaton keresztül levezett egy kerek teremben. A
terem közepén egy nagy kőszarkofág áll. Miután nem értem, mit akar
mutatni, a halál egy képre mutat, amelyet a szarkofágra festettek, s
amely egy csontvázat ábrázol. Ezt eddig észre sem vettem! Azt
mondja: „Nézd csak jól meg! Ez ül a nyakatokban! Ez ül mindenki
nyakán, aki él! Te pedig élsz!" Ekkor felébredek. Az álmodónak már
az edzés közben az a kellemetlen érzése volt, hogy túlságosan
tiszteletlen a természeti törvényekkel és saját életével szemben. Az
architipikus halálfigura ezt a tiszteletlenséget fékezte meg, méghozzá
oly módon, amellyel nem utolsósorban arra is figyelmeztette, milyen
következményekkel járna, ha ébren is ugyanilyen „haláltmegvető"
módon akarna síelni.
Ez a példa azt is jól mutatja, hogyan ne bánjunk álomfiguráinkkal,
ha építő módon szeretnénk álmodni. Ebben az értelem ez egy „rossz"
példa. Az ilyen magatartást az „álomalakok éretlen kezelésének"
hívjuk.
A következő fejezet azt mutatja be, hogyan viselkedjünk és mit
tegyünk álomalakjainkkal és álombeli helyzetünkben, ha a tudatos ál-
modástól azt várjuk, hogy személyes fejlődésünket építő módon
támogassa.

76
 4. FEJEZET

^«,
?

wmm^J^i ""*"*£%»*,..
^*s

ssfe. "M**
■~<rr,

MAGASISKOLA
„ILLEMKÓDEX" TUDATOS ÁLMODÓK SZÁMÁRA

Az előző fejezet elején arról beszéltünk, hogy képességeinket

különböző lehetőségek és tartások útján valósíthatjuk meg. Röviden
úgy fogalmazhatunk - s ezzel egyúttal értékelünk is -, hogy
ismerünk „érett és „éretlen" tartást. Ezzel azonos módon
álomalakjainkkal és álomhelyzeteinkkel is bánhatunk „éretten" és
„éretlenül". Ne ijessze el önöket ez a különbségtevés: csak arra a
minőségi különbségre akarunk rávilágítani, amelynek különösen az
„önmegismerési álmokban" van jelentősége. Tudomásunk szerint
nincsen olyan tudatos álmodó, aki álomtartalmaival mindig is
kizárólag érett módon bánik. Még a haladó tudatos álmodónak is
gyakran szüksége van arra, hogy az örömelv kedvéért „éretlenül"
bánjék álomélményével. Ehelyütt talán beszélhetnénk
„álommunkáról" és „álomvakációról" is.

AZ ÁLOMADOTTSÁGOK ÉRETLEN KEZELÉSE

Mint már említettük, minden tudatos álmodó álmában ismételten
felmerül az elragadó, gyönyörteli repüléses élmény. Nem is olyan
nagyon csodálatos, hogy ilyen gyakori a repüléses álom, hiszen
bármilyen különbözőek is vagyunk, mindnyájan alá vagyunk vetve a
nehézségi erő törvényének - senki sem tudja magát saját erejéből
hosszabb időre eloldani a Földtől. Ugyanakkor mindenkinek voltak
már olyan pillanatok az életében, amikor lelki vagy testi kimerültség
okán annyira szenvedett saját súlyától, vagy valamilyen más
nyomasztó tehertől, hogy legszívesebben tovalibbent volna, mint
egy madár.
így a legtöbb tudatos álom repüléses álom - s a repülés - általános
vélekedés szerint - a legszebb álomélmény.
Számos más példánk is van az álomalakokkal és álomhelyzetekkel
való „éretlen", ám lelkileg annál kielégítőbb bánásmódra, mint azt a
következő álmok igazolni is fogják. Persze lehetetlen itt most a
lehetőségek teljes spektrumát bemutatni. Ahhoz az emberek
túlságosan is különböznek egymástól, s egészen bizonyos, hogy
Önök is egész más változatokat is át fognak élni.
Egy asszony két álomról számol be, amelyek kb. két héttel
követték egymást:
„Akkor jöttem rá, hogy álmodom, amikor éppen egy nagy, fekete
kutya elől menekültem. Épp megpróbáltam átmászni egy keltésen.
A bal kezem merev volt, nem tudtam igazán használni. Csak jobb
kézzel pedig nem ment. Akkor a SENOI-koncepcióra gondoltam
(lásd 19. o.) és szembeszálltam a kutyával. Egyszerűen agyonütöttem.

78
 Nagyon meglepett az a szörnyűséges üvöltés, amit az állat kiadott
magából. Ez a hang valahogy egy emberi és egy állati üvöltés
keveréke volt. Nagyon meglepődtem, de nem ijedtem meg.
Felébredtem, és biztos voltam benne, hogy hibát követtem el. Az
állat „underdog-nak" mutatkozott meg előttem. Leütöttem egy
underdogot, s ez nagyon kellemetlen volt."
„Egy falnak támaszkodtam - félig fal, félig ember volt - s kb. 10 m-
re tőlem egy férfialak állt, aki nyflvesszőket hajigált felém. Miután a
szenoi-koncepciót akartam felhasználni, megkértem az álomalakot,
hogy jöjjön közelebb. Le akartam győzni. A férfi azonban azt
mondta: „Nem vagyok teljesen hülye!" Ekkor tudtam, hogy a
férfinak valahogy ahhoz a kutyához köze van, amelyet korábbi
álmomban agyonütöttem. Az a kutya volt, csak álcázta magát. Tanult
az előző álomból, tapasztalatot merített belőle...."

Az álmodó éretlen magatartása a következő álomban is útját állja a

gyümölcsöző szembesülésnek:
„Aznap megsértettem a bátyámat. Emiatt lelkifurdalással aludtam
el. Álmomban egy parkon sétálok keresztül. Egy oszlopon egy kis ré-
zusmajmot fedezek fel. A majom megpróbálja az ott sétálókat
leköpni. Odamegyek hozzá, és azt mondom neki: „A majmok nem is
tudnak köpködni!" „Gondolod?" - válaszolja, és az arcomba köp.
Erről rájövök, hogy álmodom. Megfogom a majmot a farkánál, és kb.
20 m-re elhajítom a mezőn. De az, mint egy „mérgezett majom"
visszajön hozzám és beleharap a kezembe, majd azt mondja: „Ezt
még megbánod!" Ekkor felébredek (téves ébredés).
A kezem fáj és vérzik. Ahogy visszagondolok a majom szavaira,
valami rettentően kellemetlen érzés kerít hatalmába. Ez az érzés
azután mégiscsak átcsap örömbe: hiszen azzal, hogy vérző kezemet
az álomból a valóságba magammal vittem, felfedeztem valamit, ami
megdöntheti teljes eddigi világképemet. Csak amikor a helyzetet
mégegyszer pontosabban felülvizsgálom, kerekedik felül kritikai-
realista világképem, s ismerem föl, hogy még mindig álmodom.
Ebben a pillanatban belép bátyám az ajtón és szomorúan néz rám.
Először beszélni akarok vele, de aztán megpróbálom magam kivonni
a helyzetből, fejest-ugrom az ablakból, és el akarok repülni. Hallom,
hogy bátyám utánam kiált: „De hiszen öt méter magasan vagyunk!"
Ebben a pillanatban lezuhanok. Még megpróbálok a lábaimra
érkezni, mégis nagyon fáj. Ekkor felébredek. A fájdalom elmúlik.
Ez volt repülés közben az első zuhanás, amit átéltem, holott
előzőleg már többszáz repüléses álmom volt zuhanás nélkül."

Mindhárom itt leírt tudatos álom közös vonása, hogy az álmodó

„éretlensége" megakadályozta, hogy az álmodó észlelje az önismeret

79
és a problémamegoldás nyilvánvalóan kínálkozó lehetőségeit. A
kutyás álom álmodója nem kérdezte meg, mit akar tóle a kutya, vagy
ki ő tulajdonképpen; a másik álmodó nem kérdezett rá a leköpés
szimbolikájára, vagy arra, hogyan békülhetne ki bátyjával. Ez utóbbi
álompéldának mégis megvolt legalább az az előnye, üzenete
legalábbis utólag világos volt: Aki nem áll ellent nagyzási
mániájának (a feje tetejére állítja a világképét), nem tesz semmit
társadalomellenes hatalmi fantáziáival szemben (a védtelen majmot
farkánál fogva elhajítja, s egy szituációból, amelynek
kellemetlenségéért maga is felelős, egyszerűen kiugrik, annak a
magatartása zuhanáshoz vezet. Az álombeszámolóban az álmodó
ezenkívül a majmot hol ő-ként (er), hol ami-ként (es) kezeli, ennek
mélyenfekvő szimbolikáját bár tudattalanul, de neki is érzékelnie
kellett. (A szerző itt a német nyelv „er" és „es" szavainak
lélekelemző használatára gondol.) (A ford.)
A következő példákban is éretlenül kezelik az álmodók
álomvilágukat, de ezekben az álmokban az eddigiekkel ellentétben
vagy egyáltalán nincsen, vagy ha van, akkor csak nagyon homályos
esély van az önmegismerésre. Ezekben tehát nem adott lehetőségek
elkótyavetyéléséről, hanem elejétől kezdve örömteli kielégülést
okozó álomhelyzetekről vagy egyszerűen csak idegcsiklandozó
izgalmakról lesz szó.

„Ma reggel, amikor ismét elaludtam, emberekkel teli közlekedő

kiskocsikat láttam, és arra gondoltam, ha én lennék az egyik bennülő,
lehet, hogy fel tudnék emelkedni és el tudnék repülni az autóval. S
mert emlékezem, hogy ébren olyan régóta vágyakozom rá, hogy
álmomban repüljek. Nagyon sajnáltam, hogy nem ülök benn az egyik
autóban, hanem csak az út szélén állok. Vigasztalásul teljesen
átadtam magam (mind a szememmel, mind az érzéseimmel) a
robogó autók mozgásának, s hirtelen magam lettem a mozgás.
Fölemelkedtem, vízszintesen ráfeküdtem a levegőre, s örömmel
láttam, hogy az autók fölött repülök és pont olyan a sebességem,
mint az övék. Azután teljes egészében arra az érzésre koncentráltam,
milyen érzés is végre repülni, s őrületes örömöt éreztem, ugyanis
egyszerre éreztem a testem minden idegszálát, s ugyanakkor
súlytalan voltam. Az örömtől teljes extázisba estem, és
elhatároztam, hogy még gyorsabban fogok repülni, hogy már csak
ebből az érzésből, ebből a repülésből álljak. Egyre gyorsabban
repültem, egyenesen szeltem a levegőt, vízszintesen feküdtem
kiterjesztett karokkal, egyetlen mozdulat nélkül, s ahogy a levegő
elfütyült a fülem mellett, annyira boldog voltam, hogy az álom
egyszerűen elkezdett feloldódni..."

80
 Egy fiatalember itt következő álma is azt tanúsítja, hogy az a célja;
álmában lehetőleg mennél gyönyörtelibb helyzeteket éljen át:

„Azt álmodom, hogy egy bizonyos tantra-pozícióban orálisan

elégítem ki magam, s erről rájövök, hogy minden bizonnyal
álmodom, hiszen amúgy ehhez nem lennék elég hajlékony.
Észlelésem azonnal eltolódik, s bár még mindig az az érzésem, hogy
péniszemet a szám zárja körül, ugyanakkor érzem, hogy fogaim
összezárultak, s nyelvemmel a fogsoromat tapogatom. Sajnos erre
túlságosan rákoncentrálok, s ezért felébredek. Miután ismerem az
ilyen látszatébredést, felkelek, s elindulok nőt keresni. Rögtön meg
is jelenik egy, - én azonban ismét felébredek, és az ágyba fekszem,
egy barátom pedig melegítő tasakot helyez a lábam alá. Ezt ebben a
pillanatban olyan megható gondoskodásnak érzem, hogy nem
ismerem fel, hogy nincs is ilyen barátom, és a melegítő tasak amúgy
is hülyeség. Később valamikor azután tényleg felébredek."

Az is gyakran megtörténik, hogy a tudatos álmodó arra használja

álombeli képességeit, hogy veszélyes, izgalmas dolgokat éljen át:

„Egy bányatóban fürdöm sok más emberrel együtt. Sétálok az

őrülten meredek part mentén. Olyan meredek a part, hogy be sem
lehet menni a vízbe, mert sehol nincs már sekély rész. Ekkor az az
ötletem támad, hogy átsétálok a vízen, ahogyan azt Jézus tette! Ez
aztán egy jó kis geg, az emberek csodálkozni fognak! Elindulok, de a
vádlim belemerül a vízbe. Ez így számomra nem kielégítő, el akarok
repülni. Valami azonban fogvatart a vízben, s mintha nem is akarna
elengedni. Mivel azonban én feltétlenül repülni akarok, a víz felszíne
erőlködésem nyomán elkezd megváltozni. Hét-nyolc méter magas
hullámok keletkeznek, s az egész bányató - anélkül, hogy a bányató
karakterét elveszítené - olyan lesz, mint egy óriási hullámfürdő. Azt
gondolom,: „Ez sem rossz" és elkezdem gyakorolni a
hullámlovaglást. Isteni klassz érzés egy bányatóban, ideális hullámok
mellett saját testünkkel hullámlovagolni. Igazán maga a csúcs! Egy
idő multán aztán elég az isteni élvezetekből is, tehát a part felé
igyekszem. Úgy fékezek, hogy teljes testtel 180°-kal elfordulok s a
hosszanti és kereszt-tengely váltással lefékezem az őrjítő tempót,
majd lábam tolóerejét kihasználva villámgyorsan és biztonsággal
landolok a parton.
Ahogy a partra érkezem, egy bokor mögött egy szakadékot fedezek
fel. A szakadékban két állat küzd egymással - az egyik egy
juhászkutya a másik egy normálisnál nagyobb vadmacska, amelyik
persze fölényben van a „kutyával" szemben. Be akarok avatkozni a
küzdelembe, közvetlenül a két állat fölött vagyok, s arra gondolok:
„Hohó, itt valami készül. Ha csak egyszer is megharapnak, mi lesz?"
S meg-

81
fogom a nagy vadmacskát a nyakánál, de az egyáltalán nem törődik
velem. Akkor megragadom hátulról a nyakánál és megszorítom. A
macska megfordul, s meg akar harapni, de sikerül betömnöm a jobb
kezemet a pofájába. Arra gondolok: „Ha komollyá válik a küzdelem,
azt mondom egyszerűen: Te úgyis csak álomállat vagy, így nem
tudsz megsebezni." Mialatt ezt gondolom, azzal a kezemmel,
amelyik előzőleg az állat nyakán volt, megragadom a torkát, s
mélyen a szemébe nézek. A harapás okozta fájdalom azonnal
alábbhagy, s érzem, ahogyan a kezem lágyan behatol az állatba,
mintha egy bábállatba bujtatnám be. Az állat tekintete
homályosabbá, majdnem élettelenné válik és hirtelen az az érzésem:
már nem is él. Ekkor a kép elkezd feloldódni... Felébredek, de
közvetlenül ezután ismét elalszom."

Az érintettet, egy fiatal pszichológia hallgatót az hozta ki az

álomból, hogy bár nem szándékosan, de fixálta a tekintetét (az állat
szemébe nézett). Mint pszichológus hallgató, s mint kísérleti személy
elhatározta, hogy tudatos álmaiban bizonyos kutatási feladatokat fog
megvalósítani. A következő példa azt mutatja be, hogy hiábavaló a
tiszteletre méltó szándék, hogy a tudatos álomról való tudásunkat
gyarapítsuk, ha egyszer elnyomja az erős „szex, krimi és akció" utáni
vágy:

„Egy dombon sétálok, amely alatt utca vezet el." „Jó alkalom ez
arra, hogy megvizsgáljam a mozgó objektum rögzítési problémáját."
Ezután pedig arra gondolok: „Most jöjjön egy autó az utcán!" És
máris megjelenik egy autó. Fixálom, de nem történik semmi, és az
autó eltűnik a távolban. Arra gondolok, „ez túlságosan rövid volt
ahhoz, hogy bármit is megtudjak figyelni. Jöjjön egy kerékpáros"
S már ott is pedálozik előttem a kerékpáros, de sajnos ugyanolyan
gyorsan, mint az autó. „Ez így nem megy" - gondolom, s
továbbmegyek, abban a reményben, hogy valami jobbat találok.
Egyszerre egy nagy, üres parkolóhoz érek, s arra gondolok: „Ez
ideális! Már csak egy autó hiányzik, amelyik köröz körülöttem."
Már meg is érkezik egy Ford Transit a parkolóba, és előkészületeket
tesz a körözéshez. Valahogyan ez sem sikerül, a kocsi cikk-cakk-ban
kanyarog, megáll, kiszáll belőle egy szőke férfi, olyan mint Marion
Brandó, bemegy a bokorba, és vizel. Odamegyek, mire így szól
hozzám: „Na, gyerek, keféljünk egyet!" Én - szemmel láthatóan
megrökönyödve -ránézek a fickóra, méregetem, és fontolóra veszem
a dolgot: „Miért is ne? Talán... tulajdonképpen... áh, nem! Különben
is inkább autózzon itt körbe!" Erre végre elmegy, s én meglehetősen
hosszú ideig fixálom menés közben. Amikor még négy-öt másodperc
múlva sem történik semmi, azon kezdek gondolkodni, hogy minek is
kellene tör-

82
tenni? - de gondolataimtól nem leszek okosabb, így elhatározom,
hogy hosszú ideig fogom fixálni. Ettől vagy eltűnik, vagy nem. A
pasas azonban - kihasználva az idó't, amíg gondolkodtam -
felmászott egy fára. Odamegyek, s úgy beszélek hozzá, mint egy
beteg lóhoz. Meg kell, hogy értse, egyszerűen tudni akarom, hogy is
van ez a dolog a fixálással. Ö azonban némán ül a fán, mintha meg
lenne sértődve, így vacakolunk egy darabig, amikor magam mögött
észreveszek egy csoport férfit; riporterek, akiket egy újságírónő'
vezet. A no' sovány, intellektuális, lapos mellű típus (ez általában
nem fontos, itt azonban jelentősége van, álmom hátralévő része
megértése szempontjából), elvileg nekem ez a típus nem
ellenszenves. Mindenesetre ezek ott körbe ugrálnak, az újságírónő
kivesz a zsebéből egy jegyzetfüzetet, és hangosan közli, hogy mit
akar jegyzetelni bele. „Ott ül egy őrült a fán." Ezután hozzám
fordul: „És On? Kihez van szerencsénk?" Szélsebesen jár az agyam:
„Itt most pimasznak kell lenni! Ez tuti!" tehát igen határozottan,
lassan és felemelt mutatóujjal válaszolok: „Pszichológus vagyok!" 0
így felel: „Haha, ez egy pszichológus?" és hátára fekszik, s nevet,
míg a riporterek szintén ott állnak és pofákat vágnak. Ellenállhatatlan
ingerem támad, hogy egy kicsit betegyek neki, ezért elkezdem a
stílusát karikírozni, és így szólok: „Haha" és itt a mellére mutatok „és
ez egy nó?" Ez bejött, a nő sértetten a hátára fekszik, s most a férfiak
kezdenek nevetgélni. „Ez aztán ült" gondolom még, amikor a nő,
bizonytalanságát palástolandó szintén nevetgélni kezd. Éppen erre
vártam, s azt mondom neki: „Olyan dilis vagy, hogy ..." Ezután az
álmodó egészen álma végéig kiadta a nő iránt érzett dühét.

Az ilyen álmokban, amelyek közvetlenül az örömelv szolgálatában

állnak, elég természetes, hogy meglehetősen gyakran bizonyos
szerepük van a szexuális tartalmaknak. Ezt mutatja a következő rövid
példa is:

„Egy portán vagyok. Egy üvegezett helyiségben, valamilyen iroda

vagy talán recepció lehet, balra tőlem egy szép nőt látok. Odajön az
ajtóhoz, betessékel és megkérdi, mit akarok. Meghív egy csésze
kávéra. Hirtelen összeölelkezve fekszünk... Meglehetősen
realisztikusan közösülök vele, ezt azonban megszakítom, mert tartok
a pollu-ciótól..."

Utolsó ilyen jellegű állompéldánk nem is tekinthető már olyan

„éretlennek", hiszen az álmodó képes arra, hogy valami igazán jót
éljen át és eltekintsen az életét pillanatnyilag uraló
teljesítménydrukktól, illetve az ezzel kapcsolatos
partnerproblémáitól:
„Egy nagy teremben vagyok, valamilyen kellemetlen helyzetben.

83
A falakon állatok vannak, amelyektől kifejezetten undorodom. Fér
gek, és nagy rózsaszín állatok, amelyek úgy néznek ki, mint valami
lyen óriási szöcskék. Valahogy az egész túlságosan természetellenes
nek tűnik, ezért ellenőrzöm tudatállapotomat..... Miután biztos va
gyok abban, hogy álmodom, elkezdek gondolkodni, hogy mit te
gyek? Ezekkel a kellemetlen állatokkal semmit sem tudok kezdeni,
mert bár nem undorodom tőlük annyira, mint előbb, de eszembe se
jut, hogy velük beszélgessek. Körülnézek, s az oszlopok előtt egy fa
lat fedezek fel. Olyan, mint egy görög stílusú épület frontális fala. El
határozom, hogy közelebb megyek, s a jobb oldalon ugyanakkor egy
fajta kirakatot fedezek fel, amelyben gyönyöní fehérneműk vannak,
de babaméretűek. Még közelebb megyek. Szeretnék felvenni közülük
valamit. Akkor látom, hogy hátul van egy ajtó, de nincs rajta kilincs.
Eszembe jut, hogy Tholey azt mondta: Tudatos álmainkban találkoz
hatunk azzal, akivel szeretnénk, csak el kell képzelnünk, hogy a mel
lettünk lévő teremben van. Elhatároztam, hogy az ajtó mögötti terem
ben találkozom D.-vel, és kinyitom az ajtót a fejemmel, mint egy
macska. Az ajtó kinyílik, és én besurranok. Közben észreveszem,
hogy elveszítem a ruhadarabjaimat. Biztos vagyok benne, hogy -
amint az előbb kívántam - már csak azok a szépséges alsóneműk
vannak rajtam. A terem azonban, ahová érek, üres. Csak a földön
fekszik valami, amiről nem tudom megállapítani, micsoda. Csalódott
vagyok, hogy D. nincsen ott.
Továbbmegyek, s egy másik terembe érek, amelyben egy férfit
látok. Fel is ismerem benne D.-t, bár meg kell állapítanom, hogy nem
nagyon hasonlít hozzá. Fontolóra veszem, hogy beszéljek-e vele a
köztünk lévő problémáról. (Valójában kapcsolatunkat
megszakítottuk, s több mint egy hete nem érintkezünk.) Arra
gondolok, hogy magáról úgysem tud semmit mesélni, legfeljebb
rólam, hiszen ő az én álmom alakja és nem a valóságos D. így nem
kérdezek semmit, hanem szerelmeskedem vele, majd felébredek."
Teljesen az önök pillanatnyi lelki állapota fogja eldönteni, hogy
ezeket az utóbbi álombeszámolókat óva intő, vagy éppen
tapasztalásra felszólító példáknak tekintik-e. Ezekben az álmokban az
volt a közös, hogy az álmodók „éretlenül" bántak álomélményeikkel,
s bár így örömteli élményekhez jutottak, de az önismeret terén
nemigen haladtak előre.
Ennek ellenére az utóbbi álom alanyának „éretlen" eljárása
bizonyos módon „érettnek" is nevezhető. Megmutatja ugyanis, hogy
az álmodó - legalábbis álmában - képes arra, hogy nagystílűén
eltekintsen a mindennapok kisszerű akadályaitól, lemondjon egy,
feltehetőleg nem túl gyümölcsöző vitáról. A következő fejezetből
pedig az fog kiderülni, hogy mit is értünk az álomalakokkal való
„érett" bánásmód alatt.

84
BARÁT VAGY ELLENSÉG?
Itt-ott már utaltunk arra, hogyan is kellene úgy találkoznunk
álomalakjainkkal, hogy álmainkból olyan ismeretekhez juthassunk,
amelyeket valós életünkben is kamatoztatni tudunk.
Nem számít, hogy tudatos álmunk során barátságos vagy fenyegető
álomalakokkal, álomeseményekkel találkozunk-e. A fontos csak az,
hogy megpróbáljunk megütközni, szembesülni, beszélgetésbe
elegyedni, szóval: hogy érintkezésbe lépjünk velük.
Az itt következő ábra, melynek címe „Hogyan bánjunk a
barátságos álomalakokkal?", azokat a kérdéseket tekinti át, amelyek
feltétele mindeddig gyümölcsözőnek bizonyult, továbbá tájékoztatást
nyújt a kapcsolattartáis szempontjából kedvező magatartási minták
felől.
Mindig keressük a társalgás lehetőségét álomalakjainkkal, akkor is,
ha eleinte elutasítók vagy közönyösnek mutatkoznak. A következő
kérdések különösen szerencsés beugrónak bizonyultak a
gyümölcsöző eszmecseréhez: „Ki vagy te?" „Mit akarsz"? „Tudnál-e
segíteni nekem?"
Ne fejezzük be idő előtt a beszélgetést, csak akkor, ha már a teljes
„tényállás" valójában világos előttünk. Az egy éjszaka során
megélhető tudatos álmok gyakoriságát azáltal is növelhetjük, ha
álomalakjainkkal megállapodunk abban, hogy a következő álmokban
is találkozunk.
Egyébként a fenti kérdéseket nemcsak álomalakjainknak tehetjük
fel, de az álmainkban előforduló dolgoknak és helyzeteknek is, mint
azt az 58-59. o.-on a tengerparton álló házról olvasható álom mutatja.
A barátságos vagy közömbös álomalakok rendszerint nem okoznak
problémát. Nem így az ellenséges álomalakok! Itt az értelmezési
lehetőségek tág tere nyílik. Ezek az alakok nem tekinthetők mindig
„topdogoknak" vagy az elfojtott rossz lelkiismeret
megszemélyesítésének (perszonifikációjának), mint az utóbbi fejezet
néhány példája esetében.
Bár kiindulhatunk abból, hogy a legtöbb álomalak saját
személyiségünk egyes részeinek megszemélyesítése (ösztönök,
igények, célok, lelkiismereti követelmények), de az ellenséges
álomalakból felénk irányuló fenyegetésben nemcsak belső pszichés
konfliktus, hanem valamilyen személytelen konfliktus is
megnyilvánulhat. (Ezzel mindenekelőtt akkor számolhatunk, ha az
álomalak reális életünkből jelenít meg valakit, de ez alól a szabály
alól is vannak kivételek.)
Ha az ellenséges álomalakokkal (legyenek azok állati-,
mitologikus-, archetipikus-, vagy emberi alakok) megfelelő módon,
azaz „éretten" bánunk, tényleg megoldhatjuk konfliktusainkat,
tényleg enyhíthetjük, sőt, meg is szüntethetjük mind áloméletünk,
mind valóságos életünk kellemetlen tüneteit.

85
 Találkozás
egy barátságos
álomalakkal

~L
A hozzá intézendő ajánlott kérdések

TT'T Meg kell próbálni

addig beszélgetni,
s fenntartani a kontaktust,
ameddig minden konkrét
kérdés tisztázódik
X

y~
o
Beszéljünk meg
egy találkozót
valamely
következő
álomban

Cselekvési séma barátságos álomalakokkai

 Ha az ellenséges álomalak belső pszichés ellentétet személyesít
meg (mint pl. a gyermekvágy és karriervágy közötti ellentét), az
ellentét megoldásához akkor járulunk a leginkább hozzá, ha
megegyezünk az érintett álomalakkal, vagy legalábbis megfosztjuk
fenyegető vonásaitól.
Az ellentét megoldása során az első lépés mindig az, hogy
keressük a megütközést az ellenséges álomalakkal, semmiképpen ne
meneküljünk el előle. A következő lépés arra irányul, hogy a
szembesülés lehetőleg nyílt megbeszélés során történjék, miközben
megbékélésre törekszünk. Ez nyilvánvalóan különbözik mind a
szenoik gyakorlatától, mind a „katatim kép-átélő módszer" elveitől.
A „katatim-képátélő módszer" olyan terápiás módszer, amelyben a
páciens nyugalmi állapotban csukott szemmel fekszik, s a terapeuta
azt kéri tőle, hogy azokból az elvont, véletlen formákból, amelyek a
csukott szemhéjon és a recehártyán keletkeznek, olyan valóságban is
elképzelhető alakokat, tájakat, történeteket formáljon, amelyek
mintegy önálló életre kelnek. A katatim-képátélő módszer
alkalmazása esetén azonban sem nem alszunk, sem nem álmodunk.
Tapasztalataink szerint a szembesülés olyan primitív, vagy
mondjuk inkább: archaikus módjai mint a testi támadás, a köpködés,
az ordítozás, a szidalmazás, de akár az átverés, vagy a hízelgés is
eredménytelennek bizonyultak. Kísérleteink azt mutatják, hogy az
eredetileg támadó álomalakok is hajlandók a szembesülés „érettebb"
formáira, ha álom-énünk nem veti bele magát valamilyen primitív
magatartás módba.

A HETEDIK ASPEKTUS

Az általunk ismert álomélmények közül az egyik legizgalmasabb az

álom-én és az álom-te (azaz az álom-alakok) párbeszéde. Ez a
tudatos álmodás leghatékonyabb terápiás eszköze - főként azért,
mert ehhez az értelem világosságára van szükségünk, azaz a hetedik
aspektusra, amelynek tartalmát tovább nem is akarjuk elhallgatni
Önök előtt: ez pedig az álom jelképes jelentésének megértése.
Méghozzá^ az álmodás során. Ez a tudattalanhoz vezető valódi
„királyi út .
Ha már álmunkban tudatában vagyunk az ellentét, az álomalak
vagy az álomkörnyezet jelképes jelentésének, álomalakjainkat sokkal
célzottabb kérdésekkel késztethetjük együttműködésre. Mindenesetre
gyakran még erőszakos álomalakok esetében is elegendő, ha
egyszerűen megkérdezzük, hogy: „Ki vagy te?" - s az álomalak,
miközben feladja agresszív szándékait, felismerhetővé válik. Az is
lehetséges,

87
hogy eközben megváltozik a külseje is. Számolnunk kell például
azzal, hogy esetleg valamely - számunkra fontos - vonatkozású
személlyé változik át.
Ha álomalakjainkkal élőszóban szembesülünk (s ez feltétlenül eiö-
nyösebb a fizikai küzdelemnél), álom-énünk érzelmi élete
kétségtelenül nem olyan heves, mint a fizikai küzdelem esetén, ám
annál differenciáltabb. Azért sokkal alkalmasabb az ellentétek
megoldására a szóbeli szembesülés, mert célunk úgyis az, hogy
megegyezésre jussunk az álomalakkal.
A megegyezésnek különböző következményei lehetnek. Az egyik
ilyen következmény lehet az, ha a leválasztott vagy elfojtott
alapigényeket újra besoroljuk személyiségünkbe; ezt nevezzük
befogadásnak. Álljon erre itt egy példa:

Mivel éveken keresztül rendkívüli teljesítményt vártam el

magamtól, egy szénien nem akartam tudomásul venni, hogy
szabadságra, vakációra kellene mennem, lustálkodnom kellene. Ha ezt
végre beismerem, igényemet „befogadtam" személyiségembe.

Az álomalakokkal történő lehetséges megegyezés másik

következménye, ha a bensővé tett vonatkozási személyhez össz-
személyisé-günkkel alkalmazkodunk, ezt nevezzük a megalkuvás
átalakulásának. Nézzünk erre is egy példát:
Egy olyan személy, aki pl. apja túlzó teljesítményekre sarkalló
követelményeit mint „megalkuvást" magában hordozza, tehát az ő
irányában támasztott apai igényeket bensővé tette, azaz sajátjának
tekinti, végre eléri, hogy benső követelményeit rossz lelkiismeret
nélkül hozzáigazítsa saját képességeihez, annak sikerült
„megalkuvását átalakítani". Egész egyszerűen azt is mondhatjuk,
hogy az álomalakkal történő kiegyezés igényeink és céljaink lelki
igényeinkhez való lehetséges igazodása vagy éppen ellentéte.

Az álomalakokkal való ismétlődő megegyezés végső soron ahhoz

vezet, hogy az álmodó személyiségének megszemélyesített részei
nem egymás ellen, hanem együtt fognak működni. így az álmodó
éber, reális életében is egyre igazságosabban fogja megítélni az élet
által felvetett tárgyi, társadalmi és érzelmi követelményeket.
Olykor-olykor előfordul, hogy a tudatos álmodó olyan ellenséges
álomalakkal ütközik meg, akivel - minden szivélyessége ellenére
-lehetetlenség egyezségre jutni. Az ilyen csökönyös példányok
többnyire saját személyiségünkön belüli olyan idegen testeket
képviselnek, amilyenek például az introjekciók, a kapcsolódások,
vagy akár a túlzott lelkiismeretesség. Ezektől vagy meg kell
szabadulnunk, vagy egyszerűen megfelelő távolságot kell tartanunk
tőlük, de ha tolakodók

88
 Találkozás >|
az ellenséges j
álom alakkal /

V
Megütközés
készenállás

V
/ Próbáliuk ki a
';/ .barátságos álomalakokkal való
;? találkozás" esetén ajánlott
I cselekvési sómét. Kérdezzük meg: \
„KI vagy te?",Mlt akarsz?" .KI vagyok ón?
>V „Nem tudnánk megegyezni?'

89
/ Hagyjuk, hogy 1
segítsenek rajtunk

Cselekvési séma. Hogyan bánjunk az ellenséges álomalakokkal?

és nem hallgatnak ránk, fel kell vennünk velük a küzdelmet, s le kell
győznünk őket. Minden esetben ártalmatlanná kell tennünk őket.
Azért, hogy az olvasónak ezt a könnyűnek nem mondható feladatot
megkönnyítsük, a 87. o.-on összeállítottunk egy cselekvési sémát,
amely azokat az elveket mutatja be, amelyeket tapasztalataink szerint
az ellenséges álomalakokkal való találkozáskor alkalmazni kell. Ezek
azonban elvek, s nem merev utasítások - bár a táblázatból ez nem
derül ki. Általános irányvonalak, amelyeket az ilyen jellegií
összeütközéseknél szem elótt kell tartani, s olyan megfogalmazásban,
ahogyan eddig beválni látszottak. A valót, egyedi esetben úgyis
mindig maga a tudatos álmodó tudja a legjobban, hogyan kell
viselkednie - különösen akkor, ha már van e téren bizonyos
tapasztalata.
Ellenséges vagy fenyegető álomalakokkal való találkozás esetén a
legcélravezetőbbnek a következő eljárások bizonyultak:

/. Megütközés
Sose meneküljön el a fenyegetőnek tűnő álomalak elől! Szálljon
szembe vele! Nézzen a szemébe! (De ne sokáig - ha fixálja a
tekintetét, felébred!)
2. Szólítsuk meg barátságosan!
Először próbálja meg az ellenséges álomalakokat is úgy kezelni,
mintha barátságosak volnának (lásd 84. o.-on.)
Szólítsa meg! Először a következő kérdéseket tegye fel: „Ki vagy
te?" „Ki vagyok én?" „Mit akarsz?" „Meg tudnánk egyezni?"
3. Vitatkozzunk!
Ha nyilvánvaló, hogy nem lehet közvetlenül megegyezni, próbáljon
meg nyílt és tárgyszerű beszélgetést kezdeményezni, s békésen
rendezni az ellentétet. Ügyeljen arra, hogy ne utasítsa el az
igazságosnak tűnő szemrehányásokat. Az olyan alantas
szemrehányásokat azonban, mint a fenyegetés, vagy a szidalmazás,
határozottan utasítsa vissza!
4. Tartsuk meg a kellő távolságot!
Ha a párbeszéd nem nyújt módot a megegyezésre, nyilvánvalóan
különüljön el az álomalaktól, bizonyos körülmények között térben
is. Maradjon a bal oldalon!
5. A küzdelem
Ha az álomalakkal lehetetlen tárgyalni, sőt támadásba lendül,
semmiképpen ne hátráljon meg! Mutassa meg neki, hogy felkészült a
védekezésre, tartásával, nyílt tekintetével adja ezt tudomására. Ha
még mindig nem adja alább, küzdjön meg vele! Bátorság! - Önt nem
érheti semmi baj. Ellenkezőleg.
6. Tegyük ártalmatlanná!
Feltétlenül próbáljon meg egészen addig küzdeni, amíg
álomellenfelét megöli, elűzi, vagy annyira legyengíti, hogy az nem
tud önnek ár-

90
tani többé. Vagy addig, amíg mégis lehetőség nyílik a megegyezésre.
7. A megegyezés
A megütközés összes formája azt a célt szolgálja, hogy valamilyen
formában megegyezhessünk. Először próbáljon meg jóindulattal
megegyezésre jutni! Ha ez lehetetlen, ne riadjon vissza sem a vitától,
sem a fizikai küzdelemtől! Attól függően, hogy a szóbeli érintkezés
lehetséges-e, a megegyezés lehet egyezség jellegű, de lehet
megbékélés is, amelyet barátságos gesztusok támaszthatnak alá.
8. Hagyjuk, hogy segítsenek rajtunk/
Ha egy álomalakkal kiegyezett, kérdezze meg először csak úgy
általánosságban, hogy tudna-e segíteni Önnek. Ezután előjöhet
álomvagy éber élete azon valódi eseményeivel is, amelyekben az
álomalak segítségét igénybe kívánja venni.

Eddigi vizsgálataink azt mutatják, hogy bár nem mindig juthatunk

egyezségre s még ritkábban nyújtanak konkrét segítséget azok az
álomalakok, akik előzőleg fenycgetőek voltak, mégis, ha „érett"
módon kezeljük őket, fenyegető jellemzőiket hamarosan elveszítik.
Ha álombeli magatartásunk fokozottan érettnek nevezhető, gyakran
olyan barátságos álomalakok merülnek fel, akik spontán kínálják fel
segítségüket, tanácsaikat. Mondhatnánk, amilyen az adj'isten, olyan
afogadj'isten.
Fontos, s ezért mégegyszer felhívjuk a figyelmet arra, hogy a
tudatos álmodónak az álomalakkal való szembesülés során a
legpontosabban különbséget kell tenni az álom-énje irányában
felmerülő jogos és jogtalan igények között. A parancsolóan
fenyegető álomalakok lehet, hogy olyan - a személyiségen belüli
idegen testnek tekinthető - jogosulatlan bántó hangok, amelyektől el
kell különülnünk, de természetesen előfordulhat, hogy jogosan
jelentkező lelkiismeretünk jogosan jelentkező hangjairól van szó,
amelyekre feltétlenül hallgatnunk kell.

HOGYAN ÉRJÜK EL ÉS HOGYAN TARTSUK FENN A

TUDATOS ÁLMOT ?
Aki eddig elolvasta ezt a könyvet, többet tud a tudatos álomról, mint
a legtöbb pszichológus. Azaz, majdnem mindent. Néhány technikát
nem ismernek még, amelyekkel elérhető a tudatos álom. Az egyik
általánosan használatos technikát, amelyet elméleti technikának
nevezünk, a tanulási technikával együtt - mintegy mellesleg - már
elsajátították. Az elméleti technika lényege a tudatállapot kritikus
ellenőrzése. Ez a tudatos álom elérését szolgálja, s röviden KLG-

91
technikának nevezzük. A következőkben a tudatos álom
fenntartására szolgáló technikákat fogják megismerni, amelyeket
KLB-techni-káknak hívunk. Ezek olyan technikák tehát, amelyek
segítségével a tudatos álmodó megőrzi tudatállapota világosságát az
elalvás során, éber valóságából mintegy közvetlenül magával viszi azt
áloméletébe.
Igaz, hogy kezdetben a tudatos álom megőrzésére irányuló
technikák sok gyakorlást igényelnek, meghatározó előnyük azonban
a KLG-technikával szemben, hogy segítségükkel bármikor, az
általunk választott időpontban képesek leszünk a tudatos álomra, így
azok gyakorisága jelentősen növelhető.
Bizonyára emlékeznek még a „téves ébredés" élményére. Ezzel
azonos módon a KLB-technikák alkalmazása esetén a „téves
ébrenlét" akadályozhat meg bennünket a tudatos álom állapotának
elérésében. Megtörténhet például, hogy bármilyen oknál fogva nem
tudunk elaludni, ezért aztán egy idő múlva felkelünk. Csak később -
amikor már valóban felébredtünk - állapítjuk meg, hogy mindezt
csak álmodtuk....
A KLB-technikák legeredményesebben a könnyű délutáni alvás
esetén alkalmazhatók, ha közben egyszer rövid időre felébredünk. A
kora reggeli órákban is eredménnyel kecsegtetnek, ha hosszabb
éjszakai álmunkból ébredünk vagy, ha már egy rövidebb időt ébren
töltöttünk. Különböző KLB-technikákat különböztetünk meg
aszerint, hogy ilyenkor, elalváskor figyelmünket valamilyen képre,
saját testünkre, vagy csak saját gondolkodó énünkre irányítjuk-e.

A KÉPTECHNIKA
A képtechnika alkalmazása esetén az elalváskori figyelem kizárólag
az optikai adottságokra, az ún. hipnagóg képekre irányul. A hipnagóg
képek tünékeny természetű optikai jelenségek, olyanok, amilyeneket,
pl. röviddel elalvás előtt csukott szemhéjunkon figyelhetünk meg; pl.
egy felvillanás vagy hópehelyszerű struktúrák, amelyekből - ahogy
az elalvás folyamata mélyül - természetközeli jelenségeket vélünk
kiolvasni, bár ekkor is ugyanolyan tünékeny természetűek, mint az
elalvás kezdetén. Bizonyos gyakorlatra van szükségünk ahhoz, hogy
ezeket a képeket tudatosan követni tudjuk. Annak ellenére, hogy
ezeknek a képeknek az egyéni átélése meglehetősen különböző, a
folyamatról általánosságban a következőket állapíthatjuk meg:
Először villanásokat, és sebesen változó formájú mértani
szerkezeteket látunk. Ezt tárgyak és arcok képei követik, amelyekből
teljes életképek állnak elő. Ezek eleinte csak röviden tűnnek fel,
később azonban stabilizálódnak. Ha az álmodónak sikerül tudata
tisztaságát ezeknek az életképeknek a megjelenéséig megőrizni, a
következő

92
kérdés az, hogyan tudna maga is bekerülni ezekbe az életképekbe.
Az erre vonatkozó kísérletek azt tanúsítják, hogy hibás dolog aktívan
beavatkozni ezekbe a képekbe. Ezek a tulajdonképpen eló'álombéli
életképek túlságosan is ingatagok ahhoz, hogy bármilyen kemény
beavatkozást elviseljenek. Ha ezt megpróbálnánk, egyszerűen
feloldódnának. Nyilvánvaló, hogy ebben az ébrenlét és az álom
határmezsgyéjén lévő állapotban az érzékszervi és a testérzékelés
még erősen függ a külső ingerektől: (ezek alatt itt környezetünk
olyan információit értjük, amelyek az elalvás helyét, idejét, a test
állapotát illetően orientálnak bennünket). így test-énünk még nem
képes kizárólag az optikusán észlelt adottságokhoz igazodni, mint
álmunkban álomtesténünk. Ezért például lehetetlen aktívan átmenni
egy ilyen hipnagóg hópehelyfüggönyön. Ha ezt megpróbálnánk, a
kép szétesne, s újra azon fáradozhatnánk, hogy egy életképet
állítsunk össze látómezőnkön. Ahelyett tehát, hogy aktívan
megpróbálnánk behatolni egy ilyen képbe, azon kell
tevékenykednünk, hogy maga a kép „ragadjon magával" bennünket.
E technika alkalmazása esetén is segít, ha elalvás előtt kigondolunk
egy valós cselekményt, amelyet majd álmunkban kivitelezünk. így is
előfordul, hogy az álmodó az elalvás fázisára elveszti a tudat állapota
feletti ellenőrzést, ha azonban eszébe jut a kitervelt cselekmény,
könnyen helyreáll tudatállapota ellenőrzése is.
így elejétől kezdve, a legelső álmunkban is megőrizhetjük a
tudatállapotunk feletti ellenőrzést, s ezzel legelső álmunk is tudatos
álom lesz.

A TESTTECHNIKA
Ha az elalvás folyamatában minden különösebb erőlködés nélkül, de
saját testünkre, pontosabban saját testérzékelésünkre
összpontosítunk, előfordul, hogy úgy érezzük, testünk merev lesz.
Attól függően, hogy hogyan győzzük le ezt a testi merevséget,
beszélhetünk az egy-test-, illetve a kéltest-technikáról. A kéttest-
technikáról sokat olvashatunk az ezoterikus irodalomban. E technika
segítségével - amely meglehetősen hasonlatos az ezoterikusok
asztrális-projekciójához, a legkülönbözőbb testen kívüli élményeket
lehet előidézni (Out-of-Body-Experiences = OOBE). E technikával a
merev testtől elkülönül először csak egy elképzelt, később azonban
érzéseink szerint megvalósult második test, az ún. asztráltest.
Nem mulaszthatjuk el ehelyütt, hogy ne tisztázzuk: az
ezoterikusokkal ellentétben mi nem hiszünk abban, hogy az ember
elválhat fizikailag létező testétől. Ki kívánjuk emelni, hogy az OOBE
esetében véleményünk szerint álomszerű élményekről van szó, és
nem a való világ valóságos eseményeiről. Ha ezzel tisztában
vagyunk, nem

93
kell azon gondolkoznunk többé, hogy vissza tudunk-e jutni fizikai
testünkbe, és hogyan. Ezenkívül egy csomó eloldó technikát
sajátíthatunk el anélkül, hogy magunkévá kellene tennünk az
ezoterikusok rejtélyes nehezék súlyát.
E technikánál ugyanis csak az a fontos, hogy tudatosan
elképzeljük, hogy van egy második, mozgékony testünk, amellyel
ebből a merev, fekvő testből fellebbenünk, vagy az ágyon keresztül
lezuhanunk, amelyből kicsavarodunk, vagy bármely más módszerrel
eloldjuk magunkat tőle. Ha merev testünkről leváltunk, második
testünk -amelyet eleinte mint levegőtestet, vagy „finom anyagi testet"
érzékelünk, vagy megtartja ezt a könnyedséget, vagy annyira
megszilárdul, hogy olyannak érezzük, mint normális testünket ébren.
(Engedtessék meg ehelyütt, hogy azon is elgondolkozzunk: vajon
azok a nagy ezoterikus írók, akik asztrálutazásokról, démonokról,
hetedik mennyországról és hasonlókról számolnak be, nem voltak-e
valamennyien majdnem tudatos álmodók, akik azonban nem
valósították meg a tudatos álmodás első, második és hetedik
aspektusát. Ez a feltételezés még valószíniíbb abban az esetben, ha
elfogadjuk a 143. o.-on bemutatott észlelési modellt. Az ilyen
jellegií élmények bizonyos okoknál fogva természetszerűen igen
nagy hatással vannak átélőikre, ezért nem csoda, ha valóban
„kozmikus" élményekként élik meg azokat. így azután kézenfekvő,
ha az ilyen folyamatokat „asztrális utazásokként" tolmácsolják. Mi
viszont ezeket a kozmikus élményeket a tudatos álmodás magas
fokának tartjuk - ugyanúgy, ahogyan a tudatos álmodást a normális
álom magas fokának.)
Az egytest-technika egyszerűbb, mint a kéttest-technika. Ha ezt a
technikát alkalmazzuk, „lemerevedett" testünket kell élményszerűen
ismét mozgásba hoznunk. Ezt úgy érjük el, ha nagyon tudatosan
elképzeljük, hogy más helyzetben és más helyen vagyunk, mint ahol
fizikai testünk valójában van. Ezt az elképzelést nem nehéz
megvalósítani, ugyanis az itt vitatott állapotban alig kapunk már
valóságos környezetünkből ingerközvetítéseket. Ha sikerül
megélnünk, hogy valóban egy másik (álom-)környezetben, s nem az
ágyban vagyunk, a merevség rövid időn belül feloldódik.
Egy másik módszer arra, hogyan mozdítsuk ki testünket a
merevségből, az, ha testünket élményszerűen egy levegőből álló
képződményként képzeljük el, majd ebből szilárdítjuk vissza
mozgékony testté.
A test-technikának nem szükségszerű közbülső állomása a merevség
állapota. A gyakorlott tudatos álmodók a testtechnikák bármely
változatát már az előtt fel tudják használni, hogy testük - az egyébként
meglehetősen kellemetlen - merevség állapotába esne. Gyakorlataik
során olyan, egyre csalhatatlanabb érzéket fejlesztenek ki magukban,
amellyel megállapítható az az időpont, amelyben az ébrenlét és az álom

94
mezsgyéjére eső átmeneti élmények a legtökéletesebben
megvalósíthatók.
Mivel elalváskor többnyire sötét helyen vagyunk, a test-technikák
alkalmazása során is rendszerint eleinte sötétnek tűnik a környezet.
Mennél gyorsabban távolodunk attól a helytől, amelyen elalvásunk-
kor tartózkodunk, annál gyorsabban kivilágosodik az álomkörnyezet.
Kedvelt trükk ezzel kapcsolatban az, hogy egyszerűen „felkattintjuk
a villanyt". Erről a trükkről szóló beszámolók mégis
ellentmondásosak: van akinek sikerül, van, akinek nem. Ami viszont a
test-technikák alkalmazóinál közös, hogy - legkésőbb a merevség
oldódása után -álmukban egyszerűen felkelnek és megkezdik
álomtörténetüket.

A KÉP-TEST-TECHNIKA
E technika alkalmazása esetén az elalvó figyelme nem irányul
kizárólagosan az optikailag érzékeltre, de nem irányul egyoldalúan
saját testére sem, hanem ugyanolyan mértékben mindkettőre. Ha
ilyenkor nyugalmi állapotunkban azt szuggeráljuk magunknak, hogy
testünk szabad, könnyű és mozgékony, megtörténhet, hogy testünk
valóban mozgó vagy lebegő állapotba kerül. Ha ehhez még sikerül
elképzelnünk egy megfelelő, az álomállapothoz illő közlekedési
eszközt, testünk mintegy besiklik, beutazik az álomképbe. A test
különösen akkor kerül könnyen ebbe a besikló állapotba, ha birtokosa
előzőleg „látómezejében" valamilyen egységes mozgástörténést élt
át, ez viszont gyakori az elalvás folyamán. így például eleinte egy
mozgó pontmezőt látunk, míg később, amikor ebből már élőképet
építünk, a pontok helyett vándorló birkanyájat vagy repülő
madársereget látunk. Ha látómezőnket kitöltik ezek az egységesen
mozgó tárgyak (objektumok), testünk olyan állapotba „csaphat át",
amelyben ezek az objektumok vagy egyáltalán nem mozognak többé,
vagy ha igen, jelentősen kisebb sebességgel. A gyakorlott tudatos
álmodók bizonyos határokon belül álomtestük mozdulatait
pillantásaikkal is akaratlagosan befolyásolni tudják. Ennek a
homályos „belesikló" állapotnak néha az életkép változása vet véget.
Ilyenkor valami ahhoz hasonlót élünk át, mint amikor a képtechnika
segítségével kerülünk az álom-életképbe.

AZ ÉN-PONT-TECHNIKA
A technika azon a gondolaton alapul, hogy saját testünk
érzékelésének tüneményét az éber valóságból hozzuk magunkkal az
álomba, holott az az álomban nélkülözhető. Valóban, az elalvás
után (de

95
gyakran már az alatt is) átélhetjük magunkat úgy is, hogy csak egy
pont-alakú énből állunk, s ezzel veszünk részt az álomvilágban. Ezt
úgy tudjuk könnyen megvalósítani, ha elalvás során arra a gondolatra
összpontosítunk, hogy saját testünket nemsokára egyáltalán nem
fogjuk érzékelni többé. Amikor aztán már tényleg nem érzékeljük a
testünket, „én-pont"-ként szabadon lebeghetünk ide-oda a térben
(amely kezdetben azonosnak látszik a hálószobánkkal).
Az álomvilág az én-pont számára szabadon megközelíthető. Ebben
az álomvilágban is megvan a választásunk: vagy tudatosan
komponáljuk az álomtörténetet, vagy átadjuk magunkat a kialakuló
álomképnek, hagyjuk, hogy magával sodorjon, s figyeljük, merre
fejlődik tovább.

A KÉP-ÉNPONT-TECHNIKA
Ez az eljárás az énpont-technikától csak abban különbözik, hogy
figyelmünket az előzőeken kívül a már leírt elalvás közben jelentkező
képekre is ráirányítjuk. Ha kialakul az elalvás közben vagy már
magában az álomban az áloméletkép, egyszerűen belesiklunk.
Bizonyos körülmények között azonban az én-pont más álomalakba is
behatolhat, s ennek motorikáját is átveheti.

EGYÉB TECHNIKÁK
Teljességgel lehetetlen, hogy ehelyütt a KLB-technikák valamennyi
variánsát bemutassuk. Valószínűleg annyi van belőlük, ahány az
előrehaladott tudatos álmodó. Meggyőződésünk, hogy elegendő
tájékoztatást adtunk a technikákról. Az a fontos, hogy mindenki
elegendő tapasztalatot gyújtson a saját maga elalvásélményeivel
kapcsolatosan. Ez után hamarosan meg fogja találni mindenki a
számára legalkalmasabb technikát is.
Az utolsó fejezetben olyan technikákról is szólni fogunk, amelyek
a tudományos kutatással kapcsolatosak. Végezetül meg szeretnénk itt
még említeni néhány jóideje ismert ősi technikát.
Bár a tudatos álom természetére vonatkozó, és az elsajátításának
módjait illető első rendszeres kísérleteket mi végeztük, a téma egyes
részleteivel évezredek óta foglalkoznak a különböző kultúrák.
Erre vonatkozó utalásokat találunk a tantra híveinél, a tibeti
jógiknál, a buddhista szerzeteseknél, a misztikusoknál, a
teozófusoknál, az antropozófusoknál, az okkultistáknál, a
spiritisztáknál, a mágusoknál, és majdnem minden titkos vallásban
és titkos tudományban, így egyes indián és maláj népcsoportoknál
is.

96
 Összességében azonban elmondható, hogy ezeknek a csoportoknak
az álomtechnikái túlságosan terhesek a maguk mitológiai vagy
ideológiai fölös terheivel, ezért alkalmazásuk sem nem elég
egyszerű, sem nem elég hatékony.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyományos elméletekben ne
lenne egy szemernyi igazság sem. A tibeti jógik például azt ajánlják,
hogy ahhoz, hogy a tudatos álmodás képességét elsajátíthassuk,
vonuljunk teljes magányba, ahol meztelenül tombolhatunk, s akkor
üvölthetünk, amikor akarunk („Ez csak álom!" CHANG, 1963).
Ebben a tanácsban is sejlik egy szemernyi igazság: a tudatos álom
elérése szempontjából természetesen kedvező, ha szokatlan
helyzetekben gondolatainkat valamelyik álmunkra koncentráljuk
(lásd az elsajátítási technikát). Mindenesetre a jóginak az a jóslati
kijelentése, hogy „Ez csak álom", végül is öncsaláshoz vezet. Ez az
öncsalás legkésőbb akkor válik bizonyossá, amikor valaki komolyan
véve az előző kijelentést, nekifutással leugrik egy szikláról....
Vagy nézzük csak a yaqui varázsló, Don Jüan tanácsát, amely
szerint álmunkban nézzük meg saját kezünket, így érhetjük el a
tudatos álmot. Ennek az utasításnak az az ésszerű magva, hogy egy
olyan személy, aki a tudatos álmodásban még nem gyakorlott,
könnyebben fenntarthatja az álmában elért tudatosságot, ha valami
olyasmit végez, amit előzőleg, ébren elhatározott. Ez a valami lehet a
kezek megnézése is, csak ne tartson túl soká! (Fixációs veszély). A
tudatos álmodás elsajátítására azonban a Don Juan-i tanács kevésbé
alkalmas: végül is csak akkor tudjuk követni, ha már elértük a
tudatosságot.
így aztán azon sem csodálkozhatunk, ha CASTANEDA arról
számol be, hogy az álmodás művészetének elsajátítása igen nagy
nehézségekkel jár, holott ebben őt DON JÜAN mind tanításával,
mind különböző veszélyes mérgekkel és drogokkal támogatta.
Castaneda későbbi műveiben („Die Kunst des Pirschens" 1985)
olyan részleteket találunk, amelyek feltűnő hasonlatosságot mutatnak
a mi kép-technikánkkal.
Nos, most már mindannak a tudásnak birtokában vannak, aminek
egy tudatos álmodó számára jelentősége lehet. Egy tennivaló maradt
még hátra - ez is csak abban az esetben, amennyiben az Olvasónak
fontos, hogy mindezeket a praktikákat egy olyan világképbe építsük
be, amely nem ellentmondásos, s az Olvasó számára elfogadható. Ez
azonban már filozófia, azaz kedvtelés, amint arra az első szótag a
„philo" utal. És mégis, „semmi sem olyan praktikus, mint egy jó
elmélet", állította a század első felének egyik vezető pszichológusa,
KÜRT LEWIN. A következő fejezetben módjuk lesz csatlakozni
LEW1N véleményéhez, hiszen „semmi sem fontosabb egy elmélet
szempontjából, mint a jó gyakorlat".
Tessék tovább gyakorolni!

97
 5. FEJEZET

•&y

ISMERETELMÉLET HÁZI HASZNÁLATRA

ÁLLÁSPONTOK

Az „ismeretelmélet" súlyos szó. Szabály szerint még csak nem is

azok vagdalkoznak vele (a kutató tudósok) akiknek kellene. Mégis
úgy van ez, hogy minden tudatos álmodó - amikor a tudatállapotára
vonatkozó kritikus kérdést felteszi - kissé ismeretelméletet ilz
anélkül, hogy ezt annak nevezné. Bosszantó a dologban az, hogy a
környező világot mindenki bizonyos ismeretelméleti szempontok
szerint észleli, anélkül azonban, hogy erről tudna. Pedig ugyancsak
hasznos lenne, ha tudnánk, hogy csak az adott lehetőségek közül
választottuk ki magunknak az egyiket, így könnyebben
elkerülhetnénk a zsákutcákat.
Zsákutcába kerülni e témában különösen a tudományon belül
súlyos dolog: „vakká" teheti az eltévedtet. Ebben a fejezetben röviden
a lélektanon belül két olyan ösvényt fogunk bemutatni, amelyek
tévútra kerültek. Meg kell hagyni persze, hogy ezeket is azért
mutatjuk be, hogy az Olvasó a mi álláspontunkat mennél könnyebben
elfogadhassa.
Ugyanakkor nem akarjuk elhallgatni, hogy az észlelés és a
személyes (tudattalan vagy tudatos) tartás közötti, itt bemutatandó
összefüggés ismerete a tudatos álmodás képességének elsajátításához
nem feltétlenül szükséges. Ami azt jelenti, hogy nyugodtan át is
ugorhatják ezt a fejezetet, ha kedvük úgy tartja, ettől még lehetnek
tudatos álmodók!
Feltételezzük azonban, hogy ez az egész mégiscsak érdekli
Önöket, gondoljanak csak LEWIN kijelentésére, miszerint semmi
sem olyan praktikus egy elmélet szempontjából, mint a jó gyakorlat
és fordítva.
Szóval miért erőlködünk mi itt tulajdonképpen ezzel a fejezettel?
Nos engedjük ki a zsákból a macskát, s mondjuk meg kerek perec,
miért: mert a következő oldalakon bemutatott kritikai realista
érzékelési modell meggyőzően bizonyítja, hogy az éber valóság
élményei és észlelései egyenrangúak a tudatos álombeli valóság
élményeivel és észleléseivel. Ez a tény alapozza meg tudományosan
azt is, hogy a tudatos álomtechnika a következő évtizedek
pszichoterápiás eszközévé válhasson.
Másrészt azt is szeretnénk, ha a kritikai realizmus, mint
ismeretelméleti alapállás a következőkben lehetőleg elterjedne, s
közkedveltté válna, egyrészt mert semmi köze a zavaros, emelkedett
elefántcsontelméletekhez, másrészt pedig egy együttérző, felelős és
toleráns életfilozófia praktikus elvének bizonyult.

99
ALAPOK

Nem titkoljuk, hogy az alakelmélethez - amelyet

alakpszichológiának is neveznek - közel állunk, s az észlelés
alakelmélet által képviselt ismeretelméleti modelljét találjuk egyedül
értelmesnek: ez pedig az ún. „kritikai realizmus".
Ahhoz, hogy a következőket valóban megértsék, ismerkedjenek
meg először az alakpszichológia alapvető jegyeivel.
Az „alak" fogalmát EHRENFELS vezette be. Ezalatt ő egy olyan
lelki teljességet értett, amelyet teljeskörtí összegzettség és transzpo-
nálhatóság jellemez. Példaként a melódiát hozza fel: a melódiát a
teljeskörü összegzettség jellemzi, mert részeinek összegével nem je-
lemezhető, valamint traszponálható, mert akkor is felismerhető, azaz
megmarad, ha minden egyes hang tónusát megváltoztatjuk - azaz ha
más hangnemben adjuk elő. Gyakran hallhatjuk a következő
mondatot, bár ez az összefüggéseket kissé megkurtítja: „Az egész
több, mint részeinek összege".
Az alakpszichológia neves képviselői egyrészt az ún. „Berlini
iskola" tagjai: WERTHEIMER, KÖHLER, és KOFKA, a Berlini
iskolán kívül pedig LEWIN, METZGER, RAUSCH, és BISCHOF.
Az alakpszichológia elméleti és kísérleti alapjait a Frankfurt/am
Main-i és a Berlin-i egyetemeken dolgozták ki. A nácik
hatalomátvétele a népre és a tudományra vonatkozó minden ismert
következményével oda vezetett, hogy az alakpszichológia
legjelentősebb koponyái emigrációba kényszerültek, s az
alakpszichológia, amely egykor oly magas színvonalon volt
Németországban, szétesett.
Az alakelmélet ismeretelméleti magyarázatát ebben a fejezetben
mutatjuk be. Az alakpszichológia pszichofiziológiai, rendszerelméleti,
pszichológiai magyarázatára, valamint alkalmazásának átfogó
bemutatására könyvünkben nincs mód. Az az olvasó, aki bővebben
kíván az alakelméletró'l tájékozódni, megteheti ezt az
irodalomjegyzékből.
Foglaljuk itt most össze az alakpszichológia érdemeit: Fő érdemét
abban látjuk, hogy az egyéb pszichológiai irányzatokkal ellentétben,
amelyeknek csak egy torz emberképre futotta, megfelelőbb
emberképet sikerült kialakítani. így az alakpszichológia az embert
nem tekinti gépnek vagy különösen értelmes patkánynak, mint azt
még manapság is jónéhány behaviorista teszi, hanem figyelembe
veszi az ember gazdag és teljes belső életét. Az alakpszichológusok
az embert dinamikus egésznek tekintik, akinek részei egymással
állandó kölcsönhatásban vannak, egymást kölcsönösen viselik és
meghatározzák.
Végső soron az embert nem elhatárolt, lezárt rendszernek fogják
fel, hanem olyan szociális lénynek, aki értelmét az emberi együttélés-

100
ben találja meg. Ugyanakkor az alakpszichológusok alapfeltevéseiket
nem tekintik megcáfolhatatlan hittételeknek, csak olyan színvonalas
feltevéseknek, amelyek hasznossága egyedül a tapasztalati valóságon
mérhető.

ELHATÁROLÁSOK

Miról is van szó tulajdonképpen? Minden ismeretleméleti

megfontolás középpontjában az a kérdés áll, hogy milyen kapcsolat
van a pszichikai és a fizikai adottságok között. Más szavakkal: az a
kérdés, hogy annak, amit észlelünk, mi köze van ahhoz, ami
„tényleg" van -sőt, hogy azt, ami „tényleg" van, egyáltalán
biztonsággal felismerhetjük-e?
Azt, hogy ez a kérdés egyáltalán nem helytelen, egy meglehetősen
egyszerű példával bizonyítjuk: Valaki messziről lát egy embert egy
olyan pontról, ahonnan igen nagy a látómezeje. Elhatározza, hogy
megközelíti. Amikor odaér, észreveszi, hogy nem emberről, hanem
madárijesztőről van szó. Tekintsünk el most attól, hogy az ilyen
tévedésektől általában az embereket megóvják a madárijesztőkkel
kapcsolatos tapasztalataik, másrészről, hogy ritkán fordul elő egy
ember egyedül egy nagy látómezejű' tájban, inkább szociális
összefüggéseiben, s gondolatban végezzük el a következő kísérletet:
Hogyan tudja ez az ember megmagyarázni magának azt, amit átélt?
Nos, egy olyan naiv lény, aki ehhez még mágikus világképpel is
rendelkezik, az egészet talán úgy tudja megmagyarázni magának,
hogy a másik addig, amíg ő odaért, madárijesztővé változott, mert
hiszen egy fél órával ezelőtt ő még „tényleg" egy embert látott. Ez a
magyarázat, ha vándorunk adott világképét feltételezzük, logikailag
hibátlan. Ugyanakkor azonban triviális is. Ilyen naiv lényt manapság
még egy gondolati kísérletben is nehéz elképzelni.
Fontolgatásunk akkor lesz igazán izgalmas, ha azt tesszük fel,
hogy vándorunk nem is vándor, hanem egy olyan lény, akinek a
megállapodottság sokkal fontosabb, mint a kellemetlen kíváncsiság
vagy a szociális kontaktus utáni vágy: az ilyen ember sosem indulna
el e felé a távoli lény felé, s élethossziglan abban a meggyőződésben
élne, hogy ott egy ember állt, aki még nála is lomhább...
A példaként felhozott történet a megfigyelőben mégiscsak fel kell,
hogy ébressze a nyugtalanító kérdést: vajon az, amit észlelünk,
valóban úgy van-e, ahogyan észleljük?

A lelki és a fizikai, a belső és a külső, az anyag és a tudat közötti

viszony minden filozófia központi kérdése. Arisztotelésztől Hegelen

101
át Marxig a „test és lélek" problematikáját a filozófia alapkérdésének
tartották. Kortársunk (R. Fuchs: Ansatze, Methoden und Wissen-
schaftliche Grundlagen der Handlungsforschung 1976. A
cselekvéskutatás elméleti magyarázata, módszerei és tudományos
alapvetései) c. művében ezt a problematikát bár többé-kevésbé
átejtönek, mégis találóan: a tudományelmélet „legkínosabb*
kérdésének" tartja. (*a kínos kérdést a németek Gretchenfrage-nak
nevezik /a ford./). Talán emlékeznek még rá, hogy Gretchen ezt
kérdezi Fausttól: „Heinrich, mi a véleményed a vallásról?" (vagy
valami hasonlót) s Faust, akinek színt kell vallani, köntörfalaz. Ha
megmondja Gretchennek az igazságot, ő nem akarja hallani azt.
Hazudni viszont nem akar. És egyáltalán, tudja-e azt a választ, amely
ót magát is meggyőzi? Ez a kínos gretcheni kérdés a tudomány
területén lévő problematikát is kifejezi; nem csak a válaszadással
köntörfalazunk, de inkább fel sem tesszük a kérdést. Azt, hogy hová
vezet, ha ezt a kérdést megkerüljük, s ennek következtében az ember
vizsgálata során mintegy kényszerűen vagy lelki, vagy fizikai
tényeket egyszeníen kikapcsolunk, a tudományos pszichológia két,
nem is olyan régi irányzata tanúsítja.
Az egyik a behaviorizmus. Ez az irányzat csak azt akarta vizsgálni,
ami fizikai szinten mérhető, s minden törekvést tudománytalannak
nevezett. A tudatot (mert ugye az nem mérhető) kutatásaiból
„tudatosan" mint „fekete dobozt" kirekesztette, s így az embert egy
lélektelen inger-reakció-mechanizmussá nyomorította.
Álljon itt ehhez egy példa. Egy 327 grammos hím patkány
fenekébe beszúrok egy 17 gramm súlyú, 700 mikrométer
csúcsátmérőjű tűt 6,5 méter/mp sebességgel, mire az 137,6 cm
magasra ugrik fel. A rémületről, a félelemről, a fájdalomról,
egyszóval mindarról, ami közben az állat tudatában lejátszódhat,
szó sem esik. Lehet, hogy példánk vitatható természetű, mégis
ennek a gondolkodási irányzatnak a tényleges struktúráját fejezi ki.
Magától értetődő, hogy magán a pszichológián belül létezik annak
az irányzatnak a teljes ellentéte, az a túlzó, amelyet
tudatpszichológiának neveznek, s amelyben az ember egy testetj£n
és cselekvésképtelen szellemalakká finomul.
A két példa azonban túlzó. A helyzet nem olyan rossz.
Természetes, hogy ma már van egy sor átmenet, ezek bemutatására
azonban itt nem vállalkozhatunk. Példáink csak azt az igényt jelzik,
hogy mind a tudományban, mind a gyakorlati életben szükségünk van
egy ismeretelméleti álláspontra, méghozzá olyanra, amely nem
rekeszti ki többé a lelki és fizikai világ között fennálló
kölcsönhatást, sőt, amelynek a világ magyarázatához (úgy, ahogyan
azt átéljük) szüksége van erre a kölcsönhatásra. Ezt nyújtja a kritikai
realizmus. Na nem véletlenül. Hiszen ezen dolgoztunk ebben az
egész fejezetben.

102
A „FENOMENÁLIS" ÉS A „TRANSZFENOMENÁLIS"

Mit is jelent a „kritikai realizmus" esetén a „kritikai" szó? Azt

jelenti, hogy ez a modell tisztán (kritikusan!) különbséget tesz
aközött, ami tárgyilagos, és aközött, amit egyénien észlelünk.
Hogy modellünket szemléletessé tegyük, az optikai észlelés
példáján fogjuk megvilágítani. Ebben nyújt segítségét a 105. o.-on
található ábra is („A kritikai realizmus észlelési modellje"). Ezen
megtalálhatók mindazok a fogalmak, amelyeket a megvilágításnál
felhasználunk, s teljes összefüggésük azonnal világossá válik.
A két, egymással szembenálló tojásfej két tudattal megáldott lényt
jelöl, két egyéniséget, két embert. Elülső oldalukon van valami, amit
„külső érzékszervnek" nevezzünk, tegyük fel, hogy itt a szemről van
szó. Ezzel az érzékszervvel észlelik tojásfejeink optikusán a
környező világot.
Azután vannak még „belső" érzékszervek, amelyekkel saját
testüket érzékelik. A modellen ezeket is feltüntettük.
Minden érzékszervből vezeték vezet az ún. PPN-be, ez a nagyagy
egy bizonyos területe. Ennek a létét csak feltételezzük, nincs
meghatározott helye az agyban, valószínűleg a nagyagy különböző
részeiből áll, amelyeket egymással számtalan vezeték köt össze.
A PPN a „lelki-fizikai-nívó" rövidítése, s ez alatt a nagyagynak azt
a területét értjük, amelyen a fizikai valóság pszichésen megjelenik,
tehát agyunknak az a része, amelyen például a szemünk által észlelt
fa „belső szemeink" előtt megjelenik (úgy is mondják, hogy képvi-
selödik), természetes nagyságában ugyanis aligha férne el a
fejünkben. Ezen a területen, a PPN-en zajlik le tehát az ászlelés.
Minden észlelés. Mindegy, hogy szaglásról, érzésről, látásról vagy íz-
lelésről van szó, hogy fájdalmat vagy örömöt, jót vagy rosszat
érzékelünk, vagy az általunk érzékeltet erkölcsileg értékeljük,
lényeg, hogy minden fizikai jelenség tudatosan is képviselve lesz,
azaz tudatképessé válik. A PPN tudatunk székhelye. Környező
világunk minden „reprezentánsa", beleértve saját testünket is,
ehelyütt lesz számunkra észlelhető.

Azok az idegvezetékek, amelyek a PPN-ból indulnak ki, s testünk

mozgásszerveit irányítják - állandó cserekapcsolatban vannak az
információkkal, amelyeket érzékszerveink továbbítanak a PPN-be -
teszik végül is lehetővé, hogy szervezetünk a környezetre reagálni
tud. Reakció alatt nemcsak a „motorikus" ellenhatást értjük, bár
ábránkon az áttekinthetőség kedvéért ezt az egyetlen reakció-
lehetőséget ábrázoltuk, hanem az érzelmi és értelmi reakciók minden
fajtáját is. Fontos, hogy szem előtt tartsuk, hogy „bensőnknek",
melyet mint tudatos

103
lények, a „külsőtől" megkülönböztetünk, mindenkori PPN-ünkben
megvan a maga helye. Fizikai testünk már az ún. „külsőhöz" tartozik.
Ha pl. érzékszerveink arról informálnak bennünket, hogy egyik
kezünk valamilyen forró tárgyhoz közeledik, ez a tény PPN-ünkben
megjelenik, reprezentálódik a vele összefüggő közlésekkel együtt.
Ilyenek a körülbelüli hőmérséklet, a távolság, múltbeli hasonló
tapasztalatok, valamint minden olyan érzés és hangulat, ami ehhez
kapcsolódik, mint pl. félelem, óvatosság vagy bátorság. Csak ezután
indulnak el azok a parancsok, amelyek arról gondoskodnak, hogy
testünk (remélhetőleg) színvonalasan hatni tudjon. A reakció
következményei azután ismét tudatosulnak PPN-ünkön, s így a
szükséges kiigazítások állandóan és ismételten megtörténhetnek.
Magatartásunk itt leírt szabályozása természetesen sokkal
összetettebb összefüggésekben is érvényesül, mint pl. akkor, amikor
olyan valakivel találkozunk, akibe szerelmesek vagyunk....
Azt, hogy ennek a világképnek mik a következményei, a
legszemléletesebben akkor érthetik meg, ha még egy pillantást vetnek
a 103. o.-on lévő ábrára. írja be a saját nevét a fizikai test A helyére,
a B helyére pedig egy barátjáét. Magától értetődik, hogy a tesX-te A\B
helyére azt kell beírni, hogy „Ahogyan a barátomat látom", a test-te
B\A helyére pedig: „Ahogyan a barátom lát engem". Ehhez most még
hozzá kell képzelni egy olyan időszerű' véleményeltérést Önök
között, ahol látszólag minden megalkuvás kizárt....
Ez a modell tehát nemcsak azt teszi valószínűvé, hogy olyan
dolgokat is észlelünk, amelyek nincsenek is, hanem azt is, hogy két
különböző embernek különbözőképpen kell érzékelniük ugyanazt a
tényállást. Ugyanis nemcsak, hogy születésünktől fogva különbözőek
vagyunk, nemcsak, hogy egyéni életünk során a legkülönbözőbb
szűrőket fejlesztjük ki magunkban, amelyek érzékelésünket
„színezik", de mindnyájan egy-egy szigetet képezünk egy nem
áttekinthető világban, s ez a transzfenomenális világ észlelésünk
rendkívüli világától tartósan elkülönül. Bár a „fenomenális" és a
„transzfenomenális" a filozófiai szaknyelv fogalmai, ha közelebbről
megvizsgáljuk, elég könnyen felfoghatók. A fenomén az, amit
érzékelhetünk, pl. láthatunk. A szó görög eredetű, és azt jelenti, hogy
a „megjelend" vagy a „magát érzékszerveknek megmutató". A
„fenomenális világ" tehát mindaz, amit érzékelünk, s ezzel
számunkra mindaz, ami PPN-ünkben megjelenik.
A „transzfenomenális" fogalma szintén egyszerű. A „transz", az
első szótag azt jelenti, hogy valami felett, valamin túl. A teherautó
valamit íra/isz-portál valahonnan el, valahová, a transz-vesztita túl
jutott a mindenkori öltözködési szokásokon. „Transzfenomenális"
tehát az, ami túl van az általunk érzékelés útján megközelíthető
fenomenális világon. Összefüggéseiben nézve ez azt jelenti, hogy
annyi fenome-

104
nális világ van, ahány tudattal megáldott lény - de csak egy transzfenomenális világ
van!
Ez pedig azt jelenti, hogy az emberek, még „tökéletes egyetértés" esetén is
megőrzik teljesen személyes látásmódjukat, s ez mindenki mástól megkülönbözteti
ókét. Ez általában nem okoz gondot. Probléma csak akkor van, ha egyszer nem tudunk
nagystílűén ráhagyóak lenni, hanem részletekbe menően kicsinyesen és makacsul
tartjuk magunkat véleményünkhöz, olyasmihez, amit esetleg mások fel sem
ismerhetnek, meg sem láthatnak. Próbáljanak csak meg egyszer öt baleseti tanútól öt
egybevágó leírást kapni, vagy próbálják csak meg az ellenérdekű féllel egy
leszerelési tárgyaláson megértetni, hogy az ő fegyverei sokkal veszélyesebbek, mint
az Önökéi.
A következő példa még világosabbá teszi az elmondottakat: Képzelje el, hogy
sétálni megy a kutyájával. Az Ön fenomenális világa a következő lehet: „Micsoda
kellemetlen ólmoseső van már megint! Oh, ott megy G. úr, ezenkívül azonban sehol
semmi a láthatáron." Kutyája fenomenális világa azonban teljesen másképpen fest:
Mivel ő egy „szaglászó lény", számára a világ a legkülönbözőbb és legizgalmasabb
szagokból fog állni, amelyeket Ön nem is képes érzékelni. Viszont, mivel a kutyák
viszonylag rosszul látnak, G. úr valószínűleg nem fog feltűnni neki, hacsak a szél oda
nem viszi az illatát. A transzfenomenális világban azonban minden egyszerre jelen
lesz, G. úr, akit Ön lát, s a szagok is, amelyeket az Ön kutyája érzékel, mert a
különbség csak a fenomenális világok között létezik.
Vagy gondoljunk csak arra, milyen kicsi a számunkra látható sugárzások száma ha
összehasonlítjuk a számunkra láthatatlan, de létező (transzfenomenális) sugárzások
számával. Az infravöröstől az ultraibolyáig a valóban létező sugárzásoknak csak
jelentéktelen részét vagyunk képesek látni. Más élőlények számára ugyanakkor
teljesen más a látható dolgok spektruma. A kígyók például igen érzékenyen reagálnak
az infravörös sugárzásra, a növények az ultraibolyára. Az érzékelőképesség
szempontjából az emberek között is érezhető a különbség. Gondoljanak csak az
egyáltalán nem olyan ritka vörös-zöld színvakságra.
Egyedül az elektromágneses jelenségek területéről számos példát említhetnénk az
elektromos mezők észlelésétől az túlzott hullámhosszú sugárzások érzékeléséig. Az
eddig említett példák azonban úgy véljük, elegendők ahhoz, hogy az Olvasó
megértse, a (transzfenomenális) világot csak egyes részleteiben, és személyiségünk
határai szerint érzékelhetjük. S ez nem csak az általánosan érvényes fizikai-biológiai
határokat jelenti, hanem az egyénenként messzemenően különböző lelki-érzelmi
különbségeket is.

106
SZEMLÉLTETÉS

Ahhoz, hogy az eddig állítottakat megértsék, minden bizonnyal fel

elevenítettek magukban saját életükből olyan összetettebb
összefüggéseket és élményeket, amelyek során olyan dolgokat
érzékeltek, amelyek valójában nem is léteztek. Itt mi most olyan
példák bemutatására korlátozódunk, amelyek az optikai észlelés
összefüggéseiről szólnak.
A 108. oldalon lévő két felső ábra arra példa, amit látunk, pedig
nincs is. Erőteljesen nézze például (lehetőleg jó nappali fényben) egy
percen át a vitorlán lévő fekete csillagot, anélkül, hogy közben a
szemét mozgatná. Ezután irányítsa tekintetét egy üres, lehetőleg
fehér felületre. Azt fogja tapasztalni, hogy még mindig a vitorlás van
a szeme előtt, méghozzá „negatívban".
Ha a következő ábra szürke gyűrűjét szemléljük, hamar
meggyőződhetünk, hogy az mindenütt azonos színű. Ha azonban a
hosszanti tengelyre egy hosszúkás tárgyat (pl. egy ceruzát) helyezünk
a kép közepébe, látni fogjuk, hogy az egyik oldalon a szürke
sötétebbnek tűnik.
A következő két ábra (108. o.) szintén azt jelzi, hogyan csalhat a
látszat.
Nyugodtan vegyen a kezébe egy mérőszalagot, ha nem hisz a
szemének! Az A ábrán lévő egyenesek azonos hosszúságúak. A B
ábrán lévő középső körök szintén azonos nagyságúak.
Ez is bizonyítja, milyen könnyű félreértékelni a valóságot.
Válójában ennek a mondatnak úgy kellene hangzani, hogy „milyen
könnyű félreértékelni a transzfenomenális világ adottságalt." De ki
ind állandóan „tárgyilagos bírálóként" élni? Hétköznapjaink többségét
mindnyájan „naiv" realistaként töltjük el.
Egyébként az eddig bemutatott optikai csalódásnak valamennyien
ki vagyunk szolgáltatva. PPN-ünk ebben a vonatkozásban igen
hasonló; a „valóságot" azonos módon torzítja. A következő
példákkal azonban már egy kicsit másként állunk. Itt már nem optikai
csalódásokkal, hanem az ún. „billenő figurákkal" lesz dolgunk. A
109. oldalon látható az ún. Necker-féle kocka. Van, aki első
pillantásra úgy látja, mint ha jobboldalt és felette lenne, van aki úgy,
mint ha baloldalt és a kocka alatt lenne. Ha viszont kellően hosszú
ideig nézzük, a kocka elkezd „billenni", azaz hol, alul baloldalon,
hol felül, jobboldalon látjuk egészen addig, amíg tekintetünket el
nem fordítjuk róla. A kockák „billegését", helyváltoztatását
akaratilag irányíthatjuk -erre azonban nem mindenki képes. Ez
esetben tehát ugyanazt a tárgyat észleljük egymástól teljesen
különböző módon; mindehhez jön még, hogy észlelésünket
akaratilag befolyásolhatjuk, ami viszont an-

107
Intenzíven nézze kb. egy percen keresztül ezt a képet.

Két példa az optikai csalódásra.

108
nak a jele, hogy PPN-ünk szokásainak mégsem vagyunk teljesen
kiszolgáltatva.
Akarati tevékenységünk felerősítésével úgyszólván „transzcendál-
tuk" a fenomenálisan adottat (azaz túlléptünk rajta) s ezáltal
megállapítjuk, hogy a „transzfenomenális adottság" legalábbis két
különböző alakban jelent meg. Ez az észlelési folyamat áll be akkor
is, ha a kockát valamelyik csúcsára állítjuk (lásd szintén a 109. o.-t.),
bár kiindulópontunk ekkor valamivel nehezebb. Ilyenkor a csúcsán
álló kockát vagy felülről, vagy alulról látjuk.
A Schröder-féle lépcső ugyanezt az effektust demonstrálja, de talán
még hatásosabban, (lásd 109. o.-on.) Vagy egy olyan lépcsőt látunk,
amely a bal felső irányból a jobb alsó irányba vezet, vagy egy olyat,
amely a tér jobb felső sarkában áll a feje tetején.
Korábban azt kértük önöktől, próbáljanak feleleveníteni saját
életükből olyan részleteket, amelyek komplex példák lehetnek a
valóság

109
torz észlelésére. Ha valakinek ez nem sikerült, vagy nem is akarta,
hogy sikerüljön, az most kételkedéssel azt mondhatja: az itt
bemutatott példák meglehetősen egyszerű struktúrájúak, ezért nem
látszik arányosnak, ha magyarázatukra (mert természetesen vannak
természettani és élettani magyarázataik is!) ilyen nagyigényű észlelési
modellt építünk. A kételkedőknek azt válaszoljuk, hogy példáink csak
a fénytani érzékelés területéről valók. A fénytani érzékelés az ember
átfogó érzékelési lehetőségeinek csak egy kis részét testesíti meg.
Ugyanakkor állíthatjuk, hogy ahogyan lejátszódnak a dolgok
kicsiben, úgy játszódnak le nagyban is. Ezért mégegyszer kérjük
hitetlenkedő Olvasóinkat, próbáljanak meg olyan eseményeket
feleleveníteni, amelyben ugyanazon tárgy vagy tény különböző
észlelése vagy felfogása bizonyos problémákhoz vezetett.
Érezte már magát mellőzöttnek és csökkent értékűnek azért, mert
feleségét előléptették, és egyszerre csak több pénzt hozott haza, mint
ön? Bár felesége semmiféle naiv örömöt efölött nem érzett, s nem is
élt vissza azzal, hogy ő többet keres? Vagy előfordult már, hogy
alaptalanul (utóbb ezt nem nehéz megállapítani) féltékeny volt? - Es
így tovább....
További példával is szolgálunk hitetlenkedőinknek, s bár példánk
ismét csak fénytani természetű, abban bízunk, mégiscsak kivált
önökből némi érzelmet.
Kérjük, nézze meg a 111. oldalon található ábrát. írja le teljes
nyugalommal, mit lát ott. Melyik fejet látta? A csinos fiatal nőét?
Vagy a „csúnya" öregét? A szemlélőknek valamivel több, mint a
fele fiatal nőt lát, a többiek öreget. A fiatal nőt rendszerint „szép"-
nek tartják, míg az öreget „rondának". Néhány szemlélő itt is képes a
képet aka-ratilag az egyik látványból a másikba átbillenteni, mások
mindig csak az egyik változatot látják, saját variációjukat. A
„fenomenális reprezentáns" (ami tehát a transzfenomenális adottság
alapján PPN-ünkben reprezentálódik) a „külvilág" transzfenomenális
jelenségét egyéni módon strukturálja. Még azok is alá vannak
rendelve az észlelés e szerkezetiségének, akik a képet akaratlagosan
át tudják billenteni - hiszen kezdetben ők sem látták mind a két
képet egyszerre, hanem valamelyik mellett „döntöttek".
így abból kell kiindulnunk, hogy a dolgok tapasztalásának a
milyenségét nem csak a élettani adottságok határozzák meg.
Véleményünk szerint az emberek képérzékelését (de még a többi
ember érzékelését is!) az érzelmi beállítottság és még sok egyéb
adottság is befolyásolja. Önmagában nézve ez meglehetősen
elkoptatott megállapítás.
Mégis a kritikai realizmus az az egyetlen érzékelési modell, amely
ezt a tény úgy veszi figyelembe, hogy közben nem kerül más
adottságokkal ellentmondásba.

110
Ez már egy komplexebb „billenőkép". Legtöbben először egy fiatal nőt lát
nak, majd egy rút öreget.

Utolsó példaként az alakpszichológia egyik kísérletét mutatjuk be.

Ezzel a példával ismételten fel akarjuk hívni a figyelmet arra, hogy
világunkat nemcsak „egyszerűen" érzékeljük, hanem a percenként
ránkszakadó ingerek sokaságát meghatározott módon rendszerezzük,
s így jutunk el az alakot öltött érzékelésig.
A kísérleti személy egy nagy üres lap előtt ül, amely 4000
négyzetre van osztva, s az a feladata, hogy kitalálja, hogyan néz ki az
ábrázolandó figura. Alul bal oldalon kezd, és jobbra felfelé halad
tovább. Ha készen van egy sorral, megy a következőbe. Minden
egyes négyzetről meg kell mondani, hogy fekete-e, szürke, vagy
fehér. Szemben vele ül valaki, aki ismeri az ábrázolandó figurát, s
minden kísérleténél, amely a szín kiválasztására irányul, meg tudja
mondani, hogy az helyes-e vagy téves. Az eredeti kísérlet, tehát a
4000 négyzet és a három szín esetén 12 000 lenne az alternatívák
száma. A kísérleti

111
személyek azonban a színek négyzetekbe rendelése során átlagosan
csak 15-20 hibát vétenek. Ez azért van, mert a kitalálandó figurának
úgynevezett „jó alakja" van. Minden azonos színű négyzet érintkezik
egy ugyanolyan színtí négyzettel, és csak derékszögű elfordulás van.
Amint valaki felismeri, hogy az első négyzet fehér, addig
próbálkozik a fehérrel, amíg a huszadik kockánál elvéti. Ekkor egy
vagy két tévedés után megtudja, hogy most a „szürke" jön, ezért a
szürkével próbálkozik tovább. Ezenkívül mindenki hajlamos arra,
hogy az egyszer már megtalált mintát a következő' sorban
megismételje.
Tudatunk (amelybe beletartozik érzékelésünk, sőt, érzéseink is...)
be van állítva az ún. „jó alakokra". A környezeti ingerek szervezési
törekvése, valamint a harmadik fejezetben tárgyalt érzékelés-szení
ellenállások alaki megjelenítésének törekvése bizonyos helyzetekben
természetesen elveszítheti hatását, gyümölcsözó'ségét, s gátló
öncélúsággá válhat. Ez azonban csak akkor következhet be, ha
megfeledkezünk arról, hogy különbséget tegyünk transzfenomenális
és fenomenális között; mint a légy - amely természeténél fogva naiv
realista lévén - nem képes felfogni, hogy közte és a Nap között ott
van az ablaküveg. Mi viszont képesek vagyunk erre. így hébe-hóba
felriadunk, egy kicsit foglalkozunk az ismeretelmélettel - anélkül
persze, hogy így neveznénk - majd, amikor az akadályokat
elhárítottuk - csináljuk dolgainkat ugyanúgy, mint eddig.

A KILÁTÁSOK

De mi köze mindennek a tudatos álomhoz? Emlékezzünk csak:

érzékelési modellünk alapja az, hogy világosan elválasztjuk
egymástól a fenomenális, azaz érzékelt világot a transzfenomenális,
azaz fizikai világtól. Ez a felfogás nem feltétlenül forradalmi, hiszen
már Kant utalt arra, hogy a tárgyakat csak úgy ismerhetjük meg,
ahogyan azok bennünk megjelennek, s nem „magábanvalóságukban".
Forradalminak inkább azokat a pszichoterápiái konzekvenciákat
nevezhetnénk, amelyek ebből a világképből a tudatos álom
viszonylatában adódnak. Erre mindjárt rátérünk. Előbb azonban még
arra szeretnénk rámutatni, milyen szoros a kapcsolat a tudatos
álmodás és az ismeretelmélet, pontosabban a tudatos álmodás, az
elsajátítási technika és az ismeretelmélet között.
Térjünk csak vissza az első fejezethez, amelyben hagyományos
módon leírtuk, hogyan alkalmazták egyesek először sikerrel az
elsajátítási technikát anélkül, hogy fogalmuk lett volna arról, hogy
tudatos álom egyáltalán létezik. Az volt ugyebár a vitás kérdés, hogy
színesen vagy fekete-fehérben álmodunk-e, de a nézetek
ellenőrzésére

112
nem volt lehetőség. Az alakelmélet kritikai-realista
ismeretelméletének híve számára kézenfekvő volt a probléma
tisztázása: meg kellett találni annak a módját, ahogyan az ember
már álmában tudatában lesz annak, hogy álmodik - az álmodó egyén
ugyanis ugyanolyan fenomenális világban van, mint az ébren lévő!
(Akkor is, ha a két állapotban érzékelt fenomének jelentősen
különbözhetnek egymástól.) 1986-ban JAK REIS disszertációjához
előkészületként írt, publikálatlan munkájában a következőket írja:
„Az a gondolat, hogy tudatos álomnak lennie kell.a kritikai
realizmus ismeretelméleti modelljéből vezethető le; annak is
különösen abból a következményéból (abból a szükségszerű
feltételezésből, amely bár nem bizonyítható, de logikailag belátható),
hogy a világ kettős, azaz transzfenomenális és fenomenális. A
tudatos álom ebben az értelemben a modell bizonyítékának is
tekinthető".
Ugyanakkor a világ e megkettőződése az, ami még bíráló
szellemek számára is lehetetlenné teszi a modell elfogadását. Újra
és újra azt az ellenvetést halljuk, hogy ha ezt a tézist elfogadjuk,
érzékelésünk tárgyai a fejünkben kell, hogy legyenek, s nem a
külvilágban. Aki azonban következetesen ragaszkodik
modellünkhőz, az tudja, hogy saját fizikai teste ugyanúgy a
transzfenomenális jelenségekhez tartozik, s (a megfelelő
ingervezetékeken át) PPN-jében szereplésén keresztül érzékelhető
számára. Ugyanott szerepelnek a transzfenomenális világ azon
tárgyai is, amelyek a szintén transzfenomenális testen kívül vannak.
Az érzékelés tárgyainak külső volta mint probléma valójában
látszatprobléma, hiszen nyilvánvaló, hogy a testen kívül létező
dolgokat testen kívüli dolgokként kell érzékelnünk, hiszen PPN-
ünkben elkülönülten szerepelnek. Modellünk tehát ezen a ponton is
következetes. PPN-ünknek egyáltalán nincs szüksége formátlan
óriási hólyagfejekre ahhoz, hogy magába foglalhassa a „megismerés
fáját", (lásd a 103. o.-on lévő ábrát) Az ilyen kritika tehát nem látja a
fától az erdőt, ugyanis a bírálók PPN-je is magában foglal fákat,
erdőket, más embereket, sőt érzékelési modelleket, de még saját
magukat is. így azután mértékarányosán lekicsinyítve ismételten a
tények talaján találjuk magunkat.
Hogyan tudjuk most, egy teljes fejezetnyi elméleti fejtegetés után
újból megfogalmazni azt, mit is jelent álmainkban teljes tudatában
lenni annak, hogy álmodunk? Az előzőekben elsajátított „szaknyelv"
segítségével úgy fogalmazhatnánk, „hogy a tudatos álom során a
transzfenomenáíis adottságokról való tudásnak mindig elsőbbsége
van a rendkívülivel szemben". Szemléletesebben, s valamivel
egyszerűbben azt is mondhatnánk: „Az Álom-én sosem feledkezik
meg az Alvó-énről", (lásd az ábrát a 114. o.-on) így nem hajlik sem
a mentális látásmódra, (mint a már említett tiszta tudatpszichológia)
sem a behaviorista látásmódra. A tudatos álmodó ugyanis, mint tuda-

113
Fenyegető álomszituáció átélése közben a tudatos álmodó.

Kísérlet a szokásos és a tudatos álom különbségének ábrázolására. A

tudatos álmodó-Énje sohasem feledkezik meg az alvó-Énről.

114
 tos bíráló tudja, hogy minden, ami egy embernek kívülről
megjelenik, ugyanakkor saját tudatának (pontosabban, saját
rendkívüli világának is a része. A behavioristák azzal, hogy a tudatot
„fekete doboznak" tartják, nemcsak a tudományt ütik teljesen ki,
hanem a környező világgal való kapcsolat-felvétel lehetőségét is.
Mi adódik mindebből a lélektan számára? Az emberek
szervezetüket különböző szabályzók segítségével irányítják,
amelyekből pillanatnyilag bennünket csak egy érdekel, a „külső
alakzatok szabályzója", (ellentétben a belső, hormonok által
irányított területtel) s ez „szenzomotorikus". (A szenzomotorika
mozgásszerveink irányítását jelenti, úgy, hogy állandóan figyelembe
veszi a környezetből ebben az összefüggésben folyamatosan érkező
információkat, s így a környezeti ingerek a test cselekvéseivel állandó
kölcsönhatásban állnak, azaz kölcsönösen befolyásolják egymást).
Az álomrealitásban különös helyzet vasósul meg, ugyanis a
szenzomotorikus szabályozás itt majdnem teljesen megszakad.
Szerepét - leegyszerűsítve - „lelki" folyamatok veszik át. Ennek így
kell lenni, mert álmunkban magunkat cselekvőn, mozgó testtel éljük
át. Almunkban tehát olyan dolgokat engedhetünk meg magunknak,
amelyeket transzfenomenális szabályozottságunk megtiltana. Ez
azonban azt is jelenti, hogy álmainkban olyan tapasztalatokhoz
juthatunk, amelyeket transzfenomenális határaink nem tennének
lehetővé - akár fiziológia, akár morális, akár eszmei okoknál fogva.
Mivel azonban (ha az átélést nézzük, tehát „fenomenális"
szempontból) éber élményeink és álomélményeink között nincsen
elvileg különbség, létre jöhet a kölcsönhatás az álomrealitás és az
éber realitás között.
Nyilván sejtik már, mire akarunk kilyukadni: ahogyan a
szenzomotorikus szabályozáson és PPN-ünkön keresztül
transzfenomenális-fizikai világunkba alapvetően és változtatón
mindig is belenyúltunk, tudatos álmunkban is változtató módon
nyúlhatunk bele transzfenomenális pszichikai, azaz belső
világunkba.
Még világosabban: Ha a fenomenális-pszichikus a tudatos álom
során álom-énünk által messzemenően meghatározható - és az, ha
álomtapasztalataink ezen túlmenően veszteség nélkül elkísérhetnek
bennünket éber életünkbe - és ezt teszik, akkor a
transzfenomenálispszichikus a tudatos álom tapasztalatain keresztül
megváltoztatható. A legegyszerűbb nevezőre hozva ez azt jelenti,
hogy addig gyakorolhatok bizonyos tartást vagy magatartásmódot
tudatos álmomban, ameddig elő nem merészkedem vele való
életemben is.
A transzfenomenális-pszichikus, azaz belső világnak különösen az
a kis részterülete érdekel bennünket, amely azokat a fenoménokat
tartalmazza, amelyek az embert pszichoterápiára vagy
pszichologikus önismeretre késztetik. E fejezet kifejezett célja is az
volt, hogy lerakja a tudatos álomterápia elméleti alapjait.

115
 Ez lenne végül favorizált érzékelési modellünk praktikus kultúrtel-
jesítménye is, miután eszmei jelentőségét már számtalan tudományos
értekezésben kifejtették. Nem az a kulturális teljesítmény, ha
objektivitást állítunk ott, ahol az nem lehetséges, hanem az, ha
elismerjük az egyes egyedek személyiségét azért, hogy arról nyíltan
kommunikálhassunk. Csak így tűzhetünk ki célunkul a
transzfenomenális valóság természetét illetően egy olyan
megegyezést, amely „valóban" kielé-

116
 6. FEJEZET

ANYAGOK HALADÓK RÉSZÉRE

TESSÉK BESZÁLLNI!

Ez a fejezet olyan tudatos álombeszámolókat tartalmaz, amelyeket

félig-meddig rendszereztünk. Mint olvasás közben észre fogják
venni, alig akad olyan álom, amely „száz százalékosan" besorolható
lenne valamely kategóriába. így itt is olyanokat fognak találni,
amelyek csak komoly fáradsággal lennének valamely címszó alá
besorolhatók. Ilyen címszavak a hedonisztikus (azaz örömelvií) és a
megismerő' álmok, a többé-kevésbé sikeres kutatási-álmok, amelyek
az álom-realitás érett és éretlen kezelését mutatják be, a sport- és az
edzőálmok, valamint álompéldák az első tudatos álomélményre, a
tudatállapot tisztaságának elvesztésére és a félébredésre. Sok tudatos
álmot az különböztet meg, hogy az álmodó a lehetőségek kínálatát
nem használta ki teljesen. Az „elajándékozott" esélyekről itt is áll
néhány álompélda.
Mégse fogják fel ezt a fejezetet rövid lektűröknek, inkább
gyakorolják saját tudatos álomról való tudásukat; azaz minden álmot
ítéljenek meg a rendelkezésükre álló ismertetőjelek alapján. Hogyan
cselekedett volna Ön egy hasonló helyzetben? Nem passzolt el az
álmodó valamilyen esélyt? Milyen álom ez egyáltalán? Nem
emlékezteti önt valamelyik álom saját álmaira? A tudatállapot
világosságának mely változatait valósította meg az álmodó?
Melyiket nem?
Mennél többet foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, annál
gyorsabban lesz tudatos álmodóvá. Kezdjen tehát hozzá! Jó
szórakozást!

MEGISMERŐ ÁLMOK

Először olyan álmokat válogattunk ki, amelyeket a „megismerő

álom" összefoglaló fogalma alá rendelhetünk. Ezek ugyanis olyan
álmok, amelyeket követően az álmodónak az az érzése, hogy
álmából tanult valamit. Az első példa többek között azt is bemutatja,
milyen könnyen viszi magával a tudatos álmodó (jelen esetben egy
nő) emlékeit az álomból a realitásba, ahol az további
felismerésekhez vezethet.

„Álmomban állandóan az a szó jár a fejemben, hogy „honesry".

Gondolkozom rajta, mit is jelent, és arra gondolok, hogyha németül
tudom, akkor álmomban is tudnom kell, és különben is tudok angolul
is.
Az jut eszembe, hogy a „honesty" csak azt jelentheti, hogy
feltételezni, vagy előfeltétel. Elhatározom, hogy megjegyzem a szót,
mert másnap reggel utána akarok nézni a szótárban.

118
 A következő reggelen eszembe jut elhatározásom és az álom.
Először csalódott vagyok, hogy a „honesty" becsületeset jelent, de
aztán még több másik álom (nem tudatos álom!) is eszembe jut erről
az éjszakáról, amelyek arról szóltak, hogy állandóan egy csomó
„topdoggal" kellett verekednem, s csak úgy tudtam menteni a bőröm,
hogy mindenféle ötletekkel túltettem rajtuk. Az álom értelme tehát:
magától értetődő, hogy előfeltétel a becsületesség. A „topdogokat" is
csak becsületesen lehet legyőzni 1"

Következő példánk azt mutatja be, hogyan vedlik át egy

tulajdonképpen örömelv által vezérelt, élményekre beállított álom
egészen tűrhető önismereti álommá.

„... Most egy álombéli barátnőmet akartam meglátogatni. Ebben a

pillanatban anyám, akit addig nem vettem észre, fenyegető
pillantással utamba állt. Ekkor egyszerűen megkérdeztem, nem tudna-
e segíteni abban, hogy egy álombéli barátnőt találjak. Most lett csak
igazán dühös. Azt mondta: nekem mindig csak a szórakozáson jár az
eszem, s gorombán leteremtett. Mikor látta, hogy ez nem hat rám,
boszorkánnyá változott, s villámgyorsan rámvetette magát. Miután
fel voltam készülve erre, teljes erőmből belevágtam a szörnyetegbe.
Akkor ő összetöpörödött, elvesztette fenyegető karakterét, s végül
visszamászott a bokorba. Engem pedig elfogott a győzelem
mámoros érzése."

Ez után a tudatos álom után az érintett férfi álomélete egycsapásra

megváltozott. Tudatos álmai során ezentúl soha nem akadályozták
fenyegető alakok szexuális vágyai teljesülését, s reális életében is
egyre természetesebb lett a szexualitáshoz való viszonya.

Most egy olyan álom következik, amelyben az álmodó a

megismeréssel kapcsolatos ellenállását is legyőzi - igaz, hogy csak
utóbb - s így fontos tapasztalathoz jut.

„Egy téves ébredés után vagyok, a szobámból hallom, hogy a

feleségem a mellettem lévő szobában azt mondja a bátyámnak: „S.-
ben üdülni ma már nem olyan, mint régen". Biztosra veszem, hogy
rám gondol, hiszen az utóbbi időben többszőr utaztam S.-be.
Kijelentése teljesen leforráz, hiszen nem azért utaztam S.-be, hogy
ott üdüljek, hanem, hogy jobban tudjak dolgozni. Ahogy kinézek a
szobám ablakán, gyönyörű hegyes tájat látok, s rögtön tudom, hogy
most álmodnom kell. Gondolkodom rajta, ne ugorjak-e ki az
ablakon, s ne repüljek-e át a fenséges táj felett. Miután azonban az
ablakom alatt sziklák vannak, nem merek kiugrani, s azt mondom
magamnak, érdekesebb

119
lenne más álomszemélyekkel beszélgetni. Bemegyek a másik
szobába. Csak a bátyámat találom ott. Kimegyünk a ház elé, s kiülünk
egy teraszra, amely mellett egy meredek szakadék van. Azt mondom
halkan a bátyámnak (a beszéd nehezemre esik): „Ismersz engem?"
Mire tíí azt válaszolja: „Hiszen te most gyakorolsz". Azonnal világos
előttem, hogy a tudatos álom gyakorlására gondol. Csodálkozva
kérdem: „Mondd csak, te is tudsz valamit a tudatos álomról?"
Zavart mosollyal válaszol: „Nagyon is régen" Erre azt kérdezem
tőle: „Hol olvastál róla?" A válaszra nagyon kícsáncsi vagyok, mert
előzőleg egy tudatos álmomban megtudtam, hogy egy bizonyos ST.
CLAIRE már előttem írt egy könyvet a tudatos álomról, és nagyon
híres lett tőle. Bátyám azt válaszolja: „Nem ismered azt a könyvet,
aminek az a címe, hogy „A premier és a bolond"? Arra gondolok,
hogy ez egy elég hülye cím, a „premiert" abban az értelemben
fogom fel, hogy premier-miniszter. Bátyám most arrogánsan,
emelkedetten beszél hozzám. Beszédét azonban olyan értelmetlen
babiának tartom, hogy meg se bírom jegyezni. Ezért elhatározom,
hogy nem nagyon fogok figyelni rá, az a lényeg, hogy a könyv
címét megjegyezzem. Feltűnik, hogy bátyám zárt ajkakkal beszél,
így nem látni a fogait. Alighogy erre gondolok, bátyám kinyitja a
száját, s egy teljesen túldimenzionált fogsor tűnik elém. Közben az
arca elváltozik, és már nem is hasonlít ahhoz, amilyen ébren.
Elegem van már abból, hogy ezt a bántó értelmetlen szöveget
hallgassam tovább, felállók, megragadom bátyámat a gallérjánál, és
beledobom a szakadékba. Úgy pörög le, mint egy luftballon, amiből
kieresztették a gázt, s egyre keskenyebb lesz. Ekkor felébredek.
Miután felébredtem, azt kérdezem magamtól, mit jelenthet annak a
könyvnek a hülye címe? Azonnal rájövök, s közvetlenül tudom a
jelentését. Bátyám a premier, az elsőszülött, teljesítményben is első,
mindig ót állították példaképül elém.
Csak most tűnik fel nekem, hogy a premier azt jelenti, hogy „első".
(„Én magam vagyok bolond, a dilis, az álmodó, a csillagnéző, tehát a
másik.")

Az itt következő leírás egy megismerő álomról számol be, s többek

között egy olyan (KLB) technikát mutat be, amelynek segítségével
közvetlenül a tudatos álomfázisba juthatunk.

„Miközben megpróbálok elaludni, egyfajta „asztrális merevség"

állapotába kerülök. Hogy „asztráltestemmel" kiléphessek alvó
testemből, arra gondolok, hogy függőleges helyzetbe kell kerülnöm.
Ebben a pillanatban kékes szikrázó örvénylés fog el. Minden
örvénylik körülöttem, s én magam is együtt örvénylek ezzel az
áradattal. Ugyanakkor hallom, hogy a szikrakisülések igen
hangosak körülöt-

120
tem. Ahogyan jött, olyan hirtelen tűnik el az egész. Egyenesen állok
az ágyamban, s szabadon tudok (asztráltestemmel) mozogni.
Odamegyek a villanykapcsolóhoz, fel akarom kapcsolni, hogy
jobban lássak. De a sötétség megmarad. Ezért lemegyek a lépcsőn az
előszobába abban a reményben, hogy jobban fogok látni. Miután nem
látok jobban, vissza akarok menni a hálószobámba, hogy alvó
testemet megnézhessem, vagy, ha sötét van, megtapogassam,
ellenőrizni akarom, hogy olyan-e mint ébren. Amikor azonban
kinyitom a hálószobám ajtaját, nagyerejtí szívóhatás sodor magával, s
megpróbál visszaűzni alvó testembe. Én azonban szeretnék még
„asztrális útra" menni, ezért belekapaszkodom a kilincsbe, hogy
meneküljek attól az erős szívóhatástól, amely az ágyamból jön. Végső
erőfeszítéssel sikerül a szívóerőt elhárítanom, s a hálószobaajtót
becsuknom. Megint a lépcsőházba megyek, amely egy kissé
világosabb lett, így legalábbis a tárgyak körvonalai felismerhetők.
Ekkor egy szellemszeni női alakkal találkozom, aki abban a
pillanatban, ahogy meglát, tekintetét elfordítja rólam, s hajlott testtel
eliramodik mellettem. Bár nem ismerem fel rögtön, mégis rövidesen
rájövök, ki ő, s mit jelent a viselkedése.
.... Tovább megyek lefelé a lépcsőn, míg el nem érem a földszintet.
Ekkor hirtelen egy álarcos alakot fedezek fel, széles karimájú
kalapban van, s arcát sállal fedi el. Hosszú, fekete kabátot visel. Bár
borsódzik a hátam, mégis szembesülni akarok vele. Odalépek hozzá,
s öblös hangon azt kérdezem: „Ki vagy te?" A válasz a következő:
„Ezt neked is tudnod kellene! Az apád vagyok, s most megmondom
neked, mit kell tenned!" Erre dühösen azt mondom: „Te halott vagy,
így semmi mondanivalód nincs számomra." Ezután rávetem magam
megboldogult apámra, s vállánál fogva el akarom lódítani. Ekkor az
alak összezsugorodik, s könnyű múmiává válik. Ebben a pillanatban
mély részvét fog el. Elfordulok a múmiától, folytatom utam, hogy a
földszintről lejussak a pincébe.
Ahogy kinyitom a pinceajtót, lentről csoszogó lépteket hallok. Bár
ismét megborzongok, mégis továbbmegyek, keresem a pince
különböző helyiségeiben azt a lényt, akitől a csoszogó léptek zaja
származhatott. Végül bemerészkedem abba a helyiségbe, amely a
háborúban légvédelmi helyiség volt, ezért nincsenek ablakai.
Gyermekkoromban ettől a helyiségtől különösen féltem. Ahogy
belépek, mintha egy alak suhanna el előttem. Erre közvetlenül a
terem végéből éles hang hangzik fel: „Most aztán megvagy"!
Megértem, hogy ez nem más, mint személyesen a sátán. Azonnal
visszaüvöltök: „Jöjjön csak, ha mer!" Rögvest ezután érzem, hogy a
helyzet forró, mégis ott maradok, s várom, mi fog történni. Ekkor a
terem kivilágosodik. Egy lélek sincs benne. Felébredek."

121
 A tudatos álmodás szervezetten támogathatja azt a gyászmunkát is,
amely valamely közelálló személy elvesztése esetén vár ránk:

„Álmomban egy lakásban laktam anyámmal és apámmal.

(Valójában már 1972-ben elköltöztem hazulról.) Beléptem a lakásba,
s megtudtam anyámtól, hogy apám szerint mindent ott kell
hagynunk, s el kell távoznunk a lakásból. Az autó ott parkolt az ajtó
előtt, s el kellett készülnünk a nagy menekülésre. Meglepett az egész,
nem értettem, miért kell elhagynunk a lakást. Ekkor megérkezett
apám a munkából, betegnek látszott, láza volt, gyenge volt, s le akart
feküdni. Megkérdeztem tőle, mit jelentsen ez a menekülés, én
ugyanis nem látom semmi okát. Azt mondta, hogy a munkahelyén
valami pletykát hallott földönkívüliekről, akik megtámadják a Földet,
s valamilyen kórt hoznak a Földre magukkal.
Bizonyítékul egy tudományos folyóiratot mutatott, amely
jelzésekkel, térképekkel számolt be a Földön-kívüliekről.
Fényképeket mutatott, amelyek plaszticitása és színeinek ereje
mindent felülmúlt, amit eddig láttam. Kelet-törökországi tájat
ábrázoltak, amelyen a sziklák, mezők és erdők a szivárvány
színeiben pompáztak.
Ahogy leraktam az újságot, hirtelen tudatára ébredtem apám
betegségének, sőt, miközben ránéztem, eszembe jutott, hogy ő már jó
ideje meghalt. Mondtam neki, hogy ő már rég meghalt, de ebben
ekkor nem volt semmi ijesztő, sem gyötrelmes. (Apám az álmot
megelőzően nyolc hónappal halt meg.) Látván, hogyan reagált,
rokonszenvünk csak nőtt ebben a pillanatban.
Egyszerre csak észrevettem, hogy valami nem stimmel: csak álom
lehet, ha ilyen reálisan élem meg apám jelenlétét, gondoltam s így
tudatosult bennem, hogy valójában álmodom. Ebben a pillanatban
apám a szemem láttára mosolyogva semmivé vált. Ekkor sem
éreztem sem fájdalmat, sem gyászt, sírnom sem kellett. Azt
gondoltam, hogy minden úgy jó, ahogyan van, s hogy ő ebben az
álomban felkeresett engem, s átadtam magam ennek a gondolatnak.
Apám látható formája hirtelen egy érzéssé változott. Mivel tudtam,
hogy álmodom, csak feküdtem, és éreztem, ahogy lebeg felettem
apám. Megpróbáltam átölelni, s sikerült egészen közelhúznom
magamhoz. Könnyűnek és elégedettnek éreztem magam, s jó
érzéssel ébredtem fel."

A következő álom azt mutatja be, hogyan változhatnak át a topdog

figurák vadállattá.

„A szülői ház nappali szobájában vagyok. Ekkor belépnek bátyáim

és anyám. Anyámnál ott van a sporttáskám, ami tele van
pornókönyvekkel. Zavaromban félre akarom rakni a táskát. Anyám
megértően néz rám, és azt mondja: „Helyes, hogy félreteszed a
táskádat, hiszen

122
a tartalma nem valami örvendetes:" Erre azt válaszolom: „Ki tudja,
hogy ez a tartalom nem okozna-e egyeseknek mégis csak örömöt?"
Anyám nem reagál a célzásra. Most valamit meg akarunk nézni a
TV-ben. De valahogyan nem sikerül. Ekkor anyám a mellettünk lévő
szobába megy, én követem. Ott áll (már meghalt) apám. Arra
gondolok: „De hiszen ennek álomnak kell lenni, pedig minden olyan
valóságosnak látszik. Tényleg álom lenne? Igen, álom kell, hogy
legyen:" Apám pont úgy néz ki, mint a halálát megelőző években. Az
a ruha is van rajta, amit a leggyakrabban viselt. Miután mostanában
apám ellenségesen lépett fel velem szemben álmaimban, ki akarok
vele békülni. Odalépek hozzá, kezet nyújtok neki, s azt mondom:
„Nem akarunk örökre kibékülni?" Apám meghatódva néz rám, s
örömmel igazat ad nekem. Ekkor azt mondom: „Most békében
visszatérhetsz a birodalmadba". Apám erre eltávozik, közben
barátságosan integet. Ekkor az a gondolatom támad, hogy nem
feltétlenül kell bíznunk a topdog-alakokban. Ebben a pillanatban
apám előre esik a kezeire. Arca tigrisszertí vonásokat ölt, s vadállati
ugrással rám veti magát. Komoly küzdelem jön létre közöttünk. Egy
lépést hátrálok, s a jobb öklömmel előre vágok, hogy védjem magam.
Hirtelen saját magammal állok szemben. Ez azt jelenti, hogy aki
velem szemben áll, annak ugyanolyanok a vonásai, mint nekem, csak
talán valamivel nemesebbek. Valamivel nagyobb is, mint én. Átmegy
támadásba. Villámgyorsan mérlegelek. Szabad-e önmagamat
megtámadnom? Lehet, hogy ezzel éppen személyiségem jobbik felét
teszem tönkre. Azután mérlegelésem ellenére támadásba lendülök,
összecsapunk hasonmásommal. Ekkor minden elsötétül, s ismét
magamra maradok.
Az átéltektől szorongani kezdek. Azután azonban hangosan így
kiáltok: „Nem, - tudatos álomban nem szabad félni!" Néhányszor ezt
megismétlem, majd felébredek."

A következő álomban is szerepelnek állatok, ezen felül azonban az

is kiderül, hogy az álom-én érettebb tartása az egész álomtörténetet
pozitív irányba terelheti.

„... Egyszerre csak a ködből egy dühös férfi hangot hallok, hogy
menjek csak közelebb, ha át akarok élni valami érdekeset. Bár
valami bűzlött a dologban, mégis közeledem a férfihoz. A ködön át
látom, hogy kb. két méter magas. Hirtelen felordít: „Fogjátok meg!"
Ebben a pillanatban egy óriási medve veti rám magát. Harcra kész
helyzetben, helyemen maradok. Ekkor az állat összezsugorodik, s
ártalmatlan teddyberré változik. Ezt követően egy óriási őshüllő
támad rám - ez kicsiny gyíkká változik. Végül egy vad farkaskutya
rohan nekem, amely látva, hogy bátran ottmaradok, ölebecskévé
változik. Megkérdem a férfit, hogy vajon még most sem látja be,
hogy ilyen

123
primitív eszközökkel nem tud legyőzni engem? ő így válaszol: „De,
fel is adom." Megkérem, mondjon el nekem egy verset, mire így
válaszol: „Mi? Ezek után még egy verset is mondjak? Na jő!" A vers
Odüsszeuszról szól, akivel ifjú koromban azonosítottam magam. Ám
a hősnek nem a pozitív oldaláról szól. Rögtön megértem, hogy saját
személyiségem gyengéiről van szó, amelyeknek korábban
kellemetlen külső jelei voltak, s telve bűntudattal elhatározom, hogy
teszek valamit ellenük. Ebben a pillanatban a férfi hozzám lép és
barátságosan azt mondja: „Kellemes most a közeledben lenni." Erre
fel megkérdem: nem tudna-e még valamilyen tanácsot adni.
Válaszul egy olyan konfliktussal kapcsolatos magatartásbeli kérdésre
ad tanácsot, amely elalvás előtt konkrétan foglalkoztatott..."

A következő igen dramatikus, tudatos álompéldánkat nem közöljük

le szó szerint. Atélője egy férfi, aki különböző külső körülmények
folytán súlyosan depressziós állapotba került. Azzal a gondolattal
aludt el, hogy álmában egy segítő tanácsát fogja kérni. Tudatos álma
során a „Halállal" találkozott, aki egy kapucnis férfi alakjában jelent
meg előtte. A „Halál" valójában igen hatásosan megmagyarázta neki,
milyen lényegtelenek is problémái, és hogy inkább próbáljon meg
örülni az életnek. Az álmodó számára ez az álom döntő kulcsélmény-
nyé vált, amely segítséget nyújtott neki lelki lehangoltság
leküzdésében. Az a belátás, amelyhez az álmodó a „halál"
közvetítésével jutott, természetesen nem valamilyen természetfeletti
lény üzenete volt, hanem az álmodó saját személyiségéből eredő
felismerés. Az álom, és speciálisan a tudatos álom az okok egész
sora folytán rendkívül előnyös feltételeket biztosít az ilyen jellegű
felismerésekhez. Ez különösen akkor érvényes, ha valaki belülről
képessé válik arra, hogy az álmában kapott segítséget ébren is
kamatoztassa.
Az álmodó „Halállal" való találkozása meglepő párhuzamot mutat
a számára akkor még ismeretlen Castaneda-könyvvel: a Halál az
egyetlen bölcs tanácsadó, amely mindig akkor lép fel segítőként,
amikor többé már semmi sem látszik segíteni. A Castaneda-
könyvekben bemutatott élményekkel más, tudatos álombeli
élmények is -mint például a hasonmással való találkozás, vagy a
testen kívüli jelenségek - feltűnő hasonlatosságot mutatnak. Az
ilyen jelenségek olyan nagy hatással vannak az álmodóra, hogy az
könnyen hajlik rejtelmes vagy titkos magyarázatokra is. Aki azonban
teljesen tudatában van annak, hogy csak álomélményekről van szó, az
fontos felismerésekhez juthat az ilyen jellegű' álmok révén.

A következő álom hozzásegítette az álmodót ahhoz, hogy

megfejtse családi viszonylatait, amelyek kimondatlan és
kimonhatatlan félelmekkel, fenntartásokkal, és érzelmi
kapcsolatokkal voltak terhesek.

124
Jó példa ez az álom arra, hogyan győzhetjük le félelmeinket
kitartással és bátorsággal a tudatos álomban. Gyakran van szükségünk
állhatatosságra e folyamatban, hiszen a saját személyiségünkkel
kapcsolatos valódi létet érintő mélységű felismerések mindig
fájdalmasak.

„Az előző éjszaka kibékültem öcsémmel. A következő éjszakára

elhatároztam, hogy álmomban felkeresek egy szobát a szülői házban,
méghozzá anyám hálószobáját, amelybe a megelőző éjszaka léptem
be, mert abból ellenséges erők sugároztak felém. Valójában a szülői
házban voltam szüleimet meglátogatni, ezért elhatároztam, hogy a
testtechnika felhasználásával fogok a tudatos álomba kerülni,
ugyanis ha ezt a technikát alkalmazom, általában álmomban azon a
helyen vagyok, ahol tényleg elaludtam.
Elalváskor testem én-felhővé lényegül át. Mint általában, most is
odalebegek az egyik falhoz, s ott test-énné szilárdulok, olyan test-
énné, amely pontosan reális nappali énem mása. Ezután elindulok.
Ahogy kinyitom az ajtót, ferdén egy kar csontváza esik le fentről, s
elzárja előttem az utat. Rövid ideig rémület fog el, de azután
egyszerűen kettévágom a csontkart. Úgy érzem magam, mint az
olyan ember, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni. Még a mese
is eszembe jut, és egyáltalán nem félek. Ezután felébredek (téves
ébredés), és felállók, hogy valami innivalót hozzak magamnak.
Mielőtt elérném a szobaajtót, négy sötét, izmos ember veti rám magát,
s kajánul így kiáltanak: „Most megvagy!" Először nagyon
megrémülök, de aztán rájövök, hogy nyilvánvaló: nem ébredtem fel
valóban, s így még mindig álmodom. Amikor folytatni akarom utam
az ajtó felé, a négy alak úgy összenyomja a mellkasomat, hogy eláll a
lélegzetem. Mégis összeszedem magam és így szólok hozzájuk: „Mi
jut eszetekbe, primitív állatok, úgyis megszabadulok valahogy
tőletek!". Most indulok az ellentétes irányba, bár az izompacsirták
továbbra is lógnak rajtam, de nem olyan nehezek és erősek, mint
előbb. Kimegyek a három méter magas balkonra. Gyakran innen
indítom repüléseimet. Megszólalok: „Na tessék - én most innen
leugrom. Ha tovább lógtok rajtam, jól megütitek magatokat!". És már
ugrom is. Mindannyian lebegő állapotba kerülünk, így gyorsan
visszarepülök a balkonra, ahol testem visszanyeri szokásos súlyát.
Ezután ismét a számomra tiltott szoba felé indulok. A folyosón
láthatatlan, de erős ellenséges erőkbe ütközöm. Kissé megijedek,
mérlegelem, vajon megmaradjak-e eredeti szándékomnál? Aztán így
szólok saját magamhoz: „Ha tényleg tudni akarod, mi van abban a
szobában, bátran tovább kell menned". Lépésről lépésre küzdöm
magam előre a láthatatlan erőkkel szemben. Földhöz vágnak, s csak a
földön kúszva tudom tovább küzdeni magam, közben
ráakaszkodom a lépcsőház korlátjának egyik függőleges elemére, s
a hálószoba előtt onnan egy ugrással az

125
ajtónál termek, s egy ugrással kinyitom. Öcsém és anyám az ágyban
fekszenek és szeretkeznek! Egészen lemerevedek a rémülettől, a
féltékenységtől és az undortól. Hallom még, hogy valaki
szemrehányón azt mondja: „Mit keresel te itt"? - és megdöbbenten
ébredek fel.
Ennek az álomnak igen pozitív hatása volt rám, rájöttem, hogy
öcsém sohasem rivalizált velem - egy szénien anyám őt szerette
jobban."

A következő megismeró-álom a kiterjedt apa-problematikát

példázza:

„Egy tigris jön utánam. Szörnyen félek. Hirtelen furcsának

találom, hogy ezen a tájon tigrisek vannak. Rövid kétkedés után arra
gondolok, hogy minden bizonnyal álmodom, s megkönnyebbülten
folytatom a menekülést. Néhány másodperccel később eszembe jut,
hogy nem is kell menekülnöm, hiszen egy álomtigris nem árthat
nekem. Gondolkodom, mit tegyek? Egyrészt érdekelne egy kellemes
repülés, másrészt viszont érdekel a tigris is. Elhatározom, hogy
megszólítom a tigrist. Hagyom, hogy közel jöjjön s megkérdezem:
„Ki vagy te?" A tigris először megrökönyödik, azután pedig
átváltozik már meghalt apámmá. Amikor megkérdem, mit akar,
fenyegető arccal a legkülönbözőbb szemrehányásokat teszi nekem.
Egyes szemrehányásait túlzónak tartom, néhányat azonban
jogosnak, s elhatározom, hogy magatartásomat a reális életben ennek
megfelelően meg fogom változtatni. Ebben a pillanatban apám
barátságossá válik, s békülésünk jeléül kezet nyújtunk egymásnak.
Mint akit megváltás ért, megkönnyebbülten ébredek fel.
Álampéldámhoz tudni kell, hogy apám halála óta gyakran
rémálomalakként jelent meg álmaimban, akivel fizikailag is
megküzdöttem. Az itt leírt álom óta csak békésen jelent meg
álmaimban, sőt, előfordult, hogy segítő álomalakként."

A gyakorlott tudatos álmodó a „helyes" kérdés felismerésével igen

hamar a dolgok lényegére tör:

„KLB-technikával jutok a tudatos álomba. A szomszéd házba

akarok repülni, hogy ott barátnőmmel találkozzam. Hirtelen
észreveszem, hogy bátyám mögöttem repül. Eszembe jut a repüléses
álombeli első zuhanásom, s gyorsan rárepülök egy fára (egy nemes
fenyőre). Már zuhanok is, szerencsére meg tudok kapaszkodni az
ágakban, s így lassan érek földet.
Ez után az élmény után nem akarok repülni többet, gyalog megyek
tovább. Megérkezem a házhoz, bekopogok. De ki nyit ajtót? Termé-

126
szetesen a bátyám, aki a győztes tekintetével néz rám. Azt kérdem tó-
le: „Csak nem közös személyiségem része vagy?" Mire ő: „Ugye a
közös személyiségünkre gondolsz?" Rövid gondolkodás után igazat
kell adnom neki. Azt mondja, hogy mindketten e közös személyiség
részei vagyunk. Amikor megkérdem, melyik rész ő, kemény arccal
azt válaszolja: „Az a rész, amelyik megpróbálja megakadályozni
mindazt, amit tenni akarsz."

A következd álompélda a könyv egyik szerzőjétől származik. A

szerző ebben az időszakban túlságosan sokat vállalt magára, igen túl-
terheltnek érezte magát. Az álom közönséges, mégis gyakorlatias
segítséget nyújtott neki.

„A múlt héten tudatos álmomban az íróasztalomnál ültem,

(mostanában gyakran még a tudatos álomban is bizonyos
koncepciókon vagy szövegeken dolgozom), s álomkomputeremmel
a rendelkezésre álló időt számoltam ki, majd összehasonlítottam az
alatta elvégzendő munkával. Az eredmény lehangoló volt. Azt
mondtam a kompjuter-monitoron az előttem álló álomirodalmat
tartalmazó könyvhalomnalj: „Ti, szemét könyvek, ti, kívül vagytok,
míg az én könyveim és munkáim benn vannak a fejemben. Úgy
éreztem, szükségem van egy kis önsajnáló sírásra, az majd
megtisztít."
Éppen el akartam kezdeni sírni, amikoris álmom önállósította
magát. Az egyik könyv felcsapódott, s egy kis drótemberke kelt ki
belőle (olyan, mint Dániel Düsentrieb kis segítőtársa, olyan kis
villany-körtetejií), felmászott a képernyőre, pózba vágta magát és így
szólt hozzám: „Idefigyelj, te, seggfej, most beszédet fogok tartani
neked. Miért aprózod el magad ennyire, te idióta? Csinálj két
könyvből egy könyvet. A tudatos álomról szóló könyv meg a
tudományos munka egy műbe is belefér". „Tudom, mire gondolsz te
nagyokos" válaszolom erre, „de nekem egy empirikus-statisztikus
munkát kell leadnom, nem egy népszerű tudományosat." „Te magad
vagy a nagyokos" -hangzott a válasz, „Nem fog nehezedre esni egy
negyvenoldalas függeléket írni az ellenző kérdésfeltevésről, a
feltevéseidet statisztikusán alátámasztani sem nagy művészet. Éppen
elég fontos kérdés létezik!" Eközben, főként, amikor az ellenző szót
mondta, úgy pöffeszkedett, mint S. professzor, s iszonyúan
fontoskodó volt. Aztán még azt mondta „hipphopp". Ennyi elég
volt nekem, elhatároztam, hogy felébredek. De így történt."

Most következik minden eddigi önismereti álom közül a legréme-

sebb. Senkinek sem ajánlanánk, hogy hagyja magát legyőzni az
ellenséges álomalaktól...

127
 „Mintha egy sötét szobában feküdnék az ágyban. Miután testem
szokatlanul könnyű", rögtön arra gondolok, hogy álmodom. Mint
korábbi álmaimban, most is azonnal felállók, s az ajtóhoz megyek,
hogy elhagyjam a hálószobát. De nem találom a kilincset. Ekkor
eszembe jut, hogy nem is a saját hálószobámban vagyok hanem a
Z.-i Pszichológiai Intézet vendégszobájában. Erre fel nem keresgélem
tovább a kilincset, hanem elhatározom, hogy a falon keresztül
hagyom el a szobát. Miután a testemet olyan könnyűnek érzem, azt
gondolom, ezzel az asztrális testtel biztosan sikerül átmennem a
falon. Hogy nehogy bennragadjak a falban, nekifutok, és
belerohanok. És tényleg, sikerül átmennem a falon. Egy félig
megvilágított folyosón találom magam, innen - ezúttal a szokásos
módon, tehát az ajtón keresztül - több szobába is belépek, hogy
másokkal találkozzam. Nappal elhatároztam, hogy álomalakjaimat
meg fogom kérni, mondjanak el nekem egy verset. Sajnos, azonban
senkivel nem találkozom. Ekkor eszembe jut, hogy N. úr az előző
este az Intézetben különböző' állatokat mutatott. Meg kellene
ragadnom az alkalmat, és ki kellene próbálnom, tudok-e az állatokkal
beszélgetni. (Más tudatos álmodók már beszámoltak hasonló
beszélgetésekről.) Néhány hiábavaló kísérlet után, hogy állatokat
találjak, így szólok magamhoz: „Micsoda egy unalmas tudatos álom
ez, feltétlenül találkozni akarok valakivel, legyen az akár a
legrémesebb rémálomalak!"
Máris ott áll közvetlenül előttem egy körülbelül két és fél méter
magas vaspáncélba öltözött alak. A fejét egy kerek páncél teljesen
eltakarja. A figura nem úgy hat, mint egy robot, úgy gondolom, hogy
egy tudattal megáldott (hímnemű) lény lehet. Ahogy fenyegetően
közeledik felém, én is rögtön támadásba lendülök. Normális esetben
álomalakjaimmal általában megpróbálok beszélgetni. Ebben az
esetben ezt feltehetően nem tettem, mert a vasember nehéz léptekkel,
fenyegetően közeledik felém. Miután a fején rajta van a páncél, nem
tudom sem megszólítani, sem a pillantásommal megbabonázni,
kénytelen vagyok a testi támadásra koncentrálni. Megpróbálok
öklömmel a mellkasára vágni, de öklöm minden ellenállás nélkül
behatol a mellébe. Ugyanakkor elér a vasember feldühödött ökle, s
méterekkel visszapenderülök tőle. Gondolkozom. Ha nem akarom,
nem tud legyőzni, hiszen gyorsabb vagyok, mint ő. Viszont én sem
tudom legyőzni őt, mert az öklöm tehetetlen vele szemben.
Ekkor eszembe jut az a módszer, amikor az álmodó hagyja magát
legyőzni az ellenséges álomalaktól. Eszembe jut, hogy a tegnapi
előadáson a megfelelő kérdésre úgy válaszoltam, hogy számomra
elképzelhetetlen, hogy ezt a módszert valaha is felhasználnám. Most
viszont kíváncsi vagyok. Ne hagyjam magam ez egyszer mégiscsak
legyőzni? Bár igen heves ellenérzés van bennem, a tudományos
kíváncsiság mégiscsak erősebb, s elhatározom, hogy hagyom
magam le-

128
győzni. A vasember ezt azonnal kihasználja, leránt a földre, térdeit a
vállamra nyomja, s alsó lábszáraival megpróbálja összenyomni a
mellkasomat. Már nem is kapok levegőt, mellkasom majd
szétrobban. Iszonyú félelem vesz rajtam erőt. Arra gondolok: „Hogy
felvágtál vele tegnap, hogy álmodban nem tudod, mi az a félelem, s
most itt van, mennyire félsz!" Ebben a pillanatban a félelem csökken.
Mellemen a nyomás nem olyan erős, s le tudom dobni magamról a
vasembert. Adok neki egy balhorgot, aztán egy jobbat, majd végül
felülről jól fejbevágom (á la Bud Spencer). Összezsugorodik, már
csak egy kis csomó vashulladék. Ekkor felébredek. Elhatározom,
hogy soha többé nem hagyom álmomban legyőzni magam."

PRELUCIDUS ÁLMOK

A harmadik fejezetben már sok mindent megtudtak az ellenállásról.

Arról is, hogy az ellenállás abban is menyilvánulhat, hogy meg
akarja győzni az álom-ént arról, hogy nem is álmodik. E tudati
veszteséget ábrázolják a következő példák.
Az első álompéldában az álom-ént nehéz táskák akadályozzák.
Miután azonban az álmodó nem valósította meg a tudatos álmodás
valamennyi változatát, nem jön rá arra, ami pedig kézenfekvő
volna, hogy a táskát egyszerűen csak félre kellene tenni.

„Látom, hogy egy autó repül az égen, s azon az utcán száll le,
amelyiken éppen megyek. Rögtön tudom, hogy álmodom. Ebben a
pillanatban észreveszem, hogy THOLEY úr mellettem megy. így
szólok hozzá: „Ha ilyesmi történik, mindig megkérdem magam, nem
álmodok-e. ön is?"
ő visszariad egy lépésnyire, elkezd dadogni, majd végül így
válaszol: „Nem, nem, én is így vagyok a tudatos álommal (ezt
abban az értelemben mondja, hogy másképp)." Megpróbálok
felugrani, de teljesen normálisan, azaz teljes súlyommal érek földet.
Átrohanok az utca másik oldalára, s fel akarok kapaszkodni egyik
lábammal a járdaszegélyre, a másikkal egy szemétládára, s így
akarok a levegőbe emelkedni. Mivel azonban két nehéz válltáska van
nálam, a járdaszegély is éppen elég fáradságos. Felugróm, s ismét
normálisan visszatérek a földre.
Az álom többi részére már nem emlékszem. Nyilvánvalóan ismét
belekerültem a normális álomtörténetbe. Különös azonban, hogy
repülő-autó-történet ellenére egyáltalán nem voltam teljesen
tudatában annak, hogy álmodok, holott más élményeknél ez már
előfordult."

129
 A következő álom is nevezhető „prelucidus" álomnak, ami azt
jelenti, hogy a tudatosságnak csak az előfokát érte el az álmodó, mert
a tudatosság minden változata ebben az álomban sem valósul meg.

„R. mellett sétálok, aki viszont egy biciklin ül. A karomat a

csípőjére teszem, illetve érzékien érintem a testét. Fekete, átlátszó
blúzt visel, a melle jól látható. Sokan meglepődnek vagy
megdöbbennek azok közül, akikkel találkozunk, de minket ez csak
szórakoztat. Szexuálisan izgalomba kerülünk, s szeretkezni
szeretnénk egymással. Ezért aztán megfelelő helyet keresünk. (Ez az
egész egy park jellegű környéken játszódik) Egy emelkedő részre
érkezünk, amelynek bal felén meredek fal van. Felmegyünk a
dombra, s hozzákezdünk a szeretkezéshez, de nem vagyunk biztosak
benne, hogy nem látnak-e bennünket. Lent egy férfi ül a padon, - ő
láthat bennünket. Meg is kérdem: „Na mi van?" Mire azt mondja:
„Jól látszik, ahogy ott ketten K-pozícióban csüggnek egymáson"
Mire én elismerően válaszolok: „így van, igazad van!"
A dombon állok most R.-vel, és lenézek a tájra, ahonnan
feljöttünk. Arra gondolok, hogy le is ugorhatnék, ha most álmodnék.
így szólok R.-hez: „Mit szólnál, ha most egyszerre csak leugranék?"
Azonnal siránkozni kezd, nehogy ilyesmit csináljak! Megnyugtatom,
hogy „nem teszem, légy nyugodt."

A következő példában az álmodó saját szexualitásával szembeni

ellenállása akadályozza meg az álomállapot tudatosítását az
álomtörténettel való összefüggésében.

„Este a barátnőm a sátorban szeretkezni szeretne velem. (Valóban

ebben a sátorban alszunk.) Nem nagyon vagyok oda az ötletért, s
fenntartásaimat a következőképpen hozom tudomására: „Először is
rémségesen fáradt vagyok, másodszor pedig meghallanák kintről"
Mire azt veti ellenem: „Mit hallanának? Ahogy az asztráltesteink
szeretkeznek?" Ezt válaszolom: „Csakhogy ezek itt, sajnos, nem az
asztráltesteink". Közben arra gondolok, hogy a barátnőmnek igaza
lenne, ha most álmodnánk, akkor valóban valami asztráltest-félénk
lenne. (Nem tudatosul, hogy álmodom, s a normál álom folytatódik.)"

Bár a következő történetben az álom-én tulajdonképpen mindent

helyesen csinál, mégis elveszíti tudatosságát. Ahhoz, hogy az
ellenállás-komplexust eme álom tekintetében behatárolhassuk,
bizonyos további információkra lenne szükségünk, nem igaz?

„Egy társalgásban veszek részt. Megpróbálok szemmozgatással az

álomban maradni. Miután az volt az élményem, hogy lecsukott szem-

130
héjamon keresztül láttam alvó testemet, kinyitom a szemem, s rövid
időre ébren vagyok. Egy kék ruhás, kb. 50 éves nő, akit futólag
ismerek, ezt kérdezi: „Most egy tudatos álomban vagyunk?" Én
kinevetem az álomalakot, s így válaszolok: „Ön valószínűleg otthon
fekszik a saját ágyában, s nyilván valami egészen mást álmodik."
Miközben tudom, hogy egy álomalakkal beszélek, mégis
„normálisan" álmodom tovább."

SZÁNDÉKOS ÉBREDÉS
-SZÁNDÉKTALAN ÉBREDÉS
A tudatos álomból való felébredésről szóló, itt következő példák azt
mutatják, hogy bár a legtöbb esetben ez az ellenállás
következményeként jön létre, ugyanakkor tudatosan is létrehozható.
Mint például itt:

„Egy szöcske ül a mutatóujjamon és szívja a véremet. Nagyon

megijedek. Ekkor eszembe jut THOLEY álomtechnikája. Arra
gondolok, hogy ennek álomnak kell lenni, és most kipróbálom, igaz-
e, hogy az álomnak véget lehet vetni, ha valamit hosszú ideig
nézünk. Fixálom a rémes, zöld állatot, s megkönnyebbülten ébredek
fel."

A következő három példa azt mutatja, hogy ha figyelmetlenül

bánunk a tekintet-fixációval, felébredhetünk.

„Egy utcán járva egyszerre csak tudatosul bennem, hogy álmodom.

Hogy ezt ellenőrizzem, megpróbálok repülni, s ez sikerül is.
Gondolkodom, mihez kezdjek. Mivel nappal bárgyú kérdőívekkel
foglalkoztam, amelyeket gyermekek szamára készítettek, s amelyek
azt akarták megtudni, ki megy nagyvadra vadászni Afrikába,
elhatározom, hogy most is ezt fogom tenni. Csak az a kérdés, hogy
ezt hogyan tegyem? Találkozom néhány emberrel, többek közt a
nagyvadászat nagy mesterével, s ő tippeket ad. Igen kedvesnek
találom a férfit, s le akarunk feküdni egymással. Ez azonban
bonyolult, mert az egész az utcán játszódik le. Rövid idő múltán
eszembe jut, hogy ez nem érdekes, hiszen álmodunk, s elkezdem
lehúzni a pulóveremet.
Közben az az érzésem, hogy két karomat mereven fektetem az
ágyon, de ugyanakkor karjaimmal felnyúlva lehúzom magamról a
pulóveremet. Arra gondolok, hogy ez nyilván az asztráltestem.
Abban a pillanatban, ahogy lehúztam a pulóveremet,
megpillantom a

131
hasam egy tükörben. Ennek örülök, mert mindig is kíváncsi voltam,
hogyan nézek ki a tudatos álmokban és most jól meg akarom nézni
magam. Megpróbálom megnézni az arcom, de megrémülök. Nincsen
arcom, s a fejem olyan, mint egy sugárzó labda. Arra gondolok, hogy
mivel ez egy álom, képesnek kell lennem arra, hogy megformáljam
benne az arcomat. Igazán azonban nem sikerül. Hol a szemem látszik
jobban, hol a szám, de teljességében az egész nagyon torz.
Megijedek, s ezzel az érzéssel ébredek fel."

A következő' álomban valószínűleg az okozza az ébredést, hogy az

álmodónak az a szokása, hogy ha gondolkodik, a tekintetét valamely
pontra irányítja. Ebben az esetben ez nagy kár, mert valójában ez az
igen pontos álom lehetőséget nyújthatott volna a hetedik aspektus
megvalósítására is.

„Azt álmodom, hogy nős vagyok, s van egy lányom. Látom a

gyereket, ahogy tombol a lakásban, s igen büszke vagyok rá. Később
(A személy az álmodó) feleségemmel (B személy) az ágyban
fekszem. A feleségem azt magyarázza, hogy el kell válnunk.
Teljesen ki vagyok. Ebben a pillanatban én-tudatom átmegy a
feleségembe (B személybe). Bizonyos élmények után arra az
elhatározásra jutok (én, azaz B személy), hogy én, azaz A személy
mégsem vagyok olyan rossz s elhatározom, hogy mint B személy,
visszatérek hozzám (A személyhez). Egyszerre csak magamat (A
személyt) egy idegen személlyel (C személlyel) együtt találom az
ágyban, s rettentő dühös és féltékeny leszek. Én (azaz B személy)
szemrehányást teszek nekem (azaz A személynek), hogy egy
homoszexuális disznó vagyok. Erre fel éntudatom B személyből
átköltözik C személybe, s én (mint C személy) megmagyarázom B
személynek, hogy miért is van ez így rendjén, s meg is győzöm őt
erről. Végül mind a hárman az ágyban vagyunk, s szeretkezünk
egymással. Eloldódom a három személytől, mert már nem tudom
eldönteni, melyik vagyok. Az egész olyan álomszerűnek tűnik, s
felismerem, hogy álmodom. Erre elmagyarázom a három
személynek, hogy én most álmodom, s ők személyiségem részei.
Odafordulnak hozzám, ostobán és hitetlenül néznek rám. Még
gondolkodom rajta: hogy lehet, hogy egyáltalán beszélni tudtam,
miután én-tudatomat most nem tudom testemmel azonosítani, majd
erre felébredek."

Újból és újból megmutatkozik, hogy a strukturálatlan

álomtörténetek az álom-én figyelemkoncentrációjának hiányából
keletkeznek. Ha tehát álmunkban nem tudjuk pontosan, mit akarunk,
mindig ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy fixálni fogunk
valamit:

132
 „Lógok a vonaton. Valami kis trükkel megúszom az elsd jegyellen-
ó'rzést, de félek a másodiktól. Ezenkívül azt is láttam, hogy a vonat
vezetőfülkéjében egy „professzort" tartanak fogva. Ahogy kinézek az
ablakon, teljesen ismeretlennek tűnik a táj, holott ezt a vidéket jól
ismerem. Ebből rájövök, hogy álmodom. Első gondolatom:
elrepülni! A testem azonban annyira normális és nehéz, nem
hinném, hogy menni fog. Második gondolatom az, hogy kiugróm az
ablakon. A vonat azonban túlságosan gyors, így ezt sem merem
megtenni. Eszembe jut, hogy meg kellene néznem a kezemet meg a
környezetemet, ahogyan CASTANEDA tanácsolja a Don Jüanban.
Éppen ezt teszem, amikor tekintetem barátnőmre esik. Odaülök
hozzá, és azt kérdezem tőle: „Meg tudnád mondani, mi ez a hely
ahol vagyunk, netán Kalbach?" (Kalbach aztán tényleg nem ezen az
útvonalon van). Azt válaszolja, hogy nem tudja eldönteni. Ekkor
felébredek, valószínűleg azért, mert túlságosan sokáig néztem rá." A
következő álomban is valószínűleg a túl hosszú fixálás vezetett az
ébredéshez - még ha az álmodó maga nem is így gondolja.
„Ez a második tudatos álmom? Ebben az álomban igen sok ló van.
Az egyik adta az ötletet: ellenőrizzem, nem álmodok-e? Én is inkább
az álomra tippeltem. Egy ismeretlen város óvárosában voltam éppen
másokkal együtt. (Előbb lépcsők is előfordultak, amelyek ellentétben
a lovakkal igen gyakran jönnek elő álmomban.)
Meglepetésemre egyik teszt eredménye sem utal álomra.
(Kipróbálom, milyen a testérzékelésem, tudok-e lebegni, elfordul-e a
világ, ha én megfordulok, látok-e feltűnő tárgyakat vagy épületeket?)
Erre föl a kísérőim is megpróbálkoznak a tesztekkel, s az egyik nő,
akihez alapos kapcsolat kötött, amikor kipróbálta a fordulattesztet,
vele fordult a világ is. Erre így szóltam hozzá: „Látod, te álmodsz,
(és valószínűleg én is)." Egy pillanatra még elgondolkodtam azon,
hogy miért van ő az én álmomban, amikor nyilvánvaló, hogy ő
álmodik, de nem találtam megoldást.
Ezután arra emlékeztem, hogy a következő tudatos álomban meg
akartam nézni a kezemet, és azt gondoltam: „Nézd csak meg a
kezedet, hiszen ez akkor sem árt, ha nem álmodsz. Ha meg álmodsz,
legalább nem mulasztod el."
Rövidesen felébredtem, de nem volt az az érzésem, hogy ez attól
lenne, hogy túlságosan sokáig néztem a kezem. Mindenesetre nagyon
bosszantott a dolog. Ebben az álomban meglepő volt számomra, hogy
az álomrealitás olyan komplex és részletes volt, mint az éber. Ezt még
álmomban megállapítottam, különösen amikor a kezemet néztem."
A következő álomban valószínűleg az okozza az ébredést, hogy
más érzések elterelik az álmodó figyelmét az álomtörténetről. Ez az
álom minden bizonnyal az utolsó REM fázisokból származhat,
amikor már úgyis felületes az alvás.

133
 „Az osztályterem eló'tt vagyok az iskolában, s matek-órához
csöngetnek. Nincs kedvem a matekhoz, felszólítom a többieket is,
gondolkodjanak rajta, nem álmodunk-e. Amikor én is elkezdek ezen
töprengeni, ez a gondolatom támad: „Hiszen én már évek óta
egyetemre járok, miért kellene ismét az iskolába járnom?" Végül
azonban bemegyek a többiekkel, de annyira zavarom a tanítást,
hogy a tanár csak velem tud foglalkozni. Énekelek, hangosan
beszélek az osztályon keresztül, stb. A tanár mindezt nem veszi
rossznéven, közömbösen kommentálja, hogy melyik akciómat találja
viccesnek, s melyiket feleslegesnek. Aztán egyszercsak érzem, hogy
az ágyban fekszem, ez az érzés egyre jobban felerősödik, míg az
osztály egyre inkább elhomályosodik. Felébredek."

A következő példa mégegyszer biztosít bennünket arról, hogy az

álmodó bármikor felébredhet, amikor tényleg fel akar ébredni. Egy
fiatal anya meséli a következőket:

„A fürdőszobában vagyok, kisfiam vidáman pancsol a

fürdőkádban. Meg akarom szárítani a hajam, a hajszárító után nyúlok,
s bedugom a konnektorba. Hirtelen magam is áram alatt állok, s nem
tudom kikapcsolni a hajszárítót. A fiamat nem akarom hívni, mert ő,
ugye vizes, és még őt is megütheti az áram. Kétségbe vagyok esve,
nem tudom, hogyan szabadulhatnék ebből a helyzetből. Lázasan
gondolkodom. Ekkor eszembe jut, hogy hiszen én álmodom. Ha
felébredek, megszabadulok az áramtól is. így elhatározom, hogy
felébredek. Ez sikerül is, megkönnyebbülök, hogy trükköm a
felébredéssel sikerült. Boldog vagyok, hogy az ágyamban lehetek, s
nem a fürdőszobában."

ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGEK

Számos olyan álomról tudunk, amelyben az álmodó nem használja ki

teljesen az álomadta lehetőségeket, ezeket nevezzük elajándékozott,
vagy elszalasztott álmoknak. Még a kifinomult tudatos álmodók
álomtapasztalatainak jó részét is ilyen álmok teszik ki. Hogy ezek
valóban „elajándékozott" álmok-e, az kérdéses. A normál gyógyító
álommunkának mindenesetre megfelelő tárgyai az ilyen álmok,
ugyanis még az elszalasztott tudatos álomra is sokkal pontosabban
emlékszünk, mint normális álmainkra. A következő álom egy
pszichológia hallgató álma:

„Kellemes összejövetelen vagyok valami kocsmában. Egy szőke

svéd vagy finn lány magával visz a lakására, s azt büszkén mutogatja

134
nekem. Azt mondom neki, hogy WC-re kell mennem. Miután
elmondja, hogy a WC az emeleti folyosó egyik sarkában van,
odamegyek. Vizelés közben körülnézek, és két törülközőt látok,
amelyek pont olyanok, mint az én fürdőlepedőm, csak kisebbek, s
ellentétben az enyémmel, piros a szegélyük.
Amíg vizelek az a gondolatom, helyesebben érzésem támad, hogy
talán álmodom (lehet, hogy azért, mert míg a törülközőket bámulom,
azok elkezdenek elmosódni). Úgy érzem, mintha az álom és az
ébrenlét határán lebegnék. Úgy válaszolok erre, hogy megkérdem
magamtól: „Mit csinálsz itt? Hol vagy? Mi volt ezelőtt?" Miután
nem találok kielégítő választ, biztos vagyok benne, hogy álmodom.
Ezután visszamegyek a lakásba. Erőlködöm, hogy ne ébredjek fel.
Minden nagyon világos. Ezért azt mondom a lánynak, eressze le a
redőnyöket, ezt meg is teszi. Most már sötétebb van. A lány, aki
most azonos a barátnőmmel, átölel. Ledőlünk a földre, s egyre
vadabban ölelkezünk.
Váratlanul hirtelen felugrók, mert kísérletezni szeretnék - egy jó
álomnapló reményében. Helyben megfordulok saját sarkam körül,
bal lábamat nem mozdítom. Egy teljes fordulat után az az érzésem,
hogy tovább forgok, bár testem viszonylagos helyzete a környezethez
képest nem változik. (Olyan ez, mintha körbeszédülnék). A barátnőm
azt mondja: „Micsoda őrültséget csinálsz már megint?"
Megmagyarázom neki, hogy ilyen tesztnél álmunkban tovább
forgunk. Erre ő is megpróbálja, s ő is tovább forog (ezt inkább csak
sejtettem, mint láttam).
Hirtelen egy utcán állok. Barátnőm szintén jelen van valahogyan,
de nem érzékelhető a jelenléte. Két motoros, akik tudják, hogy egy
álom szereplői, mint az őrültek elszáguldanak előttem. Úgy
gondolom, ez azért van, mert a barátnőm értelmesen álmodik.
Viszont ezután azt mondom magamnak, hogy ez hülyeség, hiszen
neki az „én álmomban" van tudatos álma. Megint az az érzésem,
hogy felébredek.
Azt gondolom, hogy felébredtem. Magam alatt egy várat látok.
Ekkor eszembe jut, hátha „tévesen" ébredtem csak fel. Rögtön
tudom, hogy még mindig álmodom, s éppen repülök. Világosan
felismerem most a Savonlinna-i várat. Meglehetősen magasan
vagyok (kb. 300 m magasan). A vár irányába repülök, s azon
gondolkodóm, mi történne, ha egyre magasabbra repülnék.
Barátnőm (aki testileg nincs jelen) figyelmeztet, hogy ne tegyem.
Arra gondolok, hogy ha például berepülnék a Napba, s ott elégnék, ez
a valóságban is kikészítene.
Tovább repülök. Valamilyen kempingben szállok le. (Hogy hogyan
értem földet, azt nem tudom.) Valamiféle kifutópályáról akarok
továbbrepülni, de a kísérlet nem sikerül, pofára esek. Ezután egy
óriási gumimatracon ferdén lecsúszom, s ezzel ledöntöm az
előttem álló

135
sátrat. A sátor mellett ott áll a tulajdonosa, s valamivel
tevékenykedik. Már majdnem verekedésbe kezdek vele, de aztán
eszembe jut, hogy ez időtékozlás lenne, s arra gondolok, mi mindent
is akartam én a tudatos álommal kezdeni? Ekkor jut eszembe, hogy
megpróbálok odakerülni, ahol éppen fekszem és alszom (ezt a
gondolatot a Castaneda könyvekből vettem).
Azonnal elrohanok. Egy alacsony emelkedő dombocska oldalán
vagyok, ezért úgy gondolom, itt nem tudok felrepülni. Aztán mégis
felmerül bennem, hogy meg kellene próbálni karmozdulatokkal a
repülést. Gyors mozdulatokkal csapkodom a karjaimmal, s végül fel is
emelkedem, bár még mindig elég közel vagyok a földhöz. Ezért a
lábaimmal megpróbálok delfincsapásokat végezni, s ez feljebb is
emel. Most jut eszembe, hogy el kell löknöm magam, mint legutóbbi
tudatos álmomban. El is lököm magam először a bal, majd a jobb
karommal, s el is érem a magasságot, ahol az előbb voltam (kb. 300
m). Ismét a várhoz érek. Kiterjesztett karjaim között valami
szárnyféle van most, sárga, és úgy néz ki, mint egy futószőnyeg
vagy törülköző, vagy papír. Azt mondom (talán a barátnőmnek?),
hogy a szárnytávolságom 8-10 m lehet. Közben arra gondolok,
hogy ez valahogyan nincs összhangban azzal, amit érzékelek,
nyilván túloztam. A szárnytávolságom azonban igen nagy (így utólag
2-3 m-re becsülöm.)
Egyszerre csak W.-ben vagyok, ahol anyámnak konyhakertje van,
közel ahhoz a mezei úthoz, amely a konyhakerteket lezárja. Még
mindig a levegőben vagyok, valami sílift-féle viszi fel az embereket
az úton. Úgy ötven méter magasságból landolni akarok, de nem
tudom, hogyan jöjjek le. Elhatározom, hogy Ieesek. összekulcsolom
magam előtt a karjaimat, s „szárnyaim" megrövidülnek,
összesűrűsödnek mint egy hógolyó. Szóval ieesek, s bár valahogy
ügyetlenül érkezem, mégsem érzek fájdalmat.
Haza akarok menni a P. utcába, ahol éppen alszom. (Valójában
azonban T.-ben alszom, s 1974 óta amúgy sem lakom a P. utcában).
Észreveszem, hogy míg az utca túlsó felén vagyok ott, ahol a
mezei út elágazik, álmom lassan véget ér. Egy fa mellett állok, s a
kérgéről fejtek le valamit, míg mama (?!) J. asszonnyal és K. nénivel
beszélget. Beszélgetés közben valahogy rólam esik szó, arról, hogy
lélektant tanulok, s most éppen álmodom. Megpróbálom
elmagyarázni nekik, hogy álmomban éppen oda akarok eljutni, ahol
most vagyunk. K. néni érdeklődve, kíváncsian hallgatja, amit
mondok. Hirtelen megint teljességgel tudatában vagyok annak, hogy
álmodom, s így korrigálom magam, azaz azt mondom, hogy haza
akarok menni (a P. utcába)."

A következő álomban is csak utólag érti meg az álmodó (ezúttal

egy nő), mit is kezdhetett volna álmával:

136
 „Miután tudatosul bennem, hogy álmodom, észrveszem, hogy egy
szobában vagyok. Azonnal kezdeni akarok valamit, s megpróbálok
repülni egy kicsit. Kísérleteim azonban nem sikerülnek túl remekül,
mindig hamar visszakerülök a földre. Elhatározom, hogy azt fogom
kivitelezni, amit már ébren is akartam. Az időben akarok utazni,
pontosabban gyermekkoromba szeretnék visszatérni.
A szobában ahol vagyok, egy szekreter áll a felső részén sok
nyílással és fiókkal. Valahogyan tudom, hogy valamelyik nyíláson
kell átmennem, amelyik egyfajta időalagút. Meg is próbálom, de a
nyílás nem elég nagy. Elhatározom, hogy odamegyek a másik falhoz,
s onnan nekirepülök a nyílásnak. Míg a falhoz közeledem, a nyílás
egy kissé kiszélesedik, annyira, hogy úgy érzem, így már menni
fog. (Nem valami jól) de az íróasztalra repülök, az felettem van, de
ez alkalommal sem sikerül. Arra gondolok, hogy egyszerűen nem
tudom, hogyan kell hozzákezdeni egy időutazáshoz.
Ekkor eszembe jut, hogy hívhatnék valakit segítségül, aki majd
megmondja, mit csináljak. Az ajtó alatt fénycsíkot látok. Az ajtó
kinyílik, s egy idősebb nő lép be. Csalódott vagyok, hogy segítőm
ennyire nem romantikus jelenség. A nő igen barátságos velem.
Mondom neki, hogy időutazást szeretnék tenni, ö azt válaszolja:
„Nem, nem, az túl veszélyes, egyiketek sem jön vissza belőle. Várj
csak, mindjárt megmutatom a többieket."
Én azonban tulajdonképpen nem akarom látni őket, s
villámgyorsan mérlegelem, mit tegyék. Azt mondom, szükségem
lenne egy szeretőre, ő azonban azt mondja, nem tud vele szolgálni.
Közben valamiféle csűr elé érkezünk. Ott a nő egy kartonfigurát
mutat nekem, amelynek a végtagjai mozgathatók. Ez azonban
nekem unalmas, vissza akarok menni az utcára, s ezt meg is teszem.
Az álom még folytatódik, gondolkodom rajta, mivel
próbálkozhatnék még, de semmi jó nem jut eszembe. Dühös vagyok
és elhatározom, hogy ébren mindent fel fogok írni, amit álmomban
meg akarok csinálni. Arra is gondolok, hogy fixálok valamit, de ez is
túl veszélyes, hiszen nem akarok felébredni. Belecsípek a karomba és
megállapítom, hogy a fájdalom valamelyest tompa.
Utólag feltűnt, hogy álmomban nagyanyám házában voltam. Az
idősebb nő nagyanyám és anyám keveréke volt. Ezenkívül
kicsinynek kellett lennem, mert az íróasztal lapja a fejem felett volt, s
az is feltűnt, hogy a nő nagyobb volt, mint én. A gyermekkoromban
voltam, anélkül, hogy észrevettem volna!"

Mint sok más nem túl termékenynek tűnő tudatos álomélmény

esetében, a következő álomban is összefüggés érzékelhető az
álmodó által ki nem használt lehetőség és az álom-én által zavarosan
szerkesztett álomtörténet között.

137
 „Az idegeimre megy az időjárás, s azon töprengek, hogyan
változtathatnám meg. Az az ötletem támad, hogy azzal, ha átmegyek
a falon, - s ezt úgyis meg akartam tenni - olyan helyre kerülök,
ahol jobb az idő. A járdáról egy házhoz közelítek, hogy annak a
falán menjek át, de egy kirakatot fedezek fel. „Mintha iderendeltem
volna" gondolom. „Most végre kipróbálom a dolgot üvegen
keresztül". Odamegyek a kirakathoz, kitárom a karjaimat, s először
meg akarom tapogatni a kirakatot. Ahogy megérintem, az üveg
egyszerűen eltűnik. Bár igen megdöbbent, az eredménnyel
mégiscsak elégedett vagyok. Odafordulok a falhoz, kitárom a
karjaimat, s izgatottan várom, mi fog történni, ha lassan átmegyek
a falon.
A fal előtt állok, a fejemet egy kicsit előrenyújtom, s lassan
belépek a falba. Minden szürke és homályos körülöttem, bár nem
sötét. Igen kellemes érzés. Egy fürdőre emlékeztet, csak sokkal
szárazabb. Hirtelen valami félelmetes lesz az egészben. Megijedek.
Felgyorsítom lépteimet, hogy kijöjjek a falon. A kilépés
értelemszerűen a fordított sorrendben történik.
Egy nagy teremben találom magam, amely szegényesen, de igen
ízlésesen van berendezve. A terem egyik sarkában egy gazdagon
díszített ékszertároló áll, amely inkább hasonlít egy kincsesládához
mint egy ékszertárolóhoz. Teljes figyelmem erre a tárgyra
összpontosul. A falon átmenést ezen az ékszertárolón is ki akarom
próbálni. Bedugom a fejem az ékszertároló falába, s bár nem megy át
rajta, igen elégedett vagyok, hogy az egész dolog működik. Be kell
azonban vallanom magamnak, hogy ezalatt is egy kicsit féltem, vagy
legalábbis bizonytalanul éreztem magam. Kihúzom a fejem az
ékszertárolóból, s továbbra is a nagy teremben vagyok, ahol is egy
nagy teherautót hallok elhúzni. Ennek nagyon megörülök, s azon
gondolkodom, hogy a teherautó zaja vajon kívülről jött-e, mert ez
pillanatnyilag rendkívül fontosnak tűnik számomra. Továbbra is a
kívülről jövő zajokra figyelek. A következő teherautónál - szüleim
egy főútvonalon laknak - kinyitom a szemem és megállapítom, hogy
tényleg egy teherautóról van szó. Ismét becsukom a szemem, s
visszatérek az álomélménybe.
A mellettünk lévő terembe megyek. Van ott egy óriási szauna,
amely ugyan térdmagasságig víz alatt áll, és néhányan szaunáznak
benne. Csatlakozom hozzájuk, s nem tart soká, már együtt
szórakozom az ott lévő nőkkel és a férfiakkal is. Hirtelen egy
dallamot hallok „Papm da di da papám". Azonnal arra gondolok:
„Aha, papa gyakorol az orgonán." Kimegyek a szaunából, s
gondolkodom rajta, mit is akarok tulajdonképpen.
Kimegyek a házból, s egy szép mezőn találom magam, egyfajta
előkertben ismét. Az idő most nagyon szép. A Nap sokkal
nagyobbnak látszik, és különös módon negatívban látom, negatív
széles vastag sugarakkal. Meg akarok szólítani valakit, ezért
körülnézek. Mö-

138
göttem egy pár áll: apa és lánya. Arra gondolok: „Aha, ez az!"
Odamegyek hozzájuk, s meg akarom szólítani a nőt, akit az apa
lányának vélek azzal a hátsó gondolattal, hogy „ez az a nő, akin
múlik a dolog". Ahogy azonban el akarok kezdeni beszélni, csak
hebegni tudok. Nagyon ideges leszek. A pár pedig tovább beszélget
közönyösen, s úgy tűnik, mint ha egyrészt várnának tőlem valamit,
másrészt azt gondolnák: „Te jó ég! Ez aztán semmire nem képes!"
Ezzel az utolsó élménnyel ébredek fel."

A következő álompélda egy kezdő tudatos álmodó nőtől

származik. Miután szokása szerint véleményét, a dolgokhoz való
hozzáállását általában nem közli nyíltan, ugyanígy viselkedik a
tudatos álomban is. Ez a tartás természetesen kedvez az álom
szervezetlenségének, s megakadályozza az álombeli felismeréseket.
Idővel a tudatos álmodó megtanulja, hogy ügyeljen az ilyen
akadályozó tényezőkre. Álljon itt először az előtörténet:

„Miután először voltam tudatos álom-szemináriumon, K.-val

azokról az éjszakai fantáziáimról beszélgettem, amelyek körülbelül
hét éves koromban foglalkoztattak. Már elalváskor mindig éreztem,
hogy ezek a rémes álmok következnek. Felismertem ezt, mert azok a
tárgyak, amikre néztem (valószínűleg csukott szemmel) eltávolodtak,
és ennek megfelelően kisebbek lettek, mintha a valóság maga
távolodna el tőlem. Az álmoknak különböző képi tartalmuk volt, de
mindig félelmet ébresztőek voltak. Valami megkeményedettől,
valami elhaj-lítottól, valami összezsugorodottól való félelem. Körbe
szaladgáltam a szobámban, hangosan sírtam, s ki akartam menni az
ajtón vagy az ablakon. A szüleimnek mindig igen hosszú időre volt
szükségük, míg egy ilyen álomból kihoztak.
Mialatt K.-val erről beszéltem, megjelentek előttem ezek a régi
álomképek, s amikor azokat a gyakorlatokat végeztem, amelyek a
tudatos álom eléréséhez szükségesek (mint pl. a tudatállapot
ellenőrzése), bizonytalanságot éreztem, sőt félelmet is, ami csak
akkor oldódott, amikor bizonyos voltam benne, hogy ébren vagyok:
ilyenkor, gondoltam, semmi sem történhet, biztonságban vagyok, fel
tudom mérni a helyzetet. A félelem, amit ilyenkor éreztem, ugyanaz
volt, mint egykoron elalváskor, amikor már bizonyos voltam abban,
milyen álom következik: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság félelme.
A következő éjszaka nagyon világos, valós álmom volt, amely a
lakásomban játszódott le.
...Álmom vége felé egy fiatal doktornő gondjaira voltam bízva,
akit nem tekintettem minden szempontból teljesértékiínek. Bár
elfogadtam az utasításait, de különben hülyének néztem. Úgy
éreztem, hogy én különb vagyok nála. Ágyba parancsolt, s azt
mondta, hogy

139
egy darabig maradjak fekve. Az ágyamban feküdt D., a kislányom is.
A kislányom ezen az éjszakán tényleg az én ágyamban volt, mert
köhögési rohamai voltak, így velem aludt.
Az orvosnő ezután kiment a hálószobából a szemben lévő szobába.
Közben valahogy minden belső meggyőződés nélkül felületesen
vigasztalt. Nagyon megkönnyebbültem ezen az egyértelmű
kétértelműségen, miután ő sem csinált titkot hiányzó együttérzéséből,
én is egyértelműen válaszolhattam, s nem kellett megjátszanom
magam. A helyzet egyszerűen felszabadító volt. Azonban az egész
egyszerre alapjában megváltozott: Az orvosnő eltűnt, s ezzel vége
volt az álomnak. Ettől kezdve saját valós helyzetemben voltam,
tudtam, hogy közel vagyok az ágyam pereméhez, tudtam, hogy
álmodom, s azt is tudtam, hogy valami félelmetesnek kell abból a
szobából jönni, ahová az orvosnő bement.
Ellentétben az eddigi álommal ez a mostani szürke volt, nem
színes. Féltem. Egészen halkan hallottam, hogy valami közeledik,
mint amikor a padlószőnyegen lopakodnak. Egy emberi alak volt,
egy férfi, de szürkében. Semmilyen részlet nem volt felismerhető
rajta. Közelebb jött, végül leült arra a kis részre, ami még az ágyam
peremén szabad volt. Alig mertem lélegzetet venni, s tovább akartam
álmodni, hogy megtudjam, ki az. Ekkor azonban megparancsoltam
magamnak, hogy kinyitom a szemem, mert ellenőrizni akartam, hogy
nem J. van-e a szobában, aki a válás óta azzal fenyeget, hogy
elrabolja a gyermeket? Kinyitottam a szemem, s ezzel oda volt az
álom. Tényleg az álmodott állapotban feküdtem."

Nézzük az utolsó álombeszámolót az elszalasztott megismerések

témaköréből! Ebben az álmodó hatalmát megdöbbentő módon
érzékelteti. Mint a legyőzési álomban is, itt is teljesen világos,
milyen ereje lehet a tekintetnek. Olyan „mágikus" tapasztalat ez,
amelyben már sok tudatos álmodónak része volt.

„Az ágyban fekszem, pihenek. A fejemben még gondolatok

köröznek arról, ahogyan az ágyba mentem. Látom magam a
fürdőszobában, a szobámban, s az elalvásra gondolok. Az egész
olyan, mint amikor napközben emlékezünk. Emlékeim az idő teltével
egyre valódibbak lesznek. Egy pillanatra lelki szemeimmel világosan
látom az asztal és a komód részleteit, de ahogy tudatosul bennem, a
látomás azonnal eltűnik. Ezután egy darabig mindenfélére össze-
vissza gondolok. Például egy fekete valamit látok magam előtt, amely
két sárga sugarat bocsát ki felém. Amikor azonban gondolkodni
kezdek rajta, eltűnik, s megint igen nyugodtnak érzem magam.
Mindenesetre az álom folyamatai egyre hosszabbnak tűnnek, s
mintha közben a gondolkodás szakaszai rövidülnének.

140
 Ez az egész oda vezet, hogy egyszerre csak azon kapom magam,
hogy most már álmodom, anélkül, hogy közben valami különös
feltűnt volna. Egy nagy lyukban vagyok: már majdnem egy kisebb
völgyben, egy szerpentinszení úton elindulok felfelé, s emberek
szólítanak meg. Nem figyelek arra, amit mondanak, csak érzem,
hogy nincsenek jóindulattal irányombán, ez azonban inkább csak
érzés. Ez az érzés egyre erősebb. Még egy pár emberrel
találkozom, akik eleinte igen barátságosak - majdnem hízelgők -,
mennél feljebb érek azonban, annál tolakodóbbak. Meg kell
jegyeznem, hogy eközben valójában az volt az ijesztő, amit éreztem.
Ahogy így felfelé megyek, még egy nővel találkozom, s dróla is ez az
érzésem, hogy fenyegetve érzi magát. Együtt tesszük meg az út
hátralévő részét.
Ahogy fent megérkezünk, egy laza csoport gyűlik körénk a már
előbb leírt, túlságosan barátságos emberekből. Az egyik egy öreg
amerikai autón ül. Az egész történet játszódhatna valahol a Rocky
Mountainsben. A feszültség nő, az emberek egyre közelebb jönnek.
Érzem, hogy most cselekednem kell. Miután tudatában vagyok
annak, hogy álmodom, tudom azt is, hogy minden az én kezemben
van. Elkezdek arra az alakra összpontosítani, aki az autón ül. Nem
tudom, hogy csináltam, csak az világos előttem, hogy ebben a
pillanatban semmi másra nem gondoltam, mint arra, hogy minden
erőmmel erre a pasasra koncentráljak, hogy ki tudjam őt kapcsolni.
Ül az autón, bizonytalanná válik, tekintete lassan megzavarodik,
reszketés megy át a testén, s holtan zuhan le az autóról.
Nagyon megráz, mert megértem, hogy én öltem meg. Ugyanakkor
azt is tudom - ez is csak olyan érzés -, hogy vissza is tudom őt hozni
az életbe, ha visszaviszem abba a lyukba, ahol voltam.
Megfogom és lelököm a lyukba. „Meddig fekszik még ott?" -
gondolom. Tényleg megmozdul, feláll. Nagyon megkönnyebbülök,
önértékelésem helyreáll (vagy majdnem).
Ezek után valamilyen népünnepélyen találom magam - nép nélkül
mindenesetre - egy óriási kolbászos bódé előtt. Az eladó éppen
takarít. Tulajdonképpen inni szeretnék valamit, de az eladó nagyon el
van foglalva a takarítással. A curry-kolbászgép előtt egy egész
hegynyi kolbászmaradékot söpör éppen össze. Arra gondolok,
micsoda rémes foglalkozás ez, s már benn is vagyok a bódéban.
Szorgosan segédkezem a takarításban. Megkérdem, van-e valami
innivalója, mire egy szekrényre mutat, amelyben azonban csak
szörpöt találok - ami nem egészen az én ízlésem szerint való.
Belegondolok, hogy miért is takarítok én egy tudatos álomban
kolbászos bódét? Igen csodálkozom ezen. Elbúcsúzom, mintha az
lenne a világ legtermészetesebb dolga, s elhagyom a bódét.
Egy utcán megyek, amely nagyon emlékeztet Finnországra. Hajnal
van, a reggeli égbolton ott a fogyó hold, mindennek olyan friss illata

141
van, s eszembe jut, hogy tegnap este elhatároztam: korán kelek, hogy
mindent feljegyezhessek. A felkelés gondolata mégsem elég csábító,
ezért tovább megyek az utcán, és tovább álmodom."

KUTATÓ ÁLMOK

Az úgynevezett „kutató álmokat" különösen a lélekbúvárok kedvelik.

Igen népszerű az az elmélet, amely szerint a pszichológusoknak
különösen erős bűntudatuk van, ezért foglalkoznak olyan behatóan a
(saját) pszichéjükkel. A tudatos álom mindenesetre kellemes
változata az önmagunkkal való foglalkozásnak. Ezért azután nem is
meglepő, hogy sok kutató álom önismereti álommá változik át.
A következd, meglehetősen hosszú és részletes álomban többek
között igen érdekes: milyen okosan és körültekintően rendezi meg az
álom-én az álmot, amelyben szinte tudományos pontossággal veszi
szemügyre azt a testen kívüli „asztrális utazást", amelyről az ezoteri-
kusok is beszámolnak.

„Az álmot megelőző estén LISCHKA könyvét olvastam, ő hisz a

parapszichológiai jelenségekben, s a tudatos álmot elhatárolja az
asztráljavaslattól és a lelki utazástól. Számomra ismeretlen okoknál
fogva közvetlenül az elalvás után egy tudatos álomban vagyok.
Egy kátrányos vagy aszfaltozott kb. három méter széles erdei úton
megyek. Arra figyelek, hogy hogyan érzékelem a környezetet. A
világosság szokásos. Az utat itt-ott lomb borítja. Néhol jobbról árnyék
esik az útra. Ellenőrzöm, hogy lehatárolt-e az általam észlelt tér. Nem
az, „végtelen" mint a nappali valóságban. Erős hatással van rám az
álom magas valóságfoka. Valahányszor lombra, vagy az úton
keresztbefekvő kis ágacskára lépek, hallom az ennek megfelelő
zajokat, amelyek tökéletesen megfelelnek a nappali zajoknak. Azt
mondom magamnak: „Teljes egészében itt vagyok", s közben
LISCHKÁRA kell gondolnom, ő használja ezt a kifejezést.
Leérek a Rajnához, az út balfelé nagy félkör alakú kanyart vesz.
Gondolkodom, hogy mit csináljak. Ezután először két idősebb, majd
egy fiatalabb nővel találkozom (olyan 30-40 éves lehet). Egy
fogadóhoz tartozó kertben két család ül; két fiatal csúnyácska lány a
mamájával.
Hirtelen eszembe jut, hogy ellenőriznem kellene, nem vagyok-e az
asztrális javaslat állapotában, illetve, hogy létezik-e egyáltalán ilyen
állapot. Mindent pontosan megnézek magamnak, s megpróbálok
bizonyos észleléseket annyira magamba sulykolni, hogy később
ellenőrizni tudjam, vajon „érzéken túliak" voltak-e? Egy fogadó falán

142
(ez egy másik, mint amit az előbb említettem) világító betűkkel ezt
látom felírva: HU - mint Hanau rendszámjelzése. Ugy érzem, ez a
megfigyelés kevéssé alkalmas arra, hogy ellenőrizhessem, vajon az
asztráljavaslat állapotában vagyok-e, ugyanis biztos vagyok benne,
hogy ezeket a betűket már láttam valahol.
Most egy ismerős, omladozó épülethez érek. Az épülettől balra a
földön, a kövezeten különböző vésések vannak. Odamegyek az egyik
sziklához vagy kőhöz, amelyen egy számomra ismerős faragvány
van, amely a Wiesbaden-i Gyógyszállót és környezetét ábrázolja.
Meglepetésemre úgy látom a műalkotást, ahogyan annak létrejötte
idején kellett kinéznie: plasztikus, fehér berakásokkal, amelyek
nyilvánvalóan elefántcsontból vannak. Az az érzésem, mintha időben
visszamentem volna. Egyre inkább meg vagyok győződve arról,
hogy létezik olyasmi, mint az asztrális javaslat, s további
„bizonyítékokat" keresek.
Gyorsan bemegyek egy múzeumba, ahol már voltam korábban. A
feljárónál Q.-val találkozom, barátnőm bátyjával, de nem törődöm
vele. A kiállítóterem bejárata előtt különböző tárgyak lógnak -
rézkancsók meg ilyesmik - a levegőben. A falon különböző képek.
Megpróbálom megjegyezni a bejárat előtti utolsó képet: egy idős nő
portréja, nem túl természethű. Aztán bemegyek a kiállítóterembe.
Két őr ül ott, ismernek engem. A lámpák hosszú kábeleken lógnak, s
felém mozdulnak el. Az egyik őr azt mondja a másiknak, hogy
mágneses erőm van. Én azonban tudom, hogy csak a kezemben
lévő lámpa (egyfajta fém vagy réz fényszóró) az, ami mágneses.
Magamtól, illetve, mintha elvárnák tőlem, megyek egyenesen előre,
s váltakozva magamhoz húzom a kezemben lévő lámpával a
baloldali, illetve jobboldali kábelen lógó lámpát. Arra gondolok, hogy
„remélhetőleg nem veszik észre" (hogy a kezemben lévő lámpa
mágneses). Az egyik őr így szól: „Ahol a lámpát tartja, ott működik
a legerősebben a mágnesesség ereje!" Úgy gondolom, hogy a
lámpát észre sem vette (legalábbis legutóbbi álmomban nem).
Meglehetősen gyorsan keresztülmegyek, nem tekergek többé,
hanem nyílegyenesen bemegyek egy másik terembe, s ezt
mondom: „Ma csak gyorsan átszaladok". Közben arra gondolok:
„Ezek úgyis csak álomalakok." További szokatlan megfigyeléseket
akarok gyűjteni, hogy „magammal vihessem" azokat. Valahogyan
elvárom most, hogy valami szép épületet lássak.
Abban a teremben, ahová most belépek, a TV könnyűatlétikai
versenyeket közvetít. Ezt meg akarom jegyezni, bár úgy vélem, kevés
bizonyító ereje van, s meg vagyok győződve arról, hogy egy valódi
könnyűatlétikai verseny közvetítéséről van szó (mintha úgy
gondolnám, hogy tulajdonképpen már reggel van.) Hirtelen
türelmetlenné válok, ebből semmit sem tudok már „hasznosítani".

143
 Lerakom a fúrómat (előbb a lámpa volt a kezemben, az egész fel se
tűnt) s gyorsan be akarok menni a hálószobámba, hogy onnan a falon
át a nappaliba menjek. Anyámat előző este - inkább szórakozásból,
mint tudományos kíváncsiságból - arra kérte, tegyen valamilyen
tárgyat a nappaliban a szőnyegre, s ezt a tárgyat akartam „testen
kívüli" állapotban megtekinteni. Barátnőm szülői házának konyhája
előtt Q.-val találkozom. A lehető leggyorsabban el szeretnék ttínni,
ezért röviden annyit mondok „Halló", és gyorsan továbbmegyek.
Útközben elveszítem az egyik harisnyámat, vagy a mokaszinomat.
Visszamegyek érte s már jön is Q. Nem akarom, hogy eltereljen -
gyorsan továbbmegyek. Az az érzésem, „nyomokat" hagyok hatra, s
erre úgy emléktársítok, hogy emléknyomokat. A barátnőm
szobájához vezető lépcsőn - tévesen úgy gondoltam, hogy ott
aludtam - Q. utolér. Sötét van. Valahogyan megszólít. Érzem,
ahogyan elveszítem az ellenőrzést magam felett, s ismét saját alvó
testembe kerülök - ugyanakkor szívóerőt vagy ilyesmit nem érzek, s
nem is mozgok a térben. Kísérletem tehát, amely a „kivül maradásra"
irányult, balul ütött ki.
(Kb. 2 óra 15 perckor ébredem. Valamivel később felkelek, hogy
felírjam tudatos álmomat. Semmi, amit álmomban „bizonyítéknak"
tartottam, nem állja ki az éber valóság „próbáját." A befejezés
kivételével az álomtörténet egyetlen részlete sem volt közvetlen
megfele-iésben a valósággal.)"

Eltekintve attól a kissé elfogult nőképtől, amelyet a következő

álomban nyomaiban fellelhetünk (s amellyel az „Élvezetek és
örömök" c. alfejezetben is találkozunk), a következő kutató álomban
is bebizonyosodik, hogy a szexualitással kapcsolatos ellenállás, és a
tőle való félelem az álom irányításának meghatározó faktora lehet.
Ez az összefüggés jól ismert éber valóságtudatunkban is.

„Bemegyek egy ház, valami kocsmájába. Rögtön elöl, jobboldalt

az egyik oldalteremben fiatal lányok ülnek, egymás után megnézem
őket. Arra gondolok (körülbelül): „De jó, hogy csak fiatal nők
vannak itt". Alighogy ezt elgondoltam, már csak idősebb nőket
látok, akik a tetejében egyre csúnyábbak. Fel akarom tartóztatni a
történet kedvezőtlen alakulását, ezért el kezdem fixálni az egyik nőt,
hogy először elmosódjon és megfiatalíthassam. De nem akar
sikerülni. Egy pillanatig úgy gondolom, mégis sikerülni fog, mert
az arc egy kissé elmosódik, de aztán ismét látom a sárga, valóban
öreg, csúnya arcot. Erre jobban körülnézek a kocsmában; mindenütt
csak öreg nők vannak. (Sem a kezdetben fiatal lányok, sem most
ezek az öreg nők nem szólnak semmit, s semmiféle érdeklődést nem
mutatnak.) Megint kimegyek a házból. Ekkor meglátom C-t
(legalábbis úgy hittem, C-nek hívják, holott valójában E a neve), a
bejárati ajtó mellett áll, s

144
az étlapot olvassa. Kellemesen meglepődöm, hogy végre egy
ismerőssel találkoztam, s rögtön megkérdem: „Mozgatod az
ajkaidat beszéd közben?" Közben hallom a saját olyan dörgedelmes
hangom, ahogyan a moziban a hangok szólnak. így válaszol: „Igen"
(Hogy eközben mozgatta-e az ajkait, ma már nem tudom.) Ezután
azt kérdezem: „Ki vagyok én?" mire F. az ajkait előredülleszti, mint
egy állatpofa, ajkai enyhén kékesek, s hosszan azt mormolja:
Hmmrnmm. Ebben a pillanatban egy jó ismerősöm, G. jelenik meg
balról. Őt is megkérdem, hogy ki vagyok én? Válasza (körülbelül)
így szól: „Nem, inkább egyedül alszom, köszönöm szépen." Nem
egészen értem, mire gondol. Úgy értette volna a kérdést, mint ha egy
homoszexuális ajánlatot tettem volna neki? Hárman megyünk
tovább.
Egyfajta vidámparkban vagyunk. Ahogy egy vonat süvít el
előttünk, egy üveget vágok az egyik ablakához. F. és G. sikertelenül
próbálnak megakadályozni ebben, le akarják fogni a karomat. Az
üveg eltörik a vonat ablakán. (Lassan felébredek.)"

A következő kutató álom alanyának gondolatmenete akár

filozofikusnak is nevezhető:

„...Éjszaka van, egy kis úton állok, amely igen emlékeztet egy
bizonyos kerti útra. Egyszerre csak egy férfi áll az utamba. Azt
gondolom: „Ez is azok közül való, de most majd meglátjuk!"
Alaposan megnézem magamnak a pasast, a „tekintetemmel meg
akarom igézni," de igen szétszórt, kimegy a látómezőmből, eszében
sincs a szemembe nézni. Az egész nagyon feldühít, ugyanis a
személy tekintettel eddigi álomélményeimre, a gonosz
javíthatatlanságát jeleníti meg. Elegem van belőle, nagyot húzok rá,
de mintha meg se kottyanna neki. A kis kerítésből kitörök egy lécet, s
ezzel próbálok szerencsét. A pasas azonban ettől sem látszik
megijedni. Számomra az egész érthetetlen, mert már első ütésem is
olyan erős és célzott volt, hogy már annak is elégnek kellett volna
lenni. Ekkor eszembe jutnak tanárom, THOLEY szavai, aki egy
beszélgetés során azt mondta, hogy primitív dolog álomalakjainkkal
a Bud Spencer-féle módszer szerint eljárni, megértéssel, vagy
kérdések feltevésével sokkal mélyebb és jobb megoldásokhoz
juthatunk, különösen, ami a rémálomalakokat illeti. Összeszedem
magam, és megpróbálok dühömben olyan tudatos kérdést fogalmazni,
amilyenre csak képes vagyok. Miután jobb nem jut eszembe, azt
kérdezem tőle: miért nem dől el, ha ütöm, és miért nem érez
fájdalmat? Erre azt válaszolja, hogy ez azzal függ össze, hogy neki
nincsen PPN-je (pszicho-fizikai-nívója). Kérdezem: mi köze ennek
ahhoz? Az álomalak úgy válaszol, hogy mivel neki nincsen pszicho-
fizikai-nívója, ezért fájdalmat sem érez. Elájulni sem képes, mivel ha
nincsen PPN-je, akkor tudata sincs. Ők (mármint az álom-

145
alakok) képesek arra, hogy úgy nézzenek ki, mintha fájdalmat
éreznének, vagy elájulnának, ez azonban csak az álom függvénye.
Az álomban ez az egész igen ésszerű, s igen értelmesnek tűnik,
ugyanis álmomban éppen arra emlékszem, hogy elvileg,
ismeretelméleti szempontból nem tisztázható, hogy vajon az
álomalakoknak van-e tudatuk vagy nincsen; s csak fenomenológiai
álomkisérlet tisztázhatja, hogy az álomalakok magatartása
szerkezetileg egybevág-e azzal, amit mi tudat alatt értünk. (így
például ellenórizhetd, hogy az álomalakok viselkedése megfelel-e
annak, mintha lenne saját távlati fejlődésük.)"

ÁLOMTRÉNING

Úgy tűnik, a sportolók meglehetősen pragmatikus beállítottságú

emberek, akiknek sem idejük nincs arra, hogy olyasmikkel
foglalkozzanak, amik nem kecsegtetnek sikerrel, sem késztetésük
arra, hogy hosszú beszámolókat készítsenek. Ez okból igen kevés
írásos tréning-álom áll rendelkezésünkre, gyakoribbak a szóbeli
beszámolók. Itt most néhány tipikus tréning-álmot olvashatnak.
Az első példa egy olyan sportolótól származik, aki éveken
keresztül a küzdősportok „kemény ágál gyakorolta, (Karate,
Taekwondo, Dzsiudzsicu) s elhatározta, hogy most megtanul egyet a
„könnyű" válfajból is (az Aikidót.) Két év edzés után úgy érezte, hogy
képességei határáig ért. Izomzata még mindig nem felelt meg az
aikido hajlékony mozdulatainak, testtechnikája, és küzdőmotorikája
mélyen belésúlykolódott automatizmusaival újra és újra elnyomta az
újonnan elsajátítandó mozgásformákat. Éppen azon volt már, hogy
mindent felad, amikor elsajátította a tudatos álmodást. A következő
álom saját véleménye szerint is kulcsélmény volt, amely megmutatta
számára a „helyes utat".

„Az este szabad edzésünk volt. Miután ma sem voltam arra képes,
hogy a botos támadó elől érintés nélkül kitérjek s „így átverjem",
ahogy edzőm szokta tanácsolni, elkedvetlenedve mentem az ágyba.
Elalvás közben végig a szemem előtt volt, ahogyan védekezés közben
ahelyett, hogy a helyes kitérő mozdulatot alkalmaztam volna, belső
késztetésem merev elhárítást eredményezett, s végül újra és újra
védtelenül álltam ellenfelemmel szemben mint egy kérdőjel. Egy
fekete öves versenyző számára nevetséges ás méltatlan az ilyen
helyzet.
Az éjszaka során egyik álmomban ismét leestem a földre, s most is
mereven kitörtem a helyzetemből, ahelyett, hogy odébb gurultam
volna. Ébren gyakran gyakoroltam, hogy ilyen helyzetekben tegyem

146
fel magamnak a bíráló kérdést, ébren vagyok-e vagy álmodom? Most
azonnal tudtam, hogy álmodom! Anélkül, hogy sokat töprengtem
volna, azonnal tudtam, mit kell tennem: rögtön lementem az
edzőterembe, ahol egy álombeli partnerrel edzeni kezdtük a botos
elhárító technikát. Lazán, erőlködés nélkül gyakoroltam a kezdő
mozdulatokat. Minden egyes alkalommal jobban ment.
Következő este várakozással mentem az ágyamba, ismét elértem a
tudatos álomstátuszt, s továbbgyakoroltam. így ment ez az egész
héten, míg el nem érkezett a szerdai edzés ideje. Bár igen izgatott,
feszült voltam, edzőm egész elképedt attól, hogy a botos elhárító
technikám majdnem tökéletes, holott a támadósebességet egyre
növeltük, a valóban elérhető sebesség és impulzusadás lehetséges
határáig, mégsem ejtettem jelentős hibát. Ettől kezdve igen hamar
haladtam előre, s még egy további év alatt magam is megszereztem
az edzői képesítést."

Egy labdarúgó játékosabban bánt tudatos álmával:

„...Éppen rájöttem, hogy álmodom, egy tornateremben állok, s a

foci nálam van. A kapuban egy idősebb férfi áll. Kipróbálom, hogyan
tudok lőni. A jobb lábammal (tényleg jobblábas vagyok) minden
alkalommal eltalálom a kapufa belső felét, vagy a felső lécet,
méghozzá pont ott, ahol akarom. Elképesztő a labadaérzékem. A
kapusnak semmi esélye. Sőt, a labdák egy részét közvetlenül a
levegőből rúgom el, anélkül, hogy levenném. Aztán
megpróbálkozom a bal lábammal is, de az alig jobb, mint amikor
ébren vagyok, s ennek megfelelően rosszul is lövök vele..."

A két szóban előadott edzésálomban is feltiínő, hogy a tudatos

álomból főleg azok a sportolók profitálnak, akiknek gyors, komplex
mozgásfolyamatokat kell kivitelezniük. Végezetül szólaltassunk meg
ínég egy sízőnőt.

„Valahogy mindig is féltem a jetlendülettől, mert ilyenkor a teljes

test súlypontját erősen hátrafelé kell helyezni. Két ilyen lendületet
sosem tudtam egymás után kivitelezni anélkül, hogy el ne estem
volna. Ha rámtört a dicsvágy, esténként kék foltokkal tértem vissza a
kunyhóba. 1984 nyarán elsajátítottam a tudatos álmodást, s ekkor
elkezdtem álmomban a göröngyös pályán valós síelést gyakorolni.
Gyakran alkalmaztam a hajlító lendülést, hogy azzal bevezessek egy
repüldálmot, de azután egyszerre csak azt csináltam, hogy röviddel
azelőtt, hogy a magaslat tetejére értem volna, hátrahajoltam, így
mentesítettem a léceket, s a sarkamon meg tudtam változtatni az
irányt. Ez nagyon jó volt. Néhány hét múlva felismertem (a tudatos

147
álmodás során), hogy az, amit csinálok, meglehetősen hasonlít
ahhoz, ahogyan a jetlendületet tanítják. Ez még csak fokozta
örömömet, s legalább annyiszor síztem álmomban göröngyös
pályán, mint ahányszor repültem.
Amikor azután télen megint síelni mentem, elvégeztem egy
kurzust, s egy bő hét múlva sikerült a jetlendület is. Egészen
bizonyos vagyok abban, hogy ez a siker összefügg nyáréjszakai
gyakorlásaimmal."

ÉLVEZETEK, AMELYEKET NEM KELL

MEGBÁNNUNK

Ebben a részben azokat az álmokat foglaljuk össze, amelyekben az

álom-énnek egyetlen szándéka, hogy mennél kellemesebben
tevékenykedjen vagy válaszoljon álomvalóságára. Az ilyen álmok
többnyire aránylag szervezetlenek.

Az örömelvú' álmok alapjában nem szorulnak magyarázatra,

önmagukért beszélnek.

„Egy nyilvános WC-ben állok és vizelek, s közben egy kicsi

mellémegy. Egy bikaszerű férfi jön be, s keményen felelősségre
von emiatt. Azonnal tudom, hogy álmodom s azt is tudom, hogy a
férfi személyiségem egy része, amely azért aktivizálódott, mert a mai
napon egy lánnyal szerelmeskedtem, amit ez a rész nem talált
helyénvalónak. Én azonban igenis rendjénvalónak találom a dolgot,
s ezt meg is mondom neki, mire ő lefekszik a földre, s olyan
testtartást ölt fel mint amilyet Uli Stielicko vehetett fel azután, hogy
belőtte a tizenegyest a franciáknak. Teljesen feldobottan érzem
magam, hogy ilyen jól felismertem rossz lelkiismeretemet,
lelkifurdalásomat (vagy ha úgy tetszik) a Topdogot."

„Olyan tájban vagyok, amely erősen hasonlít egy túlmozgósított

vasúti modellre. így például a távíróoszlopok éppen a mellemig
érnek. Szorosan egymás mellett vezetnek a sínpárok, óvatosan
átmegyek a síneken, mert ugye bármikor jöhet a vonat. Már jön is
egy. Azon gondolkodom, mekkorák is lehetnek az emberek ezekben
a vonatokban. „Te jó ég! Ezek aztán kicsik lehetnek!" Óriási tévedés!
A vonatban ülő embereknek ugyanazok az arányai, mint nekem,
csak úgy ülnek, mint a szardiniák a dobozban. Ezután azon
gondolkodom: „Mit csinálnak ezek, ha ütközés van? Hiszen egy
ilyen vonatban jóformán semmi hely nincs?" De máris jön a
következő vonat, ami

148
még jobb. Ezen kívülről póthelyek vannak. Mind foglalt, s úgy
lógnak a vonaton, mint a virágcserepek a falon. Teljesen
megdöbbenek, de úgy gondolom, hogy nem rossz ez az egész. Már
megint jön egy vonat, illetve egy villamos, de ugyanazon a sínen.
Még a villamos előtt átugrom a sínen, s-közben megjegyzem, hogy
ezt ébren nem tettem volna, vagy ha igen, nem ilyen hideg fejjel,
ilyen közönyösen. Ugyanis épp, hogy sikerült!
Ezután egy picike állomásra megyek, s ahogy a kicsiny villamos
áthalad az állomáson, egyszerre csak felkavarja a havat, s egy lavina
indul le a tetőről, holott korábban sehol semmi havat nem láttam.
Lenézek a földre, az is csupa hó, rajtam meg csak tornacipő. Ekkor
eszembe jut, hogy a dzsekimet a papírjaimmal együtt valahol
otthagytam. Ekkor egyszerre csak feltűnik a dzsekim mellettem,
mintha csak odavarázsolták volna. Ettől kételyeim támadnak, s arra
gondolok: „Valahogy olyan ismerős a dolog! Már a villamos is olyan
furcsa volt." Tovább megyek, haza akarok menni, amikor egy
barátommal találkozom. Azt mondom neki, hogy nekem most haza
kell mennem, nemsokára nem -megy több vonat, s titokban abban
reménykedem, hogy kocsival hazavisz. De barátom pont úgy
viselkedik, amilyennek ismerem •- valamilyen okból most azonnal
egészen más irányba kell mennie.
Utóirat: Erre itt már nem emlékszem olyan pontosan. Ezután
egyszerre csak otthon vagyok. Szüleim és a nagyanyám az asztalnál
ülnek. Nagyanyám egyszerre csak egy cigarettásdoboz nagyságú
dolgot (angolul „piece") vesz elő, ami úgy néz ki, mint a töltött
marcipán, de én tudom, hogy valamilyen drog („shit"), és hatalmas
ökölcsapásokkal elkezdi feldarabolni. Csak nézem, és úgy teszek,
mintha nem tudnám, miről van szó. Apám áthajol az asztal felett és
bennfentesen nézi mindezt. Benyúl a belső zsebébe és odadob
nagyanyámnak egy kis bőrtasakot. Nagyanyám kinyitja a tasakot, s a
legjobb afgán gombából (egyfajta drog) vesz ki egy kis darabkát.
Arra gondolok: „Ez aztán tipikus apa: ha ő csinál valamit, akkor az
úgy van rendjén, s amit csinál, azt derék módon, becsületesen végzi."
Anyám, miután sejti, mi játszódik le a szeme előtt,
megbotránkozva néz. Nagyanyám egy szép kis tésztát nyújt ki.
Titokban azt gondolom magamban: „Hogyan akar ebből jointot
csinálni, hiszen ez nem is ég? Még ha a füvemből hozzárakna
valamit, akkor talán sikerülne!" Alighogy ezt gondolom, a
nagyanyám már is hozzákever a tésztához a ftítből, s egy óriási jointot
csavar belőle, amely azonban jobban hasonlít egy óriási sületlen
dióscsigához, mint egy jointhoz. Nagyanyám kezébe veszi ezt a
pudingszení dolgot, meggyújtja, s nekem nyújtja. Azt gondolom,
vagy mondom (erre már nem emlékszem pontosan), hogy „de hiszen
ez túl lágy!" Azt mondja: „Jól meg kell szívni, akkor
megkeményedik." Úgy szívom a jointot, ill. ezt a

149
nyálkás valamit, mint egy porszívó. Észreveszem, hogy a tüdőm
korlátlan felvevőképességű, azaz folyamatosan képes vagyok
belélegezni. Ekkor mintha hályog hullana le a szememről: „De
hiszen ez egy tudatos álom!" Abbahagyom a jointszívást, és
megállapítom, hogy most úgy néz ki, mint egy szivar és kemény is
lett. Ekkor a nagyanyám irányából friss, fiatalos hang csendül fel:
„Igen, így szeretem." Ebben a pillanatban a két elhangzott mondat
alapján egy egész film játszódik le bennem. Kilélegzek, s ettől elkezd
változni körülöttem a kép, mintha egy óriás jointot szívtam volna,
vagy mintha a fa-kalapáccsal fejbevágtak volna, ennek ellenére
minden nagyon kellemes. Nem a nagyanyám áll előttem, hanem egy
gyönyörű barátnőm, aki a következő pillanatban már a karjaim közt
van. Még egy örömtelen gondolat a szüleimre, s már meztelenül a
szófán vagyunk. Megint a jóhangzás, s hallom a hangját: „Igen, én
így szeretem..."

„Egy repüléses álomban voltam éppen a Rajna felett, ahonnan

Frankfurtra és Offenbachra néztem le. A Jonathan nevű sirályra
gondoltam, amelynek a repülés többet jelent, mint az evés, s azt
kívántam, bárcsak úgy tudnék repülni, mint egy sirály. Tudtam
viszont, hogy a tenger még meglehetősen távol van. Aztán egyszerre
csak mintha a film elszakadt volna, egy vágás következett, s a
tengeren voltam sirályok között, és köröztem velük a tenger felett..."

A következő tudatos álom álmodója egy diák, akinek már voltak

tapasztalai a marihuánával kapcsolatosan. Tudatos álmában
Jamaicába repült, hogy marihuánát szívjon.

„... Ahogy odaérek a meglehetősen nagy marihuánaföldre, letépek

a köröttem lévő növényekből néhány levelet, és sodrok magamnak
egy jó kis jointot. Lassan észreveszem, ahogyan átsiklom a beszívott
állapotba. A jamaikaiak egyre távolodnak tőlem s lassan elmosódnak
a szemem előtt. Egyre jobban érdekelnek a köröttem lévő növények.
Pontosan, közelről nézegetem mindet. A zöld különböző árnyalatai,
csodálatos szépségük iszonyatosan izgat. Egy kicsit mászkálok a
marihuánaföldön, s egyre újabb figyelemre méltó részleteket
figyelek meg, amelyeket kiadósan, s alaposan megbámulok és
megvizsgálok. Ezenkívül sétám közben jelentős gondolatok is
átfutnak az agyamon, de ezekre már nem emlékszem részletesen.
Összességében az élmény bár hasonlít ahhoz, amilyen a valós
marihuánaszívás után, mégis jelentősen hatásosabb, elragadóbb, s
úgyszólván „álomszerű".

A következő tudatos álomban az álmodó diák egy (álombéli)

hipnotizőr segítségét veszi igénybe, hogy befolyásolt állapotba
kerüljön.

150
 „Egy csoportban vagyok, a csoportot egy hipnotizőr vezeti, aki azt
akarja megtanítani nekünk, hogyan lehet transzba esni. Nekem
nincsenek sem drog- sem transztapasztalataim. Egyszer azonban
már volt egy „high-álmom", amelyben azt álmodtam, hogy hasist
szívtam. A hipnotizőr lassú ritmusba ringat.
Hirtelen történik valami. Elveszítem a testem feletti ellenőrzést, s
elkezdek emelkedni. Körülöttem mindenki nyugtalankodni kezd
-tehát ők is észrevették. Az emberek tudatom peremére szorulnak
-nem észlelhetők többé. Valahogy minden olyan ingerlő, olyan
összetett, szép, felemelő. A hipnotizőr félig kérdő hangsúllyal,
hosszan kitartva azt kérdi; „Világosság?" jól hallom minden szavát.
Megpróbálom közölni, hogy én most repülök (a felemelkedés közben
ugyanis repüléssé fejlődött), amilyen hangosan csak tudok,
kiabálok, de csak egy elfojtott hangtalan „repülök, repülök" jön ki a
számon."

Az örömelv vezérelte álmokban kifejezetten gyakori, hogy az

álom-én rombolni akar."

„...(normál álom). Nagynénémnél vagyok a barátnőmmel (E. néni,

ébren még nem voltunk nála). Valamilyen vendégszobában vagyunk,
és annyira félünk valamiféle óriáspókoktól, hogy nem tudunk aludni.
Néhány kisebb pókot agyonnyomok. A barátnőm egy kicsit sétálni
szeretne. El is megyünk. Félek. Amikor ismét a házban vagyunk - a
folyosón át megyünk a nappaliba -, már hajnalodik vagy világos van.
Ahogy kinézek az egyik ablakon a szomszéd ház irányába, valami
nagy, barna dolgot látok. Attól félek, ez egy óriáspók. A barátnőm
azonban azt mondja, hogy hiszen ez egy férfi. Görcsösen igyekszem,
hogy élesebben lássak - de nem sikerül.
Ekkor arra gondolok: „öregem, olyan rosszul azért mégsem látsz",
s azonnal tudom, hogy álmodom. Bukfencezem egyet. Ahogy a
fejemen állok, valós a helyzetérzékelésem. Tekintet nélkül arra, hogy
mi történhet a nappaliban és az attól elválasztatlan ebédlőben,
kedvemre fetrengek, azután pedig (a szó szoros értelmében)
átmegyek az asztalon és a padok felett. Fájdalmat nem, csak a
tárgyak érintését érzem. Az ebédlőben a terített asztalról főleg azokat
a finom, fehér meisseni csészéket sodrom le, annak teljes tudatában,
de erre álmomban nem gondoltam. Nagyon tetszik az egész, olyan
szép az edénycsörgés hangja.

„Ebben a tudatos álomban egy ismerősömmel, X.-szel szeretnék

szeretkezni. (Az előző normális álmomban már szerepelt).
Megpróbálom őt valahová „odagondolni". (A szülői házban
vagyok.) Keresztül megyek az egész lakáson. A nappaliban látok
valakit a félhomályban. Sajnos nem X. az, hanem Y, egyik barátom.
Megcsiná-

151
lom vele az emlékezetpróbát - téves jelzés. Lehetségesnek tartom,
hogy egyszer már szerepelt valamelyik tudatos álmomban, azonban
momentán nem tudok emlékezni erre. (Valójában még soha nem
szerepelt).
Bemegyek a szüleim hálószobájába, s odagondolom az ágyba X.-et.
Tudatosan lassan nyúlok az ágytakaró alá: érzem a melegét,
megérintem a bokáját, feljebb siklik a kezem - s előáll egy tökéletes
nó'i test. A barátnőmé. Fenségesen, valóságszerűen szeretkezünk, de
az orgazmust nem érjük el."

A következő örömelvű álomban az a leginkább érdekes, ahogyan

az álmodó a tudatosság fenntartsát biztosító technika (a KLB-techni-
ka) alkalmazását leírja.

„Két napja a testen-kivüli utazással foglalkozom. Fekszem a

parkban, s a „Dream Power"-t olvasom. Rövidesen nincsen ehhez
kedvem, s valami praktikusat akarok csinálni.
Leteszem a könyvet, kényelembe helyezem magam. Lecsukom a
szemem, eleresztem magam. Rövidesen a legkülönbözőbb színií
képek jelennek meg a szemem előtt. Ezek a színek nem ábrázolnak
konkrétan semmit, hanem olyan képek, amelyek színváltozatokból
állnak. Igen pontosan megfigyelem az egészet. Ezek a képek azonban
igen érzékeny holmik, ugyanis valahányszor meg akarom érteni,
eltűnnek. Nagy hülyeség!
Egy bizonyos idő multán sikerül helyzetemet megfejteni, azaz
sikerül elérnem, hogy ne veszítsem el mély nyugalmamat, miközben
a színek kavalkádjára koncentrálok, s ugyanakkor tudatában legyek
annak a ténynek is, hogy a parkban fekszem egy pléden.
Gondolataim az idővel egyre inkább kijelentések lesznek. Olyan
képekről álmodom, amelyek a park elemeit tartalmazzák. Néha-néha
érzem, ahogy a pokrócon elfordulok. (A pokrócon egy barátnőmön
kívül egy csomó hangya is volt, s néha éreztem, ahogy csipkednek.)
Idővel érzem, hogy egyre mélyebben alszom. Észreveszem, ahogy
testem és a testem okozta nyomásérzés egyre inkább eltűnik. A képek
is megváltoznak. Egyre világosabban körvonalazódnak, s egyre
ritkábban tűnnek el. Rövidesen valami különös dolog történik.
Azt álmodom, hogy a pokrócon fekszem (madártávlatból látom
magam, mint egy állóképet a pokrócon feküdni), majd ehhez
csatlakozón rögtön azt álmodom, hogy most tényleg álmodni
akarok, ezért felállók a takaróról. A pokrócból egyfajta nyugágy
lesz, s én örülök, hogy megfigyelhettem, hogyan is kezd az ember
tudatosan álmodni. Pajkos jókedvemben a nyugágyból egy szaltót
csinálok előre.
Gondolkodom, mihez kezdjek, s első gondolatom: „Aha, persze!
Testenkívüli utazás!" Felfelé törekszem, s az az érzésem, mintha a

152
karjaimmal lefelé tolnék valamit. Az egész olyan, mint ha kilépnék
egy overálból, s máris egy sötét, négyszögletes alagútban vagyok.
Az alagút végén egy rózsaszínűén kivilágított szoba van, szinte,
mintha részeg lennék. A szoba felé lebegek, bár inkább az az
érzésem, mintha egy dízelvonat repítené. Már benn is vagyok a
szobában, s szinte elvakít valami nagyszerű érzés. Meggyó'zddésem,
hogy ez a legszebb terem, amit valaha láttam, s az a véleményem,
hogy biztosan ez a „nirvána". Azt mondom: „Micsoda isteni
ajándék", ezalatt azonban a tudatos álmodás képességét értem.
Ezután szemlét tartok a teremben. Érzem, hogy egy nó ül egy
íróasztal mögött, s ezt úgy képzelem el magamnak, hogy egy
nagymellu hölgy ül egy rokokó íróasztalnál. Elvárásaimmal
azonban minden vonalon Gsa-lódom. Azt is meg kell állapítanom,
hogy a szoba nem is olyan szép, hogy a szekrények az ötvenes
évekből valók, s egyáltalán nem túl lenyűgözőek, stb.
Az asszony feláll, s mintha a zongora tetejére akarna ráfeküdni. Én
azonban arra gondolok: „Nem, ide felismerésért jöttem, nem ezért."
A mellettünk lévő terembe akar vezetni, láthatóan mutatni akar
valamit. Követem. Ahogy megyek mögötte, azon gondolkodom, ne
mutassak-e neki valami csuda dolgot, ne menjek-e keresztül a falon.
Hamarosan azonban úgy döntök, hogy ez egy baromság, hiszen ezt ő
is nyilván ismeri. Megérkezünk a szobába. Az asszony kinyit egy
ajtót, s elindul egy lépcsőn lefelé. Gondolkozom, hogy van-e ennek
még valami értelme, ekkor azonban a teljes kép elkezd felosztani.
Megint csak színeket látok magam előtt, csoportosulásuk a tengeri
kökörcsinre emlékeztet, jó darabig ebben az állapotban maradok -
szándékosan - ugyanis abban reménykedem, hogy mégegyszer
elérem a tudatos álom állapotát. Ez azonban, sajnos, nem sikerül,
ezért elhatározom, hogy felébredek."

AZ ELSŐ ALKALOM

Számtalan első tudatos álomról szóló beszámolónk van, alapjában

ezek önmagukért beszélnek, s nem igényelnek semmiféle
értelmezést. Többnyire a naiv öröm és élvezet álmai - aligha
fordul elő, hogy az első tudatos álom önmegismerő álom lenne.
Ennek ellenére egyetlen tudatos álmodó sem felejtette el soha első
tudatos álmát.

„A levegőben lebegek. Kissé már sötétedik. Egy keskeny utcában

vagyok (de nem ismerem fel, mi van balra, mi van jobbra). Azt
gondolom: „Nem létezik, hogy repülni tudok. Talán álmodom."
Ellenőrizni akarom, mi volt ezelőtt. Nem igazán tudom. Emlékszem,
hogy

153
valami koncerten vagy rendezvényen voltam, de nem tudom, mi is
történt ott valójában. Megpróbálok elolvasni valamit. Látok egy
sárga helységjelzd táblát fekete felirattal - ilyen a német
helységjelzd tábla - s megpróbálom elolvasni. A szöveg azonban
vagy arabul van, vagy valami hasonló nyelven. Most már tudom,
hogy álmodom. Megfordulok, s erre felébredek. - A fene egye meg!"

„A H jelzésűi villamossal utazom. Hirtelen rájövök, hogy

álmodom. A villamos teteje eltűnik, s én belerepülök a csillogóan kék
égbe. Közben észlelem, hogy a szemem rángatódzik. Ihletés módon
kapcsolatot érzek repüld képességem s a szemrángatódzás között.
Úgy érzem, ez úgyszólván repüló'készségem hajtóműve. A röpködés
egy idd multán unalmassá válik, ezért elhatározom, hogy most
valamilyen hullámra van szükségem. Egy strandra repülök. A part
teljesen ki van száradva. Nyoma sincs víznek vagy pláne
hullámnak. Azután hirtelen mégiscsak jön valamilyen hullám. Ez
azonban gyöngyházasan ibolya színű, s a levegdben kavarog. Ez
sincs kedvemre, úgy döntök, hogy szeretkezni szeretnék. Döntésem
azonban annyira túlfeszítette mindenhatóságom kereteit, hogy a
tudatos álomból egyszerre csak teljesen normális álom lett, s már csak
arra emlékszem, hogy valahogyan a part mentén sétálok."

„Lakásom hálószobájában a földön egy síró lány fekszik. Nem

bírom megvigasztalni. Bemegyek a belvárosba. A főutcában vagyok,
hirtelen tudatára ébredek annak, hogy valószínűleg álmodom.
Azonnal észlelésem milyenségére koncentrálok s észreveszem, hogy
az valahogyan ködös, elmosódott (de nem vizuális értelemben),
szóval egyértelműién másmilyen, mint ébren. (Amúgyis égetden
foglalkoztatott a kérdés, tudunk-e különbséget tenni a lucidus álom
és az ébrenlét tudatállapotai között.)
így szólok magamhoz: „Aha, szóval most érzékelésem alapvetden
különbözik attól, amilyen ébren, tehát ezek az állapotok nem
keverhetők össze." Ezek után kipróbálom, hogy tényleg álmodom-e?
(Bizonyíték.) Akaraterdmet egy mellettem elhaladó járókeidre
irányítom. Azonnal felém jön, barátságosan rámnéz, rámmosolyog.
Röviddel mieldtt odaérne hozzám, akaraterdmet visszaszívom, mire a
férfi meglepetten megáll (mintha összetévesztett volna valakivel), a
mosoly lehervad az arcáról, elfordul, s eltűnik a járókelők
áradatában. Röviden még egy másik személlyel is teszek egy
kísérletet, amint látom, hogy figyel, „elengedem".
Most egy torony tetején lévő óriási golyót akarok „levarázsolni".
Nem megy. Többször is kísérletezem, eredménytelenül.
Abbahagyom. Megfordulok az utcán s visszafelé megyek azon az
úton, amelyen jöttem. Ekkor hihetetlen gyorsasággal egy lófogat
közeledik fe-

154
lém (azonban kocsi nélkül). Fekete (a szín itt igen fontos). Egy
pillanatig bizonytalanságot, illetve félelmet érzek, majd a jelenséget
akaratommal könnyedén egy házfalnak futtatom, ahol az hangtalanul
szétloccsan, csak egy kis feketeség marad a falon. Most már
szexuálisan aktív módon szeretném az álmot felhasználni.
Megállítok egy hátam mögött lévő nőt az utcán (kb. 20-22 éves, 160
cm magas, ke-Tek, sápadt arcú, telt). Szándékosan nem egy
számomra ideális nőt választottam, úgy éreztem az olyannal kár lenne
kísérletezni). Habozás nélkül megérintem a mellét, először
tiltakozik, ezt el is vártam, de aztán mindenbe belemegy.
Megérintem a nemiszervét. Érdeklődésem eltiínik ő pedig lassan egy
ember és egy kirakatbábu keverékévé válik. Kísérletemmel elégedett
vagyok, elfordulok tőle, s átcsúszom az álom normál szakaszába,
amely még eltart egy ideig, mielőtt felébrednék."

„Egy teremben ülök, félek. Sírok. A szüleim, és mások is, akiket

nem ismerek, ki akarják vetetni a mandulámat. Én ezt nem akarom.
F. jön, meg akar vigasztalni. Aztán egy orvos tűnik fel, aki piros
autójával magával visz. Kiszállunk az autóból, s egy középkori vár
előtt állunk. Az orvos azt mondja, hogy ez egy kórház, csak mivel
egyházi kórház, egy kicsit régimódi a külseje. Bemegyünk a
kastélyba.
A miítőbcn vagyok, óriási, magas, kissé homályos terem
oszlopokkal. A műtőasztalok kőből vannak, inkább olyanok, mint az
áldozati oltár. Az egyik asztalon egy férfit operálnak. Nekem a másik
asztalra kell felfeküdnöm. Valahogyan azt észlelem, hogy látom a
saját miítő-asztalon fekvő testemet, tehát hogy szinte én a műtőasztal
felett lebegek. Hirtelen az a gondolatom támad, hogy „de hiszen én
álmodom!" Egyszeriben minden tudatosabbá, világosabbá válik.
Mérlegelem, mit csinálnék most a legszívesebben, előszöris
elhatározom, hogy felállók a műtőasztalról, s elhagyom a kastélyt.
Ez könnyedén megy. A jelenlevők közül senki sem próbál
megakadályozni a távozásban, az orvos sem.
Minden áron repülni szeretnék. Ahogy kiérek a kastélyból, egy
dombon állok. Klassz meleg van, süt a nap. Felemelkedem, s
felrepülök az utca fölé. Örülök és izgatott vagyok. Az utcán két férfi
megy. Egymással ellentétes irányba futnak, igazi dzsoggolók rövid
nadrágban, homlokpánttal. Gondolkodom rajta, hogy mit csináljak
ezután? Tudatában vagyok annak, hogy most bármit megtehetek,
amit akarok. De csak egy dolog jut eszembe: „Raffael, Raffael"
(Ez az álmodó szerelmének a neve. ő maga távol van, most
Olaszországban). Kényszeresen zuhan rám ez a gondolat, semmi
másra nem vagyok képes gondolni, s ettől felébredek."

155
 „Déli alvásról van szó, (odakint gyönyörű az idő). Egy pamlagon
fekszem, s álmomban egy fasorban sétálok. Az utcáról bejövő vil-
lamoscsilingelés összekeveredik álmom hangjaival, s ettől rájövök,
hogy álmodom.
Tehát a pamlagon fekszem, s alsó államat rátolom a párnára, mert a
párna valahogy olyan különösen fekszik. Ez a mozdulat a fejemben
zúgást okoz - olyan ez, mint ha összeszorítanám a fogsorom
-ugyanakkor valamilyen könnyiíségérzés fog el, s a zúgást és a köny-
nyűséget együtt úgy értelmezem álmomban, hogy ez egyfajta
hajtómű.
Megpróbálok ezzel a hajtóművel repülni, de ez még nem sikerül.
Miután azonban egy pillanatra felriadok, felismerem, hogyan is
működik ez az én „hajtóművem", s úgy alsó fogsorom
elmozdításával próbálok lendületet adni magamnak. Néhány méterre
fel is emelkedem a levegőbe, s a lendületet is szabályozni tudom.
Visszanyerem önbizalmam, s függőlegesen repülök a levegőben.
Először egyre kisebb lesz alattam a falu, azután földeket, mezőket,
folyókat látok, amelyek szintén egyre kisebbek. A Föld elkezd
zsugorodni, s észreveszem, hogy kirepülök az atmoszférából,
ugyanis az ég egyre kékebb, míg végül egészen sötétkék lesz.
Visszarepülök. Olyan az egész, mintha visszafelé forgatnának egy
filmet. Amikor földet érek, elhatározom, hogy nővéremhez fogok
repülni, meg akarom örvendeztetni repülési művészetemmel.
Nővérem éppen most szült (ez valóban így van), s ezért nincs éppen
egyszerű helyzetben. Odarepülök hozzá, s felkínálom neki, hogy
repüljünk együtt, ő és a gyermek rám ülnek, így repülünk fel. Az
indulás nehéz, gyatrán, erőlködve startolok, de végül sikerül."

„Első tudatos álmom éjszaka volt. Már este az volt az érzésem,

hogy ezen az éjszakán sikerülni fog. Rettentő nagy felfordulás volt,
és mindenki tőlem akart valamit, ekkor azt mondtam magamnak,
hogy ez egészen biztosan egy álom. Meglehetősen izgatott voltam,
nagyon klassznak tűnt, hogy értelmesen álmodom. Nem is
ellenőriztem, mert teljesen biztos voltam a dolgomban.
Környezetemet ebben az álomban igen közvetlenül érzékeltem. Az
volt az érzésem, mintha minden egyes fűszálat külön-külön látnék, a
színek sokkal erőteljesebbek, szinte világítóak voltak. Arra
gondoltam, hogy most aztán repülhetnénk, s ezt rögtön meg is akartam
valósítani. Helyből azonban nem sikerült. Ekkor az jutott eszembe,
hogy ha egy székről indulnék, biztosan jobban menne. Ez így is volt.
Valami áruházban találtam magam, amely egyik oldalán nyitott
volt, s igen meredek. Túl veszélyesnek tűnt lerepülni ezen a
meredélyen, hiszen még csak most kezdtem el repülni. El is
határoztam, hogy eleinte nem repülök ilyen meredeken. Ehelyett a
kávéházi olda-

156
Ion repültem körbe-körbe a lépcsőházban. Repülő mozdulataim az
úszó mozdulatokhoz hasonlítottak. Nagyszerű érzés volt. Úgy érez
tem, feltétlenül tudtára kell adnom az embereknek, hogy én éppen
tudatosan álmodom. Bizonyítékul - gondoltam - ott van a repülés.
Az embereket azonban mindez nem nagyon érdekelte. Almom téves
ébredéssel végződött. Érzésem szerint elég sokáig, körülbelül egy
félóráig tartott." ;-

„A moziban ülök egy sorban meztelenül, s csak egy vastag, merev

pokróc takar, szabadon lévő mellemről mindenki láthatja, hogy nem
vagyok felöltözve. Meglehetősen erősen izzadok, ahogy R. asszony
átpréseli magát előttem, bár nem-igen vesz észre. R. úr éppen
mellettem foglal helyet, s a találkozás rá is kétséges hatással van.
Nekem is meglehetősen kellemetlen az egész;. Zavaromban eszembe
jut, hogy elhatároztam: hasonlóan kínos helyzetekben fel fogom tenni
magamnak a kérdést, ébren vagyok-e vagy álmodom, hogy
eldönthessem nem vagyok-e egy tudatos álomban? (Tehát még
mindig abból indulok ki, hogy a helyzet, amelyben vagyok, valós.)
Ellenőrzésként tehát a hüvelykujjamba harapok, s megállapítom,
hogy nem élek át semmiféle éles, valódi fájdalmat, csak valami
tompa érzést. Bár nem vagyok bizonyos abban, hogy ez
egyértelműen bizonyítaná, hogy most tudatosan álmodom, mégis
megkönnyebbülök, s barátságosan megpaskolom R. úr arcát, mire ő
mosolyogva néz rám..."

157
 7. FEJEZET

A VIDÁM TUDOMÁNY
'A
FELFEDEZŐK KERESTETNEK!

Bár a tudatos álomkutatás igen előrehaladott állapotban van, s igen

intenzív, így már majdnem „udvarképes" is, sok még a meghődítatlan
szűzföld e téren. Ezúton hívunk meg minden érdekeltet, engedje
szabadjára ösztönzéseit, s lépjen e könyv szerzőivel is kapcsolatba.
Reméljük, kellő késztetést nyújt ehhez ez a fejezet, amely a kutatás
mai állását írja le.
Például túl kevés olyan elvont álombeszámoló áll
rendelkezésünkre, amely sport- vagy edzésálmokról szól. -> Nem
tudnak-e más olyan használható álomkritériumról, amely az
álmodónak az elsajátítási technika felhasználása során a tudatállapot
ellenőrzését megkönnyítené? - Hogyan tudnának a alkotó vagy
művészi területen tevékenykedők a tudatos álomból profitálni
valamit? Mi van például a színészekkel? Éppen ebben a szakmában,
ahol minden azon múlik, sikerül-e érzékeinkre emlékeznünk, hogy
azokat a színpadon feleleveníthessük, s a történet összefüggésében
újraélhessük. Nyilván igen előnyös lenne, ha a darab minden
lehetséges változatát a hozzájuk tartozó érzésekkel együtt már a
tudatos álomban eljátszhatnánk, s így úgyszólván „eló'próbát"
tarthatnánk. És vajon nem lehetséges-e, hogy az idegen nyelvek is
gyakorolhatók a tudatos álomban? És, és és... Kérjük, írjanak,
nagyon fogunk örülni neki!

TE? VAGY ÉN?

Van-e az álomalakoknak tudatuk? Minden tudatos álmodóban előbb

vagy utóbb felmerül ez a kérdés - bármilyen sajátosak is legyenek
álomalakjaival kapcsolatos tapasztalatai, kétségtelen, hogy azok
gyakran tudatos, erős, ismeretekkel rendelkező személyiségekként
lépnek fel. Aki még nem tudatos álmodó, de elolvasta a 6. fejezetet
példáival együtt, az legalábbis lehetségesnek fogja tartani ezt a
kérdést.
Minden tudatos álmodó egybehangzóan állítja, hogy álomalakjai
azt a benyomást keltik, mintha tudatos lények lennének.
Többségükben színvonalasan beszélnek, jó érzést mutatnak, mintha
saját szándékaikat követnék, s csodálatra méltó teljesítményekre
képesek. De van-e valójában tudatuk?
Senki sincs közöttünk - kivéve, akik valamilyen bűvös, vagy
szertelen ezoterikus világképpel bírnak -, aki ezt a kérdést igennel
válaszolná meg. Mindnyájan hajlunk arra, hogy kitérők nélkül
tagadjuk, vagy - mint színvonaltalant - visszautasítsuk azt a
feltevést, hogy az

159
álomalakoknak tudatuk van. Mi ennek ellenére közelebbről meg
szeretnénk vizsgálni ezt a kérdést, amint látni fogjuk, hogy van
ennek a kérdésfeltevésnek némi elméleti és gyakorlati jelentősége is.
Azonban, mit jelentsen egyáltalán előszöris, ha azt mondjuk, hogy
egy álomalaknak tudata van?
Kezdjük azzal, amit nem jelent. Az 5. fejezet elovasása után,
amelyben az ismeretelméleti alapkérdésekkel foglalkoztunk,
nyilvánvalóan mindannyiuk számára világos, hogy nem jelenti azt,
hogy ezek az alakok szervezetünktől függetlenül működnének,
érzékelnének, gondolkodnának vagy éreznének. Saját megunkról és a
világról való tudatunk agyunkban bizonyos lélektani folyamatokhoz
kötődik. De miért ne lehetne egy embernek két „tudata"? Végül is
agyféltekéink száma is kettő! .
Mindennek megválaszolásához vegyük szemügyre SPERRY, az
agykutató kísérleteit. SPERRY azért, hogy pácienseit bizonyos
beteges tünetektől megszabadítsa, elvágta a két agyféltekét összekötő
agyhidat. (Nem akarunk itt belemenni abba, mi a véleményünk az
ilyen beavatkozásokról, csak eredményeit szeretnénk bemutatni.)
SPERRY fortélyos tesztek segítségével bebizonyította, hogy a két
agyfélteke látszólag különböző érzékelési, tanulási, és gondolkodási
képességekkel bír. Többek között emiatt vitatkoztak és vitatkoznak
máig is neves tudósok arról, hogy a két agyfélteke nem rendelkezik-e
két saját tudattal?
Miért ne kérdezhetnénk így mi is, hogy nincs-e az álomalakoknak
saját tudatuk? Hogy tehát az álomalak nem él-e át egy saját „én"-t,
nincs-e bejárása a mi emlékezetünkhöz, hogy személyisége nem
fejlődhet-e, nem tud-e önállóan gondolkodni, érezni, cselekedni?
Hátha két PPN-ünk van, amelyek csak ébren fedik el egymást,
álmunkban nem! De akkor mindig csak egy álomalakkal
ütközhetnénk meg álmunkban, nem igaz?
E kérdések megválaszolása bizonyos fokig erkölcsi jelentőségű' is,
ugyanis, ha az álomalakoknak valóban tudatuk lenne, hogyan
szabadna akkor fájdalmat okoznunk nekik?
Mint sok más ismeretelméleti kérdés kapcsán, itt sem lehetséges a
végleges válaszadás. Közelítsük meg a kérdést tapasztalati,
tudományos oldaláról! Elképzelhetők például olyan idegélettani
vizsgálatok, amelyek kiderítik; mi az én-átélés agyélettani háttere?
(És ez nem is olyan nagy kitérés témánktól, mint gondolják!) Ekkor
már az is ellenőrizhetővé válna, hogy agyszerkezetünk lehetővé
teszi-e a több „én"-t? Ha nem, akkor az az álomalakok tudatossága
ellen szól. Itt azonban még távolról sem tart az orvostudomány.
A tapasztalati tudomány oldaláról másként is megközelíthető az a
kérdés, hogy az álomalakoknak van-e tudatuk? Ellenőrizhetjük
ugyanis, hogy az álomalakok ugyanazokra a teljesítményekre képe-

160
sek-e, mint a tudattal megáldott lények? E témában már sok kísérletet
végeztek. Ezekben azt vizsgálták, milyen érzékelési, gondolkodási és
emlékezeti teljesítményekre képesek az álomalakok? A kísérletek
során arra utasították a tudatos álmodókat, hogy állítsák
álomalakjaikat bizonyos feladatok elé, amelyekkel teljesítményeik
ellenőrizhetők!
Eló're kell bocsátanunk, hogy mindeddig az álomalakoknak csak
egy része volt hajlandó és képes arra, hogy a feladatokat végrehajtsa.
Akár éber életünkben, álmainkban is vannak szófogadók és
szófogadatlanok, okosok és kevésbé okosok. Ebben a fejezetben mi
csak a szófogadókkal és a tehetségesekkel foglalkozunk. (Az egyik
inkább engedetlen kísérleti alanyt már megismerhették a 3.
fejezetben, azt a kisfiút, aki nem akart rímelni és számolni).
Megjegyezzük, hogy ezekben a „kutató álmokban" olyan kísérő
hatások is felléphetnek, amelyek előtérbe tolják a tudatos álmodó
időszerűi problémáit, amint azt már első példánkban is látni fogják.
Az álomalak érzékelési képeségeinek ellenőrzése céljából többek
között azt a feladatot tűzték az álomalak elé, hogy írjon le vagy
rajzoljon le valamit. Ha az álomalaknak saját távlata van, akkor az
írásnak vagy rajznak a vele szemben álló álom-én szempontjából a
feje tetején kell állnia, míg az álomalak szempontjából a távlat
helyes.

„Most azt akarom, hogy barátnőm írjon valamit. Igen lassan, kissé
esetlenül ír: „3ZWG" írja dőlt betűkkel. Különösen a G leírásakor
látom író mozdulatait, ugyanis mellettem áll. Miután kész van,
abbahagyja. Ráveszem, hogy írjon még valamit. Most szembenáll
velem s valami hosszúkás alátétre vagy táblára ír. Sebesen (kb. az én
maximális írási sebességemnek megfelelő gyorsasággal) - tőlem
nézvést a feje tetejére állítva azt írja: „Schiller utca." Ez az az utca,
amelyben lakom. (Ez mély hatással van rám. Az írás képe egységes
és szép, valamelyest „szögletes" ugyan, mint a német zsinórírás. (Az
utólagos ellenőrzés során kiderült, hogy az írás sem az én, sem a
barátnőm írásához nem nagyon hasonlított.)"

Ebből és más példákból is kiderül, hogy egyes álomalakok úgy

tudnak írni, mintha környezetünket saját távlatukból szemlélnék. A
fent leírt tudatos álomnak még egy érdekes utójátéka is volt.
Körülbelül két hónappal az álom után a diák beszámolt azokról a
kísérleteiről, amelyekben felírta a „3 ZWG"-t a táblára. Azonnal
rájött, hogy ez a 3 szobás lakás (Dreizimmerwohnung) rövidítése, s
ez ugyancsak zavarba hozta. Ez ugyanis éppen időszerű problémáját
érintette. Barátnője ugyanis azt akarta, hogy költözzön ki a Schiller
utcai lakásból, s vele közösen vegyen ki egy háromszobás lakást. Ez
az utójáték annyiban érdekes, mert rámutat arra, hogy az álomalakok

161
úgy is kifejezésre tudnak juttatni valami jelentőset, hogy azt az
álmodó észre sem veszi.
Az emlékezőtehetség ellenőrzésére az álomalakok elé azt a
feladatot állították, hogy nevezzenek meg egy olyan szót az álom-
énnek, amelynek a jelentését az nem ismeri. A következő példa
eléggé figyelemre méltó:

„... A szobában egy nővel találkozom, mellettem áll. Ahogyan

előre elhatároztam, megkérdezem, tudna-e nekem egy olyan idegen
szót mondani, amelyet nem ismerek. Azonnal rávágja: „ORLOG!"
Kapcsolatunk kulcsszava: „ORLOG!". Ezzel mit sem tudok kezdeni,
miután nem tudom, mit jelent az ORLOG szó... Amikor egy idő
multán megkérdezem a nőt, mit jelent az ORLOG szó, letagadja,
hogy ő ezt a szót valaha is használta volna, azt mondja, ő a
„Charme" szót mondta, és sármosan rámpillant....
Amint felébredek, azonnal utánanézek a szótárban az ORLOG szó
jelentésének. A szó holland és annyit jelent, hogy háború, vagy
viszály. Nem emlékszem, hogy ezt a szót valaha is hallottam volna.
De mivel (még) kritikai realista vagyok, felteszem hogy
találkoznom kellett már ezzel a szóval. Mellesleg megjegyzem,
hogy ez az álom az illető nővel való kapcsolatom szempontjából
jelentős felismerésre vezetett."

Nem kevésbé jelentékeny a következő álompélda sem, amelyben az

álmodó azt a kérdést akarta ellenőrizni, hogy az álomalaknak van-e
bejárása az álmodó emlékezetéhez. Az álmodó az álmot megelőző
este más tudatos álmodókkal erről vitatkozott, hogy mi a közös és mi
az eltérés a tudatos álomélmény és a vallásos látomás között.
Eközben Paulus megtérésének élményéről is szó esett. Ezek után a
következőket álmodta.:

„...Valahol egy beszédet tartok, s hirtelen tudatára ébredek annak,

hogy álmodom. Odafordulok egy idősebb hallgatóhoz, s
megkérdezem, tudna-e nekem egy olyan idegen szót mondani,
amelyet nem ismerek. A férfi intő hangsúllyal a következőt mondja :
„IKONIUM, jól jegyezd meg ezt a szót!" Bárhogyan is töröm a
fejem, nem bírok rájönni, mint jelent....
Ébredés után azonnal egy lexikont keresek, s ebben azt találom,
hogy IKONIUM az a kisázsiai város, amelyben Paulust megtérése
miatt megkövezték. Álmom értelmét egycsapásra megértem."

Ugyanezzel a témával kapcsolatban egy diák a következő álomról

számol be:

162
 „...Ezután összetalálkozom THOLEY-val. Megkérdeztem, tudna-e
egy számomra ismeretlen idegen szót mondani, mire azt válaszolta:
„En vagyok NIMRÓD." Fogalmam sem volt, ki az a NIMRÓD..."

Az álmodó a lexikonból tudta meg, hogy Nimród valószínűleg

Gilgamessel azonos babiloni regealak, aki leutazott az alvilágba, s a
hagyomány szerint az első ember, aki tudást merített a tudatos
álomból.
Az idézett álmodók közül, legjobb akarata ellenére egyik sem volt
képes emlékezni rá, hogy valaha is hallotta az ORLOG, IKONIUM,
NIMRÓD szavakat, bár természetesen az is lehetséges, hogy ezek az
információk a rég elfelejtett iskolás időkből származtak, s
emlékezetük valamely csücskében szunnyadtak mindaddig, amíg
azt egy áfomalak fel nem ébresztette. A következő álombeszámoló
sem kivétel a fentiek alól:

„Miután elhatároztam, hogy álmomban kábítószerekkai fogok

kísérletet végezni, az az ötletem támad, hogy Jamaicába repülök,
mert ott állítólag különösen jó a marihuána. A következő
álomszekvenciában már úton is vagyok Jamaica felé. Ahogy
kényelmesen hátradőlök a székemen, meglátok egy gyönyörű
utaskísérőt. Hosszú szőke hajú, szokatlanul csinos, és
rámmosolyog... Megkérdem: „Hogy hívnak?" „CYRA" - válaszolja.
Tovább kérdezem: „Ki vagy te?" Azt válaszolja: „Álombéli kísérőd
vagyok. Veled jövök." Mintha csak sejtette volna, mit akarok tőle,
felírja a nevét egy papírra. Ezután megkérdezem: „Mennyi 11 x 11?"
Először húzódozik, majd azt feleli, hogy „141". Magamnak is el kell
gondolkodnom kissé, míg rájövök, hogy az eredmény hibás... Most
jut eszembe, hogy mit is akartam eredetileg, s elhatározom, hogy
CYRA-val utazom tovább..."

Ébredés után az álmodó utána nézett a névnek egy lexikonban, s

meglepetésére ott azt találta, hogy a „CYRA" név a Cyrillus női
formája, s annyit jelent, hogy a „Teremtőhöz tartozó", vagy a
„Teremtő beavatottja".

RÍMEL, NEM RÍMEL

Az álomalakok nyelvi képességeiket ellenőrzendő olyan feadatokat

kaptak, amelyek verseléssel kapcsolatos adottságaikat voltak
hivatottak megmutatni. Számtalan beszámolónk van, amelyben az
álom-én az álomalakot számolásra akarja késztetni. Az eddigiek
azonban azt mutatják, hogy az álomalakok csak olyan számtani
feladatokat tud-

163
nak kielégítően megoldani, amelyek eredménye 20 alatt van.
Ezenkívül az is újra meg újra megmutatkozik a kutató álmokban,
hogy az álomtörténet gyakran kicsúszik a tudatos álom-én
irányítása alól, mint a következő álomban is, amelyben azonban az
álmodónak mégiscsak sikerül egyre újabb feladatok elé állítani
álomalakjait.

„...Először senki sincs a helyszínen. Azután színes rockerek mellett

haladok el, de ők nem hajlandók kísérleti személyekként résztvenni
álmomban. Végül gyermekekkel találkozom, akiktől megkérdezem,
tudnak-e írni. A felelet a következő: „írni nem, de számolni tudunk."
Egy, már nagyobbacska kislánytól azt kérdezem: „Mennyi 14 x 16?"
Mire ő: „Nem tudom." Erre én: „Na és 3 x 6?" A válasz: „28".
Tovább akarok menni, de a kislány nem enged csak úgy tovább. Azt
akarja, hogy foglalkozzam vele egy kicsit. Megcsókolom, mire
viszonozza a csókot. Minden sötét körülöttem. Mozgatom a
szememet, s erősen igyekszem nehogy egyvalamire irányuljon a
figyelmem. Attól tartok, hogy felébredek.
Ismét világosabb van. Egyfajta buszban vagyok. Sokan szállnak
fel, ott tolakszanak előttem. A kislány hátulról felém tolakszik, hogy
közösüljön velem anatómiailag ez persze lehetetlen helyzet). Nem
hagyom, hogy lefoglaljon. Egy férifival beszélgetek, aki előttem áll,
s úgy tűnik, mintha nem látná a kislányt. (Hogy miről beszélgettünk,
arra már nem emlékszem.) Arra gondolok, hogy azoknak az
embereknek, akik arccal felém állnak, látniuk kell engem és a
kislányt, ha van saját távlatuk. Egy fiatalasszony észre is vesz
bennünket, leereszti a képeslapját, s azt mondja: „Jól csináljátok!"
Ezután a férje vagy barátja figyelmét is felhívja ránk. A busz megáll,
az utasok kiszállnak. Két lokálba mennek. Az egyik a fehéreké, a
másik a feketéké. Töprengek, melyikbe menjek, majd a „Fehér"
lokál mellett döntök, mert úgy érzem a másikban nagyon feltűnő
lennék. Egy korombeli fiatalember a lokál WC-jét keresi. Viccből
megkérdezem, hogy van-e hozzá elég pénze. Közben magam is észre
veszem, hogy WC-re kell mennem, méghozzá nagydolgom van. Attól
tartok, ki kell lépnem az álomból, ezért elhatározom, hogy nemsokára
felébresztem magam. Gyorsan keresztülmegyek a szórakozóhely
éttermén, s megkérdezem a (sötétbőní) pincért, hogy mennyi 13 x
17? Azt válaszolja: „Egy ezres." A háttérből egy vendég így szól:
„Nem igaz." Közelebb lépek, hogy halljam az eredményt, amit
mond. „47...48" - hallom. Kikapaszkodom az ablakon, de nem merek
kiugrani, kb. 3-4 m magasan vagyok. Valahogyan lesiklom a fal
mentén, s kellemes lebegő állapotba jutok. Sajnálom, hogy nincs
időm repülni, olyan fenségesen valószeni az egész.
Eszembe jut, hogy a pulóveremet és a kabátomat bennhagytam,
ezért visszamegyek (normálisan érzékelem a testem eközben), bár

164
közben azt mondom magamnak, hogy hülyeség visszamenni, ha
egyszer csak álmodom. Bent látom, hogy a barátnó'm két lánnyal
vagy asszonnyal ül összebújva, de nem nagyon érdekel. Ahogy
felhúzom a pulóveremet, az az ismert átszivárgó érzés fog el, amely a
felébredéssel jár. Mind az álomkörnyezet, mind álomtestem eltűnik.
Mielőtt még valódi testemet megkülönböztetően érzékelni tudnám,
megszólal az ébresztőóra és szobám térbeli vonatkozásai is
kialakulnak. (Kb. 4 óra 40-kor ébredtem, visszapörgettem az álmot, s
főbb pontjait lejegyeztem. Sürgősen vizelnem kellett.)"

Előfordul az is, hogy az álomalak minden kérés nélkül valami

olyasmit művel, ami arra utal, hogy saját távlattal rendelkezik. Hogy
ezalatt mit értünk, azt a következő álom világítja meg:

„... Körülöttem valahogy minden olyan „sápadt". Valamilyen

nyilvános helyen vagyok. Hogy nehogy mgszú'njön az álom, semmit
nem csinálok, csak egy férfit nézek, ahogy egy játékautomatán játszik.
Figyelem, ahogyan ide-oda löki a golyót. Az egész automata teljesen
valódi. Az automata mellett egy másik férfi ül, előtte egy képeslap és
egy ceruza vagy golyóstoll. Mind a kettőt elveszem, anélkül, hogy
megkérdezném, s azon töprengek, mihez kezdjek velük. Ekkor a férfi
kiveszi a ceruzát a kezemből, s gyorsan, folyamatosan egy, az én
nézetem szerint feje tetején álló arcélt firkál fel a lapra.
Megdöbbenek, s 180 fokkal elfordítom a lapot, hogy jobban meg
tudjam nézni az arcélt.
A rajz nem változik, csak bizonyos idő elteltével látom „helyesen"
(átszerkesztés). A rajz az automatán játszó férfit ábrázolja. A fej kissé
előrehajlik, fentről ferdén látjuk még az orrot és a bajuszt, az arcél
oldalsó vonalait. (Az én rajzkészségem nem elegendő ahhoz, hogy
ezt a már eléggé elhomályosodott emléket élővé tegye. Az álom alatt
mindenesetre olyan jó volt a feje tetején álló arcél, és még annál is
jobb a helyes állásában, hogy teljesen meg voltam győződve róla,
hogy ennek a férfinak saját tudata van.) Megnézem az ember alakját
- a rajz pontos. Azután megnézem a rajzolót (kissé hasonlít rám), s
lelkesen azt mondom neki: „A jövőben gyakrabban kellene
találkoznunk." Ezután felébredek."

Az is előfordul, hogy egy sokatígérő álom éppen a túlságos

lelkesedés miatt siklik ki a kezünk közül. így járt a következő
álmodó is:

„...Most egy, hat-hét éves gyerekekből álló csoportot látok. Amikor

az egyik kisfiút megkérdezem, tud-e számolni, egy idősebb férfi
tolakszik az előtérbe (valószínűleg a kisfiú tanára), s azt mondja:
„Valamelyest a kicsik már tudnak számolni." Megkérdem a fiút:
„Meny-

165
nyi 2 x 2?" Azonnal válaszol: „Négy". Azután azt kérdezem:
„Menynyi 3x3?" Ismét azonnali válasz: „9" Most nehezebb
feladatokra akarok áttérni. „Mennyi 3 x 7?" A fiú visszariad, majd
azt mondja: „18". Amikor erre csalódottan pillantok rá, a tanár ismét
előre jön és azt mondja: „Mondtam már Önnek, hogy a gyermekek
csak valamelyest tudnak számolni, 10 fölött még nem tanultak."
Visszamegyek az utcára, felnőtteknek akarok most
számtanpéldákat feladni. Először egy jól öltözött középkorú urat
szólítok meg: „Megtenné kérem, hogy megold egy számtanpéldát?"
Az úr elutasítóan legyint, mintha terhes lenne számára ez az egész.
Bár elhárító gesztusai elbátortalanítanak, mégsem akarom feladni.
Ekkor két idősebb urat pillantok meg, mindkettő szemüveges, slam-
pos, enyhén elhülyült külsejűek, nyilván professzorok. Arra
gondolok: „Na ez az, ami nekem való!" Kérdésemre, hogy
megoldanának-e egy matek feladatot, az egyik igen barátságosan így
válaszol: „Kérem szépen, ezer örömmel. Kérdezzen!" Mintha igen
érdeklődne a dolog iránt. Azt kérdezem: „Mennyi 4 x 4?" Azonnal
rámondja: „16". Kissé dühösen, azonban rögtön hozzáfűzi: „Mondja,
maga bolondnak tart engem, hogy ilyen egyszerű feladat elé állít?
Azt hiszi, kisiskolás vagyok?" Teljesen izgatott vagyok. Úgy
gondolom, végre találtam valakit, aki megold egy olyan feladatot,
amelyet magam nem tudnék. Először az egyszeregyből akarok neki
példát adni, de aztán azt gondolom, hogy az túl egyszerű lenne. így
elhatározom, hogy egy szorzást gondolok ki, melynek mindkét tagja
20 fölött lesz. 21 x 22 jut eszembe. De aztán ezt is túl egyszerűnek
tartom egy professzor számára. A professzor közben megunja a
várakozást, lemondóan legyint, s a másik úrral együtt eltűnik.
Csalódottan ébredek."

Még egy gyakorlott „kutató" tudatos-álmodó sincs felvértezve a

véletlen rögzítéssel szemben, ő is felébredhet akarata ellenére. A
következő álom normális álomnak indul, s csak bizonyos idő
múltán lesz tudatos álom.

„Autóbusszal érkezem W.-be. Két ismerősöm (még az általános

iskolából) M. és egy lány (talán N.?) is leszállnak. Úgy gondolom,
hogy a busz a főpályaudvarig megy, s én ott jobban át tudnék szállni.
Ez azonban nem úgy van, Z. irányában folytatjuk utunkat. Ahol az út
kiszélesedik és a busz még visszafordulhatna, dühbe gurulok, s azt
kívánom: bárcsak ez az egész ne lenne igaz.
Itt jövök rá, hogy álmodom. Miután tudom, hogy elég késő van
(kb. 9 óra), ellenőrizni akarom, hogy tudatosan álmodom-e, vagy
képzelt képeket látok. E végett megfigyelem testhelyzetemet. Ülök a
buszban: tehát tudatosan álmodom. Ekkor megszólítok egy előttem
ülő kövér nőt. Ostoba, közönségesnek látszó személy. Azt mondom

166
neki: írjon valamit egy lapra, méghozzá úgy, hogy azt én is lássam.
Pontatlan utasításomat láthatóan megérti. Már mellettem is áll, de
aztán megint visszamegy - mintha szavak nélkül megértette volna,
hogy szemben kellene lennie velem. Közben azt mondja: „Na, majd
mindjárt meglátod..." De többet nem szól. Tanakodom, hogy mit
fogok rögtön meglátni: azt, hogy van-e saját tudata, vagy azt, hogy
nincs. Kérdezi, hogy van-e nálam valami, amire írhatna. Ekkor
kitalálok (!) egy ív papirost, s jobb kezemmel kihúzom a bal
zsebemből, vagy a semmiből - mire a nő észreveszi, hogy itt
varázslóval van dolga. A papírt azonban nem lehet megfogni, ismét
feloldódik a semmiben. Erre a nő kiterít egy zsebkendőt az ülés
háttámlájára, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy arra írjon.
Megbabonázva bámulom a zsebkendőt (közben keményen
rámeredek) s felébredek."
Sok kísérleti személy próbált álomalakjaitól rímeket, verseket
kicsikarni. Az álomalakok tudatosságával kapcsolatos próbálkozás
valójában alkotókészségük tesztelésére irányult. Következő
álompéldáink azt mutatják, hogy mindkét feladat kivitelezhető.
„...Kocsimmal most egy mellékutcába kanyarodtam, s ott egy
idősebb, előttem ismeretlen férfit pillantottam meg. Megálltam,
gondolkoztam, melyik szót kínáljam fel neki rímelésre, majd
megszólítottam: „Bocsánat, Uram, tudna nekem olyan szavakat
mondani, amelyek rímelnek a „perfekt" szóra? A férfi kissé zavartan
rámnézett, s eközben nekem a következő két szó jutott az eszembe:
„Repedt" és „meredt". Ezután közvetlenül ő is mondott egyet:
„defekt". (A szavakat a „defekt" kivételével a fordító kénytelen volt
másokkal helyettesíteni.) Azonnal eszembe jutott, hogy néhány
nappal ezelőtt valóban volt egy defektem. Ezután rögtön
felébredtem."
„...A folyosón pszichológusokat pillantottam meg. Gondoltam,
most két legyet ütök egy csapásra, egyrészt megkérem őket,
mondjanak egy verset, másrészt magamról is meg szerettem volna
tudni egyet s mást. így szóltam: „Tudnátok valamit rímben mondani
rólam?" A hozzám legközelebb álló pszichológus így válaszolt:
„Ahogy az est sötétedett ö is
öngyilkos lett."
A vers egy még évekkel ezelőtt megálmodott másik költeményre
emlékeztetett, amely így kezdődött:
„Az estében haladtam előre S
az éjszakát kerestem,
Süppedve egyre inkább A
sötétség képzetébe..."

167
 Most pedig egy olyan álombeszámoló következik, amelyben az
álmodó álomalakjait alkalmi verselésre ösztönözte:

„...Most megyek oda az első álomalakhoz, egy férfihoz, aki a

terem végében áll. Nem sajnálom az időt, hogy egy kicsit
foglalkozzam vele. Ötven körüli férfi, foglalkozására nézve
elektromérnök lehet, szürke nadrágban, barna zakóban. Életének
abban a lehangolt szakaszában van, amit úgy szoktunk kifejezni,
hogy „ötven évesen gondolt először arra, mi is egyáltalán az élet."
Hasonlít apámhoz, azt hiszem, valahogy ó' is így van. Amikor
megkérem, mondjon valamit, így szól:
„Meghalni
szeretnék,
s érinteni az éjszaka
rózsáit".
Megköszönöm, s a következő férfi felé indulok, aki álmomban egy
lánnyal akart szeretkezni. Rámnéz, s kérésemre spontán válaszolja:
„Hulla-hopp Itt
vagyok".
Kicsit idegesen megyek a harmadik asztalhoz, ahol az a sötét alak
ül, bebugyolálva egy, még sötétebb takaróba. Csak a fejéről és a
válláról ismerni fel. Nem enged közel magához. „Magatartásának"
megfelelően is nyilatkozik:
„Tőlem semmit
ne kérj, sötét
vagyok mint az
éj."
Tovább megyek, s a négyes számú álomalakhoz érek, aki olyan „jó
harmincas", és még rendes álomban úgy elváltozott. Ahogy meglát,
ismét elszalad előlem. Utána megyek az ajtóig, s rábeszélem, hogy
jöjjön vissza. A „szöveg szükségszerűségét" illetően vitába
bonyolódunk s ezt én nem igazán értem. Végül azt mondja: semmi
köze az én diplomamunkámhoz. Hosszas vonakodás után mégiscsak
kapok tőle valamilyen „lírai szöveget":
„engedd el
engedd el
engedd el"
Ezzel elmegy. Ezután ahhoz a nőhöz megyek, akivel még rendes
álmomban utoljára beszéltem. Tetszünk egymásnak, átöleljük
egymást, de „semmi szex", minden rettentően „harmonikus".
Amikor

168
megkérem, mondjon valamilyen szöveget, hosszan elgondolkodik,
rámnéz, elmosolyodik:
„Te álomszónok, Vízben
égd tűzhólyag, te.
bearanyozom perceid az
éj zöldjével csak tiínjön
már el a nap s én
megkapjalak."
Ezek után, mint előzd álomban, hazaengedem őket.

Ami az álombeli emlékezdtehetséget illeti, hozzá kell még

tennünk, hogy az álom-én matematikai képességeire vonatkozó
teszteredmények meglepőbbek voltak, mint az álomalakokéi. Az
álom-én emlékezőtehetségének felmérése céljából egy kísérlet során
tudatos álmodóinkat arra kértük, hogy álmukban szorozzanak össze
egymással kéttagú számokat. Az ilyen jellegűt feladat méri egyrészról
a rövid távú emlékezdképességet - ugyanis a köztes eredményt meg
kell fejünkben tartani -, de a hosszú távú emlékezőtehetséget is, mert a
feladat elvégzéséhez birtokában kell lennünk az egyszeregynek. A
kísérlet azt mutatta, hogy az ilyen feladatok megoldása valamennyi
kísérleti személytől nagyobb összpontosítást s összeszedettséget
igényelt, mint az éber életben. Bár az egyszeregy „mozgósítása" nem
okozott nehézséget, annál több összpontosítást igényelt a köztes
eredmények megjegyzése. Aki egy feladat elvégzése után
közvetlenül fölébredt, jól emlékezett még a megoldás teljes menetére.
Az eredmények minden kísérleti személy beszámolója szerint
helyesek voltak.
így megállapíthatjuk, hogy a leggyengébb eredményeket a
matematikai feladatok során kaptuk abban a kérdésben: vajon az
álomalakok rendelkeznek-e saját tudattal? Mégis az álomalakok
egy része úgy viselkedik, s úgy nyilatkozik meg, mintha az
álomélményét saját távlatbiztosságából szemlélné, mintha saját
emlékezete a saját gondolkodásmódja lenne. Említésre méltó az is,
hogy álomalakokkal találkozót beszélhetünk meg következő
álmainkban. Az álomalakok ugyanis gyakran betartják a találkozók
időpontját.

„Miután kiderült, hogy egyes álomalakok a tudatos álmodót az

álmodás magasiskolájába képesek beavatni, ellenőrizni akartam, hogy
képes-e egy álomalak az álom-ént egy normális álomból átsegíteni a
tudatos álomba.

169
 ...Egy folyosón vagyok, s egy bizonyos női álomalakot szólítgatok,
akivel korábbi álmaimban gyakran találkoztam. Kinyílik az egyik
szobaajtó, s megjelenik a hívott asszony. így szólok hozzá: „Tudnál
szólítani engem a következő álmomban?" Az asszony barátságosan
bólint...
Ugyanezen az éjszakán volt egy ún. rendes álmom, ennek azonban
már nem emlékszem a tartalmára. Csak azt tudom, hogy arra
ébredtem: valaki hangosan szólít: „Paul!". Megijedtem, s kirohantam
a hálószobából, hogy megnézzem, ki hívott. Természetesen senki
sem volt ott.
Miután ismételten elaludtam, ezúttal már tudatos álmom volt, s
ebben az elsó' álombeli nőalakkal találkoztam. Azt mondtam neki,
hogy a szólítást nem szó szerinti értelemben gondoltam, kérésem
inkább azt jelentette, segítsen, hogy a következő álmomban is
elérjem a tudatos álmodás fokozatát. A következő éjszaka rendes
álmomban megjelent ugyanez a nőalak, s figyelmeztetett rá, hogy
álmodom."

Ebben a példában nemcsak az lényeges, hogy egy álomalakkal

nyilvánvalóan megállapodhatunk, s az be is tartja a megállapodást,
hanem az a tény is, hogy az álom-én és az álomalak között
félreértésekre is sor kerülhet. Emellett szól, hogy az álom-én és az
álomalak egymástól függetlenül gondolkodnak. A kísérleti álmok
eredményei számos olyan bizonyítékkal szolgálnak, amelyek alapján
feltehetjük, hogy az általunk előzőleg kifejtett értelemben az
álomalakok saját tudattal bírnak. Ugyanakkor az álombeszámolókat
nem tekinthetjük ehhez tudományos bizonyítékoknak.
Ha magukat az álomalakokat kérdezzük meg, hogy van-e saját
tudatuk, gyakran dühösen válaszolnak. Egyik álmodónk ezt a választ
kapta: „Azt tudom, hogy nekem van tudatom. De kétlem, hogy neked
is van, ha egyszer ilyen hülyeségeket kérdezel!"
- Most mit mondjak erre...?

MAGHASADÁS

Az álomalakok tudatára vonatkozó fejtegetéseinket C. G. JUNG

néhány megjegyzésével szeretnénk befejezni. JUNG a tudatos
álmodók számára két szempontból is érdekes. Először is elméletileg
igen közel áll hozzánk, másodszor pedig maga is felvetette azt a
kérdést, hogy „a személyiség rész-rendszerei képesek-e a
tudatosságra."
Különböző példákban mutattuk be, hogy ezek a részrendszerek
álomalakokban (sőt, álomhelyzetekben is) megszemélyesülhetnek.
JUNG ezeket a rész-rendszereket komplexusoknak nevezi - ezzel a
fogalommal nyilván Önök is találkoztak már.

170
 Mit is jelent Jungnál ez a fogalom? Felfogása szerint leszakadt
vagy lehasadt személyiség-összesítést jelent, ahol a lehasadás oka
végső soron az, hogy az érintettnek alapvető problémái vannak azzal,
hogy önmagát, mint egészet tudja felfogni. Ez tulajdonképpen azt
jelenti, hogy az ember saját lényének egyes részeit egyszerűen nem
képes igenelni. Jung hivatkozik itt arra az általánosan ismert tényre,
hogy ezek a személyiség-összesítések úgy is működhetnek, mint ha
saját személyiségünk lenne, sőt, álmainkban megszemélyesülhetnek.
Ez arra utal, hogy a komplexusoknak saját tudatuk lehet.
A komplexusok veszélyessége abban áll, hogy mivel kimerítik
energiakészleteinket a személyiség beteges (neurotikus) hasadásához
vezethetnek. (A személyiség egy részének elnyomása energiát
igényel - amint minden nyomás energiaigényes.)
így előfordulhat, hogy a komplexus a személyiség uralkodó
részévé válik, s nemcsak a beszéd és a kifejezés képességét, de teljes
moz-gatóeró'nket átveszi. E mélyreható személyiség-változást
korábban „megszállottságnak" nevezték, jungi elnevezése:
komplexusidentitás. Aki olvasta „Dr. Jekyll és Mr. Hyde" történetét,
az tudja, hogy a személyiség ilyen módon több rész-személyiségre is
hasadhat, s előfordul, hogy az érintett személy magatartását, illetve
annak irányítását, hol az egyik, hol a másik rész-személyiség veszi
át.
Ebben az összefüggésben számunkra különösen JUNG terápiás
módszerei érdekesek. A személyiség „megszállott" részeivel való
észszerű és nyílt párbeszéd még komoly lelki zavarok esetén is drámai
és tartós gyógyuláshoz vezet. E gyógymód és az általunk
kifejlesztendő tudatos álomgyógymód között az a különbség, hogy a
párbeszédet a mi gyógymódunkban a gyógyász helyett az álom-én
vezeti le!
így az álmodó legsajátabb „királyi útján" juthat el
tudattalanjához. Az a néhány gyógyász, aki a tudatos álommal, mint
terápiás eszközzel dolgozik, azt állítja, hogy betegeik álomban
elnyert belátásai különös minőségűek; ugyanis cáfolhatatlan
beleérzéses felismerések, amelyek mélyen érintik az álmodót, így
hatásuk is jelentős.

AZ ELMÉLETEK PRÓBAKÖVE

Az álomalakok tudatára vonatkozó kérdésünk tökéletes tisztázása

nyilvánvalóan lehetetlen. A tudatos álmodás által ugyanakkor
bizonyítottnak vagy tagadottnak tekinthetünk bizonyos olyan
feltételezéseket, amelyeket az eddigi álomkutatás vitatott.
A klinikai pszichológián belül volt például egy elmélet, amely
szerint az ember éber állapotban alapvetően működő egyik
agyféltekéje (ez bizonyos agyhullám felvételek alapján
jobbkezeseknél bizonyít-

171
hatóan a bal, a balkezeseknél a jobb agyfélteke) nappal elfárad, s így
pihenésre van szüksége, ezért éjszaka a másik agyfélteke veszi át a
vezetést. Mivel azonban a tudatos álmodók pontosan emlékeznek
álomélményeikre, bebizonyosodott, hogy a jobbkezes álmodók
álmaikban is jobbkezesek, s ugyanígy van a balkezeseknél. Ha a
pihent agyfélteke átvette volna az irányítást, ennek fordítva kellett
volna lenni, mert a jobbkezet a bal, a balkezet a jobb agyfélteke
vezérli. A tudatos álom tehát azt bizonyította be, hogy a nappal aktív
agyfélteke éjszakára is aktív marad, s nem igényel pihenést.
A hetvenes évek végén úgy gondolták, hogy megtalálták a zuhanó-
és repüléses álmok eredetének idegélettani magyarázatát.
Bizonyítható volt xigyanis, hogy amikor az állatok álmodnak, a
gerincvelő izomidegei pillanatonként ki-, ill. bekapcsolnak. Ebből azt
a feltevést állították fel, hogy kikapcsoláskor zuhanásélménynek,
bekapcsoláskor repülésélménynek kell bekövetkezni. A tudatos
álmodók pontos álomemlékei azonban ezt a feltevést
valószínűsítleníteni látszanak, ugyanis egyetlen olyan
álombeszámolónk sincs, amiben az álmodók pillanatonként
váltakozó zuhanás-, ill. repülésélményről számolnának be.
(A 176; o.-on bemutatott Í.ABERGE-féle kísérletek bizonyítják, hogy
az álomélmények időtartamát nem becsüljük tévesen, szubjektíven.)
Az atomkutatás természetesen már eddig is többféleképpen próbálta
magyarázni az álom REM fázisát (lásd 24. o.!). Nem akarjuk itt az
összes erre irányuló magyarázatot felsorolni, de példa gyanánt hadd
mutassunk be belőlük kettőt:
Az egyik magyarázat abból indul ki, hogy - mint ébren - az
álomban is közvetlen összefüggés van az átélt történés és a
szemmozgás között, s ez váltja ki a gyors szemmozgást. A tudatos
álomélmények ezt a feltevést nem cáfolják, sőt, hatékonyan
alátámasztják, mint azt LABEROE kísérletei is mutatják a 176. o.-on.
Egy másik elmélet más magyarázatot talált. Bár ez az elmélet is
feltételezte, hogy ha álmunkbán egy mozgó tárgyat követünk
tekintetünkkel, akkor ezt tényleges (transzfenomenális) testi
szemmozgás kíséri, ennek magyarázatát azonban egy meglehetősen
kényes további feltételezésben kereste. Ez az elmélet abból indul
ki, hogy az álmodó szervezete az álomtárggyal megegyező
szemmozgással olyan egyensúlyi zavart kerül el, amely egyébként
felébredéshez vezetne. Az álombeli (fenomenális) szemmozgás
esetén ugyanis hiányoznak a külvilág (transzfenomenális) ingerei. így
ha az álmodott szemmozgásokat, nem egyensúlyoznák ki a valóságos
szemmozgások, a szervezetben megbomlana az egyensúly, s ez
szédülést okozna.
Tudatos álmodókkal ezt az elméletet is ellenőrzésnek vetették alá.
Az álmodók azt az utasítást kapták, hogy egy mozgó álomélmény
előtt ellenkező irányba mozgassák a kezüket, illetve ujjaikat, (feno-

172
menális) látómezejük előtt. így ellenőriztük, hogy képes-e az ember
álmában egyidejűleg különböző irányú mozgásokat átélni. A kísérleti
személyek valamennyien úgy nyilatkoztak, hogy az utasításokat
követni tudták. Miután tehát az álmodó legalábbis a tudatos álomban,
különböző, sőt egymással ellentétes irányú mozgásokat is meg képes
figyelni, nem tartható fenn tovább az az elmélet, amely szerint a
szemmozgás csak a felébredéshez vezető szédülés elkerülése végett
jön létre.
A tudatos álmodás képessége nemcsak új felismerésekhez vezetett,
de új kérdéseket is felvet:
Egyre több olyan sport- és edzőálomról szóló beszámolót hallunk,
amelyben a véghezvitt mozgásokat az álmodó megfelelő, laza,s
kellemes érzésektől kísért jelenségként éli meg. Az álombeli edzés a
nappali állapotra is hatással van, amennyiben az álombeli gyakorlás
megmutatkozik a sportoló eredményein. (Eleddig torna, lovaglás,
miíugrás, síakrobatika, gördeszka és önvédelmi sportbeszámolók
állnak rendelkezésünkre)
Ugyanakkor gyakoriak az olyan álombeszámolók is, amelyekben
az álmodó kar- vagy lábmozdulatát valami megakadályozta, mint ha
akaratlanul is útjában állna valami a mozdulatnak. Bizonyára
emlékeznek még rá, az 5. fejezetben azt tárgyaltuk, hogy az agy és az
alvó test közötti tudósításcsere majdnem teljesen megszakad. Ez jól
magyarázza az álomban előforduló mozgási pontatlanságokat, miután
az álomban ~ s így a tudatos álomban is - hiányzik a mozgás
közvetlen szabályozása, és állandó utánszabályozása, amely csak a
valódi (azaz transzfenomenális) test idegpályáin valósulhat meg. Az
álomtest mozdulatait nem így, s különösen nem pontosan
szabályozzuk. Az álomtestet az „akarat" irányítja, s mivel a kontroll
lehetősége is hiányzik, ez a mozgás pontatlanságnak van kitéve.
Akkor mégis miért és hogyan lehetségesek az edző álmok? És miért
tudjuk mégis a legkülönbözőbb mindennapi mozdulatokat
álmainkban minden nehézség nélkül kivitelezni?
Valószínűleg azért, mert ezeket a mozdulatokat nem az én-tudat
irányítja, nagyrészt automatikusak, s szinte maguktól létrejönnek. Ez
már csak azért is így lehet, mert álmunkban nem tudunk új
sportágakat begyakorolni, csak olyanokat, amellyel nappal egyszer
már (inkább rosszul, mint jól) megpróbálkoztunk, s így lefolyásukat
teljességgel felfogtuk.

173
ALKOTÓ ÁLMOK

Milyen hosszú út vezetett felismeréseinkig ARISZTOTELÉSZ azon

megfigyelésétől, amely szerint a csukott szemhéjak mögött
álmunkban szemgolyóink mozognak! Mit is adott volna
ARISZTOTELÉSZ - aki egyébként már akkoriban helyesen sejtette,
hogy a REM-jelen-ségnek kapcsolatban kell lennie az álommal -
azért, ha ó' maga beavatkozhatott volna álmaiba!?
A romantika korának kellett elérkezni ahhoz, hogy az első -
minden valószínűség szerint - tudatos, vagy prelucidus
álombeszámolók megszülethessenek. Ezen nem nagyon
csodálkozhatunk, hiszen az álmok mélyenfekvő, őseredehí alakú
jelképeivel való foglalatosság alapvetően regényes dolog. Az álom
regényes színezettségét támasztja alá az a tudatos álombeli
költemény, amely napjainkban egy fiatalembertől származik, aki az
adott álom idején meglehetősen nyomasztó, lehangolt állapotban
volt. A fiatalember - véleményünk szerint bizonyos irodalmi
adottsággal - a következőket írja:
„írni
A megszületés fénye
S a halál árnyéka
E két ablak között,
S nézni
Amint napról napra
Porrá égnek a gyertyák" JEAN PAUL
(1763-1825) beszámol számtalan repüléses álomról s közöttük
olyanról is, amelyben - miközben a fegyverét töltötte, hogy lelője
egyik álomalakját - a legcsekélyebb lelkifurdalása sem volt, „mert
hiszen ez csak egy regény", ahogyan ő kifejezte magát. ALBERT
BÉGUIN „Álomvilág és romantika" c. könyvében szintén JEAN
PAUL-ról a következőket írja: „...rendszeresen gyűjtötte álomélete
tapasztalatait. Álmaiban sikerült bizonyos tudatosságot megőrizni, s
így akaratának megfelelően cselekedni.
Pillanatonként megkérdezte magától, vajon tényleg álmodik-e, s
hogy erről meggyőződjön, bizonyos mozdulatokat hajtott végre.
Elalvás előtt sokáig gyakorolta, hogyan lehet frissítő álmokat
létrehozni. Ő maga mondta, hogy bármikor kedve, s hangulata szerint
tudott repülni, mozogni, álmait meg tudta szakítani, illetve
hosszabbítani, felébredés nélkül el tudta űzni álomhatáráról a
kellemetlen jelenségeket..." íme: JEAN PAUL tudatos álmodó
volt!
FRIEDRICH VON HARDENBERG (1772-1801), a romantikus
költő, akit NOVALIS néven ismerünk, (s aki „Álom a kék virágról" c.

174
művével vált a romantika népszerű képviselőjévé) nagy
valószínűséggel szintén tudatos álmodó volt, röviddel halála előtt az
emberiség megvilágosodásának útját a következőkben jelölte meg:
„Eljön az az idő, amikor az ember egyidejűleg lesz ébren s
egyidejűleg álmodik."
Legalábbis röviden érinteni szeretnénk itt DESCARTES (1596-
1650) álmát is, habár DESCARTES természetesen minden egyéb
volt, de nem regényes szellemű. Híres álma valószínűleg egy preluci-
dus, tehát majdnem-tudatos álom volt.
Az álom leírása a következő szavakkal kezdődik: „1619. november
10-én, telve lelkesedéssel, mert rátaláltam a csodálatos tudomány
alapjaira..." (A szöveg eredetije sajnos elveszettt, tartalmát Adrién
Baillets: Descartes úr élete c. könyvéből ismerjük) Ez az álom
szolgáltatta az alapokat DESCART univerzális matematikájához,
analitikus geometriájához, s ahhoz az ötlethez, hogy az algebrát az
alfabéta betűjével ki lehet fejezni.
Egyikünk sem akarta még csak megközelítően sem ezekhez az
óriási szellemekhez mérni magát. Ez a néhány példa csak arra volt
jó, hogy rámutassunk velük a tudatos álmok építő erejére, arra az
erőre, amely minden emberben ott szunnyad.
Ez a rendkívüli alkotóerő, ami még a legközönségesebb, tisztán
örömelvű álmokban is megmutatkozik, a két agyfélteke különböző
rendeltetésével függhet össze. Az agyélettani kutatások kétségkívül
bebizonyították, hogy (jobbkezeseknél) a jobb hemiszféra az illetékes
a fantázia és a jelképes gondolkodás terén, míg a bal, a kritikai és
következetes gondolkodásért felelős. Egyéb kísérletek arra mutattak
rá, hogy az alkotó teljesítményekhez mindkettőre szükség van:
képzeletre és kritikai képességre, jelképes és következetes
gondolkodásra egyaránt. Ezek éppen azok az előfeltételek,
amelyeknek a tudatos álom megfelel. így joggal feltételezzük, hogy a
tudatos álom állapotában a két agyfélteke túlnyomóan együttműködik
- éppúgy, mint a mély elmélyülésben, amelyre nézve a fentieket már
bizonyították.

SCIENCE-FICTION LIVE

E fejezet címe: Vidám tudomány. Nos, még egyszer és utoljára rá

akarunk szolgálni erre a címre. A tudatos álommal kapcsolatos egyik
első kiadványunkban („A tudatos álom szerepe az álomkutatásban"
címmel PAUL THOLEY számolt be a Német Pszichológiai Társaság
30. kongresszusán 1976-ban Regensburgban) először került szóba,
hogy eddigi ismereteink és leleteink alapján tulajdonképpen
képeseknek kellene lennünk arra, hogy kapcsolatot hozzunk létre a
tudatos álmodó, s a kívülálló megfigyelő között.

175
 „...A fent jelzett kísérletekkel kapcsolatosan minden alapunk
megvan arra, hogy a tudatos álombeli tekintetmozgást a valős
szemmozgatásokkal összehasonlítsuk. Ha ezek között valóban
összefüggés van, akkor a kívülálló megfigyelő, aki ezeket a
szemmozgásokat lejegyzi, egy előzetesen meghatározott
szemmozgás-kód alapján kapcsolatba léphet az álmodóval. Teljesen
új távlatokat nyit meg az álomkutatásban az a lehetőség, ha az
álomból tudósítások közvetíthetők „kifelé". A szerző tervei közt ilyen
irányú kísérletek is szerepelnek."
Ez a felismerés-csemege először úgy cseng, mint egy science-
fiction - s mégis, egyáltalán nem áll olyan távol a valóságtól. A
lehetséges kapcsolat gondolatával több tudós foglalkozott, s kimerítő
álomlaboratóriumi kísérletekkel igazolták is ezt a lehetőséget.
STEPHEN P. LABEROE 1981-ben kísérletet közölt, amelyben a kísérleti
személyek azt a megbízást kapták, hogy tudatos állapotukat előre
megbeszélt szemmozgásokkal „kifelé" jelezzék. Azt az utasítást
kapták, hogy szabályos időközönként nyolc igen szertelen
szemmozgást hajtsanak egymás után végre. A kísérleti személyekre
kötött mérőeszközök megfelelő mutatói minden esetben erősen
kilengtek. Ez olyan eredménynek tekinthető, amelynél mégiscsak
mérhető, s a szó eredeti értelmében bizonyítható lett.
LABEROE még egy lépéssel tovább ment: Egy kísérleti személyt,
aki tudta a Morze ábécét, arra utasított hogy küldjön morze-jeleket a
tudatos álomból. Ezt az álmodónak úgy kellett megvalósítani, hogy a
küldendő jel ütemének megfelelően hol a jobb, hol a bal kezét kellett
teljes erővel ökölbe szorítani. Az álmodó tehát álombeli (azaz
fenomenális) kezét szorította ökölbe. Miután azonban senki sem
számított arra, hogy valódi (transzfenomenális) kezét is ökölbe fogja
szorítani, az álmodót olyan műszerhez kötötték, amely
testizomzatának elektromos ingerületét mérte, méghozzá azokét az
izmokét, amelyek nappal a tényleges ökölbeszorításért felelősek. A
szerkezetet igen finomra állították be, mert csak gyenge
életelektromos árammal számoltak. Ugyanakkor erős zavaró
áramokkal is számoltak, amelyek esetlegesen elfedhették az eredeti
életáramokat. így mindenki ugyancsak meglepődött, amikor a
szerkezet már az első alkalommal teljesen egyértelműen az „S" és
az „L" betűk Morzekódjait fogta (ezek a betűk voltak a kísérleti
személy nevének kezdőbetűi).
Ma már egyes laboratóriumokban azon dolgoznak, hogy a
közvetítés végre kétoldalú legyen. Ehhez felhasználják a tudatos
álomkutatás egyik „melléktermékét". Voltak olyan kísérletek,
amelyekben az álmodó csuklójára igen finom vibrációs ingereket
bocsátottak, hogy figyelmeztessék, tegye fel magának a
tudatállapotára vonatkozó bíráló kérdést. Ezeket az ingereket mindig
akkor bocsátották az álmodóra, amikor a REM-fázis kezdődött. Első
tudatos álmot ezzel az eszközzel nem sikerült létrehozni. Mégis
bevált ez az eszköz, ha egy,

176
már tudatosan álmodónak akartak közléseket közvetíteni „befelé",
feltéve persze, hogy ezek a közlések nem voltak túl bonyolultak.
Kíváncsiak vagyunk, mi jön még ez után? A tudatos álom kutatása
ma még gyermekcipőben jár - azon ritka esetek egyike, ahol a durva
határvonalakkal megrajzolt térképen sok még a kitöltetlen fehér folt.
Töltsük ki ezeket együtt! Feltette-e ma már a bíráló kérdést? Ébren
van, vagy álmodik?

MI LENNE, HA...?

Na és hogyan sajátítsák el a tudatos álmodás képességét azok a nem

is kevesek, akik nem rajonganak a tudományért meg a kutatásért?
Reméljük, már megfogalmazásunkon is érződik, hogy kérdésünket
nem gondoljuk túl komolyan. Számunkra a válasz kézenfekvő. Végül
is úgy döntöttünk, hogy népszerű-tudományos könyvet írunk, nem
pedig tudósoknak valót. Mi marad tehát „házi használatra"?
Nos, kétségtelenül bemutattuk egyrészt, hogy a tudatos álombeli
„érett" cselekvés jelentősen hozzájárul belső lelki nézeteltéréseink
megoldásához. S ha valakinek az itt előadott elméleti alapvetések
egyike-másika kérdésesnek is tűnik, azt a tényt mindenesetre
elfogadhatja, hogy az ellenséges álomalakokkal való
összeütközéseink a rémálmok végleges megszűnéséhez vezet. S ez
nem lebecsülendő, szívesen tanúsítja ezt nekünk minden rémálmodó
tudós és nemtudós. De a tények is, hogy emellett a félelmek is
megszűnnek.
Számtalan kísérlet bizonyította azt is, hogy éber realitásunk
szorongásait, gátlásait, s más kellemetlen tüneteit a tudatos álmodás
jelentékenyen csökkenti. Sőt, gyakran az is előfordul, hogy az ilyen
„tünetek" teljesen és tartósan megszűnnek.
Mégis mindezek ellenére gyakran teszik fel nekünk azt a kérdést:
nem veszélyes-e a cselekvés a tudatos álomban, ahol is minden
gyógyító támogatás nélkül kell helytállnunk. ANN FARADAY ehhez ennyit
tesz hozzá: „...Az álmodás egyik módja sem veszélyesebb, de nem is
veszélytelenebb, mint az élet maga..." amihez a mi részünkről azt
mondhatjuk, hogy az álmodás mégiscsak jóval veszélytelenebb, mint
a reális élet. A tudatos álmodásnak mindeddig semmiféle negatív
hatása nem mutatkozott, amitől pedig egyesek tartanak, kizárólag
pozitív hatásai jelentkeztek mind az álom- mind a való életben.
Körültekintéssel kell eljárnunk olyan személyek esetében, akik
semmilyen körülmények között nem vállalkoznak arra, hogy saját
problémájukkal maguk küzdjenek meg. Ilyenkor hasznos lehet egy
gyakorlott tudatos-álmodó gyógyász támogatása. Ilyenkor a
gyógyász feladata, hogy hozzásegítse páciensét ahhoz, hogy
örömteli

177
módon saját álmai hősévé, illetve hősnőjévé váljon, majd lépésről
lépésre közvetítse azt az erőt és önbizalmat, amely a gyógyító célú
tudatos álomhoz szükséges. Valószínűleg az lenne a
legszínvonalasabb megoldás, ha ezek a gyógyászok rendszeresen
álomszemináriumokat is vezetnének, amelyeken nemcsak rendes,
hanem tudatos-álmokat is feldolgoznának.
Véleményünk szerint a tudatos-álom jövője nem a súlyos lelki
zavarok kezelésében van - ezek amúgysem oiyan gyakoriak -, inkább
a személyiség kiteljesedését szolgálja, s egy olyan minden éjszakára
szóló lélek-egészségszolgálatot, amely ezeket a komolyabb zavarokat
megelőzi. Ez pedig sem nem vágyálom, sem nem spekuláció, amint
azt a szenoik esete is mutatja, akik ugyebár majd háromszáz éve nem
ismerik a jelentősebb lelki zavarokat, de még a háborús
összeütközéseket sem.
Mindezeken túl pedig?
Mi lenne, ha a tudatállapotunkkal kapcsolatos bíráló álláspontunkat
merő megszokásból életünk más tartalmaira is kiterjesztenénk?
Ébren vagyok, vagy álmodom? Hagyom, hogy átverjenek, vagy
mégiscsak én tudom jobban? Most érzem ezt vagy gondolom?
Tényleg így gondolja, vagy csak én gondolom, hogy ő így gondolja?
Most hazudok magamnak, vagy őszinte vagyok önmagammal
szemben?...
És mi lenne, ha az álomalakjainkkal kapcsolatos éppen most
elsajátított bánásmódot titokban valóságos mindennapi életünkben is
alkalmaznánk? Ha, szinte véletlenül, valós életünkben is nyíltan
állnánk mély-énünk vélt és valós fenyegetései elé? Ha egyre több
gyakorlatot szereznénk saját hibáink nyílt bevallásában, ha
együgyű", durva késztetéseinkkel bátran szembeszállnánk, ha
„megoldhatatlan" gondjainkra egyre gyakrabban alkotó megoldást
találnánk? Ha két agyféltekénk végre együttműködhetne?
Mi lenne akkor?

178
TUDATOS ÁLOMGYAKORLATOK, AMELYEK A
TESTET ÉS A SZELLEMET EGYARÁNT ELŐRE
VISZIK.
A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ ÚT

Az 1987-es első kiadás utolsó alcíme az volt: Mi lenne, ha?... Ez alatt

az alcím alatt néhány olyan nyitott kérdést vetettünk fel, amelyeket
véglegesen ugyan nem, de időlegesen megválaszoltunk. Az első
kiadás megjelenése óta számtalan új kutatási eredmény áll
rendelkezésünkre. Ezt mi előre tudtuk, s ez a helyzet az eljövendő
években sem fog megváltozni. Bár a legalapvetőbb úttörő munkát
elvégeztük, alapjában egy végeláthatatlan fejlődési folyamat elején
vagyunk. Ebben a kiegészítő fejezetben most - hála a kiadónak -
módunkban áll választ adni néhány akkoriban felvetett kérdésre.
Az egyik legérdekesebb kérdés, amellyel már korábban is
foglalkoztunk ez volt: Mi lenne, ha a tudatos álmódást rendszeresen
felhasználnánk bizonyos sportok elsajátításánál és edzésénél?
Bizonyára emlékeznek még a 145. o.-on lévő, inkább még
véletlenszerű példákra. Akkoriban ezekhez még nem tudtunk sokat
hozzátenni. Mindenesetre nem sok biztosat - eltekintve persze az
egyik szerző (Paul Tholey) számos személyes tapasztalatától, ő már
akkor is a legkülönbözőbb veszély- és egyensúlyi sportban (mint a
sífutás, a síakrobatika, a gördeszka és az egykerekií kerékpár)
mesterfokot ért el - mert tudatos álmában edzéseket folytatott!
„Ezért ért volna el mesterfokot?" - Igen, mindenesetre ezt
bizonyítja az a fenti sportágakban szokatlanul gyors fejlődés,
amelyet a valójában késői kezdés ellenére Tholey felmutatott. Pl. 38
évesen kezdett gördeszkázni, 39 évesen elsők között volt a nyílt
Európabajnokságon. Ugyanabban az évben kezdett síakrobatikával
foglalkozni, fél évvel később már Salti- és helikopterugrásokat
végzett sáncról és göröngyös pályáról...
Az utóbbi időkben mások is gyűjthettek hasonló tapasztalatokat.
Mindez nem csoda.
Magyarázatot ad rá a tudatos álomtechnika és az alakelmélet
törvényeinek következetes alkalmazása, amelyekről Önök e
könyvben Hiár eleget olvashattak. Korábbi elméleti fejtegetéseinket a
következőkben inkább gyakorlati ajánlatokba fogjuk átfordítani.
Éppen ezért is tettük a fejezet elejére a sporttémát, ennél ugyanis
különösen gyümölcsöző a tudatos álom.
Emellett úgy véljük, így lehetőségünk nyílik a sport médiumán
keresztül még több embert megnyerni a tudatos álmodás
művészetének. Ehhez jön még, hogy mi mindketten szívesen
sportolunk, hogy időközben tapasztalatban gazdag sok beszámolóhoz
jutottunk e téren és, hogy amerikai barátaink arra kértek bennünket,
fejtsük ki témánk ezen oldalát, hadd ismerkedjenek vele az Óceán
túlsó partján lelkes tudóskollégáink is. A legfontosabb okot azonban
abban látjuk, hogy

180
ha valamely sportot helyesen, tehát nem zavaros kinövéseiben tízünk,
az nemcsak testi mozgékonyságunkhoz, de szellemi-lelki
fejlődésünkhöz is hozzájárul. Ezt már régen tudták a zen-buddhisták,
akik egyes testgyakorlatokat, pl. a nyfllövészetet vagy a különböző
harci sportokat a szellemi kibontakozáshoz vezető „külső útnak"
nevezték, s ugyanolyan értékűnek tartották, mint a meditációt
(amely „belső út" ugyanahhoz a célhoz).
Ha a következőkben a sport kapcsán a zen-iskolára hivatkozunk,
ennek pusztán az az oka, hogy az a testgyakorlás szempontjából
évszázadokkal megelőzi a nyugati iskolákat - s nem az, hogy a teljes
zen-buddhista gondolatkört át akarnánk venni. Ezt, mint a kritikai
realizmus hívei, nem is tehetnénk. Ezenkívül mi a tudatos álmodást,
mint vagylagos belső utat ajánljuk a meditációval szemben, egyrészt,
mert nem vesz el időt valós, nappali életünkből, másrészt pedig, mert
a sporton keresztül megkönnyíti a belső utat is.
Reméljük, hogy kissé bonyolult gondolatmenetünk a következő
oldalakon lépésről lépésre áttekinthetőbbé válik. Bár, mint mondottuk,
ezennel kizárólag a tudatos álmodásnak a sportra gyakorolt
befolyására fogunk korlátozódni, mégis szem előtt tartjuk, hogy testi
képességeink fejlődése szoros összefüggésben van szellemi- és lelki
feszültségeink kibontakoztatásával is...

A TUDATOS ÁLOM MINT SZIMULÁTOR

...így mindenesetre van már valami elképzelésük a tudatos álombeli

edzések hatásairól. Ismételjük meg mégegyszer e hatás elméleti
alapjait (erről volt szó az ismeretelméleti fejezetben). Felfogásunk
szerint az emberi szervezet (pontosabban annak érzéki-mozgósító
rendszere) hasonlít azokhoz a szervómechanizmusokhoz, amelyeket a
teherkocsik erőtakarékos, és zavarkiegyenlítő kormányzásához
használnak, de nincsen közvetlen látása „kifelé". Gondoljunk itt a
tengeralattjáró víz alatti vezérlésére, vagy a repülőgépére sűrű
ködben.
Ahogyan a pilóta a személyzeti fülkében a mérőeszközök
mutatóján, a radarképernyő vagy a rádiókapcsolaton keresztül
minden, a repülőgép irányításához szükséges adatot megkap, Önök is
megkapják fény, hangtani vagy egyensúly-érzéki benyomásaikon
keresztül mindazokat a releváns adatokat, amelyek fizikai
szervezetük irányításához szükségesek. És ha az 5. fejezetet ismét
átfutják, nem is kell Önöket mégegyszer figyelmeztetnünk arra, hogy
mind a szervezetünkről, mind annak anyagi környezetéről szóló
tájékoztatók az agyban, pontosabban a PPN-ben szállnak le, ahol is
anyagi világunk többé-kevésbé pontosan fenomenális világunkon
(fenomenális test-

181
énünkön, s fenomenális környezetünkön) keresztül érvényesül. Innen
indulnak ki a vezérlésre vonatkozó parancsok is. Ez tehát az Önök
minden cselekvésének legfelső szabályozó központja. Ide képzeljék
el teljesen Jumbo-jetjük cockpitjét, ahová minden fontos információ
befut, s ahonnan a teljes szervezetet irányítják.
Álmunkban azonban ez a rendkívüli teljes szabályozó rendszer
nagyjából megszakad, tehát alvó testünket nem tudjuk tudatosan
mozgatni - vagy legalábbis nem tudjuk abban a mértékben tudatosan
mozgatni, ahogyan ébren. Ennek ellenére Ön is átéli álmában, hogy
cselekszik, sétálni megy, úszik, szerelmeskedik, röviden: ugyanúgy
mozog, mint ébren. A mozgásélmények az álomban azonban más
módon jönnek létre: nem az egyes érzékszerveink által szerzett
értesülésekből és visszajelzésekből származnak, mint éber
állapotban, hanem egyes agyrégiók jelentéseiből. A tapasztalt
tudatos álmodó így majdnem teljesen szabadon választja tudatos
álmának fenomenális környezetét, s ugyanígy fenomenális test-
énjének alakját, állapotát és képességeit is.
És most érkeztünk el a szimulátorhoz.
Miként a pilóták is szimulátort használnak segítségül a repülés
elsajátításakor, a tudatos álom is felhasználható szimulátorként
testmozdulatok elsajátításához, s mindez - anélkül, hogy ki lennénk
téve a sérülés veszélyének - és anélkül, hogy attól kellene tartanunk,
hogy leégetjük magunkat, ha elkövetjük a kezdők szokásos hibáit.
Ugyanakkor mindez a saját testünk felett érzett ellenőrzés, s
hatalom tudatában örömteli, nagyszerű érzés.
A tudatos álombeli sportedzés legmeggyőzőbb indoka az, hogy
érezhetően lerövidíti a valóban szükséges edzésidó't. S ha az Olvasó
semmilyen sportágban nem akar álmában edzeni, még mindig megte-
heti, hogy csak repülget; tapasztalni fogja, hogy már ettől kifejezet
ten feljavul test- és mozgás-érzékelése, hogy nemcsak
általánosságban érzi biztosabbnak magát valós életében, de ha -
például síelni megy - többéves kihagyás után, sokkal gyorsabban
„bele fog jönni" a síelésbe.
A tudatos álombeli edzéssel kapcsolatos javaslatainkat tíz pontban
fogjuk megvilágítani. A tizedik (a legfontosabb) szabály a sport
témáján jóval túlmutat, a testi állapot és a szellemi fejlődési
lehetőségek kapcsolatának már korábban is felvetett témáját fejti ki.

182
AZ EDZÉS SZABÁLYAI

Első szabály:
Azokat a sportokat, amelyeket már valamelyest birtokol, tökéletesítse
tudatos álmában!
Jelentós kísérleti eredményeink vannak olyan sportokban, amelyek
ciklikus, azaz ismétló'dó mozdulatokból állnak, mint pl. a síelés és a
gördeszka. Általánosságban a sporttal foglalkozó fejlett tudományok
abból indulnak ki, hogy a gyakorlatból eredd fejlődés ún.
alakirányzatokra vezethető vissza. Szakemberek ezt úgy nevezik,
hogy „a jó alak vagy pregnencia elérésére irányuló" irányzat. Ez az
irányzat minden rendszerben megjelenik, amely szabad teret biztosít
az erők játékos kifejtéséhez.
Álmunkban, PPN-ünkben fenomenális világunk területei között
sokkal szabadabb ez az erőtér, mint valós világunkban, amelyben
érzékelésünk alapvetően „kötődik" az érzéki ingerekhez. Éppen
ezért álmunkban jóval működd/képesebb a „jó alak elérésére
irányuló irányzat", ennek megfelelően ebben az állapotban
könnyebben elsajátíthatók a megfelelő mozdulatok - ugyanis testi
képességeink valós határai nem gördítenek akadályt az elsajátítás
elé.
Ami az álombeli edzés valóságba történő átvitelét illeti, az a fontos
szabály, hogy az álmodó tökéletes mozdulatot sajátít el, s ehhez a
már elsajátított mozdulathoz kell tartsa magát nappal. Ez a jó alak-
irányzat miatt könnyebb lesz, mint a döcögős, tökéletlen
mozdulatokhoz való igazodás. A mozdulat állandó ismételgetése, s az
érzékszervek ezzel kapcsolatos visszajelzése a mozdulatot rendkívüli
gyorsasággal tökéletesíti, s a lehető leggazdaságosabbá teszi, így az
álmodónak nem lesz szüksége edzőre, aki utasításaival csak
elbizonytalaníthatná. Az alakirányzatok mind a sportolóban, mind a
nézőben az esztétikai tökéletesség, s a játékos könnyedség különös
élményét fogják kelteni.

Második szabály:
Tudatos álmában találjon ki új mozgásgyakorlatokat!
E tanács szemléltetésére lapozzon vissza a 146. és a 147. oldalra!
Ezeken az oldalakon egy kezdő Aikido-s leírja, hogyan sajátított el
végül több éjszakán keresztül egy olyan flexibilis mozgáskultúrát,
amelyet ébren kora miatt két éven keresztül, s mert az előző harci
sportok más mozdulatrendszere beleivódott, nem volt képes
elsajátítani. Ezt az embert előmenetele miatt kétségtelenül
teljesítményre hajtó profi sportolónak nevezhetjük, de a 146. o.-on
jelenkező sízőre nyugodtan mondhatjuk, hogy koca- vagy
szezonsportoló.

183
 E két példa rámutat, mire jó az, ha a tudatos álmodó egyaránt
képes színlelni olyan világokat, amelyekben, mint a valódiban is,
érvényesek a fizikai törvények, s olyanokat is, amelyekben nem
úgy, vagy egyáltalán nem érvényesek.
A szerzők közül az idősebbik (s a jártasabbik is) tényleg új
cseleket talált ki tudatos álmában, ún. „freestyle" -ban, amelyek a
síelésre, a gördeszkára, a szánra, illetve a BMX kerékpározásra
vonatkoztak.

Harmadik szabály:
Addig gyakoroljon, míg mozdulatai alkalmazkodnak az előírt
terephez!
Ez a szabály azoknál a sportoknál fontos, amelyekben
meghatározott terepen, bizonyos „fortélyokkal" kell megküzdenünk,
mint pl. a gát, a kapu, stb.
Kezdjük az alpinista szlalomfutással. Ebben a sportágban a
versenyzőnek a verseny előtt nem szabad a szlalomok között
gyakorolni. A versenyző azonban már a versenyt megelőző napon
pontosan elemezze magában a szlalomok helyét, s gondolatban
többször menjen is át rajtuk. Ezt csinálják gyakran, ébren, csukott
szemmel. Von Jean Claude Killy, a többszörös olimpiai bajnok és
világbajnok beszámol arról, hogy a versenyt megelőző este
félálomban annyiszor futott le a szlalomok között, míg - már az
éjszaka során - bukás nélkül, a tökéletes utat megtalálva tudott a
végén lefutni. Nem tudjuk pontosan, vajon Killy tudatos
álomállapotban volt-e eközben, tehát egy tökéletesen reálisnak tűnő
világban gyakorolt-e, vagy csak egy elképzelt világban. Akárhogy is
legyen, mi sokkal hatékonyabbnak tartjuk a tudatos álomban való
edzést, mint az ún. mentális edzések bármely más formáját, mert
csak a tudatos álomban színlelhetők tökéletes valóságfokon a
mozdulatok.
Sladko Solinski, a nemzetközi szinten sikeres lovas, levelek sorát
írta tudatos álombeli tapasztalatairól Tholeynak. íme egy részlet:
„Mint lovas, patkónyi pontossággal be tudom rajzolni pl. egy Cross-
Country-i terepen a homokba, vagy az akadályokra az alakokat. (A)
Ha ez sikerül, mert mondjuk van egy időlassító gépem, s a lóhoz
igazodó segédmozdulatokat abban az egyetlen helyes pillanatban
megteszem (B), s az adott terepet egy tudatos álomban legalább
háromszor, de lehet, hogy kilencszer pontosan és tökéletesen
átlovagolom (C), testem a következő napon az álombeli
tapasztalatoknak megfelelően kellő „testi tudásnak" lesz birtokában
ahhoz, hogy akaratlagos közreműködésem nélkül is megbirkózzék a
tereppel." Gyakran nevezik „ösztönösnek", „mechanikusnak",
„automatikusnak", vagy „tudattalannak" a kiemelkedő sportolók
mozgáskoordinációját - ez azonban nem pontos. Ezek a mozgások
ugyanis sem nem veleszületettek, sem nem maguktól valók, ezeket
el kellett sajátítani!

184
Ezért nem hasonlíthatók össze semmilyen, az akarattól független
ösztönös vagy mechanikus folyamattal. Mi a látómezó'-modell
magyarázatát tartjuk a legésszerűbbnek. (Aki hallott már a fizikában
a paradigmák váltakozásáról, annak most azonnal be fog ugrani a
lélektani alak-analógia.)
A látómező' történéseit a jelen és az elvárt összhelyzet érzése fogja
fel és irányítja. (Az ötödik szabály címszó alatt erről többet is
hallhatnak.) Azt is mondjuk ugye, hogy „Megvan hozzá az érzéke..."
Végül is a mozgáskoordináció csak annyiban tudattalan, hogy a
tökéletesen tudatos érzékelés, s az arra való mozdulatfelelet közé
nem ékelődik gondolati vagy akarati köztes folyamat. A sportoló ezt
úgy fejezi ki, hogy ilyenkor szellemileg „szabad". Ez a kijelentés
fenomenológiai szempontból tökéletesen helyes. Csak a zavaró
gondolatoktól és szándékoktól való szabadság teszi lehetővé a kellő
időben való helyes ellenvetést a sportcselekvésen belül. Ilyenkor
„nincsen fátyol" az érzékelés és a mozgáscselekmény között,
ahogyan a zenbuddhisták találón, s röviden ezt kifejezik.

Negyedik szabály:
A lehető legtöbb mozdulatvariációt próbálja ki tudatos álmában! így
reakciói érezhetően mozgékonyabbak, flexibilisebbek lesznek: azaz
időszerűbben, s biztonságosabban tud a váltakozó feltételekre
válaszolni. Ennek olyan sportágakban van jelentősége, ahol előre
láthatatlan helyzetekre kell a lehető leggyorsabban válaszolni. Pl. az
alpinista sífutás, a tenisz, a küzdősportok, s néhány csapatjáték...
(Hogyan is történik ez pontosan?)
Nos, különbséget teszünk a finom és a durva változat között. A
finom változat esetén csak csekély mértékben változtatunk a
mozgáscselekményen, tehát pl. az alpinista sífutás esetében csak
enyhén változtatunk a sítalpak állásán, vagy testhelyzetünkön. A
durva variáció esetén ezzel szemben a mozgáscselekményt
szerkezetileg megváltoztatjuk, így pl. ahelyett, hogy eldre síelnénk,
hátrafelé síelünk. Még egy típus: Néha kifizetődik, ha tudatos
álmunkban éppen az ellenkezőjét tesszük annak, amit a tankönyv ír,
vagy az edző mond. Ha edzője azt tanácsolja, hogy a sík terepen
eddzen, eddzen tudatos álmában emelkedőn. Biztos lehet benne,
hogy a valóságban - szándékosan, vagy szándéktalanul - de előbb-
utóbb szüksége lesz erre a tudásra, s akkor legalább nem áll
felkészületlenül a feladat előtt. Ha tartja magát szabályunkhoz,
olyan ugrásokat fog megvalósítani, olyan ütéseket, olyan fogásokat
fog alkalmazni, amelyeknek még nevük sincsen, nemhogy a
tankönyvekben benne lennének...

185
Ötödik szabály:
Gyakorolja tudatos álmában az esést!
Ez első sorban azokra a veszélysportokra vonatkozik, (mint pl. a
küzdősportok, vagy a síelés), amelyekhez hozzátartozik az esés. Nem
lenne okos, ha ezekben a sportokban csak az optimális mozdulatokat
gyakorolnánk be. Ha ugyanis az esést nem gyakoroljuk be, súlyos
sérülésekkel kell számolnunk a valóságban. Egyes küzdősportokhoz
hozzátartozik a helyes esés begyakorlása, másutt azonban ezt
teljességgel elhanyagolják, többek között azért, mert sérülés veszélye
nélkül alig is lenne gyakorolható. Itt mutatkozik meg ismét a
tudatos álom előnye; itt ugyanis csak színleljük az esést. Ha ezután
veszélytelen módon begyakoroltuk, a valódi esés is veszélytelenebb
lesz. A síelő nemcsak azt fogja tudni, hogyan vezesse a hóban a
sítalpait, hanem azt is, hogy hogyan mozgassa a levegőben, s mégis
épen, sítalpain érkezik le. Ezenkívül ezeknek az esés-gyakorlásoknak
az az előnyük is megvan, hogy csalhatatlanul meg fogjuk érezni a
bukás veszélyét. így egyre érzékenyebbek leszünk a gyanús
helyzetekre, s éber valóságuk veszélyeit is előre „ki tudjuk
elemezni". Ennek a képességnek főként olyan sportok esetében van
jelentőségük, amelyekben az esések nem olyan kíméletesen zajlanak
le, mint pl. a síelésnél, hanem ahol pl. a kemény aszfaltra esünk, nem
a puha hóba. Igaz, itt is gyakorlat teszi a mestert, s hol
gyakorolhatna egy veszélysportot tíző veszély-mentesebben, mint
tudatos álmában?

Hatodik szabály:
Gyakoroljon be tudatos álmában úgynevezett várható mozdulatokat!
„Várható" mozdulatok alatt azokat a mozdulatokat értjük, amelyek
nem tűnnek valósaknak, csak „kigondoltnak", „elképzeltnek".
Ezeknek a mozdulatoknak a sportban különös jelentőségük van.
Min múlhat, hogy egyes sportolók a megváltozott helyzetre a
„villámnál is sebesebben" válaszolnak (ahogyan a zen-buddhisták
mondják), míg másoknak ez nem sikerül? - Ez azon múlik, hogy
egyesek nem a jelen, hanem a megelőlegezett helyzetre válaszolnak.
A mozdulat megelőlegezése ellentétben a tervezett mozdulattal
(amely többnyire akaratlagosan meghatározott), csak a cselekvés
során történik meg, s az elvárt történés „teljes fenomenális mezejét"
bekalkulálja. Ennek során az ember úgy érzi, hogy nem ő cselekszik,
hanem úgyszólván „megcselekedtetik" vele a mozdulatot. Akik e
szerint működnek, utóbb ilyesmiket mondanak: „Teljesen üresnek
éreztem magam, semmilyen tudatos akarás nem volt bennem, mintha
magától történt volna minden." A zen-buddhisták azt mondják erre:
„ő maga lett a mozdulat". Boris Becker, miután megnyerte a
wimbledoni játékokat, azt nyilatkozta, hogy mintha önkívületben
lett volna, semmit nem akart többé, s az volt az érzése, hogy az
ütője akarta eltalálni a lab-

186
dát, határozta meg az irányt, a történést. Én-tudatát egyfajta módon
kikapcsolta.
A tudatos álmodó sportolónak módjában áll a megálmodott
próbacselekvés útján még az életben való kivitelezés elótt a
meghatározott mozdulatot különböző változatokban lejátszani (sőt,
álmában megtervezni is). így tudatos álmában olyan képességet
fejleszt ki magában, amely támogatja abban, hogy figyelmét az
eljövendő eseményre tudja irányítani; tehát fejleszti a megelőlegezett
mozdulatra való készséget.
A várható mozdulatok többi fajtái szintén igen hasznosak lehetnek.
Két, meglehetősen érdekes változat különböző én-tapasztalatokat
eredményez: Az egyik esetében a sportoló egyrészt mint cselekvő
lényt, másrészt mint saját nézőjét éli meg magát, s az az érzése, hogy
mind „kívülről", mind „belülről" irányítani tudja mozdulatait.
Ezt a tapasztalást a legtöbb sportoló abból a helyzetből ismeri,
amikor terhelhetősége határára ér. A tudatos álomban ez enélkül is
könnyedén létrehozható. Eredménye végső soron - a kipróbálás, a
saját mozdulatunktól való bizonyos fokig „elemző" távolság folytán
- a mozgásirányítás feljavulása. A várható mozdulatok másik fajtája,
amikor a sportoló egy másik sportoló szerepébe helyezi magát. Ez
nagy segítség nemcsak a küzdősportok esetében (ezeknél könnyen
belátható, hogy miért), hanem olyankor, és éppen olyankor, amikor
valaki egy nagyszerű" sportolót példaképül választ, hogy tanuljon
tőle, akár azáltal, hogy megfigyeli, akár úgy, hogy együtt csinálja
vele, vagy utánozza mozdulatait...
A másik sportolóba való behelyezkedés, a teljesítménynövelés
régóta ismert módja. A tudatos álmodás ezt a módszert csak
megköny-nyíti és erősíti. Énünk magva, az álom körülményei között
sokkal könnyebben „bújik" bele a másikba... Ha a másikba való
behelyezke-dést tudatos álmunkban gyakoroljuk, valós életünkben is
könnyebben s intenzívebben fog sikerülni.

Hetedik szabály:
Próbálja meg tudatos álmában a fenomenális mező eredetileg
különálló adottságait egységes alaki összefüggésbe hozni! Mit
jelentsen ez? A síző azt mondja, „összenőtt" sítalpával, a teniszező
teniszütőjével, a labdarúgó „Összeolvadt" csapatával. Itt tehát a test-
én és a sporteszközök között jött létre egy új alaki összefüggés. Ez a
jelenség igazi „szakembernél" addig fokozódhat, hogy a
sporteszközök a sportolás idejére átveszik a mozgás- és
érzékszervek szerepét (legalábbis fenomenális szempontból).
Valójában ez azt jelenti, hogy a teniszező teniszütőjével érzékeli és
nem a karjával ellenőrzi a teniszlabdát. Az oly fontos
„labdaérzéket" is ütőjével való összenövés útján szerzi meg.
„Érzék" alatt itt persze nem egy énre vonatkozó be-

187
leérzést, s nem is pusztán a tapintásérzékét értjük, hanem egy
különböző érzéki benyomásokon alapuló kifejezésszertí
alaktulajdonságot. A teniszező ugyanis a labdát a tapintáson kívül
látó- és hallószerveivel is érzékeli. Általánosítva azt mondhatnánk,
hogy gyakorlott sportolóknál a különbözó' érzéki benyomások
gyakran „intermodá-lis", vagy „interszenzorikus" (azaz különböző
érzéki benyomásból származó) alaktulajdonsággá „olvadnak
össze".
Végül is az alakképzésnek egy harmadik fajtájához jutottunk el,
amelyben az eredetileg különálló, vagy „levált" mozdulatrészek a
gyakorlat során egységes mozdulatban öltenek testet. Ha tehát az ún.
„szenzomotorikus" tanulás során a „pszichikus-összmező" egymástól
különálló részei egységeket kezdenek képezni, akkor az történik
például, hogy a gyakorlott síeld tényleg sítalpával érzékeli a havat és
a terepet (fenomenálisan nézve!) s akaratlagosan nem a testét, hanem
közvetlenül sítalpait mozgatja (még mindig fenomenálisan nézve!) s
a teste csak követi ezt a mozgást. így minden ellenőrizendő, zavaró
köztes cselekvés „egyszerűen" kiesik...
Engedtessék meg, hogy ebben az összefüggésben egy kis kitérőt
tegyünk: Vegyünk ismét egy sízdt. Természetesen teljesen hibás
előkészítés, hogy a kezdő eleinte csak a lábaiban lévő érzésre
figyeljen, ahogyan azt néhány elméleti szakember javasolja. Mi, mint
az alakelmélet hívei, azon az állásponton vagyunk, hogy az az
utasítás, amely szerint figyelmünket a taktilis íesí-érzékelésre kell
irányítanunk, megakadályozza a fizikai valóság tulajdonságainak
észlelését! Aki a sarkában lévő érzésekre összpontosít, elveszti
érzékét a terep iránt. Épp az ilyesmi vezet a kezdőknél a szorongás
görcsösségéhez -haladóknál pedig érvényesülési görcshöz. Az olyan
sportágak esetében tehát, amelyeknél az eredményesség
környezetünk részleteinek érzékelésén múlik, elejétől kezdve erre
kellene összpontosítani! Nos, éppen ebben rejlik a tudatos álmodás
nagy előnye: mivel álmunkban fenomenális összmezdnk sokkal
„folyékonyabb", könnyebb átélt testünket összenöveszteni a
sporteszközzel, könnyebb testi képességeink átélt határait
kiterjeszteni, hogy pl. érzékeljük a hó pillanatnyi adott
tulajdonságait.
Meg kell-e még említenünk egyáltalán, hiszen magától értetődik,
hogy az „hatások" ez esetben is „fokozhatok" a valóságos életben.
Nemcsak a sportokkal foglalkozó modern tudományok, de a
lélektan is kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az „egymásba-átfolyás
élményének". CSÍKSZENTMIHÁLYI a következő jellemző címmel egy
teljes könyvet szentelt ennek a témának: „Das Flow-Erlebnis
-Jenseits von Angst und Langeweile: im Tun aufgehen" (1987). (Az
egymásba átfolyás élménye - Túl szorongáson és unalmon
-összeolvadás a cselekvéssel.) Mielőtt azonban átadnánk magunkat
saját gondolatfolyamunknak, és belemennénk a személyiség és a

188
sport közötti összefüggésekbe, bár elkésve, mégis feltesszük a
kérdést: Mi köze mindennek a tudatos álomhoz? A kézenfekvő
válasz az, hogy mivel a tudatos álomban megjelenő fenomenális
tények alig-alig kötődnek külső ingerekhez, ezért azokat a lehető
legszabadabban alakítjuk! Az alaklélekbúvárok mindig is tudták,
hogy a fenomenális összmező az álomban sokkal „folyékonyabb", s
ez, különösen a tudatos álomban (amelyről viszont még ők sem,
vagy alig hallottak) lehetővé teszi, hogy az álom fenomenális
adottságai mintegy összenőjjenek, összeolvadjanak, illetve
összefolyjanak - ez a körülmény pedig teljesen egyedi
mozgásélmények keletkezéséhez teremt optimális feltételeket. Ez az
az élmény, amely rendszerint már a kezdő tudatos álmodóra is igen
nagy hatással van. Szinte mellékes, hogy mind eközben a
gyakorlatok eredménye valóságos életünkbe is belefokozható.

A következőkben ismét SOLINSKI leveléből idézünk, amely ugyan

speciálisan a ló és a lovas összjátékára vonatkozik, mégis pontosan
szemlélteti, hogy általánosságban miről van szó.
„Számomra az a (tudatos álomban elérendő) lényeg, hogy elérjem,
hogy a ló szabadnak érezze magát, s ha tudatos a pontozóbíró, akkor
ezt tökéletesen értékeli, s maga a ló is így érzi magát olyan
biztonságban, hogy a legnehezebb akadályokkal is meg tud
küzdeni.,. Mintha (az álombeli) lovas mentális tréning útján a sikerért
való felelősséget átengedné a lónak... S különös módon a lovak,
mintha csak erre vártak volna, bebizonyítják, mi mindenre képesek,
ha nem zargatjuk őket."
1983-ban megjelent könyvében SOLINSKI végül azt írja, hogy a
lovas „tökéletes megértésben lovával mintha a világot is lószemek-
kel, lőfülekkel, s lószimattal érzékelné."

A tökéletes egymást-megértés élményében nincs semmi

természetfölötti: a sport alakelmélete, amelyet Önök már mélyen
ismernek, ugyebár, természetes magyarázattal szolgál erre a
jelenségre.

Nyolcadik szabály:
Úgy alakítsa pszichés idő- és tér-vonatkozási rendszerét, hogy az
megkönnyítse a sportcselekvést!
SOLINSKI már idézett levelében utalásokat találunk arra, hogyan lehet
az időbeliséget megváltoztatni. Azt írja, hogy bizonyos mozdulatokat
úgy kell kiviteleznünk, mintha egy időlassító gép birtokában lennénk.
Solinski tehát akaratlagosan megváltoztatja a cselekmény
időbeliségét. Meggyőződésünk, hogy az időbeliség és a
mozgásmellérendelés összeegyeztetésének gyümölcsözőségét nem
kell részletesebben kifejtenünk.

189
 Természetesen itt is hozzátehetjük: örömünkre, ezek az
álomeredmények is felfokozhatok éber valóságunkba.
Élenjáró motocross versenyzőkkel végzett vizsgálatok során
kiderült, hogy egyes veszélyes sportoknál az idólassítás eszközével a
sportolók spontán módon is élnek. Megfelelő tudatos-álombéli edzés
után az időlassítás eszközét valóságos életünkben szándékosan
bármikor bevethetjük.
Mely vonatkoztatási rendszerek változtathatók még meg? Pl. a
fenomenális tér vonatkozási rendszere oly módon, hogy gyors
egymásutánban olyan mozdulatokat tudunk végrehajtani, amelyek
ébren aligha lennének lehetségesek. Gondoljunk itt mindenekelőtt a
repülésre, amelyben fenomenálisan megélt testünk hosszanti- vagy
kereszttengelye körül sebesen tudunk pörögni. Az ilyen jellegű'
gyakorlatok, helyzetünk, egyensúlyunk, s mozdulataink jobb
szokásos érzékeléséhez vezet a valóságos életben. Mindent
egybevetve ez azt jelenti, hogy feljavul tér- és időbeliségünk
mellérendelése.
Egyébként a tudatos álomban átélt súlytalanság, s az tírutazó által
ténylegesen átélt súlytalanság élménye között lévő megdöbbentő
hasonlóság egyéb ötleteket is sugall nekünk. Nem lehetséges-e, hogy
belátható időn belül űrutazóinkat tudatos álomedzéssel tudjuk
felkészíteni a súlytalanság szenzomotorikus élményére? Ezen a
téren ugyanis a tudatos álom jelentós előnyben van bármilyen
technikailag megvalósított szimulátorral szemben.

Kilencedik szabály:
Tudatos álmában a sportmozdulat elsajátításakor figyelmét kezdettől
fogva a lényegre irányítsa!
Már az ötvenes évek óta tudjuk (KOHL, 1956), hogy helyzet-
sportágak begyakorlásakor igen fontos a figyelem megosztása. Míg a
kezdő figyelmét szinteosztatlanul a (megéltÉn-testre fordítja, az
élsportoló a fenomenális összmező minden releváns részletére
egyaránt figyel, így a sporteszközre és a terepre is. (Ezenkívül - mint
már említettük - a bennfentes figyelme nem a pillanatnyi, hanem az
elvárható helyzetre irányul.) Igazi bennfennteseknél az Én
teljességgel háttérbe léphet - emlékezzenek csak arra, mit mondott
Steffen Fetzner és Jörg Rosskopf 1989-es asztalitenisz
világbajnoksága után, vagy hogyan nyilatkozott Boris Becker, Iván
Lendllel való végjátékáról, ahol már egyáltalán nem volt tudatában
annak, amit tett...
Az Én-re összpontosított figyelem többek között már magában
véve negatív hatású elvárásos szorongást okoz, (szorongást az
esetleges sérüléstől, attól, hogy a nézők, a bíró, vagy az edző a
sportoló tevékenységét sikertelennek ítéli meg). Ez a szorongás mind
kezdőknél, mind haladóknál görcshöz, illetve görcsösséghez vezet, s
így éppen azokat a hatásokat idézi elő, amelyeket a sportoló kerülni
akar.

190
;,
Teljesen világos tehát, hogy nem az Én-re kell özpontosítani, s az
is világos, hogy még a legbarátságosabb ilyen irányú „noszogatás" is
csak ront a teljesítményen... A tudatos álom ebből az ördögi körből
kínál kiutat: Miután a tudatos álmodó sportolónak sem a sérüléstől,
sem a megítéltetéstől nem kell tartani, végre az „átélt" összmező
lényegi részleteire koncentrálhat. A figyelemmegosztás ilyetén
változása kedvező hatással van a sportoló és sporteszköze
összenövésére, s természetszerűen az átélt hatások itt is felfokozhatok
a valóságban.

Néhány sportág szempontjából nagy Jelentősége van a tudatos

álomban könnyen változtatható helyzetű Én-magnak. Az Én-mag
helyét rendszerint a homlokunk közepe mögött képzeljük el. Egyes
sportágaknál azonban kifejezetten szükség, hogy ezt a pontot teljesen
más helyre képzeljük, ha az adott sportágban sikeresek akarunk
lenni. Ez a hely lehet például a test közepe, azaz a has, a „hara",
ahogyan a japánok nevezik. Az előző fejezetek elolvasása után már
sejthetik, hogyan lehet az Én-magot áthelyezni bizonyos tudatos
álomtechnikákkal, s ezt az eredményt milyen hamar fokozni lehet
éber valóságunkban is.

Ha visszatekintenek az előző három fejezet fejtegetéseire,

valószínűleg észrevették már, hogy ami a sportok elsajátítását illeti,
nem az egzakt és ismételhető merev mozgásformák kivitelezése a
lényeg, hanem (szakbarbár nyelven) a fenomenális összmező
szervezetlenségének egyre magasabb foka. Ez az alakösszefüggések
képzésében (hetedik szabály), a lélektani vonatkozási rendszerek
kialakításában (nyolcadik szabály), és a figyelem megfelelő
elosztásában (kilencedik szabály) tárgyiasulnak. Az összmező
magasabb fokú szervezettsége összefüggésbe hozható a jó alak
irányába mutató tendencia egyre erősebbé válásával. Amennyiben
Önök követik szabályainkat, felerősítik a tendenciák hatását, ez pedig
végül a fenomenális összmező - tehát az Önök cselekvéseinek
legfelső szabályozó központja - érzéki és mozgásképző
folyamatainak egyre jobb összjátékához vezet.

Lehet, hogyha azt hallják, hogy „jó alak", meg „egyre jobb
összjáték", ez az un. „hatásos gondolkodásra" fogja emlékeztetni
Önöket. Legyenek nyugodtak, az ún. „hatásos gondolkodáshoz"
ennek az egésznek semmi köze sincs. A „hatásos gondolkodás"
véleményünk szerint egyfajta öngerjesztő öncsalás, amely, ha tartós,
éppen a hatástalan befolyásokat erősíti fel. - Csak ha tisztában
vagyunk „hatástalan" oldalunkkal is, akkor leszünk képesek ennek
befolyását elhárítani avégett, hogy tartósan pozitív
hatásmechanizmusok alá kerüljünk. Ez a folyamat egy, a lelki-
szellemi kiteljesedés értelmében vett szer-

191
kezeti személyiségváltozást feltételez. - Vagy túl nagy szavak ezek?
Nos, nézzük az utolsó „szabályt":

A tizedik, s egyben az utolsó szabály: Afens sana in corpore sano

(Mentsétek meg lelkeinket!) Próbáljon meg tudatos álmában a lelki-
szellemi kiteljesedés olyan fokára jutni, amelyben akár sportol,
akár mást tesz, azt alkotó szabadságban teszi!
Ez a legfontosabb szabály. Ez a célunk tulajdonképpen könyvünk
valamennyi tanácsával, s ez az alapgondolat adta végső soron
könyvünk címét is: „AZ ALKOTÓ ÁLOM". - Mit is akarunk ezzel
mondani?
Először is azt, hogy a fenti latin közmondás eredeti értelmében
nem állítás, sokkal inkább tanács, amely szerint az egészséges
szellemnek egészséges testben van a helye. Ha már tudjuk, hogy a
legtöbb sportág mesterfokú elsajátításának nélkülözhetetlen
előfeltétele a „mentális erő" értelmében vett szellemi-lelki harmónia.
Mi ennek a mentális erőnek az eredete? Ha visszaemlékeznek előző
fejtegetéseinkre, minden bizonnyal feltűnt már önöknek, hogy az
élsportolói teljesítményre mind a gondolkodás, mind a formaadás,
mind a cselekvés területei hatnak. Az alkotó emberek azt állítják,
hogy a tudományos vagy a művészi ötletek az önfeledtség
állapotában jönnek, illetve „repülnek be az ablakon", s a művészi
formaadást is többnyire nem a művész Én-je, hanem maga az eszme
vezérli. Mintegy „magától" mozog a festői ecset, s „magától" kezd
játszani a hárfa. A zen-buddhisták ezt mindenesetre így fejezik ki. A
nyíllövészet mesterfokán nem „én lövök", hanem a „nyíl lő".
Már fejezetünk elején hangsúlyoztuk, hogy mint kritikai realisták,
nem tudunk a zen-iskola összes világszemléleti alapvetésével
egyetérteni. Ami azonban a sport- vagy a testgyakorlatokat illeti,
valamint azok szoros kölcsönhatását az emberi szellem és lélek
kiteljesedésére, tapasztalataink alapján tökéletesen egyet kell
értenünk a zenbuddhistákkal.
Azokat az élményeket, amelyeket a sportolók mesterré válásuk
során leírnak, különösen a sporteszközzel, a mozdulattal való
„összenövés" élményét a zen-buddhista irodalom évszázadokkal
ezelőtt leírta, s összekötötte azt az ember szellemi-lelki fejlődésének
gondolatával. Az Énünkhöz való megveszekedett ragaszkodást mi is
ugyanúgy ítéljük meg, mint a zen-buddhisták. Ez az alapállás testi-
lelki fejlődésünk legfőbb ellensége, mivel fokozottan én-központú
világkép kiépítéséhez vezet. Mi is, mint a zen-buddhisták, mind a
testi, mind a szellemi gyakorlatokat (feltéve, hogy azokat „helyesen"
csináljuk) az alkotó, teljes személyiséghez vezető külső és belső
útnak tartjuk. E gondolatot már fejezetünk elején is kiemeltük. A
külső út a sport, en-

192
nek kapcsán újra és újra kiemeltük, hogy milyen nagy jelentőséget
tulajdonítunk az én háttérbe-szorulásának. Szeretnénk néhány szót
szólni a belső útról is - amely a tudatos álmon át vezet. Ha
visszalapoznak, észre fogják venni, hogy e belső út kezdetét ott írtuk
le, ahol az álomfigurákkal való bánásmódról beszéltünk. Ha a
tudatos álomban szervező, békülékeny magatartást tanúsítunk az
eredetileg fenyegető álomalakokkal szemben, a mögöttük lévő belső
lelki- és lelki-társadalmi összeütközéseket is szervezettebb módon
fogjuk tudni megoldani. Az összeütközések megoldásának ugyanis az
a lényege, hogy az Én visszalépjen aránytalan igényeitől, s csak a
tényeknek és a társadalmi helyzetnek megfelelő jogos
követelésekkel lépjen fel.
Néhány rövid elméleti adalékkal megpróbáljuk még megvilágítani
azt a kultúránkban uralkodó megveszekedett önzést, amely az előző
követelmények betartását annyira megnehezíti. Reméljük, e pár oldal
erejéig kitartanak még mellettünk.

ELMÉLETI FELVETÉSEK EGY GYAKORLATI

KULTÚRKRITI KÁHOZ

Az alakelmélet abból indul ki, hogy a személyiség azon belső, alkotó

erőit, amelyek a jó alak iránti irányzatból fakadnak, elkérgesedett
nevelési- és képzési rendszerünk nem hogy elősegíti, de szabályaival
és tiltásaival kifejezetten elnyomja. Miután a gyermek a külső
kényszerrel szemben nem tudja megvédeni magát, átveszi azt, hogy
énjét megőrizhesse, s ezzel azok személyisége belső kényszereivé
válnak. Azáltal azonban, hogy a gyermek átveszi nevelője tekintélyi
követelményeit, képtelen lesz magának olyan alapigényeket bevallani,
amelyek testi-lelki kiteljesedése szempontjából fontosak lennének.
így ezeket elfojtja vagy (hogy a mélylélektan kifejezésével éljünk)
lehasítja magától. Jó példa erre az úgynevezett erőszak szükséglete.
Az erőszak szükséglete esetében az alaklélektan szerint nem
valamilyen velünkszületett ártalmas ösztönről van szó (amint azt
Freud is feltételezte), hanem egy olyan szükségletről, amely a
világgal való életfontosságú szembesülés alapszükségletéből ered. Ez
az igény kedvező nevelési feltételek mellett a világban való szabad
szellemi és lelki tevékenység iránti alkotó és építő szükségletté
fejlődik. Csak akkor változik - egyébként messzemenően tudattalan,
és ártalmas-kártevő - szükségletté, ha a nevelő a gyermek valós
szükségleteit folytonos szabályaival és tilalmaival tartósan
elnyomja.

193
 Ha a fenyegető álomalakokkal képesek leszünk a békülésre (ezek
az alakok a tekintélyes neveló't, vagy éppen magukat az elfojtott
szükségleteket jelképezik), eredeti törekvéseinket a tudatos álom
során visszafogadjuk személyiségünkbe, így szervezd erőink
felszabadulnak.
Hasonló módon visszatelepülnek lépésről lépésre zavartalan össz-
személyiséggé a tudatos álomban az elfojtott vagy leválasztott
részrendszerek is, amelyek ezután nem egymás ellen, hanem együtt
fognak működni, hogy teljesíthessék a tények és a társadalmi
helyzet szabta követieményeket, - Ugyanez érvényes a
sporttevékenységre is, különösen a fontosabb sportágakra,
amelyeknél előre nem látható helyzetekre kell gyorsan hatni.
Tudatosan nevezzük meg itt a harcivagy „budo" sportokat, ahogyan a
zen-buddhisták nevezik ezeket. Ugyanis éppen ezeknél a
sportágaknál gondolhatnánk arra, hogy közvetlenül az emberi vadság
szükségletéből vezethetők le. - Ennek azonban pont az ellenkezője
az igaz. Éppen ezek a sportok azok, amelyeknél a vadság szikrája is
elegendő ahhoz, hogy a sportoló vak legyen ellenfele támadásával
szemben, s így „vakon" essék annak csapdájába.
Jellemzően a „budo" szó nem is jelent „harci művészetet", hanem
azt jelenti, hogy „a harc befejezéséhez vezető út, ill. művészet".
Ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást feloldjuk, tudnunk
kell, hogy ezek a sportolók a harcot nem ellenfelükkel, hanem saját,
szorongássál teli, felfuvalkodott Énjükkel szemben vívják. így az
ellenfél nem ellenség, hanem segítőkész partner, s a két küzdő egymás
támogatásával győzi le saját bn-jét, hogy a harc végére jusson.
Egyedül így nyílhat meg a valódi mély-én vagy személyiség
kibontakoztatásához vezető út, amely az alkotó szabadságban való
gondolkodás és cselekvés alapfeltétele. A zen-iskola egyébként
minden művészetében - s ide tartoznak a sportok is - „kíméletlen
támadást indít az Én ellen", mint WOI.FGANG METZGER, az alaklélektan
„Alkotó szabadság" (1962) c. könyvében mondta. Nem könnyű
legyőzni Énünkhöz való engesztelhetetlen ragaszkodásunkat, nem
könnyű megtalálni ennek a győzelemnek a külső, s a benső útját,
hiszen mindannyian erre lettünk nevelve. Tanácsaink csak arra
vonatkoznak, hogyan kezdjünk ehhez hozzá. A továbbiakban az
utat Önöknek segítség nélkül kell megtalálni. Ha azonban
figyelembe veszik tanácsainkat, a tudatos álomban belső segéderők
állnak önök mellé, a saját személyiségükből származó öngyógyító és
önmegvalósító irányzataik személyiségei.
Ezek a belső segítők többet tudnak Önökről, mint bárki más.
Lehet, hogy a tudatos álom olyan útra vezeti Önöket, amelyen régi
Énjüknek látszólag meg kell halnia s valódi énjüknek újjá kell
születnie.Lehet, hogy ez ijesztően hangzik, mégis állítjuk, hogy kifi-

194
zetó'dő követni ezt az utat. Aki legyőzte régi, hitvány énjét - mondja
íávolkeleíi hévvel a zen-iskola - az uralja a világ minden művészetét.
Ezzel a zen arra a csalhatatlan érzékre gondol, amellyel saját
személyünk helyzetét, társainkat és környezetünket megítéljük, egy
olyan csalhatatlan érzékre, amely mindenkor lehetővé teszi, hogy
belső és külső kényszer nélkül, teljes alkotó szabadságban tegyük
azt, amit tennünk kell - legyen az sport vagy bármi más!
T Ö K É L E T E SÍT SE E L E T E T A L M A IN K E R E SZ T Ü L !

Hallott már a tudatos álmodásról? Aki elsajátítja

ezt a technikát, élete segítőjévé teheti álmait!
Tudatalattijával kapcsolatba lépve képessé válik
arra, hogy problémáit „álmai világában" oldja meg.

IGEN NEM 0 IS
ALOMTESZT
1. Visszaemlékszik-e álmaira?
2. Szeretné megfejteni
nyomasztó álmait?
3. Szereti az álomszerűén szép,
különös történeteket,
gyönyörű tájakat?
4. Érezte már úgy, hogy jó
lenne néha tanácsot,
inspirációt kapni álmában 0
egy bölcs személytől?
5. Megálmodott-e valaha
később valóban bekövetkező 2
találkozásokat?

Ha Ön legalább 12 pontot ért el, komoly esélye van

arra, hogy rövid idő alatt megtanulja e könyv
segítségével a tudatos álmodás technikáját.
Ez az ókori görögök által is ismert módszer
- tudományosan továbbfejlesztve -ma
már az egész világon egyre népszerűbb.
isg

w
leljen vele Ön is!

m 1250 Ft mSk BIOENERGETIC

Kaleb Utecht Prof. Dr. Paul Tholey