1

Később sokszor eszembe jutott az a  hideg márciusi nap. 1897-et

írunk, a helyszín az aubazine-i kolostor árvaháza.
Ott ültünk mi, orpheline-ek1 szép, szabályos körben, és az öltö-
getést gyakoroltuk. A  műhely csendjét csak a  szomszédaimnak
szóló, butácska csacsogásom zavarta meg olykor, de ha megéreztem
magamon Xavier nővér szúrós tekintetét, elhallgattam. Merőn néz-
tem a kézimunkámat, mintha rettentően koncentrálnék, és közben
vártam, hogy megpirongasson, ahogy szokott: Őrizkedjék a nyelv,
Mademoiselle Chanel! De nem tette, csak közelebb jött a kályhához,
ahol ültem. Úgy mozgott, ahogy az apácák szoktak, mintha a föld
fölött lebegne. Fekete gyapjúszoknyája redői közül ki-kiröppent
a tömjén meg az időtlen idők illata. Kikeményített fityulája termé-
szetellenes módon egyenesen az ég felé mutatott, mintha bármikor
a mennybe mehetne. Imádkoztam, hogy ez egyszer történjen meg.
Hatoljon át a nyeregtetőn egy ragyogó fénysugár, és emelje Xavier
nővért a felhők közé, a szent üdvösség ragyogó fényébe.
De efféle csodák csak az angyalokat és szenteket ábrázoló fest-
ményeken történtek. Xavier nővér megállt a  vállamnál. Sötétlő
alakja vészjóslóan tornyosult fölém, mint a viharfelhők az erdővel

1
árvák

11

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 11 2021. 05. 20. 12:38

 borított, lejtős hegyoldal fölé – mert ha kinéztem az ablakon,
a Francia-középhegységet, a Massif Centralt láttam. Xavier nővér
megköszörülte a torkát, és mintha ő lenne a nyugatrómai császár,
kinyilatkoztatta:
– Antoinette Chanel, túl sokat beszélsz. A munkádat hanyagul
végzed, és folyton álmodozol. Ha nem vigyázol, félő, hogy olyan
leszel, mint az anyád.
Görcsbe rándult a  gyomrom, és rá kellett harapnom belülről
a számra, hogy ne szóljak vissza. Szemforgatva néztem a nővéremre,
Gabrielle-re, aki a terem másik felében, a nagyobb lányok között ült.
– Ne törődj vele, mit mondanak az apácák, Ninette – tanácsolta
Gabrielle, miután kiküldtek minket az udvarra levegőzni.
Leültünk egy padra, amelyet csupasz fák vettek körül. Úgy tűnt,
azok is majd megfagynak, akárcsak mi. Vajon miért hullajtják el
a  lombjukat éppen most, amikor a  legnagyobb hasznát vennék?
Mellettünk a nővérünk, Julia-Berthe a zsebéből előkotort kenyér-
morzsát szórta a rikácsolva tülekedő varjak elé.
Ráhúztam a kezemre a ruhám ujját, annyira fáztam.
– Én nem leszek olyan, mint az anyánk – mondtam. – Nem
leszek olyan, amilyen az apácák szerint leszek! Sőt még az sem
leszek, ami szerintük nem lehetek!
Ezen jót nevettünk, még ha kissé kesernyésen is. Az apácáknak,
akikre a lelkünket átmenetileg bízták, folyton azon járt az eszük,
hogy mi lesz, ha kikerülünk a nagyvilágba. Mi lesz belőlünk, hol
találjuk meg a helyünket?
Ekkor már két éve voltunk a  kolostorban, így megszoktuk, hogy
a nővérek időnként – az énekkari próba vagy a szépírásóra közepén,
vagy amikor a francia királyokat soroltuk kórusban – ítéletet hirdetnek:
Ondine, ha így bánsz a tollal, soha nem lesz belőled kereskedőné!
Pierrette, ha ilyen ügyetlen vagy, nem találsz gazdasszonyt, aki föl-
venne cselédnek!

12

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 12 2021. 05. 20. 12:38

 Hélène, ha ilyen gyenge a gyomrod, sosem leszel hentesné!
Gabrielle, te abban reménykedhetsz, hogy varrónőként valahogy
megélsz.
Julia-Berthe, imádkozz, hogy szolgálatra hívjon az Úr! A te alakod-
dal jobb, ha a kolostorban maradsz.
Nekem azt mondták, hogy ha szerencsém lesz, feleségül vesz
majd egy szántóvető.
Kidugtam a két behúzott kézfejemet a ruhámból, és meleget fuj-
káltam rájuk.
– Én ugyan hozzá nem megyek egy szántóvetőhöz! – jelentettem ki.
– Én sem leszek varrónő – vágta rá Gabrielle. – Utálok varrni.
– Akkor mik lesztek? – bámult ránk tágra nyílt szemmel Julia-
Berthe. Őt nehéz felfogásúnak tartották, azt mondták róla, hogy
van egy kis „beütése”. Számára minden egyszerű volt, mivel fekete-­
fehérnek látta a világot. Feketének, mint az apácaruha vagy fehér-
nek, mint a fátyol. Ha a nővérek azt mondták, hogy ez és ez leszel,
akkor az leszel!
– Valami jobb – mondtam.
– És mi lesz az a valami jobb? – kérdezte Julia-Berthe.
– Hát… – kezdte Gabrielle, de nem fejezte be.
Neki sem volt több fogalma arról, hogy mi lenne az a „valami
jobb”, mint nekem, de tudtam, hogy benne is mocorog valami,
és ugyanaz a csontig ható érzés járja át, mint engem. A vérünkben
volt a nyughatatlanság.
Az apácák azt mondták, elégedjünk meg az életünkkel, a helyze-
tünkkel, ezzel teszünk Isten kedvére. De mi nem tudtuk beérni azzal,
ahol voltunk, és azzal, amink volt. Az őseink nemzedékek hosszú
során át házaló árusok voltak, a kanyargós utak ábrándos vándorai,
akik szentül hitték, hogy már nincs messze a „valami jobb”.

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 13 2021. 05. 20. 12:38

 2

Mielőtt befogadtak minket az apácák, szinte mindig éhesek vol-

tunk, és piszkos, szakadt rongyokban jártunk. A  rendes francia
nyelvet nem beszéltük, csak a helyi nyelvjárást, a patois-t, és írni-­
olvasni sem tudtunk, mert nemigen jártunk iskolába. Az apácák
szerint kis vademberek voltunk.
Anyánk, akit Jeanne-nak hívtak, rengeteget dolgozott, hogy
legyen mit ennünk, és fedél legyen a  fejünk fölött. De csak
félig-meddig volt ott velünk, az évek során egyre tompult a tekin-
tete, és végül már szinte átnézett rajtunk. Nem minket keresett
a szeme, hanem Albert-t, mindig csak Albert-t. Apánk rendszerint
úton volt, hol régi fűzőkkel házalt, hol nadrágszíjakkal, hol zok-
nikkal. Nem tudott sokáig egy helyben maradni, és anyánk, aki
a  szerelem bolondja volt, mindig utánaeredt, ha nem jött vissza,
amikor ígérte. Minket pedig magával vonszolt az úttalan utakon,
bármilyen évszak volt is.
Nem sokat voltak tehát együtt, de ahhoz épp eleget, hogy anyánk
folyton teherbe essen. És mivel apánk hónapokra otthagyott min-
ket egy fillér nélkül, mosónőként vagy cselédként dolgozott, meg
ami éppen akadt, míg végül harmincegy évesen elvitte a tüdővész.
Miután az agyonhajszolt, összetört szívű anyánk meghalt, senki-
nek sem kellettünk a családból, pláne nem apánknak. Ezen persze

14

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 14 2021. 05. 20. 12:38

 nem kellett volna meglepődnünk, hiszen hogy járt volna piacról
piacra – meg ágyról ágyra –, ha ott lógunk a nyakán? De akkor is!
Egy apának mégiscsak az lenne a dolga, hogy gondját viselje a gye-
rekeinek, nem?
Öten voltunk, három lány és két fiú. Julia-Berthe volt a  leg-
idősebb, aztán jött Gabrielle, majd Alphonse, majd én, és végül
Lucien. Alphonse még csak tízéves volt, Lucien pedig hat, épp
csak akkorkák voltak, mint két pamutgombolyag, amikor apánk
„szegényházi gyerekeknek” nyilváníttatta őket. Nem vesztegette az
időt, gyorsan odaadta a két fiút egy parasztcsaládnak mint ingyen
munkaerőt, minket pedig elvitt az apácákhoz. Két éve éltünk a zár-
dában, és ez idő alatt egyszer sem hallottunk a fivéreink felől.
Apánk pedig élte a maga szabad életét, mint mindig. Nem volt
gondja senkire, csak magára.
– Visszajövök – mondta, amikor otthagyott minket a zárda küszö-
bén, és ránk villantotta mézesmázos, „házalós” mosolyát. Megpas-
kolta Gabrielle büszke kis fejét, majd elhajtott a kétkerekű fogatán.
Julia-Berthe, aki nem szerette a  változásokat, vigasztalhatatlan
volt, mivel nem értette, hova tűnt az anyánk.
Gabrielle pedig olyan dühös volt, hogy sírni sem tudott.
– Hogy hagyhatott itt engem? – hajtogatta vég nélkül. – Engem,
a kedvencét! – Meg: – Boldogulunk mi magunk is! Hiszen évek óta
magunkra vagyunk utalva! Nem kell, hogy vénasszonyok paran-
csolgassanak nekünk! – Meg: – Nem itt lenne a  helyünk! Nem
vagyunk mi árvák! – Meg: – Azt mondta, visszajön. És ha azt
mondta, akkor vissza is jön!
Én pedig, a nyolcéves kishúguk, keservesen sírtam, és zavartan,
értetlenül néztem a kolostor fura lakóit. A nővérek suhogó szok-
nyája épp olyan szokatlan volt számomra, mint az oldalukat ver-
deső, csattogó rózsafüzér, a kísértetként libbenő tömjénfelhő vagy
a lúg orrfacsaró szaga.

15

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 15 2021. 05. 20. 12:38

 A kolostor szöges ellentéte volt mindannak, amit addig ismer-
tünk. Megmondták, mikor keljünk, mikor együnk, mikor imád-
kozzunk, és teendőkre osztották fel a napot: tanulás, katekizmus,
varrás, háztartás. Az idő múlását az Angelus-harang kongásával
kísért, naponta háromszori Úrangyala meg az előírt zsolozsma
jelezte. Az apácák előszeretettel mondogatták, hogy a tétlen kéznek
az ördög a munkaadója.
Még a  hét napjait, a  hónap heteit, az év hónapjait is úgyne-
vezett liturgikus időszakokra osztották fel. Nem január 15-e volt,
március 21-e vagy december 19-e, hanem a tizenkettedik évközi
vasárnap, a nagyböjt első hétfője vagy advent harmadik szerdája.
A túlvilág pokolból, tisztítótűzből és mennyországból állt, a Szent-
léleknek pedig volt tizenkét gyümölcse, és ott volt még a  tízpa-
rancsolat, a  hét halálos bűn, a  hat parancsolt ünnep és a  négy
sarkalatos erény.
Tanultunk Saint Etienne-ről, a  kolostor szentélyében nyugvó
púpos szerzetesről is, akit a sírját díszítő kőszobor fekvő helyzetben,
megpihenve ábrázolt, a  sír fölötti kőbaldachinba pedig további
szerzetesek alakját vésték. Mise közben mindig a festett ablakokat
néztem, elmélyülten „bogozgattam” a mintázatuk hurkait és kacs-
karingóit, az egymásba fonódó körökből kirajzolódó félköröket.
A mi szemünkben ezek a Chanel név örökre összefonódott kezdő-
betűit formázták. Hogy a szent sírja mit rejthet, arra nem szívesen
gondoltam. Nem szerettem, ha eszembe jutnak a szétporladt cson-
tok meg az üres szőrcsuha.
– Itt szellemek vannak! – súgta oda nekem sokszor Julia-Berthe,
akinek ilyenkor elkerekedett a szeme. Volt ugyebár a Szentlélek és
más szentséges lelkek meg az istentelen lelkek is: a legkülönbözőbb
szellemek reszkettették a  fogadalmi gyertyák lángját, bújtak meg
a sarkokban és a szűk átjárókban, vetettek árnyékot a falra. Köztük
anyánk, apánk és a múltunk szelleme.

16

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 16 2021. 05. 20. 12:38

 Reggelente, fürdés közben, meg esténként, amikor csöndben
imádkoznunk kellett, Julia-Berthe sokszor megszorította a  karo-
mat. Rémisztő álmaim vannak éjszakánként – mondta ilyenkor,
de ennél többet nem árult el. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy
ugyanazt álmodja-e, amit én. Nekem ugyanis anyánk jelent meg
álmaimban. Takaró nélkül, véres zsebkendőt szorongatva feküdt az
ágyán a  vékonyka falon átszivárgó, dermesztő hidegben. Csukva
volt a szeme, és nem mozdult a vézna teste.
Idővel megtanultam fölébredni ebből az álomból. Miután kinyílt
a szemem, száműztem a nyomasztó képet, és bebújtam Gabrielle
ágyába. A nővérem megengedte, hogy odabújjak hozzá, mint kis-
korunkban – mert Aubazine előtt soha nem volt külön ágyunk –,
és a teste melegéből meg az ütemes szuszogásából merítsek vigaszt,
míg vissza nem alszom.
Reggelente már virradat előtt megszólaltak az ébresztőt jelző
harangok. Xavier nővér ilyenkor berontott a  hálóterembe, össze-
ütötte a tenyerét, és azt harsogta:
– Ébredj föl, lelkem, citera és hárfa, ébredjetek!
Ezután pedig jött a pirongatás.
– Gyorsabban, Ondine, gyorsabban! Így ítéletnapig sem húzod
föl a cipődet!
– Hélène, bőven van miért imádkoznod! Igyekezz!
– Antoinette, ne fecsegj Pierrette-tel! Inkább vesd be újból az
ágyadat, mert rendetlen!
Az aubazine-i apácáknak köszönhettük, hogy fedél volt a fejünk
fölött, és volt mit ennünk. A lelkünket is próbálták megmenteni, és
igyekeztek tisztességben felnevelni minket, ezt a célt szolgálta a szi-
gorú napirend. De csak az időnket tudták kitölteni, a szívünkben
tátongó űrt nem.

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 17 2021. 05. 20. 12:38

 3

Teltek-múltak a hetek, a hónapok, az évközi és nem évközi vasárna-

pok. A monoton napi rutin, amely eleinte nyugtató hatással volt ránk,
és enyhítette a  fájdalmunkat, kezdett fárasztóvá válni. Aztán 1898
júliusának elején, amikor már a harmadik évünket tapostuk a Cong-
régation de Saint Cœur de Marie, azaz Mária Szent Szívének Rendje
kolostorában egy fülledt, áporodott reggelen minden megváltozott.
– Mesdemoiselles! – szólított meg minket a  zárdafőnöknő
a konyhában, ahol éppen Gabrielle-lel és Julia-Berthe-tel mosogat-
tunk. – Várják önöket a látogatószobában.
Minket? De hát minket nem látogat senki! Hacsak…
A torkomban dobogott a szívem.
Lehet, hogy apánk végre eljött értünk?
Elindultunk a  zárdafőnöknő után a  folyosón. Lesimítottam
a szoknyámat, és megtapogattam a hajfonataimat, hogy takarosak,
rendezettek-e. Láttam, hogy így tesz Gabrielle is, aki az évek során
mindvégig azt hajtogatta, hogy apánk el fog jönni értünk. Bebe-
szélte magának, hogy kiment Amerikába, és vagyonos emberként
tér majd haza.
Amikor a  zárdafőnöknő benyitott a  látogatószobába, lélegzet-
visszafojtva vártam, hogy kit pillantok meg. Sármos mosolyú, kér-
ges, parasztos kezű férfira számítottam, az apánkra. De nem ő állt

18

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 18 2021. 05. 20. 12:38

 ott, hanem egy kedves arcú, idős asszony. Sabot-nak nevezett fara-
gott facipőt, valamint durva szövetű szürke szoknyát, kenderharis-
nyát és kifakult mintázatú ingblúzt viselt.
Chanel nagymama?
– Mémère!2 – kiáltott fel Julia-Berthe, és már rohant is, hogy
megölelje nagyanyánkat, nehogy ugyanolyan váratlanul, ahogy
jött, el is tűnjön.
Én meg csak bámultam. Ennyire az sem lepett volna meg, ha
apánk állít be.
– El sem tudja képzelni, micsoda lelki nyugalommal töltött el
minket, hogy ilyen jó helyen tudhattuk a drága unokáinkat! – lel-
kendezett a zárdafőnöknőnek Mémère. – Nem könnyű ám a vásá-
rozók élete, és mi már öregek vagyunk hozzá. – Azzal csettintett
párat a nyelvével, ahogy a felnőttek szoktak, és nyolcszögletű, cit­
romízű Vichy pasztillával kínált minket.
Elmondta, hogy Pépère-rel3 vettek egy kis házat egy Cler-
mont-Ferrand nevű kisvárosban, ahova vonattal gyorsan el lehet
jutni, és meghívnak minket oda pár napra, hogy együtt ünnepeljük
a quatorze juillet-t,4 a Bastille ostromának évfordulóját. Végre leg­
alább egy kis időre kiszabadulunk a zárdából!
Nem mondtam ki hangosan, amit gondoltam, és amit bizonyára
Gabrielle is gondolt: Lehet, hogy apánk is ott lesz Clermont-Fer-
rand-ban! Lehet, hogy ott vár minket!
A lelkem mélyén tátongó űrben, amely állítólag a szeretet lakhe-
lye, ott pislákolt a halovány, de kiolthatatlan oktondi remény, hogy
Albert Chanel egyszer értünk jön. De nem a régi Albert Chanel,
hanem az új, akinek már kellenek a lányai.

2
Nagyanya!
3
Nagyapával
4
július tizennegyedikét

19

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 19 2021. 05. 20. 12:38

 Útra keltünk. Mémère föltessékelt minket a vonatra, majd Cler-
mont-Ferrand-ban bevezetett az ütött-kopott házikóba. Az egyetlen
szoba eladásra szánt kacatokkal volt telezsúfolva: lapos bicikli-
gumikkal, penészes dobozokkal, bekormozódott serpenyőkkel.
A  főzőtűzhely mellett innen-onnan összeszedett, csorba edények
lógtak a falon, de még régi, töredezett és megsárgult műfogsorokat
is láttam. Majd felfordult a  gyomrom a  szörnyű látványtól, úgy
tűnt, itt soha semmit nem dobnak ki.
A sok limlomtól alig vettük észre az ágy mellett álló lányt, aki
tizenöt éves lehetett, mint Gabrielle, vagy talán tizenhat, mint
Julia-Berthe. Közelebb lépett, és izgatottan, kedvesen szólt hoz-
zánk. Szokatlan volt, hogy valaki ennyire örül nekünk.
– Gabrielle? Julia-Berthe? Emlékeztek rám? És a kis Ninette! De
régen találkoztunk! Valamelyik vásáron, ha jól emlékszem. Nézze
meg az ember, hogy milyen csinosak vagytok mind a hárman!
A lánynak ugyanolyan hosszú nyaka és finom vonásai voltak,
mint Gabrielle-nek, és ugyanolyan vékony, szögletes alakja, de
valahogy mégis kedvesebb, szelídebb benyomást keltett. Zárda-
ruhában volt, akárcsak mi, de olyan könnyedén, olyan tartással
viselte, mintha nem is zárdaruha lenne. Észrevettem, hogy Gab-
rielle a füle mögé simítja a haját. Alighanem bugyután bámultuk
a lányt, mert Mémère így szólt hozzánk:
– Kis csacsikáim, hát ő Adrienne! A legkisebb lányom. Apátok
húga, azaz a nagynénétek.
– A nagynénénk? – csodálkozott Julia-Berthe. – De hát ahhoz
túl fiatal!
– Márpedig a nagynénétek, én már csak tudom – felelte Mémère.
– Tizenkilenc lelket hoztam erre a világra, apátok volt az első még
tizenhat éves koromban. Adrienne pedig az utolsó.

20

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 20 2021. 05. 20. 12:38

 – A grande finale5 – mondta Adrienne, és bájosan pukedlizett egyet.
Szóval ez a zárdaruhás lány, aki velünk egyidős, a nagynénénk?
Mintha lenyeltük volna a nyelvünket Gabrielle-lel.
– Jaj, lányok, ne legyetek már ilyen zavarban! – szólt kedvesen
Mémère. – Adrienne épp olyan, mint ti. A  moulins-i zárdában
tanul. Mire véget ér a július tizennegyediki ünnep, olyanok lesztek,
mint a testvérek.
Lehet, hogy csak az új hely zavart össze, de tény, hogy egy furcsa
pillanatig aranyló fényfelhőt véltem látni Adrienne körül. Mintha
földöntúli kisugárzása, aurája lett volna, mint a szenteknek az ima-
kártyákon. Gabrielle-re pillantottam. A  nővéremre nem volt jel-
lemző, hogy egyből szívébe zárja az újonnan megismert embereket,
de most mosolygott. Adrienne olyan lánynak tűnt, akitől tanulha-
tunk. Azon vettem észre magam, hogy én is mosolygok.

5
nagy finálé

Judithe_Little-A_Chanel_noverek.indd 21 2021. 05. 20. 12:38