EMLÉKEZET ÉS (VALLÁSI) IDENTITÁS

Témajavaslat a MRE DC Vallástudományi és Egyháztörténeti szekciója közös konferenciájára.

„Csak vigyázz magadra, és őrizd jól a te

lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, a
melyeket láttak a te szemeid, és hogy el ne
távozzanak a te szívedtől teljes életedben, hanem
ismertesd meg azokat a te fiaiddal és fiaidnak
fiaival.”
(Deut 4,9 )

Az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb problémája a társadalomtudományi gondolkodásban

az emlékezet, emlékezés és az identitás összefüggésének kérdésköre. Nyilvánvalóan nem
előzmények nélkül, de a téma legfontosabb publikációi Maurice Halbwachs1, Peter L. Berger
és Thomas Luckmann2, Pierre Nora3, és Jan Assmann4 nevéhez kapcsolódnak illetve rájuk
hivatkoznak.
Az emlékezés – és az ettől természetszerűleg el nem választható feledés – problémája
iránt jobbára az ezredfordulót követően kezdett intenzíven érdeklődni a hazai tudományosság
is. A klasszikus szövegek és elméletek recepciója illetve újragondolása a különböző
társadalomtudományi diszciplínáktól – a kulturális antropológia, szociológia, néprajz
különböző ágazatai – a történettudományon keresztül a kommunikációtudományig és a
szociálpszichológiáig foglalkoztatja a kutatókat, s egyre szaporodnak a kérdéskört taglaló
eredeti munkák is – L. pl. Gyáni Gábor, László János, Kósa László, Hatos Pál vagy Juliane
Brandt szövegeit.
A társadalmi vagy kulturális emlékezettel, a történelem társadalmi konstrukciójával
foglalkozó, eltérő irányokból megfogalmazódó elméletek számos vitán túl többé-kevésbé
egyet értenek az emlékezet természetének némely sajátosságával kapcsolatban. Ilyen az
emlékezet szelektív természete. Az emlékezet – pontosabban az emlékezők, illetve az
emlékezet tevékenységét irányítók, meghatározók – válogatnak a múltban. Azt emelik ki
belőle, amit az aktuális szocio-kulturális körülmények között a jelen és a tervezett jövő
archeológiai bázisaként, saját identitásuk kontinuitása fenntartásának érdekében – mint
egyfajta hagyományt – értelmezhetőnek tartanak. Hallbwachs szerint a kollektív emlékezet az
az aktív múlt, amely alakítja identitásunkat. Így az emlékezés – ide értve annak különböző
formáit a megemlékezések ad-hoc alkalmaitól a ritualizált vagy a hivatalos vallás által
támogatott, a szentség aurájába vont ünnepeken keresztül a történetírásig – lényegét tekintve
nem valaminek a megőrzését jelenti, hanem a mindenkori jelen kontextusaiban értelmet nyerő
konstrukciós tevékenységet, melyben az emlék és az emlékezés sem a múltról, hanem a
jelennek szól. Segít kialakítani a „mi” hivatkozás tartományának érvényes paramétereit. Nem
annyira a múlt tehát, mint inkább az azt létrehozó jelenvaló világ érthető meg belőle.
Az emlékezettel való foglalatoskodás felélénkülése a nagy „szemtanú-generáció”
letűnése mellett kétségkívül összefüggésben van azokkal a modern társadalmakat érintő
1
Az emlékezet társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): A francia szociológia. Budapest, 1971,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó; valamint Kollektív emlékezet. In: Felkai Gábor & Némedi Dénes & Somlai
Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig. Olvasókönyv a szociológia történetéhez. Budapest,
2000, Új Mandátum.
2
A valóság társadalmi felépítése. Budapest, 1988, Jószöveg Műhely.
3
Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 14. évf. (1999), 3. sz.
4
A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, 1999,
Atlantisz.
változásokkal, így például a globalizáció és a migráció jelenségeivel, amelyek nyomán a
közösségi tudat alapjait jelentő megszokott értelmezési keretek értelmüket vesztik. Ez a
társadalmi, kulturális elbizonytalanodás – amely Közép-Kelet-Európa volt szocialista
országaiban fokozott mértékben tapasztalható – elsősorban az identitás krízisében, a történeti
folytonosság megtörésében, a sokat panaszolt történelemvesztés formájában jelentkezik.
Ebben az átmeneti állapotban szükségszerűen felerősödnek azok a kulturális mechanizmusok,
amelyek a társadalomban tapasztalható orientációhiányt, törést a történelem szálainak
újrakötözésével kísérlik megoldani. Az emlékezet működésbe lendülése úgy tűnik, mindig
valamilyen társadalmi átmenethez, ilyen értelemben vett határhelyzethez, töréshez
kapcsolódik.5
Assmann főképp a második világháború határhelyzeteinek összefüggésében
regisztrálta és próbálta értelmezni a személyes emlékezet rögzítése iránt az 1980-as években
megnőtt érdeklődést (oral-history), összevetve egyebek mellet Izrael népe exodusával és az
azzal kapcsolatos izraeli írásbeliség problémájával. Sajátos történelmi körülményeinkből
következően némileg megkésve, de napjainkban mi is hasonló jelenségek tanúi vagyunk. Az
’56-os Intézet Oral history Archívumától a Nemzeti Emlékezet Programon, a 2009 május 22
és a református egység koncepciója körül megfogalmazódó ideológián át a MRE Zsinata által
felállítani szándékozott múltfeltáró munkacsoportig egyházunkon kívül és belül számos példát
látunk a személyes emlékezet megőrzésére, a kommunikatív emlékezet által hordozott tudás
rögzítésére és kanonizálására, az emlékezetek és a történelem közötti törésvonalak
áthidalására – csakúgy, mint a történelem „újrafogalmazására” irányuló törekvésekre.
Jóllehet az emlékezet és (vallási) identitás kapcsolatának kérdésköre a
társadalomtudományokban – így a vallástudományban és a történettudományban – viszonylag
gyakran megjelenő probléma, a hazai református teológiai gondolkodásban gyakorlatilag
reflektálatlan maradt. Az elmúlt időszak fent említett történeti, társadalmi és egyházi
körülményei és eseményei, illetve a Kálvin év(ek), a reformáció közelgő évfordulója vagy
éppen a küszöbön álló népszámlálás és az egyházunkban tervezett egyházszociológiai
felmérés kapcsán azonban tematizálása nehezen odázható tovább.
Konferenciánkon az emlékezet és (vallási) identitás összefüggéseiben a vallás- és
történettudomány metszéspontjait keresve alapvetően két kérdéskört vizsgálatát javaslom.
Az első a felekezeti tényező szerepe a történelemértelmezésben, mely „régóta kísértő,
de meglehetősen elnagyoltan kezelt problémája a magyar historiográfia történetének. Szekfű
Gyula és Mályusz Elemér két évtizedig tartó emlékezetes és a magyar történetírást
következményeiben máig hatóan megtermékenyítő vitájának nem mellékes – bár idáig
részletesen nem elemzett – háttere volt a történelemlátás sajátos protestáns és katolikus
szemszögének különbözősége, amely a magyar történelem sorsfordító eseményeinek és
mozgalmainak kijelölésében és értelmezésében mutatkozott meg.”6 Kérdés, hogy ez a
felekezeti tényező tetten érhető-e napjainkban, s ha igen akkor miben? Létezik-e református
történelemszemlélet, illetve milyen történelemszemlélet jellemzi a kortárs református
(egyház)történetírást? Hogyan gondolkodott az egyház saját történetéről, a protestantizmust a
progresszió letéteményeseként meghatározó marxista eszmetörténettel folytatott
„párbeszédben”, s hogyan gondolkodnak a diktatúra egyházáról és egyháztörténet-írásáról
napjaink egyháztörténészei? Az a történelemszemlélet, mely a református identitás jelenkori
újrakonstruálásában szerepet játszik – ha egyáltalán beszélhetünk erről ilyen koncepciózus
módon – szerves folytatása-e bármely korábbinak vagy az elmúlt fél évszázad történései
lehetetlenné teszik minden hasonló kontinuitás felvetését?

5
l. N. Kovács Tímea: Emlékezet, identitás, történelem. Tabula 3. évf. (2000) 1. sz., 115–126. p.
6
Hatos Pál: A magyar protestantizmus és eszmei fordulata Tisza Istvántól Ravasz Lászlóig. Múltunk, 45. évf.
(2005), 1. sz., 89. p.
 A második javasolt témakör az emlékezet és az emlékezés szerepe a református
felekezeti identitás kialakításában és fenntartásában. A közösségi identitás hordozója, csakúgy
mint az emlékezeté a szubjektum, aki magán viseli – a kifejezést mindenféle értelmében
használva – hovatartozása bélyegét és képes arra és hajlandó is rá, hogy tovább adja azt.7 A
továbbadás – vagyis a szocializáció – „médiuma” az emlékezet és annak helyei. A közösség
az emlékezet, leginkább a kommunikatív emlékezet segítségével tartja fenn identitását, vagyis
lényege szerint a közösség emlékezet-közösség. Másképp fogalmazva: az emlékezet, mint
maga a kultúra is a kommunikációban – a közösségi identitás szempontjából nézve a
társadalmi kommunikációban – konstituálódik. Érdemes tehát vizsgálat tárgyává tenni a
református identitást – szándékkal vagy anélkül – meghatározó kommunikatív szituációkat.
Milyen csatornákon és hogyan, milyen szimbólumokon keresztül próbálta pl. az elit – a közeli
s a távolabbi múltban – meghatározni a reformátusság tartalmát? Hogyan változik ezek
összefüggésében a történelem elbeszélése? Hogyan változnak az emlékezet kulcsmotívumai
és rítusai?
Az első javasolt kérdéskör az emlékezetre mint történetileg értelmezett konstrukcióra
kérdez rá, a második témakör e konstrukció létrehozásának, működésének és hatásának
szociokulturális összefüggéseit feszegeti.

Sárospatak, 2010. július 28

Nagy Károly Zsolt

MTA NKI

7
L. Appaduraj, Arjun: A lokalitás teremtése. Regio 12. évf. (2001), 3. sz., 3-31. p. Témánk szempontjából
tanulságos a folyóirat e számának „Történelem és emlékezet” címet viselő blokkja.