Előszó

1988. február

Hulda Hermannsdóttir kinyitotta a szemét.

Ez a rohadék álomkór, ami rátelepedett, csak nem akart elmúlni.
Legszívesebben egész nap aludt volna, akár itt, ebben a kemény
és kényelmetlen irodaszékben is. Legnagyobb szerencséjére a bűn-
ügyi rendőrségnél külön irodája volt, amelynek ajtaját magára
zárhatta, és megtehette, hogy hol csak bámul maga elé, hol
lehunyja a szemét. Iratkötegek tornyosultak előtte – azóta, hogy
két hete visszatért a szabadságáról, egyetlen ügyhöz sem fogott
hozzá rendesen.
Ez a viselkedés természetesen nem kerülte el a főnöke, Snorri
figyelmét, legalábbis nem teljesen, de azt meg kell hagyni, hogy
a férfi megértéssel és türelemmel viszonyult Huldához. Neki
viszont muszáj volt visszamennie dolgozni, képtelen volt több
időt Jónnal összezárva tölteni az otthonukban. Már a csodálatos
és gyönyörű természet sem hatott rá, amely Álftanesben, a családi
házuk környékén körülvette. Már nem hallotta a tenger zúgását,
nem látta az égen a csillagokat, sem az északi fényt, akkor sem,

11
amikor majdnem kiszúrta a szemét. Jónnal pedig alig szóltak egy-
máshoz. Hulda már felhagyott azzal, hogy kommunikációt kez-
deményezzen kettejük között, de azért ha Jón kérdezett valamit,
válaszolt neki. A rövid téli nappalok pedig persze csak rontottak
a helyzeten. Az év leghidegebb és legsötétebb időszaka volt ez,
az egyik nap rémesebb, mint a másik, ráadásul ez az átkozott feb-
ruár különösen hógazdagon alakult. Több helyen autók akadtak
el a forgalomban, és Huldának az első osztályú szöges abroncsok
ellenére is össze kellett szednie magát, hogy a Škodával eljusson
Álftanesről Kópavogurbe.
Igazság szerint egy ideig kételkedett abban, hogy valaha is vis�-
szatér dolgozni. Hogy valaha is kilép a házból, kikel az ágyból, a
takaró alól. De voltaképpen a jelenlegi helyzetben csak két dolog
közül választhatott: vagy otthon marad Jónnal, vagy reggeltől estig
dolgozik, még ha kevés eredménnyel is.
Így hát a napjait az irodában töltötte, dokumentumokat és jelen-
téseket pakolászott, úgy tett, mintha olvasna, de önmagát becsapni
nem tudta. Bízott benne, hogy túl lesz rajta. Tudta, hogy a bűn-
tudatot soha nem fogja legyőzni, de az érzés idővel biztosan elhal-
ványul. Ebben reménykedett. Ugyanakkor a harag csak nőtt benne.
Érezte, ahogy a düh és a gyűlölet napról napra erősödik, és tudta,
hogy ez nem tesz jót neki, de nem tudott mit kezdeni vele. Vala-
hogyan valamilyen mederbe kellett terelnie ezeket az érzéseket…
Megcsörrent az íróasztalon álló telefon, de Hulda meg sem
moccant. A saját gondolataival volt elfoglalva, és csak némi idő
elteltével pillantott a készülékre.

12
 – Hulda – szólt bele.
– Kedves Hulda! Itt Snorri.
Hulda megijedt. A főnöke nem szokta felhívni, hacsaknem fon-
tos dologról volt szó. A kommunikációjuk általában a hivatalos
reggeli megbeszélésekre korlátozódott. Snorri napi szinten nem-
igen foglalkozott az aktuális nyomozásokkal.
– Á, szia!
– Be tudnál nézni hozzám? Történt valami.
– Jövök.
Hulda letette a kagylót, felállt, és a tükörbe pillantott, amelyet
a táskájában hordott. Szörnyen rosszul érezte magát, de a munka-
helyén semmiképpen nem akart gyengének mutatkozni. Termé-
szetesen mindenki látta rajta, de ebben a helyzetben a leginkább
attól tartott, hogy még hosszabb szabadságra küldik. Kellett, hogy
legyen valami feladata, hogy megőrizze a józan eszét.
Ahogy belépett Snorri tágas irodájába, a férfi mosolyogva fogadta.
Hulda határozott szánalmat érzett rajta. Magában káromkodott.
– Hogy vagy, kedves Hulda? – kérdezte Snorri, és még mielőtt
Hulda válaszolhatott volna, hellyel kínálta.
– Jól, köszönöm, a körülményekhez képest.
– Sok a tennivalód?
– Egészen tűrhető, de most, a szabadság után kezdenek bein-
dulni a dolgok. Különböző tavalyi ügyekben próbálom elvarrni a
szálakat, és lassan minden halad.
– Érzel hozzá elég erőt? Természetesen kész vagyok fontolóra
venni, hogy elengedjelek egy hosszabb szabadságra, ha szükséged

13
lenne rá. Persze, mint tudod, nekünk is szükségünk van rád, de
szeretnénk, ha olyan állapotban lennél, hogy nehéz feladatokkal
is meg tudj birkózni.
– Értem.
– Így van?
– Mi van így?
– Képes vagy rá?
– Igen – hazudta Hulda, egyenesen Snorri szemébe nézve, és
nem kapta el a tekintetét.
– Van itt egy ügy, Hulda, szeretnélek megkérni, hogy nézd meg.
– Igen?
– Ijesztő ügy. – Majd hozzátette: – Igazából kurvára ijesztő –
ráncolta össze a homlokát, és kézmozdulattal is nyomatékot adott
szavainak. – Holttest, Kelet-Izlandon. Most rögtön oda kell kül-
denünk valakit, és nálad tapasztaltabb emberünk nincs szabadon.
Hulda azt gondolta magában, hogy Snorri ennél szebben is
becsomagolhatta volna a dicséretet, de beérte ennyivel.
– Persze, megyek, készen állok – felelte, noha tudta, hogy ez
nem igaz. – Kelet-Izlandon hol?
– Eh, valami tanyán, a településektől messze. Hihetetlen, hogy
egyáltalán bárki gazdálkodással foglalkozik ott.
– És ki halt meg, tudjuk?
– Hogy ki? Nem, bocsánat, nem mondtam el mindent, kedves
Hulda. Nem csak egy holttestről van szó… És állítólag az első
benyomás eléggé iszonytató volt, ugyanis nem tudni, mióta van-
nak ott a holttestek, valószínűleg karácsony óta…
 Első rész
Két hónappal korábban – közvetlenül 1987
karácsonya előtt
 1

A történet vége.

Erla letette a könyvet, hátradőlt a régi, kopott fotelben, és vett egy

mély levegőt.
Fogalma sem volt, hány óra lehet, a nappaliban álló ingaóra
már nagyon régen, valójában évek óta nem működött, ők pedig
nem voltak elég ügyesek ahhoz, hogy maguk megjavítsák. Az óra
súlyos volt, és nehezen mozgatható, így meg sem fordult a fejük-
ben, hogy kicipeljék az öreg terepjáróba, és elvigyék a faluig.
Nem lehetett biztosra venni, hogy befér a kocsiba, ahogy azt
sem, hogy a faluban akad valaki, aki ért az efféle órák javításá-
hoz. Nem, nem, végül csak állt ott, mint a nappali összes többi
dísze. Még Einar nagyapjáé volt, Dániából hozta magával, leg-
alábbis így mesélték. A nagypapa ott tanult, az agrárfőiskolán,
majd hazatért, és átvette a gazdaságot. Ezt várták el tőle, mondta
mindig Einar. Majd Einar apjára került a sor, és végül Einar vette
át a stafétát. A nagyapja már régen meghalt, ahogy az apja is,
meglehetősen korán. Ott élni és dolgozni testileg és lelkileg meg-
viselte az embert.

17
 Ráadásul most nagyon hideg is volt. Az évnek ebben a szakában
másra nem is lehetett számítani. A ház felett eljárt az idő, és ha
éppen olyanra fordult az időjárás, egyik-másik helyiségben, pél-
dául a nappaliban muszáj volt egy meleg takaróba burkolózni.
Erla pontosan így tett, és a takaró melegen tartotta a testét, de a
keze, mivel kilógott alóla, hideg maradt, és nem mindig volt kön�-
nyű lapoznia. Persze megtehette, hogy olvasson, más dolga nem
volt, ráadásul szinte minden másnál nagyobb örömet okozott neki,
és egy jó könyvvel messzire eljuthatott, egészen más helyekre,
egy másik országba, egy másik kultúrába, ahol melegebb az idő,
és egyszerűbbek az életfeltételek.
Nem mintha hálátlan vagy elégedetlen lett volna a tanyával
vagy a hellyel, nem. Azt Einar természetesen az őseitől örökölte,
ezért nem is igen tehettek mást, mint hogy összeszorítják a fogu-
kat, és kihozzák a helyzetből a lehető legjobbat. Erla városban
nőtt fel, a háború utáni években, Reykjavíkban, és nem feltétlenül
úgy tervezte, hogy a felvidék lakatlan környékén lesz egy gazda
felesége, de aztán megismerkedett Einarral, és a szerelmük nem
ismert határokat, majd a húszas éveik elején megszületett Anna.
És ha már Annáról beszélünk: az ő háza lényegesen szebb volt,
mint az övék. A tanyánál jóval később épült, az ő házuktól vala-
mivel távolabb állt, és korábban a földet bérlők használták. Ebben
persze az volt a legrosszabb, hogy a mostanihoz hasonló időben
csak nehezen lehetett mozogni a két ház között. A legnagyobb tél
idején a terepjárót általában nem használták: amikor nap mint nap
szakadt a hó, a négykerék-meghajtás, a szöges abroncs és a hólánc

18
sem bizonyult elegendőnek. Ilyenkor gyalog vagy sílécen lehetett
közlekedni, és szerencsére a házaspár mindkét tagja kiválóan síelt.
Bizonyára élvezték volna, ha gyakrabban eljuthatnak – akár csak
alkalmanként – egy-egy igazi sípályára, hogy próbára tegyék a
tudásukat, de erre nem jutott sok idő, és pénzben sem bővelkedtek,
a tanya mérlege éppen egyensúlyban volt, és nem engedhették
meg, hogy sokat költsenek szórakozásra és utazásra. A házaspár
erről nem sűrűn beszélt, és ahogy korábban annyiszor, a küzdelem
most is az életben maradásért, a tanya működésben tartásáért és
a veszteségesség elkerüléséért folyt. És Erla tudta, hogy Einar
számára a család becsülete is kockán forog, ő cipeli a vállán őse-
inek súlyos terheit, és felmenői minden sötét zugból őt figyelik.
A nagypapa, az első Einar Einarsson a ház legrégebbi részében
figyelte őket árgus szemmel, ott, ahol most Erla ült: a háznak azt
a részét „puszta kézzel, vérrel és verejtékkel” építette, ahogy Erla
férje fogalmazott egyszer. Einar apja, a második Einar Einarsson
az Erla által néha új szárnyként emlegetett, betonból öntött részben
tartotta szemmel őket, amelyben most a hálószobák kaptak helyet,
és amely akkor épült, amikor férje, a harmadik Einar Einarsson
még gyerek volt.
Maga Erla nem tartotta olyan nagyra az őseit. Ritkán beszélt
róluk. Szülei délen éltek, mindketten külön, és a három nővérével
is ritkán találkozott. Persze ebben a távolság is szerepet játszott,
de a családja igazság szerint soha nem volt nagyon összetartó.
A szülők válása után a négy nővér alig találkozott egymással, és
a családi összejövetelek rendkívül megritkultak. Erla nem sokat

19
bánkódott emiatt, ugyan jó lett volna, ha van saját hátországa, de
ehelyett betagozódott Einar családjába, és velük ápolta a kapcso-
latot.
Úgy ült a székben, mintha odaragadt volna, nem volt ereje rög-
tön felállni. Csak az ágyig kellett elmennie, de még egy kicsit
ébren akart maradni, élvezni a csendet. Einar már rég elaludt. Az
ő szemében a korán kelés különleges erénynek számított. Az évnek
ebben a szakában, közvetlenül karácsony előtt, a legrövidebb nap-
palok idején Erla nem látott különösebb indokot arra, hogy olyan-
kor pattanjon ki az ágyból, amikor odakint még koromsötét van.
Csak késő délelőtt kezdett világosodni, és decemberben ez is
remek időpontnak tűnt a kelésre. A házaspár már megtanulta, hogy
ilyen kisebb problémákon ne vesszenek össze, és amikor mégis
összevitatkoztak, megpróbáltak nem elefántot csinálni a bolhából.
Nem mondhatni, hogy sok vendég fordult meg náluk, így szeren-
cse, hogy jól kijöttek egymással. És igen, még mindig szerették
egymást, talán nem annyira, mint a régi időkben, amikor megis-
merkedtek, de a köztük lévő szeretet fejlődött, és a kapcsolatuk
egyre érettebbé vált.
Erla már bánta egy kicsit, hogy ilyen hamar kiolvasta a könyvet,
jobban be kellett volna osztania. Amikor legutóbb bementek a
faluba, tizenöt könyvet vett ki a könyvtárból: ez természetesen
meghaladta a maximumot, de rá külön megállapodás vonatkozott,
ami normálisnak tekinthető, ráadásul a szokásosnál hosszabb időre
kölcsönözhette ki a könyveket, esetenként, amikor a legrosszabb
volt az idő, akár két-három hónapra is. És most végzett a tizenöt

20
könyvvel, ez volt az utolsó. Ezúttal szokatlanul gyorsan haladt az
olvasással, és az ég tudta, mikor jut el legközelebb a könyvtárba.
Amikor elfogyott valami, és tudta, hogy nem tudja pótolni, egy
ismerős ürességérzés kerítette hatalmába. Nem bírt kikecmeregni
belőle. Az ürességérzés szó talán nem is elég találó, mert megle-
hetősen erőteljesen úgy érezte, hogy félig-meddig fogoly a semmi
közepén.
A tanyán tilos volt bezártságról beszélni, ezt a fogalmat kerül-
niük kellett, mert különben túlságosan fenyegetővé vált volna a
gondolat.
Fojtogatóvá…
Igen, pompás könyv volt, a tizenöt közül a legjobb. Annyira
viszont nem jó, hogy érdemes legyen újra elolvasni. Erla már
minden könyvet kiolvasott, amit megvettek, vagy a házzal együtt
megörököltek. Némelyiket többször is.
Tekintete megállt a nappali sarkában álló fenyőn. Elég méretes
volt, Einar kivételesen vette a fáradságot, hogy mutatós fát válas�-
szon. Az illata betöltötte a kis nappalit, és tényleg kellemes volt
így karácsony előtt. Igazán igyekeztek távol tartani maguktól a
sötétséget, ha csak rövid időre is, és ezzel az elszigeteltség érzése
tulajdonképpen az ellenkezőjére fordult. Erlának jólesett tudni,
hogy a béke és pihenés ünnepe alatt teljesen nyugton lehetnek,
szó szerint azért, mert a hóban senki sem jut be ilyen mélyen a
szárazföld belsejébe, hacsaknem kivételesen erős akarattal ren-
delkezik. Márpedig ilyesmi eddig nem fordult elő.
A fa még nem volt feldíszítve, erre szokás szerint Szent Þorlá-

21
kur napjának, december 23-ának estéjén került sor, de már több
csomag is bekerült alá. Fölösleges volt rejtegetni a csomagokat,
már rég megvették őket. Nem ugorhattak el szenteste az üzletbe
az utolsó ajándékért, sem a szószhoz szükséges tejszínért.
Erla tudta, hogy könyvek vannak a fa alatt, és erős kísértést
érzett, hogy az egyiket kibontva megelőlegezze magának az örö-
möt. Einartól mindig könyvet kapott ajándékba, egyet vagy kettőt,
és szenteste azt várta a leginkább, hogy megtudja, melyiket, és
hogy aztán elhelyezkedjen a kényelmes fotelban egy doboz bon-
bonnal és egy pohár karácsonyi sörrel, és éjszakába nyúlóan olvas-
son. Minden készen állt a karácsonyra. A bonbonosdoboz bontat-
lanul állt az ebédlőasztalon. A hagyományos malátás-narancsos
üdítőital a kamrában várakozott, senki sem nyúlhatott hozzá kará-
csonyig; és szenteste természetesen füstölt báránycombnak kellett
az asztalra kerülnie. Mint előző évben, mint azelőtt, mint mindig…
Erla felállt, és amint a gyapjútakaró melege elszállt, megérezte
a harapós hideget. Odalépett a nappali ablakához, elhúzta a füg-
gönyt, kinézett a sötétbe, és látta, hogy esik a hó. Ezt amúgy is
sejtette. Télen arrafelé folyton esett a hó, ennyire a szárazföld
belsejében, ilyen magasan a tengerszint felett nem is lehetett másra
számítani. Erla elmosolyodott magában, persze, ez nem embernek
való vidék, legalábbis az évnek ebben a szakában. Einar felme-
nőinek kitartása bámulatra méltó volt, és most Erla is az ő áldozat-
készségük levét itta, hisz ott rekedt.
A tanyát működtetni kellett, bármi történt is. Nem mintha Erla
panaszkodni akart volna, dehogyis. Az elmúlt évtizedben az úgy-

22
mond legközelebbi tanyák közül több is elnéptelenedett, és Einar
mindig ugyanúgy reagált: átkozta az elvándorlókat a gyámolta-
lanságuk miatt.
– Erla, drágám – hallotta a férje hangját a hálószobából. Pedig
biztosan tudta, hogy Einar az előbb már horkolt. – Miért nem jössz
lefeküdni?
– Jövök már – mondta Erla, lekapcsolta a nappaliban a lámpát,
és elfújta a gyertyát is, amely az asztalon égett a fotel mellett,
elsősorban azért, hogy kellemes hangulatot teremtsen az olvasás-
hoz.
Einar már felkapcsolta az olvasólámpát. A megszokott oldalon
feküdt az ágyban, mellette az éjjeliszekrényen egy pohár víz és
egy Laxness-könyv. Erla jól ismerte a férjét, tudta, hogy szeret
egy Laxnesst az éjjeliszekrényen tartani, még ha esténként nem
is nagyon nyúlt hozzá. A legtöbb regénye megvolt nekik, és Erla
némelyiket nem egyszer és nem kétszer olvasta már. Einar mos-
tanában leginkább régi újságokat és folyóiratokat olvasott, meg
paranormális jelenségekről szóló cikkeket. Persze a náluk lévő
újságok sosem voltak frissek, hanem többé-kevésbé régiek, az
évnek ebben a részében néha hónapok teltek el két újság között.
Mégis előfizettek a pártlapra, amelyet a látogatások között a pos-
tán gyűjtöttek össze nekik, és járattak egy-két folyóiratot, például
a Reader’s Digest Válogatást is.
Erla azt megértette, hogy a férje érdeklődik az aktuális ügyek
iránt, de ő maga szellemtörténeteket és spiritiszta könyveket soha
nem lett volna képes olvasni, legalábbis ezen a helyen nem.

23
 Télen nem telt úgy el nap, hogy ne látott volna valamit, amitől
végigfutott a hátán a hideg; persze a szellemekben nem hitt, de az
az elszigeteltség, az a csend, az a rohadt sötétség, mindez annyira
felerősítette a lambéria és a padlódeszkák minden egyes nyekke-
nését, a szél zúgását, a fényt és az árnyékot, hogy néha megfordult
a fejében, hogy talán mégis hinnie kellene a szellemekben, és úgy
talán elviselhetőbb lenne az élete.
Amikor viszont gyertyafénynél olvasott, teljesen elmerült egy
idegen világban, és eközben a szerencsétlen kísértetek nem tudtak
gúnyt űzni belőle.
Erla lefeküdt az ágyra, és megpróbált kényelmesen elhelyez-
kedni. Próbálta várni a másnapot, de nehezére esett. Szerette volna,
ha ugyanannyira lenyűgözi ez a környezet – ez az elszigeteltség
–, mint Einart, de nem így volt. Tudta, hogy a következő nap sem
lesz sokkal jobb, és biztosra vehette, hogy nem sokban fog külön-
bözni a most véget érőtől. A karácsony persze némi változatossá-
got jelentett, de semmi többet. A szilveszter egybefolyt a hétköz-
napokkal, és bár tulajdonképpen még akkor is ünnepi ételt ettek,
a füstölt báránycombot, mint szenteste, de tűzijátékot már hosszú
évek óta nem lőttek fel. Természetesen az efféle rakétákhoz is
korlátozottan fértek hozzá, mert amikor karácsony előtt bementek
a faluba, rendszerint novemberben, még nem árultak tűzijátékokat,
később pedig, tél közepén nehéz lett volna megindokolni egy
külön utat csak azért, hogy ilyeneket vásároljanak. És igazából
egyet is értettek abban, hogy fölösleges tűzijátékokat lődözni a
semmi közepén. Einar legalábbis így fogalmazott, és Erla is osz-

24
totta a véleményét, bár magának bevallotta, hogy néha hiányzik
neki a szilveszteri színkavalkád.
– Miért maradsz fent ilyen sokáig, drágám? – kérdezte a férje
gyengéden.
Erla szerette volna megjegyezni, hogy még tizenegy óra sincs,
de ott, abban az örök sötétségben az idő nem sokat számított.
A maguk ritmusában éltek, túl korán feküdtek le, és túl korán kel-
tek. Erla semmire sem ment a néma tiltakozásával, amely abból
állt, hogy kint maradt olvasni.
– Befejeztem egy könyvet – válaszolta. – Még nem éreztem
magam elég fáradtnak. És azon is gondolkodtam, felhívjuk-e
Annát, hogy minden rendben van-e nála. – Majd hozzátette, egy-
ben válaszolva is a saját kérdésére: – De azt hiszem, már túl késő
telefonálni.
– Lekapcsolhatom a lámpát? – kérdezte Einar.
– Igen, persze – mondta Erla, bár habozott. Einar leoltotta a
lámpát, és sötétség borította be őket. Mérhetetlenül nagy volt,
mégis természetes. A legcsekélyebb fény sem látszott sehol. Erla
csak érezte, ahogy odakint a földre hullik a hó, tudta, hogy januá-
rig nem mennek sehová – kivéve persze Annához. Ilyen életet
alakítottak ki maguknak, csak ki kellett bírni.
 2

Már jócskán elmúlt tíz óra. Hulda a bejárati ajtónál állt, és a kul-
csát kereste a táskájában. Káromkodott magában, koromsötét volt
odakint, az ajtó fölötti villanykörte kiégett, az utcai lámpák fénye
pedig nem sokat ért.
Jón megígérte, hogy vesz új izzót, de a jelek szerint nem ezt
tartotta a legfontosabb feladatának. A házuk félig már vidéki terü-
leten állt, a tenger mellett, Álftanesben, nem a sűrűn lakott bel-
városban, és szerettek ott élni, még ha az elmúlt fél évben valami
átkozott bénultság ült is a családon. Mondhatni, sűrű fellegek
gyülekeztek a fejük fölött.
Hulda végre megtalálta a kulcsot, nem akart csöngetni, hátha
Jón és Dimma már alszik. Igazából úgy készült, hogy még ennél
is később jön haza, éjfélig lett volna szolgálatban, de kivételesen
nagy volt a csend, ezért Snorri hazaküldte. A főnöke mindentől
eltekintve elég érzékeny ember volt, és határozottan érezte Hul-
dán, hogy otthon jobb is lehetne a helyzet. Hulda és Jón is túl sokat
dolgozott, és nem is a szokványos munkaidő szerint. Amikor sok

26
dolga volt, Huldának tovább bent kellett maradnia, és közben esti
és éjszakai műszakokat is bevállalt, sőt, ünnepekkor is dolgoznia
kellett, ezúttal például karácsony napján. Remélte, hogy nyugodt
napja lesz, és normális időben hazaérhet.
A házban nagy csend uralkodott. A nappaliban és a konyhában
már nem égett a villany, és Hulda arra is felfigyelt, hogy nem érez
ételszagot. Jón már megint nem főzött magának meg a lányának.
Oda kellett volna figyelnie, hogy Dimma rendes ételt kapjon, nem
ehetett vacsorára és reggelire is csak Cheeriost meg tejet. Nem
segít Dimma kedélyállapotán, ha soha nem eszik főtt ételt, és
amúgy is nehéz volt vele. Éppen belépett a serdülőkorba, amely
nem indult jól. Úgy tűnt, hogy Dimma hanyagolja a barátait az
iskolában, az estéket általában egyedül töltötte otthon, a szobájá-
ban. Hulda eredetileg úgy képzelte, hogy nagyszerű lesz a gyere-
ket Álftanesben felnevelni, amely a város és a vidék kellemes
elegye, Reykjavík nincs messze, de a természet is közel van, a
tengeri levegő pedig egészséges és jó. Most azonban be kellett
látnia, hogy talán hibát követtek el, talán beljebb kellene költöz-
niük, megadva lányuknak a lehetőséget, hogy valamivel városia-
sabb környéken éljen.
Hulda a folyosón állt, amikor váratlanul kinyílt Dimma szobá-
jának ajtaja, és Jón lépett ki.
– Megjöttél? – kérdezte mosolyogva, és Hulda szemébe nézett.
– Ilyen korán? Azt hittem, sokáig fenn kell maradnom, hogy talál-
kozzunk.

27
 – Mit csináltál Dimmánál? Alszik már?
– Igen, mint a bunda, csak ránéztem, egy kicsit bágyadtnak tűnt
ma este. Csak meg akartam nézni.
– És? Lázas?
– Nem, nem, egyáltalán nem meleg. Szerintem az a legjobb,
ha hagyjuk aludni. Olyan gondterhelt mostanában.
Odalépett Huldához, megölelte, és félig már a nappali felé
terelte.
– Leülünk egy pohár vörösborra, drágám? Jártam ma az ital-
boltban, és vettem két üveggel.
Hulda habozott, aggódott Dimmáért. Valami nem tetszett neki,
de igyekezett nem rágódni rajta, a munkával töltött nap után
muszáj volt lazítania. Épp eléggé lefárasztotta a műszak, nem
hiányzott neki, hogy otthon is ébernek kelljen lennie. Lehet, hogy
Jónnak igaza van, talán épp egy kis vörösborra lenne szüksége
lefekvés előtt.
Levette a kabátját, leterítette a nappali kanapéjára, és leült. Jón
kiment a konyhába, és visszajött két régi, a nagyszüleitől örökölt
vörösborospohárral meg egy üveg borral. Némi erőlködés után
kihúzta a dugót a palackból, majd töltött a poharakba.
– Mi történt? Vörösbor! Micsoda luxus ez hirtelen!
– Jó napom volt – mondta Jón –, jó napom. Azt hiszem, végre
sikerült eladnom a Hverfisgatanon lévő házat, amivel annyit küsz-
ködtem. A bank már nyaggatott, hogy elveszi a házat, rohadék
paragrafushuszárok, semmi üzleti érzékük. Egészségünkre.
– Egészségünkre.

28
 – Néha azt kívánom, bárcsak valahol külföldön élnénk, ahol
egy komoly bankkal lehetne dolgozni, nincs értelme olyan közeg-
ben létezni, ahol minden döntést a politika befolyásol, az összes
bankot volt politikusok vezetik, tiszta őrület. Nem a megfelelő
párthoz tartozom, és emiatt hátrány ér – sóhajtott Jón.
Hulda csak fél füllel hallgatta, nem volt kedve belefolyni Jón
állandóan szövevényes ügyleteibe. Gondja neki is volt épp elég,
és ügyelt rá, hogy Jónnal ellentétben soha ne vigye haza a mun-
kát. Tökéletesen bízott a férje spekulációiban, úgy tűnt, hogy
minden trükköt ismer, időnként vett egy kiváló ingatlant, aztán
hirtelen hatalmas haszonnal túladott rajta, és eközben egy nagy-
kereskedelmi cég felépítésén dolgozott. Azt mindenesetre meg
kellett hagyni, hogy hosszú ideje tisztességes jövedelmet biz-
tosított a családnak. Volt szép házuk, két autójuk, és időnként
megengedhettek maguknak egy kis luxust, például havonta
egyszer-kétszer elvitték valahová vacsorázni Dimmát, általában
a kedvenc hamburgerezőhelyükre. Igazából elég hosszú ideje
nem került sor ilyesmire, úgy tűnt, hogy Dimma kinőtt abból a
korból, hogy a szüleivel járjon el vacsorázni, az elmúlt hetek-
ben és hónapokban gyakran visszautasította az ilyen felajánlá-
sokat.
– Jón, nem megyünk el holnap vacsorázni valahová?
– December huszonharmadikán? Biztosan mindenütt bolon-
dokháza lesz.
– Csak a szokásos helyünkre gondoltam, ennénk egy hambur-
gert meg sült krumplit.

29
 – Hát… – mondta Jón, majd rövid hallgatás után folytatta: –
Meglátjuk. Biztos, hogy tele lesz, és ahogy telnek a napok, köz-
lekedni sem lehet. És a fát is fel kell még állítanunk.
– A francba – mondta Hulda. – Elfelejtettem megvenni.
– Jaj, Hulda, megígérted, hogy elintézed. Nem a munkahelyed-
nél van az a karácsonyfaárus?
– De igen, mindennap elmegyek mellette.
– Meg tudod venni rögtön holnap reggel? Gondolom, már csak
valami selejt marad nekünk, egy nyamvadt, csenevész fácska.
– Vettél még valamit Dimmának ajándékba? – kérdezte Hulda
egy pillanatnyi csend után. – Ékszereket néztünk, nem? Megvet-
tem azt az ifjúsági könyvet, amire szerintem vágyik, legalábbis
szenteste mindig szeretett olvasni. És tudom, hogy Anya kötött
neki egy pulóvert, nehogy karácsonykor új ruha nélkül maradjon.
Még elviszi a karácsonyi macska – mosolygott Hulda.
– Nem tudom, mit szeretne, nem mondott semmit, de holnap
elintézem. Te komolyan azt hiszed, hogy hordani fogja az anyád
által kötött pulóvert? – nevetett. – Rohadt jó ez a vörösbor. Mond-
juk, annyiba is került!
– Igen, isteni – mondta Hulda, bár olyan gyakran nem ivott vörös-
bort, hogy különbséget tudjon tenni drága és olcsó között. – Anyán
pedig ne gúnyolódj, mindent megtesz Dimmáért. – Huldát néha
bántotta, ahogy Jón az anyjáról beszélt, még ha anya és lánya között
jobb is lehetett volna a kapcsolat. Szerette volna, hogy Dimma való-
ban ismerje a nagymamáját, és igazság szerint ez sikerült is.

30
 – Anyád régen nem járt már errefelé – mondta Jón, és bár a
megjegyzései félig viccesnek tűntek, Hulda tudta, hogy valamiféle
kritika rejlik mögöttük, amely vagy Huldára, vagy az édesanyjára
irányul. Esetleg mindkettőjükre.
– Nem, nagyon elfoglalt voltam, és hogy őszinte legyek, nem
éreztem magamban erőt, hogy elhívjam. – De az igazságnak ez
csak a fele volt, nem több. Nem igazán érezte jól magát az anyja
társaságában. Mindig is kissé kényszeredetten és feszélyezetten
zajlott közöttük a kommunikáció. És soha semmi fontosról nem
beszéltek.
Hulda nagyon szerette volna kikérdezni a múltról, a gyermek-
otthonban töltött első éveiről: megtudni, hogy az anyja miért adta
be oda. Gyanította, hogy ezt illetően a nagyszüleit nagyobb fele-
lősség terheli, mint az anyját, mégis úgy tűnt, hogy nekik kön�-
nyebben megbocsátott, mint az anyjának. Persze nem emlékezett
azokra az évekre, de miután tudomást szerzett a dologról, nagyon
nyomasztotta. Talán ez lehet a magyarázata, hogy mennyire
kevéssé tartotta a kapcsolatot az anyjával. Nehezére esett bele-
gondolni, hogy magára hagyták, hogy nem szerették.
Ivott még egy kortyot Jón drága vörösborából. Most legalább
már szereti valaki. Boldog házasságban él Jónnal, és született egy
csodálatos lánya. Remélhetőleg Dimma karácsonyra kilábal ebből
a levertségből.
Ebben a pillanatban zajt hallott az előszobából.
– Felébredt? – kérdezte Hulda, és készült felállni.

31
 – Maradj csak, drágám – mondta Jón, és megfogta a combját.
Hulda úgy érezte, kellemetlenül szorítja, de nem panaszkodott.
Aztán hallotta, hogy az ajtó becsukódik, és a kulcs elfordul a
zárban.
– Csak a mosdóba ment ki, nyugodj meg, drágám, adjunk neki
egy kis szabad teret. Nagyon gyorsan nő.
Jónnak persze igaza volt. A serdülőkorba lépés nagy változást
jelent, és kétségtelen, hogy a gyerekek eltérően küzdenek meg
vele. De ez az állapot elmúlik, és Hulda úgy érezte, hogy talán
egyszerűen csak békén kell hagynia a lányát. Anyai szíve nagyon
hevesen vert, de néha muszáj a józan észre hagyatkozni.
Egy darabig csendben ültek. Ez mindig is jól ment nekik. Jón
töltött még Hulda poharába, bár nem kellett volna, Hulda pedig
köszönettel elfogadta.
– Nem füstölt sertésbordát eszünk, ahogy szenteste szoktuk?
– kérdezte Jón. Valószínűleg nem vette észre a hűtő aljában elhe-
lyezett húsdarabot.
– Ti nem ettetek este semmit? – kérdezte Hulda. – Persze, van
borda.
– Nem jutott rá idő. Hazafelé vettem egy szendvicset, Dimma
meg mindig megoldja, hogy egyen valamit. Elvégre skyr* meg
ilyesmi mindig van a hűtőben.
Hulda bólintott.
– Sok a munkád? – kérdezte Jón kedvesen.

* Hagyományos izlandi tejtermék, amely a krémsajtra hasonlít.

32
 – Igen, eléggé. Egyszerre mindig több labdával próbálunk
zsonglőrködni, túl kevesen vagyunk.
– Ugyan már, a világ legbékésebb országában élünk!
Hulda egy mosollyal próbálta lezárni a témát. A hozzá kerülő
ügyek néha annyira viszolyogtatóak voltak, hogy nem volt kedve
beszélni róluk. Egy esetet viszont sehogy sem tudott kiverni a
fejéből, pedig már több hónapja foglalkozott vele. A Selfossban
eltűnt fiatal nő. Furcsa ügy volt: talán nem árt holnap újra átnézni,
gondolta Hulda.
Ekkor újra mozgás hallatszott az előszobából. Hulda Jón tilta-
kozása ellenére önkéntelenül felállt.
Kiment az előszobába, és meglátta Dimmát. A lány a szobája
ajtajában állt, és éppen befelé igyekezett. Megállt, és az anyja
szemébe nézett. Szinte kifejezéstelen arccal, mintha egy másik
világban járna.
– Dimma, drágám, hát te ébren vagy? Minden rendben? – kér-
dezte Hulda, és a szándéka ellenére némi kétségbeesés érződött a
hangján.
Hulda megijedt, amikor Jón hirtelen határozottan, de gyengéden
megragadta a vállát. Dimma hol az egyikükre nézett, hol a mási-
kukra, de nem szólt semmit, majd bevonult a szobába.