Tari Annamária: Hol A Boldogság Mostanában Beleolvasó

231335_Beliv_Hol a boldogsag mostanaban_bel_Levonat_2023-10-05.
pdf October 5, 2023
A felfedezők mindig
tudták, hogy térkép és iránytű
nélkül nehéz
Egy négytagú családot látunk a vasárnapi ebédnél. A hat-

vanas szülőkkel szemben ülnek a gyerekeik, egy kora har-
mincas nő és egy kicsit idősebb férfi.
– Szedjetek még! – mondja az anya. – Nem azért főztem

ennyit, hogy csak csipegessetek!
– Anya! – horkan fel a fia. – Maradj nyugton! Eszünk!
– Te mit csinálsz? – kérdezi az apa a lányát. – Tedd már
le azt a telefont! Nem hiszem el, hogy még itt is…
– Mindjárt – feleli a lány. – Csak megnézem, hogy meny-
nyit engedélyezhetek magamnak, mert nem voltam biz-
tos benne, hogy mit főz anya. Mert nem mindegy, hogy
párolt hús van vagy… hát, most látom, hogy rántott. Csak
rápillantok az applikációra, amit a fogyókúrámhoz hasz-
nálok.
– Fogyókúra? – kérdezi megdöbbenve az anyjuk. – De
hiszen vékony vagy. Csillagom, ne számolgasd már azo-
11
11.oldal
231335_Beliv_Hol a boldogsag mostanaban_bel_Levonat_2023-10-05.pdf October 5, 2023
H O L A B O L D O G S Á G M O S TA N Á B A N ?
kat a kalóriákat! Teljesen tönkreteszed magad! Már nem

tudsz enni egy jót.
– Többek között – mormogja a lány bátyja. – Nem
csak ezen lóg állandóan. Ha tudnátok, mi mindent figyel
önmagán, a mozgását, a vérnyomását, a lelkiállapotát,
mindent.
– Komolyan mondom, ti már nem tudjátok, mit csi-
náljatok jó dolgotokban. Nem tudnátok természetesen
élni? – kérdezi az apjuk. – Minden szart meg kell nézne-
tek? Nincs egy nyugodt pillanatotok. Tényleg nem tudod
letenni azt a telefont?
– APA! – emeli fel a hangját a lány. – Nem hagynál
békén? Én mikor szóltam bele, hogy te mit csinálsz?
Éppenséggel te is jobban figyelhetnél magadra. Mennyi
a vérnyomásod?
– Mennyi, mennyi… Anyád irkálja a kis füzetbe, amit
adott az orvos. Mit tudom én, hogy mennyi. Valamennyi.
Amíg jól érzem magam, nem foglalkozom vele!
– Na látod! – mondja a lánya. – Ha mindezt a telefo-
non egy applikációba írnád, akkor nemcsak könnyebben
hasonlíthatnád össze az értékeket, de az orvosodnak is
átküldhetnéd online, ő meg…
– Ő meg… mi? – emeli fel a hangját az apa. – Akkor
nekiállnánk levelezgetni? Én nem írok neki, nem vagyunk
olyan viszonyban! A telefonban meg bogarásszál te, én
nem fogok ott tapicskolni a képernyőn. Még üzenni se
szeretek.
12
12.oldal
A F E L F E D E Z Ő K M I N D I G T U D TÁ K …
– Azt tudjuk – szögezi le a fia. – Hetek, hónapok is

eltelhetnének anélkül, hogy hírt adnál magadról. Még
jó, hogy anya írogat nekünk Facebookon. Te meg csak
névleg vagy benne a családi csoportban, semmit nem
csinálsz! Pedig a Messenger-csoportba is betettünk, meg
a Viberbe is.
– Úgy van! – bólogat elégedetten az anya. – Én min-
dent megteszek a gyerekekért, te meg nem.
– Nem? – hördül fel az apa. – Hogy az istenbe mond-
hatsz ilyet?
– Ne beszélj így a gyerekek előtt!
– Én? Te ne beszélj hülyeségeket! Akkor azt is meséld
el nekik, hogy mennyit szentségelsz, mire megírsz vala-
mit a telefonon. Hogy hányszor rontod el, és cserélgeted
a szemüvegedet, mert még a betűket sem látod rende-
sen! És miket írsz? Arra vagy büszke, hogy puszit küldesz,
meg vicces képeket? Mi vagy te? Egy agyatlan tinédzser?
Tényleg megáll az eszem! Valójában azt se tudjuk, hogy
melyikkel mi van. Mióta nem beszélgetünk lényeges dol-
gokról?
– Mi is lenne az? – kérdezi a fia. – Mik lennének a lénye-
ges dolgok?
– Ne szemtelenkedj apáddal! – mondja hirtelen az
anya. – Hagyjuk ezt az egészet és egyetek! Még lesz des�-
szert is.
– Na, fiam, akkor mesélj magadról valamit! – szólal
meg az apa. – Mi van a munkahelyeden?
13
13.oldal
– Új fejlesztések – mormogja a fia. – De nem hiszem,

hogy ez most érdekes lenne.
– Hogyne lenne érdekes. Hadd halljuk! – kontráz az
anya.
– Most egy olyan applikáción dolgozom, ami segít
majd az embereknek. Elmondjam, hogy mit jelent az app
likáció? Vagy elég annyi, hogy fejlesztés? Vagy hogy a tele-
fonon lesz? Vagy a laptopokon?
– Fiam! Megpróbálhatnál úgy beszélni a szüleiddel,
mintha nem egy elfekvőbe jöttél volna látogatóba. Még
megvan a sütnivalónk, nem épültünk le. Válogasd meg a
szavaidat!
– Oké, bocs! – sóhajtja a fia. – Na szóval, ez egy olyan
applikáció lesz, amelyiknek tudsz majd írni, hogy rossz a
kedved, vagy depressziós vagy, és megvigasztal.
– Mit csinál? – kérdezi megrökönyödve az anya.
– Rendben, mondok egy példát. Mondjuk, ha pocsék
napod van, és nem tudod, mit csinálj, akkor…
– Akkor felhívom az Icut, aki még az általánosból a
barátnőm, és elmondom neki.
– Anya! Befejezhetném? Szóval… Akkor másképp mon-
dom. Tételezzük fel, hogy harmincéves vagy és rossz
kedvű.
– Akkor is az Icut keresném, mert akkor még jobb is
volt a kapcsolatunk…
– Mondd, anya, te képtelen vagy elszakadni önma-
gadtól? Maradjunk a példánál! És nem akkor lennél har-
14
14.oldal
minc, hanem most! Most más már az élet! Tehát. Feléb-

redsz egy reggel, és arra gondolsz, hogy nem is tudod,
mi értelme van az életednek. Lehet ez egy múló rossz
érzés, de lehet tartósabb is. És tegyük fel, hogy egyedül
vagy a lakásban, esetleg az életedben is. Akkor mit lehet
tenni?
– Nekiállni barkácsolni. Aztán este összefutni a ha
verokkal egy sörre – szól bele az apa. – Mi nem nyavalyog-
tunk ennyit, az biztos. Anyád is, meg én is éltünk egyedül,
és mondhatom, elég rosszul ment a sorunk. Nem volt ám
pénzünk, vásárolgatni se tudtunk. Csak a barátainkhoz
fordulhattunk, mert ugye az én szüleim messze laktak, és
nem volt telefonjuk, hazautazni meg csak havonta tud-
tam. Anyád dettó. Barátnők és kész. Most meg beleíro-
gattok a telefonba? Aztán ki válaszol? És mit? Hogy hajrá,
Kovács néni?
– APA! Utoljára szólok, mert nem fogok mesélni töb-
bet! Vagy végighallgatod, és nem hajtogatod a magadét,
vagy ne kérdezd, hogy mit csinálok, ha úgysem engeded
végigmondani!
– Rendben – dől hátra az apa. – Mondjad!
– Na. Akkor maradjunk anyánál mint példánál. Rossz
kedvű, és nem tudja, hogy mihez kezdjen. Akkor ezt leírja
egy üzenetben, és a mesterséges intelligencia válaszol
neki. Megnyugtatja és megvigasztalja. Vagy ötleteket
ad neki, hogy mit csináljon, például jógázzon, vagy medi
táljon egy kicsit. Már az is jó hatású, hogy egyáltalán vála-
15
15.oldal
szol neki, mondjuk azt, hogy amit érez, természetes, és

mások is vannak így ezzel.
– Ennyi? – kérdezi döbbent csend után az apa. – Erre
fogják használni? Miért nem egy emberhez fordulnak
majd? Miért kell ehhez egy gép? Komolyan, megőrült a
világ! Akkor még érteném, ha az illető mondjuk egy la
katlan szigeten élne. De így! A te korosztályod már tel-
jesen leszokott az emberekről?
– Nem kell gúnyolódni! – szólal meg a lánya. – A mi
életünkben már így van. És ez már ilyen lesz. Vagyis egyre
több fejlesztés indul, és mindenfélét lehet majd kérdezni,
meg tanulni, meg felfedezni.
– Kérdezni? – kérdezi az apa. – Mit? A telefon fog segí-
teni abban, hogyan érezd magad? És milyen felfedezés?
A ti fogalmaitok szerint az mit jelent? Hogy beírod, hol
van Senkiföldje? És akkor majd kapsz képeket és nézeget
heted? Egyáltalán fogtok még gondolkodni valamin?
Bármin. Én ezt nem értem. Ahelyett, hogy a kalóriáidat
számolgatnád, kislányom, miért nem indulsz el valami
felfedezőútra? Fognál egy hátizsákot, aztán irány a világ!
Utaznál, megismernél embereket, lennének új barátaid!
– Apa, te teljesen a múlt században élsz! – torkollja
le a lány. – Miért indulnék el tök egyedül bárhová? Nem
ment el az eszem! Mit csinálnék egyedül? És hogy keres-
nék meg bármit?
– Kislányom, te ezt az egészet nem érted – szólal meg
az anya. – Apád csak azt mondja, hogy kalandokat kel-
16
16.oldal
lene átélned ahelyett, hogy ülsz a széken, és nyomkodod

a telefonod. És lehet, hogy igaza van, barátokat találnál,
talán még egy párkapcsolat is össze…
– Na most hagyjuk abba ezt a beszélgetést! – tolja
hátra a széket a lány. – Elegem van abból, hogy mindent
jobban tudtok! Kicsit el is gondolkodhatnátok azon,
hogy miért egy telefonnal fogunk beszélgetni ahelyett,
hogy úgy csinálnánk, mint ti régen! Miért kell kötöz-
ködni?
– Én is megkérdezhetem akkor, hogy miért kaffogsz
azonnal úgy, mint egy tizenhárom éves? Őrület, hogy
nem lehet mondani nektek semmit, mert azonnal fent
vagytok a plafonon! Ha még ismeritek ezt a múlt századi
szófordulatot – fortyan fel az apa,
– Képzeld, ismerjük! – válaszol a fia. – Nem lettünk
bunkók, oké? Nem arról van szó, hogy minden percünket
a telefonnal töltjük. Éppenséggel pont a múltkor voltam
egy barátommal moziban, aki a film alatt – ezen azért
eléggé meglepődtem én is – kábé háromszor vette elő a
telefonját, hogy megnézze az Instagramját. De nem ez
a lényeg! Hanem az, hogy van egy csomó új fejlesztés, és
akár elfogadod, akár nem, ez van!
– De hát ez elkeserítő – lábad könnybe az anya szeme.
– Én jó életet akartam nektek!
– Vagyis akartunk! Ugye? – szól bele az apa.
– Bocsánat, akartunk! De ez a mostani… hát én nem
is tudom, hogy mit mondjak.
17
17.oldal
– Ne mondj semmi! – szól bele a lánya. – Van Japán-

ban egy hotel, ahol már csak robotok vannak, és két dino-
szaurusz fogad a recepción. Nem találkozol élő emberrel.
– De ez mire jó? – döbben meg az apa. – Mire jó az,
hogy egyre kevesebb emberi kapcsolatotok lesz? Hogy
gépek segítenek majd élni? Komolyan? És mi lesz, ha…
– Nehogy elkezdd, hogy majd átveszik az uralmat! Ez
nem egy sci-fi-film! – figyelmezteti a fia. – Nem a gépek
lázadása jön majd.
– Hanem? Mi jön majd?
– Reméljük, jó dolgok!
– Reméljük? Ez elég kevés. Egy gépben fogsz bízni
egy ember helyett?
– Azért ez még messze van, nyugi! – mondja a lánya. –
Jobb lenne, ha olvasgatnál egy kicsit erről, és akkor nem
lennél ennyire megdöbbenve. Egyébként meg azt meg-
érthetnéd, hogy sokszor könnyebb leírni a problémámat,
mint elmondani egy barátnőmnek.
– Könnyebb? De hát egy ilyen program nem is ismer
téged. Azt se tudja, hogy mit szeretsz. Hogy mi tesz bol-
doggá.
– Azt éppen tudhatja – mondja a fiuk. – Ezek a progra-
mok már okosak, és folyamatosan tanulnak. Szóval látják,
hogy mikre keresel rá az interneten, miket olvasgatsz és
mennyi ideig. Vagyis ebből leszűri, hogy az a dolog téged
mennyire foglalkoztat.
– Jézusom! – mondja az anya. – Mint egy kémfilmben!
18
18.oldal
– Anya! Ez nem kémfilm, hanem tanuló algoritmus.

Érted? A múltkor beszélgettem autókról egy haverom-
mal, és ott volt mellettem a telefonom. Pár óra múlva
elkezdtem autós hirdetéseket kapni. Mert ennyire okos
a rendszer.
– És ezek szerint hallgatózik is – hitetlenkedik az apa.
– Mondom, nincs egy szabad pillanat az életetekben, ha
ott a telefon. Már mindenbe beleártja magát!
– Minket ez nem zavar – mondja a lány. – Megszoktuk.
– Anyukám, hagyd őket! – szólal meg az apa. – Nekik
ezek a szavak egyáltalán nem azt jelentik, mint nekünk.
Hogy megfigyelnek, meg lehallgatnak. Minket ettől kiráz
a hideg, mert amikor mi…
– Tudjuk! – szólal meg a fiuk. – Tudjuk, hogy mi volt a
történelem. De most más a helyzet. Ezeknek a rendsze-
reknek hihetsz.
– Tényleg? Komolyan elhiszed ezt? – döbben meg az
anya. – Hogy gondolhatod ezt? Hol marad a józanságod
és a bölcsességed? Hogy gondolhatod, hogy egy bará-
todnál jobbat akar neked egy program? És honnan tudod
majd, hogy igazat mond? Hogy fogod ellenőrizni?
– Nem értitek. Nem kell ellenőriznünk – mondja nyug-
tatóan a lányuk.
– Pedig kellene. Nagyon is – mondja az apa. – Nem ér
tem, hogy bízhattok meg ennyire idegenekben.
– Nem az előbb ajánlgattátok nekem, hogy induljak
kalandozni? – élcelődik a lány. – Akkor most mi van? Lehet
19
19.oldal
bízni az idegenekben, ha vonattal megyek, de legyek

bizalmatlan, ha egy applikációt használok? Komolyan?
– Kislányom, tényleg nem érted! Azt az embert a
vonaton látod a két szemeddel, hallod a hangját, és lesz
róla valamilyen véleményed. Nem azt mondtam, hogy
vakon bízzál, hanem azt, hogy legyenek saját élményeid.
Azért ez különbözik attól, hogy beleírod a titkaidat vala-
milyen izébe, aztán egy gép válaszol. Az nem kapcsolat.
– Nem kapcsolat? – hökken meg a lánya. – Szerintem
meg az. Megjegyzi, hogy az előző napokon milyen volt a
hangulatom, és aszerint segít. Meg én is vissza tudom
nézni.
– Mit nézel vissza? Azt, hogy hogyan érezted magad
egy héttel azelőtt? Nem tudsz már visszaemlékezni sem?
És egyáltalán, mit foglalkozol ennyit magaddal? Miért
nem csinálsz értelmes dolgokat inkább?
– Apa, ne emeld fel a hangod, ahogy szoktad, ha vala-
mit nem értesz – mondja a fia. – Mondok egy másik pél-
dát! Tegyük fel, hogy elakadok a munkámban, és nem jut
eszembe semmi értelmes. Akkor felteszem ezt a kérdést
a mesterséges intelligenciának, és ő…
– Ő? De hát nem is ember!
– Oké, nem ember, csak könnyebb így megfogalmazni.
Mindegy. Szóval felteszem neki a kérdést, hogy milyen
összefüggések vannak még, amik esetleg nem jutnak
eszembe. Ő pedig leírja nekem.
20
20.oldal
– De ki írja meg ezt ott bent? Egy másik ember?

– Nem érted, látom, hogy nem érted a lényeget. Ez a
robot végigpásztázza az egész internetet, és kiválasztja
a nekem jó választ.
– Ááá! Szóval helyetted fog szótárazni, meg köny
veket bújni? Gondolkodik helyetted? És te mit fogsz csi-
nálni?
– Én? Használom mint lehetőséget. Megmenekü-
lök egy csomó fárasztó és unalmas munkától. Nem is
beszélve arról, hogy olyat is leírhat, ami nekem eszembe
sem jutott volna.
– Akkor sem, ha gondolkodnál? Akkor, ha jól értem, te
valami mások által leírt dolgokat fogsz elvenni?
– Nem elveszem! Hanem használom. Mások okos
ötleteit, igen. Bajod van ezzel?
– Bajom? Dehogy! Miért lenne bajom azzal, hogy a
tehetséges fiam olyat tesz, amit régen lopásnak hívtunk?
Hogy felhasználja mások ötleteit anélkül, hogy gondol-
kodna? És akkor majd mi lesz, ha neki sem jut eszébe
semmi? Akkor munkanélküli leszel? És honnan tudod,
hogy amit használsz, kinek az agyszüleménye volt?
– Az nem érdekes. Ez a dolog szabad felhasználású.
– Nem érdekes? Szabad felhasználású? De ki adott
erre engedélyt? – kerekedik el az apa szeme. – Én ezt
nem értem. Azt fogod használni, ami nem is a tiéd volt,
csak éppen elveheted?
21
21.oldal
– Pontosan! Ez ilyen demokratikus. De ez a szó is mást

jelent ma, mint a te fiatalkorodban, úgyhogy bele se kezdj
a kötözködésbe, kérlek!
Ebben a családban a generációk legalább megpróbálnak

beszélgetni arról, mit is jelent a mesterséges intelligencia
használata, hogy új fogalmak, elvek és szabályok vannak, ami-
ket a régi szokások szerint elég nehéz megérteni. A szülők
– vélhetően sok millió sorstársukhoz hasonlóan – egy dol-
got látnak, hogy gyerekeik a saját agyuk helyett valami mást
használnak. Hogy ez az ő szemükben riasztó és értelmetlen,
arra mondhatnánk, hogy „persze, az idősebbek mindig meg-
riadnak a változásoktól”, de gondoljunk bele, a mostani tech-
nológiai fejlődés valójában fejesugrás egy olyan jövőbe, amit
teljességében senki nem tud elképzelni. Pedig a mesterséges
intelligencia már itt van, ha látjuk, ha nem.
Ha azt mondom, gyere,

akkor elém kanyarodik majd?
Amikor az önvezető autókról olvasunk, ami olyan drága, hogy

az átlagember képtelenségnek érzi, hogy megvegye, akkor
képzeljük el, hogy lesz olyan élet, amikor már csak ilyen jár
műveket lehet vásárolni. Szó mi szó, elég furcsa belegondolni
22
22.oldal
– pláne annak, aki szeret vezetni –, hogy amit eddig filmeken

láttunk, hogy a „fontos ember” a hátsó ülésen ül és a sofőr
vezet, az egyszer úgy néz majd ki, hogy az autó önmagától
közlekedik a forgalomban, és fontos emberként mi csupán
ülünk benne.
A nyolcvanas évek népszerű sorozata volt a Knight Rider,
ami bő negyven év alatt most valósággá válik. Abban a tör-
ténetben – ha emlékszünk – KITT-nek hívták a számítógép
hangját, amely képes volt a lámpája alatt elhelyezett két
kamerával és az orrára szerelt piros szkennerrel irányítani az
autót. A főszereplőt alakító David Hasselhoff bűnözés elleni
küzdelmét segítette ez a különleges fejlesztés kommunikáló
és érző társként. A forgatókönyvírók folyamatosan alakítot-
ták KITT személyiségét: kezdetben „naiv és gyermekszerű
volt, nem értette a humort és a vallást, saját megfogalmazása
szerint képtelen volt az emberi érzések átélésére. Ez azonban
később megváltozott, és a sorozat alkotói szerint kibonta-
kozó személyisége »reneszánsz emberré« tette a mestersé-
ges intelligenciát.” 1
Abban az időben mindenki imádta KITT-et, mert majd-
nem barátként szólalt meg. Most viszont vélhetőleg ellent-
mondásosak az érzelmeink, mert ez már nem egy film, hanem
az életünk, ahol a valóság úgy néz ki, hogy egy kritikus köz-
lekedési helyzetben az önvezető autónak majd döntenie kell,
hogy elüt-e valakit azért, hogy másokat megmentsen, avagy
sem. Elég sok vita zajlik jelenleg arról, milyen felelősségtel-
23
23.oldal
jes etikai megfontolásokkal lehet csak megalkotni azokat az

algoritmusokat, melyek egy adott közlekedési helyzetben
kivitelezik a megoldást.
Már évekkel ezelőtt hallottam olyan előadást, melynek
az volt az egyik fő témája, hogy ha az önvezető autó ellenér-
dekelt hekkerek kezébe kerül, akkor az árokba navigálható.
Pont, mint egy filmben. A konferencia hallgatósága hülede-
zett, mert a technológiai fejlesztés újdonsága mellé spontán
módon senki nem asszociált emberi rosszindulatot.
Ez volt az a pillanat, mely megmutatta azt, hogy a jövő
valójában olyan (is) lesz, ahol egyszerre kell figyelni és tanulni,
de azt is, hogy a széplelkű fantáziáinkat el kell engedni, és nai
vitásunkat óvatosságra és körültekintésre kell cserélni.
Talán így érthetőbb, amin nagyon sok kutató gondolkozik:
hogy az emberek miért lesznek elutasítók a fejlesztésekkel
szemben, miért tartanak attól, hogy emberi tulajdonságokkal
legyen felruházva egy gép?
Ez a gyanakvó hozzáállás a majdani felhasználók részé-
ről olykor teljesen adekvátnak tűnhet. Hiszen nem ért az in
formatikához, még kevésbé a mesterséges intelligenciához,
tehát valójában vakon kellene bíznia abban, hogy az algorit-
must jóindulatú szakember alkotta.
Jelenleg millió ellentmondásos cikk születik arról, hogy
miért szükségszerűek ezek a fejlesztések, és mekkora távla-
tok nyílnak meg mindenki előtt, aki használni kezdi ezeket.
Olvashatunk arról, hogy most indultunk el a pusztulás
felé, és az emberiség a vesztébe rohan, de arról is, hogy ez itt
24
24.oldal
a boldog jövő. Meglehetősen riasztó arról hallani, hogy a

mesterséges intelligencia fejlesztése kapcsán többen úgy nyi-
latkoznak, hogy túl gyors és szabályozatlan a folyamat, az
pedig végképp elgondolkodtató, hogy bizonyos fejlesztések
már elérik, hogy a robotok emberi intelligenciát mutassanak.
Most akkor mit gondoljunk? Hallgassunk a huhogókra?
Vagy éltessük a technológiát?
Egyáltalán, mit tehetünk, ha rákényszerítenek a változ-
tatásokra?
Kapaszkodni
a komfortzónánkba
Valójában most is igaz, hogy sok dolog változik az életünk-

ben. A szolgáltatók, a bankok és hivatalok már korábban
szokatlan utakra tereltek, mert online kell ügyeket intézni.
Szinte már csak az idősek hisznek jobban a személyes meg-
oldásokban, a fiatalabb generációk ellenben örülnek annak,
hogy megszabadultak a sorban állás nagy részétől, az értet-
len vagy elutasító ügyintézőktől és a papírmunkától. Nehéz
elképzelni, hogy egy hetven körüli ember a számítógépen a
„Gyakori kérdések” menüpontban keresgél, mert ő legszíve-
sebben felemelné a telefont, és kérdezne. Olykor látni időse-
ket egy szupermarket pénztáránál, ahol előveszik a bankkár-
tyájukat a fizetéshez, és szabadkozó mosollyal csúsztatgatják
ide-oda, mert nem csippantja le a leolvasó. Ha megkérdez-
25
25.oldal
nénk valamelyiküket, hogy milyen technológiai folyamat zaj-

lik éppen, nem valószínű, hogy meg tudná mondani.
Ha most arra gondolunk, hogy az átlagember annak ide-
jén az angol ipari forradalom gőzgépeinek működését sem
értette, mégis használta a technológiai vívmányokat, akkor
bár az összevetés helytállónak tűnhet, mégsem teljesen az.
Mégpedig azért nem, mert az információtechnológia a sze
mélyes élettérbe tartozó folyamatokon változtatott: az addig
megszokott realitás mellé állított egy online világot, ahol
árucikkekké válnak az adataink, mi magunk pedig a szem
golyóinkkal (azaz a figyelmünkkel) fizetünk, nem is beszélve
a mindennek következményeként fellépő érzelmi változá-
sokról.
A jövő tehát már itt van, a kérdés az, mennyire vagyunk
hajlandók változtatni, továbbá bizonyos pontokon elhagyni
az érzelmi komfortzónánkat és a biztonságot adó szokásain
kat úgy, hogy közben fejlesztjük a kritikai tudatosságot, az ön
reflexiót, és eltávolodunk a „boldog tudatlanság és n aivitás”
mezejétől.
Képzeljük el, hogy úgy döntünk, megváltoztatjuk nya
ralásaink megszokott panzióbeli helyszínét, és helyette vad-
vízi evezésre megyünk, és sátorban fogunk aludni. Amikor
készülődünk, áthat minket az újdonság választásának öröme,
és azt is érezhetjük, hogy merészek, de mindenképp rugalma-
sak vagyunk. Pakolás közben érzékeljük, hogy nem nagyon
van olyan holmink, ami kellene az útra. Beszerezzük tehát
26
26.oldal
a vízhatlan zsákokat, matracokat, funkcionális ruhákat és

vizespalackokat.
A helyszínre érve kissé erőlködve felverjük a sátrat, ki
pakolunk és szétnézünk. Ebben a helyzetben a természet
lágy öle még nagyon tetszik, egészen alkonyatig, amikor
megérkeznek a szúnyogok. Akkor derül ki, hogy a magunkkal
hozott szúnyogriasztó valahogy mégsem hatásos. Négyszáz
csípéssel a végtagjainkon mászunk be a sátorba, hogy alud-
junk egy jót. Bent kicsit meleg van, és az is kiderül, hogy két
polifoam matrac kellett volna a hálózsákunk alá, mert olyan
kemény és egyenetlen a talaj, hogy reggelre összetörve ébre
dünk. A kis gázmelegítőn kotyvasztott kávé sem hasonlít a
panzióban megszokott reggeli kapucsínóhoz, és nincs friss
péksütemény sem, csak egy kicsit olvadt csokis keksz vagy
májkrém. A víz hideg, nagy a sodrás, az eligazításon nem
mindent értünk pontosan, így az evezés nagyszerűsége el
tűnőben van. Ilyen körülmények közt elég gyorsan átvált-
hatunk abba az érzelmi üzemmódba, ahol már csak túl aka-
runk lenni a remek nyaraláson. Ha kibírtuk a hetet, akkor
hazaérve egy sokak számára ismerős mondat hangozhat el:
„Soha többet nem megyünk máshová, csak oda, amit már
kipróbáltunk!”
Mit lehetne erre mondani? Hogy a panzióhoz ragasz-
kodva kimaradnak az új élmények? Hogy így nem fogjuk meg-
ismerni a világot? Hogy érthetetlen, miért akarunk ugyanoda
menni és ugyanazt csinálni?
27
27.oldal
A pszichológiában a komfortzóna definícióját arra hasz-

náljuk, hogy megfogalmazható legyen az az érzelmi (és akár
fizikai) helyzet, ami biztonságot nyújtó, ahol nem s zorongunk,
frusztrálódunk, és nem félünk. Ebből az is következik, hogy
igyekszünk megtartani azokat a feltételeket, melyek ezt biz-
tosítják nekünk. Vannak, akik egy életen át ragaszkodnak a
megszokotthoz, mások szívesen kísérletezgetnek.
Nyilván nem mindenki kalandvágyó. Ebbéli tulajdon
ságunk függ a személyiségünk érzelmi jellemzőitől, az élet
korunktól – emlékezzünk, a baby boomer és az X generáció
hűséges a szokásaihoz, a márkáihoz, míg az Y és a Z gene-
ráció már nem. (A generációs korszakokat lásd a 303. olda-
lon.) Míg egy kamasz, akinek személyiségfejlődésében épp a
kockázatkereső szakasz fut, válogatás nélkül megy bele akár
veszélyes helyzetekbe is, addig egy érett személy már fon-
tolgat. A realitásban. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy
felismer olyan kockázatokat, amiket a számítógépe haszná-
lata során kellene észrevennie. Hogy mennyi adatot szór
szét önmagáról, hogyan válik hiszékennyé, és olyanná, aki a
közösségi média felületein folyamatosan narcisztikus közeg-
ben láttatja magát, rivalizál és monitoroz másokat, észre sem
véve, hogy a tudatosságát időközben „elhagyta valahol”.
„A techcégek rengeteget invesztáltak abba, hogy az embe
reket egyre hosszabb időre lekössék online, és ezt egyre job
ban csinálják – mondja Tristan Harris, a Google volt dizájn
etikai szakértője. – A Facebook hírfolyama például nem
semleges dolog, ugyanis számítógépek, PhD-s szakemberek
28
28.oldal
tömege és adathalmazok mérlegelik, hogy mi lesz az, amitől

majd ott maradsz az oldalon, vagy továbbgörgetsz. A törté
nelem során még soha nem fordult elő, hogy három tech-
cégnél dolgozó maroknyi technológiai tervező emberek mil-
liárdjainak a figyelmét tudta volna befolyásolni, hogy merre
fordítják a tekintetüket.” 2
A 21. század információtechnológiai fejlesztései már
eddig is eléggé próbára tették az emberi személyiség némely
képességeit, és most újabb próba elé állítanak minket. A robo-
tok vagy a mesterséges intelligencia fogalma eddig nem tar-
tozott a hétköznapi élethez. Ebből az is következik, hogy a
mostani hangsúlyos jelenlétük mindenkiből kivált valami-
lyen érzelmi választ, akár megfogalmazzuk ezt tudatosan,
akár nem.
Hamarosan „ki leszünk tessékelve a panzióból”, és meg-
kapjuk az evezőlapátot a kezünkbe. Nem mindegy azonban,
hogy gondolkodunk-e valamilyen saját stratégián, vagy csak
lapátolni kezdünk, remélve, hogy nem lesz belőle baj.
Milyen stratégiáink lehetnek?
A robotokkal létezés egyszerre lenyűgöző és szorongáskeltő

jövőkép, és hogy kinek melyik, az nyilvánvalóan erősen függ
attól, hogy hány éves embereket kérdezünk a témáról. Egy
mai Y generációs ember sokkal közelebb érzi önmagához a
technikát, mint a szülei, akiknek olykor egy laptop is gondot
29
29.oldal
okoz. Nemrég egy beszélgetés közben felmerült, hogy ami-

kor majd életünk szinte minden területén ott lesznek azok a
robotok, amiket ma még el sem tudunk képzelni, akkor va
jon mit kezd majd magával az ember? Visszavágyik egy olyan
világba, ahol még kézi kapával túrta a földet, és galambbal
küldte az üzeneteit? Milyen értelmes elfoglaltságot találhat
magának, ha már alig lesz kézzelfogható tevékenysége? Me
netrend szerinti járatokon utazva éli majd robotszerűvé vált
életét, mint a sci-fi-filmekben? És lesznek renegátok, akik
majd a föld alatt igazi teát főznek borszeszégőn?
Megannyi kérdés, és fantáziadús válaszok tömkelege áll
előttünk.
A legfontosabb stratégiánk az lehetne, hogy figyelünk a
verbális készségek, a gondolkodás, a kreativitás és az emberi
kapcsolatok sokszínűségének megtartására. Hogy mind
ezek ne essenek áldozatul az online világ oltárán azért, mert
annyival egyszerűbbnek látszik az az érintkezési mód. Bár
valószínűleg jó pár évtized eltelik még az informatika és tech-
nológia fejlődésében addig, jó lenne ezt a változást felkészül-
ten fogadni.
Ma is vannak a világnak olyan részei, ahol nem a Face-
book a vezérkapocs az emberek között. Nyilvánvalóan nem
véletlen, hogy a 2012 című filmben a kiválasztottakat a világ-
vége elől egy Afrikához erősen hasonlító, még nem gépesí-
tett, és elektromosan nem behálózott földre viszik. Ahol újra
lehet kezdeni.
30
30.oldal
A hétköznapi ember életében sincs jelen a fizika vagy

a csillagászat, a hálózatkutatás és az informatika szakmai
tudása, csak az érzelmek és a mindennapi életben kiterme-
lődő fantáziák vezetik. Filmeket néz, és ijesztő pletykákat
emésztget. Beleborzong a változás és a múlt eltűnő gondo-
latába, de közben nem figyel önmagára. Úgy érzi, élete tör-
vényszerűen szól arról, hogy hajszolja a javakat, és úgy hiszi,
irányítása alá vonhatja a természet törvényeit. Folytonos
stresszben és szorongások között él, miközben az élet nap
mint nap zajlik körülötte. Hajlamosak vagyunk elfelejteni,
hogy az élet szép, a barátok fontosak, és nemcsak a pénz
boldogít, hanem egy könyv, egy napsütötte délelőtt vagy
bármilyen apróságnak látszó dolog is, ami mellett általában
csak elrohanunk (vagy gyorsan kiposztoljuk, hogy legalább
a többiek lássák). A jövőre nézve azonban törekednünk kell
arra, hogy tudjunk beszélgetni, érezni, az érzéseinket néven
nevezni, és úgy kapcsolódni másokhoz, hogy abban kölcsö-
nösen örömünket leljük.
Minden elemzés és hipotézis azt feltételezi, hogy az
„EMBER” olyan gondolkodó lény, aki felismerve a digitális
jelen/jövő társadalmi következményeit, fejlődni kezd. És
örül is ennek. A digitális eszközök által nyújtott élmények
és lehetőségek körét használni valóban nagyszerű lehet, ám
úgy vélem, viszonylag szűk réteg képes jelenleg arra a kriti-
kus gondolkodásra, mely segíti az eligazodásban.
Épp ezért a jövő egyik legfontosabb feladata az eduká-
ció lenne: a felkészülés egy olyan életre, melyben alapvető
31
31.oldal
a tudatosság, az önfegyelem és a személyes jövő perspektí-

váinak újrafogalmazása. Az, hogy ezt hogyan és mikor sikerül
beindítani és fenntartani, elég fogós kérdés, mert a népesség
szerte a világon eltérő érzelmi attitűddel és motivációval jel-
lemezhető.
Jamie Susskind amerikai gondolkodó úgy fogalmaz: „Az
időnket raboló ballaszt (takarítás, vásárlás, adminisztráció)
egyre nagyobb mértékben automatizálódik, így többet foglal-
kozhatunk más dolgokkal.” 3 Ez olyan képet vetít elénk, mely
a nagyvárosi értelmiség gondolkodó tagjainak életéhez talán
jobban igazodik. De képzeljünk el egy középkorú, kis települé-
sen élő nőt, akinek a mindennapjait javarészt azon tevékeny-
ségek töltik ki, melyek pont a „ballaszt” fogalma alá tartoz-
nak. Mit fog ő (vagy jövőbeni leszármazottja) csinálni akkor,
amikor a digitális jövőben él majd? Hogyan fog telni az élete?
Ezt a kérdést az utóbbi időben számtalanszor feltettem
az előadásaim során, és mindig néma csend fogadta. Ha azzal
folytattam, hogy a legtöbben nem filozófusok vagyunk, akik
képesek egész nap egy széken ülve gondolkodni, tehát vagy
átképezzük magunkat, vagy eléggé bajban leszünk, akkor
megkönnyebbült nevetés érkezett. Ez a pár ezer – az ország
különböző pontjain élő – emberrel lefolytatott gondolatkísér
let azt mindenesetre megmutatta, hogy nincsenek még vála-
szaink, csak feléledő szorongásunk, amit a legjobb csírájában
elfojtani, hiszen még úgyis évtizedekre van ez változás.
De ha a mostani gyerekekre gondolunk, akiknek a felnőtt-
korára érik be a mesterséges intelligencia átlagfelhasználói
32
32.oldal
szintű jelenléte, akkor jobb lenne válaszokat és a segítségük-

kel valamilyen stratégiát alkotni. Nem a mostani negyven-öt-
venesek életéről van szó, hanem a még meg sem születetteké-
ről, akiknek a szülei most tinédzserek vagy kiskamaszok. Ők
nőnek majd fel egy olyan világban, ahol nagyon kellenének
ezek a bizonyos horgonypontok vagy legalább támasztékok.
Az alapvető kérdés tehát az lesz, hogy tud-e az ember sze-
mélyisége lépést tartani ezzel a fejlődéssel? Mert ez a mostani
helyzet sokkal inkább beleszól a kognitív és érzelmi ténye-
zőkbe, mint amikor a mosógép megjelent a teknő helyett.
Épp ezért fontos szempont, hogy miért gondoljuk, hogy az
intelligens rendszereknek köszönhetően felszabaduló időt
spontán megjelenő intelligens érzelmi/kognitív munkamó-
dok töltik majd ki?
Miközben haladunk egy tanuló algoritmusokkal és robo-
tokkal, digitális eszközökkel és intelligens chipekkel ellátott
élet felé, el kell gondolkodnunk azon, hogy ebben az elkép-
zelt jövőben kinek és milyen hatalma lesz, és hogyan visel-
kedik az ember egy korlátozott vagy szabályozott életben?
Korábban sosem kellett együtt élnünk ilyen erős és önálló
nem emberi rendszerekkel.
Nem tudjuk, milyen az, amikor az életünk jókora hánya-
dát feljegyzik, nyomon követik és feldolgozzák. A legnagyobb
kockázat, hogy nem leszünk hajlandók vagy épp készek arra,
hogy kritikusan gondolkozzunk azokról a változásokról,
melyeket magától értetődőnek kezdünk tekinteni.
33
33.oldal
„Nevem Robinette Broadhead, de ettől függetlenül hím

nemű vagyok. Az analitikusom (akit csak Sigfrid von
Idegnek hívok, ámbár nem ez a neve, s mi több, gépről
lévén szó, neve sincs) jó csomó elektronikus élvezetet merít
a fenti tényből. […]
Bosszant, hogy folyton azzal hozakodik elő, hogy
miért hozakodok elő folyton valamivel. A plafont nézem,
a lelógó mobilokkal és papírmicsodákkal, aztán kiné
zek az ablakon. Persze nem igazi ablak. Mozgó holokép,
a Kaena Pointot mutatja, a partra áradó hullámokkal:
Sigfrid programozása elég eklektikus. […]
– Szóval, azt szeretném tudni, hogy mihez kezdesz
mindazzal, amit elmesélek neked.
– Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem a kér
désed. Ha az információtároló program érdekel, akkor a
válaszom merőben technikai lesz.
– Nem, nem arra gondolok. – Vacillálok. Próbálom
újrafogalmazni a kérdést, és eközben azon tűnődöm,
miért is akarom megkérdezni. […]
Efféle vízióm volt a pszichoterápia működéséről
is: a helyi lefolyók nagyobb gyűjtőcsövekbe torkollnak,
ezek viszont olyan közösségi szennyvízcsatornákba, me
lyek végállomása egy-egy hús és vér pszichiáter. […] Ha
Sigfrid valódi személy lenne, képtelen volna magában
tartani a belé ömlő nyomorúságot. Először is, neki is meg
lennének a maga problémái. Aztán ott volnának neki az
én problémáim is, merthogy én azáltal szabadulhatnék
34
34.oldal
meg az enyéimtől, hogy áttölteném őket őbelé. Ott volna

neki az összes többi áttöltőé is, akivel megosztom a heve
rőt; ő pedig, más választása nem lévén, mindezt a lánc
ban utána következő személybe, vagyis a saját ideggyó
gyászába töltené át, és így tovább, el egészen… meddig is?…
Sigmund Freud szelleméig?
Csakhogy Sigfrid nem igazi személy, hanem gép. Nem
érez fájdalmat, Akkor hát hová megy az a rengeteg genny
és fájdalom?[…]
– Hát nem érted, Sigfrid? – kérdezem végül. – Én át
adom neked a fájdalmat, te pedig továbbadod valaki más
nak. De valahol csak le kell ülepedni az egésznek! Annak
viszont valahogy semmi értelmét nem látom, hogy az
egész egy csomó mágneses buborék formájában kössön
ki egy darab kvarcban, hogy aztán senki ne érezze újra
soha többé!
– Nem hinném, Rob, hogy célravezető volna a fájda
lom természetéről vitatkoznunk egymással. […]
– Az már egyszer biztos, Sigfrid, hogy kurva intelli
gens egy masina vagy – mondom elismerően.
– Az a benyomásom – mondja –, hogy ezzel azt akar
tad mondani, hogy „A kurva anyádat, Sigfrid”.
Soha ilyesmit nem hallottam még tőle. Egészen paff
vagyok, de aztán eszembe jut, hogy tőlem tanulhatta.
Mondtam ezt már neki, méghozzá nem is egyszer.”
4
(Frederik Pohl: Átjáró)
35.oldal

Tari Annamária: Hol A Boldogság Mostanában Beleolvasó

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Tari Annamária: Hol A Boldogság Mostanában Beleolvasó

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

231335_Beliv_Hol a boldogsag mostanaban_bel_Levonat_2023-10-05.

pdf October 5, 2023

Egy négytagú családot látunk a vasárnapi ebédnél. A hat-

– Szedjetek még! – mondja az anya. – Nem azért főztem

kat a kalóriákat! Teljesen tönkreteszed magad! Már nem

– Azt tudjuk – szögezi le a fia. – Hetek, hónapok is

– Új fejlesztések – mormogja a fia. – De nem hiszem,

minc, hanem most! Most más már az élet! Tehát. Feléb-

szol neki, mondjuk azt, hogy amit érez, természetes, és

lene átélned ahelyett, hogy ülsz a széken, és nyomkodod

– Ne mondj semmi! – szól bele a lánya. – Van Japán-

– Anya! Ez nem kémfilm, hanem tanuló algoritmus.

bízni az idegenekben, ha vonattal megyek, de legyek

– De ki írja meg ezt ott bent? Egy másik ember?

– Pontosan! Ez ilyen demokratikus. De ez a szó is mást

Ebben a családban a generációk legalább megpróbálnak

Ha azt mondom, gyere,

Amikor az önvezető autókról olvasunk, ami olyan drága, hogy

– pláne annak, aki szeret vezetni –, hogy amit eddig filmeken

jes etikai megfontolásokkal lehet csak megalkotni azokat az

a boldog jövő. Meglehetősen riasztó arról hallani, hogy a

Valójában most is igaz, hogy sok dolog változik az életünk-

nénk valamelyiküket, hogy milyen technológiai folyamat zaj-

a vízhatlan zsákokat, matracokat, funkcionális ruhákat és

A pszichológiában a komfortzóna definícióját arra hasz-

tömege és adathalmazok mérlegelik, hogy mi lesz az, amitől

Milyen stratégiáink lehetnek?

A robotokkal létezés egyszerre lenyűgöző és szorongáskeltő

okoz. Nemrég egy beszélgetés közben felmerült, hogy ami-

A hétköznapi ember életében sincs jelen a fizika vagy

a tudatosság, az önfegyelem és a személyes jövő perspektí-

szintű jelenléte, akkor jobb lenne válaszokat és a segítségük-

„Nevem Robinette Broadhead, de ettől függetlenül hím­

meg az enyéimtől, hogy áttölteném őket őbelé. Ott volna

You might also like

„Nevem Robinette Broadhead, de ettől függetlenül hím