A pelikán vére

SUMONYI ZOLTÁN

A PELIKÁN VÉRE

(A pelikán vére I.)

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-502-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Sumonyi Zoltán

I.

SORKIPOLÁNY, 1566.

Öt lovas halad méltóságteljes ügetéssel a Rába partján, s ott, ahol a folyó egy kissé balra kanyarodik és belefolyik a Sorok nevű folyócska, az élen lovagló int a többieknek, hogy erre, kövessék csak, mert innen majd a Sorok partján folytatják az utat. A hirtelen irányváltoztatástól a mögöttük zörgő üres szekérnek kifarolnak a hátsó kerekei, újabb nagy adag port kotorva az út mentén fonnyadozó poros vadszederre. A lovas féloldalt hátrafordul, hogy követik-e a bajtársai, s ahogy fölnéz, a bal válla fölött megpillantja azt hatalmas öreg tölgyet, amelyet olyan sokszor megcsodált gyerekkorában: ezeréves fa?!

Egy kissé el is mosolyodik most ettől a régi emléktől, hogy milyen sokszor gondolkodott el erről s alkudozott is önmagával. Hiszen akkor ezt még Attila hunjai is láthatták?! Hát ez lehetetlen! – De legyen csak ötszáz éves, akkor is láthatta Szent István király és Szent László király! – Ám ha csak háromszáz, mert annyi azért biztosan megvan, hát akkor is még az Árpád– házi királyok korában ültethették! – Hanem hát mindegy is ez, ha a nép, az itteniek, de még a távolabbi falvak lakói is csak úgy emlegetik, hogy az ezeréves fa. És ki tudja, hogy már mióta, és bizonyára mindaddig így nevezik majd, amíg csak el nem korhad a két folyó árterületén.

A vezérlovas kissé megkönnyebbül ettől a gyerekkori emléktől, úgyhogy mély sóhaj szakad föl belőle, olyasféle, amilyen hüppögés után szokott fölszakadni a síró gyerekből, hogy azután már teljesen elfelejtse előbbi bánatát. Néhány percre most ő is megfeledkezett a mögötte zörgő üres szekérről, amely persze egyáltalában nem üres, – bár csak üres lenne! De gyász-kocsi az, temetési szekér, amely még attól is riasztóbb, hogy koporsó sincs rajta, csak egy kis selyemládika, s abban egy levágott fej.

Ettől aztán most újra elkomorul, lassabbra fogja a lovát, hogy a többiek beérhessék a szekérrel, s közben átnéz a Sorok túlsó partján elterülő erdős ligetre. Azt a szürkés-fehér kolostorromot vagy várromot keresi a borostyánnal benőtt kocsányos tölgyek között, amelyet az ősszel olyan gondosan körüljárt. Akkor, kerülgetve a süppedős zsombékokat, arra gondolt, hogy nyáron, ha kissé fölszárad a talaj, majd elhozza ide az építészt is, hogy megnézzék, érdemes-e valami várkastélyt építeni a klastrom alapjaira. Hiszen vár volt ez korábban is, a templomos lovagok építették még valamikor Imre király idejében. És éppen ez zavarja meg az emlékező öregeket, mert azt hiszik: ha templomosok, akkor nyilván csak klastrom lehetett. – Most aztán itt van ebben a szeptemberi nyárban, az őszi láp itt-ott cserepesre száradt, de neki kisebb gondja is nagyobb az építkezésnél.

– Nagyságos úr, bemegyünk-e Körmendre? – kérdezi mögötte az egyik kísérő katona.

– Körmendre? – riad föl a hadnagy. – Körmendre nem. Oda most éppen hogy nem!

– Csak azért, mert akkor itt megitathatnánk. Ezen a csendes kis folyóparton ni. Meg aztán, engedelmével, mi is haraphatnánk valamit. Már ha meg nem sértjük a nagyságos urat. Meg a méltóságos főkapitány úr emlékét… – mondja halkabban és ügyetlenül biccent a majdnem üres kocsi felé.

A nagyságos úr huszonnyolc év körüli bajuszos, barna férfi, s ha valaki nem nézné az öltözetét, a könnyű fövegén csillogó drágaköves forgót, hát inkább gondolná valami diáknak vagy külhoni prédikátornak. Gyűrűs jobb kezét kissé fölemeli, s úgy int előre, mintha eldobna valamit, ezzel jelezve, hogy még csak kövessék, – de ahogy közben bólint a fejével, abban már benne van az is, hogy igen, jól van, csak tud ő itt följebb egy alkalmasabb füves tisztást. Majd ott megállhatnak itatni.

Mert arra valóban nem is gondolt, hogy betérjenek Körmendre. Érdekes, ez még csak eszébe sem jutott, hogy Körmend is útba esik, mert annyira csak Sárvárt akarta elkerülni. Pontosabban a sárvári rokonságot, nem akart velük találkozni sem, nemhogy bemenni a várba, enni, inni, vendégeskedni. Arra most kivált nem alkalmasak a körülmények. Ahhoz most semmi kedve. Másokkal sem szeretne találkozni, senkivel, de a Nádasdykkal semmiképpen. Mert leginkább talán az ő kezük van benne ebben a közvetett gyilkosságban, mert minden az ő dühödt felbujtójuk lelkén szárad, azén a lelketlen prédikátorén, s csak másodsorban az ő saját családjának a bűne is ez a hősi halálba csomagolt testvérgyilkosság. Az ő apjáé is, meg a nagybátyjáé is, akik meg tudták volna akadályozni ezt a világraszóló gyalázatot. Az egész kereszténységnek ezt a szégyenét. – Igen, az egészét, amely végső soron most is a fejétől bűzlik, a Szent Római Birodalom császárától, aki szégyenszemre a mi királyunk. És akinek anyagi érdeke is fűződött ahhoz, hogy az a fej, amelyet most neki kell eljuttatni végső nyughelyére, elszakadjon a törzsétől. Iszonyatos!

Ettől a szótól, miközben meg is borzong, olyan indulattal rántja meg a kantárt, hogy a lova fölágaskodik, két hátsó lábán tesz egy fél fordulatot, s szembekerül a mögötte ügetőkkel.

– Itt, nagyságos úr? – kérdi az előbbi katona, és a menet megtorpan. A hadnagy körülnéz, aztán csak int, hogy igen, itt már megállhatnak.

Lapályos partszakasz ez a Sorok bal partján, s minthogy itt éppen egy kis balra-kanyart csinál a folyócska, a vize ki-kinyaldos erre a partra, úgyhogy ebben a száraz nyárutóban is kellemes pázsit borítja, le egészen a víztükörig. A hadnagy éppen leszállni készül a nyeregből, amikor máris ott terem a kíséretből egy katona, lesegíti, és már kapcsolja is a kantárt, lezabláz s kezdi megoldani a ló hasa alatt a hevedert. A fiatal hadnagy megköszöni, ezen a legényei mindig elcsodálkoznak, hogy mit köszönget nekik a nagyságos úr, hiszen ez a dolguk, meg szívesen is csinálják, szívesen szolgálnak neki, szívesebben, mint bárkinek, – dehát a hadnagy most is megköszöni, s mielőtt leülne a vízparton, még visszaszól.

– Előbb a kocsit! A lovak kibírják még a szomjúságot. A kocsit állítsátok odább, az árnyékba! Sehogyan se süssön rá a nap!

Mind a négy lovas ott serénykedik már a kocsi körül, irányítják a fogatost, betolatják egy fűzfa lombja alá, hogy szinte ki se látszik alóla, és mikor ezzel is megvannak, kifogják a lovakat, s azokat is följebb vezetik, együtt a hátasokkal. De ahhoz már két ember is elég, hárman hozzák az úti ládát, s kezdenek szépen a nagyságos úr előtt megteríteni. Zsírjában sült hideg libahús, kenyér, bor, egy szakajtó alma.

– Ezt az öreg nagyságos asszony küldte Németújvárból, tessék egészséggel fogyasztani! – Nekem csak inni adjatok, de ti azért egyétek nyugodtan!

A hadnagy félkönyékre dőlve elfordul a terítéktől, s belekortyol a borba. Az öreg nagyságos asszony! Hm. Az ő rideg, kérlelhetetlen anyja. Svetkovics Erzsébet. Tudta-e vajon, hogy miféle útra csomagol a fiának? Hogy miféle szállítmányt kell neki levinnie Csáktornyára a győri táborból? Meg is érdemelnék, hogy bemenjen vele Körmendre! Vagy inkább Németújvárba! Még leginkább oda. Az ősi sasfészekbe. Igen, odavinni ezt a selyemládikát, kitenni a lovagterem asztalára, hogy bontsák csak ki, s gyönyörködjenek benne! Az ő művük is, hát most nézegethetik! Meg borzonghatnak is rajta kéjesen, ahogy a nagy Ferenc bán meséin borzongott ő is annyiszor, amikor el szokta mondani Szapolyai János király történetét a Dózsa levágott fejével. Hogy Szapolyai mindig magával vitte a Dózsa fejét, ebédnél megteríttetett neki is, kitette az egyre rothadóbb fejet az asztalra, kínálgatta és vitatkozott vele. „Lásd be György, hogy nekem volt igazam! Lásd be!" – üvöltözte eszelősen. S ilyenkor a nagy Ferenc bán, az ő felkaroló nagybátyja is mindig megborzongott. Mert nemcsak ezeken a tébolyult lakomákon kellett jelen lennie, amikor még János király pártján volt, de ott volt mellette a temesvári táborban is, amikor végre legyőzték a félelmetes paraszt-királyt. Amikor élő testét megégették a tüzes székben, és félig nyers húsát megetették a katonáival. De a feje Szapolyainak kellett.

A hadnagy hirtelen mozdulattal földrelöttyinti a borát, felül s mintha fázna, összehúzott testtel kucorog a folyócska partján. Azon erőlködik, hogy csakis előre nézzen, se jobbra, se balra, de legfőbbképpen hátra ne, ahol a szekeret érzékeli, benne azzal a levágott fejjel, – az apósa fejével. Pedig hát látott ő már véresebb dolgokat is, érezte az eleven hús pörkölődő szagát, hallotta az üvöltözéseket Párizsban, Blois-ban, Amboise-ban, s végig a Loire mentén. S akkor az arcizma sem rándult. Igaz, nem is rándulhatott, ha nem akarta elárulni magát. És több mint egy évig kibírta. Most meg oldalt se bír pillantani, csak mereven néz előre, át a folyón, a fák közötti kicsi fehér templomra. Sorkipolány templomára. Ez vajon most melyik Istennek szolgál? A katolikusnak-e vagy már a protestánsnak. Nyilván a protestánsnak, mert ez már az ő családjáé. Mert innen már minden az ő családjának a birtoka.

II.

A CSALÁD

A Batthyány család most még csak valami negyven éve használja a németújvári előnevet, azóta, hogy az öreg Ferenc bán megkapta a németújvári birtokokat szegény Lajos királytól. Tehát úgy 1524-25 óta. Akkor még persze Batthyány Ferenc is fiatal ember volt, huszonhét-huszonnyolc éves, de már magas méltóságokat viselt: Vas vármegye főispánja, főpohárnok– és főtárnokmester, Jajcai bán s végül – még 1526 előtt – Horvátország bánja.

De a Batthyány nevet is csak az 1400-as évek elejétől kezdik használni, előbb csak előnévként a frissen megszerzett battyáni uradalom után, amelyet Zsigmond királytól kapott egy György nevű ősük 1398-ban. Ennek a György mesternek Albert nevű másodszülött fia szerepel pedig először úgy egy 1435-ben kelt okmányon, hogy „Albert de Batthyány et Kővágó-Eörs". Ám ez a Kővágó-Eörs meg itt íratik le utoljára, noha jó kétszáz évig ezt viselte a család. Egy Miske mester nevű ősük kapta a kővágóőrsi birtokot 1214-ben II. Endre királytól, a Balaton északi partján. S hozzá kisvártatva még Ederics várát is, amely tudvalévően csak néhány kilométerre volt Kővágóőrstől. Ebben a két helységnévben keresendő tehát a család eredete, s legkorábbról a XIII. században, úgyhogy valószínűleg semmi közük a kalandozások korának Őrs vezéréhez, aki a Leh-mezei csatában esett el, s hiába rajzoltatta meg a nagy Ferenc bán egyik deákjával olyan szépen a Batthyány-ak családfáját, fölmagasítva azt egészen a magyar honfoglalás felhőibe. Na de hát minden nagy család ezt csinálja. A megszerzett nagy vagyonhoz nagy múltat is kell prezentálni, különben még eszébe juthatna valakinek törvénytelenséget szimatolni a gazdagság mögött.

Hanem hát Ferenc bánnak már nemigen lett volna szüksége effajta hamisításokra; mert ha nem is viseltek vezető tisztségeket a Hunyadiak korában, s a címerük is Jagelló-adomány, azért már az ő apja, Batthyány Boldizsár is Jajcai bán volt, és ő az apja tisztét örökölte meg 1520-ban, alig huszonhárom évesen. Igaz, hogy akkor már a fiatal II. Lajos volt a király, akinek ő kora gyermekségétől játszó pajtása volt, s akinek éppen ezért őhozzá volt a legtöbb bizodalma egész környezetéből. Az uralkodó pedig, ahogy az illik is, ezt a kitüntető bizalmat aztán újabb tisztségekkel és birtokokkal is kifejezésre juttatta. Mint például az Újlaki Lőrinctől elvett németújvári uradalommal 1524-ben, a Nándorfehérvár elvesztéséért felelős Török Bálint birtokaiból pedig Enyinggel, Zamárdival s a hozzájuk tartozó száznegyvenöt faluval 1525-ben. De még ugyanekkor a horvát báni méltósággal is. És ezzel Batthyány Ferenc már az ország leggazdagabb birtokosává lett a még érintetlen Magyar Királyság utolsó esztendejében.

Csakhogy az országos vagyon és méltóság országos felelősséggel jár, és Ferenc bánnak alig egy évre rá megadatott a nagy lehetőség eme méltóság bizonyításra. Megadatott? Egyenesen fel is szólíttatott rá, méghozzá egyre sűrűbben és egyre sürgetőbben, végtére pedig szinte könyörögve, – személyesen a király által. 1526 március 29-e és augusztus 25-e között tizenegy levelet írt az uralkodó Batthyány-nak a török csapatok készülődéséről majd Szulejmán szultán közeledéséről, az utolsót már a mohácsi táborból, négy nappal a végzetes csata előtt: „Ma már írtunk egyszer nektek, és kamarásunkat küldtük hozzátok azzal a kéréssel, hogy siessetek mihozzánk. Most megint erre buzdítunk benneteket, és parancsoljuk nektek, hogy a leggyorsabban siessetek mihozzánk. Az ellenség szemünk láttára több helyen lángba borítja országunkat. Csak rátok várunk még, s mihelyt megérkeztek, Isten segedelmével megütközünk az ellenséggel. Siessetek tehát a leggyorsabban. Kelt mohácsi táborunkban, 1526. augusztus 25-én. Lajos király saját kezével. Gyorsan, gyorsan, gyorsan.

Úgy siessetek, hogy holnap hajnalban már itt legyetek, ha nem előbb."

Hát, előbb semmiképp, de még másnap hajnalra sem érkezhettek meg a horvát bán csapatai meg a szlavóniai rendek, ha csak négy nap múlva történt meg az a közmondásos ütközet. Akkor aztán egyetlen nap alatt elpusztult a magyar seregből tizenkétezer gyalogos, tízezer lovas, a főrangú és nemesi alvezérek és hadnagyok közül ötszázan, az esztergomi érsekkel együtt a váradi-, a győri-, a csanádi-, a boszniai– és a pécsi püspök valamint a fővezérséget is vállaló kalocsai érsek, továbbá az országbíró s végül a király. Egyetlen nap alatt összeomlott egy Közép-európai nagyhatalom.

De az isteni gondviselés kifürkészhetetlen akaratából az ütközetből élve menekült meg a horvát bán, a királyi testőrség parancsnoka és a koronaőr. És megmenekült – mert részt sem vett a csatában – az erdélyi vajda. Érintetlen hadseregével. És ha már ők ilyen-olyan módon, szerencsével vagy számítással túlélték azt az augusztus 29-i napot, hát övék a jövő. Néhány évtizedre legalább. Szapolyai János erdélyi vajdáé, Perényi Péter koronaőré, Török Bálint testőrparancsnoké, Batthyány Ferenc horvát báné. Most már csak az lesz a kérdés, hogy miként tudnak élni a jövőnek ezzel a lehetőségével.

A nagy Ferenc bán elég jól tudott. Mert amint észlelte, hogy Szapolyai János az ország egyetlen épen maradt seregével nem a visszavonuló török hadakat üldözi, de Buda felé tart, hogy ott elfoglalja a megüresedett királyi trónust, – azonnal átlátta a nemzeti királyválasztás szükségességét. Így rangjához illően jelent meg Székesfehérváron János király koronázására, s ennek az új király annyira megörült, hogy nyomban Batthyány-nak adományozta a felvidéki Késmárk városát harminc községgel. Aztán megerősíttetvén eddigi birtokaiban és tisztségeiben, a horvát bán haza indult Fehérvárról, rövid időre útba ejtve Pozsony várát is, ahol éppen a menekülő özvegy királyné megpihent. Mária királynét több mint tíz éve ismerte, azóta, hogy a kis Habsburg-lány gyermekként lett a szintén gyermek Lajos király hitvese, s éltek gyermek-párként a Bornemissza