Tegnapi újművészek

DÉNES ZSÓFIA

TEGNAPI ÚJMŰVÉSZEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-682-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

SALON DES INDÉPENDANTS 1911

A Szajna-parton a Pont Royalhoz értünk. Először jártam akkor Párizsban, és csak egy napja, hogy megérkeztem.

– Ugye, azért hívják Pont Royalnak ezt a hidat, mert ezen hajtottak át leggyakrabban a francia királyok és császárok? – kérdeztem Fréditől.

– Igen, ezért. Látod-e, amott a túlsó parton a Louvre, az egykori királyi rezidencia, és ott állt a közelben a Tuileriák palotája is, amely leégett. Csak a Tuileriák kertje maradt meg, no meg a kertje szélén, a Szajna-parton, az előtte húzódó gyepsétány, a Cours-la-Reine.

– Ahol ma ti vagytok a királyok. Igaz-e, Frédi?

Komoly képpel bólintott.

– Lehet, hogy igazad van. Annál is inkább, mert mi, Indépendants-művészek, vagyunk ma az Elutasítottak Szalonja. Az egykori Salon des Refusés. Akiket az akadémiák kidobnak, azok mindig királyok.

– Így értettem én is. Ti, kubisták.

– Ó, nemcsak mi, kubisták! Van ott még rengeteg más csodabogár. Majd meglátod. Tudnod kell, hogy ez az idei tárlat az Indépendants, vagyis a Független Művészek Szalonjának nem az első, de huszonhetedik kiállítása. És eddig ez a legnagyobb. 6745 művet mutat be. Meglátod, milyen fáradt leszel, mire bejárjuk.

Átértünk a hídon.

– No, hát mutasd, kérlek, hol a te híres szalonod háza. Én itt nem látok mást, mint egy cirkuszt. Egy óriás vándorcirkuszt, lehurkolt ponyvákkal. Ez bizonyára az amerikai Barnum és Bailey, amely nálunk is járt Magyarországon. Sok a vadállat benne.

– Hát ennek a cirkusznak is sok a vadállata – nevetett föl Frédi. – De azért ez mégis a Salon des Indépendants. Így engedélyezte nekünk nagy kegyesen Párizs város tanácsa. Éppen csak egy leponyvázott barakképítményt. Régebben ezt sem kaptuk. Két kertészeti üvegházat engedett át nekünk, abban állíthattunk ki. Ez itt, amit látsz, ez a cirkusz, már főúri szállás! Felső világítása van üvegből, oldalt a ponyvafalak esőtől-széltől védnek. Nem sejted, milyen büszkék vagyunk arra a haladásra, hogy saját helyiségünk van. Képzeld csak el, Párizs igazi művészei, így, tavasszal, a tárlat megnyitása előtt, megindulnak – ki-ki a maga kültelkéről, mert mi valamennyien szegények vagyunk –, szóval elindulunk kézikocsival vagy talicskával, és magunk gurítjuk ide műveinket a zsűri nélküli szalonba. Ha zsűri volna, valamennyiünket kizsűriznének, mert mi újat hozunk. Az új századot. Látod, az akadémia azt mondja: ez az, amit nem szabad. Mi azt feleljük: fütyülünk rá! És ezért is nincs nálunk zsűri. Itt néhány frankért bárki kiállíthat. És ezért is nincs nálunk nagyképűség. És azért is toljuk be mi magunk talicskán az „alkotásunkat, merthogy nem tűrjük meg a nagyképűséget. Várj csak! Épp tegnap hallottam egy Oroszországból idecseppent festőről, Chagallról. Németországban már dolgozott, de ide csak nemrégiben került. Olyan földhözragadt, hogy a legszegényebb művésztelepen lakik, kinn, a vaugirard-i vágóhíd mellett. Úgy mondják, a piaci kofák adnak neki egy-egy uborkát vagy káposztát, azon él… pedig igazán szépen dolgozik. Csak hát még semmi neve. És olyan új, amit csinál. Látomás. Belül igaz, de kívül… Természeten kívüli. Mindegy. Majd meglátod. Már van egy-két művészimádója, de azok épp olyan földhözragadtak, mint ő. Például Cendrars, a svájci vagány író. Fiatal nagyon, de talán már hallottál róla… Hát igen. Az bement hozzá a műhelyébe, és azt mondta neki: „Én segítek magának, hogy a képeit betolhassa a Szalonba, mert az messzire van innét. És segített.

Amióta hazulról elindultunk, Frédi folyton beszél, csupa ilyenfajta sztorit mond. Tetszenek nekem. Olyan más itt minden, ebben a légkörben, mint ami otthon, Pesten vett körül. Megint csak megszólal:

– Tudod, azért közöttünk is vannak nagyurak. Azok, akiknek van dohányuk, vagy van már műkereskedőjük, ami egyre megy. Azok egyszerűen fitymálnak bennünket. Vagy csak éppen a mi ponyvasátrunk nem felel meg nekik. Például: Picasso. Biztosan hallottál róla, hiszen ő a kubista vezér. Ő sem állít ki nálunk, mert ő már megél a műkereskedőiből és a gyűjtőiből. Tudod, az rang. Hát majd látsz többek között az én negyedemben is, a Montparnasse-on, két csodabogár műgyűjtőt. Amerikaiak, a Stein testvérek. Gyűrött kordbársonyban járnak, afféle munkászubbonyban és kitaposott szandálban. Nekik egészen mindegy, hogy olyan benyomást tesznek, mint a garasos bohémek. Remek képszimatjuk van, az autszeiderekre tesznek, akiknek még nincs nagy hitelük, de nagy lehetőség a jövőjük, ők voltak Picasso első műgyűjtői.

Szél kerekedett, kora májusi szél, elfújta a szavakat, és felém hozta a Szajna és a gyep víz- és földszagát. Frédi felhevült arca nyugodt lett. Én hangtalanul ujjongtam. Itt vagyok Párizsban, fejem búbjáig valami soha nem látott, nem hallott újban, tavaszban, elindulásban. Előttem az „Elutasítottak" sátra szabad ég alatt – és ez az egész nem más, mint a fiatalok, az újak úttörése, lázadása, forradalma.

Hat és fél ezer kép. Még egy perc, és meglátom, mit mondanak nekem, és mit is akarnak.

A NEGYVENEGYES TEREM

Beléptünk, és én szaladtam a képekhez. Vuillard, Bonnard, Vallotton, Toulouse-Lautrec…

Jane Avril képe előtt (Lautrecé volt) – a táncban feldobott láb és a gőgbe fagyott arc alatt: neki minden mindegy! – elkiáltottam magam:

– Csoda, látod, csoda! Imádja, de leleplezi. Elismeri, hogy ő, a táncosnő, maga a báj – de milyen igazat fest róla.

Hanem Frédi kérlelhetetlen volt.

– Várj – mondta. – Ne kiáltozz, és ne szaladj! Igen, ezek is nagy fiúk, nem mondom. De azt akarom, hogy előbb a legújabbat lásd.

Átmentünk néhány termen, ő csak vonszolt karomnál fogva, és én nyöszörögtem, mert meg akartam állni. A falakon Rouault, Matisse, Marquet, Derain, Othon Friesz, Camoin, Dufy és még sokan – ismert nevek.

– Természetesen ezeket meg is kell majd nézned, a Gustave Moreau-iskolát és az elindulást Cézanne-nal. A Nabis-kat, akik afféle próféták, és a Fauves-okat, a Vadállatokat. Hiszen ez is már faldöngetés volt. De most már többről van szó. Azt akarom, hogy elszédülj.

És vitt. Vitt egyenesen a 41-es terembe. Az azon a tavaszon már hírhedt volt, mert ott sűrűsödtek a kubisták. Akkor léptek először a nyilvánosság elé csoportosan, mint iskola és mozgalom. Nagymé­retű vásznakon vagy furnérlemezeken Braque, Gleizes, Metzinger, Lhote, Légér, Le Fauconnier, Delaunay, egyetlen nő: Marie Laurencin, és mások. Tizenhárman. Nyilván tévedésből Chagall is itt függött – és hát Reth. Barátom, aki kalauzolt, ő teljes joggal, mert százszázalékosan kubista volt. Réth Alfréd, vagyis Frédi, aki a termeken át idáig vonszolt, hogy egyszerre csak szembekerüljek a tizenegyes tavasz legforradalmibb megnyilatkozásával, a kubista piktúrával. Azt a szót, kubizmus, ismertem. Hogy Frédi is kubista, arról értesültem. De hogy a kubizmus, a festészeti irány milyen, amikor a valóságban ott függ, mint kép a falon, azt addig nem láttam, és nem is képzeltem el. Az a 41-es terem a Szajna-parti ponyvasátorban – 1911-ben – pesti fantáziának egyszerűen elképzelhetetlen volt.

Hogy akkor mit szóltam? Egy kukkot sem. Egyszerűen elszédültem.

– No, ülj le – mondta ő. – Ne sajnáld. Végy jó mélyen lélegzetet. Én hozok a büféből egy pohár ásványvizet. És a biztonság kedvéért… egy korty konyakot.

A jófiú elsietett, én pedig mozdulatlanul ültem a kubista képek varázsjelei között. Azt gondoltam:

Még ennek a Pestről, azaz Nagybányáról, Ferenczy Károly mellől hét éve idekerült Frédinek is már csak mértani ábrákból összerótt „csendéletét látom. Élet? Ahová csak nézek, köröket, szögleteket, gömböket, kúpokat, hengereket látok, mélységeket és domborulatokat, ritmikus váltakozásban, mégis úgy, hogy tisztán érzem a felépítésben az egyensúlyt: a harmóniát, szinte melodikus fogalmazásban. Ennek a képharmóniának „azért határozottan kelleme van.

Ha Frédi vásznára nézek, most már meglátom, hogy az anyagok mibenlétét is sugalmazza. Tojáshéjszíne talán kerámia. Ónos ezüstszíne, úgy hiszem, bádog. Pasztellzöldje netán festett fa, mert úgy hat, mint egy asztallap. Jó színek így együtt. Hogy mit akar ezzel mondani? (Ebben a 41-es teremben nagyon újonc vagyok!) Talán éppen csak annyit, hogy maga a kép, mint konstrukció, mint az egymást kiegészítő tárgyak összeilleszkedése, egyensúlyban van. Ez itt az arányok mérkőzése.

Persze ennek az egyensúlynak megadásához – és most a körös-körül látható kubista képekről beszélek – pontos mesterségtudás kell. Hasonló ahhoz, amilyen a kötéltáncosé, amikor hibátlanul egyensúlyoz át a kötélen. Mesterségtudás, mívesmesteri kéz. És minél többet nézem ezt az ábrázolt világot – még valami plusz. Ezt azonban most nem tudom meghatározni. Ehhez még nem értek. Ehhez hosszabb ideig kell Párizsban élnem.

Ha a szomszéd falra nézek, ott Braque képét találom. Hasonló Réth képéhez, a testvére. Mégis egé­szen más. Ez csupa fa alkatrész, szétbontott bútor, egy negyed asztal, háromnegyed szék és még sok asztaloskellék egymásba épített csendélete. Egyszerű harmónia, puritán zengésű kompozíció. Egyik festő sem befolyásolhatta a másikat, hiszen egy időben készültek ezek a képek, de egyazon festői szándék szülöttei. És egy városé. Egyetlenegyé. Párizsé…

Elfáradtam, a fejem is zúg. Jót tesz a kupica konyak és a pohár víz. Megjön a bátorságom. Bizony, itt tanulni kell! Újat, soha nem látottat. Haladni kell Párizzsal. A festőforradalommal. Gyerünk! Érzem, hogy itt a XX. század indult el, és egyszeribe tudom, nincs másképp, nekem is ez az utam.

Tovább nézem a 41-es teremben a képeket. Mindegyik másképpen kockázott. Cub azt jelenti franciául: kocka. Innen a szó, hogy cubiste = kubista.

Például La Fresnaye erdőrészlete (Fák alatt) vastag és vékony vonalakból áll (téglányok, és gyufaszálak), lombkoronákkal, amik csak gömbök, és egy kis víz partjaival, amik csak hengerszeletek. Megint csupán a belső egyensúly a fontos. Az teszi harmonikussá a képet.

Gleizes viszont figurális kompozíciót küldött be, két elmosódó arcú férfit, afféle vagány alakokat ködös térségben, körülöleli őket valami csigaszerű tekervény (talán örvényt jelent, talán csak mértani körvonalat), ezt tarkítják pettyek és pálcikák – és a kép ezekkel az építőelemekkel sikerrel megformálta kubista jellegét. Le Fauconnier Termékenysége több természeti elemet őrzött meg, bár ő is kockákra bontja, amit lát, így illeszti össze képpé. Az egésznek himnikus kifejezése van, az élet folytonosságának pátosz nélküli kockajátéka.

– Nézd még meg Marie Laurencin képét, fiatal leányok körtáncát – figyelmeztet Frédi –, nem kubista kép, nem is valami jó kép, de ő a mi nagy esztétánk és elméleti mesterünk Apollinaire szőke, karcsú és elegáns barátnője. Mi nagyra becsüljük Apollinaire-t, és ő követeli, hogy Laurencint ideakasszuk közénk. Hát itt van. Cocteau nemrégiben azt írta róla: „Szegény őzike, aki a Fauves-ok és a kubisták közé szorult, mit tehet róla, hogy oda került?" De mit szólsz a 41-es teremhez? A lényegéhez, a magjához?

– Nem azt mondom, hogy nekem a lényegből minden tetszik. Nekem ennyi geometriához szoknom kell. Idővel, bizonyára, sok mindenre