Egy halott naplója

drMáriás

EGY HALOTT NAPLÓJA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

978-963-344-772-7

©Fapadoskonyv.hu Kft.

© drMáriás

I

Ma reggel meghaltam. Szinte ugyanakkor, amikor egyébként szoktam felkelni, de most elfogyott az erőm, s a vörös ég hajnali fényeinek beszűrődése után már nem tudtam lábra állni, sőt, megmozdulni se. A halál úgy jött, ahogy a legkevésbé vártam. Nem volt benne semmi különös, semmi izgalmas, semmi meghökkentő vagy ijesztő.

Feleségem, gyerekeim még aludtak, s nekem még ekkor is azon járt az eszem, hogy még mi minden tennivalóm lenne még ezen a világon, különösen a boltban, ahol dolgozom. Időben megérkezni, a nyomtatványboltot kikulcsolni, a kasszát leellenőrizni, a linóleumpadlót felmosni, az árút a polcokra helyezni vagy a raktárba pakolni. De így, hogy az élet tudatta velem, hogy már nincs szüksége rám, hogy amennyit tudott, felhasznált belőlem, s én is kivettem belőle, amennyit megadott, azt a néhány nőt, barátot, élményt, ami egy átlagos életet, mint amilyen az enyém hivatalból kitesz, így már mindennek vége.

Az életem egyszerű és szép volt, nem panaszkodhatok. A sok hétköznapi gond mellé kaptam egy feleséget, két gyermeket, s egy jó állást bolti eladóként. Maga az eladás sohasem érdekelt, hogy mit adok és mennyiért, s miként lehetne a számok között rejlő ravaszságból meggazdagodni, sokkal inkább a papírbolt szaga, a furcsa, rejtélyes és mindig változó nyomtatványok, amelyekért az emberek nap, mint nap izgatottan jönnek, hogy ügyes-bajos ügyeiket elintézzék, reménytelen küzdelmüket a nagy, ismeretlen gépezettel, a rendszerrel szemben megvívják.

A halál ezzel szemben sohasem tűnt izgalmas témának. Túl ismeretlen volt ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Valami óhatatlan végső veszteségnek tűnt, amikor mindaz, amit az ember addig tett, hirtelen feleslegessé válik. De akkor mi értelme az életnek, ha úgyis tudjuk, hogy előbb-utóbb kizárnak minket ebből az amúgy is fárasztó, végső soron kilátástalan, nem túl izgalmas játékból?

Felkeltem, nagyot nyújtóztam holt testem másolatában, amely továbbra is ott feküdt, akár egy feleslegessé vált zsák az ágyon. Feleségemet óvatosan megcsókoltam, benéztem a gyerekekhez, betakartam őket, összecsomagoltam, felöltöztem, s elindultam.

II

Elindultam a lakásból, amelyben oly hosszú éveket töltöttem búcsúzva mindattól, amit e házban megéltem. A tolókocsis szomszédasszonytól, aki időnként fülsiketítő hangján kiabált, a gondnoktól, aki éjjeleken át nyugtalanul üldögélt a körfolyosón sámliján, gyermekeim gyermekkorától, földszinti munkahelyemtől, ahol már most égtek a lámpák.

Sajnáltam feleségemet, hogy majd ott találja maga mellett kihűlt, megmerevedett testemet, s majd szegényre hárul a sok gond mellé a temetésem megszervezése is. Biztosan neheztelni fog rám, hogy ilyen korán mentem el őt egyedül hagyva, így mindaz, amit egymásban megszoktunk majd hiányzik neki, a szavak, a pillantások, a mozdulatok, mindaz, ami már eggyé kovácsolt kettőnket.

Ahogy kiléptem az utcára körülnéztem. Láttam a még élő embereket, akik munkahelyeikre siettek, s láttam néhány magamfajta halott embert is, akik sápadtabbak voltak, mint az élők. Mintha egyszerűen kihűltek és megkönnyebbültek volna valami olyan tehertől, amely eddig a vállukat nyomta.

A ház falának dőlve várakoztam, majd egy busz állt meg előttem. A sofőr intett, hogy szálljak fel, felszálltam, s elindultunk.

III

A buszon hozzám hasonló friss holtak utaztak. Néhányan szomorúan merengtek, fájt még nekik az elválás szeretteiktől, mások meg jókat vihogva ugratták egymást, láthatóan pompásan érezték magukat. Különösen két középkorú, gengszterforma férfi hangoskodott, akik egy magasra tupírozott hajú szőke nő kétoldalán álltak, kézfejükön aranyórák csillogtak míg sörösüvegeiket markolászták, a nő meg csak mosolygott, s villogott pillantásával hol az egyik, hol a másik arcába.

A busz hátsó része felé vettem az irányt, s lehuppantam egy ülésre. Még felvett néhány utast, majd miután kihajtottunk a városból hosszan kapaszkodtunk egy szerpentinen felfelé. A fás, bokros táj lassan elfogyott, s köves, sziklás vidéken haladtunk tovább, majd végül megérkeztünk egy hatalmas raktárszerű épület elé. A sofőr kinyitotta az ajtót, leszálltunk, névsorolvasás következett, s miután minden rendben volt, mutatták az utat, merre menjünk tovább.

IV

Az épület olyan volt belül, mint egy hatalmas repülőtér váróterme. Idős nők és férfiak várakoztak türelmesen, nők nyugtalan gyerekeiknek viselték gondját, középkorú férfiak siettek ide-oda intézkedve.

A mi csoportunkkal egy fiatal nőt bíztak meg. Kedvesen fogadott minket, leültetett, s egy köteg nyomtatványt osztott szét közöttünk, majd megkért, hogy pontosan és minél gyorsabban töltsünk ki. A társaság kissé zúgolódott, de fogta a papírokat, tollakat, s hozzálátott.

Nem volt nehéz. Név, családi állapot, végzettség, foglakozás, munkahelyek felsorolása, érdeklődési körök, szabadidős tevékenységek satöbbi. Átadtuk a nőnek a kitöltött nyomtatványokat, s ő mosolyogva mutatta, hogy merre kövessük.

Hosszú gyaloglás után a csarnok hatalmas, zsúfolt terén át egy hatalmas pályaudvarra érkeztünk, ahol már várt a buszunk. Beültünk, s már indultunk is tovább.

V

Néhány óra utazás után egy újabb hatalmas csarnokhoz érkeztünk. Már teljesen beesteledett, amikor kiszálltunk. Egy hatvan év körüli kövér férfi fogadott minket fehér munkaköpenyben mosolyogva, s intett, hogy kövessük.

Beléptünk a hatalmas csarnokba, ahol egy folyosón annak hátsó részébe vezetett minket. A folyosóról ajtók nyíltak mindkét oldalon.

– Foglalják el új lakhelyeiket! – mondta. – Kétoldalt nyílnak. Teljesen mindegy, hogy ki melyiket választja, mind egyforma. Pihenjék ki magukat jól, ma sokat utaztak, biztosan fáradtak. Holnap viszont már kezdik a munkát, s bizony szükségük lesz erejükre, tudásukra, kitartásukra. Egy hatalmas áruházba lettek beosztva, itt fognak dolgozni. A többit majd holnap.

Az emberek benyitottak a szobákba, hogy kiderítsék, melyik a kényelmesebb, nagyobb, jobban felszerelt, de miután megbizonyosodtak, hogy mind egyforma, egykedvűen foglalták el őket, majd perceken belül kezdtek visszaszivárogtak a folyosóra.

– Micsoda kitolás ez, hogy itt dolgozni kell? – tört ki az egyik karórás. – Még hogy dolgozzak? Nem azért döglöttem meg, hogy itt szívjak! Mi a szar ez az egész?

– Lehet, hogy ez valami próba. – válaszolta a szőke nő. – Megvizsgálják, hogy milyenek vagyunk, mire vagyunk alkalmasak, aztán majd a szépeket és okosakat továbbküldik jobb helyre. Az kizárt, hogy itt dolgoznunk kelljen.

– Panaszt teszünk! Vagy megszökünk! – folytatta a karórás. – Nem azért hajtottam neki az autómat a fának, hogy most itt melózzak! Majd megdumálom a dagadtat, hogy intézzen nekünk valami jobbat. Te, nem jössz át megnézni a szobámat?

A nő elmosolyodott és bement. A többiek még egy ideig tanácstalanul álltak a folyosón, majd nyugovóra tértek.

A lakás kicsi volt, de kényelmes. Az előszobában egy jókora szekrény állt, benne fehér köpenyek, egyszerű ruhák mindenféle méretben. Választottam magamnak másnapra nadrágot, inget, köpenyt, kikészítettem őket egy székre, lezuhanyoztam, lefeküdtem, s elaludtam.

VI

Iszonyatos hangokra ébredtem. Egy vékony, idegesítő női hang sípolt valami himnusszerű dalt. Megviselt az utazás, fájt mindenem, s most ez a szörnyű zene nem hagyott aludni! Pokolra kerültem volna? Nem hiszem, úgy tűnik, hogy itt mindenki ugyanoda kerül!

Benyitottak a szobámba, felkapcsolták a lámpát. A szemembe vakító fény mögül egy karcsú, vörös nőt vettem ki, aki sportruhában feszített.

– Hat óra van! Felkelni gyorsan! Kezdődik a napi torna! Öt perced van, hogy kint legyél a szobád előtt! – mondta katonásan.

Felkeltem, előkotortam a szekrényből valami sportcuccot, felvettem, s kiléptem a szobámból. A többiek is lassan előmásztak, s kába arccal vártak a szobáik előtt, majd megjelent a tornatanárnőnk, intett, s követtük.

Kiléptünk a csarnokból. Még sötét volt, nem láttunk semmit, csak a fényárban úszó épületet, a körülötte megvilágított utat, s a csarnok előtt sorakozó teherautókat.

A csarnok körül futottunk a hideg, felszálló ködben, amelybe gőzölgő leheletünket fújtuk. Fárasztó volt, sokan prüszköltek, nyögtek, de edzőnk nem engedett a tempóból. Miután háromszor megkerültük az épületet a parkolóban álltunk meg, s ott végeztünk gyakorlatokat. A nő mutatta, hogy milyen terpesz, milyen mozgás, s mi hangtalanul követtük. Akinek nem ment, ahhoz odalépett, segített. Türelmes volt és rendíthetetlen. egvártuk, míg mindenki befejezte a gyakorlatokat, majd futva tértünk vissza a lakórészbe.

– Most gyorsan mosdjatok meg, öltözzetek fel a szobában található ruhákba, öltsetek fehér köpenyeket, csomagoljátok be hozott cuccaitokat az ágy alatt található fehér zsákokba, s miután szobáitokat rendberaktátok, menjetek az cuccaitokkal ebédlőbe! Erre tizenöt percet kaptok, aki elkésik, büntetésben részesül!

Elkezdődött a pánikos versengés. Megmosdottunk, felöltözködtünk, rendet raktunk, majd összegyűjtött holminkkal az ebédlőbe rohantunk.

A hatalmas, fehér teremben hosszú asztalok sorakoztak. A végén egy hatalmas tábla lógott a falon, amely előtt a busznál bennünket fogadó kövér férfi állt. Amikor már mindannyian ott voltunk,  a terem hátsó része felé intett, ahol az étkeztető sor állt. Odarohantunk, tálcáinkra ételt, italt raktunk, majd visszaültünk az asztalokhoz, s csendben hozzáláttunk a reggelihez, míg a kövér felügyelő magabiztos beszélt szólt hozzánk.

– Üdvözlöm új otthonukban! Igen szerencsésnek mondhatják magukat, mert a túlvilág egyik legjobb helyére lettek beosztva, a Mennyország Áruházlánc legremekebb egységébe a Tejút-csarnokba, ahol valamennyien dolgozni fognak!

A Tejút-csarnokot azért hozták létre, hogy a túlvilágon élő és dolgozó emberek minden igényét kielégítse. Azáltal, hogy minden vevőnket egyre jobb minőségű áruval látja el, ők is egyre jobban végzik hétköznapi munkájukat, s így halad feltartóztathatatlanul előre a fejlődés itt a mennyországban. S hogy mi mindent nyújtunk vevőinknek? Vitamindús élelmiszereket, kiváló minőségű munkaeszközöket, a legizgalmasabb szórakoztatóberendezéseket, a legkiválóbb szolgáltatásokat, s még oly sok mindent, amit felsorolni is nehéz, s mindezt a legjobb áron!

Hatalmas áruházunk különböző részlegeibe fogjuk magukat beosztani, ahol új és izgalmas munkákat végeznek majd. Rakodnak, takarítanak, címkéznek, polcrahelyezik az árut, ilyesmi. Nem nehéz munka, sőt kellemes, hisz a legnagyszerűbb áruval lesznek kapcsolatban egész nap.

Cégünk kiváló szervezettségének, nagy tapasztalatának és irántuk való elkötelezettségének köszönhetően valamennyien továbbképzésben is részesülhetnek, minek következtében majd új munkaköröket is kaphatnak, s ki tudja, egy napon talán annyit lépnek előre a beosztotti ranglétrán, hogy valamelyikük ennek a csodálatos áruháznak az igazgatója lesz. Nálunk minden lehetséges, minden csakis Önökön múlik! De azt is el kell mondanom, hogy aki nem dolgozik rendesen, az elveszti munkahelyét, ezáltal kényelmes lakosztályát is, s jóval rosszabb helyre kerül.

Most kiosztom a munkalapjaikat, amelyen majd megtalálnak minden szükségeset ahhoz, hogy megtudják, hol kell jelentkezniük a reggeli után. Munkaidejük hét órakor kezdődik, s este kilencig tart. Ez idővel változhat, rövidebb vagy hosszabb is lehet, minden azon múlik, hogy milyen eredményeket mutatnak fel!

Elhűlve hallgattuk. Amikor kiosztotta a lapokat, magam elé meredve olvastam a rajta álló szöveget: negyvenkét éves, közepes munkabírású, közepesen képzett, munkahelyi beosztás: zöldséges részleg.

VII

Sietve fejeztük be a reggelit, leadtuk a tálcákat, s rohantunk új munkahelyünk irányában. A szobáink folyosójáról egy újabb, nagyon széles folyosó nyílt, amelyen már hozták, vitték az árukat a szállítmányozók. Átsiettünk rajta, majd egy hatalmas kapun túljutva beérkeztünk az áruházi csarnokba.

A terem méretei leírhatatlanok voltak. A világ legnagyobb repülőterénél is megannyiszor nagyobb raktár volt ez, amelyben végtelen sorokban álltak a polcok. Egy áruszállító kocsin üldögélő idős férfi intett, odamentünk, felültetett kis járművére és elindultunk, hogy szétszállítson bennünket az elképesztő tér kiismerhetetlen sorai között, s pillanatokon belül letett távolra eső új munkahelyemnél.

Az átláthatatlannak tűnő részleg polcain, hatalmas ládáiban megannyi fajta krumpli sorakozott mindenféle nagyságú kiszerelésben, színben, nevekkel, származási helyekkel, majd mellette egy másikon megannyi fajta alma, majd a következőn sárgarépa, káposzta, hagyma, a másik irányban uborkák, paprikák, paradicsomok, banánok, ananászok, kókuszdiók és még megannyi termény a beláthatatlan számú polcon halálszigorú logikával rendszerezett sorrendben.

Egy kis