Oroszlánkórus

Dragomán György

Oroszlánkórus

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Dragomán György, 2015

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

Felelős szerkesztő Turi Tímea

A borítót Pintér József tervezte

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

ISBN 978-963-14-3351-7

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft., 2015

www.ekonyv.hu

Fiaimnak

TARTALOM

Vasvonó

Cry me a river

A seprű

Húsleves

Hevimetál

Limon con Sal

A hangdobozok

Puerta del Sol

Rosszaságok

Extra Brut

Karcsika

Bы выезжаете из американского сектора

Jég

Szkander, Párizs, pucér nő

Medvetánc

Keringő

A rendszer és ellenségei

Poszthumán randi

Szeánsz

Nulla-nulla-nulla-nulla-nulla

Ultrahang

Füles fotel

Adrenalin

Mennyből az angyal

Fehérarc

Halleves

Adatmentés

Kandúr

Örökség

A varázstábla

VASVONÓ

Hajnalban, amikor kiráz az ágyból, Apám azt mondja, tudja, hogy fáradt vagyok, tudja, hogy alig állok már a lábamon, de nincs mit csinálni, muszáj gyakorolni, minden percet, minden pillanatot ki kell használni, mert nincsen már sok időm, egy hónap nem sok, és itt lesz a tizenharmadik születésnapom, és akkor el fog jönni a fekete hegedűs, hogy levizsgáztasson, úgyhogy addig egyfolytában gyakorolni kell, addig, amikor nem alszunk, akkor gyakorolunk, muszáj, mert nem akarja, hogy én is úgy járjak, ahogy ő járt.

Apám elém tartja a két kezét, az ujjai görbék és göcsörtösek, mint a tiszafa gyökerei, azt mondja, nem is vizsga lesz az, hanem verseny, versenyt kell majd játsszak a fekete hegedűssel, ide fog állni a szoba közepébe és el fog játszani valamit, egyet a hetvenhét nótából, és azt nekem utána kell majd játszani, és ha jobban játszom, mint ő, akkor nekem adja a hegedűjét, a hegedűjét és a vonóját is, aztán kimegy a szobából, felfut a kiszáradt körtefa tetejére, és kitárja a kabátja szárnyait, és elrepül, és nem jön vissza soha többet, de ha nem, akkor mind összetöri az ujjaimat a vasalt vonójával, és nemcsak az ujjaimat, hanem az összes kicsi csontot, ami a kezemben van, úgyhogy soha többet nem foghatok se vonót, se hegedűt a kezembe, úgyhogy jobb lesz, ha rendesen dolgozok, nem sunnyogok és nem csalok, mert különben búcsút mondhatok a drágalátos kicsi ujjacskáimnak.

Apám a hintaszékben ül, a régi vonót rázza, azzal vezényel, úgy mondja, hogy álljak meg, és kezdjem elölről, vagy azt, hogy még egyszer, vagy azt, hogy gyorsabban, vagy azt, hogy lassabban, de főleg azt, hogy nem jó, nem jó, hát nem hallom, hogy nem jó, nyissam már ki a fülemet, mégiscsak az ő fia vagyok, nem lehetek ennyire süket.

A hintaszék ide-oda görög a kopott perzsán, olyan, mintha egy nagy metronóm lenne, a szőnyeg alatt ütemre nyikorognak a padló deszkái, Apám azt mondja, tudja, hogy nagyon nehéz, de ne féljek, mert onnan kezdve, hogy megszülettem, arra készít, hogy legyőzzem a fekete hegedűst, a vonó is azért áll olyan szépen a kezemben, mert még járni se tudtam, amikor már a kezembe adott egyet, amilyen kicsi mutuj voltam, nem is akartam megfogni, de ő szépen a kezemhez bogozta, jó ragacsos gyantás gézzel, hogy ne tudjam eldobni, hanem szokjam csak meg szépen a súlyát és a fogását, mert ő már akkor is tudta, hogy minden perc drága, minden pillanatot ki kell használni.

Amikor a gyorsabb nótákat gyakorlom, Apám hintaszéke is pattogósabban pörög előre-hátra, rám kiált, hogy tartsam szépen a ritmust, gondoljak a fekete hegedűsre, azt hiszem, hogy ez rendes gyakorlás, hát tudjam meg, hogy a fekete hegedűs minden éjjel kint a keresztúton gyakorol, háttal a holdnak, úgy, hogy lássa az út porába vetülni a vonója árnyékát, hogyha elég gyorsan játszik, akkor az árnyéka nem tudja már követni, leszakad a vonóról és ott marad a porban, mintha csak egy elnyújtott fekete pocsolya lenne, képzeljem el, hogy én is olyan gyors vagyok. Amikor Apám erről mesél, néha kimászik a hintaszékből, odaáll a hátam mögé, és felkapcsolja a tízelemes xenonégős viharlámpáját, és rám világít vele úgy, hogy rávetüljön feketén a falra az árnyékom, és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy én vagyok a fekete hegedűs, úgy mozgassam a kezem, mintha nem is az enyém lenne, és olyankor mindig a falat nézem, és a falon az árnyékomat, s várom, hogy egyszer megálljon, de az nem áll meg sosem.

Apám azt mondja, amikor játszok, semmi se szabad hogy megzavarjon, néha a szemembe világít a viharlámpával, máskor a fülembe fúj a biciklipumpával, vagy kereplővel a kezében ugrál körülöttem, olyan is van, hogy behozza a kutya láncát, beteszi a mosófazékba, és azt rázza tiszta erőből, azt mondja, muszáj hogy megszokjam, mert a fekete hegedűs majd szelet kavar körülöttem, olyan lesz, mintha varjak meg denevérek röpködnének és csapkodnának az arcom előtt, de én akkor sem hibázhatok.

Apám ott ugrál körülöttem a mosófazékkal, nagyon hangosan csörög benne a lánc, de Apám azt is túlkiabálja, a fekete hegedűsről mesél, arról, hogy mindig kimegy a temetőbe éjfélkor, és ott húzza, arról, hogy felébreszti a szellemeket, és a szellemek fel is ébrednek, úgy zúgnak körülötte, mint a legnagyobb szélvihar, és ha csak egy hamis hangot is játszana, mindjárt elvinnék magukkal be a föld alá, de a fekete hegedűs sose ijed meg, vagy ha meg is ijed, akkor se látszik rajta, hanem megtáncoltatja a szellemeket, és ha elege lesz belőlük, akkor elkezd visszafele játszani, és akkor a szellemeknek nincsen mit csinálni, vissza kell nekik menni a föld alá, bizony, hogyha visszafele játszik, akkor a fekete hegedűs még a legnagyobb vihart is el tudja mulasztani és a felhőket is szét tudja oszlatni, hogyha akarná, még a betegeket is meg tudná gyógyítani, mert olyan ereje van a vonójának.

Apám azt mondja, úgy kell tudjam mind a hetvenhét nótát, hogy behunyt szemmel is oda-vissza el kell tudjam játszani mindegyiket, még akkor is, hogyha a legmélyebb álmomból ébreszt fel, és sokszor tényleg fel is ébreszt, vizes ruhával dörzsöli az arcom, meg se várja, amíg felülök az ágyon, már adja is a kezembe a hegedűt meg a vonót, és mondja a dal címét, van, hogy ki se kelek az ágyból, úgy játszok fekve, Apám azt mondja, jól csinálom, de tudjam meg, hogy a fekete hegedűs fejjel lefele lógva is tud játszani, van, hogy felszalad a legmagasabb fenyőfák legtetejére, beakasztja a csizmáját a legkisebb ágakba, és hanyatt veti magát a puha fenyőágakra, és ottan játszik, de úgy, hogy mind kinyílnak a fákon a tobozok, és mind kipörög belőlük a fenyőmag, bele egyenesen a szájába.

Apám azt mondja, most már evés közben is játszani kell, ha a fekete hegedűs tud enni közben, akkor énnekem is tudni kell, kicsi golyókat gyúr nekem a grízes tésztából, a levegőbe dobja őket, van, amelyiket a számmal kapom el, van, amelyiket a vonómmal vagy a könyökömmel pattintom a számba, Apám akkor se dicsér meg, hogyha egyet se ejtek le, nem mondja, hogy ügyes vagyok, hanem csak bólint egyet, onnan tudom, hogy azért mégis elégedett, hogy finom sós tökmagot pöcköl a számba, jó málnaízű savanyúcukorkát dob a levegőbe.

Csak akkor pihenhetek, hogyha görcsöt kapok, olyankor Apám lefektet a padlóra, és addig masszíroz dióolajjal, amíg ki nem áll a görcs belőlem, de masszírozás közben is a fekete hegedűsről mesél, arról, hogy azt beszélik, a fekete hegedűs a hegyen túl lakik a régi üveggyár padlásán, amikor nagy nehezen meggyógyult a keze, elmentek oda, ő és a legjobb barátja, hogy ellopják a hegedűjét, szombaton mentek, mert szombaton a fekete hegedűs nem zenél, hanem kakaskukorékolástól kakaskukorékolásig végigalussza az egész napot és az egész éjszakát, és meg is találták az üveggyárat, és hallották is a fekete hegedűs hortyogását, épp csak a kaput nem találták meg az üveggyár téglakerítésén, hanem csak mentek ott körülötte, körbe-körbe, hol az egyik irányba, hol a másikba, egész, amíg a kakas el nem kukorékolta magát.

Akkor se szabad megálljak, hogyha elszakad a hegedűmön a húr, nagyon jó húrok pedig, sokat kibírnak, fekete kos beléből és keresztespók hálójából sodorta mindegyiket Apám, de azért egyszer-egyszer ezek is elpattannak, Apám azt mondja, ő azzal járta meg, hogy leengedte a hegedűt, amikor egyszerre két húr pattant el rajta, de énnekem nem szabad, az a lényeg, hogy akármi történjen, a szemem se rebbenjen, játszani kell tovább, amíg csak egy húr is marad a hegedűn, sőt még azután is, egész addig, amíg véget nem ér a nóta. Van, amikor el is vág egy-egy húrt a nagy szabóollóval, hogy szokjam, olyankor olyan magasan kell játsszak, hogy csikorog bele a fogunk és cseng tőle a fülünk, de akkor se állok meg.

Amikor már annyira fáradt vagyok, hogy szinte nem is tudok játszani, kimegyünk az udvarra, Apám segít beülni a mosdótálba, amit a veder helyére szerelt fel, a kút láncára, aztán leenged a kútba, egészen le, addig, amíg a talpam már szinte éri a vizet, azért, hogy a kút hidege új erőt adjon. Ott lent a legnehezebb hegedülni, mert olyan hangosan csobog és visszhangzik minden körülöttem, mintha tényleg szélvihar lenne, ide-oda hintázik a lánc, de akkor is játszom, és nem hagyom abba, hátrahajlok a víz fölé, úgy, ahogy Apám tanította, hagyom, hogy a mohos hideg lehűtse a tarkómat, aztán felnézek az ég kicsi kék karikájára. Erősen szorítom a vonót, Apám ujjaira gondolok, arra, amit a kutunkról mondott, hogy az olyan mély, hogy nappal is megláthatom belőle a csillagokat és a fekete eget, erősen megrezgetem a kis gét, de úgy, hogy belebizseregjen az állam és az egész fejem, elképzelem, hogy ott fent az ég elfeketedik, és megjelenik rajta a Göncöl rúdja.

Apám, amikor felhúz, megkérdezi, hogy láttam-e a csillagokat, a kék égre gondolok, aztán azt mondom, hogy igen, Apám akkor rám mosolyog, úgy szikráznak a fényben a fogai, mintha mind tiszta aranyból lennének, beletúr a hajamba a görbe ujjaival, aztán azt mondja, hogy akkor jól van, akkor nagyon jól van, akkor száz százalék, hogy nem lesz semmi baj.

CRY ME A RIVER

(Lámpaláz)

Amikor először álltam ki a színpadra, az egész nézőtér zsongott és zúgott, mint a tenger, és akkor egyszer csak azt éreztem, hogy a parton állok, és felém rohan a tajtékos szürke hullám, felkap és megpördít és nekicsap a szikláknak, azt éreztem, hogy nem fog kijönni hang a torkomon, egyáltalán nem fogok tudni énekelni, végem van, kész vagyok.

Felemeltem a fejem és belenéztem a reflektorba, a fehér fény egészen elvakított, elvakított és megfagyasztott, olyan volt, mintha egy tükörbe néztem volna, láttam magam, és tudtam, hogy ez nem fog menni, én csak egy hosszú kezű és hosszú lábú, idétlen kamasz lány vagyok, és hiába a magassarkú és hiába a fellépőruha, akkor is csak egy gyerek vagyok, nincs itt semmi keresnivalóm, és akkor lehunytam a szemem, és a szemhéjam mögött ott volt narancssárgán és zölden a lámpafény, és akkor én azt gondoltam, hogy az a nap, a napot látom, ahogy kibukik a tengerből, hogy forrón átmelegítsen, hogy maga felé húzzon, hogy maga felé rántson, és akkor éreztem, hogy én vagyok a tenger, bennem van a hullám, és éreztem, hogy szétnyílik az ajkam, és valahonnan mélyről feltör belőlem az ének, nem hangosan, hanem úgy, ahogy kell, visszafogott, feszes szenvedéllyel, hallottam, hogy megszólal mögöttem a nagybőgő és a dob és a zongora, de nem is a saját hangomra figyeltem és nem is a zenére, hanem csak arra, ahogy a közönség egyszerre elhallgat, mintha egyszerre fojtották volna vissza a lélegzetüket, és akkor hirtelen azt éreztem, hogy most már minden jó lesz, nem számít, hogy még csak tizennégy éves vagyok, és nem számít, hogy rossz az angol kiejtésem, csak az számít, amit érzek, az számít, hogy az, amit érzek, benne van a hangomban, benne van minden rezdülésében, és én azt éneklem, hogy cry me a river, és hiába nem voltam még soha igazán szerelmes, és hiába nem hagyott el még soha senki, és hiába nem hagytam még én se el soha senkit, akkor is ott a hangomban a reménytelen és fájdalmas csalódás, hogy mindennek vége, egészen üres és menthetetlen minden, hiába nem törte össze még soha senki a szívem, és hiába nem törtem még én se össze senkinek a szívét, a hangomban akkor is ott van a fájdalom, és az is, hogy belenyugszom a fájdalomba, és egyszerre benne van az is, hogy megbocsátok, és az is, hogy nem bocsáthatok meg soha, benne van minden.

Ott álltam, lehunyt szemmel, és énekeltem azt a szomorú-szomorú dalt, és azt éreztem, hogy ez olyan súlyos, hogy nem fogom tudni megtartani, nem fogom tudni elviselni, a bánat súlyosabb a hangomnál, össze fogja törni, el fogok hallgatni, belém fogja fojtani a hangot ez az irdatlan szomorúság, kizárt, hogy végig tudjam énekelni, szinte hallottam is, hogy megbicsaklik a hangom, és akkor kinyitottam a szemem, és megint belenéztem a fénybe, és meghallottam a zenét, a dobot és a zongorát és a nagybőgőt, a bőgő mély lüktetése pont olyan volt, mint a torkomban kaparó sírás, és én éppen a sírásról énekeltem, cry me a river, a zongora hangja felemelte és a bőgő lüktetése megtartotta és alátámasztotta a hangom, és a dob ritmust adott neki, kiemelte a reménytelen mozdulatlanságból, és akkor azt éreztem, hogy a fájdalom elmúlik, igen, a zene pont arról szól, hogy a fájdalom elmúlik, és akkor megértettem, hogy nem egyedül vagyok, nem egyedül állok a színpadon, a zene is velem van, felemel és megtart, könnyűvé teszi, ami nehéz, és nehézzé teszi, ami könnyű, segít érezni és segít élni, nekem csak annyi a dolgom, hogy átengedjem magamon, átérezzem, és beletegyem azt, amit érzek, és ha ezt meg tudom tenni, akkor minden jó lesz, ha ezt meg tudom tenni, akkor tényleg és igazán énekesnő leszek, nem csak egy jó hangú izgulós lány egy rosszul szabott fellépőruhában.

A fénybe néztem, aztán lassan le, a közönségre, énekeltem és láttam, hogy kibukkannak az arcok a ragyogásból, és tudtam, hogy ha rám figyelnek, akkor azt érzik pontosan, amit én, ugyanazt a súlyos megkönnyebbülést, és akkor megint megláttam magamat, ahogy a színpadon állok, és az arcomat elönti egy mindent átjáró, sugárzó mosoly.

(Festék)

Az első gondolatom az volt, hogy nem lesz koncert. Képtelenség, hogy énekelni tudjak.

Aztán amikor végre eljutott a tudatomig, hogy amit a férjem mond, az igaz, hogy komolyan beszél, hogy komolyan mondja, hogy köztünk mindennek vége, nem szeret már, mert egy másik nőt szeret, és ezentúl vele képzeli el az életét és a szakmai jövőjét, tudja, hogy nem most, a koncert előtt öt perccel kellett volna megmondania, de értsem meg, hogy nem tudott volna még egyszer úgy kiállni a színpadra mögém, hogy ne tudjam, mi az igazság – szóval amikor ezt felfogtam, akkor az jutott eszembe, hogy egy hét múlva lett volna a tizennyolcadik évfordulónk.

A száját néztem, idegesen meg-megnyalta az alsó ajkát beszéd közben, az ujjai időnként kisöpörték a homlokából az előrehulló hajtincseket, szerettem ezeket a nyugtalan, már-már nőies gesztusait, azt hiszem, a keze miatt szerettem bele mindjárt az első próbán, az ujjai miatt, úgy tudta simogatni a nagybőgő nyakát, hogy a bőrömön éreztem az érintését, elképzeltem, hogy végigsimít a hátamon, hogy végighúzza az ujjait a gerincem két oldalán, finoman megnyomja a feszültségtől merev izmokat, magához von, a karjaiba szorít, annyira nyilvánvaló volt, hogy ennek meg kell történnie, hogy nem is szégyelltem magam a gondolattól, nem hajtottam le a fejem, nem fordultam el, hanem rámosolyogtam. Később bevallotta, hogy soha azelőtt nem látott még olyan magabiztos, vad és tiszta mosolyt, mint akkor az arcomon, aztán amikor énekelni kezdtem, azt gondoltam, hogy ez most neki szól, egyedül csak őneki, és tudtam, hogy ezt ő is pontosan érzi, mert tökéletesen játszott, úgy tolta a hangom alá a ritmust, hogy megtámassza és megerősítse, tükröt tartott a hangom elé, megsokszorozta a fényét és a ragyogását.

Láttam, hogy elmélyültek a homlokán a ráncok, hallottam, hogy azt mondja, szégyelli magát, mert tudja, hogy amit együtt csináltunk, az zenetörténeti jelentőségű volt, valóban gyönyörű történet, hogy egy énekesnő és egy nagybőgős egymásba szeretnek, és aztán együtt lesznek világhíresek, szép volt nagyon, de értsem meg, hogy a szerelem, amit most valaki más iránt érez, mindennél erősebb, nincs más választása, el kell hagynia engem, mennie kell, mert másfele sodorja az élet árja.

Elhallgatott, felállt, alsó ajkát egy kicsit lebiggyesztve nézett, úgy várta, hogy végre megszólaljak. Hogy összetörjek, hogy elsírjam magam, hogy történjen már végre valami.

Az arcát néztem, éreztem, hogy megfagytam, jég vagyok belül, sírni kéne, de azt se tudok, végem, és akkor ő egy pillanatig úgy nézett rám, ahogy még soha, egyszerre volt tele sajnálattal és gyűlölettel és szégyennel a tekintete, úgy nézett, mint egy tárgyat, és egyszerre eszembe jutott, hogy láttam már ezt az arckifejezést pár héttel azelőtt, amikor a fürdőszobában állt és a tükörbe nézett, a saját arcát nézte borotválkozás után, egy pillanatig volt csak olyan az arca, ahogy meglátott maga mögött a tükörben, már mosolygott, csak egy villanás volt az egész, talán el is felejtettem volna, de aznap a külső kukában megtaláltam a hajfestékes dobozt, teljesen véletlenül, a karkötőmet kerestem, főzés előtt vettem le, és azt gondoltam, talán kidobtam az almahéjjal együtt, nagyon meglepődtem, mert mindig büszke volt rá, hogy ő nem őszül, be akartam vinni a dobozt, nevetve akartam az orra alá dugni, de aztán eszembe jutott a pillantás, amit a tükörben láttam, és nem tettem mégsem.

Ugyanúgy nézett rám, mint ott a tükörre, és akkor egyszerre mindent megértettem, megértettem, hogy önmagát látja bennem, azt, amitől a legjobban fél, a saját öregségét, és akkor egyszerre azt gondoltam, hogy menjen a francba a végtelen hiúságával együtt, menjen a francba, és maradjon is ott, azért sem fogok sírni, nem lesz itt semmi hiszti, semmi cry me a river, a bennem lévő hidegre gondoltam, a jégre, hagytam, hogy szétsugározzon a testemben, hagytam, hogy megfagyjon az arcom, éreztem, hogy kinyílik a szám, hagytam, hogy jeges mosolyra húzódjon, aztán csak annyit mondtam neki, nagyon hidegen és nagyon szárazon, hogy: – Kár.

(Ispahan)

Nem hittem, hogy eljön. A koncert elején nem is volt ott, azt láttam volna, de aztán, éppen a Cry me a river előtt, egyszer csak ott ült, éppen előttem, középen, a harmadik sorban, a reflektorok ellenére is észrevettem. Rámosolyogtam, persze rögtön láttam, hogy feszélyezi a nézésem, talán attól tartott, hogy a többi nézőnek is feltűnik, hogy észreveszik, hogy nézem, pedig nem, a többiek azt hitték, hogy őket