Amerikai mesterlövész

GABO

Irak térképét az ENSZ Térképészeti Részlege bocsátotta rendelkezésünkre.

A fordítás Chris Kyle with Scott McEwan and Jim DeFelice_ American Sniper. The Autobiography of the Most Lethal Sniper in U.S. Military History (HarperCollins, 2012) alapján készült

Szerkesztette: Rózsa Judit

A borítót tervezte: Kozári Imre

Copyright © 2012 by Chris Kyle and Scott McEwan Published by arrangement with „HarperCollins Publishers"

Hungarian translation © Dr. Molnár György, 2013

Copyright © Gabo Kiadó, 2013

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-689-840-3

Kiadja Gabo Kiadó

www.gabo.hu

gabo@gabo.hu

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Az Epub konverziót Kühne Andrea készítette

Ezt a könyvet feleségemnek, Tayának és gyerekeimnek ajánlom, amiért kitartottak mellettem. Köszönöm, hogy még mindig itt voltak, amikor hazaértem.

SEAL-testvéreim, Marc és Ryan emlékének is szentelem ezt a könyvet, amiért bátran szolgálták hazánkat és rendíthetetlenül a barátaim voltak. Szívem egész hátralévő életemben vérezni fog értük.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Az ebben a könyvben leírt események megtörténtek a valóságban, én pedig legjobb emlékezetem szerint számolok be róluk. A Védelmi Minisztérium, az Egyesült Államok Haditengerészetének magas rangú tisztjeit is beleértve, átvizsgálta a szöveget, ellenőrizte, szerepel-e benne kényes információ. Habár hozzájárultak a kiadásához, ez nem azt jelenti, hogy minden, amit olvastak, tetszett is nekik. Ez azonban az én történetem, nem az övék. A párbeszédeket emlékezetből rekonstruáltuk, ami azt jelenti, megeshet, hogy eredetileg nem szóról szóra így hangzottak el. Az elhangzottak lényege azonban hiteles.

Semmilyen titkosított információt nem használtunk e könyv elkészítéséhez. A Pentagon Biztonsági Felülvizsgálati Hivatala (Office of Security Review) és a Haditengerészet biztonsági okokból bizonyos változtatásokat kért. E kéréseknek eleget tettünk.

Azok közül, akikkel együtt szolgáltam, sokan még ma is tényleges szolgálatot teljesítő SEAL-ek. Mások különböző hivatalos minőségben a szövetségi kormány alkalmazásában dolgoznak, nemzetünket oltalmazzák. Hazánk ellenségei valamennyiüket ellenségnek tekinthetik, ahogy engem is. Éppen ezért a könyvben nem fedtem fel teljesen a személyazonosságukat. Ők tudják magukról, hogy kicsodák, és remélem, mélységes hálámnak is tudatában vannak.

PROLÓG

A gonosz a célkeresztben

2003. március vége, Násziríja térsége, Irak

Belenéztem a mesterlövészpuska céltávcsövébe, a magasból alaposan szemügyre vettem az iraki kisvároson végighúzódó utat. Ötven méterre tőlem egy nő kinyitotta egy kis ház ajtaját, és kilépett gyermekével az utcára.

Az utca többi részén senkit se láttam. Az itt lakó irakiak behúzódtak a házaikba, a legtöbbjük halálra rémült. Néhány kíváncsi lélek a függönyök mögül leskelődött és várt. Már hallhatták a közeledő amerikai egység robaját. A tengerészgyalogosok áradata az úton tartott feléjük, észak felé menetelt, hogy megszabadítsa az országot Szaddám Huszeintől.

Az én feladatom a védelem volt. Szakaszom aznap, korábban szállta meg az épületet, és rejtőzködve foglalt tüzelőállásokat, hogy „felülről biztosítsa" a tengerészgyalogosokat, vagyis megakadályozza, hogy a városban lesből rajtuk üssenek.

Nem látszott túlságosan nehéz feladatnak – ha valamit éreztem, az inkább öröm volt, amiért a tengerészgyalogosok az én oldalamon állnak. Láttam már a fegyvereik pusztítóerejét, és utáltam volna ellenük harcolni. Az iraki hadseregnek semmi esélye sem volt. És ami azt illeti, úgy tűnt, már el is hagyták a környéket.

A háború durván kezdődött két héttel korábban. Szakaszom, a 3. számú SEAL-csoport „Charlie, (később „Cadillac) szakasza március 20-án hajnalban segédkezett a támadás megindításában. Partra szálltunk a Fao-félszigeten, és elfoglaltuk az ottani kőolajkikötőt, nehogy Szaddám felgyújtassa, ahogy az első öbölháborúban tette. Most azt a feladatot kaptuk, hogy támogassuk az északra, Bagdad felé menetelő tengerészgyalogosokat.

SEAL voltam, a haditengerészet különleges hadviselésre kiképzett kommandóharcosa. A SEAL rövidítés a Sea, Air, Land (Tenger, Levegő, Szárazföld) szavakból áll össze, és nagyjából le is írja azon helyek széles választékát, ahol tevékenykedünk. Ebben az esetben messze benn tartózkodtunk a szárazföld belsejében, sokkal távolabb, mint ahol a SEAL-ek hagyományosan működnek, bár ahogy folytatódott a terror elleni háború, ez általánossá vált. Majdnem három évet töltöttem kiképzéssel és tanulással, hogy harcossá váljak, most tehát készen álltam erre a harcra, már amennyire bárki készen állhat.

A puska a kezemben egy .300 WinMag volt, különleges pontosságú, forgó tolózáras ismétlő mesterlövészfegyver, amely szakaszom rangidős tiszthelyetteséé (a főnöké) volt. Egy ideig ő fedezte az utcát, és most szünetre volt szüksége. Nagyfokú bizalomról tanúskodott, amikor engem választott, hogy legyek a megfigyelője, majd vegyem át a fegyvert. Új fiú voltam, zöldfülű, vagyis új srác, ahogy a csoportoknál mondják. SEAL-mércével mérve nem zárult még le a kipróbálásom.

És nem képeztek még ki SEAL-mesterlövésszé. Én mindennél inkább az akartam lenni, de hosszú utat kellett még addig bejárnom. Azzal, hogy azon a reggelen rám bízta a puskát a főnök, a maga módján próbára tett, hogy lássa, a megfelelő anyagból gyúrtak-e.

Egy régi, lerobbant épület tetején tartózkodtunk a település szélén, amelyen a tengerészgyalogosok átvonulni készültek. Alattunk az ütött-kopott országút fölött port és papírfecniket hordott a szél. A hely bűzlött, mint a szennyvízcsatorna – Irak szaga azok közé a dolgok közé tartozott, amelyekhez sohasem tudtam hozzászokni.

– Jönnek a tengerészgyalogosok! – szólalt meg a főnököm, amikor rázkódni kezdett az épület. – Most figyelj!

Meresztettem a szememet a távcsőbe. Az egyedüli mozgó ember a nő volt és talán egy vagy két gyerek a közelében.

Néztem, ahogy katonáink megállították járműveiket. Tíz fiatal, büszke, egyenruhás tengerészgyalogos szállt ki és sorakozott fel gyalogos járőrözéshez. Miközben az amerikaiak megszerveződtek, a nő kivett valamit a ruhája alól, és megrántott rajta valamit.

Kézigránátot élesített. Én először nem ismertem fel.

– Sárgának látszik – számoltam be a főnöknek, miközben már ő maga is figyelt. – Sárga, a teste…

– Kézigránátja van – közölte a főnök. – Ez kínai gránát.

– A francba!

– Lőj!

– De…

– Lőj! Kapd el a gránátot! A tengerészgyalogosok…

Tétováztam. Valaki próbálta rádión elérni a tengerészgyalogosokat, de nem sikerült. Már jöttek végig az utcán, egyenesen a nő felé tartottak.

– Lőj! – mondta a főnök.

Ujjammal megnyomtam az elsütőbillentyűt. A lövedék elhagyta a cső végét. Lőttem. A kézigránát leesett a földre. Akkor lőttem újra, amikor felrobbant.

Ez volt az első alkalom, amikor mesterlövészpuskával öltem. És az első alkalom Irakban – az első és az egyetlen –, amikor valaki mást öltem, nem hímnemű hadviselőt.

Az volt a dolgom, hogy lőjek. A nő már halott volt, én csak arról gondoskodtam, hogy ne vigyen magával egyetlen tengerészgyalogost se.

Nyilvánvaló volt, hogy nemcsak őket akarta megölni, de senki mással sem törődött a közelben, akit elpusztított volna a gránát robbanása vagy a kirobbanó tűzharc. Az utcán tartózkodó gyerekeket, az embereket a házakban, talán a saját gyermekét is…

Túlságosan elvakította a gonosz ahhoz, hogy gondoljon arra, mi lesz velük. Egyszerűen csak amerikaiakat akart ölni, mindegy, mibe kerül.

A lövéseim több amerikait is megmentettek, akiknek az élete egyértelműen többet ért, mint a nő eltorzult lelke. Tiszta lelkiismerettel állhatok isten elé. De igazán, mélységesen gyűlöltem a gonoszságot, amely azt a nőt megszállta. A mai napig gyűlölöm.

A barbár, alávaló gonoszság volt az, ami ellen Irakban harcoltunk. Ez az oka, hogy sokan, magamat is beleértve, „barbároknak" nevezték az ellenséget. Igazán nem kínálkozott más kifejezés annak megnevezésére, amivel ott szembekerültünk.

Az emberek folyton azt kérdezik tőlem: „Hány embert öltél meg? Szabványválaszom így hangzik: „A választól jobb vagy rosszabb ember leszek?

A szám nekem nem fontos. Bárcsak többet öltem volna meg! Nem azért, hogy hangosabban hetvenkedhessek, hanem mert hiszem, a világ jobb hely amerikaiak életének kioltására áhítozó barbárok nélkül. Mindenki, akit Irakban lelőttem, amerikaiakban akart kárt tenni vagy az új kormányzathoz hű irakiakban.

SEAL-ként megvolt a feladatom, amit el kellett végeznem. Gyilkoltam az ellenséget, amelyik nap mint nap amerikai honfitársaim elpusztítására szőtt terveket. Ma is kísértenek az ellenség sikerei. Kevés volt belőlük, de még egyetlenegy elveszített amerikai élet is túlságosan sok.

Nem izgat, mit gondolnak rólam mások. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket csodáltam apámban, miközben felnőttem. Fütyült rá, mit gondolnak mások. Az volt, aki volt. Azon kvalitások egyike ez, amelyeknek köszönhetően meg tudtam őrizni elmém épségét.

Miközben ez a könyv nyomdába kerül, én még mindig feszengek kicsit a gondolattól, hogy a nyilvánosság elé tárom életem történetét. Először is mindig úgy véltem, ha meg akarod tudni, milyen a SEAL-ek élete, eredj és szerezd meg a saját háromágú szigonyodat: érdemeld ki a csapatjelvényünket, annak jelképét, hogy kik vagyunk! Csináld végig a kiképzésünket, hozd meg az áldozatokat, testieket és lelkieket egyaránt! Ez az egyetlen módja, hogy megtudd.

Másodszor pedig, és ez sokkal fontosabb, ugyan kit érdekel az én életem? Nem különbözöm én bárki mástól.

A sors véletlenül úgy hozta, hogy kerültem néhányszor igazán kemény helyzetbe. Sokan mondták már nekem, hogy ez érdekes. Én nem találom annak. Mások arról beszélnek, könyvet írnának az életemről vagy a dolgokról, amelyeket tettem. Ezt furcsállom, de ugyanakkor úgy érzem, ez az én életem és az én történetem, és úgy vélem, jobb, ha én vagyok az, aki megörökíti írásban, úgy, ahogy valóban megtörtént.

És ott van még az a rengeteg ember, aki elismerést érdemel, és ha nem írom meg a történetet, tetteik feledésbe merülhetnek. Ez a gondolat a legkevésbé sem tetszik. A srácaim jobban megérdemlik a dicséretet, mint én.

A haditengerészet több, mesterlövészként elért halálos találatot tulajdonít nekem, mint az amerikai fegyveres erők bármely más egykori vagy mai tagjának. Azt hiszem, ebben igazuk van az illetékeseknek. A pontos szám megállapításában ingadoznak. Egyik héten 160, majd valamivel több, utána pedig valahol a kettő között. Ha számot akarsz, kérdezd a haditengerészetet – esetleg még az igazit is megkaphatod, ha a megfelelő napon kapod el őket.

Az emberek mindig számot akarnak. Még ha a haditengerészet engedné, akkor sem közölnék ilyet. Én nem az a számolós fajta vagyok. A SEAL-ek hallgatag harcosok, és én lelkem legmélyéig SEAL vagyok. Ha a teljes történetet akarod, szerezd meg a háromágú szigonyt! Ha ellenőrizni akarsz, kérdezz meg egy SEAL-t!

Ha akarod azt, amit nyugodt lelkiismerettel megosztok veled, s hozzá néhány olyan dolgot is, amelyet csak kelletlenül fedek fel, olvass tovább!

Mindig mondtam, hogy nem én vagyok minden idők legjobb lövője, sőt, még csak a legjobb mesterlövésze sem. Ezzel nem a képességeimet és a szaktudásomat szólóm le. Az biztos, hogy keményen dolgoztam a tökéletesítésükön. A sors megáldott néhány kiváló kiképzővel, akik minden elismerést megérdemelnek. És a srácaim – SEAL-baj­tár­saim, valamint a tengerészgyalogosok és a hadsereg katonái, akik velem harcoltak és segítettek tenni a dolgomat – valamennyien döntő mértékben járultak hozzá a sikeremhez. Kiemelkedő összesített eredményem és az úgy nevezett legendás hírem azonban nagyon sokat köszönhet annak a körülménynek, hogy sokszor voltam nyakig a szarban.

Más szavakkal: több lehetőségem volt, mint legtöbb bajtársamnak. Hosszú tengerentúli szolgálati időszakokat nyomtam le az iraki háború kezdete előtti időktől egészen 2009-es kilépésemig. Elég szerencsés voltam ahhoz, hogy a harcok kellős közepébe helyezzenek.

Van még egy kérdés, amelyet számtalanszor feltesznek nekem: „Zavar, hogy olyan sok embert öltél meg Irakban?"

Én ilyenkor azt válaszolom: „Nem".

És így is érzem. Első alkalommal, amikor lelősz valakit, kicsit ideges leszel. Azt gondolod, valóban képes vagyok lelőni ezt a pasast? Ez így tényleg rendben van? De miután megölöd ellenségedet, rájössz, rendben van. Azt mondod: nagyszerű.

Újra megteszed. És újra. Teszed, hogy az ellenség ne öljön meg téged meg a honfitársaidat. Teszed, amíg nem marad senki, akit megölhetnél.

Hát ilyen a háború.

Szerettem, amit csináltam. Ha mások lennének a körülmények – ha nem lenne rám szüksége a családomnak –, egy szempillantás alatt visszamennék. Nem hazudok, és nem túlzok, amikor azt mondom, nagyszerű mulatság volt. Életem legpompásabb időszakát éltem meg SEAL-ként.

Az emberek próbálnak beskatulyázni agresszív állatnak, klassz öregfiúnak, seggfejnek, mesterlövésznek, SEAL-nek, továbbá valószínűleg más, nyomdafestéket nem tűrő kategóriákba betuszkolni. Végső soron a történetem Irakban és utána többről szól, mint pusztán emberek öléséről, sőt, mint a hazámért vívott harcról.

Arról szól, milyen férfinek lenni. És a szeretetről is szól a gyűlölet mellett.

1

Vadlovak betörése és más mulatságok

Alapjában véve csak egy cowboy

Minden történetnek van kezdete.

Az enyém Texas északi-középső részén kezdődik. Kisvárosokban nőttem fel, ahol megtanultam a családi és hagyományos értékek fontosságát, olyanokat, mint a hazafiság, az önállóság, az odafigyelés az ember családjára és szomszédaira. Büszkén jelentem ki, hogy én még mindig ezek szerint az értékek szerint próbálom élni az életemet. Erős igazságérzetem van. Elég erősen fekete-fehér jellegű, nem sok szürkét látok. Úgy gondolom, fontos oltalmazni másokat. Nem bánom, ha keményen kell dolgoznom. Ugyanakkor szeretek szórakozni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne szeressek.

Keresztény hitben neveltek, és még mindig hívő vagyok. Ha fontossági sorrendet kellene felállítanom, az így festene: isten, haza, család. Lehetne vitatkozni arról, pontosan hol a helye az utóbbi kettőnek. Mostanában már úgy gondolom, hogy a család – bizonyos körülmények között – fontosabb lehet a hazánál. De ez szoros verseny.

Világéletemben örömömet leltem a lőfegyverekben, mindig szerettem vadászni, és bizonyos szempontból azt hiszem, kijelenthető, hogy mindig cowboy voltam. Azóta lovagolok, hogy megtanultam járni. Ma nem nevezném magamat igazi cowboynak, mert hosszú idő telt már el azóta, hogy utoljára ranchen dolgoztam, és valószínűleg nagyon sokat felejtettem abból, amit egykor a nyeregben meg tudtam tenni. És mégis, ha nem SEAL, akkor cowboy vagyok, vagy annak kellene lennem. A gond az, hogy keservesen nehéz kenyér a cowboyé, ha családja van az embernek.

Nem emlékszem, mikor kezdtem vadászni, de nagyon fiatal koromban kellett történnie. Családomnak a házunktól néhány mérföldre volt egy szarvasbérleménye, és minden télen elmentünk vadászni. (Hogy ti, jenkik is értsétek: a szarvasbérlemény olyan földbirtok, ahol a tulajdonos bizonyos, meghatározott időre bérbe adja a vadászati jogokat; fizetsz, és megkapod a jogot, hogy kijárj oda és vadássz. Ott, ahol ti laktok, valószínűleg máshogy van szabályozva a dolog, de itt, mifelénk ez így meglehetősen gyakori.) A szarvas mellett vadásztunk pulykára, galambra, fogolyra – aminek éppen szezonja volt. „Mi" alatt anyukámat, apukámat és a nálam négy évvel fiatalabb öcsémet értem. Ilyenkor egy régi RV lakókocsiban töltöttük a hétvégét. Nem volt túl nagy, de mi összetartó kis család voltunk, és remekül szórakoztunk.

Apám a Southwestern Bell és az AT & T cégnél dolgozott, pályafutása alatt a két vállalat szétvált, majd újra egyesült. Apám igazgató volt, és valahányszor előléptették, költöznünk kellett. Így aztán bizonyos szempontból egész Texasban otthon éreztem magam.

Annak ellenére, hogy sikeres volt a munkájában, apám utálta az állását. Igazából nem magát a munkát, hanem a csatolt részeit. A bürokráciát. A tényt, hogy irodában kényszerült dolgozni. Szívből gyűlölte, hogy mindennap öltönyt és nyakkendőt kell viselnie.

„Nem érdekel, mennyi pénzt kapsz – szokta volt mondani apám nekem. – Nem éri meg, ha nem vagy boldog." Ez a legértékesebb tanács, amelyet valaha adott: az életben azt tedd, amit te akarsz! A mai napig ezt a filozófiát próbálom követni.

Apám sok szempontból a legjobb barátom volt, de ugyanakkor képes volt atyailag fegyelmezni is. Létezett egy világosan meghúzott vonal, és én sohasem akartam átlépni. Megkaptam a magam részét páholásból (ti, jenkik fenekelésnek hívjátok ugyanezt), amikor megérdemeltem, de nem vitte túlzásba, és sohasem vert dühében. Ha apám feldühödött, mindig adott magának pár percet, hogy lehiggadjon, mielőtt önuralmát megőrizve kiosztotta a verést – amelyet ölelés követett.

Az öcsém szerint ő és én időnk java részében martuk egymást. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de tény, hogy sokat birkóztunk és verekedtünk. Az öcsém persze fiatalabb és kisebb volt, mint én, de tudott ugyanannyit adni, amennyit kapott, és a világért sem adta fel soha. Öcsém erős jellem, és egyik legközelebbi barátom a mai napig. Sokat gyötörtük egymást, de sokat mókáztunk is, és mindig tudtuk, számíthatunk egymásra.

Középiskolánk előcsarnokában a mi időnkben állt egy pumaszobor. Volt egy hagyományunk, mely szerint a felsőbb osztályosok beavatási szívatásként próbálták felültetni az érkező elsősöket a puma hátára. Az elsőévesek persze ellenkeztek. Akkor végeztem, amikor az öcsém elsős lett, de az első iskolai napjára visszamentem, és száz dollárt ajánlottam fel bárkinek, aki fel tudja ültetni arra a szoborra.

Az a száz dollár még mindig megvan.

Sok verekedésben vettem részt, de a legtöbbet nem én kezdtem. Apám félreérthetetlenül leszögezte: verést kapok, ha rájön, én kezdtem a verekedést. Elvárta tőlünk, hogy felette álljunk az ilyesminek.

Az önvédelem más történet volt. Az öcsémet védeni még jobb volt: ha valaki próbált kötözködni vele, én földre küldtem. Őt csak én páholhattam el.

Időközben elkezdtem kiállni az olyan, fiatalabb srácok mellett, akikbe belekötöttek. Úgy éreztem, kötelességem vigyázni rájuk. Ez vállalt feladatommá vált.

Meglehet, azért alakult így, mert ürügyet kerestem a verekedésre anélkül, hogy bajba kerülnék. Most már úgy vélem, apám igazságérzete erősebben hatott rám, mint amennyire akkor tudatában voltam, és még erősebben, mint amennyire felnőttként meg tudom ítélni. De akármi volt is az ok, az biztos, hogy bőségesen szolgáltatott alkalmat a balhéba keveredésre.

Családom mélyen vallásos volt. Apukám presbiter volt, anyukám pedig tanított a vasárnapi iskolában. Kölyökkoromból emlékszem egy időszakra, amikor minden vasárnap délelőtt, este és szerda este elmentünk a templomba. Mindazonáltal nem tekintettük magunkat túlságosan vallásosnak, egyszerűen csak rendes embereknek, akik hisznek istenben és kiveszik részüket egyházuk munkájából. Az is igaz, hogy akkoriban sokszor nem örültem, amiért templomba kell mennünk.

Édesapám keményen dolgozott. Azt gyanítom, hogy a vérében volt, hiszen az apja kansasi farmer volt, és azok az emberek aztán tudtak dolgozni. Egy állás az én apámnak sohasem volt elég: gyerekkoromban egy ideig takarmánykereskedésünk is volt, és csinos, szerény nagyságú állattenyésztő telepünk (ranch), amelynek működtetéséből mindnyájan kivettük a részünket. Apa ma már nyugdíjban van – hivatalosan –, de még mindig azon kaphatod, hogy az egyik helyi állatorvosnál dolgozik, amikor nem a saját kis gazdaságában ügyködik.

Édesanyám is dolgos asszony volt. Amikor az öcsém meg én már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy egyedül hagyhasson minket, elment nevelőtanárnak a fiatalkorúak egyik javítóintézetébe. Nehéz munka volt egész nap a problémás kamaszokkal vesződni, és anya végül máshová ment dolgozni. Ma már ő is nyugdíjas, de bőven talál magának feladatot részmunkaidős munkavállalóként és az unokái körül.

A ranchon végzett munka segített kitölteni a szabadidőt iskolás éveimben. Öcsémnek és nekem megvolt a mindennapi feladatunk iskola után és a hétvégéken: etettük és gondoztuk a lovakat, lóhátról hajtottuk a marhákat, ellenőriztük a kerítéseket.

A szarvasmarha mindig okoz gondot. Rúgtak lábon, rúgtak mellbe, és igen, ott is megrúgtak, ahova nem süt a nap. Fejbe azonban sohasem rúgtak. Az talán a helyes útra terelt volna.

Serdülőkoromban bikákat és üszőket neveltem az FFA-nak, a Future Farmers of Americának. (A név ma hivatalosan The National FFA Organization, Nemzeti FFA Szervezet.) Szerettem az FFA-t, és sok időt töltöttem szarvasmarhák ápolásával és bemutatásával, pedig az állatok körüli munka lehangoló is tud lenni. Időnként nagyon elegem lett belőlük, és azt hiszem, basáskodtam felettük. Amikor minden más kudarcot vallott, állítólag bottal püföltem a nagy, kemény fejüket, hogy egy kis belátást verjek bele. Kétszer törtem így el a kezemet.

Amint már mondtam, egy alapos fejbe verés talán a jó útra terelt volna.

Ami a lőfegyvereket illeti, megőriztem a józanságomat, de továbbra is szenvedélyesen szerettem őket. Mint sok fiúnak, nekem is egy Daisy, pumpálós BB-légpuska volt az első „fegyverem". Minél többet pumpáltál, annál erősebb lövést adhattál le. Később volt az a szén-di­oxiddal működtetett forgópisztolyom, amely úgy nézett ki, mint a régi, 1860-as Peacemaker Colt revolver. Azóta is erősen vonzódom a Vadnyugat fegyvereihez, és miután elhagytam a haditengerészetet, kezdtem begyűjteni néhány, igazán pompás másolatukat. A kedvencem az 1861-es Colt Navy Revolver, amelyet a régi szerszámgépeken gyártottak újra.

Az első igazi puskámat hét- vagy nyolcéves koromban kaptam meg. Egy forgó tolózáras 30-06-ost. Masszív fegyver volt, olyannyira „felnőtteknek való", hogy féltem tőle, amikor először lőttem vele. Idővel nagyon megszerettem azt a fegyvert, de emlékeim szerint, ami után igazán vágyakoztam, az az öcsém Marlin 30-30-asa volt. Alsókulcsos (a töltényeket a sátorvas le-fel mozgatásával adogató), cowboy stílusú fegyver volt.

Igen, ebben rejlik megbeszélnivaló.

Vadlovak betörése

Nem vagy cowboy, amíg nem tudsz betörni egy lovat. Középiskolás koromban kezdtem tanulni, s eleinte nem sokat tudtam a dologról. Mindössze ennyit: pattanj fel rájuk, és lovagolj, amíg felhagynak a bokkolással! Tégy meg mindent, amit csak tudsz, hogy a hátukon maradj!

Később ennél sokkal többet megtanultam, de képzésem elejének java részét a munkahelyen, vagyis a ló hátán kaptam meg. A ló tett valamit, és én is tettem valamit. Együtt eljutottunk valamiféle összhangig. A legfontosabb dolog valószínűleg a türelem volt. Nem voltam születésemtől fogva türelmes ember. Ezt a képességet lovakkal dolgozva kellett megszereznem. A végén végtelenül hasznosnak bizonyult, amikor mesterlövésszé váltam – és akkor is, amikor a feleségemnek udvaroltam.

Nem tudom, volt-e különleges tehetségem a lovak betöréséhez vagy sem, de körülöttük lebzselve kedvet kaptam a cowboyos dologhoz. Ezért visszatekintve nem túl meglepő, hogy még iskolás koromban beszálltam a rodeózásba. A középiskolában játszottam labdajátékokat – baseballt és futballt –, de semmit sem találtam a rodeó izgalmához foghatónak.

Minden középiskolának megvannak a különböző klikkjei: a sportoló fiúké, a csóró gyökereké és így tovább. A banda, akikkel én sokat lógtam, a „kötelesek" voltak. Volt csizmánk meg farmerünk, és általában úgy néztünk ki meg úgy is viselkedtünk, mint a cowboyok. Én nem voltam igazi köteles – akkoriban nem tudtam volna meglasszózni egy harmatgyenge borjút se –, de ez nem tartott vissza attól, hogy tizenhat éves korom körül beszálljak a rodeózásba.

Egy kis, helybeli pályán kezdtem bikákon és lovakon lovagolni, ahol húsz dollárt fizetett az ember azért, hogy amíg csak tud, fenn maradjon az állat hátán. Mindenkinek magának kellett gondoskodnia a felszereléséről: sarkantyúról, nadrágra csatolható bőr lábvédőről, lószerszámról. Nem volt benne semmi mókás vagy látványos: felszálltál, leestél és újra felültél. Fokozatosan egyre hosszabban tudtam fenn maradni az állat hátán, és végül elértem azt a pontot, amikor már elég önbizalmat éreztem ahhoz, hogy benevezzek kisebb, vidéki rodeókra.

Bikát betörni kicsit más, mint lovat megszelídíteni. Előrebukva ugrálnak, de olyan laza a bőrük, hogy amikor előrebuknak, a lovas nemcsak előrecsúszik, de hol az egyik, hol a másik oldalra is. És a bikák igazán tudnak forogni. Hadd fogalmazzak így: a bikán rajta maradni nem könnyű.

Vagy egy évig lovagoltam bikán, és nem mondhatnám, hogy elsöprő sikerrel. Megokosodva áttértem a lovakra, és a végén már vadlovak nyereg alá törésével próbálkoztam. Ez a klasszikus versenyszám, amikor nemcsak annyi a dolgod, hogy nyolc másodpercig megmaradj a ló hátán, hanem ezt elegánsan és fortélyosan is kell teljesítened. Valamilyen okból ebben a számban sokkal jobban teljesítettem, mint a többiben, és ezért egy időre kikötöttem mellette. Megnyertem a rám eső mennyiségű övcsatot és nemegy csicsás nyerget. Nem mintha bajnok lettem volna, de ahhoz elég jól kerestem, hogy elszórjak egy kis pénzt a bárpult körül.

És elnyertem némelyik övcsat-nyuszi figyelmét is, ők a popzenészekért rajongó lányok megfelelői a rodeó világában. Remek élet volt. Élveztem az utazást városról városra, a bulizást, a lovaglást.

Mondjuk úgy, a cowboy életstílust.

Az után is folytattam a rodeózást, hogy 1992-ben elvégeztem a középiskolát és járni kezdtem a Tarleton Állami Egyetemre a texasi Ste­phen­ville-ben. Azoknak, akik nem tudják közületek, a Tarletont 1899-ben alapították, és 1917-ben csatlakozott a Texas & M University felsőoktatási rendszerhez. Ez a harmadik legnagyobb, nem szövetségi támogatással működő agráregyetem az országban. Az iskolának az a híre, hogy kiváló állattenyésztő és növénytermesztő gazdaságvezetőket, valamint mezőgazdasági szakoktatókat bocsát ki.

Akkoriban leghőbb vágyam az volt, hogy ranchvezető legyek. Beiratkozás előtt azonban elgondolkodtam kicsit a katonai pályáról is. Anyám apja egykor pilótaként szolgált a hadsereg légierőinél, és egy ideig én is repülő akartam lenni. Utána arra gondoltam, a tengerészgyalogsághoz állok be – igazi csatát akartam látni. Tetszett nekem a fegyveres harc gondolata. Hallottam valamit harangozni a különleges hadviselésről is, így azon is spekuláltam, a tengerészgyalogos felderítőkhöz, a hadtest elit, különleges hadviselési csapatneméhez állok be. Végül úgy láttam jónak, hogy előbb egyetemre megyek, majd utána katonának. Azt gondoltam, így bulizhatok még egy ideig, mielőtt komolyan dologhoz látok.

Még mindig rodeóztam, és egészen jól beletanultam. Gólyaévem vége felé azonban pályafutásom váratlan és gyors véget ért, amikor egy bronco (félvad amerikai ló) hirtelen rám dőlt a keskeny bejárati karámban, egy versenyen a texasi Rendonban. A ló úgy esett rám, hogy a felügyelő srácok nem tudták kinyitni a karámot, s ezért kénytelenek voltak a mént hátrafelé, rajtam végighúzva kivonszolni onnan. Az egyik lábam még mindig a kengyelben volt, és a ló olyan durván vonszolt és rugdosott, hogy elvesztettem az eszméletemet. A kórház felé tartó életmentő helikopteren tértem magamhoz. Szegekkel a csuklómban végeztem, kificamodott vállal, törött bordákkal és zúzódással a tüdőmön meg a vesémen.

A felgyógyulás legkellemetlenebb részét valószínűleg az istenverte szegek jelentették. Valójában jókora, úgy 6,3 mm átmérőjű csavarok voltak. Néhány centit kiálltak a két csuklóm mindkét oldalán, úgy néztem ki velük, mint Frankenstein, a szörny. Viszkettek, és furán néztek ki, de egyben tartották a kezemet.

Néhány héttel a sérülésem után úgy döntöttem, ideje felhívni egy lányt, akivel már régen randevúzni akartam. Eszem ágában sem volt tűrni, hogy a szegek megfosszanak a szórakozástól. A kocsiban ültünk, és vezetés közben az egyik hosszú fémcsavar folyton megnyomta az indexkapcsolót. Úgy feldühített, hogy a végén majdnem a tövénél, a bőrömhöz közel letörtem. Nem hiszem, hogy ez túlzottan imponált a lánynak. A közös este korán végződött.

Rodeós pályafutásom véget ért, de én továbbra is úgy buliztam, mintha még mindig turnéznék. Fene gyorsan seggére vertem a pénzemnek, s ezért munkát kezdtem keresni iskola utánra. Találtam egy árukihordói állást egy fatelepen, fát és más építőanyagot szállítottam ki a megrendelőknek.

Becsületes munkás voltam, és azt hiszem, ez meg is látszott. Egy nap jött egy fickó, és beszélgetni kezdett velem.

– Ismerek egy tagot, akinek van egy marhatenyésztő farmja, és havibéres munkást keres – mondta. – Kíváncsi vagyok, érdekel-e téged az állás.

– A jóistenit, hát persze! Már megyek is ki hozzá! – közöltem vele.

Így aztán ranchbéres – igazi cowboy – lett belőlem, bár még mindig nappali tagozatos egyetemista voltam.

Cowboyélet

Beálltam tehát dolgozni David Landrumhoz a texasi Hood megyében, és hamar rájöttem, hogy korántsem vagyok akkora cowboy, mint gondoltam. David segített ezen. Ő tanított meg mindenre, amit egy ranch működtetéséhez tudni kell, és még sok minden másra is. Kemény ember volt. Lehordta az embert a sárga földig, ha rászolgált. Ha pedig jól csináltál meg valamit, nem szólt egy árva szót sem. A végére mégis igazán megszerettem a pasit.

Ranchen dolgozni maga a mennyország.

Kemény élet, rengeteg nehéz munkával, ám mégis, ugyanakkor könnyű élet is. Minden idődet kinn töltöd a szabad levegőn. A legtöbb napon nincs senki, csak te meg az állatok. Nem kell emberekkel veszkődnöd vagy hivatalokkal, vagy bármiféle piti kamuzással. Egyszerűen teszed, ami a dolgod.

David birtoka 7000 hold volt. Igazi ranch, nagyon régi vágású, még gulyáságyúnk is volt a tavaszi összeterelési időszakban.

Azt akarom mondani nektek, hogy gyönyörű hely volt, lágyan hullámzó dombokkal, néhány patakkal és tágas, nyílt tereppel, amitől érezted, hogy élsz, valahányszor ránéztél. A ranch központját egy régi ház jelentette, amely egykor, a 19. században valószínűleg postakocsi-állomás volt – „fogadó" a jenkik nyelvén. Fenséges épület volt, fedett tornáccal elöl és hátul, tisztességes nagyságú szobákkal és nagy kandallóval, amely a lelket is melegítette a test mellett.

Természetesen, mivel alkalmazott voltam, az én szállásom kissé kezdetlegesebb volt. Az általunk priccsbarakknak nevezett munkásszálláson laktam, ahova valójában alig fért be a priccs. Volt vagy kétszer három és fél méter az alapterülete, s ennek legnagyobb részét a vaságyam foglalta el. Szekrénynek nem maradt hely, minden ruhámat, az alsóneműmet is, egy rúdra kellett aggatnom.

A falakat nem szigetelték. Közép-Texas pokolian hideg tud lenni télen, és még maximumra csavart gázkályhával és közvetlenül az ágy mellé állított villany fűtőtesttel is felöltözve aludtam. A legrosszabb mégis az volt, hogy a padlódeszkák alatt nem volt rendes alap. Állandó harcot vívtam a mosómedvékkel és a tatukkal, akik közvetlenül az ágyam alatt fúrták fel magukat. Azok a mosómedvék harapósak és rettenthetetlenek voltak, legalább húszat lőttem le, mire végre vették az üzenetet, hogy nem szívesen látott vendégek a házam alatt.

Azzal kezdtem, hogy traktorra ültettek, és búzát vetettem télire a szarvasmarháknak. Amikor innen előléptettek, én hordhattam a takarmányt az állatoknak. Végül David úgy ítélte meg, valószínűleg hosszabb időre ott ragadok, és kezdett felelősségteljesebb dolgokat rám bízni. A fizetésemet felemelte havi 400 dollárra.

Amint délután egy vagy kettő körül véget ért az utolsó órám, nyargaltam a ranchra. Ott dolgoztam, amíg lement a nap, tanultam egy kicsit, majd mars az ágyba. Kora reggel első dolgom volt megetetni az összes lovat, utána irány az egyetem. A nyár volt a legjobb. Reggel öttől este kilencig lóháton ültem.

A végére én lettem a kétévesek felelőse, én treníroztam a „ki­sza­kí­tó­lo­va­kat", én készítettem fel őket az árverésre. (A kiszakítólovakat, amelyeket faragólovaknak, szortírozólovaknak, faragcsálóknak is neveznek, arra képzik ki, hogy segítsenek a cowboyoknak teheneket kiválasztani a csordából. Ezek a munkalovak fontos feladatot látnak el a ranchen, és egy jó példány komoly pénzt érhet.)

Ez volt az a hely, ahol igazán sokat tanultam arról, hogyan kell bánni a lovakkal, és sokkal türelmesebb lettem, mint korábban voltam. Ha egy lóval foglalkozva elveszted a fejedet és dühbe gurulsz, egész életére tönkreteheted az állatot. Megtanultam, hogy időt kell szánni rájuk és szelíden kell bánni velük.

A lovak végtelenül értelmesek. Gyorsan tanulnak – ha jól tanítod őket. Mutatsz nekik valami igazán kis dolgot, majd leállsz, és újra megmutatod. A ló nyalogatja az ajkát, amikor tanul. Na, erre hajtottam én. A leckét akkor hagyod abba, amikor jól megy, és másnap ott folytatod, ahol abbahagytad.

Persze beletelt némi időbe, amíg mindezt megtanultam. A főnököm világosan értésemre adta, valahányszor rosszul csináltam valamit. Ott, rögtön jól leszúrt, megmondta, micsoda semmire sem való, szar alak vagyok. Davidre azonban sohasem haragudtam meg. Magamban azt gondoltam: jobb vagyok én ennél, és meg is fogom mutatni neked.

 Ami azt illeti, történetesen éppen ez az a hozzáállás, amelyre szükséged van, hogy SEAL-é válhass.

Elutasítás a haditengerészettől

Ott, kinn, a pusztában rengeteg időm volt arról gondolkodni, merre is tartok. A tanulás és a tanterem nem volt az én világom. Miután rodeós pályafutásom véget ért, úgy határoztam, otthagyom az egyetemet, felhagyok a béreskedéssel, és visszatérek eredeti tervemhez: beállok a fegyveres erőkhöz, és katona leszek. Mivel ez volt az, amit igazán csinálni akartam, nem volt értelme várni.

Így azután egy szép napon, 1996-ban, eltökélten elmentem a toborzóirodába, hogy jelentkezem.

Ez a toborzóiroda a fegyveres erők kész mini bevásárlóközpontja volt. Mint a boltok, egymás mellett sorakozott a hadsereg, a haditengerészet, a tengerészgyalogság és a légierő irodája. Mindegyikből figyelték az embert, mikor belépett. Versenyben álltak egymással, és nem is okvetlenül barátságos versenyben.

Először a tengerészgyalogság ajtajához mentem oda, de ők elmentek ebédelni. Sarkon fordultam, hogy távozzak, és akkor a csarnok túlsó végéről megszólított a hadsereg toborzója.

– Hahó! – mondta. – Miért nem jön át ide?

Semmi okom nem megtenni, gondoltam. Tehát odamentem.

– Mivel szeretne foglalkozni a fegyveres erőknél? – kérdezte.

Mondtam neki, hogy tetszik nekem a különleges hadviselés gondolata,