A holnap titkai

Cecelia Ahern

A holnap titkai

ATHENAEUM

Tartalom

1 Bimbók és virágok

2 Két dongó

3 A kezdet elkezdődik

4 Elefánt a szobában

5 Gyászmunka

6 Könyvek a buszon

7 Akarok

8 A titkos kert

9 A hosszú búcsú

10 Lépcsők a mennybe

11 Füstje, mint a lángja

12 Írás a falon

13 Kastélyból ugrálóvár

14 Egy óra

15 Ami a kamrában lappang

16 Tiszta absztrakció

17 Birtokon belül

18 R.I.P.

19 Tisztítótűz

20 A háziasszony a kamrában a csokoládéporral

21 K, mint… kenguru

22 Sötétkamra

23 Kenyérmorzsák

24 Álom a holtakról

25 Kicsi lány

26 Amit ma megtanultunk

Köszönetnyilvánítás

Impresszum

Mariannak, aki rém csendesen jár-kel,

és mégis felveri a házat

Olvasóimnak, köszönettel

a belém vetett bizalmukért

1

Bimbók és virágok

Állítólag ahányszor csak újra elmondják ugyanazt a történetet, mindig elvész belőle valami. Ha ez így van, ebből a történetből nem veszhetett el még semmi, mert még egyszer sem mondtam el senkinek.

Ez olyan mese, amelynek a kedvéért az embernek fel kell függesztenie hitetlenkedését. Ha nem velem történt volna meg, rám is ez vonatkozna.

Lesznek persze sokan, akiknek nem esik majd nehezére elhinniük, mert az ő elméjük már kinyílt; lakatját felnyitotta valami, amitől kezdik elhinni a dolgokat. Ilyennek vagy születik az ember, vagy pici baba korában, mikor elméje még nem több aprócska bimbónál, olyan gondoskodás veszi körül, melytől a bimbó szépen kinyílik, készen arra, hogy innentől már az élet maga táplálja tovább. Hullik rá eső, süti a nap, s az ilyen bimbó folyvást csak nő, növekszik; akinek így nyílt ki az elméje, tiszta, befogadó tudattal járja be élete útját, s közben mindenhol fényt lát, ott is, ahol mások csak sötétséget. Az ilyen emberek meglátják a zsákutca végén a kijáratot, s míg a többiek a kudarcot öklendezik fel magukból, őket a siker táplálja, és csak kérdeznek egyre, míg mások mindenre csak rábólintanak. Kicsit kevésbé fásultak, kevésbé cinikusak. Kicsit kevésbé hajlamosak bedobni a törülközőt. Van, akinek később nyílik csak fel az elméje, valamilyen tragédia vagy egy diadal hatására. Mindkettő alkalmas lehet rá, hogy felkattintsa a zárat és leemelje a fedőt a mindentudás dobozának tetejéről, hogy aztán el tudjuk fogadni az ismeretlent, s búcsút inthessünk a mindig egyenes vonalú gyakorlatiasságnak.

De vannak olyanok is, akiknek az elméje bokréta ugyan, de olyan, amit virágszárakból kötöttek, szárakból, melyek a tanulás során bimbókat növesztenek – minden új ismeret egy-egy friss bimbócskát hajt ki a szár végén –, de ezek a bimbók soha ki nem nyílnak. Az ilyen emberek világa csupa nagybetű meg mondatvégi pont, kérdőjelnek és kipontozott részeknek számukra sehol sincs helye…

Az én szüleim pontosan ilyenfajta emberek voltak. A mindentudó fajtából valók. Abból a fajtából, amely szerint „ha egy könyvben sincs leírva, és soha nem is hallottál róla senkitől, akkor ne nevettesd ki magad vele!" Egyenes vonalak mentén gondolkodó emberek voltak, akiknek elméje egy-egy bokréta színpompás bimbóból állt, a lehető legtakarosabban gondozott, parfümillatú bimbók sorából, melyek soha, soha ki nem nyíltak, és sohasem voltak elég lengék vagy finom szárúak, hogy a szellővel táncra libbenhessenek. Kihúzott derékkal, mereven álltak, s csak szívták fel a kemény tényeket, hogy haláluk napjáig nyílatlan bimbók maradhassanak.

Nos, anyám halálának napja még odébb van.

Egyelőre. Orvosi értelemben mindenképp, bár ha nem is halott, elevennek se mondanám. Olyan, mint egy élőhalott, aki jártában-keltében időnként halkan dudorászni kezd, hogy meggyőzze magát: még életben van. Kicsit távolabbról az ember azt hinné, minden rendben van vele. De egy kicsit közelebbről rögtön feltűnik, hogy ajkán a neonrózsaszín rúzs egy csöppet elkenődött, hogy tekintete fáradt és élettelen, hogy olyan, mint azok a házak a tévésorozatokban, melyeket a stúdióban tákoltak össze – csupa homlokzat az egész, mögötte semmi. Anya így jár-kel a házban, bő ujjú köntösét lebegtetve egyik szobából a másikba vándorolva, mint valami ültetvényes elkényeztetett lánya az Elfújta a szél lapjain, aki csak emészti magát azon, hogy min emészti majd magát holnap meg holnapután. Bár hattyúként siklik szobáról-szobára, legbelül őrülten rúgkapál; fejét eltökélten felemelve időről időre ránk villantja kétségbeesett mosolyát, hogy igen, még itt van velünk, de ezzel senkit nem tud félrevezetni.

De hát nem hibáztatom. Mert micsoda fényűzés is, ha az ember így eltűnhet a többiek elől, rájuk hagyva, hogy feltakarítsanak mindent utána, s megpróbálják megmenteni összetört élete még menthető darabjait!

Igazából még semmit sem mondtam el neked. Úgyhogy eléggé össze lehetsz zavarodva.

A nevem Tamara Goodwin. Goodwin. Mint jó győzelem. Hogy utálom az ilyesfajta kifejezéseket! Mert az ember vagy győz, vagy nem győz. Olyan ez, mint a „kegyetlen végzet, a „forró napsütés vagy az „élettelen holttest". Két szót teljesen fölöslegesen raknak egymás mellé, hogy megkettőzve mondják el ugyanazt, amit a második szó önmagában is tökéletesen kifejez. Van, hogy bemutatkozáskor el is hagyom a nevemből az egyik szótagot: Tamara Good, mondom, nem kis iróniával, hiszen jó az éppen nem vagyok, vagy hogy Tamara Win, ami megint csak félrevezető, hiszen szerencsés típusnak ugyancsak nem mondhatom magamat.

Tizenhat éves vagyok, legalábbis ennyinek mondanak. Hihetetlen, hogy még csak ennyi lennék, mert kétszer ennyinek érzem magam. Tizennégy évesen tizennégy éves voltam. Viselkedésben tizenegy, vágyaimban tizennyolc. Az elmúlt hónapokban éveket öregedtem. Hogy lehetséges ez? Az összezárt bimbók csak a fejüket ráznák, nem, nem lehet, a kinyílt elmék viszont azt mondanák, hogy megeshet. Akármi megeshet, mondanák. Hát akármi azért mégse eshet meg.

Az például nem történhet meg, hogy apát visszahozhassam az életbe. Pedig megpróbáltam, akkor, amikor ott találtam a dolgozószobában, ahogy a padlón feküdt élettelenül – s ennél élettelenebb már nem is lehetett volna –, elkékült arccal; mellette a földön egy üres gyógyszeresdoboz, íróasztalán whiskysüveg. Fogalmam sem volt, mit csinálok, ahogy ajkam a szájára tapasztottam, és fújtam, fújtam a mellkasába a levegőt, mint az őrült. Értelmetlenül.

Mint ahogy annak sem volt semmi értelme, mikor anyám a koporsóra vetette magát a temetésen, és jajveszékelve karmolászta a lakkozott deszkát, miközben apát engedték le a földbe ásott gödörbe – amit mellesleg teljesen fölöslegesen zöld műgyeppel béleltek ki, mintha ezzel bárkit megtéveszthettek volna, elhitetve velünk, hogy nem a férgektől nyüzsgő sárba eresztik le apa testét mindörökre.

Ahogy a temetés utáni fogadáson rögtönzött „Ki Tud Többet Georgeról-féle vetélkedő sem téveszthetett meg senkit, hiába várta mindenki ugrásra készen, hogy végre ő rukkolhasson elő a sztorijával. „Ha azt hiszitek, ez vicces, hát ahhoz mit szóltok, hogy mikor… , „Egyszer, amikor George meg én… , „Sose felejtem el a pillanatot, amikor George azt mondta… . Türelmetlenül egymás szavába vágva mondták mind a magukét, s közben hol könnyeikkel, hol a vörösborukkal locsolták Anya új perzsaszőnyegét. Láthatólag minden tőlük telhetőt elkövettek, és apa tényleg majdnem  ott is volt velünk a szobában, de igazából nem hozhatták vissza őt a sztorijaikkal.

Az se használt, amikor Anya felfedezte, hogy apa pénzügyei körülbelül olyan állapotban voltak, mint Apa egészsége. Apa csődbe jutott; a bank már érvényesítette is a házunkra és az összes ingatlantulajdonunkra bejegyzett zálogjogát, úgyhogy Anyának nem volt mit tennie, el kellett adnia mindenünket – mindenünket –, hogy ki tudjuk fizetni a tartozásainkat. Apa ekkor sem jött vissza, hogy segítsen rajtunk. Hát ebből megtudtam, hogy tényleg elment. Tényleg. Mert arra jutottam, hogy ha hagyta, hogy ezen az egészen minden segítség nélkül menjünk keresztül – hagyta, hogy pumpáljam élettelen testébe a levegőt, hogy Anya karmolássza a koporsóját mindenki szeme láttára, és aztán végignézte, ahogy mindenünkből kiforgatnak –, akkor végleg elment.

Jól kifundálta, hogy kimarad mindebből. Mert pontosan olyan rettenetes és megalázó volt ez az egész, mind amilyennek ő egészen biztosan előre látta.

Ha a szüleim elméi kinyílt bimbók lettek volna, akkor talán… talán… elkerülhették volna ezt a szörnyűséget. De hát nem azok voltak. Az alagút végén nem látszott a fény, és ha esetleg mégis látszott, akkor a szembejövő vonat reflektora világított. Nem voltak más lehetőségek, nem volt más módja a dolgok intézésének. Gyakorlatias emberek voltak, de itt nem volt gyakorlatias megoldás. Csak a bizalom, a remény és valamiféle hit lendíthette volna Apát túl a bajokon. De ilyesmiből nem volt benne egy szemernyi sem, és amikor megtette, amit megtett, mindannyiunkat magával rántott a sírba.

Különös, hogy a halál, ez a sötét és végleges valami, hogyan képes ilyen erős fénybe állítani az ember jellemét. A bűbájos történetek, amiket azokban a hetekben hallottam Apáról, hosszúak és hihetetlenül szívhez szólóak voltak. Vigaszt és jóleső menedéket találtam ezekben a mesékben, de ami azt illeti, elég hihetetlennek találtam őket. Apába nem sok kedvesség szorult. Szerettem őt, persze, hogy szerettem, de tudom, hogy nem volt jó ember. Keveset beszéltünk egymással, és amikor mégis, akkor is többnyire csak veszekedtünk valami miatt, vagy épp pénzt nyomott a kezembe, hogy lerázzon. Tüskés természetű ember volt, hangja könnyen felcsattant, könnyen haragra lobbant, a véleményét szerette másokra erőltetni, és általában el volt telve magától. Mindent megtett, hogy mások kínosan, leforrázva érezzék magukat mellette, és élvezte, ha bárkit megalázhatott. A vendéglőben háromszor-négyszer is visszaküldte a sültet, csak hogy kiélvezhesse a verejtékező pincér kínjait. Szokása volt a legdrágább bort megrendelni, csak azért, hogy a borosfiút leteremthesse, amiért dugódarab került a pohárba. Ha valahol buliztak az utcánkban, rögtön kihívta a rendőrt a csendháborítás miatt, akkor is, ha egy hangot se lehetett hallani, csak hogy véget vettessen a mulatságnak, amelyre mi nem voltunk hivatalosak.

Persze minderről egy szót se szóltam a temetésen meg utána otthon, a fogadás alatt. Igazából végig meg se szólaltam. Az üveg vörösbort, amit egymagam megittam, oda okádtam ki az asztal mellé a földre, ahol korábban Apa feküdt holtan. Anya, mikor rám talált, adott egy jókora taslit. Mert hogy tönkretettem. Hogy mit, az nem volt világos: a szőnyeget vagy apa emlékét, de akármire gondolt is Anya, számomra egyértelmű volt, hogy az egészet Apa cseszte el egymagában.

Nem akarom egyedül Apára zúdítani minden gyűlöletemet. Én magam is szörnyű kis nőszemély voltam. Lánygyereknek a lehető legrosszabb. ők ketten mindent megadtak nekem, tőlem pedig egy köszönömre is ritkán futotta. Ha mégis, akkor se hiszem, hogy bármikor is igazából hálásnak éreztem volna magam. Nem is igen tudtam, mit jelent az, hogy köszönöm. Azt kéne jelentenie: értékeljük, amit kaptunk. Anya és Apa folyton az Afrikában éhező gyerekekről prédikált, mintha azzal elérhették volna, hogy bármit is értékelni tudjak. Visszatekintve be kell látnom, hogy egyetlen módja lett volna ennek: ha nem adnak meg mindent, akkor talán értékeltem volna azt, amit megkapok.

Killiney-ben, az írországi Dublin megyében laktunk, egy modern stílusú, hatszázötven négyzetméteres, hat hálószobás házban, amihez az úszómedence és a teniszpálya mellett egy saját tengerpartszakasz is tartozott. Az én szobám a háznak a szüleimével ellentétes oldalán volt, és a szobából nyíló erkély a tengerpartra nyílott, amit talán sohasem méltattam pillantásra. A szobához külön fürdőszoba is dukált, zuhanyzóval, jacuzzival és a kád fölötti falba süllyesztett plazmatévével – pontosabban egy vízálló TileVision típusú készülékkel. A gardróbom dugig volt márkás retikülökkel, de volt számítógépem, PlayStationöm és egy baldachinos ágyam is. Mázlista egy csaj voltam.

Az igazsághoz ez is hozzátartozik: mint lánygyerek én voltam a megtestesült rémálom. Neveletlen voltam, feleselő, elvártam, hogy megkapjak mindent, és ami még rosszabb: el is hittem, hogy meg is érdemlek mindent, mert hiszen az összes ismerősöm is mindent megkapott. Az meg se fordult a fejemben, hogy esetleg ők sem igazán érdemlik meg, amijük van.

Kiagyaltam, hogyan szökhetek ki este a szobámból, hogy kilopódzva találkozhassam a barátaimmal. Az ereszcsatornán lemásztam a hálószobám erkélyéről a medence tetejére, onnan meg néhány könnyed lépéssel le a földre. A privát tengerparti strandunkon volt egy szakasz, ahol a barátaimmal összejöttünk iszogatni. A lányok többnyire Dolly Mixet ittak: egyetlen műanyag flakonba lögyböltek össze valamennyit a szülői bárszekrény összes üvegének tartalmából. Így ugyanis csak egy-két ujjnyit kellett mindegyik üvegből leönteni, ami senkinek sem tűnhetett fel. A srácok meg almabort ittak, vagy akármit, amire rá tudták tenni a kezüket. Meg a lányok közül is annál kötöttek ki, akire rá tudták tenni a kezüket. Hát ez többnyire én voltam. Volt köztük egy Fiachrá nevű fiú, akit Zoey, a legjobb barátnőm kezéről csaptam le, és ennek a Fiachrának az apja híres színész volt, és ezért – őszintén szólva csakis ezért – hagytam, hogy a srác minden este egy órán keresztül nyúlkáljon be a szoknyám alá. Azt hittem, így előbb-utóbb megismerem majd az apját. De ebből nem lett semmi.

A szüleim fontosnak tartották, hogy világot lássak, és megtudjam, másfelé hogy élnek az emberek. Folyton azt magyarázták, milyen szerencsés vagyok, amiért egy ekkora házban lakom a tengerpart mellett, és hogy jobban értékeljem, milyen világba születtem, a nyarat a marbellai villánkban tölthettem velük, a karácsonyt a verbierbeli kis kastélyunkban, a húsvétot pedig, amikor bevásárolni átruccantunk az Államokba, a New York-i Ritzben. Egy nyitott, rózsaszín Mini Cooper a nevemmel ráfestve várta a tizenhetedik születésnapomat, Apa egy barátja meg, akinek saját lemezstúdiója volt, készen állt, hogy meghallgassa az előadásomat, és minden bizonnyal azonnal szerződést kínáljon. Igaz, miután a fenekemen éreztem a tenyerét, többé nemigen akaródzott kettesben maradni vele a szobában. Annyit még a hírnév sem ért volna.

Anya  és  Apa  az  év  minden  szakában  rendszeresen  járt mindenféle jótékonysági estre. Anya ilyenkor többet költött a ruhájára, mint amennyibe az egész trakta kerülhetett, hogy aztán évente két alkalommal a szeszélyesen összevásárolt és egyetlenegyszer sem viselt cuccokat lepasszolja a sógornőjének, Rosaleennek vidékre – arra az esetre, ha Rosaleen ellenállhatatlan vágyat érezne, hogy a tehénfejéshez Pucci strandruhát öltsön.

Ma már tudom – miután kicsöppentünk abból a világból, ahol korábbi életünket éltük –, hogy nem voltunk valami rendes emberek. Azt hiszem, anyám is tudja, még ha el is rejti az áthatolhatatlan felszín mögé. Nem, nem voltunk mi gonoszak, egyszerűen csak nem voltunk rendesek. Magunktól nem adtunk a világon semmit senkinek, miközben mindent elvettünk, amit elvehettünk.

Ezt azért mégse érdemeltük volna.

Azelőtt sohasem gondoltam a holnapra. A jelenben éltem. Most akartam ezt, most akartam azt. Amikor apámmal utoljára találkoztam, üvöltöztem vele, és a képébe vágtam, hogy utálom, aztán jól bevágtam rá az ajtót. Soha nem léptem hátra egy kicsit, hogy szűköcske világomtól eltávolodva lássam, mit csinálok, meg miket beszélek, és hogy mindezzel mennyire megbántok másokat. Azt mondtam Apának, hogy többé látni se akarom, és aztán nem is láttam soha többé. Eszembe sem jutott, hogy mi jöhet másnap, se az, hogy ezek lehetnek az utolsó szavaim apámhoz, és hogy ez – ez – lesz az utolsó vele töltött pillanat az életemben. Van mit feldolgoznom. És van mit megbocsátanom magamnak, elég. Nem kevés időbe fog telni.

Most viszont, Apa halála miatt meg mindazon dolgok miatt, amiket el akarok mondani neked, nincs más választásom, mint hogy a holnapra gondoljak, meg azokra, akiket a holnap így vagy úgy érinteni fog. Most már, mikor reggel felébredek, örömmel tölt el a gondolat, hogy van még holnap.

Elvesztettem az apukámat. ő elvesztette a holnapokat, én meg az összes holnapot, amit még vele tölthettem volna. Mondhatjuk így is: most már úgy értékelem őket, ahogy jönnek. Most már igenis a legjobbat akarom kihozni belőlük, amit csak lehet.

2

Két dongó

Amikor a hangyák a táplálékhoz vezető legrövidebb útvonalat keresik, az egyik elindul előre egymaga. Mikor ez a magányos hangya megtalálja a helyes útvonalat, vegyi nyomokat hagy maga után a többiek számára. Ha az ember rátapos a vonuló hangyák sorára, vagy gyilkos ösztöneit féken tartva más módon zavarja meg a menetet, azzal teljesen megbolondítja az apró rovarokat. A hátramaradtak eszeveszett futkosásba kezdenek, s kétségbeesetten próbálnak visszatalálni a helyes útra. Szívesen elnézem őket, ahogy először teljesen összezavarodva szaladgálnak mindenfelé, s folyton egymásba ütközve próbálnak rátalálni a célhoz vezető ösvényre, hogy aztán soraikat rendezve végül áthaladjanak a menetet megszakító akadályon, és úgy folytassák útjukat, mintha mi sem történt volna.

A hangyák kétségbeesése Anyára meg saját magamra emlékeztet. Valaki megzavarta a menetünket, elszakította tőlünk a vezetőnket, utunkat széttaposta, és a teljes zűrzavarba taszította az életünket. Azt hiszem – azt remélem –, hogy idővel mi is visszatalálunk a helyes útra. Egyetlenegy hangya elég, hogy vezesse a többit. Elnézve, ahogy Anya magába roskadva várja, hogy jobbra forduljanak a dolgok, nekem magamnak kell elindulnom előre.

Tegnap egy kék hasú dongót nézegettem. Azon erőlködött, hogy végre kiszabaduljon a szobából, és ahogy az ablaknak röpült, újra meg újra nagyokat koppant a feje az üvegen. Idővel felhagyott vele, hogy mint valami rakéta lője ki magát az üveg felé, és kiválasztotta az egyik ablakkockát, majd annak az üvege előtt zümmögött kétségbeesetten, mint akin pánikroham vett erőt. Nézni is rosz volt, főleg azért, mert ha csak egy kicsit is följebb emelkedett volna a leeresztett ablaktábla teteje felé, könnyedén kiszabadulhatott volna. De egyre csak ugyanazt csinálta újra meg újra. El tudtam képzelni a frusztrációt, amit a fák, a virágok és a nyílt ég láttán a bezárt jószág érezhetett. Próbáltam segíteni neki egyszer-kétszer azzal, hogy a nyílás felé terelgetem, de ilyenkor csak elröppent előlem a szoba belseje felé. Végül visszajött az ablakhoz, és szinte hallottam, ahogy így okoskodik: „Ha egyszer itt jöttem be, akkor… "

Vajon ahogy innen a fotelből nézem a dongót, az olyasmi lehet, ahogy Isten láthatja a dolgokat? – már ha van Isten. Ültében hátradőlve szemléli az összképet, úgy, ahogy én is jól láttam: ha az a dongó feljebb repülne az ablak teteje felé, már szabad is lenne. Mert igazából nem esett csapdába, egyszerűen csak nem jófelé kereste a kiutat. Vajon Isten látja-e a kiutat, amin át Anya és én megmenekülhetnénk? Mert ha én látom a nyitott ablakot a dongó előtt, akkor Isten is látja a holnapokat Anya meg énelőttem. Ez a gondolat megnyugtató. Mármint hogy megnyugtató volt, egészen addig, míg ki nem mentem a szobából, és néhány óra múlva visszatérve meg nem pillantottam egy döglött dongót az ablakpárkányon. Lehet, hogy nem az én dongóm volt, és mégis… Aztán, csak hogy lásd, hogy forog az eszem mostanság, rögtön sírva is fakadtam… Aztán megharagudtam Istenre, mert a gondolataimban a dongó sorsa egyet jelentett azzal, hogy Anya meg én talán sohasem találjuk meg a kivezető utat ebből a zűrzavarból. Mert mi haszna, ha az ember annyira hátra tud lépni, hogy mindent lásson, de közben semmit sem tehet, amivel segítene.

Aztán rájöttem, hogy ebben a helyzetben én voltam az isten. Próbáltam segíteni annak a dongónak, de nem engedte. Valósággal megsajnáltam Istent, mert megértettem, hogy milyen frusztrált lehet. Néha, amikor az ember segítene, egyszerűen ellökik a kezét. Mert az emberek először mindig magukon akarnak segíteni.

Azelőtt sose gondolkodtam ilyesmin – Istenen, dongókon, hangyákon. Inkább lássanak holtan, semmint hogy ott ülök a fotelben, kezemben könyvvel, és egy nyomorult döglegyet bámulok, ahogy egy szombat délután az ablak üvegéhez csapkodja magát. Talán Apának is ilyesmi járhatott a fejében azokban az utolsó percekben: inkább találjanak meg holtan itt a dolgozószobámban, mint hogy végigszenvedjem a megaláztatást, amikor mindenemtől megfosztanak.

Azelőtt a barátnőimmel töltöttem a szombatot a Topshop ban, ahol az égvilágon mindent magunkra próbáltunk, és idegesen nevetgéltünk, miközben Zoey a bugyijába tömködött annyi kiegészítő cuccot, amennyi csak belefért, mielőtt kijöttünk a boltból. Ha nem a Topshopban szórakoztunk, akkor a Starbucks kávézóban ücsörögtünk naphosszat, miközben szürcsöltük az óriás gyömbéres caffè lattét és majszoltuk hozzá a banánosmézes muffint. Biztos vagyok benne, hogy a többiek most is ezt csinálják.

Mióta itt vagyok, nem kaptam semmi hírt felőlük, kivéve egy sms-t Laurától, mielőtt kikapcsolták a mobilomat. Ebben mindenbe beavatott, kezdve a legújabb pletykával, hogy Zoey meg Fiachrá megint összejöttek, és csinálták is azt a dolgot, a Zoey-éknál, mikor a szülei elmentek Monte Carlóba a hétvégére. Zoey apukája szerencsejáték-függőségben szenved, amit Zoey meg mi, többiek imádtunk, mert így amikor ott maradtunk éjszakára náluk, Zoey szülei sokkal később jöttek haza, mint mindenki máséi. Mindenesetre Zoey állítólag azt mondta, hogy a szexelés Fiachrával még fájdalmasabb volt, mint mikor az a leszbita a suttoni hokicsapatból a lába közé csapott az ütőjével, ami pedig épp elég durva volt, nekem elhiheted – mert láttam –, úgyhogy Zoey kétszer is meggondolja, mielőtt megint kipróbálja a dolgot. Közben meg Laura beavatott a titokba, hogy a hétvégén randizni fog Fiachrával, és azt csinálják. Reméli, hogy engem nem zavar, és hogy nem mondom el Zoey-nak. Mintha bárkinek elmondhatnék bármit, ha akarnám is, innen, ahol vagyok.

Ahol vagyok. Erről még nem is beszéltem, ugye? Azt viszont már említettem, hogy van Anyának ez a sógornője, a Rosaleen. ő az, akinek Anya a gardróbból kiselejtezett, ötletszerűen összevásárolt cuccait küldözgette el ezekben a fekete zsákokban, úgy, hogy még mindig rajtuk volt a cetli. Rosaleen anya bátyjának, Arthur bácsinak a felesége. Egy kapusházban laknak ezen a Meath nevű helyen a semmi kellős közepén, ahol szinte semerre nem lakik más, egy lélek sem. Alig egy párszor látogattuk meg őket egész életemben, és olyankor is halálra untam náluk magam. Egy és negyed órába telt, mire leértünk hozzájuk, és a hosszú nekifutástól csak még nagyobb volt a csalódás, mikor megérkeztünk. Sárdagasztó bugrisok – csak így gondoltam rájuk. Megyünk Ájtatos Mamóékhoz, mondogattam. Azt hiszem, ez volt az egyetlen vicces bemondásom, amivel sikerült megnevettetnem Apát. ő sohase jött velünk, mikor Rosaleenhez és Arthurhoz mentünk vendégségbe. Nem hinném, hogy bármin is összevesztek volna, vagy ilyesmi, egyszerűen túl nagy volt köztük a távolság – mint a pingvinek meg a jegesmedvék között –, hogy akármennyi időt is egymás társaságában töltsenek.

Cuki kis házban laknak, ami tán negyedakkora, mint a miénk, de ez nem is baj, mert úgy, ahogy van, a Jancsi és Juliska meséjének mézeskalács házikóját juttatja az eszembe. A fala terméskő, és az ablakkeret meg az eresz olajzöldre van festve. Három hálószoba van fönn, az emeleten, odalent meg a konyha és a nappali. Anya szobájához külön fürdőszoba tartozik, de én Rosaleennel meg Arthurral kell, hogy osztozzak a másikon odafent. Miután mindig volt saját fürdőszobám, ezt elég gusztustalannak érzem, különösképp, ha olyankor kell kimennem, amikor Arthur végzett a… hm… újságolvasással. Rosaleen tisztaságmániás, és a rendcsinálás megszállottja; képtelen egy pillanatra is leülni. Állandóan rakosgat valamit vagy a port törölgeti, illatosítót permetez szét a levegőbe, és közben Istenről beszél meg az ő akaratáról. Egyszer meg is jegyeztem neki, hogy remélem, Isten akaratától többet várhatok, mint amit apám végakaratával ránk hagyott. Rosaleen döbbenten meredt rám, majd gyorsan máshol keresett magának leporolnivalót.

Rosaleen szellemének mélységei egy stampedliéval vetekednek. Kizárólag totálisan érdektelen és szükségtelen dolgokról képes beszélni. Az időjárásról. Valami szerencsétlen flótás nyavalyájáról a világ túlsó felén. A barátnőjéről, aki a harmadik szomszédban a karját törte, vagy arról, amelyik apjának csak két hónapot adnak az orvosok, vagy valamelyiknek a lányáról, aki valami nyomorulthoz ment feleségül, és most ottmaradt egyedül a második gyerekkel. Csak a bú meg a baj, amit valami kenetteljes fohász követ, hogy „Isten segítse meg szegényeket!, vagy hogy „A jó Isten irgalmasságos!, esetleg hogy „Az Úr kegyelmezzen nekik!" Nem mintha én bármi fontos dologról beszélnék vele, de ha mégis valami lényeges dolog részleteit akarnám megtárgyalni vele, például azt, hogy mi módon lehetne a gondjaink gyökeréhez férni, Rosaleen teljesen képtelen bármi értelmeset mondani. Csak magáról a bajról képes beszélni, de hogy mi lehet a történtek oka, az teljesen hidegen hagyja, csakúgy, mint a probléma lehetséges megoldásai. Belém fojtja a szót valamelyik istenes sóhajával, amitől én úgy érzem, hogy már megint rosszat szóltam, mert hogy ilyen fiatalon nem is lehet fogalmam a valóságról. Pedig szerintem ez éppen fordítva van. Szerintem kizárólag azért hozza a szóba a dolgokat, hogy ne kelljen úgy éreznie: meghátrál a gondok elől, de ezzel aztán el is intézte a dolgot, úgyhogy többet ne is essék róla szó.

Nem hiszem, hogy Arthur a fülem hallatára négy-öt szónál többet kiejtett volna, mióta élek. Mintha mindig Anya beszélt volna mindkettőjük nevében – nem mintha Arthur bármiben is egyetértett volna azzal, amit Anya elmondott. Mostanában Arthur többet beszél Anyánál. Arthur egy külön nyelvet alakított ki magának, aminek a kódját lassan, de biztosan sikerült szerintem megfejtenem. Horkantásokkal, fejének mozgatásával és harákolással beszél; az utóbbi amolyan slejmosan szörcsögős belégzésből áll, amit akkor ad elő, ha nem ért egyet valamivel. Egy rövid „áhh!" meg fejének hátravetése viszont azt jelzi: nincs kifogása a dolgok ellen. Jó példa minderre, ahogy egy tipikus reggeli lezajlik.

Arthur meg én ott ülünk a konyhaasztalnál, Rosaleen meg szokás szerint ott sürög-forog köröttünk pirítóssal megpúpozott tányérjaival, házi főzésű lekváros, mézes és narancsdzsemes tálkáival. A rádió – szokás szerint – olyan hangerővel bömböl, hogy a hálószobámból is tisztán hallom a bemondó minden szavát, ahogy az a nyomorult kis emberke monoton hangon sorolja a sok szörnyűséget, ami a nagyvilágban történik mindenfelé. Ekkor jön oda Rosaleen az asztalhoz, kezében a teáskannával.

– Teát, Arthur?

Arthur hátraveti a fejét, mint a ló, ha a sörényéből ki akar rázni egy legyet. Igen, Arthur kér teát.

Közben a férfihang a rádióban bejelenti, hogy megint bezártak egy gyárat Írországban, és újabb száz ember maradt állás nélkül.

Arthur beszívja a levegőt, meg valamit az orrából, hogy aztán leküldje a torkán. Nem tetszik neki a hír.

Rosaleen megint megjelenik az asztalnál, kezében újabb tál pirítós. – Hát nem szörnyűséges, hogy a Jóisten irgalmazzon a családjaiknak! És a kicsinyeknek, akiknek az apukája elvesztette az állását!

– Meg azoknak is, akiknek az anyjuk maradt munka nélkül, ugye? – jegyzem meg, miközben kiveszek egy pirítóst.

Rosaleen nézi, ahogy beleharapok a pirítósba, és zöld szeme egyre nagyobbra tágul, miközben rágcsálom a megpirított kenyeret. Folyton csak bámul, miközben eszem, amitől én hideglelést kapok. Mintha ő lenne a boszorkány a Jancsi és Juliskából, s azt lesné, elég kövér vagyok-e már, hogy hátrakötött kézzel, almával a számban belökjön a gázsütőbe. Nem is bánnám azt az almát! Az lenne kalóriában a legszegényebb étel, ami itt lecsúszott a torkomon.

Lenyelem, ami a számban van, és a tányéromra teszem, ami megmaradt a pirítósból.

Rosaleen csalódottan áll odébb.

A hírekben most arról beszélnek, hogy már megint emelni akarja a kormány az adókat. Arthur újabb adag slejmet szív fel. Még egy-két rossz hír a rádióból, és nem marad hely a gyomrában attól a rengeteg orrváladéktól. Még csak negyvenegynéhány éves lehet, de öregebbnek látszik a koránál, és úgy is viselkedik. Válltól fölfelé engem óriás garnélarákra emlékeztet, ahogy örökké valami fölé görnyed, legyen az az étele vagy a munkadarab, amin dolgozik.

Rosaleen egy akkora tál ír parasztreggelivel ér vissza, amivel mind a száz állás nélkül maradt munkás összes gyerekét jól lehetne lakatni.

Arthur ismét hátraveti a fejét. Tetszik neki a dolog. Rosaleen mellém lép, és kitölti a teámat. Mit nem adnék egy gyömbéres lattéért, gondolom, miközben egy kis tejet öntök a teámba és megadóan belekortyolok. Rosaleen mereszti rám a szemét, miközben nyelem a teát.

Nem tudom, pontosan hány éves lehet Rosaleen, de azt hiszem, úgy harmincöt–negyvenöt között lehet, és ha ugyan van ennek bármi értelme, azt mondanám, akárhány éves is valójában, biztos, hogy egy tízessel többnek látszik. Virágmintás, végig begombolt otthonkájában, ami alatt kombinét visel, úgy néz ki, mint aki az 1940-es évekből ragadt itt valahogy. Anya sohasem hordott kombinét; még alsóneműt is alig. Rövidre vágott, álláig érő haját mindig leengedve viseli, úgy, hogy a pengeéles választék mentén kilátszanak az egérbarnára festett hajszálak szürkülő tövei. Ezt a hajat folyton rózsaszínben játszó egérfülei mögé simítgatja. Fülbevalót sohasem visel. Ahogy nem is sminkeli magát. Az a fajta asszony, akiről Zoey barátnőm azt mondaná, úgy néz ki, mint akinek életében nem volt egyetlen orgazmusa, nekem