Danielle Steel

ERŐSEBB
A SZERETETNÉL

Ismertető a hátoldalról:
A Titanic, a valaha épített legnagyobb hajó első útjára
indul...és azon a végzetes éjszakán darabokra törik
egy különleges család élete és jövője is.
A húszéves Edwina Winfield egy csapásra felnőtté válik,
amikor angliai eljegyzéséről hazafelé tartva szüleit és
vőlegényét egyszerre veszti el a szörnyű tragédiában. Öt
kisebb testvérével beszáll a Titanic mentőcsónakjába, ám
anyjuk nem tart velük. Nem hagyja el férjét, akinek - a lány
vőlegényével együtt - a süllyedő hajón kell maradnia.
San Franciscóba visszatérve Edwina neveli kistestvéreit,
irányítja a családi vállalkozást és próbálja egyben tartani a
népes famíliát. Ám néha-néha, amikor az emberfeletti munka
engedi, elsiratja a Titanicon maradt vőlegényét és édesapját.
Csak anyja iránt táplál felemás érzéseket: sehogy sem tudja
megérteni, hogyan lehetett erősebb az asszony szerelme a
gyermekei iránt érzett szereteténél.
Edwina, az "ötgyermekes családanya" tizenkét éven át
tartózkodik minden romantikus kapcsolattól, ám amikor az
ő életébe is belép valaki, akiért minden áldozatra kész lenne,
megbékül anyja emlékével. Megérti: nem véletlen, hogy a
sors mit, mikor és miért engedélyez.

1
 Danielle Steel
ERŐSEBB A SZERETETNÉL
Beatrixnek,
az édes, különleges lánynak,
aki örömmel
és szeretettel és csodálattal tölt el.
Bátor lányka, életed
könnyű legyen,
nyugodt vizeken,
kedves emberekkel,
lágy szellőben, napsütésben,
és ha vihar törne ki
egy nap,
jusson eszedbe, mennyire szeretünk.
És Johnnak,
soha nem volt,
soha nem lesz,
soha nem lehet
erősebb a szerelem, amit irántad érzek.
Nincs ennél erősebb szerelem,
Szívem és az életem a Tiéd,
örökre.
d.s.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Danielle Steel: No Greater Love
Published by Dell Publishing a division of
Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc. New York
Copyright 1991 by Danielle Steel
Author's photo by Charles Bush

2
Fordította Simó György
Negyedik kiadás
A regény előző kiadásai Erősebb a szerelemnél címen
1992-ben és 1994-ben,
A legdrágább kincs címen 1997-ben jelentek meg
a Sierra Kiadó gondozásában.
A fedél magyar változata Szakálas Mihály munkája
Hungarian edition
by Maecenas Könyvkiadó, 2003
Hungarian translation
by Simó György, 1992, 1994, 1997, 2003

1. fejezet
1912. április 10.
Az ebédlőben csak a kandallópárkányon álló
nagy, díszes óra ketyegése és időnként a vastag vá-
szon asztalkendők tompított suhogása hallatszott.
Tizenegyen ültek a hatalmas teremben; olyan hideg
volt, hogy Edwina alig tudta mozgatni az ujjait. Rá-
juk pillantva látta jegygyűrűjének csillogását a reg-
geli napfényben. Ettől elmosolyodott és derűsen
pillantott az asztal másik végén ülő szüleire. Bár ap-
ja tekintete a tányérra szegeződött, Edwina így is
látta szája sarkában a huncut mosolyt. Biztos volt
benne, hogy az asztal alatt most is anyja kezét szo-
rongatja. Amikor magukra maradtak, a szülők foly-

3
ton kedveskedve ugratták egymást, nevetgéltek és
játékosan sugdolóztak. Barátaik szerint nem volt
meglepő, hogy hat gyermekük volt. Kate Winfield
negyvenegy évesen is megőrizte leányos külsejét.
Nyúlánk alakjával és karcsú derekával gyakran alig
tudták őt megkülönböztetni legidősebb gyermeké-
től az utcán mögötte sétálók. Edwina is magas volt, s
örökölte anyja fénylő, sötét haját és nagy kék sze-
mét. Nagyon szerették egymást, s ugyanez igaz volt
az egész családra: naphosszat nevettek, beszélget-
tek, sírtak és átölelték egymást vagy viccelődtek, s
állandóan huncutságokon törték a fejüket.
Edwina most is alig tudta megőrizni komolysá-
gát, miközben öccse, George a jeges szobában me-
leg párákat fújt a levegőbe. Rupert bácsi, Lord
Hickham, kedvenc foglalatossága volt, hogy az
ebédlő hőmérsékletét valamivel az Északi-sark hő-
foka alatt tartsa. A Winfield gyerekek ehhez nem
voltak hozzászokva: ők Kalifornia meleg éghajlatát
ismerték csupán. Egy hónapja jöttek át San Francis-
cóból, hogy meglátogassák nagynénjüket és annak
férjét, és bejelentsék Edwina eljegyzését. Úgy lát-
szott, megkettőződik Angliához fűződő kapcsola-
tuk: Elizabeth, Kate nővére, huszonnégy évvel ko-
rábban Lord Ruperthez ment feleségül és átjött vele
Angliába, hogy ott Havermoor urának második fe-
lesége legyen. Huszonegy éves volt, amikor megis-
4
merkedett a jóval idősebb Lord Hickhammel, aki
barátaival Kaliforniába utazott, és Lizt azonnal le-
vette a lábáról. Most, jó két évtized múltán fiatal
unokatestvérei alig tudták megérteni ezt a vonzal-
mat. Lord Hickham magának való volt és zsörtölő-
dő, távol állott tőle a vendégszeretet; soha nem ne-
vetett, és lesírt róla, hogy alig bírja elviselni gyere-
kek jelenlétét a házában. - Ne gondoljátok, hogy
utálja őket - magyarázta minduntalan Liz néni -
pusztán csak nincs hozzájuk szokva, mivel soha
nem voltak saját gyerekei.
Mindezt annak magyarázataként mondogatta,
hogy a Lordot távolról sem szórakoztatta, amikor
George néhány ebihalat ejtett a sörébe. Ekkor Ru-
pert bácsi már elment vadkacsára vadászni apjuk-
kal. Igazság szerint Rupert már régen letett arról,
hogy saját gyerekei legyenek. Régóta nem kívánta,
hogy valaki örökölhesse Havermoor uradalmát és a
többi nagy birtokot, mert végül be kellett látnia,
hogy mindez nem szerepel a sors könyvében. Első
felesége többször elvetélt, majd gyermekszülésben
halt meg. Tizenhét év telt el ezután, s akkor felesé-
gül vette Lizt, akinek állandóan szemrehányást tett,
amiért nem szült neki gyereket. Nem mintha akkora
gyermekáldásra vágyott volna, amilyen sógornőjé-
nek volt. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy
saját gyerekeit - ha egyáltalán lettek volna ilyenek -
5
sokkal jólneveltebbnek szerette volna látni, mint
ezeket. Egyenesen botrányos, mondogatta feleségé-
nek, mi mindent megengednek azok a gyerekeik-
nek. De az amerikaiak már csak ilyenek: semmi mél-
tóságérzet vagy irányítás, semmi nevelés, semmi fe-
gyelem. Ő mindenesetre nagyon megkönnyebbült,
amikor megtudta, hogy Edwina az ifjú Charles Fi-
tzgeraldhoz megy feleségül. Talán mégis van re-
mény, dörmögte, amikor a hírt Liz közölte vele.
Lord Hickham hetvenedik évében járt, és nem re-
pesett a boldogságtól, amikor megkapta sógornője
levelét, amiben azt kérte, hogy rövid időre megláto-
gathassák őket. Londonba készültek, hogy találkoz-
zanak a Fitzgerald házaspárral és bejelentsék az el-
jegyzést. Rupertet rémülettel töltötte el a gondolat,
hogy ezután az egész család átjön Havermoorba.
- Micsoda? Az egész pereputty? - nézett iszo-
nyattal Lizre, aki a reggelinél közölte vele a hírt.
Majdnem karácsony volt már, s a rokonok március-
ban akartak jönni. Liz azt remélte, hogy idővel
Rupert majd csak beletörődik. Nagyon szerette vol-
na már látni a húgát és azt remélte, hogy a gyerekek
egy kis színt visznek sivár napjaiba. Most, hogy hu-
szonnégy éve élt itt Ruperttel, lassan meggyűlölte
Havermoort. Hiányzott neki a húga és Kaliforniá-
ban eltöltött közös ifjúságuk.
Rupert nehéz társ volt, s házasságuk nem váltotta
6
valóra Liz álmait. Eleinte bámulta férje méltóságtel-
jes allűrjeit, főúri címét, iránta tanúsított kimért ud-
variasságát és az angliai "civilizált életről" szóló tör-
téneteit. Huszonöt év korkülönbség volt köztük, s
amikor Liz Havermoorba ért, megdöbbentette az
uradalom lehangoló elhanyagoltsága. Akkoriban
Rupertnek Londonban is volt háza, de Liz hamar
rájött, hogy soha nem lakik benne. Miután négy
évig Rupert be sem tette lábát a londoni házba, elad-
ta azt egyik barátjának. Liz úgy érezte, hogy gyer-
mekek talán segíthetnének rajta. Szeretett volna
családot, hogy a komor termekben hallja a vidám,
boldog gyermekkacajt. Az évek múlásával azonban
lassan belátta, hogy nem ez a sors vár rá. Egyetlen
öröme az volt, hogy ritka San Franciscó-i látogatásai
során találkozhatott Kate gyermekeivel. A sors vé-
gül ezeket a csekély örömöket is megtagadta tőle.
Rupert súlyosbodó betegsége megakadályozta őt a
gyakori utazásokban, végül pedig egyszerűen kö-
zölte, hogy túlságosan öreg ehhez. Reuma, kösz-
vény és a puszta öregség is elvette kedvét a világjá-
rástól, s miután szüksége volt rá, hogy felesége éjjel-
nappal mellette legyen, Liz sem utazhatott többé.
Liz magának is alig merte bevallani, de arról ábrán-
dozott, hogy visszatér San Franciscóba, erre azon-
ban évek óta nem volt lehetősége. Mindez még fon-
tosabbá tette számára Kate és a gyerekek látogatá-
7
sát, s nagyon hálás volt, amikor végül Rupert beadta
a derekát. Csak azt kötötte ki, hogy ne maradjanak
náluk örökre.
A látogatás felülmúlta Liz legszebb reményeit.
Már évek óta nem találkoztak, s Liz úszott a boldog-
ságban. Évek óta arra várt, hogy húgával hosszú sé-
tákat tegyen a kertben. Valamikor régen akár ikrek
is lehettek volna, s most Liz álmélkodva vette tudo-
másul Kate fiatalos csinosságát. Az is szemmel lát-
ható volt, hogy még mindig szerelmes a férjébe. Et-
től Liz újra sajnálni kezdte, hogy miért is ment férj-
hez Ruperthez. Ahogy múltak az évek, gyakran
eltűnődött, milyen élete lehetett volna, ha Ameri-
kában megy férjhez, és nem lesz belőle Lady
Hickham.
Milyen gondtalan volt az ifjúságuk, milyen bol-
dogan éltek odaadó szüleikkel. Amikor betöltötték
tizennyolcadik évüket, annak rendje és módja sze-
rint bevezették őket a felnőtt társaságba, s egy rövid
ideig csodálatosan teltek napjaik: vacsorákra és par-
tikra jártak, bálokon táncoltak, s ekkor - ó, milyen
hamar - megjelent Rupert, és Liz átjött vele Angliá-
ba. S jóllehet, már életének több mint a felét itt töl-
tötte, Liz valahogyan még mindig nem érezte iga-
zán, hogy ide tartozik. Semmi beleszólása nem volt
Havermoorban a dolgok folyásába, Rupert már ko-
rábban mindent elrendezett, s Liz csupán megtűrt
8
vendégnek érezte magát. Amióta kiderült, hogy
képtelen örökössel megajándékozni a birtok urát,
puszta jelenléte is értelmetlennek látszott.
Az élete úgyszólván tökéletes ellentétet alkotott
húga sorsával. Vajon megértheti-e őt Kate, akinek
jóképű, sötét hajú, fiatal férje van és hat gyönyörű
gyereke, akikkel az ég szinte rendszeres időközön-
ként ajándékozta meg őt házasságának huszonkét
boldog éve alatt. Három fiú és három leány volt a
családban, jókedvűek és egészségesek, akik örököl-
ték szüleik szépségét és intelligenciáját, azok élénk
humorérzékével együtt. A legkülönösebb az volt,
hogy bár Kate és Bert szemmel láthatóan bőven ré-
szesült a sors kegyeiben, aki látta őket, azonnal érez-
te, hogy mindezt megérdemelték. Igaz, Liz évekig
irigyelte húgát, s ezt gyakran mondogatta is, félté-
kenysége mégsem öltött visszataszító méreteket.
Mindez olyan jogosnak látszott; Kate és Bert lelkük
mélyén olyan jók, kedvesek és becsületesek voltak.
Nagyon is tudatában voltak, mennyi örömöt kaptak
az élettől, s ezt gyakran emlegették gyerekeik előtt
is. Liz bánatos vágyakozást érzett ezen ismeretlen
élmények iránt... a gyerekek szeretete... a látható-
an szeretetteljes kapcsolat iránt, amelyben Kate élt a
férjével. Ahogy múltak az évek, Liz lassan elcsende-
sedett Rupert mellett. Olyan kevés dologról tudott
beszélni, s már senki nem volt, aki meghallgassa.
9
Rupert igazában soha nem érdeklődött iránta. Őt a
birtokai és a vadászatok meg a fácánok érdekelték,
fiatalabb korában pedig a lovak és az agarak. A fele-
sége viszonylag keveset jelentett számára, különö-
sen most, hogy szinte állandóan köszvény kínozta.
Liz arra volt jó, hogy odahozza neki a borát, csön-
gessen a cselédeknek és ágyba kísérje őt. Rupert há-
lószobája a folyosó távoli végében volt, s így éltek
már sok-sok éve; azóta, hogy Rupert megértette,
Liztől nem lehet gyereke. Csupán a bánatuk és az
otthonuk volt közös, s a dermesztő magány, amely-
ben éltek. Mindez azt jelentette, hogy a Winfield
család látogatása alkalom lesz a zsalugáterek kinyi-
tására, a függönyök félrehúzására és arra, hogy Ka-
lifornia tavaszi napsütése és friss levegője áradjon
be a szobákba.
Halk csuklás hallatszott, amelyet elfojtott kunco-
gás követett az asztal túlsó végén, ahol Lord Rupert
két oldalán Liz és Kate foglalt helyet. Úgy látszott,
Rupert ebből nem hallott semmit, s a két nő cinko-
san összemosolygott. Liz tíz évet fiatalodott azóta,
hogy megérkeztek. Rokonainak látása mindig felvi-
dította szomorúságra hajló lelkét, Kate viszont min-
dig elszomorodva vette tudomásul, mennyire meg-
öregedett nővére, s milyen magányosan telnek nap-
jai ebben a sivár vidéki házban, amelyet gyűlölt,
annak a férfinak az oldalán, aki láthatóan soha nem
10
szerette őt. Most pedig az elválás előérzete szoron-
gatta. Alig egy óra múlva menniük kell, s csak a jó
isten tudja, mikor jönnek újra Angliába. Kate meg-
hívta nővérét San Franciscóba, hogy együtt készül-
jenek Edwina esküvőjére, de Liz úgy érezte, nem
hagyhatja magára Rupertet ilyen hosszú időre. Azt
megígérte, hogy augusztusban ott lesz az esküvőn.
Szinte megkönnyebbülésként hatott az a csuklás
ott az asztal túlsó végén. Kate odapillantott és látta,
hogy George valamit súg Alexisnek, aki hatodik
születésnapja előtt állt. A kislányból majdnem ki-
robbant a kacagás.
- Pszt... - suttogta Kate mosolyogva, majd Ru-
pertre pillantott. Otthon a reggelizés szinte majális-
hoz hasonlított, itt azonban kénytelenek voltak tür-
tőztetni magukat. A gyerekek ezúttal dicséretre
méltóan betartották Rupert szabályait, akit az öreg-
kor egyébként is kissé meglágyított. Többször elvitte
vadászni a tizenhat éves Phillipet, aki ugyan titok-
ban bevallotta apjának, hogy az egészet utálja, ud-
variasan mégis mindig megköszönte nagybátyjá-
nak a megtiszteltetést, és elfogadta a meghívást. De
hát Phillip ilyen volt, mindenkinek a kedvében
akart járni. Kedves volt, udvarias, úri modorú és ka-
maszkorához képest meglehetősen megfontolt.
Szinte hihetetlen volt, hogy alig múlt tizenhat éves.
A Winfield gyerekek között benne volt a legtöbb kö-
11
telességérzet - kivéve természetesen Edwinát, de ő
már húszéves volt, igazi felnőtt, akinek alig öt hó-
nap múlva saját férje és otthona lesz. Sőt azt remél-
te, hogy egy évvel később talán saját kisbabáját dé-
delgetheti. Kate többször elmondta magának, hogy
szinte hihetetlen: legidősebb gyermeke hamarosan
férjhez megy, és saját gyerekei lehetnek.
Azért indultak haza, hogy előkészítsék az eskü-
vőt. A huszonöt éves Charles, aki fülig szerelmes
volt Edwinába, szintén velük tartott. A fiatalok an-
nak idején véletlenül ismerkedtek meg San Francis-
cóban, s az elmúlt nyár óta együtt jártak.
Augusztusra tervezték az esküvőt, s ehhez méter-
számra vásároltak Londonban a menyasszonyi ru-
hához való különleges, drága, elefántcsontszínü
anyagot. Kate azt tervezte, hogy San Franciscóban a
saját varrónőjével hímeztet rá apró gyöngyöket. El-
határozták, hogy a menyasszonyi fátylat egy francia
varrónővel készíttetik el, aki nemrég jött át Párizs-
ból Londonba. Úgy volt, hogy a fátylat július végén
Lady Fitzgerald hozza magával San Franciscóba.
Közben még rengeteg dolog várt rájuk. Bertram
Winfield Kalifornia egyik legtekintélyesebb szemé-
lyisége volt. Az ő és családja tulajdonában volt San
Francisco egyik legnépszerűbb napilapja; az eskü-
vőre több száz vendéget kellett meghívniuk. Kate és
Edwina már egy hónapja dolgozott a vendégek
12
névsorának összeállításán. Jóval ötszáz fölött tartot-
tak, s Charles csak nevetett, amikor Edwina figyel-
meztette, hogy ennél többen is lehetnek.
- Ha Londonban tartanánk az esküvőt, még sok-
kal rosszabb volna. Nálunk hétszázan voltak, ami-
kor két évvel ezelőtt a nővérem férjhez ment. Hála
istennek, én akkor még Delhiben voltam.
Charles az elmúlt négy év során rengeteget uta-
zott. Miután két évet szolgált a katonaságnál Indiá-
ban, átment Kenyába, ahol utazgatással és barátai
meglátogatásával töltött egy évet. Edwina szerette,
amikor kalandjairól mesélt. Arra kérte vőlegényét,
hogy nászútra menjenek Afrikába, de Charles sze-
rint valami szelídebb útra kellene vállalkozniuk.
Úgy tervezték, hogy az őszt Olaszországban és
Franciaországban töltik, de karácsonykor már újra
Londonban lesznek. Edwina titokban azt remélte,
hogy addigra áldott állapotban lesz. Bolondul sze-
rette Charlest, s olyan sok gyereket akart tőle, ahá-
nyan ők voltak testvérek, s olyan boldog kapcsola-
tot, amilyent szüleinél látott. Néha ők is veszekedtek
persze, s ha anyja kiborult, odahaza, San Franciscó-
ban még a csillárok is remegtek, de a harag sohasem
ölte meg a szeretetet. Családjukban szüntelenül élt
a gyengédség, a megbocsátás és az együttérzés.
Mindig érezni lehetett, mennyire szeretik egymást
szüleik, s Edwina pontosan ezt várta saját házassá-
13
gától is. Pontosan erre vágyott, nem kívánt tekinté-
lyes ember mellett élni, nem vágyott főúri címre
vagy díszes kastélyra. Semmit nem kívánt azokból
a dolgokból, amelyek annak idején Liz nénjét olyan
balga módon ftupert bácsihoz láncolták. Jóságra
vágyott, humorérzékre, nemes lélekre; olyan em-
berre, akivel együtt nevethet, kicserélheti érzéseit
és keményen dolgozhat. Igaz, könnyű és gondta-
lan élet várt rájuk. Charles szeretett sportolni, ba-
rátaival összejönni, és életében soha nem kellett el-
tartania magát, mégis tiszta értékrend alakult ki a
lelkében. Edwina tisztelte őt és tudta, hogy egy na-
pon Charles örökli majd apja helyét a Lordok
Házában.
S Edwinához hasonlóan Charles is legalább fél tu-
cat gyereket akart. Edwináék heten voltak, bár egyi-
kük, egy kisfiú, születésekor meghalt. Utána jött
Phillip, akiben ez a tény még inkább fokozta a köte-
lességtudatot. Most, hogy ő volt a legidősebb fiú,
úgy érezte, hogy átveszi valaki helyét, s ez még na-
gyobb felelősséggel jár Mindez azt jelentette, hogy
a tizenkét esztendős George élete egyszerű és köny-
nyű volt: egyetlen életcéljának azt tartotta, hogy
mindenkit mulattasson. Semmi nem állott tőle távo-
labb, mint a kötelességérzet. Amikor tehette, meg-
keserítette Alexis és a két kicsi életét, s feladatának
érezte, hogy felvidítsa bátyjának kissé komor napja-
14
it. Ebből a célból kilopta ágyából a lepedőt, ártalmat-
lan kígyókat dugott cipőjébe. Úgy látta, nem árt el-
helyezni itt-ott néhány egeret vagy borsot szórni
reggeli kávéjába, hogy jól kezdődjék a napja. Phillip
szent meggyőződése szerint George kizárólag azért
jött a világra, hogy tönkretegye az ő életét. Azon rit-
ka alkalmakkor, amikor félénk kísérletet tett, hogy
kapcsolatot teremtsen a másik nem tagjaival,
George mindig ott termett, és felajánlotta bőséges
tapasztalatait. George egyáltalán nem volt félénk a
lányokkal, de másokkal sem. Amikor a hajón utaz-
tak, Kate és Bertram szüntelenül kisebbik fiuk új-
donsült ismerőseibe botlott... - ja úgy, maguk
George szülei! .. . - miközben Kate szorongva kér-
dezte magától, mit művelt már megint ez a gyer-
mek. Bertram csak nevetett, jót mulatott fia ártal-
matlan csínyjein és szüntelen jókedvén.
A legfélénkebb Alexis volt, lenszőke hajkoronájá-
val és óriási kék szemével. A többiek szüleik sötét
haját és kék szemét örökölték, de Alexis olyan szőke
volt, hogy haja szinte fehérlett a napsütésben. Mint-
ha az angyalok minden huncutságukat George-nak
adták volna, Alexist pedig valami csodálatosan fi-
nom és ritka lélekkel ajándékozták volna meg.
Amerre csak járt, az emberek megbámulták szépsé-
gét és összesúgtak a háta mögött. Azután néhány
perc múlva szinte eltűnt a ritka levegőben, hogy
15
órákkal később, mintha néma szárnyakon suhanna,
újra felbukkanjon. Ő volt Kate "leánygyermeke",
apjának pedig "kedvenc kisbabája", s szülein kívül
másokkal nemigen váltott szót. Boldogan élt család-
ja oltalmazó falai között. Mindig szem előtt volt,
hallgatagon, aki mindent lát és ért, de keveset szól.
Néha órákat töltött a kertben, hogy virágkoszorút
fonjon anyja hajába. Életét szülei töltötték ki, bár
Edwinát is nagyon szerette.
A legidősebb nővér valójában a négyéves Frances
szívéhez állott közelebb, az édes, gyerekarcú, pufók
kezű és kurta, izmos lábú Fannie szívéhez, ahogyan
mindenki hívta. Fannie mosolya megnyerte az em-
berek szívét, főleg apjáét. Akárcsak Edwinának, ne-
ki is kék szeme és fényes, fekete haja volt. Szinte
megszólalásig hasonlított apjára, s örökölte annak jó
természetét is. Mindig boldog és mosolygós volt,
bármerre ment. A legkisebb testvéréhez, Teddyhez
hasonlóan sugárzott belőle az elégedettség.
A kétéves Teddy volt anyja szeme fénye. Már be-
szélt, környezetében szüntelen felfedező útra indult
göndör fürtjeivel és jókedvű kacagásával. Szeretett
fogócskát játszani Oonával, az aranyos ír lánnyal,
aki tizennégy éves korában menekült el Írországból.
Kate boldog volt, hogy rátalált San Franciscóban. A
most tizennyolc éves Oona sokat segített Kate-nek.
Szemrehányóan mondogatta, hogy Kate elkényezte-
16
ti a kis Teddyt, s ezt Kate nevetve elismerte. Némely-
kor agyonkényeztette gyerekeit, annyira szerette őket.
Amin Kate legjobban csodálkozott az évek múlá-
sával, az a gyerekek közötti egyre erősödő különb-
ség volt. Mindegyikük önálló egyéniséggé növeke-
dett, akinek saját igényei vannak. Másként viselked-
tek, más célokért lelkesedtek, másként közeledtek
anyjukhoz, az élethez, egymáshoz... Széles volt a
skála Alexis félénkségétől és sokféle szorongásától
Phillip rendíthetetlen kötelességtudatáig, George tel-
jes felelőtlenségéig és Edwina nyugodt önbizalmáig.
Milyen megfontolt és kedves volt az a lány, elsősor-
ban mindig másokra gondolt! Kate valósággal meg-
könnyebbült, amikor látta, leánya milyen szerelmes
Charlesba. Úgy érezte, megérdemli ezt a szerelmet.
Évekig ő volt anyja jobbkeze, s Kate most már úgy
gondolta, itt az ideje, hogy Edwina a saját életét élje.
Csak azt kívánta, ne költözzenek át Angliába. Éle-
tében most már a második, szívéhez közel álló sze-
mély hagyná el őt, hogy idegen országban éljen to-
vább. S csak azt remélte, hogy leánya boldogabb lesz
itt, mint Liz nővére. Charles szerencsére nem is ha-
sonlított Rupertre. Elbűvölő volt és intelligens, von-
zó és kedves. Kate szerint csodálatos férj lesz belőle.
Úgy beszélték meg, hogy ezen a délelőttön South-
amptonban találkoznak Charlesszal, a White Star
hajótársaság kikötőjénél. Charles beleegyezett, hogy
17
visszamegy velük Amerikába. Ennek részben az
volt az oka, hogy elviselhetetlennek tartotta a négy
hónapos távollétet Edwinától, de Bert is ragaszko-
dott hozzá, hogy velük utazzék. Ez volt az ő eljegy-
zési ajándéka. Egy vadonatúj hajó első útján vettek
részt, s mindnyájan rettenetesen izgatottak voltak.
Még mindig a havermoori kastély ebédlőjében
ültek, s Alexis hangosan felnevetett, amikor George
valami botrányos dolgot súgott neki, vagy újabb pá-
rát lehelt a jeges levegőbe. Bertram éppen cinkosan
ránevetett gyerekeire, amikor Rupert végre felállt az
asztaltól: el voltak bocsátva. Bert odament Rupert-
hez, hogy elbúcsúzzék tőle és megrázza sógora ke-
zét. Ez egyszer Rupert is sajnálkozott, hogy elvál-
nak. Kedvelte Bertet, s az évek folyamán Kate-tel is
megbarátkozott, bár a gyerekekkel még mindig tar-
tózkodó maradt.
- Csodálatos volt itt, Rupert. Látogass meg ben-
nünket San Franciscóban - mondta Bertram majd-
nem őszintén.
- Attól tartok, ebből kiöregedtem. - Korábban már
megbeszélték, hogy az esküvőre Liz utazik San
Franciscóba Charles szüleivel. Liz megkönnyebbült,
hogy Rupert egyáltalán elengedi őt, s alig várta az
indulást. Kate és Edwina segítségével Londonban
már ki is választotta a megfelelő ruhát.
- Ha jobban érzed magad, gyere. - A két férfi újra
18
kezet rázott. Rupert örült, amikor jöttek, s mostani
távozásuk újabb örömet okozott neki.
- Aztán írjatok nekünk, és meséljetek a hajóról.
Biztosan tekintélyes jószág. - Egy pillanatig irigy-
kedve nézte őket, Liz azonban ezúttal nem érzett
irigységet. Ha csak hajókra gondolt, tengeribeteg
lett. Már most rettegett a júliusi átkeléstől. - Írsz
majd róla az újságban is. Bert?
Bert elmosolyodott. Nagyon ritkán írt saját lapjá-
ban; néha egy-egy vezércikket, amikor végképp
nem tudta türtőztetni magát. Ezúttal azonban el
kellett ismernie, hogy többször is megfordult a fejé-
ben ez a gondolat.
- Lehet, hogy írok, s akkor küldök nektek is egy
példányt a lapból.
Rupert egyik karjával átölelte Bert vállát és az aj-
tóhoz kísérte őt, miközben Edwina és Kate, Oona
segítségével, összeterelték a kicsiket és bevitték őket
a fürdőszobába, hogy tiszták legyenek, mire elin-
dulnak Southamptonba.
Szinte felháborítóan kora reggel volt még, éppen
felkelt a nap, s háromórás autózás várt rájuk South-
amptonba. Rupert intézkedett, hogy sofőrje és két
lovászfiú vigye ki őket és megmaradt kevés csomag-
jukat. A hajókoffereket már előző nap elküldték, s
azok ott várnak majd rájuk a luxuskabinokban.
Pár perc múlva a gyerekek már ott nyüzsögtek a
19
három automobilban; Edwina és Phillip is beszállt a
csomag egy részével. George ragaszkodott hozzá
hogy az egyik lovászfiú mellett üljön, aki az autót
vezette. Oona, Fannie-val és a kis Teddyvel meg a
többi csomaggal egy másik autóban kapott helyet,
Kate és Bertram pedig Alexisszel Rupert saját Silver
Ghostjában utazott. Liz felajánlotta, hogy elkíséri
őket a hajóig, de Kate lebeszélte, mondván, hogy túl
hosszú az út odáig. Négy hónap múlva úgyis talál-
koznak, s a visszaút a három üres autóval nagyon is
unalmas volna, így hát a két asszony megölelte egy-
mást, s Liz egy hosszú pillanatig szorosan magához
húzta húgát. Maga sem tudta, mitől érzékenyült el
annyira ezen a reggelen.
- Vigyázz rájuk... rettenetesen fogtok hiányoz-
ni... - Milyen fájdalmasnak tűnt most a búcsú,
mintha már alig tudná elviselni ezeket az elváláso-
kat. Liz újra magához szorította húgát, aki nevetve
igazította fején divatos kalapját, amelyet Bertramtól
kapott Londonban.
- Augusztusban találkozunk, Liz - suttogta hal-
kan nővére fülébe - akkor újra otthon leszel. -
Megcsókolta arcát, majd kicsit eltávolodva tőle újra
rápillantott, szomorúan látta, milyen öreg és meg-
tört a nővére. Újra eszébe jutott, hogy Edwina eskü-
vője után férjével Angliába készült. Kate azon imád-
kozott, hogy leánya élete boldogabb legyen, mint
20
nővéréé. Szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy
úgy eltávolodhatnak majd egymástól, mint ahogyan
- minden igyekezete ellenére - távol került Liztől is.
Elszomorította mostani, felemásra sikerült búcsúzá-
suk, amelyhez Rupert krákogása és sofőröknek
adott utasításai szolgáltak kiábrándító háttérül. Vé-
gül a Lord a vendégeket noszogatta, hogy indulja-
nak már, nehogy lekéssék a hajót. Alig öt óra volt
csak az indulásig.
- Délben húzzák fel a horgonyt, ugye? - kivette
zsebóráját és Berthez fordult, miközben Kate még
egyszer magához szorította Lizt, majd beszállt az
autóba, maga mellé ültetve Alexist.
- Igen, délben indulunk. Bőven van időnk ad-
dig. - Április tizedike volt, reggel fél nyolc.
- Érezzétek jól magatokat az úton! A Titanic nagy-
szerű hajó! Jó utat! - Rupert integetett, miközben a
ház elől elindult az első kocsi. Liz ott állott mellette, s
búcsút intett a második autónak, végül az utolsónak
is, amelynek ablakából Kate integetett nekik vidá-
man mosolyogva. Alexis az ölében volt, Bertram pe-
dig mellette ült, és egyik karjával átfogta a vállát.
- Minden jót! - kiáltott Liz az elrobogó autók
után. - Sokat gondolok majd rátok... - Szavait el-
nyelték a könnyek, bár maga sem értette, miért aggó-
dik annyira. Bolondság, hiszen úgyis találkozik velük
augusztusban! Magában elmosolyodott, s bement
21
Rupert után a házba. Rupert reggeli szokásához hí-
ven bezárkózott a könyvtárszobába, Liz pedig vissza-
ment az ebédlőbe. Üres tekintettel bámulta az elha-
gyott székeket, az üres tányérokat, s félelmetes ma-
gány érzése tört rá. A hely, ahol pár perce még együtt
voltak, amely zsongott az élettől és szerettei jelenlé-
tétől, most olyan üres volt, s ő újra magára maradt,
miközben a többiek Southampton felé robogtak.

2. fejezet
Közeledtek a southamptoni kikötőhöz, s Kate és
Bertram kocsija előrement ahhoz a feljáróhoz, ahol
az első osztályú utasok szálltak be. A második kocsi-
ban George valósággal ugrált az ülésen; Edwina vé-
gül kénytelen volt figyelmeztetni őt, hogy marad-
jon nyugton, mert különben Phillippel együtt meg-
őrülnek tőle.
- Odanézz, Edwina! - mutatott a hajó négy te-
kintélyes kéményére, miközben Phillip megpróbál-
ta lecsillapítani. Lelkes öccsétől eltérően Phillip sok
mindent elolvasott a hajóról, amikor megtudta,
hogy annak első útján ök is részt vesznek. A Titanic
"ikertestvére", az Olympic már egy éve járta a ten-
gereket, de a Titanic szó szerint a legnagyobb hajó
volt a világon. Méretei csak kissé haladták meg az
Olympicét, de legalább másfélszer akkora volt, mint
bármely más úszó alkalmatosság. George megille-
22
tődve nézte. Amikor apja újságjában a Titanicról ír-
tak, egyszerűen "csodahajónak" nevezték, a Wall
Streeten pedig a "milliomosok különjárataként"
emlegették. Csak keveseknek sikerült jegyet szerez-
ni a hajó első útjára. A huszonnyolc "B" fedélzeti
különleges luxuskabin közül ötöt Bert Winfield fog-
lalt le. Többek között ezek a különleges kabinok is
megkülönböztették a Titanicot minden más hajótól.
Rendes ablakai voltak, eltérően a kerek kajütnyílá-
soktól, s francia, holland és angol műtárgyakkal ren-
dezték be őket. A White Star hajótársaság minden
tekintetben kitett magáért. Ráadásul Winfieldék öt
luxuskabinja egymásba nyílott, s így egyetlen hatal-
mas lakosztály benyomását keltette.
George Phillippel, Edwina Alexisszel, Oona a két
kicsivel - Fannie-val és Teddyvel - Bertram pedig
Kate-tel utazott közös luxuskabinban, s a mellettük
lévő kabint jövendőbeli vejük, Charles Fitzgerald
foglalta el. Ünnepélyes átkelésnek ígérkezett az uta-
zás. George alig várta, hogy feljusson a hajóra;
amint kiugrott a kocsiból, már szaladt is a feljáró fe-
lé, bátyja azonban gyorsabb volt nála. Megragadta
karját, és visszacipelte őt Edwinához, aki anyjának
segített a többiek összeterelésében.
- Hová igyekszik a fiatalúr? - mondta Phillip
mély hangon, apjukra emlékeztetve. George bosz-
szankodva nézett rá.
23
- Már úgy beszélsz, mint Rupert bácsi.
- Ne is törődj vele. Szépen itt maradsz, amíg apa
azt nem mondja, hogy fölszállhatsz a hajóra. -
Phillip látta, hogy Edwina háta mögött Alexis anyja
szoknyájához bújik, az ír leány pedig a két síró kicsi-
vel van elfoglalva. - Eredj, és vigyázz Teddyre!
Oona anyának próbál segíteni a csomagok össze-
szedésében. - Apjuk pedig éppen Lord Hickham
sofőrjeit bocsátotta el. Általában ezt a helyzetet sze-
rette George, a zűrzavart, amelyben eltűnhet és
kedve szerint kóborolhat.
- Muszáj? - nézett borzadva Phillipre. Megrémí-
tette az a gondolat, hogy a kisbabára kell vigyáznia.
Ez a tevékenység nem sok felfedeznivalót ígért.
A mólónál föléjük magasodott a Titanic lenyűgöző
tömege, s George leghőbb vágya az volt, hogy fel-
jusson rá és felfedezze annak titkait. Rengeteg felfe-
deznivalója volt, s alig bírta magát türtőztetni. Úgy
érezte, kár minden pillanatért.
- Igenis, muszáj segítened! - Phillip megint rámor-
dult, és George-ot a kicsik elé taszigálta, ő pedig oda-
ment apjához, hogy segítsen neki. Közben szeme
sarkából látta, hogy Edwina Alexisszel küszködik.
- Ne légy csacsi! - Ott térdelt a kislány mellett a
mólónál, elegáns, új kék gyapjúruhájában, amelyet
akkor viselt, amikor Charles szüleivel találkozott. -
Ugyan mi történne? Idenézz! - Edwina a hatalmas
24
hajó felé nézett. - Olyan ez, mint egy úszó város.
Pár nap múlva New Yorkban leszünk, azután vo-
nattal hazamegyünk San Franciscóba. - Edwina
megpróbálta az egészet könnyedén felfogni, hogy
olyan legyen, mint egy izgalmas kaland, de Alexist
már a hajó félelmetes tömege is megrémítette. Ar-
cát anyja szoknyájába fúrta, s elhúzódott
Edwinától, majd újra sírni kezdett.
- Mi a baj? - pillantott föl legidősebb leányára, és
szájáról próbálta leolvasni annak szavait. A kapitá-
nyi hídon ugyanis a zenekar iszonyatos hangerővel
ragtime-ra zendített rá. Attól eltekintve azonban ed-
dig nem sok csinnadrattával találkoztak. Úgy látszik,
a hajótársaságnál úgy döntöttek, hogy közönséges
dolog volna, ha túlságosan nagy cécóval indítanák
el a hajót. - Mi történt? - próbálta ő is megnyugtatni
Alexist.
- Megijedt-formálta Edwina szájával a szavakat.
Kate bólintott. Mindig a szegény, kicsi Alexis rémül-
dözött a legjobban az új eseményektől, új emberek-
től és új helyektől. Már akkor is félt, amikor átjöttek
a Mauretanián. Szüntelenül azt kérdezte anyjától,
mi történik, ha véletlenül a vízbe pottyan.
Szabadon maradt kezével megsimogatta Alexis
selymes aranyfürtjeit, majd lehajolt hozzá, és egy
titkot súgott a fülébe. A kislány elmosolyodott, ami-
kor anyja eszébe juttatta, hogy öt nap múlva lesz a
25
hatodik születésnapja. Anyja megígérte, hogy szü-
letésnapját a hajón ünneplik meg, de San Franciscó-
ban rendeznek egy ráadásünnepséget is. - Jó lesz? -
suttogta a rémült gyermeknek, de Alexis csak a fejét
rázta, tovább sírt és anyjába csimpaszkodott.
- Nem akarok menni! - Mielőtt folytathatta vol-
na, érezte, hogy erős tenyerek emelik a magasba, s
végül apja nyakában kötött ki.
- Dehogynem, Cukorbaba. Csak nem akarsz itt
maradni Angliában, nélkülünk? Ugye, hogy nem,
csacsi gyerek. Most mindnyájan szépen hazame-
gyünk a világ legcsodálatosabb hajóján. És tudod,
mit láttam az előbb? Egy veled egykorú kislányt. Fo-
gadni mernék, hogy a legjobb barátnők lesztek, mi-
re New Yorkba érünk. Most induljunk, és nézzük
meg a kabinokat! - Szorosan fogta a kislányt a nya-
kában, aki közben abbahagyta a sírást. Belekarolt fe-
leségébe, és családját szépen a feljáróhoz terelte.
Amikor biztonságban voltak odafönn a hajón, óva-
tosan letette Alexist, aki továbbra is szorította a ke-
zét, miközben felmentek a főlépcsőn a felső fedél-
zetre, és benéztek a sokat emlegetett elektromos te-
ve mellett a tornaterem ablakain.
Mindenfelé emberek nyüzsögtek, nézegették a
szép belső berendezést, a falambériákat és - faragvá-
nyokat, a gondosan cizellált csillárokat, függönyö-
ket, az öt hatalmas zongorát. Még Alexis is megnyu-
26
godott, mire körülsétálták a hajót, majd bementek a
B" fedélzeten lévő luxuskabinjaikba."
- Ez igen, ugye? - mondta Bert Kate-nek, aki el-
mosolyodott. Tetszett neki az a gondolat, hogy
együtt lehet a hajón férjével. Minden olyan kelle-
mesnek, biztonságosnak és hangulatosnak tűnt; két
világ között lebegtek, mindenki kényelemben érez-
hette magát, olyannak, akiről gondoskodnak. Most
az egyszer úgy tervezte, hogy a szokottnál jobban
rábízza a gyerekeket Oonára, ő pedig lazít egy kicsit
férjével. Bertre különösen nagy hatással volt a tor-
naterem, de benézett a dohányzóba is. Akkor Kate
elnevette magát, és tréfásan megfenyegette őt az uj-
jával.
- Azt nem engedem; azt akarom, hogy velem le-
gyél itt a hajón. - Egy pillanatra odabújt hozzá, Bert
pedig elmosolyodott.
- Úgy érted, hogy nem Charles és Edwina az
egyetlen szerelmespár a fedélzeten? - súgta felesé-
gének, s közben nem eresztette el Alexis kezét.
- Remélem! - mosolygott Kate jelentőségteljesen,
és ujja hegyével gyengéden megérintette Bert arcát.
- Rendben van. Mi a véleménye a társaságnak ar-
ról, hogy bemenjünk a kabinokba, egy kicsit kicso-
magoljunk, s azután elkezdjük a felfedezést?
- Nem lehetne most rögtön, apa? - könyörgött
George. Az izgalomtól majd szétdurrant, de Bert
27
megmagyarázta neki, hogy kényelmesebb lesz, ha
először a kicsik megnézik szobájukat és lepihennek.
Azután ő maga kíséri el George-ot kalandos felfede-
zőútjára. George azonban nem tudott ellenállni a kí-
sértésnek; mielőtt elérték a "D" fedélzetet két eme-
lettel a tornaterem alatt, George eltűnt. Kate aggo-
dalmaskodva kérdezgette, vajon hová tűnhetett el,
s el akarta küldeni Phillipet, hogy keresse meg...
- Hagyd őt, szívem. Nem mehetett messzire.
Amíg le nem megy a hajóról, addig nem lehet baj. S
azt hiszem, túlságosan sok izgalmat nyújt neki a ha-
jó, így semmiképpen nem megy vissza a partra. Ha
kicsomagoltunk, én magam keresem meg őt.
Kate vonakodva beleegyezett, de szüntelenül ag-
gasztotta a gondolat, vajon miféle csínyeket követ-
het el George. Amikor azonban megnézték a pom-
pás kabinokat, amelyeket Bertram foglalt le részük-
re, túlságosan boldogok voltak ahhoz, hogy ilyenre
gondoljanak. Örömüket fokozta, amikor néhány
pillanattal később Charles is megérkezett.
- Hát ez az? - dugta be csinos fejét a közös sza-
lonba. Frizurája szépen megfésülve, arca felragyo-
gott, amikor látta jövendőbelijét, aki talpra szökkent
és odaszaladt hozzá a parányi nappaliban, amelyről
Kate és Bertram már eldöntötte, hogy oda vonulnak
vissza, ha kettesben akarnak maradni.
- Charles! - Edwina haja tövéig elpirult, miköz-
28
ben vőlegénye karjába ugrott. Haja ugyanolyan szí-
nű volt, mint a férfié, a szeme még sötétebb kék.
Minden mozdulata elárulta boldogságát, miközben
Charles felkapta őt a földről és megforgatta. Alexis
és Fannie kuncogott.
- Mi olyan nevetséges ebben? - Szeretett elmó-
kázni a két kislánnyal, s úgy vélte, Teddy a legara-
nyosabb gyerek, akit valaha látott. Igazi jó barátok
voltak, s még a rakoncátlan George is mulattatta.
Úgy látta, csodálatos családba került, s ezért szíve
mélyéig hálás volt Edwinának. - Láttátok már a ku-
tyusokat? - szólt át a lányoknak Edwina vállán ke-
resztül. Fannie a fejét rázta, de Alexis hirtelen aggó-
dó arcot vágott.
- Aludjatok egy kicsit délután, aztán megnézzük
őket. - Charles szinte apjuk volt, akárcsak Edwina,
aki anyjukat pótolta, ha kellett.
- Hol vannak? - kérdezte Alexis aggódva, mert
most a kutyáktól félt.
- Odalent vannak a ketreceikben, és nem tudnak
kijönni - nyugtatta őt anyja. Alexis képes lett volna
az egész utat a kabinban megtenni, ha nem oszlat-
ják el a félelmét, hogy valahol a folyosón kóborló
kutyákba ütközik.
Edwina ezután átadta a gyerekeket az ír lánynak,
és bement Charles után a kabinba. Apja pompás ka-
bint foglalt le jövendőbeli veje számára; most, hogy
29
nem látta őket a gyerekek kutató tekintete, Charles
magához szorította őt, és gyengéden szájon csókol-
ta. Edwinának elakadt a lélegzete, s vőlegényén kí-
vül elsötétült körülötte a világ. Voltak pillanatok,
mint ez is, amikor azon tűnődött, kibírják-e augusz-
tusig. De ki kellett bírni, még ezen a csodálatos hajó-
úton is. Edwina nem akarta elárulni szülei bizalmát,
s ugyanúgy gondolkodott Charles is. Mégis, nehéz
hónapok vártak rájuk augusztus közepéig.
- Mit szól egy kis sétához, Winfield kisasszony? -
mosolygott Charles menyasszonyára.
- Ajánlatát boldogan elfogadom, Mr Fitzgerald. -
Charles az ágyra dobta nehéz felöltőjét, és elindult
Edwinával a fedélzetre. A kikötőben nem volt na-
gyon hideg, s Charles boldog volt, hogy újra látja
menyasszonyát. Minden egyébről megfeledkezett.
Csak néhány napig voltak távol egymástól, most
azonban minden óra soknak tűnt nekik. Edwina
örült, hogy Charles velük együtt utazik vissza San
Franciscóba. Távolléte elviselhetetlen lett volna. -
Borzasztóan hiányoztál - suttogta neki, miközben a
főlépcsőn felmentek a felettük lévő sétafedélzetre.
- Te is nekem, szerelmem. Nemsokára mindig
együtt leszünk, egyetlen pillanatra sem válunk el.
Edwina boldogan bólintott, miközben elsétáltak
a francia "járdabisztró" előtt, amelyhez parányi
boulevard" is tartozott, s hallgatták a francia pin-
30
cérek puskaropogásszerű beszédét, akik közben
Edwinára pillantottak és elismerően mosolyogtak.
Az első osztály utasai közül sokan eljöttek, hogy
megnézzék a parányi "bisztrót". Ezzel az újdonság-
gal, és sok más érdekességgel csupán a Titanic ör-
vendeztette meg utasait.
Előrementek a sétafedélzeten, egészen a hatal-
mas beüvegezett részig, ahol kinézhettek a ten-
gerre, mégis védve voltak az időjárás viszontagsá-
gaitól.
- Az az érzésem, a hajón rengeteg eldugott kis
helyet találunk majd, amely csak a miénk lesz, sze-
relmem. - Charles rámosolygott, és még szorosab-
ban fonta Edwina kezét a karjába. Edwina közben
felnevetett.
- George is arra készült. Már a kabinhoz se jutott
el. Reménytelen ez a fiú. Nem értem, anya miért
nem fojtja meg. - Edwina kétségbeesett arcot vágott
öccse említésekor
- Azért, mert olyan aranyos - védte Charles. -
George pontosan tudja, meddig szabad elmenni.
- Alapjában véve Edwina is egyetértett ezzel, jólle-
het, néha úgy érezte, hogy saját kezével fojtja meg
öccsét.
- Azt hiszem, igazad van. Hihetetlen, mennyire
más, mint Phillip. Ő soha nem tenne ilyesmit.
- Én is ilyen voltam gyerekkoromban, s talán
31
ezért csodálom most George-ot. Bárcsak én is bát-
rabb lettem volna! Ha felnő, George nem érzi majd,
hogy bármit is elmulasztott. Azt hiszem, kihasznál
minden lehetőséget. - Charles felnevetett, s Edwi-
na is boldogan elmosolyodott, amikor Charles egyik
karjával átölelte a vállát. Nézték, amint a hatalmas
hajó lassan eloldja magát a kikötőtől. Edwina azon
imádkozott, hogy atyjának legyen igaza, s George a
hajón bujkáljon. Valahogyan azonban ő is úgy érez-
te, hogy öccse a hajón maradt, ahol túlságosan is
sok látnivaló volt. Közben megszólalt az erőteljes
hajókürt, s lehetetlenné tett minden beszélgetést.
Izgalom remegett a levegőben, s Charles újra bele-
karolt és gyengéden megcsókolta őt, miközben fö-
löttük sivított a hajókürt.
Hat vontatógőzös segítségével a mamuthajó ki-
úszott a dokkból és elindult Cherbourg felé, ahol
újabb utasokat vettek fel, mielőtt továbbutaztak
Greenstownba, onnan pedig tovább New Yorkba.
Pár pillanat múlva azonban rövid, izgalmas közjá-
ték következett, amelyről a kabinba zárkózott uta-
sok tudomást sem szereztek, de azok, akik a fedél-
zeten tartózkodtak, ámulva nézték, hogyan siklik a
hatalmas hajó egy amerikai és egy angol utasszállító
között. Az utóbbiakat a szénrakodó munkások
sztrájkja miatt a mólóhoz kötötték. Az American
Line hajótársaság "New York" nevű hajója, és a
32
White Star "Oceanic-ja volt ott, s a két kis hajó egy-
más mellett állott, igen szűk helyet hagyva a Titanic-
nak. Hirtelen pisztolylövésekre emlékeztető hangok
hallatszottak, s felpattantak azok a kötelek, amelyek
a New Yorkot az Oceanic-hoz kötötték, s a New
York lassan a Titanic felé sodródott, s olyan közel ke-
rült hozzá, hogy úgy látszott, a Titanic jobb oldalá-
nak ütközött. Egy gyors manőversor eredménye-
ként a Titanicot kísérő egyik vontatógőzös kötelet
dobott a New Yorkra, s a matrózoknak sikerült a sod-
ródást megállítani, mielőtt az a Titanicnak ütközött.
A New Yorkot ezután elvontatták, s a Titanic szaba-
don hajózott Cherbourg felé. Az ütközés azonban
egy hajszálon múlott, s az utasok őszintén csodálták,
milyen ügyes manőverekkel mentették meg őket.
Úgy érezték, a tengerésztudás valóságos bemutató-
jának voltak tanúi. A Titanic legyőzhetetlennek, se-
bezhetetlennek látszott. Jó kétszázhetven méter hos-
szú volt, amint erről Phillip pontosan tájékoztatta
őket, s igen nehéz volt manőverezni vele.
- Csakugyan egy hajszálon múlott? - kérdezte
Edwina, akit a látvány szinte hipnotizált. Vőlegénye
bólintott.
- Azt hiszem, igen. Megünnepeljük szerencsés ki-
hajózásunkat egy pohár pezsgővel a Café Parisien-
ben? - Edwina boldogan bólintott, s elindultak a
járdabisztró felé, ahol néhány perc múlva a kissé
33
zilált George is rájuk talált, meglehetősen kifulladva.
- Mit csináltok itt? - kérdezte. Sapkája félrecsú-
szott, inge kilógott nadrágjából, amely az egyik tér-
dén határozottan piszkos volt. George azonban
olyan boldognak látszott, mint még soha.
- Azt én is kérdezhetném tőled, George. Anya
mindenütt keresett. Mi a csudát csináltál? - korholta
őt Edwina.
- Kénytelen voltam körülnézni. - Úgy nézett nő-
vérére, mint valami ostoba lényre, majd ellenállha-
tatlan pillantást vetett Charlesra. - Hello, Charles,
hogy vagy?
- Kösz, nagyon jól, George. Milyen a hajó? Min-
den rendben?
- Isteni! Tudtátok, hogy négy lift van rajta, s ezek
kilenc emeletre járnak? Van egy fallabdapálya és
egy uszoda, s egy vadonatúj Renault kocsit visznek
New Yorkba. A konyhában egy csomó fantasztikus
gép van. Megpróbáltam átmenni a harmadosztály-
ra, de nem sikerült. Megnéztem viszont a másod-
osztályt, s elég rendesnek láttam. Volt ott egy helyes
leány - adta elő élményeit jövendőbeli sógora leg-
nagyobb örömére. Edwinát azonban borzadállyal
töltötte el öccse előadása. Hiányzott belőle az ön-
fegyelem, s zilált megjelenése is nagyon zavarta Ed-
winát.
- Látom, alaposan körülnéztél. Jól tetted - gratu-
34
lált neki Charles, s a csavargó kölyök visszavigyor-
gott. - Voltál már a parancsnoki hídon?
- Még nem. - A fiún látszott a csalódás. - Még
nem volt annyi időm, hogy alaposan megnézzem.
Már voltam odafent, de rengeteg ember nyüzsög ar-
rafelé. Később majd visszamegyek. Akartok úszni
egyet ebéd után?
- Benne vagyok, ha a nővéred is így gondolja.
- Szerintem aludni kellene egy kicsit Fannie-val
és Teddyvel - dohogta Edwina. - Nagyon tévedsz,
ha azt hiszed, összevissza szaladgálhatsz itt a hajón,
mint valami kölyökkutya.
- Oh, Edwina - nyöszörgött George - te semmit
nem értesz! Ez tényleg nagyon fontos!
- Az a fontos, hogy rendesen viselkedj. Várj csak,
ha a mama meglátja, hogy nézel ki!
- Miről van szó? - atyja hangja közvetlenül mel-
lettük szólalt meg, s volt benne valami kedélyes is.
- Halló, Charles... Halló, George, látom, hogy
nyüzsögtél. - George-nak még az arca is olajos
volt, s még soha nem látszott ilyen elégedettnek,
miközben apja leplezetlen élvezettel nézett végig
rajta.
- Ez fantasztikus, apa!
- Örömmel hallom. - Ebben a pillanatban azon-
ban a közeledő Kate megpillantotta fiát, és azonnal
korholni kezdte.
35
- De Bertram! Hogy tűrheted el, hogy így nézzen
ki?! Olyan a külseje, mint... mint egy utcagyerek-
nek!
- Hallottad, George? - kérdezte apja nyugod-
tan. - Szerintem itt az ideje a tisztálkodásnak. Ha
szabadna javasolnom, menj föl a kabinodba, és
végy fel valami... hm... kevéssé elnyűtt ruhát... mi-
előtt teljesen kiborítod anyádat. - Apja tekintete
azonban inkább kedélyes volt, mint rosszalló, mi-
közben a fiú széles vigyorral nézett föl rá, ami tük-
rözte az ő jókedvét is. Kate azonban egyáltalán nem
találta olyan mulatságosnak az esetet. Ráparancsolt
George-ra, hogy addig ne kerüljön a szemük elé,
amíg meg nem fürdik és át nem öltözik.
- Kérlek, mama... - nézett George könyörögve
anyjára, de hiába. Kate feltűrte blúza ujját, kézen
fogta fiát és elindult vele a kabin felé, ahol George-ot
Phillip gondjaira bízta. Phillip éppen az utaslistát ta-
nulmányozta abban a reményben, hogy ismerős
névre bukkan. Astorék természetesen itt voltak, s a
hajón utazott Izidor Straus és felesége, a Macy tuláj-
donosai. Rengeteg híres névvel találkozott és sok fi-
atallal is, de nem volt közöttük ismerős. Látott azon-
ban sok fiatal hölgyet, aki tetszett neki. Remény-
kedett, hogy az utazás során megismerkedik majd
velük. Éppen az utaslistát tanulmányozta, amikor
anyja kíséretében megjelent George a kabinban.
36
Kate megkérte idősebb fiát, ügyeljen; hogy George
megfürödjék és rendesen viselkedjék. Phillip meg-
ígérte, hogy igyekszik majd, de George már éppen
eltűnni készült. Meg akarta nézni a kazánházat és a
parancsnoki hidat, s vissza akart menni a konyhá-
hoz, ahol sok érdekes gépet látott, de nem tudott
velük babrálni. Ott volt még az egyik felvonó is, s
tudni akarta, hogy feljebb vagy lejjebb megy-e, mint
a többi.
- Szégyen, gyalázat, hogy még nem vagy tengeri-
beteg -korholta őt Phillip, miközben anyjuk vissza-
ment a többiekhez a sétafedélzetre.
Férjével, Edwina és Charles társaságában kelle-
mesen megebédeltek, majd Phillip, George és Oona
segítségével felébresztették a gyerekeket délutáni
álmukból. Alexis már kevésbé aggódott a hajó miatt.
Elbűvölten nézte a körülöttük csevegő és sétálgató
embereket, s időközben megismerkedett avval a kis-
lánnyal, akiről apja beszélt a kikötőben. Lorraine
volt a neve, s valójában korban jobban illett Fannie-
hoz a maga három és fél évével. Kisöccsét Trevornak
hívták, Montrealból jöttek. Ugyanolyan babája volt,
mint Alexisnek. Mindkét baba felnőtt hölgyet ábrá-
zolt, Alexis az övét Mrs. Thomasnak nevezte. Egy
évvel korábban kapta karácsonyra Liz nénitől, min-
denhová magával vitte. Lorraine babájának majd-
nem ugyanolyan arca volt, de alakja és kabátja nem
37
volt olyan divatos, mint Liz néni babájáé. Ezenkívül
Mrs. Thomas rózsaszín selyemruhát viselt, amelyet
Edwina varrt neki, fölötte pedig a saját fekete bár-
sonykabátját. Magas szárú, gombos cipője is volt, s
most délután Alexis sétálni vitte őt, amikor szüleivel
körülnézett a sétafedélzeten.
Este a hajó a cherbourgi kikötőben horgonyzott,
amikor Alexist és a kicsit már ágyba dugták. George
megint eltűnt. Kate és Edwina a vacsorához öltöz-
ködött, Charles, Phillip és Bertram pedig a dohány-
zóban várták a hölgyeket.
Ezen az estén a "D" fedélzeten lévő nagy ebédlő-
ben volt a vacsora. A férfiak természetesen fehér
nyakkendőt, a hölgyek pedig Londonban, Párizs-
ban vagy New Yorkban vásárolt drága ruhákat vi-
seltek. Kate felvette azt a csodálatos, gyémántokkal
kirakott régi gyöngysort, amelyet egykor Bertram
édesanyja viselt. Maga az ebédlő is gyönyörű volt:
faragott díszek, ragyogó sárgaréz szerelvények és
kristálycsillárok ékesítették. Az ott vacsorázó 300 el-
ső osztályú utas látványa tündérmeseként hatott a
ragyogóan kivilágított teremben. Edwina úgy érez-
te, ilyen gyönyörű látványban még nem volt része, s
rámosolygott jövendőbeli férjére.
Vacsora után a szomszédos szalonban üldögéltek,
órákig hallgatták a hajó zenekarát, s egyszer csak
Kate ásított és bevallotta, a fáradtságtól alig tud mo-
38
zogni. Hosszú nap volt ez, s Kate legidősebb fia és
férje társaságában boldogan tért vissza a luxuska-
binba. Edwina és Charles elhatározta, hogy fenn
marad még egy kicsit, s Kate nem ellenezte. Amikor
Phillip belépett kabinjukba és látta, hogy George
mélyen alszik az ágyban, mindnyájan fellélegeztek.
Végre nem kellett őt tovább keresgélni.
Másnap délben elérkeztek a tengeri út előtti utol-
só megállóhoz. Greenstownban harmadosztályú
utasokat vettek fel. Miközben a beszálló utasokat
nézték, Oona odafentről hangosan felsikoltott, és a
sétafedélzet korlátjába kapaszkodott.
- Egek ura, Mrs. Winfield! Ott van az unokatest-
vérem!
- Hogy a csudába láthatod innen? - kérdezte
Kate bizonytalanul. Oonában túltengtek az érzel-
mek, s élénk volt képzelőereje is. - Szerintem nem
ő az.
- Én pedig akárhonnan megismerem őt. Két év-
vel idősebb nálam, s mindig olyanok voltunk, mint
két testvér Tűzvörös haja van s egy kislánya, most
őt is látom. Mrs. Winfield, megesküdnék, hogy ők
azok!... Évek óta emlegette, hogy átjön Amerikába.
Ő az, Mrs. Winfield! - A szeméből könnyek szivá-
rogtak. - Hogyan találhatnám meg a hajón?
- Ha csakugyan az unokatestvéred, majd meg-
kérdezzük a hajópénztárost, ő ellenőrizheti a har-
39
madosztályú utasok listáját, s ha csakugyan ő az, ak-
kor szerepel a listán. Hogy hívják?
- Alice O'Dare, a kislánya pedig Mary... Most
lesz ötéves. - Ez az információ szöget ütött Kate fe-
jébe. Ha az unokatestvér két évvel idősebb, mint
Oona, akkor most húszéves... S van egy ötéves kis-
lánya... Kérdéses, van-e férje, de nem akarta meg-
sérteni Oonát, s így nem kérdezett semmit. Magá-
ban azonban, helyesen, úgy vélte, hogy az unoka-
testvér hajadon.
- Játszhatok majd a kislánnyal? - kérdezte csönd-
ben Alexis. Ma már jobban érezte magát. A kényel-
mes ágyban eltöltött éjszaka után a Titanic már nem
tűnt olyan félelmetesnek. A személyzet tagjai mind-
nyájan olyan kedvesek voltak hozzá, hogy tulaj-
donképpen már kezdte élvezni az utazást. Fannie is
így gondolta. Amikor reggel bebújt Edwina ágyába,
Alexist már ott találta. Hamarosan követte őket
Teddy, majd felbukkant George is. Leült Edwina
ágyának szélére, addig csiklandozta őket, amíg kaca-
gásuk és visongásuk felébresztette Oonát. Beszaladt
a kabinba, majd boldogan elmosolyodott, amikor
mindnyájukat együtt látta. Ugyanígy mosolygott ak-
kor is, amikor az utaslistán megtalálta unokatestvére
nevét, íme ott volt, mindenki láthatta: Alice O'Dare.
Bement, hogy elmondja Edwinának, aki éppen va-
csorához öltözködött. Ezúttal Charles és szülei tár-
40
saságában az Á la Carte étteremben vacsoráztak.
- Edwina kisasszony, igazam volt... Az unoka-
testvérem szállt fel a hajóra. Tudtam! Négy éve nem
láttam, semmit nem változott.
- Honnan tudod? - mosolygott rá Edwina. Oona
aranyos lány volt, s Edwina tudta, hogy szívből sze-
reti a gyerekeket.
- Az egyik utaskísérő vigyázott délután a kicsik-
re, amíg lementem a harmadosztályra. A hajópénz-
táros mondta, hogy rajta van az utaslistán, s úgy
éreztem, hogy látnom kell őt! - S mintegy mentege-
tőzésképpen hozzátette: - Mrs. Winfield tudott róla.
Szóltam neki, és beleegyezett.
- Rendben van, Oona. - Edwina néha különös
helyzetben érezte magát: még nem igazi úrnő, de
már nem gyerek, s tudta, hogy Oona és a házban
mások is némelykor kémnek tartják, aki esetleg be-
árulja őket az anyjának. - Az unokatestvéred biztos
boldog volt, hogy viszontláthatott. - Kedvesen né-
zett Oonára, fényévekkel érezte magát idősebbnek.
Oona megkönnyebbülve és boldogan mosolygott.
- Nagyon szép leány, s a kis Mary olyan aranyos!
Alig egyéves volt, amikor utoljára láttam. Pont
olyan, mint Alice volt gyerekkorában. Tűzvörös ha-
ja van. - Boldogan nevetett, Edwina pedig moso-
lyogva csíptette fülébe anyja briliáns fülbevalóit.
- New Yorkba megy?
41
Az ír leány bólintott, mintha a sors kegyencének
érezné magát.
- Oda készül. Van ott neki egy nagynénje és né-
hány unokatestvére, de azt mondtam neki, hogy
jöjjön Kaliforniába. Azt mondta, megpróbálja. Segí-
tek majd neki, amit tudok.
Edwina rámosolygott. Olyan boldognak látszott
Oona, s jó érzés lehetett, hogy rokonai vannak a ha-
jón. Ezután hirtelen eszébe jutott valami, amiről
tudta, hogy anyja is megemlítette volna.
- Alaposan kezet mostál, mikor visszajöttél?
- Igenis. - Oona kissé sértődöttnek látszott, de
megértette a kérdést. Gazdái számára a harmadosz-
tály valamilyen betegséggel volt egyenlő; olyan hely
volt, amelyet ők soha nem láttak, s nem is akartak
látni. Valójában azonban jobb volt, mint Oona re-
mélte. Természetesen nem is hasonlított az ő kabin-
jához, s az ott lévő különböző tárgyak nem voltak
olyan szépek és divatosak, de minden rendes és tisz-
ta volt, s a harmadosztályú utasok is épségben meg-
érkeznek majd Amerikába, s végül is ez a lényeg...
- Hát nem vagyunk szerencsések, Edwina kisasz-
szony? Ugyanazon a hajón utazunk! Képzelje el...
Úristen, soha nem hittem volna, hogy ilyen szeren-
csés leszek. - Újra rámosolygott Edwinára, majd visz-
szament kabinjába, hogy felügyeljen a gyerekekre.
Edwina bement a szalonba, ahol szülei már vár-
42
ták őt Charles társaságában. Azon az estén az ele-
gáns Á la Carte étteremben vacsoráztak, s Edwina
mélységesen egyetértett Oonával, miközben rámo-
solygott jövendőbelijére. Mindnyájan szerencsések,
a sors kegyencei, nagyszerű életük van, s a sors ke-
gyeltjei szerettei is, s a helyek, ahová mennek, meg
a gyönyörű hajó, amely első útján visszaviszi őket
Amerikába. Ahogy ott állt s Charles kezét fogta,
halványkék szaténruhájában, feltűzött hajával, uj-
ján a csillogó jegygyűrűvel, Edwina Winfield tudta,
hogy soha életében nem volt ilyen szerencsés és
boldog. Amint Charles karján belibegett a nagyte-
rembe, s hallgatta ő és Bertram könnyed társalgását,
tudta, rendkívüli este ez a mai, egy csodálatos élet
nyitánya.

3 . fejezet
Simán gördültek a napok a Titanicon, telve öröm-
mel. Rengeteg dolguk volt, s úgy tűnt, olyan kevés-
re jut idő. Minden olyan kellemes és könnyű volt;
két világ között lebegtek azon a hajón, amely min-
den elképzelhető örömöt kínált, a különleges éte-
lektől a fallabdáig és uszodáig, s a gőzfürdőig.
Phillip és Charles több fallabdameccsetjátszott, és
kipróbálta az edzőkerékpárokat meg a mechanikus
lovakat, miközben Edwina reggelenként az elektro-
mos teve újdonságával ismerkedett. George inkább
43
a liften utazgatott, mindenkivel összebarátkozott, a
család pedig naponta az ebédnél találkozott. Dél-
után, amikor a kicsiket Oona lefektette, Kate és
Bertram nagyokat sétált a sétafedélzeten. Olyan
dolgokról beszélgettek, amelyekre évek óta nem ju-
tott idejük. De a napok gyorsan múltak, s szinte ész-
revétlenül rájuk esteledett.
Esténként a nagy ebédlőben vagy a még elegán-
sabb Á la Carte étteremben vacsoráztak, ahol az uta-
zás második napján Smith kapitány bemutatta őket
az Astor házaspárnak. Mrs. Astor elismerően nyilat-
kozott Kate-nek bájos családjáról, s néhány elejtett
megjegyzéséből Kate arra következtetett, hogy az
ifjú Astorné várandós állapotban van. Jóval fiata-
labb volt férjénél, s úgy látszott, nagyon szeretik
egymást. Amikor Kate később együtt látta őket,
mindig csendesen beszélgettek vagy fogták egymás
kezét; egyszer látta, hogy csókolóznak, miközben
kabinjuk felé tartanak. A Straus házaspár is megálla-
pította, hogy kedveli őket. Soha nem láttak két eny-
nyire összeillő embert, akik oly sok év után is lep-
lezetlenül szerelmesek egymásba. Kate egy-két al-
kalommal beszélgetett Mrs. Strausszal és örömmel
fedezte fel, hogy pompás humorérzéke van.
Összesen háromszázhuszonöt első osztályú utas
utazott a hajón; sok érdekes ember volt közöttük,
néhány híresség is. Kate különösen élvezte a talál-
44
kozást egy Hele Churchill Candea nevű hölggyel,
írónő volt, több könyve jelent már meg, s a jelek sze-
rint a legkülönbözőbb témák iránt érdeklődött. Igaz,
a legkülönbözőbb "témák" iránta is érdeklődtek.
Kate többször is észrevette, hogy a vonzó Mrs.
Candea ritkán látható fél tucatnál kevesebb férfi
társaságában. Közöttük volt néhány igen csinos fér-
fi is - természetesen Bert kivételével.
- Most láthatod, milyen életed lehetett volna, ha
nem botlasz belém - ugratta őt Bert, amikor elsétál-
tak Mrs. Candea nyugágya előtt, ahol egy csoport
férfi leste lélegzetvisszafojtva az asszony minden
szavát. Kate hallotta a nő könnyű nevetését, amint
kiszűrődik a csoportból. De ezen ő maga is csak ne-
vetett. Ilyesmire Kate Winfield sohasem gondolt.
Már az a gondolat is mosolyra késztette, hogy Mrs.
Candea-hez hasonló életet éljen. Szerette saját éle-
tét, a gyerekeket, a férjét.
- Attól tartok, nem váltam volna be mint a végzet
asszonya.
- Miért ne? - nézett rá sértődötten Bert, mintha
kétségbe vonta volna jó ízlését. - Te nagyon szép
vagy.
- Butaság. - Kate megcsókolta férje nyakát, s lá-
nyos mosollyal a fejét rázta. -Alighanem állandóan
zsebkendővel a kezemben szaladgálnék, hogy meg-
töröljem valakinek az orrát. Azt hiszem, engem
45
anyának rendelt a sors.
- Micsoda veszteség... egész Európa a lábad előtt
hevert volna, mint az illusztris Mrs. Candea-nek -
ugratta feleségét, ugyanakkor fülig szerelmes volt
bele, s viszont - ezzel Kate is így volt.
- Te is megfelelsz nekem, Bertram Winfield.
A többiekre nincs szükségem.
- Most hálásnak kell lennem? - mosolygott az
asszonyra, miközben eszébe jutottak közös éveik, a
boldogság, örömeik és szomorúságaik. Szép életük
volt, s nem csupán szerelmesek, hanem jó barátok is
voltak.
- Remélem, egyszer Edwina és Charles is meg-
kapja mindezt. - Az asszony halkan beszélt, s Bert
tudta, hogy komolyan gondolja.
- Én is remélem. - S a délutáni hideg ellenére
Bert megállt, karjaiba vonta feleségét, és szenvedé-
lyesen megcsókolta. - Szeretném, ha tudnád, meny-
nyire szeretlek - suttogta, s az asszony elmosolyo-
dott. Férje a szokottnál komolyabbnak tűnt, s mie-
lőtt újra megcsókolta volna, Kate gyengéden megsi-
mogatta arcát.
- Jól vagy? - A férfi szokatlanul feszültnek lát-
szott.
Bert bólintott.
- Persze... néha nem árt kimondani azokat a sza-
vakat, amelyekre máskor csak gondolunk. - Kéz a
46
kézben sétáltak tovább. Vasárnap délután volt, s
reggel részt vettek Smith kapitány istentiszteletén,
ahol imádkoztak a "tengereken hajózókért". Szél-
csendes idő volt, s a levegő annyira lehűlt, hogy
szinte alig voltak már a fedélzeten. Ők is megálltak
és benéztek a tornaterembe, ahol Mrs. Candea ép-
pen edzett az ifjú Hugh Wilmerrel. Utána továbbsé-
táltak, s végül elhatározták, hogy teáznak. Túlságo-
san hideg volt ahhoz, hogy továbbra is kinn marad-
janak a fedélzeten. Odabent észrevették Joe Jacob
Astort, amint a társalgó egyik sarkában ifjú feleségé-
vel, Madelaine-nel teázott; azután George-ot látták
s mellette Alexist, amint a terem túlsó végében két
idős hölggyel teázott.
- Odanézz! - mosolyodott el Bert. - Csak a jó is-
ten tudja, mire lesz képes az a kölyök, ha felnő.
Nem is merek rágondolni. - Otthagyta Kate-et az
asztalnál, s átment bemutatkozni a két idős hölgy-
höz, akik gyerekeit szórakoztatták. Hálásan megkö-
szönte nekik, majd visszavitte a gyerekeket Kate
asztalához. - Mi a csudát csináltok itt? - kérdezte út-
közben, s kedélyesen nézett Alexisre, aki szemmel
láthatóan jól érezte magát a két idegen társaságá-
ban. Ez ritkán esett meg vele. - És hol hagytátok
Oonát?
George azonnal kész volt a válasszal.
- Lement az unokatestvéréhez, s a kicsiket az
47
utaskísérő hölgyre bízta. Azt mondtam neki, hogy
Alexist hozzátok viszem, és ő elhitte - mondta, és
boldogan vonogatta a vállát.
- George elvitt a tornaterembe - közölte Alexis -
és megnéztük az uszodát is. Azután le-fel utaztunk
az összes liften. Egyszer azt mondta, keressünk va-
lakit, akitől teasüteményeket kapunk. Találtunk is
ilyet. A két hölgy nagyon kedves volt - közölte tár-
gyilagosan, s angyalarcán látszott a nagy kaland fö-
lött érzett elégedettség. - Mondtam nekik, hogy
holnap lesz a születésnapom. - Ez igaz volt, Kate
már meg is rendelte a születésnapi tortát, s Charles
Justin, a főcukrász megígérte, hogy fehér cukorbe-
vonat és sok halvány rózsa lesz rajta marcipánból.
Meglepetésnek szánták az egészet Alexisnek.
- Örülök, hogy ilyen jól mulattatok. - Bert még
mindig mulatságosnak találta az esetet, és Kate is
nevetett, miközben Alexis beszámolóját hallgatta. -
Legközelebb azonban inkább gyertek velünk, ahe-
lyett, hogy idegenekkel hívatjátok meg magatokat.
George vigyorgott, Alexis pedig Kate ölébe ült,
aki gyengéden arcon csókolta és szorosan magához
húzta. Alexis szeretett így anyja ölében lenni; szeret-
te melegségét és lágyságát és érezni haját, amikor le-
hajtotta fejét, érezni parfümjének illatát. Különleges
kapcsolat volt kettejük között. Kár is volt ezt tagad-
ni, s ez nem jelentette azt, hogy Kate kevésbé szereti
48
a többieket. Arról volt szó csupán, hogy Alexis néha
nagyon közel állt szívéhez. Kate a többieket is sze-
rette, de Alexis különösen igényelte ezt a fajta szere-
tetet, s ez így volt jó. Úgy tűnt, hogy Alexis igazában
soha nem szakadt el tőle, talán nem is fog. Kate né-
ha úgy érezte, talán nem is kell, hogy elszakadjon
tőle. Néha azt remélte, hogy örökre maga mellett
tarthatja - különösen akkor, ha Edwina átköltözik
Angliába.
Nem sokkal később, sétájuk végeztével, Edwina
és Charles lépett a társalgóba. Integettek Bertnek és
Kate-nek. Edwina még mindig meggémberedett uj-
jait próbálta felmelegíteni.
- Valósággal fagy odakint, ugye mama? - mosoly-
gott rá Edwina. Mostanában, ahogy elnézte lányát,
Kate arra gondolt, senkit nem látott még ilyen bol-
dognak, kivéve talán önmagát, amikor férjhez ment
Berthez. Ezt a két embert szinte egymásnak terem-
tették. Mrs. Straus is megemlítette ezt, többször ta-
lálkozott az ifjú párral, és elismerően emlegette
őket, milyen bájos fiatal pár ők ketten. Reméli, hogy
nagyon boldogok lesznek.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte Edwina apját,
amikor teát és vajas pirítóst rendeltek. - Sokkal hi-
degebb van, mint reggel volt.
- Eléggé északon járunk. Ha odafigyelünk, ma
este egy pár jégtáblát is láthatunk - mondta az apró
49
jéghegyekre célozva.
- Nem veszélyesek azok? - aggódott Edwina, mi-
közben kihozták a teát és a pirítóst, de apja meg-
nyugtatóan rázta fejét.
- Egy ilyen hajónak nem árthatnak. Hallottad,
mit mondanak a Titanicról: elsüllyeszthetetlen. Egy
ilyen hajónak meg se kottyan egy pár jégtábla;
egyébként is, biztos vagyok benne, hogy veszély
esetén a kapitány eléggé lelassítja a hajót.
A valóságban egész nap közel huszonhárom cso-
mós sebességgel haladtak, ami a Titanic esetében
komoly teljesítmény volt. S ezen a délutánon, mi-
közben ők a teát kortyolgatták és a pirítóst fogyasz-
tották, a Titanic már három figyelmeztetést kapott
jéghegyekről más hajóktól, a Careniától, a Baltictól
és az Americától. Smith kapitány mégsem csökken-
tette a hajó sebességét. Nem érezte szükségét, állan-
dó figyelemmel kísérte a helyzetet. A White Star ha-
jótársaság egyik legtapasztaltabb parancsnoka volt,
és sokévi szolgálat után, ez után a káprázatos utazás
után készült nyugdíjba menni.
A hajón volt Bruce Ismay is, a hajótársaság veze-
tője. Ő is látta az egyik ilyen figyelmeztetést, de
zsebre vágta azt, miután megbeszélte a kapitány-
nyal.
Ezen az estén maga Kate fektette ágyba a kicsiket.
Mivel Oona megint átment a harmadosztályra az
50
unokatestvéréhez, s az asszony megígérte neki,
hogy vigyáz a gyerekekre, amíg visszajön. Kate va-
lójában nem bánta: szeretett foglalkozni a gyerekek-
kel. - Igen, én is észrevettem, hogy még hidegebb
lett - s a szekrényből póttakarókat vett elő, és a gye-
rekeket bebugyolálta.
Amikor azon az estén egy pillanatra kiléptek az
Á la Carte étteremből, hogy friss levegőt szívjanak,
határozottan fagyott. Vacsora előtt arról beszélget-
tek, hogy Phillip kiszemelt magának egy lányt. Már
napok óta bámult rá a fedélzetről. A lány a másod-
osztályon utazott, csinos volt, de úgy tűnt, találko-
zásuk lehetetlen. Néhányszor szégyenlősen felpil-
lantott Phillipre, ő pedig rendszeresen és köteles-
ségtudóan visszament ugyanerre a helyre, hátha
újra látja. Ma már ő is attól tartott, hogy alaposan át-
hült ebben a fagyos levegőben. Úgy látszott azon-
ban, a lánynak több esze volt, vagy szülei voltak
okosabbak. Mindenesetre nem látták többet, s
Phillip egész délután búskomoran üldögélt. Végül
úgy döntött, hogy nem is vacsorázik.
- Szegény feje - mondta Edwina együttérzően
anyjának, miközben helyet foglaltak az asztalnál.
Apja Mr Guggenheimmel váltott néhány szót,
majd megállt rövid időre, és mondott valamit Mr.
Speagnek, az ismert újságírónak és szépírónak.
Speag évekkel korábban néhány cikket írt San Fran-
51
ciscóban Winfieldék lapjába. Végül Bertram csatla-
kozott hozzájuk.
- Kivel beszéltél az előbb, drágám? - kíváncsisko-
dott Kate. Speaget megismerte, de nem tudta, ki
volt a másik férfi.
- Benjamin Guggenheim. Évekkel ezelőtt New
Yorkban találkoztam vele - magyarázta Bert, de
úgy tűnt, nem akar erről bővebben beszélni. Kate
okosan azon tűnődött, vajon nem a férfi társaságá-
ban lévő hölgy volt-e a hallgatás oka, ez a feltűnő
szőkeség. Valami azonban azt súgta neki, hogy a
hölgy nem Guggenheim felesége, s amikor megkér-
dezte, férje láthatóan nem akart erről részletesen
beszélni.
- Mrs. Guggenheim volt vele?
- Alig hiszem. - A témát ezzel lezárták, s Bert
Charleshoz fordult, hogy megtudja, jól tippelték-e
meg a mai napon maguk mögött hagyott távolságot.
Ezen a napon 546 mérföldet hagytak maguk mö-
gött, s Bert nem találta el, Charles viszont igen. Ez-
zel már az első napon némi nyereségre tett szert.
Ez az utazás valójában remek alkalom volt arra,
hogy a két férfi megismerje egymást. Amit eddig
láttak Charlesból, az nagyon tetszett Bertnek és
Kate-nek is. Tudták, hogy lányuk boldog házasság-
nak néz elébe.
- Mit szólnának a hölgyek és urak egy friss sétá-
52
hoz? - érdeklődött Bert, amikor elhagyták a szalont,
ahol az esti hangversenyt hallgatták. Amikor azon-
ban kiléptek a fedélzetre, érezték, hogy nagyon hi-
deg van. Valósággal jeges volt a levegő, a csillagok
fényesen ragyogtak.
- Úristen, de hideg van! - Kate a bunda ellenére
is reszketett. - Hihetetlenül hideg van ma este. - Az
éjszaka azonban kristálytiszta volt, s ők nem tudták,
hogy vacsora közben a rádiós két újabb hajótól ka-
pott figyelmeztető táviratot közeli jéghegyekről. Az
érdekeltek azonban biztosan voltak abban, hogy
nincs mitől tartaniuk.
Fél tizenegykor lementek a "B" fedélzetre. Vetkő-
zés közben Bert és Kate halkan beszélgettek,
Charles és Edwina pedig pezsgő mellett a közös
szalonban üldögéltek.
Tizenegy órakor Kate és Bert lefeküdt és eloltotta
a villanyt. Körülbelül ugyanabban a pillanatban a
közeli Californian rádióüzenetet küldött a Titanic-
nak arról a jéghegyről, amit éppen akkor láttak.
A Titanic rádiósa, Phillips azonban lázasan dolgo-
zott azon, hogy elküldje az utasok személyes távira-
tait az Újfundlandon lévő átjátszó állomásnak. Éles
hangon utasította vissza a Californian próbálkozá-
sát, amiért az megzavarta őt. Tucatnyi távirat várt
még továbbításra, s a jéghegyről már korábban is ér-
tesült. Ezúttal azonban nem tartotta szükségesnek,
53
hogy figyelmeztesse a kapitányt. Ugyanezeket a
táviratokat korábban ő is látta, és egyáltalán nem
hatódott meg tőlük. A Californian tehát kikapcsolt,
és nem adta meg ennek a jéghegynek a pontos he-
lyét. Phillips folytatta a táviratok küldését Gate
Raysbe; Kate és Bertram álomba merült, a gyerekek
a közeli szobában békésen aludtak, Edwina és
Charles pedig kényelmesen elhelyezkedett a pam-
lagon a szalonban, és a jövőjükről beszélgettek, mi-
közben az óra mutatója éjfélhez közeledett.
Még mindig közös életük tervezgetésébe merül-
tek, amikor a hajó könnyedén megremegett; gyen-
ge rázkódást éreztek, mintha valami az oldalához
ütődött volna. De nem volt komoly ütközés, nem
történt semmi drámai esemény Ők mindketten arra
gondoltak, bármi volt is az, nem lehetett fontos. Pár
percig még beszélgettek, amikor Edwina hirtelen
észrevette, hogy megszűnt az eddig folyamatosan
hallatszó zümmögő hang és az azt kísérő gyönge re-
megés. A hajó megállt, s most első alkalommal
Charles tekintete is aggodalmat tükrözött.
- Gondolod, hogy valami baj van? - nézett rá ag-
gódva Edwina, miközben Charles kinézett a jobb ol-
dali ablakon, de nem látott semmit.
- Nem hiszem. Hallottad, mit mondott apád: ez a
hajó elsüllyeszthetetlen. Talán csak pihentetik a mo-
torokat vagy irányt változtatnak, esetleg beállítanak
54
valamit. Nem hiszem, hogy komoly a dolog. - En-
nek ellenére felvette kabátját, és gyengéden szájon
csókolta Edwinát. - Kinézek, de mindjárt visszajö-
vök, és elmondom, mit láttam.
- Jövök én is.
- Elég hideg van kint, Edwina. Maradj itt.
- Ostobaság. Rupert bácsi házában a reggelinél
ennél hidegebb van. - Charles mosolyogva adta fel
Edwinára anyja bundáját. Biztos volt benne, hogy
nincs semmi baj. S ha történt is valami, biztosan
rendbe hozzák, és hamarosan folytatják útjukat.
A folyosókon más kíváncsi utasokkal találkoztak.
Az emberek hálóköntösben és szőrmekabátban, fe-
hér nyakkendővel és báli ruhában vagy fürdőkö-
penyben, csupasz lábbal jöttek-mentek a fedélzeten.
Úgy látszott, sokan, közöttük George Jacob Astor,
megérezték, hogy valami nincs rendben, és meg
akarták tudni, mi történt. Amikor azonban körbejár-
tak a fedélzeten, nem lettek sokkal okosabbak. Lát-
ták, hogy a hajó leállt, s a négy hatalmas kémény
közül három gőzfelhőt pipált az éjszakai égre. Ve-
szélynek azonban semmi jele nem látszott. Nem ta-
láltak megoldásra váró rejtélyt, semmi komoly baj
jele nem mutatkozott. Végül az egyik steward el-
mondta, hogy egy jéghegynek ütköztek, de aggo-
dalomra nincs ok. Astor visszament a feleségéhez,
Charles és Edwina pedig visszatért a kabinba, hogy
55
felmelegedjenek. Nekik is azt mondták, hogy nincs
mitől tartani. Valójában ha meg akarták volna nézni,
a harmadosztály pihenőrészén a jéghegy kis darabja
még látszott, s a fedélzeten a tat felé nézve néhány
ember látta, hogy a harmadosztályú utasok odalent
hógolyóznak és nevetve jégdarabokkal dobálóznak.
Ez a játék azonban nem vonzotta Edwinát és
Charlest, s miután megállapították, hogy nincs ko-
moly baj, úgy döntöttek, visszamennek kabinjukba.
Ekkor az óra öt percet mutatott éjfél előtt, s amikor
visszatértek a közös társalgóba, Bertramot találták
ott, aki aggódó arccal várt rájuk.
- Valami baj van a hajóval? - suttogta, nehogy fel-
ébressze feleségét. Ő maga észrevette, hogy leálltak
a motorok, és ez aggodalommal töltötte el.
- A jelek szerint semmi - vágta rá Charles, mi-
közben egy székre tette kabátját. Edwina is kibonta-
kozott anyja bundájából. - Úgy tűnik, jégtáblának
ütköztünk, de a jelek szerint senki nem veszi komo-
lyan. A legénység, úgy tűnik, könnyedén megbirkó-
zik vele, s a fedélzetről semmit nem látni. - Charles
nyugodtnak látszott, s Bertram is láthatóan meg-
könnyebbült. Kicsit ostobának érezte magát, amiért
úgy aggódott, de családos ember lévén biztosra
akart menni. Jó éjszakát kívánt nekik, megkérte
Edwinát, ne maradjon fenn sokáig, majd újra lefe-
küdt. Ekkor pontosan három perccel múlt éjfél, mi-
56
közben mélyen a fedélzet alatt a kazánfűtők eszeve-
szetten dolgoztak, hogy kioltsák a tüzet a hatalmas
hajó kazánjaiban, s közben víz árasztotta el a posta-
terem padlóját. A Titanic valóban jégjegynek ütkö-
zött, s az első öt, úgynevezett "vízzáró" rekesz meg-
telt vízzel azon a hatalmas résen keresztül, amelyet
a jéghegy vágott a hajó oldalába. A parancsnoki hí-
don Smith kapitány, Bruce Ismay, a White Star hajó-
társaság vezetője és Andrews, a hajó építője hitet-
lenkedve bámultak, és megpróbálták megállapítani,
milyen komoly a helyzet.
Andrews megállapításai távolról sem voltak szív-
derítőek: szembe kellett nézni a tényekkel, miután
öt rekesze megtelt vízzel, a Titanic nem maradhatott
sokáig a víz felszínén. Az elsüllyeszthetetlen hajó
süllyedt. Úgy vélték, egy darabig sikerül a víz felszí-
nén tartani, de senki nem tudta megmondani, med-
dig. Amikor Bertram Winfield újra lefeküdt, egy pil-
lanatig úgy érezte, hogy a padló kissé oldalra dől,
de rögtön elhessegette ezt a gondolatot.
Éjfél után öt perccel Thomas, Andrews sürgetésé-
re összehívta tisztjeit a parancsnoki hídra, és utasí-
totta őket, hogy szedjék le a takarókat a mentőcsó-
nakokról. Addig semmiféle mentési gyakorlat nem
történt, semmi figyelmeztetés nem hangzott el, s el-
maradtak az előkészületek is. Ezt a hajót nem lehe-
tett elsüllyeszteni, ez a hajó nem ismerte a félelmet,
57
s most az első osztályon a stewardok kabinról ka-
binra jártak, hogy felébresszék az utasokat. Bert
azonnal újra a szobában volt. Abban a pillanatban
meghallotta a hangokat, amikor Charles kinyitotta a
társalgó ajtaját, de nem értette a szavakat. Most na-
gyon is világos lett előtte minden. A steward mo-
solygott, úgy beszélt velük, mint a gyerekekkel, aki-
ket figyelmeztetni kell ugyan, de nem szabad meg-
ijeszteni, így is kiderült, hogy a steward utasításokat
ad, amelyeket azonnal követni kell:
- Mindenki csatolja fel a mentőöveket, és most
jöjjön a fedélzetre! - nem szólt a hajó harangja, nem
szirénáztak, nem volt általános riadó. Sőt, szinte bal-
jós csend ült a fedélzeten, de a steward tekintete el-
árulta, hogy komoly a dolog. Edwina érezte, hogy
szervezete nagyobb sebességre kapcsolt; ez olyan-
kor történt vele, amikor valamelyik gyerek bajba ke-
rült. Azonnal tudta, hogy késedelem nélkül anyja
segítségére kell sietnie, hogy összeszedjék a gyere-
keket.
- Van idő átöltözni? - kérdezte Edwina, mielőtt a
steward továbbment a következő kabinhoz, de az
csak a fejét rázta, úgy szólt vissza a válla fölött.
- Azt hiszem, nincs. Maradjon így, és vegye fel a
mentőövet. Az melegíti. Ez csak óvintézkedés, de
azonnal fel kell venni. - Ezzel továbbment, s Edwina
a másodperc törtrészéig Charlesra pillantott, aki
58
megszorította kezét. Közben apja elindult, hogy fel-
ébressze Kate-et és a gyerekeket. Oona és Kate a
gyerekekhez hasonlóan mélyen aludt kabinjában.
- Segítek felkelteni a gyerekeket - ajánlkozott
Charles, és átment Phillip és George kabinjába. Elő-
vette mentőöveiket, és sürgette, hogy igyekezze-
nek. Közben megpróbált úgy viselkedni, hogy ne
ijessze meg őket, de az nemigen sikerült. Egyedül
George találta az egészet jó mulatságnak, de azért
Phillip iszonyúan aggódott, miközben ruhája fölé
csúsztatta a mentőövet. Charles megmutatta, ho-
gyan kezelje.
Edwina először Alexist ébresztette fel. Gyengé-
den megrázta és gyorsan megpuszilta, Fannie-t pe-
dig egyszerűen kiemelte az ágyból. Oona karját
gyengéden megrázta, de a lány halálra rémült te-
kintettel nézett rá, amikor Edwina - nehogy megré-
missze a gyerekeket - megpróbálta neki elmondani,
mi történt.
- Mama hol van? - kérdezte Alexis rémült tekin-
tettel, és visszaszaladt az ágyba, miközben Edwina
szólt, hogy Oona hozza ki Teddyt. Akkor megjelent
Kate, éppen nappali ruháját húzta fel hálóköntösé-
re. Álmosnak, de fegyelmezettnek látszott, s Alexis
vadul rohant anyja karjaiba.
- Mi történik? - nézett Kate tanácstalanul férjéről
lányára, majd Charlesra. - Elmulasztottam valami
59
fontosat, amíg aludtam? - Úgy érezte, egy dráma
kellős közepébe csöppent, s fogalma sem volt, mi
történt.
- Nem tudom - mondta őszintén Bertram. - Csak
annyit tudunk, hogy valami jégtáblának ütköztünk.
Állítólag nem komoly, legalábbis fél órával ezelőtt
ezt mondták Charles-nak, de most azt akarják, hogy
a mentőöveket vegyük fel, és menjünk a fedélzetre a
mentőcsónakokhoz.
- Értem. - Kate körülnézett a szobában, s közben
tekintete Edwina lábára tévedt. Edwina vékony, tű-
sarkú ezüstszandált viselt, s a fedélzeten öt perc
alatt lefagyott volna a lába. - Edwina, végy fel ren-
des cipőt. Oona vedd fel a kabátodat, és azonnal
csatold fel a mentőmellényeket Fannie-ra és Teddy-
re. - Charles közben már segített neki, Bertram pe-
dig nadrágot húzott pizsamájára, s papucsa helyett
zoknit és cipőt húzott a lábára. Felvette azt a puló-
vert, amelyet elhozott ugyan, de még nem volt rajta.
Utána felvette kabátját a mentőöv fölé és meleg
gyapjúruhát vitt át Kate-nek abba a kabinba, ahol
Kate Alexisnek segített öltözködni. Közben észre-
vette, hogy a padló most határozottan megdőlt a lá-
ba alatt. Ébredése óta most először kezdett félni a
lelke mélyén.
- Gyerünk, gyerekek, igyekezzünk - mondta és
megpróbált magabiztosnak látszani. Phillip és
60
George már elkészült. Edwina most már meleg ut-
cai cipőben és saját kabátjában volt, alatta a kék se-
lyem estélyi ruha, Charles pedig segített neki, hogy
ráadja a ruhát és a mentőmellényt Fannie-ra, Teddy-
re és Alexisre. Egyedül Oona állt mezítláb, hálóing-
ben. Kate éppen magára öltötte a vastag utcai ruhát,
amelyet Bert hozott át neki. A ruha alatt hálóing
volt rajta. Utcai cipőbe bújt, majd nagy nehezen fel-
vette bundáját.
- Öltözz fel - sziszegte Edwina Oonának. Nem
akarta még jobban megrémíteni a gyerekeket, de
szerette volna, ha Oona végre látja, mi a helyzet.
- Oh, Alice... át kell menjek az unokatestvérem-
hez és a kis Maryhez... - majdnem sírt, s kezét tör-
delve szaladgált a kabinban.
- Szó se lehet róla, Oona Ryan. Felöltözöl s ve-
lünk jössz! - csattant fel Kate. Még mindig Alexis ke-
zét fogta, s bár a kislány meg volt rémülve, már nem
tiltakozott. Tudta, nem lehet semmi baj, amíg apu és
anyu mellette van. Oona kivételével mindnyájan
készen voltak. Oona hirtelen annyira megrémült,
hogy nem tudott velük menni.
- Nem tudok úszni... nem tudok úszni... - egyre
csak ezt zokogta.
- Ne légy nevetséges - Kate megragadta a karját
és intett Edwinának, hogy induljon el a többiekkel.
- Nem kell úszni, Oona! Gyere velünk, mindjárt
61
megyünk fel a fedélzetre, de előbb öltözz fel! - Az
egyik gyapjúruháját adta oda a lánynak, majd eléje
térdelve cipőt húzott a lábára, vállára ráterítette
egyik kabátját, a kezébe kapott egy mentőmellényt,
s pár perc múlva már a többiek után mentek. Ekkor
azonban a folyosók már megteltek a fedélzetre tartó
emberekkel. Mindenki különös maskarában volt:
mentőmellénnyel és aggódó arckifejezéssel igye-
keztek felfelé, bár néhányan nevettek és azt mondo-
gatták, hogy ez ostobaság. Ekkor már negyed egy
volt, s Phillips, a rádiós ekkor adta le az első segély-
hívást, miközben a fedélzetek alatt gyorsan emelke-
dett a víz. Jóval gyorsabban, mint ahogy Smith kapi-
tány gondolta. Hiszen alig fél óra telt el azóta, hogy
a jéghegynek ütköztek. Ám a fallabdapályát már
mennyezetéig víz borította, s Fred Wright, Phillip
fallabdaellenfele, nem szólt róla Phillipnek, amikor
találkozott vele, útban a mentőcsónakokhoz.
- Kellett volna magammal hozni az ékszereket? -
kérdezte hirtelen Kate aggódó arckifejezéssel Ber-
tet. Most gondolt rá először, s már nem akart vissza-
menni. Csak a jegygyűrűje volt rajta, valójában
egyedül ehhez ragaszkodott.
- Ne törődj vele - mosolygott Bert és megszorí-
totta felesége kezét. - Ha véletlenül elkeverednek,
veszek neked egy pár új smukkot... - Szándékosan
nem mondta azt, hogy "elvesznek". Túlságosan sú-
62
lyosnak érezte ezt a szót. Hirtelen elfogta a félelem,
mi lesz a feleségével és a gyerekeivel. Mindnyájan
felmentek a csónakfedélzetre, s útközben Bert bené-
zett a tornaterembe. George Jacob Astor és felesége
nyugodtan üldögélt a mechanikus lovakon. A férfi
nem akarta, hogy felesége odakint legyen a hideg-
ben, aki a hirtelen ijedtségtől esetleg elvetélne.
Mindkettőjükön ott volt a mentőmellény, s a férfi
ölében egy harmadik mellényt is tartott. Beszélget-
tek, s közben a férfi tollkésével játszott. Winfieldék
közben továbbmentek és a bal oldalon érték el a ha-
jó szélét. A legénység éppen a takarókat húzta le
nyolc fa mentőcsónakról, s a zenekar játszani kez-
dett. A hajó jobb oldalán is volt nyolc mentőcsónak,
ezeket is szabaddá tették. Mindegyik oldalon négy
mentőcsónak volt a hajó elejénél, négy pedig a tat-
nál. Volt ezenkívül négy összecsukható vászon
mentőcsónak. Nem volt szívderítő a látvány, s mi-
közben Bert figyelte, hogyan készítik elő a csónako-
kat, érezte, hogy hevesebben dobog a szíve, és szo-
rosan fogja felesége kezét. Kate egyik karjában
Fannie-t tartotta, Alexis pedig szorosan hozzádőlt.
Phillip vitte a kis Teddyt. A hidegben szorosan ösz-
szebújtak, s nem tudták elhinni, hogy ezen a hatal-
mas, legyőzhetetlen hajón a mentőcsónakokat te-
szik szabaddá, ők pedig arra várnak az éjszaka kel-
lős közepén, hogy beszállhassanak. A tömegben
63
halk hangok hallatszottak, s egy pillanattal később
Kate látta, hogy Phillip egy fiúval beszélget, akivel
még az út elején barátkozott össze. A fiút Jack
Thayernek hívták, Philadelphiában lakott. Ezen az
estén szülei azon az estélyen vettek részt, amelyet
az ugyancsak philadelphiai Widenerék adtak a ka-
pitány tiszteletére. Jack ugyancsak lejött hozzájuk, s
most Phillippel beszélgetett. A fiúk egy pillanatig
mosolyogtak, de Jack továbbment, a szüleit kereste.
Kate látta a montreali Allisonékat is; a kis Lorraine
anyja kezét fogta és kedvenc babáját ölelte magá-
hoz. Lemaradtak a többiektől. Mrs. Allison szorosan
férje karjába kapaszkodott, a komorna pedig a taka-
róba csavart kisfiút tartotta karjában. A takaróra
azért volt szükség, hogy megvédjék őt az északi At-
lanti-óceán jeges leheletétől.
Lightoller másodtiszt a bal oldalon ügyelt a men-
tőcsónakok vízre bocsátására. Körülötte fegyelme-
zett zűrzavar uralkodott. A hajón korábban nem
tartottak mentőgyakorlatot, s azt sem jelölték ki,
hogy ki melyik csónakba szálljon. Egyedül a legény-
ség tagjai ismerték a hozzájuk tartozó csónakokat,
de ők sem tudták pontosan, mi a teendőjük. Vaktá-
ban kezdték lehúzni a takarókat a mentőcsónakok-
ról, ahová azután viharlámpákat és kétszersültet,
konzerveket raktak, de a tömeg még mindig vissza-
hőkölt, amikor a legénység tagjai a darukhoz léptek
64
és a csörlők forgatásával megkezdték a víz fölé haj-
tani a csónakokat, majd leeresztették azokat arra a
szintre, ahol a habozó utasok beszállhattak. A zene-
kar ragtime-ot játszott, Alexis sírni kezdett, de Kate
szorosan fogta a kezét, s leguggolt hozzá, hogy em-
lékeztesse: ma van a születésnapja, s később meg-
kapja az ajándékokat. Talán torta is lesz.
- Később, amikor újra a hajón leszünk, gyönyörü
születésnapot tartunk - Kate újra ölébe vette
Fannie-t és magához szorította Alexist. Közben fér-
jére pillantott, aki megpróbálta meghallani, amiről a
körülöttük lévők beszélgettek. Tudni akarta, van-e
valami új hír, de senki nem tudta, mi történik.
Mindössze annyi volt a változás, hogy megkezdték
a beszállást a mentőcsónakokba; először a nőket és a
gyerekeket engedték beülni. Akkor még egyetlen
férfi sem szállhatott a csónakokba. Ezután a zenekar
hangja felerősödött, s Kate rámosolygott a többiekre.
Megpróbálta leküzdeni a lassan feléledő rémületet,
amely elfogta, amikor a mentőcsónakokra nézett.
- Nem lehet nagy baj, ha a zenekar ilyen szépen
játszik, igaz? - Hosszú pillantást váltott Bertrammal,
s látta, hogy ő is fél, de most, a gyerekek jelenlé-
tében, nemigen tudnak egymásnak mit mondani.
S minden olyan gyorsan történt.
Edwina Charles mellett állt, aki néhány fiatalem-
berrel beszélgetett. Fogták egymás kezét a hideg éj-
65
szakában. Edwina elfelejtett kesztyűt húzni, Charles
megpróbálta ujjait saját kezében melegíteni. Akkor
hívták a nőket és a gyerekeket, és amikor Lightoller
másodtiszt felszólította őket, hogy gyorsan indulja-
nak, mindenki inkább visszahőkölni látszott.
Senki nem akarta elhinni, hogy csakugyan ve-
szélyben vannak. Néhány asszony vonakodott, s
ekkor a férjek intézkedtek: Kenyon, Pears és Wick
szabályosan előretolta feleségét és segített nekik be-
szállni, miközben az asszonyok könyörögtek, hogy
ne hagyják őket magukra.
- Legyenek észnél, hölgyeim - mondta hangosan
az egyik férj, hogy mindenki hallja. - Reggelire
mindnyájan újra a hajón leszünk. Bármi legyen is a
baj, a legénység addig rendbe hozza, mi pedig csak
nevetünk az egész kalandon. - Olyan kedélyesnek
tűnt az egész, hogy néhányan nevetni kezdtek, s
újabb asszonyok léptek elő félénken. Sokan maguk-
kal vitték szobalányukat is, de a férjeket nem en-
gedték velük. Csak az asszonyokat és a gyerekeket
engedték a csónakokba. Lightoller kijelentette: a
férfiak ne is gondoljanak arra, hogy beszállhatnak a
mentőcsónakba. Hiába tiltakoztak az asszonyok,
hogy a férjek segíthetnének az evezésnél, Lightoller
hallani sem akart róla. Csak a nők és a gyerekek me-
hetnek, mondta. Ezeknél a szavaknál Oona hirtelen
Kate-re nézett és sírni kezdett.
66
- Asszonyom, én nem tudok... nem tudok úsz-
ni... és Alice... Mary... - Elhúzódott tőlük és Kate
látta, hogy mindjárt elszalad. Egy pillanatra otthagy-
ta Alexist és megpróbálta megnyugtatni Oonát, de
az felsikoltott, és már el is tűnt a hajó gyomrában,
hogy megtalálja azt az ajtót, amelyen korábban át-
ment a harmadosztályra, amikor megkereste uno-
kanővérét és annak lányát.
- Menjek utána? - kérdezte Phillip aggódó arccal,
amikor Kate visszament a gyerekekhez. Anyja ag-
godalmasan nézett Bertramra. Fannie nyűgösködni
kezdett, Edwina pedig a kis Teddyt tartotta karjá-
ban. De Bertram nem engedte, hogy valaki Oona
után szaladjon. Ha a lány olyan ostoba volt, hogy el-
szaladt tőlük, akkor szálljon be valamelyik mentő-
csónakba a hajó másik részén, és csatlakozzék hoz-
zájuk később. Nem akarta, hogy bármelyikük is el-
vesszen; feltétlenül együtt kellett maradniuk.
Kate habozott, majd Bertramhoz fordult.
- Nem várhatnánk? Nem akarlak itt hagyni. Ha
várunk, talán lefújják az egészet és akkor megkímél-
tük a gyerekeket a fölösleges izgalmaktól. - Ám köz-
ben a fedélzet még jobban megbillent, s Bertram
tudta, ez már nem gyakorlat. Komolyra fordult a
dolog, s a késlekedés végzetes lehet. Amit nem tu-
dott, hogy a parancsnoki hídon Thomas Andrews
közölte Smith kapitánnyal, hogy a hajó legfeljebb
67
egy óráig maradhat még a víz felszínén, s a mentő-
csónakokban az utasoknak alig fele fér el. Lázasan
igyekeztek, hogy elérjék a tőlük alig tíz mérföldre
lévő Californiant, annak rádiója azonban néma ma-
radt, hiába hívta eszeveszetten a Titanic rádiósa.
- Azt akarom, hogy indulj, Kate - Bert szavai
nyugodtak voltak, de amikor Kate belenézett férje
szemébe, megrémült attól, amit ott látott. Látta,
hogy Bert aggódik és fél. jobban fél, mint addig bár-
mikor az életben. S akkor ösztönösen megfordult és
Alexist kereste, aki az imént még ott volt mellette,
de most eltűnt anyja szoknyája mellől, amikor Kate
egy pillanatra elengedte kezét és Oona után sietett.
De most Kate hiába kereste Alexist. Mindenfelé ke-
reste a tömegben, Edwina felé is pillantott, hátha
vele van, de Edwina csöndben beszélgetett Charles-
szal; George mellette állott, fáradtan, fázósan. Már
nem találta olyan izgalmasnak a dolgot, mint fél
órával korábban. Rossz kedve azonban láthatóan el-
múlt, amikor rakéták villantak fölöttük a magasban
és megvilágították az éjszakai égboltot. Háromne-
gyed egy volt, alig több mint egy óra telt el azóta,
hogy a jéghegynek ütköztek, amelyről mindenki
azt állította, hogy ártalmatlan.
- Mit jelent ez, Bert? - suttogta Kate, de tekintete
közben Alexist kereste. Talán az Allison gyerekkel
beszélget, s összehasonlítják babájukat, ahogy ko-
68
rábban is tették.
- Ez azt jelenti, hogy baj van - magyarázta Bert a
rakétákkal kapcsolatban. - Azonnal szállj be egy
mentőcsónakba a gyerekekkel. - Az asszony tudta,
hogy most komolyan gondolja Bert. Férje szorosan
fogta kezét, szeme könnybe lábadt.
- Nem tudom, hová tűnt Alexis - mondta Kate, s
a hangjában az elhatalmasodó rémület hallatszott.
Bert, magas termetét kihasználva, lázasan tekintett
körbe a fejek fölött, de ő sem látta Alexist. - Talán el-
bújt. Mielőtt Oona után szaladtam, még fogtam a
kezét... - Kate szemét elöntötték a könnyek. - Ó,
úristen, Bert... hol lehet? Hová mehetett?
- Ne aggódj, megkeresem. Maradj itt a többiek-
kel. - Bert átfurakodott a tömegen. Odament min-
den csoporthoz, benézett minden sarokba, ide-oda
futkosott, de Alexis nem volt sehol. Visszasietett
Kate-hez, s ahogy felesége ott állott, a legkisebb gye-
rekkel a karján, ugyanakkor szemmel tartva George-
ot is, Bertre lázas tekintet meredt, amelyben benne
volt a kérdés. Bert válaszul csak a fejét rázta. - Még
nincs meg - mondta - de nem mehetett messzire.
Soha nem megy el tőled messzire. - Tekintete azony
ban aggodalmat tükrözött és látszott, hogy másra
gondol.
- Lehet, hogy elveszett a tömegben. - Kate sze-
méből majdnem kibuggyantak a könnyek. Az idő
69
nem a legmegfelelőbb ahhoz, hogy egy hatéves
gyerek eltűnjék, miközben a Titanic utasai a mentő-
csónakokba készültek beszállni.
- Biztosan elbújt - mondta Bert elkomorodva. -
Tudod, mennyire fél a víztől. - És mennyire félt at-
tól, hogy felszálljon a hajóra, és Kate mennyire bi-
zonygatta, hogy nem lehet semmi baj. És íme, meg-
történt a baj, Alexis eltűnt, közben pedig Lightoller
újabb nőket és gyerekeket szólított a mentőcsónak-
ba. Mellettük pedig játszott a zenekar - Kate... - né-
zett rá Bert, de tudta, hogy az asszony Alexis nélkül
nem megy el. De lehet, hogy semmiképpen nem.
- Nem tudok... - Kate mindenfelé tekingetett, fö-
löttük pedig, mintha ágyúk dörögnének, fényjelző
rakéták robbantak.
- Akkor küldd Edwinát - Bertram arcán hideg
veríték-csöppek csillogtak. Valódi lázálom volt ez.
S amint egyre jobban megbillent alattuk a fedél-
zet, tudta, hogy az elsüllyeszthetetlen hajó gyorsan
süllyed. Közelebb lépett Kate-hez, gyengéden elvet-
te tőle a kis Teddyt és szinte önkéntelenül megcsó-
kolta a gyapjúsapka alól a homlokára hulló fürtö-
ket. A sapkát még Oona tette Teddy fejére, amikor
készülődtek a kabinban. - Edwina magával viheti a
kicsiket, te pedig Alexisszel a következő csónakba
szállsz.
- És veled mi lesz, Bert? - Kate arca halálsápadt-
70
nak látszott a kísérteties fehér rakéták fényében.
A zenekar most keringőket játszott. - És George és
Phillip? És Charles?
- A férfiakat még nem engedik beszállni - felelte
Bert. - Hallottad, mit mondott az a tiszt. Először a
nők és a gyerekek jönnek. Phillip, George, Charles
és én majd utánatok jövünk. - Akkor már nagy cso-
port férfi állott körülöttük, akik feleségüknek inte-
gettek, miközben lassan megtelt a mentőcsónak. Öt
perccel múlt egy óra, s az éjszakai levegő egyre hi-
degebb lett. A nők még mindig könyörögtek Ligh-
toller másodtisztnek, hogy engedje férjüket is a csó-
nakba, de ő hajthatatlan volt. Szigorúan visszaterel-
te a férfiakat. Látszott, hogy komolyan gondolja,
amit mondott.
Kate Edwina felé sietett, és elmondta neki, amit
Berttől hallott.
- Apa azt akarja, hogy Fannie-val és Teddyvel
szállj be a csónakba. És George-dzsal - tette hozzá
hirtelen. Azt akarta, hogy legalább próbálják meg
George-ot is a mentőcsónakba vinni. Végül is még
gyerek. Alig tizenkét éves. Kate eltökélte, hogy a fiút
Edwinával felviszi a mentőcsónakra. - És mi lesz ve-
led? - kérdezte Edwina meghökkenve. Megrázta az
a gondolat, hogy családja többi tagja a hajón marad,
ő pedig George-ot és a két kicsit viszi magával.
- Alexisszel majd a következő csónakba szállunk
71
- mondta Kate nyugodtan. - Biztos itt bujkál vala-
hol. Megrémült, hogy be kell szállni a mentőcsó-
nakba. - Kate ebben nem volt olyan biztos, de nem
akarta átadni szorongását Edwinának. Azt akarta,
hogy lánya szálljon be a mentőcsónakba a kicsikkel.
Az is baj volt, hogy Oona otthagyta őket. Vajon ho-
gyan boldogul unokatestvérével a harmadosztá-
lyon? - George segít majd neked, amíg apával mi is
odaérünk. - George-ot azonban elkeserítette ez a
gondolat. Ő az utolsó pillanatig a férfiakkal akart
maradni, de Kate hajthatatlan volt. - Megtaláltátok
már őt? - kérdezte, amikor visszament férjéhez. Ki-
mondatlanul is Alexisre gondolt, s idegesen tekint-
getett körbe, de a kislánynak nyoma sem volt. Kate
most már a többiekért is aggódott. Szerette volna,
hogy beszálljanak a mentőcsónakba, s segíthessen
Bertnek Alexis felkutatásában. Bert azonban már a
többiekre gondolt. Lightoller éppen a nyolcas szá-
mú mentőcsónakot készült vízre ereszteni, a többi
asszony már a csónakban volt, jóllehet a csónakban
még volt hely A férfiak is befértek volna, de senki
nem mert szembeszállni az elszánt kis másodtiszt-
tel. Azt is emlegették, hogy fegyverrel zavarják visz-
sza a férfiakat a mentőcsónaktól, s ezt senki nem
merte megkockáztatni.
- Még négyen vannak itt! - szólt oda Bert a má-
sodtisztnek, miközben Edwina kétségbeesetten né-
72
zett szüleire és a mögöttük álló Charles-ra, aki néma
szorongással viszonozta pillantását.
- De. .. - Edwina még be sem fejezhette a monda-
tot. Apja a nyolcas számú mentőcsónakhoz lökdös-
te őt Fannie-val és George-dzsal. A kis Teddy a kar-
ján volt.
- Mama... nem várhatnálak meg? - Edwina sze-
me könnybe lábadt, s egy pillanatig olyannak tűnt,
mint gyerekkorában, miközben anyja átölelte és a
szemébe nézett. Teddy elsírta magát és pufók kis
karjával anyja felé nyúlt.
- Nem lehet, kisbabám, Edwinával kell men-
ned... Mama szeret téged... - Kate lekuporodott és
arcát Teddy arcához szorította, majd arcon csókolta,
megpuszilta kezecskéit. Utána mindkét kezét Edwi-
na arcára szorította, és gyengéden nézte legna-
gyobb lányát. Szeme könnybe lábadt, de ezúttal
nem a félelem, hanem a szomorúság könnyei csil-
logtak tekintetében. - Szüntelenül veletek leszek.
Teljes szívemmel szeretlek, édesem. Bármi történik,
vigyázz rájuk. - Suttogva még hozzátette: - Vigyázz
magadra, hamarosan találkozunk. - Egy pillanatig
azonban Edwina kétséget érzett, vajon anyja komo-
lyan gondolja-e, amit mondott. Hirtelen úgy érezte,
hogy nem mehet el anyja nélkül.
- Ó, mama... nem... - Edwina anyjába kapaszko-
dott, miközben karjában tartotta a kis Teddyt. A kis-
73
gyerek sírni kezdett anyjáért, miközben erős férfi-
karok ragadták meg őket. Edwina tekintete lázasan
ugrált anyja, apja és Charles között. Még el sem tu-
dott búcsúzni tőlük. Csak annyit kiáltott: "Szeretlek
titeket!" Csókot dobott anyjának és integetett, s eb-
ben a pillanatban Charles kesztyűi repültek felé. Si-
került elkapnia, miközben leült a csónakban, de te-
kintetét egy pillanatra sem vette le Charlesről. A fér-
fi különös pillantással nézett rá, mintha tekintetével
magához akarná kötözni.
- Légy bátor kislány! Hamarosan újra együtt le-
szünk! - kiáltotta Charles, miközben leengedték a
mentőcsónakot. Edwina alig látta őket. Szeméből ki-
csordultak a könnyek, tekintete anyjáról apjára,
majd Charlesra siklott, míg végül egyiküket sem lát-
ta már Kate még hallotta Teddy sírását, s utolsót in-
tett feléjük, ő maga is könnyekkel küszködve ott a
fedélzeten, miközben szorosan fogta férje kezét.
Lightoller makacskodott, amikor George-ot is elvit-
ték a mentőcsónakra, de Bert gyorsan megnyugtat-
ta, hogy még nincs tizenkét éves. Meg sem várta a
másodtiszt válaszát, gyorsan beemelte fiát a csónak-
ba. Két hónapot csalt ugyan, de attól tartott, nem
engedik fel George-ot a csónakra, ha megmondja
valódi korát. Igaz, a fiú apjával és Phillippel akart
maradni, de Bert úgy gondolta, Edwinának szüksé-
ge lesz rá a két kicsivel.
74
- Vigyázzatok magatokra, gyerekek - suttogta
Bert, s addig nézett utánuk, amíg el nem tűntek, mi-
közben a mentőcsónak közeledett a víz felszínéhez.
Még utánuk kiáltotta: - Mama és én hamarosan jö-
vünk - majd elfordult, hogy ne lássák könnyeit.
Kate szinte egy nőstény állat vinnyogó hangját
hallatta, amikor a mentőcsónakot vízre bocsátották.
Végül összeszedte bátorságát és lenézett. Megszorí-
totta Bertram kezét. Látta, hogy Edwina Teddyt tart-
ja ölében, szorosan fogja Fannie kezét, George pe-
dig felnéz rájuk, miközben a csónak nyikorogva a
vízre ereszkedik. Ez kényes művelet volt, Lightoller
olyan volt, mint a nehéz műtétet végző sebész.
Egyetlen meggondolatlan mozdulat, s a mentőcsó-
nak felbillen, a jeges vízbe borítva utasait. Lentről
folytatódtak a kiáltások, lázas szavak, utolsó üzene-
tek keveredtek olyan kérésekkel, hogy "vigyázzatok
magatokra. S körülbelül félúton lehetett a csónak,
amikor Kate észrevette, hogy Edwina feléje kiált.
Látta, hogy eszeveszetten integet, s a fejével mutat
valamit. Kate a csónak elejére nézett, és meglátta őt.
A szőke fürtök másik irányba néztek ugyan, de nem
kétséges: Alexis kuporgott a csónak orrában. Kate
hihetetlen megkönnyebbüléssel kiáltotta Edwiná-
nak: - Látom. .. Látom.. . - Biztonságban volt tehát a
többiekkel... Öt gyerek, az ő öt gyereke a mentőcsó-
nakban. Most már csak Phillipet és Bertet meg
75
Charlest kellett kimenteni. Charles néhány férfival
csendben beszélgetett. Azok is feltették már a felesé-
geiket a mentőcsónakra, s biztató szavakat mondtak
egymásnak, hogy minden rendben lesz, ők is hama-
rosan elhagyják a hajót.
- Hála legyen Istennek, megtalálta őt! - Kate ettől
annyira megkönnyebbült, hogy egész teste látható-
an ellazult, pedig a belső feszültség tovább tartott. -
Hogy a csudába került a csónakba nélkülünk?
- Valaki biztosan megfogta és betette őt, amikor
elszaladt tőlünk. Ő pedig annyira megijedt, hogy
szólni sem tudott. Az a lényeg, hogy biztonságban
van. Azt akarom, hogy most te menj el, világos? -
Keménységével csak saját félelmét próbálta palás-
tolni, de hiába: Kate átlátott rajta.
- Nem tudom, miért ne várhatnálak meg titeket
Phillippel és Charlesszal. A gyerekekre majd vigyáz
Edwina. - Rossz érzés volt, hogy azok ott vannak
nélküle a csónakban, de most, hogy Alexist bizton-
ságban tudta Edwina mellett, Kate nem akarta el-
hagyni férjét. Megborzongott, ha arra gondolt,
hogy nem tudja, mi történt Alexisszel. Újra hálát
adott a jó istennek, hogy Edwinának sikerült tudat-
nia vele, hogy Alexis is a csónakban van.
A vízen a csónakok gyorsan távolodtak a hajótól,
s amikor odalent a nyolcas számú csónak is elindult,
Edwina magához szorította a kis Teddyt és megpró-
76
bálta Fannie-t is ölébe venni. Az ülések azonban ma-
gasak voltak, Edwina sokáig küszködött. Szeretett
volna a csónak elejébe menni, hogy tudassa Alexis-
szel, ő is itt van, de mozdulni sem lehetett, George
pedig a többiekkel együtt szorgalmasan evezett. Ez
büszkeséggel töltötte el, s valóban szükség volt az ő
segítségére is. Végül az egyik asszonyt megkérte,
szóljon Alexis-nek, hogy ő is itt van. Messziről fi-
gyelte, amint utasról utasra megy az üzenet, s végül
elért a csónak orrába. A kislány megfordult, s így
Edwina láthatta arcát, de ekkor felnyögött. Szép kis-
lány volt, s a hajón maradt anyját siratta, de nem
Alexis volt! Edwinába belehasított, hogy szörnyű
dolgot művelt. Elhitette anyjával, hogy Alexis itt
van, s már nem keresi tovább a hajón. Kitört belőle a
zokogás, s a kis Fannie is elsírta magát, miközben
Edwina magához szorította.
Eközben Alexis nyugodtan üldögélt a luxuskabin-
ban. Amikor anyja elengedte a kezét, hogy Oona
után szaladjon; ő megszökött tőle és visszajött ide a
kabinba. Az ágyában maradt szép kis babája, anél-
kül pedig nem akarta elhagyni a hajót. Amikor pe-
dig ott találta babáját, s a kabinban minden sokkal
csöndesebb volt, Alexis kevésbé félt, mint odafent.
Már nem is akart beszállni a csónakba, vagy a csú-
nya, sötét vízbe esni. Elhatározta, hogy itt bevárja,
amíg vége a veszélynek és mindenki visszajön. Ő itt
77
üldögél babájával, Mrs. Thomasszal. Hallotta a ze-
nekart fentről, a nyitott ablakokon beszűrődtek a
ragtime hangjai, kiáltásokkal és tompa beszédhan-
gokkal keveredve. A folyosó is csöndes volt.
Az utasok már mind a fedélzeten voltak. Elbú-
csúztak szeretteiktől, majd a csónakokba igyekeztek,
s közben fölöttük dörrentek a rakéták, a rádiós pedig
lázasan igyekezett segítségül hívni a közelben tar-
tózkodó hajókat. Elsőnek a Frankfurt válaszolt, ne-
gyed egy után három perccel, utána a Mount
Temple, a Virginia és a Birma, de tizenegy óra óta
egy hang sem jött a Californiantől. Akkor történt,
hogy figyelmeztette őket a jéghegyre, de Phillips
idegesen rászólt a rádiósra, hogy ne zavarja őt. Az-
óta a Californian rádiója néma maradt. Valójában ki-
kapcsolták a készüléket. Pedig az volt az egyetlen
közeli hajó, de sehogyan sem sikerült felhívni ma-
gukra a figyelmét. Hiába lőtték fel a rakétákat is.
Akik a Californianról látták a felvillanó rakétákat, azt
gondolták, hogy ez is hozzátartozik a sokat hirdetett
első úthoz. Egy pillanatig sem gondolt senki arra,
hogy a Titanic süllyed. Miért is gondoltak volna rá?
Fél egy előtt öt perccel a Carpathia, amely mind-
össze ötven mérföldre volt tőlük, jelentkezett és
megígérte, hogy a lehető leggyorsabban segítségük-
re siet. Akkor már hallották az Olympicnek, a Tita-
nic testvérhajójának hívását is, de az ötszáz mérföl-
78
des távolság ebben a pillanatban lehetetlenné tette,
hogy segítsen.
Ekkor Smith kapitány már szüntelenül ki-be jár-
kált a rádiósszobába, s szólt Phillips rádiósnak, hogy
ne csak a hivatalos CQD hívójelet, hanem az új
S. Ó. S. segélykérő jelet is adja le, hátha amatőrök is
meghallják. Most már minden segítségre nagy
szükségük volt. Hajnali háromnegyed egykor adták
le az első S. Ó. S. jelet, ugyanakkor Alexis a babájá-
val játszott a csendes luxuskabinban, magában dú-
dolgatva. Tudta, hogy ezért megszidják a többiek,
ha visszajönnek, de talán nem haragusznak majd
nagyon, hiszen ma van a születésnapja. Alexis hat-
éves volt, babája pedig, akit Mrs. Thomasnak neve-
zett, elmúlt huszonnégy éves. Igazi felnőtt.
A fedélzeten Lightoller egy újabb mentőcsónak
vízre bocsátásával volt elfoglalva, a hajó jobb olda-
lán pedig már férfiak is szálltak be a mentőcsó-
nakba. A bal oldalon azonban Lightoller továbbra is
ragaszkodott ahhoz, hogy csak nők és gyerekek
szállhatnak a mentőcsónakokba. Már dolgoztak
a másodosztályú mentőcsónakok vízre bocsátásán
is, a harmadosztályon pedig néhányan áttörték a
korlátokat és a bezárt ajtókat, abban a reményben,
hogy bejutnak a másod- vagy éppen az első osztály-
ra, de fogalmuk sem volt arról, merre menjenek.
A legénység tagjai azzal fenyegetőztek, hogy lelövik
79
őket, ha át akarnak menni a másik osztályra. Attól
féltek, hogy az utasok fosztogatnak és kárt tesznek a
többiek vagyonában. Megmondták a menekülők-
nek, hogy menjenek vissza a helyükre, s közben az
emberek kiáltoztak és sírtak és könyörögtek, hogy
engedjék át őket az első osztályú mentőcsónakok-
hoz. Egy ír lány egy hasonló korú lány és egy kislány
társaságában azt állította, hogy ő eredetileg az első
osztályról jött át, de a fedélzetmester egyszerűen
visszalökdöste őket. Jól ismerte már az ilyesmit.
Közben Kate és Bert belépett a tornaterembe,
hogy felmelegedjék, és ne lássa a sok szenvedést, sí-
rást és búcsúzást, miközben Lightoller egy újabb
mentőcsónak vízre bocsátásán dolgozott. Phillip
kint maradt a fedélzeten Jack Thayerrel és Charles-
szal. Segítettek a nőknek és gyerekeknek beszállni a
mentőcsónakokba. Dan Martin éppen most segítet-
te menyasszonyát mentőcsónakba, egy másik férfi
pedig éppen most küldte oda feleségét és kisgye-
rekét. A tornateremben Bert észrevette, hogy az
Astor házaspár még mindig a mechanikus lovakon
ül és halkan beszélget. Az asszony láthatólag nem
sietett elhagyni a hajót, a férfi pedig a fedélzetre
küldte a szobalányt és az inast, hogy figyeljék, mi
történik.
- Gondolod, hogy a gyerekek jól vannak? - pil-
lantott Kate aggódva Bertre a tornateremben. Bert
80
bólintott, megkönnyebbült attól a gondolattól, hogy
Edwina megtalálta Alexist, s legalább öt gyermeke
biztonságban van. Phillip miatt még mindig aggó-
dott és szerette volna, ha Kate is elhagyja a hajót.
Azt gondolta, hogy végül Lightoller Phillipet is a
mentőcsónakba engedi. Bert és Charles aligha re-
ménykedhetett, s ők tudták is azt.
- Azt hiszem, jól vannak - igyekezett Bert meg-
nyugtatni feleségét. - Nem vitás, ezt az élményt so-
ha nem felejtjük el. Én sem - tette hozzá, miközben
komoly pillantást vetett Kate-re. - Tudod, szerintem
elsüllyed a hajónk. -Az elmúlt fél órában ez az érzé-
se megerősödött, bár a legénység tagjai nem ismer-
ték el, a zenekar pedig úgy játszott, mintha jó mu-
latság volna ez a kissé bolondos estély. Ekkor Bert
határozottan ránézett Kate-re, kezébe vette annak
karcsú kezét és megcsókolta ujjai hegyét. - Azt aka-
rom, Kate, hogy menj el a következő mentőcsónak-
kal. Megpróbálom rávenni őket, hogy engedjék
Phillipet veled együtt. Alig tizenhat éves, nem hagy-
hatják itt. Szinte még gyerek. - Természetesen nem
Kate-et, hanem a másodtisztet kellett erről meg-
győznie.
- Nem értem, miért ne várhatnánk, amíg meg-
kezdik a férfiak mentését is. Akkor veletek mehet-
nék. Edwinának már úgysem tudok segíteni, ő má-
sik mentőcsónakban van. S nagyon ügyes lány -
81
Kate mosolygott, s bár szörnyű érzés volt távol lenni
tőlük, bizonyos volt abban, hogy a gyerekekkel
minden rendben lesz. Mindenáron elhitette magá-
val ezt az érzést. Edwina olyan, mintha második
anyjuk volna. Kate most már csak legidősebb fia,
férje és Edwina vőlegénye, Charles sorsa miatt ag-
gódott. Ha együtt lesznek a mentőcsónakban, bánja
is ő, mi történik a hajóval, csak mentsenek meg min-
denkit. Az utóbbiban pedig nem kételkedett. Min-
den olyan nyugodtan haladt előre, a mentőcsóna-
kokat pedig félig üresen bocsátották vízre, s ez nem
jelenthetett mást, mint hogy rengeteg hely van min-
denkinek. Másként hogy bocsáthatták vízre a csó-
nakokat félig üresen? Arról is meg volt győződve,
hogy még órákig biztonságban vannak, ha egyálta-
lán fenyegeti őket valamilyen veszély A hajón vala-
milyen csalóka biztonságérzet uralkodott, s így Kate
azt hitte, nincs mitől tartania.
A parancsnoki hídon azonban Smith kapitány
tudta az igazságot. Ekkor már elmúlt egy óra, a gép-
terem víz alatt állt. Most már nyilvánvaló lett, hogy
a hajó elsüllyed. A kérdés csak az volt, meddig bírja
még. S a kapitány tudta, hogy már kevés idejük van.
Phillips, a rádiós eszeveszetten küldözgette a rádió-
üzeneteket, a Californian fedélzetén pedig, amely-
nek rádiókészüléke még mindig ki volt kapcsolva,
nézték a Titanicról fellőtt rakétákat és sejtelmük sem
82
volt semmiről. Azt hitték, ez is az ünnepséghez tar-
tozik. Egyszer észrevették, hogy a hajó olyan külö-
nösnek tűnik, s az egyik tiszt úgy látta, hogy furcsa
szögben úszik a vízen, de álmukban sem gondoltak
arra, hogy a Titanic süllyed. Az Olympic azt kérdez-
te rádión, hogy feléjük halad-e a Titanic. Senki nem
értette, mi történik, hogy ilyen gyorsan süllyed a
hajó. Elképzelhetetlen volt, hogy az "elsüllyeszthe-
tetlen hajó, a legnagyobb a világon, valójában süly-
lyed. Sőt már félig el is süllyedt.
Amikor Bert és Kate kijött a tornateremből, a han-
gulat már alaposan megváltozott. Az emberek már
nem kiáltoztak olyan vidáman egymásnak, s a férfi-
ak könyörögtek feleségeiknek, hogy szedjék össze
magukat és hagyják el nélkülük a hajót. S amikor az
asszonyok vonakodtak, a férfiak valósággal a le-
génység karjaiba lökték őket, s többször is előfor-
dult, hogy a nőket akaratuk ellenére a mentőcsó-
nakba dobták. A bal oldalon Lightoller még mindig
ragaszkodott ahhoz, hogy csak nők és gyerekek
szállhatnak a mentőcsónakba, de a túlsó oldalon né-
hány férfi is reménykedhetett, különösen akkor, ha
azt állították, hogy értenek az evezéshez. Most már
minden segítő kézre szükség volt. Néhányan leple-
zetlenül zokogtak és mindenünnen szívszaggató
búcsúszavak hallatszottak. A legtöbb gyerek már el-
hagyta a hajót, s Kate megnyugodva gondolt arra,
83
hogy az övéi is biztonságban vannak, Phillip kivéte-
lével, aki majd velük hagyja el a hajót. S ekkor a sze-
me sarkából látta, hogy a kis Lorraine ott állt a fedél-
zeten, anyjába csimpaszkodva, s akkor eszébe jutott
Alexis, aki már biztonságban van testvéreivel együtt
a nyolcas számú mentőcsónakban. Mrs. Allison
nem engedte Lorraine-t elmenni, s eddig ő maga
sem volt hajlandó elhagyni férjét, de a kisebbik gye-
reket, Trevort elengedte a dajkával együtt egy ko-
rábbi mentőcsónakkal. Kate több család elválását
látta, ahol a feleség és a gyerekek előrementek azzal
a gondolattal, hogy a férjük majd utánuk jön, egy
későbbi mentőcsónakban. Csak a vége felé kezdett
derengeni, hogy szinte az összes mentőcsónak el-
ment már, s a hajón még mindig közel kétezer em-
ber tartózkodik. Ők már nem menekülhettek a süly-
lyedő hajóról. Rájöttek arra, amit a kapitány, a hajó
építői és a White Star hajótársaság vezetője régen
tudott: hogy nem jut mindenkinek mentőcsónak.
Ha a hajó elsüllyed, többségük megfullad, de ki
gondolta, hogy a Titanic egyszer elsüllyed, s hogy
szükség lesz a mentőcsónakokra?
A kapitány még mindig a parancsnoki hídon tar-
tózkodott, s Thomas Andrews, a hajótársaság ügy-
vezető igazgatója, aki a hatalmas hajót építette, még
mindig a beszállásnál segédkezett az utasoknak,
amikor Bruce Ismay, a White Star hajótársaság veze-
84
tője feltűrte kabátja gallérját és szó nélkül beszállt az
egyik mentőcsónakba. Senki nem merte megállíta-
ni. Néhány szerencsés társával együtt biztonságo-
san vízre bocsátották, hátrahagyva közel kétezer
pusztulásra ítélt lelket a süllyedő Titanicon.
- Kate... - nézett Bert komolyan feleségére, mi-
közben egy újabb mentőcsónak himbálózott a da-
run. - Azt akarom, hogy menj el ezzel. - Az asszony
azonban csendesen ingatta fejét és férjére pillantott.
Ezúttal határozott volt a tekintete. Eddig mindig en-
gedelmeskedett Bertnek, most azonban tudta, hogy
nem így lesz, bárhogyan próbálja is rávenni őt férje
a távozásra.
- Nem megyek el - súgta lágyan. - Azt akarom,
hogy most Phillip szálljon be, de én veled maradok.
Együtt hagyjuk el a hajót, ha tudjuk. - Egyenesen,
szinte mereven tartotta magát, tekintete szilárdan a
férfiéba kapcsolódott. Akarata megmásíthatatlan
volt, s ezt a férfi is tudta. Kate huszonkét éven át
szerette őt, s nem volt hajlandó magára hagyni
most, a huszonnegyedik órában. Egy kivételével
gyerekei biztonságban voltak, s ő nem volt hajlandó
elhagyni férjét.
- S ha nem tudunk innen elmenni? - Amióta gye-
rekeik többsége biztonságban volt, Bert félelme kis-
sé enyhült, s most már beszélni is tudott erről. Az
volt minden vágya, hogy Kate menjen el Phillippel,
85
s ha lehet, Charles is. Ő maga kész volt elmerülni a
hajóval együtt, ha tudta, hogy a családja életben
marad. Kész volt meghozni érte, értük ezt az áldo-
zatot, de nem akarta, hogy felesége is vele marad-
jon. Azt nem érdemelnék meg a gyerekek, akiknek
szükségük van rá. Azt akarta, hogy addig mene-
küljön Kate, amíg lehet: - Nem akarom, hogy itt
maradj !
- Szeretlek - csak ennyit mondott.
- Én is. - Egy hosszú pillanatig magához ölelte fe-
leségét, s azután arra gondolt, hogy a többiekhez
hasonlóan átadja a legénység valamelyik tagjának,
aki valósággal bedobja majd őt a mentőcsónakba.
De képtelen volt ezt megtenni. Túlságosan szerette
őt, túl sokáig éltek együtt. Tiszteletben tartotta aka-
ratát még akkor is, ha ez az asszony életébe kerül-
het. Nagyon sokat jelentett számára az a gondolat,
hogy Kate hajlandó volt vele együtt meghalni. Min-
dig így szerették egymást, mindig élt bennük a
gyöngédség és a szenvedély.
- Ha te maradsz, akkor én is maradni akarok. -
Világosan, szinte tagoltan mondta ezeket a szava-
kat, miközben férje magához szorította, azt kívánva
hogy meneküljön, de ugyanakkor képtelen volt ar-
ra kényszeríteni, amit nem akart megtenni. - Ha
meghalsz, veled együtt halok.
- Ezt nem teheted, Kate. Nem engedem. Gondolj
86
a gyerekekre. - Persze hogy gondolt rájuk, s mégis
így határozott. Teljes szívéből szerette őket, de a fér-
jét is szerette és hozzá tartozott. Bert volt élete társa,
Edwina pedig már elég idős ahhoz, hogy gondját
viselje a gyerekeknek, ha az anyjuk meghal. De lel-
ke mélyén mindig úgy érezte, hogy eltúlozzák a ve-
szélyt. Végül mindnyájan ott ülnek majd a mentő-
csónakban, s ebédre visszatérnek a Titanicra. Ezt el
akarta mondani Bertnek is, ő azonban csak a fejét
rázta. - Nem hiszem. Sokkal rosszabb a helyzet,
mint ahogy mondtam. - S ez volt az igazság. Hajna-
li háromnegyed kettő előtt öt perccel a parancsnoki
hídról kilőtték az utolsó rakétát, s az utasok éppen
az utolsó mentőcsónakokba szálltak be, miközben
mélyen alattuk a luxuskabinban a gyanútlan Alexis
babájával, Mrs. Thomasszal játszott.
- Szerintem felelős vagy a gyerekekért - folytatta
Bert. - El kell hagyni a hajót! - Ez volt utolsó heves
kísérlete, de az asszony visszautasította.
Szorosan magához vonta és a férje szemébe né-
zett.
- Bert, nem hagylak el. Megértetted? - A köze-
lükben Mrs. Straus ugyanígy döntött, de ő idősebb
volt, mint ők, s nem voltak kisgyerekei. Mrs. Alli-
sonnak viszont voltak, s ő is úgy döntött, hogy fér-
jével és kislányával a hajón marad, s együtt merül-
nek el, ha elsüllyed a hajó, mert már látta, hogy az a
87
sors vár rá.
- Mi lesz Phillippel? - Bert úgy döntött, hogy
egyelőre nem vitatkozik Kate-tel, de titokban remél-
te, hogy megmásítja elhatározását.
- Próbáld meg, amit mondtál. Vesztegesd meg
őket, hogy engedjék Phillipet a mentőcsónakba.
A csónakfedélzeten az utolsó csónakba szálltak be
az utasok, s a sétafedélzet beüvegezett homlokzata
előtt még ott függött közvetlenül alattuk egy men-
tőcsónak. Miközben Lightoller odafent a csónakfe-
délzeten dolgozott, a legénység más tagjai megpró-
bálták kinyitni a sétafedélzeten lévő ablakokat,
hogy azokon keresztül mások is beszállhassanak a
csónakba. Ez volt az utolsó rendes mentőcsónak,
amely elhagyja majd a Titanicot.
Bert folyamatosan közeledett a tiszthez, s megpróbált
a lelkére beszélni, miközben az vadul dolgozott az
immár érezhetően oldalra billent hajón. Kate látta,
hogy Lightoller hevesen rázza fejét és Phillipre néz,
aki még mindig a Thayer fiú mellett állott. Az utóbbi
csendesen beszélgetett apjával.
- Azt mondja, teljesen lehetetlen, amíg nők és
gyerekek vannak a hajón - hozta a hírt Bert. A má-
sodosztályon még folyt a beszállás, de az első osz-
tályról elvittek minden gyereket, a kis Lorraine
Allison kivételével, aki anyja mellett állott és babáját
fogta. A baba meglepően hasonlított ahhoz, amely-
88
lyel Alexis járt mindenfelé. A látványtól Kate egy
pillanatra elmosolyodott, azután elfordította a fejét.
Minden ilyen jelenet túlságosan gyöngéd, túlságo-
san bensőséges volt ahhoz, hogy idegen szemek bá-
mulják.
Most komoly tanácskozás kezdődött Phillip,
Charles, Bert és Kate között arról, hogyan juthatna
be a két fiatal férfi - s ha lehet, Bert és Kate is - Ligh-
toller ellenére a mentőcsónakba.
- Szerintem várjunk még egy kicsit - mondta
Charles nyugodtan. Gentleman volt az utolsó pilla-
natig. Egész idő alatt megőrizte úri modorát és jó-
kedvét. - De szerintem Mrs. Winfield jobban tenné,
ha most már beszállna valamelyik csónakba. Nem
érdemes tovább itt maradni a férfiakkal. - Melegen
rámosolygott Kate-re, s valamilyen oknál fogva
most vette észre, az asszony mennyire hasonlít
Edwinára. - Mi jól megleszünk. Mrs. Winfield azon-
ban most még kényelmesen elmehet. Később nagy
lesz itt a tumultus. Tudja, milyenek a férfiak. S a ma-
ga helyében én megpróbálnám ifjú barátunkat is
magammal vinni. - De hogyan? Az utolsó, Phillip-
korú fiút, aki nőnek öltözve próbált menekülni,
agyonlövéssel fenyegették. Igaz, végül beletörőd-
tek, hogy a csónakban maradjon, mert már arra sem
volt idő, hogy kiszedjék onnan. A hangulat azon-
ban kezdett felforrósodni, és Bert nem akarta újra
89
megkörnyékezni Lightollert. Szemmel látható volt,
hogy a másodtiszttel nem lehet packázni. Azt per-
sze senki nem tudta, hogy a hajó jobb oldalán más-
ként alakultak a dolgok. Olyan nagy volt a hajó,
hogy a hírek nem jutottak át egyik oldalról a másik-
ra. Miközben erről beszélgettek, Kate erősítgette,
hogy Bertrammal marad, Phillip újra odament Jack
Thayerhez beszélgetni. Charles egy nyugszékre ült
és rágyújtott. Még most sem akart Edwina szülei-
nek terhére lenni, s azok láthatóan komoly beszél-
getésbe merültek arról, hogy meneküljön-e Kate.
Charles fájdalmasan gondolt Edwinára. Tudta, hogy
ő már nem menekülhet meg a hajóról.
Odalent a fedélzeten kiürítették a kabinokat. A le-
génység ellenőrizte valamennyit, s a víz már elérte a
fedélzetet. Miközben babájával játszott a luxuskabin
társalgójában, Alexis még mindig hallotta, milyen
szépen muzsikál a zenekar Időnként lépéseket is
hallott, amikor a legénység tagjai végigszaladtak a
folyosón, vagy valaki a másodosztályról megpróbált
átjutni az első osztályú csónakfedélzetre. Alexis
nem értette, miért nem jönnek vissza a többiek. El-
unta, hogy egyedül játszott, s nem akart a mentő-
csónakba szállni, de fájdalmasan érezni kezdte any-
ja és a többiek hiányát. Végül azonban tudta, hogy
szidás vár rá. Mindig megszidták őt, különösen
Edwina, ha elszökött tőlük.
90
Ekkor lépteket hallott és felnézett. Hirtelen arra
gondolt, hogy apja vagy Charles, esetleg Phillip jön.
De az ajtóban idegen fej jelent meg, s a férfi meg-
döbbenve nézett Alexisre. Az utolsó steward volt a
fedélzeten, s úgy tudta, már régen kiürítették a tel-
jes "B" fedélzetet. Utoljára ellenőrizni akarta, mie-
lőtt a "C" fedélzettől a víz elönti a kabinokat. Ré-
mülten látta, hogy a kisgyerek a babájával játszik.
- Hé te, ott... - gyorsan feléje lépett, miközben
Alexis beszaladt a szomszéd szobába, és megpró-
bálta bezárni az ajtót. A tagbaszakadt, vörös szakál-
lú steward azonban gyorsabb volt nála. - Egy pil-
lanat, kisasszony, mit csinálsz te itt? - Azon tűnő-
dött, hogyan szökött meg a kislány, és miért nem
keresik. Érthetetlennek találta a dolgot, s szerette
volna gyorsan felvinni a gyereket a mentőcsónak-
hoz. - Gyere szépen... - Alexison nem volt sem
kalap, sem kabát, mert a kabinban hagyta azokat,
amikor átjött ide, hogy kedvenc babájával, Mrs.
Thomasszal játsszék.
- Nem akarok menni! - Alexis elsírta magát, mi-
közben a nagydarab férfi felkapta őt, az egyik ágy-
ról takarót dobott rá és bebugyolálta, miközben
Alexis görcsösen fogta babáját. - Itt akarok marad-
ni!... A mamát akarom!
- Megkeressük a mamát, kicsikém, de most sies-
sünk. - Karjában a kis csomaggal felszaladt a lép-
91
csőn, s éppen a sétafedélzet szintjén akart átmenni,
amikor a legénység egyik tagja utánaszólt.
- Az utolsó csónak már éppen indul. A csónakfe-
délzeten nincs több mentőcsónak. A sétafedélzetről
éppen most bocsátották le az utolsót... Gyerünk,
ember... Siessünk!
A tagbaszakadt steward még éppen kiért a sétafe-
délzetre, hogy lássa Lightollert és egy másik férfit,
amint az ablakkeretben állva a négyes számú men-
tőcsónak darujával küszködik Félig kilógtak a nyi-
tott ablakból. - Várjanak, emberek! - kiáltott oda a
steward. - Van itt még egy! - De Alexis visított és
rúgkapált és anyját hívta, aki minderről nem tudott
semmit. Azt hitte, Alexis már régen biztonságban
van egy másik mentőcsónakban. - Várjanak! -
Lightoller már engedte lefelé a csónakot, amikor a
legénység egyik tagja Alexisszel a nyitott ablakhoz
rohant. - Van itt még egy! - A másodtiszt hátrané-
zett, de már majdnem késő volt. Csak a fejével intett
az alatta himbálódzó mentőcsónak felé, amelyben
az asszonyok ültek, akik még hajlandók voltak el-
hagyni a hajót. Közöttük volt a fiatal Mrs. Astor és
Jack Thayer anyja. George Jacob Astor megkérdezte
Lightollert, nem mehetne-e ő is velük, mert a felesé-
ge "állapotos", de Lightoller hajthatatlan maradt, s
így Madelaine Astor a férje helyett a szobalánnyal
szállt be a csónakba.
92
A steward lepillantott az alattuk himbálódzó
mentőcsónakra, és látta, hogy azt már nem lehet
visszahúzni. Nem akarta, hogy Alexis a hajón ma-
radjon, s egy pillanatig ránézett, homlokon csókol-
ta, mintha saját gyereke volna, majd a nyitott abla-
kon bedobta a csónakba. Közben azon imádkozott,
hogy valaki kapja el a gyereket, s ha nem, legalább
ne törjenek össze a csontjai az eséstől. Már eddig is
több bokaficam és csuklótörés fordult elő, amikor az
embereket belökték vagy bedobták a csónakokba.
Alexisnek szerencséje volt. Az evezőnél ülő egyik
matróz felnyúlt és lefékezte az esést, miközben a
gyerek takaróba bugyolálva visított. Mindössze egy
fedélzettel feljebb gyanútlan anyja nyugodtan be-
szélgetett férjével.
A tagbaszakadt steward fentről látta, hogy Alexist
biztonságban elhelyezték egy kisbabás asszony mel-
lett, majd Lightoller a többiek segítségével óvatosan
leengedte a csónakot az öt méterre alattuk hullám-
zó fekete, jeges vízre. Alexis rémülten nézte a műve-
letet, szívéhez szorítva babáját, s azon gondolko-
dott, látja-e még anyját? Újra visítozni kezdett, ami-
kor megpillantotta a csónak mellett magasodó
hajótestet. Amint a csónak vízre ért, a matrózok és
az asszonyok evezni kezdtek. Mintha érezné, hogy
valami rettenetes történik, Alexis rémülten nézte az
óriási hajót, amelytől lassan eltávolodtak. Öt perccel
93
hajnali két óra előtt az övéké volt az utolsó mentő-
csónak, amely elhagyta a Titanicot.
Pontosan két órakor Lightoller még mindig a
négy összecsukható mentőcsónak egyikével birkó-
zott; hármat nem sikerült kiszabadítani, de a "D"
csónakot végül vízre bocsátották. Most már nem
kétséges, hogy ez az utolsó esély a hajó elhagyására,
ha az egyáltalán sikerül, ami távolról sem volt biz-
tos. A legénység tagjai kört alkottak a "D" jelű ösz-
szecsukható mentőcsónak körül, amelyre csak nő-
ket és gyerekeket engedtek felmenni. Betettek két
ismeretlen csecsemőt és néhány asszonyt, és gyere-
ket. S az utolsó pillanatban Bert rávette Lightollert,
hogy engedje Phillipet abba a csónakba. Hiszen alig
tizenhat éves. Azután elment a "D" jelű összecsuk-
ható mentőcsónak is, óvatosan vízre bocsátva, s Bert
és Kate látta, hogy a többiek után indul. Ezután be-
szüntették a mentést: nem volt hová menni, nem
volt menekülés. Akiknek nem sikerült feljutni a
mentőcsónakokra, azok elmerülnek a hajóval
együtt. Bert még mindig nem tudta elhinni, hogy
Kate nem volt hajlandó Phillippel együtt elmenni.
Megpróbálta őt belökni a csónakba, de Kate maka-
csul belekapaszkodott. Most, életük utolsó pillana-
taiban Bert magához szorította őt.
A Straus házaspár karonfogva sétált, Benjamin
Guggenheim pedig estélyi ruhában állott a csónak-
94
fedélzeten inasával. Bert és Kate pedig megcsókol-
ták egymást, fogták egymás kezét, és halkan beszél-
gettek mindenféle csacsiságról. Emlékszel, mikor
megismerkedtünk... Emlékszel az esküvőnkre... és
arra, amikor a gyerekek megszülettek?
- Ma van Alexis születésnapja - mondta Kate hal-
kan, s felpillantott Bertre. Eszébe jutott a hat évvel
korábbi nap, amikor Alexis megszületett egy napsu-
garas vasárnap délelőtt San Franciscó-i házukban.
Ki gondolta volna akkor, hogy ez lesz a vége? S most
megkönnyebbülve gondolt arra, hogy gyermekei
túlélték ezt, hogy legidősebb nővérük szereti majd
testvéreit, dédelgeti őket és gondjukat viseli. Kate
számára megnyugvás volt most ez a gondolat, de
sajgó szívvel gondolt arra, hogy soha többé nem lát-
ja őket. Bert is könnyeivel küszködött, miközben
magához szorította feleségét.
- El kellett volna menned velük, Kate. Nagy szük-
ségük van rád. - Mélységes szomorúsággal töltötte
el, hogy ide jutottak, hogy ez a vég. Ha egy másik
hajóval utaztak volna... ha a Titanic nem ütközik
jéghegynek... ha... ha... s így lehetne folytatni a
végtelenségig.
- Elviselhetetlen volna az életem nélküled, Bert. -
Az asszony is szorosan átölelte, és lábujjhegyre
emelkedett, hogy megcsókolja. Hosszan csókolták
egymást, s Bert szorosan tartotta őt, miközben né-
95
hányan már a vízbe ugrottak a hajóról. Látták, hogy
Charles is köztük van. A sétafedélzet már alig há-
rom méterrel emelkedett a víz fölé. Néhányan ép-
ségben elérték a mentőcsónakot, de Bert tudta,
hogy Kate nem tud úszni. Korai lett volna még a
vízbe ugrani. Ha arra kerül a sor, majd ők is azt te-
szik. S még mindig reménykedtek, hogy amikor a
hajó elmerül, valahogyan elérik a közeli mentőcsó-
nakok egyikét és megmenekülnek.
Miközben beszélgettek, a legénység tagjai meg-
próbáltak két újabb összecsukható mentőcsónakot
kiszabadítani, de a "B" jelű csónakot hiába bontot-
ták ki, nem tudták vízre bocsátani, annyira megdőlt
már a fedélzet. Végül Jack Thayer ugrott a vízbe
nem sokkal Charles után, és csodával határos mó-
don elérte a "D" jelű összecsukható csónakot, ahol
találkozott Phillippel. Kénytelenek voltak felállni,
mert a csónakban már olyan magasan állt a víz.
De közvetlenül fölöttük Phillip szülei szorosan
fogták egymást, miközben a víz ömlött a hajóba.
Kate felnyögött, amikor rázúdult váratlanul a jeges
víz, s Bert fogta őt, miközben elmerültek. Ameddig
bírta, megpróbálta a víz fölött tartani, de az örvény
erősebb volt. - Szeretlek - ez volt Kate utolsó szava,
s még mosolygott is, azután elmerült. Kicsúszott
Bert karjaiból, Bertet pedig a lezuhanó árbockosár
találta el. Közvetlen közelükben Charles Fitzgeral-
96
dot is a mélybe rántotta a kegyetlen örvény.
Már a rádiósszoba is víz alatt állt, s ekkor elmerült
a parancsnoki híd is, s az "A" jelű összecsukható
mentőcsónak tutajként sodródott a vízen. Az utasok
százával ugrottak a vízbe, miközben a hatalmas ha-
óorr meredeken a habokba fúródott. Ekkor már rég
nem játszott a zenekar Utoljára az "Ősz" kezdetű
zsoltár ünnepélyes hangjait hallották a zenekartól,
amelynek foszlányai eljutottak a mentőcsónakban
ülő asszonyokhoz és gyerekekhez, s azokhoz a férfi-
akhoz, akik a hajó jobb oldalán elég szerencsések
voltak, és elérték ott a mentőcsónakokat, ahol nem
látta őket Lightoller éber tekintete a bal oldalról.
Úgy tűnt, a zsoltár hangjai még sokáig lebegnek a
jeges, éjszakai levegőben. Ez a hang elkíséri majd
őket egész életükben.
Akik a mentőcsónakokban ültek, látták, hogy a
hajó orra meredeken fúródik a vízbe és a tat szinte
égnek mered, mint valami óriási, fekete hegység.
Egy darabig különös módon égtek a hajó fényei,
azután pislogni kezdtek, újra felvillantak, míg vé-
gül örökre kihunytak a rémisztő sötétségben. A ha-
jó tatja azonban démoni hegy módjára még mindig
az ég felé magasodott. A hajó belsejéből szörnyű
robaj hallatszott, amikor a tárgyak egymásra zu-
hantak; ez a robaj a rémület kiáltásaival keveredett,
amikor az első kémény ledőlt, és hatalmas szikra-
97
özön csapódott a vízbe. Mennydörgésszerű robaj
hallatszott, s ettől Alexis újra visítozni kezdett.
A kislány egy idegen mellett feküdt, takarójába
burkolózva.
S ekkor, miközben Edwina nézte az égnek mere-
dő tat három óriási propellerét, olyan robaj hallat-
szott, amilyent még életében nem hallott. Mintha
kettészakadna a hajó. Később sokan azt mondták,
ez csakugyan úgy hallatszott, mintha a hajó ketté-
törne, de a szakértők szerint ez lehetetlen. Edwina
csak arra gondolt, miközben a rémisztő látványt bá-
multa, hogy nem tudja, hol lehet Charles, és Phillip
és Alexis vagy a szülei, s vajon sikerült-e biztonság-
ba jutniuk. Szorosan fogta George kezét, akinek ez-
úttal nem volt szava a látványhoz. Edwina magá-
hoz húzta öccsét és eltakarta fejét, s közben mind-
ketten sírtak a nyolcas számú mentőcsónakban,
látva az elsüllyeszthetetlen Titanic tragédiáját.
Mindnyájan hitetlenkedve sóhajtottak, miközben
az óriási hajó elindult utolsó útjára az óceán feneke
felé, s végül eltűnt a hajó tatja is. Vége volt, 1912. áp-
rilis 15-én hajnali két óra húsz perckor a Titanic el-
merült. Pontosan két órával és négy perccel azután,
hogy jéghegynek ütközött. Edwina magához szorí-
totta Teddyt és Fannie-t, s mellette ült George. Azon
imádkozott, hogy bárcsak megmenekülnének a
szülei is.
98
4. fejezet
A Carpathia hajnali két óra előtt tíz perccel kapta
meg a Titanic utolsó üzenetét. Ekkor már a kazáno-
kig állt a víz a Titanic gépházában. Ettől a pillanattól
kezdve nem jött több hír a Titanicról. A Carpathia
teljes gőzzel elindult a Titanic megadott tartózkodá-
si helye felé. Attól tartottak, hogy a hajó nagy bajban
lehet, de egy percig sem gyanították, hogy elsüly-
lyed, mire odaérnek.
Hajnali négy órakor érték el a rádión megadott
helyet. Rostron kapitány nem akart hinni a szemé-
nek, amikor körülnézett a Carpathia parancsnoki
hídjáról: a Titanic eltűnt.
Óvatosan haladtak előre, megpróbálták megtalál-
ni, de körülbelül tíz perc múlva a távolból zöld fé-
nyek felvillanását látták. Ha szerencséjük van, ez a
Titanic lesz valahol a látóhatár szélén, de Rostron
kapitány és emberei azonnal rájöttek, miről van szó.
A felvillanások a kettes számú mentőcsónakból fel-
lőtt rakéták voltak, s a csónak nem a látóhatár szélén
volt, hanem közvetlen közelükben. Amikor a Car-
pathia óvatosan megközelítette az alattuk himbáló-
dzó csónakot, Rostron már tudta, hogy a Titanic el-
merült.
Kevéssel négy óra után Miss Elizabeth Alien ke-
rült elsőként a Carpathia fedélzetére, miközben a
99
hajó utasai zsúfolásig megtöltötték a fedélzetet és
a folyosókat, hogy lássák az életben maradottakat.
Az éjszaka folyamán már észrevették, hogy a Car-
pathia irányt változtatott, s a legénység lázasan ké-
szülődni kezdett. Az utasok ebből sejtették, hogy
valami baj történt. Eleinte attól tartottak, hogy saját
hajójuk került bajba, de azután a legénység tagjaitól
megtudták az igazat, s a hír szájról szájra járt: süly-
lyed a Titanic, bajban van az elsüllyeszthetetlen ha-
jó, valami jéghegy... elmerül... S most, amerre lát-
tak, körös-körül mindenütt mentőcsónakok voltak.
Az emberek kiáltozni kezdtek, egyesek integettek,
más csónakokból hang sem hallatszott, ahogy a
megdöbbent arcok felnéztek rájuk. Nem volt szó
amely elmondhatta volna, mi történt; nem volt mód
kifejezni, mit éreztek, ahogy nézték a hatalmas ha-
jót, amint tatja az ég felé mered, mintha a csillagok
felé mutatna, azután belefúródik a vízbe, és magá-
val rántja férjüket, bátyjukat és barátaikat örökre a
mélybe.
Amikor Edwina látta, hogy a Carpathia közeledik
hozzájuk, Teddyt egy időre átadta George-nak,
Fannie-t pedig szorosan kettejük közé ültette.
George keze annyira átfázott, hogy már evezni sem
tudott; Edwina, aki még mindig Charles kesztyűjét
viselte, átvette az evezést a hajó felé. Mellette
Rothes grófnő ült, aki fáradhatatlanul evezett az
100
előző két órában. George is kivette részét, de Edwi-
na főleg a kistestvérével és azzal volt elfoglalva,
hogy megvigasztalja Fannie-t, aki szünet nélkül
Kate-et hívta sírva, amióta elhagyták a hajót. Több-
ször emlegette Alexist is. Edwina megnyugtatta,
hogy hamarosan megtalálják őket.
Valahogyan meggyőzte magát, hogy anyja addig-
ra már megtalálta Alexist, annak ellenére, hogy
Edwina tévesen elhitette vele, hogy Alexis velük
van a csónakban. De az is lehet, hogy Alexis közben
előkerült, s Edwina azt is megpróbálta elhitetni ma-
gával, hogy családja többi tagja, és Charles is egy
közeli mentőcsónakban van. Az emberek még min-
dig átkiabáltak egymásnak csónakjukból, miközben
közeledett a Carpathia. Azt remélték, megtalálják
férjüket és barátaikat, kérdezgették, ki van itt már a
fedélzeten, s hogy látták-e szeretteiket. Előzőleg né-
hány mentőcsónakot összekötöztek egymással, jól-
lehet a nyolcas számú és több más csónak is magá-
ban sodródott a vízen, amelyet jégtáblák tarkítottak.
Végül reggel hét órakor rájuk került a sor Elérték a
Carpathiáról leengedett kötéllétrát és felhúzható
kötélhágcsót, miközben a többiek már odafönt vára-
koztak rájuk. A nyolcas számú mentőcsónakban hu-
szonnégy asszony és gyerek volt, a Titanic legénysé-
gének nyolc tagjával. Jones matróz az evező mellől
felszólt a hajóra és elmondta, hogy néhány nagyon
101
fiatal gyerek is van a csónakban. Ekkor a Carpathiá-
ról leengedtek egy postazsákot, s Edwina remegő
kézzel, Jones matróz segítségével gondosan betette
Fannie-t a zsákba, miközben a kislány sírva kérte
Edwinát, hogy ne hagyja egyedül.
- Minden rendben lesz, édesem. Most felme-
gyünk erre a nagy hajóra, és ott megkeressük anyu-
cit és apucit. - Ezt legalább annyira önmagának
mondta, mint kishúgának. S ahogy nézte a parányi
sötét fejet, amely kikandikált a postazsákból, érezte,
könnyek szöknek a szemébe. George megszorította
a kezét, s anélkül, hogy ránézett volna, ő is viszo-
nozta a szorítást. Tudta, hogy zokogásban törne ki,
ha ránézne öccsére. Nem engedhette meg magá-
nak, hogy erőt vegyen rajta a sírás. Addig nem,
amíg a többieket nem tudja biztonságban. Közben
pedig gondoskodnia kellett Fannie-ról, Teddyről és
George-ról.
Még mindig a bakancs volt rajta és a halványkék
estélyi ruha az anyja által ráerőltetett vastag kabát
alatt. A füle annyira átfázott, hogy úgy érezte, mint-
ha szögeket kalapáltak volna bele; kezét márvány-
tömbnek érezte, miközben várta, hogy újra leküld-
jék a postazsákot. Ekkor Hart steward segítségével
Teddyt helyezte el a zsákban. A kisgyerek annyira
áthűlt, hogy arca kék volt, s az éjszaka folyamán
Edwina nemegyszer attól tartott, hogy megfagy.
102
Megpróbálta melegen tartani, magához szorította,
dörzsölte kezét, lábát és arcát. Kettejük közé tette,
George és maga közé, de a kemény hideg nagyon
megfogta szegény Teddyt és Fannie-t, s most értük
aggódott, miközben megpróbált felmászni a kötél-
létrán, de érezte, hogy elhagyja az ereje. Először
George-ot tette fel a felvonóhágcsóra. George most
egészen kicsi gyereknek látszott, amint felhúzták a
fedélzetre. Ilyen elesettnek soha nem látta őt. Az-
után leengedték a hágcsót Edwinának, s Hart
steward gyengéden feltette őt. Miközben felhúzták,
Edwina behunyta szemét, de amikor később körül-
nézett és látta a hajnal rózsaszín fényében a többi
csónakot, észrevette körülöttük a jégtengert, ame-
lyet apró jéghegyek és itt-ott emberekkel teli men-
tőcsónakok tarkítottak. Az emberek szorongva vár-
ták, hogy kimentsék őket. A mentőcsónakok nem
voltak tele, s Edwina csak abban reménykedett,
hogy valamelyikben megtalálja azokat, akiket alig
pár órával korábban a Titanic csónakfedélzetén ha-
gyott. Ez a gondolat most elviselhetetlennek tűnt,
szeme könnybe lábadt, amikor lábai alatt a fedélze-
tet érezte.
- Hogy hívják? - kérdezte gyengéd mosollyal a
stewardess, miközben egy matróz takarót borított
Edwina vállára. Odafent kávé, tea és brandy várt az
érkezőkre, s a hajóorvos és segédei megkezdték a
103
vizsgálatokat. Hordágyakat tettek a fedélzetre azok-
nak, akik nem tudnak járni, s valaki hozott George-
nak egy csésze forró csokoládét. De sehol nem látta
anyját, apját... sem Phillipet... Alexist... Charlest.
Hirtelen annyira kimerült, hogy alig tudott megszó-
lalni.
- Edwina Winfield vagyok - mondta, miközben
figyelte, hogy a többi életben maradottat lassan fel-
húzzák a fedélzetre. S még mindig jöttek a mentő-
csónakok, ő pedig imádkozott, hogy azokban legye-
nek a többiek.
- És hol vannak a gyerekei, Mrs. Winfield?
- Óh... - hirtelen megértette, kire gondolnak. -
Ők a testvéreim. - George Winfield, Frances és
Theodor.
- Volt még magukkal valaki? - Valaki adott neki
egy bögre gőzölgő teát, s érezte, hogy egy tucat
szempár néz rá, miközben halványkék estélyi ruhá-
ját a szél csapkodja. Miközben válaszolt, a gőzölgő
bögréhez szorította kezét, hogy felmelegedjék.
- Szüleimmel, Mr és Mrs. Winfielddel utaztam...
utazom. San Franciscóban lakunk. Velem volt
Phillip fivérem és Alexis húgom. És a vőlegényem,
Charles Fitzgerald.
- Van valami fogalma arról, hol lehetnek a töb-
biek? - kérdezte a stewardess együttérzően, miköz-
ben bevezette Edwinát a nagy ebédlőbe, amelyet
104
időközben kórházzá és gyülekezőhellyé alakítottak
át a Titanic életben maradott utasai részére.
- Nem tudom... - nézett rá Edwina könnyekkel a
szemében. - Azt hiszem, egy másik mentőcsónak-
ban lehetnek. Anyám a húgomat kereste, amikor mi
eljöttünk... és... én azt hittem, a csónakunkban volt
a kislány, és én először azt hittem... - Nem tudta
folytatni, és a stewardess, akinek szintén könny szö-
kött a szemébe, gyengéden megveregette a karját és
várt. Ekkor már sokan voltak az ebédlőben. Reszke-
tő vagy éppen hányó asszonyok, mások meg sírtak,
kezüket rongyosra tépte az evezés és a fagy. A gye-
rekek egy halomban voltak, nagy, rémült szemekkel
bámultak. Sokan közülük halkan sírtak, miközben
anyjukat figyelték és apjukat gyászolták. - Segítene
megkeresni őket? - Edwina újra a stewardessre né-
zett nagy kék szemével, miközben gyakran George-
ra pillantott, aki ezúttal nem okozott gondot. Teddy-
re egy dada vigyázott. A kicsi még mindig némán
feküdt a hidegtől, most azonban sírni kezdett, s arca
sem volt már olyan kék. A kis Fannie rémülettel ka-
paszkodott Edwina szoknyájába.
- A mamát akarom... - sírta halkan, miközben a
stewardess elment, hogy másokkal is beszéljen, de
megígérte, hogy amint lehet, visszajön és elmondja,
ha megtudott valamit szüleiről.
S közben egymás után jöttek a csónakok, még az
105
a négy is, amelyeket egymáshoz kötöztek. A "B" je-
lű összecsukható mentőcsónak férfi utasait már ré-
gen kimentette a tizenkettes számú csónak. Innen
húzták fel Jack Thayert, de amikor kivették őt a
gyorsan süllyedő, felborult csónakból, olyan fáradt
volt, hogy senkit nem ismert meg a mentőcsónak-
ban. Anyja a négyes számú csónakban volt, közvet-
lenül mellette, de nem vették észre egymást. Min-
denki olyan kimerült volt, annyira fázott, hogy csak
saját menekülésével törődött.
Edwina a két kicsit George-ra bízta, aki még nem
fejezte be a forró csokoládét, s kiment a fedélzetre,
hogy figyelje a mentést. A Titanic utasai közül több
asszony is ott volt már, közöttük Madelaine Astor.
Alig remélte, hogy férjének sikerül utánajönnie,
mégsem vette le a szemét a mentőcsónakokból ér-
kezőkről. Hátha... Nem tudta elviselni a gondola-
tot, hogy elvesztette a férjét. Edwina is szüntelenül
imádkozott, hogy bárcsak felbukkanna egy ismerős
arc. Egészen elöl állt a korlátnál, s figyelte, amint a
férfiak felmásznak a kötéllétrán, az asszonyokat pe-
dig felhúzzák a felvonóhágcsón, a gyerekeket pedig
a postazsákban, bár néhány férfi is olyan kimerült
volt, hogy nem tudott kapaszkodni. Kezük annyira
átfagyott, hogy alig tudták tartani a kötelet. De még
jobban a baljós csend tűnt fel Edwinának. Senki
nem beszélt, hang sem hallatszott. Az embereket
106
túlságosan megindította, amit átéltek, túlságosan át-
fagytak, féltek és megrendültek. Még a gyerekek is
csak ritkán sírtak, kivéve néha egy csecsemőt, aki
éhesen felsírt időnként.
Az ebédlőben volt már néhány azonosítatlan cse-
csemő is, aki arra várt, hogy anyjuk jelentkezzék. A
tizenkettes csónakból egy asszony azt mondta,
hogy elkapott egy kisgyereket. Valaki bedobta a csó-
nakba, de fogalma sincs, hogy kicsoda. Talán egy
asszony a harmadosztályról, akinek sikerült eljutnia
a csónakfedélzetre, s odaadta gyermekét valakinek,
aki a mentőcsónakba juttatta. A gyerek most itt sír
több társával egyetemben.
Az ebédlőben megindító és kaotikus jelenetek ját-
szódtak le. Az asszonyok kis csoportokban üldögél-
tek, halkan siratták férjüket, válaszoltak a stewar-
dess, az ápolónők és az orvosok kérdéseire. Volt ott
néhány férfi is annak ellenére, hogy Lightoller má-
sodtiszt nem engedte őket a mentőcsónakokba. Egy
páran mégis életben maradtak, részint a jobb olda-
lon uralkodó engedékenyebb hangulat következté-
ben, egyes esetekben pedig saját ügyességüknek
köszönhetően. Mások meghaltak a vízben, miköz-
ben a mentőcsónakokba próbáltak bemászni. Leg-
többjüket azonban, akik a vízbe ugrottak, a mentő-
csónakok utasai hagyták elpusztulni. Attól féltek,
hogy felborítják a mentőcsónakot. Egy darabig szív-
107
szorító kiabálás hallatszott, de végül mindent elbo-
rított a szörnyű némaság.
Edwina látta, hogy Jack Thayer lép a terembe, s
egy pillanat múlva Jack anyja felsikoltott és sírva
odarohant. Edwina hallotta, amint Jack anyja meg-
kérdi: - Hol van apa? - Ekkor Jack meglátta
Edwinát, intett neki, s végül Edwina odament hoz-
zá, félve attól, amit hallani fog. Mégis reményke-
dett, hogy a fiú jó hírt hoz, de ő csak szomorúan ráz-
ta a fejét, amint közeledni látta.
- Volt közülünk valaki abban a csónakban?
- Attól tartok, hogy nem, Miss Winfield. Eleinte
ott volt az öccse, de egy hullám elsodorta. Nem tu-
dom, sikerült-e neki egy másik mentőcsónakba fel-
kapaszkodni. Mr. Fitzgerald körülbelül ugyanakkor
ugrott a vízbe, amikor ő, de nem láttam többet.
A maga szülei pedig még a fedélzeten voltak, ami-
kor utoljára láttam őket. - Nem merte megmondani,
hogy érzése szerint Edwina szülei eltökélték, hogy
együtt maradnak, és úgy merülnek el a hajóval. -
Sajnálom, nem tudom, mi történt velük. - Nem
folytatta, valaki egy pohár brandyt nyomott a kezé-
be. - Igazán sajnálom. - Edwina bólintott, miközben
könnyek peregtek le az arcán. Most már szinte ál-
landóan sírt.
- Köszönöm. - Nem akarta elhinni. Ez nem lehet
igaz. Azt szerette volna, ha azt hallja, hogy élnek,
108
hogy biztonságban vannak, hogy ott várnak rá a
szomszéd teremben. Nem azt, hogy megfulladtak,
hogy nem tudják, mi történt velük. Phillip, Charles,
Alexis és szülei nem halhatnak meg. Az nem lehet...
Szíve nem fogadta be a gondolatot. Ekkor az egyik
ápolónő odajött hozzá. A doktor a kis Teddy miatt
akart vele beszélni. Amikor odament Teddyhez, az
némán feküdt a takaróba burkolva, hatalmas sze-
mekkel nézett rá. Keze kinyúlt, kis teste remegett.
Edwina az ölébe vette és úgy tartotta, miközben az
orvos elmondta, hogy a következő néhány óra kriti-
kus lesz. - Nem! - mondta hangosan, s keze és teste
még jobban remegett, mint a gyereké. - Nem! Ő jól
van.. . nincs semmi baj - Nem engedte, hogy bármi
történjék vele, most, amikor... Nem! Ezt nem tudta
elviselni. Eddig minden olyan tökéletes volt az éle-
tükben. Mennyire szerették egymást, s most hirte-
len elmentek, vagy legalábbis többségük elment, a
doktor pedig azt mondja, hogy Teddy belehal a hi-
deg okozta sérülésekbe. Szorosan magához húzta,
mintha saját melegét akarná átadni. Megpróbálta a
meleg erőlevest összeszorított ajkai közé erőltetni.
Teddy előre-hátra ingatta fejét és Edwinába kapasz-
kodott.
- Rendbe jön? - nézett rá George kitágult sze-
mekkel, miközben Edwina a kisöccsét szorította ma-
gához, s mindkettőjük szeméből peregtek a köny-
109
nyek, amikor George-nak derengeni kezdett mind-
az, ami az elmúlt néhány órában történt velük. -
Rendbe jön, ugye, Edwina?
- Ó, istenem... remélem... - George-ra nézett és
közelebb húzta magához, s ugyanezt tette Fannie-
val is, aki még mindig a takaróba volt burkolva.
- Mikor jön a mama? - kérdezte Fannie.
- Nemsokára, édesem... nemsokára - Edwina
érezte, hogy elakad a szava, miközben egyre jöttek
a túlélők a nagy szalonba, az átélt megpróbáltatá-
soktól zavaros, szédült tekintettel.
Ekkor megpróbált nem gondolni elvesztett sze-
retteikre, hanem felkapta kisöccsét, és szorosan ma-
gához húzta, miközben halkan siratta a többieket.

5. fejezet
Szinte merevre fagyott kezekkel mászott fel
a hágcsólétrán, szégyellte, hogy lányok módjára,
a felvonóhágcsón húzassa fel magát. Amikor leso-
dorta őt a hullám a "D" összecsukható csónakról, a
tizenkettes számú mentőcsónak utasai felvették őt.
A kimerültségtől szinte eszméletlenül feküdt sokáig
a csónak padlóján. Most azonban a fedélzet egy tá-
voli sarkában érezte az ujjongást, hogy megmene-
kült. Az ő csónakjuk ért utoljára a hajóhoz; reggel
fél kilenc volt. Utána már csak a legénység tagjai
másztak fel a létrán, s néhány pillanat múlva ott ál-
110
lott a Carpathia fedélzetén, arcán csorogtak a köny-
nyek, s nem tudta elhinni, mi történt velük. De neki
sikerült! Egyedül, szülei és testvérei nélkül sikerült,
s most csak azért imádkozott, hogy nekik is sikerül-
jön. Reszkető, fagyott lábakkal lassan bement az
ebédlőbe, ahol tengernyi idegen arcot látott. Hét-
százötvenen menekültek meg, s ezerötszáznál is
többen odavesztek, ebben a pillanatban azonban
Phillipnek úgy tűnt, hogy a túlélők több ezren van-
nak. Nem tudta, hol kezdje a keresést. Egy óra telt
el, mire megpillantotta Jack Thayert.
- Láttál valakit közülünk? - Csüggedtnek látszott,
haja még nedves volt, karikás szeme vadul tekintge-
tett jobbra-balra. Ennél rosszabb nem történhetett
volna velük, s valószínűleg nem is fog. Amerre né-
zett, takaróba burkolt, félmeztelen embereket látott;
s olyanokat, akiken estélyi ruha volt, törülközőkkel
tekerték körül magukat, és hálóruhában voltak. Lát-
szott, hogy még mindig nem értik, mi történt. Nem
akarták túltenni magukat ezen a tragédián; nem
akartak átöltözni, elhagyni egymást, sőt beszélni
sem akartak. Egyszerűen meg akarták keresni elve-
szett szeretteiket. Most mindnyájan a tömeget ku-
tatták kétségbeesett makacssággal, hátha ismerős
arcot látnak.
Jack Thayer szinte oda sem figyelve bólintott. Ő is
apját kereste.
111
- A nővéred itt van valahol. Az előbb láttam őt. -
Majd szomorú mosollyal hozzátette. - Örülök, hogy
neked sikerült. - A két fiú hosszan megölelte egy-
mást, s fullasztó könnyeik most annak is szóltak,
hogy biztonságban vannak a Carpathia fedélzetén;
hogy véget ért vagy majdnem véget ért ez a lázálom.
Amikor elengedték egymást, Phillip tekintetében
újból félelem ült. Félelmetes volt, hogy szeretteit
kellett keresnie.
- Volt vele közülünk valaki?
- Nem tudom... - nézett rá Jack bizonytalanul. -
Azt hiszem, egy kicsi. - Ez Teddy lesz... és a többi-
ek? Phillip bolyongott a tömegben, kiment a fedél-
zetre abban a reményben" hogy megtalálja Edwi-
nát. Végül a szalonban hirtelen megpillantotta a tar-
kóját, sötét haját, keskeny vállát és George-ot, amint
lehajtott fejjel állt mellette. Istenem! Phillip elsírta
magát, miközben előrefurakodott a tömegben, és
odaszaladt hozzá. Szótlanul maga felé fordította,
belenézett a szemébe és karjába kapta. Edwina hal-
kan felnyögött és zokogni kezdett.
- Én Istenem... Phillip... Phillip - csak ennyit tu-
dott mondani. Nem mert a többiek után kérdezős-
ködni. Körülöttük halkan sírtak azok is, akik kevés-
bé szerencsések voltak. Nagy sokára mert Phillip
megszólalni.
- Ki van veled? - George-ot látta már, s most
112
megpillantotta Fannie-t takarójába burkolva Edwi-
na mögött. Teddy a földön feküdt takarókba bugyo-
lálva, rögtönzött bölcsőben. - Teddy jól van? - Ed-
wina szeméből megint hullottak a könnyek, s fejét
rázta. Teddy élt, de ajka kék volt, szinte feketének
látszott. Phillip levette kabátját, és a kistestvérére te-
rítette. Erősen megszorította Edwina kezét. Leg-
alább ötüknek sikerült! Estig nem találtak senkit
szeretteik közül.
Éjszakára Teddyt elhelyezték a hajó betegszobájá-
ban, ahol Fannie-val együtt gondosan vigyáztak rá.
Attól féltek, két ujja lefagyott. George mélyen aludt
egy hajóágyban az átjáróban. Ezen az estén Edwina
és Phillip sokáig álltak kint a fedélzeten, és némán
bámultak a messzeségbe. Egyikük sem tudott, de
nem is akart aludni. Edwina úgy érezte, soha nem
tud többé aludni vagy gondolkodni vagy álmodni.
Nem engedi többé, hogy gondolatai visszatérjenek
azokhoz a rettenetes pillanatokhoz. Most még ne-
hezebb volt mindezt elhinni. Edwina szentül hitte,
hogy - amikor csökken a tömeg az ebédlőben - egy-
szer csak megpillantja apját és anyját egy sarokban,
amint nyugodtan beszélgetnek, s mellettük áll
Charles is. Nem tudta elhinni, hogy odavesztek...
és Alexis is... s velük Charles. Hogy augusztusban
nem lesz esküvő. Nem tudta elhinni, sem megérte-
ni. A menyasszonyi ruhájához megvett anyag is el-
113
merült és... Vajon fogta anyja Alexis kezét?... Vajon
rettenetes volt-e? Vagy gyorsan vége lett?... Vagy
szenvedtek? Borzalmas gondolatok voltak, elmon-
dani sem tudta őket Phillipnek, amint ott álltak egy-
más mellett a fedélzeten, gondolataikba merülve.
Edwina egész éjjel Teddyvel és Fannie-val volt,
Phillip pedig George-ra vigyázott. Mégis olyan volt
az egész, mintha várnának valakire. Azokra, akik
már soha nem bukkannak fel, akik soha nem térnek
vissza. Akiket annyira szerettek... A Carpathia még
egyszer átkutatta a tengert, majd elindult New York
felé. Nem találtak több túlélőt.
- Phillip? - Edwina hangja szomorú és lágy volt a
sötétben.
- Igen? - Phillip tizenhat événél idősebb szemek-
kel nézett Edwinára. A csónakban néhány óra alatt
egy életet öregedett.
- Mit csinálunk most? - Mihez kezdjenek szüleik
nélkül? Szörnyű volt ebbe belegondolni. Szeretteik
közül szinte mindenkit elvesztettek, s most Edwina
volt felelős azokért, akik életben maradtak: - Azt hi-
szem, hazamegyünk. - Edwina halkan beszélt az éj-
szakába. Mi mást tehettek volna? Edwina minden-
esetre el akarta vinni Teddyt New Yorkban az orvos-
hoz... Ha akkor még életben van. Az orvosok azt
mondták, hogy az első éjszaka lesz a döntő. Edwina
tudta, hogy még egy halált nem bírna elviselni.
114
Nem szabad, hogy Teddy meghaljon. Semmi másra
nem tudott most gondolni, csak arra, hogy meg kell
mentenie anyja legkisebb gyermekét. Miközben ké-
sőbb karjaiban tartotta és hallgatta nehéz légzését,
azokra a kisbabákra gondolt, akiket ő már soha nem
fog megszülni... Charles kisbabáira... Vőlegényével
elmerültek összes álmai, s újra könnyek áztatták ar-
cát, miközben vállai némán remegtek az elfojtott sí-
rástól.
Phillip és George az átjáróban aludtak matracon.
Phillip később odajött, hogy megnézze Edwinát. Fá-
radtnak és aggódónak látszott. Azon gondolkodott,
vajon szülei megpróbáltak-e kiugrani a hajóból, és
vajon sokáig küzdöttek-e a hullámokkal. Meglehet,
megpróbálták elérni valamelyik mentőcsónakot, de
nem engedték őket felmászni, s így a jeges vízben
pusztultak el. Százával látta maga körül meghalni
az embereket. Senki nem vette fel őket a mentőcsó-
nakokba, s így kiáltozva és céltalanul úszkálva küz-
döttek, amíg bírták, míg végül elmerültek a többiek-
kel együtt. Iszonyatos volt ez a gondolat. Phillip so-
káig ébren feküdt, míg végül lemondott az alvásról,
és kiment Edwinához. Hosszú ideig szótlanul ültek.
Ilyen volt az egész hajó. Az életben maradottak alig
beszéltek. Mindenfelé emberek álldogáltak maguk-
ban, nézték a tengert. Máshol kisebb csoportokba
verődtek, de nem beszéltek egymással.
115
- Azon gondolkodom... - Kereste a szavakat az
elsötétített betegszobában. Mások is voltak ott, s egy
másik betegszobában tucatnyi ismeretlen gyerek fe-
küdt. - Állandóan utolsó perceikre gondolok. -
Hangja elcsuklott, elfordult, de Edwina gyöngéden
megérintette őt.
- Ne gondolj erre, Phillip, ezzel már nem segítesz
rajtuk. - De egész éjszaka neki is e körül jártak a
gondolatai... A szüleire gondolt és arra, hogy miért
maradt a hajón anyja... és Charlesra... meg Alexisra
gondolt. Mi történhetett vele... megtalálták őt? Ve-
lük együtt merült el: Phillip iszonyodva látta, hogy
Alexis nincs Edwinával. Szülei sohasem tudták meg,
hogy Alexis nem volt velük a nyolcas számú mentő-
csónakban.
Nagyot sóhajtott, és a mélyen alvó kis Teddyre
nézett. Csecsemős fürtjeivel most halálsápadtan fe-
küdt, s időnként köhögés rázta meg. Phillip is na-
gyon megfázott, de úgy tűnt, észre sem veszi. Állan-
dóan azt hajtogatta, hogy ő előző nap hűlt meg, s
akkor Edwinának eszébe jutott, amit anyja mon-
dott, hogy Phillip akkor fázott meg, amikor egy is-
meretlen lányt bámult a másodosztályon. Most biz-
tos ő is elmerült, mint olyan sokan a többiek közül.
- Hogy van? - pillantott Phillip kisöccsére.
- Egyformán... - Edwina gyengéden elmosolyo-
dott és lesimította Teddy haját, azután lehajolt, hogy
116
megcsókolja. - Mintha kicsit jobban volna. Hacsak
nem viszi el a tüdőgyulladás.
- Itt maradok, te aludj egy keveset - ajánlotta, de
Edwina a fejét rázta. - Úgysem tudnék aludni - só-
hajtotta. Szüntelenül azok az utolsó körök jártak az
eszében, amelyek során a Carpathia még egyszer
megpróbálta felkutatni az esetleges túlélőket. Rost-
ron kapitány meg akart bizonyosodni arról, hogy
minden túlélőt kimentettek-e. Keresésük hiábavaló
volt. Csak nyugágyakat, fadarabokat, mentőmellé-
nyeket láttak úszni a tengeren; és egy szőnyeget,
amely szinte megszólalásig olyan volt, mint az,
amely az ő kabinjukat díszítette. Ezenkívül egy ha-
lott matrózt láttak elúszni a hajó mellett. Ha csak er-
re gondolt, Edwina remegni kezdett. Nem, ezt nem
lehetett elhinni. Hiszen még az előző este Widene-
rék vacsorát adtak Smith kapitány tiszteletére! Most
pedig, alig huszonnégy órával később, a hajó elme-
rült, s vele Widener, a fia, Harry és több mint ezeröt-
száz ember. Edwina egyszerűen nem értette, hogyan
történhetett mindez. Újra és újra Charlesra gondolt.
Mennyire szerették egymást! Charles dicsérte azt a
kék selyemruhát, amelyet előző este viselt... azt
mondta, pont olyan a színe, mint Edwina szeme. Azt
is szerette, ahogyan Edwina a haját fésülte. Sima, fe-
kete haját feltornyozta a fejére ugyanúgy, mint Mrs.
Astor. Most ugyanaz a ruha volt rajta, rongyokban.
117
Délután valaki felajánlott neki egy fekete gyapjúru-
hát, de még annyi ideje sem volt, hogy átöltözzék. De
minek is? Charles elment, ő és testvérei pedig árvák.
Azon az estén sokáig ültek egymás mellett, elmúlt
dolgokra gondolva. Megpróbálták elképzelni a jö-
vőt is, míg végül Edwina aludni küldte Phillipet.
George aggódnék, mondta, ha felébredve nem ta-
lálná bátyját maga mellett.
- Szegény fiú, megszenvedett ő is. - De George
tartotta magát, s az elmúlt huszonnégy órában segí-
tette és vigasztalta Edwinát. Edwina túlságosan fá-
radt volt, különben aggódott volna George szolgá-
latkészsége miatt. A kis Fannie egész éjjel aludt
Edwina mellett. Miután Phillip lefeküdt, Edwina
csendben figyelte Fannie-t és Teddyt. Néha arcuk-
hóz ért, megsimogatta hajukat, s egyszer megitatta
Teddyt, amikor az felébredt és vizet kért. Fannie-t
kicsit karjában tartotta, amikor álmában felsírt. Ed-
wina ott ült és imádkozott. Ott volt reggel azon az
istentiszteleten, amelyet Rostron kapitány tartott.
Nem minden túlélő vett részt ezen, de Edwina és
Phillip ott volt. Sokan túlságosan fáradtak vagy be-
tegek voltak; mások úgy gondolták, fájdalmas emlé-
keket ébreszt bennük az istentisztelet. A sors egyet-
len könyörtelen csapása özveggyé tett a túlélők kö-
zül harminchét asszonyt. Ezerötszázhuszonhárom
férfi, nő és gyermek pusztult el, s csupán hétszázöt-
118
venen élték túl a katasztrófát.
Edwina végül elszunnyadt, s arra ébredt, hogy
Teddy mocorog és anyjukéhoz hasonló szemével
felnéz rá.
- Hol van mama? - kérdezte legörbült szájjal.
Mégis kezdett magához térni, s amikor Edwina le-
hajolt és megcsókolta, Teddy rámosolygott. Azután
újra anyját hívta sírva.
- A mama nincs itt, édesem. - Edwina nem tudta,
mit mondjon neki. Túlságosan fiatal volt, hogy
megértse, mi történt, de hazudni sem akart neki.
Nem mondhatta azt, hogy majd jön a mama.
- Én is mamát akarom - sírta el magát Fannie, s
bánatosan nézett, amikor hallotta, hogy Teddy fel-
ébred és anyjukat hívja.
- Légy jó kislány - kérte Edwina. Megcsókolta s
kicsit dédelgette húgát. Azután felkelt, megmosta
Teddy arcát és öccse tiltakozása közben kivitte
Fannie-t a fürdőszobába. Teddyt az ápolónőre bízta.
Amikor a tükörben megpillantotta saját arcát, akkor
döbbent rá, mennyi minden történt vele. Egyetlen
napon ezer évet öregedett. Egy öregasszony nézett
rá a tükörből. Legalábbis ő így érezte. Valakitől ka-
pott egy fésűt, s az sokat javított a látványon, meg
egy kevés meleg víz is. Mégis, külsejében nem volt
semmi bájos, s amikor később visszament az ebédlő-
be, hogy megkeresse öccseit, látta, hogy a többiek is
119
kétségbeejtő látványt nyújtanak. Sokan még mindig
az akkor magukra kapott ruhákban mászkáltak,
ezeket kiegészítették a mentőhajón más, nem rájuk
szabott ruhákkal, amelyek csak fokozták különös
megjelenésüket és az általános zűrzavart. Minden-
felé emberek nyüzsögtek, s amennyire lehetett, a
már túlzsúfolt kabinokban helyezték el őket, vagy
az átjárókban felállított ágyakon. De százával alud-
tak a nagy szalonban leterített matracokon, a le-
génységi szállásokon, pamlagokon vagy a puszta
földön. Ám őket ez nem érdekelte. Éltek, jóllehet so-
kan azt sem bánták volna, ha ők is meghalnak, ami-
kor kiderült, milyen sok a halott.
- Hogy van Teddy? - ez volt George első kérdése,
amikor megpillantotta nővérét, s annak mosolya
megnyugtatta. Úgy érezték, több tragédiát már nem
tudnának elviselni.
- Azt hiszem, jobban van. Megígértem neki, hogy
mindjárt visszamegyek. - Fannie-t is magával hozta,
és szerette volna megetetni, mielőtt visszasiet kis-
öccséhez.
- Ha akarod, veled maradok - ajánlkozott George,
s ekkor mosolya ajkára fagyott, csak bámult Edwina
mögé. Mintha kísértetet látott volna. Edwina értet-
lenül nézett rá, hozzáhajolt s megérintette karját.
- Mi a baj, Georgie?
Ő csak bámult, majd hosszú idő után odamuta-
120
tott. Valami volt a földön a matrac mellett. Ekkor szó
nélkül odarohant, felkapta és visszahozta Edwiná-
hoz. Mrs. Thomas volt, Alexis babája, Edwina ezt
azonnal látta. Ám Alexist sehol nem látták, hiába is
kérdezősködtek utána a körülállóktól. Senki nem
emlékezett rá, hogy látta a babát vagy a kisgyereket,
aki elhagyta.
- Pedig itt kell lennie! - nézett körül Edwina lázas
szemekkel. Csakugyan voltak még a közelben gye-
rekek, de Alexis nem volt közöttük. Edwina magá-
hoz szorította a babát, s akkor az emlékezéstől szívé-
be félelem hasított. Allisonék kislányának ugyan-
ilyen babája volt! Ezt megmondta Phillipnek is, ám
ő csak a fejét rázta.
- Ezt a babát bárhol megismerném - s George és
Fannie is ugyanezt mondta.
- Nem emlékszel, Edwina? A baba ruháját te
varrtad valamelyik ruhád anyagából. - Amikor ezt
meghallotta, Edwina is emlékezni kezdett, és könny
szökött a szemébe. Kegyetlen játéka volna a sors-
nak, ha a baba élne, Alexis nem!
- Hol van Alexis? - nézett rá Fannie hatalmas sze-
meivel. Tekintete most apjára emlékeztetett, aki
olyan sok örömét lelte benne, amíg élt. Még ő is ész-
revette, mennyire hasonlít hozzá Fannie.
- Nem tudom - felelte őszintén Edwina. Remegő
kézzel vette magához a babát, és tovább kereste
121
Alexist, de hiába.
- Talán elbújt - Fannie jól ismerte őt, ám ezúttal
Edwina nem mosolygott.
- Nem tudom, Fannie. Remélem, nem.
- Anyu és apu is elbújt? - Fannie tanácstalanul
nézett rá, és Edwina könnyes szemmel rázta fejét, s
tovább kereste Alexist.
Egy óra telt el, s még mindig nem találták meg.
Edwina kénytelen volt visszamenni a betegszobába
Teddyhez. A baba még nála volt. Fannie-t Phillip és
George gondjaira bízta. Amikor Teddy meglátta a
babát, gyanakodva nézett nővérére.
- Lexie? - mondta. - Lexie? - Ő is emlékezett a
babára. Ez nem volt nehéz, mert Alexis szüntelenül
magával hordta. Az egyik nővér rájuk mosolygott,
amikor elhaladt mellettük. Teddy szép kisfiú volt, s a
nővért meghatotta, hogy együtt látja őket. Ám
Edwina hirtelen felpillantott, és megállította az ápo-
lónőt, hogy kérdezzen valamit.
- Hogy lehetne megtalálni... keresem.:. - Nem
tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést. - Nem ta-
láljuk a kishúgomat, és én azt hittem... anyám-
mal... - Nem tudta kimondani a szavakat, az ápoló-
nő így is megértette. Gyengéden megérintette
Edwina karját, és egy névsort adott át neki.
- Ezen a listán rajta van mindenki, a gyerekek is,
akiket megtaláltunk. Lehet, hogy tegnap a nagy
122
zűrzavarban nem találták meg. Miért gondolja,
hogy a hajón van? Látta valamelyik mentőcsónak-
ban, mielőtt elhagyta a Titanicot?
- Nem - rázta fejét Edwina, majd felemelte a ba-
bát. - Ez az övé... sehova nem ment nélküle. - Ed-
wina teljesen magába roskadt, s a névsort gyorsan
átfutotta. Alexis nem volt rajta.
- Biztos benne, hogy a baba a húgáé?
- Egészen biztos vagyok. Én varrtam neki ruhát.
- Lehet, hogy elvette egy másik gyerek?
- Az lehet. - Erre Edwina nem gondolt. - De ta-
lán vannak még a hajón elveszett gyerekek is, szü-
lők nélkül? - Tudta, hogy van a gyengélkedőben né-
hány azonosítatlan gyermek, de Alexis, ha éppen
akarta... ha nem volt sokkos állapotban... akkor
meg tudta volna mondani a nevét. Edwina hirtelen
arra gondolt, hogy Alexis talán itt járkál a hajón, is-
meretlenül és elveszetten, s fogalma sincs arról,
hogy testvérei is a fedélzeten vannak. Ezt meg is
mondta az ápolónőnek, de az valószínűtlennek tar-
totta ezt.
Délután azonban, amikor Edwina a fedélzeten sé-
tált, és megpróbálta emlékébe idézni a Titanic félel-
metes, az ég hátterére rajzolódó látványát, mielőtt
elmerült volna a vízben, hirtelen megpillantotta
Miss Serepecát, Mrs. Carter szobalányát, aki gyere-
kekkel sétálgatott. Lucilla kisasszony és William úrfi
123
ugyanolyan rémültnek látszott, mint a többi gyerek
a hajón. A harmadik kisgyerek mögéjük húzódott,
Miss Serepeca kezébe kapaszkodott, s láthatóan
annyira félt, hogy járni is alig tudott a fedélzeten.
Ekkor hirtelen megfordult, s Edwina meglátta arcát.
Feljajdult, s már szaladt is utána. Karjába kapta a
kislányt, s ebben a szorításban benne volt minden
szeretete és ereje. Szívszaggatóan zokogott. Megta-
lálta! A kislány Alexis volt!
Miközben Edwina karjában tartotta a rémült gye-
reket, s szüntelenül annak haját simogatta, Miss
Serepeca igyekezett elmondani, mi történt. Amikor
Alexist valaki bedobta a négyes számú mentőcsó-
nakba, Mrs. Carter hamar rájött, hogy a kislány
egyedül van, és amikor a Carpathia felvette őket,
úgy döntött, addig vigyáz rá, amíg New Yorkba ér-
nek. Miss Serepeca halkan még azt is mondta, hogy
a kislány egyetlen szót sem szólt azóta, hogy közel
két nappal ezelőtt elmerülni látta a hajót. Senki nem
tudta a nevét, egyetlen szót sem volt hajlandó szól-
ni. Mrs. Carter azt remélte, hogy valamelyik család-
tagja majd New Yorkban várja őt. Nagy megköny-
nyebbülés lesz Mrs. Carternek, mondta Serepeca
kisasszony, hogy a kislány anyja előkerült. Ám ami-
kor Alexis meghallotta ezeket a szavakat, villám-
gyorsan körülnézett. Ösztönösen Kate-et kereste.
Edwina csendesen rázta a fejét, és még szorosabban
124
magához vonta Alexist.
- Nem, kicsim, a mama nincs itt. - Ennél fájdal-
masabb dolgot nem is mondhatott volna. Alexis le-
hajtott fejjel próbált eltávolodni tőle. Hallani sem
akarta, mit mond Edwina. De Edwina nem akarta
elengedni. Egyszer már majdnem elvesztették egy-
mást. Edwina hálásan megköszönte Serepeca kis-
asszonynak a segítségét, és megígérte, hogy felkeresi
majd Mrs. Cartert is. Miközben Alexisszel vissza-
ment a nagy szalon menedékébe, a kislány szánal-
masan bámult rá. Még mindig nem szólt egy szót
sem. - Majd én vigyázok rád, édesem... Tudod,
mennyire szeretlek... Nagyon aggódtunk miat-
tad... - Arcán patakzottak a könnyek, amíg vitte a
gyereket. A sors ajándéka volt, hogy rátalált. Edwi-
na azon vette észre magát, hogy újra az elveszettek-
re gondol; arra, hogy bárcsak felfedezné szüleit és
Charlest, meghúzódva valamelyik sarokban. Az
nem lehet, hogy elmentek. Ilyen nem történhet ve-
lük. Mégis megtörtént... S csupán Alexis maradt ve-
lük, kísértet a múltból. Abból a múltból, amely nem-
régen még valóság volt, s amely eltűnt, mint egy
álom, amelyre örökké emlékszik majd.
Amikor Edwina felé nyújtotta kedvenc babáját,
Alexis kikapta a kezéből és az arcához szorította. To-
vábbra sem volt hajlandó megszólalni, csak nézte,
amint Phillip elsírja magát. Ezután George-hoz for-
125
dult, aki döbbenten nézte őt.
- Azt hittem, te is elmentél, Lexie - mondta
csöndben. - Mindenütt kerestünk. - A kislány nem
felelt, de tekintetét nem vette le bátyjáról, s éjszaka
mellette aludt, fogta a kezét, a másik kezével pedig
görcsösen kapaszkodott babájába. Phillip fölöttük
virrasztott. Edwina éjjel visszament Fannie-hoz és
Teddyhez a betegszobába, bár Fannie már jól volt, s
Teddy is sokat javult. Mégis a betegszoba volt a leg-
biztonságosabb hely a két törékeny szervezetű gye-
rek számára. Ezen az éjszakán Teddy még csúnyán
köhögött. Edwina kérte, hogy Alexis aludjék velük,
de ő csak fejét rázta, elment George után a nagy sza-
lonba, s lefeküdt mellé a matracra. George oldalára
fordulva nézte húgát, mielőtt mindketten elaludtak.
Olyan volt, mintha újra anyját látta volna, mert ők
ketten otthon is mindig együtt voltak. Ezen az éj-
szakán George szüleiről álmodott. Álmát megszakí-
totta Alexis sírása. Megvigasztalta őt, szorosan ma-
gához húzta, de a kislány tovább sírt.
- Mi a baj, Lexie? - kérdezte. Arra gondolt, talán
beszél majd a kislány. De az is lehet, hogy a többiek-
hez hasonlóan ő is olyan bánatos, hogy panaszkod-
ni sem tud. - Fáj valami? Rosszul vagy? Hívjam Ed-
winát?
Alexis a fejét rázta és ültében pillantott George-ra.
Még mindig babáját szorongatta.
126
- A mamát akarom... - suttogta, és nagy szemé-
vel kutatóan nézett bátyja arcába. George szemébe
is könny szökött és magához ölelte Alexist.
- Én is, Lexie; én is - így aludtak éjjel egymás ke-
zét fogva, Kate két gyereke. Ez volt az öröksége,
amelyet rájuk hagyott, amikor úgy döntött, hogy
együtt hal meg férjével. Mindnyájan emlékeztek rá,
mennyire szerette őket, szüleik is milyen szeretettel
és gyengédséggel voltak egymás iránt. S mindez el-
tűnt, már nincs, egy más világba került. Ami meg-
maradt, az az általuk létrehozott család; hat ember,
hat élet, hat lélek. Hatan a kevesek közül, akik túlél-
ték a Titanic tragédiáját. A többiek pedig, Kate, Bert
és Charles örökre elmentek. Örökre elvesztették
őket.

6. fejezet
Csütörtök este, vigasztalan esőben Edwina és
Phillip ott állt a fedélzeten, miközben a Carpathia
elhaladt a Szabadságszobor mellett és beért New
Yorkba. Újra otthon voltak hát, vagy legalábbis
Amerikában. De úgy látszott, számukra nem ma-
radt semmi. Elvesztettek mindent, vagy csak úgy
érezték, s Edwina emlékeztette magát, hogy ők leg-
alább életben maradtak. Az élet azonban soha többé
nem lesz olyan, mint egykor. Szüleik elmentek, ő el-
vesztette jövendőbeli férjét is. Alig négy hónap múl-
127
va lett volna az esküvő, s Charles elment... Örökre
eltűnt fennkölt szelleme, nemes lelke, szép arca,
kedvessége, amit úgy szeretett, kissé félrebillent fe-
je, amikor ránevetett... Mindez elment örökre, bol-
dog jövőjükkel együtt.
Phillip ekkor Edwinához fordult, és látta arcán a
könnyeket, amikor a Carpathia lassan beúszott a ki-
kötőbe a vontatógőzösök segítségével. A kikötőben
csak bánat és néma gyász ült; nem szóltak a sziré-
nák, a hajókürtök és a fanfárok.
Előző este Rostron kapitány megnyugtatta őket,
hogy ameddig lehet, távol tartja tőlük a sajtót, és
mindent elkövet, hogy biztosítsa csendes érkezésü-
ket New Yorkba. Figyelmeztette őket, hogy tizen-
ötödikén reggel óta elárasztották a hajó rádiószobá-
ját a sajtó táviratai, de ő egyikre sem válaszolt, új-
ságírókat sem enged a hajóra. A Titanic túlélői
megérdemlik, hogy csendben gyászoljanak, s ő kö-
telességének érzi, hogy csendben és békében haza
vigye őket.
Edwina azonban csak arra tudott gondolni, mit
vesztettek, s mit nyelt el az óceán mélye. Phillip
csendben megfogta kezét, amint ott állt mellette, az
ő arcán is megperegtek a könnyek, amikor arra gon-
dolt, milyen másként alakulhattak volna a dolgok,
ha sors kicsit kegyesebb hozzájuk.
- Win? - Gyerekkora óta nem nevezte őt így, s
128
Edwina könnyein át rámosolygott.
- Igen?
- Mihez kezdünk most? - Többször beszéltek már
erről, de Edwinának valójában nem volt ideje ezen
gondolkodni. Elég dolga volt neki a beteg Teddyvel,
a zaklatott Alexisszel és a többiekkel. George két nap
óta alig szólt, s Edwina azt vette észre, hogy szinte
hiányzik neki a szokásos huncutsága és csibészsége.
Szegény kis Fannie elsírta magát, ha Edwina csak
egy pillanatra is magára hagyta. Nehéz volt gondol-
kodni a hirtelen rászakadt felelősség súlya alatt.
Csak azt tudta, hogy ezután neki kell gondoskodni
róluk s Phillipről is. Számukra ő maradt a családból.
- Nem tudom, Phillip. Azt hiszem, hazamegyünk,
ha Teddy rendbe jön. - Még mindig rémesen köhö-
gött, s előző nap belázasodott. Pillanatnyilag egyi-
kük sem volt olyan állapotban, hogy kibírja a hosz-
szú utazást Kaliforniáig. - Egy darabig New York-
ban kell maradnunk, azután hazamegyünk. - És mi
lesz a házzal és az újsággal? Erre gondolni sem tu-
dott. Csak arra vágyott, hogy legalább egy pilla-
natra visszatekintsen arra az estére, amikor a vidám
ragtime zenére táncolt Charlesszal. Minden olyan
egyszerű volt, miközben suhantak a táncparketten,
és Charles forgatta őt a számára oly kedves ke-
ringők ritmusára. Négy nap alatt annyit táncoltak
a hajón, hogy majdnem tönkrement új ezüstcipője.
129
Most úgy érezte, hogy soha többet nem táncol éle-
tében.
- Win? - Phillip észrevette, hogy nővére gondola-
tai nagyon elkalandoztak. Mindnyájan így voltak
vele.
- Tessék? Bocsáss meg... - Edwina a New York-i
kikötőt nézte, az esőt, s könnyeivel küszködött.
A Carpathián mindenki ugyanígy érzett, miközben
az özvegyek a korláthoz értek, arcukon peregtek a
könnyek. Siratták a férfiakat és mindazokat, akiket
alig négy nappal korábban elvesztettek. Ez a négy
nap most egy életnek tűnt.
Sokan voltak, akikre rokonok és barátok vártak a
parton, de Winfieldéknek nem voltak ismerőseik
New Yorkban. Mielőtt elindultak, Bert szobákat fog-
lalt le a Ritz Carltonban, s néhány napig még ott
maradhatnak, mielőtt visszamennének Kaliforniá-
ba. De most a legegyszerűbb dolgok is hallatlanul
bonyolultnak tűntek számukra. Nem volt pénzük,
se ruhájuk. Alexisnek valahogyan sikerült a cipőjét
is elvesztenie, Edwina pedig még mindig azt a ron-
gyos halványkék estélyi ruhát és azt a fekete ruhát
viselte, amelyet akkor kapott valakitől, amikor ki-
mentették őket a csónakból. Mindnyájan hasonló
gondokkal küszködtek, s Edwina váratlanul azon
törte a fejét, hogyan fizesse ki a szállodát. Táviratoz-
nia kell apa irodájába, San Franciscóba. Váratlanul
130
olyan problémákat kellett megoldania, amelyekre
egy héttel ezelőtt nem is gondolt.
Még a hajóról küldtek táviratot a White Star társa-
ság londoni irodájába, hogy értesítsék Rupert bácsit
és Liz nénit, hogy a Winfield gyerekek mindnyájan
életben vannak. Edwina tudta, mennyire lesújtja
majd nagynénjét egyetlen húgának elvesztése.
Ugyanilyen tartalmú táviratot küldött apja irodájá-
nak is. Hirtelen annyi mindenre kellett gondolnia.
Miközben a New York-i ködbe bámult, vontatóha-
jók tűntek fel, éles füttyszó hallatszott, s a kikötőben
horgonyzó összes hajó kürtje megszólalt üdvözlé-
sükre. Megtört az az ünnepélyes csend, amely négy
napja körülvette őket. Eddig eszükbe sem jutott,
hogy tragédiájuk a külvilág számára szenzáció.
Most, amint a riporterekkel és fotósokkal zsúfolt
yachtokat és kompokat nézték, váratlanul rádöb-
bentek, milyen nehéz percek várnak rájuk.
Rostron kapitány azonban állta szavát: a révkala-
uzon kívül senkit nem engedett fel a Carpathiára,
mielőtt elérték a mólót. A fotósok kénytelenek vol-
tak beérni azokkal a felvételekkel, amelyeket mesz-
sziről készítettek. Egyetlen fotósnak sikerült feljut-
nia a hajóra, de őt maga a kapitány tartotta fogva a
parancsnoki hídon.
Este fél tíz után néhány perccel érték el az 54. szá-
mú mólót, s egy pillanatra mindenki elnémult a ha-
131
jón. Rettenetes útjuk végéhez közeledett. Először
a Titanic mentőcsónakjait eresztették le, beállították
a csónakdarukat, s a mentőcsónakok ugyanúgy
ereszkedtek a vízre, mint négy nappal korábban, de
most mindegyikben csak egy-egy matróz tartózko-
dott. Az életben maradottak a korlát mellől nézték a
műveletet, miközben villámok hasították az éjsza-
kai eget, s felettük dörgött az ég. Olyan volt, mintha
az ég is siratná az üres csónakokat, s a gyászolók
nézték őket, de még a kikötőben várakozó tömeg is
némán figyelte a jelenetet, amikor a csónakok a víz-
be csapódtak. Alig néhány óra múlva fosztogatók
lepték el őket és széthordtak mindent.
Alexis és George csatlakozott Edwinához és
Philliphez, miközben a mentőcsónakokat leenged-
ték. Alexis elsírta magát, s közben Edwina szoknyá-
jába kapaszkodott. Megrémítette őt a vihar, rémült
szemekkel bámulta, amint a mentőcsónakokat le-
engedik. Edwina szorosan magához húzta őt, amint
az anyjuk szokása is volt. Az utóbbi napokban azon-
ban Edwina érezte, milyen rosszul tudja pótolni el-
vesztett anyjukat.
- Megint... beülünk a csónakokba? - a félelemtől
Alexis alig tudott beszélni. Edwina igyekezett meg-
nyugtatni, de ő is csak arra volt képes, hogy a fejét
rázza. Őt is elfogta a zokogás ezektől a csónakok-
tól... A parányi kagylóhéjaktól... s ezekből is mi-
132
lyen kevés volt... Ha több ilyen csónak lett volna,
most a többiek is élnének...
- Ne sírj, Lexie... kérlek, ne sírj. - Csak ennyit tu-
dott mondani, miközben a parányi kezet szorongat-
ta. Még azt sem mondhatta neki, hogy minden
rendbe jön. Ezt már ő maga sem hitte, hogyan ígér-
hetett volna hát a gyerekeknek? Érezte, hogy szívét
elönti a bánat.
Edwina látta, hogy százak, sőt ezrek várakoznak
a mólónál. Az első pillanatban olyan volt, mint ösz-
szefolyó arcok tengere. Azután a villámfénynél lát-
ta, hogy sokkal többen vannak. Mindenütt emberek
álltak. Az újságok később azt írták, hogy harminc-
ezren várakoztak a mólónál, s tízezren sorakoztak
fel a folyóparton. Edwina azonban alig érzékelte
mindezt. S mit is jelenthetett volna számára? Akiket
szeretett, szülei és Charles örökre elmentek. Senki
nem várt rájuk a parton. S a világon sem maradt
senki, aki törődjön velük.
Minden az ő vállára nehezedett már, s szegény
Phillipére is. Tizenhat éves korára Phillip többé már
nem volt gyerek; férfivé kellett válnia, ennek terhét
önként vállalta megmenekülésük pillanatában, és
Edwina elkeseredetten nézte, hogyan kéri Geor-
ge-ot, hogy vegye fel kabátját és álljon Alexis mellé.
Edwinát újra elfogta a szomorúság, amint rongyok-
ba öltözött testvéreit nézte, s látta elkínzott arcukat.
133
Most váratlanul igazi valóságukban jelentek meg: a
Winfield gyerekek árvák voltak.
Először a Carpathia utasai szálltak ki, azután
hosszú szünet következett. A kapitány összehívta a
többieket az ebédlőbe, ahol három éjszakát töltöt-
tek, s imádkozott a túlélőkért és azokért, akik oda-
vesztek a tengeren. Imádkozott a gyermekekért és
életükért. Ezután hosszú csend állt be, csak halk zo-
kogás hallatszott. Az emberek elbúcsúztak egymás-
tól, gyengéden megérintették egymás karját, átölel-
ték egymást, egy utolsó pillantást váltottak, fejüket
rázták, egy pillanatra kezet fogtak, azután elbúcsúz-
tak Rostron kapitánytól is. Mit is mondhattak ennek
a hallgatag csoportnak tagjai, miközben valószínű-
leg örökre elbúcsúztak egymástól? Talán soha nem
látják egymást, de örökre emlékeznek majd egy-
másra.
Két asszony ért elsőnek a lépcsőhöz, ott habozva
megállt, azután lassan indult felfelé. Arcukon köny-
nyek peregtek. Még Philadelphiából ismerték egy-
mást, mindketten elvesztették férjüket. Félúton
megálltak, amikor felharsant a tömeg kiáltása. A bá-
naté, az együttérzésé és az álmélkodásé, mégis ijesz-
tő volt ez a hang. Szegény kicsi Alexis megint Edwi-
na szoknyájához bújt, miközben fülét betapasztotta
tenyerével és behunyta a szemét. Phillip karjában
Fannie is sírt a rémülettől.
134
- Na jól van... jól van, gyerekek... - Edwina pró-
bálta őket megnyugtatni, de a lármában nem hallot-
ták a hangját. Edwina is megrémült, amikor látta,
hogy újságírók szaladnak előre és körülveszik a ki-
merült túlélőket. Mindenütt villogtak a kamerák,
ömlött az eső, odafent pedig villámok hasították az
eget.
Szörnyű éjszaka volt, de mégsem olyan szörnyű,
mint az, amely alig néhány napja idejuttatta őket.
Az volt életük legszörnyűbb éjszakája, ez pedig...
csupán egy nyomasztó élmény volt számukra.
Edwina érezte, hogy annál rosszabb már nem tör-
ténhet velük. Gyengéden a feljáróhoz terelte testvé-
reit. Kalap nélkül, bőrig ázva a karjában cipelte
Alexist, aki görcsösen nyakába kapaszkodott. Phillip
a két kicsit vitte, mellette lépdelt George, kimerül-
ten és a félelemtől reszketve. Hatalmas volt a tömeg
odalent, s nem tudták, mire készül. Amikor már a
lépcső aljára értek, Edwina rádöbbent arra, hogy
neveket kiáltoznak.
- Chandler!... Harrison!... Gates!... Nem látták
őket? - Családtagok és barátok kétségbeesve keres-
ték a túlélőket, de Edwina csak a fejét rázta, nem is-
merte őket... Messzebb látta, hogy Thayeréket phi-
ladelphiai barátok veszik körül. Mindenütt mentő-
autókat és személygépkocsikat lehetett látni, s itt-ott
villantak a fotósok kamerái. A tömegből jajgatás és
135
zokogás hallatszott, amint a túlélők fejüket rázták a
nevek hallatán. Ekkor még nem adták ki az életben
maradottak teljes névsorát, s az emberek remény-
kedtek, hogy tévedés a rossz hír, hogy szeretteik
mégis túlélték a katasztrófát. A Carpathia megtagad-
ta, hogy tájékoztassa a sajtót. A túlélők érdekében a
hallgatás sorompóját engedte le, de most Rostron
kapitány már nem tudta őket megvédeni.
- Asszonyom... asszonyom! - vágott eléjük egy
újságíró. Amikor Edwina arcába kiáltott, Alexis a ré-
mülettől majdnem kiugrott nővére karjából. - Ezek
mind a maga gyerekei? A Titanicon voltak? - Tola-
kodó volt és hangos, s a körülöttük tomboló tömeg
miatt Edwina nem tudott megszabadulni tőle.
- ...igen... én... legyen szíves... - Elsírta magát,
majd eszébe jutott Charles és apja meg anyja, mi-
közben félelmetesen villant a fényképezőgép.
Phillip megpróbálta megvédeni őt, de ő maga is a
két kicsivel volt elfoglalva, s akkor hirtelen a riporte-
rek gyűrűjébe kerültek, s George is elszakadt tőlük.
Edwina utánakiáltott, nehogy elveszítsék egymást.
- Kérem szépen... hagyják abba!... - Ugyanez tör-
tént Madelaine Astorral, amikor szobalányával
együtt leért a hajóról, de Vincent asszony és Mr
Force, Madelaine apja kimentette őket, és a közel-
ben várakozó mentőautóhoz kísérte. Edwina és
Phillip nem volt ilyen szerencsés, de amint lehetett,
136
átvágtak a tömegen. Phillip megtalálta a Ritz Carl-
ton szálloda által eléjük küldött kocsikat. Végig-
mentek a Hetedik sugárúton, és lassan bevánszo-
rogtak a szállodába. Csomag nélkül szedett-vedett
népségnek látszottak. Ám itt is vártak újságírók, de
egy segítőkész tisztviselő a portáról gyorsan a szo-
bájukba kísérte őket. Itt Edwina alig tudta vissza-
tartani sírógörcsét. Olyan volt, mintha el sem men-
tek volna innen: ugyanazt az elegánsan berende-
zett lakosztályt kapták, mint amelyben alig másfél
hónappal korábban laktak. S most újra itt voltak,
de milyen más minden! Ugyanazokat a szobákat
kapták, mint amikor annak idején San Franciscó-
ból megérkeztek. Mielőtt felszálltak az Európába
induló Mauretaniára, hogy találkozzanak a Fitzge-
rald házaspárral és megünnepeljék Edwina eljegy-
zését.
- Win?... jól vagy?
Egy pillanatig nem jött ki hang a torkán, majd bó-
lintott, de halálsápadt volt. A szakadt új estélyi ruha
volt rajta, fölötte az átázott ballonkabát, lábán a ba-
kancs. Ugyanezek voltak rajta akkor is, amikor el-
menekült a Titanicról.
- Semmi bajom - suttogta meggyőződés nélkül,
de állandóan arra gondolt, hogy alig néhány héttel
ezelőtt Charles és szülei társaságában ugyanezek-
ben a szobákban laktak.
137
- Kérjünk másik szobákat? - nézett rá Phillip két-
ségbeesett aggodalommal. Ha Edwina most kibo-
rul, mi lesz majd velük? Ki segít rajtuk? Edwinán kí-
vül nincs senkijük. A lány lassan a fejét rázta, letö-
rölte könnyeit és megpróbálta megnyugtatni a
gyerekeket. Jól tudta, hogy mostantól fogva minden
teher őrá nehezedik.
- George, nézd meg az étlapot. Ennünk kell vala-
mit. Te pedig, Phillip, segíts Fannie-nak és Alexisnek
hálóingbe bújni. - Ekkor döbbent rá, hogy nincs sem-
mijük, amikor azonban átmentek a többi szobába,
látták, milyen gondosak voltak a Ritz Carlton veze-
tői. Különféle női és gyerekruhákat készítettek oda
nekik, s gondoltak a fiúkra is. Volt néhány pulóver és
nadrág, meleg zokni és cipő, két hálóing a kislányok-
nak, két új baba, hálóing és játék mackó Teddynek.
Ez a gondoskodás olyan megható volt, hogy Edwina
újra elsírta magát, amikor pedig a lakosztály nagy há-
lószobájába lépett, elállt a lélegzete: az ágyon gon-
dosan kiterítve ott voltak a szülei részére kikészített
ruhák, egy üveg pezsgő, s tudta, hogy a hátsó háló-
szobában mindazt megtalálja majd Charles részére
kikészítve. Majdnem felzokogott, s még egy utolsó
pillantást vetett a szobára, majd eloltotta a villanyt;
bezárta az ajtót és visszament a gyerekekhez.
Most már nyugodtabbnak látszott, s miután a ki-
csiket lefektették, leült a pamlagra Phillip és George
138
mellé. Öccsei közben az egész tál sült csirkét felfal-
ták, s utána bekebeleztek néhány szelet tortát is.
Edwina gondolni sem tudott az evésre. Mielőtt
Alexist lefektette, megint látta rettegő tekintetét, s
csak annyit ért el nála, hogy vigye az ágyba régi ba-
báját, Mrs. Thomast is az új babával együtt. Fannie a
mellette levő nagy, kényelmes ágyban pihent le,
Teddy baba pedig már mélyen aludt új hálóingében
a nagy, csinos bölcsőben.
- Reggel táviratoznunk kell Rupert bácsinak és
Liz néninek - mondta a fiúknak. Igaz, nekik és
Charles szüleinek már a hajóról is táviratoztak a ha-
jótársaság révén, de úgy érezte, kötelessége tudatni
velük, hogy épségben megérkeztek. Rengeteg ten-
nivalójuk volt és sok mindenre kellett gondolniuk.
Többé semmit nem lehetett a véletlenre bízni. Ruhá-
kat kellett vásárolniuk, hogy Kaliforniába utazhas-
sanak. El kellett mennie a bankba, és orvost kellett
hívnia Teddy-hez. Leginkább azt szerette volna,
hogy Teddyt lássa orvos és nézze meg Fannie fa-
gyott ujjait. Most már jobb állapotban voltak, s a vi-
haros érkezés sem okozott lázt Teddynél. Valójában
Alexis volt a legrosszabb állapotban: anyja elveszté-
se következtében teljesen közönyössé vált a külvi-
lág iránt. Csüggedt volt és félt, s ha Edwina egy pil-
lanatig is magára hagyta, sírógörcsöt kapott. Mind-
ez azonban nem volt meglepő azok után, amiken
139
keresztülment. Ez a trauma mindnyájukat hosszú
ideig elkíséri majd, s Edwina érezte, hogy remeg a
keze, ha írni akar vagy megpróbálja a gyerekek ru-
háját begombolni. De nem tehetett mást, ki kellett
tartania. Tudta, hogy nincs más választása.
Később lement a portára és másnapra kocsit kért
sofőrrel, vagy legalább egy szekeret, arra az esetre,
ha a kocsikat már kiadták, de a portán megnyugtat-
ták, hogy a kocsi sofőrrel rendelkezésére áll majd.
Megköszönte a részükre kikészített ruhákat és a
gyerekeknek szóló figyelmes ajándékokat. A hotel
vezetője együttérzően fogta meg Edwina kezét és
részvétét fejezte ki szülei elvesztése miatt. Edwina
szülei a szálloda törzsvendégei közé tartoztak, s az
igazgatót lesújtotta a hír, hogy nem élték túl a ka-
tasztrófát.
Edwina halkan köszönetet mondott és lassan fel-
ment a lépcsőn. Látott néhány ismerős arcot a hajó-
ról, de mindenki sietett és nem ért rá a többiekkel
foglalkozni, kimerítette őket a túlélés élménye.
Hajnali egy óra volt, amikor a lakosztályba vissza-
térve két öccsét kártyacsatában találta. A fiúk ás-
ványvizet ittak, és éppen az utolsó tortát kebelezték
be. Edwina egy pillanatra megállt az ajtóban és rá-
juk mosolygott. Szomorúan állapította meg magá-
ban, hogy az élet megy tovább; ugyanakkor azt is
érezte, hogy csak így menekülhetnek meg. Folytatni
140
kell, egy egész élet áll előttük. Hiszen mindnyájan
gyerekek még. De azt is tudta Edwina, hogy
Charles nélkül az ő élete már soha nem lehet a régi.
Tudta, hogy Charlest senki nem pótolhatja. Az ő éle-
te az lesz, hogy gondját viseli a gyerekeknek.
- Mi lesz az alvással, uraim? - Megint könnyeivel
küszködött, amint rájuk pillantott. A fiúk rámoso-
lyogtak, s látva immár nevetséges ruházatát, Geor-
ge elvigyorodott. Edwina most látta őt először ilyen-
nek, amióta elhagyták a Titanicot.
- Rémesen nézel ki, Edwina! - nevetett George, s
akarata ellenére Phillip is elmosolyodott. Mosoly-
gott Edwina is, s az előkelően berendezett szobák-
ban Edwina oda nem illő ruházata csakugyan ne-
vetségesnek és előkelősködőnek tűnt.
- Kösz, George! - mosolygott öccsére. - Majd hol-
nap megpróbálok valami rendesebb cuccot szerez-
ni, nehogy szégyenbe hozzalak.
- Ajánlom is! - dörmögte George és folytatta a
kártyázást.
- Én meg azt ajánlom, hogy feküdjetek már le -
korholta őket Edwina, majd bement a luxussal be-
rendezett fürdőszobába. Amikor pár perc múlva le-
vette ruháját, hosszú ideig nézte. Először arra gon-
dolt, hogy kidobja, nem akarja többé látni, de vala-
mi az súgta, hogy őrizze meg. Ez a ruha volt rajta
akkor, amikor utoljára látta Charlest... Azon az es-
141
tén, amikor utoljára volt együtt szüleivel... egy el-
veszett élet ereklyéje volt ez a ruha, egy olyan pilla-
naté, amikor minden megváltozott, amikor minden
örökre elveszett. Gondosan összehajtogatta és egy
fiókba tette. Még nem tudta, mit kezd majd vele, de
úgy tűnt, ez mindene, ami maradt: egy szakadt es-
télyi ruha. Úgy tűnt most, mintha valaki másé lett
volna, aki valaha ő volt, aki soha többé nem lesz, s
akit már szinte elfelejtett.

7. fejezet
Másnap reggel Edwina felvette azt a fekete ruhát,
amelyet még a Carpathián kapott valakitől, és elvitte
Fannie-t, Teddyt és Alexist ahhoz az orvoshoz, akit a
szálloda igazgatója ajánlott. Amikor az orvos meg-
vizsgálta a gyerekeket, meglepődve tapasztalta, mi-
lyen jól vészelték át a Titanicon elszenvedett meg-
próbáltatásokat. Igaz, Fannie bal kezének kis- és
gyűrűsujja valószínűleg soha nem lesz a régi; kissé
érzéketlenebb és merevebb lesz, mint a többi, de az
orvos határozottan állította, hogy nem fagytak le.
Teddyről pedig azt mondta, hogy talán még Fannie-
nál is jobban helyrejött. Szerinte egészen rendkívü-
li, hogy egy kisgyerek ilyen szépen kiállja a lehűlés
okozta megterhelést, de halkan hozzátette, hogy sze-
rinte ez megdöbbentő esemény lehetett a
gyermek életében. Érdeklődött Edwinától arról az
142
éjszakáról, amikor a Titanic elmerült, de Edwina
nem akart erről beszélni, főleg nem a gyerekek előtt.
Kérésére az orvos Alexist is megvizsgálta, de leg-
alábbis testileg, meglepően jó állapotban találta, el-
tekintve néhány zúzódástól, amelyet akkor szenve-
dett el, amikor a mentőcsónakba dobták. A baj in-
kább Alexis lelkében jelentkezett. Amióta Edwina
rátalált a Carpathia fedélzetén, Alexis nem volt a ré-
gi. Mintha nem tudott volna szembenézni azzal a
ténnyel, hogy elvesztette anyját, inkább elfordult az
egész külvilágtól. Alig szólt, s mindig révetegnek és
tűnődőnek látszott.
- Lehet, hogy még sokáig ilyen marad - figyel-
meztette az orvos Edwinát, amikor egy pillanatra
egyedül maradtak, s a nővér segített a gyerekeknek
felöltözködni. - Talán soha nem nyeri vissza régi én-
jét. Vannak, akik soha nem heverik ki az ilyen meg-
rázkódtatást. - Ám Edwina ezt nem akarta elhinni.
Biztos volt benne, hogy idővel Alexis újra a régi lesz
- bár mindig szégyenlős volt, valahogyan túlságo-
san is ragaszkodott anyjukhoz. Edwina azonban
szilárdan eltökélte, hogy megvédi életüket a tragé-
dia hatásától, de különösen a gyerekekét. S amíg ve-
lük törődött, legalább nem jutott ideje arra, hogy
önmagára gondoljon. Az orvos szerint a gyerekek
egy hét múlva olyan állapotban lesznek, hogy el-
utazhatnak San Franciscóba. Szükségük van erre az
143
időre, hogy összeszedjék magukat. Ez ráadásul Ed-
winára is érvényes volt.
Amikor visszamentek a szállodába, Phillip és
George az újságokat bújták, amelyek részletesen be-
számoltak a katasztrófáról. A New York Timesban ti-
zenöt oldalon közölték az interjúkat és beszámoló-
kat. George mindent fel akart olvasni Edwinának, de
ő hallani sem akart erről. Ő maga már három üzene-
tet kapott a New York Times riportereitől, de az üze-
neteket a papírkosárba dobta, és esze ágában sem
volt a riporterekkel találkozni. Tudta, hogy apja új-
ságja leközli majd a tragédia történetét, s ha otthon
beszélni akarnak vele, ez elől nem térhet ki. De nem
akart részt venni a New York-i újságok szenzációva-
dászatában. Mérgesen zsörtölődött, amikor az egyik
újságban meglátta a fényképet, amely őt és testvére-
it ábrázolta, amint éppen elhagyják a Carpathiát.
Amikor visszament a szállodába, újabb üzenetet
kapott. Egy szenátusi albizottság üléséről volt szó,
amelyet másnap a Waldorff Astoria Hotelben akar-
tak megtartani, s őt is meghívták, jöjjön el és beszél-
jen nekik a Titanicról. Szerették volna hallani az ese-
mények részleteit azoktól a túlélőktől, akik hajlan-
dóak voltak beszámolni. Fontosnak tartották, hogy
a bizottság pontosan megtudja, mi történt, kik az
esetleges felelősök, és a jövőben hogyan lehetne el-
kerülni az ilyen katasztrófákat. Edwina beszélt erről
144
Phillipnek, s elmondta, hogy izgul a bizottság előtti
megjelenés miatt, de úgy érzi, ez kötelessége. Phillip
igyekezett megnyugtatni őt.
Az ebédet szobájukba hozatták, majd Edwina kö-
zölte a többiekkel, hogy néhány dolgot el kell in-
téznie. Nem maradhatnak örökké a kölcsönkért ru-
hákban.
- Muszáj veled mennünk? - kérdezte George
szenvedő arccal, Phillip pedig újra az újságokba te-
metkezett. Edwina elmosolyodott. George egy pilla-
natra olyan volt, mint apjuk, amikor vásárláshoz ké-
szülődtek.
- Maradhattok, de Phillippel együtt vigyázzatok
a kicsikre. - Erről eszébe jutott, hogy otthon majd
segítséget kell fogadni a gyerekek mellé, s ez sze-
gény Oonára emlékeztette. Ezekben a napokban
bármire gondolt, mindig a tragédia fájdalmas emlé-
kei idéződtek fel benne.
Először a bankba ment, utána Altmanhoz az Ötö-
dik sugárút és a Harmincnegyedik utca sarkán, ahol
mindenfélét összevásárolt maguknak. Azután Op-
penheim Collinshoz ment, ahol megvette a még hi-
ányzó holmikat. Apja irodájától szép összeget utal-
tak át neki, s így bőven volt nála pénz.
Már négy óra elmúlt, amikor az Altmannál vásá-
rolt ünnepélyes fekete gyászruhában visszatért a
szállodához, ahol meglepődve látta, hogy George és
145
Phillip megint kártyázik.
- A többiek hol vannak? - kérdezte, miközben a
nappali szobában lerakta a csomagokat. A taxisofőr
behozta a többit. Hirtelen rádöbbent, mennyi min-
den kell ahhoz, hogy öt gyereket felruházzon. Saját
magának öt ünnepélyes külsejü fekete ruhát vásá-
rolt. Tudta, hogy még sokáig hordja majd őket, s ami-
kor az üzletben felpróbálta ezeket a ruhákat, sajogva
vette észre, mennyire hasonlít szegény anyjukra.
De most, hogy körülnézett a lakosztályukban,
nem találta a kicsiket. Csak két öccse volt ott, szen-
vedélyes kártyacsatába merülve.
- Hol vannak?
Phillip vigyorogva intett a hálószoba felé. Edwina
átsietett a szobán, és halkan felkiáltott, amikor meg-
látta őket. A két kislány és kétéves öccsük az egyik
szobalánnyal játszott, legalább két tucat új baba tár-
saságában. Volt ott egy luftballon és egy játék vonat
is, kifejezetten Teddy részére.
- Egek! - Edwina szinte elnémult, amikor körül-
pillantott a szobában, amelyben embermagasságig
álltak a még kibontatlan dobozok. - Kitől kaptuk
ezeket?
George csak a vállát vonogatta és olyan lapot tett
le, amelytől Phillip feldühödött. Phillip Edwinára
pillantott, még mindig kissé megilletődve.
- Nem tudom. A csomagokon névkártyák voltak.
146
Azt hiszem, a szállodásoktól kaptuk... valami van a
New York Timestől is... meg a White Star társaság-
tól. Nem tudom, azt hiszem, ajándékok. - A kicsik
pedig boldogan próbálgatták a játékokat. Még
Alexis is boldogan nevetett Edwinára. Most pótolták
azt a születésnapi ünnepséget, amelytől a Titanic el-
süllyedése megfosztotta. Felért ez tíz születésnap-
pal, karácsonnyal tetézve.
Edwina álmélkodva járkált az ajándékok között.
Fannie is boldogan lovagolt új hintalován és intege-
tett neki.
- Mit kezdünk ezekkel?
- Természetesen haza visszük - felelte George
magától értetődően.
- Megkaptál mindent, amikre szükségünk van? -
kérdezte Phillip, miközben megpróbált rendet csi-
nálni a szobában. Edwina csomagjait szétosztotta
tulajdonosaik között. Hirtelen Edwinára nézett és
elkomorult. - Nem tetszik nekem ez a ruha. Öregít,
nem?
- Azt hiszem - felelte Edwina halkan, de úgy
érezte, hogy illik hozzá. Nem érezte magát fiatal-
nak, s azt gondolta, ez már örökre így lesz. - Két üz-
letben voltam, s nem volt nagy választék fekete ru-
hákban. - Edwina magas, karcsú termetére mindig
nehéz volt megfelelő ruhát találni. Anyjának is ez
volt a gondja, s néha egymás ruháját hordták. De
147
ennek vége. Soha többé nem lesz közös holmijuk...
Vége a barátságnak, a meghittségnek, a nevetések-
nek. Elmúlt, akárcsak Edwina gyermekkora.
Phillip nővérére pillantott, s ekkor eszébe jutott,
miért van nővére feketében. Erre eddig nem gon-
dolt, s most azon tűnődött, hordjon-e ő és George
fekete nyakkendőt és gyászkarszalagot, mint ami-
kor nagyszüleik meghaltak. A mama szerint ez a
tiszteletadás jele volt, de papa azt mondta, butaság.
Erről Phillipnek eszébe jutott valami.
- Táviratot kaptunk Rupert bácsitól és Liz né-
nitől.
- Jaj nekem! - jajdult fel Edwina. - Ma reggel én
is akartam táviratozni nekik, de a doktor miatt elfe-
lejtettem. Hol a távirat? - Phillip a kis asztalra muta-
tott, s Edwina sóhajtva leült, hogy elolvassa. Nem
egészen arról szólt, amire számított, bár hálás volt jó
szándékukért. Rupert bácsi két nap múlva útnak in-
dítja Liz nénit az Olympic fedélzetén, és azt kéri,
hogy várjanak rá New Yorkban. Liz néni majd visz-
szaviszi őket Angliába. Erre a gondolatra Edwiná-
nak elszorult a szíve. Sajnálta nagynénjét, mert tud-
ta, milyen rosszul viseli a tengeri utazást. Mellesleg
Edwinát is elfogta a rosszullét, ha a tengeri utazásra
gondolt. Tudta, hogy az életben soha többé nem
száll hajóra. Soha nem felejti el azt a látványt, ami-
kor a mentőcsónakból látta, hogyan mered az égnek
148
az éjszakában a Titanic óriási tatja.
Még aznap este válaszolt nekik, s kérte, hogy Liz
néni ne jöjjön. Elmondta a táviratban, hogy vissza-
mennek San Franciscóba. Ennek ellenére másnap
reggel újabb választávirat érkezett.
Nincs vita. Elizabeth nénivel visszajöttök Angliá-
ba stop. Együttérzünk veletek. Mindent megpró-
bálunk, hogy itt éljetek. Hamarosan találkozunk
stop. Rupert Wickham. - Edwina már arra a gondo-
latra is megborzongott, hogy Havermoor Manorban
kell élnie.
- Mennünk kell, Edwina? - nézett rá George alig
titkolt borzalommal, s Fannie is elsírta magát, hogy
ott mindig fázott és rémes volt az ennivaló is.
- Én is fáztam, ne sírj már, te kis csacsi. Hazame-
gyünk és kész. Világos? - Öt fej bólintott és öt komoly
arc jelezte a reményt, hogy komolyan gondolja. A
dolog azonban nem ment olyan könnyen. Meg kel-
lett győzni Rupert bácsit, és így Edwina azonnal vála-
szolt. Két napig tartott a táviratok csatája, míg végül
Liz néni súlyos influenzával ágynak esett, s így el kel-
lett halasztania az utazást. Időközben Edwina még
világosabban közölte szándékait Rupert bácsival.
"Ne jöjjenek New Yorkba. Hazamegyünk San Fran-
ciscóba. Rengeteg elintéznivalónk van. Jól megle-
szünk otthon. Szívesen látjuk Rupert bácsiékat. Má-
jus elsejére otthon leszünk. Szeretettel üdvözöljük
149
mindkettőjüket. Edwina." Egyikük sem akart Angliá-
ba menni, hogy Liz nénivel és Rupert bácsival lakja-
nak együtt. Edwina egy pillanatig sem gondolt erre.
- Biztos, hogy nem jönnek utánunk San Francis-
cóba, és nem visznek el minket? - George kerekre
tágult szemmel nézett rá, és aggodalmán Edwina
kénytelen volt elmosolyodni.
- Szó sincs róla. Nem gyerekrablók ők, s jót akar-
nak. Egyszerűen arról van szó, hogy szerintem mi
jól megleszünk San Franciscóban. - Ez merész kije-
lentés volt, amit be is kellett bizonyítani, de Edwina
már eltökélte magát. Az újságot még az apja által jól
összeválogatott remek társaság szerkesztette, s az
évek folyamán apja ügyesen irányította a lapot.
Semmi ok nem volt rá, hogy megváltoztassák a dol-
gokat, annak ellenére, hogy Bert Winfield hiányzott
a lap éléről. Régebben gyakran mondogatta, hogy
észre se vennék, ha történne vele valami. Most iga-
zi próba előtt állottak, mivel Edwina nem akarta el-
adni az újságot. Szükség volt arra a jövedelemre,
amely - bár messze elmaradt olyan jövedelmező la-
poktól, mint a New York Times és a többi országos
napilap - még mindig gondtalan életet biztosított
számukra. S valóban szükségük is volt arra a pénz-
re, ha együtt akartak maradni San Franciscó-i há-
zukban. Edwina nem akarta, hogy Rupert, Liz vagy
bárki más eladassa velük a lapot, a házat vagy szü-
150
leik bármely más vagyontárgyát. Szeretett volna mi-
nél hamarabb otthon lenni, hogy elrendezze a dol-
gokat. Elhatározta, hogy hazamennek, de nem
tudta, hogy Rupert tervei szerint neki el kellene ad-
ni a házat és az újságot. Rupert nem akarta, hogy
a Winfield gyerekek visszamenjenek San Franciscó-
ba, vagy legalábbis nem hosszú időre. Rupert azon-
ban számításon kívül hagyta Edwinát s a lány azon
eltökélt szándékát, hogy együtt tartja a családot ott-
hon, San Franciscóban.
A következő hetet a Winfield gyerekek New York-
ban töltötték. Nagyokat sétáltak a parkban, újra el-
mentek az orvoshoz, aki megnyugtatta őket Teddy
állapotával és Fannie két fagyott ujjával kapcsolat-
ban. A Plazában ebédeltek, s újra bevásároltak, mert
George közölte Edwinával, hogy inkább meghal, de
nem veszi fel azt a zakót, amit nővére vett neki. Pi-
hentek és lassan összeszedték magukat, de éjsza-
kánként még mindig különös hallgatás borult rájuk;
mindegyik saját gondolataiba és félelmeibe merült,
s állandóan a szörnyű hajó járt az eszükben. Alexis-
nek még mindig rémálmai voltak, s most Edwina
ágyában aludt; Fannie a mellettük lévő ágyban,
Teddy pedig a gyerekágyban.
A búcsúestén a szobájukba hozatták a vacso-
rát, csendben beszélgettek és kártyáztak, s George
megnevettette őket, olyan ügyesen utánozta Rupert
151
bácsit.
- Igazságtalan vagy - korholta őt Edwina nevet-
ve. - A köszvényes öreg jót akar - Mégis, mókás je-
lenség volt, védtelen céltáblája George gonoszkodó
humorának. Csak Alexis nem nevetett velük, napok
óta nem is mosolygott, s ha lehet, még inkább befelé
fordult, így gyászolta szüleit.
- Nem akarok hazamenni - suttogta Edwinának
ezen az estén, ahogy átölelték egymást az ágyban, s
Edwina a többiek halk lélegzetét figyelte.
- Miért? - suttogta, de Alexis csak a fejét rázta, s a
szeme könnybe lábadt, miközben arcát Edwina
nyakához szorította. - Mitől félsz, édesem? Senki
nem bánthat téged... -Igazság szerint a Titanicon el-
szenvedett veszteség után őket már senki sem bánt-
hatta. Néha Edwina azt kívánta, bárcsak ő is elpusz-
tult volna; néha úgy érezte, képtelen tovább élni
Charles és szülei nélkül. Nagyon kevés ideje ma-
radt, hogy vőlegényére gondoljon, hogy gyászolja
őt, hogy gondolatai visszatérjenek boldog perceik-
hez. S mégis, ha emlékei rátörtek, minden szinte el-
viselhetetlenül fájdalmasnak tűnt. De tudta, hogy
erősnek kell lennie, mert a kicsiknek ő a támasza.
Csak rájuk gondolhatott, senki másra.
- Újra otthon leszel majd a szobádban, ahol nem
kell félned - súgta Alexisnak. - Iskolába járhatsz
majd a pajtásaiddal... - De Alexis hevesen rázta fe-
152
jét és keserves arccal nézett nővérére.
- Amikor hazamegyünk, a mama nem lesz ott. -
Mindnyájan tudták a szomorú tényt, s Edwina azt is
tudta, hogy a lelke mélyén még mint kisgyerek azt
remélte, hogy mégis ott lesznek, Charles társaságá-
ban, s kiderül, hogy az egész csupán kegyetlen tré-
fa, amely a valóságban nem történt meg. De Alexis
jobban tudta mindezt, s bölcsen megpróbált nem
szembenézni a valósággal, amely San Franciscóban
várt rájuk.
- Nem, nem lesz ott. De szívünkben örökre él
majd. Mindnyájan ott lesznek: a mama, a papa és
Charles is. S amikor hazamegyünk, talán még in-
kább úgy érezzük, hogy a mama velünk van. - A
California Streeten álló ház annyira hozzátartozott
anyjukhoz, keze munkája nyomán annyira ottho-
nossá vált, a kert pedig valósággal anyjuk varázslata
volt. - Nem akarod látni a rózsabokrokat a mama
titkos kertjében? - De Alexis csak fejét rázta és csön-
des kétségbeeséssel fonódtak karjai Edwina nyaká-
ra. - Ne félj, édesem... ne félj... én itt vagyok... és
mindig veled maradok... - Ahogyan magához szo-
rította a kislányt, Edwina tudta, hogy soha nem
hagyja el őket. Eszébe jutottak anyja szavai, amikor
arról beszélt, mennyire szereti őket. Ezzel a gondo-
lattal merült álomba Edwina, miközben húgát kar-
jában tartotta... Igen, anyja nagyon szerette őt... S
153
ugyanilyen szeretettel kell neki is szeretnie testvére-
it. S miközben álomba merült, eszébe jutott Charles
és apja, maga előtt látta anyja arcát és érezte, hogy
könny pereg szeméből a párnára, miközben szoro-
san magához ölelte Alexist.

8. fejezet
A Winfield gyerekek április huszonhatodikán,
egy viharos péntek reggelen utaztak el New York-
ból. Tizenegy nap telt el azóta, hogy a Titanic hul-
lámsírba süllyedt. A pályaudvarra a szálloda által
adott bérkocsi vitte ki őket, s a gépkocsivezető segí-
tett Edwinának feladni a csomagokat. Most már
elég szép számú csomagjuk volt, s csupán azokat
vitték magukkal, amelyeket New Yorkban vásárol-
tak maguknak. A jóakaróktól kapott játékokat és
ajándékokat már korábban becsomagolták és vona-
ton előreküldték. Most már csak haza kellett menni-
ük, hogy megkezdjék árva életüket. A kicsik életé-
ben ez alig jelentett változást, de Phillip nyomasztó
felelősséget érzett mindnyájukért. Egy alig tizenhét
esztendős fiú számára ez félelmetes teher volt.
George is érezte a változást. Edwinával már nem
mert olyan bátran szembeszállni, mint korábban;
Edwina szigorúbb volt hozzá, mint szülei voltak, de
ő is sajnálta nővérét. Rengeteg dolga volt most,
hogy neki kellett gondoskodnia a kicsikről. Valame-
154
lyiküket mindig a karján hordta. Fannie örökké sírt,
Teddyt minduntalan tisztába kellett tenni vagy ölben
kellett cipelni. Alexis vagy a szoknyájába kapaszko-
dott, vagy valamelyik sarokban, esetleg a függöny
mögött bújt meg, ha emberek jöttek a házba. Úgy
tűnt, hogy Edwinának polipkarokat kellene növesz-
tenie, s bár George még mindig szerette a mókát,
nővére rovására többé nem mert tréfálkozni.
Tulajdonképpen a két fiú igazán aranyos volt,
amint segédkezett Edwinának a felszállásnál és a ki-
csik elhelyezésénél. A kocsiban két szomszédos fül-
két foglaltak le, s miután három napig matracokon
aludtak a Carpathia padlóján, Edwina tudta, hogy
senki nem panaszkodik majd az elszállásolásra. Bol-
dogok voltak, hogy nincsenek veszélyben és nem
fáznak, hogy hazafelé tartanak. Amikor a vonat las-
san kigördült a pályaudvarról, Edwinát szinte ro-
hamszerűen érte a megkönnyebbülés. Újra hazatér-
nek, az ismerős helyre, ahol biztonságban lesznek,
és, legalábbis Edwina úgy remélte, többé nem törté-
nik velük semmi borzalmas. Edwina különösen
érezte magát. Időnként annyira elfoglalta őt a gye-
rekekről való gondoskodás, hogy a gondolkodásra
vagy emlékezésre sem maradt ideje. Máskor, például
éjszakánként, Alexis mellett csakis Charlesra tudott
gondolni, utolsó csókjaira, kezének érintésére... az
utolsó táncra... és arra, hogy milyen lelki nyuga-
155
lommal állott a Titanic fedélzetén, amikor utoljára
látta. Nagyvonalú, jószívű fiatalember volt, s Edwi-
na tudta, hogy csodálatos férj vált volna belőle. De
most már mindegy. Mégis, önkínzó gondolatai újra
és újra visszatértek hozzá, s a vonaton is a kerekek az
ő nevét kattogták... Charles... Charles... Charles...
szeretlek... szeretlek... szeretlek... Legszívesebben
felsikoltott volna ettől, szinte hallotta Charles hívó
hangját. Végül behunyta a szemét, hogy kirekessze
magából a sötétben olyan valószerűen felbukkanó
arcot. Tudta, hogy soha nem felejti el. Irigyelte szü-
leit, akik az utolsó pillanatig együtt maradtak. Néha
azt kívánta, bárcsak ő is elmerült volna a hullámok-
ba Charlesszal együtt, de ilyenkor tudatos erőfeszí-
téssel visszaterelte gondolatait testvéreihez.
Miközben átszelték az Egyesült Államokat, Edwi-
na és a gyerekek elolvasták az újságokat, amelyek
a Titanicról szóló hírekkel voltak tele. Folytatódott
a szenátusi albizottság meghallgatása. Edwina még
New Yorkban megjelent előttük rövid időre. Érzé-
keny és fájdalmas meghallgatás volt, de kötelessé-
gének érezte, hogy megjelenjék. A bizottság eddigi
megállapítása szerint a Titanic katasztrófáját a hajó
jobb oldalán keletkezett száz méter hosszú lék okoz-
ta. Most már tulajdonképpen mindegy volt, de úgy
látszott, az emberek mindenáron okot keresnek,
mintha ez helyreállítaná lelkük nyugalmát, de
156
Edwina tudta, hogy ez lehetetlen. Még ennél is fon-
tosabb, hogy az embereket felháborította a sok ha-
lott, s az a tény, hogy a mentőcsónakokban az uta-
sok alig felét lehetett volna elhelyezni. A bizottság
érdeklődött, hogyan viselkedtek a hajó tisztjei és
Edwina szerint milyen volt az utasok magatartása a
mentőcsónakokban. Általános felháborodást oko-
zott, hogy korábban nem tartottak mentési gyakor-
latot, s hogy a legénység tagjai sem tudták, melyik
mentőcsónakhoz tartoznak. A legszomorúbb az
volt, hogy a mentőcsónakokat félig üresen bocsátot-
ták vízre, s azok utasai később, a hajó elsüllyedése
után, senkit nem vettek fel a csónakba, mert attól
féltek, hogy felborul. Az egész eset úgy vonult be a
történelembe, mint párját ritkító, torokszorító tragé-
dia. A meghallgatás után Edwina lelkileg üresnek és
elhagyatottnak érezte magát, mintha a bizottság
előtt a megjelenés valamit is megváltoztathatott vol-
na, pedig nem az történt. A szerettei meghaltak, s
ezen semmi nem tudott változtatni. Sőt még fájdal-
masabbnak tűnt, hogy beszélnie kellett róla. Ezt csak
fokozta, amikor a vonaton azt olvasta az újságban,
hogy háromszázhuszonnyolc holttestet halásztak ki
a tengerből, de Edwina már New Yorkban tudta,
hogy Charles és szülei nem voltak közöttük.
Megható részvéttáviratot kapott Londonból, Fi-
tzgeraldéktól, amelyben biztosították őt, hogy szí-
157
vükben mindig leányuknak tekintik. Valamiért erről
a számára készülő gyönyörű menyasszonyi fátyol
jutott eszébe, amelyet Lady Fitzgerald hozott volna
magával augusztusban. Vajon mi lesz vele? Ki viseli
majd? De miért érdekli ez őt? Nem volna szabad
gyászolnia ezeket az apróságokat, vagy ilyen dolgok-
kal törődnie, mondta magának. A menyasszonyi fá-
tyol már nem érdekes. Éjszaka a kocsiban ébren fe-
küdt, s megpróbált mindenre gondolni, miközben
kinézett az ablakon. A kesztyűt, amelyet Charles az
utolsó pillanatban utánadobott a hajóról, hogy ne
fázzék a keze, még mindig bőröndjében őrizte, de
képtelen volt ránézni. Még a kesztyű látása is fájdal-
mat okozott. Mégis, némi vigasztalást nyújtott az a
tudat, hogy legalább a kesztyű megmaradt.
Ébren volt, amikor reggeli ötkor feltűntek a Sziklás-
hegység csúcsai, s a hajnal első rózsaszín sugarai meg
csillantak rajtuk. Ez volt utazásuk utolsó napja, s két
hét óta először Edwina valamelyest megkönnyeb-
bült. Eddig nem is volt ideje saját érzéseivel törődni,
s ez jól is volt így. Ezen a reggelen felébresztette a
gyerekeket és megmutatta nekik a hegyek vonulatát.
- Már otthon vagyunk? - kérdezte Fannie tágra
nyílt szemmel. Alig bírta kivárni, hogy hazaérjenek,
s többször elmondta Edwinának, hogy soha többé
nem megy el otthonról Azt is mondta, hogy első
dolga lesz olyan csokoládétortát sütni, amilyet a ma-
158
ma szokott. Kate gyakran meglepte őket ilyen tortá-
val, s Edwina megígérte, hogy segít Fannie-nak
megsütni. George kijelentette, hogy nem megy visz-
sza az iskolába. Arról próbálta meggyőzni Edwinát,
hogy túlságosan megrázta őt a tragédia és legjobb
volna, ha egy darabig otthon maradna. Szerencsére
nővére átlátott a szitán. Szegény Phillip már most
aggódott az iskola miatt. Alig egy év múlva, apja
nyomdokait követve, a Harvardra készült. Leg-
alábbis úgy tervezte, de most szinte lehetetlen volt
tervezni. Az is lehet, gondolta magában Phillip, mi-
közben hazafelé gördült velük a vonat, hogy egyál-
talán nem megy egyetemre. Ugyanakkor bűntuda-
tot érzett, amiért nagy bajukban ezen jár az esze.
- Weenie - szólt Fannie, s ez a megszólítás mindig
megnevettette Edwinát.
- Igen, Frances? - Edwina megpróbált nagyon
udvarias lenni.
- Légy szíves, ne hívj Francesnek. - Fannie szem-
rehányóan nézett rá, majd így folytatta: - Most már
a mama szobájában alszol majd? - Magától értető-
dően nézett nővérére, de Edwina úgy érezte, mint-
ha mellbevágták volna.
- Azt hiszem, nem. - Nem tudott volna abban a
szobában aludni. Az nem az ő szobája volt. Szülei
szobájához neki nem lehetett semmi köze. - Ezután
is a saját szobámban alszom.
159
- De most már te vagy az anyukánk, ugye? - né-
zett rá tanácstalanul Fannie. Edwina látta, hogy
Phillip könnyes szemmel az ablak felé fordul.
- Nem, kicsim - rázta fejét Edwina. - Én mindig a
nővéretek maradok, úgy, mint eddig - tette hozzá
mosolyogva.
- Akkor ki lesz a mi anyukánk?
Mit mondjon erre? Hogyan magyarázza meg? Ez
a kérdés mindnyájuknak olyan fájdalmas volt, hogy
még George is elfordította fejét.
- A mama a mi anyukánk. S ez örökre így lesz. -
Úgy érezte, ezt kell mondania, s talán Fannie kivéte-
lével mindannyian megértették.
- De ő nincs itt, te pedig azt mondtad, hogy vi-
gyázol ránk. - Fannie szája sírásra görbült, de Edwi-
na megpróbálta megvigasztalni.
- Ez így is lesz. - Ölébe vette a kislányt, s Alexisre
pillantott, aki az ülés sarkában kuporgott, tekintetét
a kocsi padlójára szögezve. Láthatóan nem akarta
hallani, amiről beszélnek. - Megpróbálok mindent
megtenni, amit a mama megtett. Mégis, ő az anyu-
kánk. Én nem lehetek a mama, akárhogy igyekszem
is. - S Edwina nem is akart anyja helyébe lépni.
- Ja úgy. - Fannie végül megnyugodva bólintott,
de még valami eszébe jutott, mielőtt hazaértek. -
Akkor alhatsz az én ágyamban? - De Edwina moso-
lyogva rázta fejét.
160
- Összedőlne alattam az ágyad, nem gondolod?
Én már felnőtt vagyok hozzá. - Néhány évvel ko-
rábban Edwinának csináltatták azt a szép kis ágyat.
- Mondok valamit: néha az ágyamba bújhatsz. Eh-
hez mit szólsz? - Látta, hogy Alexis szomorúan néz
rá, mert bántotta őt, hogy megint anyja távozásáról
van szó. - Te is, Alexis. Néha ott alhatsz majd az
ágyamban.
- És velem mi lesz? - kérdezte George évődve,
majd megcsavarta Fannie orrát, Alexisnek pedig
egy cukorkát dobott. Edwina többször észrevette,
mennyire megváltozott George az utolsó két hét-
ben, mennyire megtört. Mindnyájukat szorongással
töltötte el a hazatérés. Otthon lenni, s tudni, hogy
szüleik már soha nem térnek haza, mindez nagyon
fájdalmasnak ígérkezett.
Az utolsó estén a vonaton mindnyájan erre gon-
doltak, s késő éjszakáig csendben, de ébren feküd-
tek a kocsiban. Edwina alig két órát aludt, amikor
reggel hat órakor felkelt, megmosta arcát és felvette
egyik legszebb fekete ruháját. A menetrend szerint
nem sokkal reggel nyolc óra után kellett megérkez-
niük, s jóllehet Edwinát szorongással töltötte el a
hazatérés, az ismerős táj némileg megvigasztalta.
Felébresztette a kicsiket és átment a szomszéd fülké-
be, ahol Phillip és George aludt. Hét órakor átmen-
tek az étkezőkocsiba reggelizni. - A fiúk bőségesen
161
reggeliztek, Alexis pedig eljátszott egy tükörtojással,
miközben Edwina felvágta az ételt Teddynek és
Fannie-nak. Amikor befejezték a reggelit és vissza-
mentek a fülkébe, Edwina megmosta a kicsik arcát,
s rendbehozta ruhájukat. Közben a vonat lassan be-
gördült a pályaudvarra. Edwina ügyelt arra, hogy
mindannyian szép új ruhájukban legyenek, hajuk
fényes és tiszta volt, Fannie és Alexis szalagját pedig
gondosan megkötötte. Nem tudta, ki várja őket a
pályaudvaron, de biztos volt benne, hogy alaposan
megnézik majd őket, s a riporterek apja újságjától
talán fotókat is csinálnak róluk. Azt akarta, hogy a
gyerekek ne hozzanak szégyent apjukra. Úgy érez-
te, hogy ezzel tartozik szüleinek. Érezte, hogy a ke-
rekek fékeznek, majd megállnak. Mély lélegzetet
vett, majd a többiekre pillantott. Senki nem szólt, de
mindenki érezte a hazatérés keserű-édes élményét.
Újra itthon voltak, de bennük minden megválto-
zott. Árvák lettek, de sokkal közelebb kerültek egy-
máshoz.

9. fejezet
Már virágba borultak a fák és a mezők, amikor a
kora májusi napfényben Edwina kilépett a gyere-
kekkel a kocsiból. A lelke mélyén azt remélte, hogy
minden olyan lesz, mint amikor elmentek, de téve-
dett. Akárcsak egész életük, a táj is hirtelen megvál-
162
tozott. Amikor elment, boldog, gondtalan lány volt,
testvérei és szülei társaságában. Velük volt Charles,
s egész úton beszélgettek. Arról, hogy mit akarnak,
mit remélnek, mit szeretnek olvasni, tenni és gon-
dolni, sőt arról is, hogy hány gyereket akarnak. Most
minden megváltozott, de leginkább ő maga. Árva-
ként ért haza, s a vőlegényét gyászoló menyasz-
szonyként. Fekete ruha volt rajta, amelyben maga-
sabbnak, vékonyabbnak és sokkal öregebbnek lát-
szott. Azt az ünnepélyes fekete kalapot viselte a
fekete fátyollal, amelyet még New Yorkban vásárolt.
Amikor kilépett a vasúti kocsiból és körülnézett,
gyanúja igazolódott: mindenfelé rájuk várakozó új-
ságírókat látott. Az újságírók az apja újságjától jöt-
tek, de ott voltak a konkurens lapok munkatársai is,
s egy pillanatig úgy tűnt, hogy a fél város várja őket
a pályaudvaron. Amint rájuk pillantott, az egyik fo-
tós kilépett a tömegből s egy villanással lefotózta
Edwinát. Másnap Edwina képe újra a címlapon sze-
repelt, de Edwina elfordult a fotóstól, és megpróbál-
ta nem észrevenni a bámészkodó tömeget és a fotó-
sokat. Lesegítette a gyerekeket a kocsiról. Phillip
Alexist és Fannie-t vitte, Edwina pedig karjába vette
Teddyt, miközben George hordárt keresett. Itthon
voltak hát, s a kíváncsi tömeg ellenére biztonságban
érezték magukat. Mégis félelemmel gondoltak a ha-
zatérésre; tudták, milyen üresség vár otthon rájuk.
163
Amíg Edwina csomagjaikkal vesződött, egy férfi
vált ki a tömegből, akiben Edwina felismerte Ben
Jonest, apja jogtanácsosát és régi barátját, akivel hu-
szonöt évvel korábban szobatársak voltak a Harvar-
don. Ben magas, kellemes mosolyú, ősz férfi volt,
Edwinát kislány kora óta ismerte. Most azonban
egy mélységesen szomorú fiatal nő állt előtte, aki
megpróbálta épségben hazahozni testvéreit. Köze-
lebb lépett hozzá, s az emberek némán utat nyitot-
tak neki.
- Szervusz, Edwina. - Két szomorú tekintet kap-
csolódott egymásba. - Fogadd részvétemet. - Ben
szinte elhadarta a szavakat, mert attól félt, hogy el-
sírja magát. Bert Winfield legjobb barátja volt, s
megdöbbentette az első hír, amelyet a Titanicról hal-
lott. Azonnal utánanézett a lapnál, de ők már meg-
kapták Edwina táviratát, amelyet a New York felé
tartó Carpathiáról küldött, tudták, hogy testvérei-
vel együtt életben van, de nincs velük a vőlegénye
és eltűntek szülei is. Ben akkor megsiratta barátját,
annak feleségét, de megrázta őt a gyermekek tragé-
diája is.
A gyerekek örültek, hogy látták. George úgy vi-
gyorgott, mint hetek óta még soha. Még Phillip is
megkönnyebbültnek látszott. Ben volt az első barát-
juk, akivel találkoztak azóta, hogy túlélték a kataszt-
rófát. Erről azonban egyikük sem akart beszélni, s
164
Ben megpróbálta távol tartani tőlük az újságírókat.
Társalgás közben George mindössze annyit mon-
dott: - Az úton hazafelé két új kártyatrükköt tanul-
tam. - De a gyerekek fáradtak, szomorúak és sápad-
tak voltak, s Ben azt is észrevette, hogy George sem
a régi, bár hősiesen megpróbált tréfálkozni.
- Otthon majd mutasd meg ezeket a trükköket.
Még mindig csalsz a kártyában? - kérdezte Ben, s
George-ból kipukkadt a nevetés. Ben körülnézett és
látta, hogy Alexis arca teljesen kifejezéstelen. Azt is
észrevette, milyen sápadtak és meggyötörtek a ki-
csik, s mennyire lefogyott Edwina az alatt a rövid
idő alatt, amíg távol volt otthonától. Valójában azóta
fogyott le, hogy elmenekült a Titanicról.
- A mama meghalt - közölte Fannie, miközben a
napfényben csomagjaikra vártak. Edwinát elhajított
téglaként vágták mellbe ezek a szavak.
- Tudom - mondta csendesen Ben, s mindnyájan
lélegzetvisszafojtva figyelték, hogyan folytatja majd
a kislány. - Nagyon szomorú voltam, mikor meg-
tudtam. - Edwinára pillantott; akinek arca sápadt
volt a fátyol mögött. Valójában mindnyájan nyúzot-
tak voltak. Túléltek egy rémálmot, s ez látszott is raj-
tuk. Ben őszinte szomorúsággal nézett rájuk. - Örü-
lök, hogy jól vagy Fannie. Mindnyájan aggódtunk
miattad.
A kislány elégedetten bólintott, s azután beszá-
165
molt saját élményeiről is.
- A Fagykirály beleharapott az ujjamba. - Meg-
mutatta két lefagyott ujját, s Ben ünnepélyesen és
hálásan bólintott, miután látta; hogy megmaradtak.
- Teddy nagyon köhögött, de már jól van:
Edwina a közlés hallatán elmosolyodott, azután
mindannyian beszálltak abba a kocsiba, amit Ben
apja újságjától hozott. Valamikor sokat kirándultak
ezzel a kocsival, s Ben a csomagokra is gondolt, bár
ebből kevés volt náluk. Ben nem tudhatta, hogy sok
csomaggal, vagy éppenséggel üres kézzel érnek
haza.
- Szép tőled, hogy elénk jöttél - mondta Edwina,
útban hazafelé.
Ben jól tudta, milyen fájdalmas lesz a megérke-
zés. Az 1906-os földrengés során ő is elvesztette fele-
ségét és fiát. Majdnem beleőrült, s azóta nem nő-
sült meg. Fia George-dzsal volna egyidős, s emiatt
George különösen a szívéhez nőtt.
Hazafelé Ben megpróbált beszélgetni velük, de a
többiek tűnődő hallgatással feleltek. Mindnyájan
ugyanarra gondoltak: üres lesz a ház szüleik nélkül.
S a valóság rosszabb volt, mint Edwina gondolta.
A virágok, amelyeket még anyja ültetett elutazásuk
előtt, teljesen kinyíltak már, s pompás színükkel
édes-keserű fogadtatásban részesítették őket.
- Gyertek, menjünk be. - Edwina halkan noszo-
166
gatta őket, miután sokáig ácsorogtak a küszöbön.
Mindnyájan ólomlábakon mozogtak, s Ben beszél-
getéssel próbálta megkönnyíteni számukra a hely-
zetet, de senki nem akart válaszolni. Némán belép-
tek a házba, s úgy néztek körül, mint egy idegen ott-
honban. Edwina érezte, hogy nem létező hangokra
figyel... anyja szoknyájának suhogására... karpere-
ceinek csörgésére. Hallani vélte apja hangját, amint
feljön a lépcsőn... De a házban néma csend volt, bár
Alexis is láthatóan figyelt valamire. Mindenki tudta,
hogy hiábavaló próbálkozás ez. A házban semmit
nem lehetett hallani. A feszültség szinte elviselhe-
tetlen volt, s Edwina úgy érezte, mintha várnának
valakire. Ekkor Teddy különös arckifejezéssel meg-
húzta ruhája ujját.
- És mama? - kérdezte, mintha tudta volna, hogy
elfogadható magyarázatot kap. Jóllehet ő is a hajón
látta anyját utoljára, kétéves eszével tudta, hogy
anyjának itt kellene lennie.
- A mama nincs itt, Teddy. - Edwina letérdelt a
kisgyerek mellé, hogy megmagyarázza neki.
- Elment?
- Igen. - Edwina levette kalapját, és az előszoba-
asztalra tette; kalap nélkül fiatalabbnak látszott. Fel-
állt, mert nem volt ereje a további magyarázathoz.
Csak fogta kisöccse kezét, és szomorúan a többiekre
nézett.
167
- Nem könnyű itthon lenni, ugye? - Hangja szin-
te harsánynak tűnt, s a két fiú bólintott, Alexis pedig
lassan felment a lépcsőn. Edwina tudta, hová indul,
és nem akarta megállítani. Alexis anyjuk szobáját
kereste fel, s talán igaza volt. Ott talán szembe tud
majd nézni a helyzetével. Phillip kérdően nézett
Edwinára, de ő a fejét rázta. - Hadd menjen... már
jól van... - Mindnyájan szomorúak voltak, de itt-
hon legalább nem kellett félniük.
A gépkocsivezető behozta szánalmasan kevés
csomagjukat, s megjelent Mrs. Barnes, az idős ház-
vezetőnő is. Kezét kikeményített fehér kötényébe
törölte. Kellemes asszonyság volt, imádta őket, s
most elfogta a zokogás, miközben magához ölelte
Edwinát és a gyerekeket. Nem lesz könnyű, állapí-
totta meg Edwina. Rengetegen jönnek majd, hogy
kifejezzék részvétüket és meghallgassák a fájdalmas
emlékeket. Már a gondolat is kimerítő volt.
Fél órával később Ben elment. Edwina kikísérte
őt, s Ben megkérte, szóljon neki, ha hivatalos dol-
gokról is beszélhetnek.
- Hamar kell válaszolnom? - kérdezte Edwina
aggodalmasan.
- Mihelyt lélekben elkészültél rá. - Ben halkan
beszélt, nehogy megijessze Edwinát vagy a gyere-
keket, de a többiek már hallótávolságon kívül vol-
tak. George éppen a szobáját készült feltúrni,
168
Phillip a postáját nézte át, és a könyveit rendezget-
te. A kis Fannie kiment a konyhába Mrs. Barnesszal,
mert süteményt ígértek neki. Teddy szorosan a nyo-
mában volt, de időnként hátrapillantott, mintha azt
remélte volna, hogy bármelyik pillanatban megpil-
lantja a mamát és a papát.
- Egy csomó dologban döntened kell - folytatta
Ben, még mindig az előszobában.
- Miről? - Most már tudnia kellett. Egy hete attól
tartott: mi lesz, ha nincs elég pénzük a megélhetés-
hez? Edwina ugyan szentül hitte, hogy van, de mi
lesz, ha még sincs?
- Döntened kell az újságról, a házról, apád né-
hány befektetéséről. Azt hiszem, azt is tudnod kell,
hogy a nagybátyád szerint az volna a legjobb, ha
mindent eladnál, és Angliába költöznétek. Erről
azonban majd később beszélhetünk. - Nem akarta
felzaklatni Edwinát, de annak arca hirtelen elpirult,
a szeme pedig haragtól csillogott.
- Mi köze van ehhez a nagybátyámnak? Talán ő a
gyámom? - Rémülten nézett, mert erre a lehetőség-
re eddig nem is gondolt, de Ben megnyugtatóan
rázta a fejét.
- Nem, édesanyád végakarata szerint nagynénéd
a gyámod. De csak 21 éves korodig.
- Hála Istennek! - mosolygott Edwina. Szóval
még három hétig. Azt még kibírom. - Ben is elmoso-
169
lyodott. Edwina okos lány volt, s valóságos szégyen,
hogy ilyen helyzetbe került. - El kell adnom a lapot?
- nézett újra aggódva Benre, aki fejét rázta.
- Lehet, hogy egyszer majd el akarod adni, de
most jó kezekben van, és biztosítja nektek a szüksé-
ges jövedelmet. Ha azonban Phillip néhány éven
belül nem akarja kipróbálni tehetségét a lapnál, ak-
kor valószínűleg el kell majd adni. Hacsak te nem
próbálkozol vele, Edwina. - Ezen mindketten elmo-
solyodtak. Semmi nem állott ennél távolabb Edwi-
nától.
- A jövő héten beszélhetünk erről, de a lényeget
már most megmondom: nem megyünk el innen, és
nem adok el semmit. A gyerekek kedvéért megpró-
bálok mindent megőrizni...
- Ez elég nagy felelősséget jelent.
- Lehet. - Edwina komoly arccal kísérte a férfit az
ajtóhoz. - De ez így van jól. Mindent elkövetek,
hogy megőrizzem a dolgokat abban az állapotban,
ahogyan apámék életében voltak. - Ben tudta, hogy
a lány komolyan gondolja ezt.
Csodálta őt ezért, de lelke mélyén kételkedett
benne, hogy sikerül-e megvalósítania elhatározását.
Öt gyereket felnevelni nem csekély feladat egy
húszéves lánynak. De azt is tudta, hogy Edwina
örökölte apja eszét és anyja meleg szívét és bátorsá-
gát, s hogy komolyan nekilát ennek a feladatnak.
170
Talán igaza van. Lehet, hogy sikerülni fog.
Amikor Ben elment, Edwina sóhajtva zárta be
mögötte az ajtót, és körülnézett. A házon látszott,
hogy hosszú ideig nem laktak benne. Hiányoztak a
vázákból a virágok, a szobákból a kellemes, friss illa-
tok, eltűntek a boldog hangok. Nem volt nyoma an-
nak, hogy az emberek törődnek itt a tárgyakkal, s
Edwina látta, hogy sok tennivalója lesz. Mindenek-
előtt azonban a gyerekekkel kellett törődnie. Hallot-
ta, hogy a két pici a konyhában játszik Mrs. Barnes-
szal, a második emeleten pedig Phillip és George
azon veszekedett, hogy melyiküké volt az a tenisz-
ütő, amelyet George a jelek szerint eltört. Alexis szo-
bájában nem volt senki. Könnyen kitalálhatta ennek
okát, s miután átment saját szobáján, lassan felment
a lépcsőn szülei egykori napos lakosztályába.
Már a lépcsőn haladás is fájdalmas volt neki; tud-
ta, hogy szülei nincsenek odafent. Lakosztályuk fül-
ledt, levegőtlen volt, mintha hónapok óta nem nyi-
tották volna ki az ablakokat. A nap azonban szépen
besütött, és az ablakból pompás kilátás nyílt San
Francisco keleti öblére.
- Alexis? - szólt halkan. Tudta, hogy a kislány itt
van. Érezte jelenlétét. - Kedvesem, hol vagy?...
Gyere le szépen. Úgy hiányzol nekünk. - De Alexis-
nek anyja és apja hiányzott, s Edwina tudta ezt.
Tudta, hogy odafent találja Alexist, s sajgó szívvel lé-
171
pett be anyja kellemes, rózsaszínű öltözőszobájába,
amelyben még keringtek régi parfümillatok, a kala-
pok rendben sorakoztak a polcon, s a cipők is szé-
pen sorba voltak állítva... a cipők, amelyeket már
soha nem visel anyjuk. Edwina megpróbált másfelé
nézni, szeme könnybe lábadt. Eredetileg nem akart
ide feljönni, de Alexis miatt kénytelen volt. - Lexie...
gyere elő, kicsim... gyere, menjünk le... - Körülötte
azonban csend volt, s csupán a boldog napsütés
táncolt rendületlenül a szobában. És anyja parfüm-
illata. - Alex... - Hangja elakadt, amikor megpillan-
totta a kislányt, aki ölében kedvenc babájával csen-
desen sírdogált anyja öltözőszekrényében. Szoro-
san fogta anyja szoknyáit, beszívta parfümillatát, s
ott ült árván a májusi napsütésben. Edwina lassan
közeledett hozzá, letérdelt mellé a padlóra, arcát két
kezébe fogta és megcsókolta; könnyei összekeve-
redtek a kislányéval.
- Tudod, mennyire szeretlek... talán nem annyi-
ra, mint ő... de itt vagyok, és vigyázok rád... bízzál
bennem, Alexis. - Hangja szinte elakadt, amikor az
anyja ruháiból áradó finom illat emlékezetébe és
szívébe hasított. Szinte elviselhetetlen volt most a
szoba. A hall túlsó oldalán látta apja öltönyeit az öl-
tözőszoba vállfáin. S életében először úgy érezte,
hogy sem Alexis, sem az ő számára nincs hely ebben
a lakosztályban.
172
- A mamát akarom - sírta el magát a kislány
Edwina karjában.
- Én is - mondta Edwina sírva, majd újra meg-
csókolta húgát, ahogy ott térdelt mellette. - De ő
már nincs, kicsim... elment... de én itt vagyok... és
megígérem, hogy soha nem hagylak el...
- De ő elhagyott... elment...
- Nem tehetett róla... így történt. - De ez nem
volt igaz, s Edwina már napok óta küzdött ezzel a
gondolattal. Azóta, hogy anyja nélkül eljöttek a
Titanicról. Miért nem jött velük a mentőcsónakban?
Vagy később, amikor azt hitte, hogy Alexis is a csó-
nakban van? Voltak még csónakok később is, vala-
melyikbe beszállhatott volna. De ő úgy döntött,
hogy férjével a hajón marad. Erről Phillip beszélt
neki. Hogy tehetett ilyent velük?... Alexisszel, Teddy-
vel... Fannie-val... a fiúkkal... s valahol a lelke mé-
lyén Edwina érezte, hogy emiatt neheztel anyjára.
Ezt azonban nem mondhatta meg Alexisnek. - Nem
tudom, miért, de így történt. Most nekünk egymás-
ra kell vigyázni. Mindnyájunknak hiányzik, de to-
vább kell élni. .. Ő is ezt akarná, ha élne. - Alexis so-
káig habozott, végül hagyta, hogy Edwina talpra ál-
lítsa, de még mindig bizonytalanul nézett rá anyja
öltözőszekrényéből.
- Nem akarok lemenni... - Edwina alig tudta ki-
vezetni őt a szobából, s szinte rémülten nézett kö-
173
rül. Mintha attól félne, hogy soha többé nem látja,
nem érintheti meg anyja ruháit, nem szívhatja be fi-
nom parfümje illatát.
- Nem maradhatunk itt tovább, Lexie. Ettől még
szomorúbbak leszünk. Tudjuk, hogy ő itt van, ve-
lünk van mindenütt... a szívünkben él. Mostantól
fogva úgy érzem, hogy mindig velem van, s te is
úgy érzel, ha rágondolsz. - Alexis még mindig habo-
zott, s Edwina gyengéden karjába vette és levitte sa-
ját szobájába. A kislány már nem látszott olyan ré-
mültnek vagy elhagyottnak. Végül itthon volt; itt-
hon, amelyre vágyott, s amitől annyira félt. Apjuk és
anyjuk örökre eltávozott, de él emlékük, mint a sok
virág a kertben. Edwina szó nélkül egy üveg parfü-
möt tett este Alexis öltözőasztalára. Anyja parfümje
volt, s ezután mindig megöntözte vele Alexis babá-
ját, Mrs. Thomast. Anyja távoli illatemléke volt; an-
nak az asszonynak az emléke, akit mindnyájan sze-
rettek, s aki a halált választotta férje oldalán.

10. fejezet
- Bánom is én, mit akarnak- nézett Edwina hara-
gosan Ben Jonesra. - Azért sem adom el a lapot.
- A nagybátyád nem így gondolja. Tegnap kap-
tam tőle egy levelet. Legalább hallgasd meg, mit ír.
Szerinte a lap lassan tönkremegy, ha nem családtag
vezeti. Meggyőződése, hogy Angliában van a helye-
174
tek. - Ben bocsánatkérően, de határozottan nézett
Edwinára, miközben ismertette vele nagybátyja vé-
leményét.
- Ez ostobaság. Egy idő múlva közülünk vezeti
majd valaki a lapot. Öt éven belül Phillip alkalmas
lesz erre a feladatra.
Ben sóhajtott. Tudta, mit akar Edwina, talán igaza
is van, de nagybátyja érveiben is van igazság.
- Egy huszonegy éves fiú nem tud lapot vezet-
ni. - Öt év múlva lesz Phillip huszonegy éves, s köz-
ben egy huszonegy éves lány kénytelen vállalni a
felelősséget öt gyerekért. Igazságtalan terhet jelen-
tett ez Edwina számára, s talán leegyszerűsítené a
dolgokat, ha átköltöznének Angliába.
- Pillanatnyilag kitűnő társaság vezeti a lapot, te
magad mondtad - erősködött Edwina. - S egyszer
majd Phillip veszi át az üzletet.
- S ha nem? Mi lesz akkor? - Ebben a pillanatban
a kérdés is abszurdnak tűnt Edwina számára.
- Ha arra kerül a sor, majd megoldom. De addig
is egyéb dolgom van. Törődni kell a gyerekekkel, vi-
szont az üzlettel kapcsolatban semmi ok az aggoda-
lomra. - Fáradtnak és idegesnek látszott, s rengeteg
dolgot meg kellett még tanulnia.
Apjának és anyjának is volt néhány részvénye és
kötvénye. Azután ott volt Dél-Kaliforniában az a kis
birtok. Elhatározta, hogy azt eladja, de megtartja
175
San Franciscó-i házukat. S ott volt a lap is. Ez az
egész olyan bonyolult volt, s a gyerekek még nem
tértek magukhoz. George elég nehezen tanult, s a
két testvér állandóan veszekedett. Phillip attól tar-
tott, hogy megbukik az érettségin, s így esténként
Edwina vele tanult. S a sok sírás... a könnyek éjsza-
kánként... s a szűnni nem akaró rémálmok. Edwina
úgy érezte, hogy körhintán ül, és nem tud leszállni.
Csak forog-forog körbe, másokkal törődik, új dol-
gokkal foglalkozik és különböző döntéseket hoz.
Számára, az ő érzései számára nem maradt hely, s
nem maradt hely Charles örökké fájó emlékének
sem... Vele már senki nem törődött, s úgy érezte, ez
mindig így lesz.
- Nem volna könnyebb, ha egy időre átmennétek
Angliába Hichamékhez? Hadd segítsenek nektek.
Edwina már a gondolatot is szörnyűnek találta.
- Nincs szükségem segítségre. Nagyon jól meg-
vagyunk.
- Tudom - vonult vissza Ben. - De igazságtalan a
sorstól, hogy egyedül vállald mindezért a felelőssé-
get, s ők segíteni akarnak.
Edwina azonban máshogy látta.
- Nem segíteni akarnak, hanem mindent elvenni
tőlünk. - Közben könny szökött a szemébe. - A há-
zunkat, a barátainkat, a gyerekek iskoláját, egész
életünket, nem érted? - Szomorúan nézett Benre. -
176
Nekünk csak ez maradt.
- Nem így van - rázta fejét csöndesen a férfi, s
megpróbált lélekben közel férkőzni Edwinához. -
Itt vagytok egymásnak.
Többé nem beszélt Hickhamékról, hanem átvet-
ték az üzleti ügyeket. Edwina eltökélt szándéka volt,
hogy mások véleményével nem törődve, egyedül
csinálja végig. Megőrzi a lapot öccseinek, a házat
pedig mindnyájuknak.
- Lehetséges ez, Ben? - Ez volt a végső kérdés, s
ezenkívül Edwinának olyan dolgokkal is kellett fog-
lalkoznia, amelyekre korábban nem is gondolt. Sze-
rencsére Ben mindenről pontosan tájékoztatta.
- Igen. Pillanatnyilag semmin nem kell változtat-
ni. Később lehet, hogy a lap veszteséges lesz, jelen-
leg azonban tisztességes jövedelmet biztosít nektek.
A ház pedig nem gond.
- Akkor megtartom mindkettőt. Mi van még? -
Edwina olykor bámulatosan tárgyilagos tudott len-
ni, s okossága szinte megdöbbentette a férfit. Talán
igaza van, hogy a régi mederben hagyja folyni a
dolgokat, pillanatnyilag ez volt a legértékesebb
ajándék, amit testvéreinek adhatott.
Végül századszor elmagyarázta ugyanazt Rupert
bácsinak is, aki ezúttal megértette őt. Valójában
megkönnyebbült. Eredetileg is Liz ragaszkodott ah-
hoz, hogy jöjjenek át Angliába. Rupert csupán köte-
177
lességét tette. Edwina értésére adta, milyen hálásak
az ajánlatért, de a gyerekek még nem tértek maguk-
hoz a szörnyű élményekből, s ugyanúgy érzett ő is.
Most arra volt szükségük, hogy összeszedjék magu-
kat az ismerős környezetben, közben boldog életet
éljenek. S bár szeretik Rupert bácsit és Liz nénit, pil-
lanatnyilag egyszerűen képtelenek elutazni. Vála-
szában Rupert megnyugtatta, hogy bármikor szíve-
sen látják őket, ha meggondolják magukat. Ezután
valóságos levélözön jött Liz nénitől, amelyben meg-
ígérte, hogy meglátogatja őket, mihelyt, Rupert bá-
csit magára hagyhatja. A levelek azonban Edwinát
mindig elszomorították, bár erről soha nem beszélt
öccseinek.
- Maradunk és kész - mondta végül Bennek. .
Az az igazság - nézett komolyan az íróasztalnál ülő
Benre abban az ügyvédi irodában, amelynek a férfi
egyik társtulajdonosa volt - úgy érzem, soha többé
nem merek hajóra szállni. Nincs fogalmad, mit él-
tünk át - tette hozzá halkan. Álmában még mindig
gyakran látta az éjszakai égnek meredő, víztől cse-
pegő hajócsavarokat, s tudta, hogy így volt a többi-
ekkel is. A világ minden kincséért sem kényszerí-
tette volna őket arra, hogy újból hajóra szálljanak,
bár Rupert bácsi jót akart nekik.
- Megértelek - mondta Ben csöndesen. Magában
pedig bámulta a leányt bátorságáért, hogy az egé-
178
szet egyedül vállalja. Úgy tűnt azonban, hogy a férfi
bámulatára mindent ügyesen megoldott.
Némelykor Ben eltűnődött, hogyan tud megbir-
kózni Edwina ennyi feladattal. A lány azonban eltö-
kélte, hogy mindent ott folytat, ahol szülei abba-
hagyták, s Ben őszintén csodálta őt ezért. Az ő kora-
beli lányok állandóan elveszett vőlegényüket
siratták volna. Nem úgy Edwina, aki erejét megfe-
szítve próbált tovább élni, soha nem panaszkodott,
csak a tekintetében ült bánat, amely a férfit mindig
meghatotta.
- Ne haragudj, hogy szóba hozom - mondta egy
alkalommal - de levelet kaptam a hajótársaságtól.
Tudni akarják, kérsz-e kártérítést szüleid haláláért.
Mondd meg, mit válaszoljak nekik. Talán jogos is
volna valami kártérítés, mert apád elvesztése után
minden költséget neked kellett vállalni, ugyanakkor
azonban semmi pénz nem tudja feltámasztani őket.
Nem szívesen beszélek erről, de tudnom kell, mi a
szándékod. Mindent megteszek, amit kérsz, Edwi-
na... - Hangja elcsuklott, amikor tekintetük találko-
zott. Edwina szép lány volt, s a férfi napról napra
jobban szerette. A sorscsapások felnőtté tették a
lányt, többé már nem volt gyerek. Egy bájos, fiatal
nő állott előtte.
- Hagyjuk az egészet - mondta Edwina halkan,
és elfordult a férfitől. Miközben lassan az ablakhoz
179
lépett, újra eszébe jutottak a tragédia órái és az, ho-
gyan lehetne mindezt megfizetni. Eszébe jutott
Alexis, akit majdnem elveszítettek, a kis Teddy, aki
hajszál híján majdnem megfagyott s Fannie a két kis
merev ujjával... és a szülei... és Charles... a rémület
és a bánat.. . a menyasszonyi fátyol, amelyet már so-
hasem viselhet... Charles kesztyűje, amelyet egy kis
bőrtokban őrzött a fiókjában. Már szinte az öbölre is
alig bírt ránézni, s rosszul lett, amikor hajót látott...
Hogyan lehet ezt megfizetni, mennyit ér egy elve-
szett anya?... Egy elveszett apa?... Egy elveszett
férj... Egy tönkretett élet?... - A világ minden pén-
zével sem tudnák megváltani mindazt, amit elvesz-
tettünk.
Ben az íróasztal mögött szomorúan bólintott.
- Úgy látom, a többiek is így gondolják. Astorék,
Widenerék, Strausék, senki nem pereli őket. Azt hi-
szem, egyesek kártérítést kérnek az elveszett cso-
magokért. Azt én is megtehetem, ha kívánod. Mind-
össze kártérítési igényt kell benyújtani. - De Edwina
megint csak a fejét rázta, azután visszaült az íróasz-
talhoz. Közben arra gondolt, vajon elfelejtik-e min-
dezt valaha, vajon életük csak megközelítőleg is ha-
sonlít-e majd ahhoz, amilyen a Titanic előtt volt.
- Mikor lesz már vége, Ben? - kérdezte szomorú-
an. - Amikor már nem gondolunk rá szüntelenül,
miközben úgy teszünk, mintha máson járna az
180
eszünk? Amikor Alexis már nem oson fel a lépcsőn,
hogy megsimogassa a mama bundáját, szatén
hálóingét... Amikor Phillip felszabadul az egész vi-
lág terhe alól... s a kis Teddy már nem keresi a
mamát?... - Könnyek peregtek a lány arcán, miköz-
ben a férfi kijött az íróasztal mögül, és egyik karjával
átölelte. Edwina úgy nézett rá, mintha elvesztett ap-
ját látná, arcát a férfi mellének szorította. - Mikor
lesz, hogy nem látom őket, ahányszor behunyom a
szemem? Amikor már nem hiszem, hogy Charles
egyszer csak meglátogat Angliából? Ó, istenem...
- A férfi sokáig tartotta átölelve, s szerette volna
megvigasztalni. Végül Edwina kibontakozott az öle-
lésből és elővette zsebkendőjét, hogy kifújja orrát,
de a zsebkendő is egykor anyjáé volt, s a férfi bármit
mondott volna, nem tehette volna jóvá szenvedése-
iket s megtört érzéseiket.
- Bízd az időre, Edwina. Hiszen alig két hónap
telt el azóta. A lány sóhajtott, és egyetértően bólin-
tott.
- Ne haragudj - mosolygott szomorúan a férfire.
Felállt és arcon csókolta, majd szórakozottan meg-
igazította kalapját. Azt a kalapot még anyja vette
Párizsban. A férfi kikísérte őt és látta, amint lemegy
a lépcsőn a kocsihoz. Mielőtt elindultak, Edwina
visszaintett neki, s a férfi akaratlanul is arra gondolt:
milyen remek lány. Azután kijavította önmagát:
181
Edwina már nem lány, hanem csodálatos fiatal
hölgy.

11. fejezet
A nyár sok pihenéssel telt el, állandó együttlét-
ben, az élet apró-cseprő dolgai között. Júliusban -
éppúgy, mint más nyarakon szüleik életében - Ed-
wina elvitte őket a tóhoz, ahol apjuk egyik barátjá-
tól kölcsönbe kapott kempingházban laktak. A nya-
rak egy részét korábban is a Tahoe-tónál töltötték, s
Edwina azt akarta, hogy életük lehetőleg ne változ-
zék. A fiúk horgásztak és hegyet másztak, s a család
egyszerű, csinos faházakban lakott. Esténként Ed-
wina vacsorát készített, s miközben Phillip és
George a hegyeket járta, ő lement a tóra Teddyvel és
a lányokkal. Ez kellemes élet volt, s érezték, hogy
mindnyájan kezdenek magukhoz térni. Éppen erre
volt szükségük, s már ő sem látta azokat a szorongó,
zaklatott álmokat arról a szörnyű áprilisi éjszakáról.
Esténként az ágyában átgondolta a nap eseményeit,
s olykor már felidézte azt is, hogy az előző nyáron
Charles társaságában volt itt. Gondolatai mindig
visszatértek Charleshoz, s az emlékek gyengéd, fáj-
dalmas érzéseket ébresztettek benne.
Azelőtt minden más volt. Apja vezetésével a fiúk
remek kalandokat éltek át, Edwina pedig nagyokat
sétált anyjával a tó körül, s egész csokrokat szedtek
182
vadvirágokból. Az életről és a férfiakról beszélget-
tek, arról, hogy milyen érzés feleségnek és anyának
lenni. Itt vallotta meg először anyjának, milyen sze-
relmes Charlesba. Akkor már ország-világ tudta ezt,
s George kegyetlenül ki is csúfolta miatta, de Edwina
nem törődött vele. Kész volt bevallani érzelmeit az
egész világnak. S milyen boldog volt, amikor Charles
lejött hozzájuk San Franciscóból! Apró ajándékokat
hozott a lányoknak, George-nak új biciklit, Phillip-
nek pedig egy csomó szép kötésű könyvet. Minden-
ki örült a dolgoknak, ő és Charles pedig nagyokat
sétáltak az erdőben. Újra eszébe jutott mindez, alig
tudta visszafojtani könnyeit, miközben igyekezett
minden erőfeszítéssel a mára gondolni. Egészében
véve lélekpróbáló nyár volt Edwina számára, aki
igyekezett pótolni anyjukat, s néha érezte, mennyi-
re elmarad anyja példája mögött. Segített Alexisnek
úszni tanulni, közben figyelte Fannie-t, aki a tópar-
ton babáival játszott. A kis Teddy már mindenhová
követte őt, s Phillip órákig mesélt neki arról, hogy a
Harvardra készül. Ő volt mindenük: anyjuk, apjuk,
barátjuk, gyámolítójuk, tanítójuk és tanácsadójuk.
Már egy hete a tónál voltak, amikor váratlanul
megérkezett Ben a városból. S mint a korábbi évek-
ben, most is mindenki kapott ajándékot; Edwiná-
nak új könyveket hozott. Kellemes, mókás társ volt;
a gyerekek úgy tekintettek rá mint szeretett nagybá-
183
csira, és boldogok voltak, hogy ott van.
Még Alexis is boldog nevetéssel szaladt elébe.
Szőke fürtjei repdestek. Éppen akkor jött fel a tóról
Edwinával, még egyikük lábán sem volt szandál.
Alexis olyan volt, mint egy kiscsikó, Teddy pedig,
nővére karjaiban, kis medvebocsnak látszott. Ben-
nek szinte könny szökött a szemébe, ahogy nézte
őket. Arra gondolt, mennyire szerette őket elvesz-
tett fia is, s számára is milyen sokat jelentett a család.
Ahányszor látta ezeket a gyerekeket, mindig saját
fájdalma jutott eszébe.
- De jól néztek ki! - mosolygott szélesen, miköz-
ben Edwina letette Teddyt, aki viháncolva futott
Alexis után.
Edwina boldog mosollyal fésülte hátra fényes, fe-
kete hajának fürtjeit.
- A gyerekek éppen hancúroznak.
- Úgy látom, neked is jót tesz a kempingezés -
Ben örömmel látta, hogy Edwina egészséges, nyu-
godt és napbarnított. Mielőtt bármit is mondhatott
volna, a gyerekek körülrajzották.
Órákig együtt játszottak, s este Ben és Edwina
csendesen ült az alkonyatban.
- Csodálatos, hogy újra itt vagyunk. - Edwina
nem mondta, hogy mindez a szüleire emlékezteti őt,
de Ben magától is tudta. Mégis, Edwina olyan dolgo-
kat is elmondott neki, amiről senki másnak nem
184
szólt. Tudta, milyen közel állt a férfi szüleihez. Furcsa
volt most azokon a helyeken járni, ahol azelőtt szü-
leivel együtt fordult meg. Mintha szüntelenül arra
várna, hogy megpillantsa őket, de amint sorra jár-
tak kedvenc helyeiken, lassan megértette, akárcsak
a többiek, hogy örökre elmentek. Ugyanezt érezte,
ha Charlesra gondolt. Alig tudta elhinni, hogy többé
már nem jön át Angliából, hogy nem csupán rövid
időre utazott haza, s hogy hamarosan újra itt lesz.
Megértette, hogy egyiküket sem látja többé, mind-
nyájan örökre elköltöztek. De tudta, hogy ő és a
gyerekek majd szeretteik emlékével élnek tovább, s
hosszú idő óta először mókáznak, és feloldódik ben-
nük a feszültség. Amint ott ült a hegyek között az al-
konyatban, váratlanul szüleiről kezdett mesélni
Bennek. Néha már nevetett is, ha eszébe jutott vala-
melyik nyári kalandjuk. S Ben is nevetett, amikor
Edwina felidézte, hogy egyszer hatalmas medve-
bőrbe bújt, és halálra rémítette mindnyájukat, szü-
leivel együtt, amikor becammogott a kunyhóba.
Felidézték az eldugott patakoknál lezajlott hor-
gászkirándulásokat, s emlegették, hogy egész napo-
kat töltöttek a tavon parányi bérelt csónakjukkal.
Mindenféle csacsiság eszébe jutott, közös élmények
és emlékek. S hónapok óta először az emlékek nem
fájdalmat okoztak, hanem megnyugvást. Ben társa-
ságában Edwina is tudott már nevetni; szülei le-
185
szálltak a fenséges magasból, s újra emberi lények
lettek. S miközben késő estig kuncogtak, Edwina rá-
döbbent, hogy ezeket az emlékeket a gyerekekkel is
meg kell osztania.
- Remekül bánsz velük - mondta Ben, s ettől
Edwina meghatódott. Néha elfogta a kétely, hogy
tudja-e pótolni szüleit.
- Igyekszem - sóhajtotta, de Alexis még min-
dig félénk volt, Phillip pedig csüggedt, s időnként
a két kicsit rémálmok gyötörték. - Nem mindig
könnyű.
- A gyereknevelés soha nem könnyű, de csodála-
tos feladat. - Végül összeszedte bátorságát és ki-
mondta, ami hónapok óta szívét nyomta. - De töb-
bet kellene emberek között lenned, ahogy szüleid
tették. Az ő életük nem merült ki abban, hogy tite-
ket neveltek. Sokat utaztak, összejártak barátaikkal.
Édesanyád rengeteg, házon kívüli elfoglaltságot ta-
lált magának, apádat pedig lekötötte az újság.
- Azt akarod mondani, hogy menjek el dolgoz-
ni? - mosolygott gyengéden kötekedve a lány. Ben a
fejét rázta. Bár jóképű férfi volt, Edwina mindig úgy
tekintett rá mint apja barátjára és fogadott nagy-
bátyjára.
- Nem, de szerintem többet kellene emberek kö-
zött lenned, barátokkal találkoznod. - Amikor jegy-
ben járt Charlesszal, szinte állandó társadalmi életet
186
éltek. Ben kedvtelve nézegette őt, amikor szüleinél
vacsorázott, amint csillogó szemmel, szép ruhában
Charles karján elment valahová. Ez járt neki az élet-
től, nem szabad, hogy remeteként vagy özvegy
anyaként elzárja magát a világtól. Még előtte volt az
egész élet; talán más, mint amilyennek korábban hit-
te, de mindenképpen sok-sok év várt még rá. - Ho-
vá lettek azok az összejövetelek, ahová... jártatok? -
Nem merte kiejteni Charles nevét, mert félt, hogy
fájdalmat okoz a lánynak. Edwina lesütött szemmel
válaszolt.
- Annak nincs itt az ideje. - Korai volt még, s
egyébként is a társasági élet Charlesra emlékeztette
volna, s hiányát nehéz lett volna elviselni. Nem
akart többé társaságba járni, e pillanatban úgy érez-
te. Egyébként is, hívta fel Ben figyelmét, még min-
dig gyászolja szüleit. Még mindig feketében járt, a
gyerekek nélkül sehova nem kívánkozott.
- Edwina - Ben hangja határozott volt - embe-
rek közé kell menned.
- Majd egyszer - Tekintete azonban nem volt
meggyőző, s Ben csak remélte, hogy ez hamar bekö-
vetkezik. Huszonegy éves létére Edwina egy öreg-
asszony életét élte. Utolsó születésnapja szinte ész-
revétlenül telt el, eltekintve attól, hogy immár tör-
vény szerint is nagykorú lett, és aláírhatta a
hivatalos iratokat.
187
Éjszakára Ben a fiúk kabinjában maradt, akik na-
gyon élvezték társaságát. Hajnali öt órakor horgász-
ni vitte őket, s amikor diadalmasan s halszagúan
megérkeztek, Edwina már a reggelit készítette. Ma-
gukkal hozták Sheilaght, az új ír leányt, aki aranyos
volt, de még senki nem szokta meg igazán. Mind-
nyájuknak hiányzott Oona. De Sheilagh belopta
magát a horgászok szívébe, mert megtisztította a
halat, amelyet Edwina zsörtölődve tálalt fel reggeli-
re. Ettől eltekintve mindenki őszintén bámulta őket,
hogy ezúttal kifogások helyett zsákmánnyal tértek
haza.
Néhány boldog napot töltöttek el Bennel, s mind-
annyian elszomorodtak, amikor mennie kellett.
Ebéd után elköszönt, s Edwina hirtelen rájött, hogy
a fiúkat már az ebéd alatt sem látta. Azt mondták,
sétálnak egyet, s azután úsznak a tóban. Miközben
Edwina Bennel beszélgetett, Phillip robbant be a kis
házba.
- Tudjátok, mit csinált ez a nyomorult? - kiabálta
a dühtől elfulladva. Látszott, hogy iszonyúan mér-
ges és rémült is. Edwina szíve hevesen dobogni kez-
dett, nem tudta, mi történhetett. - Amíg aludtam a
horgászhely mellett, odafent a pataknál, szó nélkül
otthagyott... Amikor felébredtem, a vízben lebegett
a cipője, kalapja és az inge... Botokkal próbáltam
mindenfelé keresni... egész a fenékig lemerültem...
188
- Közben Edwina észrevette, hogy Phillip karjai
összevissza vannak karcolva, a ruhája vizes és sza-
kadt, a keze sáros, körmei letöredeztek. - Azt hit-
tem, megfulladt, érted? - kiabálta Phillip a félelem-
től és a dühtől szinte sírva. Azt hittem... - Elfordult,
hogy ne lássák sírását, s egész testében remegve
rontott George-ra, aki megjelent a tisztáson. Phillip
hatalmas pofont kevert le neki, megragadta a vállát
és alaposan megrázta. - Ne merd ezt még egyszer
megtenni... Legközelebb szólj, ha elmégy! - kiabál-
ta, s mindnyájan látták, hogy George is könnyeivel
küszködik, miközben visszalöki bátyját.
- Szóltam volna, ha nem alszol! Folyton alszol
vagy olvasol. Azt se tudod, hogyan kell horgászni! -
Hirtelen ez a sértés jutott eszébe, de Phillip csak
rázta őt.
- Tudod, mit mondott tavaly a papa! Senki nem
mehet úgy el, hogy nem szól, hová megy. Megértet-
ted? - De most többről volt szó: összekeveredett
bennük a szüleik elvesztése fölött érzett fájdalom és
az a tény, hogy már csak egymásra számíthatnak.
De George nem hagyta magát.
- Nem vagyok köteles semmit megmondani ne-
ked! Nem vagy az apám!
- Most már nekem kell szólnod! - lett Phillip egy-
re dühösebb, de George-ban is fortyogott a méreg.
Nekirontott bátyjának, de Phillip félreugrott.
189
- Nem szólok senkinek - üvöltötte George, mi-
közben szeméből patakzottak a könnyek. - Te nem
a papa vagy, és nem is leszel soha, és gyűlöllek! -
Mindketten sírtak, s végül Ben lépett közbe. Csön-
desen szétválasztotta a veszekedőket, s közben
Edwina arcán is csorogtak a könnyek. Sajogva nézte
öccsei veszekedését.
- Jól van, Phillip, elég legyen! - Gyengéden meg-
fogta George-ot és elvezette. Miközben öccséből
még szinte fröcskölt a düh, Phillip lassan lehiggadt.
Haragosan nézett Edwinára, bement a kunyhóba,
és bevágta maga mögött az ajtót. Odabent az ágyra
dobta magát, és zokogni kezdett. Eszébe jutott,
mennyire félt George halálától, és mélységesen hi-
ányzott neki apjuk.
Ez az eset megmutatta, milyen törékenyek még,
s milyen feszültséget okozott a fiúknak apjuk el-
vesztése. Végül megnyugodtak, Ben elköszönt tő-
lük, és még egyszer búcsút vett Edwinától. Ez az
eset is arra emlékeztette őt, amire már korábban is
gondolt, hogy Edwina egyedül túlságosan nagy ter-
het vállal, s egy pillanatig arra gondolt, talán jobb
lett volna rávenni, hogy költözzenek át Angliába.
Ám Edwina pillantása meggyőzte arról, hogy örök-
re meggyűlölte volna őt. Erre volt szüksége: a csa-
ládjára, az ismerős helyekre, bár jól tudta, hogy nem
könnyű.
190
- Már rendben vannak - nyugtatta meg Bent. -
Jó, hogy Phillip kiadta a mérgét, s nem árt, ha
George megtanulja, hogy nem marháskodhat örök-
ké. Legközelebb meggondolja, mielőtt ilyet tesz.
- S veled mi lesz? - kérdezte Ben. Vajon hogy bir-
kózik meg ezzel a családdal? Két rakoncátlan fiú és,
három egészen kicsi gyerek. S az igazság az volt,
hogy Edwina senkire nem számíthatott. Ugyanak-
kor a férfi kénytelen volt elismerni, hogy Edwina
nem törődik a nehézségekkel.
- Szeretem ezt az egészet - mondta nyugodtan,
s Ben tudta, hogy komolyan gondolja. - Szeretem
őket.
- Én is, mégis aggódom miattuk. Ha bármire
szükséged van, csak szólj, s azonnal jövök. - Edwi-
na hálásan arcon csókolta, a férfi pedig hosszan né-
zett rá, amint integetett neki, majd lassan elhajtott
az állomás felé.

12. fejezet
Mindnyájan szomorúak voltak, hogy haza kell
menni, de Edwinának egy sor elintéznivalója volt a
városban. Ben társaságában részt vett a lap havi ér-
tekezletén. Meg akarta mutatni, hogy érdeklik a lap
ügyei, s ezenkívül néhány fontos döntést kellett
hoznia. Ennek ellenére kényelmetlenül érezte ma-
gát apja helyében, s még ehhez a csekély közremű-
191
ködéshez is sok új dolgot kellett tanulnia. Nem akar-
ta teljesen irányítani a lapot, de a következő években
szerette volna megtartani Phillip részére. A megbe-
széléseken Ben mindig okos tanácsokkal látta el.
Az augusztusi értekezlet után azonban nehéz nap
várt rá. Éppen a kertben gyomlált, amikor a postás
hatalmas csomagot hozott. Angliából küldték. Ed-
mna arra gondolt, hogy Liz nénitől jött, de el sem
tudta képzelni, mi lehet benne. Megkérte a házve-
zetőnőt, hogy vigye a csomagot az előszobába, s ké-
sőbb bement a házba, hogy megnézze. Keze még
földes volt a gyomlálástól, fekete ruháján fűszálak
és levelek éktelenkedtek. A csomagra pillantott, s a
szíve megremegett. A feladó neve nem Hickham,
hanem Fitzgerald volt, s az írást Edwina jól ismerte:
Charles anyjának gondos, kürt írása volt.
A konyhában kezet mosott, és a csomagot óvato-
san felvitte hálószobájába. Remegő kézzel fogta a
küldeményt. El sem tudta képzelni, mit küld neki
Lady Fitzgerald. Mégis, félelemmel töltötte el a gon-
dolat, hogy Charles holmija van benne, s rémülettel
gondolt arra, hogy kibontsa.
A ház csendes volt, a fiúk valahova elmentek ba-
rátaikkal, Sheilagh pedig elvitte a három kicsit a
Golden Gate parkba az új körhintához. Vidám han-
gulatban mentek el otthonról, s most senki nem za-
varhatta őt. Edwina óvatosan kinyitotta a csomagot.
192
Postahajóval jött át az óceánon, a kontinensen pedig
vonat hozta, s így több mint egy hónapig tartott,
amíg ideért. Edwina érezte, milyen könnyű, mintha
üres volna.
Levette az utolsó papírréteget is, s alatta fehér, si-
ma dobozt talált, rajta kék levélpapírt a Fitzgerald
család domború címerével. A levelet azonban nem
olvasta el, annyira kíváncsi volt, mi van a dobozban.
Amikor kibontotta a szalagot és levette a doboz fe-
delét, elakadt a lélegzete. A dobozban sok-sok méter
fehér tüll volt és egy díszes hímzésű, apró gyön-
gyökkel díszített fehér szatén menyasszonyi koszo-
rú. A menyasszonyi fátyol volt a csomagban, ame-
lyet Lady Fitzgerald hozott volna magával. Edwina
gyors számítással rájött, hogy másnap lett volna az
esküvője. Megpróbálta elhessegetni magától ezt a
gondolatot, s úgy látszik, majdnem sikerült. Most
már csak a fátyol maradt, amelyet remegő kezében
tartott, miközben körülötte sok-sok méter tüll lebe-
gett, szállt a szobában mint egy távoli álom. Szinte
sajgott a teste, amikor magára öltötte, s arcán lassan
peregtek a könnyek, amikor a tükörbe nézett. Ép-
pen olyan volt, amilyennek képzelte, s azon tűnő-
dött, milyen lett volna a menyasszonyi ruhája. Biz-
tosan gyönyörű, de ez már soha nem derül ki.
Anyaga, amelyet át akartak hozni Amerikába, örök-
re elsüllyedt a Titanickal. Mostanáig szinte nem is
193
gondolt rá, annyira értelmetlen volt, de most várat-
lanul itt volt a fátyol, s felidézte mindazt, ami örökre
elveszett.
Sírdogálva ült le az ágyra, fején még mindig rajta
volt a fátyol, s felbontotta Lady Fitzgerald levelét.
Hónapok óta először reménytelennek és magányos-
nak érezte magát, amíg ott ült fekete gyászruhában,
s a menyasszonyi fátyol szinte lebegett körülötte.
"Édes, egyetlen Edwinám" - kezdődött a levél.
Olyan volt, mintha újra hallaná kedves hangját, s
Edwina sírva olvasta. Lady Fitzgerald nagyon ha-
sonlított Charlesra: mindketten magas, arisztokrati-
kus megjelenésűek voltak, ízig-vérig angolok. "So-
kat gondolunk rád, gyakran emlegetünk. Alig tud-
juk elhinni, hogy mindössze négy hónapja utaztál
el Londonból... Alig tudjuk elhinni, mi minden tör-
tént közben.
Félve és remegve küldöm el neked a fátylat. Attól
tartok, mélységesen felzaklat, ha megkapod, de egy
ideje már készen van, s némi gondolkodás után
Charles apjával együtt úgy érezzük, hogy ez a tiéd.
Egy gyönyörű időszak jelképe, azé a szerelemé,
amelyet Charles halála pillanatáig érzett irántad. Te
voltál élete legdrágább kincse, s tudom, nagyon bol-
dogok lettetek volna. Tedd el, édes gyermekem, ne
gondolj rá túl gyakran, s néha talán vedd elő, és em-
lékezz a mi szeretett Charlesunkra, aki olyan mély-
194
ségesen szeretett téged.
Remélem, találkozunk még, s addig is őszinte sze-
retetünket küldjük neked, testvéreidnek, de minde-
nekfelett neked, drága Edwina... Örökké szeretettel
gondolunk rád." - Aláírás: "Margaret Fitzgerald" -
de a levél végén Edwina már alig látott a könnyek-
től. Csak ült az ágyon, fején ott volt a menyasszonyi
fátyol, amikor meghallotta odalent a bejárati ajtó
csapódását s az őt kereső gyerekek hangját a lép-
csőn. Megjöttek a parkból, ahol körhintáztak, mi-
közben Edwina egész délután csak ült, Charlesra
gondolt és arra, hogy másnap lett volna az eskü-
vőjük.
Óvatosan levette a fátylat, és visszatette a doboz-
ba. Éppen akkor zárta le a dobozt, amikor boldog
mosollyal Fannie rontott a szobába, és nővére karja-
iba vetette magát. Nem vette észre a könnyeket,
sem nővére feldúlt arcát. Túlságosan fiatal volt még,
nem értette, mi történt. Edwina egy polcra tette a
dobozt, hallgatta Fannie csacsogását a parki körhin-
táról. A körhintán lovak futottak körbe, gyönyörű
sárgaréz karikák és aranycsillagok voltak rajta, s
szólt a zene. Festett szánkók is voltak azoknak, akik
nem akartak lovagolni, de a lovak igazán sokkal job-
bak voltak.
- Voltak rajta csónakok is - folytatta, de hirtelen
elhallgatott. - De mi nem szeretjük a csónakokat,
195
igaz, Teddy? - A kisfiú éppen most lépett a szobába,
s a fejét rázta. Alexis a nyomában volt, s furcsán né-
zett Edwinára, mintha érezte volna, hogy valami baj
van, de nem tudta, mi az. Phillip is csak később ér-
tette meg, miután a gyerekek lefeküdtek.
- Valami baj van? - kérdezte óvatosan, amint fel-
felé mentek a lépcsőn. Mindig aggódott nővére mi-
att, szüntelenül nyomasztotta őt a rászakadt anyai
szerep. - Jól vagy Edwina?
Edwina lassan bólintott, s már-már elmondta ne-
ki a fátylat, de egyszerűen nem jött ki hang a tor-
kán. Azon gondolkodott, vajon tudja-e Phillip, mi-
lyen nap lesz holnap.
- Jól vagyok - majd hozzátette - levelet kaptam
Lady Fitzgeraldtól, Charles anyjától.
- Értem. - George-tól eltérően, aki még túlsá-
gosan fiatal volt és nem látta az összefüggéseket,
Phillip azonnal tudta, hogy nővére mit érez: - Hogy
van?
- Azt hiszem, jól - majd szomorúan nézett
Phillipre. Úgy érezte, el kell mondania valakinek,
akár tizenhét éves öccsének is. Halkan, rekedten
folytatta. - Holnap volt... holnap lett volna.. . - nem
tudta kimondani, s elfordította arcát, amikor a má-
sodik emeletre értek, de Phillip gyengéden a karjá-
hoz ért, amiken látta nővére arcán a könnyeket. -
Semmi baj... ne haragudj...
196
- Ó, Winnie - öccse is könnyezett, amikor magá-
hoz húzta, és Edwina is átölelte őt.
- Miért történt - suttogta Edwina - miért? Miért
nem volt elég mentőcsónak? - Mindössze annyi
hiányzott... néhány mentőcsónak a hajó utasai-
nak... s minden másként alakult volna. De voltak
még kérdőjelek... például az, hogy miért kapcsolta
ki a Californian a rádióját, és miért nem hallotta két-
ségbeesett segélykérésüket, amelyet rádión küldtek
szét az óceánon. Alig pár mérföldre voltak tőlük, ha
meghallották volna, minden utast megmenthettek
volna... S így sorakoztak a kérdőjelek, de ez már
mindegy volt, s Edwina ott sírt öccse karjában azon
az estén, amely menyegzője előestéje lehetett volna.

13. fejezet
Amint az várható volt, nehéz napokat hozott ne-
kik ez a karácsony, legalábbis az idősebbeknek.
Edwina annyira lefoglalta a kicsiket a sütéssel-főzés-
sel és apró ajándékok készítésével, hogy szinte észre
sem vették a megváltozott helyzetet. Ben elvitte a fi-
úkat egy kiállításra, ahol új automobilokat mutattak
be, később pedig az egész családot elvitte a Fairmon
Hotelhez, ahol megnézték a kivilágított karácsony-
fát. Ezzel is jobban teltek az ünnepek, de mások is
meghívták őket. Némelykor azonban túlságosan
fájdalmas volt a vendégség, ahol még árvábbnak
197
érezték magukat.
Alexis volt még mindig a legfélénkebb, de Edwina
fáradhatatlanul azon igyekezett, hogy talpra állítsa
a kishúgát. Időnként még mindig odafent találta Ale-
xist anyjuk hálószobájában, de nem csinált nagy
ügyet belőle. Egy kicsit a lelkére beszélt, miközben
anyja öltözőszobájában ült a parányi rózsaszín
pamlagon, s végül a kislány engedelmesen lejött ve-
le a többiekhez.
Odafent mindig különös érzés fogta el Edwinát,
mintha tilos helyen járna; a gyerekek meg úgy érez-
ték, hogy ott fent szüleik szentélye van. Bert és Kate
ruhái még mindig a szekrényekben lógtak; Edwiná-
nak nem volt szíve kirakni őket. Anyja hajkeféi és
színarany piperekészlete ott volt, ahol utoljára
hagyta. A házvezetőnő gondosan letörölgette ott a
port, de ő sem szeretett odajárni. Azt mondta, foly-
ton sírhatnékja van odafent. Seilagh kereken megta-
gadta, hogy - akár csak Alexisért - felmenjen szü-
leik lakosztályába.
Jóllehet soha nem beszélt róla, néha Edwina is fel-
ment. Úgy érezte ezzel is közelebb kerül hozzájuk
lélekben, visszaemlékszik megjelenésükre. Alig tud-
ta elhinni, hogy mindössze nyolc hónap telt el halá-
luk óta. Bizonyos értelemben pillanatoknak, más
szempontból viszont évezredeknek tűnt ez a nyolc
hónap. S amikor szenteste a gyerekek már lefeküd-
198
tek, ezt Edwina el is mondta Phillipnek.
Valahogyan túljutottak első árva karácsonyukon,
s Edwina eléggé kimerült a végén, de igyekezett tar-
tani magát; a kicsik szokás szerint a kandalló pár-
kányára akasztották harisnyájukat, karácsonyi éne-
keket énekeltek, tortákat sütöttek és templomba
mentek. Anyjukhoz hasonlóan a karácsony előtti
napokat Edwina is azzal töltötte, hogy az ajándéko-
kat csomagolta. Azon az estén Phillip mindnyájuk
nevében köszönetet mondott Edwinának, amint
apjuk szokott köszönetet mondani Kate-nek.
Karácsony napján Ben meglátogatta őket, s min-
denki boldog volt, hogy látja. Senkiről nem feledke-
zett meg az ajándékozásnál; Teddy csodálatos hinta-
lovat, a lányok babákat, George egy fantasztikus bű-
vészkészletet kapott, amelytől el volt ragadtatva.
Phillipnek elegáns zsebóra jutott, Edwinát pedig
különleges kasmírsállal lepte meg. Szép, kék színű
sál volt, s Edwina alig várta, hogy áprilisban, amikor
letelik a gyászév, majd felvehesse. Ben eredetileg fe-
kete sálat akart venni, hogy Edwina már most hord-
hassa, de még a gondolatától is elszomorodott.
- Alig várom, hogy újra színesben lássalak -
mondta melegen Edwinának, miközben a lány ki-
bontotta a csomagot és megköszönte az ajándékot.
Minden gyerektől kapott valami ajándékot. Még
George-nak is sikerült egy remek olajfestményt al-
199
kotnia Ben kutyájáról, Phillip pedig csinos tolltartó
állványt faragott neki. Edwina gondosan kiválasz-
totta apja egyik pár kedvenc, zafír mandzsetta-
gombját. Tudta, hogy Ben örül majd neki, de előbb
kikérte George és Phillip engedélyét is az ajándéko-
záshoz. Semmi olyant nem akart elkótyavetyélni,
amire a fiúknak szükségük lehetett, de mindketten
jónak találták az ötletet, hogy Ben kapja meg apjuk
mandzsettagombját. Ő volt a legjobb barátjuk szü-
leik halála óta, de azt megelőzően is csodálatosan
kedves volt mindannyiukhoz.
A szeretet ünnepe volt ez, de nehéz napot jelen-
tett Ben számára is. Mindig felidézte benne családja
fájdalmas emlékeit. Hat évvel ezelőtt a nagy föld-
rengésnél vesztette el őket. Így együtt azonban lel-
ket öntöttek egymásba, s végül sok nevetéssel és
mosollyal fejezték be az ünnepet, s igen sok emléke-
zetes, gyengéd pillanattal. Teddy végül elaludt Ben
ölében, s Ben felvitte őt a szobájába, és Edwina te-
kintetétől kísérve ágyba dugta. Mindenkivel kifo-
gástalanul viselkedett; a lányok éppúgy szerették
őt, mint a fiúk. Fannie megkérte, hogy őt is vigye
ágyba, s mielőtt elköszönt tőlük, a mosolygó Alexist
is ő takargatta be.
A nagyokkal még megivott egy pohár vörösbort,
azután elköszönt, és szívében melegséggel, elége-
detten tért haza. A karácsony, amelytől féltek, való-
200
jában áldott pillanatokat hozott nekik.
Nem így az újév, amely könnyekkel és szorongá-
sokkal volt tele. Újév napján megérkezett Liz néni, s
ettől a pillanattól kezdve szüntelenül zokogott.
Olyan gyászos és komor fekete ruha volt rajta, hogy
első pillantásra Edwina azt hitte, nagybátyjuk meg-
halt, s ők nem tudtak róla. Liz néni azonban gyor-
san közölte vele, hogy Rupert bácsi rendkívül rossz
egészségi állapotban van, kedélye pedig valósággal
siralmas. Ősz óta kínozta a köszvény, s Liz néni
szerint szinte eszét vette a fájdalom és a türelmet-
lenség.
- El ne felejtsem, mindnyájatokat szeretettel üd-
vözöl - tette hozzá gyorsan, a szemét törölgetve.
Edwina karján végigjárta a házat, és felsírt minden
egyes ismerős tárgy és fénykép láttán. S ahányszor
megpillantotta a gyerekeket, sírása csak fokozódott,
ami a kicsiket tökéletesen kiborította. De képtelen
volt beletörődni abba, hogy szeretett húga eltávo-
zott, s annak gyerekei árvák lettek. Mégis, Edwiná-
nak nehezére esett mindezt végighallgatni: az el-
múlt nyolc hónapban keményen megküzdöttek
azért, hogy lélekben is túléljék a katasztrófát, de Liz
néni ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Sze-
rinte a gyerekek iszonyúan néznek ki, sápadtak, s
azonnal tudni akarta, ki főz rájuk, ha egyáltalán főz
valaki.
201
- A régi szakácsnőnk van, Liz néni. Talán emlék-
szel rá, Mrs. Barnes. - De ő ettől még jobban zoko-
gott, s kijelentette, milyen rémes, sőt veszélyes,
hogy Phillip és George nevelését nővérük látja el,
bár nem részletezte a veszély jellegét. Úgy tűnt
azonban, hogy az elmúlt nyolc hónap során ő maga
iszonyú depresszióba esett. Majdnem elájult, ami-
kor belépett húga egykori öltözőszobájába és látta,
hogy holmiját érintetlenül hagyták. A hálószobába
lépve pedig szó szerint felsikoltott.
- Nem bírom... nem bírom nézni... Ó, Edwina,
hogy tehettél ilyet!? - Edwina nem értette, mit kö-
vetett el, de nagynénje gyorsan felvilágosította. -
Hogy hagyhattál mindent a helyén, mintha csak ma
reggel távoztak volna el? - zokogott hisztérikusan
a fejét rázva, s közben vádló pillantásokat vetett
Edwinára. De a lány tudta, hogy nekik így volt jobb;
bizonyos értelemben megnyugtató volt számukra,
hogy minden a helyén maradt: apja öltönyei, anyja
ruhái, a jól ismert arany és rózsaszín zománc haj-
kefe.
- Azonnal csomagolj össze mindent! - siránko-
zott Liz, de Edwina csak a fejét rázta. Nem volt az
olyan könnyű feladat.
- Ezt még nem tudtuk megtenni - mondta csön-
desen, és átadta nénjének azt a pohár vizet, amelyet
Phillip diszkréten előkészített. - S kérlek, Liz néni,
202
próbálj egy kicsit megnyugodni. Nagyon rosszat
tesz ez a gyerekeknek.
- Hogy mondhatsz ilyet, érzéketlen gyermek! -
Újra elfogta a zokogás, amely szinte visszhangzott
az egész házban. Edwina sétálni küldte a gyereke-
ket Sheilagh-val.
- Ha tudnád, mennyit gyászoltam őt azóta... Mit
jelentett nekem a halála! Egyetlen húgomé! - Azt
nem vette észre, hogy Kate Edwina és a többi gye-
rek egyetlen anyja volt. Nem szólva Bertről... és
Charlesről... sőt Oonáról... és a többiekről... De
146 147
úgy tűnt, Liz kizárólag saját gyászát ünnepli, s tudo-
mást sem vesz a többiekéről.
- Át kellett volna jönnötök Angliába, amikor
Rupert kérte - mondta panaszosan legidősebb uno-
kahúgának. - Mindnyájatokról gondoskodtam vol-
na. - S ehelyett Edwina önző módon megfosztotta
őt élete utolsó lehetőségétől, hogy anyáskodjék.
Nem volt hajlandó Angliába jönni, hanem ragasz-
kodott San Franciscóhoz. S most Rupert kijelentette,
hogy a jogtanácsos levele szerint a gyerekeknek re-
mekül megy a sora, ő maga pedig már nincs olyan
állapotban, hogy befogadja őket. Edwina mindent
elrontott makacsságával. Éppen olyan volt, mint az
apja.
- Gonoszság volt tőled, hogy nem jöttél át, ami-
203
kor kértük - mondta Liz, s ettől Phillip arca elborult.
- Vegye tudomásul, asszonyom, hogy a nővérem
nem gonosz - sziszegte fogai közül, s Edwina gyor-
san leküldte őt, hogy nézze meg, mit csinál George.
Liz huszonhat napig maradt, s amíg ott volt,
Edwina néha úgy érezte, rögtön megbolondul, ha
még egy percig el kell viselnie nagynénjét. Állan-
dóan zaklatta a gyerekeket és szünet nélkül sírdo-
gált. Végül valósággal kényszerítette Edwinát, hogy
csomagolja össze szülei holmijainak legalább egy
részét a hálószobában. A legtöbb ruhát eltették,
mert Edwina nem volt hajlandó túladni rajtuk. Min-
dent megőrzött, Liz pedig becsomagolta Kate né-
hány holmiját, hogy magával vigye azokat Angliába.
Többnyire közös ifjúságuk emlékei voltak, amelyek
nem sokat jelentettek Edwinának, még kevésbé a
kicsiknek.
S eljött a nap, közel négy hét után, amikor kikísér-
ték Liz nénit a komphoz, amely átvitte őt az oaklan-
di pályaudvarhoz. Edwinának úgy tűnt, hogy egy
pillanatra sem hagyta abba a sírást, s Liz néni hara-
gudott Edwinára. Gyűlölt mindenkit, főleg a sorsot,
amely így bánt vele. Haragudott, mert elvesztette
húgát; haragudott, mert látta, hogy lassan az ő élete
is véget ér S haragudott azért is, mert Rupert olda-
lán boldogtalan volt Angliában. Úgy látszott; az el-
múlt kilenc hónap során mindent feladott, s időn-
204
ként Edwina nem tudta eldönteni, vajon Liz a hú-
gát gyászolja-e vagy saját csalódásait. A végén már
Ben is elkerülte őt, s amikor a kompról visszajöttek,
miután Liz elutazott, Edwina fáradtan dőlt hátra az
ülésen. A gyerekek is hallgattak. Nem tudtak mit
kezdeni vele, egy dolog azonban most már bizo-
nyos volt: nem szerették őt. Állandóan piszkálta
Edwinát, vagy legalábbis így érezték; semmi nem
tetszett neki, s ha éppen nem panaszkodott, akkor
sírdogált.
- Gyűlölöm! - mondta Alexis hazafelé, amikor
Edwina szelíden korholta.
- Nem, ez nem így van.
- De igen! - A szemén látszott, hogy komolyan
mondja. - Elrakatta veled a mami ruháit, pedig eh-
hez nem volt joga!
- Nem raktuk el a ruhákat - mondta Edwina
csendesen. S arra gondolt, ebben talán igaza volt
nagynénjének. Talán eljött ennek is az ideje, de nem
volt könnyű. - Különben sem érdekes - nyugtatta
meg Edwina a kislányt. - Mamát nem tudjuk elrak-
ni. Tudod, ő mindig velünk van. - Ezután hazáig
hallgattak, mindnyájan arra gondoltak, amit Edwina
mondott. Hogy milyen közel van hozzájuk még
mindig anyjuk, s ő milyen más volt, mint Liz néni.

14. fejezet
205
Szülei halálának évfordulója nehéz órákat hozott
számukra, de a mise, amelyet Edwina mondatott a
templomban, tele volt gyengéd érzelmekkel. Fel-
idézte mindenkiben szüleik kedvességét, mennyire
érdeklődtek az emberek iránt, milyen teljes életet él-
tek, mennyire részt vettek a közösség életében, és
milyen gazdag gyermekáldással ajándékozta meg
őket az ég. A Winfield gyerekek az első sorban ültek,
hallgatták a prédikációt, időnként megtörülték sze-
müket, de egészében véve méltó képviselői voltak
Kate és Bertram Winfield emlékének.
A mise után Edwina meghívta szüleik néhány ba-
rátját ebédre a kertjükbe. A Titanic végzetes útja
után most először érezték jól magukat. Szép áprilisi
délután volt, s most ünnepelték Alexis hetedik szü-
letésnapját. Mrs. Barnes gyönyörű tortát sütött, s az
emlékezés napja bensőséges, ünnepi alkalom lett.
Olyan emberek, akiket az elmúlt évben alig látott
Edwina, kifejezték örömüket, hogy újra együtt van-
nak, s a gyász leteltével egyre-másra kapták a meg-
hívásokat. Néhányan észrevették, hogy Edwina bal
kezén még mindig hordja az eljegyzési gyűrűt, s a
lelkipásztor Charlest is megemlítette, ám Edwina
szép lány volt, közel huszonkettedik évéhez; mi ta-
gadás, jól járhatott vele, akit megszeret. Ben felfi-
gyelt rá, hogy ebéd után néhány fiatalember mohón
tekint Edwinára, s meglepődve tapasztalta, hogy
206
féltékenység ébred benne.
- Szép délután volt - mondta később Edwinának,
aki a kerti hintában ült, körülötte a gyermekek.
- Ugye? - nézett rá a lány elégedetten. Méltó
megemlékezés volt szüleiről. - Ők is élvezték vol-
na - mosolygott a férfira. Ben is mosolyogva bó-
lintott.
- Igen. Büszkék volnának rátok. - Különösen leg-
idősebb lányukra. Micsoda bámulatos nő lett belőle!
Nem gyerek, nem kislány, hanem kész nő! - Csodá-
latos volt, amit az elmúlt évben műveltél.
Edwina elmosolyodott, élvezte a dicséretet, de
tudta, hogy még több feladat vár rá. A gyerekeken
más-más módon kellett segíteni. Phillip pedig külö-
nösen izgult, hogy sikerül-e bejutnia a Harvardra.
- Néha szeretném, ha még többet tehetnék ér-
tük - vallotta be. Főleg Alexisre gondolt.
- Nem látom, hogyan tehetnél még többet - je-
gyezte meg a férfi, miközben a vendégek sorra elvo-
nultak Edwina előtt és megköszönték a vendéglá-
tást. Sokat meséltek szüleikről, főleg apjukról, s ami-
kor az utolsó előtti vendég is eltávozott, Edwina
kimerültnek érezte magát. A gyerekek ekkor már a
konyhában voltak, ahol a torta maradékait falták fel
Sheilagh és Mrs. Barnes felügyelete alatt. Edwina és
Ben a könyvtárban volt, s az összejövetelről beszél-
getett.
207
- Úgy láttam, sok meghívást kaptál - A férfi örült
ennek, de nagy meglepetésére féltékenységet is ér-
zett. Mintha valójában azt szerette volna, ha Edwina
továbbra is gyászolna és csak ővele találkoznék, a
lány azonban válaszul csak mosolygott.
- Igen. Az emberek nagyon kedvesek hozzám, de
a gyászév elteltével sem változik szinte semmi. Tele
vagyok feladatokkal, s a legtöbben ezt nem értik.
Megkönnyebbülés? Csakugyan megkönnyebbül-
tem? - kérdezte a férfi magától, mert hihetetlennek
tűnt, amit érzett. Ő még egy gyerek, vagy nem?
A legjobb barátja gyermeke... Szinte még kislány.
S mégis, a lelke mélyén tudta, hogy mindez nem így
van. Mélységes aggodalommal figyelte Edwina ne-
vetését, aki egy pohár sherryt nyújtott neki.
- Ne légy olyan bánatos. - Jól ismerte őt, leg-
alábbis mindketten azt hitték.
- Nem vagyok bánatos - hazudta Ben.
- Dehogynem. Liz nénire emlékeztetsz. Mitől
félsz? Hogy szégyent hozok magamra vagy a Win-
field névre? - kérdezte csúfolódva.
- Ettől aligha. - Ben kortyolt a sherryből, azután
letette a poharat és áthatóan nézett a lányra. - Előt-
ted az élet Edwina. Mit kezdesz vele? - A lány a
bal kezén lévő gyűrűre pillantott. Most azt hiszi,
hogy megbolondultam, gondolta magában, és ő is
úgy érezte. - Komolyan beszélek - figyelmeztette
208
válaszát várva, s ez meglepte Edwinát. - Mihez
kezdesz most, hogy letelt a gyászév? - A lány elgon-
dolkodott, de a válasz egy év óta világos volt szá-
mára.
- Ugyanazt teszem, amit eddig: gondoskodom a
gyerekekről. - Milyen világos volt ez számára! Többé
nem volt választási lehetősége, csak a gyerekek irán-
ti kötelesség és szeretet, s az ígéret, amit akkor tett
szüleinek, amikor beszállt a mentőcsónakba. - Nincs
másra szükségem. - Még huszonkét éves sincs, s ez
őrültségnek tűnt a férfi számára.
- Egykor még megbánod, Edwina. Túlságosan fi-
atal vagy ahhoz, hogy testvéreid kedvéért lemondj
az életedről.
- Így szerinted azt teszem? - mosolygott rá
Edwina, meghatva a férfi nyilvánvaló aggódásá-
tól. - Csakugyan olyan rossz ez?
- Nem rossz - mondta a férfi lágyan, miközben
tekintete Edwináéba kapcsolódott. - Hanem iszo-
nyú pazarlás. Ennél több jár neked az élettől. Szü-
leidnek is sokkal több jutott: ők egymást is meg-
kapták. - Mindketten arra gondoltak, amit délelőtt
a lelkipásztor mondott Kate-ről és Bertről. S Edwina
magában arra gondolt, hogy lehetett volna élete
Charlesszal, de ezt elvesztette. S nem akar senki
mást... csak Charlest... De Ben olyan áthatóan né-
zett rá. - Érted, mire gondolok, Edwina? - Gyen-
209
géden nézett a lányra, aki egy pillanatra zavarba
jött.
- Értem - mondta.csendesen. - Azt akarod, hogy
boldog legyek, de én az vagyok. Az én boldogsá-
gom az élet a gyerekekkel.
- S ez minden, amit kívánsz? Edwina... - egy pil-
lanatig habozott, azután folytatta. - Én többet sze-
retnék nyújtani neked. - A lány szeme kitágult és
döbbenten nézett rá.
- Te, Ben?... - Erre soha nem gondolt eddig. Nem
is sejtette, hogy a férfi szerelmes belé. Ezt eleinte
Ben sem gondolta, de az elmúlt hónapok során las-
san tisztázódott benne ez az érzés. Karácsony óta
szüntelenül Edwinára gondolt. Megígérte magának,
hogy megvárja az áprilist, amikor letelik a gyászév.
Most azonban hirtelen úgy érezte, várnia kellett vol-
na még. Talán egyszer megváltozott volna Edwina.
- Én soha nem gondoltam.. . - Edwina elpirult és fe-
jét elfordította, mintha a férfi puszta vágyakozása is
kínos, szinte fájdalmas volna számára.
- Bocsáss meg. - A férfi hirtelen hozzálépett és
megfogta kezét. - Jobb lett volna, ha nem szólok? -
Szeretlek... Már régóta... De mindennél jobban sze-
retném megőrizni barátságunkat. Mindent jelentesz
nekem... s a gyerekek is... Kérlek, Edwina... nem
akarlak elveszíteni.
- Nem is fogsz - suttogta a lány S kényszerítette
210
magát, hogy ránézzen. Ezzel tartozott neki. S csak-
ugyan szerette is, de csak úgy, mint apja legjobb ba-
rátját. Ennél többet nem érzett iránta. Képtelen lett
volna felvenni menyasszonyi fátylát Ben ked-
véért... ő még mindig Charlest szerette. Szívében
mindig Charles menyasszonya volt. Tudta, hogy ez
örökké így lesz. - Képtelen volnék rá, Ben... szeret-
lek... de képtelen volnék rá. - Nem akarta megbán-
tani, de meg kellett mondania.
- Túl korán szóltam? - kérdezte halkan a férfi re-
ménykedve, de Edwina fejét rázta.
- A gyerekek miatt? - Ben is szerette a gyereke-
ket, de a lány újra a fejét rázta, s Ben sajogva figyel-
te. Attól tartott, elveszíti őt. Mi lesz, ha többé nem áll
szóba vele? Ostobaság volt bevallania, hogy szerel-
mes belé.
- Nem, nem a gyerekek miatt és nem miattad... -
mosolygott, miközben könny szökött szemébe. El-
határozta, hogy őszinte lesz a férfihez. - Azt hiszem,
Charles miatt van... Úgy érezném, hogy hűtlen va-
gyok hozzá, ha.. . - Nem tudta befejezni. A könnyek
lassan végigfolytak arcán, s a férfi újra megbánta,
hogy túl korán próbálta dűlőre vinni a dolgot. Talán
később. De most már tudta, hogy hiába. Mindent
egy lapra tett fel és vesztett. A győztes a vőlegény
volt, aki elmerült a habokban.
- Végül az özvegyek is újraházasodnak. Joguk
211
van a boldogsághoz, Edwina.
- Lehet - mondta a lány meggyőződés nélkül. -
Talán még nem jött el az ideje. Az igazat megvallva
azonban úgy érzem, soha nem megyek férjhez.
- De ez őrültség!
- Talán az - mosolygott a lány. - De azt hiszem,
így könnyebb. A gyerekek miatt. Senkit nem tudnék
teljes szívemből szeretni, Ben, annyira lefoglalnak a
gyerekek. Ezt minden rendes férfi előbb-utóbb rossz
néven venné.
- Gondolod, hogy én is? - A férfi megbántottnak
látszott, s Edwina elmosolyodott.
- Talán igen. Megérdemelnéd, hogy valaki csak
veled törődjék. Én arra még legalább tizenöt évig
képtelen volnék. Talán akkor, ha a kis Teddy főiskolá-
ra megy, s az még hosszú idő. - Edwina gyengéden
mosolygott a férfire, mert meghatották tervei.
A férfi kínosan mosolyogva a fejét rázta. Legyőz-
ték, s tudta is ezt. Edwina makacs lány volt, s tudta,
hogy amit mond, komolyan is gondolja. Részben
ezért is szerette őt. Szerette mindezt, amiért a lány
küzdött; szerette bátorságát, rendíthetetlen erejét, s
azt a csodálatos képességét, hogy nevetni tudott.
Szerette haját és szemét, s finom humorérzékét.
Tudta, hogy a maga módján a lány is szereti őt, de
nem úgy, ahogy ő szerette volna.
- Tizenöt év egy kicsit sok nekem, Edwina. Hat-
212
vanegy éves leszek akkor, aligha kívánsz majd en-
gem.
- Lehet, hogy sokkal virgoncabb leszel, mint én.
A gyerekek addigra kifacsarnak engem. - Elkomo-
lyodó tekintettel nyújtotta kezét a férfinak. - Ez is
benne van a játékban. Az életem most már az övék: -
Megígérte anyjának, hogy bármi áron gondját viseli
testvéreinek, s ezen nem változtathatott. Először
mindig a gyerekekre gondolt. S bármennyire ked-
velte is Bent, a lelke mélyén tudta, hogy sem őt, sem
mást nem kívánna férjül. A férfi azonban most már
láthatóan aggódott. Attól tartott, elveszíti Edwinát.
- Azért barátok maradunk, ugye?
- Hát persze! - bólintott a lány könnyes mosoly-
lyal. Felállt és átölelte a férfit. Több volt ő már, mint
apja barátja: immár leghűségesebb támaszát látta
benne. - Nem tudnék meglenni nélküled.
- Nem nagyon látszik rajtad - mondta a férfi ke-
sernyésen, ugyanakkor egy pillanatra szorosan ma-
gához ölelte. Nem merte megcsókolni, s feladta a
meggyőzést is. Hálás volt, hogy sikerült megőriznie
a lány szeretetét és barátságát. Talán így volt jó,
hogy tisztázták ezt a dolgot. Mégis szomorú szívvel
búcsúzott el azon az estén; mielőtt beszállt kocsi-
jába, megfordult és intett a lánynak. Azután elhaj-
tott, arra gondolt, másként is alakulhattak volna a
dolgok.
213
Másnap megérkezett Liz néni távirata. Rupert bá-
csi meghalt szüleik halálának évfordulóján. Edwina
szomorúan közölte a hírt a vacsoránál. Egész nap
azon tűnődött, amit előző este Bentől hallott. Még
mindig meghatottan gondolt rá, de tudta: helyesen
döntött.
A gyerekeket láthatóan nem törte le a halálhír, s
vacsora után Phillippel közösen megfogalmazták a
táviratot. Biztosították Liz nénit, hogy imádkozni
fognak a halottért, s szeretettel gondolnak nagy-
nénjükre, de Edwina értésére adta: nem várják Liz
néni mielőbbi látogatását. Edwina megállapította,
hogy nem tudná elviselni nagynénjét, akinek há-
rom hónap előtti látogatása mindnyájukat alaposan
felkavarta.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy újra gyászba öl-
tözik, azután úgy döntött, hogy ennek semmi értel-
me nem volna: alig ismerték Rupert bácsit, s nem is
kedvelték különösebben. Egy hétig szürkében járt,
azután felvette ugyanazokat a ruhákat, amelyeket
alig pár nappal korábban kezdett hordani. Azokat,
amelyeket tavaly április óta nem hordott. Felvette
Ben szép kék kasmírsálját is, s a férfival is majdnem
olyan gyakran találkozott, mint korábban. Valami
azonban megváltozott: Ben mintha kevésbé törő-
dött volna Edwinával, s kínosan érezné magát, pe-
dig Edwina úgy tett, mintha nem történt volna sem-
214
mi. A gyerekek nem vették észre, bár Phillip mintha
különösen nézett volna rájuk, de végül kipróbált
barátságukon kívül nem láthatott semmit.
Májusban ment Edwina először vendégségbe. El-
fogadta szülei régi barátainak vacsorameghívását.
Eleinte félt a megjelenéstől, amely végül kellemes
meglepetést okozott neki. Egyedül az zavarta, hogy
észrevette: főleg azért hívták meg, hogy összehoz-
zák őt a házaspár fiával. A második alkalommal ez a
gyanúja bizonyossággá vált. Kiszemelt jövendőbeli-
je huszonnégy éves, jóképű fiatalember volt, nagy
vagyon várt rá, de a természet nem áldotta meg kü-
lönösebb értelmi képességekkel. Ezzel szemben cso-
dálatos birtoka volt Santa Barbara közelében.
Edwinát azonban nem érdekelte sem ő, sem azok a
fiatalemberek, akikkel váratlanul összepárosították
valahányszor elfogadta szülei barátainak meghívá-
sát. Úgy látszott, barátnői már mind férjnél vannak,
többségük szült is, s ha túl sok időt töltött társasá-
gukban, ez Charlesra és elvesztett közös életükre
emlékeztette, s ilyenkor mély szomorúsággal telt el.
Könnyebb volt összejönni szülei barátaival, akikkel
bizonyos tekintetben közös élményeik voltak: ő is
kisgyerekeket nevelt, s könnyebb volt olyan embe-
rek közé mennie, akik nem terhelték őt szexuális ér-
deklődésükkel. Egyáltalán nem érdekelték őt fiatal
férfiak, s ezt minden alkalommal értésükre is adta,
215
ha nagyon feszegették. Továbbra is viselte a jegy-
gyűrűt, önmagát pedig Charles menyasszonyának
tekintette. Beérte Charles emlékével és elfoglalta
magát. Augusztusban a Tahoe-tóhoz mentek nyaral-
ni. Különleges nyár volt ez számukra: Phillipet fel-
vették a Harvardra; úgy tervezte, hogy szeptember-
ben Cambridge-be utazik. Alig tudták ezt elhinni, s
Edwina érezte, mennyire hiányzik majd neki az
öccse. Ugyanakkor boldog volt, hogy sikerült neki a
felvétel. Phillip korábban felajánlotta, hogy Edwiná-
val marad, és segít neki a picik és a rakoncátlan
George nevelésében, ám Edwina hallani sem akart
erről. Phillip egyetemre megy és kész, jelentette ki, s
azután összecsomagolta az egész családot és vona-
ton elutaztak a tóhoz.
Már néhány napja ott voltak, amikor egy holdas
estén Phillip összeszedte bátorságát. Egy ideje már
tűnődött ezen, sőt időnként komolyan aggódott is.
- Szerelmes voltál Benbe? - kérdezte azon a hol-
das estén.
Edwinát nem csupán a kérdés lepte meg, hanem
öccse tekintete is. Ez a tekintet azt sugározta, hogy
Edwina hozzájuk tartozik. Edwina hirtelen nem
tudta, mit feleljen.
- Nem.
- Ben szerelmes volt beléd?
- Azt hiszem, ez nem érdekes - mondta Edwina
216
halkan. Szegény fiú határozottan aggódónak lát-
szott.
Félelme azonban alaptalan volt, s Edwina mo-
solyogva megnyugtatta őt. Nagyot lélegzett, s a
szekrényében elrejtett menyasszonyi fátyolra gon-
dolt.
- Én még mindig Charlest szeretem... - majd
suttogva hozzátette a sötétben: - talán egész éle-
temben.
- Örülök - majd bűntudattal tette hozzá: - Úgy
értem... nem úgy gondoltam...
De Edwina csak mosolygott.
- De igen, úgy gondoltad. - Edwina hozzájuk
tartozott, immár az övék volt... s ők nem akarták,
hogy férjhez menjen. Akármint lesz is, halála napjá-
ig vagy addig, amíg végül nem tartanak igényt szol-
gálataira. Edwina elfogadta ezt, s bizonyos értelem-
ben ezért is szerette őket.
Különös, gondolta magában, szüleinek joguk volt
egymáshoz is, de a gyerekek úgy érezték, hogy ő
senkit nem szerethet, még Phillip szerint is teljes lé-
nyét a gyerekeknek kellett szentelnie. Phillipnek jo-
ga volt iskolába menni, feltéve, hogy Edwina itt ma-
rad és megvárja őt, s közben gondját viseli a gyere-
keknek.
- Változtatna a dolgokon, ha szeretném őt? Ez
nem jelentené azt, hogy kevésbé szeretlek titeket -
217
próbálta megmagyarázni Phillipnek, de ő megbán-
tott arcot vágott, mintha Edwina elárulta volna őt.
- De hát nem szereted!
Edwina újra mosolygott, fejét rázta, majd felágas-
kodott és megcsókolta öccsét. Rájött, hogy Phillip
még gyerek, hiába megy a Harvardra.
- Ne aggódj, én mindig itt maradok. - Szüntele-
nül ezt mondogatta a többieknek is anyjuk halála
óta. - Szeretlek... ne aggódj... mindig veletek ma-
radok.
- Jó éjszakát, Phillip - suttogta, miközben vissza-
mentek faházukhoz. Phillip megkönnyebbült mo-
sollyal nézett rá.
Most még jobban szerette nővérét, s mindnyájan
így voltak vele. Edwina már az övék volt, mint an-
nak idején szüleik. Ők pedig Edwinához tartoztak,
aki már soha nem veszi fel a titkon elrejtett meny-
asszonyi fátyolt... S akinek kezén még mindig ott
ragyogott Charles gyűrűje,
- Jó éjt, Edwina - súgta Phillip, s Edwina moso-
lyogva csukta be a ház ajtaját, miközben arra gon-
dolt, lehetne-e más élete is.

15. fejezet
A pályaudvaron már bent állt a vonat, s a Win-
field gyerekek megtöltötték Phillip fülkéjét. Eljött
Ben, Mrs. Barnes, Phillip néhány barátja és két ked-
218
ves tanára. Nagy nap volt ez Phillip életében: ma in-
dult el a Harvardra.
- Írj majd! - Edwina úgy érezte magát, mint egy
kotlós-tyúk, majd halkan megkérdezte öccsét, eltet-
te-e a pénzt a rejtekövbe. Phillip elvigyorodott és
összeborzolta nővére fényes haját. - Ne csináld! -
korholta Edwina, miközben Phillip két barátjával
beszélgetett. Edwina és Ben is beszélgetésbe merült,
miközben Edwina megpróbálta megakadályozni,
hogy George kimásszék a fülke ablakán. Azután el-
vesztette Alexist szem elől, amikor Alexis eltűnt, de
egy pillanat múlva már látta is Mrs. Barnesszal.
Alexis szomorúan nézte útra készülő bátyját. Fannie
egész éjszaka keservesen sírt, s hajnali fél négykor
már Teddy is tudta, hogy bátyja elhagyja őt.
- Én is jöhetek? - kérdezte reménykedve, de
Phillip a fejét rázta, majd a nyakába ültette kisöcs-
csét, aki így elérte a fülke mennyezetét. Boldogan
szaladt Edwinához később, amikor nővére szorosan
magához vonta Fannie-t. Mindnyájan szomorúan
vették tudomásul, hogy az otthon maradók eggyel
kevesebben lesznek. Edwinának ez a vég kezdetét
jelentette, ám még az indulás reggelén is hősiesen
arra emlékeztette Phillipet, milyen büszke volna rá
apjuk, ha élne. Fontos pillanat volt ez öccse életé-
ben; olyan pillanat, amelyre mindig is büszkén em-
lékezhet.
219
- Ezután már nem leszel az, aki voltál - próbálta
megmagyarázni neki a nap jelentőségét, ám öccse
ezt még nem értette. - Kitágul előtted a világ, s egé-
szen más szemmel nézel majd ránk, ha hazajössz.
Kisebbnek látszunk majd, vidékiesnek. - Korához
képest Edwina nagyon okos volt. Azok a hosszú be-
szélgetések, amelyeket sok éven át apjával folyta-
tott, nő létére szokatlan módon kitágították látókör-
ét. Charles kezdettől fogva ezt is szerette benne, s
Ben őszintén csodálta őt. - Rettenetesen fogsz hiá-
nyozni - mondta megint Phillipnek, de elhatározta,
hogy nem sír Nem akarta megnehezíteni öccsének
a búcsút. Phillip többször is felajánlotta neki, hogy
otthon marad és segít a gyerekek nevelésében, de
Edwina azt akarta, hogy éljen ezzel a lehetőséggel.
Szüksége volt rá, de járt is neki éppúgy, mint apjá-
nak, s annak idején nagyapjának.
- Sok szerencsét, fiam. - Ben kezet rázott Phillip-
pel, s közben a kalauz elkiáltotta magát: "Beszállás!"
Edwina érezte, hogy szíve szomorúsággal telik meg,
miközben Phillip elbúcsúzott barátaitól, kezet fogott
tanáraival, majd sorba megcsókolta testvéreit.
- Légy jó! - mondta ünnepélyesen a kis Fannie-
nak. - Légy jó kislány és fogadj szót Edwinának.
- Megígérem - mondta a kislány komolyan, s ar-
cán két nagy könnycsepp gördült le. Phillip több
mint egy éve apja helyett apja is volt, nem csak
220
bátyja. - Gyere vissza hamar... - Az öt és fél éves
Fannie már elvesztette két tejfogát, s olyan nagy
szeme volt, amilyet Edwina még soha nem látott. Ez
az aranyos gyermek semmi mást nem várt az élet-
től, csak azt, hogy otthon legyen testvéreivel együtt.
Emlegette, hogy egyszer ő is mama szeretne lenni,
semmi több. Sütni-főzni akart, és "tizennégy gyere-
ket". Valójában azonban arra vágyott, hogy egész
életében biztonságban és védettségben éljen.
- Nemsokára visszajövök... ígérem... - újra meg-
csókolta a kislányt, azután Alexishez fordult. Kettő-
jük között nem volt szükség szavakra. Phillip jól
tudta, mennyire szereti húga. Apró szellemként su-
hant ki és be szobájába, észrevétlenül hozott neki
süteményt és tejet, ha késő estig tanult; tiszta szere-
tetből mindenét megosztotta vele.
- Vigyázz magadra, Lexie... Gondolj rám... Visz-
szajövök, megígérem... - De mindnyájan tudták,
hogy ezek az ígéretek semmit nem jelentenek
Alexisnek. Néha szülei szobájában várakozott, mint-
ha azt remélné, hogy megpillantja őket. Hétéves
volt, szülei elvesztése most is ugyanolyan fájdalmat
jelentett számára, mint egy évvel korábban. S
Edwina attól tartott, hogy Phillip elvesztése olyan
csapás lesz Alexisnek, amelyet a többieknél sokkal
nehezebben tud majd kiheverni.
- Te pedig, Teddy mackó, légy jó fiú, és ne egyél
221
sok csokoládét. - Teddy az előző héten egy egész
doboz csokoládét megevett, s utána szörnyen fájt a
hasa. Bűntudatosan nevetett, miközben Phillip óva-
tosan leemelte őt válláról.
- Te meg tűnj el innen, nyavalyás kölyök - vi-
gyorgott George-ra, miközben a kalauz utoljára
mondta, hogy "Beszállás!", és letessékelte őket a vo-
natról. Edwinának éppen csak annyi ideje maradt,
hogy még egyszer magához szorítsa öccsét és annak
szemébe nézzen.
- Tudod, hogy szeretlek. Gyere haza minél hama-
rabb... és szeresd a napnak minden percét. Mi örök-
ké várunk majd rád, de ez most a te pillanatod...
- Köszönöm, Winnie... köszönöm, hogy elen-
gedtél... Ha szükséged van rám, visszajövök. - Ed-
wina könnyes szemmel bólintott.
- Tudom... - még egyszer magához szorította
öccsét, s ez fájdalmasan emlékeztette őt a hajón már
el nem hangzott búcsúszavakra; azokra a búcsúsza-
vakra, amelyeket már nem tudtak elmondani egy-
másnak. - Gondolj ránk... - Ben lesegítette a kocsi-
ról a síró Edwinát, s átkarolta vállát, hogy megnyug-
tassa, miközben a vonat kigördült a pályaudvarról.
Még sokáig látták, hogy Phillip integet zsebkendő-
jével. Fannie és Alexis végigsírta az utat hazafelé; a
kicsi hangosan zokogott, a nagyobb pedig némán
ült a kocsiban, miközben sűrűn peregtek arcán a
222
könnyek. Edwina szíve majd megszakadt, miköz-
ben nézte. Mindnyájan nehezen viselték a bánatot,
könnyen szívükbe hasított a fájdalom, s mindnyáju-
kat elszomorította, hogy Phillip elment.
Phillip távozása után a ház kriptára hasonlított.
Ben még a kapuban elköszönt tőlük, Edwina pedig
bánatos arccal terelte be a házba a többieket. Nem
tudta elképzelni az életet Phillip nélkül.
Este Fannie segített neki a terítésnél, miközben
Alexis csendben ült az ablaknál és a kertre bámult.
Senkihez nem szólt, csak ült ott és Phillipre gondolt.
George kiment a kertbe Teddyvel játszani, míg vé-
gül Edwina behívta őket. Csendesek voltak ezen az
estén, miközben Edwina kedvenc grillcsirkéjüket
tálalta fel nekik. Különös érzés volt ez; Edwina soha
nem gondolt arra, hogy átvegye anyja helyét. Más-
fél év után úgy tűnt, mintha mindig ezt tette volna.
Huszonkét éves nő volt, öt gyerekkel, de a Phillip
távozása után maradt űr a soha el nem múló fájda-
lomra emlékeztette őt. Miközben Edwina áldást
mondott, mindnyájan csendben ültek az asztalnál.
Utána megkérte George-ot, hogy vágja fel a csirkét.
- Most te vagy a férfi a háznál - mondta neki, s
azt remélte, hogy ettől megkomolyodik öccse, aki
közben úgy trancsírozta a csirkét, mintha tőrt tarta-
na kezében. Tizenhárom éves volt, de semmit nem
komolyodott, s még mindig imádta a csipkelődése-
223
ket és sajátos humorérzéke kiélését. - Köszönöm,
George, ha így folytatod, akkor inkább én csinálom.
- Idenézz, Edwina... - Úgy csapta le a csirke má-
sik szárnyát és két lábát, mint a zsoldos, aki feldara-
bolja a zsákmányt. Közben szanaszét fröccsent a
csirkelé, a gyerekek kacagtak, s akarata ellenére
Edwina is váratlanul nevetni kezdett, ami végül ki-
csordultak könnyei. Megpróbált komoly lenni és
George-ot összeszidni, de nem sikerült neki.
- Hagyd abba, George! - A fiú kettészelte a grill-
csirkét, s úgy forgatta a kést, mint egy lándzsát. -
Hagyd abba! Rémes vagy... - szidta öccsét, aki meg-
hajolt, átnyújtotta neki a tányért, majd boldog vi-
orral leült az asztalhoz.
Nem vitás, minden megváltozik most, hogy
George az otthoniak közül a legidősebb. Milyen más,
mint a komolyan, felelősségérzettel viselkedő Phillip,
de hát George ilyen volt. Teljesen elütött bátyjától.
- Vacsora után írjunk levelet Phillipnek - ajánlot-
ta Fannie komolyan, s Teddy helyeselt. Edwina
George-hoz fordult, s meglátta, hogy öccse borsó-
szemekkel dobálja Alexist. Mielőtt Edwina szólha-
tott volna, két borsószem orron találta Alexist, aki-
ből kitört a kacagás.
- Hagyd abba! - kérte Edwina, s érthetetlen mó-
don ő is gyereknek érezte magát... Ne nevettess
minket!... Ne akard, hogy jobban érezzük magun-
224
kat... Hagyd, hogy sírjunk!... Egy pillanatig ez járt
fejében, s azután szó nélkül három borsószemet tett
villájára és George felé lőtte, amelyet öccse vidáman
viszonzott. Azután Edwina újabb három borsót do-
bott öccse felé, miközben a kicsik visítoztak az
örömtől. Valahol messze pedig Phillip megállítha-
tatlanul gördült a vonaton Harvard felé.

16. fejezet
Phillip elutazása után napokig sajgott a szívük, s ez
a sajgás nagyon ismerős volt. Nyomasztó érzés volt, s
alig egy hét múlva Edwina észrevette Alexison a bel-
ső feszültség árulkodó jeleit. A kislány dadogni kez-
dett. Igaz, erre korábban is volt példa, szülei halála
után egy rövid ideig dadogott, de aztán ez hamar
elmúlt. Most tartósabbnak ígérkezett. Rémálmai is
voltak újra, s Edwina komolyan aggódott miatta.
Futólag említette aznap Bennek is a lapnál tartott
szerkesztőségi értekezleten. Amikor hazaért, a hűsé-
ges Mrs. Barnes azt mondta neki, hogy Alexis egész
délután a kertben volt. Mindjárt az iskola után ki-
ment, s azóta sem jött be. Mivel kellemes, meleg nap
volt, Edwina arra gondolt, hogy a kislány abban a
parányi labirintusban rejtőzik, amelyet anyjuk csak
"titkos kert"-nek nevezett.
Edwina egy darabig még kint hagyta, s miután
vacsoráig sem jött vissza, kiment a kertbe, hogy
225
megkeresse. Hívására azonban, s ez gyakran meg-
esett, nem kapott választ.
- Bújj elő, kis csacsi. Gyere és meséld el, mit csi-
náltál egész nap. Levelet kaptunk Philliptől. - A le-
vél az előszobában várt rá, s mellette volt Liz néni
levele is, amelyben egészségi állapotára panaszko-
dott. Azt is megemlítette, hogy kificamította boká-
ját, amikor Londonba ment az orvoshoz. Liz néni-
vel mindig csak baj történt. Újra megkérdezte, hogy
Edwina kiürítette-e végre anyja szobáját. Ez a kér-
dés bosszantotta Edwinát. Igaz, még nem ürítette ki
a szobát, de úgy érezte, sem ő, sem Alexis még nem
tudná elviselni a holmik eltávolítását.
- Gyere elő, édesem, hol bujkálsz? - szólongatta a
kislányt, s a kert végében álló rózsabokrok felé pil-
lantott. Biztos volt benne, hogy Alexis ott rejtőzik,
de amikor odament és bekukkantott az ismerős bo-
korba, sehol nem találta a kislányt. - Alexis! Itt
vagy? - Jó néhány helyre benézett, felmászott Geor-
ge régi, már elhagyott rejtekhelyére a fa tetején (el is
szakította szoknyáját, amikor lejött), de Alexis nem
volt sehol.
Visszament a házba és megkérdezte Mrs. Barnest,
hogy csakugyan kint látta-e Alexist. Az idős asszony
megnyugtatta őt, hogy Alexis órákig a kertben üldö-
gélt, Edwina azonban tudta, hogy Mrs. Barnes nem
sokat törődött a gyerekekkel. Ez Sheilagh feladata
226
volt. A lány azonban röviddel húsvét után elutazott,
s azóta Edwina viselte gondját a gyerekeknek.
- Nem ment fel? - kérdezte Edwina nyomaték-
kal, s Mrs. Barnes azt felelte, hogy nem emlékszik.
Egész délután paradicsombefőzéssel volt elfoglalva,
s nem nagyon figyelt Alexisre.
Edwina benézett Alexis szobájába, azután a saját-
jába, s végül lassan felment a lépcsőn. Eszébe jutot-
tak Liz néni szavai tegnapi leveléből: "...itt az ideje,
hogy szembenézz ezzel a dologgal és kitakarítsd a
szobákat. Én már ki is raktam Rupert holmijait...
De Edwina tudta, hogy ott megtalálja Alexist és
megoldja esetleges gondját, amiért elbújt.
- Lexie? - Elhúzta a függönyöket, suhogtatta
anyja szoknyáit, s észrevette, hogy dohos szag ter-
jeng a szobában. Régen elmentek szülei, majdnem
másfél év telt el azóta. Az ágy alá is benézett, de
Alexis nem volt sehol.
Újra lement a lépcsőn és megkérte George-ot,
hogy segítsen a keresésben. Körülbelül egy óra múl-
va érezte, hogy rémület fogja el.
- Történt valami az iskolában? - de sem Fannie,
sem George nem tudott semmiről, Teddy pedig Ed-
winával volt a lapnál. A titkárnők boldogan vigyáz-
tak rá, amíg ő az értekezleten volt. A három és fél
éves kis lurkó igazán bűbájos volt. - Szerinted hol
lehet? - kérdezte George-ot. Semmi nem jelezte,
227
hogy valami baj történt volna, és senki nem tudta,
hová tűnhetett. Eljött a vacsoraidő, majd el is múlt, s
Edwina, és George újra átkutatták a kertet. Végül
megállapították, hogy Alexis nem lehet a házban,
sem a ház körül. Edwina még visszament a konyhá-
ba és rövid habozás után felhívta Bent. Jobb ötlet
nem jutott eszébe. Ben megígérte, hogy azonnal át-
jön és segít megkeresni Alexist. Tíz perccel később
erélyesen csöngetett a bejáratnál.
- Mi történt? - kérdezte, s Edwina egy különös
pillanatig úgy érezte, hogy apját látja; de nem volt
idő ezen tűnődni, s gyorsan elsimította homlokából
odahullott fürtjeit. Miközben Alexist kereste a kert-
ben, teljesen tönkrement a frizurája.
- El sem tudom képzelni, mi történhetett. A gye-
rekek azt mondják, semmi különös nem volt az is-
kolában. Mrs. Barnes azt hitte, egész délután a kert-
ben volt, de amikor én hazajöttem, Alexist már nem
találtam ott. Mindenütt kerestük, a házban és oda-
kint is, de sehol nem találtuk. Nem tudom, hová
mehetett. - Az iskolában kevés pajtása volt Alexis-
nek, s nem is akart soha hozzájuk menni. A család-
ban mindenki tudta, hogy ő a legérzékenyebb, aki
igazából soha nem heverte ki anyjuk halálát. Eltű-
nése éppoly valószínű, mint az, hogy napokig nem
szólal meg. Egyszerűen ilyen volt, s a többiek elfo-
gadták így. De ha elszökött, csak a jó isten tudja, hol
228
lehet, vagy ez mit jelent, s mi történhet vele. Szép
kislány volt, s gonosz kezekben bármi érhette őt.
- Szóltatok már a rendőrségnek? - Ben megpró-
bált nyugodtnak látszani, pedig éppúgy aggódott,
mint Edwina, s örült, hogy Edwina áthívta őt.
- Még nem. Először neked telefonáltam.
- Van valami ötleted, hová mehetett? - Edwina
újra fejét rázta, mire Ben átment a konyhába és fel-
hívta a rendőrséget. Időközben Mrs. Barnes segítsé-
gével már lefektették Fannie-t és Teddyt, akikkel a
házvezetőnő közölte, hogy ez nagyon csúnya dolog
volt Alexistől. Fannie sírva fakadt és azt kérdezte,
megtalálják-e Alexist.
George Edwina mellett állott, amikor Ben felhívta
a rendőrséget. Fél óra múlva csöngettek a kapunál, s
Edwina kiment eléjük. Elmondta, fogalma sincs, ho-
vá mehetett a húga. A rendőr őrmester zavartan azt
kérdezte, hol vannak a gyerek szülei. Edwina meg-
magyarázta, hogy ő Alexis gyámja, mire a rendőr
megígérte, hogy átkutatja a környéket és egy óra
múlva jelentkezik.
- Jöjjünk mi is? - kérdezte Edwina aggódva, és
Benre pillantott...
- Felesleges, asszonyom. Megtaláljuk a kislányt.
Önök a férjével és a fiúval várjanak itt. - A rendőr
megnyugtatóan mosolygott rájuk, George pedig
Benre bámult. Kedvelte őt, mint a család barátját, de
229
nem tetszett neki, hogy Edwina "férjének" nézik.
Akárcsak Phillip, ő is ki akarta sajátítani nővérét.
- Miért nem mondtad meg neki? - mordult rá
Edwinára, amikor a rendőr elment.
- Mit kellett volna megmondanom? - Edwina
esze még mindig Alexisen járt.
- Hogy Ben nem a férjed!
- Az ég szerelmére... légy szíves azzal törődni,
hogy megtaláljuk a húgodat! - Ám Ben is hallotta
ezt. Miután másfél évig csak velük törődött éjjel és
nappal, a gyerekek úgy érezték, hogy kisajátíthatják
Edwinát. Ben szerint ez egyiküknek sem tett jót, de
azt is tudta, hogy semmi köze hozzá. Edwina saját
belátása szerint akarta irányítani a családot, s Ben-
nek sajnos nem volt oka beleavatkozni. Újra aggód-
va nézett a lányra, s még egyszer átgondolták a lehe-
tőségeket, ahová Alexis mehetett, majd Ben felaján-
lotta, hogy kocsijával végigjárja Alexis barátnőinek
lakását. Edwina megújult reménnyel talpra ugrott
és megkérte George-ot, hogy várja meg a rendőrt.
De hiába látogatták végig a szomszédos házakat,
mindenütt azt mondták, hogy Alexis hetek óta nem
járt náluk. Edwina egyre erősebben gondolt arra,
milyen zaklatott volt Alexis azóta, hogy Phillip
Cambridge-be utazott.
- Nem lehet, hogy valami őrültséget csinált? Pél-
dául megpróbált vonatra szállni? - Ez Edwina ötlete
230
volt, de Ben teljesen valószínűtlennek tartotta.
- Még a saját árnyékától is fél. Nem mehetett
messzire! - mondta, miközben felmentek a bejárati
lépcsőn. Amikor azonban Edwina megemlítette ezt
George-nak, a fiú összehúzódott szemmel elgondol-
kodott.
- A múlt héten azt kérdezte tőlem, mennyi ideig
tart az út Bostonba - vallotta be elkomolyodva - de
nem törődtem vele. Úristen, Win, ha tényleg meg-
próbált vonatra szállni?! Azt sem tudja, merre men-
jen. - Még valami baja eshet... A sínek közé zuhan-
hat, leeshet, ha tehervonatra akar felugrani... Iszo-
nyú lehetőségek körvonalazódtak Edwina rémült
szeme előtt. Ekkor már este tíz óra volt, s ráébred-
tek a fájdalmas valóságra. Valami borzasztó dolog
történt.
- Ha akarjátok, elviszlek titeket a pályaudvarra,
de biztos vagyok benne, hogy Alexis nem tesz ilyet
- mondta Ben csendesen, s megpróbálta megnyug-
tatni őket, de George mérgesen rászólt. Még mindig
nem tért magához a rendőr feltételezésétől, hogy
Ben Edwina férje.
- Mit tudsz te arról! - A család meghitt barátjából
Ben hirtelen fenyegetéssé változott George szemé-
ben. Nem volt teljesen hatástalan Phillip féltékeny-
kedése sem. S jóllehet, Edwina általában szilárdan
kézben tartotta őket, most túlságosan aggódott kis-
231
húguk miatt, s nem nagyon figyelt arra, mit mond
George.
- Gyerünk! - felkapott egy sálat az előszobaasz-
talról és kiszaladt a kapun. A rendőr éppen akkor
jött vissza, de csupán fejét rázta a kormánynál.
- Nyoma sincs sehol.
Ben elvitte őket a pályaudvarra, George a hátsó
ülésen ült, s Edwina egész úton idegesen tekintge-
tett ki az ablakon, de sehol nem látta Alexist. Este fél
tizenegykor a pályaudvar már majdnem kihalt volt.
Indult ugyan vonat San joséba, de az kerülő út volt.
Egyszerűbb volt kelet felé menni, komppal az oak-
landi állomáshoz.
- Ez őrültség - kezdte mondogatni Ben, de köz-
ben George eltűnt. Végigszaladt a pályaudvaron, ki
a hátsó vágányokhoz.
- Lexie! - szólította húgát. - Lexie! - Tölcsért for-
mált tenyeréből és úgy kiabált. Hangja visszhang-
zott a csöndben. Néha csikorgó hang hallatszott va-
lahonnan, amikor egy mozdonyt vagy vasúti kocsit
másik vágányra állítottak, egészében véve azonban
senki és semmi nem volt a pályaudvaron. Alexist
sem látták.
Közben Edwina kiterelte őket, s maga sem tudta,
miért, de bízott George ösztönében. A fiú valaho-
gyan mindnyájuknál jobban ismerte Alexist.
- Lexie... - hívta húgát szünet nélkül, s Ben ép-
232
pen megpróbálta rávenni őket, hogy forduljanak
vissza, amikor a távolból egy szerelvény sivító
hangja hallatszott. Az utolsó tehervonat volt, amely
mindig kevéssel éjfél előtt futott be a pályaudvarra.
A távolban hosszú fénycsóva látszott, s ahogy kö-
zeledett, egy sorompó mögött Edwina és Ben hirte-
len surranó mozgást vett észre; egy parányi fehér
foltot, mire George nyílvesszőként suhant át a vá-
gányokon. Edwina nem tudta megállítani. S ekkor
a lány rájött, mit látott: Alexis volt az, két vagon
között kuporogva, rémülten és elhagyatva. Valami
volt a kezében, s Edwina ilyen messziről is tudta, mi
az: kedvenc babája, amelyet a Titanicról hozott ma-
gával.
- Úristen... - Megragadta Ben karját és megpró-
bált átbújni a sorompó alatt, de Ben visszahúzta.
- Ne, Edwina... azt nem lehet... - George
egyenesen szaladt át a vágányokon a közeledő vo-
nat előtt. Alexis a vágány mellett lapult. Ha ott ma-
rad, elüti a vonat, s George ezt jól látta. - Ne,
George!... - sikoltott Edwina. Kitépte magát Ben ke-
zéből és öccse után szaladt. Hangját azonban el-
nyomta a közeledő szerelvény sivítása. Ben lázasan
tekintgetett körbe; valami kapcsolót keresett vagy
riasztószerkezetet, hogy mindent leállítson, de sem-
mit nem talált. Érezte, hogy könnyek marják arcát,
miközben lázasan integetett a mozdonyvezetőnek,
233
aki észre sem vette őt. - George közben nyílvessző-
ként repült Alexis felé, Edwina szoknyája szélét fel-
emelve és hangtalanul sikoltva, átfutva a vágányo-
kon botladozott öccse után. Azután mint a vihar, el-
robogott mellette a vonat, s végtelennek tűnő vára-
kozás után, ellenállhatatlan zokogással szaladt utá-
nuk abban a biztos tudatban, hogy mindketten ha-
lottak. De megpillantotta a kormos Alexist szétom-
ló, szőke hajával, amint egy szerelvény alatt fekszik,
s bátyja karjával átöleli... George az utolsó pillanat-
ban elérte őt, s a zuhanás ereje mindkettőjüket biz-
tonságos helyre lökte. Alexis jajongó hangja hallat-
szott a hirtelen támadt éjszakai csöndben, miköz-
ben lassan elhalt a szerelvény sivítása. Edwina
térdre hullott mellettük és átölelte őket. Ben is oda-
rohant, és könnyes arccal nézett rájuk. Nem tudott
semmit mondani, még Edwinának sem. A követke-
ző pillanatban talpra segítette a lányt, George pedig
kihúzta Alexist a vonat alól. A karjába kapta a kis-
lányt és a kocsihoz vitte. Mielőtt a kocsihoz értek,
Edwina megállt és öccsére nézett. Ez a tizenhárom
éves fiú igazi férfi lett, mintha apját látta volna.
Nem gyerek, nem bohóc, hanem igazi férfi, sírta el
magát Edwina és átölelte öccsét.
- Nagyon szeretlek... Istenem... Nagyon szeret-
lek... Azt hittem, hogy... - Újra elfogta a zokogás,
nem tudta befejezni a mondatot. Remegő térdekkel
234
haladt a kocsi felé, ahol Alexis elmondta nekik, amit
George megértett: meg akarta keresni Phillipet.
- Soha többé ne tégy ilyet! - mondta Edwina ott-
hon, miközben megfürdette és saját ágyába fektette
húgát, a tiszta ágynemű közé. - Soha többé! Valami
borzalmas dolog történhetett volna veled. - Immár
másodszor történt, hogy Alexis elszakadt tőlük és
majdnem meghalt. Edwina biztos volt benne, hogy
legközelebb nem lesz ilyen szerencsés. Ha George
nem löki őt félre a szerelvény útjából... erre az eshe-
tőségre gondolni sem mert. Alexis megígérte, hogy
ilyent nem tesz többet, de nagyon hiányzik neki
Phillip. - Hazajön majd - mondta Edwina elgondol-
kodva. Neki is hiányzott öccse, de megérdemelte,
hogy a Harvardra kerüljön.
- A mama és a papa soha nem jön vissza - mond-
ta Alexis csöndesen.
- Az más, Phillip visszajön. Már tavasszal itt lesz.
Most aludj, édesem. - Eloltotta a lámpát és lement
Benhez. George a konyhában ennivaló után nézett;
amint Edwina önmagára pillantott, rájött, hogy csu-
pa korom, szoknyája elszakadt, a blúza piszkos, a
haja pedig még Alexisénél is borzalmasabb.
- Hogy van? - kérdezte Ben.
- Már jól. Amennyire Alexis jól lehet. Soha többé
nem bízik már senkiben... - Soha nem hiszi el, hogy
aki elment, visszajön. Lényének egy része anyjával
235
együtt örökre elveszett.
- Tudod, mire gondolok? - kérdezte erre Ben sze-
rencsétlen arccal, majdnem haragosan, mindazok
után, ami azon az estén történt velük. Amíg Edwina
lefektette Alexist, Ben felhívta a rendőrséget és ma-
ga előtt látta George kérdő tekintetét. - Azt hiszem,
ebből okulhatsz. Szerintem egyedül nem bírsz ve-
lük. Ez bárkinek sok volna. A szüleid legalább egy-
másra számíthattak.
- Jól megvagyunk - felelte csendesen. Őrá is átra-
gadt ezen az estén George ellenséges érzülete.
- Csak nem akarod azt mondani, hogy addig
akarod ezt csinálni, amíg felnőnek? - A kislány
miatt érzett félelme most bosszúsággá mérgese-
dett, de Edwina túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy
vitatkozzék.
- Szerinted mit tegyek? - csattant fel. - Mondjak
le róluk?
- Férjhez mehetnél. - Ezen az estén Edwina csak
azért hívta őt, hogy a segítségét kérje, a férfi így is
reménykedni kezdett.
- Ez még nem ok arra, hogy férjhez menjek. Nem
vagyok hajlandó hozzámenni valakihez csak azért,
mert egyedül nem bírok a gyerekekkel. Többnyire
bírok is velük, s ha nem, majd felveszek valakit,
hogy segítsen. De a férjemet azok közül választom
ki, akiket szeretek, ahogyan Charlest szerettem. An-
236
nál alább nem adom. Nem megyek férjhez pusztán
azért, mert "egyedül nem megy". - Arra gondolt,
ami szüleinek jutott osztályrészül, s amit Charles
iránt érzett, s ezt Ben iránt nem érezte. Tudta, hogy
Bent soha nem fogja úgy szeretni, s nem érdekelte,
hogy a férfi most haragszik rá, s nem törődött
egyébként értékes barátságukkal sem. - Különben is
szerintem a gyerekek még nem tudnák elfogadni,
hogy férjhez megyek. - Nem vette észre, hogy
George időközben kijött a konyhából és hallotta be-
szélgetésüket. Nehéz éjszaka volt ez, s hangjuk is
szokatlanul élesen csengett.
- Ha arra vársz, mélységesen tévedsz, Edwina.
A gyerekek soha nem fogadják el, hogy rajtuk kívül
lesz valaki az életedben. Ki akarnak sajátítani mind-
annyian... Önzőek és csak magukra gondolnak...
Phillip... George... Alexis... meg a kicsi... nem akar-
ják, hogy saját életed legyen. Azt akarják, hogy
egész nap pesztráld őket, s ha majd felnőnek, s nem
lesz rád szükségük, egyedül maradsz, én pedig túl-
ságosan öreg leszek, és nem tudok rajtad segíteni...
- Az ajtó felé indult, s Edwina szótlanul nézte. Az aj-
tónál a férfi megfordult és Edwinára nézett. - Ugye
tudod, hogy a kedvükért lemondasz a saját éle-
tedről?
Edwina viszonozta a férfi pillantását és lassan bó-
lintott.
237
- Tudom, Ben. Ezt akarom... ezt kell tennem...
Ők is ezt kívánták volna tőlem.
- Ez nem így van - nézett rá Ben sajnálkozva. -
Azt akarták, hogy boldog légy. Hogy te is megkapd
mindazt az élettől, ami nekik jutott. - De én azt nem
tehetem, mondta volna Edwina szinte sírva... azt
én nem kaphatom meg... magukkal vitték a hul-
lámsírba...
- Bocsáss meg... - Edwina némán állott, s közben
George megkönnyebbülve nézte. Valahogyan örült
neki, hogy nem megy feleségül Benhez. Nem akarta
ezt, s ösztönösen tudta, hogy Phillip is így érez.
- Te is bocsáss meg, Edwina - mondta a férfi lá-
gyan, és becsukta maga mögött az ajtót. Közben Ed-
wina megfordult és látta, hogy George őt nézi. Ettől
hirtelen zavarba jött. Nem tudta biztosan, öccse hal-
lott-e mindent, de gyanította, hogy így történt.
- Jól vagy? - George lassan hozzálépett, kormo-
san, aggódó tekintettel.
- Persze - mosolygott rá Edwina.
- Sajnálod, hogy nem házasodtok össze Ben-
nel? - Tudni akarta, mit érez a nővére, s azt is tudta,
hogy sohasem hazudik neki.
- Nem, nem igazán. Ha igazán szeretném őt,
hozzámentem volna már akkor, amikor először kér-
te. - George ezen meglepődött, s Edwina derűsen
elmosolyodott.
238
- Lehet, hogy egyszer férjhez mégy? - Olyan ag-
gódó arcot vágott, hogy Edwina felnevetett. Most
már biztosan tudta, hogy soha nem lesz férje. Ha
másért nem, hát azért, mert nincs rá ideje. Ha az
ember vonatok alól szedi elő a testvéreit, iskoláztat-
ja őket, tortákat süt Fannie-val, akkor aligha valószí-
nű, hogy az életben talál még magának férfit. S a lel-
ke mélyén azt is tudta, hogy nem is akar találni.
- Kétlem.
- Miért? - kíváncsiskodott az öccse, amint felfelé
lépkedtek a lépcsőn.
- Hát... több ok miatt... talán egyszerűen azért,
mert nagyon szeretlek titeket. - Mélyet lélegzett, a
szíve megint sajogni kezdett. - S talán azért, mert
nagyon szeretem Charlest. - Talán azért, mert ha
ennyire szeretünk valakit, akkor vele együtt meghal
lényünknek egy darabja is. Feladunk mindent, s
szeretteinkkel együtt alámerülünk, ahogy anyja tet-
te, önként, férjével. Edwina mindent Charlesnak és
a gyerekeknek adott, senki másnak nem jutott hely
az életében.
Ott maradt, amíg George a fürdőszobában lemos-
ta magáról a pályaudvaron ráragadt koszt, majd
ágyba dugta őt, mint a kis Teddyt. Eloltotta a vil-
lanyt, jó éjszakát kívánva megcsókolta George-ot és
betakargatta. Utána benézett Fannie-hoz és Teddy-
hez, akik mélyen aludtak szobájukban. Gyorsan el-
239
haladt Phillip üres szobája mellett és belépett saját
hálószobájába, ahol a takarók alatt Alexis halkan,
egyenletesen lélegzett. Aranyfejecskéje a párnán pi-
hent. Leült mellé az ágyra, sokáig nézte húgát, majd
hosszú idő óta először benyúlt az öltözőszekrénybe.
Tudta, hogy az Angliából érkezett csomag ott van a
dobozban, kék selyemszalaggal gondosan átkötve.
Levette a polcról, óvatosan a padlóra tette és kinyi-
totta. Az apró gyöngy koszorú és a fehér selyem csil-
logott a holdfényben. Amint felemelte a menyasszo-
nyi fátylat, s körülötte elhalványult álomként lebe-
gett a tengernyi tüll, biztosan tudta, hogy igazat
mondott George-nak... Soha nem visel majd ilyen
fátylat, életében nem lesz még egy férfi... Neki csak
Phillip és George, Alexis és a többiek maradnak...
de nem is kell más. Túlságosan veszélyes drága és
fájdalmas volt... Edwinának nem lesz férje.
Óvatosan visszatette a menyasszonyi fátylat a do-
bozba, és észre sem vette, hogy könnyek hullanak a
szeméből, miközben újra megkötötte a szalagot. Ez
maradt neki... a többi elveszett a tengeren azon a
messze tűnt éjszakán, a férfival együtt, akit szere-
tett, s aki nincs többé... Kétségbeesetten szerette
Charlest és teljes bizonyossággal tudta, hogy nem
pótolhatja őt senki.

17. fejezet
240
1914. június 14-én gördült be a szerelvény a pá-
lyaudvarra. Edwina George mögött állott és lelke-
sen integetett. Phillip majd kiesett a fülke ablakán,
úgy vigyorgott rájuk. Mintha ezer év óta nem járt
volna otthon, pedig "gólya"-évének mindössze ki-
lenc hónapját töltötte a Harvardon.
Mindenkit megelőzve ugrott le a peronra, karjá-
val egyszerre átölelte az egész társaságot. Edwina
érezte, hogy könnyek peregnek az arcán, George
vad örömujjongást hallatott, a kicsik pedig az izga-
lomtól sikongatva ugráltak. Alexis csak állt és boldo-
gan mosolygott, hitetlenkedve nézte bátyját, mint-
ha biztos lett volna abban, hogy Edwina minden
ígérete ellenére ("Meglátod, nyárra hazajön!") soha
nem látja többé viszont.
- Hé te, picinyem! - Phillip Alexishez fordult,
magához ölelte, s a kislány csak lehunyta szemét és
sugárzott a boldogságtól. Újra itthon volt hát, s
mindnyájan kibékültek a világgal. Mintha egy álom
vált volna valóra. George vagy tízszer mellbe vágta
Phillipet és a haját húzgálta, bátyja pedig vigyorog-
va tűrte. Szinte kibírhatatlanul boldog volt, hogy
újra itthon lehet.
Miközben visszament a fülkébe és holmiját ki-
adogatta George-nak az ablakon, Edwina rájött, tá-
volléte egy éve alatt mennyit nőtt és erősödött az
öccse. Megfontoltnak, kiegyensúlyozottnak és igen-
241
csak felnőttesnek tűnt. Szemmel láthatóan férfivá
érett, pedig csak tizenkilenc éves volt, de hirtelen
többnek látszott.
- Mit nézel, nővérkém? - pillantott Edwinára
George feje fölött, s Edwina mosolyogva tisztelgett
neki.
- Mintha nőttél volna, amióta nem láttalak. Re-
mekül nézel ki. - Egyforma kék szemük volt, Edwi-
na tudta, hogy mindketten nagyon hasonlítanak
anyjukra.
- Te is jól mutatsz - ismerte el Phillip zsörtölődve.
Nem beszélt arról, hogy álmában szinte minden éjjel
otthon járt, bár szerette a Harvardot is. Ben Jones-
nak igaza volt: remek érzés volt ott lenni, de né-
melykor úgy érezte magát az ember, mintha egy
másik bolygón élne. S a távolság! Négy nap vona-
ton. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ideért. A ka-
rácsonyt New Yorkban töltötte a szobatársai család-
jánál; rettenetesen hiányzott neki Edwina és a többi
testvére, bár ez utóbbiak legalább annyira megsíny-
lették távollétét. Edwina néha attól tartott, Alexis
nem éli túl bátyja elutazását.
Phillip észrevette, hogy Ben nincs köztük, s ami-
kor a pályaudvar előtt álló autóhoz értek, összerán-
colt homlokkal kérdezte: - Ben hol van?
- Dolga van Los Angelesben - mosolygott Edwi-
na. - De megkért, hogy adjam át üdvözletét. Aligha-
242
nem szeretne veled ebédelni valamelyik nap, hogy
a Harvardról beszélgessetek. - Ez Edwinát is érde-
kelte. Phillip elbűvölő leveleket írt találkozásairól, az
előadásokról, a tanárokról. Edwina néha irigyelte
öccsét. Ő is nagyon szeretett volna ilyen egyetemre
járni, bár Charles és szülei életében eszébe sem ju-
tott ilyesmi. Akkor még egyetlen vágya az volt,
hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön. Most vi-
szont temérdek gond szakadt a nyakába, rengeteg
információt kellett befogadnia, amikor részt vett a
lapnál az értekezleteken, s úgy érezte, többre is ta-
níthatná a gyerekeket, mint arra, hogyan kell tortát
sütni vagy virágokat ültetni a kertben.
- Ki hozott ide titeket? - Phillip azon igyekezett,
hogy George nehogy kiborítsa könyveit abból a ha-
talmas dobozból, amelyben hazahozta őket, közben
Alexis kezét fogta, fél szemmel pedig Fannie-ra és
Teddyre ügyelt. A szokásos zsonglőrmutatvány
volt, s Edwina nevetve válaszolt.
- Én! - Látszott, hogy nagyon büszke magára, de
Phillip csak nevetett. Azt hitte, tréfál.
- De komolyan!
- Komolyan mondom. Miért, nem hiszed el,
hogy tudok vezetni? - Boldogan mosolygott rá a
Packard mellett. A kocsit ő vette mindnyájuknak,
bár saját magát is meglepte vele -huszonharmadik
születésnapján.
243
- Edwina, ezt nem mondod komolyan!
- De igen. Gyere, vágd be a cuccaidat, s én haza-
viszlek, Phillip úrfi. - Begyömöszölték a csomago-
kat a kocsiba, ami pedig nem fért oda, a csinos, sö-
tétkék autó tetejére kötötték. Phillip ámuldozva
nézte, hogyan viszi őket haza a nővére minden baj
nélkül. A gyerekek szünet nélkül locsogtak útköz-
ben, George pedig az izgatottságtól alig tudott értel-
mes kérdéseket feltenni. Hirtelen annyi mindent
akartak tudni, hogy a háznál Phillip már tréfásan a
fejét fogta.
- Látom, itt semmi nem változott. - Utána óvato-
san nővérére pillantott. Csinos volt, még csinosabb,
mint amilyennek gondolta. Edwina szép lány volt,
s különös érzés volt arra gondolni, hogy ez a szép,
fiatal nő, aki ilyen odaadóan gondjukat viselte, nem
az anyja, hanem a nővére, aki önként vállalta ezt a
szokatlan, magányos életet. Úgy látszott azonban,
ez kellett neki.
- Jól vagy? - kérdezte halkan, amint a többiek
mögött bementek a házba.
- Remekül. - Megállt és felpillantott az öccsére.
Amióta elment, még magasabb lett, valósággal fölé-
be tornyosult. Edwina úgy vélte, egy hajszállal talán
még apjuknál is magasabb lett. - Szeretsz ott lenni?
De komolyan kérdem... - Phillip bólintott, látszott
rajta, hogy komolyan gondolja.
244
- Nagyon messze vagyok tőletek, de isteni dolgo-
kat tanulok, és olyan emberekkel jövök össze, akiket
kedvelek. Csak egy kicsit volnék közelebb!
- Nem tart sokáig - mondta Edwina bizakodva. -
Még három év, s végleg hazajössz, hogy átvedd a
lap vezetését.
- Alig várom - vigyorgott Phillip.
- Én is. Már iszonyúan unom az értekezleteket. -
S néha Ben is fárasztotta. A férfi elkedvetlenedett,
hogy utoljára visszautasította ajánlatát akkor este,
amikor Alexist majdnem elütötte a vonat. Barátsá-
guk azonban megmaradt, bár kissé eltávolodtak
egymástól.
- Mikor megyünk le a tóhoz? - Phillip úgy járt-
kelt a házban, mintha tíz éve nem lett volna itthon.
Valósággal szívta magába a látnivalókat, megérintet-
te a tárgyakat. Edwina korábban el sem tudta kép-
zelni, mennyire hiányzott mindez az öccsének.
- Csak pár hét múlva. Arra gondoltam, menjünk
az idén is júliusban. Nem tudtam, mit akarsz csinál-
ni augusztusban. - Szeptemberben pedig vissza-
megy Cambridge-be, de addig két és fél hónapot
együtt tölthetnek.
Az első héten Phillip minden tervét megvalósí-
tották. Esténként kedvenc éttermeiben vacsoráztak.
Végiglátogatta barátait, s július elején Edwina észre-
vette, hogy egy kislány is felbukkant öccse életében.
245
Csinos lány volt, törékeny és szőke, s amikor meg-
hívták vacsorára, valósággal leste Phillip minden sza-
vát. Alig tizennyolc éves, s ettől Edwina úgy érezte,
hogy ezer évvel idősebb nála. A lány olyan tisztelet-
tel beszélt Edwinával, mintha anyja lett volna. Vajon
hány évesnek tart ez a lány, gondolta magában Ed-
wina. Amikor másnap ezt megemlítette Phillipnek, ő
csak nevetett. Megmagyarázta, hogy a lány szeretett
volna jó benyomást kelteni Edwinában. Becky Han-
cocknak hívták, s még az is kapóra jött, hogy szülei-
nek nyaralója volt a Tahoe-tónál, nem messze attól a
helytől, ahol Edwina nyaralt a gyerekekkel.
A lányt gyakran láttákjúliusban is, aki néhányszor
meghívta Edwinát, Phillipet és George-ot teniszezni.
Edwina jól játszott, s amikor magára maradt George-
dzsal, s ők ketten néhány kemény leütést váltottak,
Edwina igencsak elégedett volt győzelmével.
- Öreglány létedre egész jól játszol - ugratta őt
George, Edwina pedig játékosan hozzá vágott egy
teniszlabdát.
Lesheted, mikor tanítlak autót vezetni,
- Rendben van, bocsánatot kérek. - A kocsit álta-
lában Phillip használta, abban vitte Beckyt ide-oda,
de ha felszabadult, Edwina George-ot tanítgatta
benne autót vezetni. Tizennégy éves korához ké-
pest George nagyon ügyesnek mutatkozott. Ez idő
tájt már kevesebb csínyt követett el, s Edwina észre-
246
vette, hogy újabban a lányokat nézegeti. - Ez a buta
Phillip még leragad ennél a csajnál - jelentette ki
egy nap, amikor éppen az autóvezetést gyakorolták.
Phillip a kempingben maradt és a kicsikre vigyázott.
- Miért mondod ezt? - Edwina maga sem tudta,
tiltakozzék-e, de kíváncsi volt öccse véleményére.
- A lánynak hátsó szándékai vannak. - Ez érde-
kes megfigyelés volt.
- Például?
George figyelme a vezetés felé fordult, ügyes ka-
nyarodást hajtott végre, Edwina gratulált neki.
- Köszönöm, nővérkém. - Azután újra Becky ju-
tott eszébe. - Néha az az érzésem, hogy csak apa új-
ságja miatt ragaszkodik Philliphez. - A lány apjának
étterme és két szállodája van, szóval nem nyomo-
rognak, de a Winfield-lap sokkal jövedelmezőbb és
nagyobb társadalmi megbecsülést élvez. Phillip egy-
szer, apjához hasonlóan, fontos ember lesz. A lány-
nak megvolt a magához való esze, s tulajdonkép-
pen férjet keresett, Phillip azonban iszonyúan fiatal
még a nősüléshez. Edwina remélte, hogy még hosz-
szú ideig ilyen marad. .
- Lehet, hogy igazad van, de ne felejtsd el, a bá-
tyád irtó jóképű gyerek. - Rámosolygott George-ra,
aki közömbösen vonogatta a vállát. Később, miköz-
ben hazafelé mentek, elgondolkodva nézett Edwi-
nára.
247
- Nagyon rossz véleményed volna rólam, ha fel-
nőttkoromban nem dolgoznék a lapnál?
Edwina meglepődött, de a fejét rázta.
- Nem, de miért mondod ezt?
- Magam sem tudom... azt hiszem, untatna. In-
kább Phillipnek való. - Olyan komolyan nézett,
hogy Edwina vigasztalóan rámosolygott. Hiszen
olyan fiatal még, alig pár hónapja még nem bírtak
vele. Újabban azonban megkomolyodott, s lám,
máris arra gondol, hogy életét nem akarja a laphoz
kötni.
- És neked mi volna való?
- Nem tudom... - Habozott, majd Edwinára pil-
lantott, vallomásra készen. - Azt hiszem, egyszer fil-
meket szeretnék csinálni. - Nővére meghökkenve
nézte, de látta, hogy komolyan gondolja. Ez az ötlet
olyan fantasztikusnak tűnt, hogy Edwina elnevette
magát, de George elmondta, milyen izgalmas dolog
a filmkészítés, azután részletesen beszámolt egy
filmről, amelyet nemrég látott a moziban Mary
Pickforddal.
- Mikor láttad te azt a filmet? - Edwina nem em-
lékezett rá, hogy mostanában elengedte volna öcs-
csét moziba, de az fülig vigyorgott.
- A múlt hónapban egyszer lógtam a suliból. -
Edwina elborzadva nézett rá, aztán mindketten el-
nevették magukat.
248
- Javíthatatlan csibész vagy!
- Igaz - bólogatott buzgón George - de legalább
elismerem... és te szeretsz engem.
- Oda se neki. - Edwina újra a kormányhoz ült, s
kényelmesen hazamentek. Útközben az életről, csa-
ládjukról, a filmekről beszélgettek, amelyekért úgy
odavolt George. Szóba került a család lapja is.
A kempingnél Edwina megállította a kocsit és meg-
lepetten nézett öccsére. - Ugye, most komolyan be-
széltél? - De hogy is lehetett volna komoly ez a fiú!?
Edwina még mindig a kisgyereket látta benne.
- Igen, komolyan beszéltem. Egyszer majd filme-
ket csinálok. - Boldogan mosolygott nővérére, aki
egyben a legjobb barátja volt. - Majd meglátod,
megmutatom nektek, amíg Phillip az újságot vezeti.
- Mindenesetre remélem, hogy valamelyiktek át-
veszi majd a lapot. Nem szeretnék hiába ragaszkod-
ni hozzá.
- Akármikor eladhatod, egy kalap pénzt kapnál
érte - jelentette ki öccse bizakodóan, ám Edwina jól
tudta, hogy ez nem megy olyan könnyen. Egy ideje
munkaerőgondok voltak a lapnál, s a haszon is
csökkent. Már nem az a lap volt, amelyet tulajdono-
sa irányított. S Edwina tudta, hogy három évig fenn
kell tartania; amíg Phillip befejezi harvardi tanul-
mányait. Ez a három év most igencsak hosszú idő-
nek tűnt.
249
- Jól ment a vezetés mind a kettőtöknek? - mo-
solygott rájuk Phillip. Teddy egy fa alatt aludt a füg-
gőágyban, Phillip pedig hosszú, komoly beszélge-
tést folytatott Fannie-val és Alexisszel.
- Miről beszélgettetek? - kérdezte Edwina boldog
mosollyal, miközben közéjük telepedett. George el-
ment, hogy felöltse horgászszerelését. Már koráb-
ban megbeszélte egyik szomszédjukkal, hogy piszt-
ránghorgászatra mennek.
- Arról beszélgettünk, milyen szép volt a mama -
mondta Phillip csöndesen. Alexist már rég nem látta
ilyen boldognak. Örült, ha anyjáról hallott; néha,
amikor Edwina ágyában aludt, órákig hallgatta nő-
vérét, amint anyjukról beszélt. Az idősebbeknek ez
némelykor fájdalmas téma volt, de a kicsik lelkében
sikerült megőrizni anyjuk emlékét. Teddy szerette,
ha apjáról mesélnek neki.
- Miért haltak meg? - kérdezte egyszer Edwinát,
aki megpróbált elfogadható feleletet adni.
- Mert Isten nagyon szerette őket, és azt akarta,
hogy a közelében legyenek. - Teddy bólintott, az-
után elkomolyodva pillantott nővérére.
- Téged is szeret, Edwina?
- Annyira nem, édesem.
- Akkor jó. - Teddy megnyugodott, valami más-
ról kezdett beszélni. Edwina szomorúan gondolt rá,
milyen fiatal volt Teddy, amikor szüleik meghaltak.
250
Már soha nem ismeri meg őket. Alexis azonban még
emlékezett rájuk, s egy kicsit Fannie is. Több mint
két év telt el haláluk óta, s a fájdalom egy kicsit eny-
hült szívükben. Még Edwináéban is.
- Láttad már a mai újságot? - érdeklődött Phillip
mellékesen, de Edwina azt felelte, hogy még nem
volt rá ideje. Phillip megígérte, hogy vesz egyet,
amikor átmegy Beckyhez.
Hetekkel korábban izgalommal értesült az oszt-
rák trónörökös meggyilkolásáról, s többször kijelen-
tette Edwinának, hogy ennek váratlan, súlyos kö-
vetkezményei lesznek. Az elmúlt év folyamán erő-
sen belemerült a politikába, s arról beszélt, hogy a
következő évben politológiára szakosodik a Har-
vardon.
Amikor aznap délután végre újsághoz jutott,
megdöbbenve állapította meg, hogy igaza volt.
Winfieldék lapja, a Telegraph Sun, szalagcímben kö-
zölte: "Európa háborúzik." Az emberek kis csopor-
tokba verődtek. Ferenc Ferdinánd főherceg és fele-
sége meggyilkolása Szarajevóban csupán ürügyet
szolgáltatott az osztrákoknak, hogy hadat üzenje-
nek Szerbiának. Németország ezután hadat üzent
Oroszországnak, s két nap múlva Franciaországnak
is. Megtámadta a semleges Belgiumot, s másnap vá-
laszul Anglia hadat üzent a németeknek. Az egész
tiszta őrültségnek látszott, de alig egy hét leforgása
251
alatt szinte egész Európa hadban állott.
- Nekünk mit jelent ez? - érdeklődött Edwina,
amikor pár nap múlva hazautaztak. - Gondolod,
hogy mi is belekeveredünk? - Aggódva nézett
Phillipre, de ő mosolyogva nyugtatta meg.
- Semmi okunk rá. - Phillipet azonban elbűvölte
ez az egész. Valósággal falta a háborúról szóló híre-
ket. Amikor hazaértek, azonnal bement a szerkesz-
tőségbe, s amikor Ben is felbukkant ott, órákig tár-
gyalták az Európából érkező híreket.
Úgy tűnt, a hónap hátralévő részében a háború
hírei jelentették a fő beszédtémát. Japán háborúba
lépett Németországgal, a németek pedig többször
bombázták Párizst. Egy hónap leforgása alatt való-
ságos világháborúvá fajult, a világ elképedve fi-
gyelt.
Amikor szeptember elején visszautazott az egye-
temre, Phillip még mindig a háború bűvöletében
élt. Útközben minden állomáson megvette az újsá-
gokat és útitársaival megbeszélte, amit az újságok-
ban olvasott. Ifjúi lelkesedés lobogott benne, de ez
némiképpen felkeltette Edwina érdeklődését is. Ő is
elolvasott mindent, hogy tudja, miről beszélnek a
lap havi értekezletein. Ugyanakkor neki is megvolt
a maga baja a szakszervezetekkel, amelyek zavart
okoztak a lapnál. Néha elbizonytalanodott, vajon
képes lesz-e még két és fél évig megtartani a lapot.
252
Szinte végtelennek tűnt a várakozás, hogy Phillip
befejezze tanulmányait. Ezért óvatos döntéseket ho-
zott a havi értekezleteken. Nem akart semmit koc-
káztatni, s bár sokat bírálták őt konzervatív döntései
miatt, jól tudta, pillanatnyilag nem tehet mást.
1915-ben, amikor Phillip második évét töltötte a
Harvardon, a világháború egyre jobban elmérgese-
dett. Megkezdődött a német tengeralattjáró-blokád
Anglia ellen; időnként még jött levél Liz nénitől, de
egyre nehezebben. Nénje levelei mindig szomorú,
panaszos dolgokról szóltak. Olyan távolinak tűnt
most a gyerekek és Edwina szemében. Rég nem lá-
tott rokon volt, akit valójában alig ismertek. Még
mindig azért nyaggatta Edwinát, hogy rakja el szü-
lei ruháit (amit már rég megtett), adja el a lapot és a
házat, és jöjjön át hozzá Havermoorba. Edwina erre
nem volt hajlandó, s leveleiben még csak említést
sem tett erről.
A háború ellenére februárban megnyílt San Fran-
ciscóban a Panama-Pacific kiállítás, s Edwina elvitte
a gyerekeket. Nagyszerűen érezték magukat, s ez-
után folyton könyörögtek Edwinának, hogy min-
den héten vigye el őket. A legizgalmasabb esemény
azonban januárban történt: kiépült a távhívóhá-
lózat New York és San Francisco között. Egyszer
Phillip New Yorkba ment a barátaihoz, s engedélyt
kért, hogy telefonálhasson San Franciscóba. Meg-
253
ígérte, hogy a díjat kifizeti.
Egy este éppen a vacsoránál ültek, amikor csen-
gett a telefon. Edwina gyanútlanul felvette a kagy-
lót, a központos kapcsolt, szólt Edwinának, hogy
tartsa a vonalat. S ekkor váratlanul meghallotta
Phillip hangját. A vonal nem volt valami kiváló, ál-
landó zúgás hallatszott benne, de azért lehetett hal-
lani Phillipet. Edwina intett a gyerekeknek, hogy
jöjjenek a készülékhez. Öt fej hajolt össze, miköz-
ben egyenként bekiáltottak a kagylóba Phillipnek,
aki hallgatta őket, mindnyájukat szeretettel üdvö-
zölte, azután közölte, hogy be kell fejezze a beszél-
getést. Izgalmas változást jelentett ez az életükben;
most már nem érezték őt olyan távolinak, miközben
arra vártak, hogy hazajöjjön.
Az egyetemen Phillipet fájdalmas szertartásra
hívták meg, amely már-már gyógyuló sebeket szakí-
tott fel benne. Widenerné meghívta a fia emlékére
alapított Harry Elkins Widener könyvtár avatására.
Utoljára a Titanicon találkoztak, s Phillip jól emléke-
zett a fiúra. Apa és fiú együtt merült a hullámsírba.
A fiatal Widener Jack Thayer barátja is volt. Szomo-
rú találkozás volt ez az avatásnál. Jack és Phillip rö-
vid ideig beszélgetett, azután elváltak. Különös volt
arra gondolni, hogy egykor ugyanabban a mentő-
csónakban ültek. A helyi lapok pár napig ajánlgat-
ták Phillipnek, hogy meginterjúvolják, mint az egyik
254
túlélőt, végül azonban, a fiú nagy megkönnyebbü-
lésére, megfeledkeztek róla. Mindnyájan túlságosan
sokat veszítettek, s túlságosan hosszú idő telt el már
ahhoz, hogy beszéljenek róla. Megírta Edwinának,
hogy találkozott Jack Thayerrel, nővére azonban
következő levelében nem is tett említést erről.
Phillip tudta, hogy ez nővérének is fájdalmas téma.
Ritkán beszélt erről, s szinte soha nem emlegette
Charlest, pedig Phillip tudta, még mindig gondol
rá. Ez az emlék még mindig sajgott Edwinában, s
Phillip gyanította, hogy a seb sohasem gyógyul be.
Lánysága örökre véget ért azon az éjszakán.
Az igazi csapás azonban májusban érte őket.
Phillip éppen az egyetem területén tartózkodott,
amikor meghallotta. Egy pillanatra megállt, s arra a
majdnem pontosan három évvel korábbi, dermesz-
tő éj szakára gondolt.
Német torpedók elsüllyesztették a Lusitaniát, s a
világ döbbenten figyelt. Minden jel arra mutatott,
hogy védtelen utasszállító hajót támadtak meg,
amely alig negyedóra alatt elsüllyedt, s ezerkétszáz-
egy embert rántott hullámsírba. Barbár tett volt ez,
amelyet Phillip nagyon is átérzett. Egész délelőtt,
amikor erre gondolt, a nővére járt az eszében; vajon
hogyan fogadja majd a hírt? Túlságosan friss volt
még nekik ez az élmény. Phillipnek igaza volt: ami-
kor Edwina megtudta, behunyta szemét, és a laptól
255
gyalog ment haza a California Streetre. Ben felaján-
lotta, hogy hazaviszi, de Edwina csak a fejét rázta.
Képtelen volt megszólalni, úgy tűnt, észre sem vette
a férfit.
Lassan sétált hazafelé, s akárcsak Phillip, arra a
három évvel azelőtti, iszonyú éjszakára gondolt, s
megváltozott életükre. Sikerült lassan eltemetnie az
emlékeket, de a Lusitania pusztulása most újult erő-
vel hozta felszínre őket. Amíg hazafelé tartott, szün-
telenül apjára, anyjára és Charlesra gondolt. Mintha
újra látná arcukat a könnyek függönyén át, miköz-
ben a Lusitanián elpusztult emberekért imádkozott.
S ahogy visszagondolt a három évvel korábbi ese-
ményekre, szinte hallotta, amint a Titanicon a zene-
kar azt a gyászos zsoltárt játssza, s nem sokkal utána
elmerült a hajó. Újra érezte arcán a jeges szélfúvást,
hallotta a szörnyű recsegés-ropogást... És soha töb-
bé nem látta azokat az embereket, akiket annyira
szeretett.
- Edwina? - nézett rá Alexis rémülten, amint
megpillantotta hazatérő nővére arcát, miután Ed-
wina óvatosan felemelte a fátylat és levette kalapját.
- Valami baj van? - Alexis már kilencéves volt, de Ed-
wina nem akarta saját gyászukra emlékeztetni, s csu-
pán a fejét rázta, amikor gyengéden megérintette a
kislány arcát. Szemei azonban mindent elárultak.
- Semmi baj, édesem. - A kislány visszament ját-
256
szani, Edwina pedig még sokáig nézte, s közben
azokra gondolt, akiket elvesztett, s azokra, akik most
meghaltak a Lusitanián.
Edwina szótlan volt egész nap, s Phillip este fel-
hívta telefonon. Tudta, mit érez, ha meghallja a hírt.
- Csúf dolog ez a háború, igaz, Win?
- Hogy tehettek ilyet?... Egy utasszállító ha-
jót... - Már a puszta gondolattól is beléhasított a
fájdalom.
- Ne gondolj rá. - De lehetetlen volt nem gondol-
ni rá. Szüntelenül a Titanicon kalandoztak a gondo-
latai... Arra az éjszakára gondolt, amikor a hajó
elmerült... Hallotta a daruk csikorgását, amikor víz-
re engedték a mentőcsónakokat. .. A fuldokló embe-
rek jajgatását. Hogy lehet ezt elfelejteni? Mikor mú-
lik el belőlünk? Most úgy érezte, soha. Azon az es-
tén ágyában a szüleire gondolt s Charlesra... közös
életükre, amely annyira más volt, mint a mostani,
egyedül maradva a gyerekekkel.

18. fejezet
Nem sokkal a Lusitania elsüllyesztése után Olasz-
ország megszakította Németországhoz fűződő szö-
vetségét, és Ausztriának is hadat üzent. Ugyanezen
év szeptemberében Oroszország is nagy területi
veszteséget szenvedett, és egymillió ember meg-
halt. Megdöbbentő méreteket öltött a nagy háború
257
pusztítása, pedig Amerika ekkor még külső szemlé-
lője volt csupán.
A következő évben, 1916-ban a németek és a fran-
ciák egyedül a verduni csatában közel hétszázezer
embert veszítettek, a Somme-nál pedig több mint
egymillióan vesztek oda. A németek folytatták ki-
terjedt tengeralattjáró-háborújukat: nem csupán a
hadihajókat, hanem a kereskedelmi és utasszállító
hajókat is elsüllyesztették. Ez óriási felháborodást
keltett, s ekkor már Portugália is belekeveredett a
háborúba, s folytatódtak a London elleni léghajótá-
madások. Novemberben Wilsont újraválasztották,
főleg azért, hogy tartsa távol Amerikát a háborútól.
Mégis, minden szem Európa felé fordult, miközben
folytatódott az öldöklés...
1916. január 31-én Berlin arról értesítette Wa-
shingtont, hogy felújítja a korlátlan tengeralattjáró-
hadviselést. Két hónapon belül bejelentették, hogy
elsüllyesztenek minden olyan hajót, amely a szövet-
séges hatalmaknak szállít utánpótlást. Wilson né-
hány napon belül állást foglalt, s jóllehet korábban
kijelentette, hogy az Egyesült Államok "büszkesége
nem engedi meg, hogy háborúzzék", most mégis
bejelentette, hogy megvédi a szabadságot, amelyet
az amerikaiak eddig is élveztek, s amelyet feltétle-
nül elvárnak tőle.
Edwina továbbra is kapott híreket Liz nénitől, bár
258
a levelek ritkultak, kerülő utakon érkeztek Európá-
ból. A rémes idő és a szörnyű tüzelő- és élelemhiány
ellenére úgy tűnt, Liz néni jól van. Arra intette Ed-
winát, hogy vigyázzon magára, s kijelentette, hogy
szeretné látni őket. Azt remélte, hogy a háború után
mindannyian meglátogatják őt, ám ennek még a
gondolata is megrémítette Edwinát. Már arra sem
volt képes, hogy felszálljon az oaklandi kompra.
A laphoz gyakran bejárt, s mindig érdeklődéssel
hallgatta a háborús híreket tárgyaló férfiakat. Ekkor
már kibékült Bennel, s még mindig szoros volt kö-
zöttük a barátság. A férfi rájött, hogy Edwina nem
akar férjhez menni, beéri azzal, hogy életét kitöltik a
gyerekek. Edwina örült a férfi barátságának, élvezte
férfiszempontú véleményeit, s órákig beszélgetett
vele a háborúról és a lapnál felmerült gondokról.
Ekkor Phillip már utolsó évét töltötte a Harvardon, s
Edwina örült neki; tudta, hogy a lap tönkremegy, ha
irányítását nem veszi át egy családtag. Kíméletlen
verseny folyt az újságok között, s a többi lapot olya-
nok vezették, akik értettek hozzá. Különösen így
volt ez a de Young családnál, amely San Francisco
leghatalmasabb laptulajdonosa volt. Nagyon meg-
sínylette apjuk eltávozását az a szilárd birodalom,
amelyet évek munkájával épített fel. Öt év hosszú
idő, s már igen nagy szükség volt Phíllipre. Edwina
azt is tudta, hogy beletelik egy-két évbe, mire Phillip
259
igazán belejön a munkába, mégis azt remélte, hogy
az öccse helyreállítja a lap régi nagyságát. Az elmúlt
két év során még a bevételük is csökkent valame-
lyest, bár még mindig elég pénzük volt ahhoz, hogy
folytathassák régi életüket. Edwina mindenesetre
boldog volt, hogy Phillip hamarosan hazatér, ősszel
pedig George kezdi meg négyéves harvardi tanul-
mányait.
Április hatodikán azonban az Egyesült Államok
végül belépett a háborúba, s Edwina komor tekin-
tettel jött haza a havi értekezletről. Aggódott a fiúk
miatt. Órákig beszélgetett Bennel arról, hogy mind-
ez mit jelent számukra. Végül arra a következtetésre
jutottak, hogy emberi számítások szerint Phillip és
George kimarad ebből. Phillip egyetemre jár, Geor-
ge pedig még túlságosan fiatal, állapította meg
Edwina örömmel. Állandóan azok a szörnyű áldo-
zatok jártak az eszében, amelyeket a csaták követel-
tek. Apja újságja bőven beszámolt ezekről a ször-
nyű eseményekről.
Otthon Alexis elmondta neki, hogy Phillip telefo-
nált, s később újra jelentkezik. A hívás azonban el-
maradt, s Edwina megfeledkezett róla. Néha előfor-
dult, hogy Phillip csak azért telefonált, hogy a világ
dolgairól beszélgessenek, s Edwina megpróbálta őt
lebeszélni az ilyen költekezésekről, mégis hízelgett
neki, hogy az öccse beszélni akar vele. Otthon a
260
napjai azzal teltek, hogy felszedte az elszórt babá-
kat, szalagokat kötött szétzilált varkocsokba és
Teddyt korholta, amiért szanaszét hagyja ólomkato-
náit. Ehhez képest valósággal üdítő volt, ha öccsei-
vel komolyabb dolgokról is beszélhetett. George is
érdeklődött a háború iránt, de sokkal jobban izgat-
ták őt a háborúról készült filmek. Amikor tehette,
megnézte ezeket, s ilyenkor magával vitte számta-
lan leánypajtásának egyikét. Edwina már a puszta
látásától is mosolygott; saját ifjúságára emlékeztette,
amikor életét kitöltötték a vendégségek, a bálok és a
francia négyesek. Időnként még mindig eljárt, de
Charles nélkül üres volt minden, s Edwinát senki
más nem érdekelte. Huszonhat évesen kitöltötte
napjait ez az élet, s nem vette a fáradságot, hogy fér-
jet keressen magának.
George néha arra ösztökélte, hogy járjon társa-
ságba. Még emlékezett rá, hogy éltek "azelőtt", ami-
kor szülei elegánsan felöltöztek és társaságba men-
tek, s Edwina is szép ruhákat hordott, amikor estén-
ként szórakozni ment Charles karján. Ám ez csak
elszomorította Edwinát, kishúgai pedig lelkesen kö-
vetelték, hogy mutassa meg ezeket a ruhákat, de a
legszebbeket már régen kidobta, s meg is feledke-
zett róluk. Újabban komoly ruhákat hordott, sőt né-
ha felvette anyja ruháit. Ettől még inkább egy fiatal
matróna benyomását keltette.
261
- Miért nem jársz gyakrabban szórakozni? - kér-
dezte George, de ő azt felelte, hogy éppen eleget jár.
Alig egy hete volt hangversenyen Ben és annak új
asszonya társaságában.
- Nagyon jól tudod, mire gondolok - nézett rá
bosszúsan George. Ő azt szerette volna, ha Edwina
férfitársaságba jár, de erről a nővére hallani sem
akart. Egyébként is a többieknek vegyes érzéseik
voltak ezzel kapcsolatban. Egyrészt úgy érezték,
hogy Edwina több vidámságot érdemelne, másrészt
viszont szerették volna őt kisajátítani. De Edwina
egyébként sem érezte szükségét annak, hogy férfi
legyen az életében. Még mindig Charlesről álmodo-
zott, bár emlékei öt év után halványulni kezdtek.
Szívében azonban még mindig úgy érezte, hogy
Charleshoz tartozik, s gyűlölte, amikor az emberek
összesúgnak a háta mögött: milyen tragikus... iszo-
nyú... szegény teremtés:.. milyen csinos... a vőle-
génye odaveszett a Titanicon, tudod... a szülei is...
egyedül nevelte a testvéreit. Büszkesége nem en-
gedte, hogy erről beszéljen, s túlságosan érzékeny
volt ahhoz, hogy elviselje, ha vénkisasszonynak
nézték. Pedig az volt, jól tudta. Huszonhat évesen
úgy tett, mintha az egész nem érdekelné. Ez az ajtó
bezárult előtte, életének ez a része örökre elmúlt.
Évek óta nem nézett menyasszonyi fátylára sem.
Már nem bírta elviselni ennek fájdalmát. Úgy érez-
262
te, már soha nem tud ránézni, pedig ott volt... s
majdnem megtörtént... s ez elég volt... Egy napon
talán majd Alexis vagy Fannie veszi fel esküvőjén...
Egy halhatatlan szerelem és egy meg nem élt élet
emlékére. Ma már azonban kár volt erre gondolni
is: Éppen elég dolga volt. Azután eszébe jutott, va-
jon telefonál-e Phillip újra, hogy megbeszéljék az
Egyesült Államok hadba lépését. Bár megígérte
Alexisnek, mégsem telefonált újra.
George hazajött és szünet nélkül erről beszélt.
Többször kijelentette, milyen kár, hogy túlságosan
fiatal még a katonasághoz. Edwina ettől elborzadt, s
ezt közölte is vele, mire George kijelentette, hogy ez
szégyenletes hazafiatlanság részéről.
- Önkénteseket keresnek, Win! - nézett rá szem-
rehányóan, s közben akaratlanul is megállapította,
hogy nővére még anyjuknál is szebb, Magas, kecses
és karcsú volt; hosszú, fényes, fekete haját a válláig
leengedte, ha otthon maradt. Ettől szinte kislányos
külseje volt, nem úgy, mint akkor, amikor bement a
városba, vagy értekezletre ment a laphoz, esetleg
vacsorameghívásnak tett eleget. Ilyenkor komoly,
felnőttes frizurát csinált magának.
- Nem érdekel, hogy önkénteseket keresnek! -
nézett komolyan öccsére. - Verd ki a fejedből ezt!
Még túlságosan fiatal vagy Phillipnek pedig át kell
vennie a lapot. Menjen a háborúba más, egyébként
263
is hamarosan vége lesz. - Ennek azonban semmi je-
le nem volt, továbbra is milliók pusztultak el Európa
lövészárkaiban.
Öt nappal azután, hogy a kongresszus hadat
üzent, Edwina, kezében anyja kedvenc rózsáival,
éppen a kertből ment a házba, amikor véletlenül fel-
pillantott, s arca halottsápadt lett. Jóképűen és maga-
san, fájdalmasan komoly arccal Phillip állott a kony-
haajtóban. Edwina megállt, majd lassan közeledett
öccséhez. Nem merte megkérdezni, miért jött haza
Bostonból. A rózsákat a fűre ejtette és öccse kitárt
karjába futott, aki hosszan magához szorította. Szin-
te furcsa volt látni, mennyire felnőtt. Huszonegy
éves volt, s Edwinától eltérően koránál jóval idő-
sebbnek látszott. Nyomot hagytak rajta a gondok,
amelyek az elmúlt öt évben nyomasztották. Igaz, a
gondokat Edwina is érezte, de rajta nem látszottak.
- Mi történt? - kérdezte lassan, miközben szét-
váltak, de a szívébe hasító fájdalom elárulta neki
azt, amit nem akart tudomásul venni, de sejtett.
- Beszélnem kell veled. - Ilyen fontos elhatáro-
záshoz szüksége volt Edwina tanácsára. Tisztelte és
szerette őt, s ha engedélyét nem is, véleményét ki
akarta kérni.
- Hogy tudtál eljönni az egyetemről? Nincs szün-
idő, igaz? - Ám Edwina már tudta, csak nem akarta
hallani, amitől tartott. Szerette volna, ha öccse vala-
264
mi mást mond, akármit. Még azt is szívesebben hal-
lotta volna, hogy kizárták az egyetemről.
- Eltávozást kaptam.
- Ja. - Lassan leült a konyhaasztalhoz, s egy pil-
lanatig egyikük sem mozdult. - Mennyi időre?
Phillip nem merte megmondani. Még nem. Olyan
sok mindent szeretett volna mondani előbb.
- Edwina, beszélnem kell veled... Nem mehet-
nénk be a másik szobába? - Még mindig a konyhá-
ban voltak, s Mrs. Barnes mögöttük tett-vett valahol
a kamrában. Még nem látta Phillipet, amióta haza-
jött, s Phillip tudta, ha találkoznak, vége-hossza nem
lesz a kérdezősködésnek, s nem tud majd beszélni
Edwinával.
Edwina szó nélkül, ünnepélyesen átment a társal-
góba. Itt általában csak olyankor tartózkodtak, ha
vendégeik voltak, s ez ritkán fordult elő. - Telefonál-
hattál volna, mielőtt jössz - mondta szemrehányó-
an. Akkor megmondhatta volna öccsének, hogy
egyáltalán ne jöjjön haza. Nem akarta, hogy itt le-
gyen, nem akarta látni, mennyire felnőtt már, s vala-
mi szörnyűséget készül bejelenteni.
- Telefonáltam, de nem voltál itthon. Alexis nem
szólt?
- De igen, de nem hívtál újra. - Edwina érezte,
hogy könny szökik a szemébe, amint öccsére pil-
lant. Komolysága és majdnem felnőttes viselkedése
265
ellenére még mindig olyan aranyos és fiatal volt, hi-
ába neveltek belé úri modort az egyetemen.
- Még aznap este vonatra szálltam. - Mélyet lé-
legzett. Nem lehetett tovább halogatni. - Jelentkez-
tem katonának. Tíz nap múlva átmegyek Európába.
Előbb látni akartalak, hogy megmagyarázzam... -
Közben azonban Edwina felállt, idegesen járkálni
kezdett a szobában, a kezét tördelte és szemét öccsé-
re meresztette.
- Hogy tehetted, Phillip?! Milyen jogon, azok
után, amiket átéltünk? A gyerekeknek iszonyúan
szükségük van rád... s nekem is... s George elmegy
szeptemberben... - Ezer indokot sorolhatott volna
fel, hogy miért ne legyen katona öccse, de a legegy-
szerűbb indok az volt, hogy féltette őt. Mi lesz, ha
megsebesül vagy meghal? Szinte rosszul lett még a
gondolattól is. - Ezt nem teheted! Mindnyájan rád
vagyunk utalva... mi... én... - Hangja elhalt és
könny szökött a szemébe, miközben öccsére nézett,
majd elfordult. - Phillip, kérlek, ne tedd. .. - mondta
tompa hangon, öccse pedig hozzálépett s gyöngé-
den megérintette a vállát. Meg akarta magyarázni,
de maga sem tudta, sikerül-e.
- Meg kell tennem, Edwina. Nem ülhetek nyu-
godtan az egyetemen, miközben az újságokban a
csatákról olvasok. Nem érezhetem férfinak magam.
Kötelességeim vannak a hazámmal szemben.
266
- Ostobaság! - Edwina hirtelen megfordult és
öccse szemébe nézett. Tekintete úgy szikrázott, mint
valamikor anyjáé. - Neked öt testvéred iránt van-
nak kötelességeid! Mindnyájan arra vártunk, hogy
felnőj, s most nem hagyhatsz cserben minket.
- Nem hagylak cserben titeket. Visszajövök, s
megígérem, hogy mindent jóváteszek. Esküszöm! -
Bűntudatot érzett, hogy elhagyja őket, de úgy érez-
te, hazájának többel tartozik, s a szíve mélyén tudta,
hogy apja helyeselné, amit tesz. Meg kellett tennie,
akárhogy haragszik is rá Edwina. Még a tanárai is
megértették őt. Számukra ez egyszerűen annyit je-
lentett, hogy Phillip férfivá érett. Edwina azonban
egyfajta árulást látott ebben, s most sírt és harago-
san nézett rá, amikor George kicsit később berob-
bant az ajtón.
Szokása szerint el akart robogni a társalgó előtt,
de véletlenül meglátta nővérét, aki fejét leszegte,
hosszú, fekete haja a válláról hullott alá éppúgy,
mint a kertben, amikor elejtette a rózsákat. George
nem láthatta bátyját, aki az ajtó mögött állt.
- Hé, Win... mi van?... Valami baj van? - George
megdöbbent, amikor Edwina lassan feléje fordult.
George egy csomó könyvet tartott a karjában, sötét
haja borzas volt, minden tekintetben fiatal és egész-
séges gyerek külsejét mutatta. Arcát felmelegítette a
tavaszi levegő. Miközben azonban nézett nővérére,
267
bátyja előjött az ajtó mögül. George megpillantotta,
s ettől még inkább aggódni kezdett. - Hé... mi a baj?
- A bátyád jelentkezett katonának. - Edwina úgy
mondta ezt, mintha Phillip éppen megölt volna va-
lakit, s George tanácstalanul bámult rá. Azután arca
felderült, egy pillanatra megfeledkezett Edwináról,
odalépett a bátyjához és megveregette a vállát.
- Klassz vagy öregfiú! Ne kíméld őket! - Aztán
hirtelen eszébe jutott Edwina, aki haragosan hozzá-
juk lépett és dühös mozdulattal hátravetette hosszú
haját.
- És mi van, ha ők nem kímélik a bátyádat? Ha
megölik? Akkor mi van? Akkor is olyan izgalmas?
Akkor is tetszik majd? S te mit csinálsz? Odamégy
és te se kíméled őket? Gondolkozzatok! Gondolja-
tok a családra, mielőtt bármit tesztek, gondoljátok
meg, mit jelent ez mindnyájunknak. - Elrobogott
mellettük, s egy utolsó, szorongó pillantást vetett
Phillipre, mielőtt acélos hangon kijelentette: - Nem
engedlek el, Phillip: Mondd meg nekik, hogy téve-
dés volt, de nem engedlek el. - Ezzel bevágta maga
mögött az ajtót és felszaladt a szobájába.

19. fejezet
- Miért jött haza Phillip? - kíváncsiskodott Alexis,
miközben babája haját fésülgette. - Kimaradt az is-
kolából? - Érdekelte őt a dolog, s így volt vele Fannie
268
és Teddy is, de Edwina nem akart erről beszélni
másnap reggel, amikor feltálalta nekik a reggelit.
A két fiú előző este házon kívül vacsorázott, ap-
juk klubjában, s Edwina tudta, hogy találkoztak
Bennel, de az előző délután óta nem beszélt Phillip-
pel.
- Phillipnek nagyon hiányoztunk, ennyi az
egész - mondta nagyon komolyan, de nem részle-
tezte a dolgot. S ahogy a kicsik az arcát nézték, még
Teddy is tudta, hogy elhallgat előlük valamit.
Reggeli után megcsókolta őket, mielőtt elindultak
az iskolába, ő pedig kiment a kertbe és felszedte a
rózsákat, amelyeket előző nap, Phillip megpillantá-
sakor ejtett ki a kezéből. Meg is feledkezett róluk, s
azok már kissé hervadtak voltak, de ez most nem
számított. Azok után, amit Philliptől hallott, tulaj-
donképpen semmi nem számított. Nem tudta, mit
tegyen, de elhatározta, minden tőle telhetőt meg-
tesz, hogy megakadályozza Phillip tervét. Nem volt
hozzá joga, hogy így itthagyja őket, s főleg nem volt
joga kockára tenni az életét. Bevitte a rózsákat, s
közben arra gondolt, hogy felhívja Bent és megbe-
széli vele a dolgot, de George jött a szobába. Szokás
szerint későn indult az iskolába, s Edwina már ép-
pen meg akarta szidni, de arcára pillantva látta,
hogy már késő. Akárcsak Phillip, George is majd-
nem kész férfi volt már.
269
- Csakugyan megpróbálod visszatartani őt,
Win? - Halkan kérdezte ezt, szomorú tekintettel.
Mintha már tudta volna, hogy Edwina elveszti ezt
a mérkőzést, de férfiszemmel azt is látta, hogy így
van jól.
- Igen, megpróbálom. - Edwina hevesen a vázá-
ba dugta a rózsákat, majd szomorú-haragos tekin-
tettel nézett öccsére. - Nem volt joga hozzá, hogy
megkérdezésem nélkül döntsön. - Szerette volna,
ha ezzel George is egyetért. Nem volt hajlandó el-
tűrni ilyen viselkedést öccseitől, s George, amilyen
heves vérmérsékletű, még képes lett volna követni
bátyja példáját és háborúba menni Európában.
- Ne tedd, Win. Papa nem helyeselné, hogy meg
akarod akadályozni. Szerinte az ember álljon ki a
meggyőződése mellett.
Edwina tekintete dárdaként fúródott öccse sze-
mébe, s ezúttal nem válogatta meg szavait.
- A papa már nincs - mondta nyersen, s George
rájött, hogy ilyen szókimondóan még soha nem be-
szélt erről. - A papa azt sem akarná, hogy magunkra
hagyjon bennünket. Ma már így áll a helyzet.
- Én itt vagyok - mondta George gyengéden, de
Edwina csak a fejét rázta.
- Jövőre a Harvardra mégy. - Öccsét már fel is
vették, s a családi hagyományoknak megfelelően
folytatta volna tanulmányait. Edwina nem akart a
270
nyakukba akaszkodni, egyszerűen féltette az életü-
ket. - Ebbe ne szólj bele, George - figyelmeztette
öccsét. - Ez csak Phillipre és rám tartozik.
- Nincs igazad - mondta az öccse. - Ez egyedül
Phillipre tartozik. Az ő dolga, hogy kiálljon a meg-
győződése mellett. Te sem kívánhatsz tőle keveseb-
bet. Meg kell tegye, amit helyesnek tart. Még akkor
is, ha ez nekünk rosszulesik. Én megértem őt, s
értsd meg te is.
- Én semmit nem értek meg! - Edwina hirtelen
elfordult öccsétől, hogy az ne lássa könnybe lábadt
szemét, s csak a válla fölött szólt vissza. - Indulj már,
elkésel az iskolából.
George nagy nehezen elindult, s éppen akkor jött
le bátyja a lépcsőn.
- Hogy van? - kérdezte suttogva az előszobában.
Előző este sokáig beszélgettek, s George tudta, hogy
Phillip elhatározása végleges. Mennie kell.
- Azt hiszem, sír - súgta vissza George és moso-
lyogva elköszönt bátyjától, majd kirobogott a ka-
pun. Majdnem vége volt a tanévnek. Másfél hónap
múlva érettségizik a Draw Schoolban, szeptember-
ben pedig a Harvardra megy. Számára az iskola az a
hely volt, ahol az ember sok barátot szerzett, hajku-
rászta a lányokat, és napközben jól érezte magát,
majd hazament és a családjával megvacsorázott. Vi-
lágéletében szerette az iskolát, de soha nem volt
271
olyan komoly diák, mint Phillip. Ő is elszomoro-
dott, hogy bátyja háborúba megy, de biztos volt
benne, hogy Phillipnek van igaza, s Edwina téved.
Apjuk ezt meg is mondaná nővérüknek, ha élne, de
sajnos már halott. Phillip pedig nem kisfiú.
Később ő maga is megpróbálta ezt elmondani Ed-
winának a kertben, de az csak vadul tépdeste a gyo-
mokat, s úgy tett, mintha nem hallaná. Végül sírva
feléje fordult, s keze fejével kisimította haját az ar-
cából.
- Ha nem vagy már gyerek, akkor viselkedj férfi
módra, és állj mellém. A ti kedvetekért ragaszkod-
tam öt éven át ahhoz a nyomorult laphoz, s most
mit akartok tőlem? Húzzam le a redőnyt? - A lap-
nak ehhez nem volt semmi köze, s öccse is jól tudta
ezt. Edwina valójában azt akarta értésére adni, hogy
fél. Annyira fél, hogy képtelen elviselni öccse távo-
zását, s kész mindent megtenni, hogy itthon tartsa.
- A lap várhat, amíg az egyetemen vagyok. Te is
tudod, hogy nem ez a lényeg.
- A lényeg az... - Edwina újra megpróbált érvel-
ni, de cserbenhagyták a szavak. Nem tudta folytat-
ni, amikor megfordult és öccse arcára pillantott.
Olyan erősnek, fiatalnak és átkozottul reménykedő-
nek látszott! Hitt abban, amit csinált, s szerette vol-
na, ha a nővére is hisz benne. Erre azonban Edwina
képtelen volt. - A lényeg az... - suttogta és karját
272
Phillip felé nyújtotta, aki odalépett hozzá - a lé-
nyeg az, hogy nagyon szeretlek - zokogta - kérlek,
Phillip... ne menj el...
- El kell mennem, Edwina.
- Nem teheted... - önmagára gondolt, Fannie-ra
és Teddyre meg Alexisre. Mindnyájuknak nagy
szükségük volt rá. Ha ő elmegy, egyedül George
marad nekik, a rakoncátlan George, az örökös
csínytevő, a lovak mögé kötött konzervdobozokkal,
az autókról "kölcsönvett" kurblikkal, a tanteremben
eleresztett egerekkel... s a kedves arc, amely estén-
ként megcsókolta őt, a karok, amelyek játékosan át-
ölelték Fannie-t... a fiúk, akik valaha voltak, de töb-
bé nem azok... s ősszel George is elmegy. Hirtelen
minden megváltozott, csak a gyerekek marad-
tak neki, s nem akarta elveszíteni őket. - Phillip,
kérlek...
Könyörgő tekintettel nézett öccsére, aki szeren-
csétlen arcot vágott. Azért tette meg ezt a hosszú
utat hazáig, hogy beszéljen nővérével. Félig-med-
dig számított erre a fogadtatásra, a valóság azonban
fájdalmasabb volt, mint gondolta. -Nem megyek el,
ha nem adod rám áldásodat. Nem tudom, mi lesz
velem azután, de ha mindezt komolyan gondolod,
ha nem tudtok meglenni nélkülem, akkor kényte-
len leszek bejelenteni, hogy nem tudok elmenni. -
Arca megtört, s tekintete azt sugározta, hogy nincs
273
más választás. El kell őt engednie.
- S mi van, ha nem mégy?
- Nem tudom... - szomorúan nézte anyja kertjét,
eszébe jutottak szülei, akik annyira szerették egy-
mást. - Azt hiszem, életem végéig úgy érezném,
hogy cserbenhagytam őket - mondta újra, mélyen a
szemébe nézve. - Nincs jogom engedni, hogy eb-
ben a háborúban mások harcoljanak helyettünk.
Ott akarok lenni én is. - Olyan magabiztosan és
nyugodtan nézett Edwinára, hogy annak a puszta
látványtól is sajogni kezdett a szíve. Nem értette,
miért vonzza úgy a férfiakat a háború, de tudta,
hogy öccsének is el kell mennie.
- Miért? Miért kell neked is közöttük lenni?
- Azért, mert férfi vagyok, bár te még mindig
gyereknek nézel. Edwina... ott a helyem.
Edwina szótlanul bólintott és felegyenesedett. Le-
rázta szoknyáját és kezét is megtisztította, s egy
hosszúnak tetsző pillanat múlva újra öccsére nézett:
- Rendben van, megkapod. - Hangja ünnepélyesen
remegett, de döntött, hálás volt, amiért öccse eljött,
hogy megbeszélje vele elhatározását. Enélkül soha
nem értette volna meg, s nem volt benne biztos
hogy most érti, de tiszteletben tartotta. S Phillipnek
igaza volt, már nem kisfiú, hanem igazi férfi. Joga
volt elveihez és véleményéhez ragaszkodni.
- Mit kapok meg? - nézett rá Phillip zavartan, s
274
hirtelen újra kisfiú lett, amikor Edwina rámosoly-
gott.
- Az áldásomat, buta fiú. Azt kívánom, bárcsak
itthon maradnál, de jogod van a saját elhatározásod
szerint cselekedni. - Ezután újra szomorú tekin-
tettel hozzátette: - De vigyázz, hogy épségben ha-
zatérj.
- Megígérem... hazajövök... - magához ölelte
nővérét, s így maradtak hosszú ideig, miközben a
kis Teddy az egyik emeleti ablakból nézte őket.

20. fejezet
Este a két idősebb fiú órákig beszélgetett, s köz-
ben Phillip becsomagolt néhány dolgot. Közölte
George-dzsal, hogy bármit elvihet a Harvardra. Már
jóval elmúlt éjfél, amikor lementek a konyhába és
elhatározták, hogy esznek valamit.
George nagyon lelkes volt, teli szájjal beszélt, sze-
rencsés utat kívánt a bátyjának, majd tréfásan meg-
említette, milyen csinos lányok várnak rá Francia-
országban. Mellesleg Phillipnek egészen máson járt
az esze.
- Légy rendes Edwinával - intette öccsét, s arra is
felhívta a figyelmét, hogy becsülje meg magát a
Harvardon.
- Ne beszélj butaságokat! - vigyorgott George, s
töltött a sörből mindkettőjüknek. Phillip csomagjai
275
készen álltak, s már semmi dolguk nem volt reg-
gelig. Akár egész éjszaka beszélgethettek volna, s
George tudta, hogy Edwina nem is bánta volna, ha
fennmaradnak reggelig, sőt be is csípnek. George
szerint joguk volt ehhez.
- Komolyan mondom - ismételte Phillip. - Gon-
dold meg, mennyit küszködött velünk az elmúlt
években. - Éppen öt éve volt, hogy szüleik meg-
haltak.
- Nem voltunk mi olyan szörnyűek - mosoly-
gott George és kortyolt a sörből. Arra gondolt, ho-
gyan mutat majd bátyja az egyenruhában. Erre a
gondolatra irigység fogta el, s szeretett volna vele
menni.
- Miattunk nem ment férjhez - tűnődött Phillip. -
Bár nem biztos. Lehet, hogy még nem felejtette el
Charlest, s talán nem is felejti el soha.
- Szerintem nem is akarja elfelejteni - mondta
George. Jól ismerte nővérét, s Phillip helyeslően bó-
lintott.
- Épp ezért légy jó hozzá. - Szeretettel nézett öcs-
csére, aki letette poharát, majd összeborzolta haját
és rámosolygott. - Hiányozni fogsz, öcskös. Érezd
jól magad a Harvardon.
- Te is - mosolygott George és bátyja francia-
országi kalandjaira gondolt. - Lehet, hogy találko-
zunk odaát.
276
Erre azonban Phillip csak a fejét rázta.
- Meg ne próbáld! Szükségük van rád itt. - A te-
kintete elárulta, hogy komolyan mondja, s George
irigy sóhajjal bólintott.
- Tudom. - Majd szokatlanul ünnepélyes arccal
hozzátette: - Vigyázz, hogy épségben gyere haza. -
Edwina is erre kérte, s Phillip némán bólintott.
Nem sokkal hajnali két óra után a két fivér kart
karba öltve ment fel a szobájába. Másnap reggel
mindenki készen állott és őket várta a reggelinél.
A reggelit maga Edwina készítette, s mosolyogva
nézett az előző éjszakától még fáradt fiúkra. Ala-
posan kimerültek az órákig tartó éjszakai beszélge-
téstől.
- Későn feküdtetek le az este? - kérdezte, miköz-
ben kávét öntött kettőjüknek, Fannie pedig Phillipet
bámulta. Nem tudta elhinni, hogy bátyjuk megint
elhagyja őket, s tudta, hogy ezúttal Edwinának sem
tetszik a dolog.
Mindnyájan kikísérték őt a pályaudvarra. Erőlte-
tett vidámság lengte körül a társaságot, miközben
Edwina kivitte őket Packardjával az állomásra.
Mások is vártak a vonatra. Philliphez hasonlóan
sokan jelentkeztek katonának az elmúlt napokban.
Alig kilenc nap telt el azóta, hogy az Egyesült Álla-
mok belépett a háborúba. Alexis számára ez szomo-
rú és különleges nap volt: ma ünnepelte tizenegye-
277
dik születésnapját. Kétszeresen szomorú volt ez a
nap, mert Phillip elhagyta őket.
- Vigyázz magadra - mondta Edwina lágyan,
miközben a vonatra vártak, s hallgatták George zá-
porozó régi vicceit. Ezek legalább a kicsiket lefoglal-
ták, s Edwina hirtelen sajgást érzett a szívében,
amikor a távolból meghallották a közeledő vonat si-
vítását.
Miután a szerelvény bedübörgött a pályaudvarra,
George segített bepakolni a fülkébe, miközben a ki-
sebbek szomorú tekintettel, boldogtalan arccal áll-
tak mellettük.
- Mikor jössz vissza? - kérdezte Teddy boldogta-
lanul, s egy bizonytalan könnycsepp indult el a sze-
me sarkából.
- Nemsokára... légy jó... ne felejts el írni... - sza-
vait elvágták az indulni készülő szerelvény sípszói.
Minden olyan gyorsan történt, Phillip sora megcsó-
kolta őket, majd magához szorította Edwinát. - Vi-
gyázz magatokra... miattam ne aggódjatok... gyor-
san visszajövök, Win... Istenem... nagyon fogtok
hiányozni... - hangja elcsuklott.
- Őrizd meg magad - súgta Edwina - gyere haza
minél hamarabb... szeretettel gondolunk majd
rád... - Azután a peronra léptek, miközben a kalauz
elkiáltotta magát: "Beszállás!" Edwina magához
szorította Teddyt, George pedig Alexis és Fannie ke-
278
zét fogta, miközben a vonat lassan, kíméletlenül ki-
gördült a pályaudvarról.
Edwina sajgó szívvel imádkozott, hogy Phillip
épségben térjen haza, azután integettek, s Phillipet
elvitte a gyorsuló szerelvény. Már nem láthatták,
hogyan gördülnek le a könnycseppek Phillip arcán.
Megtette azt, amit kötelességének érzett... de Iste-
nem... nagyon fognak neki hiányozni...

21. fejezet
Végtelennek tűnő várakozásban múltak a hetek.
Phillip néha írt nekik, de mire eljött a tél, már Fran-
ciaországban volt, ahol bevetették a cambrai-i csatá-
ban. Csapatteste az angolokkal együtt harcolt, s ele-
inte jól verekedtek. Szerencsésebbek voltak, mint az
a közel félmillió katona, aki elesett a passchendaele-
i ütközetben. Tíz nappal a csata kezdete után azon-
ban a németek ellentámadást indítottak, s majdnem
kiindulóállásaikba vetették vissza az angolokat és az
amerikaiakat.
Döbbenetes volt a csapatok vesztesége. Edwina
remegve olvasta a hadijelentéseket, s közben az
öccsére gondolt, aki beszámolt arról, hogy körülöt-
te minden sáros és havas, rengeteg a nehézség, de
eltitkolta félelmét, s hogy mennyire elcsüggeszti,
amikor nap nap után ezrével látja meghalni baj-
társait, s közben azon imádkozik, hogy életben ma-
279
radjon.
Odahaza a falakról mindenütt Uncle Sam komor
tekintete nézett a járókelőkre, önkénteseket várva.
Oroszországban megdöntötték a cár uralmát, s csa-
ládjával együtt száműzték.
- George is hős lesz? - kérdezte Fannie egyik
nap. Közeledett a hálaadás ünnepe, s Edwina meg-
remegett arra a gondolatra, hogy George is Phillip
nyomdokaiba lép.
- Nem - mondta ünnepélyesen. Épp elég volt
szüntelenül aggódni Phillipért, s George szerencsé-
re ősz óta a Harvardon volt. Néha telefonált, s ritka
leveleiből kiderült, hogy jól érzi magát, bár egészen
más dolgokról számolt be, mint annak idején
Phillip. Azokat az embereket emlegette, akikkel
találkozott, akiket kedvelt, a New York-i bulikat és
a lányokat, akikkel szüntelenül randevúzgatott.
Edwina meglepetésére azonban bevallotta, hogy
hiányzik neki Kalifornia. Egyszer mókás levelet írt,
amelyben a legutóbb látott filmekről áradozott; egy
új Chaplin-filmről ("A kúra), s látott valamit Gloria
Swansonnal is, amelynek az volt a címe, hogy
"Teddy ráhajt". Még mindig rajongott a filmekért, s
egy hosszú, szakszerű levelet írt mindkét filmről,
amelyben elmagyarázta, hogyan lehetett volna job-
ban csinálni ezeket. Edwina eltűnődött, vajon öccse
komolyan Hollywoodba akar-e menni egyszer,
280
hogy filmeket csináljon. De Hollywood világa na-
gyon messzinek tűnt a Harvardtól.
Phillip fagymarta ujjakkal még mindig Franciaor-
szágban volt, körülötte hullottak a katonák.
Edwina erről szerencsére semmit nem tudott,
amikor a hálaadásnapi asztalnál elmondták az ál-
dást és Phillipért imádkoztak.
...és Isten áldja meg George-ot is - tette hozzá
Teddy ünnepélyesen, mondván - aki nem lesz hős,
mert Edwina nővérem nem engedi - magyarázta,
miközben Edwina rámosolygott. Hétévesen még
mindig aranyos, pufók lurkó volt, aki mélységesen
ragaszkodott Edwinához. Emlékeiben nem élt más
anya, csak Edwina.
Csendben töltötték a napot, s az ünnepi ebéd
után a kertben üldögéltek. Kellemes, meleg nap
volt, Alexis és Fannie a hintán ült, s Teddy rugdosta
nekik a labdát. Furcsa volt, hogy a két nagyfiú el-
távozott, s csak a kicsik maradtak otthon.
- Írjunk Phillipnek ma este - javasolta Edwina.
Titokban azt remélte, hogy George telefonál. Öccse
a hálaadás napját bostoni barátainál töltötte.
Mindnyájan jóllakottan bújtak ágyba, s Edwina
még ébren volt azon az éjszakán, amikor meghallot-
ta a csengőt. Összerezzent a zajtól, felült, majd lesie-
tett a lépcsőn, nehogy a csengő berregése felébresz-
sze a gyerekeket.
281
Még magára sem húzta teljesen a ruháját, amikor
elérte a bejárati ajtót. Mezítláb volt, hajfonatai lógtak,
s óvatosan nyitotta ki a kaput. Arra gondolt, hogy
George valamelyik barátja lesz, aki részegen öccsét
keresi, mert elfelejtette, hogy a Harvardon van.
- Tessék? - mondta, s a sötét előszobában nagyon
fiatalnak látszott. Arcán holdfény ragyogott.
Odakint ismeretlen férfi állott, kezében távirattal,
s Edwina meglepődve nézte.
- Édesanyja itthon van? - kérdezte a férfi, s ettől
Edwina még inkább zavarba jött.
- ...én... nem... azt hiszem, nekem szól. - Hirte-
len elkomorult. A félelem ujja azonban már a szívét
markolta, s érezte, hogy elakad a lélegzete, amikor a
férfi hangosan és érthetően az ő nevét olvasta. Át-
adta neki a táviratot, s Edwina, mint rémült patkány
egy lázálomban, felszaladt a lépcsőn, bezárta az aj-
tót, s egy pillanatig nekitámaszkodott. A távirat
semmi jót nem ígért. A jó dolgok nem táviratokban
érkeznek, éjfél után. Bement a lenti nappaliba, lám-
pát gyújtott, s lassan leült, hogy elolvassa. A boríték
könnyen kinyílt a kezében, s elfúló lélegzettel átfu-
totta a sorokat. Érezte, hogy görcsös fájdalom mar
szívébe. Ez nem lehet... Ez lehetetlen... Öt év előtt
túlélte a Titanic pusztulását... s most elment... "Saj-
nálattal tudatjuk, hogy öccse, Phillip Bertram Win-
field közlegény a mai napon, 1917. november 28-án
282
hősi halált halt a cambrai-i csatatéren. A Hadügymi-
nisztérium részvétét fejezi ki az egész családnak..."
- a végén ismeretlen aláírást látott. Vagy tízszer elol-
vasta, s torkát a zokogás fojtogatta, majd némán fel-
állt és eloltotta a lámpát.
Arcán végigfolytak könnyei, miközben felment a
lépcsőn, s megállt a folyosón, ahol Phillip élt, ahol
mindnyájan felnőttek, tudta, hogy soha többé nem
jön haza... mint a többiek... A sors öt évet engedé-
lyezett még szülei után. Ez elég volt ahhoz, hogy
férfivá érjen és megöljék őt német katonák.
Ahogy ott állt, s némán sírdogált, kezében a gyű-
löletes távirattal, a sötétben kis arcocskát vett észre.
Alexis volt. Ott állott, sokáig bámulta őt, s tudta,
hogy valami szörnyűség történt, de nem mert köze-
ledni Edwinához. S akkor Edwina megpillantotta
őt, karját kitárta és Alexis ösztönösen megértette
hogy Phillip elment. Hosszú, hosszú ideig álltak ott
a szobában, végül Edwina megtörölte a szemét, s
Alexisszel együtt ágyba bújt, ahol reggelig feküdtek
egymásba kapaszkodva, mint két árva gyerek.

22. fejezet
- Halló?... Halló!... - kiabált Edwina az őket elvá-
lasztó négyezer kilométerbe. A vonal iszonyú volt,
de feltétlenül beszélni akart George-dzsal. Már két
napja várta, hogy öccse a hálaadás ünnepi hét vége
283
után visszatérjen Harvardra. Végül valaki beleszólt
a vonalba. - Mr Winfieldet kérem! -kiabált a telefon-
ba, majd újra a véget nem érő kattogás következett,
s közben valaki elment George-ért. Nagy sokára
öccse jelentkezett a vonal túlsó végén, de egy pilla-
natig csak a csendet hallotta.
- Halló! - kiabált most ő a készülékbe. - ..Halló!
... ki az? - biztos volt benne, hogy megszakadt a vo-
nal, végül azonban Edwina nagyot lélegzett és meg-
szólalt. Nem tudta, hogyan kezdje. Amúgy is ne-
hezen gyűrkőzött neki, de nem akarta táviratban
közölni a megdöbbentő hírt, vagy napokig várni,
amíg a levél eljut öccséhez. A többiekhez hasonlóan
neki is joga volt hozzá, hogy megtudja. A gyerekek
napokig sírtak. Az ismerős könnyeket ontották,
amelyeket annak idején is, bár ők nem emlékeztek
rájuk.
- Hallasz, George? - öccse alig hallotta.
- Igen!... Jól vagytok?
Nehéz volt erre felelni, s Edwinának könnybe lá-
badt a szeme, s hirtelen úgy érezte, kár volt felhív-
nia öccsét. - Phillip... - kezdte, de mielőtt folytatta
volna, öccse megértette, s meghűlt benne a vér, úgy
hallgatta nővérét Bostonban. - Két nappal ezelőtt
táviratot kaptunk - zokogni kezdett, s George tudta,
hogy valami rendkívüli történt. - Megölték Francia-
országban... - s hirtelen fontosnak érezte, hogy kö-
284
zölje a részleteket is: - Hősi halált halt... - nem tud-
ta folytatni. Nem jött hang a torkán, s a gyerekek ott
álltak a lépcsőn és őt figyelték.
- Azonnal indulok - mindössze ennyit mondott
George, s arcán csorogtak a könnyek. - Jövök,
Win... - Ekkor már mindketten sírtak, s Alexis las-
san felment oda, a legfelső emeletre, ahol már olyan
régen nem járt. Most azonban fel kellett mennie,
hogy egyedül maradjon és legidősebb bátyjára gon-
doljon.
- George - Edwina megpróbálta folytatni - nem
kell hazajönnöd... mi jól vagyunk... - Ezúttal azon-
ban hangja egyáltalán nem volt meggyőző.
- Szeretlek titeket... - George még mindig leple-
zetlenül sírt, mindnyájukra gondolt, s arra, hogy
milyen igazságtalan a sors. Edwinának volt igaza:
nem lett volna szabad elengedni Phillipet. Most már
George is tudta, de jóvá tehetetlenül késő volt. -
Négy nap múlva otthon leszek.
- Ne, George... - Edwina attól tartott, hogy a
Harvardon ezt rossznéven veszik.
- Viszlát... Várjatok rám... a kicsik jól vannak? -
Igen, többé-kevésbé, Alexis kivételével, akit nagyon
megrázott a szomorú hír A többiek valósággal
csüngtek Edwinán; attól féltek, hogy ő is meghal és
elhagyja őket.
- Megvannak. - Nagyot lélegzett, s megpróbált
285
nem gondolni Phillipre; arra, hogyan halt meg, el-
hagyatva, a fagyos sárban. Szegény gyerek... bár-
csak vissza tudta volna tartani.. .
- Akkor viszontlátásra négy nap múlva.
Már éppen le akarta beszélni a hazautazásról, de
George közben letette a kagylót. Edwina követte
példáját, s megfordult. Fannie és Teddy halkan sír-
dogált a lépcsőn, közvetlenül Edwina mögött. Ösz-
szebújtak, s Edwina felvitte őket a szobájukba, de
ezen az éjszakán együtt aludtak. Végül Alexis is le-
jött és csatlakozott hozzájuk. Edwina nem ment
utána, bár tudta, hol bujkál. Magára hagyta őt
Phillip emlékével. Erre bizonyos értelemben mind-
nyájuknak szükségük volt.
Azon az estén sokáig beszélgettek róla, felemle-
gették mindazt, amiért szerették. Milyen szép, ma-
gas fiú volt, milyen kedves. Mennyire komolyan
vette a dolgokat, milyen erős volt benne a felelős-
ségérzet. Milyen szeretetteljes volt, milyen gyengéd.
Hosszan sorolták a szép jelzőket, s ahogy Edwina
öccsére gondolt, belehasított szívébe a fájdalom,
mennyire hiányzik majd nekik!
Ahogy ott összekuporodtak az éjszakában, Edwi-
na rájött: olyan az egész, mintha újra a mentőcsó-
nakban volnának, rettegve, elhagyatva, egymásba
kapaszkodva a viharos hullámokon, s nem tudva,
megtalálják-e újra egymást. Most azonban tudta,
286
hogy nincs több találkozás.
Négy hosszú nap következett csendes tűnődés és
könnyek közepette, s halk haraggal. George-ra vár-
tak, de amikor megérkezett, a ház újra megtelt élet-
tel. George le-felszaladt a lépcsőkön, csapkodta az
ajtókat, majd berontott a konyhába. Edwina öccse
puszta látásától is mosolygott, meg amikor bejönni
látta őt a kapun, s amikor kiszaladt utána a kertbe.
Nagy léptekkel, szinte futva közeledett, szorosan
magához ölelte nővérét, s így állottak sokáig, s
együtt siratták elvesztett testvérüket.
- Örülök, hogy hazajöttél - ismerte el később
Edwina, amikor a kicsik már lefeküdtek. Azután
szomorúan pillantott öccsére. - Olyan magányosak
vagyunk Phillip nélkül. Hirtelen minden megválto-
zott; hogy tudjuk, ő... nincs többé... hogy nem jön
haza. Gyűlölök bemenni a szobájába. - George
megértette őt. Azon a délutánon, amikor hazajött, ő
is bement Phillip szobájába, s csak leült egy székre
és sírt. Lelkének egy zugában még mindig azt várta,
hogy Phillip egyszer csak megjelenik.
- Milyen furcsa, ugye? - mondta. - Mintha még
mindig élne valahol, s tudnám, hogy egyszer haza-
jön... Csak hát nem jön soha többé... Ugye,
Edwina?
Nővére a fejét rázta, s újra Phillipre gondolt. Mi-
lyen komoly fiú volt! Milyen erős volt benne a fele-
287
lősségtudat, s milyen sokat segített neki a gyerekek
körül! Nem úgy, mint George, aki folyton békákat
dugott a többiek ágyába. Persze nem most, s
Edwina hálás volt, hogy itt van.
- Mamával... és papával... meg Charlesszal kap-
csolatban éreztem így... - ismerte el Edwina. - Azt
hittem, hogy egyszer csak hazajönnek, de hiába
vártam őket.
- Azt hiszem, akkor túlságosan fiatal voltam, hogy
megértsem - mondta George halkan. Ma már jobban
ismerte nővérét. - Szörnyű lehetett neked, Win...
Charles halála meg minden. - Azután hozzátette:
- Ugye azóta sem volt senkid? Úgy értem.. . Charles
után. .. - Tudta, hogy Ben kedveli a nővérét, de azt is
tudta, hogy Edwina soha nem volt szerelmes belé. S
úgy vélte, azóta sem volt neki komoly kérője. Edwi-
na mosolyogva rázta a fejét. - Nem hiszem, hogy
szerelmes leszek valaha. Valószínűleg elég volt egy
életre az a szerelem. Charles, senki más... - Hangja
elhalkult, miközben halott vőlegényére gondolt.
- Nagy igazságtalanság ez a sorstól... Ennél töb-
bet érdemelsz. - Azután: - Nem szeretnéd, hogy
egyszer saját gyerekeid legyenek?
Ám erre nővére csak nevetett és letörölte arcáról
az öccséért elsírt könnyeket.
- Szerintem elég volt, köszönöm szépen. Úgy vé-
led öt gyerek nem elég?
288
- De ez nem ugyanaz! - Öccse még mindig ko-
molyan nézett rá, s Edwina újra felnevetett.
- Szerintem nagyjából elég. Akkor megígértem
mamának, hogy vigyázok rátok, s ezt az ígéretemet
megtartottam. Nem vagyok biztos abban, hogy vá-
rok-e még valamit az élettől. Egyébként is túlságo-
san öreg vagyok. - A valóságban nem látszott rajta,
hogy sajnálja ezt. Csupán az bántotta, hogy szeret-
tei közül olyan sokat elveszített, s ezáltal még drá-
gábbnak érezte azokat, akik megmaradtak. - Mikor
mégy vissza?
Mielőtt válaszolt, George egy pillanatig komolyan
nézett rá.
- Szeretnék beszélni veled erről... de nem most...
Talán holnap... - Tudta, hogy nővérét felzaklatja
majd, amit mondani készül, de elhatározása végle-
ges volt.
- Történt valami? Bajban vagy George? - George
esetében az sem lett volna rendkívüli eset, de
Edwina most szeretettel mosolygott rá. Még mindig
kisfiúnak látta, aki majd kicsattan az élettől, hiába
nézett most olyan komolyan. George azonban, kissé
sértődötten, a fejét rázta.
- Nem vagyok bajban, Win, de nem megyek visz-
sza.
- Mit beszélsz?! - nézett rá nővére megdöbbenve.
Családjukban három nemzedék óta a férfiak mind a
289
Harvardon végeztek. Úgy gondolta, George után
Teddy következik, s őket majd a gyerekeik követik.
- Nem megyek vissza. - George így döntött,
akárcsak Phillip, amikor elment a háborúba, s Edwi-
na megérezte ezt.
- Miért nem?
- Mert most itt a helyem. S hogy őszinte legyek,
nekem semmi keresnivalóm nincs Harvardon. Jól
éreztem magam ott, de nem erre vágyom. Valami
egészen mást akarok csinálni. Nekem a való élet
kell... Valami új és izgalmas... Nem érdekelnek a
görög dolgozatok és a mitológiai szövegek. Mindez
nagyon megfelelt Phillipnek... de nem nekem. Vala-
mi mást akarok. Inkább itt szeretnék dolgozni. - Ez
megdöbbentette Edwinát, de azonnal belátta, hogy
értelmetlen volna minden érvelés és próbálko-
zás, hogy lebeszélje. Ha enged neki, akkor talán sa-
ját jószántából visszamegy és befejezi az egyete-
met. Haragosan gondolt arra az eshetőségre, hogy
öccse nem szerzi meg a diplomát. Még Phillip . is
úgy tervezte, hogy a háború után visszamegy Har-
vardra.
Napokon keresztül beszéltek erről, s végül Ben-
nel is megvitatták. Két hét múlva George megkezdte
tanulóéveit apjuk lapjánál. Lehet, gondolta Edwina,
hogy ez inkább George-nak való. Most, hogy Phillip
nincs többé, talán George átvehetné a lapot. Ettől
290
persze még messze volt, néhány évbe is beletelik,
amíg eleget tanul ahhoz, hogy megpróbálja. Édes
Istenem, úgy sincs helyette más.
Edwina mosolyogva nézte, amint öccse reggelen-
ként elindul a laphoz. Olyan volt, mint a gyermek,
aki apja szerepét játssza. Eleinte szinte kiesett az
ágyból, mindig elkésett, kabátja és nyakkendője zi-
lált volt. Végül éppen időben jelent meg a reggelinél
ahhoz, hogy ugrassa és elszórakoztassa a kicsiket.
Azután - miután kiöntött három pohár tejet és a
macskának adta zabkásaadagját - felkapott két szem
gyümölcsöt és kirobogott az ajtón. Még visszaszólt,
hogy délben telefonál. Csakugyan szorgalmasan te-
lefonált mindennap, de rendszerint csak azért,
hogy elmondjon egy viccet és megkérje Edwinát,
hogy házon kívül vacsorázhasson. Ez utóbbit
Edwina természetesen mindig megengedte.
George szerelmi ügyeit széltében-hosszában is-
merték a városban, s amikor elterjedt a híre, hogy
hazajött, szinte naponta hívták valahova. Crocke-
rék, de Youngék, Sprecklesék: mindenki látni akarta
őt, akárcsak annak idején Edwinát, ő azonban most
már többnyire otthon maradt. Néha elment öccsé-
vel, aki igencsak jóképű kísérőnek bizonyult, de
már nem vágyott vacsorákra és estélyekre. Ezzel
szemben George nagyon élvezte; sokkal jobban,
mint a lapnál eltöltött inasidőket.
291
Edwina több hónapon át magával vitte öccsét az
értekezletekre, de egyszer észrevette, hogy George
minden délután elszökik. A gondos vizsgálat kiderí-
tette, hogy ilyenkor moziba jár.
- Az Isten szerelméért, George, komolyodj már
meg! A lap egyszer a tied lesz! - korholta őt egy jú-
niusi napon. Öccse bocsánatot kért, de a következő
hónapban megismétlődött a dolog, s Edwina kény-
telen volt megfenyegetni őt, hogy nem kap fizetést,
ha elszökdösik munkahelyéről és nem szolgálja
meg a keresetét.
- Nem tehetek róla, Edwina! Nem nekem való ez.
Mindenki hajlong és hízeleg és Mr Winfieldnek ne-
vez. Nem értek semmit az egészből, folyton, forgo-
lódom, mert azt hiszem, hogy apát hívják.
- Hát tanulj bele, az ördögbe is! A helyedben én
azt tenném! - Edwina dühös volt rá, de George nem
szerette ha nevelik, s ezt meg is mondta.
- Hát akkor vezesd te a lapot! Mindent te irá-
nyítasz! A házat, a gyerekeket, engem is irányítanál
ha tudnál, ahogy annak idején Phillipet irányítot-
tad! - Edwina ekkor pofon vágta, s George iszonyú-
an elszégyellte magát. Azonnal bocsánatot kért, de
tudta, hogy most érzékeny ponton sértette meg nő-
vérét. - Bocsáss meg, Edwina... Nem tudtam, mit
beszélek.
- Szóval ez a véleményed rólam, George?! Sze-
292
rinted mindent én irányítok? Ilyennek látsz engem?
- Ekkor már sírt. - Szóval szerinted mit kellett volna
tennem, amikor apáék meghaltak? Feladni min-
dent? Szélnek ereszteni titeket? Szerinted kinek kel-
lett összetartani a családot? Liz néninek vagy
Rupert bácsinak? Vagy talán neked, miközben azzal
szórakoztál, hogy békákat dugdosol a többiek ágyá-
ba? Ki maradt, az Istenért? Papa meghalt, ő nem vá-
laszthatott. - Ekkor már zokogott, s kibukni készült
belőle valami, amit évek óta magába fojtott. - Mama
önként maradt ott... A hajón a férfiakat nem enged-
ték a mentőcsónakba... Te voltál az utolsó kisfiú, aki
azon az éjszakán mentőcsónakba szállhatott. A tiszt
a fiúkat és a férfiakat nem engedte beszállni... így
papának maradnia kellett... de a mama önként vele
maradt. Phillip azt mondta, hogy nem száll be az
utolsó mentőcsónakba. Ő is meg akart halni a papá-
val együtt. - Öt év óta mardosta őt ez a gondolat.
Miért kellett anyjuknak meghalni apjukkal együtt?
- Ki maradt hát, George, én... és te, de te alig tizen-
két éves voltál, és Phillip alig tizenhat évesen... így
én maradtam egyedül. S ha nem tetszik, ahogy csi-
náltam, hát nagyon sajnálom! - Elfordult öccsétől, s
arcán könnyek csorogtak. Abban a szobában voltak,
amely valaha apjuk irodája volt.
- Ne haragudj, Win... - maga is elborzadt attól,
amit tett. - Igazán szeretlek... Csodálatos voltál...
293
Csak feldühödtem, mert ez az egész nem nekem
való... Nem tehetek róla. Bocsáss meg... Én nem
papa vagyok... vagy Phillip... vagy te... Én az va-
gyok, aki vagyok... s ez nem nekem való. - Most
már ő is könnyezett, mert érezte, hogy cserben-
hagyta nővérét. - Egyszerűen képtelen vagyok hoz-
zájuk hasonlítani. Nekem Harvard nem jelent sem-
mit, az újsághoz pedig nem értek. Azt hiszem, soha
nem is fogom megtanulni... - elsírta magát, és visz-
szafordult, hogy nővérére nézzen. - Szörnyen saj-
nálom.
- Hát mit akarsz? - kérdezte Edwina gyengéden.
Olyannak szerette öccsét, amilyen volt, s úgy érezte,
tiszteletben kell tartania egyéniségét.
- Amit mindig akartam, Win. El akarok menni,
hogy filmeket csináljak Hollywoodban. - Öccse;
alig múlt tizennyolc éves, s nevetségesnek tűnt
Edwinának az a gondolat, hogy filmeket csináljon
Hollywoodban.
. . - Hogy képzeled ezt?
George szeme felcsillant a kérdésre.
- Van egy barátom, akivel együtt jártam iskolába.
Az egyik stúdió a nagybátyjáé. Azt mondta, csak
szóljak neki, ha oda akarok menni.
- George, ez tiszta ábrándozás! - sóhajtott Ed-
wina.
- Honnan tudod? Honnan tudod, hogy nem le-
294
szek egyszer zseniális producer? - ezen mindketten
elnevették magukat könnyeiken keresztül, s lelke
mélyén Edwina engedett volna öccsének, de józan
énje azt súgta neki, hogy ez őrültség. - Edwina! -
nézett rá könyörögve George. - Megpróbálhat-
nám?
- S ha nemet mondok? - Edwina kijózanítóan né-
zett öccsére, de mélyen meghatotta annak csalódott
ábrázata.
- Akkor itthon maradok és összeszedem magam.
De ha elengedsz, akkor megígérem, hogy minden
hét végén hazajövök és veletek leszek.
Ez a gondolat Edwinát nevetésre ingerelte.
- És mit csinálsz a sok nővel, akiket magaddal
vonszolsz?
- A kertben hagyjuk őket - vigyorgott öccse. -
Szóval, megpróbálhatom?
- Nem bánom - mondta lassan Edwina, és szo-
morúan nézett öccsére. - Mit csináljak apa újságjá-
val?
- Nem tudom - mondta George becsületesen. -
Azt hiszem, én soha nem tudnám vezetni. - Edwi-
nának már hosszú ideje gondot jelentett a lap fenn-
tartása. Ha nincs erős ember a lap élén, az előbb-
utóbb szép csöndben elhal, vagy rengeteg pénzébe
kerül a családnak.
- Azt hiszem, el kell adnom. Egyedül Phillip
295
akarta komolyan átvenni. - Azt pedig csak a jó isten
tudja, mit akar majd Teddy. Még csak nyolcéves, s
Edwina sem tarthatta fenn örökké a lapot.
- Én nem Phillip vagyok - sajnálkozott George.
- Tudom - mosolygott Edwina - de én így is sze-
retlek.
- Azt jelenti ez... - nem merte megkérdezni,
de nővére nevetve bólintott és magához ölelte öcs-
csét.
- Hát persze, te nyomorult, menj csak... hagyj
itt - ugratta. George átjött hozzájuk hét hónappal
ezelőtt, amikor Phillip halála után szükségük volt
rá, de Edwina tudta, hogy a lapnál örökké boldogta-
lan maradna. Ki tudja, egyszer talán jó filmeket csi-
nál. - Egyébként ki ez az ember, a barátod nagybáty-
ja? Megbízható?
- Ő a legjobb! - Mondott egy nevet, amelyet Ed-
wina még soha nem hallott. Azután kéz a kézben
elhagyták apjuk irodáját. Edwinának még sok
mindenre kellett gondolni, sok dologban kellett
dönteni, de George sorsa eldőlt: Hollywoodba megy.
Ez a gondolat Edwina szemében igazi őrültségnek
tűnt.

23. fejezet
Júliusban George elutazott Hollywoodba, nem
sokkal azután, hogy hazajöttek a Tahoe-tónál eltöl-
296
tött vakációról. Még most is ugyanabba a kemping-
be jártak, mint évek óta mindig, s amelyet szülei
régi barátai engedtek át nekik ilyenkor. Edwina és
a gyerekek még mindig szerették: nyugalmas hely
volt, nagyokat lehetett sétálni és úszni. A patakok-
ban még mindig George fogta a legtöbb rákot. Eb-
ben az évben különösen örültek annak, hogy
együtt lehetnek, mielőtt George nekivág a holly-
woodi kalandnak.
Sokat beszélgettek Phillipről, s Edwina rengete-
get törte a fejét azon, hogy mit csináljon a lappal.
Már eldöntötte, hogy eladja, a kérdés csak az volt,
hogy mikor.
Amikor visszatértek San Franciscóba, Edwina
megkérte Bent, hogy ajánlja fel a lapot de Youngék-
nak. Ez két nappal azután történt, hogy George el-
utazott Los Angelesbe. A ház még mindig felboly-
dult méhkashoz hasonlított: George barátai szün-
telenül keresték őt. Nehéz volt elhinni, hogy ez a
fiú bárhol komoly életet kezd, de talán Hollywood
volt a megfelelő hely, ha igazak azok a történetek,
amelyeket Hollywoodról lehetett olvasni, bár
Edwina kételkedett ebben. Folyton jöttek a hírek
bolondos filmsztárokról, akik fehér rókaprémekbe
öltözve mesés automobilokon robognak és eszeve-
szett partikra járnak. George kissé még fiatalnak
tűnt ehhez, de Edwina bízott benne. Azt mondta,
297
még mindig jobb, ha kiéli magát odaát: vagy sike-
rül neki, vagy elfelejti az egészet.
- Szerinted várjak még a lappal, Ben? Mi lesz, ha
George meggondolja magát, s közben eladtam a
lapot? - Edwina aggódott emiatt, de az volt a hely-
zet, hogy újabban a lap népszerűsége csökkent, s
ugyanígy csökkent a jövedelmük is. Apjuk nélkül
egyszerűen nem tudott fennmaradni, George pe-
dig túlságosan fiatal és közömbös volt ahhoz, hogy
átvegye.
- Nem tudjuk addig fenntartani a lapot, amíg
George megkomolyodik. - Ben szokás szerint
őszintén elmondta a véleményét, bár elszomorítot-
ta, hogy Edwina eladja a lapot. A valóságban azon-
ban nem volt értelme tovább ragaszkodni hozzá.
Edwina apja halott volt, s meghalt Phillip öccse is,
aki talán segíthetett volna rajta. George már bebi-
zonyította, hogy nem érdekli a lap sorsa.
De Youngék azonnal elutasították ajánlatukat,
de alig egy hónap múlva jelentkezett egy sacra-
mentói kiadóvállalat, amely egy ideje már szeretett
volna megvenni egy San Franciscó-i lapot, s a
Telegraph Sun tökéletesen megfelelt a pénztárcá-
juknak. Elfogadható ajánlatot tettek Edwinának, s
Ben azt ajánlotta, hogy ne utasítsa vissza.
- Hadd gondolkozzam rajta - habozott Edwina,
mire Ben azt mondta, ne kéresse magát, mert a sac-
298
ramentóiak esetleg meggondolják magukat. Nem
kínáltak a lapért egy vagyont, de arra elég lett vol-
na, hogy Edwina megéljen belőle a következő
15-20 évben és taníttassa a kicsiket. - S azután? -
kérdezte csöndesen. - Azután mi lesz? - Húsz év
múlva negyvenhét éves lesz, férj nélkül, minden
képzettség nélkül, s már családja sem lesz, amely
gondoskodik róla, hacsak George vagy valamelyik
testvére nem vállalja eltartását. Ez a gondolat nem
nagyon vonzotta, s úgy érezte, már most foglal-
koznia kell vele. Ugyanakkor nem jelentett megol-
dást az sem, ha megtartja a lapot.
Ben sajnálta őt, de ezt a világért sem mondta
meg neki.
- A következő években elég időd lesz, hogy be-
fektesd ezt a pénzt, vagy megtakaríts egy bizonyos
összeget. Ha lesz időd átgondolni, akkor még sok
mindennel foglalkozhatsz. - S el is mulasztott né-
hány dolgot, például azt, hogy férjhez menjen
hozzá vagy valaki máshoz. Huszonhét éves kor-
ban azonban a házasság már valószínűtlennek
tűnt. Edwina már túljutott a házasodási koron.
Huszonhét évesen a nők már nem mennek férjhez
csak úgy. S Edwina már egyáltalán nem gondolt a
házasságra. Megtette a kötelességét, s ez így van
jól. Nem érezte, hogy elmulasztott valamit. S csu-
pán egy pillanatig történt, hogy amikor George el-
299
utazott, s Edwina az arcába nézett és látta ott a vá-
rakozás izgalmát, ő maga is úgy érezte, hogy el-
szállt fölötte az élet. Ám tudta, hogy őrültség erre
gondolni. A pályaudvarról, ahová George-ot kísér-
ték, szépen hazament Fannie-val, Alexisszel és
Teddyvel. Fontos feladat várt rájuk: új ötleteket
kellett megvalósítani a kertben.
Egyébként sem tudta volna, hogy mihez kezd-
jen Hollywoodban azokkal a filmcsillagokkal és
más emberekkel, akikről George írt. Halálra nevet-
ték magukat történetein: nőkről írt, akik divaték-
szereket és prémeket aggatnak magukra, juhász-
kutyákkal sétálgatnak, s valamelyikük kedvenc kí-
gyójára George majdnem rálépett, valóságos
riadalmat okozva az első partin, ahová meghívták.
George már jól érezte magát itt, nyakig elmerült a
filmvilágban. Barátja nagybátyja ígéretéhez híven
segített neki: segédoperatőrként alkalmazta, hogy
az alapoknál kezdje megismerni a szakmát. Két hét
múlva kezdi forgatni első filmjét.
- Filmsztár lesz belőle? - kíváncsiskodott Fannie,
miután George elutazott. Fannie tízéves volt már, s
láthatólag nagyon izgatta a dolog. De még ennél is
jobban izgatta Alexist, aki tizenkét éves korára va-
lóságos szépség lett. Még szebb volt, mint gyerek-
korában, s tűnődő szótlansága szinte szexepilessé
tette. Edwina néha megijedt, amikor ránézett és
300
látta, milyen feltűnő jelenség a húga. Az emberek
mindig megbámulták őket, s Alexis ettől még min-
dig megrémült. Valójában még mindig nem hever-
te ki szülei halálát, s azóta, hogy Phillip elesett a
harctéren, még inkább visszahúzódott. Edwinával
mindig őszinte, okos és magabiztos volt, de rémü-
letbe ejtette, ha idegenek is felbukkantak a közel-
ben. Szinte titokzatos-kísérteties módon ragaszko-
dott George-hoz, mielőtt az elutazott. Mindenhová
követte őt, s néha órákig ült a lépcsőn, s várta,
hogy bátyja hazajöjjön a vendégségből. Phillip ha-
lála óta úgy ragaszkodott George-hoz, mint vala-
mikor régen szüleihez.
Nagyon szerette volna, ha meglátogatják
George-ot Hollywoodban, s Edwina ezt meg is
ígérte, jóllehet George azt mondta, hogy hálaadás-
napra hazajön.
Nem sokkal ezután eladták a lapot a sacramen-
tóiaknak. Edwina jól tette, hogy kérette magát: si-
került felemelni a vételárat. Tisztességes összeget
kapott, bár nem egy vagyont, s tudta, hogy most
már vigyáznia kell. Nem lesznek új ruhák, új ko-
csik, drága utazások, bár ezek egyébként sem hiá-
nyoztak neki. Csak annyi pénzre volt szüksége,
hogy felnevelhesse a kicsiket. Mégis érzékenyen
érintette a lap eladása. Az utolsó napon még át-
ment, hogy apja régi irodájában aláírja az okmá-
301
nyokat. Az irodában még az apja által kinevezett
ügyvezető igazgató tartózkodott. Az emberek
mégis Bert Winfield irodájaként emlegették, s a fa-
lon Edwina gyerekkori fényképe függött, amint
anyja mellett áll. Most levette a képet és megnézte.
Apja többi holmiját már régen összecsomagolták, s
Edwina most gondosan becsomagolta és eltette ezt
az utolsó fényképet is, majd leült és aláírta az el-
adási okmányokat.
- Azt hiszem, így van jól - pillantott Benre, aki
azért jött át, hogy Edwina jogtanácsosaként segít-
sen lebonyolítani az ügyletet.
- Sajnálom, Edwina, hogy így kellett történnie -
mosolygott szomorúan a lányra.. Azt szerette vol-
na, ha Phillip veszi át a lapot, de hát ezt Edwina
sem bánta volna.
- Hogy van George? - kérdezte kifelé menet.
Edwina elnevette magát, mielőtt válaszolt. Eszé-
be jutott, mennyi badarságot írt öccse utolsó leve-
lében.
- Azt hiszem, még soha nem volt ilyen boldog,
bár nekem az egész egy kissé őrültségnek tűnik.
De ő szereti..
- Örülök. Ez itt nem neki való volt. - Nem
mondta ki, de az volt a véleménye, hogy George
tönkretette volna a lapot.
Sokáig álldogáltak a ház előtt, s Edwina tudta,
302
hogy még sokszor kéri majd Ben tanácsait. A férfi
lassan a kocsijához kísérte Edwinát, s sajgó szívvel
segítette beszállni.
- Mindent köszönök - mondta Edwina lá-
gyan. A férfi bólintott, s Edwina szomorú érzések-
kel lassan hazahajtott. Feladta a lapot, amely apjá-
nak annyira a szívéhez nőtt. De hát apja már
elment... s Phillip sincs... Véglegesen lezárult egy
korszak.

24. fejezet
Ígéretéhez híven George befutott a hálaadásnapi
ünnepségre. Tele volt bolondos emberekről szóló
fantasztikus történetekkel. Időközben találkozott a
Warner fivérekkel, s egy partin látta Norma és
Constance Talinadge-t, s a gyerekeket Tom Mixről és
Charlie Chaplinről szóló történetekkel szórakoztat-
ta. Még nem volt velük közeli ismeretségben, de
Hollywood tárt karokkal várta azokat, akik kaland-
ra vágytak. George imádta ezt az egészet, pontosan
erre volt szüksége.
Barátja nagybátyja, Sam Horowitz is kibontako-
zott a történetekből. George szerint ravasz üzletem-
ber volt, aki mindenkit ismert a városban. Négy év-
vel ezelőtt ő alapította a legfontosabb filmstúdiót
Hollywoodban, s a legjobb úton volt afelé, hogy
nyúlt, sikerült neki, s úgy látszott, mindenki szereti
303
őt. George nagy embernek festette le a szó mindkét
értelmében. Az sem kerülte el Edwina figyelmét,
hogy Horowitznak nagyon csinos lánya van. George
szerint egyetlen gyerek volt, aki az ország keleti ré-
szében egy vasúti szerencsétlenségben vesztette el
édesanyját; azóta apja neveli, aki imádja őt. Úgy
tűnt, George igen sokat tud a lányról, de Edwina
nem tett megjegyzést, miközben George elárasztot-
ta őket szórakoztató történeteivel.
- Meglátogathatunk egyszer? - kérdezte Teddy
csillogó szemekkel. Szerinte bátyja nagy ember lett,
nagyobb, mint a filmsztárok! George valósággal für-
dött testvérei csodálatában. S nem annyira a dolog
szakmai része izgatta, egyébként is csak átmenetileg
működik segédoperatőrként, nyugtatta meg őket.
Egyszer majd filmproducer lesz és stúdiót vezet,
mint Sam Horowitz. Csöppet sem kételkedett ab-
ban, hogy képes lesz rá. Sam még azt is megígérte
neki, hogy egy év múlva maga mellé veszi az irodá-
ba, ha jól viselkedik. George nagyon komolyan vet-
te ezt az egész dolgot.
- Remélem, jobban dolgozol most, mint az újság-
nál - figyelmeztette Edwina.
- De még mennyire! - vigyorgott az öccse. - Még
Harvardon sem dolgoztam ilyen keményen. - Most
vezekelt régebbi vétkeiért, s megtalálta azt, amit iga-
zán szeretett. Csak azt sajnálta, hogy Phillip nem lát-
304
hatja, mire vitte öccse. De hát ha Phillip élne, George
valószínűleg még mindig Harvardon csücsülne.
A háború pár hete ért véget, s amikor George né-
hány napra San Franciscóba jött, hosszan beszélge-
tett erről Edwinával. Úgy érezték, kegyetlen tréfa
volt a sorstól, hogy testvérük alig egy éve elesett. Az
egész olyan értelmetlennek látszott. Tízmillió halott
és húszmillió nyomorék: szinte felfoghatatlanul
nagy véráldozat volt ez. S amikor az európai hábo-
rú befejeződött, rég nem hallott hírt Liz néniről.
Elhatározta, hogy ír
neki és beszámol George hollywoodi új életéről, s
mesél neki a többi gyerekről is. Liz néni vigasztalan
volt, amikor egy év előtt Edwina megírta neki, hogy
Phillip elesett, de azóta alig kapott tőle levelet.
Edwina úgy gondolta, ennek valószínűleg az az
oka, hogy a levelek nehezen érkeznek Angliából.
Írt neki, miután George visszament Los Angeles-
be, de választ csak karácsony után kapott. Addigra
George megint otthon járt, együtt töltötték az ünne-
peket, s újabb történeteket mesélt azokról a filmcsil-
lagokról, akikkel megismerkedett. Edwina észrevet-
te, hogy rövid otthoni tartózkodása alatt George
egyre többször emlegeti Helen Horowitzot; gyaní-
totta, hogy öccse szerelmes a lányba. Azon tűnődött,
látogassa-e meg őt Hollywoodban, vagy hagyja,
hogy élvezze függetlenségét. Bizonyos tekintetben
305
félig gyerek volt még, s csak félig férfi. Tizenkilenc
évesen dörzsölt fickónak tartotta magát, de Edwina
tudta, hogy a lelke mélyén még gyerek, s talán az is
marad. Ezt szerette benne a legjobban.
Amikor hazajött, szünet nélkül a gyerekekkel ját-
szott. A lányoknak szép babákat és egy-egy új ruhát
hozott; Teddy pompás kerékpárt és gólyalábakat ka-
pott. Edwinának mesés ezüstróka kabátot hozott.
Edwina gondolni sem mert arra, hogy felvegye, de
eszébe jutott, hogy annak idején anyjának is volt
ilyen bundája, s amikor felpróbálta, elbűvölően gyö-
nyörű volt benne. George erősködött, hogy kará-
csonykor vegye fel a reggelihez. Öccse mindig
nagylelkű és kedves volt, s végtelenül bohókás; fel-
vette Teddy gólyalábait, s azokkal mászkált a ház
körül, így ment át a szomszédokhoz is, hogy kö-
szöntse őket.
George újra elutazott, amikor jelentkezett nagy-
nénje londoni ügyvédje. Hivatalos hangú levélben
sajnálattal értesítette őt, hogy Lady Hickham októ-
ber végén elhunyt, de a nagy háború utolsó napjai-
ban dúló "alkalmatlan körülmények" miatt csak
most tudott írni. Kijelentette azonban, hogy min-
denképpen szándékában volt értesíteni Edwinát,
amint rendeződtek a dolgok. Mint Edwina bizonyá-
ra tudja, lord Rupert birtokait arra az unokaöcsre
hagyta, aki a lordi címet örökölte, magánvagyonát
306
azonban érthető módon feleségére hagyta, aki vég-
rendeletében az egész vagyont Edwinára és testvé-
reire hagyományozta. Az ügyvéd megjelölte az ösz-
szeget is, amely nagyjából kifejezte örökségüket.
Edwina elképedve bámult a levélre. Ebből a pénz-
ből ugyan nem dúskálhatnak briliánsokban és nem
száguldozhatnak Rolls-Royce kocsikon, de arra elég
lesz, hogy életük végéig mentesüljenek az anyagi
gondoktól. Számára ez azt jelentette, hogy imáját
meghallgatta az ég; mindnyájan elég fiatalok voltak
még ahhoz, hogy egyszer munkát vállaljanak, vagy
a lányok férjhez menjenek, aki majd gondoskodik
róluk. Edwina azonban tudta, hogy őrá nem ez a
sors vár: az örökség azt jelenti, hogy halála napjáig
független maradhat, soha nem kell testvéreire tá-
maszkodnia. Újra elolvasta a levelet, s néma hálával
gondolt nagynénjére, akit alig ismert, s utolsó láto-
gatása alkalmával nem is kedvelt különösebben. Ez-
zel az utolsó jótéteményével megmentette őket.
Sokkal nagyobb összegről volt szó, mint amit Edwi-
na az újságért kapott - amit gondosan felosztott öt
bankszámlára, így elosztva nem volt jelentős va-
gyon. Liz néni öröksége jóval meghaladta azt.
- Uramisten! - suttogta maga elé, s hátradőlt a
széken az ebédlőben, miközben összehajtotta a le-
velet. Vasárnap délután volt, Alexis éppen besétált a
szobába és figyelte nővérét, aki az Angliából érke-
307
zett levelet olvasta.
- Rossz hír? - Alexis nagyon is hozzászokott a tra-
gédiákhoz és a rossz hírekhez, amelyek gyakran
táviratok és levelek alakjában jelentkeztek, de most
Edwina mosolyogva rázta a fejét, miközben felpil-
lantott a levélből.
- Nem... azazhogy igen... meghalt Liz néni -
mondta komolyan - de nagyon szép örökséget ha-
gyott ránk, s boldog leszel majd, amikor megkapod.
- Elhatározta, hogy a bankban tanácsot kér, hogyan
fektesse be ezt a pénzt a legjövedelmezőbben ön-
maga és a gyerekek számára.
Úgy tűnt, Alexist hidegen hagyja az örökség, mi-
közben komoly arccal nézett Edwinára.
- Miben halt meg?
- Nem tudom - Edwina újra kinyitotta a levelet, s
kissé furdalta a lelkiismeret, hogy ilyen könnyen tu-
domásul veszi anyja egyetlen nővérének elveszté-
sét. Szegény Liz néni azonban mindig olyan ideges
és boldogtalan volt, s legutolsó látogatása távolról
sem hagyott kellemes emléket bennük. - Nem derül
ki a levélből.
Lehet, hogy a spanyolnátha vitte el. Abban az év-
ben Európában és Amerikában sok áldozatot sze-
dett ez a szörnyű járvány Edwina megpróbálta ki-
számítani, hány éves lehetett Liz néni, s megállapí-
totta, hogy ötvenegy éves volt, miután anyjuk
308
ebben az évben lett volna negyvennyolc éves. Fur-
csa volt, hogy ilyen kevéssel élte túl Rupertet.
- Ugye, szép volt tőle, hogy ránk gondolt? - mo-
solygott Edwina és Alexis bólogatott.
- Most gazdagok vagyunk? - nézett rá izgatottan
Alexis és leült mellé. Edwina mosolyogva rázta a fe-
jét, de megkönnyebbült, ha erre az örökségre gon-
dolt. - Most már átköltözhetünk George-hoz Holly-
woodba?
Edwina kényszeredetten mosolygott.
- Nem vagyok biztos benne, hogy lelkesedne et-
től. De például kifesthetjük a házat. - ... És felvehe-
tünk szakácsot meg kertészt. - Mrs. Barnes az előző
nyáron ment nyugdíjba, s a bejárónőn kívül min-
den háztartási munkát Edwina végzett, hogy a lap
eladása után takarékoskodjanak pénzükkel.
Az a gondolat azonban, hogy költözzenek Holly-
woodba, nem nagyon vonzotta Edwinát. Szeretett
itt lenni, s épp elég nehéz volt a közel tizenhárom
éves Alexist kísérgetni ebben az álmos San Francis-
cóban. Állandóan férfiak kullogtak utána, s a kis-
lány kezdett kihívóan viselkedni. Edwina már most
komolyan aggódott miatta. .
- Én szívesebben mennék Hollywoodba - közöl-
te Alexis tárgyilagosan; rakoncátlan szőke fürtök ke-
retezték arcát és hullámokban omlottak rá a vállára.
Még mindig olyan szép volt, hogy az emberek meg-
309
álltak az utcán és bámulták őt. Fannie inkább
Edwina csöndesebb, de tökéletes arcvonásait örö-
költe. Ez némelykor különös gondolatokat ébresz-
tett bennük. Mindkét szülőjük jóképű volt, de
hiányzott belőlük Alexis lélegzetelállító szépsége.
Phillip jóképű volt, s Teddyben is megmutatkozott
ez az isteni adomány; George inkább apjuk kemény,
de megnyerő vonásait örökölte.
Edwinát borzadállyal töltötte el az a gondolat,
hogy Alexist Hollywoodba vigye. Pontosan Holly-
wood volt az a hely, amit szeretett volna elkerülni a
kislánnyal. Még csak az hiányzik, hogy különböző
színházi bálványok rajongják körül, azt gondolva,
hogy húszéves.
Amikor azonban néhány nappal később George
telefonált és Edwina elmondta neki, hogy Liz néni
meghalt, George azt ajánlotta, hogy jöjjenek át Ho-
llywoodba és ünnepeljék meg az eseményt. Azután
bocsánatkérő hangon gyorsan hozzátette:
- Ne haragudj, Win... tapintatlanság volt tő-
lem? Most szomorúnak vagy ilyesminek kellene
magam érezni? - Őszintesége nevetésre ingerelte
Edwinát; mindig szerette, hogy öccse olyan nyíltan
kimutatta érzéseit. Ha örült, nevetett és másokat is
megnevettetett; sírt, ha szomorú volt. Ilyen egy-
szerű lélek volt. S igazság szerint lélekben egyikük
sem állott nagyon közel Liz nénihez és Rupert bá-
310
csihoz.
- Én ugyanígy érzek - vallotta be Edwina. - Tu-
dom, hogy bánkódnom kéne, s lelkem mélyén egy
kicsit szomorú is vagyok, mivel Liz néni valamikor
olyan közel állott a mamához. De nagyon feldobott
az örökség. Mégiscsak más érzés tudni, hogy öreg-
ségemre nem kell kiüljek a sarokra, kezemben a per-
sellyel. - Edwina szélesen mosolygott, s megint
olyan volt, mint egy kislány. A gyerekek közben úgy
tettek, mintha nem hallották volna.
- Azt úgyse hagynám - nevetett George. - Kivé-
ve, ha osztozunk. Ki a csudától tanultad te ezeket?
- Veled aztán nem, te csibész! Méghogy veled
osztozni! - de már mindketten boldogan nevettek.
Újra meghívta őket George, s Edwina tréfásan meg-
ígérte, hogy meglátogatják őt a gyerekek húsvéti
szünidejében.
Amikor Edwina letette a kagylót, Teddy csak bá-
mult rá és megkérdezte, csakugyan ki akar-e ülni az
utcasarokra egy persellyel. Edwina hangosan felne-
vetett.
- Eszembe sincs, te kis hallgatózó! George-ot ug-
rattam.
Alexisnek azonban sokkal fontosabb dolog ra-
gadta meg a figyelmét, s ragyogott, amikor nővérére
nézett.
- Meglátogatjuk George-ot Hollywoodban? -
311
Olyan volt, mint egy tüneményes álom, s Edwina
megint arra gondolt, hogy elhibázott dolog lesz
Alexist Hollywoodba vinni, de hát mindnyájan úgy
izgultak, s végül is még csak gyerekek! Nem baj,
hogy Alexis a koránál kétszer idősebbnek látszott, s
állandóan férfiak kullogtak utána. Edwina majd ott
lesz és vigyáz rá.
- Lehet, hogy átmegyünk. Ha jól viselkedtek.
Megmondtam George-nak, hogy húsvétkor meglá-
togatjuk. - Az egész társaság boldogan visítozni
kezdett, nagyokat ugráltak, s Edwina is velük neve-
tett. Jó gyerekek voltak, s Edwina nem bánta meg,
hogy nekik szentelte életét. Minden olyan egysze-
rűnek látszott.
Liz néni ügyvédje még kétszer jelentkezett. AZ
iránt érdeklődött, hogy Edwina át tudna-e menni
Havermoorba, hogy elrendezze a dolgokat és még
egyszer megnézze a majorságot, mielőtt lord Rupert
unokaöccse átveszi. Edwina azonban azt válaszolta,
hogy teljesen lehetetlen az utazás. Nem indokolta,
de egyáltalán nem szándékozott még egyszer hajó-
ra szállni. A világ minden kincséért sem volt hajlan-
dó átmenni Európába. Udvarias levélben közölte,
hogy a családjával kapcsolatos kötelességek miatt
jelenleg képtelen Angliába utazni. Válaszában az
ügyvéd megnyugtatta, hogy ez semmi problémát
nem okoz. Edwina az utazás puszta gondolatától is
312
megborzongott.
Szokás szerint csendes misével áldoztak szüleik
halála évfordulójának, s lélekben újra felidézték
őket. Ebben az évben azonban George nem jött át
hozzájuk. Hét év telt el szüleik halála óta, s George
nem tudott időt szakítani a film forgatása közben.
Alexisnek születésnapjára új ruhát és ahhoz illő fel-
öltőt küldött. Újabban mindig április elsején ünne-
pelték Alexis születésnapját; túlságosan fájdalmas
volt számukra, hogy az ünnepséget a Titanic elsüly-
lyedése évfordulóján tartsák.
Alexis ekkor tizenhárom éves volt, s Edwina vett
neki a hollywoodi utazáshoz egy igazi felnőttruhát,
amelyre Alexis jogosan volt büszke. Az I. Magninnél
vették: égszínkék taftruha volt, finom ívű gallérral
és hozzá illő kiskabáttal. Amikor Edwina megpillan-
totta benne húgát, szinte elsírta magát annak szép-
ségétől. Alexis mosolygott, selymes szőke haja tor-
nyos frizurába volt fésülve. Olyan volt, mint egy an-
gyal.
Mindnyájan majd kiugrottak a bőrükből, amikor
néhány nappal később felszálltak a Los Angeles-i
vonatra.
- Várj, Hollywood, jövünk! - kiáltotta Teddy iz-
gatottan, amikor a vonat lassan kigördült velük a
San Franciscó-i pályaudvarról.

313
25. fejezet
George-nál tett hollywoodi látogatásuk Alexis
legvérmesebb reményeit is felülmúlta. George egy
kölcsön kapott Cadillacben várta őket az állomáson,
s onnan a hét évvel korábban, dombtetőre épült
Beverly Hills Hotelbe, ebbe a luxusszállóba vitte
őket. Kijelentette, hogy a filmesek mind itt tanyáz-
nak, s bármelyik pillanatban találkozhatnak Mary
Pickforddal, Douglas Faírbanksszel vagy éppen
Glória Swansonnal. Látták Charlie Chaplint is,
amint japán sofőrje vezette kocsiban megérkezett.
Fannie és Alexis összevissza bámészkodtak, Teddy
pedig olyan izgalomba jött a különböző autóktól,
hogy több ízben majdnem elgázolták. Edwina kény-
telen volt megragadni őt és figyelmeztetni, hogy le-
gyen óvatosabb.
- De nézd, Edwina! Egy Stutz Bearcat! - már az
első napon két ilyen kocsit láttak, ezenkívül négy
Rolls-Royce-t, egy Mercer Raceabout-ot, egy Kisselt
és egy Pierce-Arrow-ot. Ez már szinte sok volt Teddy-
nek, a ruhák viszont a lányokat bűvölték el, Edwi-
nával együtt. Amikor bevásárolni ment Alexisszel,
vett magának néhány új ruhát, s elhozta azt az
ezüstróka kabátot is, amit karácsonyra kapott
George-tól, de a San Franciscóból áthozott ruhák-
ban most úgy érezte magát, mintha a saját öregany-
ja volna. Mindenki hosszú, szűk, testhez simuló ru-
314
hát viselt, s a lábak Edwinának egy kicsit szokatlan
mértékben kivillantak alóluk. Mégis, volt valami
csodálatosan izgalmas az ittlétben. Hagyta, hogy
George rábeszélje néhány kalap megvásárlására, s
amikor egyik este a Santa Moruca-i Sunset Innben
vacsoráztak, megkérte öccsét, hogy tanítsa meg
foxtrottozni.
- Na gyere... ez az... Úristen, a lábam... -ugratta
George, s ügyesen vezette a parketten. Nagyokat
nevettek, Edwina már nem is emlékezett rá, mi-
kor érezte magát ilyen jól. A másodperc egy töre-
dékéig emlékeinek húrján egy sajgó dallam is fel-
csendült.
George valahogyan apjára emlékeztette őt, s eszé-
be jutott, hogy kislánykorában, amikor George még
csecsemő volt, apja táncolni tanította. De erővel el-
hessegette magától ezt a gondolatot. Annyit mókáz-
tak, s most megértette, miért volt George itt olyan
boldog. Lelkes, fiatal, boldog emberek világa volt ez,
akik nagyszerű filmjeikkel örömet szereztek az
egész világnak. S akik csinálták ezeket a filmeket,
maguk is fiatal, életerőtől és tettrekészségtől duzza-
dó emberek voltak; úgy tűnt, hogy itt mindenki
filmcsinálással foglalkozik. Hallotta, amint az embe-
rek Louis B. Mayert, D. W. Griffith-t, Samuel Gold-
wynt és Jesse Laskyt emlegetik. Ezek mind olyan
filmeket készítettek, amilyeneket George is akart
315
csinálni Samuel Horowitznál. Edwinát mindez va-
lósággal elbűvölte, de a gyerekek még inkább izga-
lomba jöttek, amikor George elvitte őket a legújabb
Mack Sennett-börleszkhez és egy Charlie Chaplin-
filmhez: Úgy érezték, ilyen jól még soha nem mulat-
tak. Ebédre el-elvitte őket Nat Goodwinhoz az
Ocean Parkba, sőt Edwina engedélyével bevitte
őket a venice-i tiltott Three Clock Ballroomba is, és
Culver Cityben a Dancelandbe. Amikor visszamen-
tek a városba, mindnyájukat elvitte a Spring és a
Nyolcadik Sugárút sarkán lévő Alexandria Hotelbe,
ahol a filmcsillagok vacsoráznak. Szerencséjük volt
aznap este: ott látták Gloria Swansont és Lillian
Gisht; ott volt Douglas Fairbanks is Mary Pickford-
dal, Az a hír járta, hogy komoly az ügy; Edwina
szinte sugárzott, ahogy nézte őket. Jobb volt ez még
a moziknál is.
George elvitte őket a Horowitz stúdióba is, s a
gyerekek egy egész délután figyelték, hogy Wallace
Beeryvel forgatott. Úgy látszott, minden óramű
pontossággal működik; George elmondta nekik,
hogy alig három hét alatt elkészülnek egy-egy for-
gatással. Amióta itt van, már három filmet készített.
Be akarta mutatni Edwinát Sam Horowitznak is, de
ő aznap nem volt a városban. George megígérte,
hogy később mutatja be őket egymásnak.
Aznap este mindnyájan a Hollywood Hotelben
316
vacsoráztak, s a gyerekek megilletődve bámulták az
elegáns berendezést, de még inkább megcsodálták
Helen Horowitzot, akit Teddy "George hölgyének
nevezett. Helen sziporkázó fehér ruhában várt rájuk
a szállodában; szőke haját hátrafésülte, tejfehér bőre
olyan volt fehér, csodálatos, testéhez simuló ruhájá-
ban, mint egy pohár tejszín. Tizennyolc éves volt, a
ruhát Párizsban csináltatta Poiret-nal, magyarázta
ártatlanul, mintha ez volna a legtermészetesebb do-
log a világon. Udvarias és félénk volt, s mókásan ár-
tatlan, mégis kulturált módján Edwinát Alexisre
emlékeztette. Ugyanolyan éteri szépség volt,
ugyanolyan finoman viselkedett, s úgy látszott, ész-
re sem veszi, milyen hatást gyakorol környezetére.
Los Angelesben nőtt fel, de a jelek szerint apjának
nem tetszett, hogy sokat van együtt a "szakmabeli-
ekkel", s a lány különben is jobban szeretett lovagol-
ni. Mindnyájukat meghívta egy kis lovaglásra a San
Fernando Valleyban lévő birtokukra. Edwina azon-
ban tapintatosan elmondta neki, hogy Alexis fél a
lovaktól. Teddy szívesen ment volna, végül azonban
beérte azzal, hogy a mindenfelé száguldozó autókat
bámulja. Edwina már-már aggódni kezdett, hogyan
sikerül őt majd visszavinni San Franciscóba.
- Régóta ismered George-ot? - kérdezte Edwina,
s Helent nézte. Olyan szép volt, s mulatságos mó-
don, mégis egyszerű! Hiányzott belőle minden be-
317
képzeltség; egyszerűen bájos lány volt, rendkívül
drága ruhában, s úgy látszott, fülig szerelmes
Edwina öccsébe. Mámoros volt ez az egész dolog, s
George nagyon gyengéd volt hozzá. Edwina nézte
őket tánc közben. Volt bennük valami elragadó, va-
lami csodálatosan feltűnő, egészséges, fiatalos és ár-
tatlan. Két ember, akinek fogalma sincs saját szépsé-
géről. Edwina azt is észrevette, mennyit nőtt Geor-
ge, amióta eljött otthonról. Kész férfi lett belőle.
- Szörnyen sajnálom, hogy apa nincs a városban
- mondta Helen. - Ezen a héten Palm Springsben
van, ott épül a házunk - tette hozzá, mint magától
értetődő dolgot. - Biztos vagyok benne, hogy szere-
tett volna megismerni.
- Majd legközelebb - mondta Edwina, s újra
George-ot nézte, aki összeakadt néhány barátjával,
s áthozta őket az asztalukhoz, hogy bemutassa
Edwinának. Fékevesztett társaság volt, mégsem lát-
szottak rossz embereknek. Egyszerűen lerítt róluk
hogy élvezik a mókát. Olyan szakmában dolgoztak,
amely úgyszólván megkövetelte ezt, s amely ezer és
ezer embert szórakoztatott. De bármit tettek vagy
nem tettek, George-on látszott, hogy szereti ezt a
társaságot.
A gyerekek alig akartak hazamenni, s miután
megegyeztek, hogy néhány napig még maradnak,
újra elmentek a stúdióba és George-ot figyelték
318
munka közben. Ez alkalommal az egyik rendező
megkérte Edwinát, hogy engedje Alexist az egyik
filmben szerepelni. Edwina habozott, de nagy meg-
lepetésére George a fejét rázta. Ezután Alexis való-
sággal búskomor volt, amíg ott maradtak. Amikor
azonban Edwina később beszélt az öccsével, George
megmagyarázta neki, hogy szerinte a fellépés ártott
volna Alexisnek.
- Ne hagyjuk, hogy kihasználják őt! Azt sem tud-
ja, milyen szép. Jó mulatság ez itt, de nem gyerekek-
nek, hanem felnőtteknek való. Ha most megenge-
ded, hogy szerepeljen, később majd itt akar élni, és
teljesen megvadul. Nem egy ilyen esetet láttam már,
s nem akarom, hogy ő is így járjon. Biztos te sem
akarnád, ha tudnád, miről van szó. - Edwina nem
vitatkozott, bár meglepte öccsének a húgával kap-
csolatban elfoglalt konzervatív álláspontja. Tizenki-
lenc éves korához képest (már majdnem húsz va-
gyok! - szokta emlékeztetni Edwinát) meglepően
érett gondolkodású volt, s úgy tűnt, remekül beil-
leszkedik Hollywood bonyolultan rafinált életébe.
Edwina büszke volt rá, s most hirtelen kétszeresen
is örült, hogy eladta a lapot. Ha csakugyan erre vá-
gyott George, akkor a lapnál sohasem lett volna bol-
dog. Jól tette hát Edwina, hogy eladta a lapot, s
George is jól tette, hogy átjött Hollywoodba.
A gyerekek elszomorodtak, amikor kiköltöztek a
319
Beverly Hills Hotelból, de megígértették Edwinával,
hogy többször visszajönnek.
- Miből gondoljátok, hogy George örül majd ne-
künk? - ugratta őket, de George a gyerekek feje fö-
lött rápillantott és megígértette vele, hogy újra el-
jönnek.
- Addigra saját otthonom lesz, s velem lakhat-
tok. - George a Liz nénitől örökölt pénzből kis házat
akart vásárolni, pillanatnyilag azonban Beverly
Hillsben, közvetlenül a város mellett lakott egy ba-
rátjával. Tele volt tervekkel, s tudta, hogy még sokat
kell tanulnia, de mindez kellemes izgalommal töl-
tötte el, s életében először szorgalmas tanuló akart
lenni. Sam Horowitz megadta erre a lehetőséget, s
George elhatározta, mindent megtesz, hogy megfe-
leljen Horowitz várakozásainak.
Ezután kivitte őket az állomásra, s induláskor a
gyerekek integettek neki. Olyan volt ez az egész,
mint egy forgószél, egy izgalmas álom, az arany rö-
vid életű csillogása, amely már el is tűnt. A vona-
ton csak néztek egymásra, alig értették, mi történt
velük.
- Egyszer vissza akarok menni - mondta Alexis
csöndesen, miközben San Francisco felé gördült ve-
lük a vonat.
- Majd megyünk - mosolygott Edwina. Évek óta
nem érezte ilyen jól magát; mintha nem huszon-
320
nyolc, hanem újra tizennyolc éves volna. Alig egy
hét múlva lett volna a születésnapja, de Hollywood-
ban egész évre való ünnepséget rendeztek. Magá-
ban mosolygott, amikor Alexis áthatóan nézett rá.
- Úgy értem, egyszer ott akarok élni. - Úgy
mondta ezt, mintha megmásíthatatlan elhatározás-
ról volna szó.
- Mint George? - próbálta Edwina tréfával elütni
a dolgot, de volt valami Alexis szemében, ami el-
árulta, hogy komolyan gondolja. Körülbelül félúton
járhattak, amikor Alexis értetlenkedve, s kissé sértő-
dötten megkérdezte:
- Miért nem engedtétek, hogy szerepeljek abban
a filmben?
Edwina újra megpróbálta tréfával elütni a dolgot,
de Alexis ugyanazzal az átható tekintettel nézett rá,
amit már napok óta látni lehetett rajta. Edwina soha
ilyen céltudatosnak nem látta húgát.
- George szerint nem volt jó ötlet.
- Miért nem? - makacskodott Alexis, miközben
Edwina mélyen elmerült abban, hogy felgyűrje
Fannie blúzának ujját. Azután kinézett az ablakon,
mielőtt válaszolt.
- Talán azért, mert ez a felnőttek világa. Azoké,
akik oda tartoznak. Nem amatőröknek való, akik
megsínylik, ha olyasmiben vesznek részt, amit nem
értenek. - Ha meggondoljuk, ez becsületes válasz
321
volt, s úgy tűnt, hogy Alexis pillanatnyilag elfogadja.
- Egyszer színésznő leszek, s ezt nem tudod meg-
akadályozni. - Különösen hangzott ez, s Edwina el-
komolyodott a gyerek hevességét látva.
- Miből gondolod, hogy megakadályoználak?
- Most is ezt tetted... de legközelebb... legköze-
lebb nem így lesz. - Alexis mereven bámult ki az ab-
lakon, s Edwina meghökkenve nézte. Bár ki tudja?
Talán igaza van. Talán jól teszi, ha egyszer Holly-
woodba megy, és George-dzsal együtt dolgozik. Az
volt az érzése, hogy öccsének sikerülni fog. Hirtelen
Helenre gondolt, rendkívüli megjelenésére, s arra,
mennyire ragaszkodik George-hoz. Egyszer talán
komolyra fordul az ügy. Hazafelé mindnyájan tele
voltak érzésekkel és gondolatokkal. Edwina végül
elaludt, miközben a hazafelé tartó vonat zakatolását
hallgatta. Mellette a kicsik aludtak, fejüket kétoldal-
ról Edwinának támasztva. Velük szemben azonban
Alexis többnyire kibámult az ablakon olyan elszánt
arccal, amelyet csak ő értett, a többiek legfeljebb ta-
lálgathatták, hogy mi jár a fejecskéjében.

26. fejezet
A Hollywoodban töltött következő négy év sok iz-
galmat hozott George-nak és újdonsült barátainak.
Többek között elkészítették a "Rézfej"-et, a "Sejk"-et,
De Mille leforgatta a "Bolondok paradicsomá"-t és a
322
"Miért kezdenél új életet" című komédiát. A virágzó
filmipar váratlanul aranybányává változott. Sam
Horowitz tanító és védő jelenléte mellett George tu-
catnyi fontos film készítésében vett részt; operatőr-
ből harmadik segédrendező lett, végül pedig saját
filmjein kezdett dolgozni, hogy megvalósítsa régi
álmát. 1923-ban valóra váltotta azt az ígéretét, amit
négy évvel korábban, 1919-ben tett Edwinának,
amikor Hollywoodba utazott.
Eleinte Horowitz még a Paramountnak és a
Universal-nak is kölcsönadta George-ot, aki most
már mindenkit ismert, de legjobban ismerte a szak-
mát. A Warner fivérekhez hasonlóan Sam Horowitz
is részvénytársaságot alapított, és több írót és rende-
zőt alkalmazott. Ő volt az első, aki felvette a kapcso-
latot a Wall Streettel és a komoly befektetőket meg-
győzte arról, hogy Hollywoodban lehet pénzt csinál-
ni. Mary Pickford és Douglas Fairbanks csatlakozott
D. W. Griffith-hez és Charlie Chaplinhez, és közösen
megalakították a United Artistset; ez idő tájt más
csoportok is alakultak. Izgalmas volt ekkor az élet
Hollywoodban, s Edwina boldogan hallgatta a híre-
ket. Még mindig csodálta öccsét, akinek legmeré-
szebb álmai váltak valóra. S igaza volt, ez nagyon tá-
vol állott attól, hogy apja újságját irányítsa. Sokkal
inkább megfelelt neki ez az élet, mint az álmos San
Francisco.
323
Edwina és a gyerekek évente két-három alkalom-
mal is meglátogatták, s ilyenkor a North Crescent
Drive-on levő házában laktak. George-nak már ina-
sa, szakácsa és két szobalánya is volt: az egyik az
volt, mint Rudolph Valentino; ezen George csak ne-
vetett, de Edwina már régen észrevette, hogy a ho-
llywoodi lányok is így gondolják. George megszám-
lálhatatlanul sok színésznővel és kis csillagocskával
járt, de igazában egyetlen lány érdekelte: Helen
Horowitz, atyai támaszának lánya. Helen ekkor hu-
szonkét éves volt, s Edwina úgy érezte, még szebb,
mint amikor először találkoztak. Volt a megjelenésé-
ben valami lebilincselő finomság, s amikor Edwina
utoljára látta őt George társaságában, szorosan test-
hez simuló ezüstlamé ruha volt rajta, s az emberek-
nek elakadt a lélegzetük, amikor George karján beli-
begett a Cocoanut Grove-ba. Úgy tűnt, észre sem
veszi a bámuló tekinteteket és a fényképezőgépe-
ket. Edwina később megkérdezte George-ot, miért
nem szerepel Helen soha apja filmjeiben.
- Sam távol akarja tartani őt ettől az egésztől. Ad-
dig jó, amíg Helen a pálya széléről nézi a dolgokat.
Évekkel ezelőtt én is ajánlottam neki, hogy vegyük
be Helent egy filmbe, de Sam elutasította. Azt hi-
szem, igaza van: Helen túlságosan ártatlan ehhez az
egészhez. Szereti, ha erről beszélünk, de azt hiszi,
hogy ez csak móka. - Ahogyan Helenről beszélt,
324
Edwinában újra az az érzés alakult ki, hogy egyszer
barátságuk komolyra fordul, eddig azonban csupán
véget nem érő románc volt, s Edwina nem erőltette
a dolgot.
Éppen elvitte a gyerekeket, hogy otthon, San
Franciscóban nézzék meg a Hollywood című filmet,
s azt magyarázta Alexisnek, miért nem nézhette
meg a "Fáraó szerelmeit", amikor csengett a telefon.
George hívta őket Los Angelesből. Azt akarta, hogy
Edwina jöjjön át és vegyen részt eddigi legnagyobb
filmje bemutatóján. A filmhez megkapták Douglas
Faírbankset is, s George szerint fantasztikus lesz a
megnyitó ünnepség. Azt mondta, menjen a gye-
rekek nélkül, ezúttal azonban olyan nagy volt a til-
takozás, hogy végül, két héttel később Edwina ma-
gával vitte az egész társulatot. Alexis már tizenhét
éves volt, ugyanolyan bájos, mint Sam Horowitz lá-
nya, csak neki nem volt bubifrizurája és nem hor-
dott ezüstlamé ruhákat, így is feltűnő szépség volt,
inkább, mint valaha. Bárhová ment, az emberek
megbámulták. Alexis igazi szépség volt, s Edwina
alig tudta visszatartani a kérőket. Általában öt-hat
rajongója vette körül, mégis egy kicsit a régi, szé-
gyenlős gyerek maradt, aki Edwina jóval idősebb
barátaihoz vonzódott. Közöttük biztonságban érez-
te magát. Fannie tizenöt éves volt, s meglepően há-
zias lány lett. A kertben és a konyhában érezte jól
325
magát; azt szerette, ha Edwinát egyéb elfoglaltságai
elszólították a házból. Edwina már korábban vásá-
rolt néhány jövedelmező ingatlant, s időnként
Bennel végigjárta azokat. Ben már régen elfelejtette
Edwina iránti fellángolását, ma már csak jó barátok
voltak. Két éve megnősült, s Edwina örömmel látta,
hogy barátja boldog.
A tizenhárom éves Teddi már arról beszélt, hogy
majd a Harvardon tanul. Szerette Hollywoodot,
de most sokkal jobban vonzotta őt az a gondolat,
hogy egyszer bankigazgató lesz belőle. Ez ugyan
szokatlan volt egy tizenhárom éves fiútól, de Teddy
"örökölte" legidősebb bátyja kitartását, s Edwinát
többnyire Phillipre emlékeztette. A családból eddig
egyedül George-ot vonzotta a kaland, s számára a
hollywoodi álomvilág tökéletesen megfelelt.
Ezúttal a Beverly Hills Hotelben szálltak meg,
mert Georgenak szállóvendégei voltak, de a gyere-
kek - Alexis méltatlankodása ellenére Edwina még
mindig így hívta őket - ezt sokkal izgalmasabbnak
találták. Ott volt Pola Negri, Beatrice Joy, Noah
Beery és Charlie Chaplin. Teddy majd kiugrott a bő-
réből, amikor a hallban megpillantotta Will Rogerset
és Tom Mixet.
Edwinának nagyon hízelgett, hogy bátyja meg-
hívja őt a Pickfairben rendezett megnyitó ün-
nepségre. Az alkalomra fantasztikus aranylamé
326
Chanel-ruhát vásárolt, s kora ellenére kislánynak
érezte magát, pedig már közeledett a harmincket-
tőhöz. Az évek folyamán szinte alig változott: arca
sima és ránctalan volt, alakja az évek múlásával
még tökéletesebb lett. Öccse unszolására ebben az
évben fényes, fekete haját bubifrizurára vágatta, s
igencsak sikkesnek érezte magát aranyruhájában,
amikor beléptek abba a villába, amit három évvel
ezelőtt Douglas Fairbanks menyegzői ajándéknak
építtetett Mary Pickford részére. Úgy látszott, na-
gyon boldogok; házasságuk azon kivételek közé
tartozott, amelyek az őket körülvevő felszínes csil-
logás ellenére is tartósak maradtak. Edwina úgy
vette észre, hogy a hollywoodi kapcsolatok két lá-
togatása között általában felbomlanak, de ez kivétel
volt.
- Hol van Helen? - kérdezte George-ot. A Pick-
fair-kertben voltak, ittak és nézték a táncolókat. Ez-
úttal George nem beszélt Helenről, s ez szokatlan
volt. Általában mindenhová magával vitte, minden
fontos eseményre, s bár másokat is meglátogattak,
Helen volt az, aki felvidította, Helenért aggódott, ha
a legcsekélyebb gondja volt vagy náthás lett; Helent
viselte a szívén. Ugyanakkor látszott rajta, hogy
még nem akar megnősülni, s Edwina nem is merte
megkérdezni.
- Helen az apjával van Palm Springsben - mond-
327
ta csendesen, majd Edwinára pillantott. - Sam azt
mondja, ne találkozzunk többet. - Ez megmagya-
rázta, miért hívta meg George olyan hirtelen Edwi-
nát a bemutatóra, s azt is, miért nincs ott Helen.
Edwina már órák óta azon tűnődött, hogy erre az
ünnepségre George-nak Helennel kellett volna el-
jönnie.
- Miért ne? - Edwinát meghatotta öccse tekinte-
te. A vidám külső mögött letörtnek látszott, s ez szo-
katlan volt nála.
- Azt mondja, ha négy évig jártunk együtt, akkor
házasodjunk össze vagy hagyjuk abba az egészet. -
Nagyot sóhajtott és a mellettük elhaladó inassal
újabb pezsgőt töltetett magának. Kicsit sok pezsgő
volt már benne, de mindenki így volt ezzel azóta,
hogy három éve bevezették a szesztilalmat. Az em-
berek kedvenc szórakozása lett, hogy zugkocs-
mákban és titkos bárokban meg zárt összejövetele-
ken leitták magukat. Úgy tűnt, a Volstead törvény
alkoholistát csinált egy csomó ártatlan emberből.
Szerencsére azonban Georgenál ez nem jelentett
gondot; pusztán arról volt szó, hogy ezen az estén
iszonyúan hiányzott neki Helen, s Edwina látta, mi-
lyen boldogtalan.
- Akkor miért nem veszed el? - Ezt a kérdést az-
előtt nem merte volna feltenni, nem akarta erőltetni
a dolgot, most azonban úgy érezte, eljött az ideje.
328
Ezenkívül benne is dolgozott a pezsgő. - Szereted
őt, nem?
George bólintott és szomorúan rámosolygott.
- Szeretem, de nem vehetem feleségül.
- Miért nem? - hökkent meg Edwina.
- Gondolj bele, mit mondanak majd az emberek.
Hogy azért vettem el, mert Sam közelébe akarok
férkőzni... hogy a pénzéért vettem el... meg a mun-
káért. - Boldogtalan arccal nézett Edwinára. - Az az
igazság, hogy Sam fél évvel ezelőtt felajánlotta,
hogy társuljak be hozzá, de én úgy látom, hogy
vagy a munka, vagy a házasság. Ha elveszem
Helent, akár el is mehetek Hollywoodból, nehogy
az emberek azt mondják, hogy hátsó szándékaim
vannak. Talán visszamehetnék San Franciscóba. -
Nyomorúságos arccal nézett Edwinára. - De mihez
kezdek ott? Eljöttem négy éve, s a filmen kívül sem-
mihez nem értek. Azt hiszem, nem találnék munkát
magamnak. Liz néni pénzét pedig elköltöttem. Mi-
ből tartanám el a feleségemet? - George jól keresett
Hollywoodban, talán nagyon is jól, de Hollywoo-
don kívül semmije nem volt, a nagynénjétől örökölt
pénzt pedig egy szép birtokra, gyors kocsikra és
drága versenylovakra költötte. - Ha elveszem, éhen
halunk. Ha pedig betársulok Samhez, akkor nem
vehetem el... A kettő együtt túlságosan rossz be-
nyomást keltene. Mindenki korrupcióra gyanakod-
329
na. - Újra letette poharát, de letakarta, amikor az
inas megjelent a pezsgősüveggel. Ezen az estén le-
inni sem akarta magát. Egyetlen dolgot akart: kisír-
ni magát nővére vállán. Sajnálta, hogy a bemutatón
ilyen rossz hangulatban mutatkozik.
- Ez nevetséges - mondta Edwina, látva öccse
szorongását. - Tudod, hányadán állsz Sammel. Tu-
dod, miért akar bevenni az üzletbe. Ez a te korod-
ban szinte hihetetlen megbecsülést jelent. Holly-
wood egyik legsikeresebb filmese lehetnél.
- És a legmagányosabb - nevetett George. - Értsd
meg, egyszerűen képtelen vagyok rá. S ha Helen azt
gondolja, hogy csak az üzlet miatt vettem feleségül?
Ez még rosszabb volna. Képtelen vagyok rá.
- Beszéltél már vele erről?
- Még nem, csak Sammel beszéltem. Azt mondja,
megérti a problémámat, de ez a románc már túl
hosszú ideje tart. Helen huszonkét éves, s ha nem
veszem el, akkor kénytelen lesz valaki máshoz férj-
hez menni. - George alig huszonnégy éves volt, s
szinte mindent elért, amit akart - kivéve azt, hogy
társa legyen Hollywood legtekintélyesebb filmesé-
nek és feleségül vegye azt a nőt, akit szeret. Mind-
kettőt megkaphatta volna, de valahogyan csak azt
hajtogatta, hogy ez lehetetlen. Edwina megértette
öccse félelmeit, de úgy vélte, meg lehet oldani a dol-
got, s az est hátralevő részében öccsét is megpróbál-
330
ta erről meggyőzni. George azonban hajthatatlan
maradt, amikor visszavitte Edwinát Lincoln Phae-
tonján a szállodába. - Képtelen vagyok rá, Win.
Helen nem lehet "ráadás" az üzlethez.
- De az ördögbe is! Szereted vagy nem szereted?
- Edwina kezdett kimerülni a vitatkozástól.
- Persze hogy szeretem.
- Akkor vedd el! Ne pazarold el az életedet azzal,
hogy olyan lányokkal jársz, akik nem érdekelnek.
Addig vedd el őt, amíg teheted. Soha nem tudhat-
juk, mit hoz az élet. Ragadd meg azt a lehetőséget,
amit a sors kínál. - Edwina szeme közben könnybe
lábadt. Mindketten tudták, hogy még mindig
Charlesra gondol. Egyedül őt szerette, csak őrá gon-
dolt, aki elment, s magával vitte a lány életének
nagy részét. - Akarod ezt az állást? - folytatta eltö-
kélt szándékkal, hogy George tartózkodása ellenére
dűlőre viszi a dolgot. - Be akarsz társulni Samhez? -
kérdezte újra, s George most egy pillanatig habo-
zott, majd így felelt:
- Igen.
- Akkor társulj be hozzá! - Hangja ellágyult és
kezét George karjára tette. - Az életben nem lesz
még egyszer ilyen lehetőséged. Minden álmodat
valóra válthatod, sőt még annál is többet. Ragadd
hát meg, szeresd, tartsd meg, legyél hálás a sorsnak
mindenért. Tedd, amit akarsz... Ne pazarold el az
331
életedet azzal, hogy nevetséges indokkal lemon-
dasz valamiről. Sam fantasztikus lehetőséget kínál,
Helent pedig szereted. Ha érdekel a véleményem,
szerintem bolond vagy ha bármelyikről lemon-
dasz. Te tudod, hogy nem az üzlet miatt veszed el
Helent. Erre nincs szükséged. Sam már felajánlotta,
hogy légy a társa. Mit akarsz még? Fogadd el, s fü-
tyülj a többi ember véleményére. Szerintem, ha va-
laki ilyesmire gondol vagy nyíltan beszél erről, pár
nap múlva úgyis elfelejtik. De ha feladod, te soha
nem tudod majd elfelejteni! San Francisc.o nem ne-
ked való, te ide tartozol, ehhez a bolond mester-
séghez, amit olyan jól csinálsz, s egyszer átveszed
Sam stúdióját vagy lesz saját vállalatod. Huszon-
négy éves vagy kölyök, egyszer a csúcson leszel.
Sőt már most ott vagy. S mindennek a tetejébe itt
van ez a lány, akit szeretsz is... Az ördögbe is! -
mondta mosolyogva, miközben könnyek peregtek
az arcán. - Fogd meg az Isten lábát, George... meg-
érdemled. - George csakugyan megérdemelte, és
Edwina szerette őt. Azt akarta, hogy öccse min-
dent megkapjon az élettől, amiből ő kimaradt. Nem
bánta meg, hogy így élt, de igazság szerint bizo-
nyos értelemben lemondott az életről a gyere-
kekért, s most azt akarta, hogy legalább ők váltsák
valóra álmaikat és ragadják meg mindazt, amit az
élet nyújthat.
332
- Ezt komolyan mondod, nővérkém?
- De még mennyire! Szerintem megérdemled
ezt. Tudod, hogy szeretlek, buta kölyök. - Összebor-
zolta öccse gondosan lenyalt frizuráját, aki viszo-
nozta a kedveskedést. Tetszett neki nővére bubi-
frizurája; nagyon csinos volt így Edwina. Elég szo-
morú, hogy nem ment férjhez, s Charles óta senkije
nem volt. S miután benne is dolgozott a pezsgő és
alkalmat kínált a pillanat, George is megbátoro-
dott és megkérdezte, amit már régen szeretett volna
tudni.
- Nem bántad meg, hogy csak ennyi jutott ne-
ked, Win? Nem gyűlölted meg az életet? - Ám úgy
gondolta, hogy egyébként is tudja a választ: benne
volt nővére szemében.
- Gyűlölöm? - nevetett Edwina és meglepően
elégedett arcot vágott ahhoz képest, hogy tizenegy
éven át anyja gyerekeit nevelte. - Hogy is gyűlöl-
hetném, amikor annyira szeretlek titeket?! Évek óta
nem is törődtem ezzel, csak tettem a dolgomat, s az
a legmulatságosabb ebben, hogy boldoggá tettetek.
Persze boldogan férjhez mentem volna Charleshoz,
de így is szép volt az életem. - Úgy beszélt róla,
mintha már véget is ért volna. S bizonyos értelem-
ben számára csakugyan véget ért. Öt év múlva
Teddy a Harvardra megy, Fannie és Alexis addigra
férjhez megy vagy közel áll hozzá. Ami George-ot
333
illeti, az ő élete már sínen van, attól eltekintve, hogy
most éppen önmagát kínozza, de öt év múlva ez
már nyilván nem jelent gondot. S akkor Edwina
egyedül marad, felnőnek a gyerekek, akiket felne-
velt. Most nem gondolt erre szívesen.
- Nem bántam meg semmit - mondta, és előre-
hajolva megcsókolta öccse arcát. - De iszonyúan
bántana, ha azt látnám, hogy könnyelműen kiha-
gyod az életedből azt, akit szeretsz. Menj el Palm
Springsbe és vedd el Helent. Mondd meg Samnek,
hogy betársulsz hozzá, és ne törődj azzal, mit mon-
danak az emberek. Szerintem nagyszerű dolog ez, s
ezt megmondhatod Helennek is.
- Csodálatos vagy Win. - Később, amikor nővé-
rét a szállodához kísérte, arra gondolt, milyen cso-
dálatos lány Edwina és milyen szerencsés lett volna
az a férfi, aki elveheti őt feleségül. S néha bűntudata
is volt amiatt, hogy nővére soha nem ment férjhez.
Úgy érezte, hogy ő és a gyerekek mindent elvettek
Edwinától. Éppen meg akarta ezt mondani, amikor
mindketten megpillantottak valamit és megálltak.
A hallban Alexis volt, szürke szatén estélyi ruhájá-
ban; tornyos frizuráját flitteres hajszalag fogta kör-
be, s valahonnan egy fehér kócsagtollat is szerzett
hozzá. Egy magas, jóképű férfi karján jött, akit
George felismert, de Edwina számára ismeretlen
volt. Láthatólag jöttek valahonnan, s Alexis még
334
nem vette észre George-ot és Edwinát.
- Úristen! - suttogta Edwina, s villámsújtottan
állt ott, azt hitte, hogy Alexis már régen ágyban van,
miközben ő George-dzsal részt vett az ünnepsé-
gen. - Ki ez? - A férfi körülbelül ötvenévesnek lát-
szott, s bár kétségtelenül jóképű volt, háromszor
olyan idős, mint Alexis. Látszott, hogy alig áll a lá-
bán az italtól és fülig szerelmes Alexisbe.
George arca megkeményedett, amint a hallban
lépkedtek, és halkan odasúgta Edwinának:
- Ez Malcolm Stone, egyike a legnagyobb szok-
nyapecéreknek, akiket ismerek. Állandóan fiatal lá-
nyok után mászkál. Mondhatom, nem engedem,
hogy megkaparintsa Alexist. Inkább megölöm! -
Szokatlan volt, hogy George ennyire kijött a sodrá-
ból a húga miatt, s Edwina egy pillanatra elnémult.
Úgy látszott, George mindjárt megöli a férfit. - Új
filmcsillag a fickó, vagy legalábbis annak képzeli
magát. Nem sok filmben játszott, de nagy tervei
vannak. Amikor éppen nem dolgozik, állandóan
nőkkel foglalkozik, főleg mások feleségeivel vagy lá-
nyaival. Főleg az egészen fiatal lányokat kedveli. -
A férfi úgy nézett Alexisre, hogy az igazolta George
megállapításait. Korábban Helenre is szemet vetett,
s ez komolyan dühítette George-ot. A férfinak pon-
tosan azért kellett a lány, amiért George el akarta ke-
rülni: mert szép volt és gazdag, s megpróbált rajta
335
keresztül apjához férkőzni.
- Stone! - harsogott George hangja végig a hal-
lon. A pár megállt, Alexis megfordult és megrémült,
amikor George-ot látta. Megpróbált korábban haza-
érni, mint ők, de a Hollywood Hotelben táncoltak, s
valósággal elrepült az idő. Korábban néhányszor ta-
lálkozott Malcolmmal a hallban, s amikor végül a
harmadik alkalommal bemutatkoztak egymásnak, a
férfinak ismerős volt Alexis neve. Megkérdezte, ro-
kona-e a Horowitz Picturesnél dolgozó George
Winfield, s amikor megtudta, hogy így van, meg-
hívta Alexist ebédre a szálloda éttermébe. Aznap
Edwina a gyerekekkel a La Brea-i kátránytavaknál
volt, de Alexis az uszodában maradt, mert napozni
akart.
- Szabad kérdeznem, mit csinálsz a húgommal? -
George-ból szinte fröcsköltek e szavak, miközben át-
süvített a termen és megállt Malcolm Stone előtt.
- Az égvilágon semmit, öregfiú, csak jól érezzük
magunkat. Csupa szalonképes dolgot műveltünk,
ugye, aranyom? - Affektált angol kiejtéssel beszélt, s
Edwina jól látta, hogy Alexist valósággal elkábította.
Ez a szégyenlős gyerek különös vonzódást érzett
idős férfiak iránt. - A húgod és én a Hollywood Ho-
telben voltunk táncolni, igaz, édesem? - Malcolm
rámosolygott Alexisre, aki egyedül nem vette észre,
hogy a tekintete távolról sem volt jóindulatú.
336
- Tudod, hogy még nincs tizenhét éves? - George
majd szétrobbant a dühtől, s Edwinát is felzaklatta
az eset. Csúnya dolog volt Alexistől, hogy távollé-
tükben megszökött otthonról.
- Ja úgy! - Stone rámosolygott a lányra. - Azt hi-
szem, egy kis félreértés történt. - Alexis kezét gyen-
géden kivette a karjából és George-nak nyújtotta. -
Mintha azt mondtuk volna, hogy huszonegyedik
születésnapját akartuk megünnepelni. - Alexis cék-
lavörös lett, Malcolm Stone azonban láthatólag kö-
zömbös maradt. Csupán az zavarta, hogy Alexis
bátyjától tudta meg a lány valódi korát. Egész este
tisztában volt azzal, hogy Alexis jóval fiatalabb, mint
amennyinek mondja magát, de gyönyörű gyerek
volt, remek lány, s úgy gondolta, puszta együttlé-
tükkel nem ártanak senkinek.
- Elnézést, George. - Úgy látszott, inkább mulat-
tatja az eset, mint bántja. - Ne légy hozzá túl szigo-
rú, rendkívül bájos fiatal lány.
Ahogy ott álltak, George nem törődött azzal, hogy
mérsékelje magát.
- Hagyd békén a húgomat!
- Természetesen, ahogy parancsolod. - Mélyen
meghajolt feléjük és elsietett.
George utánabámult, majd Alexisra nézett és
megragadta a karját, miközben Edwina apartmanja
felé siettek. Edwina komoran nézett rá, s Alexis el-
337
sírta magát.
- Az ég szerelmére, mi ütött beléd, hogy elmentél
vele? - George nagyon dühös volt, s ez ritkán esett
meg vele. Mindig ő kelt testvérei védelmére, ha úgy
érezte, Edwina túl szigorúan bánik velük. Most
azonban nem így történt: legszívesebben jól elnás-
pángolta volna a húgát. Csakhogy Alexis ehhez már
túlságosan idős volt, s természetesen Edwina sem
hagyta volna. Legszívesebben megfojtotta volna őt,
amiért egy ilyen Malcolm Stone prédája lett.
- Tudod, ki ez? Egy kisstílű szélhámos. Állandóan
itt kuncsorog Hollywoodban, s ha teheti, ráakaszko-
dik az emberekre! - George jól ismerte ezt a világot,
s az ilyen Stone-féléket, akik tucatszámra hemzseg-
tek mindenfelé.
Alexis azonban most már határtalanul zokogott és
kitépte magát George-kezéből.
- Ez nem igaz! Malcolm aranyos és kedves, s sze-
rinte együtt szerepelhetnénk filmekben. Te ilyet so-
ha nem mondtál nekem! - nézett vádlóan a bátyjá-
ra, s könnyek csorogtak végig az arcán. De George
szerint Malcolm Stone minden volt, csak nem "ara-
nyos és kedves. Kígyó volt, a leggonoszabb faj-
tából.
- De még mennyire, hogy nem mondtam neked
ilyet! Azt akarod, hogy itt kuncsorogj, mint ő? Ne
nevettesd ki magad. Ezenkívül nézz a tükörbe! Még
338
gyerek vagy! Ez nem neked való, a te korodban még
nem szerepelhetsz filmekben!
- Ilyen aljasságot még soha nem mondtál! - visí-
tott Alexis, miközben George valósággal berángatta
őt a lakosztály nappalijába. Ott Alexis zokogva egy
székre omlott. Edwina csak bámulta őket.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de ki engedte
meg neked, hogy elmenj vele, s még be sem mutat-
tad?! - Edwinát az első pillanattól ez aggasztotta.
Alexis gyerekkora óta időnként elkószált. Tizenegy
évvel ezelőtt a Titanicon, s ez majdnem az életébe
került.
- Te... - zokogott még hevesebben Alexis, a zseb-
kendőjét morzsolgatva és a randevúra Edwinától
"kölcsönvett" ruhát valósággal eláztatva - te úgy-
sem engedtél volna el.
- Ebben van valami. Szabadna tudnom, hány
éves ez az úr? - kérdezte Edwina nyíltan helytelení-
tő hangon.
- Harmincöt - felelte Alexis büszkén, mire a báty-
ja gúnyosan felkiáltott.
- Nocsak! Ha nincs ötven, akkor semmi! Úristen,
hol éltél mostanáig?! - de Edwina tudta, hogy ez
nem volt szép tőle. Alexis egy álmos kisvárosból jött
ehhez a tarka, tiltott viselkedésben tobzódó délszaki
darázsfészekhez képest. Nem kívánhatták tőle,
hogy első pillantásra felismerje a szélhámosokat és
339
csibészeket. Nem úgy, mint a bátyja, aki itt élt és dol-
gozott. - Van fogalmad, egy ilyen alak mit csinálna
veled? - Alexis csak a fejét rázta és még jobban zo-
kogott. George kimerülten Edwinához fordult. -
Légy szíves, magyarázd meg neki - majd újra a hú-
gához beszélt. - Te pedig örülhetsz, ha éppen a szü-
letésnapod előtt nem zavarlak haza.
Már korábban abban maradtak, hogy a születés-
napot Alexis húsvéti szünidejében Los Angelesben
ünneplik meg, de a hét hátralevő része meglehetős
feszültségben telt el. Alexis szemmel láthatóan
kegyvesztett lett, s Edwina megpróbált többször a
lelkére beszélni. Az volt a baj, hogy Alexis ragyogó
szépsége túlságosan szem előtt volt Hollywoodban.
Az emberek, különösen a férfiak, mindenfelé meg-
bámulták őt. Alexis elhomályosított a környezeté
ben mindenkit. Lánytestvéreit is. A dolgokat tovább
bonyolította, hogy a Malcolm Stone-nal töltött este
után két nappal egy ügynök megszólította őt a szál-
loda halljában, és megkérdezte, volna-e kedve sze-
repelni egy Fox-produkcióban. Edwina udvariasan
elutasította az ajánlatot húga nevében, mire Alexis
sírógörcsöt kapott, felszaladt a szobáikba, és azzal
vádolta nővérét, hogy tönkre akarja tenni az életét.
Lefeküdt az ágyba, s este George Edwinától érdek-
lődött, hogy mi van vele. Azelőtt nem szokott így vi-
selkedni, bár az is igaz, hogy az elmúlt négy év so-
340
rán George sem lakott otthon. Alexis soha nem volt
könnyen kezelhető, s ez csak rosszabbodott. Annak
ellenére, hogy szégyenlős gyerek volt, s alig volt tu-
datában káprázatos külsejének, élt-halt azért, hogy
híres filmszínésznő legyen.
- Nehéz korban van - magyarázta Edwina nyu-
godtan George-nak, amikor egyedül maradtak. - S
még szép is, ez néha megzavarja. Az emberek kü-
lönböző kellemes dolgokat ajánlanak neki, mi pedig
azt mondjuk, hogy nem fogadhatja el azokat. A fér-
fiak loholnak utána, s mi nem engedjük elmenni. Az
ő szempontjából ez nem valami kellemes dolog, s
minket hibáztat érte. Vagy legalábbis engem.
- Hála Istennek! - George csak most jött rá, mi-
lyen nehéz dolga lehetett Edwinának. A gyerekne-
velés mégsem volt olyan könnyű, ahogy ő némely-
kor gondolta. - Mit csináljunk vele most? - George
úgy viselkedett, mintha Alexis legalábbis embert ölt
volna Los Angelesben, s ezen Edwina nevetett.
- Hazaviszem és megvárom, amíg megnyugszik.
Imádkozom, hogy hamarosan férjhez menjen. Azu-
tán fájjon a férj feje amiatt, hogy ilyen szép felesége
van - nevetett újra. George zavartan és mulatva
csak a fejét rázta.
- Remélem, nem lesz lányom.
- Remélem, lesz egy tucat! - nevetett Edwina. - S
ha már erről van szó - nézett jelentőségteljesen öcs-
341
csére, s megint jóval idősebbnek érezte magát - mit
intéztél Helennel? Miért nem vagy Palm Springs-
ben?
- Telefonáltam, de San Diegóba mentek a bará-
taikhoz. Üzenetet hagytam a szállodában, de meg-
várom, amíg visszajönnek. Egyébként sajnálom,
hogy nem találkoztál Sammel. - Három évvel az-
előtt Edwina már látta Samet, s nagyon megked-
velte. Sam Horowitz lenyűgöző jelenség volt, intel-
ligens tekintettel és bölcs ábrázattal. Csak úgy áradt
belőle az erő, hatalmas termetéből éppúgy, mint
erős kézfogásából.
- Majd találkozunk legközelebb - felelte Edwina.
- De ide hallgass - nézett rá komolyan - ne tedd
tönkre az életed! Emlékszel, mit mondtam neked, s
tedd azt! Megértetted? - szélesen elmosolyodott, de
mindketten tudták, hogy komolyan beszél.
- Igenis, asszonyom, bár ezt elmondhatná a hú-
gának is. - Ám Alexis, miután egy napig siratta meg-
feneklett filmkarrierjét, eléggé lecsillapodott és él-
vezte születésnapját. Még egy napig voltak Los An-
gelesben, s Edwina elhatározta, hogy elviszi a két
kisebbet George készülő filmjének díszleteihez.
George a produceri irodában foglalatoskodott, de a
gyerekek találkozhattak Lillian Gishsel, s ez a láto-
gatás fénypontja lett. S amikor felkereste öccsét
munkahelyén, alkalma nyílott megkérdezni tőle,
342
ami azóta motoszkált a fejében, hogy a Fox Produc-
tions ügynöke megszólította Alexist.
- Egyszer megengeded neki, hogy szerepeljen
valamelyik filmben?
George elgondolkodott és sóhajtva dőlt hátra a
székén.
- Nem tudom. Erre még nem gondoltam. Miért
kérded? Te vagy az ügynöke?
Edwina nevetett az ugrató kérdésen.
- Nem, csak úgy. Úgy látszik, teljesen elbűvöli
mindaz, amit csinálsz. - Ez igaz volt, s Alexis kétség-
telenül elég szép volt ahhoz, hogy filmsztár legyen.
Kicsit fiatal még, de talán egyszer... Alexist boldog-
gá tette volna, ha megnyugtatják.
- Nem tudom, Edwina. Talán egyszer. Annyi
mindent látok itt. Csakugyan azt akarnád, hogy be-
levesse magát? - George ugyanis nem akarta. A sa-
ját gyerekeit is távol tartotta volna ettől, ha lettek
volna saját gyerekei. Sam sem akarta, hogy Helen
szerepeljen, s George úgy érezte, Helen ezáltal érté-
kesebb személyiség lett.
- Úgy tűnik, Helen átvészelte - jelezte Edwina, s
az öccse bólintott.
- Így van, de ő más. Egyébként is a háttérben ma-
radt. Apja inkább rázárná az ajtót, semhogy hagyja
valamelyik filmben szerepelni. - Edwina most meg-
értette, miért maradt ki Helen a film világából.
343
- Csak úgy gondoltam. Ne is törődj vele.
- Hol van Alexis?
- A szállodában pihen. Nem érezte jól magát.
- Biztos? - George most már állandóan gyanako-
dott. Minden férfiban a titkos nőcsábászt látta, aki-
nek egyetlen vágya, hogy húgát megerőszakolja.
Edwina ugratta is őt emiatt, mielőtt visszament a
díszletekhez a többiekért. George mindnyájukat el-
vitte ebédelni, majd letette őket a szállodánál, és
visszament az irodájába. A szobában azonban nem
találták Alexist, s Edwina elküldte Teddyt a meden-
céhez.
- Nincs ott. Talán sétálni ment. - Újra kiment,
hátha ismét látja Tom Mixet a hallban, Fannie pedig
csomagolni kezdett, hogy segítsen Edwinának.
Alexis azonban vacsorára sem került elő, s Edwinát
elfogta a rémület. Hirtelen az jutott eszébe, hogy
George-nak talán igaza volt, bár nem szívesen gon-
dolt így a húgára. De Alexis mindig más volt, mint a
többiek... Félénk, réveteg, szórakozott... Kiskorá-
ban mindentől félt, bár azóta sokat javult. Mégis,
egész életében a felnőttekhez ragaszkodott. Életre-
halálra kötődött Edwinához és George-hoz, s Edwi-
na úgy érezte, valójában soha nem heverte ki
Phillip halálát. Ez talán még jobban lesújtotta Ale-
xist, mint szüleik halála. Szinte természetellenes
módon kötődött pajtásai apjához és nagybátyjához,
344
de fivéreihez is; nem szexuális értelemben, leg-
alábbis ő nem így érezte, mégis úgy tűnt, mintha
örökké Phillipet, a bátyját, vagy apját keresné a fér-
fiakban.
Nyolc órakor Edwina végül felhívta George-ot.
Öccsének már programja volt estére, s másnap reg-
gel akarta őket kivinni a pályaudvarra. Edwina re-
megő hangon elmondta George-nak, hogy Alexis
eltűnt. Szerencse, hogy George még otthon volt. Es-
télyi ruhában jött át a szállodához, hogy Edwinával
megbeszélje a dolgot.
- Láttátok valakivel? - Edwina a fejét rázta. - Le-
het hogy Malcolm Stone-nal van megint? Gondo-
lod, hogy ilyen ostoba?
- Nem ostoba - magyarázta Edwina a könnyeivel
küszködve - hanem fiatal.
- Ne mesélj nekem a fiatalságról! Én is voltam fia-
tal. - Most is az, gondolta Edwina mosolyogva, bár
huszonnégy éves öccse nyilván nem így gondolta.
- Mégsem szöktem meg percenként és nem mász-
káltam ötvenéves, kiélt alakokkal.
- Most mit csináljunk? Lehet, hogy történt vele
valami? - De George nem hitte, hogy Alexist elra-
bolták vagy valami baja esett. Edwina ugyanis
minderről meg volt győződve, és azt akarta, hogy
hívják a rendőrséget. George azonban habozott.
- Ha nem esett baja és Stone-nal vagy valami ha-
345
sonló alakkal van, akkor az újságok majd felfújják
az egész ügyet, s ezt te sem akarhatod. - Végigment
a szállodán, mindenfelé busás borravalókat oszto-
gatott és különböző kérdéseket tett fel. Húsz perc
múlva tudta az igazságot, amelytől szinte szétvetet-
te a méreg. Alexis Malcolm Stone társaságában a
Rosarita Beach-re ment. Stone kölcsönkért egy ko-
csit és elhajtott. A kocsiban szép, nagyon fiatal, sző-
ke lány ült. Abba a híres szállodába mentek, amely
éppen a mexikói határ túlsó oldalán volt. Az embe-
rek azért jártak ide, hogy igyanak, szerencsejátéko-
kat játsszanak, és különböző meg nem engedett
dolgokat műveljenek.
- Ó, Úristen... - Edwina könnyekben tört ki, és a
gyerekeket átküldte a másik szobába. Nem akarta,
hogy hallják őket. - Mit csináljunk, George?
- Még hogy mit csináljunk?! - dühöngött az öcs-
cse. Ekkor már fél kilenc volt, s akármilyen gyorsan
vezet, két és fél óra az út. Akkor már tizenegy óra
lesz, s ha szerencséjük van, még nem késtek el... ta-
lán. - Átmegyünk Mexikóba! Elkapjuk őt, a pasast
pedig megölöm. - Edwina azonban szerencsére jól
ismerte öccsét, aki rászólt, hogy hozza a kabátját,
majd kiszaladtak a szobából. Még visszaszólt a ki-
csiknek, hogy el ne menjenek a szobából, és ők csak
későn jönnek haza.
Edwina szinte átrepült a hallon George mögött,
346
aki azonnal beindította a motort és dél felé indult.
Húsz perccel tizenegy óra előtt értek oda. A tenger-
parti szálloda nyüzsgött az élettől; mindenfelé drá-
ga amerikai kocsik parkoltak. Az emberek azért jár-
tak ide Los Angelesből, hogy leigyák magukat és
féktelen duhajkodásba merüljenek.
Bementek a szállodába, s George el volt készülve
rá, hogy egyenként kiforgatja sarkaiból az összes
szoba ajtaját, de szerencsére azok ketten még min-
dig a bárpultnál üldögéltek. Malcolm Stone rulette-
zett, látszott rajta, hogy részeg. Alexis is be volt csíp-
ve, és idegesen üldögélt mellette. Majdnem elájult,
amikor megpillantotta George-ot és Edwinát.
George két hatalmas lépéssel mellettük termett,
Alexist megragadta a karjánál, s valósággal lerántot-
ta a bárszékről.
- Jaj, én... - Alig tudott beszélni, mindez olyan
gyorsan történt. Malcolm Stone kissé kábán, de a
helyzetet élvezve pillantott fel.
- No lám, újra együtt vagyunk - mondta hűvö-
sen, ajkán hollywoodi mosollyal, de George nem
mosolygott.
- Úgy látom, nem értetted meg, amit a múltkor
mondtam. Alexis tizenhét éves, s ha még egyszer a
közelébe kerülsz, kizavarlak a városból és börtönbe
váglak. Ha ez még egyszer előfordul, örökre búcsút
mondhatsz filmpályafutásodnak. Most elég világo-
347
san beszéltem? Megértettél?
- Tökéletesen. Bocsánatot kérek. A múltkor, úgy
látszik, félreértettelek.
- Nagyszerű - mondta George és frakkját egy
székre dobva behúzott egyet Stone gyomorszájára.
A második ütés az állán érte a férfit. - Csak azért,
nehogy megint félreérts. - S miközben Malcolm
Stone kábán a földön térdelt, s a körülállók elképed-
ve bámulták, George felkapta a frakkját, megragad-
ta Alexis karját, és kiment vele a bárból. Edwina kö-
vette őket.

27. fejezet
Mindnyájuknak fájdalmas volt a visszaút Los An-
gelesbe, de különösen az volt Alexisnek. Egész úton
potyogtak a könnyei, főleg a félelemtől és attól,
hogy így leleplezték. A rá váró büntetés kevésbé ag-
gasztotta, s a megalázás sem törte le annyira, mint
az a felismerés, hogy Malcolmnak esze ágában sem
volt hazavinni őt akkor este. Erre abban a pillanat-
ban jött rá, amikor George, mint egy fénylő páncé-
los lovag, felbukkant a bárban. Ezúttal közelebb ke-
rült hozzá a veszedelem, s bár tetszett neki Malcolm,
aki úgy bánt vele, mint egy kislánnyal - szüntelenül
"aranyos csöppségem"-nek szólította, s ilyenkor
szinte elolvadt a boldogságtól - mégis megkön-
nyebbült, amikor Edwinával megszokott életük biz-
348
tonsága felé tartottak.
- Ide nem jössz többet - mondta neki George fél-
reérthetetlen hangon, amikor visszamentek a szál-
lodába, miután egész úton hazafelé a mexikói határ-
tól szemrehányásokkal árasztotta el húgát. - Kezel-
hetetlen kölyök vagy, nem lehet benned megbízni.
Edwina helyében zárdába dugnálak. Örülhetsz,
hogy nem laksz velem! Csak ennyit akartam mon-
dani.
Még mindig dohogott magában, amikor Alexis le-
feküdt, s Edwina társaságában töltött magának egy
whiskyt.
- Uramatyám, van ennek fogalma arról, mit akart
ez a fickó?! Pont az hiányzik, hogy kilenc hónap
múlva Malcolm kölyke itt sírjon! - Kortyolt az ital-
ból, s magába roskadva ült a pamlagon Edwina
megrovó tekintete mellett. .
- De George!
- Mégis, mit gondolsz, mi várt rá? Képtelen vagy
kitalálni?
- Azt hiszem, most már tudja. - Vetkőzés közben
Alexis mindent elmondott neki, mielőtt Edwina
ágyba dugta, mint egy duzzogó, csintalan gyereket.
Nehéz helyzetben volt: testileg érett nő volt, lélek-
ben azonban kisbaba, s Edwina úgy vélte, ilyen is
marad. Nyomot hagytak rajta a gyerekkori megráz-
kódtatások; mindig többre vágyott, mint amit kap-
349
hatott. Valójában olyasmire áhítozott, amit soha nem
szerezhetett meg: mamára és papára volt szüksége, s
hatéves kora óta nem jutott neki. S milyen borzal-
mas volt az az éjszaka, amikor úgy érezte, mindenkit
elvesztett, amikor valaki a babájával együtt a mentő-
csónakba dobta, pár perccel a hajó elsüllyedése előtt.
- Malcolm azt mondta neki, hogy hazahozza es-
tére - magyarázta Edwina George-nak, aki a whis-
kyt szopogatta. Hosszú út állt mögöttük, késő éjsza-
ka volt, s George keze fájt a Malcolm Stone-ra mért
ütéstől. Edwina nem beszélt róla, mennyire bámulja
öccse remek fellépését. - Akkor döbbent rá, hogy a
férfi hazudik, amikor mi felbukkantunk a bárban,
mint hősök a moziban.
- Piszok szerencséje volt. Általában nincsenek
kéznél hősök, amikor ilyen Malcolm-félékkel kerü-
lünk össze. Esküszöm neked, megölöm a fickót, ha
még egyszer Alexis közelébe merészkedik!
- Erre nem kerül sor. Holnapra San Franciscóban
leszünk, s mire újra meglátogatunk, Malcolm már
biztos nem lesz itt, vagy megfeledkezik Alexisről.
Mondhatom, szép kis városban laksz! - mosolygott
Edwina, George pedig elnevette magát. Szerencsére
jól végződött a dolog, Alexisnek nem esett baja, s
George boldog volt, hogy időben rátaláltak. - Tulaj-
donképpen, bár öreg vagyok, élvezem ezt az egé-
szet - nevetett Edwina gonoszkodva.
350
- Akkor maradj itt, Win. - George nevetett, ami-
kor nővérére nézett, aki az izgalomtól, ha lehet, még
csinosabb volt. Szeme csillogott, arcát a bubifrizura
keretezte, s George immár sokadszor arra gondolt,
milyen bájos a nővére, s milyen kár, hogy nem ment
férjhez. - A csudába is, ha itt maradsz, szerzünk ne-
ked egy férjet.
- Pompás! - nevetett rá Edwina. Nem ez volt
most a legfőbb gondja. Elsősorban Fannie-nak és
Alexisnek szeretett volna férjet találni, s George-ot
akarta összeházasítani Helennel. Ilyen Malcolm-
félékre gondolsz? Szép kilátások!
- Biztosan akad itt más is.
- Remek. Szólj, ha megtaláltad. Addig is, kedves
testvérem... - Edwina felállt és nyújtózkodott. Késő
volt, s mindketten fáradtak voltak. - Visszamegyek
San Franciscóba, ahol a legfőbb izgalom egy vacso-
ravendégség a Templeton Crockersnél, s az a fő
pletykatéma, hogy kinek van új kocsija és az opera
megnyitó előadásán ki kacsintott valamelyik néző
feleségére.
- Uramatyám! - nyögött George. - De jó, hogy el-
jöttem onnan.
- De odaát legalább nem csábították el a húgodat
- mondta Edwina, s mosolyogva és ásítva az ajtó-
hoz kísérte öccsét.
- Ez mindenesetre enyhítő körülmény. Jó éjt, Win.
351
- Jó éjt, kedves George... Kösz, hogy megmentet-
ted a helyzetet ma este.
- Szívesen, máskor is. - Arcon csókolta nővérét és
visszament a kocsijához. Kedvenc Lincolnja a tetejé-
ig poros volt a vad száguldástól. Lassan hajtott ha-
za, s közben arra gondolt, mennyire hiányzik neki
Helen és mennyire szereti nővérét.

28. fejezet
George két hónappal később meglátogatta őket
San Franciscóban. Edwinát meglepte a látogatás.
George egy ideje nem telefonált, s Edwina arra gon-
dolt, hogy nagyon el van foglalva. Kiderült, hogy
személyesen akarja elmondani nekik: feleségül kér-
te Helent, aki igent mondott. Csak úgy sugárzott
arcáról a boldogság, s Edwina a hír hallatán elsírta
magát. Boldog volt értük és helyettük, George pe-
dig úgy viselkedett, mint aki megnyerte az egész vi-
lágot.
- És mi lesz Sam stúdiójával? - nézett hirtelen ag-
gódva öccsére, aki kamaszosan vigyorgott. Edwina
tudta, milyen sokat jelent öccsének, hogy Sam
Horowitzcal dolgozik, s azt akarta, hogy ezt se ve-
szítse el. Úgy érezte, megérdemli.
- Helen ugyanazt mondta, amit te, s így beszélt
Sam is. Mindkettőjükkel alaposan megbeszéltem a
dolgot; Sam azt mondta, nem vagyok normális.
352
Tudta, hogy azért veszem feleségül Helent, mert
szeretem. Továbbra is azt akarja, hogy legyünk tár-
sak a stúdióban. - Arca ragyogott, Edwina felkiáltott
az örömtől.
- Hurrá! És mikor lesz az esküvő?
Már júniusban jártak, s Helen azt mondta, időre
van szüksége a megtervezéséhez.
- Szeptemberben. Helen azt mondja, ennél ha-
marabb nem tudja tető alá hozni a dolgot. Cecil B.
De Mille lesz a ceremóniamester - nevetett George.
- Négyezer külső statisztát veszünk fel. - Igazi
hollywoodi stílusú esküvőt akartak, s George még
soha nem látszott ilyen boldognak.
- De az az igazság, hogy nem csak erről akarok
veled beszélni. Lehet, hogy őrültség egyáltalán erre
gondolni, de kíváncsi vagyok a véleményedre. - Ez
hízelgett Edwinának, és izgatta a kíváncsiságát is.
- Miről van szó?
- Már két éve "jegelünk" egy filmet. Mostanáig
nem találtunk hozzá megfelelő főszereplőt. S akkor
Sam egy bolond ötlettel állt elő. Nem is tudom,
Edwina. - Mélységes aggodalommal nézett a nővé-
rére, aki elkomorult: nem értette, öccse hová akar
kilyukadni.
- Mit szólnál ahhoz, ha megpróbálnánk Alexis-
szel felvenni? - Edwinának egy pillanatra elakadt a
szava. Nemrégen még nevettek, amikor a Fox Pro
353
ductions ügynöke be akarta szervezni Alexist. S
most éppen George akarja ugyanezt. De ha George
ott lesz, gondolta Edwina, akkor Alexist nem érheti
bántódás.
- Tudom, hogy őrültség még csak gondolni is erre,
de Alexis annyira tökéletes volna ebben a szerepben,
s állandóan nyaggat, leveleket irkál nekem és azt
hajtogatja, hogy filmekben akar szerepelni. Mit tu-
dom én? Talán igaza van. Lehet, hogy tehetséges.
Látszott, hogy George tépelődik, ugyanakkor sze-
retné is ezt megvalósítani. Tudta, hogy Alexis tökéle-
tesen megfelelne ebben a filmben.
- Nem tudom - habozott Edwina. - Én is gondol-
tam erre. Minden vágya, hogy filmszínésznő le-
gyen. De amikor két hónapja Los Angelesben vol-
tunk, kérdeztem tőled, mi a véleményed arról, hogy
Alexis egyszer filmezzen. Akkor nem nagyon lelke-
sedtél a gondolatért. Mi változott azóta? - Edwina
nem akart kockáztatni, de bízott George-ban.
- Emlékszem - mondta elgondolkodva öccse. -
Nem akartam, és most sem akarom kihasználni őt,
de ha aláíratnánk vele egy kizárólagos szerződést a
mi javunkra, akkor talán kézben tarthatnánk. Ha
egyáltalán kézben tartható - tette hozzá baljós te-
kintettel. - Gondolod, hogy odaát rendesen viselke-
dik majd? - Még mindig fortyogott arra a gondolat-
ra, hogyan mentette ki húgát Malcolm Stone karmai
354
közül. Egyetlen porcikája sem kívánta még egyszer
ezt a kalandot. A mexikói kirándulás Edwina társa-
ságában örökre emlékezetes marad számára.
- Azt hiszem, igen, ha vigyázunk rá. Ha érzi, hogy
törődnek vele, akkor minden rendben van nála.
George nevetett nővére szavain.
- Ez pontosan úgy hangzik, mint a többi film-
sztárral. Azt hiszem, tökéletesen megfelel majd.
- Mikor akartok kezdeni?
- Pár hét múlva, június végén. Nyár végére be is
fejezzük. - Ez éppen jól jött ki a gyerekek miatt.
Alexis most fejezte be a középiskolát, a többiek pe-
dig most kezdték a nyári vakációt. Mint általában a
lányok, Alexis sem akart továbbtanulni, s Edwina
tudta, hogy később Fannie is szeretne otthon ma-
radni. De ha Alexis befejezi a forgatást augusztus
végéig, akkor éppen időre hazajöhet, hogy a többie-
ket újra iskolába vigyék. Teddy nyolcadikos lesz,
Fannie-nak pedig még két éve volt Miss Sarah Dix
Hamlin középiskolájában. - Ez egy kicsit felpörgeti
az idén a szokásos kempingezést, de egypár napra
lemehetnétek Del Coronadóba tengeri levegőt szip-
pantani. Esetleg elmehetnétek Catalinába. Az eskü-
vőre pedig úgyis várunk mindnyájatokat. - Ezen
Edwina elmosolyodott. - Mire gondolsz? A lényeg
persze nem az, hogy hol nyaralunk a gyerekekkel.
Arról van szó, hogy kitegyük-e Alexist a forgatás fá-
355
radalmainak.
Edwina bólogatott. Ő is erre gondolt, miközben
lassan körbejárt a szobában, majd kinézett a kertbe.
Anyja rózsái még mindig ott virultak, bár volt né-
hány új bokor is, amelyet már Edwina ültetett. Az-
után lassan megfordult és az öccsére nézett.
- Azt hiszem, meg kellene engednünk neki.
- Gondolod? - George még mindig tanakodott.
Éppen ezért jött San Franciscóba, hogy tanácsot kér-
jen Edwinától.
- Soha nem bocsátja meg nekünk, ha megtagad-
juk tőle.
- Nem is kellene, hogy megtudja.
- Ez igaz - bólogatott Edwina és újra leült. - De
úgy érzem, jól csinálná, s talán többet érdemel, mint
amennyit San Francisco nyújthat neki. Tudod, mi-
lyen gyönyörű. - Büszkén nézett öccsére, aki elvi-
gyorodott. Edwina úgy beszélt, mint a csibéjére
büszke kotlós, de George is hasonlóan érzett vele.
- Nem tudom, George, lehet, hogy egyszer meg-
bánjuk, de szerintem adjuk meg neki a lehetőséget.
Ha megint lehetetlenül viselkedik, visszahozzuk és
soha többé nem engedjük el. - Ezen mindketten ne-
vettek, de Edwina megint elkomolyodott. - Azt hi-
szem, mindenki megérdemli a lehetőséget. Te is
megkaptad - mosolygott öccsére.
- Hát te? - nézett gyöngéden Edwinára, aki újra
356
elmosolyodott.
- Én boldog voltam így is... Adjunk neki lehető-
séget.
George ránézett, majd lassan bólintott.
Nem sokkal vacsora előtt behívták Alexist, aki ép-
pen a belvárosból jött haza. Egy iskolatársával bevá-
sárolni volt. Sem ő, sem Fannie nem volt kiváló ta-
nuló. Edwina, Phillip és Teddy volt a család "esze",
legalábbis így tartotta apjuk annak idején. Igaz,
George nagyszerűen megállta helyét Los Angeles-
ben. Gyors észjárásával és vidám természetével a
számára legjobb helyre került. Egy pillanatig sem
sajnálta, hogy otthagyta a Harvardot.
- Valami baj van? - nézett rájuk idegesen Alexis,
amikor behívták. George csak arra gondolt, mi-
lyen szép a húga, s milyen tökéletes lesz majd a
filmben.
- Á, dehogy - mosolygott rá gyöngéden Edwi-
na. - George akar valamit mondani. Azt hiszem,
örülsz majd neki.
Ez már érdekesen hangzott, csökkent benne a fe-
szültség, amiért idősebb testvérei a társalgóba hív-
ták.
- Megnősülsz? - próbálta kitalálni, s bátyja bólin-
tott és boldogan vigyorgott rá.
- De most nem erről van szó. Helen meg én szep-
temberben esküszünk, de addig Edwinával kitalál-
357
tunk valamit neked.
Alexis arca egy pillanatra megnyúlt: biztos volt
benne, hogy valamilyen korrepetáló tanfolyamra
küldik, s ennél unalmasabbat el sem tudott kép-
zelni.
- Mit szólnál ahhoz, ha átjönnél Los Angeles-
be... - kezdte George, s ettől Alexis kissé felderült -
...és játszanál egy filmben? - Alexis egy hosszú pil-
lanatig csak bámult rá, azután felugrott a pamlagról,
odarohant hozzá és átölelte.
- Komolyan mondod?... Komolyan mondod?...
azután hirtelen Edwinához fordult. - Mehetnék?...
Tényleg elengedsz? - Egészen megvadult az öröm-
től, s George és Edwina csak nevetett, miközben
Alexis majdnem megfojtotta bátyját, úgy szorongat-
ta és csókolgatta.
- Jól van, jól van.. . - George kibontakozott Alexis
karjából, azután megfenyegette az ujjával. - De va-
lamire figyelmeztetlek. Edwina helyében én nem
engedtelek volna el. Nem vagyok biztos benne,
hogy megengedhetjük neked azután, amit két hó-
nappal ezelőtt műveltél odaát. - Alexis lesütötte a
szemét, amikor bátyja a Malcolm Stone-nal esett
csúnya közjátékra emlékeztette. Még mindig zavar-
ba jött, ha erre gondolt, bár Edwina előtt erősen vé-
delmezte a dolgot. - Ha még egyszer így viselkedsz
- folytatta bátyja - bezárlak egy szobába és eldo-
358
bom a kulcsot. Úgyhogy ezúttal vigyázz magadra!
Alexis megint bátyja nyaka köré fonta a karját és
hálásan szorongatni kezdte, miközben a bátyja csak
nevetett.
- Megígérem, ...ígérem, hogy jó leszek. S a film
után Hollywoodban fogunk élni? - erre nem is gon-
doltak.
- Azt hiszem, a nővéred vissza akar jönni, hogy
iskolába vigye Fannie-t és Teddyt.
- Miért nem járhatnak ott iskolába? - kérdezte
Alexis magától értetődően, de erre pillanatnyi-
lag senki nem akart gondolni. Azután Alexisnek
- George meghökkenésére - még jobb ötlete tá-
madt. - Miért nem lakhatnék én veletek?
George a puszta gondolattól is felnyögött, Edwi-
na pedig jót nevetett.
- Azért, mert karácsonyra már elvált ember len-
nék vagy börtönlakó. Fogalmam sincs, hogy bír ve-
letek Edwina. Szó sem lehet arról, hogy velünk lak-
jál. - Alexis egy pillanatig elszomorodott, azután
még jobb javaslattal állt elő.
- Ha nagy sztár leszek, lehet nekem is saját há-
zam? Mint Pola Negrinek?... Egy csomó szobalá-
nyom lenne meg egy inasom... és saját kocsim, úgy,
mint nektek... és lenne két ír juhászkutyám is... -
Alexis gondolatban már szépen kiszínezte az egé-
szet. Mint egy alvajáró, úgy vonult ki a társalgóból,
359
miközben George mosolygott, de ugyanakkor bána-
tosan nézett Edwinára.
- Tudod, hogy egyszer még megbánjuk ezt. Meg-
fenyegettem Samet, hogy bíróság elé viszem, ha a
film tönkreteszi a húgomat.
- És mit mondott Sam? - mosolygott Edwina.
Nem nagyon ismerte Samet, de mindig szívesen
hallgatta George-ot, amint társáról beszélt.
- Azt mondta, hogy ő már megtette a magáét Is-
tenért és hazáért, a húgom és a lánya most már le-
gyen az én gondom. - De látszott, hogy George
nem nagyon veszi a szívére.
- Értelmesen hangzik. - Edwina felállt és elin-
dult, hogy vacsorát készítsen.
- Az is. Azt akarja, hogy odaát Los Angelesben
mindnyájan együtt vacsorázzunk, úgy ünnepeljük
meg az eljegyzést.
- Nahát - mondta Edwina, és karonfogva öccsét
megcsókolta annak arcát. - Benne vagyok.
A gyerekek örültek, amikor meghallották a vacso-
ránál, hogy George és Helen összeházasodik. Izgat-
ta őket, hogy újra Los Angelesbe utaznak, s boldo-
gok voltak, amikor meghallották, hogy Alexis filmez
majd. Edwina egy pillanatig arra gondolt, nem
lesz-e féltékeny Fannie, de annak rózsás kis arca
felderült az örömtől. Odaszaladt Alexishez és meg-
kérdezte, láthatja-e ő is, azután aggódva Edwinára
360
pillantott.
- De utána visszajövünk, ugye? Úgy értem, haza,
San Franciscóba. - Ez volt leghőbb vágya, itt szere-
tett élni, amely egész életében otthona volt. Szerette
az itteni élet megszokott kényelmét.
- Én feltétlenül szeretnék visszajönni - mondta
Edwina őszintén. Ez a gondolat sokkal jobban tet-
szett neki, mint Alexis terve, hogy Hollywoodba
költözik és ír juhászkutyákat vásárol.
- Akkor jó. - Fannie boldogan újra leült, s Edwina
arra gondolt, hogy lehet ilyen nagy különbség azo-
nos szülőktől származó gyerekek között.

29. fejezet
Két héttel George látogatása után elutaztak Los
Angelesbe, s ezúttal nála laktak. George nem akarta,
hogy Alexis újra "elszabaduljon", mint a múltkor a
szállodában, s úgy vélte, Edwinának is könnyebb
lesz az ottani nagy, nyüzsgő házban vigyázni a gye-
rekekre. Los Angeles-i tartózkodása idejére kocsit
bérelt nővérének, Teddy pedig azonnal George lo-
vait vette kezelésbe. Másnap délután Edwina éppen
öccse lovaglását figyelte, amikor egy limuzin fordult
be és közvetlenül mellette megállt. Nagy, fekete
Rolls-Royce volt, s Edwina az első pillanatban nem
ismerte fel utasát. Arra gondolt, George egyik barát-
ja vagy éppen valamelyik barátnője. Amikor azon-
361
ban a libériás sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját és hátra-
lépett, Edwina látta, hogy hatalmas termetű férfi ér-
kezett. Magas volt, széles vállú, s Edwina látta,
milyen izmos testalkatú. Teljes nagyságában felemel-
kedett a nyári napsütésben. Fejét fehér sörény koro-
názta, s várakozó tekintettel tanulmányozta Edwi-
nát. A lány sötét haját rövidre vágatta, elegáns ten-
gerészkék selyemruhájában karcsún állt ott, s a ru-
ha diszkréten sejteni engedte testének körvonalait.
Cigarettázva nézte a jövevényt, s most hirtelen osto-
bának érezte magát. Látszott, hogy a férfi egyetlen
pillantással egész lényét magába szívja, s ekkor
Edwina felismerve a vendéget, hirtelen elmosolyo-
dott. A cigarettát a földre dobta és bocsánatkérően
nyújtotta kezét a férfinak.
- Bocsásson meg, hogy így megbámultam. Hirte-
len nem ismertem meg. Mr Horowitz, ha nem téve-
dek? - A férfi lassan elmosolyodott, s a lányt nézte.
Nyugalom és báj áradt belőle; csakugyan szép nő
volt. A férfi már régóta csodálta, bár csak egyszer ta-
lálkoztak, évekkel ezelőtt. George azonban sokat
mesélt róla, s Horowitz mindig szívesen hallgatta.
Tudta, hogy ami George-ban értékes, az jórészt Ed-
wina érdeme.
- Én is bocsánatot kérek... - nézett szinte jámbo-
ran. - Egy pillanatig azon tűnődtem, ki ez a szép fia-
tal nő a jövendőbeli vejem házában. - Most azon-
362
ban megismerte a lányt, s akaratán kívül újra meg-
bámulta. Edwina csakugyan bájos volt, s egyszerű
ruhája ellenére - amelyről hiányoztak a Holly-
woodban szokásos csicsák és ékszerek - határozot-
tan finom elegancia sugárzott belőle. Edwina nem
mulasztotta el, hogy néhány új ruhát vásároljon,
mielőtt visszajön Hollywoodba, nehogy kínos hely-
zetbe hozza öccsét. A férfit pedig lenyűgözte, amit
látott. Edwinának, anyjához hasonlóan, remek ízlé-
se volt, s hála Liz néni pénzének, meg is engedhette
magának, hogy ízlése szerint öltözködjék.
- Személyesen akartam magát Los Angelesben
üdvözölni. Tudom, milyen boldog George, hogy
már az esküvő előtt itt vannak és megnézik a forga-
tást. Helen és én is nagyon örülünk a látogatásuk-
nak. - Jóllehet, a férfiból erő és hatalom sugárzott,
magas termetéből éppúgy, mint a mozdulatait ébe-
ren figyelő sofőr minden rezdüléséből, Horowitz lé-
nyében volt valami gyengédség és kedvesség, s
olyan egyszerűség, amelyet Edwina már Helenben
is megcsodált; hiányzott belőle minden nagyképű-
ség vagy faragatlanság. Nyugodt volt, barátságos és
valamilyen különös módon érzékeny és kifinomult.
Odament Edwinához s egy pillanatig együtt nézték
Teddy lovaglását. Jóképű fiú volt és remekül lova-
golt. Vidáman intett nekik, és Sam visszaintett neki.
Eddig nem találkozott a kicsikkel, de tudta, mennyi-
363
re szereti őket George, s ezt is értékelte jövendőbeli
vejében. Azt is tudta, hogy Edwina egyedül nevelte
fel őket, s ettől még jobban csodálta a lányt. Amint
óvatosan rápillantott a mellette álló Edwinára,
azonnal megállapította, hogy nem mindennapi te-
remtés.
- Bejönne velem egy csésze teára? - kérdezte ba-
rátságosan Edwina, s a férfi bólintott. Megkönnyeb-
bült, hogy délelőtt tizenegy órakor nem pezsgővel
kínálják. Úgy vélte, Hollywoodban az emberek túl-
ságosan sokat isznak, s ez nem tetszett neki.
Bement a lány után, s tekintetét erővel elfordítot-
ta annak lábától, amelyen, csípőjével együtt, új ten-
gerészkék ruhája lengett. Edwina mindkettőjük
számára teát kért az inastól, majd átkísérte Samet a
könyvtárszobán, s lementek a napos kertbe. Itt csi-
nos kerti székek és asztalok voltak, az egész kert ha-
tározottan angolos benyomást keltett.
- Tetszik Los Angeles? - kérdezte a férfi könnye-
dén, miközben a hamarosan felszolgált teára vártak.
- Nagyon. Mindig remekül érezzük magunkat,
ha átjövünk. Attól tartok, a gyerekek most még izga-
tottabbak, Alexis filmje miatt. Nagy esemény ez ne-
künk. Szerencsés lány a húgom.
- Azért szerencsés igazán, hogy ilyen testvérei
vannak - mosolygott Sam. - Helen sokért nem adta
volna, ha kiskorában ilyen család veszi körül, s nem
364
egyetlen gyerek, aki apjával él.
Edwina egy pillanatig bánatosan nézett, s bár el-
fordult, a férfi észrevette és meghatódott.
- Mindkettőnk családját érték veszteségek. - Ed-
wina tudta, hogy Helen még kiskorában elvesztette
anyját. - De azért megvagyunk - mosolygott dia-
dalmasan Samre, miközben a teát kevergette. Sam
akaratlanul is újra megcsodálta. Nem mindennapi
lány volt, s nem csupán szépsége és eleganciája
okán; nyugalom és erő áradt belőle, amely minden-
kit hatása alá vont már az első pillanatban. Sam már
évekkel ezelőtt, első találkozásukkor észrevette ezt,
s most még lenyűgözőbbnek találta Edwinát.
- Mit szándékoznak csinálni Los Angelesben?
Akarják látni a várost? Vagy színházba mennének?
Esetleg barátokkal találkoznának? - Érdekelte őt a
lány, s láthatólag tetszett neki Edwina. Bizonyos te-
kintetben Helenre emlékeztette, s mégis szemmel
láthatóan sokkal önállóbb volt. Edwina jót nevetett
a naiv kérdésen. Látszott, hogy Samnek fogalma
sincs Alexisről.
- Vigyázok az ön új filmcsillagára, Mr Horowitz -
mosolygott, s a férfi válaszul elvigyorodott. Már is-
merte ezt is, bár Helen mindig nagyon szófogadó
volt, azért időnként rá is kellett figyelnie. - Ma
George társaságában van, ezért vagyok itt a két ki-
csivel, de holnap reggeltől komoly feladatok várnak
365
rám: Alexis öltöztetőnője, testőre és lelki gyámolító-
ja leszek.
- Ez csakugyan komolyan hangzik - mosolygott
Sam, s a teáscsészét az asztalra tette, majd lábait ki-
nyújtóztatta maga elé. Edwina is figyelte őt. Tudta,
hogy ötvenes éveiben jár, de ez nem látszott rajta. El
kellett ismernie, hogy a férfi rendkívül jóképű. Vará-
zsát még fokozta az a tény, hogy láthatólag ennek
nem volt tudatában. Tökéletesen természetes és el-
fogulatlan módon viselkedett, s újra felfokozott ér-
deklődéssel pillantott fel, amikor Teddy leszállt a ló-
ról és odament hozzájuk a kertben. Edwina bemu-
tatta őt Samnek, s a fiú lelkesen és udvariasan fogott
kezet az idősebb férfival, azután boldogan árado-
zott a lovakról.
- Isteniek, Win! Kettőn is lovagoltam, s fantaszti-
kusak voltak. - Az első, amelyet kipróbált, arab teli-
vér volt, s a lovászfiú azt ajánlotta, hogy lovagoljon
inkább egy szelídebb állaton. - Szerinted hol szerez-
te ezeket George?
- Fogalmam sincs - mosolygott Edwina, Sam pe-
dig vigyorgott. - Az egyiket tőlem kapta. Azt, ame-
lyiken éppen most lovagoltál. Remek jószág, igaz?
Néha hiányzik nekem is. - Sam kedves és barátsá-
gos volt Teddyhez éppúgy, mint Edwinához.
- Miért adta oda? - Teddy mindenre kíváncsi
volt, de a lovak érdekelték igazán.
366
- Úgy gondoltam, George és Helen jobban örül
majd neki. Gyakran lovagolnak együtt, nekem pe-
dig nincs időm erre. Mellesleg - tette hozzá bánatos
pillantást vetve a gyerekre, aki annyira hasonlított
nővérére - egy kicsit öreg vagyok ahhoz, hogy foly-
ton lovagoljak. - Úgy tett, mint aki bánatosan só-
hajt, de Edwina egy kézmozdulattal elhessegette a
gondolatot.
- Ne mondjon ilyeneket, Mr Horowitz.
- Ha nem esik nehezére, szólítson inkább Sam-
nek, mert különben még öregebbnek érzem ma-
gam. Már-már nagyapa vagyok! - közölte, s ezen
mindnyájan nevettek, de utána Edwina csodálkoz-
va húzta fel a szemöldökét.
- Csakugyan? Lehetséges, hogy valamit eltitkol-
tak előlem az esküvővel kapcsolatban? - De ez csak
ugratás volt, s a férfi gyorsan és megnyugtatóan
rázta a fejét. Mégis nagyon várta az unokákat, s
azt remélte, hogy George és Helen hamarosan telje-
síti ezt a vágyát. Mindig azt remélte, hogy jövendő-
beli veje az övéhez hasonló nagy családot kíván.
Tetszett neki az a gondolat, hogy sok gyerek ugrál
majd körülötte. Ő maga is sok gyereket szeretett
volna, de... meghalt Helen anyja, s ő nem nősült
meg többet.
- Azon tűnődöm, milyen lehet nagynéninek
lenni - mondta Edwina elgondolkodva, miközben
367
újabb teát töltött a csészékbe. Furcsának tűnt neki
ez a gondolat, mert megszokta, hogy sajátjaként bá-
nik a gyerekekkel. Furcsa lesz mások gyerekével
bánni.
Sam, mielőtt elbúcsúzott, meghívta őket vacsorá-
ra magukhoz. Azért jött, hogy személyesen adja át a
meghívást, s biztosította Edwinát, hogy szívesen lát-
ja az egész társaságot.
- Nem leszünk terhére, Mr... bocsánat, Sam? -
Edwina elpirult és bájosan mosolygott.
- Egyáltalán nem. Megtisztelve érezzük magun-
kat. Feltétlenül hozza el Teddyt és Fannie-t, meg
Alexist és természetesen George-ot. Jól mondtam a
neveket? - kérdezte; miközben teljes nagyságában
kiegyenesedett, s Edwina bámulva tekintett rá.
Csakugyan nagyon magas volt és jóképű. Ugyanak-
kor hihetetlennek tűnt, hogy jövendőbeli sógornő-
jének apja. - Hétkor ideküldöm a kocsit. Ismerem a
társamat és tudom, ilyen dolgokban mennyire meg-
bízhatatlan. Még képes és közvetlenül a stúdióból
jön át. - Sam rámosolygott, s Edwina bólintott.
- Köszönjük szépen. - Visszakísérte a férfit kocsi-
jához, miközben Teddy úgy ugrált körülöttük, mint
egy rakoncátlan ír szetter.
- Viszontlátásra este. - Egy hosszú pillanatig ha-
bozott, mielőtt kezet fogott Edwinával és beült a
Rolls-Royce-ba. Egy pillanattal később a sofőr bein-
368
dította a motort, Sam integetett, majd eltűnt. Fannie
éppen akkor jött ki a házból.
- Ki volt az? - kérdezte minden érdeklődés nél-
kül.
- Helen apja - mondta Edwina mintegy magától
értetődően, miközben Teddy tovább áradozott a lo-
vakról, s csak azért hagyta abba, hogy elmondja,
mennyire tetszett neki Sam. Ezután azzal folytatta,
hogy szeretné újra kipróbálni az arab telivért, de
Edwina ezt nem helyeselte, sőt figyelmeztette öcs-
csét, hogy legyen óvatos.
- Az vagyok - tiltakozott sértődötten Teddy, de
Edwina jelentőségteljesen nézett rá.
- Nem mindig.
- Rendben van... - visszakozott öccse - majd vi-
gyázok.
- Remélem.
- Házon kívül vacsorázunk? - kérdezte Fannie.
Edwinához hasonlóan ő is szeretett otthon lenni, de
túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy mindig egyedül
kuksoljon otthon. Edwina ragaszkodott hozzá,
hogy velük tartson.
- Meglátod, jól érezzük magunkat - biztosította
őt Edwina. Vendéglátóik aranyos emberek voltak, s
nagyon kedves volt Samtól, hogy személyesen szólt
nekik. - Mindnyájunkat meghívtak.
Alexis azonban sokkal izgatottabb volt, amikor ha-
369
zajött. Folyton azt kérdezte, mit vegyen föl estére, le-
hetőleg Edwina valamelyik ruháját. Rettentően bol-
dog volt az egész napi elfoglaltságtól. Ruhapróbákat
tartottak, s George-dzsal aláírták a filmszerződést.
- Meddig maradhatunk? - szüntelenül ezt kér-
dezte, miközben öltözködtek, s majdnem elájult,
amikor meglátta az elegáns kocsit, amelyet Sam kül-
dött értük.
George úgy döntött, hogy saját kocsijával jön arra
az esetre, ha ő és Helen késő b még el akarnak
menni valahová. Ezt Edwina logikusnak találta.
Horowitzéknak gyönyörű házuk volt, s még
Edwina is megilletődött, amikor meglátta. Horo-
witzék villája mellett, még a Pickfair is szegényes
kunyhónak tűnt. Hatalmas szobái voltak, tágas
mennyezettel, csupa antik bútorral berendezve,
amelyet Angliából és Franciaországból hoztak.
A szobákat faburkolat díszítette, márványpadló és
sok értékes aubussoni szőnyeg, s impresszionista
festmények a falakon.
A csodálatos luxus ellenére Sam Horowitz tökéle-
tesen elfogulatlanul üdvözölte őket; Edwinát arcon
csókolta, mint egy gyereket, akit születése óta ismer.
A kisebbek is pillanatokon belül otthon érezhették
magukat. Még Helen is ragyogott, bár néha félén-
ken viselkedett. Fannie-nak megmutatta régi babáit
és hálószobáját, bár Alexisnek sokkal jobban tetszett
370
a süllyesztett rózsaszín márvány fürdőkád. Miköz-
ben a gyerekek Helen szobáit nézegették, Sam kivit-
te Edwinát és Teddyt az istállóhoz, hogy megmutas-
sa nekik lovait. Remek csapat volt, csupa telivér, díj-
nyertes paripák Kentuckyból. Edwina hirtelen
megértette, miért habozott George olyan sokáig, mi-
előtt megkérte Helen kezét. Ehhez a luxushoz nem
volt könnyű felnőni. S mégis, mindennek ellenére
Helen meglepően egyszerű lány volt, s Edwina
kénytelen volt elismerni, hogy valósággal odavan
öccséért. Egyáltalán nem látszott követelődzőnek
vagy elkényeztetettnek. Nem volt túlságosan eszes,
de nagyon szerette George-ot. Edwina bizonyos te-
kintetben Fannie idősebb, jóval kifinomultabb má-
sát látta benne. Legfőbb vágya volt, hogy főzzön,
otthon maradjon és gyerekeket szüljön. Miközben a
vacsora alatt őket hallgatta, Alexis grimaszokat vá-
gott és kijelentette, hogy mindnyájan bolondok.
- Hát az ifjú hölgy mit szeretne inkább? - kérdez-
te Sam, láthatóan jól mulatva.
Alexis nem késett a válasszal.
- Társaságba járni, szórakozni, minden este tán-
colni... férjhez nem menni... filmezni.
- Nos, vágyai részben már teljesülnek, igaz? - kér-
dezte kedvesen. - De remélem, nem mindegyik.
Szégyen lenne, ha nem menne férjhez. - Azután hir-
telen rádöbbent, mit mondott és önkínzó tekintettel
371
nézett Edwinára. Ám ő csak nevetett, egy kicsit még
ugratta is, hogy gyorsan feloldja a férfi zavarát.
- Miattam ne aggódjon. Én jól érzem magam
vénkisasszonyként. - Edwina nevetett, de Sam ko-
moly maradt.
- Nevetséges - mordult Edwinára. - Képtelenség
ilyet mondani! - Ugyanakkor tisztában volt azzal,
hogy Edwina sem fiatal már.
- Harminckét éves vagyok - mondta a lány büsz-
kén - és nagyon jól érzem magam egyedül. - Sam
hosszan bámulta. Bizonyos értelemben különös
lány volt, mégis tetszett neki.
- Biztos vagyok benne, hogy nem maradt volna
magára, ha szülei élnének - mondta csendesen, s
Edwina bólogatott... akkor nem... s természetesen,
ha Charles is élne. Akkor már tizenegy évvel ezelőtt
összeházasodtak volna. Ezt ma már szinte lehetet-
len volt elképzelni.
- A dolgok úgy alakulnak, ahogy a sors akarja. -
Edwina tökéletesen oldottnak látszott, s Helen fino-
man témát váltott. Csak jóval később szidta meg apját.
- Szörnyen sajnálom... Nem gondoltam... -
mondta Sam bocsánatkérően, amikor lánya emlé-
keztette őt, hogy Edwina a Titanicon vesztette el a
vőlegényét. Sam most még kínosabban érezte ma-
gát. Mintha jóvá akarná tenni a dolgot, azt ajánlotta
később, hogy menjenek valahová táncolni. Arra
372
gondolt, vigyék haza a "gyerekeket", azután Helent,
George-ot és Edwinát meghívta a Cocoanut Grove-
ba. Az ötletet mindenki nagyszerűnek találta -
Alexis kivételével, akit feldühített, hogy nem hívták
meg. Edwina halkan figyelmeztette őt, hogy még
nagyon fiatal és nehogy botrányt csináljon. Lesz
még alkalma társaságba járni, ha jól viselkedik és
nem hisztizik. Alexis egész úton duzzogott a limu-
zinban, de Edwina ügyelt rá, hogy a többiekkel
együtt "biztonságba helyezze őt George házában,
azután visszament Samhez. Helen George kocsijá-
ban ült, közvetlenül mögöttük. Edwina boldogan
mosolygott, amikor visszament a Rolls-Royce-hoz
és látta, hogy Sam egy órák óta behűtött palackból
pezsgőt tölt két pohárba.
- Ez veszélyes lehet - mosolygott rá Edwina,
meghatva a sok apró figyelmességtől. Szórakoztatta
őt Hollywood sok szeszélyes luxusa.
- Csakugyan? - Sam egyenesen Edwina szemébe
nézett. Már jobban ismerte a lányt, s Edwina látta,
hogyan csillog a férfi kék szeme a holdfényben. -
Nem tudom, higgyek-e magának. Maga ennél sok-
kal okosabb.
- Talán igen. S kevésbé igényes.
- Nagyon is, úgy érzem, különben nem adta vol-
na fel a saját életét azért, hogy felneveljen öt gyere-
ket. - Néma felköszöntésre emelte poharát, s Edwi-
373
na viszonozta. Felköszöntötte George-ot és meny-
asszonyát, s Helen apja rámosolygott. Gyönyörűen
kezdődött ez az este.
S a jó hangulat még fokozódott, amikor átmentek
a Cocoanut Grove-ba, ahol órákig táncoltak, part-
nert cseréltek, csevegtek és mókás történeteken ne-
vettek. Olyanok voltak, mint négy jó barát; Edwina
többször is észrevette, hogy Helen megszorítja vagy
megérinti apja karját, s olyankor mindig rajongva
néz rá. De ők ketten, Edwina és George is jól összeil-
lettek, s hivatásos táncosokat megszégyenítő mó-
don hat tangót táncoltak egymás után.
- Mondhatom, szép pár vagytok! - bámulta őket
Sam, amikor George - anélkül, hogy lélegzetvétel-
nyi szünetet tartott volna, miután a nővérével tán-
colt - a parkettre vitte Helent.
- Ti is - mosolygott szélesen Edwina. - Láttalak
az előbb.
- Csakugyan? Akkor megpróbálhatnánk mi ket-
ten. Csak azért, nehogy letapossuk egymás lábát az
esküvőn.
Edwina tudta, hogy egész este táncoltak, s élvez-
te, amint egyre közelebbről megismeri a férfit. Azt
már tudta, hogy Helent nagyon kedveli.
Edwina meglepve tapasztalta, milyen könnyedén
suhantak a parketten. Valakire emlékeztette őt Sam,
csak nem tudta biztosan, kire. Később rájött: apjára
374
emlékeztette, egy régi táncra, amikor még kislány
volt. Sam annyival magasabb és erősebb volt, mint
Edwina, hogy a lány újra gyereknek érezte magát, s
különös módon még élvezte is. Tetszett neki a férfi,
szüntelen gondoskodása és gyengéd tekintete; úgy
látszott, mindent magába szív, mindent megért ma-
ga körül. Ő is egyedül nevelte lányát, miután felesé-
ge még Helen kiskorában meghalt.
- Néha nem volt könnyű, s Helen folyton panasz-
kodott, hogy túlságosan szigorú vagyok. - Most
azonban szemmel látható volt, hogy Helen már
nem neheztel apjára, az pedig imádja őt.
Csakugyan gyönyörű lány volt, s nem is leplez-
te, mennyire rajong Edwina öccséért. Edwina
boldog volt értük és helyettük is. Boldog és szo-
morú: édes-keserű pillanatok voltak ezek, ame-
lyek gyakran a Charlesszal töltött utolsó napokra
emlékeztették; amikor átmentek Angliába, hogy
bejelentsék eljegyzésüket. Néhány évvel ezelőtt
végleg levette Charles jegygyűrűjét, bár időnként
megnézte, amikor kivett valamilyen ékszert a do-
bozból.
Sam még egy utolsó táncra kérte, s a férfi karjai-
ból látta, amint jóképű öccse menyasszonyával su-
han a parketten, az utolsó tangón, de ő és San
ugyancsak szépen járták.
Így ment ez továbbra is, a két pár remekül érezte
375
magát, s hajnali háromkor értek haza.
Amikor Sam hazakísérte Edwinát, Helen George
háza előtt átszállt kocsijába. Helen és apja integetett
és jó éjszakát kívánt a két Winfieldnek. Edwina újra
megköszönte a csodálatos estét, George pedig
megint megcsókolta Helent, miközben Sam és Ed-
wina úgy tett, mintha nem venné észre.
- Ezt hamarosan megismételjük - mondta Sam
lágyan, s Edwinába egy pillanatra belehasított a
fájdalom. Amiért így és nem másként alakult az
életük.
Másnap Alexis elkezdte a forgatást. Sokkal fárasz-
tóbb volt, mint gondolta. Voltak napok, amikor nyú-
zottan ért haza, mégis - bármennyire kemény volt is
vele a rendező - láthatóan élvezte a dolgot. Edwina
szinte mindennap elkísérte a forgatásra, de egy idő
után úgy érezte, hogy fölösleges a jelenléte. Alexis
remekül dolgozott, teljesen oldott volt, s a forgatá-
son láthatóan mindenki szerette, a főszereplőtől a
legkisebb statisztáig. S akárcsak George - aki Holly-
woodba érkezése pillanatában tudta, hogy ez az
igazi otthona - Alexis is így érzett. Tündérország és
álomvilág volt ez, ahol Alexis mindörökre gyerek
maradhat, a többiek majd vigyáznak rá, s ő ponto-
san erre vágyott. Edwina meghatódva látta, milyen
boldog a húga, s milyen lelkes a filmezésnél.
- Mintha kicserélték volna - mondta egyik este
376
Edwina az öccsének, amikor hármasban Helennel a
Cocoanut Grove-ban vacsoráztak. Ez volt Helen
kedvenc szórakozóhelye. Edwina előzőleg élvezet-
tel figyelte, hogyan táncol Rudolph Valentino
Constance Talmadge-dzsel, s hirtelen azon vette
észre magát, hogy hiányzik neki Sam. Időközben
nagyon összebarátkoztak, s Edwina élvezte George
és Helen társaságát is, Sam azonban Kentuckyba
ment, ahol két új lovat akart vásárolni.
- El kell ismerni - mondta George, miközben
újabb pezsgőt töltött nővére és jövendőbelije poha-
rába - Alexis remek a filmben; még jobb, mint gon-
doltam. Sőt - nézett jelentőségteljesen Edwinára -
ez gondokat is jelent majd.
- Hogy érted ezt? - nézett rá Edwina meglepet-
ten. Eddig minden olyan simán ment.
- Hamarosan kicsúszik a kezünkből. Ha sikere
lesz a filmben, másoktól is kap majd ajánlatot, s ak-
kor mit csinálsz?
Edwina már egy hete ezen törte a fejét, de még
semmi okosat nem tudott kisütni.
- Még gondolkodom rajta. Semmiképpen nem
szeretnék itt maradni a két kicsivel. - George-nak
immár saját élete volt itt, s bármit gondolt is Alexis,
még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy egyedül ma-
radjon Los Angelesben. - Ne izgulj, majd kitalálok
valamit.
377
Szerencsére azonban kis szünet állt be, amikor ké-
szen lettek a filmmel, s mindnyájan visszamentek
San Franciscóba, hogy Fannie és Teddy folytathassa
az iskolát. Edwina is bevallotta magának, hogy nem
szívesen jön el Hollywoodból, de kötelességének
érezte, hogy hazamenjen. Ezt korábban a gyerekek-
nek is megígérte. Mégis szomorú volt, amikor elbú-
csúzott George-tól és Helentől, sőt Samtól is. Hiá-
nyoztak neki az elegáns vacsorák és az esti táncok.
De tudta, hogy szeptember végén George és Helen
esküvőjére úgyis visszamennek Los Angelesbe. Ad-
digra újabb film került szóba Alexisszel, s Alexis kö-
nyörgött Edwinának, hadd lehessen saját lakása.
Edwina szerint ez csak úgy lehetséges, ha megfelelő
gardedámot talál a húgának. A helyzet kezdett bo-
nyolódni, s Edwina még mindig a megoldáson törte
a fejét, amikor az erősen beharangozott esküvőre
vonatozott a társaság.
Maga George várta őket a pályaudvaron, s
Edwina nevetve figyelte, öccse milyen ideges, mi-
közben a szállodához kíséri őket. Edwina úgy dön-
tött, hogy nem lesz öccse útjában, s ezért újra a
Beverly Hills Hotelben foglalt szobát. Ettől a gyere-
kek nagyon boldogok voltak. George az idegesség-
től majd szétpukkadt, miközben a liftesfiút utasít-
gatta, hová tegye a csomagokat.
Aznap estére tervezték a legénybúcsút, az esküvői
378
vacsora "főpróbáját" pedig másnap este az Alexand-
ria Hotelben készültek megtartani. Az előző este ha-
talmas estélyt rendeztek tiszteletükre a Pickfairben.
- Nem élem túl ezt a hetet - nyögte George és a
lakosztály nappalijában egy pamlagra roskadt, on-
nan tekintett fel Edwinára. - Sejtelmem sem volt ar-
ról, hogy a nősülés ilyen fárasztó.
- Csend legyen! - ugratta őt a nővére. - Látom
én, hogy élvezed minden percét, s ez így van jól.
Hogy van Helen?
- Hála Istennek, az a lány csupa erő. Nélküle
nem tudnám végigcsinálni. Minden programunkat
fejből tudja, minden ajándék eredetére emlékszik,
tudja, ki jön az esküvőre és ki nem, s mikor hol kell
megjelennünk. Nekem nincs más dolgom, csak fel-
öltözni, nem elfelejteni a gyűrűt felhúzni és fizetni a
nászútért. Az az érzésem, nélküle még ennyire sem
volnék képes. - Edwinát mindez lenyűgözte, akár-
csak Helen, amikor néhány hónappal korábban
megkérte, hogy ő legyen a nyoszolyólány. Rajta kí-
vül még tizenegy koszorúslány lesz, tizenegy vőfély,
egy násznagy, négy virágvivő lány és egy gyűrű-
vivő. George nem tréfált, amikor azt mondta, hogy
az egészet rá kellett volna bízni Cecil De Mille-re.
Olyan volt az egész, mint egy hatalmas filmeposz.
Magát a lakodalmat a Horowitz-villa kertjében
akarták megtartani, rózsával és gardéniával teleszórt
379
nyári lakban; a virágokat Helen és George kedvéért
ültették. Az esküvői fogadást a villában tervezték, a
kertben pedig két hatalmas sátrat állítottak fel, két
zenekarral. Aki csak számít Hollywoodban, látni
akarta Helent, amint George felesége lesz. Edwiná-
nak könny szökött a szemébe, ahányszor erre gon-
dolt, de amikor júniusban átjöttek, különleges aján-
dékot hozott magával Helen részére.
- Érezd jól magad ma este. - Megcsókolta öccsét,
amikor az elbúcsúzott, hogy elmenjen a legénybú-
csúra. Amíg Edwina fürödni ment, Alexis, Fannie és
Teddy - mint egy csoport utcagyerek - kirajzott a
lakosztályból, hogy felfedezze a szálloda hallját. -
Türtőztessétek magatokat, könyörgök - rimánko-
dott Edwina, bár azt remélte, hogy amíg együtt van-
nak, nem okozhatnak nagy bajt. Igaz, Alexis itt is-
merkedett meg Malcolm Stone-nal, de ez hónapok-
kal korábban történt, s Alexis azóta nagyon megvál-
tozott.

30. fejezet
Horowitzék Düsembergje pontosan tél tizenkettő-
kor jelent meg a szálloda előtt. Edwina beszállt a há-
rom gyerekkel, s a kocsi a Horowitz-birtokra vitte őket,
ahol már minden óramű pontossággal működött.
A sátrak álltak, a két zenekar is felállította már
emelvényét és hangszereit. A program szerint Paul
380
Whiteman és zenekara, s Joe "King" Oliver Creole
Jazz Bandje este hattól a hajnali órákig kellett hogy
szórakoztassa a közönséget. Nyüzsögtek a felszol-
gálók, s a Horowitz-személyzet mindent jól kézben
tartott. Pontosan tizenkét órakor különleges ebédet
szolgáltak fel a menyasszony kivételével mindenki-
nek a hatalmas ebédlőben. Megjelent Sam Horo-
witz is, hogy üdvözölje a vendégeket; nyugodtnak,
összeszedettnek látszott. Utcai ruha volt rajta, s bá-
multa Edwinát, aki fehér selyemruhát viselt, nyaká-
ban anyja hosszú gyöngysorával. Nagy nap volt ez
mindnyájuknak, s a Winfield gyerekek rettenetesen
izgultak. George megkérte Teddyt, hogy legyen a
násznagya; ez nagyon hízelgett a fiúnak, s Edwinát
is mélyen meghatotta. Ő lett Helen fő nyoszolyólá-
nya, Alexis volt az egyik koszorúslány, Fannie pedig
az egyik "virágos lány.
Így hát mindenkinek jutott feladat. Két órakor a
lányok átmentek abba a szobába, ahol a koszorúslá-
nyokat fésülték, frizurájukat rendbe hozták, kismin-
kelték és parfümmel illatosították őket. Teddy a fér-
fiakhoz csatlakozott, Edwina pedig elment, hogy
megkeresse Helent.
- Később találkozunk - búcsúzott Sam csönde-
sen, s megérintette Edwina karját. - Nagy nap ez
mindkettőnknek, igaz? - Edwina inkább a vőlegény
anyjának, mint főkoszorúslánynak érezte magát, s
381
ezt mindketten tudták. Akárcsak lánya egész élete
folyamán, Samnek most is helyt kellett állni az apa
és az anya szerepében.
- Gyönyörű lesz a menyasszony - mosolygott rá
Edwina, Tudta, milyen fájdalmas a férfinak az elvá-
lás a lányától. Ő is érezte ezt, s bár George már több
mint négy éve külön élt tőlük, mégis mindnyájuk
életében fontos pillanat volt ez.
Nagy meglepetésére Helent a hálószobában talál-
ta. A lány nyugodtan ült, szép volt és összeszedett; a
frizurája már elkészült, körmei tökéletesre manikű-
rözöttek voltak, mellette volt kiterítve esküvői ruhá-
ja. Már csak az várt rá, hogy pihenjen, s öt órakor
apja karján végigmenjen a templomhajón és Mrs.
George Winfield legyen.
Korábbi találkozásaiknál Edwina nem vette észre,
milyen talpraesett lány Helen, mennyire hasonlít
apjára. Bármit csinált, nyugodtan tette, mosolyog-
va; mindig csinos volt és kellemes, ügyelt mindenki-
re és gondoskodott kényelmükről. Edwina öröm-
mel látta ezt, s pillanatnyi kételye sem volt az iránt,
hogy Helen és George nagyon boldogok lesznek.
Mégis, éppen most egy pillanatig szinte sajnálta őt.
Nagy szüksége lett volna most az anyjára, nem csu-
pán egy barátnőre, aki dédelgeti, meleg öleléssel in-
dítja őt útjára, s könnyet ejt érte, miközben végig-
mennek a templomhajón. Itt azonban csak két ma-
382
gányos asszony volt; egyikük nem is ismerte anyját,
a másik pedig kénytelen volt anyja helyébe lépni és
öt gyereket felnevelni.
Edwina körülnézett a szobában és látta a temér-
dek chantillyi csipkét, apró gombok százait, szinte
patakokban parányi gyöngyöket, sok-sok méternyi
uszályt, de a fátyol nem volt köztük. Azután átment
Helen öltözőszobájába, s ott megpillantotta. Kiva-
salták, s szépen feltornyozták egy kalaptartó áll-
ványra a komód tetején, s ott lebegett a szobában
éppoly hosszan, mint Helen uszálya. Miközben
nézte, Edwinának könnybe lábadt a szeme. Ponto-
san olyan volt, amilyennek gondolta: halk suttogás,
amely eltakarja a szűz arcát, s vágyat ébreszt a vőle-
gényben, miközben felé suhan.
Olyan volt, amilyen tizenegy évvel korábban le-
hetett volna, ha férjhez megy Charleshoz. Helen-
nek ajándékozta, s most meghatotta a gondolat,
hogy a lány felveszi az esküvőjén. Hangot hallott, s
megfordult: Helen lépett a szobába, s gyengéden
megérintette Edwina vállát. Testvérek is voltak már,
nem csupán barátnők. Testvérek, akik csak egymás-
ra számíthattak; amikor Edwina megfordult, hogy
magához ölelje Helent, könnyek gördültek le az ar-
cán, s úgy emlékezett Charlesra, mintha épp most
látta volna őt utoljára. Bár sok év telt el azóta, hogy
elment, még mindig élénken élt szívében és lelké-
383
ben; ha behunyta szemét, maga előtt látta Charlest
csakúgy, mint szüleit.
- Köszönöm, hogy felveszed - suttogta Edwina,
miközben átölelték egymást és mindketten sírtak.
Helen csak sejtette, milyen sokat jelent ez a fátyol
Edwinának.
- Köszönöm, hogy felvehetem... - bárcsak raj-
tad is lehetett volna... - Helen igazából azt szerette
volna, ha Edwina is olyan boldog e pillanatban,
mint ő.
- Lélekben felvettem én is. - Elengedte a lányt és
rámosolygott újdonsült húgára. - Csodálatos férfi
volt, nagyon szerettem. - Még soha nem beszélt róla
Helennek. - George is csodálatos... Legyetek min-
dig boldogok. - Edwina újra megcsókolta, s később
segített neki felöltözni. Szinte elállt a lélegzete, ami-
kor ránézett: Helen szebb volt, mint bármely meny-
asszony, akit valaha is látott az életben vagy a mozi-
ban. Szőke haja arcát keretezte, szinte fénykorona-
ként táncolt feje körül, s apró virágok és gallyacskák
voltak beleszőve. Edwina esküvői fátylának koszo-
rúja jól illett a selymes hajra, csillogó gyöngyeivel és
sok-sok méter fehér tülljével. Hat koszorúslány vitte
utána a fátylat a lépcsőn, s Edwina újra elsírta ma-
gát, ahogy nézte őket.
Edwina halványkék csipkeruhát viselt, hozzáillő
kabáttal, amely hosszú uszályban végződött mögöt-
384
te. Kalapját a párizsi Poiret készítette, amely mélyen
ült a homlokán, s majdnem eltakarta egyik szemét.
Ettől egyszerre komoly és érzéki külsőt kölcsönzött
neki. Elöl a mély kivágás feltárta tejfehér keblét, de a
szertartás idejére a kabátka eltakarta, s a ruha hal-
vány égszínkékje mellett fénylő fekete haja holló-
szárnyakra emlékeztetett. Ő maga nem vette észre,
de öccse úgy érezte, Edwina még soha nem volt
ilyen gyönyörű.
Sam is meglepődött, amikor látta, majd a követ-
kező pillanatban csend lett és megjelent Helen.
A különleges menyasszonyi ruha és a varázslatos
fátyol szinte álomszerűvé tette, s Sam kénytelen
volt tudomásul venni, hogy Helen már nem kislány,
s hamarosan elhagyja őt. Egy lassú könnycsepp gör-
dült le Sam arcán, s a következő pillanatban szoro-
san magához ölelte lányát. Mindenki zokogott, aki
nézte őket. Helen szép volt, apjából sugárzott az erő
és a szeretet. Edwina tudta, hogy Helen a mindene
volt, s azt is tudta, milyen sokat jelent a lány öccsé-
nek is. Helen szerencsés lány volt: mindkét férfi ra-
gaszkodott hozzá, s ő tudta is, mennyire szeretik.
Megszólalt a zene, s a koszorúslányok és a virág-
vivők elindultak a templomhajón előre. A végén
Edwina Helen és Sam elé lépett, kimért léptekkel
haladt, kezében a fehér orchideacsokor Mellette a
koszorúslányok mind kislányoknak tűntek; látta,
385
hogy Alexis és Fannie kuncog ott elöl, de látta
George-ot is, amint sugárzó fiatal arccal várakozik,
hogy megkezdje Helennel közös életüket. Ekkor
Edwina újra arra gondolt, bárcsak szülei is megér-
ték volna ezt a napot, s miközben oldalra lépett,
megjelent Helen, mint egy tündéri látomás. Sóhaj
suhant végig a tömegen, az emberek a nyakukat
nyújtogatták. Miközben Edwina elfoglalta helyét,
Sam Horowitz ünnepélyesen pillantott egyetlen
gyermekére, és kissé szomorú mosollyal annak fe-
hér kesztyűs kezét a férj kezébe tette.
Edwina hallotta, hogy a tömeg mozgolódik. Mi-
közben Helen és George elfoglalta helyét a Helen
vallása által előírt hagyományos baldachin alatt,
csendben sírdogált. Az öröm könnyei voltak ezek,
de ha arra gondolt, valamikor milyen nagy szerel-
met vesztett el, az örömkönnyekbe a bánat és a vá-
gyakozás könnyei keveredtek.
Gyönyörű volt az esküvő, a szertartás megfelelt a
hagyományoknak: George a lábával összetört egy
poharat. Nem voltak ortodox hitűek, de Helen a sa-
ját hite szerinti esküvőt akart, s ezen túlmenően
nem érdekelte, hogy ő és George nem azonos val-
lásúak.
Órákig jöttek a vendégek, hogy gratuláljanak.
Edwina Sam mellett állott, s először megszabadult
korábbi érzéseitől, azután már nevetett Sam tréfáin,
386
aki mindenkivel kezet fogott, bemutatta barátaikat,
és amikor csak tehette, suttogva beszélt Edwinához.
Az egész esküvő alatt áradt belőle az erő és a meleg-
ség. Edwina bemutatta őt barátaiknak, akik San
Franciscóból jöttek át: többnyire szüleik régi barátai
voltak, s természetesen ott volt Ben is feleségével,
aki gyermeket várt. Azután Helen táncolt Sammel,
George Edwinával, azután Edwina táncolt Sammel
majd Teddyvel, s jöttek a filmsztárok és a barátok, s
olyanok is, akiket nem ismert és lehet, hogy nem lát
többé. Mindnyájan remekül érezték magukat. Azu-
tán éjfélkor eltávozott a fiatal pár a Düsenbergben,
amelyet Sam adott George-nak nászajándékul. Úgy
határoztak, hogy reggel vonattal New Yorkba men-
nek, onnan pedig Kanadába. Szóba került európai
nászút is, de George hallani sem akart a hajóútról, s
Helen nem erőltette. Tudta, hogy egyszer oda is el-
jutnak, s nem akarta George-ot sürgetni. Boldog
volt, bárhová mentek. Gyönyörű volt, amikor elhaj-
tottak a kocsival. Edwina sóhajtva Sam felé fordult,
s azon tűnődött, hol lehet Alexis, Teddy és Fannie.
Időnként látta őket a menyegzőn, s tudta, hogy re-
mekül szórakoznak, különösen Alexis.
- Gyönyörű volt - mosolygott Edwina a férfira.
- Az öccse remek fiú - mondta Sam elragadtatva.
- Köszönöm, uram - pukedlizett Edwina és kék
ruhájában rámosolygott. - Önnek pedig bájos lánya
387
van.
Az utolsó táncot együtt járták, s amikor Edwina
körülnézett a parketten, meglepve vette észre Mal-
colm Stone-t. Sejtette, hogy valakinek a társaságá-
ban jött, különben nem hívták volna meg. Kis idő
múlva összeszedte családját, még egyszer köszö-
netet mondott Samnek és kimerülten, de boldogan
hazament. Csupán később, miközben vetkőztek, ju-
tott eszébe, hogy megkérdezze Alexist, látta-e Mal-
colmot.
Alexis egy pillanatig habozott, majd bólintott.
Igen, látta. Táncolt is vele, de ezt nem akarta beval-
lani Edwinának.
Nem tudta biztosan, látta-e őket a nővére. Ő is
meglepődött, amikor Malcolmot megpillantotta, s
az nevetve mesélte, hogy beszökött az esküvőre: azt
mondta, hogy otthon felejtette a meghívóját.
- Igen, láttam - mondta tettetett közönnyel, mi-
közben levette az Edwinától kölcsönkapott gyöngy-
sort.
- Beszélt veled? - kérdezte Edwina elkomo-
lyodva, miközben leült. Titkos szorongás vett erőt
rajta.
- Lényegében nem - hazudta Alexis.
- Csodálkozom, hogy volt képe eljönni. - Erre
azonban Alexis már nem mondott semmit. Arról
sem beszélt, hogy másnapra találkát beszélt meg
388
Malcolmmal, hogy részletesen megtárgyalják Alexis
következő filmjét. Malcolm azt mondta, hogy már
próbafelvételt is tartottak, s ez meglepte Alexist,
mert a forgatás még el sem kezdődött, s Alexis a
szerződést sem írta alá. - Gyönyörű esküvő volt,
ugye? - váltott Edwina témát. Nem volt értelme to-
vább emlegetni Malcolm Stone-t. Mindez már a
múlté volt.
Megállapították, hogy Helen egyenesen elragadó
volt, s akkor éjjel Edwina mosolyogva, fáradtan,
boldogan, szomorúan és mégis örömmel feküdt le,
mert arra gondolt, hogy Helennek adta a fátylat.
Alexis azonban, miközben elszenderült, nem a
menyasszonyra gondolt: Malcolmról álmodott és
arról, hogy másnap találkoznak.

31. fejezet
Alexis másnap találkozott Malcolm Stone-nal az
Ambassador Hotelben. Együtt akartak ebédelni, s
Alexis roppantul ideges volt. Edwina átment George
házába, hogy valamit elintézzen az öccsének, Alexis
pedig azt mondta Fannie-nak, hogy egyik barátjával
találkozik. Fannie a szobában egy könyvet olvasott,
Teddy pedig az úszómedencénél volt, amikor Alexis
megkérte a portást, hogy hívjon egy taxit a szállodá-
hoz. Elment anélkül, hogy bárkinek megmondta
volna, hová készül.
389
- A nővérem iszonyúan dühös lesz, ha megtud-
ja - vallotta be Malcolmnak. Krémszínű kosztümjé-
ben, s ahhoz illő kalapjában bájosabb volt, mint va-
laha. A kalapon levő fátyol éppen csak a szemére
hullott, amint bizakodó gyermekként pillantott a
férfira.
- Akkor hát nem mondjuk meg neki, igaz, angya-
lom? - A férfi is csinos volt, de kissé ijesztő is, amint
Alexis keze után nyúlt. Volt benne valami tömény
szexualitás, ugyanakkor Alexis mégis mindig kis-
lánynak érezte magát mellette; mintha a férfi gond-
ját akarná viselni, s Alexis éppen ezt kedvelte ben-
ne, nem a tolakodó szexualitást. - Az aranyos bá-
tyád legalább nincs a városban - nevetett Malcolm,
mintha mulattatná a gondolat. - Hova ment nász-
útra?
- New Yorkba, utána Kanadába.
- Nem Európába? - nézett meglepve a férfi. - Ez
különös. - Ám Alexis nem magyarázta meg neki,
miért van ez így. - Mennyi ideig maradnak?
- Hat hétig - árulta el neki Alexis, miközben a fér-
fi érdeklődéssel csókolgatta a lány tenyerét.
- Szegény kisbaba... mi lesz veled nélküle? A fe-
lesége gúzsba köti majd, s te magadra maradsz a
nagyvilágban, igaz? - Erről persze szó sem volt, hi-
szen Alexisnek itt maradt a nagyon is megfelelő
Edwina, de amikor a férfi ezt mondta, Alexis kezdte
390
csakugyan úgy érezni, hogy a világon senkije nem
maradt. - Szegény kicsi bébi, Malcolm majd vigyáz
rá, igaz, szerelmem? - mondta és Alexis bólogatott.
A férfi suttogása közben kezdett elhalványulni
Rosarita Beach emléke.
A férfi a következő film időpontjáról érdeklő-
dött, s Alexis elárulta, hogy Edwina és George
nem akarja, hogy George hazatéréséig bármit is alá-
írjon.
- Akkor maga szabad a következő két hónap-
ban? - nézett rá elragadtatva.
- Hát... igen... azazhogy vissza kell menjek San
Franciscóba, mert a húgom és az öcsém még iskolás.
- Ebben a pillanatban a fátyol alatt még Malcolm-
nak is úgy tűnt, hogy egy gyerek ül vele az asztalnál.
Arca és teste egy angyalé volt, s megfelelő irányítás
mellett sikeresen játszotta a vampot, ha azonban
magára hagyták, még mindig egy édes kisgyerek
volt. Ez hozzá tartozott varázsához, de amint érezte
Malcolm előnyomulását, megilletődött és hirtelen
vissza akart menni a szállodába. - Most már csak-
ugyan mennem kell - mondta végül, de a férfi húz-
ta az időt. Újra és újra megcsókolta Alexist, s a hajá-
val játszott. Ebéd közben jelentős mennyiségű italt
fogyasztott, s láthatólag nem sietett. Megpróbálta
rávenni Alexist, hogy igyon vele még egy kevés
bort. Alexis végül engedett neki; azt remélte, hogy
391
utána visszaviszi őt a szállodába. Az ital azonban
ízlett neki, még jobban, mint az előző esti pezsgő.
Már elmúlt a délután is, s ők még mindig ott ültek,
bort ittak, kuncogtak és csókolóztak, s Alexis már
azt is elfelejtette, hogy egyáltalán el akart menni va-
lahova. Nevetve mentek vissza a férfi lakásába.
Most minden iszonyúan mulatságosnak tűnt neki,
főleg az a gondolat, hogy Edwina valahol - a jó is-
ten tudja, hol! - rá vár. Alexis már semmire nem em-
lékezett.
A férfi a lakásában tovább itatta borral, s kifulla-
dásig csókolta a lányt. Alexis hirtelen rájött, hogy a
férfi valamit akar tőle, de már nem tudta, mi az. Ar-
ra még emlékezett, hogy együtt valahová elmentek,
s egy pillanatig úgy vélte, hogy már házasok is, de a
következő pillanatban ez a gondolat is elhalványult.
A férfi egész este ezen törte a fejét, s úgy vélte, re-
mek ötlet. Ez megoldja majd összes gondját. Az asz-
talon hagyta a lakásért járó bérleti díjat, s úgy ter-
vezte, hogy rövid üzenet kíséretében a kocsit a pá-
lyaudvaron hagyja. Egyébként sem volt az övé.
Kölcsönkapta valakitől az utolsó forgatásnál.
A szerelvény még a pályaudvaron volt, amikor
odaértek, s ekkor Alexis már félig öntudatlan volt
megint, amikor felült és körülnézett.
- Hova megyünk? - kérdezte, miközben a fülke
forogni látszott körülötte. Képtelen volt rájönni, hol
392
van vagy hová megy.
- Meglátogatjuk George-ot New Yorkban - mond-
ta a férfi, s Alexis pillanatnyi állapotában ezt remek
ötletnek találta.
- Meglátogatjuk? Miért?
- Ne törődj vele, kicsim - mondta újra és megcsó-
kolta. Tökéletes volt a terve. Alexis lesz belépőjegye
a sztárok világába. Ha kellőképpen sikerült kompro-
mittálnia a lányt, George-nak nem lesz választása -
különösen most, hogy elvette Sam Horowitz lányát.
Aligha lesz ínyére, hogy szakmai körökben szajhá-
nak tartsák a húgát.
A vonat kigördült a pályaudvarról, Alexis pedig
hangosan horkolt Malcolm mellett az ülésen. A férfi
mosolyogva nézte. El kell ismerni, hogy rosszabbul
is járhatott volna. A lány nagyon csinos. Valóságos
szépség.

32. fejezet
- Hogy érted azt, hogy nem tudod, hova ment? -
faggatta Edwina a szipogó Fannie-t talán éppen ab-
ban a pillanatban, amikor a vonat Alexisszel kigör-
dült a pályaudvarról.
- Nem tudom... azt mondta, találkozik egy barát-
jával, vagy ilyesmi... Azt hiszem, a filmből... Nem
emlékszem... - Fannie-t elfogta a rémület, s Teddy
ott sem volt.
393
- Láttál valakit? - Fannie újra a fejét rázta, s ré-
mülten gondolt arra, hogy valami szörnyű dolog
történt Alexisszel.
- Nagyon kiöltözött, csinos volt - tette hozzá
Fannie, s e szavaktól Edwina ereiben megfagyott a
vér. Azonnal Malcolm Stone jutott eszébe. Hirtelen
az az érzése támadt, hogy Alexis hazudott előző es-
te. Már akkor is gondolt erre, de nem akarta faggat-
ni húgát.
A portástól megtudta, hogy húga taxival ment el.
Amikor még este kilenckor sem jött haza, Edwina
felhívta Samet. Bocsánatot kért a zavarásért és el-
mondta, mi a baj. Szerette volna kinyomozni, Alexis
nincs-e Malcolmmal.
Két órával később Sam visszahívta. A gyerekek
már aludtak. Sam egy másik színésztől megtudta
Malcolm címét, amely a város egyik lerobbant ne-
gyedében volt.
- Nem szeretném, hogy odamenjen. Akarja,
hogy most nézzem meg vagy várjunk reggelig? -
Sam nagyon készséges volt, de Edwina ragaszko-
dott hozzá, hogy egyedül nézzen utána. Rövid vita
után beleegyezett, hogy Sam elkísérje őt. Éjfél volt,
mire odaértek, s a lakásban láthatóan senki nem tar-
tózkodott.
Ekkor Edwina úgy döntött, hogy nem törődik a
botránnyal és felhívja a rendőrséget. Sam vonakod-
394
va bár, de ott hagyta őket a szállodában. Ekkor már
hajnali egy óra volt, s Edwina megnyugtatta Samet,
hogy egyedül is boldogul. Láthatóan nem akarta,
hogy Sam ott maradjon. Megpróbált mindent el-
mondani a rendőröknek, lényegében azonban csak
annyit tudott, amennyit Fannie-tól hallott. Alexis
egy barátjával találkozott, s nem jött haza. Reggelre
azonban Edwina csakugyan megrémült. Alexisnek
nyoma sem volt, s a rendőrség sem tudott semmit
mondani. Holttestet nem találtak, senki nem látott
semmit. A város egyik kórházába sem vittek olyan
lányt, akire ráillett volna Alexis személyleírása.
Edwinának fogalma sem volt, hová tűnhetett, kivel
és miért. Egyedül Malcolm Stone-ra gyanakodott,
de belátta, hogy tévedhetett is. Utolsó összetűzésük
hónapokkal korábban volt, s a férfi biztos okult ab-
ból az esetből.
Dél felé telefonált Sam Horowitz. Edwina ekkor
valósággal magánkívül volt már Amit Samtől meg-
tudott, arra utalt, hogy igaza volt. Sam rövid utána-
járással kiderítette, hogy Malcolm Stone kifizette a
szobáját és elköltözött. Amikor reggel visszament a
lakásba, véletlenül sikerült megtudnia egy ismerős
színész révén, hogy Malcolm egy üzenet kíséreté-
ben a pályaudvaron hagyta a kocsit, amelyet hasz-
nált, s feltehető volt, hogy elment a városból. A kér-
dés csak az volt, magával vitte-e Alexist. Edwina ép-
395
pen erre volt kíváncsi, de sejtelme sem volt, hogyan
deríthetné ki.
- A rendőrségnek azt lehetne mondani, hogy
Malcolm elrabolta őt - ajánlotta Sam, de Edwina vi-
szolygott ettől. Mi lesz, ha kiderül, hogy szó sincs el-
rablásról? Ha Alexis azt mondja, hogy önként ment
vele - s Edwina gyanította, hogy így történt - akkor
az újság tele lesz velük, s Alexis jó híre örökre meg-
semmisül. Miközben ezen töprengett, Edwina érez-
te, mennyire hiányzik neki George. - Segíthetek va-
lamiben? - ajánlkozott újra Sam, de Edwina azt
mondta, megpróbálja egyedül megoldani a dolgot,
s ha megtudott valamit, azonnal értesíti őt. Addig
azonban nem akar a terhére lenni. Már így is eleget
tett értük, s ez nem az ő gondja. Azt is kínos volt be-
ismernie, hogy képtelen volt saját húgát kordában
tartani, s Edwinát hirtelen elfogta a rémület, hogy
szégyent hoz George-ra, Samre és Helenre.
Most már lehetetlen volt megállítani Malcolmot
és Alexist, sőt elérni sem tudta őket, ha elutaztak.
Egyetlen ötlete az volt, hogy visszamegy San Fran-
ciscóba és megvárja, amíg Alexis telefonál. Aznap
délután felhívta Samet és elmondta neki a tervét.
Másnap reggel Fannie-val és Teddyvel hazautazott
San Franciscóba. Csendben ültek hárman a hosszú
vonatúton. Edwina aggódva gondolt húgára,
Fannie pedig bűntudatot érzett, amiért közömbö-
396
sen hagyta elmenni Alexist.
- Ez butaság - próbálta őt megnyugtatni Edwina,
de hiába. - Te nem tehetsz erről. - Ez a dolog csakis
Alexis hibája volt.
- És ha nem jön vissza többet? - fakadt sírva
Fannie, de Edwina szomorúan elmosolyodott. Visz-
sza fog jönni... de a jó isten tudja, mikor és milyen
állapotban. Mégis megnyugtató volt arra gondolni,
hogy Alexis Malcolm Stone társaságában van. Még
mindig jobb volt így, mint valamilyen ismeretlen ka-
tasztrófától rettegni. Edwina ugyan nem volt biztos
benne, mi lett volna rosszabb, miközben a vonat be-
gördült velük San Franciscóba.
Három nap múlva jelentkezett Alexis. Ekkor
Edwina már úgy érezte, hogy megbolondul. Este
tízkor jött a hívás.
- Úristen, el tudod képzelni, mennyire aggód-
tunk miattad? Hol vagy?
Alexis hangja remegett. Annyira zavarban volt,
telefonálni sem mert, de most már Malcolm is azt
mondta, hívja fel Edwinát. Élete legrosszabb hete
volt mögötte. Eleinte olyan rosszul volt a vonaton,
hogy azt hitte, meghal, később megtudta Malcolm-
tól, hogy esküvőjük éjszakáját átaludta. Malcolm
szerint közvetlenül azelőtt házasodtak össze, hogy
felszálltak a vonatra. Hogy ezt bebizonyítsa, a máso-
dik éjszaka szüntelenül szerelmeskedett vele. Ször-
397
nyű volt, Alexis egyáltalán nem ilyennek képzelte,
s most sehogyan sem értette, miért is ment hozzá.
A férfi egyáltalán nem olyan volt, mint Los Angeles-
ben. Folyton arról beszélt, hogy együtt szerepelnek
majd a filmekben, s bár jóképű volt, nappali világí-
tásban Alexis meglehetősen roskatagnak látta.
- Jól vagyok - mondta elhaló hangon, de a nagy
távolság ellenére sem tűnt meggyőzőnek. - Mal-
colmmal vagyok.
- Azt sejtettem - mondta Edwina, és a megköny-
nyebbülés könnyei fojtogatták. - De miért? Miért
tetted ezt, Alexis?
Edwina önkínzó módon arra gondolt, hogy vala-
mit elrontott.
- Miért hazudtál nekem?
- Tulajdonképpen nem hazudtam. Az esküvőn
alig beszéltem vele. Egyszer táncoltunk és megbe-
széltük, hogy másnap együtt ebédelünk.
- S most hol vagy? - Ez bizony élete leghosszabb
ebédje volt, s Edwinának nem lehettek illúziói a tör-
téntekkel kapcsolatban. Öt nap után már Edwina is
tudta, hogy miket műveltek.
- New Yorkban vagyok - felelte Alexis idegesen,
Edwina pedig levegő után kapkodott, s fejét rázva
arra gondolt, hogy értesítenie kellene George-ot.
Nem akarta azonban öccsét a nászútján zavarni, s
egyébként sem segíthetett már Edwina legfőbb
398
gondja az volt, hogy eltussolja a dolgot. Elhatározta,
hogy értesíti Samet, hogy megtalálta Alexist, s talán
a többieknek is a lelkére köti, hogy még George-nak
se szóljanak. Minél kevesebben tudnak a dologról,
annál jobb lesz Alexisnek. E pillanatban semmi más-
ra nem gondolt.
- Hol vagy New Yorkban? Melyik szállodában? -
Edwina agyában egymást kergették a gondolatok.
- Az Illinois Hotelben - mondta Alexis és a West
Side-on megadott egy címet. Nyilvánvaló volt,
hogy nem a Plaza vagy a Ritz-Carlton az otthonuk,
de az nem is illett volna Malcolm Stone-hoz. - Meg
kell mondanom, Edwina... - hangja elcsuklott, tud-
ta, hogy tőrt döf nővére szívébe, de meg kellett
mondania. - Férjhez mentem.
- Micsoda?! - Edwina szinte beleugrott a telefon-
ba. - Férjhez mentél?
- Igen, összeházasodtunk, mielőtt felszálltunk a
vonatra.
Azt eltitkolta, hogy teljesen részeg volt és egyálta-
lán nem emlékszik rá. Úgy érezte, elegendő, ha en-
nyit mond.
- Most visszajössz? - Edwina arra gondolt, hogy
semmissé nyilváníttatja a házasságot és észre téríti
Alexist, ehhez azonban haza kellett hívnia.
- Nem tudom... - hangja sírósan hangzott. -
Malcolm szerepelni akar New Yorkban.
399
- Ó, az ég szerelmére! Ide hallgass... - Egy pil-
lanatra behunyta a szemét és gyors számítást vég-
zett. - Maradj ott, elmegyek érted!
- Megmondod George-nak? - Legalább annyi
szégyenérzet van benne, hogy kínosan érzi magát,
állapította meg Edwina megkönnyebbülve.
- Nem szólok. Senkinek nem szólok, s ti se szól-
jatok senkinek Malcolmmal. Minél kevesebben
tudnak róla, annál jobb. Hazajössz velem és ezzel
befejeztük ezt az ostobaságot. Semmisnek nyilvá-
níttatjuk a házasságot és kész. - S közben azon
imádkozott, nehogy Malcolm egy "kölyökkel" meg-
ajándékozza őket, amint azt George mondta pár hó-
nappal korábban. - Öt nap múlva New Yorkban va-
gyok és elhozlak.
Amikor azonban befejezték a beszélgetést, Alexis
hirtelen megbánta, hogy telefonált. Malcolm megint
kedves volt hozzá, s ezúttal Alexis is élvezte a sze-
retkezést, s már nem akart visszamenni Kaliforniá-
ba. New Yorkban akart maradni a férfival. Sötét,
ütött-kopott szállodában laktak, s voltak dolgok,
amelyeket nem kedvelt Malcolmban. Ilyen volt pél-
dául az, hogy elcsalta őt Kaliforniából, de most itt
néha úgy érezte, hogy szerelmes belé. A férfi persze
nagyon jóképű volt, bár sokat ivott, s olyankor eljárt
a keze. Máskor azonban nagyon kedves volt hozzá,
úgy bánt vele, mint egy kisgyerekkel, de Alexisnek
400
hízelgett és felnőttnek érezte magát, amikor min-
denkinek úgy mutatta őt be, mint a feleségét. Más-
nap teljesen eluralkodott rajta ez az érzés, megbán-
ta, hogy megengedte Edwinának, hogy eljöjjön ér-
te. Sőt azt is megbánta, hogy megmondta neki, hol
van. Amikor azonban újra telefonált és megpróbálta
lebeszélni Edwinát az utazásról, megtudta Fannie-
tól, hogy Edwina már elindult New Yorkba.
- Miért tetted ezt, Lexie? - sikította Fannie a tele-
fonba, miközben Alexis érezte, hogy Malcolm keze
felfelé csúszik a combján. Megremegett.
- Együtt játszunk majd filmekben - magyarázta,
mintha ez mindent megváltoztatna. - És férjhez
akartam menni hozzá. - Fannie lélegzete elakadt a
borzalomtól. Edwina nem mondta meg neki, hogy
Alexis férjhez ment Malcolmhoz. Ő csak annyit tu-
dott, hogy Lexie New Yorkban van.
- Mit beszélsz? Férjhez mentél? - Fannie majd-
nem belebújt a vonalba, miközben Teddy érdek-
lődve figyelt. Erről nem beszélt nekik Edwina, s
Alexisnek hirtelen eszébe jutott, hogy neki sem lett
volna szabad szólnia erről.
- Hát igen. - De ha ő most elmondja, akkor
Edwina nem tudja semmissé nyilvánítani, vagy
igen? Teljesen megzavarodott, s már bánta, hogy
egyáltalán telefonált. Amikor letette a kagylót, el-
mondta Malcolmnak, már megbánta, hogy felhívta
401
Edwinát. Malcolm egyébként is rossz hangulatban
volt, mert senki nem akart szerepet adni neki a New
York-i színházakban.
- Van egy ötletem - közölte és lehúzta Alexist ma-
ga mellé az ágyra, majd levette a blúzát. Még Chica-
góban, a pályaudvaron vett neki néhány olcsó ru-
hát, de Alexis most ezeket izgatónak találta. Olyan
volt, mintha filmben szerepelnének.
Újra szeretkeztek, s utána a férfi hosszú időre
magára hagyta Alexist a szállodában. Késő este tért
vissza két hajójeggyel, s tökrészegen. Alexis már
magánkívül volt, de a férfi megígérte neki, holnap-
tól kezdve minden rendbejön. Londonba mennek,
magyarázta, ahol színpadi szerep vár rá, utána pe-
dig visszamennek Kaliforniába. Addigra pedig a nő-
vére már nem tehet semmit. Ha szerencséje van,
gondolta magában, akkor Alexis már terhes lesz.
S ha nem így történik is, a botrány annyira elmé-
lyül, hogy már semmit nem mernek tenni ellenük,
s ő élete végéig urasan él majd George Winfield
pénzén.

33. fejezet
Mielőtt elutazott, Edwina felhívta Samet és meg-
nyugtatta, hogy minden rendben van. Az egész
csak félreértés volt, mondta neki; Alexis valamin
megsértődött és egyedül utazott vissza San Francis-
402
cóba, ahol Edwina szerint már meg is találták. Alexis
közben nagyon megbánta, hogy ilyen bajt okozott, s
most már jól van. Az egész sok hűhó volt semmiért.
- És Malcolm Stone? - gyanakodott Sam. Nem
tudta biztosan, higgyen-e Edwinának.
- Eltűnt - mondta Edwina meggyőzően és meg-
köszönte Sam kedvességét, azután megbeszélte,
hogy Fannie és Teddy a házvezetőnővel marad,
amíg ő elutazik, s másnap reggel felült a New York-i
vonatra, hogy elhozza Alexist.
Mindenkivel szentül megígértette, hogy hallgatni
fog, ha George telefonál. Megnyugtatta őket, hogy
amilyen hamar csak lehet, újra itthon lesz. De bármi
történjék, semmit ne szóljanak George-nak, ha tele-
fonál.
A vonaton félelmetes és fájdalmas emlékek gyö-
törték. Utoljára több mint tizenegy évvel ezelőtt
utazott erre, szüleivel és testvéreivel, s ott volt
Charles is, hogy együtt szálljanak fel New Yorkban a
Mauretaniára. rengeteg ideje volt az úton, s az em-
lékek egészen elcsigázták, mire az Illinois Hotelhez
ért. A pályaudvarról egyenesen odament, s arra szá-
mított, hogy kínosan feszengő Alexist talál ott. Elha-
tározta, hogy bírósággal fenyegeti meg Malcolmot.
Ehelyett levél várta, Alexis gyerekes írásával, amely-
ből megtudta, hogy Malcolm Londonban akar szín-
padi szerepet vállalni, s Alexis hűséges feleséghez il-
403
lően elkíséri. Edwina olvasott a sorok között, és
megállapította, hogy Alexis teljesen megbolondult;
annyira, hogy még hajóra is szállt a férfival, pedig
Edwina tudta, hogy Alexis részéről ez nem csekély
áldozat. Azon tűnődött, vajon Malcolm látja-e, mibe
keveredett. S vajon beszélt-e neki Alexis a Titanic
tragikus sorsáról s a tizenegy évvel korábbi szörnyű
eseményekről.
Edwina könnyezve hagyta el a szállodát, s azon
gondolkodott, mitévő legyen. Menjen-e utánuk
Londonba, s egyáltalán van-e értelme követni őket?
Lehet, hogy Alexis csakugyan férjhez akart menni
Malcolmhoz, s talán már késő. S ha csakugyan ösz-
szeházasodtak, amint Alexis mondta, vagy Alexis te-
herbe esett? Mit tehet akkor Edwina? Aligha nyilvá-
níttathatja semmissé a házasságot, ha Alexis Mal-
colm gyermekét hordja a szíve alatt.
Csendesen sírdogált a taxi hátsó ülésén, amikor a
Ritz-Carltonhoz értek. Edwina szobát bérelt, amely
nagyon is arra emlékeztette őt, ahol utoljára laktak
New Yorkban. Hirtelen szükségét érezte annak, hogy
valaki segítsen neki. De nem számíthatott senkire...
Szülei és Phillip már nem élnek. George megnősült.
Samet alig ismeri... Bennek nem akart beszélni ku-
darcáról... Senkire nem számíthatott, és ágyában
fekve tudta, hogy egyedül kell döntenie. Valójában
nem is volt választási lehetősége. Tudta, hogy azok
404
után, ami a Titanicon történt, képtelen újból hajóra
szállni, mégsem hagyhatja Alexist a férfival. Leg-
alább meg kell próbálnia visszahoznia a húgát. Vé-
gül is Alexis felhívta őt, s megmondta, hol van. Ez
csak azt jelentheti, hogy számít Edwina segítségére.
Edwina hajnalig ezen gondolkodott. Tudta, me-
lyik hajón utazik a húga. Táviratozhatott volna, de
Alexis annyira elvesztette a fejét, hogy ettől nem
jönne vissza. Edwina tudta, hogy hamarosan tennie
kell valamit, ha egyáltalán el akar valamit érni. S ek-
kor mintegy megvilágosodott előtte az egyetlen
megoldás: megjelent előtte anyja arca, s tudta, mit
kell tennie. Elmegy Alexis után. S még aznap dél-
után jegyet váltott a Paris-ra. Alexis három nappal
korábban utazott el a Bremen fedélzetén.

34. fejezet
Hallgatag és sápadt volt Alexis, amikor elfoglalta
másodosztályú kabinját a Bremen fedélzetén.
Malcolm megpróbálta felvidítani, arról beszélt, mi-
lyen jól mulatnak majd. Nem tudta, hogy Alexis
utazott már hajón. Pezsgőt rendelt, állandóan csó-
kolgatta a lányt, s folyton arra gondolt, egyszer mi-
lyen pompás életük lesz, amikor elegáns hajókon
utaznak, persze első osztályon.
- Gondolj csak bele - ugratta Alexist, kezét a lány
ruhája alá csúsztatva, ezúttal azonban Alexis nem
405
mosolygott.
Alexis továbbra is hallgatott, s amikor kabinjuk-
ban a férfi szorosan mellette állott, érezte a lány re-
megését.
- Csak nem leszel tengeribeteg? - kérdezte vidá-
man. Ennél még rosszabbul is járhatott volna, mint
hogy feleségül veszi az egyik nagy stúdió vezetőjé-
nek kishúgát, bár a "nászútra" az utolsó fillérjét is el-
költötte. Rozoga hajó volt a Bremen, de a német
utasok csak hahotáztak és sokat ittak, s Malcolm leg-
alább játszhatott vagy kártyázhatott a férfiakkal,
"feleségével" tüntetve. Amikor azonban a hajó kifu-
tott a kikötőből, Alexis görcsösen kapaszkodott az
ágyba, s estére alig kapott levegőt. Szeme kifordult,
kapkodva lélegzett, s Malcolm rémülten szaladt a
stewardhoz, hogy azonnal hívjon orvost. Úgy lát-
szott, Alexis halálán van.
- Mein Herr? - érdeklődött a steward, és Mal-
colm háta mögé pillantott a kajütbe. Észrevette, mi-
lyen csinos felesége van az amerikainak. Szép pár
voltak, bár a férj inkább az apja lehetett volna
Alexisnek.
- A feleségem... rosszul van... Azonnal hívjon
orvost!
- Természetesen - mosolygott a steward. - De ha
megengedi, hoznék neki egy csésze erőlevest két-
szersülttel. Az kell ilyenkor, ha a hölgy tengeribeteg.
406
Még soha nem ült hajón? - Ekkor azonban Alexis
iszonyúan felnyögött, mintha fájdalom hasított vol-
na bele, s amikor Malcolm megfordult, látta, hogy a
lány elájult.
- Gyorsan orvost, ember! - Alexis olyan volt,
mint aki meghalt, s Malcolmot elfogta a rémület. Mi
lesz, ha tényleg meghal? George Winfield megöli őt,
s búcsút mondhat Hollywoodnak; a Düsenbergek-
nek és egyebeknek, amiket olyan szépen kigondolt,
miközben az édes kis Alexisszel éli életét.
Az orvos azonnal jött, és gyanútlanul azt kérdez-
te, nem terhes-e az asszonyka, s nincsenek-e veté-
lésre utaló jelek. Erre Malcolm nem is gondolt, s a
vetélés egyébként is korainak tűnt; Alexis még szűz
volt, amikor eljöttek Kaliforniából. Az orvosnak azt
felelte, hogy nem tudja. Ekkor az orvos megkérte,
hogy hagyja magára őket, s Malcolm a másik szobá-
ban le-fel járkált cigarettázva. Azon tűnődött, miért
volt olyan rosszul Alexis, s mitől ájult el.
Nagy sokára kijött az orvos, és komoly arccal né-
zett rá. Intett neki, hogy jöjjön ki a folyosóra, s
Malcolm bizonytalanul követte.
- jól van?
- Igen. Sokáig alszik majd. Injekciót adtam neki. -
Intett Malcolmnak, hogy üljenek le, s ott kérdően
nézett rá. - Feltétlenül szükséges volt Európába
utazniuk? - A doktor szinte szemrehányóan nézett
407
rá, de Malcolm nem értette, miért.
- Igen... színész vagyok... Londonban lépek fel.
- Mint egész élete, ez is hazugság volt. Egyáltalán
nem tudta, talál-e munkát Londonban, de a jóképű,
fakó szőke férfi újból cigarettára gyújtott és idege-
sen mosolygott a német orvosra.
- Ugye nem mondta el önnek? - Az orvos hitetle-
nül bámult rá, s arra gondolt, csakugyan házasok-e.
A lány túlságosan fiatal és ijedt volt, s drága cipőt vi-
selt. Valahogy nem illett a férfihoz, s az orvos arra
gondolt, talán elszökött otthonról. Ez esetben a ha-
jóút túlságosan nagy ár lehetett, s az orvos saj-
nálkozva gondolt a lányra, miközben Malcolmot
nézte.
- Mit nem mondott meg nekem? - nézett rá za-
vartan Malcolm, s ezúttal minden oka megvolt rá.
- Milyen volt, amikor utoljára Európába uta-
zott. - Alexis zokogva mindent elmesélt az orvos-
nak, s bevallotta, hogy képtelen a hajón maradni.
Iszonyúan fél, mi lesz, ha elsüllyednek. Szinte eszét
vesztve kapaszkodott a doktorba, aki elhatározta,
hogy az út folyamán végig altatja a lányt. S ha az
amerikai beleegyezik, akkor átvinné őt a hajó beteg-
szobájába, s egy ápolónő felügyelete alatt ott tarta-
ná, amíg Angliába érnek.
- Erről én nem tudok - nézett rá idegesen Mal-
colm.
408
- Nem tudja, hogy a lány a Titanicon utazott? -
Ha csakugyan házasok, akkor az ifjú feleség nem
sokat közölt férjével. Most azonban Malcolm csak-
ugyan megdöbbent.
- Kisgyerek lehetett akkor! - bizonytalankodott
Malcolm.
- Hatéves volt, elvesztette szüleit, s nővére vőle-
génye is odaveszett. - Malcolm bólogatott, ez sok
mindent megmagyarázott Edwinával kapcsolatban.
Korábban nem érdekelte őt, miért élnek szülők nél-
kül, miért van velük George és az örökké éber nő-
vér. Arra gondolt, hogy a szülők valahol máshol él-
nek. Valójában nem nagyon érdekelte a dolog,
Alexis pedig magától nem beszélt róla. - Azon az éj-
szakán elszakították szüleitől, s akarata ellenére be-
tették az utolsó mentőcsónakba. Csak másnap talált
rá a testvéreire azon a hajón, amely megmentette
őket. Ha jól emlékszem, a Carpathia volt - folytatta
az orvos elkomorulva. Annak idején ő a Frankfurt
hajóorvosa volt, s ők vették a Titanic néhány utolsó
segélykérő hívását. - Nyomatékosan javasolnám -
mondta jelentőségteljesen - hogy továbbra is altas-
suk a feleségét az út hátralévő részében. Attól tar-
tok, máskülönben nem tudná elviselni, s meglehe-
tősen... törékenynek látszik... - Malcolm sóhajtva
dőlt hátra a széken. Még csak ez hiányzott, hisztéri-
kus lány a hajón, akinek a családja odaveszett a Tita-
409
nicon... És hogy az ördögbe jutnak majd vissza
Amerikába? Meglehet, hogy ez már George baja
lesz vagy Edwináé, ha addigra előkerül, most azon-
ban nem tudják őket utolérni. Biztonságban van tő-
lük, eljön az idő, amikor ő diktálja a feltételeket. Ad-
digra Alexis teljesen az övé lesz, s testvérei kénytele-
nek lesznek tudomásul venni, hogy így alakult.
Egyszer s mindenkorra.
- Nagyon jó - egyezett bele Malcolm, így leg-
alább játszhat is, ha kedve támad.
- Megengedi, hogy átszállítsuk?
- Természetesen - Malcolm elmosolyodott, ele-
gánsan tisztelgett és felment a bárba, miközben az
orvos, az ápolónő és egy stewardess kivitte a mé-
lyen elaltatott Alexist Malcolm kabinjából.
Alexis átaludta az út hátralevő részét, s ha néha
felébredt, máris újra elaltatták. Homályosan emlé-
kezett rá, hogy hajón utazik, s a sötétben többször is
sikoltva hívta anyját, aki nem jött. Csak egy fehér
ruhás nő volt vele, aki idegen szavakat mondott ne-
ki, s Alexis arra gondolt, a hajó elsüllyedt, s ő vala-
hol máshol van... talán megtalálja anyját is... vagy
csak Edwina volt ez a nő?

35. fejezet
Edwinának sem volt könnyű felszállni a hajóra,
s mellette nem volt német orvos sem, aki elaltassa.
410
A Paris első osztályára váltott jegyet, s a Kaliforniá-
ból magával hozott kis csomag volt vele. Estélyi
ruhát nem hozott magával, de tudta, úgysem lesz rá
szüksége. Egyetlen célja az volt, hogy Alexist haza-
vigye Londonból. Időközben megkapta húga nevet-
séges levelét, amelyben terveiről írt, s arról akarta
meggyőzni Edwinát, hogy boldog Malcolm mellett.
Edwinát azonban nem érdekelte húga boldogsága.
Alexis tizenhét éves volt, s Edwina elhatározta, nem
engedi megszökni azzal a csirkefogóval. Most már
bánta, hogy egyáltalán elvitte húgát Hollywoodba,
vagy egyetlen filmben is hagyta játszani. Nos, nem
lesz több film. Csendes, békés élet lesz San Francis-
cóban, miután Alexis megszabadul Malcolm Stone-
tól. Ha nagyon szerencsés, senki nem tudja meg, mi
történt New Yorkban, s hogy egyáltalán New York-
ban voltak. Edwina kész volt minden hazugságra,
hogy megvédje húgát.
Egy stewardess mutatta meg a kabinját. Edwina
behunyta szemét, és egy székre roskadva meg-
próbált nem emlékezni az utolsó hajóra, amelyen
utazott, s arra sem, kik voltak vele, s mi történt ké-
sőbb.
- Hozhatok valamit, Madame? - A kabinsorhoz
tartozó steward nagyon figyelmes volt. Edwina sá-
padtan és bágyadt mosollyal rázta fejét. - Talán ha
Madame felmenne a fedélzetre, kicsit jobban érezné
411
magát? - A steward igazi francia módjára udvarias-
kodott, de Edwina csak mosolygott, s fejét rázva
megköszönte a férfi figyelmességét.
- Attól tartok, nem szeretnék felmenni. - Miköz-
ben a hajó elhagyta a New York-i kikötőt, Edwiná-
nak Helen és George jutott eszébe s a nászútjuk.
Még egyszer telefonált testvéreinek, s újra a lelkükre
kötötte, ha George jelentkezik, csak annyit mondja-
nak neki, hogy minden rendben van. Ő, mármint
Edwina és Alexis elment valahová. Tudta, hogy öcs-
cse amúgy is Helennel lesz elfoglalva, s aligha telefo-
nál majd sűrűn. A gyerekek azonban tudták, hol van
a nővérük, s hogy Alexis Londonba ment, de egyi-
kük sem vette észre, az utazás milyen erőfeszítést
követel Edwinától. Ők ketten túlságosan kicsik vol-
tak, amikor szüleik meghaltak. Alig maradt emlékük
a Titanicról. Alexis azonban a Bremen fedélzetén
szinte elviselhetetlennek érezte az utazást, s Edwina,
aki a Paris-n utazott, szintén nehéz napokat élt át.
Első vacsoráját a kabinba hozatta, s alig evett va-
lamit, állapította meg a steward csalódottan. A férfi
nem értette, mi baja van. Eleinte arra gyanakodott,
hogy Edwina tengeribeteg, de nem volt benne biz-
tos. Edwina állandóan a kabinban maradt, behúzta
a függönyöket, s amikor a steward bevitte neki a tál-
cát, mindig szörnyű állapotban volt. Mégis inkább
úgy tűnt, hogy titkos bánat gyötri, vagy valamilyen
412
traumától szenved.
- Madame szomorú ma? - kérdezte atyai aggoda-
lommal. Edwina valamilyen írásból felpillantva rá-
mosolygott. Levelet írt Alexisnek, amelyben közölte
vele véleményét szökéséről és Malcolmmal folyta-
tott botrányos viszonyáról. Arra gondolt, majd át-
adja neki a levelet, ha találkoznak. Az írás legalább
elfoglalta, s nem kellett arra gondolnia, hol van. Fia-
tal, de nagyon komoly hölgy, állapította meg a ste-
ward. A második napon arra gondolt, hogy írónő a
kabin rejtélyes utasa. Újra kérte, hogy menjen fel a
fedélzetre. Szép októberi nap volt, a nap magasan
állt az égen, s a steward sajnálkozva látta, milyen
boldogtalan és sápadt utasa. Azon is tűnődött, hogy
talán azért utazik Európába, hogy valamilyen szo-
morú szerelemből meneküljön. Végül, amikor a ste-
ward tálcán behozta ebédjét és megint sürgette, ne-
vetve felállt, körülnézett a kabinban, ahol immár két
napja rejtőzködött, s beleegyezett, hogy sétál egyet
a fedélzeten. Ám egész testében remegett, amikor
felvette kabátját és ólomlábakkal felment a sétafe-
délzetre.
Amikor lassan körüljárt odafenn, megpróbált nem
gondolni régi hasonlóságokra és különbségekre.
Mindenfelé ott függtek a mentőcsónakok, s meg-
próbált azokra sem pillantani, de ha a távolba né-
zett, akkor a tengert látta, s az is felzaklatta. Itt seho-
413
vá nem bújhatott az emlékei elől, s bár mindez na-
gyon régen történt, mégis olyan élénken élt benne,
hogy nehéz volt elmenekülnie előle. Néha erővel
kellett emlékeztetnie magát arra, hogy nem a Titanic
fedélzetén van.
Amikor elindult a kabinja felé, hallotta az öt-
órai tea tánczenéjét, s hirtelen könny szökött a
szemébe. Eszébe jutott, amikor egy délután Charles-
szal táncolt, szülei mosolyogva nézték őket. El
akart szaladni ettől az emléktől, s ahogy figyel-
metlenül meggyorsította lépteit, egy férfiba ütkö-
zött, s a szó szoros értelmében annak karjába hul-
lott, miközben megpróbált eltávolodni az ismerős
dallamoktól.
- szörnyen sajnálom... Jól van? - Edwina egy
magas, jóképü szőke férfit látott maga előtt. A férfi
harmincas évei vége felé járhatott. Kifogástalanul
volt öltözve, kalapot és elegáns, hódgalléros kabátot
viselt.
- Én... igen... Bocsánatot kérek - Edwina két
könyvet és egy újságot ütött ki a férfi kezéből, s hir-
telen megnyugtatólag hatott rá az a gondolat, hogy
valaki ilyen egyszerű, hétköznapi időtöltéssel fog-
lalkozik. Némelykor legszívesebben mentőövet vett
volna fel pusztán attól a gondolattól, hogy hajón
utazik.
- Biztos, hogy jól van? - kérdezte újra a férfi.
414
Edwina hollófekete haja még inkább kiemelte
arca sápadtságát, s a férfi alig merte őt elengedni.
Attól tartott, elájul. Edwina nagyon rossz állapot-
ban volt.
- Nem, igazán jól vagyok. - Halványan rámosoly-
gott, s a férfi elengedte a karját. Kesztyűt viselt, s fel-
pillantva Edwina látta, milyen kedves mosolya van.
- Bocsánatot kérek, ügyetlen voltam. Nagyon elgon-
dolkodtam.
Biztos egy férfira gondolt, vélekedett a férfi téve-
sen. De egy Edwinához hasonló hölgy ritkán uta-
zott egyedül, s akkor sem hosszú ideig.
- Nem történt semmi. Teázni készült? - érdeklő-
dött a férfi udvariasan, de szemmel láthatóan nem
sietett magára hagyni Edwinát.
- Nem, tulajdonképpen a kabinomba akartam
visszamenni. - Edwina otthagyta, s a férfi csalódot-
tan nézett utána. A luxuskabinban a steward gratu-
lált Edwinának, hogy végül kimozdult a kabinból és
friss levegőt szívott. Edwina nevetve vette tudomá-
sul ezt az atyai gondoskodást.
- Nagyon kellemes, önnek igaza volt - ismerte el,
s elfogadta a steward által felajánlott teát. Pár perc
múlva hozta a gőzölgő italt, s mellette tálcán fahéjas
pirítóst.
- Feltétlenül menjen ki újra. A bánat egyetlen
gyógyszere a napfény, a friss levegő, a kellemes tár-
415
saság és jó zene.
- Olyan szomorúnak látszom? - Edwinát izgatta
a steward észrevétele. Inkább rémültnek, mint szo-
morúnak érezte magát, de szomorú is volt, ismerte
el magában. A hajóút rengeteg fájdalmas emléket
idézett fel benne. - Jól vagyok. Komolyan.
- Máris sokkal jobban néz ki, asszonyom! - helye-
selt a férfi, de csalódottan vette tudomásul, hogy
Edwina a vacsorát megint a kabinjába kéri.
- Csodálatos éttermünk van, Madame. Nem
akarna ott vacsorázni? - Szívesen szolgálta fel a
vacsorát a kabinban is, de olyan büszke volt a ha-
jóra, hogy bántotta, ha az utasok vonakodtak igény-
be venni annak összes komfortját és luxuslehetősé-
geit.
- Attól tartok, nem tudok mit felvenni a vacso-
rához.
- Az nem érdekes. Egy szép hölgy akárhová be-
mehet egyszerű fekete ruhában is. - A férfi látta reg-
gel Edwina fekete gyapjúruháját.
- Ma este nem. Talán holnap. - Edwina megha-
tottan vette tudomásul, hogy a steward kis adag
borjúszegyet hozott neki spárgával és hollandi már-
tással, s a szakács által kifejezetten Edwina részére
készített "pommes soufflées"-vel. Legalábbis a ste-
ward ezt mondta, de Edwina ebből is keveset evett,
akárcsak a többi ételből, amelyet az elmúlt két nap
416
során kapott.
- Madame soha nem éhes - szomorkodott a férfi,
miközben elvitte a tálcát. Este azonban, amikor be-
jött, hogy elkészítse az ágyat, elégedetten látta, hogy
Edwina nincs odabent. Hosszú töprengés után úgy
döntött, hogy megint felmegy a fedélzetre friss leve-
gőt szívni, mielőtt lefekszik. Nem ment közel a kor-
láthoz, s lassan sétált a sétafedélzeten, a földre sze-
gezett tekintettel. Attól félt, mit lát majd, ha kinéz a
tengerre; talán egy mentőcsónakot, egy kísértetet...
vagy egy jéghegyet... Megpróbált séta közben nem
erre gondolni, s a következő pillanatban nekiment
egy pár elegáns fekete férfi estélyi cipőnek. Felpil-
lantva a jóképű szőke férfit látta a hódgalléros ka-
bátban.
- Jaj nekem! . .. - nevetett, s csakugyan zavarban
volt. Megint kiütött valamit a férfi kezéből, aki ezút-
tal szintén nevetett.
- Úgy látszik, mindkettőnknek van valami gond-
ja. Most is jól van? - Edwina persze jól volt, de elpi-
rult és nagyon ostobának érezte magát.
- Megint nem figyeltem, hova lépek - mosoly-
gott.
- Én sem - ismerte el a férfi. - A tengert néztem...
Ugye, milyen szép? - Megint arra nézett, de Edwina
nem követte a tekintetét. Csak állt ott, a férfit nézte
és arra gondolt, egész lénye mennyire hasonlít
417
Charleshoz. Magas volt és jóképű, volt benne vala-
mi előkelő, de szőke volt, nem sötét hajú, s jóval idő-
sebb, mint Charles volt, amikor a Titanicon utaztak.
A férfi most barátságos mosollyal Edwinára pillan-
tott, s láthatóan nem akart továbbmenni. - Elfogad-
ná a társaságomat? - Karját behajlította, hogy Edwi-
na belekarolhasson. Edwina azon gondolkodott,
hogyan utasíthatná vissza udvariasan ezt az ajánla-
tot egy olyan férfitől, akibe immár másodszor ütkö-
zött bele. Hirtelen nem jutott eszébe semmi.
- Én... tulajdonképpen... kicsit fáradt vagyok...
Vissza akartam menni...
- A kabinba? Az előbb még én is erre gondoltam,
de egy kis séta talán mindkettőnknek jót tesz. Ki-
tisztul a fej... s a szem is... - tette hozzá csúfolódva,
miközben Edwina akaratlanul is belekarolt. Lassan
körülsétáltak a fedélzeten, s Edwina nem tudta, mit
mondjon neki. Nem szokott hozzá, hogy idege-
nekkel beszélgessen. Otthon csak gyerekekkel és
barátokkal beszélgetett, akiket egész életében is-
mert, meg George hollywoodi barátaival, akik nem
voltak rá különösebb hatással, olyan bolondosan vi-
selkedtek.
- New York-i? - A férfi többnyire szinte önmagának
beszélt, Edwina olyan ideges volt, hogy ele-
inte meg sem szólalt. A férfit ez láthatóan nem za-
varta, miközben a hűvös estében sétáltak, s fejük fö-
418
lött sütött a hold. Edwina ostobának érezte magát,
hogy egy jóképű idegennel sétálgat. Nem tudta, mit
mondjon neki, de a férfit ez láthatólag nem zavarta.
- Nem - mondta szinte suttogva a sötétben. - Tu-
lajdonképpen San Franciscóból jöttem.
- Értem... Meglátogatja a barátait Londonban...
vagy Párizsban?
- Londonba megyek - hogy kiragadjam a húgo-
mat annak a csirkefogónak a karmai közül, aki meg-
szökött vele, pedig a húgom csak tizenhét éves, a
férfi pedig legalább ötven. - Csak egy pár napig le-
szek ott.
- Jó kis utazást vállal egypár nap miatt. Bizonyára
szeret hajón utazni - A férfi könnyedén csevegett,
végül megállt két nyugágy mellett. - Ne üljünk le? -
Edwina leült, maga sem tudta, miért, de olyan ol-
dottnak érezte magát a férfi társaságában. valahogy
jó volt megtenni, amit kér. Leült a férfi mellett levő
nyugágyba. A férfi takarót terített Edwina lábára, s
újra ránézett. - Bocsásson meg... elfelejtettem be-
mutatkozni. - Barátságos mosollyal nyújtotta kezét:
- Patrick Sparks-Kelly vagyok Londonból.
Edwina udvariasan kezet fogott vele, majd hátra-
dőlt a nyugszéken.
- Én Edwina Winfield vagyok.
- Hajadon? - kérdezte a férfi nyíltan, s Edwina
mosolyogva bólintott. Nem értette, ez miért fontos.
419
Amikor azonban bólintott, a férfi felhúzta szemöl-
dökét. - Szóval még rejtélyesebb. Ha nem tudná, az
utasok folyton magáról beszélnek. - Látszott, hogy
nagyon izgatja a dolog, s Edwina újra elnevette ma-
gát. Mulatságosnak és kedvesnek találta a férfit.
- Csak nem?!
- De bizony! Két hölgytől ma azt hallottam, hogy
van a hajón egy szép fiatal nő, aki végigsétál a séta-
fedélzeten, de senkivel nem beszél, és az ételt a ka-
binjába hozatja.
- Az valaki más lesz - mondta Edwina még min-
dig mosolyogva.
- Nos, ki az, aki egyedül sétál a sétafedélzeten?
Maga. Ezt onnan tudom, hogy a saját szememmel
láttam, és - tette hozzá vidáman - többször is bele-
ütköztem ebbe a csinos fiatal hölgybe. Hol étkezik,
az étteremben? - fordult érdeklődve Edwinához,
aki újra nevetett és a fejét rázta.
- Nem. Az a helyzet... még nem... de...
- Na látja! Szóval igazam van. Csakugyan maga
az a rejtélyes nő, akire mindenki kíváncsi. Azt is
meg kell jegyeznem, hogy az emberek mindenféle
egzotikus történeteket találnak ki magáról. Egyikük
azt állítja, hogy maga szép fiatal özvegy, aki Európá-
ba utazik - férjét gyászolni. Egy másik utas szerint
tragikus válás van maga mögött, egy harmadik azt
állítja, hogy maga nagyon híres asszony. Mondha-
420
tom, még senkinek nem sikerült kitalálni, ki maga,
de bizonyára olyan személy, akit mindnyájan isme-
rünk és szeretünk, például - egy pillanatig gondol-
kodott, és összehúzott szemmel vizsgálgatta Edwi-
nát - például lehet Theda Bara?
Edwina újra nevetésben tört ki, s a férfi is elmoso-
lyodott.
- Csodálatos a képzelőereje, Mr Sparks-Kelly
- Nevetségesen előkelően hangzik a nevem,
ugye? Különösen, ha ilyen amerikai kiejtéssel hal-
lom. Kérem, hívjon Patricknek. Ami pedig a maga
személyét illeti, attól tartok, hamarosan el kell mon-
dania az igazat. Be kell vallania, melyik híres film-
sztárhoz van szerencsém, mielőtt az első osztályon
mindenki megbolondul a sok találgatástól. Be kell
vallanom, én is egész nap ezen törtem a fejem, de
elakadtam.
- Attól tartok, csalódást okozok, de egyszerű lány
vagyok, s a húgommal találkozom Európában. - Így
előadva kicsit ártatlanabbnak tűnt a dolog, de a fér-
fit láthatólag ez is érdekelte.
- S csak néhány napig marad? Jaj nekünk! - Mo-
solygott, s Edwina, miközben nézte, arra gondolt,
csakugyan jóképű férfi. Ez azonban igencsak "ste-
ril" megállapítás volt azok után, hogy az öccse révén
sok filmsztárral volt alkalma találkozni. - Érdekes,
hogy még hajadon. - Ez úgy hangzott, mintha a
421
hajadoni lét valami különleges foglalkozás volna, s
ez mulattatta Edwinát. - Az amerikaiak ezt jól csinál-
ják, van stílusérzékük. Az angol lányok már tizenkét
éves korukban kétségbe esnek, hogy soha nem talál-
nak férjet, s ha nem sikerül férjhez menniük az első
" báli szezon végén, a családjuk élve eltemeti őket a
hátsó udvarban. - Ettől a gondolattól Edwina han-
gosan felnevetett. Az a tény, hogy egyedül élt, soha
nem tűnt számára erénynek vagy előnynek. Egysze-
rűen így hozták a körülmények s a feladatok.
- Nem hinném, hogy hajadonnak lenni az ameri-
kaiak művészete. Talán nem megyünk olyan köny-
nyen férjhez, mint az angol nők, akik sokkal jobban
tudnak viselkedni. Nem vitatkoznak annyit. - Ed-
wina elmosolyodott, s Liz néni és Rupert bácsi jutott
eszébe. - Egyik nagynéném angol férfihoz ment fe-
leségül.
- Csakugyan, ki volt az? - A férfi úgy viselkedett,
mintha ismernie kellene az illetőt, s talán ismerte is,
állapította meg Edwina.
- Lord és Lady Hickham. Rupert Hickham né-
hány évvel ezelőtt halt meg, s meghalt később a
nagynéném is. Nem volt gyerekük.
A férfi egy pillanatig gondolkodott, majd bólintott.
- Azt hiszem, tudom, kiről van szó... vagyis ki
volt ő... Azt hiszem, az apám személyesen ismerte
őt. Ha nem sértem meg, úgy tudom, elég nehéz eset
422
volt. - Edwina nevetett a finom kifejezésen, s látta, a
férfi pontosan tudja, ki volt Rupert, ha így emléke-
zett rá.
- Egyáltalán nem sértő, inkább nagyon pontos
megállapítás. Szegény Liz néni pedig a saját árnyé-
kától is félt. Rupert bácsi alaposan megfélemlítette
őt. Meglátogattuk őket Havermoorban. - Majdnem
hozzátette, hogy "tizenegy évvel ezelőtt", de hirte-
len rájött, hogy erről nem akar beszélni. - Egyszer
régen - fejezte be a mondatot szomorúan, elfúló
hangon. - Azóta nem jártam Angliában.
- S mikor volt ez? - érdeklődött a férfi, s látható-
lag nem vette észre Edwina kínos zavarát.
- Tizenegy éve.
- Jó rég volt. - Most kezdte fürkészni a lány arcát,
s azon tűnődött, mi történhetett akkor. Iszonyú ár-
nyék sötétítette el egy pillanatra Edwina arcát, de a
férfi úgy tett, mintha nem venné észre.
- Az bizony - Edwina felállt, mintha megint el
akarna menekülni. Belefáradt, hogy meneküljön a
múlttól, de fáradt volt ahhoz is, hogy megbirkóz-
zék a jelennel. - Azt hiszem, visszamegyek a kabi-
nomba. Kellemes volt ez a beszélgetés, Mr Sparks-
Kelly.
- Patrick-javította ki a férfi. -Megengedi, hogy a
kabinjáig kísérjem, vagy el is téríthetem a társalgóba
egy italra? Kellemes hely, ha még nem látta volna. -
423
Ám Edwina éppen azt nem akarta hogy bejárják a
hajót, üldögéljenek a társalgóban, megismerkedje-
nek az utasokkal; túlságosan élénken emlékeztette
ez őt arra az utazásra, amely tragédiával végződött.
Soha többé nem akart hajót látni, s erre is csak
Alexis miatt szállt fel.
- Köszönöm, de inkább egyedül maradnék - ráz-
ta a fejét Edwina, és otthagyta a férfit. Amikor azon-
ban lement a kabinokhoz, rájött, hogy képtelen oda
is bemenni. Minden olyan nyomasztó volt, olyan is-
merős és félelmetes. Képtelen volt elviselni azt a
gondolatot, hogy elalszik, s iszonyúakat álmodik
majd. Visszament hát a fedélzetre, szemben a ka-
binnal, s megállt a korlátnál. Arra gondolt, milyen
szép élete lehetett volna, s hogyan végződött az
az utazás. Annyira elmerült gondolataiban, hogy
észre sem vette a lépéseket. Csak a gyengéd hangra
rezzent fel. Ekkor a férfi már közvetlenül mögötte
állott.
- Bármi történt is, Miss Winfield, nem lehetett az
ilyen szörnyű... bocsásson meg. Nem szeretnék ter-
hére lenni, de olyan szomorú volt, amikor elvál-
tunk, hogy aggódtam maga miatt.
Ekkor Edwina megfordult, haját enyhe szellő fúj-
ta, szemei csillogtak, s a férfi a holdfényben könnye-
ket látott a lány arcán.
- Úgy látszik, főleg azzal foglalkozom ezen a ha-
424
jón, hogy megmagyarázzam az embereknek, nincs
semmi bajom. - Megpróbált mosolyogni, de ez nem
nagyon sikerült neki, miközben a szemét törölgette.
A férfi csak nézte.
- Sikerült meggyőznie valakit? - Hangja meleg és
kedves volt, s Edwina már-már azt kívánta, bárcsak
ne találkoztak volna. Az egésznek semmi értelme. A
férfi is éli a maga életét, s ugyanezt teszi ő is. Egyet-
len célja, hogy hazavigye Alexist.
- Nem - mosolygott a férfira. - Azt hiszem, senkit
nem tudtam meggyőzni.
- Akkor attól tartok, jobban kell igyekeznie. - Az-
után olyan kedves hangon, amilyent Edwina
még életében nem hallott, egy kényes kérdést tett
fel: - Valami szörnyű dolog történt magával, ugye? -
Sajogva figyelte Edwina szenvedő arcát, amely
nem változott azóta, hogy eljöttek a New York-i ki-
kötőből.
- Mostanában nem. - Megpróbált őszinte lenni a
férfihoz anélkül, hogy elmondaná a részleteket. - S
általában nem vagyok ilyen érzelgős - mosolygott
és kecses mozdulattal megtörölte a szemét, miköz-
ben mélyeket lélegzett a tengeri levegőből és meg-
próbált vidámabb arcot vágni. - Az az igazság, hogy
nem nagyon kedvelem a hajókat.
- Van erre valami különös oka? Tengeribeteg
lesz?
425
- Tulajdonképpen nem - felelte kitérően Edwina.
- Egyszerűen már nem érzem jól magam hajón...
túl sok az... - megakadt az "emlék" szónál, azután
úgy döntött, hogy feladja óvatosságát. Nem tudta,
ki ez a férfi, de ebben a pillanatban barátjának érez-
te, s azt is tudta, hogy tetszik neki. - A Titanicon
utaztam, amikor elsüllyedt - mondta csendesen. -
Elvesztettem a szüleimet és azt a férfit, akihez férj-
hez akartam menni. - Most nem sírt, s Patrick egy
pillanatra elnémult a megdöbbenéstől.
- Úristen! - Most a férfi szemében csillogtak köny-
nyek. - Nem is tudom, mit mondjak... Talán csak
azt, hogy bátor tett volt újra hajóra szállni. Szörnyű
lehet most magának. Azóta nem is utazott hajón? -
Ez megmagyarázná a lány feszült viselkedését és sá-
padt arcát, s azt is, miért mozdult ki olyan ritkán a
kabinból. Edwina bólintott.
- Igen, s ez nem könnyű. Akkor megesküdtem,
hogy soha többé nem szállók hajóra. De Angliába
kell utaznom, hogy hazavigyem a húgomat.
- Ő is a Titanicon volt? - A férfit most már na-
gyon izgatta a dolog. Ismert néhány embert, aki
odaveszett a Titanicon, de most találkozott először
valakivel, aki túlélte a katasztrófát.
- Azt hittük, ő is odaveszett. Eltűnt, miközben be-
szálltunk a mentőcsónakba. Visszament a kabinba a
babájáért. Hatéves volt akkor A hajó a születésnap-
426
ján süllyedt el - tette hozzá szomorú mosollyal. -
Végül találkoztunk vele a mentőhajón. Hisztériás
rohamai voltak, s azóta sem... szóval azóta is nehe-
zen kezelhető gyerek maradt.
- Voltak más családtagjai is? - A férfit minden ér-
dekelte, főleg Edwina. Végül is kiderült, hogy a lány
csakugyan az, akinek gondolták: szép, titokzatos fi-
atal hölgy.
- Három öcsémmel és két húgommal túléltük a
katasztrófát. Csak a szüleim... és a vőlegényem...
tűnt el. Ő is angol volt. - Az emlékezéstől elmoso-
lyodott, miközben Patrick figyelte őt. - Charles
Fitzgeraldnak hívták. - Hangja újra elfulladt, s egy
pillanatig ösztönösen a jegygyűrűt kereste az ujján,
de már évekkel korábban levette. Felajánlotta, hogy
visszaküldi Charles családjának, de Lady Fitzgerald
ragaszkodott hozzá, hogy tartsa meg. Patrick most
ámultan nézett rá.
- Istenem.. . - Úgy nézett rá, mintha kísértetet lát-
na. - Emlékszem, hogy emlegették magát, egy ame-
rikai lány... San Franciscóból... maga volt az... Iste-
nem, tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt. Én éppen ak-
kortájt nősültem. - Majd magyarázólag hozzátette: -
Charles a második unokatestvérem volt.
Egy pillanatig hallgattak, s Charlesra gondoltak,
majd Edwina újra elmosolyodott. Különös a világ, s
még különösebb, hogy ök éppen most találkoznak,
427
sok évvel Charles halála után.
- Iszonyú volt... egyetlen fiú... a család ked-
vence... - A férfi erre gondolt, s hirtelen mindenre
emlékezett, még arra is, hogy Edwinát emlegették. -
A szülei évekig gyászolták.
- Én is - suttogta a lány.
- Nem is ment férjhez?
Edwina a fejét rázta, majd újra rámosolygott.
- Nem maradt rá időm. Fel kellett nevelni a test-
véreimet. Húszéves voltam akkor, a többiek pedig
még kisgyerekek voltak. Phillip öcsém tizenhat éves
volt, s mindent megpróbált, hogy apjuk helyett ap-
juk legyen, de ez nagyon nehéz lehetett neki. Korá-
hoz képest túlságosan sok minden szakadt a nyaká-
ba. Egy évvel késő b, 1913-ban egyetemre ment.
George, tizenkét éves, Alexis hatéves volt; Fannie
négy- a kicsi pedig alig kétéves volt akkor. Évekig
jól elszórakoztattak - mosolygott a férfira, aki bá-
mulva nézte.
- S mindezt... egyedül csinálta végig? - Szava el-
akadt. Nem akárki volt ez a lány!
- Többé-kevésbé, de valahogy sikerült. Igyekeztem,
bár időnként úgy éreztem, hogy nem bírom tovább.
De végül mindnyájan túléltük. - Phillip kivételével.
- S azóta mi történt velük? Hol élnek?
Edwina mosolyogva gondolt testvéreire, s várat-
lanul hiányozni kezdett neki a két legkisebb, akiket
428
San Franciscóban hagyott.
- Phillip hat évvel ezelőtt elesett a háborúban.
Most George öcsém a család hőse. Phillip halála
után otthagyta Harvardot, hazajött, s végül Holly-
woodba ment, ahol szép karriert csinált.
- Színész? - nézett rá Patrick érdeklődve. Érde-
kesnek találta ezt a családot. Mindenesetre jóval ér-
dekesebbnek, mint a sajátját odaát Angliában.
Edwina azonban a fejét rázta.
- Nem, filmstúdiót vezet. Irtó jól csinálja. Már
több nagy filmet készítettek. Pár héttel ezelőtt meg-
nősült. - S megint mosolygott. - S itt van Alexis, aki-
ről már beszéltem. Vele találkozom Londonban - de
nem magyarázta meg ennek okát. - Fannie, a házi-
tündér tizenöt éves. A legkisebb, Teddy pedig már
tizenhárom. - Tekintetében olyan büszkeség volt,
mire befejezte a családi beszámolót, hogy a férfi
egészen meghatódott.
- S mindezt egyedül csinálta végig. Gratulálok. El
sem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett.
- Csak csináltam, napról napra. Senki nem kér-
dezte, van-e hozzá kedvem. Egyszerűen meg kellett
tenni, s én mindnyájukat szerettem... - Majd hal-
kan hozzátette: - Értük tettem és anyámért... aki a
hajón maradt, hogy megkeresse Alexist. Később...
amikor a férfiakat nem engedték a mentőcsónakba,
úgy döntött, hogy apámmal marad.
429
A férfi elborzadva gondolt a gyerekekre, akik
egyedül, Edwina társaságában hagyják el a süllyedő
hajót a mentőcsónakban. Edwina boldogtalanul
nézte a tengert, s arra az éjszakára gondolt, amely
élete végéig kísérti majd.
- Azt hiszem, eleinte arra gondoltak, lesz elég
mentőcsónak. Tulajdonképpen senki nem jött rá,
milyen kevés csónak volt, s milyen súlyos volt a
helyzet. Senki nem szólt nekünk, hogy azonnal el
kell hagyni a hajót. A zenekar játszott, nem szóltak
szirénák vagy harangok. Emberek ide-oda nyü-
zsögtek, azt hitték, hogy bőven van idejük, s közben
az a néhány értékes mentőcsónak vízre szállt. Talán
anyám is azt gondolta, hogy utánunk jön, vagy ad-
dig marad vele, amíg odaérnek a mentőhajók... -
Ekkor azonban szembefordult a férfival, ezzel az
idegennel, aki majdnem unokatestvére lett, s beval-
lotta neki az igazat. Amit tizenegy év óta önmagá-
nak sem mert bevallani. Közben a férfi megfogta a
lány kezét. - Sokáig gyűlöltem őt ezért... Nem is
amiatt, hogy rám hagyta a gyerekeket... hanem
azért, hogy önként meghalt apánkkal, hogy jobban
szerette őt, mint bennünket... Hogy hagyta, hogy
az iránta érzett szerelme a halálba rántsa őt is. Azt
hiszem, sokáig rémülettel töltött ez el... Bűntudat
gyötört, amiért elhagytam Charlest, mintha nekem
is ott kellett volna maradni, mert anyám is ott ma-
430
radt apánkkal. - Most már könnyek peregtek az ar-
cán. - De én nem maradtam ott. .. Elmentem az első
mentőcsónakkal, a gyerekekkel... Magammal vit-
tem őket, és hagytam meghalni a szüleimet és
Charlest, miközben biztonságban voltunk a mentő-
csónakban. - Már az is könnyített a lelkén, hogy el-
mondhatta ezt a titkot, ami több mint egy évtizede
gyötörte. Miközben beszélt, szorosabban a férfihoz
húzódott.
- Nem tudhatta, mi történik. Nem tudott többet,
mint ők... Arra gondoltak, hogy egy másik csónak-
kal mindnyájan maguk után mennek, vagy a hajón
maradnak, amely nem süllyed el. - Edwina is pon-
tosan erre gondolt.
- Nem tudtam, hogy örökre búcsúzom tőlük -
zokogta. - Szinte meg sem csókoltam Charlest... s
azután nem láttam többé. - Sírt az éjszakában, s
Patrick szorosan fogta őt.
- Ennél többet nem tehetett. Maga elkövetett
mindent... A szörnyű balszerencse az oka minden-
nek. De nem hibáztathatja magát, amiért túlélte, ő
pedig nem.
- De miért maradt vele? - kérdezte Edwina,
mintha a férfi tudná, pedig legfeljebb sejtette, épp-
úgy, mint Edwina.
- Talán annyira szerette, hogy nem tudott volna
élni nélküle. Ez előfordul néha. Vannak nők, akik
431
így éreznek. Talán nem tudott szembenézni ezzel a
gondolattal, s tudta, hogy maga helyette vállalja
majd a gyerekeket.
- De a gyerekek nem ezt érdemelték, s én se... s
nekem Charles nélkül kellett tovább élni. - A hangja
most haragos volt, hogy először beszélt legbensőbb
érzéseiről. - Néha gyűlöltem, mert én életben ma-
radtam, ő meg nem. Miért kellett nekem tovább élni
a fájdalommal? Miért kellett nekem Charles nélkül
élni, miért kellett nekem... - Nem tudta folytatni, s
már mindegy is volt. Ők meghaltak, Edwina pedig
végigcsinálta. Egész életében őket és Charlest sze-
rette, s felnevelte szülei gyermekeit, de nem volt
könnyű. Ezt Patrick is megértette, miközben sírós
vallomását hallgatta.
- Néha kegyetlen az élet. - Legszívesebben ő is
vele sírt volna, de tudta, hogy ez nem segítene. Na-
gyon meghatotta, hogy a lány így kitárulkozott előt-
te. Érezte, hogy eddig senkinek nem beszélt róla,
különösen arról nem, hogy neheztelt anyjára, ami-
ért önként meghalt apjával együtt.
- Bocsásson meg - nézett rá Edwina. - Nem kel-
lett volna erről beszélnem. - Újra megtörölte arcát, s
a férfi szép lenvászon zsebkendőt nyújtott át neki,
amelyre a családi korona volt hímezve. Edwina há-
lásan megköszönte. - Általában nem beszélek erről.
- Gondoltam. - S a férfi újra rámosolygott. - Ha
432
tizenkét évvel ezelőtt találkozunk, talán elvettem
volna magát Charlestől, s mindketten sokkal boldo-
gabbak lehettünk volna. Nem vettem volna felesé-
gül azt a nőt, akit nem kellett volna. Tulajdonkép-
pen - folytatta mosolyogva - Charles egyik anyai
unokahúgát vettem feleségül. Nagyon "csinos
lányt", ahogy anyám mondta, de sajnos későn vet-
tem észre, hogy nem szeret.
- Még mindig házasok? - kérdezte Edwina, s
közben újra kifújta orrát. Izgalmasnak tűnt az a
gondolat, hogy Patrick felesége lehetett volna, s
most újra sajnálta, hogy nem találkoztak korábban.
- Igen - felelte a férfi lemondóan. - Van három
szép fiunk, s körülbelül kéthavonta váltunk néhány
szót, két utazás között, a reggelinél. Attól tartok, a
feleségem... hm... nem nagyon kedveli a férfiakat.
Jobban érzi magát barátnői, női rokonai és lovai tár-
saságában. - Edwina arra gondolt, hogy a férfi most
valami nagyon fontos dolgot mondott neki, de za-
varban volt, és nem merte megkérni, hogy folytassa.
Annyit megtudott, hogy a férfi feleségül vett vala-
kit, aki nem szerette őt, s akit ő sem szeretett, s talán
mindegy is, mit akart mondani a "barátnőkkel". Va-
lójában azonban Patrick pontosan azt mondta ki,
amire Edwina gondolt. Az egészben az volt a legkü-
lönösebb, hogy a néhány próbálkozásból három
gyermekük született, s több már aligha lesz, miután
433
egyikük sem kívánta a folytatást.
- Lehet, hogy elválik egyszer? - kérdezte Edwina
halkan, de a férfi csak a fejét rázta.
- Nem, s ennek több oka van, egyebek között a fi-
aim. S azt hiszem, a szüleim nem élnék túl. Tudja, a
mi családunkban még nem volt válás. Tovább bo-
nyolítja a dolgot, hogy - hála egyik francia nagy-
anyámnak - szinte fehér hollóként katolikus angol
vagyok. Attól tartok, Philippa és én életünk végéig
össze vagyunk kötve, s ez, legalábbis nekem, elég si-
vár kilátás a következő negyven-ötven évre. -
Szenvtelenül beszélt, de szavai mögött Edwina
megérezte magányát, s a tekintetében is látta ezt,
miközben a férfi a házasságáról beszélt.
- Miért nem élnek külön? Ez nem tarthat így éle-
te végéig. - Bámulatos volt: alig ismerték egymást, s
mégis legbensőbb titkaikat tárták fel egymásnak.
Hajón azonban gyakran megesik ez.
- Nincs más választásom - mondta Patrick nyu-
godtan, a feleségére célozva. - Éppúgy, mint magá-
nak, amikor arról volt szó, hogy fel kell nevelnie
testvéreit. "Noblesse oblige", mondaná a nagy-
anyám. Vannak nemszeretem dolgok, amelyeket
kötelességünk megtenni. Ilyen az én életem is. A fi-
úk csodálatosak, már nem egészen kicsik, s persze
mindnyájan internátusban laknak. Richárd volt az
utolsó, aki tavaly, hétévesen kezdett iskolába járni.
434
Ma már kissé szabadabb vagyok. Tulajdonképpen
egyáltalán nem kell otthon lennem, s többnyire
nem is vagyok. - Fiús mosollyal nézett Edwinára. -
Sokat vagyok New Yorkban, s amikor tehetem, üzle-
ti ügyben Párizsba megyek. Én vezetem apám birto-
kait. Barátaim vannak Berlinben és Rómában...
Amint látja, nem olyan szomorú a sorsom. - Edwina
azonban őszinte volt hozzá, ahogy ott állt szorosan
mellette, s a férfi átfogta karjával.
- Nagyon is szomorúan és kietlenül hangzik. -
Nem is akarta megválogatni szavait, s a férfi őszinte
tekintettel nézett rá.
- Igaza van, de nekem ez jutott, s megpróbálom a
jó oldalát nézni. Akárcsak maga. Nem valami fényes
élet, mégis az én életem. Akárcsak a magáé. Gondol-
ja meg, mit tett: a fél életét azzal töltötte, hogy gyá-
szolta azt a férfit, aki több mint egy évtizede halott.
A férfit, akit húszéves korában szeretett. Gondolja
meg... gondoljon rá! Csakugyan ismerte őt? Tudta
ki ő, ki volt, csakugyan boldoggá tette magát? Ennél
sokkal több járt volna magának az élettől, s nekem
is, de hát így alakult. Maga is megpróbálja a dolog jó
oldalát nézni szeretett testvérei körében, s én
ugyanezt teszem a fiaimmal. Nem kaphatok ennél
többet a sorstól, házasember vagyok. Maga azonban
szabad, s ha véget ér ez az utazás, kereshetne vala-
kit, akit szeret, s akit talán Charles is kedvelt volna.
435
Férjhez mehetne hozzá, és lehetnének saját gyere-
kei. Én nem tehetem, de maga szabad, Edwina. Ne
szalassza el az életet!
- Ne beszéljen butaságokat - nevetett rá Edwina,
pedig a férfi bölcs dolgokat mondott neki, akár tud-
ta ezt Edwina, akár nem. - Tudja, milyen öreg va-
gyok? Harminckét éves leszek. Túlságosan öreg va-
gyok már a házassághoz. Az én életem nagyrészt le-
futott már.
- Az enyém is. Harminckilenc éves vagyok. De
tudja, mit mondok? Ha volna még egy lehetősé-
gem, ha szerethetnék valakit, hogy boldog legyek,
hogy újra gyerekeim legyenek, fejest ugranék az
egészbe. - Miközben ezt mondta, ránézett a lányra,
s mielőtt az válaszolhatott volna, megcsókolta.
Charles halála óta így senki nem csókolta meg
Edwinát, s egy pillanatig átfutott az agyán, amit
Patrick mondott. Lehet, hogy igaza volt? Lehet,
hogy Charles csupán távoli gyerekkori emlék? Eny-
nyire megváltozott volna? Lehet, hogy kinőtte
Charlest? Csakugyan őrá emlékezik? Ezt ma már
nem tudhatta biztosan, de nem volt kétséges előtte,
hogy annak idején szerette őt. De talán túlságosan
sokáig hordta a szívében. Talán eljött az ideje, hogy
megváljon tőle. Hirtelen, miközben visszaadta Pat-
rick csókját, minden más kihullott az emlékezetéből,
s úgy szorították egymást, mint két fuldokló az ör-
436
vényben.
Nagy sokára engedte őt el Patrick, s továbbra is
szorosan álltak egymás mellett. Patrick újra megcsó-
kolta, azután az arcába nézett és mondott neki vala-
mit, amelyet Edwinának az első perctől kezdve
tudnia kellett. S Patrick is tudta, hogy ezt el kell
mondania.
- Bármi történik köztünk, Edwina, nem vehetlek
feleségül. Szeretném, ha ezt már most tisztáznánk,
mielőtt beleszeretünk egymásba. Bármennyire sze-
retlek majd egyszer, halott ember vagyok. Életem
utolsó pillanatáig nős maradok, s nem akarom tönk-
retenni a te életedet is. Itt és most kijelentem, hogy
ha megengeded, hogy szeresselek, szabad kezet
adok neked... mindkettőnk érdekében... Nem ka-
paszkodom utánad, s nem akarom, hogy te ragasz-
kodj hozzám. Megértettél?
- Igen - mondta a lány elfulladva s hálásan a férfi
őszinteségéért, de az első percben megérezte, hogy
ilyen ember Patrick. Ezért is tárulkozott ki előtte, s
ezért tudta, hogy máris szereti őt. Képtelen helyzet
volt: alig ismerte őt, mégis tudta, hogy szereti.
- Nem engedem, hogy velem is azt tedd, amit
Charlesszal... hogy évekig hordozd magadban az
emlékemet... Szeretni akarlak és utána elengedni
boldog, ép személyiségként. S ha egyszer megszere-
ted, menj férjhez valakihez. Tedd, amit mondtam.
437
- Túlságosan aggodalmaskodsz - mosolygott
Edwina. - Nem láthatunk mindent előre. Mi van, ha
egyszer Philippa meghal, vagy elhagy, vagy elköl-
tözik?
- Erre nem építhetem az életem, s te sem teheted
azt. Ne feledd, szerelmem, hogy egyszer szabad
leszel... mint a madár... Hazarepülhetsz, ahonnan
jöttél, az óceán túlsó oldalára. - Miközben azonban
ezt mondta, Edwina még inkább érezte a válás fáj-
dalmát. Görcsösen belekapaszkodott, és lágyan sut-
togta:
- Még ne... kérlek...
- Nem... még nem... - súgta vissza a férfi, s mint
egy távoli emlékkép, ajkával összeborzolta Edwina
haját, úgy suttogta újra: - Szeretlek... - Bár idege-
nek voltak, vallomásaik és Charles személye össze-
kötötte őket.

36. fejezet
Ilyesmi csak a regényekben vagy George filmjei-
ben fordul elő: találkoztak, egymásba szerettek, s
most két világ között lebegtek. Edwina előtt isme-
retlen élet kapuja tárult ki: olyan életé, amilyenben
még nem volt része, vagy ha volt, tökéletesen elfe-
lejtette az elmúlt tizenegy év során. Beszélgettek,
sokat nevettek, órákig sétáltak a hajón, s Edwinában
lassan oldódott a rettegés, hogy bármelyik pillanat-
438
ban elsüllyedhetnek. Patrick ügyelt rá, hogy együtt
vegyenek részt a mentési gyakorlaton, pedig ő egy
másik csónakhoz volt beosztva. Az ügyeletes tiszt
azonban megértő volt, s a többi utas is gyengéd mo-
sollyal.s kissé irigykedve figyelte őket a távolból, s
magukban gratuláltak az ifjú párnak. Ők ketten
igyekeztek elbújni a kíváncsi szemek elől, pedig
csak beszélgetni és csókolózni akartak, s fogták egy-
más kezét. Ez volt az, amit mindketten oly sokáig
nélkülöztek, bár Edwina titokban gyanakodott,
hogy Patrick olykor hozzájutott ilyen örömökhöz,
pedig ő azt állította, hogy amióta megnősült, nem
szeretett senkit, s Edwina hitt neki.
- Milyen gyerek voltál? - kérdezte a férfi. Min-
dent akart tudni Edwináról, a legapróbb részletekig.
- Nem tudom - nézett rá boldogan mosolyogva
Edwina.
- Azt hiszem, soha nem gondoltam erre. Azt hi-
szem, boldog gyerek voltam. Amíg éltek a szüleink,
meglehetősen hétköznapi életünk volt. Iskolába jár-

tam, Phillippel huzakodtunk a játékok miatt... Sze-

rettem segíteni a mamának a kertben... Tulajdon-
képpen - ötlött fel most benne az emlék - amikor
meghalt.. . s hazamentünk, a kertben sokáig beszél-
tem hozzá, miközben a rózsabokrokat nyesegettem
és gyomláltam. Néha nagyon haragudtam rá. Nem
439
értettem, miért tette, miért maradt a hajón, amikor
itt voltak a gyerekek, akiket, úgy éreztem, cserben
hagyott.
- S válaszolt? - mosolygott rá a férfi, de Edwina a
fejét rázta.
- Nem, de utána könnyebb volt.
- Akkor jól tetted. Én is szeretek a kertben szösz-
mötölni, ha alkalom adódik. Pedig ezt nem tartják
férfias tevékenységnek. - Mindenről beszélgettek,
gyerekkori barátaikról, kedvenc sportjukról, az írók-
ról, akiket szerettek. Patrick a komoly, klasszikus iro-
dalmat kedvelte, Edwina pedig olyan népszerű író-
kat, mint E Scott Fitzgerald és John Dos Passos.
Mindketten szerették a verseket, a naplementéket, a
holdfényt, s szerettek táncolni. Edwina könnybe lá-
badt szemmel mondta Patricknek, milyen büszke
George-ra, s most öccse megnősült, s ő mennyire
kedveli Helent. Még azt is elmesélte, hogy Helen-
nek ajándékozta azt a menyasszonyi fátylat, ame-
lyet a saját esküvőjén kellett volna viselnie. Patrick
könnyes szemmel hallgatta. .
- Bárcsak a mi esküvőnkön viselted volna!
- Szép lett volna - suttogta Edwina, miközben le-
törölte a férfi könnyeit. Ezen az estén, egy nappal
találkozásuk után táncoltak is. Edwina sajnálkozott,
hogy nincs egy tisztességes ruhája, amit felvehetne,
de csodák csodája, Patrick az egyik stewardess se-
440
gítségével kerített valahonnan egy estélyi ruhát.
Chanel-címke volt rajta, remekül állt Edwinának,
aki egész este azon izgult, nehogy valamelyik dü-
hös utas az első osztályról letépje róla, de semmi baj
nem történt. Remekül érezték magukat, miközben
az első osztály szalonjában suhantak a parketten.
S a hajó sem süllyedt el, inkább túlságosan hamar
érkezett a kikötőbe. Szinte pillanatoknak tűnt, amíg
elérték Cherbourgot, azután Southamptont.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Edwina elszo-
morodva. Számtalanszor megbeszélték már ezt a té-
mát, s Edwina gondolatban már eljátszotta a válást,
most azonban képtelen volt rávenni magát.
A férfi sem először ismételte, amit mondott:
- Megkeresed Alexist, azután ennek örömére
Londonban megebédelünk vagy vacsorázunk. Az-
után hazamész, boldog leszel, és férjhez mégy egy
rendes emberhez.
- S mindezt hogy gondolod? Hirdessek valame-
lyik San Franciscó-i újság házassági rovatában? - ri-
vallt rá Edwina.
- Nem, de hagyd abba a bánatos özvegy szere-
pét! Járj társaságba, s tíz percen belül egy tucat férfi
lógatja majd a nyelvét a házad előtt. Mondd, hogy
én mondtam.
- Ez ostobaság! - S nem is erre vágyott. Neki
Patrick kellett.
441
Már régen bevallotta neki, miért megy Londonba,
s a férfi dühösen hallgatta a csibész Malcolmról szó-
ló történetet. Fel is ajánlotta, hogy segít megkeresni
Alexist. Azt tervezték, hogy végigjárják a kisebb
szállodákat. Patrick több olyan hotelt ismert, ahol
színészek laktak. Úgy vélte, aránylag könnyen meg-
találják majd a szökevényeket. Abban maradtak,
hogy előbb bemegy az irodájába néhány dolgot el-
intézni, s délután találkoznak, hogy megkezdjék a
keresést. Jóllehet, Edwina szerette volna megtalálni
Alexist, egyetlen pillanatra sem akart elválni Patrick-
től. Most, hogy három napig szinte szünet nélkül
együtt voltak, olyan furcsa volt a férfi nélkül. Hall-
gatólagos megegyezéssel csak az éjszakát nem töl-
tötték együtt a hajón. Csókolóztak, ölelkeztek és
fogták egymás kezét, de a férfi nem akarta kihasz-
nálni a helyzetet, hogy azután elhagyja őt. Edwina
az eszével igazat adott neki, mégis azt kívánta, bár-
csak másként alakulnának a dolgok. Tulajdonkép-
pen nevetséges helyzetben voltak. Tizenhét éves
húga vad szerelmi ügybe bonyolódott, ő meg agg-
szűzként utazik vissza Amerikába. Ez a gondolat in-
gerelte, s Patrick is mosolygott. Valamit felfedezett a
tekintetében.
- Miben töröd a fejed, te rossz lány?
- Azon gondolkodom, milyen nevetséges, hogy
Alexis itt hancúrozik azzal a vén kéjenccel, én meg
442
milyen illedelmes vagyok. Egyáltalán nem tetszik
nekem ez a forgatókönyvi - Ezen jót nevettek, de
csak rajtuk múlott, hogy így alakult. Túlságosan hir-
telen jött ez az érzés, s nem akarták olcsó románccal
felhígítani. Mindketten tudták, hogy különleges, rit-
ka kincsre bukkantak.
Együtt utaztak Londonba a vasúti kompon.
Csendben ültek a fülkében, néha beszélgettek, s
Patrick elmondta, Philippa nem tudja, de nem is ér-
dekli, hogy ma érkezik. Szerinte a felesége úgysem
lesz otthon, alighanem Skóciában van, valamelyik
lovasbemutatón.
Azután szobát foglalt neki a Claridge-ben, s meg-
ígérte, hogy délután ötre visszajön. Ekkor még dél
sem volt, s Edwina azonnal táviratozott a gyerekek-
nek, amelyben megadta a címét, s közölte, hogy min-
den rendben van. Arra kérte őket, hogy azonnal tá-
viratozzanak, ha Alexisről megtudnak valamit. Csak
remélte, hogy a gyerekek jól vannak. Ha baj van,
egy-két napon belül úgyis táviratoznak Claridge-be.
Ezután a Harrodsba sietett, és annyi ruhát vásá-
rolt olyan rövid idő alatt, mint életében még soha.
Gyorsan rendbe hozatta a haját, majd kalapdobo-
zokkal és ruháscsomagokkal megrakodva, új frizu-
rájával taxival visszament a szállodához. Amikor
Patrick ötkor megérkezett, egy elegáns és mosolygó
Edwinát talált ott, akit a találkozás kellemes izga-
443
lommal töltött el.
- Te jó ég! - vigyorgott. - Mit műveltél most dél-
után? - De ő sem tétlenkedett: megvette Edwiná-
nak Elizabeth Barreth Browning egyik ritka kiadású
könyvét. S ha Edwina járatosabb lett volna a londo-
ni üzletekben, akkor felismerte volna, hogy Wartski-
tól származik az a doboz, amelyet kivett a zsebéből.
Edwina lélegzete elakadt, amikor a férfi átnyújtotta
neki az ajándékot. Nem is merte kibontani, végül
azonban kibontotta, s egy hosszú pillanatig némán
bámulta a doboz tartalmát. Keskeny, briliánsokkal
kirakott karperec volt. Az a hír járta róla, hogy an-
nak idején Viktória királynő Albert hercegtől kapta.
Ilyen példányok ritkán kerültek az üzletekbe, de
törzsvevőknek néha felajánlottak ilyen rendkívüli
darabokat. Bármikor viselhette, s amikor feltette a
karjára, már tudta, hogy még sokáig ott marad,
Patrickre emlékeztetve őt.
Patrick hozott egy üveg pezsgőt is, de néhány
korty után úgy döntöttek, ideje lesz Alexist megke-
resni. Patrick erre a célra autót bérelt sofőrrel, s
megkezdték a sohói hotelek átfésülését. Nyolc óra-
kor, amikor "ezt még nézzük meg" felkiáltással
Edwina az előző két órához hasonlóan, kezében
Alexis fényképével, bement egy szállodába, Patrick
a portásnak egy ötfontos bankjegyet csúsztatott a
kezébe.
444
- Látta ezt a lányt? - kérdezte Edwina a fénykép-
re mutatva. Évek óta a tárcájában hordta Alexis ké-
pét. - Egy Malcolm Stone nevű férfival van. Magas,
jóképű, negyvenöt-ötven éves lehet. - A portás elő-
ször Edwinára, majd Patrickra nézett, végül a kezé-
ben lógó bankjegyre pillantott, s bólintott, majd is-
mét rájuk nézett.
- Igen, ismerem. Mit követett el a lány? Ellopott
valamit? Amerikaiak, ugye tudják? - A portás, úgy
látszik, nem vette észre Edwina amerikai kiejtését, s
miután a pénzt Patricktól kapta, szavait is hozzá in-
tézte. .
- Itt vannak most?
- Nem, tegnap elutaztak. Csak pár napig voltak
itt. Ha akarják, megnézhetem, pontosan mikor ér-
keztek. A lány nagyon csinos, gyönyörű szőke haja
van. - Edwina szíve hevesebben dobogott, most,
hogy ilyen közel került Alexishez. Lelke mélyén
szinte sajnálta, hogy ilyen hamar sikerült megtalálni
a húgát. Ez azt jelenti, hogy hazamennek, s ő kény-
telen elválni Patricktől. - Pár napra Párizsba utaz-
tak, legalábbis a férfi ezt mondta. Két hétre fel-
mondták a szobát, de azt mondták, visszajönnek. Ez
biztos így lesz, mert itt hagytak egy bőröndöt. -
Patrick Edwinára pillantott, aki alig észrevehetően
bólintott. Ekkor újabb bankjegyet csúsztatott a fiú
kezébe, és megkérte, hogy mutassa meg a bőröndöt.
445
Különböző férfiruhák voltak benne, de a tetején fe-
hér női kosztümöt láttak. Ebben szökött meg Alexis
Los Angelesből. A kalapja siralmas állapotban volt,
de Edwina azonnal ráismert.
- Az ő kalapja! - Könnybe lábadt szemmel fogta
meg a kalapot, arra gondolt, mi minden történt a
húgával, amióta elszökött. - Ez volt rajta, amikor el-
tűnt Los Angelesben, a George esküvője utáni na-
pon. Úgy tűnt, évtizedek teltek el azóta, s ez bizo-
nyos értelemben igaz is volt. Több mint két hete
szöktek meg, s Edwina tudta, hogy a húga élete tel-
jesen megváltozott közben.
- Mit akarsz most tenni? - kérdezte gyengéden,
miközben a portás visszament a recepcióhoz, hogy
felvegye a telefont.
- Nem tudom. Azt mondták, két hét múlva visz-
szajönnek.
- Vacsorázzunk valahol, s közben beszéljük meg
a dolgot.
A gondolat tetszett Edwinának. Mielőtt elmentek,
a portás megkérdezte, szóljon-e Alexisnek, hogy ők
itt jártak, de Edwina gyorsan lebeszélte erről.
- Ne szóljon semmit. - Egy újabb egyfontos
bankjegy megnyerte a portás hallgatását. Edwina és
Patrick a szálloda előtt várakozó kocsiba ült és visz-
szament a Claridge-hez.
A szállodában vacsoráztak, utána felmentek Ed-
446
wina szobájába. Patrick első kérdése az volt, hogy
menjenek-e Alexis után Párizsba, de Edwina úgy
vélte, reménytelen hajtóvadászat volna ez. Nem
tudják, hol laknak Párizsban, s a bőrönd azt jelzi,
hogy visszajönnek Londonba.
- Szerintem várjunk.
Most azonban volt két hetük, amit szabadon el-
tölthettek.
- Van valami különleges kívánságod? - kérdezte
a férfi. Valamit szeretett volna Edwina, de erre
még ráért, s úgy érezte, majd később megkérdezi
Patricket.
- Tulajdonképpen nincs - mondta mosolyogva.
Patricknek azonban közben támadt egy ötlete. Vala-
mi, amit évek óta szeretett volna megvalósítani.
Írországban volt egy romantikus zug, ahová évek
óta szeretett volna visszatérni. Gyerekkora óta nem
látta, s mindig úgy emlékezett rá, mint a világ legro-
mantikusabb pontjára. Amikor a férfi erről beszélt a
vacsoránál, már Edwina is úgy érezte, legfőbb vá-
gya, hogy odamenjen.
- Meg tudjuk csinálni? - óvatoskodott Edwina,
de a férfi csak vigyorgott. Megint úgy érezte magát,
mint egy elszabadult kamasz. Edwina jelenlétében
fiatalnak, boldognak érezte magát, s visszatért az
életkedve. De ugyanilyen hatással volt ő is Edwiná-
ra. Edwina újra kislánynak érezte magát, de most
447
már tudta, mi hiányzik neki, s ettől hirtelen minden
még sokkal romantikusabb lett.
- Vágjunk bele, Edwina - súgta a fülébe, miköz-
ben áthajolt az asztalon, hogy megcsókolja.
S másnap reggel csakugyan nekivágtak. Edwina
telefonált Fannie-nak és Teddynek, s közölte velük,
hogy minden rendben. Azután Patrickkel vonatra
szálltak, a komppal áthajóztak az ír-tengeren, odaát
kocsit béreltek és Cashelhez hajtottak. Esteledett,
amikor a casheli szikla előtt állottak. Komoly, hatal-
mas, méltóságteljes hely volt, mögötte a mezőket re-
kettyések és hangafüves legelők borították. Edwiná-
nak úgy tűnt, hogy ilyen zöldet soha nem látott, pe-
dig az évnek meglehetősen száraz szakában voltak.
Kilométereken át sétáltak a naplementében, s végül
átfonták egymást karjaik, s Patrick megcsókolta.
- Hosszú utat tettél meg, amíg elértél hozzám -
mondta Patrick, miközben a hűvös esti levegőben a
nap lassan lenyugodott a mögöttük levő tóban.
- Így kellett lennie, igaz?
- Igen - erősítette meg a férfi. - Késő öregsége-
mig, halálom napjáig emlékezni fogok erre a pilla-
natra, Edwina. - Újra megcsókolta, s lassan lépked-
tek vissza a szállodához, fel a szobájukba. Edwina
ebben a pillanatban rájött, hogy csak érte született, s
ennek így kellett lennie. A férfi közös szobát bérelt, s
mindketten tudták, miért. Olyan kevés idejük volt, s
448
annyi mindent kellett megosztaniuk egymással,
olyan sokat kellett tanulniuk egymástól. Miközben
Patrick gyengéden kibontotta Edwinát ruhájából és
az ágyra emelte, a lány tudta, hogy sokat kell tanul-
nia a férfitól.
Hajnalig feküdtek egymás mellett, a férfi szinte
szívta magába, s Edwina tudta, hogy elérkezett me-
nyegzője napja. Az egyetlen, egész életében. Nem
az, amelyet Charlesszal terveztek, hanem életének
egyetlen menyegzője: ez a rövid, édes, drága két
hét, amelyet Patrickkel tölthet.

37. fejezet
Angyalszárnyakon suhant az idő. Patrick és
Edwina a hegyekben kóboroltak, csónakáztak a kis
tavon, virágot szedtek és mindent megörökítettek
fényképezőgépükkel. Az éjszakákat egymás karjai-
ban töltötték, s úgy tűnt, mindez egyetlen szempil-
lantás alatt véget ért. Csendben utaztak vissza Lon-
donba, s közben azt remélték, hogy soha nem érnek
oda. A végén még elcsentek a sorstól két ajándékna-
pot, de mindketten tudták, hogy vissza kell menni-
ük, s Edwinának meg kell keresnie Alexist. Edwina
néha bolondságnak tartotta az egészet. Már gyaní-
totta, hogy a húga valójában nem akarja, hogy meg-
találják; Edwinának írott New York-i levelében
megismételte, hogy összeházasodtak. Voltak pilla-
449
natok, amikor Edwina irigyelte húgát: ő legalább
mindent megkapott, amire vágyott. Bár aligha tudta
Malcolm Stone-t rokonszenves férfinak elképzelni,
még mindig fennállt az a sajnálatos lehetőség, hogy
Alexis csakugyan szereti őt. Még mindig nem tudta,
mit mondjon George-nak, ha visszamennek. Most
azonban nem törődött Alexisszel és George-dzsal:
egyedül Patrickre gondolt. Kezét a kezébe csúsztat-
ta, s azt kívánta, bárcsak övék lenne az egész élet, de
mindketten tudták, hogy ez lehetetlen. Patrick az el-
ső percben tisztázta ezt, neki pedig vissza kellett
mennie Amerikába, hogy folytassa nemrég megsza-
kított életét. Egy tündöklő pillanatig azonban övék
volt az álom, s Edwina tudta, hogy amíg élnek,
kincsként őrzik majd ennek emlékét. Amikor vissza-
mentek Alexis szállodájába, karján ott csillogott a
briliáns karperec, a Patrickkel eltöltött napok, az ál-
taluk életre keltett szerelem, a kincsként őrzött pilla-
natok emlékére.
Patrick most Malcolm Stone után érdeklődött, s
az új portás közölte velük, hogy fent vannak a szo-
bájukban. Patrick egy gyors kézmozdulattal megál-
lította a portást, aki fel akart csöngetni a szobába,
utána kérdően nézett Edwinára.
- Feljössz velem, vagy először menjek egyedül?
- Jobb lesz, ha én is jövök - suttogta Edwina. -
Megijesztenéd Alexist. - Igaz, ekkor már nehéz
450
volt olyasmit elképzelni, ami megijesztheti Alexist
azok után, amiket az elmúlt hónapban átélt. Majd-
nem annyi idő telt el azóta, hogy elszökött otthon-
ról. Pár hét múlva George is otthon lesz. Edwiná-
nak igyekeznie kellett, ha feltűnés nélkül vissza
akarta vinni Alexist. Követte Patricket, s felmentek
a megadott számú szobához. Edwina remegő kéz-
zel állt az ajtó előtt, s Patrick kopogott. Kíváncsiak
voltak, mit találnak odabent.
Patrick biztatóan rámosolygott, azután még egy-
szer, jó hangosan kopogott az ajtón. Alig fél perccel
később egy magas, jóképű férfi jelent meg az ajtó-
ban mezítláb, szivarral a szájában. Egyik kezében
whiskysüveget tartott, mögötte pedig szaténkombi-
nés csinos lány nézett az ajtó felé.
Edwinának egy másodpercre szüksége volt ah-
hoz, hogy felismerje húgát a csinos lányban. Szőke
sörényét levágatta és ondoláltatta, arcán fehér pú-
der, piros arcfesték, jó adag szemfesték és ajak-
rúzs látszott. De Patrick az álarc alatt is észrevette,
hogy Edwinának igaza volt: ez a gyerek valódi
szépség.
Amikor meglátta őket, elsírta magát, Malcolm pe-
dig mélyen meghajolt és a szobába invitálta őket.
Láthatólag szórakoztatta, hogy a szűz nővér egy
hős férfival jelent meg náluk.
- Ó, ó, máris rokoni látogatókat kaptunk. - Az ír
451
whiskytől átmelegített gúnnyal nézett Edwinára. -
Ilyen kedvességről álmodni sem mertem, Miss Win-
field. Eljött Londonba, hogy meglátogasson bennün-
ket. - Egy pillanatig Patrickben is fortyogott az indu-
lat, mint néhány hónappal korábban George-ban,
aki Rosaritában a padlóra küldte Malcolmot, de tür-
tőztette magát, s hallgatott.
Edwina ünnepélyesen pillantott a húgára, s Pat-
rick látta, hogyan tűnik el lágysága. Hirtelen ko-
moly, szinte tekintélyt parancsoló lett: - Alexis, légy
szíves, csomagold össze a holmidat - mondta, s utá-
na megvető pillantást vetett Malcolm Stone-ra, aki
olcsó italtól és rossz szivartól bűzlött. Edwina bele-
borzongott a gondolatba, milyen lealacsonyító él-
mények érhették húgát a férfi mellett. Alexis azon-
ban nem mozdult azóta, hogy ők beléptek a szo-
bába.
- Valahová el akarja vinni a feleségemet? - kér-
dezte gúnyosan Malcolm.
- A maga "felesége", ha nem tudná, tizenhét éves
kislány, s ha nem akar bíróság elé állni gyerekrablás
és nemi erőszak miatt, akkor azt ajánlom, engedje el
velem, Mr Stone - mondta hidegen Edwina.
- Ez itt nem Kalifornia, Miss Winfield. Angliában
vagyunk, ő pedig a feleségem. Ebbe nem szólhat
bele.
Edwina keresztülnézett rajta, s egyenesen a mö-
452
götte álló Alexisnek szólt.
- Jössz, Alexis?
- Én... muszáj, Edwina? Én szeretem őt. - Ezek a
szavak ökölcsapásként hatottak Edwinára, de Patrick
is csupán azért vette észre, mert ismerte a lányt. Kí-
vül semmi nem látszott rajta, s Patrick még jobban
csodálta őt erejéért, ahogyan ezzel a láthatóan vá-
sott kölyökkel bánik, s ahogy ezt a visszataszító, zül-
lött alakot kezeli, akivel a húga megszökött. Bár-
mennyire felzaklatták is Edwinát ezek a szavak,
csupán önérzetes tartózkodás látszott rajta, aho-
gyan a húgával beszélt.
- Így akarsz élni? - mondta lágyan, s körülnézett
a szobában. Semmi nem kerülte el a figyelmét: a
nyitott mosdó, a padlón heverő ruhák, az üres
whiskysüvegek, szivarcsutkák, s végül Malcolmra
pillantott. - Ezt akartad? - Ilyen szavak hallatán
mindenki elszégyellte volna magát, különösen egy
tizenhét éves lány Még Patrick is kínosan érezte
magát, s titokban Malcolm is. - Erről álmodoztál,
Alexis? De hová lettek az álmaid? Hol a filmcsillag...
az otthonod... Hová lett a sok szeretet, amelyben
részed volt? Ez lett belőle? - Alexis elpityeregte ma-
gát, s megfordult. Szívében Edwina tudta, hogy mit
tett húga, s most ez a felismerés fájdalmat okozott
neki. Nem véletlenül szökött meg Alexis a George
esküvője utáni napon. Elvesztett apját kereste épp-
453
úgy, ahogy megszökött, amikor Phillip a Harvardra
ment. Férfira volt szüksége, akárkire. Valójában
azonban nem szeretőre vagy férjre vágyott, nem is
csak egy férfira, hanem szerető apára. Edwina
majdnem elsírta magát, ahogy szomorú szívvel néz-
te húgát.
- Edwina... - zokogta el magát Alexis. - Bocsáss
meg... - Egyáltalán nem ezt várta. Azt hitte, csupa
móka és öröm lesz az élete, ha elszökik Malcolm-
mal, de már hetek óta felismerte a valóságot. A férfi,
ahogy tudta, kihasználta, s ez siralmas volt. Párizs-
ban is rosszul érezte magát. Malcolm egész idő alatt
részeg volt, többször otthagyta őt más nők miatt, de
ilyenkor legalább békén hagyta Alexist. Ő már sem-
mit nem akart a férfival, de a lelke mélyén mindig
azt szerette volna, hogy Malcolm szeresse őt. Ami-
kor "kisbabám"-nak nevezte őt, Alexis mindenre
kész volt a kedvéért, s a férfi tudta ezt.
- Öltözz fel - mondta csöndesen Edwina, s Pat-
rick elismerően nézte.
- Miss Winfield, nem viheti el a feleségemet. -
Malcolm egy lépést tett felé, s megpróbált fenyege-
tően nézni; a szeme sarkából látta, hogy Patrick kö-
zeledik, de Edwina megállította. Volt egy ötlete, s
addig nem akart távozni, amíg meg nem tudja az
igazat. Malcolm nem az a férfi volt, aki csak úgy
megnősül, s különösen nem vesz el egy tizenhét
454
éves gyereket.
- Be tudja bizonyítani, hogy elvette a húgomat? -
kérdezte udvariasan. - Nem kívánhatja, hogy bizo-
nyíték nélkül elhiggyem. Egyébként... - fordult
Alexishez, aki közben öltözködött. Valami vörös sza-
tén dolgot öltött magára, amitől Edwina hátán vé-
gigfutott a hideg, de örömmel látta, hogy a húga
legalább öltözködik. - Egyébként, Alexis, hogy ke-
rültél Angliába és Franciaországba útlevél nélkül?
Vagy szereztél egyet New Yorkban? - Edwina
hangja metszően hideg volt, s Alexis válaszolt a kér-
désre.
- Malcolm azt mondta nekik, hogy elvesztettem
az útlevelemet. Olyan rosszul voltam, hogy nem
akartak zaklatni.
- Rosszul voltál a hajón? - kérdezte Edwina
együttérzően. Tudta, milyen nehéz lehetett húgának
a hajóút. Meglepte, hogy egyáltalán vállalkozott rá.
- Egész úton gyógyszerekkel tömtek a Bremen
fedélzetén - mondta Alexis gyanútlanul, miközben
a cipőjébe bújt.
- Gyógyszereztek? - nézett Edwina felhúzott
szemöldökkel Malcolmra. - S maga még vissza akar
menni Amerikába, Mr Stone?... Gyógyszerezték...
elrabolták... megerőszakolták... ezt a tizenhét éves
lányt... egy kiskorút... Érdekes történet lesz majd a
bíróságon.
455
- Csakugyan? - Tért magához lassan Malcolm. -
Csakugyan azt hiszi, hogy az öccse és annak bájos
hollywoodi neje majd dobra veri ezt az egészet?
Gondolja csak meg, mi lesz a jó hírnevével? Nem,
Miss Winfield, a maga öccse nem fordul bírósághoz,
de maga sem teszi ezt, sőt Alexis sem. A maga öccse
majd munkát ad nekem, az ő sógorának. Vagy ha
nem akar munkát adni, talán ad majd némi pénzt -
nevetett, s Edwina elborzadva hallgatta. Ezután
Alexisre pillantott, s végre tudta az igazat: Alexis sír-
va és szégyenkezve hallgatta őket, s kiábrándultan
nézte azt a férfit, akivel megszökött. Végig sejtette,
hogy Malcolm nem szereti őt, de azok után, amiket
Edwinának mondott, már nem volt értelme tovább
áltatni magát.
- Alexis, összeházasodtatok? - nézett Edwina hú-
ga szemébe. - Igen? Mondd meg az igazat, tudni
akarom. S mindazok után, amit most hallottál,
mondd meg nekem George kedvéért és a saját érde-
kedben is. - Alexis azonban, Edwina és Patrick nagy
megkönnyebbülésére csak a fejét rázta, miközben
Malcolm dühösen szitkozódott. Átkozta magát,
amiért halogatta az esküvőt. De eszébe sem jutott,
hogy valaki utánuk jön majd Angliába.
- Eleinte azt mondta, hogy összeházasodtunk, s
én túlságosan részeg voltam, azért nem emlékszem.
Később elismerte, hogy nem vagyunk házasok, de
456
úgy volt, hogy Párizsban megtartjuk az esküvőt,
csak ő folyton részeg volt - zokogta Alexis, Edwina
pedig örömében majdnem felnevetett, amikor
Patrickra pillantott.
- Nem viheti el - próbált Stone blöffölni. - A szo-
kásjog alapján élettársamnak tekinthető. Nem en-
gedem elvinni. - Hirtelen eszébe jutott valami. -
Különben is - mondta reménykedve, miután látta,
hogy kicsúszik kezéből a zsákmány - mi van akkor,
ha terhes?
- Nem vagyok terhes - szólt közbe Alexis, Edwina
nagy megkönnyebbülésére. Ez legalább rendben
van, s Alexis most már Edwina mellett állt és szomo-
rúan nézett Malcolmra.
- Ugye soha nem szerettél? Soha nem voltam a te
kislányod...
- Dehogynem. - A férfi zavartan állott előttük, s
újra Alexisre pillantott. - Akármikor összeházasod-
hatunk, tudod. Ha nem akarsz, nem vagy köteles
velük menni.
Edwina azonban egyikükben sem hagyott kétsé-
get, amint rájuk pillantott.
- Ha kell, erőszakkal elviszem innen.
- Azt nem teheti. - Malcolm újabb lépést tett elő-
re, azután hirtelen Patrickra nézett, mintha most lát-
ná először.
- Különben ő kicsoda?
457
Mielőtt Edwina felelhetett volna, Patrick közbe-
vágott és fenyegetően nézett Malcolmra.
- Vizsgálóbíró vagyok, s ha maga még egy szót
szól, vagy továbbra is visszatartja ezt a gyereket, le-
tartóztatjuk és azonnal kitoloncoljuk az országból. -
Közben azonban Malcolm Stone most első alkalom-
mal csakugyan meghunyászkodni látszott. Némán
figyelte, amint Patrick kinyitja az ajtót, s Edwina ki-
kíséri húgát, aki csak válla fölött pillantott hátra.
Egy pillanattal később mindnyájan odalent voltak,
elmúlt a rémálom, s Edwina hálát adott Istennek,
hogy Alexis nem lett Malcolm felesége, s csak azon
imádkozott, hogy addig érjenek vissza San Francis-
cóba, amíg senki nem tud az esetről. Ami pedig
Alexis filmkarrierjét illeti, annak búcsút mondhat:
mostantól fogva, fogadta meg Edwina, Alexis ott-
hon marad Fannie-val, megtanulja, hogyan kell ke-
nyeret sütni és zabkásából tortákat készíteni. A leg-
jobban az bántotta, hogy tudta: bármilyen sok sze-
retetet pazarolt húgára az elmúlt évek folyamán,
mindez nem volt elég. Alexis eladta magát, miköz-
ben hiába próbált apát találni.
Ezt később el is mondta Patricknak, amikor Alexis
már Edwina ágyában feküdt a Claridge-ben. Hosz-
szú, könnyes jelenet játszódott le közöttük, hisztéri-
kus bocsánatkérésekkel.
Minderre nem volt szükség, mert Edwina átölelte
458
húgát, s mindketten sírtak. Alexis végül elaludt, s
Edwina átment a társalgóba, hogy Patrickkal be-
széljen.
- Hogy van? - nézett rá Patrick aggódva. Hosszú
volt ez az este mindnyájuknak, de végül sokkal job-
ban sikerült, mint Patrick remélte. Alexis alapjában
véve jól volt, Malcolm Stone-t pedig meglepő köny-
nyedséggel sikerült lerázni.
- Alszik, hála Istennek - sóhajtotta Edwina, leült,
s Patrick töltött neki egy pohár pezsgőt. Micsoda éj-
szaka.
- Undorító alak ez a Malcolm. Gondolod, hogy
lesz még dolgotok vele? - Edwina is ezen tűnődött,
de pillanatnyilag csak azt mondhatja, hogy szól
George-nak, aki feketelistára teszi, bár ezt ő maga
sem kívánta.
- Nem tudom, remélem, nem. Ez az eset őt sem
tünteti fel valami jó fényben. Hála Istennek, túlsá-
gosan lusta volt ahhoz, hogy elvegye Alexist. A há-
zasságot persze megsemmisíthettük volna, de ettől
a dolgok sokkal bonyolultabbak lettek volna, s biztos
vagyok benne, hogy végül a saj tó is írt volna róla.
- S így?
- Ha szerencsénk van, hazacsempészem Alexist,
hogy senki ne tudjon róla. Gondolod, hogy tudok
szerezni neki itt útlevelet?
- Holnap beszélek a nagykövettel. - Patrick jól is-
459
merte az amerikai nagykövetet, s azt remélte, hogy
szerez majd útlevelet Alexisnek, s nem kell sok kér-
désre felelnie. Akárcsak Malcolm Stone, majd ő is
azt mondja, hogy elvesztette útlevelét, miközben a
nővérével utazott.
- Kérnék tőled még valamit. - Edwina azóta sze-
rette volna ezt elintézni, amióta megtudta, hogy
Charles Patrick unokatestvére volt. - Megtennéd,
hogy felhívod a nevemben Lady Fitzgeraldot? Biz-
tosan nagyon öreg már - A lady már tizenegy évvel
korábban sem volt fiatal. - Ha megengedi, szeret-
nék találkozni vele.
Patrick egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.
- Szeretnék elbúcsúzni tőle - mondta Edwina lá-
gyan. Erre eddig nem volt alkalma. S ami a legfon-
tosabb, szeretne végleg elbúcsúzni Charlestől, s eh-
hez Patrick most hozzásegítette őt.
- Holnap őt is felhívom - mondta, azután szomo-
rúan megcsókolta Edwinát. - Viszontlátásra holnap
reggel.
- Szeretlek - suttogta Edwina, s a férfi mosolyog-
va újra magához húzta.
- Én is szeretlek. - De mindketten tudták, hogy
közeledik a válás pillanata. Ha Alexist feltűnés nél-
kül akarja visszavinni Amerikába, akkor Edwinának
sietnie kell. Pedig gyűlölte azt a gondolatot, hogy el
kell válnia Patricktól.
460
38. fejezet
Másnap reggel Alexis rettenetesen megijedt, ami-
kor megpillantotta Patricket. A férfi az ajtóban állt,
amikor Alexis kinyitotta, s a lány rémülten beszaladt
a szobában Edwináért.
- Visszajött a vizsgálóbíró! - suttogta rémülten.
Edwina kiment, hogy megnézze, mit akar, de az aj-
tóban kitört belőle a nevetés.
- Ő nem vizsgálóbíró - magyarázta húgának -
hanem a barátom, Patrick Sparks-Kelly - Utána ma-
gyarázatként hozzátette: - Charles unokatestvére.
- De én azt hittem... azt mondtad... - Miután le-
mosta arcáról a festéket, s Edwina a lehető legegy-
szerűbb frizurát csinált neki, Alexis megint úgy fes-
tett, mint egy gyerek. Párizsban szörnyű frizurát
csinált magának, de most újra tiszta volt és szép.
Edwina elmondta neki, hogy Patrick csak úgy tett,
mintha vizsgálóbíró volna, hogy ráijesszen Mal-
colmra.
- Nehogy a barátunk valami bajt okozzon - tette
hozzá Patrick. Azután közölte Edwinával, hogy
menjen el a Grosvenor Gardens 4. szám alá, ahol át-
veheti Alexis útlevelét, majd halkan hozzátette,
hogy Lady Fitzgerald tizenegy órára várja őket.
- Meglepődött, amikor a nevemet említetted? -
Edwina nem szerette volna felzaklatni az idős höl-
461
gyet. Úgy számította, hogy Lady Fitzgerald már jó-
val elmúlt hetvenéves.
De Patrick csak a fejét rázta.
- Szerintem jobban meglepte őt, hogy ismerjük
egymást.
- Mit mondtál erről? - nézett rá Edwina aggodal-
masan. Még Alexis elől is sok titkolnivalójuk volt.
- Csak annyit mondtam, hogy a hajón találkoz-
tunk - mosolygott. - Szerencsés véletlen... legaláb-
bis nekem...
- Gondolod, hogy a találkozásunk nagyon felka-
varja? - kérdezte Edwina aggódva, ám a férfi
megint a fejét rázta.
- Egyáltalán nem. Szerintem már régen megbé-
F kélt fia halálával; sokkal jobban, mint te.
Amikor később találkoztak Lady Fitzgeralddal
Edwina megállapította, hogy Patrick igazat mon-
dott. Az idős hölgy őszinte örömmel üdvözölte őt,
hosszú ideig üldögéltek és beszélgettek utána, mi-
közben Patrick és Alexis a gyönyörű kertben sétált.
- Mindig azt reméltem, hogy egyszer férjhez
mégy, kedvesem - mondta Lady Fitzgerald szomo-
rúan. Emlékezett rá, milyen szép lány volt fiatalko-
rában, s a szépsége még mindig nem múlt el. A lady
szerint nagy veszteség volt, hogy nem ment férjhez.
- De megértem, hogy a gyerekek miatt nem tehet-
ted. Szörnyű, hogy édesanyád apáddal együtt oda-
462
veszett. Rettenetes volt... Annyi ember pusztult el...
S mindez azért, mert a hajó felelőtlen módon nem
szerelt fel elegendő számú mentőcsónakot... A ka-
pitány makacsságában nem lassított, amikor feltűn-
tek a jégtáblák... A legközelebbi hajón kikapcsolták
a rádiókészüléket. Sokáig rettenetesen bántott
mindez, de végül beletörődtem: ez volt megírva
Charles számára a sors könyvében. Látod, kedve-
sem, ilyen a végzet. Légy hálás a sorsnak, hogy élet-
ben maradtál és élvezd az élet minden pillanatát.
Edwina mosolyogva küszködött a könnyeivel;
eszébe jutott első találkozásuk Lady Fitzgeralddal.
Akkor ott volt Charles is: Emlékezett a menyasszo-
nyi fátyolra is, amelyet később elküldött neki az idős
hölgy, pedig Charles akkor már nem élt. A fátylat
Edwina soha nem vette fel. Most újra megköszönte,
s Lady Fitzgerald elmondta, miért küldte el neki.
- Úgy éreztem, helytelen volna megtartani. S bár
tudtam, hogy akkor felzaklat, mégis úgy gondol-
tam, legyen a tied.
- A múlt hónapban a sógornőm abban esküdött,
s gyönyörű volt. - Megígérte, hogy fényképet küld
róla, s az idős hölgy fáradtan mosolygott. Férje egy
évvel ezelőtt halt meg, s ő maga sem örvendett ki-
váló egészségnek, de Edwina látása melegséggel
töltötte el.
- A húgod nagyon szép lány, te is ilyen voltál an-
463
nak idején, csak persze az ő haja sokkal világosabb.
- Remélem, én nem voltam olyan bolondos, mint
ő - mosolygott Edwina. Hízelgett neki, hogy egyál-
talán Alexishez hasonlítják.
- Egyáltalán nem voltál bolondos, azóta pedig
nagyon bátran viselkedtél... derekasan... S talán
most szerencsés is leszel és találsz valakit, aki szeret.
Azóta is Charles emlékének élsz, ugye? - Találkozá-
suk első percétől megérezte ezt, s Edwina könnybe
lábadt szemmel bólintott. - Szakadj el tőle - suttog-
ta, s gyengéden arcon csókolta Edwinát. Egy pilla-
natig olyan erősen felidézte magában Charlest,
hogy szinte elviselhetetlen volt ez az érzés. - Bárhol
van is, ő már boldog, akárcsak a szüleid. Most rajtad
a sor, Edwina. Légy boldog te is. Ők mind a hárman
ezt szeretnék.
- De én boldog voltam - tiltakozott Edwina, s ki-
fújta orrát abba a zsebkendőbe, amelyet Patricktől
kapott. Vajon észrevette-e Lady Fitzgerald, futott át
rajta a gondolat. A lady azonban túlságosan öreg
volt ahhoz, hogy ilyen apróságokat észrevegyen,
vagy azt figyelje, kinek a zsebkendőjét tartja Edwi-
na a kezében. - Végig nagyon boldog voltam a gye-
rekekkel.
- De az nem elég - korholta őt szelíden Charles
anyja - s ezt te is tudod. Találkozunk még Angliá-
ban? - kérdezte, miközben felálltak, s a lady kikísér-
464
te őt a kertbe. Edwina kimerültnek érezte magát, de
örült, hogy meglátogatta Charles anyját, s tudta,
hogy az idős hölgy igazat mondott. Ők mindnyájan
azt szerették volna, hogy újra boldog legyen. Nem
rejtőzhetett tovább az emberek elől. Ezt megtanulta
Patrick mellett, s most tőle is búcsúznia kell. E pilla-
natban úgy látszott, az élete csupa fájdalmas bú-
csúzkodás.
Délben búcsúzásul megcsókolta Lady Fitzgerald,
s ő könnyebbnek és boldogabbnak érezte magát,
mint valaha. Az ebédnél sokat mesélt róla Patrick-
nak, dicsérte, milyen angyali teremtés. Patrick és
Alexis is egyetértett ezzel.
Patrick a Ritzbe vitte őket ebédre, utána megvál-
tották jegyüket az Olympicra, majd elmentek Alexis
útleveléért. Megtudták, hogy szerencséjük van: az
Olympic másnap reggel indul, s Edwinán hirtelen
rémület futott át arra a gondolatra, hogy el kell vál-
nia Patricktől. A férfi bólogatott, miközben Edwina
segélykérően pillantott rá, s két egymásba nyíló lu-
xuskabinra váltott jegyet. Magának és Alexisnek.
Alexis azonban sokat komolyodott az elmúlt he-
tekben, s jelentőségteljes módon magukra hagyta
őket ezen az estén. Arra hivatkozott, hogy nagyon
kimerült.
- Nem félsz, hogy újra eltűnik? - kérdezte Pat-
rick, amint elindult Edwinával, hogy az Embassy
465
Clubban vacsorázzanak.
Edwina azonban csak nevetett és megnyugtatta:
Alexis okult az eseményekből.
Az idő megint elrepült, s máris újra a Claridge-
ben voltak, ahol nem tudtak olyan gyengédek lenni
egymáshoz, mint Írországban. Edwina szerette vol-
na, ha újra szeretkeznek, de mindketten tudták,
hogy ez lehetetlen.
- Hogy búcsúzzam el tőled, Patrick? Csak most
találtam rád. - Tizenegy év kellett ahhoz, hogy elbú-
csúzzon Charlestől, s most egyetlen pillanat alatt el
kell válnia Charles unokafivérétől. - Eljössz velünk
holnap Southhamptonba? - De a férfi szomorúan a
fejét rázta.
- Túlságosan nehéz lenne mindkettőnk számára
s Alexist is megzavarná.
- Szerintem úgyis tudja.
- Akkor a két nővér sötét titkokkal tér haza - gyen-
géden megcsókolta, s mindketten tudták, hogy amit
szívükben őriznek, tiszta és szép emlék, s a lelke mé-
lyén Edwina érezte, hogy a férfi felszabadította őt.
- Látlak még? - kérdezte, amikor a férfi elvált tőle
a Claridge előtt.
- Talán. Ha egyszer Angliába jössz. Vagy én me-
gyek Amerikába. Még soha nem jártam Kaliforniá-
ban. - Edwina úgy érezte, nem is fog. Pontosan be-
következett az, amit Patrick már az elején mondott:
466
el kell engedniük egymást, örökre. Érezte karján a
férfi ajándékát, amely mindig ott lesz, s szívében ér-
zi majd gyengédségét. Minden más elmúlik, távoli,
boldog emlék lesz ez a néhány hét, amely felszaba-
dította őt hosszan tartó rabságából. - Szeretlek - sut-
togta a férfi, mielőtt elindult. - Rettenetesen szeret-
lek... s mindig szeretni foglak... s ahányszor rád
gondolok, mosolygok majd... s akkor is mosoly-
gok, s remélem, te is, ha Írországra gondolok. - Még
egyszer, utoljára megcsókolta a síró Edwinát, s el-
hajtott anélkül, hogy visszanézett volna. Edwina
még sokáig ott állt sírva, majd lassan bement a szál-
lodába, szívében a férfi iránt érzett mélységes szere-
lemmel.

39. fejezet
Másnap reggel nyolckor indultak Southampton-
ba; akárcsak annak idején, most azonban ketten vol-
tak: két nővér Két barát, két túlélő. Csendben ültek
az autóban, s Alexis érezte, sok minden jár Edwina
fejében. Edwina sokáig hallgatagon ült, kinézett az
ablakon.
Időben felszálltak az Olympicra, s mivel mind a
ketten nehezen viselték el, hogy hajón vannak, be-
mentek a kabinjukba. Itt Edwina azzal lepte meg
Alexist, hogy közölte: felmegy a fedélzetre és meg-
nézi, amint a hajó kifut a kikötőből. Egyedül ment
467
föl, mivel húgának ehhez nem mutatkozott semmi
kedve.
S ott állt a fedélzeten, miközben a hajó ügyesen
manőverezett a bójahorgonyok között, s akkor meg-
látta őt. Mintha tudta volna, hogy ott lesz. Patrick a
mólónál állt, őt nézte és ünnepélyesen integetett.
Edwina sírva csókot dobott neki, és egyik kezét szí-
vére tette. Patrick ugyanígy tett, s addig integetett,
amíg csak látták egymást. Végül a hajó már túlságo-
san messze járt, de Edwina tudta, hogy soha nem
felejti el Patricket.
Jó sokára ment vissza a kabinba, ahol Alexis már
aludt az ágyán. Ez az utazás mindkettőjüket alapo-
san kimerítette. Aznap részt vettek a mentési gya-
korlaton, s Edwina nem Charlesra, hanem Patrickra
gondolt e ész idő alatt... Amint sétálnak a fedélze-
ten, órákig beszélgetnek, Patrick elkíséri őt a mentő-
gyakorlatra... Este táncolnak, Edwina a kölcsönka-
pott ruhában... Ettől a gondolattól elmosolyodott, s
amint felpillantott, egy madarat látott elrepülni a
hajó felett. Erről eszébe jutott, amit Patrick mondott:
bármi történjék közöttük, elengedi őt, hogy hazata-
láljon. Mindkettőjüknek megvolt a maguk élete, a
maguk külön világa, s a kettőt lehetetlen volt egye-
síteni. Harminckét évesen azonban Edwina megér-
te, hogy szeretett és szerették. Lélekben két férfi
volt az életében, s most furcsán felnőttnek érezte
468
magát, amint a gőzös hazafelé tartott velük. Ezt még
Alexis is észrevette.
- Ugye szerelmes voltál belé? - kérdezte tőle
másnap. Edwina hosszú ideig nézte a tengert és
nem felelt.
- Charles unokafivére volt. - De ez nem volt vá-
lasz a kérdésre, s Alexis tudta ezt, ám azt is tudta - s
ezért a tudásért nagy árat fizetett - hogy vannak
kérdések, amelyekre nem szabad válaszolni.
- Gondolod, hogy George megtudja ezt a dolgot
Malcolmmal? - Csakugyan ijedtnek látszott, s Edwi-
na alaposan megfontolta, mit válaszol.
- Talán nem. Ha nem fecsegsz, s a gyerekek sem
szólnak neki.
- És ha igen, vagy valaki mástól tudja meg?
- Szerinted mit tehet? - kérdezte Edwina, s most
első ízben kezelte húgát felnőttként. - Semmit nem
tehet. Ami baj megesett, veled történt, a te szíved-
ben és lelkedben esett kár Ez a lényeg. Ha meg
tudsz békélni vele, akkor győztél. Kemény lecke
volt, próbáld magad túltenni rajta. Az a lényeg, ho-
gyan fordítod a javadra. A többi üres fecsegés. - Ale-
xis megkönnyebbülten mosolygott, Edwina pedig
megpaskolta a kezét, miközben Alexis előrehajolt és
megcsókolta.
- Köszönöm, hogy kihúztál ebből. - Igazság sze-
rint ez mindkettőjüknek jót tett. Edwina is értékes
469
tapasztalatokra tett szert, s hálás volt ezért a sors-
nak.
- Szívesen, máskor is. - Mosolyogva dőlt hátra a
nyugágyban, behunyta a szemét, majd gyorsan újra
kinyitotta. - Hát, azért máskor ne kelljen. Köszö-
nöm, ebből elég volt.
- Meghiszem azt - nevetett Alexis.
Többnyire a kabinjukban maradtak, olvastak, kár-
tyáztak, aludtak, beszélgettek, felnőttként ismer-
kedtek egymással. Alexis erősködött, hogy komo-
lyan gondolja a filmezést, Edwina pedig leintette:
várja meg, amíg legalább tizennyolc éves lesz, s job-
ban tud magára vigyázni. Alexis ezt tudomásul vet-
te. Malcolm Stone-nal szerzett élményei megijesz-
tették, s azt mondta, szeretné, ha ezentúl Edwina
mindig vele volna és vigyázna rá.
- Legközelebb már te is tudsz vigyázni magadra.
- De Alexis elbizonytalanodott, s arról beszélt, mi-
lyen szerencsés Fannie, hogy csupán békés otthonra
és gyerekekre vágyik, s élete nagy kalandja az lesz,
ha vacsorát készít a férjének. - Nem mindenkinek
valók a nagy kihívások - mondta Edwina. - Csak
néhány kiválasztottnak. A többiek pedig, akik a bü-
vös körön kívül rekedtek, úgysem érthetik.
Hazafelé néhány új barátságot kötöttek, s mind-
ketten fellélegeztek, amikor New Yorkba értek.
A rossz élmények maradandóak, s mindketten tud-
470
ták, hogy az ő élményeik kiváltképpen ilyenek. Mi-
közben lefelé lépkedett a hajólépcsőn, Edwina érez-
te Patrick hiányát. A férfi virágcsokrot küldött neki a
hajóra, s mellette a névjegyén csak ennyi volt: "Sze-
retlek. A New York-i szállodába is küldött virá-
got, francia szöveggel: "Je t aime... Adieu." Edwina
egy darabig nézte a csokrot, megérintette karján a
karperecet, majd a névjegyet a tárcájába tette.
Mindössze egyetlen éjszakát töltöttek New York-
ban, felhívták Fannie-t és Teddyt. Megtudták, hogy
George már kétszer telefonált, de Fannie találéko-
nyan mind a két alkalommal azt mondta neki, hogy
Alexis nincs otthon, Edwina pedig teljesen berekedt.
Sam Horowitz is telefonált, Fannie pedig ugyanezt
mondta neki is, meg még egyebeket. "Tiszta a leve-
gő", mondták, a gyerekeket pedig boldog izgalom-
mal töltötte el a hír, hogy Alexis épségben van. Ő
maga is beszélt velük, s mindnyájan sírtak, legalább-
is a lányok. Négy nap múlva pedig már otthon vol-
tak, boldogan szorongatták és csókolgatták egymást,
Alexis könnyek között megesküdött, hogy soha
többé nem hagyja el őket, még azért sem, hogy Ho-
llywoodba menjen. Edwina nevetve hallgatta.
- Egy szép napon ezt a fejedre olvasom - ugratta
húgát. Közben csengett a telefon. George volt. Az-
nap értek haza Hollywoodba gyönyörű nászútjuk-
ról, s amikor később Helen vette át a kagylót, meg-
471
súgta Edwinának, hogy terhesnek érzi magát.
- Tényleg? Jaj, de isteni! - S Edwina maga is meg-
lepődött, amikor hirtelen sajgó irigységet érzett.
Helen tíz évvel fiatalabb volt nála, most jött vissza
nászútjáról, s Edwinától eltérően imádó férje volt.
Edwina megint magára maradt, s újból a gyerekek
gondozása várt rá.
Azután megint George vette át a kagylót, s segí-
tőkészen megkérdezte: - Egyébként hogy van a tor-
kod?
- Jól. Miért? - Azután eszébe jutott Fannie mesé-
je. - Á.. . most már rendben van. .. De úgy be voltam
rekedve! Azt hittem, influenzás leszek, vagy tüdő-
gyulladást kapok, de szerencsére nem lett semmi
baj.
- Örülök neki. A múltkor furcsát álmodtam ró-
lad. - Nem mondta meg, hogy álmában a nővérét
hajón látta. Tudta, hogy nagyon felzaklatná, de ő is
olyan ideges lett, hogy felébresztette Helent, aki
meg van győződve arról, hogy azon az éjszakán
esett teherbe. - Különben örülök, hogy jól vagy. Mi-
kor jöttök át hozzánk?
Edwinát már annak a gondolata is borzalommal
töltötte el, hogy kimozduljon otthonról. Most ért ha-
za a fél világ körül tett útjáról, de erről öccse persze
nem tudott.
- Hazajöttök hálaadás napjára? - kérdezte helyet-
472
te, de George-nak más ötlete támadt.
- Sam azt mondta, meg kellene cserélnünk a
programot. Az idén náluk tarthatnánk, jövőre pedig
nálatok, San Franciscóban. - Még korábban meg is
ígérte Helennek, hogy ezt javasolja majd Edwiná-
nak, de figyelmeztette feleségét, hogy nekik kell át-
menni San Franciscóba, ha felzaklatná a nővérét,
hogy a régi szokástól eltérően ne ő lássa vendégül a
családot hálaadáskor.
Úgy tűnt, Edwina sokáig gondolkodik, végül
" azonban bólintott: - Rendben van... Mókás lesz ez a
csere. Bár szegény Fannie különleges pulykát akart
sütni az ünnepre.
- Ezt Samnél is megteheti! - mosolygott George, s
megpaskolta Helen még lapos pocakját. - Helen
majd segít neki a konyhában, ugye, drágám? - csú-
folta nejét, aki felnyögött.
Helen képtelen volt megkülönböztetni a sószórót
a húsvágó bárdtól.
- Azt hiszem, ezért hívott Sam - tűnődött Edwi-
na. Még nem volt ideje visszahívni a férfit.
- Valószínűleg - vélte George. - Akkor viszontlá-
tásra pár hét múlva.
Edwina elmondta a gyerekeknek, hogy hálaadás
napjára Los Angelesbe mennek, s új családi hagyo-
mány kezdődik Helen, George és Sam részvételé-
vel. Ez láthatóan mindenkinek tetszett, még Alexis-
473
nek is.
- Már azt hittem, soha nem engedtek ki többé a
házból - mondta. A nagy kaland óta ők ketten még
közelebb kerültek egymáshoz, de a többiek látható-
lag nem bánták. Teddy és Fannie olyan volt, mint
két iker: örültek, hogy Edwina és Alexis újra otthon
van. Különös, tűnődött Edwina, amikor aznap este
lepihent. Mindenki hirtelen felnőttnek tűnik. Mi-
előtt elaludt, önkéntelenül Patrickre gondolt. Álom-
nak tűnt most az egész: a hajók, a vonatok, az uta-
zás Írországba, Malcolm és Alexis kis kalandja, a bri-
liáns karperec, a pezsgő, a versek, látogatás Lady
Fitzgeraldnál. Olyan sok mindent kellett lélekben
átgondolnia, hogy még mindig ezeken jártak a gon-
dolatai, amikor hálaadás napjára átmentek Los An-
gelesbe,
Helen és George remek színben volt, s Helen
mindenkivel tudatta már, hogy terhes. Sam valóság-
gal tűzbe jött ettől, s kijelentette, hogy fiú unokát
akar. Fannie elkészítette a különleges pulyka sültet,
s megkérdezte Helentől, átjöhetne-e Hollywoodba
néhány hónapra, hogy segítsen neki a kisbaba kö-
rül. Ez a gondolat meglepte Helent, de a babát júni-
usra várták, s Fannie-nak addigra megkezdődik a
nyári vakációja.
- S én mit csinálok addig egész nyáron, amíg te
pelenkázol? - kérdezte Teddy panaszosan, de Geor-
474
ge közbevágott.
- Mit szólnál ahhoz, ha átjönnél nyáron a stú-
dióba, segíteni a díszletek körül? - Ezt minden-
képpen meg akarta kérdezni öccsétől, aki örömében
majd kiugrott a bőréből, miközben Fannie sülttök-
tortáját falta. Fannie remek szakácsnő volt, Sam
mindenhez gratulált neki, s ez mélyen meghatotta
Edwinát. Sam mindenkihez nagyon kedves volt,
mintha mindnyájan a családhoz tartoznának most
már, s ezt Edwina nagyon értékelte. Később, amikor
lementek sétálni a kertbe, köszönetet akart mon-
dani neki. Odafenn Alexis és George az új filmről
beszélgettek, Fannie Helennel és Teddyvel kár-
tyázott.
- Hálásan köszönöm, hogy ilyen kedves hozzá-
juk. Sokat jelent ez nekem - mosolygott Edwina.
- Már hosszú ideje a kedvükért feladta a saját éle-
tét. De büszke lehet rájuk. - Bölcsen, gyengéd mo-
sollyal tekintett le rá a férfi. - Mit csinál majd, ha fel-
nőnek?
- Ugyanazt, amit most maga csinál Helennel. -
Edwina úgy látta, hogy azonos nemzedékhez tar-
toznak, pedig valójában nem így volt. Edwina har-
minckét éves volt, Sam Horowitz ötvenhét. - Maga
unokákra vár, én unokahúgokra és unokaöcsökre.
Lényegében ugyanaz. - Edwina gyengéden mo-
solygott, de a férfi a fejét rázta.
475
- Téved, nem ugyanaz. - Szavai halkan szálltak az
estben. Sétáltak, hogy ellensúlyozzák a vacsorát, de
Edwina oldottnak érezte magát a férfi társaságában.
Mintha régi barátok volnának, akik bármiről beszél-
hetnek egymással. Mindig is tetszett neki Helen ap-
ja, akárcsak Helen. - Valamikor régen teljes életet él-
tem egy asszonnyal, akit szerettem, s aki nagyon
megbántott. Magának túl kevés jutott a saját életé-
ből, eltekintve egy csapat kölyöktől, akiket szeret, s
akiknek mindent megadott. De mikor lesz saját csa-
ládja? Maga mikor kerül sorra? Mi lesz, ha ők kire-
pülnek a fészekből? Erre gondoltam... Néhány
unokaöcs és unokahúg kevés... ennél sokkal többre
van szüksége. Arra, hogy saját porontyai legyenek.
- Olyan komolyan beszélt, hogy Edwina majdnem
elnevette magát.
- Mostanában mindenki ilyeneket mond ne-
kem! - Patrick.. . Lady Fitzgerald... most meg Sam...
- Hé, úgy neveltem fel öt gyereket, mintha az
enyémek lettek volna. Nem gondolja, hogy ez elég
volt?
- Talán, mégsem ugyanaz. Legalábbis szerintem
nem.
- Szerintem igen. - Komolyan beszélt a férfival. -
Úgy szerettem ezt az öt gyereket, mintha az enyé-
mek lettek volna. - Majd rövid habozás után folytat-
ta. - Néha úgy érzem, jobban szerettem őket, mint
476
anyánk. - ...Aki nem szerette őket eléggé ahhoz,
hogy életben maradjon értük, vagy a kedvükért el-
hagyja férjét... Most azonban, miután Patrickkel be-
szélt erről, s most újra végiggondolta, ennyi év után
Edwina már nem haragudott. Elhatározta, megkér-
dezi Samtől, hogy értette, amit az előbb mondott.
Úgy érezte, elég őszinték egymáshoz, hogy megkér-
dezhesse. - Miért mondta, hogy a felesége nagyon
megbántotta? Úgy tudtam, meghalt.
- Igen. - A férfi komolyan, egy bölcs melegségé-
vel, gyengéd tekintettel nézte újdonsült barátját. -
Megszökött egy férfival, s egy vasúti szerencsétlen-
ségnél életét vesztette. Helen nem tud róla, alig ki-
lenc hónapos volt akkor - Ettől a közléstől Edwiná-
nak egy pillanatra elakadt a szava.
- Szörnyű lehetett magának - mondta, lenyűgöz-
ve attól a gondolattól, hogy a férfi mindvégig hall-
gatott a lánya előtt. Gyengéd és tisztességes férfi
volt, de ez csupán részben magyarázza meg, miért
kedvelte őt Edwina. Kezdettől fogva bámulta és
tisztelte őt, s nagyra értékelte barátságát.
- Szörnyű volt. Sokáig haragudtam rá - folytatta
Sam. - Magamban őrlődtem, s majdnem tönkre-
mentem, de egy napon azt mondtam, most már ele-
get szenvedtem, elég volt. Itt maradt nekem Helen,
s talán ő kitölti az életemet. Ma már tudom, hogy
igazam volt. - Edwina azonban úgy érezte, szomo-
477
rú, hogy a férfi nem nősült meg többet. Ez huszon-
egy évvel ezelőtt történt, s huszonegy évet magány-
ban leélni hosszú idő. Tudta, hogy Sam időnként
együtt járt néhány jelentős hollywoodi színésznő-
vel, de sem ő, sem George nem hallott róla, hogy
bárkivel is komolyan foglalkozott volna. Sam Horo-
witz a munkájának és a lányának élt. Most ő döb-
bentette meg Edwinát, amikor megkérdezte: -
Egyébként mi újság Európában? - Edwina megállt
és elképedve nézett a férfira.
- Miből gondolja, hogy Európában voltam? -
Fannie azt mondta, hogy amikor Sam telefonált,
ugyanazt a mesét adta le neki, mint George-nak:
hogy Edwina berekedt, nem tud beszélni.
- Többször telefonáltam, mert kíváncsi voltam,
mi van magával. Olyan kedves volt Helenhez az es-
küvőn, mintha az édesanyja lett volna. Köszönetet
akartam mondani magának. A kis Fannie persze na-
gyot füllentett, hogy maga szörnyen megfázott és
nem tud beszélni, meg berekedt - mondta tökéle-
tesen utánozva Fannie-t. Edwina nevetve nézett a
férfi erőteljes vonásokkal kifaragott szoborarcába,
nézte a holdfényben fénylő fehér haját, s most újra
megállapította, hogy csakugyan jóképű. - Egyéb-
ként sejtettem, hogy valami nincs rendben, úgy-
hogy kis nyomozást folytattam, és megállapítottam,
hogy nemcsak Malcolm Stone, hanem Alexis kisasz-
478
szony is eltűnt a városból. Azután megállapítottam,
hová lett maga. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy
én is megyek, azután úgy döntöttem, hogy majd
telefonál, ha szüksége van rám. Legalábbis remé-
lem, hogy megtette volna. Úgy érzem, barátok va-
gyunk. - Óvatosan a lányra pillantott. - Tulajdon-
képpen kicsit csalódtam, hogy nem hívott fel. - Ez-
után gyengéden folytatta. - Egyedül szállt hajóra? -
Ez így volt, gondolta Edwina, de a magánya nem
tartott sokáig. - Ehhez nagy bátorságra volt szüksé-
ge - folytatta, miközben Edwina bólintott. - S hol ta-
lált rá?
- Londonban. - Edwina mosolygott, amikor eszé-
be jutott a londoni jelenet, hogyan találták meg
Alexist, ő és Patrick, a "vizsgálóbíró".
- Stone-nal volt?
Edwina egy pillanatig habozott, azután bólintott.
- De George nem tudja, s én megígértem Alexis-
nek, hogy nem szólok neki. - Aggodalmas tekintet-
tel nézett Samre, aki bánatos arckifejezéssel a fejét
rázta. Edwinát lenyűgözte, hogy a férfi mindent tu-
dott és mégsem szólt senkinek. Sam okos volt, ta-
pintatos és hihetetlenül gondoskodó.
- Nem az én dolgom, hogy a vejemnek vagy az
üzlettársamnak beszéljek a húga viselt dolgairól. Ha
sikerül őt kordában tartani, minden tiszteletem a
magáé. Egyébként hol van Stone?
479
- Azt hiszem, Londonban maradt. Szerintem nem
siet vissza Hollywoodba. Túlságosan fél George-tól.
- Jól teszi. Azt hiszem, az öccse megölné őt, ha
megtudná. Néhai feleségemtől szereztem néhány
keserű tapasztalatot, amelyeket szívesen nélkülöz-
tem volna. Ezért sejtettem, hogy Alexis megszökött,
de úgy látom, most összeszedte magát.
- Igen. Tavasszal szeretne visszajönni Holly-
woodba, hogy újra filmezzen. Akkor lesz tizennyolc
éves, és azt hiszem, George megengedi neki, ha ak-
kor még mindig szeretné. - Edwina azonban biztos
volt abban, hogy Alexis tavasszal is filmezni akar.
Szüntelenül színésznői karrierről ábrándozott.
- És maga? - kérdezte a férfi jelentőségteljesen. -
Mit szándékozik tenni ezután? - Tekintetük hosszú
ideig egymásba kapcsolódott. A férfi annyi mindent
akart kérdezni, s annyi mindent akart mesélni neki.
Önmagáról, hogy Edwina megismerje őt.
- Nem tudom, Sam - sóhajtotta a lány, de lát-
szott, hogy boldog. - Megteszem, amit kérnek. Ha
kell, velük megyek, ha nem akarják, otthon mara-
dok... - E pillanatban nem aggasztotta ez a dolog.
Tizenegy éven át gondoskodott róluk, s nem is volt
más dolga. Egyébként szerette őket, de Sam nem er-
re gondolt. Azon törte a fejét, hogyan közölje Ed-
winával. Már hosszú ideje tervezte, de nem tudta,
hogy kezdjen hozzá. Régóta nem volt így meg-
480
ijedve.
Megálltak és a férfi újra Edwinára pillantott.
A lány arca ragyogott a holdfényben, szeme acélké-
ken csillogott, bőre hófehéren ütött el sötét hajától.
- Mi lesz magával, Edwina? Mikor lesz saját élete?
Ők már elindultak a saját útjukon, s ezt maga észre
sem vette. Tudja, mikor jöttem rá, hogy Helen el-
ment? Aznap, amikor George feleségül vette. Várat-
lanul ott álltam és átadtam neki a lányomat. Egy bi-
rodalmat építettem fel számára, s ő hirtelen elment.
De tudja, mire jöttem még rá akkor, amikor maga
Helennel foglalkozott, a fátylát igazgatta... azt a
fátylat, amelyet maga viselt volna, ha a vőlegénye
nem hal meg a szüleivel együtt?... Rájöttem, hogy
azt a birodalmat magamnak is építettem, s most
nincs senki, akivel megoszthatnám. Ennyi év után,
miután ennyit fáradoztam, s annyi szeretetet adtam
Helennek, s előtte anyjának... most váratlanul
egyedül maradtam. Igaz, egyszer lesznek unokáim,
s Helen is itt van, de ez nem ugyanaz. Senki nincs,
aki megfogja a kezemet aki nekem éljen aki gon-
doskodjék rólam... s akiről én gondoskodnék. Ki-
véve egyetlen lányomat. Figyeltem magát akkor
- mondta gyengéden és hatalmas kezébe fogta a
lány kezét, közel hajolt hozzá, s Edwina most rájött,
mit kedvelt benne a legjobban már kezdettől fogva.
Gyengédségét, erejét, kedvességét és békességét.
481
Olyan ember volt, mint annak idején apja: akivel
nagyokat lehetett nevetni és beszélgetni, akit ösztö-
nösen szeret az ember Természetes volt és hús-vér
férfi, s egy pillanatig Edwina úgy érezte, hogy szin-
te szerelmes belé. S miközben a gondolattal küszkö-
dött, a férfi rámosolygott.
- Tudja, mit szeretnék? Magáért élni, fogni a ke-
zét, átölelni, ha sír és együtt nevetni magával, ha jó-
kedve van. Szeretném, ha magáért élhetnék, Edwi-
na. S szeretném, ha maga értem élne. Mindkettőnk-
nek joga van ehhez. És egyikünk sem kapta meg az
élettől - tette hozzá szomorkás mosollyal.
Edwina sokáig hallgatott, nem tudta, mit mond-
jon. A férfi nem Patrick vagy Charles volt; nem volt
fiatal, de Edwina sem volt az, és tudta, hogy valahol
a lelke mélyén szereti őt. Az a férfi volt, akire szinte
tudtán kívül évek óta várt. Akinek gondját viselheti,
akit tisztelhet és szerethet. Aki élete hátralevő éveit
vele tölti el. S hirtelen még valamit megértett: rájött,
hogy kész jóban-rosszban mindvégig kitartani e
mellett a férfi mellett, míg végül... s amint anyja tet-
te. Aki a hullámokba veszett a férjével, mert halálo-
san szerette... Ennél jobban már nem lehet szeret-
ni... vagy ahogyan Edwina szerette a gyerekeket...
vagy ahogyan ő és Sam szeretik majd egymást egy-
szer, sőt talán a gyerekeiket is.
Edwina hirtelen rájött, hogy egyszer részese lesz
482
olyan szerelemnek, amilyenben szülei éltek. Ame-
lyet egy életen át építgetnek, dédelgetnek, vigyáz-
nak rá. Amelyért élnek... s amelyért meghalni is ké-
szek. Az ő érzelmeik Sammel látszólag csöndes ér-
zelmek voltak, de Edwina megérezte, hogy olyan
kötelék formálódik a mélyben, amelyre egy életet
lehet építeni.
- Nem is tudom, mit mondjak... - mosolygott
szinte félénken a férfira. Soha nem gondolta, hogy
egyszer így lesznek egymással. Mindig csak Helen
apját látta benne... De most eszébe jutott, hogy ak-
kor is hozzá fordult, amikor Alexis eltűnt. S Sam jött,
segített és számított rá, hogy felhívja őt, ha szüksége
lesz rá. Már régen igaz barátja, s ezt is szerette ben-
ne. Valójában kedvelte Sam egész személyét. - Va-
jon mit gondolna Helen? - ...és George, és a töb-
biek... De sejtette, hogy örülnének, s így gondolta a
férfi is.
- Szerintem Helen azt mondaná, hogy piszok
szerencsés vagyok, s ezt mondanám én is. - Szoro-
san fogta a lány kezét. - Ne mondjon semmit,
Edwina... ha még korai. Csak azt szeretném tudni,
lehetséges-e, vagy maga szerint őrültség. - Bizony-
talanul nézett a lányra, szinte kisfiúsan, s Edwina
felnevetett, mert a gyerekek jutottak eszébe. - Sze-
rintem mindketten őrültek vagyunk, Sam, mégis
tetszik nekem. - Közelebb húzódott hozzá, s a férfi
483
mosolygott, majd feléje fordult és szorosan átölelve
megcsókolta.
Vége

484
ISBN 963 203 078 8
Maecenas Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
Szerkesztette: Zsolnai Noémi
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály
Szedte és tördelte az Alinea Kft.
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős kiadó: Bördös jános ügyvezető igazgató
Terjedelem: 20,46 (A/5) ív
_

485