Tartalom

Bevezetés: Csuda dolgok 9

ELSŐ RÉSZ: A varázsbolt 15

1. fejezet: Valódi mágia 17
2. fejezet: Egy pihenő test 24
3. fejezet: Gondolkodni a gondolkodásról 43
4. fejezet: Növekvő fájdalom 57
5. fejezet: Három kívánság 72

MÁSODIK RÉSZ: Az agy rejtelmei 87

6. fejezet: Fogadd el magad! 89
7. fejezet: Elfogadhatatlan 100
8. fejezet: Nem is agyműtét 115
9. fejezet: A semmi szultánja 132

HARMADIK RÉSZ: A szív titkai 141

10. fejezet: Feladni 143
11. fejezet: A szív ábécéje 151
12. fejezet: A könyörület kimutatása 161
13. fejezet: Isten arca 171
Köszönetnyilvánítás 176
 1. fejezet

Valódi mágia

Lancaster, Kalifornia, 1968

A znap, amikor észrevettem, hogy a hüvelykujjam hiányzik, minden

ugyanúgy kezdődött, mint máskor, a nyolcadik osztály kezdete előtti
nyáron. A szabadidőmet biciklizéssel töltöttem, bár néha olyan meleg volt,
hogy a váz és a kormány szinte perzselte a bőrömet. Éreztem a számban a kosz
ízét, amely az örök homokra, csenevész cserjékre és a nap hevével dacoló, a
túlélésért küzdő kaktuszokra emlékeztetett. A családomnak kevés pénze volt,
sokszor ételre is alig telt belőle. Gyakran éheztem. Nem szerettem az éhséget.
Nem szerettem a szegénységet.
Lancaster legjelentősebb eseménye eddig az volt, amikor Chuck Yeager
vagy húsz évvel ezelőtt az Edwards Légi Bázisról fölszállva átlépte a hang-
sebességet. Egész nap repülők keringtek mindenhol, pilóták gyakorlatoztak
és tesztelték a gépeket. Gyakran töprengtem, milyen lenne Chuck Yeagernek
lenni, és elérni a hanghatárt a Bell X-1-es géppel, elérve azt, amit ember eddig
még soha nem ért el. Milyen kicsinek és távolinak tűnhetett neki Lancaster
tizenhárom kilométer magasból, szinte az elképzelhetetlenség határát súroló
sebesség mellett… Még nekem is kicsinek és távolinak tűnt, pedig az én pedált
hajtó lábaim csak néhány centiméterre voltak a földtől.
Aznap reggel észrevettem, hogy hiányzik a hüvelykujjam. Az ágyam alatt
egy dobozban tartottam a legféltettebb kincseimet: egy kis füzetet, benne a
rajzaimmal és néhány kezdetleges kis verssel, valamint érdekes tények vélet-
lenszerű felsorolásával – például hogy világszerte húsz bankot rabolnak ki
mindennap, a csigák akár három évig is tudnak aludni, és Indianában tör-
vényellenes cigarettát adni majmoknak. Ott volt Dale Carnegie Sikerkalauz
– Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket? című könyve,

17
 A VARÁZSBOLT

szamárfüllel megjelölve azon az oldalán, ahol a szimpátiakeltés hat módját

sorolja föl. Ezt a hat dolgot akár emlékezetből el tudnám mondani:
1. Mutass őszinte érdeklődést mások iránt!
2. Mosolyogj!
3. Jegyezd meg, hogy az anyanyelv legédesebb és legfontosabb szava minden
ember számára a saját neve!
4. Hallgass figyelmesen, és bátoríts másokat, hogy beszéljenek magukról!
5. Olyan dolgokról beszélj, amelyek érdeklik a másikat!
6. Őszintén éreztesd a másikkal, hogy kettőtök közül ő a fontosabb!

Mindegyikkel megpróbálkoztam, amikor beszélgettem valakivel, de mindig

csukott szájjal mosolyogtam, mert egyszer kiskoromban elestem, a felső ajka-
mat bevertem a dohányzóasztalba, és kivertem az elülső tejfogaimat. Emiatt
aztán az első fogaim ferdén nőttek és barnára színeződtek, a szüleimnek pedig
nem volt pénzük, hogy helyrehozassák. Szégyelltem a ronda, csorba és barna
fogaimat, így hát, ha csak lehetett, igyekeztem csukva tartani a számat.
A könyv mellett ebben a dobozban voltak a bűvészkellékeim is – cinkelt
kártyák és trükkös érmék, amelyeket ötcentesből tízcentessé lehetett változ-
tatni, valamint a legbecsesebb tulajdonom: egy műanyag hüvelykujj, amely-
ben el lehetett rejteni egy selyemsálat vagy cigarettát, hogy aztán az ember
a kellő pillanatban „elővarázsolhassa”. Azt a könyvet és a bűvészfelszerelést
nagy becsben tartottam – az apámtól kaptam őket. Hosszú órákon át gyako-
roltam azzal az ujjal. Hogyan tartsam a kezem, hogy ne legyen nyilvánvaló
a csalás, hogyan húzzam ki vagy gyűrjem bele a sálat vagy a cigarettát, hogy
csuda módon hirtelen előkerüljön vagy eltűnjön – a háztömb minden lakóját
elkápráztattam efféle mutatványokkal. Ám az ujj most elveszett, és ez módfe-
lett bosszantott.
A bátyám szokás szerint nem volt otthon, de éltem a gyanúperrel, hogy
ha nincs is nála, legalább tudja, hová lett. Nem tudtam, hová járogat el, de
elhatároztam, hogy bringára ülök és megkeresem. Az a műanyag ujj volt a
legbecsesebb kincsem. Nélküle senki és semmi voltam. Vissza akartam kapni
az ujjamat.
Keresztülhajtottam az „I” sugárút mentén terpeszkedő magányos üzlet-
soron – errefelé ritkán jártam, mert az üzletektől eltekintve semmi nem volt
itt, csak üres telkek, gyomok és lánckerítések mindkét oldalon. Észrevettem
egy csoportnyi nagyobb fiút az egyik bolt előtt, de a bátyámat nem láttam

18
 Valódi mágia

közöttük. Ettől kissé megkönnyebbültem, mert a többi gyerek általában pisz-

kálta őt, és rendszerint verekedésbe kellett bocsátkoznom, hogy megvédjem.
Bár másfél évvel idősebb volt nálam, termetre ő volt a kisebb, az erőszakos
gyerekek pedig általában abba kötnek bele, aki nem tudja megvédeni magát.
A zöldséges mellett a szemész rendelője volt, amellett pedig egy kis bolt,
amelyet sosem láttam még azelőtt: Kaktusznyúl Varázsboltja. Megálltam a
szemközti járdán, és a parkolón át szemügyre vettem. A kirakat öt függőleges
üvegtáblából állt, balra egy üvegajtóval. A koszos üveglapokról visszaverődő
fénytől semmit sem láttam, azt sem, hogy van-e bent valaki, tehát az ajtóhoz
toltam a biciklit, remélve, hogy nyitva van. Azon töprengtem, hogy árulnak-e
műanyag ujjat, és ha igen, vajon mennyibe kerülhet. Pénzem ugyan nem volt,
de hát a nézelődés csak ingyen van, gondoltam. Nekitámasztottam a bringát
a bolt előtti oszlopnak, de közben gyorsan a távolabb ácsorgó fiúkra sandítot-
tam. Nem tűnt úgy, mintha észrevettek volna, tehát otthagytam a bringát, és
megnyomtam az ajtót. Elsőre nem engedett, de aztán, mintegy varázsütésre,
halkan kinyílt, és ahogy beléptem, kis csengő csendült meg a fejem fölött.
Az első szembetűnő dolog egy hosszú üvegpolc volt, tele kártyapaklikkal,
pálcákkal, műanyag serlegekkel és arany érmékkel. A falak mellett nehéz,
fekete, színpadi mutatványokhoz való ládák álltak, és óriási könyvszekrények
is voltak ott, tele bűvészetről és illúzióról szóló könyvekkel. Még egy kis nyak-
tilót is fölfedeztem az egyik sarokban, és nagy zöld dobozokat, amelyek segít-
ségével ketté lehet fűrészelni egy embert. A pultnál egy hullámos barna hajú,
idősebb hölgy ült, és az orra hegyére csúszott cvikkeren át egy papírkötéses
könyvet olvasott. Amikor beléptem, még mindig a könyvre nézve elmoso-
lyodott, majd levette a cvikkert, és a fejét fölemelve egyenesen a szemembe
nézett, de úgy, ahogy azelőtt még soha egyetlen felnőtt sem.
– Ruth vagyok – szólalt meg. – Téged hogy hívnak?
Annyira szépen mosolygott, és olyan nagy, kedves barna szeme volt, hogy
önkéntelenül is visszamosolyogtam rá, megfeledkezve csorba fogsoromról.
– Jim vagyok – mondtam, bár egészen eddig a pillanatig Bobnak hívtak.
A második keresztnevem Robert, és valamiért mindenki így hívott. De ami-
kor ő kérdezte, valami különös okból ezt válaszoltam, és az életem további
részében már ez a név kísért el.
– Nos, Jim, örülök, hogy betértél.

19
 A VARÁZSBOLT

Nem tudtam, mit válaszoljak erre, ő meg kitartóan nézett a szemembe.

Aztán nagyot sóhajtott, de ez inkább boldog sóhajnak tűnt, mint szomorú-
nak.
– Miben segíthetek?
Az agyam egy pillanat alatt kiürült, elfelejtettem, miért jöttem be, és
olyan érzés fogott el, mint amikor az ember túlságosan is hátradől a székével,
és éppen abban a pillanatban jön rá, hogy mi a helyzet, amikor már úgyis
menthetetlenül fölborul. Az asszony türelmesen, mosolyogva megvárta, amíg
összeszedem magam…
– Az ujjam – böktem ki végül.
– Az ujjad?
– Elvesztettem a műanyag hüvelykujjamat. Lehet itt ilyet kapni?
De Ruth csak nézett rám, és mintha megrántotta volna a vállát, jelezve,
hogy fogalma sincs, miről beszélek.
– Bűvészkedéshez. Egy bűvésztrükk. Tudja, bűvészujj… Műanyag ujj.
– Elmondok neked egy titkot – válaszolta Ruth. – Gőzöm sincs a
bűvésztrükkökről. – Végigpillantva a számtalan bűvészkelléken, leplezetlen
meglepődéssel néztem vissza rá. – A bolt a fiamé, de ő most nincs itt. Én csak
üldögélek és olvasok itt, amíg vissza nem ér. Sajnálom, de tényleg nem értek a
bűvészkedéshez meg a trükkös ujjakhoz.
– Nem baj… Úgyis csak nézelődöm.
– Persze, nézz csak körül nyugodtan. Aztán feltétlenül szólj, ha megta-
láltad, amit keresel. – Felnevetett, és bár nem tudtam biztosan, hogy miért
nevet, valamiért mégis kellemes, boldog melegség töltött el a hallatán.
Elbóklásztam a polcok között, és végigfuttattam a pillantásomat a kártyák
és egyéb kellékek végeérhetetlen halmazán. Volt ott egy nagy doboz is, tele
műanyag ujjakkal, de amíg azokat nézegettem, folyamatosan magamon érez-
tem az asszony pillantását. De ez másféle pillantás volt, nem olyan, amivel a
házunkkal szemben lévő bolt tulajdonosa méreget, ha betévedsz hozzá. Az az
ember nyilván azt hitte, hogy lopni akarok, mert ahányszor csak bementem a
boltjába, éreztem, hogy gyanakvó pillantással követi minden lépésemet.
– Lancasterben élsz? – kérdezte Ruth.
– Igen, csak a város másik végében – válaszoltam. – Erre bicikliztem, mert
a bátyámat kerestem, de aztán megláttam ezt a boltot, és bejöttem körülnézni.
– Szereted a bűvészkedést?
– Imádom! – feleltem.

20
 Valódi mágia

– És mit imádsz benne?

Csak annyit akartam válaszolni, hogy vicces és menő, de ezzel együtt vala-
mi egészen más is elhagyta a számat. – Szeretek gyakorolni, és igazán jó lenni
valamiben. Szeretem, ahogy én irányítok. Csak rajtam múlik, hogy egy trükk
működik-e. Nem számít, hogy mások mit csinálnak, mit mondanak, mit hisz-
nek.
Ruth egy pillanatig csöndben nézett, én pedig azonnal megbántam, amit
az előbb mondtam.
– Megértelek – mondta végül. – Mesélj egy kicsit erről az ujjas trükkről!
– Az úgy van, hogy fölhúzom a műanyag ujjat, és a közönség azt hiszi,
hogy az a saját ujjam. Azért egy kicsit el kell rejteni, mert közelebbről rögtön
látszik, hogy nem igazi. Belülről üres, és le tudom venni az ujjamról a másik
tenyerembe, így ni – utánoztam a klasszikus mozdulatot, amikor a bűvész lát-
ványosan összedörzsöli a két kezét. – Ha elrejtettem az ujjat, titokban bele
tudok tömni egy vékony sálat, cigarettát vagy valamit, és aztán ugyanezzel a
mozdulattal visszateszem a kezemre. De most már ott van benne, amit bele-
rejtettem, és a közönség azt hiszi, hogy elvarázsoltam, vagy ha fordítva csiná-
lom, előhúztam a semmiből.
– Értem – mondta Ruth. – Mennyi ideig gyakoroltad ezeket a trükköket?
– Néhány hónapig. Mindennap gyakorlok, van, hogy csak néhány percig,
néha meg órákig, de mindennap. Eleinte nagyon nehéz volt, még az útmutató
könyvvel is, de aztán egyre könnyebben ment. Tulajdonképpen nagyon egy-
szerű trükk, bárki meg tudná csinálni.
– Nagyon jó trükknek tűnik, és ügyes vagy, hogy ilyen szépen begyakorol-
tad, de tudod, hogy miért működik?
– Ezt hogy érti? – kérdeztem vissza.
– Szerinted miért működik ez a trükk? Azt mondtad, nyilvánvalóan lát-
szik, hogy az ujj nem igazi. Mit gondolsz, miért működik mégis?
Most hirtelen nagyon komolynak tűnt az arckifejezése, és biztos voltam
benne, hogy valóban szeretne magyarázatot kapni. Nem voltam hozzászokva,
hogy – különösen a felnőttek – ilyen mély érdeklődéssel várjanak magyaráza-
tot éppen tőlem, úgyhogy egy percre elgondolkoztam.
– Szerintem azért, mert egy bűvész nagyon jól be tudja csapni az embe-
reket. Annyira, hogy észre sem veszik, amikor összedörzsöli a kezét. A jó
bűvésztrükkben az a lényeg, hogy mindig félrevezessük a közönséget.

21
 A VARÁZSBOLT

Ruth felnevetett. – Félrevezetni? Nagyon jól mondtad. Bölcs bűvész vagy.

Szeretnéd tudni, hogy szerintem miért működnek ezek a varázslatok? – Úgy
tűnt, valóban a válaszomra vár, én pedig nagyon furcsálltam, hogy egy felnőtt
engedélyt kér tőlem, hogy elmondhasson valamit.
– Persze – feleltem.
– Szerintem az ilyen trükkök azért működnek, mert az emberek azt látják,
amit látni akarnak, nem pedig azt, ami valóban ott van. Ez az ujjas trükk azért
működik, mert az elme néha megviccel minket. Azt látja, amit látni akar.
Az emberek egy igazi ujjra számítanak, ezért azt is látják. Az agy, akármi-
lyen fürgén dolgozik is, valójában nagyon lusta. És igen, azért is olyan hatásos
ez, mert ahogy mondtad, az embereket könnyű félrevezetni. De nem a kéz-
mozdulatoktól zavarodnak össze. Az ilyen bűvészelőadások legtöbb nézője
valójában nem is igazán nézi az előadást. Vagy azon töpreng, hogy milyen
hibákat követett el előző nap, vagy azon, hogy milyen veszélyek leselkednek
rá másnap. Valójában nincsenek is ott az előadáson, hogyan láthatnák hát a
műanyag ujjat?
Nem igazán értettem, mit akar ezzel mondani, de azért bólogattam. Majd
később ezt még alaposan át kell gondolnom, felidézni az elmondottakat, és
kihámozni belőle az értelmet.
– Ne érts félre. Én hiszek a varázslatokban. De nem azokban, amihez
különféle kellékek, trükkök és kézdörzsölések kellenek. Ismered azt a fajta
varázslatot, amiről beszélek?
– Nem, de azért jól hangzik – válaszoltam. Szerettem volna, hogy foly-
tassa. Tetszett, hogy végre valakivel igazából beszélgethetek. Végre fontosnak
éreztem magam.
– Csináltál már bármilyen trükköt a tűzzel? – kérdezte Ruth.
– Az ujjas trükköt égő cigarettával is meg lehet csinálni, de úgy még nem
próbáltam. A cigarettát meg tűzzel kell meggyújtani.
– Akkor képzeld el, hogy csupán egy aprócska kis szikrád van, de hatalmas
lángokat, egy egész tűzlabdát tudsz csinálni belőle.
– Ez nagyon jól hangzik. Hogyan kell?
– Ez benne a varázslat. Egyetlen dolog kell ahhoz, hogy ezt a parányi lán-
got óriási tűzgolyóvá változtasd – a saját elméd.
Még mindig nem igazán értettem, miről beszél, de nagyon tetszett az ötlet.
Szerettem azokat a mágusokat, akik embereket hipnotizáltak, kanalakat gör-
bítettek az elméjükkel, sőt lebegni tudtak a levegőben.

22
 Valódi mágia

Ruth összecsapta a kezét.

– Tetszel nekem, te Jim! Nagyon tetszel.
– Köszönöm! – Örültem, hogy végre ilyet is hallok.
– Csak hat hétig maradok ebben a városban, de ha ez alatt a hat hét alatt
mindennap eljössz hozzám, megtaníthatlak egy kicsit varázsolni. Ezt a fajta
varázslatot boltokban nem árulják, viszont segít előteremteni mindent, amit
csak szeretnél. Igazából. Trükkök nélkül, műanyag ujj nélkül, kézdörzsölés
nélkül. Hogy tetszik az ötlet?
– Miért csinálna ilyet? – kérdeztem.
– Mert én tudom, hogyan lehet tűzgolyót varázsolni az aprócska lángból.
Megtanultam valakitől, és azt hiszem, eljött az idő, hogy most téged is meg-
tanítsalak rá. Látom benned a lehetőséget, és ha tényleg mindennap eljössz,
egy idő után te is látni fogod. Ígérem. Nem lesz könnyű, és nagyon sokat kell
majd gyakorolnod, sokkal többet, mint az ujjas trükködet, de ígérem, hogy ha
megtanulod, megváltoztatja majd az életedet.
Erre már igazán nem tudtam mit mondani. Eddig még soha senki nem
tartott különlegesnek, és tudtam, hogy ha Ruth tudná az igazat a családomról
és tudná, ki vagyok valójában, ő sem tartana annak. Nem voltam biztos ben-
ne, hogy tényleg tudja-e, hogyan kell dolgokat előteremteni a semmiből, de
szerettem volna többször beszélgetni vele, úgy, mint most. Mellette valahogy
jobban éreztem magam. Boldogabbnak. Majdnem úgy, mintha szeretnének,
bár ez egy vadidegentől elég különös lett volna. A tekintete olyan volt, mintha
az egész világ nagymamája lehetne. A szeme rejtélyeket, titkokat és kalando-
kat ígért. Semmi más kaland nem volt kilátásban erre a nyárra, de most itt van
ez az asszony, aki olyan dolgokat taníthat nekem, amelyek megváltoztathatják
az egész életemet. Milyen furcsa! Nem tudhattam, hogy valóban úgy lesz-e,
ahogy mondja, azt azonban pontosan tudtam, hogy nincs vesztenivalóm.
Olyasmit éreztem, amihez azelőtt nem sokszor volt szerencsém. Reményt.
– Nos, mit mondasz, Jim? Beállsz igazi varázslótanoncnak?
Ez az egyszerű kérdés az egész életpályámat és minden kilátásomat gyöke-
restül megváltoztatta.

23
 2. fejezet

Egy pihenő test

A z emberi intelligencia és éberség kérdése a civilizáció kezdete óta az egyik

legnagyobb rejtély. Az időszámításunk előtti tizenhetedik században az
egyiptomiak még azt hitték, hogy az intelligencia forrása a szív. A szív volt az,
amit a halál után is tiszteltek és más szervekkel együtt megőriztek. Az agynak
oly csekély volt a jelentősége, hogy még a balzsamozás előtt eltávolították az
orrüregen keresztül egy horoggal, és egyszerűen kidobták. Az időszámításunk
előtti negyedik században élt Arisztotelész szerint az agy csak a vér hűtését
szolgálta, és ezzel magyarázta, hogy a nagyobb aggyal rendelkező emberek
racionálisabbak, „hidegebb fejűek”, mint a melegvérű állatok. Ötezer évre
volt szükség, hogy az agy jobbára semleges megítélése megváltozzon, de ez
a folyamat is csupán akkor kezdődött el, amikor párhuzamot kezdek húzni
a balesetekből vagy háborúkból eredő fejsérülések és a gondolkodás vagy a
cselekvőképesség csökkenése között. Azóta rengeteget megtudtunk az agy
anatómiájáról és működéséről, tudásunk azonban a mai napig rendkívül kor-
látozott. Még a huszadik század közepén is elfogadott nézet volt, hogy az
agy stabil, változhatatlan és nem mutálódó szerv, de ma már tudjuk, milyen
hihetetlenül rugalmas és változékony, hogyan alkalmazkodik és alakul át.
A tapasztalatok, ismétlődések és a törekvések mind változtatnak rajta, de
csak az elmúlt évek nagyon fejlett technológiájával voltunk képesek kimutat-
ni ezeket a sejtekben végbemenő genetikai, sőt molekuláris változásokat. Ez
világított rá arra, hogy furcsa módon az ember maga is képes megváltoztatni
az agya áramköreit.
A neuroplaszticitás első élményét Ruthszal szereztem, az üzletsoron meg-
búvó kis bűvészkellék hátsó szobájában. Akkor, tizenkét évesen még nem tud-
tam róla, de az alatt a hat hét alatt Ruth szinte teljesen újraprogramozta az
agyamat. Megtette azt, amit akkoriban a legtöbben lehetetlennek tartottak
volna.

24
 Eg y pihenő test

Senkinek sem árultam el a varázsbolt titkát, bár igazából soha senki nem
is kérdezte. A lancasteri nyár egyfajta poros, szélfútta, forró gyehenna volt
mindenki számára – folyamatosan úgy éreztem, hogy csinálnom kellene vala-
mit, de valójában semmit sem lehetett csinálni. A háztömb körül, ahol éltem,
mindössze puszta földhányások és tüskés bozótok éktelenkedtek, és a tájké-
pet csak néha, ideiglenesen egészítette ki egy-egy elhagyatott autó vagy más
roncs. Elhasznált, értéküket vesztett dolgok, kihajítva a semmibe, ahol már
senki sem törődik velük.
A gyermekek, de a felnőttek is, a következetességet és a megbízhatóságot
igénylik a legjobban. Az agy erre vágyik, a mi otthonunkban azonban ilyes-
minek nyoma sem volt. Nem volt kitűzött ideje a közös étkezésnek, semmi
nem ébresztett, ha iskolába kellett menni, és nem volt lefekvési idő sem. Ha
az anyám depressziója alábbhagyott annyira, hogy ki tudott kelni az ágyból,
néha főzött valamit, ha ugyan volt miből. Ha nem volt, éhesen feküdtem le,
vagy meglátogattam valamelyik barátomat, és reméltem, hogy ott marasztal-
nak vacsorára. Szerencsésnek éreztem magam, mert a barátaimmal ellentét-
ben nekem soha nem kellett időben hazaérnem. Általában késő estig kima-
radtam, mert tudtam, hogy ha korábban érek haza, feltétlenül egy veszekedés
közepébe csöppenek, vagy másba, amitől szintén azt fogom kívánni, hogy bár
valahol máshol, valaki más lennék. Néha az ember csak azt akarja, hogy valaki
jöjjön, és elmondja neki – mindegy, hogy mit, csak mondjon valamit. Mert
attól érzed magad fontosnak. Legtöbbször persze nem te vagy értéktelen –
csak a körülötted lévők fájdalma írja felül a létezésedet. Úgy tettem, mintha
szerencsés volnék, mert senki sem zaklat – nem szólnak rám, hogy írjam meg
a leckét, keljek föl, menjek iskolába, és nem mondják meg, hogy mit vegyek
föl. De ez csak színlelés volt. A kamaszok mindig szabadságra vágynak, de a
szabadság csak stabil és szilárd alapokon biztonságos.
Ruth megkért, hogy mindennap délelőtt tízkor menjek át hozzá, ezért reg-
gel korán keltem, és azzal az érzéssel ugrottam ki az ágyból, mintha egyszer-
re lenne karácsony és a születésnapom. Nehezen aludtam el előző este. Nem
tudtam, mit akar tanítani nekem, de nem is igazán érdekelt. Csak beszélgetni
akartam vele úgy, mint a múltkor, és jólesett, hogy végre van hová mennem.
Fontosnak éreztem magam.
Az első napon, amikor élénk narancssárga, halvány banánszín ülésű
Schwinn biciklimen elértem Ruth varázsboltjához, tisztán láttam őt az üveg
mögött. Nagyon élesen emlékszem erre a biciklire, mert ez volt akkoriban

25
 A VARÁZSBOLT

a legeslegértékesebb tulajdonom, amit ráadásul a saját keresetemből vettem.

A végtelen nyári napokon rengeteg fűnyírással keresett pénzemen. Belépve
láttam, hogy Ruth egy hatalmas kék kendővel fogta hátra vállig érő barna
haját, szemüvege pedig egy sziporkázó láncon függ a nyakában. Ruhája majd-
nem úgy nézett ki, mint azok a nagy iskolaköpenyek, amiket rajzórán kellett
felvennünk a ruhánk fölé. Ugyanolyan színe volt, mint a lancasteri égnek egy
nyári reggelen – a leghalványabb kék, fehér ködcsíkokkal. Felkelés után min-
den reggel az volt az első dolgom, hogy kinéztem az ablakon. Nem tudom,
miért, de az a csodás kékség reményt keltett bennem.
Ruth széles mosollyal fogadott, én pedig visszamosolyogtam, holott a szí-
vem vadul kalapált a mellkasomban, részben a vad tekeréstől, hogy minél előbb
ideérjek, részben pedig mert nem tudtam, pontosan mi vár itt rám, azt pedig
végképp nem, hogy miért. Tegnap még jó ötletnek tűnt ez az egész, ma azonban
már a legkevésbé sem. Szívesebben bringáztam volna a végtelen bogáncsmezők
között, mindig a semmibe, de azért remélve, hogy majd csak elérek valahová.
Mi van, ha rossz helyre jöttem? Ha nem vagyok elég okos ahhoz a varázs-
lathoz vagy mihez, amit tanítani akar? Mi van, ha közben kérdezősködött a
családom felől? Mi van, ha valójában valami őrült öregasszony, aki elrabol,
hogy a sivatag közepén mindenféle fekete mágiát űzzön a holttestemmel?
Hirtelen eszembe jutott a Voodoo Woman című film, és átfutott az agyamon,
hogy Ruth talán gonosz boszorkány, és átváltoztat valami szörnyeteggé, amit
az elméjével irányít, és azzal tör majd világuralomra.
Remegett a lábam, és egészen elgyengültem. Benyitottam, az ajtó azonban
hirtelen elnehezült, és ellenállt a nyomásnak. Rémülten meredtem a bringám-
ra, amely oldalára döntve hevert a majdnem üres parkolóban. Miért egyeztem
bele ebbe az egészbe? Csak föl kellene ülnöm a bringára, elhajtani, és soha
nem jönni vissza.
Ruth elmosolyodott, és a nevemen szólított. – Jim, annyira örülök, hogy
látlak! Egy pillanatig azt hittem, talán el sem jössz. – Nagymamásan biccen-
tett, és intett a kezével, hogy menjek közelebb. A hangjában hívogató meleg-
ség volt, és egyáltalán nem tűnt a vesztemre törő gonosz boszorkánynak.
Teljesen kinyitottam az ajtót, amely hirtelen valahogy megint könnyen
mozdult.
– Úgy tekertél azzal a biciklivel, mintha kergetnének – folytatta Ruth,
mihelyst beléptem. Elég gyakran éreztem úgy, mintha üldöznének, de soha
nem tudtam rájönni, ki lehet az.

26
 Eg y pihenő test

Hirtelen elvörösödtem a szégyentől. Talán látta a félelmeimet, látta a kéte-

lyeimet. Lehet, hogy röntgenszeme van. Idegességemben a lábfejemet néze-
gettem, a régi teniszcipőmön volt egy lyuk, pont a lábujjam hegyénél. Elszé-
gyelltem magam, és a talpam alá gyűrtem a lábujjaimat, hogy ne lássa.
– Ő itt a fiam, Neil. Ő egy igazi varázsló. – Ha észrevette is a lyukat a cipő-
mön, nem mutatta.
Neil a legkevésbé sem tűnt varázslónak. Nagy fekete napszemüveget viselt,
a haja pedig ugyanolyan árnyalatú volt, mint az anyjáé. Semmi varázslós nem
volt benne – se varázssüveg, se köpeny, se szakáll, semmi.
– Hallottam, hogy szereted a varázslatokat. – Neil szavai mélyen és lassan
gördültek. Vagy ötven pakli kártya sorakozott mellette egy üvegpolcon.
– Igen, elég menők – válaszoltam.
– Ismersz kártyatrükköket? – kérdezte Neil, miközben keverni kezdte az
egyik pakli lapjait. A lapok valósággal röppentek egyik kezéből a másikba,
oda és vissza, oda és vissza… Meg akartam tanulni, hogyan csinálja. Hirtelen
kiterítette előttem a lapokat, és így szólt:
– Húzz egyet.
Végigfutott a szemem a kártyákon. Az egyik kissé kiállt, szinte kínálta
magát, de én csak azért is egy másikat húztam, ettől messze jobbra.
– Ne mutasd meg, csak tartsd magad előtt, és nézd meg – jött az utasítás.
Gyors pillantást vetettem a lapra, majd sürgősen a mellkasomhoz szorítot-
tam, hátha tükrök vannak körülöttem. A pikk dáma volt az.
– Most tedd vissza valahová, és keverd meg a paklit. Bárhogy keverheted,
ahogy jólesik. Tessék.
Kezembe nyomta a paklit, én pedig megkevertem – nem úgy, mint ő, de
legalább nem ejtettem el az egészet, és meglehetősen alapos munkát végeztem.
– Most keverd össze újra.
Megint megkevertem, ezúttal egy kicsit ügyesebben. A lapok most már
egy kissé rendezettebben sorakoztak a pakliban.
– Most harmadszor is.
Most már meg tudtam hajlítani a paklit az ujjaimmal, hogy úgy csússzanak
egymásba, mint két finomművű fogaskerék.
– Nagyon jó. – Visszaadtam neki a paklit, ő pedig egyenként elkezdte kite-
regetni a lapokat, képpel fölfelé. Néha fölemelt egy-egy kártyát, és megállapí-
totta: nem ez a te lapod.
Végül előkerült a pikk dáma is.

27
 A VARÁZSBOLT

– Ez az! Ez a te lapod. – Színpadiasan meglengette a kártyát, majd letette

elém a pultra.
– Csodálatos – mondtam mosolyogva, és azon töprengtem, vajon honnan
tudhatta, hogy melyik az én lapom. Hiszen miután kihúztam, gondosan leel-
lenőriztem mind a négy sarkát, hogy nincs-e véletlenül megjelölve. Nem volt.
– Tudod, hogy ki ő? Hogy kit jelképez a pikk dáma?
Nagy igyekezettel megpróbáltam az emlékezetembe idézni egy királynőt a
történelemóráról, de csak egy jutott az eszembe. – Erzsébet királynő? – kér-
deztem bizonytalanul.
Neil rám mosolygott. – Ha ez egy angol pakli lenne, eltaláltad volna. Ez
azonban egy francia pakli, itt minden nőalak más történelmi vagy mitológiai
személyt jelképez. A kőr és a káró dáma Judit és Ráhel, két jelentős bibliai
alak. A treff dámát Argine-nak hívják, róla még soha nem hallottam, a neve
viszont a Regina anagrammája, az pedig latinul királynőt jelent. A pikk dáma,
a te lapod, Athéné görög istennő. Ő a bölcsesség istennője és minden hős kísé-
rőtársa. Aki hősi küldetésre készül, mind Athéné segítségéért könyörög.
– De honnan tudta, hogy ezt a lapot húztam?
– Tudod, hogy egy igazi varázsló soha nem fedi fel a titkait, de mivel azért
vagy itt, hogy tanulj, ezt talán elárulhatom. – Neil megfordította a kártyát.
– Ez a pakli cinkelt. Nagyon hasonlít egy közönséges kártyapaklira, de ha
közelebbről megnézed a hátlapját, észreveheted itt alul ezt a virágszerű raj-
zot. A nyolc szirom kettőtől kilencig jelzi a számokat, a közepe a tízes. Az
oldalán ezek a kacskaringók jelzik a lap színét. A kártyák megjelölésekor vagy
az egyik szirom, vagy a közepe beszínezésével jelezzük a bubit, a dámát és a
királyt. Ha az összes üres, a lap ász. Utána itt megjelöljük a színt, így minden
kártyáról leolvasható a kódja. A virág közepe és a hármas szirom teli, tehát ez
a dáma. Itt pedig látod, hogy a pikk van kiemelve.
Alaposan áttanulmányoztam a lapot. Az árnyalás alig észrevehető volt, ha
nem tudom, mit nézzek, biztosan észre sem veszem. – Persze időbe telik meg-
tanulni, de ha egyszer tudod, már nagyon könnyű leolvasni.
Végignéztem a pulton lévő többi paklit is. – Mindegyik cinkelt?
– Nem. Ezek mind különböző fajta trükkökhöz valók. Boszorkánykártya,
Svengali pakli, jelölt paklik, forszírozópaklik, még brainwave paklim is van.
Mindet én csinálom. A kártya a specialitásom.
Hallottam már trükkösen festett paklikról, káró tizenhármasról, halott
pikk királyról vagy a dzsókerről, aki éppen a néző által kiválasztott lapot tart-

28
 Eg y pihenő test

ja a kezében, de eddig terjedt a tudásom, a többiről még csak nem is hallot-

tam. Boszorkánykártya? Brainwave kártya? Fogalmam sem volt, mik lehet-
nek ezek, de nem akartam elárulni Neilnek a tudatlanságomat.
– Tudtad, hogy a második világháborúban kártyalapokat küldtek be a
német hadifoglyoknak a börtönbe? Ha kettéválasztottad a lapot, egy térkép-
darab volt elrejtve benne, ezeket összerakva pedig kirajzolódott a szökés útvo-
nala. Az bizony csodás egy kártyatrükk volt!
Neil visszatette a pikk királynőt a jelölt pakliba, és az egészet a kezembe
adta.
– Neked adom. Ajándékba.
Elvettem a paklit. Soha senkitől nem kaptam még semmit ingyen. –
Köszönöm – hebegtem. – Nagyon köszönöm. – Megfogadtam magamban,
hogy megtanulom az összes lapot.
– Szóval édesanyám elmondta, hogy néhány igazán izgalmas varázslatot
tanít majd neked.
Bizonytalanul elmosolyodtam, nem tudtam, mit válaszoljak.
– Az ő varázslatai messze felülmúlnak itt mindent – mutatott körbe a bolt-
ban Neil. – Az ő varázslataival megtanulhatod, hogyan szerezz meg magad-
nak mindent, amit csak akarsz. Olyan ez, mint a szellem a palackban. Ő majd
bemutatja neked ezt a szellemet – csak vigyázz, mit kívánsz.
– Három kívánság? – kérdeztem.
– Annyi kívánság, amennyit csak szeretnél, bár ezt csak sok gyakorlással
tudod elérni. Ha nem is tűnik annak, de valójában a kártyatrükkök megta-
nulásánál is sokkal nehezebb. Nekem is nagyon sokáig kellett gyakorolnom.
Csak ügyelj mindenre, amit mond. Itt nincsenek rövidebb utak, mindent
pontosan úgy kell csinálnod, ahogy mondja.
Bólintottam, és a zsebembe süllyesztettem a kártyapaklimat.
– Most hátramentek, a bolt mögött van egy kis irodánk. És ne feledd, csi-
nálj mindent úgy, ahogy mondja – mosolygott Neil az édesanyjára.
Ruth megveregette a fia kezét, aztán rám nézett.
– Gyere, Jim. Ideje kezdeni.
Belépett az üzlet hátsó falából nyíló ajtón, és én követtem, pedig halvány
sejtelmem sem volt róla, hogy mit csinálok.
A hátsó irodában homály és enyhe dohszag terjengett. Ablaka nem volt,
a berendezése pedig mindössze egy ócska asztalból és két fémszékből állt.
A padlót és a falakat is kopott barna subaszőnyeg borította, mintha barna

29
 A VARÁZSBOLT

fűvel lenne benőve az egész. Itt nem voltak bűvészkellékek, pálcák, műanyag
serlegek, kártyák vagy cilinderek. Semmi.
– Ülj le, Jim.
Ruth leült az egyik székre, én pedig elfoglaltam a másikat. Egymással
szemben ültünk, a térdünk majdnem összeért. A jobb térdem enyhén föl-le
rángatózott, mint mindig, amikor ideges voltam. Bár háttal voltam az ajtó-
nak, pontosan megjegyeztem, hol van, ha esetleg futni kellene, és magamban
azt számolgattam, mennyi időbe kerülne kirontani innen és felugrani a bicik-
limre.
– Örülök, hogy eljöttél – mosolygott rám Ruth, amitől egy kissé alábbha-
gyott az izgatottságom. – Hogy érzed magad?
– Jól vagyok.
– Mit érzel most?
– Nem tudom.
– Ideges vagy?
– Nem – hazudtam.
Ruth a jobb térdemre tette a kezét, és leszorította, amitől azonnal meg-
szűnt a remegés. Már készültem, hogy ha ennél is furcsább dolgok történtek,
azonnal elfussak. Ruth levette a kezét a térdemről.
– Úgy rázod a lábadat, mintha ideges lennél.
– Azt hiszem, csak azon töprengek, mit fog tanítani nekem.
– Ezt a fajta varázslatot nem tudod boltban megvenni. Évszázadok, ha
nem évezredek óta itt van körülöttünk, de csak úgy sajátíthatod el, ha megta-
nulod valakitől.
Bólintottam.
– De előtte adnod kell nekem valamit.
Bármit odaadtam volna Ruthnak a tanításért, de a bringámon kívül nem
nagyon volt más értékem.
– Mit adjak?
– A szavadat. Meg kell ígérned, hogy majd te is megtanítod másnak azt,
amit tőlem tanultál most nyáron, és majd a tanítványoddal is meg kell ígértet-
ned, hogy ő is továbbadja, és így tovább… Menni fog?
Halvány fogalmam sem volt róla, kinek is fogom én mindezt megtaní-
tani, és pillanatnyilag abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán bárkinek is
továbbadom, de Ruth csak nézett rám a választ várva, és tudtam, hogy itt csak
egyetlen helyes válasz jöhet szóba.

30
 Eg y pihenő test

– Ígérem.
Eszembe jutott, hogy talán keresztezni kéne az ujjaimat a hátam mögött,
arra az esetre, ha mégsem találnék megfelelő tanítványt, de inkább cserkész
módra három ujjamat kinyújtva felemeltem a kezem, hátha attól majd hiva-
talosabb lesz.
– Hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy egy szélben sodródó levél vagy.
Kinyitottam a szemem, és elfintorodtam. A koromhoz képest magasnak
számítottam, de legfeljebb ötvenöt kilót nyomhattam, így inkább voltam
talajba szúródott pálcika, mint szélben szálló falevél.
– Hunyd le a szemed – mondta megint Ruth, és bólintott.
Becsuktam a szemem, és megpróbáltam elképzelni a szélben táncoló fale-
velet. Talán hipnotizálni akar, hogy azt higgyem, én vagyok az a falevél. Egy-
szer láttam fellépni egy hipnotizőrt, aki elhitette a közönség egyes tagjaival,
hogy háziállatok. Az elkábított nézők összeverekedtek, én meg elnevettem
magam. Kinyitottam a szemem.
Ruth még mindig velem szemben ült a széken, keze az ölében, és halkan
felsóhajtott.
– Jim, elsőnek azt kell megtanulnod, hogy miképpen lazítsd el az összes
izmodat. Ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik.
Nem emlékeztem rá, hogy bármikor is lettem volna ilyen állapotban. Min-
dig futásra vagy harcra készen álltam. Megint felnéztem. Ruth a fejét egy kissé
oldalra billentve egyenesen a szemembe nézett.
– Nem foglak bántani. Segíteni szeretnék. Bízol bennem?
Kissé eltűnődtem a kérdésén. Nem tudom, hogy bíztam-e akkor bárkiben
is, de felnőttekben biztosan nem. Azelőtt viszont soha senki nem kérdezte
meg, hogy bízom-e benne, és tetszett az érzés, amit a kérdés kiváltott. Bízni
akartam Ruthban. Meg akartam tanulni, amit át akart adni, de ez az egész
olyan különösnek tűnt.
– Miért? – kérdeztem. – Miért akarna segíteni?
– Mert már a találkozásunk első percében láttam, hogy megvan a képessé-
ged – válaszolta –, és szeretnélek megtanítani rá, hogy te is lásd.
Nem tudtam, miféle képességről beszél, vagy honnan tudja, hogy bennem
van, mint ahogy azt sem, hogy bárki másban meglátta volna-e ugyanezt, aki
benyit a varázsboltba 1968 nyarán.
– Oké – mondtam. – Bízom magában.
– Akkor jó. Itt fogjuk kezdeni. Most figyelj a testedre. Mit érzel?

31
 A VARÁZSBOLT

– Nem tudom.
– Gondolj arra, amikor biciklizel. Milyen az, amikor igazán gyorsan
tekersz?
– Jó érzés… Azt hiszem.
– Mit csinál most a szíved?
– Dobog – mondtam, és elmosolyodtam.
– Lassan vagy gyorsan?
– Gyorsan.
– Jó. És milyen most a kezed?
Lenéztem a kezemre, és csak akkor vettem észre, hogy a szék szélébe
kapaszkodom. Gyorsan elengedtem.
– Laza.
– Akkor jó. És milyen a légzésed? Mély vagy kapkodó?
Ruth mélyet sóhajtott. – Ilyen… – majd kapkodni kezdte a levegőt, mint a
lihegő kutya – vagy ilyen?
– Azt hiszem, valahol a kettő között.
– Ideges vagy?
– Nem – hazudtam.
– Megint remeg a lábad.
– Na jó, egy kicsit.
– A test sokféleképpen jelzi, hogy mi megy végbe közöttünk. Csodálatos
dolog, hogy bár azt mondod, nem tudod, mit érzel, amikor kérdezik, mert
nem tudod vagy nem akarod megmondani, a tested azonban mégis árulkodik
róla. Amikor félsz. Amikor örülsz. Amikor izgatottan vársz valamit. Amikor
ideges vagy. Amikor haragszol. Amikor irigykedsz. Amikor szomorú vagy.
Talán azt hiszed, nem tudod, de ha megfigyeled a tested, az elárulja neked.
Bizonyos értelemben saját tudata van. Reagál és felel. Bizonyos helyzetekben
helyesen, máskor talán rosszul. Érted?
Hirtelen egy csapásra megértettem, miről beszél. Amikor hazamegyek,
azonnal meg tudom mondani, milyen hangulatban van éppen az anyám, egy
szót sem kell szólnia. Azonnal érzem a gyomromban.
Vállat vontam, próbáltam felfogni, amit mond.
– Voltál már igazán mérges vagy szomorú?
– Néha. – Gyakran voltam nagyon dühös, de nem akartam bevallani.
– Szeretném, ha többet mesélnél arról, amikor nagyon szomorú vagy mérges
voltál, aztán megbeszéljük, milyen érzés támad a testedben, amikor felidézed.

32
 Eg y pihenő test

A gondolataim vadul csapongani kezdtek, hirtelen nem is tudtam, miről

meséljek neki.
Meséljem el azt, amikor katolikus iskolába küldtek, és amikor az egyik
nővér megütött valamiért, gondolkodás nélkül visszaütöttem? Vagy arról a
kedd éjszakáról beszéljek, amikor az apám megint részegen jött haza? Vagy
mondjam el, mit mondott a doktor, amikor bevittem anyámat a kórházba, és
aminek a hallatán legszívesebben megöltem volna, vagy elbújtam volna vala-
mi mély lyukban, vagy mindkettőt egyszerre…?
– Jim, olyan hangosak a gondolataid, hogy hallom őket, de nem tudom
pontosan kivenni. Mondd el, pontosan mire gondolsz most, ebben a pilla-
natban.
– Mindenre, amiről nem akarok beszélni.
Elmosolyodott. – Rendben van. Itt nincsenek jó vagy rossz válaszok. Csak
arról beszélgetünk, hogy mit éreztél akkor. Az érzések nem jók és nem rosz-
szak. Csupán érzések.
Nem igazán hittem el, amit mondott. Iszonyatos szégyen tombolt bennem
a sok félelem és harag, meg a lelkemben uralkodó érzések miatt. El akartam
futni.
– Szinte leng a lábad, úgy remeg – figyelmeztetett Ruth. – Most elszámo-
lok háromig, te pedig kezdj el mesélni nekem valamit. Ne gondolkozz azon,
mit fogsz mondani, jó? És most elszámolok háromig. Kezdhetem?
Még mindig kétségbeesetten próbáltam elhessegetni az elmémbe tolakodó
kusza gondolatokat, és találni valamit, amit elmondhatok neki. Amivel nem
ijesztem el.
– Egy…
Mi van, ha katolikus, és megrémíti a tény, hogy megütöttem egy apácát,
ami miatt kirúgtak az iskolából, hogy elkerüljek a nővéremhez és a férjéhez,
ahol megint verekedésbe keveredtem, így abból az iskolából is kitettek? Mi
lesz, ha majd nem akarja, hogy visszajöjjek, mert túl erőszakos vagyok?
– Kettő…
Mi lenne, ha elmondanám neki, mit kívántam magamban az apámnak,
amikor részegen összetörte a kocsinkat, és most az egész eleje tiszta roncs, és
a lökhárító egy kötéllel van valahogy a helyére erősítve, szegénységünk üvöltő
bizonyítékaként? Mi lesz, ha azt hiszi, hogy rossz fiú vagyok?
– Három… Mehet!

33
 A VARÁZSBOLT

– Az apám iszik. Nem mindennap, de sokat. Néha elmegy inni, és hetek-

re eltűnik, és amikor visszajön, semmi pénz nincs nála, csak az a segély van,
amit kapunk, de abból nem nagyon jövünk ki. Amikor nem iszik, akkor is
csak lábujjhegyen járkálhatunk a házban, nehogy feldühítsük. Amikor ott-
hon iszik, mindig ordibál, átkozódik és tör-zúz, az anyám meg sír. A bátyám
mindig eltűnik ilyenkor, és én is nagyon félek, de elbújok a saját szobámban,
és hallgatózom, hogy ha valami nagyon rossz történik, közbeléphessek, mert
aggódom az anyám miatt. Sokszor beteg, és ezért mindig ágyban van, amikor
meg az apám iszik és veszekszenek, mindig olyan, mintha rosszabbul lenne.
Amikor otthon van, üvöltöznek, de amikor apám elmegy, mindig csöndben
van. Nem kel föl az ágyból, nem eszik, meg semmi, és igazán nem tudom, mit
kellene tennem ilyenkor.
– Mondd csak tovább, Jim! – Láttam, hogy figyel rám, hogy valóban hal-
lani akarja, amit mondok. Nem tűnt döbbentnek, inkább csak mosolygott,
a megértés cinkos kis mosolyával. Mintha tudta volna, hogy miről beszélek,
vagy legalábbis nem gondolta volna mindezek után, hogy a családom mocsok,
csak mert szegények vagyunk.
– Mondd csak tovább! – bátorított.
– Egy nap hazamentem az iskolából, és minden csöndes volt. Olyan fur-
csán csöndes. Bementem az anyám szobájába, és ott volt az ágyban. Bevett
valami pirulákat. Ezek arra vannak, hogy megnyugodjon, de most túl sokat
vett be. Átrohantam a szomszédhoz, és megkértem, hogy vigyen be minket
kocsival a kórházba. Már azelőtt is kellett így bevinni – mármint anyu már
csinálta ezt régebben is. A kórházban anyu ágyban van, én ott ülök mellette,
de hallom őket beszélgetni a függöny mögött. A férfi káromkodik, hogy túl
sok papírmunka van anyuval, hogy volt már itt ezzel azelőtt is, és hogy bele-
fáradt az ilyen fajta emberekbe, hogy tiszta időpazarlás ezekkel pepecselni.
A nő fölröhög, és megjegyzi, hogy talán ez lesz az utolsó ilyen alkalom. Nem
igazán értem az egészet, és ők csak röhögnek odaát, és annyira dühös vagyok,
hogy legszívesebben letépném a függönyt, és rájuk ordítanék. Egy kórházban
nem lenne szabad ilyeneknek dolgozni. És haragszom anyura is, mert nem
értem, miért kell mindig ezt csinálni. És haragszom mindkettőjükre, és min-
denkire, és néha nagyon, de nagyon dühösnek érzem magam.
Nem igazán tudtam, hogyan tovább, ezért elhallgattam. Ruth itt ül mellet-
tem a széken, én meg csak azt a hülye lyukat bámulom a hülye teniszcipőmön.

34
 Eg y pihenő test

– Jim – mondta halkan Ruth –, mit érzel a testedben most, ebben a pilla-
natban?
Megrántottam a vállam. Nem tudtam, mit gondolhat rólam most, hogy
megtudta az igazat a családomról.
– Hogy van a gyomrod?
– Eléggé forog.
– Hogy van a mellkasod?
– Feszül. Kicsit fáj.
– És mi van a fejeddel?
– Valami dübörög benne.
– És a szemed?
Nem tudom miért, de abban a pillanatban, ahogy ezt megkérdezte, másra
sem vágytam, mint arra, hogy becsukjam a szemem, és sírjak. Nem akartam
sírni, de már nem tudtam megakadályozni. Egy nagy könnycsepp gördült le
az arcomon.
– Úgy érzem, egy kicsit csíp.
– Köszönöm, hogy meséltél a szüleidről, Jim. Néha jobb, ha nem töpren-
günk azon, hogy mit kellene mondanunk, hanem egyszerűen csak kimond-
juk, ami a szívünket nyomja.
– Könnyű azt mondani…
Mindketten fölnevettünk, és mintha egy kissé megkönnyebbültem volna.
– Már nem feszül annyira a mellkasom.
– Jó. Nagyon jó. Megtanítalak, hogyan kell ellazítani minden izmodat, és
szeretném, ha mindennap gyakorolnád egy órán át. Szeretném, ha este ott-
hon is gyakorolnál mindent, amit reggelente itt tanulunk – legyen ez házi fel-
adat, ha úgy jobban teszik. A lazítás talán egyszerűnek hangzik, de valójában
nagyon-nagyon nehéz megcsinálni, és sokat kell gyakorolni hozzá.
Még mindig nem voltam benne biztos, hogy ellazultam-e már ennyire
valaha is. Fáradt persze nagyon sokszor voltam, de az szerintem nem ugyanaz,
mint ez az ellazulás. Még azt sem tudtam, mit is jelent pontosan.
Ruth utasításai szerint kényelmesen elhelyezkedtem a széken, és becsuk-
tam a szemem. Újra azt mondta, képzeljem el, hogy egy szélben táncoló levél
vagyok, és lassan hatalmába kerített az a nagyszerű érzés, hogy szárnyalok az
utcák felett. Kissé mintha könnyebbé is váltam volna.
– Ne hajlongj. Éber akarsz maradni, és készenlétben vannak az izmaid,
holott éppen el akarjuk lazítani őket. Vegyél egy mély levegőt, aztán engedd

35
 A VARÁZSBOLT

ki. Ez ismételd meg háromszor. Az orrodon keresztül lélegezz be, és a szádon

engedd ki.
Olyan mélyeket sóhajtottam, amilyeneket csak tudtam. Háromszor is.
– Most figyeld a lábujjaidat! Érezd őket. Mozgasd meg egy kicsit. Hajlítsd
be a cipődben, majd lazítsd el ismét. Vegyél egy nagy levegőt, aztán lassan
engedd ki. Lélegezz folyamatosan, és figyelj a lábujjaidra. Érezd, ahogy elne-
hezülnek.
Vettem még néhány mély lélegzetet, és megpróbáltam a lábujjaimra kon-
centrálni. Az ember azt hihetné, könnyű, pedig nem. Megmozgattam őket
a cipőmben, de aztán az jutott eszembe, hogy kapok-e új cipőt még iskola
előtt, erről meg az, hogy mennyire nincs pénzünk, és teljesen elfeledkeztem a
lábujjaimról.
Úgy tűnt, Ruth pontosan látja, mikor gondolok valami másra, mert abban
a pillanatban, ahogy elkalandoztak a gondolataim, közbeszólt és figyelmezte-
tett, hogy vegyek mély lélegzetet. Nem tudom, meddig kellett a lábujjaimra
gondolva lélegeznem, de egy örökkévalóságnak tűnt.
– Most megint vegyél egy mély lélegzetet, és figyelj a lábfejedre.
Kezdtem megéhezni és elunni magam. Mi köze van a lábamnak a varázslás
megtanulásához? Már közeleg az ebédidő. Lehet, hogy halálra akar éheztet-
ni. De Ruth valószínűleg olvasott a gondolataimban, mert megesküdnék rá,
hogy pontosan tudta, mikor szakítson félbe.
– Térj vissza a lábfejedhez!
Megforgattam a bokámat, és a nagy, buta, éhes lábfejemre gondoltam.
– Most figyelj a bokádra. A térdedre. Lazítsd el a combodat. Érezd, ahogy
a lábad egyre nehezebb lesz, és belesüpped a székbe.
Elképzeltem, hogy én vagyok a világ legkövérebb embere, a barna szőnyeg
átszakad a súlyom alatt, és székestül lezuhanok egészen Kínáig.
– Most pedig lazítsd el az izmokat a hasadban. Feszítsd meg, majd lazítsd
el újra – Megcsináltam, de csak azt értem el vele, hogy a gyomrom hangosan
megkordult, és biztos voltam benne, hogy Ruth is hallotta.
– Most a mellkasod, Jim. Vegyél egy nagy lélegzetet, engedd ki, és lazítsd
el a mellkasodat. Érezd, ahogy dobog a szíved, és lazítsd el a szíved körüli
izmokat. A szíved is egy izom, ami vért pumpál az egész testedbe. Ugyanúgy
el tudod lazítani, mint a többi izmodat. – Erre eszembe jutott, hogy ha telje-
sen ellazítanám a szívemet, és megszűnne dobogni, vajon mit csinálna Ruth?

36
 Eg y pihenő test

– Figyelj a mellkasod középpontjára. Érezd, ahogy ellazulnak az izmaid!

Vegyél egy mély levegőt, és érezd a szívdobogásodat, ahogy tovább lazítasz.
Most lélegezz ki megint, és figyelj a mellkasi izmaid lazaságára! – Észrevet-
tem, hogy amióta a feladatot csinálom, már nem kalapál annyira a szívem.
Az orvosi egyetemen tanulmányoztam a szívet, és megtanultam, hogy
létezik egy idegcsoport, amely összeköti a szívet az agytörzzsel: a medulla
oblongata, vagyis a bolygóideg, és ez két összetevőből áll. Ha a lélegzés lassí-
tásával növeljük az idegkimenetet, az stimulálja a paraszimpatikus idegrend-
szert, lassítja a szívverést és csökkenti a vérnyomást. Azt is megtanultam, hogy
a bolygóideg feszültségének a csökkentése hogyan hat a paraszimpatikus ide-
gekre, ami akkor történik, amikor az ember fél vagy ideges – megnő a pulzus-
szám. De azon a napon a varázsboltban csak annyit tudtam, hogy amikor Ruth
megtanított lazítani és lélegezni, egy kicsit könnyebbnek és nyugodtabbnak
kezdtem érezni magam, pedig fogalmam sem volt az idegrendszerről és a mil-
liárdnyi útról, amelyen a szív és az agy kommunikál. Sem a szívemnek, sem az
agyamnak nem kellett ilyeneket tanulnia, hogy megfelelően működjön, csak
jeleket küldtem az agyamból a szívemnek, a szívem pedig reagált rájuk.
– Most szeretném, ha a válladat is ellazítanád. A nyakadat. Az állkapcso-
dat. Hagyd, hogy a nyelved leessen a szájüreged aljára. Érezd, ahogy a sze-
med körül és a homlokodon megfeszülnek, majd ellazulnak az izmok. Érezd,
ahogy az összes kis izom szépen ellazul a testedben…
Ruth elhallgatott, az idő pedig szinte a végtelenségig lelassult. Csak ültem
ott, próbáltam lazítani és minél lassabban lélegezni, illetve nyugton maradni
a helyemen. Hallottam, ahogy ő is mélyeket lélegez, majd lassan kifújja, és ezt
jelnek vettem, hogy nekem is ugyanezt kellene tennem. Nehéz úgy lélegezni,
hogy közben magára a lélegzésre figyelsz. Egyszer-kétszer Ruthra sandítottam
a leeresztett pilláim alól, és láttam, hogy csukott szemmel ül velem szemben,
pontosan utánozva a testtartásomat. Azután végre megszólalt.
– Rendben. Lejárt az idő. Kinyithatod a szemedet.
Kinyitottam a szemem, és felültem a székben. A testem valahogy másmi-
lyennek, furcsábbnak hatott.
– Ennyi volt, Jim. Fogadok, hogy jól jönne valami harapnivaló. – Kihúz-
ta az asztal egyik fiókját, elővett belőle egy csomag csokis kekszet, és felém
nyújtotta: – Vegyél, amennyit csak akarsz. – Kivettem egy egész marékkal.
Ez a fajta volt a kedvencem. Ezután rám nézett a szemüvegkerete fölött, és
rejtélyesen közölte:

37
 A VARÁZSBOLT

– Elindultál az úton.
Nem nagyon értettem, miféle út is ez, vagy mi köze van a varázslathoz
annak, hogy egy órán keresztül mozdulatlanul kellett ülnöm egy székben.
– Jim, szeretném, ha megtanulnád ellazítani a testedet. Figyelj erre, még
akkor is, ha a családod körében vagy, különösen olyan helyzetekben, amilye-
nekről meséltél. A test akkor is tökéletesen nyugodt tud maradni, ha mérges
vagy szomorú vagy. Tudom, hogy ez így elsőre elég hihetetlenül hangzik, de
ha eleget gyakorlod, majdnem azonnal elérheted majd a tökéletes nyugalom
állapotát. Ez pedig hatalmas varázslat, Jim. Nekem elhiheted.
– Jó, de megkérdezhetem, hogy miért?
– Az életben sok dolog felett nincs hatalmunk. Különösen gyerekkorban
nagyon nehéz felfogni az érzést, hogy bármit irányíthatunk magunk körül.
Hogy bármit megváltoztathatunk. De a saját testedet és a saját elmédet min-
dig irányíthatod, és ez, bár nem tűnik soknak, hatalmas dolog, ami mindent
megváltoztathat.
– Nem értem.
– Majd megérted. Járj ide továbbra is, és gyakorolj mindent, amit ezen a
nyáron megtanulsz, és egy napon majd megérted.
Bólintottam, bár valójában nem tudtam, vissza fogok-e jönni. Ez nem
olyan fajta varázslat volt, amilyet tanulni szerettem volna.
– Tudod, ki volt Isaac Newton? – kérdezte hirtelen Ruth.
– Valami tudós?
– Igen, ügyes vagy. Fizikus és matematikus volt, talán minden idők legna-
gyobb tudósa. Van róla egy történet, ami talán tetszeni fog. Nem volt vala-
mi nagyszerű élete. Az apja három hónappal a születése előtt meghalt. Apa
nélkül, koraszülöttként jött világra, szóval nem túl szerencsésen kezdte az
életet. Az anyja újraházasodott, amikor Isaac hároméves volt, mostohaapja
pedig nem kedvelte különösebben. A kapcsolat annyira elmérgesedett, hogy
Isaac egyszer kis híján a házat is rágyújtotta. A te korodban Isaac igen dühös
egy gyerek volt. Az anyja kivette az iskolából, mert azt akarta, hogy belőle is
gazdálkodó legyen. Az édesapja is az volt, és őt is annak szerette volna nevel-
ni mindenki. De Isaac utálta a gazdálkodást. Minden porcikája berzenkedett
ellene. A tanára meggyőzte az édesanyját, hogy engedje vissza Isaacot az isko-
lába, ahol hamarosan ő lett a legjobb tanuló, de csak azért, mert a tanulótársai
folyamatosan bántották, és ő így állt bosszút rajtuk a maga módján. Később
egyetemre ment, de nem tudta volna fizetni a tandíjat, ezért inaskodnia kellett

38
 Eg y pihenő test

az élelemért és szállásért. Nem voltak olyan előnyei, szerencséje vagy anyagi

helyzete, mint a többi diáknak, mégis megváltoztatta a világot.
Ezelőtt sosem hallottam róla, hogy híres tudósok utálták volna a szüleiket
vagy bántották volna őket az iskolában.
Elköszöntem Ruthtól és Neiltől, és már éppen kiléptem volna az ajtón,
amikor Ruth hangját hallottam magam mögül: – Ne felejtsd el gyakorolni,
amit megbeszéltünk! – Hátranéztem, ő pedig egyenesen a szemembe nézett
és mosolygott. Melegség árasztotta el a testemet, miközben az „I” sugárúton
pedáloztam. Bár fogalmam sem volt, miért kellene megtanulnom ellazítani a
testemet, elhatároztam, hogy otthon gyakorolni fogom, hátha kiderül, hogy
mégis varázslat.
Ma már tudom, hogy amit Ruth akkor tanított nekem, az szoros összefüg-
gésben van a test és az agy stresszhelyzetekben mutatott akut reakcióival, vagy
más néven az „üss vagy fuss”-ingerrel. Ha az agy fenyegetést észlel vagy veszé-
lyeztetve érzi magát, a vegetatív idegrendszer jelez a paraszimpatikus idegek-
nek, és adrenalin szabadul fel. A mellékvese működését a hipotalamusz által
termelt hormonok is serkentik, és kortizon szabadul fel. Biztos vagyok benne,
hogy már tizenkét éves koromban magasabb volt a kortizonszintem a kelleté-
nél. Stresszhelyzetben a felsoroltakon kívül minden olyan szerv leáll, amely-
re nincs szükség az életért való küzdelemben. Az emésztés lelassul, az erek
összehúzódnak (kivéve a mozgásszervi izmokban, ott kitágulnak), a hallás
csökken, a látás leszűkül, a szívritmus megugrik, a száj pedig kiszárad, mivel a
nyálelválasztást is szabályozó könnymirigy működése átmenetileg leáll.
Ezek a szigorúan átmeneti jellegű folyamatok akkor indulnak be, ha való-
ban az életért kell küzdeni. Ha azonban valaki tartósan stresszben él, az szá-
mos fizikai és pszichológiai visszahatást eredményezhet – haragot, depresz-
sziót, szorongást, mellkasi fájdalmakat, fejfájást, álmatlanságot és legyengült
immunrendszert.
Ruth már sokkal azelőtt megtanított csökkenteni magamban a tartós
stressz és fenyegetettség hatásait, mint hogy az orvosok felfedezték volna a
stresszhormonokat. Ma már képes vagyok lassítani a légzésemet, illetve sza-
bályozni a vérnyomásomat és a szívverésemet, ha belépek a műtőbe. Amikor
egy mikroszkópon keresztülnézve az agy legérzékenyebb részein dolgozom, a
testem nyugodt, a kezem pedig stabil – hála annak, amit Ruth tanított annak
idején a varázsboltban. Ha ő nem lett volna, talán nem is lesz belőlem agyse-
bész. A test ellazítása azonban csak a kezdet volt. Tíz napba telt, mire Ruthszal

39
 A VARÁZSBOLT

eljutottunk odáig, hogy tökéletesen el tudjam lazítani az egész testemet.

A tizenegyedik napon szokás szerint eltekertem hozzá, leültem a székre,
becsuktam a szemem, és vártam, hogy ismét végigvezessen az ellazulás folya-
matán, neki azonban ezúttal más tervei voltak.
– Nyisd ki a szemed, Jim. Itt az ideje kezdeni valamit azokkal a hangokkal
a fejedben.

40
 Eg y pihenő test

Ruth első trükkje

A test ellazítása

1. A gyakorlathoz olyan időt és helyet válassz, amikor és ahol biz-

tosan nem zavar meg senki.
2. Ne kezdj neki, ha ideges vagy, szorongsz, más problémákon
rágódsz, alkoholt ittál, tudatmódosító szerek hatása alatt állsz
vagy fáradt vagy.
3. A gyakorlat megkezdése előtt helyezd kényelembe magad, lazíts
egy kicsit, és gondold végig, mit szeretnél elérni ezzel a gyakor-
lattal. Határozd meg a céljaidat.
4. Most hunyd le a szemed.
5. Végy három mély lélegzetet: szívd be a levegőt az orrodon át,
majd lassan engedd ki a szádon. Ezt ismételd addig, amíg hozzá
nem szoksz ehhez a légzéshez, és már nem kell külön figyelned
rá.
6. Amikor hozzászoktál a lélegzéshez, részletesen képzeld el,
hogyan ülsz, mintha kívülről néznéd magadat.
7. Ezután kezdj el figyelni a lábujjaidra, és lazítsd el őket. Utána a
lábfejed következik – fokozatosan lazítsd el az izmaidat. Be- és
kilégzés közben képzeld el, ahogy szinte elolvadnak. Az elején
könnyen elkalandozhatnak a gondolataid és kizökkenhetsz, de
ha ez történik, egyszerűen kezdd újra a lábujjaidnál és a lábfe-
jednél.
8. Ha sikerült ellazítanod a lábadat, haladj felfelé a lábszár és a
comb izmainak ellazításával.
9. Ezután fokozatosan lazítsd el az alhasi és mellkasi izmokat.
10. Most a gerinc következik. Egymás után lazítsd el a gerinc menti
és a hátizmokat, egészen a válladig és a nyakadig.
11. Végezetül lazítsd el az arcod és a homlokod izmait is.
12. Érezd, hogy az izmok ellazulásával egyidejűleg nyugalom eresz-
kedik rád. Ez jó érzés. Ezen a ponton gyakori és természetes,
ha elálmosodsz vagy netán el is alszol. Elképzelhető, hogy csak

41
 A VARÁZSBOLT

több próbálkozás után sikerül ébren maradnod a teljes nyuga-

lom állapotában. Légy türelmes. Légy kedves magaddal.
13. Most figyelj a szívedre, érezd, ahogy ki- és belégzés közben ella-
zulnak a szív izmai. Észre fogod venni, hogy az izmok ellazu-
lásával és a lélegzés lassulásával együtt a szívverésed is lelassul.
14. Képzeld magad elé a most már teljesen ellazult testedet, ahogy
egészen egyszerűen csak van… Melegséget érzel, esetleg a lebe-
gés érzete lesz úrrá rajtad, és végtelen nyugalom önt el. Lassan
lélegezz, az orrodon be, a szádon ki.
15. Tudatosan emlékezz erre az ellazult nyugalomra és melegségre.
16. Lassan nyisd ki a szemed. Egy kis ideig még maradj ülve, és csak
létezz egy darabig, minden más gondolat vagy szándék nélkül.

A lélegzés és a relaxáció az elme irányítása felé vezető út első lépései.

* Az intothemagicshop.com weboldalon hangformátumban is megtalálod ezeket

a gyakorlatokat.

42