MAGYAR EREDETMAGYARÁZÓ

MONDÁK
FEJEZETEK

• A KOZMIKUS ÉS METEOROLÓGIAI JELENSÉGEK EREDETE

• AZ EMBER ÉS ÉLETKÖRÜLMÉNYEINEK KIALAKULÁSA
• AZ ÁLLATOK EREDETE
• A NÖVÉNYEK KELETKEZÉSE

A KOZMIKUS ÉS METEOROLÓGIAI JELENSÉGEK EREDETE

A világ teremtéséről szóló monda és a dualisztikus eredetmagyarázó mondák

A világ teremtésén „Isten őszencsége” és az ördög együtt dolgoztak. Az ördögöt „Isten

őszencsége” leküldte a tenger fenekére, hogy hozzon fel földet, de a víz kimosta a kezéből.
Háromszor kísérletezett, harmadszorra Isten megmutatta, hogy a körme alatt maradt föld.
Kipiszkálta. Isten a földet hat napig gyúrta, akkora lett, hogy ráléphetett. Megpihentek. Az
ördög elkezdte rugdosni „Isten őszencségét”, hogy essék bele a vízbe. A föld úgy nőtt, ahogy
Istent odébblökdöste... (Bosnyák 1969). Ezzel a kozmikus arányú szépséges
teremtésmondával kezdődik a „világ teremtését, az égi testek keletkezését, az ember, az
állatok és a növények kialakulását” elbeszélő magyar néphagyomány. Szembetűnő a rokonság
a finnugor népek, különösen a vogulok mitológiájából ismert teremtésmítosszal. Ugyanakkor
egész Kelet-Európában, Ázsiában, az észak-amerikai indiánoknál is előfordul, számtalan sok
népnél, de tőlünk nyugatra ismeretlen. Eredetének kérdésével nagyon sokat foglalkozott a
szaktudomány. A. B. Rooth pl. a kelet-ázsiai partvidékre teszi a monda keletkezési helyét,
ahonnan nyugat felé Szibérián átterjedt és kelet felé az észak-amerikai kontinensre (Rooth
1957: 507–508). Az ebben a mondában is megfogalmazott dualisztikus kozmogóniát mások
már a kutatások megindulásának kezdetén, a századfordulón, és azóta is sokan a bogumil
eretnekséggel hozták kapcsolatba (pl. Dragomanov 1961; Veszelovszkij 1891). Dualisztikus
teremtésmondák ugyanis Nyugat-Európában is ismertek – legtöbbjük az állatok teremtéséről
szól. Isten teremti a hasznos, a szép, a tökéletes állatot, az ördög a kártékonyat vagy a csúfat
(ló-bivaly, méh-légy stb.). Felmerült tehát, hogy e mondákat a bogumiloktól származtassák,
ugyanis a duális mítosz legrégibb leírása a Balkánról származik, ahol a duális kozmogónia az
irodalomban az időszámításunk szerinti első századoktól ismert, s utaltak a gnoszticizmusra
és a manicheizmusra, mintha a bogumilok ezek közvetítésével vették volna át a dualisztikus
eszméket az ősi irániaktól. Azoknak a nyugat-európai mondáknak a kutatása, amelyekben a
teremtő szerepében két személy (Isten és ördög, vagy Krisztus és Szent Péter) lép fel,
felvetette azt a kérdést is, hogy esetleg a dualisztikus eretnekség csak egy korábban is
meglévő hagyományt erősített meg (Lixfeld 1971: 196).

Ebben a kérdésben figyelemre méltó A. M. Zolotarjov kutatása: szerinte ezek a

teremtésmítoszok sokkal primitívebb kozmogónián belül keletkeztek, mint amilyet a
bogumilizmus képvisel. Az Urál vidékén és Nyugat-Szibéria területén még nemrég
meglehetősen élő formában megvolt az a duális társadalmi szervezet (két frátria, az egyik az
ég, a világosság, az ügyesség stb., a másik a föld, a sötétség stb. attribútumaival), amelynek
alapító ősei teremtésmítoszaik szerint ellentétes tulajdonságú ikerpár voltak. Zolotarjov
szerint ez az az ősi ikermítosz, amely jellemző minden archaikus mitológiára, a világon
mindenütt. A föld teremtésének eurázsiai mondájában is gyakran testvérek a teremtők. Ez a
monda már nem ismert az egész világon, ázsiai környezetben fejlődött ki, ahonnan nagyon
régen került át Amerikába és Európába. Az eredeti mítoszban a földbúvár egy madár volt,
később alakult át sátánná. A monda egyes motívumai helyi jelentőséggel bírnak, pl. a szájban
elrejtett föld motívuma az apokrif vagy a bogumil irodalomból {5-118.} származik
(Zolotarjov 1980: 57). Hasonlóképpen közvetlenül bogumil eredetű lehet más dualisztikus
eredetmondák egész sora.

A föld teremtéséről szóló magyar monda, amelynek több változata is van, lehet honfoglalás
előtti finnugor örökség, de későbbi, balkáni átvétel is (Nagy I. 1979a). A többi dualisztikus
teremtésmondát is figyelembe véve meg kell még jegyeznünk, hogy a származáskérdésektől
függetlenül egy fontos jelenség bizonyítékai: keletkezésük egyfajta logikus gondolkodás
következménye. Rejtett módon, ki nem mondva, azt a szillogizmust fogalmazzák meg, hogy
Isten jó, jótól csak jó származhat, az ördög rossz, a világban rossz is van, Istentől tehát az nem
származhat, csakis az ördögtől.

A holdfoltok keletkezése. Csillagmondák

Az egyik legáltalánosabb képzet világszerte, hogy a Holdban emberi alak látható. Ugyancsak
általános az a hiedelem is, hogy valamilyen büntetés következtében került oda, vagy
beteljesült átok következtében.

„A pakulár (pásztor) kitette szárítani a kapcáját, de már akkor éccaka vót. A kapca hát nem
akart megszáradni. A pakulár azt akarta, hogy a Hold szárítsa meg, de bizony a Holdnak nem
volt annyi ereje. Szidta a pakulár a Holdat, kerekített olyat, hogy csak. A Hold bizony ezt nem
tűrte, hogy őt egy semmi pakulár becsmérelje, mit tett, magába szítta a nyájat is, a pakulárt is.
Meg is lehet látni, még a bokrot is, amint a pakulár kitette a kapcáját. A sok juh – meg lehet
látni – még ott is mozog egy kicsit. Nem mindig lehet látni ilyen jól” (Magyarózd, Maros m.
Kríza I. gy. 1962; MNA R/5).

Ez a mondatípus egész Erdélyben ismert, Dél-Dunántúlon a szénatolvaj, Nyugat-Dunántúlon

a tiltott napon fát vágó, rőzsét hordó ember a „holdlakó”.

Somogy megyében az alábbi monda változatai élnek: „A Nap és Hold egyforma erősek voltak
és verekedtek. A Hold egy tüskés ágat dobott a Napba, az még jobban égett. A Nap egy lapát
lószart vágott a Hold szeme közé, azért halványabb, foltos a Hold képe” (Osztopán, Somogy
m. Mándoki L. gy. 1957; MNA 37/b).

Ez a mondatípus azért érdemel különös figyelmet, mert az egyetlen olyan eredetmagyarázó

monda, amely a Napra vonatkozik, és mindkét égitestet antropomorfizálja.

Számos más mondai eredetmagyarázat említését mellőzve figyelmünket az egész magyar

nyelvterületen ismert mondai megformálás felé fordítjuk. „Dávidot, meg Cicellét kűtte az
annyuk, hogy mennyenek a templomba, ők bementek a kocsmába. Mektutta az annyuk, hogy
kocsmába mentek, utánok ment, pirongatta őket, ők meg kilökték (az anyjokat). Akkó
megátkozta őket, hogy se a menyország, se a pokol, se a csillag be ne vegye, mindent
elszámolt, csak a hódat nem, osztán az úristen oda rendelte őköt” (Kálmány 1887: 17).
A Holdban hegedülő Dávid képzetét bőséges szakirodalom dolgozta fel. Megegyező
vélemény szerint a 38. zsoltárversre visszautaló aggádikus hagyomány a forrása (Heller 1929;
Zsoldos 1929: 108, 1036: 80; Scheiber 1977: II. 259–262). A Dávid mellett látható nőalak
általában Szent Cecília (Cicelle), de lehet más is, a történet alapgondolatának megfelelően
bűnös személy, hiszen a Hold az efféle elkárhozottak lakóhelye.

„Dávid királynak vót egy darab szőlleje. Mellette volt egy szegény embernek is egy kis
szőlleje. Mindig szerette volna Dávid kiráj az Uriás feleségét (azé volt a szőllő). Aggyig
csinálta, aggyig csinálta, míg a szegény embertől elvette a szőllőt is, meg a feleségét is. {5-
119.} Uriás megátkozta őket, hogy mennyenek fel a holdba és örökkén táncójjanak”
(Tiszapüspöki, Szolnok m. Pócs É. gy. 1961; MNA 132).

A csillagok eredetéről szóló mondák számos motívuma a klasszikus görög-római

mitológiából származik. „Fut magas út odafönt, jól látni, ha tiszta az égbolt: Tejtől nyerte a
nevét, tejszínűen ontja a fényét” (Ovidius: Metamorphoses, Lycaon 168. Devecseri Gábor
ford.). A hellenisztikus mítosz az anyaistennőről és életnedvéről, a tejről, amely csillagképpé
alakult, ősrégi elképzelés megfogalmazása (erről bővebben von Scheffer 1939). A magyar
mondákban Szűz Máriáról mondják, hogy szoptatta a Kisjézust. A gyermek mohón szopott,
kicsordult a tej, szétömlött az égen, abból lett a Tejút. Változatok szólnak arról is, hogy az
angyalok öntötték el a tejet, vagy az égbolton időző női alakok egyike, Sánta Kata. A Tejút
másik neve Hadak útja. Nemcsak Erdélyben, másutt is élnek mondák arról, hogy az Csaba
királyfi, Attila, Szent László vagy akár a háborúzó angyalok hadi útja lett volna:

„Attila a húnokkal harcolt a napkeleti meg a napnyugati császárral. Nagy hadseregük volt, de
azok is a szellemeikkel harcoltak. Így győzték meg a napkeleti és a napnyugati császárt és hát
így győztek. Ennyit tudok erről, hogy ahol mentek, azt nevezik Hadak útjának, a Tejútat a
Hadak útjának. Azon mentek ezek a szellemek” (Andrásfalva, Bukovina; Aparhant, Tolna m.;
Nagy I. gy. 1970).

A Szalmásút kifejezés eredete a földközi-tengeri földműves kultúrájú népeknél keresendő,

onnan került más népek közvetítésével a magyar nyelvterületre (Mándoki 1962). „A mese
szerint Szent Péter megrakta a szekerét szalmával, de olyan erőst megrakta, hogy rendesen
nem lehetett lekötni, s ahogy ment, a szalma mindenütt szóródott, úgy hogy a nyomán el
lehetett menni, hogy hova vitték. S az az elszóródott szalma látszik az égen” (Bosnyák 1977:
34). – Az út kétfelé ágazik, s ennek magyarázata is többféle.

A Tejúton közlekedő égiek, hősök és a földi országutak vándorai (cigány, koldus) gyakorta
találkoznak egy szekérrel, amely elől tanácsos kitérni, mert kocsisa rendszerint részeg.

„Egyszer régen, még a földön volt a Göncölszekér. Egy részeges ember ment be a városba,
megszökött a feleségétől, elment inni. Nagyon berúgott. Megverte az Isten, eltört a szekér
rúdja, összekötötte az istránggal, így tudott csak hazamenni. A felesége elkezdett átkozódni
haragjában. – Bárcsak szívna fel az Isten! – Az Isten fölszívta az égre, azóta látszik ott a
Göncölszekér” (Mándoki 1957: 39).

Az Ursa maior csillagkép első hét csillagának valamilyen szekérről történő elnevezése Európa
majdnem minden népénél azonos, görög-római hagyományra megy vissza (Erdődi 1970: 68).
A magyar névadás általában a szekér utasára vonatkoztat – pl. Jób szekere, Szent János
szekere stb. –, mondában megfogalmazott magyarázat azonban az illetők égi szekerezésére
meglehetősen kevéssé ismert. Ahol tudnak erről valamit, ott általában azt is tudják, hogy
miért görbe a szekér rúdja.

„Mikó Szent Pétör vak lovon járt, oszt mönt rá szömköszt a Részög embör, kitért elüle, de a
Részög embör csak összeakaszkodott vele, oszt a kocsijával ledörgölte a Szent Pétör
szekerinek az egyik ódalát, oszt a szalma leszóródott, akkó tört el a rúd is” (Kálmány 1891b:
181).

Az Orion csillagkép magyar neve a Kaszáscsillag és a valamilyen szent pálcája, botja

névtípus változatai. Német és szláv nyelvterületen általános az előbbi, és német hatásra vall az
utóbbi, amely nálunk Kelet-Magyarországon és Erdélyben honos. Leggyakoribb magyarázat
szerint a csillagkép jelentése, hogy a kaszások mennek a tarlón, a Sánta lány {5-120.} (Sirius)
siet utánuk az ebéddel. Sánta Kata szeretne felülni a Göncölszekérre, de nem sikerül neki,
mert az egyik kaszás mindig odavág a kaszájával.

Bihari monda szerint Sánta Kata, amikor még nem volt sánta, összeszedte a csirkéit a
kotlóssal együtt és felvitte az égre, hogy az égi búzamezőkön legeljenek. Így keletkezett a
Fiastyúk (Mándoki 1958).

Az időjárás jelenségeire adott magyarázatok világszerte nagyon eltérőek, de a magyar folklór

sokféle idevonatkozó adata sem egységes: dualisztikus teremtésmonda és élő néphiten alapuló
elképzelés egyaránt előfordul.

„Midőn Isten Ádámot agyagból megalkotta, az ördögök fejedelme is próbát tett, valjon
sikerül-e neki is agyagból embert készíteni. A sárminta kész volt, csak a lélek hiányzott
belőle. Az ördög lehajolt hozzá, hogy éppúgy miként az Istentől látta, lelket leheljen bele; de
az agyag hirtelen összegördült és nagy robajjal ment neki az ördögnek. Az ördög ijedtében
tüzet kezdett okádni és úgy szaladt az agyag elől. Azóta folyton szalad és tüzet okádik s ez a
villámlás. Az agyagtömb pedig utána gördül és ennek zörgése a mennydörgés. Ez addig lesz
így, míg az »Ancikrisztus« meg nem jelenik a földön. Azután nem lesz sem villámlás, sem
mennydörgés” (Bartunek 1922: 85). A szivárvány keletkezésére vonatkozó magyarázat
szorosan tapad a bibliai előképhez.

A szél oka is nagyon sokféle, akár egyetlen helységben is többféle magyarázat élhet egymás
mellett. A szél barlangjáról szóló klasszikus mítosz (pl. Aeneis, I.) mellett középkori apokrif
magyarázat és tréfás népcsúfoló anekdota is van a magyar folklórban. „A Szélanya messzi,
ëgy barlangba lakik ott, ahun mán az embër mëg së íl. Öt fia van: az apjárúl mëg az anyjárúl
fujó szél, a kúdusszél, a rókaszél mëg a tátosszél. Az anyjuk zsákba tartja űket, mindëgyiket
más zsákba, oszt innét csak akkor ereszti ki, ha valamék boszorkánynak lakodalma van. Bent
a barlangba ű parancsol nékik, de ha mán kilíptek a barlangbúl, nincs hatalma rajtuk, amëddig
maguktúl vissza nëm mënnek” (Szendrei Zs. 1924: 254).

„Vót Szigetbe egy javasasszony, az azt monta, hogy a szél az úr Jézusnak a térgyibül, a másik
fajta a könyökibül folyik. Kettő innen északról és délrül, kettő onnan keletről és nyugatról”
(Szilvásszentmárton, Somogy m.; Nagy I. gy. 1966). – A lyukból fújó szél képzetéhez tartozó
mondák arról szólnak, hogy ha bő gatyás magyar ember áll a lyuk elé, nem fúj a szél, de ha
német áll oda, akinek köztudottan szűk nadrágja van, erősen fúj. Vagy vénasszony ül a
lyukon, s az ha dolgára megy, fújni kezd a szél.
A napok egyenlőtlen hosszúságára Bosnyák Sándor igazán szép karcagi gyűjtése változat
nélküli: „A napot Szent Péter hordja a hátán. Mindig a másik csapáson megy, mindig az előző
mellett és amikor a leghosszabbat eléri, akkor visszafelé kezd menni. Azért hosszabbak és
rövidebbek a napok. És ahogy megyen a csapáson, tizenkét órakor egy asztal van a csapásra
téve, azon egy tányér leves, és azt Szent Péter megeszi és aztán megyen tovább. Amíg ő áll,
addig a nap is áll. Azért mondják az emberek, hogy délbe a nap is áll” (Bosnyák 1973b: 18).

Annak a hiedelemnek, hogy szombaton, ha kis időre is, mindig ki kell sütnie a napnak,
apokrif hagyományból származó magyarázata van: Szűz Mária ezen a napon elfelejtette
kimosni a Kisjézus pelenkáját vagy vasárnapi ünneplő ruháját. Fohászára a nap kisütött, hogy
megszáradjon a ruha, s ez azóta is így van. Félnépi verses feldolgozásai ponyván terjedtek, a
prózában elmondott mondai változatok ezekből származnak (Kríza I. 1982a 71–73).

A Föld jelenségeiről szóló eredetmagyarázó mondák meglehetősen kisszámúak a magyar {5-

121.} folklórban. Azonban a földrengés magyarázata, miszerint a földet tartó állatok (cethal,
ökör stb.) megmozdulnak, az egész magyar nyelvterületen megtalálható. Gunda Béla az ökör,
bivaly mint földet tartó állat képzetét ázsiai eredetűnek, míg a cethal motívumot Dél-
Eurázsiára jellemzőnek tartja. Európai elterjedését a keleti szektáknak tulajdonítja: tény
ugyanis, hogy a bogumilok egyik szent könyve katekizáló formában foglalja össze az idevágó
tudnivalókat (Gunda 1946: 104). Aggádikus párhuzamként Scheiber Sándor a tengerből
szigetként kiemelkedő cethal történetét említi, amelyre a hajósok gyanútlanul megtelepednek,
mígnem a cethal megmozdul (Scheiber 1977: II. 410–424).

A hegyek akkor keletkeztek, amikor Jézus ment fel a mennybe: a hegyek mentek utána. Vagy
az özönvízkor keletkeztek, hogy a rendes emberek fölmehessenek rájuk. Közismert monda
szól a Tisza keletkezéséről: Krisztus (angyal, Szent Péter) szamarát aranyekébe fogta, s a
Tiszát megkérte, hogy kövesse. A Tiszának ugyanis a teremtéskor nem jutott hely. Az éhes
szamár minden bogáncsért, nádlevélért félrehajolt, görbe lett a barázda. Ezért kanyargós a
Tisza. Éppen a monda közismert volta (iskoláskönyvekben, olajnyomaton stb.
népszerűsítették) tartotta vissza a gyűjtőket, hogy több változatát feljegyezzék.

AZ EMBER ÉS ÉLETKÖRÜLMÉNYEINEK KIALAKULÁSA

Az ember teremtése
Az ember fizikai és lelki tulajdonságai

Az ember (emberpár) teremtését a magyar eredetmagyarázó mondák általában a bibliai

ősszülők, Ádám és Éva történetét alapul véve mondják el. Ádám és Éva azonban nemcsak a
teremtéstörténetnek hősei, hanem számtalan aitiologikus elbeszélésnek is. Az emberiség
számára az ő megjelenésük jelenti a kezdetet, tetteik meghatározóak – a mondákat éltetők
tudatában – a mai ember sorsára nézve is. A hozzájuk fűződő népi elbeszélésekben
alapgondolatok archetípusai fogalmazódnak meg: a jó és a rossz felismerése, a bűn átélése, az
emberiség alapvető vágya a paradicsombeli élet után, a tudás fájának megismerése, csábítás,
kíváncsiság stb. A „bűnbe esett” első emberpár mindenkor az emberi élet tipikus
magatartásformáit reprezentálja.

Az Ádámhoz és Évához fűződő eredetmagyarázó mondák meglehetősen távol kerültek a

Bibliától. Tartalmuk részben hasonló elő-ázsiai Paradicsom- és bűnbeesés-történetekre megy
vissza (babilóniai, asszíriai), részben a Talmudban és számos Midrás-műben feldolgozott
mondára, legendára. Az ún. Ádám-könyvekből ismerte meg először a Kelet, majd a középkori
Nyugat ezeket a kibővített Ádám-történeteket. A Vita Adae et Evae zsidó forrásra megy
vissza, van számos középkori feldolgozása, amely a népköltészetben fejlődött tovább. A zsidó
irodalom úgy ábrázolja Ádámot mint Isten teremtményét, aki mindenben Istenhez hasonlít:
ezért lesz Ádámból túlzottan fenséges, minden mértéket meghaladó, olykor valósággal
szörnyszerű lény. Még Paracelsusnál is előfordul az első ember olyatén bemutatása, miszerint
Ádám eredetileg angyali lény volt, sem nemi, sem emésztőszervei nem voltak. A bűnbeesés
előtt tehát minden sokkal nagyobb és főleg sokkal nagyszerűbb volt (Röhrich 1968: 56–59).
Ez a gondolat igen sok eredetmagyarázó mondában is kifejeződik, nemcsak a paradicsombeli
bűnbeesésre vonatkoztatva: ezt {5-122.} általában az az elítélendő magatartás helyettesíti,
hogy a boldog állapotban leledző ember nem hiszi el saját csodálatosan jó helyzetét, úgy tesz,
mintha ez nem is lenne igaz, dolgozni kezd, noha nincs rá szüksége, utánakap a gyermeknek,
noha az születése pillanatától fogva tud járni stb. Büntetésül a hitetlenségért, attól kezdve már
dolgoznia kell (csépelni a gabonát, foltozni a ruhát, karon hordani a gyermeket stb.).

Mindenesetre a világ fejlődésének eme nyilvánvaló tagadása és az ősállapotok

tökéletességének hangsúlyozása az eredetmagyarázó mondák egyik fontos gondolata. Ezért is
van, hogy a legtöbb monda a tilalom–tilalom megszegése funkciópárral jellemezhető, ami
egyúttal értelemszerűen azt is jelenti, hogy a világ valamely jelensége a kezdeti tökéletessége
után, a büntetés következtében, hátrányára változott meg.

Az ember teremtéséről szóló mondák többsége a bibliai történettel egyezik meg annyiban,
hogy az első embert sárból, agyagból gyúrt Isten-teremtménynek ábrázolják. A dualisztikus
teremtésmondák legfontosabb motívuma, hogy az ördög vagy más segítőtársa Istennek csak
az anyaggal (ez esetben agyaggal) tud bánni, vagy azzal sem tökéletesen, de lelket csak Isten
adhat. „Mikor az Ördög embört akart teremteni, kiformászta az embört, de nem birta talpra
állítani: akkor odamönt az Isten, mögrukta a talpát Ádámnak: Kelj föl Ádám! – Ádám
fölkelt!” (Kálmány 1893a: 12). Ádámnak a bűnbeesés előtti angyal voltát egy bukovinai
monda őrzi. Ádám eredetileg az az angyal volt, akit Isten a tenger fenekére küldött, hogy
hozzon fel homokot. Mikor harmadszorra sikerült neki, Isten így szólt: „Dicsőség a zatyának
és fiúnak és szentlélek istennek neviben, ámmen. Legyen Ádám a neved. És most ... menj bé a
paradicsomkertbe, és imádkozz és semmi hibát ne csinálj, csak imádkozz és éljél és legyél.”
Ádám a későbbiekben elunta magát egyedül, kérte Istent, hogy rendeljen mellé valakit. Isten
azt mondta: „A Szűz Máriát odarendelném, de nem lehet, mert igen szép.” „És akkor
teremtette Évát” (Bosnyák 1969: 463–464). Az agyagból gyúrt embert kemencében meg is
kellett sütni (kisalföldi monda, változata nincs), hogy „megsüljön, ne olyan nyers legyen”. Ez
a monda az emberek bőrének különböző színét magyarázza: „Hát Krisztus Urunk hogyan
terjeszte a népet? No, gyúrta agyagból az embereket. Nohát, befűtötte a kemencét, hogy most
elkészíti az emberiséget. Amint benn van a kemencében, elfeledkezett róla. Megnézni, ugyan
már milyen az agyag. Hát elég fekete lett. No, most mi lösz? Hát jól van, nem baj, ezek
lesznek a négerek. No, akkor megpróbálta a másikat gyúrnyi, akkor betette azt a kemencébe,
hogy most jobban vigyáz reája, hogy ne legyen olyan fekete. Hát akkor betette, megent csak
megfeledkezett, de ez nem lett ollan fekete, egy kicsit világosabb lett, de mégiscsak fekete lett
az is. Hát jól van, nem baj, ezekbül lött a cigány. No, akkor harmadszor megint csak befűtötte
a kemencét: – No, erre jobban vigyázok, igazán ne legyenek illen feketék! – Akkor egy
kicsint sárgábbak lettek. – No, nem baj, ezek lesznek a sárga bőrűek! – No, osztán akkor
negyedszer újra befűtött. – No, most igazán hogy vigyázok rájuk, mert ezek lesznek a fehér
bőrűek! – az utolsók, a negyedikek. Nohát, így lett a nemzetiség!” (Nagy I. 1973: 8).

Az asszony teremtéséről szóló monda a legnépszerűbbek egyike. Az asszonyok csúfolására is

alkalmas, eddig összegyűjtött változatok háromnegyed részét férfiak mondták el,
tapasztalataim szerint nem kis élvezettel. Az Európa-szerte népszerű monda (Hans Sachs
1557-ben verselte meg) az asszonyi nem alacsonyabbrendűségéről szól. Isten kiveszi Ádám
oldalbordáját, egy kutya odaszalad, elviszi a csontot. Isten utána kap, de csak a kutya farkát
markolhatja meg. Ebből teremti Évát. Ezért megbízhatatlanok az asszonyok, ezért bolhásak
(!), veszekedősek, ezért alszanak összekuporodva, mint a {5-123.} kutyák stb. A már említett
kelet-európai és ázsiai föld teremtéséről szóló dualisztikus monda egyik szereplője a „kutya-
őr”, „akinek” a teremtésnél komoly szerepe lehet. Nyugat-Európában ez a mondatípus őrzi ezt
az ősi mítoszmotívumot.

Megjegyzendő, hogy míg a Bibliában elbeszélt történet Éva teremtéséről a házasság

intézményét van hivatva magyarázni és egyúttal legalizálni, hogy ti. azért válhat a férfi és a nő
a házasságban egy testté, egy lélekké, mert eredetileg is egyek voltak (Röhrich 1968: 36), ez a
monda némi nyelvöltögetéssel mindezt kétségessé teszi.

A mondának egyébként a zsidó irodalomban is nyomon követhető az útja. Patai az i. e. 500

körül részben héber, részben arameus nyelven írt babilóniai Talmudból említi (Graves-Patai
1964: 66).

Az ember teremtésekor hibás teremtmények is létrejöttek: a bevezető részben említett

„köteles”, akinek Szent Péter fordítva tette fel a fejét, vagy a púpos ember: „Azt mondta
Péter, hogy ő is szeretne valamit teremteni, s mondta neki Isten: – Péter, teremts egy embert!
– A Péter sárt csinált, s csinált belőle egy embert. A seggit nem csinálta meg, nem volt segge.
– Ez nem jó, Péter csinálj mást! – Fogta a sárt, odacsapta a hátára. Azért van annyi púpos
ember, mert nem jó helyre tette Péter a sárt. A púpos embört Péter csinálta, a Péter emböre a
púpos” (Farkaslaka, Udvarhely m.; Nagy I. gy. 1970).

A nemi szervek eredetéről több mondatípus is szól. A legrégebben feljegyzett 1826-ból

származik: „Az Ember teremtéséről és a Sexus különbözéséről ezt az anigmát hallottam
egyszer: Hogy az Isten az Embert úgy teremtette, hogy az egész mejje, hasa nyitva volt.
Ezután jobban itélvénn hogy elzárva légyen: adott mind Ádámnak, mind Évának egy-egy
forintot, hogy vegyenek rajta Galandot és fűzzék bé a Hasokat. Ádám vett két rőföt, bé fűzte
magát, sőt még maradt annyi, hogy bokorra is köthette. De Éva az első felén tsemegét vett és
tsak egy rőföt tudott venni s nem vólt elég, hogy magát bé fűzhette volna végig” (Ecsedi
Gábor: Sokféle első darab. Kéziratos könyv a Debreceni Ref. Koll. Nagykönyvtárában.
Kijegyezte Kósa László).

A másodlagos nemi jegyek, szakáll, bajusz keletkezésének színtere általában egy

paradicsombeli patak, amelyben az ősszülők megmosdanak. Ahol testüket vízzel érintik,
szőrzet támad. Változat nélküli monda, amelyben a teremtéskor Szent Péter keni be a kopasz,
még lélek nélküli embereket valamilyen oldattal, amitől szőrzetük nő (Gyergyóremete, Csík
m.; Nagy I. gy. 1968).

Az Ádámról és Éváról szóló mondák a bűnbeesést is elbeszélik. Obszcenitástól mentesen, de

mellőzve a szimbólumokat. E mondák annak magyarázatára szolgálnak, hogy hogyan
szaporodott el az emberiség. A bűnbeesés utáni változások közé tartozik, hogy az ember testét
borító köröm lehullott, csak az ujjak hegyén maradt. Azóta szégyenkezik az ember ruhátlanul.
Azelőtt szállni tudott, bűne után már nem (Kálmány 1893a: 33).

Az ember tulajdonságaiban bekövetkezett változás az is, hogy a gyermek, miután kezdetben –

az állatok kölykeihez hasonlóan – azonnal tudott járni születése után, az anya indokolatlan
féltése következtében elvesztette ezt a képességét. A Balkán felé mutató motívum, hogy Isten
kerítésen, házon át dobja a gyermeket, s az anya elkapja, ahelyett, hogy Istenben bízna. Másik
magyarázat, hogy Isten felajánlja az asszonyoknak, hogy gyermeküket nem kell karon
hordaniuk, ha az állatokhoz hasonlóan évente csak egyszer vannak együtt férjükkel. Az
asszonyok a karon hordást választják.

Az ember életidejéről szóló monda azt mondja el, hogy Isten kiosztotta az éveket az ember és
az állatok között, hogy annyi ideig éljenek. Az ember kevesellte a magáét, különböző
állatoktól kért kölcsön. Életének azokban a szakaszaiban, amikor az állatok {5-124.} éveit éli,
arra az állatra hasonlít, amelyiktől azt az időt kapta. A történet első forrása a görög Babriosz
(i. sz. 3. század) 74. sz. meséje és kortársának, a zsidó Simon ben Eleázárnak egy hasonlata.
Ezer év múlva újra a zsidó irodalomban, egy aggádában bukkan fel a történet, de Midrás-
szövegből is ismert. Napjainkban a folklórkutatás Európa nagy részén számon tartja meglétét.
Magyarországon a kultúrtörténet a múlt század eleje óta követheti nyomon terjedését
irodalomban, népszerű olvasmányokban, olajnyomatos faliképeken ábrázolva. A
népköltészetből számos változatát ismerjük (Heller 1930; uő. é. n. 24; György 1934: 116–
117).

Az ember testi megromlását idézte elő az ördög a pipa, a kártya, a puska, a tánc, a
káromkodás és a szeszes italok elterjesztésével, illetve azáltal, hogy a természeti népek
kultúrhéroszához egészen hasonló módon az embert megtanította mindezen élvezetekre.
Végül az Isten a betegséget is kénytelen volt megteremteni: „Mikor az úristen kiosztotta a
posztokat, halál nem akart kerülni senki, mert az emberek majd azt okozzák, a halált, amiért
meg kell halni. Az Úr Jézus azt mondta: – No, akkor majd minden halálnak lesz valami oka, a
betegség és majd a betegséget okozzák. És azóta van betegség” (Újkér, Sopron m.; Nagy I.
gy. 1966).

Az ember kezdetben tudta, hogy meddig él. Egy ember (Matuzsálem, Ádám stb.) ezért élete
utolsó napjaiban szalmából font magának kerítést, mert arra a kis időre úgyis kitart. Isten
megbüntette, s rajta keresztül az egész emberiséget, hogy senki ne tudja meddig él. A monda
tanulsága nyilvánvaló, exemplumként is használták. Ugyancsak szószékről is terjedt
napjainkig a halál angyaláról szóló legendamese, amelynek csak néhány mondai változata
van. A Halál vagy egy angyal megsajnál egy sokgyerekes anyát, s nem viszi el a lelkét. Azóta
láthatatlan a Halál, nem tudja senki, meddig él. A mesekatalógus is számon tartja ezt a típust
(BN 779 VII). Középkori zsidó forrásokban is előfordul (Heller 1929).

Az emberi nem belső, lelki tulajdonságait az eredetmagyarázó mondák – a témát érdekesen

leszűkítve – csak az asszonyokra vonatkoztatják. Az asszonyok háromféle típusának eredetét
tárgyaló monda is a középkori zsidó irodalomban fogalmazódott meg, s a mai napig elevenen
él a különböző izraeli népcsoportok körében (Schwarzbaum 1968: 313). Az özönvíz után
Noénak három fia és egy leánya lévén, az Isten azt javasolja, hogy egy disznóval és egy
kecskével zárja össze a lányát egy ólba. Reggelre három egyforma szép leány jön elő,
mindegyiket feleségül veszi Noé egy-egy fia. Egy év múlva az egyik panaszkodik apjának,
hogy a felesége lusta, mocskos. A második, hogy mindig megcsalja őt a felesége. A harmadik
boldog, olyan felesége van, mint az édesanyja volt. Azóta ez a háromfajta asszony él a földön.
A mondának a magyar folklórban hat változata ismert (legutóbb Bálint 1975b: 560–562).

Az asszony sok rossz tulajdonságának eredetéről van monda a magyar folklórban: mindig
ellenkezik, mert ördögfeje van, hiú, mert Éva a ráncai miatt kesergett, az asszony alá van
vetve a férfinak, mert nem tudott élni a hatalmával, amíg volt neki stb. A Biblia is Évát okolja
elsősorban a bűnbeesésért, s a népi elbeszélések is – a magyar paraszti társadalom
értékítéletének megfelelően – az asszonyi gyengeséget állítják középpontba. A társadalmi
osztályok közti különbségek eredetéről szóló monda (Éva egyenlőtlen gyermekei) magyar
változatai szerint Isten látogatóba jön Évához. (A hét magyar változat közül csak egyben
szerepel Ádám, legalábbis aktív szerepben.) Évának 100–150, olykor 12, mindenesetre
hangsúlyosan sok gyermeke van. Szégyelli: a túlzott termékenység a magyar paraszti
társadalom egyes rétegeinek értékrendje szerint elítélendő is lehet, {5-125.} a legalsó
néposztályok, cigányok jellemzője, egyúttal a mértéktelen szexualitás következményének
tartják. Egy nógrádsipeki változatban kimondja a mesélő az igazi okot is: a gyermekek fele a
kígyótól, azaz az ördögtől származik. Ezek rútak, míg az Ádámtól születettek szépek voltak.
Éva gyermekei felét, a rútakat, a ruhátlanokat, a „törvénytelen” kapcsolatból származókat
elrejti az erdőben, bokrok közé. Isten az eléje vezetett gyermekeket megáldja, ezek lesznek a
föld boldog lakói, gazdagok, iskolázottak, míg amazokat alájuk rendeli, megátkozza.
Kóborlók (csángók) legyenek, szegények, a gazdagoknak dolgozzanak. Éva ebben a
mondában valamennyi alávetett társadalmi osztály sorsáért viseli a felelősséget. Anyaszerepe
a keresztény „Isten anyá”-val teljesen ellentétes: parázna, gyermekei között különbséget tevő.
A mesélők pesszimista megjegyzésekkel elhelyezik magukat a kitagadott gyermekek utódai
között. A monda szüzséje előfordul pl. szudáni mesékben is, de ezek egészen más társadalmi
problémákat hordoznak (Görög-Karady 1982).

A mondát tipológiai aspektusból is vizsgálták, és a társadalmi osztályok elrendezésével, Szent

Pál korinthoszbeliekhez írt levelének (I. Kor. 12,4) példázatával hozták kapcsolatba, amely a
test és a végtagok egységével foglalkozik. A hasonlóság nehezen fedezhető fel (Moser 1982).

Népek, foglalkozások

Az ember életidejének felosztásáról szóló mondával rokon az a magyarázat, amely a

nemzetek különböző tulajdonságait, „javait” magyarázza. Istentől a Szentföldet kérik a népek,
elsőnek a zsidó, aki meg is kapja. Utána a német, aki a hírre, hogy már nem lehet az övé, azt
mondja: – No, ez szép dolog! – Isten neki adja a „szép dolgot”. Sorra minden nép azt kapja
örökös adományként, amit mond. A finn pl. a fejét fogta, ezért az észt kapta. A magyar
változatban a magyaré a „nagy dolog” lett, mert azt mondta.

Az egyes népek teremtését, mint már szó volt róla, a magyar népköltészet sem tárgyalja elég
illedelmesen, ahogyan más népek is élvezettel gúnyolódnak azokon, akik tőlük nyelvben,
szokásokban, viseletben stb. különböznek. Valószínűleg román monda magyar változata az
alábbi, de hadd örvendjünk, hogy legalább önkritikus szemléletű mondánk is van: „A vízözön
után megindult az Isten egy jó emberivel, már nem tudom kivel. Ahogy értek valamilyen
tárgyat, abból mind teremtett egyféle nemzetet az Isten. S már kezdték számlálni, hogy mán
minden nemzetet teremtettek, csak magyart nem. Vitatkozásba jöttek a társával, mer a társa
nem akarta, hogy magyart teremtsenek. Azt mondta a társa, hogy a magyar büszke,
káromkodós. Az Isten nem fogadott szót, oszt elérték a lúganéjt. S az Isten belerúgott a
lúganéjba s kiugrott belüle egy félrecsapott kalapú magyar s egyet káromkodott és azt
kérdezte az Istentül, hogy hol az igazolvány. Így lett a magyar és olyan büszke lett, mint
amilyen vót” (Gyergyóremete, Csík m.; Nagy I. gy. 1968).

A cigány eredetéről igen sok mondatípust tart számon a kutatás. A mondák mindegyike a
sötét bőrszín eredetének okát mondja el. A legérdemlegesebb változat szintén az imént idézett
kiváló mesélőtől, Petrét Ferencnétől származik. A monda különös értéke, hogy az egyetlen
olyan adat a magyar folklórban, amelyben a fehér 16 áldozat szerepel.
„Az Isten a cigányt azért teremtette, hogy a katolikusok legyen kinek adják az alamizsnát. S
mikor megteremtette, az es fehérbőrű vót, mint mi. S nem vótak a népek belenyúgóva, hogy
nem tudták kiválasztani, hogy kinek adják az alamizsnát. S akkor {5-126.} kérték az Istent,
hogy áldozatot mutatnak bé, hogy akinek adni kell az alamizsnát, az változzon el. Az vót az
áldozat, hogy egy fehér lovat nagy máglyára felhúztak és elégették. S akkor keletkezett egy
nagy tó a tűz helyén, s akkor fekete vízzel vót teli a tó s ami cigány vót a világon, az mind
benne vót hat hétig. S amikor kigyüttek, mind feketék vótak. Így lettek a cigányok feketék és
így vált ki, hogy kinek kell anni az alamizsnát” (Gyergyóremete, Csík m.; Nagy I. gy. 1968).

A cigányok kiváltságainak eredetéről (lophatnak, csalhatnak, munka nélkül élhetnek stb.) az a

hagyomány, hogy Jézus keresztre feszítésekor egy cigánygyerek ellopott egy szeget. Jézus
lábára ezért eggyel kevesebb szeg maradt. A monda elterjedéséhez népszerű ikonográfiai
megjelenítése is hozzájárult.

A mesterségekkel kapcsolatos eredetmagyarázó mondák egy része csúfolódó, anekdotikus,

gyakran a történeti mondával rokon (pl. Mátyás királyhoz kapcsolódik). Középkori városi
miliőben játszódik, amely erősen elüt az eredetmagyarázó mondák bibliai vagy falusi
környezetétől. (Miért hívják a szabót kecskének stb.)

A béres, katona rossz sorsának és annak, hogy a betyárokat akasztják, egyaránt az az oka,
hogy Szent Péter elferdítve tolmácsolta Krisztus rendelkezéseit. „– Aggy nekik kosztot, fehér
kalács, sunkát! – Értëm, Uram, értëm! Komisz kënyér, puskát! – mondi Petör...” (Berze Nagy
1940: II. 543).

Vallások, ünnepi szokások

A szokásmagyarázó történetek vonatkozhatnak „egy ünnepre vagy szokásra, vagy a szokás

egy elemére, cselekményére, rítusára, vagy pedig az ezekhez fűződő egyes előírásokra vagy
tilalmakra, vagy bármely közösségi viselkedési, magatartás-szabályra” (Dömötör T. 1974a:
49). Dömötör Tekla csoportosításában a szokásmagyarázó történetek vagy utólag keletkeznek
(pl. a történelmi szokásmagyarázatok), vagy a szokás, illetőleg rítus valamely történet
illusztrálására jön létre (a bibliai történet, illetve a keresztény legendák történeteit
megelevenítő szokásmód), vagy a szokás és magyarázata egyazon gyökérből, főként a
néphitből párhuzamosan ágazik ki. Az eredetmagyarázó mondák kapcsolatát a szokással
sokkal korábbinak kell tartanunk. Ezek a történetek, amelyekhez a történeti és a
hiedelemmondákat nem számítjuk, az előbbihez hasonlóan utólagos magyarázatok. Egy
részük az apokrif hagyományhoz tartozik, a népi vallásosságban van szerepük, más részük
puszta fikció (miért böjtöl a rác; miért nincs a román templomban pad; stb.).

Monda szól az ünnepek kiosztásáról a vallások között: miért van az egyiknek kevés, a
másiknak sok ünnepe.

„Az meg úgy történt, hogy mikor a Jóisten osztotta kifelé az ünnepeket a vallások között, a
református, az evangélikus, a görög meg a római között, kirakta egy ponyvára az összes
ünnepeket. Jött legelőbb a református, az csak elvitte a három nagy ünnepet, ezután jött az
evangélikus, ez már hozzávett még kettőt, hogy már neki több kell, a Vízkeresztet meg a
Reformáció ünnepét. A katolikus, a római katolikus, az már markolt, megijedt, hogy neki
kevés marad. Belemarkolt jól. Erre a görög katolikus összemarkolta a ponyvának a négy
sarkát, elszaladt az összessel, hogy az már neki mind kell. Ezért van a görögöknek minden
héten két-három ünnepjek” (Kölcse, Szatmár m.; Nagy I. gy. 1967).
{5-127.} A görögkeleti templomban azért nincs pad, mert egy román elkiáltotta magát: „Ki a
padokkal, hogy tudjunk hórát táncolni!” Azóta csak kerek pad van, hogy akik nem tudnak
táncolni, leülhessenek. A protestáns templomokban a szentképek hiányát az AaTh 1828A* és
BN 1789* mesetípus néhány változata magyarázza.

Tilalmak eredetéről szóló ún. tabumonda kevés van a magyar népköltészetben.

Nagycsütörtöki munkatilalmat fogalmaz meg néhány monda, pl. meszelni nem szabad, mert
Jézus üldözői elől ezen a napon beszaladt egy házba, ahol meszelés volt. Bútor híján nem
tudott elbújni, ezért átkozott az, aki nagycsütörtökön meszel (Milejszeg, Zala m.; Nagy I. gy.
1966).

A zsidók disznóhúsevésre vonatkozó tilalmát több monda is magyarázza, igen sok változattal.
A legnépszerűbb a teknő alá bújtatott zsidó asszony disznóvá változtatásának története; rokon
monda szól a teknősbéka eredetéről.

A húsvéti tojás Krisztus kihullott vérétől piros, kosárban vitte oda egy asszony (Bartunek
1922: 86); vagy a királyné (Bősárkány, Győr-Sopron m.; Nagy I. gy. 1970), esetleg a molnár
tyúkja húsvét reggelén pirosat tojt, és annak emlékére van a tojásfestés (Bosnyák 1977: 74). A
locsolkodás azért van, mert Jézus feltámadásának örömhírét kiabálva terjesztették az
asszonyok, akiket vízzel öntöttek le, hogy elhallgattassák őket (legutóbb Szabó L. 1975: 299).

AZ ÁLLATOK EREDETE

Az egyes állatfajták keletkezéséről nagyon sokszor olyan mondák szólnak, amelyek más
elbeszélő műfajok stílusjegyeit viselik magukon. Az eredetmagyarázó záróformula
odaillesztésével válik a történet aitiologikussá, de a záróformula igen lazán, szervetlenül
kapcsolódik. Az aitiologikus elbeszélések egész csoportjára jellemző ez a felépítés: annál
jobban, minél inkább fikció a szöveg, minél kevésbé áll kapcsolatban az elhitt dolgokkal,
minél inkább szórakoztatás céljára szolgál. Bemutatásukat ezúttal mellőzzük.

A ló teremtéséről, illetve arról, hogy ördögtől lett, csak Kálmány Lajos gyűjtéseiből
szerezhetünk tudomást (pl. Kálmány 1893a: 29–30). A ló „béká”-ja, a patái felett lévő dudor
keletkezéséről szintén dualisztikus monda szól. Mosontétényben (Moson m.) magyar
uradalmi cselédek közt ilyen változatban él: Szent Péter segédkezik a ló teremtésénél. A
szemét a pata fölé, hátulra helyezi. Krisztus megfeddi: ott rossz helyen van, a szalma kiböki a
szemét. Kiveszi a szemet, helyére illeszti, de a ló lábán a szem gödre megmaradt (Nagy I.
gy.). A ló és a szamár tulajdonságainak (a ló mindig eszik, a szamár igénytelen) eredetéről a
BN 779 XVIII mesetípus változatai szólnak. A szamár a hátán látható keresztet jutalmul
kapta, mert Krisztust vitte a hátán: olvasókönyvek kedvelt szövege volt. Nevét onnan kapta,
hogy a paradicsombeli névosztás után elfelejtette a magáét. „Na, te szamár!” – mondta az
Isten, s azóta szamár a neve.

A bivaly az ördög állata a mondákban.

A marhák „bogárzását” a BN 779 XVII* mesetípus aitiologikus változatai magyarázzák. (A

lusta gulyás megbüntetése és a készséges juhász megjutalmazása az oka az állatok
tulajdonságainak.) Népszerű középkori exemplumváltozata (AaTh 822: Lusta legény, dolgos
leány) szinte egész Európában, de a Közel-Keleten is ismert.
A kutya a juhász által elhajított csontból lett, vagy Jézus teremtette két lókoponya
összeütésével (Nagy Czirok 1959: 298).

{5-128.} A kutya, macska, egér, nyúl közti viszony kialakulásáról szóló történetek az
állatmesék világát idézik. Kivételek itt is akadnak: „Nagy tüzet tett Noé meg a családja. Aztán
ahogy tüzeltek, ahogy vette Noé felesége a macskának a kenyeret, hogy kapja el, a kutya
odaugrott. Osztán beleugrott a tűzbe a macska is. Azóta nincs szőr a talpukon. Azóta
haragszanak egymásra a macska meg a kutya” (Cs. Pócs 1964: 43).

A macska keletkezéséről szóló monda beletartozik egy nagyobb elbeszéléscsoportba, a Noé

és az özönvíz körül sarjadt ciklusba. Amikor Noé építette a bárkát, az ördög ki akarta
fürkészni a titkát. Elcsábította Noé feleségét, aki az ördög tanácsára elrejtette férje
mosdóvizét. Amikor Noé egy reggel mosdatlanul látott munkához, az addig hangtalanul
kopogó fejszéje hangos lett: az ördög a hang irányából megtudta a bárka helyét, lerombolta
(azóta kopog a fejsze, azóta kell fúrni, faragni). Az ördög beleszellent a tűzbe, az füstté válik
(a füst eredete). A bárkába szeretne bejutni a légy is. Noé nem engedi, végül feladja
küzdelmét: „Ha odaszálltál, ott légy!” Azóta hívják így a legyet. A bárkában lezajlott
események közül a legfontosabb a macska teremtése. Az ördög egér képében bejut a bárkába,
lyukat rág a bárka fenekén. Noé hozzávágja a kesztyűjét, abból macska lesz (azóta van
macska), a macska elpusztítja az egeret. A lyukba a kígyó dugja a farkát, a lyuk helyén csomó
keletkezik (azóta van görcs a fában). A bárkából kibocsátott galamb jutalmul kapja, hogy
nincs epéje. Az özönvíz után a szivárvány keletkezése a Bibliából származik. Az AaTh 825
számú meseként katalogizált eredetmagyarázó mondaciklus kérdéseit F. L. Utley vizsgálta
több tanulmányban, 400 változat egybevetésével. Írországtól a Szovjetunió nyugati területéig
ismert a monda, leginkább Kelet-Európában és a Balkánon. Magyarországon is nagyon
népszerű (Nagy I. 1969).

A madarak eredetmagyarázó mondái közül igen elterjedt a madárhangok eredetéről szóló.

Iskoláskönyvek s nem utolsósorban Gyulai Pál verses és – mint sok más monda esetében –
Benedek Elek prózai feldolgozása tette népszerűvé. Az üldözői elől menekülő Jézust az egyes
madarak kiáltozásukkal elárulják, vagy sajnálkozó szavakkal vigasztalják, vagy félrevezetik
az üldözőket. Ezeket a szavakat kapják jutalmul, azóta is ezeket kiáltják (pl. bíbic: „búvik,
búvik!”, pinty: „nincs, nincs!”). Ajándékba kaphatták még a jólelkű madarak, hogy sok
fiókájuk legyen, büntetésül pl. a tyúk, hogy nehezen tojjék.

Az egyes madarak küllemükkel a megengedettnél többet foglalkoztak: büntetésül kapták,

hogy hátrányukra változott meg hangjuk (kakukk, páva).

Gyakori motívum, hogy bizonyos madarak emberből keletkeztek: „Aszongyák, hogy vót eggy
kisasszony, de az ojan nagyralátó, s kevi vót, hogy a kenyeret nem ötte, aszonta, hogy neki
nem kell. Azután a zisten megharagutt rá, s azt rendelte, hogy vájjik büdess bankának, – hogy
csak ürítéket egyík, – s hogy még físzkibe is csak aféle legyen. Így származott a büdess
banka” (M. Németh S. 1882: 476). Olyan közismert állatmesék is témánkhoz tartoznak, mint
az AaTh 2021 (Miért bujkál az ökörszem) és az AaTh 236 (Miért nem tud a vadgalamb
fészket rakni).

Az eredetmagyarázó mondák záróformulájáról már sok szó esett. Van azonban arra is példa,
hogy egy mese záróformulája maga az eredetmagyarázó monda: „Mikor ippen a faluvígre
írkezek, vóút ott vaty kéit, három szarka. No, azok is nagyon cserrektek. Mán éim míregbe
jövök, kapom a naty kanált, utánnok hajítom. Hát nëm béi tanál szalanni a seggin, a nyele
küm maratt. Tesséik mëgnízni, ha öty szarkát látnak, azóúta vagyon úgy. Az új párok pedig
ott fenn máig ma is ílnek, ha mëg nëm hóútak” (Kovács Á. 1944: I. 225).

{5-129.} Kétéltűek, csúszómászók, rovarok

A béka, illetve a teknősbéka eredetét a fösvény asszonyról szóló monda beszéli el: a fel nem
ismert vándorló Jézusnak és társának, Szent Péternek a megígért cipót nem akarja megadni,
inkább a teknő alá bújik. Jézus büntetése teljesedik be rajta (BN 779 VIII*). Az
alamizsnaadás fontosságát kínálja tanulságul a monda, amely szerte Európában elterjedt. A
kígyó csúfságát és lábainak elvesztését a paradicsombeli véteknek köszönheti.

Gyakori motívum, hogy bizonyos bogarak testből, fejből keletkeznek. A vöröshangya az

ördög porrá tört testéből (érdemes megjegyezni, hogy az egyetlen eredetmagyarázó monda,
amelyben a hiedelembéli ördög jelenik meg, egy kovácsmester padlásán! – Őrhalom, Nógrád
m.; Nagy I. gy. 1969). Krisztus fejéből azonban a méh születik, Mária imakönyvének betűiből
is (Maconka, Heves m.; Bosnyák S. gy. 1968), és számtalan sok monda szól arról, hogy a méh
miért szent állat. E mondák a méhviaszból készített gyertya szakrális funkciójával
kapcsolatban Európában mindenütt megtalálhatók. Hasonlóan szent állat a pók is, mert a
menekülő Jézus után beszőtte hálójával a barlang nyílását. Az üldözők ezt látva
visszafordultak. Ezért kapta a pók a hátára a keresztet, ezért átkozott az, aki a pókot
agyonnyomja. Iszlám legenda Mohamed megmenekülését mondja el ugyanígy, az aggáda
pedig Dávidról beszéli, hogy Saul elől menekült, amikor búvóhelyét egy pók körülfonta
(Scheiber 1977: II. 244–245). Európában a hét alvó szentről szóló legenda is felhasználta a
pókháló mentőszerepének motívumát.

A légy, bögöly, tetű s más kellemetlen jószágok az eredetmagyarázó mondák logikájából

következően az ördög teremtményei, vagy az emberi lustaság büntetésére teremtette őket az
Isten.

A NÖVÉNYEK KELETKEZÉSE

Fák, bokrok

A fák jellemző tulajdonságai, a madárhangokhoz hasonlóan, akkor alakultak ki, amikor Jézust
üldözték, s az egyes fák bújtatták, illetve felfedték a menekülőt (ezért hajlik le a szomorúfűz
ága, ezért nő felfelé a fenyő stb.). Az előbbihez hasonló okok miatt az egyik legnépszerűbb
mondaciklus (BN 779 XXVI*).

A földön vándorló Krisztus és Szent Péter egyik legjellegzetesebb története az ácsokkal

megesett kalandjuk, aminek következtében Jézus görcsöt teremt a fába (BN 754**, 779
XXXIII*). Európa kedvelt népköltészeti darabja volt ez a monda: német nyelvterületen Hans
Sachs költeménye (Sankt Peter auf der Hochzeit, 1551) is népszerűsítette. Irodalmi és félnépi
feldolgozásainak Magyarországon is szinte végtelen száma van (György 1934).
Legnépszerűbb Arany Jánosnak A hegedű c. költeménye. A Szent Péter éjszakai szálláson c.
legendamese változataival is kontaminálódva, az egyik leggazdagabban variálódott
mondatípus. A fában a görcsöket más mondatípusok is magyarázzák: Krisztus keresztfájának
emlékére lettek, az ördög teremtette, hogy lehessen fára mászni stb.

A bokrok tulajdonságai a Heródes elől menekülő Szent családdal szemben tanúsított

viselkedésük emlékét őrzik. A csipkebokor virágának illata Szűz Mária emlékére van, mert
Egyiptomba menekülve, alatta pihent, más változat szerint viszont azért kellemetlen illatú,
mert a menekülő Jézus ruhájába akadt. Ez a típuscsoport kevésbé egységes, mint {5-130.} a
„túlnépszerűsített” szomorúfűz-monda és rokonai. Részben a megverselt, ponyvákon
terjesztett apokrif hagyomány továbbéléséből származnak, részben ennek további
folklorizálódásából keletkeztek. A Kisjézussal vándorló Mária alakja a keleti bizánci
kereszténység legendáiból került Nyugatra, még Spanyolországban és Írországban is gazdag
hagyományt teremtve (Grafenauer 1958; Kríza I. 1982a: 66–68).

Egyéb növények eredete

A búzakalászról szóló mondák széles körben ismeretesek az európai folklórban (BN 779
XXIII*). Alapjuk az az elképzelés, hogy valamikor a teremtés idején a búzán a kalász a tövéig
ért, s valamilyen büntetés következtében rövidült meg. Az egyik típus szerint az ember
(Ádám) telhetetlen volt, az Isten által meghagyott egy barázda helyett többet is felszántott,
kapzsiságát Isten (Jézus, angyal stb.) azzal büntette, hogy a búza szárán felhúzta a kalászt, és
csak a hegyén hagyta meg, így már nagy munkával sem érhető el a kezdeti bőség.

A legtöbb monda azonban egy asszonyról szól, aki a gyermeke fenekét (piszkos kezét)
lángossal (kaláccsal) törölte meg. A földön járó istenség (Jézus vagy Szent Péter)
megharagudott, felhúzta a kalászt. Szent Péter ezekben a mondákban is közbenjáróként lép
fel, megfogja Jézus kezét, hogy legalább a szár hegyén hagyjon egy keveset a madaraknak, a
kutya vagy a macska számára, vagy a szűkölködőknek: árváknak, özvegyeknek.

Egy másik monda a Heródes elől menekülő Szent családdal kapcsolatos; egy szántóvető
elrejti őket azon a búzaföldön, amelyet éppen akkor vet. Mire az üldözők odaérnek, a búza
csodálatosan kinő, beérik, nem veszik észre a menekülőket. Amikor megtudják, hogy akkor
látta őket az ember, amikor a búzát vetette, visszafordulnak. Ennek emlékére látszik a
búzaszemen Mária és Jézus képe.

A harmadik mondatéma a búza eredetéről szól. Két jó szándékú, egymást segítő fivér tettének
jutalmául szóródik szét a búza magja (Scheiber 1977: II. 216–235); Isten adta a magot
Ádámnak, remete terjesztette el.

A mondák nagy elterjedtsége és szívós élete a néphagyományban annak megfontolását is

lehetővé teszi, hogy esetleg egy európai, kereszténység előtti természeti mondát lássunk a
háttérben (Ujváry 1975a: 199).

A szőlő eredetéről szóló mondák szereplője Noé, a történés ideje az özönvíz utáni idő. Noé
szőlőt ültet, és négyféle állat vérével locsolja. Ezeknek az állatoknak a tulajdonságai ütköznek
ki a részeg embereken, illetve ilyen állatokhoz hasonlatosak a különböző típusú részeg
emberek. Ez a monda is óriási utat tett meg térben és időben: keleti, zsidó irodalmi források
után a Gesta Romanorum és más művek nyomán Európa-szerte elterjedt. A magyar irodalom
is gazdagon felhasználta a példázatszerű történetet: Tinódi Lantos Sebestyén Sokféle
részögösről (1548) c. verse az egyik rangos előfordulási helye. Jól nyomon követhető a
monda útja a múlt századi népszerű irodalomban, publicisztikában, s a folklór is számos
változatát őrizte meg. E változatok a monda mindkét redakcióját tartalmazzák (a részegség
fokozatai, illetve a részegek típusai). Az állatok száma, fajtája is igen változó. Érdekes
jelenség, hogy a félnépi, népszerű irodalmi feldolgozások és a folklóralkotások között milyen
nagy különbségek vannak, természetesen nemcsak stílus tekintetében (Nagy I. 1975).
A gomba keletkezését a mondák a már jól ismert módon Krisztus és Szent Péter földi {5-
131.} vándorlásával hozzák kapcsolatba. Az útközben kéregető vándorok valahol élelmet
(túrót, lángost, libacombot) kapnak. Jézus kéri Pétert, hogy még várjon, ne egyék. Péter
hirtelen beleharap. Jézus szól hozzá, de hogy válaszolni tudjon, ki kell köpnie. Ezekből a
kiköpött darabokból lett a gomba. A Szent Péter és a lópatkó (AaTh 774 C) legendamese
néhány változata aitiologikus: ezekben a kiköpött cseresznyéből lesznek a gombák. Változat
nélküli az alábbi moldvai monda:

„Hát most elmondok én egy mesét, amelyiket hallottam régen az öregektől. És ez így is van.
Mái napig is megvan az emléke.

Hát mikor Tolszon megkezdőttek a búcsúk, elmentek a búcsúra. Egyik faluba is, másik faluba
is. Ott mindenki készítette jaz ebédet, hogy mégis legyen neki egy-két-három vendégje,
hogyha nem több, de bár kettő, három legyen. – Hát egy szegén asszonnak – nem ment
senkise vendégségbe hozzájuk, hát elmaratt neki az ennivalója, a galuskája. Az vót a legelső
és a legfontosabb. Nem birták elhasználni, mett nem vót ki. Akkor ő szegén gondolkodott,
hogy neki senki nem vót, egy vendégje se. Mi csináljon ő annyi sok ennivalóval s neki nem
leszen egy Isten fizessége se. Hát mit gondolt ü, mit nem? Kivette innen a fazékat a
galuskával és kivitte az erdőbe. Kivitte innen az erdőbe, ott vett, minden, vett egy-két-három
galuskát, s minden fának a tövibe tett egy-egy, két-három galuskát. Azokból a galuskákból ott
gomba lett. Jó, megennivaló gomba. S akkor ü aszonta: – Habár galuskának nem használták
el, akkor használják el gombának. – S akkor visszajött s elment későbben is ki az erdőbe és
kapott gombát. Mind úgy, ahogy ő rakogatta ja fának tövibe, úgy gombákat kapott. Akkor ő
meghálálta a Jóistent, hogy: – Hála a Jóistennek, mégis hogy az ő ennivalója nem ment kárba.
S hahótától mamái napig mindenki használja, aki szereti. S eszt a meszét Benkéné hallotta a
régi öregektől, a mamái napig is folytatom és én is használom a gombát. Isten áldja meg!”
(Bosnyák S. gy.)

Mesei magyarázat ismeretes a bab formájának, az oldalán lévő pukkanásnak a keletkezéséről.

„Kipottyant a szikra, meg a bab is lepottyant, meg a szalmaszál is. Aztán elindultak
vándorútra. Egy folyóhoz értek. Akkor a szalmaszál átnyújtózott, hogy majd átmegy rajta, a
szikra is meg a bab. No most, a szikra a közepin nagy tüzesen ment, meggyulladt a híd,
leszakadt, beleesett a szikra a vízbe. A bab meg annyira nevette a parton, hogy megpukkadt.
Azért meglátszik a babon a pukkanás” (Bősárkány, Sopron m.; Nagy I. gy. 1970).
Iskoláskönyvekből, mesekönyvekből olvasták ezt a mesét, ezért a gyűjtők figyelmét is
elkerülte. Pedig olyan monda is van a babról, amely egészen más forrásból ered. „Mikor a jó
Isten a földön járt, gondúta, mos má ő sokfélét teremtett, csak még babot nem teremtettem, azt
is teremtek. Fogta a Jóisten, belenyúlt a tenyeribe és a közepibül – ezért lyukasak a tenyereji
mindenkinek – kicsipett egy akkorácska kis hussát, mind egy babszem. Ezt eldobta és azt
mondta, ebbül a kis husombul legyen nagyon jóízű babszem. És esz szeresse minden ember a
világon, esz mondta a Jóisten. Azér szereti ezt mindenki” (Kislengyel, Zala m. Pogány P. gy.
1943; EA 8780: 1067).

A dohány eredetéről hét szövegtípus nagyszámú változataiból szerezhetünk tudomást. A

mondák legtöbbjének hátterében az a gondolat áll, hogy a dohány – a szeszes itallal és más
élvezeti szerekkel együtt – az ördög találmánya. Az ilyesfajta élvezetekkel szemben elfoglalt
álláspont az iszlám kulturális hatását sejteti, ami a mondák kialakulására befolyással bírhatott.
Tény, hogy a 18–19. századi dohányzást tilalmazó írások mellett „mohamedán regék” is
megjelentek, amelyek az ördög művének tartják a dohányt. Benkő József 1792-ben kiadott
Középajtai Dohány... című művében olvasható: „... mind {5-132.} az ördögök az emberi
Nemzettnek veszedelmére edjütt tanátskozván, azt találák és tselekedék, hogy mind edj
edénybe poszogának, melyből lett valami mag, és az el-ültetödvén nőtt belöle a’ Dohány:
melyből azt a következtetést hozta-ki (t. i. az ozdi szentpéteri oláh pap, akinek prédikációjából
Benkő e történetet idézi) hogy tehát valakik pipáznak, mind a’ Sátán tojását szipogatják és
ördög tanátsát követik” (idézi Takács 1954: 212).

Az eredetmagyarázó mondák szerint az ördög egy magot ad az embernek, és fogad vele, hogy
nem tudja a kikelő növény nevét. Így is lett. Az ember felesége vállalja, hogy segít,
meztelenre vetkőzik, mézbe, majd tollba hempereg, és így áll a vetésbe. Jön az ördög, felkiált:
„Milyen csuda állat van a dohányomban!” – Így tudták meg a növény nevét, és az elterjedt az
emberek között (BN 822**; Ortutay 1940: 362–363). Nagyon sok változata van, ellenben
változat nélküli a következő történet:

„Volt egy öreg remete és özvegyen élt, meghalt a felesége. Bánatában ki szokott menni a
felesége sírjához. El volt keseredve. Azon talált egy jó erős növényt. Nem tudta, hogy mi az,
nagy levele volt. Szakított egyet róla, összepödörgette és meggyújtotta a végit és hogy égett,
elkezdte színya. És később rajtakapott. Ízlett neki. Ma is így ízlik a mai embernek is,
rákapnak, aztán tetszik nekik” (Mikekarácsonyfa, Zala m.; Nagy I. gy. 1966).

Az eltemetett halott testéből kisarjadó kultúrnövény a természeti népek mítoszaiból jól ismert
motívum, a magyar folklórban nem ismeretes a megléte. Újabb és erőltetett magyarázat is
született a dohány nevének eredetére: egy Do nevű hajós, aki Kolumbusszal átutazott
Amerikába, kipróbálta ott a dohányt. Hányt tőle. Feltehetően magyar honfitársai így kiáltottak
fel: – Do hány! Ezért lett a növény neve dohány. Igen népszerű, de nyomtatásban még nem
jelent meg (Fácánkert, Fejér m. Berze Nagy gy.; EA 2372: 321).

A virágok eredetéről szóló mondák általában legendaszerűek, az apokrif Mária-legendák

hatására születtek. Ponyvai megjelenésük verses feldolgozás. A magyar folklórban az
árvalányhaj (Szűz Mária hajszálaiból), a gyöngyvirág (Szűz Mária könnyeiből), a „Máriaülte
gaz” (Mária menstruációs véréből), a „talyigavirág” (Jézus születésének éjszakája emlékére)
stb. keletkezéséről van mondai hagyomány azokon a területeken, ahol a népies vallásosság
intenzív volt.

Áttekintésünk csak a változatgazdag, az összkép teljességéhez szükséges, illetve a kutatás

számára érdekes típusokra terjedt ki. Nem pótolja az eredetmagyarázó mondák katalógusszerű
számbavételét.