Csörgő Zoltán: A magyar hagyomány a tudatról

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!
Reményik Sándor: Az Ige (részlet)

Bevezetés (cél)
Évezredek alatt sokféle modell, elképzelés, leírás született az ember tudatának a
felépítését, működését, a benne rejlő lehetőségeket illetően. Különös, milyen
nehézségbe ütközik ezeket összhangba hozni egymással, holott azt gondolhatnánk,
hogy miként a fiziológiai, úgy a pszichológiai és a spirituális struktúrája is egyetemes
az embernek. Különböző elképzelések léteznek tehát egymás mellett, pedig valójában
csak egy igazság lehet az ember benső felépítésével kapcsolatban. Ami elvileg azt
jelenti, hogy feltérképezhető, elméletbe foglalható lenne.
Évezredeken át a vallás privilégiuma volt, hogy erre kísérletet tegyen. A tudat
rendkívüli bonyolultságát és megfoghatatlanságát a filozófia vagy az orvostudomány
nagyjai már a tudományos gondolkodás kezdetén ugyancsak felismerték. A tudomány
szinte kezdetektől ahány ágon közelít hozzá, annyi leírás születik, még a terminus
technikusok kérdésében sincs egyetértés. Pedig visszatérve egy korábbi állításomhoz1:
ha választ adnánk a tudat mibenlétének kérdésére, akkor létünk alapkérdéseire
kapnánk választ.
Talán mégis a miszteriánusoknak, mint Noam Chomskynak van igaza, akik szerint az
emberi tudat hozzáférhetetlen az emberi megismerés számára2. Vagy a tudat
kérdésében szintén agnosztikus álláspontra helyezkedő Emerson Pugh-nak, akinek
elhíresült mondása szerint ,,ha az emberi agy olyan egyszerű lenne, hogy
megérthetnénk, akkor olyan egyszerűek lennénk, hogy nem tudnánk megérteni”.
Igaz, ő is agyról szólt, de ebben is tetten érthető az a zavar, ami a kifejezésekben
található. Továbbra is jogosnak tűnik az a feltételezésünk, hogy a különböző
meghatározások a tudat más és más szintjére vonatkoznak: más szint tárul fel akkor,
ha az ember tudata tetteiben és cselekvéseiben, az egyes emberekhez és a társadalom
egészéhez való viszonyában nyilatkozik meg és más az introspektív folyamatban.
Márpedig minden bizonnyal a tudat vertikális strukturáltságának megfelelően annál
magasabb szintek kapnak irányító szerepet, minél kevésbé van szüksége hordozóra -
külvilágra, érzetekre, gondolatokra - önmaga létének tételezéséhez, minél inkább
önmaga, önmaga megfigyelője.
Amennyiben ilyen lehetetlen vállalkozásnak tűnik a tudomány és a vallások
szintézisbe hozása, akkor megkísérelhetünk megbirkózni legalább azzal a kihívással,
hogy egyfajta rendszerezést végezzünk el, főként annak érdekében, hogy a
tudatszintek, tudatállapotok beazonosíthatók legyenek és támaszt kapjunk benső
folyamataink követéséhez, sőt az irányításukhoz, önismereti, önfelülmúlási műveletek
elvégzéséhez.
A tudat fejlesztése szempontjából fontos tudnunk, feltárnunk, hogy milyen
hierarchiába rendeződnek a tudatszintek, hogy a meghaladhatóság a tapasztalatban
megragadható legyen, hogy a tapasztalatainkat, éppeni állapotunkat be tudjuk

1
Metatudat, avagy „Az agy ábránd”. In: Metaelmélet, metafilozófia. Stratégiakutató Intézet, Budapest,
2005
2
Chomsky, N.: Rules and representations. New York: Columbia University Press (1980)
azonosítani és hogy tudjuk azt is, hogy milyen gyakorlatokkal tudjuk elérni,
megvalósítani a következő szintet. Vagyis lényegében hogy befelé, a középpont felé
haladva eligazodjunk a tudat labirintusában, hiszen számos hagyományban ez a
szimbólum írta le a nehezen kiismerhető benső világot.
Ezeket a folyamatokat úgy tudjuk megfigyelni, értelmezni, elemezni, ha ismerjük a
tudat szerkezetét, szintjeit, felépítését, belső törvényeit, jelenségeit. A rendszerezés
célja tehát a beazonosítás, a lehetséges analógiák fellelése a különböző
hagyományokban. Annak érdekében pedig, hogy az idegen kifejezések elkerülhetők
legyenek, több mint érdekes kihívás magyar kifejezésekkel megalkotni, felállítani egy
egységes rendszert. Innentől kezdve ez persze megfelel egy rekonstrukciónak is,
mégpedig annak a kísérletnek a nyomán, hogy felderítsük, mi tárható fel az ősi
lélekelképzelésekről, amelyekről oly keveset tudunk. Ehhez a „magyar lélekhit-
rekonstrukcióhoz” egyfelől más népek lélekelképzelései nyújtanak fogódzót,
kiemelten a kínai hagyomány, részben a rendkívül régre – altáji közös múltra –
visszavezethető, a lélekelképzelések évezredeken átívelő tartóssága okán
egyértelműnek tűnő, részben a feltételezhető párhuzamok miatt. Továbbá a tibeti,
szibériai, egyiptomi, zsidó, görög hagyomány – mert mindegyik hozzátett valamit az
egyetemes elképzelésekhez, avagy megőrzött belőlük, a hangsúlyokat máshol látva
meg. Másfelől a másik alapot annak a kérdésnek a nyomán találhatjuk meg, hogy
miként és mennyire, illetve milyen mélységben mutatható ki a magyar nyelvben a
benső tudati lét szintjeire vonatkozó tapasztalat.

Nyelv
Fontos felhasználni minden elemet a szellemi tapasztalatok, meglátások kereséséhez,
ami egy nép – jelen esetben a magyar - saját hagyományában megmaradt. Minden nép
jellegzetes, rá jellemző egyedi szimbólumrendszert alakított ki, hogy hétköznapi
élményeit és a lehető legbensőbb tapasztalatait kifejezze. Ilyen szempontból a képi
szimbólumok előrébb, de talán helyesebb azt írni: beljebb járnak, hiszen a képek
mélyebben fejezik ki azt, amihez a szavak legtöbbször kevésnek bizonyulnak. A
nyelv ugyanis a hétköznapi, poláris ellentétekbe rendeződött, duális feszültségekben
megragadott élet tapasztalatainak átadására, leginkább kollektív élményekre jött létre.
A prelingvisztikus képek és szimbólumok egy egységes, egyetemes
szimbólumnyelvként, Emmanuel Anati szerint piktogramokból, ideogramokból és
pszichogramokból álló jelrendszerként3 működnek, amelyek a tudat olyan szintjeihez
kapcsolódnak, amellyel még azelőtt vált élővé/maradt élő az ember kapcsolata, hogy
beszélni tudott volna. A szakrális orientációt nyújtó képek a nyelv fátyolát levetve
magasabb igazságok felé közelíthetnek, mind a tudat valamely tartományát,
dimenzióját írják le, amelyekre nincsenek igazán fogalmaink, szavaink.
Valószínűleg a közös megegyezéssel létrehozott valóság, hétköznapi tudatállapotunk
észlelésekor tapasztaltak közlésére alkalmas igazán a nyelv, hiszen a megváltozott
tudatállapotban észleltek, ha úgy tetszik: introspektív megfigyelési adatok merőben
szubjektívek és nehezen átadhatók, objektiválhatók. Ez természetesen kultúrafüggő,
ahol például a valóság elfogadott része a természetfölötti és kialakult gyakorlata van a
valóság ezen szintjeibe való bevezetésnek, a beavatásnak, ott a nyelv is gazdagabb
ezen szintek és a szinteken szerezhető tapasztalatok leírhatóságában és az ezekkel
kapcsolatos teoretikus konstrukciókban.
A nyelv mindent, ami a normális, értsd hétköznapi, négy dimenziós emberi
tapasztaláson túlmutat, kénytelen olyan szavakba öltöztetni, amelyek ebből a
3
Anati: A homo sapiens szimbolikája, fogalmi gondolkodása és szertartásai. In: Julien Ries
(szerk.): A szent antropológiája. A Homo religiosus eredete és problémája. 2003. Typotex, Budapest
tapasztalásból származnak. Ráadásul az így eleve korlátozott kifejezési lehetőségeket
nyújtó nyelvnek az állapota folyamatosan romlik. Sajátos, kétirányú folyamat zajlik
benne, mint a társadalomban, a kultúrában is: egyszerre érvényesül a konzervatív és a
revolutív hatás, azaz kopnak a nyelvi hagyományok, miközben kreatív „hozzáadások”
is születnek, bár ebben is tetten érthető egy jellegzetes lefelé nivellálódás: legtöbbször
olyan szavak válnak a köznyelv elfogadott részévé, amelyek korábban az argó, a
szleng szókincséhez, helyesebben szókészletéhez tartoztak. Tipikus példa a huncut
szó (a német hundsfottból, eredetileg: gazember), amely ma már-már becéző, kedves
értelmű, ám amiért háromszáz esztendővel ezelőtt kötelességszerűen párbajkihívás
járt, annyira sértő volt a jelentése.
A szociolingvisztika egyik fő tézise, hogy a nyelv tükrözi azt a társadalmat, kultúrát,
amelyben használják, másfelől a nyelv formálja is azt a társadalmat, amelyben
beszélik. Nyelvünkben testet öltött fogalmainkban, ezek alapján kibontakozó
nézeteinkben a múlt folyamatosan hat ránk, befolyásol, irányít minket. A nyelv által
közvetített üzenet sokszor nem tudatos, hanem mély, lelki élményként, halvány
benyomásként rögzül, befolyásolja gondolkodásunkat, magatartásunkat,
világszemléletünket, létezésünket.
A legtöbb gondolat kifejezhető más nyelveken is, mivel a nyelvben tetten érhető
logikai struktúrák és gondolattársítások, a fogalomalkotás és a szimbolizmus
ugyanarra az azonos, egyetemes érvényű tapasztalatra építenek. Ez az egyetemes alap,
alapállás teszi lehetővé, hogy a különböző nyelveken a tudati tapasztalatokról
született kifejezéseket összevessük – hiszen a tudat struktúrája egyetemes és nagyon
valószínű, hogy nem változik. Az persze szembetűnő, hogy az elvontabb
gondolatokhoz archaikus nyelvektől kell segítséget kapnia a legtöbb mai nyelvnek,
így az európai nyelvek esetében az ógörögtől és a latintól.
Noam Chomsky már 1957-ben közzétette elméletét, mely szerint valamennyi emberi
nyelv szintaxisa mögött „mély struktúrák” húzódnak4. Feltehetően azonban a nyelv
olyan struktúraképző, amely a gondolkodást az adott nyelv fogalomrendszerére és
grammatikai felépítésére alapozza, így a nyelv maga meghatározza a gondolkodás
lehetőségeit, pályáját. A gondolkodás sebességét és szabadságát befolyásolják az
adott nyelv programozott jellemzői. A nyelvek különbségei tehát valamelyest hatással
vannak a különböző nyelveket beszélők megismerési folyamataira, arra, hogyan
értelmezik ugyanazt az érzékelt valóságot.
A nyelv tehát nem csupán tükrözi, leírja a valóságot, hanem konstruálja, teremti és át
is formálja azt. A nyelv sajátos hiedelemrendszereket épít ki az emberben, tart fenn
nemzedékről nemzedékre. Ezek a rendszerek ugyanakkor megismerési sémákként is
működnek, meghatározzák, bizonyos szempontból lekorlátozzák, ugyanakkor
lehetővé is teszik a tapasztalatok értelmezését és minősítését. Az, hogy a nyelvben
léteznek közös megegyezéssel létrehozott szavak, kifejezések a benső tapasztalatokra,
azt jelzi, hogy a benső, tudati térnek saját struktúrája van, szintekkel, lehetőségekkel –
és ez visszatükröződik a nyelvben is.
Ez alapozza meg azt is, hogy ma már nyelvlélektanról beszéljünk és hogy ennek
folytán egyfajta nyelvi „archeológiai ásatást”, nyelvészeti-filozófiai-szimbolikus
kutatást végezhessünk azzal kapcsolatban, hogy a nyelv miként is tükröz valójában
tudati folyamatokat, miként következtethetünk kifejezéseinkből a tudat szerkezetére,
vagy legalábbis arra a mentális képre, ami a nyelvet használókban a tudatról kialakult,
s áthagyományozódik, röviden: mit őriz a magyar nyelvben rögzített hagyományos
szemléletmód a tudatról.

4
Chomsky: Syntactic Structures. The Hague: Mouton, 1957
Megpróbálhatunk rácáfolni valamelyest Hamvas Bélára, aki azt írta: „A nyelv a
történeti korszakban bármennyire elromlott és bármennyire is elvesztette kapcsolatát
a metafizikával, germinálisan még őrzi a képeket, ha nincs is mód arra, hogy ezek a
képek eredeti jelentésüket visszanyerjék. A történeti emberben nem az a végzetes,
hogy gátlása van, hanem az, hogy gátlása van a természetes és ősi igazság felé
-sajátságos kényszer folytán éppen azt nem tudja megragadni, ami létének igazi
tartalma. Ezért nem tudja megragadni az őskori képek értelmét, s ezért nem érti a
képnyelvet. Viszont ezért marad számára az egész őskor zárt és tilos terület.”5 Az
anyanyelv számunkra inkább merítőháló lehet, amely segíthet abban, hogy sok ezer
éves üzeneteket hozzunk a felszínre. Időbeli utazást tesz lehetővé vissza a nyelvi
őshazába, az őshazába olyan értelemben, hogy szavainkat, szólásainkat újraízlelve
meglelhessük azokat a kifejezéseket, amelyekből egy hajdan volt világlátás
bontakozik ki. Ezek a kifejezések örökségünkhöz tartoznak, amelyek a benső lelki-
tudati működésünkhöz kapcsolódó tudást összegzik, őrzik.
Magyar nyelvünk talán szépen irányítaná a benső folyamatokban való
tájékozódásunkat, ha hallgatnánk rá, ha meghallanánk, mikor mit mondunk. Másfelől
azért továbbra is hipotetikus kérdés marad, hogy tükröződik-e a nyelvben a tudatról
szóló tudás, lehet-e a különböző tudatállapotok között hierarchiát, tudatszinteket
megállapítani, vannak-e utalások arra, hogy létezik egy benső út ezeken keresztül,
segíthetnek-e a szavaink egy belső eligazodást segítő tudattérkép megrajzolásában?

Szellem, lélek, tudat

A nyelvben rögzült tapasztalatok (és felismerések) legközvetlenebb hozzáférési
módjának az tűnik, ha magukhoz a nyelvi kifejezésekhez fordulunk, amikor
jelentésük feltárása érdekel bennünket. Amit a magyar nyelv állít a tudatról, a benső,
tudati térről, az tehát ennek a népnek, az ezen a nyelven beszélő népnek a sajátos
tapasztalatait tükrözi. Pozitív értelemben is, de negatívan is. Az analógiák esetleges
fellelése által rendteremtés is, mert össze-vissza használjuk ezeket a szavakat, ami
éppen teljes mértékben illusztrálja egyfelől a benső tapasztalatok hiányát, ennek
tükröződését a nyelvben, másfelől az elmúlt egy-kétszáz év tudományos
szemléletének a rombolását.
A legnagyobb zavart az okozta, sajátos módon, hogy az elmúlt évszázadok alatt
összekeverték a lélek és szellem szavakat. Azzal, hogy például a szent szellem
kifejezést lecserélték szentlélekre, mintegy összemosták a jelenségeket, ami az
ezekkel való kapcsolattartást is elhomályosította... Az általában – és megtévesztően –
„Szent Léleknek” vagy „Szentléleknek” nevezett „Szellem” a héber „Rúah qodes”, a
görög „Pneuma Hagión”, illetve latin „Spiritus Sanctus” megfelelője, míg ellenben a
„lélek” a héber „nefes”-é, a görög „psyché”-é, illetve a latin „animá”-é. Első teljes
anyanyelvi bibliafordításunk Tamásnak és Bálintnak köszönhető6, akik a Spiritus
Sanctus kifejezést így fordították: „Szent Szellet.” Pedig Tamás és Bálint semmi mást
nem tett, mint a maga lehetőségei szerint próbálta visszaadni a spiritus szó eredeti,
bibliai jelentését, ezért képeztek – igaz, nem túl szerencsés módon – egy saját
szóalakot, a „szellet”-et. A szellem szó akkor még nem létezett, az elavulóban lévő és
csúnyának tartott, kiküszöbölendő szellet helyébe a nyelvújítás korában képezte
Kazinczy szintén a szellő alapján.

5
Hamvas: Scientia sacra I. Magvető, Budapest, 1988.
6
A „szektás” huszita lelkészek Szalkai Balázs ferences rendfőnök lejegyzése szerint "a két szövetség
írásait magyar nyelvre fordították" valószínűleg Moldvában, 1436-1439 között. Ez a kéziratos, ún.
huszita Biblia elveszett, de három XV. századi kódexünk, a Bécsi Kódex, a Müncheni-kódex és az
Apor-kódex töredékeket megőrzött belőle.
Ugyanakkor valaminő előzménye kellett, hogy legyen, hiszen szólásainkban,
szavainkban is („szélnek ereszt”, „mi szél hozott?”, „széltoló”, széllelbélelt”,
„szélhámos”, „szeleburdi”, „szélhűdés”, szélütés, stb.) vissza-visszaköszön. A széllel
kapcsolatos kifejezések keletkezése jelentéstani alapjának – különösen a betegségek
kapcsán - leginkább azt a babonás elképzelést tartják, hogy a szélben földöntúli vagy
emberfeletti erővel rendelkező lények laknak, akik rontást, betegséget is hozhatnak az
emberre. Ám a feltehetően belső-ázsiai eredetű gyógyító energetikai szemléletnek –
amelynek leágazásai Indiában ájurvédaként, Tibetben Gyüsiként ismertek – számos
nyoma mutatható ki a népi gyógyászatban, néphitben, így a három létalkotó energia
egyikének is - a tűz és a víz mellett – szél volt feltehetően az elnevezése.
Ez a kérdés jóval túlmutat a puszta szóhasználati vitán. A bibliai nyelvekben (a
héberben és a görögben, továbbá a katolikus egyház hivatalos nyelvén, a latinban a
„szellem” és „lélek” egymással nem felcserélhető fogalmak. E két szó jelentése
ugyanis éppen azért különült el egymástól a héber, görög és latin nyelvekben
(ezenkívül sok modern európai nyelvben is), mert más-más valóságtartalomra
vonatkoznak. Mára a magyar nyelvben évszázadok során annyira meggyökeresedett a
Szent Lélek kifejezés, hogy nehéz elképzelni olyan megoldási kísérletet, amely
egyértelműen elválasztaná egymástól a „szellem” (rúach, pneuma, spiritus) és „lélek”
(nefes, pszükhé, anima) kifejezéseket.
Ráadásul az is jellemző, hogy idővel a Kazinczy által megalkotott és bevezetett
szellem szót immár más, megváltozott értelemben is használni kezdték, tehát nem a
spiritus/pneuma értelmében, hanem a szellem a népi hitvilág nyilván korábban is
létező természetfeletti lényének – bár a magyar népi hitvilágban nincs egységes
szellem-fogalom - elnevezése lett. Ez valamilyen természeti helyhez vagy jelenséghez
kapcsolódó vagy pedig az emberrel együtt élő láthatatlan lény, akinek értelme,
emlékezete, fantáziája és akarata van, de teste nincsen. Más ez, mint a visszajáró
halott szelleme, tehát a kísértet, amelyre szintén ráaggatták ezt az elnevezést, mint
más hagyományban a lepedőt (utóbbiakról a későbbiekben lesz még szó). A
szellemek olyan emberi, ritkábban állatalakú lények, akik megjelennek az
embereknek, találkozni, beszélni lehet velük. Ilyen például a kincsőrző szellem, amely
általában ősz emberként vagy kistermetű lényként jelenik meg. Valószínűsíthető,
hogy a néphitben eredetileg talán ezek a szellemlények is elhunyt emberek továbbélő,
túlvilági, de evilággal is kapcsolatot tartó lelkei voltak.
A szellemit ma már értelmi jelentéssel is használjuk, szellemes az, aki ötletes, elmés,
sőt akinek van humorérzéke… Mára szinte abban sincs egyetértés, mit értsünk lélek
és szellem alatt, mi ezek között a különbség. Szellemnek hívjuk azt, ami lélek és
léleknek, ami szellem. Az utóbbi időkben az emberek olyannyira teljesen elfelejtették
ezt, hogy a szellemet és a lelket kezdték úgy tekinteni, mint amik inkább kissé
homályos szinonimák és idővel felcserélhetőkként használták őket. Lelki-tudati,
szellemi-tudati – ezeket a szókapcsolásokat egyaránt alkalmazzák, a tudatot hol ezzel,
hol azzal azonosítva. A lélek az individuális tudat? A szellem a teljesebb tudat?
Sok mindent elárul a kettő viszonyáról az is, ha megnézzük, milyen
szókapcsolatokban fordul elő a lélek a magyar nyelvben.
A magyar lélek szó érdekes módon a latin spiro („lélegzem”)-spiritus mintájára a
lélegzettel van összefüggésben. Ez igazolhatná is a Sanctus Spiritus Szentlélekként
történő fordítását. A lélek jelenlétére a testben az utal, hogy az élőlény lélegzik.
Másfelől a pneuma–szellem összefüggésre is utal az, hogy a lélek olykor felcserélhető
a párával: „szegény pára”.
Ám nézzük meg, mi tudható meg a lélekről! A lélek független a testtől, hiszen „ki
lehet tenni a lelket” valakiért, valamiért. A lélek el is szakadhat a testtől:
„lélekszakadva”. Lehet az ember „tisztalelkű”, „nagylelkű”, „jólelkű” vagy éppen
„gonosz lelkű”, sőt „lelketlen”, amelyek az ember jó, nemes vagy rossz
alaptermészetére utalnak. Létezik „lelki nagyság”. Feltehetően a Lehel, rövidebb
formában Lél név is az ilyen emberek elismeréseként szolgált. Régen azt is mondták
az ilyen emberre: „ezer a lélek benne”, azaz olyannyira tudatos, éber, olyan szoros a
kapcsolata saját lelkével, mintha sok lélek adná együttesen „lelki szilárdságát”.
A „lélekjelenlét” a bátor és nyugalmát őrizni képes ember jellemzője, de a
lélekjelenlét el is veszíthető, ami mintha arra a hagyományos képzetre utalna, hogy
nemcsak álom vagy halál (a kis vagy nagy halál), hanem ijedelem, ájulás idején is
elhagyhatja a lélek a testet. A lélekre lehet „kötni”: a „lelkére kötni” emlékeztetést
jelent, „venni”: ha valaki „lelkére vesz valamit”, akkor túlságosan hat rá egy
esemény vagy élmény. A lélekre lehet hatni: mert lehet valakit megpróbálni
meggyőzni, belátásra bírni, azaz a „lelkére beszélni” (ez talán a gyógyító igézés
kifejezése is lehetett egykor), s lehet buzdítani, bátorítani, feltölteni, azaz
„lelkesíteni”. „Lélekölő” ellenben az, ami fárasztó, eltompító. Ennek a folyamatnak
az eredménye a „lélektelen”, ami más, mint a „lelketlen”, mert utóbbi személy, míg
előbbi tevékenység, mégpedig olyan, ami sivár, beidegződésen, megszokáson
alapszik.
„A lelked fonákja!” – mondták régen annak, aki esztelenül cselekedett, vagyis akire
ráfért volna, hogy tegyen magában egy fordulatot, hogy újra a lelke helyes oldala
kerüljön elő. „Lelkierőről” tesz tanúbizonyságot az, aki nehéz helyzetben
megnyilatkozó belső erőt mutat fel. „Lelkiismeretes” az, aki nincs híján erkölcsi
erőnek és kitartásnak és elvégzi a rábízott feladatot. Ha valakit a lelkiismerete nem
hagy, nem enged valamit megtenni, akkor arra a tettre „nem viszi rá a lélek”. A
felelősség kifejezése a „lelke rajta”. „Ha száz lelke volna is…!” – fogadkoztak akkor,
ha olyan feladat elé lett állítva valaki, hogy bármennyire is sok volt az életereje, az
biztos kevésnek bizonyul. „A lelkébe lát” (csak később lett ebből: „veséjébe”) –
mondták arról, aki mintha mélyen ismerné valakinek még titkos gondolatait is.
Valaki, valami okozhat „lelkifurdalást” is, ami a „gyötrő lelkiismeret”, a fájdalmas,
marcangoló bűntudat jelölője. Ha valaki azonban nem képes megszabadulni a
bűntudattól, hanem hurcolja, terheli a „lelkiismeretét”, annak mintha mindig ott lenne
a felületén: „a lelkén szárad”. „Lélekre aszott vétket nehéz levakarni” – mondták, ha
tudták a bűn súlyáról, hogy nem könnyen lehet elfelejteni, de akkor is, ha egy
megrögzött bűnösről szóltak, akit nehéz jó útra téríteni.
A „lelkiállapot” az hangulat, kedv, kedélyvilág, -állapot, míg a „lelkület” a
vérmérséklet jelölője. Aki gyenge, sőt beteg, abba „csak hálni jár a lélek”. Az
ilyennel megeshet, hogy előbb utóbb meghal, azaz „kiadja”, „kileheli”, „visszaadja
a teremtőjének a lelkét” (olykor itt is „páráját”). A lélek tehát valóban más
természetű jelenség, mint a pusztán anyagi test. Néha a test kimondottan a lélek
hordozójaként tűnik fel: „Indulj lélek, mozdulj zsák!” – mondták nógatásképpen.
Ebben a „zsákban”, testi hordozóban pedig néha nem találta a lélek a helyét, vagy
szűknek bizonyult neki, legalábbis erre utal az izgága emberre vonatkozó mondás:
„keresztben áll benne a lélek”, vagyis „nem fér a bőrébe”. Ha azonban
kiegyensúlyozott a viszony, az olyan harmóniát jelent, amellyel még példálóztak is:
„megvan, mint lélek a testtel”. A lélek azonban mégis börtönnek érezheti a testet, s ez
különösen a „jó lélek jellemzője”, amely örömmel hagyja itt a meghaláskor, s addig is
„várja, mint a jó lélek a szabadulást”, hiszen biztos a halál utáni jó ítéletben,
sorsában.
„Kirázza a lelkét” valakinek a nagyon rázós út, a zötykölődés, ez feltehetően régi,
atavisztikus félelmekre utal. A test szorításával – legalábbis bizonyos tájékán,
konkrétan leginkább a nyakán – „kiszorítani is lehet valakiből a lelket”. Hasonlóan
agresszív tettnek tűnik a verés, mégis, „lelket verni” valakibe az ugyanolyan értelmű,
mint „lelket önteni” belé, azaz magához téríteni, eloszlatni szomorúságát,
megvigasztalni. Aki régen megnyugtatott valakit, annak „meghozta a lelkét”. Akinél
pedig épp nem visszahozni kellett a lelket, hanem arra kellett vigyázni, hogy el ne
hagyja idejekorán a testét, abban „tartani kellett a lelket”.
Külön „foglalkozás”, hivatás a mások lelkével való foglalkozás, legalábbis a
protestánsoknál. A magyar protestánsok lelkipásztornak vagy lelkésznek nevezik a
papjaikat. A lelkészek feladata az, hogy a templomi istentiszteleten és általában
minden hivatalos jellegű egyházi szolgálaton kívül gyülekezetének, mint egésznek,
valamint a gyülekezet tagjainak lelki szükségleteiről gondoskodjon.
A léleknek születetten birtokában van a teljesség, az egység, hagyományos
kifejezéssel az üdvösség (ami egy tőről fakad az eredetileg szentet jelentő eggyel,
üggyel, s ami a gyökszót tekintve kapcsolatban áll még az éggel, igazzal, idővel s még
ennek a szóbokornak sok tagjával, ám ennek elemzése túlfeszítené jelen írás kereteit,
elég legyen ezúttal csak utalni rá), ám az elveszíthető, hiszen valaki „el is veszítheti a
lelki üdvösségét”, ha olyan bűnt követ el, amely kiküszöbölhetetlennek tűnik.

Lélektípusok
Egy élőlény felépítése meghatározásakor a legáltalánosabb és egyben a legalapvetőbb
mód a hármas felosztás és különösen vonatkozik ez az emberre. A test-lélek-szellem
hármassága mindennapi szóhasználatunkban is visszaköszön, sokszor persze anélkül,
hogy tisztában lennénk azzal, mit is értsünk ezek alatt. Természetesen a test
definíciója még nem okoz gondot, ám sokan zavarba jönnek attól, ha megkérdezzük,
mit is ért lélek vagy szellem alatt. Ennek okait részben már sikerült valamelyest
tisztázni az előzőekben, ám nyilvánvalóan az is oka lehet ennek, hogy meglehetősen
elnagyoltak ezek a megközelítések, különösen ha az egyes keleti bölcseleti,
megismerési és megvalósítási rendszerekben megőrzött szellemi látásmóddal vetjük
össze, melyek összehasonlíthatatlanul részletesebb struktúrát dolgoztak ki az ember
benső, tudati felépítésével kapcsolatban. A pusztán szellemre, lélekre és testre való
hármas felosztásból messzemenően hiányoznak a Számkhya-bölcselet által leírt
kifinomultabb tapasztalati szintek, a különböző testekre, mint egyre finomabb
tudathordozókra, vagy a buddhizmusban a számos különböző tudatállapotra
vonatkozó megfigyelések. Ugyanakkor nem különbözik igazán ez a megközelítés a
legtöbb hagyományos felosztástól, amelyek mind valaminő dualizmusra építenek. Ezt
az összes nyugati tradicionális doktrína egyhangúlag elfogadta, mind az antikvitásban
mind a középkorban, s Platóntól Descartes-ig mint karteziánus ’lélek’ és ’test’
dualizmusnak sikerült úgy befészkelnie magát az egész modern Nyugat
gondolkozásába, hogy az valójában szinte nem is alapszik máson.
A nyugati világban tehát általános a test és lélek kettőssége és ez a magyar néphitnek
is sajátossága volt. Az ember, mint ahogy a kevés teremtésmondából is látható,
nemcsak anyagi testből áll, hanem ehhez egy nem materiális rész, a lélek is járul. Ez,
mint az élettevékenység fizikailag nem érzékelhető hordozója, az érzelmi, értelmi és
akarati jelenségek összessége. Eredendően azonban ennél bonyolultabb lehetett a kép,
s erre több fennmaradt nyom is utal. Bár néhány évszázad alatt szétzilálták az ember
benső tudati szerkezetére, szintjeire vonatkozó elképzeléseket, a hiedelmek mellett a
lélekképzeteket sem sikerült teljesen megváltoztatni. Sőt a néphit egyes rétegeiben
szinte egészen a közelmúltig még fellelhető és egymástól több-kevesebb
világossággal megkülönböztethető volt az eredetileg a pogány hagyományban
gyökerező két- esetleg háromféle lélek.
A hagyományos világképben a világ hármas felosztása, az alsó világ, a középső, földi
világ és a fölső világ az emberi lelki szerkezetében is tükröződött. Az evilághoz, a
jelenhez, az anyagi, testi létezéshez tartozott a szusz, az élet- vagy leheletlélek. A
múlthoz és a jövőhöz, a túlvilághoz az újra és újra megtestesülő, magasabbrendű
lélekmás, az íz, az ember szellemi erejének és szellemi képességeinek foglalata, az
ember benső énjét, öntudatát, lényegét jelképező árnyéklélek kapcsolható, míg a
valószínűsíthető harmadik lélek, az isa az örök teremtő szellemmel volt azonos és a
mennyhez tartozott. Az ember tehát egyszerre létezik mindhárom szinten, mindegyik
lényegéből hordoz magában valamennyit, s rajta múlik, hogy mit hoz felszínre
magából, önnön mélyéről. Az ember egy olyan lény tehát, aki képes így túlemelkedni
az egysíkú, földi létezésen, megszabadulhat a földhöz kötött lét korlátaitól.
A lelkek egyike a szusz (avagy jonh, ám ez utóbbi egy egyelőre nem teljesen igazolt
elképzelés; Pais Dezső tartja az 1300 körüli ómagyar Mária-siralomból ismert,
eredetileg „belsőrész” jelentésű jonh szót az életlélek eredeti magyar terminusának7).
A szusz (a csángóknál szuszogó) testlélek, mert szorosan kapcsolódik a testhez,
amelyet éltet. Léte, működése összefügg a testi folyamatokkal. Olyannyira
elválaszthatatlanul kötődik a testhez, hogy ezért kötött léleknek is nevezető. A szusz
nem transzcendens, hanem evilági, földhöz kötött jelenség, ami stabilitást és
egyensúlyt biztosít az ember tudatának, másfelől azonban minden érzéki élvezet és
indulathullámzás is a szusz hatására áll elő. A szusz másfelől életlélek, az embernek
haláláig állandó és egyik legfontosabb, éltető része, érzelmi életének hordozója. A
szusz szervlélek, mert a test egy meghatározott szervében, feltételezhetően leginkább
a szívben, az érzések központjában, de esetleg a májban („rosszmájú”), vesében
(„veséjébe lát) foglal helyet.
A szusz leheletlélek, mert szoros kapcsolata van a lélegzettel – ez a lélek elnevezés
magyarázata is -, s a testtel: az élőt a lélegzés különbözteti meg a nem élőtől, ha nem
lélegzik az ember, akkor meghal. A szusz antropomorf, formája az ember kivetülése,
annak szellemi hasonmása. A szusz tehát „hasonmás lélek”, „nehéz”, „földi” lélek,
az anyagvilághoz tartozik, tulajdonképpen a „szellem” anyaghoz leginkább közelálló
része. De nem anyagi jelenség, inkább életerő, s nem élet, csak annak jele, az élet
megnyilvánulása a testben. Amíg a test él, addig a szusz biztosítja benne az
érzékelési, érzési képességeket, tehát az ember azon tudati képességeit, amelyek az
egyensúlyát és eredeti teremtő képességeit vesztett, bizonyos mértékig passzív
tudatban dominánsan kelnek fel.
A szusz az érzékszervekből érkező érzeteket, a külvilág eseményeit az ember benső
tudati világa, öntudata felé közvetíti, ami azokat feldolgozza. Ez a bensőbb,
anyagtalan lélek az íz. Ennek rekonstruált léte is csak feltételezés a néprajzkutatók
számára, holott számos utalás együttes jelenléte voltaképpen egyértelművé teszi, hogy
léteznie kellett és a neve is íz volt. Ezek a lényegében bizonyítékként sorolható
elemek remélhetőleg apránként felsorakoznak az alábbiakban, ám az egyik
legdöntőbb érvnek az 1200 körül íródott, a latin nyelvű Pray-kódexben megőrzött
Halotti beszédet tarthatjuk.
„…ySa pur eS chomuv vogmuc” – olvashatjuk időben és korban elsőként megmaradt,
összefüggő szövegű magyar nyelvemlékünkben, vagyis „…biza por és hamu
vagyunk”, ahogy manapság fejtegetik a nyelvészek. Azt állítják, hogy az ysa
bizonytalan eredetű szó, nyelvünkből már régen kikopott mondattani kapcsolóelem,
aminek a jelentése az lehetett, hogy „biza”, „bizony”, „íme”. Az nem zavarja a szó
7
„Scemem kunuel arad, en iunhum buol farad the werud hullothya en iunhum olelothya...”, mai
átírásban: „Szemem könnytől árad, jonhom bútól fárad. Te véred hullása jonhom alélása.” Lásd: Pais:
A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.
félremagyarázóit, hogy mindössze ezt az egyetlen forrást találták a szereplésére és a
későbbi korokból sem tudják kimutatni. Erőltetésük, erőlködésük annál furcsább,
mivel teljességgel félreértelmeznek - s ez esetben a szándékosság feltételezése már
kikerülhetetlen – egy olyan mondatot, amely könnyedén értelmezhető egyéb
szókapcsolatok és főként a magyar hagyomány lélekre vonatkozó ismeretei alapján.
Külön érdekesség az egész történet kapcsán az a szavakból álló szövevény, amelynek
tagjait rendszerint különválasztják, holott mind értelmezhető egy egységes, az ember
szellemi alaphelyzetét és az analógiás látást egyaránt ismerő keretben. A Halotti
beszéd értelmezése ebben, a magyar nyelv archaikusabb állapotára ráérző, a keleti
örökségként a dualisztikus lélekfelfogást a magyar néphitben kimutató rendszerben:
„Isa, por és hamu vagyunk”, tehát ízből: szabadlélekből és elenyésző testből áll a
lényünk.
Az ízt (vagy esetleg eredeti kiejtéssel: iszt) az ember szellemi képességei és szellemi
ereje megszemélyesítésének lehet tekinteni. Az íz az öntudat, az individuális, testtől
független lélek, ami képes önállóan létezni. Az értelmi folyamatok tartoznak hozzá,
ezen a szinten történik a szusz által felfogott érzékletek, az érzékeken keresztül érkező
információk feldolgozása.
Az íz hordozója a testben a vér, ami maga is az életerő megjelenítője. Talán
megkockáztatható a feltevés és ezáltal többletértelmezést, mélyebb magyarázatot
nyerhet a vérszerződés kultikus, szimbolikus-mágikus eljárása is: a hét törzsfő a véren
keresztül szabadlelkeiket, életerőiket egyesítette a megvalósítandó cél, a honalapítás, s
az ezért létrehozandó egység, erőegyesítés érdekében.
Mivel a vér az íz hordozója, az egyidejűleg áthatja az egész emberi lényt, ám
székhelye a lényeknek életükben a fejük. A koponya valódi meglékelésére
valószínűleg csak gyógyító célzattal, bizonyos betegségeknél került sor, talán csupán
olyankor, amikor egy rossz, elátkozott, ártó szándékkal odaküldött, de lehet, hogy
csak útját nem találó, testre vágyó szellem megszállta és megbetegítette az embert.
Ilyenkor hívták a gyógyító tudással, sebészeti ismeretekkel rendelkező mágust, javast,
aki tisztító szertartások mellett - miközben a beteg fejére olvasott - szakavatottan
képes volt megnyitni a lélek edényét, a koponyát és varázsigékkel távozásra bírni az
ártó szellemet. Elképzelhető, hogy gyakran oly jól sikerült a beavatkozása - miként,
ez már az ő titkuk -, hogy az agyafúrt ember tisztább fejjel volt képes gondolkodni,
mint valaha.
Minden bizonnyal mágikus óvintézkedéseket kell keresnünk az oly nagyszámú
honfoglalás kori jelképes koponyalékelések magyarázatául is, mégpedig hogy a
majdan elhalálozó ember ízével, azaz lelkével más ne legyen képes rendelkezni. A
legtöbb esetben ugyanis nem is vésték ki a koponya falát, hanem csupán
szimbolikusan megjelölték, vagyis mágikus jelet karcoltak rá, amely elegendőnek
bizonyult minden későbbi ártó, lelket elrablandó szándék ellenében.
Az íz erősségére a szem fényéből, csillogásából lehet következtetni. Mikor az íz
egészséges és erős, a döntések magabiztosak és helyesek. Ha zavarodott, erőtlen, az a
viselkedésben, gondolkodásban, beszédben is megmutatkozik. Az íz a szemen
keresztül nyilvánul meg, s ha ez ártó szándékkal történik, akkor esik meg a szemmel
verés. Az ízre hatni lehet igézéssel, az áldás és az átok is növelte vagy csökkentette
erejét, amit a fényes vagy fénytelen szemek tükröztek. A szuggesztív ráhatások
magyarázata is az, hogy gyakorlott ember képes ízét úgy kitágítani, s egyúttal
elválasztani a testétől, hogy az „szemfényvesztéssel”, azaz a szemen keresztül, a
valóságlátást elhomályosítva, befolyásolja egy másik ember érzékelését, egészen
odáig elmenően, hogy másik valóságot tapasztal, mint erre táltoslegendák is utalnak.
Az íz hasonmás-lélek is, olyan lélekképzet, amely az egyén saját testformájának
mintájára formálódik. Az íz formája teljesen megegyezik a fizikai test formájával,
úgy, ahogy az álomban is a test mintáját őrzi a testtől időlegesen különváló
szabadlélek. Ha a testben tartózkodik, az ember teljes öntudatánál van, de az
árnyéklélek önálló élettel is bír: időlegesen alváskor, álom idején, extázisban,
ájuláskor, olykor betegség alkalmával elhagyja a testet, bár bizonyos kapcsolatot
fenntarthat vele. A „hálni jár belé a lélek” kifejezés feltehetően e lélek-elképzelésre
utal. Ez tehát az önkívületi állapotok, hallucinációk magyarázata is.
Az íz árnyéklélek is, nemcsak az árnyékvilággal (alvilággal, holtak birodalmával)
való később részletezendő kapcsolata miatt, hanem mert azt is tartották, hogy miként
a testetlen árnyék hozzátartozik a testhez, úgy az íz, az árnyéklélek is. Sőt ha a rontó
mágiában a kiszemelt áldozatnak leveszik, lemérik az árnyékmértékét (azaz uralmat
szereznek íze, árnyéklelke felett), akkor azontúl árthattak neki.
Az íz a népgyógyászatban mint betegségelnevezés maradt fenn. Feltehetően olyan
lelket értettek alatta, amely egy létezőt megszállva, azt megbetegítette.
Betegségdémoni mivoltára utalnak az olyan szitkokként fennmaradt szólások, mint a
„Vigye el az íz!”, „Hogy az íz egye meg!”, „Tépjen szét az íz!”, „Hogy az íz essék a
torkába!”.
Az ízig-vérig arra utal, hogy a vérben lakozó lélekig, legmélyünkig hat át valami
minket, míg az ízzé-porrá épp azt jelzi, amire a Halotti beszéd is utal, e két különböző
szubsztanciájú alkotóelemmé válunk szét a halál pillanatában. Elképzelhető, hogy
valaminő lélekvándorlási képzetre utal a hetedíziglen kifejezés, de az is lehet, hogy
nemzedéknyi lélek a jelentése, hiszen olyan összefüggésekben maradt fenn ez a szó,
amelyek a korábbi nemzedékek tetteinek kihatásáról szólnak.
S akkor nézzük a többi szót! Izgága az, akiben nyughatatlan a lélek, az ilyen ráadásul
izeg-mozog is, s könnyen izgalomba jön, ha valami felizgatja. Izzik az, ami hevül,
mert a lélek teljességgel áthatja. Az íz, mint valaminek a része, tagja utalhat arra,
hogy a lélek is része az ember valójának. Az ízület, ízesül a kapcsolódásra utal, arra,
ahogy a szellem is kapcsolódik az éghez vag a testhez. Nehezebb a dolgunk elsőre az
„ízben”, mint „első ízben”, „több ízben” kifejezésekben megjelenő szóval, ami
azonban arra indíthat minket, hogy elgondolkozzunk, netán „alkalommal” jelentése
nem a pillanatra vezethető-e vissza, ugyanis is értelmet nyerne az azonnal jelentésű
„iziben” szó is. Az izé is idetartozó szó lehet, eredetileg talán a megnevezhetetlent
jelentette, tehát valamely tabu, netán a legmagasabb erő szavakkal kifejezhetetlen
volta miatt terjedt el ilyen értelemben. Az íz, mint az ételek íze egyúttal azok
lényegére is utal, miként a lényeg szó is arra, hogy a lény lényege a lélek – avagy
szellem, mert ez esetben, sőt innentől érdemes különbséget tenni eme tudatszintek
között is.
A jelenségek tehát ízekre szedhetők: attól függően, hogy mit keltenek a tudatunkban.
Másrészről megfigyelhető: éppen milyen tudatállapot varázsolja elénk a világ ízeit.
Így van ez konkrétan az ízekkel is: kitartó igyekezetet igényel ugyan, de a finom
odafigyelés elmélyíti és segíti a szellem mind szubtilisabb hordozókra történő
építését. Ezáltal megízlelhetjük a titkot, hogyan fordíthatjuk minden jelenségen
keresztül tudatunkat a teljesség felé.
Mindezt persze költői játéknak is lehet tekinteni, mondhatni a képzelet szabad
játékának. Ám nem épp az ilyen összefüggések feltárása, egyáltalán lehetősége
bizonyítja-e a magyar nyelv csodáját és azt, hogy a benne elrejtett teremtő erő
megnyilvánulásaként mint egy élő növény minden hajtása, levele, termése, úgy egy
szóból sarjadó minden szó is visszautal egy – ha mégoly nehezen megfogható,
megragadható, de sejdíthető – ősi, magszerű, de a teljességet mindenkor magában
hordozó létszemléletre?
A lelkek a halál után
A halál akkor áll be, amikor a légzéssel együtt megszűnik a hétköznapi tudat. Az élet-
vagy leheletlélek, a szusz csupán addig létezik, míg élet buzog a testben, s az utolsó
lehelettel távozik. Ez az utolsó szusz, ami akkor távozik, amikor az ember élete végső
pillanatában „kileheli lelkét”, az „utolsó lehelettel” „kiszakad belőle a lélek”. Azt is
mondták régen, hogy „kiadja páráját”, mert párának is nevezték olykor ezt a
lélektípust, ami megint csak a lehelettel való kapcsolat felismerésére utal.
A szusz a szájon át távozik a halál pillanatában. A halállal ez a lélek-élet elhagyja az
embert, ami visszamarad a porhüvely. Az életlélek távozása után a testben „szikrája
sincs az életnek”, ám a szusz sorsa mégis azonos a testével: amelyik testtel, élettel
keletkezett, azzal is múlik el. A szusz a testi folyamatok fenntartására korlátozza a
működését, a sorsa is ugyanaz lesz, mint a testé: ameddig a test nem oszlik el, addig a
szusz is még létezik, azonban a test felbomlásával megszűnik a léte, elenyészik.
A szusz élettelenné válását, megszűnését mégsem a testtől, hanem az íztől való
elválása okozza. Az árnyéklélek, a magasabbrendű lélekmás bár mint láttuk, nem
kötődik szorosan a testhez, véglegesen a halál pillanatában hagyja el, a fej nyílásain, a
szemen vagy a szájon keresztül távozik el a testből. Ezért hagyományosan – nemcsak
a magyar halotti kultuszokra jellemző módon – általában nemesfém pénzt vagy
lemezt szoktak tenni a halottak szemére, szájára. Ezek a szemfedőként szolgáló
pénzek, lemezek a halott lelkének szabad utat biztosító nyílások „letakarására”,
időelőtti távozásának megakadályozására szolgáltak. Számos temetéssel kapcsolatos
óvintézkedés született ugyanis annak érdekében, hogy a későbbiekben ne kísértsen a
halott szelleme.
Az íz, az ember szellemi erejének foglalata a testtől függetlenül önállóan folytatja a
létét. Védőszellemmé is válhat, ezért például az áldozati állat koponyáját (az íz
székhelyét) póznára akasztották, mert a fej által az állat szelleme jelenik meg és őriz,
véd. A honfoglalók úgy tartották, hogy a koponya a halál után is az íz székhelye
marad. Ha valaki úgy halt meg, hogy holttestét nem tudták magukkal vinni, akkor
fejét vitték; ugyanígy, ha valakit megöltek, akkor koponyájával voltaképpen egész
lényét hozták el és birtokolták, hogy majdan a másvilágon nekik szolgáljon. A
Nagyszentmiklósi kincs egyik ábrázolásán is az éppen hazalovagló győztes vitéz
nyerge mögé akasztott koponyával látható. Ezért akarta Bulcsú egy frankföldi hadjárat
során megölt öccsének fejéért minden addig megszerzett kincsét odaadni, hogy lelke
ne vesszen oda8, mert úgy tűnik, amely elhunytról nem gondoskodtak, az bolyongani
kényszerül és az itt maradtak útmutatása nélkül nem találja az utat a túlvilágon.
Valószínűleg a következő történetet is a mágus énekmondók, az igricek, regősök
mesélhették az ifjúság okulására, mely Lehel, avagy Lél vezérről szól. A legyőzött
magyar vezér, mikor a német-római császár elé viszik, a következő szavak
kíséretében: „Te előttem fogsz menni és szolgálsz nekem a másvilágon”, híres-
nevezetes kürtjével úgy fejbe találta vágni az uralkodót, hogy az menten szörnyethalt9.
Szántszándékkal is el lehetett érni tehát, hogy az áldozat lelke szolgáljon, de
legkevesebb, hogy útjatévesztetten bolyongania kelljen a másvilágon, ahelyett, hogy
saját útját járhatná, csak ki kellett verni a fejéből az ízt, be kellett törni a koponyáját.
Ezért zúzták össze az első, a Vata-féle pogánylázadás idején Gellért püspök fejét a
Látó hegy tövében, vérét is állítólag hét évig nem lehetett lemosni a kőről10.

8
Monumenta Germaniae historica. Scriptores. I–XXXIV. Hannoverae – Lipsiae 1826–1934. (Reprint:
1963–1964.)
9
Képes krónika, ford. Geréb László, bev. Kardos Tibor, Szépirodalmi K., Bp., 1978.
10
Anonymus: Gesta Hungarorum. Helikon, Budapest, 1977.
A tisztelt, tetteiért, nagyságáért nagyra becsült szentek, uralkodók koponyájára az
imént említett hit nyomán különös gondot fordítottak: utóbb, már jócskán a
keresztény korban valószínűleg ennek a hitnek aranyba, a királyok - megvalósított
teljes uralmat jelképező - fémébe öntött maradványa Szent László király fejének
hermája.
Az ősi lélekképzetek szerint a halál kiszabadítja a szabadlelket a testből, az íz, az
árnyéklélek a halál küszöbén átlépve ezután túlvilági útra indul. A régiek szerint a
lelkek a Tejúton, az Égi Országúton közlekednek, jönnek-mennek a világok között. A
lelkek útja körforgásszerű: a halál után a test a földbe kerül, a lelkek az alvilágba,
ahonnan az ősök lelkei a világfán, mint a lelkek útján jutnak fel az égbe, majd innen, a
lélekmagvakat termő világfáról szállnak alá a földi világba egy újabb testetöltés során.
A lelkek égbe vezető útját jelképezte a kopjafa, de később a világfa funkcióit még
hordozó, keresztalakú, a sírnál az íz székhelyénél, a fejnél leszúrt fejfa is.
Az árnyéklélek a holtak birodalmába jutva először még olyan korú, mint a testben
volt, majd visszafiatalodik – lepörög előtte az élet -, visszafelé éli le az életet, mert a
másvilágon minden fordított, még az idő is fordítva folyik. A születéssel és halállal
kapcsolatos rítusokból az a kép bontakozik ki, hogy a lélek negyven napon keresztül
érkezik a testébe (testesül meg), s ugyanennyi idő, amíg véglegesen elhagyja földi
létet.
A régi képzetek szerint az íz, azaz a szabad- vagy árnyéklélek, vagyis az életerő a
testet elhagyva, a testi nyűgöktől megszabadulva rendszerint szárnyal, azaz szárnyas,
repülő lény alakját veszi fel. Leggyakrabban madárét, ritkábban bogárét, s így arra is
van példa, hogy méhalakban távozik halálkor. Boszorkányperekben pedig az a képzet
tűnik fel, hogy a testet álomban vagy révületben elhagyó lélek darázsalakot ölthet.
Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a
világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A
nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll
át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek
szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a
lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál
megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb
lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél
kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.

Táltosok
A halott lelke nagy segítségre szorul a lélek érkezésének és távozásának eme egyaránt
negyven napos ideje alatt, mert a megfelelő helyre, minden valószínűség szerint a
felfelé vezető világfa tövéhez kell kísérni, vezérelni. Erre voltak képesek a pogány
időkben az erre felkért, a világok közötti átmeneteket a révülés állapotában jól ismerő
táltosok.
A táltosok – akárcsak a tibeti buddhista hagyományban hasonló túlvilági „lélekkísérő”
feladatot betöltő, ellátó lámák – szellemi gyakorlataik révén érhették el a révülés
képességét, vagyis azt, hogy tudatosan, szántszándékkal tudják elválasztani még
életükben, testi létükben a lelküket, azaz ízüket a testüktől és útnak indítani más
létszférák, a felső és az alsó világ felé. Előbbire jóslás és segítségkérés céljából
kerülhetett sor, amikor isteni döntést, előjeleket kértek a földi tér- és idődimenziókon
kívül eső dolgokról az ember illetékességét vagy képességeit meghaladó ügyekben.
Utóbbira gyógyítás – a beteg elkóborolt lelkének megkeresése és visszavezetése, a
betegségdémonok által elrabolt lélek visszaszerzése és a beteg fülén keresztül történő
visszajuttatása, vagy az alvilági démonok kiengesztelése, esetleg annak
megtudakolása végett, hogy milyen helyettesítő – állati – áldozattal lehet kiváltani a
beteg elrabolt lelkét. Az engesztelő áldozatra utal, hogy hajdan „az ősök árnyékának”
áldoztak. Ilyenkor a szellem, akinek az áldozat szólt, mindig az áldozati állat, mint
helyettesítő áldozat árnyéklelkét kapta meg.
A táltosok egy feltehetően akkoriban még töretlen beavatási láncolatban megkapva
tudásukat, a még ismert és általuk gyakorolt, befelé fordulást eredményező
gyakorlatokkal képesek lehettek elérni, hogy olyan szinten vegye át az íz, azaz
szellemmé vált, átalakított, megtisztított szabadlelkük az irányítást, az uralmat a testi
folyamatok felett, hogy öntudatukat megőrizve azt el tudták választani, függetleníteni
tudták a testüktől. A jövőbelátók árnyéklelke akkor is elindulhatott így „tudakoló
utakra”, amikor tulajdonosuk teljes öntudatánál volt.
A táltos képes volt tehát a szellemekkel, más lelkekkel felvenni a kapcsolatot, lévén
megváltozott, felszabadított tudata sokkal nagyobb kapacitású, s számára mindhárom
világ valós. Szertartás során érzékelte mindazt, ami ebben a világban, azaz a
hétköznapi, evilági tudatszinten történik, de tapasztalta a dolgok sokkal mélyebb
valóságszintjeit is. S nemcsak érzékelt, tapasztalt, hanem a testi hordozóktól
megszabadulva többletképességet is nyert: árnyéklelke különböző alakot ölthetett,
felvehette például egy állatét, miközben a holtak birodalmába alászállt. Ehhez a
„keresztülbucskázás” műveletét kellett elsősorban elsajátítania, ami azt jelenti, hogy
annyira birtokában volt saját, testtől függetlenített életerejének, hogy képes volt annak
más hordozót teremteni akár egy szempillantás alatt. A táltosok a küzdelmeiket is így
vívták bika, sőt olykor láng vagy tüzes kerék képében.
Fontos feladatuk volt a táltosoknak az is, hogy lelkük szabadságának, átváltoztató
képességeik birtokában, ősi pogány szertartás keretében a halott ízét, árnyéklelkét
legfeljebb negyven napig tartó túlvilági útja során – a világok közötti kapcsolatot
fenntartó, a halál utáni létben a túlvilágon bolyongókat segítő pszüchopomposzként - a
Világfához kísérjék. Ez tűnik ki abból a mondából is, amely Bizánc magyarok általi
ostromlásáról szól, mikor is a magyarok legvitézebbje, Botond e szavakkal megy az
óriás termetű görög ellenfél elébe: „Én Botond vagyok, igaz magyar; végy magad
mellé még két görögöt: egyik őrizze meg a kiszálló lelkedet, a másik pedig temesse el
testedet” („adiungas tibi duos Grecos, quorum unus conservare debeat animam tuam
exituram, alter vero cadaver tuum subterrandum”, ahogy Képes Krónikában11
olvasható).
Sokáig élt még a kereszténység felvételét, a pogány szokások fokozatos elhagyását
követő időkben az a hagyomány is, hogy kell legyen valaki, aki különösen előkelők
esetében rendszeresen gondoskodik áldozatról a halott szellemének, ezért a tehetősebb
családok egy közeli kolostornak adtak egy szolgát - akit valószínűleg azért neveztek
szláv szóval duseniknak (duša = lélek), mivel a szolgák többnyire szlávok közül
kerültek ki -, azzal a feltétellel, hogy a torról, azaz a halott lelkének szóló áldozatról
megfelelő rendszerességgel gondoskodjék. A korábbi, lélekkísérő táltosok szerep- és
feladatkörét, részben képességeit megöröklő halottlátók pedig még alig néhány
évzizeddel is kapcsolatba tudtak lépni a halottak lelkeivel.
Lehet, hogy Botond szava is – legalábbis a magyarok számára, az ő hagyományaik
értelmében - gyalázkodás volt, mely a görög harcos hergelésére szolgált, körülbelül
ilyen értelemmel: „még két embert hozz, hogy egyikük ügyeljen hamarosan úgyis
távozó lelkedre, nehogy úgy távozzon a túlvilágra, hogy kísértetté vagy betegséget
okozó démonná váljon”. A nem kísért árnyéklélekből ugyanis az élőknek súlyos
betegséget okozó alvilági gonosz szellem, a korábban már említett, szintén íznek
nevezett betegségdémon is válhat. Olyanok lettek megrekedt, hazajáró lelkek,
11
Képes Krónika. Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
„kísértetek”, akik gonoszak voltak, a közösség ellen életükben elkövetett vétségért
kell bűnhődniük, vagy nem a közösség normái szerint haltak meg és ezért nem
temették el őket szabályszerűen, vagy akikkel szemben a visszamaradottak bűnösen
viselkedtek: ha nem illendően, tisztességesen, megfelelő útravalóval és megfelelő
áldozattal kísérve temették el. Ez a lélek visszavágyik a testi létezésbe, ezért képes
arra, hogy megszállja, sőt megbetegítse egy élő testét, amelyen azontúl az akaratát
érvényesíti. A megszállottság kifejezés arra utal, hogy az íz képes más emberbe
beleköltözni, annak íze fölött időnként, részlegesen vagy teljesen átvenni a hatalmat.
A táltos a gyógyítás során meg tudta tisztítani a testet egy korábban elhunyt ember
árnyéklelkétől, olykor bezárta az árnyéklelket egy fabábba, bálványba, ettől kezdve ez
házi szellem is lehetett, amelyet a küszöbnél tartottak.

Szellemi lehetőségek
Az is lehet, hogy a testet a halál pillanatában elhagyó lélek akkor válik kísértetté, a
túlvilágon rekedt ártó erővé, ha a szusz, a testlélek életerőt vesz el az íztől, a
szabadlélektől, s így tartósítja halál utáni, túlvilági létét kísértetként, ahelyett, hogy
eloszlana. Abban az esetben történik ez meg tehát, vagyis hogy az íz alávetett
helyzetbe kerül, ha az ember léte nem tudatos folyamatokkal áthatott, s alapvetően az
anyagi, a szuszhoz tartozó folyamatok vonják magára figyelmét, s életideje jelentős
részében figyelme kifelé, a világi történések felé irányul.
Az emberi élet értékessége szempontjából az a döntő fontosságú, hogy a szusz, a
testlélek, avagy az íz lesz-e a voltaképpeni közvetítő a szellem és az anyag között. Ha
az alacsonyabb erők hatásának kitett, a test kívánságai által befolyásolt alkotóelem, a
szusz szenvedélyektől, indulatoktól sarkalva szolgálatába kényszeríti az ízt, azaz a
tudatosságot, az értelmet, akkor az kifelé és lefelé irányul.
A szuszba belefeledkezettség az, amikor az ember a világ felé fordul, „eltekint” saját
benső folyamatainak figyelésétől, s egy külső vázzal, a személyiséggel („névvel és
formával”) azonosítja magát. Megfelelési kényszerek folytán lehasítja magáról
elutasítandó, a társadalmi elvárásoknak nem megfelelő tulajdonságait és azokat az
élményeket, amelyeket átélt, de nem tudatosította létét alakítani, emelni akaró
üzenetüket. Mindezeket árnyéklelkébe süllyeszti le, amellyel ugyanakkor egyre
gyengébben tartja a kapcsolatot. Ennek eredményeként saját benső életerejével is
fokozatosan elveszíti az összeköttetést. Amikor ezeket a tartományokat, saját tudata
alvilágának, árnyékvilágának színtereit felkeresi, akkor először fájdalmat tapasztal a
szembesülés folytán, majd erőfelszabadulást, hiszen önnön eredendőbb és tágabb
lényével teremt kapcsolatot. Fontos, hogy elinduljon egy párbeszéd megélt és addigi
lehasított fele között, hogy elinduljon ezek egyesítése.
Ehhez le kell építeni az addigi önátélése támaszait, tudatosan bele kell menni a
sötétségbe, a nem ismertbe, a tudat legbensőbb terébe, amivel párhuzamosan meg kell
halnia mindannak, amit addig időbe vetetten felépített az önazonosítások múlékony
épületeiként, le kell vetni azt, ami immár kötöttséget jelentene. Ezt fejezi ki a mese
hősének erdőbe jutása, ahol a megsemmisülést is vállalni kell a sárkánnyal, vagy a
nem tudatosított erőkkel való szembenézés küzdelmében.
Ha ez nem történik meg, maga a folyamat el sem indul, akkor mindkét lélek energiái
elszivárognak és a végeredmény a halál. A halál után az íz egy köztes állapotba kerül,
amelyben forma, s hordozó nélküli létet tapasztal, ami ha – mint a legtöbb esetben -
felkészületlenül éri, rettentő élmény számára. A halál esetén az érzékekből való
visszahúzódás is megtörténik, az íz egy bizonyos sorrendben elveszíti a látás, az
érintés, az emlékezés, a megkülönböztetés képességét, legfeljebb azok maradnak meg,
amelyek az álom során is működnek, így az íz még képes színes látomásokat
érzékelni, amelyek a hagyományok szerint megadott sorrendben jelennek meg. Erre a
sorrendre legfeljebb a mesék leírásaiból vagy a beavatási történetekből
következtethetünk. Egy hétköznapi tudatosságú ember, akinek létét inkább a szusz, a
világi célok megvalósítása határozta meg, az egyfajta ájulatban, jóformán öntudatlan
kábulatban szinte észrevétlenül halad át ezeken a fázisokon. Ám aki ismerte az
energiák, a benső folyamatok uralásának módszereit és eleget gyakorolta a meghalás
technikáját, felismeri ezeket a szakaszokat, s tudja, hogy a halál végső, tiszta fényében
minden kivetítés és önbecsapás nélkül felismerheti saját természetét, akár ki is
szabadulhat a halál és újjászületés végtelen körforgásából. Az íz halál utáni állapotát
és sorsát tehát a tettekből fakadó következmények, ébersége és az alakítja, hogy
életében mennyire készült fel önnön végső természetének felismerésére.
Az embernek azonban még az életében lehetőségében áll, hogy az akaraterő és
bölcsesség növelésével, a szellemi gyakorlatokkal, a tudatosan irányított életerő
magasabb létszintekre, szabadabb tudatállapotokba vezetésével befolyásolja halál
utáni sorsát. Ha az íz veszi át az irányítást az életenergiák, az uralmat a szusz, a testi
és érzékelési folyamatok felett, akkor megakadályozza a belső – a sorsszerű
jellemfejlődés, megigazulás során ősképekben is megnyilvánuló - erők szétszóródását,
amelyek emelkedő áramlásba kezdenek. Ekkor végbemegy a külső dolgoktól való
függés felszámolásának a folyamata, a tudatos emberi szellem kiszabadul az
ellentétekbe rendeződő erők játékából, az életenergia magasabb központokba
irányításával mind finomabb és anyagtalanabb tudathordozókra épül, míg végül
visszatér eredeti, független és veleszületett természetéhez, ahol a spirituális teremtő
princípium, az isa megnyilatkozik.
Az isa a „felsőlélek”, amely a felső világhoz, a mennyhez tartozik, s amely csak
tanúja az íz tetteinek. Az isa és az íz etimológiai kapcsolata arra utal, hogy az íz végső
soron felismerheti teljes szabadságát, a teremtőerők birtoklását tekintve is, ez jelenik
meg isten szavunk első szótagjában (míg a ten az ég, végtelen szóval áll kapcsolatban,
tehát isten e megközelítésben annyit tenne, mint „égi lélek”, „végtelen lélek”). Isten
az abszolútum, a teremtő erő forrása, teremtőként a világ fölötti korlátlan hatalom
birtokosa, végső soron a kiteljesedett benső uralom, az abszolút tudatosság.
Az ettől való távolodás és a hozzá való visszatérés, vele való azonosulás szimbolikus
útja és megjelenítője a világfa, életfa, égig érő fa, tetejetlen fa. Azaz: a teremtés
kibomlásának, a mind több feltételtől függő teremtett létállapotba zuhanásnak, illetve
ennek fordítottjaként, pontosabban visszafordításaként, szellemi ellenműveleteként az
egymást követő létszinteken megkötött erők felszabadításával a teremtő képességek
visszaszerzésének, mint az egyre magasabb tudatállapotok, a birtokba vett
tudatfunkciók hierarchiájának vertikális tengelye.
A mindenkori, eredendő állapotába visszatérni szándékozó embernek, a mesékben a
mese hősének ezen az úton kell az alászállás során elveszített teremtő erejét, mint
szimbolikusan a sárkányban testet öltő erőt, valamint a jelképesen királylányként
megjelenő, világot ölelő tudást visszaszereznie. A sárkány hét feje, akárcsak a fa hét
ága azokkal a lét- és tudati központokkal (csakrákkal) áll kapcsolatban illetve
azonosíthatók, amelyek a benső emelkedés során a teremtő ereje visszaszerzése
érdekében meghódítandók. Eme emelkedés közben a tudat mind finomabb szinteken
keresve hordozót, egyre szabadabb állapotokban szilárdítja meg önnön létét.
Az égigérő fa csúcsára érve ott találja magát, ahol a tengely a felső világgal, a
mennyel a mennyboltozat egyetlen mozdulatlan pontjánál érintkezik, s ez a
Sarkcsillag. A csillagok közül a Sarkcsillag szimbolizálja azt a tudati centrumot, ami
a teremtő képességeit, a tökéletes uralmat visszanyert létezés szintje, ahonnan a
teremtő akarat uraltan megnyilvánul, s mintegy játszó szándékkal fordul az általa
teremtett világ felé.
Az ember lénye legmagjával való egyesülése (az unio mystica), ami betetőzi ezt a
folyamatot, a felébredés. Ez az üdvözülés, azaz megszentelődés, az elragadtatottság
állapota. Elragadtatottság, hiszen az öntudat a korábbi anyagi hordozóról teljesen
szubtilis hordozóra építkezik át, s ezt, mivel magát a folyamatot mindvégig az isa
irányítja, hogy kiszabadítsa a teremtettségbe, teremtményi mivoltába, az illuzórikus
valóságba belefeledkezett embert kondicionált, feltételektől függő létéből, úgy is
megélheti, mint egy tőle különböző, vele nem azonos erő által irányított folyamatot.
Amikor az isa nagy erővel nyilvánítja meg segítségét, az a kegyelmi állapot. Mint sok
más vallási hagyományban, a magyarban is benne volt eredetileg az a szellemi
lehetőség, hogy ember spontán módon részesülhet a továbbemelkedés lehetőségében.
Ebben a kegyelmi állapotban az isteni, teremtői erő – lélekmadár képében, a
magyaroknál mint Turul - mintegy leereszkedik hozzá, „rászáll”, s töltekezni lehet
belőle, ez történt Emesével, illetve magasabb fokon egyesülni, mint feltehetően
némely táltos, vagy Szent László, a „táltoskirály” esetében, sőt megtestesíteni, miként
a legendák szerint Álmossal történt.

Beavatás
A beavatás – bár ebben az esetben inkább beavatódásról helyesebb beszélnünk -
megtörténhet spontán módon, például hosszan tartó alvás során is. Nem volt
szándékos a táltos első rejtezése, huzamos alvása során elszenvedett beavatási halála,
a feldarabolása, a megsemmisülés átélése során történő passzív belső tudati
átrendeződése. Még akkor sem, ha természetfeletti képességekhez, varázserőhöz és
rendkívüli tudás birtokába is jutott az ily módon beavatott, s „könyv nélkül” tudott így
meg sok rejtett dolgot. Táltosnak tehát születni kell, a táltoshivatás felsőbb rendelés,
szembeszállni ezzel hiábavaló, mert akkor betegség kényszeríti az embert az
elfogadására.
A passzív lehetőség mellett természetesen aktívan is lehet törekedni az egyesülés –
voltaképen az eredendő természet visszaszerzésének – elérésére, amelynek fokozatai,
szintjei, állomásai vannak. Ilyen hét vagy kilenc fokú beavatási utakra történő
utalások maradtak fenn egyes táltos- illetve féltáltosokról (tudós kocsisokról) szóló
legendákban. Hogy mennyire egy töretlen hagyományt, beavatási láncolatot
jelenítenek meg ezek a történetek, avagy egy mitizált, töredékes formát, nehéz
eldönteni, mindenesetre figyelemreméltó, hogy a kereszténység szinte évezrede alatt
is periférikusan, ezoterikusan, de élő maradt valaminő szellemi beavatási hagyomány
a Kárpát-medencében, ami mindenképpen ennek a hagyománynak a szívósságára és
erejére utal.
A beavatások a legtöbb hagyományban, így a magyar hagyományban is a
létszféráknak, bolygóerőknek, azaz a tudat különböző állapotain, a tudati önátélés
szintjein birtokba vehető képességeknek megfelelően hetes fokozatosságot mutatnak
egy függőleges világtengelyen végigvezető út mentén, amit az ember önmagában jár
be. Ez a hetesség egyetemes képzet, tapasztalat, tehát évezredek óta megragadható
volt az emberek számára egy hetes fokozatiság a tudat hétköznapi és legmagasabb
szintjei között. A beavatás a tudat(i lehetőségek) kitágulása, kiterjesztése addig nem
birtokolt területekre, tudathordozókra. A beavatás során a hét szint a létállapotokat és
kozmikus minőségeket, a támasztékoktól és kötöttségektől való eloldódás és a mind
magasabb rendű létszférákon megszerezhető erők tudatos birtokbavételének
stádiumait szimbolizálja. Ezek tehát a testi feltételek nélkül maradó, mind szubtilisabb
állapotban fenntartandó tudatfunkciók megerősítésének, az uralomszerzés és a
halhatatlanság elérésének hierarchikus fokozatai, amelyek így mind egy-egy állomás a
teljesség, az abszolút valóság felé vezető úton.
Az elme törekszik felismeri ezeket a fokozatokat és több-kevesebb sikerrel szavakba
is foglalja őket. Ám ezeknek mindig marad szavakba nem önthető tudattartalmuk,
amelyket csak jelképekkel lehet megjeleníteni. Ezt az utat még a népművészet
szimbólumrendszerként is értékelhető virágnyelve, vagy a csillagos égboltra vetített
asztroszimbolika is megőrizte ideig-óráig. Mint hetes fokozatú rituális beavatási utat
írja le a mesékben a tetejetlen, égigérő fa, azaz a hétágú Napos-Holdas világfa
megmászása, ezt jelképezi a hétfejű sárkány is, amellyel a mesék hősének kell birokra
kelnie, máshol pedig hetedhét országon keresztül kell hét akadályt leküzdenie.
A beavatás nem más, mint a tudat visszafordítása a forráshoz, önmaga örök,
változatlan állapotához. A beavatás során ugyanazon az úton kell végigmenni, mint
amin a szellem megérkezik, megtestesül a világban. A beavatás leggyakrabban együtt
jár a halálélménnyel, a halál tudatos túléléséhez pedig ugyanazt kell megtenni, mint
ami egyébként is bekövetkezik a halálban. A beavatott élménye ugyanaz, mint a
haldoklóé: az „alvilági erőkkel”, önnön árnyéklelke gyakran ijesztő alakot öltő
teremtményeivel, azaz saját nem uralt erőivel kell szembenéznie. A túlvilágot tehát az
újjászületéssel analógiában célozzák meg a beavatások. A beavatandó a halál és
újjászületés fázisain megy át. A tudatosan végrehajtott rituális halált és újjászületést
jelképes cselekedetekkel kísérik is.
A szertartás dramatikusan jelenik meg, vagyis az egyszerre jelképes, s egyben
valóságos misztériumoknak megvan a kerete, tartalmi sora. Nagyon szigorú,
felcserélhetetlen, kihagyhatatlan fokozatai vannak egy kibontakozó folyamat
egymásra épülő sorrendisége alapján, amelynek összhangban kell történnie
törvényekkel, a tudás elmélyült megszerzésével és erkölcsi fejlődéssel a szellemi
előrehaladás során a végső tökéletesség felé. A beavatás a megelőző tisztító
szertartásokat követően leggyakrabban kozmikus időponthoz - teliholdhoz,
napfordulóhoz - igazított szertartás során történt. Ennek során a beavatott régi
mivoltában meghalt és újjászületett.
A beavatott újjászületése megjelenik abban a magyar hagyomány azon rítusában is,
amikor a közösség erre kijelölt tagjaként felmászott a – mindenség közepén álló
világfát, a lelkek útját jelképező – májusfára. A fát megmászva a beavatott
szimbolikusan kiemelkedett a szokványos létezés világából, a teremtés középpontjába
helyezkedett, ahol a létesülések körforgása megszűnik, kapcsolatot teremtett az égi
kapun keresztül a legfelsőbb erőkkel, újra végrehajtotta, megújította a teremtést, majd
visszaérkezett és ezzel mintegy újra-, tehát újjászületett.
A beavatás úgy az átmenet aktusa, hogy az átmenet az emberfelettibe, megszabadulás
az emberi kötelékektől. Ennek során a beavatott szükségszerű önátalakítással járó új,
tisztább, teljesebb tudatállapotot, magasabb, teremtés- és eredetközelibb létmódot
eredményező felismeréshez, tapasztalathoz, fensőbbrendű tudáshoz jut. A magyar
hagyományban erre vonatkozó, valamikor viszonylag egységes mágikus tudás idővel
széttöredezett, egyes elemei táltosokhoz kapcsolódtak, mások mesterségekhez
kötődtek, „tudós embereknél” éltek tovább.
A táltos mitikus nyelven megfogalmazott, kiállandó próbája az, hogy fel kell másznia
egy – nyilván a világfát jelképező - fán, vagy egy hétfokú létrán. A beavatás részét
képező feldarabolás élménye maradt fenn a mesében akként, hogy amikor az
alvilágból a griff - mint a benső erő, a bensőleg megszerzett tudatosság jelképe -
hozza fel a hőst, annak mintegy önmagát fel kell áldoznia: teste darabjaival kell
etetnie a madarat. A táltos próbája az is, hogy először amikor hét vagy tizenhét éves
lesz, érte jönnek az idősebb táltosok és meg kell vívnia velük, hogy megtanítsák az
igaz bölcsességre. Egyikük ilyenkor beavatás-, vizsgaképpen sötét, füstös bika
képében megküzd vele. Ha a birokban nem állja ki a próbát, akkor elveszíti a fogát,
azaz a kapott többletképességét, ha viszont győz a küzdelemben, akkor maguk közé
fogadják, megtanítják mindenre, ami a gyógyításhoz, az erők figyeléséhez,
megismeréséhez, kezeléséhez, majd uralásához szükséges.
Beavatás a táltosok későbbi bikaviaskodása is: a táltosnak minden hetedik évben meg
kell újítania erejét, kénytelen elmenni és megvívni más vidék- vagy országbeli
táltossal. Nem térhet ki a küzdelem elől, azt is tudja előre, hogy milyen alakban kell
viaskodnia ellenfelével, s hogy éppen kivel, mikor és hol kell megküzdenie. Levegőbe
emelkednek, leggyakrabban szőke és fekete bikává, néha tüzeskerékké és vaskerékké,
vagy vörös és kék lánggá változva csapnak össze, olykor szélvész vagy felhő képében
harcolnak.
A tudós emberek két fő alakja a tudós pásztor és a tudós kocsis, de van még bűvös
vadász, ördöngös molnár, méhész, révész, dudás, kovács, kertész, sőt dohánycsempész
is, akik mágikus tevékenységüket foglalkozásukra korlátozták, ám tudásukat
valamennyien beavatással szerezték. A tanítványjelölt beavatásáról fennmaradt
elbeszélések a legtöbb esetben a beavatás elől meghátráltak meséiből ismertek, s bár
ezekben naiv képekkel találkozunk, mégis érzékeltetnek valamit a próbatételekből,
milyen feladatokat kellett volna kiállniuk.
A történetek szerint este kilenckor vagy éjfélkor a keresztúthoz kell menni, ott „várat
kell keríteni”, azaz védő varázskört kell húzni a porba, ezután pedig nem szabad
megijedni semmitől, még ha „csúszó, béka, gyík sásog ott körül”, vagy kocsik,
szekerek rohannak el mellette, netán egy „irdatlan kan disznó ég felé borzolt hosszú
sörtékkel a hátán, csattogó agyarakkal, habzó szájjal”12, majd egy „címeres szarvú
magyar bika nagyokat bömbölve, tüzet okádva” szalad is szembe - csak nyugodtan
kell állni, mert ahogy ezek jönnek, úgy el is távoznak. Ekkor jelenik meg egy vándor
bottal a kezében, batyuval vállán, hóna alatt könyvvel, aki nevén szólítja az avatandót
s nála kell esküt tenni, de van úgy, hogy a temetőben következne a harmadik
próbatétel, ám itt olyat kellene tenni, vagy a vándor esetében olyan esküt kellene
fogadni, hogy azt halandó ember már nem vállalja.
Más esetben is három próbát kellett volna kiállni, először – lelket, lélekerőt jelképező
- darazsat bocsátottak volna a beavatandó orrán keresztül, másodszor lebegő
malomkő alatt kellett volna nyugodtan feküdnie… a harmadikat már meg sem
hallgatta az addig elszánt személy. Kilenc próbáról is értesülünk a legendákból, de
azokból is csak kettőt beszéltek el. „Az első próba az lett volna, hogy éjfélbe
lepedővel borítsa be magát, úgy üljön le a keresztúton egy új kerékagyra. Malomkő
fog reá ereszkedni, és az fogja őt átalnyomni a kerékagylyukon. Az utolsó próba meg
az lett volna, hogy kígyók csipdesik vón a testit, de nem lett vóna belőle semmi
bántódása.” A kilenc próba egyikében sem lett volna szabad megijedni, mert akkor
„kilopják a testiből a csontot, tán még meg is ölik”. Meglepő módon ez esetben sem
vállalta a jelentkező a beavatást...
Sajátos beavatást, tudásnyerést tesz lehetővé, ha valaki a nyári napforduló éjjelén
kilesi az ember által lakott helyektől távol, titkos rekettyésekben növő mitikus
aranyos páfrány virágzását, virágját leszedi és megőrzi. Aki erre képes, a hagyomány
szerint megérti az állatok beszédét és „mindentudó táltos lesz abból, aki meglátja”. A
páfrány éjfélkor virít, a virrasztót rendszerint elnyomja az álom és egy kis madár
letépi az éppen kifeslő virágot. A virág fénye olyan, mint a Napnak világossága –
szólnak a történetek, s ezekben nyilván a tudat világosságáról, aranyszerű állapotáról
van szó, s nem nehéz megvonni az analógiákat a taoista alkímia szimbólumvilágában
12
Itt s e fejezetben a továbbiakban is: Luby Margit: Bába lelte babona. Helikon Kiadó, Budapest, 1983.
leírt, az életelixírt megjelenítő aranyvirággal. Maga a próbatétel is mintha egyenes
párhuzama lenne annak, amit az ilyen műveletekről a taoista titkos szövegek
közölnek: a művelet tiszta értelmet, a legnagyobb fokú elmélyedési készséget és
nyugodtságot kívánja meg az embertől. Mert azok, akikben ez nincs meg, nem
találják meg a módszer alkalmazásának az útját, azok az emberek pedig, akikből
hiányzik a legnagyobb fokú belemerülési készség és nyugodtság, nem tudják
megtartani.
Hasonló felkészültség szükséges a halál, mint utolsó beavatási, a tudat magasabb
szintjeinek meghódítására alkalmat nyújtó lehetőség tudatos átéléséhez. Ezt azonban
azon élmények is befolyásolják, amelyekben az elhunytnak még élete során része
volt. Amennyiben halála előtt eredményesen valósított meg egy felülemelkedett,
megtisztult állapotot, s – tegyük hozzá – megfelelő módon történik esetleg a kísérése
is, megtörténhet, hogy már a halál pillanatában eléri az isa fényszerű
megnyilatkozását és éberségét fenntartva egyesül ezzel a fénnyel. A fénnyel eggyé
válni annyit jelent, mint beteljesíteni az emberi létezés értelmét, ugyanis ez a tudat
tiszta, isteni természetű fénye. Ha felkészületlen, akkor ez a fény átadja a helyét a
sötétségnek, s neki be kell lépnie az árnyékvilágba, ahol a saját tettei
következményeként megjelenő démonok jelképértékű látomásának lehet a
szemtanúja.

A magyar nyelv a tudat struktúrájáról

Korábban láthattuk, hogy akár egyetlen szó, az íz kapcsán is mennyire gazdag
jelentéstartományok tárhatók fel a magyar nyelvből. Olyan jelentések, amelyek
ugyanakkor mégis egy koherens, összefüggő egész képzetvilágra mutatnak rá, sőt ha
az alábbiakban megvizsgáljuk a különböző tudatfunkciókra, -szintekre
vonatkoztatható kifejezéseket, már-már tisztán átlátható rendszer állítható fel, amely
alapot adhat – egyszer, most csak utalásszerűen - egy helyenként a Számkhya-
bölcselettel is párhuzamokat mutató rendszer felrajzolásához. Ehhez épp a magasabb
szintek kifejezései hiányoznak, vagy a megfeleltetések tűnhetnek még túl
erőltetettnek, amennyiben például a Purusát, a változatlan és ragyogó, teremtő
férfiprincípiumot az Atyaúristennek akarnánk megfeleltetni, az átmát, a legfőbb
princípiummal azonos transzcendens önmagamat az isának, a legmagasabbrendű,
feltételezhető lélektípusnak, az íz magasabb lehetőségének, míg a buddhit a
szellemnek, az ahamkárát, az „éncsinálót" pedig magának az én-nek. Voltaképpen
jellemző módon a manas – mint ahogy a nyugati indogermán nyelvekben is a mens
vagy mind – szó szerint mint „elme” már könnyen beazonosítható a magyar nyelv
által megőrzött tudati felépítésrendszerben.

Elme
Az elme a tudatnak az a terrénuma, ahol az anyag és a szellem összeér, voltaképpen
egyfajta közvetítő ezek között. Az egyik feladata az, hogy az érzékeken keresztül
érkező információkat feldolgozza. E feladatot látja el az elme azon képessége,
amelyet figyelemnek nevezünk. A figyelem egy belső visszacsatolási folyamat, amely
az érzékeléshez társul, hozzáad az észlelési folyamathoz, miközben valójában elvesz
tőle, hiszen a figyelem az elme azon speciális funkciója, amely az irányba
befolyásolja az észlelési folyamatot, hogy az elme az észlelhető hatások közül
melyeket válassza ki, tegye az ismeretlétrehozási folyamat bemenetévé. A figyelem
ráirányulása valamire tehát egy szelekció, szűrés: az elhanyagolt, figyelmen kívül
hagyott hatások, az tehát, ami az embernek „elkerüli a figyelmét” nem dolgozódnak
fel észleletté, vagyis az érzékelés nem vezet észleléshez. Az elme feladata másfelől a
tudatosítás, az érzékelt összekapcsolása korábbi tapasztalatokkal. Így alakul ki a
tudatosulás, az érzékekből szerzett tapasztalatok összerendezése, amelyet az elme
végez. A világ nem más, mint az öt érzékszervben működő figyelem számára
feltárulkozó alakok, jelenségek összessége, amelyeket az elme kovácsol egységes
világgá.
Az elme egyik jelentése az értelmi képesség, de régen előfordult lelkiállapot
értelemben is. Mivel külön szóalkotás, eredetileg nyilván különbözött a jelentése az
észétől, amivel idővel egybemosták, majd egyre ritkábban is használták. A nyelvújítás
korában viszont újra alkalmazni kezdték, új képzésekkel gazdagítva a szócsaládot. Ma
már inkább származékai és összetételei elevenek, például az elmebaj,
elmegyógyintézet összetett szavakban, s újabban a tudat szó elkerülését is lehetővé
teszi a kognitív pszichológusok számára.
Szavaink, szóalkotásaink árulkodóak az elme esetében is. Az elme olyan, mintha egy
formálható, alakítható anyagból lenne, akár egy kőtömbből, erre utal az emlék
megtartásának módját kifejező régies „elmébe vés” kifejezés. Azt is mondták régen,
hogy „meg- vagy elragadta elméjét” valakinek, ha hirtelen vágy támadt benne. Az
elme összefüggésben lehet az élménnyel is, s arra utalnak, hogy mindkettő közös töve
az él. Élményt az szerez, aki él, elméje pedig az élőnek van.
Lángelme az, aki szellemóriás, zseni, akiben úgy lobognak fel az eredeti meglátások,
születnek a gondolatok, mint ahogy a tűz lángnyelvei nyújtóznak az ég felé. A
pallérozott elméjű ember értelmi képességeit úgy fejlesztette, hogy azok rendje,
rendezettsége egy pontosan kivitelezett épületére emlékeztet. Az elmés olyan ember,
aki nagyon értelmes, ellentéte az elmétlen, amit buta vagy értelmetlen jelentéssel
használnak. Az elme meg is zavarodhat, zavarossá válhat, mint a felkavart víz. Az
elmezavar másik kifejezése az elmebaj, illetve a gyengeelméjű. Az elmeháborodott,
aki megháborodott, vagyis megőrült, olyan ember, akinek szélsőséges küzdelmek
dúlnak az elméjében, már-már valóságos háborúként csapnak össze a tudatában a
tartalmak.
Az elmélet voltaképpen teória, azaz kigondolás, gondolatkonstrukció, tudományos
tételek rendszere. Abban különbözik az eszmétől, hogy utóbbi – majd látni fogjuk –
értékektől is meghatározott. Ugyanakkor itt is megjelent egy egybemosás, hiszen az
elmélkedést, gondolkodást eszmefuttatásnak nevezzük.
Az elme szólásokban történő megjelenése kapcsán figyelemreméltó, hogy az
összeszedett, komoly és az érett, idősebb ember által birtokolt tartották mindenkor
értékesebbnek. „A vidám elme gyakran elmegy sétálni, de az okos többnyire otthon
marad”13 – mondták, hogy a komoly, értelmes ember ne feledkezzen meg magáról.
„Értebb elme később hisz” – vagyis az érett ésszel az ember már nem hisz el könnyen
dolgokat. „Vén elme, fiatal erő veri meg a hadat” – az idősek bölcsessége és fiatalok
lendülete és ereje hasznosan kapcsolódik egybe.

Ész
Az elme mint ész is megjelenik, olykor úgy is egymás szinonimáiként, hogy például
az éles vagy ép eszű ugyanaz, mint az éles vagy ép elméjű.
Az ész és az íz (amit lehet, hogy isz-nek ejtettek, s láttuk, ez a testtől független lélek
elnevezése volt hajdan) etimológiai összefüggése arra utal, hogy ezeket eredetileg
egynek tekintették, illetve esetleg utóbbi funkciója, tevékenysége lehet az ész.
Az ember érzékszervei közvetítik a külvilág eseményeit az ember benső világa felé.
Ami éri az embert kívülről, azt érzékeli, de nem feltétlenül tudatosítja, „észleli”. Az
13
Lásd a szólások esetében még a későbbiekben is: O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások.
Gondolat-Talentum, Budapest, 1994.
ész szintjén folyik az észlelés, de mint az elmével kapcsolatban más kifejtettük, az
érzékelés nem vezet észleléshez, „észrevételhez”, az embert érő információ olykor
„észrevétlen” marad, nem történik meg a tapasztalás.
A tapasztalás, tapasztalat szavak is arra utalnak, hogy ezen folyamat során az
érzékeltek hozzátapasztása történik már meglévő megéltségekhez, élményekhez. A
másik kifejezés az érzékletre a „benyomás”, ami elég érzékletesen fejezi ki a
folyamatot, miszerint az érzékelés közben az érzékszervekből érkező inger behatol,
benyomódik az ész terébe. Nem feltétlenül negatív konnotáció kapcsolódik hozzá, ám
esetleg mégis kimutatható ebben a kifejezésben az a keleti bölcseletben fennmaradt
megközelítés, hogy az érzékelés, az érzet keletkezése során, amikor a tudat
érintkezésbe, kapcsolatba lép a külső világ, az anyagi valóság tárgyaival és tudomást
vesz róluk, ez egyúttal jól vagy rosszul eső érzés is.
Az észnek tehát az észlelés a feladata. Az észlelés folyamatát a következő kifejezések
szemléltetik az ésszel összefüggésben: „észrevesz”, azaz összekapcsol az ésszel, az
érzékeltet mintegy ráhelyezi az észre; „észbe kap” - ez a hirtelen felismerés, az
érzékelt gyorsan történő tudatosodásának leírása lehet; „eszébe jut” – az emlékezésre
utal, arra, hogy a tudatba visszakerül, felmerül a korábbi élmény. Ez olykor olyan
élmény is lehet, ami a tudatosság világossággal összefüggő, világosságot, „meglátást”
teremtő képességére utal: az „eszébe villan” kifejezés ezt idézi fel, mintha fényesség
támadna hirtelen, s ezáltal megnyílna a tudat egy korábban elzárt tartománya.
Az eszes az, aki okos: az ok-okozati összefüggések ismerője. Aki esztelen, az tehát
nem okos, épp ellenkezőleg: oktalan, vagy tréfásan: oktondi. Aki értelmes, könnyen
megérti a jelenségeket, az jó eszű, nyílt eszű. Ami értelmes, könnyen értelmezhető,
logikus, az ésszerű. A lángész – csakúgy, mint a korábban már említett lángelme - az,
aki gyors gondolkodású, a gondolkodási folyamatai „tüzesek”, tűz energiával
áthatottak, s ezért gyorsan kapcsol. A mai magyar nyelvben olyan szóalkotások
fejezik ki az észre vonatkozó képességeket, mint az „észlény”, vagy az
„észkombájn”. Az is elképzelhető, hogy az eszköz eredetileg az ész által előállított,
kigondolt tárgyat jelenti.
Az eszes, „ép eszű”, „éles eszű”, „eleven eszű”, „nyílt eszű” ellentéte a „tompa
eszű”, „féleszű”, „esztelen”, „eszement”. Érdekes módon az eszelős mintha
eredetileg azon emberre utalna, aki túlzásba viszi a gondolkodást, az ész használatát, s
ez okoz benne zavart.
Az „észjárás” egy jellegzetes út, amin a gondolatok rendszerint, az egyénre jellemző
módon születnek meg, nyilván a korábbi élmények hatására, azok által hajlamosítva,
befolyásolva. Az észjárás lehet lassú vagy éppen csavaros is, azaz szokatlan
fordulatokra képes. Lehet találékony, leleményes, vagyis olyan utakra, megoldásokra
találhat, lelhet, amelyek megszüntethetnek egy gondot. De ha már a megoldás szóba
került: a megold arra utal, mintha valami összegubancolódottat kellene kibogozni az
ésszel.
Maga az ész is azonban mintha egy rendszer, egy struktúra lenne. Az ész képes
megoldani valamit, de az ész is kikezdhető: az „észbontó” azon élményre utal,
amelynek eredményeként megbontódik ez a rendszer, megszűnik az értelmező
képessége az embernek, az ember „esztelenné”, a cselekedetei értelmetlenné válnak.
Az ilyen embernek „elmegy az esze”, „ész nélkül”, azaz meggondolatlanul
cselekszik, szélsőséges esetben „eszét veszti”. „Észvesztőnek” is nevezik a kiváltó
élményt. „Megáll az ész!” – mondják ilyenkor. Érdekes az elképesztő kifejezés is:
amikor az ész megáll, az ember a csodálkozástól, vagyis amikor a világlátásába nem
illő, illeszthető dolgot tapasztal, „képtelenségnek” gondolja, „elképed”, azaz mintha
megszűnne a képalkotó képessége.
Ha valaki elveszíti az eszét, akkor vagy megbolondul, megzavarodik, régen ezt úgy
fejezték ki: fejefordult, eszefordult, eszefelejtett, eszeficamodott lesz az ember, vagy
pedig úgy „nincs eszénél”, magánál, hogy „észveszejtő” izgalmi állapotba kerül. Ez
az extázis, magyarul „kívülállás”, amikor a lélekre vonatkozó hagyomány szerint
megszakad a test és a testinél magasabbrendű, anyagtalan lélek, az íz kapcsolata.
Transzállapot, mert az íz a túlvilágra kerül, azzal lép kapcsolatba. Ennek az
állapotnak az egyik jelensége volt eredetileg az izgalom, talán kezdeti szakasza,
amikor a lélek, az íz nyugtalanná, izgágává válik és fellazul a testi kötöttsége. Amikor
a lélek visszatér a testbe, az extázis, a transzállapot megszűnik, újra megvalósul a
léleknek, íznek és a testnek egyfajta együttműködése, az ember eszméletét, öntudatát
visszanyeri, visszatér gondolkodási képessége is: „észre tér”, „megjön az esze”.
Az, hogy megjön az esze, arra is utal, amikor az embernek váratlanul, tőle szokatlanul
jó ötlete támad. „Van itt ész, csak ki kell fésülni!” – mondták régen ilyenkor,
kifejezvén a meglepődést, hogy lám, nem is olyan ostoba az illető. Ám ez a „kifésül”
elgondolkodtató szókép, hiszen az van mögötte, hogy maga az ész is képes
összegubancolódni, a szálai, „ágai” összeakadhatnak, s ilyenkor azért elérhető, hogy
ezek a szálak kibogozhatóvá válnak. Az ész szerkezete ugyanakkor mintha faszerű
lenne, ma úgy mondanánk: gráfszerű, erre utal az „esze ágában sincs” kifejezés, ami
azt jelzi, hogy egy embernek nemhogy az esze „törzsében”, központjában, hanem
emlékezete, gondolatai perifériáján, „esze ágában” sem létezik a szándék valaminek a
megtételére, megcselekvésére.

Gondolkodás
Feltűnő, hogy a gondolkodás szavunk töve a gond. Mintha arra utalna ez, hogy ez a
tevékenység akkor zajlik, amikor valamilyen problémát kell megoldani. A
„gondolkodóba esett” kifejezés is árulkodó, hiszen egy lefelé nivelláló folyamatra
utal, mintha a gondolkodás tevékenységének megkezdése egy magasabb tudati állaot
felhagyásával lenne egyenértékű.
Valóban, mivel az elme funkciója a gondolkodás, maga az elme jelenik meg általában
a fő gondként a keleti, szellemi megvalósítást célul kitűző, azok szemléletét,
gyakorlatait közvetítő hagyományokban. Az elme tevékenységének felfüggesztése, az
állandóan zajló gondolkodási folyaamtok kiiktatása pedig olyan éntelen állapotot
eredményez, amelyben a szellem magasabbrendű hajlamai, képességei, úgy mint a
kötetlenség, szabadság, tisztánlátás meg tudnak jelenni.
A gondolkodás rokonértelmű szavai az elmélkedik, töpreng, s a tűnődik is. Utóbbi
mintha arra utalna, az illető „eltűnik”, nyilvánvalóan a jelenből, azaz vagy a múltba
vagy a jövőbe helyezi figyelme fókuszát, ami azt jelenti, hogy megszűnik a jelenléte,
ami pedig a tudatosság kritériuma.
A gondolkodás esetében is az a cél, mint az elme esetében: legyen eszköz, amelyet
szükség esetén „használ”, „elővesz” az ember, de az emberlét lefokozottságának
egyik legfőbb gondja az, hogy az önreflexió révén kialakuló tudatosság úgy rögzül,
hogy önmagát csak a folyamatos gondolkodás állapotában képes tételezni.

Fej
A „forgat valamit az eszében” kifejezés, amikor tehát az ember gondolkodik valamin,
mintha arra utalna, hogy az ész egy tartály, egy edény. Ha valaki elfelejt valamit,
akkor „kimegy” vagy „kiesik az eszéből”, kikerül ebből a tartályból. Ez a tartály talán
egy tok: „eszed tokja!” – mondják valakinek, ha butaságot beszél. Ez a tok persze
maga a fej, hiszen az ész a fejben foglal helyet, itt van az érzékszervek többsége is,
amiken keresztül az ész észlel.
Jellegzetes fordulat a magyar nyelvben, hogy az észt idővel ezzel a tokkal, a fejjel
azonosították különböző nyelvi fordulatokban. A fej az ész szinonimája lett, hiszen a
benső tapasztalat az, hogy a fejünkben zajlanak a gondolkodási, kognitív folyamatok,
a szív az emocionális, érzelmi állapotok megélésének központja. Ha az ész egy
tartály, úgy a fej különösen az, ezért lehet valamit nemcsak észben, hanem „fejben
tartani”. Ha viszont nem akarja, de mégis kénytelen, akkor „nem tudja kiverni a
fejéből”. Előfordul az is, hogy „kicsinek” bizonyul ez a tartály, mert ha valakinek
„nem fér a fejébe” valami, akkor azt nem érti meg. Ha azonban ez a tartály túlzottan
üres, azaz nagyon buta, ostoba az illető, akkor az ilyen embernek „kong a feje az
ürességtől”.
A „jófejű” ember okos, a „nehéz fejű”, „üres fejű” ostoba. Ha valaki „elveszíti a
fejét”, az azt jelenti, hogy nem képes használni az eszét, nem tud gondolkozni, a
gondolkodási képessége tűnik el. A fejvesztettség, fejetlenség egyenértékű a
meggondolatlansággal, s az ebből fakadó rendetlenséggel, kapkodással. Az ilyen
ember „azt se tudja, hol áll a feje”, hiszen olyan sok a gondja, hogy az szétzilálja. Az
sem ura a feje állásának, vagyis az sem birtokolja egészében gondolkodási
képességét, akinek „elcsavarják a fejét”, akinek a figyelme túlságosan egy irányba
fordul, mégpedig azért, mert valaki elcsábítja, „magába bolondítja”.
Az, aki a „maga feje után megy”, „önfejű”, csak a saját elképzelését akarja
megvalósítani. Egy gondolat, már-már rögeszme olyanná teheti az ész működését,
hogy annak figyelmi funkciója túlzottan ráirányul, nem hagyja nyugodni egy
gondolat, ami az illetőnek „szöget üt a fejébe”. Régen ezt úgy is kifejezték, hogy
„fúrja a fejét valami”, azaz nagyon gondolkozik valamin, nagyon érdekli valami.
Enyhébb változata ennek az, ha valaki csak „forgat a fejében valamit”, mert az a
tervezés, meggondolás elfogadott folyamatára utal.
Ártalmasnak gondolnánk, ha valakinek „kivernek a fejéből” valamit, ám ez inkább a
jótékony felejtés folyamatára utal, amikor valakinek jobb nem fejben, észben, azaz
emlékezetében tartani valamit. Már-már ezzel ellentétes irányú és valóban ártalomra
utaló kifejezés az, ha valakinek a „fejéhez vágnak” valamit, vagyis tapintatlanul vagy
durván megmondanak neki egy sérelmet. Ugyanez jogosabban úgy hangzik: „a fejére
olvasnak”, azaz szembesítik azzal, ami kárt, bajt okozott.
Akinek „fő a feje”, „füstölög” (a feje valamiben), „töri a fejét”, vagy másképpen
„kiadós” vagy „alapos fejtörést” okoz valami neki, az nagyon töpreng, gondolkodik.
Arra kell vigyáznia, hogy nehogy „elsüljön a feje”, azaz túlzásba vigye az
okoskodást. Ezek már újabb kori kifejezések, de jól leírják a tudatnak azt az állapotát,
amikor a túlzott gondolkodás következtében felforrósodik a fej. Ha valaki viszont
kimondottan „forrófejű”, az ingerlékeny, haragra, dühre hajlamos mivoltára utal.

Agy
A nyelv rendkívül pontos metaforákkal írja le a düh pillanatát: „eldurran az agya”,
„majd felrobban”, „bepöccen”, „nem lát a pipától”, „mérgében megpukkad”,
ám a legpontosabb kifejezés alighanem az, hogy „elborul az agya”. Ez azért
rendkívül találó, mert dühkitöréskor az agyat nagy mennyiségű vér árasztja el.
Egész világlátásunkra jellemző, ahogy az észt mint tudatfunkciót újabban már az agyi
folyamatokra vezetik vissza, redukálják le. Nyilván elválaszthatatlan ez attól, ahogy
kiváltképp az utóbbi száz év gondolkodásában eluralkodott a materializmus, az a fajta
leegyszerűsítés, amely mindent anyagi folyamatokkal, fizikai-biológiai törvényekkel
igyekszik magyarázni. Ez vezetett odáig, hogy az agyat manapság a lehető
legközvetlenebb módon szinonimaként használják a közbeszédben az észre,
értelemre, elmére.
Ugyanakkor érdemes elgondolkodni mégis azon, hogy mi minden bontható ki például
az agy szó eredetét kutatva. Agynak nevezzük azt a részt is a keréken, ahová a küllők
összefutnak. A kerékagy tehát a kerék középpontja, csakúgy, mint valamilyen
értelemben az embernek is, ha pusztán az értelmi folyamataira és annak anyagi
hordozójára összpontosítunk. Nem feltételezhetjük, hogy e két kifejezés, amely
analógiát mutat egymással, egymástól függetlenül jöhetett volna létre, de vajon
melyik jelentés létezett előbb? Valószínűleg a kerékagy, mert inkább innen vihették át
a jelentést a koponyában található szervre is, hiszen a körforgás jól leírja a
gondolkodás és a többi funkció működését, annak ciklikusságát. Az agy tehát
valamilyen központ, ami összetart egy nagyobb egészet, s körülötte forog minden.
Ebből a szempontból különösen és árulkodóan fontos jelentőségú a „nincs ki a négy
kereke” szólás. Mintha egy jármű lenne az agy, eredetileg az ész, innen a észjárás
kifejezés is -, ami négy keréken megy. A négyes szám stabilitást szimbolizál, ha egy
hiányzik, megdől az egész, felborul minden. Újabb kifejezés a „visszafelé forog az
agykereke”, ami ugyanakkor jelentős archaikus konnotációkat őriz.
Az agyra mindenesetre már korán úgy tekintettek, mint egy gépezetre, mint egy
végrehajtó szerkezetre. „Ha mindjárt az agya hajtja is...”, mondták annak
értelmében, hogy mindenáron. Akik nagyon egyformán gondolkoznak, azoknak „egy
srófra jár az agyuk”.
Maga a gondolkodás rokonértelmű szava lett az agy használatára utaló „agyal” szó.
Aki „kiagyal”, az kigondol. A sokat gondokodó ember „agyalós”, a túlzott
gondolkodás pedig „agyalás”. Aki eredeti gondolatokra képes, az „pihent agyú”,
vagyis mintha a szerkezet lassúbbodása lehetővé tenné a túlzott zakatolás helyett az
érdemi gondolatok megszületését. Ennek bizonos szempontból ellentéte az, amikor
valaki „agyament”, ami nagyjából azt jelenti, mint amikor valaki elveszíti az eszét
vagy fejét. (Ezek a kifejezések ugyanakkor érzékletesen szemléltetik azt a tényt, hogy
újabb kori szóalkotások, amelyek olykor a szlengből kerülnek be a köznyelvbe,
ugyancsak képesek találékonyan, jellemzően leírni egyes tudati folyamatokat,
állapotokat.)
Ahogy a gondolkodás lehet beszűkült, úgy a „szűkagyú” kifejezés is arra utal, hogy
az illető gondolkodása igen behatárolt, nagyon egy vágányon futó.
Agyafúrt az az ember, aki ravasz. Régen őrültet is jelentett ez a kifejezés, hasonló volt
a fúrtagyú, fúrtagyas, fejefúrt, fúrtfejű, fúrtvelejű, eszefúrt, s talán innen
származtathatól a fúrtonfúrt, furmányos, furfangos szavaink is. Az agyafúrt szó
eredeti jelentése „lékelt koponyájú” volt és azokra a koponyalékelésekre vonatkozott,
amelyeket egykor a betegségdémonok által megszállottak gyógyítását megkísérelve
hajtottak végre.
Az elme némely betegsége olykor valóban az agyi funkciók károsodására vezethető
vissza, ma az egyik ilyen betegségelnevezést, az „agyalágyultat” sértő, lekicsinylő
értelemben használják. „Agyrém” az, amikor valaki őrültségében mint rémképet, de
mindenképpen valótlant lát. „Zilált agyú”, mondják olykor valakire, akinek
összekuszálódtak a gondolatai, zavaros a feje.
Negatív kicsengése van az olyan szavaknak, mint „agyon-csap”, „agyon üt”, „agyon
dolgoztat”, „agyon kínoz”, „agyonlő”– ezekben az agyon rendszerint abban az
értelemben szerepel, hogy „halálra”. Van azonban egy kivétel is, ugyanis az
„agyondícsér” éppenhogy azt jelenti: nagyon, szinte túlzottan, érdemtelenül
felmagasztal.

Értelem
Az ész tehát értelmez. Az ész másképpen az értelem, az intellektus, a ráció. Az
értelem töve az ért, sőt az ér, amiből az ért, mint megért jelentésű szón át vezetett az
út az értelemig, értelmesig, érvig, érdekelig és értékig. A megismerési folyamat
hatékonyabbá válásának lehetősége az értékítélet hozatal folyamatának létrejötte. Ez
értelmezési változatokat hoz létre, amely megalapozza azt, hogy különböző
viselkedések, különböző értékeket létrehozó tevékenységek közül lehessen választani.
Az ér tőből elinduló másik kibomlási, szóalkotási vonal az ér valamihez hozzáér, érint
jelentésén alapul, s arra a folyamatra utal, amikor az érzékszervi élmény, az érzéklet
elér az észbe és ott észleléssé válik, vagyis a külső inger tudatosul. Az érzékelés és az
érzés közötti különbség pedig abban áll, hogy míg az előbbi eredete külső, az érzés az
szubjektív. Az érez eredeti jelentése „valamit tartósabban érint, tapintással érzékel”
volt, további jelentésfejlődése megfelel az érzékelési és érzésfolyamatok egymásra
épülésének. Az érez igéből számos származékszó jött létre. Ezek közül többnek a
jelentése sokáig ingadozott, s csak lassú kikristályosodás után vált lehetségessé a
finom fogalmi árnyalatok megkülönböztetése az érzékel, érzület, érzékeny, érzéki,
érzelgős között.

Eszme
Az ész összefügg az eszmével, ami azt jelzi, hogy az eszme gondolati konstrukció.
Mégpedig olyan, amely megosztható, sőt egyik a másikával kiváltható, amire az
eszmecsere szó is utal. Túlzott ragaszkodás, a gondolkodás merevsége esetén azonban
rögeszmék alakulnak ki. Rögeszmés az az ember, aki nemcsak konok, önfejű, hanem
akinek a gondolkodása és értékítélete már rendkívül egysíkúvá, egyoldalúvá vált.
Az eszme Barczafalvi Szabó Dávid nyelvújítás kori elvonása az eszmélből, de az
eszményt is akkor képezték, ez ideálist, tökéletest jelent, vagyis a megvalósulását egy
magasfendű eszmének. Az ideával való analógiája azt is jelezheti, hogy az emberi
tudatnak ez a szintje képes befogadni a magasabb szintekről érkező képeket és képes
gondolati, azaz szóbeli megragadással azt – ha valószínűleg legtöbbször
hozzávetőlegesen is – kifejezni.
Az eszmél és az ismeret szóban rejlő isme- tő, amely megint az ízre, iszre vezethető
vissza, ezek közös eredetére utal, de míg az ismeret létrehozása olyan folyamat, mely
során a megismerő észleleteiből és korábbi ismereteiből azok összehasonlítása és
összecsoportosítása révén további ismeretek, egymással összekapcsolt képzetek
keletkeznek, addig az eszme értékekkel egybekapcsolt megkülönböztető tudást jelent.

Eszmélet
Az ész az eszmélettel is összefügg, ami az öntudat. Az „eszmél” szót az észből
képezték. Eszméléskor valaminek a tudatára lehet ébredni, fel lehet ismerni valamit,
de eszmélni alvásból, ájulásból is lehet. Aki eszméletre tér, az felocsúdik, magához
tér, míg ha eszméletlen, akkor ájult, netán félholt, mindenesetre „önkívületben”,
„magán kívül” van. Ez utóbbinak azonban létezik pozitív olvasata is. Ha ugyanis az
észlelés funkció felfüggesztődik, akkor történik eszméletvesztés. Hasonló ez az
állapot ugyanakkor a transzhoz, amikor az ésszel együtt az éntudat kikapcsolása is
megtörténik, s ekkor az érzékelés van csak jelen, az ész kontrolláló, válogató
funkciója nélkül, vagyis sokkal kifinomultabbá, egyúttal kitágulttá válik az érzékelés.
Ez önmagában is, de az éntudat kikapcsolása még inkább lehetővé teszi a tudattalan
beáramlását és kollektív tartalmakkal való feltöltődést is, amelyek kiválthatják az
egységélményt a természettel. Ennek révén a módosult tudatállapotok közül azok
tartoznak ide, amelyek a teljesebb öntudat megélésével kapcsolatosak. Talán ezért
kapcsolódott pozitív jelentés az „eszméletlen” felkiáltáshoz, ami az őszinte elismerés
és csodálat kifejezése.

Tudat
A tud szót ősi örökségnek tartják az uráli korból, az alapalak a tumte(?) lenne „érint,
tapint, tapogat” jelentéssel. Amennyiben ez igaz, akkor hasonló tőről fakad a szó,
mint az ért: két dolog összeér, összekapcsolódik, összetapad, ebből lesz a megértés,
tapasztalat. A tudat tehát valaminő összekapcsoltság eredménye, talán nem is
önmagában, függetlenül létező egység, entitás, hanem inkább olyan konstruktív
folyamat, amelyet az összetett események egész skálája hoz létre.
Egész skálája származik a szavaknak is a tud szóból. Ilyen a tudás, a tudomásul vesz,
tudtára vagy tudtul ad, tudatosít, tudás, tudomás, tudomány. Léteznek különböző
jelzős szerkezetei is, mint jóleső tudat, sőt az azonosulás különböző lehetőségeire,
szintjeire utalóan: családtudat, közösségtudat, nemzettudat.
Ehelyütt nincs most arra lehetőség, hogy az elmében végbemenő, lejátszódó
folyamatokat, a tudatműködést részletesen elemezzük az alapján, milyen világlátás
tárható fel például a hisz, gondol, vél, emlékezik, említ, ábrándozik, képzel, elhűl,
elkeseredik, csodálkozik, bekattan, meghökken, felingerel, felejt, felidéz, eltökél,
elhatároz, érdeklődik, sőt netán a felvillanyoz, felráz, lelomboz vagy a különböző
tudatállapotokkal kapcsolatba hozható szavaink, mint a hangulat, sugallat, sejtelem,
szerelem, boldogság, ihlet, előérzet vizsgálatakor.
Külön érdekes kihívás lenne megvizsgálni azokat az ellentétpárokban megjelenő
minőségeket, amelyek a tudat valamely állapotára vonatkoznak, mint a tiszta vagy
zavaros tudat, illetve a tudat összefüggése a fénnyel, a világossággal és a sötétséggel,
valamint a tér különböző irányaival. Például a balga és a bolond egyaránt összefügg a
bal iránnyal, ami a szakrális térben azt az irányt, a balt idézi fel, amely az alvilággal, a
sötétséggel kapcsolatos. Ennek ellentéte a jobb, ami a jóval kapcsolódik össze, s a
józan ész az, ami a tudatos és tiszta gondolkodást teszi lehetővé.
Ami azonban mindenképpen sok mindent eláruló terület, az az elmeműködés, a tudat
valamilyen zavarára utaló szavak sokasága. „Kijön a sodrából” – mintha arra utalna
ez, hogy van valamilyen áramlás (talán az újabbkori pszichológiában manapság
terjedő flow-ról lenne szó?), amelyet elhagy az ember, amiből kilép, ha engedi
eluralkodni magán a harag, a düh, az ingerültség folyamatát. Minden bizonnyal
ugyanarre a folyamatra utalnak a „kikel magából”, „kiborul”, „kifordul magából”
kifejezések is.
Néha passzívan történik meg ez a „kizökkenés” az emberrel, mintha egy külső erő
hatna rá, s ettől „lökött” lesz. Az elméje „gépezete” hibásodik meg: „kiakad”,
kikattan, vagyis mintha egy alkatrész romlana, kerülne ki a megszokott és szükséges
helyéről.
Elvileg akár pozitív jelentése is lehetne az „együgyűnek”, vagy „ügyefogyottnak”
vagyis olyan embernek, aki nem terhel sok gond, ám mégis a túlontúl egyszerű
emberre mondják ezt. Az ügy és az egy is azonban visszavezethető egy a mai
nyelvünkben még további számos szó (idő, igen, igaz, ünnep, stb.) eredetét jelentő, de
önmagában már régóta nem használatos ősi szóra, az „idre”, amely a szentséget
fejezte ki, a teljességgel, tökéletességgel, egységgel állt kapcsolatban. Megmarad
viszont az idétlen szóban, ami így szentségtelent, de valószínűbb, hogy tökéletlent
jelent eredendően. A félkegyelmű is jelenthetne pozitívat, hiszen olykor a kegyelem
fele is elegendő lenne, ám mégis hasonlóan negatív jelentésű szó, mint a féleszű.
Akinek nem egy ügye, hanem éppenséggel sok van, az szétszórt lehet, sőt szórakozott.
Hasonlóan lefokozott tudatállapot, csak épp nem a periférikussá váló tudat, hanem a
beszűkült jellemzője, hogy „be van csavarodva”. Érezheti úgy is valaki magát, hogy
„szétesik”. Ezzel függ össze a „szédül” szó is, ami eredetileg „szétdűl”. Az ilyen
ember lehet, hogy „szét van zuhanva”, mert esetleg olyan megdöbbentő, felzaklató,
megrázó élmények érték, amelyektől „össze van zúzva”. Ez a zúzás már egyenesen
elvezett a tudat megbomlott állapotának legelterjedtebb leírásához, miszerint az ilyen
őrült. Vagyis úgy megzavarodott egy esetleg „idegőrlő” élmény következtében, hogy
olyan állapotba került, mintha meg lenne őrölve minden, ami korábban a fejében,
tudatában volt.

Tudatmódosulás
A módosult tudatra vonatkozó kifejezések között vannak olyanok, amelyek a
hétköznapi tudatosság olyan irányú elvesztésére vonatkoznak, amelyek a tudatoság
csökkenését eredményezik. A részeg szó arra utal, hogy az ember öntudata csak
részben van jelen, csak részlegesen birtokoljaa képességeit. Ellentéte, a józan, az
ítélőképesség meglétére vonatkozik. Az ilyen ember még magasabb szinten lehet
összpontosított, összeszedett illetve elmélyült is, amelyek mind a tudati energiák
fölötti kontrollra, uralomra és azok befelé vezetettségének képességére utalnak.
Aki részeg, azzal olykor forog a világ. „Megfordul vele a világ”, mondták régen arra,
aki közel van az ájuláshoz, a eszméletvesztéshez. Ez a forgás azonban lehet pozitív
értelmű is, hiszen a mesékben az „átbucskázik” vagy „keresztülbucskázik a fején”,
vagyis egy bukfenc a levegőben, amelynek során a mese hőse teljes alakváltozáson
megy keresztül, például állattá változik, a mese szimbolikus nyelvén olyan
átalakulást, tudati fordulatot eredményez, ami teljes tudatszintváltásra utal, s arra a
tudatmódosító képességre, szemléletmódváltásra, hogy a hősnek egyáltalán nem okoz
gondot átfordulni egyik világszemléleti módból, egyik értékrendből a másikba.
Külön érdekes és vitatott, pedig elsőre egyértelműnek tűnő kapcsolat van a révülés és
a rév szó között. Indokolt képzettársításnak tűnik a kettő egybevetése már csak azért
is, mert a révül olyan tudatállapotra vonatkozik, amely nemcsak az extázissal, a
transszal hozható összefüggésbe, hanem azzal a szándékosan létrehozott
tudatmódosítást eredményező tettel, amelynek a célja a „túlpartra jutás”. A túlpart
ebben az értelemben az, ami túl van a hétköznapi, beszűkült tudatállapoton, s a
transzcendenciával, a túlvilággal van kapcsolatban, azaz egy halálon túli, a halált
meghaladó állapottal.
Megtalálható ez a rév szó szórakozott, elbambuló jelentéssel a „réveteg”, valamint az
„elréved” szóban is, ami manapság a bámul rokonértelmű szava. Eredetileg
feltehetően olyan állapotra vonatkozott, amikor az elrévedő, „révedező” tudata nem a
jelenben van (mint aki tűnődik), hanem máshol, szinte egy másik világban, amelynek
képeit szemléli benső látásával, „lelki szemeivel”.

Szív és életerő
Úgy tartják, hogy a latin cor – szív mintájára jöhetett létre a középkori
fordításirodalomban az a jelentés, hogy a szív az emberi lélek, szeretet, jóindulat
hordozója, foglalata. Ennél sokkal régebbi lehet azonban ez a képzet a magyar
hagyományban, annál is inkább, mivel egyetemesen megtalálható, kimutatható szinte
minden más hagyományban is. Az, amit Buddha mondott, hogy „ha szívedet egyetlen
pontra rögzíted, akkor számodra semmi sem lehetetlen”, benső tapasztalatként
egyformán visszaköszön a kínai hagyománytól a kereszténységig.
Az is igaz, hogy nem uralt szinten a szív az érzések központja, s akiknél az érzelmek
kimozdító vonulata uralkodik, könnyen megeshet, hogy a szívben megjelenik az
energiaáramlás problematikája. Ilyenkor megeshet, hogy az emberek az érzelmeiket
nem merik, illetve nem akarják megélni, vagy éppen ellenkezőleg, túl nagy
jelentőséget tulajdonítanak nekik, túlságosan alávetettek lesznek és gyakran a külvilág
visszajelzései szerint ítélik meg magukat. Előbbi esetben lesz valaki „keményszívű”,
„szívtelen”, „kőszívű”, „szőrősszívű”, vagyis részvétlen, érzéketlen, könyörtelen,
embertelen, míg utóbbi esetben „szívfájdítónak”, „szívfacsarónak”, „szívbe
markolónak”, „szívet tépőnek”, „szívszaggatónak” élheti meg sok-sok élményét. Aki
„nem tud parancsolni a szívének”, túlságosan a „szívére veszi” az érzelmeket, olyan
mélyen érintik meg, hogy olykor már-már „megszakad”, „meghasad a szíve”.
Az érzelmek kezeléséhez először meg kell tanulni megfigyelni és nem elnyomni őket.
Fontos, hogy az ember ki tudja mondani, mit érez, mi az, ami a „szívét nyomja”, s
szükség esetén tudjon olyan társhoz fordulni, akinek „kiöntheti a szívét”. Az is
fontos, hogy „ami a szívén, a száján” legyen, vagyis azt mondja, amit érez. Az,
akinek „helyén van a szíve”, vagyis a szeretet harmonikus, önzetlen megélése
„szívélyessé” teszi, az „jószívű”, „nemes szívű”. Az ilyen nagylelkű ember már úgy
„viselheti a szívén” valakinek a sorsát, hogy azt minden egyéni érdektől mentesen
tekinti „szívügyének”, s „szívesen”, „szívvel-lélekkel” mindent megtesz érte.
A következő feladat a szívvel való egyesülés, a benső erőforrás megnyitása. Ekkor a
figyelmi és energetikai gyakorlatok révén az íz, amelynek közönségesen székhelye a
fej, az ember erői felett visszanyert uralommal, a tudati középpont megtalálásával a
szívbe vihető át. Ez a fej és a szív egyesítésének, a gondolkodás és a kimozdító
érzések meghaladásának gyakorlásával érhető el, amely párhuzamosan zajlik azzal a
már részletezett folyamattal, amelynek során az íz átveszi az irányítást a szusz, a testi
folyamatok felett. Ekkor, amikor a tudatosság világossága fokozatosan teljesen
áthatotta az ösztönöket, a szív már nem az érzelmek központja, hanem az
összpontosított életerőé.

Szellemi gyakorlatok
Az előbbi nyelvi vizsgálatok után most újra kísérletet tehetünk arra, hogy
megfogalmazzuk az emberi lét szellemi lehetőségeit, immár nem annyira szimbolikus
nyelvet alkalmazva, mint a korábbi részekben jórészt a magyar hagyomány erre utaló
kifejezési formáit alkalmazva.
A spirituális gyakorlatok az emberiség minden tradicionális kultúrájában előfordulnak
és sokkal kollektívebbek és kultúrafüggetlenebbek, mint a társadalmi gyakorlat
legtöbb más típusa. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szellemi gyakorlatok végzése
során tapasztalható egyre finomodó valóságmegélés révén tárulnak fel az igazán
közös emberi dimenziók. A szellemi gyakorlatok konkrét útjai, szertartásai illetve
egyéb, a fizikai világban való megnyilvánulásai, vagy az adott kultúrában meglévő
hagyományai csupán formájukban különböznek, de egy irányba mutatnak.
A szellemi megvalósítás ösvényét egészen a napjainkig megőrző, a tudati teljesség
elérésének lehetőségét közvetítő hagyományok az elme feletti uralom
megszerzésének, valamint az elmeműködés megállításának kitüntetett jelentőséget
adnak. A megközelítések általában a tudat két alapvetően különböző működési
állapotát írják le. Az egyik egy boldog, harmonikus, végső, eredeti, tiszta, szabad,
független, végtelen, örök, abszolút, bölcs és tudatos állapot. Ettől az állapottól az
emberek többségének tudatállapota gyökeresen különbözik: zavaros, sok tekintetben
tudatlan (de legalábbis nem megszakítás nélkül tudatos), feltételekhez kötött,
ciklikusan változó, kiszolgáltatott, szenvedésteli, relatív, korlátozott működésű, nem
egységes, „hanyatlott”.
A hagyományok azt tanácsolják, hogy az elme állandó és a mindennapoknak
zaklatottságot, benső bizonytalanságot adó működésének leállításához az
érzékműködéseket kell megtisztítani. Első lépésben az észlelő tudatot kell
megtisztítani az észlelt jelenségek helyes megfigyelését akadályozó
szennyeződésektől. Fontos annak a fegyelemnek és figyelemnek az elsajátítása,
melynek eredményeképp az érzékelés a külvilágról leválva képessé válik a belső
folyamatok tökéletes összpontosítással történő megfigyelésére. Így érhető el, hogy a
tudat megszabaduljon azoktól az akadályoktól, melyek eredeti természetének
megnyilvánulását megzavarják és az ember lelki életét folyamatos örvénylésben,
felbolydultságban, áramlásban tartják.
Ennek érdekében a megvalósítási utak jellegzetes segítő eszközöket dolgoztak ki. A
magyar hagyomány nevesítve nem őrzött meg olyan módszereket, amelyek
megalapozzák azt a képességet, hogy a csapongó elme megnyugtatható legyen és
ezzel párhuzamosan minden más tudattartam teljesen kizárhatóvá váljon. Ugyanakkor
ha megfigyeljük vagy felidézzük a hagyományos közösségben élő emberek
létgyakorlatát, akkor támpontokat kaphatunk ahhoz, hogy valamelyest elképzeljük,
szavak nélküli átadással mely módszerek maradtak élők, amelyek képesek voltak azt a
tapasztalatot közvetíteni, hogy léteznek magasabb szellemi állapotok. Olyan szellemi
állapotok, amelyek ösztönzést biztosítanak a kiteljesedéshez, érvényessé teszik és
megerősítik a törekvést a benső munkára, önmeghaladásra.
Az egyik ilyen alapgyakorlat az idővel való együttmozgás. Az évkörben az ár-
apályjelenséghez hasonlóan hullámzik a tudat irányultsága: amikor a Nap a téli
napforduló után megszületik, ezzel a tudat is újjászületik, s ahogy nő a fény, a
világosság a világban, úgy fordul mind jobban a világ felé. Aktivitása akkor kezd
igazán belendülni, amikor a világosság győz is a sötétség felett a tavaszi
napéjegyenlőség idején. A nyári napfordulóra a tudat eléri legtisztább, legvilágosabb
állapotát, miközben tettereje is a csúcson van, a Nap zeniten való haladásához
hasonlóan. Ettől kezdve azonban a tettek immár gyümölcseiket termik, csökken a
nappalok hossza, a fény a világban, ezért nekünk is mind jobban befelé szükséges
fordulnunk. A begyűjtött tudatosságot érdemes mindinkább besűríteni, ahogy a
növények is magba gyűjtik erejüket. Ez a folyamat évről-évre megélhető és egy
folyamatos emelkedést tesz lehetővé.
A tudati áramlás harmonikus hozzáigazítását az idő által megszabott kozmikus és
természeti folyamatokhoz az évkörben végigvonuló ünnepi szertartások biztosítják.
Ezek ráadásul lehetővé teszik azt is, hogy kapcsolatba lehessen lépni az időszerűen
felélénkülő benső (archetipikus), a közösség életében szertartásokban, öltözködésben
és voltaképpen az élet minden területén megjelenő szimbólumok által
megnyilvánított, benső átalakulást megalapozó erőkkel. Ezek az erők jellegzetes
szellemi és szakrális energiát jelentenek, amelyek üzenethordozók, az ember életében
változást elindítók és sorsalakítók.
Nem lehetett elindulni az erények építésének útján anélkül, hogy az erőket netán
gúzsba kötő gubancok feloldása, az esetleges félelemgörcsök kibogozása, az éntudat
megszokott határainak átlépése, az én-azonosítás megtörése megtörténne. A
jellemképzés számunkra már nehezen elképzelhető intenzív gyakorlatai közé tartozott
a közösségi szabályok, a saját nemen belüli önmegvalósítás követése és az ezáltal
szentesített élet. Ez a sorsfordulókhoz, a különböző életkorokhoz tartozó szerepek
elengedéséhez és újak felvállalásához nyújtott szertartásokkal megerősített
támogatást. Ugyancsak segített abban, hogy olyan példaértékű lét- és
magatartásmintákat lehessen követni, amelyek mélyén szintén azon erők munkálnak,
amelyek mély rendeződést, igazulást indíthatnak el, mégpedig azáltal, hogy értéket
közvetítenek. Olyan értéket, amely túlmutat az egyszeri, itteni és mostani létezésen és
a magasabb emberi képességek kibontakoztatását teszik lehetővé. A társadalmi
szerepekben tetten érhető normák a kötelességekre figyelmeztetnek, arra, hogy a
képességeket hogyan szükséges mások segítésének, támogatásának szolgálatába
állítani és ennek révén az önközpontúságot meghaladni.
Az élet minden percében és területén megjelenített szimbólumok révén a
legtermészetesebben lehetett elsajátítani az analógiás látás képességét. Ennek
felébresztése lehetővé tette, hogy a jelenségeket jelekbe rendezve „magasabb
szempontból” lehessen ránézni az életre és felismerhetővé váljon az emberben zajló
tudatfolyamatok, a belső, tudati világban áramló energiák és a világi események,
történések közötti összefüggésrendszer. Ebben nagy segítséget nyújthatott minden
bizonnyal az a tudás is, amelyet a csillagos ég közvetített. Az analógiás látás azt is
megalapozta, hogy felszabadulhasson a szemlélő az érzékszervi tapasztalásra
leszűkült állapotából.
A jelképekben testet öltő szellemi erőket tudatosan meghívva mágikus mozdulatok
tehetők, azaz benső tudatfolyamatokat kifejező jelekkel befolyásolni lehetett a világot.
E jeleket őrizte meg a népművészet. A mindenséget átható erők szavakkal,
mozdulatokkal, hangokkal is megszólíthatók. Előbbihez tartoznak az igéző formulák,
illetve az élet számos tevékenységét napi szinten kísérő, áldáskérő imagyakorlatok,
míg utóbbihoz a tánc. Különleges ereje van a magyarok számára a táncnak és a
zenének. A tánc olyan aprólékosan kidolgozott módszerré vált, amely magában
foglalja a testi tudatosságot, a lélegzésre való figyelést, a ritmus által a szétszórtság
állapotában lévő tudat összeszedését és az energiák mozgatását is.
Szintén a testi tudatosság és az ennek fejlesztésével elérhető jelenlét az, amit a
lovaglás segít elérni, sőt a tánc kapcsán már említett elérhető eredmények mellé
törvényszerűen felsorakoztatja a tudatáramlások egy meghatározott irányba terelése
érdekében az erők uralását, amelyeket voltaképpen maga a ló szimbolizál, illetve
testesít meg. A lóval való együttmozgás ráadásul a benső középpont megtalálásáról,
valamint a figyelő és a figyelt közötti különbségtétel haszontalanságáról is közvetíthet
tapasztalást.
Az előbbieket felülmúló, a szellem magasrendűen uralt és összpontosított állapotait
elérhetővé tevő tevékenység talán csak egy van a magyarok számára, mégpedig a
lovasíjászat. Két különböző tevékenység egybeforrasztásáról van voltaképpen szó,
amelyek együtt megsokszorozzák a hatást. A lovaglás és az önálló szellemi útként is
járható íjászat egybefogása olyan erőnlétet és figyelmi készenlétet igényel, amelynek
párhuzamai legfeljebb a célzás nélküli találatot eredményező zen-íjászatban vagy a
síksági indiánok kifinomult és részben emiatt is letisztultságot eredményező szellemi
kultúrájában található meg.
Érdemes tudatosítani mindezt, még akkor is, ha a közvetlen átélés, alkalmazás az
átadás megtörtsége és a felelevenítés nehézségei miatt alapos kihívásokat támaszt.
Célszerűnek tűnik ezért a várható eredmények tekintetében adekvát, akár más
hagyományokból származó módszereket bevonni a szellemi gyakorlatok körébe. Ám
amennyiben valaki vállalja a kihívást, biztos, hogy erőteljesebb alapokra építhet,
hiszen ősei szellemisége a szíve nyelvén szól hozzá.

Összegzés
Bár alapvetően a magyar hagyományban fellelhető alapokra támaszkodás volt a cél,
eme írással mégis egy egyetemes modell keletkezett, ami magába ötvözi a különböző
hagyományok felismeréseit, s olykor még a pszichológusok is megtalálhatják a
különböző lelki struktúrákra vonatkozó elméletekkel a párhuzamot. Mindez mégis a
magyar hagyomány nyelvén fogalmazódott meg, arra alapozva, hogy kimutatható
legyen egy hajdanvolt teljes magyar szellemi, vallási tradíció létezése, amely attól
volt teljes, hogy megvalósítási utat is jelentett. Így remény szerint lehetőséget biztosít
ez a modell a kitűzött célhoz: a benső munkálatok megtámogatásához.

Megjelent: Dharma-karma. Tisztelgő kötet Mireisz László 60. születésnapjára