Az utolsó indián

Ülő Bika népének története sok hasonlóságot más népek sorsával. Elvették földjeiket, hagyományaik
feladására, tőlük idegen életformára és értékek elfogadására kényszerítették őket. Pedig az indiánok
kezdettől fogva elutasították a fehér ember útját és csak lehetőséget akartak, hogy a saját életüket élhessék.
Értékeik a Természet, a Szél, a Mennydörgés, a Nap és a Hold, az állatok, “minden rokonuk” tiszteletére
épültek. Születésük utáni eszmélésük első pillanatától tudták a helyüket a törzsben, a világban. Életük,
melyet a Négy Hegy Szent Köre határozott meg, teljes volt. Tudták, hogy négy hegycsúcson: a
gyermekkor, az ifjúkor, a felnőttkor és az öregkor hegyein kell átkelniük ahhoz, hogy lelkük visszajusson
oda, ahonnan elindult.
Vagyont szerezni soha egyetlen indián sem akart igazán, mert a nomád életmód mellett a nagy gazdagság,
ami főként sok-sok lovat jelenthetett legfeljebb, inkább hátrány, akadály volt, mint előny. Az elsődleges
férfierény a személyes bátorság volt, nagyobb szégyen a gyávaságnál nem létezett egy indián számára. A
törzsbeli rangjukat, megbecsültségüket a hadiösvényeken szerezhető hírnév, dicsőség adta meg. Azt a
harcost tartották igazán bátornak, aki lőfegyver nélkül ment csatába. Az elsődleges cél nem az ellenség
megölése volt, hanem testének megérintése egy kézben tartott ártalmatlan bottal. Ez az ütésszámlálás
számított a legnagyobb hőstettnek.
Észak-Amerika szívében, ott is a Nagy Síkság közepén élt a lakoták hét törzse. A fehérek sziúknak
nevezték e harcos életmódú, büszke népet. Szabadok és Nap felé szárnyalók voltak, akárcsak szent állatuk,
a sas.
E nép húngpápá törzsbeli fiaként született az a kisfiú, aki később a legismertebb amerikai indián lett. Apja
elsőként a Napatya, minden élet égi forrása felé emelte, hiszen onnan kapta - kölcsön! - az új ember a
lelkének erejét. Minden bizonnyal ő is hamarabb tanult meg lovagolni, mint járni és legkedvesebb játéka
neki is a vadászat vagy a háborúzás, az indián harcmodor gyakorlása lehetett. Édesanyja és a törzs öregjei
mindennapi, több órás regemondással megtanították a becsületes élet, a helyes életmód szabályaira és hogy
a legkifogástalanabb tökéletességgel beszélje anyanyelvét, ami rendkívüli fontossággal bírt egy indián
életében. Apja teste megedzésével törődött, hogy fia erőssé, kitartóvá, félelmet nem ismerővé és minden
fájdalmat eltűrővé váljon. Tíz-tizenkét évesen részt vehetett élete első bölényvadászatán és e férfias
próbatételt követően állandó tagja lett a vadászok csoportjának. Gyerekként Lassúnak nevezték megfontolt,
ugyanakkor határozott viselkedése miatt. Tizennégy éves korában, miután egy harci vállalkozás alkalmával
bizonyosságot tett merészségéről, apja azt a nevet adta neki, amelyen azután az egész világon ismertté vált:
Tatanka Jotanka, Ülő Bika.
Hamarosan megtanulta, hogy miként szerezzen a tisztító szertartásokat követően egy a világ közepét
jelentő csúcson a Föld Felett Őrködőktől egész életére szóló látomást. Megkapta varázsénekét és halotti
énekét, előbbit baj, utóbbit halála órája közeledtére. Ezidőtájt történhetett az is, hogy a törzs varázslója
rendkívüli testi és szellemi képességei, biztos fellépése és korán megmutatkozó jó ítélőképessége alapján
kiszemelte utódjának. A varázsló felkereste szüleit és engedélyüket érte, hogy tíz-tizenöt évig is eltartó
kiképzéssel varázslóvá fejlessze a fiút. Ennél nagyobb kitüntetés nem érhetett indián családot.
Elvitte ezután a vadonba vagy a síkság egy elhagyatott tájára, hogy az első öt-hat hónapos útjuk alatt
beavassa tanítványát tudása alapvető rejtelmeibe, megtanítsa, miként fejlesztheti szellemét erősebbé, hogy
úrrá váljon testi mivolta felett. A fiú idővel elsajátította a ráolvasás művészetét, a növények gyógyerejét és
hogy a varázslót a mindenséget felügyelő, a világ négy pontján figyelő és kormányzó titokzatos erők
miként hatják át, tisztítják meg, alakítják át és védelmezik.
Ülő Bika 1868-ban, amikor harmincnégy éves lehetett, elfogadta, hogy a titon dakoták főnökükké
válasszák, aki kezében tartja a szent vöröskő pipát és népe sorsát. Nagy harcos, karizmatikus vezető lett és
szent orvosságos ember. Látomásokat látott és képes volt azokat meg is fejteni. Nemegyszer előre látta a
jövőt, jóstehetséggel rendelkezett. Dalokat szerzett, rajzai pedig egy nemes életmódot örökítettek meg a
tragikus vég felé közeledve egy zűrzavaros korban.
A síksági indiánok első találkozásai a fehér emberrel általában barátságosak voltak, de a fehérek 1840 utáni
beáramlása a síksági területekre fokozatosan elmérgesítette a viszonyt a rézbőrűek és a sápadtarcúak
között. A fehérek “megtörték az élet Szent Körét”. A bölényvadászok évi egymillió bölényt gyilkoltak le
csak a bőrükért. A kegyetlen öldöklés megrettentette a síksági indiánokat, ahogy Ülő Bikát is, aki így írt
erről: “Különös, hogy az amerikaiak panaszkodnak azért, mert az indiánok bölényeket ölnek. Mi megöljük
a bölényeket, mint ahogy a többi állatot, hogy legyen élelmünk, ruhánk, meg ami melegen tartja az
otthonainkat. Ők megölik a bölényeket - na de miért? Járjátok csak körbe a vidéket! Nézzétek a síkságon
rothadó tetemek ezreit. A ti ifjaitok csak szórakozásból ölnek. Mi ez? Nem ez a rablás? Ti bennünket
vadembereknek neveztek. Akkor ők mik?”
Súlyos probléma volt az Oregonba irányuló telepeshullám, aminek útja a sziúk vadászterületein vezetett
keresztül. Az általuk behurcolt betegségekkel szemben a síksági törzsek védtelenek voltak. A kormány
szerződéseket igyekezett kötni a síksági indiánokkal, amelyben területet jelöl ki számukra. A harci
főnököket követő “békefőnökök” meglátogatták a Nagy Fehér Atyát Washingtonban. A végül 1868-ban
megkötött szerződés azt biztosította, hogy az indiánok területén fehér ember nem telepedhet le az ott élők
beleegyezése nélkül.
A lakoták 1868 után három fő csoportra oszlottak: a kormánytól teljesen függésben lévő ügynökségi
indiánokra, a télen az ügynökségek közelében táborozó, de tavasztól a Por folyó vidékén élőkre és végül
azokra, akik egész évben elkerülték az ügynökségeket és szabadon éltek a Sárga Kő és Por folyók vidékén.
Ők ragaszkodtak hozzá, hogy továbbra is szabadon éljenek és elítélték a rezervátumban maradtakat: “Csak
a bolondok csinálnak magukból rabszolgát egy falat szalonnáért, egy kétszersültért, cukorért és kávéért
cserébe.” E harmadik csoportban látta a katonaság a fehérek térhódításának fő akadályát. A terjeszkedő
fehér civilizáció, a fokozatos elnyomás elleni dacos ellenállásuk, elkeseredett, mindenre elszánt küzdelmük
elhúzódó háborút robbantott ki, ami csak hosszú évek múltán ért csak véget a Sebesült Térd, azaz Wounded
Knee patak melletti mészárlással.

Ülő Bika nem tartotta be az 1868-as szerződésben megállapított Nagy Sziú Rezervátum határait, az
egyetlen főnök volt, aki megtagadta a szerződés aláírását. “Országomnak egyetlen darabját sem
szándékozom eladni. A fehérek a folyómenti tölgyeket felhasogatnák. Én különösen értékesnek tartom a kis
tölgyligeteket. Szeretem nézni őket, mert a téli viharokat és a nyári hőséget egyaránt kibírják és velünk
ellentétben virágzónak, erősnek látszanak.”
Az aranyásók 1876-ban valósággal megszállták a Dél-Dakota állambeli Fekete Hegyeket, amelyek egy
korábbi szerződés alapján a sziúk tulajdonában voltak. Ülő Bika és Fékevesztett Ló nagy harci főnök
egyesített sziú törzsei és északi sájen szövetségeseik ebben az évben keveredtek harcba a fehérekkel. Ülő
Bika nagyobb erő fölött rendelkezett, mint bármiféle másik indián vezető. Az évek során egyre több
követője akadt, mert soha nem kötött kompromisszumot. Egyszerűen nem volt hajlandó egy talpalatnyi
földet, egy csipetnyi kultúrát sem feladni abból, ami naggyá tette népét és őt magát.
Ülő Bika leghíresebb jóslata a szent hegyekért vívott háborúban hangzott el, a Rózsabimbó patak melletti
Naptánc-szertartáson. Ezt az évente egyszer, a nyári bölényvadászat idején megrendezett áldozati táncot az
indiánok a Földanya minden gyermekének, a füvek, fák, négylábú és szárnyas teremtmények, a kétlábú
Emberi Lények jólétéért, mélyebb értelemmel a Nap és a Szív összekapcsolásáért, illetve végső soron a
teremtés mágikus megújításáért járták. Ülő Bika száz vágást ejtett a karján és huszonnégy órán át táncolt.
Míg a Naptáncot járta és a nyakába akasztott, erőt és kitartást adó sascsont sípot fújta, a központi fa
közelében, amihez a mellkasába akasztott szíjjal ki volt kötve, drámai látomást nyert, miszerint “fehér
katonák hullanak alá az égből a sziú falura”. Ez az előrejelzés nagy sziú győzelmet jósolt sok halott
katonával - és egy hónappal később valóra vált.
Hosszú Haj, George Armstrong Custer tábornok rosszul mérte fel az erőviszonyokat. 1876. június 25-én a
Hetedik Lovasezred öt századával megtámadta az indiánoknál Zsíros Fű, a fehérek által Kis Nagy Szarv
néven ismert folyócska völgyében felvert tizenkét-tizenötezer, főként sziú, sájen és arapahó indiánokat
befogadó három mérföld hosszú tábort. Egy mérföldre a tábortól a sziúk felvették a harcot támadóikkal,
bekerítették Custert és teljes lovagságát. Zömük egy órán, mások szerint húsz percen belül odaveszett az
indián törzsek történetének legismertebb csatájában. Indiánok soha nem arattak ennél nagyobb győzelmet.
A sziúkat Fékevesztett Ló vezette. Ülő Bika, akinek az indiánok legnagyobb győzelmének érdemét
tulajdonítják, sajátos módon nem vett részt az ütközetben, hozzájárulása inkább szellemi természetű volt. A
látomásában megjósolta, mi fog történni, a harcosoknak csupán teljesíteniük kellett a szavait, úgy, ahogy
mondta. De Ülő Bika jóslatának volt egy második része, amit a harcosok mintha meg sem hallottak volna.
“Azok a halott katonák ajándékként sétálnak alá az égből. Öljétek meg őket, de ne nyúljatok a lovaikhoz és
fegyvereikhez! Ne zsákmányoljatok! Ha nem így cselekesztek, a fehér ember holmijai átkot hoznak
nemzetünkre.”
Az év vége felé Miles ezredes tárgyalt Ülő Bikával, aki a mozgási és vadászati szabadságot biztosító régi
szerződés alapján kért békét. Miles később megjegyzi, hogy Ülő Bika “úgy beszélt és olyan volt, mint egy
hódító”. Ekkortájt egész Vadnyugat-szerte tökéletes komolysággal azt híresztelték róla az újságok -
bármilyen hihetetlen! -, hogy Ülő Bika a tipije, bölénybőrsátra mélyén gondosan olvasgatta a francia
történelmi műveket, kiváltképp Napóleon hadjáratait tanulmányozta.
Ám a győzelmet követő megtorlás sem maradt el. A hadsereg Sherman és Crook vezetésével ugyanúgy a
felperzselt föld taktikáját követte, mint a polgárháborúban. Sok-sok férfit, asszonyt és gyereket
lemészároltak. Néhány sziú főnököt, köztük Fékevesztett Lovat, híveikkel együtt elfogták. 1877
márciusában Ülő Bika és mintegy kilencszáz híve átment Kanadába abban a reményben, hogy folytatni
tudják hagyományos életmódjukat. “Ha már nem marad egyéb ennivaló, csak hörcsög, én akkor sem
megyek vissza!” - mondta Ülő Bika.
Ebben az időben kétségkívül Ülő Bika testesítette meg a szabad és független síksági indiánt. De négy év
múlva az életkörülményeik már nagyon nehezek lettek, az állatállomány megcsappant és a sziúk
folyamatosan szivárogtak vissza az Indián Ügynökségeken, rezervátumokban élő rokonaikhoz. 1881-ben
Ülő Bika kétszáz hűséges emberével, hogy megmentse őket az éhezéstől, ismét átlépte a határt, belovagolt
a Dakota tartományban lévő Buford-erődbe és megadta magát. A Winchesterét átadta a fiának,
Varjúlábnak, akit barátjáról, a kanadai feketelábok hatalmas és befolyásos főnökéről nevezett el, azzal,
hogy ő legyen a következő vezető: “Remélem nem felejted el, hogy én voltam az utolsó férfi, aki letette a
fegyverét, azt a fegyvert, amit most átadtam neked.”
Ülő Bikát két éven át hadifogságban tartották. Végül 1883-ban tért vissza a Standing Rock Rezervátumban
élő népéhez. Ez egybeesett az utolsó nagy indián bölényvadászattal. A hatalmas csordák végleg eltűntek.
A telepesek beözönlése és a vasútvonalak építése folytatódott. A Nagy Sziú Rezervátumban egyre inkább a
további nyugati terjeszkedés kemény gátját látták, s a telepesek azt követelték, hogy az indiánok tűnjenek el
onnan. Ülő Bika állítólagos kihívó modora miatt összeütközésbe került az Indián Ügynökség vezetőjével.
James McLaughlin úgy gondolta, hogy az indiánokat kényszeríteni kell, hogy fehér emberré váljanak.
“Adjanak nekik öszvért és ekét és máris farmer lesz belőlük.” Amíg a fehér ember nem akarta
megváltoztatni az indiánokat, az életük gyönyörű volt. Ülő Bika meg akarta őrizni ezt a világot. Egész
életét erre áldozta. Indián volt és az is akart maradni.

Ülő Bika nem maradt a rezervátumban, 1885-ben turnéra indult az általa Pehaszkának, Hosszú Hajnak
nevezett, Buffalo Billként is ismert William Cody lovascirkuszával. A valamikori felderítőt nagyra
becsülte, őszintének és eredetinek tartotta. Heti ötven dollárt keresett, ráadásul minden autogrammért
kapott még másfél dollárt. A pénzt nagylelkűen szétosztotta a fekete takarítók és a cirkusz körül lődörgők
közt. Sosem értette a fehér ember törekvését a vagyon iránt.
Ülő Bika 1887-ben visszament családjához a Standing Rock rezervátumba. “Magányos farkasként jártam
be majdnem az egész világot...” - szólt a dala. Ebben az évben nem fogadta el Buffalo Bill ajánlatát egy
európai turnéra, mert érezte, hogy a kormány még több földet akar elvenni népétől. Nem bízott sosem a
kormány embereiben, nem írt alá soha egyetlen szerződést sem. Az egyik tanácskozáson, amit a kormány
képviselőivel folytatott, felvett a földről egy marék port és a szemükbe vágta: “Még ennyi földet sem fogok
eladni!” Elkeseredett küzdelme ellenére 1889-ben sok csűrés-csavarás és bizonytalan kormányígéretek után
a rezervátum méretét töredékére csökkentették.
A következő év járvánnyal fenyegetett és ijesztő hirtelenséggel váltak nyilvánvalóvá a rezervátumi élet
szörnyűségei: a lakoták politikai szervezete szétesett, vallási szertartásaikat betiltották, a vadászatra épülő
gazdálkodás megszűnt, s most még a gyermekeiket is elvitték távoli iskolákba, hogy a fehér ember
szokásait tanulják. A szabadságszerető sziúk a rezervátumban úgy éltek, mintha börtönbe zárták volna őket.
Így a hagyományos értékrend elvesztette minden értelmét, a kultúrájuk egy évtized alatt összeomlott. Az
indiánok légüres térbe kerültek, szétzilálódtak, mindent elvesztettek, ami értelmet adott az életüknek. Ez a
veszteség vezetett a Szellemtánc vallás felvirágzásához, elkeseredésük egy új rítusban öltött testet.
Ez a vallás eredetileg Nevadából indult ki, de hamarosan minden indián magáénak vallotta, aki úgy érezte,
eltűnt megszokott világa. Egy pajut indián próféta, Wovoka indította útjára, akinek egy napfogyatkozás
alkalmával látomása támadt a megváltásról. Wovoka üzenete az eljövendő új világról egyszerű és érthető
volt: “Minden indiánnak táncolnia kell mindenhol, megállás nélkül. Hamarosan, jövő tavasszal eljő a Nagy
Szellem. Visszahoz a földre minden állatot, a halott indiánok feltámadnak és ismét élni fognak. Népeink a
hegyek közé mennek, távol a fehérektől. Azután eljő az özönvíz és minden fehér elpusztul... Táncoljatok
napokon át! Ne bántsatok senkit! Amikor a föld remeg, ne féljetek, nem fogtok megsérülni!”
A Szellemtánc vallását átvevő törzsek általános felfogása az volt, hogy a fehér emberek uralma rövidesen
véget ér fölöttük, megbűnhődnek az indiánokkal szemben elkövetett igazságtalanságokért, a régi életforma
visszaáll “és egy csodálatos új világ jön, amelyben mindenki örök életű lesz”. Ülő Bika tragikus szerepet
játszott ebben a drámában, ami a síksági indiánok végnapjairól szólt. Megjósolta saját végzetét is: egy
látomása szerint a sziúk fogják meggyilkolni.
Két sziú, Vergődő Medve és Alacsony Bika találkozott Wovokával és az új vallás képviselői lettek. Ülő
Bika hívására Vergődő Medve elhozta a szellemtáncot a Standing Rock rezervátumba. Ülő Bika végül
elfogadta Vergődő Medve tanításait, habár voltak kételyei, míg magáévá tudta tenni a hitet. Követői
katonai elemekkel gazdagították a mozgalmat. Azt kívánták, hogy szellemtánc-ingjük álljon ellen a
golyóknak. McLaughlint dühítették az események, betiltotta a táncot. Amikor Ülő Bika nem volt hajlandó
abbahagyni, elrendelte a letartóztatását. Célja eléréséhez az indiánokat használta fel: összegyűjtött harminc-
negyven férfit és kinevezte őket indián rendőröknek. 1890. december 15-én még hajnal előtt Bikafej
hadnagy és Vörös Tomahawk őrmester ébresztették álmából Ülő Bikát. A főnök velük tartott volna, ám
Medvefogó, Bikafej régi ellensége szembeszállt. Elszabadult a pokol. Indiánok, rokonok kezdtek közvetlen
közelről lövöldözni egymásra. Ülő Bika holtan esett össze, fejében és mellkasában golyóval. Hat indián
rendőr és Ülő Bika hét követője esett el a főnökön kívül azon a hideg reggelen. Ülő Bika jóslata ismét
teljesült. A sziúk ölték meg.
Követői elmenekültek. Két héttel később Nagy Láb száznegyvenhat férfival, negyvennyolc fegyvertelen
nővel és tizennyolc kisgyermekkel életét vesztette a Sebesült Térd pataknál. Gyorstüzelő ágyúkkal
mészárolták le őket, holttesteiket tömegsírba hányták. Mivel szellemtánc-ingjeik nem állították meg a
fehérek golyóit, az indiánok úgy érezték, varázslataik érvényüket vesztették, fegyveres ellenállásuk ezzel
megtört. A nemzetet jelképező abroncs - az egyes sziú törzsek által a közös ünnepeken kialakított táborkör,
amelyben minden népnek megvolt a pontos helye - szétesett, nem volt már középpont, a szent fa is halott
volt. Leigázták a síksági indiánokat.
Wovoka, a “próféta” új üzenete hangosan és tisztán szólt: “Gyermekeim, kérlek benneteket, még ma
térjetek az új, egyetlen lehetséges útra - a Fehér Ember Útjára.”
“Indiánok? Nincsenek már indiánok rajtam kívül...” - szólt valaha Ülő Bika.