Lynnek és Rhiannának, mint mindig

T.P.

Sandrának
S.B.
 1

2052 februárja, messze a Hosszú Földön:

Másik világon, másik ég alatt – egy másik univerzumban, aminek az
Irányjeltől, az emberiség szülőbolygójától mért távolságát sosem számolták
köznapi emberi átlépésekkel – Joshua Valienté a maga rakta tűz mellett
hevert. A völgyben vadászatra induló lények szimatoltak és morogtak. Az
éjszaka maga volt a bíbor bársony, és nyüzsgött a rovaroktól, Joshua fedetlen
bőrfelületeit az ellene kamikázetámadásokat végrehajtó, láthatatlan
kullancsoknak és törpeszúnyogoknak köszönhetően ellepték a csípések.
Joshua már két hete tartózkodott itt, de eddig egyetlen nyavalyás állatot
sem ismert fel az itt élők közül. Sőt, abban sem volt teljesen biztos, hogy hol
van, akár földrajzilag, akár átlépésileg, mert arra sem vette a fáradságot, hogy
számolja, hány Földön haladt át. Amikor az ember magányosan tölti a
szabadságát, éppen a pontos helyszín érdekli a legkevésbé. Noha már több
mint három évtizede járta a Hosszú Földet, az még mindig tudott csodákat
tartogatni a számára.
És ez elgondolkodtatta. Idén lesz ötvenéves, az ilyen évfordulók
merengésre késztetik az embert.
– Miért kell mindennek olyan furcsának lennie? – mondta ki. Egyedül volt
ezen a bolygón, hát mi a francért ne beszélhetne hangosan? – Ezeknek a
párhuzamos világoknak meg a többi cuccnak. Mire ez az egész? És miért
mindig velem kell ilyesmiknek történnie?
És miért kezd el megint fájni a feje?

Az ezekre a kérdésekre adandó válaszok egyike-másika történetesen adta

magát: mind a Hosszú Földnek ezen az átlépésiránti, különös változatán,
mind mélyen eltemetve Joshua múltjában. Főként a Hosszú Föld valódi
természetét érintő válasz, ami részben kezdett felsejleni már 2036 júliusában,
a Felső Meggereken.
Amíg az új-springfieldi házban éltek, ami végül csak pár évet jelentett,
Cassie Poulson minden tőle telhetőt megtett, hogy elfelejtse, mit talált,
amikor ’36 nyarán kiásta a pincéjét.
Cassie-t kétségek gyötörték az új világ kapcsán, ahova alig egy évvel
korábban érkezett. Nem mintha nem bízott volna abban, hogy képes lesz
otthont teremteni vagy családot alapítani itt, a Hosszú Föld éppen csak
felderített vadonjában. Vagy nem bízott volna Jebbel kialakított
kapcsolatában, ami olyan erős volt, akár a férfi kovácsműhelyéből frissen
kikerülő vasszögek. Ahogy nem kételkedett azokban sem, akik egészen eddig
velük tartottak, megtéve az Irányjeltől több mint egymillió lépést felölelő,
kalandos utat, hogy új otthonra leljenek a Joshua Valienté-féle, pár évvel
korábban a Hosszú Föld legelső léghajóján megtett felfedezőút során meglelt
sok miriád világ egyikén.
Nem, nem maga a világ okozott gondot Cassie-nek, legalábbis eleinte. A
Nyugat 1 217 756. számú Föld egy nagy rengeteg volt. Nem más, csak egy
hatalmas erdő. Nagyon idegennek tűnt annak a lánynak, aki tulajdonképpen a
Miami Nyugat 4-en nőtt fel, ami akkoriban leginkább az Irányjelen található
szülővárosa egyik kisebb kertvárosának számított.
Ahogy az első év lepergett, a helyzet javult. Cassie nagy örömmel fedezte
fel, hogy errefelé igazából ismeretlenek az évszakok – a nyár sosem
változtatta a Miami Nyugat 4-et forró kemencévé, és említésre méltó télről
sem lehetett beszélni. Az idő miatt nyugodt lehetett az ember, sosem okozott
gondot. Emellett pedig, leszámítva a szúnyogokat meg a többi csipkedő
rovart, az erdőben nem élt semmi olyan, ami árthatott nekik – semmi
veszélyesebb, mint az ujjunkba belekapó szőrgombócok-, senkinek nem
eshetett baja, míg távol maradt a folyótól, ahol krokodilok lestek zsákmányra,
meg a nagy madarak fészkeitől.
A helyzet pedig még tovább javult, amikor Jebbel közösen elég területet
sikerült megtisztítaniuk ahhoz, hogy nekiálljanak termelni: búzát, burgonyát,
lencsét, céklát vetni, és amikor a csirkéknek, kecskéknek és malacoknak
megszülettek az első alomnyi kicsinyeik, ő pedig Jebbel szépen haladt új
otthonuk kialakításával.
Minden remekül ment egészen addig, míg Jeb úgy nem határozott, hogy
szükségük lesz egy pincére.
Mindenki tudta, hogy a pince észszerű elővigyázatosság, egyszerre raktár
és menedék olyan veszélyek elől, mint a hurrikánok vagy az Átlépő-dobozzal
rendelkező banditák. Noha Jeb és szomszédai nem számítottak semmi
komolyabb bajra, sosem lehetett tudni, és célszerűnek tűnt még azelőtt kiásni
a helyét, hogy családot alapítanak.
Így aztán Cassie a Miami Nyugat 4-től egészen idáig elhozott
bronzásójával a kezében nekiállt földet lapátolni, míg Jeb ismét felkerekedett
egy csapat társával, hogy megpróbáljanak felkutatni egy nagy madarat. Nem
panaszkodhatott, könnyű munkát jelentett. A talajon már nem álltak fák, a
gyökereket is mind kiásták, Cassie pedig erősnek számított, akit megedzett az
út és a pioníréletmód. Kora délutánra a poros és verítékező nő akkora lyukat
ásott, hogy ha beleállt, a feje búbja se látszott ki.
Az ásója ekkor hirtelen légüres térbe ütközött, ő pedig előrezuhant.
Gyorsan megtámaszkodott a földfalban, hátralépett, vett egy nagy levegőt,
és belenézett a lyukba, ami a kiásandó pince falán tátongott. Sűrű feketeséget
látott, mintha egy barlang lett volna. Tudta, hogy egyetlen állat sem ásna
ilyen mélyre, és nem fúrna ekkora járatot, mint amit látott; éltek ugyan a
földben szőrgombócok, de macskánál nagyobbal eddig még senki sem
találkozott. Bár az, hogy nem láttak ilyen állatot, nem jelentette azt, hogy
nem is létezhetett – és jó eséllyel nem fog örülni, hogy megzavarták a
nyugalmát. Vagyis mielőbb ki kéne jutnia innen.
Csakhogy nyugodt nap állt mögötte, alig pár méterre a szomszédai
csevegtek, kezükben limonádéval – biztonságban érezte magát. És persze
fúrta az oldalát a kíváncsiság. Valami érdekesre bukkant Új-Springfield
végtelen és egyhangú nyarában. Lehajolt, hogy újra bekukucskáljon a falba
ütött lyukba.
Ahonnan egy arc nézett vissza rá.
Emberi nagyságú arc, de nem emberi. Inkább rovarszerű, gondolta Cassie,
mintha valamiféle csillogó szobor lenne; osztott szeme olyan, akár egy fürt
szőlő. És az arc felét valami ezüstös fém, egy maszk takarta. Mindezt
egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt rögzítette az elméje, miközben a testét
marokra kapta a sokk.
Aztán felkiáltott és hátratántorodott. Mikor ismét odanézett, a maszkos arc
már eltűnt.
Az egyik szomszédja, Josephine Barrow lépett a gödörhöz, és nézett le rá
fentről.
– Jól vagy, édesem? A lábadba nyomtad az ásót?
– Segítesz kimászni? – Cassie a levegőbe emelte mindkét karját.
Mikor kijutott a gödörből, Josephine megjegyezte:
 – Úgy festesz, mint aki kísértetet látott.
Hát, látott is – valamit.
Cassie körbehordozta tekintetét a már csak végleges tetőre váró házon, a
terményeknek megtisztított földeken, a gödrön, amit azért ástak, hogy az
legyen majd a homokozó, ahol majd egy napon a srácaik játszhatnak...
Számba vette a rengeteg munkát, amit erre a helyre áldoztak. A beleölt sok-
sok szeretetet. És nem akarta mindezt itt hagyni.
Viszont nem akart gondolni arra sem, ami odalent él abban a lyukban,
legyen az akármi franc is.
– Be kell temetnünk a gödröt – közölte.
Josephine a homlokát ráncolta.
– Ennyi meló után?
Cassie agya szélsebesen járt.
– Talajvizet találtam. Ez nem lesz jó pincehely. Majd ásunk helyette egy
kutat. – A ház hátsó falánál egy nagy halom megmunkálatlan deszka hevert.
– Segíts! – Azzal nekiállt pallókat lefektetni a gödör fölé.
Josephine rámeredt.
– Nem elég, ha simán csak beássuk?
Túl sokáig tartana. Egyszer s mindenkorra el akarta rejteni ezt a gödröt,
mielőtt Jeb visszajön.
– Majd később betemetem. Most csak segíts, oké?
Josephine furcsállkodva nézett rá.
De azért segített neki, és mire Jeb visszaért, Cassie már beszórta földdel és
erdei avarral a deszkákat, hogy soha senki ne találja meg a gödröt, sőt már
neki is látott egy másik pincehely kiásásának a ház túloldalán.
És amikor aznap este leültek enni a házuk tornácán, Cassie Poulson már jó
úton haladt afelé, hogy teljesen elfelejtse, valaha is látta azt a maszkos arcot.

És alig pár évvel később, 2040 márciusában, Miamiban, a Nyugat 4.

számú Földön:
A Következők történészei a későbbiekben majd egyetértenek abban:
pusztán véletlen egybeesés, hogy Stan Berg a Miami Nyugat 4-en született,
az Alsó Földeknek ugyanazon lenyomatvárosában, ahol Cassie Poulson is
felnőtt.
A nő, akinek Felső Meggereken álló birtokán az elsődleges összeszerelők
anomáliája először megjelent – az anomália, ami végső soron alakítani fogja
majd Stan Berg rövid életét, továbbá rengeteg mást is. Furcsa ugyan, de
mégis véletlen egybeesés.
A város drámai átalakulása ugyanabban az évben vette kezdetét, amikor
Berg megszületett: ekkor tünedeztek fel a Yellowstone-tól sújtott Irányjel
Amerikáról érkező menekültek. Mire Stan betöltötte a nyolcat, az egyre
zsúfoltabb, kaotikusabb és törvényt egyre kevésbé ismerő táborváros felett a
kormányzati és a vállalati érdekek vették át az uralmat, hogy jelentős építési
területté alakítsák – és Stan tizenegyedik születésnapján már új csillag
ragyogott az égen a déli láthatár felett. Nem igazi csillag volt, hanem a
Florida helybeli változatát érintő, születőfélben lévő űrfelvonó végállomása,
amit a sietősen toborzott úgynevezett „babszármunkások” építettek, köztük
Stan anyja és apja.
De bármilyen megrázkódtatások érték is a kisfiút, az édesanyja, Martha
szerette gyermekét attól a perctől fogva, hogy először a kezébe vehette. És az
anya semmi különöset nem látott abban a feltűnő furcsaságban, ahogy Stan
idő előtt kinyílt szemével vizsgálgatta a változó világot, attól a pillanattól
fogva, hogy világra jött.

Joshua Valienté mindig szkeptikusan viszonyult Bill Chambers

Dzsókerekről szóló történeteihez. De mint arra később rájött, ha jobban
figyel, és alaposabban végiggondolja, amit Billtől hallott, talán hamarabb
rájön, mindez mit is jelent. Például az, amit Bill mondott neki 2040-ben –
ugyanabban az esztendőben, amikor Stan Berg megszületett amikor
Joshuával utazott egy léghajón a Felső Meggerekre, messze túl Új-
Springfielden. Egy általa csak Fehér Golyónak hívott Dzsókerről mesélt.
Az igazat megvallva, Joshua maga is látta ezt a Dzsókert. Sőt, ő és
Lobszang fedezték fel a Gabonaövnek hívott, viszonylag megszelídített
világok szalagjának sorában megbújva, amikor első útjukra indultak a Hosszú
Föld mélyére. Joshua ekkor tanulta meg igazán, mit is jelent ez a szó.
„Dzsókerek”, mondta akkor Lobszang. „A mintától elütő világok.
Általánosságban létezik minta, ám a tágabb mintázatokat ezek a kivételek
megtörik: a Dzsókerek a csomagban, ahogy a Hosszú Föld kutatói hívják
őket...” Joshua annyit már akkor is tudott, hogy sok ilyen világ létezik, noha
nevet még nem adott ennek a kategóriának. Ez a Dzsóker olyan volt, akár egy
biliárdgolyó: teljesen sima, színtelen föld a felhőtlen, mélykék ég alatt.
És bár maga is látta a helyet, Joshua okosabb volt annál, mint hogy
készpénznek vegye Bill meséit. A vele nagyjából egykorú Bill Chambersszel
együtt nőttek fel a wisconsini Madisonban álló Otthonban. A barátja volt,
vetélytársa, a bajok forrása – és világéletében megrögzött hazudozó.
Bill most azt mondta:
– Ismerek egy tagot, aki ismert egy tagot...
– Ó, igen?
– Aki fogadásból tábort vert a Fehér Golyón. Egyetlen éjszakára. Teljesen
egyedül. Ahogy te tetted. És a fogadás része volt, hogy mindezt betintázva
tegye.
– Még szép!
– Mikor reggel felébredt, másnapos volt, mint a fene. Sosem okos egyedül
piálni. Na most, ez a tag született átlépő volt. Szóval fogta a motyóját totál
kokin, és átlépett, de azt meséli, hogy átlépés közben – mondjuk úgy –
megbotlott.
– Megbotlott?
– Úgy érezte, mintha nem a megfelelő irányba lépett volna át.
– Hogy mi? Ez meg hogy lehet? Hogy érted ezt?
– Nos, mi keletre vagy nyugatra lépünk át, nem? Aztán vannak a csendes
zugok, a rövidítések, már ha megtalálod őket, de nagyjából ennyi.
Átlépés: az Átlépés Napján a világ megpördült az emberiséggel. Hirtelen
elég volt mindössze egy Átlépő-dobozt, egy primitív elektromos ketyerét
készíteni – egyeseknek pedig, mint Joshua, még ez sem kellett –, hogy
kiléphess oldalra a régi, megszokott valóságból, ki a világból, át egy másikba,
ami olyan, akár az eredeti, csak éppen érintetlen erdő borítja, és hemzsegnek
benne a vadállatok – mert csak az eredeti Földön fejlődött ki az emberiség, és
kapott esélyt világa formálására. Egyetlen rövid lépésre onnan azonban egész
bolygókat lehetett találni. És mindkét irányba, nyugatra vagy keletre lehetett
tenni egy újabb lépést, majd még egyet. Ha volt is valahol vége a Hosszú
Földnek, ahogy a világok láncolatát nevezték, még nem lelték meg. Az
Átlépés Napját követően minden megváltozott az emberiség szemszögéből, a
Hosszú Föld szemszögéből is – és főleg Joshua Valienté szemszögéből.
Csakhogy még a Hosszú Földet is kötötték szabályok. Vagy legalábbis
Joshua mindig így gondolta.
– ...Akárhogy is, ez a tag úgy érezte, mintha másként lépne át.
Merőlegesen. Mintha északra lépne át.
– És?
– És valami másik világon találta magát, ahol éjszaka volt, nem nappal.
De nem ragyogtak csillagok a tiszta égen: nem volt semmiféle csillag.
Helyette viszont...
– A történetmesélői stílusod időnként igazán az idegeimre megy, Bill.
– De azért magával ragadó, nem?
– Folytasd már! Mit látott?
– Az összes csillagot látta. Az összeset. Az egész kicseszett galaxist, a
Tejutat. Kívülről...
A galaxison kívülről. Több ezer fényévnyire a Földtől... bármelyik
Földtől...
Bill aztán hozzáfűzte:
– De persze még mindig be volt tintázva.
Ez a gond a gerebenezőkkel, vonta le Joshua a következtetést. Egyszerűen
első osztályú marháskodók. Talán túl sok időt töltenek egyedül.
De mint arra 2052 februárjában elmerengve ráébredt, hajlamos volt még
Lobszangot is ilyen marháskodónak tartani, noha ő igazán kozmikus skálán
játszadozott.
Bárcsak jobban figyelt volna Lobszangra, amikor még volt rá lehetősége.
De mostanra késő lett, mert Lobszang már nem élt.

Joshua is ott tartózkodott, amikor 2045 késő őszén bekövetkezett.

Sally Linsay-vel a Madison Nyugat 5-ön álló Otthon ajtajában várakozott.
Kora estére járt, már felszikráztak az utcai lámpák fényei.
Sally utazóruháját viselte, sokzsebes halászkabátját vízhatlan kezeslábasa
felett, hátán könnyű bőr hátizsák. Mint általában, most is úgy festett, mint aki
bármelyik percben lelécelhet. És a nővérek minél lassabban nyitják ki azt a
nyavalyás ajtót, ennek az esélye percről percre nő.
– Nézd – szólalt meg Joshua, igyekezve elejét venni a dolognak-, csak
vedd lazán! Köszönj! Itt mindenki téged akar látni, köszönetét szeretnének
mondani azért, amit a Következőkért tettél. Hogy kiszabadítottad azokat a
szuperokos srácokat a Pearl Harbor-i létesítményből...
– Ismersz, Joshua. Az Alsó Földeken tömegmegmozdulások zajlanak.
Meg vannak ezek a helyek, mint ez az Otthon, ahova a saját érdekedben
zárnak be. Nem érdekel, hogy boldog voltál-e itt, vagy sem, Joshua, ezekkel a
pingvinekkel.
– Ne hívd őket pingvineknek!
– Amint végzünk, a lehető leggyorsabban hullarészegre iszom magam...
– Ahhoz valami erősebbre lesz szükséged, mint a mi édes sherrynk. – John
nővér közben csendben ajtót nyitott, és most elmosolyodott. – Kerüljetek
beljebb!
Sally viszonylag barátságosan rázott kezet a nővérrel.
Joshua követte őket, és elindult a folyosón. Számára mindig is kissé bizarr
újraalkotása maradt ez a hely annak az Otthonnak, ahol felnőtt, az eredetinek,
amit réges-rég a földdel tett egyenlővé az Irányjel Madisonban felrobbantott
atomtöltet.
John nővér, akinek fejét ropogós, frissen vasalt apácafő-kötő fedte,
közelebb hajolt Joshuához.
– És hogy vagy?
– Remekül. Noha kissé zavarba ejtő a hely.
– Tudom. Nem igazi a szag, például. De adjunk az egereknek pár
évtizedet, hogy végezzék a dolgukat, és ők majd elintézik.
– Meg itt vagy te is. Te vezeted a helyet! Nekem te mindig egyszerűen a
régi Sarah maradsz.
– Akit neked kellett kimentened az erdőből az Átlépés Napján. Amikor
visszajössz ide, az nem olyan, mintha hirtelen felnőttünk volna?
– De igen. Mert számomra a zárdafőnök mindig egy félelmetes alak volt,
és öreg...
– Öreg, mint én... – Agnes nővér az Otthon társalgójának ajtajában várt
rájuk, az elegáns szalonban, ahol a nővérek mindig is fogadták a látogatóikat.
Csakhogy Agnes dermesztő módon most fiatalabbnak tűnt John nővérnél.
És amikor Joshua hagyta, hogy megölelje, nagyon halványan ugyan, de
érzékelte mesterségességét, a megcsókolt arc túlzott simaságát – és az
asszony praktikus, kicsit viseltes apácaruhája alatt a riasztó, már-már tudat
alatt érzett szupererőt. Agnes halála után Lobszang a nővért visszahozta az
életbe, memóriáját feltöltötte egy élőnek tűnő androidtestbe, miközben
buddhista imádságokat kántált. Joshua úgy érezte, mintha valaki az életének
ezt a fő anyafiguráját egy terminátorrá változtatta volna. Csakhogy régóta
ismerte Lobszangot, így megtanulta meglátni a lelket a gépben. Úgy
Lobszang, mint Agnes esetében.
 Úgyhogy egyszerűen csak annyit mondott:
– Szia, Agnes!
– És itt van Sally Linsay is. – Nála inkább maradt egy óvatos kézfogásnál
az ölelés helyett. – Rengeteget hallottam már magáról, Miss Linsay.
– Dettó.
Agnes alaposan szemügyre vette Sallyt, már-már kihívóan, mielőtt régi
barátjára nézett volna:
– Nos, Joshua, hogy van a családod? Milyen kár, hogy külön vagy a
kisfiádtól.
Aki erre azt felelte:
– Nem olyan kicsi már... Nos, ismersz. A lelkem mindig kétfelé szakad,
Agnes. Az egyik felem mindig elvágyódik a Hosszú Földre.
– Most azonban otthon vagy. Gyertek, csatlakozzatok a bulihoz!
A szokásos, túltömött fotelekben – akadtak köztük eredeti, a régi irányjeli
Otthonból megmentett darabok – egymás mellett üldögélt Nelson Azikiwe és
Lobszang.
Lobszangot, legalábbis ezt az avatarját, borotvált fejjel és mezítláb találta,
már a védjegyének számító narancsszínű köntösében. Sallyt bemutatták
Nelsonnak. A dél-afrikai származású egykori pap mostanra az ötvenes
éveiben járt, és viszonylag komolynak tetszett a közegből kissé kirívó
öltönyében. Az egymástól olyannyira különböző páros tagjai porcelán
teáscsészét egyensúlyoztak a térdükön, míg tányérokon tortaszeletek
sorakoztak. Egy fiatalabb nővér tüsténkedett körülöttük, akit Joshua nem
ismert.
És ott volt még Shi-mi, a macska is. Odasétált Joshuához,
nekidörgölődzött a lábának, míg Sallyt végigmérte LED-es szemével.
Mikor Joshua és Sally helyet foglaltak, Agnes is csatlakozott, John nővér
és fiatal társa pedig teát és süteményt hozott nekik. Agnes törte meg a
csendet:
– Nos, ez az én ötletem volt, Joshua. Ebben a viszonylag nyugalmas
pillanatban – most, hogy a legutóbbi globális pánik kissé alábbhagyott,
amikor pedig már azt hittük, hogy mindnyájunkat kiirtanak a szuperokos
gyerekek – az az ötletem támadt, hogy idehozom Lobszangot, és most először
összegyűjtöm ide a barátait.
Sally a szemöldökét ráncolta.
– A „barátait”? Hát így gondolsz ránk, Lobszang? Mert mi inkább
zsetonok vagyunk neked a játéktáblán. Tantuszok, amivel a sors félkarú
rablóját etetheted.
Nelson elvigyorodott.
– Pontosan, Miss Linsay. De azért így is itt vagyunk.
– A barátait – közölte Agnes határozottan. – Mi más van az életben a
családon és a barátokon kívül?
Lobszang kifejezéstelen arccal, nyugodtan csak annyit mondott:
– A saját családod is éppen most kavarja fel az állóvizet, Sally. Legalábbis
az apád, az újfajta űrfejlesztési ötleteivel.
– Á, igen, a kedves, öreg papa, aki arról álmodozik, hogy a marsi
babszárral nyit utat az űrbe. Ami egyenes utat jelent a tömeges iparosításhoz.
– Willis Linsay a maga módján bölcs ember. Újra fel kell építenünk
magunkat a mélypontról, ahova Yellowstone-nal kerültünk, olyan gyorsan és
tisztán, ahogy csak tudjuk, és az űrfelvonók erre lehetőséget adnak. Hiszen
végeredményben egy napon a Következőkkel kell majd versenyre kelnünk.
Nelson azt kérdezte:
– Mit tudsz ténylegesen a Következőkről, Lobszang? Tudom, hogy
valamiféle kapcsolatba léptek veled. Van még más is azonkívül, amit a
nyilvánosság elé tártál?
– Csak annyi, hogy elmentek. A rengeteg ragyogó elméjű gyerek, aki
szerte az Irányjelen, szerte a Hosszú Földön megjelent – az emberi fejlődés
következő lépcsőfoka –, akit a kormányunk összeszedett, és Hawaiion egy
karámba zárt: elment a Majorságnak hívott helyre, valahol a Hosszú Földön.
De ötletem sincs, ez merre lehet.
Sally felnevetett.
– Nem árulták el neked? Csak annyit bíztak rád, hogy összetakarítsd a
Boldog Révben hagyott szemetüket, igaz? Ez aztán a fordulat, nemde,
Lobszang? A Hosszú Föld mindentudó, mindenható istenét egy csapat gyerek
sima kifutófiúvá alázta?
Joshua intett, hogy hallgasson.
De Lobszang azt felelte:
– Ne, hagyd csak beszélni! Igaza van. Nehéz időszaknak bizonyult ez az
életemben. Te ezt az érzést mindenkinél jobban ismered, Joshua. És pont
ezért engedtem, hogy Agnes összehívjon titeket.
Agnes erre kővé dermedt.
– Ó, tehát megengedted, tényleg? És én egész végig azt hittem, az ötlet
tőlem származott.
Lobszang egymás után végignézett rajtuk: Sallyn, Nelsonon, Joshuán,
Agnesen, John nővéren.
– Ti vagytok a családom. Én mindnyájatokra így gondolok. De nektek is
megvannak a saját családi kötelékeitek. Ne hanyagoljátok el őket! – Nelsonra
nézett. – Te sem vagy annyira egyedül, mint gondolnád, barátom.
Nelson inkább tűnt kíváncsinak, mint sértődöttnek e titokzatoskodó
kijelentés hallatán.
– A szokásos rejtélyesség. Tipikus Lobszang!
– Nem akarok homályosan fogalmazni. Elég, ha csak arra gondolsz, hogy
amikor Új-Zélandra indultunk...
Agnes, akit minden bizonnyal bőszített, hogy elvitatták tőle a buli
összehívásának ötletét, éles hangon közbevágott:
– Lobszang, ha van valami mondanivalód, kérlek, térj a lényegre!
Lobszang görnyedten előredőlt. Joshua hirtelen elmondhatatlanul vénnek
látta. Vénnek és fáradtnak.
– Yellowstone és az Irányjel összeomlása nagy csapást mért rám. Bejárom
a Hosszú Földet, másolataim vannak szerte a Naprendszerben, de mindig is
az Irányjel Föld volt a legfontosabb számomra. Mára az Irányjel szörnyű
sérüléseket szenvedett. És ennek következményeként én magam is. –
Mindkét hüvelykujját oldalról a halántékához nyomta. – Időnként
tökéletlennek érzem magam.
Mintha elvesznének az emlékeim, aztán maga az emlékezetvesztés is
elveszne... A Yellowstone felért egy homloklebenyműtéttel. Azóta vannak...
kételyeim. Erről már beszéltem neked, Joshua. Az a furcsa érzésem támadt,
hogy emlékszem a korábbi megtestesüléseimre. De a tibeti hagyomány szerint
ez nem elfogadott: ha a reinkarnációm tökéletesen végbement, akkor nem
lenne szabad a korábbi életeim közül egyre sem emlékeznem. Tehát ez a
reinkarnáció talán mégsem sikerült egészen. Vagy – pillantott Agnesre –
létezhet erre köznapibb magyarázat is. Hiszen végeredményben nem vagyok
több a Black Vállalat zselés adattárolóiban elektromos szikrákból álló
lénynél. Talán meghekkeltek. És aztán jöttek a Következők meg a rólam
hozott ítéletük. Korábban úgy képzeltem, hogy – igen, Sally! – mindenható,
mindentudó leszek. Miért is ne? Az emberiség összes számítógépes
rendszere, összes kommunikációs eszköze végül egyetlen entitásba lesz
integrálva – belém. Én pedig mindnyájatokat biztonságban és akolmelegben
dajkállak majd mindörökké.
Sally felhorkant.
– Örökös alárendeltségben? Kösz, de nem kérek belőle.
Lobszang szomorúan nézett rá.
– Mi vagyok én? Az álmom nélkül semmi.
Óvatosan letette a teáscsészéjét.
Agnest láthatóan megriasztotta ez az apró mozdulat.
– Ezt meg hogy érted, Lobszang? Mire készülsz?
A kérdezett rámosolygott.
– Drága Agnes! Tudod, hogy nem fog fájni. Csak arról van szó, hogy én...
Kővé dermedt. Egyszerűen megállt a mozdulat közben, a mondat közepén.
Agnes felkiáltott:
– Lobszang? Lobszang!
Joshua felpattant és odavetődött, Agnesszel együtt. Míg Valienté
Lobszang vállát fogta, a nővér a kezét, arcát masszírozta: szintetikus tenyér ér
a szintetikus archoz, gondolta Joshua, de az érzelem ennél nem lehetett
valóságosabb.
Lobszang feje elfordult – csak a feje, akár egy hasbeszélő bábuja –, és
most először Valientére nézett:
– Mindig a barátod voltam, Joshua.
– Tudom...
Most Lobszang Agnesre pillantott.
– Ne félj, Agnes! – suttogta. – Ez nem a halál. Ez nem a halál...
Az arcizmai elernyedtek.
Egy pillanatra csend támadt.
Aztán Joshua tudatára ébredt a háttérben beállt változásnak, az Otthon
halk, megszokott zajai megváltozásának: a neszek kezdtek megszűnni, a
láthatatlan gépek, a ventilátorok és szivattyúk zümmögése elhalt.
Megkezdődött a leállás. Kipillantott az ablakon, és látta, hogy a szemközti
épületben előbb villódznak a fények, majd kihunynak. Távolabb egész
háztömbök sötétedtek el. Valahol megszólalt egy riasztó.
Agnes vállon ragadta Lobszangot, és megrázta.
– Lobszang! Lobszang! Mit tettél? Hova mentél? Lobszang, te rohadék!
Sally felnevetett, majd felállt és átlépett.
 Persze még Lobszang sem tudott mindent. Joshua saját különös természete
is rejtett titkokat, mint kiderült, csak nem a Hosszú Föld átlépéssel
megközelíthető vidékein, hanem az idő mélyén. A rejtélyek szálainak
összegubancolódása 1848 márciusában, Londonban vette kezdetét az Irányjel
Földön.
A Nagy Elusivo jól hallotta a dörgő tapsvihart, ahogy lefelé tartott a
Victoria Színház színészbejárójához. A füle még csengett a hárompennys
karzat zsivajától, mostanra azonban már a New Cut látványosságai és zajai
ostromolták érzékeit: a kirakatok, a bodegák, a nyüzsgő forgalom, az utcai
mulattatok, a pennykért tülekedő koldusfiúk. És persze emberek várták
odakint Luist, a Lambeth kerület estéjében: mindig így történt. Még fiatal
hölgyek is. Talán reménykedő fiatal hölgyek.
De ezúttal egy férfihang rákiáltott a sikátorból:
– Maga igencsak gyorsan mozog, mister? Mondhatnánk, figyelemre
méltóan gyorsan. Hívhatom Luisnak? Mert azt hiszem, az az igazi neve.
Vagy az egyik. Van a maga számára egy ajánlatom. Így szól: elviszem
vacsorázni a Részeg Kagylóba, ami Lambeth legjobb osztrigázója, ha eddig
nem tudta volna. Mert azzal bizony már tisztában vagyok, hogy nagy
rajongója az osztrigának.
Az alak arcát képtelenség volt kivenni az árnyékban.
– Előnyt élvez velem szemben, uram.
– Igen, azt élvezek, nemdebár? És amiért ilyen sietve, hogy azt ne
mondjam, kapkodva beszélek magához, annak nem más az oka, mint hogy
tudom, bármelyik pillanatban, amikor csak akarja, egyszerűen eltűnhet.
Amint látom, ez a tulajdonsága remekül szolgálja. De mégsem tudja, hogy
csinálja. Ahogy én sem. Hogy rövidre fogjak egy hosszú történetet, uram...
Enyhe szellő lebbent, ahogy a férfi eltűnt.
Aztán újra megjelent. Levegő után kapkodott, és a gyomrát fogta, mintha
csak megütötték volna. De aztán kihúzta magát, és így szólt:
– Én magam is képes vagyok rá. A nevem Oswald Hackett. Luis Ramon
Valienté, válthatnánk pár szót?

És 2052 februárjában, a távoli Hosszú Földön:

Odafent Joshua Valienté saját csillagai kizárólag neki ragyogtak.
Végeredményben logikusnak tetszett a feltevés, hogy ő az egyetlen lélek
ennek a bizonyos teremtett világnak az egészén.
Mégis fájt a feje.
És nemcsak a feje, hanem bal karja csonkja is viszketett.
Amikor valami felnyüszített és meghalt a sötétben, Valienté lelkét
megérintette a kinti sötétség, és az egész testét átjárta valami nagy félsz.
– Kezdek túl öreg lenni ehhez – dörmögte hangosan.
Aztán nekiállt összepakolni a motyóját. Hazaindult.
 2.

A temetésre 2045 decemberének egyik sivár napján került sor a wisconsini

Madisonban, a Nyugat 5. számú Földön.
Először Agnes nővért komolyan elgondolkodtatta a kérdés, hogyan
rendezzen temetést valakinek, aki nem volt ember, legalábbis a megszokott
értelemben, és akinek a testét nem a szokványos, romlékony hús alkotta – mi
több, még abban sem lehetett teljesen biztos, hogy hány teste létezhetett,
vagy hogy akár ennek a kérdésnek van-e bármi értelme. Azonban akár ember
volt, akár nem, nyilvánvalóan meghalt, legalábbis abban az értelemben, amit
ez a barátainak jelentett. Úgy határozott tehát, hogy Lobszang megkapja a
temetési szertartását.
Az áttelepített gyermekotthon melletti kis parcellában ásott sírgödör köré
gyűltek, ahol végső nyugalomra helyezték „őt” – az „ő” alatt a „halála”
pillanatában használt gépi egységet értve. Agnes a helyzet különösségén
töprengett; Lobszang négy tartalék gépi egysége egyfajta díszőrségként állt a
sír mellett, üres arccal, szokványos, narancsszínű köntösükben és szandálban,
a csípős hideg dacára.
Mindemellett a helyi katolikus plébániáról érkezett Gavin atya és az egyik
ladakhi kolostor apátja, aki feltehetően Lobszang előző életében a barátja
volt, Padmaszambhava mormolt imákat és olvasott fel, így a temetés már-már
normálisnak tűnt. Talán éppen ez tükrözte Lobszang legfurcsább oldalát,
gondolta Agnes: szoftverként ébredt öntudatra egy bonyolult számítógépes
rendszerben, tökéletes értelemmel bírva, mégis azt állította magáról, hogy ő
egy tibeti motorkerékpár-szerelő reinkarnációja, és ennek következtében
minden jogot megkövetelt, ami megillet egy embert. Az ügy évekig zajlott a
bíróságon.
Gavin atya finom ír akcentusával éppen azt olvasta:
– „Nem tudom, mások milyennek látnak, de magamnak olyan vagyok,
mint a tengerparton játszó gyermek, aki játék közben imitt-amott egy, a
szokottnál laposabb kavicsot vagy szebb kagylót talál, míg az igazság nagy
óceánja egészében felfedezetlenül terül el előttem.”
 Agnes az egybegyűltek hátsó soraiba vonult vissza, és ott megállt egy
magas, fehér hajú, jellegtelen, fekete nagykabátot és kalapot viselő, idősebb
férfi mellett.
– Szép gondolat – jegyezte meg halkan.
– Newtoné. Mindig is az egyik kedvenc idézetem volt. Én magam
választottam: talán kissé szerénytelen, de hát az embernek egy temetés adatik.
– Nos, a te esetedben erre még várni kell. Szóval, mit gondolsz, „George”?
– Igen, „hitvesem”?
– Szép számmal összejöttek, még ha te nem is számítasz.
Itt van Kauffman parancsnok, aki pompásan fest a díszegyenruhájában.
Nelson Azikiwe, aki mint mindig, most is komoly, és a tekintete metsző, akár
a sasé. Mindig is jó barátod volt, nem igaz, L... izé, George? De ki az a nő
ott? Vonzó, negyvenvalahány éves... és egész délelőtt zokog.
– Selena Jonesnak hívják. Évekkel ezelőtt dolgoztunk együtt. Elméletileg
jogi értelemben még mindig ő a gyámom.
– Hmm... Hozzád mindig tartozik poggyász, nem igaz? Még Cso-dzse is
eljött, látom, és hogy miért nem dobták ki még verekedésért, nem is értem.
Aztán itt van persze Joshua Valienté és Sally Linsay.
– A Hosszú Föld királya és királynője – bólintott „George” eltűnődve
kettejük láttán.
– Igen. Ott állnak egymás mellett, mintha összetartoznának, mégis azt
kívánják, bárcsak világok választanák el őket egymástól, és ennek sosem volt
semmi értelme, igaz?
– Te gyerekkora óta ismered Joshuát. Mondd meg te! De ha már
gyerekekről esett szó...
– Minden papírmunkát elvégeztem, De amint az örökbefogadási engedély
megjön, készen fogunk állni. Beletelhet némi időbe, mire felbukkan a
megfelelő gyermek. Akár évekbe is. Az is lehet, hogy még meg sem született.
És kiválasztottuk az új világot is, ahol felneveljük majd a „fiunkat” vagy a
„lányunkat”?
– Mint mondtam, Sally Linsay segítségét kértem az ügyben, amikor
szükségesnek ítéltem. Ki más ismerhetné nála jobban a Hosszú Földet?
Agnes most Sallyre nézett.
– Ő az egyetlen, aki tud rólad?
– Igen. Rajtad kívül ő az egyetlen. Sőt, közölte: sosem hitte komolyan,
hogy számomra igazán eljött a vég, hogy valamiképpen tudta, már azelőtt,
hogy megkerestem. Viszont diszkrét lesz, és meg mernék esküdni rá, hogy
megtartja magának ezt a titkot.
– Hmm... Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy bízom benne. A
diszkrécióját illetően azonban hiszek neked.
– És mi az, amiben nem?
– Nem is tudom. Sallynek... van egyfajta furcsa humorérzéke. Igazi
svindler. És te biztosan végig akarod csinálni ezt az egészet? Hogy mindent
félredobsz, és csak...
A férfi ránézett.
– Hogy ember akarok lenni? Te nem?
Ez a kérdés felkavarta a nő érzelmeit – a Black Vállalat zselédarabjának
mélyén, ami most a szíveként szolgált.
Gavin atya újabb sort citált, mire „George” a homlokát ráncolta.
– Jól hallottam? Mintha olyasmit mondott volna, hogy mint a bűnös a
mennyek kapujánál, aki aztán térden csúszva tér vissza hozzám...
Agnes belekarolt.
– Te Newtontól idéztél. Én Steinmanntól. Menjünk! Tűnjünk el innen,
mielőtt valaki gyanakodni kezd!
 3

Ha a kutyája, Rio nem kezd el kergetni egy képzeletbeli szőrgombócot a

régi Poulson-ház hátsó udvarában, Nikos Irwin alighanem sosem bukkan rá a
nagy üregre. Afféle lehetetlen véletlenként alakult így – bár Rio, a berni
pásztorkutya őseitől örökölte makacsságát és kíváncsiságát. De ha nincs
Nikos és önfejű házi kedvence, az emberiség teljes ezt követő történelme
talán másként alakul – vagy így, vagy úgy.
2052 áprilisát írtuk. Nikos éppen betöltötte a tízet.

Nikos nem rajongott különösebben a régi Poulson-házért vagy az

elhagyatott városkáért, ahol állt, de Poulsonék tanyája szolgált a helyi
csereközpontként, és az anyja ideküldte bébicipőért, amit terhes barátnőjének,
Angie Claytonnak szánt.
Így aztán Rióval az oldalán otthagyta a fák árnyékát, a sűrű, zöld erdőt,
ahol valamerre egy csapat erdei troll dúdolt valami kellemes dalt, és kilépett a
tompítatlan, erős napsütésbe.
Körbehordozta tekintetét a nyílt terepen némán magasodó, nagy házakon.
Nikos az erdőben nőtt fel, és ösztönösen utálta a tisztásokat, mivel ott
fedezék nélkül találta magát az ember. És ennek az elhagyatott helynek
egyébként is furcsa híre volt. A szülei mindig azt mesélték, hogy a Hosszú
Föld túl fiatal még ahhoz, hogy az emberiséget illetően túlzottan nagy
történelemre tekinthessen vissza, de ha valaminek Nikos számára mégis
létezett történelme, akkor pont ennek a helynek. A régi házak egyikét-másikát
már benőtte a rengeteg, de a többségük még mindig ott magasodott a
fényben, ridegen, szögletesen, idegenül, hámló, meszelt falaikkal és
megrepedt ablakaikkal. Még a szag is furcsának tűnt Nikosnak; nemcsak a
többéves magára hagyatottság általános bomlásának bűze érződött, hanem a
kivágott és kiszáradt fák, a poros, élettelen talaj szaga is.
Alapvetően minden az elsőként ide érkező gyarmatosítók, az Alapítók
keze munkájára vallott. Kivágták az erdő egy részét, hogy felépítsék
kisvárosukat. Még mindig látszottak a gondosan kivágott és kiégetett tönkök,
ahol kidöntötték a remek, öreg fákat, a bevetett földek, a fehérre festett
kövekből rakott utak, na és persze a pár röpke év alatt összeeszkábált házak
léckerítéseikkel, hálós ajtóikkal és gyöngyfüggönyeikkel. Egyes házak
színezett üvegablakokkal dicsekedhettek. Még egy kis, félkész kápolna is állt
ott, csonka tornya kitéve az elemeknek.
És az egyik nagy és vén házban különös módon ott maradt egy zongora,
egy fadoboz, amit nyilván valaki a helyben talált fából ácsolt, aztán pedálokat
erősített rá, belső vázat alakított ki neki, felhúrozta. Mindezt az Alsó
Földekről kellett beszereznie – a szaktudás egy lényegében értelmetlen, ám
mégis elismerésre méltó haditettének emléke.
Nikos szülei szerint az Alapítók lelkesen, nagy buzgalommal, energikusan
vágtak bele a munkába, és amikor ilyen távoli, elszigetelt világokba utaztak –
több mint egymillió lépésre az Irányjeltől, az emberiség első világától –,
múltjuk egyfajta lázas álmait élték újra, azt, amikor az ő őseik benépesítették
az eredeti Amerikát, és ehhez hasonló városokat emeltek, településeket
farmokkal, kertekkel, iskolákkal, templomokkal. Még nevet is adtak a
városuknak: Új-Springfieldnek hívták.
A gondot az jelentette, hogy ez nem a gyarmati Amerika volt.
Ez a Föld pedig nem az Irányjel.
Nikos apja azt mondta, hogy ez a világ és egy csomó hasonló Föld a
szomszédban egyfajta övezetet alkot, és az egyik sarkvidéktől az Egyenlítőn
át a másik sarkig fákkal van borítva, ráadásul ezt szó szerint értette: még a
sarkvidéki éjszakákban is erdők nőttek. Annyi szent, hogy Maine itteni
lenyomatán mamutfenyőknek és babérfáknak tűnő növények burjánzottak,
noha valószínűleg nem azok voltak, míg a bokrok szintjén teacserjék,
gyümölcstermő növények, páfrányok és zsurlók tenyésztek szép számmal. A
meleg, párás, kevés fényt beeresztő rengetegben a levegő csak úgy zizegett a
rovaroktól, a fákon és az agyagos talajon nyüzsögtek a szőrgombócok, ahogy
mindenki hívta őket, az életüket a rovarok után kapkodással töltő,
ugrabugráló kisemlősök.
És egy ilyen világon az Alapítók gyermekei hamarosan nekiláttak másféle
életmódokat felfedezni, dacolva szüleikkel, a pionírokkal.
Ugyan miért vágna bele a gazdálkodás izzasztó robotjába, amikor egy
teljesen üres világ veszi körül az embert, tele örökké bőven termő
gyümölcsfákkal? Amikor a folyókban hemzsegtek a halak, az erdőkben pedig
rengeteg, könnyen csapdába ejthető szőrgombóc élt? Ó, talán a
gazdálkodásnak lehetett értelme a Gabonaöv nyíltabb, síkabb világain, de
itt... A rendszeresen erre járó vándormadarak, akik gerebenezőknek,
csavargóknak vagy csöveseknek hívták magukat, színes, életteli példáiként
szolgáltak egy másfajta életmódnak, és ihletet adtak az elszakadáshoz. Nikos
szüleinek barátai még mindig arról a módfelett meggyőző és kétségtelenül
értelmes, fiatal nőről beszéltek, aki pár hetet töltött itt, és egy kötetlenebb
életstílus előnyeit ecsetelte.
A pionírok általában fiatalon nemzették első gyerekeiket, hogy minél
hamarabb sikerüljön felnevelni az új, önkéntes munkaerőt. Azonban Új-
Springfield számos gyermeke, aki a szüleiétől már eltérő világban nőtt fel,
gyorsan elsajátította az új, független gondolkodás képességét, és fellázadt. A
fiatalok zöme – és szép számú szülő is – felhagyott a gazdálkodással, és
elvonult a természetbe. A városka fenntartásához szükséges akarat, mondjuk
úgy, elpárolgott – mi több, csak egyetlen nemzedéknyi időn át tartott ki.
Mára Irwinék és más családok is úgy éltek, hogy nem mondhattak
magukénak állandó lakhelyet: ehelyett kialakítottak egyfajta élőhelyciklust. A
helyeket a szelíd évszakok gyümölcstermései szerint váltogatták; a frissen
kinőtt növényzetet felperzseléssel eltakarították, majd kijavították az előző
évről maradt kalyibákat és tűzrakóhelyeket. A tavaszi hónapokban
megmászták a Manning Hillt az egyik világon, pár lépéssel keletebbre,
amikor a mókusvakondokok előözönlöttek a föld mélyéről, hogy kiválasszák
új királynőjüket, és új járatokat keressenek, így könnyen csapdába lehetett
őket ejteni. Ősszel pedig felkeresték a Soulsby Creeket négy lépéssel
nyugatabbra, ahol a lazacok éves ívási időszaka mindeddig különösen bőkezű
zsákmányt szolgáltatott. Nikos már így nőtt fel, nem is ismert más életet.
Ami magát a régi várost illeti, az Alapítók közül sokan, mikor
megöregedtek vagy belefáradtak, visszatértek az Irányjelre. Akadt pár
csalódott pionír, aki tőle telhetően kitartott, rokonaik pedig nem feledkeztek
meg ezekről az öregedő hősökről. Nikos anyja elmesélt egy szomorú
történetet arról, hogy az egyik este hallotta, amint egy idős hölgy
zongorázott, és Chopin keringői szűrődtek a világ erdejének csendjébe, egy
rég letűnt század és egy nagyon-nagyon messzi világ dallamaiként, amire
időről időre az erdei trollok kórusa felelt. De a zongorát már régen nem
hangolták fel, és eljött a nap, amikor a zeneszó elhallgatott, és többé senki
nem játszott már a hangszeren.
 De még miután teljesen elhagyták is, Nikosék csapata azon szorgoskodott,
hogy az új-springfieldi tisztást ne lepje be az erdő. Mindenkinek kellett
Átlépő-doboz, ahhoz pedig krumpli, a krumplit meg termeszteni kellett, így
aztán hasznát tudták venni az Alapítók farmjai maradványainak. Akadt, aki
rengeteg erőfeszítés árán kovácsműhelyt épített a Poulson-ház mellett, és ezt
is érdemesnek bizonyult működtetni: vasat nem lehetett átvinni a világokon,
így szintén jó ötletnek tűnt megőrizni a vasmegmunkálás mesterségét. Az
Alapítók által idehozott állatok közül egyik-másik – csirkék, kecskék,
disznók, de még birkák is – életben maradt, és szaporodtak. Időről időre
meglepődött az ember, amikor a lába előtt a bokrok közül kirontottak az első
telepesek malacainak immár vadon élő leszármazottai.
És itt állt ez a ház a régi Poulson-birtokon, ami a többieknél szívósabban
ellenállt az idő pusztításának, és ami új szerepet kapott az évek múlásával.
Csereház lett belőle, ahogy mindenki hívta, az a hely, ahol mindenféle cuccot
otthagyhattál és kicserélhettél.
Ezért jött ma ide Nikos.

Óvatos léptekkel indult el a tisztáson a Poulson-házhoz.

Egyik kezét a bal csípőjén hordott erős bronzkés markolatán nyugtatta, a
másikat a jobbján viselt Átlépő-dobozon, és éber tekintettel kémlelte a
környéket. A helyi vadállatoktól nem igazán akadt félnivalója. Az erdő
mindössze három veszélyt rejtett, már ami a vadon élő lényeket illeti: a
hangyarajzást, a nagy madarakét és a krokókét. A krokókhoz túl messze
haladt a víztől, míg a nagy madarak ugyan bőszen támadtak, viszont ők a kis
erdei szőrgombócok üldözéséhez szoktak, aminek köszönhetően esetlenül és
lassan mozogtak; ha pedig hangyarajzással lenne dolga, akkor azt már jóval
hamarabb meghallaná, ahogy szinte tocsogó hangot adva közeledik, mint
valami szörnyűséges, maró folyadék, ami mindent elpusztít, ami az útjába
kerül. És az erdei trollok is szinte biztosan dalolnának, ha veszély fenyegetne,
amit időben meghallana ahhoz, hogy átléphessen, elkerülve azt. Szinte
biztosan. Mert azért Nikos a saját szemével látta, amikor az egyik nagy madár
elkapott egy óvatlan gyereket, ami szörnyű látványként maradt meg benne,
így tudta, mindenki jobban teszi, ha körültekintő a szinte miatt.
De nem, Nikos azért viselkedett óvatosan, mert legalábbis a gyerekek
körében, bizonyos történetek keringtek erről a házról. Legendák, ha úgy
teszik. Legendák az itt élt valamikről.
Ó, nem csak a gyűjtögető szőrgombócokról meg hasonlókról. És nem csak
az erdő ismerős rémeiről. Valami még rosszabbról. Egy talán itt csapdába
esett tündéről, a Hosszú Föld egyik csúfságáról, ami megtört, meggörnyedt és
vénséges ugyan, de még mindig ádáz, és csak arra vár, hogy belakjon óvatlan
gyerekekből. Vagy talán, szólt ennek a mesének egy másik változata, egy
gyerek él itt kísértetként, arra várva, hogy bosszút állhasson azokon, akik
miatt annak idején kénytelen volt idejönni...
Persze ennek semmi értelme. Nikos elég nagy volt már ahhoz, hogy
meglássa a logikai hiányosságokat – ha a Poulson-házat kísértet lakná, ugyan
miért használnák a felnőttek egyfajta raktárnak? –, viszont még eléggé
kisgyereknek számított ahhoz, hogy mégis féljen. Nos, mesék ide vagy oda,
nem fog úgy hazamenni, hogy ne gyűjtené be, amiért ideküldték, az már
egyszer szent, mert a pajtásai gúnyolódása rosszabb lenne bárminél, amit egy
szörny tenni tudna vele.
Mikor odaért a tornáchoz, Rio beleszimatolt a levegőbe, felvonyított, aztán
futva eltűnt a ház sarka mögött, talán éppen egy óvatlan szőrgombóc
nyomában. Nikos nem törődött a kutyával.
Kinyitotta a nyikorogva nyíló ajtót, belépett a házba, és szétnézett. Csak
egy kevés napfénynek sikerült átszuszakolnia magát az ablakokat lassan
bevonó, zöldes hártyán. Zsebéből előhalászta „felhúzható” elemlámpáját,
hogy jobban lásson a félhomályban. Tarkóján égnek meredt a szőr:
nyugtalanság tört rá. Tipikhez és kis kalyibákhoz szokott: kísértethistóriák
ide vagy oda, szokatlan érzéssel töltötte el, hogy egy teljesen zárt fadoboz
belsejébe került. Ettől függetlenül elindult befelé, óvatos léptekkel haladva.
A ház legnagyobb részét az egyik szoba maga töltötte ki. Tudta, hogyan
emelték ezeket az épületeket: kezdetnek felhúzták azt a jókora életteret, ahol
az egész család élt, evett és aludt, majd újabb helyiségeket adtak hozzá,
amikor csak tudtak, többek között a konyhát, a hálókat, a tárolóhelyiségeket –
csak éppen ez a ház, akárcsak a többiek zöme, sosem jutott el ebbe az
állapotba. Felismert dolgokat korábbi, apjával itt tett látogatásairól: a
sarokban álló, nagy asztalt, a félig elkészült kémény alatti kandallót, a patak
sásából szőtt, a helyi növényekből nyert festékkel festett, szanaszét heverő
szőnyegeket.
Viszont a helyiség zsúfolásig megtelt szeméttel, a padlón, az asztalon, a
falak mentén feltornyozott poros, régi ócskaságokkal. Mégsem lehetett
mindezt hulladéknak nevezni, legalábbis nem teljesen. Az erdei népek mindig
híján voltak „cuccok”-nak, főleg azért, mert mindent vagy az Irányjel Földről
szereztek be, vagy maguknak kellett elkészíteniük, és mindkettő rengeteg
erőfeszítést kívánt, így ha valami eltört, mondjuk, egy íj, bronzmacsete vagy
ásóbot, és az ember nem vette a fáradságot, hogy megjavítsa, akkor csak
behozta ide, a csereházba, és itt hagyta, elméletileg azért, hogy valaki más
esetleg valamikor még hasznát vehesse, ha nem is az egésznek, de egy
részének – a bronzot beolvaszthatta, a tönkrement íjjal gyakorolhatott egy
kissrác. A hely hasznos raktárként működött, már ami a drótokat, reléket és
elektromos tekercseket illeti, vagyis minden olyan cuccot, ami az Átlépő-
doboz vagy egy házilag barkácsolt rádió elkészítéséhez vagy megjavításához
szükségeltetett. Még akadt itt az Irányjelről származó elektromos
eszközöknek is egy külön, tarkabarka halma: telefonok és tabletek, mind
fekete képernyővel és élettelenül, mivel akkumulátoraik vagy napelemeik
már végleg felmondták a szolgálatot, belső alkatrészeik pedig túlságosan
finomak és komplikáltak voltak ahhoz, hogy újra lehessen őket hasznosítani.
Időnként viszont még ezeket is elvitték, hogy ékszerként hordják őket, vagy
éppen csillogó ajándéktárgyaknak szánták az erdei trolloknak.
És mindig lehetett találni ruhákat, főleg gyerekméretben: alsóneműket,
nadrágokat, ingeket, pulóvereket, zoknikat, cipőket. Ezek zöme az Alsó
Földekről került ide, míg másokat már itt készítettek. A felnőtt holmik
általában túl viselteseknek minősültek ahhoz, hogy hordani lehessen őket,
Nikos azonban összeszedett pár színes darabot, ami jó lesz majd az anyja
által szőtt, steppelt takaróhoz; a durvább rongyok pedig elmentek
ágyneműbélésnek. A gyerekcuccokat viszont általában alig használták, olyan
gyorsan kinőtték őket a srácok. Új-Springfiel népét vándorló, nomád emberek
alkották, és csak kevés motyóval utaztak – nem volt érdemes magukkal
cipelni húsz éven keresztül bébicipőket, arra a bizonytalan esetre készülve,
hogy valamelyik unokájuk majd egyszer pár hónapig hordani fogja őket. És
Nikos ma kimondottan bébilábbeliket keresett, Angie Clayton még meg nem
született kisbabájának.
Némi kotorászás után rá is bukkant egy pár, valamelyik balszerencsés
szőrgombóc gondosan lekapargatott irhájából varrott, gyönyörű kis sarura,
ami elfért a tenyerén, mintha csak valami játék lenne.
Ekkor hallotta meg, hogy Rio felnyüszít, aztán mintha fa reccsent volna,
majd olyan hang hallatszott, mint amikor valami nagy és súlyos belezuhan
egy lyukba.
 4

Nikos kirohant, megkerülte a házat, és oda szaladt, ahol a kutyája eltűnt.

– Rio! Rio!
A ház mögött, a kivágatlan rengeteg előtt, egy sor rudat tűztek a földbe,
hogy a befejezetlen deszkakerítéssel bent tartsák a birkákat, és kint a nagy
madarakat. Nikos átverekedte magát a ház és a kerítés közti, egykor
megtisztított, mára teacserjék és facsemeték által benőtt területen – hogy
aztán majdnem ő maga is beleessen a gödörbe.
Óvatosan lépett egyet hátra, és lepillantott. A lyuk közel két méter széles
átmérőjű lehetett, és minden bizonnyal az idők során elkorhadt, meggyengült,
durván faragott deszkapallók borították. A megmaradtakból látta, hogy földet
halmoztak rájuk, arra meg erdei avart szórtak. Még ebből a gyér talajrétegből
is kisarjadt pár szívós páfrány. Az egyik palló viszont most teljesen eltört, és
belezuhant a lyukba, ahol szuroksötétség tátongott.
Nikos a fejét vakargatta. Az egész helyzet talányosnak tetszett. Talán
pincének szánták? Lehetséges. Az élelmiszer és egyebek tárolására alkalmas
hely, a pince logikus elővigyázatosságot is jelentett a banditák és más ártó
szándékkal érkezők támadásai ellen. Az Átlépő-dobozok birtokosait falak
nem állíthatták meg; hiszen elegendő számukra egyetlen lépéssel átkerülni
egy olyan világba, ahol a fal nem létezik, aztán átsétálni ott, ahol a fal állt,
majd ismét visszalépni a másik világba... egy pincébe viszont senki nem
léphetett át. Úgy nem, hogy a szomszédos világokon azt a helyet föld, kőzet
vagy egy fa gyökere foglalta el. Még Nikos családjának nagyobb, jobban
kialakított táborhelyei alatt is akadtak sekély pincék, átlépésiránt szétszórva
több világon.
Igen, az ember számíthatott arra, hogy egy ilyen háznak lesz pincéje, vagy
legalábbis arra, hogy elkezdtek kiásni egyet. De miért kerültek rá deszkák?
És bár a pallókra szórt föld meg sár és avar akár az évek során is
összegyűlhetett ott, mégis úgy festett, mintha a gödröt szándékosan rejtették
volna el. De miért tették? Ez igazából valamiféle csapda lenne, nem is pince?
De mit akartak itt csapdába ejteni? Csak egy nagy madár vagy krokó, vagy
egy akkora kutya, mint Rio, esetleg egy ember lehetett olyan nehéz, hogy a
súlya alatt leszakadjanak azok a deszkák – de talán még amazok sem, hiszen
valamikor ezek a pallók közel sem rothadtak még úgy el, ahogy mostanra.
Nem mintha ez sokat nyomott volna a latban. Mert Riónak se híre, se
hamva nem volt.
Nikos tétovázott, ahogy ott állt a tűző napsütésben. A föld alatti üregben
még rosszabb lesz, mint a Poulson-házban, mivel megfosztja első számú
védekezőeszközétől, az átlépés képességétől. Már majdnem elindult vissza.
De Rio... Az Irányjel Földtől egy kereskedő egészen idáig hozta még
kölyökként a berni pásztorkutyát. Azt mondta, hogy eredetileg sajttal
megrakott kocsik húzására tenyésztették ezt a fajt. Rio erős, izmos eb volt,
erős tüdővel, noha lassú mozgással.
És egyben Nikos kutyája. Ha le kell érte másznia ebbe a lyukba, megteszi.
Óvatosan négykézlábra ereszkedett, és lekukucskált a gödörbe az eltört
deszkaszál helyén. Nem látott mást, csak sötétséget, hiába világított oda az
elemlámpájával.
– Rio!
Először nem hallott semmit, még visszhangot sem. Aztán vakkantás ütötte
meg a fülét, amit csakis Rio adhatott ki, és a lyukból jött – bár úgy tűnt,
mintha jó messziről érkezne, nem pedig alig egy-két méterről.
– Rio! Rio!
Aztán meghallott egy újabb hangot. Valami kaparászást, már-már
zizegést, mintha csak valami jókora rovar motozna. Úgy tűnt, mintha
távolodna, egyre mélyebbre ásna. Az általa ismert összes legenda és
rémtörténet azonnal az eszébe jutott. Ismét csak elhátrált.
De a kutyája odalent rekedt.
Sietve nekilátott elrángatni a megmaradt deszkákat, azzal sem törődve,
hogy eközben föld zuhog a lyukba.
– Rio! Kislány, ide! Rio!
Mint kiderült, a verem még a két és fél méteres mélységet sem érte el, és
szabálytalan alakban ásták ki a porhanyós földből. Nikos a perem szélére ült,
megbizonyosodott róla, hogy ha kell, vissza tud mászni az oldalán, aztán
függeszkedve lelógatta a testét, majd leugrott az aljára.
Körülnézett. Ha tényleg pincének szánták a gödröt, nem fordítottak rá
nagy gondot: a falakat puszta föld alkotta, a talajban még most is látszódtak
valaki ásójának nyomai, nem is döngölték le. Csak egy földbe vájt lyukat
látott, egy sietősen kiásott és még gyorsabban elrejtett gödröt. A kutyájának
pedig nyomát se látta.
Ugyanakkor világossá vált előtte, hova tűnt Rio. A talajszint felett
valamivel ugyanis egy másik lyukat fedezett fel, ezúttal a pince falában.
Nikos, biztos, ami biztos, előhúzta a bicskáját, majd négy-kézlábra
ereszkedett, és amikor benézett a lyukba, látta, hogy valamiféle alagútba
bámul. Nem lehetett túl szélesnek nevezni, alig egy méternek tűnt, viszont
messze kidolgozottabb alkotásnak minősült, mint a félbehagyott pince: sima
falak és kör alakú bejárat tárult elé. És ahogy bevilágított az elemlámpával,
már azt is látta, hogy viszonylag meredek szögben lejt lefelé, hogy aztán
eltűnjön a sötétben, ott, ahova már a lámpája fénye nem jutott el. Mi áshatta
ki? Talán valami állat odújára bukkant? Éltek a föld alatt szőrgombócok, és
Nikos képzeletében megjelent egy ember nagyságú mókusvakondok, akkora
ásómancsokkal, mint egy lapát feje. Aztán arra gondolt, hogy vájhatta egy
kobold is, egy olyan ember méretű, vakondokszerű humanoid, ami időnként
fel-felbukkant, hogy csencseljen velük. De aztán eszébe jutott az a furcsa
zörgés, az a surrogó, kaparászó nesz, amit egyetlen szőrgombóc vagy kobold
sem csapna.
Aztán, nagyon messziről, újabb vakkantást, majd rémült nyüszítést hallott.
Hagyta, hogy az ösztönei vegyék át az irányítást.
– Jövök, kislány! Csak várd meg Nikost!
Az elemlámpát a szájába véve, négykézláb indult el a járatban, elkezdett
lefelé kúszni a lejtőn. Keze és lába alatt elsimított, ledöngölt földet érzett.
Mögötte a nappali világosság lassan elenyészett, míg előtte az elemlámpa
fénye újabb nyílást tárt fel az alagút oldalában: még nagyobb sötétségbe
vezető, szabályos kört. Megijesztette, hogy itt rekedt az alagútban, és az
oldalára akasztott Átlépő-doboz miatt csak nehézkesen tud mászni. Hogy
kijusson, ahhoz hátrafelé kell majd kúsznia, mivel még a megfordulás is
gondot okozna. De nem hátrált meg: mászott tovább előre.
Úgy számolta, talán hat métert haladhatott az egyenletesen lejtő alagút
sötétjében kúszva.
Aztán a lejtős akna egy sokkal nagyobb helyiségbe nyílt. Még mindig
négykézláb, óvatosan besandított, ide-oda villantva az elemlámpa fényét. Így
látta az üreg simára egyengetett, egymástól úgy három méterre lévő tetejét és
padlóját, valamint az egyforma közönként álló, a kiásott föld és sziklák
maradékának tűnő oszlopokat. Falakat sehol sem látott, sem egyik oldalt, sem
maga előtt: a zseblámpája fénye addig nem hatolt el. Minden jel szerint egy
sokkal tágasabb, szélesebb és mélyebb üregbe készült belépni.
Ennyit a mókusvakondokos elméletről. De akkor mi a franc ez az egész?
Egy olvasmányára emlékeztette, amit anyja szabálytalan időközönként
tartott iskolai órájára kellett olvasnia, és ami az Alsó Földek bányászatával
foglalkozott. Tudta, hogy a környéken vasérctelér húzódik, és hogy az
Alapítók ezt kiaknázták, amikor Poulsonék a kovácsműhelyüket építették –
ezen a világon szokatlanul gazdag telérnek számított, és pont ez szolgált az
egyik okként, hogy itt telepedjenek le. Viszont látta azt is, hogy milyen nagy
ez a házilag barkácsolt hámor, látott egy maroknyi szöget meg hasonlót, amit
ott kovácsoltak, a pár patkót, amit a majd importálni szándékozott – a terv
soha meg nem valósult meg –, egzotikusnak tűnő állatoknak szántak (Nikos
még sosem látott lovat). Az itt élők sosem lettek volna képesek mindezt ilyen
rövid idő alatt kiásni, és amúgy sem lett volna rá szükségük. De ha nem ők
tették...
Ekkor egy arc bukkant fel előtte.
Arc: talán leírhatta ezzel a szóval az emberi arc alakjára halványan
hasonlító maszkot, aminek egyik oldalát ezüstös fém borította, míg a másik
még ennél is borzalmasabbnak tűnt, annak a fekete és fényes anyagnak,
amiből Isten a rovarokat teremtette, ahogy apja mondta volna. Viszont
határozottan arcról lehetett beszélni, ami egy vékony nyakon imbolygó,
kicsinek tűnő fejhez tartozott.
És már-már kíváncsinak lehetett nevezni. Ahogy őt vizsgálgatta, az a
furcsa fej ide-oda billent. Kíváncsinak látszott. És élőnek!
A sokk, ami eddig csak kerülgette, most teljesen a hatalmába kerítette.
Nikos felordított, és a hangot még jobban felerősítette a nagy, nyitott üreg.
Megpróbált visszakúszni, de elvesztette a fogást az alagút lejtős talaján, így
megcsúszott a járatban...
Egyenesen az ezüstös, bogárszerű teremtmény karjaiba. A karjaiba?
Voltak egyáltalán karjai? Hideg fémet érzett a háta, a lábai alatt. Felsikoltott,
vergődni kezdett, mire az elengedte.
A földre zuhant, és bár alig egy métert eshetett, mégis alig kapott levegőt,
és elejtette az elemlámpáját. Gyorsan talpra szökkent, de a sötétben, ahol csak
a leesett zseblámpa egy kósza fénysugara adott világosságot, érezte, hogy
megpördül, és egy pillanatra nem tudta, merre van.
Látta, hogy a bogárlény hasra veti magát, és elpucol: talán éppúgy
megijedt, mint ő tőle. Ember nagyságúnak tűnt, de alakra bogárra vagy
sáskára hajazott, úgy is mozgott: Nikos csillogóan fekete, kemény,
páncélozott testet pillantott meg egy villanásra, amihez több végtag tartozott.
És most már azt is látta és hallotta, hogy újabb bogárlények közelednek.
Felkapta a földről az elemlámpát, és körbevillantotta.
Minden irányból felé tartottak, a földön mászva, mint a rajzó hangyák,
csak éppen sokkal nagyobb, sokkal szörnyűbb látványt nyújtottak, és ahogy
nézte azokat a csillogó, fekete kitinvázakat, és rajtuk a láthatóan nem
természetes, hanem készített, fémes részeket, attól még jobban borsódzott a
háta. Mikor egyikükre ráirányította a fénycsóvát, az úgy hőkölt vissza,
mintha elvakította volna a fény, de az összes többi irányból továbbra is a fiú
felé tartottak. Aztán amikor közelebb értek, elkezdtek felállni, és Nikos
megpillantotta immár semmivel sem takart, puha hasukat: zöldes húsukhoz
halványszürke gubók tapadtak, mint valami vérhólyagok.
Az egyikük pont előtte magasodott fel. Ugyanolyan, a fél arcot takaró
ezüstmaszkot látott, mint az elsőn, amivel találkozott – sőt talán ez tényleg
lehetett az első is, mivel képtelenségnek tűnt megkülönböztetni őket
egymástól –, és valamiféle csáp, fonalszerű, ezüstös nyúlvány indult meg
felé.
Nikos próbált mozdulatlan maradni, de amikor a csáp hozzáért, a hideg
fém a meleg húshoz, a fiú idegei felmondták a szolgálatot.
Kiabálva előrelendült, ide-oda lengette az elemlámpát, és áttörtetett a
zizegő, az útjából kitérni igyekvő vagy éppen eldőlő testek között. Nem jutott
sokáig, mert elbotlott valamiben, és a kemény, döngölt padlózatra zuhant.
Ismét elejtette az elemlámpát, és pár pillanatra úrrá lett rajta a pánik a
sötétség vonagló árnyékai között, mielőtt ismét visszaszerezte; ezekben a
pillanatokban jól hallotta a körülötte mocorgó, zörgő, kaparászó hangokat.
Fogalma sem volt róla, hogy melyik irányban lehet a fal és a járat, amin
idejutott. Ismét rátört a fojtogató rettegés.
És az egyik bogárlény újra felé nyújtott egy remegő, ezüstös, csápos
végtagot. Nikos gondolkodás nélkül lesújtott az elemlámpával. A teremtmény
arcának sötétebbik felét találta el, nem az ezüstmaszkot. A fekete páncélzat
megrepedt, alóla valamilyen zöldes, bűzlő, pépes anyag szivárgott elő. Ahogy
a bogár hátrazuhant, egy másik kapott sebesült társa felé, hogy megragadja.
De eközben Nikos mellé került, aki ismét meglendítette az elemlámpát...
Mire a bogár egy hangos pukkanás keretében eltűnt.
 Nikos elképedten mozdulatlanná dermedt egy pillanatra. Mintha csak a
bogár átlépett volna, kilépett volna ebből a nagy pincéből, a föld alatti
üregből! Hogy lehetséges ez?
Ismét közelebb nyomultak hozzá, ezúttal már óvatosabban, és azok a
furcsa fél arcok fél szemmel követték az ide-oda lendített elemlámpa
fénykévéjét. Nikos nem tudott kitörni, és tudta, ha rárontanak, nem lesz képes
mindet elintézni.
Próbálta munkára fogni az agyát.
Az a bogár átlépett valahova. Pedig egy föld alatti lyukból nem lehet
átlépni. Ám a bogár mégis megtette. Ha a bogár képes rá, akkor ő is.
Átlépő-doboza még mindig az oldalán lógott. Balra és jobbra fordította a
nagy és bumfordi kapcsolót, keletre és nyugatra, és próbált átlépni – de
mindkét irányból érezte azt a furcsa ellenállást, ami akkor mutatkozott,
amikor az ember egy pincéből akart átlépni, vagy egy olyan helyre, amit
valami hatalmas tárgy foglalt el, mondjuk, egy jókora mamutfenyő.
Lehetetlen feladattal próbálkozott: tömör földbe vagy sziklába nem lehetett
átlépni. De a bogár mégis megtette! Tehát kell rá lennie valamilyen módnak.
A bogarak egyre közelebb értek.
Ahogy az undor és a rettegés borzongása végigfutott a testén, ismét
megpróbálta. Addig erőltette Átlépő-doboza kapcsolóját, míg az a kezében
nem maradt. Utána azonban megtörtént az átlépés, csakhogy nem keletre, és
nem is nyugatra...

Már nem a gödörben volt.

Kemény, sima talajon ült. Ragyogó, vakító égbolt borult fölé, szúrta a
szemét a fény a nagy üreg sötétje után. Csakhogy ez az ég narancsbarna
színben pompázott, nem kékben, és nyomát sem látta sem napnak, sem
holdnak – nem látott mást, csak a csillagokat, mint a legtisztább éjszakán,
csak éppen sokkal, de sokkal többet, mint amennyi valaha is a szeme elé
tárult, és ezek a csillagok fénylettek, fényesebben, mint bármely másik csillag
vagy bolygó, fényesebben, mint a hold, fényesebben, mint a vakító
napsugarak.
A sokktól dermedten, akadozva levegő után kapkodott. Ami hígnak
érződött, és fémes, száraz szagot árasztott.
Körülnézett. Mintha keményre döngölt földön ült volna. Lejtő húzódott
alatta, ami egy folyóhoz vezetett. A túlsó partján valamiféle buborékok
halvány, áttetsző halmazát látta. Hasonlítottak a bogárszerű lények hasán
megpillantott hólyagokra, csak ezek jóval nagyobbnak tetszettek,
akkoráknak, mint egy-egy ház, és a talajhoz rögzítették őket – vagy
legalábbis egy részüket, mert mások mintha megpróbáltak volna valahogy a
levegőbe emelkedni.
És a folyóparton húzódó ösvényeken meg utakon rovarlények nyüzsögtek,
vagy éppen a víz felett futó, alacsony hidakon keltek át, százasával, nagy
tömegben, zizegve, kaparászó hangokat hallatva.
A fiút ez a sok-sok benyomás mind egyetlen szívdobbanásnyi pillanat alatt
érte.
Aztán egy bogár ott termett közvetlenül mellette. Nikos nem látta, hogy
merről jött. Az a félig ezüst arc egyszer csak ott lebegett előtte, és egy
vonagló csáp nyúlt a jobb oldalon a halántéka felé. A fiú érezte, hogy legyűri
a látvány: túl sok mindent látott ahhoz, hogy meg tudja emészteni, és
képtelenek érezte magát arra, hogy reagáljon. Hogy ellenálljon.
Aztán észrevett még egy furcsaságot a ragyogó égen: míg tőle balra sok
csillag, noha fénylett, zöldes színben játszott, addig a tőle jobbra lévők
fehéren csillogtak.
Ekkor valami hideg ért a fejéhez. Látását feketeség homályosította el,
mintha csak egy újabb alagútba zuhanna.

Felriadt.
A hátán hevert. Kék ég borult fölé, körülötte földfalak emelkedtek: rendes,
tiszta, hétköznapi föld. A félig kiásott gödörben, a megszokott ég alatt.
Kijutott a nagy üregből. Szinte pánikszerűen kapott levegő után, mire a
drága, finom, sűrű levegő, fűszerezve az erdei virágok illatával, megtöltötte a
tüdejét.
Felült, levegő után kapott, aztán köhögni kezdett, és érezte, sajog a torka.
Valami az arcához ért. Mivel azt hitte, az egyik olyan lidércnyomásos
bogárlény ezüstös csápja az, elrántotta a testét, és talpra szökkent.
Csak Rio volt. Ő nyalta meg Nikos arcát. Aztán a földre ejtett egy állatot a
fiú mellé: egy teljesen szokványos, élettelen törpe mosómedvét.
Nikos gyorsan körbehordozta a tekintetét, beletúrt a zsebébe, az
erszényébe. Megtalálta a bébisarut. Elvesztette viszont az elemlámpáját, és
azon morfondírozott, ezt hogy magyarázza ki.
Viszont Rio épen és sértetlenül került elő. A kutya hagyta, hogy a gazdája
megölelgesse, megszeretgesse. Aztán elsőként ő vergődött ki a gödörből,
hogy máris hazafelé vegye az irányt.

Nikos egy szót sem szólt a szüleinek a régi Poulson-házban átélt

kalandjáról.
Egy teljes napon és éjszakán át vergődött a félelem karmaiban. Még aludni
sem tudott tőle, csak az járt a fejében.
De a második napon visszatért a tisztásra, amit elkezdtek újra benőni a
növények, és a fák fedezékéből, biztos helyről szemügyre vette a Poulson-
házat.
A harmadik napon aztán a pajtásaival együtt tért vissza. És ezúttal a nagy
üregbe indultak.
 5

Joshua Valienté a fiát, Rodot a régi családi otthonukba, Újraindításba

invitálta, ami New York Államnak az Irány-jeltől százezer lépésre nyugatra
elterülő lenyomatán állt. Joshua a tornácon várta gyermekét. 2052. május 1-
jét írták, nem sokkal múlt éjfél.
– Boldog szülinapot, apa!
Joshua melegen kezet rázott egyetlen fiával. A húszéves gyerek
magasabbra nőtt az apjánál, az anyjánál is. Anyja világosabb bőrét és apja
sötétebb haját örökölte. Megmunkált bőrből készített és halványzöldre festett,
gyapjúszálból font ruhákat viselt. Az igazat megvallva kívülállónak tetszett a
Green-háztartás lámpásának fényében, viszont láthatóan jól érezte magát a
bőrében, nem tűnt feszélyezettnek. És úgy látszott, nagyon is jól beleillik az
átlépéses erdők egyre szétszabdaltabb, kaleidoszkópszerű közösségeibe,
amiket minden jel szerint egyre vonzóbbnak talált.
És most már Rodnak hívják – emlékeztette magát Joshua. Mi Daniel
Rodney-nak neveztük el, kisfiúként Dannek hívtuk, de férfiként a Rod mellett
döntött. Ő választotta ezt a nevet. Joshua egyszerre érzett büszkeséget a
magabiztos fiatalember miatt, de ugyanakkor bele is döfött a szomorúság,
amiért olyan egyértelmű távolság alakult ki közöttük.
– Kösz, hogy eljöttél, fiam. És kösz, hogy velem teszed meg ezt az utat.
Vagy legalábbis azt a részét mindenképp, amit amúgy is megtennél.
– Hát, még nem értünk az út végére. És még nem is láttad a hajót, amit
neked szereztem.
– Az „átlépőrepülődet”? Igen talányosan fogalmaztál.
– Ez nem egy twain, apu. Egyáltalán nem hasonlít arra a nagy és öreg
hajóra, amivel gyerekkoromban az Irányjel-re utaztunk. Hogy is hívták?
– Aranypornak. – Ezt már Helen, Joshua volt felesége, Rod anyja mondta,
aki ekkor jött ki a házból, és megölelte a fiát. Az asszony egyszerűen öltözött,
és őszülő, vörösesszőke haját praktikus kontyban fonta össze hátul. Miután
visszatért Újraindításba, mikor tönkrement a házassága Joshuával,
foglalkozásához, a bábáskodáshoz is visszatalált, és mostanra ő lett a vezető
szülésznő Új-Scarsdale átlépésiránt kiterjesztett településén. Látszott rajta,
hogy erős nő, erős a felsőteste, erős ő maga, és ért a szakmájához. Az ilyen
születésnapokon Joshua nagyon is érezte a korát, de Helen még csak jövőre
készült betölteni a negyvenedik évét.
Ekkor kilépett a házból annak utolsó lakója, Helen apja, a hetvenes éveit
taposó Jack is, aki bizonytalanul, botra támaszkodva járt.
– Fiam, édes fiam – karolta át Rod vállát szabad kezével, amit az unokája
jóindulatúan tűrt.
Helen máris tüsténkedni kezdett.
– Gyertek be, hadd csukjam be az ajtót! Lehet, hogy májust írunk, de attól
még hidegek az éjszakák. – Mindnyájukat beterelte a ház nagyszobájába, az
építmény központi helyiségébe, ami elsőként épült meg, ott, ahol oly sok
évvel ezelőtt a pionírcsalád tagjaként találkozott Joshuával, amikor még az
összes Green egy meghitt kupacban élt... Az összes Green, természetesen
leszámítva a fóbiás Rodot, akit hátrahagytak Irányjel Madisonban: Helen
öccsét, Rodot, akiről a fia annyit tudott, hogy egy titokzatosan eltűnt
nagybácsi, és akinek a neve felvétele mellett döntött.
Rod feszengve állt az étellel megrakott asztal mellett, a szobában, ahol
most oly egyértelműen kívülállónak érezte magát.
– Anyu, nem kellett volna ennyit vesződnöd.
Helen elmosolyodott.
– De tudtad, hogy ennyit fogok, nem? Nézd, tudom, hogy ti ketten már
alig várjátok, hogy eltűnjetek...
Jack felmordult.
– Még csak annyi időre sem maradsz, hogy beköszönj Katie nénikédnek és
a lányainak meg az unokáknak? Tudod, hogy mennyire felnéznek rád, rád, a
nagy twain-vezetőre.
– Már nem vezetek twaineket, nagypapa.
– De akkor is...
– Csak apu miatt jöttem.
– Egy ostoba mutatványért!
– Ha apu át akar kelni százezer világon, és vissza akar menni az Irányjelre
a születésnapján, egyetlen nap leforgása alatt, nekem nincs ellenvetésem.
Többnyire repülni fogunk. Hajnalra le akarom tudni a Wisconsin itteni
lenyomatáig tartó közel ezerötszáz kilométert, azután pedig újabb hatórás
repülőút vár ránk, majd újabb átlépések Madisonig.
 – Ha ugyan nem robbantok le útközben. Átkozottul ostoba egy mutatvány,
ha engem kérdeztek.
– Téged senki sem kérdez, Jack – mondta erre Joshua viszonylag
visszafogottan. – És miután Rod kitesz, az út maradékát gyalog teszem meg.
Helen a szemét forgatva nézett a fiára.
– Sally Linsay-vel! Micsoda szülinapi desszert lesz az! Két antiszociális,
vén, goromba fráter trappol majd át a Hosszú Földön, egyfolytában azon
nyafogva, hogy milyen szép is volt az az idő, amikor még az emberek nem
barmol-tak szét semmit – amikor nem voltak mások, csak ők.
Rod elegánsan megvonta a vállát.
– Apu döntött így, anyu. Csak egyszer vagy ötven.
– Átkozottul ostoba egy mutatvány – ismételte Jack.
Helen bizonyos dolgokból viszont nem engedett.
– Nos, ha nem akarod meglátogatni a családodat, és nem hagyod, hogy
akár csak egy éjszakán át babusgassalak, akkor legalább azt hagyd, hogy
feltankoljalak. Hosszú út áll előtted. Tessék, ezek házilag sütött, bőségesen
megcukrozott sütemények, ezek meg szendvicsek – a sertéshús ugyan hideg,
de finom –, akad jeges tea, forró kávé és limonádé. Tudom, hogy éjfélre jár,
de kit érdekel? Üljetek le! Egyetek!
Joshua és Rod egymásra pillantottak, vállat vontak, ahogy az szokásukká
vált Rod gyerekkorában, mikor a fiút még Dannek hívták, és mivel
mindketten tudták, nem érdemes vitatkozni, inkább leültek az asztalhoz. Még
Jack is bekínlódta magát a székébe. Szedtek a tányérjukra, és öntöttek
maguknak az italokból.
– Átkozottul késő van már ehhez – zsémbelt Jack, ahogy beleharapott egy
kistányér méretű sütibe, de ahogy a szájához emelte a kezét, összerándult a
teste a fájdalomtól.
Joshua tudta, hogy Jack sajnos nemzedéke, a Hosszú Föld első
pionírjainak tipikus képviselője. Az Újraindítás építése során végzett munka,
ami azután várt rá, hogy hónapokon át utaztak ide a fiatal Helennel és a
család többi tagjával, öregkorára ízületi gyulladást okozott. Jack viszont
makacs módon nemet mondott az Alsó Földeken gyártott összes drága
gyógyszerre, a legkisebb segítséget sem fogadta el. Csak azután egyezett
bele, hogy Helennel éljen, hogy a Fene-Tudja-Holból visszatérő nő és nővére,
Katie, aki világéletében Újraindításban élt a családjával, kimerítő csatát
vívtak ellene. Jack még mindig írt, vagy legalábbis próbált írni a helyben
gyártott, durva papírra: göcsörtös, vén kezébe fogta a szintén helyben
készített, durva lúdtollakat. Helen újságolta el Joshuának, hogy az apja a
valhallai békés forradalom hősies napjairól írja visszaemlékezését, arról,
amikor a Hosszú Föld népe kiállt a függetlensége mellett, dacolva az
Irányjellel: erre a röpke drámára Joshua sejtése szerint már aligha emlékszik
Rod és a többi gerebenező haverja, akik szép fokozatosan eltűnnek az
átlépésiránti végtelen erdőségekben.
Joshua mindenesetre igazat adott Jacknek, hogy későre jár. Noha a
fiatalabb nemzedékből már sokan továbbálltak innen, Újraindítás népének
zöme még mindig azokból a farmokból élt, amit ők és a szüleik hódítottak el
az itteni őshonos erdőségtől nagyjából negyed évszázaddal ezelőtt, és
követvén az állataik életritmusát, általában napnyugtakor ők is nyugovóra
tértek. Az éjfél ritkán találta ébren a farmereket.
Helen viszont így szólt:
– Ó, hallgass már, apu! Amikor szülésnél bábáskodom, akár reggelig is
talpon vagyunk. Az újszülötteket nem érdekli, mennyi az idő. És amikor te
felkelsz éjjel, hogy kávét főzz nekem, amikor kakaskukorékolás előtt
támolygok haza? Mellesleg pedig, ha Rod csak ilyenkor tud velünk lenni, én
ugyan át nem alszom. Kértek még teát?
– Nem, kösz. – Rod láthatóan kínosan érezte magát. – Anyu, figyelj ide...
hallottam valamit.
Helen felhúzta a szemöldökét.
– A pletyka gyorsan terjed, még a Hosszú Földön is. Nos, nem tudom
biztosan, mit hallottál, de az igazság az...
Jack felvihogott.
– Anyádnak új pasija van. Az a tésztaképű Ben Doak gyerek!
Joshua vigyázott, nehogy elvigyorodjon. Örült, hogy neki már jutott ideje
korábban megemészteni a hírt. Mostanra nem is hagyott maga után rossz
érzést: csak egy újabb réteg rakódott a kesernyés szomorkásság és bánat
kupacára, amit azóta hurcolt magával, hogy tönkrement a házasságuk. Ben
Doak pedig kicsit fura figurának számított.
Helen erre már felcsattant:
– Ó, fogd be, apu! Ő már nem gyerek. Az isten szerelmére, alig pár évvel
fiatalabb nálam... Ismered te is, Rod.
Ő is az első telepesek közé tartozott, ő meg a családja. Az út során eléggé
összehaverkodtunk Doakékkal. Neki is van egy pár sráca, akik fiatalabbak
nálad. Az egy éve kitört, súlyos erdei ragály vitte el a feleségét...
– Azóta már jártam itthon, anyu.
– Bocs. És mivel az én férjemet is elvitte egy másfajta járvány – pillantott
Joshuára –, úgy gondoltuk, hogy... szóval... egyesítjük erőinket.
Jack felhorkant.
– Ez inkább hangzik katonai szövetségnek, mint házasságnak. Kérdezd
már meg te is az anyádat, Rod, mert én megpróbáltam, és nem kaptam
választ. Szóval, szereti egyáltalán ezt a Doak fiút?
Minden bizonnyal régi vita lehetett ez közöttük. Helen máris replikázott:
– Hiába töltöttél itt rengeteg időt, apu, még mindig úgy gondolkodsz, mint
Irányjel Madisonban, ahol felnőttél. Ahol rengeteg ember jött és ment,
rengeteg lehetőség adódott, hogy társat válasszunk magunknak. Ahol
megadatott a várakozás fényűzése, míg nem találtál olyan embert, akibe
esetleg beleszerethetsz. Itt más a helyzet.
Rod megfogta az anyja kezét.
– Én tökéletesen megértelek, anyu. Ugyanez a helyzet nálunk is.
Jack szólt közbe:
– Naná! Hiszen úgy rohangásztok ott az erdőben, mint Robin Hood és
bandája! De ugye nem keveredtél bele az egyik olyan „kibővített
házasságba”, amiről már itt is hallottunk?
– Ha úgy is lenne, nem fecsegnék erről neked, nagypapa, ugye, tudod?
Jack eltűnődött a válaszon, aztán rákacsintott Rodra.
– Jogos.
– Anyu, az esküvőre visszajövök.
– Az jó lesz. – Helen azonban egy pillanatra aggódó képet vágott. –
Ugyanakkor még nem döntöttünk az időpontról. Hogyan léphetek
kapcsolatba veled? Mármint...
– Tudni fogom, ne aggódj! – Aztán Rod még huncutul hozzátette: –
Igazából időnként nem hátrány, ha az ember a nagy Joshua Valienté rokona.
Az emberek valamivel több figyelmet szentelnek annak, hogy mit csinálsz, és
átadják az üzeneteket.
Helen rosszallóan nézett a fiára.
– Születésnap ide vagy oda, te csak ne add alá a lovat! És ő is ugyanolyan
jól tudja, mint én, hogy sokkal jobban örülnék neki, ha inkább töltené ezt a
nagy és szép napot a családjával, mint hogy egy újabb ostoba túrára induljon
a Hosszú Földön.
 – Egy túrára a fiammal – mutatott rá Joshua. – Vagy legalábbis részben
vele. A minőségi idő jegyében.
Mire Jack azt mondta:
– De csak azért, mert máshogy nem érnél oda, te őskövület.
Rod felnevetett.
– És ha már az utazás szóba került, indulnunk is kell. Anyu, köszi
mindent, ezek a sütik nagyon fincsik, a cukor meg ébren fog tartani.
Jack azt morogta:
– Engem meg az fog ébren tartani, hogy mennyi mindent adtunk cserébe
azért a nyavalyás cukorért. Igazi fizetőeszközzé vált itt.
– Csomagolnál nekem belőle?
És ezzel az éjféli buli, már amennyire az volt, véget ért. Még következett
egy kis süticsomagolás, Joshua és exfelesége feszengve megölelték egymást,
majd a férfi kezet rázott az apósával, és felhörpintették az erős kávé
maradékát.
Azután Rod, kezében lámpással, elindult az apja előtt, és együtt hagyták el
a városkát, majd ballagtak végig a folyóhoz vezető erdei úton, ahol még
mindig egy kő állt, és emlékeztetett Helen anyjának, Jack feleségének
túlságosan rövidre szabott életére.
És ahol a tisztáson korábban Rod leszállt kis repülőgépével.
 6

A repülőgép törzse sima, fehér kerámiából készült, és teljesen

jellegtelennek látszott, mindössze a regisztrációs száma és a Black Vállalat
megkerülhetetlen buddhista lógója díszítette: ez utóbbi azt jelezte, hogy a gép
képes világok átlépésére. Tömpe szárnyakkal, vaskos vezérsíkkal
rendelkezett, a repülő törzsét nagyrészt egy zömök henger alkotta, éppen csak
akkora, hogy elférjen benne a kis pilótafülke és a négy utasülés.
Odabent friss gépszag és a tisztaság illata csapta meg a belépőt – mintha
csak egy új autóba ülnének be, gondolta Joshua, ahogy belévillant egy kósza
emlék a huszonegyedik század első évtizedeiből, a gyerekkorából, amikor
még az Irányjel volt az egyetlen világ, és nyüzsögtek rajta az autók, újak és
régebbiek egyaránt. Miután a csomagjaikat elrendezték, Rod és Joshua pedig
beszíjazta magát a pilóta és a másodpilóta ülésébe, Rod elhúzta a kezét a kis
vezetőfülkét bevilágító és kitöltő, beépített irányítópanelek felett.
Joshua a virtuális szerkezet egyetlen elemét sem ismerte fel.
– Tudod, hogy nem igazán értek a ketyerékhez, de ez elég pöpec.
Rod összerezzent.
– „Pöpec”? Mit is mondtál, hány éves vagy, apu? Fogd meg a kalapod,
mert elég gyors lesz a felszállás.
A gép a bioüzemanyag hajtotta motor zümmögése és a sugárhajtóművek
tompa robajlása közepette meglódult a füves sávon, kicsit ugrálva az
egyenetlen talajon. Újraindításban rendes leszállópályáról nem lehetett
beszélni, mivel nem érkeztek ide elegen a levegőből ahhoz, hogy értelme
legyen építeni egyet – és akik jöttek, azok nagy része is kifutópályát nem
igénylő léghajókon tette. Viszont úgy tűnt, hogy ennek a kis gépnek sincs
szüksége leszállópályára. Elképesztően rövid döcögés után a repülő felsuhant
a sötét égre.
Nem azonnal léptek át. Rod automata pilótára kapcsolta a gépet, az pedig
széles, lusta kört írt le, míg ő ellenőrizte a derekára erősített Átlépő-dobozt,
majd kinyitott egy gyógyszeres üvegcsét, és nekiállt bekapkodni pár pirulát.
Ami az átlépést illeti, Rod kevert ősökkel büszkélkedhetett: apja, Joshua a
született átlépők prototípusának számított, de anyai ágon akadtak fóbiások –
vagyis olyanok, akik teljesen képtelenek voltak az átlépésre, mint hírhedt
bácsikája, akiről a nevét kapta. Maga Rod nagyjából a tipikus átlépők szintjén
mozgott. Átlépő-dobozzal percenként három-négy átlépést is megtehetett, de
mindig hányingere támadt, így orvosságra volt szüksége, hogy kontrollálni
tudja a reakciót. Szerencsére, mire sikerült megvalósítania gyerekkori álmát,
és twaineket – átlépésre képes, nagy teherszállító léghajókat – vezethetett, a
hányingercsökkentő pirulák maximális hatékonyságot tudtak már produkálni,
így a pár másodpercenkénti vagy még gyorsabb tempójú átlépéssorozat sem
okozott neki gondot.
Joshua nem tett megjegyzést a pirulákra, de azért eltűnődött, hogy vajon a
modern gyógyászat minden eredményessége ellenére vajon nem lesz-e még
mindig kék tőlük az ember pisije.
A pilótafülke nagy, remek kilátást biztosító ablakokkal büszkélkedhetett,
és ahogy a táj elterült alattuk, Joshua látta Újraindítás szétszórt fényeit, a
környező farmokat és pásztorkunyhókat. De alig emelkedtek valamivel
magasabbra, a település máris eltűnt a kontinenst beborító erdőségben, a sűrű,
zöldesfekete tengerben a holdtalan éjszakán.
– Erről az jut az ember eszébe, hogy milyen kevesen is vagyunk az ilyen
világokon, még ennyi év elteltével is. És ennyi év szaporodás után is.
Rod erre azt mormogta:
– Nekem és a haverjaimnak ez a normális. Egy bolygónak nem kellene
éjszaka világítania. – Elrakta a gyógyszeres dobozkát. – Szóval, készen állsz?
– Induljunk!
Rod rákoppintott egy másik világító képernyő sarkára.
Az első lépés tompa rándulásként érte őket, mintha csak egy huppanó
lenne az úton – és hirtelen felhőszakadásba kerültek, ami a következő
lépésnél meg is szűnt.
Utána világok suhantak el Joshua előtt, egyik a másik után, variációk egy
fekete témára, mert lentről semmilyen fény nem szűrődött fel. Már az elején
gyorsabban lépdeltek át, mint ahogy Joshua szíve vert, és ez egy kicsit
összezavarta, mintha csak túl gyors zenét hallgatna. De ahogy az átlépések
sebessége nőtt, úgy elég hamar elmúlt az eleinte elkerülhetetlen rázkódás,
amit aztán felváltott a problémamentesen működő motorok tompa rezgése,
ahogy a gép felvette az utazótempót, és nagyjából nyugati irányban haladt
földrajzi értelemben, a kontinens belseje és Wisconsin lenyomatai felé,
miközben folyamatosan lépdeltek át a világokon.
– Klassz szerkezet – jegyezte meg Joshua.
– Az már biztos. „Pöpec.”
– Nem is kérdezem meg, hogy mennyibe kerül, hogy használd. Vagy hogy
eleve hogyan tettél szert ennyi pénzre, tekintve, hogy élsz.
– Úgy élek, ahogy szeretnék, és te erről nem tudsz semmit. Nézd, eljöttem,
ahogy kérted! Azt szeretted volna, hogy legyünk együtt. Rendben, ez az út az
én ajándékom, apu. Úgyhogy boldog szülinapot! De mi a francért ez az egész
út?
– Mi a francért ne? Ötvenéves vagyok. Egész életemben a Hosszú Földet
jártam. Miért ne kelnék át egy nap alatt százezer világon? Miért ne tegyem
emlékezetessé ezt a napot egy ilyen mutatvánnyal, amíg még megtehetem?
– Nem szívesen mondom, de majdnem biztosra veszem, hogy ez nem lesz
sebességrekord.
Joshua vállat vont.
– Nem érdekel a verseny. Ahogy különösebben az sem érdekelt soha,
hogy mások mit tartanak rólam, amíg békén hagytak.
– Hát, pedig talán jobb lenne, ha érdekelne, apu. Mármint, ahogy anyu
mondta, úgy is emlékezetessé tehetted volna a születésnapodat, hogy nem
teljesen egyedül ünnepeled a vadonban.
– Például mivel? Egy kerti sütögetéssel? – Joshua egy oldalpillantást vetett
a fiára. Rod arcát halványan megvilágította az irányítópanelek fénye. – Most
úgy beszélsz, mint anyád. Vagy a nagyapád. Dan egykor twainvezető akart
lenni. És most itt van Rod, a mindent tudó gerebenező.
Rod erre bosszúsan azt válaszolta:
– Kisfiúként akartam twaineken repülni, az isten szerelmére! És egy ideig
meg is tettem. Mára azonban nem sok lehetőség maradt erre, és ezt te is jól
tudod.
Ez viszont igaz volt. Helyi twainek még mindig közlekedtek, főleg az
iparosodottabb Alsó Földeken, de a nagy Irányjel-Valhalla útvonal, a
„Hosszú Mississippi”, az egymillió világot átfogó, a kereskedelmi és
kulturális összeköttetésre szolgáló híd elsorvadt, miután az Irányjel Földet a
Yellowstone-kitörés lényegében megsemmisítette. Majd a katasztrofális
2046-os telet és a viharvert Irányjelről érkező új kivándorlási hullámot
követően a Hosszú Föld kereskedelme többnyire annak viszonylag rövid távú
ágazatára korlátozódott.
 Mindazonáltal az életpályamodell módosítása egy dolog, a névváltoztatás
azonban valami egészen mást fejezett ki.
Joshua némi habozás után azt mondta:
– Tudod, szerintem anyádat felzaklatja, hogy a bácsikád nevét kezdted el
használni.
– Az a középső nevem. Ti adtátok nekem.
– Ez igaz, de...
– Ez a Greenek féltett titka, mi? Jack a nagy politikai lázító, anyám a bába:
egykor hős utazók, mára Újraindítás szíve és lelke. De csak azért lehet így,
mert hátrahagytak egy fóbiás fiút a Földön, és nézd meg, mi történt vele
végül!
Miután Helen tizennyolc éves egyvilági öccse is szerepet játszott abban,
hogy az átlépést ellenző terroristák atombombát robbantottak a wisconsini
Irányjel Madisonban, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Nemrégiben
halt meg, egy kórházban szerzett fertőzésben. Joshua döbbenten eszmélt rá,
hogy az a fiú egyetlen, ámde annál szörnyűbb bűnét még fiatalabb korában
követte el, mint ahány éves most Rod.
– Oké, csak ezzel éppen most a képükbe vágod a dolgot. Főként Jackébe.
Nem lenne szabad ítélkezned felettük, Rod. Egyszerűen nem találtak olyan
megoldást, ami mindenkinek megfelelt volna.
– Mindnyájan követünk el hibákat, mi, apu?
– Igen, és ezt őszintén mondom. Csak te még nem követted el a tieidet,
fiam. Vagy az is lehet, hogy még nem tudsz róluk.
– Kösz, hogy szólsz. És most mi lenne, ha egyszerűen befognád, és
hagynád, hogy vezessem ezt a vackot?
– Rod, én...
– Hagyjuk!

Ez után az éjszaka nagy része nem éppen kellemes csendben telt. A

sötétség hosszú órái következtek, ami alatt Joshua magát korholta legbelül,
amiért azt mondta, amit mondott, vagy éppen nem mondott: nem először
fordult ez elő vele, ha a családjáról volt szó.
Talán még aludt is egy keveset. Gyanította, hogy Rod is szundikált, és a
robotpilótára bízta a gépet. Még az időnként fel-felvillanó Dzsókerek sem
keltették fel őket.
 Aztán a nap felkelt a Hosszú Föld világai felett.
Jó ötvenezer lépésre az Irányjeltől még mindig a Bányaöv néven ismert
világok vastag szalagjának mélyén jártak: itt hűvösebb volt, és kevésbé
erdősek az egyes Földek, mint a nagyjából Újraindítás környékén kezdődő és
onnan átlépésiránt nyugatra húzódó Gabonaövben. A Bányaöv világain
főként csak az itt található különféle ásványokat termelték ki, vagy helyi
használatra, vagy az Alsó Földekre szánt importra – bár mára ez a fajta
kereskedelem is visszaszorult. Viszont látták a különféle vízfolyásokhoz és
tavakhoz tartó állatok csordáit, főként négylábú emlősökét, de ezek erősen
elütöttek attól, ami az emberek kulturális képzeletében élt: óriási, tevékhez
hasonlító lények, furcsa agyarú, elefántra hasonlító teremtmények, amikre
hatalmas, macskaszerű állatok vadásztak. Aztán máris léptek is tovább, a
csordák, a sötét, áramló masszák egy szempillantás alatt csak fel-, majd
tovatűntek.
Némán költötték el a Helen sütijeiből álló reggelit, amit egy palackból
langyos kávéval öblítettek le.
Reggel nyolc körül a lenti világok kinézete ismét lassú változásnak indult.
Elérték a Jégövet, a részlegesen eljegesedett világok övezetét, aminek az
Irányjel Föld – legalábbis ősi állapotában, még mielőtt az emberiség
átformálta – az egyik jellegzetes képviselőjének tetszett. Ezeken a Földeken
hűvös időjárás uralkodott, nyílt prérit és szavannát láttak, az erdők
örökzöldek ligeteivé satnyultak, a messzi északon tundrával. Mint Joshua
megtanulta a Hosszú Földön tett kirándulásai és a két évtizeddel ezelőtti,
Lobszanggal közös első expedíciójuk során, a világok füzérén történő átkelés
olyan, mintha a lehetőségek és valószínűségek hatalmas fájának ágai között
repülne az ember. Minél közelebb kerül az Irányjelhez, az otthoni világ
sajátos körülményeit előidéző, véletlen kozmikus balesetek láncolatának
egyre több szeme kattant a helyére, és úgy lett egyre ismerősebb a táj.
Mostanra a lenti, gyéren lakott szavannákon olyan állatokat látott, amik az
ember mellett fejlődtek ki, még akkor is, ha ezek az állatok nem okvetlenül
maradtak életben a modern korig: masztonodokat és mamutokat, szarvasokat
és bölényeket. Ezeknek a Földeknek a döntő többségén Észak- és Dél-
Amerika történelmi összeütközése minden bizonnyal lezajlott, mert láttak
délről érkező bevándorlókat, köztük kisebb autónyi méretű óriáslajhárokat és
-tatukat.
Viszont, leszámítva egy-egy tábortűz hébe-hóba felvillanó tűhegynyi
lángját vagy egy-egy kisváros még ritkább fényeit, az emberiségnek semmi
nyoma nem látszott.
Joshua meg is jegyezte:
– Senki nincs itthon. De még mindig lehet emberekkel találkozni, főleg az
Irányjelen, akik azt mondják majd, hogy meghódítottuk a Hosszú Földet.
Rod erre vállat vont.
– És akkor mi van? Miért kell meghódítani vagy nem meghódítani bármit
is? Miért nem tudjuk elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek? Mert még
ha tényleg meg is változnak, bármikor átléphetsz onnan...
Joshua most már látta, hogy Rod miként gondolkodik a világról, vagy
inkább a világokról: egyfajta végtelen ittként és végtelen mostként,
olyasmiként, ahol nem számított a hely és az idő – végtelenül bőkezű
helyként, ahol nem kell dolgoznod, ahol nem kell építkezned, nem kell
semmit megjavítanod. A végtelen szökés helyeként. Joshuára váratlanul
heves érzelmek egész árja zúdult. A Hosszú Földön született Rod nemzedékét
mindörökre szakadékként választotta el Joshuától az Átlépés Napja, és a
világ-szemléletük ellentétei mindörökre kibékíthetetlenek is maradnak.
Ezzel nem tudott mihez kezdeni. Odanyúlt, megfogta a fia vállát, és erősen
megszorította. De Rod nem reagált.
Joshua gyanította, hogy mindketten megkönnyebbültek, amikor dél lett, és
a gép bedőlt a madisoni tóvidék egyik lakatlan lenyomata felett, pontosan
háromezer lépésre az Irányjeltől nyugatra. A parton egy tábortűzből füst
szállt fel.
Ahogy a gép megkezdte az ereszkedést, a tűz mellett ülő nő felállt, és
integetni kezdett.
 7

Rod alig pár szót váltott Sally Linsay-vel. Joshua gyanította, hogy a fiát
mindig feszélyezte az anyja és Sally közti feszültség – még úgy is, gyanította
Joshua, hogy Sally átutazó életstílusa sokkal közelebb állt a Rod választotta
életmódhoz, mint Helen helyhez kötött bábáskodása. Rod viszonylag
udvariasan elbúcsúzott, és kezet rázott az apjával.
Aztán Sally és Joshua egymás mellett állva nézték, ahogy a gép
felemelkedik az égre, majd átlép, és eltűnik ebből a létezésből. Joshua
igyekezett fátylat borítani a legfrissebb bánatára, hogy csak sikerült ismét
elpuskáznia egy lehetőséget.
Sally megvárta, míg Joshua elfogyasztja sült nyúlcombból álló ebédjét, és
iszik hozzá egy csésze hideg kávét, és közben a hátára kapta zsákját, majd
szétrugdosta a tüzet.
– Nincs vesztegetni való időnk, igaz, Sally? Te semmit nem változtál.
– Még szép, hogy semmit nem változtam. Miért is kellene? Amúgy meg te
meresztetted a hájas valagadat egész éjjel a repülőn, szóval jót fog tenni egy
kis testmozgás. Ja, boldog szülinapot!
– Kösz.
Az immár ötvenöt éves Sally most még keményebbnek, szívósabbnak
tűnik, mint fiatalon – gondolta Joshua. Mintha csak az idő lecsupaszította
volna, hogy csak a kemény magja maradjon. – A nő most így szólt:
– Estére az Alsó Földeken akarsz lenni, nem? Háromezer világ nagyjából
hat óra alatt, szóval haladnunk kell, alig pár másodpercenként kell egy
átlépés. Néha majd megállunk, mert annyi belefér. – A nő végigmérte. –
Persze feltételezve, hogy nem akarsz csalni, és rövidítést használni.
– Mármint most egy csendes zugra gondolsz? Hacsak nem muszáj, akkor
inkább nem.
– Ez a te szülinapi szórakozásod. Mi a francért lenne neked muszáj bármit
tenned?
– Mert van egy megbeszélésem. Az utolsó szakaszon találkozom Nelson
Azikiwével.
 – Az egy unalmas fickó.
– Neked igazából mindenki unalmas, Sally. Alighanem még én is az
vagyok.
– Te különösen, Valienté. Ne is áltasd magad! – A nő alaposan
végigmérte. – Jól vagy? Most komolyan kérdezem.
– Mostanában megint fáj a fejem. Ezért is kurtítottam meg a tanulmányi
szabadságomat.
– Á! A Csend kiváltotta fejfájások. A legendás érzékenységed a Hosszú
Föld mélyét felkavaró zavarok iránt...
– Ez nem vicc, Sally. Lobszang mindig azt mondta, hogy emiatt féltékeny
vagy rám.
– Hah! Az a mesterpszichológus. Hát, korábban, mondjuk, igazad volt...
– Igazam volt Első Szám Első Személyt illetően. Igazam a nagy
trollvándorlást illetően 2040-ben...
– Felesleges összefoglalnod. És van valami elképzelésed, hogy ezúttal
pontosan miről lehet szó?
– Nincs – felelte letörten Joshua. – Sosincs.
– Hát igen. És ez mozgásképtelenné is tesz? Vagy nem akarjuk letudni ezt
a túrát?
Joshua erre nem felelt, csak kidobta ebédje maradékát, a hátára rántotta a
zsákját, ellenőrizte a bakancsát, és aztán útnak indultak.

Sally haladt elöl, egyenletes léptekkel ballagott a tó partján. Távol

maradtak a víztől, ahol az állatok leginkább szerettek összegyűlni, egyben
távol a vízben leskelő krokóktól vagy egyéb veszélyektől.
Egészen estig folytatták az útjukat, megkerülve a tavat, vagyis annak
lenyomatait a Hosszú Földön, mert pár lépésenként együtt átléptek keletre.
Ilyen könnyen ment az egész. Párhuzamos tavak, párhuzamos partok.
– Tudod, a fiad miatt kár aggódnod.
Joshua elmosolyodott.
– Te adsz nekem tanácsot családi ügyben? Te, aki sosem mentél férjhez,
te, akinek nincs gyereke – te, akit az apja magára hagyott egészen addig, míg
szüksége nem volt rád ahhoz, hogy átutaztasd a Hosszú Marson?
A nő erre felmordult.
– Tudtad, hogy mostanra ausztrál abók kerültek oda? Ők terjeszkednek a
Hosszú Marson. Úgy tűnik, az ő társadalmi berendezkedésük pont ilyen sivár
világokra van kitalálva. – Kis szünet után Sally folytatta: – Ami meg a családi
ügyben adott tanácsot illeti... Nézd, minden srác lázad a szülei ellen, és ahogy
azok a dolgokat intézik. Ez természetes. A fiad nemzedéke, hála az égnek,
teljesen más közegben nő fel, mint te vagy én. Egészen új kihívásokkal, új
erkölcsi normákkal szembesülnek. Főleg azóta, hogy az Irányjel összeomlott,
és a kormány felhagyott azzal, hogy megpróbáljon mindenkit megadóztatni.
És annyi szent, hogy a Hosszú Föld természetes kiválasztóként működik,
ahol az okos megmarad, míg a buta elbukik, és ez már a kezdetektől fogva
igaz.
– Tudom, Sally. Én is ott voltam, rémlik? És ha a kiválasztódás nem megy
végbe természetes úton, ott vagy te, hogy besegíts, ugye?
A nő rámeredt.
– Valakinek muszáj, most meg főleg, hogy még Maggie Kauffman és
repkedő flottájának ágyúnaszádjai is csak ritkán bukkannak fel.
Joshua tudta, hogy Sally mostanában egyfajta profi túlélőként keresi a
kenyerét. Előzetesen kikötött bérért hajlandó volt pár hónapot vagy talán egy
egész évet is eltölteni egy új telepeskolónián, segített nekik átvészelni a
legkézenfekvőbb veszélyeket, hogy elkerüljék az első pár csapdát. Sally
sosem szenvedhette különösebben a bolondokat, így Joshua tudta, milyen
nehezére eshetett e foglalkozás mellett dönteni: a fizikai kihívásokat könnyen
legyűrte, de erősen próbára tehette, hogy segítsen valakinek ahelyett, hogy
ítéletet mond felette.
Csakhogy Joshuának is léteztek kapcsolatai a Hosszú Földön, és rengeteg
pletykát hallott arról, hogy mit is csinál igazából Sally. Egyre nagyobb hírre
tett szert mint önjelölt rendfenntartó. Joshua aggódott miatta, félt, hogy a nő
rossz útra téved. Egyelőre azonban hallgatott.
Egy olyan világra értek, ahol éppen állatok indultak viszonylag nagy
tömegben a tóhoz. Talán ezen a bizonyos lenyomaton valamiféle aszály
tombolhatott. Az utazók megpihentek, beleittak palackozott vizükbe. A
levegő poros és forró volt. Szarvasoknak tűnő állatok csordája lefetyelt a
vízből, ugrásra készen, egy óriáslajhár pedig két lábra állva rágcsálta egy
haldokló fa pöndörödő leveleit. Nagy, oposszumoknak tűnő lények
sündörögtek a lajhár lába körül, félelem nélkül, és a földre hullott leveleket,
gallyakat rágcsálták.
– Tudod, Joshua, mi különbözünk a többiektől. Nem vagyunk sem
kisvárosok lakói, sem az Irányjelen élő nagyvárosi népek. De pionírok sem.
Ahogy telepesek sem, mint Helen, a te kisegérkéd.
– Ó, ő nem egérke. És többé már nem is az enyém...
– Magánykedvelő típusok vagyunk. És az ilyen magányos farkasok csak
túlélnek, aztán elköltöznek más vidékre. Nem építenek dolgokat, mint a
pionírok. A Hosszú Földön mindig lesz helye a hozzánk hasonlóknak.
Nekünk nincs szükségünk keretekre. Mi nem töltünk be semmilyen szerepet.
Még annyira sem, mint a gerebenezők – bennünk nincs meg az öntudat ahhoz
az életmódhoz, hogy direkt költöznek újra meg újra, és nem vesznek el
semmit, csak a legalacsonyabban lógó gyümölcsöket. Mi csak mi vagyunk.
Távol az emberiségtől.
– És távol az emberi értékektől? Ezt akarod mondani?
– Csak azt mondom, hogy megvannak a saját értékeim – és azt hiszem,
neked is.
Joshua végigmérte a másikat, próbált olvasni az arcáról, de ugyanúgy
hiába, ahogy húszévesnél régebbi ismeretségük alatt általában.
– Bűn ide vagy oda, te nem egy bosszúálló istenség vagy, Sally.
Szükséged van...
– Arra nincs szükségem, hogy te mondd meg, hogy viselkedjem. – A nő a
hátára kapta a zsákját. – Hamarosan egy sor eljegesedett világ jön. Magasabb
terepre kell jutnunk, hogy az átlépésnél a jég szintje felett legyünk.
– Tudod, jártam már erre korábban...
És így pörlekedtek tovább, ahogy azt Helen előre megmondta. Sally
távolodni kezdett a víztől, és mozgás közben átlépett. Joshuának nem maradt
más választása, mint hogy kövesse, mindig egy kicsit lemaradva, a nő
villódzó, újra meg újra átlépő alakját.
 8

Sally a Nyugat 30. számú Földig vezette. Ezen a bizonyos Földön, itt, ezen
a madisoni földnyelven a vízparton valamilyen létesítmény állt, és a kora
estében nátriumlámpák világítottak. Több sorban golfkocsik parkoltak.
Kiderült, hogy ez egy sport- és turistaközpont. A „jelentős” világokon – mint
például a kerek számot viselőkön – lehetett találkozni efféle dolgokkal. És
vulkáni tél ide vagy oda, ez a világ láthatóan még mindig elég gazdag maradt,
hogy fenntartsa az efféle helyeket.
A bakancsot és az Alsó Földekre jellemző, praktikus túrafelszerelést viselő
Nelson Azikiwe az előre megbeszélt ponton várt rájuk, a parkoló mellett.
Sally rántott egyet a zsákján, és megvetően nézett körül.
– Turisták. Idekint. Vigyázzatok magatokra, Nelson és Joshua!
Joshua válaszolt:
– Te is...
De persze a nő már el is tűnt, csak a levegő pukkant egyet távozása
nyomán.
Joshua szívélyesen kezet rázott Nelsonnal.
– Kösz mindent, cimbora.
– Hát, Lobszang barátja az én barátom is – te meg én pedig már elég
régóta ismerjük egymást. Nagy örömömre szolgál, hogy elkísérhetlek hosszú
sétád utolsó szakaszán. Senkinek nem lenne szabad egyedül lennie a
születésnapján.
Nelson lágy akcentussal beszélt, kellemes hanghordozással, a ropogós dél-
afrikai dialektusba beépültek a határozottabb brit mássalhangzók. Úgy tűnt,
semmit sem változott azóta, hogy Joshua utoljára látta, Lobszang temetésén,
azt leszámítva, hogy a hatvan év körüli férfi fekete hajába most valamivel
több ősz szál vegyült.
A majd nyolcszáz méterre álló házból elektronikus zene hangjai kezdtek
kiszűrődni. Nelson összerezzent.
– Szerintem ez volt a végszavunk. Indulhatunk?
 A ház elenyészett. A Nyugat 29-es Földön a tópart, hála az égnek,
tökéletesen üresnek bizonyult.
Ahogy az átlépés hatása beütött, Nelsonnak sikerült talpon maradnia –
számos szerencsétlen átlépő görnyedt meg a hányingertől, akár tompították
gyógyszerek, akár nem –, de Joshua látta, hogy az arca eltorzul.
– Hé, biztos végig akarod ezt csinálni? Végeredményben ez csak egy kis
mutatvány.
– Nos, Joshua, ez a mennyből történő alászállásod utolsó szakasza.
Először Szentlélekként szálltál az égen – vagy talán úgy, mint Lobszang
testetlen lelke két megtestesülés között. Aztán vakmerően, öles léptekkel
haladtál Sally Linsay, a szupererejű ember társaságában. És most az utolsó
pár lépést egy olyan vénséggel, egy szimpla halandóval kell
végigbotorkálnod, mint amilyen én vagyok. Megnyugtatlak, hogy még éjfél
előtt bevégezzük kálváriánk hátralevő huszonkilenc stációját. Persze nem
időzhetünk el Irányjel Madisonban a radioaktív romok miatt, de úgy tudom,
hogy az Otthonban a nővérek kis ünnepséget szerveztek neked a Nyugat 5-
ön. Viszont inkább sütire gondolj, ne pezsgőre!
– Az nagyon is jólesne.
– Azt hiszem, összeszedtem magam. Tegyünk meg egy újabb lépést?
Nyugat 28-on csendesen szemerkélt az eső, és bár magán a földnyelven
egy lelket se láttak, Joshua dél felé, pár kilométerre tőlük egy városka fényeit
pillantotta meg.
Tíz perc múlva újabb átlépés következett. A dombgerincen, ugyanott, ahol
Irányjel Madisonon állt a Capitolium – pontosabban 2030-tól annak romjai –,
itt egy kőoszlopot emeltek, amire egy plakettet erősítettek.
Nelson most azt mondta:
– Angliában – ahol, mint tudod, egykor volt egy plébániám –, miután a
rómaiak elmentek, az első keresztény misszionáriusok, akik megpróbálták
áttéríteni a pogány szászokat, kőkereszteket emeltek azok szegényes
falvaiban, az egy nap ide építendő templomokat jelezvén. Számos ilyen
kereszt fennmaradt, még ma is állnak. Így aztán az Égisz fényes napjaiban az
Egyesült Államok kormánya az ehhez hasonló, jelentős helyeken szórta szét
szimbólumait az egyébként szinte teljesen üres világokon. Talán a jövőben
építendő közösségek jeleiként.
– Te tényleg látsz valamit az átlépésiránti világokban.
– Ó, igen – bár én sosem szerettem az átlépést. Egyetlen utat tettem meg
Lobszanggal távolabbra a Hosszú Földön... Viszont kimondottam élvezem a
bolyongást az Alsó Földeken – hogy pontos legyek, az Alsó Brit-szigeteken.
Azok még ma is többnyire háborítatlanok maradtak, a yellowstone-i nagy
telet követő, hatalmas népvándorlás után. A legalsó tucatnyi világot, nyugatra
vagy keletre, ellepte ugyan a kitörés előtti Irányjel népességének nagyjából a
fele, de még a Nyugat 1-et is körülbelül csak annyian lakják, mint amennyien
az Irányjelen 1800 körül élhettek. Adj pár évszázadot, és nem kétséges, hogy
mindent belakunk! De jelenleg az Alsó Földek konganak az ürességtől.
Amilyen az Irányjel lehetett az emberek előtt – két eljegesedés közti
időszakban leledzenek, talán az utolsó jégkorszak előtt. És mert a trollok meg
a többi humanoid távol marad az Irányjeltől, még a kirajzó emberiség sem
sok mindenen változtatott. Így aztán az Alsó Földeken a Brit-szigetek a
vadon növő tölgyerdők, füves puszták és a hanga birodalma, sok vízzel és
fénnyel, ahol elefántok, orrszarvúak és medvék élnek együtt borzokkal,
szarvasokkal és vidrákkal... Az emberiség elveszett múltjának csodáival. Így
nem érzem szükségét, hogy ennél sokkal messzebbre merészkedjek.
Joshua körülnézett, és nem látott fényeket az egyre erősödő sötétségben.
– Máris kezd besötétedni. Nálam van elemlámpa.
– Nálam is. Indulhatunk. Lehet, hogy később szükségünk lesz majd
fáklyákra, hogy távol tartsuk a helyi vadállatokat...
Ezután szépen haladtak, pár percenként léptek át újabb világokba, mindig
úgy, hogy Nelsonnak legyen ideje erőt venni a hányingerén.
Nyugat 11-re érve azonban látszott, hogy Nelson kifulladt, és hosszabb
szünetre lesz szüksége. Leültek egy rézsűn, és onnan néztek végig a madisoni
földnyelv egy újabb másolatán – itt azonban egy tekintélyesebb település állt,
az eddig látott legnagyobb. A kéményekből fa szelíden lebegő füstje borult a
városra, míg az ablakokból villanyfény áradt. Joshua még a település tábláját
is látta, a földút mellett:

ÜDVÖZLÜNK A MADISON NYUGAT 11-EN

ALAPÍTVA: KR. U. 2047
NÉPESSÉG: VÁLTOZÓ
NEM MUSZÁJ HONTALANNAK LENNED,
HOGY ITT ÉLJ, DE SEGÍT
 Az első ház, amit innen látni lehetett, közvetlenül az út mellett, egy
kunyhónak bizonyult, amit olajlámpások füzére világított meg, és
egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy az Irányjelről hozott elemekből
építették: gipszkartonból, tetőfedő lemezekből, műanyag esőcsatornával. A
ház mögött elkerített gazdaság állt, ahol burgonyaágyást, csirkéket,
kecskéket, durván vágott, halomba rakott farönköket fedeztek fel. Bordázott
műanyag lapok alkotta állványt helyeztek el itt úgy, hogy délnek nézzen, érje
a nap, és átlátszó műanyag vizespalackokat erősítettek a felületére. Joshua
tudta, mire szolgál: olcsón megússzák a víz tisztítását, mivel a nap ultraibolya
sugarai végeznek a legtöbb rovarral.
Ahogy ők ketten ott üldögéltek, valamiféle jármű érkezett pöfékelve a
városból kivezető földúton. Egy idősebb férfi vezette, aki megbillentette
feléjük napszítta kalapját: az instabilnak tűnő, nyitott járművet surrogó
villanymotorok hajtották. Joshua arra tippelt, ez valamikor egy golfkocsi
lehetett, amit akkumulátorok hajtottak, és átlépésre alkalmas alkatrészekből –
vagyis nem acélból – gyártották a nagy golfpályák számára, amelyek
Yellowstone előtt számos irányjeli város Alsó Földeken található lenyomatát
ellepték. Most a homokfutó tetejére napelemes takaró borult, rakománya
pedig láthatóan tejeskannákból, nem pedig golfütőkből állt. Időközben
Joshua az úton távolabb ki tudott venni egy jóval nagyobb járművet is, ami
egy traktornak látszott, csak a végéhez valamiféle vaskos kéménykürtőt
erősítettek. Alighanem egy bioüzemanyag-előállító lehetett, egy
gázgenerátor, olyan ketyere, ami fát égetett el, hogy az abból felszabaduló
hidrogén és metán üzemanyagként felhasználható legyen.
Joshua ezeket mind felismerte. Az Irányjel újrahasznosított szemetéből
épített kolónia, a Madison Nyugat 11 magán viselte a szenvedő Irányjel
Földről meginduló második nagy vándorlási hullám minden nyomát.
Mint mindig, az éghajlat jelentette a problémát. 2046-ra, hat évvel a
Yellowstone-kitörés után, ami a vulkáni tél kezdetét is jelentette, úgy tűnt, a
helyzet stabilizálódik, bár javulásról nem lehetett beszélni. Ettől az emberek
még továbbra is hullottak; Joshuának eszébe jutott, hogy olvasott egy
jelentést, miszerint végül a Yellowstone hamuja okozta tüdőbetegségekben
többen vesztek oda, mint amennyien közvetlenül a kitörés miatt. 2046-ban
azonban elérték az éghajlati fordulópontot – egyesek szerint ennek a Golf-
áramlat megszűnése volt az oka, de addigra a tudományos adatgyűjtés már
nem volt elég megbízható –, és abban az évben zordabb tél köszöntött be,
mint valaha. A folyók befagytak, a kikötőket eltorlaszolta a jég, és a
középnyugati gazdaságok áldozatul estek a permafrosztnak. Amikor a nagy
québeci vízerőművek kezdtek leállni a befagyó víz miatt, az amerikai
országos villamoshálózat összeomlott, és végül az olyan nagyvárosokat is
elhagyták, mint Boston és New York.
Szerte Amerikában azok, akik hat éven át ragaszkodtak otthonaikhoz,
végül feladták, és gyalog vagy kocsival útnak indultak, vagy dél felé az
Irányjelen, vagy átlépésiránt az Alsó Földekre nyugat vagy kelet felé, ahol a
menekült-táborok túlzsúfolt közösségei már így is a fennmaradásért
küzdöttek. Idővel kezdtek új városok kialakulni, olyanok, mint ez is itt a
Nyugat 11-en, új karakterűek, amik a régiek kiguberált maradványait
használták fel, vagy éppen új megoldások után néztek. Az Alsó Földeken
bőven megtalálható faanyagból állítottak elő üzemanyagot a
gázgenerátorokban, mint abban a traktorban is, amit Joshua az imént látott –
ez az üzemanyagforma mára sokkal hozzáférhetőbbé vált, mint a szén, az olaj
vagy az atomenergia. Az Irányjelen a múzeumokból elvitték a tizenkilencedik
századi rokkákat, szövőszékeket és gőzgépeket, ezek lettek az új típusú ipar
modelljei. Az elektromosságra úgy tettek szert, ahogy tudtak, az olyan,
átlépésre képes járművekből, mint amilyen ez a golfkocsi is volt, kiszedett
generátorokból és akkumulátorokból, amiket szélmalmokra vagy a folyókon
rögtönzött vízimalmokra erősítettek. Bármi, ami a netre hasonlított, még
mindig ritkaságszámba ment az olyan nagyobb és régebbi városokon kívül,
mint Valhalla, de egy ilyen városkában azért akadtak adóvevők és amatőr
rádiókészülékek; várható volt, hogy valaki előbb-utóbb még rézvezetékeket is
lefektet egy telefonhálózathoz.
Természetesen a mezőgazdaság jelentette a kulcsot, ahogy a kitörés napja
óta folyamatosan – hiszen azt a rengeteg kitelepített embert élelmezni kellett.
Komoly nemzetközi incidens tört ki, amikor 2047-ben az Egyesült Államok
Haditengerészete kifosztotta a svalbardi Nemzetközi Magbunkert a
Spitzbergákon, egy norvég szigeten, ahol az örökségnek szánt termények
magvait tárolták – a primitívebb, szívósabb fajták kevesebb művelést
igényeltek, mint a Yellowstone előtti Irányjel nagy, gépesített mezőin
túlnyomórészt vetett változatok.
De Joshua úgy vélte, mindez működik, még akkor is, ha az Alsó
Földeknek ezek az új, összetákolt városkái egyáltalán nem hasonlítottak
semmihez: sem elődjeikhez az Irányjelen, sem a Hosszú Föld nyers
gyarmatosító városaihoz, mint amilyen Újraindítás vagy Fene-Tudja-Hol. A
Madison Nyugat 11 mindig is megmarad a régi és az új kevercsének. Itt senki
sem autózott csak úgy: a földutakon kevés járművet lehetett látni, és azok is
leginkább a farmok teherautói, mentők, rendőrkocsik meg biciklik voltak.
Többé senki nem lépett fel a netre, hanem sorban állt az egyes bankfiókok
előtt, hogy betegye a pénzét, mint ahogy Jimmy Stewart tette Az élet
csodaszépben. Ezek a furcsa, az 1900-as éveket idéző szokások keveredtek a
legkorszerűbb technológia elemeivel, mint a zsúptetőkre erősített napelemek.
És magát Irányjel Amerikát sem hagyták el teljesen, még most sem. Az
amerikaiak kezdték felismerni, hogy amit ők és őseik kihoztak kontinens
méretű országukból, az önmagában is történelmi jelentőségű eredmény. Így
aztán az új világok arra törekedtek, hogy megmentsék a régit.
A teljesen egyértelműen egyre fáradtabb Nelson azóta hallgatott, hogy
leültek.
Joshua játékosan vállon bokszolta.
– Nincs már sok hátra, öreg barátom.
Nelson szomorkásan elmosolyodott.
– Örülök, hogy eljöttem erre az útra.
– Én is örülök, hogy eljöttél. Mindig remek társaságnak bizonyultál. És
mindig elgondolkodtattál.
– Jaj! Még a születésnapodon is? Fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet.
– Oldalról Joshuára sandított. – Persze a többségünknek az ilyen események a
családot és a barátokat jelentik. Én még jóval a Yellowstone előtt
elveszítettem a kapcsolatomat az enyémekkel Johannesburg káoszában. És itt
vagy te, Joshua, ahogy egyedül... vagyis majdnem egyedül utazol egy ilyen
jelentős évfordulón.
Joshua erre vállat vont.
– Mára sokat szelídültem, és ezt még Sally is elismeri. De, tudod...
időnként hiányoznak az olyan idegen fajok, mint például a beagle-ök. – A
kutyaszerű, értelmes élőlények egy igen messzi Földön. – Az élet kezd
unalmassá válni, amikor csak emberekkel beszélhetsz.
– Azt hittem, pont egy beagle harapta le a kezedet.
– Senki sem tökéletes. És különben is, azt hitte, szívességet tesz nekem
vele. Ami meg a többit illeti – hát, nagyon úgy fest, gondot okozott nekem a
családalapítás.
– Talán mert gyerekként neked sem volt családod – mondta Nelson
komolyan. – Lobszang még régen elmesélte a történetedet. Anyádról, a
szegény Maria Valientéről, aki teljesen egyedül hozott téged a világra, és
mindössze tizenöt évesen meghalt. Az apádról... akiről szinte semmit nem
tudni. Persze Agnes és a többi nővér elkényeztetett az Otthonban, de ez csak
részben pótolhatott egy ilyen veszteséget, még úgy is, hogy te annak nem
igazán voltál tudatában.
– Lobszang megtudott valamit az anyámról. – És átadta neki az azóta is
nagy becsben tartott relikviát, a majmos karkötőt, azt a buta kis játékot, ami a
még szinte gyerek Mariáé volt, mikor megszülte őt... – Viszont apámról
továbbra sem hallottam.
Nelson a homlokát ráncolva meredt a távolba.
– És ez módfelett szokatlan, ha jobban belegondolsz.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, ha még Lobszang sem talált semmit, akkor ott valamit
szándékosan lepleznek. Valaki, valahogyan, valamilyen okból. –
Elvigyorodott. – Hirtelen kíváncsi lettem, Joshua. Mindig is vonzottak az
efféle fejtörők. Tudod, Lobszangra is úgy bukkantam rá, hogy követtem egy
nyomot... hiába derült ki aztán, hogy az egészet ő maga agyalta ki. És mivel
Lobszang nincs többé, a világomban módfelett megfogyatkoztak az
összeesküvés-elméletek.
Joshua végigmérte a másikat.
– Csak nem arra gondolsz, hogy ezt is kikutatod, hm?
Nelson megveregette a karját, és merev tagokkal felállt.
– Megyünk még egy kicsit? Azon a szülinapi tortán az a rengeteg gyertya
nem fújja el magát.
– Az már igaz.
– Az a rengeteg, rengeteg gyertya...
– Vágom, Nelson.
– Szeretnéd, hogy az ügy nyomába eredjek? Mármint apád ügyének
nyomába. Gondolj rá úgy, mint szülinapi ajándékra! De ha jobban szeretnéd,
hogy ne tegyem...
Joshuának nagy nehezen sikerült tétovázás nélkül felelnie:
– Csináld!
– Ha bármit is találok, lehet, hogy az szomorú lesz, tekintettel arra, hogy
Maria milyen keveset élt, és milyen körülmények között. Az ember sosem
tudhatja, hogy amikor megránt egy szálat, abból mi gombolyodik ki.
 – Tudod, felnőtt ember vagyok már, Nelson. – Viszont nagyon is jól
emlékezett még rá, hogy mennyire megzavarta, amit Lobszang mesélt az
anyjáról. – Nézd, bízom az ítélőképességedben, bármit is találj! Én számolok:
egy, kettő...
Együtt léptek át, tűntek a semmibe, csak a levegő pukkanása jelezte hűlt
helyüket.
 9

Alighogy a léghajó horgonyt vetett az Új-Springfield szívét uraló,

alacsony domb tetején, Maine-nek ezen az átlépésiránti változatán a Nyugat
1 217 756-os Földön, Agnes már látta is a feléjük tartó szomszédokat.
Különös idegesség kerítette hatalmába, mintha csak lámpalázas lenne. Arra
gondolt, hogy ebben a pillanatban veszi kezdetét új élete, a 2054. esztendő
késő nyarán – kilenc teljes évvel Lobszang halála után – új otthonában,
ezekkel az új emberekkel.
A hároméves Ben is látta a közeledő szomszédokat. Ha felállt, és pufók
kezecskéjével megmarkolta a korlátot, pont kiláthatott a gondola nagy
megfigyelőablakán anélkül, hogy fel kellett volna emelni, és lévén önálló
fiúcska, ezt így szerette a legjobban csinálni. Ahogy a csörlők surrogva
húzták egyenletesen a twaint horgonykábelein a föld felé, Ben lelkendezve
ugrált fel-alá.
– Még szép, hogy átjönnek-jegyezte meg az Agnes mellett álló Sally
Linsay. – Az emberek ezt szokták csinálni. Lecsekkolják a jövevényeket. Ha
lehet, üdvözölnek. Ha kell, megbizonyosodnak róla, nem jelentetek-e
fenyegetést.
– Hm... És ha jelentünk?
– Az itteniek több módon is tudják kezelni az ilyen dolgot – mondta Sally
halkan. – El ne feledd, hogy ez egy nagy világ! Szinte teljesen dzsungel
borítja, ahogy itt is, vagy még ennél is sűrűbben. És csak egy pár település
létezik. Könnyű megszabadulni a problémáktól.
– Úgy beszélsz, hogy attól még egy üres világ is klausztrofóbiásán
zsúfoltnak tűnik.
– Az itteniek jó emberek, már mennyire az emberek azok. Különben nem
javasoltam volna, hogy ide gyertek.
Ám mindezt Sally úgy mondta, hogy szavai kaptak egy kis humoros élt, és
ez az él azóta jelen volt, hogy Lobszang felkereste tanácsért. (Pontosabban
George kereste fel tanácsért, emlékeztette magát Agnes, George tette; most
már őt George Abrahamsnek hívták, egyszer s mindenkorra, ő pedig nem
Agnes nővér, hanem Mrs. Agnes Abrahams, George hű felesége. A kis Ben
sem Ogilvy már, hanem ő is Abrahams, és ezt az örökbefogadási iratok is
igazolták – ahogy azt idén, 2054-ben aláírták és keltezték, oly sok év
várakozás után, amikor a Yellowstone utáni elhúzódó felfordulás miatt
rettenetesen leterhelt hatóságok végre engedélyezték, hogy kapjanak egy
babusgatásra váró gyermeket...)
Sally jó ideje ismerte Lobszangot, és kissé mulattatta választott új
életmódja.
– Lobszangnak lesz egy fia? A gazdálkodás még oké. A macskát is meg
tudom érteni. Még szép, hogy elhozza Shi-mit. Lobszang és a nyavalyás
macskája. Na de egy fiú?
Agnes máris védelmébe vette a dolgot.
– Ben árva. Jobb életet tudunk biztosítani neki, mint...
– Lobszang akart egy fiút?
– Lobszang még felépülőben van. Azt hiszem, egyfajta üzemzavaron van
túl.
– Ó, ez meg sem lep. Ha jól gondolom, kimondottan egyedi darab volt:
egy antik MI, amelyben generációk műszaki tudása rétegződött egymásra.
Sosem végeztünk még olyan kísérletet korábban, mint amilyen Lobszang. Az
összetett rendszerek pedig összeomolhatnak, akár ökológiai vagy ökonómiai
okokból... De a legtöbb komplex rendszer nem úgy áll fel belőle, hogy
boldog családosat akar játszani.
– Ne légy ilyen rosszindulatú, Sally! Ő a maga módján mindig az
emberiséget szolgálta, csak éppen a távolból. Most teljesebben akarja
felfogni, mit jelent embernek lenni. Ember akar lenni. Ezért egy szokványos
emberi közösségben fogunk élni, annyira névtelenül és arctalanul, amennyire
csak lehet. Még betegségeket, öregedést is színlelünk...
– Már eljátszotta a saját halálát.
– Az más volt...
– Jelen voltam a temetésen! Agnes, Lobszang nem ember. Ő Daneel
Olivaw! És most gyereket akar?
Felesleges lett volna minden további szócséplés. Amennyire Agnes meg
tudta ítélni, Sally ettől függetlenül lelkiismeretes munkát végzett, amikor ezt
a helyet ajánlotta jövendő családi otthonnak. Új-Springfieldben már akkor is
éltek, a jelek szerint ráadásul boldogan és egészségesen. De miért találta
Sally mindvégig olyan mulatságosnak az egész projektet? Még most is,
megérkezésük pillanatában is mintha valami olyan tréfán mulatott volna, amit
csak ő értett.
Lobszang rontott be a kabinba. A George Abrahams néven ismert gépi
egységbe zárva az ötvenes éveinek végén járó vagy még idősebb férfinak tűnt
gyérülő, ősz hajával, a maga nyájas módján jóképű arcával, amit nagy szakáll
mögé rejtett, és napbarnított bőrével. Kockás inget és farmert viselt, és Agnes
még most is meghökkent időnként, hogy nem a buddhista szerzetesek
narancsszínű köntösét hordja. George így szólt:
– Nos, leszálltunk. Megyek, és kipakolom a kávéfőzőt, még mielőtt
ideérnek a szomszédok.
Az első benyomás mindig nagyon fontos. Agnes el is próbálta az üdvözlő
mosolyát: arcizmait megmozdította, érezte, ahogy ajka megfeszül.
Sally cinikusan nézte a nővért.
– Nem is rossz. Ha nem tudnám, hogy te is egy zoknibáb vagy...
– Köszönöm, Sally.

Így aztán Agnes, kézen fogva Bent, lesétált a földre ereszkedett

gondolából levezető pár lépcsőn, és megtette első lépéseit az új világon, az új
otthonukban. Legalább szép idő volt, a kék ég szinte felhőtlen, leszámítva pár
különös csíkot kelet-nyugati irányban. És egy ezüstös félhold is látszott a
keleti égen, mintha csak őket köszöntené. A dombtetőt minden bizonnyal
letarolták egykor, de aztán otthagyták; az itt növő fák fiatalok voltak,
csemeték törtek elő a kidöntött óriások tömpe tönkjei közül. Elhagyatott
házak álltak a közelben őrszemekként. Lobszang úgy tervezte, hogy idővel
beköltöznek az egyik ilyen nagy és régi házba, felújítják mint sajátjukat, és a
félig letarolt mezőket bevetik.
Shi-mi, a macska szaladt le a lépcsőn, hogy aztán kéjesen nyújtózzon egy
nagyot a napsütésben, és azt mondja:
– Ó, milyen csodás dolog is a szabadság!
Agnes ránézett.
– Ne feledd az aranyszabályt, te műanyag bolhazsák! Nincs beszéd! Itt egy
macska vagy, egy igazi macska, de semmi más, csak egy macska. Ben és
mindenki más előtt is. Továbbá már húszéves is elmúltál, szóval a korodnak
megfelelően viselkedj!
– Igen, Agnes. – A macska karcsú, fehér, egészséges kinézetű példány
volt, zölden, kissé hátborzongatóan világító szemmel. Sima női hangja a
hasára szerelt apró hangosbeszélőből érkezett. – ígérem, rendes leszek. Csak
éppen megkönnyebbülés, hogy nincs semmi dolgom, hogy visszavonultam a
Flottától, ahol Maggie Kauffmannal szolgáltam. És most felfedezhetem, hogy
e csodás új világban milyen megfelelői léteznek az egereknek és a
patkányoknak... – Azzal elrohant a zöldbe.
Ben vidáman kacagott a meleg, késő délelőtti napsütésben, és azonnal
futásnak eredt ő is, beszaladt a neki derékig érő bokrok közé. Agnes számított
erre, hiszen idefelé jövet ugyanezt tette minden megállónál.
– Tudod, Ben, ne tűnj el szem elől!
– Oké, Ag-nessz.
Közben Lobszang-George máris a gondola körül sürgölődött, kipattintotta
a twain ballonjának rögzítőreteszeit és kallantyúit. A gondola tégla alakú
kerámia- és alumíniumtömbökből állt, nagyjából mobilház nagyságban, a
twain kétszáz láb hosszú ballonja alatt függesztették fel: úgy tervezték meg,
hogy lekapcsolható és hátrahagyható legyen. A mellette ügyködő Sally a
vezérlést irányította, a ballont megtöltő héliumot, vagyis a szerkezetet a
levegőbe emelő gázt eresztette a nyomáskamrákba, hogy a hajó nehogy
azonnal felszálljon a levegőbe, amint a gondola súlya lekerül róla.
Úgy tervezték, Sally viszi vissza a hajó maradékát a Black Vállalat
szárazdokkjába az egyik Alsó Földön, a földre letett gondola pedig átmeneti
menedékül szolgál Lobszangnak és „családjának” az első itt töltött napokban,
hetekben, hónapokban. Elhelyeztek benne szerszámokat, vetőmagokat, orvosi
felszerelést, vitaminokat, konyhai edényeket és serpenyőket, sőt még állatok
is akadtak, köztük csirkék, kecskegidák meg egy pár vemhes emse is –
mindaz, ami szükséges a pionír-repülőrajthoz. A gondolában megbújt pár
titok is, ami rejtve is marad a szomszédok elől: a kék ajtók mögé dugták az
androidtestekhez szükséges műhelyt, ahol létrehoztak egy kis zseléüzemet
meg egy nanotechnológiai alapú létesítményt, ami majd gondoskodik róla,
hogy George és Agnes „öregedése” természetesnek tűnjön. Még a macska
karbantartására is terveztek egy kennel nagyságú műhelyt. Lobszang még
alteregójaként, George Abrahamsként is rendelkezett a szükséges
kapcsolatokkal a Black Vállalatnál, hogy mindezt elintézze.
– Nem muszáj egy öszvér hátán belovagolnunk a Halálhágóba – mondta. –
Szükségtelen a nehezebbik végén megfognunk a dolgot. Semmi rossz nincs
benne, ha használjuk letűnt civilizációnk előnyeit, miközben újrakezdjük az
életünket. Mellesleg pedig van velünk egy kisfiú is. Jól jön majd a tető a
fejünk felett, amikor első éjszaka zuhogni fog...
Talán minderre tényleg szükség van – gondolta Agnes, de azért eltűnődött,
vajon milyen benyomást kelt majd ez a csillogó-villogó szerkezet az új
szomszédaikban, akiket elég torzonborznak látott, ahogy nézte őket felfelé
kaptatni a dombtetőre. De azt is látta, hogy a gyerekeket máris elbűvölték az
állatok, melyek zöme még mindig a gondolában maradt: a birkák, a kecskék,
a csirkék, a marhák, köztük egy fiatal bika a szaporításhoz, meg a két izmos,
fiatal ló. Agnesnek bevillant, hogy ezek a gyerekek korábban alighanem még
sosem láttak sem marhát, sem lovat.
Hirtelen letaglózta egy érzés, és úgy érezte, szüksége van egy kis
egyedüllétre.
Bent követve otthagyta a léghajót, és elindult felfelé az alacsony dombra a
szelíd kaptatón. Amíg az ember kikerülte a láthatóan mindenfelé heverő,
kidőlt fatörzseket és ágakat, könnyű volt a felfelé vezető út. Bakancsa alatt
puhán nyomódott be a talaj, a zuzmók fojtogatta, kidőlt törzsek között
páfrányok nőttek mindenfelé. Agnes az egészet szokványosnak látta, de ha
alaposabban szemügyre vette, mégsem nevezhette annak. Például ezek
milyen fajtájú fák? A világnak ezen a részén leginkább örökzöldek nőttek,
legalábbis ő így tudta, még ezen a szélességi fokon, itt, Maine-ben is; az
évszakok között nem sok eltérés akadt e meleg, esős világon, és csak kevés fa
vette a fáradságot, hogy lehullajtsa levelét az ősz eljöttével. Viszont a fák
fajtáját így sem ismerte fel.
Pár lépéssel odébb egy terméskő falhoz ért; itt egy korábbi telepes épített
karámot az állatainak. Nem lehetett régebbi pár évtizednél: még negyven év
sem telt el az Átlépés Napja óta, az emberek pedig korábban csak nagyon
ritkán tévedtek az Irányjelen túlra, leszámítva az üres világokban vándorló
pár született átlépőt. A fal azonban máris kezdett beleveszni a bokrok
sűrűjébe.
Agnes a dombtetőről nézegetve a települést, leolvashatta a hely
történelmét. Az első telepesek minden bizonnyal azzal kezdték, hogy
megtisztították a terepet a terményeiknek vagy a lábasjószágnak, sőt
felhúzták ezeket a nagy házakat is. Majd szinte seperc alatt feladták a dolgot,
és továbbálltak, hogy... hát, hogy azt tegyék, amit a legtöbb ember manapság
errefelé tesz, hogy megéljen. Így aztán az erdő máris elkezdte visszahódítani
a területet, vagy legalábbis megpróbálta. Ezért szemelte ki Sally ezt az
elhagyatott helyet, mint ami ideális lesz Lobszangnak és Agnesnek arra, hogy
felépítsék saját farmjukat, mivel a letárolás dandárját már elvégezték
helyettük.
És az alacsony dombot, rajta az elhagyatott tanyákkal, körülvette a
messzeségbe nyúló sűrű, zöld rengeteg. Agnes annyit tudott róla, hogy ez egy
erdős világ. Észak-Amerikát zömmel buja, örökzöld erdőségek borították, a
déli szélességi körökön egzotikus esőerdők, az Északi-sarkon furcsa, széles
levelű lombhullató fák nőttek – de még a Déli-sarkot is az erdők uralták, és
Lobszang megígérte, hogy ezt a látványt egy nap elmennek megnézni. Ez a
világ messze esett a Jégövtől, ahova az Irányjel Föld, Agnes saját
szülőbolygója is tartozott: itt, úgy tűnt, az erdők a dinoszauruszok kora óta
tenyésznek.
És ebben az egész planétát beborító rengetegben az otthon megszokottól
teljesen eltérő élet virult. Ahogy ott állt, körös-körül hallotta a hangjait, a
visszhangzó, különös huhogásokat és rikkantásokat, mintha csak valami
óriási katedrálisban állna, és időről időre megütötte a fülét egy-egy reccsenés,
amikor feltehetően valami nagyobb teremtmény törtetett át a bozóton.
Sally Linsay érkezett, verejtékezve az erőkifejtéstől, vizet szürcsölve
műanyag palackjából. Agnes helyeslően fogadta, hogy Sally ösztönösen
először Bent kereste a tekintetével, akinek láthatóan minden figyelmét
lekötötte egy izgalmas termeszvár.
Sally egyszerűen csak ennyit mondott:
– A szomszédság.
Egy maroknyi ember, férfi, nő és gyerek, jellegtelen, barna és zöld
ruhákba öltözve gyűlt Lobszang és a gondola köré. Az egyik fiú, úgy tizenkét
éves lehetett, lehajolt, hogy megcsikizze a szolgálatkész Shi-mit, és Agnes
tisztán, bár halkan hallotta a gyerek hangját:
– Cuki vagy, igaz-e? Na, várd csak meg, míg Rio is meglát. Lefogadom, jó
nagy kergetőzés lesz belőle...
Sally erre megjegyezte:
– A srácok egy életre a barátaitok lesznek, ha engeditek, hogy
megsimogassák a lovakat. Lobszang meg máris feltette főni a kávét a
gázrezsóra.
– Már az első nap elárulja, hogy igazából milyen szédítő luxusban élünk?
Sally erre vállat vont.
– Jó benyomást tesz a szomszédokra, és az sosem árt. A kávé pedig finom.
– Agnes arcát fürkészte. – Hogy érzed magad?
A nővér elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem is tudom – felelte őszintén. – Ez az egész elméletben nagyon jól
festett. Hogy elszakítjuk a gyökereinket, és ugrunk úgy egymillió világot. A
tervezgetés és az előkészületek szórakoztattak, még a twainút is. És persze
csodálatos, hogy Ben is osztozik velünk az életünkön. De most, hogy tényleg
itt vagyunk...
– Furcsa az egész? Meglepődnél, ha tudnád, hogy menynyien próbálják
leplezni ezt az érzést.
– Hát, én viszont nem szoktam színlelni. Nagyvárosi lány vagyok, aki
régebben azt hitte, már akkor eltévedt a vadonban, amikor szem elől
tévesztette a madisoni arborétum ajándékboltját. Erre meg itt van ez.
– Vigasztaljon a tudat – felelte Sally –, hogy ennél rosszabb helyeken is
próbálnak emberek megélni. Az itteni világok szelídek: melegek,
csapadékosak, szinte évszakok sincsenek. És viszonylag biztonságosak. Ezért
is választottam ezt a helyet nektek. És mert az itteni erdőségekben csak kis
lények élnek. – Aztán, rá oly jellemzően, hozzátette: – Többnyire.
Ilyen Sally, amikor kedves – tűnődött el Agnes. – Amennyire csak tud, a
maga módján megnyugtató, de azért mindig ott az az él a hangjában.
Nyugat felől feltámadt a furcsán csípős szél. Sally a homlokát ráncolva
nézett arra, és megfogta viharvert kalapját, nehogy elszálljon. Az erdőben a
közeli fák susogni kezdtek, és az eddigi alapzaj, a huhogás meg a károgás
mintha riadókiáltásokká élesedett volna. Agnes észrevette, hogy az eddig
gyér felhőzet csíkokká állt össze, hosszú csíkokká – már-már
kondenznyommá, pedig ezen az égen aztán nem süvítettek sugárhajtású
gépek.
És meglátott valamit: a szeme sarkából egy villanást. Azt vette észre, hogy
a Holdat nézi, a félholdat a kék ég hátterében. Megesküdött volna, hogy a
villanás a Holdról jött, annak sötétbe borult feléről, az árnyékos félgömbről.
De valószínűleg semmi nem volt ott. Talán csak egy szentjánosbogár húzott
el? Vagy egy madár. Nem mintha látott volna itt eddig bármilyen madarat.
De még ennél is valószínűbb, hogy valami a szemébe ment.
Egyik érv sem győzte meg. Zsigerből úgy érezte, itt valami nincs rendjén.
Az ösztöne súgta. És abból, ahogy Sally reagált, Agnes úgy vélte, a másik nő
is ezt érzi.
Ben azonban ekkor ott termett, megrángatta a kezét, visszatérítette a
pillanatba.
– Ag... nessz!
A nő mosolyt erőltetett magára.
– Szia, kis drágám! Van kedved ebédelni valamit, és találkozni új
barátokkal?
– Ebéd!
 10

Pár nappal később, mikor Sally és a léghajó már rég elmentek, a kis
családot táncmulatságra hívták meg. Az eseményt a gondolás dombjuk körül
kanyargó patak melletti réten tartották – és, ahogy azt az utolsó percben
eldöntötték, pár lépéssel távolabb, keleten, mivel azon az estén ott jobb volt
az idő. Persze akkor is elfogadták volna a meghívást, ha nem derül ki, hogy
az ő tiszteletükre rendezik az eseményt.
Agnes kissé idegesen készült az estére. Mielőtt ideutaztak volna, mielőtt
kiengedték a Black Vállalat laboratóriumaiból, Agnes azt kérte, hogy a gépi
egységét úgy állítsák be, mintha egy ötvenes évei közepén járó nő lenne:
hogy pár évvel fiatalabbnak tűnjön Lobszangnál. És úgy negyven évvel a
naptár szerinti koránál... Az ötvenes éveit egyszer már átélte, és tudta, hogyan
hozza ki a legtöbbet őszülő hajából, továbbá előre becsomagolt egy olyan
kartonruhát, amiről tudta, hogy passzolni fog a mai estéhez. Lobszang rikító,
kockás inget, farmert és cowboycsizmát vett, míg a kis Ben pontosan
ugyanilyen cuccot, csak kicsiben. Az öltözék nem tart sokáig, alig pár hónap,
és kinövi, de Sally javasolta, hogy csomagolják be, hadd keltsen jó hatást
éppen az ilyen alkalmakkor.
Így, kellőképpen felkészülve indultak a szomszédaikhoz.
A táncmulatságról kisült, hogy pontosan az, amit Agnes várt. A patak
melletti, nagyjából letarolt és elkerített mezőn minden bizonnyal birkák
szoktak legelészni, a nővér nem messze látott is egy kis nyájat egy akolban.
Az egyre mélyülő alkonyban a szabad teret szurokra emlékeztető szagot
árasztó, égő fáklyák világították be. A ládákon álló, szabad szájú
szórakoztatásfelelős és pár hegedűs diktálta a tempót, és a talán összesen
ötven férfi, nő és gyerek egy sorba rendeződve pörgött-forgott. Agnes úgy
képzelte, biztosan ilyen jeleneteket lehetett látni a vidéki Amerikában az
Irányjelen évtizedeken, ha ugyan nem évszázadokon át. A különbséget itt a
táncolok csípőjén ide-oda verődő, vészhelyzetre való Átlépő-dobozok
jelentették.
A mező egyik végén állt a bár, ahol valami azonosíthatatlan citrusféléből
készült levet vagy vizet, illetve elég jó, házilag főzött sört lehetett inni. Akadt
még pár üveg whisky is. A közelben kerti sütő sercegett és pattogott, de a
rácson sülő húsok nagy részét Agnes nem ismerte föl: vörös hús csíkjait látta,
alighanem az itt „szőrgombócnak” hívott helyi kisemlősökét, meg egy
szörnyűségesen nagy combot, ami valamikor csakis az itteni „nagy madarak”
egyikéhez tartozhatott, és inkább a látvány kedvéért került oda, mintsem
azért, hogy megegyék – szinte biztosan egész éjjel kellene sütni, hogy meg
lehessen enni az egész pulyka méretével vetekedő combot. Agnes látott pár
zablisztes süteményt meg sütő tökszeletet is. Néhány kutya szaladgált ide-oda
ugatva vagy falatokat koldulva. Shi-mi, teljesen érthető módon, nem
mutatkozott.
Új keletű szomszédaik hamarosan beléjük karoltak, és táncba vitték őket.
Agnes elég sokat táncolt eltékozolt fiatalsága során, hogy legyenek
alapvető elképzelései a dologról, de aztán rájött, hogy menet közben kell új
lépéseket tanulnia, méghozzá gyorsan. Lobszang láthatóan nála is jobban
küszködött, egyszer még meg is botlott a saját lábában, és a fenekén landolt,
de aztán a mellette állók nevetve felrángatták.
A hőségben, a zajban és a nevetésben Agnes gyorsan fáradt – pontosabban
a zselével töltött fejében lévő érzelem-mentes szoftver futtatott fáradtságot
szimuláló programokat, aktiválta a hamis izzadságmirigyeket, valamint gépi
tüdeje erősebben lüktetett a meleg levegőtől. Próbálta keblére ölelni az érzést,
és félretenni a gondolatot, hogy lényegében a szemébe hazudik ezeknek a
minden jel szerint jó embereknek.
Mikor kicsit megpihent, Lobszang lépett mellé a hevenyészett bárnál.
Miközben belekortyolt a whiskyjébe, azt mondta:
– Mindig is sajnálni fogom, hogy tudatosan kontrollálom a részegségem
mértékét. És jobban felkészülhettünk volna erre. Kilenc éven át
tréningeztünk, hogy milyen lesz pionírnak lenni. Le kellett volna töltenünk
egy táncmulatság-alkalmazást is.
Agnes felhorkant.
– Mi lenne abban a szórakozás? Hova lenne a hitelesség? Te a nagyvárosi
fiú vagy, aki most tanulja a vidéki élet fortélyait, Lob... George. Szokj hozzá!
És élvezd!
– Igen, de... – Itt félbeszakították, mert a könyökénél fogva megragadta
két termetes, középkorú asszonyság, akik visszarángatták a sorba.
Egy mosolygó, negyvenes, sötét hajú nő lépett Agneshez egy teli pohár
limonádéval.
– Sajnálom az iméntit, de valahogy mindig hiányt szenvedünk férfiakban
ezeken a mulatságokon, Bella és Meg pedig kissé erőszakos tud lenni, amikor
új hús érkezik. Olyanok, akár a vadászó nagy madarak.
– Új hús? George-nak ez hízelegni fog. Mert attól tartok, nincs bennünk
semmi új már.
– Ó, azt nem mondanám! Kiváló benyomást keltetek.
– Kinyújtotta a kezét, amit Agnes megrázott. – A nevem Marina Irwin. A
férjem, Oliver is itt van valahol.
– Irwin. Ó, a ti fiatok a ma esti gyerekpesztránk, igaz? Nikos.
– Pontosan. És biztosra veszem, hogy rendesen megfizetitek. Az én
Nikosom igazi kapitalista, ahhoz képest, hogy csak tizenkét éves, és a
vadonban nőtt fel.
– Rendes tőle, hogy kihagyja miattunk a táncot.
– Hát, igazi áldozatot hozott, de még egy év, és már vésővel sem fogjuk
tudni levakarni a lányokról...
Talán, gondolta Agnes kétkedve. Elég sok tizenkét éves fiúval találkozott
a madisoni Otthonban leélt évek alatt, és Nikost azonnal rendes gyereknek
találta... Viszont olyan gyereknek, akinek titka van, méghozzá nagy titka, és
ez a felismerés azóta nem hagyta nyugodni, hogy először találkoztak.
Marina még mindig beszélt.
– ...Nem ellenezném, ha adnátok neki valamilyen munkát a tanyátokon.
Úgy mellesleg. Jót tenne neki, ha szerezne ilyen tapasztalatot is. Közülünk
már nem sokan gazdálkodnak.
Agnes kinyújtotta a kezét.
– Ott birkákat látok.
– Hát persze, főleg a gyapjúk miatt tartjuk őket. – Azzal a nő lesimította a
ruháját, és Agnes a félhomályban látta, hogy kötött, kellemes, almazöld
árnyalatú, feltehetően valami növényi eredetű festékkel színezve. – A helyi
szőrgombócoktól... az erdei állatoktól csak bőrcafatokhoz lehet jutni. Az
igazat megvallva, a nagy madarak tollazatával is többre megyünk. –
Kellemesen, dallamosan beszélt, valahonnan a Földközi-tenger medencéjéből
származhat, talán görög, gondolta Agnes. – Valamennyit vetünk is... főleg
krumplit, az Átlépő-dobozok miatt. És persze azért, hogy legyen
vésztartalékunk, bár ez a világ annyira kellemes, hogy ritkán kell
ráfanyalodnunk. – Ahogy ezt mondta, feltámadt a szél, és Marina meglepett
szemöldökráncolással söpörte ki a haját a homlokából. Aztán folytatta:
– Akik először érkeztek ide, gazdálkodni akartak... Kivágták az erdő egy
szeletét, elkerítették a mezőket. A Manning Hillen álló régi Barrow-házba
költöztetek be, nem? Az is közéjük tartozott, ahogy azt kitalálhatod. A régi
Poulson-ház a másik... tudod, a csereház, a mi itteni kísértetházunk! Az én
Nikosom az élete felét ott tölti. Azt hiszem, az egyfajta klubház lett neki meg
a pajtásainak. De majd kinövi.
Agnest nem lehetett elterelni a lényegtől.
– De a gazdálkodás nem tartott sokáig.
– Nem. Mostanra rengetegen szóródtunk szét az átlépéses világokon.
Felépítjük ugyan az otthonainkat, mint láthatjátok, de ezeket sokszor csak
egy-egy évszakon át használjuk. Együttműködünk, hogy a birkák, a krumpli,
pár csirke meg hasonló dolgok azért legyenek. És kidolgoztunk egyfajta
beosztást, hogy mikor találkozzunk: ilyen ez a mostani esemény is. Az idő
többi részében vándorlunk. De amúgy nem vagyunk gerebenezők! Oliver
megsértődne, ha így neveznéd!
– Értem. Így könnyebb az élet, mintha gazdálkodnátok.
– Hát, ez erről szól. Ezek gazdag világok, akkor miért görnyedjenek a
srácaink az eke szarva fölött? Viszont – fűzte hozzá sietve – nem való
mindenkinek ez a választott élet. Nem mondom azt sem, hogy nem lesztek
sikeres gazdálkodók, ha erre vágytok. Ízlések és pofonok.
– Ez megfontolandó bölcsesség.
– Úgy értem, szépen be fogtok illeszkedni. Ha búzát meg ilyesmit
termesztetek, mi örömmel adunk érte mást. – Marina belekortyolt a
limonádéjába. – És a kisfiatok alighanem ugyanolyan szép nagyra és erősre
nő majd, mint az... apja?
Agnes elfojtotta a mosolyát: ennél finomabban már aligha tehették fel a
kérdést.
– Biztosra veszem, hogy már hallottad, Ben nem a vér szerinti gyerekünk,
örökbe fogadtuk.
– Hallottam ezt-azt, tudod, milyen pletykásak az emberek. De nem
akartam feltételezésekbe bocsátkozni olyasmiről, amiről talán nem szeretnél
beszélni.
– A legjobb nyitottnak lenni. – Agnes érezte, hogy katolikus lelkiismerete
megszólal, amint ezek a szavak elhagyták az álcának használt gépi egysége
mesterséges száját. – Mellesleg a fiút Ogilvynek hívják... arra az esetre
mondom, ha valami történne velünk, és valaha is mástól kell ezt megtudnia.
Marina bólintott.
– Értem. És nem felejtem el.
– Ben korán elveszítette a szüleit. Mindketten a babszáron dolgoztak –
tudod, az űrfelvonón a Nyugat 17-es Földön. Egyfajta mobil műhelyben, a
légkörön kívül. Szivárgás támadt, csökkent a nyomás. Efféle balesetek
teljesen lehetetlenek lettek volna egy nemzedékkel ezelőtt, ha belegondolsz.
A kisfiú abba a gyermekotthonba került, ahol régebben dolgoztam. George és
én addigra már eldöntöttük, hogy elköltözünk egy olyan helyre, mint amilyen
ez, és kiderült, hogy Ben szülei szintén azt tervezték, hogy félretesznek,
hátrahagyják a munkájukat, és nagyjából ugyanígy nekivágnak a vadonnak.
Arra gondoltunk, miért ne adnánk meg Bennek azt az életet, amit a szülei
szántak neki – hát beadtuk az örökbefogadási kérelmet...
Lobszang pedig a kulisszák mögött, a kétségbeejtően hosszúra nyúlt
várakozás utolsó fázisaiban, egész sor szabályt hágott át, míg Agnest
mindvégig kételyek gyötörték, hogy ő, egy robot megfelelő és alkalmas
pótanyja lesz-e egy hároméves kisfiúnak.
– És most itt vagytok! – Marina Agneséhez koccintotta limonádéspoharát.
– Én pedig örülök, hogy megismertelek. Biztosan remekül kijövünk majd
mindhármótokkal.
– Négyünkkel, a macskát is beleértve – mosolygott Agnes. – Köszönöm,
Marina.
– Figyelj, rendezünk egy kis húsvétitojás-keresést! Holnapután hajnalban.
– Húsvétitojás-keresést?
– Mi már csak így hívjuk. Tudom, hogy nincs húsvét. Gyertek el, nézzétek
meg! És most menjünk! Nem hagyhatjuk, hogy a férjeinknek jusson minden
szórakozás...
 11

A tojáskeresés napja az ötödik volt, amit Agnes az erdőben töltött.

Korán indultak. Mint Marina mondta, a keresésre ennek a késő nyári
napnak a hajnalán kellett, hogy sor kerüljön. Agnes, mint jó farmerfeleség,
mostanra már megszokta a korán kelést.
Mégis kábán, furcsamód zavarodottan ébredt.
Mesterséges testének szüksége volt az elfogyasztott ételre-italra, és ez
különféle biokémiai szükségszerűségeket támasztott. Emellett úgy
programozták, hogy minden éjjel kellő mennyiségűnek érzett alvást
produkáljon, amit művészien szimulált álmok tettek teljessé. Ragaszkodott
volna ezekhez a funkciókhoz, ha addigra már nem tervezték volna bele őket a
rendszerbe: hiszen hogyan tekinthetné magát akár csak távolról is embernek,
ha nem kell aludnia vagy ennie? Miután tizenhat éve élt ebben az új testben,
és átesett különféle hardveres és szoftveres frissítéseken, eléggé ismerte már
magát ahhoz, hogy tudja, ennek a különös érzésnek semmi köze a hajnali
keléshez, sem az ide-érkezésük óta fogyasztott, ismeretlen ételeknek, de még
a táncmulatságon ivott alkoholnak sem. Nem, ez inkább az időeltolódáskor
jelentkező tünetekre hajazott: a modern kor utálatos jelenségére, ami rá
mindig erősen hatott, ami miatt mindig is kerülte a messzire utazást. Vagy
inkább egyfajta enyhe dezorientáltságnak nevezhette, mint amikor a helyi
időzónában óraátállításra kerül sor.
És emellett ott volt még ez a tompa, kitartó, nyugtalanító érzés.
Belekezdett a megszokott reggeli rutinba. Lezuhanyozott a gondolában –
újabb emberi vonás –, felöltözött, sietősen megreggelizett, és mindvégig
igyekezett figyelmen kívül hagyni azt a halvány nyugtalanságot. Nem
akaródzott arra kérnie Lobszangot, hogy futasson le a rendszerén egy
automatikus öndiagnosztikát. Végtére is teljesen emberi életet próbált élni.
Még csak azt sem akarta tudni, hogy mennyi az idő. Vagy legalábbis ez
volt az itteniek szabálya.
Ennek a közösségnek az egyik elve – és erről már azelőtt tudtak, hogy
útnak indultak volna – így szólt: nincsenek órák. Legalábbis mechanikusak
semmiképp, elektromosak meg végképp nem... Ha az ember akarta, építhetett
napórát. A dolog filozófiája abban állt, hogy minél közelebb akar valaki élni
a nap, a hold, az évszakok ritmusához, annál feleslegesebb minden
pikomásodpercben az időt lesnie – hacsak nem az a tervük, hogy egy
transzkontinentális vasútvonalat vagy olyasmit építsenek, amihez precíz
időzítés szükséges; mint Agnes megtudta, a tizenkilencedik században egyes
országok, köztük Amerika is, pont ezért ragaszkodott hozzá, hogy először
erőszakoljanak rá a népre országosan egységes időmérési rendszert. És éppen
az efféle jellegzetességek vonzották ide Lobszangot: a visszatérés az
alapvetőbb emberi életmódhoz. Örömmel fogadta ezt a gondolatot. Nem is
hoztak magukkal órákat! Mi több, Lobszang még apróbb változtatásokat is
eszközölt saját mesterséges testük időmérőin és a gondola rendszerein:
természetesen ezekre az időmérőkre szükség volt az őket fenntartó
gépezetekhez, de most már nem férhettek hozzájuk szándékosan.
Ők döntöttek így. És most Agnes egy része, amit ez a furcsa, jetlages érzés
nem hagyott nyugodni, mindennek ellenére arra vágyott, hogy megtudja,
mennyi a pontos idő...

A túrára készülve összerakta a felszerelését: a bakancsát, hátizsákját, egy

könnyű, vízálló kabátot, egy ál-Átlépődobozt. Üdvözölte Angie Claytont, a
szomszédjukat, az egyedülálló anyát, aki átjön arra a pár órára vigyázni a
még alvó Benre, míg a „keresés” feltehetően tart. Mikor kiléptek a
gondolából, Oliver Irwin már várt rájuk Lobszanggal. A csapat mindössze
úgy egy tucat emberből állt, köztük Oliverből, Marinából és okos, de furcsán
titkolózónak tűnő, tizenkét éves fiúból, Nikosból. Ő lehetett a legfiatalabb,
kisgyerekek nem jöttek.
Úgy nézett ki, senki másnak nincsenek gondjai a mai reggellel,
legfőképpen Lobszangnak – vagy ha mégis, azokat nem osztotta meg
Agnesszel, aki igyekezett minden mást félretenni, és csak a pillanatra
koncentrálni.
A gondolából lefelé indultak a dombról, a patakon átvezető gázlóhoz.
Oliver Irwin Lobszang és Agnes mellett lépkedett, mutogatta nekik a
látnivalókat, a szürkés hajnali ég kupolája alatt a sötétzöld tájat. Még köd ülte
meg a mélyebb részeket.
– Közöttünk nincs senki, aki az Alapítókkal érkezett ide, de meghagytuk a
neveket, amiket ők adtak az egyes helyeknek. A farmotok, Manning Hill, a
legmagasabb pont. A patakot Soulsbynak hívják. A nagy, sűrű erdő, amerre
épp tartunk, a patakon túl és innen északra terül el: az a Waldron Wood. A táj
jellegzetességei amúgy megmaradnak innen nyugatra és keletre is, legalábbis
pár átlépésre mindenképp; hasonló a földrajz a Hosszú Földön, ha
felfedezőútra indul az ember. – Beleborzolt a fia hajába. – Nem így van,
Nikos?
Nikos bizonyára túl idős már ehhez, gondolta Agnes, mert a fiú elkapta a
fejét, és szégyenlősen vigyorgott.
A nő úgy vélte, ismeri az Oliver-féléket. Ő és a felesége sosem
gondolnának magukra vezetőként a magát egyértelműen vezető nélkül
meghatározó közösségben, viszont a társaság egyfajta középpontját képezték,
a frissen érkezett jövevényeknek megbízható segítséget jelentettek. Nos,
valakinek ezt a szerepet is be kellett töltenie.
Most azt kérdezte:
– Melyik a régi Poulson-ház, Nikos?
A fiú éles pillantást vetett rá.
– A nagy, régi épület a dombjuk túloldalán. Mit tud róla?
– Lényegében semmit. Csak az anyád mondta, hogy időnként ott lógsz.
Csak nem valami tikos hely?
– A francba is, nem!
– Vigyázz a szádra, Nikos! – figyelmeztette fiát az apja szelíden.
– Az csak egy hely, ahol lógunk. Ahogy mondta.
– Oké.
Elérték a patakot; a víz felett szúrós szagú, halvány köd lebegett, míg ők
átkeltek a sekély gázlón. A túloldalon aztán egyesével-kettesével átléptek
keletre, mert a „keresés” célpontját átlépésiránt határozták meg, nem messze.
Agnes nagyon ügyelt rá, hogy meggyőző legyen az alakítása, mintha
használná az Átlépő-dobozt, holott beépített technológiával dolgozott. Az
átlépés szinte semmi fennakadást nem okozott a beszélgetésben. Pontosan
olyan volt az egész, ahogy azt korábban hallotta: bár mindig is Új-Springfield
lesz a Nyugat 1 217 756-on alapított közösség magja, ezek az emberek
könnyedén jártak ide-oda a szomszédos világok között, amikor csak
szükségét érezték, vagy ha éppen erre szottyant kedvük.
Amint a csapat ismét összeállt, Oliver azt mondta:
– Ha már a Poulson-tanyáról beszélünk: csereháznak használjuk.
Egyébként pedig üresen áll.
– Leszámítva a helyi kísérteteket, legalábbis a feleséged szerint.
Oliver elvigyorodott.
– Azt hiszem, minden városnak kell egy kísértetjárta ház. Még akkor is, ha
a város éppen csak város, mint amilyen ez is. És szerintem jól teszed, hogy
kérdezősködsz róla. Mert ha a ti Benetek is úgy nő, mint a többi srác, akkor
seperc alatt ő is ott lesz a többiekkel együtt...
A hangja elhalt, ahogy a sűrű erdőhöz értek. A még mindig a nyitott
terepen álló Agnes egy zöld falat látott, ahonnan halk rikkantások és
kiáltások visszhangzottak.
– Oké – mondta Oliver –, mostantól csendben kell maradnunk, ha nem
akarjuk elriasztani a kis fickókat.
Társai szétváltak a fák előtt, hálókat és dróthurkokat szedtek elő a
zsákjaikból: férfiak, nők, gyerekek egyaránt. Anélkül, hogy beszéltek volna,
szinte nesztelenül nekiálltak kitenni a csapdákat, vagy éppen elhelyezkedtek
az ágak alatt, kezükben az Agnest lepkehálókra emlékeztető szerkezetekkel.
Akadtak, akik beljebb merészkedtek az erdő homályába: minden bizonnyal
azért, hogy megnézzék a korábban kitett csapdákat.
Ahogy a hajnal nappali világosságnak adta át a helyét, Agnes egyre
pontosabban kivehette a fák alatt a sűrű bokrokat: mintha páfrányok és
zsurlók nőttek volna ott, buja, bozótos, virágos növények, körülöttük korán
kelő, döngicsélő méhek. Valami primitív rettegés kerítette hatalmába a
gondolatra, hogy be kell mennie ebbe a sűrű dzsungelbe.
Oliver most azt dünnyögte neki:
– Mennyire ismered az erdőt?
– Nagyvárosi lány vagyok. Még a fákat sem ismerem fel.
A férfi elmosolyodott.
– Hát, akad itt pár olyan, aminek élnek változatai az Irányjel Földön. Vagy
éltek. És olyan is, aminek nem. – Megmutogatta őket. – Babér. Dió. Somfa.
Az ott, azt hiszem, valamiféle örökzöld mamutfenyő. A nagy, terebélyes
lombkoronájúak a babérfák. A rajtuk látható kúszónövények főleg lonc és
fafojtó fikusz, de akad itt szőlő is...
A kúszó fikuszok szövevényéből egy kis lény száguldott elő, és rohant át a
nyílt terepen, minden bizonnyal a víz felé tartva. Nem jutott túl messzire,
mert Nikos hálója máris lecsapott rá.
A fiú felkapta a vergődő állatkát, és magabiztos, határozott mozdulatokkal
kitörte a nyakát. Aztán kihalászta a zsákmányt a hálóból, és a magasba
emelte, meglengetette apja előtt. A talán harminc centi hosszú állat Agnest
leginkább egy miniatűr kengurura emlékeztette, túlzottan nagy hátsó
lábakkal. Oliver rávigyorgott a fiára, és előrenyújtotta felemelt hüvelykujját.
Mintha csak ez lett volna a végszó, Agnes látta, hogy újabb állatok
jelennek meg, egymás után, szaladnak fel a fák törzsén, végig az ágakon vagy
éppen a földön, de akadt, amelyik szárnyra emlékeztető bőrhártyákon suhant
a levegőben. És a hálók elröppentek. A legtöbb állat hatótávon kívül maradt,
vagy gyorsabban elinalt, mint ahogy a vadászok reagálni tudtak volna, de pár
azért a hálóba gabalyodott, vagy elkapták őket a földre helyezett csapdák.
Hamarosan kisebb hullahalom gyűlt össze Agnes előtt, ő pedig a különös
lényeket vizsgálgatta. Ezek az itteni szőrgombócok voltak, ahogy a
gyarmatosítók nevezték őket, vagy legalábbis ízelítő a fajtájukból. Akadtak
ismerős lények különös változatai, mint amilyenek a mókusoknak és az
oposszumoknak kinézők, míg mások teljesen ismeretlennek tűntek, mintha
csak valami szörnyes film különleges effektusaiként találták volna ki őket.
Tekintete elidőzött a részleteken, a szőrmék csíkjain, a tágra nyílt, meredt
szemeken, hogy minden egyes teremtmény a maga módján mennyire
tökéletes. Legalább a vadászok viszonylag gyér zsákmányt ejtettek, mert a
jelek szerint a szőrgombócok olyan nagy számban szaladgáltak ott, hogy
tágabb állományukat nagy kár nem érte.
Ekkor kelet felől napfénypászma hasított át a ködön.
Oliver a szeme fölé emelve a kezét, arra nézett.
– A nap teljesen felkelt, úgyhogy mára vége a műsornak. Mindig
hajnalban lehet a legkönnyebben elkapni ezeket a kis nyavalyásokat.
Láthatod, a kis fickók mind milyen aprók, nem valami tekintélyes példányok.
De azt hiszem, ez jár azzal, ha egy sűrű erdőben kell kifejlődnöd és túlélned.
És mind rovarevő, nem gyümölcsökkel vagy levelekkel táplálkoznak. Úgy
véljük, ez azért van így, mert az itteni fák örökzöldek. Ezek nem hullatják a
leveleiket, amik vagy mérgezőek, vagy szörnyű az ízük, így aztán nem eszik
meg őket. A szőrgombócok korán indulnak vadászni, amikor a rovarok
kirajzanak, de a hideg vérű élőlények, a gyíkok, a békák, a varangyok még
lomhák az éjszaka hidegétől. A nap derekán aligha találkozik szőrgombóccal
az ember.
– Felpillantott a föléjük boruló lombkoronára. – Nem tudjuk, mi él még az
itteni erdőben. Mármint nem ismerjük az összes fajt. Csak annyit tudunk a
szokásaikról, ami ahhoz kell, hogy csapdába ejtsük őket. És tudod,
éjszakánként teljesen másféle jószágok bújnak elő a sötétben. Lehet hallani a
huhogásukat. Róluk senki nem tud semmit. Vagyis bármi lehetséges.
– És vannak trollok – szólalt meg mosolyogva Lobszang-George. – Múlt
éjjel hallottam őket, meg előtte is. A kiáltásukat.
– Na, igen. Klassz tudni, hogy itt vannak, nem? De most gyertek, ti ketten,
ha már nagy madarakról beszélünk – úgy tudom, Marina húsvétitojás-
keresést ígért nektek. Ehhez kicsit beljebb kell mennünk az erdőbe... Hé,
Nikos! Te találtad a fészket, nem vezetnél minket?

Nem bizonyult olyan szörnyűnek beljebb merészkedni az erdőbe, mint

attól Agnes tartott. A legnagyobb gyakorlati nehézséget az jelentette, hogy
hova lépjen a félhomályban. A földet zöld iszalag borította, de térdnél feljebb
nem ért. Örült, hogy Nikos megy elöl, aki nesztelenül és ügyesen haladt, míg
az asszonytól jobbra és balra Oliver meg Lobszang lépkedett.
Így értek egy kis tisztáshoz, majd a bokrok takarásában lekuporodtak, és
onnan lestek kifelé, várakozva. A földön, egy vaskos mamutfenyő tövében
Agnes ágak és föld kupacát látta: egyértelműen látszott, mire való,
akármilyen nagy is volt – márpedig lehetett vagy két méter az átmérője.
– Ez egy madárfészek – lehelte Lobszang.
– Egy átkozottul nagy madáré – mondta Agnes. – Nem csoda, hogy nem
kapkodunk. Biztosra kell menni, hogy nincs itthon anyu.
– Pontosan – szólalt meg Shi-mi.
Agnest megriasztotta a mellőle, lentről érkező halk, női hang. Gyorsan
körülnézett, de a többi vadász kellően messze helyezkedett ahhoz, hogy ne
hallja, amint a család kis kedvence beszél.
– Te meg mi a frászt keresel itt?
– Követtem a vadászcsapatot. Még szép, hogy eljöttem, hiszen macska
vagyok. Az importált csirkéket leszámítva ezek a nagydarab anyucik az
egyetlen madarak ezen a világon...
Oliver feléjük pillantott. Meglátta a macskát, bár remélhetőleg nem
hallotta, hogy beszél is. A férfi elvigyorodott, és halkan odakiáltott:
– Hé, cicus! Szóval megtaláltad a fészket? Hát, ez az a világ, ahol a
madarak kergetik a macskákat, szóval jobb lesz, ha vigyázol!
Lobszang felkapta Shi-mit.
 – Ó, vigyázni fog – ígérte. – Bizony ám.
Nikos most azt mondta:
– Szerintem tiszta a terep, apu.
Oliver hallgatózott egy darabig, majd minden irányba szétnézett.
– Oké. Legyél gyors és óvatos!
Nikos talpra szökkent, átügetett a tisztáson a fészekhez, majd miután még
egyszer körülpillantott, mindkét kezével benyúlt a fészekbe, és kiemelt egy
tojást. Talán olyan hatvan centi lehetett egyik végétől a másikig, és látszott,
hogy súlyos. A fiú belebugyolálta egy hálóba, azt a vállára vetette, és elindult
vissza az apjához.
Oliver segített a fiának szorosabban rögzíteni a tojást, majd rámosolygott
Lobszangra és Agnesre.
– Pokoli finom omlett lesz belőle, de ezt nem az étel miatt csináljuk. Mint
látjátok, ezek a madarak a földön fészkelnek. Időről időre ráakadunk ilyen
fészkekre, amikor a madarak túl közel kerülnek a táborhelyeinkhez és a
vadászterületeinkhez ahhoz, hogy az nekünk még kényelmes legyen. Távol
kell őket tartanunk a srácainktól. Így aztán elvisszük a tojásaikat, és akkor kis
szerencsével az anya is elmegy. Nincs is ebből gond, kivéve...
Nikos lenyomta az apja fejét.
– Kivéve, ha a madár elkap minket – suttogta.
Agnes, aki összekuporodott, amennyire csak bírt, mozgásra lett figyelmes
az erdő mélyén, a fák között: egy embernél is magasabb alak haladt ott két
hatalmas lábon, teste akár egy sziklatömb, nyaka izmos, csőre éles és erős.
Meglepően kis szárnyát irizáló, kék tollak borították. Minden kétséget
kizáróan ragadozó madár volt, bámulatba ejtő nesztelenséggel mozgott,
kegyetlen kinézetű csőre felett kerek szeme a bokrokat, az alsó faágakat
pásztázta.
– Szóval – dünnyögte Agnes, és ezt csak Lobszang meg Shi-mi hallhatta
–, amikor a szőrgombócok előjönnek, hogy rovarokra vadásszanak, ez az izé
is előjön, hogy a szőrgombócokra vadásszon.
– Olyan, akár egy Gastornis – közölte a macska halkan. – A paleocén egy
röpképtelen ragadozó madara...
– Csitt! – szólt rá Lobszang. – Nem így akarom megismerni. Ne feledd,
hogy élni jöttünk erre a helyre, nem tanulmányozni.
Shi-mi erre azt felelte:
– És így megtagadni a valóságot.
 Ez meglepte Agnest.
– Hogy mit tagadunk? Milyen valóságot?
– Én is rosszul aludtam, Agnes. És mintha a nap túl rövid lenne, bár éppen
csak... továbbá egyre rövidül.
Agnes riadtan kérdezte:
– Túl rövid? Ez meg mit akar jelenteni?
De Shi-mi nem mondott többet.
Mostanra a madár eltűnt szem elől, és nyilvánvalóan nem tűnt fel neki,
hogy babráltak a fészkével. Oliver és Nikos hangtalanul felálltak, és a hálóba
göngyölt tojással elindultak kifelé az erdőből, intve Agnesnek és a
többieknek, hogy kövessék őket.
Lobszang feltápászkodott, így Agnesnek sem maradt más választása, mint
követni őket.
 12

A félkész állapotban lévő folyékonyhidrogén-erőmű árnyékában, ahova

nem ért el a tűző miami nap, Stan Berg pár építőmunkással pókerezett.
A 2056-os évben, két esztendővel azután, hogy Lobszang és Agnes Új-
Springfieldbe érkezett, Stan tizenhatodik életévébe lépett. A jelentősen
átalakult Miami Nyugat 4 településnek nem más volt a célja, mint az űrlift, az
égbe vezető létra megépítése. Csakhogy a Linsay-babszár munkálatai immár
hetek óta álltak. Lényegében nem sok mindent lehetett csinálni. Így aztán
Stan a Hosszú Föld Kereskedelmi Társaság hozzá képest legalább kétszer
olyan idős babszármunkásaival ült egy asztalnál – akadt, aki feltűnést keltve
most is viselte védősisakját, noha napok óta nem dolgozott már –, és
rendületlenül kártyázott: amikor kellett, bedobta a lapjait, de szép, komótos
tempóban nyeregetett.
A Stannel egykorú Rocky Lewis, egyben gyerekkorától kezdve barátja és
riválisa, pár másik emberrel ott ácsorgott, és jobb híján a játékot nézték.
Akadt a kibicek között olyan, aki házilag eszkábált, a legutóbbi elbocsátások
és csúszások miatt tiltakozó transzparensek tartórúdjaira támaszkodott.
Rocky pedig nyugtalan pillantásokat vetett a Stan előtt tornyosuló, az
űrhajók testéhez használt kerámiadarabkákra, melyek zsetonként szolgáltak.
A többi játékosnak is kezdett feltűnni, amit Rocky már előre látott. Az
eleinte az okos kölyökre vetett, szinte atyáskodó tekinteteket kezdte felváltani
a neheztelés, ahogy leosztás leosztás után hoppon maradtak, majd végül már
gyanakodva néztek, csalást orrontva. A fiatal, vékony osztó hátradöntött
keménykalapot viselt, őt Rocky csak Marvinként ismerte – nem itt dolgozott,
amennyire a fiú tudta, profi szerencsejátékosként kereste a kenyerét –, de
most már ő is árgus szemekkel figyelt. Rocky persze tudta, hogy Stan nem
csal. Egyszerűen csak rohadtul okos. Stan szerette az olyan blöffölős
játékokat, mint a póker, mert a sakktól eltérően nem nyílt mód egyszerű,
logikus úton eljutni a kezdéstől a győzelemig, hanem kifinomultabb
agymunkára volt szükség.
Csakhogy a Stantől jobbra ülő fickó arcán semmi kifinomultság nem
látszott, ahogy a zsetonjai ismét Stan előtt landoltak.
Ahogy Marvin óvatos mozdulatokkal belekezdett egy újabb osztásba,
Rocky leguggolt a barátja mellé, és megrángatta a ruhaujját.
– Hé, pajtás! Talán jobb lenne mennünk.
– Miért?
– Ööö, hát tudod. A suli miatt.
– Ma nincs iskola.
Ez igaz volt, mert a tanár megint nem jött el, de erről ezeknek a tagoknak
nem muszáj okvetlenül tudniuk. Stan hihetetlenül okosnak számított, ám az
ilyen helyzetekben alaphibákat tudott elkövetni.
– Gyerünk! – állt fel Rocky. – Váltsd be a zsetonjaidat!
De a Stan jobbján ülő fickó megragadta a fiú karját, méghozzá olyan
erővel akaszkodott rá, akár egy szeghúzó kalapács.
– Nem mész te sehová, kis pöcs. Úgy nem, hogy a farzsebedben ott a
dohányom.
A többi játékos kővé dermedt. Rocky megkönnyebbült, hogy senki nem
nyúlt az asztal alá rejtett fegyverek után: ezek egyszerű, az űriparban dolgozó
munkások voltak, nem gengszterek egy filmből. Viszont a bámészkodók
közül páran máris elhúztak, bajt orrontva, csak a levegő pukkant hűlt
helyükön, és Rocky a szeme sarkából látta a villanásokat.
Ezért azt mondta:
– Engedd el! Figyelj, ő is közületek való! Ugyanolyan gyakornok, mint én.
A szülei a HFKT-nak dolgoznak, mindketten.
– Akkor lehet, hogy ők tanították meg trükközni a kártyával?
Marvin, az osztó felemelte mindkét kezét.
– Emberek, kérem! Ez itt egy baráti játék. – Végigmérte Stant. – Én
tudom, hogy a srác nem csal. Túl okos ahhoz, hogy csaljon. És túl okos, hogy
csalnia kelljen. Alexei, fogadd el, hogy egyszerűen jobb játékos nálad!
Előfordul ilyesmi.
Valahogy ezek a nyugtató szavak ezen a megnyugtató hangon előadva,
lehűtötték a kedélyeket, és ezt Rocky is látta. Mintha Marvin egyfajta vele
született tekintéllyel rendelkezett volna, mint a civakodó gyerekek közé
érkező felnőtt; automatikusan meghunyászkodott mindenki. Rocky látta,
hogy a helyi műkedvelő rendfenntartók, a Döntőbírók is valahogy így intézik
az ügyeket.
De az Alexei nevű fickó még mindig füstölgött.
 – Ez a srác csak egy buta, zöldfülű kölyök! – Még mindig fogta Stan
kezét, és most még erősebben megszorította.
Stan, legyen bármilyen okos is, kicsi, sötét hajú, korához képest kis
növésű gyerek volt, és korántsem elég erős, hogy kitépje magát abból a
szorításból. Összepréselte a fogait, ahogy a szorítás erősödött. Rocky
visszafojtotta a lélegzetét. Ez még rosszul is elsülhet. Hallotta, hogy valaki
azt dörmögi: hívjanak Döntőbírót.
Ekkor valaki felkiáltott:
– Hé! Elkaptak egy koboldot! A nulla-kettes erőműnél. Gyerünk, nézzük
meg...
Az asztal körül a tömeg gyérülni kezdett, ahogy az újabb mulatság felé
vették az irányt. Marvin begyűjtötte a paklit.
– Tartsátok meg a zsetonjaitokat, emberek, és amikor készen álltok rá,
rendezzétek el egymás között az elszámolást!
Rocky megragadta lehetőséget, hogy kitépje Stant Alexei karmaiból, és
talpra ráncigálta a barátját.
– Most pedig tűnjünk innen!
Stan még most is vigyorgott, bár összerándult, mikor megmasszírozta a
karját.
– A nyereményem nélkül egy tapodtat se. – Azzal a zsetonokat besöpörte
az Átlépő-doboza alatti tasakba.
Marvin rákacsintott.
– Sok szerencsét a beváltásukhoz!
Stan erre csak vállat vont.
– Játszunk még. Majd találkozunk!
– Ó, fogunk – mondta erre Marvin, ami Rockynak furcsán, talányosán
csengett.
Kiderült, hogy a kobold, egy torz humanoidféle a babszár-létesítmény
másik felén esett csapdába, egy folyékony oxigéntároló betonhéjában. Rocky
és Stan a tömeget követve arrafelé kocogott.
Nem sokkal múlt dél, Floridában a derült, színtelen tavaszi égen tűzött a
nap. Ha valaki nem figyelt eléggé, gondolta Rocky, csak embereket látott egy
tessék-lássék lecsapolt és letarolt földes síkságon, nagyjából a semmi
közepén. Ám ebből a sivár laposságból már Florida egére emelkedett a
babszár gerince, a fémeskék, zászlókkal jelölt, dupla szál, ami ideiglenes
földi állomásához, egy mozdíthatatlannak tűnő betontömbhöz kapcsolódott: a
szál kissé srégen meredt felfelé, míg el nem tűnt a fenti vakító izzásban,
ahogy a bolygó körüli pályán álló horgony irányába tartott.
A legtöbb átlépéses Florida üresen állt, legalábbis az Alsó Földeken, mint
ez is, mivel léteztek kellemesebb helyek is az észak-amerikai kontinens
lenyomatain, ha valaki egy új gyarmatot akart alapítani. A part még csak
különösebben közel sem húzódott, eltérően az Irányjelen található Cape
Canaveraltől, amit Rocky egyszer felkeresett, hogy megnézze az addigra már
csak kommunikációs célú műholdakat, időjárásszondákat és hasonlókat a
Yellowstone utáni vulkáni tél egére indító, jelentősen összement űrközpontot.
Ám a hely földrajzi jelentősége minden világon megegyezett. Florida a
kontinentális Egyesült Államok legalacsonyabban húzódó szélességi körén
helyezkedett el a Hosszú Föld sok ezer világán, és minél közelebb zajlottak a
hagyományos, űrrel kapcsolatos tevékenységek az Egyenlítőhöz, annál
jobbnak számított, köszönhetően a Föld forgása okozta többletenergiának. És
ez érvényesnek minősült űrlajtorják építésére is: minél délebbre csinálod,
annál jobb.
És ez tényleg egyetlen óriási felvonórendszer lesz, egy olyan felvonó, ami
felvisz egészen a bolygó körüli pályáig, és amit rohadtul sokkal olcsóbb
üzemeltetni, egyben megbízhatóbb is, mint azok a régi, nagy gyorsítórakéták,
amiket még mindig indítottak az Irányjelről, Canaveral-ből. Az egész
építkezés akkor kezdődött, amikor Stan és Rocky nyolcévesek voltak, a két
fiú az itt dolgozó munkások, a „babszármelósok” gyerekeinek rögtönzött
iskolában találkozott.
Ez az egész persze már ezeréves sztori volt Rockynak, aki Stanhez
hasonlóan a Yellowstone felrobbanásának évében született. Viszont tudta,
hogy a hely, az egykori csendes kisváros a kitörést követő napokban és
hetekben lényegében hipp-hopp menekülttáborrá alakult, amikor az emberek
csak úgy özönlöttek az Irányjelről, és ellepték az Alsó Földek primitív
közösségeit. A menekültek közül sokan igazi nagyvárosi emberek voltak az
Irányjelen a kitörés előtt, és lényegében magatehetetlenek a vadonban, így
egyszerűen ott ragadtak a táborokban, ahova beosztották őket. Az állandóvá
vált ideiglenes táborokban megkeseredett a hangulat. „Mindenki profi sorban
álló lett”, mondta erről az anyja. Így aztán alig pár év múlva újabb kormány-
intézkedés hatására ezeket a táborokat visszaalakították rendes, működő
városokká – ami azt jelentette, hogy az embereknek lett munkájuk, mint
például itt, ennek a gigantikus babszárnak az építése. A szövetségi kormány
tisztviselői érkeztek ide, valamint a fővállalkozó, a HFKT emberei.
Viszont az elmúlt hónapokban a projekt lelassult, és ennek okait Rocky
csekély politikai és gazdasági ismereteivel nem érthette. Elbocsátásokra
került sor, a munka ütemezése lassult. Jelenleg, hiába emelkedett az égre az a
vonal, nem érkeztek sem emberek, sem építőanyagok az űrbe, ahogy onnan
sem jöttek, ahogy azt ígérték: idelent nem maradt semmi, csak ez a lecsapolt,
ledöngölt föld, a tömbszerű lakóépületekkel, a gyáraknak, hajtóanyagoknak
és gépeknek szánt, félkész gyárak és raktárak vázaival meg a babszár
felépítésének befejezéséhez még mindig szükséges hagyományos
gyorsítórakéták kilövő állványai. Mára senki nem jött ide, csak a tüntető
munkások, akik amúgy sem mehettek sehova a legutolsó leállás óta.
Az egyetlen izgalmas eseményt a befejezetlen folyékonyoxigén-gyár elé
gyűlt tömeg jelentette, amit a gonosz tréfa lehetősége csalt ide. Rocky és Stan
most már nem jártak messze az iparteleptől, és előbbi látta, hogy egy csomó
ember, főleg férfiak csoportosulnak valami, egy felvillanó, eltűnő, majd ismét
megjelenő, nem igazán kivehető alak köré, mintha csak nem lehetne rendesen
fókuszálni rá a tűző napsütésben: a csapdába esett és rémült kobold köré.
A felfordulást figyelő Rocky elsodródott Stantől. Viszont komoly összeget
tett volna rá, hogy hol találja a barátját – a baj forrásánál.
Úgyhogy gyorsabb futásra kapcsolt, bármennyire nagy volt is a forróság.

A koboldot a HFKT védősisakjait és narancsszínű kezeslábasait viselő

emberei fogták gyűrűbe. Folyton megpróbált átlépni, de valahányszor eltűnt,
máris visszatántorodott, időnként az arcát vagy a hasát fogva. Átlépésiránt
mindenfelé lehettek munkások a szomszédos világokon is, akik alig várták,
hogy megüthessék, vagy ellopják a cuccát, így kényszerítve vissza.
A kobold alacsony, köpcös, erős felépítésű lény volt, háromszög alakú
fogait rettegve vicsorította ki. Keze erősnek tűnt, csupasz lába karmos
lábujjakban végződött: leginkább egy ember nagyságú vakondokra
emlékeztetett – és egyesek szerint a koboldok egykor így is éltek a Hosszú
Földön, a föld alá visszavonult emberszabású lényekként. Ma azonban ez a
példány piszkos sortot, valamiféle mellényt, sőt még baseballsapkát is viselt,
az emberi öltözékek szánalmas paródiájaként. És az egyik vállán átvetve,
egyfajta szalagként, egy öv lógott le, tele csillogóvillogó csecsebecsékkel –
drágakőszilánkokkal, műanyag játékokkal, tündöklő szerkentyűkkel. A
koboldok ebből éltek: ilyen szajréval csencseltek az emberekkel, és ezzel
kereskedtek egymás között is.
A kobold humanoid alkatú volt, teljesen egyértelműen az emberiség egyik
rokon faja, akinek ősei még akkor váltak el a főágtól, mikor valami beképzelt
csimpánz rájött, hogy jó ötlet összeütögetni két sziklát. Akárcsak a többi
humanoid, mint a tündék és a trollok, a koboldok is a Hosszú Földön
fejlődtek ki. Eltérően viszont legtöbb rokonuktól, ők továbbra is fenntartottak
bizonyos kapcsolatot az emberiséggel, és ez hatott rájuk. Az emberi kultúra
morzsáival táplálkoztak. Úgy mondták, inkább minősülnek szarkának vagy
csókának, mint emberi értelemben vett kereskedőknek: inkább hasonlítottak a
játszótéren kártyákat és játékzsetonokat cserélgető kölykökre, mint haszonért
dolgozó kufárokra. Az emberek mégis csencseltek velük. Legalábbis pár
kobold elég bátorságot szedett össze, hogy a Hosszú Föld mélyére
merészkedjen.
De most valami balul sült el. Talán rosszat mondott, rossz alkut kötött.
Talán belefutott egy másik Alexeibe, gondolta Rocky, valakibe, aki
unatkozott, mert nem tudott dolgozni, és egy kis szórakozásra vágyott.
Egyelőre még játékosnak lehetett nevezni a hangulatot. Rocky azonban
már látta, hogy két fiatal, a Döntőbírók zöld egyenruháját viselő férfi és nő,
megindul előre, nyilvánvalóan bajt orrontva.
Az egyik fickónak ekkor sikerült lekapnia a kobold válláról az övét. A
saját vállára akasztotta, és peckesen lépkedett ide-oda, amit a cimborái
hangos hahotázással és füttyszóval jutalmaztak.
A kobold halálra rémült, és megkísérelte visszarántani az övét.
– E-enyém, enyém, enyém... Kegyetlen szegény Bob-Bobbal... Enyém...
Az őt kirabló alak szembefordult vele.
– E-e-enyém, Bob-Bob, Bob? Ki mondsza?
– E-enyém... Én elcserél... Akarni? Nézd, vann szép t-tükör, szép
drágakövek...
A fickó felemelte az övét, de úgy, hogy a kobold ne érhesse el.
– Óó, nézd csak, én vagyok Bob-Bob-Bob-Bob-Bob... Hé, Fred, mit
gondolsz? Tán a HFKT felvenné ezt a tagot.
– Hát, Mario, okosabb Jim Russónál.
– Pokolian jó pénzügyi igazgató lenne belőled, Bob-Bob-Bob...
És aztán ott termett Stan, az egész közepén, pontosan ott, ahol Rocky
tudta, hogy lesz.
 – Add azt vissza! – lépett oda a munkáshoz, Marióhoz, kitépte kezéből az
övét, és visszaadta a koboldnak, aki erősen a melléhez szorította. Stan most a
férfi arcába nézett.
– Mit művelsz? – Aztán a tömeg felé fordult, aminek a zúgása
értetlenkedő morajjá halkult. – Mi a francot műveltek ti itt, mindnyájan?
– Rocky. – Martha Berg állt a fiú mellett. Stan anyja jó negyvenes lehetett,
idő előtt őszült, arcára a gondok róttak ráncokat, és ő is a HFKT kezeslábasát
viselte. – Hallottam a lármát. Tudtam, hogy Stan az, egyszerűen tudtam.
– Látnia kellett volna pókerezni.
– Pókerezni?
– Nem fontos.
– Ki kell juttatnunk innen.
Rocky tartott tőle, hogy Marthának igaza lesz. De a következményektől is
tartott, ha megpróbálják.
– Talán magától elvonul a vihar.
– Nem úgy néz ki – jegyezte meg fáradtan az asszony.
Mario ugyanis, aki vagy kétszer akkora volt, mint Stan, éppen meglökte a
fiú vállát.
– Mi a gond, te kis takony? Nem is bántottuk. Egy pofonnal is itt tartjuk.
Csak kicsit szórakozunk, ez minden.
– Ez csak egy nyavalyás kobold! – kiáltotta valaki a tömegből.
Stan erre hevesen megpördült.
– Ezt meg ki mondta? Hogy csak egy kobold? Mivel nem olyan okos, mint
ti, már nyugodtan lehet vegzálni?
– Egyetlen kobold sem olyan okos, mint egy ember, te fütyi!
– Persze hogy nem. Akkor most tegyük fel, hogy idejön valaki, aki
legalább egy kategóriával okosabb nálad, ahogy te is okosabb vagy Bob-
Bobnál: szerinted helyes lenne, ha ez a valaki megalázna téged? Vagy téged.
– Ismét Marióra nézett. – Tessék! Itt vagyok én.
– Mi?
– Én aztán tutira nem vagyok olyan okos, mint ti ketten. Különben nem
másznék bele ennek az egésznek a közepébe, nem igaz? Na, akkor folytasd!
Szerintetek igazatok van. Mit akartok tenni, elgáncsolni, meztelenre
vetkőztetni? Agyonverni? – A tömeghez fordult. – Na, gyerünk... mindenki
vagy bárki! Ki lesz az első?
Rocky úgy látta, hogy barátja erkölcsi tekintélye vagy egy másodpercig
rendületlenül kitartott, ahogy a sovány fiatalember ott állt szemközt a
tagbaszakadt munkással és csomó cimborájával. Rocky egy másodpercig úgy
gondolta, Stan talán megúszhatja.
Ekkor egy betondarab repült ki pörögve a tömeg soraiból, alig pár centivel
hibázva el a barátja fejét.
– Kapjuk el a kis pöcsöt!
Erre hangos moraj felelt, és úgy tűnt, mindenki meglódult előre.
Rocky elveszítette szem elől Marthát, ahogy magával sodorta a tömeg. De
aztán ő is ellentartott, és lökdösődve, másokat taszigálva Stan felé indult.
Hirtelen a két Döntőbíró termett mellette két oldalról, és a vállukat
használva, összehangoltan dolgozva átjuttatták a fiút a tömörülésen.
Hamarosan Stan felett álltak, aki a földön hevert, és bár láthatóan kapott pár
pofont, mégis vigyorogva nézett fel rájuk.
Az egyikük, egy nő Rockyhoz fordult:
– A barátja vagy?
– Aha...
– Tüntesd el innen!
Rocky lenyújtotta a kezét, és megfogta Stanét.
Még mindig vigyorgó barátja most azt mondta:
– Ezt csak bízd rám!
Rocky számára a világ megszűnt létezni – a napsütés, a tolongó tömeg, a
por és a nedves beton szaga –, és mintha csak egy nyúlüregbe zuhant volna,
ahogy Stan átlépésiránt magával rántotta.
 13

Roberta Golding hívására reagálva a Következők négyese Miami egy

másik lenyomatán találkozott egy tanyaházban, alig néhány világra a HFKT
építési helyszínétől. A ház csak pár évtizede épült, mégis elhagyatottan állt,
és a mostanra eltűnt pionírok által többé-kevésbé lecsapolt ingovány máris
visszahódította a környéket. Roberta viszont örömmel fogadta, hogy áll itt
egy ház, mert így legalább megmenekült a tűző nap sugaraitól.
Senki nem tudta, hogy itt vannak. A Következők ugyanis rejtőzködtek a
lassúeszű emberiség világain.
Így is, úgy is aktuális lett volna a rendszeresen megejtett, a friss
információk cseréjére szolgáló megbeszélés, és Roberta pont ezért járt a
Hosszú Földnek ezen a pontján, távol a Majorságtól. De a Stan Berggel és a
kobolddal a Rendszerindítás helyszínén történt incidenst követően Melinda
Bennett korábban akarta az értekezletet. Melinda egyike volt a két
Döntőbírónak, aki Stan Berg és Rocky Lewis segítségére sietett; a másikat,
aki itt is izzadságfoltos, zöld egyenruháját viselte, Gerd Schulzénak hívták.
Ma a negyedik jelenlévő Marvin Lovelace, a profi kártyás volt. Ő szólalt
meg először:
– Egyértelmű, hogy a srác jelölt. A Stan Berg kölyök. Anélkül, hogy
erőlködött volna, öt, hat, hét lépéssel előzte meg a munkásokat. A pókerhez
természetesen szükség van érzelmi intelligenciára, olvasni kell tudni az
emberek fejében. És ő úgy játszott, mintha azok megmutatták volna neki a
lapjaikat...
Angolul beszélt, nem a gyorsbeszédet használta. Mindannyian így tettek
itt. Az Alsó Földeken, az Irányjelhez közeli, zsúfolt világokon mindig
fennállt a lehetősége, hogy valaki kihallgatja őket. Még egy ilyen helyen is,
ami láthatóan elhagyatottan állt, például hátrahagyhatott egy opportunista
kukkoló esetleg egy kevés energiával is elműködő kamerát. Bosszantó volt
persze ilyen lassan beszélni: mintha csak egy kisbaba fakockáival betűzték
volna le a szavakat. Valahogy viszont kommunikálniuk kellett, így hát
vállalták ezt a kockázatot.
 Most Gerd szólalt meg:
– Érzelmi intelligenciával talán bír, de éretlen. Kockára tette az életét,
amikor egyenesen becsörtetett a koboldot körülvevő bolondok sűrűjébe.
Roberta levette a szemüvegét, és megdörgölte fáradt szemét. Mostanra
harminc is elmúlt, és épp azon tűnődött, hogy még a Következők között is
csak a kor hozza meg a kellő bölcsességet. Nagyon jól emlékezett még saját
kamaszkorára. Nem sokkal volt fiatalabb Stannél, amikor azon a kínai
twainen utazott a Hosszú Föld távoli tájaira, ahol azt a rengeteg csodát és
szörnyűséget látta. Mivel nem tudta elfordítani a fejét – képtelen volt nem
megérteni a dolgokat –, sokszor álomba sírta magát.
– Most gúnyolódsz rajta, Gerd? Berg ösztönei, legyen bármilyen
tanulatlan is, lehet, hogy jobban működnek a tieidnél. Hogy is hívtad a
többieket... „bolondoknak”?
Marvin karba fonta a karját.
– Szerintem blöffölt. Mint a pókerben. Szerintem tudta, hogy úgyis
megmentik.
Melinda most azt kérdezte:
– De kik? Mi?
Marvin erre azt felelte:
– Lehet. Talán rájött, kik is igazából a döntőbírók... vagy legalábbis
öntudatlanul gyanú ébredt benne irántatok. – A Döntőbírók, a Következők
soraiból önként jelentkezők alkotta erő az Alsó Földeken a béke fenntartásán
munkálkodott, miután az Irányjel Amerikát sújtó, a Yellowstone-t követő
összeomlásban lényegében megszűnt a rendőrség ilyen irányú tevékenysége.
– Időnként az jár a fejemben, hogy túl nyilvánvaló a működésetek, ahogy a
zöld uniformisotokban ide-oda mászkáltok a lassúeszűek világain, és
elsimítjátok az ügyeket.
Gerd felhorkant.
– Ellenben erkölcsileg elfogadható, hogy te szerencsejátékokban
kopasztod meg őket?
Marvin a levegőbe emelte mindkét kezét.
– Azért jöttem, hogy kövessem együtt kitűzött célunkat, ahogy ti is. Még
akkor is, ha nem mindig látom okosnak. Eredetileg azért mentünk a
Majorságba, hogy menedékre leljünk ezek elől az emberek elől, az
anyakultúránk elől, akik egy csomó Következő srácot csúcstechnológiájú
koncentrációs táborba zártak Hawaiin, majd azt fontolgatták, hogy
lebombázzák Boldog Révet, az édenkertünket. És most megint itt vagyunk,
beszivárgunk a kultúrájukba... Ráadásul a lassúeszűek nem gyanakszanak, ha
szerencsejátékokról van szó. Már-már várják, hogy okosabb legyél náluk,
már-már azt várják, hogy csalj. Mellesleg a bonyolult pénzügyek
ugyanilyenek.
Éppen ezért bizonyult Marvin remek ügynöknek, jó kontaktnak, ha
toborzásról volt szó. A Stanhez hasonló Következő-jelöltek gyakran
vonzódtak a hazárdjátékokhoz, mivel a lassúeszűek világán ez ritka
lehetőséget kínált arra, hogy kiemelkedő intelligenciájuk révén pénzt
keressenek. És amikor sor került erre, Marvin jó érzékkel felismerte őket.
Roberta bólintott.
– Tudjuk, mi a munkád, Marvin. És nagyra értékeljük. De te is ugyanolyan
jól tudod, mint én, hogy a vita újra meg újra fellángol. Egyesek szerint
egyáltalán nem kellene beavatkoznunk, még a legszörnyűbb esetekben sem.
A másik véglet meg a „zöldülés”, az az elgondolás, hogy azon kell
ügyködnünk, az emberek térjenek vissza a vadonban éléshez illő
állapotukhoz. – A Következők egyes elméletalkotói azt állították, ez az
emberiség középső kőkorszakának felel meg, a gazdálkodás és a
fémművesség előtti kornak, amikor még kis, vándorló csoportok léteztek
csupán. Akadtak Következők, akik szerint minden emberre szükség van...
hogy mindnyájan kellenek ahhoz, hogy a Hosszú Földből igazi Hosszú
Utópia lehessen... és ehhez csak a náluk intelligensebbek szelíd ösztökélése
szükséges. A szkeptikusok rámutattak, hogy amikor a városok felbomlanak, a
kormányok feloszlanak, az emberiség pedig ide-oda vándorló fajjá alakul, a
Következők akkor kerülnek olyan helyzetbe, hogy az övék legyen tartósan is
az irányítás...
Marvin erre karba fonta a kezét.
– Szóval, ha bizonytalanok vagyunk a céljainkat illetően, akkor miért
dolgozunk egyáltalán a Nyugat 4-en? Mi a francért segítünk nekik ebben a
nagy, új űrprogramnak a megalkotásában? Úgy tűnik, akadnak köztük
olyanok, akik maguktól, spontán módon is a zöldüléshez hasonló irányba
tapogatóznak. Nézzétek meg a „gerebenzőket”! És itt, a Miami 4-en az összes
munkás azért tüntet, mert szerintük a projekt lassú haladása az alkalmatlan
főnökeik hibája. Pedig mi tudjuk, hogy nem az. Még csak nem is gazdasági,
pénzügyi, politikai okai vannak. Tudjuk, hogy a probléma nem más, mint
hogy az emberi társadalom szövete kezd felfesleni a széleken. A
„gerebenezőnek” hívott életmód egyszerűen túl csábító, főleg balesetek meg
hasonlók után: ilyenkor egy rakat munkás teszi le a szerszámát, és indul el,
hogy inkább gyümölcsöket szedegessen a fákról. Az embereknek nem muszáj
dolgozniuk, és egyre többen nem is fogják tenni. De akkor miért vagyunk itt?
Roberta felsóhajtott.
– Mert az Alsó Földek népessége még mindig nagy, főleg a Yellowstone-t
követő kivándorlás után. Csökken, de még mindig tekintélyes. Ezért nagyobb
léptékben szervezettnek kell maradniuk, hogy etetni tudják a népüket. És mert
egyelőre ők képesek erre, míg mi nem. És nekünk is ki kell használnunk a
dolog előnyeit. – A Következők még mindig kevesen voltak, technológiai
kapacitásuk korlátozott maradt. – Mindenféle csúcstechnológiájú cuccra
építünk, és ezeket illetően, az igazat megvallva, az Alsó Földek kultúráinak
parazitái vagyunk. Ezért, amíg nem állunk elő jobb megoldással, hagyjuk,
hogy menjenek tovább a dolgok a maguk útján... sőt finoman még bátorítjuk
is.
– Hmm... – mormolta Marvin. – Tudod, van egy vicce a lassúeszűeknek.
„Doktor úr, a sógorom kandúrnak képzeli magát.” „Hát”, mondja erre a doki,
„hozza ide, hogy megvizsgálhassam, és majd meggyógyítom.” „Nem lehet”,
feleli a fickó. „Kell nekünk, hogy megfogja az egereket.” Te ugyanezt
mondod most a lassúeszűekről. Ezek a tagok eszelősek, patológiai eset mind.
Kegyesebb lenne hagyni, hogy mind vándorolni kezdjen, és visszatérjen az
erdőbe, ahonnan jött. De nem fogjuk hagyni, hogy meggyógyuljanak, mert
kellenek, hogy elkapják az egereket. – Halkan felnevetett.
Gerd szólalt meg:
– Döntenünk kell erről a fiúról, erről a Stan Bergről. Akár tudja, hogy mi
ő, akár nem – és van egy olyan érzésem, hogy tudja –, lehet, hogy ki kell
mentenünk innen, és elvinni a Majorságba a saját védelme érdekében.
Roberta bólintott.
– Egyetértek. Igazad van. Felfedem magam, és beszélek Stannel meg a
családjával, amint visszatér. Mellesleg hova ment?
Marvin erre vállat vont, és a Döntőbírók semmitmondó arca is elárulta,
nem tudják.
 14

Több más mellett Stan átlépésben is sokkal jobb volt Rockynál, és mint
általában, az utóbbi ezt az ugrást, az alig pár másodperc alatt bekövetkező,
három világot átszelőt nehezen bírta.
A Miami Nyugat 1-re kétrét görnyedve, öklendezve érkezett. Legalább
senki nem volt itt, hogy tanúja legyen, még akkor sem, mikor a hatalmas
betonfalak határolta, terjedelmes létesítmény udvarán álltak. Egy
virtuálisvalóság-színházba érkeztek – ami a jelekből ítélve minden bizonnyal
a Yellowstone után létesített Irányjel Múzeum-mozgalom megőrzési
projektjéhez tartozott.
Stan megmasszírozta a hátát.
– Jól vagy, haver? Gyerünk, menjünk be!
Elhagytak pár sarkot – nem találkoztak senkivel –, aztán belöktek egy
lengőajtót, ami egy óriási, üres térbe nyílt. Rocky befejezett, de még nyers,
magas betonfalakat látott.
Aztán, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a virtuális valóság
szimulációja életre kelt. Mintha hirtelen ismét odakint lettek volna: komor,
hóborította városba kerültek, föléjük ólomszínű égbolt borult. Valahonnan
mesterséges szél támadt, méghozzá hideg. Stanhez hasonlóan ő is csak az
átlépéses Floridában megszokott, lenge nyári ruhát viselte, így azonnal
dideregni kezdett, karjaival átfonta a mellkasát.
– Hol a francban lehet ez? Valahol az Irányjelen, nem?
– Ja. Angliában. Hallottál Angliáról? Isten hozott a vulkáni télben!
Gyerünk, van valami, amit mutatni akarok. Nincs messze. – Stan sietős
léptekkel indult meg a néptelen utcákon.
Rocky, aki úgy vacogott, hogy félő volt, mindjárt darabokra hullik, jobb
híján barátja után eredt.
A megfakult, barnás útjelzőket követték, amin a „Középkori város” felirat
szerepelt. A modern létesítmény külső övezetét – a Yellowstone előtti
korszakban mindenképpen modernnek számított, a csupa beton és üveg házak
takaros kis sorokban álltak, mind elhagyatottan, némelyik kiégve – felváltotta
a keskenyebb utcák belső magja, a kövekből és téglákból rakott, régebbi
épületek, és mind fölé egy hatalmas oszlop magasodott, egy vékony,
szörnyen magas, elegáns orom, ami hol itt, hol ott bukkant ki a tetők sorai
felett. Az épületek zömükben teraszos építmények voltak, az utcákon szuvas
fogakként, zsúfoltan álltak egymás mellett, és minden bizonnyal újjáépítették
és újra belakták őket. Akadtak itt lakóházak, másokat viszont átalakítottak
panziókká, kávézókká vagy turistáknak szánt boltokká – de mára mindet
bedeszkázták, és üresen álltak. A környék egy nagyszerű kor hangulatát
árasztotta, ahol több nemzedék élt és halt, amely újra meg újra átalakította az
épületállományt. Rocky totálisan idegennek találta mindezt. A Miami Nyugat
4-en, a közösségben, ahol felnőtt, alig akadt pár épület, ami idősebb volt nála.
Valamiféle térre értek: egykor fű boríthatta, de mostanra jéggé fagyott sár.
És előttük, egymagában, tetején a nagy toronnyal, emelkedett egy, a földről
nézve óriási katedrális – mintha csak egy kőből épített űrhajó lenne, gondolta
Rocky, ami csak az imént szállt le itt.
Stan magabiztos léptekkel elindult felé. Az egyik bonyolult faragású
kőfalba súlyos faajtót illesztettek, Stan belökte: láthatóan nyitva hagyták. És
már be is jutottak a katedrálisba. Azonnal rájuk telepedett a nagy csend, egy
még régebbi kor érzete. Rocky soha életében nem járt még ilyen épületben.
Végigsétáltak a kereszt alakú épület hosszú tengelye mentén. Magas
kőoszlopok álltak sorokban, boltívek tartották a fantasztikusan díszes
tetőzetet. Rocky látta, hogy maga az épület többé-kevésbé érintetlen – még a
nagy, színezett üvegablakok is a helyükön voltak –, de a benti berendezést
innen-onnan elvitték, így a hosszú kőpadló csupaszon húzódott alattuk. Talán
az egykor itt összegyűlt hívek padjait tűzifának vitték el. Rocky arra gondolt,
hogy az egész építményt csakis kőből és fából emelték, mégis légies hatást
kelt.
Stan azt kérdezte:
– Azt ugye tudod, hogy ez egy friss felvétel alapján készült?
– Hát persze. – Éppen ez volt az Irányjel Múzeummozgalom lényege:
hogy megőrizze mindazt, ami megmaradt az anyavilág kulturális kincséből,
mielőtt odaveszik a Yellowstone-t követő kivándorlási hullámban. A
hordozható kincseket, műtárgyakat átlépésiránt elszállították, másokat
gyalogszerrel vagy twaineken, de épületeket, teljes városközpontokat csak a
virtuális valóság felvételein lehetett „megmenteni”.
Stan ismét kérdezett:
 – És tudod, hogy most hol vagy?
– Disneylandben?
– Te pogány! Ez egy Salisbury nevezetű hely. Elhagyták, ahogy Anglia
nagy részét is. Láthatod, hogy a fosztogatók megkímélték a katedrálist, csak
ők tudják, milyen okból. Talán mert az emberek még akkor is becsülnek
dolgokat, ha éheznek és fáznak.
– Én is éhezem és fázom.
Leültek az egyik fal tövében, hogy kicsit átmelegedjenek. Rocky látta,
hogy pont az öreg templom szívében raktak tüzet a kőpadlón, ott, ahol a
hosszú tengely találkozott a kereszthajóval, a torony alatt: a talaj
megperzselődött, a mennyezetet füst mocskolta be.
– Jól sejtem, hogy gyakran jársz ide? – kérdezte Rocky.
– Hogyne járnék. Az Irányjelre kell menned, ha igazán pompás, régi
épületeket akarsz látni, vulkáni tél ide vagy oda. Székesegyházak, mecsetek
állnak ott, és még mindig van, amit használnak. Az emberek visszatérnek a
valláshoz. Például Barcelonában, ami Spanyolországban van. Vagy az
isztanbuli templomokban és mecsetekben. Az összes közül, ahol jártam, ez a
kedvencem. Még jobb is, hogy üres, bár nem fog örökké állni. A torony
például csak favázra épült kő. Valakinek karban kell tartania.
– Miért érdekelnek ezek a helyek, Stan? Azt hittem, rühelled a vallást.
Emlékszem, amikor az a prédikátor eljött a babszárhoz, hogy a pápáról
szónokoljon. Te pedig megríkattad!
– Rühellem azt a vallást, ami van, ami nem más, csak a textusokra és
szövegekre épülő hókuszpókusz meg manipuláció, és amit az idők során
annyira átdolgoztak, hogy mára szinte értelmetlenné vált. Rühellem a
megosztottságot, amit a vallás teremt: van elég gondja az embereknek enélkül
is. Rühellem az olyan szélhámosokat, mint Melly atya. És mégis, mégis... Hát
nem érted, Rocky? Nézd meg ezt a helyet – képzeld el, hogy ezt
tizenharmadik századi szerszámokkal emelték! És nemcsak ennyi a dolog,
mert nemzedék nemzedék után dolgozott rajta, a robotolók életüket egyetlen
célnak szentelték. Nézd csak meg, mit alkottak! A maga korában ugyanolyan
ambiciózus terv volt, akár ma a Linsay-babszár. Egy ilyen helyen elvethetem
az építők elfogadta válaszokat, akár még az általuk feltett kérdéseket is, de
tetszik a késztetés, ami ezeknek a magasztos kérdéseknek egyáltalán a
feltevésére sarkallta őket.
Rocky nem először és biztos nem utoljára érezte úgy, hogy hatalmas
szakadék választja el őt legrégebbi barátjától – és ez a szakadék mintha egyre
nagyobb lett volna, ahogy nőttek. Mégis tudta, hogy sosem fogja elhagyni
Stant. Kezdett ráébredni, hogy itt nem csak barátságról, nem csak hűségről
van szó. Hanem valami többről is.
Egyfajta káprázatról.
Ki is buggyant belőle:
– Stan, időnként a frászt hozod rám.
A barátja őszinte értetlenséggel nézett rá.
– Tényleg? Pedig nem akarom, sajnálom. Jó barát vagy. De ha a frászt
hozom rád, miért vagy itt?
Akaratlanul is – Rocky csak ezt tudta volna mondani.
– Figyelj, fázom! Nem megyünk innen?
– Nemsokára. – Stan felbámult a székesegyház elegáns mennyezetére:
arckifejezése üressé vált, mintha a gondolatai madárként röppentek volna el.

Mikor pár átlépéssel otthon termettek, a meleg, esti napsütésbe érkeztek.

Hazaballagtak. A családjaik a babszár-létesítmény nem túl finoman
megmunkált, szállásul szolgáló épületkomplexumának szomszédos házaiban
éltek. Először Stanék otthonát érték el – de Martha megkérte Rockyt, hogy ő
is nézzen be egy percre.
Odabent egy talán a harmincas éveiben járó nő üldögélt, vékony, sötét
hajú, komoly, és üzletasszonyos kosztümöt viselt. Rockynak gőze sem volt
arról, ki lehet.
Stan viszont láthatóan felismerte.
– Ideje volt, hogy feltűnjön – közölte.
Rocky tátott szájjal bámult.
Martha kifejezéstelen arccal szólalt meg:
– Rocky, ezt a nőt Roberta Goldingnak hívják, és a Következők közé
tartozik. Azt mondja, Stan is az. Hogy ő is Következő, legalábbis így
gondolják. És azért jött, hogy elvigye tőlem a fiamat.
 15

– Mindig is tudtam, hogy különleges – közölte Martha Berg. – De

szerintem minden anya ezt gondolja a gyerekéről. És amikor beszélni kezdett,
pedig még épp csak járni tudott, mindenfélét halandzsázott.
Roberta Golding komoly arccal bólintott.
– Mi gyorsbeszédnek hívjuk. Minden Következő gyermek magától képes
rá.
Martha házának kis nappalijában, egy asztal körül ültek: az asszony, ez a
Roberta Golding nevezetű nő, Stan és velük Rocky, akinek a Következők
nem sokkal voltak többek legendánál, egyfajta régi rémtörténetnél, mint
amilyen azokról az okos srácokról szólt, akiket a kormány megpróbált
börtönbe zárni, vagy éppen azokról a karizmatikus szuperlángelmékről, akik
eltérítették az amerikai Haditengerészet egyik twainjét, és megöltek rajta
mindenkit. De ez a nő nem érte jött.
Stan csak mosolygott.
Martha folytatta:
– Ahogy nőtt, mindig tudta már, amit a tanárai oktatni akartak neki.
Szerencsére ez itt nem nagy gond, mert az iskoláztatás nem hivatalos keretek
között folyik. Főleg Jez és én osztottuk meg magunk között a feladatot...
– Jez, a férje.
– Ő most éppen odafent van. Úgy értem, hogy a torony orbitális
horgonyállomásán. Tudja, napokba telik fel- meg lejutni; és amikor idelent
leáll a munka, ők odafent ragadnak...
Roberta erre azt felelte:
– Nem kell kapkodni. Addig nem döntünk, míg nem beszélt a férjével.
– ...Szóval, így folyt az oktatása, míg aztán túl nem nőtt rajtunk, és
onnantól magától tanult. Elég jók errefelé az online források, úgyhogy
hagytuk, hadd garázdálkodjon.
Roberta a fiúra pillantott.
– Én is emberek között nőttem fel, Stan. Tudom, hogy milyen frusztráló
érzés lehet, hogy titkolnod kellett.
 Martha bánatosan megjegyezte:
– Ó, ő aztán nem nagyon titkolta.
– Ám ha a Következők között nő fel – mondta Roberta szelíden –, a hozzá
hasonlók között tanulhatott volna... A közösségünkben pedig, a Majorságban,
mi, felnőttek tanulunk a gyerekektől, ahogy felfedezik a világot. –
Végigmérte Stant. – Ötletek egész univerzuma vár felfedezésre. Az
emberiségtől örökölt hagyaték csak a kezdet.
Rocky nem bírta tovább, és kibuggyant belőle:
– Utálom, ahogy beszél. Mi, ti. Emberiség, a Következők. Maga eléggé
embernek tűnik. Sajnálom... Tudom, hogy semmi közöm hozzá.
Martha megérintette a karját.
– Stan a barátod. Még szép, hogy közöd van hozzá.
– Viszont igazából nem vagyok úgy ember, ahogy te – mondta Roberta
gyengéden. – Genetikailag különbözünk. Az agyam szerkezete eltér a tiédtől.
– Elmosolyodott. – Az amerikai Haditengerészet hawaii bázisának
neurológusai, akik a Majorság létrehozása előtt a Következő gyerekek
legkiterjedtebb vizsgálatát folytatták le, ennyit egyértelműen megállapítottak.
– És ez a Majorság – szólalt meg Martha idegesen ahova Stant akarja a
tervek szerint vinni, merre van?
– Messze innen. Mármint átlépésileg. A hely holléte titkos. Egy Boldog
Rév nevezetű városban történt incidenst követően alapítottuk. A
megsemmisítésünkkel fenyegetőztek. A fajtám megsemmisítésével.
Mindnyájunkat nem kaphattak volna el, és végül meg sem próbálták, mert a
bölcsebbek diadalmaskodtak. Mindamellett megszívleltük a figyelmeztetést.
Elkülönültünk az emberi világtól, a saját és az ő épségük érdekében.
– De most mégis itt vannak – szólalt meg újra Rocky. – És titokban
ténykednek, nem? Valaki másnak tettetik magukat. Mint a Döntőbírók. –
Mint azt Roberta korábban elárulta, ők szintén a Következők ügynökei
voltak.
– Ezt nem tagadhatom. Viszont azért jöttünk, hogy tanulmányozzunk,
segítsünk titeket. Végtére is ti mind az előfutáraink vagytok. És az
emberiséget még nem vizsgálták kellőképpen.
Martha kissé keserűen megjegyezte:
– Úgy érti, rajtunk kívül még senki nem tanulmányozott minket. És az
nem számít.
– Pontosan. És közben számtalan módon segíteni is próbálunk.
 Rocky zavarosnak találta az egészet. Még csak a tizenhatot töltötte be, és
tisztában volt vele, hogy tudatlan és naiv. De azért eltűnődött, hogy mennyi
befolyása lehet az emberiség világain működő, szuperintelligens
poszthumanoidok alkotta, titkos szervezetnek.
– És – folytatta Roberta – közben keressük a mi fajtánk képviselőit. Mint
amilyen te vagy, Stan. Boldog Révben egyfajta kényszer révén történt meg a
genetikai fejlődés, aminek eredményeként kialakultunk: az emberek és
trollok kissé összeerőszakolt, különös településén, a Hosszú Föld furcsa
természetének produktumán. Ez teremtett minket. Mára azonban a genetikai
fejlődés elérte a népesség többi részét is, így időről időre felbukkan közietek
egy-egy a mi fajtánkból.
– Megint ez a „mi” és „ti” – mondta Rocky keserűen. – Stan a gazos
udvarban szárba szökkenő pipacs, így van?
– Egyáltalán nem – felelte a nő nyájasan.
Martha szólalt meg:
– És most helyet kínál Stannek maguk között ebben a... Majorságban?
– Megadjuk az esélyt, hogy meglátogathasson minket. Hogy megnézze,
szerinte boldog lenne-e ott.
– Tegyük fel, hogy nem – szúrta közbe Rocky. – Tegyük fel, hogy haza
akar jönni. Elengedik?
– Még szép. Ez nem egy börtön vagy...
– De tudni fogja, hol élnek. És azt mondta, egyszer már megpróbálták
felrobbantani magukat.
Roberta szelíden felelt:
– Stan csak úgy leplezhet le minket, ha leleplezi saját magát is. És sokkal
értelmesebb annál, mint hogy ilyet tegyen. Nem igaz, Stan?
A fiú egy szót sem szólt azóta, hogy bemutatkozott Robertának.
– Magával érdekes beszélgetni. Már-már olyan, mint egy sakkjátszma. És
mindketten láthatjuk, hogyan jutunk el a végjátékig.
A nő mosolyogva bólintott.
– Remek észrevétel. Bizonyos értelemben olyan, mintha kevesebb szabad
akaratunk lenne, mint itt a többieknek – mivel végig tudjuk gondolni, hogy
mit fogunk tenni egy adott szituációban, és el tudjuk vetni a nem megfelelő
alternatívákat.
– Mint itt a többiek – szólt megint közbe Rocky. – Állandóan ilyeneket
mond.
 – Csakhogy – fordult Roberta Stanhez –, ennél komolyabb problémákról
vitázunk. Célokról. Mozgatórugókról. Itt kerül elő igazán, hogy miben
vagyunk mások. A stratégia, és nem a taktika szintjén.
Stan bólintott.
– És mi a maguk stratégiája, milyen mozgatórugóik vannak? Mit
szándékoznak tenni az emberiségért?
Martha hevesen közbevágott:
– Ez nem a mi dolgunk lenne?
– Nem, anyu – felelte Stan higgadtan. – Akkor nem, amikor ilyen emberek
élnek a világon. Nincs nagyobb beleszólásotok a sorsotokba, mint a
vadrezervátumban élő elefántnak. Ez találó analógia, igaz? – nézett kihívóan
Robertára. – Ahol maguk a vadőrök.
– Ez nem egészen így van. Nem mindannyian gondolkodunk így. Az
viszont biztos, hogy szeretnénk, ha az emberiség... boldog lenne.
– Boldog? Úgy, hogy céltalanul bolyong... mondjuk így, a maguk által
tökéletesített kertben? Ez lenne a Hosszú Utópia. Ez a céljuk?
– Nincs célunk – válaszolta Roberta. – Legalábbis elfogadott nincs.
Fejlesztjük a képességeinket, feltárjuk a saját motivációinkat. A célokról még
beszélgetünk. Meghívlak, hogy csatlakozz te is e vitához! Ha törődsz annyira
az emberiséggel, mint amennyire az látszik...
– Gondolkodnom kell – állt fel Stan váratlanul. – Bocsásson meg. – Azzal
átlépett.

Miután eltűnt, a helyiség üresnek érződött.

Martha töltött még jeges teát. Majd azt mondta:
– Magával fog menni. Nem kell szuper agy ahhoz, hogy ennyit tudjak.
Ismerem a fiamat. Elmegy, már csak kíváncsiságból is. De haza fog jönni.
– Talán – felelte Roberta. – De azt hiszem, jobb lesz, ha felkészül arra,
hogy elveszíti. Nagyon sajnálom.
Martha félrenézett. Erre nem tudott mit mondani.
 16

Nelson Azikiwe azt mondta, amikor felajánlotta, hogy utánanéz Joshua

családjának: „Az ember sosem tudhatja, hogy amikor megránt egy szálat, mi
gombolyodik le.” Ez talán így is van, ez viszont roppantul tekervényes
szálnak bizonyult.
Hónapokra nyúlt, sőt meglepő módon, évekre – négy éve, hogy Joshua
ötvenedik születésnapján azt az ígéretet tette –, mire sikerült jelentős haladást
elérnie a kutatásban. Az áttörést pedig nem az olyan hálózatok hozták meg,
mint online haverjaié, a Kvízmesterek, hanem a Lobszanghoz fűződő
ismeretsége – tulajdonképpen Agnes nővér egy régi barátja hallott róla közös
barátaiktól, és Nelson azt a tanácsot kapta, London „botrányos” múltjában
kell kutakodnia.
Meglepetten konstatálta, hogy nyomozása a viharvert városba vezeti.
Nelson Miss Guinevere Perchcsel a Hosszú Föld egyik londoni
lenyomatán találkozott. A pár lépésre az Irányjelen álló, jégbe fagyott
romvárostól az újsütetű közösség lakóhelye a tölgyerdőbe vágott tisztásokon
sietve kialakított menekülttáborokra emlékeztetett. Miss Perch, lévén Agnes
kortársa, mostanra a kilencvenes éveiben járt: ráncos, madárszerű
asszonyság, haja szénaboglya, viszont ragyogó mosollyal fogadta látogatóit.
Egyedül élt, noha mindennap járt hozzá egy segítő. A háza az Alsó Földek
viszonylag durva gyarmati stílusában épült. Elegáns ruhákat viselt, az
egzotikus bútorokkal teli szobában pedig egy ide-oda mászkáló inas szolgálta
fel Nelsonnak a teát és a süteményt.
Miss Perch lelkesen mutogatta Nelsonnak az egykor az Irányjelen
tulajdonában álló ingatlanokat, köztük egy igen drága György korabeli házat
London közepén.
– Közel az Alsóházhoz – fűzte hozzá. És amikor pár képet mutatott a
sorház pincéjében tartott, különös berendezésről, majd nagy vonalakban
elmesélte, milyen tevékenységeket is űztek ott a képviselők és egyéb
parlamenti tisztviselők, valamint megmutatta a vendégkönyvet, tele titokban
készített, több évtizedet átfogó portrékkal, Nelson már értette, miért lépett
érintkezésbe vele a hölgy. Amikor a brit intézményrendszer maradványairól
volt szó, Miss Guinevere Perch még most, tizenhat évvel Yellowstone után is
tudta, hol kell keresni a tetemeket.
És ennek a hatalomnak a birtokában segíteni tudott Nelsonnak, hogy az
feltárhasson pár igen személyes titkot.
De mint kiderült, amikor Nelson elkezdte szisztematikusan felfejteni
Joshua Valienté történetének szálait, annak gyökerei sokkal mélyebbre
nyúltak, mint Joshua apjának életrajza. Sőt kiderült, hogy ez egy több mint
két évszázados történet...

A Nagy Elusivo – más néven Luis Ramon Valienté, megint csak más
néven Reginald Blythe úr, illetve egy sor egyéb, a körülményektől függő
álnév tulajdonosa – a Victoria Színház színészbejárójától a Lambeth kerületi
zsúfolt New Cuton át követte titokzatos zaklatóját, Oswald Hackettet a
beígért osztrigás felé.
A New Cut járdáin, a lóvontatású közlekedés áradatának partjain
nyüzsögtek a kétes ügyleteket bonyolító alakok. Még szép, hogy most űzték
foglalatosságaikat, szombat este, az 1848. év márciusában, amikor a Surrey-
hez tartozó színházak megnyitották kapuikat, és onnan az utcára tódult a
páholyok elegáns közönsége, valamint a hárompennys nézőtérről előrajzottak
az ifjú házalók. A boltok mind nyitva álltak, a boltosok az ajtóban, a
kirakatok tömve bútorokkal, szerszámokkal, használt ruhákkal vagy – éppen
kupacokba rendezett zöldségekkel, sajttal, tojással. De ugyanennyi üzletet
kötöttek az utcát még zsúfoltabbá tevő standokon is. A standok árusainak
vagy azok legényeinek újra meg újra felzendülő kiáltásai még a lovak
patáinak csattogását is túlharsogták: „Gesztenyét vegyenek, egy merítés egy
penny!”, „Forró a pite!”, „Három yarmouthi hering egy penny!” Sokan ír
akcentussal kiabáltak: az ország elszegényedett népe a városba áramlott az
éhínség elől menekülve, és őket még a legszegényebb helyiek is lenézték.
Cirkalmas prédikációkat lehetett hallani az olcsó sheffieldi acél evőeszközt
vaskos yorkshire-i akcentussal árusító házalóktól meg az iszonytató
bűncselekményeket taglaló, rikító borítójú könyveiket fennhangon ajánlgató
handléktól. Luis kikerült egy sámlin ülő, pipázó vénasszonyt, aki Viktória
királynőt, férjét és gyermekeit ábrázoló, bekeretezett metszeteket árult egy
felfordított esernyőből. Mindenütt felbukkantak az utcai mulattatok is, a
balladaénekesek, a kard- és tűznyelők; emitt egy vak öregasszony kintornát
nyekeregtetett, amott egy férfi egy asztallapon osztrák mechanikus, mozgó
figurákat állított ki, köztük egy polkát táncoló hercegnőt, valamint az
utcagyerekek figyelmét lekötő, trombitáló elefántot...
A zsivaj közepette Luis egy pillanatra sem vette le a szemét a titokzatos
Hackettről.
Gyorsan felmérte a másikat. Oswald Hackett a harmincas éveiben járó,
erős testfelépítésű férfi volt, pár évvel idősebb Luisnál, és elegánsan, de
mégis visszafogottan öltözött: jó szabású redingotot viselt, és drága
sétapálcát lóbált a kezében. Luis még a színészbejáró lámpásának fényében
észrevette, hogy a pálcát tartó kézen hegek, talán vegyszerek okozta sérülések
vannak. Vajon a fickó valamiféle tudós, tanár lenne, netán vegyész? A
beszéde tanult emberre vallott: kicsit bégetve beszélt, elnyújtva a
magánhangzókat: ezt Luis a Harrow és Oxford formálta múltnak tudta be.
Most éppen kissé betegesnek tűnt: sápadt volt a képe, és ahogy haladt,
levegő után kapkodott. De ez a márciusi nap szokatlanul melegnek számított,
Londonban a levegő pedig egy árnyalattal kevesebb ként tartalmazott, mint
szokott – vagyis a tüneteket nyilván sokkal inkább az eltűnése utóhatásainak
tudhatta be, mintsem az időjárásnak. Hackett azonban így is átcsörtetett a
tömegen, még ha ehhez nagy akaraterőre volt is szüksége.
– Messzebb van az osztrigázó, mint emlékeztem – szólalt meg levegő után
kapkodva. – Nem szoktam meg ezt a tömeget, bocsássa meg nekem, hogy
kifulladtam. Mi ez az áradat... hahh! Mintha London egyetlen nagy, korhadt
fatörzs lenne, tele maguknak utat rágó férgekkel és zsizsikekkel, amik pár
fityingért adogatják el egymásnak a kéreg darabkáit... Ah, viszont úgy
hiszem, maga jobban otthon érzi itt magát, mint én, nemde, Elusivo? Végtére
is egykor ehhez hasonló utcákon küzdött meg a túlélésért, nem igaz? Itt rágta
a bagót, és figyelte, nem jönnek-e a bobbyk...
Luis az utcaseprő fiúkat nézte az egyik sarkon, akik azon versenyeztek,
hogy megtisztítsák az utcát az előkelőbb járókelők vagy a színházból érkező,
finomabb népek előtt: akadtak, akik szakoztak vagy kézen álltak egy-egy
odalökött penny reményében. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy ez a
Hackett túl sokat tud róla, az életéről, olyasmit is, amit jobban szeretett volna
titokban tartani.
Szomorú történet volt: boltos apja szegényen halt meg tüdővészben, anyja
pedig újra férjhez ment, de aztán belehalt a szülésbe – így Luisnak csak a
nevelőapja maradt, aki mindig lekezelően bánt vele, míg végül kidobta az
utcára. Még éppen csak betöltötte a kilencet. Ekkor csatlakozott a Hackett
által „férgeknek és zsizsikeknek” nevezett londoniakhoz, hogy megéljen.
Eleinte ő is az utcát söpörte, ahogy a most látott fiúk, és hasznát vette
különleges tehetségének, amivel ki tudta magát vágni minden bajból – és
bizony, hogy elszeleljen a bobbyk elől, amikor arra volt szükség. De ennél
magasabbra tört, így eltűnős trükkjeire építve utcai előadásokat tartott: egy
hordó mögött kilépett ebből a létezésből, hogy aztán az utca túloldalán
jelenjen meg egy kapualjban. A mutatványára felfigyeltek, így állandó
munkája lett a Surrey-hez tartozó fűtött színházak varietéiben, vagy éppen a
szünetekben léphetett fel. És közben végig megőrizte titkát, hogy a
bűvésztrükkje egyáltalán nem is trükk – bár ha nem varázslat volt, ő maga
sem tudta, hogy akkor micsoda.
És most úgy tűnt, ismét figyelnek rá.
Úgy döntött, értelmetlen kerülgetni a forró kását.
– Hagyjuk az osztrigákat! Látom, hogy maga is képes arra, uram. Azt
hittem, én vagyok az egyetlen... Megkérdezhetem először is, hogy minek
hívja? Nem szenvedhetem, ha valaki lefőz.
– Adtam neki nevet, de mit számít egy név? És ami azt illeti, ha azt hiszi,
hogy maga egyedülálló jelenség, csak annyit mondhatok, uram: a többség így
van ezzel. Ahogy ez alighanem szinte mindenkiről elmondható a történelem
során. Az egyik ősöm, legalábbis a családi krónika így tartja, Éber Hereward
volt, márpedig ő átkozottul ügyesen tudott eltűnni, nemde? Megmutatjuk hát
egymásnak?
– Mármint mit kellene megmutatnunk?
Hackett megtorpant, körülnézett, és behúzta Luist az egyik árnyékos
sikátorba.
– Melyiket kedveli, Mr. Valienté?
– Hogyhogy melyiket?
– Az óramutató szerintit vagy az óra járásával ellenkezőt?
– Nem értem, mi az ördögről... Ó!
– Mindig két irányban lehet utazni, nemde?
– Én mindig úgy gondolok rá, mint dextrára és sinistrára.
– Szép elnevezés. Persze még nem tudjuk, hogy a kifejezéseink
megegyeznek-e, nemde? – Kinyújtotta a sétapálcáját, és Luis csak most
döbbent rá, hogy az egy fegyvert rejtő tőrös bot. Hackett folytatta: – Jöjjön,
fogja meg a botot! Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy engedi, én
vezethessek! Azt hiszem, kezdjük az óramutatóéval ellenkező iránnyal, első
kísérletként.
Luis a férfira meredt, és eltűnődött. Olyan érzése támadt, mintha az egész
élete ezen a pillanaton múlna, a most meghozott döntésen. A fickó eddig csak
találgatott vele kapcsolatban, sejtéseit a színpadi előadására építette – így
kellett lennie, mert biztos észrevette volna, ha Hackett követi őt a sötét
erdőbe, hogy kémkedjen utána. Még mindig kidumálhatta magát a
helyzetből. Amúgy meg mit kezdhetne vele ez az ember? Nem kényszerítheti
őt, hogy átkeljen az óramutató járásával ellentétesen fekvő erdő
hátborzongató csendjébe...
Másfelől, amint tényleg átkelnek, és eltűnnek a bobbyk elől, Luisnak
alkalma nyílhat rá, hogy egyszer s mindenkorra elintézze a fickót, aztán
egyszerűen csak otthagyja. Hogy Luis életben maradjon a londoni
félvilágban, már fiatalon meg kellett tanulnia használni az öklét. Nem volt
gyilkos, de már korábban is gondolt a lehetőségre, hogy szélsőséges esetben
így őrzi meg kellemetlen titkát. Az ő élete vagy Hacketté: erről kell döntenie.
És mégis, mégis...
Száguldó gondolatai csikorogva fékeztek le. Itt állt előtte egy hozzá
hasonló. Ez a fickó a kinézetéből és a szavaiból ítélve elég iskolázottnak tűnt,
hogy esetleg elmagyarázza, mi is ez a furcsa jelenség. Luis mindig azt
gondolta, csak ő, egyedül ő kapott ilyen különös ajándékot, egyben cipelendő
terhet, amit még saját családja elől is titkolt.
Oswald Hackett elvigyorodott, ahogy végigmérte. Luisnak olyan érzése
támadt, mintha a férfi pontosan tudná, mi jár a fejében, hogy milyen
döntéseket mérlegel. Fikarcnyit sem bízott benne, viszont örökös
opportunistának mondhatta magát, és ez a személyiségvonása alakította egész
életét, pályafutását. Úgy döntött, meghallgatja, mit mond a fickó. Ha nem
tetszik, amit megtud, még mindig eltűnhet a névtelenség és a sötétség
homályában, ahogy azt már többször is megtette élete során – noha felmerült
benne, hogy talán nem fogja tudni olyan könnyen kicselezni ezt az embert,
aki képes követni őt, akár dextra, akár sinistra felé veszi az irányt.
Meghozta a döntését, és anélkül, hogy bármit mondott volna, megfogta a
sétapálcát.
Hackett bólintott.
– Jó döntés. – Körülnézett, nyilván azért, hogy ellenőrizze, nincsenek
szemtanúk.
Aztán jött a szokásos, enyhén gyomorforgató érzés, és máris egy zöldellő
erdőben találták magukat.

Luis elengedte a sétapálcát.

Itt tölgyek álltak, de nem a londoni parkokat benépesítő, nyamvadt, korom
lepte példányok, hanem magas és szép fák, olyanok, mint valami nagy
templom oszlopai, ahogy azt Luis gyakran gondolta. Az ég kéken ragyogott,
nem rejtette el a városra boruló szemfedél, és itt hidegebb is volt. A város, az
emberiség nagy korallzátonya az évszázadok kormától és füstjétől belepett
épületeivel itt nem létezett – már ha ez a dextra- vagy sinistra-erdő megfelelt
egyáltalán a Luis ismerte Londonnak. Talpa alatt stabil és száraz talajt érzett,
amint azt előre tudta, hiszen színházi fellépései alkalmával napjában többször
is átugrott ide. Az erdő nem mindegyik részéről mondhatta el, hogy ennyire
barátságos; az itteni táj főként mocsaras vidéket jelentett, ahol egy széles
folyam és annak mellékfolyói kanyarogtak, talán a Temze itteni változata,
amit az emberiség még nem szabályozott. Luisnak éppen ezért gondosan
kellett kiválasztania előadásai helyszínét: a színpadnak magasabban fekvő
terepen kellett elhelyezkednie, de legalábbis száraz terület megfelelőjén, mert
a nézőket összezavarhatja, ha varázslatos eltűnései után vizes cipővel kerül
elő.
Ekkor jutott csak eszébe Hackett, aki ismét kétrét görnyedve, a hasát
fogva, zihálva állt ott, és sápadtnak tűnt. Luis eddig egyedül utazott; most a
másik ember jelenléte az addig saját, különbejáratú menedékeként kezelt
helyen szinte letaglózta.
Hackett nagy nehezen kihúzta magát, mellényzsebéből előhalászott egy
papírtasakot, és bekapott belőle pár pirulát.
– Maga nem szenved tőle?
– Mitől?
– A hányingertől. Olyan, mintha gyomorszájon vágná egy East End-i
útonálló.
– Még sosem fordult elő velem.
– Akkor hát szerencsés. Korábban látott már belőle bemutatót, mikor
gyorsan ide-oda ugrottam, hogy megmutassam, tudom, miről beszélek. –
Hackett immár teljes magasságában kihúzta magát, és végigmérte a másikat.
– Irigylem, uram, mert egyértelmű, hogy tehetségesebb keringőző nálam.
– Keringőző?
– Így hívom, amit csinálunk – ezt. Keringőnek. Nem gondolja, hogy találó
ez a kölcsönzött kifejezés? Mert táncolunk, maga meg én, olyan könnyedén
szökellünk, akár két német hercegecske, balra és jobbra, vagy bármi más
irányba szökkenünk is, gyorsabban, mint ahogy a szem követni képes.
Keringőzünk, érti? Bár tudom, hogy ez a tánc még nem számít olyan
divatosnak a kétpennys lambethi táncházakban, mint Windsorban. Most
pedig itt állunk, miután idekeringőztünk az erdőbe. Mondja csak, felfedezte
már ezt az... új világot bármilyen mértékben is?
Luis vállat vont.
– Minek? Itt nem él senki.
– Vagyis nincs kiből hasznot húzni, mi?
– Az én világom Anglia, uram. London.
– És valahányszor átkel, mindig csak erdőt talál?
– Csak Londonban meg Kentben próbáltam ki. Az utóbbi helyen nőttem
fel. De igen, mindig csak erdőt.
– És mi van az óramutató járása szerinti iránnyal?
– Ugyanaz van ott is.
– Nos, az erdő mindenütt ott van, bárhova megy is az ember, legalábbis
Angliában. Néhány ősöm – mert ez az adottság nemzedékek óta
hagyományozódik, tudom a családi legendáriumból, noha azóta nem írja le
senki, hogy egy távoli nagynénit emiatt boszorkányként megégettek –
erdőjárónak hívta magát, tudja? Egyikük még Robin Hood bandájának is
tagja volt. Nem csoda, hogy a nottinghami békebíró sosem tudta elkapni a
törvényen kívülieket.
Luis felhorkant.
– Hood csak egy mesebeli alak. Egy balladai hős.
– Ha maga mondja.... De árulja el: ha még tovább megy, akkor hova jut?
Ez összezavarta Luist.
– Nem tudom, mire gondol, uram.
Hackett szeme kidülledt, ahogy rámeredt.
– Most komolyan beszél, igaz? Úgy nőtt fel, hogy végrehajtotta a keringő
első pörgését, de sosem merült fel magában, hogy rászánja magát a
másodikra vagy a harmadikra? Hogy továbbtáncoljon egy újabb világba,
majd még egybe?
 Luis a homlokát ráncolta. Nem, sosem merült fel benne.
– Ugyan minek?
Hackett megrázta a fejét.
– Szóval semmiféle kíváncsiság nincs magában, szemernyi felfedezőkedv
sem – hát, Cook kapitány forogna a sírjában, ha ezt hallaná. Eltűnődtem rajta,
hogy vajon azért választotta-e a színpadi nevét, mert tükrözi az igazi jellemét.
Az „Elusivo” az eludo, vagyis a kitérő, kikerülő szóra vezethető vissza –
aminek a gyökere, a latin szó „megtréfál”-t is jelent, mint tudja.
– Tényleg? Nem is tudtam.
– De jól jellemzi magát, nem?
– Hát, mit mondhatnék? Mihez kezdjen az ember egy ilyen adottsággal
azonkívül, hogy eltitkolja, és egy kis profitot termel belőle, ha úgy tetszik,
megtréfálva másokat?
– Ó, milyen képzeletszegény fickó maga, Valienté! Én magam is így
gondolkodtam kisfiúként, de kinőttem belőle. És amint arra már utaltam,
számos ősömnek sokkal jobb ötletei is támadtak. Mit szól, mondjuk, a
betöréshez? Vagy a kémkedéshez, az orgyilkossághoz... – Hackett ekkor
bátran odalépett Luishoz, most, hogy elmúlt a hányingere. – Vagy mit szólna
ahhoz, ha a hazáját szolgálná vele?
Luis agyába mint a gőzmozdony füttye hasított bele a riadójel. Úgyhogy
rögtönzött.
– Fogalmam sincs, mire gondol.
– Dehogy nincs. Hadd magyarázzam el! De előtte esetleg ne vizsgáljuk
meg azt az osztrigát? Ugorjunk vissza, és együnk valamit!

Az osztrigázóban valóban ínycsiklandó volt az étel, Luis pedig Hackettnél

sötétebb alakokkal is szívesen együttműködött volna egy ingyen étkezésért.
A másokkal evés mindig bizonyos mérvű bizalmat alakított ki, ezt Luis
már korábban megfigyelte – főleg, ha az a másik fizette a vacsorát. Evés
közben alig váltottak pár szót, de mire az üres héjak felhalmozódtak, és újabb
tálat kértek, már különös módon szövetségesekké váltak. Nem barátokká – de
kialakult köztük egy kötelék. Szövetségesek lettek, akik tudták egymásról,
hogy a másik bármikor eltűnhet, viszont annak tudatában, hogy ők is képesek
erre.
Luis felhajtott egy korty barna sört, és azt kérdezte:
 – Szóval keringőzök vagyunk. És összesen hányan?
– Én tizenötről tudok – felelte Hackett. – Ennyien léteznek most, viszont
akadnak feljegyzések a múltból... noha azok szükségszerűen töredékesek még
a saját családomban is, és minél messzebb nézünk vissza az időben, annál
inkább fakulnak legendává, kitalált sztorikká. Mi, keringőzök ritkák vagyunk,
Luis, olyan ritkák, akár a kétfejű borjú, és általában annyira is látnak minket
szívesen. És gyanítom, hogy nem vagyunk fajtiszták, így aztán az
adottságunk felbukkan itt-ott, és eltűnik, mikor a titok sírba száll annak
hordozójával. De még így is feltételezem, hogy rajtunk kívül sokan vannak a
világban. Például nemrégiben akadtam rá kettőre Margate-ben egy rövid
nyaraláson.
– Megkérdezhetem, milyen munkát ment kipihenni? Mert úgy hiszem,
ismerem az összes szabadulóművészt és egyéb előadót a városban, de magát
mégsem láttam.
Hackett megköszörülte a torkát.
– Nos, mert én nem előadóművész vagyok – bár eszem ágában sincs
lekicsinyelni választott pályáját. Abban a szerencsés helyzetben tudhatom
magam, hogy saját vagyonnal rendelkezem. Még csöpp kisgyerek voltam,
mikor meghalt az apám, és nagykorúvá válásom után tisztes összeget
örököltem, azután pedig volt annyi eszem, hogy egy jókora summát vasúti
részvényekbe fektessek, a szerencse pedig gondoskodott róla, hogy azokból
is a jót válasszam.
Luis hallgatott, de összerezzent. Ezzel szemben az ő apja rossz lóra tett a
híres Liverpool-Manchester vonal megnyitását követően meginduló, tébolyult
vasútépítési versenyben, és az egész családja koldusbotra jutott. Hideg
pillantással mérte végig Hackettet. A szerencse, gondolta magában, mindig a
már amúgy is szerencsések nyomába szegődik.
– Ami azt illeti, hogy mihez kezdek a szabadidőmmel – folytatta Hackett
–, én tudósnak aposztrofálom magam, aki nem vonzódik kimondottan
egyetlen tudományághoz. Küldtem már értekezéseket többek között a Királyi
Társaságnak és a Királyi Intézetnek. Különösen felkeltette a kíváncsiságomat
a bátor természettudósok szerezte rengeteg új tudás, kezdve azokkal, akik az
általam már említett Cookkal utaztak, korunk utazóival bezárólag, mint
amilyen az a Darwin fickó is – olvasta a Beagle-lel tett útjáról szóló
beszámolóit? Ki tudja, hogy az elkövetkező évtizedekben mennyi minden
derül ki arról, amit még nem is sejtünk a Föld nevezetű, isteni létfenntartó
gépezetről? És természetesen a tudományos kíváncsiságom saját és
családtagjaim meg a mi szétszórt, titkolózó közösségünk furcsa képességére
is kiterjedt. Hogyan alakult ki ez a különös adottságunk? Mihez kezdünk
vele? Hol vannak ezek a rejtélyes erdők, ahova kerülünk? Mit jelent mindez?
És mihez kell kezdenünk e sajátos adománnyal? Mondja csak, Valienté,
mikor tűnt fel magának először, hogy van ez a tehetsége? Emlékszik rá?
– Roppant élesen. Egy bika kergetett... Nem valami nagy történet, csak
páran ott majszoltunk almát, ahol nem kellett volna – éppen csak elmúltam
hatéves –, és egyszer csak már nem a gazda mezején álltam, ahol a bika
üldözött, hanem egy sűrű erdőben bámultam valamit, ami egy vadkannak
tűnt. Akkorát ordítottam, hogy beleremegett a rengeteg, aztán máris
visszakerültem, csak addigra a bika már elveszítette az érdeklődését irántam.
Az egész történés olyan volt, akár egy rémálom, és eleinte azt is hittem, csak
álmodtam. Beletelt egy időbe, míg rájöttem, hogy szándékosan is képes
vagyok ezt előidézni. – Miután a mostohaapja kidobta, kénytelen volt
fejleszteni a képességét, alig pár évvel az almás eset után, noha erről nem
óhajtott beszámolni Hackettnek, aki persze talán már úgyis tudta.
Hackett most egy pipát húzott elő: megtömte, lefojtotta, majd
meggyújtotta, mielőtt ismét beszélni kezdett volna.
– Szóval hatéves volt? Én öregebb... De gyanítom, hogy a maga adottsága
fejlettebb az enyémnél. Én úgy tizenhat évesen figyeltem fel rá. Az iskolában
történt, az igazgató feleségének karjai között. Gondolom, nem kell
részleteznem a dolgot, de amikor szükségessé vált, hogy gyorsan a távozás
mezejére lépjek, az ablakot zárva találtam... Viszont valahogy mégis sikerült
eltűnnöm onnan, és egyszer csak nem láttam sem ablakot, sem igazgatót, sem
feleséget, sem az iskolát, sem a rögbipályát, semmit: ott álltam a tölgyekkel
és kőrisekkel, valami mocsárral meg a saját megrökönyödésemmel. –
Kettejük közé lökött egy üres osztrigahéjat. – Azt követően, sajnálattal kell
hogy bevalljam, pimasz ifjúként azt hittem, a világ tárva-nyitva áll előttem,
akár egy osztriga, és olyan gyöngyöt szakítok ki belőle, amilyet csak akarok.
Eltérően magától, engem mindig is kínzott ez a nyavalyás hányinger, de lehet
ellene harcolni. Amint azt gondolhatja, egyetlen budoár sem maradt előttem
biztonságban. Az ismeretségi körömbe tartozó hölgyekkel úriemberként
viselkedtem, állhatatos, mindig gáláns úriemberként. Persze a pénz nem volt
akadály: egyetlen széfajtó sem állhatta utamat. Aztán ahogy öregedtem, az
étvágyam is csillapodott, érettebbé váltam – és miután egyszer-kétszer csak
egy hajszálon múlt, hogy megúsztam a találkozást a különféle hatóságokkal,
megtanultam, hogyan legyek diszkrétebb. Ott volt például az a bősz atya
azzal az antik mordállyal... Később persze hozzájutottam az örökrészemhez,
és tiszteletre méltó üzletember lett belőlem. És alighanem szörnyen
fennhéjázó is, ahogy a legtöbb jó útra tért korhely – de ezt már megítélheti
maga is. Azonban, ha úgy tetszik, sosem feledkeztem meg az őseimről.
– És hogy talál meg minket? Mármint közülünk azokat, akik... ööö...
keringőznek.
– Általában úgy, ahogy magát is: hogy nyíltan rejtőzködnek. Csodálom a
művészetét, uram. A trükkjei lehetnének akár nagyon ügyes illúziók is,
amiket tükrökkel és füsttel ér el, vagy éppen csipetnyi hipnózissal, egyéb
szemfényvesztéssel. Elég okos ahhoz, hogy kimondottan jó legyen, de azért
ne hihetetlenül jó. Egy kiváló megfigyelőképességű és erősen szkeptikus
néző akár úgy is távozhat az előadás után, hogy azt hiszi, átlátott a trükkjein,
és ennek köszönhetően elégedetten tér haza, noha valójában semmit nem
fogott fel a képességeiből. De én, aki olyan vagyok, mint maga, átláttam
rajtuk.
– És mi végre keres minket, jó uram?
– Nos, elmondhatom, hogy a törekvésem – noha ez kissé fölényesnek
tűnhet olyasvalaki szájából, akinek a szája még zsíros a lambethi osztrigától –
konstruktív célok szolgálatába állítani az adottságainkat. Az emberiség
történetében feltehetően először én próbálom megszervezni azokat, akik
közülünk rendelkeznek ezzel a tehetséggel. Hogy ajándékot nyújtsak át
őfelségének és kormányának. Hogy igába hajtsam azt az adottságot, ami
garantálja, hogy Britannia továbbra is e sárgolyó uralkodó hatalma legyen,
amint az már így van a korzikai bukása óta. És ugyan ki tagadhatná, hogy ez
az egész emberiség javát szolgálná?
Luis elkerekedett szemmel bámult rá.
– Komolyan beszél, igaz? Hát, uram, hogy csak egy ellenérvet hozzak fel,
biztosra veszem, hogy Poroszországban és Franciaországban is élnek
olyanok, akik olyan képességeket birtokolnak, mint mi.
– Csak annyi a különbség, hogy mi britek vagyunk. Idén tavasszal, mint
azt talán tudja is, egész Európa forradalmaktól forrong, a kontinens középkori
káoszba zuhant. Mi ellenben racionális nemzet vagyunk. Fegyelmezett.
– Tényleg? És mi van a chartistákkal? Amúgy meg... tényleg elmenne a
kormányhoz? Ha éppen egy ilyen forrongó időszakban bújunk elő, mi gátolja
meg őket abban, hogy bezárjanak minket mint közveszélyes őrülteket és
szörnyetegeket, vagy ami még valószínűbb, hogy azon nyomban
agyonlőjenek?
Hackett közelebb hajolt, és halkabban, összeesküvők módjára azt suttogta:
– A különbség, Luis, hogy bizonyítani tudjuk, mennyit érünk. Említette a
chartistákat. Hallott a gyűlésről, amit jövő hónapban tartanak a Kennington
Commonon?
 17

A chartista tüntetést április 10-ére tűzték ki.

Az esemény előtt Luis vette a fáradságot, hogy megtudjon valamit a
mozgalom céljairól és törekvéseiről – feltűnés nélkül, amennyire csak
lehetséges. Főként a Morning Chronicle-ből, a liberális kampányújságból
tájékozódott: a példányait kellékekként tartották a Victoria Színházban.
Britanniára nehéz idők jártak a teljes képet nézve: az írek éheztek, a skótok az
elmúlt évszázad felföldi tisztogatásaiból igyekeztek magukhoz térni, az
iparosodott városok szegényei folyamatosan lázadoztak. Lázongások törtek
ki a bányákban, történetek keringtek szövőszékeiket összetörő takácsokról –
valamint beszámoltak róla, hogy chartistákat tartóztattak le.
A chartisták politikai reformokért agitáltak, követvén alsóházi pártfogóik
példáját. Luis megtudta, hogy elértek bizonyos sikereket, parlamenti
törvényekkel sikerült visszaszorítani például a gyerekmunkát a gyárakban.
De az évek során mindig akadtak gondok a gyűléseken, tüntetéseken,
sztrájkokon. Időről időre behívták a katonaságot, bevezették a gyülekezést
korlátozó törvényt, betörték pár chartista fejét. Eddig a különböző politikai
osztályok nem igazán foglalkoztak ezekkel a gondokkal. Londonból nézve az
egész csak az északi iparvárosok általános borzalmainak újabb tüneteként
jelentkezett, amit a régi földbirtokos intézményrendszer színleg annyira
gyűlölt.
Eddig jobbára Luis sem vett tudomást ezekről a dolgokról. Luis Ramon
Valientét, aki kisfiúkora óta egyedüli boldogult, csak a saját bőre épsége
érdekelte, és egyáltalán nem tekintette magát a tágabban vett társadalom
tagjának. Mellesleg ezek a zavargások aligha hatottak ki az életére.
Elméletben együtt tudott érezni az idő előtt sírba szállt, nyomorúságos életű
gyerekekkel, de neki semmi köze nem volt hozzá.
Mostanra azonban megváltozott a helyzet. 1848 a lázongások és felkelések
tavaszát hozta el egész Európában – még olyan fővárosokban is, mint Berlin
–, és mindenfelé kormányok remegtek meg, uralkodóházak trónja ingott meg.
Eddig Britanniát nem fenyegették efféle forradalmak, de a Csatorna
túlpartjáról folyamatosan áramló vagyonos menekültek látványába
beleborzongtak a tehetősek és hatalmasok. A még Londonban, a Trafalgar
Square-en és máshol is kitörő lázongások pedig a legkevésbé sem hatottak
megnyugtatóan.
És most, ezen a baljós tavaszon a chartisták tömeggyűlést hívtak össze a
Kennington Commonra, London mellett. Egymillió fős tömeget terveztek
összegyűjteni, hogy aztán bevonuljanak a városba. Luis számára ez nem tűnt
hihetőnek, és biztosra vette, hogy magától megoldódik a probléma. Ez itt a
piszkos, unalmas, vén London volt, nem olyan forrongó katlan, mint Párizs.
– De nem ám! – bólogatott Hackett. – Vannak hírforrásaim. A kormány
ezredeket irányít a városba, a miniszterek otthonait őrzik, különleges
rendőröket toboroznak, a királyi család elhagyta Londont, és a többi, és a
többi... Mindezt persze titokban... de magam láttam az egyik előkészített
titkos fegyvertárukat az Admiralitáson. Elszántak, hogy megakadályozzák,
nehogy egy nagyobb forradalom kiindulópontja legyen mindez. És itt jövünk
mi a képbe, Valienté barátom...
Úgy tűnt, az a terve, hogy ők ketten beszivárognak a csődületbe, és
képességeik révén „eloltják a tüzet”, ahogy Hackett fogalmazott.
Luis mindezt ijesztően homályos elgondolásnak látta. Hogy ők majd
besurrannak a politikai agitátoroktól feltüzelt, mosdatlan elégedetlenkedők
háborgó csődületébe? Mellesleg pedig az egész terv ellen tiltakozott az
ösztöne, ami kialakult benne élete során, és ami azt súgta, hogy tartsa
titokban a „keringőzési” tudományát, Hackett szavával élve.
De Oswald Hackett láthatóan számított erre a vonakodásra, mert arról
kezdett beszélni, hogy milyen megállapodásokat kötött bizonyos különleges
rendőrökkel. Ezeknek a fickóknak fogalmuk sem lehetett arról, hogy Hackett
mit tervez – aki csak homályosan és a valóságtól elrugaszkodva célozgatott
arra, hogy ő és Luis a kormány ügynökei viszont belementek, hogy vele
dolgozzanak, és engedélyezték, hogy Hackett azonosítsa a főkolomposokat, a
külföldi uszítókat és egyéb bajkeverőket.
Hackett higgadt tekintete nem eresztette Luist, miközben beszámolt a
rendőrök közti barátairól. Ennél egyértelműbb üzenetet nem is küldhetett
volna: Fuss csak el, fiam, és a rendőreim úgy vetik rád magukat, mint egy
lambethi patkány egy darab penészes sajtra!
Luis ekkor belátta, hogy nincs más esélye, mint végigjátszani ezt a
kutyakomédiát, közben ügyelni arra, hogy a feje a nyakán maradjon, és
megvárni, mi sül ki az egészből.

A nagygyűlés reggelén történetesen annyira zuhogott, hogy abba bőven

belefulladt volna bármelyik lambethi patkány, és ez alaposan lehűtötte a
kedélyeket.
Jókora tömeg csődült össze a kenningtoni réten, de közel sem voltak
egymillióan, ahogy azt a chartisták remélték: Luis úgy tippelte, alig pár ezren
lehetnek, legfeljebb tízezren. A velük szemben felsorakozott rendőri erőt a
városba vezető hidakat őrző, különleges konstáblerek jelentették, köztük
pedig szép számmal akadtak tehetős emberek és kormánytisztviselők, akik,
mint azt Hackett elmondta, önként vállalkoztak arra, hogy megvédjék
vagyonukat, illetve azt, amire úgy tekintettek, mint a „köszönjük szépen,
elkapkodott reformok nélkül is kiválóan működő” alkotmány erényeire.
Végül az egészből nem lett más, mint egy komikusán eltúlzott, az
Alsóháznak címzett figyelemfelkeltő akció – meg még történt némi
dulakodás és pár letartóztatás is. Luis úgy vélte, hogy még egy
kávézótulajnak is izgalmasabb napja szokott lenni, mint itt a rendőröknek.
A viszonylag vértelen lázongás sűrűjében azonban Hackett becsülettel
végezte a munkáját, Luisnak pedig nem maradt más választása, mint követni
a példáját.
Egyszerű volt a tervük. Az egyik rendőr megmutatta, ki a bajkeverő. Luis
ekkor elkeringőzött dextra vagy sinistra felé, megközelítette a gyanúsított
elfoglalta helyet a néma erdőben, visszakeringőzött, megragadta a férfi –
vagy néha a nő – testét, megemelte, majd erre vagy arra elkeringőzött vele,
hogy aztán a rémült szerencsétlent ott hagyja a fák között. Nem számított,
milyen keményen vergődtek, mikor megragadták őket – az áldozatok ugyanis
mindig totálisan összezavarodtak, ahogy az előbb még hangos világból
átkerültek egy másik csendes erdejébe, és általában a hányinger amúgy is
kiütötte őket. Aztán Luis pár méterrel odébb sétált, hogy ismét visszaugorjon
a tolongás sűrűjébe; arra az esetre, ha bárki látta volna, amint a Nagy Elusivo
egyszer csak titokzatosan eltűnik a létezésből, ügyelt rá, nehogy ugyanarra a
helyre térjen vissza, és így gyanút keltsen.
A gyűlés végeztével Hackett felszólította Luist, hogy az ideiglenesen
száműzötteket szedje össze az erdőből, hozza őket vissza Anglia anyácska
kebelére, és adja át a rendőröknek.
 – És – kérdezte Luis – mi van akkor, ha halandzsázni fognak arról, amit
átéltek, rólunk...
– Ugyan kinek, a rendőröknek? Ugyan ki hinne egy uszítónak, aki
badarságokat fecseg arról, hogy London közepén fák meg zsombékos van?
Főleg akkor, ha azok franciák vagy németek. Vagy éppen kelták – hahhl
– És ha valami bajuk esik...
– Mondjuk, legázolja őket egy vadkan, vagy elkapja egy medve? Az is
lehet, hogy pusztán a keringőzés végez velük: hallottam olyan családi
legendákat, amik erre az eshetőségre utalnak... Nos, ha így is lesz, senki nem
gyászolja meg őket. Vagy nem is értesülnek az egészről. Otthagyjuk őket az
óramutató járásával ellentétes irányban ásott istentelen sírban, azzal au
revoir!
Végül a feladat könnyűnek bizonyult. Luis tudott vigyázni magára, ha
verekedésre került sor, az illuzionista trükkjei megkövetelte testmozgás miatt
pedig jelentékeny erővel bírt. Így aztán megúszta pár, a bordájára kapott
ütéssel, egy rúgással a sípcsontjára, illetve egy szép monoklival. A karcerbe
szántak közül sokakról kiderült, hogy valóban külföldi agitátorok, főleg
franciák, és Luis meglepődött, hogy az angol mozgalomba milyen mélységig
befurakodtak. Eltűnődött, hogy végeredményben Hackettnek mégiscsak igaza
lehetett e képtelen és szövevényes tervet illetően, ha ilyen könnyedén sikerült
abszolválni.
Egy ponton, ahogy ott állt egy újabb kába, hányingerrel küszködő francia
felett, aki gyorsabban köpködte a szavakat, mint amilyen ütemben hányta ki a
belét – és komikus módon az érdekelte, miért hullott szét a cipője (mivel a
talpába vert szögek Londonban maradtak; Luis pont ezért viselt mindig
varrott bőrcipőt) –, Valienté, rövid szünetet tartva, megpillantott egy másik
fiatalembert, aki saját, két-rét görnyedt uszítója fölé magasodott. A magas,
inas férfi elvigyorodott, és odaintett neki.
– Az enyém egy skót, gondoltad volna? Még mindig Bonnie Prince-t
emlegeti. Korábban már elcsíptem egy nagydarab ír legényt is, és reméltem,
hogy maga Feargus O’Connor volt, de az a chartista lángelme valahogy
mindig kicsúszik a kezünkből...
Eddig a pillanatig Luis azt hitte, csak ő és Hackett dolgozik itt a
tömegben. De persze Hackett másokat is bevont – és természetesen mindezt
titokban tartotta a szövetségesei előtt.
Luis valahogy összeszedte magát, és visszakiabált:
 – Az enyém francia.
– Hallom ám. Lefogadom, hogy még a marseille-i dokkokban sem
káromkodnak így. Elég mókás időtöltés ez, nem? De most térjünk vissza a
munkához, mert ezek az uszítók nem tartóztatják le magukat... de még
találkozunk!
– Azzal egy villanással eltűnt abból a létezésből.
Így aztán Luis is visszatért a dolgához. A nap pedig különösebb
incidensek nélkül eltelt.
Aztán néma álmélkodással vette tudomásul, hogy Oswald még aznap este
megjelent a színházban, és közölte, a királyi család fogadja őket.
 18

Luis a színházigazgatótól kölcsönzött, tisztességesnek mondható

öltönyében jelent meg. Hackett hangsúlyozta, hogy továbbra is fontos a
titoktartás, így Luis arra hivatkozott, hogy egy esküvőn van jelenése. Aztán
azon tűnődött, talán meggyőzőbb lett volna, ha azt állítja, az öltönyre azért
van szüksége, mert a bíróságra kell mennie.
Oswald Hackett természetesen fenségesen festett, akár egy páva, mikor
egybegyűjtötte kis csapatát a Charing Crossnál, ahonnan hintók vitték őket
Windsorba. Kis csapatuk összesen nyolc tagot számlált, a nyolc keringőző
csupa férfi volt, mind Hackett-tel egykorú vagy fiatalabb. Hacketten kívül
csak egyet ismert közülük: a magas, sovány fiatalembert, akivel az erdőben
futott össze.
Nem látott különösebb hasonlóságot a többiek között: akadtak köztük
alacsonyak, magasak, keménykötésűek és a legkevésbé sem azok, szőkék és
fekete hajúak. A legtöbben érthető módon britnek tűntek. A legkevésbé
angolszásznak éppen Luis látszott, aki mediterrán felmenőkkel
büszkélkedhetett. És mindnyájan elegánsan festettek, bár egyesek, mint
Hackett, természetesebben viselték díszes ruhájukat. Luis gyanította, hogy
akadnak köztük a kiváltságos osztály tagjaiból valók.
Hackett nem erőltette a beszélgetést, mi több, még a bemutatkozásokat is
csírájában elfojtotta. Komoran ennyit mondott:
– Nem egy elemi iskola új diákjai vagyunk. Azért vagytok itt, hogy
őfelsége kezébe helyezzétek a sorsotokat, és mindenféle titkos meg rejtett
megbízásokat hajtsatok végre – amiket csak az én termékeny képzeletem
kiagyalni képes –, azoknak pedig titokban kell maradniuk, tekintettel közös
képességünk jellegére. És jelen esetben minél kevésbé ismeritek egymást,
annál jobb lesz nektek. Mert ha nem tudom a másik nevét, nem is árulhatom
el, nemde? Ezt a leckét a lázadók már korábban megtanulták, a saját
chartistáink éppúgy,, mint a franciák, amikor felkeltek a királyuk ellen, vagy
az amerikaiak, amikor az őket etető angolok kezébe haraptak...
Ennek ellenére, ahogy a kocsik felé tartottak, a magas, cingár fickó Luis
mellé sodródott, és lopva kezet ráztak. Olyan huszonöt évesnek tűnt, Luisszal
egykorúnak, és a vártnál erősebb volt a kézszorítása.
– Fraser Burdon a nevem – mondta. – Mivel már amúgy is
összeismerkedtünk abban az óramutató járásával ellentétes irányban lévő
erdőben, nem sokat vesztünk, ha eláruljuk egymásnak a nevünket, ugye?
Luis is bemutatkozott, és az ezt követő rövid beszélgetés során Burdon
megtudta, Luis hogyan találkozott Hackett-tel, és ő miként vonta be az
ügyeibe.
Burdon maga annyit árult el:
– Ami engem illet, a jó doktorral Cambridge-ben találkoztam, ahol
belekotnyeleskedtem a természettudományokba. Oswald a kihalt fajokról
vagy valami ilyesmiről szóló konferenciára érkezett oda – engem jobban
érdekelnek a kőzetek –, és észrevette, hogy „keringőzöm”, ahogy ő mondja,
amikor kiestem egy csónakból – mert inkább ez, mint hogy a Cam folyóba
zuhanjak. Sosem bántam valami remekül a horgászbottal... nem akartam
megint vizes lenni, és tudtam, hogy az óramutató járásával ellentétes irányban
száraz maradhatok. Azt hittem, senki nem figyel – óvatlan voltam. És most
tessék, itt vagyunk...
Beszálltak a kocsiba Hackett-tel együtt, és utána már nem nyílt
lehetőségük folytatni a beszélgetést.

A windsori kastélyt Luis kívülről félelmetesnek látta, a magját alkotó

középkori brutalitásból kinőtt, több száz év alatt ráépült gazdagsággal.
Bekísérték őket a Normann-kapun keresztül a fallal övezett, tágas udvarra,
majd a szeme elé tárult a földbucka, tetején a „Kerek toronnyal”. Amikor
belépett, a belsejét komornak, fullasztónak találta.
Ez az érzés csak fokozódott, amikor a kis csapat, amit egyik lakáj
adogatott tovább a másiknak, áthaladt egy keskeny ajtón, és a kastély mélyére
jutottak, ahol egymásba értek az épületek: eleinte elegáns folyosókon
lépdeltek, végül a vár egy távoli, félhomályos zugába értek, ahol csapóajtó
vezetett le egy lépcsősoron.
Olajlámpásokkal a kezükben szolgák vezették át őket folyosók és szobák
újabb labirintusán: a jelek szerint mindvégig a föld alatt haladtak. Az itteni
helyiségekben papirosokkal és egyéb tárgyakkal dugig rakott polcok
sorakoztak, és bár ezekre alig tudtak egy-egy pillantást vetni útközben, láttak
pár vadásztrófeát, kitömött állatot, lándzsákat, dobokat, mindenféle tollas
fejdíszeket. Luis egyre fullasztóbbnak és kényelmetlenebbnek találta a
helyzetet, ráadásul feszélyezte, hogy az őket kísérő szolgák, noha elegáns
öltözéket viselnek, elölről-hátulról közrefogják őket, és mind nagydarab, erős
férfi, aki bő ruhája alatt bármilyen fegyvert könnyedén elrejthetett.
– Nagy kiváltságban van részük, uraim – közölte Hackett tiszteletteljesen
suttogva. – Ez itt a királynő magánkincstára. Számos korábbi uralkodó
feljegyzései megtalálhatók itt, köztük a jelenlegié is, valamint a gyarmatokról
és más nemzetektől kapott ajándékok, illetve egyéb, válogatott lomok. A
királynő és hitvese pedig itt tartja a legtitkosabb találkozóit.
Fraser Burdon azt súgta Luis fülébe:
– Talán illő is, hogy ez legyen az uralkodóház emlékezetének középpontja.
Tudod, hogy hol vagyunk, ugye? Az eredeti vár alatt, amit még maga Vilmos
épített a fenti halomra a hódítása után. Ez egyike volt annak a sor erődnek,
amit azért emeltetett, hogy Londont biztos kézzel uralhassa. Mára Windsor
lett az ifjú királynő és gyarapodó fészekalja otthona, de az eredeti célját
sosem szabad felednünk.
Luis azt dörmögte vissza:
– Nem ismerem a történelmet, de istenre mondom, utálok zárt helyeken
lenni. Erős a kísértés, hogy kikeringőzzek innen.
Fraser furcsállkodva nézett rá.
– Csakhogy nem teheted meg. Idelentről nem – hacsak nem volt ez
valamikor természetes barlang. Egy pincéből nem tudsz kikeringőzni, mert
mindkét irányban utadat állja a föld és a kő, akár óramutató szerint, akár
azzal ellentétesen indulnál. Még ezt sem tudtad? Akkor hát nem igazán
tanulmányoztad a saját képességedet, igaz?
Ez eszébe sem jutott Luisnak, akinek ritkán volt oka a föld alá
merészkedni. Dacosan csak annyit mormogott:
– Hát, nem tudtam, hogy dolgozatot írunk.
Végül egy szebben berendezett helyiségbe értek, ahol gázlámpák
kellemes, tiszta fénye vetült az elegáns, de nem hivalkodó bútorzatra, a
vastag szőnyegre, a könyvespolcokkal szegélyezett falakra, valamint a
plafontól a padlóig érő tükörre, ami Luis sejtése szerint azért állt ott, hogy a
szűkös szobában a tágasság benyomását keltse. Nyitott ajtók vezettek a
szomszédos helyiségekbe. Mintha egy tisztesen, de nem túlzóan vagyonos,
szerény család fogadószobájába érkeztek volna, gondolta Luis, noha ő maga
igen korlátozott tapasztalatokkal bírt ezen a téren.
Már kisebb embercsoport álldogált a helyiségben, főleg sötét öltönyben: a
kandallópárkánynak támaszkodtak vagy fesztelenül üldögéltek. A keringőzök
kissé félénken középre tömörültek, de Oswald testtartása merészséget sugallt,
ahogy ott állt a szőnyegen.
Végül egy udvarnagyszerű alak levezényelte a bemutatkozásokat, és Luis
ámulata már eközben nőttön-nőtt. Talán a harmincas évei derekán járhatott az
a szigorú arcú, metsző tekintetű, jellegtelen öltönyt viselő férfi, akit csak
„Mr. Radcliffe”-ként neveztek meg. A szoba végében állt két tagbaszakadt,
inasnak kinéző ember, akiket nem mutattak be, Luis pedig ebből azt a
következtetést vonta le, hogy ők vagy különleges rendőrök, vagy
egyenruhájukat levetett katonák, és semmi kétség, hogy rajtuk kívül akad
még belőlük itt, valahol máshol. Viszont arról a mogorva küllemű, ötvenes
éveiben járó, gyér hajzatú és csontfehér pofaszakállat viselő úrról, aki
módfelett udvariatlanul ülve maradt, kiderült, hogy nem más, mint Lord John
Russel, a miniszterelnök.
A kandallópárkánynak dőlő, jóképű, szemmel láthatóan izmos fickó, aki
gondosan vasalt öltönyt viselt, valamint egy igen félelmetes
bajuszkölteményt, nos, ő pedig Albert volt, a királyi hitves.
A Nagy Elusivo játszott már rázós összetételű közönség előtt, de most
zavarba hozta ez a hallgatóság, hiába közölte Albert gyorsan, hogy felesleges
bármiféle formális udvariasság. Luis pedig eltűnődött azon, hogy vajon a
királyi udvarban vagy a kormányban valaki – talán éppen a szigorú és éber
tekintetű Radcliffe – gondolt-e rá, milyen következményekkel járhat, ha
valamelyik keringőző ártani akarna a királyi főnek. Mert ha veszélyesnek
bizonyulnak, akkor hol lehet jobb helye egy ilyen találkozónak, mint a föld
alatt, ahonnan, amint arra Burdon is rámutatott, egyikük sem tud
kikeringőzni?
– Dr. Hackett – szólalt meg most a herceg. – Remek, hogy újra
találkozunk. – Vaskos, ropogós német akcentussal beszélt.
Hackett büszkén felelt:
– Köszönöm, uram. Uraim, őkirályi fensége élénken érdeklődött már a
kezdetektől a mi... ahh... újszerű szolgálati formánk iránt. Mint azt már
korábban elmondtam, uram, a közös adottságunk az, amit bemutattunk a
maga segédjének, Mr. Radcliffe-nek pár héttel ezelőtt azon az estén a
windsori Great Parkban. Most pedig remélem, hogy a kenningtoni chartista
tüntetés során sikerült bizonyítanunk, hogy mennyire hatékony. Mi
oldalirányban mozgunk. Nem tudtam megmagyarázni, hogyan csináljuk,
ugyanúgy nem, ahogy bátorkodom ezt mondani, egy kisbaba sem képes
elmondani, miként teszi meg az első lépéseit. Ilyenkor egy másik helyre
kerülünk, egy erdőbe. Fogalmam sincs, mi a jelentősége, hogy a világ melyik
részére kerülünk – ha egyáltalán ez a mi világunk. Talán egy természettudóst
kellene odaküldenünk, hogy felfedezze. Ez Mr. Darwinhoz illő feladat!
A herceg kegyeskedett nevetni a tréfán.
A mogorva Radcliffe viszont a jelek szerint híján volt a humorérzéknek.
– A handabandázása nem érdekel minket. Kizárólag az e világi
hasznossága foglalkoztat bennünket, dr. Hackett.
Handabandázás – londoni utcai szleng. A szó szinte csikorgott ebben a
közegben, meg is lepte Luist. Talán több van ebben a Radcliffe-ben, mint
amit a látszat sugallt – és fenyegetés is felsejlett a szavaiban.
Hackettet azonban ennyivel nem lehetett megfélemlíteni. Könnyedén csak
ennyit mondott:
– Hogyne, hogyne! És tisztában vannak vele, hogy ez a hasznosság milyen
elvre épül, ahogy azt a Great Parkban már bemutattam. Át tudok keringőzni
az erdőbe. – Tett egy lépést balra, hogy mímelje. – Aztán elindulok az
erdőben. – Lépett egyet előre, majd még egyet.
Ahogy közelebb ért Albert herceghez, Luis látta, hogy a szoba végében
álló, inasnak tűnő alakok, sőt mi több, maga Radcliffe is, mozdulatlanná
dermednek, egyre éberebben figyelnek.
– És utána visszatérek. – Hackett jobbra lépett. – És puff! Eltűntem, aztán
újra felbukkantam a semmiből, valahol máshol. Mintha csak valami olcsó,
színpadi illúzió lenne.
– Nem tudta megállni, hogy ne kacsintson rá Luisra. – És mint tudják, nem
csak az a lényeg, hogy mindezt észrevétlenül tettem. Az is fontos, hogy én,
hmm... kikerültem minden e világi akadályt... a falakat, egy sor katonát, egy
bank páncéltermének védelmét. Ebben rejlik a mi hasznosságunk titka.
– Ha már szóba kerültek a bankok – mondta a herceg –, úgy fest, hogy a
maguk képessége szokatlanul értékes lenne egy tolvajnak.
– Az már igaz, uram. És talán léteznek is olyan fickók a világban, akik
ilyen kétes célokra használják adottságukat.
Luis odasúgta Frasernek:
– És ezt képes pirulás nélkül kimondani, azok után, amit nekünk mesélt a
korhelykedéseiről!
– Természetesen akad pár hiteles beszámoló a múltból arról, hogy –
hozzánk hasonlóan – milyen nemes célokra alkalmazták a keringőzést.
Jómagam csak az apáról fiúra szálló családi hagyományainkat említhetem,
bár a birtokomban tudhatok néhány iratot egyes esetekről...
Most Fraser sugdosott:
– És ismét eljutottunk Éber Herewardhoz.
Hackett azonban nem ugrott vissza ennyire messzire az időben. Helyette a
nagy armadáról mesélt.
– Erzsébet királynő udvarában természetesen hemzsegtek a kémek és az
ügynökök. Viszont távoli ősöm a legtöbbjüknél többet tett, amikor betört
Fülöp császár admiralitására, ahonnan az inváziós flotta terveivel tért vissza.
Úgy tartják, a királynő erről sosem szerzett tudomást, viszont az ősömnek
maga Sir Francis Drake gratulált. Pár évtizeddel később egy másik elődöm
segített megdönteni Cromwellt és a kerekfejűeket, mert istentelenségük miatt
fogékonynak bizonyultak a babonaságra, és egy kis színlelt kísértetjárás
elegendő volt ahhoz, hogy összezavarodjanak. Ugorjunk újabb száz évet, és
egy távoli nagybácsim kedve szerint ugrált ki és be a jakobita trónkövetelő
táborából, amikor az Anglia ellen vonult a ’45-ös felkelés során, ahol aztán
mindenféle huncutságot követett el. És bevallom, hogy a túloldalon is
ügyködtünk, mert az egyik gyarmati dédnagynéném Lord Cornwallis ellen
kémkedett az amerikai háború alatt.
Luisnak ez úgy hangzott, mintha egy házalót hallgatna a New Cuton, és
hogy Hackett talán túllő a célon. Viszont a jelek szerint sikerült lekötnie
Albert figyelmét.
– De bárhogy is, itt vagyunk, uram, hosszú uralma kezdetén, készen arra,
hogy a szolgálatába állítsuk adottságunkat. Hívjon minket a lovagjainak,
uram. Discorporea lovagjainak!
Albert ezen láthatóan jól szórakozott.
– Tudomásom szerint nem létezett ilyen istennő.
– Hát, pedig átkozottul kellett volna, hogy legyen!
Albert bólintott.
– Tanácskoztam a kérdésről őfelségével. Egyetértettünk abban, hogy egy
ilyen... egyedi erőforrást, mint amivel maga és az emberei rendelkeznek,
érdemes lenne titokban tartanunk. Csak a lehető legszűkebb kör értesüljön
róla.
 – Russellre nézett, aki viszonozta a pillantását; a miniszterelnök eddig
egyetlen szót sem szólt, és minden bizonynyal neheztelt a hercegre amiatt,
hogy puszta szeszélyből ilyesmire pazarolja az idejét: Luis gyanította, hogy ő
így látja a dolgot. – Természetesen – folytatta Albert – a ténykedésüket
mindig megfelelő irányítás alatt kell végezniük. – Ekkor Radcliffe-re nézett.
– Én úgy látom, hogy a maguk legnagyobb értéke abban rejlik, hogy kiválóan
ellensúlyozhatják a vetélytársaink és ellenségeink szolgálatában működő,
hasonló ügynökségeket... Mert aligha hiszem, hogy vitatná, a maguk
adottsága nem kizárólag angol sajátosság, igaz, dr. Hackett?
– Valóban nem az, uram, és roppant éleslátásra vall, hogy erre rámutat.
– És mi el is fogadjuk felajánlott szolgálataikat. Hogy is mondhatnánk
nemet? – Elgondolkodva, komoly arccal sétálni kezdett fel s alá. – Tudják, az
én álmom az egyesült Európa, vagy még ennél is több... a nagyhatalmak közti
testvériség, igen, még Poroszország és Nagy-Britannia között is. De pont idén
számos rokonomat fosztották meg a trónjától ezek a jelentéktelen felkelések.
– A miniszter-elnökre meredt. – A kormány legmagasabb köreiben viták
folynak arról, hogy Palmerston külpolitikája mennyire hatékonyan rombol,
de nekem személyesen is fájdalmat okoznak a történések... Lesújtanak a
családomat és az ideáimat érő események. Tudják, úgy vélem, hogy nekünk,
mindnyájunknak, becsületes embereknek, úgy kell szolgálnunk, ahogy csak
erőnkből telik. Úgy rémlik, az egyik beszédemben említést is tettem erről...
talán maga emlékszik rá, Russell? „Úgy képzelem, minden tanult embernek
kötelessége alaposan megfigyelni és tanulmányozni a kort, amelyben él,
amennyire képes...”
A zsémbes Russell fejezte be helyette a mondatot:
– ...hozzájárulni a maga szerény módján, hogy továbbvigye azt, amire hite
szerint a Gondviselés rendelte.”
– Szép gondolat, uram – mondta erre Hackett, Luis véleménye szerint
kicsit túlzottan hízelgően.
– És én nagyon is úgy látom, hogy maguk ma pontosan erre törekszenek –
vigyorodott el Albert, amitől nagy, fenséges, bajszos mosoly terült szét az
arcán. – Előre hát, jó lovagjaim, a királynő, Szent György és Discorporea
istennő nevében!
Luis és társai tapsolni kezdtek. Semmi más válasz nem tűnt illendőnek.
– Mindezek után azt hiszem, itt az ideje egy kis frissítőnek – mondta
Albert. A szoba végében álló egyik lakáj erre azonnal távozott. – Ami pedig a
következő feladatát illeti, jó doktorom – folytatta a király, és átkarolta
Hackett vállát, majd együtt sétálgattak miután oly hatékonyan dolgozott a
chartista csőcselék között...
Fraser Burdon megbökdöste Luis könyökét.
– Lehet, hogy Albert lelkesedik a dologért, de a neje korántsem. – Azzal
előreszegezte az ujját.
Luis megfordult, és a nyitott ajtó túloldalán meglátott egy fehér ruhás,
fiatal nőt, könyvvel a kezében, amint a szomszédos szobában sétálgat. Luis
kimondottan csinosnak találta, noha alacsony volt és módfelett dundi, kék
szeme egy kicsit túl nagy, álla kissé erőtlen. De még mindig fiatalnak
számított – mindössze egy hónappal a tizennyolcadik születésnapja után
lépett trónra, és mostanra már hat gyermeket hozott a világra. Az ajtón át
Alberték felé nézett
– Luis megesküdött volna, hogy egyenesen az ő szemébe –, aztán hátat
fordított nekik, jól láthatóan helytelenítően, és sietős léptekkel eltűnt.
Fraser elvigyorodott.
– Pont úgy fest, mint a bélyegeken.
Míg a herceg és Hackett beszélgetett, szolgák érkeztek, tálcákon italokat
és vastag szendvicseket kínálva körbe. Luis figyelmét nem kerülte el, hogy
Radcliffe még mindig merev tartásban álldogál a szoba közepén, hogy
egymás után végigméri a „lovagokat”, mintha csak az emlékezetébe akarna
vésni minden egyes szeplőt az arcukon.
 19

Ben felordított:
– Menj innen!
– Attól tartok, ezt nem tehetem, Ben – közölte Lobszang higgadtan.
Agnes, aki épp kosarat font, ültében elnyomott egy sóhajt, és erőt gyűjtött,
hogy ne avatkozzon közbe.
Lobszang Ben és a macskaalom felett állt.
– Szép munkát végeztél az alommal, Ben. Shi-mi nagyon fog örülni neki,
de most meg kell mosakodnod, mert hamarosan vacsoraidő van, én pedig
gombalevest főzök. Nézd, máris ott a lábas a tűzhelyen! És szereted a
gombalevest.
– Utálom a ’ombalevest!
– Tegnap még nem ezt mondtad.
– Buta vagy.
Lobszang úgy nevetett, mintha a kisfiú – aki immár ötéves volt: két év telt
el azóta, hogy ideköltöztek Új-Springfieldbe – valami okos érvvel állt volna
elő.
– Ez vitatható.
– És ronda is vagy. Ronda meg buta.
– Ízlés dolga.
– Nem te vagy az igazi papám, te buta!
– Hát, Ben, ezt már megbeszéltük...
– Utállak, utállak! – Ben felborította a műanyag dobozt, így az alom a
konyhapadlóra ömlött. Aztán kirohant az elkerített udvarba, és bevágta maga
után a verandaajtót.
Lobszang felállt, és karba font kézzel bámult utána. Aztán Agnesre nézett.
– Igazán segíthettél volna.
– Azzal segítek, ha nem segítek.
– Van tapasztalatod az ilyen élőlényekkel.
– Gyerekekkel, Lobszang. Gyerekeknek hívják őket.
– Aki képes volt arra, hogy Joshua Valientéből teljesen üzemképes
felnőttet neveljen – vagyis viszonylag üzemképeset –, az tudja, mit csinál.
Azt akarom mondani, ha az én művégtagom elromlik, akkor hívok egy
művégtag-specialistát... egyértelmű, hogy megromlott a kapcsolatom Bennel,
és ennek a dolognak te vagy a specialistája.
– Te pedig az vagy, aki apa akart lenni. Nos, itt a lehetőség. – A kezével
hessegető mozdulatokat tett. – Gyerünk hát... apa!
Lobszang megrázta a fejét, és széttárta a kezét, ez pedig Agnest arra
emlékeztette, amikor ugyanígy tett, mikor ő kiküldte leveleket söpörni az
Alsó Földek egyikén elterülő trollrezervátumukban, hogy aztán közölje vele,
vacak munkát végzett, és kezdje elölről.
– Csak éppen nem tudom, hol kezdjem. Utál engem.
– Nem, nem utál.
– De hát ezt mondta!
– Ötéves. Csak piszkálni próbál. Nem is nagyon tudja, hogy mit mond. –
Felsóhajtott. – Figyelj ide, Lobszang! Próbálj rájönni, hogy igazából mi
zavarja! Ez az összes tanács, amit tőlem kapsz.
– De...
Agnes felemelte az ujját.
– És ha megpróbálsz belerángatni, kimegyek a szobából. Még az is lehet,
hogy szundítok egyet.
– Ó, igen – mondta keserűen Lobszang –, te meg a stratégiai célzatú
szundításaid.
– Te akartad ezt – ismételte a nő. – Ezért vagyunk itt.
Lobszang sóhajtott egy nagyot.
– Hát, jobb lesz, ha kerítek egy seprűt, hogy felsöpörjem az almot. Abban
legalább jó vagyok.
– Hagyj munkát Bennek is! Csak hogy megértesd magad...

Két éve szokták már az új-springfieldi módit, de még mindig akadt mit
tanulniuk – ahogy, mint azt Agnes gyanította, Irwinéknek, Toddéknak,
Belléknek, Bamberéknek és a többieknek is, akik már jóval azelőtt itt éltek,
hogy ők megjelentek. De pont ez volt a terv. Lobszang, aki évekig követte
figyelemmel a Hosszú Föld pionírjainak ténykedését, most maga is ki akarta
próbálni, „George”-ként.
Az új-springfieldiek természetesen már rengeteg mindent elértek. Például
tudták, mi az a higiénia. Még saját szappant is főztek, állati zsírból és a
szénégető kemencék hamuzsírjából. Már ruhákat is tudtak varrni, mivel az
Irányjelről hozott készlet lassan kezdett szétfesleni; szert tettek lenre,
kenderre, gyapotra és a saját birkáiktól gyapjúra, ahogy mára Lobszang is, és
megtanultak szőni, fonni, kártolni. Még büdös gyertyákat is öntöttek az
erdőben vadon élő disznók zsírjából. Tökéletes könnyedséggel kezelték
világuk átlépésiránti kiterjedéseit, a vidéket – az idő nagy részében a lakosok
többsége több világra tartózkodott az alapító közösség régi magvától, hacsak
nem szerveztek éppen táncházat vagy városi gyűlést. Agnes még sosem látta,
hogy bárki is ilyen lazán, természetesen élne a Hosszú Földön – és úgy
gondolta, hogy az itt felnövő gyerekek, köztük Ben is, mindezt teljesen
magától értetődőnek fogja találni.
Mint azt Agnes lassan megtanulta, valójában csaltak, már ami a
pionírkodást illeti.
Csak kevés öreget és nagyon beteg embert lehetett látni. Mázli volt a
közösség szempontjából, hogy Bella Sarbrook orvosi képzésben részesült, de
amikor valaki megöregedett vagy súlyosan megbetegedett – vagy egy esetben
az egyik párnak fogyatékos gyermeke született –, általában útnak indultak,
hogy az Alsó Földek jobban felszerelt létesítményei nyújtsanak nekik
segítséget. Ebből következően az Alsó Földekről vagy Valhallából
csörgedeztek az áruk, kiegészítve az otthon előállított gyógyszereket,
piperecikkeket és egyéb holmit. Agnes ebben semmi rosszat nem látott. Amíg
állnak az Alsó Földek városai, miért ne használnák ki a lehetőséget?
Eközben Lobszang a gazdálkodással kísérletezgetett. A szomszédság
segítségével megtisztította a földek egy részét, amiket még az első telepesek
alakítottak ki, és lovak, marhák meg emberi erő bevetésével felszántotta őket,
aztán elvetette az első terményeket: a lazább talajba búzát, a kötöttebbe zabot
és burgonyát. Az első gabonaaratás, bármilyen szerény volt is a termés,
kíváncsi önkénteseket vonzott, akik sarlókkal felszerelkezve arattak, utána
pedig következett a cséplés és a rostálás. Noha az itt élők nem elsősorban
gazdálkodni jöttek ide, remek mókának látták a dolgot, „George” kis farmját
pedig örömmel fogadták, mint ami tovább szélesíti gyerekeik ismereteit a
világról.
Persze nem mindent kellett újonnan kitalálni. Lobszangot lenyűgözte,
amikor Oliver Irwin megmutatta „George”-nak a Teljes Föld katalógus
összes kötetét, amit egy akciós e-könyvolvasóra töltött le. Lobszang
átmásolta saját könyvtárába, noha az főleg papíralapú könyvekből állt, és a
gondolában tartotta őket. Megvolt itt Defoe Robinsonja, Vernétől A rejtelmes
sziget, Twaintől az Egy jenki Arthur király udvarában, Stewarttól az Earth
Abides, Miller Hozsánna néked, Leibowitz!-a, Dartnell The Knowledge-ja,
valamint bőrbe kötött magazinok, köztük a Scientific American első kötetei,
az elektromos kiadás előtti Encyclopedia Britannica, de még a valaha kiadott
legelső enciklopédia is, Diderot műve a tizennyolcadik századból. „A
lexikonok a civilizáció bukását megakadályozó kordonok”, mondta erről
Lobszang Agnesnek, éppen csak hangyányit fennhéjázón. Mintha csak egy
hosszú távú álmot dédelgetett volna arról, hogy civilizációt épít itt a
vadonban, az alapoktól kezdve, mint Verne léghajótörött utazói A rejtelmes
szigetben, míg el nem jut az áramot előállító generátorokig és réz
telefonvezetékekig – vagy talán még tovább, míg elő nem áll a
gerebenezőknek és a hasonszőrűeknek adható valamiféle hordozható
„civilizációs készlettel”, hogy így gondoskodjon arról, nehogy veszendőbe
menjen az emberi haladás tízezer éve alatt oly gyötrelmesen elsajátított tudás,
ahogy az emberiség szétszóródik a Hosszú Földön. Lobszang óhatatlanul is
mindig nagyban gondolkodott.
Most azonban egyelőre beérte a vízimalommal, amit a patak mellé
tervezett, hogy azzal őrölje meg a búzáját. Egyszerre csak egy lépés.
Időközben Ben elkezdett járni a nem hivatalos, a szabadban vagy egyik-
másik menedékben, valamelyik világon tartott helyi iskolába. Mindössze egy
tucat kölyök járt oda, mindenféle korú, a négy-öt évestől a tizenöt-tizenhatig.
Marina Irwin, Nikos anyja volt még leginkább az igazgatónak nevezhető, ő
pedig közös munkára és játékra fogta őket, csoportként, ahol az idősebbek
segítettek a kicsiknek, és bevonta a felnőtteket is, hogy tartsanak különórákat,
egyszerre két-három srácnak. Nagyon nagy hangsúlyt fektettek a gyakorlati
képzésre, mint, mondjuk, hogyan szedjenek vadon növő gombát, a csillagok
segítségével miként találjanak haza a sötétben, míg az idősebb gyerekeket
fegyverhasználatra és vadászatra tanítgatták. De a kultúra sem maradt ki:
Marinának volt egy példánya a Shakespeare összesből, aminek remek hasznát
vette.
Ami a felnőtteket illeti, Agnes hamar megtanulta, hogy idekint nem létezik
hivatalosan törvény. Senki nem vágyott rá, hogy a vitáit az elméletileg az
Égisz politikát még mindig folytató Irányjel USA kormánya elé vigye, ami
betartatta az Egyesült Államok törvényeit a nemzet összes lenyomatán a
Hosszú Földön, egészen a végtelenségig. Másfelől viszont errefelé nyoma
sem akadt az egyes távoli közösségekben dívó határvidéki
igazságszolgáltatásnak. Például számos gabonaövi város seriffeket nevezett
ki, de itt a vitákat közvetítéssel oldották meg: megegyezéses kárpótlással, a
barátságot visszaállító lakomákkal. Egyik sem működött olyan könnyen,
ahogy hangzott, és mindegyikhez pokolian sok beszédre volt szükség. Ám
egy ilyen kis közösségben a megbocsátás és a kibékülés ellentétét a hosszúra
nyúló viszálykodás jelentette, és arra senki nem vágyott. Az emberek
rengeteg időt töltöttek azzal, hogy megbeszéljék a dolgokat – bőven jutott is
erre ráérő idejük. És persze ha egy vitát mégsem lehetett megoldani, akkor az
egyik vagy a másik fél bármikor átléphetett egy másik világba. Mindig akadt
tér, ha ehhez a végső megoldáshoz folyamodtak...
Most azonban Agnes a legkevésbé sem vágyott arra, hogy távozzon.
Ahogy egyedül maradt, körülnézett a megreparált házban. Gyorsabban
végeztek vele, mint várta. Ezt a helyiséget, amit Agnes nappalinak nevezett,
Lobszang úgy alakította ki, mintha egy kis buddhista templom lenne: a
fapadlót lecsiszolták, a falakat az Alsó Földekről hozott faburkolattal
borították, majd piros, arany és zöld pacákkal díszítették. Mindez igen
messze állt Agnes katolikus neveltetésétől, de tetszett neki a hely
szimmetriája és rendezettsége, a füstölők illata, a Buddha-szobor ajkán
fodrozódó mosoly – éles kontrasztként a keresztre feszített Krisztus elgyötört
ábrázatával. A kis Ben pedig odavolt az élénk színekért: csak
„karácsonyiénak nevezte őket.
Boldogan élnek itt – vélekedett Agnes. – Harmóniában.
– Az élet, mint mindig, persze messze állt a tökéletestől. Időnként nem
látott mást, csak gondokat. Viszont rendelkezett szélesebb rálátással is, és
amennyire meg tudta ítélni, az ittenieknek több jó dologban volt része, mint
rosszban. Az emberiség hosszú tapasztalatára és saját józan eszükre építve
egy új életmódot alakítottak ki. Ha Sally Linsay ezért hozta őket ide, jól
választott.
Az egyetlen gondot az jelentette, hogy Agnes még mindig nem nagyon
tudott aludni.
Most hangokat hallott. Lobszang és Ben érkezett meg. Úgyhogy visszatért
a varrogatáshoz.
 20

A hideg Irányjel Londonban poros levéltárakban, rosszul fűtött

hotelszobákban, az instabil nethez kapcsolódó, vén tabletek fölé görnyedő
Nelson Azikiwe folytatta a Valienté család szövevényes históriájának
kibogozását.
Több mint két évszázadot ugrott vissza az időben, 1852-be, New
Orleansba...

Luis Valienté még sosem járt olyan városban, mint „Orlins”, ahogy a
helyiek hívták. Persze azelőtt, hogy négy évvel korábban útja keresztezte
volna Oswald Hackettét és Discorporea lovagjaiét, nem is járt sok más
városban a szülővárosán, Londonon kívül. Manchesterben fellépett pár
előadáson a főként molnárok alkotta tömeg előtt – mellettük még a lambethi
házalók is kifinomult úriembereknek tűntek –, meg járt Párizsban, ahol egy
különösen nagyvonalú fellépti díjat szórt el egy elég zavarba ejtő, egyhetes
nyaralásra.
Most, 1852 augusztusában, ahogy Oswald Hackett és Fraser Burdon
társaságában tartottak a szállásuk felé poggyászaikkal, nem kis gondot
okozott neki, hogy tisztázza magában, egyáltalán milyen benyomást tett rá a
hely. A hőség és a zaj, a zene és a mosolygós arcok, a bűzlő folyó és az egész
várost uraló káosz – még sosem érezte magát ennyire kívülállónak, legyen
akármennyire is rosszul öltözött angol.
– Hasonlít Párizsra – szólalt meg végül, ahhoz a kevés összevetési
lehetőséghez folyamodva, ami a rendelkezésére állt. – Bizonyos értelemben.
Nézzék csak az épületeket: akadnak köztük kimondottan elegánsak! Tágasak
és árnyasak... természetesen az éghajlathoz igazodnak. És mindenfelé csak
francia beszédet hallani.
– Engem jobban emlékeztet Londonra – mondta Burdon. – Ha leszámítjuk
a szép időt, és ráborítanánk pár évszázadnyi kormot, akár az East Enden is
lehetnénk.
 – Ugyan! – legyintett Hackett elutasítóan. – Az egész város olyan, mintha
folyamatosan zendülések zajlanának itt. A lárma, a színek, a mindenfelé
rikoltozó zene... ha emlékeznék, mit írt Dante, akkor a pokol valamelyik
bugyrának gondolnám. És nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy
négyszáz évvel ezelőtt ebből itt semmi sem létezett. Ráadásul ez egy
rabszolgatartó állam, ezt egy percre sem szabad felednünk... hiszen itt van
Amerika legnagyobb rabszolgapiaca. Ez a rabszolgatartók és
rabszolgavadászok, a Bowie-kések és a revolverek, a vérebek, a korbácsolás
és a lincselés hazája.
Burdon a homlokát ráncolta.
– Nem kell ez az ájtatos szöveg, köszönjük, Hackett! Éppen eleget
hallottuk a hercegtől az elmúlt négy évben.
És hát itt vagyunk, nem? Tudjuk, mi a feladatunk – a missziónk, ahogy
maga hívja. Maradjunk csak a dolgunknál!
– Rendben – mondta erre Hackett kissé fagyosan –, maradjunk!

Rákanyarodtak a Vieux Carré nevet viselő fenséges és nagy forgalmú

utcára, amin bárok, szállodák, kávéházak és kevésbé egyértelmű célú
létesítmények sorjáztak, noha Luis úgy látta, Hackett ezen utóbbiakat jól
ismeri. Mert minden fennkölt előadása dacára sem felejtette el, hogy mit
mesélt neki a fiatal keringőzőként elkövetett korhelykedéseiről. Hackett
egyébként pontosan úgy nézett ki, mint aki ide való: posztókabátot viselt,
hímzett mellényt, finom anyagú inget, selyem zsebkendőt. A társukkal
összevetve slampos Fraser és Luis igencsak irigykedve nézték.
Luis meg sem lepődött különösebben, hogy a létesítmény, ahova Hackett
vezette őket mint éjszakai szállásukra, a kerület szívében, egy enyhe kaptató
tetején állt, és kiderült róla, hogy egy kupleráj. Hasonlított egy eltúlzott
klasszikus stílusban emelt fogadóra – és szinte hemzsegtek benne a Luis
szemében módfelett szép, elegánsan öltözött, fiatal nők.
– Szavamra...! – kapta jobbra-balra a fejét Burdon. – Mintha csak
Albertnek azon az imádott világkiállításán látnám azokat az egzotikus
madarakat.
– Viszont – mormogta Hackett – a bordélylakók gyakran meglepő módon
együttéreznek az általunk szolgált üggyel.
Felkísérték őket a ház madámjához. Luis sosem tudta meg, hogy hívják.
Alacsony, kövérkés asszony volt, gondosan kontyba kötött, szénfekete hajába
ősz csíkok vegyültek. Az arcbőre sötét: a kikötővárosban előforduló
mindenféle nép vére keveredhetett az ereiben. Ezt leszámítva azonban Luist a
testalkata és a határozott fellépése kellemetlenül emlékeztette a Windsorban
látott Viktória egy idősebb változatára.
Az asszony Hackettre mosolygott.
– Maguk a kalauzok, uram?
– Mi vagyunk. Maguk az utasaink? És megvan a jegyük?
– Bizony. Erre tessék!
Burdon felhúzta a szemöldökét a párbeszéd hallatán. Ő és Luis is
felismerték a föld alatti vasút különös zsargonját: a szó szoros értelmében ez
a vasút nem létezett, „utasait” pedig szökött rabszolgák jelentették.
A madám átvezette őket a csiricsáré váróhelyiségen. Luis innen nem
láthatta a bordély igazi és piszkos tranzakcióit lebonyolító hátsó szobákat. A
madám irodája egy szerényen berendezett szalonnak is beillett volna, de az
íróasztalon papírlapok tornyosultak, egy csomó kalamárist lehetett látni, az
egyik sarokban pedig gyógyszerekkel megrakott üvegvitrin állt – meg akadt
ott egy baljós kinézetű fegyverállvány is, benne revolverektől a
vadászpuskákig mindenféle, mind láthatóan jól karbantartva, és minden
kétséget kizáróan megtöltve.
Az iroda hátuljában titkos panel nyílt, amit egy retesszel lehetett nyitni: a
madám fényesre lakkozott körme egyetlen pöccintésére engedelmeskedett,
felfedve egy ablaktalan, egyetlen gázlámpával megvilágított helyiséget. A
madám beterelte mindhármukat, majd ügyesen kihátrált, és becsukta utánuk
az ajtót.
Luis körülnézett. A kinti ragyogó napsütés után a benti gázlámpa fénye
nagyon halványnak tűnt. Másik ajtót nem lehetett látni, ahogy ablakot és
bútort sem. A teljesen, hermetikusan zárt szoba kapuként szolgált az
óramutató járásával ellenkező irányban fekvő világokra: olyan hely volt,
ahonnan a keringőzök anélkül indulhattak útnak, hogy félniük kellett volna,
bárki kilesi őket.
Hackett rávigyorgott mindkettőjükre.
– Kérem, hagyják itt a csomagokat! Ahova megyünk, ott nem lesz rájuk
szükségük. Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy értékes szállítmányunk
biztonságban van, mert ma éjjel a barátainkkal útnak indulunk a River
Goddessen, ami felfelé tart a folyón Memphisbe. Mindenki készen áll? Ha
kell hányingerellenes pirula, van pár tartalék. Az óramutatóval ellentétes
irányba fogunk menni. Egy, kettő, három...

A párhuzamos New Orleans-i helyszínen Luist leginkább az döbbentette

meg, hogy mennyire nem különbözik az eredetitől – eltekintve persze attól,
hogy emberi tevékenységnek semmi nyomát nem látta –, és azon tűnődött,
hogy az eltérő részleteket a folyam ágai jelentik, ahogy a nagy víz lassan
hömpölygött át a lapos, mocsaras tájon. Luis talpa azonban többé-kevésbé
száraz maradt: az a kis dombocska, amin a bordély állt, nyilvánvalóan itt is
megtalálható volt, mint egy, a többinél egy hajszálnyival magasabban fekvő,
szárazabb földdarab.
És szörnyen izzadtak.
Hackett a saját nyakára csapott.
– Megvagy, te disznó! Tudjátok, innen északra mindenféle egzotikus
vadállattal lehet találkozni... és elfutni előlük. Óriástevékkel, szelindek
méretű lovakkal, barlangi medvékkel, oroszlánokkal: olyan lényekkel, amiket
a mai amerikaiak már nem ismerhetnek meg, mivel jóval korábban kihaltak.
Itt nincs más, csak szúnyogok, de azok viszont szinte mindenütt. Ó, és persze
az alligátorok: ne menjetek a víz közelébe! – Nyugatra mutatott. – Ott vannak
az utasaink.
Luis megpillantott valamit, ami leginkább egy régi katonai sátorra
emlékeztette: megviselt, tágas darab volt, vastag vászonfalait kötelek és
kampók rögzítették a vizenyős talajhoz. A felhajtott sátorlaprész előtt kis tűz
égett, a sátor gerincére pedig ingeket, nadrágokat, megszürkült alsóneműket
teregettek ki száradni.
És a leeresztett szúnyogháló alatt, ami egyfajta tornácot képezett, két
ember üldögélt. Mindketten feketék voltak. Ahogy a három angol elindult
feléjük, az egyikük felhajtotta a szúnyoghálót, feltápászkodott, és útjukat állta
valamiféle rögtönzött bunkósbottal a kezében. A másik, szemmel láthatóan
idősebb férfi ülve maradt, a hátát egy halom takarónak vetve.
Hackett széttárta a kezét.
– Csak én vagyok, Simon. Oswald Hackett, állok szolgálatodra! Ugyan ki
más lehetne itt? És ez a két remek fickó itt velem azért jött, hogy segítsen
északra jutnotok. Az utazás ma éjjel veszi kezdetét.
A fiatalabb fekete leengedte a husángot, és elmosolyodott.
 – Mr. Hackett, örülök, hogy viszontlátom.
Luist meglepte a férfi akcentusa: szépen, sőt kifinomultan formálta a
szavakat, már amennyire ő ezt az amerikai dialektust illető szerény
tapasztalatai alapján meg tudta ítélni. Viszont ezzel az emberrel, ezzel a
Simonnal nagyon durván elbántak: az egyik járomcsontján csúf kinézetű,
rosszul összevarrt heg húzódott, a másik oldalon a szeme csúnyán feldagadt.
Az idősebb fekete, akinek haját és bozontos szakállát ősz csíkok
tarkították, szinte meg sem moccant.
Következett a bemutatkozás. Kiderült, hogy Simon a másik férfi unokája.
Hackett lehajolt, hogy pár szót szóljon az öreg fickóhoz, és levette a
kalapját.
– Üdv, neked is, Abel! Emlékszel még rám? Én vittelek át New
Orleansból.
– A kupibó’ – mondta Abel. – Ha-ha! Ott kellett vón inkább hagynia, hadd
végezzem be a lányok karjaiba.
– Aztán visszajöttem Simonnal... Arra emlékszel?
– Még szép, hogy ’lékszem, Hackett gazda.
– Kérlek, ne hívj gazdának!
– Igenis, gazda.
– Jöjjenek! – intett Simon. – Üljenek ide, az árnyékba! Van gyökérsöröm,
és tudok kávét főzni.
Különös társaság jött össze itt az öreg sátor árnyékában gondolta Luis,
három angol meg két szökevény rabszolga, amint gyökérsört isznak és
kétszersültet esznek. Öt ember, egymagukban az óramutató járásával
ellentétes irányban lévő világban – legalábbis feltételezte, hogy egyedül
vannak, ha leszámítjuk a barlangi medvéket meg a szelindek méretű lovakat
(bár nem volt teljesen biztos benne, hisz-e bennük) és azt az egy-két másik
keringőzőt, aki esetleg átugrik ide, hogy aztán visszatérjen, saját céljait
követve.
Hackett gyorsan megnyugtatta a szökevényeket, hogy a szökésükre
kifundált terve továbbra is érvényes.
– Gőzhajóval megyünk a folyón felfelé egészen Memphisig a Goddessen,
ott átszállunk. Cairóban ismét átszállunk, és az Ohión megyünk gőzössel
Evansville-en és Louisville-en át Portsmouthig. Aztán a szárazföldön
Pittsburghig...
Simon elmosolyodott.
 – Majd a Mason-Dixon-vonalon át a szabad államokba.
– És azzal épségben hazaértek – közölte Hackett.
– Ha minden jól megy.
– Sok minden alakulhat rosszul – engedett Hackett. – Ezt kár lenne
tagadnom. A gőzösön a kazánház mellett rejtünk el titeket: ott elég meleg
lesz, viszont a szuroksötétben kell lapulnotok. És talán tudjátok, hogy
manapság a rabszolgavadászok át szokták füstölni az efféle hajókat, hogy így
győződjenek meg róla, nincsenek rajtuk potyautasok. Van megfelelő
felszerelésünk az efféle vészek elhárítására... vastag csuklyák és nedves
törülközők, amit a szátok elé tarthattok. De gőzhajón utazni még mindig
jobb, mintha elkutyagolnánk az óramutató járásával ellentétes világon, ami az
egyetlen szóba jöhető lehetőség. És mi hárman végig veletek leszünk:
bármikor ki tudunk keringőztetni titeket a bajból, bárhol is vagyunk.
Simon erre azt mondta:
– Ha úgy akarja, nekem nem muszáj bujkálnom. Leszek a szolgája. Meg
tudom játszani a szegény tudatlant, mint nagyapa. A szememet forgatom, és
Jézus kegyelméről hablatyolok.
– Nem kétlem, hogy képes vagy rá, és hogy meggyőzően játszanál. De
szökevények vagytok, Simon. És mindenki tudja, hogy működik a
vasútvonal: egészen a folyóig kutatni fognak utánatok. Sőt, a szökött
rabszolgákról szóló törvény felruházza a rabszolgavadászokat azzal a joggal,
hogy átkeljenek még magán a vonalon is, és a törvény szerint visszataszító
munkájukat nem lehet akadályozni még a szabad államokban sem. Úgy
tudom, még olyan városokban is dolgoznak, mint Boston és Philadelphia.
– Igaz, ami igaz – dünnyögte az öregember. – Ezér’ megyek én egészen
Kanadáig, Viktória királynő Kánaánjáig. Követem az ivótököt a
Sarkcsillagig.
Hackett bólintott.
– Így van. – Luisra pillantott. – Az „ivótök” a Sarkcsillagra mutató
Göncölszekér.
– Meg fogom rázni a brit oroszlán mancsát, bizony ám.
– Igen, így lesz. De amíg szabadon haza nem érsz, addig rejtőznöd kell,
amennyire csak lehet.
Luis közben Simonra gondolt, aki éppen olyan idegesnek tűnt az egész
terv miatt, mint ő lett volna, ha fordított a szereposztás – amire persze minden
alapja meg is volt.
 Burdon most azt mondta:
– Bocsáss meg, hogy ezt mondom, Simon, de te nem vagy teljesen...
– Olyan, amilyennek várt? – vigyorodott el a fekete fesztelenül, de csorba
fogsort villantott fel. – A történetem némileg szokatlan. Hogy aztán miként
vélekednek arról, hogy a későbbi életem emiatt rosszabbul alakult-e, az már a
maguk dolga... – Belekortyolt a kávéba. – Okos és helyes kisfiú voltam... és
ez nem hencegés, tekintsék inkább a portéka tárgyilagos jellemzésének.
Összebarátkoztam a ház fiatalabb gazdájával... Egy gyapotültetvényről
beszélünk a louisianai vadonban, ahol jó száz rabszolga dolgozott...
Gyerekként az olyan kategóriák, mint úr és szolga még jelentéktelenek a
játékkal töltött napok ragyogásában. Mindössze négyéves voltam akkor.
Azután, amikor Alexander – a fiatal gazda – elkezdett iskolába járni, már elég
nyughatatlanná vált, az apja pedig, látva, hogy van eszem, és jó hatással
vagyok rá, odavett a házba mint a fia játszópajtását. Tudjátok, már akkor a
gazdáim beszédét majmoltam – ők alighanem azt mondanák, a „majmolás”
az ide illő kifejezés. De azért rendes ruhát kaptam, bátorítottak, hogy
beszéljek helyesen és ügyeljek a modoromra, így lettem Alexander
tanulótársa is – természetesen csak otthon, az iskolában vagy a ház határain
túl sosem. És eközben természetesen magam is rengeteget tanultam. Okosabb
voltam Alexandernél, de nem feltűnően: természetesen odafigyeltem, hogy ne
szárnyaljam túl a közös tanulásnál, hagytam, hogy azt higgye, bármikor le
tudna főzni – amire gyakran képes is volt. Boldognak nevezhetem a
gyerekkoromat, uraim, hiszen mit sem tudtam arról, milyen szentségtelen
szolgasorban élek. Szégyellem bevallani, hogy még az sem zaklatott fel,
amikor a gazdám eladta az anyámat, az öcséimet és a húgaimat – bár később
haragra gerjedtem, mikor megtudtam a többi rabszolgától, hogy erre azért
került sor, mert anyám nemet mondott buja gazdámnak. Na de a helyzet nem
változott, én pedig felnőttem. Úgy tizenkét éves korom után Alexander egyre
inkább a saját fajtája társaságát kereste, főleg az ifjú hölgyekét, de még
mindig hasznomat látták a háznál a játszópajtásaként. Ház körüli munkákat is
kaptam – de nemcsak felszolgáltam, takarítottam meg ilyeneket csináltam,
hanem tizenhat éves korom után rám bízták az ültetvény könyvelésének
egyszerűbb feladatait is. Gazdám remek szórakozásnak tartotta, hogy az
asztalához rendelt, mikor meglátogatták elegánsabb barátai: itt ez a girhes
rabszolga, aki úgy beszél és viselkedik, akár egy angol lord, mondogatta
előszeretettel, noha pontatlanul, az igazságnak nem teljesen megfelelően.
 Szinte nosztalgiázva mesélt erről, bár úgy bántak vele, akár egy házi
kedvenccel, egy játékszerrel, legyenek bármilyen kedvesek is: Luis ezt
egyszerűen szörnyűnek találta.
– Nos, mindennek vége szakad egyszer. Alexander betöltötte a
tizennyolcat, és elküldték egy elegáns New York-i főiskolára. Ami engem
illet, ekkor már nem vették hasznomat a háztartásban. Egy finom modorú
tizenkét éves fiú még aranyos, de egy húszesztendős mintha állandóan
pimaszkodni akarna.
Hackett szólalt meg:
– Szóval elküldték a házból. Csak így, ilyen hosszú kellemes létezés után,
noha mindvégig valaki más tulajdonában volt. Száműzték a mezei munkások
közé.
– Képzelhetik, milyen sors várt rám – sütötte le a szemét Simon. – Az
ottaniaknak olyan voltam, mintha egy fehér embert küldtek volna közéjük.
Megvertek, elvették a ruháimat, mindenemet, amim csak volt, már az első pár
óra leforgása alatt. Ellenálltam, ó, persze, hogy ellenálltam, de egyedül
voltam.
– Nem – rezzent fel Abel. – Nem vótál egyedül. Ott vótam én, a
nagypapid. De az apja akkor má’ nem élt. Az anyját eladták. A többi
családtagot távol tartották. Én megverekedtem velük. Ő az unokám, mondtam
nekik. De hát öreg vótam, biza, öreg, erőtlen...
– De mindezt elviseltem volna – vette át ismét a szót Simon, és ezúttal
acélosan csengett a hangja, bár a szemét lehunyta. – Megerősödtem volna.
Megtaláltam volna a helyemet. De aztán megtudtam, hogy a gazdám
bajkeverőnek tart... értik, nem pedig áldozatnak... és hogy az a terve, elad. –
Kinyitotta a szemét, és egyenesen Hackettre nézett. – És ezt már nem bírtam
elviselni. Láttam korábban árverést... A rabszolgákat, a férfiakat, a nőket is
meztelenre vetkőztették, a bőrüket zsírral kenték be, hogy szépen csillogjon,
és a lehetséges vásárlók tetőtől talpig szemügyre vehessék őket... mintha csak
állatok lennének a vásárban.
– Most már láttyák, mér’ szökünk – mondta Abel.
Hackett megragadta mindkettőjük kezét: Luis úgy vélte, könnyek
csillannak a szemében.
– Ó, már értem, uraim, már értem. És épségben eljuttatunk titeket a szabad
államokba – ahol a tanultságod és a jellemed a hasznodra válik majd, Simon,
nem átokként ül rajtad. És most, Burdon, Valienté – váltsunk pár szót a
taktikáról!

Mindhárman kiléptek a sátor takarásából. Luis azonnal csapkodni kezdte a

szúnyogokat.
– Rabszolgaság! – horkant fel Hackett. – Micsoda intézmény! Hogy egy
emberi lényt birtokoljon valaki bölcsőtől a sírig, hogy kénye-kedve szerint
használja... Aztán birtokolja a gyerekeit is, meg az unokáit is az
örökkévalóságig, mintha csak egy díjnyertes versenyló leszármazottai
lennének. Nem is tudom, melyik a kegyetlenebb... az élethosszig tartó
robotolás, mint ami a szegény, meggyötört Abelnek jutott, vagy hogy a
megízlelte tett adag kedvesség, egy kis civilizáció után önhatalmúan
megfosztják tőle az embert, mint ahogy az szegény Simonnal történt.
Burdon azt morogta:
– Bárhogy is, mindenképpen ördögi ügylet, ha a rossz oldalon áll az
ember. Nem csoda, hogy ilyen kockázatot vállalnak, csak hogy
megszökhessenek. Hallottam olyan fickókról, akik feladták magukat
Philadelphiába ládákban meg rekeszekben! De azért ne szenteskedjen,
Hackett plébános! Végtére is mi, britek hoztuk ezt az intézményt ezekre a
partokra.
– Ez ugyan igaz, de mi legalább megpróbáltuk helyrehozni, amit tettünk,
ember. Maga is tudja, hogy éppen Albert ösztönöz minket arra, működjünk
együtt szorosan a földalatti vasúttal, míg a kormány vaknak tetteti magát,
mert tart attól, hogy megsértené amerikai rokonait. Persze a korbácsos,
fegyveres rabszolgavadászok oldalán áll a törvény, és egy olyan erős férfi,
mint Simon, akár ezer dollárt is megérhet, vagy még többet. Furcsának
tarthatnánk, hogy egy herceg ilyesmibe ártja magát... menedékek és szállítási
útvonalak titkos hálózatával foglalkozik, ahol biccentésekkel és
kacsintásokkal érintkeznek az emberek. Albert viszont roppantul örült,
amikor felszabadított rabszolgák parádéztak a világkiállításon, amitől jó pár,
az amerikai Délről jött kiállító arca szépen ellilult! – Hátranézett a válla
felett. – Amivel nem azt mondom, hogy a vállalkozásunk könnyű lesz,
bármily nemes is az ügy. Láthattátok, mennyire meg van kötve a kezünk.
Szegény, öreg Abel csak a terhünkre lesz. Míg Simon...
– A rangja fölé emeltetett – vágott a szavába Burdon. – Folyton okoskodni
fog, végig a nyavalyás úton Pittsburghig.
 Hackett megvetően meredt rá.
– És maga így gondol rá... azok után, amit hallott? Hát, Istennek hála,
hogy a szabad államok az a hely Amerikában, ahol egy ilyen emberről sosem
mondják, hogy „a rangja fölé emeltetett”.
Simon ekkor odakiáltott, és udvariasan azt kérdezte:
– Dr. Hackett! A nagyapám magával szeretne beszélni. Azon tűnődik,
tartott-e Albert herceg új beszédet.
– Máris, máris! – Hackett elindult a sátorhoz, és bebújt a szúnyogháló alá.
Burdon azt morogta Luisnak:
– Nos, én elvégzem a kötelességemet a királynő, a hazám és az
embertársaim szolgálatában, és örömmel teszek keresztbe a
rabszolgavadászoknak – viszont kezd hányingerem lenni a nyavalyás
Hackett-től. Tudod, a lelkiismeret nem az ő privilégiuma. De most hagyjuk
ezt – inkább azt mondd meg, Valienté, mi a terved, miután letudtuk ezt a
kirándulást?
Luis vállat vont.
– Talán körülnézek Amerikában. Most először utaztam messzebbre
Franciaországnál.
– És mit szólnál egy kis pénzkeresethez? Igazából nem is lenne kicsi az a
kereset.
Luis a homlokát ráncolta.
– De ugye nem valami törvénytelenségről beszélsz?
– Dehogyis! Csak figyelj ide! Még te is biztosan hallottál az aranylázról.
Az elmúlt pár évben e tanulatlan, fiatal nemzet lakosságának vagy a fele a
kaliforniai hegyekbe rohant ásókkal felszerelve arany után kutatni.
– És a többség nem ért el mást, mint hogy szétment a háta, és koldusbotra
jutott.
– Az már igaz. De egypáran meggazdagodtak... nagy vagyonra tettek
szert.
Luis erre megvonta a vállát.
– Szerencsések! De mi közünk nekünk ehhez? Nem vagyok aranyásó.
Burdon erre a szemét forgatta.
– Én viszont igen. Emlékszel, hogy kőzetekről tanultam az egyetemen?
Mellesleg pedig nem is kell aranyásónak lennünk. Gondolj csak bele, ember!
Istenem, miért vagyunk mi, keringőzök, mindig ilyen vakok az előttünk álló
lehetőségekre? Tegyük fel, hogy kiválasztottunk egy ilyen aranyásót, egyet a
sikeresebbek közül. Megvizsgáljuk, hogy mit talált, átnézzük a beszámolóit, a
térképeit. Még az aknákat is megnézzük, és ha elég közel kerülünk, a
bányatelepeket. És utána...
Luis egy szempillantás alatt megértette.
– Átlépünk az óramutató járásával ellentétesen. És ott lesz ugyanaz a
bánya, ugyanaz a telér...
– Olyan érintetlenül, mintha Amerikát sosem népesítették volna be, a
kezünkben pedig a térképek. Persze lesznek gyakorlati nehézségek, és ebből
a legrosszabb, hogy nem vihetünk át vasfejű ásókat meg csákányokat. De ezt
ki tudjuk cselezni. Választhatunk olyan helyet, ahol a patakból szitálhatunk
aranyat. És mindez a miénk lesz, ráadásul ez nem valami kockázatos vagy
bizonytalan aranyásás, mert ezt már mind megcsinálták előttünk. És most
mondd, ugyan mit találsz ebben erkölcstelennek!
Luis önkéntelenül is elvigyorodott.
– Valahogy úgy érzem, mintha csalnánk.
– Én is tudom. Pedig nem is csalunk. Hát nem nagyszerű? Már negyedik
éve követjük Hackettet ezekre a humanitárius jótékonykodásaira. Nem
gondolod, hogy a kockázatért, amit az ehhez hasonló mutatványok során
vállalunk, többet érdemelünk, mint hogy időnként buksin simogat minket az
öreg, kolbászfaló Albert? Nem is szólva a minket körüllengő állandó
gyanakvásról...
Luis értette, miről beszél. Eszébe jutott Radcliffe, a titokzatos ügynök, aki
sosem távolodott el túl messze Alberttől, mikor ott voltak, vagy éppen a
kormány képviselőivel találkoztak. Maga Albert, lévén egyfajta látnoki
álmodozó, lelkesedett „lovagjai” – ahogy ő hívta – furcsa képességei,
valamint jótéteményei iránt, de a többiek sokkal gyanakvóbban tekintettek
ezekre a könnyen eltűnni képes alakokra, amiért bebocsátást nyertek ezekre a
magas helyekre, és befolyásra tettek szert. Talán ez az egész túl szép ahhoz,
hogy sokáig tartson, talán egy nap keserű véget ér számukra a dolog, és
Luisnak, aki mostanra már a harmincat is betöltötte, semmiképpen sem
árthatott, ha gondol a saját jövőjére.
– Megfontolom – felelte hát.
Burdon a saját homlokára csapott.
– Á, ember! Ne fontolgasd, hanem csináld!
De Luis nem kapkodta el a döntést.
Visszamentek a sátorba, ahol Hackett egy újságból olvasott fel, és zengő
hangon szavalta Albertnek a rabszolgaságról mondott beszédét:
– „Mélységesen sajnálom, hogy Anglia minden jóindulatú és kitartó
igyekezete, amivel az emberi lények kereskedelmének Afrikát egyszerre
elnéptelenítő, egyben a civilizált Európán a legsötétebb foltot hagyó,
felháborító gyakorlatának betiltására törekszik, még nem eredményezett
kielégítő megoldást...”
Úgy festett, Abelre mély benyomást gyakorolt a beszéd. Egyik, csúzos
kezével megragadta Simon csuklóját.
– Simon, hallgasd csak eztet a szavakat! „Afrik’ elnéptelenítése... a
legsötétebb folt...” Ne felejtsed el ezeket a szavakat, soha, soha ne felejtsed
el!
 21

Valami nem volt rendjén a világgal.

Három év telt el azóta, hogy Lobszanggal, Bennel és Shi-mivel idejöttek,
és Agnesnek határozottan ez a véleménye alakult ki a Nyugat 1 217 756
Földről.
Ó, az emberekkel remek volt. És végső soron az emberek számítottak: ezt
Agnes mindig is tudta, minden más csak háttér.
Csakhogy ez a világ bizarrnak tűnt.
Vegyük a régi Poulson-házat! Eleinte Nikos Irwin meg a kutyája töltötte
szinte minden idejét a Manning Hill túloldalán, a düledező csereházban.
Nikos és a pajtásai mostanra láthatóan felnőttek, és már nem érdekelte őket a
hely, de máris a nyomdokaikba lépett egy új nemzedék, köztük Ben és Nikos
húga, Lydia. Agnes is hallotta a szörnyű kísértethistóriákat, de egy szót sem
hitt el belőlük, viszont mindig valami furcsa érzés kerítette hatalmába,
valahányszor a háznál járt, általában Bent keresve. Különös, mégis
megfoghatatlan szagokat érzett az erdőben. Egyszer furcsa, zöldes fényt látott
kiszűrődni a ház mögül – épp csak egy villanásra. Agnes utolsó
megtestesülésében a halálos betegség kezdetét egy oda nem illő, kemény
dudor jelezte a bőrén. A Poulson-házzal ugyanez a helyzet, gondolta. Valami
nem stimmelt vele, egy anomália volt, akadt benne valami kellemetlen, ami
nem illett, nem tartozott ehhez a világhoz. Még nem döntötte el, hogy eltiltja-
e Bent a helytől – rettegett attól, hogy milyen ütközetet kell vívnia, ha
megpróbálja –, de már egyre inkább hajlott rá.
Ráadásul, mint azt Agnes felfedezte, utálta, hogy nem tudja, mennyi az
idő, akármilyen házi szabályokat hoztak is erről. Amióta idejöttek, egyszer
sem érezte úgy, hogy rendesen kialudta volna magát. A hajnal mindig túl
hamar jött, nem számított, az év melyik szakában jártak. Időnként úgy vélte,
a többiek is ezt érzik, például Marina Irwin, amikor átjött, hogy náluk
kávézzon: egyfajta fáradtság, tompaság, kusza gondolkodás jellemezte.
Viszont rendes időmérő hiányában Agnes képtelen volt megítélni, hogy
változnak-e az alvási szokásai, és ha igen, mennyiben.
 Még mintha az állatok is fáradtak lettek volna. A szőrgombócok nem a
megfelelő időben bújtak elő üregeikből és a fák odvaiból. A nagy madarak
időnként szinte összevissza rohangásztak az erdőben, és sasok módjára
rikoltoztak.
Arra gondolt, megkéri Lobszangot, engedje meg, hogy hozzáférhessen
saját belső időmérőjéhez vagy a gondolában található órákhoz. De aztán
egyre halogatta, hogy beszéljen vele: úgy érezte, mintha az a vég kezdete
lenne, azzal darabokra törne az álmuk.
Lobszang eközben semmiféle megjegyzést nem tett a jelenséggel
kapcsolatban. „George” minden idegszálával a munkára koncentrált.
Állandóan a farmon dolgozott, bármilyen szeszélyes volt is az idő: a telek
körül kijavította a sánckerítést, helyrehozta a ház tetőzetét, amikor újabb
szobát vettek birtokba, gazolt a virágágyásban, művelte a konyhakertet,
gondozta az állatokat, ügyelt a terményre. És kellő társas életet is folytatott.
Részt vett a vadászatokon, és komikus módon megpróbált hegedülni tanulni,
hogy játszhasson a táncmulatságokon, ami miatt esténként a Manning Hillt
olyan zajok töltötték meg, mintha egy ízületi gyulladásos varacskos disznó
zajongana.
Agnes feltételezte, hogy Lobszang viselkedése bizonyos értelemben az ő
győzelmének tudható be. „George” eleve azért élesztette fel őt, hogy
egyensúlyt teremtsen a mindenhatóságra és a mindentudásra irányuló
törekvésében. Mostanra viszont, és ez talán nagyon is jellemző volt
Lobszangra meg arra a rögeszméjére, hogy elmenjen a végsőkig, teljesen
lemondott régi énjéről, és szívvel-lélekkel ennek az új életnek szentelte
magát: „George”-ként gyökeret vert e messzi Föld talajában.
És határozottan elutasította, hogy egy gondolatot is szenteljen a világ
anomáliáinak. Még a Hold felszínén időnként látható felvillanások sem
tudták elterelni a figyelmét, teljesen a mindennapi pionírfeladatoknak
szentelte a figyelmét.
Csakhogy ez már nem elégítette ki Agnest, többé már nem. Ezért úgy
döntött, tesz valamit az ügyben.

Shi-mi sétált oda hozzá, mialatt Agnes a ház szélárnyékában a szerkezettel

küszködött, védve a derűs, tavaszi napon uralkodó széljárástól. A kamrából
hozott egy műanyag tölcsért, azt rögzítette egy falikarra, és megtöltötte a
patak partján gyűjtött, finom homokkal, ami egy vödörbe csurgóit. Most a
földön ülve mérte a saját pulzusát, ahogy a homok lepergett.
Ha ezen a világon nem használhatnak órákat, akkor rohadtul épít egyet
magának – határozta el magában. Az elektronika szóba sem jöhetett, ahogy
bonyolult óraművek sem, úgyhogy visszatért az alapokhoz.
A macska kissé merev léptekkel érkezett, lefeküdt mellé, és szemügyre
vette a szerkentyűt.
– Ha szabad kérdeznem, Agnes... mi az ördögöt művelsz?
– Nem látod? Homokórát készítek. És hiányolom Joshuát. Ő alig pár óra
alatt összeütne nekem egyet, alighanem még fényesre csiszolt fakerete is
lenne...
A macska nyalogatni kezdte a mancsait.
– Sokféle módon meg lehet állapítani, mennyi az idő. Például egy
egyszerű napórával. Bár azt legalább hetekbe telik beállítani.
– Olyat is akarok építeni. De akarok egy másik módszert is, ami nem a
naptól függ. A nap hosszát akarom megmérni, Shi-mi, bár tudom, hogy ez
bugyután hangzik.
– Hónapokig utaztam az Egyesült Államok Haditengerészetének matrózai
által irányított twaineken. Higgy nekem, bármit mondasz mechanikus
szerkezetekről, abból semmit nem fogok botorságnak találni! És nagyon is jól
tudom, miért kell ez neked. Beszéltünk már erről korábban...
– Szerintem itt valami nincs rendjén az idővel – bukott ki Agnesből. – Túl
rövidek a napok... Vagy éppen túl hosszúak. Nem is tudom. Mindössze annyit
tudok, hogy nem alszom jól, pedig mindig jó alvónak számítottam. És mivel
az összes óránk meg időmérőnk vagy a Madison Nyugat 5-ön maradt, vagy
tilos használni őket...
– Én sem érem el a belső óráimat.
– ...és nem akarom megkérni Lobszangot, mert szerintem felzaklatná, ha
elkezdeném megszegni a szabályokat, ezért másféle mérőeszközt kell
készítenem. Úgy gondolom, ha, mondjuk, sikerülne pontosan megmérnem,
mennyi egy óra, majd ébren maradnék egy teljes napon és éjszakán át,
hajnaltól hajnalig, és az órákat számolnám, azt, hogy hányszor ürítettem ki a
vödröt... Nyers módszer, de jobb a semminél.
– Déltől délig jobb lenne. Könnyebb pontosan számolni. Ebben pedig
segíthet egy napóra. És talán precízebb lehetne, ha kisebb vödröket használsz,
amivel fél- vagy negyedórákat tudsz számolni... Vagy használhatod mindkét
módszert, összevetve a mérési módszereket. De eleve hogyan lehetsz biztos
abban, hogy a homokórád pontosan egy órát mér?
– Az már igaz, ez gond. – Odamutatta a macskának a csuklóját, ahol még
mindig az ütőerén tartotta a hüvelykujját. – A pulzusom nyugalmi állapotban
mindig elég egyenletesen vert, percenként ötvenet.
– Erős a szíved.
– Igen. Gondolom, Lobszang ezt is lemásolta, amikor... ööö... újraalkotott
engem.
– Ez egy igen bizonytalan kiindulási alap.
Agnes csak nehezen állta meg, hogy ne gúnyolódjon a beszélő macskán.
– Gondolom, tudsz jobb módszert.
– Tudok, bizony. Építs egy ingát!
– Hogy mit?
– Egyszerű ingát. Kötözz fel egy fonalat rúdra, arra meg egy súlyt. A fonal
hossza határozza meg, milyen hosszú lesz a lengés ideje. A kilencvenkilenc
centis hosszúság szinte pontosan két másodpercet mér. Amennyiben a
gravitációs vonzás itt is annyi, mint az Irányjelen, és amikor ideértünk,
megmértük, egyéb paraméterekkel együtt... Nagyobb hossz hosszabb időt
mér, és pontosabban. Ilyen és ehhez hasonló forrásokból építkezhetsz.
Készíts kis csészéket, amiket megtölt a homok, azzal mérhetsz egy percet,
add őket össze, így méred az öt perceket, majd harmincat...
Agnes ösztönösen is előrehajolt, két kezébe fogta Shi-mi fejét, és
megcsókolta a feje búbját.
– Macska, zseni vagy.
Shi-mi viszont elhúzódott az érintéstől.
Agnes azonnal megfeledkezett a gimis tudományos kísérleteiről. A
macska még sosem reagált így korábban.
– Shi-mi, mi van? – Felkapta az állatot, noha az erőtlenül próbált
ellenállni, és megvizsgálta a testét, végigtapogatta a tagjait... majd
megnyomkodta a hasát, ahol kemény dudorokat érzett. – Beteg vagy?
– Öreg vagyok, Agnes – válaszolta a karjában nyújtózó macska. – Vagy
legalábbis úgy programoztak, hogy az legyek. A testemben csak úgy
áramlanak a nanotech ágensek, ezek öregítenek napról napra. És mivel öreg
vagyok, beteg is vagyok. Gondosan stimulált ízületi gyulladás gyötör, több
belső szervemmel is gondok vannak. Igazán kiváló és leleményes megoldás.
– Fáj is?
 A macska nem válaszolt.
– Hát, szeretnéd, hogy tegyünk valamit? – Miután még csak három éve
éltek itt, Agnes nem gondolt sokat a saját jövőjére, azokra az évekre, amikor
majd furcsállani kezdenék, ha nem mutatná az öregedés jeleit. Viszont
tisztában volt vele, hogy Lobszang olyan rendszercsomagot állított össze,
amivel módosítani tudják a külsejüket... ugyanakkor azt is tudta, hogy
léteznek más lehetőségek is. – Nem muszáj átélned ezt az egészet. Újra
tudunk alkotni. Megjátszhatjuk a halálodat. Még egy twaint is hívhatunk, és
úgy tehetünk, mintha kapnánk egy másik, fiatalabb macskát.
– Nem kell. Én én vagyok – közölte Shi-mi határozottan. – Messzire
nyúlnak vissza az emlékeim. A Black Vállalat puszta technológiai
demonstrációként hozott létre. Viszont Joshuával és Lobszanggal tartottam
első közös útjukon, a Felső Meggerekre és azon túl. Maggie Kauffman
kapitánnyal utaztam a Hosszú Földnek egészen a végéig. Az elmúlt években
pedig Ben macskája lettem, se több, se kevesebb. És nem vagyok hajlandó
mindezt félredobni.
– Nem is kellene. Odabent továbbra is te magad maradnál.
A macska felnézett rá, furcsa, LED-zöld szeme kissé elhomályosult.
– Nem lehet belőlem egyszerre valami más macska, és maradhatok közben
magam. Amúgy pedig még nincs válság, egyelőre nincs, nem kell erről még
döntenem. Mellesleg pedig én...
Ekkor Ben szaladt be az udvarba, mire a beszélgetés félbeszakadt.

A hatéves, a gyűrött ruházatú, piszkos térdű, szurtos képű, kócos hajú

Bent majd szétvetette az energia. Egy kosár szőlőt hozott.
– Agnes! Agnes! Ezt nézd! – Kinyújtotta a kosarat, és a nővér azonnal
észrevette, hogy valami megcsillan a kisfiú jobb karján: valamiféle ezüstös
karkötőnek tűnt elsőre.
Óvatosan letette a macskát.
– Hát ez meg mi?
– Szőlő!
– Azt látom. De mi van a karodon?
Ben sietve a háta mögé dugta a karját.
– Semmi. Bevihetem a szőlőt? Ehetek belőle?
– Gyere ide, fiatalember! – Agnes tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. –
Mutasd a jobb karodat!
A nővér tekintélyt parancsoló hangját két külön emberöltő csiszolta,
aminek során mindenféle formájú, méretű és lelkiállapotú gyerekkel bőven
akadt dolga, Ben pedig meg sem közelítette a legnehezebb eseteket, akiket
kezelnie kellett. A kisfiú ügyetlenül magához ölelte szőlővel telepakolt
kosarát, odasétált Agneshez, és engedelmesen kinyújtotta a karját.
Kicsit nagy volt Benre a karkötő, így a nővér könnyedén le tudta
csúsztatni a csuklóján át. Egyszerű fémhuroknak nézett ki, és ezüstből
készülhetett, továbbá világosan látszott, hogy szép munka, valamint
súlyosnak érződött, vagyis értékesnek kellett lennie. Bár errefelé nem sokat
értek a dollárban és centben mérhető értékek, az ehhez hasonló portékák
drágának számítottak, és általában örökségként, esküvői jegyajándékként
vagy ilyesmiként kerültek elő.
Shi-mi odamormogott neki – túl halkan ahhoz, hogy a kisfiú
meghallhassa, mert Bennek még mindig nem árulták el, hogy a macska
mesterséges lény:
– Láttam más gyerekeken is ilyeneket. Gyűrűket, karpereceket.
– Azt hiszem, én is – súgta vissza Agnes. – Csak éppen nem
gondolkodtam el rajta. – Lefelé nyújtotta a karkötőt.
– És mit tudsz mondani erről?
Shi-mi megnyalta.
– Első osztályú ezüst – felelte a macska. – Nagyon tiszta. Igen finom a
megmunkálása, roppant precíz kialakítással. Ezt géppel gyártották, nem
valami házi műhelyből került ki.
– Errefelé semmi ilyennel nem foglalkoznak. A házilag gyártott ékszerek
is a Bella Sarbrook által minden ősszel font nádbrossokat jelentik.
– És márkajelzése sincs. Vagyis nem úgy tűnik, mintha az Irányjelen vagy
az Alsó Földeken gyártották volna.
– Akkor viszont honnan...
– Kihez beszélsz?
– Senkihez, édesem. Csak magamban morfondírozom. Na, és hol találtad
ezt, Ben? Nem vagy bajban, ne aggódj! Csak mondd meg! A régi Poulson-
házban?
– Aha.
– Már megint odamentél?
– Aha – felelte a kisfiú némi habozás után.
 – És nem kétlem, hogy megint lementéi a pincébe. Nem csoda, hogy ilyen
koszos vagy. Ki adta neked ezt a karkötőt?
– Senki.
– Akkor hogy került hozzád?
– Mint cserecucc.
Agnes szíve ekkor egy kicsit megszakadt, mert most először ébredt rá,
hogy Ben direkt hazudott neki.
– Nem, Ben, ez nem cserecucc volt. Abban a házban a cserecuccok lyukas
serpenyők, törött seprűk és kinőtt ruhák. Senki nem tesz ilyen értékes dolgot
a cserecuccok közé. Szóval kitől kaptad? Valamelyik másik kölyöktől? Talán
Nikostól? – Agnes fejében egy pillanatra megfordult, hogy a fia esetleg lopta,
vagy éppen Poulsonék, akikkel ő maga sosem találkozott, hagyták hátra a
karperecet valami elrejtett zugban.
– A bogárembertől.
Agnes beleszédült a teljesen váratlan válaszba.
– Mit mondtál?
– A bogárembertől. Tőle kaptam. Nikos azt mondta, ez nem rossz dolog.
– A bogárembertől. És hogy néz ki ez a bogárember?
Ben elvigyorodott.
– Viccesen.
Agnes a fiú arcát fürkészte, miközben egymást kergették a fejében a
gondolatok.
– Oké, Ben. Kezd esteledni, látod? Szóval szaladj csak be, és mosd meg az
arcodat! – Mikor a kisfiú eltűnt, Shi-mihez fordult. – Amint megjön
Lobszang, vár ránk egy hosszú beszélgetés. Holnap pedig én is megnézem
magamnak a Poulson-házat. Ben nélkül, Nikosszal. És Lobszanggal, még ha
annál a műorránál fogva kell is odarángatnom. – A karkötőt a zsebébe
gyömöszölte. Aztán lefelé vándorolt a pillantása, elmosolyodott, és
végigsimított Shi-mi hátán. – De most lássuk, mire jutunk ezzel az ingával!
Mit is mondtál, milyen hosszú legyen a madzag: kilencvenkilenc centi?
 22

Reggel Agnes hagyta, hadd játsszon Ben a kis Lydiával Marina Irwin
felügyelete alatt, ő pedig Lobszanggal és a bűnbánó képet vágó Nikos
Irwinnel átvágott a Manning Hill túloldalára, a régi Poulson-házhoz. Nikos
kutyája, a mostanra megöregedett, de még mindig kajla kölyökként
ugrándozó Rio mellettük ügetett, alig várva, hogy új dolgokat fedezzen fel,
hogy ő is részt vegyen a kalandban. Jóval elmúlt már hajnal ezen a
viszonylag csendes napon: a szőrgombócok már végeztek reggeli
vadászatukkal, a domb alatt elterülő síkságon csend borult az erdőre.
– Nem hiszem el, hogy engem is belerángattál ebbe a dologba – zsémbelt
Lobszang. – Be kell takarnom a krumplit, meg kell locsolnom a céklát...
– És szerinted mi ez a „dolog”?
– Ben egy kisfiú, Agnes. A kisfiúk mindenfelé mászkálnak, mindenfélét
felfedeznek. Mindenbe belemásznak. A fiúk már csak fiúk maradnak.
– Ó, George...
– Még szép, hogy ha olyan szeméttelepre bukkannak, mint a Poulson-ház,
akkor teljesen átkutatják.
– George, Bennél egy tömör ezüst karkötőt találtam. Már ha az egy
karperec volt egyáltalán. Ha körbekérdezel – és tegnap óta Agnes
körbekérdezett –, Új-Springfieldben a kölykök fele ilyen cuccokkal a kezén
járkál. Minden szülő azt hiszi, csak az ő gyerekük. Így most mindenki kissé
kínosan érzi magát, azt hiszem, mert a gyerekük ilyen értékes cuccot talált a
Poulson-házban... olyan holmit, ami jog szerint nem az övék. Nagy
általánosságban titkolták a dolgot. Ahogy mostanáig te is, nem igaz, Nikos?
– De igen, asszonyom.
Lobszang erre azt mondta:
– Tudod, Agnes, az itteniek különböznek azoktól a városi emberektől,
akikhez te meg én szoktunk. Nem mindennap találkoznak idegenekkel. Nem
nyomnak fényképezőgépet a képükbe egész életükben, a kormány nem
adóztatja őket, a cégek nem modellezik a viselkedésüket, hogy el tudjanak
adni nekik mindenféle cuccokat. Idekint magadnak való leszel.
 – Hát, lehetséges. De bármi volt is az oka, senki nem rakta össze a teljes
képet, hm? Hogy ezek az értékes tárgyak úgy özönlenek a romos házból,
mintha végkiárusítás lenne egy ékszerüzletben. De te tudod az igazat, ugye,
Nikos?
– Asszonyom, az ezüstbogarak ártalmatlanok...
– Ne mondj semmit! – szólt rá Agnes. – Magunk is meglátjuk hamarosan.
Viszont furcsa, hogy itt vannak... nem? Ez nem hétköznapi jelenség.
Szokatlan, még úgy is, ha figyelembe vesszük, hogy az Irányjeltől egymillió
lépésre elterülő, erdős világon élünk.
– Igen, asszonyom.
– Te meg olyan kissrácokat viszel le, mint Ben és a saját húgod, akik még
nagyon fiatalok.
Nikos láthatóan feszengett, és a vállát vonogatta, de némileg dacosan azt
felelte:
– Igen, asszonyom. De én magam is évekig jártam le oda. És velem
biztonságban voltak. Ahogy én magam is.
– Mond valamit, Agnes – közölte erre Lobszang.
A felesége erre bosszúsan felcsattant:
– Ezt majd akkor mondd, amikor kiderül, hogy mi bajt okozott ez az
egész!
Megérkeztek a Poulson-házhoz, annak félkész, kidőlt-bedőlt
sánckerítéséhez, az elhagyatott mezőkhöz, rajtuk a kitartóan növekvő
facsemetékkel, és magához a hámló, meszelt falú házhoz, a verandán egy
életerős lián fojtó szorításában vergődő hintához. Egyedül az ajtó nézett ki
úgy, mintha rendszeresen használnák: a verandán a sok limlomot
félrerugdosták vagy félretolták, hogy könnyebben be lehessen jutni.
Agnes azt kérdezte:
– Nos, Nikos, az ajtón megyünk be?
– Körbe kell jönniük.
A ház mögött egy gödör tátongott, a ház és a kerítés közti keskeny sávba
ásott lyuk. Olyan két és fél méter mély lehetett. Körülötte kiirtották az udvar
többi részén burjánzó, friss páfrányhajtásokat.
Lobszang belenézett a gödörbe.
– Ez egy pincének készülhetett? Egyértelműen befejezetlen. És az
oldalfalban egy lyukat látok. – Nikosra pillantott. – Ez hova vezet?
– Azt hittem, azt szeretnék, hogy megmutassam, és ne elmeséljem – felelte
a fiú kissé pimaszul. A kutyájára nézett. – Rio, feküdj! Rio... maradsz! – A
lihegő, nyelvét lógató eb elterült az árnyékban, onnan figyelte, mi történik.
Nikos megsimogatta a fejét. – Egy perc múlva már aludni fog. – Lecsúsztatta
hátáról a zsákját, kinyitotta, majd előszedett belőle egy kisebbet. Úgy
dudorodott az anyag, mintha csak kövekkel lenne tele. A derekára kötötte.
Aztán a felnőttekhez fordult. – Készen állnak? – Agnesre nézett. – Nem fél,
ugye?
– Ne pimaszkodj! – intette a nő. – Nikos, mi lenne, ha te mennél elöl? Én
leszek a második. George, te lehetsz az utóvéd.
– Ki bízott meg a parancsnoksággal?
– Húsz évvel ezelőtt éppen te, amikor visszahoztál – felelte a nővér
halkan, fél szemét azért Nikoson tartva. – Hoztatok zseblámpát?

A „pincéből” kivezető, lejtős aknában viszonylag könnyen lehetett

haladni. Azóta, hogy Nikos és kis pajtásai lejártak ide, jó pár kéz- és
lábtámaszt ástak a járatba.
De mind Lobszang, mind Agnes elámult, amikor merev tagokkal
kimásztak az aknából, és a csak a zseblámpáik fénye által megvilágított,
hosszú, alacsony helyiségben találták magukat: talpuk alatt döngölt,
letaposott föld terült el, a sima mennyezetet kő- vagy földoszlopok tartották.
Egyértelműen mélyen a föld alatt jártak.
Agnes azt kérdezte:
– Mi ez a hely?
– Nem tudom – felelte Nikos. – Az ezüstbogarakhoz van köze. Én csak
Galériának hívom, mert olyan, mint a galéria abban a nagy múzeumban, amit
anyám képeskönyvében láttam, amiből felolvasott kiskoromban.
Most másképp beszél – gondolta Agnes, másképp, ezen a visszhangzó
helyen, ahol a fiú arca félig árnyékba borult az elemlámpák villódzásában. –
Már nem szégyelli annyira a mutatványát. Inkább büszkének tűnt a
felfedezésére. Hát, talán joggal – mélázott el Agnes. Úgy vélte, Nikosnak
szólnia kellett volna erről a felnőtteknek, de elismerően állapította meg, hogy
megőrizte a bátorságát, és ehelyett inkább felfedezte a helyet.
– Ez nem egy galéria – közölte Lobszang. – Inkább valamiféle tárna...
méghozzá nem természetes. – Elemlámpája fénye a padlóra, majd a plafonra
vetült. – Az ott vasérctelér? A környék gazdag ércekben: ez az egyik oka,
amiért Új-Springfield ide épült. Csakhogy nem tudok róla, hogy jelentősebb
kitermelés folyna itt, leszámítva a kovácsműhelyekbe kerülő, kisebb
darabokat, és abból sincs sok.
– Ez itt nem éppen egy kis darab, George.
– Azt én is látom. Szóval, Nikos, mik ezek az ezüstbogarak?
– Forduljanak meg! – mondta erre a fiú halkan.
– Minek?
– Forduljanak csak meg!
Agnes és Lobszang engedelmeskedett, körbevillantva az elemlámpáik
fényét.
És ott volt a bogár.
Ahogy a fény ráfröccsent, felmagasodott a földről, felállt hátsó
végtagjaira, fekete kitinpáncélján ezüstös betétek csillantak meg, feléjük
mutatott, zöldes hasfalán pedig valamiféle gázzal töltött, félig áttetsző zsákok
lógtak. A bogár ember méretű volt.
És félig ezüstmaszk mögé rejtett arca feléjük fordult, hogy végigmérje
őket.
Agnes letaglózva állt, döbbenten. Bármire számított is, biztos nem erre a
tökéletesen idegen lényre. Hátrálni kezdett, és elmenekült volna, ha Lobszang
nem ragadja meg a karját.
– Őrizd meg a nyugalmadat, Agnes!
– Nyugodt vagyok, Lob... George. Nyugodt vagyok. De mi a franc ez?
Lobszang felemelte mindkét kezét, hogy mutassa, üres, és óvatosan
körbejárta a lényt.
A bogár mozdulatlanul állt Nikos előtt, aki kinyitotta a zsákját, és abból
kőzeteket vett elő: voltak benne kemények, mint a gránit, és puhábbak, mint a
homokkő. A fiú és a bogár néma maradt, míg Lobszang vizsgálódott.
– Ismertem olyanokat, akik a Hosszú Föld végéig utaztak – szólalt meg
„George” halkan, és járkálni kezdett. – Én magam is elég messzire jutottam,
de még sosem hallottam ilyesmiről.
Nikos elvigyorodott.
– Sokkal többen vannak ott, ahonnan ez a hím is jött.
– Honnan tudod, hogy hím?
– Biztosra veszem, hogy Nikos nem tudja – mondta Agnes mogorván.
– Agnes, arról beszélj, hogy te mit látsz!
– Olyan, akár egy rovar – vágta rá azonnal a nővér. – Egy rovar. A testét
borító, fekete páncél ízesültnek tűnik. Meg sem tudom számolni, hány lába
van. Lába vagy karja. Talán inkább egy százlábúra hasonlít.
– Nem hiszem, hogy hasonlítana bármelyik, a Földön ismert
állatrendszertani osztály tagjára. Vagy a Hosszú Földön ismertre, a földi
evolúció változataira. De még azokra az értelmes rákfélékre sem, amiket
Maggie Kauffman talált az expedíciója során az Armstrong II.-n.
– Akkor ez valami új faj – vélekedett Agnes.
– Vagy valami, ami nem idevalósi. Nem a Földről való. A francba! –
káromkodott hirtelen támadt ingerültséggel.
– Nem akarom, hogy ez történjen. Nem akarok rejtélyeket. Azt kívánom,
bárcsak ne hoztál volna minket ide!
– Egyáltalán nem ezt kívánod, George.
Lobszang felsóhajtott.
– Oké. És mi van az ezüsttel?
Agnes közelebb hajolt.
– Látok valamiféle... öveket. A felsőtestén keresztbevetve valamilyen
vállövet látok. Mintha kis dudorok szorultak volna a... ööö... kitinvázába.
Karperecekhez hasonlító valamik vannak a végtagjain – pont olyanok, mint
az a karkötő, amit Ben hozott haza. És persze ott van még a maszk is. A fej,
George. A fej szinte emberinek tűnik, leszámítva a szemét.
– Hátborzongató, nem? Alighanem véletlen egybeesés, hogy így néz ki.
Férje kioktató hangneme felbőszítette Agnest.
– Hát, te egyáltalán semmit nem tudsz erről, George, még nem. De Nikos
talán igen. Nikos, tudsz beszélni ezzel az izével?
– Nem – mondta a fiú határozottan. – Sosem hallottam, hogy valaha is
kiadnának hangot. Kivéve azt a súrlódó hangot, amikor járnak. Gondolom, a
páncélozott testük miatt. Van, amelyik tud repülni. Ilyenkor rés nyílik a
hátukon, és előbukkannak a szárnyaik. Amikor repülnek, susogó hangot
adnak ki.
Valamiképpen, cseppet sem logikus módon, épp ettől a részlettől Agnes
megborzongott.
Nikos most azt mondta:
– A Planetáriumban többet is láthatnak belőle. Itt nem.
Lobszang azt kérdezte:
– A Planetáriumban? ...Mindegy. Majd később elmeséled. Oké, szóval
nem tudsz beszélni velük. De akkor azt mondd meg, minek hoztad ide azokat
a kőzeteket!
– Elcserélem őket ezüstcuccokra. Gyűrűkre, függőkre. A földről
szedegetjük fel ezeket a köveket, mindenfelé az erdőben, aztán idehozzuk
őket. Ha jól csináljuk, meg kell mutatnunk nekik egy térképen, hol találtuk a
köveket. Persze térképet mondok, de ez csak egy firkálmány, amit valamikor
én rajzoltam.
– Szóval kőzeteket cserélgettek ezüsttárgyakra?
– Azt hiszem, mondhatjuk így.
Most Agnes kérdezett:
– De ha nem tudtok velük beszélni, hogyan jöttetek rá erre az egészre?
Honnan jött magának a kereskedésnek az ötlete?
Nikost láthatóan bosszantotta, hogy így faggatják a saját kis birodalmában.
– Sokáig tartott. A zsebemben tartott kvarcdarabbal kezdődött, az egyik
első alkalommal. Csak úgy megmutattam egyiküknek. Utána pedig...
– Nem fontos – vágott közbe Lobszang. – Agnes, úgy sejtem, az igazság
mindössze annyi, hogy senki sem szólt ennek az okos srácnak, miszerint
lehetetlen a kommunikáció két ennyire eltérő létforma között, ezért aztán
fogta magát, és mégis megcsinálta valahogy. De ugyan minek kellenek nekik
kőzetminták? Nos, azt hiszem, a további bányászkodáshoz kell nekik. A
vidék tanulmányozásához. De vajon minek?
– Mutasd meg! – szólalt meg Agnes. – Mutasd meg, hogyan cserélsz vele!
Nikos megvonta a vállát. Előrenyújtott egy kőzetdarabot. A lény hasából
ekkor ezüstszínű végtagok nyúltak ki, átvették a követ, és cserébe
átnyújtottak egy kis ezüsttárgyat, ami olyan volt, akár egy függő.
Agnes most azt kérdezte:
– George, látod ezt? A végtagjait. Nem valami ruhaszerű anyag borítja,
hanem egyes karjai fémből vannak.
– Mmm... Talán ez a sötét, kitinszerű páncél is mesterséges valójában. Ez
a lény akár valamiféle kiborg is lehet. Félig biológiai, félig gépi teremtmény.
– Ebben az esetben – vélte Agnes – nem érezheti magát idegennek a
társaságunkban.
Nikos a nővérre nézett: meghökkentette a kijelentés.
Lobszang a fiúhoz fordult:
– Nikos, azt mondod, hogy több ilyen lény is létezik?
– Tömegével vannak. Amikor először lejöttem, ezt az egész helyet
ellepték. Ma már nem lehet ennyit látni itt. Azt hiszem, talán már majdnem
végeztek azzal, amit idelent csináltak, bármi is legyen az.
– Értem. Viszont sokat lehet belőlük találni ott, amit te Planetáriumnak
hívsz, nem?
– Szóval, az igazából nem egy planetárium...
Agnes közbevágott:
– Ezt a nevet is csak anyád képeskönyvéből vetted?
– Aha. Gondolom, kicsit gyerekesnek tűnik.
– Azzal ne törődj! – szólt Lobszang. – Meg tudod mutatni a helyet? –
Körülnézett. – Merre van? Egy szomszédos üregben, vagy egy másik
aknában?
– Ó, dehogy! Oda át kell lépni.
Agnes erre ösztönösen is hátrahőkölt.
– De az lehetetlen. És ezt mindenki tudja. Föld alatti üregből, tárnából
vagy pincéből nem lehet átlépni. – Joshuára gondolt, akitől a legtöbbet
tanulta az átlépésről.
Nikos erre elfintorodott.
– Hát, ez egy vicces átlépés. Meg kell mutatnom.
Agnes Lobszangra pillantott.
– Mit gondolsz, érdemes követnünk? Mert ha a fiú túlélte – és amennyire
tudjuk, Ben is –, azt hiszem, mi is képesek leszünk rá.
Lobszang határozottan felelt:
– Csakhogy ne feledd, hogy nem hoztuk magunkkal az Átlépő-
dobozainkat, Agnes! Nem számítottunk arra, hogy ma átlépésiránt is utazunk.
Ez igaz volt; mindketten tudták, hogy a testükbe beépítették az átlépéshez
szükséges technológiát – Nikos azonban nem. Agnes derekánál még egy
furcsa kis nyílást is vágtak, ahova a krumplit dughatta.
Nikos azonban mindenféle ijedtség nélkül azt mondta:
– Nem lesz rájuk szükség. Az én dobozom az övemen van. – Kinyújtotta a
kezét. – Menjünk! Átviszem magukat.
A bogárlény visszahuppant a földre, és elszaladt, hangos kitin- és
fémzörgés közepette – és ahogy elenyészett az árnyékok között, Agnes úgy
látta, mintha eltűnne ebből a létezésből. Talán mégis át lehetett innen lépni.
Megfogta Nikos jobb kezét.
– Csináljuk! Ugyan mi sülhet el rosszul?
Lobszang tétovábban ragadta meg a fiú bal kezét.
És...
 Narancsos-barnás ég borult föléjük, telis-tele csillagokkal, köztük akadtak
olyan nagyok is, hogy korongoknak tűntek, míg másokat halványzöld
derengés övezett a háttérben. Kövér, vöröslő nap ült a láthatáron, formáját a
fénytörés szabdalta darabokra. A talajt kupolaszerű vérhólyagok borították:
egyesek laposabbak voltak, míg mások magasabbak, a csúcsukon dudorodók,
olyanok, akár a gombák, már-már fához hasonlatosak. Agnes folyóra
emlékeztető valamit látott, mellette mintha egy út futott volna.
Eléggé rejtélyesnek tűnt az egész. Agnes nagy levegőt vett. A levegő híg
volt és rovarszagú, mintha poloskákat tapostak volna szét: fémes, savanykás
bűzt érzett.
Mindenütt ezüstös bogarak nyüzsögtek: a folyóparti úton, a buborékszerű
valamik között. Ha a Galériában látott lény is idejött, mostanra már eltűnt a
tömegben. Egyikük sem vetett még egy futó pillantást sem a tizenöt éves
fiúra, sem a farmernak és feleségének álcázott két androidra.
Nikos elvigyorodott.
– Ez a Planetárium. Hát nem szuper?
Agnes a fiúra nézett, majd saját magára: az égből áradó, furcsa fényben a
keze narancsszínűnek látszott, a fény kimosta ingéből a zöldet, farmerjából a
kéket. Egyáltalán nem illett ide. Azonnal hatalmába kerítette, letaglózta a
rátörő furcsa érzés. Képtelen volt uralkodni rajta. Érezte, hogy megborzong.
Lobszang átölelte.
– Nyugodj meg, Agnes!
– Én nem erre szerződtem, Lobszang – suttogta a fiútól távolabb álló
nővér.
– Hát, a te ötleted volt, hogy idejöjjünk.
– Csak mert azt hittem, Ben már járt itt előttünk. Ó, istenem, Ben nyilván
halálra rémült, ha eljutott idáig.
– Nem hiszem, hogy így lett volna. Hiszen mindig visszajött, nem?
– Hol vagyunk, Lobszang? A Hosszú Föld egy messzi darabján?
Átzuhantunk Sally Linsay valamelyik csendes zugán?
– Nem hiszem, hogy lenne Föld ilyen éggel. Távol járunk az otthonunktól.
– Milyen messze? A Hosszú Marson? A Marsnak narancsszínű az ege,
nem?
– Ott nem ilyenek a csillagok.
 – De hogy kerültünk ide? Hogyan léphettünk...
– Hallottam erről pletykákat.
– Miről?
– Hibákról a Hosszú Földön. Olyan helyekről, ahol az átlépéssel eljuthatsz
bizonyos pontokra... máshova. Hallottam történeteket ilyen tulajdonságokkal
bíró Dzsókerekről – az egyiket, a Fehér Golyónak hívottat Joshua és
jómagam fedeztük fel. Nem mintha sokáig maradtunk volna, hogy kiderítsük,
mennyire furcsa.
Igen – gondolta Agnes. – Ez itt egy hiba. Nemcsak a Poulson-ház, a földbe
vájt lyuk. Az egész Nyugat 1 217 756 Föld az. – Ahogy azt az ösztönei
súgták, már szinte a kezdetektől. Egy hiba, aminek nem lenne szabad lennie.
De valahogy ennek az egésznek össze kell állnia. Muszáj neki.
– Érdekes – jegyezte meg Lobszang.
Agnesnek sikerült felnevetnie.
– Lenne valami, ami érdekesebb a többinél?
– Az ég. A zölden derengő csillagok. Az ég egyik felén vannak, a másikon
nincsenek. Mi ez a furcsa aszimmetria?
– Ó, az isten szerelmére! – lökte le magáról Lobszang karját. Nikos őt
nézte, Agnes pedig kínosan érezte magát, amiért kimutatta gyengeségét.
– Vigyél haza! – mondta inkább komoran.

A faházukban Shi-mi már az ajtóban várt rájuk. Látszott, hogy mindjárt

szétrobban a hírektől. Tétovázás nélkül rákezdte:
– Végig tudtam vinni a kis kísérleteidet. Az ingát, a tölcséres időmérőt és
a napórát. És le tudtam vonni belőle következtetést. Sajnálom, hogy a
pontossága bizonytalan...
– Az nem gond – mondta erre Agnes. – Csak mondd, mire jutottál!
– Mikor ideérkeztünk, egy nap huszonnégy órából állt. Ahogy a Hosszú
Föld összes világán... vagyis majdnem az összesen. Nagyon jól emlékszem
erre, mivel saját magam végeztem a megfigyelést. Most viszont... –
Megborzongott.
Agnes leguggolt mellé.
– Shi-mi, jól vagy? Hadd hozzak valamit!
– Kérlek, ne, Agnes! – A macska zöld szeme tágra meredt. – Az
időmérőid szerint a napok rövidülnek. Csak huszonhárom órából és pár
percből állnak. Igazad volt. Igazad volt...
Agnes Lobszangra nézett.
– Az ezüstbogarak. A Planetárium. És most ez: a világ gyorsabban forog a
nyavalyás tengelye körül. Mit jelent mindez, Lobszang?
– Ki kell derítenem – sóhajtott fel „George”. – Hát, ennyit a
telepeskedésről.
– Mire van szükséged, hogy kiderítsd?
– Egy twainre – felelte Lobszang. – Kell egy twain, hogy láthassam az
egész világot. És kell Joshua Valienté, Agnes. Szükségem van Joshuára.
 23

Nelson Azikiwe türelmesen kutatott tovább, és Joshua Valienté meg a

családja történetének mélyebbre vezető szálaiból és rejtélyeiből egyre több
tárult fel előtte...

Luis Valienté sosem felejtette el Abellel és Simonnal, a szökött

rabszolgákkal 1852-ben átélt kalandját. Az esetre gondolva büszkeség öntötte
el, hogy brit lehet, sőt hogy keringőző, hogy Oswald Hackett Discorporea-
lovagjainak egyike. Életében először kapott megerősítést arról, hogy ki is ő.
De ahogy teltek-múltak az évek, fokozatosan egyre kevésbé avatkozott a
lovagok ügyeibe, az élete más, azokétól eltérő vágányra terelődött.
S ez a vágány döntő jelentőségűnek bizonyult, hála részesedésének a fiktív
kaliforniai aranybányában – az egészet természetesen Fraser Burdon találta ki
és a könnyedén kitermelhető telérnek, amihez úgy fértek hozzá, hogy
learatták valami szerencsétlen flótásnak az igazi Kaliforniában végzett
ötévnyi munkája gyümölcsét egy világgal odébb. Luis ámultan nézte, hogy
Fraser milyen zseniális fedőtörténetet talált ki sikerük különös eredetét
illetően. Fraser hatóságoknak szánt beszámolója szerint a bányájukat
elméletileg egy „távoli rokon” nyitotta. A pontos helyéről az információ
„elveszett”, minden irattal egyetemben, amikor a városba érkező és a
legfrissebb telért bejegyeztetni akaró „rokont” megpróbálták kirabolni – igaz,
sikertelenül... És megúszták a dolgot. Nagyon úgy tűnt, hogy ennél még
vadabb történetek is keringtek az aranyláz kialakította, különös
szubkultúrában.
Luis pedig egy csapásra meggazdagodott.
Az aranyból szerzett pénzét befektette a gőzgépek virágzó iparágába, mert
ahogy a vasút pókhálóként kezdte befonni a világot, úgy az óceánokon, a
legrégebbi szállítási útvonalakon is megjelentek a szén- és gőzhajtású hajók
új nemzedékei, frissen érkezett kihívókként, már 1838-tól kezdve, amikor a
Great Western vasúttársaság megindította úttörő szolgáltatását. Luis, apjával
ellentétben, összességében ésszel és okosan fektetett be – elég ügyesen
ahhoz, hogy átadhassa magát másik nosztalgikus szenvedélyének: különféle
varietéket támogasson angol színházakban.
Mint értesült róla, Burdon a pénze tekintélyes részét a fegyveriparba
fektette – az európai viszonylagos béke évtizedeinek véget vetett a durva
krími háború, és az iparág fellendült. A konfliktust követően Londonba tett
látogatásai során Luis gyakran látott egy veteránt a New Cut egyik sarkán,
egy féllábú fickót, aki a seregben ismert összes gyakorlatot be tudta mutatni:
masírozott, vigyázzállásba vágta magát, a mankóját a vállára vetette. Viselt
valamiféle kitüntetést, és Luis eltűnődött, vajon a férfi találkozott-e magával
a háború iránt élénk érdeklődést mutató, a csapatokat meglátogató és
plecsniket osztogató királynővel... Az öregek még tudtak mesélni arról, hogy
pár évtizeddel korábban hasonló alakok lepték el az utcákat, a Bonaparte
elleni háború után. Azok a veteránok már mind meghaltak, de most új
szállítmány érkezett.
Még hogy fegyverkezés! Luis úgy gondolta, hogy Burdon mindig is
nyersen realista volt, ami őbelőle hiányzott, legyen ez akár jó, akár rossz.
Nem sokkal amerikai kalandja után Luis megnősült. Hitveséül egy fiatal
nőt választott, aki egykor varietékben énekelt, és rövid, bár heves flörtölésbe
keveredett a Nagy Elusivóval. „Elusivo nincs többé!”, tréfálkozott Hackett,
aki a vőfély szerepét töltötte be a menyegzőn. „Ez a lány végre nyakon
csípett!”
A házaspár Richmondban vett magának tisztes polgári házat, és ott
nevelgették Elspeth nevű lányukat – apja csak „Ellának” hívta, egyfajta
főhajtásként saját „illékony” múltja előtt, amit még a felesége elől is eltitkolt.
Később született egy fiuk, akit Robertnek neveztek el. Ahogy nőttek a
gyerekek, Luis odafigyelt rájuk, de megkönnyebbülten látta, hogy egyikük
sem mutat arra utaló jeleket, hogy a keringőzök közé tartozna, ahogy az ezzel
járó örömök és bonyodalmak sem jelentkeztek. A család szerényen, a
feltűnést kerülve, tisztességben éldegélt.
Luis 1861-ben értesült Albert herceg haláláról – hogy is kerülhette volna
el a figyelmét? A hír napokig uralta a szigetországot. A királynő gyásza jeléül
feketét öltött, és ezután a bájosnak mondható, noha gyanakvó fiatalasszony,
akit Luis egyszer a windsori kastély alagsorában látott, nyom nélkül eltűnt.
Valienté eltűnődött, vajon Albertnek, Discorporea lovagjai nagyszerű
bajnokának elmúlta milyen kihatással lesz azok munkájára. De az igazat
megvallva, miután 1863-ban betöltötte negyvenedik életévét, már keveset
hallott arról, hogy a lovagok milyen hőstetteket hajtottak végre. És
természetesen ékesebb kora miatt ő maga is kevésbé lett volna alkalmas
ügynöknek. Oswald Hackett pedig mindig is titkolózó alkat volt.
A következő évtized fordulójára – mialatt a britek elszörnyedve nézték,
ahogy a frissen egyesük Németország a harcias Bismarck kancellár
vezetésével miként szaggatja darabokra Franciaországot, sőt hatol egészen
Párizsig
– Luis és lovagok kapcsolata alkalmi, már-már nosztalgikus hangvételű
levélváltásokra vagy látogatásokra szűkük.
Így aztán igencsak meglepődött, amikor 1871 egyik tavaszi napján
beállított Hackett, és arra kérte, menjen Berlinbe. Mint mondta, ő és Burdon
külön utaznak majd, továbbá utasításokat adott, hogy milyen helyeket
látogasson meg, köztük kormányépületeket és királyi rezidenciákat.
Luis vonakodott ugyan eleget tenni a kérésnek, de óvakodott feldühíteni
Oswald Hackettet. Végül engedelmeskedett.
Mindenféle incidens vagy különösebb felfordulás nélkül sikerük
teljesítenie megbízatását.
És még jobban meglepődött, amikor alig pár héttel később őt, Hackettet és
Fraser Burdont ismét Windsorba hívatták.
 24

Luis a Strandén vett ki egy szobát éjszakára az egyik ottani szállodában.

Nyugtalanul, szorongva ébredt, hajnalban, jóval a Hackett-tel és
Burdonnel megbeszélt találkája előtt. Lement a folyóhoz, ahol a szürkés
derengésben a sártúrók fát, pénzérméket és széndarabokat keresgéltek a folyó
iszapjában: gyerekek és öregasszonyok álltak térdig a jéghideg sárban. És
látta, ahogy a csatornavadászok előbukkannak az alagutakból rudakkal és
kapákkal felszerelkezve, mocskosan, és elosztják egymás között a
szennyvízből kihalászott piszkos szerzeményeiket. Már ezen a korai órán is
mindenféle különös alakokat lehetett látni a város utcáin: a csonttúrók a
szemetet nézték át ennivalóért, ruházatért vagy bármiért, amit eladhattak.
Ezek az emberek mind igyekeztek a versenytársaik előtt kelni, mintha csak a
város egy emberi rovarok megszállta, óriási trágyadomb lenne, ahogy azt
Hackett egykor mondta, és ezek a rovarok a legkisebb morzsákat is
felkutatták; kiválogatták és felfalták, amire csak ráakadtak.
Reggel nyolcra Luis a Charing Crosson volt, ahol a többiek már várták,
hogy megjöjjön az őket Windsorba fuvarozó fiáker.

Ezúttal hármukat, az immár öregebb hármast – Oswald Hackett már az

ötvenes évei végén járt – csak egyetlen ember fogadta, az, akit ők csak Mr.
Radcliffe-ként ismertek, természetesen pár markos lakáj társaságában.
Mind a négyen kissé feszengve álltak abban a szalonban, amiről Luis
gyanította, hogy a kastély egyik kisebb ülésterme lehet a Hódító tornyának
mélyén, ahol a szőnyeg önmagában alighanem többet ért, mint az ő teljes
vagyona, és ahol a falakat fekete kreppanyag borította, hűen követve a
halottasházi stílust, amihez Viktória a hitvese halála óta ragaszkodott. Csak
ők négyen voltak jelen, meg a falaknál és az ajtókban álló „szolgák”, akiket
Luis nem látott másnak, mint a Coldstream Guards inasnak beöltöztetett
katonáinak, és úgy tippelte, nem téved nagyot.
Természetesen Radcliffe-en is nyomott hagyott az idő: betöltötte a
hatvanat, haja őszült a halántékánál, kissé görnyedten állt. De a tekintetével
még mindig fel tudta nyársalni az embert, az ugyanolyan szúrós maradt.
– Nos, uraim... – törte meg a csendet. – Hát ismét találkozunk. Sajnos
ezúttal a herceg nélkül.
Burdon erre felhorkant.
– De lehet, hogy a windsori özveggyel szolgáltatja fel nekünk a teát?
Hackett komor pillantást vetett rá.
Radcliffe mosolya vékony bajszának vonalánál sosem húzódott feljebb. A
jelek szerint élemedett kora semmit sem puhított rajta.
– Tudják, miért vannak itt – vagy úgy vélem, már kitalálták. Mindnyájukat
arra kértük, hogy keressék fel az újonnan született Németországot, de főként
annak szívét, Berlint. És most visszatértek a jelentésükkel. Lennének szívesek
velem tartani az irattárba? Biztos emlékeznek még rá az előző látogatásukról.
A lépcső az innen nyíló folyosóról vezet le...
Hackett már indult volna utána, de Burdon karon ragadta, és azt mondta:
– Ezúttal nem, köszönjük. Hajlott koromra már kevéssé kedvelem a zárt
helyeket.
Hackett elhúzódott tőle, szeme résnyire szűkült, a homlokát ráncolta. Luis
azonban meglepve látta, hogy emlékezete szerint most először átengedte
Burdonnek a kezdeményezést.
Radcliffe meglepetést színlelt.
– Maga, Mr. Burdon, a híres kaliforniai aranyásó, megijed egy zárt
helyiségtől? Ugyan már!
– Szakmai ártalom. Amúgy felszolgálnak teát? Ha igen, miért nem itt
fogyasztjuk el? – Végighordozta pillantását a termetes szolgákon. – Úgy
gondolom, ezek a fickók kellően diszkrétek. Vagyis nincs rá különösebb ok,
hogy lemenjünk oda, nemde?
Radcliffe engedett. Intett, hogy foglaljanak helyet.
Nemsokára megjelent egy lakáj a teával: ez is szép szál fickó volt. Míg
kiöntötte az italt, Burdon odadünnyögte Luisnak:
– Sosem gondoltam volna, hogy tanúja leszek, amint ilyen finom porcelánt
ekkora gorillamancsokra bíznak.
Radcliffe ezután arra kérte őket, számoljanak be Bismarck Berlinjébe tett
útjukról.
Mikor Luisra került a sor, ő elmondta, milyen álcát választott.
– Impresszáriónak adtam ki magam, aki a helyi előadásokat nézi meg,
azzal a céllal, hogy leszerződjön velük angliai színházakba. Az Unter den
Lindenen vettem ki szobát, ahonnan gond nélkül elsétálhattam Károly herceg
palotája és a wilhelmstrassei minisztériumok előtt... – Ez az egész csak az
összefoglalás célját szolgálta, hiszen mindnyájuknak részletes jelentést kellett
írniuk, még térképvázlatot is rajzoltak. Luisnak elegendő volt kívülről
megnéznie ezeket a nagy épületeket, míg a többieknek be kellett
keringőzniük, ahol veszélyesebb kémfeladatok vártak rájuk.
Mikor mind végeztek a jelentéssel, Radcliffe bólintott.
– Remek, remek. És most az a kérdésem, hogy vajon rájöttek-e, miért
kapták ezt a feladatot. És hogy miért kellettek hozzá mindhárman, maguk,
Discorporea lovagjai piramisának csúcsa. – Úgy ejtette ezeket a szavakat,
mintha hamuval lenne tele a szája.
– Ezt nem nehéz kitalálni – közölte Hackett komoran. – Szerintem egy
Bismarck elleni támadást terveznek.
Luist megdöbbentette a vád, de Radcliffe össze sem rezzent.
Hackett pedig könyörtelenül folytatta:
– Még a mögötte álló logikát is sejtem.
– Folytassa!
– A cél az európai háború elkerülése. Mind emlékszünk rá, hogy a
megboldogult herceg arról álmodozott, egyetlen unalmas dinasztia alatt
egyesíti Európát – hogy hozzáadja Viktóriával közös legidősebb lányukat a
porosz koronaherceghez e cél érdekében. Nos, ez nem tetszett Bismarcknak.
Most pedig egy hatalmas német kutya mászkál a Napóleon bukása óta
általunk többé-kevésbé békésnek ismert Európa hátsó udvarában.
Bismarckkal pedig egy könyörtelen, elszánt, elképesztő politikai és stratégiai
ügyességgel megáldott ellenfelet kaptak...
– Aki mindnyájunkra romlást hozhat – bólogatott Radcliffe. – És aki,
amint mondja, az európai kontinensen uralkodó fél évszázados viszonylagos
békének egy szörnyű háborúval vetett véget, továbbá ő meg az utódai
újabbakat robbanthatnak ki, mielőtt még elülnének a vérontás hullámai. Nem.
Ennek az embernek mennie kell, mielőtt még újabb károkat okozna, mielőtt
még több életet követelne. És itt lépnek színre maguk, uraim.
Hackett elgondolkodva bólintott.
– Nos, ez igencsak nagy előrelépés a föld alatti vasúttól és az eddigi, nem
túl fontos kémkedési feladatoktól. De még ahhoz képest is, amikor az ostrom
alatt be kellett jutnunk Szevasztopolba.
 Luis felhúzta a szemöldökét: erről nem is hallott eddig.
Burdon gúnyosan rámosolygott Radcliffe-re.
– Pontosan mit várna el tőlünk? Emberrablást, merényletet a német
kancellár ellen? Komolyan beszél? Azt várja, hogy elhiggyük, őfelsége
kormánya lealacsonyodna egy ilyen lépéshez? Tudja, itt most nem egy
balkáni fejedelemségről beszélünk. Mellesleg pedig egy ilyen lépés
alighanem megingatná egész Európát, és csak még gyorsabban háborúba
keverednénk, mint ahogy azt Bismarck minden cselszövésével képes lenne
elérni.
Radcliffe megőrizte a higgadtságát.
– Ez őfelsége akarata.
– Ugyan – közölte erre Burdon. – Hívja őt ide, és mondja el ő maga
nekünk!
Hackett láthatóan elszörnyedt e szavak hallatán.
– Egy kis tiszteletet, ember!
Radcliffe felállt.
– Ha lejönnének a levéltárba, ott jobban el tudnám magyarázni a tervet.
Ott vannak iratok... térképek... jelentések... Egy már eddig is igen költséges
és gondosan kitervelt műveletről beszélünk.
Burdon nekiszegezte a kérdést:
– Eltökélte, hogy mindenáron lecipel minket abba a föld alatti lyukba, nem
igaz?
Radcliffe nagy levegőt vett.
– Van ott valaki, akivel találkozniuk kell. Sok évvel ezelőtt már
találkoztak egy miniszterelnökkel, Lord John Russell személyében. Most
pedig...
Burdon hangosan felnevetett.
– Azt várja, hogy elhiggyük, meggyőzte az öreg Gladstone-t, és nemcsak
arról, hogy álljon a maga dilinyós terve mellé, hanem arról is, hogy
személyesen jöjjön el, és egy pincében üldögélve várjon olyasvalakikre, mint
mi?
Hackett láthatóan összezavarodott.
– Ez igencsak képtelenségnek hangzik, Mr. Radcliffe. Ha lenne szíves, és
tisztázná...
Burdon a szavába vágott. Felállt, Radcliffe-re nézett.
– Én mindössze annyit szíveskedek tisztázni, hogy ennek a
megbeszélésnek vége. Isten önnel, Radcliffe, és köszönet a teáért. És ha most
visszakísértetne minket a fiákerünkhöz...
– Rajta! – Radcliffe mindössze ennyit mondott halkan.
A még mindig ülő Luis inkább csak érezte, mintsem hallotta, ahogy egy
tagbaszakadt alak előlép mögüle. Mintha a fejében dördült volna meg az ég.
Még tudatában volt annak, hogy két, talán három erős férfi ragadja meg és
hajítja a földre.
Aztán elsötétült előtte minden.

Mikor magához tért, a windsori kastély alatti pincében volt, amire jól
emlékezett. A jelek szerint Radcliffe csak elérte, amit akart. És amikor
megpróbált megmozdulni, Luisnak rá kellett döbbennie, hogy a bokáját és a
csuklóját vastag vasbéklyók tartják.
A gázlámpák félhomályos derengésében megpillantotta a korábban látott
szép, de nem hivalkodó bútorokat, a könyvekkel és feljegyzésekkel teli
polcokat, az ajándékokkal és kacatokkal, a birodalom limlomjaival zsúfolásig
tömött helyiségekbe vezető ajtókat. Mintha semmi sem változott volna azóta,
hogy Albert a szemközti kandallónak támaszkodott volna, önmagát idézve a
kötelességről, Luis pedig úgy vélte, mintha látná Viktóriát elsietni... Mint arra
ráébredt, mindez negyedszázada történt.
És bár a szoba nem változott, a benne lévők igen. Radcliffe is itt volt,
fagyos mosollyal állt előtte. A lassan magához térő hármast, Luist, Burdont
és Hackettet egymás mellett bilincselték egy-egy fotelhez, és mindegyikük
mögött egy vörös kabátos katona állt. Az ajtóban újabb katonákat lehetett
látni, ahogy a fal mellett is, de még a többi szobában is.
Ahogy Luis megmozdította nagy ütést kapott fejét, a fájdalom visszatért,
és a feje úgy zúgott, mintha tűzpárbajt vívnának benne. Ráharapott a
nyelvére, hogy ne kiáltson fel.
Egy nővért pillantott meg maga előtt, egy kedves arcú lányt egyenruhában.
– Igya ezt meg! – mondta a lány, és egy csészében valami folyadékot
öntött a szájába, valami meleg, mézízű folyadékot, amit a férfi mohón
nyeldekelt, és kezdett is alábbhagyni a fájdalom a fejében.
Hackett arca lángolt a dühtől.
– Jól van, Valienté?
– Voltam már jobban is. A fejem még mindig zúg.
 – Rendben. Burdon?
– Jobban vagyok, mint gondolná, öregfiú.
Burdon valahogy furcsán nyugodtnak tűnt. De, mint azt Luis felidézte,
láthatóan azóta uralta az eseményeket, hogy ideértek: inkább, mint Hackett.
Luis lázasan remélte, hogy ez még mindig így van – valamilyen módon.
Hackett felnézett az előttük álló férfira.
– Ez meg mit jelentsen? Mi a fenére készül, Radcliffe?
Burdon felnevetett.
– Igen, és hol van Bill Gladstone? Ez az egész csak parasztvakítás volt,
nem igaz? Az egész Bismarck-ügy... Alighanem még a kormány pénzelte
berlini utunk is... Ez az egész csak csali volt, amivel csapdába csalhatott
minket.
Radcliffe nem törődött vele, és inkább Hackettre nézett.
– Nos, dr. Hackett, lenyűgözőnek találja, ahogy elkaptuk magukat? Tudja,
sviháksághoz folyamodtam.
Már megint az East End-i szleng, figyelt fel rá Luis.
– Látja, megtanultunk elbánni magukkal, keringőzőkkel. Elsöprő erővel
csapunk le, mielőtt lenne idejük felfogni, hogy mi történik, és lenne idejük
elsurranni a pokolnak abba az istentelen szegletébe, ahova maguk, istentelen
teremtmények mennek akkor, amikor nincsenek itt. Aztán, miután már
eszméletlenek, lecipeljük magukat ehhez hasonló, földalatti lyukakba,
ahonnan nem tudnak kikeringőzni – hogy is szokták mondani? – sem az
óramutató szerinti, sem az azzal ellentétes irányba. Hatékony, nemde? Nem
fognak újra meglógni előlünk. Tudja, volt alkalmunk gyakorolni.
Hackett rámeredt a másikra.
– Mi az ördögöt ért ez alatt?
Burdon higgadtabban azt kérdezte:
– Kiken gyakoroltak?
– A maguk fajtáján. – Radcliffe sétálgatni kezdett fel s alá, nyugodtan, a
gondolataiba merülve. – A következőket kell megérteniük: a maguk ideje
lejárt, ahogy a mutatós trükkjeiké is. A jó öreg herceg, Isten nyugosztalja,
mindig roppant elnézően viselkedett magukkal. De miután eltávozott,
kiderült, hogy őfelsége mindig igen taszítónak találta a létezésüket. „Inkább
árnyak ezek, mint emberek”, mondta magukról. Én és számos munkatársam
pedig mindvégig gyanakvással viseltettünk a maguk hatalmát illetően, ahogy
az a gondolat is nagyon zavart minket, hogy csak a maguk jóakaratán múlik,
az az egyetlen garancia, hogy nem fordítják képességeiket a saját kormányuk
ellen. És amikor maguk közül valamelyiküknek esélye nyílt az adottsága
révén meggazdagodni, talán nem tette meg? Ahogy maga tette, Burdon, a
kitalált aranybányájával, és ne higgye, hogy nem derítettük ki, mi az igazság.
És maga, Valienté, a Nagy Elusivóként űzött, abszurd színészkedésével.
– Na, mi az, már műkritikus is lett? Annak idején igen rangos
elismerésekben részesültem. Egyszer még az Observerben is...
– És még maga is ilyen volt, Hackett! Mára bármilyen ájtatos és fennkölt
lett is, fiatalabb korában nem teljesen ilyen volt, nemde? Szép, karvastagságú
az aktája. Nem, nem: maguk túl veszélyesek ahhoz, hogy ellenőrizetlenül
járjanak-keljenek, értik már? És akkor még nem is beszéltünk a bűzről... – A
megfelelő szót keresgélte. – A magukat körüllengő természetellenesség
bűzéről. Isten briteknek teremtett minket, egy igencsak férfias fajnak. És nem
szeretnénk, hogy a maguk sunyi, angolnaszerű fajtája beszennyezze a
vérünket, függetlenül attól, hogy időnként milyen hasznosak lehetnek... és
meg kell adnom, bizony azok voltak. Nos, ezért döntöttünk úgy, hogy
beszervezzük magukat... kezdve magukkal, hármukkal, akik oly sok éve
elsőként jelentkeztek itt... és micsoda önteltség jellemezte magukat már akkor
is! És most magukat fogatjuk le elsőként is.
De nem utolsóként – döbbent rá Luis pánikba esve. – Nem utolsóként. –
Most már a családját féltette, Ellát és Robertet.
Radcliffe folytatta:
– És higgyék el, hogy sosem fogják többé meglátni a napvilágot! Mert,
amint azt a mellékelt ábra is mutatja, megtanultunk elbánni a maguk
fajtájával.
– Hiszen gyakoroltak – mondta erre Burdon. – Maga mondta. –
Válaszoljon hát a kérdésemre: kiken?
– Akit csak találtunk. A tudósaink, a fickók a Királyi Társaságnál
kikísérleteztek egy eljárást. Bárki lehetett alany, akiről azt gyanítottuk, hogy
bírhat a maguk adottságával – katonák, akiket titokzatos módon elkerültek a
csatában mindenki mást leterítő golyók, különösen ügyes, magukat megszedő
tolvajok, rendkívül találékony rabok, akik minden börtönből meg tudnak
szökni –, nos, effélék. És utána próbára tettük őket, hogy tudnak-e
keringőzni, vagy sem.
Hackett elszörnyedt.
– Hogyan, ember?
 – Kényszerítettük őket. Volt, akit egy szarkofágba zártunk. Egy másikat
kivégzőosztag elé állítottunk. Ketrecbe csuktuk, és leengedtük a Temzébe:
tudja, ha az ember képes arra, hogy kijátssza a sorsot, akkor megteszi. Ezek a
kísérletek többnyire nem jártak sikerrel – de nem, nem öltük meg őket, bár
nem lett volna kár értük. Úgy egy az ezerből mutatta jeleit annak, amire
maguk képesek. És amint eltűntek, azt hihetnék, hogy ezzel büntetlenül
megúszták, hogy ott már nem érhettük el őket, csakhogy sokan nem is voltak
tudatában annak, hogy rendelkeznek ilyen képességgel azelőtt, hogy
kikényszerítettük belőlük – éppen csak eszméletükön maradtak, valahányszor
sikerült nekik –, és szinte mindnyájan azonnal visszajöttek, egyenesen az én
derék vörös kabátos legényeim karjába. Amint megvoltak, mindannyian
máris mentek a Királyi Társaság alagsorába. Ezek a tudósok pedig igen
szisztematikus emberek. Módszeresek. Viszont, ha bármi is van az agyban,
ami a keringőzés képességéért felel, annak még nem sikerült a nyomára
akadniuk.
– Maga élveboncolásról beszél – zihálta Hackett. – Maga egy szörnyeteg!
Radcliffe erre dühödt képpel foglya fölé hajolt.
– Maga a szörnyeteg, ember! Nem én! Hát még most sem látja? – A férfi
felegyenesedett, és folytatta a fel-alá sétálást. – Megtudtuk, hogy mennyire
ritka is a maguk képessége. Az erőszakos halál igen gyakori jelenségnek
számított az emberiség történelmében, és ha a keringőzés elterjedtebb lenne,
akkor alighanem mostanra már felfigyeltünk volna rá. Bárhogy is, a kormány,
amint azt kifejezésre juttatta azon a módfelett diszkrét ügynökségen
keresztül, aminek én is dolgozom, arra a döntésre jutott, hogy a maguk fajtája
esetében a ritkaság sem elegendő, kívánatosabb lenne, ha kihalnának.
Jelenleg azt fontolgatjuk, hogyan győzzük meg a baráti kormányokat, hogy
átvegyék ezt a gondolkodásmódot, és intézzük el magukat egyszer s
mindenkorra. Annyi szent, hogy amint Britanniát megtisztítottuk, hasonló
programot fogunk követni a gyarmatokon is. – Luishoz lépett, és a szemébe
nézett, majd a száját figyelte, mintha csak egy díjnyertes ló lenne. –
Irgalmasak leszünk. Nem lógatjuk fel magukat, noha mindnyájan
megérdemelnék.
– „Fellógatjuk” – ismételte Luis a szót. – Hosszú utat tett meg, nemde? De
időnként még most is megbotlik a nyelve, Radcliffe. Mocskos a szája, mint
egy whitechapeli csatorna.
A férfi ajka gúnyosan legörbült.
 – Nicsak, ki beszél, Valienté! Még a végén kellemesen is fogják magukat
érezni idelent a sötétben maguk meg a családjaik. – Kihúzta magát. – De
amikor az utolsó is meghal ebben a pincében vagy egy másikban, azzal vége
lesz ennek az egésznek is. Ennyit hát Discorporea lovagjairól! Hahh!
– Majd meglátjuk – mondta erre Fraser Burdon.
– Mármint mit?
Burdon Hackettre és Luisra nézett.
– Az óramutatóval ellentétesen – mondta.
Hackett felcsattant:
– Hogyan? Ez lehetetlenség, ember! Egy nyavalyás pincében vagyunk.
Burdon megvonta a vállát. Megzörrentek a láncai.
– Ahogy gondolja. Velem tartasz, Luis? Én számolok. Egy, kettő...
Luis, noha hitetlenkedve, de megpróbálta a keringőzést...

És egy újabb, földbe ásott lyukban találta magát: durván kivájt falú
lyukban, ahol a sötétséget csak a gyertyák fénye enyhítette. Viszont a láncai
eltűntek – akárcsak a széke, és mivel a híg levegőbe ülő helyzetben érkezett,
a sziklás talajra zuhant, és eléggé megütötte magát ahhoz, hogy a feje ismét
lüktetni kezdjen.
Nagy nehezen feltápászkodott.
– Burdon? Hackett?
– Valienté? – Hackett hangját hallotta: ugyanolyan értetlenül csengett,
mint Luisé, csak éppen egy tíz évvel öregebb emberé volt. De a szokásos
parancsoló éllel. – Csak ne mocorogjon! – Felemelt egy gyertyát, így a
szemük elé tárultak a körben durván kivájt falak, és még valami, ami a
felszínre vezető, fával aládúcolt aknának tűnt. Ok ketten egyedül voltak itt.
Hackett most azt kérdezte:
– Hol az ördögben vagyunk?
Luis erre felnevetett, és elterült a hideg földön.
– Egy tárnában. Most már látom... Burdon ásta. Emlékszik még rá, hogy
együtt bányásztunk Amerikában, ugye? A Windsorral átlépésiránt
párhuzamos aknában vagyunk éppen. Így lehet kikeringőzni egy pincéből.
Meghatározod a helyet, és vágsz egy lyukat pontosan azon a helyen, az
óramutató járásával ellentétes irányban.
– Istenem, igaza lehet. De Burdon ezt hónapok vagy akár évek óta
tervezgethette! Tudta, hogy egy nap szüksége lehet rá. Milyen gyanakvó
elme!
– Viszont igaza volt, nemde?
– Bizony... Amúgy meg hol van? Miért nincs itt velünk? Most már
belátom, hogy mindig is alábecsültem. Ezt a hibát soha többet nem követem
el.
Halk puffanás hallatszott, megrezzent a levegő, megreszkettek a gyertyák
lángjai. Burdon lépett ki az árnyékok közül, és lépett be a gyertyák fényébe.
Hackett azonnal nekiszegezte a kérdést:
– Merre volt, ember? Miért nem jött velünk?
– Nos, megtettem. De amint megszabadultam azoktól a vasláncoktól,
léptem párat, és visszamentem. – Felemelt valamit, egy pengét, amiről sötét
folyadék csöpögött. – Akadt egy apróság, amit el kellett intéznem.
– Ó, Burdon! – lehelte Luis, és furcsamód csalódottság öntötte el. –
Megölted őket?
– Csak azt a rohadék Radcliffe-et. Ő pedig megérdemelte, nemde? Azért,
amit azokkal a szerencsétlenekkel művelt a koporsóival meg a víz alatti
ketreceivel. És amit a családjainkkal szándékozott tenni.
– A családjaink – kapott észbe Hackett. – Ki kell jutunk ebből a pincéből,
el valahova, ahonnan biztonságosan vissza tudunk keringőzni...
– Kitábláztam a környéket – vágott a szavába Burdon. – Készítettem egy
arányos térképet. Elnagyolt, de megteszi.
– Kiváló. Szóval visszamegyünk, biztonságba helyezzük a családjainkat,
utána pedig...
– Igen?
– Utána pedig eltöprengünk, hogyan tovább. Mi legyen a jövőnk, a
családjaink jövője. És a „fajtánké”, ahogy Radcliffe úr hívott minket.
Luis arra gondolt, még sosem hallotta ilyen komornak Hackettet korábban.
Mégis igazat szólt: világos volt, merre tovább – mostantól csak egyetlen út
állt előttük nyitva. A családjaikhoz kell sietniük, és el kell rejtőzniük a
kormány bérgyilkosai elől.
A pislákoló gyertyafényben óvatosan talpra állt.

Nelson, mikor úgy vélte, megtudott annyit, amennyit kellett, Joshua

keresésére indult.
 De a Joshua hollétét illetően a legmegbízhatóbb forrásnak számító
madisoni Otthon szerint a született átlépő elment, ismét elnyelte a Hosszú
Föld.
 25

A Miami Nyugat 4-en a Berg-ház ajtajában álló férfi olyan huszonöt éves
lehetett – hét-nyolc esztendővel idősebb Rockynál és Stannél. Széles peremű,
viharvert kalapot, bőrkabátot, kopott farmert, durva sarut viselt. Hátán zsák
lógott, derekára feltekert ostort, Átlépő-dobozt meg valamiféle kézifegyvert
akasztott. Úgy festett, mint aki valahova utazni készül – Rocky Lewisnak
rögtön ez jutott az eszébe. Túlságosan is útra készen állt.
A fickó kinyújtotta a kezét.
– Jules van Herp a nevem. Irányjel Québecben születtem, a családomat a
Yellowstone miatt nyolcéves koromban kitelepítették. Hívj csak Jules-nek! –
Rockyra vigyorgott. – Nos, készen álltok, hogy a Majorságba menjetek?
Rocky összerezzent, és körülpillantott, hogy lássa, nem hallotta-e meg
valaki. Hónapok teltek el azóta, hogy Roberta Golding felkereste Stant, és
azóta egyvalamit sulykoltak beléjük: hogy milyen féltve őrzik a titkaikat a
Következők. Még a Majorság nevét se mondták ki hangosan, erre megjön ez
az alak, és ilyen otrombán elszólja magát.
Ekkor Stan lépett ki a házból, kezében zsákjával, pislogva az erős fénytől.
Kora reggelre járt a Nyugat 4-en, a nap éppen most emelkedett az űrlift égbe
hasító szála fölé. Rocky mellé lépett, és végigmérte a férfit, aki Jules van
Herpként mutatkozott be.
– Nos, te nem tartozol közéjük – jegyezte meg Stan szárazon. – Ilyen
ostoba képpel aligha.
– Ó, a francba is, nem! Én csak nekik dolgozom. Azért jöttem, hogy
segítselek az út során.
Stan mogorva képpel bámult rá.
– De ha nem vagy egy a Következők közül, akkor mi vagy, Jules? Egy
bennszülött teherhordó?
Rocky ismét összerezzent. Stan, fiatal ember létére, és akire egyre inkább
úgy tekintettek errefelé, mint aki nagy tudással bír, és kellően bölcs,
brutálisan kegyetlen is tudott lenni. Viszont – ötlött barátja eszébe –, végül is
mindketten csak tizenhét évesek.
 Jules azonban nem sértődött meg.
– Én csak a munkámat végzem, és szeretem csinálni. Én viszlek el, hogy
találkozhass a többiekkel. Átlépésiránt megyünk, de nem messzire. Látom,
nálad van a zsákod. Ha odaérünk, nem lesz rá nagy szükséged a
Majorságban. Az emberek első alkalommal hajlamosak mindig többet vinni
annál, mint ami kell nekik. Gondolom, ez afféle komfortérzetet ad.
Rocky azt kérdezte:
– Csináltál már ilyet korábban? Vittél oda embereket?
– Párszor. – Jules az órájára nézett. – Indulnunk kell. Ugye tudjátok, hogy
a csendes zugokon át megyünk?
Rocky megborzongott.
– Nekünk is ezt mondták.
Jules felvillantott egy könnyed vigyort.
– Ne izgulj, nem lesz olyan rossz! Amúgy meg nem eshet bántódásotok a
felügyeletük alatt. – Rocky arra gondolt, hogy a férfi láthatóan tökéletesen
megbízik a Következőkben. – Viszont a csendes zugokon át haladni nem
olyan, mint az átlépés. Térben és időben behatároltak, a megfelelő pillanatban
kell lépni.
– Vagyis tartanunk kell a megbeszélt időpontot.
– Pontosan. Van még valaki, akitől el akartok búcsúzni?
Rockynak az járt a fejében, hogy amióta arra vártak, hogy a Következők
elvigyék Stant, az elmúlt hónapok nem szóltak másról, mint a hosszan
elnyújtott búcsúzkodásról.
– Nincs – közölte Stan kertelés nélkül. – Ez már megvolt. Rajta, essünk túl
rajta!

Így aztán nagyon korán ezen a szeptemberi reggelen, hirtelen és morcosán

– Rocky feje még mindig zúgott kissé a haverjaik rendezte előző éjszakai
ivászattól, akiknek azt adták be, hogy a babszár mérnöki technológiáját
fogják vizsgálni pár világgal odébb – hagyták maguk mögött a Nyugat 4
Földet, elfordítva Átlépő-dobozaik kapcsolóját. Rocky nézte, amint a még
mindig csak félkész űrlift eltűnik a szeme elől, és a helyén megjelenik a
Nyugat 5 érintetlen égboltja.
Majd Jules útmutatásait követve újra meg újra újabb világokba léptek át.
Stan született átlépő volt, aki csak álcázásként vitt magával dobozt. Rocky
sokkal kevésbé bizonyult erre alkalmasnak, de Roberta Goldingtól erős
hányáscsökkentő gyógyszereket kapott, így az első pár lépés neki sem
okozott nehézséget.
Alig néhány perc alatt eljutottak Miami lenyomatára a Nyugat 10-en.
Itt Roberta Golding és Marvin Lovelace várt rájuk a préri közepén: egy
facsoport szerény árnyékába húzódtak az erősen tűző nap elől. Roberta vastag
szemüveget viselt, Marvin pedig megszokott élre vasalt, sötét színű ruháját,
hozzá kis, fekete keménykalapot. Mindkettőjüknél akadtak az utazáshoz
szükséges, szokványos tárgyak, és két kis zsák is volt náluk.
Roberta az érkezőkre mosolygott.
– Jó reggelt! Készen álltok a továbbutazásra?
– Magára számítottam – közölte Stan Robertával. – De őrá nem – bökött a
hüvelykujjával Jules-re –, ahogy rá sem – mutatott Marvinra.
Roberta jóízűen felnevetett.
– Hát, Jules egyike közületek azoknak, akik ismernek minket, és akikben
meg merünk bírni. Afféle közvetítő, aki esetleg képes jelezni, ha valami
rosszul alakul – mindenképpen jobban, mint ahogy ti magatok jelenleg
képesek lennétek átlátni az eseményeket.
Marvin elvigyorodott.
– Engem meg ismersz, nem? A jó öreg Marvint, aki nem is egyszer
mentett meg attól, hogy összeverjenek, csak mert tiszta és korrekt játékban
legyőztél pár babszármunkást pókerben.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy úgy érezd magad, mintha
ismerős terepen lennél – közölte Roberta.
– Ezért is javasoltuk, hogy hozz magaddal egy útitársat.
– Rockyt kiskorom óta ismerem. Olyan, mintha a nemkívánatos fivérem
lenne.
Ez már a klasszikus Stan volt. Rocky önelégülten elvigyorodott, és karon
bokszolta a barátját.
Stan mogorva képet vágott.
– Csakhogy nem segít, hogy ismerős terepen érezzem magam, ha
folyamatosan azt hallom, hogy rólunk meg róluk beszéltek.
Roberta erre higgadtan csak ennyit mondott:
– Gyakori ez a reakció. És bármelyik szakaszban lehetőséged van
visszakozni. Bízunk a diszkréciódban.
Marvin oldalba bökte a fiút.
 – Ugyan már, pajti! Most már ne hátrálj meg! Egész életedben gyötörne a
kíváncsiság, hogy miről maradtál le, nem gondolod?
Stan vállat vont.
– Ott a pont. Csináljuk akkor!
– Remek – mondta erre Roberta határozottan.
Rocky kétkedő pillantást vetett a nőre.
– A csendes zugokon megyünk át, ugye? De mit kell tennünk?
A nő elmosolyodott: minden jel szerint igyekezett nyugalmat sugározni.
– Csak fogd meg a kezemet!

Egy másik prérin bukkantak elő, ami nem sokban különbözött a korábbi,
derékig érő, zöld növényzetűtől, csak kicsit másféle formájú fák álltak itt – a
távolban pedig valamiféle hatalmas vadállatok alkotta csorda bóklászott a
ködben, éppen csak láthatóan, mintha mozgó hegyek lennének...
Az átkelés a csendes zugon másmilyen volt.
Egy szokványos átkelés ahhoz hasonlított, mint amikor az ember akarattal
lép át a patakban egyik kőről a másikra. Rocky úgy érezte, ez az átkelés
viszont olyan, mintha csak átesne a világ egy hibás darabján. Nem tudta
leírni, mit látott az átlépés alatt. Viszont a zuhanás szédítő élménye nagyon is
valósnak hatott, akárcsak a most rátörő vérfagyasztó borzongás, és ez
igencsak éles ellentétben állt a Nyugat 10-en tapasztalható őszi napmeleggel.
Rocky szégyenkezve vette észre, hogy még mindig Roberta kezét
szorongatja, akár egy kisgyerek az anyjáét. Gyorsan elengedte.
Inkább azt kérdezte:
– Merre mentünk, keletnek vagy nyugatnak?
– Számít az? És földrajzi értelemben is haladtunk; most már messze
járunk Florida lenyomatától. – Roberta a két fiú szemébe nézett. –
Mindketten jól vagytok? A borzongás, amit éreztek, valóságos: egy csendes
zugon történő átkelés olyan energiákat von el, amit az egyszerű Linsay-lépés
nem vagy legalábbis nem jelentősen. Továbbá úgy érzitek, mintha egy ideig
mozogtatok volna, és ez a mozgás másodpercekig tartott volna, netán tovább:
az érzés szubjektív, és egyénenként változik, de ha megnézitek az órátokat,
láthatjátok, hogy az áthaladás alatt fizikailag nem telt el semennyi idő.
– Tanítsa meg, hogy csinálja! – kérte Stan.
Roberta bizonytalankodva Marvinra pillantott, aki csak vállat vont.
 Stan most azt mondta:
– Nézze, a csendes zugok ismerete nem a maga kiváltsága. Hallottam már
róluk korábban. Akadnak emberek, akik nem játsszák meg magukat, és
hívatják magukat külön fajnak, mégis képesek rájuk bukkanni, igaz?
– A gyakorláson van a hangsúly. Az elmét kell fegyelmezni hozzá. Addig
nem állsz készen, míg...
– Csak mondja meg, hogyan kell!
Roberta aligha szokott hozzá, hogy félbeszakítsák, de azért folytatta:
– Az egész csak a képzelőerő függvénye. Ahogy emberszerű őseink
ránéztek egy sziklatömbre, és elképzelték, milyen szerszám lesz belőle,
ugyanígy nézünk rá erre a világra, és képzelünk el egy másikat. Tudod, minél
fejlettebb az értelem, annál részletesebb lesz az így megalkotott kép. És
végül, amikor az elképzelt világ kellően részletgazdag...
– Az ember átlép.
– Igen. Abba a világba, amiről úgy gondoljuk, hogy a platóm
potencialitásból kiindulva szilárdul az aktualitás világává. Akárcsak a
kvantummechanikában – ha két tárgynak van egy kielégítően precíz
kvantumleírása, ha az állapotuk egyforma, akkor ugyanarról a tárgyról
beszélünk. Az egyszerű Linsay-lépés meghaladása lényegében a magasabb
matematika alkalmazása... Ó, bárcsak tudnál gyorsbeszélni! Az angol erre
tökéletesen alkalmatlan, és lassú is. Mintha egy lefolyócsőbe kiabálnál
verseket. Stan, te képes lehetsz megtanulni. – Roberta Rockyra pillantott, és
egyértelmű volt, mit üzen ezzel a pillantással: te nem. – Készen álltok? Meg
fogunk állni pár helyen... mondjuk úgy: oktatási célzattal, mielőtt elérjük a
végállomást. Fogjátok meg a kezemet, mindketten...
A tehetetlen Rockyt pedig ismét magával ragadta a zuhanás, ahogy a
hétmérföldes csizma ismét lépett egyet.
 26

A Fütykös léghajó Manning Hill fölött lebegett, Abrahamsék tanyájánál.

Ahhoz a gondolához pányvázták, ami három évvel ezelőtt erre a világra hozta
Lobszangot, Agnest, kisfiúkat és macskájukat. Agnes felfelé kaptatott a
dombtetőn, kezében egy doboz tojással – az Irwinéknél elköltött reggeli kávé
mellé kapta ajándékba és csak most villant az eszébe, hogy a hajó már egy
hete itt tartózkodik. Egyre inkább tudatára ébredt az idő múlásának, hála
óráinak és naptárainak.
A viharvert, vén léghajó természetesen az újdonság erejével hatott Új-
Springfield zöldellő és álmos világán, és hiába telt el egy hét, a gyerekek, de
még pár felnőtt is, még mindig idejárt, hogy megbámulják. Joshua Valientét
látogatóként mutatták be, mint a család régi barátját, és senki nem
kérdőjelezte meg ezt az egyszerű fedősztorit – még azok a kevesek sem, akik
hallottak már az átlépések korai időszakának hőséről. Joshua pedig, mint
mindig, most is bőkezűen mérte az idejét. Miután megérkezett a léghajón, a
helybeli kölyköket felvitte a Nyugat 1 217 756-os számú Föld erdők ölelte
vidéke fölé. Ezek a srácok bele se gondoltak, hogy mit is jelent valójában az
átlépés, nem törődtek azzal, hogy a Hosszú Földön számtalan világ létezik...
viszont csak keveseknek adatott meg, hogy a levegőből láthassa az otthonát.
A hatéves Ben természetesen rajongott Joshua bácsiért. Joshua pedig még
Shi-mire is szánt időt, noha a macska csak vonakodva jött elő köszönteni,
amikor leszállt a léghajóval.
Tehát Joshua végre megérkezett. Időbe telt, mire rábukkantak, hiába üzent
Agnes Bill Chambersön, az Otthon nővérein és más, régi barátain keresztül.
Úgy festett, Joshua a házassága végleges felbomlása óta még visszahúzódóbb
lett, még több időt töltött magányosan „tanulmányi szabadságon”, és
húzódott be távoli világokon emelt, egyszemélyes Robinson Crusoe-i
cölöpkerítései mögé.
Agnes aggódott, hogy Joshua miként reagál, amikor rájön, hogy Lobszang
még mindig él. De vendégük csak jót nevetett rajta.
– Szinte tudtam...!
 Közben viszont a helyzet sürgetőbbre fordult.
Egy olyan világhoz képest, amit úgy harangoztak be nekik, hogy
gyakorlatilag nem különülnek el az évszakok, az időjárás mintha megőrült
volna. Míg teltek-múltak a hónapok, és Joshuára vártak, egyre több bizarr
esemény történt: viharok dühöngtek, aszály köszöntött be, forgószelek
tomboltak – de mind közül a legijesztőbbnek a „mágneses viharok”
bizonyultak, ahogy Lobszang hívta őket: amikor a sarki fények úgy
„csapkodtak” az égen, mintha gigászi függönyök lennének, északról dél felé
húzva. Agnes még sosem hallott róla, hogy a sarki fény ilyen alacsony
szélességi fokon látható lenne, bár nem volt a kérdés szakértője. A viharok
természetesen nem maradtak következmények nélkül. A szőrgombócok és a
rájuk vadászó ragadozók még kiszámíthatatlanabbul, még furcsábban
viselkedtek. Talán ezek az élőlények, akár a vándormadarak, a stabil
mágneses mező alapján tájékozódtak.
Ami az embereket illeti, a viharok csúfosan kibabráltak a még működő
elektromos ketyeréikkel. Maga Agnes is fogaskerekek meg óraművek alkotta
teremtmény volt – vagy legalábbis ő így gondolt magára. Amikor megjöttek a
viharok, a frász kerülgette, hogy milyen hatással lehetnek majd rá,
Lobszangra, sőt Shi-mire. Lobszang igyekezett megnyugtatni, hogy nincs oka
aggodalomra, hogy a belső részei jól védettek, szubsztrátumai pedig inkább
biológiai eredetűek, mintsem fémek. Azt is elmondta, hogy valójában rájuk
kevésbé kellene, hogy hassanak ezek a viharok, mint a körülöttük élő,
szabványos emberekre, akiknek az elméje az agyukban és az
idegrendszerükben szintén megtalálható elektromágneses mező révén
kapcsolódik a testükhöz. Ezzel csak annyit ért, el, hogy Agnes most már még
jobban féltette Bent és fejlődő, fiatal szervezetét.
De végre megérkezett Joshua. És egy héttel azután, hogy megjött a
Fütykösön, ő és Lobszang készen állt a munka megkezdésére.

Agnes a házban talált rájuk, ahol a konyhaasztalnál üldögéltek, és a

bogarak kacatjait válogatták szét: az ezüst karkötőket és a szintén láthatóan
ezüstből kovácsolt, svájci katonai bicskára hajazó függőket. Továbbá akadt
ott egy sima, fekete, íves és törött szilánk is, ami úgy festett, akár valami
széttört húsvéti tojás darabja.
Lobszang felnézett a feleségére.
 – Ben hátul játszik.
– Remek. – Agnes sürögni-forogni kezdett a konyhában, elrakta a tojást,
feltett egy kávét. – Ha addig nem jön be, szólok neki, hogy ebéd.
Joshua ekkor azt mondta:
– Nos, azt hiszem, készen állunk az indulásra.
– Az indulásra?
– A Fütykössel körbenézünk ezen a világon – felelte helyette Lobszang. –
Úgy értem, rendesen körülnézünk, a tűhegynyi ponton kívül, ahol élünk. –
Megrázta őszülő fejét. – Visszatekintve csodálatos, amit tettünk, te és én,
Agnes. Hogy átléptünk, hogy eljöttünk ide, egy teljesen új világba, anélkül,
hogy fogalmunk lett volna róla, mi található a láthatáron túl.
Joshua így szólt:
– Hát, a legtöbb ember nem tudja, Lobszang. Akkor holnap hajnalban
indulunk, ahogy megbeszéltük?
– Nekem megfelel – jött a válasz. – Gyorsan elkészülök. Már amúgy is
átpakoltam a régi gondolánkból a twainre mindent, ami kell.
– Kiváló – közölte Agnes határozottan. – De mi ez a sok limlom a
konyhaasztalomon?
– Minták – felelte Lobszang, és úgy fogta körül a darabokat a két karjával,
mintha meg akarná védeni őket a feleségétől. – Megpróbálunk tudóskodni,
még ha későn is. Ezek a rovaroktól származó leletek, amiket ajándékba adtak
a gyerekeknek, valamint pár másik darab, amit a Galériában találtunk: ezek
levált végtagoknak tűnnek, ez pedig egy törött kitinpáncél darabjának. Éppen
arról beszéltem Joshuának, hogy megmértem őket a gondolában található
tömegspektrométerrel.
Joshua elvigyorodott.
– Egy pionír az isten háta mögött, tömegspektrométerrel felszerelve. Csaló
vagy, Lobszang.
– Csak az androidtestünkhöz szükséges tudományos berendezéseket
hoztuk magunkkal – a Frankenstein-laboromat, hogy Agnest idézzem.
Amúgy pedig alkalmazkodnom kellett, rögtönöznöm... A lényeg, hogy az
izotópos összetételük alapján elmondható, ezeket a cuccokat helyben
gyártották, helyi anyagokból. Az ezüstöt innen pár kilométerre bányászták. A
kitinpáncélszilánk egyfajta kerámia, aminek alapanyagát a Soulsby Creek
medréből szedett agyag alkotja. És így tovább.
Agnes a homlokát ráncolta.
 – Azt hittem, szerinted ezek a lények földönkívüliek. Hogy nem a Földről
jöttek, egyik Földről sem.
– Ezt is gondolom. Az alakjuk és a működésük egyszerűen nem illik a
földi élet egyetlen formájára sem. És Agnes, elvittem Joshuát a
Planetáriumba. Bármit műveljenek is, ami ott zajlik, erősen arra vall, hogy az
ezüstbogarak földönkívüli eredetűek, viszont mióta itt vannak, minden jel
szerint önmagukat másolják – ezt nevezhetjük akár szaporodásnak is –, és
ehhez a helybeli anyagokat használják fel. A Földről származó dolgokat, az
erről a Földről származókat.
Agnes erre közölte:
– Micsoda pofátlanság! Ez a mi világunk, nem az övék.
– Pontosan.
– És mit jelentsen ez az egész, Lobszang? Mire készülnek ezek a
teremtmények? És mi köze van ennek a napok rövidüléséhez?
– Ezt akarjuk kideríteni.
– Nos, valami nincs rendjén, annyi szent: ez a vén bolygó kezd lerobbanni,
és egyre inkább kínlódik...
Joshua, aki gyerekkora óta ismerte Agnest, elvigyorodott ennek hallatán.
Lobszang viszont értetlen képet vágott.
Ben halk hangja szűrődött be kintről.
– George?
Lobszang hátralökte a székét, és felállt.
– Megyek, megnézem.
Agnes odaszólt:
– Hamarosan kész az ebéd.
Joshua is felállt.
– Kell segítség, Agnes?
A nővér bizonytalan kézmozdulatot tett.
– Ha szeretnél... Húslevest főzök csirkéből. Nézd meg, mit találsz, és
rögtönözz!
Joshua elmosolyodott, és nekiállt hozzávalókat meg főzőeszközöket
keresni: sikerült is zöldségeket, egy darab kecskesajtot, fűszereket, egy éles
kést meg egy vágódeszkát előkerítenie.
– Mindig is jól ment neked a főzés – jegyezte meg Agnes. – Már akkor is,
amikor annyi idős lehettél, mint most Ben. – Vetett rá egy oldalpillantást. –
És meg kell, hogy mondjam, jól viseled, hogy Lobszang nem halt meg.
Tudom, hogy mondtad, nem lepett meg túlzottan, de...
Joshua felmordult.
– Korábban is rengeteg mutatványát láttuk már. Úgyhogy félig-meddig
vártam is a hívását.
Agnes ismét ránézett.
– De miért?... Ó! Most a fejfájásaidról beszélsz. A Csendről, vagy inkább
annak hiányáról.
Joshua sajátos érzékenységgel viseltetett a Hosszú Föld állapota iránt,
vagy legalábbis úgy tűnt, és ezzel kisfiúkora óta így volt. Amikor a Nővérek
szembesültek vele, hogy magányos kamaszkori kirándulásairól elgyötörtén
tér vissza, megpróbálták kiszedni belőle, hogy mit érez, mi kínozza –
szavakkal ki nem fejezhető dolgot akartak kiszedni a leghallgatagabb fiúból,
akivel Agnes valaha is találkozott. És ő beszélt a Csendről, ami nem volt
Csend, vagy a hangról, ami elhallgatott, mintha csak a távoli hegyek
visszaverte visszhang lenne... Srácként nem tudta szavakba önteni azt az
időnként fejfájásokká, a vihar előtti figyelmeztetésekké összeálló,
nyugtalanító, zavaros érzést.
– Most érzel valamit? Úgy értem, itt?
– Itt kimondottan nem, de ez nem is így működik, Agnes. Viszont évek óta
érzem újra meg újra. Úgy rémlik, az ötvenedik születésnapom előtt éreztem
először. – Megeresztett egy halvány vigyort. – De amikor megéreztem, hogy
gyülekeznek a viharfelhők, egyszerűen tudtam: Lobszang soha nem hagyná,
hogy egy olyan jelentéktelen apróság, mint a saját halála, megakadályozza a
probléma megoldásában.
– Ehhez előbb össze kellett szednie magát, Joshua. Eléggé vonakodva
nézett szembe az ezüstbogarakkal kapcsolatos dologgal, mert az elterelte a
figyelmét az ő... emberré válási projektjéről.
– De ki más lett volna képes egy ilyen helyzet kezelésére?
– Jogos, vajon ki?
– Vicces egybeesés, hogy a Hosszú Föld összes lehetséges helye közül
éppen azon a ponton él, ahol a legnagyobb szükség van rá. Nem gondolod?
Sally Linsay miatt éltek itt, Agnesnek pedig most eszébe jutott: Sally alig
palástolta, hogy jól mulat, amikor erre a helyre hozta őket. Vajon ő tudta?...
Ahogy azt Agnes mindig is gyanította, Sally vajon mindvégig a saját kis
játékát játszotta...?
Hirtelen dühbe gurult, és hátat fordított Joshuának.
 – Ha te mondod.
– Agnes, van itt fokhagyma?
– A kamrában találsz szárítottat. Elvetettük már, hogy nőjön vadon, de
még nem hozott termést...

Aznap este végeztek a Fütykös feltöltésével. Elbúcsúztak Bentől, Joshua

pedig rászánt pár percet a macskára.
Másnap pirkadatkor szálltak fel. A kisfiú még aludt, míg Agnes már
kávéval a kezében üldögélt a házban, és hallgatta az emelőtömlőket megtöltő
gáz sziszegését, a turbinák surrogását. Az ablakhoz lépett, és látta, hogy a
twain a levegőbe emelkedik.
A hajó hamarosan beleveszett a végtelen égboltba.
Visszafeküdt, bár tudta, hogy nem fog tudni visszaaludni, bármilyen kevés
maradt is megcsonkított pihenéséből.
 27

Nagyjából délnek tartottak. Sebességük nem érte el a negyvenöt kilométer

per órát, így Joshua úgy számította, a nap nagy részét igénybe veszi, mire
elérik az Atlanti-óceán partvidékét, attól függően, hogy Maine-nek ezen a
lenyomatán pontosan milyenek a földrajzi viszonyok. Lobszang mellett ült a
hajó viharvert gondolájában, jelen esetben inkább beszélhetünk lakókocsiról,
mint a tágas utasszállítókat idéző eleganciáról, mint ami a Mark Twaint is
jellemezte, a léghajóknak azt a prototípusát, amivel negyedszázaddal ezelőtt
ők ketten elsőként fedezték fel a Hosszú Föld távol vidékeit, a Felső
Meggerekig és azon túlra jutva.
A hajó hasa alatt végtelen erdőségek suhantak tova.
– Fák... – tűnődött Joshua. – Rengeteg, rengeteg sok fa. Tudod, az első
dolog, amit az Átlépés Napján felfedeztem, amikor először léptem át Irányjel
Madisonból, az Otthonból, nem más volt, mint a...
– Fák.
– Bizony. A Hosszú Föld nagy nyertesei, a fák. – Az erdő végtelenül terült
el a twain alatt. – Azt mondod, élnek itt trollok?
– Ó, igen – felelte Lobszang.
– Ez elgondolkodtatja az embert. Mert a trollok bizonyára egyetlen
roppant erdőnek látják a Hosszú Földet, ami egyetlen világ széles, de
egymillió lépés mély.
– Szerintem ők ennél okosabbak, Joshua.
– A madisoni erdőt főleg tölgyek alkották... egyáltalán nem ilyen volt,
mint ez.
– A Jégöv világai az itteninél sokkal hűvösebbek – mondta erre Lobszang.
– Itt a fák a sarkvidékektől az Egyenlítőig tenyésznek.
– Ebben biztos vagy, ugye? A saját szemeddel is láttad?
– Nos, mint azt te is tudod, nem. Azt mondom, amit tudhatunk az ilyen
világok övezetébe tartozó tipikus Földekről.
– Oké. Csakhogy ez a világ nyilvánvalóan minden, csak éppen nem
tipikus, igaz? És mi most úgy indulunk föld körüli útra, ahogy a hangya megy
körbe a tök héján. És nem igazán tudom, mit remélsz felfedezni.
– Nos, akkor gondold végig a dolgot, Joshua! – Lobszang felnézett a kék
égre, a látszólag békés napkorongra.
– Még Agnes napórái és ingái is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy
bizonyítsák, ennek a Földnek a forgása gyorsul. És ez csak ezen a világon
történik; lefuttattam pár ellenőrzést az átlépéses szomszéd világokon, és azok
nem gyorsulnak...
– De akkor miért maradnak mégis itt az új-springfieldiek? Hiszen Agnes
szerint így is, úgy is átlépésiránt vándorolnak. Ha viszont a szomszédos
világok még mindig kényelmesen élhetők... És úgy tippelem, azok szép
lassan aszinkronba kerülnek ezzel a világgal, ahogy a napok itt rövidülnek...
Lobszang elmosolyodott.
– Ez itt számukra a központ, Joshua. Ez az ő világuk, ahol az Alapítók útja
befejeződött. A feljegyezések szerint azért lett pont ez a végállomás, mert egy
különösen gazdag vasérctelérre bukkantak, ami a szomszédos világokon
nincs meg, és van is egy kezdetleges elméletem arról, hogy ez az itteni világ
különös, átlépéses kapcsolatának a terméke...
Joshua bólintott.
– Így már értem. A pionírok közmondásos makacsságával van dolgunk.
– És úgy érzem, belém is szorult ebből a makacsságból – hiába készül itt
óriási vihar kitörni.
– Óriási?
– Ha ez a világ tényleg egyre gyorsul, annak elég jelentős hatása lesz.
Mostanra a bolygó forgásának kinetikus energiája akár tíz százalékkal is
megnőhetett.
– Tíz százalékkal? Hűha! Oké, értem. Szóval, ha ezért valamiképpen ezek
az ezüstbogarak a felelősek...
– Valószínűtlen lenne a véletlen egybeesés, ha nem ők lennének.
– Vagyis akkor valamiféle globális méretű műveletet folytatnak.
– Az elméletem szerint igen – mondta Lobszang. – Úgy számítom, hogy
ennek nyomait felismerjük majd, amikor meglátjuk. Még úgy is, ha csak a
tökhéjon mászkáló hangya szemszögéből nézzük.
– Hmm... Akkor szólok, hogy én máris észrevettem valami furcsát,
Lobszang. A Holdat. A legelső itt töltött éjszakámon valami felébresztett.
Kinéztem az ablakon, és megpillantottam a holdsarlót – aztán valami
felvillant a sötét felén. Mintha valamit kilőttek volna. Úgy tippeltem, hogy
egy korábbi villanás riaszthatott fel – aztán jött ez a második.
– Joshua, igencsak éberen alszol, ha egy néma villanás az égbolton
felébreszt.
– Rengeteg időt töltöttem egyedül a Hosszú Föld mélyén, Lobszang.
Évtizedek óta élek már így. Hidd el, te is éberen aludnál, különben előbb-
utóbb jönne valami furcsaság, ami nem veszi a fáradságot, hogy felébresszen,
mielőtt megenne. Anomáliák a Holdon: ennél jelentősebb történések aligha
eshetnének meg, nem? Agnes pedig azt meséli, hogy ő azóta látja ezeket,
amióta csak idejöttetek – mikor is, három éve? Neked pedig fel sem tűntek.
– Már mondtam, hogy nem csillagászati anomáliák miatt jöttem ide.
– De még ha így is van, nem gondolod, hogy figyelmen kívül hagytál
lényeges dolgokat? Lobszang, a napok egyszerűen túl rövidek. Valami gond
van a Holddal... Mi lehetett volna még ennél is szembeszökőbb?
– Most mit akarsz, mit mondjak? Én Ben és Agnes miatt jöttem ide.
Amúgy meg most pont a válaszokat keressük.
– Oké, ez igaz. Vagyis valami nagy dolog után kutatunk. Mondjuk,
beletelhet egy időbe, mire megleljük, ilyen sebességgel.
Lobszang a zsebébe túrt, és kihúzott belől egy memóriasticket.
– Egyet se félj! Vannak filmjeink.
– Mit hoztál?
– Klasszikusokat. A Blues Brotherst, a Kapcsolatot, a Galaxy Questet.
– Nincs semmid, amiben Julie Andrews játszik?
– Na, hagyjál lógva!
Az erdőség továbbra is láthatóan végeérhetetlenül suhant a Fütykös hasa
alatt.
– Mit szólnál egy villásreggelihez?
– Rád bízhatom ezt a megtiszteltetést, Joshua? Vettem magamnak a
bátorságot, és a hajó fedélzetére hoztam a kagylóleveshez szükséges összes
hozzávalót – pár világra innen kereskedünk több, part menti közösséggel.
Fogalmam sincs róla, hogy milyen a hajókonyha a teknődön.
– Szeretek úgy játszani rajta, mint egy hegedűn. De szerencsére nem úgy,
ahogy téged hallottalak hegedülni...

Késő délutánra már az Atlanti-óceán partvidékének közelében jártak.

Nagyon magasan lebegtek, már látták is az óceánt a távolban.
 Joshua ellenőrizte a szélességi fokot. Az összes eszközük az
inerciarendszeren, becslésekre alapozó helymeghatározáson alapult, és
mindet erősen védett burokban tartották; mint Lobszang elmondta Joshuának,
ezen a világon a számos mágneses vihar a legtöbb elektronikus eszközt
hazavágta. Valienté úgy számolta, hogy valahol a maine-i Portland itteni
lenyomatának magasságában érik el a partvidéket.
És Joshua úgy vélekedett, alattuk az erdő megváltozott. Talán csak egyes
fafajták jobban alkalmazkodtak az itteni, üdébb levegőhöz, a tenger felől fújó
sós szélhez, az enyhén eltérő éghajlathoz. Érdekes lenne itt leszállni, tűnődött
el, és mintát venni a helyi vadállományból, utánanézni, hogy vajon az itteni
fán lakó és üregásó szőrgombócok meg a belőlük táplálkozó nagy madarak és
krokók különböznek-e bármiben a Lobszang otthona körül, a sűrűbb
erdőségben élőktől. Csakhogy ez most nem efféle utazás volt, nem ilyen
adatok után kutattak.
Ahogy közeledtek a parthoz, az erdőn komoly károk nyomai látszottak.
Joshua a levegőből is jól látta, hogy egész erdősávokat taroltak le, hogy nagy
fatörzsek hevernek a földön, párhuzamosan egymás mellett, mintha csak
valaki megfésülte volna őket. Máshol óriási, megfeketedett hegeket pillantott
meg, feltehetően a villámok gyújtotta tüzek maradványait. Mindez tomboló
szélre, viharokra utalt.
A partvidék maga, ahogy az Joshua szeme elé tárult, egy lecsupaszított
parti sávvá silányult: fekete, párhuzamos vonalak húzódtak a fövenyen. Úgy
vélte, hogy a vonalak a tengerből kimosott törmelékből, uszadék fából,
esetleg hínárból lehetnek. Csak amikor lejjebb ereszkedtek, hogy közelebbről
is szemügyre vegyék, akkor látta, hogy tökéletesen rosszul észlelte a látvány
nagyságát. A „föveny” vagy másfél kilométer mélységben húzódott, az
„uszadék fát” pedig teljes fatörzsek, komplett gyökérrendszerek tették ki:
több ezer felnőtt fa dőlt ki tövestül, mintha csak margaréták lennének, amiket
egy gyerek letépett és elhajigált.
Joshua a távcsövével szemügyre vette az odalent heverő, rég elpusztult,
halszerű alakokat: látott egy cápát, valamit, ami egy kövér fókára hajazott,
tömpe hátsó lábakkal. De csak amikor feltűnt neki, hogy a cápa egy
szétzúzott fatönkön hever keresztben, akkor értette meg igazából, mekkora is.
A lény gigantikusan nagy volt.
Lobszang szomorkásán elvigyorodott.
– A világok ezen övezetében élnek az eddig megfigyelt legnagyobb cápák
az egész Hosszú Földön. Itt nincsenek cetek, a tengeri emlősök sosem nőttek
ekkorára.
– Lobszang, azt mondtad, hogy nagy horderejű eseményeket keresel. Hát,
most megkaptad. Mintha egy szökőár söpört volna itt végig.
– A partvidéket nem lakták, senki nem sérült meg, senki nem látta, mi
történt. De te is tudod, Joshua, hogy ez csak egy mellékhatás. A gyorsuló
forgás mellékterméke, a rotációs energia miatt volt. Az óceán kaotikusan
löttyen ide-oda, ahogy a levegő is összevissza áramlik, és ez ijesztően nagy
hullámokat, viharokat kavar. Bár a szárazföld belsejében is átéltünk pár
vihart, nagy hullámokról közvetlenül nem értesültünk.
– Közvetlenül?
– Érzékeltem pár, egyre gyakrabban és gyakrabban ismétlődő rengést.
Lehet, hogy mások is, talán Agnes is, de nem beszéltünk róla. De hát erre
számíthattál. Ha ez a Föld gyorsabban forog, akkor a kérgének torzulnia kell,
az Egyenlítő pedig kitüremkedik, ahogy maga a bolygó egyre jobban
összelapul.
– Megmérted a rengéseket? Hiszen a Yellowstone óta mindenki felcsapott
geológusnak, nem?
– Joshua – magyarázta Lobszang türelmesen –, nekünk itt nincsenek
szeizmográfjaink. Miért is hoznánk ide egyet is? Ahogy folyamatosan
mondogattam, nem tudóskodni jöttem ide. Hanem élni.
– Végül csak ide kell hívnunk a tudósokat. A kormány embereit, az Alsó
Földeken élő kollégáidat.
– Már ha tudjuk.
– És most merre tovább, Lobszang?
– Maradjunk a partnál! Itt jól láthatóak lesznek a károk. Mert egyelőre a
szárazföld belseje viszonylag védett: a kontinentális erdő megvédi önmagát.
– Szuper! És észak vagy dél az irány?
– Dél. Ha egyre gyorsabban akarnál forgatni egy világot, az Egyenlítőnél
csinálnád, nem?
– Fogalmam sincs. Még sosem gondoltam erre. De akkor legyen dél!
A léghajót egyszerűnek bizonyult irányítani: csak egy botkormány kellett
hozzá, és alig pár perc alatt már irányba is álltak. Ekkor Joshua ásított egy
nagyot, és nyújtózkodott.
– Miért nem dőlsz le pár órára, Joshua? Nekem nem kell aludnom, ha
módosítok a beállításaimon. Hunyj egy kicsit, addig én Robertet, a robotot
játszom!
– Hogy kit? Mindegy, nem számít. Oké, Lobszang, ledőlök, de előtte még
megfőzöm a vacsorát...

Joshua remekül aludt, és jóval hajnal után ébredt.

Amikor kinézett az ablakon, eleinte csak a reggeli napsütésben fürdő
óceánt és az erdő borította szárazulatot látta. Csak utána tűnt fel neki, hogy a
léghajó köröz, hogy széles, szelíd ívű köröket ír le: látta a földön mozgó
árnyékát.
Vagyis kell lennie valaminek odalent. Feltehetően semmi sürgős nem
lehetett az, különben Lobszang már felkeltette volna.
Lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltözött. Ágyát visszacsukta
kanapévá, majd betolta az összecsukható térelválasztót, ami a kabint
elkülönítette a többi résztől. Átvágott a kis hajókonyhán, ahol bekapcsolta a
kávéfőzőt, és ivott egy korty narancslevet – ami nem egészen narancslé volt,
hanem az itteni világok övezetében őshonos, ismeretlen citrusfélék egyikéből
préselték. Majd pohárral a kezében csatlakozott az elülső ablakoknál álló
Lobszanghoz.
A Fütykös még mindig bedőlve folytatta a körözést, a tenger és a
szárazföld alattuk suhant tova.
– Nocsak – szólalt meg Joshua.
– Látni akartam, hogy mi van odalent. Ugyanakkor azt sem szerettem
volna, hogy ne aludd ki magad, és így ne legyen kisimult az arcod, ezért
aztán nem állítottam le a hajót. Úgy gondoltam, ha lekapcsolom a motorokat,
akkor az élesíti a híres és hátborzongató Daniel Boone-érzékeidet...
– Jól van, jól van. Mit akartál megmutatni nekem?
– Nézz csak ki! New York Állam partvidéke, vagyis annak lenyomata
felett vagyunk. Alattunk terül el Long Island. A viharok és az árhullám
alaposan meggyötörték, a növénytakaróját szinte teljesen letarolták.
Joshua lepillantott a szigetre. A megtépázott tájban kelet-nyugati irányban
egy ezüstös csík húzódott.
Elsőre útnak tűnt, vagy még inkább vasúti sínnek. Nyugat felé ívelt, futott,
ameddig a szem ellátott, míg végül hajszálvékony, továbbra is teljesen
egyenes vonallá nem simult, hogy belevesszen a ködös reggelbe. Keleten, a
felkelő nap irányában karcsú pilléreken szelte át Long Islandet, majd a
tengeren át is folytatódott.
– Hűha! Hát ezt akartad megmutatni. Mire való? Olyan, akár egy közút, de
nem látok rajta forgalmat. – Joshua elképzelte, ahogy valami hatalmas
inváziós had aláhullik az égből, páncélos dandárok gördülnek végig a
hatalmas viadukton...
– Egyelőre nem tudjuk. Lennének tippjeim, de előbb többet kell látnom.
Pár részletet már kiderítettem. Például azt, hogy miből készült – nos,
legalábbis a külseje. A spektroszkópia elárulta, hogy acélból van. Semmi
különösebben egzotikus nincs benne, és nem kétséges, hogy az itteni Földön
bányászott anyagokból épült, ahogy azt először még Új-Springfieldben
láttuk. És hogy kik csinálták... – Lobszang egy tabletet tartott a kezében, rajta
teleszkópos fényképezőgéppel készített fotók. Joshua felé tartotta. – Beletelt
egy kis időbe, mire megtaláltam őket. Nincsenek sokan...
A felnagyított képeken Joshua ezüstbogarakat látott, pontosabban egy kis
csapatukat – hatan-heten voltak. Az út felszínén haladtak – már ha út volt
egyáltalán –, és úgy ötvenméterenként megálltak, hogy a felszínébe
különféle, műszereknek tűnő csomagokat nyomkodjanak. Ebből a
magasságból erősen csótányszerűnek tűntek.
– Szóval ezt a bogarak építették.
– Minden jel szerint.
– Vajon most tesztelik? Ellenőrzik?
– Úgy gondolom, valami ilyesmit csinálnak.
Joshua elnézett keletre, az óceán felé. A viadukt teljesen egyenesen
vezetett a távolba, a felkelő nap irányába.
– Vajon mit tarthatja ott azokat az oszlopokat? A kontinentális talapzaton
túl elég hosszú pillérekre lesz szükséged.
– Talán pontonokkal és horgonyokkal oldják meg? – találgatott Lobszang.
– Mint az olajfúrótornyoknál? Joshua, ez is egy felderítésre váró részlet.
– És mi az, amit tudunk?
– Hogy a viadukt minimum láthatártól láthatárig nyúlik, pontosan kelet-
nyugati tájolású, és hogy ez az irány a Föld forgástengelyéhez igazodik, nem
pedig a mágneses iránytű égtájaihoz. Itt botlottunk bele, lényegében
véletlenszerűen egy pontjához értünk...
– Á! Úgy véled, hogy ez akár a végtelenségig is folytatódhat.
– Pontosabban körben a Földön ezen a szélességi fokon. Miért is ne
tehetné? Átíveli az óceánt Európáig, majd halad tovább, hatalmas oszlopain
szelve át a kontinentális rengeteget. Érdekes lenne látni, hogyan birkózik meg
a magasabban fekvő vidékekkel, mint az innen nyugatra elterülő Appalache-
csel. Vajon követi a hegyvonulatot? Vagy állandó magasságot tartva átfúrja a
hegyet alagutakkal és hidakkal?
– Nos, ahhoz követnünk kell az útját, ha meg akarjuk tudni. És mivel igen
hamar belebotlottunk, ahhoz képest mindenképpen, hogy csak úgy
elindultunk, nehezemre esik elhinni, hogy ez az útszalag egyedi lenne. Ez
csak egyetlenegy lenne a fajtájából, ami történetesen ezen az adott
szélességen húzódik, közel az otthonunkhoz? Alighanem számos más ilyen
óriási építmény is létezik ezen a sárgolyón. Én mondtam neked, Joshua, hogy
valami igen nagy volumenű dologra bukkantunk.
– És nem tévedtél.
– Amennyiben ez a viadukt tényleg átfogja a bolygót – és ha több ilyen is
létezik, mint ez –, akkor a bogarak elképesztő sebességgel kell, hogy feléljék
ennek a világnak a nyersanyagait. Valahol kisebb ország méretű bányákban
kell dolgozniuk... És ez messze-messze rosszabb prédálás, mint amit az
emberiség valaha is művelt az Irányjel nyersanyagával. Még akkor is, ha
illogikus tulajdonosnak érezni magunkat, és igényt tartani a területre. Hiszen
ez a világ milyen értelemben is tartozik az emberiséghez? Fél évszázada még
egyetlen lélek sem élt itt, és ma is legfeljebb csak pár elszórt település akad
errefelé. De mégis...
– De mégis, ez a Föld inkább a miénk, mint az övék.
– Igen, Joshua.
– Oké, Lobszang, ráakadtunk erre a viaduktra. Mi lesz a következő lépés?
– Folytatjuk az utat. Megnézzük, mi van távolabb.
– Pazar. – Joshua rákoppintott a tabletre, hogy kikapcsolja a robotpilótát. –
Ha jól sejtem, az alapkérdés úgy szól, hogy kövessük-e a viaduktot, vagy
sem.
Lobszang ezen eltöprengett egy darabig.
– Nem követjük. Teljesen meg vagyok győződve róla, hogy számíthatunk
még több ilyen viaduktra, és hogy ez alighanem csak egy tipikus darab.
Érdemes lenne megkeresnünk a többit is.
– Rendben. Északnak vagy délnek megyünk?
– Délnek. És még mindig úgy hiszem, hogy a legfontosabb események az
Egyenlítőnél zajlanak...
Így aztán a Joshua kormányozta Fütykös délnek fordította viharvert orrát,
és a turbinák ismét felbőgtek.
 28

Miután a nagy New York-i viadukt eltűnt a láthatár mögött, nem

bukkantak a nyomára újabb ezüstbogaraknak. Falták a kilométereket, teltek-
múltak az órák, de semmi.
Egyenletes tempóban haladtak délnek, Észak-Amerika keleti partja
mentén, és annak vonala, amennyire Joshua meg tudta ítélni a Lobszang
tabletjeire letöltött térképek alapján, többé-kevésbé megegyezett az Irányjel
földrajzával – persze itt nem éltek emberek, és a legtöbb helyen egészen a
tengerig nyújtózott a mindent beborító erdőtakaró. Lobszang azt állította,
egyes helyeken látta, hogy az erdő magát a tengert is meghódította, az
árapályos területeken növő bánján növény révén. A szárazföldön is
fokozatosan változni kezdett a rengeteg jellege. Ahogy délnek tartottak az
egyre melegedő időben, Joshua sűrűbbnek, bujábbnak látta az erdőséget, de
talán még harsányabb zöldnek is.
Ugyanakkor további bizonyítékait is látták a pusztításnak, a viharok és az
ijesztő árhullámok okozta károknak. Még a tengeren is észrevették időnként
egy-egy korallzátony hullámok tépázta roncsait.
Joshua kései ebédnek összeütött egy kagylólevest, amit kenyérrel tálalt.
– Tudod, Lobszang, már egy hete veled utazom, és még mindig nem
tettem túl magam egészen azon, hogy eljátszottad a saját halálodat. Mindig is
gyanítottam, hogy nem távoztál el teljesen, de azért... Ez még a te bizarr
életed mércéjével mérve is igen látványos mutatvány volt.
– Nem állt szándékomban senkit sem becsapni. Főleg nem a barátaimat.
És az egész nem teljesen művi volt, nem megjátszott, nem egy sima
hazugság. A Következőkkel folytatott összeütközés utóhatása felért
számomra a halállal. Engem teljesen mellőztek, noha mindig is az emberiség
gyámjaként tekintettem magamra.
Joshua elvigyorodott.
– Aú! Olyan ez, akár a klasszikus Treknek az az epizódja, amikor a görög
istenek elveszítik a híveiket.
– Joshua, éppen életem legsúlyosabb egzisztenciális válságát próbálom
neked magyarázni. Talán majd máskor beszélgessünk a Star Trekről!
– Sajnálom.
– Lerobbantam, Joshua. Bizonyos értelemben tényleg meghaltam, vagy
egy részem mindenképpen. És a megmaradt részemből pionír lett. Farmer.
Egykor az egész emberiség problémáival igyekeztem megbirkózni, de mára
elmerültem a részletekben. Vagyis ez eddig így volt. – Lobszang felsóhajtott.
– És most megint itt vagyok. Agnes, az én horgonyom, szembesített azzal,
hogy szélesebb körű felelősséggel tartozom.
– Ahogy Sally Linsay is.
Lobszang éles pillantást vetett rá.
– Mi van Sallyvel?
– Megbeszéltem a dolgot Agnessel. Lobszang, te folyamatosan a véletlen
egybeeséseket vagy éppen azok hiányát emlegeted. Az is véletlen egybeesés,
hogy ez a bogaras válság pontosan azon a világon robban ki, ahol te
történetesen gazdálkodsz?
– Ezen már én magam is eltűnődtem...
– Téged felültettek.
– Kicsoda?
– Természetesen Sally. Azt mondod, tőle kértél tanácsot, melyik lenne a
hozzád illő világ. És erre ő pont ide hozott téged?
– Szóval így állunk.
Joshua felnevetett.
– Tudta, hogy itt gondok vannak. Vagy legalábbis sejtette: igencsak jó
megérzései vannak a Hosszú Föld kapcsán. Emlékszel még rá, hogyan
találkoztunk vele először? – A Hosszú Föld mélyére tett első közös
kirándulásuk során került erre sor – az Utazáson, ahogy mára a rajongók
emlegették. – Legelső ízben sodródtunk át a Felső Meggereken, két bolond
egy szivárgó léghajó-prototípuson... És addigra már megszimatolta, hogy
milyen válságot generált Első Szám Első Személy, hogy ő idézte elő azt a
hatalmas, világokon átívelő felfordulást, és ő volt az, aki ránk várt. Aztán
fogott téged meg Agnest, és egyenesen bedobott ebbe a legfrissebb drámába.
Ezért hullik szét atomjaira ez a világ alattad, Lobszang. Sally elintézte, hogy
itt legyél, amikor bekövetkezik.
Lobszang mérgesnek tűnt.
– Ha ez igaz, akkor ezt meg kellett volna beszélnie velem.
– Elmentél volna Új-Springfieldbe, ha megteszi? Hiszen csak az imént
mondtad, hogy lerobbantál, hogy el kellett menekülnöd. Ő csakis így
verhetett át.
Lobszang kővé dermedve hallgatott.
Joshua felsóhajtott.
– Még csak nem is sejtetted, igaz? Hiába a világokon átívelő intellektusod,
az emberiségen végzett minden kísérleted, még mindig szörnyen naivan állsz
az emberekhez, nem igaz, Lobszang? – Kinézett az ablakon, dél felé: balra a
háborgó, habtaréjos Atlanti-óceán terült el, jobbra a viharok tépázta erdőség.
– Errefelé semmi jele bármiféle ténykedésnek, úgyhogy azt hiszem, edzem
egy kicsit. Van ott hátul egy összecsukható futópad. Szólj, ha bármi változás
van!
– Úgy lesz – mondta Lobszang ridegen.
Joshua vigyorogva nézett vissza rá.
– Szegény, öreg Lobszang. Szeretnéd, hogy keressek pár babérlevelet?
– Inkább menj futni, Valienté!
 29

Agnes lassan baktatott az ösvényen a Manning Hillen álló tanyájuk felé,

kezében a folyónál szedett kosár gombával, amikor Marina Irwin lépett ki a
házból, és elindult elé.
A nővér elengedett egy óvatos mosolyt. Marina nem viszonozta, és Agnes
erre számíthatott. Ma reggel, miután George-Lobszang elutazott, Marina
belement, hogy vigyázzon pár órára Benre. De a Poulson-ház körüli
történések és Nikos esete némi feszültséget gerjesztett a két család között.
Agnes tapasztalata szerint gyakran alakult így a helyzet, amikor szülőkkel a
gyerekeikről kellett beszélni.
Beletelt egy pillanatba, mire Agnes felismerte, hogy Marina arckifejezése
ennél súlyosabb helyzetről árulkodik.
Gyors léptekkel indult el felé.
– Van valami baj? Bennel?
– Nem – vágta rá gyorsan Marina. – Nem Bennel. Jól van, még alszik.
Attól tartok viszont, hogy a macskáddal van valami. Shi-mivel.

Agnes azért megnézte Bent, aki édesdeden aludt.

Majd Shi-mi keresésére indult.
A macska a kandalló mellett feküdt. Mikor Agnes megérkezett, Shi-mi
megpróbálta felemelni a fejét, de az máris visszaesett.
– Agnes – szólalt meg halkan, reszelős hangon. – Nem sikerült eljutnom
az alomig, és piszkot csináltam. Bocsánatot kérek miatta.
Agnes felborzolta Shi-mi szeme felett a szőrét.
– Ráadásul szép kis piszkot.
– Hirtelen érkezett a hanyatlás. A váratlan leállás. Felteszem, igen élethű a
folyamat. Marina nagyon kedves volt, de semmit nem tehetett. Remélem,
nem szomorodott el nagyon... Agnes?
– Itt vagyok, drágaságom. – A macska megborzongott és nyávogni
kezdett, mire a nővér addig cirógatta, míg el nem hallgatott. – Még mindig
több választásunk akad, Shi-mi. És ezt te is tudod. Elvihetünk a gondolába, a
műhelybe...
– Nem. Ez itt az én helyem. Itt éltem az utolsó éveimet, akár egy igazi
macska. Az emberek elfogadnak. Az egerek félnek tőlem. Megvetem a
kutyákat. Úgy helyes, hogy én, én... é-é-é-é-én...
A hangjába vegyülő hirtelen vibrálás gépiesen szólt, és mélységesen
zavaróan hatott, ahogy beletolakodott egyfajta mesterségesség – ami igazából
a valóság, tűnődött el Agnes. De azért addig simogatta Shi-mi horpaszát, míg
a macska el nem csitult.
Shi-mi most azt mondta:
– Agnes, köszönj majd el a nevemben Joshuától! És Lobszangtól. És
mindenképp mondd el Maggie Kauffman-nak, hogy mi lett belőlem! Mondd
neki, hogy elvárom, Mac bontson fel egy üveg malátawhiskyt – de Auld Lang
Syne-t ám, ne valami olcsó lőrét – a bolhafészek emlékére!
– Megmondom. Mindig jó barát voltál, Shi-mi.
– Már Ben macskája vagyok. Mint rájöttem, mindig is az akartam lenni.
És én, én... – A hangja elhalt, belemosódott egy lágy, igen meggyőző
dorombolásba. Aztán, ahogy Agnes megsimogatta, a teste megrázkódott, a
szeme tágra meredt, és a tompazöldben izzó LED-es szempár elsötétedett.
 30

Mikor legközelebb Lobszang megálljt parancsolt, az éjszaka közepén,

figyelmeztetés nélkül állította le a twaint. A szuroksötétben, mikor a motorok
lekapcsoltak, Joshua rögtön felébredt.
Sortban és pólóban gördült ki az ágyból, megkerülte a hálóhelyét a
gondola többi részétől elvágó térelválasztót, és belehuppant a másodpilóta
ülésébe, Lobszang mellé. A műszerfalon elhelyezett óra hajnali kettőt
mutatott. Béniről egyetlen fényforrásként csak a vezérlőtabletek szolgáltak,
alulról világítva meg az ablakon kibámuló Lobszang arcát. Odakint a több
mint félig telt hold fénylett.
Nyilvánvaló volt a megállásuk oka.
Joshua dél felé fordult, és a hajó orra alatt balra megpillantotta az óceánt: a
hullámok higanyként csillogtak a holdfényben. Jobbra erdő zöldellt. És a
világot keletről nyugatra egy újabb viadukt ívelte át: vékonyan csillogott a
holdfényben, biztosan álló pilléreken szelte át az óceánt és a szárazföldet.
– Ugyanolyan, akár a legutóbbi – szólalt meg Lobszang.
– Vagyis ugyanazok a méretek, és a jelek szerint ugyanabból az anyagból
készült. Teljesen tiszta az éjszaka: egészen a láthatárig követhetjük az
óceánban, és amennyire meg tudom ítélni, addig teljesen egyenes.
– Hol vagyunk?
– Dél-Karolina magasságában. Jó nyolcszáz kilométerre délre a New
York-i viadukttól. Vagy tizennyolc óra alatt értünk ide.
– Rendben. Nos, Lobszang, ha ez annyira tipikus, ahogy azt mondogatod,
ha az egész világot övékként hurkolják át ezek a valamik... És ha olyan
nyolcszáz kilométerre vannak egymástól...
– Akkor lehet belőlük pár tucat. Persze lehet, hogy az eloszlásuk nem
egyszerűen távolság vagy szélességi fok függvénye. Ezt sehogy sem
tudhatjuk, csak akkor, ha Föld körüli pályáról vetünk rá egy pillantást.
– A dolog úgy áll, ahogy vártad, Lobszang. Vagyis globális jellegű. Vajon
meddig tartott, mire mindezt megépítették?
– Erre a kérdésre nincs épkézláb válaszunk, Joshua. Nem tudjuk, mióta
élnek itt, ezen a világon. Vagy hogy milyen gyorsan dolgoznak. Gyanítom,
hogy mióta találkoztak velünk, felgyorsították a munkát. Végezni akarnak,
mielőtt reagálhatnánk. De ez egyelőre csak egy tipp.
– Értem, de miért van ez, Lobszang? Mi célt szolgál az egész? Szállítási
rendszer lenne? Vasútvonal? Vagy ezek vízvezetékek, mint amilyet a
rómaiak építettek egykor?
– Kétlem, hogy ilyen egyszerű lenne a válasz. Találgathatnék ugyan, de az
ebben a szakaszban nem lenne túlságosan konstruktív.
Joshua gondosan végigmérte társát. A tabletek alulról világították meg az
arcát, így még nehezebb volt olvasni róla, mint általában.
– Mintha lenyűgözne ez az egész. Talán még csodálod is ezeknek a
bogaraknak az építményeit? – Nem kapott választ. – Mi lesz a következő
lépés?
Lobszang eltűnődve felelt:
– Eddig nem léptek fel fenyegetően, pedig a bogarak biztosan láttak
minket: ne felejtsd el, hogy a New York-i viadukt felett áthaladtunk egy
munkáscsapatuk felett. Minden bizonnyal lényegtelenek vagyunk számukra.
És a felfedezéseink sem veszhetnek el, még ha nem is térnénk vissza: máris
küldtem rádiójelentéseket rövidhullámon Agnesnek.
– Vagyis úgy véled, tovább kellene mennünk. Egészen az Egyenlítőig?
– Én ezt javaslom.
– Akkor csináljuk!

A léghajó suhant tovább, követve Észak-Amerika keleti partját, és

egyenletesen haladt délnek.
Útjuk harmadik napján érték el a következő viaduktot, ismét úgy
nyolcszáz kilométerrel délebbre. Ez Floridát szelte át, úgy Miami
magasságában.
Majd másnap déltájban, ismét nyolcszáz kilométerrel odébb jött a
következő viadukt. Ez már az óceán felett ívelt át, ott, ahol szárazföldnek
nyoma sem látszott, sem északon, sem délen. A felhős déli ég alatt a
viaduktot nem lehetett könnyen kivenni az óceán szürkés háttere előtt.
– Innen hiányzik Mexikó – jegyezte meg Joshua, miután ellenőrizte
pozíciójukat a tablet térképén.
– Remek megfigyelés. – Lobszang elmagyarázta Joshuá-nak, hogy ezen a
világon és ennek az övezetnek a hasonló világain nem létezik az Irányjelen
ismert Mezoamerika.
– Itt a Csendes-óceán egészen a Mexikói-öbölig tart. És ha átszelnéd az
Atlanti-óceánt, láthatnád, hogy a Földközi-tenger a Közel-Kelet helyén
torkollik bele az Arab-tengerbe. Vagyis az egész bolygót körbefogja egy
összefüggő vízi útvonal ezen a szélességi fokon. Ennek eredményeként itt a
globális óceáni áramlatok másmilyenek. Egykor, réges-régen az Irányjel is
ugyanilyen volt, mint itt: a paleontológusok ezt a vízfelületet Tethys-
óceánnak hívták. Akadnak a Hosszú Földdel foglalkozó földrajztudósok, akik
ezeket a világokat Tethys-övnek nevezik.
– Gondolom, ez az egyik oka, amiért ez a világ melegebb.
– Igen. És ha ezen a szélességi fokon viadukttal fogják át a bogarak ezt az
egész világot, akkor főként óceánnal kellett, hogy dolguk legyen, körös-
körül. Ez egészen hihetetlen mérnöki mutatvány.
– Régen én is impozánsnak tartottam az Öbölben álló olaj fúrótornyokat –
mondta erre Joshua.
– Akkor megyünk tovább?
– Menjünk, Lobszang!
Másnap hajnalban érték el a következő viaduktot, útjuk ötödik napján.
Venezuela északi partján haladt át – Dél-Amerika északi partján, ami ezen a
világon az északitól különálló kontinenst alkotott.
Haladtak tovább délnek, maguk mögött hagyva a viaduktot, átrepülve a
sűrű dzsungel, az alattuk elterülő zöld káosz felett.
Lobszangnak erről eszébe jutott valami:
– A lenti erdőben valószínűleg hemzsegnek az olyan egzotikus állatfajok,
amilyeneket még alighanem sosem látott senki. Egy szigetvilágról beszélünk.
– Hagyj valami felfedeznivalót az unokáidnak is, Lobszang!
Így aztán repültek tovább, immár mélyebben behatolva a szárazföld
belsejébe. Újabb nappal és éjszaka következett, és éjféltájban megint egy
viaduktra bukkantak. Elérték az Egyenlítőt. Lobszang azt javasolta, hogy
várják meg a reggelt, hogy rendesen lássák.

Útjuk hatodik napján hajnali hatkor együtt léptek az ablakhoz.

A léghajó közvetlenül a viadukt felett sodródott. Joshua most már látta,
hogy az szinte párhuzamosan fut egy óriási folyóval.
 – Ez az Amazonas helybeli megfelelője lesz.
– Igen.
– És innen hogyan tovább? Leszállunk? Vagy menjek le én egy
elektronikus papagájjal a vállamon, mint a régi szép időkben?
Lobszang erőltetetten elmosolyodott.
– Nem akarunk ellenségeskedést provokálni, úgyhogy egyelőre várunk.
– Mire?
– Megint csak úgy sejtem, hogy amikor bekövetkezik, nem kerüli el a
figyelmünket. – Ásított egyet, és nagyot nyújtózott. – Talán itt lenne az ideje,
hogy készíts egy finom reggelit, Joshua. Bármi lehet, csak ne kagyló...
– Jogos kérés. – Joshua áttúrta a kis hajókonyhát. Volt fagyasztott húsuk
és hasábkrumplijuk, valamint fölös energiájuk: úgy döntött, hamburgert süt.
Ahogy munkához látott, azt mondta: – Tudod, mint azt már korábban is
mondtam, ezt rendesen kell csinálnunk.
– Rendesen?
– Igazi globális felméréssel. Szeizmográfokkal, magnetométerekkel és
ilyesmivel felszerelt tudósokkal. Geológusokkal és éghajlatkutatókkal, akik
megjósolják, mi lesz a következő lépés. Szuperórákkal, atomórákkal meg
hasonlókkal kell megmérni a világ forgásának gyorsulását, pontosabban,
ahogy azt a drága Agnes teszi az ingájával.
Lobszang erre felmordult.
– Hogy az Egyesült Államok elnöke létesítse az első hivatalos kapcsolatot,
adja át a zászlót meg a plakettet? De elviekben igazad van, Joshua. Bár lehet,
hogy már nem lesz olyan könnyű ezeket az erőforrásokat előteremteni, mint
egykor, de azért érdemes lenne megpróbálni...
Ekkor vakító fény töltötte meg a pilótafülkét, ami úgy söpört végig rajtuk,
mint egy ide-oda pásztázó keresőfény. Mindketten ösztönösen lebuktak.
Mintha egy irdatlan gép húzott volna el a léghajó felett.
Joshua ledobta az élelmiszereket a kezéből, és az ablakhoz rohant. Egy
lángoló, tüzet köpködő, égő golyót látott, ami átszelte a sápadt Egyenlítői
eget. A nyomában fehéres pára gomolygott kondenzcsíkként. Egyenesen
keletnek tartott, az Amazonas torkolata és az óceán felé.
Ekkor ért el hozzájuk a hang. Az iszonyatos, sistergő dörrenésbe
beleremegett a gondola.
– Istenem!
Lobszang komoran elmosolyodott.
 – Megmondtam, hogy nem kerüli el a figyelmünket, amikor bekövetkezik.
Mióta vagyunk itt? Hat órája? Naponta több ilyenre sor kerülhet.
– Ez meg mi a franc volt?
– Elsőre azt mondanám, hogy ez biztosan egy nagy holdkőzet elektromos
vezetőképességű burokban. Ne feledd, hogy korábban már láttuk, ügyködnek
valamit a Holdon! Ez a kőzet a Föld mellett elsuhanó, a légkörre ható áradat
egyik darabja lehet. És ez már évek óta így kell, hogy menjen. Így gyorsítják
fel a Földet, Joshua. A bogarak. Ezekkel a szélességi övékén futó szalagokkal
meg az űrkőzetekkel. Ettől lesz az egész bolygó egyetlen gigantikus
elektromos motor. És még csak most kezdték.
Joshua lepillantott az élet zöld szőnyegére odalent, a folyóra, a kéklő
reggeli égre: a buja, ősi, szédítően szépséges életre. Ami egyben egyedi is
volt, akárcsak a Hosszú Föld összes világa.
– De mi ezzel a céljuk?
– Megvan rá a jó indokuk. Sokáig tart elkészíteni az ételt? Megtudtunk
mindent, amit egyelőre tudnunk kell. Együnk, és induljunk haza! Vár ránk a
munka. És van még valami, Joshua.
– Igen?
– Lehet, hogy igazad van. Elképzelhető, hogy eredetileg Sally Linsay
rángatott bele minket ebbe. És az jár a fejemben, hogy talán szükségünk lehet
a segítségére, hogy véget vessünk a dolognak.
Joshua különös, zsigeri ellenérzéssel felelt:
– Tudod, Lobszang, már huszonhét éve annak, hogy mi hárman először
találkoztunk a Felső Meggereken, mikor mi ketten a Mark Twainen
hajóztunk. Most meg úgy érzem, mintha állandóan annak az iskolának az
érettségi találkozójára akarnának elrángatni, ahova utáltam járni. Mit
gondolsz, megszabadulunk majd valamikor egymástól?
– Ebben az életben aligha – felelte Lobszang csüggedten. – Tudod, Joshua,
kérnem kell valamit tőletek, kettőtöktől.
Joshua megérintette az irányítópultot. A Fütykös kecses ívet írt le a
levegőben, és hazafelé indult.
– Mi lenne az, Lobszang?
– Össze kell trombitálnunk a bandát, Elwood! Azért van szükségem rátok,
hogy megtaláljatok engem.
 31

Stannek és Rockynak nem árulták el, hol található a Következők otthona.

Amikor odaértek, áthaladva egy csomó csendes zugon, és hallgatva, ahogy
útitársaik a gyorsbeszéd géppuskaropogás-szerű sebességével
kommunikálnak, Rocky és Stan először is körülnéztek. Előbbi kimondottan
jellegtelennek találta a Majorságot, hiába övezte akkora rejtély. Egy
folyóparti kisváros külső részére érkeztek: alig pár tucat, fából, agyagtéglából
és előre gyártott kerámiapanelnek tűnő anyagokból emelt ház állt itt. A
kéményekből füst gomolygott. Rocky először úgy gondolta, itt csak házak
vannak, meg pár műhely, esetleg pajta, noha háziállatoknak nyomát sem
látta. A városon túl füves síkság nyújtózott a láthatárig, ahol fák álltak
zöldellő masszaként. Több városka is akadt: három, négy, öt. Egyik-másik
egymásba olvadt, távolabb, a síkság túloldalán. Az ég kéklett, meleg volt az
idő – nagyon meleg, tekintettel arra, hogy Valhalla, vagyis Irányjel Chicago
magasságában lehettek, nekik legalábbis ezt mondták.
Csak egy újabb világ a Hosszú Föld nagy, átlépéssel elérhető világláncán.
– Bárhol lehetünk – szólalt meg Rocky.
– Nincs templom – dünnyögte Stan.
Rocky alaposabban körülnézett: a barátjának igaza volt.
– És aztán?
– Minden más helyen van, akárhova mész. Minden emberlakta helyen.
Van templom, mecset, zsinagóga vagy kápolna. És nincs városháza sem. Az
emberek mindenhova építenek városházát. Az amerikaiak mindenképpen.
Rocky vállat vont.
– Talán a Következők egyszerűen csak nem csípik a városházákat.
– A ruhákat sem.
Egy kis csapat ember haladt el a közelükben, a legkülönfélébb korúak.
Minden bizonnyal a folyónál járhattak, hogy ússzanak, esetleg horgásszanak,
és most visszafelé tartottak a városba, mert a bőrük vizesen csillogott. És
rengeteget megmutattak ebből a bőrből. Különféle sarukat hordtak, övükön
szerszámok, spárga és egyéb furcsaságok lógtak, de ezen kívül nem sok
mindent viseltek. Ahogy semmiféle ékszert sem. Rocky kiguvadt szemmel
bámult, de azért neki is feltűnt, hogy nem lát se egy fülönfüggőt, se
dísztárgyakat, továbbá, noha lenyírták a hajukat, frizurának azt aligha
nevezhették.
Mikor a csapatnyi fiatal férfi és nő észrevette, hogy a fiúk őket bámulják,
pattogós gyorsbeszédbe kezdtek egymás között, majd nevetve hátat
fordítottak nekik.
Marvin elvigyorodott.
– Ne lógjon már kocsányon a szemetek! Majd megszokjátok.
– Erősen kétlem – jegyezte meg Rocky.
Az utazók kis csapata itt szétvált. Míg Roberta és Jules a saját dolgára
indult, Marvin bevezette a fiúkat a város peremén álló egyik kis házba.
– Itt élek pár másik lakótársammal, vagyis nem az enyém. Majd
megértitek, hogy itt igazából senkinek nincs saját tulajdona. Egyelőre máshol
húzom meg magam, mert szükségetek lesz egy kis privát térre, egyedül töltött
időre. Ideje lazítanotok egy kicsit. Főleg neked, Rocky.
– Én is így látom.
– De, Stan, neked is sok újdonságot kell megemésztened. Ennivalót
találtok, van szárított hús, gyümölcs, kávé. Vízért a folyóhoz menjetek le,
tiszta. Rakhattok tüzet. Akad itt takaró, vannak ruhák, ha kellenek. Nektek
valók. Mármint úgy értem, olyan ruhák, amilyet hordani szoktatok. Rómában
jártok ugyan, de nem kell úgy tennetek, mint a rómaiaknak. Pihenjetek egyet!
Reggel értetek jövök. – Rájuk pillantott. – Itt senki nem zavar majd titeket.
Az emberek békén fognak hagyni.
Rocky azt kérdezte:
– Miért? Udvariasságból?
Stan felhúzott szemöldökkel nézett rá.
– Nem azért. De te sem simogatod meg egy kóbor kutya fejét, nem?
Marvin erre fáradtan azt mondta:
– Gondolkozzatok ezen kicsit! Viszlát reggel! Ó, és még valami! Nem
javasolnám, hogy megpróbálkozzatok az átlépéssel. Innen csak a csendes
zugokon át van kiút. Az innen átlépéssel elérhető világok sokkal kevésbé
barátságosak...
A faház zsúfolt, de praktikusan berendezett, tiszta helynek bizonyult,
mindenféle dekoráció nélkül. Stan ledobta a zsákját, és rögtön
„felfedezőútra” indult, mint mondta. Még arra sem vette a fáradságot, hogy
megkérdezze Rockyt, jön-e.
Aki viszont tüzet gyújtott, feltett egy kávét, kipakolta a zsákját, elrendezte
a cuccait. Megnyugtatónak találta ezt a kis rutint.
Aztán elhagyta a faházat, hogy a két, vállra akasztható csöbörben vizet
hozzon a folyóról. A parton összefutott egy újabb csoporttal. Meleg este volt,
azok pedig folyásirányban lejjebb nevetgéltek, játszottak. Bárhol máshol
meztelenül fürdőző gyerekeknek nézte volna őket az ember. Egy része
szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de amikor meghallotta hadaró
gyorsbeszéd-halandzsájukat, hátat fordított nekik.
A faházba visszatérve fekhelyet készített egy halom takaróból, és korán
nyugovóra tért. Nem számított rá, hogy jól alszik majd. Előhalászta e-könyv-
olvasóját, az értékes tárgyat, amit még a szülei vittek magukkal az Irányjelről,
amikor a Nyugat 4-re költöztek, és gyertyafénynél elolvasott pár képregényt.

Meglepődött, amikor Stan rázogatta, hogy megpróbálja felébreszteni.

Máris reggel volt.
Stan azt kérdezte:
– Jól vagy?
– Azt hiszem, úgy aludtam, akár egy csecsemő. És te?
– Én is. – Stan megvonta a vállát. – Szerintem valamit tehettek a kajába.
– Én nem ettem semmit.
– Akkor a kávéba. Valamit, amitől mi, barbár emberszabásúak elcsitulunk.
– Stan nyugtalannak tűnt. – Figyelj, szedjük rendbe magunkat! Lefogadom,
hogy Roberta bármelyik percben itt lehet.
Rocky éppen kivitte az e-könyv-olvasóját a faház elé, hogy feltöltse annak
kis napelemét, mikor Roberta valóban fel is tűnt. A fiú megkönnyebbülten
látta, hogy noha a nő abban a stílusban öltözött fel, mint a tegnap látott
helyiek, mégsem hagyott szabadon annyi bőrfelületet. Bő, zsebekkel teli,
ujjatlan kabátja alá valamiféle ingruhát húzott.
Roberta elmosolyodott.
– Máris készen álltok? Jó reggelt, fiúk! Gyerünk, járjunk egyet!
Rocky megkérdezte:
– Hova megyünk?
– Hát, szeretnék ízelítőt adni abból, hogyan élünk itt. Úgy véltem,
kezdhetnénk az iskolában.
 Stan közönyösen vállat vont, és behúzta maga után a faház ajtaját.
Miután elindultak, Roberta így folytatta:
– Akkor jöjjön az első lecke! Itt praktikusan öltözünk, nem hivalkodóan.
A kabát, amit viselek, mint látjátok, az emberi lények által feltalált
bizonyíthatóan leghasznosabb dologgal büszkélkedhet: zsebekkel. Egyébként
csak azt hordjuk, ami szükséges, ami kényelmes, így általában a lehető
legkevesebb öltözéket. Mint majd láthatjátok, nem sokat adunk a külsőre.
Stan erre elvigyorodott.
– Szerintem most azt akarja a tudtodra adni, hogy a Következők nem
indulnak be a csupasz bőr láttán.
– Nem egészen – mondta erre Roberta viszonylag türelmesen. – A szex
nagyon fontos számunkra. Összeköt minket, ahogy az őseinket is. Csak mi
nem vagyunk... a megszállottjai. Ez olyan, mint hogy a gyerek viselkedését
már egy kis éhségérzet is befolyásolhatja, amit viszont egy felnőtt könnyedén
kezelni tud. Mellesleg úgy tűnik, hogy a Következők kéregállományának más
az egyensúlya, eltolódott a sekélyes vizuális ingerek felől a mélyebb tartalom
értékelésének irányába. A kinézet annyira nem izgat fel minket. De ennek
vannak persze árnyoldalai is. Nem értékeljük annyira a vizuális
művészeteket, ahogy ti. Értjük őket... csak éppen nem mozgat meg minket.
Rocky ezen megdöbbent, és az e-könyv-olvasóján található képregényekre
gondolt.
– Nincs saját művészetük?
– Vizuális művészeti ágaink nincsenek, legalábbis elsődlegesek. Ahogy
nem érdekel minket a regényirodalom sem, a történetmesélés. Úgy fest,
hiányzik belőlünk az a képesség, hogy elmerüljünk az elképzelt dolgokban.
Stan megint vigyorgott egyet.
– Szerintem csak udvariaskodik, Rocky. Nem a „képessége hiányzik”
hozzá, hogy bármi ilyesmit tegyen. Úgy érti, hogy az emberekből „hiányzik a
képesség”, hogy ellenálljanak a történetmondás hipnotikus ámításának.
– Mondhatod így is, ha akarod. De nagyra értékeljük a zenét, főleg az
elegáns, strukturált, matematikus zenét. Tudjátok, nekünk nagyon is van
testünk. Táncolunk és énekelünk: szükségünk van erre. És sortánchoz nem
Bach-fúgát játszol.
Rocky erre gyakorlatiasan megjegyezte:
– Viszont csak akkor szabadulhat meg az ember ennyi ruhától, ha
megfelelő hozzá az éghajlat.
 – Ez így van, és itt ilyen az éghajlat. Ezért választották ezt a helyszínt az
itt élők, ennek a bizonyos övnek az egyik világát, ezt a mérsékelt égövi,
évszakok nélküli helyet.
Rocky erre a homlokát ráncolta.
– Azt mondja, „az itt élők”. Akkor maga nem itt él?
– Én sajnos nem. Emberi közösségekben nőttem fel. Így vagy úgy, de
valami idevonz. És itt vagyok igazán értékes, ide szólít a hivatásom. Ez
egyfajta kezelőfelület. Egy híd. – Elmosolyodott. – Alighanem túl fiatalok
vagytok ahhoz, hogy emlékezzetek rá, de egykor a Fehér Házban dolgoztam
mint elnöki tanácsadó. De ez az igazi otthonom. Másrészt pedig ez az
egyetlen hely, ahol igazán biztonságban vagyok.
Stan körülnézett.
– Füvet látok. Pár vadvirágot. Fákat a távolban. De egyetlen állatot sem.
– Arra gondolsz, hogy a flóra és a fauna alapján kitalálhatod, hol vagy a
Hosszú Földön? Ne hagyd magad megtéveszteni!
Rockynak eszébe jutott valami.
– Miért, mi ez, egy Dzsóker?
Stan megrázta a fejét.
– Szerintem most arról beszél, hogy ezt ők alkották meg. Valamiképpen
ezt a helyet ők hozták létre, és különböző bióták mintáit importálták ide.
Valami ilyesmiről van szó?
Roberta egy vállvonással rázta le magáról a kérdést.
– Mindez lényegtelen.
Elhaladtak egy, láthatóan a folyó felé vízelvezető árkot ásó csapat mellett.
Piszkosak voltak, verejtékeztek, keményen dolgoztak: Rockynak először az a
kellemetlen gondolata támadt, hogy ezek esetleg emberek lehetnek – hozzá
hasonló, köznapi emberek –, akiket valahogy kényszerítettek, hogy ezeknek a
félmeztelen és kifinomult zenei ízlésű szuperembereknek dolgozzanak. De
ahogy elsétáltak mellettük, elcsípte a gyorsbeszéd foszlányait.
– Tudom, mire gondoltok – szólalt meg Roberta. – Hogyan végezzük el a
munkát? Hogy egy zsenikkel teli városban ki dönti el, kiből lesz utcaseprő, ki
tisztítja ki a pöcét?
– Nem – mondta erre Stan. – Egyszerűen csak elvégzik, amit kell. Nincs
ebben semmi rejtélyes.
Rocky a homlokát ráncolta.
– Nos, szerintem van.
 Roberta azt felelte:
– Azt hiszem, Stan ezt ösztönösen érti. Egyszerűen csak a végére járunk a
dolgoknak. Amikor egy olyan problémával szembesülünk, mint az alapvető
munkamegosztás, messzebbre látunk nálatok, azonnal ellátunk egészen a
megoldásig. A munkát el kell végezni – ezt az árkot ki kell ásni. Egyesek
alkalmasabbak egy ilyenfajta munkára, és ezen nincs mit vitatni. Ezután a
szükséges megoldás dönti el, hogy milyen lépéseket kell tennünk. Az
egyetlen megvitatandó kérés a praktikumból fakad: ma rajtad van a sor, vagy
rajtam? Értitek már? A jövevények gyakran kérdezősködnek a kormányzati
rendszerünkről. Hogy van-e valamilyen tanácsunk, vannak-e vezetőink,
polgármestereink, elnökeink, királyaink. Még mindig elég kevesen vagyunk
ahhoz, hogy a többségünk bármikor összegyűlhessen egy helyen, és
megbeszélhesse a jelentős problémákat. Egy probléma megoldása általában
mindenki számára egyértelmű, a lépéseket a szükség diktálja. Mi az
ügyeinket az értelem alapján intézzük, és nem az egyes vélemények
figyelembevételével. Vagyis nem találgatunk, néhány tényre építve. Ha úgy
tetszik, csak a magasröptű filozófiai kérdések osztanak meg minket, amikor a
célok nem tisztázottak, sőt nem is egyszerű őket megfogalmazni.
Rocky úgy érezte, mintha a saját fajtáját védené – mintha ő tényleg
különbözne ezektől a zárkózott alakoktól.
– De biztosan akadnak csalók is. Nyilván vannak a soraikban szélhámosok
is.
– Persze hogy vannak – mondta erre Stan. – A játékelmélet szerint
biztosan. Bármilyen rendszert alakítasz is ki, kis arányban a csalás mindig
felüti a fejét.
Roberta is megszólalt:
– Eltűrjük a csalókat, noha valójában csak kevesen járnak sikerrel. Ne
felejtsétek el, hogy mindannyian képesek vagyunk világosan átlátni a többiek
lépéseit – olyan ez, mintha egy mindenki előtt nyitott játékban akarnál csalni,
mint amilyen, mondjuk, a sakk. Lehetséges ugyan, de nagyon nehéz. És ha az
egyén furcsa lépésekbe fog, általában elég nagy lesz a társadalmi nyomás,
hogy korrigáljuk a helyzetet. Nálunk is vannak bűnözők, Rocky – de csak
maroknyian, hiszen mi magunk is kevesen vagyunk. „Betegeknek” hívjuk
őket, és eszerint bánunk velük.
Stan így válaszolt:
– Lehetséges, hogy így van, de a Következők közül a legelsőt, akiről a
legtöbben hallottak az Irányjelen, Davidnek hívták. És ő bűnöző volt.
Eltérített egy katonai twaint, végzett a legénység tagjainak többségével, és
amikor megmentette egy másik twain, ismét megpróbálkozott ugyanazzal. A
Következők bűnözőit pedig az emberi világok vonzzák, nem, Roberta?
– Tudunk ezekről a problémákról, és meg is oldjuk őket...
– Lehetséges, hogy a Következők, akikkel az emberek a saját világaikban
találkoznak, mind bűnözők vagy őrültek?
Rockynak az járt a fejében, hogy Roberta elismerésre méltóan megőrizte
hidegvérét a Stannel töltött napokban, eléggé ahhoz, hogy ne harapjon rá erre
a csalira sem. Talán éppen ez a magasabb intellektus valódi jele?
A nő azt felelte erre:
– Nem érdemes elhamarkodottan ítélkezned. De most lássuk az iskolát...!

Az „iskoláról” kiderült, hogy egy kis épület, de a tanítás jórészt inkább a

szabad ég alatt folyik – már ha tanításnak lehet nevezni az ilyesmit.
A kötéllel elkerített udvaron olyan harminc gyerek lehet, gondolta Rocky.
Mindenféle korút látott az egészen kicsiktől a tizennégy-tizenöt esztendősig.
Csoportokba verődve beszélgettek vagy éppen játszottak, futkároztak,
számoltak, tapsoltak. Egyesek mintha tényleg iskolai feladatokon dolgoztak
volna: írtak, kirakósokat raktak össze, tabletekkel dolgoztak... viszont feltűnt
neki, hogy senki sem rajzol. Az egész jelenetet átszőtte a már megszokott,
pörgő gyorsbeszéd hangja, amit Rocky egyre inkább egyfajta fehér zajként
kezdett érzékelni. Akadt pár felnőtt is, akik ide-oda sétálgattak a gyerekek
között, halkan beszélgettek egymással, néhányan megjegyzéseket írtak
jegyzettömbökbe vagy tabletekbe.
Az egyik gyerek elesett, és felhorzsolta a térdét, mire nagyon is emberi
módon sírva fakadt. Az egyik nő felkapta, és bevitte az épületbe.
– Még sosem jártam ilyen osztályba – szólalt meg Rocky.
Stan irigykedve mondta:
– Ja, de bárcsak jártam volna! Csodálatos ez a nagy szabadság.
Roberta magyarázni kezdte:
– A legtöbb felvigyázó családtag. Csak hát a mi családjaink nem olyanok,
mint a tiétek. Még mindig kevesen vagyunk, és a kapcsolatunk harmonikus.
Nem ismerjük a házasság fogalmát, inkább csak változó szövetségek
alakulnak ki a gyereknevelés terén: így próbáljuk meg maximalizálni a
génállományunk diverzitását. Ez egyfajta rugalmas poligámia.
Rocky erre a homlokát ráncolta.
– „Maximalizálják a diverzitást?” És mi van a szerelemmel?
Stan erre felnevetett.
– Ha-ha! Rocky szeretne szerelmes lenni. – Ez megint a klasszikus Stan
volt. – De ez egy újabb emberi illúzió, barátom. Mint a szépművészet és a
vallás. Mindannyian csak az időnket vesztegettük tízezer évig.
Roberta szólalt meg ismét:
– Stan, úgy gondoljuk, hogy amikor majd belépsz közénk, érdemes lenne
egy ideig az iskolában dolgoznod.
– Most először érzem úgy, hogy hízelegnek, azóta, hogy eljöttek értem a
Nyugat 4-re. Gondolja, hogy tényleg tudok valamit adni maguknak
tanárként?
A nő rámosolygott.
– Látom, nem érted. Ezek az emberek nem azért vannak itt, hogy
tanítsanak. Ó, persze, felvigyázók, hiszen mégiscsak akadnak itt kisgyerekek
is. De igazából azért jöttek, hogy hallgassák a srácokat. Tudod, mi egy új faj
vagyunk, Stan. Az intelligenciánk egy kategóriával magasabb az
emberiségénél, a régi változaténál. Még mindig nagyon keveset tudunk – nem
sokkal többet, mint amire az emberiség maga is rájött, és még ebben is
akadnak hézagok, félreértések, sima fantáziálás. És mi nem az emberiség
vagyunk a gondolatainkat meghaladó civilizáció szövetébe simuló gazdag,
ősi kultúrával: nincsenek könyveink, épületeink, nem rendelkezünk azzal a
rengeteg sok találmánnyal. Nekünk még semmi ilyesmink nincs. Még nincs.
Így aztán arra jöttünk rá, hogy még az erre a világra frissen érkezett, az
emberiségtől örökölt korlátoktól és félreértésektől egyelőre mentes legkisebb
gyerekek játékából is tanulhatunk. Az ő játékukból bármit leszűrhetünk,
mondjuk, rávezethetnek bennünket egy újfajta csavarkulcs feltalálására vagy
a transzfinit matematika új, intuitív megközelítésének módjára. Még a
kisbabák, az éppen csak járni tudó kicsik is, mikor beszélni tanulnak, saját
szókincset, saját nyelvtant, sőt saját matematikát találnak fel. Mi nem annyira
tanítjuk a gyerekeket, mint inkább tanulunk tőlük.
Rocky vérfagyasztónak találta ezt az egészet.
– De abból, amit mond, kitűnik, hogy nem rajzolnak semmit anyunak,
amit az majd kitehet a frigó ajtajára. Hogy lefekvés előtt nem mondanak
nekik esti mesét.
 Roberta bólintott.
– Te ezt veszteségnek éled meg. És nem hibáztatlak érte, mivel én magam
is egy emberi világban nőttem fel. De ők mind igazi kisgyerekek. Ugyanúgy
játsszák a bugyuta kis játékaikat, csintalankodnak, alszanak délutánonként.
És ezen a világon trollok is élnek. Talán hallottátok is a kiáltásukat az éjjel.
Esténként behozzuk őket, hogy ölelgessék a kicsiket, ez segít a gyerekeknek
elaludni.
– Miért kell nekik segítség az elalváshoz? – kérdezte Rocky.
Roberta a fiúra pillantott.
– Ők rettentően okos gyerekek, Rocky. Igen kis korban ráébrednek arra,
hogy milyen törékeny dolog is az élet, hogy mennyire sebezhetőek. Míg, azt
hiszem, az embergyerekek halhatatlannak hiszik magukat. Szemben a mi
gyermekeinkkel...
– Á! – bólintott Stan. – Nincsenek illúzióik. És az ő figyelmüket nem lehet
elterelni sem a mennyről, sem a túlvilágról szóló történetekkel, sem egyéb
gyerekmesével.
– Ezt a leckét nagyon fiatalon meg kellett tanulnom nekem magamnak is.
– Roberta egy pillanatra behunyta a szemét.
Rocky ismét kérdezett:
– Vallásuk sincs? Egyáltalán semmilyen?
– Még nincs – felelte a nő. – Gyertek! Menjünk tovább!
Nem jutottak messzire, mikor egy hangosan gyorsbeszélő csapattal
találkoztak: piknikre szánt ételeket, törülközőket, tableteket, jegyzetfüzeteket
vittek magukkal, és kifelé tartottak a városból. Páran odabólintottak menet
közben Robertának, és kíváncsian mérték végig Rockyt meg Stant. Főleg
fiatalok alkották a csoportot, de akadt pár nő, akit Rocky ötvenesnek saccolt.
Az idősebbek jelenléte ébresztette rá arra, hogy milyen keveset is látott eddig
belőlük itt: nem sok huszonöt évesnél öregebbet. Ez egy fiatal közösség volt.
Roberta rámutatott az egyik idősebb nőre.
– Őt Stella Welchnek hívják. A megjelenés előtti nemzedék egyik
legokosabb tagja. Egykor párkapcsolati tanácsadóként dolgozott az
Irányjelen, hát nem hihetetlen? Kihajították az egyetemről – matematikát
tanult a Stanfordon, de az emberiség szokványos felsőoktatási intézményei
nem tudtak mit kezdeni vele. Itt ellenben a kozmológiai evolúció egyik
meghatározó gondolkodója lett belőle. Mielőtt rábukkantunk, a legtöbb
ötletét titokban tartotta, papírfecnikre jegyezte fel...
 – Mint Einstein és a szabadalmi hivatal... – vetette közbe Stan. – Aki a
szabadidejében dolgozta ki a relativitás-elméletet.
– Pontosan. Mondtam neked, Stan, hogy vannak nézeteltéréseink a
legmagasabb filozófiai szinteken – a céljaink, végső célkitűzéseink szintjein.
Azt hiszem, abban mind egyetértünk, hogy az értelem célja nem más, mint a
világ megértése. De miként jussunk el ehhez a megértéshez? Egyesek, mint
Stella, nagyban gondolkodnak. Ő a lehető legnagyobb léptékben akarja
megérteni a kozmoszt, és talán egy napon hozzájárulni az evolúciójához.
Mások ezzel nem értenek egyet. Van például egy filozófusunk, akit akár
költőnek is mondhatunk – ő pedig „Boglárkának” hívja magát...
– Mint a virág – jegyezte meg Rocky.
– Így van. Egész pontosan a salátaboglárkáról beszélünk, a gyönyörű kis
vadvirágról, a tavasz hírnökéről. Wordsworth csodálta, mégis invazív fajként
tekintettek rá Észak-Amerikában. Vagyis azt hiszem, egykor annak
tekintették. Boglárka, a mi Boglárkánk meglátása szerint az egészben az a
legfontosabb, hogy a valóságot azzal is megragadhatjuk, ahogy egyetlen
vadvirágról elmélkedünk: diploid és tetraploid formáinak matematikájáról,
ahogy a napfény felé fordítja aprócska szirmait. Boglárka azt mondja, hogy a
numenhez kellene eljutnunk, tudjátok, de nem a végtelenen keresztül, hanem
a végtelenül kicsin át. Találkoznod kell vele.
– Ó, mindenképp muszáj – felelte Stan faarccal.
Most Rocky kérdezett:
– És hova ment a kozmológus hölgy a barátaival fürdőruhában meg a
többi cuccal?
Roberta elmosolyodott.
– Jó másfél kilométerre innen van egy hőforrás. Az ottani találkozókat
hívhatod akár szemináriumnak, de akkor sem jársz messze a valóságtól, ha
pezsgőfürdős partinak nevezed. Ha nagyon precíz akarsz lenni, akár orgiáról
is beszélhetsz.
Rocky megjegyezte:
– Ha most velük mennék, nem hiszem, hogy azt tapasztalnám, sokszor
szóba kerül a kozmológia.
– Már mondtam – felelte erre Roberta –, hogy élvezzük a szexet. Szociális
célra használjuk... Jelenleg éppen heves vita zajlik a galaxisunk közepén
található, óriási fekete lyukból áradó sugárzás fluktuálásának ezoterikus
értelmezéséről, Stella csoportja ezt vitatja meg. Nálunk a szenvedélyt a
tudományos érvelések éppúgy serkenthetik, ahogy nálatok, tudod? Csak
éppen sokkal nehezebb összeveszni a másikkal, miközben egy hőforrásban
ücsörögsz, és az ellenfeledet kurkászod.
– Kurkászod! – nevetett fel Stan. – Ez jó szó. Mintha a bonobókról
beszélne.
A nő bólintott.
– Látod, te érted. Stan, tudod, te ide fogsz jönni. És elfoglalod itt a helyed.
Rocky hevesen rávágta:
– Nem adhat neki ilyen parancsokat!
– Nem is adok – mondta erre a nő szelíden. – Rocky, emlékszel rá, hogy
mit mondtam neked arról, a ti mércétekkel mérve mennyire hiányzik
belőlünk a szabad akarat? Ugye mivel gyakran tudjuk, hogy mi a teendő,
nincs más választásunk, mint megtenni. Veled is ez a helyzet, Stan.
Biztosra veszem, hogy te is belátod, itt a helyed, köztünk. Csak az a
kérdés, hova illesz be.
De Stan láthatóan másra figyelt, és nem felelt.
– Hé! – kiáltott fel Rocky. – Az ott a mi Jules haverunk!
Jules van Herp láthatóan piszkos volt, izzadt, de a Következők ruházatát
viselte, amit Rocky mostanra megtanult felismerni: bő mellényt, valamiféle
ágyékkötőt, övét szerszámoknak szánt hurkokkal.
– Azt a vízelvezető árkot ástuk – mondta Robertának.
– Nem csoda, hogy izzadsz.
– Szívesen részt veszek a munkában.
Roberta viszonylag kedvesen felelt:
– Biztosra veszem, mindenki nagyra értékeli, hogy segítesz.
Jules erre szánalmasan elégedett képet vágott. Gyors hadarásban tört ki,
Rocky pedig ráeszmélt, hogy elképesztő módon a gyorsbeszéddel
kísérletezik, vagy legalábbis azt utánozza.
Stan úgy meredt rá, mintha undorodna.
– Hé, Rocky! Rémlik az a kobold, aki időnként az erőmű környékén lóg?
– Bob-Bob.
– Ja. Állandóan vigyorog, grimaszol, az ócskaságait kínálgatja.
Elkeseredetten próbál ember, férfi lenni. De sosem lesz belőle az. – Jules-re
meredt. – Emlékeztet valakire?
Jules-t láthatóan bosszantotta az összehasonlítás, de nem felelt. Robertára
nézett, mintha csak tőle várná, hogy igazolja.
 Rocky erre megjegyezte:
– Hé, ez azért durva, ember...
– Az lenne? – nézett Stan Robertára.
Rocky úgy vélte, valami elpattanhatott a barátjában. Roberta hátra is
hőkölt a hirtelen támadt dühe láttán.
Stan folytatta:
– Szóval ez a Következők nagy kísérletének, a maguk nagy kísérletének az
eredménye?! Hogy az olyan emberek, mint itt Jules, lealacsonyodva
mutatványokat hajtanak végre, hogy azzal nyerjék el a maguk tetszését,
félredobva minden méltóságukat? – Mintha undorodna, úgy nézett körül a
Majorságban. – Ez hát a legtöbb, amire képesek?
Most már Roberta is felcsattant.
– A meglátásaid helytelenek. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a
Következőket szétszórták, megbélyegezték, emberi intézetekbe zárták. Most
együtt élünk, büszkén, erősödünk, magabiztosabbak vagyunk. Velünk tanulni
fogsz. A nagy elmék egyformán gondolkodnak...
– Hmm... – mormolta Stan. – Olvasott bármit Tom Paine-től?
– Természetesen...
– Az ember jogai, 1792. „Nem hiszem, hogy két ember, aki egyáltalán
gondolkodik, egyformán gondolkodik az úgynevezett hitelvi pontokról.
Láthatóan csak azok értenek egyet, akik nem gondolkodnak.” Én pedig a
lassú eszű Tom Paine mellé állok, nem maga mellé. Alázatosan mondom, de
nem értek egyet magával... A francba is, egyáltalán nem érzem magam
alázatosnak. – Rockyra nézett.
– Úgyhogy lépek is innen. Jössz? – Kinyújtotta a kezét.
Rocky visszahőkölt a mozdulat láttán.
– Még csak egy napja vagyunk itt!
– És? Ne feledd, hogy én a Következők közé tartozom. Gyorsan tanulok.
Már megtudtam mindent, amit tudnom kell.
– Nem tudsz elmenni innen – mondta erre Roberta. – Lehetetlen, hacsak
nem visz magával az egyikünk.
Stan elvigyorodott.
– Tudja, hogy ez nem igaz. Már nem. És mindig is tudta, hogy nem fogok
itt maradni. Mert, ahogy mondta, mi, szuperagyúak ellátunk egészen a
végjátékig, igaz? Szóval, ha maga tényleg olyan okos, mint amilyennek
mondja magát...
Rocky, az örök praktikus, most azt kérdezte:
– És mi lesz a cuccunkkal?
– Szarok rá, majd veszek új alsógatyákat. Jössz vagy sem?
– A francba is, megyek! – Azzal megfogta Stan kezét.
Roberta megpróbálta megállítani őket.
– Várjatok... nem tudtok...
De Stan tudott.
 32

Nyugat 389 413. számú Föld:

Joshua erről a világról itt, a Gabonaöv külső, nyugati szélén, elsőre azt
gondolta, nincs benne semmi különös. Talán valamivel szárazabb, mint a
legtöbb szomszédja, gyérebbek rajta az erdők, ritkásabbak a szavannái.
Egyetlen állatot sem látott: egyetlenegyet sem az ezekre a világokra jellemző,
csordában élő, nagytestű jószágokból.
Valaki mégis ideköltözött, erre a világra, hogy itt húzza fel az otthonát.
Az egyik átlépéses Kansas mélyén, egy lassú sodrású folyó partján
masszív faház állt, már az ártér fölött. Joshua, aki pár száz méterről,
fedezékbe húzódva figyelt, látta, hogy a közeli erdősávot kivágták faanyagért.
Földeket szántottak fel, és tessék-lássék körbekerítették őket. Megpillantott
egy farakást, egy tyúkólat meg egy kovácsműhely kezdeményeit. Egy
kertben, léckerítés mögött, ezen a szép nyári napon virágok nőttek. Az
egészet a ragadozók távoltartására és nyilván a lábasjószágok benntartására
szolgáló, erős cölöpkerítés vette körül. Joshuát ez már lenyűgözte. De aztán
eszébe jutott, hogy ezt akár egyetlen házaspár is felhúzhatta kellő idő és
eltökéltség birtokában.
De a tyúkól most széttörve, tárva-nyitva állt. Bármilyen egyéb állatokat
tartottak is itt, legyenek azok kecskék, malacok vagy birkák, mostanra
eltűntek: leölték vagy elűzték őket. A szántókat benőtte a gaz, a krumplira
földet kellett volna húzni, még a virágok is elvadultak.
A ház azonban nem állt üresen. Joshua, ahogy könnyű távcsövével
kémlelte az épületet, megpillantott az egyik ablakban egy arcot, egy férfiét: a
tessék-lássék megborotvált arcon félelem tükröződött. Aztán máris eltűnt, a
férfi beljebb lépett.
Bárki volt is, egyértelműen látszott, hogy fél, ahogy azt is tudta, hogy kitől
fél. Mert Sally Linsay is itt volt.
2058 tavaszát írták. A Lobszanggal a rovaros világon tett közös, léghajós
kirándulás óta közel fél év telt el: ennyi időbe telt Joshuának, hogy megtalálja
a nőt.
 Egy nyugatra néző partmeredélyen talált rá, ahonnan a tanyát kémlelte.
Joshua halkan fütyörészve közelítette meg a kis tábort. A dallam „A
szerelem szigonya” című darabból volt, hátha felismeri közös múltjukból.
Aztán kilépett oda, ahonnan Sally láthatta, és felemelte mindkét kezét.
Legalább nem puffantotta le azonnal. Mikor a nő felismerte, hátat fordított
neki, és folytatta a tanya megfigyelését: könnyed tartásban guggolt, ölében
nyugtatva alumíniumból, bronzból és kerámiából készült puskáját.
– Hónapokba telt, mire megtaláltalak! – kiáltotta oda Joshua, ahogy
elindult felé.
A nő csak vállat vont.
Mikor Joshua felért a meredély tetejére, látta, hogy Sally egy mélyre
leásott, hamuval teli tűzrakóhely mellett kuporog: a jelek szerint többször is
használta már. A közelben gondosan egy helyre tornyozva csontok hevertek,
bizonyítván, hogy számos kisállat áldozta életét, hogy a nő élhessen. És látott
egy vízzel teli csöbröt is: alighanem a lenti patakból tölthette meg. Az egyik
sziklára kiterítve mosott ruhák száradtak. Porszemcsék gomolyogtak a
napsütésben.
Joshua folytatta:
– Már jó ideje itt vagy, igaz? Állandó otthon távol az otthontól.
– Mit akarsz, Joshua?
– Mi a francot csinálsz itt, Sally?
– Mondd, mit akarsz! Vagy csak menj el! Nem érdekel.
– Lobszang miatt jöttem.
A nő le sem vette a tekintetét a lenti tanyáról. A haját hátrafelé szorosan a
koponyájára fésülte, amitől szikár arca egy ugrásra kész ragadozó kifejezését
öltötte; szeme körül mély ráncok húzódtak. Már elmúlt hatvan, villant Joshua
eszébe.
Sally azt kérdezte:
– Mi van Lobszanggal?
– Szüksége van ránk. Rád. Azt mondta, alighanem számítasz is a hívására.
– Hogy számítok? Ugyan miért?
– Mert eleve te vitted el őt és Agnest Új-Springfieldbe. Felültetted őt.
Legalábbis szerinte. És most azt mondja, tartozol neki.
– Nem tartozom senkinek semmivel. Sosem tartoztam.
Joshua sóhajtott egyet.
– Így felhagyott azzal, hogy családosdit játsszon Agnesszel. Azt akarja,
tegyünk meg neki valamit. „Azért van szükségem rátok, hogy megtaláljatok.”
Ezt mondta. Vissza akarja kapni önmagát. A régi Lobszangot.
– De ez nem lehetetlen? Mikor meghalt, minden másolatát felszámolta,
legalábbis én így tudtam. Az összes tárolt biztonsági másolatát, mindenhol:
az űrben, az átlépéses világokon. Még azokat a szondákat is kiiktatta ott,
abban a távoli naprendszerben, az Oort-felhőben.
– Van egy másolata, amihez nem tudott hozzáférni. Tudod, melyikre
gondolok. Aki részt vett az Utazáson.
– Á! Hát persze. A gépi egység, amit hátrahagytunk, hogy Első Szám Első
Személlyel diskuráljon annak a sivár tengernek a partján, több mint kétmillió
világra az Irány-jeltől... Te jó ég, az már közel harminc éve történt!
– Talán eleve úgy gondolt rá, mint a végső tartalékra, és most vissza
akarja kapni. Még egy utolsó útra mennénk, te meg én. Mint a régi szép
napokban.
A nő felmordult.
– Neked és nekem nincsenek „régi szép napjaink”, Valienté. Hogy találtál
meg?
– Ugyan már, Sally! Világéletedben hagytál magad után nyomokat. Azt
akarod, hogy megtaláljanak, biztos, ami biztos... Ezúttal Jansson sírjától
indultam, Madisonban. Virágokat hagytál ott...
– Nem muszáj végighallgatnom a briliáns nyomozásod történetét.
– Aztán hallottam a szóbeszédet egy kelepcéről, hogy csapdába ejtettek.
Hogy itt ragadtál. Tudod, hogy megy ez. A gerebenezők ragályként terjesztik
a pletykát. És te már régóta itt vagy.
– A rosszfiúk vannak csapdában azon a tanyán. Én aztán nem.
Joshua megrugdosta az állatcsontok kupacát.
– Ó, tényleg? – Leguggolt a nő mellé, kinyitotta a csomagját, és előhúzott
belőle egy vízzel teli műanyag palackot meg egy darab húst. Sally nem kért a
vízből, de evett egy falatot. – Lenyűgöző, hogy sikerült egyedül ilyen sokáig
ostrom alatt tartanod egy ilyen helyet. Viszont vadásznod kell, vizet kell
szerezned. És aludnod is kell. Még Sally Linsay-nek is kell aludnia.
A nő megvonta a vállát.
– Variálom a napirendemet. Nincs kialakult rutinom, így sosem tudják, hol
vagyok. – Felemelte a puskáját, és figyelmeztetés nélkül elsütötte: Joshua, aki
a házat figyelte, látta, hogy faforgácsok repülnek szanaszét a tanya
tornácáról. – Még alvás közben is úgy állítom be, hogy időnként
véletlenszerűen tüzeljen. – Rácsapott a puskájára. – Okos kis ketyere ez. Na
persze, lerohanhatnának. Párat elintéznék, de a többi azért biztosan eljutna
idáig. Csakhogy nincs hozzá merszük. De ha lenne merszük, eleve nem is
lennének itt.
– Kik ezek?
– Ugyan, mit számítanak itt a nevek? Csak az számít, hogy mit tettek.
– Hányan vannak?
– Öten. Csak férfiak. Azt hiszem, rokonok: egy apa a fiaival, vagy talán
unokatestvérek. Egy egész falka.
– Miért nem lépnek át innen?
– Mert betörtem hozzájuk, és tönkretettem az Átlépő-dobozaikat.
– Mondd el, miért vagy itt! Mit tettek ezek a fickók?
– Nézd csak meg jobban a helyet! – felelte a nő keserűen. – Magad is
rájöhetsz.
– Pionírok éltek itt. Csak egy házaspár?
– Ja. Megtaláltam a naplót, amit a rosszfiúk egyszerűen kidobtak az ajtón
a többi szeméttel együtt. Az Irányjelen nőttek fel, túlélték a Yellowstone-t,
végül az Alsó Földek egyik menekülttáborába kerültek – itt is találkoztak –, a
következő pár évben pedig végignézhették, ahogy a szüleik kiköpik a
tüdejüket a hamutól. Mikor ettől megváltotta őket az élet, szüleik minden
megtakarítását felhasználva egy twainre pakoltak egy szállítmány
nélkülözhetetlen szerszámot, pár csirkét, egy vemhes kocát. Összeeszkábálták
a tanyájukat, elvetették a terményt, elültették a virágokat, malacokat és
csirkéket neveltek. A nő teherbe esett. Folyton abban reménykedtek, hogy
mások is követik őket esetleg, hogy egy városka nő majd ki itt.
– De helyettük ezek az alakok jelentek meg.
– Joshua, az itteniek mindent jól csináltak. Volt cölöpkerítésük, pincéjük,
hogy kivédjék az átlépéses portyákat. De egyik sem használt, ilyen túlerővel
szemben nem, azokkal szemben nem, akik habozás nélkül élnek az erőszak
eszközével. Egyetlen esélyük lehetett volna: az idő. Ha azonnal lepuffantják
ezeket a fickókat, abban a pillanatban, amint megjelentek itt. Csakhogy a jó
emberek mindig tétováznak. Ostobák, milyen ostobák! Egy részét
kiderítettem a történteknek. A férjjel azonnal végeztek. Mikor pár nappal
később megtaláltam ezt a helyet, a nő még élt. A többit el tudod képzelni.
Egy terhes nőről beszélünk, Joshua. Megpróbálkoztam egy gyors betöréssel,
remélve, hogy sikerül kijuttatnom. De szinte rögtön végeztek vele, azt
hiszem, abban a reményben, hogy így megszabadulhatnak a szemtanútól.
Aztán...
– Aztán elfoglaltad ezt a lőállást. És most mi a helyzet? Azóta is sakkban
tartod őket?
– Beletelik egy időbe, mire éhezni kezdenek. Kiűztem az állatokat a
karámból, de rengeteg szárított étel, sózott hús akad odabent. A tanyasiak
vigyáztak, hogy ne érje őket meglepetésként egy szűkös évszak. És van
vízellátásuk is: a folyóról egy agyagcső vezet be. Nem tudtam átvágni,
arrafelé nincs elég fedezék, hogy észrevétlenül eljussak odáig.
– Abban reménykedsz, hogy majd az éhség kiűzi őket.
– Nem így van. Azt remélem, hogy éhen fognak halni, és megkímélnek
engem a további vesződségtől. – Mindezt higgadtan mondta, de a szemét le
nem vette a házról. – Az is lehet, hogy kinyírják egymást. Időnként hallom,
ahogy vitáznak. Egyszer még lövés is dörrent a házban. De mióta elfogyott a
kukoricaszesz, nyugodtabbak.
Joshua végigmérte a nőt.
– Te nem fogod megölni őket. Igazam van? Tudom, hogy képes lennél rá.
Bármikor átléphetnél oda, és tüzet nyithatnál. Rájuk gyújthatnád a házat.
Hagyhatod, hogy így, közvetett módon vesszenek oda a te kezedtől, de...
– Itt nem fogok ölni, Joshua. De öltem már.
Joshua tudott erről.
Aztán Sally, már magától, folytatta:
– Időnként szükség van rá. De ez most nem járható út.
– Miért nem?
A nő le sem vette a szemét a tanyáról.
– Mert nem bízom magamban. Mert amit elkezdek, azt nem biztos, hogy
be tudom fejezni. Időnként olyan harag önt el... Joshua, az ilyen emberek a
legrosszabb fajtából valók. Ragadozók. Olyan paraziták, akik mások
munkáján élősködnek. Alig pár óra mulatság kedvéért rendes emberek életét
teszik tönkre. Vajon hányszor hajtotta végre ezt a mutatványt ez a banda?
Mert, hidd el nekem, én úgy látom, hogy ezek gyakorlottak ebben! És
bemocskolják a Hosszú Földet, úgy, ahogy az emberek tették a saját
bolygójukkal régen. Tudni akarod, kitől tudtam meg, mi történt itt? A
trolloktól.
– Milyen trolloktól?... Ó! – Joshuának csak most ugrott be, hogy amióta
erre a világra ért, egyetlen trollkiáltást, egyetlen dallamot sem hallott, és nem
is látott egyet sem a különben mindenütt jelen lévő humanoidok közül.
– Oda megyek, ahol nincsenek trollok. Innen tudom, hol lehet baj, ahol az
emberek a szokásosnál is jobban elcseszik a helyet. – A nő pislogott,
megrázta a fejét. – Még a Marson hosszan beszélgettem erről Frank
Wooddal, az űrhajóssal... emlékszel rá? Kijelentette, hogy én vagyok a
Hosszú Föld lelkiismerete. Én ugyan nem szeretném, ha így hívnának, de
azért elgondolkodtatott.
– Nyilván közölted vele, hova dugja a megjegyzéseit.
– Mikor ilyesmit látok, nem bírom annyiban hagyni. Képtelen vagyok
félreállni, és hagyni, legyen, ami lesz.
– Vonakodsz ölni. Hidegvérrel mindenképpen. – Joshua úgy vélte, érti a
dolgot. – De most te is itt ragadtál, igaz? Egymással csatáznak a
gondolataid... egyfelől, el akarod pusztítani ezeket a banditákat, de másfelől
nem akarsz ölni. És ez éppen olyan ellentmondásos, mint a bujkálásod:
elrejtőzöl, de azért nyomokat hagysz hátra, hogy megtaláljanak. Olyan vagy,
akár egy hurokba került számítógépes program. Lobszang is megértené.
– Akkor hozd ide, és intézd el, hogy kivarázsoljon ebből a patthelyzetből!
Joshua felnevetett.
– Van ennél jobb ötletem. Most én fogok segíteni neked. Mondjuk,
idehozok egy twaint. Egy katonait. Az amerikai Haditengerészet még mindig
járőrözik az Irányjel Hawaiira telepített bázisukról indulva. A flotta már nem
olyan, mint egykor, de azért még az igazságszolgáltatás elé citálják az efféle
bűnözőket.
A nő felhorkant.
– Ugyan már, Sally! Ez nem a Vadnyugat. Ez itt egy aktív tetthely. Sok
mindent láttál, a többit a törvényszéki orvosszakértők elintézik. Ez számodra
a kiút. Itt maradsz, továbbra is lekötöd őket. Én keresek egy Hosszú
Mississippi-állomást, ahonnan üzenetet küldök. Utána rögtön visszajövök
ide, és veled maradok, míg az ügy megoldódik. Rendben?
A nő nem felelt.
Joshua megint sóhajtott, elnyúlt a sziklán, és belekortyolt a vízbe.
– Nézd, ne kapkodd el a döntést, ráérsz! Én ma nem megyek innen sehova,
mert amúgy is hulla vagyok.
Sally ránézett azzal a halványan leplezett lenézéssel, ami valamiképpen
mindig is jellemezte közel három évtizedes kapcsolatukat. Aztán így szólt:
– Ó, helyezd magad kényelembe! Nos, addig miről beszélgessünk? Tudom
már. Mit szólnál ahhoz, ha elmesélnéd, mit tudott meg Nelson Azikiwe az
apádról?
Joshua rásandított.
– Természetesen erről is tudsz.
– Ismersz, Joshua. Én mindenről tudok. És ne felejtsd, hogy én is ott
voltam. Tudom, hogy az ötvenedik születésnapodon az apád miatt rinyáltál
neki, miután otthagytalak vele. Mi ez, életközepi válság?
– Csak tudni szerettem volna, hogy ki az apám. Mi ebben a rossz? És mint
kiderült, ez egy jó kérdés. Nelsonnak évekbe telt, mire nyomra bukkant, főleg
azért, mert a történet főleg még a digitális korszak előtti őskorban zajlott.
Személyesen kellett az Irányjelen még megmaradt levéltárakban kutakodnia.
– Joshua a nőre pillantott. – Rengeteget megtudott a családomról. És a tiédről
is, ha épp tudni akarod. – Ezzel felkeltette Sally figyelmét. – Nelson még
csak azt sem hagyja, hogy kifizessem a költségeit meg a többit. Szerintem
élvezi a kutatást. A rejtvényfejtést...
– Térj a lényegre, Joshua! Találkoztál a drága öregeddel vagy sem?
Erre már a férfi felült, és ránézett a nőre.
– Találkoztam.
 33

Még ugyanabban az évben történt, 2058 kora tavaszán, amikor Nelson

Azikiwe üzent Joshuának Irányjel Londonból, ahol, mint mondta, rábukkant
a kirakós utolsó darabjára.
Így aztán Joshua elindult, hogy találkozzon vele.
Többé már nem számított biztonságosnak átlépni Londonba. Nem
bízhatott az ember a talajban: a vulkánkitörés utáni folyamatos tél miatt a
város a jég szorításában fuldoklott, és az eldugult kanálisoknak köszönhetően
nagy része víz alá került. Ezért máshol kellett átlépni az Irányjelre, hogy
aztán földrajzilag tegyék meg az utat: mint kisült, Joshua Londonhoz
legközelebb a tőle délre ezerháromszáz kilométerre fekvő Madridon keresztül
juthatott, így odament egy átlépéssel közlekedő twainen.
A spanyol főváros viszonylagos virágzását élte. Az éghajlati övek
változása miatt Spanyolország közepén mérsékelt égöv alakult ki, Madrid
pedig mostanra olyan lett, mint az egykori Észak-Franciaország: búzamezők
vették át a már csak gyéren növő olajfák helyét. A világ nagyvárosainak
többsége ettől északabbra biztosan rosszabbul járt, legalábbis Joshua így
sejtette.
Miután eltöltött egy éjszakát az egyik piszkos külvárosi hotelben, Joshua
vonattal északnak indult a Zaragozán és Barcelonán átvezető vonalon,
áthaladt a hóborította Pireneusokon Toulouse-ba, majd onnan még
északabbra vette az irányt, Franciaországon át.
Párizs rideg, kietlen megállónak bizonyult: a párizsi tavasz a legrosszabb
wisconsini teleket idézte. A város láthatóan működött, páran kitartóan,
makacsul vitték tovább a boltot, de a széles és üres Champs-Elysées-n a
mostanra eltűnt tömegnek csak a sziluettjét festhették rá a bedeszkázott
üzletek kirakataira, a letűnt korok szomorkás visszhangjaként. Joshua, aki
egy napot töltött itt, várva, hogy továbbutazhasson, hátborzongatónak találta
az üres várost.
Innen twainen utazott Londonig. A léghajó motorjait még mindig védeni
kellett a yellowstone-i hamutól – még ennyi idő elteltével is jelentősen
lecsökkent a sugárhajtású repülőjáratok száma. Így aztán Joshua átrepült a La
Manche-csatorna felett, ahol jéghegyek úsztak a világ egykor
legforgalmasabb vízfelületén.
A levegőből nézve Angliát éppen annyira borította jég, mint Észak-
Franciaországot, London pedig nem volt több pár, hóbuckák és befagyott
árterek közül kiemelkedő, elhagyatott épületnél. A réges-rég keményre
fagyott Tem-ze ezüstcsíkként kígyózott át a városon; Joshua úgy látta,
motoros szánok siklanak a jégen. Ahogy a twain áthaladt a város felett,
észrevette, hogy fiatal, erős fenyők nőnek a parkokban, míg egyes kerületek
úgy festettek, mintha kiégtek volna. Mikor a nappali fény elfogyott,
Joshuának sötétbe boruló kerületek, teljesen elhagyatott toronyháztömbök
úsztak el a szeme előtt – a szokásos áramszünet.
A twain végül a Trafalgar Square-en szállt le.
Joshua bejelentkezett a kevés még működő szálloda egyikébe, egy kopott,
félig bedeszkázott épülettömbbe a Strandén. Nelson rendezte el a szállást,
mint ahogy ő szerezte be a különböző engedélyeket is, hogy Joshua szabadon
mozoghasson Londonban. A lift nem működött, a szobája ajtaján a régi
elektromos kulcsrendszert kifúrták, és helyére a viktoriánus korszakra
emlékeztető, kulcsos zár került. A szobában talált egy értesítőt, hogy mikor
várható leginkább áramszünet. A központi fűtéses radiátor langyos volt, a
szél befütyült a repedezett ablakon.
Aznap este a sarkvidéki öltözékbe bugyolált Joshua sétára indult.
A megemelkedett vízszintű folyón még mindig elérhető West End piszkos,
nyugtalanító hely lett többnyire bedeszkázott színházaival és üzleteivel.
Joshua gyanította, hogy Irányjel Londont, mint a legtöbb, hasonló szélességi
fokon fekvő várost, főleg a szomszédos átlépéses Földeken található
lenyomatai segítik. De az Oxford Street kirakataiban látott helyi termékeket
is: a szeles, Londonhoz közeli megyékben vadászott kanadai ludat és nyulat.
Nem volt valami nagy forgalom, amitől az utak túl szélesnek tűntek: páran
bicikliztek, néhány rendőrautó húzott el. Joshua megpillantott egy
gázgenerátorral felszerelt, piros londoni buszt is. Az utcákon mászkáló
néhány ember légzőmaszkot viselt, hogy így védekezzen a maradék vulkáni
hamu ellen. Noha a levegő nem tűnt már olyan szennyezettnek, mint amilyen
a Yellowstone előtt lehetett, és legalább eltűnt belőle a több millió belső
égésű motorból kiáramló füst, helyére a fatüzelésű kályhák kormosabb
szmogja lépett.
 Joshua még egy rendőrségi akcióba is belefutott az egyik mellékutcában:
egy kemény és durva razziába, amikor Átlépő-dobozokkal felszerelt zsaruk
rajzottak elő a semmiből, és elsöprő erővel csaptak le a gyanúsítottakra.
Szállodai szobájába visszatérve az elalvás előtti órákat a tévécsatornák
végignézegetésével töltötte, valamint a félig-meddig működő netszolgáltatást
használta, hogy értesüljön valamennyire a ritkán látogatott világ történéseiről.
Amennyit látott belőle, az alapján az Irányjel Föld nem igazán gyógyult. Az
alulfinanszírozott és a szenzáció-hajhász hírekért versenyző hírcsatornák
kiszínezett történeteket meséltek a közel-keleti háborúkról, a Közép-Ázsiában
a bozóttüzekkel a vízért vívott csatákról.
Viszont hallott egy furcsa hírt az űrben keringő műholdakról. Az idők
során közülük sok működésképtelenné vált, egymás után a Föld légkörébe
kerültek, ahol aztán az ottani, zuhanáskor fellépő súrlódás miatt elégtek. A
Nemzetközi Űrállomás volt a legfrissebb áldozat. Régen elhagyták már – az
utolsó űrhajósok alig pár nappal Yellowstone után tértek vissza a Földre –, és
végül elfogyott az állomást Föld körüli pályán tartó hajtóanyag. A hír arról
számolt be, hogy egyre többen térnek vissza az Irányjelre, oda, ahonnan
nyomon követhetik a lezuhanását. Joshua látott is pár, kézi kamerával
készített, szemcsés képet az eget felszabdaló tűzcsíkokról.
Addig kapcsolgatott a csatornák között, míg rá nem bukkant egy korábban
felvett focimeccsre. A Liverpool játszott az AC Milánnál – egy letűnt,
színesebb kor mementója. Az Átlépés Napja és Yellowstone még valamit
tönkretett, gondolta bánatosan: a szervezett sportot. De a meccs még ma is
élvezetes volt.
Joshua elszundikált, miközben a mérkőzés még mindig folyt a tabletjén.
Nyugtalanul aludt, mert túl sok elme fogta körül és szorongatta.

Reggel visszatért a Trafalgar Square-re. Itt találkozott Nelson Azikiwével,

találó módon pont a Nelson-oszlop tövében.
Azikiwe bundába bugyolálva úgy festett, akár egy medve.
– A Királyi Társaság székhelye csak egy rövid séta innen, a Carlton House
Terrace-ig.
Nekiindultak a fagyos utcáknak.
– Különleges kéréssel kellett hozzájuk fordulnom, hogy bebocsáttatást
nyerjünk a levéltárukba, és csak a te látogatásod kedvéért nyitott ki.
 – Nagyra értékelem mindezt. És remélem, nem költöttéi túl sokat erre a
dologra, Nelson.
– Ó, magasságos isten, emiatt ne aggódj! Vannak kapcsolataim a
canterbury érseki irodán, neki pedig mindenhol másutt. És majd egyszer
kérdezz rá a mentorodnál, Agnes nővérnél Miss Guinevere Perchre!
Mellesleg Lobszang kutatásai is jó irányba tereltek. És hát mindig ott van az
üldözés izgalma...! Ismersz, Joshua. És várj csak, amíg meglátod, hogy mire
bukkantam... Amúgy mit gondolsz Londonról?
– Kissé meglep, hogy egyáltalán még áll.
– Hát, semmi sem olyan már, mint egykor volt, Joshua. A legtöbb itt élő
ember ma már a kormánynak vagy valamelyik alvállalkozójának dolgozik. A
fő feladat nem más, mint egyszerűen életben tartani a várost, megőrizni
építészeti és egyéb kincseit. És persze léteznek olyanok is, akik úgy
döntöttek, nem hagyják el az otthonaikat, és úgy maradnak életben, ahogy
tudnak. London, az igazat megvallva, lassan visszaváltozik olyanná,
amilyennek az őseid egykor ismerhették.
– Az őseim?
Nelson rejtélyesen elmosolyodott.
– Majd meglátod. Á... itt is vagyunk...
A Királyi Társaság épületének homlokzatát viszonylag szerénynek lehet
nevezni – gondolta Joshua. Az előkertet kerítés fogta körül, ahonnan utat
vágtak az épülethez, így majd’ fél méter magasra tornyozott piszkos hó- és
jégkupacok között ballagtak végig. A vastag téli öltözéket viselő londoni
rendőr egy fejbiccentéssel nyugtázta, hogy a Nelson által átadott igazolvány
rendben van, és beengedte őket a kapun.
A fűtetlen fogadóhelyiségben réges-régi konferenciák plakátjainak tépett
maradványai lógtak még mindig állványaikon, a márványpadlón csillogott a
ráfagyott jég. Az egyetlen fényforrást az ablakok szolgáltatták, meg a
távolban duruzsoló generátorokhoz szigetelt kábelekkel csatlakozó pár
villanylámpa.
Nelson, aki kezében elemlámpát tartott, elindult befelé, nyomában
Joshuával, majd egy széles lépcsőn lefelé vette az irányt.
– Vigyázz, hova lépsz! Elvileg jégmentesítik a lépcsőket, de azért...
Újabb ajtó következett, újabb lefelé vezető lépcső, és így jutottak el egy
még szűkebb, még sötétebb folyosóra, ahol azonban Nelson magabiztos
léptekkel haladt, noha azért rá-rápillantott a kabátzsebéből előszedett
térképre.
– Mi ez a hely, Nelson?
– Mi lenne? A Királyi Társaság levéltára. A titkos.
Az ajtón, ami előtt végül megálltak, Joshua a számára értelmezhetetlen
5/1/14 K. T. PARA feliratot betűzte ki. Be volt ugyan szorulva, de egy
erőteljes lökésre kinyílt. Odabent Nelson megnyomta a villanykapcsolót,
eredménytelenül, mire cöcögött egyet, és felemelte a lámpát. Joshua poros
dokumentumokkal teli polcok sorait látta: azok mappákban, dossziétartó
dobozokban sorakoztak, de látott pár pergamentekercset is.
Nelson beljebb lépett, Joshua pedig követte.
– A Társaság természetesen mindig is bőszen ragaszkodott a rációhoz, de
az irányítótanács kópéi ezt a szobát csak Ereklyetartónak nevezik. Tudod,
ahol a katolikusok őrzik a szentjeik csontjait. Ide dugták azokat a cuccokat,
amik sosem illettek bele teljesen az uralkodó világképbe, meg a
nemzetbiztonságot érintő dokumentumokat.
Odaértek egy asztalhoz, ahol egy nyitott dossziétartó állt, benne egy
könyv, egyetlen kötet. Nelson Joshuára pillantott: nyilvánvalóan valami
reakciót várt.
– Nelson, én arra kértelek, hogy találd meg az apámat. De ez az egész...
– Hogy megérthesd a jelent, Joshua, ismerned kell a múltat. És ez
különösen igaz, amikor olyan szövevényes és messzire visszanyúló
családtörténetről beszélünk, mint amilyen a tiéd. Mondtam, hogy Lobszang
kutatása megadta a megfelelő irányt: ő pedig gyakorlatilag az Átlépés Napja
óta kutatott a született átlépőkről szóló bizonyítékok után.
– Ez az a Lobszang, akit ismerünk. Ő mindig is villámgyorsan lépett. –
Joshua kutatott az emlékezetében. – Mesélt is nekem erről. Percy Blakeney-
ről. Versfaragó Tamásról. Valami kisstílű, Átsuhanó nevezetű tolvajról...
– Lobszang ügynökei rábukkantak az utóbbi nyomaira Somersetben. És a
Lobszang által azonosított személyek között több is akadt, aki így vagy úgy,
de elvezetett az összeesküvéshez.
– Az összeesküvéshez?
– Joshua, a nyomok egészen a tizenkilencedik századig vezetnek vissza.
1871-ben sor került egy incidensre, amikor is a hivatalos szervezetet, már
amennyire az volt, felszámolták.
– Milyen szervezetet?
– Az Átlépőkét, Joshua. A született átlépők egyfajta szövetségét.
Akkoriban ők Discorporea lovagjainak hívták magukat. Több évtizeden át
működtek, mielőtt becsukták volna a boltot. A fennmaradt feljegyzéseket
tudományos érdeklődésre számot tartónak ítélték, és ahelyett, hogy
elpusztították volna őket, itt tárolták – a mi szerencsénkre.
De sor került még egy lényeges találkozóra, 1895-ben. És ott formálódott
a mai világ – egyben a te életed. Mindez magyarázattal szolgál arra, miért
tette apád azt, amit tett. Nem igazolja, nem menti fel, és nem is ad
megbocsátást arra, ahogy elhagyta az anyádat. Viszont megmagyarázza.
Elmondok neked mindent, amit tudni akarsz – vagyis mindent, amit csak
tudok-, de szerettem volna, ha a kirakósnak ezt az utolsó darabját a saját
szemeddel látod.
– Én ebből egy mukkot sem értek, Nelson.
– Nézd ezt! – ütögette meg Azikiwe az asztalon fekvő könyvet.
Joshua levette a kesztyűjét, és némileg tétovázva felemelte a könyvet.
Bőrbe kötötték, sima, krémszínű lapok sorakoztak benne: egykor drága
lehetett. Kinyitotta az első oldalon, ahol elegáns, de nehezen kisilabizálható,
kalligrafikus kézírással egy ajánlás szerepelt. Elolvasta, és a hidegben
fagyosan gomolygó lehelete a torkán akadt.

MEGFOGHATATLAN ÉLETEM
Teljes körű beszámoló
Luis R. Valienté úr tollából
Szeretett családomnak

– Ne kapkodj! – mondta Nelson. – Addig maradhatunk, ameddig csak

akarsz.
 34

Luist a lambethi Részeg Kagylóba invitáló meghívót előző nap keltezték –

1895. október 15-én –, és név nem szerepelt rajta, csak ennyi az aláírás alatt:
„Egy útitárs”.
Természetesen Oswald Hackett-től jött. Noha már negyedszázad telt el a
Radcliffe-fel a windsori kastély mélyén lezajlott, végzetes találkozó óta,
bármennyire rejtegette is Luis a múltját – még a családnevét is megváltoztatta
–, mindig is tudta, hogy Hackett a nyomára fog bukkanni, hogy előbb vagy
utóbb, de kap egy ilyen meghívót. Hogy a múltja egy napon utoléri.
És persze nagy volt a kísértés, hogy találkozzon vele.
Otthon nem kellett sokat magyarázkodnia. Felesége halála óta egyedül élt,
és a fia meg a lánya – mindketten felnőttek már – régen kirepültek a családi
fészekből: Ella kényelmes házasságban élt, Robert pedig szokatlanul
ügyesnek bizonyult a mérnöki tudományok terén, majd később ő is
házasságra lépett. Így aztán Luis Bristolból Londonba vonatozott. Bristolban
több olyan gőzhajótársaság központja működött, amiben pénzügyi
érdekeltségei voltak; ezeket hamis személyazonossággal, egy sor
holdingtársaság révén kezelte, így egyetlen nyom sem vezethetett el eredeti
befektetéseihez, amiket még a saját neve alatt eszközölt azelőtt, hogy
Radcliffe megpróbálta csapdába ejteni a keringőzőket 1871-ben.
Hackett kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy ne használják a születéskor
kapott neveiket a találkozón. Luis még arra is gondolt, hogy álruhát ölt,
levágja a bajuszát, leborotválja a fejét, vagy valami ilyesmi, de amikor jobban
végiggondolta, abszurdnak találta, hogy egy hetvenes éveiben járó ember
ilyesmivel kísérletezzen. Nem, elmegy Londonba, hogy a barátaival
ebédeljen a Részeg Kagylóban, és dacol bárkivel, aki útját próbálná állni.
És ha Radcliffe utódai végül mégis elkapják, akkor bánja az ördög – már
nagyon elege volt a rejtőzködésből.

A vonata késett.
 Miután megérkezett Londonba, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
tegyen egy sétát a régi törzshelyein. A széles sugárúton, az Oxford Streeten
mára csodás, tágas üzletek álltak; a középkori sikátort idéző Fleet Streeten
hatalmas forgalom hömpölygött; a Covent Garden Marketre becslése szerint
vagy ezer szamárvontatású kordé zsúfolódott, miközben nők a fejükön
egyensúlyozták ingatag csomagjaikat a letiport levelektől csúszós
macskaköveken; és végül elérkezett a Lambeth kerületben a New Cuthoz,
ahol kordbársony ruhájukban házalók kínálták portékáikat, katonák
parádéztak lazán kigombolt egyenruhájukban, kocsisok libériában, szatócsok
szalonkabátban, és az utca, mint mindig, most is tömve volt sült halat és sült
krumplit árusító standokkal és bodegákkal, koldusokkal és utcai
mutatványosokkal, de még pantomimesekkel is – és persze cipő nélküli
gyerekekkel, akikből most is annyi volt, mint mindig, mintha csak a korszak
nagy oktatási, közegészségügyi és szakszervezeti reformjai csak képzeletben
zajlottak volna le.
A sok látnivaló annyira lekötötte figyelmét, hogy kissé késve érkezett az
osztrigázóba.
A másik kettő már előtte megérkezett, és most felálltak, hogy üdvözöljék.
Luis úgy látta, mindketten alaposan megöregedtek. Fraser Burdon, aki
nagyjából egykorú volt vele, vékony maradt, akár az ostorszíj, és mint
mindig, most is majd kicsattant az egészségtől, naptól cserzett bőre pedig
elárulta, hogy melegebb klímához szokott. Oswald Hackett egy évtizeddel
lehetett öregebb náluk, mára a nyolcvanas éveiben járt, és ez meg is látszott
rajta: kigömbölyödött, megkopaszodott, és csak egy bot segítségével tudott
járni, de azért talpra evickélt, hogy megrázza Luis kezét.
Mikor leültek, Luis megpillantotta a Hackett előtt fekvő két könyvet: az
egyiket felismerte, egy tudományos szakmunka volt, a másik pedig egy általa
nem ismert regény, barna szövetborítóján egy stilizált szfinx.
Egy pincérnő gyorsan felvette a rendelésüket.
Hackett elvigyorodott, kivillantva rossz fogait.
– Mutatkozzunk be, uraim! Talán le kellene írnunk a nevünket, mert a mi
korunkban már könnyen felejtünk. És a krisztusát, időnként már én is
elfelejtem, ki voltam... Richard Foyle-nak hívnak.
– Woodrow Boyd vagyok – mondta Burdon. Akcentussal beszélt, ami
kíváncsivá tette Luist: talán végleg elköltözött az anyaországból... talán
véglegesen Amerikába ment?
 Hackett most Luisra nézett.
– És magának mi a neve, uram?
– John Smith – felelte Luis.
Hackett horkantva felnevetett.
– Ó, az isten szerelmére, ember, már-már rászolgáltál, hogy a kezednél
fogva fellógassanak a Whitehall egyik pincéjébe! Nos, annyit tudok, hogy
mindkettejüknek vannak gyermekei, Mr. Smith és Mr. Boyd. Mennyit
árultatok el nekik a... mondjuk úgy, múltbeli meggondolatlanságaitokból?
Luis erre halkan azt mondta:
– Mikor nagykorúak lettek, mindkét gyereket félrevontam, és sokat
meséltem nekik róla. Ez tűnt a legjobb módszernek, hogy felkészítsem őket,
az esetleg ezzel a különös adottsággal megáldott vagy megvert gyermekeket,
a jövőre. Hogy pontosabban fogalmazzak, a mára férjezett Ellát nem érinti a
kérdés, Robert ellenben ragaszkodik hozzá, hogy ismét felvegye a régi
családnevét. Azt mondja, büszke a családi hagyományra. Ezek az ifjak! De
mit tehetnék? Mindenesetre van egy jó barátom, egy jogász, akivel kifőztünk
egy örökbefogadási történetet, így minden tökéletesen jogszerűen zajlik
majd.
Burdon erre megjegyezte:
– De így teljesen védtelen lesz, ember! Mármint ha ennyi év elteltével
még mindig keresnek minket, noha ezt kétlem. De nem hibáztatlak, mert a
középső gyerekem pontosan ugyanezt akarja. Mindig lesznek hát Burdonök.
– Hackettre nézett. – Alighanem kockázatos nekünk itt találkozunk
Londonban... Mi több, az egyik régi törzshelyeden, ha jól emlékszem az
anekdotáidra. Úgyhogy érdemes lenne rátérni a lényegre.
Hackett erre azt mondta:
– Először együk meg az osztrigát! Már jön is...
A Kagylóban, mint mindig, most is gyors és barátságos a kiszolgálás –
gondolta Luis, az osztriga pedig ugyanolyan ízletes, bár egy fél évszázad
elteltével az árak megdöbbentették a Nagy Elusivót.
Burdon azonban alig kapott be egyet, máris kiköpte.
– Istenem! Hogyan tudjátok megenni ezt? Mintha csak a Temze egyetlen
nagy, piszkos köpőcsésze lenne, én pedig az imént nyeltem volna le belőle
egy adag slejmet. – Megkopogtatta Hackett könyvét. – Ez Darwintól A fajok
eredete, nem?
– De igen, méghozzá az első kiadás, szóval tartsa tőle távol a zsíros ujjait!
 – Ha Darwin itt lenne, kérdőre vonnám, hogy a „természetes
kiválasztódás” elmélete ugyan miféle magyarázatot ad egy olyan rusnya és
haszontalan élőlény létezésére, mint amilyen az osztriga.
Luis felnevetett.
– Bátran mondhatom, hogy lenne rá válasza.
Hackett azt morogta:
– Én meg azért hívnám meg Darwint, hogy törje kicsit a fejét a mi sajátos
állapotunkon – és a jövőnkön. Azóta követem a munkásságát, hogy megírta a
Beagle-ön tett útja tapasztalatait, tudjátok. Párszor hallottam az előadását, de
sosem beszéltem vele. Sajnálom is, hogy nem kerestem fel akkor, amikor
még volt rá lehetőségem, de már vagy egy évtizede halott – talán több is már?
Viszont bizonyos értelemben az ő gondolatai miatt jutottam arra az
elhatározásra, hogy ismét összetrombitálom a csapatunkat – minket
hármunkat, az első lovagokat. És attól tartok, egyben utoljára is, mert a
többiekről, a többi munkatársunkról semmi hírem. Ki kell találnunk valamit a
jövőre – magunknak és az utódainknak. Lehet, hogy mi hárman úgy szállunk
sírba, hogy addig rejtőzködünk, mint a kivert kutyák, de ez nem lesz
elegendő a gyermekeinknek – mert higgyétek el, uraim, hogy lesznek köztük
olyanok, akik örökölni fogják a mi kellemetlen... hmm... adottságunkat,
ahogy te mondod, „Mr. Smith”. És akkor mi lesz belőlük? Mit teszünk értük?
– Semmit – vágta rá Burdon. – Mert addigra már régen a sírjainkban
porladunk. A jövendő vigyázzon csak magára!
Luis erre azt mondta:
– Harminc évnél is több telt el A fajok eredetének kiadása óta. Mi
késztetett arra, hogy összehívj minket, Hackett?
Hackett gondolatban adott neki egy tockost az indiszkréciója miatt.
– Jó kérdés, „Mr. Smith”. A választ ennek a könyvecskének a lapjai rejtik.
Az asztalon a második könyv a borítója alapján regénynek tűnt. Luis a
gerincről leolvasta a címét: „Az időgép”.
– Aki írta, folyóiratoknak dolgozik. A könyvét „tudományos románcként”
aposztrofálja. Ez egyfajta gyerekmese a darwini kiválasztódás elméletéről.
Vagy inkább nyomasztó rémálom. A jövőt olyannak mutatja, ahol az
emberiség megváltozik, továbbfejlődik... elágazik... több százezer év alatt.
Egészen másmilyen lesz, mint a ma élő emberek közössége. – Végigpillantott
asztaltársai arcán.
– Értik már? Ez az én ötletem, a tervem egyik gyökere. A másikat a drága,
öreg Darwin papától merítem, és ha olvastátok a könyvét – egész biztos
vagyok benne, hogy nem –, akkor tudnátok, hogy az elején az egyik rész, egy
átkozottul hosszú szakasz ráadásul, csak a galambokról szól, méghozzá
szörnyen száraz stílusban.
– A galambokról?
– Bizonyos jegyekkel bíró, színes galambok szaporodásáról. Tudjátok, ez
adja az érvelése lényegét. Ahogy az ember a színe, a testalkata vagy akármi
miatt is tenyészt galambot, és ezt úgy teszi, hogy tudatosan párosítja a
fejleszteni kívánt fajtákat, úgy a természet is, noha teljesen öntudatlanul,
szelektíven formálja az állatok és növények birodalmát, az éhínség, az élettér
hiánya, az időjárás-változás és a kihalás tompa szikéjével.
– Én már elvesztettem a fonalat – ismerte el Luis derűsen. – Mellesleg a
mi osztrigáink is az eltűnés szélére jutottak. Rendeljek még egy kört?
Burdon nem is törődött vele.
– Én nem veszítettem el a fonalat, „Foyle”. – Előredőlt, és lehalkította a
hangját. – A gyerekeink keresztezéséről beszélsz, igaz? Ahogy az ember a
lovait keresztezi.
A keresztezés szóra Luis megértette a dolgot, és egy csapásra elfeledkezett
az osztrigáról.
– Istenem! Hogy juthatott az eszedbe ilyesmi, ember?
Hackett gúnyosan elvigyorodott.
– Köszönöm, uram, hogy ilyen csekély képzelőerejű társakkal áldottál
meg! Felejtsétek el a lótenyésztőket és a galamb barátokat! Gondoljatok
inkább az elrendezett frigyekre! Netán a mi arisztokráciánk nem ezt teszi
nemzedékek óta, hogy összeházasítja a csemetéiket? Nem is szólva a királyi
családról. És tudok még egy tényt, „Smith”: az új, kereskedésből
meggazdagodott réteg, amihez te is tartozol, pontosan ugyanígy jár el, hogy a
vagyont a családok zárt körében tartsa. Én mindössze ennyit javaslok: tegyük
ugyanezt! Saját magunk és a családjaink védelmében. És – tette hozzá
baljóslatúan –, hogy javítsuk a vérvonalunkat.
Burdon megnyomott minden egyes szót.
– Jobb lenne, ha pontosan megmondanád, mit javasolsz.
– Egy egyszerű dolgot. Létrehozunk egy szervezetet – nevezzük
tőkealapnak, amit az egyik jobb bank fog névtelenül kezelni –, de nem is,
legyen inkább több szervezet, mert így a kockázat több intézmény révén
többfelé oszlik, sőt egész nemzeteken ível át... ööö, „Mr. Boyd”
foglalkozhatna az amerikai résszel. Na, most, tegyük fel, hogy van egy
kiházasítandó korú fiúunokád, „Smith”!
– Tényleg van egy unokám.
– Remek. Neked pedig, „Boyd”, tételezzük fel, hogy van egy hasonló korú
lányunokád. A tőkealap egy listát vezet a családjainkról és másokról,
feljegyezve a születési és halálozási időpontokat, s a többi – és az egész felett
egy testület elnököl, olyan alkalmazottakkal, akiknek fogalma sincs arról,
hogy mi a szervezet igazi célja. De amikor két megfelelő jelölt számára
elérkezik a megfelelő idő, akkor őket... nos, megkeresik.
Burdon kérdezett közbe:
– Megkeresik?
– Így működne a dolog: egy neves bank leveleket küld. Megszervezik a
két fiatal találkozóját. Mindkettővel közük, hogy amennyiben fontolóra
veszik a viszony létesítését, ajándékot kapnak – nevezzük adománynak. A
megfogalmazással érdemes óvatosnak lennünk, az egyetlen feltétel
természetesen az lenne, hogy szülessen csemete, hiszen ez az egész eljárás
lényege. Talán az egész találkozót eleve meg lehetne édesíteni: mondjuk az
első részletet a házasságkötéskor kapnák, míg a másodikat az első poronty
világrajövetelekor. De ha a fiatalok nem rokonszenveznek egymással,
minden különösebb gond nélkül visszaléphetnek a dologtól. Értitek? Semmi
sem kötelező, nincsenek nehézségek. Mindenki nyer, beleértve a fiatal párt is:
nekik váratlanul szerencsés életkezdet jut.
Luis azt morogta:
– És mennyire lenne „szerencsés” ez a kezdet?
Hackett vállat vont.
– Ezt nekünk kell eldöntenünk. Talán lehetne ezer font.
Luis, aki pályája kezdetén alig pár shillinget keresett a külvárosi
színházaknál, a pénzzel nagyon gondosan bánt.
– Ezer font? Megőrültél?
– Egyáltalán nem – dörmögte Hackett. – Egyikőtöknek sem kell
megjátszania, hogy nincs elég tőkénk, hogy létrehozzuk egy megfelelő
alapot, ami kitermeli ezt az összeget a kifizetett kamatok révén. És nem
muszáj, hogy csak mi hárman adjuk össze. – Előhúzott egy ív papírt, ami
eddig Az időgép utolsó lapjai közé volt dugva. – Kutattam kicsit... Vagyis
rengeteg időt és pénzt szántam rá, ne is kérdezzétek, hogy csináltam! Azokon
kívül, akikkel kapcsolatba léptem, mint ti is, akad jó pár hozzánk hasonló
család: a múltjukban szép számmal akadnak keringőzök, vagy legalábbis a
lehetőség adott, ahogy a strasszos nyakláncon is lehetnek igazgyöngyök.
Luis végigfutotta a papírlapon a listát, amin csak vezetéknevek
szerepeltek: Blakeney. Burdon. Hackett. Orgill. Tallis. Tallyman. Valienté...
– Óvatosan kellene ezzel bánnia – mormogta Burdon.
Hackett bólintott, és azonmód el is tette a papírt.
– Maguk értik, hogy a vérvonal megerősítésével növeljük annak esélyét,
hogy az adottságunk megjelenjen egy adott nemzedékben. Sok faj gyorsan
reagál az efféle „háziasításra”. Gyanítom, hogy Darwin azt jósolná, alig pár
nemzedék múlva ennek látható eredménye kell, hogy legyen. Talán már úgy
száz év leforgása alatt.
Luis erre azt kérdezte:
– És amikor a szóban forgó keresztezések nyomán keringőző gyerek
születik... utána mi lesz? Mi lesz vele? Ugyanannak a veszélynek lesz kitéve,
mint amivel mi is szembesültünk a saját életünkben – gyanakvás és üldözés
vár rá, főleg akkor, ha minden jel ellenére Radcliffe utódai még mindig
keresnek minket.
Hackett bólintott.
– A kérdés jogos. Eleinte szükség lenne rá, hogy szemmel tartsuk őket,
kell majd egy ügynökség, ami készen áll, hogy tanácsokkal szolgáljon a
meghökkent fiatal szülőknek, mikor a kis Jimmy időről időre eltűnik ebből a
világból.
– Úgy képzelem, hogy idővel erre egyre kevésbé lesz szükség – tette
hozzá Burdon. – Minél több keringőző van, annál több család fog tudni róluk.
Mert Jerome bácsinak vagy Ginnie néninek ugyanilyen fura tikkje volt.
– Pontosan így gondolom én is. Nos, mi a véleményük?
Burdon halkan válaszolt:
– Maga mindig is nagyban gondolkodott, „Foyle”. Már Albert és a
lovagjai idejében is. De azért ez még magától is nagyzolás. Nemzedékeket
manipulálni – megpróbálni alakítani a jövőt, több évszázaddal előre...
Luis igyekezett megemészteni az egészet.
– Az emberiség egyik alapvonását próbálja ezzel megváltoztatni. Ez aztán
az arrogancia, uram!
Hackett erre felcsattant:
– Még hogy arrogancia?! És mi a másik lehetőség? Hagyjuk a
leszármazottainkat védtelenül, hogy varázslatos képességeik miatt
megbélyegezzék ezek a... másmilyenek? Egy annyi sok jóra használható
képesség miatt... Vagy már elfeledkeztek a föld alatti vasútról? –
Megütögette a regény vászonborítását. – Mellesleg pedig, ahogy ez a könyv
is írja, a jövendő úgyis átformálja az emberiséget, akár megtesszük mi, akár
nem, akarva-akaratlanul is. Az egységes emberiség eltűnik. „A legcsodásabb
átmenet korszakában élünk, és ez egyre inkább annak a nagyszerű célnak a
beteljesülését jelzi, amire egész történelmünk mutat... ami alatt természetesen
az emberiség egységét értem.” – A többiek arcát fürkészte. – Ismerős az
idézet?
– Albert mondta – szólalt meg Luis. – A halála után megvettem az
Aranyszabályokat.
– Nos, ez a szép álom csak délibáb. Közeleg a háború Németország ellen,
és tudjátok, ez elkerülhetetlen. De miután a zászlókat ismét összehajtogatják,
a nemzetek közti szakadéknál is mélyebb hasadék támad. Mert mi, emberek,
legalább két fajtára oszlunk... értitek már? Lesz a régi fajta, Radcliffe és a
verőemberei. A Homo sapiens sedentarius. És közülük emelkedik majd ki az
új fajta, vagyis mi... a Homo sapiens transversus. Ennyit tudok felmutatni a
konyhalatinságommal, de ezt bízzuk inkább Darwin utódaira! És egy-két
évszázad elteltével, ha sikerrel járunk, a mi új fajtánk benépesíti majd ezt az
újfajta Földet... És bátran mondhatom, hogy azokat a zöldellő erdős
világokat, ahova át szoktunk keringőzni. És aztán ki tudja, mit tartogat a
jövendő. Milyen lesz? Ilyen, vagy jön az a leigázás, amit Abelnél is láttunk a
Mississippin? Leigázás vár, vagy dicsőség. – Egyenesen az arcukba bámult:
egy aggastyán nézett rájuk, de egy eltökélt, céltudatos aggastyán. – Nos,
mellettem álltok? Mellettem?
 35

– ...A többit már kitalálhatod – fordult Nelson Joshuá-hoz a Királyi

Társaság titkos alagsorában, ahol mindketten Luis kézzel írott naplója fölé
görnyedtek, reszketve a hidegtől. – Hackett beltenyésztési programja bevált,
méghozzá nagyon gyorsan. Alig pár évtized alatt ugrásszerűen megnőtt a
született átlépők száma az emberi népességben. Legalábbis én erre
következtetek a talált bizonyítékokból. Biztos, hogy közülük számos átlépő
eltűnt a Hosszú Földön, odaveszett valami balesetben vagy egyéb miatt – de
az is lehet, hogy csak elbújtak ott. Érdekes lett volna kutatni Boldog Révben
is az elpusztítása előtt. Utánajárni, hogy az ott előkerült odakeveredettek
száma szintén megnőtt-e.
Joshua végiggondolta. A távoli kolónia, ami végeredményben a
Következők kialakulását eredményező genetikai fejlődés kiindulópontja volt,
ahova az összes csendes zug vezetett, az átlépők természetes forrásaként
működött.
– Igen. Jól emlékszem rá, hogy az ottaniak sokat mondogatták,
mostanában megnőtt rajtuk a nyomás. Túl sok ember érkezett, és a
trollnépességgel kialakult ősi egyensúly felborult. De az nem olyan helynek
tűnt, ahol rendes feljegyzéseket vezetnek, igaz?
– Hát nem. Közben viszont azok az átlépők, akik nem távolodtak el az
Irányjeltől, alighanem gondosan őrizték a titkot. Bizonyosan nem merült
feledésbe Discorporea lovagjai történetének tanulsága. Csakhogy egyetlen
titkot sem könnyű megtartani. – Itt jelentőségteljes szünetet tartott.
Joshua felsóhajtott.
– Ne szórakozz velem, Nelson! Találtál még más sztorikat is, ugye?
– Nem mindegyik perdöntő. Például hallottál a mons-i angyalról?
– Nem. Kellett volna?
– Talán nem. A Nagy Háború alatt történt, 1914-ben. A lövészárkokban
kuporgó brit katonák meséltek titokzatos alakokról, akik felbukkantak, majd
ismét eltűntek, és közben segítettek a sebesülteken. Egyesek szerint az
évszázadokkal korábban vívott agincourti csata angol íjászai voltak.
 – Hmm... Pedig valójában az én dédapai nagybácsijaim lehettek?
– Én arra tippelek. – Nelson kinyitott egy noteszt, és megkeresett egy
bejegyzést. – A hivatalos verzió szerint az egész történetet egy Arthur
Machen nevezetű walesi író regénye ihlette, ami egy ideig igen jó
fedősztorinak bizonyult. Úgy vélem, hogy az 1940-es években, a következő
háború idején biztosan átlépők is segítették a Home Guardot, az angol
nemzetőrséget, az Anglia megtámadására készülő nácik visszaverésére
alakult önkéntes hadsereget. Láttam Tom Wintringham memoárjából olyan
változatot, ahonnan pár oldalt kivágtak... Wintringham partizánháborús
kiképzést tartott a Home Guard válogatott egységeinek. Az átlépéses
világokon könnyen ki lehetett alakítani menedékeket, ellenállási fészkeket,
élelemmel, robbanóanyagokkal teli raktárakat, bármi ilyesmit... Bármit,
fegyver- és lőszerraktárakon kívül, az acél miatt...
A történet folytatódott, és jól mutatta, legalábbis Nagy-Britannia
nézőpontjából, mely események lettek a nemzeti történelem sarokpontjai.
– Az 1950-es években jöttek a hidegháborús képek. Egy átlépésre képes
James Bond, gondolj csak bele, Joshua! Nagyon úgy fest, az 1970-es években
sikerült beszivárogniuk a szakszervezetek és az IRA soraiba...
– Mindez igen fejlett erkölcsiségről árulkodik.
– Ó, nem kétlem, hogy léteztek az unalomig ismert ékszertolvajok,
kukkolók és egyéb csibészek is. Idővel akár többet is kiszűrhetnék a
rendőrségi feljegyzésekből. És most csak a brit kapcsolatról beszélünk –
hiszen az egész beltenyésztési összeesküvés is itt indult –, de nem is
kérdéses, hogy a tengerentúlon is történtek figyelemre méltó dolgok, főleg
Amerikában. Abból, amit te meséltél nekem Sally Linsay családjáról, ezt
biztosan tudjuk...
 36

Sally bronzpuskájára hajolva kémlelte a tanyát.

– Ennek egy részét már ismerem. Az apám nem született átlépőnek,
viszont egy átlépőcsaládba házasodott be.
– Emlékszem, hogy azt mesélted, gyerekként rendszeresen te vitted át az
apádat az átlépéses Wyomingba, ahol a műhelyét működtette. Nelson szerint
az anyád pedig Hackett klánjának ír ágából származott.
– Az apám szerette az anyámat. Úgy sejtem, még ma is szereti az emlékét,
minden egyéb hibája ellenére. És lenyűgözte az átlépés, még úgy is, hogy ő
maga nem volt átlépő. A tudományos oldaláról vizsgálta a jelenséget, míg
végül fel nem találta az Átlépő-dobozt. Viszont utálta anyám családját – „az
óhazai klánt”, ahogy nevezte őket – a leveleik és telefonjaik miatt. Tudod,
mielőtt találkoztak volna, anyámra a család részéről nagy nyomás nehezedett,
hogy „a megfelelő emberhez menjen hozzá”. Mindig úgy sejtettem, hogy a
pénz állt a háttérben. Nos, legalábbis akkoriban nekünk, gyerekeknek ezt
mesélték; mostanáig nem tudtam másként. Sejtelmem se volt róla, hogy az
átlépőket tenyésztették. Az apám sosem mesélt erről. Noha együtt elmentünk
egészen a Marsig meg vissza! Felteszem, egyszer sem jutott eszébe, hogy
megossza velem ezt a bizalmas információt. Ahogy ismerem, soha nem is
jutna az eszébe.
– Én sem hallottam soha semmiféle tőkealapról – mondta erre Joshua. –
Gondolom, a nővérek amúgy is eltitkolták volna előlem, még úgy is, hogy ők
találtak rám. És rád sosem nehezedett nyomás ilyen téren?
– Lehet, hogy próbálkoztak vele, de ha így is volt, nem találtak rám.
Irányjel Madisont egy évvel az Átlépés Napja után elhagytam, és azóta nem
tértem vissza oda, legalábbis nem elég időre, hogy a nyomomra akadjon ez a
rejtett gyülekezet. Persze az apám bosszút állt rajtuk az Átlépés Napjával.
Utána szinte bárki átléphetett már, a doboz mindössze pár dolcsiba fájt, és
ezzel az egész csúf kis összeesküvésüknek lőttek. – A nő éles pillantást vetett
Joshuára. – Amúgy mi van az apáddal? Végül rátalált Nelson? Hiszen ez volt
az egész kutatás lényege.
 Joshua nagy levegőt vett.
– Igen, rátalált, Sally. A tőkealap feljegyzései között. Jelenleg New
Yorkban él, a Nyugat 5-ön, egy nyugdíjasotthonban. Eredetileg bronxi – ír
amerikai.
– Szívmelengető ezt hallani. De ne húzd már az időt, Valienté! Bökd ki a
lényeget!
– Nos, hát ő... teljesen hétköznapi ember. Freddie a neve. Freddie Burdon.
Tudod, úgy nőttem fel, hogy az anyám nevét használtam. És persze az
otthonban nyoma sem akadt annak, ki az apám.
– Burdon. Vagyis a discorporeás idők újabb genetikai örököséről
beszélünk.
– Igen, csakhogy ő sosem lépett át más világokba, legalábbis az Átlépés
Napjáig. Azt hiszem viszont, hogy hordozza a géneket. Most hetvennégy
éves, mindössze tizennyolc volt, amikor megszülettem... tizenhét, mikor
megfogantam. Az isten szerelmére, csak egy srác volt...
 37

– Még szép, hogy emlékszem az anyádra. – Freddie Burdon vaskos bronxi

akcentussal beszélt. A'aanyáád. – Persze hogy emlékszem Mariára. Ki ne
emlékezne? Kinek hiszel engem, valami szörnynek?... – Itt köhögésbe fúlt a
hangja.
Öregebbnek látszik a koránál, gondolta Joshua. Vén, a mellkasa beesett, az
arca szögletes és csontos. Úgy festett, akár egy beteg madár. A bőre
szürkésnek tűnt. Még a ruházata is, kopott kabátja és nadrágja is szürkének
látszott, mintha csak hamu koszolná be. Állítása szerint tüdőtágulásban
szenvedett, és mindezt a Yellowstone után végzett hősies önkénteskedésének
köszönhette, mikor segített az áldozatoknak menekülni, noha már akkor is az
ötvenes éveiben járhatott. Joshua gyanította, hogy csak lódít, és a dohányzás
a felelős érte, mert Freddie ujjai még most is sárgák voltak a nikotintól.
Egy szociális otthonban üldögéltek az Alsó Földek egyik lenyomatán, egy
tipikus, nagy, dobozszerű, fából és betonból készült épületben. Odakint,
Brooklyn itteni változatán enyhén szmogos volt a levegő, mintha csak arra
emlékeztetne, milyen volt egykor szülőhelyén, az Irány-jelen.
Freddie mintha összement volna: nem illett se a helyre, se az időbe. Joshua
arra gondolt, mázlista, amiért egy ilyen menedékhelyre került. Magában
némán megfogadta, hogy küld majd pénzt az intézménynek, de úgy, hogy az
apja ne férhessen hozzá, és ne is tudjon róla.
Freddie, mint Joshua megtudta, villanyszerelőnek tanult, de sosem végezte
el az iskolát. Egyik melóból a másikba sodródott, és ahogy öregedett, úgy
süllyedt egyre lejjebb. Sosem lett családja – Maria után nem –, és sosem
spórolt pénzt.
– Persze hogy emlékszem Mariára – ismételte Freddie. – Nézd, én nem
voltam átlépő. Még dobozzal sem, mert amikor megpróbáltam, kiokádtam a
belemet. Viszont megvoltak bennem a gének... vagy nem? Ahogy anyádban
is. És nézd, mit hoztunk létre! – Ismét felköhögött, de el-vigyorodott:
hátborzongató látvány volt. – A nagy Joshua Valientét! A világ leghíresebb
átlépőjét! Az egyetlen átkozottul jó dolog, amit alkottam, te voltál, fiam.
 – Hogy találtál rá az anyámra?
– Nos, ők küldték el nekem a nevét és a címét.
– „Ők”?
– A családokat képviselő csapat bankár. Tudod, a tőkealap. És az első
levélben volt egy csekk is, és még többet ígértek, ha felkeresem az anyádat,
ha összeismerkedünk, ha összeházasodunk, ha lesz egy srácunk. Rendes
részletfizetésről volt benne szó. De tudod, nem mondanám, hogy kötelezőnek
állították volna be a dolgot. Csak egyfajta javaslatnak. És visszatekintve: a
pénz sem volt sok. Ha lett volna pénzem, alighanem nemet mondok az
ajánlatra.
– Csakhogy nem volt.
Freddie erre még szélesebben vigyorgott.
– Sem akkor, sem most. Úgyhogy azt gondoltam, ugyan mit veszíthetek.
Legalább találkozhatok egy lánnyal. Hogy értsd, akkor még csak tizennégy
éves volt – vagyis hosszú távú kapcsolat kialakulását szerették volna elérni.
Így aztán zsebre vágtam a dohányt, és a wisconsini Madison felé vettem az
irányt, hogy megkeressem a családot. Csak-hogy...
– A lány elszökött.
– Hát igen. – Freddie köhögött, harákolt, majd beleköpött a
zsebkendőjébe. – Azt mondta, ő is kapott egy hasonló levelet. Amúgy sem
érezte magát jól otthon, és most még nyomás is nehezedett rá, hogy
összeboronálják valami idegennel. És még csak tizennégy volt. De sikerült a
nyomára akadnom. – Megütögette a homlokát. – Tudod, nem vagyok ugyan
olyan átlépő szuperhős, mint te, de akkor még nem voltam híján az észnek. A
kölyköknek fenntartott otthonba ment...
– Az Allied Drive-on.
– Ott állt? Az már nem rémlik. Viszont az apácákra nagyon jól
emlékszem. Mariát kerestem, és azt mondtam, a rokona vagyok. Végtére is az
voltam, nem? De kicsit sem bíztak bennem. Visszatekintve nem hibáztatom
őket: tizenhét voltam, egy tenyérbemászó figura, ha érted, hogy értem. Talán
fel is adtam volna.
– Ha nincs a pénz.
– Nem amiatt. Hanem mert megláttam iskolából hazajövet, és az tette be
nálam a kaput. Istenem, gyönyörű volt!
Te a kinézetedet tőlem örökölted, isten legyen irgalmas hozzád! Nos,
azután már nem akartam feladni. Megleltem a módját, hogy kerüljek a
közelébe. Lefizettem az egyik takarítót. És aztán kitört a botrány, amikor...
– Tudom. Freddie, ő még csak tizennégy volt.
– Igazán, dölyfös uraság? Nos, én pedig még csak a tizenhetet töltöttem
be. Nézd, Joshua... azt szeretnéd, hogy azt mondjam, szerelem volt első
látásra? Én csak annyit tudok, hogy bírtuk egymást, és párszor sikerült
kiosonnia hozzám. – Újabb köhögőroham tört rá. – Még csak gyerekek
voltunk, világos? Viszont megnevettettem, ő pedig egyszerre volt lázadó
lelkületű és pokolian aranyos. Pusztán csak jól éreztük magunkat. Eleinte. Az
apácák megkeserítették az életét.
– Viszont a zsebedben ott lapult a tőkealaptól kapott levél. Arra gondoltál,
hogy jogot formálhatsz rá? Erre a szépséges gyerekre? Hogy valamiféle
joggal bírsz felette?
– Nem! Ez nem így működött. Az istenit, ott kellett volna lenned, hogy
értsd! Nézd... – Láthatóan feszengve előredőlt, és azt suttogta: – Sosem
jutottunk túl az első bázison, érted? Míg aztán az egyik éjszakán...
– Akarom én ezt hallani, Freddie?
A férfi megvonta csapott vállát.
– Ne felejtsd el, hogy te jöttél hozzám! Egy nyári éjszakán történt, 2001-
ben. Még szebb volt, mint valaha. A cuki, rózsaszín angórapulóverét viselte,
és emlékszem, hogy mindig hordta az anyjától kapott buta kis majmos
karkötőjét. Nálam volt egy üveg Jack Daniels, amit elemeltem...
– Az istenit, Freddie!
– Mit szeretnél, mit mondjak? Hétköznapi eset. Csak egy botlás.
Berúgtunk, és túl messzire mentünk. A szokásos történet. Sajnálom, ha nem
ezt akartad hallani. – Az apja még közelebb hajolt, Joshua érezte a cigiszagot
a leheletén.
– És tudom, hogy törvénytelenséget követtünk el, de nem én
kényszerítettem. Világos? Hülye voltam, de nem gonosz.
– És anyám teherbe esett.
– Elsőre. Ilyen a mi szerencsénk.
– Te meg elhúztad a csíkot?
Freddie széttárta a kezét.
– Mit gondolsz, mi mást tehettem? Nem tudtam eltartani őt sem, nemhogy
egy gyereket. Ha egyáltalán legális lett volna a dolog, akkor sem. Én is még
csak egy kölyök voltam. Úgyhogy igen, elmenekültem. Úgy gondoltam, hogy
az apácák jobban tudnak gondosodni anyádról, mint ahogy arra én valaha is
képes lennék.
– De nem elég jól – mondta erre Joshua komoran.
Freddie ránézett.
– Hát, ennyi az egész. Ez az egész sztori, az elejétől a végéig. Csak egy
kölyök voltam, és azóta egy egész élet eltelt. Ha azt szeretnéd hallani, hogy
azóta soha senkit nem szerettem, akkor hazudnék. De sosem felejtettem el őt,
Joshua. Még évek múlva is fájt, amikor a tőkealap tudatta velem, hogy
meghalt.
– Sosem próbáltál engem megkeresni, igaz?
Az apja fanyarul felnevetett.
– Na igen. Meg kellett volna tennem, de így te találtál rám. És most mi
lesz?
Joshua egy hosszú pillanatig tűnődött ezen, aztán felállt.
– Azt hiszem, a mi ügyünknek ezzel vége.
– Ó, igazán? Azt gondolod, ezzel megkaptad a „lezárást”? – Az ujjaival
idézőjeleket rajzolt a levegőbe, amit Joshua egy ódivatú szó ódivatú
kihangsúlyozásának tekintett. – Hé, most hova mész? Meglátogatsz még?
Joshua végiggondolta a dolgot.
– Talán.
– Figyelj! – kiabált utána Freddie. – Tudom, hogy csalódott vagy. Bármit
is vártál tőlem, legyen az jó vagy rossz, de lényegében mindig is ilyen
voltam. Csalódást keltő. Viszont mondok neked valamit, Joshua. Te sosem
tudtál rólam, de én tudtam rólad. Követtem, amit írtak rólad a lapokban vagy
online. Hogy is ne tettem volna? Az Átlépés Napja és a többi után. Lehet,
hogy sosem kerestelek fel. Viszont sosem kértem tőled pénzt, igaz, Joshua?
És mondok még valami mást is. Sosem kerestem fel a családokat, akik a
pénzzel tartoztak nekem. Hiszen én teljesítettem a szerződés rám eső felét,
teherbe ejtettem Mariát. És ez volt az egésznek a lényege, nemde? Sosem
kértem azt a pénzt, Joshua. Noha tartoztak nekem vele. És ez számít valamit,
nem? Mert tartoztak nekem vele!

Sally erre azt mondta:

– És ennyi volt?
– Ennyi volt.
– Meg fogod látogatni újra?
 Joshua megvonta a vállát.
– Azt hiszem, meg, amint a legutolsó Lobszang-ügyletnek a végére
jártunk.
– Szóval csak egy hétköznapi alak az apád, hm?
– Ja. És nem valami démoni csábító. Ráadásul nem sokkal öregebb nálam,
bár úgy fest. Ez volt a legfurább. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az apám
lenne. Csak két öregember voltunk. De azt hiszem, ezzel lekerült a vállamról
a teher.
– Kibékültél az apáddal, Joshua. Fontos lépés ez egy olyan mitikus hős
spirituális útján, mint amilyen te vagy.
A férfi hunyorogva nézett rá.
– Te most gúnyolódsz?
– Én? Én aztán soha. És úgy sejtem, bármit mondasz is Hackettről meg a
cimboráiról, sikerült elérniük, amit célul tűztek ki maguk elé.
Megváltoztatták az emberiség genetikai összetételét. Megváltoztatták a
világot, az egész jövőt.
– És közben elcseszték az életünket.
– Az igaz – bólintott Sally. – És most mit csinálunk?
– Most eszünk, alszunk – vagy legalábbis én ezt teszem –, reggel pedig
megyek, és hívom a zsarukat. Utána pedig megkeressük Lobszang apót. –
Végigmérte a nőt. – Áll az alku?
Sally lehunyta a szemét, magához szorítva a puskáját, aztán így felelt:
– Áll.
 38

Az új-springfieldi közösség gyűlései általában népes közönség előtt

zajlottak. Azon a helyen, ahol az embernek magának kellett gondoskodnia a
saját szórakoztatásáról, sokan eljöttek, még ha csak abban a reményben is,
hogy tanúi lesznek egy-két remek szópárbajnak. Az emberek szórványosan
bukkantak elő átlépéses otthonaikból, és lassan nőtt a tömeg.
Ez a bizonyos gyűlés nem fog simán lezajlani, ezt Agnes már most tudta.
Irwinék első számú otthona mellett tartották, ahol tipik és sátrak kisebb
tábora állt, nem messze a Soulsby Creek gázlójától Manning Hillnél.
Mindenki eljött, és letelepedett a fűbe vagy az odacipelt székekre. Oliver
Irwin úgy állt ott, mintha ő lenne a gyűlés elnöke – nos, bizonyos értelemben
ez így is volt –, míg a lábánál Marina üldögélt, Lydia pedig hozzábújt, míg
Nikos mellett ott hevert nagy, álmos kupacként az öreg Rio. Eljött Angie és
Nell Clayton, valamint megjelentek az elegáns, idősödő Bellék a gondjaikra
bízott unokáikkal, a vidám Bamberek, akik mindig úgy festettek, mintha
éppen akkor jöttek volna a mocsárról, amiből éltek. Lobszang, Agnes meg a
hétéves Ben csendben ücsörögtek a tömeg szélén egy fatörzsön,
észrevétlenül, és a nővér erősen remélte, hogy ez így is marad.
Viharos szél fújt, és a szokásos, már mindennapossá lett kénszag terjengett
a levegőben. Valahol birkák bégettek nyomorultul. Még a végtelen, őshonos
rengeteg fái is sorvadtak. Nem volt valami vidám nap, nem töltötte el jó
érzéssel. De, gondolt vissza Agnes szomorúan, ez így ment már hónapok, ha
ugyan nem évek óta.
És felettük ott lebegett egy twain hatalmas alakja: a katonai léghajó, a USS
Brian Cowley.
A hajó némán lebegett odafent, turbinái kikapcsolva, óriási törzsét a
földhöz rögzített kikötőkötelek tartották egy helyben. Az embert önkéntelenül
is félelemmel töltötte el a fegyverállásainak és kémlelőlyukként működő
megfigyelő ablakokkal teleszórt, óriási, kerámialemezes hasának látványa,
vagy éppen az odalent álldogáló, elegáns katonatisztek soráé, akik azért
hagyták el a hajót, hogy közöljék Új-Springfield népével, el kell hagyniuk az
otthonukat.
Agnes félelmei beigazolódni látszottak. A gyűlés már az elejétől kezdve
rosszul alakult.

Oliver felkérte a hajó kapitányát, egy Nathan Boss nevezetű, karót nyelt,
negyven-egynéhány éves férfit, hogy adja elő a mondandóját.
– Ha megengednék, hogy elmagyarázzam, milyen logika húzódik
amögött, amit itt tenni próbálunk...
Valaki máris közbekiabált:
– Ne magyarázzon, inkább húzzon el innen!
Füttykoncert és nevetés fogadta a benyögést. Ami jogos,
gondolta Agnes. Ezek az emberek pontosan azért jöttek erre a világra,
hogy eltűnjenek az egyenruhákba bújtatott okostojások elől, akik
megmondják nekik, mit csináljanak.
– Segíteni jöttünk – próbálkozott Boss kapitány más irányból. – Egy
csapat tudóssal érkeztünk, hogy azok tanulmányozhassák, mi történik itt,
ezen a világon. És hoztam egy levelet is, ami a feletteseim révén került
hozzám... Valójában ez egy feljegyzés, amit maga Starling elnök küldött
maguknak...
– Az a svindler!
– Én nem rá szavaztam.
– Az elnök azt írja, hogy az egész kibővült, átlépéses nemzet magukkal
van ezekben a nehéz időkben. Mi csak segíteni akarunk maguknak...
– Akkor vigye odébb a hajóját, és ne takarja el a céklám elől a napfényt!
Ismét nevetés harsant.
Lobszang odahajolt Agneshez.
– Vicces, de nyilvánvaló, mitől ilyen morcosak.
– Még szép. Senki nem alszik eleget már jó ideje.
Pedig ez még nem is tartott olyan régen. Azóta, hogy Lobszang léghajója
délen kirándult egyet Joshuával, hónapok teltek el, és a helyzet drámain
romlott. A napok hossza mostanra alig húsz órára csökkent, ami egyszerűen
elképesztő volt. És nem ez volt az egyetlen baj: Lobszang szerint, aki most
már maga végzett méréseket, a világ forgása láthatóan még tovább gyorsult.
Az éjszakák lerövidülése olyan hatással járt, mintha mindnyájan
kialvatlansággal vagy az időeltolódás okozta álmossággal küzdöttek volna.
Persze az ember bármikor átléphetett a szomszédos világokba, ha normális
nappal-éjszaka arányra vágyott – azokra a világokra, ahol a napkelte és a
napnyugta időpontja egyre kevésbé állt szinkronban az elsődleges
otthonukként szolgáló világéval. De, mint azt Agnes maga is látta, minél
rövidebbek lettek itt a nappalok, annál többen tértek vissza az otthonaikba
estéről estére, mintha csak így dacolnának a valósággal és önnön
gyengeségükkel.
– Ez makacsság – szólalt meg most Agnes. – Színtiszta csökönyösség, a
jenkik nyakassága. Hogy engem aztán nem fog elüldözni a saját otthonomból
egy sci-fibe illő szörny, valami kattogó-zörgő ezüstbogár. – Mostanra
mindenkinek egyértelműnek tűnt, hogy a furcsa teremtmények, akikkel ezen
a világon osztoznak, a felelősek ezért a másik furcsa jelenségért, és ennek
felfogásához még csak a Lobszang-féle fémviadukt globális rendszerének
megértése sem szükségeltetett. – És minél jobban szenvedünk az
időeltolódástól, annál makacsabbak leszünk.
– Ez talán igaz. Viszont az Alapítók is ezt a világot választották, nem
véletlenül. És itt van a fémszerszámaik zöme, még ha pont az az érctelér
vonzotta is őket ide, amit talán éppen a rovarok működése teremtett. Ugyan
miért adnák fel mindezt? Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes
hallgatnunk a kapitány és legénysége tanácsaira. Hiszen egy rendesen
felszerelt tudományos csapattal érkeztek ide.
– Csakhogy a flotta itt sem lenne, ha te nem hívod őket ide, Lobszang.
– Valakinek meg kellett tennie. Aggódom, Agnes. És nem csak miattunk,
nem csak a város miatt...
Agnes Benre pillantott, aki éppen házilag készült fajojójával játszott.
Csuklóján az ezüstbogarak karperecét viselte, akárcsak a legtöbb kölyök a
városban. Fáradtnak tűnt, ingerlékenynek, bosszúsnak, akárcsak a többi
gyerek. Agnes megfogta Lobszang kezét – szintetikus bőr ért szintetikus
bőrhöz, de mintha emberi kontaktus lett volna: meleg és erős érintés.
– Nézd, Lobszang, Oliver Irwin ennek a szemétdombnak a polgármestere,
még ha csak névlegesen is! Te eljátszottad a magad szerepét, behívtad a
flottát. Most bízd Oliverré a beszédet! Rendezzék el a dolgot a többiek! Ne
légy Lobszang! Légy George! Légy hétköznapi! Légy Ben apja! Ezért jöttünk
ide, ne felejtsd el! Az a legjobb, ha mindenki magában rendezi el ezt az
egészet – saját maga dönt az életéről, ahelyett, hogy te rendeznéd el nekik.
Lobszang vett egy nagy levegőt.
 – Igyekezni fogok, Agnes. Igyekezni fogok.
A fogadtatástól láthatóan bosszús Boss kapitány átadta a terepet az egyik
tisztjének, egy ötvenes évei végén járó, karcsú, sötét hajú, határozottnak tűnő
nőnek.
– Margarita Jha vagyok az Egyesült Államok Haditengerészetétől, a
rendfokozatom parancsnok. Én vagyok a hajó, a Cowley fő tudományos
tisztje. Ahogy arra a kapitány is utalt, a fedélzeten egy sor szakember van a
sorainkban, civilek és katonák egyaránt, akik azért jöttek ide, hogy
tanulmányozzák a maguk világát sújtó különös jelenséget. Ennek a csapatnak
a vezetője dr. Ken Bowring, az Egyesült Államok Földmérő Hivatalából, a
szakterülete a szeizmológia. Vannak köztünk meteorológusok,
oceanográfusok és amit csak akarnak. Még egy antropológusunk is van,
összeköttetésekkel a SETI-hez, vagyis a „Földön Kívüli Intelligencia
Keresése” Intézethez, aki azért tart velünk, hogy tanulmányozza, hm,
kellemetlen szomszédainkat...
Jha határozottan és gördülékenyen beszélt, cserébe udvariasan
végighallgatták. Olyan parancsoló kisugárzással bír, ami a kapitányból
hiányzik, gondolta Agnes.
– Viszont – folytatta a parancsnok – az én szakterületem a biológia. Ezért
itt kezdtük meg a munkát. És biológusként meg kell, hogy mondjam,
bármilyen sajnálatos is ez magukra, a csemetéikre, az állataikra, a
terményeikre nézve, sőt ezen a bizonyos, átlépéses Földön őshonos összes
élőlényre nézve, hogy a bolygó forgása már elérte a napi húszórás periódust,
és ezzel átléptünk egy fontos határt. Nem tudnak alkalmazkodni ilyen
hosszúságú vagy ennél is rövidebb naphoz, ahogy egyetlen más élőlény sem.
Ezt mutatták ki az űrprogramhoz kapcsolódó kísérletek: húsz-huszonegy óra
a minimum, amit még elviselünk. – Az ujjain kezdte számlálni az egyes
pontokat. – Arról beszélek, hogy a tyúkjaik nem tojnak rendesen. Ami a
maguk által szőrgombócoknak hívott, hajnalonként vadászó lényeket illeti:
nyilván látták, hogy úgy dülöngélnek ide-oda, mintha berúgtak vagy
beszívtak volna, ráadásul mindezt a nap rossz időszakaiban teszik, így aztán a
szerencsétlen kis jószágokra unos-untalan lecsapnak a nagy madarak és más
ragadozók, már amikor azok ébren vannak és cselekvőképesek. A virágzó
növények nem találják, merre van a nap. Hosszú távon még a fák is
szenvednek a jelenségtől. A maguk világának bonyolult az ökológiája, ahogy
mindenfelé a Hosszú Földön, ráadásul ez egy szép világ – viszont ez az
ökológia a huszonnégy órás napi ciklustól függ. Attól tartok, hogy nem
jósolhatunk mást, mint igen jelentős visszaesést az állapotában, méghozzá
nagyon hamar. És akkor még nem beszéltünk a jelentkező vulkanikus
hatásokról, a keletkező tüzekről, a hőmérsékletet csökkentő hamufelhőkről,
az érezhető szagú mérgező gázokról... és hát mindnyájan emlékszünk
Yellowstone-ra, igaz? Ken Bowring majd mesél maguknak erről.
– Emberek, nemcsak arról van itt szó, hogy maguknak tönkrement az
élete. Hanem egy igen különös lefolyású kihalásról beszélünk ezen a világon.
A szörnyű balszerencse, hogy ebben a maguk városa is érintett.
Boss kapitány lépett előre.
– Köszönöm, parancsnok. Ez teljesen világos beszéd volt. Van kérdés?
Oliver Irwin még mindig egyenesen állt, és végighordozta pillantását a
szomszédain.
– Nyugodtan mondhatom, hogy mindnyájunk nevében beszélhetek. Mihez
kezdjünk ezzel az egésszel, kapitány?
– Felnézett a katonai léghajóra. – És mihez kezdenek ezzel maguk?
– Nos – felelte Boss –, hosszú távon szándékunkban áll tanulmányozni ezt
a jelenséget, vagyis az összefüggő jelenségeket, amennyire tudjuk. Rövid
távon viszont elfuvarozzuk magukat erről a szikláról, elvisszük magukat, a
gyermekeiket és a javaikat egy másik, biztonságos helyre. Tudom, hogy
vannak átlépéssel elérhető szállásaik, de azt is, hogy maguknak ez a bizonyos
világ a központ. Oda visszük magukat, ahova csak akarják. – Majd erőltetett
mosollyal hozzátette. – Nézzék, senkit nem hagyunk hátra! A házi
kedvenceiket sem... de még a háziállataik is megmenekülnek. A twain jó
nagy.
Oliver erre kővé dermedt. A helyiek elkezdtek sutyorogni egymás között.
Agnes felnyögött.
– Ez a fiatalember egyszerűen nem érti a helyzetet.
Oliver Irwin szólalt meg:
– Uram... Boss kapitány... hadd mondjak valamit! Ez nem egy „szikla”. És
nem is „központ”. Ez az otthonunk. És amikor azt kérdezem, hogy mihez
kezdenek maguk a dologgal, nem azt akarom hallani maguktól, hogy
menekülnünk és bujkálnunk kell. – Szomszédai egyetértő moraja kísérte
szavait. – És nem vagyunk páriák. Amerikaiak vagyunk. Pionírok. Ezért
élünk itt. Ezért fogunk itt maradni. És ha maguk nem segítenek – helyeslő
kiáltások harsantak –, akkor, kérem, tegyék azt, amire A1 Todd kérte
magukat, és ne fogják el a nagy hajójukkal a fényt a céklái elől!
– Átkozottul így van!
– Jól beszéltél, Oliver!
Boss tehetetlenül pillantott Jhára.
A tudományos tiszt ismét előlépett.
– Mélységesen együttérzünk magukkal, uram. De tényleg, higgye el! Az
amerikai Haditengerészet sem örül, hogy távozniuk kell. Viszont még azt
sem tudjuk, mivel van itt dolgunk...
– Azokkal a nyavalyás ezüstbogarakkal – mondta Angie Clayton. – Ez
elég nyilvánvaló.
Erre Boss válaszolt:
– Csakhogy szinte semmilyen ismerettel nem rendelkezünk róluk. Maguk
tudnak arról, hogy a Cowley-val tettünk egy felfedezőutat. Bejártuk a
kontinens nagy részét, Észak-Amerikának az itteni lenyomatát. A maguk által
bogaraknak hívott lények egyértelműen építenek... valamit. Mintha egy
hatalmas úthálózat lenne az egész. Azt viszont nem tudjuk, hogy miért teszik
mindezt. Hogy mi a célja ennek a hálózatnak. És amíg legalább ennyit nem
derítünk ki...
Lobszang felsóhajtott.
Agnes megragadta a karját.
– Lobszang. Ne!
– ...addig még csak megjósolni sem tudjuk, hogy mi lesz utána.
– Muszáj beszélnem – dünnyögte Lobszang.
– George nem tenné. Ülj meg a fenekeden!
– ...És ebben a kérdésben semmiféle fogódzóval nem rendelkezünk...
– Én viszont igen – közölte hangosan Lobszang. Komor arccal
felemelkedett.
Agnes a tenyerébe temette az arcát. Oliver rámeredt. Bent láthatóan
összezavarta a dolog.
Boss kapitány most Lobszang felé fordult.
– Sajnálom, Mr....Abrahams, ugye?
– George Abrahams. Én nagyon is tudom, hogy mit építenek a bogarak.
Egy Dyson-motort.
– Egy mit?
– Talán az lenne a legjobb, ha megengedné, hogy váltsak pár szót a
tudományos részleg munkatársaival. – Azzal Lobszang elsétált Irwin mellett
a hajószemélyzet felé, mintha csak innen átvenné a dolgot. Pont azt tette,
amitől Agnes rettegett.
Al Todd talpra szökkent, és rábökött az ujjával.
– Igen, csak tedd azt, Abrahams, te nagyokos! Mindig is sejtettem, hogy
valami nem oké veled. Minden bajunk aznap kezdődött, amikor felbukkantál
itt. Talán az lenne a legjobb, ha most azonnal eltűznél innen a flotta teknőjén!
A gyűlés kezdett széthullani, dühös és bosszús lett a hangulat.
Ben tágra nyílt szemmel nézett fel Agnesre.
– Agnes... Mr. Todd ezt komolyan gondolja?
– Nem, Ben. Csak felzaklatta a dolog. Nem gondolja komolyan. De most
gyere velem! George nem ér rá, a csirkéknek viszont enniük kell...
 39

– Dyson? Freeman Dysonra gondol? – ismételgette a Lobszang kezét

szorongató férfi.
– Dr. Bowring, első az udvariasság – dünnyögte Jha. – Előbb mutatkozzon
be! Mr. Abrahams...
– Valójában doktor is vagyok.
– Bocsásson meg! Dr. George Abrahams, bemutatom Ken Bowringot az
Egyesült Államok Földmérő Hivatalától. Ahogy azt az előbb is mondtam, dr.
Bowring a mi civil tudományos állományunk csoportvezetője.
– Freeman Dysonról beszél. Mert rá gondol, igaz? Jöjjön, sétáljunk egyet,
kérem, uram! Szeretném megmutatni az összegyűjtött adatokat, és hogy
abból milyen következtetéseket vontunk le.
Margarita Jha nem tudta, miként vélekedjen erről az Abrahamsről. Magas,
vékony figura, kicsit talán idős egy ennyire új közösség első generációjához.
Volt azonban benne valami, amit nem igazán tudott hova tenni. Jha arra
gondolt, hogy az akcentusa lényegében az Amerika keleti partján beszéltre
hasonlít, de valahogy mégsem stimmelt vele valami, mintha csak erőltetné a
dialektust. Jóképű, de amúgy jellegtelen arca teljesen szenvtelennek tűnt –
pontosabban olyannak, mintha az érzelmek csak egy érzékelhető
időintervallum után tükröződnének rajta az azokat kiváló emóciót követően,
mintha csak valami tudatos ingerre lenne szükség, hogy megjelenjenek. Az is
lehet, hogy ez az Abrahams nevű alak csak valami különc. A Hosszú Földön
szétszórtan élő emberiség tagjai kezdtek eltávolodni egymástól mind
kulturális, mind vallási, de még etnikai értelemben is, és ebben a térben
nagyon úgy tűnt, hogy amit ő egykor „különcnek” hívott volna, az mára
szinte normává lett. De Abrahams még így is furának hatott a számára.
– Nos – kérdezte Bowring –, maga milyen doktor?
– Mérnök vagyok. A doktori címemet a trollokkal folytatott
kommunikációról írtakért kaptam. Amit Douglas Black szponzorált.
– Lenyűgöző, igazán lenyűgöző – felelte szórakozottan Bowring. – Az
Irányjel régi tudományos intézeteinek összeomlása után egyre inkább az
olyan alakok nagyvonalúságára kell támaszkodnunk, mint Black, hogy
finanszírozzák a kutatásainkat. A munkát attól még persze el kell végezni.
Ismeri magát Blacket?
– Találkoztam vele. Még mielőtt remetelétre adta a fejét. Vagyis ez a
szóbeszéd járja róla...
Jha és a legénysége többi tagja részt vett abban a másik, twainnel
végrehajtott misszióban, ami Black saját kérésére és titokban sokkal távolabbi
menedékbe repítette a mágnást, mint ahogy azt Bowring és Abrahams
egyáltalán el tudta volna képzelni. De ezt megtartotta magának.
Közben odaértek a Bowring és csapata által felállított, kezdetleges
munkaállomáshoz, a felettük lebegő twain árnyékába. A kecskelábú
asztalokon tabletek és papírhalmok, meteorológiai diagramok, térképek
hevertek, de akadtak minták a helyi flórából és faunából is. Az egész egy
halvány utánzata volt a magán a twainen található, sokkal felszereltebb
tudományos labornak.
Bowring most azt mondta:
– Határozottan örülök, hogy maga itt van, dr. Abrahams. Mikor ilyen
helyzet adódik, és mi szinte semmit nem tudunk róla, a rendelkezésünkre
álló, megszabott időben mi nem sok haladást érhetünk el. Nem akarom
megsérteni a helybelieket, mert a szomszédai rendes, okos, kiváló
embereknek tűnnek, de ha az adott helyen már évek óta él egy tudományosan
képzett szakember...
– Értem, mit akar mondani. *
– Meséljen erről a „Dyson-motorról!”
– Van egy világtérképe? Bármilyen léptékű megteszi...
A legénység bejárta a kontinenst a twainnel, és nagy magasságból képeket
készített a felküldött rakétaszondákkal. Pár egyszerű, Föld körüli pályára
állítható műholddal is dolgoztak, de ezek még nem végeztek a teljes bolygót
átfogó vizsgálattal. Az eddigi eredményeket több módon is meg lehetett
tekinteni: a papír térképek mellett digitális képeket is készítettek, Jha
kedvence pedig a kézbe vehető glóbusz volt: a legénységtől kölcsönzött
kosárlabdára ragasztgatták rá a kivetített fényképek mozaikját. Nagyon úgy
festett, mint akármelyik átlépéses Föld, kivéve a kontinensek sajátságos helyi
elrendezését: a planétán rés tátongott Észak- és Dél-Amerika között, az
Atlanti-óceán partjától a Földközi-tengeren és Arábián át tengersáv húzódott
délnek. Ennyi volt mindössze a különbség, valamint a mindenütt ott zöldellő
rengeteg, sarkvidéktől sarkvidékig, északtól délig.
Csakhogy ezen a planétán akadtak elütő színekkel jelzett anomáliák is. A
kontinensek partjain a rikító narancs-színű szalagok a cunamik okozta
károkat mutatták. Furcsa törések futottak körbe a Csendes-óceánon, vágták
szét az Atlanti-óceánt hosszában, és ívelték át a déli óceánokat Északkelet-
Afrikától délkeletnek tartva, Ausztrálázsia irányába: a bolygó úgy fest, akár
egy törött váza, ahogy Jha megállapította. A törések nagy tektonikus
repedéseket, vulkánkitörések és földrengések sorát jelezték. A
leglátványosabbak viszont az Egyenlítőt, illetve északon és délen a szélességi
fokokat követő, pókhálószerű ezüstszalagok voltak.
Abrahams felkapta a kosárlabdát, és ujjával követte az ezüstvonalakat.
– Párat a saját szememmel is láttam közülük. Én is jártam délen a
twainemmel, és eleget láttam ahhoz, hogy kikövetkeztessem a többit. De
ennek maguk is utánanézhetnek majd. Freeman Dyson a huszadik században
élt, és nagyban gondolkodó mérnök volt. Az Orion-terven dolgozott, hogy a
katonai célokra szánt hidrogénbombát miként használhatná fel egy űrhajó
meghajtására. És felvázolt egy elképzelést, miként lehetne felgyorsítani a
Föld forgását. – Abrahams rábökött a szélességi fokokat követő csíkokra. –
Ehhez áramot vezető szalagokba kell tekerni a világot, majd elektromos
áramot kell átvezetni rajtuk, hogy a bolygó körül formázott mágneses mező
jöjjön létre, amely mezőnek az alakja leginkább tóruszra, vagy egy fánkra
hajaz. Ezután újabb adag elektromos áramot vezetünk át a bolygón egyik
pólustól a másikig, aztán a magnetoszférán keresztül zárjuk a hurkot egy
körívvel. Ez okozza, hogy innen, a földről is látni lehet a sarki fényeket. Majd
elkezdünk belelőni egy csomó űreszközt, magas orbitális pályán indítva, hadd
keringjenek a tóruszmezőben.
– Űreszközt?
– Nem kell bonyolultaknak lenniük. Lehetnek egyszerűek, csak az a
fontos, hogy nagyok legyenek. Például holdkőzetdarabok is megteszik,
amennyiben megfelelő formájú áramvezető burok veszi őket körbe. A
twainutam során elértük az Egyenlítőt, és a saját szememmel láttam ilyen
kőzeteket az égen. Nyilván maguk is.
– Így van. És megfigyeltük a Holdat is, ahonnan minden jel szerint ezeket
a rakétákat indították.
– És ez már évek óta zajlik... azóta, hogy a feleségemmel ideérkeztünk. A
dolog fizikája egészen gyermeteg. A kilőtt kőzetek megérkeznek, a Föld új
mágneses mezeje magukhoz vonzza őket, és így, ez a megnövelt erő vonzza
őket a Föld felé. Minden ilyen kőzet felgyorsítja a bolygó forgását, noha csak
egy hajszálnyival. Aztán, amikor elérik az orbitális pálya alsó részét,
elkezdenek nekifeszülni a bolygó mágneses mezejének, ellene feszülnek,
hogy ismét távolabb kerüljenek tőle spirális pályájukon... és ezzel ismét
taszítanak egy kicsit a bolygón. Elméletileg olyan ez az egész, mintha a Föld
egy óriási villanymotor forgórésze lenne. – Végignézett az arcokon, hogy
lássa, értik-e.
Jha erre azt mondta:
– Azt hiszem, értem. Mármint átvitt értelemben. Van egy lányom, aki
mikor még kicsi volt, a Nyugat 5-ön, a szülővárosunkban lévő parkban
szívesen beleült az ottani körhintába, ami persze nem volt valami nagy szám,
mindössze egy fakorong kapaszkodókkal, ami egy tengely körül forgott. A
srácok imádták forgatni: mindenki fogott egy rudat, szaladt a hinta mellett,
aztán elengedték, és minden egyes lökésnél egyre gyorsabban forgott a
körhinta.
– Ez az alapötlet.
Bowring szívott egyet a fogán.
– Szóval a világ gyorsabban forog. De mi a helyzet a
lendületmegmaradással? Honnan származik a plusz forgás?
– Nincsenek berendezéseim ennek megfelelő megfigyeléséhez – felelte
Abrahams. – Talán maguknak igen. De úgy tűnik, hogy a kilőtt tárgyak a Nap
felé tartanak. Ott feltehetően a legrövidebb megközelítési útvonalon térítik le
őket a pályájukról gravitációs rásegítővel... de az is lehet, hogy napvitorlákat
használnak... és így nyernek impulzusnyomatékot a Naptól, hogy egy újabb
körre visszatérjenek. Az egyes kőzeteknek ez igen lassú folyamat: hónapokba
vagy évekbe telik, mire megtesznek egy teljes orbitális pályát a Földtől a
Napig és vissza. De amint ilyen kőzetek egész áradata áll rendelkezésre, a
felgyorsítási folyamat máris megszakítatlanná válik.
– Lássuk, hogy jól értem-e! – szólt közbe Jha. – A szélességi fokokon futó
szalagok, valamint az általuk létrehozott mágneses mező nem más, mint
annak a módja, hogy ezeket a repkedő kőzeteket a Földhöz kapcsolják.
Valójában az történik, hogy az áramló kőzetek révén a Nap forgásának egy
részét a Földre továbbítják.
– Igen, a Nap impulzusnyomatékát. És a forgási energiáját.
– Aha. Az viszont pokolian sok energia – hümmögött Bowring kétkedve.
 Abrahams bánatosan elmosolyodott.
– Ez attól függ, honnan nézzük. Tegyük fel, hogy megduplázzuk a Föld
forgási sebességét, vagyis hogy egy nap tizenkét órára rövidül. Ehhez az
eredeti impulzusnyomaték négyszerese szükséges. Viszont ahhoz, hogy ilyen
sebességet elérj, ahhoz mindössze harminc percre van szükséged a Nap teljes
fúziósenergia-kibocsátásából. Nekünk ez rengeteg energia, de ha egy olyan
hatalmas forrást tudsz megcsapolni, mint a Nap...
Bowring erre komoran azt mondta:
– Nos, a baj már megesett. Dr. Abrahams, biztosra veszem, hogy el tudja
képzelni, összességében milyen hatásai lehetnek egy ilyen gyorsulásnak erre
a világra. Minden Föld tulajdonképpen egy folyadékkal teli golyóbis: van
acélmagva és köpenye. A szilárd kéreg csak egy vékony héj ezen a folyékony
belsőn. A kontinensek alatt ugyan a kéreg akár száz kilométer vastag is lehet,
viszont a Föld sugara hatezer-négyszáz kilométer. Mintha a Föld egyetlen
kerek crème brûlée lenne. A forgás miatt – itt a normális, szabványos,
huszonnégy órás forgásra gondolok – minden Föld kicsit torz, lapított, nem
teljesen gömb alakú, és az Egyenlítőnél kidudorodik. Alapesetben ez nem
gond. És a dolgok természetes menete szerint a forgás sebessége amúgy is
változik, nagyon fokozatosan lassul – ami persze csak földtani korokban
mérhető –, így a tömör kéregnek marad esélye, hogy idomuljon a torzulás
előidézte változásokhoz. Itt azonban nem ez a helyzet. A felgyorsulás kezdete
óta eltelt pár évben a kőzet torzulása, legalábbis az Egyenlítőnél, nagyjából
tizenhárom kilométer. Ez talán nem tűnhet soknak, de az óceán fenekén a
kőzet úgy öt kilométer vastag. Így aztán...
Abrahams végighúzta az ujját a kosárlabdaglóbuszon óceánokat átszelő és
köröket alkotó cikcakkos vonalakon.
– A tengerfenéken repedések jelentkeznek.
– Attól tartok, igen. Ezek természetes hézagok, amikor a tengerfenék
vastagszik, mint az Atlanti-óceáni hátságnál, vagy amikor az óceáni
kőzetlemez nekiütközik a kontinenseknek, mint a Csendes-óceán
partvidékén. És most ezek a hézagok repedeznek, megnyílnak, aminek
földrengések és vulkánkitörések az eredményei. Ha víz alatt kerül rájuk sor,
akkor a parti területeket ostromló, iszonyatos szökőárral járnak...
– És ott a levegőben terjengő kénszag – tette hozzá Abrahams szomorúan.
– Yellowstone bűze. A csodás naplementék. Ezek a varrás mentén széthasadó
világ tünetei. És ez rossz hír mindenkinek, köztük nekem is, aki csak azért
jött ide, hogy találjon egy csendes helyet, ahol gazdálkodhat.
Bowring türelmetlen képet vágott, látszott, hogy feszélyezi a dolog.
– Muszáj hangsúlyoznom, hogy ez még mindig főleg találgatás.
Extrapolálás. Kevés az adatunk... Ez nem az Irányjel, ami agyon van zsúfolva
mindenféle megfigyelési berendezéssel – vagy legalábbis a Yellowstone előtt
így állt a helyzet. Például létezett többféle szeizmográfhálózat. Én magam
történetesen a montanai Nagy Hasadék Szeizmikus Berendezésnél
dolgoztam, ami kiváló létesítmény. És persze az éghajlatot hajók, repülők,
műholdak, valamint globális lefedettséget biztosító meteorológiai állomások
figyelték. Nekünk itt a Cowley-n csak egyetlen megfigyelőplatformunk van,
továbbá valamennyi megfigyelési eredményt kapunk a kihelyezett
eszközöktől. Graviméterek kellenek, hogy mérni tudjuk a bolygó morfológiai
torzulását, irányvonallézerek, hogy közvetlenül mérhessünk.
Jha ehhez hozzáfűzte:
– Tudom, hogy te megteszel minden tőled telhetőt, Ken. Ahogy mi is.
Bowring erre felmordult, láthatóan elégedetlenül.
– Mi legalább tehetünk valamit. Yellowstone előtt rendes oktatásban
részesültünk, viszont az Irányjel tudományos intézetei sosem heverték ki a
vulkánkitörést. A következő tudományos generáció amatőrökből áll majd, ha
ugyan lesz olyan. Azután pedig már reményünk sem lesz rá, hogy ilyesmit
egyáltalán megértsünk.
– Nos – szólalt meg Abrahams –, a mi történik kérdését megbeszéltük.
Közelebb jutottak annak megértéséhez, hogy miért történik mindez?
– Nos, legalább a kérdést már feltettük mi magunk is. Jöjjön, és nézzen
meg valamit...

Az ezüstbogár nyilvánvalóan halott volt.

A hátán feküdt az asztalon, zöldes alhasáról lekerült gázzal teli tömlője,
ezüstös páncéljának darabjait gondosan lefejtették és félretették, fekete
kerámiának tűnő kitinpáncélját átvágták és visszahajtották, hogy látni
lehessen belül a zöld színű, pépes masszát.
– Hangsúlyoznom kell, hogy nem mi öltük meg ezt az izét – közölte
Bowring. – Mi már holtan bukkantunk rá...
– Vagy inaktívan – javította ki Jha. – Egyelőre nem született egyetértés
abban a kérdésben, hogy ezek a teremtmények egyáltalán élőlények-e, vagy
sem.
– Nos, rendben. Őt egy nagy, mára művelésen kívüli bányában találtuk,
amit maguk csak Galériának hívnak. Minden jel szerint inaktív. Fogalmunk
sincs, mi történhetett vele, vagy hogy mióta volt ott, ahogy arról sincs
fogalmunk, hogy miként hat a bomlás ezekre a lényekre.
– Még azt sem tudjuk, hogy hím-e, vagy nőstény – jegyezte meg Jha
szárazon.
– Az már igaz. Csakhogy nehéz nem antropomorf teremtményként
gondolni rájuk, főleg, amikor láthatóan két lábon járnak, és azok a
hátborzongató, maszkszerű arcok az ember felé fordulnak.
– Maguk, telepesek „bogaraknak” hívják őket – pislantott Jha
Abrahamsre. – Én azt hallottam, hogy a tudósok „összeszerelőknek” nevezik
e lényeket. A Wang ezredes vezette tengerészgyalogosok meg csak
„poloskáknak” titulálják őket.
– De azt nem tudjuk, hogy magukat miként hívják, mivel nem beszélnek
velünk – közölte Bowring bosszúsan. – Pedig úgy véljük, képesek
kommunikálni, dr. Abrahams. Nos, ez elengedhetetlen számukra, ha képesek
olyan összetett mérnöki teljesítményre, mint a viaduktépítés. Véleményünk
szerint beszélhetünk egyénekről, individuális viselkedésről... mint a gyerekek
által elsőként felfedezettek esetében, akik sziklamintákért cserébe
bogárékszereket adtak. Ha úgy tetszik, ez tekinthető a kommunikáció
egyfajta előzményének. Preszimbolikusnak. Még akár valamiféle játéknak is.
– Játéknak? – tűnődött el Abrahams. – Erre nem is gondoltam.
– Igen, játéknak. Nyilvánvaló, hogy roppant kiterjedt elemzést végeztek
ezen a világon, nehezen tartjuk elképzelhetőnek, hogy tanulatlan gyerekektől
kapott pár ércminta bármilyen komoly értékkel bírjon számukra. Ez egy
aprócska remény arra, hogy valamiképpen szóra bírhatjuk őket. És hogy nem
gonosz teremtmények. Nem azok, ha képesek játszani.
– Hmm... – dünnyögte Abrahams. – Még a konkvisztádorok is szerették a
gyerekeiket, dr. Bowring. Sőt, feltehetően még a nácik is.
– Az igaz. Amúgy meg csak eddig jutottunk. Van itt velünk egy tag a
SETI-től, aki megpróbált közelebb kerülni hozzájuk úgy, hogy prímszámokat
mutogatott nekik szimbólumokkal, kőkupacokkal. Ismeri biztos, hogy megy
az ilyesmi: állítólag a matematika az egyetemes nyelv. A bogarak viszont
csak úgy faképnél hagyták.
Abrahams erre felnevetett.
 – Én is otthagynám magát, ha nekiállna prímszámokat sorolni nekem. Az
annyira unalmas...
Jha a bogár fölé hajolt az asztalon, légzőmaszkját a szája elé húzta. A
boncolás sokat haladt azóta, hogy a parancsnok utoljára látta az alanyt, de a
test belsejéből így sem tudott mást kivenni: az egész szivacsos, homogén
masszának látszott.
– Én csak egy egyszerű növénybiológus vagyok, de annyit még én is látok,
hogy itt teljesen hiányzik mindenféle bélstruktúra. Sem egyértelműen látható
szerveknek, sem csontváznak nincs nyoma.
Bowring erre vállat vont.
– Úgy gondoljuk, hogy a kerámiapáncél egyfajta külső csontvázként
működik, az tartja meg a súlyt. És itt komoly súlyról beszélünk, mert ez a
szivacsos anyag roppant sűrű. Lefuttattunk különféle szkenneléseket... MRI-t,
szonárt. Beszélhetünk struktúráról, csak éppen ez a hálózat gócpontokból áll,
és nem szervek csoportjából, mint az embereknél. Ugyanez a fajta struktúra
érvényes a fejre is, amit inkább nevezhetnénk szenzoros buroknak, mint
koponyának. – Abrahamsre pillantott. – És ez még fontos lehet. Az emberi
koponya az evolúció során egyre nőtt, de még így sincs túl sok hely benne...
ráadásul az agyműködésnek osztoznia kell a például a látás folyamatához
szükséges, kiterjedt területekkel...
– Hmm... – mormolta Abrahams. – Míg, ha ezeknek a lényeknek a
gyomrukban lenne az agyuk, hogy úgy mondjam...
– Akkor van tere, hogy tovább nőjön. És ha potenciálisan nagyon okosak,
akkor egyben igen ügyesek is. Nézze csak meg ezt! – Bowring felvett egy
tabletet, ahol a bogár egyik fogókarja látszott egy fotón. Hozzáért a képhez,
hogy kinagyítsa annak egyik részletét.
Jha látta, hogy a „végtag” elágazásokban végződik, ujjakhoz hasonlatos,
gallyszerű toldalékokban. Ám az „ujjak” még tovább ágaztak, még finomabb,
fogásra alkalmas szelvényekre.
– És ez így folytatódik egészen nanoszintig – közölte Bowring. – Úgy
gondoljuk, hogy ezek a lények még a molekulákkal is tudnak bánni.
Abrahams erre azt mondta:
– „Lénynek” nevezi őket... Térjünk vissza a lényeghez. Élőlények
lennének? Biológiai értelemben...?
– Ahogy azt Jha parancsnok mondta, megoszlanak a vélemények, hogy
állatok vagy robotok inkább. Az én elméletem, már ha ér bármit is, úgy szól,
hogy ezek egyfajta igen fejlett kiborgok. Nagyon régi tervezésűek, annyira,
hogy a technológia és a biológia már nyomtalanul összeforr. A fogásra
alkalmas alstruktúrák egészen egyértelműen konstruáltaknak tűnnek.
Másrészről viszont az alapszintű testfelépítés, én úgy ítélem meg, valamiféle
biológiai eredetre nyúlik vissza. Úgy értem, nem hatékony szerkezet. Az
egész test miért nem olyan, akár egy modulokból felépülő roboté? Így
képesek lennének szétválasztani az alstruktúrákat, egész testeket
összeolvasztani nagyobb struktúrákká... Annyi bizonyos, hogy a molekuláris
és annál magasabb szinten történő alkotás képessége hihetetlen teremtő erőt
jelent, dr. Abrahams. Úgy vélem, hogy a bogarak szinte bármilyen
összetevőből képesek bármit előállítani, amennyiben rendelkeznek a
megfelelő elemi részekkel.
– Beleértve önmaguk másolatát?
– Igen. Tudjuk, hogy ezek az izék szaporodnak.
– Méghozzá a helyben kitermelt anyagokból – a bogarak ennek a világnak
a matériájából nőttek ki. Erre én magam is rájöttem. Vagyis ezek Neumann-
replikátorok. Reprodukcióra képes gépek.
– Igen, egyéb képességeik mellett. És amikor egyesítik az erőiket,
elképesztő dolgokat tudnak véghezvinni, mint amilyen például az egész
glóbuszt átfogó viadukthálózat megalkotása.
– Csakhogy ezek a lények egyáltalán nem a Földről származnak – mondta
Abrahams. – Mármint a Hosszú Föld egyetlen világáról sem.
– Így van – felelte Bowring komoran. – És természetesen a legerősebb
bizonyíték földönkívüli eredetükre nem más, mint...
– A Planetárium.

Ahhoz pedig, hogy odajussanak, a teljesen hétköznapi Új-Springfieldből a

totálisan ismeretlenbe, a Haditengerészet flottájának magasan képzett és állig
felfegyverzett legénysége kénytelen volt belemenni, hogy ezt kéz a kézben
tegyék a helyi gyerekekkel, ugyanúgy, ahogy először Lobszang és Agnes
csinálta. A gyerekekkel, akik már évekkel ezelőtt rájöttek, hogyan vigyék
véghez a dolgot.
 40

Margarita Jha már többször állt az idegen égbolt alatt azóta, hogy a twain
megérkezett Új-Springfieldbe, de még mindig nem tudta megszokni, és úgy
gondolta, nem is fogja. De a Planetáriumban dolgozó tudósok és tengerész-
gyalogosok csapata, a sátrak és kecskelábú asztalok – meg egy géppuskaállás
– alkotta kis alaptábor hangulata megnyugtatta. Még az átlépéshez szükséges
létfontosságú kapocsnak, a helybeli gyerekeknek is kialakítottak egy helyet,
enni- és innivalóval, könyvekkel, és még játékokat is hoztak nekik.
Amint a kis csapat átlépett ide, Jennifer Wang ezredes, az itteni csoport
parancsnoka merev főbiccentéssel üdvözölte Jhát. Wang, aki amúgy a
Cowley kis létszámú tengerészgyalogos-különítményének parancsolt,
testpáncélt és légzőmaszkot viselt, bár senki nem látta bizonyítottnak, hogy
az utóbbira szükség lenne, lévén a Planetárium levegője belélegezhető.
– Jha parancsnok.
– Úgy látom, minden csendes.
– Igen, asszonyom. Egy újabb átlagos napot írunk itt, a
Poloskaközpontban. A poloskák intézik a maguk poloskaügyeit, minket
békén hagynak. Könnyű átlépést, parancsnok!
– Köszönöm, ezredes! – Jhának erről nem más jutott az eszébe, mint hogy
már ezerszer elhangzott köztük hasonló tartalmú beszélgetés. Régóta ismerte
Wangot, azóta, hogy még fiatal tisztekként együtt hajóztak sok-sok évvel
ezelőtt a Maggie Kaufmann parancsnoksága alatt álló Benjamin Franklinen.
És mégis – nem akárhol voltak! Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
mi van akkor, ha az a hártyavékony híd, amin épp az imént kelt át,
ugyanolyan hirtelen eltűnik, mint ahogy feltehetően keletkezett. És mégis itt
voltak a tengerészgyalogosok meg a Cowley fiatal tudósai ezen a különleges
helyen, végezték a munkájukat, egymást ugratták, és panaszkodtak az étel
miatt, mintha csak valamelyik Alsó Föld Iowájának egyik kiképzőtáborában
lennének. Természetesen a helyi kölyköket sem izgatta a dolog. Jha elfojtotta
borongós gondolatait. Ugyan mi mást tehetett?
Így aztán ismét csatlakozott Abrahamshez és Bowring-hoz, akik a zsúfolt
eget bámulták.
Bowring éppen azt mondta:
– Világos, hogy ez a világ nem illik a sorba. Nincs benne a világok, a
Hosszú Föld láncolatában. Az expedíciónk hiányt szenved
matematikusokból... – jegyezte meg bánatosan. – Azok a nyavalyás
lángelmék általában nem bírják jól az utazást. De akik velünk vannak, úgy
vélik, hogy itt a Hosszú Föld egyfajta hibájával van dolgunk. Mármint a
struktúrájával, a magasabb dimenziókban.
– Valami ilyesmiről lehet szó – bólintott Abrahams.
– Attól tartok, ezzel kapcsolatban nincs igazán mire támaszkodnunk,
ahogy abban sem, ez miként fordulhat elő – vagy miként lehet helyrehozni.
Nálunk sokkal okosabbakra lesz szükség ennek kiderítéséhez.
– Ez így van – felelte erre Abrahams szárazon. – Csakhogy nincs rá
bizonyíték, hogy a bogarak képesek átlépésre, nemde? Mármint azt az egyedi
lépést leszámítva, amivel átjutnak a Galériából a Planetáriumba.
– Semmiféle – bólintott Jha komoly arccal. – De azért figyelünk erre. A
kapitány őrszemeket helyezett ki a szomszédos átlépéses világokra. Úgy
tűnik, hogy egy maroknyi ilyen poloska utat talált Új-Springfielbe... csak
éppen máshonnan. Nos, most már tudjuk, hogy erről a helyről, bárhol
legyünk is. A lényeg, hogy mára Új-Springfield nyersanyagait használják
arra, hogy úgy szaporodjanak, mint patkányok a hombárban. És nem akarjuk,
hogy ezek a poloskák átlépjenek egy másik Alsó Földre, ahol aztán
újrakezdik a dolgot. Azt meg végképp nem, ami még ennél is rosszabb, hogy
még tovább terjeszkedjenek.
– Bölcs elővigyázatosság.
Bowring erre azt mondta:
– De közben azért jutottunk valamire a megfigyelések során. – Felmutatott
a csillagokkal telezsúfolt égre. Közülük sok túl fényesen ragyogott, hogy
közvetlenül rájuk lehessen nézni: mintha csak apró tűket döftek volna az
ember szemébe, amikor ránézett. – Nyilvánvaló, hogy ez a világ egy
gömbhalmazban található, egy sűrű csillagfelhőben. A sűrűség eloszlik, ha a
sok csillagon túlra nézünk. A halmazok nagy csillaggömbök, eléggé tömörek,
zömmel a galaxis centruma körül keringenek, és mindegyik egyetlen nagy
masszaként rója útját.
– De ez melyik halmaz? – kérdezte Jha. – Azzal sikerült valamit haladni?
– Ami azt illeti, igen – felelte a férfi vigyorogva. – A halmazok eltérő
korúak, méretűek, eltérnek metallicitásuk szerint... ezeket a paramétereket
tudjuk mérni. Úgy gondoljuk, hogy ez az M15 néven katalogizált
gömbhalmaz. Harmincezer fényévnyire található a Földtől... nos, körülbelül
olyan messze, mint amennyire a galaxis centruma található. Nagyon öreg,
viszont jó nagy: százezer csillag zsúfolódott itt össze egy alig pár száz fényév
széles térben. A velünk jött csillagászok igencsak fellelkesültek. Úgy vélik,
hogy ennek a halmaznak a közepén egy nagy fekete lyuk rejlik... azt hiszem,
rég halott csillagok összeolvadása hozta létre. Izgatottan várják, hogy
közelebbi és személyesebb ismeretségbe kerüljenek egy ilyen izével.
– Csakhogy nem fekete lyukakat jöttünk tanulmányozni – jegyezte meg
Jha megrovóan. – Elsősorban az összeszerelőket vizsgáljuk, és azt, amit ezzel
a világgal művelnek, bármi legyen is az.
– „Ezzel a világgal művelnek” – ismételte Abrahams. – Az egyértelmű,
hogy nem a Föld őslakosai. Azt gondolja, hogy ezen a világon sem
őshonosak?
Bowring vállat vont.
– Nehéz határozottan állást foglalni, mivel kevés bizonyíték áll
rendelkezésünkre. De látják azokat a buborékokat? – Körülmutatott a tájon. –
Mindenütt találunk ilyen levegővel teli tömlőket. Biológiai eredetűnek
tűnnek, mint a hínároknál a lebegésért felelős zsákok... csak ezek persze
sokkal nagyobbak.
– Igen.
– A tömlők légnemű tartalma megegyezik az egyes bogarakon már látott
zsákok tartalmával. És mindegyik a helyi légkör kissé eltérő gáznemű elegyét
rejti – ami egyébként hasonlít a földire, ezért tudjuk belélegezni. A
tömlőkben lévők több szén-dioxidot, több kénvegyületet s a többi foglalnak
magukba. Olyasmire hajaz, mint amilyen a híg ipari szmog volt az Irányjel
fénykorában.
– Terraformáció... – szólalt meg Jha, aki hirtelen megértette. – Maga
szerint a bogarak másféle légkört alakítanak ki. Mivel nem őshonosak ezen a
világon, ezért a maguk képére formálják. Terraformálják.
Bowring lebiggyesztette az ajkát.
– Nos, ez itt nem a megfelelő szó. Mert nem olyanná alakítják, mint
amilyen a Föld, amilyenné mi tennénk... Feltehetően számukra megfelelő
körülményeket teremtenek. Xenoformálják... talán ez jobb kifejezés. Azért
jöttek erre a világra, hogy olyanná változtassák, amilyen az övék. –
Körülnézett és grimaszolt. – Nézzék, hogy rajzanak mindenfelé! Fogják
ennek a világnak az anyagát, és önmaguk másolatait gyártják belőle. Milyen
undorító... micsoda mohóság!
– Ez talán igaz – mondta Abrahams. – De azért mi sem vagyunk szentek.
Az európai felfedezők a saját háziállataikat, kártevőiket, de még az
énekesmadaraikat is magukkal vitték mindkét Amerikába és Ausztrálázsiába.
Ugyan mi mást tettek az európaiak, ha nem azt, hogy átalakították egy
kontinens jelentős mennyiségű biomasszáját önmaguk több százmillió
másolatává? Ahogy ezek a rovarok is teszik. Még ha egy alacsony
technológiai színvonalon is.
– Akkor hát zavarba ejtően hasonlítanak ránk – jegyezte meg Bowring.
Jha most azt kérdezte:
– De ha nem erről a világról valók, akkor honnan?
– Nos, csak találgatni tudok.
Jha felsóhajtott.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz időnk mindent szakmailag
lektoráltatni, dr. Bowring. Úgyhogy találgasson bátran!
– Úgy vélem, hogy az űrön át érkeztek erre a világra. Ahelyett, hogy
átléptek volna ide. Csillagközi utazókkal van dolgunk. Nézzenek csak fel
oda! – Balra mutatott, az égre. – Talán látják, talán nem... Én ugyan nem
látom, de a fiatalabbak igen, ahogy a spektrométerek is világosan jelzik a
helyét. Az arra található csillagok közül számosat zöldes derengés övez.
– Azok Dyson-gömbök – vágta rá azonnal dr. Abrahams. – Vagy
legalábbis valamiféle felhők. Ez Freeman Dyson egy másik nagy ötlete:
élettel teli burkok vesznek körül csillagokat. Az ezüstbogarak a csillagok
között terjeszkednek.
– Így van. Tudjuk, hogy szeretnek terjeszkedni. Gyarmatosítók, ahogy az
emberek is azok voltak. És itt pont ez látható odafent az égbolton: nagy,
terjeszkedő hullámuk, ami valamerről abból az irányból érkezik, és bal kéz
felé tart, a halmaz széle irányába. Úgy gondolom, még az is lehetséges, hogy
nem is ebből a halmazból származnak. Viszont egészen bizonyosan ezen
keresztül terjeszkednek.
– Ennek a bizonyos világnak, a helyi csillagnak a hullámfront közelében
kell lennie. Mert abban az irányban – mutatott jobb felé – nem látunk zöldes
csillagokat.
– Világos – mondta Abrahams. – De nem a csillagok között jutottak el Új-
Springfieldbe.
– Nem. Átléptek oda, ahogy mi is. Gyanítom, hogy véletlenül botlottak
bele, hogy valamiféle elbaltázott átlépési folyamat során kerültek a Galériába,
és találták magukat azon a bizonyos Földön – és egészen másként is bánnak
vele. Mert ott a nagy felgyorsítást alkalmazzák, ahelyett, hogy lecserélnék a
levegőt és miegymást, ahogy itt teszik.
– De miért csinálják másként?
– Erről is van némi elképzelésem. – Bowring közvetlenül a feje fölé
mutatott. – Odafent, a gyarmatosító hullámfront peremén valami mást is
látunk a csillagok körül keringeni. És nem a szokásos kozmikus berendezést,
nem egy szűz rendszer bolygóit és aszteroidáit, de nem is a bogarak
gyarmatosító hullámát jelző, zöldes derengést. Egy másfajta felhőt látunk az
ottani csillagok körül keringeni. Nagy méretűt és szabálytalan alakút.
Abrahams füttyentett.
– Szándékosan elpusztították őket? – tűnődött el Jha.
– Ha nem lennék köztiszteletben álló tudós, kész lennék olyan
találgatásokba bocsátkozni, hogy ott legalább valakik ellenálltak,
szembeszálltak a bogarak terjeszkedésével. És talán ezért találjuk ilyen
aktívnak a bogarakat éppen most, Új-Springfield Földjén. Szó sincs itt
véletlenről.
Azért történik ez, mert találkoztak velünk. Ők pedig már megtanulták,
hogy számíthatnak ellenállásra. Így aztán felgyorsították az eddigi
működésüket, bármi volt is az, hogy még azelőtt végezhessenek, hogy
nekünk esélyünk lenne visszavágni, megállítani őket. És bármi legyen is,
amin dolgoznak, amint azt már mondtam, úgy tűnik, hogy Új-Springfieldben
más stratégiát követnek ezzel kapcsolatban. Nem xenoformálják a világot. De
akkor mit tesznek vele?
– Azt hiszem, én tudom – válaszolta dr. Abrahams. – Dyson nem állt meg
a bolygóforgató motornál. Azon törte a fejét, hogyan építhetne nagy Dyson-
gömböket, egész csillagokat beburkoló építményeket.
– Á! – kiáltott fel Bowring. – És ehhez csak úgy szerezhetnek elegendő
anyagot, ha...
– Szétszednek egy bolygót.
– Szétszednek. – Ez a teljesen egyszerű szó megdöbbentette Jhát. – De
hogyan lehetnek erre képesek?... Ó!
Abrahams mondta ki a komor szavakat:
 – Azzal, ha felgyorsítják, egyre nagyobb és nagyobb sebességre,
mígnem...
– Értem. – Jha nagy levegőt vett. – Beszélnem kell a kapitánnyal.
És Abrahams azt mondta:
– Nekem pedig a feleségemmel.
 41

Wotan Ulm, az Oxford Kelet 5 Egyetemének nyugalmazott professzora, a

nagy sikert aratott, de egyben sok vitát is kavart emlékirat, a Szaklektorok és
más hülyék: élet az akadémián szerzője, beleegyezett, hogy előadást tartson a
Neumann-replikátorokról, és ezt rögzítsék, amit aztán az USA
Haditengerészetének twainjén, a USS Brian Cowley-n hallgattak meg, egy
eligazítás keretében.
– ...Be van ez kapcsolva, Jocasta? Hogy érti, hogy a maga neve nem
Jocasta? Ifjú hölgy, hetvennyolc éves vagyok, a szülőházam tíz méter jég
alatt van, nincs időm a maga marhaságaira. He? Milyen zöld fény? Á...
Szóval a Neumann-replikátor. Olyan, akár a szuper 3D-nyomtató – egy olyan
eszköz, ami képes teljesen más anyagot kinyomtatni. Egy önmagát is másolni
tudó gépről beszélünk. Nagyon hasonlít magára, Jocasta! Tehát, mi mindent
kezdhetnénk egy ilyen technológiával? Mondjuk, gyarmatosíthatnánk a
galaxist?
Az elmúlt évszázadban, az áldott emlékezet egy ártatlanabb korában Frank
Tipler fizikus tett egy javaslatot arra, hogyan gyarmatosíthatnánk mi,
emberek a csillagokat, méghozzá olcsón. Tipler terve nem sokkal többet
kívánt meg, mint a ma már könnyen elérhető, a fénynél lassabb szállítási
módszereket. Ahogy a naprendszerünk felfedezésekor is történt, ember
nélküli szondákat indítanánk először. Az első hullám lassú lenne, semmiképp
sem gyorsabb, mint amennyit megengedhetnénk magunknak. Csakhogy ezek
a szondák reprodukálnák magukat, tudják, képesek lennének bármit
előállítani a megfelelő nyersanyagból, például önmaguk másolatait. És itt jön
a terv zsenialitása. Neumann János, a kiváló fizikus korábban bebizonyította,
hogy elméletileg lehetséges ilyen gépeket készíteni – és végeredményben az
emberi lények is képesek replikák előállítására igen kevés gyakorlás után...
Elsütöttem már ezt a poént, Jocasta? Ó, rendben van. Csak tudják, már
hetvennyolc éves vagyok.
Na most, amikor egy ilyen szonda eléri a célját, leszáll, kicsit körülnéz,
talán kinöveszt néhány emberi telepest valami génbankból – tudják, mire
gondolok –, és aztán, és ez itt a lényegi rész, nekiáll másolni önmagát, a
szondák új nemzedékét, ami majd továbbáll, egyre távolabb és mélyebbre a
galaxisba, ahol keresni kezdi saját, új otthonát. Így aztán ez a kivándorlás,
miután megkezdődött, várhatóan folytatódik a Földről indulva minden
lehetséges irányba, egyre fáradhatatlanabbul. A folyamat önmagát
finanszírozná, ami zene lenne minden olyan pénzsóvár egyetemi
adminisztrátor füleinek, akikkel volt balszerencsém tengelyt akasztani.
Mégpedig azért, mert az új kolóniák a helyi nyersanyagokból épülnének, nem
kellene hozzá semmi a Földről. Nekünk csak az első generációs szondák
költségét kell állnunk.
Csakhogy ebben van egy csapda. Tegyük fel, hogy elkezdjük
gyarmatosítani a csillagokat, amúgy Tipler-módra. Hirtelen a Föld lenne a
kolonizálás egyre növekvő gömbjének a centruma – egy gömb, és ennek a
térfogatának folyamatosan nőnie kell, egy állandó növekedési rátát elérve. A
gyarmatosító hullámnak egyre gyorsabban és gyorsabban kell továbbáradnia,
felfalva világokat és csillagokat, hogy aztán átköltözzön a következőre a
hátulról érkező nyomás miatt... Képzeljük el, hogy a replikánsokat gyártó
robotok Tipler-hulláma végigsöpör a galaxison, a parlagon heverő
csillagrendszerekben elkészíti önmaga másolatait, lázasan dolgozva azon,
hogy képes legyen lépést tartani a terjeszkedés sebességével. Ha egy ilyen
szonda lakott rendszerbe érkezik, azonnal el kell tipornia minden ott őshonos
életet; és mindent, ami az útjába kerül, átformálni önmaga másolataivá. Mert
nem lenne más választása: nem lenne ideje, hogy másképp cselekedjen, ha
fenn akarja tartani a terjeszkedés lendületét. Hogy ez technológiailag
kivitelezhetetlen lenne? Egyáltalán nem az. Hiszen nekünk magunknak is
majdnem sikerült ilyesmiket építenünk. Vagy etikátlan lenne egy ilyen
rettenetet rászabadítani az univerzum többi részére? A legtöbben úgy
gondolnák, az, de azért bankárt erről ne kérdezzenek! ...Szóval ez az, amit
azon az istenverte Felső Megger-i világon felfedeztek abban a földbe vájt
lyukban? Egy Tipler-hullámfrontot? Mert ez annak tűnik, ugye...? Hogy
micsoda, Jocasta? Hogy mit kellene kezdeni Új-Springfielddel? Nos, én
felhúznék egy nagyon, nagyon magas falat a fickók köré, képletesen szólva.
Nos, elég lesz ennyi? Mert hetvennyolc éves vagyok, tudják...
 42

Agnes azonnal gyanakodni kezdett, amint Lobszang közölte, hogy van egy
terve.
– Egy terved? Mivel kapcsolatban? Lobszang, már így is szinte teljesen
leleplezted magad azzal, hogy felálltál a Flotta tisztjei előtt, és átvetted a
gyűlés irányítását.
– Nem hiszem, hogy számítana. Az univerzum nem hagyott nekem
választási lehetőséget, Agnes.
– Ó, ne légy ilyen fennkölt! Mit gondolsz, mit törődik veled az
univerzum? Nézd, Lobszang, gondold végig a dolgot...
– Mi van ezen végiggondolnivaló? Hogy kik ezek a bogarak, ezek a
poloskák, akik rázúdulnak egy világra, és felfalják őket a saját céljaik
érdekében – és minden, ami az a világ volt, minden, ami lehetett volna, egy
szemvillanás alatt odalesz, és nem másért, mint hogy tovább táplálja saját
végtelen terjeszkedésük egy következő, aprócska szakaszát?
– Hm... Azt felelném, mondasz valamit, ha nem az lenne a helyzet, hogy
az emberiség mindig is ezt csinálta, ahogy arról oly sokszor kiselőadást
tartottál nekem.
– Ez igaz. Csakhogy most mi állunk a kolosszus útjában. És az is tisztán
látszik, hogy valakik, valamilyen elmék, ellenállnak: ezt mutatja a
Planetárium ege. Vajon nincs joguk az ellenálláshoz? Nem kellene legalább
nekünk is megpróbálnunk?
Agnes a fejét rázta.
– Lehet. De lehet, hogy nem. Én csak azt nem értem, miért pont neked kell
ezt csinálnod. Mellesleg pedig, hogyan állhatunk ellen olyan lényeknek, akik
egész világokat alakítanak át?
– Az elmaradottabb technológia is képes csapást mérni a fejlettebbre,
amennyiben elég bátor, és kiaknázza a meglepetés előnyét. Vegyük Cook
kapitányt! – folytatta Lobszang. – A hawaiiak megölték, amikor partra szállt
a szigeteiken.
– Hosszú távon nagy hasznát vették a hawaiiak.
 – Agnes, nem hiszem, hogy meg tudnánk menteni ezt a világot. De talán
meg tudom állítani a bogarak további terjeszkedését, hogy ne fenyegessék az
emberiség még több világát. Viszont segítségre lesz szükségem.
– Sallyt és Joshuát már elküldted valamilyen megbízatással. – Nem mintha
Agnes tudta volna, mi is ez a küldetés.
– Így van. De még ha sikerül is teljesíteniük a tőlem kapott feladatot, úgy
hiszem, az sem lesz elég.
– De akkor mi lesz? Mi mást akarsz még?
Lobszang tömören annyit mondott:
– A Következőket.
 43

Ami Joshuát és Sallyt illeti:

Kéz a kézben bukkantak elő a legutolsó csendes zugon, a Hosszú Földet
alkotó nagy és szövevényes struktúra legutolsó hibáján átesve. Joshua
egyszer csak azt látta, hogy a talpa alatt vöröses, murvás a talaj, valamiféle
vízfelület partján áll, egy háborgó, szürkés tengerén vagy talán tóén. És ami
az állást illeti: valójában azonnal kétrét görnyedt, ahogy szinte minden ereje
elhagyta. Teste legbelső magjáig átjárta valami rettentő hideg, mintha kihűlt
volna, noha meleg, száraz és sós volt a levegő. Ahogy a fenekére tottyant,
átkarolta magát két karjával, és puszta erővel igyekezett véget vetni a
reszketésnek.
A csendes zugokon áthaladás utóhatását szenvedte el. Joshua, aki
mostanra már sok-sok éve járta a Hosszú Földet Sallyvel és nélküle, tudta, a
nő úgy nőtt fel, hogy ismerte a csendes zugokat, és alapjában véve a
tudatalattija vezérelte: így bukkant rájuk és használta őket. Ő fejben a Hosszú
Földet legjobb esetben is világok füzéreként képzelte el, ahogy elterülnek
valami magasabb rendű valóságban, ahol egyesével lehet lépkedni köztük az
egyik vagy a másik irányba, amit önkényesen „nyugat”-nak és „kelet”-nek
neveztek. Ám úgy tetszett, hogy ez a füzér, ez a nyaklánc nem egyszerű
gyöngysor, hanem egy önmagába visszahajló hurok, és csomókban meg
bemetszésekben keresztezi egymást. Vagyis ha sikerült pontosan
meghatározni a helyzetét, egy csendes zug, akárcsak a hétmérföldes csizma,
messzire repíthette az embert a Hosszú Földön átlépésiránt, és ha ügyesen
sikerült használni, akkor földrajzi értelemben is. Átkozottul hasznos tehát, ha
valaki ért ehhez. És átkozottul érdekesnek találták az elméletalkotók is.
Valamint átkozottul kemény próbának bizonyult mindenki számára,
leszámítva a legeslegjobb átlépőket.
Persze megcsinálta, ahogy már korábban is. De ahogy öregedett, egyre
nehezebbnek érezte. És mostanában a bal karja csonkja, a műkeze alatti rész
minden nyavalyás alkalommal sajgott, mint a fene.
Közben Sally máris munkához látott. Zsákját a földre dobta, kivett belőle
valami árokásásra alkalmas szerszámot, és nekiállt lyukat vájni. Fizikailag
mindig is jobban bírta a gyűrődést Joshuánál, és bár az utóbbi számított az
átlépés reklámarcának immár negyven éve, Sally mindig is sokkal inkább
otthon volt a Hosszú Földön, beleértve a csendes zugok ismeretét. De Joshua
észrevette, hogy az út azért a társnőjét is megviselte, mert most merev
mozdulatokkal ásott.
Meg is kérdezte tőle:
– Mi a francot csinálsz?
– Ellenőrzőm, nem szigeten vagyunk-e.
– Szigeten? Azt hittem, Lobszangot keressük, nem pedig valami szigetet.
– Így is van. És most tedd magad hasznossá, ha van hozzá kedved! Nézd
meg, mi van ott, a gerincen túl!
– Milyen gerincen?
A nő elengedte a füle mellett a kérdést.
Mikor Joshua úgy érezte, már fel tud állni, ledobta a zsákját Sallyé mellé,
és körülnézett. Ez a keskeny fövenysáv valóban egy gerincre vezetett, ami
talán a mára a szélhordta, erodálódott dűnék maradványa volt.
Elindult arra.
A finom szemcséjű, szinte porszerű, nagyon száraz homokba a bakancsa
minden lépésnél belesüllyedt, és ez még több energiáját szívta ki. Úgy ítélte
meg, messze a dagályszint felett lehetnek, ezért száraz a homok. Csakhogy
életnek nyomát sem látta a parton, ahogy nem akadt itt egyetlen kagyló,
hínár, gázlómadár sem, rákok sem motoztak a tengerhez közeli pocsolyák
vizében. Uszadék fát sem látott; Joshua eltűnődött, hogyan fognak tüzet
rakni.
A nap magasan járt a tejszerű, színtelen égen. Az egyetlen hangot a
hullámok loccsanása meg Sally ásószerszámának sercegése adta. Egy
élettelen világba érkeztek.
Joshuának már fájt a lába, és hevesen zihált, mire elérte a gerinc tetejét.
Amikor fentről lenézett, egy szinte teljesen sík, vörösesbarna lapály tárult a
szeme elé, a láthatárt csak lepusztult dombmaradványok törték meg. Nem
látott errefelé más színt, csak a sziklákra tapadt, zuzmószerű valamik
szürkészöldjét meg a valamivel beljebb egy agyagos pocsolya szélére tapadt
maszat liláját. Talpalatnyi növényzet sem létezett itt – viszont megpillantott
úgy egy kilométerre onnan egy szürkéskék patakot vagy folyót, ami
komótosan haladt útján, hogy találkozzon a tengerrel. Legalább édesvizük
lesz.
Fénykorában messze kalandozott a Hosszú Földön, de elvétve találkozott
ilyen kopár vidékkel. A levegőt azonban nem ülte meg köd, így látta, hogy a
száraz táj minden irányban egészen a láthatárig nyújtózik. Nem egy szigeten
állt, hacsak nem egy egészen gigantikus méretű szigeten.
Visszatért Sallyhez, és beszámolt neki a felfedezéséről.
– Remek – nyugtázta a nő. Éppen leült, és a homokot kezdte porolni
csupasz karjáról, majd ivott egy korty vizet a műanyag palackjából. Mostanra
tekintélyes, karhosszúságú lyukat ásott a homokba. – És azt hiszem, elég
mélyre ástam ahhoz, hogy lássam, semmiféle páncélzat nem bújik meg
odalent. Legalább kimelegedtem a munkától.
– Páncélzat? És miért foglalkoztat téged annyira, hogy szigeten vagyunk-
e? – Joshuát még ennyi év után is fel tudta bőszíteni, amikor a nő
rébuszokban beszélt. – Hol vagyunk, Sally?
Az behunyta a szemét.
– Memorizáltam a pontos számot. Ez itt pontosan a Nyugat 174 827 918.
számú Föld.
– A szentségit! Százhetvenötmillió?
– Ezen a számon katalogizálta a Flotta több mint egy évtizede erre járt
léghajója, az Armstrong II. Akár hiszed, akár nem. Egyesek úgy vélik, hogy a
Hosszú Föld... kaotikussá válik igen hosszú távon, és itt már nem igazán
működik a szimpla számozás. De nem sokat nyom a latban, ha így is van,
nem? Amíg tudod, hova mész.
– Ahogy te nyilvánvalóan tudod. De akkor is, Sally! Még sosem jártam
ilyen messze korábban.
– Tudom.
– Ezért érzem magam úgy, mintha összevertek volna?
– Igen.
– És azt gondolod, itt találjuk Lobszangot? – Arra a gépi egységre gondolt,
amit a Nyugat 2 000 000 plusz Földön hagytak huszonnyolc évvel ezelőtt,
miután búcsút intettek a magát Első Szám Első Személynek nevező
entitásnak.
– Tudom, hogy itt fogjuk megtalálni – felelte Sally a tőle megszokott
erőltetett türelemmel. – Ezért is hoztalak ide.
– Csodás. És most hogyan tovább? Azt hiszem, megyek, és hozok egy kis
édesvizet. Arrafelé van egy patak.
 – Csináld!
– Viszont nem látok tűzifának valót.
– Itt nem hidegek az éjszakák, ahogy kóbor lényeket sem kell távol
tartanunk. Legalábbis a kontinentális szárazulaton nem. Megteszi majd egy
hevenyészett menedék meg az életmentő takaróink.
– Arra tippelek, hogy itt nem lesz mire vadászni. Ahogy halat sem lehet
pecázni az óceánból.
Sally csak megvonta a vállát.
– Pár napig kihúzzuk a saját készleteinkkel, Joshua. Ha nagyon muszáj, fel
tudjuk dolgozni a baktériumnyálkát is. De nem leszünk itt sokáig – csak
addig, míg rá nem bukkanunk Lobszangra... Vagy amíg ő ránk nem talál.
– És hogyan fogjuk csinálni?
– Mindenre gondoltam, Joshua. – A nő benyúlt a zsákjába, ahonnan
előhúzott egy kis készüléket. – Rövidhullámú rádió. A jelünk körbe fog
pattogni a bolygón, és Lobszang meghallja. Menj, töltsd meg a
vizespalackokat! Rád bízom az antenna beüzemelését, ha van hozzá kedved;
összecsukható fajta. Tudom, hogy ti, srácok mennyire odavagytok ezekért a
kütyükért...
De Joshua már nem figyelt rá.
Mert a tengert már nem nevezhette többé jellegtelennek. Hirtelen, mintha
csak ott termett volna egy sziget, nem messze a parttól zöldes-sárgás pajzs
formálódott a szürkés vízen. Rábökött.
– Eddig azt hogy nem vettem észre?
Sally erre az dünnyögte:
– Ne ostorozd magad! Eddig nem volt ott.
Joshua gyorsan kotorászni kezdett csomagjában a távcsöve után.
A lencsén keresztül látta, hogy a szigeten az élet olyan birodalma virágzik,
ami elüt a szárazföldre jellemző sivárságtól. A fövenynek tűnő sávon túl
erdőket látott és mozgó állatokat – lovaknak vélte őket, noha kicsik, már-már
kutya méretűek voltak. A part mentén még habzott is a víz, ami bizonnyal
élővilág jelenlétére utal.
És a „sziget” sodorvonalat húzott maga után.
Sally Joshuát nézte.
– Tudod, hogy mit látsz?
– Még szép. – A férfi önkéntelenül is elvigyorodott. – Pont olyan,
amilyennek Nelson Azikiwe leírta. Elmesélte, hogy Lobszang elvitte
látogatóba egy hasonló lényhez Új-Zéland partjainál, csak az közelebb volt,
úgy hétszázezer világra.
– Lobszang azt Első Szám Második Személynek nevezte. Az igazat
megvallva sokkal jellemzőbb tagja volt a fajtájának, mint az a teremtmény,
aki magát Első Szám Első Személynek nevezte. Amelyik annyira bírt téged.
Mégpedig azért bírta, mert Joshua, aki különös, már-már a trollokéval
vetekedő érzékenységgel észlelte más elmék jelenlétét, valahogy olvasta a
lény gondolatait is, a Hosszú Föld nagy távolságaiból is. És ezek a
gondolatok olyanok voltak, mint a láthatáron túlról visszhangzó gongütések:
magányról és értetlenségről árulkodtak. És a lény megérezte a férfi jelenlétét.
– Első Szám Első Személy nem számított faja normális egyedének –
közölte Sally. – Ő tévedt rossz útra. Nem kétlem, ezért alakult ki közietek
kölcsönös vonzalom. Lobszang ezeket a jószágokat Átkelőknek nevezte.
– És ezért jöttünk ide... Sally. Viszont most történik valami.
Az élő sziget körül a víz bugyogni, hullámozni kezdett. Joshua látta, hogy
a sziget mérete csökken, mintha csak önmagába rogyna, és a mozgó
teremtmény hátán a sziklák közül és a földből kinövő fák remegnek,
rázkódnak.
– Süllyed – szólalt meg Joshua.
– Ja. Ismét lemerül. Ezt csinálja. Nézd csak...
Most, hogy Joshua a távcsövén át kémlelte, már látta, hogy a sziget talaja
uszonyokat növeszt – kéregszerű, nagy, szabálytalan uszonyokat, amit valami
izomzat mozgat zsanérszerűen, mint kagyló a héját. Az ijedős lovacskák
azonnal az uszonyok felé kezdtek vágtatni, habozás nélkül száguldottak be
közéjük és tűntek el Joshua szeme elől a szigetlény testében. Az uszonyok
szorosan összezárultak, és aztán a hullámok máris átcsaptak felettük.
A sziget egyszerűen elmerült, az innen sziklásnak tűnő „partjával”, fáival,
növényi és állati rakományával; besiklott a hullámok alá, csak a nagy folton
háborgó víz maradt utána, ami viszont úgy kavargóit, mint egy szelídebb
örvény, hogy a felszínen ne maradjon aztán más, csak pár szétszóródott
falevél.
– Pont olyan, amilyennek Nelson leírta – állapította meg Joshua. – Alig
hiszek a szememnek.
– Most már látod, hogy miért akartam megbizonyosodni róla, nem egy
szigeten vagyunk? Ez a szülőviláguk, Joshua. Innen származnak az Átkelők.
Az igazat megvallva, az Armstrong legénysége elég jól megértette, mit látnak
itt, mivel olvasták a Mark Twain útjáról készült beszámolókat, és a
jelentésükben viszonylag jól adták vissza...
Az Armstrong tudományos csapata biológiai komplexitást észlelt ezen a
világon és a szomszédain. Ha az ember kimondottan kereste, feltűnt, hogy
nem csak zuzmók és baktériumnyálka él itt. Csakhogy ez a komplexitás nem
úgy jelent meg, mint az Irányjelen, ahol a növényeket a fűszálaktól kezdve a
mamutfenyőkig rendszerezhették, az állatokat a legkisebb kétéltűektől a
lovakig, emberekig, elefántokig és kék bálnákig kategorizálhatták. Itt a
komplexitás valahogy globális szinten működött – mintha csak az élet
evolúciója átugrott volna néhány lépést, hogy a zöld nyálka rögtön Gaiává
avanzsáljon.
Itt a tavakban és az óceánokban ezek az összetett organizmusok úszkáltak:
mindegyik olyan, akár egy hatalmas portugál gálya, óriási, ezerarcú
életformává összekapcsolódó mikrobiális tömeg, élő szigetek. És amint azt az
Armstrong legénysége megfigyelte, ezek az összetett organizmusok gyakran
kebeleztek be a struktúrájukba állatokat – amelyek viszont, mint a kis
lovacskák meg a többi élőlény, amit Joshua az imént látott, nem voltak
őshonosak ezen a világon; máshonnan gyűjtötték be őket.
– Talán Lobszang mostanra már jobban megérti a lényt – mondta Sally. –
Arra tippelek, hogy ennek így kell lennie, hiszen oly sok idő telt el.
– Tehát az Átkelők szülővilágán vagyunk. De miért?
– Mert itt kell lennie Lobszangnak is. Mikor utoljára láttuk, az Utazás
végén, éppen beleveszett az alkonyba Első Szám Első Személy, az összes
Átkelő közül a leghatalmasabb hátán. Hol máshol lenne?
Joshua leengedte a távcsövét.
– És most mi lesz?
– Most felállítjuk a rádióállomásunkat, kényelembe helyezzük magunkat,
és várunk. Ugyan, Joshua, az egyedül élt élet a Felső Meggereken mindig is
egy csomó várakozásból állt. Akarsz játszani az antennaszerelékemmel, vagy
sem?

Így aztán belevágtak a pioníréletmódba a legsivárabb vidéken, amit Joshua

talán valaha is látott.
– Ez a világ olyan, akár egy érzékeket kioltó tartály – jegyezte meg Sally
pár nap elteltével. Joshua egyedül abban talált némi izgalmat, amikor azt
hitte, lát egy Átkelőt, de mindig kiderült, hogy csak a képzelete játszik vele,
mert az első sziget felbukkanása óta a többi alkalommal csak a szürke
tengerre vetülő felhők árnyjátéka volt, amit figyelt.
Már ötödik napja ücsörögtek a tengerparton, amikor az Átkelő visszatért.
És Joshua valahogy a legkevésbé sem lepődött meg, amikor azok a
páncélozott, kéregszerű uszonyok szétcsapódtak, és utána a már látott,
lószerű lények kivágtattak, hogy játékosan ugrándozzanak a napsütésben – de
akadtak ott szarvasszerű teremtmények, meg medveszerű és kutyaszerű
jószágok, továbbá az összes ismerős létformából összeálló, torz kombinációk
alkotta állatok, még kis sztegoszauruszok is –, és legvégül, mindenki más
után, nyugodt léptekkel érkezett a fényre egy gépi egység is, aki mintha egy
lépcsőn mászott volna ki. Az ember alakú gépezet szinte meztelen volt,
olyan, akár egy járkáló szobor, és Joshua még ilyen messziről is látta, hogy
megsérült: az egyik karja teljesen hiányzott.
– Ti ketten! – kiáltott oda az egység jóindulatúan. – Még szép, hogy ti
ketten vagytok azok.
– Lobszang, vége a gyereknapnak! – kiabált vissza Sally, és Joshua arra
gondolt, hogy őszinte szomorúság csendül ki a hangjából.
 44

Leült melléjük a sivár parton felállított, rögtönzött táborukban. Még a

fejadagjukból is evett. Sally csokoládéval kínálta, és a kis, napelemes
tűzhelyen kávét főzött bádogbögrében.
– Mmm... csokoládé – harapott bele a bal kezében tartott szeletbe. A jobb
karja vállból hiányzott. – Ismersz, Joshua. Mindig nagy élvezettel
táplálkoztam. Vagy legalábbis ez a változatom így tett; nem beszélhetek a
később készült másolataim nevében, és huszonnyolc éve vettem részt utoljára
szinkronizáláson. Még a Mark Twainen tett úton...
– Kagylólevest és Kilpatrick-osztrigát – vágott a szavába Joshua.
Sally felhorkant.
– A régi szép idők a Bluesmobilban. Harminc, külön leélt év után ti ketten
semmit nem változtatok.
– Manapság az energiámat főleg közvetlenül a napsütésből nyerem –
felelte Lobszang, felállt, megfordult, és Joshua meglátott egy csillogó,
ezüstös panelt a hátán, ami egészen leért az ülepéig: egy egész
napelemrendszer volt az. – Úgy sütkérezem a fényben, akár egy növény.
Akadtak egyéb módosítások is: Joshuának most módja nyílt látni ezeket is,
a hiányzó karon kívül. A meztelen test szinte teljesen szőrtelen lett,
Lobszangnak még a szemöldöke is eltűnt. Mintha a bőrt helyenként
összefoltozták volna; Joshua nem látott varrásnyomokat, viszont az általában
halványbarna színtől enyhén különböző árnyalatú bőrfelületeket igen. És a
nemi szervének sem volt többé nyoma, a helyét egy elég ijesztő, fémszerű
dugó vette át az ágyékán: sima kioldószelepnek tűnt.
Lobszang most azt mondta:
– Természetesen mindenképpen szükségem van szilárd táplálékra is. A
zselés szubsztrátumomat organikus biokémia tartja fent. Fogyaszthatok hozzá
baktériumkaparékot, algákat. Ezen a világon akadnak Átkelők, akiken
gyümölcsfák nőnek, sőt még gyökeres növények is vannak. Időnként pedig
az Átkelők megengedik, hogy elfogyasszam a rajtuk elpusztult állatfajok
húsát, ha az megfelelő nekem – ha esetleg a halálukat baleset idézte elő, ha a
hús nem romlott.
Joshua arra lett kíváncsi:
– Szalonnát szoktál enni?
– Ünnepnapokon.
– Lobszang, a karod... – szólalt meg Sally.
Joshua közbevágott:
– Hát, igen. De nem a hiányzó karja a legfeltűnőbb.
Lobszang elvigyorodott.
– Kitör a frász, mi, Joshua? – Azzal lenyúlt, és egyszerűen kihúzta a
dugót.
Joshua érezte, hogy az ágyéka együttérzőn összerándul.
– Kérlek...!
– Mint arra jól emlékszel, az utunk során megsérültem. Pontosabban
akkor, amikor belezuhantunk a Résbe. És miután itt hagytál Első Szám Első
Személlyel, az eltelt évek alatt az idő vasfoga nyomot hagyott rajtam: ezt az
egységet véletlenül sem arra szánták, hogy szerelés és karbantartás nélkül
tartsa fenn önmagát, legalábbis nem évtizedekig. Feláldoztam a karomat és
egyéb szerveimet – kacsintott Joshuára –, hogy tartalék alkatrészeket gyártsak
belőlük. Kétlem, hogy ismét el tudnám adni magam embernek. De hát nem is
gondoltam, hogy valaha is szükségem lenne erre.
– Nos, örülök, hogy túlélted – mondta Joshua.
– Én is – mormogta Sally. – Bár nem lep meg.
– Köszönöm a kedves szavakat. És akkor most halljam, miért kerestetek
fel!
– Lobszang kért meg minket – válaszolta Joshua. – Mármint aki a
helyedre lépett, aki az általad hátrahagyott másolatokból, tartalékokból rakta
össze magát.
– A puszta jelenlétetekből már sok mindenre tudok következtetni. Történt
valami.
Joshua higgadtan csak ennyit mondott:
– Mondhatjuk így is.
– És rosszak az esélyeink? Komoly a helyzet?
– Fogalmazhatsz így is – felelte Sally. – Bár ez úgy hangzik, mintha egy
filmben mondanák. Ti ketten már sosem nőttök fel, mi?
Joshua a zsebébe dugta a kezét, és előszedett egy memóriatárolót, egy kis
kapszulát.
 – Tőle – mármint Lobszangtól – kaptam. Azt mondta, benne van minden,
amit tudnod kell.
Az itteni Lobszang bólintott, és behunyta a szemét.
– Mindenképp veletek megyek, függetlenül attól, hogy mit rejt a kapszula.
Bíznom kell benne, hogy jól ítélem meg a helyzetet... hogy ő jól ítéli meg. –
Sallyre pillantott. – A csendes zugos hálózatodat használtátok?
– Még szép! És arra is megyünk vissza, ha kibírod.
– Nincs más választásom, igaz? Kaphatok pár órát, mielőtt indulunk?
Olyan hosszú idő telt el – időbe telik az is, mire búcsút intek az itteni
életemnek. Természetesen rengeteget tanultam, de még mindig sok mindent
nem értek. Az Átkelők itt fejlődtek ki, a világoknak ebben az övezetében,
viszont a Hosszú Földet járják, noha a jelek szerint csak páran jutottak olyan
messzire, mint az Irányjel.
– De egy-kettőnek azért tutira sikerült – vigyorgott Joshua. És elmesélte
Lobszangnak, hogyan futott össze egy későbbi kiadása egy Átkelővel, amit
az a Lobszang Első Szám Második Személynek nevezett el, és aki minden jel
szerint olyan messzire vándorolt el a Hosszú Földön, hogy még az Irányjel
óceánjaira is betévedt... mivel embereket gyűjtött össze onnan.
Lobszang erre egy különös mozdulattal válaszolt: mintha egy kézzel
próbált volna tapsolni.
– Egész családok élnek a cet gyomrában. Milyen csodálatos! De persze az
emberek is beleillenek a mintavételi stratégiájukba. Úgy tűnik, az Átkelők
bizonyos válogatási elvek szerint döntik el, milyen lényeket akarnak. Az
állatok mindegyikénél a méret a meghatározó, egy-két fokozattal térnek el
csak az emberi vagy troll mérettől. Kis rágcsálókat sem gyűjtenek – bár egy-
kettőnek azért így is sikerül felsurrannia rájuk. A méretskála túloldalán
található cetek és plioszauruszok sem jöhetnek szóba. Gondos válogatási
elvek szerint gyűjtik a mintákat, és nem szoktak kárt tenni a populációban,
ahonnan egyedeket gyűjtenek. Első Szám Első Személy amúgy kivételnek
számított, aki sportot űzött a dologból. Nem mintavevő volt, hanem pusztító.
Mindent bekebelezett, maga lett a mozgó kihaláshozó, szándékosan,
tudatosan falt fel egész bioszférákat...
– Amíg már nem tudott továbbmenni – idézte fel a történteket Joshua. –
Minták. Válogatás. Úgy hangzik, mintha az egész szándékosan történne. De
mi ez a szándék? Állatkertet akarnak csinálni? Vagy egy bárkát?
– Vagy egy olyan biológiai gyűjteményt, mint amit Darwin hozott létre a
Beagle-ön? Úgy sejtem, ha tudnám, mi a válasz erre a kérdésre, Joshua,
sokkal, de sokkal többet értenék önnön létezésünk nagy rejtélyéből. És arra
tippelek, hogy a háttérben megbújó kérdés nem az, hogy mi ez a szándék –
hanem az, hogy ki avatkozott be ezeknek a lényeknek az evolúciójába, és
adott nekik célt.
Joshua ezen elmerengett.
– Ez egy jó kérdés. Tankönyvbe illően rejtélyes, Lobszang.
Sally ekkor felállt.
– Míg ti ketten itt fiúromantikáztok, addig sétálok egyet.
Lobszang arca erre eltorzult, az egyik szája sarka felfelé görbült. Joshua
egyszerre lenyűgözve és riadtan figyelte, ahogy mosolyogni próbál.
– Lobszang, úgy nézel ki, mint akinek agyvérzése volt.
– Sajnálom, de nem volt nálam tükör. Majd gyakorolom, mert senkit nem
akarok megrémíteni.
– Hát ne is. – Joshua a következő szavakat igen jól átgondolta. – Főleg a
fiadat ne!
Barátja higgadtan fogadta a hírt, üres arckifejezéssel bólintott.
– Gondolom, nem tétlenkedtem. Kétlem, hogy most elég lesz egy sima
szinkronizálás.
– Én sem gondolom, Lobszang.
– Járunk egyet?

Lobszang azután befejezte az előkészületeit, és mindhárman hazaindultak.

De mire Lobszang, Sally és Joshua hosszú, átlépéses útjuk végére érve
megérkezett Új-Springfieldbe, az ottani helyzet sokkal rosszabbra fordult.
 45

A globális expedíció ötlete Nathan Boss kapitány fejéből pattant ki: széles
körű tapasztalattal felvértezett, különböző véleményen lévő emberekből
válogatja össze sokszínű csapatát, felveszi őket a Cowley fedélzetére, majd
egy rövid kirándulásra viszi őket a szenvedő világon, mielőtt meghozza a
végső döntést, hogy mihez kezdjenek az ezüstbogarak jelentette problémával.
Joshua úgy látta, ez vagy arról árulkodik, hogy a kapitány a demokratikus
döntések híve, vagy arról, hogy döntésképtelen – és mindez csak nézőpont
kérdése.
Így a csapat Új-Springfielden kívül gyülekezett, készen rá, hogy a fejük
felett lebegő, nagy hajó a fedélzetére vegye őket, és feszengve várták, hogy a
lift ketrece leereszkedjen.
Joshua körülnézett. Rajta és Sallyn kívül, akik friss jövevénynek
számítottak e meggyötört világban, a twain legénységéhez tartozó tudósok és
a civil utasok álldogáltak ott. Agnes Lobszang két változata, a komor,
idősödő úriember benyomását keltő pionír és a megviselt felfedező robot
között várakozott: ők ketten hátborzongatóan hasonlítottak egymásra, mégis
másmilyenek voltak. Irwinék, Új-Springfield telepesei, a szomszédságot
képviselték, akik még most is makacsul kivártak az átlépéssel elérhető
világokon lévő szállásaikon. Irwinék szemmel láthatóan nagyon igyekeztek,
hogy ne bámulják a két gépi egységet – csak nemrégiben tudták meg, mi is
valójában az igazság animatronikus szomszédaikkal.
De legalább a nemrégiben érkezett, a Haditengerészet jellegtelen
kezeslábasát viselő Lobszangot könnyen meg lehetett különböztetni
ikertestvérétől. Azok miatt, akik esetleg láthatták, a szabadon maradt
bőrfelületen keletkezett, a szemet bántó hibákat úgy-ahogy orvosolták –
viszont a karja még mindig hiányzott, ezért az a ruhaujja elegánsan, de üresen
lógott. A jelenlevők közül csak George, Agnes, Joshua és Sally tudta, hogy a
gépi egységnek nem csak a jobb karja hiányzik. Joshuának a
legkellemetlenebb pillanatokat az okozta, amikor a két gépi egység adatokat
cserélt, rögtön az elején. Kezet fogtak vagy egymás szemébe néztek, Joshua
pedig elképzelte, ahogy zselés alapú feldolgozó magjukból indulva
adatfolyamok áramolnak keresztül az egymással érintkező tenyérfelületeken,
vagy továbbítódnak sercegve a két szempár között sistergő fényes
szikrákban, ahogy szinkronizálták ismereteiket.
A csoport utolsó két tagja a keménykalapot viselő, magát egyszerűen csak
Marvinnak nevező fiatalember volt, aki mellett egy középkorú, fürge, bár
robusztus, kompetens benyomást keltő asszony állt, bizonyos Stella Welch.
Egyszerűen öltöztek, egyszerűen beszéltek: ők a Következők Lobszang által
valahogy idehívott képviselői voltak. Joshua teljesen hétköznapinak látta
őket, de korábban csak még nem felnőtt Következőkkel találkozott, például
Paul Spencer Wagonerrel. Hogy mindenkinek naptejjel kellett bekennie a
bőrét, továbbá sötét szemüveget és széles karimájú kalapot kellett viselnie,
mikor a szabadban tartózkodott – a tomboló szelek a vízgőzt magasan a
sztratoszférába terelték, és ez rongálta az ózonréteget –, a legkevésbé sem tett
jót a Következők tekintélyének.
– A vulkániak jutnak eszembe – ismerte be Joshua Sallynek.
Az erre a szemét forgatta.
– Nézz csak ránk! Micsoda csapat! Három android, a tojásfejű tudóskák,
két üres tekintetű zseni, az összezavarodott telepes papa-mama – és te meg
én, a két elfuserált életű alak.
Agnes szárazon megjegyezte:
– Olyan ez, akár valami Traveling Wilburys-emlékturné.
Erre „George” nevetésben tört ki.
Félkarú ikre, „Lobszang” viszont csak értetlenül nézett. Ez újabb
különbséget jelentett köztük. Talán a huszadik század végi rockbandákról
szóló tudása, ami Agnes nővér közelében mindig létfontosságúnak számított,
megkopott az Átkelőkkel töltött évtizedekben. Mi több, Lobszangnak ez a rég
elveszett másolata szörnyen meglepődött, mikor először találkozott
Agnesszel, és még jobban akkor, amikor megtudta, hogy utódai miért
döntöttek úgy, hogy reinkarnálják a nővért. A Lobszangok útja érdekes
módon ágazott el.
Irwinék odanéztek a nevetés hallatán, mintha csak sértené őket a hang, és
ez alighanem így is volt. Agnes elmesélt valamennyit abból, hogyan
fogadták, mikor „George” végül elárulta, valójában mi is ő és az egykori
nővér. Agnes semmi többet nem tehetett, mint hogy bocsánatot kért, amiért
becsapták a szomszédaikat – akik most úgy óvták tőle a gyerekeiket, mintha
bármelyik pillanatban Terminátor-módba kapcsolhatna.
És akkor még ott volt Ben. Amennyire Joshua meg tudta ítélni, Agnes és
Lobszang lassan, finoman vezették volna rá a fiút a felismerésre. Sosem
gondolták, hogy könnyű lesz. És persze ennek a napnak, az igazság napjának
előbb-utóbb el kellett jönnie adoptált fiuk számára. Most azonban a kényszer
szorította rá őket, hogy megtegyék, egy nagyobb válság közepette.
Igen, annyi szent, hogy a twainre egy megosztott és igen vegyes csapat
száll fel – gondolta Joshua. – De ki más cselekedne, ha nem ők? Ugyan kik
lennének alkalmasabbak ennek a problémának a kezelésére?
És nem lehetett kétséges, hogy a probléma valós. Ahogy ott álltak, Joshua
úgy látta, mintha a reggeli Nap, a hamutól szennyezett levegőben időről időre
előbukkanó, gyöngyházfényű korong szabad szemmel kivehetően mozogna,
az árnyéka úgy mozdulna, mintha csak egy napóráról készített, felgyorsított
filmet nézne. A hajó tudományos csapata által üzembe helyezett különféle
időmérők megerősítették, hogy a világ forgása az elmúlt pár hónapban
tizenkét órával gyorsult fel – vagyis az eredeti nap felével. Még a két
Lobszang is felhagyott azzal, hogy megbecsüljék az égből záporozó energia
mennyiségét, feladták, hogy megjósolják, mi lesz a folyamat vége.
Végre megérkezett a lift ketrece, amit szórványos éljenzés fogadott.

Joshua Valienté nem rajongott a zárt terekért, és egész biztosan nem

mondhatta magát az amerikai haderő barátjának.
Mégis megkönnyebbült, amikor 2059 januárjának elején végre elhagyhatta
Új-Springfieldet, megszabadulhatott a szembántóan tűző naptól, és
körülölelte a USS Brian Cowley steril, méhszerű belseje. Mélyen beszívta a
tiszta, újrahasznosított, párásított, szűrt levegőt, a levegőt, ami csak az
elektromos berendezések, szőnyegek és katonai célú bakancsboksz szagát
árasztotta – és nem a halál bűzét, a hamuét, a kénét, a bomlásét, az égő erdők
füstjét. Ettől a levegőtől nem szúrt az ember tüdeje; a kontinenseket felfaló
tüzek miatt a kinti világban már az oxigén is kezdett elfogyni.
Maga a twain is érdekelte Joshuát, aki pedig már rengeteg ilyen hajót
látott. Ennek az Armstrong osztályú hajónak a „gondolája”, noha a legénység
már csak a lakórészlegét nevezte így, egyáltalán nem is volt gondola, mivel
teljesen magába foglalta a háromszáz méter hosszú emelőballon. A hajó
középső síkján sorakoztak a megfigyelőkarzatok, az orr legelején elhelyezett
hídtól visszafelé.
Az Új-Springfieldből érkezett civilek csapatát egy ilyen karzatra vezette
Margarita Jha, a hajó tudományos tisztje. Itt Ken Bowring várt rájuk. A
tagbaszakadt szeizmológus láthatóan túlságosan élvezi a dolgot, villant
Joshua eszébe. Egy elegáns fiatalember, az egyik hajóírnok sétálgatott köztük
kávéval, üdítővel és vízzel megrakott tálcákkal.
A távolban felzümmögtek a turbinák, a nagy hajó kissé megrázkódott,
mintha csak most ébredne fel teljesen, majd könnyedén a levegőbe
emelkedtek.
– Hát akkor horgonyt fel! – dünnyögte Agnes, és kinézett az ablakon.
A két Irwin, Oliver és Marina egymás mellett álltak, közel az egyik nagy
panorámaablakhoz, és onnan meredtek bele a füstös levegőbe.
Ken Bowring lépett elő.
– Megértem, mit éreznek most – szólította meg Irwinéket. – De nézzék
meg, mennyi minden változott azóta, hogy a poloskák elkezdték felgyorsítani
a bolygót. Láthatják, milyen nagy károkat okoztak, már innen is. –
Kinyújtotta a kezét. – Persze a táj még őrzi az alapvonásait. Ahogy maguk
hívják őket, ott van Manning Hill, Soulsby Creek. Ott a régi Poulson-ház,
ahogy maguk nevezik... – A Poulson-ház, a bogarak portálja mára egy szoros
megfigyelés alatt álló, erősen őrzött katonai létesítmény központjává alakult,
ahol a tudományos részleg tagjai éjjel-nappal figyelték a világon tátongó
hézagot. – De nézzenek oda, ahol egykor Waldron Wood terült el! – A
pataktól északra található, sűrű erdősáv mostanra eltűnt, kiégett tarló maradt
csak utána.
A település gyorsan beleveszett a szürkés színű erdőbe, ahogy a hajó egyre
magasabbra emelkedett, és könnyedén szelte a levegőt, északkeletnek tartva.
Oliver Irwin komoran azt mondta:
– Minden halódik, nem igaz? Ami nem, az pedig ég. Vagy ég és halódik
is.
Bowring válaszolt:
– Lényegében igen. Ahogy azt előre jeleztük, a komoly hanyatlás akkor
kezdődött, amikor a helyi nap húsz óránál kevesebbre rövidült. Ez egy
erdővilág, és az elpusztult fa roppant gyúlékony.
A Flotta egyenruhájában roppant elegáns Margarita Jha most közbeszólt:
– Tudja, Ken, elég vicces viszont, hogy amint a gyorsuló forgás miatt egy
nap körülbelül tizenkét órás lett, azt tapasztaltuk, hogy a helyi élővilág
állapota átmeneti javulást mutatott. Úgy tűnik, hogy az élőlények képesek
alkalmazkodni, és két fél napot egyetlen napként kezelni, ha érti, mire
gondolok. Ugyanez igaz egyes virágzó növényekre. Hasonló hatást
tapasztaltunk tizenhat óránál, noha egyértelmű, hogy az együtt rezonálás
akkor nem működött ilyen egyszerűen.
– Érdekes – mondta erre Bowring. – Erről alighanem lehetne egy
tanulmányt...
– Maguk olyan rohadtul ridegek. – Ez Marina Irwinből bukott ki. – Az ott
az otthonunk. Egy haldokló világ. És maguk azt mondják rá, hogy „érdekes”.
Marvin és Stella Welch, a két Következő erre egymásra néztek, és
különös, érthetetlen, rövid és pergő gyorsbeszédükkel pár szót váltottak
egymással. Joshuát a Lobszangok szinkronizálása során zajló, nagy
sebességű adatcserére emlékeztette.
Lobszang, mármint az Átkelő-változat, így szólt:
– Nem hibáztathatják a tudósokat, hogy próbálnak távolságot tartani. Úgy
tűnik, semmit nem tehetünk ennek a világnak a megmentéséért. Azt kell
elérnünk, hogy a bogarak ténykedése ne terjedjen túl ezen a Földön. És ezt
úgy tudjuk a leginkább elérni, ha tanulmányozzuk ezeket a jelenségeket, ha
megfigyelünk, elemzünk, ötletelünk.
– Viszont magának is igaza van, ha felkapta a vizet a hangnemünk miatt –
fordult Bowring Marinához. – Bocsánatot kérek, nem akartam tiszteletlen
lenni.
– És e haldokló világot úgy tudjuk a leginkább megbecsülni, ha
gyönyörködünk a haláltusájában.
Sally vágott egy grimaszt Joshua felé.
– Nagyon úgy érzem, hogy Lobszangból a vadonban töltött idő kiégetett
minden humort, és csak azokat a biteket hagyta meg, amiket ki nem
állhattam. Köztük ezt a kozmikus „sors”-maszlagot. Milyen egy fennhéjázó
seggfej!
Joshua erre megvonta a vállát.
– Lobszang már csak Lobszang.
Mostanra elértek egy félhomályos, szürkés levegőréteget, így a lenti,
tüzektől szabdalt zöld rengeteg szinte eltűnt a szemük elől. Joshua hallotta,
hogy a motorok hangja megváltozik.
Bowring mindenkivel közölte:
– Elértük a vulkáni hamu rétegét. A levegő mostanra megtelt vele.
 Jha erre azt felelte:
– A hajó miatt nem kell aggódni. Yellowstone után a Haditengerészet
összes twainjének motorját hamuszűrővel szerelték fel. Hetekig tudnánk
repülni ebben a szószban.
Bowring magyarázni kezdett:
– Számításaink szerint az Egyenlítő körüli kitüremkedés mára olyan
nyolcvan kilométer, és ez megegyezik a kontinensek alatti kéregvastagsággal.
Úgyhogy most odalent földrengéseket, vulkánkitöréseket láthatnánk szárazon
éppúgy, mint vízen. – Bánatosan elvigyorodott. – Furcsamód a Yellowstone
itteni változata nem tört ki, még nem. Viszont a Szent András-törésvonal már
egy hatalmas darabon engedett, a Cascade-hegység pedig széthasad...
Oliver most azt kérdezte:
– Mi lesz ennek az egésznek a vége?
– Nos, ezt nem tudjuk megmondani. Ez nem valami természeti jelenség,
mindaz, amit itt látunk, ezeknek a lényeknek, a bogaraknak a szándékolt
tetteiből következik. A világ végső állapotát nem általunk megjósolható,
természetes folyamatok határozzák meg, hanem az, hogy mi a rovarok célja.
Marina felcsattant:
– De mit gondolnak, mi a céljuk? Állítólag maguk a szakértők. Nyilván
van valamilyen ötletük. Vagy csak nézzük, ahogy mindent szétvernek?
Ken Bowring kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő karját.
– Megpróbáltuk. Megpróbáltunk tenni valamit. New Yorkban. Oda
tartunk, majd meglátja. De lehet, hogy nem sok vigaszt merít majd belőle. –
Ezután már a többiekhez is intézte a szavait. – Emberek, elég sok időt vesz
majd igénybe ez az út. Menet közben ellenőrző vizsgálatokat, felméréseket
végzünk, de nem szállunk le, kivéve, ha elkerülhetetlen. Számításaink szerint
tizenkét óra múlva érjük el New York City itteni lenyomatát, nem előbb...
vagyis nagyjából „holnap” ilyen tájban, tekintettel e világ lerövidült napjára.
Jha rájuk villantotta udvarias mosolyát.
– Csekély vigasz, de a kapitány várja magukat napnyugtakor a kabinjában
egy koktélra, ami alig négy óra múlva itt van. Addig viszont, kérem, érezzék
magukat otthon! A hajóírnok megmutatja a rendelkezésükre bocsátott
kabinokat. Maradhatnak itt is, felkereshetik a tudományos részleget, de
kérem, kíséret nélkül ne mászkáljanak. Ha bármire szükségük lenne,
forduljanak a legénység tagjaihoz...
– A francba is! – mordult fel Sally dühösen. – Még hogy koktélparti! Hát
hol vagyunk, a Szerelemhajón?
– Ugyan már, Sally! – szólalt meg Joshua. – Most az egyszer lazulj már el!
Még te sem tudsz átlépni a levegőből. Fürödj meg, igyál egy koktélt!
A nő rámeredt.
– Lehet, hogy a képedből készítek egy koktélt, Valienté. Hé, maga,
Crusher zászlós! Van konditerem ezen a teknőn? Kedvem támadt gyúrni egy
kicsit...
 46

A rövid napnak gyorsan vége szakadt.

Mikor beköszöntött a sötétség, Joshua kihagyta a koktélozást, és
megpróbált aludni egyet. Csakhogy valahogy semmi sem volt rendjén,
elhangolódott minden.
Hajnal előtt, mikor még mindig a sötétség uralkodott, visszatért a
megfigyelőkarzatra. Addigra már egész kis csoport gyűlt az ablak elé: George
és Lobszang, Agnes, a Következők, Marvin, valamint Stella Welch. De az is
lehet, hogy azóta itt álltak.
Stella rámosolygott Joshuára.
– A maga Sally barátja igencsak nyughatatlan fajta, nemde?
– Ezt jól látja. Mindig ilyen volt. És hát úgy nőtt fel, hogy világok között
lépkedett át.
– Hát igen. Figyelemre méltó ez a veleszületett képessége.
Joshua furcsállkodva nézett Stellára. Valamiért nem várta, hogy a
Következő érdeklődést mutat a körülötte lévők iránt – a nem Következők, a
„lassú eszűek” iránt, ahogy Paul Spencer Wagoner és a cimborái mindig is
nevezték őket. A Következőket mintha mindig is sokkal jobban érdekelték
volna más Következők. De ők ketten mégis itt voltak.
Mintha csak George is ezen tűnődött volna, mert azt mondta:
– Jó, hogy maguk ketten eljöttek. Az én ötletem volt idehívni magukat.
Joshuát ez meglepte, tekintettel arra, hogy Lobszangot láthatóan mennyire
megviselte, mikor a Következők, úgy tűnt, levegőnek nézték. Talán ezt a
helyzetet akarta kihasználni, hogy valamiféle kapcsolatot létesítsen.
Ugyanakkor erős érveket tudott felhozni, mikor Joshuának magyarázta az
okát: „Mi van akkor, ha ezek az ezüstbogarak meglelik a módját, hogy
elterjedjenek a Hosszú Földön? A Következők, mint a Hosszú Föld lakói,
éppen annyira ki vannak téve ennek a következményeinek, mint mi,
többiek...” Szóval még jó, hogy a Következők eljöttek.
Joshuát azonban még érdekelte valami.
– És hogyan sikerült egyáltalán idehívni őket... ööö, George?
 – Csak szétkürtöltem a hírt. Az Alsó Földeken kiplakátoltattam.
Üzeneteket küldtem a Következőkkel kapcsolatban álló helyekre... például a
hawaii flottatámaszpontra, ahol több, gyerekkorú Következőt tartottak fogva,
hogy tanulmányozzák őket. Ebben Nelson segített. Ó, és értesítettem azt a
börtönlétesítményt is, ahol az Armstrong léghajót eltérítő, rossz útra tévedt
csapat főkolomposát még ma is őrzik... David a neve, ugye? – Marvinra és
Stellára nézett. – Gyanítottam, hogy elegendő lesz szétkürtölnöm a
problémát, és felfigyelnek rá. Mert, noha azt állították, hogy visszavonulnak
a valahol a Hosszú Földön található, titkos enklávéjukba... és én magam
gondoskodtam róla, hogy Boldog Rév eltűnjön a föld színéről, és így minden
nyom elvesszen... sosem volt szemernyi kétségem sem afelől, hogy továbbra
is figyelni fogják az emberlakta világokat. Hogy is ne tennék?
Stella erre azt felelte:
– Természetes, hogy a mi érdekünk is ennek a helyzetnek a biztonságos
megoldása. De amennyire én tudom, az ezüstbogarak jelentette probléma az
első alkalom, hogy egy emberi ügynökség kimondottan a mi segítségünket,
beavatkozásunkat kérte.
Az öregebb Lobszang erre elvigyorodott, és Joshua látta, hogy
arckifejezésének vezérlése drámaian sokat javult azóta, hogy Sallyvel
hazahozták az egységet. Most azt mondta:
– Persze ironikus, hogy az emberek első kérése pont egy olyan egyéntől
érkezett, akinek az ember mivolta mindig is kérdéses volt. Sőt akinek a
természetéről bíróság döntött.
Stella bólintott.
– Egyetértek, ez valóban lenyűgöző. Ezzel a különleges történettel,
Lobszang... vagyis George... a reinkarnálódásról...
George közbevágott:
– Végül aztán a jogi ítélet bölcsességről árulkodott. Mert ha egy entitás
képes arra, hogy a létezéshez való jogára apelláljon, akkor bizonyosan
rendelkezik ezzel a joggal. Az emberek lehet, hogy sokkal butábbak
maguknál – hiszen nálam is sokkal butábbak...
– De tudnak bölcsek lenni – mondta Stella. – Ó, igen, tudjuk. Sok
Következő pontosan ennek a ténynek köszönheti az életét.
Lobszang George-ra pillantott.
– Nem szabad azt gondolniuk, hogy mi ketten egyformák vagyunk. Az
öcsém és én. A tapasztalataink is igen eltérőek. Első Szám Első Személlyel
sokat tűnődtünk a mérhetetlenről, a végtelenről. Míg te...
George sóhajtott.
– Új-Springfieldben az egyén szemszögéből vizsgáltam a dolgokat. Az
emberéből. Ezt akartam, erre terveztem magam. De tudtam, hogy ez a válság
a bogarakkal emberen kívüli perspektívát kíván. Hogy ehhez a régi Lobszang
kell. Ezért hívtalak ide, mint a korábbi másolatok megmaradt példányát.
– Bölcsen tetted – mondta Lobszang.
– A Majorságban – szólalt meg Stella – ehhez hasonlóan eltérő filozófiai
vélekedések alakultak ki a gondolkodóink körében. Egyesek – mint én is – a
nagyobb képet, az átfogóbb sémát nézzük. Hogy mi az élet sorsa az
univerzumban. Mások viszont a kicsire, a végtelenül parányira
összepontosítanak. Van nálunk valaki, aki Boglárkának hívja magát...
Marvin hátba veregette George-ot.
– Na, tessék! Maga úgy gondolkodik, mint mi. Úgy hallottam, nagyon
lesújtotta, mikor a Következők úgy tűztek el az emberlakta világokról, hogy
magát nem vitték magukkal. De lehet, hogy végül magában mégiscsak akad
valamennyi a Következőkből.
George elmosolyodott a dicséret hallatán, már-már szégyenlősen.
– Ó, ezt már nem bírom tovább – dünnyögte Agnes, és otthagyta őket.
A Következőkkel beszélgető George látszólag észre sem vette a távozását.

Joshua utánasietett.
– Agnes? Jól vagy?
– Ó, mégis mit gondolsz, Joshua? Nézd csak, mennyire hálás azoknak a
rémisztő zseniknek, amiért dicsérik. Végül előbújt az igazi Lobszang. Vagy
ami mindig is akart lenni. A gép, ami Isten lenne. Ha már egyedül nem
uralkodhat a mennyben, akkor legalább helyet kaphat az isteni panteonban –
vagyis ő ezt hiszi. És teljesen elfelejti, milyen embernek lenni, noha azt
mondta, az akar lenni.
– De pont ezért hozott vissza téged...
– Ugyan! Ó, hagyjál lógva, Joshua! És mi lesz Bennel? Itt ő az, aki
számít... ő fog sérülni, ha elveszíti az apját.
– Agnes most a férfira nézett. – Te értesülsz róla először. Szétmegyünk.
Én és George. Amint ennek az utolsó krízisnek vége.
Joshuát megrémítette a dolog, és nem is akarta leplezni.
 – Ez nagyon szomorú, Agnes. Úgy értem, nem George hibája, hogy végül
a Hosszú Föld legnagyobb krízisének közepében landolt. – Nem, tűnődött el
magában, ha ez bárkinek is a hibája, akkor Sally Linsay-é, aki idehozta
Lobszangot. Talán még a végén kiderül, hogy a nő áll a maga körmönfont,
nemtörődöm, közvetett módján ennek az egész helyzetnek a gócpontjában...
De most igyekezett Agnesre koncentrálni. – És hova fogsz menni? Vissza
Madisonba?
– Nem hinném. Keresek egy másik helyet, ahol letelepedhetek, házat
építhetek, és Ben anyjaként élhetem az életemet. Most csak ennyit akarok.
– Azt mondod, én értesülök róla először. Maga George sem tudja?
– Mivel csak az imént döntöttem el, így még nem, nem tudja. Hagyd, hogy
magam mondhassam el neki!
Joshua erre azt mondta:
– Ismerlek, Agnes. Átkozottul jól tudom, hogy semmi értelme felvetnem,
gondold át a dolgot! Mert nem fogod meggondolni magad, igaz?
– Korábban még sosem láttam szükségét. Nem áll szándékomban most
elkezdeni. – Még egy pillanatig maradt, mintha csak vonakodna otthagyni
Joshuát. Aztán szomorkásán rámosolygott, és elhagyta a karzatot.
 47

Joshuának már nem sikerült elaludnia a rövid „éjszaka” hátralevő

részében. Megmosakodott, megborotválkozott, evett valamit reggelire.
Furcsa kábaságot érzett, amikor visszatért a megfigyelőkarzatra, hogy lássa a
hirtelen érkező hajnalt.
A két Következő már ott volt, akárcsak Irwinék, míg Agnes feszengve
álldogált Lobszang és George között. Margarita Jha ekkor érkezett, hogy
csatlakozzon hozzájuk. Egyedül Sally hiányzott, a tőle megszokott módon.
Talán végül mégis megtalálta a módját, hogy elhagyja a hajót.
Joshua azon gondolkodott, hogy Agnes vajon elmondta-e már a hírt
George-nak. Talán nem. Mert George egyértelműen elemében volt itt, ahogy
a Következőkkel vállvetve kellett szembeszállni egy nagy válsággal: Agnes
alighanem lesz annyira tapintatos, hogy meghagyja neki ezt a pillanatot.
Mikor kinézett, látta, hogy a léghajó elérte úti célját. A lenti tájat
ismerősnek találta, hiszen már járt erre Lobszanggal. Tisztán ki lehetett venni
Long Islandet, amott az Atlanti-óceán háborgott – és persze ott húzódott a
bogarak emelte, gigantikus viadukt, ugyanúgy, mint korábban, átívelve
szárazon és vízen.
Megérkezett Ken Bowring sötét lencséjű szemüvegben.
– Micsoda látvány, nemde, Mr. Valienté? George Abrahams elmondta
nekünk, hogy maguk már jártak itt, megmutatta a felvételeit is. Változott
valami?
– Ha látta a felvételeinket, akkor tudja. Mikor utoljára itt voltunk, Long
Islanden még nőtt valamennyi erdő. Most pedig...
Mostanra a szigetből csupán egy kopár sziklaképződmény maradt. Joshua
elképzelte, ahogy ezeket a parti területeket óriási hullámok ostromolják,
elsöpörve a növényzetet, minden élőlényt, de még a termőtalajréteget is.
Maga a viadukt elsőre ugyanúgy festett, ahogy korábban, ám akadt valami új
is: közvetlenül a viadukt alatt valami kör alakút ástak a sziklás talajba – úgy
nézett ki, akár egy kráter. A talaja üvegként fénylett.
Bowring komor képpel meredt lefelé.
 Joshua azt kérdezte:
– Jól van?
A férfi elvigyorodott, noha erőltetetten.
– Tegnap este túl sok koktélt ittam... A fenébe is, alig pár órája történt, és
ezek a francos éjszakák nem elég hosszúak, hogy az ember kialudj a a
másnaposságát. Ez viszont... – Kezével a lenti táj felé intett.
Nem kellett kimondania, hogy letaglózó.
– Igen – mondta Joshua. – De mi az a kráter? A kör alakú valami.
– Azt én is szeretném tudni – szólalt meg Marina Irwin.
Ken Bowring erre azt felelte:
– Marina, tegnap arról kérdezett, hogy mit kezdünk ezzel a helyzettel.
Nos, próbálkoztunk több mindennel. Tudományos vonalon megpróbáltuk
megérteni a bogarakat, megpróbáltunk kommunikálni velük.
– Hogy találjanak valami ellenük felhasználható fegyvert – találgatott
Joshua.
Bowring őszintén válaszolt.
– Ha rálövünk egy ilyen nyavalyásra, a lövedék egyszerűen lepattan a
páncéljáról. Vagy magába olvasztja a golyót, és attól fogva az a terület még
erősebb lesz.
Jha is megszólalt:
– Tudom, hogy brutálisnak tűnik, de úgy vélem, a parancsnokaink azt
remélték, találunk valamilyen biofegyvert. Eddig sajnos semmi ilyesmivel
nem sikerült előállnunk. Mellesleg pedig ezek kiborgok, vagyis a szerves élet
és a gépek fúziója; még ha támadást indítunk is a biológiai részeik ellen,
egyáltalán nem biztos, hogy az tényleg végleg megállítja őket.
Most George kérdezett:
– És mi az a lenti kráter?
Jha válaszolt:
– Mikor nem sikerült kárt tennünk a poloskákban, megpróbálkoztunk a
művük elleni támadással. A viaduktok ellen. Egész sor robbantási manőverrel
kísérleteztünk...
– Térjen a lényegre! – mondta Oliver Irwin. – Ledobtak egy atombombát,
igaz?
Jha bólintott.
– Egy taktikai atomtöltetet. Alig párszorosa volt energiáját tekintve a
hirosimai bombának. És átszakítottuk vele a viaduktot. Pontosan ott, ahol
most a krátert látják. Aznap éjjel megünnepeltük a dolgot.
– ...Csakhogy – vette át a szót Bowring – azok a francos bogarak
negyvennyolc órán belül visszaépítették azt a vackot, ahogy láthatják is. Az
epicentrumban lévő poloskák feltehetően megsemmisültek. Viszont a
túlélőkre a radioaktív csapadék, a sugárzás láthatóan egyáltalán nem hat. És
amennyire meg tudjuk ítélni, az incidens semmilyen hatást nem gyakorolt a
felgyorsítási folyamatra. – Lenézett a viaduktra. – Nyilván nem felejtették el,
hogy ezek a szerkezetek övként veszik körül a bolygót. Van egy csomó
atomtöltetünk... közülük többet átlépéses anyagokra alakítottak át... –
elfintorodott –, arra az esetre, ha valaha is atomháborút kellene vívnunk a
Hosszú Földön. Talán valamilyen összehangolt erőfeszítéssel meg tudnánk
törni a munkálkodásukat, le tudnánk lassítani őket. De milyen áron?
Nukleáris pusztaságot csinálnánk ebből a Földből, ha nem volna még elég
baja. És az összes bogarat amúgy sem tudnánk megsemmisíteni.
Marina elszörnyedt.
– Vagyis nem állíthatjuk meg őket.
Jha higgadtan közölte.
– Ezen a világon nem fog sikerülni. Eddig egyszerűen fittyet hánytak
mindenre, bármivel is próbálkoztunk náluk, mint ahogy minden
kapcsolatfelvételi kísérletünk is kudarcba fulladt.
– Vagyis egyszerűen csak feladjuk? – kérdezte Marina.
Stella Welch, a Következők nőtagja, rövid eszmecserét folytatott
Marvinnal gyorsbeszéddel, majd előlépett.
– Itt az ideje, hogy nyíltan beszéljünk magukkal. A mi segítségünket
kérték, és ezt bölcsen tették. Igen, Marina, fel kell adnunk ezt a világot. Nem
tudjuk elpusztítani a bogarakat, viszont muszáj megvédenünk a Hosszú Föld
többi részét ezektől a lényektől. Mert nagy a veszélye, hogy ott is elterjednek.
– Ez mind csak duma! – kiáltott fel dühösen a szorongó Marina. – De mit
fogunk csinálni?
Welch a szemébe nézett.
– Úgy véljük, megvan rá a mód: le kell zárnunk ezt a világot. Lehetetlenné
kell tenni, hogy bárki átlépjen ide vagy innen. Már egy ideje tanulmányozzuk
a Hosszú Föld szerkezetét, magát az átlépést. Úgy gondoljuk, talán
lehetséges. Persze meg kell fizetnünk az árát – nekünk is, ahogy maguknak,
akiknek ez volt az otthona.
Marvin homlokráncolva nézett a társára.
 – Meg kell fizetnünk az árát? Ezt még nem vitattuk meg. Most Stan
Bergre gondolsz, ugye?
Marina közbekérdezett:
– Kire?
Stella nem is figyelt rá.
– Igen, Marvin, lehet, hogy szükség lesz az ő bevetésére. Talán ő a
legerősebb mindnyájunk között. Ahogy bebizonyította, mikor olyan ügyesen
kihasználta a csendes zugokat, mégpedig alighanem pusztán annak révén,
hogy egyszerűen megfigyelt minket. Ha őt ide tudnánk hozni...
– Azt szeretnéd, hogy intézzem el, gyűjtsék be?
– Bölcs lépésnek tartanám.
Joshuának fogalma sem volt róla, ki ez a Stan Berg, de máris sajnálta.
– Milyen „árról” beszélnek? Miféléről?
Stella komoran nézett rá.
– Tudja, ezt a világot le kell zárni...
– Méghozzá belülről – fejezte be Marvin.
Ken Bowringnak tátva maradt a szája. Levette a napszemüvegét.
– Erről először hallok. Hogy belülről? Minek a belsejéből?
Stella és Marvin sokatmondó pillantást váltottak.
– Matematikai képletek nélkül ezt nehéz elmagyarázni – felelte Stella.
Joshua erre azt mondta:
– Azt hiszem, arról beszélnek, bárki teszi is meg, bárki menti meg a
Hosszú Földet, az feláldozza érte az életét.
Döbbent csend támadt.
Ekkor George lépett elő.
– Mi kértük magukat arra, hogy segítsenek nekünk, így meg kell bíznunk a
tanácsukban. És meg is tesszük. Mit tehetünk, hogy segítsünk?
Stella Joshuára pillantott.
– Először is... Kérem, meg tudná győzni Sally Linsay-t, hogy álljon szóba
velünk?
 48

Mint kiderült – ahogy az végül Rockynak is kezdett derengeni mire a

Következők megérkeztek, hogy „begyűjtsék”, Stan már annyi bajt kavart a
Miami Nyugat 4-en, hogy a legkülönfélébb emberek látták volna örömmel,
ha egyszerűen elhúz onnan.
Mikor eljöttek érte, Stan éppen prédikált. Mondjuk, a legtöbb napon
prédikált, azóta, hogy visszajött a Majorságból, tele egy rakás új ötlettel.
A késő tavaszi nap erős délutáni fényében, Miami itteni lenyomatán – az
űrfelvonó, a Földet az éghez kapcsoló, halványkék fonál tövében – Stan egy
alacsony betonbunker tetején üldögélt, és elnézett a babszármunkások felett,
akik közül vagy százan gyűltek össze előtte. A tömeget egyenruhás állami
rendőrök, a vállalat biztonsági őrei és feltehetően más ügynökségek
inkognitóban jelen lévő emberei figyelték. Ugrásra készen, ha baj lenne,
márpedig Stan láthatóan vonzotta a bajt.
Stan Berg éppen azt mondta:
– Fogjátok fel! Legyetek alázatosak az univerzum előtt! Cselekedjetek jót!
Kilenc szó. Három szabály. Imigyen ér hát véget a mai szentlecke, hacsak
nem akartok hallani pár béna viccet... – Nevetés harsant.
Még a tömeg végében álló Rocky is tisztán hallotta. A mindössze
tizenkilenc éves Stan megtanulta, hogyan juttassa el messzire a hangját.
Rocky mellett három nő állt. Roberta Golding, a rejtélyes Következő, aki a
Majorságba kísérte őket. Melinda Bennett, egy fiatal Döntőbíró, aki a
visszatérésük után árulta el Rockynak, hogy Döntőbíró, hogy a „hétköznapi”
emberek között él, meghúzva magát, és ugyanilyen visszafogottan lép közbe
akkor is, amikor segít fenntartani a békét – vagy Stan szavaival:
„passzivitásba kényszeríti az emberiséget, elaltatva azt”. Végül pedig Stan
anyja is ott volt, és a fia prédikálását hallgatta, noha tisztán látszott, hogy nem
akar ott lenni, de az is, hogy ugyanennyire nem tud máshol sem lenni.
Az esti műszak előtti vacsoraszünet tartott éppen, Stan pedig szép számú
hallgatóságot vonzott. A fiú látszólag teljesen nyugodtan harapott egyet a
szendvicséből, és ivott egy korty alkoholmentes sört. Most azt mondta:
 – Tudjátok, sosem csíptem különösebben a számokat.
Ezt kuncogva fogadták azok a munkatársai, akik tudták Stanről, hogy az
egyik legkiválóbb koponya a környékén, hogy állandóan visszautasítja a
képzési lehetőségeket, mert így ezekkel az emberekkel, a
babszármunkásokkal, a barátaival maradhat – a barátaival, akik egyre inkább
a híveivé váltak.
– Ó, persze jól ment a számolás. Ezt nem tagadhatom. Már akkor el
tudtam számolni háromig, mikor még nem is voltam három. – Vágott egy
grimaszt. – Ez persze összezavart. De nagyjából akkortájt rájöttem, hogy
többnyire nincs is szükségem háromnál nagyobb számokra. Belőlem csak egy
volt, a szüleimből kettő, és együtt hármat tettünk ki. – Ránézett a vacsorájára.
– Három szendvicset hoztam, meg három sört. És azt hiszem, háromszor kell
majd klotyóra mennem a műszak alatt. – Vigyorogva nézett szét. – És úgy
gondoltam, hogy ha megkérdezek egy okos embert, mármint egy igazán
okosat, hogy miről szól egyáltalán az élet... Hogy miként éljem..., akkor azt
hiszem, az okosságát nem abban mérném, hogy hány szót mond erről, és nem
is abban, hány könyvet írt.
Felkapott egy könyvet a cókmókjai közül. Rocky felismerte benne
Spinoza Etikájának egyik viharvert, öreg példányát. Stan a tömegbe hajította,
az emberek pedig ugrottak, hogy elkapják.
– Nem – folytatta Stan. – Úgy gondolkodnék, hogy ez az ember okosabb
annál, mintsem hogy összesűrítse a bölcsességét. Akár a hármas számhoz
közelítve... a három egyszerű ökölszabályhoz, ha úgy tetszik. Mert kinek van
szüksége többre háromnál? Úgymint... – Kinyújtotta a bal öklét. – Az első
ökölszabály azt mondja: Fogjátok fel! Ha az ember ízlelgeti, kellemesen
cseng. Fogjátok fel! És ez nem csak annyit jelent, mint „megérteni”, bár ez a
jelentés is teljesen benne foglaltatik. Annyit jelent, hogy szembe kellene
néznünk a világ igazságával – és ne csapjuk be magunkat azzal, hogy
milyennek szeretnénk látni azt! Meg kellene próbálnunk teljesen megérteni
ennek a valóságnak minden gazdagságát, a minket és a világot, ahol élünk,
létrehozó csillagok születéséig visszanyúló összes folyamat bonyolultságának
gazdagságát és ezt a pillanatot... És más embereket is meg kell értenetek,
rájuk kell hangolódnotok, amennyire csak sikerül. – A felfelé, őt néző
arcokra pillantott. – Még a hozzátok közel állókat is. Főleg a hozzátok közel
állókat. „Nem lehet azt szeretni, amit nem ismerünk.” Ezt egy régi vallási
tanító, szent vagy ilyesvalaki mondta. Van benne ráció, nem?
 – Majd én rád érzek! – kiabálta be valaki, mire általános nevetés támadt.
Stan elvigyorodott.
– És másképp is lehet mondani: Légy jelen most! Ami mellesleg egy
[1]
Oasis-albumnak is a címe.
Az egyik főmérnök, egy idősebb brit fickó, egyetértése jeléül kurjantott
egy nagyot.
– Régi, de nem felejtettük el, Stan!
– Légy jelen most! Ha az ember hisz egy istenben, akkor gondoljon arra,
hogy minden pillanat, amit megél és ésszel felér ebben a csodás világban, az
az adott isten tudatában töltött pillanat – és hogy csak annak a pillanatnak a
megélésével ismerhetjük meg esetleg az istenünket...
Melinda azt dünnyögte:
– Már-már úgy beszél, mint Boglárka.
Martha erre hevesen közbevágott.
– De Spinozától is átvesz ezt-azt, úgy vélem. Pedig maguk, lángelmék
negligálják a szimpla emberi műveket. És a racionalista ateisták, akik szerint
a mi etikánknak az emberi tapasztalatból kell származnia... próbálkoztam
tanulmányozni ezeket, hogy valamiképpen szót érthessek a fiammal. Amúgy
látták, ki kapta el a könyvet?
Rocky látta.
– Mo Morris. – A Stan által a „cimboráiként”, míg a féltékeny kívülállók
által csak „szuperrajongókként” (vagy egyéb, pejoratívabb neveken)
emlegetett, Martha által pedig „selejteknek” hívott, legbelsőbb csoport egyik
tagja. Főleg fiatalokból, elsősorban férfiakból állt ez a csapat: mindannyian
fura, segítségre szoruló alakok voltak (legalábbis Martha szerint), akik
életében a Majorságból visszatért Stan újonnan megnyilvánuló karizmájával
olyan űrt töltött be, aminek a létezéséről eddig nem is volt tudomásuk. És
most mind itt voltak, itták Stan minden egyes szavát, telefonjaikkal és
tabletekkel felvették, vagy egyszerűen csak szolgamód leírták minden egyes
kiejtett szavát, minden béna viccét. Annyi szent, hogy Stan titkos útja előtt
egyikük sem lógott vele soha. És ebből az egyre növekvő nyájból Rocky, a
legrégebbi barátja, az egyetlen, aki az anyját leszámítva igazán ismerte az út
előttiről, egyre inkább kirekesztődött.
Rocky mégsem tudott lemondani róla, ahogy Martha sem. Mert Rocky
féltette barátja testi épségét.
 Stan még mindig szónokolt.
– És tudod, mit várnék ettől az okos embertől, hogy ezután mit mond
nekem? – Most a jobb öklét nyújtotta előre.
– A második ökölszabályt. Legyetek alázatosak az univerzum előtt! Persze
ha az ember alázatos lenne, eleve nem fektetné le ezt a törvényt. Légy
alázatos! Ismerned kell a korlátaidat, igaz? – Felpillantott az űrfelvonóra. –
Mindnyájan fontos munkát végzünk itt. De persze azt teszed meg, amire
képes vagy. Mert ha nem tudsz megoldani négy ismeretlenes
differenciálegyenleteket, akkor nem sok hasznodat veszik a tervezőirodán,
nemde?
– Lefogadom, hogy te meg tudod oldani őket, Stan! – kiáltotta oda a fiú
egyik cimborája.
Stan erre csak megvonta a vállát.
– A három ismeretleneseken nem jutottam túl. Már mondtam, hogy csak
háromig tudok számolni.
Nevetés harsant.
– Légy alázatos! Akadnak köztetek mentősök, sürgősségiek. Az első, amit
minden egészségügyisnek megtanítanak: ne okozz kárt! És nem teszik
helyesen? Segíts, ha tudsz, de legalább ne ronts a helyzeten a
tudatlanságoddal! De ahhoz, hogy elfogadd a korlátaidat, tudnod kell,
mekkora a tudatlanságod. Itt egy hatalmas emlékművet építünk. Tudjuk,
hogy mi célt szolgál, hiszen mind láttuk a vetítéseket, az üzleti modelleket: az
ég gyümölcseit hozzuk le ezzel a Földre. De egyikünk sem tudja, hogy
milyen hatásai lesznek, sem rövid, sem közép-, sem hosszú távon. Olyan
valóságban élünk, ami nemcsak egyszerűen komplikált, hanem kaotikus is.
Instabil. Szóval, légy alázatos az univerzum előtt! Ismerd meg annak határait,
hogy mit érhetsz el, hogy mit ismerhetsz meg. És egy kaotikus univerzumban
legalább ne kúrd el a dolgokat még jobban annál, mint amennyire el vannak
kúrva... – Felemelte az egyik karját, és bemutatott a kábelszálnak. – Tudjátok,
sokszor elképzelem, hogy ha megfelelően pendítem meg ezt a nagy gitárhúrt,
azzal létre tudok hozni egy hatalmas rezgést... Kis pendítés az embernek, de
hatalmas vibráció az emberiségnek... – Erre gyorsan a zsebébe dugta a kezét.
– De legjobb nem kockáztatni!
Ismét nevettek.
Roberta megkocogtatta Melinda karját.
– Erre biztos reagálnak az agitátorok.
 Melinda és Roberta így nevezte Stan „barátainak” tágabb körét.
Többségük idősebb volt, mint a „selejtek”, akadt közöttük sok egyszerű
munkásember, férfi és nő egyaránt, szakszervezeti vezetők, szervezők,
kortesek – még elégedetlen középvezetőket is lehetett találni soraikban. Az ő
köreikből kerültek ki annak a munkabeszüntetéssel egybekötött sztrájknak a
vezetői, ami eddig a legtöbb kárt okozta a babszár projektnek. Mintha csak
Stant és híveit fel akarták volna használni a HFKT, a többi cég és a kormány
iránti elégedetlenségük kifejezésére.
Melinda válaszul azt dünnyögte:
– Stan nem másról beszél, mint a gőgről, a túlzásba esésről. Ez a közös
szál kettejük narratívájában. Ezt a motívumot használhatják arra, hogy
megkérdőjelezzék vállalati és politikai uraik helyzetét.
Roberta bólintott.
– És Stan botor módon talán még a babszár lebontásáról is beszélt. Egy
ilyen gondolat puszta felvetése, bármilyen komolytalanul is, beindítja a
riasztókat a biztonsági ügynökségeknél.
Martha a Stan beszéde alatt mosolygó és egymás felé elismerően bólogató
agitátorokra meredt.
– Nézzék csak meg őket! Ezek kemény emberek. Bajkeverők,
meghatározott célokkal. Ezzel tisztában vagyok. És a zsaruk is tudják, abból
ítélve, hogy szemmel tartják őket.
– Sóhajtott egyet. – Bárcsak Stan is tudná. De annyira ártatlan,
akármennyire is okos!
Rocky pedig azt tudta, hogy a Miami Nyugat 4-en valódi feszültségek
keletkeztek, és ez már jóval azelőtt is így volt, hogy Stan belefogott önkéntes
missziójába. A babszár projekt haladása messze elmaradt a tervezett ütemtől,
és csak úgy falta a befektetők pénzét. A gondot mindig is a munkások féken
tartása jelentette. Végeredményben ez mégiscsak a Hosszú Föld volt, és még
Florida 4 is szinte teljesen lakatlan, vad és egzotikus vidéknek számított. A
felvonón dolgozó fiatal munkások fejében a régi álmokat végérvényesen újak
váltották fel. Mindez arra kényszerítette a menedzsmentet, hogy a
munkásokat korlátozó szerződésekkel próbálják meg idekötni, vagy szép
summával jutalmazzák a hűségüket – ami természetesen eszközt adott azok
kezébe, akik még többet akartak.
Közben a Roberta és Melinda képviselte Következőknek is megvoltak a
maguk gondjai Stan és üzenete kapcsán, és míg a barátja tovább beszélt,
Rocky hallotta, ahogy Melinda és Roberta puskaropogásszerű gyorsbeszéddel
eszmét cserél.
– De tudjátok – mondta éppen Stan –, szeretném arra kérni ezt a
hipotetikus személyt, hogy tanácsolja azt, legyek kicsit aktívabb. Fogd fel!
Légy alázatos az univerzum előtt! Nos, ha csak ücsörgők a seggemen, ezeket
akkor is meg tudom csinálni. – Körülnézett, mintha meglepné, hogy még
mindig a betonemelvényen ül. – Tulajdonképpen valóban csak a seggemen
ücsörgök, de ez most mellékes. Azt hiszem, a hátralévő részt a
következőképpen foglalná össze, a harmadik ökölszabályként... – Lenézett a
két öklére. – Na, látjátok, ezt nem igazán gondoltam végig. Merthogy nincs
harmadik öklöm. – Ártatlan képpel pillantott le az ágyékára. Na persze,
rögtönözhetnék is.
Az egyik cimborája odakiáltott:
– Amíg itt van az anyukád, addig nem fogsz!
Rocky látta, hogy Martha milyen arcot vág erre. Stan anyja utálta, ha
ebből a selejtes bandából, ahogy ő hívta őket, bárki is megemlítette.
– Oké – vigyorodott el erre Stan. – Fogadjuk el tényként, hogy van
harmadik ököl! A fontos persze a szabály, ami így szól: Cselekedj jót!- Most
egyenesen az anyjára nézett.
– Ez kissé unalmasan hangzik, nem? Olyan, mint amiket apu-anyu szajkóz
az embernek hétéves korában. A kérdés azonban úgy szól: hogyan kellene jót
cselekedni? Végtére is nem mindig világos, mi a helyes út... Ezt mindenki
tudja, és emiatt minden nap dilemmákkal szembesülünk. Nos, ha egy adott
helyzettel, egy adott dilemmával szembesültök, ne feledkezzetek meg a többi
ökölszabályról! Fogjátok fel! Igyekezzetek megérteni a problémát és az
érintetteket, amennyire csak tőletek telik. Legyetek alázatosak az univerzum
előtt! Vagyis: legalább arra ügyeljetek, hogy ne kúrjátok el még jobban a
dolgokat! De többet is tehettek. Azzal tegyetek jót, aki ott áll előttetek. Ha
valakit bántanak vagy bántani akarnak, próbáljátok megmenteni! Azt
nézzétek, hogy egy adott helyzetben ki az, aki sebezhető! Kinek nincs
hatalma, nincs választása? Jó eséllyel nem tesztek rosszat, ha őrajta segítetek.
De még így is előfordulhatnak olyan helyzetek, mikor ez nem egyértelmű.
Így akadtam rá egy régebbi szabályra, amit... vagy annak változatait...
egyesek aranyszabálynak neveznek: azt tedd, amit szeretnél, hogy veled is
tegyenek. Szeretnéd, hogy veled ezt tegyék? Szeretnél megmenekülni ebből a
helyzetből? Ha igen, tedd! Ha nem vagy benne biztos, ne tedd! Nem fogod
mindig helyesen felfogni a helyzetet. Lehetetlen mindig helyesen felfogni a
helyzetet. Rémlik, hogy egy kaotikus univerzumban élünk? Legyetek
alázatosak! De azt hiszem, érdemes megpróbálni inkább helyesen felfogni a
dolgokat, mint rosszul...
Az emberek kérdéseket kezdtek kiabálni.
Melinda felsóhajtott, csak fél füllel figyelt oda.
– Halljátok? Vannak, akik „mesternek” hívják. Mások meg mindent
leírnak. Azt hiszem, épp az imént hallottuk a babszár alatti szentbeszédet, a
Stan nevezetű messiás prezentálásában.
Martha szinte vicsorogva vágta oda:
– Még csak egy kölyök.
– Minden tiszteletem mellett, Mrs. Berg – felelte szelíden Roberta –, nem
hiszem, hogy ez a megállapítás megállná a helyét. A fia üzenete egyszerű, de
mély... És biztosra veszem, hogy erre a mélységre az elkövetkező
hónapokban és években szövegmagyarázatok és elmélkedések egész sora
világít majd rá. Fogd fel: ezt értelmezhetjük a teljes megismerés, a teljes
önismeret elérésére törekvés imperatívuszának. Például ott a szenvedély
kordában tartása – nem a megsemmisítése, csak annak elérése, hogy az ne
uralkodhasson rajtunk. Légy alázatos az univerzum előtt: ebben elrejtve ott
lehet az imperatívusz, hogy miként irányítsuk a világunkat, az összes világot.
Például, hogy keblünkre kellene ölelnünk a sokféleséget, mert sosem
tudhatjuk, hogy ha beavatkozunk, az milyen következményekkel járhat egy
olyan maximálisan összetett rendszerben, mint a bioszféra.
– Marthára pillantott. – Azt mondta, maga nem vallásos. Hogy nem ilyen
szellemben nevelte Stant. A szentbeszédének aligha van köze bármilyen
valláshoz, inkább humanista, sőt ateista. Ám továbbgondolva, mélyen
elrejtve ugyan, de ott rejlik benne egy útmutató is, miként közelítsünk
istenhez... bármelyik istenhez vagy akár többhöz. Gondoljon arra, hogy
minden pillanat, amit megél és ésszel felér ebben a csodás világban, az az
adott isten tudatában töltött pillanat – és hogy csak annak a pillanatnak a
megélésével ismerhetjük meg esetleg az istenünket... Ez egy olyan hitvallás
alapja, amit még a Következők is elfogadhatnak. És ezt az egészet alig kilenc
szóba csomagolta egy alig tizenkilenc éves fiú. – Fénylő, ragyogó tekintettel
nézett körbe, pillantott a tömegre, az emelvényen álló fiatalemberre. – Ez
nem akármilyen pillanat. Ez egy mozgalom születése. Feltehetően egy vallásé
is. Egy új erőé az emberiség ügyeit tekintve.
 Rocky érezte, hogy haragra lobban.
– Ami alatt maga a lassúeszű emberiséget érti. Nem ez lenne az első
alkalom, hogy mi, „lassúeszűek” megálmodunk egy új vallást, akár a maguk
segítsége nélkül is.
Roberta erre azt felelte:
– Csak tudod, a gond az, hogy Stannek ezek a „szabályai” egy
Következőtől erednek, nem egy lassúeszűtől. Mert Stan az, akár beismeri
magának, akár nem – bármennyire is elvetette eddig a mi puhatolózó
gondolkodásunkat. Nyilvánvaló, hogy hidat próbál verni a Következők és az
emberiség közé. Viszont a tanítása instabilitáshoz vezethet.
– Az csak jó – vicsorogta Rocky.
Melinda a homlokát ráncolta.
– Jobb lenne, ha nem hangoskodnál!
– Rocky, az a helyzet, hogy velünk kell jönnöd. – Ezt egy halk női hang
mondta.
A fiú meglepetten fordult meg. Előtte egy általa ismeretlen nő állt:
középkorú, annak is a vége felé, úti öltözékben, őszülő, szőke hajára napszítta
kalap borult.
Némán, komoran, fenyegetően állt ott.
Roberta bólintott.
– Vagyis itt az idő. Szükségünk van rád, hogy segíts megmentenünk őt,
Rocky. És hogy kivigyük őt innen.
– Megmenteni Stant? – hadarta Rocky. – Mitől kell megmenteni? – A
középkorú nőre nézett? – Maga meg mi a francot akar?
A nő úgy festett, mint aki semmire sem vágyik jobban, mint hogy
elhúzzon innen, mégis állta a fiú pillantását. És azt mondta:
– Olyan vagyok, mint te... nem egy Következő. És legalább annyira
utálom ezt az egészet, mint te fogod. Mégis azért jöttem, hogy segítsek
meggyőzni téged arról, hogy igazuk van, Rocky. És magát is, Martha.
Stannek velünk kell jönnie, mert teljesítenie kell egy kötelességét. Egy Új-
Springfield nevű helyen. – Elmosolyodott, furcsán szomorkásán, bánatosan. –
A barátodból hős lesz, Rocky. Ígérem, elmondok neked mindent, már
amennyire értem.
Ez volt a kezdet. Amikor Rocky kezdte felfogni, hogy a Következők azt
tervezik, elviszik innen Stant. És ehhez szükségük van az ő segítségére.
– És magát hogy hívják?
– Sally Linsay vagyok.
 49

Az egyre nyugtalanabb Rocky Sally és Roberta társaságában érkezett meg

a Hosszú Föld Kereskedelmi Társaság helyi székhelyére.
Kívülről a HFKT központja egyáltalán nem tűnt izgalmasnak: földszintes
épülettömb fából és betonból – úgy festett, akár egy bunker a Cape Canaveral
bázison, ahol a biztonságot helyezték előtérbe az építéskor, mint az összes
emberlakta építménynél a babszár építési területén. Azonban a betonfalakon a
HFKT betűket és a cég lógóját krómból készítették: ez utóbbi vállukon óriási
fatönköt cipelő, stilizált alakok sorát ábrázolta, amint éppen átkelnek két,
homályba boruló, átlépéses világ között. Így indult a cég: a Hosszú Földről
szállított faanyagot az Irányjelre emberi erővel. És most űrliftet épített.
Odabent Rockyt bevezették egy konferenciateremre hasonlító helyiségbe,
ahonnan nagy, döntött panorámaablakok néztek az építési területre, a
babszárra. Erős fémredőnyöket lehetett leengedni az ablakokon, amennyiben
valami katasztrófa történne odakint.
A még mindig utazókalapját viselő Sally Linsay rávigyorgott Rockyra, és
leült.
– Ugyan már, kölyök, ülj ide mellém! Kérsz vizet?
– Mit keresünk itt?
Roberta válaszolt:
– A HFKT részéről Mr. Russo a rendelkezésünkre bocsátotta ezt a
helyiséget, hogy négyszemközt beszélhessünk a tervünkről – Stanről. Itt
senki nem hallhat minket.
– Mi köze ehhez Mr. Russónak?
– Az igazság az, Rocky – és biztosra veszem, ezt már amúgy is tudod –,
hogy a cég nem akarja, hogy Stan itt maradjon. Túl sok a gond vele. Így
amikor Sally Linsay és én megjelentünk, és megmondtuk, hogy szeretnénk
elvinni...
Sally a nőre meredt.
– Ma találkoztunk először, ma, hogy mindkettőnket ideküldtek. De én
ismerem magát. Maga Roberta Golding. Boldog Révben született. Alig volt
tizenöt akkor, és maga volt az egyetlen nyugati diák, aki a kínaiakkal
tarthatott a „Kelet Húszmillió Föld” útra. Még Yellowstone előtt a Fehér
Házban dolgozott gyakornokként, utána pedig vendégszakértőnek kérték fel
az elnök Tudományos Tanácsadótestületében. Azóta pedig...
– Azóta pedig – fejezte be Roberta – a saját népem körében élek. Nem,
Sally, mi valóban nem találkoztunk még korábban. Viszont dolgoztunk már
együtt, Joshua Valienté révén. Mikor több száz Következő gyereket
mentettek ki a hawaii internálótáborból. Bármit gondoljon is rólunk, mi
mindig hálásak leszünk érte magának.
Rockynak nem úgy tűnt, mintha ez a hála különösebben meghatotta volna
Sallyt.
– És most ismét együtt dolgozunk. Vicces.
– De maga érti, miért, Sally – mondta Roberta. – Maga a kezdetektől
fogva jobban érti, tisztábban, mint közülünk bárki. Ezért küldte Lobszangot
Új-Springfieldbe. Érezte, hogy ott valami nincs rendjén. És ezért ajánlotta fel
most, hogy segít...
– Azt mondja, gondot jelent? – meredt Rocky Robertára. – Mármint Stan.
Magának. Meg a HFKT-nak talán. De nekem nem jelent gondot.
– Stan pont a te gondod, Rocky – felelte erre Roberta szelíden. – Tudom.
Láttalak vele, ezt ne felejtsd el! Egykorúak vagytok. Kiskora óta ismered.
Elmentél vele egészen a Majorságig és vissza. És vele maradtál akkor is,
amikor ez a... cirkusz kirobbant körülötte és a tanításai körül, míg a többi régi
barátja szép lassan elmaradt mellőle. Így történt, nem?
– Csak az anyja és én maradtam. Még az apja sem akar vele többé
találkozni.
– Mert számodra ez egy személyes ügy. És ezért vagy te itt, ezért kell
nekünk a te segítséged. Meg akarod óvni – ezt megértem – azoktól a
tanítványoktól, akiket magához vonzott, akik Stant a saját céljaikra akarják
használni.
Sally felhorkant.
– Ahogy maguk is fel akarják használni a saját céljaikra.
Robertát megőrizte higgadtságát.
– Mindennél jobban szeretnénk, hogy Stan lelje meg az igazi sorsát. Mi
így tudunk rajta a legtöbbet segíteni. És azzal, hogy nem hagyjuk, hogy
felkorbácsolja az itteni munkások indulatait. A hatóságokat egyre jobban
aggasztja az itteni helyzet, Rocky. És itt a kormányról beszélek, az államéról
is, meg a szövetségiről is. A Belbiztonsági Szolgálatokról. És a rendőrségről.
Van itt egy agitátor, aki egy ipari beruházást és az egész középpontjában álló,
nagy energiájú, magas kockázati besorolású létesítmény biztonságát fenyegeti
– és akkor még nem is említettük a beruházásból a jelenben és a jövőben
befolyó adóbevételek veszélyeztetését. Ha a HFKT el akarná innen
zsuppolni, a kormánynál megértő fülekre találna.
Sally erre azt kérdezte:
– „Megértő fülekre”? Ez meg mi a francot jelent? A srác nem csinál mást,
csak dumál. Mi történt a szólásszabadsággal ebben az országban?
Roberta elmosolyodott.
– Egyesek szerint hatályon kívül helyezték, mikor Cowley elnök
hatalomra került. – Rockyra nézett. – De ezeknek a hatóságoknak
egyvalamiben igazuk van. Ezt neked is be kell látnod. Stan még csak
tizenkilenc éves. Tegyük fel, hogy továbbra is ezt az utat járja, és közben
felnő! Már most sem hétköznapi prédikátor, hiszen Következő. Az emberi
kultúra lehet, hogy még... nem áll készen az üzenetére. Gondolom, el tudod
képzelni, milyen kárt okozhatna...
– Igen, ezt már korábban is pedzegette – szólalt meg Sally fagyosan. – De
kezdem gyanítani, hogy maguknak, Következőknek mások a terveik, nemde?
Stan Berg úgy gondolja, hogy érdemes lenne együttműködnünk: maguknak,
lángelméknek, és nekünk, lassúeszűeknek. Arról beszél, hogy osztozunk egy
közös, mélyebben húzódó emberségben, és hogy együtt kellene erre
építenünk. Milyen naiv ez a fiatalember! – folytatta gúnytól csöpögő hangon.
– Micsoda dacos kihívást intéz ezzel a maguk büszkesége ellen...
Rockyból valósággal kibuktak a szavak.
– Értem már, hogy igazából mit csinálnak itt maguk. Mindannyian. – A
két nő már nem egymást nézte, hanem őt. – Mind meg akarnak szabadulni
tőle. A társaság azért, hogy tovább tudja építeni a babszárat. A kormány,
hogy Stan ne lázítsa az embereket. Maguk, Következők azért, nehogy
kiszabadítson minket a maguk befolyása alól. Összeállnak ellene, egyesítik az
érdekeiket, eltávolítják az útból. Maguknak mindnyájuknak kapóra jön, hogy
megszabadulhatnak tőle, bármi is zajlik ezen a távoli helyen, Új-
Springfieldben. És azt akarják, hogy én segítsek maguknak eltávolítani őt
innen.
Sally rátette a kezét Rockyéra, váratlan, emberi mozdulattal.
– Nemcsak erről van szó, Rocky. De igaz, az imént felsoroltak mind azt
akarják, hogy Stan eltűnjön innen. Végtére is általában ez a próféták sorsa.
Ám a mesterkedés mögött van valamennyi igazságuk. És most tényleg nagy
szükségünk van rá.
– Nekünk?
– Az egész emberiségnek. – Sally szája torz vigyorra húzódott. – Mindkét
fajtájának. – Robertára pillantott. – Elég az érvekből, a manipulálásból, az
önigazolásból. Egyszerűen csak mondjuk el neki!
Így aztán Sally és Roberta lassan, nyugodtan, mindenféle drámaiság és
vizuális segédeszköz nélkül igyekezett elmagyarázni Rockynak a Nyugat
1 217 756. számú Föld, ott is Új-Springfield történetét. És az
ezüstbogaraknak hívott lényekét, és hogy mit tesznek azzal a világgal – és az
egész Hosszú Földre, a szétszóródott emberiségre leselkedő veszély
történetét.

Mire végeztek, Rocky úgy érezte, mintha egy nagy pöröllyel taglózták
volna le.
– Nem értem, Stan hogyan tudna ebben segíteni maguknak. Mit fog ott
csinálni, prédikál majd a bogaraknak?
Erre Roberta válaszolt:
– Rocky, bíznod kell bennünk.
– Hogy bízzak magukban? Egyetlen Következőben sem bízom. – Sallyre
nézett. – De itt van maga. Ha egyenes kérdéseket teszek fel, elmondja, mi az
igazság?
A nő ünnepélyesen bólintott.
– Ha tudom.
– Erre tényleg szükség van? Ezt a... lezárást meg kell csinálni?
– Igen. Igen. Úgy hiszem, meg.
– És Stannek kell tennie? Miért?
Sally széttárta a kezét.
– Nehéz elmagyarázni. Egy kellően ügyes átlépő nem egyszerű utazó. Egy
ilyen utazó azzal lép kölcsönhatásba, ahogy a Hosszú Föld felépíti önmagát...
És Stan a legkiválóbb átlépő, akivel valaha is találkoztam. Mintha mindenki
másnál jobban értené a Hosszú Földet, jobban, mint előtte vagy utána bárki.
Ez teszi őt ilyen hatalmassá.
Roberta türelmesen hozzáfűzte:
 – Az igazat megvallva, ez az egész csak elmélet. Viszont az fontos, hogy
Sally együttműködik majd Stannel ebben az ügyben. Edzeni fogja.
Sally felmordult.
– Inkább együtt fogunk majd tanulni...
– De miért nem kérik egyszerűen Stan segítségét? Miért így akarják
rávenni?
Kínos csend támadt. Végül Sally válaszolt:
– Azért, Rocky, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy nemet
mondjon.
– És ha Stan megteszi – ha Stan elmegy magukkal –, túléli?
Sally felsóhajtott.
– Nem – mondta. – Nem, nem éli túl.
Rocky megpróbálta megemészteni a dolgot.
– És egyedül lesz ott?
– Nem – felelte Sally határozottan. – Erre a szavamat adom. A
becsületszavamat. – És azzal megfogta Rocky kezét.
 50

Nem vesztegették az időt. Úgy határoztak, ha már meg kell lennie, akkor a
legjobb lesz azonnal megtenni.
Már esteledett, mire visszaértek a felvonó tövébe. Stan még mindig az
emelvényén üldögélt, körülötte a hívei és egyéb munkások foglaltak helyet.
Prédikációja olyan tereferébe torkollt, ami a jelek szerint akár egész éjjel
eltarthat, gondolta Sally.
Rocky elindult a tömegben Stan felé.
Sally nem követte, hanem Roberta Goldinggal és Stan anyjával hátul
várakozott.
– Remek – szólalt meg a Rockyt figyelő Roberta. – A fiú ügyesen csinálja.
Kedves és nyugodt. Csak egy barát, aki azért jött, hogy hazakísérje Stant a
családjához. Egyáltalán nem olyan, mint egy letartóztatás...
Martha hangja tompán csengett:
– Ahogy Rocky útközben Stan híveivel cseveg... Nem tudhatjuk, mi zajlik
a lelkében. Mindig jó barát volt. De ezt most magával kell majd cipelnie:
tettének emlékével együtt kell majd élnie élete hátralevő részében, nem igaz?
Roberta ösztönösen megölelte.
– Azt hiszem, ennél nagyobb árat egyetlen barát sem fizethet.
Rocky odaért a barátjához. Elvigyorodott, elfogadott egy üveg sört, és
Stannek a tömeg végében álldogáló anyjára mutatott. Stan megvonta a vállát,
mintha csak így akarna bocsánatot kérni rajongói klubjától. Aztán felkapta a
kabátját, és elindult, kifelé a békés tömegből. Rocky átkarolta a vállát, a
hívek semmilyen ellenállást nem tanúsítottak.
Roberta azt dünnyögte:
– Egyszer azt mondtam magának, Martha, hogy el fogja veszíteni a fiát.
Így vagy úgy. De ez így legalább jó dolog, pozitív dolog...
– Nem! – mordult fel dühösen Martha. – Nincs olyan, hogy jó! – És
mielőtt a fiúk kiértek volna a tömegből, otthagyta a másik két nőt, és
elrohant.
 51

A Nyugat 1 217 765. számú Földön közeledett a végjáték, ezt bárki

megmondhatta.
Joshua is érezte. Ha az ember kiment a szabadba, a vágtató felhőkkel teli
égbolttal a feje felett érezhette, ahogy a bolygó remeg, ahogy egyre több és
több energia áramlott a bogarak egész glóbuszt átfogó motorjába. És az egyre
gyorsuló forgást is látni lehetett, ahogy az árnyékok szinte észrevétlenül
mozogtak, már azon ritka alkalmakkor, amikor a nap kibukkant a felhők
mögül.
Ahogy a Cowley által felküldött, orbitális pályára állt kis megfigyelő
műholdak jóvoltából látni lehetett, az egyre gyorsabban forgó bolygó
mostanra már inkább tűnt a Jupiternek vagy a Szaturnusznak, ahogy csíkokra
szabdalták a vízszintes felhőszalagok. Háromszázhúsz kilométer per órás
sebességgel száguldó hurrikánok dühöngtek az óceánokon és zúdultak a
szárazföldnek, még tovább pusztítva a már így is viharvert partvidéket. A
szárazföldön az egykor az egész bolygót ellepő erdők maradéka még mindig
makacsul dacolt a viharokkal, de az utóbbi órákban a föld alatt vagy a fák
törzsében élő szőrgombócokból már csak egy párat láttak.
Egy nap már nyolc óráig sem tartott. Ahogy a Cowley csapatából Ken
Bowring és Margarita Jha becsülte, a bolygó forgási energiája a
kilencszeresére nőtt, az Egyenlítőnél a gravitáció három százalékra csökkent,
és a Föld kilapult, ahogy a gyorsuló forgás miatt a földkéreg torzulása immár
több száz kilométeres lett – messze meghaladva magának a kéregnek a
maximális vastagságát. Joshua hihetetlennek találta ezeket a számadatokat.
És még tovább rosszabbodott a helyzet. Lobszang és George úgy tippelte,
hogy a bogarak a Föld és a Nap között kialakított kapcsolatot a szélességi
fokokon létrehozott viaduktokon és a folyamatosan áramló holdkőzeteken –
vagyis a Dyson-motoron – túl még fejlettebb módszerekkel is erősítették, és
ezekkel olyan hatalmas mennyiségű forgási energiát és lendületet tudtak
átvinni, aminek a felméréséhez az emberi megfigyelők nem rendelkeznek
megfelelő felszereléssel... De már amúgy sem maradt idő, hogy tanuljanak.
 Joshuának azonban nem volt szüksége tudományos mérésekre, hogy
felfogja a kibontakozó tragédiát. És most úgy látta, hogy végre a tudósok és a
katonák, Lobszang és a szövetségesei, a Következők közül szintén komolyan
veszik a végső lehetőséget. Azt, hogy a rovarok célja nem a világ valamilyen
új alakra történő átformálása, hanem annak elpusztítása.
És emiatt a végső döntést, hogy elindítsák-e a katonák által már leginkább
csak „kiégetésnek” nevezett műveletet, könnyű volt meghozni.

A Stan-csapat, ahogy maga a fiú hívta őket – Stan, George és Sally – a

Manning Hill szélárnyékában álltak, annak északnyugati oldalán. A
dombtetőn még mindig maradt valamennyi abból a viharok tépázta házból,
ahol George és Agnes éltek fogadott fiukkal.
A város népe már rég távozott: Irwinék, Bamberék, Toddék, Claytonék
meg a többiek elmentek, magukkal vitték az álmaikat, hogy valahol másutt
építsék fel új otthonaikat. Nikos Irwin, akinek a kutyája, Rio először
találkozott a bogarakkal a tárnában, a családjával tartott – Rio viszont pár
hónapja elpusztult, és a csontjai itt maradtak e halálra ítélt Föld talajában.
Kevésbé volt könnyű meggyőződni arról, hogy a bolygó többi részéről is
elmentek-e az emberek. Mielőtt az időjárás lehetetlenné tette volna, a Cowley
több kört tett az észak-amerikai kontinens felett, figyelmeztetést sugározva,
és automata rádióállomásokat helyezett ki; még egy kommunikációs
műholdat is bolygó körüli pályára állítottak, ami hasonlóan arra utasított
mindenkit, hogy lépjen át – mintha még lett volna bárki is, aki azzal
kísérletezik, hogy a világ tornádók szaggatta felszínén megmaradjon, és
akinek erre külön fel kellene hívni a figyelmét. Nos, ha maradt is valaki,
hogy megvárja a végjátékot, azt saját elhatározásából tette, saját
felelősségére, mert nyilván sejthette, hogy mi következik.
De Lobszangnak – mármint George Abrahamsnek, Agnes férjének –,
Sally Linsay-nek és a fiatal Stan Bergnek, akik bevárták a véget, még csak
találgatniuk sem kellett – ők a saját szemükkel fogják látni.
Szívszaggató volt a búcsúzkodás.
Joshua végignézte, amint Stan Berg, a rá túl nagy, súlyos katonai
túlélőöltözékében megpróbál túljutni ezen az anyjával, Marthával és a hozzá
láthatóan vonzódó, rejtélyes Következővel, Roberta Goldinggal. Stan
láthatóan jobban aggódott Rocky Lewis, gyerekkori barátja miatt, aki
mindenkinek azt motyogta, hogy „elárulta” Stant.
– Nem felejtünk el – mondta Rocky kásás hangon, leplezetlen bűntudattól
gyötörve.
Stan rávigyorgott.
– Azt lefogadhatod. Igyál majd rám egyet a babszár-munkásokkal a
nyavalyás űrkábel alatt!
– Emlékezni fogunk rád. Mindenre, amit mondtál és tettél – bár olyan
kevés időd jutott –, emlékszünk majd mindenre, és továbbadjuk.
– De csiszolsz majd a vicceimen, ugye?
Rocky arca megvonaglott.
– Stan, én...
A barátja megragadta, megölelte és hátba veregette.
– Ne beszélj így! Azt tetted, amit tenned kellett. Azt tetted, ami helyes
volt.
– Nem mindenki látja így.
– Mi számít többet, amit én mondok, vagy amit ők mondanak? Én pedig
azt mondom, ez így van rendben. Ezt ne felejtsd el! – Azzal elengedte
Rockyt.
Most az anyja következett. Rockytól eltérően ő nem fogadta el a fia
ölelését. Joshua úgy vélte, hogy majd felrobban a dühtől, sütött a harag az
arcáról, a testtartásából. Talán így védte magát a veszteségtől. Stan apja, Jez,
el sem jött, nem követte Stant ide, a Golgotájára.
– Anyu, én...
– Ne mondj semmit! Már eleget beszéltél. Az a rengeteg beszéd. Amiatt
vettek el mindig tőlem. Először azok a vesztesek és szerencsevadászok, akik
Miamiban gyűltek köréd. Akik máris kultuszt csinálnak belőled, belőled és a
badarságaidból. Kultuszt és vállalatot. Tudod-e, hogy máris bejegyezték a
képeid használati jogát? Hát ilyen emberek ezek. Most meg itt van ez. –
Megfordult, és Robertára meredt. – Itt vannak ezek a manipulatív népek meg
a flancos elméleteik.
– Anyu, ez nem csak valami elmélet. Én magam is végiggondoltam az
érveiket. És úgy hiszem, igazuk van abban, hogy mi lesz ebből a világból. A
kiégetés pedig beválhat.
– Nem érdekel. Számomra semmi sem igazolja ezt... – Úgy tűnt, valami
elpattant benne, mert megfordult és elbotorkált.
Stan utánaszaladt.
 – Anyu! Anyu!
Ekkor Agnes érkezett oda Joshuához, kart karba öltve George-dzsal, a
barátságos, idősebb kinézetű gépi egységgel, aki itt a férje volt egykor –
Lobszangnak azzal a másolatával, akit hátrahagynak majd Új-Springfieldben
Stannel.
Agnes még mindig pioníröltözékét – már-már egyenruháját – viselte, amit
azért öltött fel, hogy idejöjjön, és felépítse otthonát ezen a balvégzetű
bolygón.
A nő megfogta Joshua kezét.
– Hosszú lesz a hazaút, nemde? Neked, nekem, Marthának, Rockynak. A
többi túlélőnek. Rocky miatt aggódom a legjobban.
– Nos, te már csak ilyen vagy, Agnes. Világéletedben vonzódtál a sérült
gyerekekhez.
– És nem ez a helyes ösztön? Hidd el nekem, hogy ami sérülés érte azt a
fiút, az egész életében kísérteni fogja. Alighanem még a halála után is
becsmérlik majd az árulása miatt. Mint tudod, van már erre precedens. –
Tétován George-ra nézett, még mindig a karjába kapaszkodva. – De neked...
muszáj maradnod?
A kérdezett, az idősödő, elegáns, kedves úriember, aki Agneséhez hasonló
kopott, szívós határvidéki öltözéket viselt, elmosolyodott.
– Nos, már megbeszéltük ezt a dolgot, Agnes. Én magam nem vehetek
részt magában a kiégetésben. Viszont rég elveszett bátyámmal együtt igen
jelentősen hozzájárulhatok az elméleti részhez – a matematikájához. És mivel
ez a művelet jobbára matematikai művelet, rengeteg segítséget nyújthatok a...
– De annak nem kell neked lenned. Hiszen van tartalékod. – Agnes ezzel
Lobszang másik másolatára, az Átkelők világáról visszatért gépi egységre
pillantott. A férfi, az egység, szerény kezeslábast hordott, az egyik ruhaujját
bevarrták. A csoporttól külön álldogált, mereven, akár egy szobor, George
fiatalabb kiadásaként, üres arckifejezéssel.
– Tud mindent, amit te is.
– Mégsem vagyunk egyformák, és nem is lehetnénk.
– Miért maradsz itt? A tudomány miatt? Csapdába kerülsz a kiégetés
mögött. Sosem fogsz tudni jelentést küldeni haza. Sosem fogsz tudni
szinkronizálni, nem töltheted le az emlékeidet a nagy tárolókba a transzFöld
Intézetnél, vagy...
– Egy napon lehet, hogy nyílik rá mód. Stella Welch és a Cowley
tudományos stábja teleszórta ezt a világot szondákkal és egyéb adatgyűjtő
berendezésekkel, hasonló megfontolásokból. Megmérhetsz mindent, amit
csak akarsz, még akkor is, ha nem tudod biztosan, megkapod-e valaha is az
adatokat. Mellesleg pedig... – Egy pillanatra nagyon is emberi harag torzította
el mesterséges arcát. Kásásabb hangon folytatta: – Agnes, ez a mi világunk
volt. Az én világom, az én otthonom, amin osztoztam veled. És most
pusztulás fenyegeti. Én leszek közülünk, telepesek közül az egyetlen, aki
jelen lehet akkor. Én nem az az ember vagyok már, aki voltam, mielőtt
idejöttünk, Agnes. Rengeteget invesztáltam ebbe a helybe, méghozzá
magamból – ahogy mindnyájan tettük, Irwinék és a többiek, előttük pedig
Poulsonék. Nekem ezt látnom kell. Emlékeznem kell rá. Amennyire csak
tudok.
Agnes két kezébe fogta a férfiét.
– És mi van azzal a sok dologgal, amit Benbe „invesztáltál”? Látnod
kellett volna őt, mikor magára hagytam, egyedül egy nyolcéves kisfiút egy
katonai léghajó kabinjában... Keservesen sírt.
– Nincs már semmi több, amit még tehetek érte. Semmi több, amit
mondhatnék.
Joshua szólalt meg:
– Legalább olyan helyre kerülsz, ahol a vádlóid nem érhetnek el, miután
ismét megmentetted a civilizációt, ahogy mi nevezzük.
George elvigyorodott.
– Még most is régi filmes benyögésekkel jössz, Joshua?
Joshua pedig, hallgatva belső késztetésére, odalépett a gépi egységhez, és
megölelte.
– Mindennek dacára hiányozni fogsz.
– Na de kérlek, Joshua! Ne a Következők előtt!
Agnes felcsattant:
– Ó, ti ketten lehetetlen egy páros vagytok!
George rápillantott a Flottánál rendszeresített karórájára: hogy a csuklóján
viselte, határozott szakítását szimbolizálta az Új-Springfieldben töltött, nem
mért időkkel.
– Kérlek, bocsássatok meg, az utolsó simítások következnek... – Szelíden
lefejtette magáról Agnes kezét. – Lesz még időnk, mielőtt elmennél. – Azzal
otthagyta őket.
Joshua átkarolta Agnes vállát.
 – Sajnálom.
– Ne sajnáld! – mondta a nővér higgadtan. – Annyira jellemező
Lobszangra, hogy amint úgy döntök, elhagyom, helyette ő hagy el. De az
igazság az, hogy azon a napon elveszítettem, amikor megérkezett a Cowley,
és ő úgy döntött, felszólal a közösség nevében. Vagy talán már akkor, amikor
egyértelműen kiderült, hogy ennek a világnak a problémáit többé nem lehet
figyelmen kívül hagyni. Vagy talán soha nem is volt az enyém – hála Sally
Linsay-nek, aki eleve erre a balsorsú világra küldött minket, én pedig
rohadtul biztos vagyok benne, hogy tudta, mit művel.
Joshua erre megvonta a vállát.
– Talán úgy érezte, nincs más választása. Ezt mondják a Következők is.
Látják, hogyan lehet optimális vége egy játszmának, így aztán nincs más
választásuk, mint hogy aszerint játsszák végig. Időnként azt hiszem, Sallyben
is van valamennyi a Következőkből. És ha ő már akkor sejtette, mi lesz a
végjáték, ha megérezte, hogy itt valami nincs rendjén, akkor igaza volt,
nemde? És ha ez így van, akkor ő maga is megfizeti ennek az árát.
– Helyes. – Agnes szinte kiköpte a szót, és ettől Joshua visszahőkölt. – Na
– folytatta a nővér immár nyugodtabban –, kimondtam hát, most már
megbocsáthatok neki... És pont jön is, végszóra. Úgyhogy magatokra hagylak
titeket egy időre. – Agnes megszorította Joshua kezét, és George után indult,
anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna Sallyre.
Joshua és Sally szembefordult egymással. A nő, mint mindig, most is úti
öltözékét, formátlan kalapját, csupa zseb, ujjatlan kabátját viselte, és a hátán
már ott volt a zsákja, útra készen.
– Hát, akkor ennyi – mondta Joshua.
– Úgy sejtem.
– Muszáj maradnod?
A nő vállat vont.
– Stanben megvan a nyers képesség, de én tapasztaltabb átlépő vagyok.
Szükség van rám, hogy segítsek neki. – Nyugodtnak, belenyugvónak tűnt. –
Mindig is gyanítottam, hogy valahogy így lesz vége.
Joshua mélyen magába nézett.
– Mindazok után, amin keresztülmentünk, nem is tudom, mit érzek.
– Akkor ne piszkáld a heget! – utasította szigorúan Sally.
– Mintha csak tegnap találkoztunk volna.
– Amikor én rátok találtam.
 – A repülő hímvesszőnkön, aminek a léghajónkat tituláltad. A Felső
Meggereken. Ahol te és a kis dinoszauruszaid napfürdőztetek.
– Ezeréves sztori.
– Ebédeltünk. Frissen fogott osztrigát a szabad ég alatt rakott tűzön, azon a
távoli parton.
– Azt hiszem, ezúttal egy másik part felé indulok, Joshua.
– Mi van az apáddal?
– Amennyire tudom, még mindig él. Egész vagyonra tett szert a Marsról
visszahozott babszár-technológia szabadalmaival.
Joshua a homlokát ráncolta.
– Úgy értem, miért nincs itt? Tudja egyáltalán? Tud erről, tud rólad?
Próbáltál kapcsolatba lépni vele?
A nő megvonta a vállát.
– Mindent megtud majd. És amúgy is mindig mindent tud. Ha itt akarna
lenni, már itt lenne.
– De megpróbáltad...
– Hagyd, Joshua! Ez az én dolgom. Ami meg téged illet, add át
üdvözletemet Helennek! A kisegérnek.
– Tudod, mindig bizalmatlan volt veled.
– Persze hogy az volt. Számára én szimbolizáltam azt az oldaladat, amit
sosem érhetett el, és ezt ő is tudta. Jót tett veled, Joshua, de a döntéseinket mi
hozzuk.
– Azt hiszem, ez igaz. De felteszem, hogy most nincs választásod...
– Most nincs. Sosem volt. Az első pillanattól kezdve nem, hogy értesültem
róla, gondok vannak ezen a világon.
– És idehoztad Lobszangot. De konkrétan mit hallottál? És hogyan?
De Sally, akinek mindig megvolt a Hosszú Földön átívelő információs
hálója, sosem felelt az ilyen kérdésekre, ahogy most sem.
– Bárhogy is, most emiatt veszítelek el – mondta Joshua gyöngéden.
Sally elvigyorodott.
– Nehogy most érzékenyülj el nekem, Valienté!
– Sally...
– Viszlát!
Azzal eltűnt, ahogy átlépett, ugyanolyan hirtelen és váratlanul, ahogy
mindig tette, azóta, hogy először találkoztak azon a parton, ahol az osztrigák
voltak és a dinoszauruszok.
 52

Miután a Cowley és utasai végül átléptek, a három hátrahagyott utazó

magára maradt Új-Springfield romjai között.
Sally mély levegőt vett.
– Bámulatos, mennyire másnak érződik a világ, amikor egyedül vagy
benne. Frissnek és üdének.
Lobszang – a korábban George Abrahamsként ismert replikáns –
felmordult.
– Kezdesz olyan lenni, mint Joshua.
– Ezt sértésnek veszem.
– Nos, én megkönnyebbültem – szólalt meg Stan Berg –, hogy végre vége
lett a búcsúzkodásnak. Most már munkához láthatunk. – A hangja színtelen
volt, az arca kifejezéstelen.
Sally sokatmondó pillantást váltott Lobszanggal. Hirtelen ez az ember, ez
a fiú – ez a szuperintelligens Következő, ez a próféta, anyuci kicsi fia –
nagyon fiatalnak tűnt. Fiatalnak és rémültnek. És joggal az, gondolta Sally.
Ám bármilyen fiatal is, mégis a vállára vette ezt a felelősséget, szembenézett
az anyja könnyeivel, mert látta, hogy mekkora a veszély – feltehetően
tisztábban látta bármelyiküknél. Ez volt a Következők intelligenciájának
átka: nem voltak megnyugtató téveszméik.
Sally így szólt:
– Akkor gyerünk! Járjunk a végére annak, amiért itt maradtunk! Hol
legyen a helyszín? Úgy vélem, ezen a megviselt bolygón bárhol csinálhatjuk.
Stan körülnézett.
– Azon a dombtetőn?
Lobszang elmosolyodott.
– Ahol az otthonom áll, vagyis állt, már ami még megmaradt belőle.
Nekem megfelel, legalábbis ha a szél le nem fúj onnan.
A Manning Hillre vezető út nem számított meredeknek, de a szél
könyörtelenül ostromolta őket. Felérve Sally megpillantotta az Abrahams-ház
alapjait, a raktárnak és a pöcének ásott gödröket, az immár műveletlen
szántókat övező oszlopgödrök sorát. A tanyából azonban nem sok maradt,
csak némi szétszórt, szélfútta törmelék – évek munkája lett oda.
Mikor Sally lenézett, még mindig látta annak a vidéknek az alapvető
elrendezését, ahol Lobszang és Agnes élt: az erdőt, a telepeseket erre a helyre
csalogató patakot. De mára a patak vize barna lett és zavaros a felkavarodott
iszaptól, az erdő haldoklott, a tűz foltjai elcsúfították, szél tépázta, tornádók
tomboltak felette. Százéves fatörzsek hevertek összevissza, akár a skatulyából
kiöntött gyufaszálak.
A nap pedig máris lenyugodni készült a száguldó felhők mögött, ahogy a
világon egy újabb csonka nap közeledett a végéhez.
Sally erősen megragadta útitársai kezét. Ők hárman szorosan egymás
mellé álltak, kört alkotva fogták egymás kezét, befelé fordulva ezen a kopár
dombon, dacolva a szélrohamokkal. Ordítaniuk kellett, hogy hallják egymást.
Lobszang azt kiabálta:
– Mikor jőjünk össze hárman?
Sally elvigyorodott.
– Dörgés-, villámzáporában?
[2]
– Mikor a vész elviharz: S vesztve s nyerve lész a harcz – Stan
kipislogta az esőt a szeméből. – Ne nézzetek így rám! Jó iskolákba jártam a
Miami Nyugat 4-en. Nem csak a babszárépítéssel kapcsolatos mérnöki
ismereteket tanultam.
– Nos, az idézet igen találó az időjárás miatt – közölte Lobszang. – És ez
egy harc. Egy már elveszített harc. De talán még megnyerhetjük a háborút, a
Hosszú Földért vívott háborút, ezzel az egyetlen kardcsapással. – Társai
arcába nézett. – Csak azért, hogy ne maradjon félreértés, elmondom, hogy
egy ideig bizonytalanok voltak a felgyorsulásra vonatkozó előrejelzések. Az
elmúlt pár napban viszont az energiaráta szuperexponenciális növekedésnek
indult. Amit nehéz modellezni, előre jelezni. A családjainknak azt mondtuk,
hogy talán pár hetünk maradt. De ez csak az ő megnyugtatásukra történt,
igaz?
Stan bólintott.
– Ezt tudom. Mi a legutolsó tipped?
– Nincsenek heteink. Csak óráink. Ha mázlink van, pár nap, az itteni idő
szerint.
– Nem számít – mondta Stan az éveinek számát meghazudtoló
méltósággal. – De a kiégetést még azelőtt végre kell hajtanunk, hogy
kifutnánk az időből.
Sally erősen megszorította a kezét.
– Nos, hogyan csináljuk, Lobszang?
– Stella Welch és én részletesen végigvettük... Először is, tisztázzuk, hogy
most hol is vagyunk! Ez a világ, feltehetően valami magasabb dimenzióbeli
baleset folytán, Hosszú Földünk, világaink láncolatának kereszteződése egy
másik lánccal. Egy másik Hosszú világgal. Egy lánccal, amihez az általunk
Planetáriumnak hívott világ tartozik.
– Mint amikor két nyakláncot egymásra fektetnek. És összegabalyodnak –
mondta Stan.
– Erről van szó. Ezt képzeld magad elé! Fontos, hogy felidézd képileg...
Ha az egyik tengely mentén lépsz át, keletnek vagy nyugatnak, a Hosszú Föld
útvonalát követed. Ha a másik irányba lépsz át, északnak vagy délnek, a
Hosszú Planetáriumot követed, ahogy láthatóan a bogarak is tették. Ezért
különleges kapcsolódási pontja ez a Hosszú Földnek. Mert megtörik. És most
nem mást akarunk, mint megváltoztatni ezt a kapcsolódást, a saját akaratunk
szerint átszabni. Ennek a képét idézd fel! Képzeld el, hogy mit fogsz tenni,
Stan...
Stan behunyta a szemét.
– A kezünkbe foghatjuk a világok nyakláncát, a Hosszú Földét. Kössünk
rá egy csomót, úgy, hogy az egyik gyöngy kilógjon a láncból, a Planetárium
nyakláncával összegabalyodott gyöngy. Ezt a világot válasszuk le teljesen a
Hosszú Föld nyakláncáról...
– Igen. Gondolj rá így! Ez csak egy szimpla korrigálás. Képzeld magad
elé! Te is, Sally! Az átlépés mindig is az elme képessége volt. Még az
Átlépő-doboz megalkotásának aktusa is egyfajta mandala, valamiféle
önhipnózis, a bennünk már meglévő potenciál felszabadításának módja. Az
átlépés a képzelet műve – ehhez az embernek bizonyos értelemben
vizualizálnia kell egy másik világot, elég részletesen ahhoz, hogy eljusson
oda. Igen aprólékosnak kell lennie ennek a leírásnak – olyan aprólékosnak,
hogy abból tárgy legyen, ahogy a kvantumfizika is lényegében az
információról szól...
– Lobszang! – figyelmeztette Sally. – Kevesebb technoblablát.
– Igen, igen, bocsánat. Ám be kell látnotok, a folyamat elengedhetetlen
része, hogy rendesen megbeszéljük. Sally, számodra ez olyan, mint amikor
csendes zugot keresel. Bár másfajta hiba a mi Hosszú Földünk kapcsolódási
láncában, ahol a világok hurkai önmagukat keresztezik. Láttam, hogyan
keresel ilyen helyeket. Legalább annyira magadba nézel, mint kifelé.
Pozícionálod a testedet...
Sally megpróbálta ezt elképzelni, azt vizualizálni, hogy egy csendes zugot
talál. Időnként látni lehetett őket, ahogy megcsillannak a tompa napsütésben,
gyakran köztes helyeken, határterületeken – víz és szárazföld között, esetleg
egy tenger- vagy folyóparton; hajnalban vagy napnyugtakor, a nappal és az
éjszaka közti határon. És most, ezen a világon, eljutott a legvégső határra, a
valóság és valószerűtlenség, a lét és a nemlét közé. Az élet és halál határára.
– Egy csendes zugot keresünk – szólt Lobszang egyenletes, hipnotikus
hanghordozással, mintha csak imádkozna. – Vagy talán teremtünk egyet...
Egy állandó csendes zugot, egy alagutat, egy kerülőutat, ami ezt a világot
teljesen kivágja, és mindkét oldalon összehegeszti a világokat, keleten és
nyugaton. Mintha csak arról győznénk meg mindenkit, aki utánunk jön erre a
hibás világra, hogy az már nincs itt többé, hogy nincs semmi a világok között
nyugaton és keleten. – Behunyta a szemét. – Most megváltoztatjuk a Hosszú
Föld láncolatát, ezen a helyen, végérvényesen...

Zuhanás.

Sally megtántorodott. Hirtelen szörnyen fázott, jobban, mint amilyen

hideget hozott a szél, mintha csak átzuhant volna egy csendes zugon: ez volt
a leghosszabb zuhanás, amit valaha is átélt.
Stan pedig felkiáltott. A fiú elengedte a kezét, hátraesett, és merev
tagokkal, akár egy kidöntött fa, hanyatt a fűbe dőlt. Rángatózni, vergődni
kezdett, nyitott szájából nyál csörgött. Lobszang odaugrott mellé.
Míg a széltől ostromolt Lobszang Stant látta el, Sally kísérletképpen
megpróbált átlépni. Nem tudott. Mintha csak mindkét oldalról közrefogta
volna egy-egy láthatatlan fal, egy üvegfal. Neki, a született átlépőnek, furcsa,
szokatlan érzés volt.
– Megcsináltuk, Lobszang – mondta tűnődve. – A kiégetést.
– Főleg a fiú csinálta. A te segítségeddel.
– És ez mit jelent, Lobszang? A jövőre nézve. Ha Stan egy tipikus
példány, és nem valami szupererejű csodabogár. Ha a Következők képesek
szétszedni és újra összerakni a Hosszú Földet... Mihez kezdenek majd ilyen
hatalom birtokában?
– Ez már nem a mi gondunk – mondta erre Lobszang komoran. – Inkább
segíts! – Sikerült ugyan Stant az oldalára fordítania, stabil testhelyzetbe, de a
fiúnak még mindig rohamai voltak. – Van egy elsősegélydobozom a
csomagomban. Utána menedéket kell keresnünk...
Sally futva indult lefelé a dombon, hogy megkeresse az elsősegélydobozt.
 53

A domb szélárnyékában masszívan megépített menedékben – a Cowley

legénységének utolsó ajándékában – töltötték ők hárman nyugtalan
pihenéssel a négyórás „éjszakát”.
Az életmentő takaróikba bugyolálva ettek. Egyikük sem tudott aludni.
Egyre melegebb lett, a levegő megtelt füsttel, hamuval, ahogy az Irányjelen is
Yellowstone után, gondolta Sally. És a zaj sem szünetelt egyetlen pillanatra
sem: üvöltött a szél, dörgött az ég, mintha csak a távolban ágyúznának.
Stan hamar magához tért a roham után, főleg miután Lobszang-George
belediktált egy tállal Agnes tyúkhúsleveséből. A fiú úgy döntött, inkább nem
meséli el, mi zajlott le a fejében a kiégetés pillanatában, a többiek pedig nem
faggatták. Ez már egy más kérdés, gondolta Sally, ez annak a jövőnek a
gondja, amit egyikük sem fog megérni.
A másnap hajnal olyan hirtelen köszöntött be, mintha csak felkapcsolták
volna a villanyt.
És vadul remegett a föld, amitől annyit süllyedt velük lefelé a talaj, hogy
Sally úgy érezte, mintha egy hatalmas felvonó vagy egy métert csúszott volna
lefelé a kábelén.
A Cowley legénysége hátrahagyott egy kis tudományos állomást.
Lobszang ide ült le, és kávét iszogattak egy termoszból.
– Elképesztő – szólalt meg. – A „mai nap” még hat órát sem fog tartani, az
éjjel és a nappal együttvéve. Ennek a Földnek a forgási energiája nagyjából
megduplázódott az elmúlt tizenkét órában. Meg kell hagyni: sok időbe telt a
bogaraknak, míg megépítették ezt a hatalmas gépet, ezt a bolygóközi motort,
de most, hogy begyújtották, és jár, az energia és a lendület csak úgy
záporozik az égből. És ezt csinálják. – Kinyitott egy tabletet, ami az űrből
készített felvételek mozaikját mutatta. – Ezeket azok a kis műholdak készítik,
amiket a Cowley legénysége állított Föld körüli pályára még a távozás előtt...
Sally közelebb hajolt. A felhők új, harántcsíkos szalagjai alatt a Föld
felszíne alakját tekintve nagyjából ugyanolyannak tűnt, mint mindig, a
kontinensek megtartották az iskolai atlaszból ismert formájukat, és
megmaradtak a kékesszürke óceánok is. De a földrészek belsejében
cikcakkos, piros vonalak hálózata futott vagy izzott az óceánok alatt, noha a
víz felett a vastag gőzfelhők sok mindent elrejtenek.
– Mintha egy lávával teli tálat látnánk, amit valaki a földre ejtett, és az
megrepedt tőle.
– Nem is rossz hasonlat – mondta erre Lobszang. Az ujját végighúzta az
Észak-Amerika felszínére krikszkrakszokat rajzoló, világító repedéseken. – A
bolygó kérge csak a folyékony magma- és fémgolyót övező, finom burok. És
ez a burok most kezd szétrepedni. Láthatjátok a geológiai provinciák közti
határokat, ahogy törések keletkeznek – a tektonikus lemezek közti repedések.
– Rábökött nyugaton egy kékes foltra. – Ez a helyi Yellowstone, végül csak
kitört. De hamarosan maguk a kontinentális lemezek is kezdenek majd
szétmorzsolódni. Muszáj nekik. A bolygó annyira eltorzult, hogy az
Egyenlítőnél már maga a köpeny is a felszínre kerül. – Megdörgölte az arcát.
– Lehet, hogy ebből semmit nem látunk majd. Az a rengeteg, levegőbe kerülő
por... Nos, már a vulkanikus törmelék önmagában elég lehet ahhoz, hogy
blokkolja a műholdak rádiójeleit.
Sally azt felelte:
– Figyeljetek, ennünk kellene, míg megtehetjük... És nemcsak Agnes
levese van. – Azzal kotorászni kezdett a Cowley-tól kapott készletükben.
Stan a képeket nézte.
– Be fogják végezni a művüket. Tényleg darabjaira szedik ezt a Földet,
igaz? Olyan pazarlásnak tűnik az egész.
– A bogarak nem ezt mondanák – vetette ellen Lobszang. – Ők azt hiszik,
jót tesznek.
Sally kipakolta az élelmiszercsomagokat.
– Nos, van itt marha, csirke, kenyér, saláta. Vajon pakoltak mustárt is?
Stan azt kérdezte:
– De miért tennének ilyet a bogarak? Mi a lényege? Azt hittem, az elmélet
szerint ezek a bogarak gyarmatosítanak.
– Az általunk Planetáriumnak hívott világról úgy tűnt – mondta Lobszang.
– Azt gondoltuk, hogy az igényeiknek megfelelően terraformálnak. De
konfliktus bizonyítékait is láttuk a csillaghalmaz egén. Háború dúl a
mennyekben. Egyértelmű, hogy a gyarmatosító hullámuk ellenállásba
ütközik. De itt, ezen a Földön, ahova átlépéssel érkeztek, a bogarak hirtelen
egy üres világban találták magukat... legalábbis egy versenytársak
nélküliben..., a nyitott, végtelen égbolt alatt. Egy ilyen helyzetben az
agresszív gyarmatosítók optimális stratégiája nem lehet más, mint hogy...
– Pitypangként viselkednek-vágott közbe Sally, aki hirtelen megértette. –
Vagy úgy, mint a pöfeteggomba. Terjeszkedik minden üres térben, a lehető
legszélesebb körben, a lehető leggyorsabban, még mielőtt bárki másnak
esélye lenne rá. Szétküldi a magjait minden irányba, méghozzá olyan sokat,
amennyit csak tud.
– Á! – hunyta be Stan a szemét. – Értem már. Szétszedik az egész Földet.
Aztán begyűjtik a széthullott masszát, és átalakítják...
– Alighanem önmaguk másolataivá – fejezte be Lobszang. – És elképesztő
számokról beszélünk. Ha az egész világot bogárhordává alakítják, és
mindegyikük annyit nyom, mint amennyit, mondjuk, egy felnőtt ember,
akkor akár tízmilliárd-billió is lehet belőlük, ami szétszóródik minden
irányban. Sokkal több bogár lenne, mint ahány csillag a galaxisban.
Stan folytatta:
– És elvben mindegyik képes egy érintetlen világon leszállni, ahol addig
másolja önmagát, míg nem sikerül ismét ugyanezt a szemétséget megtennie.
– És pont ez az oka, amiért muszáj volt meggyőződnünk arról, hogy a
bogarak nem terjeszkednek a Hosszú Földön átlépésiránt, hogy sikerült itt
tartanunk őket. Mert különben...
Sally elmosolyodott.
– Mert különben pár éven belül a Hosszú Föld világai egymás után úgy
pukkannának szét, akár egy sor petárda.
– Az ujjaival csettintgetett. – Pukk! Pukk! Pukk!... És a bogarak minden
fertőzött világról továbbterjednek, hogy megfertőzzenek egy egész galaxist.
Stan megrázta a fejét.
– Tudjátok, én azt mondtam a híveimnek, hogy legfőképp ne ártsanak
másoknak. Ez egy lakott világ volt saját, egyedi, pótolhatatlan élettel. Miféle
lények tennének ilyet?
– Az olyan lények, mint az emberek – vágta rá Sally kerek perec. – Ennyi
az egész. Nem hiszem, hogy túl sokat láttál az Irányjelből... Vagyis abból a
katyvaszból, amit a végén csináltunk belőle.
– Az emberek katedrálisokat is építettek – mondta erre Stan szelíden.
Lobszang is megszólalt:
– Talán még a bogarak esetében sem fekete-fehér a helyzet. Lehet, hogy
kezdetben teljesen ártatlan szándék állt a háttérben, a békés gyarmatosítás
ösztöne. Ezek a bogarak talán olyan egységekből erednek, amelyek...
mutálódtak. Elszabadultak. Talán egy beprogramozott utasítás magasabb
szintre emelte magát: átalakult egy olyan paranccsá, ami minden
nyersanyagot felhasznál a hatótávon belül. És hát az átalakított helyek
rendezettek lesznek, csak ez éppen a halál, a sterilitás rendezettsége.
Végeredményben nem tűntek eredendően gonosznak, sőt mintha még
játszottak is volna az új-springfieldi gyerekekkel. Olyan, mintha
irányíthatatlanná váltak volna.
– Egy túrót! – vágta rá Sally. – Túlgondolod, Lobszang. A bogarak
ugyanolyanok, mint mi, ennyi. – Feléjük nyújtott egy műanyag tálcát, rajta
szendvicsekkel. – Csirkését vagy marhásat kértek?
Lobszang vonakodva elvett egy csirkését.
– Van egy lehetőség, amiről muszáj tudnotok – közölte.
– Mielőtt élnem kell vele.
Sally gyanakodva meredt rá.
– Még most is elő tudsz rukkolni valami mutatvánnyal, Lobszang?
A kérdezett felmutatott az égre.
– Fel tudom tölteni magam a Cowley egyik műholdjára. Át tudom helyezni
a tudatomat ebből a gépi egységből az űrbe. Ahol talán még a bolygó
végpusztulását is túlélheti...
– Tedd meg! – mondta Stan.
– De akkor magatokra hagylak titeket, kettőtöket.
– A tűz és kénkő utolsó pár percére? – kérdezte Sally. – És akkor mi van?
Egyetértek a fiúval, Lobszang. Figyelj csak, ha teheted, Lobszang. Hiszen
ezért jöttünk ide.
– És ha valaha is lesz esélyed rá – folytatta Stan –, meséld el valakinek!
Lobszang bólintott.
– Úgy teszek.
Stan még megszólalt:
– De ha már hamarabb elmész, Lobszang...
– Igen?
– Megkaphatom az utolsó csirkés szendvicset?
 54

A következő, rövid éjszakán Sallynek sikerült egy keveset aludnia, a

testére borított vékony életmentő takaróval, fejét a hátizsákjára hajtva.
Arra ébredt, hogy köhög. A levegőben füst terjengett, a torkát kaparta.
Kinyitotta a szemét. Az oldalán feküdt, a takaró alatt, arccal kifelé nézve kis
táborukból. Egy rég kidőlt fatörzset pillantott meg, amire rátekeredett egy
ugyanolyan élettelen fafojtó fikusz.
De a fikusz gyökerei között mozgásra lett figyelmes: a hajnali
derengésben, az árnyékok között alig lehetett látni. Egy aprócska arc bámult
ki a rácsszerű indák közül: hosszúkás pofa, nagy szempár. Úgy tűnt, őt
figyeli, hogy vajon Sally veszélyes-e, vagy valami lehetőséget rejt. Aztán a
lény kisurrant a nyílt terepre. Nem sokkal volt nagyobb egy egérnél: sima,
barna bunda borította a testét, viszont nagy, erős hátsó lába miatt úgy festett,
mint egy minikenguru. Beleszimatolt a levegőbe, körülnézett –
mozdulatlanná dermedt egy pillanatra –, aztán felugrott a levegőbe. Miután
az állkapcsa összezárult egy rovaron, visszahuppant a földre, és újra
fedezékbe iszkolt.
Lobszang érintette meg a nő vállát.
– Még ez az utolsó hajnal maradt. A szőrgombócok utolsó esélye a
vadászatra.
Sally nem bújt ki a takaró alól, onnan felelt:
– Akkor hát ma minden véget ér.
– Attól tartok...
A föld megremegett, és Sally fektében is úgy érezte, mintha felfelé
emelkedne. Mintha gyerek lenne Wyoming átlépéses lenyomatán, és az apja a
karjába kapná. Másodpercekig emelkedett felfelé, miközben az erő a
talajfelszínhez szögezte a testét. Aztán, ugyanilyen gyorsan, abbamaradt a
dolog, a nő pedig levegő után kapott, ahogy alatta a talaj most lefelé zuhant,
legalább egy méternyit. Jó erősen megütötte magát.
– Na, állj fel! – Lobszang lépett mellé, és kinyújtotta a kezét.
A magát aggastyánnak érző Sally elfogadta a segítséget. De aztán belebújt
a bakancsába, felkapta a zsákját, sokzsebes kabátját, kalapját, és máris készen
állt arra, hogy cselekedjen.
Stan már állt, és vigyorgott.
– Jön a vége főcím.
– Azt hiszem, igen – bólintott Lobszang.
– Azt hiszem, nincs értelme megkérdeznem, mi van reggelire.
Sally elmosolyodott.
– Ez a te műsorod, Stan. Hova szeretnél menni?
A fiú felfelé mutatott.
– Megint a Manning Hill tetejére. Onnan nyílhat a legjobb kilátás.
– Jó – egyezett bele Lobszang. – Én megyek előre, mert ismerem az utat.
De vigyázzatok a repedésekkel! És ha lesz még egy ilyen nagy rengés,
vetődjetek a földre...
A dombtetőről a szél hajtotta, sodródó füst eltakarta a kilátást. A fejük
felett a felhők úgy száguldottak, mint egy felgyorsított filmeffektben.
Idefentről Sally látta, hogy mostanra Új-Springfield összes megmaradt
épülete összedőlt, pozdorjává zúzódott gerendák álltak halmokban. A
Soulsby Creek mentén mély hasadék nyílt, ahonnan izzó láva buggyant elő, a
kiömlő víz sistergett és gőzölgött.
Lobszang szólalt meg:
– Ezt nézzétek meg! A mi házunk hamarabb megsemmisült, a dombtetőn
tomboló szelek összedöntötték, de mostanra a város többi része is odalett.
– Darabokra hullott – mondta Sally. – Sajnálom, Lobszang... George.
Az vállat vont.
– Tűz – közölte Stan. Kinyújtotta az ujját. – Ott, ott, ott...
Mostanra a kontinenst borító erdőségből már egészen hatalmas sávok
lángoltak. Sally látta, hogyan terjed a tűz, hogy kifejlett fák törzsei egyetlen
hussanással lobbannak el, mintha csak fahasábok lennének. Az egyik helyen
mozgásra lett figyelmes, mintha nagy testű állatok mozognának. Feltehetően
azok a nagy madarak, amikről a telepesek meséltek. Vagyis közülük azok,
amelyek élve kihúzták eddig.
A nő megmutatta az állatokat Lobszangnak.
– Már nincs hova menekülniük.
– Nincs. A tűz egyre terjed. A különállók összekapcsolódnak. Amikor
pedig körbeérnek a domb körül, csapdába esünk...
– Gyanítom, hogy addigra már mindegy lesz, Lobszang.
 A domb mélyéről iszonyatos nyögés hallatszott, mintha maga a kőzet sem
bírná ezt a nyomást. A föld ismét megrázkódott, és lefelé estek. Sally
megtántorodott, és majdnem felbukott. Aztán, bár a zuhanás abbamaradt, a
föld remegett tovább.
– A földre! – harsogta Stan. – Üljünk le a földre! Akkor legalább nem
esünk el!
Sietve engedelmeskedtek, és leültek, kis boszorkánykört alkotva a remegő
földön. Erősen markolták egymás kezét. Sally a nap előtt elsuhanó felhőket
figyelte. Meggyőződése volt, hogy látja, ahogy maga a nap is mozog az égen,
mert mostanra annyira gyorsan forgott a Föld.
– Még egy óra! – kiáltotta Lobszang.
– Mi egy óra?
– Akkor egy órából áll majd csak egy nap. Az Egyenlítőnél a kőzetek
olyan gyorsan fognak mozogni, hogy lényegében bolygó körüli pályára
állnak, és kezd elszivárogni a levegő. Akkor veszi kezdetét a végső
széthullás.
– De azt már nem fogjuk meglátni – szorította meg Sally Stan kezét. –
Már nem tart soká.
– Helyes! – kiáltotta a fiú bőszen.
– Nem bánod?
– Fiatalon halok meg – válaszolta Stan, és arca eltorzult, ahogy a szél port
vágott bele. – Nem kaptam meg az esélyt, hogy elmondhassak mindent, amit
el kellett volna mondanom. Remélem, hogy a szavaim nem okoznak kárt a
jövőben. Több időre lett volna szükségem. – Megrázta a fejét.
– Viszont ide is el kellett jönnöm...
Lobszang kimeredt szemmel bámult valamit.
– Chak pa!
Sally hátranézett a válla felett. Látta, hogy a rengés erősödik, a domb
lábánál a talaj óriási sávokban felrepedezik, szinte megolvad, és a még álló
erdőből négyzetkilométeres darabok tűnnek el nagy porfelhőkben, mintha
csak nedves kartonpapírt szakítanának át. Körülöttük mindenfelé zúgott-
dörgött minden, morajlott a tűz, nagytestű állatok vágtáztak. Eszébe jutott a
fikuszban élő kis szőrgombóc, és remélte, maradt elég ideje, hogy kiélvezze
utolsó étkezését, és visszajutott a kicsinyeihez a vég előtt.
Stan Sallyre nézett. Üvöltenie kellett, hogy a többiek értsék.
– Mit mondott Lobszang?
 A nő elvigyorodott, ahogy eszébe jutott a réges-régi utazás a Réshez.
– Azt hiszem, tibetiül káromkodott. Így van, Lobszang? Lobszang!
Lobszang azonban kővé meredten ült, mintha csak hipnózisban lenne.
Sally megragadta az állát, maga felé fordította a fejét. Lobszang szeme,
egy öregember ráncok közé ágyazott, vizenyős tekintetű szeme üres volt,
homályos, mintha csak végül hatalmába kerítette volna a Hosszú Föld-
szindróma.
– Indulj! – rikkantotta Sally. – Menj, mielőtt véged! Most!
– Olyan keményen csapta pofon, amennyire csak tudta.
– Aú! – Lobszang az arcához kapta a kezét, aztán rá-vigyorgott a nőre. –
Sok szerencsét, Sally Linsay! Részemről a megtiszteltetés.
Azzal a szeme fennakadt, ő pedig mereven felbukott, mint a marionett,
aminek átvágták a zsinórjait.
És a föld berogyott Sally alatt.
Ezúttal nem csak egy métert. Elérhetetlen távolságra került, egyszerűen
eltűnt. A nő egy pillanatig még fogta Stan kezét, de aztán a fiút valami kitépte
a markából; mindkettőjüket felkapta, messzire repítette egy rettentő erő.
Aztán Sally zuhanni kezdett az üres légben, a hamuban és a füstben,
mintha csak egy molylepke lenne a tábortűz felett. Alatta teljesen eltűnt a
föld. Háromdimenziós világba került, ahol csak tüzek lobogtak alatta, gőz tört
fel, és csakis olvadt magma lehetett az az izzó fehér permet, amit látott,
körülötte pedig fák és még meg nem olvadt sziklatömbök zuhantak vele
együtt, míg felette felhők gőzölögtek. Aprócska ponttá zsugorodott, egy
porszemmé a mérhetetlen mindenségben. De a kalapját erősen a fejébe
nyomta, hátán még most is ott volt a hátizsákja. És a legutolsó pillanatban
megpillantott egy emberalakot. Csakis Stan lehetett az, aki ugyanúgy repült,
mint ő, és kézzel-lábbal kalimpált; olyan volt, akár valami légi tengeri csillag.
Sally visszagondolt az életére, mindarra, ami megesett vele, mindarra,
amit látott, amit tett. Ő Sally Linsay volt, a Hosszú Föld és a Hosszú Mars
pionírja, és sosem tervezte, hogy ágyban hal meg. Micsoda befejezés! Ahogy
ott zuhant a forró levegőben, ujjongva felrikoltott...
Lángnyelv lobbant. És elemésztette a molylepkét.
 55

Egy másik világon, egy teljesen más ég alatt – egy másik univerzumban,
aminek az Irányjeltől, az emberiség Földjétől mért távolságát mégis
hétköznapi emberi lépésekkel mérték – Joshua Valienté a tűz mellett hevert.
És ekkor felhördült, hirtelen úgy érezte, kiszaladt a tüdejéből minden
levegő, mintha gyomorszájon vágták volna.
 56

Mikor Lobszang először találkozott Joshuával, előtte éppen egy üdítőital-

automatába töltötte le a tudatközpontját. Játékos gesztus volt, ugratás. Miért
ne szórakozna ilyen mutatványokkal, ha képes rá? De akkor Lobszang még
fiatalnak számított. Mármint viszonylag.
Az élmény, hogy elméje ebbe a kis, automata űrjárműbe került, nem
különbözött semmiben attól, mint amikor az üdítőautomatába gyömöszölte
bele.
A mostanra már rég elment Brian Cowley-ról indított műhold nem volt
nagyobb egy kosárlabdánál, igen korlátozott manőverező- és önjavító
képességekkel. Lobszang aprónak, bénának, lekicsinyítettnek érezte magát.
De a kis jármű tele volt szenzorokkal, a törzsén lencsék csillogtak, az
oldalából kiálló stabilizátorokhoz apró, vékony antennákat rögzítettek.
És Lobszang ezeken a lencséken és szenzorokon keresztül követhette a
világ haláltusáját.
A szonda szinkronizált bolygó körüli pályán keringett, több mint
harmincezer kilométer magasan, így Lobszang mindent láthatott: egyetlen
pillantással felmérhette az egész féltekét, mintha a bolygó kartávolságra lenne
tőle, akárcsak valami feltálalt fogás. A légtakarót füst és gőz mocskolta össze,
az északi és a déli pólusokon gigantikus sarki fények játszottak. Lobszang
arra gondolt, milyen iszonyatosan torzulhatott a bolygó mágneses mezeje,
miközben összeomlott. Vihar tombolt, óriási, fehéres és lilás viharrendszerek
dühöngtek, villámok cikáztak, csaptak le a háborgó óceánokra és zúdultak a
szárazföldre. De még így is ki tudta venni a kontinensek alakját, bár éppen
csak – látta a két Amerikát, elsuhant a szeme előtt Észak és Dél, ahogy a
világ utolsó, szörnyen felgyorsult köreit rótta. Azután egyre kevésbé lehetett
megkülönböztetni a szárazföldet és a tengert, mert ragyogó színű
magmafolyamok száguldottak végig az óceánfenék egyre terebélyesebb
repedései mentén, és kitöltötték a kontinenseken megnyíló, kolosszális
hasadékokat. Lobszangnak futólag a Jupiter legbelsőbb holdjáról, az lóról
készült képeket juttatta eszébe: anyabolygójának óriási árapályereje miatt
szüntelen vulkánkitörések gyötörték a holdat.
A Föld azonban gyorsan változott, és hamarosan ez a hasonlóság sem állt
már fenn. A kontinensek riasztó sebességgel olvadtak szét, mintha csak a
nyolcvan kilométer vastag gránit nem lenne több egy hártyánál, amit szétéget
a belülről jövő, vörös hőség. Lobszang már csak a szárazföldszilánkok
tutajait láthatta, ahogy odalent forognak, felfordulnak, néha egymáshoz
súrlódnak, karamboloznak, és ettől alig pár percig létező, óriási hegyláncok
emelkednek ki. Annyi szent, hogy mostanra semmi sem maradhatott élve
odalent: Stanből és Sallyből nem maradt semmi.
És a forgás még mindig gyorsult. Már egyben látta az egyre ferdébb
világot; mintha a bolygó külseje felpuhult volna, megnyúlt, elsimult. Úgy
tűnt neki, mintha a felszínre került köpenyen új, átmeneti földrajz alakulna ki,
ahol a Föld belsejéből kitörő, forróbb anyag alkotta folyók végigszáguldanak
a hangyányit hűvösebb felszínen – a tömör köpeny utolsó szilánkjait is
elsodró folyók. Még valamiféle időjárási jelenséget is észrevett: roppant
plazmafelhők törték át a felszínt, és izzó csápjaik szétterjedtek a bolygó
felszínén.
Ekkor új fázis vette kezdetét. Az Egyenlítőn egy tornádóféleség alakult ki,
közvetlenül Lobszang alatt. Egy örvénylő massza, sötét maggal – és ez a mag
aztán észbontó erővel robbant fel, hogy szilánkokat repítsen szanaszét a
megszűnő légkörbe. Egy igazi vulkán volt; a köpeny energiáit bocsátotta ki
olyan elsöprően, hogy a lankáihoz képest még a Yellowstone sem tűnt volna
többnek egy izzó pöttynél. Lobszang a bolygó horizontjára pillantott, és több
ilyen óriási képződményt is látott oldalról, ahogy szemmel jól látható
hólyagokként emelkedtek ki a világ eltorzult görbületéből, mindenfelé az
Egyenlítőn. Ebből a szögből az is látszott, hogy hatalmas tűzgömbök
töködnek ki, hogy az izzó magmamassza egy-egy darabja néhány pillanatra
felemelkedik, majd aztán visszahullik a lenti, megolvadt szilikáttengerbe.
Aztán jött egyetlen, elsöprő erejű kitörés, és bolidák fröccsentek felfelé
mindenhonnan a világról, hogy tovaszálljanak az űrben pörögve, közben
lehűlve. A Földből máris jókora darabok enyésztek el a világűrben.
Most először látott bizonyítékokat arra, hogy a rovarok is ott vannak.
Amik eleinte óriási, hártyás lepkéknek tűntek, több száz kilométeres
hálószerű szárnyakkal, azok most vitorlázva érkeztek lefelé a bolygó körüli
pályákról, hogy aztán átsodródjanak az Egyenlítő körüli, kihűlőfélben lévő
kőzetdarabok egyesülő gyűrűjén, és összeszedjék azokat. Kezdetét vette a
cinikus begyűjtés.
A világ alakja láthatóan eltorzult; a pólusok óránként több száz
kilométeres sebességgel kellett, hogy süllyedjenek lefelé, az Egyenlítő
hasonló sebességgel torzult, a nagy vulkánok az űrbe folyamatosan anyagot
köpő szájakká váltak. A bolygó felszíne szinte homogénné sivárult,
leszámítva az Egyenlítő mentén a vulkanikus sebeket. A világ cseppfolyós
pacává mállik szét – már-már van egy elvont szépsége, gondolta Lobszang.
Ekkor szünet állt be, mintha csak a bolygó levegőt venne.
És a felszíne mintha felemelkedett volna, egyszerre az egész, mintha csak
egy gigászi, globális kitörés történne. Óriási mennyiségű anyag – ragyogó
kőzetfröccs és plazmafelhő – emelkedett magasan az űrbe: egy része óriási
sugárban folyt az égre, talán a még megmaradt mágneses mező formálta.
Lobszang ragyogóbb fényt látott beljebb – talán magának a magnak a fényét,
a hold méretű, cseppfolyós, összenyomott vasmasszáét –, ami átsütött a
szétszakadó külső rétegeken, és több száz kilométer hosszú, nyílegyenes
árnyékokat vetett.
A bogarak hálóhajói mohón táplálkoztak.
És ahogy a Föld masszája szétfoszlott, ahogy gravitációs mezeje szelíden
kezdte elveszíteni fogását Lobszang műholdján, az apró szerkezet
észrevétlenül bukdácsolt tova a háborgó kozmikus óceánon, elsodródva az
űrben.

Amikor a Föld roncsa lassan a távolba veszett, Lobszang gondolatai a

jövőre irányultak. A saját jövőjére.
Leltárt készített a hajó rendszereiről. Szívós kis járműben volt: ha a
bogarak be nem gyűjtik, túléli a világ halálát. A masszív belső tápegység ki
tudott nyitni napelemes szárnyakat, továbbá a műhold rendelkezett
manőverezésre alkalmas ionrakétával: a szerkezettől ugyan nem várhatott
gyorsaságot, de tartósan tudott tolóerőt kifejteni, így tudta, bárhová eljuthat
vele, csak idő kérdése.
És mint felfedezte, a jármű korlátozott, de működőképes önjavító
képességgel is bírt. Még egy kis 3D-nyomtatóval is. Nem volt egy
ezüstbogár, de az űrszonda elő tudott állítani pótalkatrészeket, így tartva
karban magát, sőt még a környezetét is manipulálni tudta. A végtelenségig
képes lesz így kitartani, míg el nem ér egy nyersanyagforráshoz. Akár még új
testet is építhet magának.
De hova menjen, hogy előkerítse ezeket a nyersanyagokat? Talán keressen
egy üstököst? Vagy merészkedjen beljebb a sötét űrbe, ahol messze a
bolygókon túl jégvilágok örvénylenek?
Ha eljutna oda, nem lenne tehetetlen; felsorolni se tudná, mi mindent
tehetne. De ezen töprengeni még bőségesen volt ideje.
Ahogy bőségesen jutott ideje arra is, hogy eltűnődjön mindazon, amit
látott. Amit maga mögött hagyott.
Élesen beleszúrt a veszteség érzete, és mintha Ben arca rajzolódott volna
ki előtte. De döntést kellett hozni, és ez helyes döntés volt. Megmaradtak az
emlékei: Selena Jones-ról, Joshuáról – Agnesről, Benről, az otthonukról. És
rengeteg ideje volt rá, hogy elbánjon a kozmoszt ellepő ezüstrovarokkal,
amik elpusztítottak mindent, ami csak fontos volt neki.
Begyújtotta a kis lángot. Az aprócska hajó elsodródott a Föld roncsától,
távolodva a vadul habzsoló, faló rovaroktól, a messzi, nyugodt űr felé.
Terveket kellett szőnie, helyeket felkeresnie.
Elmosolyodott.
Ahogy régen, Agnes. Hamarosan ismét elérem az Oort-felhőt.
 Köszönetnyilvánítás

Igen hálásak vagyunk jó barátunknak, Jacqueline Simpsonnak, amiért

előásta nekünk Stan Bergnek a 48. fejezetben elmondott idézetét – „Nem
lehet azt szeretni, amit nem ismerünk” –, ami Clairvaux-i Szent Bernát
Beszédek az Énekek Énekéhez című művéből származik (harminchetedik
zsoltár, első bekezdés).
Az összes hiba és pontatlanság természetesen kizárólag a mi sarunk.

T.P.
S.B.
2014. december,
Irányjel Föld

[1]
Be Here Now. (A ford.)
[2]
William Shakespeare: Macbeth (Szász Károly fordítása).
 A szerzőkről

Terry Pratchett, a bestseller Korongvilág-sorozat szerzője az Egyesült

Királyság egyik legnépszerűbb – és legsikeresebb – írója. Könyveit több mint
70 millió példányban adták el világszerte, és közel 40 nyelvre fordították le.
Számos díj nyertese, köztük a Carnegie-éremé, valamint lovaggá ütötték az
irodalom terén tett szolgálataiért. 2015. március 12-én hunyt el.
A www.terrypratchett.co.uk honlapon megtalálhat mindent, amit csak
tudni szeretne Terry Pratchettről és írásairól, továbbá mindenféle egyéb
érdekességeket, köztük videofelvételeket, versenyeket, szereplők profiljait és
játékokat.

Stephen Baxter az Egyesült Királyság egyik legünnepel-tebb

tudományos-fantasztikus írója, és számos díj nyertese. Könyvei közé tartozik
a klasszikus Xeelee-sorozat, az Időodisszeia regények (Arthur C. Clarke-kal
közösen) és az Időhajók, H.G. Wells Az időgépének folytatása.
Northumberlandben él.
Stephen Baxter műveiről további részletek találhatóak a
www.stephenbaxter.com honlapon.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
Freeman Dyson bolygópörgető motor konceptuális vázlata
A Hosszú Utópia
Köszönetnyilvánítás
A szerzőkről
Copyright
 Terry Pratchett & Stephen Baxter
A HOSSZÚ UTÓPIA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Terry Pratchett & Stephen Baxter: The Long Utopia

Copyright © Terry & Lyn Pratchett and Stephen Baxter, 2015

First published as The Long Utopia by Transworld Publishers, a part of the
Penguin Random House group of companies.
© Delta Vision Kft., 2019
Hungarian translation © Sziklai István, 2019

Borító © Kovács Péter, 2019

All rights reserved!

Fordítás © Sziklai István, 2019

Szerkesztés © Varga Eszter, 2019
Tördelés, nyomdai előkészítés: Buda-Ádám Krisztina
Korrektúra: Dobos Attila

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva!

ISBN 978-963-395-259-7

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3093
www.deltavision.hu

Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomdai előkészítés: Buda-Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte a Páskum Nyomda Kft.
Felelős vezető: Farkas János
Megjelent 2019-ben, Budapesten
641 625 karakter terjedelemben