– Tudtam, hogy jöttök – mondta Sikes elszorult

torokkal. Csak taposta a gázt, a sivatag járt az

eszében, az első találkozás. A félelem.
– De hát az… lehetetlen – mondta Cathy.
Sikes az utat nézte, s ingatta a fejét: olyannak
látta most a várost, amilyennek hat évvel ezelőtt.
November volt, emlékezett rá. Egy héttel
mindenszentek után…? Inkább valamivel később. –
Bárcsak lehetetlen lett volna. – Komolyan gondolta.
Ha akkor másképp alakulnak a dolgok, talán ma is
más lenne a helyzet. Olyan, mint a sivatag előtt. Mint
Sam előtt. Az első Sam előtt.
Cathy elbizonytalanodott. Ezúttal ő kereste Sikes
kezét, olyan könnyedén érintette meg a karját, mint
a napsugár. – Honnan tudtad? – kérdezte halkan.
Sikes fészkelődni kezdett az ülésben. A lehető
legrövidebb útvonalat választotta, de még így is
messze voltak a kórháztól. Van idő.
Megint vett egy mély lélegzetet – vallomásra
készült.
– Az volt az első esetem – kezdte. – Aznap
léptettek elő nyomozóvá.
Oly gyorsan peregtek vissza az évek, ahogy az
alvó város száguldott visszafelé mellettük. És Matt
Sikes mesélni kezdett...
JUDITH & GARFIELD
REEVES-STEVENS
 JUDITH & GARFIELD
REEVES-STEVENS

A LESZÁLLÁS NAPJA
 A mű eredeti címe: The Day of Descent
Alien Nation No. 1.
Judith és Garfield Reevens-Stevens 1993
A magyar kiadás a Pocket Books A Division of Simon and
Schuster Inc. New York és az Kft. Budapest
között kötött szerződésen alapul.
Fordította: Szentgyörgyi József
TM & Copyright © by Twentieth Century Fox Film
Corporation 1993
A borítón az eredeti címkép látható.
Hungarian translation © by Szentgyörgyi József 1993
Hungarian edition copyright © by Kft. 1993
All rights reserved! / Minden jog fenntartva!

A sorozat főszerkesztője: Varga Lászlóné

ISSN 1217 2863

ISBN 963 7709 57 6
és Kereskedelmi Kft. 1993
Felelős kiadó: Varga László igazgató
Felelős szerkesztő: Dr. Szigethy Ágnes
Szedés, tipográfia: Szentgyörgyi József
Nyomta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató
Munkaszám: 93-0455
 Azoknak, akik fogadtak bennünket
A LESZÁLLÁS NAPJÁN
Lydiának és Arthurnek,
akik fedelet adtak nekünk,
Brynne-nek és Michaelnak,
akik tápláltak minket,
Gerinek és K. W.-nak,
akik kérve-kértek:
szedjük a sátorfánkat.

Aim see terrata yas rifym vacwa vots tia, hapsikáim.

 EE TAKE NAZ NAHJ

EE TAKE NAZ NAHJ

ee take naz
NAH SOOS GAH NIL PAH ET
nah SOOS gah
NAH SOOS GAH NIL PAH
nil pah gah nil pah
EE TAKE NAZ NAHJ
ee take naz
NAH SOOS GAH NIL PAH ET
nah soos gah nil pah et
EE TAKE NAZ NAHJ
ee ee take naz
NAH SOOS GAH NIL PAH
nah soos gah nil pah
AH AHHH
ah ahhh
EE TAKE NAZ NAHJ
ee take naz
NAH SOOS GAH NIL PAH AH
nah soos gah nil pah
ahhh ahhh ahhh
AHHHHHH
ahhh ahhh ahhh
NAH SOOS
nah soos
GAH NIL PAH
gah nil pah
nah soos
NAH SOOS GAH NIL
gah nil pah
GAH NIL PAH
gah nil pah
GAH NIL PAH
AHHH AHHH AHHH AH
ahhh ahhh ahhh ah
AHHHHHYA
ahhh ahhhya

Kenneth Johnson
 ELŐJÁTÉK
A Hajó.
Nem volt más neve. De nevezték ezerféleképpen.
Nevezték úgy, ahogy a tenctoni legendák poklát: leshnek,
ahol azoknak teste pácolódik a sós hullámokban, akik
elfordították tekintetüket a három holdról, s akik minden
napkeltekor újraélednek megint.
Nevezték am dugasnak, mint a cselszövényt, mely
elcsábította Celine-t Andarkótól, s amelynek feneketlen
szakadékéitól csak szerelmük mentette meg őket.
Nevezték reckwinek, mint a régidők látó halottait, akik
miután meghaltak, örök időkig érzékelték a sötétséget, mely
valaha volt gonosztetteik örökös éjébe burkolta őket.
Sok más neve volt még, nevek egész légióját aggatták rá,
neveket, melyek ősibbek voltak a legősibb tenctoni regénél
is, sőt nem is tenctoni szavak voltak. A gyűlölet, a félelem,
a reménytelenség s tehetetlenség kifejezései voltak, más
fajok nyelvéből származók, olyan lényeké, akik egykor a
hajó szállítmányai voltak, kísértetek immár, akiknek
halálsikolyát még mindig visszhangozták a folyosók, s
akiknek rettenete még mindig úgy vibrált a fojtogató
levegőben, akár egy űzött állatka reszkető szíve.
Hogy hány évmillió rakta így egymásra az irtózat sötét
rétegeit, nem tudta senki. A szájhagyomány szerint a faj,
mely ezt a hajót s a számtalan hozzá hasonlót megépítette,
rég kihalt már. Bármi volt is az igazság, nem ismerték azt
a fajt sem, amely most uralkodott fölöttük. Rebesgették –
nagy félve, titokban –, hogy az uralkodó faj nem is létezik, s
maguk a hajók – az eleven, lélegző hajók! – állnak a világról
világra terjesztett gonoszság mögött: hatalmas, alaktalan
valamik, járják semmivel sem törődve keresztül-kasul az
űrt, egész világokat s kultúrákat tizedelve meg, lények
milliárdjait helyezve hol ide, hol oda valamely ismeretlen
okból, amit nem magyaráz sem kereskedelem, sem
mohóság, sem hódítás.
 Ezekben a félve elsuttogott rebesgetésekben a hajó neve
átkot jelentett: hogy a hajó utasain átok ül, s mindaz, ami
történik velük, ok nélkül való.
Feleslegesen. Mindennemű – jó vagy rossz – cél nélkül.
Abszolút oktalanul. Nem volt más, csak:
fájdalom,
büntetés.
A hajó.
És ez volt George Francisco életének summázata.

George Francisco a kórházi megfigyelőablak sima üvegére

tapasztotta kezét. Hat éve szabadult a hajóról, de az emlékétől
nem szabadult meg. Most pedig egy olyan vákuumba nézett,
mely még kegyetlenebb volt, mint az űr, egy olyan semmibe, ami
azzal fenyegette: örökre elnyeli.
Az üveg másik oldalán, az életadó ibolyántúli sugárzás puha,
bíbor fényében, a csillapító hatású nitrogén hűs gomolygásában
ott feküdt mindaz, ami új életéből s új sorsától megmaradt. Az
ágyak lábára függesztett beteglapon az emberi nevük állt: Emily
Francisco és Susan Francisco. Az ablak innenső oldalán álló
szemlélőnek azonban a lánya és a felesége volt – élete
értelmének részbeni forrása.
És most ez az új világ, ez a kegyetlen bolygó meg ezek az
idegenek, akik e bolygót otthonuknak nevezik, még ettől is
megfosztják.
Az ablakhoz tapasztotta arcát. Az üvegen túlról halk
zümmögést érzékelt, amiről az űrhajó testének állandó, finom
vibrálása jutott eszébe. Hat éve volt szabad, de semmi sem
változott – népével együtt még mindig fel nem ismert szabályok
és ismeretlen erők rabszolgája. A Leszállás Napja nem hozott
igazi szabadságot. Nem történt semmi különös azon a napon:
egyszerűen csak átszálltak egy másik hajóra. A különbség csak
annyi, hogy ennek a hajónak van neve.
Föld.
– Kijött már az orvos?
George megfordult fia hangjára. Finiksa, akinek az emberek
valamilyen ismeretlen okból a Buck nevet adták, karjai közt puhán
bebugyolált csecsemő húgát dajkálta. A már csaknem három
hónapos kislányt anyai nagyanyja emlékére Vessnának nevezték
el. A családban egyedül neki nem volt emberi neve, mintha az ő
öröksége elegendő volna mind a maga, mind leendő
leszármazottai számára, akik majd itt a Földön vagy a Tenctonon
jönnek világra. George kesernyésen elmosolyodott: eszébe jutott,
milyen derűlátó is volt még nemrég, mikor hasának hüvelye,
melyet hordozott, végre felhasadt, s kibukkant belőle Vessna, az
első gyermeke, akit ténylegesen maga szült. Azokban a
napokban úgy látszott van itt jövője az övéinek. De most már
rájött, hogy azok a napok a vakság napjai voltak, a megtagadásé,
a megaláztatásé. A fiára nézett és megrázta a fejét – ezt az
emberi gesztust szinte akaratuktól függetlenül mindannyian
átvették, annyi volt itt a negatívum. – Még bent van náluk –
válaszolta.
Az ablak túloldalán, az elkülönítőben egy emberorvos járkált,
fehér köpenyes alakja mint valami kísértet, úgy hatott a bíbor
párában: sugárzásvédő szemüvege miatt még a szokásosnál is
nehezebb volt értelmezni az arckifejezését.
– Disznóság, hogy nem engednek be hozzájuk – mondta
Buck. Hangjából leplezetlen harag és aggodalom csendült ki. Még
mindig nem ismerte fel, mennyire fontos, hogy titkolja érzéseit az
emberek előtt. George azonban rég megtanulta már a leckét, a
rabszolgák örök önvédelmi szabályát: minél kevesebbet mutatsz
magadból, annál kevesebbet tudnak elvenni tőled.
Fia halántékához érintette öklét, jelezve: osztozik
fájdalmában. Apa s fia vörösesbarna koponyamintázata szinte
teljesen azonos volt, Buck fekete szeme azonban az anyjáét
idézte. – Az orvos attól tart, hogy esetleg fertőznek még.
Veszélyes volna bemenni hozzájuk.
Buck szorosan magához ölelte Vessnát. Tekintete az
elkülönítő helyiségre villant. – Minden veszélyes ezen a sl’mym
bolygón.
– Veszély mindig, mindenütt létezik – mondta George.
Ujjával gyöngéden végigsimított az alvó Vessna parányi,
tökéletes, ökölbe szorult kezén. A csecsemő tiszta, friss illata ilyen
közelségben elnyomta a tisztítószerek és az úgynevezett
fertőtlenítők szagát. Eltűnődött: vajon mire számítottak Susannel,
amikor egy ilyen világra nemzettek gyermeket. Hogyan adhatott
életet Vessnának, mikor semmi sem vár itt rá, csak…
Susan felsikoltott az elkülönítőben.
George koponyafoltjainak pigmentált szélei összerándultak a
hirtelen ijedségtől, haj nélküli koponyájának bőre összehúzódott,
bizseregni kezdett. Az üvegre tapasztotta tenyerét – oly közel volt
szeretteihez, s mégis oly tehetetlen…
Susan hangja fojtott volt, de szavait tisztán ki lehetett venni. –
Finiksa! Ee, nteega… nteega kat nos eeb! – Felült az ágyon,
karjai emlékei felé nyújtóztak, szeme nem látta a jelent, a múltba
révedt.
George tudta, mit lát, tudta, mit érez, mert hallotta már
korábban is, mikor ugyanezeket a szavakat sikoltotta. Ne
vegyétek el a gyermekem! A hajóban. Mikor Buckért jöttek.
– Engem hív – mondta mellette Buck. – Be kell mennem
hozzá.
Odabent az orvos megpróbálta visszafektetni Susant. Susan
kiabált. – Nteega kat nos eeb!
George átkarolta a fiát, elfordította delíriumban vergődő anyja
látványától. – Nem. Azt sem tudja, hogy itt vagy.
Erezte, hogy Buck megremeg. – De hiszen a nevemet
kiabálja!
A szobából: – Finiiiksaaa!
– Nem lát minket.
Buck megpróbálta kitépni magát, s George érezte
megfeszülő izmain: csaknem olyan erős már, mint ő maga. Nem
gyerek már. Csaknem felnőtt. Hamarosan elindul a maga külön
útján.
De még nem.
Susan megint felkiáltott: fájdalmasan, szívet tépően. George
még szorosabban vonta magához fiát és kislányát.
– Kérlek, Buck… – mondta. – Nem akarlak téged is
elveszíteni.
George érezte, hogy fia testéből elszáll a feszültség, s
hirtelenében nem is tudta, melyik érzés erősebb benne: a
megkönnyebbülés, hogy a fia még engedelmeskedik neki, vagy a
hirtelen felismerés, hogy az imént érzett üresség még nem
végleges és megmásíthatatlan.
Nem akarta elveszíteni a fiát és a kislányát.
Még mindig van valami veszíteni valója. Birtokol valamit,
amire érdemes vigyázni.
Eszerint valahol a lelke mélyén még pislákol benne a
remény.
– Nem lett volna szabad ide jönnünk – mondta dühösen
Buck. – Rosszul döntöttünk akkor ott a hajón… mikor még volt
választásunk. Nem lett volna szabad ide jönnünk.
George gyorsan körülpillantott, nem áll-e ember a közelben,
nem hallotta-e véletlenül fia indulatos szavait. A dolog persze már
a karanténban eldőlt: eldöntötték az Öregek, akik tudták, mit
keresnek a tenctoniak ezen a világon. Döntésük világos és
egyértelmű volt: vannak dolgok, amiket nem kell az emberek
orrára kötni.
De nem volt a közelükben ember, csak az orvos az üvegfal
túloldalán, az izolációs helyiségben, ahol Susan már elnyugodott,
mozdulatlanul feküdt párnáján. George rápisszegett a fiára. – Az
ilyesmit nem itt kell megbeszélni.
Buck közelebb simult az apjához. George – érezve, hogy az
ifjonti lázadás pillanata elmúlt – elengedte.
– De azért szerinted is igazam van, ugye? – kérdezte Buck.
– Te is tudod, hogy hiba volt ide jönni. Csak hajót cseréltünk.
Csöbörből vödörbe kerültünk.
George megmerevedett. Hogy neki magának ilyesmik járnak
a fejében, még csak hagyján. De hogy a fiától is ezt hallja… Ez
baj, nagy baj. Buck még nagyon fiatal ahhoz, hogy így érezzen.
Nem is volna szabad így éreznie. Ez nem igazság, ez így nem
rendjén vaki, ez nem…
– Ne, Buck. Ne beszélj így.
Buck az apja szemébe nézett. – Így érzem, apód. Te is így
érzed, nem?
George szeme megrebbent. Buck apódnak szólította, nem
podnak. Apám – nem apu. Ez is a köztük lévő, egyre szélesedő
hasadékra utalt. George-nak megint a rabszolgák első számú
alapszabálya jutott eszébe: minél kevesebbet mutatsz magadból,
annál kevesebbet tudnak elvenni tőled. Megértette Buck
szándékát: megpróbál eltávolodni apjától és a családjától –
nehogy később mások távolítsák el tőlük.
El kellett jönnie ennek a pillanatnak? – villant fel benne a
kérdés. Hat éve, hogy megszabadultunk a hajóról, és még mindig
rabszolgák módjára viselkedünk – nem azért, mert ez egy idegen
világ, hanem mert a hajó táplálta félelem még mindig él bennünk.
Megint benézett az elkülönítő ablakán. Az orvos éppen Emily
zümmögőbordáit tapogatta. Csoda, gondolta George, hogy egy
ember – egy idegen – ennyit tud rólunk. Tanórák, előadások
százai állhatnak mögötte, amelyeken a tenctoniak pszichológiáját
és anatómiáját tanulta. Miért? Az emberek még a saját testüket
sem ismerik eléggé. Miért határozta el ez az ember – több száz
társához hasonlóan – hogy a tenctoniak gyógyításának szenteli
életét?
– Ez a világ nem olyan, mint a hajó – mondta. Nem is tudta,
hogy a fiának válaszol-e, vagy inkább csak önmagának.
– Te is nagyon jól tudod, hogy a tertek miatt vannak most
odabent! – felette Buck.
George nem tudott vitába szállni vele. Abban biztos volt,
hogy a csokrot a puristák küldték a lakásukra, s a virágokat jól
bepermetezték baktériumokkal, azoktól betegedett meg a
virágokat megszagoló Susan és Emily.
– Néhány ember miatt – mondta George. Nem akarta a fia
által használt becsmérlő szót használni. – Ugyanakkor viszont az
is embereknek köszönhető, hogy anyád és a húgod él még.
Többek között annak a doktornak odabent.
Buck hátat fordított az ablaknak. – Él… De meddig? Ez egy
rémálom.
George előtt hirtelen minden megvilágosodott. Családja
egyik felével az üvegfal túlsó oldalán, másik felével az innensőn
rádöbbent, hogy nem minden egyedül rajta múlik. Ezen a világon
létezik halál. De létezik élet is. Remény ugyanúgy, mint
kétségbeesés.
Csillagok éppúgy, mint a sötétség, melyben tündökölnek.
Egyszerűen attól függ, honnan nézik.
 – Nem – válaszolt a fiának. Végre megértette. – Ez nem
rémálom. Ez a mi álmunk a szemünk előtt zajló évszázadról.
Buck elhúzta a száját. – Ugyan miféle álom az, amely egy
olyan világba sodor minket, ahol mindenki a halálunkat kívánja?
– Emlékezz csak, Finiksa – mondta George. – A hajón a
saját fajtánk volt a kleezantsununk. Miért gondolod, hogy az
emberek mások?
– Nem érted, amit mondok. Itt nem néhány tertről van szó.
Ezek mind azok. Ezek az új felvigyázók.
George megint csak a fejét ingatta. – Nézd csak meg Quinn
doktort… odabent kezeli Susant és Emilyt. A hajón a
kleezantsunok a recirkulátorokba nyomták a betegeket.
Buck nem akart apja szemébe nézni.
– Finiksa – mondta halkan George. – Mindannyiunknak
vannak itt ellenségeink. De vannak új barátaink is. És ha meg kell
halnunk, itt legalább szabadon halunk meg.
Buck a fejét csóválta, a padlót nézte. Még mindig szorosan
magához ölelte Vessnát.
– Tovább kellett volna mennünk. Nem lett volna szabad ide
jönnünk.
George ismét megérintette Buck halántékát. – Te akkor még
nagyon kicsi voltál. De még mindig nagyon sokat nem tudsz.
Buck felnézett.
– Moodri elmondta… – Tisztelettel ejtette ki apja nagybátyja
nevét, olyan tisztelettel, amelyben George is osztozott – a köztük
lévő véleménykülönbségek ellenére is. – Mielőtt meghalt, Moodri
mindent elmesélt nekem. Minden tettéről beszámolt. És az
enyémekről is… Mindenről, amit én tettem, de… elfelejtettem.
George szótlanul meredt Buckra, azon gondolkodott, vajon
igaz lehet-e, amit mond. Moodri mindig olyan titokzatos volt.
George még abban sem volt biztos, hogy vajon ő maga tud-e
mindent, amit csak tudni lehet a Crayg la Kenruddról, a Leszállás
Napjáról. Az ősi biztonsági módszer, a keer’chatlas, ami nélkül a
hajón nem tudtak volna megmaradni, még mindig érvényben volt:
a tudást megosztották, kínvallatás alatt sem tudott senki annyit
mondani, amennyi ismeret felfedése az egész közösséget
fenyegette volna.
 – Mindent? – kérdezte végül.
Buck ekkor a szemébe nézett, s George látta, hogy haragja
elcsitult már. De vajon lép-e megértés a harag helyébe? Egy
pillanatig kivárt, aztán folytatta.
– Niss tel su bemry – mondta a közös emlékezésre felszólító
ősi formulát. – Niss tel su bemry otega… – Emlékezzünk hát
közösen…
– Kak bemry? – kérdezte Buck.
George mindkét kezét kinyújtotta, megérintette Buck
halántékát. – A Leszállás Napja – suttogta. – Bemry, Finiksa.
Emlékezz…
És akárcsak Celine és Andarko könnyei, az évek hullani
kezdtek, s apa és fia emlékezett…
 ELSŐ RÉSZ
A VÍVMÁNY

VISSZASZÁMLÁLÁS:
A LESZÁLLÁSIG 7 STANDARD NAP
ELSŐ FEJEZET
Ekkor még – emlékezetében – hétnapnyira és fél fényévnyire volt
az unott köztisztviselők világától, akik a Sam Francisco nevet
aggatták rá, amit aztán az a rendőrtiszt George-ra változtatott.
Ekkor még csak Stangya Soren’tzahhnak hívták, Ruhtra
bátyjaként, Appy férjeként ismerték. Karbantartó munkásként
dolgozott a hajón, nem volt semmilyen különös jártassága vagy
fontossága. Rabszolgák fia volt. Rabszolgák apja. A szent gázt
szívók semmi kis heréje, aki szolgálati ideje leteltével a
recirkulátorba kerül. Vagy legalább is így gondolta.
Ekkor még – emlékezetében –, alig egy órával a csillaghajó
utolsó pályamódosítása előtt, a hajótestet vizsgálta. Szerszáma
egy keskeny fémkutasz volt, nem hosszabb a karjánál. A kutasz
nyeléből vékony, hármas vezeték kígyózott a hátán viselt,
lepecsételt műszerdoboz felé.
Nem tudta pontosan, mit is művel ezzel a szerszámmal. A
felvigyázók megmutatták neki, milyen körkörös, seprő
mozdulatokat kell végeznie vele, milyen távolságra tartsa a hajó
rücskös falától s mennyi ideig tartsa ott, mikor a kutasz nyelén
felvillan a zöld fény. De nem is szokták megmagyarázni neki, mit
csinál éppen, s hogy miért.
Az Öregek – azoknak a tenctoniaknak megtisztelő címe volt ez,
akik a hajóra jövetel előtt több mint egy évszázaddal születtek az
otthoni világra –, az Öregek elmondták George-nak, hogy a
szerszám egy molekulakutasz, és az a rendeltetése, hogy jelezze
a hajótest szerkezeti feszültség okozta, kezdődő
hajszálrepedéseit. Ezt mutatja a zöld fény. Azzal, hogy a kutasz
hegyét odatartja, jelzi a repedés helyét, amit a hajó feljegyez. A
repedés befoltozását – molekulaátszervezés útján, mondták az
Öregek, de George-nak fogalma sem volt, mi az – már azok a
gépek végzik el, amelyek a hajó külső burkán teljesítenek állandó
szolgálatot, s amelyeket a George által tartott kutasz vezérel a
megadott helyre.
George gyakran látta ezeket a gépeket az ablakokon át.
Hosszúkás, űrfekete szerkezetek voltak, felszínüket tekergőző
vezetékekkel teli panelek tagolták, egyébként pedig egy lefelé
fordított tányérra emlékeztettek. Mindegyik olyan széles volt, mint
négy, egymás mellett fekvő tenctoni, olyan vastag, mint egyetlen
tenctoni, s mindegyik hat fémlábon korcsolyázott a hajó
burkolatán, hogy aztán időről-időre odaguggoljon csészealjszerű
testével valamelyik kutasz jelezte pont fölé, s felvillantsa
narancssárga fényeit. George úgy gondolta, ezek a fények végzik
valahogy a molekulaátszervezést. Bármi legyen is az.
Néhány rabszolga úgy tartotta, ezek a szerkezetek irányítják a
hajó életét, de az Öregek ezt tagadták, szerintük ezek a gépek
ugyanolyan rabszolgák voltak, mint ők, a tenctoniak.
Mindazonáltal a hajó egyes szektoraiban az Öregek szavának
már nem volt akkora súlya, mint annak előtte.
Időről időre hasonló, bár kisebb gépezeteket láttak a hajó tiltott
szektoraiba vezető széles folyosókon is, ami csak megerősítette a
szóbeszédet, miszerint több ezer ilyen masina rejtőzik valahol a
hajó belsejében is. Ugyan miféle bizonyíték kell még, hogy a hajót
a gépek irányítják? Rebesgettek azonban olyasmiket is, hogy a
hajó lezárt rakterében idegen fajok rejtőznek: hogy Celine és
Andarko hibernált teste is itt van a hajón: s hogy a Tencton, a
bolygó összezsugorodott, és az is itt utazik velük. George már
nem foglalkozott ezekkel a fantazmagóriákkal. Csak azt hitte, amit
látott, és nem látott mást, csak a hajót.
E percben ott állt a hajó egyik ablakánál. A könnycsepp formájú
hajóablakok valamilyen átlátszó anyagból készültek, amit az
Öregek ez ideig nem tudtak azonosítani: kétszer olyan magasak
voltak, mint George, és olyan szélesek, mint kitárt karjai. Az
Öregek gyakorta még a valódiságukat is kétségbe vonták. Azt
mondták: semmi értelme, hogy rabszolgáknak ennyi ablakuk
legyen. Néhányuk úgy vélte, a hajó eredetileg nem is
rabszolgaszállításra épült. Ám bármilyen céllal készült is, az a cél
elenyészett az évszázadok során. A hajótest burkolatán látható
horpadások és karcolások többezer éves utazás tanúi, állították
az Öregek. És ha valaki számításba vette a burkolaton dolgozó
gépek hatékonyságát, könnyen oda lyukadhatott ki, hogy az út
talán több tízezer éve tart már.
Ami George-ot illeti, ő már azt is nehezen tudta elképzelni,
egyáltalán hogyan lehetett megépíteni egy ekkora valamit, mint a
hajó. Ahogy így az ablakon át elnézte, a hajótest olyan
mérhetetlenül nagynak rémlett, hogy az sem lepte volna meg, ha
kiderül: akkora, mint a Tencton három holdjának valamelyike.
A bolygó terminológiája szerint, amely George új otthona lett, a
hajó hossza nem sokkal haladta meg a három kilométert. A
korong formájú raktér, amelyben a tenctoniakat tartották,
nyolcszáz méter átmérőjű lehetett, ami pedig a térfogatát illeti, az
Öregek körülbelül a hajó egészének egytizedére becsülték. A
hajón töltött több mint egy évszázad során az Öregek elég jól
feltérképezték a teherkorongot, és megállapították, hogy öt
körcikk alakú szektora közül a tenctoniak csak négyet laknak.
Egyesek úgy vélték, az ötödik szektor is eleven rakományt rejt –
talán tenctoniakat, talán nem. Ám – noha erről is szép számmal
keringtek mindenféle mendemondák – soha senki nem tudott
komoly bizonyítékot felmutatni, amely megerősítette volna e hitet.
Az Öregek mindenesetre továbbra is fenntartották azt a
véleményüket, hogy bárki más él is még a hajón – már ha él
egyáltalán – a korong alakú raktérnek legalább az egyik
szektorában manőverező és leszállító hajtóműveknek is lenniük
kell. Mikor a hajók megérkeztek a Tenctonra (százával, ezrével –
senki, aki megélte, nem volt biztos benne, annyira hirtelen jöttek)
csak korong alakú részeik szálltak le, maguk a hajótestek ott
maradtak orbitális pályán a Tencton körül. Eszerint a hajó
nagyobb részein csillaghajtómű üzemel, vonták le a
következtetést az Öregek, bár a közös történelemórák e
pontjához érve George általában már elveszítette a fonalat. A
mesebeli számolóeszközök és gondolkodó mechanizmusok
nélkül, amelyek az otthoni világban valóban léteztek, nehezen
tudta elfogadni mindazokat a misztikus és bizonyíthatatlan
állításokat, amelyeket az Öregek összefoglaló néven
tudománynak neveztek.
 Ennek az ősi tannak valamilyen homályos elvére hivatkozva
azok a tenctoniak, akik már világon voltak a hajók érkezésekor,
azt állították, hogy a fénysebességénél gyorsabban nem lehet
utazni. Állították mindezt annak ellenére, hogy a legtöbb csillag
között így évtizedekig, ha ugyan nem évszázadokig tartana az
utazás, s George tapasztalatból tudta, hogy gyakran csak egy-két
hónapot vesz igénybe. Ám amikor fiatal korában még elég bátor
volt, hogy ez ügyben megkérdezze az Öregeket, az Öregek
valami zavaros magyarázatba kezdtek a fénynél sebesebb
dimenziókról, a mesterséges gravitációs mezőkről, melynek
segítségével a hajón létezett a fönt és lent fogalma,
vákuumenergia-hasznosítókról és egyéb homályos históriákról,
amelyeknek semmi közük sem volt a rabszolgalét kőkemény
realitásaihoz.
George tehát nem tudta, mit művel a szerszámmal, s nem
tudta, mit művel időről időre a többi rabszolga. Nem is törte
tovább a fejét, egyszerűen csak bámulta a csillagok elfolyó
áramát, a gigantikus, látszólag mozdulatlan hajótestet, s hagyta,
hadd folyjék el körülötte az idő. Ujjai öntudatlanul végigsimítottak
az ablak sima felületén, s egy pillanatra, váratlanul, átvillant rajta a
kérdés: milyen érzés lehet szabadnak lenni. Tudatosan már
esztendők óta felhagyott a reménykedéssel.
– Gyere el az ablaktól.
A hang kizökkentette, nagyot szökkent hátra a fekete
fémrácson, amely a hajótestnek ebben a szekciójában padlóul
szolgált. Reflexszerűen lehunyta a szemét, úgy várta a felvigyázó
ösztökéjének égető csípését.
De nem történt semmi.
Félve fordította arcát a hozzá szóló felé.
Moodri volt az.
A merev, formátlan, szürke zubbonyt és nadrágot viselő
George-dzsal ellentétben a törékeny Öreg imádságos ruhát viselt:
patyolatfehér öltözéket, amelynek szegélyére tenctoni
színuszírással írt szövegek voltak hímezve csillogó aranyfonállal.
Az öltözék halkan suhogott a közlekedő-folyosók padlózatán át
állandóan lengedező légáramlatban: a hajó levegőjét szüntelenül
cirkuláltatták.
 A felvigyázók bátorították az olyasféle vallásos
megnyilvánulásokat, mint amelyek közé Moodri öltözéke is
tartozott, mivel úgy ítélték meg, hogy jobban kézben tarthatják a
hajót, ha a rabszolgák – oktalanul – valamiféle „Jobb idő”
eljövetelében reménykednek. Azoknak az Öregeknek, akik már
nem bírták a nehéz munkát, de egyébként egészségesek voltak,
megengedték, hogy kiszolgáltassák a rabszolgák sokféle hitének
miséit – mármint olyan időszakokban, mikor elegendő volt az
élelem. Mert a hosszabb utakon, mikor többévnyi távolságban volt
a legközelebbi lakható világ, általában a munkaképteleneket
recirkulálták először.
George a feleségéhez hasonlóan talált némi vigaszt a
vallásban, Moodri öltözékében viszont a világon semmit. Ezt az
öltözéket a celenitipra, a celinisták megjelenése előtt uralkodó,
Ionia istennőt középpontba állító vallás papjai hordták. George-
nak nem volt türelme a celenitiprához.
Moodri nyilvánvalóan észrevette George szemében a
nemtetszést. – Nem tetszik az öltözékem? – kérdezte. Mint
mindig, most is valahogy olyan mosolygós volt a hangja, mintha
többet tudna annál, amit mond. George többek között ezért sem
kedvelte.
Mindkét irányban végignézett a folyosón, ösztönösen a
felvigyázókat kereste tekintete. Meglepetve tapasztalta, hogy
egyet sem lát. A hajón szigorúan tiltották a családi kapcsolatok
ápolását, kivéve a felnőtt gannaum-ták és linnaum-ták közöttit. Ha
egy felvigyázó most felbukkanna a folyosón,
koponyamintázatukról rögtön látná, hogy rokonok – azonnal
megbüntetné őket.
– A vallásod elfogadható – válaszolta George. Úgy hangzott,
mint valami káromkodás.
– Miért? Melyik vallás nem az? – kérdezett vissza zavartalanul
Moodri. A hajók megérkezése előtt a Tenctonon legalább ötven
nagyobb és több száz kisebb vallási közösség virágzott. A
legtöbbje tökéletes harmóniában élt a többivel. Sok Öreg hajlott
arra a véleményre, hogy éppen a tenctoni hagyományok békés
együttélése tette lehetővé, hogy a hajók oly gyorsan meghódítsák
világukat.
 – Andarko és Celine küzdött balsorsa ellen – mondta George;
büszke volt celinista mivoltára. – Nem fogadták el sorsukat.
– És nincs az életben más, csak küzdelem? Volt idő, mikor úgy
gondoltuk, biztosan van.
George minden csalódottsága, rosszkedve hirtelen Moodri ellen
fordult. – Unom már ezeket a meséket, Moodri bácsi! A régi világ
így, a régi világ úgy… Nem érdekel, milyen volt az élet akkoriban,
nem érdekel, hányféle tennivaló között válogathattál egyetlen
crayg alatt. A lényeg az, hogy itt és most csak küzdelem létezik.
George dühös szavai nem látszottak hatni az Öregre. Sőt: úgy
nézett az ifjú tenctonira, mintha az épp most esküdött volna sírig
tartó barátságot neki. Mosolya dühítette George-ot.
– Az itt és most csupán egyetlen pont a lét tág
folytonosságában, Stangya – mondta szelíden Moodri. – Az idő
előrehalad. A tér nem egyenletes. A helyzetek változnak. Ami
egyik nap még küzdelem, jelentéktelen semmiség a másikon.
George hátat fordított, nem látó szemekkel meredt a csillagokra
– egyetlen másodperccel sem bírta volna tovább elviselni az Öreg
mosolyát. – Ha azért jöttél, hogy közöld, mennyire jelentéktelen az
élet, akkor fölöslegesen fáradtál. Már tudom – mondta.
Az ablak tükrében látta, hogy Moodri szőrtelen szemöldöke
megemelkedik. – Az élet nem jelentéktelen, Stangya
George idegesen az ablakra csapott öklével. – Nem látod
odakint ezt a végtelen csillagtengert, hogy azt mondod nekem:
nem jelentéktelen az életem ezen a hajón?
– Nem kell ezt mondanom neked – felelte az Öreg. – Apád fia
vagy. Már tudod az igazságot.
George legszívesebben fejbe vágta volna az Öreget. Moodri
állandóan az unokaöccsét, George apját emlegette, de soha egy
szót sem mondott róla. George jóformán nem is emlékezett rá,
csak elkínzott arca maradt meg benne, ahogy nézi, mint a
szakítják el tőle a felvigyázók tízéves fiát. Hogy hol vannak most a
szülei – a hajó valamely más részében, valamely kikötővilág
bányáinak mélyén, vagy már ezernyi műszakja recirkulálták őket
– nem tudta. Moodri meg nem mondta soha.
– Tulajdonképpen minek jöttél? – kérdezte George. Szerette
volna, ha Moodri elmegy, hogy ne hánytorgassa föl megint, mit
veszített. Emlékek nélkül nem létezett számára semmi – és nem
szeretett emlékezni.
– Fontos üzenetet hoztam.
George visszafordult. Ha Moodri hozta, az üzenet bármi
lehetett: a felesége kéri, menjen vissza azonnal a szálláshelyükre,
vagy figyelmeztetik, hogy valamilyen homályos precelinista ünnep
tartama alatt, melyen a sziklák és kavicsok tiszteletének adóznak,
tartózkodjon a húsételektől.
Gyanakodva összehúzta a szemöldökét. – Miféle üzenetet?
– Kapcsold ki a kutaszt, és gyere el az ablaktól.
George-nak feltűnt, mennyire elhalványodtak Moodri
koponyafoltjai. Az ilyesmi a túl sok alvás okozta zavarodottság
jele volt – megszokott jelenség az időseknél.
– Miért? – kérdezte, megkockáztatva, hogy válasz helyett
valamilyen zavaros históriát kell végighallgatnia.
Moodri észrevette, hová irányul a tekintete. – A foltjaimnak
semmi bajuk, Stangya. – Kipillantott a csillagokra. – Kérlek, tedd,
amit mondok.
George szeretett volna végére járni, mielőtt még Moodri
belebonyolódik szokásos babonás históriáiba – dologidőben. –
Mondj rá csak egyetlen értelmes okot.
Moodri csücsörített. – A hajó hamarosan visszavált a normál
térbe, Stangya.
George hátraszökkent az ablaktól, és zavartan babrálni kezdte
kutasza kapcsolóját. Szóval ezért nincsenek felvigyázók a
folyosókon, gondolta rémülten. E pillanatban megremegett a hajó.
Több százszor átélte már, ami most történt körülötte, és minden
egyes alkalommal jobban gyűlölte. Az érzés leginkább ahhoz
hasonlított, mintha egy végtelen hosszúságú csíkot nyújtanának
belőle, mintha egy végeérhetetlen hengersoron engednék át.
Mélyen a hajó belsejében, a szálláshelyek közelében a
visszakapcsolást kísérő jelenségek jóval enyhébbek voltak. Az
irányítótermet valahogy leszigetelték. A burkolat közelében
viszont… szinte elviselhetetlen volt.
Még szerencse, hogy Moodri idejében figyelmeztette: legalább
a kutaszt ki tudta kapcsolni, így nem érte a felszabadult
visszacsatolás ütése. A szikrapattogások sercegéséből és a
folyosón végigvisszhangzó fájdalomkiáltásokból ítélve, a többi
burkolat-karbantartó nem volt ilyen szerencsés.
Odakint az ablak előtt a száguldó csillagok elmosódott
szivárványcsíkokká mázolódtak, majd ragyogó, tűhegyes
pontocskákká zsugorodtak, egészen másként festettek, mint
mikor a hajó – az Öregek kifejezésével élve – szuperluminális
sebességgel haladt. George érezte, hogy teste lassanként
visszanyeri eredeti formáját. Tudta, hogy valójában semmit sem
változott, de izmai úgy sajogtak, mintha valóban átalakult volna.
Szeme előtt fekete karikák táncoltak. Reszkető kézzel
támaszkodott a folyosó falának. Orrából keskeny vérpatak
szivárgott.
Moodri ezzel szemben ugyanott állt, mint visszakapcsoláskor,
higgadtan, csípőre tett kézzel, a jelek szerint meg se kottyant neki
a visszakapcsolás.
– Pályamódosítást hajtunk végre a normál térben – közölte.
George bólintott, de fogalma sem volt, mit ért Moodri azon,
hogy normál tér. A pályamódosítás viszont azt jelenti, hogy a hajó
nem áll meg. Nem raknak ki semmiféle rakományt.
– Körülbelül négy crayg-táig haladunk ebben az üzemmódban.
Addigra érünk legközelebb a pályamódosítás gravitációs
kútjához, és akkor megint szuperluminálra kapcsolunk.
Babonás badarság, gondolta George. Idejétmúlt tenctoni
bűbájosság. De az Öreg mégis tudta, mikor fognak
visszakapcsolni.
– Honnan tudtad? – bukott ki a száján.
Moodri talányosan mosolygott. George úgy gondolta, hogy a
nagybátyja vagy nem válaszol, vagy valami misztikus
magyarázatba bonyolódik, miszerint a bonyolult számítások
alapjául a Tencton három holdjának fázisai szolgáltak. A valóság
azonban jóval egyszerűbb volt.
– A felvigyázóktól – válaszolt Moodri.
George értetlenül meredt rá.
– Minden pillanatban tudnunk kell, hol járunk az űrben,
különben a hívők nem tudnák az állítható oltárokat a Cen’-tawrs
galaxis felé fordítani – magyarázta Moodri.
 – A felvigyázók csak úgy megmondták, merre haladunk? –
George még soha életében nem hallott ilyesmiről.
Moodri fölvonta a vállát. – Meg kell tőlük kérdezni, de ha
megkérdezzük, megmondják, merre tartunk és mikor lesz
pályamódosítás. Ez csak egy parányi információszemcse,
számukra nincs jelentősége. Számunkra viszont nagyon fontos. –
Elrendezgette öltözékét, távozni készült. – Minden rendben,
Stangya? Ne haragudj, hogy nem tudtalak előbb figyelmeztetni.
– Kutya bajom – mondta George. Közelebb lépett
nagybátyjához: kizökkentette, amit hallott. Ismét szétnézett a
folyosón, nem lát-e felvigyázót. Köztudomású volt, milyen
rettenetes érzés a visszakapcsolás a burkolat közelében. A
felvigyázóknak természetesen eszükbe sem jutott figyelmeztetni a
burkolat-karbantartókat, mi várható műszakjuk idején. Most
viszont, a hatás elmúltával, a felvigyázók mindjárt visszatérnek
posztjukra. George tudta, hogy sietnie kell a beszéddel.
Suttogóra fogta, úgy hadarta: – Moodri! Mondd meg nekem, mi
az igazság! Ha a Tencton elhagyása óta az Öregekkel mindig
közölték az útirányt meg a pályamódosításokat, akkor
lehetséges… Te tudod, hol van a Tencton a csillagok között?
Moodri nem mutatta, hogy érdekelné, mire akar kilyukadni
George. – Igen, folyamatosan vezetjük a számításokat. Pontosan
tudjuk, hol van a Tencton. Vagyis hogy hol volt. A csillagok
mozgása ugyanis…
George-nak nem volt ideje végighallgatni az Öreg
elkalandozásait. A szíve majd kiugrott helyéből az izgatottságtól.
Odalépett az öreghez, és félbeszakította. – És ha tudjuk, hol van
a Tencton, nem volna lehetséges…? Nem volna lehetséges,
hogy valaki hazavezesse ezt a hajót?
Moodri elhúzódott. – Ne beszélj ilyesmiket. Még csak ne is
gondolj rá.
George megint közelebb hajolt hozzá, izgatottan suttogott
tovább. – Ne szórakozz velem, Moodri bácsi! A hajón lázadás
van. Tudom. Ugyanúgy hallom a szóbeszédet, mint te. Te
valószínűleg még többet is hallasz, mint én.
 Moodri váratlanul elkapta George kezét, és meglepő erővel
megszorította. – Bízz bennem, Stangya! Nincs lázadás. Még csak
nem is beszélnek róla. Semmi esélye egy esetleges lázadásnak.
George kirántotta a kezét. – Akkor te nem érsz semmit.
Halványulnak a foltjaid, elvakít az a gerinctelen hited.
Moodri elengedte a füle mellett a sértéseket. – Ionia istennő
ereje nem fogyatkozott meg, öcsém. És ha tovább zagyválsz itt
összevissza valamiféle lázadásról, hamarosan a recilkulátorba
kerülsz, a feleséged és a gyerekeid meg itt maradnak védtelenül.
George már nyitotta a száját, hogy ráordítson, mikor hirtelen
felfogta, mit is mondott Moodri: cate-al. Gyerekeid! Nem cate-un,
gyereked.
George-nak és a feleségének két gyereket engedtek eddig
világra hozni és nevelni. Finiksát egy éve elvitték a felvigyázók,
sorsát azóta ugyanolyan homály fedte, mint George apjáét és
anyjáét. Ez idő szerint a kis Devoosha – akinek az emberek az
Emily nevet adták – volt egyetlen gyermekük. Moodri mégis azt
mondta: gyerekeid. Lehetséges volna, hogy…?
– Te tudod, hol van a fiam? – kérdezte George.
Moodri azonban lehűtötte hirtelen felizzó reményét. – Tudod jól,
hogy nem tudhatjuk, hová kerülnek a rokonaink.
– No de Moodri bácsi…. Te is megtaláltál engem meg
Ruhtrát…! – mondta George. Még saját hallójárataiban is
kétségbeesett könyörgésnek hatott saját hangja.
– Merő véletlenségből észrevettem a foltjaidat egy tömegben –
válaszolta Moodri. – Csak ezért.
George számára ismerős volt ez a hangsúly: Moodri nem
hajlandó többet mondani.
– Értem – mondta halkan. Megemelintette a kezében tartott
molekulakutaszt. A gondolkodás nélküli munka is jobb volt, mint
ez a lelki haláltusa, a reménykedésnek és a kétségbeesésnek ez
az örökös váltakozása. Bekapcsolta a műszert, érezte, mint kel
életre a kezében. – Köszönöm a figyelmeztetést – mondta
fahangon, a hála legkisebb hangsúlya nélkül.
Moodri fejet hajtott s fordult, hogy menjen, de aztán megtorpant,
s anélkül, hogy George-ra nézett volna, megszólalt. – Ne feledd,
amit mondtam, Stangya. A családodnak szüksége van rád. És az
előttünk álló crayg-tán még nagyobb szüksége lesz. – Ekkor
fölemelte tekintetét, és George szemébe nézett. A pillantása mást
mondott, mint a szája. – Ne juttasd árvaságra őket az
ostobaságaiddal. És ne beszélj olyasmikről, amik nem tartoznak
rád.
George lassan, félig önkéntelenül a búcsúzás jelére emelte
öklét. Moodri halvány mosollyal ajkán elfordult, s George ebben a
pillanatban megértette látogatása valódi célját.
Folytatta munkáját, de alig bírta palástolni ujjongó örömét.
Odakint az ablakon túl mozdulatlanul függtek a csillagok, jeléül,
hogy a hajó lassít, közeledik valamihez. Hogy mihez, nem tudta.
Csak egyvalamiben volt biztos: hogy az Öreg hazudott neki.
Minden szava hazug volt.
Ez pedig azt jelentette, hogy igenis van lázadás.
És Moodri is benne van.
És hamarosan történni fog valami.
– Az előttünk álló napon – mondta az Öreg.
És George ezt az egyet elhitte neki.
MÁSODIK FEJEZET
A tenctoni fiú, aki később Buck Francisco néven vált ismertté, ott
rohangált a magasban a többivel a futóhidakon, trappolásuk
robaját robajlássá erősítette a hatalmas, félhomályos élelem-
recirkuláló csarnok. Kétemeletnyi mélységben alattuk ötven óriási,
vastag falú, barnára és zöldre zománcozott üstben rotyogott-
gőzölgött a hús- illetve a növényi alapú étel, szinte fojtogató
töménységben árasztva azt a nyirkos-fűszeres illatot, amely
általában csak az élelmiszertárolók környékén volt érzékelhető.
Az izgatott gyerekek még mindig a visszakapcsolás utóhatása
alatt álltak, amely itt, a hajótest mélyén nem volt fájdalmas. Csak
úgy visszhangoztak vidám rikkantásaik. E pillanatban belépett az
őrparancsnokuk. Megállt a futóhíd közepén, magasra tartotta
ösztökéjét, és leadta a figyelmeztető jelet. Odalent, a recirkuláló
alján a munkások nyomban megmerevedtek, idegesen
pillantgattak fölfelé: tudták, hogy a magas, vinnyogásszerű
elektromos hang a hamarosan bekövetkező büntetés előhírnöke.
A hídon álló kisebb gyerekek néhánya a munkásokhoz
hasonlóan reagált, abbahagyta a beszélgetést és a nevetgélést –
még élénken éltek emlékezetükben a felvigyázók ösztökéjével
kirótt büntetések. Buck azonban már az idősebbek közé tartozott
– földi években számlálva csaknem tizenegy éves volt,
esztendeje választották el szüleitől s napközis társával, Vornhóval
együtt rájött, hogy nekik már nemigen kell félniük a felvigyázóból.
Nézte az ideges üstmunkásokat, s közben megpaskolta a
mellette álló nyolcéves kislány vállát. A kislány szorosan markolta
a futóhíd korlátját, úgy figyelte nagy, fekete, elkerekedett
szemekkel az odalent álló mozdulatlan munkásokat.
– Ne félj – szólt rá Buck tizenegy évének minden
fontoskodásával. – A jelzés csak a rakománynak szól.
 A kislány felpillantott rá. Alig mert megszólalni az őrparancsnok
jelenlétében. – De hát nem mi vagyunk a rakomány?
Buck elmosolyodott, úgy, ahogyan a felvigyázók szoktak
mosolyogni őrá – mintha mindjárt áldást osztanának. – A
rakomány odalent van. Te idefent vagy – válaszolta a kislánynak.
– Nem érted? Választott vagy.
A kislány arcán zavar tükröződött. – Mire választottak ki?
Buck megigazította nyakán a szürke zubbony fölött viselt,
ropogósra keményített fekete sálat. Ugyanolyan űrfekete volt,
mint a felvigyázók egyenruhája. Még a kis ezüst rögzítő kapocs is
a felvigyázók rangjelzését formázta.
– Hogy az Ifjú Figyelők Brigádjának tagja légy.
Vornho odajött hozzájuk. Egyidős volt Buckkal, de vékonyabb,
magasabb, koponyafoltjai kisebbek és szórtabbak. Fekete sálja
viszont ugyanolyan. A kislány hol az egyik, hol a másik fiúra
nézett, tekintete végül Buck ezüst rögzítőcsatján állapodott meg.
– Én is lehetek… figyelő? – kérdezte remegő hangon.
– Na azért nem most rögtön – magyarázta Vornho. – Ahhoz
még kicsi vagy. Amíg el nem választanak a szüleidtől, nem
lehetsz a brigád tagja.
– És ki is kell érdemelned – tette hozzá Buck. – És a
Választónak ki kell választania.
– De valószínűleg ki fog választani – mondta Vornho.
A kislánynak leesett az álla. – És akkor… És akkor nem fognak
többé bántani a felvigyázók?
Buck és Vornho összenézett. – A felvigyázók miatt ne izgulj –
mondta Vornho. – Téged soha többé nem fognak bántani. Nekik
a rakomány kordában tartása a feladatuk. Nézz csak le ezekre az
üstmunkásokra. Már a koponyamintázatukról ordít, milyen lusták.
Mindig csak azon jár az eszük, hogy csíphetnének le valamit a
többiek adagjából. – Vornho suttogóra fogta. – A lényeg, hogy
ezek nem olyanok, mint a rendes tenctoniak… Érted. A legtöbbje
csak malsinakeverék.
A kislány szeme még jobban elkerekedett.
Vornho bölcsen bólogatott, aztán folytatta. – Mivel azonban
téged is elhoztak erre a tankirándulásra, ez azt jelenti, hogy a te
vérvonalad tiszta. Szóval hogy rendben vagy.
 – Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve a kislány.
– Ha mondom… – felelte Vornho. – A felvigyázók nem
tévednek az ilyesmiben. Nagyon okosak.
– Mint az Öregek?
Vornho elnevette magát, keze úgy siklott végig a koponyáján,
mintha le akarná törölni foltjait – a gúnyos gesztus
intelligenciahiányra utalt. – Az Öregek…! Azok csak folttalan fejű,
oktondi vénségek. Mondd el neki, Finiksa. – A kislánnyal együtt
várakozóan nézett Buckra.
Buck tétovázott. Apja nagybátyja, Moodri egyáltalán nem volt
folttalan fejű, oktondi vénség. Neki azonban nem is volt szabad
tudnia, hogy Moodri a rokona. Moodri mondta is, hogy ennek
ugyanúgy titokban kell maradnia, mint a beszélgetéseiknek. Most
azonban érzékelte Vornho türelmetlenségét, és azt is tudta, hogy
a tétovázás a gyengeség csalhatatlan jele. Az Ifjú Figyelők
Brigádjában nem tűrték meg a gyengéket.
– Akkor figyelj rám – mondta a kislánynak –, elmondom, hogy
megy ez az egész. Ha tiszta a vérvonalad, akkor a felvigyázók
születésed percétől kezdve szemmel tartanak. Ha látják, hogy
okosabb és különb vagy a többi gyereknél, akkor elhoznak ilyen
különórákra, mint ez a mai, hogy megismerd a hajót, tudd,
hogyan működik meg ilyesmik. Ha gyorsan tanulsz, és a
magatartásod is megfelelő, akkor a szüleidtől való
megszabadulás után egy különleges luffosztályba kerülsz, és te is
kapsz egy ilyen sálat.
Persze ez nem volt minden, és ezt Buck nagyon jól tudta.
Halotta, miket rebesgetnek a gyerekek mindenféle titkos
szertartásokról, amelyeken a Választó binn maga is részt vesz, s
amelyeken valamiféle furcsa fémpántot tesznek az újak fejére…
Még valamiféle rituális áldozatról is suttogtak, de hogy miféléről,
ezt nem tudta. De amit mondott a kislánynak, az nagyjából igaz
volt. Csak nem a teljes igazság.
Vornho nem tudta palástolni büszkeségét. Folytatta a leckét. –
Azután pedig, ha jól tanulsz és figyelőhöz méltóan viselkedsz, és
megtanulod kordában tartani a rakományt a fókuszált ösztökével,
akkor – akkor – akár felvigyázó is lehet belőled.
A kislány halkan felsikoltott döbbenetében.
 – Nem rossz, mi? – mondta Vornho.
A kislány arca egészen átszellemült, úgy nézett Buckra és
Vornhóra. – És akkor… ha felvigyázó leszek… – mondta elszorult
torokkal – akkor gondoskodhatok a papámról meg a mamámról,
hogy…
Vornho játékosan meglökte a kislány vállát. – Jaj, ne foglalkozz
most a szüleiddel! A felvigyázók jobb család.
A kislány a melléhez kapta kezét, alsó ajka remegni kezdett. –
De én nem akarom… Nem akarom elfelejteni a szüleimet.
Vornho lehajolt hozzá, úgy nézett a szemébe. – Akkor pedig te
is csak rakomány leszel, míg élsz, te kis eeb!
Buck elhúzta társát a kislánytól. – Ne mássz így rá, Vornho,
most van kint először. Még fogalma sincs semmiről.
Vornho gúnyosan rávigyorgott. – Téged meg mi lelt? Hirtelen
érdekelni kezdett a rakomány? Kicsit fiatal még a kettyintésre,
nem gondolod?
– Egyél sót! – förmedt rá Buck.
Vornho továbbra is vigyorgott. – Te egyél sót, anyád duruzsa!
A kislány csak kapkodta a levegőt ennyi trágárság hallatán.
Vornho kinyújtott ujjával próbált Buck hóna alá bökni. Buck
hátraugrott.
– Hagyd abba! – mondta, de dühe hirtelen ideges nevetésbe
fúlt, mert Vornho váratlanul nekiugrott, és megpróbálta elérni
erősen leszorított karjai alatt az érzékeny idegdúcokat.
Vornho is elnevette magát, dulakodni kezdtek. Vornho ujja ért
célt először Buck hóna alatt. Buck kétrét görnyedt a nevetéstől,
aztán amikor már épp kiegyenesedett, hogy védekezzen,
megszólalt egy ismerős, mély hang. – Fiúk! Ez tanulmányi
kirándulás, nem birkózóverseny!
Buck és Vornho nyomban abbahagyta a gyömöszkölődést, és
az őrparancsnok felé fordult. Az őrparancsnokot nem egészen két
hónappal később egy túlzsúfolt karanténban már Betsy Rossnak
szólította egy túlhajszolt nemzeti gárdista, és nem sokkal később
a Los Angeles-i alvilág egyik vezetője lett, de itt egyelőre még
D’wayn volt a neve, és a fiatalok toborzásért felelős felvigyázó
tisztjét töltötte be.
 Telt, húsos arcában szinte boldogan csillogott a szeme, úgy
nézett le Vornhóra és Buckra. – Nos, figyelők? Jelentést!
Vornho csak dünnyögött valamit, Buck mondta ki az első
érthető szavakat. – Hát mi csak… éppen azt magyaráztuk,
hogy… Szóval hogy hogyan lehet valakiből felvigyázó. – Buck
lába lüktetni kezdett a feszültség okozta fájdalomtól.
D’wayn könnyedén paskolta tenyerét az ösztökével. Nagydarab
nő volt, fekete egyenruhájában, amelynek bal vállán négy vaskos
ezüst rangjelző sáv fénylett, ugyanolyan impozánsnak hatott, mint
a burkolaton korcsolyázó gépezetek. Csalódott arcot vágott. Buck
élesen érzékelte, hogy a hátuk mögött összegyűlt gyerekek mind
őket nézik.
– És ez olyan humoros, hogy egy kis játékos verekedésre
ösztönözte magukat? – kérdezte D’wayn.
Vornho és Buck olyan egyszerre hajtotta le a fejét, mintha
össze lettek volna drótozva. – Nem, őrparancsnok – motyogták.
Aztán Vornho összeszedte magát, és felnézett. – Ez a lány azt
mondta… hogy azért szeretne felvigyázó lenni, hogy…
gondoskodhasson a szüleiről. – Megint lehorgasztotta a fejét.
– Értem – mondta fagyosan D’wayn.
Bucknak nem tetszett, hogy a kislányt egy ilyen triviális dologért
meg fogják büntetni. – Kérem, őrparancsnok… – nézett fel
anélkül, hogy túlságosan felemelte volna a fejét. – Ez még csak
egy pisis. Fogalma sincs semmiről.
D’wayn odalépett hozzá, és könnyedén vállára ejtette az
ösztökét. Buck összerezzent, bár a fémcső még minimumtöltésre
se volt kapcsolva.
– Maga meg akar nekem valamit magyarázni, Finiksa figyelő?
Buck még jobban lehajtotta a fejét. Nem tudta, mit válaszoljon.
A felvigyázók sose magyaráztak. Az ő soraikban ez egyet jelentett
a lázadással. Az Ifjú Figyelők Brigádjában elégséges ok volt az
eltávolításra. És az ifjú figyelők közül eltávolítottak többnyire
nagyon gyorsan a recirkulátorokba kerültek, mivel többé sem a
felvigyázói kar, sem a rakomány nem fogadta be őket.
– Nos? – nógatta D’wayn.
Buck alig bírta kipréselni torkából a választ. – Én csak részletes
jelentést akartam tenni, őrparancsnok.
 Egy hosszú, nagyon hosszú perc múltán az ösztöke
felemelkedett Buck válláról.
– Rendben van, figyelő.
Buck nem mert fölnézni.
– Azt mondtam: rendben van, figyelő. Maga örömét leli benne,
ha ismételgetésekre kényszerít?
Buck felemelte a fejét. D’wayn őrparancsnok mosolygott,
rákacsintott, aztán körülnézett, figyelnek-e a többiek.
– Remélem, mindnyájan tanultatok az esetből – mondta.
– Mint figyelőknek, az a dolgotok, hogy a felvigyázók szeme és
füle legyetek. Ám a legszorgalmasabb figyelés sem ér semmit
ezen a hajón, ha nem párosul a feletteseiteknek adott teljes és
részletes jelentéssel. Megértettétek?
– Igenis, őrparancsnok – válaszolta a gyerekhangok vegyes
kara épp hogy csak hallhatóan a hatalmas üstök sziszegésében
és fortyogásában.
D’wayn szélesen elmosolyodott, bólintott; álla alja vaskos
tokaráncokba gyűrődött. Odament a még mindig a korlátnál álló,
reszkető kislányhoz.
– Szóval ez a kis bajkeverő az oka ennek az egésznek –
mondta. A puszta szavak elegendőek lettek volna, hogy bármely
gyereknek inába szálljon tőlük a bátorsága, az őrparancsnok
azonban olyan hangsúllyal ejtette ki őket, ahogy a szülők szoktak
gügyögni a csecsemőjüknek.
Buck rémült döbbenettel nézte, hogy D’wayn gyengéden
fölemeli és magához szorítja a kislányt. Nem lepte volna meg, ha
az őrparancsnok valamelyik üstbe dobja.
D’wayn azonban szeretetteljesen végigsimított ökle bütykeivel a
kislány halántékán. – Hogy hívnak, kis pöttyös fejű?
– Hamblinak – suttogta a kislány.
– Nos, Hambli, úgy hallom, szeretnél segíteni a szüleidnek. Igaz
ez?
Hambli ekkora már szorosan a szájára tapasztotta mindkét
kezét, és csak bólintani volt képes az őrparancsnok ölelő karjai
közt.
 – Hát ez igazán csodálatra méltó elhatározás – álmélkodott
D’wayn. – Körülpillantott alárendeltjein. – Ugye, fiúk, lányok és
binnaum-ta?
A kislány bólintott. Buck megnyugodott: eszerint Hambli
mégsem kerül az üstökbe. Már értette, hová akar kilyukadni
D’wayn. Jó leckét akart adni mindien ifjú figyelőnek.
– De tudod – fordult ismét a karjaiban szinte elvesző kislányhoz
az őrparancsnok –, én azt hiszem, te egyszerűen nem is tudod,
kik az igazi családtagjaid. Vegyük például a szüleidet – akik nem
az igazi szüleid.
Hambli szeme olyat szikrázott, mintha robbant volna.
– Nonono… – csitítgatta kedvesen az őrparancsnok. – Mi is
csak néhány műszakja fedeztük fel. Az igazi szüleid derék
felvigyázók voltak, akik nagy bátorságról tettek tanú-bizonyságot a
Tromus IV-en kitört bányászlázadás leverésekor. Az a gonosz
férfi meg az a gonosz asszony, akiket te a szüleidnek hiszel,
megölte a te igazi apádat és anyádat, aztán elrabolt téged, mivel
akkor még csak podling voltál.
Hambli eltátott szájából lecseppent egy kis nyál. Már nem
remegett, teljesen lebilincselte az őrparancsnok dallamos hangja.
– És tudod, miért művelte ezt az a rossz férfi meg az a rossz
nő? Na? Tudod?
Hambli gyorsan lehajtotta a fejét.
– Mert külön élelemadagokra akarták cserélni a proteined!
A kisebbek felszisszentek. Hogy serkentsék minden
használható anyag újrafelhasználását, bárki szerezhetett extra
adagokra jogosító kuponokat azzal, hogy a senkinek nem kellő
maradékot a recirkulációs állomásokra vitte. Sok szülő ijesztgette
gyermekét, hogy ha rossz lesz, ugyanúgy beviszik őket a
recirkulálóba, mint az otthagyott ételmaradékot, és friss
ételtáblákra cserélik őket. Buck több gyerektől hallotta már, hogy
ismernek olyan gyereket, akinek az öccsét vagy a húgát
recirkuláltatták az elkeseredett szülők. Lelke mélyén sosem hitte
ezeket a históriákat, de ha egy felvigyázó is állítja…
– És éppen ezért hívtunk, hogy gyere el velünk erre a
tanulmányi kirándulásra – mondta D’wayn a kislánynak. – Mert mi
tudjuk, hogy te sokkal jobb vagy, mint az állítólagos szüleid.
Megérdemled, hogy megtudd, melyik az igazi családod. – Hagyta,
hogy a gyerek lassan kicsússzon a karjából, s óvatosan letette. –
Neked tökéletesen igazad van, mikor azt mondod, hogy
gondoskodni akarsz a családodról. Ez nagyon rendes dolog.
Viszont tudnod kell, hogy melyik az igazi családod. – Az
őrparancsnok lenézett a kislányra. – Tudod most már, melyik az
igazi családod?
Hambli bólintott.
– Akkor halljam – mondta D’wayn.
– A felvigyázók – suttogta Hambli, épp hogy csak csettintve a
szó végén.
D’wayn összecsapta a kezét. Néhány körülötte álló gyerek
izgatottan ugrándozni kezdett, csak úgy rengett-rezgett alattuk a
futóhíd vasjárdája. Ahogy kevés rosszabb dolog létezett egy
rosszkedvű felvigyázónál, ugyanúgy kevés kellemesebb dolog
létezett egy derűs őrparancsnoknál.
– Nagyszerű, kis Hambli! Kitűnő! – D’wayn a zubbonya
nyílásába csúsztatta kezét: keresett valamit. – Mindig is tudtam,
hogy te sokkal okosabb vagy, mint azok a rossz, gonosz
emberek, akik elraboltak az igazi szüleidtől. Mindig tudtam. –
Teátrális mozdulattal egy apró, zöld, rángatózó valamit húzott elő.
Buck megismerte: egy tadlin volt. Kicsi korában nagyon szerette.
A tadlin, csakúgy, mint a többi, valódi, recirkulálatlan ennivaló,
egyébként csak a felvigyázóknak járt ki.
– Tessék – mondta D’wayn a kislánynak. – Amiért ilyen jó
kislány voltál, most a tiéd ez a ritka csemege. Később majd még
beszélgetünk a szüleidről, jó?
Hambli félénken a szájához emelte a vonagló teremtményt.
Buck észrevette, hogy előtte gyors suttogással hálát mond Celine-
nek az ajándékért s áldást mond a tadlinra, aztán éhesen
bekapja. Elégedett mosolya ragadós volt: a gyerekek kérlelni
kezdték az őrparancsnokot, hogy adjon nekik is csemegét.
Mialatt D’wayn osztogatta nekik, Buck azon gondolkodott,
miként lehetséges, hogy ilyen gonosz emberek, akik
podlingrablásra is képesek, megtanították a gyereküknek, hogyan
mondjon hálát Celine-nek. Nagy volt a hajó, sok mindent nem
értett még.
 Vornho oldalba bökte Buckot. – Azt hittem, holnap kizárják a
pisist – mondta.
– Én is – bólintott Buck.
Vornho a kislányt nézte. – Lehet, hogy rokonok vagyunk.
– Te meg Hambli?
– Aha. Az én igazi szüleim felvigyázók voltak, ők is a Tromus
IV-en estek el… – mondta tűnődve Vornho. Buck azonban gyors
fejszámolás után arra a megállapításra jutott, hogy ez nem
lehetséges. Hambli nyolcéves. Vornho tizenegy. Ha a szüleit
hároméves korában megölték volna, biztosan emlékezne rá.
Végtére is, ha a szülei felvigyázók voltak, akkor jobb körülmények
között, jobb táplálékon nevelkedett, és…
– No, lehiggadtatok valamelyest? – lépett oda hozzájuk ismét
D’wayn. A gyerekek boldogan falták a tadlint. Néhányan
áthajoltak a korláton, és a csontokat az üstökbe köpték. Jóízűen
nevettek a munkásokon, akik lázas igyekezettel igyekeztek
hatalmas kanalaikkal kihalászni. Ha valamelyik főzet
szennyezettségi szintje a megengedettnél magasabbnak
bizonyult, a munkások mindaddig nem kaptak enni, amíg új
főzetet nem készítettek helyette – ez akár húsz turnusig is
eltarthatott.
Vornho kihúzta magát. – Elnézést kérek, amiért megzavartam a
rendet, őrparancsnok.
Buck ugyanezt mondta.
D’wayn csak legyintett rá. – Egy kis harciasságban nincs semmi
rossz. Csak arra vigyázzatok, hogy ne akadályozzon a
kötelességetek teljesítésében. Rendben?
Buck és Vornho bólintott – két test, egy lélek.
– És ha már a kötelességnél tartunk… – D’wayn ajkáról eltűnt a
mosoly. – Nos? Van valami jelenteni valótok?
Buck még csak nyitotta a száját, mikor Vornho már meg is
szólalt. – Én hallottam két vízszerelőt, akik arról beszéltek, hogy el
fognak zárni valamilyen vízvezetéket… Azt hiszem, az
ötvenhetediken.
D’wayn elgondolkodva nézett rá. – Az ötvenhetediken? Biztos?
– Vornho bólintott. – Tudod a nevüket?
 – Nem, de ha látom, megismerem őket. A szállásuk az
osztagom sawtelcsarnoka mellett van.
– Szerettek sawtelezni, ugye? – kérdezte az őrparancsnok.
– Nagyon! – felelte Vornho.
– Néha – vallotta meg Buck. Fogni egy botot és azzal egy
labdát ütögetni egy magas háló fölött értelmetlen időtöltésnek tűnt
fel előtte, de nem akart nagyon különbözni a többiektől. Moodri a
lelkére kötötte: nem kilógni a sorból.
– Na, akkor ettől még jobban fogtok játszani – mondta D’wayn.
Két apró csomagot vett elő a zubbonyából, és odaadta a két
fiúnak.
Remegő kézzel nyúltak érte. Sose láttak még ilyet, de az
áttetsző csomagolóanyagba burkolt rombuszformák láttán mégis
azonnal tudták, miről van szó.
– No, mit szóltok hozzá? – kérdezte D’wayn. – Nem is tudom,
nem vagytok-e még túl fiatalok hozzá… – Elnevette magát. – Na
jó, de ne itt vegyétek be. Húzzátok el a csíkot, próbáljátok ki.
Kíváncsi vagyok, milyennek találjátok majd. Játsszatok mondjuk
egy jó kis sawtelmeccset. Vagy keressetek egy lányt… egy
sleemát. Ugye tudjátok, mi az a sleema?
Buck még sosem hallotta felnőttől ilyen hangsúllyal ejteni ezt a
szót. Azt hitte, ez csak olyan kitaláció, gyerekeknek való. De
tudta, mit jelent: olyan lányt, aki nem csak az egyesülés
érdekében hajlandó párosodni. Nehéz volt elhinni, hogy léteznek
ilyen nők, de Vornho azt állította, hogy neki van egy barátja, aki
ismer valakit, aki…
– Na, mire vártok? – kérdezte D’wayn. – Ezekkel a podlingokkal
elbírok magam is. Menjetek, érezzétek jól magatokat. Két turnus
után találkozunk a luffban.
A két fiú sarkon fordult: markukban ott szorongatták a zizegős
kis csomagokat.
– Hogy is mondtad, Vornho? – szólt utánuk hirtelen az
őrparancsnok. – Az ötvenhetediken? Biztos, hogy ott akarják
valahol elzárni a vizet?
– Igen, őrparancsnok – felelt Vornho.
– Ügyes munka volt – dicsérte meg az őrparancsnok, aztán
Buck szemébe nézett. – Az ilyesmire mindig szükségünk van.
 A fiúk meghajoltak, nem tudták, mit kellene válaszolniuk. De az
őrparancsnok a jelek szerint nem várt semmiféle válaszra. Intett
az ösztökéjével, és visszament a kisebbekhez, akik eközben
buzgón heccelték az üstmunkásokat.
Buck és Vornho végigrohant a futóhídon. Meg sem álltak, míg
egy hidroponiás csarnokba nem értek, beszaladtak egy alagút két
magas kristályfala közé, amelyek túloldalán a vizet és a
tápanyagokat szállító kristálycsövek bonyolult szövevénye közt
tarka sleefabokrok virultak sűrűn. A víz halk csobogása és az
átlátszó falak miatt a hajón alig volt ennél alkalmasabb hely
bizalmas beszélgetésre, itt senki sem közelíthette meg őket
észrevétlenül, hogy kihallgassa beszélgetésüket. Csak itt merték
kinyitni tenyerüket, s megnézni az őrparancsnok ajándékát.
Vornho összecsücsörített ajkával néma füttyöt imitált. Buck ide-
oda forgatta a csomagot, kitapogatta a rombusz körvonalait. Nem
tudta, lesz-e bátorsága kibontani.
Vornhónak azonban nem voltak efféle kétségei. Feltépte a
csomagolást, a rombuszt mutató- és hüvelykujja közé
csippentette: csillogott a hidropóniás csarnokot elárasztó, erős,
életadó fényben. A más frekvenciákkal interferáló ultraviolától
Buck máris kezdte kissé feldobottnak érezni magát.
– Ez óriási, Finiksa! Ez egészen… – Vornho láthatólag nem
talált megfelelő jelzőt tinédzserszótárában a dolog
nagyszerűségére.
– Eemikken – mondta halkan Buck.
A felvigyázók drogja. Hatalmuk titka. Az engedelmesség szent
gázának ellenszere.
– Bontsd ki te is – mondta Vornho. – Vegyük be egyszerre.
Buck vonakodva kibontotta.
Vornho elképedve meredt barátjára. – Veled meg mi van, siiks?
Nem fogod fel, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a szent gáz nem fog
hatni ránk. Ha akarunk, nemet is mondhatunk. Andarko! Akár
még azt is megtehetjük, amit D’wayn ajánlott: foghatunk két
sleemát, és párosodhatunk, Finiksa! – Várta valamilyen jelét,
hogy barátja osztozik izgalmában, aztán vállat vont, bekapta és
lenyelte a rombuszt.
 Vett néhány mély lélegzetet, körülnézett a csarnokban. Száraz
fejbőrének rózsaszínje és barnája csak úgy csillogott a sleefát
tápláló intenzív fényben. A Buck kezében lévő rombuszra
mutatott. – Ha neked nem kell, én beveszem azt is.
– Csak egy fél turnusig tart a hatása – mondta Buck.
– Mi még csak Ifjú figyelők vagyunk – sóhajtott irigykedve
Vornho. – Ha majd felvigyázók leszünk, állandóan ezen élünk.
Mind ezt csinálják.
– Semmi ha – mondta Buck, ajkához emelve a rombuszt. – Ezt
bevéve mi is felvigyázók vagyunk.
– Hát akkor viselkedj ennek megfelelően.
Buck a nyelvére helyezte a rombuszt. Nem volt semmilyen íze.
– Állati finom, ugye? – kérdezte Vornho.
Buck vállat vont, aztán lenyelte.
– Te, én már érzem is, hogy hat! – csapott saját mellére
Vornho. – Andarko! Egész más illata van a levegőnek. Nem is
érzem a szent gázt… bár ebben a turnusban nem is valami erős.
Buck mélyen beszívta a levegőt. Nemigen érezte a szent gázt
soha. Barátjával ellentétben sose tudta megállapítani, erősödött
vagy gyengült-e a koncentrációja. Most sem érzékelte a
különbséget.
– Remekül érzem magam! – csapott a vállára Vornho. –
Gyerünk, húzzunk át egy plaskiterembe, és keressünk lányokat.
Úgy hallottam, ha tudod, kinek a foltjait kell megsimogatnod,
kaphatsz teljesen egyedül egy tárolófülkét.
Buck válaszát meg sem várva előrerohant. Buck örült neki, mert
nem tudott volna mit válaszolni. Elképzelni sem tudta, hogyan
lehet párosodni egyesülés nélkül. Még csak azt sem tudta, miért
tenne ilyet bárki is. Ha valaki nem csinálhatja úgy, mint Celine és
Andarko, akkor mi benne a poén?
Vornho lelkesedését nyilván az eemikken okozza. Lehet, hogy
van benne valami adalékanyag, amely lehetővé teszi a tisztán
testi módon történő párosodást, ahogy a malsinák csinálják. Elég
nagy ez a hajó… Mit lehet tudni. Még az is lehet, hogy az
eemikken annyira megtisztítja az agyát, hogy megérti végre
mindazt, amiről Moodri beszélt titkos találkozásaik alkalmával,
örült volna neki. Türelmetlenül várta, hogy hasson már a szer.
 Húsz perccel később, egy plaskicsarnokban, ahol Vornho
nyomban lázas tárgyalásokba kezdett egy karbantartóval egy
tárolófülke egyéni használatáról, Buck már tisztán látta, milyen
robbanásszerű változások következtek be barátjánál. Vornho
udvariatlanul, durván, erőszakosan tárgyalt az öreg binnaummal,
a teremfőnökkel. Bucknak semmi kedve nem volt ilyen állapotban
vitatkozni a barátjával.
Vornho az eemikken csomagolópapírjáért cserébe megkapta a
fülkét. Buck nézete szerint az üzletnek a binnaum számára
mindössze annyi előnye volt, hogy megszabadult az erőszakos
fiútól. Vornho odalépett Buckhoz, s tekintetével egy csoport lány
felé vágott, akik sawtellabdákat dobáltak a bonyolult domborzatú
falra. A lányok körülbelül egyidősek voltak velük.
Vornho úgy viselkedett, mintha egyszerre százturnusnyi tápfény
érte volna, hadarva beszélt, egyik lábáról a másikra ugrált, mint
egy rajtra készülődő futóversenyző. – Óriási ez a vacakság,
Finiksa! Te is érzed, amit én? Szóval, mintha a fény is erősebb
lenne itt, meg mintha messzebbre látnék a folyosón, meg
tisztábban hallanám a hangokat. Nem csoda, hogy a felvigyázók
figyelmét semmi sem kerüli el.
Amennyire Buck meg tudta állapítani, a tompa világítás
pontosan olyan volt most is, mint elmúlt tizenegy éve során. A
zsúfolt, keskeny folyosók vége most is ködszerű homályba
veszett, ugyanúgy morogtak-suhogtak a szellőztető ventilátorok, a
százezer tenctoni számára megfelelő életteret nyújtó hajóban
nyüzsgő háromszázezer tenctoni keltette háttérzajok is
ugyanolyanok voltak, mint máskor.
– Na?! – kérdezte Vornho.
– Az igazat megvallva… – döntötte el végre Buck, milyen
taktikát választ –, úgy érzem, egy kicsit felkavarta a gyomrom.
Hányingerem van.
Vornho szája elnyílt a csalódottságtól. – De Finiksa… Nézd ott
azokat a lányokat! Látod azt, amelyiknek olyan érdekes füljáratai
vannak? Amelyiknek olyan ívelt… – Vornho keresztbe tette
mellén a kezét, s egy szerelmes lovag meghajlásának gyenge
imitációjával meghajolt. – Mit gondolsz, mennyire mennek le a
foltjai?
 Buck érezte, hogy mennie kell. Vornhót úgysem tudja
lebeszélni a szándékáról. Neki semmi kedve nem volt az
ilyesmihez. – Én visszamegyek a tanodába – nyöszörögte.
– Nagy ziccert hagysz ki – mondta Vornho. – Ki tudja, mikor
kapunk megint egy adagot D’wayntől, mikor érezhetjük így
magunkat megint?
Buck nem tudta, miről beszél. Az eemikkennek nem volt íze,
nem volt hatása. Vornho vagy képzelődik, vagy D’wayn
szórakozik velük, és csak az egyik csomagban volt igazi szer. Így
vagy úgy, nem akart benne részt venni.
– Tényleg muszáj mennem – mondta. Vornho szemének
villanásából látta: barátja örül, hogy elmegy, és nem zavarja
tervezett szórakozását.
– Majd később elmesélek mindent – ígérte Bucknak. – Én nem
hagyok ki egy ilyen alkalmat, mikor úgy érezhetem magam, mint
egy felvigyázó. – Odapeckeskedett a lányokhoz, de még annyi
fáradságot sem vett magának, hogy legalább az egyik öklét
búcsúzásra emelje.
Buck elindult vissza a folyosón a tanoda felé. Ha így érzik
magukat a felvigyázók, akkor mi jó van ebben? Pontosan
ugyanúgy érezte magát, mint eddigi élete bármelyik napján. Meg
kell kérdezni Moodrit.
Moodri mindent tud.
 KÖZJÁTÉK
Valamikor az elmúlt húsz percben, döbbent rá Matthew Sikes,
elállt az eső, és mintha az egész világ visszafojtott lélegzettel
várná, mi lesz most. Legalábbis így érezte. És mivel így érezte,
semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy tovább
vezessen. Keresztül a városon, keresztül az éjszakán a kórház
felé, ahová a mentő Susant és Emilyt vitte, és ahol George várja.
Ne gondolkozz. Csak vezess.
Vezess – miközben egy Idegen ül melletted…
Jobbra pillantott. Cathy Frankel merev testtartással ült,
rebbenéstelen szemmel nézte a szélvédőn át az utat. A szembe
jövő autók fényszórói és az utcai lámpák tompa, narancsszínű
fénye tetszetős, fel-felvillanó fényíveket vetített tar, sima, foltos
koponyájára.
Tetszetős? – gondolta Sikes. Megint a szomszédasszonyára
pillantott, erre a tenctoni nőre, aki megzavarta álmait, s az utóbbi
napokban egyre inkább ébren fogant gondolatait is. Cathy
kerekded, mégsem emberi koponyájának formája csakugyan
tetszetős volt. Furcsa, hogy ez eddig nem tűnt fel… vagy hogy ezt
eddig önmaga előtt sem ismerte be. És a fülének ezek az érzéki
vájatai, amelyek mintha egy S betűt idéznének… George egyszer
elmesélte Sikesnak, milyen izgató ez egy tenctoni férfi szemében.
Sikes e percben közel járt hozzá, hogy megértse. Ezek az
elegáns ívek, ezek a finom gyűrődések, ezek a felvillanó
fénysávok a peremén… mint virágon a harmat. Virágon a
harmat? – gondolta Sikes. Mióta…
TUUUUUTUUUUUTUUUUU!
A fülsiketítően felbőgő autóduda hangja úgy érte, mintha ezer
volt szaladt volna keresztül rajta. Visszarántotta elegáns, vörös
Carralója kormányát, visszahozta a kocsit a kettős sárga vonal
innenső oldalára, el a szembe jövő kocsi útjából. Mióta a lánya
őrült barátja áthajtott vele a Sunset Plaza középjárdáján, a
Knudsen Carralo centrírozása nem az igazi.
Igen, ez volt a baj, gondolta. Nagyot nyelt. Nem Cathy vonta el
a figyelmemet, hanem ez a rohadt kocsi önállósította magát.
Megdörzsölte az arcát. Kalapáló szívvel vette észre, hogy Cathy a
szeme sarkából őt figyeli.
– Valami baj van? – kérdezte Cathy. Kissé rekedtes, mégis
könnyed és kellemes hangjában most feszültség érződött.
– A világon semmi – dünnyögte Sikes. – Az a hülye biztos
elaludt a kormánynál.
– Ha gondolod, vezethetek.
– Á, nem kell. – Sikes erősen markolta a kormányt, szeme az
előttük haladó kocsi féklámpáira szegeződött. Mostanáig, mióta
az északi fény furcsa ragyogása felvillant a már derengő éjszakai
égbolton, alig szóltak egymáshoz. Északi fény… Borzasztó ritka
ennyire lent, délen.
Ugyanolyan ritka, mint hogy egy idegen űrhajó szálljon le a
sivatagban.
Valahányszor csak az égre nézett mostanában, úgy rémlett
neki, odafent mindennek van valami köze a jöttekhez. Fejük fölött
ott függött az űrlaboratórium, próbálgatta kommunikációs lézereit:
nemrég a házuk tetejéről figyelte Cathyvel. Még emlékezett rá,
milyen hideg volt aznap éjjel, s mégis milyen melegség járta át –
csak épp akkor még önmagának sem merte bevallani. Az
űrlaboratórium az első hazafelé készülődő tenctoni űrhajós első
állomása volt. Álltak ott fent a háztetőn, és Sikes magához
szorította Cathyt. Rengeteget változott a világ ez alatt a hat év
alatt. Keze finoman végigsiklott Cathy tökéletes bőrén. Az
éjszakában lézernyalábok villantak. Találkozott az ajkuk. Annyira
más volt az íze, annyira más volt lélegzetének forrósága…
Körtáncot jártak a csillagok. Biztos ezt a ma esti északi fényt is
ezek az átkozott jöttek csinálják valahogy. Az egész világ tele van
velük. Cathy szemében meg ott volt Sikes egész világa, ott volt
Cathy ajkain, ott volt a karjai közt. Sikes legszívesebben
lehúzódott volna az út szélére, és leállította volna a kocsit, hogy
megint megcsókolja, hogy a karjába szorítsa, hogy beleolvassza
testét testének titkos domborulataiba és hajlataiba. Hogy
megmondja neki: nem volt még két ember a világon, akik
egyformábbak lettek volna. Két szerelmes azonban mindig
egyforma.
Két világ, két szerelmes, két szív – nem is: három egy ütemre
dobbanó szív. Elnevette magát a gondolatra, nevetése megtörte a
kocsiban uralkodó feszültséget.
Nem húzódhatott le az út szélére. Nem csókolhatta meg
Cathyt. Mert valójában félt tőle, ahogy mindig is félt a
tenctoniaktól: félt, mióta csak találkozott velük, jóval George előtt,
az első pillanattól kezdve, a sivatagtól kezdve. A sivatagban még
ráadásul…
– Mi az? – kérdezte Cathy. Most valahogy neki volt olyan
törékeny a hangja. Nem értette, mit nevet Sikes.
– Semmi – felelte Sikes. Ránézett Cathyre. Fájt érte a szíve.
Félt tőle.
Cathy a szemébe nézett, és Sikesnak fogalma sem volt, mit lát
benne. De sejtette, mit érez. Cathy arcára rápermetezett az eső,
olyan hatást keltett, mintha sírt volna. Az arckifejezése is olyan
volt.
– Nem lesz semmi baj – mondta Sikes. Elfordította a tekintetét,
úgy tett, mintha a közöttük teremtődött feszültséget az Emilyért és
Susanért való közös aggodalom hozta volna létre. Susant és
Emilyt egy purista összeesküvők által végrehajtott merénylet
betegítette meg, akik prominens jöttek meggyilkolására
szerveződtek.
– Most nem miattuk… – mondta Cathy. Mindkét kezével
megfogta a biztonsági övét. Előre nézett. – Valahogy minden…
valahogy ez az egész világ.
Sikes nem bírta az önsajnálatot, még Cathytől sem bírta. Épp
elégszer merült már bele maga is, de most már – az utólagos
bölcsesség tökéletes éleslátásával – tudta, hogy önsajnálata
csupán eszköz volt, amellyel elűzte maga mellől feleségét és
lányát. Cathy különben sem az a fajta, aki szánakozik magán.
Inkább falakat épít maga köré. Szándékosan. Mint egy ember.
– Nézd, Cathy… Elismerem, rosszul állnak a dolgok. Viszont
ami Susannel és Emilyvel történt… meg Kaiser bíróval és Bogg
doktorral… Szóval ezek csak elszigetelt incidensek. A Földön
előbb-utóbb minden kisebbség erre a sorsra jut. – Sikes próbált
mosolyogni, de sehogy sem sikerült. – Ez már egy ilyen környék.
Cathy még mindig csak az utat nézte. – Ahonnan jöttünk, ott
nem voltunk kisebbség.
Viszont rabszolgák voltatok, akarta mondani Sikes. De nem
mondta. Nem akarta megbántani Cathyt.
Cathy ekkor felsóhajtott. Ha ember lett volna, Sikes esetleg arra
a véleményre jut, hogy a hang a kibuggyanásra váró
könnycseppek előfutára. Egy tenctoni esetében azonban nem
lehetett tudni. Hirtelen – maga sem tudta miért – eszébe villant:
milyen lehet az arca szeretkezés közben, vagy épp olyankor,
mikor lehunyja a szemét. És egyáltalán: mit jelentenek az
arckifejezései, és hogyan tudhatná meg, mivel nyerhetné el a
tetszését.
Úgyse tudom meg soha, gondolta, s megrázta a fejét, hogy
elhessegesse agyából ezeket a képeket és ezeket a kérdéseket,
s inkább azzal foglalkozzon, melyik a legrövidebb út a kórházig.
Végignézte már azokat az „oktató jellegű” videokazettákat,
amelyeket Cathy adott neki kölcsön, azoknak az előadásoknak a
képanyagát, amelyeket Cathy a UCLA-n tartott a tenctoniak
szexuális életéről. A két faj testének felületes hasonlósága
ellenére – amit egyes szakértők a random, mégis konvergens
evolúció eredményének tudtak be – a tenctoniak nem voltak
olyanok, mint az emberek, nem viselkedtek úgy, mint az emberek
– nem voltak emberek. És miután Sikes végignézte a kazettákat –
megnézte elölről, megnézte hátulról visszafelé, megnézte
kockánként –, el nem tudta képzelni, miként próbálhatna meg egy
férfi meg egy nőnemű tenctoni valamiféle olyan, közös
megegyezésen alapuló nemi aktust, amelynek során a férfi nem
töri a nyakát – mármint egyéb testrészei mellett.
Cathy megint felsóhajtott.
Szembe kell néznem a tényekkel, gondolta Sikes. Valójában
félt érzelmi kapcsolatba bonyolódni Cathyvel. Életveszélyes lehet.
Cathy szomorúsága mégis mellbe vágta, megfosztotta józan
ítélőképességétől. Megfogta a kezét. – Ugye nem lesz semmi
baj? – kérdezte, s közben rádöbbent, hogy bármit – bármit –
megtenne annak érdekében, hogy Cathynek ne legyen semmi
baja.
Cathy a mellettük hátrasuhanó bezárt, rácsos ajtajú-kirakatú
üzletek sorát nézte az oldalablakon át. – Jaj, Matt… Én már nem
is tudom. Semmi sem stimmel. Semmi sincs rendben. Semmi
sem olyan, mint amit reméltünk. – Megint az a sóhaj. – Néha úgy
hiszem, rosszul döntöttünk, hogy ide jöttünk.
Zavar, félelem ide, szívfájdalom oda, Sikes mindenekelőtt
rendőrnyomozó volt: kihallotta Cathy mondatából az egyetlen oda
nem illő szót.
– Hogyhogy döntöttetek? – visszhangozta. – Én azt hittem,
kényszerleszállást hajtottatok végre, mert tönkment a hajótok.
Érezte, hogy tenyere alatt megrándul Cathy keze.
– Cathy – mondta. – Kényszerleszállás volt, ugye?
Cathy kurtán megszorította, aztán elengedte a kezét. – Igen,
Matt. Az űrhajó kényszerleszállást hajtott végre. – Mély lélegzetet
vett. Ha bűnöző és ember lett volna, Sikes le merte volna fogadni,
hogy vallomás következik. – Előidézett kényszerleszállást.
Cathy Sikesra nézett, várta, hogyan reagál.
Sikes reakciója mindössze annyiból állt, hogy zavartan
összeráncolta a homlokát, s közben gyakorlott kézzel sebességet
váltott, és megelőzött egy lassan haladó teherautót a vizes úton. –
Mit akarsz ezzel mondani? Hogy valamiféle zendülés vagy ilyesmi
tört ki a hajón? – A hivatalos jelentések még mindig ugyanúgy
szóltak, mint a korabeli újságcikkek. A jöttek rabszolgahajójának
fő hajtóműve meghibásodott. Miközben megpróbáltak Nap-közeli
pályára állni, hogy feltöltsék a… hogy valamit feltöltsenek – Sikes
már nem emlékezett –, a jöttek rabszolgahajójának fő hajtóműve
meghibásodott. Ennek következtében a hajó szétesett, de a
rakománykorongot sikerült idejében kilőni, az hajtott végre aztán
kényszerleszállást a Mojave-sivatagban. Cathy viszont az imént
arra célzott, hogy nem egészen így történt.
– Nem, nem zendülés volt – mondta most határozottan.
Ezer szerencse, gondolta Sikes. Más se hiányzik ennek a
törékeny világnak, mint egy újrarendeződés.
– Mi rabszolgák voltunk, nem legénység – folytatta Cathy.
Megint vett egy mély lélegzetet. – Ez felkelés volt.
 Sikes oldalra kapta a fejét, úgy meredt rá. A kocsi lelassult. –
Felkelés? Ugratsz? Emlékszem, egyszer valami olyasmit
mondtál, hogy próbáltatok megszervezni valamiféle felkelést,
de… Azt akarod mondani, hogy a szent gáz, a felvigyázók meg
minden efféle ellenére mégiscsak sikerült?
– A szent gáz, a felvigyázók és minden ellenére: igen. – Cathy
továbbra is kifelé nézett.
– És hogy lehet, hogy erről eddig senki sem szerzett tudomást?
Hogy az a…! – Sikes elrántotta a kormányt, épp csak kikerült egy
szembe jövő autót. George elég sokat mesélt már neki a tenctoni
történelemről, de még csak nem is célzott soha olyasmire, hogy a
hajón felkelés robbant volna ki.
– Nagyon sok mindenről nem beszéltünk még. Nagyon sok
olyan dolog van, amiről… – Újabb könnyű sóhaj. – Erről csak
kevesen tudunk.
– De te tudsz róla.
– Tudok.
Sikes szeme összeszűkült, mintha nem volna egészen biztos
benne, hogy a régi Cathyt látja. – Benne voltál?
Cathy bólintott. – Nem sok hiányzott hozzá, hogy kimaradjak –
mondta. Nagyon szomorúan hangzott. – De aztán a végén,
amikor szükségük volt rám… Igen, benne voltam.
– Kiknek volt szükségük rád?
Cathy vállat vont. – Van egy szavunk: keer’chatlas.
Sikes fülében valahogy így hangzott: kis csetresz. Valami
edényféleség.
– Nehéz megmagyarázni – mondta Cathy. – Gyengeség által
megvalósított erő. Megosztáson alapuló biztonság.
– Sejtrendszer – bólintott Sikes. Értette. – Ahogy a
kémhálózatok működnek. Ha valaki nem tudja, kinek jelent,
lebukás esetén akkor sem ránthatja magával, ha… vallatják.
– Keer’chatlas – mondta halkan Cathy. – Senki sem tudta, ki a
vezető. Senki sem tudta, nem a kleezantsunok trükkjéről van-e a
szó, akik így akarják megtudni, kik a veszélyes elemek, hogy
aztán… leszámoljanak velük.
– De nem erről volt szó – mondta Sikes. – Végül is sikerrel járt.
Lehoztátok a hajót.
 – Le a Földre – mondta keserűen Cathy. – Végül nem maradt
más választásunk. El voltunk keseredve. Rettegtünk. Pontosan
tudtuk, mi vár ránk, ha maradunk. – Cathy a kezét nézte, amely
most mozdulatlanul nyugodott az ölében. – Arról viszont
fogalmunk sem volt, mi vár ránk idelent.
Sikes megint kinyújtotta felé a kezét, hogy kizökkentse ebből a
hangulatból. – Nézd, Cathy, én…
Cathy hirtelen felnézett, nem hagyta, hogy befejezze. – Nektek,
embereknek biztos óriási megdöbbenést okoztunk. Ugye?
Felkeltek egy nap, kinéztek az ablakon, és ott áll egy űrhajó, tele
egy idegen fajta egyedeivel…
Sikes nagyon utálta, mikor valaki hirtelen témát változtatott.
– Jól mondom, ugye? – folytatta Cathy. – Téged mennyire
lepett meg, mikor meghallottad, mi történt?
Végre ránézett Sikesra. Sikes úgy érezte, próbálja elrejteni előle
igazi érzéseit, mégis van valami, amit nem tud titkolni. Előtte aztán
nem. Cathy ugyanazzal a bizonytalan, reménykedő, ideges kis
mosollyal nézett rá, mint akkor, azon az éjszakán, ott a háztetőn.
És aztán összeért az ajkuk.
Nem tud előtte titkolózni.
– Matt… – mondta tétován Cathy, mintha megérezte volna a
lelkében dúló vihart s a döntést, amire jutott. – Téged mennyire
lepett meg?
Itt az idő, gondolta Sikes. Ha ebből egyáltalában kijön valami –
mármint számunkra –, akkor most vagy soha.
Mély lélegzetet vett, amiből a világ összes rendőre tudta volna,
mi következik: az ő vallomása.
– Nem voltam meglepve – préselte ki torkából a szavakat.
Cathy úgy pislogott, mintha egy olyan nyelven mondta volna,
amit még sohasem hallott. – Nem értem.
– Tudtam, hogy jöttök – mondta Sikes elszorult torokkal. Csak
taposta a gázt, a sivatag járt az eszében, az első találkozás. A
félelem.
– De hát az… lehetetlen – mondta Cathy.
Sikes az utat nézte, s ingatta a fejét: olyannak látta most a
várost, amilyennek hat évvel ezelőtt. November volt, emlékezett
rá. Egy héttel mindenszentek után…? Inkább valamivel később. –
Bárcsak lehetetlen lett volna. – Komolyan gondolta. Ha akkor
másképp alakulnak a dolgok, talán ma is más lenne a helyzet.
Olyan, mint a sivatag előtt. Mint Sam előtt. Az első Sam előtt.
Cathy elbizonytalanodott. Ezúttal ő kereste Sikes kezét, olyan
könnyedén érintette meg a karját, mint a napsugár. – Honnan
tudtad? – kérdezte halkan.
Sikes fészkelődni kezdett az ülésben. A lehető legrövidebb
útvonalat választotta, de még így is messze voltak a kórháztól.
Van idő.
Megint vett egy mély lélegzetet – vallomásra készült.
– Az volt az első esetem – kezdte. – Aznap léptettek elő
nyomozóvá.
Oly gyorsan peregtek vissza az évek, ahogy az alvó város
száguldott visszafelé mellettük.
HARMADIK FEJEZET
Matthew Sikes már érezte is a holttest szagát: a bomlás édeskés
kipárállását és a testnedvek dögletes bűzét, amelyek finoman
összekeveredtek és enyhén össze is pácolódtak a csillogó,
hófehér Continentálban. A kocsi már jó ideje állt a napon, csukott
belső tere rettentően fölmelegedett. Sikes gyomrában háborogni
kezdett az a valami, amit reggeliként fogyasztott. Gyorsan
elfordult, áthajolt a RENDŐRSÉG! ÁTLÉPNI TILOS! feliratú,
libegő, sárga szalagon, s bőségesen megtisztelte a legfelső
parkolószint aszfaltját az előző esti ünneplés maradványaival.
Hallotta a többi zsaru gúnyos megjegyzéseit. Látta a
helyszínelő fotós vakuvillanásait, aki szigorúan házi használatra
néhány privát képet is készített. Hogy legyen min röhögni a
körzetben. Sikes tudta, hogy a haverjai, a barátai, segítőkész,
csupa készség kollégái szándékosan csinálják ezt vele.
Előző nap léptették elő harmadosztályú nyomozóvá, ebbeli a
minőségében ez volt az első munkanapja. Ez a munkanap azzal
kezdődött, hogy alig bírta kinyitni a szemét, és alig bírta
összegereblyézni a gondolatait. Ébresztőórája már olyan hosszú
ideje pittyegett, hogy Booth, a szomszédban lakó öregember
döngetni kezdte a két lakás közös falát. El kellene költözni innen,
gondolta, miközben lassan feltápászkodott az ágyból, amelybe a
Caseynél rendezett buli után, alig négy órája szédült bele, hogy
hunyjon egyet a nagy nap előtt.
A csenevészen csorgó zuhany alatt egy ideig váltakozva hol
tűzforró, hol jéghideg vizet engedett magára, mire sikerült
valahogy beállítani a megfelelő vízhőmérsékletet. Mire ezzel
megvolt, némiképp magához tért, és megint arra gondolt: tényleg
el kéne innen költözni. Mire pedig a reggelijét is legyűrte – egy
nem teljesen átsült, kissé nyúlós mirelitpizzát, amely csak fél liter
rosszul felkavart narancslé segítségével csúszott le a torkán (a
korsó alján ott úszkáltak a kisebb-nagyobb golyócskákká összeállt
koncentrátumszemcsék) addigra sikerült legalább annyira
felébrednie, hogy eszébe jusson: ma már civilben megy, nem
egyenruhában. Az egyenruhája valóságos történelem volt már, és
ami Sikest illeti, felőle ugyan ott maradhatott szennyeszsák
sírjában akár a következő ezer esztendőre is. Végre megvalósult
régóta dédelgetett álma: nyomozó lett – bár ami azt illeti, a
kollégái mindent elkövettek, hogy ne örüljön annyira ennek a
napnak.
Mint ahogy arról is gondoskodtak, gondolta Sikes, miközben
kiment a kocsijához, hogy soha el ne felejtse ezt a napot. 1984-es
Mustang SVO-ja kissé habozva indult, mintha hozzá hasonlóan ő
is hat órát töltött volna tegnap este Casey csehójában, egymás
után ürítve a poharakat az előléptetésére.
A Mustang végül beindult, ahogy végül Sikesnak is sikerült.
Sikes azonban – bár ezt vadul tagadta önmaga előtt – továbbra is
pocsékul érezte magát. Az öreg motorosok ünnepélyesen
közölték vele, hogy ami az első nap történik vele új beosztásában,
az az összes előtte álló szolgálati évre rányomja majd a bélyegét,
ezért aztán inkább átharapta volna a saját torkát, minthogy azzal
kezdje, hogy beteget jelent.
Még szerencse, hogy csendes nap áll előttem, papírmunka,
gondolta, miközben lefelé ballagott annak a jellegtelen, lepusztult
Studio City-beli bérháznak a föld alatti garázsába, amelyben
lakott. Elüldögélek az asztalomnál, kitöltöm az első nap esedékes
formanyomtatványokat, kávézgatok, aztán fájrontkor lelépek.
Esetleg még a Times lakáshirdetéseit is átfutom, hátha akad
valahol egy rendes kégli. Aztán szépen hazamegyek és
nyugszom békében.
Egy rettenetes másnapossággal küzdő harmadosztályú
nyomozó aligha tervezhette volna ennél kellemesebbre első
munkanapját. A bökkenő csupán az volt, hogy mindezt
elmulasztotta egyeztetni a diszpécserközponttal.
Tízpercnyire volt már csak a körzettől, mikor első
munkanapjának első hívása hörögni kezdett a kocsirádióban. A
rádiót két napja szereltette be a rendőrségi garázsban, s amint
meghallotta a műszerfalból felreccsenő hangot, nyomban
megbánta ügybuzgóságát. Ennek ellenére harminc perc múlva
már ott állt egy parkolóház tetőszintjén, a La Cienegán, a Beverly
Centerrel szemben, azon a helyen, ahol West Hollywood,
Hollywood és Beverly Hills találkozik. És miközben spéci, digós
napszemüvegén át szemügyre vette nyomozói pályafutása első
hulláját, azon tűnődött, hogy vajon nagyon ciki volna-e, ha
befogná az orrát. Néhány másodperc múltán meg már mindegy
volt.
Mikor végre kiegyenesedett görnyedtéből, meglepetve
tapasztalta, mennyivel jobban érzi magát most, hogy végre
megadta gyomrának a lehetőséget, amit az hajnal óta követelt. Új
ikre, Angela Perez másodosztályú nyomozó jött oda hozzá. A
vállára csapott, kezébe nyomott egy köteg Fincsi Fánkok feliratú
papírszalvétát, és azt mondta: – Isten hozta a gyilkossági
csoportnál, Sikes. – Angela Perez másodosztályú nyomozó
elnevette magát. Hófehér, tökéletes fogsora csaknem ugyanolyan
vakítóan villogott, mint tükrözős foncsorozású napszemüvege. –
Hallom, egész jól sikerült az esti buli.
Sikes elvette a szalvétákat, és megtörülte a száját. – Csőbe
húztak. – Megtörülte a nyelvét is. Úgy érezte, soha többé nem fog
megszabadulni ettől a savanykás íztől.
Angela kissé lejjebb húzta orrán a napszemüveget, úgy
méregette. – Most már bírni fogja? – kérdezte. Nagy, fekete
szeme volt. Tekintetének megtévesztő szelídsége nem egy
sarokba szorított ellenfelét vezette arra a téves feltételezésre,
hogy úgysem meri meghúzni a ravaszt.
Sikes kivárt néhány másodpercig, figyelte önmagát. Úgy tűnt,
minden rendben. – Tudja… Szóval csak ez a szag.
Angie a mutatóujjával föltolta orrán a szemüvegét. – Hogyne
tudnám, Sikes. Tíz éve gyűröm ezt az ipart. – Kivett egy szalvétát
Sikes kezéből, és letörölt egy cseppet a szája sarkából. – Most
már legalább tudja, miért szívják a halottkémek állandóan azokat
a nagy büdös szivarokat. – A magában álló Continental felé intett,
amely három felfestett parkolóhelyet foglalt el egymaga. – Na,
elég a locsogásból. Munkára.
Sikes visszaballagott vele az áldozat kocsijához. Angela Perezt
hat hónappal ezelőtt ismerte meg, amikor első egyenruhás
rendőrként érkezett a Mann’s kínai mozi háta mögötti parkolóba
egy lövöldözéssel egybekötött rablás helyszínére. Angela Perez
gyors, alapos munkát végzett és – ellentétben azzal a sok civil
ruhással, akivel egyenruhás szolgálata idején Sikest összehozta a
sors – írásos jelentésében nem mulasztotta el megemlíteni, hogy
Sikes nemcsak a helyszínt biztosította, hanem talált négy
töltényhüvelyt is, és remekül kikérdezte a parkoló személyzetét. E
jelentés eredményeképpen Sikes dicséretben részesült, amely
dicséret annyira megnövelte az önbizalmát, hogy mindennemű
lámpaláz nélkül vágott neki a nyomozóvizsgának. Érzése szerint
ez volt a magyarázata, hogy mind az írásbeli, mind a szóbeli
vizsgáit kitűnő eredménnyel zárta.
Amikor a bizonyítványt kézhez kapta, felhívta Theo Milest, a
mentorát – vagy ahogy a rendőrségi szóhasználat nevezte az
ilyen embereket a testületnél: a rabbiját, Theo volt az, aki életének
pontosan abban a szakaszában nyúlt a hóna alá, mikor még
eldönthette, hogyan folytatja: továbbra is kocsikat lopkod, vagy
talál magának valamilyen értelmes életcélt. Theónak türelemmel,
bizalommal, majd – mikor már minden más csődöt mondott – egy
jól irányzott bal csapottal sikerült Sikest a megfelelő irányba terelni
s elhitetni vele, hogy nemcsak saját életét képes megváltoztatni,
hanem másokét is, olyanokét, akik épp olyan szorult helyzetben
vannak, mint most ő.
Benyomta a középiskolában megbukott Sikest a rendőr-
akadémiára, és keresztül is passzírozta rajta. A rendőr-akadémia
után ő lett Sikes első ikre. Egy különleges kábítószerosztag
tagjaiként csaknem egy évig dolgoztak együtt. Sikes ez idő alatt
elméletileg még egyenruhás volt, de a kábszeresek kölcsönkérték
– kellettek nekik az új arcok, mivel a régi nepperek már minden
titkosrendőrt ismertek Sacramento és San Diego között.
Theo még mindig a kábszereseknél szolgált, és azt mondta
Sikesnak: egy kezdő nyomingernek olyan iker kell, aki legalább
annyira ismeri az aranyjelvényesek dolgait, amennyire ő, Theo az
aszfaltdöngetés minden csínját-bínját.
E beszélgetés után Sikesban elsőként Angela Perez
másodosztályú nyomozó neve ötlött fel, és noha nem volt szokás,
hogy egy kezdő nyomozót rögtön a gyilkosságiakhoz
helyezzenek, a viszonylag friss keletű dicséret nyomott annyit a
latban, hogy a kapitányságon végül rábólintottak a kérésére.
Sikes azonban gyanította, hogy a dicséretnél is nagyobbat
lendített az ügyön az a Victoriát ábrázoló fénykép, amelyet még
mindig az öltözőszekrényében őrizgetett. Egy nap, turnus végén,
Angie bejött az öltözőbe, hogy elbeszélgessen Sikesszal a
kéréséről, amit – mondotta – nem áll szándékában támogatni.
Miközben beszélgettek – Angie-t nem zavarták a körülötte
tébláboló rendőrök, akik ideges pillantásokkal méregetve
próbálták kitalálni, merhetnek-e vetkőzni a jelenlétében –, Angie
észrevette a szekrényajtó belső lapjára ragasztott fényképet, és
megkérdezte, kit ábrázol.
Sikes erre elmondta, hogy részben amiatt akar nyomozó lenni,
mert egyebek között ezzel szeretné visszaédesgetni magához
Victoriát, a feleségét, és Kirbyt, a lányát. Angie hűvös, mérlegelő
tekintettel nézett rá, és ez a tekintet azt sugallta, hogy esetleg
hajlandó párba állni egy hapsival, aki még mindig szeretné
visszaszerezni a feleségét, mert egy ilyen remélhetőleg nem akar
rámászni minden egyes alkatommal, mikor figyelőszolgálatban
vannak valahol. Bele is ment. Az az egy hónap, mialatt az ügy
keresztülvánszorgott az adminisztráción, természetesen nem volt
elegendő Sikesnak ahhoz, hogy megmondja Victoriának: megint
női ikre van. Ráadásul ilyen csinos, még akkor is, ha pár évvel
idősebb nála. Victoria számára a múltban is sajgó pont volt Sikes
ikrének neme.

– Szóval? Mi a szitu? – kérdezte most Angie. Háromméternyire

álltak az áldozat kocsijától, azt nézték.
Sikest zavarba hozta a kérdés. – Honnan tudjam? Csak most
jöttem.
Angie zsebre vágta a kezét, és homlokát ráncolva nézett rá.
Alacsonyabb volt Sikesnál, vékonyabb, farmernadrágjában egész
mutatós: Reebok-cipő, Gap-blúz, bő vászonblézer. A blézer
zsebéből azonban kivillant a kihajtott bőrtárcába tűzött
aranyjelvény, s hirtelen komollyá vált modora azt sugallta
Sikesnak, hogy pillanatokon belül kezdődik az oktatás. Ami – kis
szerencsével – nem tart tovább egy-két évnél.
 – Azért nyomozó, hogy tudja. – Angie fejével a volánnál ülő
áldozat felé intett: egészen lecsúszott ültében, épp csak a feje
búbját lehetett látni a vezetőülés letekert ablakában. – Vizsgálja
meg a helyszínt, és mondja el, mi történt.
Sikes a kocsi mellett állókra pillantott. A parkoló
alkalmazottairól, akiket egy másik sárga szalag tartott vissza vagy
tizenöt méternyire a rámpánál, nem vett tudomást. A tudományos
vizsgálati osztály két technikusa visszavigyorgott rá. Lábuk előtt
kinyitva a TVO két szabvány készenléti táskája állt – már
megvizsgálták a helyszínt. A fotós sem villantgatott már, tehát ő is
végzett. Angie meg legalább fél órával Sikes előtt érkezett.
Mindez azt jelentette, hogy minden rendőrségi munka
befejeződött, és rá most ennek a munkának a megismétlése vár,
hogy mielőtt az orvos szakértő meg a fasírtos kocsi megérkezik a
hulláért, ugyanarra a következtetésre jusson, mint mindenki más.
Na, jól van, gondolta. Zsebre vágta a napszemüvegét,
hunyorgott az erős reggeli fényben. Ez is csak valami olyasmi,
mint egy vizsga a rendőriskolában. Végigsimított a tenyerével
kefefrizuráján, s felötlött benne, hogy most, immár civil ruhásként,
végre megint megnövesztheti a haját, odament a fehér kocsihoz,
és szemügyre vette a helyszínt. A Continental a hetvenes évek
elején készült, akkoriban, mikor a kocsik még akkorák voltak, mint
egy kisebbfajta óriás, és kábé száz litert zabáltak száz
kilométerenként, ragyogó állapotban volt, egy porszem sem
éktelenkedett rajta, szemmel láthatólag olyan ember tartotta
karban, aki tudta értékelni. – Szerintem ez az áldozat kocsija, nem
lopott jószág.
– Miből gondolja? – kérdezte Angie.
– Egy ilyen kocsit nem volna értelme ellopni. Nincs rá kereslet.
Iszonyatos a fogyasztása. A tulajdonosa nyilván imádja, abban a
pillanatban jelentené, ha ellopnák. Ahhoz meg, hogy valaki
bűncselekményhez használja, túlságosan feltűnő.
– Lehet a gyilkos kocsija?
Sikes szemügyre vette a Continentalt. Bárki legyen is ennek a
kocsinak a tulajdonosa, ugyanolyan valószínűtlen, hogy
meggyilkoljon benne valakit, mint ahogy ő sem művelne ilyesmit
ritkaságszámba menő Mustangjában. Mindent összekenne. Egy
ilyen kocsiban nem tesz ilyesmit az ember. Már ha a sajátja a
kocsi. Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor rájött, hogy
Angie kérdése beugratós kérdés volt.
Ránézett. – Biztos, hogy gyilkosság történt?
Angie megnyalintotta a mutatóujját, s egy képzeletbeli táblára
felírt egy egyest. – Egy null a kopasz javára. Most kukkantson be,
aztán közölje a véleményét.
Sikes igyekezett csak a száján keresztül lélegezni. Behajolt az
ablakon, vigyázva, szét ne csoszogja a kocsi ajtaja alá rajzolt
krétaköröket. Vércseppek, feltételezte.
Néhány másodperc múltán visszahúzta a fejét, vett egy mély,
tisztító lélegzetet. Már épp rá akart támaszkodni az ablak
peremére, mikor észrevette a fehér port, amit az ujjlenyomatokat
kereső technikusok hintettek rá. Na persze. Ha a gyilkos
behajolás közben megkapaszkodott, ide kellett tennie a kezét, ő
meg már látott eleget ahhoz, hogy lássa, miféle bűntény történt itt.
– Ez gyilkosság – mondta. – És a vér alvadtsági fokából ítélve,
legalább nyolc órája történt.
– És honnan ilyen biztos benne, hogy gyilkosság, Sherlock?
Sikes az áldozatra nézett, akin még rajta volt a biztonsági öv. –
A homlokán lévő lőpornyomokból. – Ha ez az ember maga
emelte a homlokához a fegyvert – pontosan a két szeme közé,
tűnt fel Sikesnak –, akkor a golyó bemeneti nyílását az égett lőpor
szűk körben szétszóródott fekete szemcséinek gyűrűje venné
körül. Lőpornyomok azonban szinte nem is látszottak. Sikes a
bemeneti nyílásból ítélve negyvenötösnek saccolta a lövedéket,
és úgy tippelte, hogy a gyilkos legalább másfél, de talán
kétméternyire is állhatott. – Ha a hullának nem olyan hosszú a
karja, mint egy orángutáné, akkor valaki más húzta meg a
ravaszt.
– Kettő null – mondta Angie. – Egyéb?
Sikes – megint csak szájon át lélegezve – behajolt,
megvizsgálta a kocsi belsejét. A vezetőülés melletti ablak le volt
tekerve, nyitva volt az utasülés melletti ablak is. Az alsó
pereménél azonban összetört biztonsági üveg szabálytalan
alakúra tört széle látszott. Az áldozat koponyájának hátsó részén
kilépő lövedék roncsolta szét. – Igen. Ez gyilkosság. A halál oka a
koponyát átlyukasztó golyó. Vagyis… – Megint észbe kapott. –
Vagyis a valószínű oka. – A halál okát csak az orvos szakértő
állapíthatja meg. A nyomozók csak azért vannak, hogy rögzítsék,
amit látnak, nem azért, hogy orvosi következtetéseket vonjanak
le.
– Három null – mondta Angie.
Sikes elkezdte felmondani az ilyes esetekben szokásos
teendők sorát, amit kívülről meg kellett tanulnia. – Lefuttatom a
kocsi rendszámát, megvizsgálom a kocsi ablakkeretét és tetejét,
hátha a gyilkos hozzányúlt, amikor behajolt, megvizsgálom a
helyszínt abban az irányban – intett az autó túloldala felé –, hátha
sikerül megtalálni a golyót.
Angie odament hozzá. Sikes csak most vette észre, hogy már
szinte nem is érzi a szagot. – Lefuttattuk a rendszámot. A kocsi
egy Randolph Petty nevezetű illetőé. Westwoodi lakos.
– Lefuttatták a jogosítványát is? – kérdezte Sikes.
Angie megint belepillantott a jegyzeteibe. – Randolph Petty.
Férfi, fehér, ősz. Hetven kiló. Hetvenkét éves.
Sikes bólintott: a személyleírás illett az áldozatra.
Angie-nek még volt számára egy kérdése. – És miből gondolja,
hogy a gyilkos behajolt az ablakon?
Sikes megvonta a vállát. – Rablásnak nézem… Úgyhogy
nyilván benyúlt valamiért. Stimmel?
Angie egy pár orvosi gumikesztyűt nyújtott felé. Mikor Sikes
kapcsolt, hogy miért teszi ezt, úgy gondolta: mégis inkább beteget
kellett volna jelentenie reggel.

Húsz perccel később Randolph Petty már a fasírtos autó

gurikocsiján feküdt mereven, többé-kevésbé ülő testhelyzetben. A
fejére egy kis műanyag zsákot húztak, hátha előkerül valami
golyómaradvány a szétloccsant koponyájából. A
nadrágzsebeiben összesen egy dollárt és huszonöt centet
találtak, tárcát nem. A kesztyűtartóban nem volt semmi, az első
ülésen és a padlón sem.
– Négy null a kopasz javára – mondta Angie, miközben
lehámozta kezéről a gumikesztyűt. Sikes nem tudta, miért húzta
fel egyáltalán, hiszen vele mozdítatta, és vele kutattatta át a
holttestet. – Ha nincs tárca, az rablást jelent.
Sikes azonban makacs tanítvány volt. – Talán nem is hordott.
– És akkor hogyan fizetett a parkolásért? – kérdezte Angie.
– Az itt grátisz megy. – Angie kérdőleg felhúzta a szemöldökét.
Sikes bizonykodva bólintott. – Vettem itt a Good Guysnál a
lányomnak egy Nintendót. Alig két hete, a születésnapjára. – A
nagy elektronikai üzlet három emelettel lejjebb működött, és
közvetlen összeköttetése volt a parkolóval. – Az első két óra
ingyenes, akár vesz, akár nem.
– Azért ne galoppírozza el magát, újonc. Tárca akkor is kell.
Valamiben csak hordta a jogosítványát meg a biztosítási kártyáját.
Az ilyesmiket pedig általában tárcában hordják.
Sikesnak ez még csak az első munkanapja volt, de máris úgy
fájt a feje, mintha baltával hasogatták volna. Ennek ellenére nem
volt már biztos benne, hogy egy tárca elrablása magyarázatot ad
az itt történtekre.
– Nézze – mondta komolyan. – Ha én tárcákat akarok
meglovasítani, miért jönnék fel ahhoz ilyen magasra? Szóval úgy
értem, hogy ráfogom a tagra a stukkert, elmarom a tárcáját, ez
mind szép, de aztán merre? Fent vagyunk egy parkolóház ötödik
emeletén. Le a kijáratig legalább egy-két perc, és akkor még ott
vannak a jelzőlámpák meg a forgalom a La Cienegán, a Beverlyn
meg a Harmadikon… Ha valaki látott, a sarokig sem jutok el. –
Sikes együttérzően ingatta a fejét. Elég sokat koptatta az aszfaltot
a Sunset meg a Highland környékén, hogy tudja, mi a
legpraktikusabb módja a tárcák eltulajdonításának: földszint, rossz
világítás, sima menekülési útvonal.
Angie türelmesen nézte. – És hova vezeti magát ez a ragyogó
következtetésláncolat, Sikes nyomozó?
– Hát oda, hogy… Szóval, hogy valami mást raboltak el.
Angie az órájára nézett, aztán a technikusokra, akik a fasírtos
kocsi sofőrjével cseverésztek. – Az újonc huszonhét perc alatt
kihámozta a lényeget. Mit szólnak hozzá, fiúk? Megérdemel még
egy pontot?
Sikes érezte, hogy vállából elillan a feszültség. A két technikus
lefelé fordította az ujját. A két halottszállító közül az egyik fölfelé, a
másik szintén lefelé. Sikes felsóhajtott és elővette a
napszemüvegét. A vizsga véget ért.
Angie úgy nézett Sikesra, mint aki azt kérdezi: Na, akkor most
mit csináljak magával?
– Jó munka volt – mondta végül. – Kicsit cammogós és
nehézkes, de jó.
Sikes megdörzsölte a szemét: parányi petárdák pukkantak
előtte. – Nem spórolhatnánk meg egy kis időt? Mi volna, ha
egyszerűen megmondaná, mit tudunk még?
– Szegény gyermekem – mondta minden szánakozás nélkül
Angela Perez. – Nézze, Sikes… Vannak esetek, amikor helyén
való az alaposság, de egy gyilkossági ügyben harminc perc
múlva már hűlni kezdenek a nyomok. Igen, tudom, hogy ezt maga
is tudja, emlékszem még rá, milyen sitty-sutty munkát végzett a
Mann’snál hat hónapja. Látja, az tipp-topp rendőrmunka volt. Mert
gyorsan cselekedett, ösztönösen. Ha viszont továbbra is ilyen
tempóban folytatja áldásos tevékenységét, előbb-utóbb rájön,
hogy jobb, ha egyszerűen csak a megérzésereire hagyatkozik,
mint ha szép komótosan nekiül, és egyenként fontolóra veszi az
összes lehetőséget.
Sikes nem válaszolt. Támadt egy érzése, hogy talán
jegyzetelnie kellene, de eszébe jutott, hogy a tollát meg a
jegyzettömbjét a hálóban felejtette, a fésülködőasztalon. Ez aztán
a remek start.
– Elmondom, mit csináltam én – folytatta Angela Perez. – Én
feljöttem ide, én szemügyre vettem a kocsit meg az áldozatot, és
egyetlen perc alatt tudtam, hogy itt gyilkosság történt, méghozzá
nem egy tárca miatt.
– Egyetlen perc alatt – mondta Sikes.
Angela Perez elmosolyodott. – A tehetség. Magának egyébként
igaza van: ez nem az a hely, ahol egy csirkefogó tárcákat rabol.
Szóval valami másról van szó. Én erre öt perc alatt rájöttem. Nos,
halljam: mire hajtott a csirkefogó? – Angela Perez türelmetlenül
pattintott. – Na, gyerünk, az előbb már majdnem kibökte.
Sikes bólintott. – Egy Nintendóra.
Angela Perez sugárzóan elmosolyodott. – Okos…!
– Esetleg valami rádióra vagy tévére…
 – … vagy bármilyen más gyönyörűségre, amit ez az áruház itt
alattunk árul – bólintott Perez. – Én hordozható rádióra fogadnék,
amelyikben esetleg CD-lejátszó is van.
Sikes várta a magyarázatot. Biztosra vette, hogy van az is.
Volt. – Ez az ötödik emelet, Sikes. Rengeteg lépcső. Öreg ezt
nem bírja. Ergo valami olyasmit vittek el, amitől egy fiatalnak
megindul a nyálelválasztása.
Sikes nyakszirtjén megindult lefelé egy izzadságcsepp. Úgy
érezte, azonnal árnyékba kell húzódnia. Október vége felé járt,
szokatlanul meleg volt, még Los Angeleshez képest is. – És akkor
én most mit csináljak?
– Maga szerint mit kellene?
– Szerintem ezt magának kellene megmondania nekem.
Angela Perez végre könyörületesen belátta, hogy egyelőre elég
a macerálásból. – Na, jól van, Sikes, mára befejeztük az oktatást.
Esetünkben egy rögtönzött gyilkossággal van dolgunk, ami azt
jelenti, hogy szinte semmi sanszunk a tettes kézre kerítésére. Ez
pedig azt jelenti, hogy pillanatnyilag nem ez a legfontosabb
ügyünk. Eddig egyetért?
Sikes bólintott. Ez idő szerint mindennel hajlandó volt
egyetérteni, ha ez azt jelentette, hogy leülhet végre.
– Ilyenformán tehát nem tehetünk okosabbat, mint hogy
megpróbáljuk magunkat olyan helyzetbe hozni, ahol szerencsénk
lehet. – Angela Perez felemelte mutatóujját. – Egy. Kiderítjük,
hogy a néhai Mr. Petty halálosan összeveszett egy másik
öregfiúval, akinek van egy negyvenötöse. Erre nem sok az esély,
de sose lehet tudni. – Perez a középső ujját is kinyújtotta. – Kettő,
összekotrunk valahonnan egy tanút. Erre még kevesebb az esély.
– A gyűrűsujj is megjelent. – És három: rájövünk, mit loptak el, és
ennek alapján lenyomozzuk a csirkefogót. Erre van a legkisebb
esélyünk.
Angela Perez megszánta Sikest, odament vele a szürke,
jellegtelen halottaskocsi nyitott hátsó ajtajához, ahol Sikes a kocsi
árnyékában végre leülhetett a hátsó lökhárítóra. A technikusok és
a szállítók még mindig az orvosszakértőt várták, hogy megadja az
engedélyt a halott elszállítására. Angela Perez odaadta Sikesnak
a jegyzettömbjét és a tollát, hogy feljegyezhesse mindazt, ami
most következik: a nyomozómunka szívét-lelkét jelentő
agyzsibbasztó, fáradságos lábmunka állomásait.
Sikes először is elmegy Randolph Petty lakására, és kideríti:
volt-e olyan ismerőse, aki fenekedett rá. Ezután átbogarássza
Petty személyes holmiját, és ennek alapján megpróbálja
megállapítani, miféle hitelkártyák és csekkek lehettek nála a
halála estéjén, mennyi készpénz. Ezután – bírói felhatalmazás
birtokában – felveszi a kapcsolatot a hitelkártya-kibocsátó
cégekkel és bankokkal, nem vásárolt-e Petty mostanában valami
olyasmit, aminek megszerzése elegendő ok lehet egy
gyilkosságra. Elképzelhető az is, hogy valamelyik közeli üzlet
egyik elárusítója emlékszik, hogy Petty valóban vásárolt egy
rádiósmagnót vagy valami más kívánatos holmit. Ezt szintén
Sikesnak kellett lenyomozni. És ha Petty csakugyan vásárolt
valamilyen értékes tárgyat, akkor ezt a valamit szintén.
Sikes kötelességtudóan leírt mindent, amit Angela Perez
mondott, s közben egy hatalmas papírlavina jelent meg lelki
szemei előtt, amint békés, hideg fehérségével maga alá temeti.
– Győzni fogja? – kérdezte Perez.
– Győzni – válaszolta Sikes. Jó volt így ülni. Az árnyék is jó volt.
A feladatok, amelyeket Angela Perez az imént sorolt fel, már nem
voltak ilyen jók, de emiatt ráér még aggódni. Talán majd
hétvégén.
– Akkor jó – mondta Angela Perez. – Adok rá két napot. Ha
addig nem kapar ki valamit, az ügy megy az elvégzendők
listájának végére. Rendben?
– Két napot? – kérdezte döbbenten Sikes.
– Az alatt, amíg mi itt üldögélünk, két gyilkosságot követtek el a
mi kedves városunkban. Ha rendesen törjük magunkat, talán az
egyik tettest ki is tudjuk nyomozni. Ért engem, ugye? – Angela
Perez könnyedén Sikes vállára csapott. – Nekem közben befutott
egy másik hívásom. Maga várja meg a dögészt.
Sikes felnyögött. Angela Perez két napot adott neki egy
kéthetes munkára, most meg egyszerűen itt hagyja. Úgy érezte,
megmozdulni is képtelen.
– Van valami feltételezése? – kérdezte Angela Perez.
 Sikesnak hirtelen egy tökéletesen váratlan kérdés jutott eszébe,
bizonyítékául annak, hogy valahol mélyen bent mégiscsak
nyomozó üzemmódra volt kapcsolva az agya. – Van neki órája?
Remélte, hogy nincs. És remélte, hogy Petty csuklóján találnak
majd egy szép vörös lenyomatot, azon a helyen, ahol vaskos
arany Rolexét hordta. Los Angelesben naponta rángatják le valaki
kezéről a Rolexét, hetente meg is ölnek érte valakit. Akkor nem
kell végigbogarászni a hitelkártyákat. Elég egy sorozatszámmal
ellátott gusztusos Rolex, máris van motívum, egykettőre le lehet
nyomozni a lopott jószágot, az egész ügyet le lehet tudni egy óra
alatt, és akkor…
– Van neki – mondta a halottszállító sofőrje. Kihajolt a kocsi
ablakán, úgy nézett hátra a két nyomozóra. – Egy olyan muris
japán ketyere.
Sikes a muris jelző hallatán felugrott. Angela Perez szintén.
Perez odament a narancsszín hullazsákba helyezett
holttesthez. – Én megnéztem azt az órát – mondta. – Egy olyan
műanyag szíjas, olcsó kis digitális óra. – Gyors rántással kinyitotta
a cipzárt, majd a műanyag zsákot edényfogószerűen használva,
kihúzta Petty karját. – Mi van ezen olyan muris? – kérdezte, mikor
az óra láthatóvá vált.
Sikes azonnal látta. – Két számlapja van.
Angela Perez hunyorítva nézett az órára. – És? Két zónaidőt
mutat. Ilyen órákkal tele a padlás.
Sikes levette a napszemüvegét, hogy jobban megnézze. Az
alsó számlap folyékonykristály kijelzője számokat mutatott. A
felsőn azonban nem voltak számok. Egymást keresztező
ellipsziseket lehetett látni rajta, az ellipsziseken egy-egy fekete
ponttal. Elnevette magát. Az egyik nagybátyjának volt egy ilyen
órája. – Ez a bolygók helyzetét mutatja – mondta. Lehajolt, hogy
közelebbről is szemügyre vegye. Az ellipszisek rá voltak
nyomtatva a felső számlapra, a pontok azonban fekete
folyékonykristály-pöttyök voltak.
– Na és ettől már valami spéci? – kérdezte Angela. – Drága?
Vagy ritkaság?
Az egyik ellipszis éles szögben keresztezte a többit. Sikes ezt is
ismerte: a Halley-üstökös pályáját jelölte, öt éve egyszer kiment a
sivatagba, hogy megnézze. Kirbyt is magával vitte, aki akkor
hétéves volt és nagyon unta. Őt viszont lenyűgözte a látvány.
Jack nagybátyja annak idején rengeteget mesélt neki a
csillagokról…
– Sikes! Ébredjen! – Angela Perez bökte oldalba, így zökkentve
vissza a jelenbe.
Sikes fölegyenesedett, föltette a napszemüvegét. – Sima Casio.
Érdekes, de semmi különös.
Angela Perez visszaejtette a kart. – Becippelhetik, fiúk. – Két
perc múlva már ott sem volt, előzőleg csak annyit mondott
Sikesnak, hogy ötre várja a körzetben.
Az egyik technikus Sikesra nézett. – Hallom, egész jó kis buli
volt Caseynél – szólt vigyorogva.
Sikes elhúzta a száját. Visszament a fehér Continentálhoz –
nem is annyira azért, hogy még egyszer megnézze magának,
mint inkább azért, hogy ne kelljen folytatni a társalgást. Megállt a
kocsi előtt, a vezetőülést nézte a szélvédőn át, próbálta maga elé
képzelni, hogyan ülhetett benne Randolph Petty, mint fordította el
a fejét, hogyan tekerte le az ablakot, hogy beszéljen valakivel, aki
másfél méternyire áll tőle… Másfél méternyire? Másfél
méternyire? Az ablakot olyankor szokták letekerni, mikor valaki
egészen odajön a kocsihoz. Na de másfél-két méternyire, este,
egy parkolóház tetején? Nyilván a stukker miatt, gondolta Sikes. A
gyilkos ráfogta a stukkert, és szépen letekertette vele az ablakot.
Megdörzsölgette a tarkóját. Még mindig a kocsit nézte. Ez nem
stimmel. A rablók hátulról támadnak, észrevétlenül, hogy az
áldozatnak ne legyen ideje előkapnia a revolvert a
kesztyűtartóból. A rablók meglepetésszerűen támadnak.
Bevillant elé a Petty homlokán tátongó lyuk. Pont a két szeme
közé. Az ablak letekerve. Az utasülés ablakát kivitte a kilépő
lövedék. Petty kilencven fokos szögben elfordította a fejét. A
gyilkos oldalról közelített felé. Petty meg letekerte az ablakot.
– Na ne – mondta fennhangon. Tucatnyi magyarázat is
elképzelhető. A gyilkos odalopakodott Pettyhez, kiadatta vele a
tárcáját, elindult, de az öreg utána szólt valamit, mire az ürge
megfordult, és másfél-két méterről meghúzta a ravaszt. Igen, így
történhetett, gondolta. De ez azért kissé erőltetett. És különben
sem erre gondolt eredetileg. Az ösztönei nem ezt súgták.
Megint levette a napszemüvegét, keresett valami részletet,
amibe belekapaszkodhat.
A kocsi belsejében, a szélvédő jobb felső szélén, alig
észrevehetően, egy keskeny, narancssárga csík húzódott.
Odament a vezetőülés felőli oldalhoz, behajolt, s a tollal, amelyet
Angie-től kapott, lehúzta a napellenzőt, bár tudta, hogy a
technikusok a kocsi átvizsgálásakor ezt megtették.
Nem esett ki semmi. Még jobban bedugta a fejét, nyakát
nyújtogatva próbált bekukucskálni oda, ahol a napellenző
közvetlenül a szélvédő fölött a kocsi tetejéhez volt rögzítve. Egy
kis narancsszínű cédula volt odaszorulva, a tetőhöz és nem a
szélvédőhöz tapadva. Nem csoda, hogy nem vették észre.
Kipiszkálta a tollal, s óvatosan, csak a szélét csippentve a
körme közé, megfordította. Randolph Petty előző esti
parkolócédulája volt. 22:27-kor hajtott be a parkolóházba. Angie
örülne, ha látná, gondolta. A Beverly Centerben ilyenkor már
minden bolt zárva van, kivéve az éjjel-nappal nyitva tartó Good
Guyst. Petty vásárolt náluk valamit, aztán…
Megint megfordította a cédulát. Nem volt rajta érvényesítő
bélyegző. Eszerint Randolph Petty nem volt vásárolni. És mivel a
biztonsági öv még rajta volt, valószínűleg ki se lépett a kocsijából.
– Nocsak, nocsak… – dünnyögte. Eszébe jutott, hogyan vette
Kirbynek a Nintendót. Péntek este volt. Éjfélre járt. A környéken
már csak a Good Guys meg néhány étterem várta a vendégeket,
a parkolóház csaknem teljesen üres volt. Akkor meg minek kellett
Randolph Pettynek este tíz óra harminchétkor egészen a legfelső
szintre felhajtania? Vajon hány száz üresen ásító parkolóhely
mellett hajthatott el?
Hetvenkét éves volt az öregfiú. Hetvenkét éves korában az
ember általában a lift vagy a mozgólépcső közelében parkol.
Hacsak… gondolta Sikes. De nem akart gondolni rá.
Tökéletesen tisztában volt vele, mennyi külön papírmunkát csinál
magának, ha továbbgondolja a dolgot. Ám fejfájás ide, kétnapos
határidő oda, Sikes most már nyomozó volt, méltónak kellett
bizonyulnia vadonatúj, csillogó aranyjelvényére.
 Sarjadásnak induló nyomozóösztöne pedig – az, amiről Angela
Perez azt mondta, tanuljon meg bízni benne – azt súgta, hogy
Randolph Petty nem holmi futóbetyár áldozata lett.
Randolph Petty azért hajtott fel tegnap este tíz harminchétkor
ennek a parkolóháznak a tetejére, mert találkozója volt itt
valakivel. Egy ismerősével. Egy olyan emberrel, akinek nem kell
loppal közelednie hozzá. Egy olyan emberrel, akinek láttán
letekeri az ablakot.
Randolph Petty egy ősz hajú, hetvenkét éves hapsi, aki
plánétás órát visel a csuklóján, és akit itt lépre csaltak és
megöltek.
Kezdetnek nem rossz, gondolta Sikes összeszoruló gyomorral.
Itt ez a gyilkosság, neki meg nincs más vágya, mint hogy
rókázhasson egyet megint. Ha igaz a babona, és tényleg ilyen
lesz az egész nyomozói pályafutása, akkor nyakig ül a slamóban.
De hát mikor nem ült?
NEGYEDIK FEJEZET
Nyomozónak lenni unalmas. Matt Sikesnak csaknem az egész
napja ráment, mire ezt megtanulta, de akkor egy életre.
Angela Perez távozása után még jó félórát ücsörgött a
parkolóházban, mire megérkezett az orvos szakértő, hogy
kijelentse: Randolph Petty – a megmerevedett, bűzlő áldozat,
akinek a koponyája hátsó fele hiányzott – meghalt. Sikes ezután
beült a Mustangjába, maximumra állította a légkondicionálást, és
elhajtott Westwoodba, Randolph Petty házához. Útközben
egyszer megállt egy kávéra, és kétszer, hogy betérjen egy
mosdóba.
Petty háza nem olyan volt, amilyennek a halott alapján
elképzelte. Egyenruhás szolgálata idején többnyire nem ilyen
halottakat látott: közlekedési balesetek áldozatait, nyalókalopáson
kapott tizenéveseket, kábítószereseket, bandaháborúk szenvedő
feleit. Ha ezeknek az áldozatoknak egyáltalán volt lakásuk, akkor
általában valamilyen zsúfolt bérkaszárnyában laktak, vagy
valamilyen rozzant, düledező viskóban, amely körül több volt a
szemét, mint a fű.
Pettynek azonban szép háza volt. Kicsi, de takaros. A környék
is kellemesnek látszott: a virágokkal teli kertek, a föld alatti
öntözőrendszerrel locsolt zöld gyep – minden olyan takaros volt.
Az efféle házakban élő embereket nem szokták meggyilkolni,
gondolta Sikes, miközben a bejárat felé sétált a ternyefű apró,
fehér virágaival sűrűn szegélyezett tipegőn. Mindazonáltal
motoszkált benne a nyugtalanító érzés, hogy nyomozói
ténykedése során gyakran fog még találkozni ilyen esetekkel is.
Pettyéknél senki sem volt otthon, ez nem lepte meg. Ha az öreg
nem egyedül lakna, a lakótárs már fellármázta volna a
rendőrséget, hogy az este nem jött haza. Így hát megint várnia
kellett, ezúttal egy fekete-fehér URH-s kocsira meg két
egyenruhás rendőrre, hogy legyen tanúja, mikor Petty kulcsaival
behatol a házba.
Időközben benézett néhány szomszédhoz. Az otthon lévők is
kellemes emberek voltak. Meglepettek, felháborodtak, egyikük-
másikuk szeme könnybe is lábadt, de kellemes, udvarias volt
mindahány, és nagyjából Petty korosztályabeli. Mióta rendőrnek
állt, Sikesnak volt ideje elgondolkodni az erőszakos
cselekmények következményei felől, s arra az elhatározásra
jutott, hogy ha majd nyomozó lesz, ő bizony nem fogja sajnálni az
időt a tettesek felderítésére. Ezt egyébként most már el is várták
tőle – ez volt a munkája.
Anélkül, hogy felfigyelt volna rá, valamikor a nap folyamán
lángra lobbant a belsejében valami tűz, amely mind erősebb és
erősebb lánggal égett. Ez volt az a bizonyos tűz, amely előbb-
utóbb minden rendőrben fellobban. És ha valakiben egyszer
fellobban, az a valaki soha többé nem felejti el a melegségét.
Sikes el akarta fogni Randolph Petty gyilkosát. Nem azért, mert
ez munkaköri kötelessége volt. Nem azért, mert egy ilyen
letartóztatás jól mutat a személyi lapján. Azért akarta elfogni, mert
úgy érezte, ezt kell tennie. Valakinek el kell fognia a bűnözőket –
hogy a bolygók megmaradjanak pályájukon, hogy a nap felkeljen,
és a madarak énekeljenek. Ez ilyen egyszerű, ilyen elemi.
Anélkül, hogy tudatosan érzékelte volna, érzései aznap
bebizonyították: megvan benne mindaz, aminek egy nyomozóban
meg kell lennie. Évek teltek el, mire megértette, mi szabadult el
benne ezen a napon. Az előtte álló esztendők során sokáig kellett
még küzdenie saját előítéleteivel, saját gyengeségeivel és
bizonytalanságaival, de a tűz, amely ezen a napon támadt fel
benne, nem aludt ki többé.
Ez a szikra abban a percben lobbant lángra benne, mikor
aznap már másodszor sétált oda Randolph Petty házához,
kezében a halott kulcscsomójával, háta mögött két egyenruhás
rendőrrel, a szomszédos kertben meg néhány összeszaladt
szomszéddal.
Ami történt, az rossz.
Ő majd helyreigazítja.
Kész, passz.
Nyugtalanító volt az üres ház. Mintha Randolph Petty pusztán
azáltal, hogy távoztával elfordította kulcsát a zárban, egy
fényképet készített volna egész addigi életéről. Minden a helyén
volt, minden tiszta, minden készen várta visszatértét. Csak épp
sose fog visszatérni. Sikes ennek tudatában azon vette észre
magát, hogy olyan tisztelettel mozog Randolph Petty földi
életének emléktárgyai között, mint egy régész egy századok óta
elhalt király sírboltjában.
Petty egyetemi tanár volt, mint egyik szomszédja elmondta.
Csillagász, tette hozzá egy másik. Ez megmagyarázza az órát,
gondolta Sikes. Meg a falon függő fényképeket, amelyek a
csillagos égboltot ábrázolják. Meg a dolgozószobában álló régi
amatőr távcsövet. Hogy az egyik fényképen CarI Sagan
társaságában látható. A falon függő okleveleket.
Az egyik előtt több mint egy percig állt, háromszor is elolvasta,
jól megnézte az oklevélen látható kis csillagképet – kurta csík a
sok fehér pötty között, idő elmázolta képe egy objektumnak,
amely a csillagok között mozog.
– Ehhez mit szól? – szólt oda Sikes a nappaliban ácsorgó
egyenruhásnak. – Erről a tagról elneveztek egy aszteroidát. Nem
piskóta, mi?
Az egyenruhás csak vállat vont, Sikes azonban odáig volt.
Fényképek mindenütt: a falon, a kandallópárkányon, a
hálószobában. Néhány felvétel egy fiatalabb Randolph Pettyről és
egy körülbelül vele egyidős asszonyról. A felesége lehet,
vélekedett Sikes, és mivel az újabb felvételeken már nem volt
látható, úgy saccolta: mintegy tíz éve meghalhatott. Eszébe se
jutott, hogy esetleg elváltak. A fényképekről szinte ordított, hogy
ez a két ember egy életre összekötötte sorsát.
Felötlött benne, hogy vajon milyen következtetést vonnának le
mások azokról a felvételekről, amelyek együtt ábrázolják őt és
Victoriát. Ilyen könnyű felismerni egy párkapcsolat jellegét? Elég
egyetlen kép a jövő feltárásához?
A kis ház két óra alatt sok mindent elárult Randolph Petty
életéről, de Sikes ennek nem sok hasznát vette. Talált egy nevet,
egy címet, meg egy egész sor telefonszámot, amelyek a jelek
szerint mind Petty lányának, Isabelnek a telefonszámai voltak, aki
ez idő szerint Ausztráliában élt. Megtalálta Petty orvosának és
ügyvédjének nevét és számát. Egy csekkfüzet és a UCLA
nyugdíjszelvényei arról tanúskodtak, hogy Petty kényelmesen élt
ugyan, de nem volt gazdag. Föl volt nála írva az egyik szomszéd
telefonszáma is, ha esetleg történnék valami, de a szomszéd nem
volt otthon. Levelezését felcímkézett dobozokban tartotta,
dolgozószobájának íróasztalán egy működésképtelen
számítógép állt, amely csak kattant és zümmögött, mikor Sikes
bekapcsolta. Az egész lakásban az ég adta világon semmi nem
utalt arra, hogy itt bármihez is hozzányúlt volna valaki az után,
hogy Randolph Petty előző este elindult abba a La Cienega-i
parkolóházba.
Az említett két óra leteltével a két egyenruhás erősen nézegetni
kezdte az óráját. – Jó, jó – mondta Sikes. – Egyelőre befejeztük. –
Majd még vissza kell jönnie a házba valamelyik szomszéddal
vagy esetleg a takarítónővel, valakivel, akinek feltűnik, amit ő
netán elnézett, aki meg tudja állapítani, hogy hozzányúltak-e
valamihez, vagy eltűnt-e valami. Egyelőre azonban megtette, amit
tehetett. És úgy érezte: ez a nullával egyenértékű.
Kissé csalódottan, de nem elkeseredetten állt meg Petty
házának verandáján, nézte, hogyan pecsételik le az
egyenruhások sárga szalagjukkal az ajtót. Rengeteg nyomra
bukkant, alig várta már, hogy Angela Perezzel sorra vegye őket
és megállapítsák, melyiket érdemes követni. El fogja kapni a
tagot. Érezte.
Ekkor történt, hogy megérkezett a második rendőrautó is,
ezúttal a westwoodi körzettől.
Gyanakodva, mint az egymás farka tövét szimatoló ebek, az öt
rendőr megmutatta egymásnak a jelvényét, és közölte, melyik
körzethez tartozik. A kéttagú westwoodi egység főnökét Rubiának
hívták. Kemény, nagydarab nő volt, másodosztályú járőr, az a
nem kukoricázós fajta. Úgy tűnt, rögtön megszagolta, hogy Sikes
jelvényén még nem száradt meg a zománcozás.
– Mit keresnek itt, ilyen távol az otthontól? – kérdezte
gyanakodva, miután gondosan összehasonlította Sikes
igazolványképét az eredetivel.
 – Randolph Pettyt ma reggel holtan találták a Beverly Center
melletti parkolóházban – válaszolta Sikes.
Rubia a tarkójára tolta a sapkáját. – Vagy úgy. – Járőrtársára
pillantott, egy siralmas megjelenésű újoncra, aki Sikest öt évvel
fiatalabb önmagára emlékeztette. – Minket Petty doktor lánya
hívott fel, hogy nézzünk már be az apjához.
Sikes szeme összeszűkült. A lakásban talált levelek és
levelezőlapok tanúsága szerint Petty lánya Ausztráliában lakik…
valamilyen Woomera nevezetű kisvárosban. Honnan tudta, hogy
történt valami az apjával? Persze az is lehet, hogy meg akarta
gyorsítani az örökösödést.
– Beszéltek a lányával?
De Rubia nem beszélt vele. – A központon keresztül jött a
hívás, kábé egy órája. Úgy vettem ki, hogy a lány Ausztráliában
él, és valamiféle számítógép-hálózaton keresztül naponta beszél
az apjával. Tegnap nem jelentkezett az öreg. Hetvenkét éves. A
lánya csak annyit kért, hogy nézzünk be hozzá.
Sikes agyán átvillant, hogy Angie büszke lesz rá. – A
számítógép le van purcanva – mondta.
Rubia és a társa csak nézett. Nem értették.
– Ha Petty mindennap beszélt a lányával – magyarázta Sikes
akkor azért elég furcsa, hogy megölik, és ugyanakkor a
számítógépe is lepurcan. Nem? – Sikes úgy érezte, hogy
feltámadó izgatottsága elmossa lassan múló másnapossága
utolsó, lüktető fájdalmait. Hányszor verték fejébe a leckét a
rendőriskolában? Hogy a rendőrmunkában nincsenek véletlenek.
Szólt az egyenruhásoknak, hogy vegyék le az ajtóról a
pecsétet. Az a döglött számítógép lesz a legfontosabb nyom.

Angela Perez elhúzta a száját, és összevonta a szemöldökét. –

Mi a rossebet hord itt összevissza, Sikes? A rendőrmunkában
minden véletlen.
Kimondta azt, amit Sikes a legkevésbé kívánt hallani. Fél hat
múlt. Sikes ekkorra már becipelte a körzetbe Petty számítógépét,
monitorát és billentyűzetét, le is rámolta arra az asztalra, amit a
magáénak vélt, amelyik Angie asztalával szemben állt. Amrico
őrmester számára mindez új volt, s egy percet adott Sikesnak,
hogy keressen magának egy másik asztalt – lehetőleg egy másik
körzetben. Mielőtt azonban Sikes eleget tehetett volna az
őrmester kívánságának – mint kiderült, az asztala Angeláé mellett
állt –, belépett Angela Perez egy tizenöt éves utcakölyökkel, akit
gyilkossági váddal nyomban be is könyveltetett. Nem Petty
meggyilkolásáért, hanem egy olyan ügyben, amelyen már egy
hete dolgozott. – Igyekszem megszolgálni a fizetésemet – mondta
Sikesnak, miután leadta foglyát. – Maga meg min törte magát
egész nap?
Most, fél órával később, egy cseppet sem volt meghatva a
kipurcant számítógéptől.
– Na, tényleg… – mondta Sikes az egyik összekötő zsinórral
babrálva: azt nézte, minden periféria be van-e kötve. A periféria
szót a lányától tanulta, amikor figyelte, hogyan szereli föl Kirby az
új Nintendót az Apple komputere mellé.
– Nem gondolja, hogy ez azért gyanús egy kicsit? Petty
naponta beszélt a lányával egy számítógép-hálózaton keresztül,
és aznap, amikor a számítógépe bedöglik, meg is ölik…
Angela Perez hátradőlt a székén, és karba fonta a kezét.
– Mondja, Sikes, árulnak számítógépet a Good Guysnál?
Sikes megpróbált visszaemlékezni. Felidézte magában a pultot,
ahol Kirby születésnapi ajándékát vette. Mi a fene volt még ott?
Törte a fejét. Ráncolta a homlokát. – Igen. Van náluk néhány.
Angela Perez elmosolyodott. – Ez aztán a véletlen, mi? Hogy
egy mukit pont ott gyilkolnak meg, ahol maga néhány hete
vásárolt valamit. – Eltúlzott, teátrális mozdulatokkal simogatta az
állát. – Hm… Kíváncsi volnék, mit hozna ki ebből Columbo
hadnagy.
Sikes hátradőlt a székén, a szék baljóslatúan recsegett. – Jól
van… értem én, mire akar kilyukadni.
– Na és mire? – kérdezte Angela Perez tanítónői modorban.
Sikes sóhajtott egyet. – Hogy Petty számítógépe tegnap este
bedöglött, és mivel Petty mindennap beszélt a lányával, ezért
elment egy üzletbe, amelyikről tudta, hogy nyitva van, hogy
vegyen egy másikat.
– Mindezeknek ismeretében tehát ez a gyilkosság…
– … véletlen – ismerte el Sikes.
 Perez bólintással nyugtázta a találat elismerését. – Rosszkor és
rossz helyen jelent meg, ráadásul nem is neki kellett volna. Ha a
masinája egy órával előbb vagy később nyiffan ki, ez az egész
meg se történt volna. Mennyi véletlent óhajt még?
Sikes az asztalán álló döglött komputer sötét képernyőjére
meredt. Ezen kívül más nem is volt az asztalán: maga a
számítógép – a felirata szerint egy ACROS 386 SX, két
meghajtóval, egy kicsivel meg egy naggyal rajta egy drapp színes
monitor, előtte egy egér meg egy klaviatúra annyi billentyűvel,
amennyi Sikes szerint háromra is elegendő lett volna.
– Na és ahol parkolt? – jutott eszébe hirtelen korábbi gyanúja. –
Miért ment fel olyan késő este az ötödikre, mikor az egész
parkolóban alig volt kocsi?
Angela Perez előrehajolt, tenyerével a térdére támaszkodott. Az
ő széke nem recsegett. – Sikes, maga tudja, milyen kocsiról van
szó. Ha magának van egy ilyen cirkálója, egy ilyen tökéletes
állapotban lévő cirkálója, hol parkol vele, ha nem akarja, hogy
megnyomják vagy meghúzzák az oldalát?
Sikes komoran bólintott.
– Ez a kocsi három parkolóhelyet foglalt el egyszerre, ahogy a
Rolls Royce-okkal meg a Porschékkal szoktak parkolni az
emberek!
Meg a Mustang SVO-jukkal, gondolta Sikes. Közterületen
mindig keresztben állt be büszkeségével a parkolókba, két helyet
foglalva el, még akkor is, ha ezért duplán kellett fizetnie.
– Nos – folytatta Angie –, óhajt még valamit előhúzni a
kalapjából?
Sikes a fejét ingatta. Úgy érezte, jobban tenné, ha visszamenne
parkolócédulákat írogatni.
– Nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, mi? – kérdezte
Angela Perez. De barátságosan kérdezte. Tudta, hogy a zsúfolt
helyiség fele azt figyeli, mi folyik kettejük között.
– Úgy éreztem, találtam valamit – mondta Sikes.
Perez kinyitotta íróasztala fiókját, és kivette belőle a retiküljét. –
Ez már csak egy ilyen játék, Sikes. Az ember azt hiszi, kilyukad
valahová, aztán kiderül, hogy egy zsákutcában rohangál fel-alá,
mint egy töketlen kutya. – Felállt; a műszak véget ért. – Jó munkát
végzett ma, újonc. Jó szeme van, még jobb fantáziája, és a szíve
is a helyén van. – Hüvelykujjával az ajtó felé bökött. – Jöjjön,
meghívom egy sörre. Gondolom, még emlékeznek magára a
Caseynél.
Sikes savanyú képet vágott. Nem akart oda visszamenni. Egy-
két évig biztosan nem. – Talán majd holnap – mondta, tudván,
hogy pattannia kellett volna a lehetőségre, hogy munkaidőn kívül
is együtt lehet az ikrével. Theo Miles elmondta, mennyire fontos
ez. Mikor a másodperc tört része alatt kell dönteni az utcán,
sokkal jobbak az esélyek, ha az ember számíthat rá, hogy az ikre
képes olvasni a gondolataiban. – Azért annyira még nem érzem
jól magam.
Angie Perez odalépett hozzá, kezével rátámaszkodott széke
támlájára. – Az igazat megvallva, újonc, a tegnap esti muri után itt
a körzetben öt az egyhez adták, hogy nem fogja végigbírni a mai
műszakot. A makacssága egy kalap pénzébe került a kollégáinak.
– Elnevette magát. – Vigyázzon magára, Sherlock! – Már ott se
volt.
Sikes csak ült az asztalánál. Ennyit az ösztönökről, gondolta.
Semmi kedve nem volt tülekedni a csúcsforgalomban.
Bekapcsolta a számítógépet, ugyanúgy, mint Petty
dolgozószobájában.
Ugyanaz történt: semmi.
A monitor képernyője felkéklett. Egyetlen betű sem látszott
rajta. A dobozban vagy egy percig kattogott és búgott valami, de
ez volt minden.
– Valami gondja van?
Sikes felkapta a fejét. Egy szolgálatkész fiatalembert látott
maga előtt. Fehér ing volt rajta, amelyhez egy fájdalmasan
unalmas, vörös csíkos nyakkendőt kötött: hollófekete haja már-
már komikusan hasonlított arra a képre, amely a Los Angeles-i
Rendőrség Szolgálati Szabályzatában egy rendőr előírásos
megjelenését ábrázolta. Nyakában ott lógott a jelvénye és az
igazolványa, ahogy mindenkiében ott kellett volna lógnia, de csak
kevesen vették hozzá a fáradságot. Kezet nyújtott.
– Grazer nyomozó vagyok – mondta. – Bryon Grazer. Maga
pedig… – Eljátszotta, hogy sehol sem látja Sikes igazolványát.
 – Sikes. Matt Sikes.
Grazer komolyan bólintott. – Ja igen, az új ember. Isten hozta a
fedélzeten, nyomozó.
– Hát… köszönöm. – Sikes már csaknem hozzátette, hogy
uram, mikor észrevette, hogy az igazolványa szerint Grazer – bár
úgy vezeti elő magát, mintha valami pléhgalléros lenne –
ugyanolyan harmadosztályú nyomozó, mint ő maga.
– Nos – mondta Grazer fölényesen, miközben átkerült az asztal
másik oldalára, ahol Sikes ült a monitorra meredve –, mi a
helyzet?
– Semmi különös – felelte Sikes. – Lepurcant.
Grazer az ajkát csücsörítette. – Szabad? – kérdezte. Sikes
átadta neki a helyet.
Grazer begépelt valamit a klaviatúrán. Semmi sem változott. –
A magáé? – kérdezte.
Sikes megrázta a fejét. – Bizonyíték.
– Értem – jelentette be Grazer. Sikesnak fogalma sem volt, mit
kell itt érteni. A mosolytalan nyomozó a számítógép oldalához
nyúlt, kikapcsolta, aztán elkezdett tíztől visszafelé számolni, nagy
hűhóval, ujjain követve, némán figyelmeztetve Sikest, meg ne
szólaljon, össze ne zavarja. Nullához érve megint bekapcsolta a
számítógépet. – Nem akarok túlfeszültséget kelteni – mondta,
mintha ez valami olyan kellemetlen dolog volna, mint lenyelni egy
pofára való üvegszilánkot, s szintoly köztudomású.
Hallgatta egy ideig a bugást és a kattogást, aztán értőn
elmosolyodott. – Tudom már, mi a gond. A merevlemeze
logikailag nincs jelen.
– Hogyhogy logikailag? – kérdezte Sikes.
Grazer azonban elengedte a füle mellett. – Rögtön jövök –
mondta. Hátralökte a székét, felállt, bemasírozott az egyik
üvegfallal elkerített irodába, amely a közös nagyteremből volt
leválasztva. Sikes saját rozoga asztalára nézett, s eltűnődött,
hogyan nyalhatta fel magát egy harmadosztályú nyomozó
annyira, hogy külön kalitkája legyen itt. Bár ahogy ez a Grazer
kinéz, gondolta, ez bármivé képes fölnyalni magát.
Grazer egy pillanat múlva már jött is, hozott magával valamit,
amiben Sikes egy újabb számítógép perifériát vélt felismerni. –
Hoztam az én merevlemezemet, ezzel fogom bebikázni a gépét –
mondta Grazer. Megint kikapcsolta a számítógépet, a
merevlemez meghajtó zsinórját bedugta valahova a hátoldalába,
majd miközben egész sor tevékenységbe fogott, egyidejűleg
hosszan és unalmasan magyarázni kezdte, milyen nagy jövőjük
van a számítógépeknek a rendőrségnél. Sikesnak az a
benyomása támadt, hogy egy sokszor lejátszott lemezt hallgat.
Mindenesetre Grazer keze változatlan sebességgel táncolt
közben a klaviatúrán.
– Tessék – mondta Grazer, hunyorítva nézve az egyesek és
zérusok alkotta bonyolult mintázatot, amely most fölfelé kezdett
gördülni a képernyőn. – Nem ártana, ha sürgősen nekifogna a
számítógép-irodalom tanulmányozásának. Ez a jövő, ez
nyilvánvaló. A számítógép-irodalom ismerete pedig nyilvánvalóan
komolyan befolyásolja minden rendőr pályafutását, aki magasabb
beosztások felé tör. – Hirtelen oldalpillantást vetett Sikesra. –
Magának vannak ilyen ambíciói? – kérdezte furcsa fahangon.
Sikes vállat vont. Nemigen figyelt oda Grazer blablázására. –
Ma vagyok itt először – válaszolta, aztán a képernyőre nézett, a
még mindig scrollozódó egyesekre és nullákra. – Ez mi?
Grazer megint tanárosra váltott. – Hát a probléma.
– Miféle probléma?
– A maga merevlemezén nincs semmi. Mint mondottam,
logikailag nincs jelen.
– Nincs rajta semmi? – kérdezte Sikes. – Úgy érti: le van
törölve? – Ennek esetleg érdemes volna utánajárni.
Grazer azonban fölényesen vigyorgott. – Nem. Nem. Általában
mikor egy adatállományt törölnek a merevlemezről, a törlés
ténylegesen nem megy végbe.
– Nem?
– Csak a könyvtár listájáról törlődik. Maga az információ
mindaddig ott marad a lemezen, míg egy másik állománnyal felül
nem írják. – Grazer tanáros mozdulattal megkocogtatta a
képernyőt. – De még ha az egész indexet törli is, akkor is lesznek
a lemezen szétszórt, fregmentálódott fájlok. Azzal a programmal,
amit most elindítottam, el lehet olvasni az ilyen állományokat. Ám
amint látja, nincsenek rajta, csak minden rendszer nélkül
elhelyezkedő bitek. Nuku.
Sikes úgy érezte, érti. – Eszerint ezt a lemezt sose használták.
– Próbálta végiggondolni, hogyan illik ez a részlet az egészbe.
Petty merevlemeze bedöglött. Elment, vett egy másikat,
bekötötte. Ez pedig azt jelenti, hogy nem vásárolni ment a
parkolóházba! Hanem hogy találkozzon valakivel!
Grazer azonban gyorsan lehűtötte. – Szó sincs róla. Ezt a
lemezt használták, annak rendje és módja szerint. Ha új volna,
akkor most szinte csak nullákat látnánk, köztük időnként
szabályos egyes-mintázatokkal.
Sikes lába alól teljesen kicsúszott a talaj. – De hát ha nem új és
nem is törölték le, akkor mi történt?
Grazer hátradőlt, ujjaival dobolni kezdett Sikes asztalán. Aztán
kinyilatkoztatta: – Felülírták.
Sikes eddig csak felülvezérlésről hallott, arról se tudta, micsoda.
– És ez mit jelent?
– Hogy ennek a lemeznek minden szektorát felülírták találomra
elhelyezkedő nullákkal és egyesekkel. A hivatalos állami titkosítás
háromszori felülírást ír elő.
Sikes úgy érezte, mintha téglánként kellene lebontania egy
toronyházat. – És miért tesz ilyet valaki?
Grazer elgondolkodva biggyesztette ajkát. – Mindenekelőtt
azért, hogy ne lehessen a letörölt információt visszaállítani. –
Leütött egy billentyűt, a képernyő kitisztult. – Erről beszélek. Ezen
a lemezen nincs semmi visszaállítható. – Sikesra nézett. – Van
valami elképzelése, mi lehetett rajta?
Sikes nemet intett. Egy öregember levelezése, amit a lányával
folytatott? Adóügyek? Hányféle információt rejthet egy
számítógép? – És ez egy bonyolult dolog? Így felülírni.
– Gyerekjáték. Rengeteg ilyen program van. Nagyon egyszerű
a használatuk.
Sikes megpróbálta végiggondolni. – Egyszerűen megmondja a
lemeznek, hogy törölje le önmagát, és kész?
Grazer szánakozva nézett rá. – Magának tényleg nem ártana,
ha elmélyedne kissé a számítógépes ismeretekben. Ha
megkérné a merevlemezt, hogy törölje le önmagát, akkor az
esetek túlnyomó részében azt a programot is letörölné, amelyik
közli a géppel, hogy miként működjön. Nna. Szóval. Ahhoz, hogy
egy lemezt letöröljön, egy másik lemezre is szükség van… egy
olyanra, amelyik nem törli le önmagát.
Sikes megkocogtatta Grazer külső winchesterét. – Eszerint
ahhoz, hogy ennek a számítógépnek a merevlemezét letöröljék,
szükség volt valami ilyesmire.
Grazer felsóhajtott. – Nem kell ahhoz merevlemez. Elég ilyen
floppy is, mint ezek – mutatott a számítógép két
floppymeghajtójára.
Ez az! – gondolta izgatottan Sikes. Most már nem kell
szomszéd vagy takarítónő, hogy megállapítsa, mi hiányzik. Mert
elejétől fogva érezte, hogy hiányzik valami. Petty íróasztalán
ugyanis nemcsak másik merevlemez nem volt, de nem volt
egyetlen hajlékonylemez sem.
– Eszébe jutott valami? – kérdezte Grazer.
– Igen – mondta Sikes. – A lányomnak van egy számítógépe,
egy Apple…
Grazer újabb szánakozó pillantást vetett rá.
– … és minden tele van a floppys dobozaival. Játékprogramok.
Rajzprogramok. Felhasználói programok. CD-k. Mindenféle
programok. Százával. Legalábbis nekem úgy rémlik.
– És?
– És ennek a tagnak a dolgozószobájában nem volt egy szál
sem. Az asztalon, ahol a számítógép állt, egyet sem láttam. Nem
volt a fiókokban sem, mindet végignéztem. – Sikes kérdőleg
nézett Grazerre. – Ez szokatlan?
– Nagyon. Legalább egynek kell lennie valahol gépközelben…
Afféle vésztartaléknak, amelyen rajta van az indítóprogram, a
legfontosabb adatok, diagnosztizáló programok. Ha esetleg
előadódik valamilyen malőr.
– Malőr… – ismételte tűnődve Sikes. Valami malőr mindig
adódik.
Grazer felvonta fél szemöldökét. – Egyébként milyen ügyön
dolgozik?
– Gyilkosságin.
 Grazer szeme irigyen villant. – De hát maga még csak
harmadosztályú nyomozó… Elméletileg nem dolgozhat a
gyilkosságin.
Sikes elvigyorodott. Ha tegnap éjjel elloptak valamit Pettytől,
akkor az valami olyasmi volt, amit számítógépben tárolni lehet.
Ezt biztosra vette. Valaki késő este csapdába csalta Petty tanár
urat, meggyilkolta, aztán elment a lakására, letörölte a
merevlemezt, és ellopta a floppykat.
– Mondom: mint harmadosztályú nyomozó, nem dolgozhatna a
gyilkosságin. Főleg nem mindjárt az első nap.
Sikes vállat vont. – Azt hiszem, egyszerűen csak tudni kell,
kinek nyalizzon az ember, Bryon.
Grazer elkerekedett szemmel hajolt előre. – Na és kinek?
Sikes felpattant, arra gondolt, eléri-e még Caseynél Angie-t.
Vagy ne mondjam el neki ilyen hamar? – villant eszébe. Előbb
inkább ellenőriznem kellene, nehogy megint beleverje az orromat.
Még van egy napom az ügyre.
– Na, Sikes… Én is segítettem magának.
Sikes a vállára csapott. – És segítene nekem még egyszer?
Grazer a kézre nézett, mely érinteni merészelte. – Belevesz a
jelentésébe?
– Szőröstül-bőröstül.
Grazer köhintett. – De csak akkor… Szóval, ha minden bejön,
akkor.
– Csakis – bólintott Sikes, de már tudta, hogy be fog jönni. Be
kell jönnie.
– Mit kíván tőlem? – kérdezte Grazer.
– Először is szükség van egy ilyen számítógépre, mint ez, hogy
beszélni tudjunk az áldozat Ausztráliában élő lányával.
Grazer bólintott. – Van modemem. Viszont egy hétig is eltart,
mire engedélyt kap az ember, hogy a telefonköltségek…
– Huszonnégy óránk van – figyelmeztette Sikes.
Grazer rémülten meredt rá. – De hát az előírásokat be kell
tartanunk. Már az is épp elég baj, hogy elveszem az időt a
tudományos beszámolómtól, és helyette magának segítek itt
egy… Tulajdonképpen milyen ügyben is?
 Sikes megpaskolta a számítógépet. – Huszonnégy órával
ezelőtt valaki úgy gondolta, hogy ebben a számítógépben olyan
információk vannak, amelyek miatt érdemes megölni egy
hetvenkét éves, nyugdíjas csillagászprofesszort.
– Jóságos ég! – kiáltott fel Grazer. – Miféle információk?

A válasz e percben még ötmilliárd kilométernyire volt a Földtől, s

emberi tudomány számára elképzelhetetlen sebességgel
száguldott a Nap, a Mojave-sivatag és Matthew Sikes élete felé.
Hét nappal a leszállás előtt azonban Sikesnak erről még nem
volt tudomása. Egyetlen lény tudott róla csupán: egy Moodri nevű
agg tenctoni pap.
Mert a később Buck Franciscóként ismertté vált fiatalnak igaza
volt.
Moodri valóban mindent tudott.
ÖTÖDIK FEJEZET
Kevés tenctoninak volt szüksége egynél több névre. Mindenki
tudta, kivel áll szemben, volt legyen az hímnemű, nőnemű vagy
binn, a koponyafoltok pedig – legalábbis az értő szemnek – híven
beszámoltak az illető származásáról, mivel a koponya sötétebb
pigmentációjú területei az illető apja és anyja
koponyamintázatának keveredéséből alakultak ki. Ilyen
körülmények között hány névre volna szüksége bármely
intelligens lénynek?
Mindennek folyományaként több száz Moodri élt a hajón, amely
most teljes sebességgel száguldott a gravitációs kút felé,
amelynek közepén egyetlen sárga csillag várakozott passzívan. A
több száz Moodri között azonban csak egyetlen akadt, aki a
Soren’tzahh Hőse család jellegzetes, háromágú jelét hordozta a
bal halántéka fölött, amit koponyája tetején a Harmadik Csillag
Óceánja család kecses ecsetvonásra emlékeztető foltalakzata
ellenpontozott.
Ez a bizonyos Moodri az Öregek közé tartozott, azok közé a
tenctoniak közé, akik még a hajóra jövetel előtt, otthoni földön
születtek. Annak a bolygónak időmértéke szerint, amely majd
végső nyughelye lesz, már csaknem száznegyven éves volt.
Koponyafoltjai mindazonáltal nem halványultak el, a szeme éber
volt, elméje pedig jóval élesebb, mint egy olyan valakitől
elvárható, aki ilyen hosszú ideig lélegezte be a szent gázt – annál
pedig sokkalta de sokkalta élesebb, mint bármely felvigyázó
feltételezte volna.
Moodri mint Öreg, a napközikben teljesített szolgálatot olyankor,
mikor elkelt a segítség a podlingok és totyogósok mellé, akiknek
szülei valahol a hajó más részén teljesítettek szolgálatot. Ha
észrevette a felügyelő körútjukra érkező felvigyázókat, tekintete
üressé vált, régi tenctoni dalokat kezdett dudorászni, cserélgette a
pelenkákat, egyszerű játékokat játszott a nála okosabbnak és
tudatosabbnak látszó kétévesekkel.
Húsz éve játszotta már e szerepet, mígnem a felvigyázók
szemében mostanra már olyanná vált, mint a falakat merevítő
szürke támaszok. Vén bolondnak tartották, aki időnként papi
öltözéket ölt, hogy kiszámítsa a Cen’tawrs galaxis pozícióját, s aki
más alkalmakkor szürke zubbonya és nadrágja helyett valami
ingszerűségbe bújik, olyasmibe, amit vagy száz éve viselt a
Tenctonon. A felvigyázók ártalmatlannak vélték, olyan
tenctoninak, aki egy gyenge és passzív vallás keltette hamis
remények révén vakságban tartja a rakományt – és amíg képes
felemelni egy gyermeket, nem kell recirkuláltatni.
Így hát teltek-múltak a turnusok, egyik a másik után,
végeérhetetlen sorban meneteltek a szent gáz és az elveszett
emlékezet szürke ködébe.
Legalábbis a felvigyázók így gondolták.

Ebben a turnusban Moodri öt beteg podlingra vigyázott az

ötvenhetedik szinti napközi egyik elkülönítő helyiségében. A
podlingok mélyen aludtak, nem látszott, hogy bármi bajuk volna,
de kis mellükön és vékony combjukon vörös, legyező alakú
kiütések rajzolódtak ki élesen, első szimptómáiként a spartialis
mirigyek fertőzése útján ható, nensi néven ismert láznak.
Előfordult, hogy a nensi végzetesnek bizonyult, de azért nem
olyan gyakran, hogy a szimptómáit mutató beteget a felvigyázók
azonnal recirkuláltassák, amint azt más, virulensebb kórok
fertőzöttjei esetében tették. A nensiben szenvedők többsége
azonban felgyógyult, s utána immunissá vált vele szemben,
ahogy Moodri is. Mindazonáltal el kellett különíteni őket, míg a
nemegyszer több tucat turnuson át fennálló fertőzésveszély el
nem múlik.
Az izolációs helyiség ajtaján lévő apró ablakon időnként be-
benézett valamelyik felvigyázó, de valójában nemigen érdekelték
őket a többnyire alvó podlingok meg a székében bóbiskoló öreg.
Ha a podlingok túlélik, jó. Ha nem, az is. A fontos csak az volt,
hogy ne engedjék elterjedni a betegséget, még akkor sem, ha az
nem egyéb, mint csupán a spartialis mirigy fertőződése, amely
csak a gyerekeket sújtja. A hajó korlátozott orvosi felszerelésével
efelől nem lehetett megbizonyosodni.
Moodri azonban biztos volt benne. A gyerekek nem nensiben
szenvedtek. Mindössze az történt, hogy a táplálékukba keverve
egy kevés felaprított ceelgyökeret is adtak nekik. A ceelgyökérnek
álmosító hatása volt, és olyan – egyébként ártalmatlan –
kiütéseket okozott, amelyek első pillantásra a nensi jeleinek
tűntek, de amelyekről bármely képzett orvos azonnal
megállapította volna, hogy nem azonosak velük. A kiütések öt-hat
turnus múlva elmúlnak, a podlingok ismét felélénkülnek,
elhagyhatják az elkülönítőt. És a spartialis mirigy fertőzése nem is
üti fel a fejét mindaddig, míg az Öregeknek ismét szükségük nem
lesz egy nyugodt, titkos helyre, ahol találkozhatnak, és nem kell
félniük, hogy a felvigyázók meglepik őket. Így, mialatt a podlingok
aludtak, nyugodtan beszélgethettek.
A három Öreg közül Vondmac volt a legidősebb. Sok száz
apró, csaknem kör alakú koponyafoltja egyenletesen oszlott el
fejbőrén. Egy régi rege úgy tartotta, hogy az ilyen folteloszlással
született gyerekek tudósok lesznek. Vondmac mindent elkövetett,
hogy ne támogassa a hasonló babonás hiedelmeket, ennek az
egynek azonban eleven bizonyítéka volt.
Ebben a turnusban a tudósok szokásos keskeny, sálszerű
körgallérja helyett Moodrihoz és a hármuk között legfiatalabb
Melgilhez hasonlóan ő is Ionia-ruhát öltött az istennő tiszteletére.
Arra az esetre, ha egy felvigyázó a fertőzésveszély ellenére
mégis rájuk nyitna, ősi csillagtérképek és ünnepi imakristályok
hevertek a lábuknál, bizonyságául annak a jól begyakorolt
történetnek, miszerint ez alkalommal is csupán az Öregek
idejének és figyelmének legnagyobb részét lekötő, végeérhetetlen
vallási vitára jöttek össze. Szerencsére úgy tűnt, hogy a
felvigyázók egyike sem emlékszik rá, hogy a Tenctonon vallási
jellegű viták rendkívül ritkán fordultak elő, lévén szinte valamennyi
hitrendszer alapja a magas fokú tolerancia.
Itt, az elkülönítőben azonban nem vallási vita folyt, hanem a
hajón élő háromszázezer tenctoni életben maradásának
lehetőségeit latolgatták. Vondmac nem is a serdók kettős
jellegéről beszélt, vagy hogy miként módosul az istennő
ünnepeinek dátuma az idő relativitása miatt, hanem
bolygókémiáról és távoli atmoszférák jellemzőiről. Odahaza, a
Tenctonon biokémikus volt, ezért mindig az ő kezébe adták
először az irányítóhelyiségből titkon megszerzett adatokat.
– A főcsillagtól számítva a rendszer második bolygójának
pozíciója jobb – jelentette. – Az előzetes letapogatás azonban azt
mutatja, hogy teljes egészében felhő borítja, a hőmérséklete
pedig sokkal magasabb, mint hogy a mi értelmezésünk szerinti
élet lehetséges volna rajta.
Moodri és Melgil türelmesen várakozott, azoknak a
tenctoniaknak a türelmével, akik már több mint száz évet töltöttek
a hajón és távoli világok rabszolgatáboraiban. Vondmac el fogja
mondani, ami mondanivalója van, és olyan részletességgel,
amilyet szükségesnek ítél. Ez volt a dolgok rendje. Elégedettek
voltak vele.
– A harmadik bolygó körül azonban csak minimális a felhőzet.
Ráadásul oxigénben dús a légköre – mondta Vondmac.
Elhallgatott, ajkán finom mosoly bujkált.
Melgil előrébb csusszant a székén. Öltözéke széles ujja egy
pillanatra felfedte aszott karját. Melgil binnaum volt, koponyafoltja
kevés, de rendkívül nagy. – A tömege mekkora? – kérdezte.
– A Tencton tömegének nyolcvanhét százaléka – felelte
Vondmac.
Moodri tette fel a következő kérdést: biztosra vette, hogy
Vondmac felkészült rá. – És az oxigén koncentrációja…?
– Ilyen távolságból és ilyen sebesség mellett a spektrográf húsz
százalékot mutat – válaszolta Vondmac. – Pluszmínusz két
százalék.
Moodri és Melgil reménykedve nézett össze. Szemükben
azonban aggodalom is tükröződött. Ha a harmadik bolygó tömege
ennyire csekély, akkor lehetetlen, hogy pusztán mechanikai és
kémiai úton ilyen tekintélyes mennyiségű oxigént tartson meg az
atmoszférája. Következésképpen egyetlen magyarázat
lehetséges az oxigén jelenlétére: a harmadik bolygón szén alapú
élet bioszférája virul – egy olyan bioszféra, amely esetleg a
tenctoniak számára is lakható lehet.
 Aggodalmuk a nehéz döntéseknek szólt, amelyeket meg kell
hozniuk, ha bebizonyosodik, hogy a harmadik bolygó csakugyan
az a régóta keresett menedék, amelynek létezésében az Öregek
mindig is reménykedtek.
Melgil egyelőre a kézzelfogható tényekkel foglalkozott. –
Eszerint a régi térképek mégiscsak pontosak – állapította meg. –
Ez egy lakható rendszer.
Vondmac azonban nem erősítette meg azonnal az idős
binnaum következtetését.
– A harmadik bolygón szerves bioszféra van – mondta. – De ez
még nem minden.
Moodrit magát is meglepte, milyen csalódottnak érzi magát. Az
Öregek már vagy ötven esztendeje tudták, hogy bizonyos
körülmények fennállása esetén miként tehetik
működésképtelenné a hajót. Ez alatt a fél évszázad alatt,
valahányszor visszaváltottak normál térbe, hogy pályakorrekciót
hajtsanak végre egy csillag körül, mindannyiszor megvizsgálták,
nincs-e a közelben egy olyan világ, amely menedéket adhatna a
hajó boldogtalan rabszolgáinak.
Rengeteg csillagot kerültek meg ez idő alatt, s ezeknek
kevesebb mint a harmada rendelkezett azzal a tulajdonsággal,
hogy a tenctoniak szervezete által megkívánt erősségű fényt
bocsásson ki, és ráadásul megfelelő távolságban lévő bolygói is
legyenek. Az első pillantásra megfelelőnek látszó
naprendszerekben azokon a bolygókon, amelyek mérete és
hőmérséklete megfelelő volt, általában létezett valamilyen
formában élet. Ám ezeknek a bolygóknak alig a felén volt a
bioszféra organikus eredetű, tehát az élet kémiája karbongyűrűn
alapuló, mint a Tenctonon.
Annak a néhány bolygónak a fele, amely egy megfelelő
fénymennyiséget kibocsátó nap körül keringett, megfelelő
mérettel és megfelelő hőmérséklettel rendelkezett, továbbá
szénalapú élet létezett rajta, már a hajók szolgálatában állt:
rabszolgatáborok működtek rajtuk, bányák, tengeri tenyészetek,
bolygónyi arányú energia-átalakítók, amelyek lassanként egész
világokat sorvasztottak űrszemétté.
 Ilyenformán az Öregek számára csak minden tizenöt-huszadik
térváltásnál csillant fel a remény, hogy esetleg találnak egy
letelepedésre alkalmas világot. És ezek között is hány volt, de
hány, amely valamilyen régi-régi háborúból ottmaradt sugárzás
miatt használhatatlannak bizonyult. Hányról derült ki, hogy
alkalmatlan, mert a bioszféráját tönkretette a mesterséges
életformák hirtelen bevezetése, amit nem előzött meg semmiféle
ökológiai számítás vagy ellenőrzés? Hányat borított jégpáncél,
hányon nem volt szabad víz, vagy ha volt, ihatatlan, mert
megfertőzték az elképesztően tömény sótartalomtól szinte álló
óceánok?
Nagyon sokat, Moodri tudta, többet annál, mintsem joggal
remélhessék, hogy a majdani szabadulásról szőtt álom tovább él
majd a fiatalabbak közt, azok között a már a hajón született első
generáció tagjai közt, akik majd a még otthon született Öregek
helyére lépnek.
És most Vondmac minden jel szerint azt akarja mondani nekik,
hogy ez a világ sem megfelelő számukra.
– És mit tudni még erről a bolygóról?
– A spektrográf adatai szerint a felszín kétharmadát nátrium-
kloriddal szennyezett tengerek borítják – válaszolta Vondmac.
Moodri felsóhajtott. Ennél kénsavtengerek sem volnának
jobbak. Ennek ellenére a szabadon maradt egyharmad
bolygófelület még lehet mentes a mérgező folyadéktól. És bár a
tömege csak nyolcvanhét százaléka a Tenctonénak, azért ez egy
elég nagy bolygó.
– És ezek a sós tengerek önmagukban elegendő okul
szolgálnak, hogy ne vegyük számításba ezt a világot? – kérdezte.
– Önmagukban? Nem, önmagukban még nem. Kockázatot
jelentenek ugyan minden településre, de gondolom van
számunkra elegendő sivatag is.
– Hát akkor mi van még ezen a bolygón? – kérdezte Melgil.
Hangjából Moodri ugyanazt az elkeseredettséget vélte kihallani,
amit maga is érzett.
Vondmac a mellette alvó podlingra nézett. A kicsi ökölbe
szorította a kezét, úgy próbálta fogatlan szájába tömni. Vondmac
elmosolyodott, s keze fejével gyöngéden végigsimított a foltjain. –
Ekkora távolságból, ilyen sebesség mellett a bolygó erős
elektromágneses sugárzást mutat a három centiméterestől a
háromméteresig terjedő hullámtartományban.
Moodri értette. – Ezen a bolygón intelligens, eszközhasználó
lények laknak – mondta. A csillagok között nagyon sok helyen volt
élet, de az intelligencia ritka, mint a háromszoros
holdfogyatkozás. Lehajtotta a fejét. Az Öregek gyakran
megvitatták ezt az eshetőséget is. És arra a megállapodásra
jutottak, hogy az egyetlen etikus döntés az, ha széles ívben
elkerülik az ilyen világokat. – És ez a bolygó nem áll még a hajó
szolgálatában?
Vondmac megrázta a fejét, így fejezve ki elismerését
Moodrinak, hogy ilyen hamar felfogta, milyen dilemma előtt állnak.
– Nem, még nem – mondta, s hirtelen fölemelte keskeny kezét. –
És mielőtt még megkérdezed: ez a bolygó már akkor rajta volt a
hajó térképein, mikor elindultunk a Tenctonról. Továbbmegyek: a
térképen feltűntetett pozíció és a visszakapcsoláskor megállapított
tényleges pozíció közötti eltérést véve alapul, számításaim szerint
a hajó építői több mint tízezer éve rajzolták térképre ezt a bolygót.
– Tízezer éve… – dünnyögte Moodri. Eltűnődött: vajon
elérhette-e ennyi idő alatt az istennő üzenete ezt a világot, vagy
akár rajta hagyhatta-e nyomát Celine és Andarko.
– Nem értem – mondta váratlanul Melgil.
Moodri rábólintott. – Milyen igaz… Egyikünk sem ért egy
szikrányit sem a körülöttünk lévő univerzumból.
Melgil türelmetlenül legyintett. – Én most konkrétan értem –
mondta, és Vondmachoz fordult. – Ha ilyen régóta ismerik a hajók
ezt a bolygót, és ha intelligens eszközhasználók élnek rajta, akkor
miért nem állnak még a hajók szolgálatában?
Vondmac Ionia felé emelte tenyerét. – Tényleg: miért nem?
Kitűnő kérdés. Én azonban nem tudok válaszolni rá.
Moodri ezt egy másodpercig sem hitte. – Ejnye, ejnye, tudós…
Az alapvető életfeltételek adottak. Nem volna olyan nehéz
kidolgozni hozzá a megfelelő elméletet.
Vondmac könnyedén meghajolt Moodri felé. – Meghajtok
nagyobb tudásod előtt, tudós.
 Moodri megint felsóhajtott. Több mint száz éve élnek
fogságban, és Vondmac még mindig ért ezekhez a kisded
játékokhoz.
– Nos – mondotta –, szögezzük le a következőket. Eddig
minden olyan bolygó, amelyről kiderült, hogy őshonos lakói
intelligens eszközhasználók, a hajók szolgálatában áll.
– Mármint azok, amelyekről nekünk tudomásunk van –
pontosított Vondmac.
– Nyilvánvaló – mondta Moodri. – Ha tudjuk egy bolygóról, hogy
intelligens eszközhasználók lakják, abból már következik, hogy
tudomásunk van arról a bolygóról.
Vondmac fölemelte mutatóujját. – Nem egészen, mert ha…
– Kollégák…! – szólalt meg hangosan Melgil.
Moodri és Vondmac ránézett. A podlingok összerezzentek
álmukban, megzavarta őket Melgil hirtelen kifakadása.
– Most nem egy előadáson vagy a titkos tanács ülésén
vagyunk – mondta ingerülten Melgil. – Nem ártana, ha
felfüggesztenénk az ilyen jellegű vitákat, és a lényegre térnénk.
Moodri és Vondmac hosszú másodpercekig nézett egymás
szemébe, míg végül mindketten megállapították, hogy szent a
béke.
– Akkor elkezdem még egyszer – mondta Moodri. – Eddig az
összes általunk ismert bolygóról, amelyen intelligens
eszközhasználók élnek, kiderült, hogy már a hajók szolgálatában
áll. E rendszer harmadik bolygója ilyen intelligens lények otthona,
mégsem áll a hajók szolgálatában. Következésképpen az általunk
megállapított törvényszerűség többé nem érvényes, s új
feltételezésekkel is számolnunk kell.
Hosszú szünet következet, amit végül Melgil tört meg. – És mik
volnának ezek az új feltételezések, Moodri?
Megbizonyosodva, hogy Vondmac nem fogja félbeszakítani,
Moodri folytatta.
– Egy: a bolygó elektromágneses sugárzása valamilyen eddig
ismeretlen természeti jelenség származéka, és a bolygón
mégsem laknak intelligens lények.
– Ez valószínűtlen – mondta Vondmac.
 – Elismerem – bólintott Moodri. – Kettő: a bolygó olyan, mint a
Korullus V.
Melgil bólintott, hogy jelezze: ebben lehet valami. A Korullus V-
öt valamikor több intelligens eszközhasználó faj lakta, most
azonban már csak egy. A bolygón hatalmas szerkezetek
mászkáltak ide-oda, valahogy olyanformán, mint a hajó
burkolatán a karbantartó robotok. Időnként összecsaptak
egymással, ilyenkor a győztes magába építette a vesztes
megmaradt, használható elemeit. A bolygó állandó, erős
mikrohullámú rádió-irányjeleket sugárzott, mintha a mechanikus
gondolkodóegységek megalkotóikat keresnék, s haza akarnák
csalogatni őket. Feltételezhetőleg nem volt tudomásuk róla, hogy
megalkotóik elsősorban miattuk menekültek el.
– Elképzelhető… – mondta elgondolkodva Vondmac. – A
Korullus V. eszközeit azonban fúziós energia működteti. A
harmadik bolygó légkörének letapogatása ezzel szemben azt
mutatja, hogy lakói nagyrészt biomassza elégetése útján elégítik
ki energiaszükségletüket. Ez a fajta energiatermelés általában
nincs összhangban azzal a fejlett technológiával, amely az
önreprodukcióra képes, önirányító szerkezetek kialakulásának és
uralmának egyik előfeltétele.
Moodri ezt elfogadta. – Csak egy gondolat volt – mondta.
– És van még? – kérdezte Melgil.
– Kettő.
– Akkor halljuk azt a kettőt. – Vondmac hangsúlya jelezte: ő
már levonta azt a következtetést, amit Moodri.
– A harmadik lehetséges magyarázat az, hogy mikor ez a hajó
– vagy a flotta bármelyik hajója – legutóbb pályamódosítást hajtott
végre e körül a nap körül, a harmadik bolygó még nem sugárzott
a mikrohullámú frekvencián.
Melgil arca a töprengés ráncaiba gyűrődött. – De nem
haladtunk mi is el e mellett a csillag mellett nem egészen száz
évvel ezelőtt?
– Száz év alatt sok minden történhet – mondta Moodri.
Melgil hintázni kezdett a székén, s jó kezével rálegyintett a
feltételezésre. – Ha ezzel azt akarod mondani, hogy ennek a
bolygónak az intelligens lényei ennyi idő alatt kifejlesztették a
rádiótechnikát, akkor neked már az üstökben a helyed, barátom.
Vondmac kuncogott. – A véletlen egybeesés esélye roppant
csekély.
– Miféle véletlen egybeesés? – kérdezte Moodri. – A hajó már
több mint tízezer éve ismeri ezt a csillagot. Ha tehát ennek a
csillagnak valamelyik bolygóján kifejlődött az intelligencia, véletlen
egybeesés-e, hogy ez a hajó létezésének tízezer éve alatt ment
végbe? Gondoljatok csak azokra az életformákra, amelyekkel
találkoztunk már, vagy amelyekről tudomásunk van. Az intelligens
élet minden jel szerint sok millió évvel ezelőtt, sok ezer helyen jött
létre. Ha az istennő úgy akarja, millió és millió éven át létrejön
megint, ezer és ezer helyen. Azt kérdezni, hogy egy, talán ezer
egységet is számláló flottából miért pont a mi hajónk találkozott
egy kis bolygóval, amelynek talán egymillió évig is eltartó
fejlődése akkor, épp akkor érte el a technikai fejlődés egyik
csúcsát, amikor épp arra jártunk, olyan, mint azt kérdezni, hogy
miért és miért pont akkor és ott születtünk, ahol és amikor a
világra jöttünk. Istennő! Oly sok csillag van, oly sok bolygó, oly sok
életforma… – Moodri rá nem jellemző módon dühösen suttogott –
… és annyi hajó, hogy amit most látunk, annak előbb-utóbb
elkerülhetetlenül be kellett következnie. Az egészben mindössze
annyi a véletlen, hogy éppen mi vagyunk itt, hogy lássuk. Ez
pedig nem véletlen, kollégáim. Ez sors.
Az egyik podling felrezzent. Ettől eltekintve csend volt az
elkülönítőben. Aztán Vondmac szólalt meg. – Elismerem.
Melgil megköszörülte a torkát. – És mi a negyedik lehetőség? –
kérdezte Moodritól. – Az imént azt mondtad, még kettő van.
Eszerint maradt még egy lehetőség.
Moodri megigazította a nyakában lógó imádságos gyöngyöket.
– Ez a bizonyos negyedik eshetőség nem valami kellemes,
barátaim.
Melgil arca elfelhősödött.
– Ha ezen a bolygón léteznek értelmes lények, akik nem állnak
a hajók szolgálatában, akkor lehetséges, hogy ennek az az oka…
hogy a hajók állnak az ő szolgálatukban.
 Moodri érezte, hogy a puszta gondolatra kidudorodik
koponyafoltjainak pereme.
Melgil hasonlóképpen reagált, tenyerével dörzsölgette fejbőrét,
hogy megnyugtassa. Lábát hol behúzta, hol kinyújtotta, így
próbálva csökkenteni benne a feszültség keltette sajgást.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte az öreg binnaum. – Lehet,
hogy ez a hajóépítők bolygója?
Az egyik podling, aki a szokásosnál jobban érzékelte a körülötte
uralkodó érzelmi töltéseket, a nyugtalanság hirtelen fokozódására
felsírt. Moodri felállt, odament hozzá, hogy megvigasztalja.
Ruhája szegélye halk suhogással súrlódott a padló textúrált
fémlapjához. – Ez csupán egy lehetőség – mondta, miközben
magához emelte a kicsit. – Egy olyan feltételezés, amely esetleg
magyarázatot adhat arra, hogyan látjuk a dolgokat. – Suttogni
kezdett a podling fülébe, feltöltötte szeretetével, amellyel az
istennő még itt is, még most is elárasztotta.
Melgil szeme rémülten fellángolt. – Ezt meg kell mondanunk…
meg kell mondanunk a többieknek! – Alig kapott levegőt.
Vondmac azonban nyugalomra intette felemelt kezével. – A
tudomány hatalma olyan, hogy azok, akik az eredeti körülmények
vizsgálatában részt vettek, ugyanazokra a lehetséges
következtetésekre fognak jutni. A turnus végére a titkos tanács
tagjainak legnagyobb része tudni fogja, hogy milyen döntés előtt
állunk.
– Hogy milyen döntés előtt állunk? – kiáltott fel halkan Melgil. –
Milyen döntés előtt? Semmilyen előtt! Itt most nincs mit eldönteni.
– Felállt, szorosan összefonta mellén aszott karjait, és járkálni
kezdett. – Megállapodtunk, hogy nem erőszakoljuk rá magunkat
egyetlen bolygó őshonos lakóira sem, s különösképp nem akkor,
ha a jelenlétünk esetleg más hajókat is odavonzhat, hogy
visszaszerezzen minket. Tudjuk, milyen veszélyt jelent ez egy
bolygó lakóira.
Megtorpant, megperdült, Moodrira nézett, aki halkan
motyorászva még mindig a karjában tartott podlingot nyugtatta.
– És akkor megpróbálni leszállni egy bolygóra, amely talán a
hajóépítők otthona… Ez őrültség! A legteljesebb őrültség!
Mindegyikünk a recirkulátorokba kerül… Így! – Csettintett a
nyelvével, ahogy egy ember az ujjával pattintott volna.
Moodri nem szólt semmit, csak simogatta keze fejével a kicsi
halántékát. – Hálát adunk Ioniának ezért a napért – suttogta a
kicsi fülébe –, s minden elkövetkezendőért.
– Nincs több mondanivalód? – kérdezte Melgil.
– Nincs – felelte egyszerűen Moodri.
– Ugyan mit mondhatna még? – kérdezte Vondmac. Mereven
fölemelkedett székéből, s bizonytalan léptekkel odament
Melgilhez. Az ő korosztálya jobban megérezte a hirtelen
térváltásokat. Kvantumkompresszió, mondták az Öregek, akik
otthonukban orvosok voltak. – Amit Moodri állít, az csupán
tényeken alapuló feltételezés… Ezeket a feltételezéseket meg kell
vizsgálnunk, ki kell elemeznünk, melyik a legvalószínűbb. Vagy
hogy egy új elmélet kedvéért el kell-e vetnünk az egészet. Moodri
érvelése komoly, okfejtése következetes. Míg nem kapunk újabb
adatokat a vezérlőből, a további szócséplésnek semmi értelme.
– De hát ezt el kell döntenünk… A titkos tanácsnak szavaznia
kell és…
Melgil Moodrira nézett. Arcán nyugtalanság tükröződött.
Mindegyikük tudta, mibe kerül egy ilyen döntés – főként
Moodrinak.
Vondmac azonban gyöngéden Melgil vékony karjára tette a
kezét. – Nem tudunk még eleget ahhoz, hogy szavazzunk.
Egyfelől ott van Moodri négy hipotézise. A másik oldaton meg ott
van a Terminus bizonyossága. Akciótervünk egyelőre világos és
vitathatatlan.
Terminus. Melgil ugyanúgy megremegett a szó hallatán, mint
ahogy a hajóépítőkkel való találkozás gondolatára.
Terminus. Kikötő, ahol ez a hajó sosem kötött ki, mégis minden
tenctoni tudott róla. A Terminusról keringő rémtörténetek
ugyanolyan régiek voltak, mint a hajó idegen nevei, s ugyanolyan
sötétek, mint a tenctoni legendák pokla.
Terminus. Bármely bolygónál nagyobb, gigászi, összekapcsolt
gyűrűkből álló, gigantikus, mesterséges rendszer. Itt javították a
hajókat, itt cserélték ki hajtóművüket. Itt rakták ki a rakományt, itt
dolgozták fel, innen továbbították a világegyetem más
szektoraiba, más világokba, talán más dimenziókba s időkbe is.
Mert a történetek úgy szóltak, hogy előbb-utóbb minden hajó kiköt
a Terminuson, köztük időnként olyanok is, amelyek mellett az,
amelyiken a tenctoniak utaznak, csupán holmi játékszernek hat.
És a Terminuson válogatták szét a rakományt.
A világmindenség legkülönbözőbb fajú és fajtájú élőlényeit
siklatta végig a végtelen, gravitációmentes alagutakon valami
olyan technológia, amit ép elme leírni képtelen. A sötét alagutakat
ezernyi kifosztott kultúra bőgése, üvöltése, jajveszékelése töltötte
meg: az egyedeket egyenként kikapdosták az idegen testek holtra
vált tömegéből, hogy sebészeti úton átszerkesszék, gyógyszeres
eljárásokkal egybeolvasszák vagy éppen tudatos sejtekké
szedjék szét őket, hogy jobban bírják a végeérhetetlen utakat,
amelyek oly régiókon haladnak keresztül, melyek nem részei sem
térnek, sem időnek.
Lesznek ezen a hajón is olyanok, akik túlélik majd ezeket az
eljárásokat, de miután kirakták, kiválogatták és átdolgozták őket,
soha többé nem térnek vissza a térnek abba a szektorába, melyet
addig otthonuknak mondtak – ebben minden legenda
megegyezett.
Egyértelműek voltak a történetek más vonatkozásban is. Ha ez
a hajó leszáll a Terminuson, az a szegényes kultúra, amit a
tenctoni foglyok mind ez idáig megőriztek, azok az otthonukkal és
történelmükkel kapcsolatos emlékek, amelyek két nemzedéken át
apáról fiúra szálltak, örökre elvesznek.
Nem lesznek többé tenctoniak.
Nem lesznek többé, csupán lélektelen biológiai gépezetek.
Nem lesz múlt. Nem lesz jövő. Nem lesz jelen, csak félelem és
fájdalom.
Mostanáig csupán afféle átszállóhelyen voltak, hébe-hóba
dolgozgattak egy kicsit.
Nemsokára azonban, alig két pályamódosításnyira,
megkezdődik az igazi rettenet, az igazi lidércnyomás.
Amit eddig átéltek, amit jelenleg átélnek, semmiség ahhoz
képest, ami vár rájuk.
Ez még mind csak az előjáték.
 – A Terminus? – ismételte suttogva Melgil. – Biztos vagy
benne?
– Ismerem a térképeket – mondta Vondmac. – Elég régóta
vagyunk már úton. Ezt a hajót és a rakományát… át fogják
alakítani.
Melgil nekitántorodott a podringató csővázának,
belekapaszkodott, hogy el ne essen. – Mit csináljunk? – kérdezte
panaszosan. – Mit tegyünk?
– Egyelőre a tervek szerint folytatjuk az előkészületeket –
válaszolta Vondmac. – Szükség esetén bármikor leállhatunk
velük. Viszont ha nem kezdünk hozzá azonnal, akkor nem tudjuk
tartani a tervezett ütemet.
– De a titkos tanács…
– A tanács majd akkor szavaz, ha már többet tudunk. Korai
még döntést hozni.
Melgil foltjai jól láthatóan elhalványodtak az utóbbi néhány
percben. Most, hogy mély lélegzeteket vett, megint sötétülni
kezdtek. Moodrira nézett, aki még mindig a kicsit dajkálta.
– Te tudsz a Terminusról? – kérdezte.
Moodri bólintott.
Melgilnek elszorult a torka. – Te valahogy mégis olyan más
vagy… Nincs jó választásunk. Te meg mégis rendíthetetlen vagy.
Moodri szelíden elmosolyodott. – Nem nyomaszt semmiféle
teher, mivel nem tőlem függ, hogy mi fog történni. – Beszéd
közben meleg lehelete a podling apró fülráncaiba hatolt: a kicsi
elégedetten gurgulázott.
Melgil lehiggadt: megigazította öltözékét. – Tökéletesen igazad
van. Nem tőlünk függ. Ioniától függ, az istennőtől.
Moodri továbbra is szelíden mosolygott, de tudta, hogy barátja
téved. Végső soron természetesen Ioniától függ, hogy mi történik.
De hogy az elkövetkezendő néhányszor tíz turnus során mi
történik, az egész máson múlik.
Ami a legközelebbi jövőben történik, az mind az unokaöccsén,
Buckon áll vagy bukik. Legfőbb ideje, hogy megtudja az
igazságot.
HATODIK FEJEZET
George lehunyta a szemét, úgy élvezte a feje fölötti lámpasor
ibolyántúli fényének bíborvörös ragyogását, s hogy mint árad szét
fejbőrén a simogató melegség. Fülréseit bezárta, hogy ne hallja a
fénycsarnokba bezsúfolt több száz, szolgálaton kívüli munkatársa
hangos morajjá összeálló beszélgetésfoszlányait. Csak a
kezében tartott kézre figyelt: gyöngéden megszorította, s érezte,
hogy az is visszaszorítja.
A kemény fémpadlón, oldalával oldalához simulva, Appy finom,
de félreérthetetlen zümmögő hangot adott, olyan halkan, hogy
csak George hallhassa. George tarkójának legérzékenyebb foltjai
nyomban zsibogni kezdtek, s kellemes bizsergéshullámokat
indítottak teste középső része felé. Mindeközben azonban élesen
érzékelte a körülöttük sütkérező többi munkás jelenlétét: inkább
zavarodottan, mint derűsen felnevetett.
Appy is vele nevetett, vállára hajtotta a fejét. George kinyitotta a
szemét, és ránézett élete társára, gyermekei anyjára, akinek
szívei egy ütemre dobbantak az övéivel. Annak a világnak a
nyelvén, amely még várt rájuk, Appy később a Susan Francisco
nevet kapta, George-hoz való viszonyát pedig a „feleség” szóval
jegyezték be. Nem ez volt az első eset, hogy e különös bolygó
nyelve nem fejezte ki híven azt az érzelemskálát, amit oly
egyszerűen próbált leírni. George egyelőre még a maga jóval
bonyolultabb nyelvén sem talált szavakat, amelyek kifejezhették
volna mindazt, amit Susan iránt érzett, csupán azt tudta
megfogalmazni, hogy ebben a pokolban továbbra is ő mindennek
a középpontja. Időnként, többnyire olyankor, mikor
különszobában voltak, s hallotta azt a szelíd zümmögést, amely a
hátához simuló Susan testében ébredt, hajlott arra a véleményre,
hogy sorsa két véglete egyensúlyban van, hogy ez az egész itt a
hajón nem is olyan nagy ár azért, hogy ismerheti Susant, és
megoszthatja vele életét. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az ilyen
kötelék rabtársai között rendkívül ritka, s emiatt még értékesebb.
E percben azonban könnyedén simogatta keze fejével Susan
homlokát. Mozdulata afféle játékos dorgálás volt, inkább
gyerekhez, mint felnőtthöz illő – hacsak nem két szerelmes
felnőtthöz. – Hagyd abba – súgta meggyőződés nélkül. – Nem
vagyunk egyedül.
Susan közelebb fészkelte magát, egész testével hozzásimult. –
Mmm… Bárcsak úgy volnánk. – Megint duruzsolni kezdett,
izgatóan s annyival hangosabban immár, hogy George idegesen
körülpillantott, nem hallotta-e a közelben valaki.
– Pszt, Appy – mondta. Könnyek gyűltek a szemébe, amely
tenctoni esetében egyenértékű az emberi pirulással. A zsúfolt
fénycsarnokban egy másik pár komoran figyelte őket a
szomszédságukból. George számára ismerős volt az
arckifejezésük. Gyakran látott hasonlót. A hajón szinte minden
házasság a felvigyázók belátása szerint köttetett, olyan elvek
szerint, amelyeket George nem ismert föl. Vadidegeneket
kényszerítettek egyik pillanatról a másikra egymáshoz, hogy attól
fogva együtt éljék életüket. Nem számított, hogy egyáltalán nem
illenek össze. Ezek a párok elég nehezen viselték el azt a
maroknyi tenctoni kettőst, amelynek tagjai úgy érezték, hogy a
felvigyázók döntésétől függetlenül is kijelölt társukkal léptek volna
frigyre. Susan és George ez utóbbiak közé tartozott.
Susant azonban ahogy máskor, most sem érdekelte, hallja-e
más is. – Miért pszt? – kérdezte kuncogva. – Tudod, mi jutott
eszembe? Mikor bent voltunk a különszobában, bevittük
magunkkal az ashakrémet, és te…
George rémülten tapasztotta szájára a kezét. Szeméből
könnyek peregtek. Hogy jut eszébe egyáltalán Susannek
ashakrémről beszélni, mikor ilyen közel ülnek hozzájuk mások? –
Meghallják! – könyörgött.
Susan ismét elnevette magát, s apró, gyors csókocskákkal
borítva George kezét, lefejtette a szájáról. – Esküszöm, Neemu,
időnként az az érzésem támad, hogy öreg binnaumot akarsz
csinálni belőlem. – Becenevén szólította George-ot.
 George felismerte fekete szemében azt a játékos tekintetet,
amely elárulta: csak ingerkedik vele. Susan nem akart többet
mondani annál, amit mondott, de azért remélte: azáltal, hogy
eljátssza, mintha többet akart volna mondani, kivált George-ból
valamiféle reakciót. Az ashakrém kettejük titka marad. Annak kell
maradnia.
– Nézd, hogy meregetik ránk máris a szemüket. – George
próbálta fenntartani a méltóságteljesség látszatát, ugyanakkor
helytelenítését is érzékeltetni Susan tréfának szánt szavai miatt.
– Nem érdekel – mondta Susan.
– Veszélyes dolog magunkra vonni a figyelmet.
Susan szeme összeszűkült: George jól ismerte ezt a tekintetet.
– Nem csinálunk semmi rosszat, Stangya. – Azzal, hogy George
hivatalos nevét használta, jelezte hangulatváltozását.
– Ne lássák, hogy… – George hirtelen rájött, mit akart mondani.
Még idejében elhallgatott.
Boldogok vagyunk. Ezt akarta mondani. Mintha bűn volna
boldognak lenni. Mintha bűn volna, hogy valaki megtalálta önnön
lelkében azt a parányi részt, ahol nem mesterséges, hanem
valódi napfény ragyog, mintha valamiképpen nem illene össze a
helyesnek elfogadott világrenddel.
Susan megértette. Ahogy mindig is. Most ő pisszegett rá
George-ra, arca ugyanolyan hirtelen elfelhősödött. – Gyere,
menjünk vissza a hálóterembe.
George ezúttal azért nem válaszolt, mert nem tudta, mit
mondjon. Még volt egy negyedturnusnyi idejük a fénycsarnokban.
Az Öregek révén tudta, hogy a hajóban működő világítás
hullámhossza nem az, amire a tenctoniaknak szükségük van,
ezért szerelték fel ezeket a tágas termeket ibolyántúli fényt
sugárzó lámpákkal – ugyanúgy, mint a hidroponiás csarnokokat –
, hogy a rakomány rendszeres időközönként megkaphassa azt a
fajta fénydózist, amelyre testének működéséhez és foltjai sötéten
tartásához szüksége van. George sosem próbálta megérteni,
miként lehet a fény tápláló. Csak azt tudta, hogy a
fénycsarnokokban tölthető időt még az élelemnél is szűkebben
mérik, hogy ő és Susan nagyon ritkán jut hozzá, s hogy ittlétük
nagyon hasonlít ahhoz a valamihez, amit Moodri az „ünnepnap”
szóval jelölt: olyan emlékezetes nap a Tenctonon, mikor egész
törzsek nem dolgoztak. Egy másodpercnyit sem akart elveszteni
belőle.
– Kérlek, Neemu – mondta Susan. – A kis Devooshára vigyáz
Peetmor és Laynzee… – Megszorította George kezét. – A hálóból
a legtöbben szolgálatban vannak, úgy hogy… – Susan hangja
épp csak hogy hallgató suttogássá halkult. – Biztos akad egy üres
különszoba.
George csodálattal nézett Susan szemébe. Hozzá hasonlóan
Susan is a hajón született, egész életében a hajó szabályai és
időbeosztása szerint élt, mégis olyan könnyedén kivonta magát
alóla, mint az Öregek. Turnusszünetben különszobába menni? Az
ötlet annyira megdöbbentő volt, hogy George még abban sem
volt bizonyos, van-e szabály az ilyesmire.
– De Appy… Az órarend szerint mindaddig itt kell maradnunk,
míg…
Susan a szemébe nézett. – Neck az órarendet.
George összerezzent Susan szóhasználatától. – Úgy beszélsz,
mint egy üstmunkás.
– A férjemmel akarok lenni. – Susan hangsúlya olyan volt, hogy
George tudta: nem bírja lebeszélni.
Susan felállt: még mindig szorította George kezét. – Gyere,
Stangya.
George látta, hogy körülöttük mindenki őket nézi. A zsúfolt
teremben egyedül Susan állt. A vita azonban még nagyobb
figyelmet vonzana. Ő is felállt, odalépett Susan mellé.
Susan a sűrű tömegben heverő testeket kerülgetve elindult a
folyosóra vezető rövid alagút felé. George követte: úgy érezte,
mintha vonszolnák. Óvatosan lépkedve a kezek és lábak között,
újra meg újra elmormolta: – Korai turnuskezdés… Elnézést
kérünk, bocsássanak meg… korai turnuskezdés. – Nagyon nem
szeretett kiríni a többiek közül. A felvigyázók nem nézik jó
szemmel az ilyesmit… egykettőre megvan a baj.
A folyosóra kilépve azonban szinte sajnálta, hogy nem áll ott
egyetlen felvigyázó sem, aki segítene meggyőzni Susant, hogy
jobb volna, kevesebb gonddal járna, ha visszamennének a
fénycsarnokba. A folyosó néptelen volt, nem lehetett mást látni,
csak az alacsonyan terjengő szent gáz friss, sűrű ködét. A
fénycsarnokból kilépve látták, hogy a fejük fölötti szórófejekből
még mindig árad: bíborvörös volt, még nem oxidálódott fehérre,
jelezve, hogy csak néhány perce bocsátották ki.
– Furcsa… – mondta George, miközben jobbra fordulva
folytatták útjukat a szürke, csőszerű folyosó egyik leágazása felé.
– Térváltáskor nem szokott ilyen sűrű lenni a gáz.
Susan lába körül lassú hullámokban, vörös-fehér örvényekben
kavargott a köd. – Viszont legalább nem lesz felvigyázó a
környéken.
Az engedelmesség szent gáza kétélű fegyver volt. Erős
koncentrációja esetén a tenctoniak passzívvá váltak, és a
felvigyázók minden utasítását híven teljesítették. Ugyanakkor
azonban gyengült az állóképességük, megnyúlt a reakcióidejük, s
tökéletesen alkalmatlanná váltak váratlan helyzetek megoldására.
Alacsony koncentráció esetén csaknem egészen megőrizték
teljesítőképességüket, viszont sokkal hajlamosabbak voltak a
felvigyázók utasításainak szabotálására. Ezért aztán az a
rendszer alakult ki, hogy a hajó legnagyobb részén általában
alacsonyan tartották a gáznyomást, több felvigyázó csak a
legfontosabb munkaállomásokon teljesített szolgálatot. Más
hajókkal való összekapcsolódáskor vagy bolygók körüli pályákon
a lázadási kísérletek megelőzése érdekében a vezérlőterem és a
hidroponiás csarnokok kivételével szinte mindenütt fokozták a
nyomást. Ilyenkor a legnagyobb nyomású területeken felvigyázót
csak ritkán lehetett látni.
Ami George-ot illeti, nem értette a felvigyázók logikáját. Elég
gyakran járt a hajón kívül, hogy tudja, milyen érzés gáz nélkül.
Gondolatai váratlanul megtisztultak – ha csak kissé is –,
erősebbnek érezte magát, bár ezeket a jelenségeket
éppenséggel a gyengébb gravitációs mezővel és az oxigén
magasabb koncentrációjával is lehetett magyarázni. Amikor aztán
visszatért a hajóra, úgy rémlett, semmi jelentősége, hogy a szent
gáz sűrű vagy ritka. Nemigen érzett különbséget. Susant – sok
más tenctonival ellentétben – láthatólag nem lassította le a gáz,
kivéve olyankor, mikor hosszú hajón kívüli tartózkodás után
hirtelen erős koncentrátumba jött vissza, ilyen körülmények között
azonnal a hatása alá került. Bizonyos idő elteltével azonban
csaknem ugyanúgy akklimatizálódott, mint George.
George-nak hirtelen eszébe jutott valami, hangosan fölnevetett.
Susan gyanakvó pillantást vetett rá. – Mi az? – kérdezte.
– Most jöttem rá, miért vagyunk mi sokkal elégedettebbek, mint
a legtöbb házaspár – felelte Susan kezét megszorítva George, s
a folyosó padozatát borító ködrétegre mutatott. – Itt állunk a gáz
legsűrűbbjében, és különszobát keresünk. – Ez volt a gáz másik
ismert mellékhatása: a tenctoniak legtöbbje teljesen elvesztette a
párosodás iránti érdeklődését. George azonban minél többet
gondolkodott rajta, annál inkább úgy találta, hogy ő és Susan
sosem tapasztalt magán ilyen hatást. A hajó agyzsibbasztó
monotonságában természetesen számukra is ritka örömnek
számítottak együttléteik, de a ritka alkalmakkor, mikor turnusaik
egybeesése megengedte és különszoba is akadt, sosem
számított nekik, mekkora a gáz koncentrációja.
Odaértek az elágazáshoz. Susan elgondolkozva megállt. A
nyolc irányban szertefutó folyosók szinte kísértetiesen
elhagyatottak voltak. – Igazad van. Tényleg… eddig még sosem
gondoltam bele. – Köhintett: a rendkívül magas koncentrációjú
gáz már kezdte éreztetni hatását. George átölelte, tudta, hogy
legfeljebb egy óra múlva már teljesen a hatása alá kerül. De az az
egy óra elég lesz, hogy eltávolítsa a legsűrűbb gázból.
Körülnézett: őrizgette az érzést, hogy karjai közt tarthatja
Susant. – Ez csak a szerelmünk bizonyítéka lehet – mondta.
Nyilván ez lehet a magyarázata. Szinte elképzelhetetlennek
tartotta a szerelem nélküli párosodást. És ebben az érzésében
minden bizonnyal azok a tenctoniak is osztoznak, akiknek sorsát
a felvigyázók kötötték egymáshoz. Feltehetőleg ez az oka a
feléjük irányuló irigységnek. És valószínűleg ez a magyarázata
annak is, hogy miért ilyen alacsony a hajón a születések
arányszáma. Ráadásul az Öregek szerint ez is rohamosan
csökken.
– Szerelmünk bizonyítéka – ismételte Susan, miközben
viszonozta George ölelését, s ugyanakkor végignézett az üres
folyosókon. – Persze az is lehet, hogy végre hat a sardanac, amit
az ételedbe csempésztem.
 George hátralépett. Susan mindent tréfára vesz. Azt azonban
már rég eldöntötték, hogy semmi szükségük erre a mesterséges
feromonra, amely kémiai folyamatok révén bármely nő- és
hímnemű tenctonit egymáshoz vonz. George legalábbis remélte,
hogy Susan csak tréfál.
– Te nem találod furcsának? – kérdezte Susan.
– A sardanacot? – kérdezett vissza George. Komolyan zavarba
jött.
Susan fáradtan sóhajtott, rázta a fejét. – Nem, Stangya. A
folyosókat. Gondolj csak bele: egy lelket sem láttunk, mióta itt
állunk.
George vállat vont. Most, hogy végre nem figyelte őket az
irigyek tolakodó tekintete, egyre jobb gondolatnak tűnt számára,
hogy keressenek maguknak egy különszobát. Lehetőleg még az
előtt, hogy Susanre hat a gáz. – Turnus derekán vagyunk.
Susan összeráncolta a homlokát. – Akkor is… Valakit látnunk
kellene… Küldöncöket, Öregeket, takarítókat… valakit. Akár egy
felvigyázót is.
George megint végignézett a nyolc folyosón. Susannek igaza
van, de azért lehet magyarázatot találni. – Mikor ilyen tömény a
gáz, a felvigyázóknak nem kell kint lenniük a folyosókon. A
többiek meg a gáz hatására ott maradnak, ahol épp vannak, míg
parancsot nem kapnak, hogy menjenek valahová.
– A többiek… minket kivéve – mondta elgondolkozva Susan. –
Nem lehet, hogy azért, mert mi párosodni akartunk?
George reflexszerűen körülpillantott, nem hallotta-e valaki az
illetlen kifejezést. – Appy…
– Jaj. Stangya, ne légy már ilyen ideges… Nincs itt senki.
– De miért nincs? És ha ebben a szektorban nincs szükség
felvigyázókra, akkor hol van szükség a jelenlétükre?
Susannek megint igaza van. Ez nem normális jelenség. George
félrehajtotta a fejét, úgy fülelt, hall-e valami szokatlant a hajóban.
Egyszer, csaknem tizenöt éve, egy hosszú úton a hajó hirtelen
visszaváltott normál térbe. Több száz parszekre voltak a
legközelebbi iránykorrekciós csillagtól. Csaknem egy teljes
turnusra megszűnt a gravitáció és a világítás. Ez a
lidércnyomásszerű időszak elegendő volt arra, hogy a főzőüstök
és a szennycsatornák tartalma a szellőztetőrendszerbe kerüljön –
több mint egy évig tartott, mire teljesen ki tudták tisztítani. A
felvigyázók nyomban visszavonultak a hajó más részeibe, a
folyosókat pedig elárasztották szent gázzal, olyan sűrűvel, hogy a
tenctoniak csaknem katatóniás állapotba kerültek. Ezrek haltak
éhen és szomjan. George az öccsével, Ruhtrával együtt azon
nagyon kevesek közé tartozott, akik ha roskadtan is, de még
tudtak járni, nem tette őket teljesen mozgásképtelenné a gáz.
Csaknem húsz turnus telt el, mire a hajó visszakapcsolt
szuperluminálra, és a felvigyázók ismét megjelentek a folyosókon.
E húsz turnus vége felé, mikor a gáz túladagolása már csökkent,
sok tenctoni arra a meggyőződésre jutott, hogy a felvigyázók
magukra hagyták őket az űrben, hogy haljanak meg. Sokan
örültek neki. George tudomása szerint mind a mai napig nem
tudta senki, mi idézte elő a csaknem katasztrófát okozó balesetet.
Most minden idegszálát megfeszítve fülelt, nem valami hasonló
készül-e megint.
Az üres folyosókon csak a hajtóművek sima, változatlan,
megszokott vibrálását lehetett hallani. Az egyik irányból azonban
valami más fajta zaj is jött. Valami ütemes, nem túl erős,
szokatlan hang.
Susan is arra a folyosóra nézett, ő is hallotta. – Ez valamiféle
gép? – kérdezte.
A zaj elég szabályos volt ahhoz, hogy mechanikus eredetű
legyen, de volt még benne valami, valami…
– Ez menetelés! – mondta George. Felpüffedtek a foltjai. A zajt
a felvigyázók egy ütemre lépő bakancsai keltették. Lehettek vagy
ötvenen. Akár százan is.
Susan egyik lábáról a másikra ringatózott, hogy csökkentse
vádlijában a feszültséget. – Talán mégiscsak vissza kellene
mennünk a fénycsarnokba – mondta idegesen.
George még mindig a folyosót nézte, ahonnan a menetelés
hallatszott. Megfogta és megszorította Susan kezét. – Lehet, hogy
igazad van – mondta.
A menetelés mind hangosabb lett, aztán megint halkulni
kezdett. A még mindig sűrű gázzal borított folyosókon trappolók
irányt változtattak.
 Susan és George egyszerre lépett előre. Észre sem vették, mit
csinálnak, amíg egymásra nem néztek. Arcukon meglepetés,
majd hirtelen megértés tükröződött.
Valami szokatlan történik a közelben. Valami olyasmi, amit a
gáz koncentrációjából ítélve, a felvigyázók senkinek sem
kívánnak megmutatni.
Hasonló helyzetekben George és Susan mindig egyformán
döntött. Tudniuk kell, mi folyik itt. Kéz a kézben, óvatos léptekkel
elindultak a folyosón. Ez volt az egyetlen lázadó megnyilvánulás,
amire képesek voltak.
Egyelőre.
HETEDIK FEJEZET
Sikes még két órát sem töltött Bryon Grazer társaságában, máris
megbánta, hogy egyáltalán szóba állt vele. Igaz, Grazer nagyon
értett a számítógépekhez, de semmi másról nem volt hajlandó
beszélni, mint hogy mennyit változtat majd a Los Angeles-i
rendőrség politikai viszonyain az, hogy Williams rendőrfőnök
posztját Daryl Gates vette át. – Az öregfiúk, a régi motorosok
szövetsége széthullóban van, Sikes – kezdte előadását Sikes
kocsijában, mikor elindultak hazafelé. – Összekuszálódnak az
erővonalak. Megszakadnak az összeköttetések. A testület
jelenlegi állapota olyan, mint a makedón hadseregé Krisztus előtt
323-ban, a diadokhoszok háborújának kezdetén. – Grazer
fürkész tekintetet vetett Sikesra. – Ugye maga ismeri annak a
negyvenkét éves háborúnak a történetét, amely Nagy Sándor
halála után tört ki a sereg vezérei között?
Sikes aznapi legnagyobb tévedése az volt, hogy megvallotta:
nem hallott még a diszkoszok háborújáról. Grazer nyomban
hozzáfogott e hiányosság felszámolásához, s az elkövetkezendő
óra folyamán alapos előadást tartott, amely részleteiben a
babilóniai öltözködési szokásoktól kezdve az Öböl-háborúban
alkalmazott Patriot-rakéták működését taglaló ellentmondásos
jelentések elemzéséig gyakorlatilag mindenre kiterjedt. Sikes
sosem hitte volna, hogy létezik ember, aki képes ilyen hosszú
ideig, ilyen magabiztosan, ilyen szerteágazó témákról beszélni.
Az idő előrehaladtával egyre erősödött benne a vágy, hogy
üvöltözni kezdjen és öklével a volánt püfölje, mely tevékenységét
általában a Los Angeles-i közlekedési viszontagságok kiváltotta
dühe levezetéseként alkalmazta. Körülbelül akkor, mikor Grazer
belefogott annak ecsetelésébe, hogy miként vezetett az állati
eredetű zsír alkalmazása az 1857-es szipojlázadáshoz, még azt
is fontolóra vette, mi történne, ha üvöltözni kezdene, de azután
nem a volánt, hanem Grazert püfölné.
Grazer becsületére legyen mondva, hogy mire beléptek Sikes
Studio City-beli házának csökönyös liftjébe, szürrealista előadása
– melynek során párhuzamot vont a Los Angeles-i rendőrség
főparancsnok-helyettesei és Nagy Sándor vezérei között –
visszatért kiindulópontjához. – És magának természetesen nem
kell elmagyaráznom – vonta le a nagyvonalú következtetést kivel
helyettesíthető be a makedón Lysimachus, hiszen ez annyira
nyilvánvaló. – Beavatott módjára röhincsélni kezdett, amihez
Sikes immár az agyhalálhoz közeledve, abban a pillanatban,
mikor a lift sikoltva megállt s kinyitotta ajtaját, minden
meggyőződés nélkül ugyan, de maga is csatlakozott.
Grazer a liftből kilépve, a néhai Petty professzor számítógépét a
melléhez szorítva megtorpant, és beleszimatolt a levegőbe. – Mi
ez? – kérdezte. – Káposzta?
Sikesban hirtelen félelem ébredt, hogy újabb előadásban lesz
része, amely ezúttal az ír bevándorlók étkezési szokásait taglalja,
ezért elengedte a füle mellett a kérdést, és gyors léptekkel indult
az L alakú folyosón a lakása felé. Minél előbb összeállítják és
bekapcsolják a számítógépet, annál előbb összpontosíthatja
Grazer szerteágazó intellektusát a Petty-ügyre.
A folyosókanyarban azonban rá kellett jönnie, hogy a dolog
azért nem ilyen egyszerű.
– Hol voltál? – kérdezte ingerülten Victoria Sikes, született
Victoria Fletcher. Ott állt Sikes ajtaja előtt, és éppen egy cédulára
írt, amelyet az ajtó kukucskáló ablaka fölé tapasztott.
Sikes kővé dermedt, kis híján elejtette a dobozt, amelyben
Grazer floppyjait és Petty monitorát cipelte. Szeme elkerekedett,
kétségbeesetten törte a fejét, milyen nap is van. – Vic…!
Kirby, a lánya Victoria háta mögül integetett vigyorogva.
Leszámítva Guns ‘N Roses-pólóját meg a bal fülében lógó három
ezüstkeresztet, Sikes elképzelni sem tudott ennivalóbb
tizenhárom éves lányt. Ezzel szemben Victoria szokásos komoly
kosztümjében úgy nézett ki, mint aki gyilkolni készül.
 – Szóval? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Tudod, mióta várok
rád?
– Huszonkét perce – mondta Kirby, újra rámosolyogva az
apjára. – Nem egy örökkévalóság.
Sikes egyik szeme sírt, a másik nevetett, örült a lányának,
viszont nem tudta, hogyan lesz képes dolgozni Grazerrel, ha
Kirby nála tölti az éjszakát. Felesége jelenléte elbizonytalanította,
de tőle mindig szívdobogást kapott. – Hmmm… – töprengett
hangosan. – Ma szerda van, ugye?
– Igen, szerda – lépett oda mellé Grazer. – Bemutatna?
– És mi van akkor, ha ma szerda van? – kérdezte Victoria.
Sikes a felesége és a lánya felé intett fejével. – Bryon Grazer
nyomozó. Bemutatom a lányomat, Kirbyt, és… hm… Victoriát, a
feleségemet.
– Nem is tudtam, hogy családos ember – mondta Grazer.
Még jó hogy nem, gondolta Sikes. Két órája sem ismersz, és ez
alatt legfeljebb két kurta mondat erejéig engedtél szóhoz jutni.
– Elváltunk – mondta élesen Victoria. – Nos, Matt, várom a
válaszodat.
Sikes lázasan törte a fejét. A jövővel kapcsolatos összes
reménye azon az elhatározáson alapult, hogy soha többet nem
akaszt tengelyt Victoriával és Kirbyvel. Victoriát látva azonban
nyilvánvaló volt, hogy megint sikerült. Csak épp azt nem tudta,
hogyan.
– Én azt hittem – kezdte óvatosan –, hogy Kirby hétvégére jön.
– A tanév folyamán minden második hétvégére, így állapodtak
meg. Ebben biztos volt.
Victoria karba fonta a kezét, és drámaian felsóhajtott. – Jaj,
Matt… Megmondtam neked, hogy ma este Bernbe kell utaznom.
– Vádlóan nézett Sikesra. – Az Oberth Pharmaceuticals
közgyűlésére. Ismerősen hangzik?
– Ez az a cég, amelyik azt az új édesítőszert gyártja, ugye? –
kérdezett közbe Grazer. – Egy új szacharózfajtát. Ugyanolyan
édes, mint a cukor, csak épp nem emészthető, ezért nincs
kalóriatartalma. Most fognak betörni a nemzetközi piacra, rögtön
nyolc százalékkal részesednek az évi húszmilliárd dolláros
forgalomból. A napokban vásároltak fel egy kaliforniai hirdetési
vállalatot annak érdekében, hogy…
Sikes elképedve meredt Grazerre. – Maga meg honnan a jó
égből tudja ezt?
Grazer ártatlanul pislogott. – Bejárok a UCLA-re egy esti
közgáz tanfolyamra, hogy hatékonyabban kezeljem a
befektetéseimet. Magának is nagyon ajánlom.
– Magának befektetései vannak? – kérdezte hitetlenkedve
Sikes. – A mi fizetésünkből?
– Miért, magának nincsenek? – kérdezett vissza Grazer
őszintének ható meglepetéssel,
– Nem, neki nincsenek – felelte Victoria. – Nyisd már ki az ajtót,
Matt. Két óra múlva indul a gépem.
Sikes lehajolt, a kezében tartott kartondobozt a folyosó kopott,
virágmintás szőnyegpadlójára tette. Mikor fölegyenesedett, hogy
elővegye a kulcsait, látta, hogy Victoria egy nagy, sárga,
öntapadós üzenőlapra írta az ajtajára ragasztott üzenetet. Mindig
hordott ilyet a retiküljében, háromféle méretűt is. Volt idő, mikor
Sikes már azt hitte, hogy át akarja velük tapétázni a lakást. Az
üzenet így kezdődött: „Matt! Nem lep meg, hogy megint cserben
hagytál, de nem tudom megérteni, hogyan vagy képes ilyen
érzéketlen lenni Kirby iránt.”
Ez már sok volt. Sikes keze remegni kezdett, nem talált bele a
zárba. Odafordult Victoriához. – Csak azt az egyet áruld el, mikor
mondtad, hogy ma este áthozod Kirbyt?
Victoria összeszorított ajka fojtott dühről árulkodott. Belenyúlt
nagy válltáskájába, és egy vastag határidőnaplót vett elő.
Gyorsan fellapozta, majd hosszú, vörös körmével – sajátja volt,
nem műköröm – megállapodott egy bejegyzés alatt. „Csütörtök.
Telefonbeszélgetés Kirby nyári táborozásáról.”
Sikes visszagondolt múlt hét csütörtökére. Tényleg beszéltek.
Victoria azt kérte, járuljon hozzá ezer dollárral ahhoz, hogy Kirbyt
nyáron a Bahamákra küldjék, valami könnyűbúvár-táborba, ő meg
erre azt mondta, hogy inkább elviszi Kirbyt a Tengeri Akváriumba,
a pénzt meg fordítsák ruhákra és tanszerekre. Victoria nem
lelkesedett. De mondott-e valami olyasmit, hogy szerdán áthozza
Kirbyt?
 – Vic, te csak annyit mondtál, hogy a héten el kell utaznod…
valahova Svájcba. Ezt mondtad.
Victoria visszadobta a táskájába a határidőnaplót, de eközben
sem vette le a szemét Sikesról. – Matthew – mondta fagyosan. –
Olyankor, mikor elutazom, ki szokta gondját viselni Kirbynek?
Sikes a mennyezetre nézett, mint aki abból az irányból vár
támogatást. – Valami pótmamaféle. – Segélykérő pillantást vetett
Kirbyre. – Igazam van?
– Igazad – mondta Kirby. – Mindig mondom is a mamának,
hogy semmi szükség rájuk. Vagyis hogy már majdnem olyan idős
vagyok, hogy fiúzhatnék is, meg…
– Majdnem olyan idős!? – fakadt fel Sikesból a kiáltás. – Majd
nyolc év múlva!
– Na de apu… – nyögte Kirby. – Már mindenki csinálja…
– Majd tíz év múlva!
Victoria határozottan Kirby vállára tette a kezét. – Elég legyen,
Kirby. – Sikesra villant a szeme. – És a múltban, mikor pótmamát
fogadtam, nem tudattam veled mindig, hogy gondoskodtam
Kirbyről? Nem?
– Azt hiszem… – felelte Sikes. Úgy érezte, mintha egy hosszú,
síkos, meredek lejtő peremén állna.
– És mondtam én most neked, hogy fogadtam gondozónőt?
– De hát mindig fogadsz.
– Mondtam, Matthew?
Sikes csak ingatta a fejét, ujjal körül újra meg újra átpörgette a
kulcsait. Nem tudta hogyan, de megint ő volt a hibás.
– Eszerint elismered: tudtad, hogy neked kell gondoskodnod
Kirbyről. – Ez nem kérdés volt. Sikesban időnként felötlött a
kérdés, hogy miért választotta Victoria a reklámszakmát, és miért
nem lett inkább ügyvéd.
Grazer letette a számítógépet Sikes dobozára. – Azt hiszem,
most megfogták, Sikes.
Sikes figyelmeztetőleg fölemelte az ujját. – Maga ne szóljon
bele.
Kirby odalépett Sikeshoz, és megölelte. – Mindegy, apu.
Semmi vész.
 Victoria azonban nem hagyta, hogy Sikes ilyen könnyen
megússza. – Ez nem mindegy, Kirby. És Matt, te se hidd, hogy
ezzel el van intézve. Ha továbbra is ilyen felelőtlenül viselkedsz,
én nem tudom, hogyan…
– Hagyd abba! – kiáltott rá Sikes. Kirby kezébe nyomta a
kulcscsomót. – Nyisd ki az ajtót, Kirby, és mutasd meg ennek az
embernek, hol állíthatja fel a számítógépet. – Grazerre nézett. –
Kirby bevezeti, Bryon. – Megint Victoria felé fordult. – Te pedig
gyere velem.
– Már mondtam, hogy két óra múlva indul a gépem – tiltakozott
Victoria.
– Elkísérlek a lifthez.
A lifthez érve Sikes odaállt a hívógomb elé, hogy Victoria ne
tudja megnyomni. – Öt perc az egész – mondta.
– Ma már adtam neked huszonkettőt – felelte Victoria.
Sikes már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de közben rájött,
hogy ha el akar érni valamit az előtte álló öt percben, akkor nem
pazarolhatja ilyesmire az idejét. Mély lélegzetet vett. – Mondd,
Vic… Ezt most direkt csinálod velem, vagy tényleg ennyire
gyűlölsz?
Victoriának hirtelen nem jutott eszébe semmilyen csattanós
válasz. Sikes érezte, hogy megtört a jég. – Nem tudom, mire
gondolsz – mondta Victoria.
Sikes felemelt kézzel jelezte: ne szakítsa félbe. – Elismerem:
hibáztam, amikor nem következtettem ki, hogy Kirbynek ide kell
jönnie arra az időre, amíg te Svájcban vagy. Ne, most ne mondj
semmit. Igazad van, tévedtem. De légy őszinte magadhoz,
Victoria. El kell ismerned, hogy ez érthető hiba volt. És most már
helyre is van billentve. Végül is előkerültem, huszonkét perc
késéssel, igaz, ezért bocsánat kérek, de végül is megjöttem,
minden rendben. Szóval akkor miért szállsz így belém? Főleg
Kirby előtt.
Victoria pofacsontján megfeszültek az izmok, de szorosan
hátrafésült frizurája – úgy simult koponyájára, mintha szobrász
faragta volna oda – meg se rezzent. Végül megszólalt.
– Nem ez az első alkalom, hogy így felhúzol, Matt.
 – Nem. És nem is az utolsó. De azért fejlődöm, ugye? Úgy
értem, már nem vagyok olyan, mint mikor Kirby született, és én
azt se tudtam, merre van előre, meg hogy mit akarok… meg
minden.
Victoria elfordította a fejét. – Nem, már nem vagy olyan, mint
Kirby születésekor – válaszolta kelletlenül néhány másodperc
elteltével.
Sikes látta, hogy már kezd lehiggadni, ismét azzá a Victoriává
válik, aki oly sokszor megbocsátott neki a múltban. Amíg egy nap
végképp el nem fogyott a türelme. Most úgy döntött, kockáztat –
nehéz döntés volt – és megmondja neki az igazat. – Én tényleg
igyekszem fejlődni, Vic. Ugye tudod, miért?
Victoria kutatóan nézett a szemébe. Úgy nézett Sikesra, mint
mikor először találkoztak, és Sikes egy szívdobbanásnyi idő alatt
beleszeretett. – Tudod már, hogy mit akarsz?
– Jobban, mint valaha – válaszolta Sikes.
– Halljam.
Életveszélyes pillanat volt. Mint egy késpárbaj a sötétben. De
muszáj volt belemenni. – Téged akarlak. Téged meg Kirbyt. Hogy
megint velem éljetek.
– Egyszer már megkaptad.
– De akkor még nem fogtam fel – felelte őszintén Sikes. –
Ahogy a dal mondja: míg nem mentél el, nem tudtam, mit
jelentesz nekem.
Egy pillanatra úgy rémlett, Victoria gyémántkemény páncélja
repedezni kezd. Most rajta volt a sor, hogy elfordítsa tekintetét. –
Nézd, Matt… Mi ezt már letárgyaltuk. Miért higgyek most neked?
Sikes keze ökölbe szorult. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha
Victoria olvasni tudna a gondolataiban. Mert hát ő nem olyan, mint
Grazer, neki nem jönnek olyan simán szájára a szavak. – Mert
töröm magam. Mert tényleg mindent elkövetek, hogy egyenesbe
hozzam az életem. Hogy Kirby büszke lehessen rám. Hogy te is
büszke lehess rám.
Victoria ajkán mintha mosoly suhant volna át. Aztán elfordította
a tekintetét.
– Mi van? – kérdezte Sikes.
 Victoria zavarodottnak látszott, de Sikes a találkozásuk óta eltelt
néhány percben most érezte először, hogy nem harcol ellene,
nem utasítja el.
– Csak eszembe jutott, hogy festettél egyenruhában – mondta
Victoria. – Az avatásod napján. – Ránézett Sikesra, az ő szeme is
őszintének látszott. – Büszke voltam rád, Matt.
Sikes a farzsebébe nyúlt, előhúzta jelvénytárcáját,
fellebbentette a fedelét, és úgy tartotta Victoria felé az
aranyjelvényt, mint egy kisgyerek a rajzát, hogy ragasszák ki a
hűtőszekrény ajtajára.
– Nyomozó lettél… – mondta lassan, csodálkozva Victoria.
– A mai az első napom – magyarázta Sikes. Igyekezett
higgadtan beszélni, nem akarta megkockáztatni, hogy bármi is
veszélyeztesse a váratlanul létrejött törékeny kapcsolatot. – Ezért
van itt az a számítógép. Fontos nyom az első ügyemben. Én
vezetem a nyomozást. A gyilkossági csoport nyomozója vagyok.
Victoria megint elmosolyodott, de ezúttal nem csak futólag. –
Gratulálok, Matt. őszintén. Olyan régnek tűnik már az idő, mikor
letetted azokat a vizsgákat… Már nem is hittem, hogy végül
mégiscsak megcsinálod.
Nem volt gúny a hangjában, Sikes nem is nagyon kereste.
Számára az, hogy nyomozó lett, az első lépés volt egy hosszú
úton, amelynek végén felesége és lánya visszatér hozzá.
– Az a nyomozó, akivel jöttél – kérdezte Victoria –, az az új
ikred?
Mire Sikes meggondolhatta volna, már ki is szökkent száján a
hazugság. – Igen – mondta. – Grazer segít nekem ebben a
dologban. Ért a számítógépekhez, és… és… – Veszélyes talajra
tévedt, ő is tudta. Más se hiányzik most, mint hogy megmondja
Victoriának: megint női ikre van. Méghozzá csinos. Ez is egy
olyan múltbeli tévedése volt, amelynek következményeiből
mostanában próbált kivakarózni, és ami valahol mindig ott
motoszkált Victoria gondolataiban – alapos okkal. Tudta, hogy
most nem fogja megúszni. Sose tudott úgy hazudni Victoriának,
hogy el ne kezdjen dadogni meg nyökögni – és most tessék:
pontosan ezt csinálja megint. Victoria meg csak néz rá, nyilván
máris rájött. Csak egyetlen dologra következtethet.
 De ismét tévedett. Két lehetséges következtetés volt. És
Victoriának jobban tetszett a második.
Megfogta Sikes kezét, amelyben a tárcát tartotta. – Jaj, Matt…
– Hangjából elillant minden tartózkodás. – Tudom, mit jelent,
mikor elkezdesz így dadogni.
Sikes úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Már
majdnem sikerült… és megint elszúrta. – Tudod…? – kérdezte. –
Te… tudod? – Próbálta minél tovább kihúzni. Sose lehet tudni.
Talán mégiscsak lesújt végre a Magasságos, összedől a ház,
véget vet ennek a kínlódásnak.
– Aha – mondta Victoria, aztán megdöbbentő váratlansággal
közelebb lépett Sikeshoz, kezét a melléhez emelte,
Úgy nézett rá. Ajka csak néhány centiméternyire volt Sikesétól.
– Mindig ilyen hatással voltam rád, ugye?
Sikes torka taplószáraz volt. Próbált bólintani, de úgy rémlett,
elvesztette a teste fölötti uralmat.
Victoria hirtelen átölelte, maga felé húzta a tarkóját, és
megcsókolta. Úgy csókolta meg, mint legelőször, mikor mintha
órákig pörgött volna körülöttük a világ.
Sikes úgy érezte, kigyullad a melle. A térde olyan lett, mint a
kocsonya. Visszacsókolta Victoriát, mohón, megrészegülten,
ugyanolyan szenvedéllyel és kívánsággal, ahogyan Victoria
csókolta őt, míg el nem vesztette a fonalat, míg már azt sem
tudta, kicsoda és hol van, míg a folyosó szaga el nem veszett
Victoria parfümjének meleg ködében.
Mikor aztán úgy érezte, nem kap már levegőt, Victoria lassan,
de még mindig tökéletes összhangban vele, elhúzódott. Sikes
lihegett. Minden szívverése ott visszhangzott a dobhártyáján.
Victoria félig lehunyta a szemét. Egy vékony tincs elszabadult
szorosra húzott hajából, a homlokába lógott. Sikes bizonytalan
kézzel odanyúlt, hogy visszasimítsa. Victoria elkapta a kezét,
megcsókolta az ujjait. – Ha megjövök, találkozunk – suttogta
rekedtesen.
Sikes háta mögé nyúlva megnyomta a hívógombot, aztán csak
állt, ahogy volt, szorosan Sikeshoz simulva, tenyerével a hátát
simogatva, míg meg nem jött a lift. Belépett, a becsukódó ajtó
mögül még dobott egy búcsúcsókot.
 – Atyavilág… – suttogta Sikes a folyosó ürességébe. –
Atyavilág. Atyavilág.
Megdörzsölte az arcát: tenyerén még ott érezte Victoria illatát.
Vibrált az egész teste. Sikerült! – egyre csak ez járt a fejében.
Hihetetlen. Döbbenetes. Végre visszanyerte Victoriát.
Szinte tánclépésben ment be a lakásba. Tudta, hosszú még az
út, míg minden rendbe jön. Tudta, többet kell még elegyengetni
kettejük között, mint amennyit egy jó adag hormon elsimítani
képes. Főleg ami a valódi új ikrét, Angela Perezt illeti. De tudta,
hogy meg fog birkózni ezzel is.
NYOLCADIK FEJEZET
– Valamelyik ciszterna felé megyünk – mondta Susan, miközben
végigóvakodtak a ködülte folyosón. George még sosem tapasztalt
ilyen gázsűrűséget. Vastag, vörös sugarakban áradt a
mennyezetre szerelt szórófejekből, lassú vízesésként hullt alá a
lila csíkokkal sávozott fehér, párálló folyóba, mely csaknem a
térdükig ért.
– Merre? – kérdezte George. Érezte a gáz ízét: valami furcsa,
édeskés aromája volt, amit a többiek állandóan éreztek, ő
azonban csak rendkívül magas koncentráció esetén, vagy amikor
hajón kívüli munkáról tért vissza. Az íznek mintha valamilyen
fizikai komponense is lett volna, enyhén reszketni kezdett tőle a
nyelve s az orrcimpája. Úgy érezte, ha sokat foglalkozik ezzel a
jelenséggel, hamarosan nem lesz képes járni.
– A nagy hidroponiás csarnok felé – válaszolt Susan. – Azt
hiszem. – Erősen köhögni kezdett, szájára tapasztotta mindkét
tenyerét, hogy tompítsa a hangot.
George megfogta a karját. – Ez a sűrű gáz ártalmas. Vissza kell
fordulnunk.
A folyosó vége felől, ahol a ciszternába torkollt, a menetelés
baljós ritmusa hirtelen megtört, rohanó lábak robajává,
puffanásokká, csattanásokká alakult. Kiáltások harsantak. – Már
majdnem ott vagyunk – mondta Susan. Megérintette George
kezét, aztán elindult előre. George követte. Ciszternának
nevezték a hajónak azt a tizenhat óriási üregét, amelyek minden
jel szerint valamilyen folyékony anyag tárolására készültek. A
folyosóknak azt a végét, amely ciszternába nyílt, légmentesen le
lehetett zárni, és az üregek alul pontosan formált fémlapokból
összeróva, félgömbszerűen kiöblösödtek.
Feljebb a ciszternák körülbelül száz lépés átmérőjű hengerek
voltak, és legalább tíz szint magasak. Belső palástjukon,
összekötve a huszonnégy becsatlakozó folyosót, minden szinten
keskeny, fémrács padozatú járó futott körül. A járókat egyenlő
térközökben meredek lépcsők kötötték össze, így a hajón az
egyes szintek között a legcélszerűbb közlekedési útvonalak a
ciszternák voltak: a munkások itt, ezeken a központi helyeken
tudtak szinteket és folyosókat váltani. George tudomása szerint
az Öregek mind ez idáig nem tudták meghatározni, milyen célt
szolgáltak eredetileg a ciszternák. A legvalószínűbbnek
valamilyen folyadék tárolása tűnt. A ciszternák hajón belüli
elhelyezkedése azonban teljesen esetlegesnek látszott, s
kiszámították, hogy ha valamennyit feltöltenék, az ezáltal
keletkezett asszimetrikus feszültségek irányváltásokkor károsan
hatnának a hajótest szerkezetére.
Bármi volt is a ciszternák rendeltetése, puszta létük is
alátámasztotta azt az elméletet, miszerint a hajó eredetileg nem
tenctoni rabszolgák szállítására készült. Ám hogy a hajóépítők
valódi célja mi lehetett, még csak nem is sejtették.
A szintjükön húzódó járó felé közeledve George és Susan egy
táblát pillantott meg a falon, amely megerősítette, hogy az
ötvennyolcadik fedélzet fő hidroponiás szektorában járnak.
A ciszterna felől érkező hangok azt sejtették, hogy az
események két-három szinttel lejjebb zajlanak. Egyelőre nem
tudták, mi lehet az, csak azt, hogy valami baj van: a felvigyázók
bakancsainak csattogása mellett verekedésre utaló hangokat,
fájdalomkiáltásokat hallottak, mintha legerősebb fokozatra állított
ösztökékkel bántalmaznának tenctoniakat.
George Susanre nézett. Még nem közelítették meg annyira a
folyosó végét, hogy láthatták volna, mi folyik odalent, vagy hogy
odalentről észrevehették volna őket. Még visszafordulhattak.
– Muszáj megnéznünk – mondta Susan. A hangjában ott vibrált
a félelem, de nem volt hajlandó kibújni a többiek iránti kötelessége
alól.
– Tudom – mondta George.
Minden tenctoninak becsületbeli kötelessége volt, hogy az
általa tapasztalt szokatlan jelenségeket jelentse az Öregeknek. A
felvigyázók sose mondtak semmit: az ellenőrizetlen rémhírek
keltette rémület ellen az Öregeknek a szemtanúk beszámolója
volt egyetlen fegyverük.
– Várj, először majd én – mondta George. Háromméternyire
voltak a folyosó végétől. Széles pászmákban gomolygott
körülöttük a szent gáz, mintha a fölöttük lévő fedélzetről zúdították
volna alá.
Susan azonban nem akarta hagyni, hogy George egyedül
nézzen szembe a veszéllyel.
– Te menj jobbra – mondta –, én meg balra megyek.
Szavaiból megint kiérződött az a bizonyos hangsúly: nincs vita.
Odasimultak a folyosó falához, alig egylépésnyire a végétől.
Még egyszer összenéztek, aztán óvatosan előrehajoltak, és
kilestek a járóra. George egy pillanat alatt felmérte a helyzetet.
– Oda – súgta, balra mutatva, ahol hat-hét lépésnyire tőlük vagy
húsz munkás szorongott a járó korlátjánál, lefelé néztek, a
ciszterna közepe felé. Kifejezéstelen arcukról George még ilyen
távolságból is látta, hogy a tömény gáz szinte kómaszerű
állapotot idézett elő náluk. Ha közéjük keverednek, a felvigyázók
minden bizonnyal azt hiszik, hogy ők is hasonló állapotban
vannak. Susan bólintott, azonnal megértette George elképzelését.
A ciszterna sima, hideg, enyhén ívelődő falához simulva gyorsan
odasurrantak a gáz hatása alá került, üveges szemmel maguk elé
meredő munkásokhoz.

A munkások nyakában lógó szütyőből George látta, hogy

sorstársaik gyűjtögetők: azokhoz a csoportokhoz tartoztak,
amelyek a folyosókat járva állandóan recirkulálható anyagokat
kerestek. George sejtette, hogy véletlenül kerültek a tömény gáz
hatása alá, s hogy jámbor jelenlétük ellen egyetlen felvigyázó sem
emelne kifogást. Susan hasonló következtetésre juthatott, mivel
egyetlen mozdulattal leakasztotta a hozzá legközelebb álló
gyűjtögető szütyőjét, és odanyújtotta George-nak. – Az álcázásod
– mondta, s magának is leakasztott egy szütyőt. Egyik munkás
sem észlelte mozdulatait.
Közöttük áthaladni körülbelül olyan volt, mint a fénycsarnokban
kerülgetni a heverészőket. A reagálásra képtelen, kába tenctoniak
között mindketten gond nélkül odaértek a korláthoz.
 – Viselkedj úgy, mint ha te is elkábultál volna – súgta George;
arcvonásai elernyedtek, válla megroskadt.
– Az nem lesz nehéz – mondta Susan. Ő is megroskadt,
felvette a körülöttük álló, valóban kába munkások testtartását. –
Ilyet még életemben nem láttam.
Nem látott George sem.
A ciszterna most egy óriási emésztőgödörre emlékeztetett,
amelybe több száz nyíláson át vastag sugárban áramlott be a
bíborszín gáz. George a járófelület résein át látta, mint tódul be a
gáz a folyosókról. Némelyik gázfelhő derengeni látszott a folyosók
mögöttük ragyogó világításában. Nyolc szinttel lejjebb, a ciszterna
homorú aljában már kezdett felgyülemleni a lassanként
kifehéredő, levegőnél nehezebb gáz.
A szent gáz szállongó pászmái mellett tenctoni munkások álltak
kisebb-nagyobb csoportokban, teljes mozdulatlanságban,
szemmel láthatóan teljesen a gáz hatása alá kerülten. Az alsóbb
szinteken nyolctagú felvigyázó-osztagok jártak körbe, azzal a
nyilvánvaló céllal, hogy senkit se engedjenek magába a
ciszternába lépni. George úgy vélte, hogy az alsóbb szinteket
még nem gázosították el, vagy ha mégis, akkor nem ezzel a
tömény gázzal. Az Öregek már régóta tudták, hogy mivel a szent
gáz nehezebb a levegőnél, ezért a felvigyázók általában a
legfelső szintet árasztják el először, hogy aztán a gáz onnan
terjedjen lefelé a mesterségesen gerjesztett gravitációs mezőben.
George-ot azonban most inkább az érdekelte, mi lehet a
felvigyázók szándéka, s vajon mi az oka, hogy ilyen elszántan
próbálják távol tartani a tenctoniakat ettől a ciszternától. Nem
értette a dolgot, már csak azért sem, mert a ciszternában ez idő
szerint csupán az ötvenhetediken történt valami: egy kis
zavargás. George még sosem látott ilyesmit.

Egy szinttel lejjebb, velük szemben és kissé jobbra egy

nyolctagú felvigyázó-osztag formált félkört öt egymás közelébe
húzódó munkás körül, akik hátukat a falnak vetve farkasszemet
néztek velük. George elképedve tapasztalta, hogy a körülvettek
szemmel láthatólag készen állnak a harcra, ordítoznak a
felvigyázókra, fenyegető mozdulatokat tesznek, mintha rájuk sem
hatott volna a gáz.
Néhány lépésnyire a felvigyázók által formált félkörtől már
tettlegességig fajult a dolog. A járón két felvigyázó hevert. Az
egyiknek egy ösztökét nyomtak le félig a torkán: néhány
másodpercenként kisült, mintha automatára volna állítva.
Valahányszor az ösztöke nyelén felvillantak a kék szikra-ívek, a
test megvonaglott: száján buborékokat vetett a habos vér. A
kisülések közötti másodpercekben olyannyira mozdulatlanul
feküdt, hogy George-nak a lélegzete is elállt a felismeréstől: ez a
felvigyázó meghalt! A másik felbukott felvigyázó még lélegzett, de
a koponyája betört, ezt még onnan is látni lehetett, ahol George
állt.
A két földön heverő közvetlen közelében hat másik felvigyázó
próbált elbánni három elszántan küzdő munkással. Mindhárom
munkás testhez simuló, fényes, szürke öltözéket viselt, ilyen
egybeszabott, jó hőszigetelő képességű műanyag munkaruhát
azok a tenctoniak hordtak, akik a szennyvízcsatornák
ülepítőkamráiban, víz alatt dolgoztak. Azt azonban, hogy miért
támadtak rá a felvigyázók erre a három csatornamunkásra az
ötvenhetedik szinten, George nem tudta.
E pillanatban éles vezényszó harsant, furcsán tompította a
mindent beburkoló gázköd, de minden kétséget kizárólag a
felvigyázók egyik kódszava volt. A három csatornatisztítóval
küzdő felvigyázók hátraszökkentek. A csatornamunkások
elbizonytalanodtak, nem tudták, folytassák-e a támadást vagy
sem. A választás lehetősége azonban csak egy villanásnyi ideig
állt fenn: robbanásszerűen sziszegő hang kíséretében az egyik
munkás mellét egy meghökkentően vékony kék fénysugár
hasította fel. A munkás összeroskadt, még kiáltani sem maradt
ideje.
– Celine! – fakadt fel Susanből a halk kiáltás. – Ez meg mi volt?
– Nem tudom – súgta vissza George; ajka nem mozdult, fejét
sem fordította arra. Annak ellenére, hogy a felvigyázók kezében
más fegyvert, mint ösztökét sohasem láttak, a hajón számtalan
mendemonda keringett mindenféle félelmetes fegyverről,
amelyeket a felvigyázók gondosan titkolnak, nehogy véletlenül
rossz kezekbe kerüljenek. – Olyan, mint a bányászsugár, de
sokkal vékonyabb. – George látta már, miként vájnak óriási
porfelhőt és kőzáport kiváltó robbanások kíséretében hat méter
széles alagutakat a sziklába a kékes fényű, pattogó-sercegő
bányászsugarak. Azok a sugarak azonban maguk is hat méter
szélesek voltak, s még annál is nagyobb gépek állították elő őket.
A két állva maradt csatornamunkásból ugyanolyan döbbenetet
váltott ki a dolog, mint George-ból és Susanből: hátrálni kezdtek,
míg a ciszterna falához nem értek, és lassan fejük fölé emelték a
kezüket. Velük szemben felvigyázók egy újabb csoportja
közeledett. Amint két bíbor gázpászma között a járó egy tiszta,
keskeny sávjára értek, George észrevette, hogy a csoport négy
tagja közül csak kettő felvigyázó.
Az egyik egy magas, ráncos arcú hímnemű volt. A kezében
tartott fémrúd, amelynek végéből vastag vezetékek futottak a
hátán hordozott nehéz vezérműhöz, George-ot saját
molekulakutaszára emlékeztette. A másik felvigyázó nőnemű volt,
alacsonyabb ugyan, de jól táplált formáiból ítélve legalább olyan
súlyú, mint a társa. A két másik jóval kisebb volt náluk – gyerekek
voltak, s nem a felvigyázók egyenruháját viselték, hanem szürke
zubbonyt és szürke nadrágot. Ezzel szemben mindkettejük
nyakában ott feketéllett az ifjú figyelők visszataszító nyakkendője,
jelezve, hogy egy nap ők is felvigyázók lesznek.
A fémrudat fogó magas felvigyázó mondott valamit a fiúknak,
és a csatornamunkások felé intett. A fiúk bólintottak, aztán a
nőnemű felvigyázó félretolta őket, hogy ne legyenek útban.
A hímnemű felvigyázó rúdjával a közelebb álló
csatornamunkásra célzott, s az újra felvillanó tűvékony sugár
tőből lemetszette a lázadó karját. A sugárfegyver! – hasított
George-ba a felismerés. A munkás – egy nőnemű – szívet tépően
felsikoltott, a járófelületre roskadt, háta mögött rózsaszín foltok
jelentek meg a falon.
Susan halkan imádkozni kezdett, buzgó hadarásában
egymásba folytak szavai. Az egyik gyerek elfordult a véres
jelenettől, úgy nézett a ciszterna gázzal teli szakadékába, mintha
kiutat keresne. A gyerek tarkóján jól látszott a család jellegzetes
koponyafoltja, a Harmadik Hold Óceánja, olyan volt, mint egy
jelzőfény. Susan ugyanabban a pillanatban hagyta abba az
imádkozást, amelyben George felismerte a gyerek
koponyamintázatát. Mindketten úgy érezték, megállnak szíveik.
– Nem…! – suttogta Susan.
A gyerek, aki nyakában az árulók nyakkendőjét viselte, a fiuk
volt. Buck.
KILENCEDIK FEJEZET
Kirby nem volt az a lány, akit a szájában lévő falat visszatart attól,
hogy tanácsot adjon az apjának. – Mi volna, ha egyszerűen
felhívnád? – kérdezte, s folytatta a ropogtatást.
Sikes ránézett. Kirby az egyik favázas széken ülve könyökölt az
ebédlőasztalon. A négy vaskos, fekete fémhengeren nyugvó
füstüveg lap valójában nem ebédlőasztal volt, de hát a helyiség
sem volt igazi ebédlő, így nem rítt ki környezetéből. – Te inkább a
leckéddel foglalkozz – mondta Sikes. – És ne zabálj ennyi
majomeledelt.
– Miért? – nyújtotta el a szót Kirby.
– Mert nem fogsz tudni vacsorázni. – Sikest magát is
megdöbbentette, hogy képes volt ennyire lealacsonyodni.
– Igazad van, apa. A sült krumpli tényleg elveszi az étvágyamat
a mélyhűtött sajtos pizzától. Korszerűen kell táplálkozni, igaz? –
Kirby elhúzta a száját, s dacosan újra belemarkolt az előtte zörgő
feltépett celofánzacskóba.
Sikes felsóhajtott, és Grazerre nézett. A jól vasalt nyomozó az
asztal túlvégén ült, összehúzott szemmel nézte a képernyőn
megjelenő hieroglifákat, és vadul verte a billentyűzetet.
Felerősített telefonbúgás majd kicsengés hallatszott, aztán valami
bizarr elektronikus zizegés. Grazer hátradőlt. – Nna – mondta.
A hang hirtelen megszakadt. – Ez jó nekünk? – kérdezte Sikes.
Grazer az utóbbi félórát azzal töltötte, hogy a számítógépet
rákötötte Sikes telefonvonalára, aztán felvitte saját programjait a
számítógép üres merevlemezére.
– Persze, hogy jó. Ez azt jelenti, hogy össze vagyunk kapcsolva
a hálózattal.
– Miért nem hívjátok egyszerűen fel? – kérdezte Kirby újra.
 – Mert Ausztráliában van – magyarázta Sikes immár ötödször.
– Na és? – értetlenkedett Kirby. – Hat óra után csak három
donga percenként. Ennyit nem bír ki a rendőrség?
Sikes gyanakvó pillantást vetett rá. – Honnan tudod te, hogy
mibe kerül egy ausztráliai hívás?
– Papaaa… – nyögte Kirby.
– Na, itt a telefonkönyv – szólalt meg Grazer. – Mi az illető teljes
neve?
Sikes megnézte a cetlit, amelyet jegyzettömb helyett volt
kénytelen használni. – Petty. Randolph Ramey.
Grazer bepötyögte. – Petty, R.R., Los Angeles – mondta a
képernyőn megjelenő szavakkal egyidőben. – Megvan. Írja:
712346,17.
Sikes leírta. – Ez mi?
Ezúttal Grazer sóhajtott. – Az illető címe, Sikes. Ezen a számon
tud levelet küldeni a hálózaton keresztül.
Kirby ráhasalt az asztalra, állát a tenyerébe támasztotta.
– Miféle levelet, uraim? A kilencvenes években élünk.
Sikes felsóhajtott. Valahogy jobban szerette azokat az időket,
mikor Kirby még olyasmiket firtatott, mint hogy miként jut be a
Mikulás azokba a lakásokba, amelyekben nincs kandalló. – Na
akkor figyelj ide. A hapsit, akié ez a számítógép volt, az este
meggyilkolták.
– Atyám – mondta Kirby.
– Lehet, hogy valami futóbetyár csinálta, és merő véletlen, hogy
épp öt lőtte le és rabolta ki – folytatta Sikes –, de az is
elképzelhető, hogy valaki ellopta a floppyjait, és ugyanakkor
letörölte a merevlemezét.
Kirby kiegyenesedett. – Álljon meg a menet! Én tudom, hogyan
lehet visszakampózni a cuccot, ami egy letörölt merevlemezen
volt. Ugyanis az anyag valójában nem törlődik le, csak…
– Tudom – szakította féle Sikes. Kíváncsi lett volna, hogy Kirby
vajon honnan tudja. Egy csomó mindent tud ez a lány, amit egy
tizenhárom éves bakfisnak még nem kellene tudni
– De az illető, aki letörölte ezt a merevlemezt, tényleg letörölte,
egy olyan… hm…
 – Random felülírással. Háromszorossal – mondta Grazer, fel se
pillantva a billentyűzetről.
Kirby bölcsen bólintott. – Az betesz neki. De az e-mail akkor is
lassú egy kicsit ahhoz képest, hogy egyszerűen fel is hívhatnátok
a pasi lányát.
– De mi még nem akarjuk felhívni. Arról van szó, hogy… –
Sikes feladta, és a sült krumplis zacskóért nyúlt. – Magyarázza
már el neki, Bryon.
– Amikor az illető nem küldte el a szokásos időpontban az
elektronikus levelet, a lánya felhívta a rendőrséget, és megkérte
őket, hogy nézzenek már be az apjához – mondta Grazer. Leütött
még néhány billentyűt, aztán elsötétedett a képernyő. – Na már
most a rendőrségi előírásoknak megfelelően minden bűntény
bejelentőjét automatikusan gyanúsítottnak kell tekinteni. Amíg ki
nem zárhatjuk.
– Na de hát hogyan gyilkolhatta volna meg? Maga mondta,
hogy Ausztráliában van – emlékeztette Kirby.
Grazer a fejét rázta. – Akkor figyelj. Azt, hogy Ausztráliából
telefonál, maga a nő mondta, mikor telefonált. Lehet, hogy
Ausztráliában él, de ettől még bárhonnan telefonálhatott.
Sikes hozzátette: – A határőrségnek már odaszóltunk, hogy
nézzék meg, nem szerepel-e az útlevélszáma a mostanában
beléptetetteké között. Csak úgy blindre nem hiszünk senkinek.
Kirby visszaült, a székét közelebb húzta Grazerhez. Kezdte
érdekelni a dolog. – Tök jó. Szóval szerinted a lány tényleg
taccsra tehette a faterját? – vigyorgott diadalmasan Sikesra.
– Fogalmam sincs – válaszolta Sikes. – Egyszerűen csak arról
van szó, hogy e pillanatban még semmit sem zárhatunk ki.
– Úgy gondoltam – vette át a szót Grazer –, hogy mielőtt
beszélünk a lánnyal, nem ártana megtudni, miről irkáltak
egymásnak az apjával minden áldott nap. Lehet, hogy az öreg
hagyatékáról vagy valami ilyesmiről vitatkoztak, úgyhogy a
lánynak talán volt indítéka.
Kirby megint a tenyerébe támasztotta állát, kezdett lanyhulni az
érdeklődése. – És ezt hogyan akarja megtudni?
– A számítógépes levelezési szolgáltatásokat igénybe vevők
közül sokan küldenek maguknak másolatot a saját leveleikről,
vagy lerakják a levelezésüket a rendszer memóriájába.
Belekukkantok, hátha a mi emberünk is letett egyet és mást.
– És ehhez nem kell házkutatási parancs vagy valami ilyesmi?
– Kirby elhúzta apja elől a megmaradt sült krumplit,
Az asztal foltos üveglapján narancsszín morzsák gurultak szét.
– Hát ez olyan hogy is mondjam… Ha akarom vemhes, ha nem
akarom, nem vemhes. Apád zsebében ott a házkutatási parancs
Petty doktor házára vonatkozólag. Gyilkossági ügyekben ez
automatikusan adva van. És vonatkozik a levelezésre is,
kimenőre, bejövőre egyaránt. Arra viszont még nincs iránymutató
precedens, hogy a házkutatási engedély csupán a házban
található kézzelfogható levelezésre vonatkozik-e, vagy arra is,
amely csupán olvasható az engedélyben megjelölt területen. –
Sikes észrevette a Grazer szemébe költöző, immár ismerősen
üveges tekintetet. – Ugyanis a jelenleg az a helyzet, hogy ha a
levelezést az engedélyben megjelölt területen belül olvasni lehet,
akkor a bíróság feltételezi, hogy a szóban forgó levelezés
konkrétan létezik is az engedélyben megjelölt terület vagy lakrész
határain belül. Az elektronikus levelezés azonban, noha olvasható
az engedélyben megjelölt terület határain belül, a szó szoros
értelmét véve alapul, nem létezik az engedélyben megjelölt terület
határain belül, noha…
– Izé, Bryon… – próbálta Grazer lendületét megtörni Sikes,
amíg ez még némi sikerrel kecsegtetett.
– … olvasható az engedélyben megjelölt terület határain belül.
Gyönyörű jogi dilemma, elég sokat tanulmányoztam, mivel
nézetem szerint a jövőben sok hasonló esetünk lesz még. A
dolog története érdekes módon egészen 1892-ig, Bostonig nyúlik
vissza, mikor a polgárháború egyik veteránja…
– Jelez valamit a számítógép, Bryon – rázta meg kezét Sikes
Grazer orra előtt, hogy valamiképp visszazökkentse a jelenbe.
Megint felhangzott az a furcsa elektronikus zizegés, de ezúttal
nem maradt abba.
– Ja igen, persze – mondta Grazer. Odafordult a
billentyűzethez, megnézett valamit az alján, visszafordította és
begépelt valamit. A zizegés abbamaradt. – Na, így jó lesz.
– Micsoda? – kérdezte Kirby.
 Sikes villámtó szemmel nézett a lányára. – Ne faggasd már
ennyit a nyomozó urat – mondta. – Elvonod a figyelmét.
Grazer azonban lelkiismeret-furdalás nélkül rombolta az apai
tekintélyt. – Nem gond, Sikes. Elvégre hogyan tanuljon, ha nem
kérdez? – Kirby sunyin rávigyorgott az apjára.
– Amikor az előbb bejelentkeztem a hálózatba, a magam nevén
jelentkeztem be, és a nyilvántartáson keresztül megkaptam Petty
doktor felhasználói számát. Most pedig – folytatta Grazer,
szemmel láthatólag elégedetten önmagával – Petty doktor
számán jelentkeztem be. Így a rendszer azt hiszi, hogy én vagyok
Petty doktor, és megnyitja előttem a teljes levelezését.
Kirby fölemelte a fejét. – És nem kell ehhez valamilyen jelszó
vagy ilyesmi? – kérdezte.
– Dehogynem – felelte Grazer. – A felhasználó száma meg a
jelszó.
Kirby szeme elkerekedett. – És maga… maga tudja, hogyan
lehet kitalálni mások jelszavát?
– Vannak bizonyos pszichológiai módszerek, amelyek
segítségével felfedhetők a legvalószínűbb választások – mondta
a képernyőre meredve, nagyképűen Grazer.
– És mik azok a módszerek? – kérdezte Kirby; áhítat csendült ki
a hangjából.
– Mondtam már neked, hogy menj, és foglalkozz a leckéddel –
szólalt meg Sikes. Még csak az hiányzik, hogy Grazer a
pszichológiai módszerekről is előadást tartson.
– De apu, ez most fontos. A suliban is tanulunk
számítástechnikát. Ez most olyan, mintha a leckét tanulnám.
Sikes összeráncolta a szemöldökét. – Dumának nem rossz, de
most nem jött be.
– Elmondom, miből áll az egyik módszer – magyarázta Grazer,
mintha Sikes ott sem lenne. – Sokan tartanak attól, hogy elfelejtik
a jelszót, ezért leírják. Ilyenkor az embernek nincs más dolga,
mint egy kicsit körülnézni a számítógép körül. Megint
megfordította a billentyűzetet, és megmutatta Kirbynek. A
billentyűzet aljára egy drapp ragtapaszdarab volt ragasztva,
amelyen kézírással ez állt: Vörös motor. – Ilyen egyszerű.
– A billentyűzet hátoldalán – ismételte Kirby. – Megjegyeztem.
 – Ugyanígy érdemes megnézni a lemezek címkéjét, a fiókok
belsejét, és a monitor vagy az állólámpa alját.
– Hogy állunk, Bryon? – Sikes úgy érezte, Kirby eleget tanult
már ma estére. Szeretett volna rájönni, miért érdeklik Kirbyt
ennyire a számítógépes jelszavak felfedésének módszerei,
honnan tudja, hogyan kell letörölni egy merevlemezt, és honnan
ismeri ilyen pontosan a nemzetközi távhívási díjszabásokat. El
sem tudta képzelni, mihez kezd ennyi információval. Csak érezte,
hogy nem örülne neki, ha tudná.
– Lemezcímke – ismételte Kirby. – Nagy dobás. Aki nézi, azt
hiszi, csak egy állománynév vagy valami.
Grazer megint kopogtatni kezdett a billentyűzeten. – Jól állunk,
Sikes. Nem ártana, ha esetleg ezt is leírná. – A képernyőre nézve
diktálta. – Petty doktor utoljára tegnap délután kettő-
harminchétkor vette igénybe a rendszert. A számla szerint ez az
egyik csúcsidőszak, úgyhogy ha ezt a Pettyt nem vetette föl a
pénz, akkor feltehetőleg valamilyen sürgős ügy lehetett. Valami
olyasmi, ami nem várhatott hatig.
Sikes leírta. Kénytelen volt elismerni magában, hogy Grazernek
minden fontoskodása ellenére van szeme az apró részletekhez.
– Akkor most – folytatta Grazer – beleturkálunk a levelezésébe.
– Leütött néhány billentyűt. – Van két elolvasatlan levele… és öt
lerakva. – Becsúsztatott egy kisfloppyt a meghajtóba. Sikes nem
tudta, miért nevezik ezeket floppynak, hajlékony lemeznek, mikor
szemmel láthatólag kemény műanyag tokban vannak. Azt viszont
tudta, hogy ha megkérdezné, honnan eredeztethető ez az
elnevezés, Grazer minden bizonnyal valahol az elektromosság
felfedezésének társadalmi kihatásainál kezdené a válaszadást.
– Kimentem a leveleket erre a lemezre, aztán holnap a
körzetben kinyomtatom magának – mondta Grazer.
Kirby megnyalta az ujját, beledugta a zacskó csücskébe, úgy
próbálta rátapasztani a sült krumpli morzsákat. – Álljon meg a
menet! Ha ez egy hivatalos vizsgálat, akkor hogyhogy itt csinálják,
és nem a körzetben?
Sikes a lányára nézett. Az iskolában figyelne így. – Nem
hallottad az előbb, mit mondott a nyomozó úr? Ha akarom
vemhes, ha nem akarom, nem vemhes.
 – Azzal, hogy itt most belekotrunk az elektronikus levelezésbe –
nézett Kirbyre Grazer –, a magunk módján értelmezzük a
házkutatási parancsot. Ha bemennénk a körzetbe, és ott
jelentkeznénk be a rendszerbe Petty doktor nevén, esetleg
odanézhetne a vállunk fölött a monitorra valamilyen magasabb
rangú tiszt, és felfüggeszthetné az ügyet mindaddig, amíg nem
kapunk egy konkrét bírói végzést, miszerint a házkutatási
parancsot vonatkoztathatjuk a számítógép-hálózatokra is. Mivel
azonban lehetséges, hogy a rendszer csupán néhány napig
tárolja a leveleket, elképzelhető, hogy a késlekedéssel értékes
információktól esnénk el.
Kirby értő tekintettel nézett az apjára. – Más szóval: nem akarsz
lebukni. Meg tudom érteni.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezte Sikes.
– Semmit – felelte ártatlanul Kirby. – Na és mi van a
levelekben?
– Egy pillanat, és leszippantom – mondta Grazer. – Minek
hízlaljuk a szerencsétlen számláját…
Grazer két perc múlva kiszállt a rendszerből, Sikes pedig odaült
mellé, hogy együtt olvassák a leveleket. Kirby udvariasan
megkérdezte, hozhat-e mindenkinek sört a konyhából. Némi
habozás után mindkét férfi igen mondott. Rég túl voltak már a
hivatalos munkaidőn, és Sikes úgy érezte, épp egy üveg sör
kellene, hogy leöblítse az előző esti ünneplés még mindig érződő
kellemetlen utóízét. Most azonban, hogy így belegondolt,
rádöbbent: mióta ott a liftnél elbúcsúzott Victoriától, eszébe sem
jutott a másnapossága. Lehet, hogy ez szerelmünk bizonyítéka,
gondolta álmatagon. Vagy a hormonjaim háromszor random
felülírták az agyamat.
Az első el nem olvasott levelet Petty lánya küldte: néhány sor
volt az egész, arra kérte az apját, hogy ha nincs ideje rendes
levélre, akkor legalább csak annyit írjon, hogy „szia, megvagyok”.
Aggódik miatta, írta. A levél dátumozása mutatta, hogy körülbelül
öt órával Petty meggyilkolása után kelteződött, és körülbelül
tizenkét órával az előtt, hogy beszólt a westwoodi rendőrségnek.
A levél tartalmában nem volt semmi szokatlan vagy gyanút keltő.
 – Petty lányának Ausztráliában kellett lennie ahhoz, hogy ezt
leadhassa? – kérdezte Sikes, mire Grazer azt felelte, hogy nem,
bárhonnan leadhatta, nem kell hozzá más, csak egy hordozható
számítógép. Ezután vakargatni kezdte az állát, és kijelentette,
hogy a rendszer valószínűleg vissza tudja keresni, melyik
kommunikációs porton vette az üzenetet, és elkezdte magyarázni,
miként lehet ezáltal megállapítani, milyen területi kóddal jött be az
üzenet.
Mielőtt azonban rátérhetett volna az agyzsibbasztó részletekre,
megjött Kirby a sörrel. Sikes jólesően meghúzta a maga üvegét.
Grazer egy pillanatig értetlenül nézett a maga palackjára, aztán
megkérdezte Kirbyt, hogy kaphatna-e hozzá egy poharat.
Kirby Sikesra nézett. – Mondd, apu, van neked itthon egyáltalán
valamiféle poharad?
– Tessék, az ifjúság – morogta Sikes, miután elmagyarázta, hol
vannak a poharak, és Kirby megint kiment a konyhába. – Nézzük
a másikat.
Grazer behozta a képernyőre a második levelet. Reklámszöveg
volt, a számítógép-hálózat értesítette R. R. Pettyt, hogy ha a
következő hónap folyamán beiratkozik a rendszer egy másik
szekciójába is, hawaii utazást nyerhet. A nyerteseket naponta
sorsolják a jelentkezők közül.
– Elektronikus szemétposta – mondta Sikes. Örömmel
konstatálta, hogy mégiscsak látja valami hasznát annak, hogy
nem ért a számítógépekhez.
– Lehet – mondta Grazer. – De lehet valami kódolt üzenet is.
Holnap majd ellenőrizni kell, hogy mindenki kapott-e ilyen
üzenetet.
Sikes Grazerre nézett, és megint meghúzta a sört. Ez neki sose
jutott volna eszébe. Ez a Grazer érti a dolgát.
Kirby meghozta Grazernek a poharat. Grazer összehúzott
szemöldökkel vizsgálgatta egy darabig, aztán letette a
számítógép mellé, és végül mégiscsak az üvegből ivott. – Akkor
most behívom a lerakott leveleket.
Öt üzenetsor jelent meg a képernyőn, egy sem volt öt napnál
régebbi keletű. Az egyik Petty lányától származott. Kettőt Petty
küldött a lányának, egyet egy Amy nevezetű illetőnek. Az utolsót
Amy írta Pettynek. Ez volt a legkorábbi keletű az öt közül, előző
nap délután kettő körül érkezett. Grazer szerint ez lehetett az
utolsó, amit Petty olvasott, mikor előző nap harminchét perccel
később belépett a rendszerbe. Válaszolni a jelek szerint már nem
volt ideje.
– Melyiket nézzük először? – kérdezte Grazer. Úgy tartotta az
ujjait a billentyűzet fölött, mint egy zongoraművész, aki a
következő pillanatban belevág egy Liszt-rapszódiába.
Sikes vállat vont. – Mondjuk az elsőt.
Amitől tartott, beigazolódott: apa és lánya levelezése csupán
csapongó trivialitásokat tartalmazott. Isabel Petty, aki a jelek
szerint maga is csillagász volt, beszámolt Woomerában töltött
napjairól, ahol a legizgalmasabb élménye az volt, hogy időnként
benézett abba a sörözőbe, ahol a csillagászok a hosszú éjszakai
műszakok után találkozni szoktak. Randolph Petty ezzel szemben
arról számolt be, milyen küzdelembe került, mire rá tudta venni az
orvosát, hogy csináljon valamit a reumás térdével, és…
– Állj! – kiáltott fel izgatottan Sikes. Lefirkantott valamit, és
izgatottan magyarázni kezdett Grazernek. – Ha Pettynek rozoga
volt a térde, akkor kizárt eset, hogy a parkoló legfelsőbb szintjén
parkolt volna. – Kíváncsi vagyok, ebből hogy dumálja ki magát
Angie, gondolta boldogan. – Na jó, nézzük tovább.
Az első három levélben több fontos részlet nem volt. Petty
bevásárlásról írogatott, egy étteremről, amelyben mostanában
járt, egy egyetemi munkacsoportról, na és szeretett kocsijáról. Ez
volt minden. Apa és lánya között semmi nem utalt semmiféle
konfliktusra.
– Nézzük a következőt – mondta Sikes. A sörösüveg alján már
csak egy-két korty lötyögött. Jó lesz lassítani egy kicsit, gondolta.
Grazer azonban tétovázott. – Nem azt mondta, hogy Petty
doktor már nyugdíjas volt?
– De igen. És?
– Akkor hogy jön ide ez az egyetemi munkacsoport?
Sikes bólintott, és ezt is felírta. – Jó kérdés. Talán
tanácsadóként még dolgozott, vagy valami ilyesmi. Utánanézek.
 – Jó – mondta Grazer. – Odajár hozzá néhány diák. Esetleg
meglátnak valamit, ami megtetszik nekik. Kápét.
Érmegyűjteményt. Sose lehet tudni.
Sikes félig-meddig számított rá, hogy Kirby közbekotyog, mikor
hallja: Grazer elképzelhetőnek tartja, hogy esetleg a diákjai ölték
meg az öreget. Kissé meglepte, hogy Kirby nem szólt semmit.
Idegesen fészkelődve várta, hogy Grazer behívja a következő
levelet.
– Na! – mondta Grazer. – Lehet, hogy ez már valami.
Sikes e pillanatban észrevette, mit csinál a lánya. – Kirby Sikes!
Teszed le rögtön!
Kirby nyomban lecsapta a kezében tartott sörösüveget a széke
mellett álló kisasztalra, és bűntudatosan nézett fel apjára a
kezében tartott Penthouse-ból. Sikes felpattant, ott termett. – Azt
is tedd le!
Kirby összecsapta a képeslapot. Sikes kikapta a kezéből. – Ez
még nem neked való.
– Azt hiszem, ebben tényleg van valami, Sikes – mondta
Grazer, látnivalóan észre sem véve a tőle másfél-két méterre, a
szűkös kis lakás felét elfoglaló nappaliban lejátszódó jelenetet.
– Hát akkor olvasd csak te – mondta Kirby. – Nem mintha nem
tudnám, miről szólnak azok a levelek…
– És azt ki mondta neked, hogy sört ihatsz? – Sikes
összetekerte a Penthouse-t. Egyre csak az járt az eszében, hogy
a zürichi járatot törölték valamiért, Victoria bármely pillanatban
beállíthat, na és mit lát: a lánya apai felügyelet mellett dönti
magába a sört, és szennylapokat olvas.
– Te mondtad – válaszolta Kirby.
– Mit mondtam én? Mikor mondtam?
– Én megkérdeztem, hozhatok-e mindenkinek sört a
konyhából, mire te azt mondtad, hogy igen, én meg…
Sikes a szemére tapasztotta a tenyerét, és felnyögött. – Olyan
vagy, mint az anyád. Én ezt nem bírom ki.
– Sikes! Lehet, hogy ez itt már tényleg indíték – emelte fel kissé
a hangját Grazer.
– Miért, mi rossz van abban, ha az ember sört iszik? – kérdezte
Kirby.
 – Még nem vagy huszonegy.
– De apa… az csak bárokra meg éttermekre vonatkozik.
Otthon, szülői engedéllyel bárki…
– Neked viszont nincs rá szülői engedélyed. És ebben a büdös
életben nem is lesz!
Kirby dacosan karba fonta a kezét. – Jól van… Ha te azt
akarod, hogy ezentúl inkább óvóhelyeken sörözzek, ám legyen.
Sikes kizökkent a szerepéből. – Mi a rosseb az az óvóhely?
Grazer odalépett mellé. – Titkos házibuli, Sikes. A szervezők
kibérelnek valami raktárépületet, és leadják a drótot, hogy lehet
óvóhelyre vonulni. Az összes srác ilyen helyekre jár. –
Jelentőségteljes pillantást vetett Kirbyre. – Bármilyen tökjónak
tűnnek is azonban ezek a helyek, ifjú hölgyem, rendkívül
veszélyesek is lehetnek. Ezek az épületek ugyanis általában nem
tesznek eleget a tűzrendészeti előírásoknak, és nagyban folyik
bennük a kábítószer-kereskedelem. Ha a rendőrség rajtaüt egy
ilyen mulatón, pusztán azért is bajba keveredhetsz, hogy
egyáltalán ott vagy. És a mostanában kiadott körlevelekből úgy
látom, hogy a rendőrség nagyon nekifeküdt, hogy felszámolja az
ilyen lebujokat.
Kirby arcáról eltűnt a dac, megint megjelentek rajta az
érdeklődés jelei. – Tényleg? – kérdezte. – Elkaphatnak csak
azért, mert ott vagyok? Még akkor is, ha nem csináltam semmit?
– Sajnos igen – felelte Grazer.
– Ezt jó tudni – mondta elgondolkodva Kirby.
Sikes elképedve figyelte a párbeszédet. Kirby sose figyelt oda
semmire, amit mondott neki, most meg tessék: elsőre beveszi ezt
a link dumát egy embertől, akit most lát először. Mi van ebben a
Grazerben? És ha már itt tartunk: mi ütött ebbe a Kirbybe?
Grazer a vállára tette a kezét. – Na, tényleg, jöjjön már. Ezt a
két utóbbi levelet tényleg érdemes megnézni. Lehet, hogy
jelentenek valamit.
– Jól van, megyek már – mondta Sikes. Fordult, hogy
visszamenjen a számítógéphez, de hirtelen visszaperdült,
felkapta a kisasztalról Kirby sörösüvegét. – Az iskolakönyveidet
olvasd, vagy valami hasonlót, jó?!
Kirby szenvedőleg felsóhajtott.
 Sikes visszament a számítógéphez, a sört meg a Penthouse-t
letette mellé. Grazer leült, közelebb húzta a székét, odapillantott a
kigöngyölődő képeslapra, és felkiáltott. – Na nézd csak, hiszen ez
Kiki!
– Miféle Kiki? – nézett rá döbbenten Sikes.
Grazer a mutatóujjával megveregette a borítón látható nő
homlokát. A nőnek hihetetlenül jó alakja és hihetetlenül parányi
fürdőruhája volt, mely utóbbi inkább emlékeztetett a cserkészek
valamelyik egyszerűbb csomókötési próbájára, mint valami olyan
holmira, amit viselésre szántak. – Bizony, bizony… a drága, öreg
Kiki. Jártam vele vagy egy évig. Időnként még felhív, ha erre jár. –
Felvette a képeslapot, addig pörgette, míg meg nem állt a
fotósorozatnál, amely Kikit egy szál semmiben ábrázolta. – Már jó
ideje rágja Bob szakállát egy címlapért.
– Ki az a Bob?
– Guccione – felelte Grazer. – Mindig mondtam neki, hogy
nézd, Bob, egy ilyen gyönyörű nő, mint Kiki, megérdemel egy
címlapot, de erre mindig valami olyasmivel jött, hogy én nem is
hiszem, micsoda nyomás nehezedik őrá…
– Álljon meg a menet, álljunk meg egy pillanatra – vágott a
szavába Sikes. – Maga ismeri Bob Guccionét?
– Persze – mondta Grazer.
– És maga egy időben… Azt mondja, hogy egy ilyen
címlaplánnyal járt?
– Igen – válaszolta Grazer; nem értette, mit nem ért Sikes. –
Miért kérdezi?
Sikes megrázta a fejét. – Hát… csak úgy. – Felsóhajtott, és a
képernyőre meredt. Miért van az, tűnődött, hogy a világon
mindenkinek olyan érdekes élete van, csak az enyém ilyen
dögunalmas? Pettyről aszteroidát neveznek el. Victoria hivatalos
ügyekben beutazza a fél világot. Grazer Bob Guccionéval
haverkodik. Én meg itt lakom egy nyúlketrecben, és arra várok,
mikor nyomják már a tévében a Rolling Stonest.
– Valami baj van, Sikes? – kérdezte Grazer.
Sikes megint felsóhajtott. – Nem, nincs semmi. Na, mi van
ezzel az indítékkal vagy mivel?
 Grazer ujjai röpködni kezdtek a billentyűzeten. – Két levél. Az
egyik Amy Stewartnak, a másik tőle. Olvassa innen fentről.
Sikes elhessegette borús gondolatait, és olvasni kezdett.
Nagybátyjának sikerült elég csillagászati ismeretet plántálni bele
ahhoz, hogy már az első bekezdés felszítsa az érdeklődését.
Mikor pedig elolvasta a másik levelet is – Amy Stewart kusza,
sietős válaszát – kénytelen volt elismerni, hogy a sokoldalú Bryon
Grazer megint beletalált valamibe.
A két levél nagyon is indokolhatta dr. Randolph Petty
meggyilkolását. És ennek az oknak semmi köze nem volt sem
készpénzhez, sem érmegyűjteményhez. Az ok valami olyasmi
volt, amely a számítógépek elterjedésével minden bizonnyal mind
nagyobb és nagyobb szerepet fog játszani a gyilkosságok
indítékaiban.
Ha a levelek helyes irányba mutatnak, akkor Petty doktori egy
információért ölték meg. Hogy ez az információ pontosan mi volt,
az ebből a két levélből nem derült ki. De bármi volt is, Sikes tudta,
hogy fontos. Életbevágóan fontos.
Most már csak a következő kérdésekre kellett válaszolni: kinek
volt fontos ez az információ, és miért? A levelek szerencsére azt
is elárulták Sikesnak, hol kezdje a kutatást.
Több mint hárommilliárd kilométer messzeségben Buck
Francisco is kapiskálta már, merre tapogatózzon.
TIZEDIK FEJEZET
Látva, hogy a felvigyázó fegyverének kékesen sistergő sugara
lemetszi a nőnemű munkás karját, Buck elfordult. A munkás
sikolya betöltötte fülréseit, egész testét megreszkettette,
végigvisszhangzott a ciszternán. Pislogott, hunyorgott, úgy
próbálta visszafojtani a szégyen könnyeit, s közben azzal
nyugtatgatta magát, hogy erről az egészről Vornho tehet, nem ő.
De ezt maga sem hitte el.
– Na? – kérdezte Coolock a harmadik, még állva maradt
csatornamunkástól. – Meg vagy már győzve?
Buck el tudta képzelni a sugárvetőjét lóbáló felvigyázó arcát,
milyen gúnyos mosollyal kíséri fenyegető sziszegéssel feltett
kérdését. Coolock nem az a típus volt, amilyennek D’wayn szerint
egy felvigyázónak lennie kellett: amolyan békefenntartónak a
harcias, kevésbé fejlett és kevésbé intelligens, alsóbbrendű
tenctoniak között. Buck már rájött, hogy Coolock szeret fájdalmat
okozni, akár van rá ok, akár nincs.
A harmadik munkás hallgatott.
– Figyelj, Finiksa! – súgta Vornho Bucknak. – Coolock még
egyet kinyír!
Megragadta Buck karját, és megperdítette, hogy lássa. Buck a
szent gáz szállongó pászmáin át háborgó gyomorral nézte az elé
táruló képet.
Az első munkás mintha felrobbant volna: mellében szinte
összefolytak a csillogó, rózsaszín vérrel csíkozott kék, zöld,
zselatinszerű belső szervek. Mellette a nőnemű munkás hevert a
járó rácsfelületén, kezével erőtlenül markolta karja csonkját, vére
pulzálva, lassú, kövér cseppekben csepegett le a járófelület
résein. Olyan volt, mint egy lidércnyomás, mintha maga Tagdot
Cur Hiya járt volna közöttük.
A harmadik munkást azonban ez a vérontás sem tudta
megtörni. Hátával nekisimult ugyan a falnak s magasra tartotta
kezét, de fényes, szürke kezeslábasának fel-le hullámzó
vízszintes fénysávja mutatta, mint zihál a melle. Szeme gyűlölettel
meredt Coolockra és D’waynre, s a foltjai sötétek maradtak.
– Ez az utolsó lehetőséged – fenyegetőzött Coolock. – Halljam:
ki adott parancsot a víz elzárására? Ki ennek a lázadásnak a
vezetője?
– Hogy ki a vezetőm? – kérdezett vissza a csatorna-munkás, s
kesernyésen elmosolyodott. – Celine-nek adunk hálát ezért a
napért. Andarkónak köszönjük, hogy…
Buck összerezzent, ahogy a kék energiasugár a munkás
mellett a falba vágódott. A munkás félreugrott, testhez simuló
öltözékéből tucatnyi helyen, ahol a megolvadt fémfal cseppjei
ráfreccsentek, vékony füstcsík szállt fel. A szemében azonban
még mindig ott szikrázott a dac.
Miért? csodálkozott Buck. Olyan egyszerű volna megmondani
Coolocknak, amit tudni akar. Mit számít ez? És egyáltalán: mire jó
ez az egész? A felvigyázókat úgysem lehet legyőzni.
– Ennyire sürgős neked, hogy szemtől szembe találkozz az
istennőddel? – acsargott Coolock.
– Celine nem istennő – felelte a csatornamunkás. –
Ugyanolyan tenctoni, mint te vagy én. Ő és Andarko mutatta meg
nekünk, hogy…
A munkás másik oldalán újabb fénysugár vájt izzó gödröt a
falba. Buck elképedve figyelte: a munkás ezúttal meg se rezzent.
Coolock célzásra emelte a sugárvetőt, jelezve, hogy a következő
lövése már találni fog.
– Na! – suttogta Vornho izgatottan. – Vágd szét! Az anyja
mocskos zümmögőjét!
D’wayn ösztökéjével megkocogtatta a korlátot Buck és Vornho
mellett. – Higgadtság, figyelők.
Coolock a válla fölött egy oldalpillantást vetett a két
figyelőnyakkendős fiúra. – Na mi van? Megszagoltátok a vért?
 Buck tudta, hogy most nem szabad elfordítani a fejét:
megbocsáthatatlan gyengeségként értékelnék. De nem tudta, mit
feleljen. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Vornho
annál inkább tudta.
– Szeretném látni, hogy megkapja, amit érdemel – mondta
Vornho.
Coolock mosolygott. – Ugye te jelentetted, mi készül?
Vornho kihúzta magát. – Én, felvigyázó.
Coolock szeme Buckra villant. – Na és te?
Buck is kihúzta magát. – Én nem hallottam a beszélgetést,
felvigyázó.
E szavak kiejtésével mintha láthatatlanná vált volna. Coolock
ismét Vornho felé fordította a figyelmét. – Szeretnéd befejezni,
amit elkezdtem?
Beletelt egy hosszú pillanatba, mire Vornho megértette a
kérdést. D’wayn az ösztökéjével megveregette a vállát. – Felelj.
Vornho hallhatóan nyelt. – Igenis.
Coolock kinyújtotta a kezét. Egyenruhájának fekete ujja
hátracsúszott, felfedte felvigyázói tetoválásának szögletes,
cikcakkos vonásait. – Akkor gyere ide, fiam. Mutasd meg nekem,
hogyan bánsz majd el a rakománnyal, ha felvigyázó leszel.
D’wayn megint megveregette Vornho vállát. Vornho előrelépett.
Coolock odaadta neki a hátán lévő vezérműhöz kapcsolt
sugárvetőt, és lehajolt a fiúhoz, hogy segítsen neki célozni.
– Vigyázz, elég, ha csak a lábát nyírod el, hogy utána az orvosi
laborban még kihallgathassuk – mondta Coolock. –
Tulajdonképpen mindegy, mit csinálsz, a lényeg az, hogy a
fejéhez ne érj a sugárral. Nem szabad, hogy az agylebenyei
károsodjanak, mert így meg tudjuk állapítani, mennyi eemikkent
zabáit be ez a dög, hogy ennyire bírja a szent gázt. – Coolock a
fegyver kézelőgombjait kezdte mutogatni Vornhónak.
– Mondd csak, Finiksa – kérdezte D’wayn meglepően közvetlen
stílusban. – Hogy ízlett elsőre az eemikken?
Buck mintegy megbabonázva figyelte az elszánt
csatornamunkást, aki viszont a halálos fegyverrel rá célzó
gyereket figyelte.
– Finiksa! – ismételte D’wayn.
 Buck idegesen pillantott fel a korpulens, szigorú
őrparancsnokra.
– Hát… hm… megfájdult tőle a gyomrom – felelte Buck. Ez a
Coolock tényleg levágatja Vornhóval ennek a munkásnak a
lábait?
– Előfordul – mondta D’wayn. – De most már jobban vagy,
ugye?
– Igen, őrparancsnok. – Buck megint Vornhóra és Coolockra
nézett. Coolock mondott valamit, aminek valami köze volt a
fegyver formájához. Nevettek rajta. Buck nem hallotta, min.
– De ugye bevetted, amit adtam neked? – erőltette a témát
D’wayn. Erős kezével megfogta Buck állát, és maga felé fordította
a fejét.
– l-igen – dadogta a fiú. – Együtt vettük be Vornhóval.
– Helyes – mondta D’wayn, de nem engedte el. – Tudod
ahhoz, hogy a rakomány így ellenálljon a szent gáznak, ahogyan
most te is meg Vornho is, nekik is eemikkent kellett fogyasztaniuk.
Nem tudjuk, hogyan tettek szert rá. Valaki felvetette, hogy esetleg
egyes ifjú figyelőktől kapták. – Erősen, fájdalmat okozóan
megszorította Buck állát. – Te ugye sose tennél ilyesmit, Finiksa
figyelő?
– Nem – mondta Buck.
Miért tenne bárki bármit is a felvigyázók ellen? Abból nem
sülhet ki semmi jó.
D’wayn Vornho felé intett a fejével, aki már célba vette a
nőnemű csatornamunkás megcsonkított testét.
– Na és a barátod, Vornho? Biztos, hogy ő is bevette? Láttad?
Buck hirtelen megértette: a felvigyázó azt kéri tőle, hogy egy
csoporttársáról tegyen jelentést. Mintha semmi különbség nem
volna közte és a rakomány között. Ezt jelenti hát felvigyázónak
lenni? – gondolta.
– Biztos – felelte. – Láttam.
Ijedten döbbent rá, hogy akkor is így válaszolna, ha nem látta
volna. Mint ahogy képtelen volna jelenteni azt is, hogy Vornho egy
karbantartóval elcserélte a drog zörgő csomagolópapírját a
plaskicsarnok egyik különszobájának használati jogáért.
 – Na jól van – mondta D’wayn. Visszafordult Coolockhoz és
Vornhóhoz. Vornho ebben a pillanatban húzta meg a ravaszt.
A kék sugár tűvékony szikéje belevágott a nőnemű
csatornamunkás testébe, a túlhevített gőz sziszegésével hasította
fel mellkasát. Buck csaknem elájult a két egymáshoz szoruló
ökölre emlékeztető szív láttán: csak annak örült, hogy a munkás
teste nem adta semmi jelét, hogy élt volna még, mikor a sugár
beleszántott. A vérveszteség már végzett vele.
Coolock elismerően megkocogtatta ökle bütykével Vornho
halántékát, aztán intett neki, hogy vegye célba a harmadik
munkást, aki még mindig egyenes tartásban, büszkén állt a falnál,
mint aki nem fél a haláltól.
– Na, hogy döntöttél? – kérdezte tőle Coolock. – Elfogadod a
realitásokat, és elmondod nekem, amit a hajó biztonsága
érdekében tudnom kell? Vagy inkább küldjön Celine-hez ez a
gyerek?
A munkás farkasszemet nézett Vornhóval.
– Tedd le azt a fegyvert, fiam. Te is tudod, hogy ez nem helyes
viselkedés.
– A térde fölé célozz – mondta higgadtan Coolock. – A
gőzrobbanás kauterizálja a nagyobb artériákat.
– Nyisd meg a szíveid, fiam. Kérdezd meg Celine-t és
Andarkót, hogy amit teszel, akaratuk szerint való-e.
Vezérelj abban, amit nem értek, gondolta Buck. Adj erőt, hogy
megtaláljam az igaz válaszokat.
– Térd fölé – ismételte Coolock.
– Mondd utánam, fiam: hálát adunk Celine-nek ezért a napért.
Megköszönjük Andarkónak a jövendőt.
Bucknak elakadt a lélegzete: választ kapott a kérdéseire. Nem,
Finiksa, nem ez a követendő út. Érezte, hogy a foltjai
megduzzadnak. A szavak azonban nem azon a hangon szóltak,
amilyennek Andarko hangját elképzelte. Inkább mintha Moodri
szólalt volna meg. Bárki szólalt is meg benne, tudta: nem
utasíthatja el bölcsességét.
Hirtelen felgyorsultak az események.
– Vornho! – kiáltott Buck. – Ne! Ez egy…
 – Kuss! – Coolock dühe olyan hirtelenséggel lobbant fel, mint a
Vornho fegyveréből elővillanó vágósugár.
– Te kis hülye! – ordított D’wayn, és Buck hallotta, hogy a
bekapcsolt ösztöke zümmögni kezd.
A vágósugár célt tévesztve, sercegve mart a falba.
D’wayn ösztökéje Buck vállára zuhant, a fájdalom a korlátnak
lökte. Ahogy odakapta a fejét, látta, hogy ismét felé zuhan az
ösztöke, ezúttal a homlokának.
– FIIINIIIKSSAAA!!!
Az egész ciszternát megreszkettető, fülsiketítő kiáltás hatására
az ösztöke megállt a levegőben. Buck, D’wayn és Coolock, sőt
még Vornho is hátraperdült, hogy lássa, honnan jön.
Buck a korlátnak roskadva felnézett a ciszterna túloldalára. Ott!
A fölöttük ívelődő járó korlátjánál, a gáztól megmerevült
tisztogatók között kihajolva, két alakot látott. Az egyik vadul
integetett felé. A gáz bíbor ködén át alig lehetett kivenni az
arcukat. Egy hímnemű és egy nőnemű tenctonit látott. Olyanok
voltak, mint az Am dugas bugyraiból kiemelkedő Celine és
Andarko. De kik ezek? És miért…
Kék fénysugár szelte át feje fölött a levegőt, felfelé fordult,
szikrákat hányva ütközött a fölöttük lévő szint korlátjának. A két
figura hátraugrott, a hímnemű a zubbonyánál fogva rántotta
vissza a nőneműt, aki mintha át akart volna ugrani Buckhoz.
Buck hallotta, hogy Coolock a háta mögött parancsokat
osztogat: a ciszternában tartózkodó felvigyázó-osztagoknak
ordított, hogy kapják el azt a két rabszolgát az ötvennyolcadikon.
A sugár ide-oda cikkant. Öt-hat magatehetetlen tisztogató
összeroskadt, fröcskölt az elgőzölögtetett vér.
Buck érezte, hogy valaki fájdalmasan megmarkolja a karját, és
felrántja. D’wayn volt az: úgy tartotta, hogy épp csak a lábujja érte
a járót. Az ösztöke szikrázó csúcsa alig néhány ujjnyira volt Buck
arcától. – Kik voltak ezek? – sziszegte D’wayn. – Honnan
ismernek ezek téged?
Buck nem bírt megszólalni. Nem tudta. Az ösztöke csúcsa még
közelebb jött.
Ekkor újabb ordítás harsant, valami csattant, Coolock dühödten
felüvöltött. Buck még épp idejében fordította oda a fejét, hogy
lássa, amint a harmadik munkás a járó külső felére ugrik, átveti
magát a korláton, zuhanni kezd a szent gáz szétterülő pászmáin
keresztül, és…
… Coolock vágósugara a hátába hasít…
… a munkás egy hatalmas lángrobbanás kíséretében,
amelyhez hasonlót Buck még sose látott, eltűnik.
A következő pillanatban azt érezte, hogy a robbanás
lökéshulláma kiszakítja D’wayn félkezes szorításából. Fülrései
belerezegtek a robbanás keltette csattanás fémes vibrációjába.
Fogalma sem volt, mi történhetett. Nem tudta, ki lehetett az a két
tenctoni. Azt sem tudta, miért választotta a felvigyázókkal
szembeszálló munkás az öngyilkosságot.
Csak az tudta, hogy D’wayn ott tornyosul fölötte, kerek képe
csak úgy rezeg a dühtől, s vadállatias arckifejezéssel közelíti
lassan fejéhez az ösztökét.
Az ösztöke csúcsa a homlokához ért, de a vulkáni erupcióhoz
hasonló erővel kitörő fájdalom helyett csupán nagybátyja hangját
hallotta, amint azt mondja: nyugalom, már nincs mitől félni.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
George végigvonszolta Susant a gáztól vörös folyosón, húzta el a
ciszternától, a tisztogatóktól, a fiuktól.
– Ezek megölik! – jajongott futás közben Susan. – Vissza kell
mennünk!
– Nem fogják megölni! – válaszolta George. Keze satuként
szorította Susan karját. – Nem láttad, mi van a nyakában? –
Hátuk mögül hallatszott, hogy csizmás lábak dübörögnek a
ciszterna fémjáróin. A magas felvigyázó parancsokat harsogott.
Egy osztag üldözésükre indult.
– Ez nem is a… mi fiunk – zokogta Susan: léptei ritmusára
szakadtak fel belőle a szavak. – Ez nem Finiksa.
– Az ifjú figyelők fekete nyakkendőjét viseli – zihálta keserűen
George. – A mi fiunk… egy leendő… felvigyázó.
– Nem! – mondta Susan. – Biztos kényszerítették, hogy…
Ezek…
– Jelen volt… egy kivégzésen – lihegett George. Tudta, hogy
kegyetlen, de nem látott más megoldást. Bármilyen fájdalmas is,
Susannek szembe kell néznie az igazsággal. A rettenetes sors
megint elragadott tőlük egy gyermeket.
– De az a nőnemű felvigyázó az ösztökéjét akarta használni
vele szemben. Akkor pedig Finiksa nem tartozhat közéjük!
George hirtelen lefékezett: csúszott egy darabon, fehér
hullámokba torlódtak előtte a gázpászmák. Mindkét kezével
megragadta Susan karját.
– Ezt pontosan így csinálják! – kiáltotta az arcába. – Elveszik
tőlünk a tulajdon gyermekeinket. Ellenünk fordítják őket. Ugyanazt
csinálják velük is, mint a mondáinkkal: ellenünk fordítják őket.
Mindent felhasználnak ellenünk.
 Susan arcán könnycsíkok fénylettek. – Akkor most mit
csináljunk?
George-nak majd beleszakadtak a szívei, de ki kellett
mondania. – Semmit!
Érezte, hogy Susanből hirtelen elszáll az erő. – De Stangya… –
Susan megint köhögni kezdett: a gáz már erősen éreztette rajta a
hatását.
– Finiksát elvesztettük, Appy. El kell engednünk a kezét,
különben minket is megölnek.
– Hát akkor öljenek meg! Engem megölhetnek!
– Pszt! – George könyörögve nézett Susanre, aztán magához
húzta, és erősen megölelte. Feszülten fülelt. A folyosón rohanó
lábak gyorsan közeledő dobogása hallatszott. Döntött. Még
egyszer megölelte Susant, aztán eltaszította magától. – Rohanj!
Én majd feltartóztatom őket. Próbálj meg visszajutni a
fénycsarnokba, és…
– Nem hagylak itt – mondta Susan. Fókuszálatlan, bizonytalan
volt a szeme. Még néhány szippantás a szent gázból, és nem
lesz képes önálló döntésre, teszi, amit George mond. Egyelőre
azonban még harcolt, maga akarta irányítani a cselekedeteit.
– Appy…! Muszáj. Különben… totális győzelmet aratnak.
– Már így is az övék minden.
A csizmák dobogása felerősödött. Még néhány pillanat, és a
felvigyázók a gáz ellenére is észreveszik őket. Akkor pedig már
nem számít, milyen gyorsan tudnak futni. A hajó egy zárt tér,
előbb-utóbb elfogják őket. Egyetlen esélyük maradt.
– Figyelj rám, Appy: még nem győztek. Még a győzelem
közelében sincsenek. A hajón lázadás robbant ki. Hát nem érted?
A mieink visszaütnek!
Susan hátrahőkölt, mint akit arcul csaptak. – Ez nem létezik!
– Rohanj, rejtőzz el! Keresd meg Moodrit… ő valahogy benne
van ebben az egészben. De ha nincs, akkor is tud róla.
Már hallották az üldözők kiáltásait.
– Moodri? – Susan szeme elkerekedett. – Moodri mondta, hogy
lázadás tört ki?
– Appy, könyörgök, rohanj! Nem akarom, hogy meghalj!
 Susan tett egy lépést, de megtántorodott. – Nem tudok. Nem
tudlak itt hagyni.
A folyosó másik vége felöl is futó lábak dobogása hallatszott. Be
voltak kerítve. Nem volt merre menekülni.
– Andarko! – kiáltott fel George: semmilyen más szó nem jutott
eszébe. Magához húzta Susant, úgy ölelte át, mintha minden és
mindenki elől fedezni akarná. – Ne haragudj – súgta a fülébe. –
Bocsáss meg.
Erős kéz nehezedett a vállára. Vége. Megfordult, hogy
szembenézzen foglyul ejtőivel. Eltökélte, hogy nem adja olcsón az
életét.
– Stangya! Appy! Erre!
George-nak leesett az álla. – Ruhtra!
Ő volt, George öccse. Egy kis fekete műszert tartott a kezében,
amit most a folyosó ciszterna felőli vége felé fordított. A műszeren
kigyúlt egy kis vörös lámpa. – Nyolcan vannak, ötven méterre és
a közelednek.
– Ez micsoda? És te honnan kerültél elő? – George évek óta
nem látta az öccsét. Még azt sem tudta biztosan, hogy egyáltalán
a hajón van-e. És most itt áll előtte, rabszolgazubbonyban és
rabszolganadrágban ugyan, a derekán viszont egy különös szíjjal,
amelyről mindenféle titokzatos tárgyak függnek: fején hajóközi
kommunikációra használatos fülhallgató és gégemikrofon.
George leesett állal bámulta.
Ruhtra azonban nem vesztegette az időt. – Gyertek, ha nem
akartok a recirkulátorba kerülni! – Megfordult, és rohanni kezdett
vissza a gomolygó gázba.
George nem tétovázott. Megfogta Susan kezét, és rohantak
Ruhtra után.
Csak három métert kellett megtenniük. George elképedve
nézett föl: a mennyezet egyik panelje nyitva volt, valahogy
olyasféleképpen, mint egy lehúzató padláslétra. Ruhtra már fent is
volt a nyílásban, nyújtotta lefelé a kezét. – Előbb Appy.
Susan felugrott, elkapta a panel alját, s már el is tűnt: Ruhtra
beemelte. – Gyere! – kiáltott le Ruhtra George-nak.
 George ugrott. A panel pereme éles volt, egyenetlen, vágta a
tenyerét. Felhúzódzkodott, aztán érezte, hogy Ruhtra és Susan
megragadja a nadrágja korcát, és felhúzza.
Szűk, alacsony, alig százhúszszor százhúszas szerelőfolyosóra
jutottak. Ruhtra lenyúlt a lehajtott panelért, felhúzta, retesszel
rögzítette. Teljes sötétség borult rájuk. Ugyanebben a pillanatban
eldübörögtek alattuk a felvigyázók bakancsos lábai.
George egy hosszú percig csak ült a sötétben, és lihegett:
hallotta, hogy Appy is zihál. Aztán halkan csettent valami. –
Reciklált protein – suttogta Ruhtra.
George vakon meredt a sötétben abba az irányba, amerről
öccse hangját hallotta. Reciklált protein. Még ő is tudta, hogy ez
jelszó, ugyanolyan titkos jelentést hordoz, mint a felvigyázók
érthetetlen parancsai, amelyeket egymásnak kiabálnak.
Végigborzongott rajta az izgalom: rádöbbent, hogy végre-
valahára kapcsolatba került egy szervezett csoporttal, amely a
felvigyázók ellen dolgozik.
– Millió dolgot szeretnék kérdezni tőled, Ruhtra – suttogta.
A sötétségben egy kis vörös lámpa villant fel Ruhtra feje fölött,
halványan megvilágítva arcát. – Akkor szép halkan gyertek
utánam – mondta Ruhtra –, és megpróbálok mindenre választ
adni.

Tízpercnyi kétrét görnyedve megtett út után végre elértek egy

keresztirányú szerelőjárathoz, amely már elég tágas volt ahhoz,
hogy fölegyenesedhessenek benne. Az elágazásnál hét
szerelőfolyosó futott össze, mindegyik mellett egyetlen sárga
lámpa égett. A lámpák mellett egy-egy tábla is volt, de George a
félhomályban nem tudta kihüvelyezni feliratukat.
– Itt néhány percig biztonságban vagyunk – mondta Ruhtra.
Óvatosan odalépett George-hoz (a padlón vaskos kábelkötegek
és szerteágazó csövek húzódtak), és szeretetteljesen megölelte
bátyját. – Abban a hiszemben voltam, hogy kirámoltak az
Antagonuson. Azt hittem, sose látlak többé.
– Én is azt hittem – mondta George. Hirtelen erőt vett rajta az
események utóhatása, csaknem elsírta magát. Megtalálja a fiát,
aztán ugyanabban a pillanatban rádöbben, hogy ez a fiú már nem
az ő fia. Egyik pillanatban biztos halál fenyegeti, a másikban
megmenti halottnak hitt öccse. Érezte, hogy feltolul benne a
zokogás. Nagyon hosszú ideje nem volt már hajlandó megadni
magát a szomorúságnak: azzal győztesnek ismerte volna el a
hajót. Most azonban, hogy itt volt Ruhtra, hogy eszébe jutottak
Moodri célzásai, hogy felfedezte ezt az alagútrendszert, amelyről
a felvigyázóknak a jelek szerint nem volt tudomásuk, most, e
percben megbocsáthatónak tetszett a bánat s a szomorúság,
mivel minden érzés a remény ígéretét hordozta.
George megfogta öccse vállát, kartávolságra eltartotta magától,
szinte itta a látványát. Mióta nem látták egymást, Ruhtra arca
nagyon megváltozott, mégis ismerős vonásai régi-régi, mélyen
bevésődött emlékeket idéztek, a szülőkkel töltött éveket, mikor
még ugyanabban a hálóteremben laktak, mielőtt a felvigyázók
eljöttek George-ért.
De ez már a múlt. Most a jelen a fontos. Meg a jövő.
– Lázadás tört ki? – kérdezte George.
Ruhtrát láthatólag kínosan érintette a kérdés. – Ne haragudj,
Stangya… erre nem felelhetek. Még akkor sem felelhetnék, ha
tudnám a választ.
George nem értette. Ruhtra kivonta magát az öleléséből, és
Susanhez lépett. Susan egy vaskos vezetékkötegen ült, amely
egyik alagútból a másikba kígyózott. Karjával átfogta térdét,
lassan hintázott előre-hátra, üres tekintettel meredt maga elé.
– A gáz hatása – mondta Ruhtra, miközben leguggolt, hogy
Susan kifejezéstelen szemében nézzen. – Nincs több
eemikkenetek?
– Nekünk? – kérdezett vissza George. – Eemikkenjük csak a
felvigyázóknak van.
Ruhtra felállt, nyújtózkodott: súlyos övén összekoccantak a
különféle eszközök. – Tévedsz – mondta. – A felvigyázók
olyanoknak adnak eemikkentablettát, akiket jutalmazni akarnak
vagy rá akarnak venni valamire, ők maguk nem használják, ők a
tetoválásuk révén képesek ellenállni a gáznak. – Mutatóujját
végighúzta meztelen csuklója körül. – Az Öregek szerint
valamiképpen befolyásolja a bőr áteresztő-képességét. A gáz
mellé valamilyen ellenszert is adagolnak, amit csak az ő bőrük
ereszt át.
– Ezt nem tudtam – mondta George. – Na de akkor mi van
velem? Én nem vettem be semmit, és a gáznak egyelőre még
sincs hatása rám.
Ruhtra elmosolyodott, ez ritka jelenség volt a hajón. Ujjával a
halántékára mutatott, egy háromágú szigonyra emlékeztető foltra.
– Ez azért van, mert olyan vagy, mint én – mondta. – Családi
vonás… a Harmadik Csillag Óceánja családból származunk.
Legtöbbünk rezisztens a gázra, a nagyon magas koncentrációra
persze nem. De vannak más családok is. Úgy hallottam, volt egy
egész törzs, amelyre nem hatott, őket az első adandó alkalommal
ki is hajózták.
George az ujja hegyével kitapintotta fején a szigony alakú foltot,
amely nagyon hasonlított Ruhtráéra, és csaknem pontosan
ugyanolyan volt, mint az apjuké. És Moodrié. – Nem hat rám? –
ismételte. Ez sok mindent megmagyaráz.
– Ha felvigyázók vannak a közelben, mindig tégy úgy, mintha
hatna rád. – Ruhtra kiolvasta George szeméből a kérdést. – Az
Öregek már régóta mondogatják, hogy vannak közöttünk
rezisztensek, de a felvigyázók nem hajlandók elhinni. Ahogy
azonban elhaltak s születtek az újabb nemzedékek, a felvigyázók
a legjobb munkásokat mindig egymással párosították, nem tudva,
hogy bizonyos családokon belül ezzel is erősítik a gáztűrő
képességet.
– Appynak igaza volt – mondta George. Így már összeáll a kép.
A gáz hatása alatt dolgozók között nyilván azok a legjobb
munkások, akikre legkevésbé hat a gáz. Párosodásra pedig –
George-hoz és Susanhez hasonlóan – a legrezisztensebbek
képesek, náluk a legvalószínűbb, hogy képesek podlingokat
foganni – akik aztán mindkét szülőjük ellenálló képességét
egyesítik magukban. George-nak nevethetnékje támadt: ez a sors
keze, a sors igazságossága!
– Maguk a felvigyázók tenyésztik azt a fajt, amely ellenük fog
fordulni!
Ruhtra elmosolyodott, de két ujját ajkához emelve csendre
intette. – Ez azért nem ilyen egyszerű. Már kezdik gyanítani, hogy
valami megindult. Újfajta gázokkal kísérleteznek. Elszakítják
egymástól a rezisztens párokat.
Susanre nézett. Tudta, miért nem volt hajlandó otthagyni őt a
folyosón a felvigyázóknak. Amiért ő sem hagyná ott őt soha. –
Csak azt próbálják meg! – mondta hevesen.
Ruhtra a vállára tette a kezét. – Ez nem a te harcod, Stangya.
George-ban hirtelen dac ébredt. – Ez a harc minden tenctoni
harca!
Ruhtra tekintete a felvigyázók vágósugarának erejével fúródott
George szemébe. – Figyelj rám, Stangya. Te még azt sem tudod,
hogy egyáltalán folyik-e valamiféle harc.
– Hogy mondhatsz ilyet, Ruhtra? Hogyan képzeled, hogy…
– Keer’chatlas – vágott a szavába Ruhtra. Ez a szó mindent
megmagyarázott: gyengeségben rejlő erő. A megosztás által
kivívott győzelem. Árulásra képtelen kémek és sejtek hálózata. A
remény hálózata.
George hallgatott egy ideig. – Szóval mégiscsak van valamiféle
felkelés.
Ruhtra lesütötte a szemét. – Ha van is, én nem tudok róla. –
Visszahúzta a kezét. – Én csak kapom a parancsokat. Teszem,
amit mondanak. Hogy miért teszem, kiért teszem, azt nem tudom.
És mivel nem tudom, elfogatásom esetén nem is árulhatok el
senkit.
– Téged nem fognak elfogni! – mondta újonnan ébredt
reményétől sarkallva, vehemensen George.
Ruhtra azonban nem osztotta a meggyőződését. – Félek,
Stangya. Azzal kezdtem, hogy figyeltem és jelentettem a
felvigyázók mozgását. Hozzád hasonlóan én is jól bírom az erős
gázkoncentrációt. Később az Öregek megtanítottak, hogyan lehet
feltörni bizonyos rekeszek zárját. – Lenézett az övére, s
tenyerével végigsimított a rajta függő tárgyakon.
– Nézz csak rám. Ezek bármelyikének birtoklása azonnali
halálbüntetéssel jár. – Megint George-ra nézett: szemének űzött
tekintetében ott ült a félelem. – Számomra már nincs visszaút,
Stangya. Én már úgy vagyok, mint aki a recirkulátorba vezető
csőben csúszik lefelé…. vagy ha a Játék hatodik tölcsére előtt
állnék. Előbb-utóbb el fognak kapni.
 – Na de miért? – tiltakozott George. – A keer’chatlas téged is
megvéd. Nyilván van valaki, aki mindent megtervez, aki mindent
számításba vesz.
Ruhtra a fejét csóválta George naivitása hallatán. – A
keer’chatlas repedezik… Túl sokféle tevékenység folyik egy
időben. Túl sok a rajtaütés. Túl sok a gyilkosság. A legutóbbi
pályakorrekció óta nagyon felgyorsultak az események.
George szinte beleszédült. Rajtaütések? Gyilkosságok? Mi
folyik itt? Miért nem tud ezekről senki? – A legutóbbi
pályakorrekció óta? De hiszen az akkor volt, amikor Moodri
odajött hozzám, és…
Ruhtra a szájára tapasztotta a tenyerét. – Ne! – mondta,
– Kérlek, ne mondj semmit. – Remegett a keze. – Nem én
akartam ezt. Én nem születtem chekkahnak, nem harcra
születtem. Én a Tencton bíbor fűtengereiről szoktam álmodni, a
három hold fényében fürdő tanyákról, s hogy a bensőmben
érzem, mint rúgkapál a podlingom. – Elfutotta szemét a könny:
bátyján kívül még soha senkivel nem osztotta meg titkait. – És
mindebben nem lesz részem soha, Stangya. Soha.
George megfogta a kezét. – Egyikünk sem fogja megérni álmai
valóra válását, ha nem harcolunk érte.
– Azt hiszed, én ezt nem tudom? – Ruhtra elhúzta a kezét. – El
kell innen vinned Appyt – mondta. – A felvigyázók tudják, hogy a
ciszternában történt incidensnek szemtanúi vannak. Keresni
fogják őket.
– És mi volt az az incidens ott a ciszternában? – kérdezte
George. – És mit keresett ott a fiam?
Ruhtra meglepetten hunyorgott. – Finiksa? Te láttad ott
Finiksát?
– A figyelők nyakkendőjével a nyakán.
Ruhtra a semmibe meredt. – Mindent elvesznek tőlünk.
– De csak ha hagyjuk – válaszolta George. – Tudod, miért
voltak ott a figyelők? Tudod, mit akartak a felvigyázók?
– Nem tudom, Stangya. És jobb, ha te sem akarod tudni. Az én
megbízatásom csak az volt, hogy gondoskodjam egy másik sejt
munkásainak a biztonságáról. Mire azonban odaértem, azt az
utasítást kaptam, hogy inkább titeket szöktesselek meg.
 – És ki utasított?
Ruhtra megkocogtatta a fülhallgatóját. – Nem tudom. Ezen
keresztül kapom az utasításokat. Nem tudom. És nem is akarom
tudni. – Elfordult George-tól, Susanhez lépett, és rászólt, hogy
álljon fel. Susan már teljesen a gáz hatása alatt állt, azonnal
engedelmeskedett.
Ruhtra egy csövekkel teli, sötét alagútra mutatott. – Erre
menjetek. A harmadik kereszteződés után találtok egy tolóajtót,
amely egy szemétválogató kamrára nyílik. Csak néhány
szektornyira van a hálótermetektől. Azonnal menjetek vissza,
mielőtt még a keresők odaérnek.
– Honnan tudod, hogy hol van a hálótermünk? – kérdezte
George, miközben az alagút felé vezette Susant. Annyi mindent
szeretett volna megkérdezni… Ruhtra azonban csak intett, hogy
siessenek.
– Nem tudom – felelte, és megkocogtatta a fülhallgatóját.
George megállt az alagút bejáratánál. – Szeretnék segíteni,
Ruhtra. Mondd meg neki, hogy szeretnék részt venni a
felkelésben.
Ruhtra tuszkolni kezdte, hogy induljon már. – Nem akarják,
hogy részt vegyél benne, Stangya.
George-ot úgy érte, mintha fejbe vágták volna. – Miért nem?
A válasz ott volt Ruhtra összeszorított ajkán.
– Tudom, hogy tudod – mondta George. – Mondd meg!
Ruhtra betuszkolta az alagútba. – Az Öregek azzal is
számolnak, hogy esetleg nem győzünk. Nem akarnak teljes
családokat elveszíteni – mondta gyorsan, sajnálkozva. – Egy
ágnak minden családból fenn kell maradnia.
George az öccsére meredt. Ha igaz, amit Ruhtra mond, akkor a
két család – a Soren’zahh Hősei és a Harmadik Hold Óceánja –
minden tagja részese a felkelésnek – csak ő nem.
A falra pillantott, keresett valamit, amiben megkapaszkodhat.
Az alagút bejárata mellett világító lámpa alatt lévő táblára esett a
tekintete. Elmosódott, megfakult írás volt rajta, nem tenctoni
színuszírás. Valami idegen.
 – A családból mindenki más benne van? – kérdezte George. A
fajtájukért harcolnak egy idegen szerkezetben, gondolta. Hát ezt
kellett megérnünk a tenctoni történelem tízezer esztendei után?
– Indulj! – mondta Ruhtra. Visszalépett az alagút bejáratától,
kilépett a fénykörből. – Álmodj helyettem a Tenctonról.
Aztán már csak gyorsan távolodó, surranó léptei hallatszottak.
Az egész család, borzongatta meg a gondolat George-ot. Most
már értette: szándékosan titkoltak el előle minden információt.
Most azonban, hogy tudja, mi folyik, semmi sem tarthatja
vissza, hogy melléjük álljon. Nem érdekes, mit mond Moodri. Nem
számít, mit mond Ruhtra. Harcolni fog. A népéért, a családjáért, a
fiáért.
Susant kézen fogva berohant az alagútba: szíveibe friss akarat
költözött.
George Francisco számára végre kirobbant a felkelés.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Sikes valahogy mindig kényelmetlenül érezte magát a tudomány
berkeiben. Nem érezte jól magát a középiskolában, s nem érezte
jól magát az egyetemen sem, amit újdonsült férjként és apaként
néhány szemeszternyi vergődés után ott is hagyott. Sose szerette
az iskolákat. Óvatos tempóban hajtott a UCLA campusának
kanyargós útjain. Rég nem volt már diák, mégis összeszorult a
gyomra, mintha a házfőnök hívatta volna, hogy megfeddje, amiért
dohányzott a budiban, vagy a dékán előtt kellene számot adnia
siralmas tanulmányi produktumairól.
– Higgadtság! – dünnyögte magában. Egy útjelzőhöz ért, amely
úgy tele volt táblákkal és nyilakkal, mint egy karácsonyfa
díszekkel. Kissé lejjebb húzta orrán napszemüvegét, hunyorogva
nézte: a Royce Fizikatanszéket kereste. Szemlélődése közben
valaki hátulról rádudált. Összerezzent, hátrafordult.
Két napbarnított, kigyúrt srác hadonászott mögötte egy vörös
Miatában, hogy tegye szabaddá az utat. Sikes dünnyögött valamit
az orra alatt, de lehúzódott, hogy elengedje a kis sportkocsit.
Korábbi iskolai tapasztalatai alapján még mindig nem szeretette
azokat a diákokat, akiknek szülei nem csupán kinyögik valahogy
az egyetemi tandíjat, de emellett még egy ügyes kis sportkocsit is
tudnak venni a csemetéjüknek.
A Miata csikorgó gumikkal kilőtt mögüle. A kigyúrt fiúk röhögtek.
Sikes összeszorította a fogát, és megjegyezte a kocsi
rendszámát. Esetleg majd lefuttatja a számítógépen. Szerencsés
esetben van valami kis vaj a fejükön.
További húszpercnyi keresgélés után, immár gyalog, egy
klinkertéglából épített, tetszetős épület bejárata előtt állt meg. Az
épület, Dél-Kaliforniában meglehetősen szokatlan módon, nem
spanyol stílusban épült. Sikesnak fogalma sem volt róla, milyen
stílus lehet. Victoria biztosan tudná, gondolta. Vagy Grazer.
Megborzongott. Hogyan képes egy ennyi tudással felvértezett
ember ennyire szívet szaggatóan unalmas lenni? Miután az este
elolvasták Randolph Petty elektronikus levelezését, Grazer a szó
szoros értelmében egy csaknem kétórás előadást tartott Sikesnak
és Kirbynek a számítógép chipek fejlődéstörténetéről. Kirby a
könnyebb utat választotta: elaludt. Sikes azonban, mint egyetlen
felnőtt a helyiségben, úgy érezte, kötelessége nyitva tartani a
szemét.
Miután egy órán át időnkénti udvarias „pszt!”-ekkel és „na de
komolyan”-okkal próbálta jobb belátásra téríteni Grazert, perverz
elhatározásra jutott: mostantól kezdve egy árva kukkot sem szól,
nehogy Grazer bátorításként értelmezze. De hihetetlen dolog
történt: Grazer – anélkül, hogy Sikes akár csak egy
szemöldökfelvonással is reagált volna a szavaira, még egy teljes
órán át szónokolt egyfolytában. Sikes kétségbeesésében
különféle fantáziaképekkel szórakoztatta magát: maga elé
képzelte Grazert, amint otthonában az aranyhalának vagy
éppenséggel a díványának tart kiselőadást. Aztán kellemesebb
képsorokra gondolt: megpróbálta elképzelni, milyen lesz, ha majd
Victoria megjön Svájcból.
Hogy észrevette-e végül magát Grazer, vagy egyszerűen csak
maga is beleunt, Sikes nem tudta megállapítani. Mikor azonban
végre távozott, Sikesnak hirtelen úgy tetszett, mintha sivár és
szűkös lakása hirtelen a kétszeresére tágult volna. És az a csönd.
Talán nem is kellene elköltöznöm, gondolta, miközben
gyöngéden felébresztette Kirbyt, hogy kinyithassa alatta a
fotelágyat. Esetleg meg kéne hívnom néhányszor ezt a Grazert,
hogy miután elmegy, értékelni tudjam azt, amim van. Ez utóbbi
gondolat Victoriát juttatta eszébe. Újabb nyugtalan éjszaka lett az
eredménye, álmában többször is átnyúlt az ágy üres felére.
Ma reggel azonban messze jobb állapotban volt, mint tegnap
délelőtt. Teljesen normális nagyságúnak érezte a fejét. A nap
kellemesen sütött, nem olyan fénnyel, mint mikor egy
fényszóróval vallatják az embert. Blézere belső zsebében ott
lapult számozott oldalú, hivatalos jegyzettömbje. Letekerte a
Mustang tetejét, úgy hajtott idáig. És néhány percen belül
kihallgatja első gyilkossági ügyének egyik feltételezett tanúját.
Teljesen egyedül.
Reggel, odabent a körzetben, Angie Perez nem volt kíváncsi a
részletekre. – Ha úgy érzi, elkapta a fonalat – mondta –, akkor
csak rajta, Sherlock. – Aztán hozzáfűzte még: – Csak azt az
egyet ne feledje, hogy ma fájrontig van rá ideje, aztán átteszem
egy másik ügyre.
Sikes felnyögött ikre realitásérzékének súlya alatt,
mindazonáltal úgy gondolta, hogy ha az előző esti nyom
használhatónak bizonyul, biztosan meg tudja győzni Angie-t, hogy
adjon még rá egy kis időt. Végtére is az a feladatuk, hogy
felderítsék a bűnügyek tetteseit. Márpedig ő el van szánva, hogy
ezt a tettest földeríti.
Bármilyen tetszetős volt is kívülről a Royce Hall, a belsejére
ráfért volna egy alapos tatarozás. De hát egy ilyen rendszerben,
amelynek vezetőit jobban izgatja az előttük álló negyedév, mint a
következő nemzedék sorsa, már csak így megy ez a
tanintézményekben. Idebent azonban már valamivel értelmesebb
feliratú táblák voltak, mint odakint az utak mentén. Sikes
hamarosan el is jutott annak a hölgynek a parányi irodájába,
akivel Randolph Petty professzor életében utoljára váltott levelet.
Amy Stewart irodájába.
Az ajtó félig nyitva volt, Stewart nevét egy fémkeretbe
csúsztatott kis kartonlapon lehetett olvasni rajta. „Tanulmányi
konzultáns”, ez állt a neve alatt. Az ajtó mögött lévő helyiség első
pillantásra inkább látszott öltözőszekrénynek, mint irodának,
annyira kicsi volt. Az egyik szögletébe, padlótól mennyezetig érő,
napi- és hetilapok, folyóiratok kötegeitől megereszkedett
könyvespolcok közé szorítva, mégiscsak állt egy keskeny
íróasztal. A fal azon néhány tenyérnyi felületén, amit a
könyvespolcok nem foglaltak el, oklevelek és különféle embereket
ábrázoló, bekeretezett fényképek függtek. Az asztalnál pedig ült
valaki, aki egy szokatlanul nagyméretű számítógép-monitorra
meredt, amelyen e pillanatban bonyolult, színes grafikonokat
lehetett látni. Sikes-nak kétszer is kopogtatnia kellett, mire az illető
észrevette, hogy nincs egyedül, és hátranézett.
– Amy Stewarthoz van szerencsém? – kérdezte Sikes.
A számítógépnél ülő nő felpillantott, s nagy, kerek, vörös
keretes szemüvege fölött ránézett. Sikes csak bámult, elakadt a
szava. Hirtelen rádöbbent, hogy eddig a pillanatig nem is gondolt
rá, hogyan is nézhet ki Amy Stewart. Talán azért nem, mert Petty
hetvenkét éves volt, és ezért automatikusan úgy gondolta, hogy
Amy Stewart is ehhez a korosztályhoz tartozik. És talán azért is,
mert a levelek arra utaltak, hogy ő is tudós: egy olyan nőre
számított, akit csak nehezen lehet megkülönböztetni a poros
kötetektől, amelyekkel dolgozik. Álmában sem gondolt volna egy
ilyen gyönyörű, fiatal teremtésre.
Kellene még valamit mondani, bizsergett valahol az agyában,
de nem bírt megszólalni. Bajban lett volna, ha körözést kellett
volna kibocsátania. Ez itt egy nő, ez az egy biztos, de… Európai?
Kreol? Született amerikai? Egyiket se merte volna nyugodt
lélekkel kijelenteni. Aranybarna bőr, tüzes fekete szem,
koponyára fésült rövid, hollófekete haj… Szemöldöke
gyakorlatilag nem volt, ami arcának valamiféle gyerekes,
várakozásteli kifejezést kölcsönzött. A szája meg… Csak
tizennyolc éven felülieknek, jutott róla eszébe Sikes-nak.
– Tessék – mondta Amy Stewart.
– Hm – válaszolta Sikes. Két évig tanult kihallgatás-technikát,
de most úgy érezte, mintha végig hiányzott volna.
A nő ahelyett, hogy türelmetlenül visszafordult volna a
számítógépéhez, meglepő módon félénken rámosolygott Sikesra.
– Én vagyok Amy Stewart. Engem keres, ugye? – Enyhe
akcentusa ugyanolyan megfoghatatlan volt, mint a származása,
mosolya pedig még tovább csökkentette Sikes szóbeli
megnyilatkozási képességeit. Kotorászni kezdett farmernadrágja
farzsebében, nagy nehezen előhúzta és megmutatta a benne
lapuló bőrtárcát.
– Sikes nyomozó vagyok a… Los Angeles-i rendőrség.
Amy Stewart lenézett a tárcára, amelytől e pillanatban Sikes
valamennyi hitelkártyája kicsúszott és szétszóródott a padlón.
 – Pardon, ez a másik zsebem – mondta Sikes. Előhúzta a
jelvénytárcáját, megmutatta, aztán leguggolt és nekifogott
összeszedegetni a hitelkártyáit.
Amy Stewart hátradőlt ültében, ajka még szélesebb mosolyra
húzódott. Sikes kezéből kiesett két hitelkártya.
– Ez az első napja? – kérdezte Amy Stewart.
Sikes úgy találta, illik az egyéniségéhez ez a mély, kissé
rekedtes hang. – Hát… majdnem – dünnyögte.
– Nos, én nem vezetek. A biztosításom rendben van, és
tudomásom szerint a törvénykönyv összes főbűnét elkövettem
már, úgyhogy nem tudom, miben állhatok a rendelkezésére.
Sikes fölegyenesedett, visszatömködte vackait blézere
zsebébe. Szortírozni majd ráér később is. – Hát… szeretnék
feltenni magának néhány kérdést. Megengedi?
Amy Stewart szeme megrebbent. De lehetett valami ideges
izomrándulás is. Afféle tic. Bár… Sikes elhatározta, hogy nem
törődik vele. Elvégre a kézikönyv szerint egy ilyen kérdésre
pontosan így kell válaszolnia egy nyomozónak.
– Miről? – kérdezte Amy Stewart. A hangja ugyanolyan
könnyed volt, mint eddig. Feszültségnek semmi jele.
– Inkább kiről – válaszolta Sikes. Elővette a jegyzetfüzetét meg
a tollát, csak hogy csináljon valamit a kezével. – Randolph
Pettyről. Maguk az elmúlt napokban írtak egymásnak néhány…
Amy Stewart nagy zörgéssel hátratolta a székét, és felpattant. –
Ki maga tulajdonképpen?
Sikes hátralépett. A csillagászhallgató meglepően magas volt,
csaknem olyan magas, mint ő maga. – Mondtam már: Matt Sikes.
Nyomozó. – Csigavér, gondolta. Ez így nem lesz jó. Itt nekem keli
védekezésre kényszerítenem őt.
Amy Stewart kinyújtotta a kezét. – Mutassa csak még egyszer
azt a jelvényt.
Sikes már túljutott a nő külseje okozta döbbeneten. Óvatosan
kinyitotta a jelvénytárcáját, és odanyújtotta. Amy Stewart
figyelmesen megvizsgálta, hol a fényképre, hol Sikes arcába
nézett. Végül visszaadta a tárcát.
– Hol van Petty doktor? – kérdezte.
 Sikes visszatette zsebébe a tárcát. – Épp emiatt keresem.
Sajnos rossz hírem van.
Amy Stewart kissé megszédült.
– Petty doktort tegnapelőtt este megölték – mondta Sikes olyan
gyengéden, amennyire csak tellett tőle. De az ilyesmi sose megy
könnyedén.
Amy Stewart megtántorodott, előredőlt.
Sikes elkapta, átölelte: érezte, hogy Amy Stewart egész
testében remeg. Az arcuk centiméterekre volt egymástól. Sikes
érezte a nő hajának dús illatát. Visszatámogatta a székéhez,
óvatosan, fölé hajolva, leültette. Amy Stewart megmarkolta a szék
karfáit: Sikes érezte, hogy a remegő testbe visszaköltözik az erő.
Nem szívesen, de elengedte és hátralépett. Még mindig érezte
testén a testét. Homlokát kiverte a veríték.
– Jobban van már? – kérdezte. Meglepően száraz volt a torka,
mintha ő, és nem Grazer beszélt volna egész este.
Amy Stewart úgy nézett körül a parányi helyiségben, mint
akinek egy homokzsák esett a fejére. – Hogyan történt? –
kérdezte végül.
Sikes odalépett a másik székhez, leemelt róla egy
könyvkupacot, leült, és elmondta.
Mikor befejezte, úgy látta, Amy Stewart menten sírva fakad.
Csigavér, mondta magában, nem szabad érzelmileg
belekeveredni. Lehet, hogy épp ez a nő a gyilkosság egyik
indítéka. Bár hogy ennyire kiborult… Persze az is lehet, hogy
csak tetteti, gondolta. A feltételezés elég volt, hogy ismét
visszazökkentse nyomozói mivoltába. Méregetni kezdte a nőt.
– És énhozzám miért jött? – kérdezte Amy Stewart. Ideges ujjai
karmokként szorították a karfát. Nem nézett Sikesra.
Sikes a zsebébe nyúlt, és öt összehajtogatott A/4-es lapot vett
elő: azoknak a leveleknek a kinyomtatott változatai voltak,
amelyeket Grazer az este floppykra mentett. – Itt vannak ezek
a… A maga utolsó elektronikus levele Petty doktornak, és az ő
válasza. – Odanyújtotta a papírokat.
Amy Stewartot azonban nem érdekelték. – Eszerint azért jött
hozzám, mert lehetséges… hogy esetleg egyike vagyok azoknak,
akik utoljára beszéltek Petty doktorral? – Kissé megemelkedett a
hangja a mondat végén, mintha remélné, hogy Sikes csakugyan
ezért jött.
– Nem – felelte Sikes. – Azért jöttem, mert nézetem szerint a
gyilkosság oka esetleg épp a levelezésük témája.
Amy Stewart az arcához kapta két tenyerét. – Nem létezik –
mondta tompa hangon. – Hogyan tehetett ilyet bárki is? És miért?
Sikes fegyelmezte magát, és ülve maradt. Ez a nő még
gyanúsított is lehet, figyelmeztette magát. Lehet, hogy csak
megjátssza magát. Ennek ellenére legszívesebben megsimogatta
volna, hogy megvigasztalja.
– Reméltem – mondta –, hogy ezt magától megtudom. – Kivárt,
hagyta, hadd szedje össze magát a nő. A papírlapokra pillantott,
elolvasta az aláhúzott mondatokat. – Maga valamiféle „anyagról”
beszél a levelében. Hogy milyen veszélyes. Hogy mennyire
fontos, hogy az eredeti számítógépes eredményeket rögzítsék,
hogy mások is ellenőrizhessék. Hogy mennyire óvatosnak kell
lenniük az információ publikálásával. – Sikes lapozott. – Önt a
jelek szerint eléggé felbosszantotta, hogy Petty doktor nem
válaszolt olyan gyorsan, mint ahogy ígérte. És többször is
hangsúlyozza, mennyire fontos ez a bizonyos „anyag”. – Kettőt
lapozott. – Petty doktor ezután néhány sorban válaszol, mondván:
az anyagot ígéretéhez híven átadta, és megbeszélt egy
találkozót, amelyen majd megvitatják a dolgot. – Sikes fölemelte a
fejét, látta, hogy Amy Stewart feszülten figyel. – Aznap estére,
amelyen meggyilkolták.
Amy Stewart nem szólt semmit.
Sikes feltette neki a kérdést: – Mi ez a bizonyos anyag, Ms.
Stewart?
Amy Stewart beharapta az alsó ajkát. Az arca mintha kissé
elvörösödött volna.
Sikes újra próbálkozott. – Olyan értékes ez az anyag, hogy
Petty doktort megölhették érte?
Amy Stewart felsóhajtott.
– Ms. Stewart… nagyon kérem. Ha Petty doktort valami
olyasmiért gyilkolták meg, amit magától kapott, akkor
elképzelhető, hogy maga is veszélyben van. Meg kell mondania,
miről van szó.
 Amy Stewart szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Sikest
egészen megdöbbentette, hogyan tüzel a szeme. Nem tudta,
miért érzi így magát ennek a nőnek a jelenlétében. De így érezte,
nem tehetett róla.
– Elmondja? – kérdezte.
– Jobbat tudok – mondta végül Amy Stewart. – Megmutatom.

Jack nagybátyjának köszönhetően Sikes ismerte a csillagképeket,

csillagok százainak tudta a nevét, de a képernyőn megjelenő sűrű
csillagmező rejtély volt számára. Egyetlen alakzatot sem ismert
fel.
– Én itt nem ismerek fel semmit – mondta.
Amy meglepett tekintettel fordult felé. Előzőleg néhány percre
magára hagyta Sikest, mondván: megmossa az arcát. Sikes
ezalatt azon tűnődött, mekkora baromnak nézik majd, ha nem jön
vissza. De látta a nőn, hogy tényleg megrázta a dolog.
Nyilvánvalóan szerette az öregfiút.
– És miért gondolta, hogy bármit is fel fog ismerni? – kérdezte
Amy Stewart.
Sikes hülyének érezte magát. Csak úgy kicsusszant a száján.
Elfeledkezett róla, hogy ő csupán egy amatőr, aki egy színházi
látcsővel szokta nézegetni a csillagokat. Mostanában ráadásul
csak olyankor, ha meg tudja győzni Kirbyt, hogy van valami
látnivaló az égen. Amy Stewart meg hamarosan doktorál
csillagászatból és fizikából. Ez a nő reggelire megeszi.
– Hát… – mondta megint idegessé és zavarodottá vált hangon.
– Úgy nagyjából sejtem, mi merre van, meg ilyesmi…
Amy Stewart néhány másodpercig méregette, aztán ismét a
képernyő felé fordult. Nagy felbontású monitor volt, a képe
csaknem olyan éles, mint egy diafelvétel.
Amy Stewart egy fénygyűrűvel és apró fénytüskékkel körülvett
nagy fehér pöttyre mutatott. Sikes látta, hogy egy alacsony
magnitúdójú csillag, amelynek fényereje túl sok volt a hosszú
expozícióhoz. – Ez a Bellatrix – mondta Amy Stewart. – Ez segít
valamit?
Sikes összehúzott szemmel nézte a képernyőt, próbálta
megállapítani, hogy a kép orientációja a szokásos-e, aztán egy
másik túlexponált csillagra mutatott, amely a képernyő másik
szélén fénylett. – Ez a Betelgeuse? – kérdezte.
– Jeles – válaszolta meglepetten Amy Stewart.
Sikes végighúzta ujját a konstelláció képzeletbeli összekötő
vonalain. – Akkor ez az Orion felső része – mondta. A képernyő
aljára mutatott. – Az Alnilam meg a Rigel itt van lefelé, itt meg,
ahol a billentyűzet van, az Orion-köd. – Már rájött, miért hat olyan
furcsának ez a nagyon is ismerős csillagkép: túl sok volt benne a
csillag. – Szóval az összes többi csillag hatos magnitúdójú vagy
halványabb. Szabad szemmel nem látni őket.
Amy Stewart megint méregetni kezdte Sikest: ujjaival a
billentyűzet szélén dobolt.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte Sikes.
– Miért pont magát bízták meg ezzel a nyomozással? – Amy
Stewart hangjából határozott gyanakvás érződött.
– Sorban kapjuk az ügyeket, és én voltam a soros – válaszolta
Sikes. Nem értette a nő hirtelen hangulatváltozását. Ennyire közel
ülve mellette, odahúztak két széket a keskeny asztalhoz, jól
regisztrálta az érzéseit. És a parfümjét. Testének melegét. –
Miért? – kérdezte erőltetett közömbösséggel.
Amy Stewart tétovázott egy ideig. – Nem tudom. Meghal egy
csillagász, a nyomozással megbízott nyomozó pedig ért a
csillagászathoz. Véletlennek kissé erős.
Sikes rádöbbent, hogy a nő figyeli az ő reakcióját. Megpróbálta
kitalálni, mi lesz Amy Stewart következő kérdése.
– Van valami oka feltételezni, hogy nem véletlen?
Amy Stewart néhány másodpercig emésztette a kérdést.
– Megmutatom magának, miről van szó, aztán majd maga
eldönti. – A képernyő felé fordult. – Ez a felvétel hat napja készült
egy aszteroidatérképezési program részeként.
– Petty doktorról elneveztek egy aszteroidát – kotyogott közbe
Sikes. – Láttam a lakásán az oklevelet.
Amy Stewart arcán megrezzent egy izom: Sikes eltökélte, hogy
többet nem szakítja félbe.
– Petty doktornak ez volt a specialitása – mondta némi szünet
után Amy Stewart. – A mélyűr feltérképezése. A ma használatos
kutatási algoritmusok és megfigyelési technikák legnagyobb része
az ő nevéhez fűződik. – Bekopogott valamit a billentyűzeten, mire
a kép körülbelül a negyedére zsugorodott, és a képernyő bal felső
sarkába csúszott. – Petty doktor nyugállományba vonulása óta
tagja volt egy csillagászokból és űrmegfigyelőkből álló nem
hivatalos egyesületnek, amely egy űrfigyelő szolgálat
megszervezésére szeretné rávenni a kormányt… Automatikus
megfigyelő műszereket szeretnének, amelyek nyomon követik a
Föld-keresztezőket. – Sikesra pillantott. – Tudja, mi az a Föld-
keresztező?
– Olyan aszteroidák, amelyek… hm… keresztezik a Föld
pályáját?
Amy Stewart bólintott. – Nyolcvankilencben akadt egy, amelyik
alig százezer kilométerrel került el minket. – Sikesra villant a
szeme. – Számításba véve a sebességét, alig egy nappal késte le
a Földet. Egyetlen nappal. Az átmérője valahol száz és négyszáz
méter között lehetett. Ha becsapódik, akkorát robban, mint egy
ezer megatonnás bomba. Háromszáz kilométeres körzetben
mindent a földdel tesz egyenlővé. Bármely várost letörölhetett
volna a térképről. Tízezrével haltak volna meg az emberek, ha
ugyan nem millió számra.
Sikes halkan füttyentett.
– Eddig körülbelül száz aszteroidáról vannak megbízható
adataink, de a legóvatosabb becslés szerint is legalább ezer
kering belőlük. Ráadásul a megfigyelésükhöz gyakorlatilag
csupán egyetlen obszervatórium áll rendelkezésre. A Kitt
Peak’snek van egy harminchat hüvelykes Newton-féle távcsöve
meg egy CCD kamerája. Ha volna még három távcsövünk
szanaszét a világon, tíz év alatt minden bizonnyal fel tudnánk
térképezni a Föld-keresztezők kilencven százalékát. Évi
kétmilliónál nem is kerülne többe. Tíz évre kivetítve is olcsóbb,
mint egyetlen sci-fi film elkészítése. – Amy Stewart megint beírt
valamit: minden egyes ütésén érződött a dühe. A képernyő jobb
felső sarkában egy másik csillagmező képe jelent meg.
Sikes gyomra összeszorult: látta, hogy Amy Stewart két
csaknem teljesen azonos csillagmezőt hívott a monitorra. Értett
annyit a csillagászathoz, hogy tudja: a két kép egymásra
helyezésével és váltakozó felvillantásával láthatóvá lehet tenni a
különbségeket. Egymást kergették gondolatai. Felfedeztek
valamit? Föld-keresztezőket? Ez volna az a fontos információ,
amiért érdemes volt megölni egy embert?
– Találtak valamit, ugye? – kérdezte, s közelebb hajolt a
képernyőhöz.
– Roppant szerényen szólva.
Amy Stewart utasításaira a képernyőn a két kép inverzre váltott:
a csillagok közötti tér fehér lett, maguk a csillagok fekete pöttyök.
A két kép ezután egymásra csúszott, s addig nőtt, míg teljesen ki
nem töltötte a képernyőt.
Sikes megmarkolta az asztal peremét. Még épp hogy csak
hozzászokott a gondolathoz, hogy az Egyesült Államok és a
Szovjetunió nem kezd atomháborúba, nem pusztítja el a Földet.
De mi van, ha valaki másnak eszébe jut?
A képernyő villódzni kezdett. Sikes feszülten figyelt. Néhány
másodperc múltán meg is látta: az egyik kis fekete folt úgy ugrált
előre-hátra, mint a harang nyelve.
Rábökött. – Ez az?
Amy Stewart bólintott. – A számítások szerint körülbelül öt
kilométer az átmérője.
Sikes nyelt egyet. Ha négyszáz méter egyenlő ezer
megatonnával, akkor mit tesz a világgal öt kilométer? – Na és…
felénk tart? – Hirtelen semmi másra nem tudott gondolni, csak
Kirbyre. Még csak tizenhárom éves. Az ember világra hoz egy
gyereket, és akkor egyszer csak…
Amy Stewart nemet intett.
Sikes pislogott. – Nem?
Amy Stewart hátradőlt a székén. – Jelenlegi pályája szerint
körülbelül a Nap felé tart, de minket elkerül. Bőven. A közelünkbe
se jön.
Sikes végre kifújta a levegőt. – Akkor meg mi ez az egész? Úgy
értem, abból, amit mondott, valami olyasmire következtettem,
hogy jön a világvége vagy valami ilyesmi. De hát ha nem… Mi
lehet még olyan fontos egy aszteroidán?
Amy Stewart meglepetésszerűen belekarolt Sikesba, mintha
így akarná megakadályozni, hogy elszaladjon. – Az űrfigyelő
programot csak azért hoztam szóba az imént, hogy értse, hogyan
bukkantam rá erre a dologra. De ez nem aszteroida.
Sikes értetlenül meredt rá.
– A méretéből és alakjából, az általa kibocsátott spektrumból és
a sebességéből ítélve – mondta Amy Stewart – teljes
biztonsággal megállapítható, hogy ez egy mesterséges objektum.
– Hogyhogy mesterséges? – kérdezte Sikes. – Úgy érti, emberi
kéz műve?
– Jaj istenem, dehogy – mondta Amy Stewart. Feszült, ideges
vonásain a sajnálkozásnak és az eltökéltségnek valami olyan
együttese tükröződött, amelynek láttán Sikesban végre derengeni
kezdett valami. – Én nem tudom, kinek a műve – mondta Amy
Stewart –, de hogy nem ember készítette, arra mérget vehet.
 MÁSODIK RÉSZ
PÁLYAMÓDOSÍTÁS

VISSZASZÁMLÁLÁS:
A LESZÁLLÁSIG 4 STANDARD NAP
ELSŐ FEJEZET
Buck zuhant. Kék mezők simultak alá. Nem tudta, melyik részét
Iátja a hajónak. A mezőben csillagok látszottak. Ezernyi, őt
szólongatták.
Finiksa.
Rázuhant a kék mezőre. A szétszóródott csillagokra. Valahol a
lelke mélyén tudta, hogy a Tenctonra esik, sosem látott otthonára.
Nem akart megállni. De a hang makacskodott.
Finiksa! Ne most.
A csillagok sodródni kezdtek, ugyanaz a könnyed áramlat kapta
el őket, amely most lefelé vonzotta Buckot. És ugyanúgy
szólongatták, ahogyan most a hang.
Minden az Anyától való. Minden az Anyához tér vissza. Eljön a
te időd is, Finiksa. Munkád azonban még nem végezted be.
Buck felnyitotta a szemét, a csillagok eltűntek tudatából.
– Nekem nincs is munkám – mondta: meglepte, mennyire fáj a
torka s szaggat a tüdeje. – Én még gyerek vagyok.
– Mindannyian gyermekek vagyunk. – Valós hang szólt hozzá
ezúttal, nem csak képzeletben. Felismerte.
– Moodri bácsi… – mondta.
Az Öreg szikár, de megnyugtató keze határozottan megragadta
Buck vállát. – Nem vagy egyedül.
Buck hangja erőtlen sóhajtásnak hatott. – Olyan gyönyörű
volt…
– És megvár. Nem kell sietni.
Bucknak csak most tűnt fel, hogy a fekhely, amelyen hever,
szélesebb, mint a csoportbeli hálóhelye. És tudta, hogy Moodri
sem kockáztatná meg soha, hogy a csoportban látogassa meg.
Tehát valahol máshol kell lenniük. Megpróbálta felemelni a fejét,
hogy körülnézzen, de nyaka fájdalmasan megroppant, szeme
előtt megint csillagok robbantak.
Felnyögött: Moodri két kézzel, gyöngéden, a vállánál fogva
visszanyomta. – Emlékszel, mi történt? – kérdezte unokaöccsétől.
Buck lehunyta a szemét. A ciszternára emlékezett. A szent gáz
sose látott sűrűségű pászmáira. D’wayn őrparancsnok megtalálta
őt meg Vornhót. D’waynnel jött egy másik felvigyázó is…
Coolock. Az ötvenhetediken voltak. Csatornamunkásokról volt
szó. Vornho valami olyasmit mondott, hogy elzárták a vizet, és…
– Vornho meg akart ölni valakit!
Moodri szorító keze mintha megtalálta volna azokat a pontokat
a vállán, amelyek nyomása révén enyhíthette a fájdalmakat.
– De nem ölt meg senkit – mondta Moodri. – Emlékszel rá,
miért nem?
Buck megint felnyitotta a szemét. Feje fölött a szokásosnál
fényesebben világítottak a lámpák. Az ágy puhább volt. Icipicit
elfordította a fejét, épp csak annyira, hogy lássa Moodrit. –
Próbáltam megakadályozni. – Tudta, hogy e szavak
kimondásával maga ítélte recirkulálásra magát: szembe mert
szegülni a felvigyázókkal. Erre csak egyetlen büntetés létezik.
– És aztán mi történt? – kérdezte Moodri.
Buck erőltette az emlékezetét. Vornho meg akar ölni valakit…
Coolock dühöng… D’wayn fölemeli őt magasra… És azután?
Homályosan rémtett valami, hogy látta… látott két alakot… – A
ködből leszállt Celine és Andarko, és megmentett – mondta
áhítatosan. Próbálta összefoltozgatni a látomás emlékfoszlányait.
– Celine és Andarko. – Fájdalmát leküzdve Moodri felé fordította a
fejét, kinyújtotta reszkető kezét, megfogta nagybátyja fehér
öltözékét. – Láttam őket, Moodri bácsi! Láttam Celine-t és
Andarkót! Ők mentettek meg a felvigyázóktól!
A látóterét elsötétítő fekete robbanásokon át is látta, hogy az
Öreg úgy mosolyog, mintha áldást osztana.
– Tudom, hogy te… nem hiszel bennük – mondta, felismerve
nagybátyja Ionia-öltözékét. – Én viszont akkor is láttam őket.
Moodri enyhén megnyomott egy pontot Buck két szeme között:
Buck látótere kitisztult, eltűntek a csillagok és a forgó tűzkerekek.
– Minden az Anyától ered – mondta Moodri. – Még Celine és
Andarko is.
– Szóval hiszel nekem? – kérdezte Buck.
– Sose kérdezz másokat afelől, amit a te két szívedben igaznak
érzel. – Moodri Buck halántékához érintette keze fejét. – Tudom,
mit láttál, és amit láttál, az igaz. Számodra.
Buck a ragyogóan világos mennyezetre nézett, gondolkodott. –
Eszerint… lehetséges, hogy amit láttam, nem az, aminek
néztem?
Moodri elnevette magát. – Apád fia vagy, Finiksa.
– Hogyhogy apám fia? – kérdezte Buck. – Andarko! – Fel akart
ülni; fájdalomhullámok suhantak végig homlokán, karján, hátán. –
És Celine! Az anyám volt Celine! Ott voltak, Moodri! A szüleim ott
voltak eggyel följebb! Ők mentettek meg!
Moodri gyengéden visszafektette Buckot a szokatlan ágyra. –
Egyelőre verd ki őket a fejedből. Megígérem neked, hogy
nemsokára már gondolhatsz rájuk.
– Mi történt velem? – kérdezte Buck. Ügy vibrált a benseje, mint
mikor egyszer az ifjú figyelőkkel egy erőműben járt: a fájdalom
utórezgései. – A felvigyázó megcsapott az ösztökéjével, igaz?
– És nagyon erős fokozatra volt állítva – bólintott Moodri.
Előrehajolt, hogy Buck a feje elfordítása nélkül is lássa. –
Felfogtad, mekkora veszélyben vagy?
– Szembeszegültem a felvigyázókkal.
– Pontosan – mondta Moodri. – A ciszternában még
megmentett Celine és Andarko, hamarosan azonban magadnak
kell segítened magadon.
Buck nem értette. – De hát az előbb magad mondtad, hogy
nem Celine és Andarko mentett meg. Azt mondtad, hogy…
– Nem mondtam semmit, Finiksa.
Buck felsóhajtott. Ezt már ismerte. Bármit mondott, bármit tett is
Moodri, mindig leckének szánta, amelyen el kellett gondolkodni. –
És hogyan segítsek magamon, Moodri bácsi?
Moodri megint elmosolyodott. – Figyelj rám. Nemsokára jönnek
a felvigyázók. Ki fognak hallgatni. Faggatni fognak, hogy miért
akartad megakadályozni a társadat, miért nem akartad hagyni,
hogy levágja annak a munkásnak a lábát. Tudni akarják majd, ki
kiáltott rád onnan fentről. Felelned kell nekik.
Buck elkeseredetten lehunyta a szemét. Azért próbálta
megakadályozni Vornhót, mert miután iránymutatásért
fohászkodott, rájött, hogy amit Vornho tenni akar, az helytelen.
Tudta, hogy a szüleit látta a fölöttük húzódó járón, noha mint ifjú
figyelő, tisztában volt vele, hogy a felvigyázókon kívül nincs
családja. – Ezek belenyomnak a recirkulátorba.
– Ha okosan válaszolsz nekik, akkor nem – mondta Moodri.
– És hogyan válaszoljak okosan? – kérdezte Buck. Megint
felnyitotta a szemét, de ezúttal nem látta sem Moodrit, sem a
fényes mennyezetet. Egy tündöklő kristályt látott csupán, akkora
volt, mint egy gyerek ujja hegye, ott forgott a feje fölött, mintha egy
hihetetlenül távoli kéz tartaná egy láthatatlan huzalon. A
kristályból kápráztató fénysugarak villantak a levegőbe. Képtelen
volt levenni róla a szemét.
– Jól figyelj, Finiksa. Most emlékezz vissza arra, amit valóban
láttál.
A fénysugarak elnyelték Buckot, ismét zuhanni kezdett.
MÁSODIK FEJEZET
Végül, miután meghallgatta az összes bizonyítékot, az összes
ellene és mellette szóló érvet. Matt Sikes csupán egyetlen
végkövetkeztetésre juthatott: amilyen csinos ez az Amy Stewart,
olyan dinka is.
– Maga most úgy néz rám, mint aki nem hisz nekem – mondta
Amy Stewart. Ott ült a számítógépe előtt, s fáradtan az asztalra
könyökölve, fél száránál fogva himbálta vörös keretes
szemüvegét. Az a szikra, az a vibráló valami, ami még sugárzott
belőle, mikor Sikes megpillantotta, nem tért vissza bele, mióta
megtudta, hogy Randolph Petty meghalt.
Miután végignézte a huszonnégy csillagászati felvételt,
amelyeket Amy Stewart a képernyőre hívott, Sikes felállt,
visszatolta székét a parányi helyiség túlsó falához, majd még
vagy harminc percen át figyelmesen hallgatta a csillagásznőt,
amint szőrszálhasogató pontossággal kifejti mindazokat a
technikai részleteket és következtetési láncolatokat, amelyek
révén arra a megállapításra jutott, hogy a nagy sebességgel
mozgó fénypont, amelyet a saját, egyelőre kísérleti stádiumban
lévő aszteroidafigyelő rendszerével fényképezett le, valamiféle
UFO, valami olyasmi, mint az Űrszekerek Enterprise-a. Sikes tíz
perc múltán abbahagyta a jegyzetelést. Nem látta értelmét, hogy
kövesse ezt a vonalat.
– Igaza van – mondta most, bár nem tetszett neki Amy Stewart
homlokráncolása. – Nem hiszek magának.
– Egyáltalán hallotta, amit mondtam?
– Minden szavát.
– És gondolja, hogy a kisujjamból szoptam?
 Sikes már maga is feltette magának ezt a kérdést. – Nem –
válaszolta. – A fényképeket biztosan nem.
Amy Stewart kihúzta magát ültében, és karba fonta a kezét. –
Szóval a levezetésem a rossz.
– Magából jó nyomozó lenne – mondta Sikes: csodálattal
adózott Amy Stewartnak azért a módért, ahogyan irányította a
beszélgetést.
– Ne térjünk el a tárgytól. Ha elfogadja, hogy a felvételek
valódiak, akkor azzal nem ért egyet, ahogyan értelmezem őket.
Így van vagy nem Így van?
– Hát… így van – ismerte el Sikes, bár elképzelni sem tudta,
hogyan fog elhitetni vele egy olyan valamit Amy Stewart, ami nem
lehet igaz.
Amy Stewart a mennyezetre nézett. A régi hangszigetelő lapok
már szürkére koszlottak, kisebb-nagyobb beázások foltjai
éktelenkedtek rajtuk, disszonáns ellenpontjaiként az asztalon álló
több ezer dollár értékű gépezetnek. – Na jó. Van tehát egy
megközelítőleg öt kilométer átmérőjű objektumunk, amelynek a
tömege körülbelül kilencszer tíz a hatodikon tonna. Ez a két adat
két következtetésre ad lehetőséget. Egy: az objektum valami
olyan fajsúlyú anyagból készült, mint a balsafa. Kettő: a
legnagyobb része üreges. – Leeresztette tekintetét, s úgy nézett
Sikesra, mint aki azt fürkészi: merészel-e vitatkozni vele.
Sikes merészelt. – Lehet egy üstökös magja is – mondta.
Mindent elolvasott az üstökösökről, mielőtt Kirbyt kivitte a
sivatagba megnézni a Halleyt. Még emlékezett rá, hogy a
feltételezések szerint a legtöbb üstökös magja jég és por. A
sűrűségük meg sem közelíti egy vas-nikkel aszteroidáét.
Amy Stewart föltette a szemüvegét. – Bocsásson meg. Egy
pillanatra elfelejtettem, hogy maga az a nyomozó, aki
csillagásznak hiszi magát.
– Miért? Elképzelhetetlen, hogy üstökös?
Amy Stewart felvonta láthatatlan szemöldökét. – Rendben van,
Galileo, csináljuk tudományos alapon. – Fölemelte három ujját,
ahogy Angela Pereznek is szokása volt. – Először: nagyobb a
fajsúlya az ismert üstökösmagokénál? Nem. Még nem elég sűrű.
– Behajtotta egyik ujját. – Másodszor: lehet valamiféle por- és
jéghalmaz, amihez hasonlóval találkoztunk már? Valamiféle
interplanetáris forgószél? Megint csak nem. – Behajtotta a
második ujját is. – Eddigi útja során három csillagot is eltakart, és
a színképelemzés mindháromszor hajszálra ugyanazt az
eredményt mutatta: ennek a valaminek szilárd a pereme. –
Behajtotta a harmadik ujját is, sóhajtva hátradőlt, és levonta a
végkövetkeztetést. – Ez egy szilárd héjszerkezet. Belül üres. Ez
nem üstökös.
Sikes még nem volt meggyőzve. – Jó, legyen szilárd. De nem
lehet akkor olyan… hogy is hívják… olyan másféle aszteroida?
Amy Stewart a homlokát ráncolta. – Miféle másféle?
– Tudja… Olyan, ami nem fémből van – mondta Sikes.
– Ja…! – mondta Amy Stewart. – A karbonikus kondritokra
gondol.
– Gondolja? – húzta el a száját Sikes. – Ezek azok, amelyek
nem vasból vannak?
– Ezek, de ezzel együtt is téved – mondta Amy Stewart. –
Ennek az objektumnak a tömege olyan csekély, hogy kondrit sem
lehet. – Kihúzta magát ültében, a szék riasztóan megreccsent.
Sikesnak hirtelen az az érzése támadt, hogy a parányi irodában a
számítógépet leszámítva minden szétesőben van. – De nem csak
a méretről vagy a tömegről van szó. Ott van még az albedója is. –
Amy Stewart elhallgatott, kérdőleg nézett Sikesra.
– Ja igen, a fényessége. Ugye?
– Fogjuk rá. Tudja, a helyzet úgy áll, hogy én nem csak azokra
a felvételekre alapozok, amelyeket az imént mutattam magának.
Lefuttattam a polarimetrikus elemzését is, egybevetettem az
albedóját ismert példákkal. Megnéztem radiometriailag is,
infravörösben, egybevetettem minden ismert adattal, és nem
stimmel semmi. Nem stimmel a visszaverődési együtthatója. Nem
stimmel a tömege. A mérete. Tele van forró infravörös pontokkal,
és egyenetlenül sugároz. – Amy Stewart felvonta a vállát,
széttárta a karját, mint aki ennél többet már nem tud mondani. –
Ez nem természetes objektum, és kész. Ez ilyen egyszerű.
Sikesnak Jack bácsi jutott eszébe: milyen jókat vitatkoztak,
mígnem Jack bácsi egy nap búcsú nélkül örökre elhajózott, egy
életre megingatva ezzel unokaöccse felnőttekbe vetett hitét. Ezen
a Jack bácsival töltött utolsó nyáron Matthew Sikes már csaknem
tizenhárom éves volt. Sokat beszélgettek a Földön kívüli élet
lehetőségeiről. Jack bácsi úgy tartotta, hogy valahol a
világegyetemben biztosan létezik még élet. A különféle UFO-
históriákban azonban nem hitt. Ezzel szemben Sikes, a felnőttnél
többet tudni akaró kiskamasz lelkes hívője volt az ilyen jellegű
jelenségeknek.
Így aztán Jack nagybátyja azon a nyáron egy hosszú és alapos
UFO-szemináriumot tartott neki. Együtt olvasták a könyveket,
végeérhetetlenül vitatkoztak fölöttük. Sikes sok évvel később, a
rendőriskolában, mikor bizonyítékokból levont következtetésekről
kellett beszámolnia, jó hasznát vette nagybátyja rigorózusan
tudományos természetszemléletének.
Ennek az utolsó, csodálatos nyárnak az emlékei közül
Sikesban Jack bácsi kedvenc vitazáró mondata maradt meg
legelevenebben, amely időnként még manapság is ugyanolyan
használhatónak bizonyult, mint akkoriban.
– Pusztán az, hogy én nem tudom megmondani, mi ez a valami
– mondta most Amy Stewartnak –, még nem jelenti, hogy a maga
következtetése automatikusan helyes. – Amy Stewart válaszára
várva elgondolkodott: vajon mikor szűnt meg benne az UFÓ-k és
a földönkívüliek realitása iránti gyerekes vágy. Körülbelül akkor,
gondolta, amikor utoljára látogattam haza apámhoz. Az UFÓ-k is
azok közé a gyermekkori álmok közé tartoztak, amelyeket apja
részeg dühe kivert belőle. Megköszörülte a torkát: egy időre elege
lett a múltba Tévedésből. Jack bácsi meg… Nagy néha küldött
egy-egy levelet, de gyakorlatilag örökre eltűnt az életéből.
– Szerintem maga nagyon is érti, miről van szó – mondta Amy
Stewart sürgetőleg, mintha számítana neki Sikes véleménye.
Sikesnak hízelgett, hogy a csillagásznő folytatná még a vitát, csak
épp abban nem volt biztos, hogy megtud-e ebből valami olyasmit,
ami a nyomozás szempontjából hasznos lehet. – A tudomány
sosem tudja megmondani valamiről, hogy micsoda, csak annak
megállapítására képes, hogy mi nem. Egy jelenséggel van
dolgunk. Felállítunk egy hipotézist, amely lehetővé teszi ennek a
jelenségnek a létezését, aztán minden oldalról megpróbáljuk
megfúrni ezt a hipotézist. Ha kipukkad, kipukkad: a tudomány
ezzel is csak előre halad. Ha viszont a hipotézis kiállja a próbát,
akkor szert tettünk egy darabka megbízható információra, amire
aztán a más jelenségek kapcsán létrehozandó hipotézisek
felállításakor támaszkodhatunk. – Amy Stewart hátrafordult és
megkocogtatta a képernyőt, amelyen még ott volt az utoljára
behívott kép. – Azokat a kérdéseket, amelyeket maga most feltett
nekem, én már mind feltettem magamnak. Kizárt eset, hogy ez
egy természetes képződmény legyen.
– A világegyetem elég nagy – mondta Sikes: hülyén érezte
magát, amiért nem hajlandó elfogadni Amy Stewart állítását, de
koránt sem olyan hülyén, mint ha elhitte volna, hogy az égi
objektum egy földönkívüli űrhajó. – Millió olyan jelenségnek kell
még léteznie, amiről sejtelmünk sincs.
Amy Stewart bólintott. – Száz százalékig egyetértek. Ez a
jelenség azonban nem tartozik ezek közé. Ugyanis nincs egyetlen
olyan tulajdonsága sem, amely aszteroidára vagy üstökösre
mutatna, ezzel szemben mutat számos olyan jellemzőt, amely
egy saját hajtóművel rendelkező űrjárműre utal.
Sikes csak ingatta a fejét. Nem tudta elfogadni Amy Stewart
érvelését. Ilyen nincs. Ilyen egyszerűen nem létezhet.
Amy Stewart azonban még nem végzett. – Nézze, uram! Ez a
valami azóta, mióta figyelem, három pályamódosítást hajtott
végre. Az aszteroidák nem módosítják a pályájukat.
Visszaelemeztem az eddigi pályáját, és megnéztem az utóbbi
néhány héten készült feltételeket, de ez a valami nem volt ott,
ahol lennie kellett volna. Ez azt mutatja, hogy az adott időszakban
komolyabb mértékű pályamódosításokat is hajtott végre. Ez az
objektum egyszerűen megjelent valamikor az elmúlt tíz nap
folyamán, és határozott úticélja van.
Sikes ekkor kimondta a legfontosabbnak érzett kérdést, azt,
amely fő oka volt annak, hogy nem tudott hitelt adni Amy Stewart
állításának. – Akkor hogyan lehetséges, hogy maga az egyetlen,
aki tud róla? Arra gondolok, hogy ha csakugyan felénk tart egy
ilyen bizarr űrhajó, akkor miért nem tartottak eddig
sajtótájékoztatót a nagy obszervatóriumok? Hogyhogy csak maga
tud róla, és más senki?
 Amy Stewart fagyos tekintetet vetett rá. – Maga mondta az
imént: a világegyetem elég nagy. A teleszkópok egy adott időben
csak egy kis részét képesek figyelni. És mint mondottam, azon
kívül a két kísérleti berendezésen kívül, amelyeket én
barkácsoltam össze, csupán egyetlen harminchat hüvelykes
teleszkóp kutatja teljes időben az égboltot az ilyen objektumok
után. – Felállt, tarkóját dörzsölgette.
– Még valamikor 1991 januárjában egy aszteroida alig
százhetvenezer kilométer távolságban haladt el a Földtől.
Közelebb volt hozzánk, mint a Hold! És tudja, mikor szereztünk
róla tudomást? – Nem várta meg Sikes válaszát. – Három nappal
az után, hogy a legközelebb volt hozzánk, akkor jutott hozzá
végre valaki, hogy előhívja a lemezeket. Egytized százalékát sem
látjuk annak, hogy mi folyik odafent.
Sikes is felállt. Nem tudta, mi legyen a következő lépése, csak
azt tudta, hogy nem szabad kiadni a kezéből a kezdeményezést.
Rohan az idő. – Véleménye szerint létezhet még valaki, aki látja
ezt a micsodát?
Amy Stewart lenyomott egy gombot, mire a monitor
elhomályosult, csak egy képernyőkímélő program lassan mozgó
ábrája látszott rajta. – Ez az objektum elég nagy ahhoz, hogy elég
sok hosszú expozíciójú felvételen szemet szúrjon. Viszont nagyon
messze fog elhaladni a Földtől. Nem hinném, hogy felfognák mit
látnak, legfeljebb akkor, ha majd ismét kifelé tart a rendszerből.
Sikes most először gondolkodott el, mi fog történni ezzel az
objektummal. Valahogy rettenetesnek találta, hogy ha ez az izé
mégiscsak űrhajó, akkor úgy haladjon tovább a semmibe, mintha
a Föld itt se volna.
– Ugye most már érti? – Amy Stewart megint azzal az
érdeklődő, sürgető tekintettel nézett rá.
Sikes azonban nem tudta biztosan, mire gondol. Zavartan az
órájára pillantott. Az Angie által megadott határidő rohamosan
közeledik.
– Adja meg nekem egy percre a kétkedés jogát – folytatta
gyorsan Amy Stewart. – Hadd állítsak fel egy hipotézist. Mi van,
ha ez az objektum valóban űrhajó? Mivel nem földi eredetű, ezért
nyilvánvalóan olyan lények építették, akik technikai téren több
száz, ha ugyan nem több ezer évvel előttünk járnak. Gondoljon
csak bele: milyen energiaforrás kell ahhoz, hogy így cikázzanak a
csillagok között. Gondoljon csak bele, hogy… – Felsóhajtott. – Ne
haragudjon. Elragadott a lendület, és maga most nyilván azt hiszi,
hogy begolyóztam. Nos, a lényeg az, hogy ha a levezetésem akár
csak egyetlen százalékban is korrekt, maga képes volna
elszalasztani egy ilyen alkalmat, hogy felfedezzük egy ilyen
technika titkait?
Így, hogy Amy Stewart nem kérte tőle, hogy higgye el; az
objektum egész biztosan űrhajó, csupán azt, hogy vegye
fontolóra ennek lehetőségét, Sikes már jóval könnyebbnek találta
a kérdést. Még mindig nem volt meggyőzve. De valamicskét már
közeledett hozzá.
Amy Stewart rögtön észrevette páncélzatának gyenge pontját.
– Nos, összegezzük. Nem számít, hogy maga mit gondol arról,
amit mondok. A lényeg az, hogy Petty doktornak szóról szóra
elmondtam ugyanazt, amit magának. És ő elhitte. És kell még
lennie valakinek, aki szintén elhitte.
– Kinek? – kérdezte Sikes.
Amy Stewart néhány másodpercig hallgatott, mint aki nem akar
válaszolni. – Annak, aki megölte, ki másnak – mondta végül. A
padlón tornyosuló könyvhalom tetejéről levett egy kurta, vörös
blézert, s karjára akasztotta az eddig alatta rejlő retikült. –
Mennem kell. Jön?
Sikes ment. Nem akarta még elengedni Amy Stewartot. Sem
hivatalosan, sem mint magánember.
Sétáltak az egyetem épületei között. Sikes öregnek érezte
magát ennyi egyetemista között: majd kicsattantak az
egészségtől és az erőtől. Idegennek érezte itt magát, mint akinek
nincs joga itt tartózkodni. A nyomozójelvénye ellenére sem.
Amy Stewart minden jel szerint konkrét cél felé tartott, így aztán
Sikes csak ballagott mellette. A levegőtlen kis odú után élvezte az
októberi verőfényt és a beton sétaút két oldalán sorakozó fák zöld
lombját.
– Maga mióta van itt az egyetemen? – kérdezte, csak hogy újra
hallja Amy Stewart hangját.
– Ez nem úgy hangzik, mint egy hivatalos kérdés.
 – Nem is az – ismerte el Sikes.
Amy Stewart lelassította a lépteit, és ránézett. – Mondták már
magának, hogy úgy néz ki, mint Mick Jagger rövid hajjal? –
kérdezte váratlanul.
Sikes elhúzta a száját: folyton ezzel traktálták. – Ez nem úgy
hangzik, mint egy tudományos megfigyelés.
– Nem is az – felelte Amy Stewart, és ismét meggyorsította
lépteit.
Sikes szerette volna megkérdezni tőle, hogy kedveli-e Mick
Jaggert, de úgy érezte, Amy Stewart elég határozottan kijelölte
azt a területet, amelyen túl nem terjedhetnek a kérdései. Azon
gondolkodott, vajon Amy is érezte-e azt az azonnali vonzódást,
amit ő érzett, mikor először pillantották meg egymást. Talán jobb
is, ha nem tudom, gondolta. Viszont számos olyan kérdés is
motoszkált benne, amelyekre tudni akarta a választ. Megint az
órájára pillantott. Ez már kezd afféle ideges szokássá válni,
gondolta. De már csak néhány órája maradt a két napból, amit
Angela Perez engedélyezett erre a nyomozásra.
– Tegyük most félre ezt az űrhajó elméletet – szólalt meg. –
Miből gondolja, hogy ennek a valaminek és Petty doktor
halálának köze van egymáshoz?
Amy Stewart megállt. – Eddig azt hittem, maga lát összefüggést
a kettő között. Hiszen ezért jött ide, nem?
– Hát… tulajdonképpen igen. – Sikes egy pillanatra kizökkent.
Már másodszor kezdte gyanítani, hogy Amy Stewart titkol előle
valamit. – Én arra gondoltam, hogy Petty doktor birtokában volt
valamilyen anyagnak, és az az illető ölte meg, akivel ezzel az
anyaggal kapcsolatban találkozója volt. Úgyhogy én
tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, miféle anyagról, miféle
információról van szó. Maga ezt elmondta nekem. Most már csak
az a kérdés, kivel találkozott Randolph Petty.
– Fogalmam sincs – válaszolta Amy Stewart, zsebre vágva a
kezét. Megint elindultak, elsétáltak egy nagy bronzmedve előtt,
felmentek néhány lépcsőfokon, s egy széles sétaútra értek, amely
egy nagy, kőlábazatú épületnél végződött.
Sikesnak nem volt kedve odabent folytatni a kihallgatást.
Megkérdezte Amy Stewartot, nem ülne-e le vele egy percre
idekint, ahol nem kell aggódniuk, hogy valaki meghallja, miről
beszélnek. Amy Stewartnak mindegy volt. Szereti a friss levegőt,
mondta. Leültek egy út menti betonpadra. A korzózó
egyetemisták ügyet se vetettek rájuk.
– Tulajdonképpen miért mondta el ezt az egészet Petty
doktornak? – kérdezte Sikes.
– Nem tudom, mi egyebet tehettem volna.
– Miért nem trombitál össze egy sajtótájékoztatót? Miért nem
hívja fel valamelyik tévéhíradót vagy valami hasonló műsort?
– Nézze – mondta Amy Stewart. – Én még csak egy diploma
előtt álló egyetemista vagyok. Ki hinne nekem? Petty doktor
viszont a maga reputációjával… Ő keresztül tudta volna nyomni.
Sikes rájött, hogy Amy Stewart válasza mögött valami más is
rejlik. – Hogy érti azt, hogy keresztül tudta volna nyomni? Mit?
Amy Stewart fél karját a pad támlájába akasztotta, és féloldalt
fordult, hogy szembe nézzen Sikesszal. A másik kezét a
homlokához emelte, hogy ne süssön szemébe a nap.
– Hallott már a SETI-protokollról?
Sikes a fejét rázta.
– Afféle riadóterv – magyarázta Amy Stewart. – Egy nem
hivatalos nemzetközi megállapodás, amelyet eredetileg az Állami
Technikafejlesztési Intézet kezdeményezett, és szerte a világon
áldásukat adták rá a csillagászok. Alapjában véve egy akcióterv,
amely rögzíti, mi a teendő, ha valaki olyan jelre bukkan, amely
földönkívüli civilizáció létezésére utalhat.
– És mi az a SETI? – kérdezte Sikes. Rémlett neki, hogy
többször is olvasta már, de most sehogy sem ugrott be.
– Egy nemzetközi szervezet, amelynek célja a földönkívüli
intelligencia kutatása.
– Ja, tényleg – mondta Sikes.
– Na már most – folytatta Amy Stewart –, ezt az egyezményt
gyakorlatilag minden olyan ország aláírta, amely képes önálló
csillagászati kutatást folytatni, kivéve az Egyesült Államokat. Az
egyezményben meghatározott teendők teljesen egyértelműek. A
protokoll lényegében véve előírja, hogy a felfedezést azonnal
nyilvánosságra kell hozni, és létre kell hozni egy polgári
alkalmazásban álló tudósokból álló csoportot, amely minden
lehetséges módon megpróbálja felvenni a kapcsolat a jel
forrásával.
Sikes savanyú képet vágott. – A tudósok ilyesmivel töltik a
drága idejüket?
Amy Stewart kissé félrefordította a fejét, hogy ne tűzzön
szemébe a nap. – Nagyon meglepődne, ha tudná, mi mindennel
foglalkoznak a tudósok ráérő idejükben.
– Eszerint ez az objektum ilyen jelforrásnak minősül? –
kérdezte Sikes. Élvezte a meleg napsütést, s azon vette észre
magát, hogy egyre jobban és jobban belemerül ebbe a rendkívül
vonzó nővel folytatott beszélgetésbe, és mind kevesebbet gondol
arra, hogy órákon belül kudarcba fullad első gyilkossági
nyomozása.
– Ez is ér annyit, mint bármi más.
– Akkor meg mire ez a nagy titkolózás? Miért nem követi a
megállapodás előírásait? Miért nem értesíti a csillagászokat, az
intézetet vagy tudom is én kiket?
Amy Stewart valami halk, furcsa hangot hallatott, amely
leginkább egy horkantásra emlékeztetett. – Miért, maga talán hitt
nekem, mikor elmondtam, mit találtam? Természetesen nem.
Akkor miért gondolja, hogy az intézet elhinné? A csillagászok fele
kiröhögne.
– Én ezt nem értem – mondta Sikes. – Ha megmutatja a
szakértőknek a felvételeit meg azokat a polarizált… tudja miket,
az azért csak meggyőzi őket. Vagy nem?
– Hetekig is eltartana, az objektum meg addigra rég eltűnne
már.
– Na és?
Amy Stewart megrázta a fejét. – Nézze, ha én egy csillagról
származó értelmes jeleket fognék, ez nem volna probléma.
Föladnék néhány levelet az interneten, közölném a
csillagászokkal, hová nézzenek… Két héten belül sínre tenném
az egészet. Vagy ha mondjuk egy összetört űrhajót találnék.
Mindenkinek elmesélném, mutogatnám. A következtetéseim
mindkét esetben egy reprodukálható alapról indulnának ki. Ami
nem megy sehová. Eleinte így is hitetlenkednének, de a
kétkedőknek nem volna más teendőjük, mint a saját szemükkel
meggyőződni róla, miről is zagyválok.
Sikes már értette, hová akar kilyukadni. – Esetünkben viszont a
kiindulási alap el fog tűnni.
– Én pedig nyugodtan kiakaszthatnám a táblát a nyakamba:
íme a dinka csillagásznövendék, aki UFÓ-t látott, és egy életre
elvágta magát. Petty doktor révén ezt elkerülhettem volna.
Sikes jól tudta, milyen, mikor az ember kiröhögteti magát. Meg
tudta érteni Amy Stewartot, de ezzel együtt is úgy érezte: valamit
titkol előle.
– De nem csak erről van szó, ugye? – kérdezte. – Arra
gondolok, hogy ha maga néhány nap alatt ennyi mindent meg
tudott állapítani erről a herkentyűről, akkor ezt nyilván más is meg
tudja tenni. Na már most, ha ez a valaki én volnék, én a plafonig
ugrálnék, úgy verném a tamtamot, és addig ordítoznék, míg valaki
nem hajlandó belekukkantani a távcsövembe.
Amy Stewart ránézett: ezúttal szomorúság ült a szemében. –
Szóval még mindig nem érti. Petty doktornak épp ez volt a
szándéka. Tudja, mi történt vele.
Sikes feladta: rájött, hogy ez a nő egy álló órája csak körbe-
körbe vezeti. – De hát az ég szerelmére, mi történt Petty
doktorral? – kérdezte zavarodottan. – Én nem tudom. Ezért
hallgatom most itt ezt a hajmeresztő históriát. Maga az egyik
pillanatban úgy adja elő ezt az egészet, mint a világ legnagyobb
felfedezését, a másik pillanatban meg azzal etet, hogy ezt rajtam
kívül nem árulhatja el senkinek.
– Mert nem akarok Petty doktor sorsára jutni! – vágott vissza
Amy Stewart. – Úgy látszik nem figyelt, mikor az egyezményről
beszéltem. Elmondtam, hogy minden ország aláírta, kivéve az
Egyesült Államokat. A mi kormányunk nem ment bele, hogy adott
esetben a földönkívüliekkel egy civilek alkotta nemzetközi csoport
vegye fel elsőként a kapcsolatot. A mi kormányunk szerint jobb az
ilyesmit katonákra bízni. A mi katonáinkra. Remélem, sejti, mi áll e
mögött a szándék mögött? Gondoljon csak bele. – Amy Stewart
arca kivörösödött, úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad. –
Azért fordultam Petty doktorhoz, mert úgy gondoltam, ő képes
szembenézni velük, el tudja terjeszteni a hírt… Rá sokkal többen
hallgattak volna, mint rám, mások is készítettek volna felvételeket,
vagy ki tudja… talán le tudtak volna adni felé valamilyen lézer-
vagy rádiójelet, amivel rávehették volna, hogy változtassa meg az
irányát. De ha ettől nem változtatott volna irányt, és elhagyta
volna a naprendszert, és nem lett volna semmilyen bizonyíték
arra nézve, hogy mi is volt tulajdonképpen, a katonák a fejét
követelték volna valakinek, mondván: megszegtük az előírásokat,
mert nekünk csak az a feladatunk, hogy ezeket a dolgokat
jelentsük a kormánynak. Petty doktorral azonban nem tudtak
volna mihez kezdeni. Túl nagy falat lett volna nekik, valami
olyasmi, mintha CarI Sagant vagy Stephen Hawkingot akarnák
lecsukni. – Amy Stewart levette a szemüvegét, és megdörzsölte a
szemét. – Hát nem érti? Én azt hittem. Petty doktor sérthetetlen…
és erre meggyilkolják. – Tenyerével eltakarta a szemét. – A miatt
gyilkolták meg, amit találtam… a miatt, amire véletlenül
rábukkantam.
Sikes megfeledkezett a profi számára kötelező
távolságtartásról. Közelebb csúszott Amy Stewarthoz a pádon, fél
karral átölelte a vállát. Már csak egyetlen kérdést akart feltenni, de
az fontos volt.
– Ki gyilkolta meg? – kérdezte. – Ki ölte meg Petty doktort?
Amy Stewart elhúzódott. – Mégis, mit gondol? – mondta
keserűen. – A kormány. Ez a mi mocskos kezű kormányunk.
Matt Sikes lelki szemei előtt hirtelen olyan elképesztő
zökkenéssel kattantak be helyükre mindazok a mozaikdarabok,
amelyeket eddig hiába tologatott ide-oda, amilyen erővel egy öt
kilométer átmérőjű aszteroida zuhanna a Földre.
Ez volt az első gyilkossági ügye, és most hirtelen attól kezdett
félni, hogy ez lesz az utolsó is.
HARMADIK FEJEZET
George Francisco arra ébredt, hogy egy ösztöke nyomódik
hidegen a bordájához, közvetlenül a hónalja alatti érzékeny
idegdúc mellett. Ösztönösen megdermedt.
Az ösztöke azonban nem mozdult. – Fel, rakomány! – A nyers
hang csak egy felvigyázóé lehetett. George nyomban felült. –
Talpra!
George köhögött, és lendületes mozdulattal lelépett a priccsről.
A priccs csupán egy keskeny háromemeletes ágy volt,
mindennemű kényelem vagy elszigetelődési lehetőség nélkül,
egyetlen csupán a hálóterem homályosan világított, keskeny,
nyomasztó folyosóján sorakozó több száz beépített emeletes
fekhely között.
A felvigyázó George térdére csattintott az ösztökével, de
George alig érzékelte a fájdalmat. A szent gázt az egész alvási
turnus folyamán rendkívül töményen adagolták. Hiába volt
rezisztens, ennyi idő után már ő is úgy érezte magát, mintha
valaki egyenként kivájta volna a foltjait, és sóval töltötte volna fel a
helyüket.
Nagy erőfeszítésébe került, hogy egyenesen álljon. Lopott
tekintetet vetett előtte álló kínzójára.
Összeszorultak a szívei: a felvigyázó T’ksam volt. Alig múlt még
húszéves, s fekete egyenruháján is csupán egyetlen ezüst
rangjelző sáv fénylett, de kegyetlensége révén máris mind
nagyobb tekintélyre tett szert az idősebb, brutálisabb felvigyázók
körében. George lehajtotta a fejét, s magában fohászkodni
kezdett, hogy túlélje ezt a találkozást.
 Mialatt a következő parancsot várta, megkockáztatta, hogy egy
gyors pillantást vessen a hálóterem homályos, csendes
folyosójára. Nem látott egyetlen tenctonit sem. Ez furcsa volt. Az
alvóturnusok alatt általában folyamatos volt a jövés-menés, a
tenctoniak így próbálták valamiféle társas érintkezésre kihasználni
a munkakényszer nélküli órákat. A szent gáz alacsonyan terjengő
pászmái még mindig szokatlanul sűrűek voltak – bár már annyira
oxidálódtak, hogy teljesen kifehéredtek s a fekhelyek hosszú sora
felöl hallatszó öklendezésekből George tudta, hogy mások még
nála is rosszabbul bírják ezt a töménységet.
– Ez a férjed? – harsant T’ksam hangja.
George nem tudott tovább uralkodni magán: muszáj volt
megkockáztatnia, hogy a felvigyázóra emelje a tekintetét. Nagyon
félt attól, amit majd lát. És azt látta, hogy T’ksam megragadja
Susan nyakát, és előrelöki.
– Ez a férjed? – kérdezte T’ksam újra, és megrázta Susant.
George combjához szorított keze remegett a visszafojtott
indulattól, de nem mozdult. Tudta: bármit tenne is, azonnali halált
jelentene. Susanre szemmel láthatólag még jobban hatott a gáz,
alig bírta nyitva tartani a szemét, félig nyitott ajkán vékony
nyálfonal csüngött. Háta mögött egy nőnemű felvigyázó állt, a
karjánál fogva tartotta. Ő is nagyon fiatal volt még, George
szemében szinte még gyerek, gúnyosan mosolygott, látva
George tehetetlen dühét.
T’ksam megint rángatni kezdte Susant, erős ujjaival gorombán
felnyitotta a szemhéját, nem érdekelte, hogy ösztökéje eközben
végigkarcolja Susan halántékának érzékeny bőrét. Susan
szépsége mellett még obszcénabbnak hatottak a csuklójára
tetovált, színuszírással írt profán szavak.
Susan felkiáltott a fájdalomtól, keze az arcához rándult, hogy
eltaszítsa magától a felvigyázó kezét.
– Ne – szólalt meg George: ez az egyetlen tiltakozó szótag
szökött ki száján a benne kavargó szavak mérhetetlen
tengeréből.
A felvigyázó elmosolyodott, mint egy podling, ha tadlint lát. – Mit
mondtál, rakomány?
 George tudta, mit kockáztat, de képtelen volt hallgatni. – Nézz
rá. Alig van magánál.
– És téged miért érdekel ez? – kérdezte T’ksam.
George most már nem hátrált. – A párom.
– Na jó – mondta a felvigyázó. – Akkor ettől talán felébred.
Még csak közeledett hozzá az ösztöke rettegett csúcsa, mikor
George hallotta, hogy felzümmög. Felnyögött az ütéstől, amely
olyan erővel érte, hogy nekitaszította a fekhelynek, fejét beütötte
az övé fölött lévő priccs peremének.
Egész teste belerázkódott az ösztöke ütésébe. Látása
elhomályosult. A két felvigyázó közelebb taszította hozzá a lábán
alig álló Susant. – Ki ez? – kérdezte tőle T’ksam.
Susan hunyorgott. A felügyelő marka erősen szorította a torkát.
Susan George-ra nézett, aki nyomban kiolvasta könnyes
szeméből, hogy nem tudja: a válasszal, amit T’ksam követel tőle,
nem válik-e férje árulójává.
– Mondd meg, Appy – mondta halkan George. Előre
megbeszélték, mit fognak mondani, ha jönnek a felvigyázók.
Megfogadták egymásnak, hogy bármilyen kegyetlen
követelésnek szégyenkezés nélkül eleget tesznek, ha ezen az
áron legalább egyikük életben maradhat, hogy gondját viselje a
kis Deevoshának, aki most óvodában volt.
– Halljam! – mondta T’ksam, és úgy megrázta Susant, mint egy
ragadozó a fogai közé kapott coskát.
– Stangya – suttogta Susan. – Ő a férjem, Stangya.
A felvigyázó akkorát taszított Susanen, hogy az George mellett
nekiesett a fémfalnak, beverte az arcát. George átkarolta, s
halkan a fülébe suttogva megfogadta neki: soha többé nem
engedi el.
– Staaangyaaa – mondta T’ksam, gúnyosan elnyújtva a
szótagokat. – Soren’tzahh Gyáváinak meg a Harmadik Hold
Pöcegödrének fattya. – Veszedelmesen erős töltésre kapcsolta
ösztökéjének fokozatszabályzó gyűrűjét. Mögötte a nőnemű
felvigyázó is elővette zubbonya alól a magáét. – Legutóbb nem
töltötted ki a teljes idődet a fénycsarnokban, Stangya – mondta
T’ksam. – Hol voltál?
 George Andarkóhoz fohászkodott, hogy haragja elfojtsa a
szíveiben ébredt félelmet. A felvigyázók valahogy rájöttek, hogy ő
és Susan kiáltott oda Bucknak a ciszternában. Hogy jöttek rá?
Csak nem Buck árulta el őket? Az ifjú figyelő tulajdon szülei ellen
fordult? Andarko a tudója, hogy megesett már ilyesmi a hajón. A
felvigyázók ugyanolyan könnyedén rabolják el szüleiktől a
gyerekeket, ahogy a reménytől és az életüktől is megfosztják
őket,
– Na, mi a gond, rakomány?
– A gáz… – hebegte elkeseredetten George. – Az
engedelmesség szent gáza… Nagyon erős volt. Én… nem
emlékszem.
T’ksam azonnal reagált: ösztökéjét a szexuális erőszak gúnyos
imitációjaként Susan ülepébe döfte és elsütötte.
Susan felsikoltott, összegörnyedt. George az ösztöke után
kapott, de T’ksam könnyedén elkapta előle.
– Próbáld csak meg még egyszer – biztatta fenyegetőleg
George-ot. – A szent gáz áldása csak jóval később éreztette
hatását a fény csarnokban. Száz készséges tanúnk állítja, hogy ti
jóval a turnus vége előtt távoztatok.
– Ide jöttük – felelte panaszos hangon George. – Illetve… ide
indultunk, hogy… Különszobát akartunk keresni.
T’ksam fagyos tekintettel méregette. – Egy kis foltnyalogatásra,
mi? – Ösztökéje csúcsával felemelte Susan hátán a zubbony
alját, láthatóvá téve legkisebb, legérzékenyebb foltjait.
George szemét elfutotta a könny. – Kérlek, ne…
– Mit képzelsz, ki vagy te, rakomány, hogy kérni merészelsz?
Nem látok a csuklódon tetoválást.
George megpróbálta lehúzni Susan zubbonyát, T’ksam a
kezére csapott az ösztökével, aztán hátul a nyakkivágásnál
megmarkolta a zubbonyt, és egyetlen rántással kettészakítva,
lemeztelenítette Susan hátát. Az ösztöke csúcsát közvetlenül a
nadrág korca fölött Susan gerincéhez közelítette.
– Ne olyan hevesen, Stangya. Lehet, hogy még nekem is
kedvem szottyan egy kis foltnyalogatásra. – T’ksam közelebb
taszította George-hoz Susant.
– Válaszoltam a kérdéseidre! – George szinte felsikoltott.
 T’ksam a nőnemű felvigyázóhoz fordult. – Szerintem ez a
rakomány nem szív elég szent gázt – mondta. A nőnemű
felvigyázó George-ra pillantott, aztán lassan egy másik tárgyat
húzott elő a zubbonya alól: egy három hosszú tűben végződő
kurta fémcsövet. George a betegszobákon látott már hasonlókat.
– Állj ide! – parancsolta T’ksam.
George óvatosan kilépett Susan mögül. Mozdulatától Susan
arca fájdalmasan megvonaglott: teste még mindig össze-
összerándult az ösztöke kisülésének utóhatása alatt.
– Az mondtam, ide állj! – A felvigyázó elkapta George karját,
elrántotta a fekhelytől: másik kezével feltaszította Susant. Susan
elesett, védekező testhelyzetbe kucorodott, zubbonya rongyait
erőtlenül a melléhez szorította.
– Miért teszed ezt velünk? – kérdezte George. – Nem
csináltunk semmit.
T’ksam hátracsavarta George karját, felhúzta rajta szürke
zubbonya ujját, majd mielőtt még George felfogta volna, mi is
történik vele, a nőnemű felvigyázó az alkarjába döfte a kurta
fémhenger három tűjét.
– Andarko! – kiáltott fel George, és megpróbálta elrántani a
karját. T’ksam azonban erősen tartotta: a tűk elérték céljukat.
A nőnemű felügyelő ugyanolyan vadsággal, ahogyan bedöfte,
kirántotta a tűket: három vérző kis seb jelezte behatolási helyüket.
Állított valamit a fémhenger szabályzógyűrűin. T’ksam elengedte
George-ot, és az ösztökéjéért nyúlt.
George a melléhez szorította a karját: annyira fájt, hogy alig
kapott levegőt.
T’ksam lassan ide-oda ingatta az ösztökét az orra előtt. – No,
Stangya, halljam, mennyi eemikkent faltál be az utolsó turnus
alatt? – kérdezte.
– Nekem sose volt eemikkenem – sziszegte összeszorított
foggal George. – A rakománynak tilos.
– Akkor miként lehetséges, hogy abban az időszakban, amikor
a szent gáz a legtöményebb volt, téged a poniás szektor
ciszternájában láttak? – T’ksam George homlokához támasztotta
az ösztöke csúcsát. – Na, rakomány? Erre mit mondsz?
 – Az utolsó turnusban nem voltunk a ciszternában – felelte
sietve George. – Már mondtam: ide jöttünk, különszobát
kerestünk. Mire azonban ideértünk, már csak alvásra voltunk
képesek. – Tudta, ahhoz, hogy meggyőzze a felvigyázót, nem
tehet mást, mint hogy ragaszkodik a történetnek ahhoz a
részéhez, amely igaz. Tényleg azért jöttek el a fénycsarnokból
Susannel, mert különszobát akartak keresni. Mire a hálóterembe
értek, a gáz hatása alá kerülve már csak aludni tudtak. Arra, hogy
előtte a ciszternában jártak, hogy megkergették őket a felvigyázók
s aztán Ruhtra megmentette őket, e pillanatban gondolni sem
mert. Tudta, hogy ez a két felvigyázó most azért hallgatja ki őket,
mert a többi felvigyázó nem biztos benne, kiket látott a
ciszternában. Talán még van remény.
A kurta fémcső dallamosan felzümmögött, a nőnemű felvigyázó
homlokát ráncolva nézegette. – Semmi – mondta. – Eemikkennek
nyoma sincs. Csak a szokásos gázhatások.
T’ksam kivette a kezéből a csövet, hüvelykujjával állított
szabályzógyűrűin. Megint felhangzott a dallamos zümmögés. A
felvigyázó fagyos pillantást vetett George-ra, aztán visszaadta a
műszert a nőneműnek. – Nézd meg a feleségét is – mondta.
George ösztönösen Susan felé lépett, hogy védje, T’ksam
azonban brutális erővel a hasába döfte és elsütötte az ösztökét.
George nyögve a fedélzetre roskadt. Szemére hályog telepedett:
remegett tehetetlen dühében, hallva Susan fájdalomkiáltásait.
Elkáromkodta magát, megpróbált feltápászkodni, hogy a
segítségére siessen, a felvigyázó azonban a nyakszirtjére
taposott bakancsos lábával, arccal lefelé a fémpadlóhoz
szegezte. George arcbőrébe belenyomódott a padló durva
textúrája. Imádkozni próbált, de nem jutott eszébe semmi, csak a
nevek, amelyekkel övéi nevezték a hajót, amelynek nem volt
neve, de nevezték ezerféleképpen.
Susan felsikoltott: a nőnemű felvigyázó kitépte karjából a tűket.
George úgy érezte magát, mintha leshben volna, mintha sós
vízben hullámzana teste.
Susan zokogott. T’ksam a műszer kijelzőjét nézegette. George
– dühében, fájdalmában minden másról elfeledkezve – megint
megpróbált felállni, T’ksam bakancsának sarka azonban minden
eddiginél nagyobb erővel nehezült nyakszirtjére: recsegtek a
csontok, feszültek, jóval képzelt határaikon túl nyúltak az inak.
George tenyere a kérlelhetetlen fémpadlóra tapadt. Zuhanni
kezdett, bele egyenesen az Am dugas feneketlen, fekete
vermébe, wask’l reckwire kárhoztatottan, hogy halott legyen, ám
holtában is tudja, mi lett a sorsa, amin még Celine s Andarko sem
változtathat.
Aztán valahol messze-messze, valahol a benne lakozó
sötétség mélyében megszólalt egy csengettyű, T’ksam
bakancsának talpa még jobban ránehezült, majd egy pillanat
múltán mintegy varázsütésre megszűnt a nyomás, csak a
felvigyázók távolodó lépteit hallotta.
Lassan felnyitotta könnyes szemét. Vakmerően felemelte a
fejét, félig-meddig arra számított, hogy megint lesújt rá az ösztöke.
De nem történt semmi. A felvigyázók is eltűntek. Hang sem
hallatszott, csupán Susan halk zokogása, és a hajó
hajtóműveinek állandó, távoli dohogása.
Felült. Tarkóját tapadós vér borította. Alkarja szaggatott.
Gyomra összeszorult az ösztöke ütésének utóhatásától, alig
tudott rendesen lélegezni. De most már semmi sem tarthatta
vissza attól, hogy feltápászkodjon és odavonszolja magát a
feleségéhez.
Susan karja csurom vér volt. Feje a mellére csuklott. Nem volt
már ereje összefogni magán a zubbonyt, felsőteste teljesen
feltárulkozott.
George megfogta a kezét: ennél többet nemigen tehetett.
Hallgatta a lélegzését. Hallgatta saját zihálását.
A gáz fehér folyama magába ölelte őket.
Egyikük sem mozdult.
Néhány perc múltán, látva, hogy a felvigyázók nem jönnek
vissza, a tenctoniak lekászálódtak fekhelyeikről, mászkálni
kezdtek a hálóterem folyosóján.
Sonahok voltak, öntudatlanok, azt sem tudták, merre mennek.
Egyikük sem állt meg Susan és George mellett. Egy véres,
meggyötört, félig egymásnak, félig a falnak támaszkodó,
fájdalomtól nyöszörgő pár nem jelentett újdonságot a
hálóteremben.
 A felvigyázók bejöttek. A felvigyázók elmentek. Ha volt is valami
célja a tettüknek, senki sem akart tudni róla. Aki ugyanis
megkockáztatta, hogy belegondoljon valamilyen esemény
értelmébe, ami a hajón történt, azt kockáztatta, hogy rádöbben: a
hajón nincs értelme semminek.
George kábán meredt az előtte elvonuló lábakra. Épp hogy
csak érzékelte a többiek jelenlétét, fel sem ötlött benne, hogy
valamelyikük azért megállhatna és segíthetne nekik.
Élt. Susan is élt. A hajó folytatta útját. Mi kell még? Mit várhat
még a rakomány?
Ugyanakkor azonban rá is döbbent valamire: hogy
valamiképpen megtettek egy végső lépést, valahogy áttörtek egy
utolsó korlátot.
Ez lesz a vége, hasított bele a gondolat: őt magát is meglepte,
milyen világosan lát hirtelen mindent. Így vagy úgy, de ez lesz a
vég.
Turnusok ezrei után először ömlött el benne a béke édes
nyugalma: rájött, hogy jövője többé nem bizonytalan.
Túl sokáig élt rettegésben. Túl gyakran látta, milyen kegyetlenül
bánnak a társaival. Egy gyermeke már biztosan a gonoszé lett –
nem fogja megkockáztatni, hogy a másik is erre a sorsra jusson.
Elakadt a lélegzete. Tudatára ébredt, hogy többé nem fog
engedelmeskedni a felvigyázóknak. Szembeszáll velük. Ha lehet,
egy szervezett felkelés részeseként. Ha nem, magányosan is
megvívja harcát.
Visszavág nekik. Tudta, hogy győzni fog, mert nem maradt
semmi veszíteni valója.
Így vagy úgy, de közeleg már ennek az életnek a vége.
Szétáradt benne ez a gondolat. Fájdalma ellenére fölemelte a
fejét, és reszketeg hangon nevetni kezdett.
Több mint hatvan esztendőt töltött a hajón. Életében először
várt valamit.
NEGYEDIK FEJEZET
Buck ezúttal hirtelen ébredt, nem nyúltak utána álomképei.
Rögtön érzékelte a vállán nyugvó kezet.
– Moodri? – kérdezte még álomittas hangon.
Női hang sziszegett vissza rá. – Itt nincs semmiféle Moodri. Ne
beszélj róla többet. – A kéz, mintegy nyomatékosítandó a
szavakat, gyengéden megszorította Buck vállát.
Buck megpróbálta felemelni a fejét, hogy lássa, kivel beszél.
Már alig voltak fájdalmai. Halványan derengett neki, hogy Moodri
a nyakát és a vállát masszírozza… Érintésétől elillant a felvigyázó
ösztökéje okozta kín. De mikor történt mindez? Mikor jött be
hozzá Moodri? Nem emlékezett. Azt sem tudta, hol van, s hogy
mi történt vele, miután D’wayn megsokkolta az ösztökével.
– Te ki vagy? – kérdezte a fölé hajló magas, nőnemű
tenctonitól, akinek fejét ezernyi apró folt borította. Voltak
tenctoniak, akik ezt a szépség elengedhetetlen kellékeként
tartották számon. Buck egy pillanatra még saját kérdéséről is
megfeledkezett, csak bámulta.
A hajó szokványos szürke egyenruháját viselő nőnemű tenctoni
nem látszott észrevenni, milyen hatást gyakorol Buckra. Sietős
volt, célratörő, mosolytalan. Alig egy hónap múlva új otthonához
illő nevet kapott – Cathy Frankel lett most azonban még azzal a
névvel válaszolt Bucknak, amellyel születésekor szülei ruházták
fel. – Gelana vagyok, rakományspecialista.
Ez megmagyarázta a helyzetet. A rakományspecialisták voltak
felelősek a rakomány megfelelő működéséért. Buck rájött, hogy
minden valószínűség szerint a hajó valamelyik betegszobájában
van.
 – Hol van Moodri? Mikor…
Cathy villámgyorsan Buck szájára tapasztotta a tenyerét,
dühösen rávillantotta a szemét, majd megfordult és odaszólt
valakinek, aki Buck látóterén kívül állt. – Zavart még. Összevissza
beszél – mondta.
Egy fekete felvigyázófigura félretolta. Coolock volt az.
– Én úgy látom, kutya baja – mondta. Feszült figyelemmel
vizsgálgatta Buckot. Az éles fényű mennyezeti lámpa a háta
mögött függött, apró malacszemének tekintete kifürkészhetetlen
volt kiugró homlokeresze árnyékban. – Ugye jól érzi magát,
Finiksa figyelő?
Buck alapos nevelést kapott az Ifjú Figyelők Brigádjában.
Nyomban mozdult, hogy felpattanjon a betegszobai ágyról, és
vigyázzba álljon. Ám miközben felült, megperdült körülötte a
helyiség, oldalra tántorodott.
Cathy elkapta, tartotta, hogy ülni tudjon. – Milyen fokozatot
használt? – kérdezte Coolocktól. Dühösnek hangzott a hangja.
– A megfelelő fokozatot – mondta Coolock. – Mindig a
megfelelő fokozatot használjuk. Na, engedd el.
Cathy elengedte Buckot. Buck észrevette, hogy
jelentőségteljesen ránéz, de nem értette, mit sugall.
– Egyelőre ülve maradhat, figyelő.
Bucknak nyelnie kellett, hogy meg tudjon szólalni: egészen
összeszorult a torka. – Köszönöm, felvigyázó.
– Ha befejeztem a kihallgatását, lehet hogy megkérem még,
hogy menjen oda. – Coolock ösztökéjével a zsúfolt, vakítóan
megvilágított betegszoba túlsó oldala felé mutatott.
Buck odanézett. Középen mindenféle orvosi műszerek és
berendezések voltak felhalmozva, a műszerek mögött pedig…
Egész testében megdermedt a rémülettől. Coolock egy orvosi
recirkuláló készülékre mutatott, egy nagy, átlátszó kádra,
amelynek bugyborékoló sós vize mindenféle orvosi hulladék és
holttest eltüntetésére szolgált. Buck rémülten nézett Coolockra.
– Ki kiáltott oda neked a ciszternában? – Coolock szájzuga
egészen legörbült, úgy várta a választ.
Buck Cathyre nézett, de a rakományspecialista elfordult.
– Kérdeztek magától valamit, figyelő. Jelentsen.
 – Én nem… nem tudom, ki volt – hebegte Buck.
– A neveden szólítottak!
Buck leküzdötte félelmét, és nem hajtotta le a fejét. – Nem
tudom.
– Ez még csak gyerek – mondta Cathy. – Az ösztöke gyakran
megzavarja a memóriát. Előfordul, hogy soha többé nem tudnak
visszaemlékezni, mi történt közvetlenül a kisülés előtt.
Coolock oldalra fordította a fejét, nem annyira, hogy lássa
Cathyt, épp csak annyira, hogy jelezze: nemigen vesz tudomást a
jelenlétéről. Lehunyta a szemét. – Kérdeztem a véleményedet?
– Nem – felelte Cathy.
Coolock ismét Buckra nézett. – Próbálkozzunk egy korábbi
emlékkel. Miért akadályoztad meg Vornhót abban, hogy
kettévágja azt a csatornamunkást?
– Mit… mit csináltam? – kérdezte Buck. Hiába törte a fejét,
semmi sem jutott eszébe.
Coolock közelebb lépett, odatornyosult a fiú fölé. A hangja jeges
volt, mint az űr. – Ugye tudod, hogy a hajón nincs helye áruló
rakománynak? Áruló vagy, figyelő?
Bucknak sajogni kezdett a nyaka, olyan moccanatlan
fejtartással nézett a felvigyázóra. Hirtelen úgy rémlett neki, mintha
valahol felvillant volna egy fénysugár, olyanféle, mint amilyeneket
a láthatatlan fonálon függő kristály szórt. Volt benne valami
ismerős. Valami bekattant. – A csatornamunkás… – kezdte
bizonytalanul.
– A turnusnak hamarosan vége – mondta Coolock. –
Egyikünknek sincs sok ideje.
Buck megpróbálta kihüvelyezni a hirtelen elé toluló
pillanatképek összefüggéseit. Valami a… – A vízhatlan öltözék! –
mondta izgatottan.
– Mi van vele?
– Olyan tapadós volt – mondta Buck.
– Olyannak van tervezve.
– De ennek az oldalán, körülbelül itt – nyúlt hátra s mutatott a
bordái alá Buck –, itt volt neki valami az öltözéke alatt.
Coolock szemében egy pillanatra kihunytak a kegyetlenség
szikrái. – Mi volt ott?
 Buck lehunyta a szemét, hirtelen tökéletes élességgel látott
mindent. – Nem tudom, felvigyázó, csak azt, hogy hosszú volt,
vaskos és hengeres. – Egyik pillanatról a másikra minden emléke
visszatért. – Nem tudtam, mi az, de a többinek nem volt.
Eszembe jutott, hogy egyszer egy erőmű-látogatáson mutatták
nekünk azokat a tisztítótölteteket, amelyekkel az üzemanyag-
szállító csövekből szokták kisütni a csőfalakra rakódott
koncentrátumot.
Coolock Buck szemét figyelte. – Te láttad, hogy a ruhája alatt
egy tisztítótöltet van a hátán?
– Nem voltam biztos benne, felvigyázó. De féltem, hogy ha
tényleg tisztítótöltet, és a sugár belevág, esetleg felrobbanhat
és… Azért kiabáltam rá Vornhóra, hogy a munkást előbb meg
lehessen motozni.
Coolock rebbenéstelen szemmel nézte Buckot. Nyelvét lassan
körbejáratta fogsorán. – Láttad azt a munkást, hogy felrobbant,
mikor a sugár eltalálta?
Buck összehúzta a szemét, hunyorgott: próbálta felidézni a
képet, de nem sikerült. – Elnézését kérem, felvigyázó, de én…
nem emlékszem semmiféle robbanásra. Arra emlékszem, hogy
D’wayn őrparancsnok a nevemen szólított… De nem is!
Valamelyik tisztogató szólt rám a fölöttünk lévő szintről! Az egyik
tisztogató, igen. És aztán… aztán… – Eszébe jutott a
legfontosabb részlet. – A csatornamunkás elrohant mellettem,
átvetette magát a korláton, és… – Elbizonytalanodott, beszéde
lelassult. – Aztán D’wayn őrparancsnok megsokkolt az
ösztökével, nem volt időm szólni, hogy mit láttam.
Coolock az orra tövét dörzsölgette. – Egy tisztogató volt?
Biztos?
Buck megköszörülte a torkát. – Ott állt közöttük, azt láttam.
Coolock bólintott, erős kezével Buck vállára csapott; Buck arcán
megrándult egy izom. – Ilyen a jó jelentés! Csak tények, semmi
más. Semmi hamis következtetés. Ügyes volt, figyelő! – Keze
Buck mellére siklott, összemarkolta a zubbonyát, felemelte a fiút a
fekhelyről, mígnem épp csak a lábujja hegye érte a padlót. Buck
hamuszürke arca csak néhány centiméternyire volt a
felvigyázóétól.
 – Na és honnan tudták a tisztogatók a nevedet? Jelentést! –
reccsent Coolock hangja. Buck vérszagot érzett a leheletén:
valódi ételt ehetett nemrég, nem recirkuláltat.
– Nem tudom – felelte rémült suttogással. – Nem tudom.
Coolock arcán váratlanul széles vigyor terült szét, lapátfogait
rózsaszínesre festette a vér. – Hát persze, hogy nem tudod,
figyelő. Még jó, hogy nem. – Meglepő gyengédséggel a padlóra
engedte Buckot. – Jól csinálta, figyelő! – mondta. Figyelő ennél
nagyobb dicséretet nem kaphatott.
Buck feszülten várta a felvigyázó újabb hangulatváltását. De ez
nem következett be.
– D’wayn elhamarkodta a sokkolásodat. Gondom lesz rá, hogy
megfegyelmezzék.
– Nagyon kérem, ne! – csusszant ki Buck száján, mielőtt még
meggondolhatta volna.
Coolock még mindig derűsen méregette. – Jobban örülnél, ha
inkább belenyomnánk oda? – Fejével a bugyborékoló orvosi
recirkuláló felé intett.
– Nem. – Buckot elképesztette az ötlet. – D’wayn őrparancsnok
nem… vagyishogy ő csak a hajó érdekében cselekedett. – Nem
tudta tovább palástolni szégyenkezését, lehorgasztotta a fejét. –
Nem jelentettem neki idejében, amit láttam. Én tehetek róla.
Coolock felnevetett, és Cathyhez fordult. – Látod már, miért
diadalmaskodunk mi mindig? – Kinyújtotta a karját, keze fejével
megdörzsölgette Buck halántékát. – Nyugalom, fiam. A családod
tagjai között vagy.
Buckból csaknem kitört a zokogás a megkönnyebbüléstől,
látva, hogy Coolock hisz neki. Életben marad.
– Milyen ápolásra van még szüksége? – fordult ismét Cathyhez
a felvigyázó.
– Háromturnusnyi pihenésre – válaszolta Cathy: nem próbálta
palástolni nyilvánvaló ellenséges érzületét. – A valódi étel is
segítene, hogy helyreállítsa szervezete megbomlott elektromos
egyensúlyát…
Elhallgatott, mert Coolock fölemelte a kezét, és rámosolygott
Buckra. – Gondom lesz rá, hogy megkapd, amire szükséged van.
Te és a hozzád hasonlók vagytok fajunk jövőjének záloga. –
Cathyre pillantott. – Nagyon vigyázz rá.
Cathy hallgatott, ami szemmel láthatólag mulattatta Coolockot.
– Jó pihenést – mondta a felvigyázó. – Mire visszatérsz az
osztályodba, a sáladon új rangjelzés vár.
Buck hitetlenkedve nézte.
– Előléptetünk – mondta Coolock. – Az ilyen gyors gondolkodás
elismerést és jutalmat érdemel. Legközelebb azért idejében
jelents.
– Köszönöm, felvigyázó – mondta Buck. Valóban hálás volt.
Több száz turnusnyi szolgálatot ugrott így át a szokásos
ranglétrán: példátlan eredmény egy ilyen fiatal figyelőtől.
Coolock közelebb lépett Cathyhez. – Szíveimbe mindig
boldogság költözik, ha látom az örömet egy ilyen gyerek arcán.
Érted már, amit az imént mondtam magunkról? Nemcsak
fegyelmezni tudunk, hanem örömet szerezni is. Azoknak, akik
nekünk dolgoznak.
Buck értetlenül nézte, hogy a felvigyázó keze eltűnik Cathy háta
mögött, mintha megsimogatná. Nem tudta, mi a szándéka ezzel a
mozdulattal, csak azt, hogy a nőneműek hátának intim részeit a
hímneműek nem érinthetik csak úgy. Még jól emlékezett rá,
hogyan kacarászott és sóhajtozott az anyja, amikor apja időnként
– mindig olyankor, amikor azt hitték, hogy nem látja őket –
megcirógatta a hátát. Cathy azonban nem kacagott: összerándult,
mintha ösztökeütés érte volna, s félreérthetetlen utálkozással
elfordította a fejét. Buck nem értette, miért tűr el egy felvigyázó
egy ilyen arckifejezést, miért nem bünteti meg, ám Coolock csak
nevetett. De valahogy másmilyen hangon, mint az előbb.
Harsányan, mintha erőltetetten csinálná. A keze viszont továbbra
is ott maradt Cathy háta mögött, Cathy pedig nem mozdult.
Coolock magához húzta Cathyt, ajkai szinte érintették fülráncait.
– Gondold végig, mire van szükség itt a betegszobán. – Suttogott,
de Buck azért hallotta. – Aztán gondolj bele, mekkora
gyönyörűséget tudok szerezni neked.
Buck nem értette a dolgot. Cathy elfordította a fejét, továbbra
sem volt hajlandó a felvigyázóra nézni.
 – Csináld csak – mondta végül Coolock. – Úgyis tudom, mi lesz
végül a válaszod. – Megint felkacagott, aztán észrevette, hogy
Buck figyeli. – Ugye nem érted, figyelő, miről van szó?
– Nem értem – felelte Buck, híven az igazsághoz.
– Nem baj – legyintett Coolock. – Hamarosan megtudod. –
Megpöccintette ezüst rangjelző sávjait. – Tudod, ezeknek itt olyan
hatalmuk van, amire álmodban sem gondoltál. És egy nap te is
hozzájuthatsz. – Gúnyosan rávigyorgott Cathyre. – Akkor meg
kap annyit, amennyit csak akar. Igaz? – Harsányan felröhögött, és
Buckra nézett. – Jobb, ha nem engeded ezt a specialistát a
lingpodod közelébe, fiam. Csak úgy tüzel a szemében a vágy!
Odament a betegszoba ajtajához, amely közeledtére halk
szisszenéssel kitárult. Amint bezárult mögötte, Cathy a helyiség
másik felén lévő zuhanyzófülkéhez szaladt, mosni kezdte az
arcát, és zubbonya alatt a hátát is. Buck leesett állal nézte.
Érezte, hogy nem illő így bámulni egy tisztálkodó nőneműt, de
képtelen volt levenni róla a szemét. Cathy nagyon szép volt.
Buckban bizonytalan vágy ébredt, hogy lássa háta legaljának
egészen apró foltjait. Mindazonáltal nem értette, miért
figyelmeztette Coolock, hogy ne engedje Cathyt a
lingpodlebenyének, ennek a hasán lévő, erszényszáj formájú
nyiladéknak a közelébe, amelyben egyszer majd podját kihordja.
Gyerek volt még. Még ki sem nyílt a lebenye. Most azonban,
visszagondolva Coolock szavaira, látva Cathy hátán újra meg újra
végigsimító kezét, s felidézve magában, milyen eltökélten fogott
neki Vornho, hogy keressen egy sleemát és párosodjon vele,
valami furcsa kis borzongást érzett a lebenye mögött, amihez
hasonlót még sosem tapasztalt.
Álmatagon végigsiklatta mutatóujját hasa felső részén, a
lingpod szájadékának a bőr alatt még csak alig-alig láthatóan
kidomborodó peremén. Cathyt annyira lekötötte a mosakodás,
hogy el is feledkezett Buck jelenlétéről, Buck pedig
megfeledkezett az illendőség szabályairól. Csak bámult, bámult,
mígnem egy villanásnyi időre megpillantotta Cathy legapróbb
foltjait, olyan aprók voltak, mint a…
– Te nem hallottál még jó modorról?
 Buck annyira meglepődött, hogy felpattant az ágyról, s
csaknem elesett, ahogy hátrakapta a fejét, hogy lássa, ki szólt rá.
Egy Öreg volt, Ionia istennő hullámzó fehér öltözékét viselte,
ugyanolyat, mint Moodri szokott. Ez az Öreg azonban binnaum
volt, koponyáját hatalmas foltok borították. És sántított. És járás
közben testéhez fogta elsorvadt jobb karját.
Buck elkerekedett szemmel bámulta. Még sosem látott
rokkantat. A felvigyázók egyetlen testi fogyatékost sem hagytak
életben.
– Eddig úgy tudtam, hogy téged Andarko és Celine tanítása
szellemében neveltek – morogta az öreg binnaum.
– Így is van – válaszolta bűntudatosan Buck. A betegszoba
ajtajára nézett. Nem hallotta a szisszenését. Hol jött be?
– Ne törődj most azzal, hogy hol jöttem be, fiam – mondta az
öreg. – Inkább azzal foglalkozz, hogy hová jutsz így. Nem tanított
meg Andarko és Celine, hogy minden élőlényt tisztelni kell?
– De igen – felelte halkan Buck. El nem tudta képzelni, honnan
tudja az öreg, hogy mi jár a fejében.
– Azzal se foglalkozz most, hogy honnan tudom, mi jár a
fejedben – mondta az Öreg. – Inkább azzal foglalkozz, hogy
miként tudsz tisztelni minden élőlényt, ha egy fajtádbelinek sem
adod meg a tiszteletet.
– Igenis – mondta lehajtott fejjel Buck. Az Öregek előtt valahogy
könnyebb volt kimutatni, hogy szégyelli magát valamiért, mivel az
Öregek sosem büntették meg, amikor beváltotta, hogy rossz fát
tett a tűzre.
A binnaum közelebb csoszogott hozzá. – És ha továbbra is
szándékodban áll így babrálni a lebenyed, mint egy sárló soshal,
akkor vonulj félre valahova. – Helytelenítőleg felhorkant. Buck
szeme megtelt a szégyen könnyeivel.
– Hát te meg hogy kerülsz ide? – Cathy gyors léptekkel kijött a
zuhanyzófülkéből. Arca vörös volt az erős dörzsöléstől.
Buck visszafojtott lélegzettel várta, hogy az Öreg felfedje,
hogyan jött be. Az idős binnaum azonban csak annyit mondott: –
Az istennőről beszélgetünk. – Megint Buck felé fordult. – Melgil
vagyok, apád nagybátyának barátja.
Buck megkönnyebbülten dőlt az ágy támlájának.
 – Megmondtam neked, hogy ne gyere ide – mondta Cathy
Melgilnek. – Coolock csak az imént ment el.
– Nem jön vissza – mondta az Öreg.
– Mások is jöhetnek. A legutóbbi turnus tömény gázadagolása
óta megháromszorozódtak a balesetek. Hamarosan az összes
betegszoba tele lesz sérültekkel meg az őreikkel.
– Ez esetben egy Öreg, aki Ionia istennő áldását osztogatja,
aligha kelt figyelmet – mondta Melgil.
Cathy karba fonta a kezét: Buck nem értette, miért ilyen ideges.
– Amíg el nem jön az idő, hogy téged kell kezelnem! És akkor mi
lesz? A felvigyázók látják, hogy egyik turnusban a műtőm körül
lebzselsz, a másikban a betegszobámban. Azt hiszed, nem
fognak gyanút?
Az Öreg óvatosan leült Buck ágya szélére. – És mire
gyanakodnának? – kérdezte.
– Arra, hogy kezellek! – Cathy egyre az ajtó felé pillantgatott,
mint aki arra számít, hogy bármely percben beléphet valaki. – Te
is nagyon jól tudod, hogy minden perced ajándék! Bármely
pillanatban recirkulálhatnak. Amíg csak békés miséket celebrálsz
és nem fogyasztasz túl sok táplálékot, békén hagynak. Ha
azonban gyanítani kezdik, hogy valamilyen gyógyszert vagy
kezelést is igénybe veszel… – Nem fejezte be. Nem volt rá
szükség. Még Buck is tudta, mire gondol.
– De hát én nem fogyasztok semmiféle gyógyszert – tiltakozott
Melgil. – És hogy az operáció után mi történik velem, az senkit
sem érdekel.
Buck egyik felnőttről a másikra nézett, szerette volna
kikövetkeztetni, miről beszélnek. Tudta, hogy az operáció
valamilyen orvosi eljárás, munkásokon hajtják végre, hogy
kijavítsák és ismét munkaképessé tegyék őket. Azt azonban nem
tudta, miért engedélyezné egy felvigyázó, hogy egy Öreget
megoperáljanak. Nyilvánvalóan csak gyógyszerpocsékolás lenne.
– Hogy az operáció után mi történik ebben a betegszobában,
az igenis az én gondom – mondta Cathy. Szavai mögött fojtott
düh érződött. Buck úgy gondolta, Coolock ezért tűrte el, hogy így
viselkedjen vele szemben: nyilván mindenkivel így beszél.
 – Te is nagyon jól tudod – folytatta Cathy –, hogy nem
engednek több rakományspecialistát kiképezni. Tíz év sem kell
hozzá, és száznál is kevesebben leszünk, akik tudjuk, hogyan kell
megóvnunk társaink egészségét.
Melgil legyintett a jó kezével. – Nem tart már tíz évig ez az
utazás.
Buckot megdöbbentették e szavak, elképesztette a gondolat,
hogy az út valaha is véget érhet. Látta azonban, hogy Cathyt nem
lepte meg a dolog.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – villant Cathy szeme az
öregre. – Volt még valaki másnak is látomása?
Melgil nem reagált a gúnyra. – Akinek ilyen kedves a serdója,
mint a tiéd, Gelana, annak a gúnyolódása és a megvetése nem
hat rám.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Cathy.
– Dehogynem tudod – mondta Melgil. – A felvigyázók ellen
ölnyi vastag belső falakat emeltél. Erősek, mint ennek a hajónak a
burka. Igyekezetedben azonban, hogy minél több gyermeket és
beteget ments meg, elfelejtetted, ki az ellenséged és ki a barátod,
ezért most mindenkit kirekesztesz az életedből.
– Végzem a munkám – felelte fagyosan Cathy.
– Az élet nem csak munkából áll.
– Ezen a hajón csak abból.
Melgil kinyújtotta jó kezét, és megfogta Buck karját. Hideg volt a
keze. – Egyikőtök sem fogja ezen a hajón leélni az életét. És
mikor eljön szabadulásotok napja, meg kell tudnotok nyitni
szíveiteket az új életforma előtt. – Éles pillantást vetett Cathyre. –
Egy új érzésvilág előtt.
Cathy közelebb jött egy lépéssel. – Kegyetlenség szabadságról
beszélni egy gyerek előtt.
Melgil kérdőleg nézett rá. – Kegyetlenség reményt adni egy
gyereknek? Álmokat adni neki? Vagy talán arról van szó, hogy te
oly régóta nem reménykedsz s nem álmodsz már, hogy
elfelejtetted, milyen ösztönző ereje van az ilyesminek? De nem,
Gelana: te még nem felejtetted el. Te ennél mélyebbre látsz
önmagadba.
 – Nekem ilyesmire nincs időm. Öreg. Menj innen, amíg még
megteheted.
Melgil megveregette Buck karját. – Beszélnem kell Finiksával.
– És ha jönnek a felvigyázók?
– Addigra már rég nem leszek itt.
Cathy megcsóválta a fejét. – Te ugye őszintén hiszel a
felkelésben?
Buck fülráncai szinte összerándultak a „felkelés” szó hallatán.
Csak nem emiatt ilyen ideges mostanában mindenki?
– Hiszel az istennőben? – kérdezte Melgil.
– Nem – válaszolt Cathy.
– Hiszel Andarkóban és Celine-ben?
– Nem.
– Hiszel a népedben?
Cathy megingott.
– Hiszel a fajtád gyermekeiben?
Cathy éles pillantást vetett Buckra. – Én nem hiszek semmiben,
Öreg. Teszem a dolgom.
Melgil a fejét ingatta. – Nem azt mondod, amit érzel. Egy nap
még ugyanúgy beismered ezt önmagad előtt, ahogy most előttem
is beismered.
– Ha nem távozol azonnal, nem vagyok hajlandó elvégezni az
operációt! – Cathy most már nem palástolta a dühét.
– Azt akarod, hogy a felvigyázók győzzenek? – kérdezte Melgil.
– Azok után, amit műveltek veled? Azok után, amitől
megfosztottak?
Cathy a tenyerébe rejtette arcát. – Hagyd abba!
Melgil felállt és odalépett hozzá. – Pontosan ez a szándékom. –
Keze fejével megérintette Cathy halántékát, s nem reagált, amikor
az elkapta a fejét. – De egyedül nem tudom megtenni. – Megint
Buckra nézett. – Össze kell dolgoznunk. És akkor vége lesz,
Gelana, megígérem.
Buckot mélyen megrázta a közjáték, úgy figyelte a könnyeit
törülgető Cathyt. Töprengett, hogy vajon mit művelhettek vele a
felvigyázók. Azt sem értette, hogy mitől foszthatták meg: a hajón
senkinek sem volt semmije.
 – Azért csak menj – mondta végül Cathy. – Amint bírsz, menj. –
Odament a munkaasztalához, antiszeptikus kristályoktól csillogó,
tekercsekbe göngyölt kötszereket kezdte rendezgetni.
Ugyanolyan halmokba rendezte őket, mint amilyeneket
megbontott.
Melgil néhány másodpercig nézte, aztán visszaült Buck ágya
szélére. Buck szerette volna Cathy felöl kérdezgetni, meg hogy
miért sír, de mielőtt még megszólalhatott volna, Melgil fölemelte a
kezét.
– Később majd megérted – mondta az Öreg. – Egyelőre tartsd
tiszteletben a magánügyeit. – Buck mellére tette a kezét. – Moodri
azt mondja, derék fiú vagy, és Soren’tzahh Hőseinek szívei
erősen vernek benned.
Buck zavarba jött. Zubbonyán keresztül is szokatlanul
melegnek érezte az Öreg kezét. – Moodri időnként olyasmiket
mond, amiket nem értek – mondta.
– Talán csak nem figyelsz eléggé. – Melgil szavai kritikának
hangozhattak volna, de olyan kedélyes volt a hangja, mintha
viccet mesélne.
– Pedig igyekszem – mondta Buck.
– Tudjuk – felelte Melgil. Néhány centiméternyivel feljebb
mozdította a kezét, mintha a fiú pulzusát keresné. – Moodri azt
mondja, sosem árultad el, hogy időnként meglátogat.
– Soha! – mondta nagy átéléssel Buck. Ismerte a felvigyázók
törvényét: miután a gyermeket elválasztják a szüleitől, a
családtagok nem tarthatják egymással a kapcsolatot. Bucknak ezt
úgy magyarázták, hogy a dolog tökéletes értelmet nyert: a hajó
java a legfontosabb. Ha a hajón eltűrnék a Tenctonon szokásos
nemzetségi-törzsi szervezeteket, az mindenkire veszélyt hozó,
improduktív rivalizálással, a készletek pocsékolásával járna.
Moodri azonban elmondta neki, hogy a Tenctonon nemzedékek
ezrei óta nem fordult elő számottevő törzsi ellentét, amit Buck
elég érdekesnek talált – már ha igaz, gondolta. Mivel azonban a
nagybátyjával fenntartott viszonya a legkevésbé sem tartotta
vissza, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a hajó érdekében,
ezért Moodri látogatásaiban semmi kivetni valót nem talált. Moodri
azonban mindig a lelkére kötötte, hogy semmi olyasmit ne tegyen,
ami veszélyeztethetné az Ifjú Figyelők Brigádjában elfoglalt
helyét. Így aztán Buck tette, amit mondott, és senkinek nem
beszélt találkozásaikról.
– Jól van – mondta most Moodri. – Mert most arra kérlek, hogy
őrizz meg még egy titkot.
– Miféle titkot? – kérdezte Buck gyanakodva.
– Egy fontos titkot – felelte Melgil. Oly mélyen nézett Buck
szemébe, hogy az nem tudta elfordítani a tekintetét. – Arra
kérünk, hogy végezz el számunkra egy feladatot.
– Valamilyen munkára gondolsz? – Buck tudta, mi az a munka.
Megfelelő életkor elértével mindenkinek dolgoznia kell.
– Bizonyos értelemben igen – felelte Melgil. – De nem lesz
bonyolult feladat. Valamit meg kell tenned, de csak egyszer.
Egy ütemre lélegeztek. Buck úgy érezte, hogy valamilyen
különös módon közelebb kerültek egymáshoz az öreggel.
– Mit kell csinálnom? – kérdezte.
– Neked is akarnod kell – mondta Melgil. – Biztosnak kell
lennünk benne, hogy nem fogsz tétovázni.
Buck hallgatott. Egyre jobban érezte szívei verését.
– Nyolc turnus múlva a hajó teret vált.
– Teret vált.
– Te a vezérlőben leszel…
– Nem! – csusszant ki Buck száján, megtörve a kettejük között
kialakulni kezdődő közös ritmust.
– … ifjú figyelőként leszel ott – folytatta Melgil. – Tanulmányi
kiránduláson, ahogy az erőműben meg az élelem-előállító
csarnokban jártatok. Az ifjú figyelőket térváltásokkor mindig
felviszik a vezérlőbe. Ebben nincs semmi szokatlan, semmi
rendkívüli. Rád most kerül sor. Úgy viselkedsz majd, ahogy eddig,
engedelmeskedsz az őrparancsnokodnak, és teszed, amit
mondanak neked. – Melgil egy pillanat szünetet tartott,
rebbenéstelen szemmel nézett Buckra. – Aztán elvégzel egy
feladatot, amire megkérünk. Moodri nagybátyádért. Az istennőért
és egész népedért.
– És Andarkóért meg Celine-ért? – kérdezte Buck. Mintha
valahonnan nagyon messziről jött volna a hangja.
– Anyádért és apádért is – mondta Melgil.
 Mélységes nyugalom szállta meg Buckot. Az Öreg kezének
melegsége a szívein… Az egy ütemre lélegzés által halványan
felidézett, lassanként visszaderengő, podlingkori biztonság… A
tudat, hogy valami olyasmit fog tenni, ami egész népének javára
szolgál… Mert tudta, hogy ami népének javára szolgál, az a hajó
javára is szolgál.
– Mit kell tennem? – kérdezte.
Melgil elmondta neki mindazt, amit tudnia kellett a kulcsról.
Buck visszazökkent saját ritmusába. Amit Melgil kért tőle. az
egészen nyilvánvalóan nem a hajó javát szolgálta. És mire Melgil
befejezte, Buck már tudta, hogy nincs más választása, mint
odamenni a felvigyázókhoz, és beszámolni nekik Moodriról. A
felkelésről. És mindenről.
ÖTÖDIK FEJEZET
Sikes azt sem tudta, hová nézzen. A tőle jobbra ülő Theo Miles
stricinek volt öltözve: aranyláncok, köldökig kigombolt bíborszínű
ing, négy számmal szűkebb fekete bőrnadrág. Tőle balra az
alkoholtól és kéjvágytól begőzölt közönség üvöltve biztatta a
sztriptízklub színpadán alakító előadóművészeket. Közvetlenül
előtte magasodott a vakítóan csillogó krómcsövekkel díszített
színpad, de Sikes eltökélte, hogy oda aztán végképp nem néz.
A sörébe révedt, figyelte az apró, koncentrikus köröket,
amelyeket a közönség egybehangolt, ritmikus lábdobogása
idézett elő poharában. Hirtelen vagy száz torokból harsant a
kiáltás. Még Theo is elordította magát. Sikes épp idejében kapta
fel a fejét, hogy tanúja legyen, amint két bajuszkötő méretű vörös
alsónadrág röppen a levegőbe s száll le a hadonászó karok s
markolászó kezek erdejébe. Nyomban bánta is kegyetlenül
elhamarkodott fejmozdulatát, mert megpillantotta, amit a két
alsónadrág eddig úgy-ahogy takart.
Theo a vállára csapott. – Engedd el magad, Matt! – harsogta túl
a bömbölő, lüktető zenét. – Ha már szolgálatban vagy, legalább
próbáld meg élvezni egy kicsit!
Sikes megcsóválta a fejét, makacsul bámulta a sört, s magában
azért fohászkodott, hogy hallgasson már el egy kicsit ez a
bömbölő zene, és tudjon néhány szót váltani Theóval. Ekkor
valami csipkés, fekete holmi repült az asztalukra. Sikes
összerezzent: nagyon remélte, hogy a fekete izé nem az, amire
gondol.
De az volt.
 Theo szerencsére határozottan élvezte szerepét. Felkapta a
madzaggatyát, megpörgette a feje fölött, nagyot rikkantott: –
Hahó, hölgyeim! – és odahajította a közönség sűrűjébe.
A nők kis híján hajba kaptak a kecses fehérneműn. A
színpadon közben tovább táncoltak a férfiak. Azon, amelyik Theo
és Sikes asztalára hajította madzaggatyáját, már csak egy
keménykalap meg egy derékszíj volt, olyanféle, amilyet az ácsok
hordanak. Sikes arca megvonaglott, ahogy eszébe villant, hol
kotorászik ez a szekercéje nyelével.
Végre elhallgatott a zene, a táncosok összekapkodták földre
szórt ruhadarabjaikat és kellékeiket, s a közönség
dobhártyaszaggató füttyögése és lábdobogása közepette
kiszaladtak a színpadról. A felgyulladó lámpák jobbára női arcokat
világítottak meg, férfi csak néhány akadt – kísérőszerepben. Ez
utóbbiak mind olyan képet vágtak, mintha ugyanaz a gondolat
gyötörné őket is, amely az imént Sikesban is felötlött.
– Most már nyugodtan felnézhetsz, Matt.
Sikes mély lélegzetet vett. – Te meg hogy a jó égbe brusztoltad
ki magadnak ezt a megbízatást?
– Hát úgy – kezdte komolyan a választ Theo, Sikes kezére
fektetve a tenyerét –, hogy kikönyörögtem. – Telt, harsogó
hangon felnevetett. Sikes elrántotta a kezét.
Theo felhajtotta a pohara fenekén lötyögő whiskyt, és közelebb
hajolt Sikeshoz. – Na, komolyan… Jó okunk van feltételezni, hogy
ebben a lebujban egy kokainelosztó központ működik. Most csak
felderítő repülésre jöttem, jövő héten meg majd két női szimat
próbál egy kis mintát venni. – Fel-le mozgatta a szemöldökét. –
Ezt nevezik az eszköztár teljes felvonultatásának. Ki a fene
figyelne fel egy ilyen helyen egy hájas, ötvenéves palira?
– Ötvenéves? – visszhangozta Sikes. – Hát a többi tízet hol
vesztetted el? Lóversenyen?
– Ne játszd az eszed, öcsém. – Theo finomkodva megigazította
a nyakában lógó láncot. – Még megvannak a kellékeim ehhez a
szerepkörhöz.
Sikes nem értette. – Ezek azt hiszik, hogy a táncosokat akarod
felcsípni?
 – Frászt – mondta Theo. – A nőket, akik nézik őket. Ha lemegy
egy-két szám meg egy-két hordó sör, egy falka tyúknak rögtön az
a meggyőződése támad, hogy pont én kellek neki. Nem is hinnéd.
Zárásig viszont rám se bagóznak.
Sikes megint a poharába meredt. – Mi a fene – motyogta.
– Így megy ez – bizonykodott Theo. – Nem úgy, mint azokon a
helyeken, ahol nők teszik-veszik magukat a színpadon, és férfiak
bámulják őket.
– Az azért más… – mondta Sikes, bár maga sem hitte, hogy
érzelmi okokon kívül konkrétumokat is fel tudna hozni álláspontja
védelmében. Kirby nevelése kezdett olyan problémákat felvetni,
amilyenekre korábban álmában sem gondolt volna.
Theo odaintett az egyik felszolgálónak, egy kigyúrt
fiatalembernek, aki egy szál fekete harisnyanadrágban, egy fehér
kaucsukgallérban, és egy fekete csokornyakkendőben végezte
munkáját. – Meg kell szokni. Matt. A kilencvenes években élünk.
Egyenlő esélyek, egyenlő pályák. Feketéknek, fehéreknek,
férfiaknak, nőknek… Még az ilyen fafejűeknek is, mint te. Ez az,
amit mindig mondok neked: széles látókör, fogadókészség, ez ma
a jelszó.
Rendelt még egy rundot, aztán egy ideig csak a felszolgálót
nézte, mint kígyózik át az asztalok és a felizgult vendégek mohón
ki-kinyúló keze között.
– Kezdesz nekem gyanús lenni – mondta Sikes. – Te már
nagyon belejöttél ebbe.
Theo összeráncolta a homlokát. – Na és ha úgy volna? Mi a
francot számítana? De ha már ennyire aggódsz, akkor figyeld
csak azt a bőrjakós, vörös tyúkot… A pulttól a negyedik asztal.
Látod?
Sikes végigpásztázott a vendégeken. Theo megbökte az asztal
alatt. – Szolgálatban vagy, te ökör. Ne olyan feltűnően.
– Látom már. – Sikes elfordította a fejét.
– Akkor figyeld, mi történik, mikor a pincér elmegy mellette.
Sikes figyelte – a szeme sarkából. A pincér megállt a vörös
nőnél. Letett egy pohár italt az asztalára. A nő a kelleténél jóval
többnek látszó pénzt tett a tálcájára, mire a kigyúrt pincér valami
apró, ezüstös kis tárgyat húzott elő a harisnyanadrágjából, és a
pohár mellé pottyantotta.
– Erről ennyit – mondta Theo. – Most nézz a színpadra.
Sikes engedelmeskedett.
– Már három pincért kiszúrtam – magyarázta Theo. –
Törzsvevőt eddig nem láttam, úgyhogy a tettestársaim simán
vásárolhatnak egy komolyabb tételt. – Hátradőlt ültében, tarkóját a
falnak támasztotta, karját keresztbe fonta. – Na, szóval? Mi az
ábra, fiam? Máris ráuntál a gyilkosságira? Szeretnél beszállni a
kábszeresek valamelyik komolyabb akciójába?
Sikes nem gondolta végig, mit fog majd mondani Theónak.
Csak kibökte, ami először az eszébe jutott. – Félek, Theo.
Theo bölcsen bólintott. – Gondoltam, hogy valami ilyesmiről van
szó, ha még ide is utánam jössz. Mély a slamó?
Sikes vállat vont. – Nem tudom. Még az is lehet, hogy nincs is.
– De ugye nem az ikredről van szó? Vagy igen? Angie
belemászott valamibe, amiről a belső elhárításnak tudnia kellene?
Sikes nemet intett.
– De neki nem mondhatod el?
– Engem az idegesít, hogy kinek mondaná el ő.
Theo felsóhajtott. – Jobb lesz, ha az elején kezded, fiam. Van
tíz perced a következő számig.
Sikes kihagyta a technikai részleteket, alig öt perc alatt
elmagyarázta, milyen problémával találta szemben magát. Theo
Miles, első ikre és mentora egyetlen poénnal sem jelezte, milyen
röhejesnek tartja feltételezéseit.
Mire Sikes befejezte, megérkezett a második rund is. Theo
megvárta, míg a pincér elmegy, csak akkor tette fel az első
kérdést. – Szeretném tudni, hogy te hiszel-e a nőnek? Te
beveszed ezt az űrhajó-históriát?
– Nem – felelte Sikes. Elég sokat törte már a fejét mindazon,
amit Amy Stewart mondott. Nem volt képes hinni neki. – Ő viszont
meg van győződve az igazáról, és nekem erről az jut az
eszembe, hogy esetleg mások is meg lehetnek győződve.
– A kormány?
Sikes bólintott.
 Theo megdörzsölgette az arcát, ami nála az erős koncentráció
jele volt.
– A probléma tehát a következő: mi van, ha ezt a Petty
nevezetű szivart tényleg kormányügynökök nyírták ki, mert… Na,
nem az űrhajó miatt, az egyszer szentség. Viszont elképzelhető,
hogy ez a nő valami titkos repülő szerkezetet fotografált le, ahogy
az az Aurora, már nem tudom a vezetéknevét minden második
csütörtökön kiszúrta a sivatagban azt a hajmeresztő szonikus
bombát vagy mit. Na már most ez a csillagásznő nem tudja, mit
fényképezett le, viszont a szövetségiek semmiféle kockázatot
nem hajlandók vállalni, így aztán… – Theo az asztalra fektette a
tenyerét. – Na nem… ennek így semmi értelme. Elég hosszú
ideje szolgálok már, néhányszor magam is összeakasztottam a
bajszom mindenféle szövetségiekkel, az FBI-jal, a CIA-vel… meg
az egész bagázzsal. Bárkit megkérdezel, senki sem fogja tagadni,
hogy a kormány a múltban igenis nyiffantott ki embereket, aztán
ráfeküdt a testületre, hogy zárja le a nyomozást. De ezek mindig
olyan… hogy is mondjam csak… Olyan gyanús ügyletek voltak,
Matt. Mondjuk egy szovjet kereskedelmi attasé lezuhan a
szállodai szobája erkélyéről. Egy CIA-kapcsolatairól ismert
üzletembert holtan találnak, az orrában fél kiló kokain. Szóval
amolyan… nagytakarítás. Családi balhé, másnak semmi köze
hozzá. Kémháború. Civilt sose kevertek bele, legfeljebb ha
véletlenül tanúja volt valaminek vagy ilyesmi.
– Akkor most mit mondsz?
– Azt, hogy ha ezt a Pettyt előre megfontoltan nyírták ki, akkor
nem a kormány keze van a dologban.
– Még akkor sem, ha beleszámítod ezt a SETI-protokollt, meg
hogy a kormány álláspontja szerint a katonáknak kell a kezükben
tartani mindenféle… – Sikest nagyon zavarta, hogy ezt egy
nyilvános helyen kell megtárgyalnia – … külső kommunikációt?
– Ugyan már. Matt… Lefényképezni egy űrhajót egész más
dolog, mint felvenni vele a kapcsolatot. És ha ez a micsoda
állítólag csak egy-két hete tűnt fel, akkor miért kellene megölni
miatta bárkit is? Untig elég, ha elmarják és bevarrják az illetőt.
Nem… Nézd, én nem tudom, mit talált ez a nő, de ez a herkentyű
nem az, aminek nézi. Én inkább arra az álláspontra hajlok, hogy
valami titkos repülőgép vagy űrhajó lehet… valami ilyesmi.
Esetleg valami ipari kémkedési akció. A régi KGB-sek közül
manapság sokan nagy japán cégeknek dolgoznak. Hihetetlenül
nagy tétekben folyik a játék.
– Most meg akarsz nyugtatni? – Sikest nemigen lelkesítette,
hogy mindenre kapható kormányügynökök helyett esetleg
gyilkolni kész, egykori KGB-s ipari kémekkel kell szembenéznie.
– Hát ha már így rákérdeztél: igen – válaszolta Theo. – Ha
ugyanis Pettyt nem a kormány emberei ölték meg, akkor nem
fognak nyomást gyakorolni a testületre. Az ügyet ki lehet
teregetni, össze lehet rántani egy sajtótájékoztatót, a testület többi
egységét is be lehet vonni, és te máris kint vagy a nagy slamóból.
– Theo Sikes vállára csapott. – Nézd, én nem mondom, hogy ez
egy sima ügy. Ha ugyanis a gyilkos profi volt, akkor neked annyi
esélyed sincs, mint báránynak a vágóhídon. De ki mondta neked,
hogy ezzel a problémával egyedül kell megküzdened?
Sikes annyira megkönnyebbült ennek hallatán, hogy még arról
is megfeledkezett, hogy egy férfisztriptíz-bárban van. Az öreg
Theo megint fején találta a szöget. Most már szépen odaállhat
Angie elé, elmondhatja neki, mit szedegetett össze eddig,
onnantól kezdve pedig úgy folytatódik a nyomozás, mint
bármilyen más esetben. Már nyújtotta a kezét a poharáért, hogy
igyon egy kortyot a jó hírre, mikor Theo váratlanul megszólalt.
– Visszaszívom.
Sikes csaknem megfulladt.
– Mégiscsak van valami, ami miatt izgulhatsz.
Sikes letette a poharát, ügy várta a rossz hírt.
– Ahogy te erről a csillagásznőről beszélsz… Hogy is hívják?
Amynek?
– Igen – felelte gyanakodva Sikes.
– Hát nekem úgy rémlik, szépen benyelted a horgot, fiacskám.
Odavagy ezért a madárért.
Sikes már nyitotta a száját, hogy tagadja, de Theo tekintete azt
sugallta: kár a gőzért. Theo Miles mindig is képes volt olvasni a
gondolataiban. Akár húsz méterről is.
– Ennyire nyilvánvaló? – kérdezte rosszkedvűen.
 – Mintha a homlokodra tetováltattad volna, fiacskám. – Theo
Miles felhajtotta a második whiskyjét is. – Nem jöttök össze
Vickie-vel? Azt hittem, megint össze akartok állni.
Én is azt hittem, gondolta Sikes. – Egyelőre még függő –
mondta.
– Hallgass a rabbidra, gyermekem. Ha úgy érzed, hogy akár a
leghalványabb sansz van is rá, hogy ez a spiné csak etet téged
ezzel az űrhajó- meg kormányhistóriával, akkor tedd fel szépen
magadnak a kérdést, hogy ugyan miért csinálja, ha csinálja. A
legkézenfekvőbb válasz erre a kérdésre úgy szól, hogy azért,
mert valami köze van a balhéhoz, és ködösíteni akar.
Sikes rábólintott. Ez a lehetőség már neki is eszébe jutott, de
nem tartotta szükségszerűnek. Amy nem az a gyilkos fajta.
– Na már most – folytatta Theo Miles –, ha ez a nő egy
potenciális gyanúsított, akkor tartsd meg a három lépés
távolságot. Passzold át Angie-nek vagy tudom is én. Mindegy, a
lényeg, hogy meg ne égesd magad.
A lámpák halványulni kezdtek, a közönség morajlása egy
pillanatra elcsöndesedett, aztán füttyök és kiáltások harsantak.
– Kösz, öreg – mondta Sikes. Elkapta Theo Miles kezét, és
búcsúzásképpen megszorította. – Te mindig át tudsz állítani a jó
vágányra.
– Nem tehetek mást – mondta Theo Miles. – Ha majd Angie
megtanít a szobatisztaságra, megint összeállunk.
Sikesnak tetszett ez a gondolat, és ezt ki is mondta.
– A lényeg, hogy tartsd a távolságot – emelte fel a hangját
Theo, hogy a hirtelen felerősödő rapzenében is hallani lehessen.
– Jusson eszedbe időnként, hogy ez is csak egy olyan ügy, mint a
többi. Egy adott ponthoz érve meg kell húznod a határvonalat.
Matt, ezt vésd az eszedbe. És mindig észre kell venned, hogy
elérkeztél ehhez a bizonyos ponthoz. Különben… – Theo Milos
szemébe váratlanul szomorúság költözött. – Sikes nem tudta,
mitől. Biztos csak világítás változása miatt, gondolta. – Különben
elveszted a tartásodat.
A nézők hatalmas üdvrivalgásban törtek ki: az első táncos a
színpadra libbent. A fényszóró vörös fényén kívül semmi sem volt
rajta. Sikes nem nézett oda. Theo Milos odanézett. Sikes
azonban látta, hogy tekintete ide-oda villan a színpad és a
közönség között: dolgozik.
– Na, húzz el, fiam – vetette oda Theo a szája sarkából.
Sikes átpréselte magát az asztalok között: a nők észre se
vették, dülledt szemmel bámultak a színpadra. Sikes a kijáratnál
megállt és visszanézett Theo Milesra, és a helyiség túlsó falánál
álló, eldugott kis asztalára. A pincér épp akkor tette le elé a
harmadik pohár whiskyt. Theo mintha a kelleténél több pénzt tett
volna a tálcájára. Sikes elfordult, nem akarta látni, hogy előhúz-e
fekete harisnyanadrágjából valamit apró ezüstös holmit a kigyúrt
felszolgáló. A rendőrnők a jövő héten úgyis vesznek egy nagyobb
adagot, úgyhogy most Theónak semmi oka a vásárlásra. Sikes
úgy gondolta, ezen neki nem kell törnie a fejét, hát nem is törte.
Nem is akarta.

Odakint a parkoló friss éjszakai levegőjén Theo Miles szavai

jártak az eszében: tudni kell, hol a határ. Nem most hallotta
először Milestól. Tudd, hogy meddig mehetsz el, mondogatta
mindig. Csak azt ne tűrd, hogy ezt mások mondják meg neked.
Felnézett az éjszakai égboltra. A Los Angeles fölé boruló sűrű
pára halvány derengésén alig néhány csillagocska erőtlen fénye
hatolt át. Theónak hála, most már tudta, hogyan folytassa a
nyomozást. Most már csak egyetlen kérdése maradt: hogyan
folytassa a saját életét? Miként lehetséges, hogy miközben
szeretne ismét összekerülni Victoriával, ilyen hirtelen és mindent
elsöprő erejű vonzalmat érez egy másik nő iránt?
Végigsétált a sztriptízbár parkolóján, kiballagott a Sunset
Boulevard-ra, ahol a Mustangját hagyta, távol a fakezű
parkoltatóktól. Ma estére kifogyott a válaszokból. Otthon várta
Kirby. Úgy gondolta, némi pizzával meg egy kis videózással
zárják a napot: nem is rossz. Csináld, ahogy Theo mondta,
gondolta. Ez is csak olyan ügy, mint a többi. Ekkor hirtelen
rádöbbent, hogy még nem is volt más ügye. Elgondolkodott, vajon
hogyan csinálná Theo. Mire a kocsijához ért, eldöntötte: elég volt
aznapra a gondolkodásból. A Mustangba ülve első mozdulatával
a rádiót kapcsolta be: egy kis klasszikus Motownt, hogy kipurgálja
az agysejtjeit.
 Lehajtott tetővel hajtott végig a Laurel Canyonon, szórakozottan
verte a ritmust tenyere tövével a kormánykeréken. Mikor a
Mulholland után rákanyarodott a Valleyre, egy pillanatra
felpillantott az égre: vajon itt fent a hegyen több csillagot látni-e.
És miközben nézte a csillagokat, azon kapta magát, hogy szinte
kívánja, hogy Amy Stewartnak igaza legyen, és legyen ott fent
valami.
Persze ez csak ábránd volt, és Sikes életében ilyesmire
nemigen jutott idő. Egy pillanat múltán már ismét az utat figyelte,
és hazáig már egyszer sem nézett fel.
HATODIK FEJEZET
Tizenkét órával a Theo Milesszal történt találkozás után Sikes alig
tízpercnyire volt a UCLA-től, de máris úgy érezte, mintha a
házfőnökhöz tartana, és a házfőnök Angela Perez lenne.
Angela ott ült mellette a Mustangban, hátravetett fejjel süttette
arcát a kora délelőtti nappal: mosolygott, napszemüvege bántóan
csillogott, a szél bele-beletúrt rövidre vágott hajába. Úgy nézett ki,
mint egy nyaralóvendég, valójában azonban tízévi nyomozói
tevékenységének minden tapasztalatát latba vetve faggatta új
ikrét.
– Hány floppyt adott át ez a Stewart Pettynek? – kérdezte.
Elindulásuk óta egyfolytában kérdezett.
– Nem tudom – felelte Sikes. Mióta beültek a kocsiba, ez volt a
leggyakoribb válasza.
– És hol adta át a floppykat?
– Azt hiszem, az egyetemen. Petty egy szobában dolgozott
egy…
– Senkit sem érdekel, hogy egy nyomozó mit gondol, Sikes. Mi
az, amit tud?
– Én nem kérdeztem tőle, hol adta át. – Sikes a szeme sarkából
érzékelte, hogy Angie dühösen méregeti.
– Mi a fene ütött magába? Annyira hiányzik magának a
parkolócédula-írogatás, hogy szeretne megint egyenruhába
bújni?
Sikes csak markolta a volánt, és eltökélte, hogy amíg Angela
Perez itt ül mellette, a kocsi egyetlen részét sem püföli.
Angela Perez kisvártatva feltette az első nem kifejezetten
hivatalos kérdést. – Maga bukik erre a kis nőre?
 Sikes arcán megrándult egy izom. Először Miles, most meg
Angie. Lehet, hogy tényleg a homlokára van tetoválva Amy
Stewart neve?
Angela Perez értett a hallgatásától. – Jézusom, Sikes. Csak
nem lendült máris akcióba?
– Nem! – válaszolta Sikes a kelleténél jóval nagyobb
vehemenciával. Még neki is feltűnt.
– De szándékában áll, ugye? – Angie Perez fészkelődni kezdett
az ülésben, mintha hirtelen kényelmetlenné vált volna. – Mi ütött
magába, Sikes? És én még azt hittem, hogy maga amolyan
hűséges fajta. Láttam a felesége fényképét az
öltözőszekrényében. Meg még egy kislányét is.
Ez azért sok volt. Sikes átvágott a külső sávba, és a mögötte
felbőgő dudáknak fittyet hányva bekanyarodott a Sunset első
keresztutcájába. Csikorgó kerekekkel fékezett egy családi ház
előtt. Berántotta a kéziféket, levette a gyújtást, aztán féloldalt
fordult az ülésben, és ikrére nézett. Csak ekkor döbbent rá, hogy
nincs semmi mondanivalója.
– Na mi van? – kérdezte Angela Perez. – Túl mélyre találtam
vájkálni a magánéletében?
– Igen. – Sikes rájött, hogy Angie-nek igaza van. – Túl mélyre
talált.
– Szóval maga szerint mindaz, ami maga meg a felesége
között zajlik, az nem tartozik rám? Maga tényleg azt hiszi, hogy
semmi okom az aggodalomra egy ilyen romantikus hajlamú,
hormonoktól tüzelt személyiség mellett? Hogy csakis és kizárólag
a magam dolgaival kellene törődnöm?
Sikes érezte, hogy lassanként – mint egy eresztő kerékből a
levegő – elszáll belőle a sértettség. Angie legalább annyira érti a
dolgát, mint Theo. Ő még nem is sejti, de Angie már tudja, mit
akar mondani. Ennyire kiismerhető volna?
– Akar valamit hozzátenni, vagy folytassam? – kérdezte Angela
Perez.
Sikes összefoglalta. – A magánéletemnek semmi köze ahhoz,
hogy hogyan végzem a munkám.
Angela Perez levette a napszemüvegét, és úgy nézett Sikesra,
mintha az megölte volna a kutyáját. – Na, akkor most tisztázzuk
ezt a dolgot, kopasz. Maga nem egy cipőbolti eladó. Maga zsaru.
Bármit művel is a magánéletében, annak köze van ahhoz, hogy
hogyan végzi a munkáját. Ha a fellegekben jár, ha padlón van
vagy akár fickós, mint a falu bikája, ezektől mind szórakozottá
válik, a szórakozottság pedig megérleli a hibákat. Egy cipőbolti
eladó követhet el hibákat, hozzá egyszerűen visszaviszik a szűk
vagy nem megfelelő színű cipőt. Ha azonban egy zsaru hibázik,
abba könnyen belehalhat valaki. Egy járókelő… vagy az ikre.
Érthető, amit mondok?
Egy nagy fa alatt álltak a kocsival. Sikes felnézett a sűrű
lombkorona susogó levéltömegére. – Megvan a magam munkája,
megvan a magam élete, és…
– … és ha most azt próbálja nekem beadni, hogy ez két
különböző dolog, akkor olyan gyorsan ott találja magát a mellett a
fatökű Grazer meg a mérlegvizsgálati adatai között, hogy már ma
azt hiszi, hogy holnap van.
Sikes tudta, hogy megbánná, ha most többet mondana, így
aztán nem szólt. De nem köteles lenyelni ezt a rossz dumát.
Bármikor kérheti az áthelyezését.
– Jaj, Sikes… Ne nézzen már így rám, mintha máris az
áthelyezési kérelmét fogalmazná.
Sikes feladta. Nagyot csapott öklével a kormánykerékre. Hát
már minden nyomozó mutáns vagy gondolatolvasó?
– Gondoljon csak arra az öregemberre. Pettyre – mondta
váratlanul Angela Perez. – Azt az embert meggyilkolták, Sikes, és
mi még mindig nem tudjuk, ki tette. Erről mi a véleménye?
Sikes összeráncolta a homlokát. – Ciki.
– De még mennyire ciki. De ez a maga kis krumplija, magának
kell kikaparnia. Ugye még mindig szeretné felderíteni az ügyet?
– Naná.
– Szeretne időnként megfeledkezni róla, de nem megy, ugye?
Megy hazafelé, és egyszer csak tessék: Pettyt látja a kocsijában.
Este aludni próbál, és Petty házát látja, gondolatban újra meg újra
átolvassa azokat a leveleket, amelyeket abból a számítógéptől
varázsolt elő. Ez nem munka, Sikes. Ez hivatás. Ez a maga
egész kis tyúkszaros élete. És ha most azt próbálja megetetni
velem, hogy magának nem ez a véleménye, akkor maga vagy
hozzám nem őszinte vagy saját magához nem az, vagy valaki
máshoz a siralmas kis baráti körében.
Csend volt az utcán, csak a Sunset forgalmának duruzsolása
ért el idáig, meg a fejük fölötti lomb susogása. Sikes a volánt
markolta, hol megszorítva, hol ellazítva fogását.
– Ugye tudja, hogy igazam van? – kérdezte halkan Angela
Perez.
Sikes már eleget kapott. Megcsóválta a fejét, és elernyedt az
ülésben. – Honnan tudja? – kérdezte. – Az utóbbi napokban az az
érzésem, mintha mindenki olvasni tudna a gondolataimban.
– Nézzen rám, Sikes.
Sikes kelletlenül az ikre felé fordult.
– Ez az, ha valaki nyomozó. Érti? Ilyen az, ha valaki őszinte
önmagához, ha megőrzi igazi lényét, ha ugyanúgy hallgat arra a
hangra, ami idebentről szól hozzá – Angela Perez a mellére tette
a kezét –, mint ahogy hisz annak, amit lát és hall. Ha ugyanis
hallgat erre a belső hangra, rá fog jönni, hogy mindenki egyforma.
Mindenki. Mindannyiunknak egyformák a szükségletei,
mindannyiunknak ugyanazok a mozgatórugói. A különbség
csupán annyi, hogy mi indít bennünket arra, hogy lépéseket
tegyünk a szükségleteink kielégítése érdekében. – Angela Perez
Sikes karjára tette a kezét. – Ha majd megtaláljuk a hapsit, aki
hidegre tette Pettyt, maga majd elbeszélget vele, kiszedi belőle,
hogy miért tette, és meg fogja érteni. Végig fogja hallgatni,
önmagába néz, és meg fogja érteni, miért művelünk mi, emberek
ilyen rettenetes dolgokat. És ha valóban megérti, rájön, hogy
csupán egyetlen dolgot tehet: megpróbálja elejét venni ezeknek a
szörnyűségeknek. És maga ezt meg tudja érteni, Sikes. Ezt
láttam meg magában, mikor ott a Mann parkolójában
megismerkedtünk. Van valami a múltjában – nem tudom,
micsoda, és azt sem, mikor történt –, ami rendőrt csinált magából.
Maga nem tudna más lenni, mint zsaru. Választania kell: afféle
soha véget nem érő félálomban éli le az életét, mint az emberek
túlnyomó többsége, aki csak végigbotladozik az életen, vagy
szembenéz a valósággal, és olyan jó nyomozót gyúr magából,
amilyet csak bír. – Angela Perez bal kezével levette a
napszemüvegét, a másikkal orra tövét dörzsölgette. – Bizony,
Sikes. Erről szabadegyetemet tarthatnék, bárhol katedrám
lehetne.
Hallgattak.
– Szóval, Sikes? Megleszünk egymással?
Sikes rápillantott, nézte a szemét. Vajon most mire gondolok? –
ötlött fel benne a kérdés. Nagyon meglepte, hogy tudja a választ.
– Nem tartott volna nekem ilyen kimerítő előadást, ha úgy
gondolná, hogy nem érdemes – mondta.
Angela Perez üdvözülten elmosolyodott. – Maga a vesémbe lát,
Sikes. – Feltette a szemüvegét, és a fejtámlának döntötte a fejét.
Sikes indított.
– Ettől függetlenül azt a Stewart-féle dolgot jól elszúrta –
mondta Angie.
– Kösz. Erre már magam is rájöttem. – Sikes csinált egy U-
kanyart, és elindult vissza a Sunsetre.
– Aggodalomra azért semmi ok – mondta Angela Perez. –
Kezdjük elölről az egészet, de most csak én dumálok. Lehet,
hogy meghosszabbítom egy kicsit a határidejét.
– Ahogy óhajtja, professzor asszony.
Mire azonban megérkeztek a Royce-tanszékre, Angie-nek nem
sok beszélni valója akad: Amy Stewart nem volt ott.

A harmadik emeleten rábukkantak a csillagászati tanszék

adminisztrátorára, aki tőle telhető részletességgel válaszolgatott
Angela Perez kérdéseire, mégpedig oly módon, hogy közben
igyekezett végezni szokásos munkáját, s ezzel egyidőben
megpróbált becsalogatni egy rövid szőrű, narancs- és krémszínű
macskát az asztala mellett heverő, dróthálós oldalú, nyitott
dobozba. A doboz tetején egy „HAZAMEGYEK” feliratú,
nyomtatott címke volt látható, alatta pedig, kézzel írva, a
„SAMPSON” név.
Az íróasztalon álló névtábla tanúsága szerint az adminisztrátort
John K. Ohlinnak hívták. Fiatalnak látszott, akár diák is lehetett
volna, jóllehet divatos frizurába fésült szőke haja és márkás
farmernadrágja nagyobb kiadásokat sejtetett, mint amennyit Sikes
emlékezete szerint egy átlagos anyagi hátterű egyetemista
megengedhetett magának. A viselkedése is azt sugallta, hogy
bárhol szívesebben elvolna, mint ennél az íróasztalnál.
Az asztalon tornyosuló aktahalmok mögött lévő kapcsolótáblán
e pillanatban újabb telefonhívást kapcsolt, és letette a kagylót. –
Nem adhatom meg a lakcímét, az egyetem ebben a tekintetben
nagyon rigorózus. – Lehajolt, hogy a doboz felé terelje a lábához
dörgölőző Sampsont. A macska válaszképpen hangosan
dorombolni kezdett, felugrott az ölébe, majd onnan a vállára. John
K. Ohlin megadóan felsóhajtott, és ismét Angie-hez fordult.
– Maga az imént közölte velem, hogy Amy Stewartot két
tanítványa is hiába várta ma reggel – mondta türelmesen Angie. –
Azt is magától tudom, hogy ilyen még sosem fordult elő.
Sikes a háttérben maradt, hogy ne zavarja. Egyébként is inkább
a kutyákat kedvelte.
– Legalább is úgy nem, hogy be ne szólt volna telefonon –
pontosított John K. Ohlin.
– És magát ez nem aggasztja? – kérdezte Angie.
Ohlin széttárta a karját. Sampson megingott, de kitartott
posztján. – Éppenséggel aggaszthatna… De hát csillagászról van
szó. Ezek a legbizarrabb időpontokban jönnek-mennek. Fent
vannak egész éjjel, meg ilyen dolgaik vannak. – Megszólalt a
telefon, felkapta, átvett egy üzenetet.
– Mondja csak – kérdezte Angela Perez, miután Ohlin letette a
kagylót –, volt itt irodája Randolph Pettynek?
– Igen, három részmunkaidőssel osztozott rajta.
– Maga ugye tudja, hogy Petty doktort meggyilkolták?
– Igen, rettenetes. De hát az ember ugye sose tudhatja. – Ohlin
a kapcsolótábla villogó lámpácskájára nézett. Felkapta a beszélőt,
és megnyomott egy gombot.
Angela Perez előrehajolt, két öklével az íróasztalra
támaszkodott. Sampson érdeklődve nézegette, mintha azt
mérlegelné, mekkora távolság választja el a vállától. – Na és hol
volt maga aznap este, mikor Petty doktort megölték?
Ohlin elhúzta a száját ennyi makacsság tapasztaltán. Sikes
viszont látta, hogy Angie-nek végre sikerült felkeltenie a figyelmét.
– Miért kérdezi? – tudakolta az adminisztrátor, és nyugtatólag
megsimogatta a macskát.
 Angela Perez hátranézett Sikesra. – Maga mire gondol? –
kérdezte. – Arra, amire én?
Sikesnak fogalma sem volt, mire gondol Angie. – Pontosan –
felelte.
Angela Perez ellépett az asztaltól. – Na jól van. Sajnálom,
Ohlin, de velünk kell jönnie.
– Tessék?
– Maga is tudja. Petty doktort megölték, maga pedig nem akarja
megmondani nekünk, hogy van-e alibije. Amy Stewart nincs itt, és
magának nem áll szándékában segíteni a megtalálásában. Én ezt
nagyon gyanúsnak találom. – Angela Perez úgy emelte a kezét,
mint egy szikére váró sebész. – Sikes! Bilincset legyen szíves.
Sikes gépies mozdulattal a zakója alá nyújt, a derékszíján
hordott bilincsért. Nem volt biztos benne, de nagyon úgy rémlett
neki, mintha Angie kimerítené a zaklatás fogalmát. Olyan
egyszerűen nincs, hogy egy egyetemi kar adminisztrátorát
gyanúsítottnak lehessen tekinteni csupán azért, mert tartja magát
az egyetem előírásaihoz. Másfelől viszont bármely bíró egy
pillanat alatt kiadná az engedélyt – akár telefonon is –, hogy az
egyetem nyilvántartásában megnézhessék Stewart címét. Ahogy
Angie kezébe nyomta a bilincset, észrevette, milyen tekintettel
néz rá kolléganője, ő, mármint Sikes tudta, hogy mit ír elő ilyen
esetekre a szabályzat, tudta Angela Perez is. A lényeg azonban
azt volt, hogy John K. Ohlin nem tudta.
Angela Perez megcsörrentette a bilincset. – A macskán kívül
van valami magánál, amiről tudnom kell, mielőtt megmotozom?
– Most komolyan beszél? – Ohlin egyik kezével Sampsont
tartotta, a másikban pedig még mindig a telefonkagylót.
Döbbenten nézett a két nyomozóra.
Angela Perez mozdult, hogy belépjen Ohlin íróasztala mögé.
– Egy gyilkos szabadlábon rohangál. Ennél nagyobb
komolyság nem kell.
John K. Ohlin mintegy hipnotizáltan meredt a himbálózó
bilincsre. Hirtelen lecsapta a kagylót, a tiltakozó Sampsont
egyetlen mozdulattal bedugta a dobozba, rácsattintotta és
bereteszelte a fedelét. – Hm… Na és mi van olyankor, ha
megadom a címet? Úgy hogy magunk között marad. – A
dobozból dühös morgás hallatszott.
– A segítőkészség jeleként értékelném.
– Csak erre a hétre ugrottam be, egy barátomat helyettesítem –
mondta Ohlin, miközben ujjai villámgyorsan pergették a
kartonokat. Elővette Amy Stewart lapját, és odaadta Angela
Pereznek. Lába előtt táncolni kezdett a doboz.
Angela Perez átfutotta a kartont. – Próbálta már hívni ezen a
számon?
Ohlin bólintott, és a dobozra tette a lábát, hogy fel ne boruljon. –
Csak az üzenetrögzítője szólt bele. – A doboz dróthálóján egy
kimeresztett karmú, narancsszínű mancs nyúlt ki.
Angela Perez a noteszébe másolta az adatokat, aztán
visszaadta a kartont. – Úgy látom, maga is hasznát venné egy
bilincsnek – intett fejével a doboz felé, majd Sikesra nézett. – Amy
Stewart Santa Monicában lakik. Mehetünk?
– Nézzünk be előbb a szobájába.
Angela Perez összevonta a szemöldökét. – Valami konkrétum
miatt?
Sikes vállat vont. – Múltkor, mikor itt jártam, azt hiszem nem
néztem olyan alaposan körül, mint kellett volna.
– Indoknak megfelel – mondta Angela Perez. Megköszönte az
adminisztrátornak a segítségét, aztán Sikes vezetésével
elindultak Amy Stewart szobája felé. Hátuk mögött John K. Ohlin
jól hallhatóan felsóhajtott megkönnyebbültében, hogy Angela
Perez végre leszállt róla. Sikes tudta, mit érez.

Amy Stewart szobájában első pillantásra semmi sem változott

Sikes itt járta óta. Ugyanakkora volt az összevisszaság. A
fényképek mind ott lógtak a falon. A számítógép is ott állt a
parányi asztalon, csak épp a képernyője volt sötét, még a
monitorkímélő program fura ábrája sem imbolygott rajta.
– Hiányzik valami? – kérdezte Angela Perez. Az ajtóban állt,
onnan nézett körül. Sikes látta rajta, hogy máris több részletet
rögzít, mint ő, amikor legutóbb itt járt. – Már ha egyáltalán meg
tudja ezt valaki mondani egy ilyen kuplerájban.
 – Én nem látom, hogy hiányozna valami, bár Petty házában is
ez volt a véleményem, amíg bele nem néztem a számítógépébe.
Angela Perez odament az asztalhoz, egy ideig nézegette a
billentyűzetet, aztán lenyomott rajta egy gombot. A számítógép
felzümmögött, s néhány másodperc múltán kivilágosodott a
monitor.
– Maga ért a számítógépekhez? – lépett oda mellé Sikes.
– Ez a jövő, kopsz. Csak el ne árulja annak az agymenéses
Grazernek, hogy tőlem tudja.
Nézték a képernyőt, de semmi sem jelent meg rajta. – Pettynél
is pontosan ez történt – mondta Sikes. – Nem mutatott semmit,
mert le volt törülve a merevlemeze. – Kihúzta az asztal legfelső
fiókját, és kotorászni kezdett benne.
Angie tudta, mit keres. – Van valami lemez?
Sikes már az alsó fiókban turkált. – Egy szál sem. Nézzük meg
a polcokat.
A keresgélés nem sokat javított a polcokon uralkodó káoszon,
de végül sikerült meggyőzniük magukat, hogy az egymás
hegyén-hátán tornyosuló könyvek, iratok és folyóiratok között
egyetlen floppy sem lapul.
Sikes egyre kisebbnek és nehezebbnek érezte a gyomrát.
– Az ürge, aki megölte Petty doktort, minden valószínűség
szerint kikövetkeztette vagy kinyomozta, hogy az anyagot Amy
készítette. Azonnal oda kell küldeni egy URH-s kocsit Stewart
lakására.
Angela Perez odaadta neki a jegyzettömbjét. A már teleírt
oldalak egy széles gumiszalaggal voltak összefogva, így mindig
az utolsó lapnál nyílt ki. – Maga már megint nagyon
elhamarkodottan következtet, Sikes, de rendben van: játsszunk
biztonsági stílusban. Szóljon be. – Sikes kiásta a telefont két
dossziétorony mögül, és beszólt a diszpécser-központba. Miután
letette, rögtön a kocsijához akart rohanni. Nyomás. Egyre csak
Amy Stewartot látta maga előtt, amint holtan hever egy
parkolóban, ugyanúgy, ahogy Petty doktor. Angela Pereznek
azonban nem volt sietős. A falon függő bekeretezett fényképeket
nézegette, a két könyvespolc között.
 – Ez ő? – kérdezte egy felvételre mutatva, amely
negyedmagával ábrázolta Amy Stewartot. A fénykép láthatólag
valamiféle hegytetőn készült. A csoport mögött csak kék eget
lehetett látni, és mind a négyen vastag pulóvereket és dzsekiket
viseltek.
Sikes gyors pillantást vetett a hússzor huszonötös színes képre.
Ugyanolyan volt, mint előző nap. Mint ahogy minden.
– Igen. Ő az. Nem ártana, ha indulnánk.
– Csigavér, kopasz. Az egyenruhások jóval hamarabb
odaérnek. Ezt a pofát ismeri? – Angela Perez az Amy Stewart
mellett álló férfira mutatott.
Sikes már tűkön ült. de azért még vetett egy pillantást a
felvételre. – Hát… nem tudom. – Közelebb hajolt. – De azért
valahogy ismerősnek tűnik.
– Csak mert nekem is – mondta Angela Perez. Leakasztotta a
képet, megfordította, de nem volt semmi a hátoldalára írva.
Megint megnézte a képet. – Én már láttam valahol ezt a
pasingert. Nézze már meg. Nem valami színész vagy ilyesféle?
– Hát… lehetséges – válaszolta Sikes. Ez is Los Angeles
jellegzetességei közé tartozik: tele van a város ismerősnek tetsző
másodvonalbeli színészekkel, akiknek a nevét azonban senki
sem tudja. Előfordul, hogy egy szupermarketben úgy érzi magát
az ember, mint egy öregdiák-találkozón: ismerősek, ismerősek,
de hogy hogy hívják őket…
A szóban forgó férfi európai típus volt, Sikes ötven körülinek
tippelte. Fekete hajával, fekete szemöldökével, határozott
vonásaival akár jóképűnek is lehetett mondani. Valami kellemes,
csöndes nyugalom sugárzott belőle. A fényképen mindenki
szélesen mosolygott, még Amy Stewart is, a titokzatos férfi
azonban csak egy halvány kis mosollyal jelezte, hogy ő is
ugyanolyan jól érzi magát, mint a többiek. Akikről szintén nem
tudták, kik lehetnek. – Na és ha ismer egy filmszínészt? –
kérdezte türelmetlenül Sikes. – Mi van abban olyan érdekes?
– Épp ez a móka ebben az egész detektívesdiben, Sikes. Hogy
az ember sosem tudhatja előre, mi a fontos és mi nem. – Angela
Perez a hóna alá fogta a fényképet, és az ajtóhoz lépett. – Ezt
szépen kiakasztjuk a körzetben. Még az is lehet, hogy megkérünk
valakit, és leadatjuk a Times-ban.
– Csak így, ohne zsinór? – kérdezte Sikes.
Angie összevonta a szemöldökét. – Ez nem bizonyíték, Sikes.
Ez egyszerűen csak egy fénykép, amelyre esetleg szükségünk
lehet, ha a hölgyet netán köröztetni kell. Lehet, hogy a lakásán is
akad, de az is lehet, hogy így megspórolunk egy kis időt.
– Felőlem… – mondta Sikes, de úgy érezte, most éppenséggel
húzzák.

Amy Stewartnak nem volt lakása Santa Monicában. Háza volt.

Jellegtelen kerítés vette körül. A kapu viszont szép volt és magas.
– Diáktanyának nem rossz – jegyezte meg Angela Perez,
miközben Sikes oldalán a ház felé ballagott. Az épület
lényegében véve három kockaszerű tömbből volt összerakva,
véletlenszerűnek tetsző, ám mégis kiegyensúlyozott alakzatban.
A kockák falai csíkosra voltak festve – egyik vízszintes, a másik
átlós csíkozásúra, de akadt köztük egy kockás is. A sarkukra
részletesen kidolgozott pálmafák és paradicsommadarak voltak
pingálva. Az egész úgy hatott, mint egy felszaggatott
csomagolású ajándékdoboz.
A beugrószerűen kialakított verandára vezető széles falépcső
tövében két egyenruhás rendőr állt. A veranda hátoldalának jobb
oldalán egy dombormű csillogott: érdekesen összehegesztett
rozsdamentes acéldarabok között több apró kis patak csurgott
lefelé egy szögletes medencébe: csörgedezésük már-már
zeneinek hatott.
– Biztos a szüleié – vélekedett Sikes.
– Vagy a barátjáé – mondta Angela Perez, s mielőtt még Sikes
válaszolhatott volna a kis szurkapiszkára, már oda is szólt az
egyenruhásoknak. – Az ablakokat megnézték?
– Semmi életjel – felelt a fiatalabb egyenruhás. Csak úgy
sugárzott róla a frissesség és az ügybuzgalom. Sikesnak
derengett, hogy valaha, a testületnél töltött első évében ő is így
sugárzott valahogy. – A földszinti ablakokon elég jól be lehet látni.
Nekünk úgy tűnt, semmi sem hiányzik. Hátul viszont van egy
nagy kennel, kutya viszont egy szál sem.
 Angela Perez a bejárati ajtót méregette. Már tudták, hogy nincs
otthon senki, mert útközben beszóltak a központba, és
megkérdezték, mit talált a két egyenruhás. Most megint az
egyenruhások felé fordult, és odatartotta eléjük az iroda faláról
leakasztott fényképet. – Ismeri valamelyikük ezt a pasast?
A két rendőr nézegetni kezdte a fényképet. Az idősebbik a
tarkójára tolta a sapkáját: ezüstös tincsek és szeplős, barna fejbőr
vált láthatóvá. Öreg-fiatal páros, gondolta Sikes, ez már csak így
járja.
– Ez valami tévés muki, nem? – kérdezte az újonc. –
Valamelyik folytatásosban szerepel vagy ilyesmiben?
– Nem – mondta az öreg motoros. – Ez egy filmszínész.
Háborús filmekben játszott annak idején, amikor még csináltak
ilyeneket.
– Szóval ismerik? – kérdezte Angela Perez.
Mindkét rendőr állította, hogy látták már, csak az nem jut
eszükbe, hogy hol.
Angela Perez megint a hóna alá fogta a fényképet, és Sikesra
nézett. – Na jól van, Sherlock. Úgy hallottam, elég érdekes
ifjúkora volt. Be tud juttatni minket ebbe a házba balta nélkül?
– És házkutatási nélkül? – vonta fel a szemöldökét Sikes.
– Nézze, én nem tudom, magának mi a véleménye, de
tekintettel arra, amit ennek a nőnek a szobájában találtunk ott az
egyetemen, könnyen lehet, hogy valami hasonló dolog történt
vele is, mint Pettyvel. Ez elég alapos ok a behatolásra.
– Khm… – szólalt meg az egyenruhás újonc. – A kapu mellett
kint van a Westec-tábla.
– Akkor egyikük álljon ki a kapu elé és fogadja őket, amikor
idevágtatnak – mondta Angela Perez. – És kérdezzék meg tőlük,
hogy a lakó nem mondott-e nekik valami olyasmit, hogy nyaralni
megy. – Sikes felé intett a fejével. – Gyerünk.
Körüljárták a házat, nézték, hol juthatnának be. Sikes végül a
kis hátsó veranda mellett voksolt, ahol csak egy két-szárnyú
franciaajtó egyik apró ablakfiókját kellett benyomni. Amint
beléptek, sziréna harsant, de nem törődtek vele, gyors léptekkel,
szobáról szobára végigjárták a házat. Nem találtak semmi
rendkívülit, közdelemnek nem volt nyoma. A ruhásszekrények
tartalmából és a konyhában tárolt hatalmas kutyaeledeles
zacskókból ítélve a házban egy nő és két jól megtermett kutya
lakott, akik közül pillanatnyilag egy sem tartózkodott otthon.
Mire Sikes és Angie kilépett a házból, hogy a garázsban is
körülnézzen, már megérkezett a Westec Biztonsági Szolgálat
kocsija. A biztonsági őr a két rendőr készséges asszisztálásával
bement a házba, hogy kikapcsolja a szirénát, aztán nekifogott,
hogy felírja a rendőrök jelvényszámát.
A garázsban egy lehajtható tetejű BMW állt, hideg, mint a jég.
Angela Perez egy percig vizsgálgatta, aztán odaszólt Sikesnak,
hogy kapja fel a falnak támasztott ásók egyikét, és feszítse fel a
csomagtartót. Fél perc sem kellett hozzá. A csomagtartó üres volt.
Sikes el nem tudta gondolni, mi egyebet tehetnének még azon
kívül, hogy jelentik az dolgot az eltűnésin. Angie azonban a
vállára csapott, és magával húzta. A Westec emberéhez mentek,
akitől Angela Perez megkérdezte, hogy a nyilvántartásuk szerint
kit kell értesíteniük, ha történik valami. A biztonsági őr
visszaballagott a kocsijához: a központja másodperceken belül
megadta a választ. Sikes-nak ismerős volt a név mellé megadott
telefonszám: a UCLA csillagászati tanszékéé volt. Az értesítendő
illető az a professzor volt, akinek Amy Stewart a keze alá
dolgozott.
– A csúnya életbe – bosszankodott Angela Perez. – A kör
bezárult.
– Hogyhogy? – kérdezte Sikes.
– Hogyhogy hogyhogy? Úgy, hogy kifogytunk a nyomokból.
– Akkor most mit csinálunk?
Angela Perez levette a napszemüvegét, elmélyülten rágni
kezdte a szárát, úgy figyelte, mint ragasztja be ideiglenes
megoldásként a két egyenruhás a szokásos sárga helyszínelési
szalaggal a betört franciaablakot. – Az attól függ. Mindenekelőtt
tisztáznunk kell, miről is van szó tulajdonképpen.
Sikes nem értette, mire ez az elbizonytalanodás. – Elég
nyilvánvaló, nem? Amy Stewart vagy azért nincs itt, mert már
meggyilkolták, vagy azért nincs, mert félti az életét, és menekül.
Angela Perez arcán szánakozó kifejezés jelent meg. – Maga
már megint a seggével gondolkodik, kopasz. Ez csupán az egyik
lehetőség. A másik az, hogy ez a nő szándékosan tűnteti el a
nyomait.
Sikes hitetlenkedve felhorkant. – Amy? Ez hülyeség, Angie.
– Mindenesetre egész ügyesen felszívódott.
– Mert fél, hogy ő lesz a következő!
– Akkor miért nem fordul a rendőrséghez?
Sikes intett, hogy ugyan már. – Minek fordulna a szerencsétlen
a rendőrséghez, mikor a saját kormánya vadászik rá?
– Mondja, Sikes, maga tényleg azt hiszi, hogy a
kormányszerveknek van valami közük Petty doktor halálához?
Hogy elteltették láb alól egy UFO miatt, amely több milliárd
kilométerre lóg valahol az űrben, és egy hét múlva állítólag már el
is tűnik? Naaa. Maradjunk csak a földön. Vagy az van, hogy ez az
Amy Stewart megérett a diliflepnire, vagy azért találta ki ezt az
egész históriát, hogy elleplezze vele Petty meggyilkolásának
valódi okát.
– Vagy pedig – mondta dühösen Sikes – tényleg lefotografált
valamit, ami miatt valaki tényleg meg akarja ölni! – Sehogy sem
vette be a gyomra, hogy Amy Stewartot gyanúsítottként kezelje.
Ám minél jobban felhúzta magát, Angela Perez annál
összeszedettebb lett. – Ne csinálja már, Sikes… Nem az ötvenes
években vagyunk. Mik járnak a fejében ilyenkor? A jelenet, mikor
az E. T. hazatelefonál? Az Erő legyen veled, meg ezek a
marhaságok? Az emberek akarják, hogy legyenek repülő
csészealjak meg kicsi zöld emberkék. Fogja már két kézre a fejét,
Sikes. Ha ez a nő tényleg egy igazi UFÓ-t fényképezett volna le,
egy vagyont kereshetne a fotóival, a kormányzat meg minden
valószínűség szerint egy szép nagy plecsnit tűzne a mellére, nem
elhallgattatni próbálná,
Sikes Amy Stewart otthonára, a vagyont érő házra nézett.
– Lehet, hogy nincs rászorulva.
– Na, végre kezd úgy gondolkodni, mint egy nyomozó! –
mondta helyeslőleg Angela Perez. – Maga találkozott vele.
Beszélt vele. Mi volt a benyomása, mire van szüksége ennek a
nőnek? Mire hajt? Mi lehet az, amiért esetleg hazudik ebben az
ügyben? Miért mondana igazat? Ha kergeti valaki, mi oka van rá
az illetőnek? Mi lehet nála, ami ennyire fontos vagy veszélyes?
Ha pedig ő a gyilkos, akkor mi oka lehetett rá, hogy megölje Petty
doktort? Na, mondja, Sikes, de gyorsan, mielőtt még
belegondolna… Hagyatkozzon az első benyomásaira. Miért ölné
meg Amy Stewart Randolph Pettyt? Egy férfi meg egy nő. Egy
fiatal csillagász meg egy öreg csillagász. Miért, Sikes?
Fiatal és öreg, gondolta Sikes. Mint én meg Theo. Két
egyenruhás. Mint én meg Angie Perez. Tanító és tanítvány.
Angie-re meredt. Igaza van: az előbb már megint az érzéseire
hallgatott. Amy Stewart igenis lehet Randolph Petty gyilkosa.
Miért ölném meg én a tanítómat?, töprengett. Eszébe jutott,
mennyire felcukkolta Angie. Azok az apró, alattomos kis szurkái.
De hát ez együtt jár a tanulási folyamattal. Erre számítottam. Erre
minden tanítvány számíthat, főleg egy egyetemen.
– Na gyerünk, Sikes, ki vele – sürgette Angela Perez. – Bökje
ki, mire gondol.
Sikes csak ingatta a fejét: minden összevissza volt benne, mint
Amy Stewart szobájában. A kérdései miatt nem ölném meg,
gondolta. És amiatt sem, hogy a vesémbe lát, meg hogy többet
tud nálam.
Angela Perez ott állt mellette, tovább noszogatta. – Ha elakadt,
Sikes, akkor gondolja az ellenkezőjét annak, amit éppen gondol.
Nézze meg a dolgot a másik oldaláról.
Legyen, gondolta Sikes. Nem ölném meg Angie-t, mert
tisztelem. És mi volna, ha nem tisztelném? De hát miért ne
tisztelném?
– Vegye a fonákjáról, Sikes.
Azért tisztelem, mert tisztességesen bánik velem, gondolta
Sikes, és hirtelen érezte, hogy rátapintott a kérdés lényegére.
Megértette, miért tiszteli annyira Angie-t. A Mann’s parkolójában
történtek óta tiszteli. Aznap este sokat segített Angela Pereznek,
úgy csinált mindent, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva,
segített neki elkapni és lecsukatni azt a csirkefogót. Angela Perez
pedig értékelte ezt a segítséget. A jelentése alapján hivatalos
dicséretben részesült. Angela Perez nem fosztotta meg attól, ami
kijárt neki, és nem…
– Az egyik ellopott valamit a másiktól – mondta fennhangon.
– Folytassa – ösztökélte Angela Perez.
 – Ha Amy csinálta… – mondta lassan Sikes – … akkor azért
tette, mert Petty doktor ellopott tőle valamit. Vagy ő lopott el
valamit Pettytől.
Angela Perez a ház felé intett. – Nézze meg ezt a palotát,
Sikes. Mi oka volna rá ennek a nőnek, hogy lopjon? Mi lehet
számára annyira fontos? Gondolkodjon, ember. Gondolkodjon!
Sikes arca ráncokba gyűrődött, úgy próbálta felidézni az Amy
Stewarttal folytatott beszélgetését. Amy határozottan ideges volt.
Azért, mert titkolta, mi a valódi véleménye Pettyről? Vagy azért,
meg tényleg ki volt borulva és félt?
– A karrierje – mondta váratlanul.
– A csillagászat?
– Annak, amit elloptak, köze kell hogy legyen a… – Sikes
elfordította a fejét, s szétterpesztett ujjait végigfuttatta kurta
kefefrizuráján. – Ez így nem lesz jó, Angie. Ezzel csak megint a
felvételekhez jutunk vissza.
– Vizsgálja csak meg a másik oldaláról is – sürgette Angela
Perez. Sikes ismét felé fordult: ikre várakozó arccal nézett rá. – Mi
van olyankor, ha esetleg éppen Petty készítette azokat a
felvételeket vagy a valódi anyagot, és ő passzolta oda a nőnek?
– Eszerint minden szava hazugság volt? – kérdezte Sikes.
– Vagy igen, vagy nem. De most már legalább keresztül lehet
látni rajta.
Sikes homloka ráncokba vonódott. – Maga keresztüllát ezen az
egészen?
– Nem ez volna az első eset, mikor egy tudós hazavágja
valamelyik munkatársát egy kutatási eredmény miatt, kopaszkám.
Ha valaki sokra viheti általa, előfordul, hogy hókon vág valakit
érte. Vagy nem?
– Hát… – mondta Sikes. Úgy érezte, meg tudja érteni, ha valaki
az állása érdekében ölni is képes. Legalábbis az indokait, ha
magát a tettet nem is. Azt pedig minden további nélkül
megértette, hogy az ember önmaga védelmében a legvadabb
históriák koholására is képes.
– Szóval? – kérdezte Angie. – Akkor most mi legyen?
Sikes akarata ellenére elvigyorodott: Angie-nek már megint
sikerült az ő kezébe tenni a döntést. – Visszamegyek az
egyetemre, kiszimatolom, min dolgozott az öreg és min dolgozott
Amy. Átnézek más karokra is, hátha kiderül, hogy van valami
átfedés.
– Elég unalmas, mi?
– Mindig utáltam az iskolákat – felelte Sikes.
Az egyenruhások már úgy-ahogy beragasztgatták az ablakot.
Angela Perez fél karral átölelte Sikes vállát, s a gyönyörűen
gondozott gyepen át a kapu felé terelgette. – Ha ezt a munkát
unalmasnak tartja, kopasz, akkor csak várja ki, mi lesz a
véleménye, mikor majd egy tonna papír közül kell kibogarásznia,
mire költött Stewart, és milyen bankügyletei voltak. – Megcsóválta
a fejét. – Tudja, hogy az ilyesmihez több mint harmincféle
különböző formanyomtatványt kell kitölteni? Azt hiszem, mégis
csak meg kell hosszabbítanom egy kicsit a határidejét. Lehet,
hogy egy egész hét is kevés lesz a gépelésre.
Sikes rádöbbent, hogy sokkal könnyebb lélekkel távozik, mint
ahogy idejött. Mikor idejött, még egyetlen nagy gubancban volt
minden: földönkívüli űrhajók, kormányügynökök. a távolságtartás,
Amy Stewart eltűnése. Angie-nek azonban sikerült valahogy
kibogoznia a gubancot, és egyenesbe tenni az ügyet. Á
legvalószínűbb megoldásnak az tűnt, hogy az egész história
egyszerűen két tudós legszemélyesebb ügye: a pályafutása vége
felé közeledő öregé, és a feltörekvő fiatalé. Valamin
összevesztek, és az egyik megpróbálta megölni a másikat. Hogy
Petty akarta-e megölni a tanítványát, de ráfizetett, vagy a
tanítvány akarta-e hidegre tenni tanítómesterét, azt egyelőre még
homály fedte. Sikesnak megint eszébe jutott, milyen hatást
gyakorolt rá Amy már az első pillanatban. Felsóhajtott. Mindennek
ellenére Randolph Petty halála eshetett úgy is, ahogy először
feltételezte: előre megfontolt gyilkosság eredményeként. Most
már nincs hátra, mint szépen végigcsinálni egy jól megtervezett,
részletekbe menő nyomozást, amely majd egymás mellé állítja a
megfelelő részleteket. Nyugtalanul egyik lábáról a másikra állt,
alig várta már, hogy induljanak.
– Jézusom, Sikes – szólalt meg Angela Perez a Mustanghoz
érve –, maga úgy toporog itt, mintha fel akarna röppenni.
 – Nem szeretem a rejtélyeket – mondta Sikes. – És hála
magának, úgy néz ki, hogy ez most már meg fog oldódni. Kösz,
hogy így feldobott. Így legalább az életem egy része egyenesbe
jött… vagyis hogy… Szóval valami ilyesmi.
Angela Perez elővette a fényképet, amelyet még mindig a hóna
alatt hordozott, és még egyszer megnézte: Amy Stewart, a
titokzatos ember, meg a két másik. – Reméljük a legjobbakat.
Van ideje beugrani Caseyhez egy sörre, mielőtt belevág?
Sikes megnézte az óráját. Kirby csak két óra múlva jön haza az
iskolából. – Van – mondta. – Ünnepeljük meg, hogy ez az eset
végre visszakerült a földre.
Angela Perez a Mustang hátsó ülésére dobta a fényképet.
– Reméljük a legjobbakat – ismételte.
HETEDIK FEJEZET
Moodri már évek óta nem kényszerült rá, hogy a hajón való
észrevétlen mozgás érdekében igénybe vegye az alacsony,
keskeny közműalagutak bonyolult hálózatát: öreg ízületei meg-
megreccsentek a kétrét görnyedve járás okozta szokatlan
terheléstől. De nem volt más megoldás. A szerint a bolygónak az
időfogalmai szerint, amely felé közeledtek, még négy nap volt
hátra az Öregek tervének életbe léptetéséig. A felvigyázók azáltal,
hogy összeszedtek mindenkit, akinek foltjai arra utaltak, hogy
Moodri rokona, tudtukon kívül eddig sikeresen hátráltatták a
tervet. Moodri biztosra vette, hogy ha látná, az istennő is
elmosolyodna helyzete iróniáján.
Végre-valahára halvány derengést látott maga előtt: közeledett
ahhoz a nyolcas elágazáshoz, amely a megbeszélt találkozó
színhelye volt. Melgil és Vondmac – az összeesküvősejt két
másik tagja – már várta. Eszerint lassabban haladt, mint gondolta.
Vondmac szomorkásán elmosolyodott látván, hogy Moodri
maga köré simítja egyszerű szoknyáját, s leül egy vastag csőre.
Moodri szokásos öltözéke kényelmetlen viselet lett volna a szűk
járatokban. Ott is hagyta a titkos feljárat közelében, amelyen át
megszökött a hálóterembe toppanó két felvigyázó elől, aki őt
akarta kihallgatni.
– Téged nem emlékeztet mindez fiatalkorunkra? – kérdezte
Vondmac. Körülpillantott a gömb alakú kereszteződésen, amit
csak a nyolc alagútbejárat mellett égő halvány fényű lámpák
világítottak meg. A lámpák mellett itt is ott voltak az idegen feliratú
táblák. – Emlékszel a titkos találkozókra? A sugdolózásokra?
Emlékszel, milyen lelkesen tervezgettük a fegyveres felkelést?
 – Emlékszem – bólintott Moodri. – Meg arra is, hogy a
felvigyázók milyen könnyen beszivárogtak közénk. És hogy
milyen könnyen felismerték és egy-kettőre kivégezték az
összeesküvőket.
Vondmac rosszkedvűen bólogatott. – Szerencsére nem találták
meg mindőnket. És végeredményben csak felgyorsították a
folyamatot, amelynek vége a bukásuk lesz. A párosítási
programjuk is csak oda vezetett, hogy családok egész sorát hozta
létre, amelyekre egyáltalán nem hat a gáz.
– Pontosan – mondta Moodri. – Ami pedig a tömeges
fegyveres felkelést illeti, a jelen körülmények között nem volna
ugyan célszerű, viszont egy magányos forradalmár egyszeri
akciója…
– Nem lesz semmiféle akció – szólt közbe tompa hangon
Melgil.
Moodri ránézett. Már akkor észrevette, milyen rosszkedvű az
öreg binnaum, mikor ideért a kereszteződésbe, de azt hitte, csak
a rá váró súlyos döntés terhe nyomasztja. Moodri gyakran rosszul
ítélte meg azoknak a kortársainak a hangulatát és gondolatait,
akik hozzá hasonló közelségbe jutottak Ioniához. A jelek szerint
Melgil magatartását is félremagyarázta.
– Mit tudsz? – kérdezte higgadtan. Az ő korában, ennyi
viszontagság átélése után már kevés dolog zökkentette ki
nyugalmából.
– Beszéltem az unokaöcséddel.
– Úgy válaszolt a felvigyázóknak, ahogy elterveztük? – kérdezte
Moodri, noha nemigen volt kétsége felőle.
– Igen, minden a legnagyobb rendben ment – mondta sietve
Melgil, mintha szeretne már túl lenni beszámolójának ezen a
részén. – Finiksa azt a történetet mondta el Coolocknak, amit te
sugalltál neki… Hogy észrevette a munkás ruhája alatt a
tisztítótöltetet, és hogy úgy hallotta, hogy a tisztogatók kiabálták a
nevét. Coolock el is hitte, úgy ahogy előre megmondtad.
Moodri örült. – Eszerint a ciszternabeli akció sikeres volt.
– Hét jó társunkat megölték – mondta Melgil.
 Moodri lehunyta a szemét. – Megtértek anyjukhoz, hogy az
övéik megszabadulhassanak, ők már ott hullámzanak az otthoni
égbolt csillagáramaiban.
A három Öreg reflexszerűen az áldás jelét rajzolta ujjaival szívei
fölé.
– Nyugodj meg, Melgil – mondta Moodri szelíden. – Tudtuk,
hogy a felvigyázók felfedezik majd, hogy szerte a hajón akciókra
készülünk a ciszternákban. Akik önként vállalták, hogy az akció
szem előtt zajló részének szerepeit eljátsszák, pontosan tudták,
mit kockáztatnak: vagy a ciszternában lelik halálukat, vagy a
Játékban. Az ő hősiességük tette lehetővé, hogy akciónk többi
része terv szerint lezajlott, és hogy a felvigyázóknak a jelek szerint
eszük ágában sincs tovább nyomozni. A tervünk sikerülni fog.
Melgil még mindig nagyon levertnek látszott, Moodri még
sosem látta ilyennek.
– Ha Finiksán múlik, nem fog sikerülni – mondta Melgil.
Moodri egy percig az istennő békéjéért fohászkodott, aztán
megkérte idős barátját, hogy magyarázza meg a szavait.
– Beszéltem neki a kulcsról – mondta Melgil. – Megmondtam
neki, mikor kapja meg, és mit kell csinálnia vele a vezérlőben.
– Megmondtad neki, hogy az én kívánságomat tolmácsolod? –
kérdezte Moodri. Keresték a felvigyázók, ezért nem
merészkedhetett a közlekedőfolyosókra, hogy onnan bejusson a
betegszobákhoz vezető alagútrendszerbe.
– Persze, hogy megmondtam – felelte Melgil. – Nagyon szeret
és tisztel téged. De a felvigyázókat is tiszteli. Ő már a harmadik
nemzedékhez tartozik, benne már nem lobog úgy a gyűlölet
lángja, mint bennünk ilyen idős korunkban. – Esdeklően
kinyújtotta ép kezét. – Már a kezdet kezdetén mondtam neked,
Moodri, hogy ez a terv leggyengébb pontja. Csak mi éltünk a
Tenctonon. Személyes tapasztalatok alapján csak mi tudjuk, mitől
fosztottak meg minket, és csak mi vagyunk hajlandók mindent
kockára tenni azért, hogy visszaszerezzük. A gyerekeink viszont
csak ezt a hajót ismerik. – Csövek, vezetékek, alagutak
visszhangozták hangját. – Azok számára pedig, akik tagjai az Ifjú
Figyelők Brigádjának, a felügyelők a jutalom és nem a büntetés
forrásai. – Melgil megcsóválta a fejét. – Amikor elmondtam
Finiksának a tervet, azt mondta, hogy ez nem szolgálja a hajó
javát. Mindannyiunkat fel akar jelenteni az őrparancsnokánál.
Vondmac, aki eddig szótlanul hallgatott, riadtan felkapta a fejét,
és Moodrira nézett.
Moodri lehunyta a szemét, némán fohászkodott. Sejtette, hogy
Finiksától ez is kitelik. Finiksa világa ez a hajó. E világ rendjét a
felvigyázók tartják fent. Finiksa nem tudja, mitől fosztották meg,
így hát nem is hiányzik neki, amit elvettek tőle. Mégis, még mindig
látta Finiksában az isteni szikrát. Mióta tapintatosan elkezdte
rávezetni, mit mondjon s mit tegyen, hogy magára vonja a
felvigyázók figyelmét, s ezáltal bekerüljön az ifjú figyelők sorába,
Finiksa a terv kulcsfontosságú szereplője volt.
Ahhoz, hogy a terv sikerüljön, a felkelőknek be kellett jutniuk a
hajó egyik legszigorúbban őrzött részébe. A vezérlőben kizárólag
felvigyázók teljesítettek szolgálatot. A karbantartókat és
takarítókat vagy agyműtéttel semlegesítették, vagy kábítószert
adagoltak nekik. A felvigyázókon kívül csak ifjú figyelők juthattak
be néhanapján. Ezért szőtt a legöregebb tenctoni olyan tervet,
amelynek sikere nagyrészt az egyik legfiatalabbon múlt.
– Mit csináltál vele? – kérdezte Moodri. Jól tudta, hogy Melgil
gondoskodott róla, hogy Finiksa egyelőre ne tudjon jelentést tenni
a felvigyázóknak.
– Alszik – válaszolta Melgil. – Annak érdekében, hogy
megszabaduljon tőlem, Gelana, a rakományspecialista beadta
neki a szereket, amelyeket kértem. Coolock már engedélyezte,
hogy Finiksa három turnust pihenjen. A negyedikről már nem
hiányozhat.
– Addigra beszélek vele – mondta Moodri. Tudta, hogy ha lesz
alkalma beszélni vele, Finiksa meg fogja érteni, miért nem szabad
szólnia a felvigyázóknak. Meg fogja érteni, miért kell végrehajtani
a tervet.
– Nagyon veszélyes – tiltakozott Melgil. Vondmac rábólintott. –
A felvigyázók mindenkit összeszednek, akinek a foltjai akár csak
halványan is emlékeztetnek a Soren’tzahh Hősei és a Harmadik
Csillag Óceánja család koponyamintázatára. Stangyát, az
unokaöcsédet már ki is hallgatták.
 Moodrit meglepte, hogy Melgil nem tette hozzá: és ki is
végezték. – Túlélte?
– Megvizsgálták a vérüket, tartalmaz-e eemikkent. Nem találtak
semmit.
Moodri egy pillanatra fanyarul elmosolyodott a felvigyázók előre
megjósolható kincstári vakságán. Régóta gyanították már, hogy a
csuklótetoválásuk csökkenti az agyuk vérellátását.
– És Ruhtrával mi van? – kérdezte Moodri.
Melgil Vondmacra nézett, mint aki tőle várja a választ. – Semmi
hírünk róla – mondta idegesen Vondmac. – A felvigyázók jártak a
hálótermében, de ő nem volt ott. Ugye tudjátok, hogy ez mit
jelent?
Moodri tudta. – Két munkást láttak, akik odakiáltottak
Finiksának a ciszternában. Ez azt jelenti, hogy felismerték a fiút,
ismerik a koponyamintázatát, tudják, hogy ő is a családhoz
tartozik. És most ennek a családnak két tagja hiányzik a
hálótermekből. – Moodri felsóhajtott: a történteknek – bármekkora
veszélyt jelentett is egyesekre – a tervnek ebben a döntő,
befejező szakaszában már nem volt jelentősége. – A felvigyázók
tehát arra a következtetésre jutottak, hogy a ciszternában én és
Ruhtra voltunk a megfigyelők.
– Ha megengedtük volna Stangyának, hogy részt vegyen
valamelyik sejt munkájában, ahogy már többször is javasoltam,
meg lehetett volna mondani neki, hogy semmiképp se menjen a
ciszternák közelébe – mondta Melgil.
– És ha a felkelés elbukik, egy egész család elpusztul – felelte
Moodri. – Ismered a szabályokat, te is részt vettél a
megfogalmazásukban. Minden családból legalább egyvalakinek
kívül kell maradnia.
Vondmac megköszörülte a torkát, s megpróbált
kényelmesebben elhelyezkedni a csövön, amelyen ült. Moodri jól
ismerte már, tudta, hogy ilyenkor egyszerűen ki kell várni, hogy
rászánja magát a megszólalásra.
– Moodri, engem nagyon aggaszt, hogy erre kell
hagyatkoznunk – kezdte Vondmac.
– Látom – mondta szelíden Moodri.
 – Vannak néhányan a tanácsban, akik szerint nem véletlen,
hogy Finiksa a jelek szerint nem képes használni a kulcsot. És
főleg most nem, hogy a felvigyázók hirtelen érdeklődni kezdtek
azok iránt, akiknek a tiédhez hasonló foltmintázata van.
Moodri hirtelen haragra lobbant, de gyorsan elfojtotta. –
Gyávasággal vádol a tanács? – kérdezte nyugodt hangon, de
érezte, hogy foltjai elsötétednek a burkolt sértésre.
– És ha igen, hibáztatod őket? – kérdezett vissza Vondmac. –
Mindannyian tudjuk, mit jelentene neked a terv sikere.
– Népünk szabadságát – mondta Moodri: már nem érdekelte,
kicseng-e szavaiból az istennő áldása.
– És számodra a biztos halált.
Moodri végigsiklatta tekintetét az ívelt fémfalakon. Ifjúságára
emlékeztették, népe rabságának első éveire, mikor a Tencton
napja által gyújtott tüzek még ott lobogtak mindannyiuk
bensejében, s megesküdtek: akár életük árán is legyőzik
ellenségeiket.
– Elfelejtetted ifjúkori esküdet? – kérdezte Moodri. – Itt tettünk
esküt, ezekben az alagutakban.
– Népünk szíveiben akkoriban még lángolt a szenvedély –
mondta szomorúan Vondmac. – Ám ahogy gyarapodott a
bölcsességünk, úgy fogyatkozott a szenvedély. Én érzem ezt.
Tudom, hogy te is érzed.
– Talán ez a dolgok rendje – tette hozzá Melgil. – Ezért adja át
az öreg a bölcsességét. Hogy segítse az utána következő
nemzedéket, amelyben még nem hunyt ki a szenvedély.
Moodri fürkész tekintettel nézte barátait. – Hát ezt hozta nektek
Ionia békéje? Sorsa elfogadása meghozhatja ugyan valakinek a
belső békéjét, de hogyan tudod elfogadni népünk sorsát? –
Bizonytalanul felállt a lába alatt futó vezeték- és kábelkötegeken.
– Ha most nem cselekszünk, nem lesz következő nemzedék,
amely a helyünkbe lép. A saját halálomat igenis el tudom
fogadni… Az én koromban ez már csak idő kérdése. Fajtám
halálába viszont nem tudok beletörődni. És szégyelljék magukat
mind, akik ebben kételkednek.
 Melgil arcán a zavar jelei mutatkoztak. – Itt nem annyira a
halálod tényéről, mint inkább a halálod jellegéről van szó. –
Elfordította a fejét, hogy ne kelljen Moodri szemébe néznie.
– Még azt sem tudjuk, meghalsz-e egyáltalán valamikor is.
– Szóval ezt is megértük – mondta Moodri: nem titkolta haragját
és csalódottságát a másik kettő előtt. – A tanács tagjainak foltjai
már annyira elhalványodtak, hogy nem tudják elképzelni: akad
még köztünk olyan, aki hisz ifjúkori elveinkben? Hát akkor mondd
meg nekik: nem nyugszom bele, hogy a fajtámat kiirtsák a
Terminuson. Finiksa pedig a megfelelő időben ott lesz a
vezérlőben, és a megfelelő pillanatban bedugja a megfelelő
helyre az áramkör semlegesítő kulcsát. – Moodri szeme szinte
lángolt a félhomályban.
– A szuperluminál hajtómű nem fog rendesen aktivizálódni. A
rakománykorong veszélybe fog kerülni. És mikor a meghajtómű
átvált szuperluminál térbe, én leadok egy rádióüzenetet, amiből
ennek az elátkozott flottának a többi tagja majd azt hámozza ki,
hogy a hajónkon váratlan baleset történt, aminek következtében a
hajó mindörökre elveszett. – Moodri visszaült, de még mindig
remegett a hangja. – És ha sorsom könyvében úgy van megírva,
hogy magába vonzzon egy csillag gravitációs kútjának végtelen
spirálja, azé a csillagé, amely felé közeledünk, ám legyen. Az
örökkévalóság számomra egy pillanat lesz csupán. Végezetül
még a csillagok is kihunynak s a világmindenség önmagába
roskad, eljő az idők végezete, s én abban a tudatban térek meg
az Anyához, hogy megtettem, amit tennem kellett.
Melgil és Vondmac úgy nézett egymásra, mintha mindketten
azt akarnák, hogy a másik beszéljen. Végül Vondmac szólalt
meg. – Mi nem kételkedünk benned, öreg barátom. Mi csak
tolmácsoltuk a tanácsban felmerült aggodalmakat.
Moodri látta rajta, hogy volna még mondandója. Tudta,
elmondja azt is, ha majd elszánta rá magát. Éles tekintetet vetett
Vondmacra. – Remélem, nekik is tolmácsoljátok, hogy az
aggodalmuk alaptalan.
– Ami téged illet, biztosan – nyögte ki nagy nehezen Melgil. –
Viszont ami Finiksát illeti…
 – Beszélni fogok vele – szűrte a szót fogán keresztül Moodri. –
Ugyanúgy teljesíteni fogja a kötelességét, mint én a magamét.
Vagy talán van más lehetőségünk?
Vondmac váratlanul megszólalt. – Van egy másik tervünk is.
Moodri úgy érezte, megálltak a szívei. – És én nem tudok róla?
– Keer’chatlas… – suttogta Melgil.
– Előlem titkoltátok? – kérdezte hitetlenkedve Moodri.
– Elővigyázatosságból – mondta Vondmac. – Vannak a
tanácsban olyanok, akik mindig helytelenítették, hogy a tervben
egy gyerek is szerepet kapjon. Ez egy tartalék terv. Minden
eshetőségre.
Moodri észre se vette, hogy marokra gyűrte szoknyája
szegélyét. – És e szerint a terv szerint hogyan juttatjuk a kulcsot a
vezérlőbe?
– Az évek során összegyűjtött eemikkenkészletek között van…
másféle drog is – felette Vondmac.
Moodri egy pillanat alatt megértette. Megdöbbent. Vondmac
csak a jabrokáról, a bányászdrogról beszélhet. Ez a narkotikum
az agyra és a test genetikai szerkezetére egyaránt hatott. –
Szörnyeteggé változtatnád a mieinket? – kérdezte iszonyodva.
– Csak egy húsztagú rohamcsapatot – mondta Melgil. – Ennyi
elég, hogy erőszakkal elfoglalják a vezérlőt.
Moodri a fejét rázta. – A rakományszekció és a vezérlő között öt
pneumatikus ajtó van.
– A bányászdrog felfokozza azoknak a géneknek a működését,
amelyek oly alkalmazkodóképessé teszik fajunkat – mondta
Vondmac. – Hatása alatt a rohamegység ereje
megsokszorozódik. Nagyon gyorsak lesznek.
– Annyira viszont nem lesznek gyorsak, hogy a felvigyázók le
ne tudják adni a többi hajónak, hogy felkelés robbant ki – csattant
fel Moodri. – És ugyan mit ér a szabadság, ha tudjuk, hogy egy
tenctoni év sem kell hozzá, és máris ott lesz értünk egy másik
hajó az új bolygón?
– Technikai értelemben véve ez egy fejlett bolygó – mondta
Melgil. – Megtanítjuk őket, hogyan készítsenek védőfegyvereket.
– Védőfegyvereket? A hajók ellen? Egy bolygón, amely csak az
utóbbi száz évben fejlesztette ki a rádiótechnikát? – Ha az ötlet
nem lett volna annyira szánalmas és kétségbeesés szülte, Moodri
elnevette volna magát.
– Nincs más választásunk – mondta Melgil.
– Dehogy nincs! Finiksa.
Melgil és Vondmac lehajtotta a fejét. – A tanács már döntött.
Nem bízhatjuk népünk sorsát egy gyerekre, aki a felvigyázók
befolyása alatt áll.
Moodri dacosan felszegte a fejét. – Nem vagyok hajlandó
alávetni magam a tanács döntésének.
– Ahogy óhajtod – mondta Melgil, s jó kezével megdörzsölgette
elsorvadt karját. – Úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy a kulcs
nálam van. És én a rohamcsapatnak fogom odaadni, nem az
unokaöcsédnek.
– Akkor pedig mindnyájunkat romlásba döntesz. Még akkor is,
ha a rohamcsapat bejut a vezérlőbe, még akkor is, ha a kulcs
nem sérül meg és idejében a helyére kerül. Eljönnek értünk más
hajók.
– Nagyon sajnálom, Moodri – mondta Vondmac –, de ez az
utolsó lehetőségünk. Kénytelenek vagyunk a jobbnak tartott tervet
követni. És választottunk.
Moodri most már világosan kihallotta Vondmac szavaiból az
árulást. – Szóval ellenem szavaztatok.
Vondmac is, Melgil is bólintott. – Én is nagyon sajnálom, Moodri
– mondta Melgil.
A nőnemű Vondmac és a binnaum Melgil felállt.
– Intézkedtünk, hogy a belső élelmiszerraktártól számított
harmadik kereszteződésnél rejtsenek el számodra egy adag
élelmet meg vizet – mondta Vondmac. – Itt biztonságban leszel,
míg el nem kezdjük a leszállást. Azután meg nem hiszem, hogy a
felvigyázók túl sok érdeklődést tanúsítanának irántad. – Kurtán
elmosolyodott. – A terv többi része változatlan: a rádióirányjelzők
bemérése, a felvigyázók elfogása.
– Ha a vészjelzés kijut – mondta Moodri –, az irányjelekre nem
lesz szükség.
– Mindentől függetlenül továbbra is számítunk a segítségedre –
mondta Vondmac. – Reméljük, nem tagadod meg tőlünk.
 – Majd ha eljön az ideje, segítek – mondta Moodri. – De most
nem.
– A tanácsnak egyelőre nincs rád szüksége – mondta Melgil. –
A hátralévő négy napban már csak pihenj. Rászolgáltál.
Otthagyták Moodrit egyedül az alagutak útvesztőjében, ahol
már esztendők óta nem járt. Ha nem lett volna benne az istennő,
most dühöngeni kezdett volna, káromló szavai
végigvisszhangoztak az ismeretlen korban, ismeretlen lények által
épített homályos, szűk fémjáratokon. Moodrit azonban nem ilyen
fából faragták. A tanács szavazata ellenére, barátai jó szándékú
árulása ellenére tudta, hogy lehetőségei még nem merültek ki.
– Rohamcsapat… – sziszegte. Kétnemzedéknyi brutalitás elég
volt hozzá, hogy a tanács ugyanazokhoz az eszközökhöz
folyamodjék, mint a felvigyázók szoktak.
Az erőszak azonban itt nem megoldás. Nem lehet az. Bárkik,
bármikor építették is ezt a hajót, százszor többet tudtak az
erőszakról, mint a békés tenctoniak valaha is tudni fognak. A hajó
minden stratégiai pontja túl van biztosítva.
Megigazította szoknyáját, botorkálva elindult az egyik alagúton:
a lámpáknál meg-megállt, megnézte az idegen feliratokat, hogy
lássa, melyik járat vezet a hajó külseje felé. Mivel a tanács
cserbenhagyta, nincs rá mód, hogy elmondja nekik, mennyire
fontos, hogy tartsák magukat az eredeti tervhez, és bízzanak
Finiksában. Egyetlen lehetőség maradt csupán: hogy
megmutassa nekik.
Pontosan ez volt a szándéka.
NYOLCADIK FEJEZET
Első gyilkossági nyomozása negyedik napjának reggelén
Matthew Sikes egy E. T. babát talált a székén. Oda volt
bilincselve. A baba mellére egy kézzel írt cédulát tűztek,
amelyben a földönkívüli azt kérte, hogy adjon neki valaki egy
négymilliárd dolláros telefonkártyát, hogy haza tudjon szólni az
ügyvédjének. A szöveget egy bizonyos Dillyhopp, a Negyedik
Galaxis kapitánya írta alá, de Sikes megismerte a jellegzetes
betűket. Elismerőleg füttyentett: sose hitte volna, hogy Theo Miles
képes ilyen korán felkelni.
Angela Perez egy perccel Sikes után érkezett, kezében egy
műanyag kávéspohárral, amelyből egy filteres teászacskó
cimkéje fityegett. Szemüvegét lejjebb húzva méregette a babát és
Sikest, aki épp akkor húzta ki E. T, karjait a bilincsből.
– Mivel Grazerbe annyi homorérzék se szorult, mint egy döglött
békába – mondta –, van egy olyan érzésem, Sikes, hogy maga
valaki másnak is beszélt az ügyről. – Várta, hogy Sikes tisztázza
magát.
Sikes tudta: azzal, hogy először Theóhoz és nem Angie-hez
fordult az aggodalmaival, megkerülte a szolgálati utat, de most,
hogy úgy látszott, a Petty-ügy valahogy sínre döccent, úgy érezte,
nincs ebben semmi. – Hát igen – ismerte be. A babát még a
kezében tartotta: átvillant rajta, nem nőtt-e már ki az ilyesmiből
Kirby. – Összefutottam a régi ikremmel, neki mondtam el.
– Theo Milesnak? – kérdezte Angela Perez. Sikes bólintott. – Ő
most civil ruhás kábszeres, ugye? – Sikes megint csak bólintott. –
Szóval maga csak úgy lődörgött valami kellemes kis helyen, ahol
merő véletlenségből összefutott egy kábszeres nyomingerrel?
Sikes, Sikes… Mit szólna ehhez a lánya?
– Jól van, na – tört meg Sikes. – Megkerestem. Amikor Amy
Stewart felvetette, hogy esetleg a kormány keze van a dologban,
a szőr is felállt a hátamon. Theónak meg már volt agy-két ilyen
ügye.
Angela Perez megcsóválta a fejét, s mutatóujjával helyére tolta
lecsúsztatott napszemüvegét. – Na és mit mondott az öreg Theo?
Sikes a feltartott mutatóujjánál fogva lóbálta E. T.-t. – Hogy van
a kormánynak egyéb dolga is, mint hogy civileket tegyen taccsra.
Meg hogy kicsi zöld emberkék nem léteznek.
– Na ne mondja. Még a kábszereseknél sem? – gúnyolódott
Angela Perez.
Sikes nem reagált. – Szerinte Amy valószínűleg valami titkos
repülőgépet vagy ilyesmit fotografált le. Esetleg valamiféle ipari
kémkedésbe tenyereit bele. Vagy valami ilyesmibe.
Angela Perez félrehajtotta a fejét. – Érdekes ötlet… Ipari
kémkedés… Erre nem gondoltam.
– Viszont egybevág azzal, amire gondolt – mondta Sikes.
– Az egyik ellopott valamit a másiktól. Szerintem lényegtelen,
hogy miről van szó: valami csillagászati felfedezésről vagy ipari
kémkedésről. A motívum szempontjából tökmindegy.
Angie bólintott. – Kiderítette már, mivel foglalkozott Petty meg
Stewart az egyetemen?
– Csak az imént estem be. Legalább levegőt hadd vegyek.
– Tőlem lélegezhet akár egy álló napig is – mondta Angela
Perez –, de utána szükségem van a segítségére. A Robertsonon
volt egy kis lövöldözés, egy étterem irodájában. Úgy fest a dolog,
hogy a két társtulajdonos egymás torkának ugrott, de
elképzelhető, hogy egy harmadik muki is belepancsolt a levesbe.
– Aha – mondta szórakozottan Sikes, és az asztal sarkára
ültette az E. T. babát.
Mielőtt még Angie leülhetett volna a saját íróasztalához, egy
fiatal egyenruhás rendőr lépett be a helyiségbe, s egy osztályközi
jelzéssel ellátott borítékot nyújtott át neki. Az a fénykép volt benne,
amelyet Amy Stewart szobájából hoztak el, meg a körözés, amit
ennek alapján a dokumentációs osztály összehozott. Az
egyenruhás közölte, hogy a közönségszolgálatiak már eljuttatták
a képeket a tévéstúdiókba, úgyhogy a déli híradókban már benne
is lesz, a napilapoknak meg a délutáni kiadásában.
Angela Perez Sikes asztalára libegtette a körözést. – Felhívom
a figyelmét, hogy itt az alján a maga telefonszáma szerepel –
mondta kegyetlen mosollyal. – Amint kiírják a képernyőre, a város
összes féleszűje magát fogja hívni. Lehet, hogy kap egy-két
szerelmi vallomást is. Én mindig kapok.
Sikes túláradó hálával megköszönte, s elkezdte összeírni, kiket
kell felhívnia, mielőtt megindul a telefonáradat. Egy-két perc
elteltével besétált Grazer. Aktatáska volt a kezében, hóna alatt két
napilap. Halszálkamintás, mellényes öltönyt vett fel mára, úgy
nézett ki, mint egy igazgatósági tanácsülésre tartó bankár. Sikes
asztalánál megtorpant, értetlen tekintettel méregette az E. T.
babát, aztán észrevette a körözést meg a bekeretezett színes
fényképet.
– Szóval ez volna Amy Stewart – mondta fölényes hangon.
Sikes és Angie elnézően összenézett. – Igen, ez van ideírva –
hagyta rá Angie.
Sikesnak támadt egy ötlete. – Bryon, maga mindent tud. Jöjjön
már ide egy pillanatra.
Grazer zavarodottságot imitálva meglazította a gallérját, de nem
tévesztett meg vele senkit.
– Nézze meg ezt a pasast itt a nő mellett – mutatott a
fényképen látható titokzatos férfira Sikes. – Nem tűnik
ismerősnek?
Grazer jól megnézte magának a képet. – De igen. Biztos, hogy
láttam már valahol.
– Helyben vagyunk – mondta Sikes. – Ki ez?
Grazer a homlokát ráncolta. – Honnan tudjam? Ismerős és
kész.
Angela Perez felállt, odament Grazerhez, megállt mögötte,
onnan, a válla fölött nézte a fényképet. – Mind ezt mondjuk, hogy
ismerős. A kérdés csak az, hogy honnan. A tévéből ismeri vagy
esetleg…
– Aligha – vágott közbe fölényesen Grazer. – Sose nézem.
– Sose? – kérdezte gyanakodva Sikes.
 Grazer köhintett. – Hát a hírműsorokat azért persze nézem. A
CNN-t. A PBS-t. Az érdemleges műsorokat.
Sikes és Angela Perez szemöldöke magasba szökött. –
Eszerint – mondta Angela Perez – vagy a moziból, vagy az
érdemleges tévéből.
Grazer kacagott. – Büszkén jelenthetem, hogy moziban utoljára
hatvankilencben voltam. Akkoriban még tudtak filmet csinálni. –
Megint az E. T. babára nézett. – Ez egyébként mi a manó?
Angie sóhajtott. – Na mindegy, ez legalább leszűkíti a
lehetőségeket. Ha Grazernek ismerősnek tűnik, akkor a mi
titokzatos emberünk valahonnan az érdemleges televízió
környékéről való.
– Kizárt eset – mondta Sikes. – Én sose nézek semmiféle
érdemlegest, de ezt az ürgét mégis láttam már.
Angie vállat vont. – Grazer! Megtenné, hogy kitűzi ezt a képet a
kantin melletti hirdetőtáblára? Meg egy cédulát alá, hogy aki
ismeri a pasast, szóljon.
Grazer meglepetésre nemet intett. – Fölösleges. Kitűnő
memóriám van. Háromszor is elvégeztem a Ryan-féle
memóriakontroll tanfolyamot.
Angela Perez elhúzta a száját. – Ha olyan jó a memóriája, miért
futott neki háromszor?
Grazer sértett arcot vágott. – Gyakorlat teszi a mestert –
mondta megbántottan. – A gyakorlat. – Fogta a fényképet, és
bevonult vele a kuckójába.
– Ez meg hogy szerzett ilyen hamar saját kalitkát? – kérdezte
Sikes Grazer után nézve.
Angela Perez visszaült az asztalához. – Erre most mit
mondjak? Tudja, hogyan kell a gazdasági hivatal gusztusa szerint
kitölteni egy formanyomtatványt. – Nagyot cuppantott. Grazer
megpördült az ajtóban, de elkésett: Sikes és Angie már az asztal
fölé hajolt, mint aki munkájába mélyed, még kikívánkozó
kuncogásukat is sikerült magukba fojtani. Sikes fütyörészni
kezdett, és felhívta a listája első helyén szereplő számot. A UCLA
csillagászati tanszéke jelentkezett. Jól indult a nap.
Mire azonban befejezte az első telefonbeszélgetést, odalett a
fütyörészős kedve.
 – Ez így nem jön össze – jelentette Angie-nek a helyiség
elaggott kávéfőzője mellett állva. – Az egyetem szerint Amy a… –
jegyzettömbjébe pillantott – … planetáris ködökkel foglalkozott.
– És? – kérdezte Angela Perez. Feszülten figyelte a kávéfőző
kifolyóját.
– És ezért nem használt optikai távcsöveket a
tanulmányozásukra. Rádióteleszkópokkal dolgozott. Sőt, hogy
pontosítsák, még azokkal sem személyesen: más csillagászok
számítógépre vitt adatait dolgozta fel.
A kávéfőző sziszegni kezdett. Angela Perez nem nézett fel. –
Nem értem.
– Nem készíthette azokat a felvételeket, amelyeket mutatott
nekem. Azok optikai felvételek voltak.
– Akkor jól sejtette: a felvételeket Petty készítette, és a nő
ellopta tőle. – Angie Sikesra pillantott. – Ha eddig nem volt
gyanúsított, most már az.
– De nem is Petty készítette a felvételeket – mondta Sikes. –
Elsősöknek tartott előadásokat csillagászattörténetből. Az
egyetem szerint már nem is kapott semmi teleszkópidőt. Minden
szabadidejét annak szentelte, hogy segített a kutatási alapok
növeléséért lobbizóknak.
Angela Perez feladta: ebből már sose jön kávé. – Akkor honnan
származnak ezek a felvételek, Sikes?
– Nem tudom.
– Másként fogalmazva: valaki mástól.
– Akinek van egy bazi nagy távcsöve – tette hozzá Sikes. – Én
láttam azokat a felvételeket. Borotvaélesek voltak. Tuti, hogy
valami nagyon komoly berendezéssel készültek.
– Mi az, hogy nagyon komoly? Mondjuk valami NASA-
szerkezet, amolyan egymilliárd dolláros?
Sikes fellapozta azt a néhány lapot, amelyeket a Stewarttal
folytatott beszélgetése óta telefirkált a jegyzeteivel. – Tessék. Amy
azt mondta, csak egyetlen teleszkópot használnak a Föld-
keresztezők megfigyelésére… Kitt Peakben egy harminchat
hüvelykes Newton-féle távcsövet.
– Na és felhívta már ezt a Kitt Peaket?
 Sikes nem fárasztotta magát a válasszal. Visszament az
asztalához, néhány másodpercig fodrozta a telefont, aztán a
szintén telefonáló többi nyomozó lármáját túlharsogva felordított:
– Bryon! Hol van Kitt Peak?
– Az obszervatórium? – hallatszott tompán Grazer hangja.
– Az!
– Arizonában!
– Mi a körzetszáma?
– Hatszázkettő!
– Kösz! – Sikes fölkapta a kagylót. – Kinek kell itt számítógép?
– dünnyögte.
Mire Sikes befejezte a Kitt Peak Nemzeti Obszervatóriummal
folytatott rövid beszélgetését, Angela Perez is visszatért az
asztalához a teájával.
– Na? – kérdezte.
– A nagyteleszkópot tíz napja szétkapták, állítólag újra be kell
szabályozni. Szóval bütykölik. Amy azt mondta, hogy a felvételek
hat napja készültek. Ennek három napja. Szóval amikor ezek a
fényképek készültek, szét volt dobva.
– Megkérdezte tőlük, hogy van-e másik, amelyen ezek a fotók
készülhettek?
– Csak azok, amelyek aszteroidafigyelésre vannak ráállítva.
Ezek nagyon beleásták magukat a témába. Maga tudta, hogy
hatszor nagyobb esélye van rá, hogy egy aszteroida pusztítsa el,
mint hogy egy repülőgép-szerencsétlenségben lelje halálát?
– Akkor biztonságban vagyok – mondta Angie. – Én sose ülök
repülőre. Honnan származhatnak még ezek a felvételek?
– A pofa szerint, akivel beszéltem, a legtöbb aszteroidát
véletlenül fedezik fel, mikor keresztülvág egy más ok miatt
fényképezett területen, úgyhogy többszáz teleszkópról is
elképzelhető, hogy lefotografáltak vele egy… szóval egy
aszteroidát. Azt mondtam neki, hogy láttam egy aszteroidafotót,
és szeretném kinyomozni a forrását. – Sikes golyóstollával
dobolni kezdett a jegyzetfüzetén. – Most azért el kellene
döntenünk valamit.
– Mit?
 – Hogy most tényleg csillagászati felvételekkel van dolgunk,
vagy sem.
– Maga látta őket.
– Ha az én véleményemre kíváncsi, én azt mondom, azok.
Angela Perez óvatosan kiemelte poharából a teászacskót, és
egy összehajtott papírszalvétára tette. – Ugye tudja, hogy ez
veszedelmesen közel visz minket E. T.-hez meg a barátaihoz?
– Mi mást fényképezhet még le valaki egy teleszkóppal?
– Amit öreg ikre mondott: repülőgépet.
Sikes fájdalmas képpel lehunyta szemét. – Ami veszedelmesen
közel visz minket ahhoz a kormányhistóriához.
Angie oldalt fordult forgószékével, hogy szembe nézzen
Sikesszal. – Stewart is ezt mondta. Szóval a gyanúsított hirtelen
megint áldozat lett?
– Nem tudom. – Sikes felsóhajtott. Végiglapozta a
jegyzettömbjét. Még csak tíz oldalt használt fel. A többi üres volt.
Megborzongott a gondolatra, hogy élnek ma emberek a
városban, akiknek halála miatt nemsokára a többi oldal is
megtelik. És hány jegyzettömböt ír még majd tele?
– Föld hívja Sikest! – szólt rá Angela Perez.
– Nincs semmi konkrétumunk, csak egy halott csillagász. A
ballisztika semmit sem produkált. A parkolóházban egy szál tanú
sem akadt. Az egyetlen ember, aki kapcsolatban állt az áldozattal
és esetleg tud valamit a halála körülményeiről, eltűnt. Ezen
túlmenően csak egy halom lehetőségünk van.
– De E.T. nem tartozik közéjük, ugye?
– Persze hogy nem.
– És a kormány?
– Theo szerint egyszerűen semmi értelme nem volna. Nincs is.
Angie belekortyolt a teájába. – Hányat kell még telefonálnia?
Sikes megnézte a lajstromát. – Gondoltam, felhívom
Ausztráliát, beszélek a lányával. – Felnézett a mennyezetre, és
elordította magát. – Bryon! Mennyi az időeltolódás Ausztrália és
köztünk?
– Melyik város?
Sikes a jegyzeteibe pillantott. – Woomera!
– Akkor az a közepe! Tizenhét órával vannak előttünk!
 – Kösz! – Sikes Angie-re nézett. – Meg kell adni: időnként
egész imponáló.
– Amíg a szomszéd szobában van, feltétlenül. – Angela Perez
ismét az asztala felé fordult a székével. – Mondok én magának
valamit. Beszéljen Petty lányával. Beszéltesse egy kicsit, hátha
kiderül, hogy az apjának volt valami haragosa. Aztán amíg a
délutáni lapok le nem hozzák a fényképet, segít nekem annak az
éttermi lövöldözésnek a dolgában. Ha viszont a lány nem mond
semmit… akkor elég rendesen elakadt, barátom.
Sikes tárcsázott. Egy üzenetközvetítővel került
összeköttetésbe, amely közölte vele, hogy Isabel Petty az
Egyesült Államokba utazott az apja temetésére. Sikes ebből arra
következtetett, hogy Woomerában elég ritka tehet a betörés, ha
ez a nő ezt magnóra meri mondani. Mindenesetre bediktálta a
nevét és a telefonszámát.
– Na szóval – mondta Angela Perez, mikor látta, hogy Sikes
letette. – Két sógorról van szó. Van egy bisztróféléjük a
Robertsonon, felesben. Ma reggel az irodában bukkantak rájuk.
Mindkettő meghalt. Mindkettőnek stukker volt a kezében. Mindkét
stukkerből lőttek, de…
– Megvan!
Grazer robogott be a helyiségbe, messziről lobogtatva a
fényképet. – Na, mit mondtam? – fordult Angela Perezhez Sikes.
Grazer úgy tette le a fényképet Angie asztalára, hogy mindenki
láthassa.
– Abban a pillanatban tudtam, hogy már találkoztam vele, mikor
először láttam – kopogtatta meg Grazer mutatóujjával a titokzatos
férfi képét – önelégülten vigyorgott, tologatott, és úgy hintázta
magát előre-hátra, mint akinek nincs több mondanivalója.
Angela Perez is elmosolyodott. – Ne akarja, hogy a képére
másszak.
– Jaj, maga mindig viccel – mondta Grazer izgatottan. –
Mindannyiunkat az tévesztett meg, hogy az illető pulóverben van.
Képzeljék el fekete szerelésben.
– Nindzsa? – kérdezte Sikes.
 – Nem, nem. – Grazer három ujját keresztbefektette a
csuklóján. – Három aranysáv egy fekete zakón. Na?! Most már
könnyű.
– Grazer – mondta magára kényszerített nyugalommal Angela
Perez. – Nálam fegyver van. Azonnal nyögje ki ennek a pasinak a
nevét.
– A nevét nem tudom – mondta Grazer védekezőleg. – Én csak
azt mondtam, hogy már emlékszem, hol láttam. Mindenki látta.
– Mégpedig…?
– Sivatagi vihar!
Angela Perez a tenyerébe támasztotta állát. – Grazer. Ez nem
játék. Ez egy gyilkosság ügyében folytatott nyomozás. Ha még
egyetlen másodpercet elrabol az időmből, fegyelmire fogom
javasolni.
Grazer úgy nézett rá, mintha pofon vágta volna. – Most
mondtam. Benne volt a Sivatagi vihar tájékoztató stábjában.
Tudják… Minden nap jelentkeztek a Pentagonból. Általában Kelly
tábornok kezdte, odaállt, és elmondta, mi történt aznap. Na és ott
álltak körülötte azok a névtelen ürgék, térképeket akasztottak fel,
válaszoltak a technikai jellegű kérdésekre. A haditengerészet
hírszerzőtisztjei fekete egyenruhában… ő volt az egyik. Három
sávval a kabátján. Ez parancsnoki rangjelzés.
– Biztos benne? – kérdezte Angela Perez.
Sikes jobban szemügyre vette a fényképet. – Hát… szerintem
igaza van. – Úgy érezte magát, mintha egy ágyút sütöttek volna el
a füle mellett, de meg volt győződve róla, hogy Grazer nem téved.
Ez az agymenéses tényleg mindent tud.
Angie úgy nézett Sikesra, mintha megint olvasna a
gondolataiban. – Ez azért még nem szükségképpen jelenti azt,
amire gondol.
– Véletlen, mi? – mondta Sikes minden meggyőződés nélkül.
Ennyit Theóról. Ennyit Angie-ről. Ennyit a karrieremről.
– Meglehet – mondta Angela Perez.
– Miről beszélnek? – kérdezte Grazer.
Sikes és Angie egyszerre fordult felé, uniszónóban mondták: –
Ez már nem tartozik magára.
 Grazer azonban Angie asztalára csapott. Ököllel. Aztán elhúzta
a száját, mintha túl erősre sikerült volna. – Hát akkor ide
figyeljenek! – mondta kissé remegő hangon. – Én segítettem
maguknak, és ezért elvárok némi viszontszolgálatot.
Angie még abban a pillanatban talpra ugrott, mikor Grazer ökle
asztalt ért. – Segíteni akar nekünk, harmadosztályú nyomozó?
Akkor menjen, és tudja meg ennek az embernek a nevét. Az után
esetleg elvárhat némi viszontszolgálatot.
Grazer felkapta a fényképet, és kiviharzott. Két óra sem telt
bele, már vissza is jött.
– Franklin Arthur Stewartnak hívják – jelentette, amint belépett.
– Parancsnoki rangban szolgál a haditengerészet hírszerzőinél.
Ahogy mondtam. – Angie asztalára dobta az eredeti fényképet, és
mellé egy másikat: egy hússzor huszonötös fekete-fehér felvételt.
Az új fotó egy szónoki emelvény előtt ábrázolta Kelly tábornokot.
Mögötte állványon egy nagy térképet lehetett látni. És a térkép
mellett ott állt a titokzatos ember.
– Ezt hogy csinálta? – kérdezte a fekete-fehér képet nézve
Angela Perez.
– Van egy barátom a Los Angeles Times képkönyvtárában –
mondta önelégülten Grazer. – Az egész anyaguk számítógépen
van. Nem kellett mást bezongorázni, mint hogy Sivatagi vihar,
tájékoztató. Pentagon, Kelly tábornok, öt perc sem kellett hozzá,
hogy találjunk egy olyan képet, amelyen Stewart is rajta van. –
Felsőbbsége tudatában elmosolyodott. – Az ilyen összeköttetések
szinte nélkülözhetetlenek a hatékony nyomozásban, ezért én
szorgalmasan ápolom is a hasonló jellegű kapcsolatokat. – Karba
font kézzel várta az elismerést.
– Stewart… – mondta töprengve Sikes. – Ez akkor most az
apja, a nagybátyja vagy a bátyja?
– Akkor most elmondják végre, miről van szó? – kérdezte
Grazer egy árnyalatnyi fenyegetéssel a hangjában.
Sikes megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy örülne neki, Bryon.
– És miért nem?
Sikes kénytelen volt kimondani, amitől rettegett. – Lehet, hogy
beletenyereltünk valami titkos kormányakcióba.
 Grazer önelégültsége egy szempillantás alatt odalett. –
Tényleg?
– Valószínűleg vakvéletlen – mondta Angela Perez. – Főleg
most, hogy már tudjuk, hogy a mi kis Amynk rokona ennek a
pasasnak.
Sikes eltolta magát az asztaltól, és felállt. Túl régóta ült már. –
Maga mindig azt mondja nekem, hogy hallgassak az
ösztöneimre, ugye? – fordult Angie-hez. Angela Perez bólintott. –
Hát az én ösztöneim most azt súgják, hogy ez nem véletlen. Az
én ösztöneim most azt súgják, hogy menjek szépen haza, bújjak
ismét egyenruhába és üljek vissza szépen egy járőrkocsiba,
mielőtt a tengerészeti hírszerzés elkezd érdeklődni irántam.
Angie is felállt. Már felhagyott a próbálkozással, hogy Sikest
jobb kedvre hangolja. – Nézze, Sikes. Ha kiderül, hogy a
kormánynak köze van ehhez a históriához, akkor odaállunk a
kapitány elé, és átpasszoljuk neki az ügyet. A politikai
szarságokkaí ő foglakozik. Ez a dolga.
– Akkor jó – mondta Sikes. – Menjünk most rögtön.
– Csigavér. Előbb bizonyítanunk kell, hogy nem véletlen, hogy
egy kezdő csillagász állítólag valamiféle kapcsolatba került
valamelyik kormányügynökséggel… És főképp azért kell
bizonyítanunk, mert az illető mindezt maga vetette föl.
Sikesnak sehogy nem tetszett a dolog. Ügy érezte magát,
mintha a saját sírgödrét mélyítgetné. – Na és hogyan bizonyítjuk?
– kérdezte.
Angela Perez Grazerre nézett. – Ha bírja a gyűrődést,
beszállhat.
– De ha kezd kicsúszni a kezünkből az irányítás, megyünk a
kapitányhoz, ugye? – Grazer gyorsan és idegesen beszélt.
– Én ugyan nem vetem magam a szövetségiek karjaiba –
mondta Angela Perez.
– Na és mit segítsek? – Grazer nyelt egyet.
Angie visszaadta neki a fekete-fehér felvételt. – Ez a kép a
Sivatagi vihar idején készült. Derítse ki, hol található most ez a
Stewart parancsnok, mi a beosztása. Tudjon meg róla mindent,
amit csak lehet. Meg tudja oldani?
 Grazer szeme megrebbent: választási lehetőségeit fontolgatta.
– Hát… felhívhatom a Pentagont, és megkérdezhetem.
– Ez az ember a hírszerzésnél szolgál, Grazer. Legjobb
esetben is csak valami fedősztorit mondanak magának.
Grazer néhány másodpercig szótlanul rágta az ajkát. – Hát…
van két számítógépes adatbank, ahol esetleg megpróbálhatom…
Nem éppen kóser, de… Lehet, hogy ők pontosabbak.
– Jól van – mondta Angela Perez. – Fogjon hozzá. – Intett
Grazernek, hogy leléphet. Grazer lassú léptekkel elindult a
kalitkája felé.
– Na és mi mihez kezdünk? – kérdezte Sikes. Legalább olyan
idegesnek hangzott a hangja, mint Grazeré.
– Maga nemrég mondott valami olyasmit, hogy Theo Miles
praxisában már előfordult ilyen… kormánykapcsolat.
Sikesban egy pillanatra felötlött, hogy ez a szó
„kormánykapcsolat”, milyen hamar vált a „kormány által elrendelt
gyilkosság” kifejezés eufemisztikus helyettesítőjévé. – Igen…
előfordult.
– Hát akkor hozza ide – mondta Angie. – Ha ez a történet úgy
alakul, ahogy maga szerint alakulni fog, akkor nem árt, ha máris
elkezdjük lefedezni magunkat.
Sikes visszazöttyent a székére. Ez nem nyomozás. Ez egy
lidércnyomás. – Miért gyilkoltatna meg a kormány egy csillagászt?
– kérdezte. Angela Perez azonban már telefonált, Sikes szavait
nem hallotta senki, csak E. T.
E. T. pedig – legalábbis egyelőre – nem válaszolt.
KILENCEDIK FEJEZET
George úgy vitte a molekulakutaszt, mint valami fegyvert: hatvan
standard év minden kondicionálását elfeledte. Tartása
kiegyenesedett, nem a rabszolgák erőtlen, céltalan
csoszogásával lépkedett. Léptei határozott szándékot és célt
sugalltak – pontosan az ellenkezőjét művelte annak, amire egész
életében tanították annak érdekében, hogy ne vonja magára a
felvigyázók figyelmét.
Most azonban pontosan ezt akarta.
Léptei hangosan visszahangoztak a hajóhéj melletti
kezelőfolyosó sűrű vasrácspadlóján. Ötvenlépésenként elhaladt
egy-egy ablak mellett. És most már tudta, miért van
könnycseppformájuk.
A hajó sír.
Szégyenében. Mindazért, amit önmagában megtörténni
engedett.
De ennek vége, fogadkozott magában George. Győzelem vagy
feledés által, de a felvigyázók uralmának vége.
Egy másik hátiszerelvényes-kutaszos munkás ijedten húzta
össze magát határozott lépteinek hallatára, aztán hitetlenkedve
bámulta, hogy a közeledő nem egy felvigyázó, hanem
ugyanolyan rabszolga, mint ő. Sokáig nézett George után, ujjaival
önkéntelen mozdulattal szívei fölé rajzolta az őrültekre és a
halottakra mondandó áldás jelét.
George folytatta útját, ügyet sem vetett a forró és gyorsan
felerősödő huzatra, amelyet a hajónak ezen a külső részén
kavartak a szellőztetőgépek. Sebeinek fájdalmáról már rég
megfeledkezett. Hátiszerelvényét pehelykönnyűnek érezte.
Győzelem vagy feledés – egyre csak ez járt a fejében.
A tizedik ablaknál találkozott az első felvigyázóval. Fajának
fekete egyenruhás árulója körülbelül egyidős lehetett vele, ami azt
jelentette, hogy már a hajón született. Zubbonyán két arany
rangjelző sáv csillogott. Foltjai sötétek voltak, s egymásba
kapcsolódó, örvénylő vesszőket formáztak. George jól megnézte
magának.
Ennek az ágnak vége, fogadkozott magában.
A felvigyázó ösztökéjével ütemesen veregette nyitott tenyerét, s
a jó szórakozás reményében már előre gonoszul mosolygott.
George jól ismerte ezt az arckifejezést: ilyen képet vágott az a
fiatal felvigyázó is, aki Susant meggyötörte.
– Hova ilyen sietve? – kérdezte széles vigyorral a felvigyázó,
mikor George lépteit megnyújtva és megszaporázva odaért
hozzá.
George nem válaszolt. Győzelem vagy feledés.
A felvigyázó megvetette lábát a rácspadlón. – Pimaszkodsz,
rakomány?! – Kissé megemelte ösztökéjét, s olyan villámló
szemekkel meredt George-ra, hogy attól a szent gáz bármelyik
rabszolgája nyomban térdre roskadt volna.
George azonban nem volt a gáz rabszolgája. A felvigyázók
gyermeke volt: ők tenyésztették ki saját pároztatási programjuk
révén.
Állta velük szemben az összehasonlítást. Támadásba lendült.
A felvigyázó a szükségesnél egy szívverésnyi ütemmel később
vette észre George szemében az őrületet. Nyitotta a száját, hogy
riadót kiáltson. Ujjal lázas igyekezettel tapogatóztak az ösztöke
szabályzógyűrűi után.
A molekulakutasz keresztülhussant a levegőn, George teljes
súlyát és erejét beleadta az ütésbe.
A felvigyázó felnyögött, közvetlenül az ablak mellett nekiesett a
fémfalnak, s lassan lecsúszott a tövébe: a száján fakadó
rózsaszín buborékokat leszakította és elsodorta a huzat. Az
ösztöke csörömpölve hullt a rácspadlóra. George a
hátiszerelvényébe dugta a kutaszt, s felvette az ösztökét.
Életében először érintette kezével a felvigyázók fegyverét. Több
mint hatvan év állandó dresszúráját kellett hozzá leküzdenie.
Abban a pillanatban lépett vissza a felvigyázóhoz, mikor az a
falnak támaszkodva, egyenruhájának ujjával törölgetve álláról a
vért, feltápászkodott.
A felvigyázó arcán elképedtség tükröződött, de korábbi gúnyos
mosolya még nem tűnt el teljesen az ajkáról. Még sose fordult elő,
hogy egy rabszolga egymagában legyőzött volna egy felvigyázót.
Ám hiába várta, George-on nem mutatkoztak a félelem jegyei.
– Ízenként fognak recirkulálni! – ordította George arcába.
– Add ide a rádiódat – mondta George. Kinyújtott karján
nehézkesen lebbent zubbonya ujja: a ruhaszövetet merevvé
impregnálta a háromtűs műszer által kiserkentett, immár
megalvadt vér.
A felvigyázó tovább beszélt, mintha George meg se szólalt
volna. – Önmagaddal fogunk fölzabáltatni. Egyre kisebb és kisebb
leszel. Egyre éhesebb. Ha vannak gyerekeid, azokat is
recirkuláljuk, és…
Az ösztöke az arcába csapott, feje tompa koppanással ütközött
a fémfalnak. Szeme egy pillanatra elhomályosodott. Aztán
megrázta a fejét, s látva George zavarát, diadalmasan, gúnyosan
elvigyorodott.
George kalimpáló szívekkel meredt az ösztökére. Élesre volt
állítva, mégsem sült ki.
– Azt hiszed, ilyen ostobák vagyunk, rakomány? – sziszegte a
felvigyázó. Kiköpte egy fogát, a fog kiesett a rácspadló egyik
résén, ide-oda koccanva hullt az ismeretlen mélységbe. – Az
ösztöke nem fogja azokat, akik a hatalom szavait hordozzák. –
Csuklóját felemelve mutatta obszcén tetoválását. – Az enyém
vagy. Nincs hová menned. Nincs mit nyerned.
– Vesztenem sincs mit – mondta dacosan George. – Add ide a
rádiódat.
A felvigyázó válaszként kissé előrehajolt, s kezét a chekkahok
által tanított küzdőállásba emelte. – Gyere és vedd el.
George egy szívdobbanásnyi ideig szuggerálta magát, hogy
képes legyen megtenni az előtte álló lénnyel azt, amit tennie kell.
Miközben ismét előhúzta a molekulakutaszt, egy gyerekkori rítus
még pislákoló késztetésének hatására csaknem belefogott az
Andarko segítségét kérő mondókába. De ha éltek is istenek a
hajón, a rakománykorong más részébe voltak bezárva, s George-
dzsal sosem jártak.
Nem fohászkodott. Cselekedett. Életében először visszavágott.
Jobbra cselezett a kutasz hegyével. A felvigyázó ugrott, reflexei
azonban eltompultak már a hosszú évek alatt, amelyeknek során
csak a szent gáztól kába tenctoniakkal kellett elbánnia.
George visszarántotta a kutaszt, majd közvetlenül a felvigyázó
mellett a fémfalnak lökte az ösztöke hegyét. Az érintkezés
recsegő, pattogó, kékesfehér szikrákat keltett, az ösztöke és a fal
találkozási pontjától keskeny füstcsík indult a hat méter magas
rácsmennyezet felé. A szikraeső néhány másodperc múltán,
mikor az ösztökéből kifogyott a töltés, elállt.
George a padlóra dobta az ösztökél. Csörömpölve gurult
arrébb, majd halkan vinnyogni kezdett, ahogy lassan ismét
feltöltődött.
A felvigyázó a falba égett bemélyedésre nézett. – Még ezer
ösztöke, még ezer év, és akkor talán, esetleg átégetheted –
mondta. – Véged, rakomány. Nem vagy jó semmire, nem kellesz
senkinek. Az életed egy nagy zéró. A gyerekeid meg a feleséged
kard-ta lesznek, míg csak…
A kutasz hegye a torkának nyomult: harákolva, öklendezve
tántorult a falnak. George váratlan erőt érzett lüktetni a karjaiban,
mintha közvetlenül a dohogó erőművektől merítené energiáját. Az
ablak mögül ragyogó szemekkel nézték a csillagok.
– Végig fogom élvezni a haláltusádat – hörögte a felvigyázó.
George a feje fölé emelte a kutaszt. Érezte, mint áramlik végig
egész testén a hajó ereje. Tízezer esztendő minden elfojtott dühe.
Tíz végtelenségé, tíz örökkévalóságé. Érezte, mint költözik belé
ezernyi névtelen faj mérhetetlen nekikeseredettség és
mondhatatlan harag tüzelte kísértetének ereje.
– Rakomány! – kántálta a felvigyázó. – Ra-ko-mány! – Ennél
nagyobb sértés nem létezett: tárgyként kezelt személy. Egy
névtelen valami.
A kutasz lesújtott, s George e pillanatban nem volt más, mint
maguknak a csillagoknak, a csillagok haragjának közvetítője.
 A felügyelő felnyögött és nekiesett a falnak, pontosan oda,
ahová George akarta. A háta eltakarta a fémbe égetett lyukat.
Ahol a hajóhéj tökéletessége csorbát szenvedett.
George munkához látott.
A kutasz hegyét a felvigyázó mellének nyomta, és bekapcsolta
a műszert.
A felvigyázó megpróbálta eltaszítani magától a kutaszt. George
megütötte. Életében először emelt kezet valakire.
A felvigyázó koponyája megint nekivágódott a falnak. Tátogva
kapkodott levegő után, egészen belekábult. Beszüntette az
ellenállást.
George kissé arrébb mozdította a kutaszt, hogy a hegye
lehetőleg pontosan a lyuk fölött legyen. A műszer mélyen
belenyomódott a felvigyázó testébe.
A kutasz kijelzőjének fénye zöldre váltott.
George várta, míg a jelzés elér a hajó irányítóközpontjába. A
felvigyázó nyöszörgött, de még mindig nem fogta fel, mire készül
George. George úgy tartotta mellének nyomva a kutaszt, mintha
keze és karja ugyanabból az anyagból volna, mint a hajótest.
A vibráció megkezdődött.
Közeledett.
A felvigyázó hallotta.
A rácspadló rezgett, csörömpölt. A hajófal zümmögésbe
kezdett, a zümmögés annyira felerősödött, hogy még a huzat
süvítésének hangját is elnyomta. Az ablak fölé egy hajóhéj-
karbantartó gépezet sötét árnyéka telepedett. A felvigyázó
lenézett. Látta a zöld fényt. Érezte az erős vibrációt.
Kétségbeesett erővel igyekezett ellökni magától a kutaszt.
Tekergőzött. George meg se moccant. Egy volt a hajóval.
A vibrálás abbamaradt: a karbantartó gépezet beállt a
megfelelő helyre. George még mindig nem húzta vissza a kutaszt,
továbbra is a falhoz szegezte a felvigyázót – a
molekulaátrendezéssel kijavítandó falrészhez.
A kurta pillanatban, amely a vibráció megszűnése és a javítási
folyamat megkezdődése között eltelt, a felvigyázó
kétségbeesetten felüvöltött, aztán fekete figurája körül
narancsszín-fehéren felizzott a fal, s halk sercegéssel s
pattogással megkezdődött a molekulaátrendezés.
Amikor már látnivaló volt, hogy a felvigyázó nem bír elmozdulni,
George végre hátralépett, és eltette a kutaszt. Már nem volt rá
szükség. A felvigyázó ott maradt a falhoz tapadva. Keze-lába
rángott, szája tátogott, szeme rémületében egészen kidülledve
forgott gödrében. A héjkarbantartó keltette zajban semmilyen más
hangot nem lehetett hallani.
A narancsszín-fehér derengés végül elhalványult, a pattogás
megszűnt. A felvigyázó testéből elszállt a tartás. Feje a mellére
nyaklott, aztán nem mozdult. Szájából keskeny vér-és nyálpatak
indult lassan a lefelé, a huzat felkapta, megpörgette, majd
visszaejtette a rácspadlóra, azon át csöpögött tovább lefelé, a
hajó feneketlen bugyraiba.
George valami halk, fémes pendülést hallott. Odakapta a fejét.
A felvigyázó lassan elvált a faltól, s arccal a rácspadlóra zuhant.
Hatalmas lyuk tátongott a hátán. Gerincének egy darabját
mintha kitépték volna. A seb két szélén bordák fehér ujjai nyúltak
fölfelé, szétroncsolt szerveket zárva maguk közé, amelyek közül
néhány még lüktetett, nem tudván, hogy a test, amelyet szolgál,
már halott. Hirtelen forró huzat süvöltött végig a folyosón, mintha
az Am dugas szele kutatná az elátkozott serdóját, hogy magával
sodorja a mélységbe.
George a falra nézett, oda, ahová a lyukat égette. Ahol a
molekulaátrendeződés végbement.
A falhoz egy arasznyi fémgerinc tapadt, körülötte relief-szerűen
a karbantartó szerkezet által fémmé alakított szerv- és
csontdarabok.
George úgy találta, illik a felvigyázóhoz ez a vég. A felvigyázó
eggyé vált az élettelen hajóval, miközben ő maga feltöltődött a
hajóban elveszett életek energiájával.
Elmosolyodott. Halkan, kurtán felsóhajtott. Még érezte a javítás
melegét, érezte az ösztöke feszültsége által felszabadított ózont,
a felvigyázó alvadni kezdő vérének szagát.
Valami különös pezsgés szabadult fel benne: mintha
megtisztult volna. Eltöltötte a diadal érzése. És úgy érezte, ez
még csak a kezdet.
 Hátára fordította a felvigyázó holttestét, hogy elvegye a rádióját.
Abban a pillanatban, amint kikapta a derékszíjon hordott tokból,
futó lépteket hallott.
Felkapta a rádiót és a fejpántot, s rohanni kezdett az ellenkező
irányba.
És rohanás közben nevetett: olyan erősnek, olyan élettől
duzzadónak érezte magát, mint még soha.
Most már nincs győzelem vagy feledés.
Most már csak győzelem van.
TIZEDIK FEJEZET
A parkoltató megpróbálta rávenni Sikest, hogy álljon el a vörösre
festett járdaszegély elől. Sikes odavillantotta neki a jelvényét, és
tovább bámulta a feje fölött bólogató pálmafákat. Soha senki nem
mondta neki, hogy ilyet is megérhet a testületnél, de ez nem lepte
meg. Aki ezen keresztülment, annak már nemigen maradhatott
ideje, hogy figyelmeztesse a többieket.
Távolról, az iskola épületéből csengetés hallatszott. A
főbejáratra nézett. A figyelőszolgálatok során szerzett összes
tapasztalatát felhasználva, olyan helyen parkolt le, ahol Kirby nem
láthatta meg az üvegajtó mögül. Ha ugyanis esetleg észreveszi…
Az iskolának még öt másik kijárata is van. Sikes azonban olyan
helyen állt le, hogy feltétlenül ő lássa meg előbb a lányát.
Egyszerre pillantották meg egymást. Kirby a szó szoros
értelmében megdermedt, Sikes bármikor máskor komikusnak
találta volna döbbent arckifejezését. Most azonban nem volt
humoros kedvében. Talpát a kocsi padlójának feszítve
feltornászta magát az ülésben, tölcsért csinált a kezéből, úgy
kiabált oda Kirbynek.
Kirby válla megroskadt. Egy pillanattal előbb még vidáman
lökdösődött társaival, de most már belátta, hogy nem menekülhet.
Miközben mondott valamit két osztálytársának, Sikes ismét
lecsúszott az ülésben. Még szerencse, hogy lányokkal barátkozik,
gondolta.
Kirby odavánszorgott apja kocsijához. – Jaj, apuuu – mondta
túljátszott sóhajjal. – Miért nem kötsz mindjárt egy „Papa
kedvence” feliratú partedlit a nyakamra?
– Nem is tudtam, hogy ez a kifejezés még használatban van –
mondta Sikes. Rámosolygott Kirbyre; elcsodálkozott, milyen
könnyen megy egy ilyen nap után. – De legalább nem
egyenruhában vagyok, mint legutóbb, nem?
– Ne is juttasd eszembe – forgatta szemét az ég felé Kirby.
Sikes áthajolt az utasülésen, és kinyitotta neki az ajtót. – Szállj
be.
Kirby elhúzta a száját. – De apu… Várnak a barátnőim.
– Ma nem lehet, kicsim. Valami közbejött.
– Tényleg?
Sikes megcsóválta a fejét. – Megállapodtunk, emlékszel? Én
sose hazudok neked.
Kirby beszüntette az ellenállást. Ha nem tetszett is neki Sikes
mestersége, s ha Sikes panaszkodott is néha, hogy mennyi ruha
meg minden kell neki, ettől még kölcsönösen tisztelték egymást.
Hogy meddig fog még fennállni ez az állapot, Sikes nem tudta. De
egyelőre fennállt.
– Legalább elköszönhetek tőlük?
– Csak igyekezz.
Kirby a hátsó ülésre hajította a táskáját, aztán egy pillanatra
megmerevedett. – Ugye nem a mamával történt valami?
– Ennek semmi köze a mamához.
– Neked van valami bajod? – Kirby kezdett megijedni.
– Kutya bajom – nyugtatta Sikes. – Csak haza akarlak vinni. –
Hogy elejét vegye a kérdezősködésnek, gyorsan hozzátette: –
Majd ha visszajössz, elmondok mindent.
Kirby még mindig kissé ijedtnek látszott, de bólintott, aztán
visszaszaladt a két lányhoz, akik iskolakönyveiket a mellükhöz
szorítva vártak rá. Egy perc múltán visszajött, bekapcsolta a
biztonsági övét, és várakozóan nézett Sikes-ra.
Sikes csinált egy U-kanyart, s elindult a Highland felé.
– Bajban vagy, apu? – kérdezte Kirby.
– Tulajdonképpen nem – felelte Sikes. – De tudod, most egy
elég komoly eseten dolgozom, és… Szóval túlóráznom kell. –
Vagy inkább valami jó kis rejtekhelyet keresnem, gondolta.
– Meddig?
– Egy-két napig… De sokáig bent kell maradnom.
Kirby visszaroskadt az ülésbe. – Látod, milyen vagy?
Egyszerűen berámolsz a lakásba, míg a mama meg nem jön.
 Amint Kirby felfogta, hogy mindez azt jelenti, hogy ma már nem
is mehet át a barátnőjéhez, hisztizni kezdett. Egész a Venturáig
vitatkoztak. Addigra Sikes kétszer is elpüfölte a kormánykereket,
Kirby meg – aki ebben sem akarta alább adni – egy jó nagyot
sózott a kesztyűtartóra.
– És tudod, mi a legcikisebb ebben az egészben? – kérdezte
Kirby, mikor már látta, hogy apját semmiképp sem tudja jobb
belátásra bírni.
Sikes várta, hogy megmondja.
– Az, hogy hazudsz nekem. – Kirby egészen előrehajolt, úgy
fordult az apja felé, hogy az feltétlenül lássa. – Ennyit az apa meg
a lánya közti őszinteségről. Mert igenis nem mondod meg, mi az
igazi oka annak, hogy így bebörtönzöl. Mert ez az, tudd meg.
Tárgyalás nélkül bebörtönzöl. – Hátravetette magát, kezét karba
fonta. – Bebörtönzöl valami olyasmiért, amit te követtél el. Ez
piszokság. Ilyen nincs.
Sikes próbált a vezetésre figyelni. Igaza van, gondolta. Tényleg
valami olyasmiért zárom be, amit én követtem el. És tényleg
hazudok neki, ismerte el magában. Ezzel szemben fogalma sem
volt, hogyan mondhatná el a tizenhárom éves lányának, hogy az
apjára talán máris vadászik egy gyilkos. A kormány áldásával.
Theo Miles legalábbis ide lyukadt ki, amikor azt latolgatta,
legrosszabb esetben mi várhat rájuk. Mindnyájukra.
Még két órája sem volt, hogy megtartották a haditanácsot. Ott
volt Sikes, Angela Perez, Bryon Grazer és Theo Miles, aki úgy
nézett ki, mint akin egy úthenger ment át. Grazer kalitkájában
gyűltek össze, fojtott hangon latolgatták a Petty-ügy eshetőségeit.
Hála Grazernek, nem festett valami rózsásan a helyzet. –
Mindenekelőtt a legfontosabb – kezdte Grazer, takarosan
elrendezve négy dossziét a számítógéptől eltekintve üres
íróasztalán. – Franklin Arthur Stewart már nem dolgozik a
haditengerészeti hírszerzésnél. Fél éve leszerelt.
– Tényleg, vagy ez csak a rizsa? – kérdezte Angela Perez egy
alacsony iratszekrénynek támaszkodva. A dzsekijét már ledobta,
rózsaszín pólóján disszonánsan hatott hónaljtokja és revolvere.
– Tényleg – válaszolta Grazer. Egy papírlapot vett elő az egyik
dossziéból. – Ez annak a cikknek a másolata, amely a Timesban
jelent meg, mikor átigazolt a Fuller Intézethez. – Láthatólag
élvezte a ráirányuló kérdő tekinteteket.
– Mi a görcs ez a Fuller Intézet? – kérdezte Theo Miles. Ő volt
az egyetlen, aki nem tudta, hogy Grazer nem képes nem
elmondani mindent, amit tud.
– Egy magánkézen lévő kutatóintézet, nemzetközi ügyekkel
foglalkozik. Üzletembereknek és politikusoknak szolgáltat
elemzéseket más országok aktuális politikai helyzetéről, és jelzi a
várható változásokat. – Grazer egy másik dossziét vett elő. – Ez
itt a propagandacsomaguk, amit újságíróknak szoktak osztogatni.
Meg kell adni, egész tekintélyes. Amanda Fuller, az alapító,
Reagan külpolitikai tanácsadója volt, állítólag ő volt az, aki a
keményvonalas irányzat felé terelte az elnököt…
– Van valami közük a csillagászathoz? – kérdezte Sikes.
Képtelen volt ülve maradni, fel-alá járkált, nem törődött vele,
milyen szemeket mereszt rá Angie és Theo.
Grazer végigfuttatta az ujját egy listán. – Itt, ezen a felsoroláson
még ez az úgynevezett „technológiacserék lebonyolítása” áll a
legközelebb hozzá – olvasta. – Kapcsolatban állnak a Brookings
és az MIT kutatóival, meg egy csomó nemzetközi intézettel.
– És hová vezet ez minket? – kérdezte Sikes.
Theo Miles jobbra-balra gördítette a fejét, nyakcsigolyájának
roppanását felerősítette a kis helyiség. Grazer arcán
megvonaglott egy izom. – Na, mit mondtam? – szólalt meg Theo
Miles. – Ipari kémkedés.
– Ez mind szép, de mi köze ehhez Amy Stewartnak? –
kérdezte Angela Perez. – Mármint azon kívül, hogy az apja, a
bátyja vagy a nagybátyja a Fuller Intézet alkalmazottja.
Theo Miles a fejét csóválta: Sikest aggasztotta véreres szeme,
s kissé nehezen forgó nyelve. De hát maga is akkora macskajajjal
kezdte nyomozói pályafutását, hogy majd szétdurrant a feje.
Úgyhogy nincs abban semmi rendkívüli, hogy most Theónak is az
van. Főleg mostanában nincs mit csodálkozni ezen, mikor este tíz
előtt nemigen lép szolgálatba, és most is csak az ő kedvéért
vonszolta be magát.
– Tételezzük fel a következőket… – mondta most Theo, és
jellegzetes mozdulatokkal dörzsölgetni kezdte az arcát. – Még az
is elképzelhető, hogy merő véletlen az egész. Na szóval, a Fuller
Intézet valami olyasmin dolgozik, ami belefér ebbe a
„technológiacsere” kategóriába. Valami nagyvállalati, belpolitikai
vagy külpolitikai história, na. Mondjuk valami új repülőgépről vagy
űrhajóról van szó… vagy akár valami optikai műszerről, olyanról
amilyenekkel a kémholdakat meg a kémrepülőgépeket szerelik
fel. – Theo Miles elégedett bólintással vette tudomásul, hogy a
többiek figyelnek. – Szóval Stewart parancsnoknak odaadnak
néhány felvételt, hogy elemezze ki őket. Mondjuk valami titkos
felvételeket. No már most, ki az, akiben Stewart megbízhat?
– A családjában – mondta Angela Perez. – Amy Stewartban.
– Ahogy mondja – bólintott ismét Theo Miles. – És az a nő
csillagász. Ért a fényképezéshez. A parancsnok megkéri, vessen
rájuk egy pillantást, mondjuk hogy valódiak-e. Ám ekkor…
– Az öreg Petty rájuk teszi a kezét – szólt közbe Sikes.
Theo Miles kifejező mozdulattal széttárta a karját, ő csak ennyit
akart.
– Nekik meg vissza kellett valahogy szerezniük a fotókat az
öregtől – mondta Angela Perez. – Ami azt jelenti, hogy a gyilkost
vagy az intézet ügyfele, vagy maga az intézet bérelte fel.
Sikes szívéről lezuhant egy nagy kő. – Amy meg ezek szerint
csak úgy belekeveredett.
– Elfelejtette már, mit mondtam, melyik testrészét használja
gondolkodásra? – mordult rá Angela Perez.
Sikesnak, látva, hogy régi és új ikre jelentőségteljesen
összenéz, lángolni kezdett az arca. Grazer értetlenül bámulta
őket.
– Akkor most mi legyen? – kérdezte Angie-re nézve.
– Körülszaglászunk az intézetben – mondta Angela Perez. –
Felhívjuk Stewart parancsnokot, közöljük fele, hogy Amy eltűnt,
és megkérdezzük tőle, hogy a kapcsolatai révén tudna-e segíteni
nekünk a felkutatásában. Ha ettől se indulunk be… Ha ez a
Stewart benne van valamiben, az villámgyorsan kiderül. – Ellökte
magát az iratszekrénytől, odalépett az asztalhoz, s Grazer
szemmel látható bosszúságára turkálni kezdett a dossziékban. –
Hogy tudott ennyi mindent összeszedni ilyen rövid idő alatt?
 Grazer kényszeres pedantériával a helyükre igazította a
dossziékat. – Tulajdonképpen elég egyszerűen. Egy katonai
adatbázisból megszereztem Stewart szolgálati lapját
– Van egy barátja a Pentagonban, stimmel? – kérdezte Sikes.
Grazer fapofával válaszolt. – Ismerem egy barátom jelszavát,
amelynek révén a saját számítógépemen keresztül be tudok lépni
a rendszerbe – mondta fagyosan. – De ennél többet nem
mondok.
– Ezt kétlem – jegyezte meg Angela Perez.
Grazer felhorkant, de nem reagált a gúnyra. – Miután a
szolgálati lapja megvolt, már csak egybe kellett vetni a
könyvtárunkban meglévő anyagokkal.
Sikes meglepődött. – Nekünk van könyvtárunk? Hol?
– Az alagsorban – felelte Grazer.
– Na és mikor megyünk körülszimatolni? – nézett Sikes Angela
Perezre.
– Minél előbb, annál jobb – válaszolta Angela Perez. –
Kettesben kellene mennünk.
– És velem mi lesz? – kérdezte indignálódva Grazer.
– Hárman még rendőri erődemonstrációnak is sokan volnánk –
felelte Angela Perez. – Tudja, mit? Üljön vissza szépen a
számítógépéhez, másszon bele a barátja hálózatába, és tudja
meg nekünk, kik az intézet ügyfelei.
Grazer egy telenyomtatott leporellót húzott elő. – Tessék, itt a
névsor. Kell még valami?
Theo Miles kivette a kezéből, és átfutotta.
– Hát… – mondta Angela Perez –, ha így áll a helyzet, akkor
velünk jöhet. Majd… őrzi a hátsó kijáratot vagy valami ilyesmi.
Hátha megijed tőlünk valaki abban az intézetben.
Grazer szeme felcsillant. – Nem fog csalódni bennem.
Theo Miles Angela Perez kezébe nyomta a listát. – Ki ijed itt
meg kitől? – kérdezte. – Ezt nézze meg. Ott a közepe táján.
Perez nézegette egy darabig, aztán továbbadta Sikesnak.
Sikes felnyögött. Bekövetkezett, amitől legjobban tartott. A
Fuller Intézet ügyfelei névsorának közepén ezeket olvasta: az
Egyesült Államok Haditengerészete, az Egyesült Államok
Légiereje, az Egyesült Államok Külügyminisztériuma.
 – Na, mit mondtam? – kérdezte Theo Miles. – Fogad valaki a
kémháború ellen?
Angela Perez nem válaszolt, csak végigmérte. Sikes nem
akarta tudni, mire gondol. – Sikes azt mondja, maga egyszer már
beletenyerelt valami hasonlóba.
– Ezért másztam ki a puha, meleg ágyamból és vánszorogtam
be ide fényes délután – sóhajtott Theo Miles.
– Mit tanácsol?
– Hogy ne csináljanak semmit. Semmilyen körülmények között
ne keveredjenek bele egy ilyen szarságba. Ha rám hallgatnak,
akkor most becsörtetnek a kapitányhoz, és addig ülnek nála, míg
csak fel nem hívja az FBI-t.
– Miért pont az FBI-t? – kérdezte Angela Perez.
– Valahányszor az FBI-legények beleártják magukat valami
olyasmibe, amibe nem kellett volna, egy órán belül megtudják.
Washington nagyon rövid pórázon tartja őket. Valahányszor
hasonló ügybe botlottam, azt mind rögtön átpasszolták az FBI-
nak, ott meg szépen elkenték. Menjenek most rögtön, és
vigyázzanak, hogy semmi olyasmi ne maradjon maguknál,
aminek köze lehet ehhez a rémmeséhez.
– Miért ne? – kérdezte Grazer. – Mi is rendőrök vagyunk.
Theo áthajolt az íróasztalon. – Azért, fiam, mert ha maga elkezd
a kormánylegények lába alatt csetleni-botlani, akkor egyszer csak
azon veszi észre magát, hogy már maga körül szimatolnak. Még
akkor is, ha rendőr.
Mindenki Angela Perezre nézett. Angela Perez fölvette a
telefont. – Szólok a kapitánynak – mondta, és beütötte a mellék
számát. – Kupaktanácsot tartunk.
A kapitány házon kívül volt, csak ötre várták vissza. Theo Miles
azt mondta, ő most hazamegy lefeküdni, és nagyon tudná
értékelni, ha a nevét soha sehol senki nem említené ezzel az
üggyel kapcsolatban. Grazer, aki a szokásosnál is sápadtabbnak
látszott, elővette a fiókból összegöngyölt hónaljtokját meg a
revolverét, és azt mondta, lemegy a lőfolyosóra. Sikes megnézte
az óráját. Amíg a kapitány meg nem jön, bármi megtörténhet. –
Elmegyek a lányomért az iskolába – mondta. – Nem kéne
behoznom?
 Theo Miles megveregette a hátát. – Ennyire azért nem kell
betojni. Kirbynek nem lesz semmi baja. – Gúnyosan
elmosolyodott. – Mondd meg neki, hogy az FBI-legények ezúttal
csak a papáját akarják agyonlőni.
Nevetve kiment.
A többiek nem nevettek.
– Tudom, hogy nem szép tőlem – mondta Sikes Kirbynek,
miközben a Venturán araszolgattak Studio City felé. – De ezúttal
nem kéne ilyen szigorúnak lenned. – Kirby fagyosan hallgatott. –
Vissza kell mennem a körzetbe. Ha most nem jövök értek,
délután nem is lettem volna otthon, mikor hazaérsz. Értsd már
meg… még csak azt se tudtam volna megmondani, mikor jövök
haza.
– Apu, én már önellátó vagyok.
Sikes megpróbálta magában felidézni, mi mindent mondtak
volna neki a szülei egy hasonló szituációban, nehogy most
véletlenül olyasmit találjon ő is mondani. De ez sem segített.
– Féltettelek, Kirby. Szeretnélek ma este biztos helyen tudni.
Érezte, hogy Kirby feszülten figyeli. – Apu…! Biztos, hogy nem
vagy te bajban?
– Á, dehogy – felelte Sikes.
– Nem hazudunk, emlékszel?
Sikes nagyot fújt. – Na jó. Egy kicsikében. Egy kis bajban
vagyok. – Lekanyarodott a Venturáról, már látszott a házuk.
– Veszélyben vagy?
Sikes nagyon nem szívesen folytatta ezt a beszélgetést. Kirby
még csak gyerek. Nem volna szabad ilyesmikkel ijesztgetni. –
Nem vagyok egyedül. Ott az új ikrem, Theo is segít, délután
bemegyünk a kapitányhoz…
– A kapitányhoz? – Kirby hangja egészen elvékonyodott. –
Lelőttél valakit?
– Nem, nem lőttem le senkit. – Sikes ráfordult a házuk
garázsához vezető behajtóra, és megnyomta a távnyitó gombját.
– Nézd, egyszerűen csak arról van szó, hogy ez egy bonyolult
história és… Szóval úgy néz ki, hogy segítséget keli kérnünk
hozzá.
– Kitől?
 – Az FBI-tól – felelte Sikes. Behajtott a garázsba.
– Tök jó! – Kirbynek imponált a dolog.
Sikes csak sóhajtott.
– Apu! De ugye senki sem akar megölni téged vagy ilyesmi?
Ennyit az őszinteségről. – Uramisten, dehogy, kicsim. Szó sincs
semmi ilyesmiről. – Hátrafordult az ülésben, hogy betolasson
megszokott parkolóhelyére. Örült, hogy nem kell Kirby szemébe
néznie. Ad neki egy pizzát, odaülteti a leckéjéhez, és tíz perc
múlva már tűz is vissza a körzetbe.
– Biztos, apu?
Sikes behúzta a kéziféket, levette a gyújtást, kikapcsolta a
biztonsági övét, és magához szorította Kirbyt. – Most már
legalább te is tudod, mit jelent félteni valakit. De ne félj… senki
sem vadászik idős atyádra. Egyszerűen csak túlóráznom kell egy
kicsit. Nincs mitől féltened. És neked sincs okod félelemre.
Megegyeztünk?
Sikes visszaült. Kirby elkerekedett szemmel, döbbenten nézett
rá, mintha egyetlen szavát sem hinné.
– Jaj, Kirby… Ne légy már ilyen… – mondta Sikes.
És ekkor, egy tizedmásodperccel hamarabb, mint hogy a cső
szájának hideg gyűrűje a tarkójához nyomódott, meghallotta azt a
semmivel össze nem téveszthető csettenést, amit egy
negyvenötös automata csőre töltése kelt.
– Matthew Sikes nyomozó? – kérdezte egy fojtott hang.
– Ne bántsa a lányomat – mondta Sikes.
– Ez már csak magán múlik.
Sikes fordult, hogy megnézze támadóját. Ebben a pillanatban
elképesztő fájdalom hasított a koponyájába, szeme előtt
csillagokra robbant a világ. És mielőtt még minden elsötétült
volna, úgy rémlett neki, mintha mozogna valami a csillagok között.
És közeledik.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
George a tágas folyosókra érve már úgy közlekedett, mint a többi
rabszolga. Járása lelassult. Feje kókadtan csüngött. A
molekulakutaszt s a hátiszerelvényt már letette, mégis úgy
mozgott, mintha még mindig nyomasztaná a súlya. Így, a többiek
közegébe simulva tartott az egyik ciszterna felé.
Az előző napi példátlan gázsűrűség óta a hajó élete még nem
döccent vissza megszokott kerékvágásába. A főfolyosókon ugyan
most is hemzsegtek a tenctoniak: mentek egyik munkahelyről a
másikra, a hálótermükbe, vagy éppen turnuskezdésre. De szinte
csak vánszorogtak, még nem heverték ki teljesen a gáz okozta
kábulatot. Sokuk nyöszörgött, nyögdécselt, egymásba olvadó
hangjuk úgy hatott, mint egy siratóének.
George azonban tudta, hogy nem tart már soká.
Zubbonya alatt ott lapult a halott felvigyázó apró rádiója,
ugyanolyan, mint amilyen Ruhtránál is volt, amikor megnyitva
előttük a titkos közműalagutakat, megmentette őket üldözőik elől.
A különböző folyosókon szolgálatot teljesítő felvigyázók ezeknek
a rádióknak a segítségével beszélgettek egymással, ennek révén
kommunikáltak a hajó rabszolgák elől elzárt részével, ahol a
felvigyázói szállások is voltak. George gyakran volt tanúja, hogy
rádión keresztül kérnek útbaigazítást valamelyik helyiség pontos
holléte felől, s ezen tudakolják meg a szúrópróbaszerűen
megállított munkások turnus- és munkabeosztását. George-nak
pontosan ilyen típusú információkra volt szüksége.
Odaért az erőművek közelébe, a hajó kilenc szintje között
összeköttetést teremtő ciszternához. A gigászi gépezetek állandó
dohogása itt sokkal erősebben hallatszott. Vákuumenergia-
hasznosítók, mondták az Öregek. George sosem értette, miként
lehetne a semmi energiáját hasznosítani, de nem is nagyon
foglalkoztatta, mit tudnak az Öregek, és mit nem. Nem az
erőművek miatt jött ide, hanem azért, mert a hajónak ez a része
számos menekülési útvonalat kínált arra az esetre, ha terve nem
sikerülne.
Nehézkes léptekkel indult lefelé a ciszterna egyik meredek
vaslépcsőjén, ment, míg le nem ért a nyolcadik szinten körbefutó
járó rácspadozatára. A járón megállás nélkül továbbhaladt,
csoszogott, míg csak el nem ért egy olyan folyosó torkolatához,
melybe – figyelte – az utóbbi percekben nem lépett be senki.
Gyorsan besiklott, várta, hogy szeme alkalmazkodjon a
félhomályhoz. Végignézett a ködbe vesző folyosón. Sehol senki.
Gyors léptekkel odament a folyosó egyik támasztóeleméhez,
amely derékszögben ízesült a falhoz, odalapult mellé. Ha valaki a
ciszterna felől benéz, a támasztó eltakarja. Ha a folyosó másik
vége felől néz be valaki, a folyosó szájánál lévő lámpa elvakítja,
nem látja meg őt itt a homályban. Fejére igazította a rádió pántját,
a készüléket fülrésére illesztette, tenyerét – ahogy a felvigyázóktól
látta – kissé begörbítve rátapasztotta, s nyersen megszólalt. –
Lokációs tájékoztatást.
Olyan gyorsan válaszolt egy hang, hogy George ijedtében
csaknem futásnak eredt. Harsány, fémes hang volt, olyasféle,
amilyet egy gépezettől lehetne várni, ha a gépezetek tudnának
beszélni. – Folytassa.
George megint megszólalt, olyan hangosan, amilyen hangosan
csak mert. – Rakomány rakhelye. Név: Ruhtra. Család:
Soren’tzahh Hősei, Harmadik Csillag Óceánja.
Ezúttal várni kellett a válaszra. George elhatározta, hogy ha
gyanúsan sokáig kell várnia, elhajítja a rádiót, és elrohan.
A hang azonban kisvártatva válaszolt. – Kilencvenegyes
hálóterem, négyszázas szegmens, nyolcvanhetes fekhely,
harmadik színt.
George csaknem rámondta: „Köszönöm”, de még idejében
kapcsolt. Még sose hallotta, hogy egy felvigyázó megköszönte
volna az információt. Kilesett a támasz mögül. Még mindig sehol
senki. Néhány másodpercig fontolgatta, ne kérdezze-e meg
Finiksa hollétét is, de aztán elvetette: egy család ugyanazon
ágának két tagja felől érdeklődni… Gyanút keltene, akárki adja is
a válaszokat. Majd a felkelés kitörése után lesz idő megkeresni
Finiksát.
A padlóra dobta és széttaposta a rádiót: ne ismerjék fel a
tisztogatók. Ha majd megint szüksége lesz rádióra, egyszerűen
megöl egy felvigyázót. A küszöbönálló szabadság előszeleként
értékelte, hogy egyáltalán eszébe jutott egy ilyen gondolat.
Miközben a ciszterna felé futott, máris végiggondolta, melyik a
legrövidebb út a kilencvenegyes hálóteremig.

Szándékoltan lassú járásával csaknem egy óráig tartott, míg

odaért. Útközben három ellenőrzőponton is sikeresen áthaladt.
Egyik felvigyázó sem figyelt fel rá, s miután a második
felvigyázópár sem állította meg, úgy érezte: legyőzhetetlen. A
közvetlenül a kilencvenegyes hálóterembe vezető folyosó
bejáratánál álló felvigyázókhoz még oda is csoszogott, mintha úgy
látta volna, hogy magukhoz intették. A felvigyázók azonban
fölényes kézmozdulattal jelezték: haladjon tovább, s tovább
figyelték a szürke ruhás rabszolgák végeérhetetlen sorát.
A kilencvenegyes háló csaknem pontosan ugyanolyan volt,
mint az övék, könnyűszerrel megtalálta a négyszázas szegmenst.
Az itt élő tenctoniak túlnyomó része épp a pihenőturnusát töltötte,
a folyosók tömve voltak. A kisebb csoportokba gyűlt fáradt
felnőttek között gyerekek szaladgáltak – már amennyire lehetett.
Podlingok sírtak. A levegőben nehéz élelemszag terjengett.
George életében először látott olyannak egy hálótermet,
amilyennek elképzelése szerint az Öregek láthatták, akiknek
emlékezetében még éltek a Tencton virágos mezői, emlékeztek
még az illatos levegőre, az égboltra, mely magasabb, mint az
egész hajó, s amely alatt tág tér, széles föld, s jóízű, tiszta víz
jutott a bolygó valamennyi törzsének.
George most értette meg, miért hirdeti vallásuk a beletörődés
erényét. Mert ebbe csak beletörődni vagy beleőrülni lehet.
Minél közelebb ért a nyolcvanhetes fekhelyhez, annál többen
nézték meg maguknak: látták rajta, hogy nem ide való.
 Odaért Ruhtra fekhelyéhez. A második és a harmadik szint
üres volt. Óvatosan megrázta a legalsó szinten alvó törékeny
nőnemű vállát, akinek koponyafoltjai már egészen elhalványodtak
a sok alvástól.
– Bocsáss meg. Keresek valakit, aki itt alszik fölötted, a
harmadik szinten. Ismered?
Az idős nőnemű nem felelt. George óvatosan felültette:
megviselt, ráncos volt az arca. – Ruhtrának hívják. Tudsz nekem
segíteni?
Az idős nőnemű hirtelen kinyúlt és megragadta George
gallérját. George meglepődött: egy ládamozgató feszítővas hideg
karmai nyomódtak bőrébe. Rögtön ez után két pár kar ragadta
meg hátulról, elrángatták a fekhelytől. George-nak minden izma
megfeszült, megijedt, de eltökélte: mindhalálig harcol az őt foglyul
ejtő felvigyázók ellen.
De nem felvigyázók voltak, hanem két tenctoni, ugyanolyan
rabszolgaruhában, mint ő.
Binnaum volt mindkettő. Nekilökték és odaszorították a folyosó
falának. Az egyik nekifeszült, alkarját a torkának nyomta. A
binnaumok háta mögött az öreg nőnemű felkelt fekhelyéről. Úgy
tartotta a feszítővasat, hogy George jól láthatta tüskéit, amelyek
azt a célt szolgálták, hogy ne csússzon meg a ládákon. Sejtelme
sem volt, hogyan tudta idecsempészni a munkahelyéről. Talán
mégsem én vagyok az egyetlen, aki kirabolt egy felvigyázót,
gondolta.
– Mit keresel itt? – csikorogta az idős nőnemű, készenlétben
tartva a feszítővasat.
George-nak nem állt szándékában összeveszni sorstársaival. –
Ruhtrát keresem – válaszolt olyan higgadtan, ahogy csak tudott.
– Miért? – kérdezte az idős nőnemű. Már kezdtek köréjük gyűlni
a szűk folyosón.
– Nézd meg a foltjaimat – mondta George. – Ezért. –
Koponyamintázata egyértelműen jelezte, hogy Ruhtra közeli
rokona.
A binnaum, aki karját George torkának szorította, most másik
kezével felnyúlt, és tapogatni kezdte foltjait. George megpróbált
elhúzódni.
 Az idős nőnemű közelebb lépett. – A felvigyázók keresik
Ruhtrát. Te is őt keresed. Lehet, hogy te is felvigyázó vagy.
Mutasd a csuklódat.
George mindkét kezét fölemelte. Lerángatták a zubbonya ujját.
Éles körmök kezdték vakarni csuklója bőrét, hogy lehántsák az
esetleges fedőréteget.
A binnaum hátralépett. George megdörzsölte a torkát.
– Ez nem a te hálótermed – mondta az idős nőnemű.
– Nagyon fontos, hogy megtaláljam Ruhtrát – mondta neki
George.
– Ha Ruhtra elrejtőzött a felvigyázók elől, nem fogod egyhamar
megtalálni.
– Muszáj.
Az idős nőnemű odahajolt George-hoz, ajkai csaknem
érintették fülráncait. – Menj vissza a helyedre – suttogta
rekedtesen. – Már nincs sok idő.
George ránézett koponyája kifakult foltjaira. Aztán a két
binnaumra. A binnaumok koponyamintázatát nem volt könnyű
olvasni: foltjaik nagyobbak voltak, és a két másik nem egyesítése
folytán jobban egybemosódtak. Ennek a kettőnek a
koponyamintázata azonban így is elég szembeszökően
hasonlított az öreg nőneműére.
George is suttogóra fogta. – A te gyerekeid? – Mindkét
binnaum szemmel láthatóan idősebb volt nála. A törvény szerint
az anyjuknak még csak a közelébe sem kerülhettek volna.
Az idős nőnemű arcán mosoly suhant át. Megint odahajolt
George-hoz. – Szedd össze a gyerekeket – mondta halkan.
– Nekünk is ezt mondták, neked is ezt kell tenned. Ne keresd
most a testvéred. A gyerekeidet keresd.
George érezte, hogy duzzadni kezdenek a foltjai. Elterjedt
valami parancs egy hálózaton, amelyről nincs tudomása? Szedd
össze a gyerekeket? Miért? Hacsak… Hát persze, gondolta,
hacsak nem azért, mert hamarosan kitör a felkelés. De hát
honnan tudja ez a sok rabszolga, hogy merre vannak a
gyerekeik?
– Hogy lehet ez? – kérdezte.
 Az idős nőnemű azonban ajkához emelte ujjait. – Keer’chatlas
– suttogta. Visszament a fekhelyéhez, leheveredett. A két
binnaum megállt előtte, karjukat összefonták izmos mellükön:
őrködtek.
George nyugtalanul fúrta magát keresztül az összetorlódott
rabszolgákon. Nem azon az ajtón hagyta el a hálótermet, mint
amelyiken bejött. Ha a felvigyázók keresik Ruhtrát, lehetséges,
hogy őt is megállítják valamelyik ellenőrzőpontnál.
Koponyamintázata hasonlít annyira az öccsééhez, hogy a
felügyelők, akik már látták Ruhtráét, azonnal felismerjék benne a
közeli rokont. Bármennyire legyőzhetetlennek érezte is magát,
nem bízott a felvigyázókban: nem akarta még egyszer ugyanazt a
hibát elkövetni. Ötszektornyira Ruhtra hálótermétől egy tisztogató
csoporttal találkozott. Óvatosan a csoport közepére sodródott,
fedezéknek használta őket. Megpróbálta összeszedni a
gondolatait. Ha tudná, hogy van még elég ideje, visszamenne a
hajófalhoz a hátiszerelvényért meg a molekulakutaszért, és
megölne még egy felvigyázót. Elég idő telt már el ahhoz, hogy a
Finiksa holléte iránti tudakozódást ne hozzák összefüggésbe a
Ruhtrára vonatkozó kérdéssel. Ám ahogy felidézte maga előtt az
idős nőnemű arcát, úgy érezte, már erre sincs idő.
Szedd össze a gyerekeket. Szedd össze a gyerekeket. A
parancs egyre ott motoszkált az agyában. Ha a felkelés vezetői
kiadtak egy ilyen, mindenkihez eljutó parancsot, akkor
biztosaknak kell lenniük abban, hogy a felvigyázók nem tudják
visszanyomozni az eredetüket. És mivel a felvigyázók bárkit
képesek rábírni, hogy felfedje titkait, a vezetők nyilván úgy látták,
hogy a felvigyázóknak egyszerűen nem lesz idejük elég tenctonit
kihallgatni.
Hamarosan kezdődik. Bármi történik is, legkésőbb egy crayg
múlva megkezdődik. Sőt: talán már egy turnus sem kell hozzá.
Valami történni fog.
Ott maradt továbbra is a tisztogató csapatban, agyában csak
úgy kavarogtak a kérdések. Menjen vissza Susanhez? Nem.
Susan jelenleg dolgozik, és kizárt dolog, hogy beengedjék hozzá.
Menjen vissza a kutaszáért, hogy legyen valami fegyvere? Ez se
tűnik okos döntésnek. Ha a felkelők elfoglalják a hajót,
valószínűleg rögtön visszaváltanak szuperluminálra, s elindulnak
vissza a Tenctonra vezető hosszú úton. Térváltás idején pedig
nem ajánlatos a hajó burkolata közelében tartózkodni.
Úgy érezte, egyetlen dolgot tehet csupán: azt, amit eredetileg is
akart. Megkeresi Ruhtrát. És e percben az a meggyőződése
támadt, hogy tudja is, hol találja.

Visszament a hálótermük közelében lévő titkos bejárathoz,

megvárta, míg senkit sem lát, és felmászott. Ha Ruhtra benne
van a felkelésben és bujdosik a felvigyázók elől, akkor itt kell
lennie, ezekben az alagutakban. Ez biztos.
Azon az útvonalon ment, amelyen Susannel haladt aznap,
mikor megpillantották Finiksát a ciszternában. Emlékezett rá,
hogy Ruhtra egy nyolcas elágazáshoz vezette őket. Lehet, hogy
az az elágazás valamiféle találkozási pont. Lehet, hogy Ruhtra is
ott rejtőzik. Ott fogja kezdeni a keresést.
Kétrét görnyedve, mégis magabiztos lépetekkel haladt a szűk
alagútban. Megölt egy felvigyázót. Megbizonyosodott felőle, hogy
a felkelés minden pillanatban kitörhet. Érezte, hogy megváltozott
a hajóban uralkodó légkör.
Odaért az elágazáshoz, ahová nemrég Ruhtra vezette. Megállt,
körülnézett. Mind a nyolc lámpa égett, alattuk ott voltak az idegen
feliratú táblák. Szeme végigpásztázott mindenen: nincs-e valahol
élelem elrejtve, nem utal-e rá valami jel, hogy a közelben
rejtőzködik valaki. Nem látott semmit.
Leült egy kábelkötegre az elágazás közepén, innen mind a
nyolc alagútba belátott. Ruhtra nincs itt, de előbb-utóbb jönni fog.
És – tekintve, hogy a felkelés küszöbön áll – inkább előbb, mint
utóbb.
Mozdulatlanul ült, mélyeket lélegzett, érezte, hogy szívei lassan
lecsillapodnak. Nagyon jó érzés volt, hogy végre csinált valamit.
Olyan jó…
– Stangya! – suttogta valaki leheletszerű halksággal. Nem is
volt biztos benne, hogy csakugyan hallotta-e.
Felállt, s amennyire csak lehetett az alacsony mennyezet alatt,
kiegyenesedett. – Stangya vagyok – lehelte alig valamivel
hangosabban, mint ahogy hallotta vagy hallani vélte.
 Két alagútbejárat között árny mozdult, két vastag, függőlegesen
futó cső közül Ruhtra lépett elő. A két cső közötti rés mélyebb volt,
mint George gondolta.
George a földön kígyózó csöveket és vezetékkötegeket
átlépdelve odament öccséhez, és magához ölelte.
Ruhtra azonban nem ölelte vissza. – Meg vagy őrülve, hogy
idejöttél mondta.
– Nem őrültem meg – felelte George. – Csatlakoztam a
felkeléshez. – Megragadta öccse vállát. – Ruhtra! Én megöltem
egy felvigyázót.
Még az elágazás derengő világításában is látni lehetett, hogy
Ruhtra foltjai elhalványodnak. – Azonnal menj innen. A
felvigyázók keresni fognak.
George elvigyorodott, csak úgy fűtötte az újonnan megtalált cél.
– Nem fognak keresni. A felkelés minden pillanatban kitörhet,
Ruhtra. Ez a mi szabadságunk craygje.
Ruhtra elhúzódott bátyjától, és szeméhez emelte a kezét.
Mintha összezsugorodott volna a fáradtságtól. – Mondtam, hogy
neked nem szabad részt venni benne.
George nem értette öccse reagálását. – Most akkor is itt vagyok
– mondta. – Részt akarok venni a felkelésben.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Ruhtra leroskadt egy kábelkötegre.
– Mi már évek óta készülünk. Külön tanuljuk, hogyan lehet
felismerni a felvigyázókat, hogy ne engedjük a soraink közé
férkőzni őket.
George rándított egyet a vállán. – Mit kell azon annyit tanulni? A
csuklójuk elárulja őket.
Ruhtra a fejét rázta. – Vannak olyan műszereik, amelyekkel el
tudják távolítani a tetoválást, Stangya. Olyan műszereik vannak,
hogy nem is hinnéd, amilyenekre álmodban sem gondolnál. Még
az Öregek sem ismerik mindet.
– Nem értelek téged, Ruhtra. Mondom, hogy megöltem az
egyiket. Most már ha tetszik, ha nem, benne vagyok. Részt
veszek népem harcában!
Ruhtra nem osztotta George lelkesedését, csak nézte a bátyját.
– Te nem fogsz harcolni, Stangya. Megöltél egy felvigyázót. Azóta
már minden valószínűség szerint kinyomozták, ki tette.
 George megborzongott. – Nem. Tévedsz. Az lehetetlen.
Ruhtra elfordult, és a távolba révedt. Úgy érezte, mintha egy
Öregnek mesélne közeli haláláról. – Azt hiszed, hogy ez alatt a
több mint százévnyi… lesh alatt te vagy az első közöttünk, aki
megtámadott és megölt egy felvigyázót? Nem emlékszel a
történetekre? Nem emlékszel a Tromus IV-en kitört
bányászlázadásra? A magányos hajóval folytatott csatára?
George zavarodottan lehajtotta fejét. – Én ezekről sosem
hallottam.
Ruhtra elkeseredetten nézett rá. – Mert téged szándékosan
kihagytunk ebből az egészből! És azért hagytunk ki, hogy neveld
fel a gyerekeidet, tiszteld a feleségedet, és éltesd tovább
családunkat! – Ruhtra szavai végigvisszhangoztak az alagutakon.
George megdermedt, torka elszorult. – Te nem félsz, hogy…
meghallhatják?
Ruhtra csak nézett rá. Az egyik függőleges falszakaszból
hirtelen egy kék lángnyelv lobbant ki. Szikrák záporoztak.
Aztán még egy lángnyelv bukkant elő. És még egy. George ide-
oda ugrott, próbált olyan helyet keresni, ahol nem érik el a kék
lángnyelvek s a levegőt szinte betöltő szikrák. De nem volt hová
menekülni.
A kereszteződést bányászsugarakkal hasították fel kívülről.
Olyanokkal, amilyeneket a ciszternában látott.
– Neeeem! – ordította, de hangja elveszett a tűzsugarak
bömbölésében.
Ruhtra nem kiabált, nem is mozdult. Arcán táncot járt a lángok s
a szikrák kék fénye. Nem látszott rajta félelem. Semmiféle
reakcióra nem volt képes. George kettejük helyett üvöltött.
Másodpercek alatt berugdalták az első nyílást. A fémbe vágott
lyuk széle még vörösen izzott. A lyukban egy fekete figura jelent
meg, majd egyik fekete bakancsát a másik után emelve belépett.
Coolock volt az. Fegyverrel a kezében. Fülén rádióval.
Begörbített tenyerét a füléhez emelte. – Kutatás lefújva.
Mindkettőt megtaláltuk. – Gonoszul rávigyorgott George-ra.
– Köszönöm, Stangya, felvigyázók félelmetes gyilkosa. –
Közelebb lépett. – Tényleg azt hitted, hogy elég egy rádiót lopnod,
és máris megtalálod az öcsédet? – Fellendítette fegyverét: a
sugár George bordái közé fúródott. George térdre roskadt, levegő
után kapkodott. – Azt hiszed, véletlenül fordították félre a fejüket a
felvigyázók minden ellenőrzőpontnál? – Hasba rúgta George-ot.
George nekiesett a csöveknek, öklendezni kezdett.
Coolock leguggolt mellé, és a zubbonya nyakánál fogva
felrántotta a fejét. – Csak azt ne hidd, rakomány, hogy most
kivégzünk a bűneidért. – Nekivágta George fejét egy csőnek,
majd ismét felrántotta. – Majd még örülnél a halálnak, de nem
fogsz meghalni. Hacsak nem lesz sokkal nagyobb szerencséd,
mint most.
George szemébe belecsorgott a vér, úgy nézett rá.
– Nem – vigyorgott Coolock –, nem foglak megbüntetni.
Játszani fogok veled. – Elengedte George zubbonyát, George feje
a padlóra koppant. Még látta, hogy Coolock ismét a füléhez emeli
a kezét. Még halotta, amint ezt mondja: – Mondja meg nekik,
hogy van még két játékosunk a Játékhoz.
George belesüppedt a feledésbe.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Minden élő teremtménynek két szíve van, gondolta Moodri, csak
a hajónak van több tucat. Külön-külön érzékelte mindegyik
lüktetését.
Az erőművek finom vibrálása a fedélzetek és a válaszfalak
minden atomján végigrezgett, még az álmaiba is beszűrődött
azoknak, akik energiájuk végtelen hálójában aludtak.
Óriási légtömegek keringtek végtelen folyamban, a legfelső
szintekről áramoltak lefelé a tisztító hidroponikus dzsungeleken át,
le a rakományfedélzetek fenekéig, miközben minden szinten
egyre bűzösebbek s pállottabbak lettek.
Rejtett csővezetékekben zubogott a víz: meleg víz, hideg víz,
forró gőz, szennyvíz, öntözővíz, sós víz.
Huzalok terjesztették energiát és csak gépek által olvasható
információkat hordozó hálózatukat.
Minden irányban hajlítható csövekben áramlott a fény a
mennyezetek lámpasoraiba.
Odakint a hajótest külsején holttesteket felemésztő lassú,
nehézkes paraziták módjára mászkáltak a karbantartó automaták.
És a hangok: talán nem ismert gépezetektől, teremtményektől s
rakománytól származók, melyek finom hullámai folyamatosan
érkeztek a rakománykorong titkos szektoraiból, s a hajó elzárt,
távoli főrészéből, mely a csillaghajtóművet s a rég elfelejtett
titkokat őrizte.
Moodri ismert mindent. És ezen a craygen, lehajtott fejjel járva a
folyosókat, hallott mindent, s szíveibe lelkesedés költözött, mert a
sok hang, lüktetés, vibrálás semmit sem változott.
 A hajó ugyanolyan volt, mint máskor, ez pedig azt jelentette,
hogy a sötétség bugyraiban való sok ezredéves kalandozás után
nem érzékeli, miféle végzet felé közeledik.
Moodriba életévei számát meghazudtoló erő költözött. Több
mint egy évszázadon át küzdött a hajó minduntalan változó
gravitációs mezői ellen. Annyi bolygón robotolt már, hogy sokra
nem is emlékezett. S közben nem szűnt meg álmodni a percről,
mikor majd mindez véget ér. Ez az álom most nagyon közel jutott
a beteljesüléshez, csupán a tanács azon tagjainak vaksága
hátráltatta, akik egykor ugyanarról álmodoztak, amiről ő.
Még mindig nem tudta elhinni mindazt, amit Vondmac és Melgil
mondott neki. Hogy Buck feladatát egy jabroka által átformált és
feltüzelt, üvöltő rohamcsapatra bízzák egy olyan alkalommal,
amilyenre többé nem számíthatnak a tenctoniak.
A tanács új terve hasznavehetetlen. Moodri még csak nem is
fohászkodott éleslátásért az istennőhöz ebben az ügyben. A
szabadság álmát egyedül Buck válthatja valóra. És ő, Moodri az
egyetlen, aki Buckot elindíthatja útján.
Ment tovább, imára hajtott fejjel: arcára sötét árnyékot vetett
fehér öltözéke csuklyája. Hallotta, hogy elöl, a Buck
betegszobájához vezető folyosó elágazása körül történt valami,
de nem nézett fel. Alaposan kidolgozta tervét, nem fog eltérni tőle.
Egy felvigyázó elkapta, nekilökte a folyosó háromméternyire
lévő falának. Egy nagydarab nőnemű. Koponyája foltjai nagyok
voltak, s csak úgy duzzadoztak a dühtől.
– A recirkulálóba igyekszel, tenctoni sta?! – ordított rá Moodrira.
Moodrinak nem kellett színlelnie az ijedtséget és a meglepetést.
Lehajtotta fejét, mintha képtelen volna megszólalni.
Érezte, hogy a nőnemű felvigyázó durva keze tiltott holmit
keresve megmotozza. Nem talált semmit. Ekkor elkapta Moodri
állát, úgy kényszerítette, hogy ránézzen.
– Hadd lássam a mintád, sta!
Moodri nem mozdult, hogy hátralökje csuklyáját.
A felvigyázó vicsorgott. – Jól van… – fuvolázta. – Imádom az
olyan rakományokat, akik rejtegetnek valamit. – Kinyújtotta a
kezét, lerántotta Moodri csuklyáját, majd koponyáját megragadva
s jobbra-balra forgatva megvizsgálta foltjainak mintázatát.
Komoran felkacagott. – Te egy alvajáró vagy! – Elbocsátó jellegű
mozdulattal a falnak lökte Moodri fejét.
Moodri az istennő békéjéért fohászkodott. Vonásait
zavarodottra formálta. Arckifejezése jól illett az álcázásként
koponyájára festett foltokhoz.
A foltok színének megváltoztatása egyáltalán nem volt új
módszer a tenctoniak két főnemének körében. A binnaumok, mint
mindenben, ebben is mások voltak. Ám amikor a hímneműek
szerettek volna ismét ifjúi férfierőt mutatni, mikor a nőneműek el
akarták leplezni, mennyire közel járnak ciklusuk végéhez, bevett
szokás szerint különféle festékekkel és porokkal visszasötétítették
foltjaikat. Itt a hajón ugyan nem tudtak annyi árnyalatot előállítani,
mint a Tenctonon, de bizonyos ponikus növények szárított
gyökereiből tudtak olyan krémeket és kenőcsöket készíteni,
amelyek évekkel láttatták fiatalabbnak bármely hím- vagy
nőneműt. Vagy – Moodri esetében – idősebbnek.
Moodri fejbőre rózsaszínre váltott, foltja szinte semmi,
sárgásbarnájuk nyomai csak imitt-amott voltak fellelhetők rajta. Az
olyan Öregek megkülönböztető jegye volt ez, akik napjaik
legnagyobb részét átaludták, s eközben mind többet és többet
veszítettek vitalitásukból, mígnem egy nap végleg eltűntek foltjaik,
s megszűntek élni.
A porok és kenőcsök hatására Moodri koponyájáról eltűntek a
Soren’tzahh Hősei és a Harmadik Csillag Óceánja család
büszkén viselt megkülönböztető jegyei. Ezért nem mutatott
érdeklődést iránta a nőnemű felvigyázó, ezért taszította
egyszerűen félre. Majd a recirkulálók elintézik.
Moodri előretántorodott néhány lépést, helyére igazította
csuklyáját, fejét ismét lehajtotta, mint aki imádságaiba merül, de
szeme máris azt kutatta, mi lehet ott elöl a felfordulás oka.
Öt felvigyázó állt egymás mellett, készenlétben tartott
ösztökével. A szokásoktól eltérően nem egy ajtóban vagy
kereszteződésben álltak. Moodri a folyosó túloldalára húzódott,
amennyire csak lehetett, távol a felvigyázóktól. A felvigyázók egy
tágas, hullámos szélű nyílás előtt álltak: Moodri aggódva ismerte
fel, hogy koherens energiasugárral vágták. Hogy a nyílás mögött
mi van, nem látta, de anélkül is tudta: egy közműalagút
kereszteződést nyitottak fel. Az öt felvigyázó csak az utolsó része
volt egy rohamcsapatnak, melynek tagjai egymás után léptek be a
nyíláson.
Moodri szinte észrevétlenül meggyorsította lépteit. A felvigyázók
már évek óta nem törődtek a közműalagutakkal, csupán ritka
rendszerességgel tartottak bennük egy-egy őrjáratot: azt hitték,
minden bejáratot ellenőriznek. Most azonban nyilván rájöttek,
hogy a közműalagutakat mégis csak használják. És attól függően,
hogy kit rángatnak elő belőlük, esetleg még azt is megtudhatják,
hogy a felkelés a küszöbön áll.
Moodri magában halk fohászt küldött az istennő felé: adja, hogy
ne vesszen el minden. Ha a felvigyázók felfedezik, hogy felkelés
készül, akkor szükségképpen arra is rá kell jönniük, hogy a
felkelésnek még az előtt kell kirobbannia, hogy a hajó visszavált
szuperluminál térbe, s hogy a célja nem lehet más, minthogy e
rendszer valamelyik bolygójára leszállítsa a rakománykorongot.
Ha sikerül erről értesíteniük a többi hajót, akkor a flotta legkésőbb
két éven belül megérkezik ide a rendszerbe. Ha nem hamarabb.
Moodrit azonban kivetette magából a tanács, s így most nem
volt kitől megkérdeznie, miért nyitották ezt a nyílást a felvigyázók,
nem tudhatta meg, kit fogtak el odabent. Nincs más hátra: a
következő turnusban nagyon kell figyelni a felvigyázókat, hátha a
magatartásukból kiderül, mekkora a baj.
Bárcsak játszadozó gyerekek vonták volna magukra a
figyelmet, gondolta Moodri. Mint ahogy én meg a barátaim
akkortájt, mikor a hajóra hurcoltak minket.
Folytatta útját. A felkelésnek szüksége van Buckra, jobban mint
valaha. Odaért az elágazáshoz, befordult a betegszobához
vezető folyosóra. Megtántorodott a döbbenettől.
A felvigyázók foglyai a folyosó padlóján hevertek, kezük-lábuk
memóriahuzallal volt összekötözve. Azonnal felismerte
koponyamintázatukat. Az unokaöccsei voltak: Ruhtra és George.
Ha George-ot az alagutakban fogták el, ha George tudomást
szerzett a készülő felkelésről, akkor csak néhány szívverésnyi idő
kérdése, hogy a felvigyázók kicsikarják tőle a titkot.
 Megállt a földön heverők előtt. Mindkettő lélegzett még, az
ösztökék szemmel láthatóan csak elkábították őket. Azon kapta
magát, hogy azt kívánja: bárcsak halna meg mindkettő.
– Te meg mit bámulsz?
Egy felvigyázó hátulról elkapta, megperdítette, ez is lerántotta
fejéről a csuklyát. Moodri bizonytalanul pislogott rá. A felvigyázó
taszított egyet rajta. – Na, ez már fél lábbal az üstben van! –
kiáltott oda a többi árulónak. Felröhögtek. Moodri tovább botorkált.
Az egyik felvigyázó megpróbált gáncsot vetni neki, de Moodri
kikerülte a lábát: mozdulata inkább látszott botlásnak, mint ügyes
önvédelmi mozdulatnak.
Ment tovább a betegszoba felé. Szíveibe gyász költözött
unokaöccsei elvesztése miatt, ők már az istennő kezében
vannak, semmit sem tehet értük. Most már Buck kezébe van
letéve minden.
A betegszoba maga volt a káosz. De nem fordulhatott vissza.
Amint belépett, azonnal belekerült a fel-alá rohangáló
rakományspecialisták áramába, fülréseit sebesültek
jajveszékelése hasogatta.
Az egyik fal mentén három felvigyázó hevert a puha, de erős
szalagokból készült fektetőhámokban, amelyek az alattuk lévő
ágyak fölött, a levegőben tartották testüket. Mindháromról le volt
szaggatva egyenruhájuk valamelyik része. Mindhármon rózsaszín
vércseppek és antiszeptikus kristályszemcsék csillogtak. De nem
szürke egyenruhás rakományspecialisták kezelték őket. Két
másik felvigyázó munkálkodott rajtuk valamilyen csillogó-villogó,
kompakt műszerrel, amelyhez hasonlót Moodri még sosem látott.
Más felvigyázók a munkaasztaloknál serénykedtek, sietős
mozdulatokkal kötszereket, gyógyszereket készítettek elő. Egy
kéz megragadta Moodri karját, és elhúzta közelükből. Cathy volt
az.
– Nincs szükségük az áldásaidra, öreg. Most… – Cathy Frankel
elhallgatott: az álcázás ellenére is felismerte Moodri vonásait. – A
fiú ott van – mondta kurtán, egy kisebb fekhely irányába mutatva,
amely a lázasan munkálkodó felvigyázóktól kissé távolabb állt.
Moodri odanézett. Buck az oldalán feküdt, kábult figyelemmel,
csodálkozva követte tekintetével a felvigyázók sürgés-forgását. –
Mi történt? – kérdezte Moodri, mielőtt még a rakományspecialista
otthagyhatta volna.
– Jabroka – felelte Cathy, mintha valami obszcenitást
mondana. – Nyilván a bányászok csempészték a hajóra az utolsó
bolygón. A felvigyázók rábukkantak egy csoportra az egyik
hidroponikus csarnokban, állítólag csoportos öngyilkosságra
készültek… Néhány munkás azonban csak kisebb adagot vett
be, és megvadult tőle.
Ha nincs az álcázó festése, Moodri foltjai a valóságban is
eltűntek volna. – Hány halott van? – kérdezte. A jabrokától
megváltozott munkások nem lehetnek mások, mint a kulcsnak a
vezérlőterembe való juttatására szervezett rohamcsapat tagjai.
– A felvigyázók között azt hiszem, hat – mondta Cathy.
Idegesen odapillantott feléjük: nem tűnt-e fel máris
valamelyiküknek, mennyi időt tölt az öreggel. – Hogy a munkások
közül hány halt meg, azt nem tudom. Néhány holttestet még a
megérkezésem előtt recirkuláltak. – A recirkulátor felé nézett.
Moodri követte tekintetét.
A nagy, átlátszó falú kádban fortyogó forró, bugyborékoló sós
víz gusztustalan rózsaszínre színeződött. Fenekén korrodálódott
csontokat táncoltatott az állandóan áramoltatott folyadék, amely
lassan felemésztette őket. A hús percek alatt eltűnt róluk.
Moodri nyolc koponyát számolt meg benne. Melgil azt mondta,
húszan lesznek a rohamcsapatban. Most már csak tizenketten.
– Menj oda a fiúhoz – mondta Cathy. – Nekem muszáj
segítenem ezeknek.
– Muszáj? – kérdezte Moodri.
Cathy gyűlöletteli pillantást vetett rá. – Ha nem segítek nekik,
akkor ezt a betegszobát bezárják, és többé senkinek sem
segíthetek. Neked sem. – Megfordult, felvett egy kötszertekercset,
s odavitte a felvigyázókhoz.
Moodri odament Buckhoz.
A fiú kimerülten felpillantott, megismerte nagybátyját, próbált
rámosolyogni. Moodri nem tudta, milyen kábítószert adott neki
Cathy annak érdekében, hogy el ne árulja a felvigyázóknak a
felkelés tervét, de azt látta, hogy még mindig erősen hat rá.
Megfogta a kezét. – Nem kell beszélni, Finiksa. Melgil beszámolt
nekem az aggodalmaidról. – Buck megszorította Moodri kezét, és
bólintott. – De most gondold meg jól: valóban nekik akarsz
segíteni?
A betegszoba ajtaja bevágódott, felvigyázók és munkások
rohantak be. Két felvigyázó egy eszméletlen harmadikat cipelt,
odafektették a másik három mellé az egyik üres fektetőhámba.
Egy másik felvigyázó egy hatalmas ösztökével a kezében egy
rángatózó, megbilincselt munkást terelt maga előtt. Mögöttük két
felvigyázó érkezett egy vérrel borított figurát vonszolva. Az illető
olyan nagy volt, mellkasa olyan hatalmas izmoktól duzzadó, hogy
Moodri azonnal látta: nem lehet más, mint egy genetikailag
átformálódott munkás, aki az átalakulási folyamathoz szükséges
mennyiségű jabrokát vett be.
A két felvigyázó odavonszolta a bugyborékoló recirkulátor
mellé. Az egyik teljes töltésre állította az ösztökéjét, odanyomta a
munkás halántékához, és kisütötte. A hatalmas mellkasú munkás
felüvöltött, dobott egyet magán, aztán mozdulatlanul elnyúlt a
padlón. Agya egy pillanat alatt szétroncsolódott. A két felvigyázó
hátralépett, az egyik megnyomott egy gombot a tartályon, mire az
a padlóelem, amelyen a munkás immár élettelen teste hevert,
emelkedni kezdett, két vastag hidraulikus kar emelte, míg csak el
nem érte a recirkulátor peremét. Akkor a két felvigyázó odalépett,
és a fortyogó sós folyadékba lökte a holttestet.
Az oldószer abban a pillanatban rózsaszínre színeződött: a
munkás bőre libegő, tenyérnyi darabokban hámlani kezdett.
Moodri nem fordította el a fejét, s Bucknak sem engedte, hogy
másfelé nézzen. A jabrokafogyasztók teste tovább állt ellen a sós
víznek, de végül az is lebomlott.
– Egyike volt azoknak, akiknek helyetted kellett volna a
vezérlőbe juttatni a kulcsot – mondta halkan Moodri. Buckot
zavarba hozta az Öreg kijelentése, de Moodrinak pontosan ez
volt a szándéka vele.
A két felvigyázó lassan visszaengedte a fölemelkedett
padlóelemet, de csak félig: úgy hatott, mint egy lépcső a tartály
előtt. Ekkor egy harmadik felvigyázó odarángatta a még mindig
remegő, rángó, megbilincselt munkást.
 – Elmondtam, amire kíváncsi voltál – üvöltötte a munkás,
miközben hiába igyekezett eltávolodni a bugyogó recirkulátortól. –
Mindent elmondtam!
– Ne feledd, Finiksa: minden az Anyától származik – suttogta
Moodri.
A három felvigyázó megragadta a munkás végtagjait.
– Van még jabrokájuk! – ordította a munkás. – El fogják foglalni
a vezérlőt!
A felvigyázók a megemelt padlórészre hajították.
– Minden az Anyához tér vissza – mondta Moodri.
– Én segítettem nektek! – rikoltotta a munkás. – Megígértétek!
Moodri megérintette a szíveit, s gyengéden segített Bucknak,
hogy ő is megtehesse a mozdulatot.
A felvigyázók megperdítették a munkást, és lábbal előre a
tartályba taszították.
A munkás elnyújtott halálüvöltése minden más hangot
elnyomott a betegszobában. A sós víz a derekáig ért. Néhány
pillanatig előre-hátra imbolygott, próbált egyensúlyozni a tartály
fenekén libegő hús- és csontdarabokon: lábáról máris foszlott a
bőr s az izom.
Nekiesett a tartály peremének, könyökhajlatát beleakasztva
tartotta magát. Mondott is valamit, de senki sem értette:
szétpattant belső szerveinek vére rózsaszín sugárban dőlt orrán-
száján.
A három felvigyázó röhögött, aztán ösztökéjükkel lepiszkálták a
munkás karjait a tartály pereméről. A munkás arca, miközben
recirkulátor aljára süllyedt, mindvégig az üvegfalnak
odanyomódott, szeme rémült döbbenettel meredt rájuk, mígnem
eltűnt a rózsaszín oldószerben.
Moodri csak ekkor fordította el a tekintetét, s nyomta vissza
szelíd erőszakkal Buckot az ágyra. Nem kell, hogy a felügyelők
észrevegyék, hogy egy haszontalan öreg meg egy beteg gyerek
nézi őket. Sosem tanácsos felkelteni a figyelmüket, de főleg
ilyenkor nem, ha vért szagoltak.
Buck fölé hajtotta fejét, mintha áldást mondana rá. – Sok
minden van még, amit nem értesz, Finiksa. Sok mindenről nem
hallottál még, sok történetet nem mondtunk el neked. De hiába
vagy ilyen fiatal, azt már most is tudnod kell, hogy amit látsz, az
rossz.
Buck feszült figyelemmel nézte nagybátyját, látszott a
tekintetén, hogy kíváncsi a folytatásra.
– Emlékszel rá, mikor először vittek el a felvigyázók? Nyolcéves
voltál még csak, és elvittek legkínzóbb félelmeid kamrájába.
Buck szeme megrebbent: emlékezett.
– Így csinálják, Finiksa. Azért csinálják, hogy felfedjék, mi rejlik
lényünk legmélyén. Hogy megismerjék legnagyobb félelmeinket,
legmélyebben gyökerező vágyainkat, lényünk leglényegét, s
mindezt azért, hogy később ellenünk fordítsák.
Moodri óvatosan megkeresett két foltot Buck nyakán, és
gyengéden masszírozni kezdte őket.
– Emlékszel rá, hogy nyolcéves korodban mitől rettegtél a
legjobban?
Moodri masszírozása feloldotta Buckban a drog által előidézett
beszédgátlást. – A magányosságtól – suttogta.
– Mikor beléptél abba a szobába, megtetted az első lépést a
magányosság felé – mondta Moodri. – Nem lesznek barátaid.
Nem lesz családod. Senki sem fog törődni veled. Nem lesz
senkid, akivel törődhetnél. – Moodri két tenyere közé vette Buck
kezét. – Ez nem csak egy gyermek félelme – folytatta továbbra is
a fiú fölé hajolva, mint aki lelki vigaszban részesíti. – Emlékszel rá,
mi történt, mikor kinyílt annak a szobának az ajtaja és a felvigyázó
intett, hogy lépj be?
Buck tekintete a lámpákra merevült, visszarévedt a múltba. –
Te is ott voltál… – mondta csodálkozva. – Egyedül voltam, de te
mégis ott voltál velem.
– És mindig is veled leszek – mondta Moodri. – Semmi
szükséged a felvigyázók hamis családjára. Semmi szükséged
azok álságos barátságára, akik még nem ismerik félelmeiket. –
Mint a satu, úgy szorította meg Buck kezét. – Higgy abban, amit
akkor mondtam. Higgy abban, amit most mondok.
Buck mélyen nagybátyja szemébe nézett. Nem volt forgó
kristály, nem volt semmiféle pszichológiai trükk. Nem volt semmi
egyéb, csupán az egyén ereje, mely képessé tett egy fajt, hogy
túléljen egy évszázadnál is tovább tartó rabszolgaságot s
kimondhatatlan iszonyatot.
Buck mélyen nagybátyja szemébe nézett. Szeretetet látott
benne.
– Most már sose félj, Finiksa – mondta Moodri. – Ez a te időd.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Sikes az anyját hallotta: kiabált vele, hogy keljen már fel. Megint el
fog késni az iskolából. Megint ott kell majd állnia Mary Agnes
nővér ajtaja előtt. Nyújtózkodnia kell majd, hogy elérje a fényes
kilincsgombot. Már érzi is ujjal hegyén a vonalzó csípős csapását.
Hallja a nővér hangjából áradó jogos haragot. Nem akart felkelni.
Nem akart…
– Apu!
Ez Kirby hangja. Felpattant a szeme. Fejének egész jobb oldala
úgy lüktetett, mintha minden fogának gyökérgyulladása volna.
Csak bizonytalanul érzékelte környezetét. Valahogy olyan
homályos volt, elmosódott. A lánya arca azonban ott volt előtte, s
most ez volt a legfontosabb: hogy hogy van Kirby.
– Hogy vagy? – Hirtelen feltolult benne mindaz a
lidércnyomásos szülői aggodalom, amit először lányuk
megszületése napján érzett.
– Semmi bajom – mondta Kirby, de Sikes kihallotta a hangjából,
hogy sírás fojtogatja. – Csupa vér az egész fejed, már azt hittem,
nem is fogsz felébredni, és… – Feltörtek a könnyek.
Sikes ki akarta nyújtani a karját, hogy magához ölelje, s csak
ekkor vette észre, hogy hátra van kötve a keze. Tekergőzni
kezdett a széken, amelyen ült. Bokáit a szék első lábaihoz
kötözték. Minden mozdulatára perzselő kis szikrák gyúltak nyaka
jobb oldalában. Nem törődött velük.
– Bántottak? – kérdezte.
Látta, hogy Kirby a fejét rázza, ő is egy székhez volt kötözve,
vele szemben. Fekete hajából mintha elszállt volna a tartás, úgy
csüngött az arcába. A szeme fátyolos volt, arca sápadt. – Valamit
a fejemre borítottak… – mondta erőtlenül.
– Azt mondták, ha bármit is megpróbálok… megölnek téged. –
Eddig tartott az önuralom: kitört belőle a zokogás.
Sikes rángatni kezdte a csuklóit fogva tartó kötelet, de az nem
engedett. Egyetlen gondolata volt csak: valaki megfizet ezért.
Valaki meg fog halni azért, mert bántani merészelte a lányát.
De ki?
Abbahagyta az erőlködést. Próbált visszaemlékezni. Hátulról
ütötték le, a garázsban. Valaki egy pisztolyt nyomott a
nyakszirtjének, a nevén szólította és…
– Hogy az a…! – bukott ki belőle. Ösztönösen tudta, hogy
támadójának köze van Randolph Petty meggyilkolásához. És ha
valaki egyszer már gyilkolt… – Nem lesz semmi baj – mondta a
lányának. Nemigen hitte, hogy Kirby hallja a nagy zokogásban, de
azért csak beszélt hozzá, igyekezett megnyugtatni. És közben
mindegyre a szobát nézte, tájékozódott. A helyiségnek új szaga
volt. Nagy ablakát vastag függöny takarta, de körben a réseken át
beszűrődött a fény, puha nappali derengésben fürösztötte a
szobát. A földön vastag, puha, drapp szőnyegpadló, a falak
hasonló színűek. Az egyetlen ajtó alatt is becsusszant egy
fénypászma. Sikes biztosra vette, hogy egy családi házban
vannak, de nem hallott semmi neszt, ami ezt megerősíthette vagy
megcáfolhatta volna. Csak a légkondicionáló zúgott halkan.
Hűvös volt.
Kirby végül belefáradt a zokogásba, már csaknem nyugodtan
lélegzett.
– Te tudod, hogy hol vagyunk? – kérdezte tőle Sikes, mikor már
úgy ítélte, képes megszólalni.
Kirby megrázta a fejét, aztán megpróbálta állát a vállába törülni.
Könnyben úszott az arca.
Sikes újra próbálkozott. – Mennyi időbe telt, míg ide kerültünk?
Kirby zavartan nézett rá. – Nem tudom – felelte sajnálkozva. –
Azt hittem, meg fognak ölni. Azt hittem…
– Jól van már, jól van – sürgette Sikes. – Ki fogunk jutni innen,
de neked is segítened kell. Hogyan hoztak ide minket? Mivel?
– Egy furgonnal – mondta Kirby.
 Kinyílt az ajtó.
– Egészen pontosan egy Chevy Magic Wagonnal – mondta
Amy Stewart; feje köré glóriát rajzolt a folyosó felől beáramló fény.
Sikest meglepődött: nem Amy Stewart megjelenése miatt,
hanem azon, hogy ez nem lepi meg. Persze az is elképzelhető,
hogy őt is elrabolták, gondolta. De ebben valahogy nem tudott
hinni. – Maga ölte meg Petty doktort? – kérdezte. Úgy tűnt, ez az
egyetlen értelmes dolog, amit mondhat.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom magának, Sikes
nyomozó, de nem én tettem. Én inkább úgy mondanám, hogy
Petty doktor maga okozta a halálát – mondta Amy Stewart.
Sikes azt is kihallotta a telt, kissé rekedtes hangból, amit az
nem mondott ki. – De ugye a ravaszt azért maga húzta meg?
– Nem értem rá – felelte higgadta Amy Stewart. – Nekem a
számítógépes levelezését kellett egy kicsit megpiszkálnom, hogy
alibit gyártsak magamnak. – Sikes elképedt arcát látva csaknem
elmosolyodott. – Ugyan már, Sikes… Ha egy olyan vizesnyolcas,
mint Grazer, képes beszállni egy hálózatba, akkor én miért ne
tudnék?
Beletelt vagy öt másodpercbe, mire Sikes teljes mértékben
felfogta, mit jelent ez. – Honnan ismeri Grazert? – kérdezte.
Amy Stewart félreállt az ajtóból, hogy egy férfit engedjen a
szobába. A férfin fekete nadrág és fekete pulóver volt. Sikes csak
egyetlen részletet látott belőle tisztán: a hónaljtokjában egy
negyvenötös automatát hordott.
– Talán fáradjunk le – mondta udvariasan Amy Stewart. – És
akkor hamarosan… Hogy is szokták ezt mondani? Lezárhatjuk az
ügyet?

A ház, mint kiderült, egy tágas és javarészt üres új épület volt.

Sikes óvatosan lépdelt lefelé a szőnyegpadló borítású lépcsőn.
Mire leért, azt is megtudta, honnan ismeri Amy Stewart Grazert.
Grazer a lépcső alján lévő nappaliban üldögélt egy
tengerészkék díványon. A keze össze volt bilincselve, homloka
ráncokba gyűrődött, mellényes öltönye több helyen is elszakadt,
bepiszkolódott. A dívány másik szélén Angela Perez hevert
oldalra dőlve, eszméletlenül. Haja tövében alvadt vércsík látszott.
 Sikes úgy érezte, menten összecsuklik alatta a lába. Három
rendőrt meg a tizenhárom éves lányt elrabolni… Épeszű ember
nem remélheti, hogy egy ilyen fajsúlyú büntettet megúszhat.
Innen vagy kitörnek valahogyan, vagy meghalnak.
A keze még mindig meg volt kötve. A hallgatag szőke férfi
odalökte a díványra Grazer és Angela Perez közé. Kirbyt egy
fotelba ültették, a dívány mellé. A díványon, a fotelen és néhány
széken kívül csupán egy széles, füstüveg ajtajú, alacsony komód
volt a szobában, a komódon egy nagy tévé meg egy rádió.
Sikesnak az az érzése támadt, hogy nem is egy szobában,
hanem valamiféle bemutatóteremben van. A nappali ablakait
ugyanolyan súlyos függönyök takarták, mint az emeleti szobáét.
– A garázsunkban kaptak el – mondta Sikes Grazernek.
Mindketten úgy néztek fel, mintha megtiltották volna nekik a
beszédet. De sem Amy Stewart, sem a pisztolyos nem szólt rájuk.
– Mi a körzettel szemben, a Dennynél kaptuk be a horgot –
mondta Grazer. – Angie megéhezett. – Olyan volt a hangja, mint
egy sírós négyévesé.
Sikes az ikre felé fordult. Nem volt magánál, de szabályosan
lélegzett. – Úgy veszem észre, Angie nem akart jönni.
– Figyelmeztettük – mondta Amy Stewart.
Ott állt a tévénél. A CNN-re volt beállítva, de a hangot levették.
Amy Stewartban nem lehetett felismerni a kedves, idealista
egyetemi hallgatót, akivel Sikes a UCLA-n beszélgetett. Sikes úgy
érezte, tudja is miért nem: mert az egész csak színjáték volt.
Elejétől végéig.
– Hajlandó elárulni, mi ez az egész, mielőtt megöl minket? –
kérdezte, de Kirby arcára pillantva nyomban meg is bánta.
– Senkit sem fogunk megölni – válaszolta Amy Stewart. Kirbyre
nézett. – Ne félj. Apád kissé pesszimista. – Odament az egyik
ajtóhoz, amely mögött Sikes konyhát sejtett, és kiszólt.
– Frank bácsi! Tudnál adni egy kis papírtörülközőt vagy valami
hasonlót?
Egy perccel később a fényképről ismert titokzatos ember lépett
a szobába: Franklin Arthur Stewart, az Egyesült Államok
Haditengerészete hírszerzési osztályának egykori parancsnoka.
Bőrszíne és vonásai ugyanazokat a meghatározhatatlan
származási jegyeket mutatták, mint Amy Stewart arca: Sikes
három-négy különböző rassz keveredésének tippelte. Drapp
nadrág és könnyű, kék pulóver volt rajta, távolról sem hatott
katonásnak. A kezében egy tekercs papírtörülközőt tartott.
– A kislánynak kellene – mutatott Amy Stewart Kirby maszatos
arcára.
– Roppant kedves magától, Frank bácsi – mondta gúnyosan
Sikes.
Stewart letépett egy marékra való papírtörülközőt, és odaadta
Kirbynek. Kirby két összekötözött kezébe fogta, és hevesen
dörzsölni kezdte az arcát.
– Akkor most mi lesz? – érdeklődött Sikes. – Egy kis tea meg
aprósütemény, aztán hazaküldenek minket?
– Valahogy így – felelte Amy Stewart. A tévére majd az órájára
pillantott. Valami reklám ment.
Sikes Grazerre nézett. – Szabad a gazda. Maga tudja, mi ez az
egész?
Grazer kifejező mozdulattal vállat vont, aztán hangosan
megszólalt. – Nem tudom. De nem számít. Ha nem jelenünk meg
ötkor a kapitánnyal megbeszélt találkozónkon, keresni kezdenek
minket. Csak idő kérdése, hogy…
– Ne fárassza magát, Grazer nyomozó. – Franklin Stewart most
szólalt meg először. – Nem fogják keresni magukat. És a
kapitányuk tudja, miért nem jelentkeznek.
Sikes szinte már hallotta Theo Miles hangját, amint
magyarázza, hogyan is állnak össze a mozaik darabkái. Ha ez a
hapsi a kapitányt is meg tudta győzni, akkor a nagyon magasról
támogatják őket.
– Mi újság mostanában a Pentagonban, parancsnok úr? –
kérdezte Sikes.
Franklin Stewartban udvarias mosollyal fordult felé. – Sajnos
nem tudom. Egy ideje már a Fuller Intézetben dolgozom. Az
intézet és a kormányhivatalok közt nincs semmiféle hivatalos
kapcsolat.
– Hacsak egy svájci bankszámlát nem nevezhetünk annak –
vetette ellen Sikes. – Vagy ez már túlhaladott módszer, és inkább
a Kajmán-szigeteki kábítószer-csempészeken és egyéb
csirkefogókon keresztül mossák tisztára a pénzt?
Franklin Stewart arcáról lehervadt a mosoly. – Kissé érdes a
modora, nem gondolja?
Tudván, hogy rá kell tapintani valamilyen érzékeny pontra,
Sikes már nyitotta a száját az újabb támadásra, mikor Grazer
közbeszólt.
– Mit vár tőle, milyen legyen a modora, mikor egy olyasfajta
állattal beszél, aki képes hidegvérrel lelőni egy öregembert? –
kérdezte.
Stewart higgadtan odament hozzá, és olyan erővel vágta pofon,
hogy nekiesett Sikesnak.
– Nem volt rossz kísérlet, Bryon – dünnyögte Sikes –, de Pettyt
nem Frank bácsi ölte meg. – Fejével a negyvenötös automatát
viselő szőke férfi felé intett. – Ez a géppuskaszájú csinálta.
– Tényleg? – kérdezte Grazer. Bal arca tűzvörös volt a pofontól.
– Kérem, ne hagyja abba – mondta Stewart társalgási
stílusban, mintha nem is az imént ütötte volna meg Grazert.
Sikes hanyagul vállat vont. Amíg beszélgetnek, addig életben
maradnak, még ha néhány pofont el kell is viselniük. – Előttem
most már teljesen világos. Frank bácsi. Maga a katonai
összekötő. A fotókhoz Amy ért. Ez a kedves szőke fiatalember
meg a kormány brávója. Amynek nem ez a műfaja. Magának
több esze van, mint hogy ilyesmit műveljen. Így aztán hozattak
Washingtonból egy specialistát. Gondolom a régi szép nicaraguai
napok óta kevés a munkája.
Franklin Stewart mereven nézte, mint ragadozó a prédáját. –
Gyönyörű. És mire kellett a washingtoni specialista?
– Hogy megölje Randolph Pettyt.
– És miért akartam volna én megöletni Randolph Pettyt?
– A felvételek miatt.
Franklin Stewart odasétált Amy Stewarthoz, megállt mellette. –
A felvételek miatt… Értem. És azért gyilkoltattam meg Pettyt, mert
a felvételek az enyémek, és vissza akartam kapni őket? Vagy
azért mert Pettyé, de nem akarta nekem adni? Vagy valaki másé,
és Petty meg akarta mutatni egy harmadik embernek? –
Leemelte a tévé tetejéről a távirányítót. – Tudom én, hogy megy
ez maguknál, nyomozóknál. Van egy bűntény, viszont nincs
hozzá indíték. Indíték nélkül pedig gyanúsított sincs. Gyanúsított
nélkül pedig… Ért engem.
– Én láttam azokat a felvételeket – mondta Sikes. Hirtelen
felötlött benne, hogy foglyul ejtőiknek szándékukban áll-e
bármelyiküket is megölni. Talán úgy gondolják, hogy egyszer és
mindenkorra el tudják tusolni az ügyet. Lehet, hogy Theo
Milesnak ebben is igaza van.
Franklin Stewart nem látszott idegesnek. – De miféle
fényképeket látott? – Odament egy székhez, és leült a tévével
szemben. – Maga csupán egy számítógép képernyőjét látta.
Olyan képeket, amelyek elegendőek voltak ahhoz, hogy
elhitessék magával: valódi képet lát, és egészen addig ebben a
hitben legyen, amíg csak…
– Amíg csak? Meddig?
– Amíg csak a veszély el nem múlik – mondta Franklin Stewart,
s az órájára nézett. – Na, már kezdődik is. – A tévé felé fordította
a távirányítót, megszólalt a hang. A CNN tudományos-technikai
műsora kezdődött.
– Miféle veszély? – kérdezte Sikes.
De Franklin Stewart nem válaszolt, csak a képernyő felé intett,
mint aki azt mondja: majd onnan megtudja.
Meg is tudta. A vezető anyag arról szólt, hogy orosz
csillagászok bejelentették: felfedezték a naprendszer
leggyorsabban mozgó objektumát, egy körülbelül öt kilométer
átmérőjű aszteroidát, amely a következő huszonnégy órában
keresztezni fogja a Föld pályáját. Elmondták, hogy az aszteroida
sok millió kilométerrel fogja elkerülni a Földet, és sebességéből
következőleg hamarosan elhagyja a naprendszert. Ugyanakkor,
éppen a sebességre alapozva, feltételezik, hogy az aszteroida a
naprendszeren kívülről érkezett, s ezért az orosz csillagászok
felszólítanak minden obszervatóriumot, hogy fordítsák felé
távcsöveiket, s használják ki ezt a mind ez ideig példa nélkül álló
lehetőséget, hogy egy „kívülről” érkezett objektumot
tanulmányozhatnak.
– Nem tudják mi ez, ugye? – kérdezte Sikes.
 – Nem – felelte Amy. – És nem is fogják tudni, csak amikor már
késő lesz.
– Hogy érti azt, hogy késő lesz?
A hírműsor más témával folytatódott. Franklin Stewart levette a
hangot, állát vakargatva nézett Sikesra. – Látott már maga
űrszondát?
– Olyan műholdszerűséget? – Minél beszédesebbé vált
Franklin Stewart, Sikes annál rokonszenvesebbnek találta.
Igaz, a szőke fiú meg a negyvenötöse még mindig ott volt, de
már kezdte remélni, hogy mindannyian túlélik ezt a találkozást.
– Olyat – bólintott Franklin Stewart. – Mint például a Voyager.
Vagy a Galileo. Vagy a Vikingek. A legtöbb elférne itt, ebben a
szobában. De minél jobbak, annál kisebbek lesznek. Egyre több
intelligenciát zsúfolunk egyre kisebb chipekbe. Egyre
érzékenyebb műszereket készítünk, és egyre jobban
összezsugorítjuk őket. – Felállt, odaadta a távirányítót Amynek. –
Mindez azért előnyös, mert minél kisebb a szonda tömege, annál
kevesebb energia kell a célba juttatásához, következésképpen
annál olcsóbb a kilövése. Hogy úgy mondjam, ez egy evolúciós
folyamat: minél okosabbak vagyunk, annál kisebbeket készítünk.
– Feszülten figyelte Sikest. – Kivéve egyetlen fajta űrjárművet. –
Elhallgatott, mintha azt várná, hogy Sikes folytassa.
De Grazer szólalt meg. – Az űrsiklót.
– Nagyszerű.
Grazer csak egy pillanatig sütkérezett a dicséret fényében, míg
eszébe nem jutott, hogy kitől származik. Visszaroskadt a
támlának.
Stewart folytatta. – Az űrsikló és az űrállomás. A két
legnagyobb, legbonyolultabb és legvesződségesebb objektum,
amit ember valaha is készített. És tudják, miért az?
Ezúttal Sikes válaszolt. – Mert hosszú időn át biztosítani kell az
űrben az emberek életfeltételeit. Jézusom… Szóval maguk úgy
gondolják, hogy van valaki azon az izén.
Amy Stewart a tenyerébe csapott a távirányítóval. – Nem
hisszük. Tudjuk. Valaki vagy valami van abban a járműben.
– Ez az egyetlen lehetséges magyarázat – fűzte hozzá Franklin
Stewart. – Ez az objektum óriási. Belül üres. Tudományos
eszközök nem igényelnek üres teret. A létfenntartás viszont
igényel. Nagyon is sokat.
– Élelmet kell termelni – mondta Amy. – Cirkuláltatni kell a
levegőt, fel kell frissíteni. A mozgáshoz is kell hely. És a
magánélethez is… már ha ezek egyáltalán igénylik az ilyesmit. –
Megborzongott.
– Semmi kétség nem lehet afelől, hogy ezt az objektumot lakják
– szögezte le Franklin Stewart.
Egy pillanatra csend támadt, aztán Kirby szólalt meg. – Egy
igazi űrhajó közeledik felénk? – Sikes nem emlékezett, mikor
hallotta utoljára ilyen izgatottnak. Ez a lány már nem hisz a
Mikulásban, gondolta.
– Én még mindig nem értem – mondta. Mindaddig beszéltetnie
kell őket, míg ki nem találja, hogyan fegyverezheti le a szőkét.
Szerencse, hogy Grazer ez egyszer nem dumál bele. Úgy látszik,
Angie-nek még sincs igaza: az agymenéses időnként hallgatni is
képes. – Szóval közeledik felénk egy csapat kicsi zöld emberke.
Miért baj az, ha erről valaki tudomást szerez? Mi van, ha
odaköszönünk nekik?
Franklin Stewart leereszkedő tekintettel nézett rá. – Maga ugye
nem nagyon ismeri a történelmet, Sikes nyomozó?
Sikes gondolkodás nélkül Grazerre pillantott. – Ahhoz ő ért. –
Észbekapott, a lélegzete is elállt: ha Grazert eleresztik a pórázról,
Stewart a végén még mindnyájukat agyonlövi, csak hogy
elhallgattassa.
Stewart Grazer felé fordult. – Nos, akkor mondja meg nekem:
tud-e említeni akár egyetlen példát is az emberiség történelméből,
amikor egy társadalom egy technikailag fejlettebb társadalommal
találkozott, és utána is fennmaradt?
Grazer egy darabig rágta az ajkát, aztán Sikesra nézett. –
Hát… van abban valami, amit mond.
– Természetesen – szólalt meg Amy Stewart. – Vegyük csak
az észak-amerikai indiánokat. Évszázadokon át hemzsegtek ezen
a kontinensen. Most meg, ötszáz évvel Kolumbusz után mi
maradt belőlük? Egy lábjegyzet a történelemkönyvekben. Jött
rájuk minden. Háború. Járványok. A földjük odalett. A kultúrájuk
nyomait már csak múzeumokban és ajándékboltokban lehet
csodálni. – Sikes felé fordította a távirányítót. Sikes szigorúnak,
vénkisasszonyosnak látta most az arcát, nem is értette, miért
találta múltkor olyan vonzónak. – Azt akarja, Sikes nyomozó,
hogy mindez egy egész fajjal is megtörténjen? A tulajdon
fajunkkal? Maga tényleg fel akarja hívni magára egy olyan fejlett
társaság figyelmét, amely képes kilencszer tíz a hatodikon tonnát
csillagról csillagra röptetni? Meg meri tippelni, hogyan fog festeni
ez a bolygó száz évvel az első találkozás után? Mi lesz a
tudományunkkal? A vallásokkal? A kulturális örökségekkel?
– Nem lehet örökre elrejtőzni – mondta Sikes, s közben azt
gondolta: rasszisták kezében vagyunk, bolygóközi fajvédők
kezében, akik megöltek egy öregember, elraboltak egy gyereket,
és a kapitánynak meg még a jó ég tudja, kinek az áldásával
fogságban tartanak három Los Angeles-i rendőrt. Ráadásul
komplett őrültek.
– Nem is fogunk – válaszolta Amy Stewart. – Egy nap majd mi
is kilépünk az űrbe. Mi is elrepülünk más bolygókra. És majd
akkor… akkor majd odaköszönhetünk nekik. Amikor már
egyenlőek lesznek a feltételek.
– Egyelőre viszont még nem azok – vette át a szót Franklin
Stewart. – Ezekhez képest csupán íjjal és nyíllal hadonászó
bennszülöttek vagyunk, akik még sosem láttak ágyút. Nagyon
kicsi az esély rá, hogy fajunk – a mennyezetre nézett, kereste a
megfelelő szót – tisztasága egy ilyen találkozás után is
fennmaradna.
Sikes elundorodott tőlük. Nem akarta, hogy a lánya tovább
hallgassa ezt az ocsmányságot. – És ezért ölették meg Randolph
Pettyt?
Amy Stewart bólintott. – Egyetlen ember élete árán
megváltottuk a világét – mondta. – Érzi milyen csengése van?
Szinte biblikus.
– Egyébként pedig – folytatta Amy nagybátyja – Petty áruló volt.
Nem is ő készítette azokat a felvételeket. Azokat csak
kiszivárogtatták neki. A NORAD egyik űrfotóelemzőjétől kapta
őket, aki úgy gondolta, okosabb a kormánynál. A NORAD pedig
az ellopott fényképek visszaszerzése érdekében a Fuller
Intézet… hm… biztonsági osztályához fordult segítségért.
 – A NORAD… – mondta Sikes. – Szóval a kormány mégis
csak tud az egészről. A kezdet kezdete óta.
– Roswell óta tudunk az „egészről” – mondta Franklin Stewart.
– Pedig abban az esetben csak egy felderítőhajó négy klónjáról
volt szó.
Sikes nem tudta és nem is akarta tudni, miről beszél Stewart,
de Grazer meglepetten beszívta a levegőt.
– És miért nem rabolták el egyszerűen Pettyt, ugyanúgy, ahogy
bennünket is elraboltak? – kérdezte Sikes.
– Maguk most a Fehér Ház ezerkilencszázhetvenötben kiadott
nemzetbiztonsági irányelveinek értelmében védőőrizetben
vannak. Ez nem emberrablás. Pettyvel pedig az volt a gond, hogy
az összes csillagász közül, akik megkapták a kijutatott
felvételeket, ő volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó
együttműködni velünk.
– Maguk egyszerűen lepuffantanak egy hetvenkét éves embert,
akiről aszteroidát neveztek el, csupán azért, mert nem hajlandó
együttműködni magukkal?
– Pontosan – felelte Franklin Stewart, egy pillantást vetve a
szőke, fegyveres férfira. – Felelőtlen és szószátyár volt. Hetvenkét
éves korára már lehetett volna annyi esze, hogy tudja: ilyesmit
nem lehet csinálni.
Sikes megvető tekintettel nézett Amy Stewartra. – Maga
tehát… úgy állította be a dolgot, mintha maga lett volna a hős, aki
mindennek dacára világgá akarta röpíteni a hírt. Engem meg
rossz vágányra állított, hadd rohanjak a hamis nyomok után, míg
csak ez a… valami el nem tűnik a csillagok között.
– Sikerült is volna – mondta Amy Stewart –, ha Grazer nem
száll bele egy katonai archívumba, amely persze erre azonnal
riasztott. Ekkor jöttünk rá, hogy a fedőtörténet némi kiigazításra
szorul.
– Azt mondja meg nekem, Sikes nyomozó – vette át ismét a
szót Franklin Stewart –, hogyan jutottak el az intézethez. – Úgy
kérdezte, mint egyik profi a másiktól.
Sikes Amy Stewart felé intett a fejével. – Mata Hari szobájának
falán lógott egy fénykép, amely együtt ábrázolja magukat. A
Sivatagi vihar sajtótájékoztatói óta pedig a maga arca elég
nehezen felejthető.
– Roppant ügyes – mondta Stewart. – Legközelebb ezt is
figyelembe veszem.
Sikes összeszűkült szemmel nézett rá. – Maga tényleg azt
hiszi, hogy ezt megússza?
– Már meg is úsztam. Még néhány óra… Ez az objektum olyan
nagy sebességgel közlekedik, hogy hamarosan eltűnik a
naprendszerből. Maguk pedig holnap választás elé kerülnek: vagy
aláírják a fegyveres testületek tagjai számára rendszeresített
nemzetbiztonsági esküformulát, amelyben kötelezik magukat,
hogy soha senki előtt nem fedik fel azt a titkos információt,
amelyre nyomozásuk során véletlenül rábukkantak, vagy egy
szövetségi börtönben töltik életük hátralévő részét.
– Abból pedig nem eszik – mondta Sikes. – És a gyerekrablást
meg a gyilkosságot sem fogják megúszni.
Franklin Stewart nem ijedt meg a fenyegetéstől. – Nem ez az
első ilyen esetünk, és nem is az utolsó.
– Megint kezdik – szólalt meg Amy Stewart, mielőtt még Sikes
válaszolhatott volna. A tévé felé fordította a távirányítót, a hang
felerősödött. A hírolvasó feje mellett, keretben, kráterektől ragyás
felszínű aszteroida rajza jelent meg. Újabb információk érkeztek a
témához, közölte a hírolvasó.
Brit csillagászok néhány perccel ezelőtt jelentették, hogy az
objektum – amely feltűnésének első bejelentője, az oroszországi
obszervatórium után a Voronyezsi Objektum nevet kapta –
szokatlan visszatükrözési jellemzőket mutat, amelyek minden
eddig ismert aszteroidától eltérőnek jelzik. E jellemzők, valamint
az objektum sebessége és pályája megerősítik a csillagászoknak
azt a feltevését, hogy a Voronyezsi Objektum csakugyan a
naprendszeren kívülről érkezett.
– Érdekes módon – jelentette a hírolvasó –, amerikai
obszervatóriumok eddig nemigen szóltak hozzá az érdekes
témához. Sajnálatos módon javítás és karbantartás miatt jelenleg
az Államok legtöbb aszteroidafigyelő távcsöve szétszedett
állapotban van, s így az amerikai csillagászoknak nem áll
módjukban megfigyeléseket eszközölni.
 Franklin Stewart jelentőségteljesen Sikesra nézett. –
Huszonnyolc obszervatóriummal húzattuk le a redőnyt az elmúlt
napokban csupán azáltal, hogy célozgatni kezdtünk a támogatási
alapjuk esetleges felülvizsgálatára. Magukat lecsukatni…
sétameccs.
– A csillagászok most, folytatta a hírolvasó –, megpróbálnak
radar- és lézerjelzéseket küldeni az objektum felé.
– Odaköszönésnek ez sem rossz – jegyezte meg Sikes.
Franklin Stewart erre sem jött zavarba. – A Szovjetunió
összeomlása óta csupán egyetlen ország létezik, amely néhány
óra alatt le tud zavarni egy ilyen jellegű tudományos programot.
Ez az ország az Amerikai Egyesült Államok. Én pedig garantálom
magának, hogy a megfelelő radar- illetve lézerberendezéssel
felszerelt intézmények hamarosan sorra jelentik, hogy sajnálatos
technikai problémák miatt semmiféle jelzést nem tudnak leadni.
Azzal a herkentyűvel senki sem fog társalogni.
– Az is lehet, hogy ők már tudják, hogy mi itt vagyunk – szólt
közbe bátran Kirby. – Lehet, hogy ők ugyanúgy félnek
megszólítani minket, ahogy mi félünk tőlük.
Franklin Stewart bólintott. – Okos kislánya van, Sikes. Nagy kár
lenne, ha börtönben kellene felnőnie.
– Apu…!
– Ne izgulj – mondta Sikes Kirbynek. – Ez a tróger egy ujjal
sem fog hozzánk nyúlni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ő
az a fajta pók, aki miatt az űrbéliek nem mernek idejönni.
Franklin Stewart bóknak vette. – Úgy van, ahogy mondja. Én
pontosan ez a fajta pók vagyok. Olyan ember, aki megvédi a
világunkat a veszedelmes fertőzésektől. Aki tisztán tartja.
– Na és mi van akkor… – szólalt meg lassan Grazer – … ha ez
a szerkezet pontosan felénk tart, hogy leszálljon itt, és átvegye a
hatalmat?
Sikes örömmel látta, hogy Stewart arca egy pillanatra
elfelhősödik.
– Ez fölöttébb valószínűtlen – felelte Amy Stewart: látszott rajta,
hogy a puszta gondolatra is rosszullét kerülgeti.
– Ezzel a tömeggel és ilyen sebesség mellett, még teljes
energiaátalakítást figyelembe véve sem hordozhat annyi reakciós
tömeget, amellyel képes lenne úgy változtatni a pályáját, hogy
randevúzzon a Földdel.
– Akkor lehet, hogy csak kilő ránk egy bombát – erőltette a
témát Sikes. Amyre nézett. – Ahogy egyszer mondta valaki: elég
nagy a világ, sok minden megtörténhet benne.
– Épp ezért lapítunk most itt ilyen csöndben. – Franklin Stewart
kiment a konyhába. A pisztolyos férfi nem mozdult, szemét egy
pillanatra sem vette le a díványon ülő foglyokról.
Sikes a tévét nézte, a Voronyezsi Objektum kissé vásárira
sikerült képét. Lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy csak
egy nagy sziklakoloncról van szó, és hogy Stewart meg a társai
begolyóztak. Ám gondolt arra a lehetőségre is, ha esetleg ő
tévedne. Szíve minden melegségével, minden agyi energiájával
célba vette a feléjük száguldó objektumot, úgy sugallta
irányukban: szálljatok le.
Már csak azért is érdemes volna, hogy lássa, milyen pofát vág
ez a sunyi Stewart.
Hogy aztán mi történne, azt persze senki sem tudhatja. De
akkor is megérné.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A sebesültjeikkel elfoglalt felvigyázók nem vették észre, hogy a
lámpák turnusváltást jelezve pislogni kezdenek. Moodri azonban
észrevette. Ez az a turnus, amelynek folyamán a hajó a
legközelebb ér a gravitációs kúthoz. A megfelelő pillanat
elérkeztével, mikor pályája már kellőképpen megváltozott s
normáltérbeli kinetikus energiája eléri csúcspontját, a hajó
visszavált a szuperluminál térbe, amely őt magát a Terminusra, a
tenctoniakat pedig a feledésbe röpíti.
És ez az a turnus, melynek idején a hajó a legközelebb ér e
nap harmadik bolygójához, ez az a turnus, amelyben a felkelők
terve végre érvénybe lép.
A villogó lámpasorok jelezték: a hajó utolsó óráihoz közeledik.
De csak akkor, ha Melgil az eredeti tervek szerint megjön.
Moodri továbbra is ott ült Buck ágya szélén, látszólag ügyet se
vetve a sebesült és egészséges felvigyázók állandó jövés-
menésére. Az elmúlt órában három további jabrokaformált
munkást taszítottak a tartály sós, bugyborékoló vizébe. Két másik
elfogott munkást elevenen oldottak fel. Moodri a felvigyázók
ideges párbeszédeiből kikövetkeztette: gyanítják, hogy a
rabszolgák valamiféle közös terv alapján cselekszenek, csak ez
magyarázhatja a hajó rendjének felborulását, s a tiltott jabroka
felbukkanását. Mindeddig azonban nem jutott eszükbe, hogy a
hajón zajló, egymással látszólag nem rokonítható eseményeket
összefüggésbe hozzák azzal, hogy egy olyan bolygó felé
közelednek, amely képes biztosítani a tenctoniak életfeltételeit.
Ahhoz, hogy erre a bolygóra leszálljanak, a rakománynak el
kellene foglalnia a hajót. Ez elképzelhetetlen.
 Moodri, mintha csak egy beteg gyereket meglátogató Öreg
volna, imakristályokkal rakta körül Buckot, s ősi tenctoni regéket
mesélt neki: miként hajózott a Soren’tzahh Hősei család által a
Nagy Beltengeren a Középső Szigetre, ahol egy korábbi, jóval
fejlettebb civilizáció számos titkát fedezték fel az ősi romok között.
Mesélt Bucknak a tenctoniak egyik rejtett erényéről: hogy
szervezetüknek elegendő egyetlen nemzedék, hogy
alkalmazkodjon a megváltozott létfeltételekhez. Mesélt Bucknak a
történelmükről, hogy a fiú a példákat kivetíthesse a jövőre. Az
Öreg átadta bölcsességét a fiatalnak. Így hallgatta egykor ő is az
Öregek történeteit a törzs rónáin, a csillagokkal teli kék mezők
alatt.
Csak egyszer zavarta meg őket egy felvigyázó. Egyenruhája
szakadt volt, izzadságában ott érződött a pánik szaga. Parancsoló
mozdulattal magához intette Cathyt, s felelősségre vonta, hogy
miért pocsékolja a hajó gyógykészleteit a rakományra, főként egy
ilyen öregre meg egy ilyen fiatalra. Mindkettőt a recirkulátorba
akarta hajítani, hogy több hely jusson a felvigyázóknak, akik még
mindig jöttek a közműalagutakban imitt-amott ki-kirobbanó
összecsapásokban szerzett sérüléseikkel, sebeikkel.
Moodri a szeme sarkából látta, hogy Buck megmarkol egy
hosszú kristályt, mint aki fegyverként akarja használni. Cathy
azonban közölte a felvigyázóval, hogy a fiú kezelését Coolock
rendelte el, és ezen a rendelkezésen csak ő módosíthat.
A felvigyázó azonnal visszavonulót fújt. Coolocknak óriási
tekintélye volt. Moodrit és Buckot ettől kezdve senki sem zavarta.
Látva a lámpák hunyorgását. Buckot nyugtalanság fogta el. –
Nincs itt még az idő, Moodri bácsi? Nem kellene nekem a
csoportommal a vezérlőbe mennem?
Az előzetes tájékoztatás szerint Buck csoportjának egy óra
múlva kellett gyülekeznie. Semmi értelme nem lett volna
azonban, hogy a csillaghajtóművet aktiváló kulcs nélkül
odamenjen.
– Meg kell várnunk a kulcsot – mondta Moodri.
– Miért nem megyünk érte?
 – Mert tizenöt éve, mióta megbizonyosodtunk róla, hogy
működőképes, gondosan el van rejtve. Nem mehetünk érte. Meg
kell várnunk, míg idehozzák.
Aztán megjött Melgil: nagy foltjai észrevehetően halványabbak
voltak. Jobb karját testéhez szorítva odasántikált Moodrihoz és
Buckhoz. – Mindenütt ellenőriznek – mondta zihálva, mintha futva
jött volna végig a folyosókon. – A felvigyázok a legszükségesebb
munkacsoportok kivételével leállították a turnust. A pneumatikus
ajtókat lezárták.
Moodri nyugtatólag a karjára tette a kezét. – Ahhoz, hogy a
tervünk sikerüljön, a pneumatikus ajtóknak zárva is kell lenniük.
Melgil azonban nem nyugodott meg. – Látom, nem érted. A
felvigyázók tudják!
– A felvigyázók meg vannak kavarodva – mondta Moodri.
– Lehet, hogy gyanítanak egyet és mást, de tudni akkor sem
tudnak semmit. Voltak már korábban is nyugtalan időszakok a
hajón, előfordultak kisebb zavargások. Legtöbbször egy-egy erős
gázadagolást követőleg. Ezt is ennek fogják betudni.
– De fölfedezték a rohamcsapatot. Megtalálták a jabroka-
készletet.
– Azt hitted, nem fogják megtalálni? – Moodri közelebb húzta
magához barátját, hogy a betegszoba túlsó felében sebesült
társukat ellátó felvigyázók ne hallják beszélgetésüket. – A jabroka
valami régi-régi dolgot idéz fel a történelmünkből. Valami
kontrollálhatatlant. Számunkra nem kínál jövőt, csak múltat.
Melgil arcát egészen eltorzította a düh és a csalódottság.
– Most meg éppenséggel semmit. Nem maradt senki, aki képes
volna bejutni a vezérlőbe.
Moodri Finiska mellére tette a kezét. – Finiksát meghívták a
vezérlőbe.
Melgil villámló szemekkel meredt a fiúra. – Finiksa a fekete
nyakkendőjéért elad minket a felvigyázóknak.
– Soha többé – mondta Buck. Úgy nézett Moodrira, mint aki az
istennő békéjével jár. – Apám fia vagyok, ő is az apjáé, és így
tovább, vissza egészen a Nagy Beltengeren való átkelésig.
Melgil éles pillantást vetett rá. Moodri ismerte az öreg binnaum
módszereit, tudta, milyen módszerekkel szokta kifürkészni Buck
lelkében az igazságot. Mikor Melgil végzett, Buck büszkén kihúzta
magát. – Többé ne félj – mondta neki Melgil, mintegy félálomban,
s ép kezével megfogta Moodri karját. – Sokan vannak itt… Meg
lehet csinálni?
– Muszáj megcsinálni – mondta Moodri.
Buck nem tudta, miről beszélnek. – Mit muszáj?
– Kivenni a kulcsot az egyetlen helyről – felelte Melgil –, ahol a
felvigyázók sosem keresnék.
Az öreg binnaum nekifogott, hogy elsorvadt karján felhúzza
fehér öltözéke ujját. Buck elkerekedett szemekkel nézte az
összeaszott, ráncos kar számtalan sebhelyét. – Az egyik
erőműben történt, a felvigyázók balesetnek vélték – magyarázta
Melgil. – Még jóval a születésed előtt történt. Tizenöt éve, mikor a
kulcsot kipróbáltuk, és a hajó figyelmeztetés nélkül átváltott
normál térbe. Meg kellett műteni a karomat, úgy kellett helyükre
rakosgatni a csontokat meg az izmokat.
– És elrejteni a kulcsot – mondta Moodri. – Szólok Gelanának.
A turnusváltás óta észrevehetően csökkent a betegszoba
forgalma. Már nem volt több sós vízbe temetés és kivégzés, a
sebesült felvigyázókat, miután stabilizálták állapotukat,
elszállították, feltételezhetően a hajó elzárt részébe, jobban
felszerelt kórtermekbe vitték őket.
Két fekete egyenruhás orvos még munkálkodott egy
függesztőhámban fekvő felvigyázón. A másik függesztőhámban
fekvő sebesült meghalt. Rajtuk, Cathyn, és két másik
rakományspecialistán kívül más nem volt a helyiségben. Már
takarítottak: szedegették össze a padlóra hajigáit, leszaggatott
burkolóanyagokat, törülték fel a vért.
Moodri odament Cathyhez. – Itt az idő – mondta.
Cathy dühös képet vágott. – Amíg a felvigyázók itt vannak,
addig nem.
– Nincs más választásunk.
– Be fogják zárni ezt a betegszobát.
– Többé úgysem lesz rá szükség. – Moodri közelebb hajolt
Cathy fülréséhez. – Ha kivetted, valamilyen ürüggyel menj ki.
Szedj össze annyi gyereket, amennyit csak tudsz, és mikor
leszállunk, vidd le őket a rakománykorong valamelyik alsó
szintjére.
Cathy döbbent riadalommal nézett rá. – Leszállunk? – kérdezte.
– De hát én azt hittem, hogy…
– Hogy visszatérünk a Tenctonra? – kérdezte szelíden Moodri.
Lehajtotta a fejét. – Az otthonunk egyelőre elveszett számunkra.
Egy nap talán majd visszatérünk, de csak akkor, ha majd az
egész flottával képesek leszünk szembeszállni. Most új otthont
kell teremtenünk.
– De hol?
– A nevét nem tudom megmondani, de vár ránk, Gelana, ahogy
mindig is várt ránk a hajók eljövetele óta. És most, segítségeddel,
véget ér az út, és új otthonunk földjére lépünk. – Moodri
megérintette Cathy vállát. – Gyere, itt az idő.
Visszament Buck ágyához. Nem volt kétsége afelől, hogy
Cathy követi-e.
Cathy egy sebészkészlettel a kezében odalépett Melgilhez. –
Menjen oda a betegszoba túlsó szögletébe – mondta –, a lehető
legtávolabb az orvos felvigyázóktól és betegeiktől.
Melgil a homlokát ráncolta: Cathy a recirkulátorhoz legközelebb
eső ellátóhelyre mutatott. De odament.
Buck fel akart kelni, de Moodri rászólt, hogy maradjon, ahol van.
Amíg a felvigyázók jelen vannak, nem lehet megbontani a
betegszoba szokásos rendjét, nem szabad felhívni magukra a
figyelmüket. – Gelana érti a dolgát. Nem fog sokáig tartani. Most
pedig mondd el nekem még egyszer, mit fogsz tenni a kulccsal a
vezérlőben.
Nézték a munkálkodó Cathyt, s közben Buck, mint egy felelő
diák, suttogva felmondta a leckét Moodrinak. – A vezérlőteremet
kiszolgáló felvigyázók zöld vezérlőpultoknál ülnek – kezdte. – A
csillaghajtómű vezérlőpultjai ezek mögött állnak, figyelmeztetésül
vérrózsaszínre vannak festve. – Cathy előkészített egy háromtűs
injektort, és óvatosan bevezette Melgil vállába. – Az ifjú figyelőket
keresztülvezetik a vezérlőn, és egy megfigyelőhelyre állítják őket.
El fogunk haladni a zöld és a rózsaszín irányítópultok között. –
Cathy lehántotta egy szike fényes védőburkolatát. Olyan vékony
volt a penge, hogy mikor élével fordította feléjük, szinte nem is
látták. – A rózsaszín irányítópultok kezelőszervei le lesznek zárva,
nehogy akár véletlenül is be lehessen kapcsolni valamelyiket,
amíg normál térben vagyunk. – Cathy csillogó antiszeptikus
folyadékkal dörzsölte be Melgil karját. – Egyetlen irányítópult
marad csak működőképes állapotban. Ezt villogó zöld fény jelzi.
Ezzel lehet feloldani a többi pult lezárását. Ez az, amelynek
nyílásába menet közben be kell csúsztatnom az áramkörkulcsot.
– Cathy Melgil sebhelyes bőréhez közelített a szikével.
– És ez után mit teszel? – kérdezte Moodri. Csak pillantok
kérdése volt, hogy a kulcs előkerüljön rejtekhelyéről. Az istennő
mosolygott.
– Nyomban megszólalnak a riasztócsengők, én meg a
kavarodásban a vezérlőbe vezető alagúthoz futok, és visszatérek
a rakománykorongba.
Cathy megejtette az első bemetszést.
– Mennyi idő múlva zárják le az alagutat?
– Ötven kettős szívdobbanás múltán.
A betegszoba ajtaja bevágódott. Egy hímnemű felvigyázó
tántorgott be, egy fekete egyenruhás nőneműt cipelt karjában. A
nőnemű feje csaknem teljesen elvált a fejétől. A foltjai olyan
halványak voltak, mint a bőre.
– Segítsetek! – kiáltotta a felvigyázó.
A két orvos felé fordult, de nem hagyta ott betegét. Itt már nem
lehetett segíteni.
– Hé! Te! – ordított a felvigyázó Cathyre. – Gyere ide!
Futólépés!
Cathy tétovázott. Melgil karja egy kötszerektől készített puha
fészekben nyugodott az asztalon, az első óvatos vágásból már
szivárgott a vér.
Az felvigyázó akkorát ordított, mintha színtiszta jabroka áramlott
volna keresztül a szívein. – Süket vagy? Gyerünk!
Cathy letette a szikét, s odaszaladt hozzá. Lenézett a nőnemű
hatalmas nyaksebére. Az elvágott artériák már nem véreztek.
Moodri kihallotta a félelmet Cathy hangjából. – Roppantul
sajnálom, uram… de a társnője meghalt.
Moodri látta, hogy a felvigyázó karjai elernyednek. Tudta, mit
érez most, hogy Cathy megerősítette a tényt, amellyel eddig nem
mert szembenézni. A felvigyázó odabotladozott az egyik
függesztőhámhoz, és belefektette a holttestet. Cathy ott állt a
helyiség közepén, nem tudta, mit tegyen. Melgil a mennyezeti
lámpákba nézett, aztán lehunyta a szemét, s ép karjával
megfogta a vállát.
Moodri felállt. Vállalni kellett a veszélyt: Cathynek meg kell
mondani, hogy folytassa, amit elkezdett, és vegye ki a kulcsot.
A felvigyázó fájdalmasan felordított. Fejét odahajtotta a nőnemű
fejéhez: csupa vér volt az arca, mikor fölegyenesedett. Cathy felé
fordult, a szeme fénylett, mint a bányászsugár. – Te vagy az oka
– fröcsögte. – Te vagy az oka!
Nekiugrott, öklével belevágott az arcába. Cathy a földre zuhant.
A többi felvigyázót nem érdekelte a jelenet.
– Parancsot… adtam… neked… rakomány! – A felvigyázó,
szavait nyomatékosítandó, minden szónál belerúgott Cathy
oldalába. – Nem… válaszoltál… nekem!
Cathyből minden rúgásnál hangos nyögéssel szakadt ki a
levegő. Moodri elfordult. Nem tehetett semmit, ahhoz túl sokan
voltak a betegszobában. Látta, hogy Melgil remegő kézzel
megfogja a szikét. Tudta, mennyire fontos a kulcs. Belemetszett
tulajdon karjába.
A felvigyázó most Melgil felé fordult. – Hát te mit keresel itt, te
bűzös sta? – ordította. – Nincs jogod kezelésre, mikor nálad
különbek meghalnak! – Rávetette magát. Cathy ott maradt a
padlón, kétrét görnyedve, szájából dőlt a vér.
Melgil hátralépett a dühöngő felvigyázó elől. Jobb karja csurom
vér volt. A szikét a bal kezében tartotta. A felvigyázó eljátszotta,
hogy Melgil meg akarja támadni.
– Mire vetemedtél?! – tajtékzott. – Meg mertél engem támadni?
– Egyetlen chekkah-mozdulattal kirúgta a szikét Melgil kezéből. –
Te mocsok! – üvöltötte gyűlöletétől s gyászától tüzelten:
nyomasztotta a hajó s a rendszer, mely megfosztotta szíveitől. –
Nincs jogod itt tartózkodni! Nincs jogod élni!
Megragadta az Öreget, s mielőtt még az mozdulni tudott volna,
belefejelt az arcába. Melgil összecsuklott.
 – Neked itt nincs jogod! – acsargott a felvigyázó, s úgy emelte
feje fölé Melgil ernyedt testét, mintha nem volna nagyobb súlya,
mint az öltözékének.
Moodri megérintette a szíveit.
Melgil az istennő nevét suttogta.
A felvigyázó beledobta a recirkulátorba. Melgil elmerült a
bugyogó sós vízben.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
– Groon-cha! Groon-cha! – Az erőművek dohogását elnyomta a
tömeg kántálása, az ősi, vérszomjas csatakiáltás. A játékosok
ketrecében ülő George-ban régi emlékek ébredtek. Ruhtra. A
futás. A szökés…

Eszébe jutott, hogy futott végig öccsével, Ruhtrával a folyosókon:

apró lábfejük az erőművek dobogásával, a hajó pulzusával egy
ütemre dobbant a fémpadlón. Nem tudta, mi-korról származik ez
az emlék, csak annyit tudott, hogy mivel még nem szakították el
őket egymástól, tízéves koruk előtt történhetett. Még az előtt,
hogy utoljára látta családját, anyja utánanyúló kezét, apja
beletörődő tekintetét, s a karjai közt zokogó Ruhtrát.
Most azonban, emlékeiben, Ruhtra még ott lihegett mellette,
tartotta bátyja gyors iramát, nem panaszkodott. Így nevelték a
szülei. Ugyan hogyan is panaszkodhatott volna apróságok miatt
bármely gyermek ennyi megpróbáltatás közepette?
– Itt vagyunk – zihálta George, és megállt egy
folyosókereszteződésben. Ruhtra már utol is érte.
Turnusfélidőben voltak. A hajó a mélyűrben járt. A szent gázt a
lehető legritkábban adagolták. A hajó mégis teret váltott. Valami
történni fog.
– Láttad? – kérdezte lihegve, levegő után kapkodva, suttogva
Ruhtra.
– Persze, hogy láttam – felelte George az öccsüknek válaszoló
fivérek lekezelő módján. Valójában nem látta, de ezt nem akarta
beismerni. Ilyen közel a hajóhéjhoz és a lezárt szektorokhoz a
hajó a szokásosnál is ijesztőbb volt.
 – Fogadjunk, hogy nem láttad – mondta Ruhtra. Ismerte a
bátyját.
– Igenis láttam.
– Akkor bizonyítsd be.
A vita itt abbamaradt. Hogyan is bizonyíthatta volna George azt,
amit nem látott? – Nézzük meg együtt – javasolta.
Egyedül egyiküknek se lett volna bátorsága akár csak félig is
eljönni ezen az úton, amelyen most idáig merészkedtek. A
fénycsarnokból szöktek ki, az ultraviola lámpák alól. Egymást
tüzelték fel erre az ostoba kalandra.
Kerekre tágult szemmel, lélegezni is alig merve osontak vissza
a kereszteződéshez. Óvatosan kikukucskáltak.
És megdermedtek.
Közvetlenül velük szemben és mintegy ötméternyire tőlük egy
hatalmas kilátóablak ragyogott, könnycsepp alakú ez is, mint a
többi, de legalább négyszer akkora, s megszámlálhatatlan
csillaggal teli. Ez kétségkívül bizonyította, hogy a fal, amellyel
szemközt állnak, maga a hajóburkolat. És ami a
leghihetetlenebbnek rémlett: a kilátóablak mellett egy ajtó nyílt a
falban. Úgy, ahogy a nagyobb gyerekek már mesélték.
George és Ruhtra átölelte egymást, úgy nézte. Belegondoltak,
mit jelent ez. Egy ajtó, amely a külvilágra nyílik. Elképesztő
gondolat.
A napköziben az Öregek azt tanították nekik, hogy odakint az
űrben nincs levegő, csak itt a hajóban. Ha a hajó burkolata
megreped, a levegő mind megszökik. Akkor meg minek ez az
ajtó, csodálkoztak, főleg ilyen távol a rakomány tartózkodási
helyétől?
Az Öregek csak annyit mondtak, hogy egy nap majd
megtudják.
Így aztán a külvilágra nyíló ajtóhoz való kiruccanás a hajó
gyermekeinek titkos rítusává vált. Sugdolóztak róla. Féltek tőle.
Megbabonázta őket. A hajóhéjhoz tett első, sietős kirándulások s
az ajtó megbámulása csaknem ugyanolyan fontos eseménnyé
vált egy gyermek felnőtté érésében, mint a fiúk lingpodlebenyének
megnyílása. George és Ruhtra azonban ma nem csak nézni
akarta a külvilágra nyíló ajtót: be akartak kerülni a közé a néhány
gyerek közé, akiknek már elég sötétek voltak a foltjaik s szíveik
elég erősek, hogy keresztülszaladjanak a nyílt folyosón, s meg is
érintsék az ajtót.
George és Ruhtra külön-külön, egymástól függetlenül, ezt
elképzelhetetlennek tartotta volna. Együtt azonban – tudták –
bátorságuk nem ismert se határokat, se józan észt.
– Menj előbb te – mondta George. – Én majd figyelek, nem jön-
e felvigyázó.
– Menj előbb te – mondta Ruhtra. – Majd figyelek én.
– Félsz?
– Nem! És te?
– Én sem!
– Akkor menj először te.
Órákig elvitatkoztak volna, de hirtelen valami apró kis változás
állt be a folyosó akusztikus viszonyaiban. A két ijedt gyerek, aki
állandóan figyelte, nem hallja-e a felvigyázók bakancsos lépteit,
abban a pillanatban elhallgatott.
Ám amit hallottak, egyikük sem tudta értelmezni. Még sosem
tapasztaltak hasonlót.
– Ez valami szivattyú? – kérdezte Ruhtra nyugtalanul.
– Lehet – válaszolta George. A furcsa nesz azonban nem a
szellőztetők felől hallatszott, hanem…
– Az ajtó! – súgta Ruhtra elszorult torokkal. – Stangya, nézd!
George-nak viszketni kezdtek a foltjai. A külvilágra nyíló ajtó
nyílni kezdett.
George egyik kezével megmarkolta Ruhtra zubbonyának hátát,
a másikkal egy mellette futó csőbe kapaszkodott, úgy várta a
rettenetes erejű huzatot, amely kiszippantja őket a hajóból, ki az
űrbe.
De nem történt semmi.
Az ajtó lapja lassan emelkedni kezdett, aljáról csupán némi
fehér vízgőz szállt fel.
A nyitott ajtóban nem látszottak csillagok. Csak sötétség.
George még ma sem felejtette el, milyen rettenetesen meg volt
kavarodva: úgy érezte, mintha minden, amit eddig mondtak neki a
hajóról, hazugság lett volna. Elképzelhető hogy ezen az ajtón
csak úgy ki lehet lépni? Ilyen egyszerűen el lehetne hagyni a
hajót? Ilyen egyszerűen haza lehetne menni a bolygóra, amelyről
szülei annyit mesélnek? Lehetséges, hogy soha el sem hagyták
azt az otthont, és semmiért vannak ebbe a hajóba bezárva?
Ruhtra fészkelődni kezdett. – Engedj el, Stangya. Ki akarok
menni. – Akkora volt benne a szabadság utáni vágy, hogy
elnyomta félelmét.
George azonban nem engedte el. Nem tudta elhinni, hogy az
Öregek hazudtak volna neki. De akkor miért nem beszéltek neki
soha egy szóval sem…
Valami mozdult az ajtó sötétjében.
Ruhtra odatapadt George-hoz. – Mi ez? – suttogta.
Egy óriási fehér figura lépett ki az ajtóból. George úgy érezte,
erre a kérdésre még az Öregek sem tudnának válaszolni.
Csak évekkel később tudta meg, hogy a kifelé nyíló titokzatos
ajtó valójában egy légzsilip, amelyből még több száz található a
hajóhéjban. Időnként a hajóba belépő majd ismét kimászó
burkolat-karbantartó szerkezetek használták őket. Máskor
hosszú, rugalmas alagutak segítségével egy másik űrhajóval
kapcsolódtak össze általuk. Ami azonban most belépett, ahhoz
hasonlót George még sosem látott. Nem hasonlított se gépre, se
eleven teremtményre.
Másfélszer olyan magas volt, mint George apja. Két tágasan
szétvetett, erőteljes lábon állt, amelynek a térd és a boka között
egy harmadik ízülete is volt. A lábak között csüngő testnek
ugyanolyan formája volt, mint az ablaknak: a keskeny vállak s a
rövidke gyerekkarok fölött hosszú nyakba ment át, amely úgy
tekergőzött s kígyózott, mint egy eleven kötél, s egy koloncszerű
alakzatban végződött. A koloncszerűségen három vízszintes
nyílás volt, amelyek állandó sípolástól kísérve folyamatosan
nyitódtak-záródtak, s széleik úgy lebegtek, mint száradni
kiteregetett ruhák a szélben.
Ruhtra remegett. George vizeletszagot érzett.
A teremtmény megállt, majd gyors ütemben elindult a
homályban lapuló fiúk felé. Két kezével a testén viselt bonyolult
szíjazaton babrált. A szíjazaton különféle eszközök függtek.
Egyik-másiknak pengéje is volt.
– Neeeem! – ordított fel Ruhtra. – Ne engedd! Ne engedd!!
 George maga mögé rántotta öccsét. A teremtmény egy
fémtüskék tucatjaitól csillogó tárgyat tartott háromujjú, karmos
kezében.
– Stangyaaaa!
A tárgy keresztülhasított a levegőt, s George karjában állt meg:
spriccelt a rózsaszín vér. George-nak a lélegzete is elállt, de nem
mozdult: ott állt a teremtmény és az öccse között, s ifjúi szíveinek
minden dühével ráordított a teremtményre: – Ne bántsd az
öcsémet!
George már nem emlékezett, mennyi ideig állt így ott. A
teremtmény nem jött közelebb, kolonca rései tovább libegtek,
mindenféle tárgyakat vett elő szíjazatából, némelyiket George felé
irányította, másokba belefütyült. Végül egyszerűen elment,
erőteljes léptekkel eltávozott a hajó lezárt részébe vezető
folyosón.
George ekkor látott először idegen élőlényt. Sok évet töltött
azóta a hajón, sok bolygón járt, de hasonlóval sosem találkozott.
Időnként eltűnődött: nem a hajóépítők közül való lehetett-e. Vagy
netán azok közé tartozott, akiknek a felvigyázók szolgálnak? Az
Öregek azonban, akiknek végül beszámolt a találkozásról, leírása
alapján nem tudták megállapítani, milyen teremtményt láttak, s
idővel maga is kételkedni kezdett benne, hogy egyáltalán látta-e.
Arról a napról volt még egy emléke. Mentek visszafelé,
lehetőleg a ritkábban járt folyosókon, hogy észre ne vegyék
Ruhtra átnedvesedett nadrágját. Már a hálótermük ajtajához
értek, mikor Ruhtra hirtelen megfogta a kezét.
– Ha majd elvisznek téged a felvigyázók – kérdezte –, ki fog
megvédeni engem?
– Anya és apa – válaszolta George.
– És mi lesz akkor, mikor engem visznek el a felvigyázók?
George már elég idős volt, hogy tudja: erre a kérdésre nincs
válasz. De nem tudta öccse szemébe mondani az igazságot.
Keze fejével gyengéden megsimogatta Ruhtra halántékát.
– Én mindig vigyázni fogok rád, Ruhtra. Andarkóra mondom.
Ruhtra megfogta a kezét, odaszorította a halántékához. Nem
hallatszott más, csak az erőművek távoli dohogása, s a halk nesz,
amit George padlóra cseppenő vére keltett. A hajó lüktetése. A
vért szomjazók ősi csatakiáltása…

– Groon-cha! Groon-cha!
George a börtönkamra sötétjében karjába vonta Ruhtrát. A
játékosok ketrecében álló pad túlsó szélén egy harmadik fogoly
bámulta közömbösen a vastag rácsokat. Nem egész egy hónap
elteltével a Thomas Edison nevet kapta, egyelőre azonban még
Zicree volt, George egyik barátja, és a Játék egyik bajnoka.
A Játékteremre nyíló pneumatikus ajtó feltárult, a helyiségben
gomolygó ködöt tompa kék fény derítette fel. A köd annak az
időközben oxidálódott tömény gáznak a maradványa volt,
amellyel nemrég elárasztották a hajót, s most meggyűlt a
legalsóbb szinteken. A tömeg egyre hangosabban kántált. A
ketrec ajtaja előtt két felvigyázó haladt el egy élettelen testet
vonszolva. Egy harmadik követte őket, ajkán egy őrült mosolya
bujkált. Coolock volt az: ezek a poklok bugyrait idéző, homályos
cellák itt a hajó fenekén az ő fennhatósága alá tartoztak.
– Ki a következő? – kiáltott be. Mély hangjától rezonálni kezdtek
a börtönkamra fémfalai. Megállt George ketrece előtt, s
ösztökéjével fülsiketítőén csörömpölni kezdett a rácson. –
Nocsak! Látom, már felébredtél, Stangya. Épp most nézegettem
a nyilvántartást, elég hosszú ideje vagy már itt. Van kedved még
egy fordulóra?
George nem válaszolt, csak dühös pillantásokat lövellt
Coolockra. Azt még csak megértette valahogy, hogy a hajó
törvényeinek megsértőit kivégzik, a Játék azonban barbár dolog
volt. Tapasztalatból tudta: már túlélt egy fordulót.
– Az öcséddel mi van? – kérdezte Coolock gúnyos
együttérzéssel. – Még mindig szunyókál? Nem kedveli az ösztöke
csípését?
George az ölében tartotta Ruhtrát, fohászkodott, hogy ne
ébredjen fel. Coolock mindkettejüket megsokkolta a felszaggatott
kereszteződés előtt, ahol megtalálták őket. George akkor – látva a
felé közelítő ösztökét – azt hitte, ütött az utolsó órája. Ennek
ellenére valahogy mégsem lepődött meg, mikor a szomszédos
teremben működő wojchek sivítására magához tért itt a ketrec
homályában. Nagyon is tudatában volt, hogy Ruhtra miatta került
ide, s hogy életük csak egy rövidke idővel hosszabbodik meg – és
azt is Coolock karmai között kell végigszenvedniük. És a
Játékban.
Coolock azonban már tovább is lépett, s elismerő pillantásokkal
méregette Zicreet. – Pihenj csak, bajnok, komoly menetek várnak
még rád. – Hátat fordított George-éknak, és odaimbolygott egy
rémült játékosokkal zsúfolt másik ketrechez. – Na, ki lesz az? Ki ül
az asztalhoz?
Kinyújtotta ösztökéjét. A kiválasztott kétségbeesetten nyüszíteni
kezdett. Csörömpöltek a ketrecajtók: két felvigyázó kirángatta a
kapálózó foglyot, hogy megvívja csatáját a wojchekkel. Coolock
röhögött, a közönség ujjongott. George magához szorította
Ruhtrát. Milyen gyorsan rosszra fordult minden… Ez nem
győzelem. Ez még csak nem is feledésbe való menekülés. Az
ajtó visszacsapódott, letompította a hangokat. A foglyokra ismét
félhomály borult.
– Zicree – szólalt meg suttogva George. – Hány menetet
rendeznek turnusonként? – Tudni akarta, mennyi ideje lehet még.
Ha ő kerül előbb sorra, Ruhtra talán még megérheti a felkelés
győzelmét.
Zicree vállat vont, mintha George csak azt kérdezte volna tőle,
két élelemadag közül melyik ízlik jobban. A játékteremtől
behallatszott a megálló és pozícióba rögzülő wojchek hidraulikus
szerkezetének zaja. A közönség hatalmasan felüvöltött a
készülékből kilövellő magas nyomású töltet láttán. Az üvöltés nem
tartott sokáig: csak gőz volt, nem sós víz. A játékos életben
maradt. A wojchek ismét zümmögni kezdett. A közönség folytatta
a kántálást.
– Félsz? – kérdezte George.
– Mitől? – kérdezett vissza Zicree. – Élni a hajón… Meghalni a
hajón… Mi a különbség?
George szerette volna megmondani barátjának, hogy ez
egyszer van remény. Hogy felkelés tört ki. De lapulhattak
felvigyázók is a sötétben, olyan helyeken, ahol a foglyok nem
láthatták őket. George végre megértette, milyen fontos, hogy
semmit se fedjen föl. Keer’chatlas nélkül a felkelés csupán ábránd
lett volna, míg világ a világ.
A Játékteremben ismét felharsant a tömeg, majd csalódottan
felmordult. A wojchek megint zümmögni kezdett.
– Hány forduló lesz még? – kérdezte George sürgetőleg. Tudni
akarta, van-e még remény Ruhtra számára.
Zicree fagyos arccal fordult barátja felé. Egy időben együtt
dolgoztak a bányákban, végtelen hónapokat töltöttek egymás
mellett névtelen bolygók felszíne alatt, örökös jabrokamámorban.
– Most nem számít, hogy hány fordulót szoktak rendezni –
mondta. – Halottam, miről beszéltek. Zárt turnust rendeltek el. A
folyosókat lezárták. A közönség nem tud eltávozni. Úgyhogy a
játék addig folytatódik, míg lesz hozzá játékos.
George, attól tartva, hogy a felvigyázók esetleg meghallhatják,
leheletszerű suttogással megkérdezte: – Miért rendeltek el zárt
turnust? Miért zárták le a folyosókat?
– Mit számít ez? – kérdezte Zicree.
A wojchek megint lőtt. A közönség olyan hangerővel ordított fel,
hogy csaknem elnyomta a szerencsétlen játékos halálsikolyát, aki
most vesztette el a menetet és az életét.
Coolock visszajött, bakancsa talpa alatt fel-felfreccsent a
börtönkamra padlóját csíkozó vér, a sós vízzel megölt áldozatok
vére, akiket itt vonszoltak végig a recirkulátor felé. Menet közben
rávigyorgott George-ra. – Ne aggódj, Stangya – mondta. –
Hamarosan eljön a te időd is. Meg Ruhtráé is. – Odament egy
másik ketrechez. – Ki lesz a következő? Ki ül az asztalhoz?
A szomszédos teremben kántálni kezdett a bezárt közönség.
Vízzubogás hallatszott: feltöltötték a wojchek tartályait. A foglyokra
ügyelő felvigyázók nekitámaszkodtak a ketreceknek, s arról
beszélgettek, hogy ez most bizony hosszú szolgálat lesz.
George Francisco pedig tudta, hogy így vagy úgy, de egyben
az utolsó is.
TIZENHATODIK FEJEZET
Buck látva, hogy Melgil a sós vízbe merül, felsikoltott, de sikoltását
a magából kikelve üvöltöző felvigyázó miatt senki sem hallotta. A
többiek, akiket meghalni látott, már csak arc nélküli munkások
voltak. Nem engedelmeskedtek a felvigyázóknak, elnyerték
megérdemelt büntetésüket. Eddig is zavarba hozta, amit látott, sőt
meg is döbbentette, de csak most fogta fel ennek az egésznek az
iszonyatát, most, hogy egy ismerősével művelték.
Melgil egyszer sem bukkant a felszínre. A recirkulátor vize friss
vértől lett rózsaszín. A felvigyázó, aki meggyilkolta az Öreget,
most a többiek felé perdült, mintha azt fürkészné, merészel-e
valaki – Moodri, Buck vagy akár Cathy – tiltakozni amiatt, amit tett.
Moodri azonban lehajtotta a fejét, és visszanyomta Buckot az
ágyra. Cathy csak zihált.
– Valamennyiőtöknek benne volna a helye – morogta a
felvigyázó. – Haszontalan sta. Bűzös rakomány. – Felkapott egy
háromtűs injektort, és hosszú léptekkel kifelé indult. Mikor az ajtó
félresiklott előle, Buck észrevette a folyosó alján gomolygó bíbor
gázfelhőt. Nem látszott olyan sűrűnek, mint az előző crayg idején,
de nyilvánvaló volt, hogy a felvigyázók ismét el akarják árasztani a
hajót.
Az orvos felvigyázók, észrevéve a betegszobába beszivárgó
gázt, páciensük függesztőhámját hordrudakra akasztották, s egy
perc sem kellett hozzá, eltűntek vele. Mikor a betegszoba ajtaja
becsukódott, Moodri, Buck és Cathy hármasban maradt.
Buck az ajtó szisszenését meghallva kitépte magát Moodri
szorításából, és talpra ugrott. Néhány pillanatra kábaság fogta el,
de már csaknem teljesen kiheverte D’wayn ösztökéjének és
Cathy kábítószerének hatását. Kétségbeesetten nézett a
tartályban bugyborékoló vízre. Melgil rózsaszínre festődött
ruhadarabjai ott lebegtek a felszínen. – És a kulcs? – ötlött fel
benne hirtelen. – Kulcs nélkül mi lesz?
Moodri Cathyhez ment, és fölsegítette. Cathy szeme a
semmibe révedt. A gáz már kezdett hatni rá. – Van itt valamilyen
gumikesztyű? – kérdezte Moodri. – Van valamilyen hosszú nyelű
fogó vagy valamilyen rúd?
Cathy álmos hunyorgással nézett rá, mintha sose látta volna.
Moodri a koponyájára fektette tenyerét, ujjai mintha
meghatározott pontokat kerestek volna. Buck nem tudta, miért
csinálja. – Kérlek, Gelana – mondta nyugodtan az öreg. – Az
áramkör nem állja sokáig a sós vizet. Le lehet engedni valahogy a
vizet?
Cathy lehajtotta a fejét. – Nem lehet – mormolta gáztól akadozó
nyelvvel. – Állandóan keringtetik. – Úgy tűnt, nyomban elájul.
Buck hol a tartályra, hol a nagybátyjára nézett. Aztán odament
Moodrihoz, és gondolkodás nélkül elkezdte mondani az Andarko
segítségéért folyamodó fohászt. Moodri ekkor váratlanul Buck
halántékához emelte keze fejét, és így szólt: – Természetesen,
Finiksa. Igazad van.
Buck nem értette. Moodri otthagyta, odament a recirkulátorhoz.
Rálépett a felemelhető padlóelemre, s addig nyomta a gombot,
míg csak ott nem térdelt az átlátszó tartály pereménél.
– Moodri bácsi…! – kiáltotta Buck.
Moodri rámosolygott. – Nyugalom, Finiksa. – Lassan,
megfontoltan felgyűrte öltözéke ujját.
– Ne! – mondta Buck. Végre megértette, mire készül
nagybátyja. Odarohant.
Moodri a tartályba mélyesztette a karját. Fejét mind lejjebb és
lejjebb hajtotta, mígnem arca csupán egy-két ujjnyira volt a maró
folyadéktól. Szemét lehunyta. Vonásai nyugodtak voltak. Keze
ide-oda sepert a tartály fenekén.
Buck a felemelt padlóelem peremét szorongatta: foltjai
kidudorodtak, s úgy érezte, menten kiugrik a szeme.
 Moodri arca azonban nyugodt maradt. Arcáról sós víz
csepegett, de Buck nem látott rajta égési nyomokat. Moodri karja
belemerült a vízbe, de Moodri nem jajgatott.
Bucknak úgy rémlett, mintha valamilyen aranyszínű fénysugár
jelent volna meg a betegszobában. A kék mezők, s a
csillagáramlatok jutottak eszébe. Az aranyszínű fényben Moodri
arcát látta, amint magukkal sodorják a csillagok.
Nem hallotta a hajó erőműveinek állandó dohogását.
Valamilyen más hang töltötte el lényét, egy elementárisabb
ritmus, az, amely a csillagokat is hajtotta.
– Moodri – suttogta; épp hogy csak felfogta, mit lát, mit mond,
mit érez.
Moodri fölegyenesedett. Karján ott csillogott a tenctoniak testét
másodpercek alatt feloldó folyadék. És sértetlen volt a karja.
Sértetlen volt vállától egészen a kezéig. A kezében egy
hosszúkás, keskeny, fekete lapot tartott, amelyen finom
aranyfonalak cikáztak.
Moodri kinyitotta a szemét. Bucknak sírhatnékja támadt: az
ijedségtől, az örömtől, a csodálkozástól. Olyasmit látott, amiről azt
hitte, csak a legendákban fordul elő, az Andarkóról s Celine-ről
szóló történetekben.
Moodri rámosolygott. Buck úgy érezte, mintha ezer nap
mosolyogna rá. Szívei ott dörömböltek a fülréseiben.
– Óvatosan – mondta Moodri. Letette maga mellé az áramkört,
s ruhája szegélyével szárítgatni kezdte.
– Hogy csináltad? – kérdezte Buck. – Láttam, hogy a
tartályban… a többiek meghaltak.
Moodri levetette és a tartályba ejtette öltözékét: egy ideig ott
kavargott Melgil ruhafoszlányai mellett. Buck nagybátyja szemébe
nézett.
– Csakugyan meghaltak? – kérdezte Moodri. – Vagy esetleg
csak… átalakultak?
– Nem tudom – felelte Buck.
– Idővel megtudod. – Moodri kinyújtotta száraz kezét. – Segíts
le, Finiksa. A térdem már nem az igazi.
 Buck lesegítette a megemelt padlóelemről. Moodri az egyik
asztalról elvett egy maroknyi kötözőanyagot, és befejezte az
áramkör szárítgatását.
– Ez az áramköri kártya tartalmazza mindazokat az
információkat, amelyekre a csillaghajtóművet szabályzó
mechanizmusnak szüksége van. – Moodri odaadta Bucknak a
kártyát, hogy nézze meg. Olyan hosszú volt, mint Buck
leghosszabb ujja, és kétujjnyi széles. Az egyik oldala fekete volt, a
másikon kacskaringóztak az aranyszín áramkörök. Buck az
erőművek vezérlőpultjain látott már hasonlókat. – Csíptesd oda a
csatoddal a sálad alá, ott senki sem fogja észrevenni. – Moodri az
ajtóhoz vezette Buckot. – Ha megállítanának, mondd meg ki vagy
és hogy hová kell menned. Mondd nekik, hogy Coolocktól
eemikkent kaptál, és vár a brigádod. Tudni fognak róla, és
átengednek.
Az ajtó félresiklott, lassú hullámokban áramlani kezdett befelé a
bíbor köd. – Veled mi lesz? – kérdezte Buck.
– Nekem is megvan a magam dolga. – Moodri mindkét kezével
megérintette Buck halántékát. – Andarko és Celine őrködjön
fölötted és vezéreljen abban, amit most tenned kell.
Buck felágaskodott, hogy ő is elérje az Öreg halántékát. – Ionia
óvjon – mondta, megértve valahogy, hogy aki hisz egy vallásban,
az mindben hisz.
Kilépett a folyosóra, aztán egy pánikszerű gondolat hatására
visszafordult Moodrihoz. – Látlak még? – kérdezte. – Úgy értem a
leszállás után.
Moodri megérintette szíveit. – Persze – mondta. –
Valahányszor csak felnézel a csillagokra.
Az ajtó becsukódott, Buck egyedül maradt.
Nem tudta volna magyarázatát adni, de nem félt.
TIZENHETEDIK FEJEZET
A zárt ajtó mögött megint felüvöltött a tömeg. Ruhtra megmarkolta
George zubbonyát. Eddig négy menet ment le. A második ketrec
már üres volt. Mikor Coolock visszajön, már csak hármuk közül
választhat. Választhatja őt, választhatja George-ot, és
választhatja Zicreet.
George készülődött. Ebben a craygben már megölt egy
felvigyázót. Coolock lesz a második. Már végig is gondolta. Egy
ütéssel elkábítja. Kikapja kezéből az ösztökét, és fejbe vágja vele.
Mire a másik felvigyázó felfogja, mi történt, Coolock koponyája
már be is lesz törve. George úgy érezte, ez az egyetlen módja,
hogy részt vegyen a felkelésben.
Hangos sziszegéssel nyílt az ajtó. A nézők vérszomjas
kántálása felerősödött: olyanok voltak, mint a prédájukat felfalni
készülő, üvöltő bestiák.
Ruhtra közelebb húzódott George-hoz, George pedig úgy fonta
köré karjait, mintha acél védőrácsot vonna köré. Megtörtént,
amitől Ruhtra legjobban tartott. És ami történt, az George hibája
volt. De állni fogja a sarat, ahogy állta sok-sok évvel ezelőtt a
légzsilipből kilépő szörnyeteggel szemben is.
– Stangya, könyörgök! – mondta Ruhtra. Látszott rajta, hogy
halálosan fél.
George a szemébe nézett. – Megvédelek – fogadkozott,
megismételve gyermekkorában tett ígéretét.
Coolock belépett a börtönkamrába, bakancsos lépteit nem
lehetett máséval összetéveszteni.
Ruhtra összerázkódott. – Ne hagyd, hogy elvigyenek. – Egész
testében remegett.
 Coolock hangja felharsant. – Itt az idő!
Ruhtra összeroppant. Gyermek lett megint. George öccse. A
szörnyeteg elől bátyja háta mögé bújó kistestvér. – Nem bírok
menni. Könyörgök, Stangya! Könyörgök!
George keze fejével végigsimított a halántékán. A ketrec ajtaja
éles csattanással kivágódott. Coolock, fölényesen, semmitől sem
tartva belépett.
Zicree a sarokban várakozott: már semmi sem érdekelte.
George és Ruhtra egyszerre emelkedett föl. Coolock hol
egyikükre, hol másikukra mutatott ösztökéjével, szeme csak úgy
csillogott a gyűlölettől s az őrültségtől. – Na, melyikőtök lesz az? –
Ruhtrán állapodott meg a tekintete.
George azonban elé lépett. – Én megyek helyette.
Coolock úgy nézett rá, mintha gondosan fontolóra venné az
ajánlatot. Megragadta George zubbonyát. George keze ökölbe
szorult. Amint kilépnek a ketrecből, üt.
– Jó játékos leszel – mondta Coolock, azzal félrelökte, neki
Zicreenek, és megragadta Ruhtra zubbonyát. – Te viszont
szórakoztatóbb leszel!
Kirántotta a ketrecből. George odaugrott, de a ketrecajtó
bevágódott előtte, belerázkódott az egész rács, mintha azon is
átfutna a félelem. Ruhtra üvöltött, kapálózott, de Coolock
szorításából nem tudott szabadulni. George öklével verte a
rácsot, és öccse nevét kiabálta.
Coolock csak nevetett, nevetett, míg Ruhtra kétségbeesett
ordítását s a közönség éljenzését mintegy elvágva, be nem zárult
mögötte az ajtó.
– Ruhtra! – zokogott a rácsnak támaszkodva George. Maga
vezette saját öccsét a biztos halálba. Ugyan mi az, amiért
érdemes ekkora árat fizetni? A felkelés, amelyben nem engedték
részt venni?
Zicree a vállára tette a kezét. – Élni a hajón vagy meghalni a
hajón… Mi a különbség?
George nem tudott válaszolni rá.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Vornho ott állt a folyosón Buck mellett a sorban, és megpróbálta
ujját a hóna alá dugni.
Buck elfordult, halálosan rettegett, hogy sálja alól kiesik az
áramkör. – Hagyd abba! – súgta, s a lehető legkisebb
karmozdulattal megpróbálta ellökni magától barátját.
– Nyugi! – súgta vissza Vornho. – Most már hős vagy, Finiksa,
akárcsak én!
Buck a sáljára nézett: Vornhóén is ott csillogott a második
rangjelző aranykapocs. – Mi vagyunk a ciszterna hősei – mondta
izgatottan Vornho. – Bizony. Kár, hogy nem láttad, mikor az a
rakomány felrobbant. Eech ka volt. Igazi eech ka.
A sor elején D’wayn őrparancsnok figyelmeztető hangja
harsant. – Nyugalom ott hátul! Ne maradjatok le!
– Igenis, őrparancsnok! – válaszolták egyszerre. Vornho csak
nehezen tudta magába fojtani vihogását.
– Maradj már – mondta Buck –, különben még nem engednek
be minket a vezérlőbe.
Vornho nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy lássa, hol tart a sor
eleje. Körülbelül tíz pár ifjú figyelő járt előttük, most léptek be egy
keskeny közlekedőalagútba, amelyet Buck még sose látott. –
Nyugi – mondta barátjának Vornho. – Muszáj nekik bevinniük.
Nem láttad, milyen ideges az összes felvigyázó?
– Na és? – kérdezte Buck. Tartott tőle, hogy ez azt jelenti, amire
gondol.
– Valami van – suttogta Vornho.
Buck kérdőleg nézett rá.
 – A rakomány készül valamire. Te nem látod, te vrick? Ezért
zárták le a folyosókat, ezért rendeltek el zárt műszakot. Valami
olyasmi van, mint múltkor a ciszternában.
– És ettől miért kell nekünk a vezérlőbe mennünk? Miért nem
zárnak be minket a napközibe?
Vornho a szemét forgatta, s törlő mozdulattal végigsimított
koponyáján. – Hol élsz te? Tele van a hajó jabrokafogyasztókkal.
Úgy hallottam, százával nyüzsögnek.
Buck összeráncolta a homlokát. Vornho állandóan meg volt
győződve róla, hogy valamifajta szörnyetegek százával
nyüzsögnek a hajón. – Akkor miért nem árasztják el egyszerűen a
folyosókat az engedelmesség szent gázával?
Vornho Buck vállára csapott. – Hát még mindig nem érted?
Elfogyott nekik.
Buck megismételte Vornho koponyatörlő gesztusát. – Te vagy
a vick! A saját szememmel láttam a gázt idefelé jövet.
– Jó, hát lehet, hogy valamicske még van nekik – tartott ki
álláspontja mellett Vornho –, de nem annyi, amennyi kellene.
Csaknem az összes tartalékukat felhasználták a ciszternabeli
eset miatt. Ráállították az összes szivattyút, de csak akkor lesz
elegendő az egész hajó megtöltésére, ha majd teret váltottunk.
Már csak négy pár volt előttük. D’wayn összehúzott szemmel
nézett rájuk. Ez elég volt hozzá, hogy ismét suttogóra fogják.
– Ostobaságokat beszélsz – mondta Buck. – Ha így volna is:
miért kellene ettől a termünk helyett a vezérlőbe mennünk?
– Mivel nincs elég gáz a rakomány féken tartására –
magyarázta Vornho, mintha egy négyéveshez beszélne –, nem
lehet másképp véget vetni ennek a nem is tudom minek, csak
kemény térváltással. Tudod, milyen érzés az, térváltáskor a
hajóhéj közelében lenni?
– Aha – mondta Buck.
– Na hát ez most tízszer olyan lesz – mondta Vornho. – Azt
mondják, az Öregek mind bele fognak halni, meg egy csomó
podling is. De hát nem érdemelnek mást, nem?
Buck nem válaszolt. – És ránk milyen hatása lesz?
– Semmilyen – felette Vornho. – Épp ezt próbálom a szádba
rágni. A vezérlőben nem érezni a térváltást. Ezért gyűlik most oda
az összes felvigyázó, aki nincs szolgálatban. – Büszkén
megérintette a sálját. – És most mi is!
Vornho kinyújtotta a kezét, hogy Buck sálját is megigazítsa.
Bucknak már nem volt ideje félrehúzódni. Meg fogja találni a
kulcsot! villant át rajta a kétségbeesett gondolat.
D’wayn azonban az utolsó pillanatban elkapta Vornho csuklóját.
– Azt mondtam, nyugalom! Még akkor is, ha ti vagytok a
„ciszterna hősei”. A fiatalabb figyelőknek akkor is példát kell
mutatnotok. Meg vagyok értve?
Mindkét fiú lehajtotta a fejét. – Igenis, őrparancsnok.
D’wayn megveregette a karjukat. – Na jól van. Irány az alagút.
Kapaszkodjatok a korlátba. – A szűk nyíláshoz irányította Vornhót
és Buckot, ő maga alig fért be. Buck nem hitte, hogy egy jabroka
által átformálódott munkás képes volna ide bepréselni magát. A
bejárati nyílás mögött széles mozgójárda futott előre. Bucknak
tetszett a gondolat, hogy csak rá kell állni, és a szalag a vezérlőbe
viszi őket. Vornho ment elsőnek, kacagva kapaszkodott a
korlátba.
Buck már épp rá akart lépni a szalagra, mikor D’wayn keze
megszorította a vállát. Ujjai alig egy-két centiméternyire volta a sál
alatt lapuló áramkörtől.
– Finiksa figyelő! – mondta hivatalos hangon. – Csak azt
akarom magának mondani, hogy Coolock elmondta, mit mondott
a kihallgatásakor. Szeretném… megköszönni a támogatását… És
szeretném közölni, hogy legközelebb nem döntök ilyen
elhamarkodottan a családtagjaim dolgában.
Buck nem volt biztos benne, hogy jól érti-e, mire gondol az
őrparancsnok. – A családtagjai dolgában…
D’wayn megérintette a halántékát. – Egymáson kívül nincs
senkink – mondta, s ez egyszer hangjának nem volt parancsoló
jellege. – Ha mi nem tartanánk össze, a hajón nem volna
semmiféle rend.
Bucknak fogalma sem volt, mit mondjon erre. – Köszönöm –
motyogta, remélve, hogy ezt kell mondania.
– Én köszönöm neked, kis pöttyös fejű – suttogta D’wayn, s
ráhunyorított, ahogy anyák szoktak a podlingjukra. – Hamarabb
felöltöd a fekete egyenruhát, mintsem gondolnád. És most eredj!
Fel a vezérlőbe! Indulás!
Buck rálépett a mozgójárdára, és csaknem hanyatt esett.
Vornho meglepően közel volt hozzá: az utóbbi percben
egyfolytában menetiránnyal szemben gyalogolt, hogy ne
szakadjon el nagyon Bucktól.
– Hát nem zan?! – kiáltott fel most.
Buck is zannak találta. Az alagút enyhén emelkedett s úgy
rémlett, sosem ér véget. Vornho ugrándozni kezdett a ruganyos
mozgófelületen, Buck karjait széttárva igyekezett megőrizni az
egyensúlyát.
– Mit mondott D’wayn? – kérdezte Vornho.
Buck vállat vont. – Semmi különöset… A ciszternáról.
Vornho zavarba jött. – Ja igen… mondták, hogy mi volt. Hogy
láttad, hogy annak a munkásnak a ruhája alatt tisztítótöltet van…
meg minden.
Buck nem mert a barátjára nézni. Moodri elmondta neki,
hogyan történt: ő változtatta meg az emlékeit, hogy ne féljen,
mikor hazudnia kell a felvigyázóknak. Különben nem is lett volna
képes rá.
Vornho kelletlenül elvigyorodott. – Kösz, hogy meg akartál
menteni a fölrobbanástól. De azért legközelebb… légy egy kicsit
gyorsabb!
Villant a két karja, Buck hóna alá akart bökni. Buck meg-
tántorodott a mozgó felületen, hanyatt esett. Érezte, hogy az
áramkör kicsúszik a nyakkendője alól, de még mielőtt utána
kaphatott volna, Vornho elrúgta előle.
Buck feltápászkodott. Vornho figyelmesen nézegette az
áramkört. – Hát ez meg mi a neck? – kérdezte.
Buck végignézett az alagúton. Egy nagy nyíláshoz közeledtek,
amelynél a mozgójárda véget ért. A járda két oldalán egy-egy
felvigyázó állt, egymás után segítették le az ifjú figyelőket. Buck a
kulcs után kapott, de Vornho nem engedte hozzáférni.
– Ennyire fontos? – kérdezte.
Tudva, hogy már nem maradt idő, Buck úgy döntött: elmondja
neki.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
George hallotta a wojchek tompa zümmögését, majd az első
kilövellés hangját: egybeolvadt a közönség kántálásával.
Megmarkolta a rácsot.
Megpördült megint, már nem is tudta hányadszor. Úgy érezte,
pörög, elvész a sötétben. A rács mintha megolvadt volna, kifolyt
az ujjai közül. Hogyan is hihetett a felkelésben? Hogyan is hihetett
bármi másban, mint a hajóban?
A hajó.
Most már tudta a nevét. Az egyetlen nevét.
A Játék termében felharsanó üvöltés volt az, ez az esztelen,
vérszomjas üvöltés, melynek kiabálói annyira elvakultak, hogy azt
sem vették észre: saját haláluk fölött ujjonganak, hiszen a Játékot
saját fajtájuk táplálja.
Most már tudta, mi a hajó.
Egy nagyobb léptékű Játék. Semmi több. Nem hordoz más
értelmet. Nem hordozza sem a hajóépítők irányelveit, sem a
gondolkodó gépekét, sem a rakománykorongon kívül lévő,
megközelíthetetlen hajórészekben rejtőzködő idegen lényekét. A
történetek, melyek jelentést próbálnak belemagyarázni a jelentés
nélkülibe, mind értelmetlenek. George végre megértette,
mennyire fölöslegesek.
Itt nincs ellenség. Csak tükrök vannak. Az ajtó mögött a
nézősereg megint elordította a hajó nevét: a végső kilövellés a
menet végét jelezte.
De a Játék nem ért véget. Sose fog véget érni. Soha, amíg
egyetlen hajó is járja a sötétség bugyrait.
Kinyílt az ajtó.
 Ruhtra. Két felvigyázó vonszolta. Mellén nagy, fényes lyuk
tátongott.
George zokogva kiáltotta öccse nevét.
Coolock ösztökéjével megkongatta a rácsot. George nem bírta
tovább a hajó ürességét. – Megöllek, te kakstu! – rikoltotta,
karjaival csapkodva a felvigyázó felé. – Megöllek!
Coolock hátrakapta fejét az ököl elöl, ügyet se vetett rá. – Ki ül
az asztalhoz? – ingerelte. Aztán olyan lett a szeme, mint a jég,
úgy felelt saját kérdésére. – Te jössz, Stangya. Te.
George leeresztette a karját. Coolock kinyitotta a ketrecet, és
megállt kint, mint aki nem tudja, mire számíthat George-tól.
George-ban nem volt semmi bizonytalanság. Már nem. Kilépett
a ketrecből. Tenyere a combjához simult. Már nem kell
megtámadni a felvigyázót. Most már egyetlen dolog kell csupán.
A halál.
Coolock taszítását meg sem várva megfordult, és odament a
Játék termének ajtajához.
Alig várta már a wojcheket. Ez az egy győzelem maradt meg
számára. Az egyetlen vég, amit megérdemel.
George Francisco belépett a hajó legalsó termébe, és felkészült
a halálra.
Ez volt az egyetlen, amiben még reménykedhetett.
HUSZADIK FEJEZET
– D’wayntől kaptam – mondta Buck.
Vornho kétkedve nézett rá. Az áramkör még mindig az ő kezében
volt. Alig százméternyire voltak az alagút végétől, gyorsan
közeledtek felé a mozgójárdán.
– D’wayntől? Pont most?
– Igen – felelte Buck. Vornho másik oldalára lépett, hogy
eltakarja, meg ne lássák a mozgójárda végén álló felvigyázók, mi
van a kezében.
– Na és mi ez?
– Egy áramkör… egy kulcs – mondta ki Buck az első ötletet,
ami eszébe jutott. – Különszobákat lehet vele nyitni… A legfelső
fedélzeteken, a ponikus dzsungel közelében.
Látta, hogy Vornho még nem hiszi, de már megingott.
– Azt mondta, ilyet csak felvigyázók kaphatnak. Bármikor
használhatják. Nem kell várakozni. Van bent egy rakás eemikken.
Nőnemű rakományokat tartanak odafent. D’wayn azt mondja,
nagyon poco. Kizárólag felvigyázóknak.
Vornho most már akart hinni. De valamit még tisztázni szeretett
volna. – Hogyhogy te kaptál, és én nem?
Már csak ötven méter. – D’wayn azt mondta, úgy volt, hogy te
Coolocktól kapod meg, de ő most a rakománnyal van elfoglalva. –
Buck kinyújtotta a kezét. – Add vissza, Vornho. D’wayn azt
mondta, nem kap mindenki, úgyhogy ne mondjam el senkinek.
Vornho ingerkedve közelebb vitte a kulcsot Buck kezéhez. –
Még nekem se?
– Együtt fognak felvonni minket, te vick, de te most elszúrod az
egészet. A sleemákat, az eemikkent, mindent!
 Vornho Buck tenyerébe csapta az áramkört. – Lenyúzom a
foltjaidat, ha hazudsz nekem, Finiksa.
Buck a sálja alá dugta a kulcsot, és odacsíptette a kapcsaival. –
Nem fogod te ezért abbahagyni a foltjaid nyalatását, anyád
duruzsa.
Vornho elnevette magát, ujjait Buck hóna alá fúrta. – Egyél sót!
Egy felvigyázó hátulról elkapta és lelendítette Buckot a
mozgójárdáról. – Óvatosan, ifjú figyelő! Legközelebb állj
menetirányba!
Vornho a két felvigyázó között lelépett a mozgójárdáról, megállt.
És leesett az álla. Buck megfordult, hogy ő is lássa, amit a barátja
lát. – Andarko…! – suttogta.
A vezérlőben voltak.
Buck még sosem látott ekkora teret. A vezérlő hosszabb volt,
mint a száz üstöt magukba fogadó élelem-előállító csarnokok. A
mennyezet meg – Bucknak a lélegzete is elállt. Nem volt
mennyezet. Csak egy átlátszó kupolát látott, amely minden
bizonnyal ugyanabból az anyagból készült, mint a könnycsepp
alakú ablakok.
Csillagok ragyogtak körülötte. Ezrével. Elöl, a hajó mozgásának
irányában egy akkora csillag tündöklött, de akkora… Buck
akkorának látta, mint a hüvelykujja körmét. A csillag fénye hosszú
árnyékokat rajzolt ki a vezérlőben.
– Ez biztos az iránykorrekciós csillag – mondta álmélkodva
Vornho. Ez egyszer nem volt gúny a hangjában, őszinte volt a
csodálkozása.
– Bolygót nem látsz? – kérdezte Buck. Nem tudta, milyenek a
bolygók, de szerette volna tudni, hogy látható-e az, amelyikről
Moodri beszélt.
– A bolygók túl kicsik ahhoz, hogy látni lehessen őket – felelte
Vornho. – Legalább százszor kisebbek, mint ez a csillag. –
Körülnézett. – Mit szólsz, mekkora ez a vezérlő?
Követték a többi ifjú figyelőt a vezérlő padlójára festett két
párhuzamos, kék csík között. A hajó többi részének padlójával
ellentétben ez itt nem fémből, hanem valami puhább anyagból
készült, csaknem ugyanolyan ruganyos volt, mint a mozgójárda.
 Mások voltak az arányok is. Buck tíz-tizenkét felvigyázót látott
az erőművekben látottakhoz hasonló irányítópultoknál. A
különbség csupán annyi volt, hogy ezek az irányítópultok legalább
kétszer akkorák voltak. Hogy a távolabbi gombokat és
szabályzókat is elérjék, a kezelőknek egy kis beépített lépcsőn
kellett felmenni.
Buck szívei összeszorultak. A kulcs használatához is fel kell
mászni egy ilyen lépcsőre?
A gyerekek izgatottan fecsegtek körülötte. Mindenünnen
géphangok hallatszottak, különös, szinte dallamos bipegések,
furcsa zörejek, amelyek Buck fülében beszélő gépek hangjának
hatottak. Az átlátszó kupolán időről időre színes képek suhantak
át, mintha odavetítették volna őket: vonalak, körök, színuszírással
írt számjegyek, amelyek Bucknak semmit sem jelentettek.
– Még soha életemben nem láttam ilyen eech ka dolgot –
suttogta Vornho. – Te el tudod képzelni, hogy egyszer mi is itt
fogunk dolgozni?
– Lehet – felelte Buck szórakozottan. Az előtte álló figyelők
között követte tekintetével a két csikót: hol haladnak el a
rózsaszín pultok előtt? Sehol sem látta őket. – Vornho! Te látsz itt
rózsaszín irányítópultokat?
Vornho körülnézett. – Persze. Itt mögöttünk.
Buckot megborzongatta az ijedelem. Túlmentem rajtuk! A
csillaghajtómű irányítópultjai rögtön jobb kéz felől az elsők voltak,
mikor belépett a vezérlőbe, őt meg annyira megejtette a kupola
látványa, hogy nem vette észre őket.
Harsány hang süvítette túl a vezérlőterem neszeit, zajait.
– Felkészülni a térváltásra!
Buck megpróbálta keresztülfúrni magát a mögötte feltorlódott
ifjú figyelőkön.
– Hová mégy? – kiáltott utána Vornho.
– Nem megy olyan hamar az a térváltás – válaszolta Buck.
Moodri elmagyarázta neki: térváltáskor a korrekciós csillag
annyira közel lesz, hogy betölti az ablakokat.
– Ez kemény átváltás lesz – követte Vornho az izgatott
gyerekek között furakodó Buckot. – Nem olyan, mint a szokásos.
Egy pillanat alatt kiüti az egész rakományt, és minden
visszazökken a normális kerékvágásba.
Nem zökken, gondolta Buck. Moodri azt mondta, odalent a
rakománykorongban készen állnak, hogy abban a pillanatban
átvegyék az irányítást, amint ő a helyére dugja a kulcsot. A
vezérlőterem védve van ugyan, de ha a hajó más részében
várakozók a térváltás következtében elájulnak vagy meghalnak,
akkor itt senki nem vesz át semmiféle irányítást.
A kék vonal peremén állt. A csillaghajtómű rózsaszín
irányítópultjától háromméternyire. A pult két beépített lépcsőjén
felvigyázók álltak. Sötét védőszemüveget viseltek, és úgy
nézegettek fölfelé, mintha a kupolára vetített szimbólumokat és
szavakat olvasnák. A két lépcső között volt egy tenyérnyi felület,
amelyet nem takart a pult kezelőszerveit védő átlátszó burkolat. A
tenyérnyi felület közepén egy rést lehetett látni, épp akkorát,
amelybe Buck kulcsa belefért. Nem kell tehát felmászni a
lépcsőre.
– Mi van, Finiksa, mi baj? – Vornho arcán igazi aggodalom
tükröződött.
– Harminc másodperc múlva kemény térváltás – mondta a
hangos géphang.
Buck elővette sálja alól az áramkört.
– El akarod veszteni? – kérdezte meglepetten Vornho. – Azt
hittem, titokban kell tartanod.
Buck rá se nézett. – Fogd be a szád, Vornho. Most az egyszer
fogd be!
Odaugrott a rózsaszín irányítópulthoz.
– Finiksaaaa!
Buck mintha meg se hallotta volna Vornho kiáltását, mintha
meg se hallotta volna, hogy Vornho rohan utána. Odaért a
pulthoz.
– Húsz másodperc.
A lépcsőn álló felvigyázók lenéztek: háromméternyire voltak a
feje fölött. Az egyik rákiáltott, hogy menjen onnan, mert baja esik.
Vornho már ott állt mellette. – Mit csinálsz? – A pultban látható
résre nézett, s Buck látta rajta, hogy rögtön kapcsol.
– Finiksa, mi van veled? – kérdezte Vornho.
 Buck kinyitotta a száját. Muszáj mondani valamit. E pillanatban
valaki a nevét kiáltotta. Visszafordult a kék vonalak felé: D’wayn
most lépett be a mozgójárdáról a vezérlőbe, mosolyogva
integetett feléjük.
– Finiksa, Vornho! Gyertek el onnan, lemaradtok a nagy
látványról!
– Tizenöt másodperc.
– Finiksa! – mondta Vornho. – Mi ez a vacak? Mire szolgál?
D’wayn elindult feléjük. – Gyertek, gyertek a családhoz –
hívogatta őket. – Itt jobb lesz nektek. – Még mindig mosolygott.
– Finiksa ne csinálj semmi ostobaságot. – Vornho kezével
betapasztotta a rést. – Nem árullak el. Barátok vagyunk. Senki
sem fogja megtudni.
– Tíz másodperc.
Buck nem tudta, mit tegyen. D’wayn még mindig mosolygott.
D’wayn az előbb kis pöttyös fejűnek nevezte. Itt van Vornho, a
legjobb barátja. És Moodri? Hol van Moodri?
Valahányszor felnézel a csillagokra – hallotta nagybátyja
hangját.
Felnézett a csillagokra. Az egyik másmilyen volt, mint a többi.
Más formája volt… félkör, kék és fehér, és olyan kicsi, hogy
szinte alig lehetett látni. De ott volt, és Buck látta, és úgy érezte,
mintha kiáltana neki onnan valaki. Valaki, aki szeretné, ha
odamenne.
– Öt másodperc.
Vornho felé fordult. Keze hirtelen kinyúlt, s mereven kinyújtott
ujjával elsőre eltalálta Vornho legérzékenyebb pontját. Vornho
kétrét görnyedt. Bucknak eddig még sosem sikerült ez a trükkös
bökés. Vornho keze lecsúszott a résről. Buck hallotta, hogy
D’wayn meglepetten felkiált.
Egy végtelen pillanatig latolgatta tenyerén az áramkört. Két
világ sorsa egy tízéves gyerek kezében.
De a gyerek nem volt egyedül.
Többé ne félj, Finiksa.
Meghallotta az üzenetet.
Bedugta a kulcsot.
Megkezdődött.
HARMADIK RÉSZ
A LESZÁLLÁS
ELSŐ FEJEZET
A CNN napszállta előtt felborította egész műsorát, hogy élő
közvetítést adjon a hangzatos „Voronyezsi találkozás” címmel
beharangozott eseményről. Sietősen összetoborzott stábok
jelentkeztek egyenes adásban a pasadenai sugárhajtómű-
laboratóriumból, a Pentagonból, a London University csillagászati
tanszékéről, és a moszkvai tudományos akadémiáról, Orange
Country egyik független tévéstúdiójában pedig két szakállas
science-fiction szerző, akik egyszer arról írtak regényt, hogy egy
óriásüstökös összeütközik a Földdel, végeérhetetlenül
magyarázta, mi a különbség az üstökösök és az aszteroidák
között. Azon kívül azonban, hogy a Voronyezsi Objektum roppant
különös jelenség – amiben mindenki lelkesen egyetértett –, senki
a világon nem tudott többet mondani, mivel többet senki sem
tudott.
Kivéve azokat az embereket, akik ebben az időpontban Santa
Monica és Malibu között félúton, a Topanga Canyon egyik új és
elegáns negyedének egyik új és elegáns családi házában
tartózkodtak.
Sikes az utóbbi néhány órát azzal töltötte, hogy szívósan
próbálta lazítgatni a csuklóit összeszorító kötelet, s közben azon
törte a fejét, hogy voltaképpen miért is akart olyan nagyon rendőr
lenni.
A kötél egy milliméterrel sem lazult, arra azonban rájött, hogy a
rendőri hivatást korántsem szabad akaratából, hanem
kényszerből választotta: semmi más nem akart lenni, és az ég
adta világon semmi más nem is lehetett volna. Ez volt az
alapprobléma, amely még a tévében látható CNN-riportokról is
elvonta a figyelmét.
Végül arra a megállapításra jutott, hogy Amy Stewart, a
nagybátyja és támogatóik meg fogják nyerni ezt a meccset. Az
űrhajó, az aszteroida vagy akármi villogott ott fent, ebben a
meccsben nem is volt lényeges. A realitás, amivel másnap reggel
szembe kellett néznie – mikor az a micsoda odafenn az égen már
a legjobb úton halad afelé, hogy bevegye magát a kilencvenes
évek televíziós kvízjátékainak obligát kérdései közé az a döntés
volt, amely elé Franklin Stewart parancsnok állította: titoktartást
esküszik-e, vagy börtönbe vonul.
Sikes még nem tudta, hogyan fog dönteni.
A hónaljtokjában negyvenötös automatát hordó szőke férfi
Randolph Petty gyilkosa. Efelől semmi kétség. Látta ajkán a
gúnyos mosolyt, mikor ezt közölte Franklin Stewarttal meg az
unokahúgával. Egyébként az ő szemükben is látta, hogy helyes a
következtetése. Tenni viszont… nem tehetett semmit.
Hazudhat is. Végiggondolta, mi történne. Aláír bármit, amit elé
raknak, vár egy hetet, aztán a médiához fordul. Abban a
pillanatban azonban, mikor bedobja, hogy a pakliban a
nemzetbiztonsági eskü is benne van, a média emberei
kénytelenek megkeresni saját forrásaikat, hogy ellenőrizzék a
sztorit, őt meg lesittelnék. Nem ez az első ilyen esetünk, mondta
Stewart parancsnok. Nem volt oka kételkedni benne.
Ha csak önmagáról lett volna szó, vállalta volna a konfrontációt
a Stewartot irányító leggyanúsabb kormányintézményekkel
szemben is. De ott volt Kirby. Sikes nagyon szerette volna, ha
valamilyen másféle kiút is kínálkozna. Még akkor is, ha ez a
megoldás azt jelenti, hogy aláírja az esküt, tartja a száját, és
hagyja elsétálni Randolph Petty gyilkosát.
Legalább még apja lehetek a lányomnak, gondolta. Legalább
zsaru maradhatok, és lecsukathatok más gyilkosokat.
De miféle zsaru az, aki futni hagy egy gyilkost?
Tudta a választ erre a kérdésre, és egyáltalán nem tetszett neki.
Szerette volna megbeszélni valakivel a dolgot. Mondjuk Angie-vel,
aki végül magához tért és még Sikesnál is dühösebb volt, vagy
Theóval, aki azóta már biztos ismét magára aggatta láncait, s egy
másik sztriptízbárban ücsörög. Sikes még abba is belement
volna, hogy Bryon Grazerrel beszélje meg a dolgot. Franklin
Stewart azonban most már senkit sem engedett beszélni, csupán
akkor, ha az illető az illemhelyre kívánt menni. Azt kiengedték –
persze kísérettel.
A „Voronyezsi találkozó” negyedik órájában a CNN ismét a
London University gyulladásos szemű csillagászát kapcsolta –
egy órán belül immár harmadszor. Amy Stewart kiment a
konyhába. Sikes, Grazer és Angie úgy ült a tengerészkék
díványon, mint a három közmondásos majom: Kirby, Sikes
megkönnyebbülésére összegömbölyödött a fotelban, és elaludt a
kimerültségtől.
A televízióban a kialvatlan Robin Kingsburgh doktornő
elismételte, amit eddig már kétszer elmondott a Naptól való
szökési sebességről és arról, hogy a sebességből, amellyel a
Voronyezsi Objektum közlekedik, megállapítható, hogy nem a
naprendszerből való. Ez a sebesség, mondotta, mindenesetre azt
jelzi, hogy nem is fog itt maradni. Arckifejezése azt sugallta: ő sem
marad, ha a riporternek nem jut eszébe újabb kérdés.
Sikes úgy érezte, kezdenek lecsillapodni az objektum által
felkavart hullámok. – Nézze már meg, Frank bácsi, nincs-e
valahol egy jó kis kosárlabdameccs – mondta, csak hogy
bosszantsa Stewartot. – Már egy órája csak önmagukat ismétlik.
– Nagyon helyes – felelte Stewart. – Ez azt jelenti, hogy még
egyetlen obszervatórium sem tett érdemleges megfigyeléseket.
Amy Stewart egy nagy tálcával jött vissza a konyhából:
kenyeret, felszeletelt felvágottat és egy üveg mustárt hozott.
– Nocsak – jegyezte meg Angela Perez. – Jobb, mint otthon.
– Nem muszáj enni. – Amy Stewart a szőnyegpadlóra tette a
tálcát, a dívány elé. Egy műanyag késsel mustárt kent két szelet
kenyérre, rátett néhány szelet felvágottat, és kész is volt a
szendvics. – Kéri valaki? – tartotta magasba.
– Hát… ha más nem kéri – mondta Grazer.
Amy Stewart odanyomta a szendvicset két megbilincselt keze
közé, és elengedte a füle mellett, hogy Grazer szalvétát is kért.
– Mit fog csinálni ez után? – Sikesnak sikerült rávennie magát,
hogy feltegye ezt a kérdést.
 – Visszamegyek az egyetemre – válaszolta Amy Stewart. –
Lediplomázom.
– Öljön meg inkább még néhány csillagászt – javasolta Angela
Perez.
Amy Stewart felállt. – Nem rágom még egyszer a szájukba. A
magukhoz hasonló embereknek hálásaknak kellene lenniük a
magamfajtáknak, akik gondolnak az élet fontos dolgaira. –
Odament a nagybátyjához, leült mellé egy székbe. A
negyvenötös automatával közlekedő szőke gyilkos a szoba hátsó
részében állt, Sikes csak akkor láthatta, ha hátrafordította a fejét.
A CNN visszakapcsolt Orange Citybe és a sci-fi írókra, akik
lelkesen ecsetelték, miként festhet egy idegen űrhajó, és hogy a
Voronyezsi Objektum nem illik bele semmilyen eddig ismert
képletbe.
Franklin Stewart a képernyőt nézve komoran felkacagott.
A sci-fi írók most arról az űrhajóról kezdtek beszélni, amelyik
egy másik könyvükben szerepel, abban, amelyik a Föld
inváziójáról szól.
– Frank bácsi, ne is tagadja, maga olvasta ezt! – mondta Sikes,
mikor a könyv borítója megjelent a képernyőn. – Nem csodálom,
hogy aggodalmai vannak. Ezektől a Marsról érkezett
óriáselefántoktól mindenki frászt kapna.
Franklin Stewart megfordult a székében. – Mondja, Sikes
nyomozó, minek örülne jobban: ha betömnénk a száját, vagy ha
egyszerűen eszméletlenre vernénk?
– Mi volna, ha ehelyett inkább megengedné, hogy felhívjam a
CNN-t, hogy maga is ismertethesse az álláspontját – mondta
Sikes. – Igazítsa már egyenesbe ezt a két sci-fis hapsit. – Stewart
felállt, pontosan úgy, ahogy Sikes remélte. Sikes a szendvicses
tálcára pillantott, megjegyezte magának a műanyagkés helyzetét.
Ha ki tudja provokálni Stewartból, hogy őt is úgy megüsse, mint
Grazert, akkor leeshet a díványról, felkaphatja a kést, és talán
még reggel előtt elnyiszálhatja a kötelékeit.
Franklin Stewart megállt Sikes előtt, alig kéznyújtásnyira.
– Reggel mindnyájukat elengedjük – mondta fagyosan. –
Magukon múlik, hová küldi magukat a kapitányuk: haza vagy
valamelyik kórházba.
 Sikes kissé arrébb húzódott a díványon. Pontosan tudta, mit
kell mondania: örült, hogy Kirby alszik. – És maga meg a kedves
unokahúga hova fog menni ezek után? – kérdezte. Ám még
mielőtt hozzátehette volna mondandójának azt a részét, amelytől
a pofont remélte, egy kocsi állt meg a ház előtt.
Grazer kivételével mindenki a befüggönyözött ablakokra nézett.
Grazer a szendvicsére összpontosított, nagyon vigyázott, le ne
mustározza valamiképpen gyűrött öltönyét. A nappalin fényszórók
kévéje söpört végig.
Stewart gyors mozdulattal a gyilkos felé fordult, és fejével a
bejárati ajtó felé intett. Amy Stewart a távirányítóval kikapcsolta a
tévét. A gyilkos nesztelen léptekkel átment a szobán, közben
sima mozdulattal kivette tokjából negyvenötösét. Franklin Stewart
kisietett a konyhába, ahonnan egy másodperccel később egy
másik negyvenötössel tért vissza. Sikes úgy érezte, nem ez az a
pillanat, amikor a műanyag késért kell ugrania.
Csengettek. Végigvisszhangzott a félig üres házon. Stewart az
ajtónál álló gyilkosra nézett, és fejével nemet intett. Aztán Kirby
felé fordította pisztolyát, és ujját az ajkára tette. Az üzenet
egyértelmű volt.
Sikes legszívesebben megfojtotta volna.
Odakintről valaki bekiáltott, az ajtó letompította hangját. – Hahó!
A Dominótól vagyok. A harmincperces garancia nem számít, ha itt
várakoztatnak!
Odabent senki sem mozdult, csak Angela Perez és Sikes
nézett össze. Mindketten ugyanarra gondoltak: mindjárt elválik,
vannak-e a rendőrmunkában véletlenek.
Valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. – Hahó! Kihűl a
pizza!
Semmi válasz. Sikes izmai megfeszültek. Érezte, hogy Angie is
megmerevedik. Grazer arca kidudorodott a szendvicstől.
– Hahó, emberek! Kezdem már nagyon unni ezt a szarakodást!
Ha nem fizetik ki a pizzát, hívom a rendőrséget! Becsület
istenemre hívom!
A gyilkos óvatos léptekkel az ablakhoz ment, fegyvere csövével
kissé félrehúzta a függönyt, kilesett, visszanézett Stewartra,
fölvonta a vállát, s hangtalanul mondott neki valamit, amit Sikes
nem értett.
Stewart dühös mozdulattal az ajtóra mutatott. A gyilkos
odament, megfogta a kilincsgombot.
Sikes visszafojtott lélegzettel figyelt. Angela Perez
nemkülönben. Grazer az utolsó falat szendvicset is a szájába
tömte.
A gyilkos, fegyverét elrejtve, kinyitotta az ajtót.
A Dominó vörös-fehér-kék ruháját viselő pizzakihordó ember ott
állt az ajtó előtt, kezében három egymás tetejére helyezett
pizzásdobozzal. – Na, legfőbb ideje! Már ott tartottam, hogy én
eszem meg…
A gyilkos felnyögött és összegörnyedve a földre rogyott.
– Földre! – ordította a Dominó embere.
Stewart fél térde ereszkedett, és célzásra lendítette
negyvenötösét. Sikes felpattant a díványról, és Kirbyre vetette
magát. E pillanatban a ház összes ablaka betört. A
durranógránátok egy szívdobbanásnyival később robbantak.
Sikes Kirby lábánál ért földet, de nem érezte az ütközést. A füle
annyira csengett, hogy azt sem hallotta, lőttek-e vagy sem. Azt
viszont látta, hogy Kirby lába remeg. Ez jó jel, futott át rajta.
Váratlanul elhányta magát. A teste olyan volt, akár a kocsonya. A
ház korditszagtól bűzlött. Szeme oldalán fekete foltok úszkáltak,
rosszabb volt, mintha közvetlen közelről belevakuztak volna. De
élt.
Megpróbált arrébb gurulni onnan, ahol a szőnyegpadlóra tálalt.
Számos fekete nadrágszár rohant el előtte, majd néhány
visszatért. Érezte, hogy valaki fölemeli. Mintha beszélt is volna
hozzá, de ebben nem volt biztos.
Erős karok megfordították.
Theo.
Sikes volt ikre halkan beszélt. Sikes a robbanás még mindig
fülében doboló visszhangjától nem értette.
– Kirby! – ordította. – Kirby! – Úgy érezte, nem jön ki hang a
torkán.
Theo odatámogatta. Kirbyt egy magas, fekete ruhás férfi tartotta
a karjában. A férfi golyóálló mellényt viselt. Kirby ránézett Sikesra,
mosolygott, szeméből potyogtak a könnyek. Sikes odaugrott
hozzá, a ruháját nézte rögtön: véres-e.
Egy cseppet sem látott.
Sikes Kirby felé nyújtotta a kezét. Theo elkapta, egy rohamtőrrel
elvágta a kötelet. A kötelek a padlóra estek. Sikes kivette Kirbyt a
másik rendőr kezéből. Kirby a vállára hajtotta a fejét. Sikes kivitte.
Szabadságíze volt a hűs levegőnek.
Felnézett az éjszakai égboltra, hogy köszönetét mondjon.
A csillagok már várták.
MÁSODIK FEJEZET
A hajó felsikoltott.
Halálsikolya Buck egész testét átjárta.
Fogalma sem volt, miféle fúriákat szabadított el. Csak azt tudta,
amit Moodri mondott neki: a csillaghajtóművet idő előtt fogja
bekapcsolni, mielőtt még a többi rendszer felkészülne rá. A hajó
nem éli túl ezt a feszültséget. Az automata berendezések csak azt
biztosítják, hogy a legfontosabb részei megmaradjanak. A
rakománykorong leválik.
Alig ötven kettős szívdobbanásnyi ideje maradt.
Vornho kétrét görnyedten, kezét a hóna alá szorítva felpillantott,
s csúszni kezdett a fedélzeten. Szirénák vijjogtak fel, odafent a
kupola fölött megperdült a nap. Buckot ledöntötte lábáról a
hajótesten átfutó első remegés. Vornho felpattant, és a
csillaghajtómű irányítópultjához ugrott.
– Ne, Vornho, ne! – kiáltott rá Buck. Nem tudta, mennyi ideig
kell a kulcsnak helyén maradnia, mennyi idő kell, hogy az
áramkör kifejtse hatását. Elkapta Vornho sálját, hogy elrángassa
a pulttól, de a kapcsok könnyedén elengedték.
D’wayn meg már ott is termett mögöttük. – Mit csináltál?! –
rikoltotta.
Vornho sarkon perdült, kezében még ott szorongatta az
áramkört. – Őrparancsnok… ez az áramkör… – Elkezdte
kirángatni a pult réséből.
– Ne hagyja! – könyörgött kétségbeesésében Buck D’waynnek.
De hiszen miért ne hagyná?
D’wayn foltjai egészen elsötétültek a dühtől. Felemelte és a
legerősebb fokozatra állította ösztökéjét.
 Vornho kirántotta az áramkört. – Megvan – mondta. –
Őrparancsnok, én…
D’wayn az álla alá döfte az ösztökét, és kisütötte. Kék ív villant,
Vornho arcát és koponyáját szikrázó energiaháló burkolta
magába. Szeme abban a pillanatban kifehéredett, mintha
megfőzték volna, füléből, szájából, orrából vér buggyant ki.
A gyerek, aki nemrég még sleemákról álmodott, a padlóra
roskadt. Mintha mondott volna még valamit, de a szirénák és
riasztócsengők káoszában nem lehetett érteni.
D’wayn kirántotta az áramkört Vornho élettelen kezéből, és
összegyűrte markában. Buck csak ekkor fogta fel, hogy D’wayn
nem látta, mi történt a pultnál, ő csak azt látta, hogy verekszenek,
és mikor odaért, az áramkör Vornho kezében volt, és Buck volt
az, aki meg akarta akadályozni a használatában.
– Nem esett bajod? – kérdezte kiabálva Bucktól.
Buck nem bírt megszólalni. A legjobb barátja meghalt. És
halálával megváltotta az ő életét.
– Tudom, tudom… – mondta D’wayn. Karjaiba vonta Buckot,
odaszorította terjedelmes testéhez. – Már a ciszternában tudnom
kellett volna. Ahogy ez ott tétovázott, ahelyett hogy lőtt volna…
Mielőtt megpróbáltad figyelmeztetni. – D’wayn az alagút bejárata
felé fordult. – Engedjétek a gyerekeket a kijáróhoz! A gyerekeket!
Buck teljesen megkavarodott. Az átlátszó kupola, a rávetített
vonalak és geometriai ábrák pörögni kezdtek, mintha egy
végtelen spirál vonzaná őket magához. Forogni kezdtek a
csillagok is, mintha a hajó pörögne az űrben, a vezérlő padlója
megdőlt, mintha megváltozott volna a gravitáció iránya.
Felvigyázók estek le a pultokba épített lépcsőkről. Hangok
tucatjai visítottak versenyt a szirénákkal. Az alagút bejáratánál
összetorlódtak a felvigyázók és a figyelők.
D’wayn belevetette magát a tömeg sűrűjébe, ordítva hívta a
gyerekeket, hogy kövessék. Ösztökéjét maga előtt tartva
megsokkolt minden felnőttet, ha úgy látta, útjában vagy védencei
útjában áll.
Valamilyen elviselhetetlen frekvencián szóltak a szirénák. A
lámpasorok villóztak, őrült maszkokat vetítettek a rémült arcokra s
az elsápadt foltokra. D’wayn odaért az alagút bejáratához, Buckot
a mozgójárdára lökte. – Rohanj, fiam, rohanj! – kiáltott rá. Egymás
után rángatta ki a gyerekeket a tolongásból, s lökdöste őket a
mozgójárdára. A szalag azonban még mindig feléjük mozgott. A
rémült, sikoltozó gyerekek elestek, egymásba gabalyodtak,
eleven barikádot emeltek a menekülők útjába.
A hajó megremegett. D’wayn a mozgójárda vezérlőpaneljéhez
nyomta ösztökéjét, a panel felszikrázott, kigyulladt. A mozgójárda
leállt. D’wayn hátranézett. A hatalmas irányító-pultok egymás után
robbantak, tüzük s füstjük betöltötte a vezérlőt. A falak
repedéseiből víz kezdett ömleni.
– Mozgás! – ordított D’wayn. Felkapott egy sikoltozó gyereket,
karon ragadta Buckot, és rohanni kezdett velük a kissé lejtős
alagútban. Most már egyre sűrűbben hangzottak hátuk mögül a
robbanások.
A D’wayn által félig-meddig fölemelt Buck hatalmas
óriásléptekkel haladt. Zokogott. Siratta Vornhót, siratta a kulcsot…
Hogyan is működhetett volna ilyen rövid idő alatt? És siratta
Moodrit, siratta anyját és apját, siratta Andarkót és Celine-t, siratta
egész népét, amelyet most cserben hagyott.
D’wayn futás közben is meghallotta a sírását, megint magához
emelte. – Ne… sírj! – mondta két lélegzetvétel között. – Erre is
felkészültünk. Minden rendben lesz.
Buck nem felelt, ő már tudta, hogy soha többé nem lesz
rendben semmi.
Rendben lehetett volna, de csődöt mondott.

Jajgatott a hajó, s Moodri élvezte haldoklását.

A fedélzeteken végigfutó remegések elégtétellel töltötték el. A
hajó megtér az Anyához, s vele együtt megtér ő is.
Várta már, hogy sorsa beteljesüljön.
Az elkövetkezendő esztendők során övéi számára talán nincs
is fontosabb, mint a tudat, hogy nem jön el értük egy másik hajó.
Ezt a tudatot most ő fogja biztosítani nekik, méghozzá potom
áron: az élete árán.
Abban a pillanatban, amint a szirénák megszólaltak, előlépett
annak az elhagyott folyosónak egyik beugrójából, ahol addig
lapult, s céltudatos léptekkel elindult a titkos bejárat felé. Gyors
járása felkavarta a padlót borító ritkás gázpászmákat. Úgy történt
minden, ahogy a tanács tervezte: a felvigyázók kénytelenek voltak
felhasználni gáztartalékaik legnagyobb részét, hogy lecsillapítsák
a felkelést, amely még el sem kezdődött. Mostanra már alig
maradt, így mikor a rakománykorong leszáll, a tenctoniak java
részének elég tiszta lesz a feje ahhoz, hogy a lehető legtávolabb
rohanjon, mielőtt az inerciális stabilizátorok felmondják a
szolgálatot.
Moodri elért a rejtekajtóhoz, s könnyedén, a kombinációnak
megfelelően, sorra megérintette titkos felületeit. Százévnyi
tanulmányozás után a hajónak már nemigen akadtak mechanikai
titkai. A rejtekajtó szisszenve feltárult. Moodri benézett,
összeráncolta a homlokát: az enyhén emelkedő alagútban már
működött a mozgójárda. Lehet, hogy valaki megelőzte már, s ott
várja a kommunikációs alállomáson.
De nem volt idő fontolgatásra. Recsegett-ropogott körülötte a
hajó. Törékeny csövek pattantak el, csak úgy tódult belőlük a víz
és a gáz a folyosókra, felkavarva a bíbor rétegeket. Moodri
besurrant az ajtón, s fellépett a mozgójárdára. Akárcsak az az
alagút, amelyen át Buck a vezérlőbe jutott, ez a mozgójárda is
enyhén emelkedve vágott keresztül a rakománykorongon a hajó
főrésze felé. A térképek, amelyek alapján Moodri tájékozódott,
évtizedek megpróbáltatásai és tévedései árán készültek. És
számos élet árán. Most már viszont bízhatott bennük – ugyanúgy,
mint ahogy abban is, hogy Buck épségben megússza a
vezérlőbeli kalandot, s hamarosan az új bolygó földjére lép.
Nagy néha, mikor vízióiban elélebegett Buck jövője, ott látta
magát Buck oldalán, noha jól tudta, hogy testben nem lehet jelen.
Neki az a sorsa, hogy egy ellenőrizetlen térváltással a
szuperluminál térbe hajszolja a csillaghajtóművet, ő fogja leadni a
fénynél sebesebb rádiójeleket, amelyek hírül viszik majd a
flottának: váratlan baleset következtében a hajó beleveszett egy
követhetetlen, magasabb dimenziójú tartományba. Az Öregek
eléggé kifürkészték már a flotta titkait, hogy tudják: ha egy hajó
ilyen módon vész el, az után nem indítanak keresőket.
Felesleges. Ha egy hajón a szuperluminál térbe történő átváltást
előzőleg nem számítják ki a leggondosabban, az a hajó többé
sosem térhet vissza a normál térbe. Az üzenet folytán tehát, amit
Moodri lead, a flotta azt hiszi majd: a hajó eltűnt, felkutatására
nincs remény.
Moodri mosolyogva állt a mozgójárdán, fél kezével a korlátba
kapaszkodva. A járda gyorsan emelte egyre följebb, egyre
közelebb célja felé. A hajó nyikorgott, hajladozott. Moodri
jókedvűen dalra fakadt, egy régi-régi tenctoni dalt énekelt, így
köszöntve az utazás utolsó napjának hajnalát. Az új otthon
hajnalát.
Már csaknem odaért.
Amikor azonban az alagút végénél leemelte magáról a járda,
nem volt egyedül.
Egy lépéssel a mély, magas rés mögött, mely a pneumatikus
ajtó tokjául szolgált, Vondmac állt. Papi öltözékét viselte, s botjára
támaszkodott, noha foltjai olyan sötétek voltak s szeme úgy
csillogott, hogy koránál évtizedekkel fiatalabbnak látszott.
Moodri odament az ajtótok másik oldalához. Az alagút falain
finom remegések futottak végig. Tudta, hogy ha a rezgések
erősödnek, azt jelzik majd, hogy a csillaghajtómű generátorai
végre túltöltődtek, s a hajó a rakománykorong katapultálásának
előkészítéseként sorra lezárja minden szekcióját. Már nincs sok
idő addig.
– Nincs értelme, hogy ketten menjünk a szuperluminálba –
mondta Moodri. Vondmac mögött figyelmeztető fények villogtak,
távoli szirénavijjogás hallatszott.
– Igazad van – mondta Vondmac. – Ezért megyek csak én a
kommunikációs állomásra.
Moodri elmosolyodott. – Milyen jellemző, hogy utolsó
beszélgetésünk is vitatkozás. Vondmac, a te tudásodra nagy
szükség lesz az új világon. Szervezetünk biokémiája valószínűleg
nem kompatibilis egy önállóan fejlődött bioszférával. Népünknek
élelemre lesz szüksége.
– Népünk alkalmazkodni fog. Génjeink manipulálhatósága, ami
olyan kitűnő rabszolgákká tett minket, egyben nagyon
alkalmazkodó képessé is tesz.
– Nem ebben állapodtunk meg.
 – Megváltoztak a kiindulási pontok – mondta Vondmac. –
Következésképpen nincs miért meglepődni, ha az eredmények is
eltérnek a várttól.
– Semmiféle körülmény nem változott – válaszolta türelmesen
Moodri. Az alagút falának támaszkodott tenyerével, mert egy erős
remegés féloldalra döntötte a padlót. – Minden pontosan a terv
szerint halad,
Vondmac nem értett egyet. – A terv úgy szólt, hogy minden
családból megőrzünk valakit – mondta. – Hogy azokban a
családokban, amelyeknek tagjai részt vesznek a felkelésben lesz
egy-egy valaki, aki semmiről nem tud semmit. Aki továbbviszi a
családot az új világban. – Moodrira nézett.
– Stangya a Soren’tzahh Hősei család kiválasztott túlélője volt.
Stangya azonban áttörte a keer’chatlas falait, és elveszett a jövő
számára.
Moodri szivei összefacsarodtak. Vondmacnak igaza van:
George akcióját nem lehetett előre látni. Elvesztése valóban
fájdalmas. – Majd Finiksa a helyére lép. Láttam őt, amint az új
világ földjére teszi a lábát.
– Magam nemkülönben – mondta Vondmac. – Csak én a
tetovált csuklójúak kezében. – Botjával a remegő padlóra
támaszkodott. – Nem elegendő, ha csak egy gyerek marad
életben. Hiszen hogyan juthatna előre múltjának ismerete s a
jövőbe vezető útmutatás nélkül? A felvigyázóktól egyiket sem
kapja meg.
Az alagút nagyot mozdult, Moodri csaknem térdre esett. –
Vondmac, ez nem a te feladatod.
– Melgil a párom volt – mondta az idős nőnemű. Moodri
megdöbbent. Mióta ismerte őket, és még csak nem is
gyanította… – És most már nincs más célom, mint binnemmel az
oldalamon megtérni az Anyához. – Vondmac búcsúra emelte
kezét. – Gondod legyen rá, hogy népünk magvai jól
beágyazódjanak az idegen talajba. – Hirtelen erős, nagy nyomású
levegő süvített elő az ajtó réseiből. Vondmacnak kiabálnia kellett,
hogy érteni lehessen a szavát. – Találkozunk a csillagmezőkön…!
– A pneumatikus ajtó csukódni kezdett. – Ott majd befejezzük a
vitánkat – mondta mosolyogva Vondmac.
 Az ajtó becsukódott. Moodri megérintette szíveit. Soha,
egyetlen vitában sem sikerült még meggyőznie Vondmacot, s
gyanította, hogy nem is fogja.
Sóhajtva megérintette az alagút falára szerelt vezérlőpanel
egyik gombját, mire a mozgójárda elindult vissza, a
rakománykorong felé. Rálépett. Jól tudta, mi volt ez a jelenet. Az
istennő figyelmeztetése: ne legyen olyan nagyon biztos benne, mi
fog történni az életében. Még ennyire a vége felé sem. – Csak azt
engedd tudnom, ez lesz-e a végső bolygó – fohászkodott
morogva Moodri. – A térdem már nem a régi.
Végig az alagútban várta Ionia válaszát. Végül megérkezett.
Éppenséggel lehetett volna igenként is értelmezni, de Moodri ez
egyszer elismerte önmaga és az istennő előtt, hogy ez azért nem
biztos.
Úgy gondolta, nyilván azért nem, mert az Istennő így akarja.
Visszaért a rakománykorongba. Csaknem egy évszázad óta
először fogalma sem volt, mit hoz a jövő.
Élvezte ezt az érzést. Olyan volt, mint a szabadság.

Sikoltott a hajó, de George nem hallotta.

Nem hallott mást, csak szívei dörömbölését. A többi – a
nézősereg kántálása, a wojchek nyüszítése – már nem számított.
Már csak a halál számított, amely csupán néhány
másodpercnyire volt.
Halványan érzékelte, hogy remeg alatta a padló. A remegés
felkúszott a szék fémvázán, amelyhez hozzá volt bilincselve. Azt
hitte, a Játék nézőinek ritmikus lábdobogása idézi elő. A wojchek
lassulni kezdett. George számlálni kezdte életének végső
másodperceit.
A wojchek egy fémhenger volt, amelyből hat, egymástól
egyenlő távolságra lévő szórófej állt ki. Ott pörgött az asztal
közepén. A Játék kezdetekor a wojchek megállt, hat szórófeje
közül kettő az asztalnál egymással szemben ülő játékosok
mellére célzott.
A játékosok melle meztelen volt, hogy semmi se maradjon
rejtve a nézők szeme előtt. A hat közül öt szórófej jéghideg vizet
permetezett. A hatodik azonban – minden pörgetéskor más és
más – sós vizet. Minden menet hat pörgetéstől állt. Minden
pörgetéskor eltávolítottak egy-egy szórófejet.
A Játék legborzalmasabb vonása az volt, hogy a halál mindig
váratott magára. Mikor a henger megállt, s a halált ígérő szórófej
szembenézett a játékossal, a szórófej nem fecskendezett
azonnal. Előbb teleszívta magát. Hogy tiszta vízzel vagy sós
vízzel-e, azt a szörcsögésből nem lehetett megállapítani. És még
azután is kivárt. Hadd találgasson csak a közönség és a játékos.
Aztán a sós vízsugár belemart a játékos mellébe, s az áldozat
halálsikolya beleolvadt a közönség üvöltőkórusába.
A wojchek megint megperdült. Már csak két szórófeje maradt.
Az egyik élettel, a másik halállal teli.
George halálért fohászkodott.
Riasztócsengők szólaltak meg. Nem hallotta őket.
A wojchek megállt.
A padló megrázkódott, s féloldalra dőlt. George a szék
karfájába kapaszkodott, bár bilincsei amúgy sem engedték volna
leesni.
A kántálás félbeszakadt, a közönség izgatottan latolgatta, mi
történhetett. Néhányan azonban még ordítoztak. – Indítsátok el!
Indítsátok el!
A George-dzsal szemben ülő játékos ugyanaz volt, aki legyőzte
Ruhtrát. Coolock az asztal mellett állt, ösztökéjével a kezében,
ajkán halálfejre emlékeztető mosollyal. Mosolya a terem minden
egyes rázkódásakor halványabb lett, de George-ot nem
érdekelte.
A másik játékos idegesnek látszott. Ugyanolyan biztos halállal
nézett szembe, mint George, de a padló remegése mégis
idegesítette. Coolockra nézett.
– Indítsd el! – ordított George. Megnyomta a jobb keze alatt
lévő gombot, de nem rajta volt a sor, nem történt semmi. – Indítsd
el! – Vágyta a halált.
Néhány néző felállt, és elindult lefelé a játékasztalt körülvevő
tribünökről. Coolock a másik játékos felé intett fejével. A játékos
visszafordult George felé. Újabb szirénák szólaltak meg. Egyre
hangosabban.
 – Indítsd el, te coopr! – acsargott George. Legyen már vége.
Legyen már végre vége. Ahogy Ruhtra számára is véget ért.
A padló megrázkódott. A játékos megnyomta a gombot.
Jéghideg vízsugár spriccelt a mellére. Egy pillanatra elállt tőle a
lélegzete, aztán diadalittasan felüvöltött. Bilincsei felpattantak.
A közönség egy része együtt ujjongott vele. George
megkönnyebbülten dőlt hátra ültében. Végre. Megnyomta a
gombot, de a szerkezet még nem állt be a helyére. Nem történt
semmi.
– Gyerünk már! – üvöltötte.
Coolock csak röhögött rajta.
Néhányan erőtlen kántálásba kezdtek: – Nyomd meg! Nyomd
meg!
Az asztal alatt kattant valami.
– Igen – suttogta George. – Igen.
A gombra tette az ujját.
A terem hevesen rázkódni kezdett, jobbra-balra, föl-le.
Hunyorogtak a lámpák. Coolock az asztalhoz ugrott.
A wojchek elfordult.
Az utolsó szórófej már nem George felé mutatott.
George megnyomta a gombot.
A szórófej kilőtt.
Sós vízsugár csillant a levegőben.
Nem találta el George-ot.
– Neeem! – üvöltött George. Húzni, rángatni kezdte bilincseit,
hogy odahajolhasson a halált hozó sugár útjába. – Nekem meg
kell halnom! Meg akarok halni! Meg akarok halni!
Vészjelző lámpák villogtak. Újabb szirénák kapcsolódtak a többi
dobhártyaszaggató kórusába. George-ból kitört a zokogás:
megfeledkezett mindenről, csak kudarcáról nem. Mikor felnézett,
a Játék terme néptelen volt. Még Coolock is eltűnt.
– Ne… – könyörgött George rekedtes hangon. – Ne… – De
nem hallotta senki. Egyedül volt.
Sose tudta meg, mennyi ideig ült ott a székben, miközben úgy
érezte, darabokra hull a hajó körülötte. Egyszer csak azt vette
észre, hogy áll mellette valaki. Remélte, hogy egy felvigyázó, s
azért jött, hogy befejezze a Játékot.
 De csak Zicree volt, a hideg, higgadt, közönyös Zicree.
Kinyitotta George bilincseit. George nem mozdult.
Zicree óvatosan megfogta a karját.
– Ideje indulni – mondta. – Leszállunk.
George sírva fakadt dühében, mert – Andarko úgy segélje! –
nem akart szabad lenni. Úgy érezte, nem érdemli meg.
Zicree valahogy kivonszolta a teremből.
HARMADIK FEJEZET
Mikor az elválás pillanata elérkezett, a hajón lévő háromszázezer
tenctoniból talán húsz ha tudta, mi hozta el ezt a pillanatot, s mi
lesz, ha elmúlik.
Moodri ezek közé tartozott.
Rábukkant egy üres napközire, ami jelezte, hogy a sebtében
elterjesztett parancs – gyűjtsék össze a gyerekeket és vigyék őket
az alsó szintekre – elérte célját. Fellelkesülten megfeszítette
izmait a gyerekméretű fekhelyen, és felkészült az
elkövetkezendőkre.
Az elválás zuhanással kezdődik.
A rakománykorong valamennyi energiavezetékét elzárták
néhány szívdobbanásnyi időre. A szirénák elhallgattak. A fények
kihunytak. Aztán egyetlen gyomorfelforgató pillanatig – a
mesterséges gravitáció megszűntével – érezhetővé vált a
szabadesés.
A szétválást elősegítő robbanótöltetek dörrenése végigrobajlott
a folyosókon. Mire robajlásuk elült, kigyúltak a lámpák s visszaállt
a gravitáció, bár sem a fény, sem a gravitáció nem volt olyan erős,
mint mikor még a főhajótól kapták az energiát.
Moodri megpróbálta elképzelni, milyennek látszhat a hajó
távolról. A leválasztótöltetek lökése következtében a
rakománykorong az eddigitől eltérő pályán halad, lassú spirálban
távolodik a hajó gigantikus főrészétől, amelyen most egy félhold
alakú nyílás tátong, és a szétválás következtében támasz nélkül
maradt, szabadon lebegő burkolat-karbantartó szerkezetek
felhője úszik utána.
 A főrésznek azt az ív alakú részét, amely eddig a
rakománykorongot tartotta, a kiszökött levegő gőze fátyolozza,
mintha felhőn haladna keresztül. Hasonló párafelhő fog szivárogni
hamarosan a rakománykorong peremei körül is.
Aztán, mikor a korong körülbelül egy kilométerre eltávolodik, a
csillaghajtómű biztonsági berendezései már nem lesznek
képesek féken tartani a más dimenziókba való átmenethez
szükséges energiát szolgáltató, mérhetetlen teljesítményű
generátorokat, s a főhajó egyszerűen eltűnik, mint az álom
ébredés után. A mögötte ragyogó csillagok a téridő egy parányi
visszamaradt görbülete folytán talán egy pillanatra kékebbnek
látszanak, de a monumentális jármű távozása után más nyom
nem marad.
Titkaival s Vondmackal együtt örökre eltűnik azokban a
tartományokban, ahol semmi sem mozoghat lassabban, mint a
fény.
Moodri, érezve a hajó végső átalakulását, békésen
elmosolyodott. Ez is egy pillanattal közelebb hozza a percet,
mikor újra találkozik Vondmackal.
A rakománykorong az iránykorrekciós csillag gravitációjától
vonzatva, magányosan spirálozik át az űrön. Ha útja során nem
éri más hatás, órákon belül olyan közel kerül hozzá, hogy izzó
gázzá változik, s utasai – immár nem rakománya, nem rabszolgái,
hanem utasai – megtérnek a csillagokba, melyekből vétettek.
De érni fogja más hatás. Moodri ismerte a tervet. És hallotta a
távoli kattogásokat s a zubogást, amelyből tudta, hogy a terv
életbe lépett.
Szerte az egész rakománykorongban automatikus biztonsági
berendezések kelnek életre, hogy átvegyék egy olyan objektum
repülésének irányítását, amelynek nincs se motorja, se
üzemanyaga. Moodri még mindig nem volt egészen tisztában
működésük elveivel, bár igaz: egyetlen Öreg sem értette
egészen, miként létezhet egy olyan jelenség, mint a mesterséges
gravitáció. Pedig éppen ez fogja most meghatározni a korong
útját.
Az automatikus biztonsági rendszer sajnos úgy volt beállítva,
hogy leszakadás esetén kísérelje meg a korongot a hajó eredeti
útvonalát tartani. Mire a korong a normál téren át évszázadok
múltán célhoz ér, utasai rég elporladnak ugyan, de a felszerelés
ép és használható lesz.
Az Öregek megtették a szükséges lépéseket az automatikus
követés megakadályozására.
Szerte az egész korongban folyosók záródtak le
automatikusan, ugyanúgy, ahogy órákkal korábban a felvigyázók
zárták le a ciszternákat. Nem sokkal később pontos sorrendben
robbanni kezdtek azok a tisztítótöltetek, amelyeket a ciszternabeli
incidens idején helyeztek el a felkelés résztvevői:
szivattyúállomásokat és ajtókat robbantottak szét, s a gondos
számításoknak megfelelően, pontosan meghatározott helyekre
terelték át a korong vízkészleteit.
Patakokban ömlött a nagy nyomású víz a ciszternákba,
amelyek ezáltal végre betöltötték eredeti funkciójukat: a korong
tömegeloszlásának megváltoztatását.
Amint a tömegeloszlás megváltozott, a mesterséges gravitáció
generátorai azonnal elkezdték kiegyenlíteni a korong testében
keletkezett feszültségeket. És noha ellentmondott mindennek,
amit az Öregek a fizikáról tudtak, a korong megváltoztatta útját,
mintha csak a benne áramló víz tehetetlensége a korong első
része felé haladva megduplázódott, visszafelé jöttében pedig
nullára redukálódott volna.
– Őrültség – mondta Vondmac, mikor a mérnökök először
vázolták, mire képesek a korongban található idegen szerkezetek.
De működtek.
Nyöszörgőit, ropogott a hajó. Moodri a fekhely két végének
feszítette hátát és lábát. A ciszternák megteltek őrülten kavargó
vízzel, amelynek óriási tehetetlenségi erejét lehetetlen volt egy
csupán előre haladó mozgás korlátai közé szorítani. Moodri
megérezte, hogy az egyik ciszternában bennrekedt egy
felvigyázó-osztag. És noha megérintette szíveit, látván maga előtt,
mint kapja fel s pörgeti vadul a ciszterna hengeres fala mentén az
őrült erővel kavargó víz a kétségbeesetten üvöltő felvigyázókat,
mégis úgy találta: igazságtétele a sorsnak, hogy az a bestia nyeli
el őket, amelyet olyan vadállati gyűlölettel szolgáltak.
 Az automata berendezések idővel kijavítják a tisztítótöltetek
okozta sérüléseket, s ismét átveszik a korong irányítását. Moodri
azonban tudta, hogy addigra a korong annyit veszít impulzusából,
hogy beavatkozás nélkül nem térhetne ki az iránykorrekciós
csillag vonzása elől. Ekkor lép működésbe az automaták második
programja, amely megfelelő leszállóhelyet keres a korongnak és
utasainak.
Moodri és az Öregek gondoskodtak róla, hogy az
automatáknak ne kelljen túl sokáig keresgélniük.
Mikor a hajó nyögése és ropogása végre megszűnt, jelezve,
hogy az automatikus rendszerek révén a korong ráállt a megfelelő
pályára, Moodri ellazította izmait, oldalára fordult a fekhelyen, s
békésen elszundított.
Szüksége volt a pihenésre. A felkelés győzött ugyan, de
néhány óra múlva kezdetét veszi az igazi harc.
NEGYEDIK FEJEZET
Sikes a ház előtt parkoló furgon motorházán ült. A kocsi oldalán a
„DOMINO'S” felirat volt olvasható. Kirby ott ült mellette, Sikes fél
karral átölelte a vállát. Hűvös volt az este, takarókat tekertek
maguk köré. Sikes kávét kortyolgatott egy termosz műanyag
poharából. Még mindig csengett a füle, de azért már a
beszédhangokat is hallotta. Theo hangját szinte zenének.
– Nagy vagy, apám – mondta, mikor Theo két nagy
bizonyítékos tasakkal a kezében odajött hozzá. Mindegyikben
egy-egy negyvenötös volt. – Hogy találtál meg minket?
Theo beleborzolt Kirby hajába. – Sehogy. Egyszerűen csak egy
pillanatra sem tévesztettelek szem elől. Követtelek az iskolához,
aztán haza, utána meg idáig a Chevyt. – A házra nézett: a nyitott
bejárati ajtón át fény vetült ki a verandára és a gyepre. – Hát ha
ez nem egy tipikus kormányzati biztonsági ház, akkor én nem
tudom, milyen az.
Sikes még mindig nem értette. – És hogy jutott eszedbe
követni?
– Mint mondottam már, kisfiam, én már ettem ilyen tésztát.
Gondoltam magamban, hogy ha ennek a Mattnak elkapták a… –
rámosolygott Kirbyre – … ugye te már tudod, mivel pisilnek a fiúk,
szóval ha ezt a fiút elmarták a szövetségiek, akkor az tuti, mint a
kur… vagyis hogy egészen biztos, hogy a kapitány nem fog rajta
segíteni. Így hát kénytelen voltam néhány éppen ráérő haver
segítségével személyesen megrugdosni ezeknek a trógereknek a
zrityóját.
– Nyugodtan mondhatod, hogy a valagát, Theo bácsi – mondta
sértődötten Kirby. – Én már annyi idős vagyok, hogy akár…
 Sikes a szájára tette a tenyerét. Theo oldalán nyolc rendőr vett
részt az akcióban. – Hogyhogy ráérő haver? Én azt hittem, a
terrorista-buzerálók. – Sikes végignézett a széles kertvárosi
utcán. Az álomotthonok szépen gondozott füve előtt
fürdőköpenyes, pizsamás emberek álldogáltak, a járdaszegély
mentén néhány szokványos személyautó parkolt. A
terroristaelhárító osztag egyetlen furgonját sem lehetett látni.
Kirby lefejtette apja tenyerét a szájáról, és vihogott.
– Még hogy a terrorista-elhárítók… Francokat! – nevetett Theo.
– Egy nagy szart – mondta gyorsan Kirby.
Sikes megint gyorsan betapasztotta a száját. Theo folytatta. – A
terrorlegények minden akcióját a kapitánynak kell engedélyeznie.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem az az eset, amikor megfújja
a riadókürtöt. Ezek itt a kábszeresek.
Sikes odavolt. Theo nemcsak a rendőrmunkához, hanem a
rendőrség házi politikájához is nagyon ért. – Na és mi lesz, mikor
a kapitány megtudja?
Theo vállat vont. – Mit tehet? Ha ugye megkérdeztem volna és
ő nemet mondott volna… akkor más lenne a helyzet. Mivel
azonban én törvény biztosította jogomnál fogva magam
kezdeményeztem egy rendőrkollégám kiszabadítását, és mivel
alapos indokunk van rá, hogy ezeket a sza… hm, disznókat
gyermekrablásért is bekönyveltessük, annyi lesz itt a papír, hogy
a kapitány térdig fog gázolni benne. – Kirbyre szegezte
mutatóujját. – Ki ne merd mondani!
– És gyilkosságért – szólalt meg fahangon Sikes. –
Gyerekrablásért és gyilkosságért.
Theo rábólintott és felemelte az egyik bezacskózott pisztolyt. –
Ez azé a pofáé, akit a sokkolóval kaptam el. Semmiféle papír nem
volt nála, mi viszont hoztunk magunkkal egy ujjlenyomat vételező
szerkót. Így tuti, hogy a mancsa nyoma nem fog elkeveredni a
központban.
– Ő lőtte le Pettyt – mondta Sikes. – Nincs más dolgunk, mint a
helyszínen talált golyót egyeztetni a pisztolyával.
– Hát dolgunk az azért akad más is, de kezdetnek ez is
megteszi – mondta Theo.
 Amy Stewartot és nagybátyját terelve maguk előtt, két golyóálló
mellényt viselő rendőr lépett ki a házból. Sikesékhoz érve
megálltak. Mindkét fogolynak hátra volt bilincselve a keze.
Sikes megemelintette a poharát. – Jó estét, Frank bácsi. Azt
hiszem, most magán a sor, hogy aláírjon valamit. – Gúnyosan
elmosolyodott. – A vallomását.
Stewart szánakozó pillantással mérte végig. – Maga még
mindig nem fogta fel, ugye? Szépen ki fogunk sétálni.
Sikes lepattant a motorházról, nem törődött a lecsúszó
takaróval. – Egy frászt! – mondta dühösen. – Ezt az egyet most
nem fogják megúszni. Ez már nem afféle sunyi kis fű alatti ügylet.
Most nem fogják tudni felhívatni a haverjaikkal a kapitányt, hogy
ugyan söpörje már a szőnyeg alá ezt a kis piszkot. Ezúttal
rendőrök kezében vannak. Igazi rendőrök kezében. Ezek nem
seggnyaló aktagyárosok. Most szépen beviszik magukat a
körzetbe, és mindhármukat bekönyvelik. Gyerekrablásért, súlyos
testi sértésért és bűnszövetségben elkövetett gyilkosságért. És
mire a dolog nagy kínkeservesen eljut az elmebeteg washingtoni
főnökeikhez, már azok sem tehetnek semmit, mivel egyikünk sem
írt alá semmiféle mocskos kis formanyomtatványt, egyikünk sem
esküdött meg semmire, holnapra pedig az összes újság a
címlapon fogja hozni a felvételeket. És ha bárki is, ismétlem: ha
bárki is megpróbálná elkenni a dolgot, a város összes riportere
roppant kíváncsi lesz majd, hogy miért próbálkozik vele. – Sikes
remegett a dühtől, de remekül érezte magát. Annyira remegett a
keze, hogy a kávéja is kilottyant. Örömmel látta, hogy épp
Franklin Stewart cipőjére. Theóra nézett. – Jól mondom?
– Többé-kevésbé – nézett mosolyogva Theo Miles a két
Stewartra. – Csak a címlapokat illetően tévedsz. Holnapra
nagyobb sztorijuk lesz.
Sikes csak pislogott.
Theo felmutatott az égre. – Az a nyavalya ott odafent, az az
aszteroida vagy micsoda… A rádióban azt mondják,
megváltoztatta az irányát, úgy, mint egy űrhajó. És egyenesen
felénk tart.
Sikes hátán végigfutott a hideg. Eddig tréfára vette ezt az
egészet, lehetetlennek tartotta. És most kiderül, hogy igaz.
 Mi a megfelelő reagálás egy ilyen hírre? – gondolta. Fogalma
sem volt. Mintha fejre állt volna az egész világ, de mégis menne
tovább minden. Annyi kép, emlék és érzelem tolult fel benne
egyszerre, hogy meg is feledkezett arról, hol van. Jack bácsi meg
a távcsöve. A repülő csészealjakról meg az idegen intelligenciák
létezéséről folytatott hosszú-hosszú, nyár éjszakai viták. Petty
doktor plánétás órája. Kirbyvel a sivatagban, amint fogja apró
kezét, s nézi a Halley-üstökös homályos csíkját. Úgy rémlett,
mintha életének minden eddigi mozzanata erre az éjszakára
akarta volna felkészíteni. Erre az éjszakára… amely a dolgok
állása szerint könnyen lehet a világ utolsó éjszakája.
Úgy érezte, fel kell néznie a csillagokra, ki kell kiabálnia
Victoriának, Jack bácsinak, az egész világnak, hogy nem tudja
ugyan, mi közeledik feléjük, de ő, Matthew Sikes az elsők között
pillantotta meg. Mert nyomozó. Teszi a dolgát. Jóként küzd a
rossz ellen.
Ahogy e percben millió és millió ember a világon, Matthew
Sikes is felnézett a csillagokra. Jó és rossz…? Mi a fene közeledik
feléjük? És ő most mit tegyen?
Ekkor azonban észrevette, milyen groteszkül döbbent képet
vág Franklin és Amy Stewart, és ebből rögtön tudta, mit kell
tennie.
Elnevette magát. Harsányan kacagott. Kiröhögte őket: most
aztán benne vannak a kutyaszorítóban. Megkapták, amit
kiérdemeltek.
És most, hogy megoldotta első gyilkossági ügyét, csupán
egyetlen kérdésre kellett még válaszolni: mi lesz a Földdel?
ÖTÖDIK FEJEZET
Buck még sosem hallott ilyen hangot. Meg is ijedt tőle. Mintha
Tagdot áldozatainak megkínzott lelkei keltek fel holtukból. – Mi
ez? – kérdezte ijedten D’waynt.
D’wayn a kis helyiség mennyezetére nézett, amelyben Buckkal
és néhány felvigyázóval együtt szorongott. – Légkör – felelte
komoran. – A rakománykorong levegőben mozog. – A padló
vibrálni kezdett, mint a leváláskor. – Leszállunk.
– D’wayn! Te jössz! – Egy felvigyázó kiáltott oda a helyiség
túlsó falától.
A falba egy szerkezet volt építve, Buck még sose látott ilyet.
Körülbelül szemmagasságban két kör alakú nyílása volt. A körök
pereme halványan derengett.
D’wayn elengedte Buckot, és mindkét kezét a nyílásokba tette.
A derengő nyílás addig szűkült, míg körül nem zárta a csuklóját.
Sziszegés hallatszott. D’wayn lehunyta a szemét, felnyögött.
Aztán kitágult a nyílás, s kihúzta a kezét.
Buck csodálkozva nézte: a tetoválás eltűnt.
D’wayn ellépett a készüléktől, átadta a helyét egy másik
felvigyázónak. D’wayn a csuklóját dörzsölgetve Buckra kacsintott.
– Na, nem megmondtam? A rakomány legaljasabb
cselekedeteire is fel vagyunk készülve. Ha pedig megjönnek a
felmentők, megint viselni fogjuk a becsület és bátorság jelét.
Addig viszont óvatosaknak kell lennünk.
– Jönni fognak a felmentők? – Moodri azt mondta, nem jönnek.
– Természetesen – felelte megnyugtatólag D’wayn. – Amint a
flotta észreveszi, hogy elvesztette velünk a kapcsolatot, a hajók
nyomban keresésünkre indulnak.
 Az atmoszféra süvítése együtt erősödött Buck félelmével.
– És mi van, ha… ha hamis jelzés ment ki? Mi van, ha a flotta
azt hiszi, hogy nincs mit keresni?
D’wayn fürkész tekintettel méregette. – Ugyan már… hogy
volna ez lehetséges, te gyerek? De még ha lehetséges volna is, a
korongban vészjelzők vannak elrejtve. Miután leszálltunk,
egyszerűen bekapcsoljuk a vészjelzőket, és már jön is a flotta. Ne
izgulj, pöttyös fejű.
D’wayn kurtán, szomorúan rámosolygott Buckra, és óvatosan
levette nyakából a fekete nyakkendőt. – Ezt is itt kell hagynunk –
mondta. – Persze csak addig, míg a flotta meg nem érkezik. –
Keze fejével megérintette Buck homlokát. – Én is átöltözöm.
Mire eljött a kis helyiség elhagyásának ideje, valamennyi
felvigyázó a rakomány mocskos, szürke egyenöltözékét viselte.
Buckot meglepte, hogy ilyen ruhában pontosan úgy néznek ki,
mint a többi tenctoni. De sok csodálkozásra nem volt ideje,
D’wayn már vezette is az ajtó felé.
– Érzed a különbséget a régi és a mostani gravitáció között? –
kérdezte. Buck lábujjhegyre emelkedett, aztán visszaereszkedett.
Bólintott. – A korong gravitációját most annak a bolygónak a
gravitációja helyettesíti, amely felé haladunk. Ez azt jelenti, hogy
hamarosan leszállunk.
Buck félelmében megszorította a felvigyázó kezét.
– Nincs miért aggódni, Finiksa. Derék figyelő vagy,
mindannyian bízunk benned.
Buck felkapta a fejét: ez úgy hangzott, mint valami
búcsúzkodás.
– Most el kell válnunk – mondta D’wayn. – Leszállás előtt
szétoszlunk a hajón… úgy biztonságosabb. De nemsokára
találkozunk. Megígérem.
– Hogyan fogom megtalálni? – kérdezte Buck. Ezt nagyon
fontosnak érezte. Ki tudja, viszontlátja-e még a szüleit? Vornho
meghalt. Lehet, hogy Moodri sem élte túl a korong leválásával
járó megrázkódtatást. D’wayn viszont megmentette. Neki
köszönheti, hogy életben maradt.
D’wayn könnyedén Buck fejéhez érintette a fejét, aztán a fiú
koponyájának középső foltjára tette a mutatóujját, mutató- és
középső ujjával átlépdelt a harmadik foltra, s hüvelykujja körmével
megjelölte a peremét. Buck felszisszent fájdalmában. – Meg
fogunk találni – mondta D’wayn. – És most szaladj, rohanj a
rakományhoz. Ha meg majd kint leszünk, rohanj, ahogy csak
tudsz. A korong nem bírja sokáig ennek a bolygónak a
gravitációját. – Megveregette Buck vállát. – Szedd a lábad,
Finiksa! Hamarosan szabad leszel! Megígérem!
Buck rohant. Nem tudta, mit értett D’wayn azon, hogy
hamarosan megint szabad lesz. Nem tudta, mit jelent az, hogy
„kint leszünk”. Azt már elhitte végre, hogy a kulcs működött, csak
azt nem tudta még, mit ért el általa. Ha a felvigyázók szólnak a
többi hajónak, és azok értük jönnek…?
Fölösleges volt minden. Vornho meghalt. Melgil meghalt. Ha
egyszerűen eldobta volna az áramkört, még mindenki ott lenne a
helyén, és minden rendben volna.
Hirtelen ránehezült tízéves létének minden súlya: elsírta magát
futás közben. Rohant végig a folyosókon, s közben tudta, hogy
mindannak a sok ordításnak, zokogásnak, és felfordulásnak amit
tapasztalt, ő az oka. Helytelen dolgot cselekedett. Moodri
megzavarta a fejét a kristályaival meg a kitalált históriáival, ő meg
nem tett mást, csak rosszat.
Egy idő múltán már nem érzékelte, mióta fut, de a szélsüvöltés
egyszer csak elhallgatott, és a padló már nem vibrált. Olyan volt
megint, mint az űrben: biztonságban a felvigyázók mellett.
Végigbotladozott a legalsó fedélzetre vezető hosszú, zsúfolt
rámpán. Valahogy más illata volt a levegőnek, olyan, mintha nem
is állnának ilyen sokan körülötte. Valahogy könnyebbnek rémlett
saját fajtájának testszaga – ahogy a gravitáció is.
Sikongató, ordítozó, lökdösődő tenctoniak, Öregek és kisebb
gyerekek között fúrta magát előre. Mindenkit ugyanaz az akarat
fűtött: futni. Amilyen messzire csak lehet.
Észrevette, hogy megint valami baj van a világítással. Ezúttal túl
erős volt, még erősebb, mint a betegszoba lámpasora. Egy másik
rámpa tetejéhez ért, s mivel tudta, hogy már a legalsó szinten járt,
hirtelen rádöbbent, hogy ez a lejtő nem vezethet máshova, mint ki
a korongból… Ki.
 Felnézett, s meglátta a fényforrást. Pontosan vele szemben egy
nagy vörös lámpa függött egy távoli falon. Kissé vibrált a fénye, és
vakítóan erős volt. Csak amikor a háta mögött állók taszigálni
kezdték, akkor jött rá, hogy a lámpa valójában nem más, mint az
iránykorrekciós csillag. Azt viszont, hogy miért más most a színe,
nem tudta. Talán a miatt az átlátszó fal miatt, amelyen
keresztülhatol a fénye. Vajon vannak-e másféle falak is ezen a
bolygón, merült fel benne a kérdés.
Lerohant a rámpán. A levegőben por- és homokszemcsék
röpködtek, megköhögtették, tüsszentenie kellett tőlük. Körülötte
mindenki köhögött és tüsszögött. Valamilyen hatalmas ventillátor
erős szelét érezte. Erőlködő gépezetek magas hangú zakatolását
hallotta, de nem tudta, miféle gépek lehetnek.
Óriási, sötét mennyezet borult föléjük, nagy nehezen jött csak
rá, hogy ez a korong alsó lapja. Nem tudta, mi tartja a levegőben.
A rámpa véget ért, de a tömeg olyan gyorsan sodorta magával
Buckot, hogy már jó húsz lépést megtett az új világ talaján, mire
felfogta, mit csinál.
Rohanj, mondta ezernyi hangon a tömeg. Rohanj, és meg ne
állj!
Buck rohant. A padlót, amelyen rohant, por lepte s apró,
lekerekedett fémdarabok borították, amelyek fájdalmasan
keresztülnyomódtak cipője vékony talpán. De rohant, és nem állt
meg.
És fogalma sem volt, hová rohan.

Moodri azon a helyen állt, amelyet eredetileg Vondmacnak

jelöltek ki: a huszonhetes rakományrámpa tetején, onnan figyelte
a kiszállást. Volt húsz fiatal segítőtársa – binnaumok, nőneműek,
hímneműek vegyesen – akiket erejük és gyorsaságuk miatt
választottak ki.
A leszállás folyamán, mikor már minden tenctoni összegyűlt a
legalsóbb szinteket, a felkelés irányítói új parancsot adtak ki: a
korongból senki nem vihet magával csomagot.
Bármi vár is rájuk az új bolygón, a felvigyázók ösztökéje és
vágósugara nélkül fognak szembenézni vele, szent gáz és
jabroka nélkül, nem visznek magukkal semmiféle kegyetlen
eszközt vagy drogot, amelyek által a felvigyázók fenntartották
uralmukat.
Az Öregek tanácsának arról is tudomása volt, hogy a
felvigyázók a korong titkos kamráiban vésztartalékokat őriznek.
Jól jöttek volna a sátrak, a napelemek, a kések, a kötelek és a
tűzgyújtó szerszámok, de az Öregek azt is tudták, hogy bármelyik
eszköz rejthet vészjelzőt. Úgy döntöttek: nem kockáztatnak.
Moodri figyelte a kiszállást. Úgy rémlett, segítőtársainak szinte
pillanatonként kell belevetnie magát a tömegbe, hogy megnézzék:
a takaróba bugyolált podling valóban gyermek s nem valami tiltott
holmi-e. De nem találtak semmit. Mivel nagyon kevés
rabszolgának volt bármije is, így nemigen élt bennük a vágy, hogy
magukkal vigyenek valamit – főleg akkor nem, mikor állandóan
arra bíztatták őket, hogy fussanak olyan gyorsan és olyan
messze, amennyire csak bírnak.
Moodri ugyanakkor ismerős foltokat is keresett a tömegben. A
korongnak nyolcszor nyolc rámpája volt, így valószínűtlennek
tartotta, hogy ismerőst vegyen észre a kiáramlók között. De azért
figyelt. Az istennő szeret tréfálkozni.
Három óra eltelte után a korong váratlanul megbillent. A néhány
lemaradozó, aki még csak most ért a rámpára, ijedten kiáltozni
kezdett, és futásnak eredt. Moodrihoz odament egyik fiatal
segítője. – A stabilizátorok már nem bírják soká, Moodri. Ideje
indulni.
Moodri tudta, hogy a binnaumnak igaza van. Ő és fiatal társai
elrohanhatnak, ő maga azonban csak ballagni fog… Bár ebben
az alacsony gravitációban már nem sajogtak úgy a térdei.
Megszorította a fiatal binnaum kezét. – Jó munkát végeztünk
ezen a craygen – mondta.
– Jó volt a terv.
Moodri tekintete lesiklott a rámpán, körbepásztázott a furcsa
színű talajon. A korong automatikája szemmel láthatóan
szerencsésen döntött: meleg, sivatagi környezetet választott a
leszálláshoz, távol e világ maró sós vízzel teli óceánjaitól, s ahol
megfelelő mennyiségű ibolyántúli sugárzás jut el a talajszintig.
 Moodrit meglepte, hogy egyetlen idegen sem jelent még meg.
A korong már jó ideje leszállt. – Ittenieknek semmi jele? –
kérdezte.
– Az ég tele van repülő szerkezetekkel – felelte a fiatal
binnaum. – Nyilván távolról figyelnek minket.
– Jól van – mondta Moodri. – Ilyen körülmények között a
hosszadalmas ismerkedés előnyösebb, mint az elkapkodott.
Csökkenti az elhamarkodásból fakadó hibák eshetőségét.
A fiatal binnaum szelíd erőszakkal elindította Moodrit a rámpán.
– Kérlek, Moodri… Nagyon szerencsétlen dolog volna idáig
eljönni, és az utolsó lépésnél megbotlani.
Moodri nemigen hitte, hogy Ioniában ennyi szeszélyesség
lakozna, de kötelességtudóan elindult lefelé.
Ahogy mind kijjebb értek a korong hatalmas lapja alól, s mind
több és több tárulkozott fel az új világból, Moodri elégedetten
tapasztalta, hogy az ég kék. Egek tekintetében ez volt az egyik
kedvenc színe. Ritkán találkozott vele.
Kellemes meleg volt, és vegetációnak nem sok nyoma. Ez is jó
jel volt, mert csökkentette annak valószínűségét, hogy valamilyen
értékes mezőgazdasági területen szálltak le, vagy hogy
megzavarták a helyi fauna életét. Mivel a bolygót oxigéndús
atmoszféra vette körül, és intelligens eszközhasználók lakták,
Moodri erősen bízott benne, hogy az új világnak bőséges
vegetációja és faunája is lesz. De azért készen állt a
meglepetésekre is.
Végre leért a rámpa aljára. S mivel már egy évszázadnál is
öregebb volt, és ez idő alatt mély és erős történelmi érzék fejlődött
ki benne, ezért most megállt a rámpa peremén, ahol az egyik
világban ötvözött fém a másik világ talajával találkozott.
A levegő száraznak érződött. Jó illata volt. Köröskörül a
horizonton tenctoniak apró sziluettjeit látta: futottak el a korongtól.
Mire az idő eljön, biztonságban lesznek.
Odafent a korong fölött fehér kondenzcsík hasította végig a kék
eget. Moodri tudta, hogy valamilyen repülő szerkezettől
származik. Üdvözletképpen fölintegetett, nem tudva, mennyire
fejlettek az optikai eszközeik.
 Kifújta tüdejéből az utolsó levegőadagot, amelyet még a
korongban lélegzett be, s aztán amennyire mélyen csak tudta,
magába szívta az új világ furcsa illatú levegőjét.
– Hála légyen az istennőnek ezért napért.
Moodri lelépett az új világ földjére.
– És minden ez után következőért.

George szerette volna megkeresni Ruhtra holttestét, de a Játék

terme melletti recirkuláló kamra a gravitáció pillanatnyi
kimaradása miatt megtelt sós vízzel, és Zicree nem engedte
bemenni.
Visszamentek a börtönkamrába, a ketrecbe, ahol legalább volt
egy pad, amire leülhettek. Zicree kiékelte a ketrec ajtaját, hogy
rájuk ne csukódjon. De nem szólt semmit. George érezte a
korong minden egyes borzongását, s mindegyiknél azért
fohászkodott, hogy hulljon végre darabokra, s röpítse őt ki az
űrbe. Mire azonban az atmoszféra örült süvöltése elhallgatott
odakint, már tudta, hogy ez a lehetőség örökre bezárult előle.
– Te hány bolygón jártál? – kérdezte Zicree, mikor a gravitáció
– jelezve, hogy a leszállási folyamat végéhez közelednek –
csökkenni kezdett.
– Nem tudom – felelte George. Szomorúsággal töltötte el a
gondolat. Járt már más világokon is, de nem emlékezett rá, nem
érdekelte. – Mind egyforma.
– Lehet, hogy ez más – mondta Zicree.
A korong megállt. Se szél, se mozgás.
– Miért volna más? – kérdezte George.
Zicree felállt. – Mert most lépek először egy olyan bolygóra,
ahol én döntöm el, hogy maradok vagy megyek-e. – Bólintott,
mintha egy nehéz rejtvényt oldott volna meg. – Neked volt már
alkalmad választani?
George a barátjára nézett. A halált. Azt igen.
– Én most elmegyek – mondta nyugodtan Zicree. Keze fejével
végigsimított George halántékán. – Remélem, találkozunk még. –
Kilépett a ketrec ajtaján. Coolock is lépett ki már ezen az ajtón.
Ruhtra is. De csak George és Zicree tért vissza.
 Rég elhalkultak már Zicree visszahangzó léptei, George
azonban még mindig csak ült és nézte a ketrec nyitott ajtaját. Volt
valami fogalma a hajó működéséről. A rakománykorong nem
maradhat sokáig a bolygó felszíne közelében, mert a stabilizátorai
nem bírják, felrobban vagy szétesik. De a korongnak nem volt
hová rejtőznie. Mindenféle szabadulási terv csak akkor
sikerülhetett, ha a főhajó elpusztítását is magában foglalta.
Eltöprengett, hogyan csinálhatták.
Tudta, hogy nagyon egyszerűen megtudhatná: csak ki kellene
mennie azon az ajtón. Odamehetne a kiszállófedélzetre,
lemehetne a rámpán, kiléphetne az új világra. Biztos volna ott
valaki, akitől megkérdezhetné.
Hogyan csinálták?
Csak ki kell lépni azon az ajtón.
Nincs felvigyázó, aki bezárja. Nem fenyegeti büntetés az
engedetlenségért. Csakis rajta múlik. Rajta és senki máson.
Felállt, odament az ajtóhoz, megállt előtte. Kinyújtotta a kezét:
félig már szabad volt, félig még rabszolga.
Mi kellene hozzá, hogy kilépjek? – kérdezte önmagától.
Nem tudta.
Gondolatban sorra vett mindenkit, akit megkérdezhetne. Tudta,
hogy odakint kell lenniük. Elgondolkodott: ki lesz az, aki majd
megmondja neki, amit tudnia kell.
Egyszer csak úgy rémlett neki, mintha Susan ott állna az ajtó
előtt, karján Deevoshával.
Ők már kint vannak, hasított bele a gondolat. És akár tudják a
választ, akár ugyanúgy meg vannak kavarodva, mint ő: várják.
Nem volt ez válasz, de legalább irány volt. Többre talán nem is
számíthat.
Nincs vége az utazásnak. Csak egy másik kezdődik.
Kilépett az ajtón.
Lassú léptekkel haladt a kiszállófedélzet és a rámpák felé.
Hordozta magával a börtönketrec súlyát. Tudta, sokáig lesznek
még nyitott ajtók előtte, sokáig lesz még félig rabszolga, félig
szabad, s amíg meg nem érti, mi a kérdés, senkit sem kérdezhet
meg, hogy mit tegyen.
 A rámpa aljához érve megállt, nézte az új világ talaját. Úgy
döntött, rálép. És mikor rálépett, megesküdött rá, hogy ez lesz az
egyetlen világ, amelyre emlékezni fog.
Elindult.
Másfél kilométernyire távolodott a hajót legutolsókként elhagyók
csoportjával, mikor a sivatag talaja hirtelen felfénylett, s ő már
abban a másodpercben tudta, mikor hatalmas, haragos mordulás
reszkettette meg a levegőt, s tudta öt másodperc múlva is, mikor
egy óriási kéz az új világ talajára taszította, mikor háta mögött
milliárd darabra robbant a korong, tudta, hogy innen nincs
visszaút.
Megkezdődött az új utazás.
Itt az újabb ajtó, amin keresztül kell lépni.
HATODIK FEJEZET
Valaki kopogtatott Sikes ajtaján.
Nem törődött vele. Fogta a fotel karfáján álló Budweiseres dobozt,
felhajtotta ami még benne volt, aztán ledobta maga mellé a
padlóra, a többi közé. Hunyorogva nézte a reluxa vízszintes
réseit. A reluxa a lakásnak azt az ablakát takarta, amelyből olyan
remek kilátás nyílt a szemközti bérkaszárnyára. Reggel lehet. De
nem biztos.
A kopogtató valaki most már dörömbölt. – Nyisd már ki. Matt!
Tudom, hogy itthon vagy!
Nem valaki, igazította ki magát Sikes. Ez Theo Miles.
De tovább nézte a villódzó képernyőt. Az elmúlt héten szinte
végig be volt kapcsolva. Feltételezte, hogy a világ összes
tévékészüléke csaknem végig be volt kapcsolva egész héten.
Mintha történt volna valami fontos dolog. Mintha lehetne bármi is
olyan fontos, mint ami akkor történt, mikor Amyvel, Frank bácsival
meg a hallgatag gyilkossal megérkezett a körzetbe. Jézusom,
gondolta. Még mindig nem tudom a nevét.
– Sikes, az ég szerelmére, ne szívass itt engem! Engem is
felfüggesztettek, nem emlékszel?
Nem mintha olyan változatos lett volna a tévéműsor, gondolta
Sikes. Bármelyik csatornára kapcsolt is, szinte mindenütt
ugyanazt lehetett látni.
Az Izét. A repülő csészealjat. Az űrhajót. Szóval azt a valamit,
ami akkor éjjel lezuhant a sivatagban. Csupán néhány felvételt
sikerült róla készíteni különböző látószögekből, mielőtt másnap
reggel ripityára robbant. Légi felvétel persze volt kazalnyi.
 Kalifornia minden valamirevaló médiumának helikoptere ott
berregett aznap a Mojave-sivatagban, ott cicázott a katonai
helikopterek és sugárhajtású gépek között.
A napvilágnál készült felvételek elég bizarrok voltak. Az
űrhajóból vagy miből előtóduló micsodák kisebb-nagyobb
csoportokba gyűltek a sivatag felszínén, mintha odakint is olyan
szorosan össze kellene zsúfolódniuk, mint ahogy odabent
lehettek. Sikes úgy hallotta, hogy a legóvatosabb becslés szerint
is legalább kétszázezren jöttek elő a szerkezetből, de voltak, akik
négyszázezerre tippelték.
– Sikes, én szétlövöm a zárat! Komolyan!
Rengeteg felvétel készült a katonákról is. De csak a stúdiókban.
Hogy a terepen, a rögtönzött karantén határain belül mit csináltak,
abból egy centiméternyit sem mutattak. A karantén úgy készült,
hogy egy hatalmas kör alakú árkot ástak a csészealjból kikerültek
köré, megtöltötték olajjal, és meggyújtották. Olyan lett a Mojave-
sivatag, mint nemrég Kuvait.
Sikes vadul káromkodott, valahányszor csak éjszakai légi
felvételeket mutattak a képernyőn: mást, mint a sivatagban
lobogó, másfél kilométer átmérőjű tűzgyűrűt, egyszer sem lehetett
látni. Jól tudta, kik a felelősök ezért az esztelen, kegyetlen
néződühítésért: együtt ült velük egy házban a leszállás
éjszakáján.
A hivatalos magyarázat szerint lángoló olajra az esetleges
fertőzések megelőzése érdekében volt szükség. Mintha az űrbéli
mikrobáknak hason csúszva kellene közlekedniük a sivatagban, s
nem a levegőben lebegnének, mint minden más mikroba. Sikes
nagyon jól tudta, hogy a lánggyűrűnek semmi köze semmiféle
űrkórság megelőzéséhez. Színtiszta megfélemlítési akció volt,
amelyben a hangsúly a tiszta szóra esett.
Sikesnak az volt a véleménye, hogy ha ő leszállna egy idegen
bolygón, ahol a helybelieknek az volna az első dolguk, hogy
lánggyűrűvel vegyék körül, ő bizony az első géppel hazamenne.
A gond csupán az volt, hogy a katonaság nem látszott
észrevenni, hogy itt semmiféle gép nem indul visszafelé.
Odakint a folyosón revolver dörrent, s bevágódott az ajtó. Sikes
felpattant. – A Domino’stól jöttem – lépett be Theo Miles, és
bevágta maga mögött az ajtót. Nem maradt csukva, lassan újra
kitárult.
Theo Miles megállt Sikes előtt, revolverét hónaljtokjába
süllyesztette, aztán olyan arcot vágott, mint aki egy pöcegödörhöz
közelít. – Jóságos ég, édes fiam! Mondd csak, kihúztad te akár
csak egyszer is a lábad az elmúlt héten? Olyan büdös van itt,
mintha már föl is dobtad volna a talpad vagy valami.
– Vagy valami – bólintott Sikes.
– Vagy úgy… – mondta megértően Theo Miles. – Szóval így
állunk.
– Dobj ide egy sört – mondta Sikes.
Theo Miles odament a reluxához, és felhúzta: fülsértően
csörögtek a műanyaglapok, éles fény árasztotta el a szobát. Sikes
még mindig a képernyőre meredt. Egy rettenthetetlen hölgy kis
amatőr videokamerájával az első nap kiment a sivatagba, és
sikerült úgy visszajönnie, hogy kazettáját nem konfiskálta el a
katonaság. A legtöbb felvétele hátterében egy magas, fehér
füstinda kígyózott a kristálytiszta sivatagi levegőben: a hajnali
robbanás emléktüze. Az előtérben az idegenek: öt egymás mellé
húzódott, guggoló lény. Ez volt az első róluk készült videofelvétel.
Legalább olyan ijedtnek látszottak, mint a felvétel készítője
állította magáról. Valamiféle fakó kacabajka volt rajtuk,
mindegyiken egyforma, óriási koponyájukat meg mintha
anyajegyek, ótvar vagy sugársebek borították volna. A
vartyogásukról néhány szakértő máris azt állította, hogy valójában
nem beszéd, hanem csupán állati hangok sorozata. Valahányszor
a kamera közvetlenül rájuk irányult, összehúzták magukat.
Általános volt a vélemény, hogy a jövevények se tudják jobban,
mi van most, mint a földiek. És úgy látszott, sokuk a halálán van.
Állandóan nyújtogatták a kezüket, mintha kérnének valamit, amit
az emberek nem tudnak adni nekik. Vagy nem tudják, hogy adják
oda.
Theo Miles előkerült a konyhából. – Te, mondd csak, kajád az
semmi nincs itthon?
– Sör van meg Jack Daniel’s – mondta Sikes. Valahogy
sajnálta ezeket a szerencsétleneket. – A frigó tetején azt hiszem
van egy kis ropi vagy ilyesmi.
 – És Kirbynek mit adsz, ha átjön? – kérdezte zavartan Theo
Miles.
– Kirby nem jön ide többé – közölte Sikes szárazon. Amikor –
immár felfüggesztve – hazajött, az üzenetrögzítőjén Victoria
ügyvédjének hívása várta. Egy gyönyörű nap méltó befejezése,
gondolta akkor. Victoria nemcsak fel akarta jelentem gyermekélet
gondatlan veszélyeztetése miatt, de ráadásul el is küldte Kirbyt
Svájcba, egy ottani iskolába. Sikes ebből arra következtetett, hogy
a család tervezett újraegyesítésének lőttek. Különös módon ez
nem borította ki annyira, mint gondolta, hogy fogja.
Theo Miles dünnyögött valamit, aminek értelmezésével Sikes
nem fárasztotta magát, aztán megint kiment a konyhába.
A tévében, ahol manapság az igazán fontos dolgok történni
szoktak, hosszú, reszketős, telefotós snitteken kívül más
néznivaló nemigen volt, legalábbis Sikes szerint. A katonaság
még a második este beállta előtt teljesen lezárta a sivatag egy
ötszáz négyzetkilométeres sávját. A legtöbb kommentátor azzal
magyarázta ezt a gyorsaságot, hogy a katonaságnak már előre
kidolgozott tervei voltak hasonló esetekre. A harmadik napon már
elkezdtek laktanyaépületeket emelni a nemzeti gárda számára.
Ami ennél kínosabb volt: Wolf Blitzer azt jelentette a Pentagonból,
hogy egy most szerzett értesülés szerint tizenöt perccel az
idegenek leszállása után nukleáris fegyvereket hordozó B-52-es
repülőgépeket indítottak a Mojave-sivatag fölé, ahol azóta is
folyamatosan járőröznek a karanténzóna körzetében. Ez volt az
utolsó előtti jelentés, amit Wolf Blitzer a Pentagonból adott. A
negyedik nap után a riporterek kifogytak az újdonságokból. Az
egyetlen lényeges hír a hatodik napon kapott szárnyra: amikor
már leplezhetetlenné vált, hogy a lezárt zónában valamiféle
robbanás történt, a Pentagon egyik szóvivője megerősítette, hogy
műszaki hiba következtében lezuhant a hadsereg egyik Sykorsky
típusú szállító helikoptere. A szerencsétlenség tizennégy
áldozatot követelt, a nevüket azonban nem hozták
nyilvánosságra. Civilek voltak.
Sikes hallotta, hogy Theo ügyködik valamit a konyhában, de
nem érdekelte, mit csinál. Váltogatta a csatornákat. Az egyik helyi
adó egy tüntetést közvetített, az ENSZ-palota elől. A tüntetés
résztvevői azóta ültek ott, mióta a világ végül rájött, hogy az
Egyesült Államok egyetlen más ország képviselőjét sem engedi
százötven kilométernél közelebb a Mojave-sivataghoz. Néhány
tüntető táblát tartott a kezében, amelyen azt követelte, hogy
dobjanak atombombát a sivatagban leszállt izékre. Egy másik
arra szólította fel az emberiséget, hogy nyújtsanak baráti jobbot
űrből érkezett testvéreinknek. Pillanatonként robbantak ki kisebb-
nagyobb verekedések.
Sikes átkapcsolt. Egy stúdióban két nő annak a véleményének
adott hangot, hogy a sivatagban karanténba zárt élőlények az
idegenek és az emberek egymással való keresztezési
kísérleteinek eredményei, olyan kísérletezéseké, amelyeknek
maguk is alanyai voltak, mikor ezek a hatalmas koponyájú, foltos
fejbőrű szörnyetegek egy alkalommal felhurcolták őket arra az
űrhajóra, amelyik most lezuhant a sivatagban. Pontosan arra,
ebben egészen biztosak voltak. Mindketten a leghatározottabban
felismerték azt az űrhajót, amelyre vonósugárral felszippantották
őket. Sikes már nem először látta ezt a kettős interjút. Tovább
váltogatta a csatornákat, de a hangot nem kapcsolta be.
Az egyik csatornán egy igehirdető rajzokat mutogatott, amelyek
az amatőr videós által készített felvételek alapján készültek.
Ezeken világosan látható volt, hogy azok a valamik a
teremtmények fején, amiket az emberek foltoknak néztek,
valójában a Sátán szarvai. A képernyő alsó szélén ezenközben
bibliai idézetek futottak keresztbe, amelyek arról szóltak, hogy a
Sátán tüzes korongokon küldi démonait a földre. Az igehirdető
felhívta a figyelmet, hogy közel már az Apokalipszis, és ezeket a
teremtményeket azonnal el kell pusztítani. Sikes átkapcsolt.
Egy nyugállományú katonatiszt egy riporter kérdéseire
szemléletes grafikonok segítségével kifejtette, miként lehetne
lerohanni az űrlakók táborát, ha kiderül róluk, hogy ellenséges
érzületűek. Márpedig – s a nyugdíjas katonatiszt ettől tapodtat
sem tágított – csakis ellenséges érzelműek lehetnek. Azzal, hogy
a szállító járművüket elpusztították, egyértelműen jelezték, hogy
küldetésük kamikaze jellegű. Minden bizonnyal egy nagyobb
inváziós flotta előfutárai, amely talán máris összegyűlt a Hold
túloldalán.
 Sikes már ezt is látta. Már látta mindet. Hallotta mindet. Egy
hete nézte egyfolytában a tévét, már ismert minden játékost. Csak
abban reménykedett, hogy valakinek előbb-utóbb sikerül
belopakodnia a lezárt területre, és interjút készíteni magukkal az
űrlényekkel. Már a könyökén jött ki, hogy folyton csak emberek
beszélnek. És mennyi marhaságot. De már nem is érdekelte.
Visszakapcsolt arra a csatornára, amelyik most lassítva
játszotta le az amatőr felvételt, miközben egy zoológus ikszeket
rajzolt a képernyőre, úgy fejtegette, hogyan működhetnek a
lények ízületei és izmai.
Theo Miles, két tányérral a kezében, ismét megjelent. Sikes
szimatolni kezdett.
– Meglep, hogy még egyáltalán érzel valamiféle szagot –
mondta Theo Miles, s az egyik tányért Sikes ölébe tette. Sikes
egy szürke klottgatyában volt, meg kedvenc, lehordott, szürke
Dallas Cowboy pólójában, amelyen most már a Theo készítette
mogyoróvajas száraz kenyér is helyet kapott.
Sikes a kezébe vette. A képernyőn az egyik űrlény kimerevített
arca látszott. – Nézd meg ezt – mondta Sikes. – Szerinted nem
olyan képet vág, mint aki már nagyon bánja, hogy épp itt szálltak
le?
Theo Miles odahúzott egy puffot, arra ült, de nem a tévé,
hanem Sikes felé fordulva. – Szerintem jó helyre jöttek, abban
nincs semmi hiba. Bár őszintén megvallva, mikor elkezdték
mutogatni azokat az első képeket, ahogy ezek a szerencsétlen
flótások előnyüzsögtek abból a herkentyűből, egyből lila lett a
hajam.
Sikes jelentőségteljesen a mennyezetre nézett. – Na akkor
most tisztázzunk valamit. Lehúznak a kartonunkról egy tökéletes
letartóztatást, felfüggesztenek minket, elengedünk egy hidegvérű
gyilkost, a kapitány a sárga földig lerámolt minket a gyilkos előtt,
és akkor neked attól lesz lila a hajad, hogy egy UFO földhöz veri
magát a sivatagban?
Theo Miles a mellére tette a kezét. – Akkor most nagyon figyelj.
Fiatalkoromban éjjel-nappal arra vártam, hogy leszálljon végre
egy UFO. Kijártam a hátsó udvarunkba imádkozni, hogy jöjjenek
értem. Úgy értsd, ahogy mondom. Jöjjenek csak a fejlett lények.
Hozzák csak a rák gyógyszerét, a békés egymás mellett élés
titkát, az ingyen energiát, és ne legyen többé éhezés. – Vállat
vont. – Akkoriban ez volt a meglátás. Hogy ha képesek idáig
csoszogni a csészealjukon, akkor fejletteknek kell lenniük. Na, és
ezek után mit ad Isten? Ülök otthon, bambulom a tévét, mint
mindenki, várom, hogy előjöjjenek ezek a szuperlények, letűzzék
a zászlójukat és a védőszárnyaik alá vegyenek minket. Na és erre
mit látok, mikor végre rendesen meg tudom nézni őket? – Theo
Miles megcsóválta a fejét. – Ezek mind olyan pofát vágtak, Sikes,
de egytől-egyig ám, mintha ők szarták volna a világot. –
Elmosolyodott. – Aztán eltelik két nap, és a vak is látja, hogy
ezeknek fogalmuk sincs, hogy mi a jószagú istennyilát keresnek
itt. Ettől egy kicsit rokonszenvesebbek lettek. Szerintem ahogy
ezek az ürgék kinéznek, ezek valahol a béka segge alatt lehettek
odahaza, a csészealjukat meg egyszerűen elkötötték és kész.
Sikes lenyalta fogáról a mogyoróvajat. Utálta, de csak most
döbbent rá, mennyire éhes. – Szóval csészealjtolvajok, mi?
Szerinted be lehetne könyvelni őket ezzel?
Theo Miles szótlanul nézett rá. Sikes egy idő múltán
visszanézett. – Mi van?
– Hát az – felette Theo –, hogy esetleg ki tudnánk deríteni, mi a
válasz erre a kérdésre.
Sikes nem értette.
– Felfüggesztették a felfüggesztésünket – magyarázta Theo
Miles. – Magától Willie Williamstől jött a parancs. Minden
szabadságolás visszavonva. Azok a felfüggesztések, amelyek
nem lőfegyverhasználattal kapcsolatosak, szintén visszavonva.
Szükségállapot van.
– Miféle szükségállapot? – kérdezte Sikes. – Ha ebben a rohadt
tévében a sivatagi balhén kívül valami másról is szó esik, akkor
mindenki arról ugat, hogy Los Angelesben Bagdad első
bombázása óta nem volt ilyen kevés a bűneset. Mindenki otthon
ül, és nézi a tévét.
– Mi viszont nem – mondta Theo Miles. – Mi odamegyünk –
intett fejével a képernyő felé.
– A sivatagba? – Sikes hirtelen úgy érezte, hogy napok óta nem
volt ennyire éber.
 – Az állam valamennyi rendőri testületét felkérték, hogy adjanak
személyi állományt az IK-hoz. Ez az Idegenek Karanténjának a
rövidítése. A kapitány azt mondta, esze ágában sincs minket
utcára küldeni, úgyhogy szíveskedjünk önként jelentkezni.
– Én oda nem megyek – mondta Sikes.
– Nincs más választásunk, fiacskám. Egyébként pedig egy
nagy piros bumedlinak számít majd a fegyelmi tárgyaláson.
Sikes akkorát csapott öklével a fotel karfájára, hogy a padlón
összecsörrentek az üres sörösdobozok. – Én nem megyek el
semmiféle fegyelmi tárgyalásra. Úgyis előre le van játszva. Tuti.
– Hát akkor mit csinálsz? Egyedül hagysz a drekkben?
– Ahogy mondod.
Theo Miles felállt, görgette egy kicsit a fejét a nyakán, aztán
odalépett Sikeshoz, elkapta mellén a Dallasi Cowboyokat, és
felrántotta a fotelből. – Hajlandó vagy végre figyelni rám? –
kérdezte.
– Az nem tárgyalás lesz, hanem szarkenegetés – válaszolta
Sikes. – Engedj el.
– Itt akarsz megrohadni ebben a pöcegödörben? Ezt úgyse
hiszem el.
Sikes lefejtette pólójáról Theo Miles kezét, és olyan képet
vágott, amellyel nyugodtan beállhatott volna a sivatagban
ücsörgő, ijedt arcú, lerongyolódott lények közé. – Hát tényleg nem
érted, Theo? Elkaptuk őket. Amyt, Frank bácsit. Petty gyilkosát.
Te meg én kaptuk el őket, meg Angie, meg még Grazer is. Így
együtt. Megoldottuk az ügyet. Letartóztattuk őket. Bizonyítékunk is
volt.
– Na és akkor mi van? Angie kórházban fekszik, megfigyelés
alatt tartják, nincs-e agyrázkódása. Grazer hónaljig be van
fáslizva, mert három bordája eltört, mikor kénytelen voltam
mesterséges légzést adni neki, hogy meg ne fulladjon attól a
rohadt szendvicstől, amit a durranógránátok felrobbanásakor
félrenyelt. Frank bácsinak meg a stábjának jobb összeköttetései
vannak, mint nekünk. Megesik az ilyesmi. Szar érzés, tudom, de
a zsiványok időnként kicsúsznak a kezünkből. Isten áldja
Amerikát.
 – De hát ez szemétség! – kiáltotta Sikes: csak úgy
visszhangzott a kis lakásban.
– Persze, hogy az, efelől nincs vita. De ettől még nem kell
mindjárt seggre vágni magad, mint egy durcás kölyöknek, akinek
nem tetszenek a játékszabályok. Az ilyesmi csak megacélozza a
jó rendőrt, és még keményebb lesz az utcán.
Sikes visszaroskadt a fotelba, de Theo nem adta fel ilyen
könnyen. – Ezt nem csinálhatod. Úgyse hagylak.
– Legyőztek, Theo.
– És azt hiszed, engem talán sose győztek le? Azt hiszed, én
sose jöttem úgy haza, hogy legszívesebben a falba vertem volna
a fejem, mert valamelyik rohadt csirkefogónak hússzor okosabb
volt az ügyvédje, mint az a nyálas szájú ügyész, akit kifogtam?
Azt hiszed, én sose láttam, hogy vesz meg egy passzer vagy egy
gyilkos egy bírót, és hogy sétál ki a tárgyalóteremből valamilyen
formai hiba miatt? Ezzel szembe kell nézni, Matt. Ahányszor
kimegyünk az utcára, annyiszor csinálnak a fejünkre. A
rendőrmunka már csak ilyen. Ez azonban nem jelenti, hogy ebbe
bele is kell nyugodni. Valahányszor lerúgnak minket, mi felkelünk,
visszamegyünk az utcára, és mi is nyerünk egy menetet. Néha
kettőt is. És mikor végre a kezünkbe nyomják azt a szaros
obsitlevelet, elmondhatjuk, hogy nyertem néhány meccset,
vesztettem is jópárat, de jobb állapotban hagyom itt ezt a világot,
mint amilyenben átvettem, mert megtettem minden tőlem telhetőt,
és többet nyertem, mint ahányat vesztettem.
Sikes nem szólt. A képernyőre meredt.
– Lesz még, hogy a fejedre csinálnak, fiacskám. Lesz még
ennél rosszabb is. De ha nem adod fel, lesznek győzelmeid is. És
ez a lényeg.
Theo Miles hátralépett. – Ha itt akarsz ülni és nyavalyogni, hát
csak rajta. De ha rendőr akarsz lenni, akkor gyere velem.
– Oda ki? – kérdezte Sikes még mindig a képernyőre meredve.
– Oda ki – mondta Theo Miles.
Sikes a tévé felé fordította a távirányítót. Azt az egyetlen
felvételt mutatták, amelyet a Pentagon engedélyezett. Még a
robbanás előtt készült a csészealjról. Mielőtt kijöttek belőle. Sikes
bekapcsolta a hangot.
 Recsegett. Nagyon recsegett. A felvételt két közlekedési riporter
készítette egy helikopterről, ők értek elsőnek a helyszínre. –
Beszéltem a katonasággal – mondta az egyik. A hatalmas
statikus sercegésben-pattogásban alig lehetett érteni a szavát. –
Lekísérték. Ez állítólag egy potenciális… – Recsegés. A felvétel
folytatódott. Ekkor kezdődött az egész. – Úgy nézem, mintha
nyílna egy ajtó… Nem, ezt nem hiszem el, én ezt nem hiszem el.
Pedig ez volt az a pillanat, gondolta Sikes. Ekkor nyílt ki az első
ajtó. És minden megváltozott.
– Ez egyszerűen csak lebeg – mondta a riporter. Sikes
kihallotta hangjából az egyre fokozódó izgatottságot. – Ez egy…
Megint a recsegés. Pattogás. A helikopter pilótája közbeszólt. –
Ez nem trükk. Ez egy igazi. A színe szürke…
A kamera még jobban ráközelített a csészealjra, most lehetett
először látni a belőle kisorjázó lényeket, ilyen távolságról csak
pontszerűen.
Egy pillanat volt az egész. És minden megváltozott.
– Oda ki – mondta megint Sikes. Úgy tűnt föl neki, mintha volna
valamiféle értelme. Franklin Stewart ellen elvesztette az első
menetet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a következőt is el kell
veszítenie. És ha Stewart parancsnok úr nem akarja, hogy ezek a
lények itt legyenek, akkor ő, Matthew Sikes minden erejével azon
lesz, hogy maradjanak. – Na jó – mondta. Elkapta és megrázta
volt ikre kezét.
– Azt hiszem, a sivatagban ugyanúgy harcolhatunk az
igazságért, az igazságszolgáltatásért és az amerikai módiért, mint
bárhol máshol.
Bement a hálószobába, hogy előkotorja az egyenruháját.
Egy perc sem kellett hozzá, s rendőr volt megint.
Piszokul jó érzés volt.
HETEDIK FEJEZET
Az első éjszaka mind azt hitték, meghalnak. Sokan meg is haltak.
A pánik még korábban kitört, mikor a korong felrobbant, s
felfogták, hogy nincs több ennivalójuk, s nincs több vizük. Az első
néhány órában legnagyobb részük összegyűlt, újraszerveződtek
a hálótermekben kialakult közösségek, s várták, hogy valaki
szólítsa őket: kezdődik az étkezési turnus. A felvigyázók azonban
eltűntek, nem maradt senki, aki parancsot adott volna.
Elsőként az ellenállás résztvevői értették meg, mi történt a
felvigyázókkal. A gyűlölt fekete egyenruhák és a tetoválások a
koronggal együtt eltűntek, s a felvigyázók mostantól fogva
láthatatlanul járnak közöttük. Aztán imitt-amott felismertek egyet-
kettőt, s mire az iránykorrekciós csillag közeledni kezdett a
horizont felé, számos felvigyázó meghalt, a szó szoros
értelmében szétszaggatták őket, azzal a vadsággal, amelyet
maguk kultiváltak e máskülönben békés teremtményeken.
Más felvigyázók, érezve, hogy a hajón kialakult fegyelem
gyorsan repedezik, ismét alkalmazni kezdték legfélelmetesebb
fegyvereiket – nem az ösztökét vagy a vágósugarat, hanem az
éhséget, a gyűlöletet és a félelmet –, s számos hálóterem-
közösséget sikerült csoportos öngyilkosságra bírniuk, mondván:
vannak hálóterem-közösségek, amelyeket teljes egészében
felvigyázók alkotják.
Mire az éj leszállt, annak rendje s módja szerint megkezdődött
a harc, amely először a korong hatalmas roncshalmazából
előkotort élelmiszeres konténerek birtoklásért robbant ki. A
gyerekek sírtak. Feljöttek a csillagok. Hihetetlen tusa kezdődött:
puszta öklök fémdarabok és előkerült ösztökék ellen, rabszolga
felvigyázó ellen, rabszolga rabszolga ellen. Aztán egyszer csak
körös-körül, hatalmas bömböléssel, egyszerre száz helyen lángra
lobbant az idegenek tűzgyűrűje, amelyen nem tudtak áthatolni.
– Üdvözölnek minket – mondta Moodri, felállva a sziklán, ahol
az Öregek összegyűltek, távol a korong maradványaitól és a
hálótermi közösségek legsűrűbb csoportosulásaitól. Eltöprengve
igazgatta vállán kölcsön kapott öltözékét: vajon a bolygó
intelligens lakóinak szándékukban áll-e elindítani feléjük a
tűzfalat?
– Üdvözölnek, de inkább az Am dugasban – mondta az egyik
mellette álló öreg. Nanholtnak hívták, öregebb volt Moodrinál, a
tanács három elnökének egyike, az ellenállás egyik oszlopa. –
Gondolod, hogy el akarnak égetni minket?
– Ki tudja? – válaszolta Moodri. A tenctoniak eddig csupán
repülő szerkezeteket láttak az itteniekből: némelyik egy helyben
lebegett, mások egészen alacsonyan süvítettek át a fejük fölött,
megint másoknak csupán a nyomát lehetett látni magasan fent a
természetellenesen kék égen. A repülő szerkezetek még most,
éjszakai is munkálkodtak, villogtak helyzetjelző lámpáik.
Moodri időről időre annak is tanúja volt, hogy egy-egy lebegő
szerkezet lebocsátkozik az éjszakai égből, s vakító fehér
energiasugarat bocsát a tenctoniakra. Mikor először látta, a szivei
is megálltak a rémülettől: azt hitte, energiafegyver. De mint
kiderült, közönséges fény volt csupán, mintha a lebegőben
ülőknek nem volna elég a csillagok világa.
Mivel az ennyire korlátozott látás valószínűtlennek tűnt ilyen
fejlett fajok esetében, Nanholt felvetette, hogy talán mégiscsak
fegyverről van szó, de csak az itteni fajokon fog, tenctoniakon
nem. A hipotézist hosszúra nyúló vita követte, amelynek
nyugvópontra jutását egyáltalán nem segítették elő azok a
jelentések, amelyektől az Öregek megtudhatták, hogy az itteni
uralkodó faj kétfejű, nincs feje, négyméteres, rovarszerű, képes
füstté válni és – ez volt a leginkább zavarba ejtő – idegen nyelven
írt fekete tetoválás van a csuklójukon.
Moodri nem látta értelmét, hogy részt vegyen ebben a
találgatásban. Hamarosan úgyis találkoznak az értelmes fajokkal,
akkor majd elcsitul a vita. Addig inkább a vészjelzőkkel kell
foglalkozni. Az ellenállók szinte bizonyosra vették, hogy legfeljebb
egy-két ilyen műszer kerülhetett ki a korongról – ha kikerült
egyáltalán hajnalban viszont már nyüzsögni fognak a roncson a
kotorászók. Még ez előtt meg kell találni és tönkre kell tenni a
műszereket. Különben hiába volt minden.
Az első vészjelzőt közvetlenül hajnal előtt hozták az Öregekhez.
Moodri épp azt panaszolta Nanholtnak, hogy a nappal és éjszaka
ciklusának rövidsége miatt tulajdonképpen sem egyiket, sem
másikat nincs idő a maga teljességében értékelni. Nanholt, aki
mindvégig szemmel tartotta a tűzfalat – hála az istennőnek, nem
jött közelebb az éjszaka folyamán erre azt mondta, hogy mint
mindig, a tenctoniak ehhez is gyorsan alkalmazkodni fognak.
Ekkor jött oda hozzájuk egy fiatal nőnemű, akit az Öregek sziklája
körül őrködő ellenállók felengedtek. Egy összegöngyölt zubbonyt
tartott a kezében. Moodri rögtön látta, hogy valamilyen tárgy lehet
benne.
A nőnemű kigöngyölte a zubbonyt. Egy fekete acélcső volt
benne, olyan kicsi, hogy elfért a tenyerén. Moodri felemelte és
megvizsgálta a gyűlöletes holmit. Az oldalára, egy kis nyílás alá,
néhány sor használati útmutatót nyomtattak színuszírással. A
nyílás azonban sötét volt, nem pulzált benne fény. A vészjelzőt
még nem aktiválták.
Moodri odaadta Nanholtnak. Nanholt ide-oda forgatta,
nézegette, aztán letette maga mellé a sziklára, s intett a mellette
álló fiatal hímneműnek és nőneműnek. Az egyik vigyázva egy kis
követ illesztett a vészjelző nyílásába, a másik pedig egy nagyobb
kődarabbal belekalapálta.
Tíz ütés kellett, de a cső végül szétrepedt. A többi már egyszerű
volt. A vészjelző egy perc múltán darabokra zúzott alkatrészekre
silányult. Nanholt beletiporta a sivatag homokjába. – Ez egy –
mondta.
Moodri a mintegy másfél kilométerre heverő roncshalmaz felé
nézett. A csillagok fényében látta, hogy máris tenctoni sziluettek
tartanak felé. És tudta, hogy valahol a roncshalmazban még
három vészjelzőnek kell lennie.
 – Ha az istennő is úgy akarja, hamarosan megtaláljuk a többit is
– mondta. – A felvigyázók jelenleg az ellenségeskedés szításával
vannak elfoglalva, nem a jövő tervezésével.
Összehúzott szemmel, hunyorogva nézte a roncshalmon
tébláboló figurákat. Aggódva szorította tenyerébe a nyakában
viselt imádságos köveket. A figurák mintha nem úgy mozogtak
volna, mint a tenctoniak.
És – bár ilyen messziről nehéz volt megítélni – egyik-másiknak
mintha nem lett volna feje.

Buckot az ötödik napon találták meg.

Egy fiatal, szúrós szemű hímnemű vette észre az egyik
élelemállomás előtt, ahol sorban állt. Bucknak nem ízlett ez az
étel, de ez még mindig jobb volt, mint amit a második nap
próbáltak megetetni velük.
A második nap óriási, dübörgő lebegő szerkezetek jelentek
meg a roncs fölött, akkora porfelhőket kavartak, hogy Buck
először azt hitte, robbanás történt. De nem: a port a
lebegőszerkezetek által keltett, hatalmas erejű szelek kavarták
valamilyen ismeretlen célból. Miután eltávoztak, észrevette, hogy
derékaljakat dobáltak le róluk.
Számos tenctoni azonnal odarohant, úgy gondolták,
hamarosan utasítást kapnak, hová cipeljék a ledobott holmikat.
De még mindig nem voltak felvigyázók. Aztán néhányan
felfedezték, hogy a derékaljak imitt-amott, ahol egy-egy láda eltört
vagy tartalmuk kiömlött, felhasadtak. Ellátmány volt bennük.
Vizet tartalmazó tartályok voltak bennük, meg vékony
fémlemezből készült, idegen feliratú, tükörfényes dobozok.
Gyorsan terjedt a hír: a lebegő szerkezetek táplálják a
tenctoniakat, és nem kérnek érte munkát cserébe. Csoda volt,
kész csoda. Vagy valami egészen más, mondogatták néhányan
keserűen: biztos valami vallási ünnep idején zuhantak le, amikor
nem szabad dolgozni. Hamarosan úgy lesz megint minden, mint
eddig.
E pesszimista jóslat és a többi hasonló ellenére, rövid időn belül
kialakultak a titokzatos módon biztosított ellátmánnyal kapcsolatos
szokások. Valahányszor egy-egy lebegő szerkezetből földre
pottyant egy-egy derékalj, megjelent egy háromtagú tenctoni
küldöttség, amely bejelentette, hogy ők az ellenállás tagjai,
harcoltak a felvigyázók ellen. Buck gyanította, hogy ezeknek a
trióknak a tagjai valójában valamennyien felvigyázók. Ezt abból
gyanította, hogy látta, milyen gyakorlottan terelik sorokba a
többieket, s milyen szakértően biztosítják, hogy mindenki
egyforma mennyiséget kapjon az ellátmányból.
Az első sorbaállás után egy fiatal nőnemű megmutatta neki,
hogyan kell egy nagy földdarab segítségével lyukat ütni a
vizesdoboz oldalába. A víznek furcsa íze volt, de Buck látta, hogy
senkinek sem lesz baja tőle. Az ajkai már ki voltak repedezve.
Mire megitta az egész doboz vizet, már nem is érezte, hogy
valamilyen mellékíze volna.
A vékony fémlemezből készült csomag viszont gondot okozott.
Egy nagy földdarabbal lyukat ütött a tetejébe, aztán eltávolította a
felső lapját. Valami barna anyag volt benne. Szemre némiképp
emlékeztetett a húspótlóra, de sokkal sötétebb volt, mintha
megperzselődött volna. Mikor megkóstolta, csaknem kiöklendezte
a megivott vizet: az anyagnak olyan szaga volt, mint az
excrementumnak. Undorodva dobta a földre.
Ahogy azonban ide-oda császkált a környéken, s állta egyik
sort a másik után vízért, észrevette, hogy társai csaknem ölre
mennek a földre hajított dobozok egyik-másikáért. Hamarosan
rájött, hogy a különböző színű csomagok más-más anyagot
tartalmaznak. Úgy gondolta, ha ki tudná betűzni az idegen írást,
megtudhatná, melyikben mi van.
Odacsapódott egy gyerekcsapathoz – egyiknek sem volt a
foltján árulkodó bemélyedés és segített nekik szétválogatni az
idegen ennivalót: melyik ehető s melyik ehetetlen.
A gyerekek a hulladékhalmokból összegyűjtötték az üres
fémdobozokat, gondosan megszaglászták majd három csoportba
sorolták őket: excrementum étel, elfogadható étel, jó étel. Hamar
megtanulták felismerni a dobozok címkéjén olvasható különös,
szögletes írásjegyeket. A jelek egy része mindegyik dobozon
ugyanolyan volt, de a címkék alján a legnagyobb jelek többnyire
különbözők.
 Bucknak a sokféle doboz közül a SAJTOS SZENDVICS meg a
PARADICSOMOS SPAGETTI jeleket hordozók voltak a
kedvencei. Ha más nem volt, legyűrte valahogy a SZAPPAN és
az ÉTCSOKOLÁDÉ jelzésűeket is, noha nem tudta, miért
különböző a jelük, ha egyszer teljesen egyforma az állaguk meg
az ízük. Az egyik gyereknek, aki azt állította magáról, hogy ő Iijú
figyelő volt és nem fél semmitől, sikerült lenyelnie egy falat
MARHARAGU-t. Mintha felrobbant volna a gyomra, olyan
gyorsan hányta ki.
A negyedik nap reggelére – jóllehet az éjszakák és nappalok
változása annyira gyors volt, hogy Buck teljesen értelmetlennek
találta – a karanténban a gyerekek lettek az étel és ital cserebere
legfőbb lebonyolítói. Villámgyorsan három kupacba válogatták
szét az égből hullott küldeményeket, aztán ide-oda rohangáltak
hálótermi csoportok között, sorra kérdezgetve, hol van víz
bőségesen, de kevés SPAGETTI. Így segítettek az ellenállás
résztvevőinek úgy elosztani az ellátmányt, hogy mindenkinek
egyformán jusson.
Arra is rájöttek, hogy önként vállalt feladatukból előnyük is
származhat. Nagyon sok felnőtt kedvelte a TEJ feliratú dobozok
tartalmát. Az égből aláhulló derékaljakban időnként takarók,
törülközők, összehajtogatott képek és különös, vérszínű
élelemfélék is voltak, amelyeket össze lehetett rágni, és akkora
buborékokat lehetett fújni belőlük, mintha az illetőnek a belső
szervei robbantak volna ki a száján. A felnőttek utálták, bizarrnak
nevezték, Buck és a gyerekek azonban tudták, hogy amíg van
TEJ-ük, a felnőttek boldogan odaadják értük RÁGÓGUMI feliratú
csomagocskáikat.
Amíg a gyerekek alcsoportok között szaladgáltak, a felnőttek
szükségillemhelyeket ástak, s a lehullott derékaljakból és
takarókból sátorszerűségeket készítettek. Egyik-másik
csomagban valamiféle apróra vágott növényfélével töltött rövidke,
vékony rudacskákat is találtak, nem volt semmi különös ízük, de
kivétel nélkül mindig voltak hozzájuk csomagolva gyújtópálcikák.
Ez utóbbiak segítségével a felnőttek éjszakánként tüzet raktak,
hogy melegedjenek, s hogy máglyákat gyújtsanak a halottaknak,
akiknek vallása engedte az elhamvasztást. Buck tudta, hogy
sokan meghaltak: néhányan az első éjszaka kitört verekedésben,
sokan az éhségtől vagy a szomjúságtól, megint mások – főképp a
nagyon idősek és a nagyon fiatalok – félelmükben. Valahányszor
a légmozgás leállt, erős rothadásszag érződött.
Buck az ötödik napra időnként már el is feledkezett róla, hogy
egyáltalán létezett a hajó, meg hogy mit csinált a vezérlőben.
Roppant izgalmas volt, hogy ennyi és ilyen új tennivaló várja, és
nem mondja senki, hogy ezt vagy azt kell csinálni.
Tetszett neki ez a világ. És egyetlenegyszer sem jutott eszébe,
hogy vajon milyenek lehetnek az itteniek, s vajon mi lehet a
véleményük róla és népéről. Szabad volt, úgy, ahogy D’wayn
megígérte. Elképzelni sem tudta, hogyan lehetne ennél jobb az
élet.
Egy alkalommal, mikor épp élelemért állt sorban, odalépett
hozzá egy fiatal hímnemű. Megfogta Buck állát, úgy
kényszerítette, hogy nézzen föl rá, aztán a fejére tette a kezét,
ujjaival ellépkedett a harmadik foltig, s megpöccintette.
– Mi a neved? – kérdezte. Nem leplezte hangja ércességét.
– Finiksa figyelő – válaszolta Buck. Érezte, hogy a közelében
állók ránéznek. Mióta leszálltak, mindenki a felvigyázók
eltűnéséről beszélt. És hogy mennyire örülnek ennek. A „figyelő”
ezekben a napokban nem volt népszerű.
– Gyere velem, Finiksa – mondta a hímnemű, azzal megfordult
és elindult. Buck nem tehetett mást: követnie kellett. Öt nap ezen
az új világon nem volt elegendő, hogy kitörölje idegpályáiról az Ifjú
Figyelők Brigádjának dresszúráját.
A fiatal hímnemű egy szélfogó fal mögé vezette, amelyet a
latrinaárok körül emeltek. És ott megütötte.
Buck hátratántorodott, kezét égő arcához emelte, oda, ahol a
felvigyázó tenyere csattant.
– Sose mondd meg senkinek, hogy figyelő vagy! – sziszegte a
felvigyázó. – Soha! Megértetted, fiam?
Buck bólintott.
– Hadd higgye csak a rakomány, hogy mindannyian
odavesztünk a hajón. Nemsokára eljön a mi időnk.
Buck félénken bólintott.
 A felvigyázó ekkor leguggolt hozzá és rámosolygott,
ugyanolyan melegen, mint D’wayn. – Na, Finiksa, halljam, ki volt
az őrparancsnokod?
– D’wayn őrparancsnok.
A felvigyázó bólintott. – Jó tiszt. Az egyik legjobb. Megmondta
neked, mit várunk tőled, most, hogy átmenetileg kicsúszott a
kezünk közül a rakomány?
Buck lehajtotta a fejét.
A felvigyázó körülnézett, nem hallja-e őket valaki. – Tudsz a
vészjelzőkről?
Buck bólintott. – Ide tudják hívni a flottát.
– A flotta pedig megment minket. Az én feladatom az, hogy
találjak egy ilyen vészjelzőt. Te pedig segíteni fogsz nekem.
– Igenis, őrparancsnok – mondta reflexszerűen Buck.
A felvigyázó figyelmeztetőleg megbökte ujjával Buck mellét. –
Ezt se halljam még egyszer. A nevem T’ksam. Így szólíts,
megértetted?
– Igen, T’ksam.
– Helyes. – A felvigyázó felállt. – Gyere. – Kilépett a szélfogók
mögül. Buck követte. De nem értette a dolgot: T’ksam nem a
roncs felé indult, hanem az ellenkező irányba.
– De hát hol vannak a vészjelzők, őr… T’ksam?
A felvigyázó szeme dühösen Buckra villant. – Ezt ki ne ejtsd a
szádon, ha mások is hallják – sziszegte. Előhúzott valamit a
zubbonya alól. Buck láncnak nézte, olyan volt, mint az imádságos
kövek fűzére, de ezen csak egyetlen tárgy csüngött.
T’ksam a tenyerére vette és megmutatta Bucknak. A vékony
láncon egy fémgyűrű lógott, de díszítés helyett egy kis pislogó,
vörös lámpa volt benne. T’ksam előre-hátra lóbálta. Az egyik
irányban a lámpa hunyorgása lassult. A másik irányban
felgyorsult. – Ez a gyűrű elvezet minket a vészjelzőkhöz. –
T’ksam előre nézett, arra, ahol a tűzfal égett: mélyvörös fénnyel
éjszaka, tusfekete füstöt okádva az égre nappal.
– Hogy kerülnek oda ki? – kérdezte Buck. Kővé dermesztette
az ijedség: ott már az idegenek vannak!
T’ksam ismét a zubbonya alá rejtette a láncot és a rajta függő
gyűrűt. – Kidolgozott terveink vannak minden eshetőségre. Két
vészjelző a korongon maradt, két másik azonban különböző
magasságokban automatikusan kilökődött, hogy semmiféle
robbanás ne veszélyeztesse. – Megigazította a zubbonyát. – Ott
vannak valahol kint, Finiksa. Nem messze.
– De hát… ott vannak az…
– Az idegenek? – kérdezte derűsen T’ksam. – Tőlük félsz
ennyire?
Buck bólintott.
A felvigyázó szélesen elmosolyodott. – Én már láttam őket,
Finiksa. Nincs rajtuk semmi félelmetes. Tudod, hogyan nevezik
magukat a nyelvükön? – Megköszörülte a torkát, hogy felkészítse
az idegen szóra. – Kattonak. És ahogy kinéznek, az még
murisabb, mint a nevük. – Megveregette Buck vállát. – De ami a
legfontosabb: könnyű megölni őket. Tudod, mit? Majd
megmutatom, hogyan kell. – Rákacsintott Buckra, pontosan úgy,
ahogy D’wayn csinálta. – Ennek örülnél, mi?
Buck bólintott. Más módját nem ismerte félelme palástolásának.

A hatodik nap éjjelén George idegen muzsikát hallott.

Odavánszorgott a forrásához: tenctoniak egy kis csoportjához,
amely kisebb volt, mint hogy hálótermi közösség lehetett volna.
Egy nagy fehér tárgy is állt mellettük, egy csillogóvillogó
fémdoboz, két kis fekete kerékkel. George már látott ilyeneket:
idegenek húzkodták őket maguk után önjáró járműveken.
Magukat az idegeneket azonban még nem látta. Pontosabban
csak nagy fehér kezeslábasokat látott, amely a két vállrész között,
azon a helyen, ahol a fejnek kellett volna lennie, egy apró fekete
szerkezetbe ment át. George-nak minden foltja duzzadozni
kezdett, mikor megpróbálta elképzelni, miféle undorító szervet
rejthet a kis fémsapka és a szerkezet fényes lencséje. Viszont
legalább két lábuk és két karjuk volt. Igaz, gyanította, hogy furcsa,
bő ruházatuk alatt lehetnek még csápjaik.
George a többiek révén tudta már, hogy a fémtartályok a
lebegő szerkezetekről ledobált derékaljak nagyobb változatai,
amelyektől az első napokban mindenki tartott, mert azt hitték,
hogy a bolygó lakói meg akarják mérgezni őket. A fém
konténerekben még több ellátmány volt. Élelem, víz, meg
mindenféle felszerelés. George-ot nem nagyon érdekelte. Egész
nap járt csoportról csoportra, kereste a feleségét meg a lányát.
Nem volt szerencséje. A halottak halmai pedig napról-napra
növekedtek.
Fáradtan, leverten ballagott a sötét éjszakában a zene és a
nagy konténer felé. A zene egyáltalán nem hasonlított a csoportos
éneklésekhez, az olyan dalokhoz, mint például az Ee Take Naz
NahJ, amelyekkel népe a jól-rosszul megrakott tüzek körül ülve
szokta vigasztalni magát, várva, hogy véget érjen a lehetetlenül
rövid éjszaka. Az a különös gondolata támadt, hogy miközben ő a
családját kereste, az idegenek idejöttek, hogy szórakoztassák
látogatóikat. Kíváncsi leszek, mit szólnak majd, mikor kiderül,
hogy nem csupán látogatóba jöttünk, gondolta.
A nagy konténerhez közelebb érve már látta, hogy ez nem
egészen olyan, mint amilyeneket eddig látott. Az egyik oldalán két
ajtaja volt, a közepén meg egy nagy, rejtélyes ábra: két széles,
vörös sáv, amelyek derékszögben keresztezték egymást. A
konténer körül asztalok álltak, a tetejéről pedig mozgatható
lámpasorok világították meg a közelben álló tenctoniakat. Mintha
az egyik asztaltól jött volna a zene, de csak egy kis fekete tárgy
hevert rajta, amelynek elején figyelmeztető zöld fények vibráltak.
Még közelebb érve halotta, hogy társai arról vitatkoznak, mit
hallanak. – Ti értitek a szöveget? – kérdezte. Egyelőre még azt
sem tudta volna megállapítani, van-e egyáltalán szövege a
zenének, akár idegen, akár tenctoni, de tapasztalata megtanította
rá, hogy ha kell, társaihoz hasonlóan hamar megtanulja az idegen
nyelvet, mint ahogy oly sokszor megtanulta már idegen világokon,
ahová dolgozni vitték. A folyamat már megkezdődött.
– Elég egyszerű nyelv – mondta egy fiatal nőnemű.
– Csak az a probléma – tette hozzá egy másik –, hogy a jelek
szerint elég sok van belőlük.
George előrébb fúrta magát a tömegben. A nagy fémtartályon
ablakok is voltak, fényük kiszüremlett. Olyan, mint egy kis
bányászbarakk, gondolta George. Vajon vannak-e benne
idegenek?
Megállt egy binnaum és egy nőnemű mellett, ők is a
dalszövegen vitatkoztak.
 – Szenoszé egy létező hely ezen a világon, nem egy lelki
abszolútum. Megkérdeztem a tolmácsokat – mondta a binnaum.
– Azok a tolmácsok viszont, akikkel én beszéltem, azt mondták,
hogy az utazásnak, amelyről itt szó van, az a célja, hogy az illető
megvalósítsa lelki békéjét. Miért kell egy konkrétan létező helyre
utazni egy ilyen pusztán lelki cél eléréséhez? – kérdezte a
nőnemű.
A binnaum türelmetlennek látszott. – Nem figyelsz. Ez a
teremtmény azt énekli, hogy Medzsek hosszad maris ujbol,
száguldók a szorzsaguton. Véletlenül tudom, hogy a szorszagut
az egy hosszú, széles út, azon járnak ezek a kócsik, amikben
láttuk őket. Nem hallod a rezonanciát? Ujbol, utón? Szerintem
ezek az egész kultúrájukat a közlekedésnek szentelik.
A nőnemű nevetett. – Ugyan mire juthatnának a kultúrával, ha
nem maradnak egy helyben? Hogyan lehetne ott nyugalom?
– Nem tudom – ismerte be a binnaum. – A szöveg viszont
egyértelműen leszögezi, hogy ha elmégy ebbe a Szenoszéba,
akkor hét… vagy tizennégy? crayg alatt csillaggá leszel.
A fiatal nőnemű arcán áhítatos tisztelet jelent meg. – Képesek
néhány craygen belül megvalósítani a teljes lelki átlényegülést? –
George látta, hogy elsápadnak a foltjai. – Hát miféle lények ezek?
A binnaum sokatmondón összefonta binn karjait. – Ha
tekintetbe veszed, hogy egy gyakran használt útvonal közelébe
eső bolygón élnek, és ennek ellenére nem állnak a hajók
szolgálatában, szembe kell nézned a ténnyel, hogy minden
valószínűség szerint a világmindenség szellemileg legfejlettebb
lényeinek galaxisában szálltunk le.
A nőnemű halkan elkáromkodta magát. A zene elhallgatott.
Tenctoni hangok egész kórusa kérte, hogy még egyszer
hallhassa. George közelebb furakodott, hogy lássa, hogyan
állítják elő. Arra a boldogságra még gondolni sem mert, hogy ha
ezen a világon ennyire fejlett lények élnek, akkor talán a
felvigyázók nem is lesznek képesek visszatérni ide.
Megint elkezdődött a zene. Különös harmónia áradt belőle,
noha nem merítette ki a hallható hangok teljes skáláját. George
feltételezte, hogy valamilyen művészeti szabály áll a dolog
hátterében, valami olyasmi, mint hogy verset írni is csak bizonyos
számú szóval lehet.
Kiért a tömeg szélére. Szeme az asztalon álló tárgyra
szegeződött: mégis csak abból jön a hang. Úgy gondolta, valami
olyasmi lehet ez is, mint a felvigyázók rádiója, és a zene előadói a
kapcsolat másik végén vannak. Elég türelmesek lehetnek, hogy
hajlandók még egyszer eljátszani az egész dalt.
A zeneközvetítő mellett egy mosolygó nőnemű állt az
összegyűlt tömeggel szemben. Nem a hajó szürke egyenruháját
viselte, hanem narancsszínű melegítőt – a derékaljakban dobtak
le ilyeneket. George-ot észrevéve odabiccentett neki, ahogy
másoknak is, és már fordult is más felé. Aztán visszakapta a fejét,
érdeklődve méregette George-ot, és intett neki, hogy menjen
közelebb.
– Ismerlek én téged? – kérdezte közelebb lépve George.
– Nem – felelte a nőnemű. – Gelana vagyok, rakomány-
specialista. Mi még nem találkoztunk ugyan, de felismerem a
mintázatodat. – Cathy Frankel megérintette a Soren’tzahh Hősei
család jellegzetes, hátrafelé irányuló háromágú szigonyra
emlékeztető foltját. – Ismerem két rokonodat. Egy Moodri nevű
Öreget, meg egy Finiksa nevű gyereket.
George izgatottan megragadta a kezét. – Tudod, hol vannak?
Cathy lehajtotta a fejét. – Nem. Utoljára a zuhanás előtt láttam
őket a betegszobámban.
– Együtt? – kérdezte George.
– Igen, együtt – felelte Cathy. – Mindketten részt vettek a
felkelésben. Nem tudom, mi történt velük… Valami verekedés
volt, aztán jött a gáz… Nem nagyon emlékszem.
George-nak valahogy ez sem számított. Már az is mámoros
érzéssel töltötte el, hogy a felvigyázóknak mégsem sikerült
átnevelniük a fiát. Mióta ott a ciszternában meglátta azt a
gyűlöletes fekete kendőt Buck nyakában, úgy érezte, hiábavaló
volt az egész élete, mivel semmit sem tudott átadni az utána
következő nemzedéknek. Most azonban kiderült, hogy mégis
sikerült.
Szíveire szorította a rakományspecialista kezét. – Örökre hálás
leszek neked – mondta ünnepélyesen.
 Cathy titokzatosan elmosolyodott. – És még nem is tudsz
mindent – mondta. Visszahúzta a kezét, és odament az egymást
keresztező vörös csíkok mellett nyíló ajtóhoz. – Gyere be. –
Benyitott.
Nem tudván, mire számíthat, George életében először belépett
egy földi létesítménybe.
Hosszú, fehér helyiség volt, fényárban fürdő. A levegőben
valamilyen erős illat érződött. Kívülről behallatszott az idegen
zene.
Épp annál a sornál tartott, amelyről az a pár vitatkozott.
Medzsek hosszad maris ujbol, száguldók a szorszaguton.
Szinte érezte a szavak mögött rejlő mély lelkiséget.
Érzékeit túlterhelte az idegen környezet. Hunyorogva várta,
hogy szeme alkalmazkodjon az erős világításhoz. Podlingsírást
hallott, csak most vette észre, hogy a helyiségben végig
podlingfészkek sorakoznak egymás mellett. Milyen kedves,
gondolta. Az idegenek gondoskodnak a gyermekeinkről. Valaki a
helyiség végéből visszanézett rá.
– Stangya!
George úgy érezte, foltjai elemelkednek a koponyájától.
Megismerte a hangot.
– Stangya!
És Susan már rohant is a karjaiba, George felkapta,
pehelykönnyű volt ebben a gravitációban, és szólt az idegen
zene, a podlingok sírtak, a kis Deevosha is felsírt fészkében, s
George Francisco egy kurta, irracionális pillanatra úgy érezte:
hazaérkezett.
Sem ő, sem Susan nem fogja soha elfelejteni Cathy Frankel
jótéteményét. És valahányszor csak meghallják majd Dionne
Warwickot, amint az ő dalukat énekli, egymásra néznek,
felsóhajtanak, és eszükbe jut, milyen érzés volt, mikor valóra
váltak álmaik.
Életükben először.
NYOLCADIK FEJEZET
Sikesnak még nem volt érkezése kitisztíttatni az egyenruháját, és
most idegesítette, hogy ilyen gyűrötten fog járőrözni az IK-ban.
Miután azonban lehúztak három napot a sivatagban, még Theo
Miles egyenruhája is pontosan olyan lett, mint a többieké. Csak
épp derékban ment össze két számmal azóta, hogy tulajdonosa a
civil ruha kedvéért hűtlen lett hozzá.
– Úgyse hiszem el, valld már be – mondta Theo a rendőrbarakk
felől jövet: reggel hatra járt, reggelizni mentek. – Amikor nézted
annak a Sivatagi vihar nevezetű szarságnak a közvetítését, lelked
egyik fele oda kívánkozott, nem?
Sikes a sapkáját igazgatta, nézte, nem áll-e el tőle a füle fölött a
haja, mint a vidéki bunkó zsernyákoké. – Ott legalább akadt egy-
két katona, akinek volt valami dolga, Theo. Mi meg… süttetjük
magunkat a napon, és teherautókon kurkászunk.
Theo Miles kinyújtotta a kezét, úgy nézegette. – Na, ennél
jobban már nem lehet lebarnulni. Szerintem ez azt jelenti, hogy
hamarosan átállítanak minket valami másra.
– Aha – mondta Sikes. Beálltak a kantinsátor előtt kígyózó,
nyomasztóan hosszú sor végére. – Akkor ezentúl nemcsak
teherautókat fogunk átkutatni, hanem személykocsikat is. Már alig
várom.
Csaknem fél óráig tartott, mire a sor elejére kerültek. A reggeli
addigra úgy nézett ki, mint valami egészen más, amit most hoztak
fel a Titanicról.
Amilyen gyorsan csak lehetett, kijöttek a meleg és büdös
kantinsátorból, tálcájukat egy kincstári olajzöldre festett Humvee
motorházára tették. A sivatagi álcázóruhában szenvedő egység
minden egyes tagja kint volt az IFTK-nál, az Idegenfenntartási
Körzetnél, ahogy a katonai bikkfanyelv nevezte. Nevezték
lángároknak is.
Még szerencse, hogy ma reggel legalább nem errefelé sodorja
a szél a füstöt, gondolta Sikes. Egyelőre. Hazavágyott szűkös,
zajos lakásába. Talán ki se kellett volna jönni. De hát tudja a
franc.
Eltolta maga elől a reggelit. – Azt hittem, azért jöttünk ki ide,
hogy ne büntessenek meg minket.
Theo Miles gépiesen belapátolta, amit Sikes otthagyott. – Ez
azért még mindig jobb, mint egy kihallgatás a belső elhárításon.
Volt részem elégben, úgyhogy tudom. Adj hálát a sorsnak, édes
fiam, hogy Franklin Stewart meg a haverjai úgy látszik elfelejtik
utánunk küldeni az esküformulát. Hagyd már a francba az
egészet.
– Talán még örüljek is neki?
Theo Miles a motorházra tette teljesen letakarított tálcáját.
– Fiam, te még csak egy kopasz vagy. Nem muszáj rögtön a
startnál ledisznóznod a minlapodat. Bízzál bennem.
Sikes érezte, hogy Theo tudna még mesélni, csak nem akar.
Eltűnődött: vajon mi minden lehet az öreg Miles minlapján.
Hányszor hallgathatta ki a belső elhárítás? És miért? Mióta látta,
mennyi pénzt tett a kigyúrt pincér tálcájára, nem akarta tudni a
választ ezekre a kérdésekre. Lehet, hogy nem tudna mihez
kezdeni velük.
– Maguk Sikes meg Miles a Los Angeles-iektől? – A kérdést
egy fiatal nő tette föl, akinek sisakján MP felirat jelezte, hogy a
katonai rendőrség kötelékében szolgál. Egyenruhája ujján
őrmesteri rangjelzés virított. Egy csiptetős jegyzettömböt meg egy
golyóstollat tartott a kezében.
Sikes és Theo lecsusszant a dzsipről. – Mi vagyunk – felelte
Theo Miles. Megigazította a nyakkendőjét. A nyakkendő eltakarta,
mennyire kinyúlt ingének szövete a gomblyukak körül. Sikes
megigazította fényes ezüstjelvényét. Az aranyjelvényét is
hiányolta.
Az őrmester kipipált két nevet. – Rendben. Nullahét-nulla-
nullakor jelentkezzenek a tizenötös sátornál.
 – A tizenötösnél? – visszhangozta Sikes. A tizenötös sátor a
sebtében felállított tábor eggyel beljebb lévő körében állt. Theóval
eddig a tábor legkülső körén teljesítettek szolgálatot, a bejövő és
kimenő kocsikat vizsgálták át, nincs-e rajtuk olyasmi, amiről
feltételezhető, hogy a csészealj roncsai közül származik. A tábor
állítólag öt körből állt. Szinte mindenki fogadott mindenkivel, mi
lehet a legbelsőben, de eddig semmi konkrétum nem szivárgott
ki.
– Eligazításra – mondta az őrmesternő. – Ahogy elnézem,
bevezénylik magukat középre.
Húsz perccel később Sikes és Theo Miles tizenöt rendőr
társaságában ott ült a kettős falú tizenötös sátor kényelmetlen
tábori székein. Sikes kettőt felismert közülük: egy időben együtt
dolgozott velük. Mindenki egyenruhát viselt. A katonaság
ragaszkodott hozzá. A tábor legbelső körébe civil nem tehette be
a lábát.
Pontban hétkor egy férfi lépett a sátor elejében álló alacsony
dobogóra. Teljesen ősz volt, s fekete egyenruhája ujján három
aranysáv fénylett. – Haditengerészeti hírszerzés – súgta Sikes
Theónak.
– Ismerem a fajtáját – súgta vissza Theo Miles.
A dobogón álló parancsnok nem Franklin Arthur Stewart volt,
de nyugodtan elment volna annak is. Sikes a nyakát merte volna
rátenni, hogy az egész parádét a kezdet kezdete óta a katonaság
vezényelte. Az az elképesztő tömegű felszerelés, amely itt a
Mojave-sivatagban az elmúlt tíz napban összejött, nem a
semmiből került elő. Valahol, valahogy a Pentagon már fel volt
készülve valami hasonló eseményre. Sikesnak hirtelen eszébe
jutott, hogy elfelejtette megkérdezni Grazertől, mire célzott
Stewart, mikor azt mondta, hogy a Roswell óta tisztában vannak
vele, mi mindenre számíthatnak.
A tengerészparancsnok minden bevezető nélkül belekezdett. –
Ez az előzetes tájékoztatás azt a célt szolgálja, hogy rövid úton
tájékoztassa magukat arról, hogy mi folyik az IFTK-ban. Az itt
kapott információk titkosak. Az illető, aki hivatalos engedély nélkül
megkísérli kiszolgáltatni ezeket a titkos értesüléseket, a katonai
rendőrség fogházába kerül, s mindaddig ott marad, míg a
jelenlegi szükségállapotot le nem fújják. Mielőtt távoznak erről a
tájékoztatóról, mindannyian aláírják, hogy tudomásul veszik
ezeket a feltételeket. Meg vagyok értve?
Néhány kuglifejű dünnyögőkórusa válaszolt: – Igen,
parancsnok úr! – Sikes összeroskadt ültében, és felnyögött. Ezek
mindenütt ott vannak.
– Maradj már – szólt rá Theo Miles. – Ez biztos érdekes lesz.
– Arra mérget vehetsz – morogta Sikes.
– Mint önök is tudják, tíz nappal ezelőtt, mintegy tizenhat
kilométerre ettől a helytől, egy feltételezhetően nem ember által
tervezett és épített űrhajó jellegű eszköz kényszerleszállást hajtott
végre. A földet éréstől számított megközelítőleg öt óra folyamán
mintegy két-háromszázezer idegen lény hagyta el a hajót, amely
ezt követőleg felrobbant. A robbanás okát ez idő szerint még nem
tudjuk. Az idegenek, ellentétben azokkal a jelentésekkel,
amelyeket esetleg eddig hallottak, intelligens lények. Bonyolult
szóbeli és írott nyelvet használnak. A szótárkészítés jelentős erők
bevonásával máris megkezdődött. Az idegen lények ugyanakkor
rendkívül bonyolult szociális és családi viselkedésformákat
mutatnak, amelyeket időnként különféle, de egyértelműen
vallásos megnyilvánulások kísérnek, ez utóbbiakban nézetünk
szerint benne foglaltatik valamilyen élet utáni létformában való hit
is. Mindezt azért mondom el önöknek, hogy egy pillanatra se
felejtsék: intézkedésünk alanyai nem, ismétlem: nem ostoba
állatok, de nem is természetfölötti lények. Minden okunk megvan
feltételezni, hogy kultúrájuk legalább annyira bonyolult, mint a
földi, és legalább annyira fontos számukra, mint számunkra
bármely földi kultúra.
A parancsnok beszéd közben fel-alá járkált: most leintette a
kérdésre emelkedő kezeket. – Az eligazítás végén lesz
lehetőségük a kérdezésre. Akkor most térjünk át arra, mi az, amit
nem tudunk róluk. Mindenekelőtt itt van a kényszerleszállást
követő első éjszakán kirobbant verekedés ügye. Még mindig nem
tudjuk, mi váltotta ki. Egyelőre csak korlátozott beszélgetést
folytatunk néhány idegennel – a hallgatóság csodálkozó hangokat
hallatott –, de amint jobban megismerjük egymás nyelvét,
reméljük, megismerjük a részleteket. Jelen pillanatban azonban
még csak arra a következtetésre jutottunk, hogy az idegenek
között legalább két frakció létezik, amelyek élesen szemben
állnak egymással. Jelenlegi hipotézisünk szerint az egyik frakció a
másik foglya volt. Hogy ez azt jelenti-e, hogy az egyik csoportot
bűnözök vagy hadifoglyok alkotják, még nem tudjuk. Az idegenek
mindazonáltal figyelemre méltó szervezőkészséget mutatnak az
általunk rendelkezésükre bocsátott ellátmány felhasználása és a
rendfenntartás tekintetében. A negyedik nap után, mire sikerült
meghatároznunk, milyen élelmezési igényeik vannak, a
verekedések gyakorlatilag megszűntek. – A parancsnok
végignézett hallgatóságán. – Kérdés van?
– És milyen élelmezési igényeik vannak?
– Ez az információ jelenleg titkos. – A hallgatóság értetlenül
összenézett. – Az idegenek nem hoztak magukkal élelmet –
folytatta a parancsnok. – Az élelmezésükről mi gondoskodunk. A
táplálékaik közül néhány nem található az élelmiszerüzletek
szokásos készletei között, ezért a szóban forgó ételféleségek
nevének idő előtt történő nyilvánosságra hozatala a készletek
felhalmozásához, s következésképpen az adófizetők terheinek
megnövekedéséhez vezetne. – Végignézett hallgatóságán. –
Mivel maguk nem katonák, ezért elnézem az iménti
érzelemnyilvánításukat. Ha azonban azt hallják tőlem, hogy egy
információ titkos, akkor egészen biztosak lehetnek benne, hogy a
titkosításnak alapos oka van. Következő kérdést.
– Hogyan nevezik őket?
– Mint mondottam, a nyelvük bonyolult. A jelek szerint több
néven is nevezik önmagukat. Az, amelyben a legtöbbjük
megegyezik, így hangzik, már amennyire jól ejtem: tenc-ton-ka.
Mi egyelőre tenctoniaknak nevezzük őket, ugyanígy a nyelvüket
is. Van még kérdés?
– Hogy kerültek ide?
A parancsnok felvonta a vállát. – Minden bizonnyal valami baj
történt a járművükkel. Mint tudják, az a jármű, amely itt nemrég
lezuhant, valójában csupán egy kis része annak az űrhajónak,
amelyet először egy Nap felé tartó aszteroidának véltünk. Úgy
tűnik, hogy a jármű nagyobbik része megsemmisült az űrben. Az
a része, amelyik itt leszállt, tulajdonképpen csak amolyan
mentőcsónak. Ma hajnali nulla-kettő nulla-nullától megkezdődött
egy kiegészítő karanténövezet létrehozása a szerencsétlenség
színhelyén, ahol jelenleg máris nagy számú szakértő vizsgálja a
roncsokat. Reméljük, hamarosan többet fogunk tudni.
– Tudják, melyik bolygóról érkeztek?
– Nem – válaszolt a parancsnok. – A neve feltételezésünk
szerint Tencton, de nem a mi naprendszerünkben található.
– Vannak még űrhajóik odakint?
– Titkos.
Döbbent csend támadt, majd valaki megkérdezte: – Meddig
maradnak?
– Titkos.
– Vissza tudnak menni egyáltalán?
– Titkos.
A hallgatóság néhány tagját megnevettette az ismétlés.
Valaki felkiáltott. – És mit keresünk itt mi? – Ezen is nevettek.
Még a parancsnok is elmosolyodott.
– Valamennyiüket azért választották ki, mert a minősítési lapjuk
tanúsága szerint van gyakorlatuk az önökétől eltérő kultúrájú
embercsoportokkal történő kapcsolatteremtésben és
kapcsolattartásban.
Sikes ránézett Theo Milesra. – Ez meg mi a francot akar
jelenteni?
Theo Miles röhincsélt. – Azt, hogy Los Angelesben vagy zsaru,
édes fiam.
– Kormányuk pedig most azt kéri maguktól, hogy ezt a
tapasztalatukat egy olyan területen gyümölcsöztessék, amelyre
ezt megelőzően nemigen gondolhattak.
– Csak nem ezekkel a marslakókkal fogunk dolgozni? – kiáltott
fel valaki.
A parancsnok elengedte a füle mellett. – A táborban számos
szakértő tartózkodik. Pontos létszámuk titkos, de százas
nagyságrendű, és napról-napra növekszik. Itt vannak a hadsereg
legjobb mérnökei, fizikusai, számítógép-szakértői, nyelvészei,
matematikusai, orvosai, mindenki. Szeretnénk őket összehozni a
tenctoni szakértőkkel. Ehhez, valamint önmagunk és főképp a
zónán belül tartózkodók megfelelő kiszolgálásához személyi
állományunk minden rendelkezésre álló katonájára szükségünk
van, és ez őszintén szólva kevés. Következésképpen önöket,
rendőröket kérjük fel, hogy vegyék át az emberek és a tenctoniak
közötti kapcsolatot igen, de szakértelmet nem igénylő
szolgálatokat.
Senki sem szólalt meg. Az „emberek és a tenctoniak közötti
kapcsolatot igénylő” kifejezés hatott így.
– Velük fogunk dolgozni? – kérdezte a már ismerős hang.
A parancsnok mintha egy pillanatra kizökkent volna katonás
stílusából. – Köztünk maradjon, hölgyeim is uraim, azt hiszem,
nincs más választásunk.
– Ezt már ismerem – morogta Sikes. A sátor előtt
légkondicionált buszok várakoztak, hogy szolgálati helyükre
szállítsák a rendőröket. A szolgálati hely azonban nem ott volt,
ahol a rendőrök gondolták.
A buszok kihajtottak a táborból, át a sivatagon, mentek
egyenesen a lángfal és a várakozó tenctoniak felé.
KILENCEDIK FEJEZET
T’ksam intett Bucknak, hogy ne keljen fel. Buck készségesen
engedelmeskedett: szorosan odasimult az új világ talajához,
legszívesebben egészen beleolvadt volna.
Jó néhány perccel ezelőtt mindketten hallották a kattonak földi
járművének közeledését, de akkor még kilométerekre volt, és
semmi sem utalt rá, hogy közeledne feléjük.
A jármű erőművének hangja azonban lassan mégiscsak
közeledett, és T’ksam úgy határozott, hogy jobb lesz, ha a maga
módszereivel veszi fel a harcot a ka’ttonakkal. Ezért volt most vele
Buck, mivel – mint elmagyarázta –, a gyerekek általában
sikeresen alkalmazhatók a figyelem elterelésére. Utasította
Buckot, hogy rejtőzzön el a sivatag talajának egyik kis
kiemelkedése mögött, ő maga felállt, integetni kezdett, hívta az
idegeneket, hogy jöjjenek közelebb.
A jármű hangjától megfájdultak Buck fülráncai, a jármű által
kibocsátott bűz pedig ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint a
lángfal füstje. A hang egyszer csak halkabbra váltott.
Buck egy idegen hangját hallotta, de csak zagyva, értelmetlen
vartyogásnak rémlett. Olyan volt, mint az állatok hangja.
T’ksam azonban mintha mégis válaszolt volna rájuk. – Segít
igen. Segit segit seb. – Micsoda zagyvaság.
Az Idegenek válaszoltak. Fém csapódott fémhez, léptek
közeledtek.
– Finiksa! – kiáltott hátra Bucknak T’ksam. – Azt mondtam
nekik, hogy megsebesültél. Oda fognak menni hozzád, hogy
megnézzenek. Te csak feküdj és nyöszörögj.
 Buck úgy markolt a homokba, mintha keresztül akarná ásni
magát a sivatagon. Andarkóhoz fohászkodott, hogy az idegenek
meg ne érintsék.
A léptek közeledtek. Újabb idegen szavak. Mintha a srác szót
használnák a leggyakrabban.
Érezte, hogy valami a vállához ér. Mozdulatlanná merevedett
az irtózattól: egy idegen próbálja a hátára fordítani.
Nyögött, nyöszörgött, pedig már elfelejtette, mire utasította
T’ksam. Érezte, hogy felemelik, megfordítják és…
Felsikoltott.
Dülledt szemmel nézte a két hátborzongatóan torz arcot, s olyat
sikoltott, mint az elevenen recirkulált munkások.
Nincs agyuk.
A koponyájuk épp csak akkora volt, mint az arcuk, mintha
valami őrült gyilkos Tagdot késével lecsapta volna a felső részét.
Nincsenek foltjaik.
Mindkettő arca jellegtelen volt, mintha mérnöki úton,
megkülönböztető jegyek nélkül előállított húsállatok volnának.
Buck beleborzongott a rettenetbe. Az idegenek úgy hajoltak
fölé, mintha föl akarnák falni. Az egyik beszélt a másikhoz. Srác
így, srác úgy. Eltakarta a szemét, a tenyeréről homokszemcsék
szóródtak bele. Karját, lábát védekezően maga elé húzta. Az
egyik idegen megfogta a vállát, maga felé akarta fordítani.
Buck szorosan lehunyt szemmel felüvöltött, rugdosta,
csapkodta, ütötte a szörnyeteget. Érezte, hogy a kezek elengedik.
Felnézett.
T’ksam ott állt az egyik ka’ttonak mögött. Két kezével egy fél
szívverésnyi idő alatt elkapta az idegen tarkóját és állát, és addig
csavarta a fejét, míg csak meg nem reccsent. Az idegen
élettelenül roskadt a földre.
T’ksam vigyorogva kinyújtotta a kezét. A másik idegen
észrevette, mi történt, és talpra szökkent.
– Rajta, Finiksa! – kiáltotta T’ksam.
A fegyelem erősebb volt, mint a félelem. Buck felpattant.
A ka’ttonaknak volt valamilyen lapított nyelű ösztökéje, azzal
csapott oda Bucknak: összezúzta arcát és felemelt karját. Buck
amilyen gyorsan felugrott, olyan gyorsan vissza is esett:
sokkhatás alá kerülten nem is érezte az ütés erejét.
A ka’ttonak megperdült, hogy szembenézzen T’ksammal, de a
felvigyázó már pozíciót változtatott, s olyan ökölcsapás-sorozatot
zúdított a földi teremtmény mellére, hogy az hanyatt esett. T’ksam
ekkor térddel rázuhant, kipréselte belőle a levegőt, majd ennek is
megfogta a koponyáját meg az állát, s ezét is megroppantotta.
Felpattant, leveregette a port nadrágjáról és zubbonyáról.
– Na, mit mondtam? – szólt oda Bucknak. – Mintha kristályból
volnának.
Buck mintha csak minden második szavát hallotta volna.
Megpróbált feltápászkodni, de a bal karjából elillant az erő.
Ránézett: úgy meg volt hajolva, mintha még egy csukló lett volna
benne. Az arca lüktetni kezdett.
T’ksam odalépett hozzá. – Törött karral megtérni az első
csatából… nem rossz. A család büszke lesz rád. – Megérintette
Buck arcának legsajgóbb részét. – Hát ez már nem olyan szép –
mondta. – Ettől még egy vacak sebhelyed sem lesz, amivel
büszkélkedhetnél. Talán majd legközelebb.
Odanyújtotta a kezét. – Ha akarod, megnézheted a járművüket.
Nagyon primitív. Én addig elrejtem őket.
Buck csaknem elájult a fájdalomtól, mikor T’ksam talpra húzta.
Mintegy megbabonázta, lélegzetvisszafojtva nézte a két halott
idegent. Ha nem volna ilyen rettentően torz fejük, semmiben sem
különböznének a tenctoniaktól. A testformájukból ítélve az egyik
hím-, a másik nőnemű lehetett. Vajon milyenek a binnaumjaik?
T’ksam visszajött a kocsitól, egy tárgyat hozott, amely kihúzható
nyelű ásónak bizonyult. Bucknak csak most tűnt fel, hogy az
idegenek egyenruhában vannak. Az öltözék furcsa foltjai a sivatag
színeit tükrözték. Nyilván ez náluk a szokás. Vajon ez a világ is a
felvigyázóké, töprengett. Mert ha igen, akkor a rabszolgáik
hihetetlenül gyengék lehetnek.
– Eredj, feküdj ki a napra – mondta barátságosan T’ksam. –
Észre sem veszed, és már vissza is jövök egy orvos
specialistával. – Gyorsan ásni kezdett a kis bucka mögött. A két
holttest perceken belül eltűnt. Buck nem tudta, nem kellene-e
Andarkóhoz és Celine-hez fohászkodnia, hogy a ka’ttonakok
megtalálják a falon túl vezető útjukat. Nem tudta, hogy Andarko
és Celine szörnyetegek serdóit is kalauzolja-e. Végül úgy döntött,
nem árthat. A ka’ttonakok munkájuk végzése közben haltak meg.
Ez azért biztosan számít, még egy idegen világban is.
Felnézett T’ksamra. Arca fájdalmasan lüktetett minden kettős
szívdobbanásra. – Amikor jöttek, az ő nyelvükön szóltál
hozzájuk? – kérdezte.
T’ksam odatámogatta a berregő járműhöz, amelynek erőműve
még mindig működött. – Tudok néhány szót. Választottjaink már
tárgyalásban vannak ezeknek a lényeknek a vezetőivel,
kiigazítják a rakomány hazugságait.
Buck beült a jármű egyik ülésére. Meglepő módon sokkal
kényelmesebb volt, mint a hajón bármi is. – Tudod, mi a neve a
világuknak? – Buck úgy érezte, ezt tudnia kell: bele akarta foglalni
az imáiba.
– Azt hiszem, a mi nyelvünkön azt jelenti: föld – válaszolta
T’ksam. – És azt hiszem, hogy ez a hely, ahol lezuhantunk,
valamiféle törzsi terület, kuamn’ tennek hívják. Legalábbis ők ezt
hajtogatják. Furcsa hangzású nyelv, nem?
Buck bólintott, de félbehagyta a mozdulatot. Úgy érezte, mintha
kigyulladt volna az arca. T’ksam a jármű másik székébe ült.
Valami nagy kerék volt előtte, olyasmi, mint a nagy tolózáraké.
T’ksam előhúzta zubbonya alól a láncot meg a gyűrűt, megnézte,
merre mutat, majd lenyomta a két ülés között lévő kart.
Rettenetes csikorgás kezdődött. Bucknak minden izma
megfeszült. Arca majd kigyulladt a fájdalomtól. És ekkor
megindult a jármű.
T’ksam nevetett. – Pontosan úgy működik, ahogy mondták.
Ezeknek semmi érzékük a biztonsághoz. – A nagy kereket a
jármű irányának változtatására használta, a lábát meg ide-oda
mozgatta a padlón. Megnyomta a padló egy pontját, mire lelassult
a jármű, aztán valami másra lépett, attól meg felgyorsult.
– Ez az – mondta T’ksam. Lenyomta a lábát, az erőmű
felbőgött, s a jármű gyors tempóban indult a közelben hullámzó
dombok felé. T’ksam rázendített egy diadalmas figyelődalra.
Buck nem énekelt vele. Csak nézett kifelé a szélvédőn, de nem
látott semmit. Hatalmas erővel hasított belé a fájdalom,
megperdült körülötte a világ, egyre csak a halott idegenek
arcának képe tolult elé. Mind jobban erősödő delíriumában az
egyik pontosan olyan volt, mint Vornho.
Tudta, hogy valami baj történt. Valami rettenetes. De nem tudta,
hogy ez a rettenetes dolog ebben az idegen világban gyökerezik-
e, vagy önmagában.
Lehet, hogy erre nincs is válasz, mondta egy hang. Lehet, hogy
ez nem is kérdés, hanem választás, s nem felelned, hanem
döntened kell.
Fölnézett T’ksamra. A felvigyázó nem beszélt.
Könnyek gyűltek a szemébe. Elég sokáig tartott, mire rájött,
hogy ezek nem a fájdalom könnyei.
Addig töprengett, hogyan döntsön, míg csak el nem ájult.
TIZEDIK FEJEZET
A dzsip megfarolt a sivatag homokjában. Sikes félhangon
elkáromkodta magát: olyan volt, mintha hóban vezetett volna.
Utált hóban vezetni. Elsősorban emiatt költözött el Detroitból.
– Ki ne törd már a nyakunkat, édes fiam – szólt előre a hátsó
ülésről Theo Miles. – Nem sietünk sehová, nem kell ennyire sietni.
Sikes káromkodva visszaterelte az útra a csökönyös járművet.
Homlokáról és orráról kövér cseppekben csöpögött az izzadság.
Hóban vezetni és izzadni. Mi lehet ennél szebb és édesebb? –
Sofőrök vagyunk, Theo. Egy rakás marslakó koszos sofőrjei.
– Szó sincs róla, nem marslakók – szólt közbe az utasülésen
ülő Miss Laurie. Sikes kihallotta a hangjából, hogy mosolyog.
Mindig mosolygott. – Én magam nőnemű Tenctonról. Nem
ismerem Marsot.
Sikes egy oldalpillantást vetett a magas, karcsú idegenre, aki
egy sétálómagnóval hallgatójával a fülén most is angol
nyelvleckéket hallgatott. A feje duzzadt volt, mint a vízbe mártott
szivacs, a koponyája pedig tar, mint egy leborotvált villanykörte, s
tele száz meg száz tekervényes folttal. Kedves mosolya és
csicsergős stílusa láttán Sikes legszívesebben egyszerre püfölte
volna a kocsi tetejét és a volánt.
Theo Miles megveregette a karját. – Szólj, ha váltsalak fel.
– Jó – morogta Sikes. – Még egy félóra.
Gurultak tovább a sivatagban. Szedjék össze a csellengőket,
így szólt az utasításuk. Ez volt a megbízatásuk. Ez volt az a
feladat, amit a katonák nem tartottak olyan fontosnak, hogy
maguk végezzék. Keresztül-kasul kocsikázni a sivatagban és
csellengőket keresni, olyan tenctoniakat, akik annyira messze
elkóboroltak a szerencsétlenség színhelyétől, hogy kikerültek az
IFTK területéről. Sikesnak még soha életében nem volt ilyen
unalmas megbízatása.
Három napja teljesítettek itt szolgálatot Theóval – és örökkön
mosolygó tenctoni megfigyelőjükkel, Miss Laurie-val s ezalatt
tizenöt idegent gyűjtöttek be. Sikes gyanította, hogy valami nem
stimmel egészen, mivel néhányuk egészen nyilvánvalóan nem
magányosan bolyongott a sivatagban az első éjszaka óta.
Legtöbbjük jól tápláltnak látszott. Egyik-másikon narancsszínű
melegítő volt, olyan, amilyeneket szürke gönceik helyett kaptak.
Sikes a csellengők állapotából arra következtetett, hogy a lángoló
olajárok nem tartja vissza a tenctoniakat a karantén elhagyásától,
és hogy a lángoló árkok felváltására már készülő kerítés sem lesz
sokkal jobb megoldás.
– Apám – kezdte rá aznap vagy ötödször –, nem tudom, feltűnt-
e neked, de idekint a világon semmi nem olyan, mint mondták. A
katonaság megint az orrunknál fogva vezet minket. Szerintem
ezek valami titkos programot bonyolítanak le itt.
Theo Miles felsóhajtott. – Édes gyermekem… A kormány rá
akar tenyerelni az űrhajóra, erre megy ki az egész. Ezért még
csak hibáztatni sem lehet őket. Nem akarják, hogy bárki is
kicsempésszen valamilyen fejlett technikai herkentyűt, és nem
akarják, hogy kémek settenkedjenek be. Érted már?
– Nem – felelte Sikes. – Ez nem ilyen egyszerű, itt többről van
szó. Érzem a bűzét.
A szeme sarkából érzékelte, hogy Miss Laurie mosolyogva felé
fordult, aztán eltakarja a száját.
– Az tetszik, hogy érzem a bűzét? – kérdezte Sikes. –
Humorosnak találja?
Miss Laurie legyezni kezdett kezével az orra előtt. – Hajón
mondtuk: lee p’sh. Mindig mikor éreztük són. Vagy monk. Tudják,
micsoda monk? – Fölfelé pillantott, kezével mintha el akart volna
kapni valamit. – Szaros. Kwen. Monk. Szaros. Rossz mindig. –
Megint rámosolygott Sikesra. – Itt lent illat nagyon jó. Lélegez
mély. Nincs monk. Emberek panaszkodnak rossz szag. Mi
gondoljuk: jó szag. Maguk gondolják: rossz szag. Mi nevetünk.
Vicces.
– Meg kell szakadni – mondta Sikes.
 Miss Laurie megint a magnójára figyelt. Theo és Sikes három
napja hurcolta körbe-körbe a Mojave-sivatagban, ezalatt minden
nap megtanult egy teljes tanfolyamra valót.
Sikes arra gondolt, hogy ha ez még egy hétig így megy tovább,
Miss Laurie jobban fog beszélni angolul, mint ő. A jelek szerint
mind ilyenek voltak. Az agyuk is olyan volt, mint a szivacs:
mindent magába szívott.
Miss Laurie hirtelen balra mutatott. – Ott! – mondta sürgetőleg.
Komolyan vette a munkáját, mint azok, akiknek a munkájuk a
legfontosabb az életükben.
Sikes a jelzett irányba nézett. Sivatag. Csak a puszta sivatag.
– Kettő tencton-ka. Hend kilométer.
Theo Miles szétterpesztett ujjakkal mutatta Sikesnak. – Az
nyolc kilométer, fiam.
– Én nem látok semmit – vonta meg a vállát Sikes. Kissé lejjebb
húzta orrán a napszemüvegét: még mindig semmi, csak a vibráló
meleg levegő.
– Ne csináld már – mondta Theo. – Tudhatnád már, hogy ha
Miss Laurie azt mondja, hogy látja két honfitársát nyolc
kilométernyire, akkor azok ott is vannak.
Sikes felsóhajtott, s addig tekerte szép lassan a
kormánykereket, míg Miss Laurie nem szólt, hogy most pont
feléjük tartanak. Természetesen a sivatag legkövesebb részét
kellett választaniuk. A dzsip ügy zörgött, mint egy kavicsokkal teli
konzervdoboz.
Hogy tenctoni kísérőjük honnan kapta a Miss Laurie nevet,
Sikes nem tudta. Azok a tenctoniak, akik együtt dolgoztak az
emberekkel, mind kaptak nevet, főképpen azért, mert az emberek
nem tanulták olyan gyorsan a tenctoni kiejtést, mint a tenctoniak
az angolt. És a jelentésírásokat is megkönnyítette. A neveket
azok az emberek adták a tenctoniaknak, akik közvetlen
kapcsolatban álltak velük. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a
tenctoniak valamiféle státusszimbólumnak tekintik emberi
nevüket. A mérnöki szekcióban dolgozott egy hímnemű tenctoni,
aki annyira lelkes volt, hogy földi munkatársai elnevezték
Kiscserkésznek. Még akkor sem akart lemondani róla, mikor
elmagyarázták neki, hogy ez mit jelent. Sikes egy eligazítás
alkalmával megtudta, hogy a név a tenctoniak számára rendkívül
komoly dolog, és nem cserélgetik egykönnyen.
Sikest azonban már ez sem érdekelte. Már a könyökén jött ki
az egész. Tudta, hogy Kirby megölné, ha látná, mennyire hiányzik
belőle a képzelőerő meg a csodák iránti érzék, ámde
sugárfegyverek, űrhajók, csodálatos gyógyítások avagy a
galaktikus szövetségbe való belépésre való felszólítás
csecsebecséitől megfosztva a tenctoniak nem olyanok voltak,
mint azt sok ember – köztük ő maga is – űrlényektől elvárta volna.
A munkanap vége felé már egyszerűen csak egy bajban lévő
embercsoport voltak, amelynek tagjai nem beszéltek angolul. A
világ meg tele van ilyenekkel.
Theo Miles szappanopera-indexe szerint, amellyel a hírek
fontosságát a délutáni tévéműsorokból kiszakított adásidőben
mérte, a tenctoniak leszállása a tízpontos skálán nyolc pontot ért
el. Az iraki légi háború egyet, a Los Angeles-i forrongások kettőt.
Most azonban, két héttel az első döbbenet után, mikor már
kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy ha volt is valamilyen titka a
csészealjnak, az a roncsokból nem fog kiderülni, ismét
zavartalanul futott a „Fiatalok és nyughatatlanok”, s a hajótörést
szenvedett idegenekről szóló saga ugyanolyan ötmásodperces
hírmorzsácskákra redukálódott a tévéhíradókban, mint a világ
szinte bármely más eseménye.
Sikest honvágy gyötörte. Szeretett volna újra zsaru lenni. Még
akkor is, ha ehhez teljesen alá kell vetnie magát a kapitány
akaratának, alá kell írnia az esküformulát, és abban a tudatban
kell leélnie az életét, hogy futni engedett egy gyilkost. Vissza akart
menni, hogy azt csinálhassa, amihez ért. Theo Milesnak igaza
volt: Matthew Sikes rendőr és semmi más. Ezen már nem lehet
változtatni.
Egy pöttyöt vett észre a horizonton. – Megvannak. Az egyiket
látom – mondta Miss Laurie-nak.
– Felnőtt hímnemű visz gyereket. Lehet sérült. Rossz jaj.
– Készítsd elő az elsősegélykészletet – szólt hátra Sikes. Az
érelszorítási pontok nem ugyanazokon a helyeken voltak, de a
tájékoztatáson azt mondták, hogy a tenctoniak csontváza
gyakorlatilag olyan, mint az embereké. Ha pedig bármilyen
másfajta ellátásra volna szükségük, az már a velük lévő
megfigyelő dolga.
Két perccel később Sikes egy hímnemű tenctoni mellett
lassított, aki egy tízévesformának látszó, eszméletlen fiút cipelt.
Ahogy Miss Laurie megmondta. Mint Sikes azonnal felismerte, a
probléma egy részét az okozta, hogy a gyereknek nem volt
ruhája, csupán valami kis szürke batyu volt a hasán. Ez le fog
égni.
Sikes, Theo Miles és Miss Laurie egyszerre ugrott ki a dzsipből.
– Mondja meg neki, hogy takarja be a gyereket – mondta Sikes.
Látta, hogy a gyerek bal arca meg van duzzadva, és a bal alkarja
csúnyán eltört.
– Nap jó bőrön – mondta Miss Laurie. – Csinál erős. – Gyors
léptekkel odament a hímnemű tenctonihoz, és beszélni kezdett
hozzá.
A hímnemű félbeszakította. Sikes egy árva szót sem értett az
egészből, értette viszont a hímnemű tónusát. Azt mondta a
nőneműnek, hogy tűnjön el, és neki ne dirigáljon. A beszédes
Miss Laurie meglepő módon elhallgatott, a hímnemű pedig, karján
a gyerekkel, elindult a dzsip hátsó része felé.
– Most akkor be van fejezve? – kérdezte Sikes Miss Laurie-tól.
– Nem segít a gyereknek?
Miss Laurie ajkáról lehervadt a mosoly. – Gyerek oké. Sérülés
tesz erős. Most megy vissza.
Sikes Theóra nézett. – Sérülés tesz erős? – Theo vállat vont. A
hímnemű a hátsó ülésre dobta az eszméletlen gyereket, aztán
egy gyors lépéssel megelőzve Miss Laurie-t, bevetette magát az
első ülésre.
– Álljon meg a menet! – szólt rá Sikes. – Az Miss Laurie helye.
Maga üljön hátra.
A hímnemű ránézett: Sikes abban a pillanatban megértette,
hogy az arrogancia az egész világegyetemre kiterjedt jelenség.
– Oké, jól van – mondta Miss Laurie. – Én ülök itt hátul, ő ül ott.
Jól oké. – Mondott valamit a hímneműnek. Az válaszolt. Miss
Laurie lefordította Sikesnak. – Ő mondja lehet menni.
 Sikes nem értette. – Hát akkor… köszönöm neki, hogy
szíveskedett engedélyezni – mondta maró gúnnyal. – Ki ez, Miss
Laurie? Valamilyen parancsnok vagy efféle?
Miss Laurie kérdezett valamit a hímneműtől. A hímnemű
válaszolt. – Neve T’ksam. Egyszerű tenctoni.
Sikes fülében a név úgy hangzott, mint egy tüsszentés. –
Mondja meg neki, hogy új nevet kap, hadd legyen boldog.
Samnek fogom szólítani.
Miss Laurie elmagyarázta a hímneműnek. T’ksam furcsa
arckifejezéssel nézett Sikesra. – Sam – mondta, mintegy
próbálgatva a hangzását. A mellére mutatott. – Sam. – Aztán
Sikesra mutatott.
Sikes megmondta a nevét. A hímnemű szeme kitágult, olyan
arcot vágott, mint akitől menten kirobban a röhögés. Végül
rendezte arcvonásait. – Szájksz – ismételte. – Szájksz. Szájksz. –
Saját mellére mutatott. – Sam. – Megint Sikesra mutatott,
várakozólag nézett rá.
– Sikes – ismételte önmagára mutatva Sikes. – Azt hittem,
maguknak nagyon gyors a felfogásuk.
– Vot keeps urs – felelte T’ksam, mint akinek nagy
mosolyoghatnékja van.
– Mit mondott? – kérdezte Sikes.
– Maga mond igazat – tolmácsolta Miss Laurie, Még ő is úgy
viselkedett, mintha viccet meséltek volna neki.
Sikes nem értette. Öt évnek kellett eltelnie, mire valaki
elmagyarázta, mit jelent a neve tenctoniul.

Az IFKT egyik főbejáratához érkezve Sikesnak feltűnt, hogy

T’ksam egész úton az ölében tartotta a gyerek gombóccá gyűrt
ruháját. Még csak oda se tette a gyerek feje alá. Micsoda
kőszívűség. Bár lehet, hogy ők nem törődnek annyira a
gyerekekkel, mint mi.
A kapu előtt Sikes besorolt a többi katonai jármű mögé, várta,
hogy egy MP odaintsen neki: álljon félre átvizsgálásra. A lángoló
olajárkot néhány napja már egy öt méter magas, kettős
drótkerítés váltotta fel, kettős gyűrűjébe fogva az egész
karanténzónát. Sikes sokkal humánusabbnak találta, mint a
tűzgyűrűt, bár ez is egészen nyilvánvalóvá tette a katonák céljait.
A dzsiphez most egy másik MP lépett oda, kezében az obligát
csiptetős jegyzettömbbel. – Na, mondja – szólt. Miközben a
válaszra várt, felírta Sikes jelvényszámát.
– Öten befelé – válaszolta Sikes. – Két ember. – Bemondta a
nevét meg Theóét. – Egy tenctoni megfigyelő: Miss Laurie. Meg
két csellengő.
– A csellengőknek van nevük? – kérdezte az MP.
– Van – pillantott T’ksamra Sikes. – Ez itt Sam.
– És a másik neve?
– Azt meg honnan a francból tudjam?
Az MP a homlokát ráncolta. – A számítógépeknek minimum két
név kell az azonosításukhoz, biztos úr. – T’ksamra nézett. – Sam
T. Allan. Ez éppen illik rá. – Beírta.
– Egy gyerek is van a hátsó ülésen – mondta Sikes. – Elég
rossz állapotban.
Mielőtt még Sikes megkérhette volna Miss Laurie-t, hogy
kérdezze meg T’ksamtól, az MP bekukkantott a kocsiba. – Ne, ne
is mondja, majd én. Tudom. Buck. Buck Akt.
Sikes elhúzta a száját. Volt egy olyan érzése, hogy rövid időn
belül nagyon sok idegen fog így nevet kapni.
Az MP megkerülte a kocsit, hogy befejezze a
szemrevételezést, aztán visszament Sikeshoz. – Vegye ki a
gyereket, hogy átrámolhassunk egy mentőbe. – Az MP hátat
fordított, és kétszer röviden belefújt a sípjába.
Sikes kiszállt. Theo, Miss Laurie és T’ksam szintén. Theo Miles
odament az MP-hez, hogy beszéljen vele, Sikes szólt Miss
Laurie-nak: mondja meg T’ksamnak, hogy nem mehet sehová,
üljön vissza a Humveeba. Sejtette, hogy Miss Laurie és T’ksam
között elég feszült lehet a viszony, mert Miss Laurie nem nevetett,
mikor kimondta a „Humvee” szót. Úgy tűnt, ennek a szónak
valamiféle szexuális töltete van a nyelvükben, de hogy micsoda,
azt egyik tenctoni sem volt hajlandó elmagyarázni. Volt néhány
téma, amit mindegyikük megkerült, mintha parancsot kaptak
volna, hogy erről ne beszéljenek.
 T’ksam azonban nem ült vissza a kocsiba. A gyerek ruhája még
mindig ott volt a hóna alatt. Sikes sajnálta, hogy nincs nála a
pisztolya, de a katonaság csak bilincset engedélyezett, még egy
rendőrkolbászt sem. Senki sem akarta, hogy a tenctoniak
fegyverhez jussanak.
– Komolyan beszélek, Miss Laurie – mondta Sikes: nem
próbálta leplezni hangjának ingerültségét. – Mondja meg
Samnek, hogy üljön be. Orvosi vizsgálatra kell vinnem. Ha nem
hajlandó, hívom az MP-ket. – Az orvosi vizsgálat feltétlenül
szükséges volt minden tenctoni esetében, aki az IFTK területére
lépett. Nem sokkal a leszállást követően csaknem
mindegyiküknek valamiféle vörös kiütések jelentek meg a hátán
és a nyakán, s noha a legtöbbje spontán gyógyult, a napokban
valamilyen tüdőgyulladásszerű járvány kezdett terjedni. Úgy
tervezték, hogy a tenctoniakat két, egymástól távol álló táborba
osztják, ily módon megelőzve, hogy egy esetleges járvány
valamennyiüket megfertőzze.
Miss Laurie úgy keresgélte saját nyelvének szavait, mint aki
nagyon nem szívesen tolmácsolja T’ksamnak, hogy valamit meg
kell tennie.
T’ksam szúrós szemmel nézett Sikesra és a már mellette álló
Theo Milesra. Vigyorgott. – Szájksz – mondta hangosan. –
Szájksz, Szájksz, Szájksz. – Aztán, még mindig szorongatva a
gyerek ruháit, visszaült a dzsipbe.
A dzsip mögött egy mentőautó állt meg, két mentős szállt ki
belőle. Az egyik ember volt, a másik egy nőnemű tenctoni. A
tenctonin egy számmal nagyobb kórházi egyenruha lötyögött.
Kivette és egy kerekes hordágyra tette a gyereket, aki most
kezdett magához térni: motyogott, és annyiszor ismételgetett
három szót, hogy Sikes – bár még mindig amolyan
tüsszentésfélének hallotta őket – már egész jól kivette az egyes
hangokat.
– Kli szánt cun – valahogy így hangzott, a végén egy furcsa kis
csettintéssel. Mi a fene lehet az a kli, és főképpen mi az a cun,
amit szánt?
Valamit azonban biztosan jelenthettek, mert a tenctoni
mentőápoló ideges pillantásokkal kezdte méregetni a gyereket.
 Aztán, mielőtt még Sikes felfoghatta volna, mi is történik,
T’ksam kipattant a kocsiból, ott termett a hordágynál, és pofon
vágta a gyereket.
– Maga meg mi a jó nyavalyát csinál?! – kiáltott rá Sikes.
Érezte, hogy Theo csillapítólag a melle elé teszi a karját. A
parancsuk úgy szólt, hogy az idegenek semmilyen egymás közti
normális érintkezésébe nem szabad beleszólniuk. Sikes azonban
akárhogy nézte is, úgy gondolta, nincs olyan bolygó a világon,
ahol az ilyesmi normálisnak számítana.
– Jó, oké – mondta idegesen Miss Laurie. Ő is rátette Sikes
vállára a kezét. Meglepően erős volt a szorítása.
A gyerek kinyitotta a szemét, felnézett T’ksamra, és kiabálni
kezdett: – Kli szánt cun! Kli szánt cun!
T’ksam ököllel belevágott a gyerek oldalába, közvetlenül a
hónalja alá: a gyerek teste úgy rándult hátra, mintha eltört volna a
nyaka.
T’ksam lépett egyet a tenctoni mentős felé, aki gyorsan elhátrált
előle.
– Ki a fene ez a pasas? – kérdezte Sikes, miközben
megpróbálta lerázni magáról Theo és Miss Laurie kezét.
– Jó, oké – mondta szinte elkeseredetten Miss Laurie. – Sam T.
Allan. Egyszerű tenctoni.
– Egy frászt egyszerű tenctoni – csattant rá Sikes. – Miért nem
mondja meg nekünk?
– Én mondok minden – felelte az ideges tenctoni. – Jó, oké.
Oké…
Torkán akadt a szó, mert T’ksam rákiáltott. A keze leesett Sikes
válláról. A kiáltás a világ összes nyelvén parancsnak hangzott
volna. T’ksam visszament a dzsiphez, és beült.
Miss Laurie teljesen lehajtotta a fejét. – Azt mondja, most
vezetheted Samnek kocsi – mondta Sikesnak. Theo elengedte
Sikest.
Sikes ránézett. – Ez meg akarta ölni ezt a gyereket, Miles.
– Nekem is úgy rémlett. De a gyerek még lélegzik. Ne felejtsd
el, nem tudjuk, mi náluk a normális. Lehet, hogy csak valami
komolyabb apai dorgálásról van szó.
 Sikesban hirtelen rengeteg emlék tolult fel. – Ez akkor sem
járja, öreg. Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni.
Az MP rászólt Sikesra, hogy vigye onnan az autóját. A
mentőautó behúzott mellettük a táborba.
Sikes dühösen bevágta magát a vezetőülésbe. T’ksam nem
nézett rá. Viszont többször is elismételte: – Szájksz.
Theo Miss Laurie-val az oldalán odament Sikeshoz. – Maga
nem jön? – kérdezte Sikes.
Miss Laurie lehajtotta nagy fejét.
Theo Miles odaintett Sikesnak. – Én kikísérem Miss Laurie-t,
fiam. A kantinsátornál várlak. – Elindult a tenctoni tolmáccsal.
Néhány lépés után átölelte a vállát, mintha vigasztalni akarná.
Teljesen természetes mozdulatnak látszott.
Sikes ráncokba gyűrődött homlokkal indított. Az MP odalépett
hozzá és elmagyarázta, melyik a legrövidebb út a két kerítés
között található orvosihoz. A belső kerítés ott fut közvetlenül
mellette, ha azt követi, akkor nem kell megkerülni az egész
építkezést.
Sikes megköszönte az útbaigazítást. Minél kevesebb időt kell
együtt töltenie T’ksammal, annál jobb. Sebességbe kapcsolt,
nagy porfelhőt kavarva behajtott az első kapun, s rögtön utána
élesen balra fordult. Oldalra pillantott, hogy állta a kanyart a
tenctoni, de T’ksam tökéletesen egyenes tartásban ült, ölében
még mindig ott szorongatva a gyerek holmiját. Összeakadt a
tekintetük.
Sikes elfordult. Gyorsított. A dzsip motorja felbőgött.
Homokrögök, kődarabok dörömböltek az alvázán. Sikes
hetvennel söpört az alig háromméternyire húzódó drótkerítés
mentén.
T’ksamnak volt képe röhögni.
Sikes padlóig nyomta a gázt, úgy követte a kanyargós utat,
kerülgette a hepehupákat. A Humvee csúszkálni kezdett a laza
talajon. Az egyik szűk kanyarban alig fél méter hiányzott hozzá,
hogy bele ne csússzon az immár üres olajárokba. T’ksam hirtelen
előrenyúlt, megkapaszkodott a keskeny műszerfalban.
Sikes a fogát csikorgatta és mosolygott. Még másfél kilométer.
Közelebb húzódott a kerítéshez, annyira közel, hogy néhány
másodpercenként kerülgetnie kellett vaskos oszlopait. Rázkódott,
dobálta magát a dzsip, megint csúszkálni kezdett, meg-megfarolt.
Sikes még közelebb húzódott az oszlopokhoz.
Hirtelen beletaposott a fékbe, és elkáromkodta magát.
Hatalmas porfelhőt kavarva, alig egy lépésnyire állt meg egy
halom kerítésoszloptól, amely teljesen elzárta a kerítés menti utat.
Úgy borították le ide, hogy se jobbról, se balról nem lehetett
járművel elférni mellette. Sikes két kezét a kormányon tartva
várta, hogy eloszoljon a porfelhő. A drótkerítés túloldalán nagy
fehér konténerek álltak rendezett sorokban: a karantén kórháza. A
kerítés belső szélének vége azonban még jó néhány száz
méterre volt.
Kinyitotta az ajtót, kiszállt. Perzselt a nap, a levegő csontszáraz
volt. Homlokáról folyt az izzadság. A vezetőülésre hajította a
sapkáját: sötét egyenruhája így is elég büntetés volt itt a
sivatagban. – Jöjjön, Sam. Sétálunk egyet.
T’ksam kiszállt és Sikesra meredt. Sikes a fehér konténerekre
mutatott, s tett néhány lépést a kerítésoszlopok bal oldala felé.
T’ksam ráérősen szemügyre vette közvetlen környezetét, és az
oszlopok jobb oldala felé indult.
– Hé! – kiáltott rá Sikes. Furcsán kongott a hangja a
mozdulatlan levegőben. – Én a kísérője vagyok. – Eltúlzott
gesztusokkal mutogatni kezdett magára meg a tenctonira. –
Mellettem kell jönnie. Érti?
T’ksam megállt, nézte Sikest. Megigazította hóna alatt az
összegöngyölt holmikat.
– Maguk meg miféle csodalények? – kiáltott fel Sikes. – Egyik
részük fél nap alatt megtanul angolul, a másik meg bamba, mint
egy szalmabáb.
T’ksam hallgatott.
Sikes megint mutogatni kezdett. – Maga itt megy mellettem.
Érti? Sam. Sikes. Erre.
Együtt hallva a két nevet, T’ksam tekintete elkomorodott.
Sikes észrevette. – Sam. Sikes – ismételte.
T’ksam fogai összecsikordultak, megfordult, és elindult az
oszlophalom jobb oldala felé. Sikes szitkozódva utána ügetett.
T’ksam csak ment.
 Sikes utolérte. – Kezdem nagyon unni a szemétkedéseidet! –
ordította T’ksam fülébe, vagyis abba a fülszerűségbe.
– Szar. Monk. Tudod, mi az, hogy monk? – Na tessék, gondolta
elégedettem, megtanultam az első tenctoni szót.
T’ksam úgy sziszegett rá, mintha eddig még soha senki sem
merte volna kiejteni előtte ezt az ocsmányságot.
– Na mi van, faszikám? – mondta Sikes fülig érő szájjal. – Ha
én tudok egy szót a ti nyelveteken, akkor lefogadom, hogy te
tudsz néhány százat a miénken.
T’ksam is elvigyorodott. – Egyél monk – mondta. Elnevette
magát, megszaporázta lépteit, gyorsan távolodott.
Sikes legszívesebben elengedte volna. Menjen csak a francba.
Menjenek mind. De a parancs az parancs: kíséret nélkül egyetlen
tenctoni sem hagyhatja el az IFTK-t. Nem volt választása.
– Várj meg, te dinka! – kiáltotta, és T’ksam után rohant.
Karnyújtásnyira lehetett tőle, mikor a tenctoni hátraperdült, és
valami olyasféle tartást vett fel, amilyenhez hasonlót Sikes addig
csak karatésoktól látott. Kényszeredetten elnevette magát. –
Megijedtél tőlem? Egy ilyen bamba kis emberkétől?
T’ksam fröcsögött valamit.
– Te egyél monkot – mondta Sikes. – Ha beszélsz, angolul
beszélj, haver, vagy inkább ki se nyisd a szád.
T’ksam Sikes lába elé köpött.
Farkasszemet néztek.
Aztán Sikes rádöbbent, hogy mit csinál.
Megcsóválta a fejét. – Induljon – mondta, ő rendőr. Parancsot
kapott. Ezek a lények meg kényszerleszállást hajtottak itt végre,
és legalább annyira nem tudják, mi újság, mint ahogy ő maga
sem tudja. Nem tisztességes dolog, hogy csak azért, mert rossz
napja van – hete, élete –, egy szerencsétlen marslakón töltse ki a
haragját.
T’ksam diadalmasan vigyorgott. Elindult, talpa alatt csikorgott a
száraz talaj. Alig háromszáz méterre voltak már csak a kerítés
végétől.
– Chee vot!
Sikes odakapta a fejét: ötméternyire, a belső kerítés túloldalán
egy nőnemű tenctoni állt. Ötven körülinek látszott, a szokásos
szürke göncöket viselte, egyik kezével a kerítésbe kapaszkodott,
a másikkal sürgetőleg integetett Sikes felé.
Sikes vállat vont, a kerítések közötti átjáró felé mutatott: ha
beszélni akar vele, ott lehet.
– Chee vot! – kiáltotta megint a nőnemű. – K’ul zoo!
Sikes látta, hogy T’ksam szeme rávillan a nőneműre. A nőnemű
döbbenten eltátotta a száját, aztán a kerítés nyílásain át
mutogatni kezdett az ujjával. – Na mask vot! – Úgy hangzott,
mintha felismert volna valakit. – Na mask vot!
Sikes T’ksamra nézett: T’ksam nem nézett a nőneműre, hanem
meggyorsította lépteit.
A nőnemű szaladni kezdett a kerítés mentén, majd megragadta
és őrjöngve rángatni kezdte a dróthálót, csak úgy csattogott az
oszlopokon. – Kleezantsun! – rikoltotta: Sikes-nak a hőség
ellenére libabőrös lett tőle a karja. – Kleezantsun! – Úgy hangzott,
mint az, amit a gyerek akart mondani, mielőtt T’ksam megütötte.
A nőnemű tenctoni mögött, az orvosi konténerek között
sétálgató tenctoniak felfigyeltek a kiáltozásra. Többen is odajöttek
a kerítéshez. T’ksam ügyet se vetett rájuk.
A nőnemű megint szaladni kezdett, tartotta T’ksam mind jobban
megnyúló lépteinek tempóját. Mikor megállt, már számosan álltak
mellette, izgatottak vitattak valamit, T’ksam felé mutogattak, aztán
ők is rázni kezdték a kerítést: úgy hangzott, mint valami
menetütemet diktáló, hatalmas pergődob.
És ugyanazt üvöltötte mind: – Kleezantsun! Kleezantsun!
Sikes T’ksamra nézett: látta rajta, hogy mindjárt futásnak ered.
Nem tudja, mi folyik itt, de úgy döntött, míg ki nem derül, sehova
sem engedi a tenctonit.
Abban a pillanatban, mikor T’ksam futásnak eredt, a karja után
kapott. Nem sikerült megragadnia, csak az összetekert ruhákat
kapta ki a hóna alól: a batyu a földre esett. Sikes csak most jött rá,
hogy valami el lehet rejtve benne.
– Álljon meg a menet! – mondta és lehajolt érte. Még a
tenctoniak kísérgetését előíró utasításnál is szigorúbb szabály
volt, hogy a műszaki szakértők jóváhagyása nélkül az IFTK
területéről semmilyen tárgyat nem lehet kihozni. Bevinni sem. –
Ez itt marad.
 Abban a pillanatban, amint keze a batyuhoz ért, T’ksam az
állába rúgott.
Sikes úgy elrepült, mintha egy rögbihátvéddel ütközött volna.
De nem engedte el a batyut. A batyu kigöngyölődött. Sikes levegő
után kapkodva felnézett fektéből. A porban egy fekete fémcső
hevert. Nem volt nagy, a tenyerén is elfért volna, egyik oldalán
tenctoni írás tekergett.
A kerítés túloldalán összesereglett csődületen végigsuhant egy
szó, még gyorsabban, mint a kleezantsun. – Sobat! – ordították,
mint akik a világ végét látják közeledni. – Sobat! Sobat!
T’ksam felkapta a csövet. Sikes felállt. – Azt hiszem, ez nem
megy, Sam.
T’ksam rávigyorgott, aztán megszólalt. – Te megy most.
Sikes az állát dörzsölgette, mosolygott. Ugye hogy tudsz te
angolul. – Azt hiszem, ez semmiképpen nem megy, Sam. Ezt a
tárgyat meg kell nézetni az ügyeletes szakértővel.
T’ksam elfordult, hogy Sikes ne férhessen hozzá a csőhöz.
A kerítésnél már vagy száz tenctoni szorongott. Egyesek
zokogtak. Mások ordítoztak. Mindannyiuk arcán halálos félelem
ült. A drótkerítés valamilyen ősi ritmust követve csattogott, mint
valami csatába szólító dobszó.
– Azt hiszem, ez egy nagyon fontos tárgy lehet – mondta Sikes,
s araszolni kezdett balra. T’ksam törzse követte a mozdulatait.
– Megy most – mondta T’ksam ugyanazon a hangon, amelyen
Miss Laurie-hoz beszélt.
– Nem megyek én sehová – felelte Sikes. – És nem mész te
sem, haver.
A kerítés rázkódott: előre-hátra. Sikes jobbra cselezett, hogy
ballal behúzzon egy isteneset. T’ksam azonban úgy mozgott, mint
a higany. Keze villámként vágódott Sikes gyomrába, nyakának,
egyik lába a mellének, aztán a cső nagy ívben felröppent, bele a
markába, az ököl meg azzal együtt Sikes orrába robbant.
A négy ütéshez egy másodperc sem kellett. Sikes körül
megpördült a táj. Egy pillanatig úgy rémlett neki, mintha az
ágyában feküdne a Caseynél töltött este után, mintha csak
álmodta volna mindazt, ami az utóbbi három hétben történt vele.
 A tenctoniak üvöltöttek, ordítottak, érthetetlen volt minden
szavuk, egészében azonban világosan érthető: halálosan meg
voltak rémülve.
Sikes elesett. Tompán érzékelte, hogy T’ksam fölé magaslik,
kezében még mindig ott van a cső. Szemébe sütött a nap,
hunyorgott. A kerítésre nézett. A tenctoniak már nem rázták. Nem
kiabáltak, nem sírtak. Csend volt. Sikes nézte őket. A tenctoniak
nézték Sikest. És T’ksamot. Meg a csövet.
Sikes szeme előtt elhomályosult a kép: már nem látott
tenctoniakat. Csak embereket látott a kerítés túloldalán. Rémült
embereket. Elveszett embereket. Nincstelen embereket.
Embereket, akik egyetlen dologra vágytak csupán.
Igazságra.
Felnézett T’ksamra. Nem tudta, hogy a gyerek megütésén kívül
milyen bűnöket követett még el. Nem tudta, milyen jelentősége
van ennek a csőnek, csak azt tudta, hogy láttára mindenkit elfog a
rémület. De vannak esetek, mikor nem számítanak a részletek.
Néha nincs más, csak jó és rossz. Ez minden nyelven ugyanazt
jelenti.
Megpróbált feltápászkodni, de karja összecsuklott alatta,
visszahanyatlott a földre. A tömeg felnyögött. T’ksam csupán egy
sötét sziluett volt a vakítóan kék ég háttere előtt. Mondott is
valamit, egyetlen szót csupán, tökéletesen tisztán érthetőt, bár
nem volt semmi értelme.
– Rakomány.
T’ksam sarkon fordult és elindult.
Sikes mozdulatlanul hevert a porban. A nap perzselte a bőrét.
Porszemcsék tapadtak arcának minden kis izzadságcsíkjába. De
csak egyetlen gondolat járt a fejében, egyetlen hang
visszhangzott a szívében.
Nem.
Még nincs vége.
Soha nem is lesz vége.
Elege volt már a legyőzöttségből. Most már muszáj nyerni egy
meccset.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
George a karjában tartotta Deevoshát, egy tenctoni dalocskát
dudorászott neki. Az apró podling álmosan gőgicsélt, George
ellágyulva nézte.
– Azt hiszem, aludnia kellene, Neemu.
George a párjára nézett. Susan gyönyörű volt ezekben az
emberi ruhákban. George kedvező előjelként értékelte, hogy az új
világon a gyerekgondozók ruhájának ugyanolyan a színe, mint a
Tenctonon a szent öltözékeké. Susan a kicsiért nyújtotta karjait. –
Na, add csak ide. Hadd tegyem bele az… ágyba.
A földi szóra összemosolyogtak. A konténer podlingok számára
készült apró ágy-taval volt tele. A többi konténerben nagyobb,
felnőtteknek való ágy-ta állt. Az emberek minden
rakományspecialistát megkértek, hogy jöjjenek a Vörös Kereszttel
jelölt konténerekbe, segítsenek ápolni a beteg és sérült
tenctoniakat, és tanítsák meg rá az embereket is. Az emberek
szinte mániákusan törekedtek arra, hogy senki ne haljon meg,
akármilyen idős vagy fiatal is a beteg A csodák napjait élték.
Ettől azonban még haltak meg tenctoniak. George és Susan
tanúja volt éjszaka a teherautók érkezésének: nagy fémládákat
hoztak, abba tették a holttesteket. Visszahozzák őket, mondták az
emberek, mihelyt bebizonyosodik, hogy nem jelentenek veszélyt.
George előtt nem volt egészen világos, miként fogják ezt
megállapítani. Valami olyasmit magyarázgattak, hogy el kell
menniük valamiféle szent Öregekhez, akik megkérik őket, hogy
temetés vagy hamvasztás előtt készítsenek egy
kömyezetártalmatlansági nyilatkozatot. Kedves népség ezek a
földiek, gondolta George, bár időnként kétségbeejtően
bonyolultan tudják intézni a dolgaikat.
 A kis Deevosha elégedetten bugyborékolt az ágyában, és
lehunyta a szemét. Susan George dereka köré csúsztatta a
karját, úgy nézték gyermeküket. Az ágy végén egy tábla függött,
EMILY DICKINSON felirattal. George nagyon büszke volt, hogy
lánya részesült az emberi név áldásában. Ez most már
idekapcsolja ehhez a bolygóhoz. Párja is kapott már nevet: az
emberek Susan B. Anthonynak nevezték. Várta már a napot,
amikor őt is méltónak találják valamilyen megbízatásra, s őt is
névvel ruházzák fel, amelynek révén bekerül a nyilvántartásokba.
Nagy nap lesz.
Susan a nyakához érintette ajkát, úgy suttogta. – Néhány perc
múlva lesz egy kis szünetem – lehelte a fülráncaiba. – Van itt a
szomszédban egy konténer, tele ágy-taval, és az ajtaját is be
lehet zárni.
George szívei zsongani kezdtek, de eszébe jutott az Öregek
figyelmeztetése. – Nem lesz ebből baj? – kérdezte. Eddig
egyetlen emberi binnaumot sem láttak, s az Öregek kihirdették,
hogy mindaddig, míg be nem bizonyosodik, hogy nem valamilyen
járványnak esetek áldozatul, ami esetleg arra kényszerítheti a
földieket, hogy tenctoniakkal lépjenek párkapcsolatra, a
szaporodást illetően mindennemű információ kiszolgáltatása tilos,
s következésképpen nyomatékosan felkérnek minden párt, hogy
ne párosodjanak semmilyen olyan helyen, ahol az emberek
netalán megláthatják őket. George azonban már észrevette, hogy
az emberek tiszteletben tartják a becsukott ajtókat. – És meddig
tart néhány ilyen… perc? – duruzsolta.
Susan mély torokhangú zümmögést hallatott: George érezte,
hogy elvörösödik. – Körülbelül addig…
Odakint valami kiabálás támadt. Egyszerre léptek az ablakhoz.
Most már tisztán hallották a kiáltást. – Felvigyázó! – kiabálta
valaki. – Felvigyázó! – Más hang is hallatszott: mintha erős szél
rázná a kórházkonténerek mellett húzódó kerítést.
George alvó gyermekére nézett. – Kimegyek, megnézem…
– Megyek én is – mondta Susan.
Kimentek. A kerítés mentén már kisebbfajta tömeg gyűlt össze.
– Felismertek egy felvigyázót – mondta George, hallva, mit
kiabálnak. – A kerítés túloldalán van.
 Megfogta Susan kezét, és fúrni kezdte magát előre a tenctoniak
között. Lassanként kezdett visszatérni belé a régi félelem. Eddig
mindenki azt mondta, hogy a felvigyázóknak végük, meghaltak a
robbanáskor, vagy ott maradtak a főhajón. Azt hitték,
megszabadultak tőlük.
Odaértek a kerítéshez, ahol már vagy százan tolongtak. – Nem!
– mondta döbbenten George. De mégis: ez csakugyan egy
felvigyázó volt. T’ksam. A szörnyeteg, aki kihallgatta őket a
hálóteremben, s aki meggyötörte Susant.
Susan megremegett T’ksam láttán. A felvigyázó most a
rakomány szokásos szürke öltözékét viselte ugyan, és a
csuklójáról is eltűnt a tetoválás, de felismerte. Bárhol képesek
felbukkanni, gondolta George. Mindenütt. Itt járnak közöttünk.
A felvigyázót kísérő ember még félelmetesebb volt. Ő is fekete
egyenruhát viselt, s mellén ott csillogott ezüst rangjelzése.
A tömegen ideges suttogás hullámzott végig. – Visszajöttek?
Az ott egy emberfelvigyázó? – George a többiekhez hasonlóan
megragadta a kerítést. – Nem! – kiáltotta együtt velük, s minden
egyes kiáltásra, a megszabadításért könyörgő fohász ritmusára
együtt rázta velük a kerítést.
A felvigyázó tudta, hogy felismerték. Ez nyilvánvaló volt abból a
pökhendiségből, amellyel semmibe vette a skandáló tömeget.
George azonban látta rajta, hogy már nem bírja sokáig, és…
T’ksam futásnak eredt, de az egyenruhás ugyanabban a
pillanatban utánakapott, s kirántotta a hóna alól az összegyűrt
holmikat.
A batyu kigöngyölődött. Valamilyen sötét tárgy hullott ki belőle.
Ez a hajóról származik.
– Mi az? – kérdezte Susan, és még szorosabban odasimult
George-hoz.
– Nem tudom… – válaszolta George.
De volt, aki tudta. Jajveszékelésként hatottak a kiáltások.
– Ez egy vészjelző! A hajó egyik vészjelzője! Ezzel ide tudják
hívni a flottát!
– Egy vészjelző!
Kezek százai rángatták kétségbeesetten a kerítést, le akarták
dönteni. George végignézett a kerítésen, hogy lássa, át lehet-e
jutni befejezetlen végén. Ott azonban fegyveres őrök álltak, már
indultak is erre, hogy megnézzék, mi ez a rendbontás.
Az egyenruhás ember mondott valamit, amit nem lehetett
érteni, és lehajolt a vészjelzőért. T’ksam odaugrott hozzá, és teljes
erejéből belerúgott.
A tömeg felnyögött. T’ksam felkapta a vészjelzőt.
– Lehet, hogy ez az ember mégsem felvigyázó… – mondta
tétován Susan.
– Akkor meg micsoda? – kérdezte George.
– Őrült – szólt közbe egy öreg hímnemű, és megcsóválta fejét.
– A felvigyázó kettéhasítja azt a csöpp koponyáját.
Kezek százai fogták még mindig a drótkerítést. De a skandálás
abbamaradt.
Az ember nekiugrott T’ksamnak, de lassú volt, nagyon lassú.
T’ksam egy négyes chekkahütéssel leterítette.
Az ember előre-hátra imbolygott, talán már meg is halt, aztán
összeroskadt.
T’ksam megállt fölötte, diadalmasan fölemelte a vészjelzőt.
Az elnémult tenctoniak mozdulatlanul, tehetetlenül álltak a
kerítés mögött.
Az ember megpróbálta fölemelni a fejét, de még arra sem volt
képes.
A felvigyázó hátat fordított neki, s elindult a közeledő őrök
irányába. George tudta, hogy ha az őrök bizonyos közelségig
érve nem használják fegyverüket, T’ksam puszta kézzel végez
velük.
Ez már sok volt. Ennyi mindenen keresztülmenni, ennyire közel
kerülni a szabadsághoz, eljutni erre a bolygóra, amelynek lakói
segítenek rajtuk, s nem kérnek érte semmit cserébe… És tudni,
hogy mielőtt mindezt igazán a magukénak tudhatnák, az egészet
elveszíteni. Sok volt.
George úgy érezte, mintha megint ott ülne az asztalhoz
bilincselve. Hallotta, mint pörög a wojchek. Ezúttal azonban élni
akart. Nagyon sok minden volt már, amiért érdemes volt élnie.
Ahogy az összes tenctoninak.
Az ember felállt.
– Nézd, George! – mondta Susan.
 Az ember bizonytalan léptekkel elindult T’ksam után.
– Ez már nem is él… – suttogta valaki.
Az ember futni kezdett, lépésről lépésre nyerte vissza az erejét.
A mellére tűzött ezüstjelvény olyan tisztán tündökölt, mint a
bolygó napja. George hallotta, hogy felkiált, s noha csak nagyon
keveset értett angolul, mégis tudta, hogy egy artikulálatlan kiáltás.
Az embert megszállta valami. Olyan erővel kiáltott, mintha
tudná, mit jelent védtelen rabszolgának lenni.
A tömeg száját tátva, félelemmel vegyes áhítattal nézte, amint
az ember utoléri és a földre dönti T’ksamot.
T’ksam a támadás utolsó pillanatában hátranézett, de a
rátámadó ember láttán földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől.
Soha, senki nem támadott még meg egy felvigyázót kétszer.
Soha senki.
Az ember rávetette magát T’ksamra, egymás után zúdította
arcába az ökölcsapásokat.
A tömeg halálos csendben figyelte. Nem hittek a szemüknek.
T’ksam egy ütéssel lelökte magáról az embert, és talpra
szökkent. Felállt az ember is, de ő jóval lassabban. A felvigyázó a
földre dobta a vészjelzőt, s kissé előrehajolva, gyűlölettől
fröcsögve, szitkozódva indult az ember felé.
Tenctoni nyelven rakománynak nevezte az embert.
– Stangya…! – szólalt meg Susan. – Lehetséges volna, hogy
ez egy… átlagos ember?
George nem tudta. Nem tudta levenni a szemét erről a bátor –
vagy őrült? – emberről.
T’ksam támadásba lendült. Az ember lehajolt, T’ksam
keresztülbukott rajta, az ember meg közben kiegyenesedett, és
vállával nagyot taszított T’ksamon.
T’ksam ebben az alacsony gravitációban távolabbra repült, mint
gondolta volna, túlkorrigált, s fejjel zuhant a földre.
A tömegnek elállt a lélegzete, aztán ujjongásban tört ki: eleinte
csak szórványosan, aztán egyre fokozódó hangerővel, mintha
nem is százak, de ezrek tolonganának a kerítés mentén.
Az ember odahajolt a felvigyázó fölé, és belerúgott az oldalába.
– Oda nézettek! – kiáltott föl George. – Tudja, hol van az idegdúc!
– A felvigyázóra most már záporoztak a rúgások, T’ksam erejéből
csak arra futotta, hogy érzékeny idegcsomóit védve, az oldalához
szorítsa karjait.
A tömeg üvöltött gyönyörűségében.
A felvigyázó karjai lehanyatlottak. Feje oldalra nyekkent, bele a
porba. Ilyen nincs. De mégis: az ember győzött.
A tömeg kórusban hálálkodott Andarkónak, Celine-nek
Ioniának. Csodát láttak. Erre nem volt más magyarázat.
Az ember eléggé megviseltnek látszott, de állt. A tömegből
néhányan odakiáltottak neki, őrült igyekezettel mutogattak a
homokban heverő cső felé. Az ember megértette. Odasántikált a
vészjelzőhöz, és felvette. A tömeg kiabálni kezdett neki, hogy
dobja át hozzájuk. Az ember a tenyerén latolgatta a cső súlyát.
George látta rajta, hogy gondolkodik.
Emberi kiáltások harsantak. Az örök már majdnem odaértek.
Egyszerre kiáltott a tömeg: vigyázz!
T’ksam talpra állt, és rávetette magát az emberre.
Az ember megértette a figyelmeztetést, és megperdült.
George-nak elállt a lélegzete. Az ember szemmel láthatólag
nagyon legyengült. Még egy összecsapást nem fog túlélni.
Az ember megvetette lábát, s felemelte karjait, hogy
védekezzen a négyes chekkahütés ellen. T’ksam azonban
megváltoztatta támadása irányát, elkapta az ember karját,
magasra emelte, keze gyilkosökölbe szorult, torkából feltört a
gyilkoló chekkahok kiáltása,
A tömeg hördült rémületében. Tudták, mi következik. A
gyilkosököl. Az ember elveszett.
A felvigyázó ütött. Ökle betalált az ember hóna alá, nem nagy
erővel, de pontosan azokra az idegekre, amelyeknek hirtelen
ingerlése kiváltja a szívek ritmusának szétesését.
Az ököl célba talált.
A tömeg felnyögött, kínjában csaknem magára rántotta a
drótkerítést.
Az ember mozdulatlanul állt, de úgy, mint egy pillanatnyi
egyensúlyban lévő rúd, amely a következő másodpercben eldől.
De nem dőlt el. Lenézett a felvigyázó öklére, amely még mindig
ott feszült a bordájának. Aztán a felvigyázóra nézett.
 A felvigyázó foltjai elszíntelenedtek félelmében. George tudta,
miért: az ember túlélte a halálos ütést.
Duzzadozni kezdtek a foltjai, érezte a tömegen végigfutó
borzongást, s hogy mindenkinek megduzzadnak a foltjai.
Miféle lény ez az ember?
Az ember pedig hátralendítette szabad kezét, s az öklében
szorongatott vészjelzővel teljes erejéből belevágott T’ksam
arcába.
A felvigyázó orrából rózsaszínen fröccsent a vér. T’ksam arccal
zuhant a porba.
Mintha az egek hasadtak volna meg, olyan elemi erővel
robbant ki a tömegből az ujjongás.
Az ember tántorgott, de nem csuklott össze. George ámulattal
nézte.
– Odanézz, Appy, ez tántorog! Eszerint mégsem védik az
istenek.
Az ember a kezében tartott vészjelzőre nézett. Tekintete
végigpásztázott a kiabáló, mutogató tömegen. Az őrök már
csaknem odaértek.
– De hiszen ez tényleg csak egy közönséges ember… –
suttogta Susan.
Az ember tekintete összekapcsolódott George-éval. Annyira
idegen, annyira kifürkészhetetlen volt a szeme… de mégis: volt
benne valami, amit George érteni vélt. Úgy érezte, mindjárt eldönt
valamit magában ez az ember.
Átfutott rajta, hogy vajon az ember kiolvas-e bármit is az ő
tenctoni szeméből. Vajon áthidalhatja-e valaha is két különböző
világ két különböző teremtménye a köztük és fajtájuk között
tátongó szakadékot?
Az ember az őrök felé pillantott. Már majdnem odaértek hozzá.
Az ember visszanézett George-ra, és valami különös dolgot
művelt: biccentett George felé. Csak egyszer. George biztosra
vette, hogy a gesztus szándékos volt, de a jelentésén nem volt
ideje töprengeni, mert a következő pillanatban az ember
elhajította a vészjelzőt.
 A tömeg felszisszent: tenctoniak és emberek sorsa ott
szikrázott-pörgött a hátborzongatóan kék ég alatt. És pontosan
George felnyújtott kezébe hullott.
Az őrök kiabálva elrohantak az ember mellett, futottak a
kerítéshez. George szorosan megmarkolta a vészjelzőt. Nagyobb
volt annál, mint hogy kifért volna a háló nyílásain, de tudta, hogy
csak másodpercei vannak a cselekvésre: az emberek
mániákusan ragaszkodnak mindenhez, ami a hajóról való.
Viszonozta az ember különös gesztusát: visszabiccentett neki.
Csak egyszer. Az ember szája széles mosolyra húzódott. George
még mindig nem tudta, mit jelent az iménti gesztus, de érezte,
hogy hirtelen létrejött köztük valamiféle kapcsolat. Jó jelnek
érezte.
Földhöz vágta a vészjelzőt, odavágta a kerítés tövébe. Tucatnyi
kéz kapott érte, s a vészjelző eltűnt a tenctoniak sűrűjében.
George hallotta, hogy apró darabokra zúzzák.
– Nem, Appy… – mondta áhítattal. – Ez mégsem egy
közönséges ember.
Az ember kiabálva magyarázott valamit a köré gyűlő öröknek.
Nagy gonddal leporolta egyenruháját, megigazította
ezüstjelvényét, s addig dörzsölte zubbonya ujjával, míg úgy nem
tündökölt a mellén, mint a nap maga.
– Nézd csak meg, milyen ruha van rajta – mondta George. –
Meg azt a becsületjelvényt a mellén. Én nem tudom, Susan, ki ez
az ember, de bármilyen szerepet tölt is be ezen a bolygón, én is
az akarok lenni. – Susan csak nézte. Körülöttük ujjongtak a
tenctoniak, kiabáltak az embernek, áldották csillagokkal. – Én is
ilyen öltözéket akarok viselni. És bármit kell is tenni, hogy
kiérdemeljek egy olyan jelvényt, amit a mellén visel, én
megteszem.
– Hogy megköszönd ennek a világnak, amit adott nekünk? –
kérdezte Susan. Mosolyogva nézett George-ra: megértette, mint
mindig.
– Igen – mondta George, miközben az ember elment. – És
mert én döntöttem így.
 Néhány perc múltán két őr érkezett, hogy szétoszlassa a
kerítés belső oldalán nyüzsgő izgatott, boldog tenctoniakat, s
hogy megkeresse, mi maradt a kerítésen áthajított tárgyból.
Semmi.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Moodri lenézett unokaöccsére, és gyengéden megérintette a
gyerek mellének és nyakának ébresztőpontjait.
Buck azonnal felébredt. Kicsit még kába volt ugyan, de éber.
Azt kérdezte nagybátyjától, hol van.
– Egy betegszobában – felelte Moodri. – Az emberek úgy
hívják: kórház. Olyan, mint egy betegszoba, csak nagyobb.
Buck meg akarta mozdítani a karját: arcára kiült a meglepetés,
mikor észrevette, hogy valamilyen fehér kő veszi körül.
– Ne ijedj meg, Finiksa. Nem tudják, hogyan kell kezelni a
csonttörést, de gyorsan tanulnak. Én nagyon bízom bennük.
Buck sóhajtva visszadőlt a párnájára. Moodri átérezte fájdalmát
és félelmét. Ez a gyerek megtette, amit tennie kellett, megtette,
amit a szívei diktáltak, de ez a teher akkor is túl nehéz egy
gyereknek. Túl sok halált látott, túl sokat élt át. Idővel talán
felfogja, mit tett. Egyelőre még nem.
Keze fejével megérintette Buck halántékát, hogy felkészítse a
drága adományra, amiben száz esztendő óta senki sem
részesülhetett övéi közül: a gyermekkor adományára. A pörgő
kristály használatra készen ott lapult öltözéke redői közt. De előbb
még valami más teendője volt.
– Nyisd ki a kezed, Finiksa. Adok neked valamit.
Buck engedelmeskedett. Moodri egy kavicsot ejtett a kezébe.
– Mi ez? – kérdezte Buck.
– Ennek a világnak a neve.
– Te tudod, hogy hívják?
– Mindannyian tudjuk. Mióta az utazás megkezdődött, itt van a
szívünk mélyén.
Buck türelmesen várt, mintha csak tudná, hogy többé sosem
kell sietni. És hogy minden rendben lesz.
– Azon a nyelven, amit itt beszélnek, ezt a bolygót Földnek
nevezik.
Buck elismételte. Jólesett kimondani.
 Moodri elmosolyodott. – Más nyelveken más nevei is vannak.
De egyelőre megteszi az is, hogy Föld.
– Föld – mondta Buck. Moodri látta, hogy megnyugtatólag hat
rá a szó. De hirtelen nyugtalanul felkapta a fejét. – És a
vészjelző? Mi lett vele?
– Csöndesen – szólt rá Moodri. – Megsemmisítettük. – Nem
volt rá oka, hogy elmondja a gyereknek: valahol kint a sivatagban,
ahová kirepült, még ott rejtőzik a negyedik vészjelző. Az emberek
szorosan körülzárták a karanténzónát. A vészjelző energiája
idővel kimerül, és akkor már nem jelent fenyegetést. Idővel.
Moodri tenyerébe zárta unokaöccse öklét, s a benne rejlő
kavicsot. Egy egész világ egy gyerek kezében. A legjobb helyen.
– Aim se terrata yas rifym vacwa vots tia – mondta. Álljatok
továbbra is szilárdan a Földön. Ez volt az új világ első imája.
Buck fürkész tekintettel nézett föl rá. – Ez azt jelenti, hogy itt
maradunk?
– Azt – felelte Moodri. – Itthon vagyunk.
EPILÓGUS
Későre járt, a kórházban csend honolt. A szobából, ahol Susan és
Emily aludt, nem hallatszott más, csak a nitrogénszelepek
sziszegése.
Vessna gőgicsélni kezdett Buck karjaiban. George gyengéden
végigsimított ujjával parányi foltjain.
– Mióta tudod? – kérdezte George.
Buck felvonta a vállát. – Azóta, hogy Moodri kivitt a tengerhez.
Belegázolt a sós vízbe… és nem lett tőle semmi baja. Ahogy
néztem, eszembe jutott, mikor belenyúlt a re-cirkulátorba… –
Buck eltakarta a szemét. – És utána is segített… egyre több
dologra emlékeztem. – Buck az apjára nézett. – Még mindig
segít. Valahányszor csak… Valahányszor csak felnézek a
csillagokra.
George a karjába zárta, néhány pillanatig ott dajkálták Vessnát
kettejük között. – Tudom – mondta halkan George.
– Tudom. – Ruhtra jutott eszébe. Vannak még ajtók, amelyeken
keresztül kell lépni.
– Én sose felejtem el azt a napot – mondta. Ha csak rágondolt,
máris zsugorodni kezdtek a foltjai.
– Tudod már, ki volt az az ember, aki odadobta neked a
vészjelzőt?
George halkan felkacagott, aztán lehalkította a hangját. – Az én
szememben akkoriban, mikor még minden olyan új volt, mind
egyformának látszott.
Buck megfogta apja kezét. – Még megvan a kő, amit Moodritól
kaptam.
George bólintott. – És még megvannak az álmaink is, ugye?
Buck az elkülönítő helyiség ablakára nézett. – Meg a
rémálmaink is.
 A remény ugyanúgy, mint a kétségbeesés, gondolta George. A
csillagok ugyanúgy, mint a sötétség.
Egyszerűen csak az a kérdés, honnan nézik.
Felállt. – Matthew hamarosan Itt lesz. Ő majd segít. Ha ugyanis
nem tudnád: minden egyes purista disznóra, aki ártani akar
nekünk, jut egy ember, aki a mi oldalunkon áll. – Odament az
ablakhoz. Buck, karjában Vessnával, követte.
Egymás mellett álltak, úgy néztek befelé: tükörképük lassan
összeolvadt Susan és Emily képével. George megérintette az
üveget. Már nem érezte a csillaghajtómű vibrálását, már nem
érezte az űr dermesztő hidegét.
Nézett, nézett befelé az ablakon, és már nem gondolt rá,
hogyan bámult kifelé egykor a hajó könnycsepp alakú ablakain.
Többé már nincs idő a múltba nézni. Csak a jövőbe.
És lesz jövőnk, gondolta.
 KÖZJÁTÉK
Éjszaka volt. A vörös Carralo simán suhant a város esőtől nedves
utcáin. Forgalom már alig-alig volt. Már egészen közel jártak a
kórházhoz.
– Nem is tudtam, hogy dolgoztál a táborban – mondta Cathy.
Mialatt Sikes mesélt, csak nagy ritkán szólalt meg.
– Utána már nem mentem vissza – felelte Sikes. Őt magát is
meglepte, mennyire megkönnyebbült most, hogy elmesélte. De
már muszáj volt. Semmit sem akart eltitkolni Cathy elől. Soha
többé. – Hadbíróság elé akartak állítani, mert bedobtam azt a
vacakot. Alig egy-két dolgot találtak meg épségben a roncsok
között. Mivel azonban rendőr voltam, nem nyúlhattak hozzám, így
aztán hazaküldtek. Pontosabban kórházba. Két hónapig feküdtem
törött bordákkal… meg hasonló kellemességekkel.
– És most… – Cathy hangja elbizonytalanodott. – És most…
gyűlölsz minket amiatt, amit láttál vagy azért, ami történt veled?
– Nem – válaszolta Sikes. – Nem. Azt hiszem, inkább csak
nagyon csalódott voltam. Megjönnek a marslakók, eljönnek
hozzánk egy másik világból, és mikor a lényegre kerül a sor,
kiderül, hogy pontosan olyanok, mint mi.
Cathy kényszeredetten elmosolyodott. – Hát talán azért nem
pontosan olyanok, mint ti.
Sikes tudta, mire céloz, de nem akarta elfogadni. – Nem, Cathy.
Komolyan gondolom. Sokkal inkább, mint valaha. Pontosan
olyanok, mint mi. – Érezte, hogy lángolni kezd az arca. – Már úgy
értem, mindenben, ami lényeges. – Az útra koncentrált. Nem
akarta elhinni, mit mondott ki az imént.
A hangjából ítélve Cathy se nagyon. – És mondd csak…
Tényleg olyan villámgyorsan beleszerettél abba a
csillagásznőbe?
Sikes a fejét rázta. Ezt már réges rég kielemezte magában. – A
tudatalattim sietett a segítségemre. A tudatalattimban mindvégig
ott volt Victoria, aki végre kimondta, hogy esetleg megpróbál
megint összeállni velem. De volt még más is, egy hang, amely
egyre csak azt mondta: na ne. És rányitotta a szemem, miféle
bonyodalmak adódhatnak még ebből. Victoria meg én nem
voltunk egymáshoz valók. Van ilyen.
– És állandóan ilyen gyors és erős vonzalom támad benned a
nők iránt? – kérdezte Cathy. Valahogy mintha elszorult volna a
torka.
Sikes az ajkát rágta. – Hát… többnyire csak olyankor, mikor
beszállok valami olyasmibe, amibe nem volna szabad. –
összeszedte erejét, mint egy bicikliversenyző az első emelkedő
előtt. – Mióta megismertelek, azóta nem.
A kocsi ismét megtelt feszültséggel. Sikes szinte belelapult az
ülésbe. Mit akar még tőle Cathy? Mit mondjon még neki?
– Lehet, hogy igazad volt az előbb – mondta lassan Cathy. –
Talán mégiscsak egyformák vagyunk.
– Lehet, hogy egyszerűen csak más módon vagyunk zavarban,
és ennyi az egész – mondta Sikes. Már csaknem ott voltak a
kórháznál.
– És mindegyikünk a maga módján van eltévedve – suttogta
Cathy.
Sikes odakanyarodott a kórház kapujához. – És csak
szeretnénk valahogy hazakeveredni.
– És mi a véleményed, Matt: haza fogunk keveredni?
Sikes nem tudta, kikre érti: emberekre és tenctoniakra, vagy
csak kettejükre. De nem merte megkérdezni.
– Nem tudom – válaszolta. – Remélem. – Egy hirtelen
késztetés hatására kinyújtotta a karját, s keze fejével végigsimított
Cathy homlokán.
Cathy megfogta a kezét. – Én is remélem.
Előttük magaslott a kórház. Sikes tudta, bárhogy lesz is, ez a
történet nem fog véget érni.
Még csak most kezdődik.

VÉGE