KEVIN HEARNE

HEXED megátkozva

A VASDRUIDA KRÓNIKÁK 2.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, 2013
 Írta: Kevin Hearne
A mű eredeti címe: Hexed

Fordította: Acsai Roland

A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd

A művet eredetileg kiadta:

Del Rey, a division of Random House

Text Copyright © 2011 by Kevin Hearne

Published by arrangement with Jill Grinberg Literary Management
LLC. All rights reserved. First published by Del Rey,
an imprint of The Random House Publishing Group,
a division of Random House, Inc., New York.

Ez a könyv kitalált történeten alapszik.

A szereplők, a helyek és az események az író képzeletének
szüleményei, vagy a képzeletnek rendelte alá őket.

ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 373 409 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széll Katalin, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 Apámnak,
aki nem érhette meg a könyv megjelenését,
de abban a tudatban távozhatott,
hogy fia álmai beteljesültek.
 Kiejtési útmutató

Mint az Üldöztetve esetében, most sem szeretném, ha az olvasó rá-

nézne a lengyel, orosz, német és ír szavakra, és ezt kérdezné magá-
tól: „És ezt nekem ki kéne tudnom ejteni?” Nem, nem kell. Én csak
azt akarom, hogy jól érezze magát olvasás közben, és ha a maga
módján kívánja kiejteni a szavakat, nyugodt szívvel megteheti. De ha
olyan olvasó kezébe kerülne a könyv, aki szeretné tudni, hogyan
mondják ki ezeket helyesen a szereplőim, azok segítségére készült az
alábbi útmutató.

A lengyel boszorkánykör nevei

Az írott lengyel nyelvben akad néhány betű, amit máshogy ejtünk,

mint az angolban. De ahelyett, hogy mindet elmagyaráznám, kérem,
fussák át ezt a nem túl tudományos fonetikai útmutatót, és higgye-
nek nekem − persze ez sem kötelező.
Berta: Berta (úgy kell kiejteni, ahogyan írva vagyon, de ígérem, ha-
marosan izgalmasabb vizekre evezünk)
Bogumila: Bo-gu-mi-va (becézett, amerikai változatát, a Milát simán
Mi-lának kell ejteni, hogy az amerikaiak ne ütközzenek meg
folyton azon, hogy l helyett v-t mond)
Kazimiera: Ka-zi-mi-ra
Klaudia: Klaudia (ahogyan írjuk)
Malina Sokolowski: Ma-li-na Szo-ko-vov-szki (bizony, nincs l hang a
családnevében)
Radomila: Ra-do-mi-va
Roksana: Roke-szá-na
Waclawa: Va-szva-va
 Ír szövök, kifejezések

Bean sidhe: banshí

Dóigh: doj (annyit tesz: égetni)
Dún: dún (jelentése: becsukni, összezárni)
Freagróidh tú: fragrojt ú (magyarul: válaszolni fogsz)
Múchaim: múhem (kioltani)

Ír kardok

Fragarach: Fragarah (a kard neve: Válaszadó)

Moralltach: Moraltah (a kard neve: Nagy Őrjöngő)

A többi lengyel, orosz és német szó meghallgatható a weboldalamon,

a kevinhearne.com-on, ha kedvük van odakattintani.

Ír istenek

Goibhniu: Guvnyú (a Tuatha Dé Danan tagja, kitűnő kovács és a ser-

italok főzőmestere)
 Első fejezet

Kiderült, hogy ha kinyírsz egy istent, hirtelen megugrik a népszerű-

ségi indexed. Paranormális biztosítási ügynökök rohamoztak meg
speciális „istenölő” életbiztosítást kínálva. Sarlatánok akartak „is-
tenálló” páncélokat rám sózni, és extraplanáris lények ellen bizton-
ságot nyújtó házakat kiadni nekem. De a legrosszabbak az istenek
voltak, akik először gratuláltak elért eredményemhez, majd rögtön
figyelmeztettek, hogy az esetükben ne próbálkozzam ilyen aljas
trükkökkel, és azzal fejezték be mondanivalójukat, hogy a riválisai-
kat viszont nyugodtan lemészárolhatom − szigorúan az aljasság je-
gyében.
Mióta a legkülönfélébb panteonokban elterjedt a hír, hogy nem
is egy, hanem rögtön két tagját tettem hidegre a Tuatha Dé Danann-
nak − ráadásul a hatalmasabbikat még a keresztény pokolra is jut-
tattam −, a világ legkülönfélébb hitrendszereiből különféle kisiste-
nek, hírnökök és nagykövetek tették nálam tiszteletüket. Mondandó-
jukat mind azzal kezdték, hogy őket lehetőleg hagyjam békén, és az-
zal folytatták, hogy segítsek nekik kiszúrni egy halhatatlan és hallat-
lanul bosszantó hólyagot, amiért cserébe olyan mértékben megju-
talmaznak, amit legvadabb álmaimban sem remélnék, és blablabla,
böff.
De ez a jutalmazásos rendszer egy nagy rakás lószar volt, ahogy
a jó öreg britek mondanák. Ott volt például a kelta Brighid, a költé-
szet, a tűz és a kovácsmesterség istene, aki jutalmat ígért, ha végzek
Aenghus Óggal, de színét sem láttam, mióta Halál elvitte magával az
illetőt a pokolba, vagyis cirka három hete. A világ minden hitrend-
szerének istenéről hallottam azóta, de a sajátjaimról? Még a verebek
sem csiripeltek róluk.
A japán istenek azt akarták, hogy törjek borsot a kínai istenek
orra alá, és megfordítva. Az orosz istenek a magyarok istenei ellen
uszítottak. A görögök a római hasonmásaikat akarták kigolyózni va-
lamiféle beteges öngyűlölet és féltékenység jegyében. A legfurcsább
kérésük a húsvét-szigetieknek volt, akiknek egy korhadt, Seattle
környéki totemoszloppal volt problémájuk. De a kívánságlista első
helyén − úgy látszott, mindenkinél − Thor szerepelt, akivel jó lenne,
ha végeznék, ha lesz egy szabad percem. Úgy tűnt, hogy az egész vi-
lág torkig van a szemétkedéseivel.
Leif Helgarsonnal, az ügyvédemmel az élen. Egy Izlandról sza-
lasztott vámpír volt, aki feltehetőleg bálványozta Thort a múlt ködbe
vesző időszakában, de hogy rajongása miért csapott át gyűlöletbe,
arról nem szólt a fáma. Leif sokat segített nekem jogi ügyekben,
emellett rendszeresen vívott velem, hogy karom és kardom be ne
rozsdásodjék. És alkalmanként megivott egy kupával a véremből fi-
zetség gyanánt.
Ügyvédem a samhain utáni éjjelen a tornácomon várt rám. A
kellemes, tempei este jó hangulatban talált, hiszen volt miért hálás-
nak lennem. Míg az amerikai kölykök az előző estét a halloweeni
„adsz vagy kapsz” jegyében töltötték, szerény ünneplésem Morrigan
és Brighid köré szerveződött. Örültem neki, hogy volt egy tanítvá-
nyom, akit okíthatok, és akivel eltölthettem az éjszakát. Granuaile
szerencsére samhainra visszatért Észak-Karolinából, és bár ketten
nem tettünk ki egy druidakört, ilyen jó szent éjem nem volt évszá-
zadok óta. Én voltam az utolsó, igazi druida a földön, és a magányo-
san eltöltött évek után felvillanyozott egy új druidakör alapításának
gondolata. Leif a szokásos, kimért udvariasságával köszöntötte
munkából hazatérő személyemet, amit én a fent említett okokból
kifolyólag némileg zabolátlanabbik fogadtam:
− Leif, te ijesztő rohadék, hogy ityeg a fogad? − Lefékeztem a
biciklimmel, és közben vadul vigyorogtam. Amikor felemelte szem-
öldökét, és hosszú, északi orra fölül lenézett rám, rájöttem, hogy ta-
lán nem ilyen lovagi címekhez szokott.
− Kikérem magamnak a „rohadékot” − felelt ravaszul. − Az
„ijesztőt” vállalom. És bár közérzetem kellemesnek mondható − szá-
ja egyik sarka hangyányit felemelkedett korántsem vagyok olyan víg
kedélyű, mint egyesek.
− Víg kedélyű? − Most én vontam fel a szemöldököm. Leif ré-
gebben megkért rá, hogy figyelmeztessem, ha viselkedéséről lesírna,
hogy sokkal idősebb, mint amennyinek látszik.
De most láthatólag nem örült neki, hogy kijavítottam. Nemtet-
szését kifejezendő hangosan szippantott egyet. Ezt elég viccesnek
találtam, mivel nincs szüksége légzésre.
− Rendben. Akkor nem olyan derűs hangulatú.
− Senki sem használ ilyen szavakat, Leif, csak a hozzánk ha-
sonló vén trottyok! − Biciklimet a tornáckorlátnak támasztottam, és
a három lépcsőfokot letudva mellé telepedtem.
− Igazán szánhatnál egy kis időt arra, hogy megtanuld a beil-
leszkedés fortélyait! Fogd fel feladatnak. A populáris kultúra ma-
napság sokkal gyorsabban változik. Nem a középkorban vagyunk,
amikor az egyház és az arisztokrácia mindent konzervált.
− Nos, mivel te vagy a korszellem kötelén táncoló nyelvakroba-
ta, taníts!
− Először is felejtsd el a „jól”-t! Manapság már a kutya sem
használja. Most azt mondják, kircsin.
Leif összehúzta a szemöldökét:
− De ez nem irodalmi nyelv, hanem szleng!
− Manapság az emberek azt sem tudják, mi az irodalom. Ha fi-
gyelmeztetnéd őket, hogy nem irodalmi nyelvet használnak, úgy
néznének rád, mint egy varangyra.
− Úgy látszik, az oktatási rendszer komoly hanyatláson ment
keresztül az utóbbi években.
− Nekem mondod!? Helyesen ezt kellett volna mondanod az
előbb: „Nem vagyok úgy felpörögve, mint te, de nagyon cool ez az
érzés.”
− Cool? Ez azt jelenti, hogy kellemesen érzem magam? Vagy,
ahogy te mondtad, kircsin?
− Pontosan.
− De ez marhaság! − ellenkezett Leif.
− Ez a modern nyelv − vontam vállat. − Nyugodtan csinálj ma-
gadból múzeumi tárgyat, de akkor ne csodálkozz, ha az emberek
ijesztő rohadéknak fognak tartani!
− Már most is annak tartanak.
 − Talán azért, mert éjszakánként jársz ki, és kiszívod az embe-
rek vérét… − kockáztattam meg halk, ártatlan hangon.
− Pontosan − mondta Leif, nem véve tudomást az ugratásom-
ról.
− Ugyan, Leif! − ráztam meg a fejem határozottan. − Az embe-
rek ezt csak később tudják meg rólad, ha megtudják egyáltalán vala-
ha! A viselkedésed és a beszédmódod miatt tartanak ijesztőnek. Le-
sír rólad, hogy kakukktojás van. És nem csak a tejfölreklám bőröd
miatt. A Napfény Völgyében is sokan tartanak a bőrráktól. De ha
megszólalsz, máris betojnak. Mert azt hiszik, vén vagy.
− De ha egyszer vén vagyok, Atticus!
− Én rád verek vagy ezer évvel, hadd emlékeztesselek rá!
A fáradt, agg vámpír, akinek nincs szüksége légzésre, felsóhaj-
tott:
− Felesleges emlékeztetned.
− Nagyszerű. Nézd, sokat lógok a helyi egyetemista kölykökkel,
és szellentésük sincs róla, hogy nem közéjük tartozom. Azt hiszik,
hogy a pénzem egy örökségből vagy egy járadékból csordogál, és szí-
vesen gurítanak le velem egy sört.
− Az egyetemista kölyköket jómagam is fölöttébb kedvelem. Én
is szívesen iszogatnék velük.
− Nem, Leif, te nem velük iszogatnál, hanem belőlük! Ragado-
zó aurád körbeleng, és a srácok tudat alatt érzékelik.
Papucsférjeket meghazudtoló viselkedése hirtelen elillant, és
ellenséges pillantást vetett rám:
− Nem azt mondtad, hogy csak te érzed az aurámat?
− Ők sem tudatosan érzékelik. Csupán a másságod jön le nekik.
Mert nem olyanok a reakcióid és a válaszaid, amilyeneket kozmeti-
kázott korunk elvárna.
− Szerinted hány évesnek tűnök?
− Őőő… − kezdtem ráncvizsgálatot tartva. − Mintha a harmin-
cas éveid végét taposnád.
− Olyan öregnek nézek ki? Pedig csak a húszas éveim második
felében jártam.
− Akkoriban keményebb világ volt, jobban elhasználta az em-
bereket − rántottam meg a vállam.
− Igazad lehet. Éppen azért jöttem, hogy ama régi időkről be-
széljünk, ha nem ég a körmödre valamelyik munkád.
 − Oké − forgattam a szemem. − Csak hozom a kurva szmokin-
gomat, meg a homokórát! Ha hallanád magad, Leif! Most be akarsz
illeszkedni vagy sem? A körmödre ég a munka? Könyörgöm, ki
mond ma ilyen szarságokat?
− Mi bajod vele?
− Manapság már senki sem másol kódexeket gyertyával a ke-
zében! Elég lett volna annyit mondanod, hogy ha ráérsz, és slussz-
passz. Persze, a legtutibb az lett volna, ha ezt mondod: ha nem para.
− De ha nekem egyszer annyira tetszik a körmére ég a munka
jambikus lejtése…
− Az alvilági istenekre, Leif, te most blankverset akarsz írni,
vagy povedálsz?! Nem csoda, ha a mai spinékkel fél órát sem tudsz
vakerolni, ezek nem a Shakespeare-tudósokhoz, hanem a
partiarcokhoz vannak szokva!
„Atticus, hazajöttél?” − szólított meg ír farkaskutyám telepati-
kus úton. Gondolom, az ajtó túloldalán hallgatta a beszélgetésünket.
Leiftől egy pillanat türelmet kértem a válasz idejére.
Igen, Oberon, hazajöttem. Leif itt ül a tornácon, és nem tudom
rávenni, hogy ne az életkorának megfelelően viselkedjen.
„Tudom. Már rég megorrontottam. Eau de Halál szaga van.
De nem ugattam, ahogy parancsoltad.”
Jó kutya vagy. Ki akarsz jönni hozzánk?
„Persze!”
Rendben, de figyelmeztetlek, hogy unalmas lesz. Valamiről
hosszabban kíván diskurálni velem. Különösen borongós és északi
kedvében van. Lehet, hogy egy eposz lesz.
„Nem baj. Ha közben vakargatod a hasam, ígérem, nyugton
leszek.”
Kösz, haver. Ha távozik, futunk egy kört! Kinyitottam az ajtót,
és Oberon kiügetett rajta. Nem zavarta, hogy csóváló farkával Leif
karját csapdossa.
„Menjünk el a Városi-tóhoz, ha ez a halott ürge lelép, aztán
jöhet a Rúla Búla!” Ez utóbbi intézmény egy ír pub volt, mely törzs-
helyünkül szolgált, amíg ki nem tiltottak onnan.
A Rúla Búla vezetője még mindig zabos rám, amiért megfosz-
tottam kedvenc csaposától, Granuaile-től.
„Még mindig? De hiszen az évekkel ezelőtt történt.”
Elég lesz az három hétnek is − emlékeztettem. A kutyák időér-
zéke csapnivaló. De a golfpályát körbeügetheted, és minden nyúl a
tiéd, amit meg tudsz fogni. Most pedig fordulj a hátadra, beszél-
nem kell Leiffel!
„Ezt imádom a legjobban! Nincs klasszabb egy jó kis
hasvakarásnál. Kivéve a francia uszkárokat. Emlékszel még Fifire?
Régi, szép idők!”
− Rendben, Leif! A kutyám most már boldog. Belekezdhetsz a
mesédbe!
− A dolog fölöttébb egyszerű, ám mint minden egyszerű dolog,
egyben halálosan komplikált is.
− Hé, fukarkodhatnál a jelzőkkel egy kicsit! Hagyd el ezeket a
fölöttébbeket meg halálosanokat!
− Ha megbocsátasz, most ezeknél maradnék! Mivel felesleges
valódi lényemet rejtegetni előtted, beszélhetnék a saját szájízem sze-
rint?
− Hogyne! − feleltem, és visszaszívtam a sűrítésre tett javasla-
tomat. − Bocsánat, Leif, csak segíteni akartam!
− Tudom én azt, de nem kívánom tovább bonyolítani a dolgot
azzal, hogy az analfabetizmuson szűröm át. − Azzal vett egy nagy, de
felesleges lélegzetet, és behunyt szemmel kifújta a levegőt. Úgy né-
zett ki, mintha minden energiáját összpontosítva a csakráját keres-
né. − Számtalan okom van a segítségedet kérni, és neked ezernyi
okod, hogy segédkezet nyújts. De ezek egyelőre várhatnak. Íme, a
rövidített változat. − Hirtelen felpattant a szeme, és rám nézett: −
Azt szeretném, hogy segíts megölni Thort.
„Hihi! Mondd, neki, hogy álljon a sor végére!” − horkant fel
Oberon, mint mindig, ha valamit nagyon szórakoztatónak talált.
Szerencsére Leif nem jött rá, hogy ebem éppen rajta mulat.
− Hm. Úgy látszik, Thor sokakból gyilkos ösztönöket vált ki,
ugyanis nem te vagy az első, aki az utóbbi hetekben hasonló kéréssel
fordult hozzám − feleltem.
Leif egyből ráugrott:
− Egy újabb ok, hogy beleegyezz! Szövetségeseid lennének,
akik segítenek, ha úgy alakulnak a dolgok, és hálás csodálók lesnék
győzelmed!
− Ha elbuknék, meg ugyanennyi gyászolóm lenne? Ha tényleg
ekkora közutálatnak örvend, miért nem akad rá más jelentkező?
− A Ragnarök miatt − válaszolt Leif, mint aki már várta a kér-
dést. − A prófécia miatt rettegi mindenki, ez teszi őt ilyen kibírhatat-
lanul arrogánssá. Mindenki azt mondja, hogy ha még a világ végé-
nek eljövetelekor is itt lesz, akkor nyilvánvaló, hogy ma senki sem
árthat neki. De ez csak hablaty.
Mosolyognom kellett.
− Szerinted a Ragnarök csak hablaty?
Oberon tovább pufogott.
Leif elengedte füle mellett a kérdésemet, és folytatta:
− Az apokalipszis nem teljesen úgy zajlik majd le, ahogy meg-
jövendölte, és jó, ha az egyik szereplője igaz lesz. Nem ragaszkodha-
tunk egy régi meséhez, mely ősapáink lefagyott agyából pattant ki.
Itt az idő, hogy megváltoztassuk.
− Nézd, Leif, nem kétlem, hogy egy eposznyi okod van, amiért
szerinted meg kellene tennem, de egyszerűen képtelen vagyok a sa-
ját problémámként felfogni. Egyszerűen úgy érzem, ez nem az én
feladatom. Aenghus Óg és Bres ideállított, és harcot kezdeményez-
tek. Én nem tettem mást, csak befejeztem. És az a helyzet, hogy
könnyen máshogy is végződhetett volna. Te nem láttad: de alig él-
tem túl. Talán észrevetted ezt − mutattam elformátlanodott jobb fü-
lemre, amit egy Iron Maiden-szörnymaszkba bújt szúnyog lerágott,
és azóta nem voltam képes egy karfiolszerű porcburjánzásnál jobbat
produkálni helyette. Azóta az Iron Maidenről nem a vasszűz, hanem
a vasfül jut eszembe.
− Természetesen észrevettem − felelte Leif.
− Szerencsére megúsztam ezzel a „szúnyogcsípéssel”. És bár
nem fizettem nagy árat Aenghus Óg megöléséért, számos, kellemet-
len látogatót kaptam más istenek személyében. De csak azért, mert
továbbra is kis falat maradtam. Van róla fogalmad, mit tennének az
istenek, ha egy Thorhoz hasonló nagyságot tennék el láb alól? Össze-
fognának a kiiktatásomra, hogy ne jelentsek fenyegetést rájuk nézve.
Különben is kétlem, hogy meg lehetne ölni.
− Pedig nagyon is lehetséges! − rázta felém az ujját. − A norvég
istenek a te Tuatha Dé Danannodhoz hasonlók. Övék az örök fiatal-
ság, de a sebezhetetlenséget nem birtokolják.
− Eredetileg így állt a helyzet. Olvastam a régi szövegeket, és
tudom, hogy te a Thor 1.0-ra hajtasz. De azóta már több verzió ke-
rült piacra belőle, ahogy Prérifarkasból, Buddhából meg Elvisből is.
Behatolhatnánk Asgardba, megölhetnénk Thor 1.0-t, és ha megúsz-
nánk, hogy a többi norvég isten kicsináljon, visszatérhetnénk
Midgardba, ahol Thor képregényverziója intézne el bennünket, a
piszkos csirkefogókat. Erre már gondoltál?
 Leif arcán mintha kétségbeesés suhant volna át:
− Thornak képregénye is van?
− Hogyne lenne! Nem tudom, hogyan maradt ki neked. Még
egy film is készült a képregényből. Itt, Amerikában amolyan hősnek
hiszik, nem hasonlít az eredeti rohadékhoz. Ameddig nem hívod fel
a figyelmet magadra, nem érdekled. De Asgard lerohanása után már
nem lapulhatsz meg.
− Hm. Mi lenne, ha alakítanék egy csapatot, amely hajlandó
velünk lerohanni Asgardot, és visszakísérni bennünket Midgardba?
Ilyen forgatókönyv esetén számíthatnék rád?
Lassan megcsóváltam a fejem:
− Attól tartok, nem. Hosszú, földi pályafutásom egyik oka,
hogy sohasem húztam ujjat a mennydörgés istenével. Megfelelő túl-
élési stratégiának tűnik, amihez tartom magam. Ha mégis ezt az utat
választanád, ajánlom, kerüld el Lokit! Úgy tenne, mintha a te olda-
ladon állna, de az első adandó alkalommal beköpne Odinnak. Aztán
mire észbe kapnál, az egész panteon nyársakkal üldözne.
− Inkább üldözzenek, mint hogy továbbra is együtt kelljen él-
nem vele. Bosszút akarok.
− Egészen pontosan miért is? − Általában nem feszegetem a
vámpírok pszichés mozgatórugóit, mivel nagyon egy kaptafára jár az
agyuk. Csak két dolog érdekli őket: a hatalom és a territórium. Ja, és
imádják felcsigázni más kíváncsiságát, majd amikor rákérdezel a do-
logra, titokzatos hallgatásba burkolóznak.
Leif sohasem válaszolhatta meg kérdésemet, pedig egy teljes fél
másodpercig hajlandóságot mutatott rá. Kinyitotta a száját, hogy
megszólaljon, de tekintete a nyakamra esett, oda, ahol a hidegvas
amulettem lógott. Kulcscsontjaim közt furcsa melegséget éreztem −
égetőt.
− Öhm… − mondta Leif életének talán legösszeszedetlenebb
pillanatában. − Miért kezdett izzani az amuletted?
Úgy kúszott fel a hőmérsékletem, mint higanyoszlop egy au-
gusztusi reggelen. Izzadság ütközött ki a homlokomon, és a gyomor-
forgató sistergés arra figyelmeztetett, egy ponton már sülni kezdtem.
Bár legszívesebben ösztönösen lekaptam volna a nyakláncot, hogy a
gyepre hajítsam, legyűrtem a késztetést. Ugyanis ez az izzó vasdarab
− minden varázslat ellenpólusa − volt a fő oka életben maradásom-
nak.
 − Valaki megtámadott egy varázslattal! − préseltem ki fogaim
között, amíg elfehéredett bütykökkel a karfát markoltam, és a fájda-
lom kivédésére összpontosítottam. De nem csak azért harcoltam,
hogy érzőidegeim sikítását lecsendesítsem. Ha hagyom, hogy legyűr-
jön a fájdalom, végem. A fájdalommal lehet legkönnyebben felinge-
relni a hüllőagyat, ami aztán rövidre zárja az agykéreg fontosabb
funkcióit, és a szerencsétlen delikvens ott áll tök hülyén, és csak az
ösztönös, „sarokba szorított patkány” − szintre képes. Ezért nem
tudtam ennél összefüggőbben kommunikálni, és összekötni a pon-
tokat Leif számára, ha elmulasztotta volna észrevenni a nagy képet,
hogy:
− Meg akarnak ölni!
 Második fejezet

Leif tépőfogai előtörtek, és kiugrott a ház előtti gyep szélére, hogy

minden érzékszervét bevetve merénylőket keressen a sötétben.
Oberon sem maradt tétlen, talpra ugrott, és olyan fenyegetően mor-
gott bele az éjszakába, amennyire csak tudott, hogy elijessze, akárki
van odakint.
Én persze rögtön tudtam, hogy nem fognak találni senkit.
Ugyanis távtámadás történt.
− Boszorkányok! − köptem ki a szót, miközben amulettem to-
vább sütötte a mellkasomat. A hidegvas hatástalanította a rontást, és
az izzás lassan halványulni kezdett, de grillezett húsom szaga tovább
lebegett a levegőben. A fájdalom kizárása, és a megégett bőröm
meggyógyítása kimerítette tartalék energiámat, ezért feltápászkod-
tam, lekóvályogtam a lépcsőn a gyepre, és szandálomtól megszaba-
dulva elkezdtem erőt szippantani a földből. Hogy az amulett ne érjen
a mellkasomhoz, térdemen megtámasztott karral előrehajoltam, de
a vas meg sem moccant: beleégett a húsomba. Ez nem volt jó hír.
− Kénytelen vagyok egyetérteni azzal, hogy boszorkányság ál-
dozatává váltál, de a lakókon kívül senki mást nem érzékelek a kör-
nyéken − mondta Leif, miközben folytatta a kutatást. − De ha már
így felhoztad a boszorkányokat…
− Szerinted ezt csináltam? Felhoztam egy témát? Én meg hülye
fejjel azt hittem, hogy a seggemet próbálom megmenteni, nehogy a
banyák szabad lángon megpirítsák!
 − Bocsánat. Csak kétségbeesetten igyekeztem valami átvezetést
találni, és erre futotta. Ma esti látogatásom szakmai oka az volt, hogy
értesítselek, Malina Sokolowski elfogadta a szerződésetek általad
benyújtott, legutóbbi szövegezését mindenféle változtatás, vagy ki-
egészítés nélkül. Amint kész vagy rá, ő is hajlandó aláírni a kölcsö-
nös megnemtámadási egyezményeteket.
− Na, igen. − Meghúztam az amulett ezüstláncát, hogy lehá-
mozzam a mellkasomról, és némi égett hús is jött vele. − Azt hiszem,
ezzel máris megszegte a megnemtámadási egyezményt, nem?
− Nem − rázta a fejét Leif. − Egy hajszálnyira a békekötésetek-
től nem tenne ilyet.
− Szerintem meg a legalkalmasabb időpont a támadásra. Mivel
még semmit nem írtunk alá, őnagysága áll első helyen a gyanúsítot-
tak listáján. − Malina a lengyel boszorkányokból álló kör, a Három
Auróra Nővérei, újonnan kinevezett vezetője volt. A kör már a
nyolcvanas évektől − tehát jóval az én betelepülésem előtt − magáé-
nak tudhatta East Valley-t. A helyiek így nevezik a Tempe, Mesa,
Scottsdale, Chandler és Gilbert városai által alkotott területet. Ami-
kor a kilencvenes évek végén tanyát vertem itt, nem érdekeltem
őket. Elvégre csak egy srácnak véltek, aki zéró fenyegetést jelentett
rájuk nézve, és hatalom sem volt a kezében a gyógyteák készítésén
kívül. Addig folytattuk az élni és élni hagyni politikáját, amíg érdeke-
ink nem kerültek egymással szembe: nekik érdekükben állt segíteni
egy rám vadászó istennek (először azt hittem, hogy szolgálatukért
szabad bejárást kapnak Tír na nÓgba, de kiderült, hogy egy telket
ígértek nekik Mag Mellben), én pedig saját életben maradásomban
voltam érdekelt. Ez volt az a pont, amikor a saját bőrükön kellett
megtapasztalniuk, mennyire mérhetetlenül alulbecsülték szerény
személyemet. Eredetileg tizenhárman voltak, de hatan meghaltak,
amikor megpróbálták kioltani az életem. Tehát nem csoda, ha
Malina most hiába jött nekem olajágakkal meg békegalambokkal,
szentül hittem, hogy kihasznál minden adandó alkalmat a bosszúra.
− Remélem, nem akarsz rávenni, hogy tegyek nála udvariassági
látogatást? − zsémbelődött Leif.
− Felesleges, magam hívom fel.
− Nem is tudod, mekkora kő esett le a szívemről. Azonban
minden lében kanál szomszédurad ismét fokozott érdeklődést mutat
irányunkban.
− Mr. Semerdjianra célzol?
 − Bizony.
A fejemet alig mozdítva szemem sarkából az említett irányba
sandítottam. Észrevettem, hogy a házammal szemben lévő otthoná-
nak egyik sötétítőfüggönyén valamivel szélesebb a rés. A sötétben ott
kísértett rosszindulatú szomszédom még sötétebb szeme.
− Csak a szokásos szagát érzed, ugye? − kérdeztem Leiftől.
− Ezt hogy érted?
− Nincs egy leheletnyi tündér- vagy démonszaga?
Leif szárazon felnevetett:
− Nincs mérőón, amivel meg lehetne mérni a te mélységesen
mély üldözési mániádat!
− Még szerencse, különben valami készületlenül érne. Mégis,
milyen szaga van?
Leif undorodva összeráncolta az orrát.
− Mustáros-chilis hot dog és olcsó sör. A vére gyakorlatilag al-
koholból és zsírmolekulákból áll.
„Hú. Ilyen jó illata van az öreg fószernek?”
− A vérszimatolásról jut eszembe, hogy még nem hörpintettem
fel a mai adagomat − mondta Leif. − A feladatomat teljesítettem,
most magadra hagylak, hogy nyalogathasd a sebeidet, és hogy el-
kezdhesd személyes boszorkányüldözésedet. De távozásom előtt
hadd kérjelek meg újra, hogy legalább fontold meg a hozzám és a
Thor-ellenes társaságunkhoz való csatlakozást! Gondolkozz el az
előnyein, szívességet tennél vele nekem!
− Rendben, a kedvedért − feleltem. − Megfontolom. De kérlek,
ne dédelgess hiú reményeket! Thor megölése, ó, „nincs a világon en-
nél szebb dolog”.1
A vámpírok fagyos pillantása sokkal fagyosabb az emberekénél.
És ha a fagyos pillantással néző vámpír ráadásul még izlandi is, ak-
kor kénytelen vagy megtapasztalni a kifejezés ősi jelentését − és meg
sem lepődsz, ha a testhőmérsékleted esik néhány fokot.
Leif ezzel a bizonyos pillantással nézett egy darabig, aztán na-
gyon halkan megkérdezte:
− Te most gúnyolódsz velem? Ha Shakespeare-t idézel, akkor
vagy ugratod az illetőt, vagy bolondságát pellengérezed ki.
„Húha, ez sarokba szorított, Atticus” − mondta Oberon.

1 William Shakespeare: Romeo és Júlia, Kosztolányi Dezsı fordítása

 − Ugyan már, Leif, egyszerűen csak túl feszült vagyok − mutat-
tam izzadó arcomra, és a nyakamban füstölgő amulettre.
− Azt hiszem, hazudsz.
− Dehogy, Leif…
− Bocsáss meg, de a mifajtánk képes olvasni valamelyest a
gondolatokban. Az előbb Júliát idézted. Talán azt akartad vele su-
gallni, hogy Rómeóhoz hasonlóan én is a „balsors bolondja” lennék,
aki meggondolatlanul és elhamarkodottan Tybaltnak ugrik, hogy
megbosszulja Mercutio halálát? Talán azt gondolod, Rómeóhoz ha-
sonlóan végzem, ha tovább folytatom a Thor-ellenes szervezkedést?
− „Egyáltalán nem így képzeltem el, nem így képzeltem el.”2
Ha ez lett volna a szándékom, Júlia helyett Benvolio szavaival élek:
„Széjjel, bolondok! Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.”
Leif olyan némán meredt rám, ahogy csak vámpírok és festett
kavicsok képesek:
− Én világéletemben jobban szerettem a Hamletet − szólalt
meg végül. − „Most hő vért meginnám, s oly szörnyű tettet bírnék
elkövetni, hogy a napfény reszketve nézne rá.”3 − Azzal sarkon for-
dult, és gyorsan − egy halandóhoz képest mindenféleképpen gyorsan
− az utcán parkoló, nyitható tetejű, karcsú Jaguar XK-jának ajtajá-
hoz sietett. Mielőtt beugrott volna, odavetett még egy sértett „Visz-
lát!”-ot, aztán bedurrantotta a motort, és csikorgó kerekekkel, élőha-
lott hisztériaroham kíséretében elporzott.
„Anyám! Ha ez egy Shakespeare-idézet-verseny volt, akkor
alulmaradtál.”
Tudom. Én meg beszúrtam némi T. S. Eliotot, amit nem vett
észre. Remélem, legközelebb, ha nem egy merényletből kell felépül-
nöm, jobban fog menni. Továbbra is ugyanabban a szerencsétlen,
előregörnyedt testtartásban maradtam, hogy elkerüljem a mellka-
som és az amulett újbóli találkozását. Valamit tennem kellett vele,
de nem akartam, hogy a minden bizonnyal továbbra is leskelődő Mr.
Semerdjian meglássa.
Oberon, menj át az úton, és ülj le a gyepe sarkára, aztán bá-
mulj rá!
„Ennyi? Csak üljek? Mert nem szívesen tennék egyebet, amíg
figyel.”

2 T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, Kálnoky László fordítása.

3 William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, Arany János fordítása.
 Igen, csak el kell vonnod a figyelmét. Mióta ott hagytad neki
azt a kis figyelmességet, attól retteg, hogy újra megtörténik. Mert
ilyen ajándékot nem csak karácsonykor kaphat az ember!
Sajnos Mr. Semerdjian és én nem jöttünk ki túl fényesen egy-
mással. Egy kissé pohos, libanoni férfiról volt szó, aki hatvanas évei-
nek nehezebb felét taposta. Olyan gyorsan és hangosan jött izgalom-
ba, hogy biztosan ideális baseballmeccsnéző partner lehetett. Híre-
sen jó szomszédok lehettünk volna, ha beköltözésemtől kezdve nem
lett volna akkora tapló velem. De ennyi erővel azt is mondhatnánk
egy vízbe fúltra, hogy szegény, életben maradhatott volna, ha kopol-
tyúval rendelkezik.
„Rendben. De jössz nekem egy kolbásszal.”
Megdumáltuk. És kocogó mozgalmat is rendezünk.
„Várj csak! Ugye, kiestek neki a Papago Parkban történtek?”
Oberon arra a szerencsétlen esetre gondolt, amely egy parkőr halá-
lával végződött, és Mr. Semerdjian megpróbálta ránk kenni a dolgot.
Teljesen. Leif különleges vámpírképességével kitörölte az em-
lékeit. Erről eszembe jutott, milyen hasznos, ha van egy vámpír a
háznál. Reméltem, hogy Leif nem sokáig lesz zabos rám.
„Oké. Jó buli lesz.” Oberon átügetett az úton, mire a sötétítő ré-
se széjjelebb húzódott. Mr. Semerdjian megfeledkezett minden óva-
tosságról. „Látom a szemét.”
Amíg farkasszemet néztek egymással, erőt merítettem a földből
és sűrű, de viszonylag kis kiterjedésű ködgubába burkoltam magam.
Arizona híres a száraz levegőjéről, de a november elején érkező viha-
roknak köszönhetően nem volt nehéz páraszemcséket találnom a
levegőben, melyeken aztán kötést alkalmaztam. A sűrűsödő ködben
égett bőrömre összpontosítottam, és folytattam az öngyógyítást.
Most, hogy az amulett nem égette gyorsabban a bőröm, mint ahogy
gyógyítani tudtam volna, sokkal jobb eredményt értem el.
Mivel az amulett továbbra is forró volt, görnyedt testtartásban
a kerti slaghoz mentem, és megnyitottam. Mielőtt folytattam volna
az akciót, megnéztem, hogy a köd a helyén van-e. Láttam az utcai
lámpa fénykörében trónoló Oberont, de Mr. Semerdjian ablakait
már nem. Ez megnyugtatott. Egyik kezemmel eltakartam arcom a
felcsapó gőztől, a másikkal az amulettre spricceltem a vizet.
Sziszegett és fortyogott, majd a gőz gejzírként felcsapott, de
néhány másodperc múlva amulettem határozottan hűlni kezdett.
„Hé, azt hiszem, kijön!” − figyelmeztetett Oberon.
 Nem baj. Csak maradj ott, és bámuld! Ha képes vagy rá, még
a farkadat is csóválhatod!
„Sajnos, nem megy. Képtelen vagyok érzelmeket hazudni.”
Hallottam, hogy Mr. Semerdjian dühösen kivágja az ajtót.
− Nem mész innen, te koszos korcs! Takarodj! Helyedre!
„Ez lekorcsozott. Ekkora udvariatlanságot! És egy összecsa-
vart újságol tart a kezében!”
Ha meg akar vele ütni, morogj rá!
„Örömmel! Már itt is van…” Oberon fenyegető morgásának
köszönhetően Mr. Semerdjian magabiztos parancsai fülsiketítő es-
deklésbe csaptak át néhány oktávval magasabban:
− Semmi baj, jó kutyuska, maradj csak, ügyes kutya!
„Ez hülyének néz engem. Fejen akar csapni az újsággal, aztán
jön ezzel a »jó kutyuska«-szöveggel, és azt hiszi, hogy mindent elfe-
lejtek neki! Ezért minimum néhány ugatást érdemel.”
Ne fogd vissza magad! Az amulett gyorsan hűlt, egy-két má-
sodperc múlva újra érintkezésbe kerülhetett a mellkasommal, már
nem okozott további károsodást. Amikor Oberon rázendített, a ré-
mült Mr. Semerdjian hangja Mariah Carey-i magasságokba csapott.
− O’Sullivan, hívja vissza a kutyáját, a fene essen magába!
O’Sullivan, hol a francban van? Csak tudnám, honnan jön ez a ro-
hadt köd!
Amikor végeztem, elzártam a csapot, felálltam, és hagytam,
hogy az amulett visszaessen a mellkasomra. Nem mondhatnám,
hogy teljesen gyógyultnak nyilvánítottam magam, mindenesetre a
gyógyulás útjára léptem, és képes voltam uralni a fájdalmat. Ráérő-
sen Oberonhoz sétáltam.
− Itt vagyok − léptem a ködből a lámpa sápadt fénykörébe, a
kutyám mellé.
− Mire ez a nagy riadalom, Mr. Semerdjian? A kutyám csak bé-
késen üldögélt itt, nem viselkedett magával ellenségesen.
− Nincs rajta póráz! − fröcsögte.
− Magán sincs − mutattam rá. − Ha nem közelített volna felé
ártó szándékkal, egy morgást sem kapott volna, nemhogy ugatást!
− Ahhoz magának semmi köze! − vágott vissza a szomszédunk.
− Nem szaladgálhat póráz nélkül, az én telkemen meg különösen
nem! Mindjárt hívom a rendőrséget!
− Ha jól emlékszem, amikor legutóbb kihívta a zsarukat, szé-
pen behívatták hamis riasztás miatt.
 Semerdjian paprikavörös képpel ordítani kezdett:
− Ki a telkemről! Mindketten!
Kezdj el hátrálni, amíg el nem tűnünk a szeme elől! − mond-
tam Oberonnak. Most. Mr. Semerdjianon tartva szemünket vissza-
hátráltunk a ködgomolyba. Elképzeltem, mit láthatott az öreg: egy
kutyát, amely a gazdájával együtt hátrálni kezd, bár semmilyen hall-
ható parancs nem hagyta el a gazda száját, amíg szürke szamárként
el nem tűnnek a ködben.
Ezzel jól ráijesztettünk − mondtam Oberonnak. Biztosan így
volt, mert Mr. Semerdjian utánunk kiáltott, amikor újra felbukkan-
tunk az úton.
− Ijesztő egy rohadék maga, O’Sullivan! − Alig tudtam megáll-
ni, hogy ne nevessem el magam a sértés iróniáján. − Ajánlom, hogy
tartsa magát távol tőlem a kutyájával együtt!
„Ez nagyon szórakoztató volt” − pöfögött Oberon. „Hogy is
mondják azt, amikor valakit megviccel az ember?”
Ugratás − feleltem, és kocogni kezdtem. Oberon mellettem
ügetett. Feloldottam a páraszemcséket összetartó kötést, mire a köd
elenyészett. Olyanok vagyunk, minta ’64-es, pszichedelikus busz
Vidám Kópéi: LSD-tesztben részesítettük Mr. Semerdjiant az LSD
kellemes mellékhatása nélkül…
„Mi az az LSD-teszt?”
Majd elmondom, ha hazaértünk. Mivel egy koszos korcs
vagy…
„Hé!”
…rád fér egy alapos fürdetés. Amíg a kádban vagy, mesélek
neked a Vidám Kópékról, meg a Savpróbáról. De most irány a bolt,
hogy beszerezzük a megígért kolbászt!
„De jó! Zamatos csirkés-almás kolbász rendel!
Nem baj, ha elintézek egy hívást? Közölnöm kell Malinával,
hogy a rontása nem vált be. Elővettem a mobilomat, és kikerestem
a boszorkánykor vezetőjének számát.
„Csak nyugodtan! Mielőtt elfelejteném, hadd figyelmeztesse-
lek rá, hogy Leif szerintem hazudott neked az imént.”
Mire gondolsz? − húztam össze a szemöldököm.
„Emlékszel, hogy négy nappal ezelőtt, amikor a Superstition-
hegységben megmentettél bennünket, tele lett az orrom démonbűz-
zel?’’
Három hete volt, nem négy napja, de mindegy, emlékszem.
 „Nos, Leif azt mondta neked, hogy Mr. Semerdjiannak nincs
démonszaga. Pedig démonszaga volt. Vagyis még mindig van. Ha
nem hiszed el, változz kutyává, mert ezzel a csökött emberorral
nem sokra mész.”
Várj! Állj meg! − torpantam meg az út közepén. Oberon né-
hány lépés után megállt, és lógó nyelvvel rám nézett. Még mindig a
11. utcán voltunk, egy háztömbnyire a házunktól. Az utcai lámpák
fénytölcsérei hegyes varázslósipkákat vetítettek elénk az éjszakában.
Még mindig démonszagot érzel, ilyen távolságból is?
„Igen. És egyre erősödik.”
Aj-aj, Oberon, ez nem jó hír − tettem vissza a zsebembe a tele-
font. Vissza kell mennünk a házba, hogy magamhoz vegyem a kar-
domat. A következő sarkon valami megmozdult a sötétben. Akkora
volt, mint egy bogárhátú autó, csak ahhoz természetellenesen maga-
san siklott. Aztán megláttam őkelmét: a groteszk módon hosszú lá-
bak szöcskére emlékeztető testet tartottak. A rovarok maximális
testmérete légzőrendszerük miatt behatárolt, és megáll tizenöt cen-
timéter körül. De ez a démon fittyet hányt a természet törvényeire.
Rohanj haza, Oberon, most! Sarkon pördültem, és csúcssebes-
ségre kapcsolva a házunk felé futottam. Hallottam, hogy a démon
utánunk veti magát, kitinlábai csattogtak a fekete aszfalton. Nem
sikerült lerázni. Tutira biztos voltam benne, hogy utolér bennünket.
Esélyem sem volt magamhoz venni a kardom.
 Harmadik fejezet

A démonoknak seggszaguk van. Átható seggszaguk, ami megállítha-

tatlanul lecsúszik a torkodon, beindítja öklendező reflexeidet, és az
istenért nem akar kijönni a nyelőcsövedből. Jómagam túladagolást
kaptam belőlük, amikor Aenghus Óg egy hordányit engedett fel be-
lőlük erre a síkra, hogy megöljenek. Szóval nem az a fajta aroma
volt, amilyet az illatgyertyák árasztanak.
Néhányuk elég erős volt ahhoz, hogy Aenghus Óg kötésének
átmenetileg ellenálljon. Ezek szétszéledtek, hogy a hegyek közt a sa-
ját szakállukra garázdálkodjanak. Bár nagy részüket Flidais − a va-
dászat kelta istennője − elkapta, jól tudtam, hogy páran életben ma-
radtak, és előbb-utóbb keresni kezdenek. Bár Aenghus Óg meghalt,
a szörnyeket továbbra is itt tartotta a kötés, és amíg parancsát nem
teljesítették, nem lehettek teljesen szabadok. A kötés addig rángatta
őket, míg végül engedelmeskedni kényszerültek. Nagy részüket kiir-
tottam a Jeges Tűzzel, de ez a démon valahogy kikerülhetett a ható-
sugarából, és a kötés parancsát követve csak most bukkant rám.
Rohanj a ház mögé! − mondtam a jóval előttem járó cimbo-
rámnak. Semmi esélyed egy ilyen nagy döggel szemben!
„Nem ellenkezem. Nincs kedvem megcsípetni magam egy
ilyen büdös bogárral.”
A démonnal a nyomomban a ház előtti gyepre robogtam. Már
nemcsak hat lábának zizegését, de a légzőnyílásain kifütyülő szelet is
hallottam. A földből erőt meríthettem volna, hogy egy jó adag Jeges
Tűzben részesítsem, de ennek a tervnek akadt néhány hátulütője:
először is időigényes munka volt, másodszor pedig a Jeges Tűz
használata annyira legyengített volna, hogy utána tökéletesen védte-
lenné válok.
Mivel nem volt kardom, hogy átdöfjem a kitinpáncélját, sem
védőhálóm a Jeges Tűz használatához, csak abban reménykedhet-
tem, hogy házam védelmi rendszere gondoskodik a rovarról, mielőtt
a rovar gondoskodna rólam. A védelmi rendszer aktiválásához némi
idő szükségeltetett, és amíg druidavarázslatom működésbe nem lé-
pett, ízelt lábai elől a meszkvitófám mögött kerestem menedéket.
A föld nagyon szívesen segít megszabadulni a démonoktól. Mi-
vel nem tartoznak ide, és gyakorlatilag páriáknak számítanak, nem
kell sokat könyörögni a ház körüli démonvédelemért. Elég, ha meg-
tanítod a földnek, hogyan érzékelje a démont, aztán csak bátoríta-
nod kell, hogy tisztítsa el a szennyeződést, és kész − vagyis majd-
nem.
Az a probléma, hogy a föld nem a gyors reagálási idejéről híres.
Tízévente egy hetet meditálok, és egyesülök a földszellemmel, akit
manapság Gaia néven emlegetnek. A hölgy nagy előszeretettel mesél
nekem a kréta időszakról, de mindezt úgy teszi, mintha a múlt hó-
napban lett volna. Egy, a biztonságra cseppet is adó druida nem ad-
hat időt a behatolóknak, ezért a meszkvitófámból, melynek riasztója
a Sonora-sivatag elemi lényéhez volt bekötve, első védelmi vonalat
csináltam. Az elemi lény sokkal előbb felébreszti a földet nálam − és
remélhetőleg Gaia bajnokaként jelenik meg. Igazából nem tudtam,
mi történne, ha egy démon magára vonná a föld haragját. De biztos
voltam benne, hogy a föld nyerne.
Gyakorlatilag felkiáltottam a megkönnyebbüléstől, amikor tal-
pam a gyephez ért. Fáradt izmaimat erővel töltöttem fel, és megsok-
szoroztam vérem oxigéntartalmát. Ez pluszsebességgel látott el, és
elugorhattam a démon csapása elől. Karmos lába, amivel majdnem
lábikrámba mart, mélyen a földbe szántott. Erről az a trükk jutott
eszembe, amit a Fir Bolgokon alkalmaztam, amikor megtámadták a
házam.
− Coinnigh! − kiáltottam, és futás közben hátramutattam a ro-
var karmára. Megparancsoltam a földnek, hogy záruljon össze körü-
lötte, és ne engedje el. A démont lelassította ugyan, de nem tette
mozgásképtelenné: a kitinpáncél túlságosan csúszós volt, és a szörny
néhány erőteljes rántással kiszabadította magát. Két dolgot azért el-
értem vele: egyfelől volt időm a meszkvitófa mögé húzódni, másfelől
egészen biztosan beindítottam vele a védelmi rendszeremet.
A tornácoszlopokra futó murvafürt tüskés indái a szörny felé
csapódtak, hogy gúzsba kössék a démont, melyet közelebbről meg-
nézve már nem találtam annyira szöcskeszerűnek, sokkal inkább egy
hatalmas, fogaskerék-rablópoloskára hasonlított. Hátpáncéljából
fűrészszerűen fogazott kitinléc ugrott ki, és fenyegető szívókájával az
utolsó csepp nedvességet is kiszippanthatta áldozatából, ha belédöf-
te. Az indák kevésnek bizonyultak a pokolfajzat megállításához, egy-
ből elfonnyadtak, amint hozzáértek. A gyep hullámzani és remegni
kezdett a lény alatt, és meszkvitófám földből kitörő gyökerei rácsa-
varodtak hátsó lábaira. Erre már oda kellett figyelnie. Amíg ide-oda
dobálta magát, dühében az emberi fül számára szinte elviselhetetle-
nül éles hangot hallatott. De az indákhoz hasonlóan szegény gyöke-
rek sem állták sokáig a démon érintését. Mindössze tíz másodpercig
tudták megfékezni, aztán önkéntes szolgálatuk lejárt, és tudtam,
hogy be kell vetnem a Jeges Tüzet, ha ki akarom irtani.
− O’Sullivan, ez meg mi az ördög?
Alvilág istenei, Mr. Semerdjian még idekint sertepertél! Most,
hogy a köd eloszlott, az utcai lámpák fényében olyasvalamit látott,
méghozzá kristálytisztán, amit halandó szempárnak sohasem lenne
szabad. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam ki a dolgot.
− Őőő… egy kicsit elfoglalt vagyok! − mondtam.
− Egy kurva nagy flakon rovarirtóra lesz szüksége, vagy még
inkább egy gránátvetőre! Van nálam, a garázsban. Kihozzam?
− Mi? Ne, Mr. Semerdjian, ne hozza ki! Ide más kell! Csak ma-
radjon ott, ahol van!
El kellett vonnom a figyelmemet az öregről, ha nem akartam
démoneledelként végezni. A fekete rovar kitépte magát a gyökerek
közül, és a vadul hullámzó gyepen ismét felém indult. Csőszerű or-
mányával felém szúrt, és olyan gyorsan döfte át a meszkvitófa tör-
zsét, hogy szemmel alig lehetett követni. Súrolta a vállam, és égető
sebet ejtett rajta. A fa ezt már nem tűrhette. Lombjával csapkodni
kezdte a démon fejét és torát. Túl sok kárt nem tett benne, de sűrű
levélfüggönyével elvakította. A fogaskerék-rablópoloska hátrálni
kezdett, éles karmú lábával csapkodva letarolta a lombozatot, de ez a
közjáték sem vonta el rólam a figyelmét néhány újabb másodpercnél
tovább. Nem volt időm bemenni a kardomért, de a Jeges Tűzre talán
maradt. A démonra mutattam, és ajkaim már formálni kezdték a va-
rázsigéket, amikor megláttam mentőangyalomat.
A fogaskerék-rablópoloska mögött, a feltúrt földből komikus
gyorsasággal egy kandeláberkaktusz nőtt ki. Nem elégedett meg az-
zal, hogy néhány másodperc leforgása alatt százévnyit fejlődött, még
érzékszervekkel is rendelkezett, sőt, mozogni is képes volt − amik,
valljuk be, különleges képességek egy kaktusz esetében. Ez csakis a
Sonora-sivatag elemi lénye lehetett, amelyet meszkvitófám értesí-
tett. Gaia bajnoka eljött, hogy megküzdjön a pokolfajzattal. Felma-
gaslott az éjszakában, és vastag, tüskés karjával egyenesen a démon
potrohára sújtott, közvetlenül a hátából kiálló fogaskerék mögé.
A démon páncélja megrepedt, és fülhasogató hangon visítani
kezdett, aztán megpördült, hogy elnyesse a kaktusz törzsét és karjait.
Egy kezet sikerült levágnia, és a kaktusz csúcsát. De nem olyan te-
remtményről volt szó, amit egy lefejezés elpusztíthatott volna,
ugyanis nem volt feje. Ha a természetben fordul elő hasonló baleset,
a kaktusz bezárja a sebet, és új kart növeszt, semmi probléma. Az
elemi lényt azonban még csak le sem lassította ezzel. Újabb kar len-
dült a démon feje felé, és beszakította gömbszerű szemét. Testnedv
spriccelt a gyepre.
A démon végre rájött, hogy az életéért kell harcolnia. Ez nem
egy gyarló ember volt, akit megehet, mielőtt dolgára eredne e síkon.
Ez a föld bajnoka volt, egy egész ökoszisztéma megtestesülése. Még-
hozzá meglehetősen halálosé. A fekete rovar ollóival a kaktusznak
esett. Le akarta vágni a karjait, mielőtt a törzsét kezelésbe venné. De
a karok gyorsabban nőttek, mint ahogy ritkítani tudta őket. Tíz má-
sodperc sem kellett hozzá, hogy egy különösen hosszú kéz kinyúljon
a törzs túloldaláról, és lebaltázza a szörny fejét. Aztán megragadta a
hosszúkás testet, és egyszerűen kettészakította, majd darabjait a
földre hajította, ahol a rángatózó lábak egy ideig a halál görcsös tán-
cát járták.
Elképzelhetetlenül hálás voltam a segítségért, és miközben
megpróbáltam nem venni tudomást az istentelen bűzről, a tetoválá-
saim segítségével köszönetemet érzelemkitörések formájában − mi-
vel emberi nyelven az elemi lény nem értett − a földbe sugároztam.
„Druida hálás. Kösz a segítséget!” − mondtam. Az elemi lény
győzelmi mámorban úszott, és el volt ájulva magától. Amikor fel-
ajánlotta, hogy rendbe hozza a gyepemet, meggyógyítja a fámat és a
murvafürtjeimet, mert nem akarja, hogy a tomboló pokolnak bármi-
lyen nyoma maradjon fenségterületén, hálásan elfogadtam. De to-
vábbra sem tudtam, mihez kezdjek a démonmaradványokkal. A fej-
ből és a torból ugyan mindössze egy-egy kátrányfolt maradt, de még
mindig ott voltak a lábai, és a szinte sértetlen potroha. A maradvá-
nyokról lesírt, hogy nem erről a földről valók. Az elemi lény ódzko-
dott földjébe fogadni a démont, viszont én sem gyömöszölhettem be
egy óriás fogaskerék-rablópoloskát a kukába. Megoldást ajánlottam:
zárja be egy kőbe, és passzírozza össze, amíg cseppfolyóssá nem vá-
lik, aztán tegyen rá egy csapot, mint egy kőhordóra, és hagyja itt ne-
kem. Majd én elpasszolom a hullarabló szellem ismerőseimnek
(pontosabban Leif ismerőseinek, neki volt elmentve a számuk a tele-
fonja gyorshívójába), akik csapra verik, és nagy mulatságot rendez-
nek, mert a démonlé olyan nekik, mint nekünk a Jägermeister. Az-
tán az üres hordót visszaadják, és mehet vissza a földbe. Az elemi
lény elégedett volt a megoldással, és nyomban munkához látott.
− O’Sullivan? − rántott vissza a föld feletti világba egy bizony-
talan hang. Mr. Semerdjian volt az.
− Tessék, uram, segíthetek valamiben? − Minden olyan volt,
mint régen: a murvafürtöm és a meszkvitófám teljes sértetlenségnek
örvendett. A kandeláberkaktusz számos kezével úgy gyúrta a követ,
mintha agyag lenne, és közben hangos kitinpáncél-ropogás hallat-
szott.
A szomszédom remegő ujjal a kandeláberkaktuszra mutatott:
− Az a mozgó kaktusz… meg az a böhöm nagy bogár… és maga,
ijesztő rohadék… Mi az ördög maga?
Zsebre tett kézzel megnyerően rámosolyogtam:
− Nem jött még rá? Az Antikrisztus!
Mr. Semerdjian minden átmenet nélkül elájult, amivel alapos
meglepetést okozott. Hitetlenkedő káromkodásra számítottam, vagy
egy felemelt középső ujjra, vagy legalább az ágyéka megmarkolására,
hiszen amikor észrevette az óriásdémont, vagányan felajánlotta,
hogy segít szétrobbantani. Miért kell épp a kereszténység mumusá-
nak nevére eldobnia magát egy muszlimnak, Flidais szabad szerel-
mére!
Különben áldás volt számomra az ájulása. Mire magához tér,
mindent elrendezek, és következetesen tagadni fogok. Ha megpró-
bálná valakivel elhitetni ezt… nos, nem járna sikerrel. A vállamon
lévő seb máris begyógyult.
 Az elemi lény az üres kocsibeállón hagyta a desztillált démon-
nal teli kőhordót, ahol könnyedén álcázhattam a hullarabló szelle-
mek hűtőkocsijának érkezéséig. Sonora elbúcsúzott, és visszasüly-
lyedt a földbe. Miközben eltűnt, gondosan elrendezte maga körül a
talajt, és nem maradt nyoma sem, hogy onnan valamikor egy külön-
leges lény bukkant fel. A gyepem zöldellt, mintha frissen trágyázták
volna.
„Előjöhetek?” − kérdezte Oberon a hátsó udvarból.
Persze, gyere! Most már csak telefonálgatnom kell.
Először a mentőket hívtam ki Mr. Semerdjian számára, amivel
hivatalos nyoma lett annak, mennyire aggódom az állapotáért. Ha
felébredvén netalán Antikrisztusnak kiáltana ki, beadnának neki egy
nagy adag nyugtatót, de lehet, hogy egy csinos kis kényszerzubbonyt
is kapna, hogy abban játszadozzon. Ezután a nappali ügyvédemet,
Hal Haukot hívtam fel a hullarabló szellemek telefonszámának
ügyében. Kételkedtem benne, hogy Leif szóba állna velem, és lehet,
hogy éppen egy egyetemistával „szívózott”.
Miután a hullaevő szellemekkel beszéltem, befutottak a men-
tők Mr. Semerdjianért. Megvártam, amíg elszállítják, s csak aztán
hívtam Malina Sokolowskit.
− Üdvözlöm, Malina! − mondtam kárörvendő hangon, amikor
végre felvette. − Még mindig élek. A maga kis átka nem működött.
− Magát is megtámadták?! Azok a kis kurvák! − csattant fel. −
Rohadjanak meg! − Biztosan feldúlt lehetett, hiszen velem eddig
csakis az udvariasság és a választékosság jegyében beszélt. − Kíván-
csi vagyok, kire támadtak rá még ma éjjel, és kik haltak még meg!
Nem erre a válaszra számítottam.
− Várjon! Milyen kurvákról beszél? És ki halt meg? Malina, ki
halt meg?
− Jobb, ha átjön − tette le a telefont.
 Negyedik fejezet

„Jól hallottam? Kurvákat emlegettél?” − kérdezte bizakodva

Oberon.
− Igen, de sajnos nem olyanokról beszéltem, akikre te gondolsz
− mondtam ki hangosan. − Beleférne még egy futás, haver? Kényte-
len vagyok ellátogatni Malina Sokolowskihoz.
„Ő az a boszorkány, aki nem kedveli a kutyákat, ugye?”
− Az a helyzet, hogy én nem ismerek sok kutyarajongó boszor-
kányt, tehát ebben a tekintetben nem lóg ki a sorból. A boszorká-
nyok macskások.
„Megkaphatom a kolbászomat még a látogatás előtt?”
− Persze − nevettem fel. − Kösz, hogy emlékeztettél rá. Csak
még beugrom a kardomért. Most nem megyek készületlenül. Őrt
állnál nekem?
„Igen.” Bementem Fragarachért, ősi ír kardomért, mely a pán-
célt selyempapírként metszi át, és hüvelyét átdobtam a hátamon,
hogy csak a markolata kandikált ki a jobb vállam fölött. Amikor
megálltam a hűtőnél, hogy igyák néhány korty gyümölcslevet,
Oberon utánam kiáltott a tornácról.
„Atticus, itt van egy ember, aki gyalogszerrel érkezett, és
nincs emberszaga.”
Visszatettem a gyümölcslét a hűtőbe, és a tornác felé siettem.
Démonszaga van?
„Nem. Mintha kutyaszaga lenne, de nem egészen.”
 Kivágtam az ajtót, és megláttam egy inas, indián férfit az úton.
A cowboykalap alól kilógó, fekete szöghaja a vállát verdeste. Fehér
atlétatrikót, farmert és kopott, barna bakancsot viselt. Bal kezében
zsíros papírzacskó lógott, és gúnyos kifejezés ült az arcán.
Jobbjával lazán intett, és lassú, barátságos hanghordozással így
szólt:
− Jó estét, Mr. Druida! Remélem, megismer!
Megnyugodtam, és próbáltam felvenni beszédének ráérős rit-
musát. Ha hasonló módon beszélek, ő is megnyugszik, és még in-
kább bízni fog bennem. Ez a beilleszkedés első szabálya: beszélj úgy,
mint az őslakosok. Ha az emberek idegen akcentust hallanak, meg-
szólal bennük a xenofóbia vészcsengője, és az atyafiak helyett az
idegenek közé sorolnak. Az emberi természet eme alapvonásáról
Leif nyilvánvalóan megfeledkezett. Mivel a nyelvjárások és a helyi
akcentusok ismerete a beilleszkedés sarkalatos pontját képezi, nem
csoda, ha nagy hangsúlyt fektettem rá, hogy hibátlanul beszéljem
őket.
Kérdezz meg egy Boston Yankeet, mi történik, amikor „Mély
Délen” lemeszeli őket a rendőr, és megtudod, hogy a kiejtés mennyit
számít!
Szép lassan válaszoltam, mintha az egész napom ott lenne,
hogy a végére érjek, mert látogatóm is hasonló stílusban beszélt.
− Hogyne ismerném, Prérifarkas! Már csak az a kérdés, hogy
melyik törzs nevében jött ma este.
− A dinék nevében − adta meg az amerikaiak által navahóknak
hívott törzs igazi nevét. − Nem bánná, ha letelepednék ide egy ki-
csit?
− Ugyan mán! De nem készültem vendégeskedésre. Szégyel-
lem, de híján vagyok a dohánynak is.
− Nem probléma! Kiegyezem egy pofa sörrel.
− Azzal éppen szolgálhatok. Telepedjen le a tornácon, mindjárt
visszatérek. − Bementem, és kivettem két Stellát a hűtőből, amíg
Prérifarkas felment a tornácra. Mire leült a székbe, már kint voltam
a kinyitott sörökkel. Az egyik üveget felé nyújtottam. Mosolyogva
elfogadta.
− Micsoda úri sör! − vette el a kezemből, és a címkéjét nézte. −
Köszönöm, Mr. Druida!
 − Szívesen! − mindketten meghúztuk, aztán elismerően felsó-
hajtottunk, mint férfiakhoz illik. Prérifarkas feltartotta a bal kezében
fogott zacskót.
− Hoztam egy kis kolbászt a kutyájának. Nem bánja, ha meg-
etetem vele?
„Kolbász!” − kezdett Oberon őrült csapkodásba a farkával.
„Tudtam én, hogy valaminek nagyon fincsi illata van!”
− Osztán, miféle lókolbászt hozott? − tudakoltam.
Prérifarkas kuncogott:
− Öreg, üldözési mániás druida! Maga soha nem változik meg.
Egyszerű, parlagi kolbászok, nincs bennük patkányméreg. Csirkés-
almás ízesítéssel. Csak nem akartam, hogy a kutyájának éheznie
kelljen, amíg eldiskurálunk egymással.
− Ez igazán kedves magától, Prérifarkas. Köszönöm a kutyám
nevében! − Ha tudta, hogy Oberon almás-csirkés ízesítésű kolbászt
kíván, azt jelentette, hogy a közelben ólálkodott a démonnal való ta-
lálkozás ideje alatt is. Elég közel ahhoz, hogy segítsen − mégsem vet-
te a fáradságot. És ez azt is jelentette, hogy hallja Oberon gondolata-
it. Elvettem a zacskót, kinyitottam, és nyolc, tökéletes, krinolin mé-
retű, almás-csirkés kolbászt találtam benne, még melegek voltak, és
ínycsiklandó illatot árasztottak. Letettem a kinyitott zacskót a tor-
nácra, hogy Oberon hozzáférhessen, aki nem habozott betörölni
őket.
„Isteniek! Mondd meg neki, hogy köszönöm!”
− Örülök − bólintott Prérifarkas, majd a sörébe kortyolt. Nem
zavartatta magát, amiért előbb válaszolt, mintsem tolmácsoltam
volna kutyám szavait. − Látott démonokat ólálkodni errefelé?
Oberon abbahagyta a csámcsogást, és fülét hegyezve felkapta a
fejét. Óvatosan Prérifarkasra néztem, hogy nem növeszt-e szarvakat,
és nem kezd-e kénkőszagot árasztani. De csak hátravetett fejjel fel-
kacagott. Kutyaszerű tépőfogai sárgán villogtak az utcai lámpák sá-
padt fényében.
− Huhú! Látták volna a saját képüket! Fogadom, hogy démon-
nal találkoztak! Hadd találgassak! Egy termetes, fekete bogár vót.
− Igen. De nem kellett találgatnia, ugye?
− Nem, láttam a két szememmel, hogy erre tart. De van belőle
több is a környéken, tudja-e?
− Sejtettem − mondtam.
 − Gondoltam, hogy sejti, mert maga miatt lebzselnek itt, meg
zabálják a népet.
− Mit érdekli az magát, ha démonok garázdálkodnak a város-
ban?
− Mit érdekel?! Ha a démonok a magához hasonló fehér embe-
reket zabálnák, azzal nem törődnék. De én azt mondtam, a népet za-
bálják, vagyis az én népemet, Mr. Druida. Méghozzá maga miatt.
Ezért is kellene egy kicsit eldiskurálnunk.
− Értem − bólintottam. Oberon ebből azt szűrte le, hogy befe-
jezheti a lakomát. − Mikor és kik haltak meg a népéből?
− Egy leányzót a Skyline Középiskolában megettek, mialatt a
többiek az étkezőben ebédeltek.
− Tessék? Az iskola körül történt?! Látta valaki?
− Nem látta aztat senki, csak én. Lapos kenyeret evett szegény-
kém odakint, egymagában. Osztán meg az emberi szem nemigen lát-
ja ezeket a démonokat. Maga persze látja, meg én is, az bizonyos.
− Hogy nézett ki?
− Egy hatalmas, fekete dög, szárnyai is vannak. − Oberon bö-
fögött egyet, és mintha hirtelen nekem is emésztési problémáim tá-
madtak volna. Mert tudtam, hogy Prérifarkas melyik démonról be-
szél. Az elsők között repült ki, amikor Aenghus Óg kitárta a pokol
kapuját, és az elsők közt szegült szembe a kötéssel. Nagy erővel ren-
delkezett, és mivel repült, nem végezhettem vele a Jeges Tűz segít-
ségével, ami csak akkor hatásos, ha az áldozat kapcsolatban áll a
földdel. − Mit szándékozik tenni?
− Várok. Egyszer úgyis ide eszi a fene, aztán kap a pofájára.
− Ajánlhatnék egy másik tervet? − kérdezte Prérifarkas, arcán
a szokásos félmosollyal. Felém bökött a sörösüveg szájával: − Maga
holnap szépen elmegy ahhoz az iskolához, és megöli a démont, mie-
lőtt az újra ölne. Több gyerek jár oda a népemből, és nem akarok
újabb áldozatokat a maga lustasága miatt.
− Miért nem öli meg maga, Prérifarkas?
− Mert nem én tehetek róla, hogy itt van, sápadt arcú. Maga
tehet róla. Különben is, a fehérek vallásának démona, az én gyógy-
szerem nem lenne olyan hatásos vele szemben, mint a magáé. De
segítek, ha egy mód lesz rá.
− Nekem sincs rá hatásosabb gyógyszerem. Hiába vagyok fehér
ember, az én vallásomhoz sincs köze a dögnek. Különben is, meg-
vannak a magam problémái.
 Prérifarkas arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, és kalapja alól szú-
rós szemmel meredt rám:
− Ez is a maga gondja, Mr. Druida. Nem voltam elég érthető?
Vagy megoldja ezt a problémát, vagy velem gyűlik meg a baja. Egy
Pima Prérifarkassal. Egy Tohono O’odham Prérifarkassal. Egy Apacs
Prérifarkassal. Ha egyikünket legyőzné, ott lesz a másik meg a har-
madik. Mindig vissza fogunk térni. Maga hányszor tud visszatérni a
halálból, Mr. Druida? A testvéreim és én számtalanszor, de magát,
attól tartok, elég egyszer megölni.
„Atticus!” Kutyám hátrasunyt füllel, vicsorítva nézte vendé-
günket, de morogni még nem mert rá.
Nyugi, Oberon. Hallja a gondolataidat, úgyhogy vigyázz, mit
mondasz! Majd szólok, ha segítened kell. Oberon megnyugodott, de
továbbra is gyanakodva nézte Prérifarkast.
Beleegyezően bólintottam. Nem kötöttem az orrára, hogy a
Morrigannel kötött egyezségemnek köszönhetően engem is kutya
nehéz lenne kinyírnia. De Prérifarkas képes lett volna néhány csú-
nya sérülésben részesíteni, amelyeket sohasem tudtam volna meg-
gyógyítani. Erre elroncsolódott jobb fülem figyelmeztetett. Csak azt
akartam tudni, mennyire komolyan gondolja a dolgot, és most már
kész voltam a válasszal.
− El tudna juttatni oda? − kérdeztem. − Nincs autóm. − A
Skyline Középiskola Mesa keleti részén állt, az Apache Junctionnal
közös határ közelében, mely város természetesen egy kőhajításnyira
volt a Superstition-hegységtől, ahol a démon kiszabadult a pokolból.
Harminc kilométer bicikliút lett volna csak oda, vagyis egy kissé iz-
zasztó.
− Nekem sincs kocsim − vigyorgott megint, és fenyegető maga-
tartását sutba vágva meghúzta a sört. − De ez nem jelenti azt, hogy
ne tudnék szerezni.
− Rendben. Tízre legyen itt értem, viszünk íjakat. Le kell szed-
nünk a démont az égről.
− Egy sima, hagyományos íjjal akarja leszedni? − szaladt fel
Prérifarkas szemöldöke olyan magasra, hogy eltűnt a kalapja alatt.
− Nem, különleges nyílvesszőkre van szükségünk. Van egy ötle-
tem, hogyan szerezzünk szent nyílvesszőket. Igazi, démonölő nyíl-
vesszőket.
− Télleg? Én egyet sem láttam azokban a kaotikus templomok-
ban − felelte Prérifarkas.
 − Mikor járt maga utoljára katolikus templomban? − kérdez-
tem hitetlenkedve, mire Prérifarkas megint nevetni kezdett. Neveté-
se ragadós volt, nem tudtam nem elmosolyodni. − Vagyis honnan
tudja? Lehet, hogy szent íjakat osztanak az ostya mellé. Maga észre
sem venné!
Prérifarkas vinnyogni kezdett a nevetéstől, és én sem bírtam
tovább. Meggörnyedt, a combját csapkodta, és miután kifogyott a
szuflából, már csak némán nevetett. Könnyek patakzottak a szemé-
ből.
− Biztos vagyok benne, hogy így van, Mr. Druida! − jutott leve-
gőhöz végre Prérifarkas. − Azok a francos csuhások odaállnak Krisz-
tus katonái elé, aztán aszongyák: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek ne-
vében nesze egy ostya, oszt eriggy indiánt ölni!”
Hirtelen abbahagytuk a röhögést, és a mosolyunk olyan halkan
hullt le arcunkról, mint ahogyan a szemfedő hullik az elesettre. Egy
darabig a tornác előtti virágágyat nézegettük. Nem tudtam, Prérifar-
kas, mire gondolhat, de engem megrohantak az ellenem vétkezők
kísértetei. Én voltam a római katolikus egyház druidák ellen folyta-
tott küzdelmének utolsó túlélője.
Prérifarkas megtörölte az arcát, kiitta a sörét, aztán így szólt:
− Kösz az itókát és a nevetést, Mr. Druida! − Felállt, és az üres
üveget a tornác korlátjára rakta, aztán széles mosollyal felém nyúj-
totta kezét: − Maga egészen rendes fickó lenne, ha nem lenne olyan
átkozottul hókadt!
Megszorítottam a kezét, visszamosolyogtam, és így feleltem:
− Maga is egészen rendes fickó lenne, ha nem lenne egy kicse-
szett kutya!
Prérifarkasnak ettől megint nevetnie kellett, de nevetése nem
volt egészen emberi. Elengedte a kezem, és érdekes dolog történt.
Négykézlábra ereszkedett, állatformát öltött, majd lerohant a tor-
nácról, és a boldogságtól vinnyogva elszaladt a hűvös, novemberi
éjben.
Még a ruhái sem maradtak itt, valahogy átváltoztak azok is. Ez
Oberonnak sem kerülte el a figyelmét.
„Az anyját! Látod, megtanulhatnád tőle, hogyan kell ezt csi-
nálni!”
− Oké − csaptam össze a tenyerem, amikor Prérifarkas eltűnt a
látóhatáron. − Most pedig ne várassuk tovább a lengyel boszorká-
nyokat!
 „Azt hiszem, te meggárgyultál ettől a Prérifarkastól. Úgy
mondtad, mintha buliba mennénk!”
 Ötödik fejezet

Mivel megjegyzéséből ellenérzéseket véltem kihallani, megkérdez-

tem tőle, hogy inkább az itthon maradás mellett döntene-e a boszor-
kányok meglátogatása helyett.
„Az a nagy helyzet, hogy most nem szívesen kocognék” − is-
merte be. „Telezabáltam magam. Egy kis szunyókálás jobban esne.
Ja, és berakhatnál nekem egy Clint Eastwood-filmet!”
− Semmi gond. Nem kedveled a boszorkányokat, mi?
„Az igazat megvallva, nem. De te sem. Most mégis rohansz
Malina mézeskalács házába, méghozzá egyetlen füttyentésére!
Rögtön azután, hogy valaki megpróbált eltenni láb alól, teszem
hozzá halkan. Nem gondolod, hogy most koronázod meg a napját?
Szerencsésnek érzed magad?”
Most már tudom, melyik Clint Eastwood-film tetszene neked.
− A nappaliban elindítottam Oberonnak egy Clint Eastwood-mozit,
aztán a hátamon lógó karddal, amit mindenki láthatott, felpattan-
tam a biciklimre, és elindultam Malina Városi-tó közelében lévő ott-
honába.
Mióta Fragarachot rendszeresen magammal hordtam − tehát
néhány hete −, érdekes jelenségre lettem figyelmes: szinte senki sem
hitte igazinak. Ha az emberek megláttak, ahogy a hátamon egy
karddal tekerek, azt gondolták: egy srác, aki még mindig az anyjával
él, és betegesen rajong az animefilmekért. Vagy azt feltételezték,
hogy a kard egy fantasy szerepjáték kelléke, mert a gondolat, hogy a
tűzfegyverek korában kardot használnék önvédelem céljából, kogni-
tív disszonanciát okozott számukra. Mialatt a Mill és a University
sarkán egy piros lámpa előtt dekkoltam, egyszer egy járókelő rákér-
dezett, hogy a képregényboltba tartok-e.
Malina a Bridgeview lakóparkban élt, egy tizenkét emeletes,
vasból és fémből készült házban, amit az ezredforduló után építet-
tek, amikor Tempe kétségbeesetten fel akarta fejleszteni a Városi-tó
környékét. Ő és a boszorkányköre az egész kilencedik emeletet elfog-
lalta. Bár most hat lakás hirtelen megüresedett. A tanítványom,
Granuaile a nyolcadik emeleten lakott, közvetlenül Radomila, a bo-
szorkánykör néhai vezetőjének lakása alatt. Jó ötletnek tartottam
bekukkantani hozzá, mielőtt Malinát meglátogatom, ezért becsen-
gettem.
− Ki az? − hallottam hangját az ajtó mögül. − Ja, csak te!
Kissé hiányos öltözetben nyitott ajtót, mire kétségbeesetten azt
tapasztaltam, hogy a hogylétét illető ártatlan érdeklődésemet kéjvá-
gyó gondolatok kezdik felváltani. Granuaile nem volt átlagos terem-
tés sudár alakjával, vörös hajával, zöld szemével, kívánatos ajkával
és éles eszével. Ez utóbbi volt a legfontosabb, különben nem is lehe-
tett volna a tanítványom. Bár amikor sportos testéből ilyen sokat tett
közszemlére, nehéz volt az okosságára gondolni. Korábban még soha
nem mutatott meg nekem ennyit önmagából.
Általában visszafogottan öltözködött, amit nagyon díjaztam,
mert − az esetek többségében − nem kellett csorgatnom a nyálam.
De most egy mélyen dekoltált, halványzöld, szűk hálóinget viselt,
ami kidomborította az idomait.
Baseball! Gondolj a baseballra! Ne a melle labdáira, hanem a…
baseball-labdára! Randy Johnsonnak micsoda kanyarodó labdái
voltak… De szívesen megkanyarítanám ennek a lánynak a labdáit…
− Atticus, jól vagy?
− Mi? Ó. Ja. Hű! − Ilyen hálóing mellett csak egyszótagos sza-
vakra telt tőlem.
− Mit nézegetsz odafönt? Van valami az ajtóm fölött? − azzal
közelebb lépett, és kihajolt, hogy megnézze, és… ó… anyám…
− Van egy mellbimbó… Akarom mondani, egy bimbó a tapétán.
Igen! Milyen csodás tapéta! Eddig észre sem vettem!
− Pedig láttad már. Mi hozott ide?
Csak a tényekre szorítkozz, Atticus!
 − Valaki megtámadott ma éjjel, és biztos akartam lenni benne,
hogy neked nem esett bántódásod − mondtam, és közben azon gon-
dolkoztam, ki tartja a bázislopás rekordját a baseballban.
− Ó! Igen, jól vagyok. De ki támadott meg?
− Most próbálom kideríteni. Varázslat útján történt, nem fizi-
kai támadás volt. Ha már itt tartunk, volt egy fizikai is, de az egy
démon volt, és egy elemi lény elintézte helyettem, szóval minden
rendben. A hullaevő szellemek már úton vannak, csak attól tartok,
hogy a szomszédom soha többé nem lesz a régi. Oberon miatt meg
ne aggódj, nagyszerűen érzi magát! − Dagda legédesebb méze! Ez
volt aztán a hablaty.
− Mi?! − kérdezte Granuaile.
− Figyelj, most nincs időm beszélgetni! Csak zárkózz be, zárd
be az ablakokat, én meg teszek egy védővarázslatot az ajtódra, hogy
biztonságban legyél ma éjjel, amíg végére járok az ügynek!
− Szerinted valaki meg akar támadni engem?
− Dehogy! Puszta elővigyázatosság. Most befelé, és zárd be az
ajtót, hess-hess! Aztán a boltot kinyisd nekem holnap reggel! Én
csak délután érek be!
− Rendben − felelte bizonytalanul. Granuaile megfordult, én
meg a plafont kezdtem nézni, nehogy periférikus látásom lejjebb
csalogassa fókuszpontomat. − Akkor remélem, holnap találkozunk!
− Jó éjt! − köszönt el, és az ajtó bezárult. Elzárta előlem a tes-
tét, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. − A fenébe! De jólesne
most egy cigaretta, pedig nem is dohányzom!
Druidaemlékeztető: A vonzó tanítványnak sürgősen valami
alaktalan, ronda zsákruhát venni, de legjobb lenne meggyőzni arról,
hogy borotválja le a haját. Hivatkozz arra, hogy az igazi druidatanít-
ványok így tesznek!
Nem kellett védővarázslatot tenni az ajtajára, mert egy héttel
ezelőtt már megtettem a tudta nélkül. Rögtön azután, hogy Észak-
Karolinából visszatérve továbbra is a tanítványom kívánt maradni.
Miután vettem néhány mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, és
jövetelem céljára koncentrálhassak, felmentem a lépcsőn a boszor-
kányemeletre. Nem dédelgettem olyan hiú reményeket, hogy esetleg
meglepem őket, hiszen valószínűleg már azt is tudták, mikor léptem
be az épületbe, de ha azt nem is, a lépcsőn már bizonyosan érzékel-
tek. Elmotyogtam egy kötést a hajszálaimra és a bőrömre, nehogy
egy darabkám is el találjon hullani, aztán a boszorkányok megkapa-
rintsák.
A varázslással is csínján kellett bánnom, mert kilenc emeletre a
földtől csak korlátozott energiakészlettel rendelkeztem, tehát a med-
vetalizmánban tartalékolttal. Különben sem dobálózhattam úgy a
varázslatokkal, mint a boszorkányok. Ilyen helyzetekben jobban jár-
tam a kardommal. Mert Fragarach (vagyis Válaszadó) nem csak egy
éles vasdarab volt: amikor az ősidőkben a Tuatha Dé Danann meg-
kovácsolta, adtak hozzá néhány bónuszképességet is, melyek közül
az egyiket máris használni akartam.
Bár ezzel megsértettem egy (vagy kettő) halálos fegyverekre
vonatkozó állami törvényt, kihúztam a hüvelyéből, és kinyitottam a
kilencedik emeletre nyíló ajtót. A folyosó üres volt, furcsán szűkös és
nyugtalanítóan csendes, a világítás is sápadtabb volt valahogy, ho-
mályba burkolózott, és áporodott szag terjengett, mint egy takaró
alatt. Az alacsonyabban lévő emeleteken, ahol a gazdag szülők egye-
temista gyermekei és a fiatal dolgozók éltek, az ajtók mögül általá-
ban zene szűrődött ki, nevetés, vagy a „The Daily Show marhásko-
dásai. A boszorkányok lakásaiból egyik sem.
− Atticus vagyok! − kiáltottam és ujjpercemmel megkopogtat-
tam Malina ajtaját. Mintha ezzel megszegtem volna a hely csend-
rendeletét, a némaság büntetésből vattát dugaszolt a fülembe. Úgy
álltam, hogy a kukucskálóból a bal oldalamat lehessen látni, így kar-
dot markoló kezem rejtve maradt.
Amíg ott dekkoltam, és vártam, hogy beengedjenek, eszembe
jutott, mekkora barom vagyok. Oberon szavai kísértettek, és az ül-
dözési mánia éles hangon sikított a fejemben. Aláírt megnemtáma-
dási egyezmény nélkül, hazai pályájukon találkozom a boszorká-
nyokkal, és még arra sem vettem a fáradságot, hogy segítséget kérjek
valakitől. Ráadásul továbbra sem tudtam, mekkora erővel rendel-
keznek. Ha hinni lehetett Malinának, majdnem harminc éve védték
a környéket a nemkívánatos behatolóktól. Lehet, hogy a küszöböt is
elvarázsolták, vagy egy halálos csapda. Ha belépek, talán ketrecharc-
ra kényszerülök egy démonnal. A pokolba is, lehet, hogy Malina egy
Glock 9-es pisztollyal a kezében nyit ajtót, és betömi a fülem egy go-
lyóval. Vagy rám dob egy macskát. Vagy lehippiz.
A felsoroltak közül egyiket sem tette. Hallottam a zár kattaná-
sát − egy hétköznapi ajtózárét –, és Malina máris ott állt előttem vö-
rösre sírt, bedagadt szemmel:
 − Waclawa halott.
Komolyan mondom, eltartott pár másodpercig, amíg leesett,
hogy most egy nevet hallottam. Cirka negyvenkét nyelvet beszélek −
a holt nyelveket is beleszámítva −, de a lengyel nem tartozik közéjük,
és általánosságban elmondható, hogy a szláv nyelvekkel hadilábon
állok. Aztán eszembe jutott, hogy Waclawa Malina boszorkányköré-
nek tagja volt.
− Nagyon sajnálom − feleltem. − Hogyan halt meg?
− A rendőrség spontán öngyulladásnak nevezné − bukott ki be-
lőle. − De semmi spontán nem volt benne. − Malina áttetsző, bíbor
tunikát viselt fehér kombinéjára húzva. Fekete szoknyája térd alá
ért, és a csípőjére simult. Lábát fekete harisnyába bújtatta, és he-
gyes, magas sarkú, fekete, szarvasbőr bokacsizmát viselt. Világos ró-
zsaszínre festett ajkát szomorúan összeszorította. Csodálatos haja
volt − a selymes szőkeség lágy hullámai, amilyet az ember csak mo-
zivásznon láthat, bekeretezték arcát, és kulcscsontjára hullottak. Bő-
re, mely általában fehér volt és sima, mint a márvány, és simogatás-
ra hívogató, most kipirult a felindultságtól. Szélesebbre tárta az aj-
tót, és intett, hogy lépjek be:
− Jöjjön!
Nem moccantam.
− Bocsánat, de szeretném, ha előbb válaszolna két kérdésemre
− mozdítottam meg a kardot, de nem emeltem rá, és nem fenyeget-
tem meg vele. − Válaszolna rájuk?
Malina tekintete a kardra siklott:
− Ha rosszul válaszolok, leszúr?
− Nem. A kard a biztosíték rá, hogy jól válaszoljon. Van egy kü-
lönleges képessége.
Malina összehúzta a szemét:
− Miféle kérdésekről lenne szó?
− Nem érintenék a köre titkait, semmi személyes. Az én közvet-
len biztonságomat szolgálnák.
− Köthetünk csereszerződést?
Sóhajtottam. Ez a boszorkány állandóan egyezkedik:
− Biztosíthatom, hogy nem áll szándékomban megtámadni
önt, amíg maguk meg nem támadnak engem.
− Azt tudom. Engem a maga varázslata érdekelne.
− Ilyen csereszerződésről ne is álmodjon! − ráztam meg a fe-
jem. − Mert nem képviselnek egyforma értéket.
 Malina szemöldöke felszaladt:
− Azt akarja mondani, hogy néhány, a varázserejét illető, ártat-
lan kérdés értékesebb a közvetlen biztonságát érintő kérdéseknél?
− Persze. Míg az utóbbinak csak ma éjszaka van értéke, az
előbbire kapott információkat örökké felhasználhatja.
− Túlságosan szomorú vagyok ahhoz, hogy élvezzem az önnel
folytatott vitát. Tegye fel a személyes biztonságát illető kérdéseit!
Lassan, de határozottan felemeltem Fragarachot, és Malina
torkának szegeztem.
„Freagróidh tú”− mondtam írül. Fragarach jéghideggé hűlt a
markomban, kéken derengő pengéje ciános fényfelhőbe burkolta
Malina fejét. A boszorkány nagyot pislogott.
− A kardja varázslatra is képes? Fölöttébb szokatlan. Ezért
akarta Aenghus Óg megkaparintani? − Biztos voltam benne, hogy ez
is az okok közt szerepelt, de a dolognak sokkal több köze volt a tün-
dérek politikájához, és a személyes bosszúhoz. Ám nem azért jöttem,
hogy a kardom varázserejéről társalogjak.
− Felteszem a kérdéseket − mondtam. − Volt valami köze a ma
éjjel ellenem elkövetett gyilkossági kísérlethez, illetve van-e tudomá-
sa arról, ki vehetett benne részt?
− A gyilkossági kísérlethez sem nekem, sem a köröm tagjainak
semmi közünk. De sejtem, kik állnak mögötte.
Nehéz volt legyűrnöm a késztetést, hogy rákérdezzek, mégis
kik, de sikerült. Ráértem kideríteni később. Már csak egyetlen kér-
désem maradt. Gondosan megfogalmaztam, és feltettem:
− Szándékában áll-e magának vagy más személynek, lénynek
vagy szellemnek rontást alkalmazni rajtam, amíg az otthonában tar-
tózkodom, illetve van-e az otthonán olyan bűbáj, amit belépve mű-
ködésbe hozhatok?
− Sem én, sem más személy, lény vagy szellem nem akar az
otthonomban rontást alkalmazni magán. De a bűbájokról nem kívá-
nok beszélni, mert ezzel megsértenénk a boszorkánykör titkait. Azt
ígérte, erre a területre nem téved… − Malina összehúzta a szemöldö-
két, és elkerekedett szemmel rádöbbent, hogy képtelen féken tartani
nyelvét: − Az első bűbájt az épületbe való belépéssel hozta műkö-
désbe, ahogy minden idegen. Egyszerű, alacsony fokozatú riasztásról
van szó. A következő bűbáj azt érzékelte, hogy varázstárgy van ma-
gánál. A harmadik bűbáj itt van, a folyosón… Zorya Vechernyaya,
zamknij mi usta!
 Ha tovább folytatom Malinával az üzletelést, kénytelen leszek
megtanulni alapfokon lengyelül, de annyit azért leszűrtem, hogy az
egyik Zarjához, vagyis az egyik csillagistennőhöz imádkozott, akitől
körük ereje származik.
− Akármivel próbálkozik, nem fog sikerülni − mondtam. −
Csak akkor szabadul, ha tökéletesen megválaszolja a kérdést. Épp a
folyosón alkalmazott bűbájánál tartott.
Malina úgy döntött, fizikai ellenállással próbálkozik. Rám akar-
ta csapni az ajtót, vagy legalábbis erre utaló mozdulatot tett, de rá
kellett eszmélnie, hogy Fragarach csak néhány centit engedi moz-
dulni.
Mivel a kardot a lehető legmegátalkodottabb ellenségek valla-
tására tervezték, ez csak egy egyszerű, de annál nagyszerűbb védelmi
intézkedés volt. Nem engedte, hogy ellenségeid ledöfjenek, miköz-
ben információt próbálsz kicsikarni belőlük. Kedvesen mosolyog-
tam, de néma maradtam. Csak úgy szabadulhatott, ha válaszol a
kérdésemre, és ha tovább hallgat, a bűbáj kényszert fog alkalmazni
rajta.
Tovább hallgatott.
Tizenöt másodperccel később − ami tekintélyes ellenállást je-
lentett − mindent kitálalt a folyosóról, de szómenése közben fenye-
getően nézett rám.
− A folyosón alkalmazott bűbáj néhány hajszálat csen el a fejé-
ről, ha nem itt lakik. A küszöbömön való átlépés ugyanezt vonja ma-
ga után. A konyhában lévő kés sebet ejt az ujján, ha használni akar-
ná, és vérmintához juttat bennünket, amit felhasználhatunk maga
ellen. Ha a mosdót is igénybe venné, anyagcseréjének termékeit el-
raktározzuk későbbi használatra.
− Fúj, nem túl gusztusos! Szép kis első benyomás egy felső kö-
zéposztálybeli nőről! Az tuti.
− Ez minden. Most már leveheti rólam a varázslatot − mondta
Malina.
− Azt ígértem, hogy felteszek két, a biztonságomat érintő kér-
dést, és ezt meg is tettem. A tény, hogy vonakodott a második kérdé-
semre felelni, bizonyítja, hogy aggodalmaim jogosak voltak. Termé-
szetesen azért akarta eltitkolni, mert tisztában van vele, hogy a haj-
szálam, a vérem vagy bármilyen sejtem varázslat céljából való gyűj-
tése szigorúan sérti az aláírásra váró megnemtámadási egyezmé-
nyünk kitételeit.
 Malina magában fortyogott, amíg folytattam:
− Hamarosan megszabadítom, de előbb még tudatni szeret-
ném, hogy az ellenem elkövetett támadásban sem magát, sem a kö-
rét nem tartom vétkesnek. Több kérdést nem teszek fel, mivel azzal
megszegném az ígéretem, de lekötelezne, ha megosztana velem
minden információt a támadóim kilétét illetően, miután elengedem.
Ha ugyanazok támadtak meg, akik Waclawa haláláért felelősek, ak-
kor felkínálom segítségemet a megbosszulására.
A boszorkány arckifejezése egy pillanatra meglágyult, aztán
némi habozás után aprót biccentett:
− Méltányos ajánlat. Hamarosan visszaszolgáltatok minden
hajszálat, amit a folyosón elveszthetett, és a küszöbről leveszem a
bűbájt, hogy biztonságban beléphessen. De többé nem vethet alá
vallatásnak a kardjával sem engem, sem a körömet.
Nem bólintottam, és más módon sem adtam beleegyezésem,
csupán eleresztettem, és ennyit mondtam:
− Akkor folytassuk! − Kíváncsi voltam, hogy a néma folyosó-
nak sikerült-e hajszálat rabolnia tőlem a védőkötésem ellenére…
− Ki támadott rám? − kérdeztem.
− Egy pillanat… − Mondott néhány lengyel szót, mire az ajtó
fehéren felragyogott. − Most már biztonságban beléphet.
− Köszönöm. − Lakásában a bíborszín uralkodott. Minden ár-
nyalata megtalálható volt a hupililától a világos levenduláig, amit a
fekete bútorok és az acél háztartási eszközök csak még jobban ki-
emeltek. Az elmaradhatatlan, széles képernyős tévé fölött nagy fest-
mény lógott, mely három istennőt ábrázolt, akik bizonyára a Zarják
lehettek. Narancshéj és kardamom illatát árasztó, sápadt viaszgyer-
tyák ujjnyi lángcsóvái világították be a helyiséget.
− Az illendőség azt kívánja, hogy megkínáljam valamivel − in-
dult Malina a konyha felé. − De gondolom, úgysem fogadna el sem-
mit, ugye?
− Eltalálta. Mindenesetre köszönöm. Értékelem a gesztust.
− Foglaljon helyet! − mutatott a nappali közepén álló, hívogató
bőrkanapéra. A fekete dohányzóasztalon különféle magazinok he-
vertek. Meglepetten tapasztaltam, hogy semmi különös, csak a
Newsweek, az Organic Living és a Rolling Stone néhány száma.
Mégis, mire számítottam? A Rituális Állatgyilkosságok Lapjára? A
kényelmes kanapé úgy csalogatott, hogy kis híján elfogadtam ajánla-
tát, de egy figyelmeztető hang azt súgta, hogy az első látásra ártal-
matlannak tűnő bútordarab Malina egyetlen lengyel szavára felfal-
hat.
− Inkább állok, köszönöm. A kardomat nem teszem vissza a
hüvelyébe, de a föld felé fogom tartani. Nem rabolom sokáig az ide-
jét, csak addig maradok, amíg meg nem tudom, ki támadott rám, és
amíg vissza nem szerzem a bűbája által elrabolt hajszálaimat.
Malina nem volt hozzászokva, hogy ilyen látványosan ne bízza-
nak meg benne, és közel állt a sértődéshez. De ne felejtsük el, hogy a
boszorkánykörén kívül álló embereknek fogalma sem volt róla, hogy
ő boszorkány. Egy vonzó, sikeres, kozmopolita hölgynek gondolták,
akinek ragyogóan szép haja van, és aki betegesen vonzódik a szexis
csizmákhoz.
− Rendben − vetette oda, majd kihúzta a dugót a gránit mun-
kalapon álló, megnyitott Rosemount Estate Shirazból. Már elindult
a keze, hogy poharakat vegyen ki a szekrényből, de meggondolta
magát, és úgy döntött, üvegből iszik, ha már úgysem tartok vele.
− Akkor vágjunk bele! − Bátorításul egyszer-kétszer alaposan
meghúzta az üveget. − Waclawa egy bizonyos boszorkányságnak kö-
szönhetően, mellyel fiatalkorom európai évei óta nem találkoztam,
egy rakás hamuvá vált a tóparton. Biztosíthatom, hogy a mi körünk
ilyesmire nem képes, és nem is lenne hajlandó rá. Ehhez a boszor-
kánysághoz sötét erők segítsége szükségeltetik, és három boszorkány
rontásonként. Ebből már − mutatott rám az üveggel jelentőségtelje-
sen − lehet némi sejtelme arról, mekkora fenyegetéssel állunk szem-
ben.
− Ha engem is egyszerre vettek célba a boszorkányköre többi
tagjával, akkor ez minimum két tucat boszorkányt feltételez, nyolc
démonnal megspékelve.
− Pontosan. A démonok talán már nincsenek a közelben. De
biztos vagyok benne, hogy hagytak itt valamit magukból − meresz-
tette ki a szemét jelentőségteljesen, és eltűnődtem azon, mennyi bort
nyakalhatott már be.
− Jaj, ne! Hadd találgassak! Nyolc boszorkány már kettő he-
lyett eszik.
− Okos, Mr. O’Sullivan. Általában így történik a dolog. Kilenc
hónap múlva nyolc démoncsecsemő születik. Hamarosan még több,
ha a boszorkányok újra próbálkoznak. Egyetlen olyan boszorkány-
kör létezik, amely elég nagy és elég kegyetlen ahhoz, hogy efféle ron-
tásokat kivitelezzen, és már találkoztunk velük. Úgy hívják magukat,
hogy Die Töchter des dritten Hauses.
− Vagyis A Három Ház Lányai?
− Igen. Rájuk utaltam a telefonban. − Arca megrándult, mint-
ha egy − vagy inkább több − cifra káromkodást kellett volna vissza-
fojtania, de végül úrrá lett érzésein, és nyugodt hangnemben jegyez-
te meg: − A jelek szerint beszél németül.
− Ja, beszélem néhány nyelvjárását. Hogyhogy maguk túlél-
ték? És Waclawa miért nem?
Malina megvonta a vállát:
− Mert Waclawa kint tartózkodott, míg mi az otthonainkban.
Az emeletünkön meglehetősen védve vagyunk, ahogy maga is az ott-
honában, gondolom. Ha mindannyian kint tartózkodtunk volna a
támadás idején, már egyikünk sem élne.
− Akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem időzítették jobban
a támadást, akkorra, amikor önök védtelenebbek.
− Szavai azt feltételezik, hogy az ellenségeink ismerik a védel-
münket. Pedig nem tudnak a védővarázslatról, amit a Zarják biztosí-
tanak nekünk. A német boszorkányok varázslata legalább annyira
különbözik a miénktől, mint a magáétól. Az ő véleményük szerint
egy ilyen rontást senki sem élhet túl. Meg fognak lepődni, ha rájön-
nek az igazságra.
− Én hogyan kerültem a célkeresztjükbe? És ha már itt tartunk,
magukat miért pécézték ki?
− Velünk egy régi számlát akarnak rendezni − felelte, aztán az
üveggel megkocogtatta mellkasát, majd eszébe jutott, hogy milyen
finom nedűt tartalmaz. Mielőtt folytatta volna, megint meghúzta az
üveget, aztán visszatért a nappaliba. − De leginkább azért, mert mi,
és ebben a miben maga is benne foglaltatik, vagyunk East Valley
utolsó védőbástyái, akár tetszik magának, akár nem.
− Én nem jelentkeztem erre a feladatra.
− Ez nem olyan dolog, amire jelentkezni kell − tette öklét a szá-
ja elé, hogy elnyomjon egy nőies böffentést. − Ők úgy látják, hogy
maga a környék egyik őre. És amit látnak, azt hiszik, Mr. O’Sullivan.
− Miért nem a vérfarkasokat vagy Leifet támadták meg?
− Az ő befolyásuk egészen más területeket érint. A vérfarkaso-
kat például csak a likantrópok érdeklik. Mivel ellenállnak minden
varázslatnak, gyakorlatilag mindegy nekik, ki uralja a környéket. A
vámpírok meg csak a többi élőhalottal foglalkoznak. De nekünk
minden varázslénnyel törődnünk kell.
− Valóban?
− Nézze meg a magas bűnözési rátával rendelkező városokat!
West Valley-t állítsa szembe East Valley-vel! A nyugati oldal város-
aiban, mint például Phoenixben, számottevően több bűncselekmény
történik. Nagyobb a szegénység, és több az autóbaleset. Maga szerint
ez mire vezethető vissza?
− Szerintem a társadalmi-gazdasági helyzetre és a hibás város-
tervezésre.
− Dehogy! Arra, hogy West Valley nem a mi védelmünk alá tar-
tozik, mint East Valley.
− Azt akarja mondani, hogy East Valley viszonylagos békéjét és
virágzását teljesen a maguk körének köszönheti?
− Nem teljesen, de nagyban hozzájárulunk. A Zarják védelme-
ző istennők, nem bosszúszomjasak, akik csak vért és áldozatokat
akarnak.
− Ez valóban nagyszerű, csak nem érinti a lényeget, ami nem
más, mint hogy hol találom meg a német boszorkánykört, és hogyan
kellene végeznem velük?
− Úgy ölje meg őket, ahogy a nővéreimet megölte − felelte hi-
degen Malina. Nem tudhatta, hogy egyikkel sem én végeztem. Öten
a vérfarkasok prédáivá váltak, a hatodik pedig egy másik boszorkány
áldozatává, aki nekem segített. − Ami pedig a hollétüket illeti, felté-
telezésem szerint a városban tartózkodnak valahol. Pontos hellyel
nem szolgálhatok, mert még magam sem tudom. De éjfél után meg-
próbáljuk kideríteni.
− Remek. Én is azon leszek. Azt mondja, hogy ez a boszor-
kánykör sokkal erősebb a magukénál?
− Most, hogy létszámfölénybe kerültek, egészen biztosan. Amíg
teljes volt a körünk, békén hagytak. De rájöttek, hogy meggyengül-
tünk, és East Valley igazán szép hely, miért ne próbálnák megkapa-
rintani?
− Képesek rá?
− Bizonyos szempontból már meg is szerezték. Nem hagyhat-
juk el az épületet, amíg a rontásuk fenyegetése el nem száll a fejünk
fölül, mert külön-külön nem védhetjük meg magunkat. Mivel csak
hatan maradtunk, pusztán varázslattal nem győzhetjük le őket.
Vagyis magára vár a feladat, Mr. O’Sullivan, hogy megkeresse őket
és lesújtson rájuk, ha képes rá.
− Attól tartok, összekever egy szuperhőssel. A hősök szoktak
lesújtani a megátalkodott bűnösökre. Aztán rendőrkézre adják a go-
nosztevőket, akik ilyenkor valami olyasmit makognak, hogy megúsz-
ták volna, ha nem köpnek a levesükbe ezek a kotnyeles kölykök. − A
Malina szemöldökei között megjelenő ráncból arra következtettem,
hogy szavaimat megpróbálja valami általa ismert dologhoz kötni, de
hiába próbálkozik. Úgy láttam, nem a szombat reggeli rajzfilmek ra-
jongója. − A druidák ellenben bosszút állnak azokon, akik megpró-
bálják megsütni őket.
− Na, ezt meg tudom érteni.
− Akkor jó. Árulja el, mi olyan vonzó East Valley-ben?
− Úgy érti, miért harcolnak érte? − MaLina abbahagyta a fel-
alá sétálgatást, és ledobta magát a kényelmes kanapéra, aztán
megint húzott a borból.
− Igen, de úgy mondja el, mint egy gyereknek, mert őszintén
szólva, sohasem értettem ezt a territoriális késztetést. Miért civa-
kodnak a varázslények holmi ingatlanok felett, amikor − ha akarjuk
− miénk lehet az egész világ?
− Azt hittem, ez nyilvánvaló, Mr. O’Sullivan. Egy népes, ipari
társadalom az embereket kétkedővé teszi a varázslatokkal szemben.
Ez megkönnyíti számunkra a beilleszkedést − és ha lenne ilyen kész-
tetésünk, a rájuk való vadászatot is megkönnyítené −, és több hasz-
not is húzhatunk belőlük. Egyedülállóként viszonylag könnyen vál-
toztathat helyet az ember. De egy nagyobb csoport nagyobb csordát
kíván, amelyben elrejtőzhet, és egy olajozottan működő gazdaságot,
amely garantálja számunkra, hogy az általunk megkívánt életszín-
vonalon élhessünk. A városok tehát nemcsak a védelmünket, de az
életminőségünket is szolgálják. És természetes dolog, hogy a kisze-
melt helyekért versengenünk kell egymással.
− Osztozkodás kizárt?
− Egy bizonyos mértékig elképzelhető. Territóriumunkat meg-
osztjuk például a tempei Falkával. Vagy magával. De ha túl sok va-
rázslény gyűlik össze egy helyen, megnő a lebukás és a gazdaság túl-
terhelésének esélye.
− Már megbocsásson, de hogy érti ezt a gazdasági leterhelést?
Én egy könyvesbolttal összekötött gyógynövényboltot működtetek,
és a tempei Falka minden tagja bejelentett munkahellyel rendelke-
zik. Maga nem dolgozik?
MaLina felnevetett.
− Hogy én, Mr. O’Sullivan?! Még csak az kéne! Mindent az em-
berektől kapok. És a nővéreim is.
− Az emberek pénzelik magukat?
− Pontosan − kezdte el csavargatni a lokniját, és felém villan-
totta ragyogó mosolyát.
− Önként és dalolva?
− Ők legalábbis azt hiszik − vonta meg a vállát, aztán felfordí-
tott tenyérrel felemelte a kezét. − Akkor önként adják, nem? − mo-
solygott szárazon.
− Magának ez semmiféle lelkiismereti problémát nem okoz?
− Nem igazán. Az a helyzet − kezdte halkabban, és előrehajolt,
mintha bizalmas információt osztana meg velem −, hogy legalább
két tucat vállalatnak vagyunk fizetett tanácsadói, de az égvilágon
semmit sem csinálunk a pénzünkért, ahogy a tanácsadók általában.
− Visszadőlt, és ismét normális hangon folytatta: − Ne feledjük el,
mekkora szolgálatot teszünk East Valley népének!
− Megfogalmazná pontosan, mi lenne az?
− Jaj, például távol tartjuk az igazán gonosz boszorkányokat, és
néhány kevésbé szalonképes amerikai állampolgárt. Ha nem len-
nénk, Mesa néhány városrésze olyan lenne, mint a metropolisok leg-
veszélyesebb kerületei. És olyan is lesz, ha a Die Töchter des dritten
Hauses átveszi itt a hatalmat. Nem beszélve arról, mekkora károkat
tehetnek a bacchánsnők, ha ideérnek.
− Mi? Hogy? Bacchánsnők közelednek? Úgy érti, most?
− Ebben a másodpercben is. Tudja, a Las Vegas-i bandáról van
szó, amelyről beszéltem már önnek.
− Igen, azt hiszem, említette már őket. − Megpróbáltam lazá-
nak tűnni, pedig az igazság az volt, hogy közel álltam egy fehérne-
műváltáshoz. Ugyanis druidainas koromban − vagyis évtizedekkel
Krisztus előtt − a világ legijesztőbb lényeinek a bacchánsnők számí-
tottak még a fődruida szerint is. És amitől a fődruida félt, attól en-
gem rémálmok gyötörtek. Majdnem tehenet kakáltam első néhány
száz évem alatt, valahányszor a bacchánsnők neve − akár véletlenül
is − felmerült.
A mai fiatalok semmit sem tudnak a bacchánsnőkről, kivéve ta-
lán azt a keveset, amit Ovidius az Átváltozásokban elmondott róluk
Orpheusz története kapcsán. A múltkorában például betévedt a
boltba egy egyetemista, aki az Átváltozásokat kereste, és a
bacchánsnőket a következő módon írta körül: „Azok a részeg ribik,
akik kinyírták azt a lúzert, mert nem akarta a tökét ráfolyatni a ku-
koricaföldjükre.” Biztosan büszkék rá az egyetemi professzorai.
Amikor megkérdeztem tőle, tudja-e, mi az a mainasz, ahelyett, hogy
azt válaszolta volna, hogy a bacchánsnők másik neve, ezt mondta: „A
mai nász az, amikor ma dugunk, és nem holnap.” Ez persze betett a
további mélyenszántó beszélgetésnek.
Most, hogy öregebb vagyok − és remélhetőleg bölcsebb is −,
tudom, hogy a fődruida félelmét részben az öntudatos nők iránt táp-
lált soviniszta gyűlölete okozta. De csak részben, mert alapjában vé-
ve megalapozott volt.
A bacchánsnők thürszoszt hordoztak magukkal, egy repkény-
nyel befuttatott botot. Ez adta a hatalmukat, hogy akárhol bulit ren-
dezzenek. Elég volt a földre csapniuk vele, és máris bor buggyant fel
a porból. Őrületig itták és táncolták magukat, és közben annyi erőt
gyűjtöttek, hogy puszta kézzel széttéptek egy bikát (vagy egy em-
bert). Ráadásul az őrületük ragadós volt, megfertőzte a körülöttük
lévőket, és a legdecensebb összejövetelt is orgiává züllesztették. Ez
nem az a fajta varázslat, ami egy bizonyos emberre irányul, és éltem
a gyanúperrel, hogy a feromon stimulálásával állhat kapcsolatban −
vagyis jogosan tartottam tőle, hogy az amulettem fabatkát sem ér
ellene. Az már csak hab volt a tortán, hogy a bacchánsnőkön nem
fogott a tűz, és nem ártott nekik a vasból készült fegyver. Az előbbit
nem bántam különösebben, tekintve, hogy a druidák nem tűzlabdá-
kat dobálnak az ellenségeikre, de az utóbbi komoly problémákat ve-
tett fel. Mert én a kardommal szoktam úgy cselekedni, ahogy mások
cselekednének velem, de lehetőleg előbb, mint ők. Tehát, amíg a
bacchánsnők alaposan fel voltak vértezve druidavarázslat ellen, ne-
kem attól kellett tartanom, hogy védtelen leszek a mágiájukkal
szemben.
− Csak a múlt évben kétszer kellett őket visszavernünk − je-
gyezte meg Malina. − Most nemcsak létszámfölénybe kerültek ve-
lünk szemben, de egy jó kis őrjöngést is csaphatnak, és nem kell fél-
niük, hogy elrontjuk a mulatságot, mert be vagyunk ide zárva, amíg
a német boszorkányok el nem pusztulnak. Azon sem lepődnék meg,
ha kiderülne, hogy a két csoport összedolgozik a territórium meg-
szerzéséért.
 − Ez az egész − intettem felé a bal mutatóujjammal, keserű
mosollyal az arcomon − kezd gyanús lenni nekem.
Malina kikerekedett szemmel meglepődést mímelt:
− Csak most?
− Igen − mondtam ügyet sem vetve gunyorosságára. − Nagyon
úgy hangzik, hogy velem akarja megoldatni a problémáját, amíg ma-
ga csak ül itthon, és a Szerelmünk lapjait, vagy valami hasonló fil-
met néz. − Magas hangon megpróbáltam utánozni lengyel akcentu-
sát: − Kapja el azokat a német boszorkányokat, Druida, és közben
nem ártana, ha Orpheusz haláláért azokat az idegesítő bacchánsnő-
ket is lecsapná, mint a legyeket!
Malina rám meredt:
− Az én akcentusomat akarta utánozni? Úgy hangzott, mintha
egy orosz nemzetiségű ember Lugosi Bélát akarná utánozni, de na-
gyon nem jön össze neki. Az én akcentusom sokkal kifinomultabb és
előkelőbb.
− Most nem az a lényeg, hogy mennyire jól tudom parodizálni
önt.
− Számomra az is lényeges. Különben is megígérte, hogy segít
bosszút állni Waclawáért.
− Így is teszek. De szabadna megtudnom, hogy a maga köre
hogyan készül felvenni a harcot a boszorkányokkal? − kérdeztem.
Malina csüggedten nézegette az üveget, aztán meggondolta magát,
és mégsem folytatta az alkoholizálást. Felsóhajtott, és hátravetette
fejét a kanapén. Haja sárga selyemörvényként a levegőbe lebbent, és
mozdulata végén glóriaként terült szét feje körül a bőrkanapén. A
sörényén lévő bűbájjal képes volt bármire rávenni a férfiakat, de
kezdtem azt hinni, hogy ez bűbáj nélkül is ugyanúgy menne. Nyaka
fehér oszlopával mintha engem hívogatott volna, szememmel a
kulcscsontjai között kirajzolódó nyilat kezdtem követni, egyre lej-
jebb, egészen a… Baseball! Koncentrálj, Atticus! Egy Malinával foly-
tatott szerelmi viszonyból semmi jó sem sülne ki.
− Először meg kell találnunk őket − mondta. − Azért is tartunk
ma boszorkányéjt. Ha megtudjuk, hol vannak, innen is felvehetjük
velük a harcot. Semmi sem fenyegetőbb nyolc, egyszerre leadott ron-
tásnál. De mi majd elkezdünk lecsipegetni belőlük, egyet innen,
egyet onnan, amíg maga készen nem áll rá, hogy szemtől szemben
kiálljon ellenük. Majd tájékoztatni fogjuk a fejleményekről. Ha a
bacchánsnők ideérnek, ami nagy valószínűséggel holnap éjjel esedé-
kes, tudatjuk magával a tartózkodási helyüket.
− Már csak azokról a hajszálaimról kell beszélnünk, amiknek
nem szabadna a birtokában lenniük.
− Á, igen! − Malina felállt a kanapéról, és kissé megingott
csizmasarkain, miközben a bort a dohányzóasztalra helyezte. Meg-
fogta a haját, és kontyba kötötte. Miközben a raktárként szolgáló há-
lószobába kísért, udvarias hangra váltott:
− Remélem, hamarosan aláírhatjuk a megnemtámadási
egyezményt, Mr. O’Sullivan. Az érkezését követő kínos vallatása és
barbár szokása ellenére, mely arra kényszeríti, hogy állandóan ki-
vont karddal mászkáljon, biztos vagyok benne, hogy ha a bonyodal-
mak elsimultak, képesek leszünk békében egymás mellett élni és a
felvirágzásért munkálkodni!
Malina már nem is angolul beszélt: a diplomácia nyelvét hasz-
nálta.
− Semmi kifogásom a béke és a virágzás ellen! − jegyeztem
meg.
Malina mohazöldre festett raktára ellenpontot képezett a lakás
többi részével. A falakon üvegtégelyeket tartó cédruspolcok futottak.
Valami gusztustalanságot kerestem − emberi agyat, őzszájat vagy
vidraherét −, de csak gyógyfüveket, olajokat és bájitalokat találtam,
meg egy érdekes gyűjteményt nagymacskakarmokból. Gyűjtemé-
nyében tigris-, hóleopárd-, oroszlán- és feketepárduc-karmok épp-
úgy megtalálhatók voltak, mint gepárd-, puma- vagy hiúzkarmok.
Birtokában volt még egy ragadozó madarak csőreiből álló kollekció
is, de a magángyűjtemény fővonalát a növények képviselték. A szoba
közepén egy IKEA-pult állt, amit a konyhaosztályon vehetett. Az asz-
talon egy elmaradhatatlan mozsár mozsártörővel, egy kés vágáshoz,
egy hámozó gumós növényekhez, és egy kis villanytűzhely, amit
hosszabbítóval csatlakoztatott a konnektorba. Csalódást okozott,
hogy a rezsón nem egy kormos üstöt, hanem egy hétköznapi serpe-
nyőt láttam. Csalódásomat tovább növelte, hogy nem találtam benne
egyetlen szerencsétlen kétéltűt sem. Az asztallal szemközti falon a
nappaliban kiakasztott kép kicsinyített változata lógott. A három
Zarja letekintett a falról, hogy megáldhassa Malina munkáját.
− Ki látja el gyógynövényekkel? − kérdeztem. − Ha kifogása
lenne a minőséggel vagy a frissességgel szemben, nyugodtan fordul-
jon hozzám!
 − Egy chandleri gyógynövényboltos − mondta Malina. − Bár,
ha rendesen le akarunk csapni a boszorkányokra, hamarosan több
ezerlevelűfűre lesz szükségünk.
Az ezerlevelűfű a cickafark egyik neve volt. A boszorkányok
nagy előszeretettel használták fel varázslatokhoz, mert nemcsak vé-
dekező varázslatra volt alkalmas, hanem támadóra is. Ami engem
illet, szintén széles körben használtam a gyógynövényboltomban,
főleg teakeverékeket készítettem belőle, melyek közül néhányat le is
védettem. Ilyen volt a Cickó− ró fantázianevű mellnövesztő tea, vagy
a Cicka-fark nevű férfiasságnövelő tea. De készítettem belőle egy
igazán „utaztató” keveréket is, melyet Ezerlátásnak neveztem el. Ki-
fejezetten olyan művészeknek ajánlott tea volt, akik máshogy akar-
ták látni a világot, mert kellő koncentrációban a cickafark időleges
színzavarokat idézett elő a látásban.
− Persze, van egy halommal, mert én is állandóan használom.
A hátsó udvaromban termesztem őket, teljesen bio, és nagyon hatá-
sos. Mennyire van szüksége?
− Másfél kiló elég lesz − bólintott Malina. − Át tudja küldetni
valakivel?
− Persze. Holnap reggel itt lesz a futár. Neki kell majd fizetnie.
Küldök egy listát is az általam termesztett gyógynövényekről, meg
egy másik listát azokról a növényekről, amelyeket szintén tudok
termeszteni, ha igény van rá.
− Nagyszerű, legalább üzleti kapcsolatunk is lesz egymással! −
Malina a Zarja-festmény közelében lévő polchoz lépett, melyen egy
bedugaszolatlan és felcímkézetlen üveg állt, méghozzá − amennyire
én láttam − teljesen üresen. Bal oldalán, ahogy a felette lévő két pol-
con is, hajszálakat őrző tégelyek sorakoztak, mindegyiken ott szere-
pelt egykori tulajdonosuk neve. Akár tudtak róla, akár nem, Malina
markában voltak. Csak sajnálni tudtam őket.
− Itt kellene lennie − mondta feszülten Malina. − Az utolsó
idegen, aki az emeleten járt, a Waclawa halálát bejelentő nyomozó
volt − mutatott az üres üveg mellett álló, homokszínű hajszálakat
tartalmazó tégelyre, melynek címkéjén lila tintával a Kyle Geffert
név díszelgett. − A maga hajának ebben az üres tégelyben kellene
lennie. − Malina a szellőzőnyílásra nézett, melyen keresztül a lég-
kondicionáló lágyan fújta be a levegőt. Úgy látszott, hogy a folyosón
begyűjtött hajszálak a szellőzőcsöveken át érkeztek a szobába, és
hulltak az üvegcsékbe. De az én vörös hajszálaim közül egyetlen-
egyet sem sikerült begyűjtenie.
− Zarja Utrennjaja szerelmére, mi az ördög folyik itt?! − nézett
homlokráncolva az üvegre Malina, mintha attól várná a választ. Én
meg magamban somolyogtam.
Haha! A kötésem erősebbnek bizonyult a bűbájánál. Bi-bi-bí,
úgysem tudsz elkapni!
 Hatodik fejezet

Egy ír farkaskutya fürdetése nem hasonlítható össze mondjuk egy

chihuahua fürdetésével. Kezdjük ott, hogy egy ír farkaskutyának leg-
alább három-négy vödörnyi vízre van szüksége, hogy egyáltalán át-
nedvesedjen a bundája, míg a chihuahua egy vödör vízbe simán be-
lefullad.
Az évek során rájöttem, hogy ha nem akarok én is csuromvizes
lenni fürdetéskor, a csípős és viszketést okozó szappanhabról egy
izgalmas történettel kell elterelnem ebem figyelmét. Különben ál-
landóan megrázza magát, és csupa víz meg hab lesz a fürdőszobám
fala. A fürdetés ilyenformán a mesélés idejévé vált nálunk, és
Oberon elkezdte élvezni a tisztálkodást.
Leginkább azt találtam szórakoztatónak, ahogy mániásan to-
vább élt a történetben, amíg sor nem került a következőre. Az elmúlt
három hétben például Dzsingisz kánnak képzelte magát, és állandó-
an nyaggatott, hogy toborozzunk egy hordát a mongóliai sztyeppén,
és kezdjünk kalandozó hadjáratokat Ázsiában. Most azt terveztem,
hogy egy teljesen más irányba indítom el a fantáziáját.
Amikor megpiszkáltuk Mr. Semerdjian agyát, azt kérdezted
tőlem, kik voltak a Vidám Kópék. − mondtam szappanozás közben.
A Vidám Kópék azok a fickók voltak, akik 1964-ben, Ken Kesey ve-
zetésével nekivágtak, hogy egy varázsbusszal New Yorktól Kalifor-
niáig bejárják Amerikát.
 „Ken Kesey-nek varázsbusza volt? Mire volt képes?”
Leginkább arra, hogy bosszantsa a polgárokat. Egy kiörege-
dett iskolabusz volt, amit telipingáltak világító és foszforeszkáló
színekkel. És a „Továb” névre keresztelték, amit direkt egy b-vel ír-
tak.
„Ez a Kesey varázsló volt?”
Nem, csak egy tehetséges író. De azt hiszem, a hatvanas évek
kulturális forradalmát ez a busz indította el, és ez felér egy varázs-
lattal. A Kópék mindenkinek ingyen osztogatták a savat, aki csak
kért belőle. A sav akkoriban legálisnak számító kábítószer volt.
„Hé, de mi az a sav?”
Az LSD utcai neve.
„Azt hittem, annak mormon az utcai neve.”
Nem, te az LDS-re, a Latter Day Saintsre gondolsz. A sav az
LSD teljes nevének, a lizergsav-dietil-amidnak a rövidített változa-
ta.
„Nagyon úgy hangzik, mint aminek sok mellékhatása van.”
Kevesebb, mint a manapság vényre kapható gyógyszereknek
− csutakoltam egy habos szivaccsal Oberon hátát. De vissza a Kó-
pékhoz! Rikító színekbe öltöztek, shibori festésű cuccokat hordtak,
amihez vicces kalpagokat nyomtak a fejükbe. Klassz ragadványne-
veken hívták egymást, mint például Hegyi Leányzó, meg Remete,
meg Wavy Grawy.
„Wavy Grawynek hívták az ürgét?”
Ha nem igaz minden szavam, kecskebak legyen az apám!
Most már elhitte.
„Hú! Ez a legklasszabb név, amit valaha hallottam! És mit
csinált az a Grawy?”
Így hát mesélni kezdtem neki Wavy Gravyről, a nagy Savpróbá-
ról, a Grateful Dead születéséről, az egész hippi korszakról és a
„Küzdj a Hatalom ellen!” erkölcsi parancsáról. Megérttettem vele,
hogy esetünkben Mr. Semerdjian a Hatalom, aki ellen eddig elég ha-
tásosan küzdöttünk. Tisztán és frissen jött ki a kádból, és alig várta,
hogy egy batikolt, békejeles pólóba bújjon.
Amikor a nappaliban parádézott és békét meg „grawyt” árasz-
tott (ami szerinte szeretetet jelent), tudatalattim épp ezt a pillanatot
választotta ki arra, hogy egy emlékbuborékot küldjön a felszínre: Mr.
Semerdjian tényleg azt mondta, hogy egy gránátvetője van a garázs-
ban?
 Mert ilyen fegyvert nem kapni a fegyverkiállításokon. A ki-
nyomozandó ügyek listájához csaptam, és ledőltem a párnámra. Há-
lás voltam, hogy sikerült túlélnem egy újabb napot.
 Hetedik fejezet

Mivel démonnal kellett megküzdenem, egy kiadós reggelivel szeret-

tem volna indítani a napot: összedobtam egy fetasajttal, kockára vá-
gott paradicsommal és spenóttal gazdagított, puha omlettet (alapo-
san meglocsoltam tabascoszósszal) a szokásos, narancslekváros pirí-
tósom mellé, melyhez egy nagy bögre forró, árnyékban nevelt, mél-
tányos kereskedelemből származó, organikus kávé dukált.
Miután aludtam rá egyet, úgy döntöttem, hogy a bacchánsnők
ügyét rásózom másra. Sokba fog kerülni − lehet, hogy túl sokba is −,
de legalább túlélem, és Granuaile is. Eljátszottam a gondolattal,
hogy fából, bronzból vagy talán üvegből készült fegyvereket haszná-
lok, de mindegy, milyen fegyver volt a kezemben, ha minimum ti-
zenkét bivalyerős nőt kellett legyőznöm, és védtelen voltam fertőző
őrületükkel szemben.
Aztán eljött a telefonálások ideje. Először Gunnar Magnussont
hívtam, a tempei Falka alfahímjét, az engem képviselő ügyvédi iro-
da, a Magnusson és Hauk főnökét. A vérfarkasok úgyis immúnisak a
bacchánsnők őrületére. Hűvösen fogadta hívásomat, és rövid úton
lerázott:
− A falkámnak semmi köze a maga territóriumért vívott harcá-
hoz − mondta. − Ha jogi segítségre van szüksége, bátran hívja Halt,
vagy Leifet. De ne tévessze össze a falkámat természetfölötti zsoldo-
sokkal, akik rögtön ugranak, ha bajba kerül.
 Láthatóan sokat rágódott az Aenghus Óggal és Malina boszor-
kánykörével vívott csatánk következményein. Két falkatag vesztette
életét azon az éjjelen, Oberon és Hal megmentése közben. Mivel
nem láttam értelmét, hogy jelen hangulatában tovább rágjam a fülét,
a következő szavakkal búcsúztam:
− Bocsánat, hogy zavartam. Remélem, megtalálja lelki békéjét!
Úgy látszott, a Falkával való kapcsolatomon bőven akad repa-
rálnivaló. Leifet felesleges lett volna felhívni. Egyrészt mert éppen
elrejtőzött a nap elől, másrészt mert cserébe azt kérte volna, hogy
harcoljak Thor ellen.
Bár egyetlen porcikám sem kívánta, mégis megeresztettem egy
hívást Észak-Karolinába. Felhívtam azt a számot, melyet Granuaile-
től kaptam, amikor egy héttel ezelőtt visszatért onnan. Laksha
Kulasekaran, az indiai boszorkány számát, aki jelenleg Selai
Chamkanni néven futott. A névváltás elkerülhetetlen volt, hiszen
Laksha szelleme egy Selai nevű, Pakisztánból emigrált pastu testébe
költözött, aki egy évig kómában feküdt autóbalesete következmé-
nyeképpen. Mivel Selai addigra megkapta az amerikai állampolgár-
ságot, és rendelkezett a szükséges papírokkal, meg egy jó kis bank-
számlával − de az volt a legfontosabb, hogy nem szándékozott feléb-
redni a kómából −, Laksha átszállt Granuaile fejéből Selaiéba, és így
szert tett olyan járulékos dolgokra is, mint egy férj és egy ház.
Amikor megkérdeztem, hogyan sikerült beilleszkednie az új
életbe, Laksha egyből a férjével kezdte:
− Kicsit megzavarta, hogy a kómából idegen akcentussal, és
egy még ismeretlenebb függetlenségvággyal ébredtem, de minden
tiszteletlenségemet megbocsátja, mióta rájött, hogy kivesztek belő-
lem a szexuális gátlások.
− A férfiak mind egyformák, mi? − vigyorogtam a telefonba.
− A legtöbbjük. De magának sikerült meglepnie.
− Szeretném, ha egy kis időre visszalátogatna Arizonába!
− Látja? Erről beszéltem.
− Radomila meggyilkolása hatalmi vákuumot eredményezett a
területen, amit bizonyos nemkívánatos lények megpróbálnak betöl-
teni. Elkelne a segítsége, Selai.
− Kérem, magunk közt maradjunk a Laksha megszólításnál!
Miféle nemkívánatos lényekre gondol?
− Bacchánsnőkre.
− Valódi bacchánsnők? Az Óvilág hamisítatlan mainaszai?
 − Las Vegas-iak, de egyről beszélünk.
− Akkor a kardja semmit sem ér ellenük.
− Éppen ez az. Felszállna egy repülőgépre? Állom az útiköltsé-
get.
− Maga nem csak az útiköltséget fogja állni. Ha jól értem, azt
várja tőlem, hogy elérje őket a karma.
− Igen − ismertem be. − Néhai fődruidám azt mondaná, hogy a
jó bacchánsnő a halott bacchánsnő.
− Ezzel növelném saját rossz karmámat, és fatális mennyiségű
karmikus adósságot halmoznék fel. Cserébe valami hatalmas szíves-
séggel jön nekem.
− Meglehetősen szép summát kapna érte.
− Nem pénzről beszélek. Én is kérnék egy szívességet, ahogyan
maga is kért tőlem.
− Miről lenne szó?
− Olyasmiről, amire én nem vagyok képes, de maga igen. Hívni
fogom, ha leszálltam, és elmondok mindent. Valószínűleg csak dél-
után vagy estére érkezem meg.
− Rendben. A közeli viszontlátásra, Laksha!
Megpróbáltam rájönni, hogy egy ilyen ijesztő, testlopó boszor-
kány milyen szívességet akarhat tőlem, de elhessegettem magamtól
a gondolatot. Nem értem rá céltalan találgatásokra, amikor annyi
tennivaló várt rám. Felhívtam a tanítványomat, hogy ellássam a dél-
előttre vonatkozó instrukciókkal:
− Atticus! Jól vagy? − kérdezte. − Aggasztó állapotban voltál
tegnap.
− Sajnálom − pirultam el zavaromban, és örültem, hogy nem
látja. − De a démontámadás kimerített. Ma egy újabb démont fogok
megölni Prérifarkassal, egy jó nagy dögöt. De ebéd után már vissza-
érek. Van nálad toll? Lenne néhány tennivaló.
Granuaile talált egy tollat, és a cickafarkküldeményre felírta
Malina nevét és címét.
− Ne te menj! Bízd futárra! − Nem akartam, hogy tanítványom
tudta nélkül gyarapítsa Malina hajgyűjteményét. − Aztán kérd meg
Perryt, hogy adja oda az álláspályázatokat! Ránk fér egy kis segítség.
Nézd át őket, válassz ki párat közülük, és hívd be őket ma délután
egy állásinterjúra! Ha még mindig nincs állásuk, felvehetjük őket.
− Nem értem, miért akarsz újabb embereket felvenni! Egész
nap unatkozom.
 − Sokat leszek távol. Ott van például a Tony Kunyhója körüli
halott terület, aminek gondját kell viselnem. Nélkülem évszázadokig
nem jönne helyre. − Aenghus Óg rengeteg négyzetkilométerét el-
pusztította, amikor kitárta a pokol kapuját, és bár azzal fizetett meg
érte, hogy ő is a pokol tüzén végezte, a földterület továbbra is a se-
gítségemért kiáltó pusztaság maradt.
− Teljesen igazad van. De nem lenne szükséged ehhez egy au-
tóra?
− Nem. Mert te fogsz kifuvarozni, szóval téged is többször kell
majd nélkülözni az üzletben.
− Oké, most már értem.
− Erre vannak a senseiek. Ha nagy a pangás, gyakorold a latint
a szoftver segítségével, amit vettem neked.
Miután Granuaile-lel befejeztem a beszélgetést, ideje volt fel-
túrnom a garázst, melyben gyakorlatilag minden megtalálható volt
az autó kivételével. Dobócsillagok, sai villák, horgászfelszerelések és
kertészszerszámok garmadája. Ott tároltam íjamat, melynek idegét
nevetségesen nehéz volt felhúzni. Magam sem voltam képes rá, amíg
varázslattal fel nem turbóztam az erőmet, szóval, ha valamitől, ettől
biztosan vonyítani fog a démon. Találtam egy puzdrányi szénacél
nyílvesszőt, amit kitettem az ajtó elé, az íj mellé.
Hogy elüssem a Prérifarkas érkezéséig fennmaradó időt, elko-
cogtam Oberonnal a Roosevelt Streetre, hogy meglátogassam az öz-
vegy MacDonagh nénit, és gondozásba vegyem a gyepét.
Csak délelőtt kilenc volt, de ő már a tornácán ülve Tullamore
Dew-t szopogatott jéggel, és kemény krimit olvasott hozzá. Amikor
meglátott Oberont és engem, amint végigkocogtunk az autófeljáró-
ján, ráncos arcán mosoly jelent meg.
− Fajintos fiam, Atticus! − kiáltotta, és rögtön letette a könyvet,
de az itókát nem engedte el. − Olyan vagy, mint egy tavaszi virág
ezen a borús, őszi napon, ezt hidd el nekem!
Kuncognom kellett e költői üdvözlés hallatán.
− Reggelt, Mrs. MacDonagh! Maga rögvest a firmamentumig
emeli egy magányos ember szívét!
− Ugyan mán! Ekkora udvarlás hallatán kéntelen vagyok néked
egy tál csokoládés süteményt rittyenteni! Te felérsz egy szíverősítő-
vel! Gyere és ölelj meg!
Pohárral a kezében felállt a hintaszékből, és kitárta a karját.
Kék virágos, fehér otthonkában volt, vállára kék kendőt terített.
Tempében végre csípősre fordult az idő, és úgy tűnt, az esők hama-
rosan felélesztik a sivatagot. Amikor összeölelkeztünk, megveregette
a hátam:
− Nem megy a fejembe, hogy egy ilyen csinos legény, mint te,
miért magányos! De brit legyek, ha nem igaz, hogy örülök, ha meglá-
togatsz! Szia, Oberon! Ez aztán a tiri-tarka öltözet! − vakarta meg a
fültövét, és Oberon csapdosni kezdte farkával a korlátot. − Jó kutya
vagy, ugye?
„Mondd neki, hogy békekutya lettem, de azt hiszem, sajnos a
macskái a Hatalom oldalán állnak. Megyek és megküzdök velük.”
− Szógálhatok valami hideg itallal? Egyujjnyi ír harmatot eset-
leg?
− Köszönöm, nem! Hamarosan össze kell csapnom egy pokol-
fajzattal, nem gyengíthetem a szervezetem semmivel! − Az özvegy-
nek rögtön azután kellett szembesülnie druidaságommal, hogy rá-
jött, a vérfarkasok nem csak a legendákban léteznek. Az emberek
többségének ekkora világképváltástól általában azonnal leég a kup-
lungjuk, és sürgősen új, mentális sebességváltóra van szükségük. De
az özvegyet le sem lassította a dolog, egyből vette a kanyart, és még
anyáskodott is fölöttem, amikor meglátta, hogy elvesztettem a füle-
met. Kaptam tőle egy büdös krémet, amit a Walgreensben vásárolt.
Szegénykém nem tudta, hogy házilag ötször jobbat kotyvasztok.
− Mán megint démonokkal dulakodol? Boldog lenne Howard
atya, ha a fülibe jutna! − kuncogott, majd visszatelepedett a hinta-
székébe, és intett, hogy üljek mellé.
− Howard atya? Remélem, nem mondta el neki, hogy druida
vagyok?
− Nem ettem én meszet, fijam! Ha elmondtam vóna, akkó sem
hitt vóna nekem! Én csak az a felvágott nyelvű Katie MacDonagh va-
gyok neki, aki a vasárnapi misékre becsiccsentve állít be. Nem fi-
gyelne az rám, akármit mondanék!
„Részegen, akarom mondani, becsiccsentve menni templomba
nagyon laza. Ha a varázsbusz erre járna, fogadok, ő lenne az első,
aki felszállna rá!”
− Azért, mert Howard atya lenézi magát, vagy azért, mert meg-
bízik magában?
− Ne marháskodj, fijam! Dehogy bízik az bennem!
− Bocsánat, de meg kellett kérdeznem.
Az özvegy elkomorult arccal a gyepet fürkészte.
 − Hát, egy kicsit talán mégis. − Hirtelen felém fordult, és meg-
rázta az ujját. − De csak egy kicsit!
− Hogy érti ezt?
− Ah, hát mégiscsak én vagyok a legöregebb tag a gyülekezet-
ben. Az atya is zöldfülű még, aki az egyetemistáknak papol. Én meg
egy özvegy vagyok, akinek a lelke már nincsen kitéve a kísértés ve-
szélyének, szóval, minek aggódna miattam?! Én egy elintézett ügy
vagyok a számára. Tudom, hogy csak a hiúság mondassa velem, de
jó érzés lenne, ha egy kicsit kevésbé menne velem biztosra.
− Természetesen, maga megérdemelné, hogy értékei szerint
kezeljék.
− Különösen, mijóta segítek továbbforogni a világmindenség-
nek, nem igaz? Hát nem ezt próbáltad nekem elmondani, mielőtt
kimentél oda − intett a Superstition-hegység felé −, hogy lerágasd a
füled?
− Elnézést − ráztam meg a fejem, mintha meg akarnám tisztí-
tani nyers kifejezésmódjától. − Nem igazán tudom követni. Megten-
né, hogy emlékeztet rá, mit mondtam?
− Aszontad, az istenek élnek, meg a szörnyek is.
− Ó, igen. Mind élnek, kivéve, akik meghaltak.
„Azt hiszem, erre a mondatra megkaphatnád a Nyilvánvaló-
sági Nobel-díjat.”
− Én úgy értettem, hogy azé’ élnek, mert mi hiszünk bennük,
nem így van?
− Őőő. Így van, egy kis finomítással.
− Ha mi teremtjük az isteneket, és nem az istenek bennünket,
akkor ilyenformán mi teremtettük a mindenséget is.
− Azt hiszem, ez egy hatalmas lépés a szolipszizmus ablaktalan
szobájába. De értem a logikáját, Mrs. MacDonagh. A magához ha-
sonló hívő lelkeket nagyobb tisztelettel kellene övezni. Végül is a hí-
vők csodákat tesznek szerte a golyóbison.
− Tényleg? Osztán hogyan?
− Bizonyára hallott már róla, hogy néhány embernek megjelent
Szűz Mária.
− Hogyne, a csapból is ez folyik!
− Nos, a saját hitük teremtette meg őt. Talán magának is meg-
jelenik…
− Csak úgy, segítség nélkül?
Bólintottam.
 − Pontosan. Amikor Szűz Máriára gondol, milyennek képzeli,
Mrs. MacDonagh? Megpróbálná szemléltetni előttem? Leírná őt ne-
kem?
− Hát hogy az istenbe, ne?! Nem vónék jó katolikus, ha nem
tunnám!
− Ha Szűz Mária megjelenne most a földön, hogy nézne ki?
Az özvegy örült a kérdésnek.
− Hát, mindenekelőtt végtelen türelem ülne a szemiben, az biz-
tos, a mosolya meg csupa malaszt lenne. Szerintem úgy őtözne, mint
egy mai asszony, hogy ne ríjon ki. Valami otthonkába lenne, tenge-
részkékben.
− Miért éppen tengerészkékben?
− Hát, nem is tudom, csak úgy az jut eszembe róla. Nem az a
felvágós, türkizkék típus, nem?
− Rendben, csak folytassa! Most nézzük a cipőjét!
− Valami kínyelmesset viselne. De nem olyan dorkót, amit sze-
rencsétlen ázsiai lyánykák készítenek valamelyik kínzókamrában.
− Viselné valamelyik jellemző ruhadarabját, mondjuk azt a fi-
nom fejkendőt, amivel a templomokban szokták ábrázolni?
− Á, dehogy! Kiment az mán a divatból. Szerintem fogna egy
fehér homlokpántot, osztán azzal kötné hátra a haját, hogy ne hull-
jon a szemibe.
− És ha Tempébe jönne, maga szerint, mit csinálna?
− Egy ilyen szent asszony, mint az? Azon minutában az Apache
Boulevardra sietne, hogy a hajléktalanoknak, meg a szajháknak, meg
a metamfetamin-függőknek segítsen. Hogy is híjják őket? Van rá va-
lami kifejezés.
− Metások.
− Na, segítene a metásoknak az Apache Boulevardon.
„Feltűnt már neked, hogy az Apache Boulevard szakasztott
Mos Eisley? A csőcselék és a gonoszság gyűjtőhelye.”
Amikor Oberon ilyeneket mond, nehezen állom meg, hogy ne
ugorjak fejest egy Csillagok háborúja dumaklubba. De eldöntöttem,
hogy nem válaszolok, mert az özvegyet a megfelelő tudatállapotba
kellett hoznom.
− Ez kedves, Mrs. MacDonagh! Biztos sokat segítene az Apache
Boulevardon. Szerintem, ha lejönne, azzal segítene legyőzni a pokol-
fajzatot, hogy megáldaná a fegyverem.
− Így van, segítene. De a te vessződ nem áldott már így is?
 Oberonnal az özvegy arcát kezdtük fürkészni, amin találtunk
egy apró, kedves, de titokzatos mosolyt.
„Szerinted észrevette, hogy kétértelmű volt, amit mondott?”
Nem tudom. Honnan tudnám?
„Öcsém, ez csak ugrat minket. Teljesen fent van a buszon.”
− Mrs. MacDonagh, arra kérem, hogy összpontosítson, vagy
meditáljon ezen a dolgon… De legjobb lenne, ha imádkozna érte,
hogy a mai napon megtörténjék! Helyezze minden hitét Mária va-
rázslatos gyógyító erejébe, és a nemes munkába, amit az Apache
Boulevardon hajtana végre. Képzelje maga elé olyan tisztán, ahogy
csak tudja!
− Szerinted, ha így teszek, Mária legyün az égbül, osztán fel-
szabadítja függőségük alól az utcán élőket, és lelkükre köti, hogy
többet ne vétkezzenek?
− Nagyon is lehetséges. Attól függ, Mária milyen kedvében van
ma.
− Persze, hogy jó kedvibe van! Ő az urunk anyja, Péter szerel-
mére!
− Na, igen, de szabad akarattal is rendelkezik, nem igaz? Ne
képzelje, hogy az imák rabszolgája. Ő dönti el, hogy meg kíván-e je-
lenni a maga által kínált alakban. Hogy közbeavatkozzon-e, vagy
sem. Végül is minden imának ennek tudatában vágunk neki, nem?
− Azt hiszem, igazat szólasz. De mégiscsak furcsa így gondolni
rá. Olyan kifordított az egész.
− Csak egy apró módosítás történt. Továbbra is a hit az egész
dolog mozgatórugója. A maga hite nélkül nem működik. Ahogy
egyik vallás sem. Jómagam pogányként, tehát egy másik panteonhoz
tartozóként sohasem tudnám idecsalogatni Máriát.
− De, Atticus! Hogyan tunnám én egy gyönge imával…
− Hittel, Mrs. MacDonagh! Hittel! Ha tudományos magyaráza-
tot szeretne, azzal nem szolgálhatok. A tudomány semmivel sem jut
közelebb az akarat által kiváltott csodák megfejtéséhez, mint én ah-
hoz, hogy ezt a kardot fénykarddá változtassam!
„Pedig kutya jó lenne! Felvennél egy barna csuhát, aztán
dögunalmas párbeszédeket folytatnál a padawanoddal, Granuaile-
lel.”
Most hallgass, Oberon!
 „Nyugodtan valld be, hogy egy kicsit csalódtál, amikor
senseinek kezdett szólítani. Titokban azt remélted, mesternek fog
majd hívni.”
Alvilág istenei! Miért nem vagy már bent, hogy a macskákat
üldözd?!
− Elnézést − mondtam az özvegynek −, Oberon bemehetne ki-
csit?
− Mi? Hát persze. Ráfér egy kis torna azokra a macskákra!
Mind jó, kutyafélő macska.
Oberon pufogni kezdett:
„Az a legmókásabb, amikor fújás közben kiöklendeznek egy
szőrgombócot.”
Ne törj össze semmit!
„Ha valami összetörik, mindig a macska hibája.”
Ahogy beengedtem, egyből felhangzott boldog csaholása, amit
az özvegy macskáinak rémült szirénázása követett. Az özveggyel jót
kuncogtunk ezen, amikor visszatelepedtem mellé. Mrs. MacDonagh
a poharába kortyolt.
− Mit gondol, tudna imádkozni Máriához a kedvemért? − kér-
deztem tőle, amikor a csatazaj mérséklődött odabenn.
− Hogy az Apache Boulevardra látogasson? Hát hogyne, ha ez
bódoggá teszi a szívedet!
− Boldoggá tenné. Ne felejtse el megemlíteni, hogy segíthetne
nekem egy pokolból szökött démon legyőzésében! Imádkozzon ke-
ményen, már ha lehetséges keményen imádkozni. Koncentráljon ar-
ra, hogyan nézzen ki az istenanya, és mikor testesüljön meg. Lehető-
leg a következő néhány órában… Amíg ezzel foglalatoskodik, lenyí-
rom a gyepét.
− Helyes! − mondta, aztán áldottan mosolygott rám a székében
ülve, amíg felálltam és lesétáltam a tornácról, hogy megkeressem a
tolós fűnyíróját. A garázsban rá is akadtam, aztán kitoltam, hogy ne-
kikezdjek egy kis testmozgásnak. Az özvegy közben lehunyt szemmel
lágyan ringatózni kezdett a székében.
Nem lehettem biztos a dolog sikerében, de azért reményked-
tem. Az összes keresztény szent és angyal közül Mária látogatott leg-
sűrűbben a földre, és ahányszor csak összefutottam vele − legalább
egy tucatszor megtörtént már −, kivétel nélkül mindig egy ember
imájának hatására járt itt, aki egy közösség nevében a segítségét kér-
te.
 Ha nem működne, akkor sem esnék kétségbe. Fognám a nyíl-
vesszőket, bevinném egy katolikus templomba, és megkérném a pa-
pot, hogy áldja meg őket. Minden erősen hívő katolikus áldása hatá-
sos lehet a démonnal szemben, de Mária személyes áldása felérne
egy főnyereménnyel.
A fűnyírás befejeztével visszavittem a gépet a garázsba, aztán
visszaültem az özvegy mellé. A következő pillanatban kinyitotta a
szemét, melyben könnyek gyülekeztek:
− Ah, Atticus! Remélem, meghallgatott, és legyün, ahogy
mondtad! Tudom, hogy gondját viseli az én Seanomnak, Isten nyug-
tassa! − vetett keresztet elhunyt férjének említésére. − Nem hiszem,
hogy Sean bármi kifogásolnivalót találna benne, ha leugrik ide egy
percre, hogy néhány léleknek segítsen átjutni a sötétségen. Az lenne
csak a mennyei áldás, az bizonyos! De akár legyün, akár nem, jó ér-
zés, hogy megvan rá az esély, hogy a sötétben élők meglelhetik Istent
kedves mosolyában. Köszönöm, hogy bátorítottál erre, fijam!
Megfogtam az özvegy apró, májfoltos kezét, és megszorítottam.
Aztán csak ültünk, és néztük a kelet felől gyülekező viharfelhőket,
amíg el nem kellett indulnom, hogy Prérifarkassal találkozzam.
− Menj csak! − mondta az özvegy, amikor elköszöntem tőle, és
figyelmeztettem Oberont, hogy ideje békén hagynia a macskákat. −
Ha Szűz Máriával találkozol, mondd meg neki, hogy szeretem! Ja, és
Atticus fijam!
− Tessék, Mrs. MacDonagh!
− Felvehetnél valami sisakot − viccelődött −, nehogy nekem a
démonok az orrodat is leharapják!
 Nyolcadik fejezet

Prérifarkas mindössze öt percet késett.

Ford Escape hibridjének kerekei csikorogva vették be a ka-
nyart. A házam előtt rálépett a fékre, csíkot hagyott maga mögött az
úton, és égett gumiszag töltötte be a levegőt.
− Ez aztán a forró kis verda, Mr. Druida! − kiugrott a kocsiból,
és néhányszor a motorháztetőre csapott, hogy kihangsúlyozza lelke-
sedését.
− Gondolja? Egy sportosabbal nagyobb móka lenne a kocsiká-
zás, nem?
− Azé’ mondtam, hogy forró, mivel frissen loptam. A
kocsilopás majdnem akkora mulatság, mint a lótolvajlás volt a régi
időkben! Indulhatunk?
− Hogyne − tartottam fel az íjamat, melynek nyílvesszői a há-
tamon lógó tegezben lapultak. Oberon remekül elvolt a nappaliban a
Száll a kakukk fészkére című film DVD-jével. Megígértem neki, hogy
hamarosan megkapja a hangoskönyvváltozatát is, aztán Bromden
főnök fejéből élvezheti az utazást. − Hozott íjat?
− Hoztam hát! Meg egy szenteltvízzel töltött vízipisztolyt is, de
azt csak viccből!
− Rendben! Nem bánja, ha én vezetek?
Prérifarkas felkacagott:
 − Csak tessék! Ez a maga rodeója, Mr. Druida! Kíváncsi va-
gyok, hol szerez szentelt nyílvesszőt!
− A nyílvesszők megvannak − böktem hátra a hüvelykujjam-
mal. − Már csak a szentelés hiányzik.
Prérifarkas megint felkacagott:
− Meg akarja mártogatni őket szenteltvízben, mi?
− Talán igen − mosolyogtam, hogy elrejtsem növekvő ingerült-
ségemet. − Talán nem. Majd meglátja!
Az Apache Boulevard azért nem volt olyan rossz hely, mint
Mos Eisley. A városi vasút kiépítését követően a vállalkozók ebbe a
negyedbe is befektettek annyit, hogy újjáélesszék a városi parlag né-
hány parcelláját. Továbbra is akadtak nagy és olcsó lakókocsiparkok,
meg alacsony bérleti díjú cipősdobozházak, ahol az emberek meg-
húzhatták magukat. Nem volt hiány kövezetlen kocsifeljárókból, és
mocskos matracokkal, valamint rozsdás autóroncsokkal borított ud-
varokból sem. Felkiáltójelek voltak ezek Amerika számára, amik a
szegénységre, a káoszra és a spirituális senkiföldjére hívták fel a fi-
gyelmet.
Néhány perccel tíz óra után a metások még javában aludtak, és
Máriának nem sok teendője akadt. A járókelők nagy részének volt
hová mennie, és életükben még ott pislákolt a halvány reménysugár.
Mégis egy kisebb csoport vette körbe Máriát, amikor megláttam ten-
gerészkék ruháját és fehér homlokpántját a Martin Lane és a River
Drive sarkán. A kóbor, elvadult macskák és kutyák úgy dörgölőztek a
lábához, mintha nyájas házi kedvencek lennének. Hogy leellenőriz-
zem, nem tévedek-e, aktiváltam a nyakláncom egyik talizmánját. Ezt
a bűbájt „tündérlátás”-nak neveztem el. Segített belelátni a mágikus
és természetfölötti spektrumba, és figyelmeztetett rá, ha az illető
nem csak proteinekből, ásványi anyagokból és vízből állt.
− Aú! − megdörgöltem a szemem, azonnal kikapcsoltam a tün-
dérlátást, és egy kicsit megrántottam a Ford kormányát.
− Baj van, Mr. Druida? − kérdezte Prérifarkas.
Megpróbáltam kipislogni szememből az előtte lebegő pontokat.
− Ez biztosan a Szűz. Éles, fehér fény. − Lekanyarodtam az el-
ső, utamba eső kocsifelhajtóra, és megálltam. Egy lepukkant, kavics-
csal és üvegszilánkkal borított lakókocsipark előtt találtam magam.
Itt semmi sem nőtt a bánaton és a kétségbeesésen kívül, az itt élő
emberek el voltak vágva a természettől, és anélkül tengették életüket
a földön, hogy kapcsolatban lettek volna vele.
 Kiszálltunk Prérifarkassal az autóból, aztán kivettem a tegezt a
csomagtartóból. Elindultunk Mária felé, aki éppen egy nagydarab,
latin-amerikai férfit áldott meg, akire leginkább a vato loco elneve-
zés illett volna. A férfinak kék kendő volt a fején, és sötét napszem-
üveg takarta szemét, bár az ég teljesen felhős volt, szürke flanelingét
pedig csak nyaknál gombolta be, így kivillant alóla fehér pólója. A
napszemüveg alól könnyek patakzottak.
− Elnézést, hölgyem, de kérhetnék egy áldást ezekre a nyílvesz-
szőkre, ugyanis éppen démonvadászatra indulunk! − szólítottam
meg.
Elmosolyodott, és kedvesen kuncogott:
− Gyermekem − kezdte, mert hiába voltam idősebb nála, kö-
vetkezetesen így hívott −, éppen ez volt jövetelem célja.
− MacDonagh néni üzeni, hogy szereti önt.
− Ah, Katie! − Ragyogott fel a Szűz mosolya. − Tudja, naponta
imádkozik hozzám. Mostanában sokat kéri, hogy vigyázzak magára.
Ezért vigyázni is fogok, Atticus. Üzenem neki, hogy én is szeretem.
Gyönyörű lelke van.
− A legjobb fajtából való.
− Mutassa azokat a nyílvesszőket!
Vigyázva, nehogy a végükön lévő tollakat összenyomjam, kivet-
tem őket, és a tegezt Prérifarkasnak adtam. Két karomra fektetve
nyújtottam elé őket, hogy a hegyük északi irányba mutasson, vagyis
Szűz Mária jobb oldala felé.
Lehunyta szemét, és gyengéden megérintette a hegyüket, aztán
a latin liturgiából kiragadott egy áldást: „O salutaris Hostia, quae
caeli pandis ostium. Bella premunt histilia; da robur, fer auxilium.”
Az áldás szövege kissé váratlanul ért. Valami egyedire számítottam,
de némi tűnődés után ezt is helyénvalónak találtam: „Ó üdvösséges
Áldozat, / ki eget nyitsz néped előtt: / ellenség hoz reánk hadat, /
küldj segítséget, adj erőt!”4 Miután elmondta az áldást, tíz másod-
percig a nyílvesszőkön tartotta a kezét, és biztos vagyok benne, hogy
ha aktiválom a tündérlátást, nagyon érdekes varázslatot láttam vol-
na körülöttük − persze csak amíg a Szűz fénye ki nem égeti a sze-
mem.
Amikor befejezte, jóindulatúan rám mosolygott, aztán addig
szélesítette mosolyát, hogy Prérifarkas is beleférjen.

4 Sík Sándor fordítása.

 − Az utolsó druida és az első őslakos elindul, hogy szembeszáll-
jon egy bukott angyallal a pokol ötödik köréből…
Visszabazsalyogtam rá, de csak addig, amíg fel nem fogtam
szavai jelentését. Utána már abban sem voltam biztos, hogy valaha
újra mosolyogni fogok.
− Egy bukott angyallal?! A menny egykori lakójával?
Mária bólintott:
− Azóta eltorzult és megfeketedett, régóta nélkülöznie kellett a
mennyei fényt.
− Húhú! Ide kell ám az erős orvosság! − mondta Prérifarkas.
Nem viccelt. A bukott angyalok nem közönséges démonok voltak.
Nem voltam benne biztos, hogy a Jeges Tűz árthat-e neki, hiszen ar-
ra voltak ítélve, hogy a pokolban sínylődjenek, és nem arra, hogy ott
vígan tenyésszenek.
− Ha jól emlékszem, Dante szerint az ötödik körben az indula-
tosok és a megátalkodottak bűnhődnek.
− Jól emlékszik, gyermekem − erősített meg Mária.
− Alvilág istenei, hogyan tudott Aenghus Óg ilyen erős lényt
megidézni?
Mária türelmesen mosolygott rám. Mintha meg sem hallotta
volna, hogy kifakadásom során egy másik vallásos világképre utal-
tam.
− Nem megidézte, inkább csak menekülési útvonalat kínált ne-
ki. De a szökésével járó kötés továbbra is rajta van, ezért maradt a
környéken.
− Vagyis nem hagyja el East Valley-t, amíg én életben vagyok?
− Húha, nem lennék a maga helyében, Mr. Druida! − nevetett
fel Prérifarkas, és párszor a vállamra csapott. − Adja ide azokat a
nyílvesszőket! − Azzal levette a karomról és a tegezbe tette őket. −
Én a frissen újított járgányban várok. Ez a fehér hölgyemény túlsá-
gosan szemvakító nekem.
− Furcsa barátokat választ − jegyezte meg Mária, amikor Préri-
farkas távolodó csizmái alatt csikorogni kezdtek a kavicsok. − Egy
amerikai őslakó-isten, egy falka likantróp, egy vámpír és egy kör
Zarja-imádó.
− Nem nevezném őket barátoknak, inkább ismerősöknek. Mrs.
MacDonagh meg a kutyám, Oberon − ők az én barátaim.
 − Akkor bölcsen választott − mondta kedvesen. − Az én mun-
kám ezzel véget ért, de az öné, attól tartok, csak most kezdődik.
Többször kell eltalálnia Basasaelt, hogy elpusztuljon.
− Basasaelt?
− Így hívják. Rendkívüli lény volt, mielőtt Luciferrel alábukott
volna.
− Jesszusom! − motyogtam gondolkodás nélkül.
− Igen, a fiam biztos a győzelmében − mondta Mária.
− Tényleg? Üdvözlöm Jézust, és mondja meg neki, hogy ha
legközelebb erre jár, leguríthatnánk egy sört!
− Átadom üdvözletét. Most pedig menjen, gyermekem! Áldá-
som elkíséri!
− Béke legyen önnel! − mondtam, amikor elindultam, hogy
folytassam az utat Prérifarkassal, de magamban még hozzátettem: −
Az erő meg velem!
 Kilencedik fejezet

− Be kell vallanom, Mr. Druida, nem számítottam rá, hogy ilyen su-
gárzó teremtéssel találkozunk. Maga meglepett. Honnan tudta, hogy
ez a fényes dáma ott lesz?
Prérifarkas a tegnapihoz hasonló öltözetben volt, leszámítva,
hogy most napszemüveget viselt. Mosolya a szórakozott és a titokza-
tos közt játszott, de most átment az utóbbiba. Mintha nem bízott
volna meg bennem. Vállat vontam, aztán dél felé kanyarodtam a ko-
csival, a 60-as út irányába:
− Hittem benne. Azt hiszem.
− Na hiszen! Maga egy hangyányival sem hisz jobban a keresz-
tényekben, mint én!
Automatikusan visszakapcsoltam Prérifarkas stílusára:
− De az egyik keresztény barátomban mélyen hiszek. Ő imád-
kozott helyettem.
− Akkor miért nem mingyán Jézushoz imádkozott, hogy sújt-
son le a démonra, osztán mi nyugodtan humhattunk volna egyet?
− Mert Jézus ritkán merészkedik le a földre. Az emberek ke-
resztre szögezve szeretik elképzelni, vagy töviskoronával a fején, de
mindenképpen átlyukasztott végtagokkal kellene megjelennie, és ez,
lássuk be, fölöttébb kellemetlen! A túróba is, magánál jobban senki
sem tudja, milyen érzés, amikor az emberek azt hiszik, hogy olyan,
mint egy stilizált homokkép vagy egy fétisállat! Maga sem akarna így
parádézni!
− Dehogy akarnék, a fenébe is! Egyszer ugyan megpróbáltam
az egyik homokfestményre hasonlítani, de olyan kifacsart formát
kellett felvennem, hogy esküszöm, azt se tudtam, hol a segglikam!
Mindketten felnevettünk, aztán keleti irányban ráfordultam a
60-asra, és a felhők, amelyek egész nap azzal fenyegettek, hogy ránk
szakadnak, végre kinyitották tartályaikat. Nagy, kövér esőcseppek
kezdtek dobolni a kasztnin, én meg a cirkuszi dobpergésre gondol-
tam, ami akkor szokott felhangzani, amikor a légtornász valami kü-
lönösen nagy marhaságot készül elkövetni, méghozzá védőháló nél-
kül. Prérifarkas jól elszórakozott rajta, hogy nem találtam egyből az
ablaktörlő kapcsolóját.
− Szóval, hány bukott angyalt vadászott le eddig, Mr. Druida?
− kérdezte.
− Ez lesz az első, ha jól számolom.
− A szarrrba! − rázta meg a fejét Prérifarkas gyászosan vigyo-
rogva. − Akkor ott pusztulunk!
Metsző pillantást vetettem rá:
− Maga ezt öngyilkos akciónak fogja fel? Maga szerint az oké,
hogy csak úgy feldobja a talpát, oszt otthagyja a cimboráját fedezet
nélkül, csak mer’ bármikor secperc alatt vissza tud jönni a halálból?
Annyit mondhatok, Prérifarkas, hogy én még hosszú ideig
szándékszom élni ezután. Ha maga azt tervezi, hogy kinyiffan, akkor
mondja meg egyenesen, mer’ akkor más segítség után nézek!
− Hűtse le magát, Mr. Druida! Nem akarom megkérni a dögöt,
hogy faljon fel! − tartotta fel a kezét Prérifarkas. − Én csak annyit
bátorkodtam mondani, hogy nem lesz kéjutazás! Egy bukott angyal
ravaszabb a közönséges démonoknál, és sokkal erősebb!
− Rendben, most akkor mondja el, hol találjuk azt a démont!
− Mikor legutóbb láttam, az egyik, udvarra néző épületről fi-
gyelt. Van ott fű-fa, úgyhogy meríthet energiát bőven.
− Át kell mennünk az iskola épületén, hogy megtaláljuk?
− Attól tartok.
− Akkor álcáznunk kell magunkat. A közoktatásban melózók
nem szeretik, ha az ember fegyverrel rohangál az épületben.
A Skyline Középiskola nagy, jellegtelen, betontéglából rakott,
vakolt épület volt, némi vadászzöld beütéssel. Megálltam a megállni
tilos táblánál, mert valahogy nem tudtak érdekelni a parkolási sza-
bályok. Először magunkat álcáztam, aztán a csomagtartót kinyitva a
nyilainkat, a tegezt és Fragarachot. Nem váltunk teljesen láthatat-
lanná, különösen ebben a felhőszakadásban, de azért sokat segített.
Odabent könnyedén beleolvadtunk a hivatalosan szürke térbe. Préri-
farkas azzal járult hozzá a vállalkozás sikeréhez, hogy a „Ravasz
cserkészés” tudományában részesített bennünket, ami azt jelentette,
hogy mozgás közben nem ütöttünk zajt. (Csak az nem világos, miért
nem mondjuk „Csendes cserkészésnek” nevezte el a dolgot? Gyaní-
tom, Prérifarkas roppant ravasznak gondolta magát, amiért rájött,
hogy cserkészni csendben érdemes.) A recepciós pult mellett simán
elsurrantunk, mert a mögötte ülő matróna belefeledkezett az egy-
személyes számítógépes játékba. A portásfülkében két főállású por-
tás dolgozott (mert az állami oktatási intézmények legfontosabb fel-
adata, hogy a gyerekeket iskolába járassák, és cserébe megfejjék ál-
lam bácsit), de őket annyira lekötötte a szülők telefonos hazudozása
arról, hogy drágalátos csemetéjük miért nem jelent meg aznap, hogy
észre sem vették, mi csöpögteti össze a folyosón futó ipari szőnyeget.
Az udvarra nyíló ajtó megnyikordult, amikor kiléptünk rajta, de a
fejüket felkapó portások szerencsére nem láttak meg bennünket.
Mivel éppen tanítási idő volt, üresen találtuk az udvart, melyet
minden oldalról féltető keretezett, ami az ehhez hasonló, ritka, esős
napokon a megázástól, máskülönben a perzselő naptól védett. Meg-
álltunk alatta. A tetőről vastag sugárban, csobogva ömlött a betonra
a víz, hogy aztán patakokat alkotva, sietősen a vízelnyelők felé csör-
gedezzen.
Bekapcsoltam a tündérlátásomat, és gyorsan ráakadtam a les-
helyén álló Basasaelre. A szemben lévő tetőről figyelt egy Doppler-
hatású baljóslatfelhőben. Tollas szárnyai a hosszú évezredek alatt
denevérszerűvé váltak. Teste emberi volt, csak feketébb és tüské-
sebb. Úgy lüktetett belőle a gonoszság, mint egy autóba rakott mély-
nyomóból a basszus, ami megremegteti az üveget, és elmosódik tőle
a kilátás.
De a legvisszataszítóbbá a nyitott szájából kilógó, fiatalkorú ál-
dozatának lába tette − szegény kölyök, biztosan a védőnőhöz vagy az
igazgatóhoz igyekezett, aki magához hívatta. A bukott angyal fogai
összecsukódtak, alsó ajka úgy járt, mint egy kérődző tehéné.
Prérifarkas egyszerre látta meg velem.
− Azt hiszem, rajta már nem segíthetünk − suttogta a jobb ol-
dalamon. Rendes látásommal nem láttam őt, de tündérlátással Pré-
rifarkas teste a legkülönfélébb színekben, összevissza villódzott, de
egyáltalán nem kellemetlenül − inkább kiszámíthatatlanul. Hat nyíl-
vesszőt nyújtottam át neki a tegezből.
− Az első lövéssel a fejét célzom meg − suttogtam vissza. − Ma-
ga célozzon a szívére! Aztán csak lövöldözzön rá, amíg kurvára ki
nem purcan!
− Hol tanulta ezt a stratégiát, haver? Az amerikai hadsereg-
ben?
Félkomolyan felmordultam:
− Nem, Attilától, a huntól, aki úgy élt és halt meg, hogy magá-
ról azt sem tudta, hogy létezik.
Mint a régi idők vadászai, természetesen szétváltunk. Nem kel-
lett különösebben megbeszélnünk a haditervet. Ha ketten vannak
egy ellen, akkor az említett kettő mindig szétválik. Ha az, egyiket
megtámadná a célpont, a másik könnyedén hátba lőheti. Amikor há-
romszög alakba rendeződtünk − Prérifarkas és én képviseltük a há-
romszög alsó sarkait, míg Basasael a csúcsát −, nyílvesszőinket
mindketten az idegre tettük. Ezután kibújtam szandálomból, és ki-
álltam az esőbe, hogy feltöltsem magam a föld energiájával. Először
a medvetalizmánomat töltöttem fel, arra az esetre, ha a járdán kelle-
ne varázsláshoz folyamodnom, aztán magamba szívtam annyi erőt,
hogy képes legyek kifeszíteni az ideget. Éppen jókor, mert Basasael
befejezte tinédzserreggelijét. Öt ujjamat mutattam Prérifarkas felé,
aztán behajlítottam a hüvelykujjam, majd a mutatóujjam, hogy je-
lezzem a visszaszámlálás kezdetét. Teljesen kifeszítettem az ideget,
gyorsan céloztam, majd a visszaszámlálás végeztével lőttem.
Amikor sortüzünk célba ért, már nyúltam a következő nyílvesz-
szőért. Lövésem a bukott angyal bal szemébe fúródott, míg Prérifar-
kasé pontosan a mellkasa közepét ütötte át. Jó pár hullámhosszon
felsikoltott, amibe még a csontjaim is belerezegtek, aztán meglepet-
ten a nyílvesszőkhöz kapott, és hátrazuhant a tetőn.
Ha valamit fejbe lősz, általában sérül a motorikus képessége, és
képtelen kirántani a lövedéket magából. Ha egy szerencsétlen flótást
szíven találsz, általában nem marad ereje ahhoz, hogy felálljon, és
halálos decibelekkel ordítani kezdjen. De Basasael nem volt átlagos
teremtmény, ezért a felsorolt dolgokat sorra megcselekedte.
Fehéren habzó sebhelyek maradtak mindkét lövés után, de a
bukott angyal ledobálta az udvarra a nyílvesszőket, majd
megroggyantotta a térdét, széttárta a szárnyát, és készen állt, hogy
rátámadjon valamelyikünkre. Mindkettőnket tisztán látott. Az álcám
csak az emberek szemét tévesztette meg, az övét nem.
− Hány nyílvesszőt kell erre a lényre pazarolnunk? − kiáltotta
Prérifarkas.
− Mária csak annyit mondott, hogy egynél többször kell átlyu-
kasztanunk!
− Tényleg? Akkor bele kell még lőnünk párat, mielőtt hazame-
hetünk, öregem!
Teljes mértékben egyetértettem Prérifarkassal, amikor leadtuk
az újabb sortüzet. Basasael bal karjának egyetlen elmosódott moz-
dulatával félrecsapta Prérifarkas lövedékét, de az enyém belefúró-
dott kidagadó hasába. A lövés ereje feldöntötte, de most nem várta
meg, hogy ráérősen újabb nyílvesszőt tehessünk az idegre. Ügyet
sem vetve a fekete bőréből fehér, de gyorsan elszürkülő habot elő-
csalogató nyílvesszőre, egyetlen hatalmas szárnycsapással felrúgta
magát a levegőbe, és még a protézisem is belerezgett újabb, hangos
dühkiáltásába. Repülési ívének csúcsán összezárta szárnyát, és ki-
szemelt áldozata − ez én lettem volna − felé siklott.
Agyamban megszólalt az önsajnálat örök refrénje, a „miért
pont én?”, miközben utolsó lövésemre készültem. A válaszok csőstül
jöttek: mert egy szerencsétlen, nyápic alak vagyok a szemében; mert
fejbe és gyomorba lőttem; mert én a szabad ég alatt álltam, ahol
könnyen lecsaphatott rám, míg Prérifarkas a tető alól lőtt; és végül,
de nem utolsósorban Aenghus Óg kötése miatt, ami megakadályoz-
ta, hogy elhagyja a területet, mielőtt végez velem. Elengedtem a
húrt, de a nyílvessző − legnagyobb elkeseredésemre − a jobb válla
fölött siklott el. Mivel új lövésre már nem maradt időm, eldobtam az
íjam, és beugrottam a tető alá. Jobb kezembe fogtam Fragarachot,
míg a balban egy megáldott nyílvesszőt szorongattam.
Beálltam a tető egyik vasoszlopa mögé, hogy Basasael csak ol-
dalról támadhasson meg, és ezzel is csökkentsem támadása sebessé-
gét. De kiderült, hogy az oszlop nem jelentett számára akadályt. Fé-
kezéshez kitárt szárnyának egyetlen csapásával elsöpörte. Az oszlop
minden ellenállás nélkül kiszakadt a földből, és a tető megroggyant,
mintha az egész alkotmány vas helyett műanyagból lett volna.
− Nem érzed magad egy kicsit sem betegnek? − kérdeztem tőle,
amikor a fején tátongó fehér lyukon átkukucskáltam az udvarra. A
seb − a másik két sebesüléséhez hasonlóan − sisteregve és fortyogva
falta lényét, de komoly károsodás helyett inkább csak feldühítette.
 Mivel nem a földön, hanem a betonon landolt, a Jeges Tűz ki-
esett a lehetőségek közül. Válaszul véres, narancssárga lángnyelvet
böffentett felém. Éppen olyat, mint az a pokoltűzlabda volt, amivel
Aenghus Óg próbált meg kidobni.
− Hé! − kiáltottam, amikor a láng elsiklott fölöttem, de az amu-
lettemnek köszönhetően egy kis forróságon kívül nem éreztem mást.
− Te vagy az a rohadék, aki szerződést kötött Aenghus Óggal, te állsz
az egész mögött!
Jobb felől megnyikordult az ajtó. Valaki kilépett rajta, hogy
megnézze, mi ez a felfordulás. Sem engem, sem a démont nem lát-
hatta meg, csak a kidőlten ázó oszlopot, és a leszakadni készülő te-
tőt. Az illető halálos veszélyben volt. Ilyen helyzetekben szokott
meghalni a párbajozók egyike. Egy töredék másodpercre elvonódik a
figyelme, egy röpke pillanatra félresiklik a tekintete, és hirtelen
mindennek vége. Basasael is erre játszott. Talán meglátta, hogy
megmozdul a szemem, talán nem, de gyorsan lerázta magáról meg-
döbbenését afelett, hogy a pokoltűz nem emésztett el, és ki akarta
használni a helyzetet. Még mindig vagy másfél méterre állt tőlem, de
kinyújtott ujjaival, amikből teleszkópszerű karmok ugrottak ki, a
mellkasom felé kapott. Gondolom, egy Mola Ram-mozdulatra ké-
szült, amivel kitépheti a szívemet, hogy aztán dobogó belső szerve-
met a szemem láttára, röhögve a pofájába tömje. Gyorsan jobbra ug-
rottam, és felkaptam bal karomat, hogy a karmok elsuhanjanak alat-
ta − de nem voltam elég fürge. Éreztem, hogy négy, romlott-fekete
karom belefúródik az oldalamba, végigszántja bordáimat, és bőrö-
met átszúrva a falnak szegez.
Felnyögtem a fájdalomtól, de gyorsan megtoroltam tettét, mert
a megáldott nyílvesszővel átdöftem dögletes tenyerét. Felüvöltött,
elkapta a kezét, majd kirántotta gonosz karmait az oldalamból. A
szabadulás rövid pillanatát arra használtam fel, hogy vessek egy pil-
lantást jobbra.
A konzervatív ruhát viselő hölgy rémült szemmel egy adó-
vevőbe beszélt:
− Beomlott a tető az udvaron, és furcsa, megmagyarázhatatlan
eredetű, állati hangokat hallok.
− A saját biztonsága érdekében menjen vissza az épületbe, asz-
szonyom! − kiáltottam oda. Ennél többet képtelen voltam tenni érte,
mert Basasael láthatóan arra készült, hogy a közelembe kerülve le-
tépje a fejem. Az oldalamat égető fájdalomtól eltorzult arccal fel-
emeltem Fragarachot. Amikor a bukott angyal megroggyantott térd-
del és széttárt karral birkózóállást vett fel, hogy rám támadjon,
eszembe jutott, hogy Prérifarkas vajon miért nem lő bele egy-két
nyílvesszőt a nagy kavarodásban?
Hol kóricálhat az a lókötő? Elhúzta a csíkot, hogy egyedül
küzdjek meg a bukott angyallal? Ez jellemző lett volna rá, és több
történet is megörökítette: rávette a fehéreket, hogy álljanak mellé,
aztán a kritikus pillanatban cserbenhagyta őket, azok meg ott ma-
radtak hoppon. Nem tudtam, mit tehetnék még Basasael ellen. A
négy, megáldott nyílvessző látható fizikai sérüléseket okozott neki,
és hangos bömbölése elárulta, hogy fájdalmai vannak, de továbbra
sem adta fel. Ekkor egy morbid gondolat tévedt elmémbe és rám kö-
szönt: ha Basasael történetesen megenné a druida valagam, akkor
Morrigannek újjáélesztett, tökéletesen funkcionáló testben kellene
feltámasztania. De hogyan történne mindez? Az angyal kipottyanta-
na a seggén? Ez újabb kérdést vetett fel, mely egyszerre volt metafi-
zikai és profán: az angyaloknak van segglyukuk?
Prérifarkas a saját stílusában válaszolta meg kérdésem. Gyo-
morforgató, szortyogó és nyálkásan cuppogó hangot hallottam, és
Basasael rögtön elfeledkezett rólam. Katonásan összecsapta a boká-
ját, és úgy állt ott kidülledt, fekete szemmel − miközben torkát fáj-
dalmasan jódlizó bean sidhe vonyítás hagyta el −, mint egy diótörő
figura. Be kellett fognom a fülem − pontosabban: be kellett fognom
épen maradt fülem és azt a nevetséges karfiolt, ami a másik oldalon
volt.
Prérifarkas felkiáltott:
− Háhá!
Aztán állatformában, vakkantgatva futkosni kezdett az udva-
ron, hogy maga után csalogassa a bukott angyalt. Basasael felrepült,
hogy elkapja.
A szabadon maradt másodperceket kihasználva a titkárnőhöz
ugrottam, megragadtam, és a gallérjánál fogva visszarángattam az
irodába. Ijedten felsikított. Amikor bedobtam az ajtón, még
utánakiáltottam:
− Azonnal zárassa le az iskolát, mielőtt valaki más is meghal! −
Minden amerikai iskolában volt egy lezárási procedúra, amivel a ta-
nulókat biztonságba helyezhették vészhelyzet esetén.
− Tessék? Kit öltek meg?
 − Írassanak jelenléti ívet, és megtudják! Ehhez értenek, mert a
helyes beszédre biztos, hogy nem tudják megtanítani őket! Külön-
ben a melléknevet nem kevernék a határozóval! − A végén már ordí-
tottam. Nagy volt rajtam a nyomás, és dühömet erre a szegény agg-
szűzre öntöttem, akit még nem fektetett meg férfi.
− Ki maga… Miért nem látom?
− Zárassa le az iskolát! Tartson névsorolvasást! Maradjanak
bent! − szavaimnak az ajtó becsapásával adtam nyomatékot, és re-
méltem, hogy ez majd a megfelelő tettekre készteti. Amikor vissza-
fordultam az udvar felé, láttam, hogy Basasael hatalmas
pokoltűzlabdákkal próbálja megsütni Prérifarkast, aki sokkal gyor-
sabb volt nála. De nem tudtam, meddig bírja szusszal, és hogy Préri-
farkas ellenállna-e a pokoltűznek.
Az udvarnak arra a helyére siettem, ahol eldobtam az íjam. Mi-
vel továbbra is álca volt rajta, eltartott néhány kétségbeesett másod-
percig, amíg belebotlottam. Amikor lehajoltam érte, az oldalamon
lévő sebek meghúzódtak, és ködösen emlékeztettek jelenlétükre. Egy
kis energiát szippantottam magamba, hogy megkezdődjön a szöve-
tek gyógyulása.
Két nyílvesszőm maradt. Prérifarkas menekülés közben bizo-
nyára elejtette valahol a sajátjait. Az idegre tettem a vesszőt, de ami-
kor megláttam a seggéből kiálló, tollas nyílvesszővel repkedő
Basasaelt, majdnem felröhögtem. Gondosan kiválasztottam a célt.
Aztán az ideg visszapattant, a nyílvessző elröppent, és átlyukasztotta
az angyal jobb szárnyát. Tekintélyes lyukat ütött rajta, ami gyorsan
nőtt. Basasael visítva és dicstelenül a földbe csapódott − éppen a
tervezett helyre.
− Dóigh! − kiáltottam rászegezett mutatóujjal, és erőt szippan-
tottam a földből a Jeges Tűzhöz. Hirtelen elgyengültem, mintha le-
esett volna a vércukrom. Izmaim ólomsúlyoknak tűntek, amik nem
engedelmeskednek parancsaimnak. Nem volt olyan vészes a helyzet,
mint amikor első alkalommal használtam, és szó szerint összeestem
a megerőltetéstől, de az is igaz, hogy ma nem feszítettem addig a
húrt. Mindenesetre le kellett volna dőlnöm egy kicsit, hogy újra erő-
re kapjak.
Az iskola hangszórói recsegve szólaltak meg, és a falakból egy
parancsolóan szigorú, fémes hang a következőt mennydörögte:
− Figyelem, minden tanárnak! Lezárni az iskolát! Ismétlem: le-
zárni az iskolát!
 A Basasael torkából előtörő szentségtelen üvöltések és az udva-
ron időnként végigszántó tűzgömbök láthatóan meggyőzték az iskola
vezetését arról, hogy valami nagyon nem stimmel. Az iskola an-
goloktatását kritizáló hang már csak hab volt a tortán, tehát úgy
döntöttek, a tettek mezejére lépnek.
Basasael feltápászkodott a földről. A nyílvesszők − végre! −
egyértelműen gondot okoztak számára. A Jeges Tűz hatásának egy-
előre semmilyen jelét nem tapasztaltam rajta, de bíztam benne, hogy
ami késik, nem múlik.
Prérifarkas emberformát öltve a fegyveréhez és a tegezéhez ro-
hant.
− Mit csinált vele, Mr. Druida?
− Nem tudom, hogy csináltam-e vele valamit. Belelőhetne még
néhányat!
− Ó, megint az a briliáns haditerv, amit Attilától, a huntól ta-
nult! Majdnem kiment a fejemből!
Amíg Prérifarkas megfeszítette az ideget, Basasael kihúzta a
karjából és hasából a nyílvesszőket, és közben szörnyű hangokat hal-
latott. Éppen az utolsó nyílvesszőt akarta kihúzni a fejéből (Mercutio
szavai a „vak, íjas fiúcska nyílvesszejéről”5 bizonyára új értelmet
nyertek számára), amikor Prérifarkas nyílvesszeje átfúrta a nyakát,
és beléfojtotta a sikoltozást. A hirtelen támadt csendben meghallot-
tuk a közeledő rendőrautók szirénázását.
− Ez az! − ujjongott Prérifarkas a levegőbe öklözve. − Kicsit
karcos volt ez az itóka, mi?!
Úgy látszik, egyre kótyagosabb lettem. Ezt abból szűrtem le,
hogy amíg a bukott angyal nonverbális jelekkel közölte velünk szen-
vedését, mely során rángatózó mozdulatok tekintélyes repertoárját
vonultatta fel előttünk, amiket a sebeiből kilövellő, fehér buzgárok
kísértek, sajnálni kezdtem, hogy nem volt módunk egy közös teázás-
ra. Ugyanis Morriganen kívül ritkán adódott alkalmam nálam idő-
sebbekkel cseverészni, és kincsként becsültem ezeket a pillanatokat.
A Jeges Tűz hatását illető kétségeim gyorsan szétfoszlottak:
bugyogó sebei egész testére átterjedtek, és végtagjai úgy hullámoz-
tak, mint légynyüvek a hulla bőre alatt. Az egyik pillanatban meg-
próbálta összehúzni magát, mely a magzatpóz megcsúfolásának
tűnt, a másikban nyálkás genny- és véresővel kísérve szétrobbant.

5 William Shakespeare: Romeo és Júlia, Kosztolányi Dezsı fordítása.

Kátrányos belsőségei, melyek közé a félig emésztett tizenéves ma-
radványai vegyültek, beszennyezték az udvart, a fákat, a gyepet és a
betont. A zuhogó eső, amivel a föld rögtön elkezdte megtisztítani
magát az ősi gonosztól, áldásnak bizonyult. De ezzel a takarítással
nem fog végezni, mire az iskola kiesődül, sem amíg a rendőrök kiér-
nek.
− Helyes, fiam! − kiáltotta Prérifarkas a maradványokra. − Te
sem jössz többé a házam tájára!
− Balor mérgező szemére, mihez kezdjünk a maradványokkal?
− kérdeztem.
− Miért beszél többes számban, Mr. Druida? A maga démona,
maga is ganajozzon ki utána!
− Tudom én azt! De a hullaevő szellemeket nem csődíthetem
ide. Azt hiszem, ezt az embereknek kell valahogy megoldaniuk. Hív-
ják ki a szellemirtókat, hogy vegyenek mintát az ektoplazma-
maradványokból. De legjobb lesz, ha rögtön Mulder meg Scully ügy-
nöknek szólnak, mert nincs olyan miami helyszínelő, aki ezt a rej-
télyt megfejtené.
− Fogalmam sincs, miről beszél, Mr. Druida, de jól hangzik! −
mondta Prérifarkas.
Nem volt kedvem megmagyarázni. Csak a mészárszékre mutat-
tam, és ennyit mondtam:
− Földönkívüliekkel kapcsolatos összeesküvés-elméletek ezrei
fognak itt születni, és az apokalipszis eljövetelének legbiztosabb je-
lének fogják tekinteni. Meglátja, benne lesz ez még a Weekly World
Newsban is!
Prérifarkas vállat vont:
− Engem ugyan nem érdekel! Biztos rohadtul vicces lesz,
akármilyen agyalmánnyal állnak majd elő!
− Szedjük össze a nyílvesszőket! Jobb, ha nem hagyjuk szét
őket!
− Jó ötlet! − felelte Prérifarkas. Mielőtt a pokoli maradványok
közé léptem volna, visszavettem a szandálomat, aztán csatlakoztam
Prérifarkashoz. Rendőrök özönlöttek az udvarra, de mi némán to-
vább keresgéltünk. Tudtuk, hogy nem láthatnak vagy hallhatnak
bennünket. Azt a néhány villanást, amit a mozgásunkból érzékelni
fognak, majd ráfogják a szemüket megtréfáló esőre.
Miután a tegez megint tele lett, kikerültünk néhány rendőrt
meg irodai dolgozót, hogy visszajussunk az ajtóig. De egyvalamire
még emlékeztetnem kellett magam, mielőtt elhagytuk a helyszínt:
hogy ne hagyjak vérnyomokat magam után a Basasael ejtette sebből.
Találtam néhány vércseppet a fal közelében, szerencsére nem any-
nyit, amennyire számítottam. A nagyját felszívta a pólóm. Merítet-
tem néhány marokkal az udvaron csorgó vízből, és lemostam. Min-
den nyomot sikerült eltüntetnem a kiérkező helyszínelők elől, és a
boszorkányoknak sem hagytam semmit.
Megszólalt az óra végét és az ebédszünet kezdetét jelző csengő,
ám mivel az iskolát lezárták, a gyerekek a termeikben maradtak és
éheztek. De legalább most már biztonságban voltak.
Meglehetősen elégedettek voltunk magunkkal, amikor átvág-
tunk az iskolán, és elindultunk a tiltott helyen parkoló, lopott ko-
csink felé. Rendőrautók vették körül. Már csak ez hiányzott!
Továbbra is láthatatlanul déli irányba indultunk. Egyre jobban
áztunk-fáztunk.
− Az úttól délre van egy másik középiskola − mondta Prérifar-
kas, amikor biztonságos távolságra értünk a sulitól, és lazán a
Crismon Road felé bökött. − A Desert Ridge Középiskola. Ha tudná,
mennyi autó parkol ott teljesen őrizetlenül! Csak arra várnak, hogy
meglovasítsák őket!
− Azt hiszem, én egyszerűen csak hívok egy taxit a boltból −
mutattam az esőfüggöny túloldalán hívogatóan villogó fekete-fehér
táblára. − Már így is eleget ártottam a középiskolásoknak. Szegény
skyline-os… micsodák is? − Nem jutott eszembe a kabalaállatuk, és
hátrafordultam, hogy megnézzem. Amikor az iskola oldalán azt ol-
vastam, hogy a „PRÉRIFARKASOK OTTHONA”, olyan cifrát ká-
romkodtam, hogy jó atyám biztosan büszke lett volna rám.
Prérifarkas már kellő távolságra került tőlem, onnan röhögött.
Tudta, hogy berágok, ha megtudom, hogy átvágtak, és igaza volt.
− „Nem jössz többé a házam tájára”, mi? Meghalt itt egyetlen
diné is? − követeltem a választ. − Hazudott a megölt lányról, ugye?
− Persze. Csak fehér ember halt meg − vigyorgott gonoszul
Prérifarkas. − De nem hagyhattam, hogy addig tököljön, amíg a bu-
kott angyal az én népemből is megeszik valakit. Mert járnak ide az
én népem tagjai közül is, és meg kell védenem őket.
− Ezért halálos veszélybe taszított. Nem álltam készen a harcra.
Hazai pályán akartam megvívni vele, az én szabályaim szerint.
− Most mit mérgelődik, Mr. Druida?! Segítettem kipipálni egy
nagy problémát. Nélkülem talán befürdött volna!
 − Igen? És mivel szórakozott, amikor az a lény rám támadt?
− Tudja, képtelen voltam megállni, hogy ne a saját stílusomban
csináljam ki! Az emberek mindig azzal fenyegetik a másikat, hogy
feldugnak, valamit a seggébe, de sohasem váltják be, nem igaz? Most
született egy új mese, amit a tábortűz körül el lehet mondani: „Ho-
gyan dugott fel egy nyílvesszőt Prérifarkas a bukott angyal seggébe.”
Már alig várom, hogy halljam! De ne aggódjon, Mr. Druida, teszek
róla, hogy a maga rászedése is benne legyen! − azzal állatformát öl-
tött, és elügetett az esőben, miközben boldogságát szertecsaholva
visszavigyorgott rám a válla fölött.
 Tizedik fejezet

A taxiban végig a háromszor átkozott, szélhámos istenekről motyog-

tam, de hazaérve már mosolyogtam az egészen. Nem én voltam az
első, sem az utolsó, aki bedőlt neki, és egészen tűrhetően megúsztam
a dolgot. Mindössze egy sebesülést szereztem.
Oberonnal közös ebédünk szokatlanul nyugalmasan telt. Talán
azért, mert letudtam végre egy nyomasztó, elintézetlen ügyet. Ebem
öt borjúkolbászt evett meg, én mogyoróvajas és narancslekváros pi-
rítósokkal csitítottam éhemet, ami után nagy pohár tejet gurítottam
le. Oberon a Száll a kakukk fészkére című filmről szeretett volna be-
szélgetni velem, melyben Ratched nővér képviselte a Hatalmat, akit
Wavy Gravy bizonyára móresre tanított, ha ott lett volna. Aztán arra
volt kíváncsi, hogy szerintem Bromden, azaz Serteperte Főnök hová
ment a film végén: vissza a Columbia-folyóhoz, vagy harcolni az
Üzem ellen? És nem utolsósorban, teljesen komolyan beszélni akart
velem az élet önként történő eldobásáról.
„Ha a Hatalom elfelezné az agyamat, és vegetává válnék, mint
McMurphy − mondta −, akkor azt szeretném, hogy azt tedd, amit
Serteperte Főnök, oké?”
Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Bromden egy párnával meg-
fojtva szabadította meg McMurphyt az élőhalálból. Ha csak rágon-
doltam, könnyes lett a szemem, és megvakargattam Oberon füle tö-
vét. Mivel ezzel nem elégedtem meg, leguggoltam, és magamhoz
öleltem. Oberon nem tudott róla, de már így is túlélt minden ír far-
kaskutyát, ami valaha megfordult a földön. Csodálatos fajtájának
nagy tragédiája a rövid, csupán hat-hét évre szabott élettartam. De
Oberont ugyanabban a gyógyfűkeverékben és varázslatban részesí-
tettem, melyek miatt kétezer-száz éves helyett huszonegy évesnek
néztem ki, és annyinak is éreztem magam: egy főzetet adtam neki,
amit viccesen Halhatatlanshake-nek hívtam. Oberon a tizenötödik
évét taposta, és fogalma sem volt róla, hogy már régen fűbe kellett
volna harapnia, ahelyett, hogy itt rohangásszon energiától dagadva,
mint egy hároméves kan.
Értettem, haver − mondtam végül.
Mielőtt még mélyebbre süllyedtem volna az érzelgősségbe, te-
lefonomon megszólalt az Eagles „Boszorkányasszony” című dala, az
a csengőhang, amit direkt Malina hívásaihoz töltöttem le.
Kisétáltam a hátsó udvarba és ott vettem fel, mert úgy döntöt-
tem, beszélgetés közben rám fér egy kis töltekezés. Megköszönte az
elküldött cickafarkat, és lefutotta a nagyszerű minőséggel kapcsola-
tos tiszteletköröket, én meg cserébe lefutottam neki a nagyszerű vá-
sárlót megillető tiszteletköröket, de közben végig arra gondoltam,
mikor zökkenünk már vissza a régi kerékvágásba. Aztán végre rátért
arra, amit hallani akartam.
− A tegnap éjjeli rituálé során bebizonyosodott, hogy a Die
Töchter des dritten Hauses East Valley-ben tartózkodik. Sajnos nem
sikerült kiderítenünk pontos tartózkodási helyüket.
− Akkor fogadja gratulációmat és részvétemet! Van valami öt-
lete, miért mondtak csődöt?
− Vagy csökkent a hatékonyságunk, mióta hatan maradtunk,
vagy valamilyen palástot varázsoltak maguk köré, amin képtelenek
vagyunk áthatolni, vagy mindkettő − mondta. − Mindenesetre ma
éjjel újra próbálkozunk. Magának sikerült meghatároznia a helyü-
ket?
− Nem, nem volt rá időm, hogy a saját módszereimmel próbál-
kozzam. Mondhatni, sűrű volt a délelőtt. Munka után megpróbálok
időt szakítani rá.
− Kétlem, hogy tudna. A bacchánsnők tartózkodási helyét is
megpróbáltuk kideríteni a megidézés során, és esetükben jóval na-
gyobb sikerrel jártunk. Itt vannak. Egészen pontosan tizenketten
vannak itt közülük. Ma éjjel egy kis felfordulást akarnak okozni
Scottsdale-ben. Szaturnália és orgia várható, amíg maga közbe nem
lép.
 − Muszáj ma éjjel akcióba lépnem? − kérdeztem, ugyanis Lak-
sháról nem hallottam a telefonbeszélgetésünk óta, és nem voltak ke-
zemben olyan eszközök, amikkel hatásosan felléphettem volna a
bacchánsnők ellen. − Mégis, mi baja származhatna Scottsdale-nek
egy kis bacchanáliából?!
− Mr. O’Sullivan, a bacchanália fertőző betegség. Házasságokat
dönt romba, és más párkapcsolati formákat, elfojtott érzelmi prob-
lémákat okoz, és a válásokból kifolyólag súlyos gazdasági károkhoz
vezet. Népszerűsíti a felelőtlen viselkedési formákat, és az erkölcste-
lenséget. A résztvevőik általában bűnözőkként végzik.
− Ez egy Phoenix Open-hétvégére is igaz.
− Komolyan beszélek. Előfordul, hogy az emberek életüket
vesztik a túlhajtottságtól, és ezt nyilvánvalóan nem engedhetjük
meg. Különben is, a bacchánsnők hamarosan jelentősen megnövelik
létszámukat, ha nem koppint a körmükre. Minél többet tétlenkedik,
annál nagyobb problémát kell megoldania.
− Várjon egy kicsit! Azt mondta, ezek a bacchánsnők évekig
Las Vegasban duhajkodtak.
− Így van.
− Akkor Vegast miért nem fosztották ki? Oh.
− Eszébe jutott valami?
− Azt hiszem, a kérdésemben benne rejlett a válasz. Bocsánat.
− Megbocsátva. Ma éjjel a Satyrn nevű éjszakai klubban lesz-
nek. Elit szórakozóhely. Némi erőfeszítést kell tennie, hogy ne tűn-
jön olyan lepattantnak.
Bosszantani akart, de én direkt nem kaptam be a horgot.
− Kimondaná még egyszer, hogy lepattant?
− Lepattant. Miért kérte?
− Csak szeretném megtanulni az akcentusát.
Hangja csípőssé vált, és az akcentusa még jobban kiütközött:
− Biztos vagyok benne, hogy ennél fontosabb dolga is van, és
nekem is. Minden jót!
Mosolyogva nyomtam ki a telefont. Vicces volt, amikor felkapta
a vizet.
A Jeges Tűz használatától kimerülten nem kis teljesítmény volt
elbiciklizni az üzletemhez. Tudtam, hogy lemerült akkumulátorom
feltöltése miatt a hátsó kertben kell majd aludnom.
Az özvegy intett, amikor eltekertem a háza előtt.
− Találkoztál Máriával? − kérdezte.
 − De még mennyire! − mutattam felé felemelt hüvelykujjam. −
Hazafelé jövet beugrom, és elmesélem!
− Az csodás lenne!
A Harmadik Szem Könyvesbolt és Gyógynövényszaküzlet
könyvesboltrésze nem igényelt túl sok figyelmet a részemről. A rak-
tárkészlet-ellenőrző program segítségével a számítógép automatiku-
san rendelt minden könyvből, amiből kifogytam. Perry Thomas, aki
a világ legvidámabb goth kölyke volt, már több mint két éve dolgo-
zott nálam, és az egész könyvrészleget elvezette helyettem. Mindig
jól betárolt Karen Armstrong− kötetekből, mert azokat gyorsan el-
kapkodták, ahogy a wiccába, a taoizmusba és a zen buddhizmusba
bevezető műveket is.
Perry egy dologra nem volt képes, csak nagyon alapszinten: a
gyógynövényüzlet vezetésére. Ha bekevertem neki valamelyik levé-
detett teámat, és felcímkéztem a zacskót, majd azt mondtam neki,
hogy „Áztasd forró vízben!” − nos, erre tökéletesen képes volt, és
boldogan felszolgálta ízületi gyulladásos vásárlóimnak, akik a napi
betevőnek számító Mobili Tea adagjukért zarándokoltak el hozzám.
De képtelen volt egyedül gyógynövénykeverékeket készíteni, nem
vette észre, mikor futunk ki az egyik gyógynövényből, és mikor van
sok a másikból, és tilos volt gyógynövényeket árulnia, mert nem tud-
ta figyelmeztetni a vásárlókat veszélyes mellékhatásaikra.
Amikor megszólaltattam a csengettyűket az ajtóm fölött, Perry
egy intéssel és egy „Mizu, Atticus?”-szal üdvözölt. Éppen az ágyék−
kötős maja látnokok által ezernégyszáz évvel ezelőtt megjósolt világ-
végéről szóló könyvek eladott példányait pótolta a polcon.
Granuaile a gyógynövényes pult mögött ült, és laptopjába csat-
lakoztatott fülhallgatója segítségével latinul tanult, ahogy meghagy-
tam számára. Csak egy hete gyűrte a latint, de már képes volt egy-
szerűbb mondatokat alkotni ezen a nyelven. A fülhallgató miatt nem
hallotta az ajtócsengőt, de hamarosan észrevett a szeme sarkából, és
1,21 gigawattos mosolyt villantott felém.
Gyorsan arra gondoltam, hogy a Diamondbacks cserejátékosai
milyen csapnivalók voltak az elmúlt szezonban, és hogy ki kell talál-
niuk valamit a tavaszi tréningszezon előtt. Brighidnek hála
Granuaile most teljesen fel volt öltözve, és fogalma sem volt róla,
hogy néha egészen elcsavarja a fejem.
Az asztalok körül az Arizona Állami Egyetem professzorai teáz-
gattak. Egy kicsi, de annál szőrösebb ürge Perryhez címzett kérdése-
in jól elszórakoztam. Először az ősi istenekről szeretett volna egy
könyvet (egyértelmű jele a túlzásba vitt Lovecraft-olvasásnak), aztán
az üvöltő dervisekről, de nem a forgó dervisekről; végül megkérdez-
te, akad-e valamilyen könyvünk a rózsakeresztesek titkairól. Perry
mindegyik témában mutatott valamit, de egyik könyv sem elégítette
ki a férfit, így végül szantálfafüstölőt vásárolt egy dollár értékben.
Ilyen a kiskereskedők élete.
− Hárman is jönnek állásinterjúra, négy órára rendeltem ide
őket − mondta Granuaile, amikor elkezdtem bezacskózni a legnép-
szerűbb teáimat. − A hangjuk alapján alig várják már, hogy könyve-
ket adjanak el és vizet forraljanak.
− Káprázatos karrier, ehhez kétség sem férhet − feleltem. − Mi
az? Máris hiányzik a Rúla Búla?
− Egy kicsit − ismerte be. − Nem mintha unatkoznék − muta-
tott a számítógép képernyője felé, ahol éppen a latin igék ragozása
volt látható csak hiányoznak az emberek meg a hangulat.
− Nekem is − mondtam. − Mit gondolsz, visszavennének heti
egy nap munkára? Akkor talán engem is beengednének, hogy náluk
költsem el a pénzem.
Granuaile vállat vont:
− Megkérdezhetem.
− Leköteleznél vele. Oberonnak és nekem már sült krumpli és
sült hal hiányunk van.
Az ajtócsengő megszólalt, és két nem mindennapi látogató lé-
pett be. Azt hiszem, még az állam is leesett. A nyurga, magas homlo-
kú, kerek szemüveget viselő, idősebb úriembert − aki fehér
kolláréját leszámítva talpig feketében volt − egy fiatalabb és zömö-
kebb fickó követte hagyományos haszid viseletben. Amikor Perry
kedvesen üdvözölte őket, az idősebb fickó megkérdezte, beszélhetne-
e az üzletvezetővel.
− Én lennék az − mondtam. − Jó napot, uraim! Ez valami vicc,
ugye?
− Elnézést, nem értem, mire céloz… − felelte udvariasan az
idősebbik, és keskeny arcán halvány mosoly jelent meg. Úgy beszélt,
mint egy angol komornyik.
− Tudja, amikor a magas pap meg a köpcös rabbi bemegy egy
pogány boltba…
− Tessék?! − kérdezte, és úgy meredt társára, mintha csak
most venné észre, hogy alacsonyabb nála, és más vallást képvisel. −
Egek, azt hiszem, vicces látvány lehetünk! − Nem úgy nézett ki, mint
aki viccesnek találná a helyzetet.
− Mi a pálya, uraim? − tudakoltam.
− Á, igen! Nos, én Gregory Fletcher atya vagyok, ez az úr pedig
Yosef Zalman Bialik rabbi. Bízunk benne, hogy beszélhetünk Atticus
O’Sullivannel.
− Most már nem kell bízniuk, mert vele beszélnek.
A laza egyetemistát alakítottam előttük, mert gyanúsak voltak
nekem. Amíg ki nem derítem, mit akarnak, csak azt a maszkot lát-
hatják belőlem, amit az embereknek általában mutatok. Az aurájuk
mindenesetre emberi volt, de vágytól háborgott − nem testi vágytól,
hanem hatalomvágytól −, ami sehogy sem illett Isten békés szolgái-
hoz. Ráadásul a rabbi aurájába némi fehér interferencia is bezavart,
ami egyértelműen varázslatra utalt.
− Elnézést, nem gondoltam, hogy egy ilyen fiatalember ekkora
hírnevet tudhat magáénak.
− Én meg azt nem gondoltam, hogy hírnévnek örvendek a klé-
rusban − feleltem.
− Inkább úgy fogalmaznék, hogy… − keresgélt a pap a megfele-
lő szó után. − Egy bizonyos kör már sokat hallott magáról.
− Igen? Miféle körről van szó?
Gregory atya elengedte füle mellett a puhatolózásomat, és saját
kérdésével válaszolt:
− Bocsánat, hogy egyből a lényegre térek, de nem volt egy szo-
katlan helyzet részese három héttel ezelőtt a Superstition-
hegységben?
Kifejezéstelen arccal előbb rá, aztán a rabbira néztem, és csí-
pőből hazudtam:
− Nem, soha nem jártam arra.
− On nye gávárít právdu − szólalt meg érkezésük óta először a
rabbi, akkor is oroszul. Nem mond igazat. Gregory ugyanezen a
nyelven válaszolt, méghozzá folyékonyan. Azt mondta neki, hogy
maradjon csendben, és bízza rá az ügyet. Meg akartam tartani őket
abbéli hitükben, hogy nem beszélek oroszul.
− Hé, én amerikai vagyok − tiltakoztam −, csak angolul beszé-
lek, azt se valami jól. Ha azon a másik nyelven pampognak nekem,
még azt hiszem, hogy valami csúnyát mondanak rólam!
− Bocsánat − mondta Gregory atya. − Esetleg megfordult ma
reggel a Skyline Középiskolában?
 A kérdéstől kis híján kitágult az orrcimpám. Üldözési mániám
nem ismert magasságokba csapott, és egyre nehezebb volt fenntar-
tani a közömbösség álarcát. Sejtettem, hogy Aenghus Óg halálhíre
elterjed, de biztos voltam benne, hogy a bukott angyal haláláról csak
Prérifarkas és Szűz Mária tudhat, és egyikükből sem néztem ki, hogy
leálljon ezekkel a fickókkal beszélgetni.
Megráztam a fejem:
− Azt sem tudom, hol van, egész nap itt voltam.
− Értem − mondta csalódottan Gregory atya. Yosef rabbi
izegni-mozogni kezdett, és egy kicsit elvörösödött. Tudta, hogy szar-
ságokat beszélek. Az atya úgy döntött, témát vált: − Úgy hallottam,
hogy rendelkezik néhány igazán ritka könyvvel. Megnézhetnénk
őket?
− Természetesen! Az északi falnál vannak, ott! − mutattam né-
hány nagy vitrinre, amelyekbe minden látható rend nélkül könyvek
voltak bezsúfolva. A könyvritkaságrészleget sem lehetett rábízni
Perryre, viszont ez az üzletág nem pörgött annyira, és még senki sem
panaszkodott, amiért nem talált bent engem a boltban. A könyvrit-
kaság fogalma esetemben tényleg nagyon ritka könyveket takart,
egy és tíz között mozgott a példányszámuk, ugyanis kézírásos va-
rázskönyvekről, eredeti, hamisítatlan Dagda-bűbájokkal és rituálék-
kal teli tekercsekről volt szó, amiket csak és kizárólag a varázslás
nagymesterei használhatnak.
De néhány történelmi titkot is őriztem. Olyan titkokat, amiktől
Indiana Jonesnak meg a fajtájának összeszaladna a nyál a szájában.
Ott volt például az eltűntnek hitt Sotomayor-kézirat. Ha belegondol-
tam, hogy a szekrényben őrzöm, majdnem kibújtam a bőrömből.
Pedro de Sotomayor Don Garcia López de Cárdenas titkáraként te-
vékenykedett, aki pedig Coronado hadnagya volt, és egy kéthetes
Grand Canyon-túrát nyolcvan nap alatt abszolvált. Garcia arról lett
nevezetes, hogy ő volt az első európai, aki látta a Grand Canyont. De
Sotomayor feljegyzései szerint rengeteg aranykincset is találtak,
amit az aztékok Cortés támadásai elől rejtettek el déli barátaiknál, a
tuszajanoknál (ma ismert nevükön hopiknál). Garcia a piszkos ti-
zenkettőjével fogta a kincset, és elrejtette. Sotomayor pedig mindent
szépen lejegyzett, mert úgy tervezték, hogy Coronadót kihagyva a
buliból, visszatérnek érte. Ami azt illeti, egyikük sem jutott vissza az
Újvilágba, és Sotomayor feljegyzései úgymond „elvesztek”, így a tör-
ténelem csak Castaneda szavaira támaszkodhatott − egy olyan fickó
beszámolóira, aki nem tartott Garciával, és fogalma sem lehetett ar-
ról, mi történt valójában. Szerinte a geológiai csodákon kívül mást
nem találtak a közel három hónap alatt.
Pedig az arany még mindig ott volt. Egy hopi rezervátumban,
és a kutya sem kereste. Szeretek efféle titkok birtokában lenni, és be
kell vallanom, hogy néha, amikor egyedül vagyok az üzletben, mo-
hón dörzsölgetem a tenyerem, és úgy kacagok, mint egy fekete baj-
szos, félszemű kalóz, valahányszor a szekrényembe zárt, megbízható
kincsestérképre gondolok.
A szekrény törékenynek tűnt, de egyedi tervezés alapján ké-
szült. A faburkolat alatt acéllemez lapult, az üveg pedig golyóálló
volt. Hogy a papírt és a kötéseket megóvjam a további öregedéstől, a
szekrény légmentesen záródott és csak varázslatra nyílt ki. Ezt a vit-
rint egyébként a legerősebb bűbájaimmal vettem körbe, és természe-
tesen a bolt többi részét is hasonlókkal védtem.
A pap és a rabbi hátratett kézzel a vitrinhez fáradtak, hogy
megnézzék a kínálatot. De tudtam, hogy nagyon csalódottak lesznek.
Ugyanis a varázskönyvek írói ritkán írták ki nagy betűkkel kódexeik
gerincére a mű címét. Granuaile elkapta a tekintetem, amikor utá-
nuk eredtem, de szám elé tett ujjal jeleztem neki, hogy „majd ké-
sőbb”.
Perry addigra már nem figyelt ránk, visszatért a könyvpakolás-
hoz.
− Milyen könyvei vannak, Mr. O’Sullivan? − kérdezte Gregory
atya, amikor én is a szekrény elé léptem.
− Különfélék − feleltem.
− Megnézhetnénk valamelyiket? − mutatott egy macskabőrbe
kötött, szürke könyv felé. A Bast-kultuszról írott, egyiptomi szöveg
volt, melyet Alexandriából menekítettem ki. Ha meglengettem volna
egy múzeumi kurátor előtt, megindult volna a nyálelválasztása.
− Sajnálom, de ezekbe a könyvekbe nem lehet beleolvasgatni.
− Drága fiam − kuncogott az atya öregurasan −, hogyan akarja
eladni bármelyiket is, ha a vásárlók nem nézhetik meg a kínálatot?
Vállat vontam.
− Legtöbbjük nem eladó. − Ezekből a történelmi darabokból
egyet adtam el évente, azt is aukciókon, de a befolyt összeg biztosí-
totta, hogy a Harmadik Szem akkor se menjen csődbe, ha az üzlet
többi részlege veszteséges. − Afféle őrzőnek tekintem magam.
− Értem, és hogyan tett szert ilyen becses gyűjteményre?
 − Családi örökség − füllentettem. − Ha megmondja, mit keres,
utánanézek, hogy van-e raktáron. Ha nincs, megpróbálom beszerez-
ni.
Az atya a rabbira nézett, mire a rabbi észrevétlenül megrázta a
fejét. Láttam rajtuk, hogy távozni készülnek, de én többet akartam
megtudni róluk. A szekrény elé léptem, és kínosan közel kerültem
hozzájuk. Amikor egy lépést hátráltak, összefontam magam előtt a
karom:
− Most már elárulhatnák, uraim, mi szél hozta ide önöket! −
mondtam kihívóan, és nem tudták nem észrevenni, hogy az egyete-
mista srác álarca némileg félrecsúszott.
Gregory atya zavarba jött, és dadogni kezdett, de a rabbit nehe-
zebb volt sarokba szorítani. A szemembe nézett, és erős, orosz ak-
centussal, de a legnagyobb nyugalommal így felelt:
− Ne várjon tőlünk őszinteséget, amikor maga sem őszinte ve-
lünk.
− Mert nem érdemelték ki. Maguk idegenek, és nem válaszol-
tak a kérdéseimre.
− Maga pedig hazugsággal válaszolt a mieinkre − sziszegte a
rabbi. Igazán kellemes úriember volt.
− Talán elmondom, amit hallani szeretnének, ha biztosítanak
arról, hogy nem akarnak ártani nekem.
Gregory atya megint az atyáskodó hangnemével jött:
− Drága fiam, mi mindketten isten szolgái…
− Akik csak úgy beesnek egy new age könyvesboltba, és szemé-
lyes kérdéseket tesznek fel? − szakítottam félbe. − Ami pedig a ruhá-
ikat illeti, halloween után bárhol szert tehettek rájuk.
Mivel kisebb sokként érte őket feltételezésem, mely szerint
nem a klérus tagjaival állok szemben, ezt a kérdésemet megvála-
szoltnak tekinthettem. Ha ez a foglalkozásuk, majd megtalálom őket
az interneten.
Gregory atya összetette a kezét, mintha imádkozna:
− Bocsásson meg, Mr. O’Sullivan, azt hiszem, rossz végén fog-
tuk meg a dolgot! A kollégámmal egy bizonyos társaság képviseleté-
ben jelentünk meg önnél, mely azt feltételezi, hogy ön segíthetne
előbbrevinni az ügyüket.
Összehúztam a szemöldököm:
 − Segíthetnék előbbrevinni az ügyüket? Gondolom, a honla-
pomról van szó. Szívesen kiteszek egy hirdetést, ha reklámozni kí-
vánják magukat.
− Nem, nem, félreértett!
− Pontosabban szándékosan értette félre! − csattant fel a rabbi.
− Gyerünk, Gregory! Ne pazaroljuk itt a drága időnket! − megrán-
totta a pap karját, és a kijárat felé indult. Gregory atya bocsánatké-
rőn rám tekintett, és meghunyászkodva követte a rabbit. Már nem
tartóztattam őket, mert várt rám egy kis kutatás. Határozottan töb-
bet tudtak rólam, mint amennyit én róluk, és egy öreg druida számá-
ra ennél nincs zavaróbb érzés.
− Ezek meg mit akartak?! − kérdezte csodálkozva Granuaile,
amikor beálltam a gyógynövénypult mögé.
− Nem tudom − ráztam meg a fejem. − De hamarosan kiderí-
tem.
Fejtöréssel egybekötött teakeveréssel ütöttem el az időt a je-
lentkezők érkezéséig. Az első két srác agyilag zokni volt. Tátott száj-
jal hallgattak, amíg beszéltem, és agyhalott szemük csak akkor csil-
lant fel, amikor megkérdeztem, szeretik-e a videojátékokat. Talán
még az ábécésorrenddel is komoly gondjaik lettek volna.
A harmadik jelentkező, bizonyos Rebecca Dane kész felüdülést
jelentett utánuk. Markáns álla volt, és nagy szemét Betty Boop-
szempillák hangsúlyozták ki. Vállig érő, szőke haját ezüst pillangó-
csipeszek fogták hátra, frufruja a szemöldökéig ért. Öltözete fekete
nadrágkosztümből és egy vállára hulló, csillogó kék sálból állt. Vi-
szont a nyakában lógó tekintélyes ezüstnyaklánc-készlet alapján
gyakorlatilag a világ minden ismert vallásának tagja volt. Az Ameri-
kában oly gyakran látott kereszt mellett felfedeztem egy Dávid-
csillagot, egy iszlám félholdat, egy zuni medvetalizmánt és egy egyip-
tomi ankh-ot. Amikor ezekről kérdeztem, szégyenlősen babrálni
kezdett az ankh-kal és rám mosolygott:
− Tudja, még vacillálok a vallások között − mondta enyhe wis-
consini akcentussal. − Egyelőre csak végigkóstolom a büfét, hogy
később eldöntsem, melyikből szedjek és zabáljam tele magam.
Bátorítóan mosolyogtam rá:
− Hassal a vallásos svédasztalnak! Helyes, előbb-utóbb megta-
lálja a lelki békéjét. Hogyan viszonyulna azokhoz a vásárlókhoz, akik
olyan vallással kapcsolatos könyvet keresnének, mely nem szimpati-
kus magának?
 − Ó, én nagyon elfogadó vagyok! Virágozzék minden virág! En-
gem nem zavar, ha valaki az Istennőt akarja imádni, vagy Allahot,
vagy a Repülő Spagettiszörnyet. Mindannyian az istenit akarják
megtalálni magukban és önmagukon kívül.
Egészséges hozzáállása és magabiztossága miatt teljesen meg-
felelt volna az állásra, csak egy bökkenő volt: kiderült róla, hogy
amatőr herbalista. Nem volt elég hozzáértő, hogy valami veszélyeset
ne műveljen, de ahhoz igen, hogy megfelelően kitaníthassam. Már el
is képzeltem, hogy teljesen Perryre és rá hagyom a boltot azokon a
napokon, amikor Granuaile-lel a Tony Kunyhója körüli területet is-
tápoljuk.
− Tekintse úgy, hogy felvettem − mondtam neki, és széles szája
hatalmas mosolyra húzódott. − Egyelőre három dollárral fizetek
többet a minimálbérnél, de ha egy hónap alatt kitanulja a gyógynö-
vények csínját-bínját is, akkor megduplázom a fizetését.
Meglehetősen izgatott lett, amitől a papírmunka is több lett
számomra holmi letudandó kötelességnél. Először nem tudta, mit
gondoljon Perryről, de miután kapott tőle egy mosolyt, amiből kide-
rült, hogy nem az a jéghideg goth, akinek kiadja magát, megköny-
nyebbült.
Granuaile-t azzal vettem rá, hogy munka után velem maradjon,
hogy megígértem neki, bármilyen történelmi kérdésére legjobb tu-
dásom szerint válaszolok. Aztán teljes körű tájékoztatásban részesí-
tettem. Elmondtam neki, hogy ha Laksha telefonálna, neki kellene
engem kifuvaroznia a reptérre, és hogy ezenkívül is vár ránk egy fá-
rasztó feladat: ír whiskey-t kell iszogatnunk az özveggyel.
− Mi abban a fárasztó? − kérdezte.
− Semmi az égvilágon. Csak vicces akartam lenni. Imádni fo-
god az öreglányt.
Granuaile és az özvegy találkoztak már, de hivatalosan nem let-
tek bemutatva egymásnak. Akkoriban Granuaile még Lakshával osz-
totta meg a fejét, és az özvegyet lekötötte a kertjét rendező vérfarka-
sok bámulása. Feszült voltam a nagy találkozás előtt, mert mi van,
ha nem kedvelik egymást? De tudhattam volna, hogy nincs okom
aggodalomra, hiszen az özvegy mindenkit befogad szerető lelkébe,
aki nem brit. És a vörös hajú, jellegzetesen ír nevű, szeplős lányok-
nak kétszeresen örül. Bemutatáskor igyekeztem kihangsúlyozni,
hogy Granuaile a beosztottam, mert nem akartam, hogy az özvegy
azt gondolja rólunk − mint az idősebb emberek általában –, hogy
fiatalokként mást sem csinálunk, mint hangos, akrobatikus
szexmutatványokat hajtunk végre, amikor csak módunk van rá.
− Osztán Granuaile tud-e a kis titkaidról, Atticus? − kérdezte
az özvegy, miközben koccintottunk és letelepedtünk. Ravasz módja
volt annak, hogy kipuhatolja, beszélhet-e nyíltan.
− Igen, tisztában van a valódi korommal. Ő is druida szeretne
lenni, tehát nyíltan beszélhetünk előtte.
− Druida lesz ebbül a lányból?! − nézett az özvegy meglepetten
Granuaile-re. − Hát a szüleid nem rendes katolikusnak neveltek?
− Azt hiszem, én nem vagyok „rendes” a szó semmilyen értel-
mében − felelte Granuaile. − Ha valaki filozófia szakos lesz, az állítá-
sait felváltják a talánok. − Efféle válaszai miatt csodáltam máris a
tanítványomat. Filozófiadiplomája kompenzálta, hogy későn kezdett
az inaskodásba. Elméje rugalmas maradt, és gyorsan megtanulta ke-
zelni azokat a nehézségeket, amelyek varázslóként, és − mert ez még
fokozható − pogányként vártak rá.
Napnyugtáig kellemesen eltársalogtunk, aztán arra hivatkozva,
hogy Oberon már vár rám, hazafelé vettük az irányt. Én bicikliztem,
Granuaile meg a kék Chevy Aveójával követett. Otthon, amíg
Granuaile Oberon hasát dögönyözte, megeresztettem egy hívást
Leifnek.
Arra sem vette a fáradságot, hogy köszönjön.
− Meggondoltad magad Thorral kapcsolatban?
− Őőő… nem − nyögtem, mire azonnal letette. Csalódottságom
tükröződhetett az arcomon, mert Granuaile megkérdezte, mi a baj.
− Az ügyvédemből igazi vérszívó lett. A baráti kapcsolatunknak
annyi.
− Nem békülhetnétek ki valahogy?
− Nem küldhetek neki bonbont. Az ellen meg erkölcsi kifogása-
im vannak, hogy embereket küldjék neki vacsorára. Amit tőlem
akar, azt meg egyszerűen nem tehetem meg.
− Miről lenne szó?
− A mennydörgés istenének megöléséről. − Mielőtt Granuaile
válaszolhatott volna, megcsörrent zsebemben a telefon. Ismeretlen
szám.
− Megérkeztem, Atticus. − Laksha Kulasekaran volt az. − Ve-
gyen fel a négyes terminál északi oldalán!
Laksha és én bacchánsnővadászatot terveztünk. Ezért mielőtt
Granuaile-lel bepattantunk az autóba, hátamra kanyarintottam
Fragarachot. Ha a karddal nem mennék ellenük semmire, még min-
dig fejbe kólinthattam őket a tokjával. Különben is számtalanszor
megbántam már, hogy nem vittem magammal.
 Tizenegyedik fejezet

A modern amerikai nők új módi szokása, mely során egy fejhangon

elvisított „szííía” után ölelgetni kezdik egymást mindenki szeme lát-
tára, zavarba ejtő lehet azok számára, akik nem szoktak hozzá.
Laksha mindenesetre ezek közé tartozott, ez látszott elkerekedett
szemén és teste merevségén, amikor Granuaile túláradó lelkesedés-
sel letámadta.
Legalábbis én úgy gondoltam, hogy Laksha az. Mert Granuaile
egy fiatal, olajbarna bőrű nőt szorongatott, aki fekete, hagyományos
indiai ruhát − salwar kameezt − viselt, melynek nyaka és ujja arany-
brokáttal volt beszegve. De varázslatos, aranyba foglalt rubintokból
álló nyakláncára, melyről azt állította, démonok által készített mági-
kus gyűjtőpont, egyből ráismertem. Laksha fekete, szintén arany-
brokáttal szegett selyemkendőbe csavarta testét, melynek bonyolult
hurkaiba Granuaile keze sikeresen belegabalyodott. Láttam már né-
hány kínos ölelkezést, de ennél szórakoztatóbbat talán soha, és olyat
se, ahol a megölelt ennél nagyobb zavarban lett volna.
Granuaile-nek hamarosan leesett, hogy Laksha talán nem tud-
ja, mi ütött belé, és hiperszonikus gyorsasággal szégyenkezésre cse-
rélte eksztázisát.
− Ó, annyira sajnálom! − mentegetőzött, miközben hiába pró-
bálta Laksha kendőjét visszacsavarni az eredeti, elegáns hurkokba. −
Kiment a fejemből, hogy nem vagy hozzászokva az amerikai viselke-
déshez. Itt a nők egyből nagyon izgatottak lesznek, ha régen látott
barátnőjükkel találkoznak.
− De mi a múlt héten találkoztunk − mutatott rá Laksha.
− Tényleg. De olyan messziről jöttél… − magyarázkodott
Granuaile.
− Szóval a távolság is fontos tényező a másik üdvözlésénél?
− Őőő… hát ezen még nem gondolkoztam el, de talán igen −
válaszolt Granuaile elbizonytalanodva.
Felnyitottam Granuaile autójának csomagtartóját, és Lakshára
mosolyogtam, miközben megfogtam a csomagjait.
− Üdvözlöm itthon, Laksha! Nagyszerűen néz ki!
− Köszönöm, Mr. O’Sullivan! − távolságtartóan mosolygott
rám borszínű szájával. Szív alakú arcát fényes, fekete hajzuhatag ke-
retezte. Bal szájsarkában gödröcske látszódott, jobb orrcimpájában
pedig gyémántkő csillogott. Szemöldöke tökéletesen volt borotválva,
vagy gyantázva, vagy a fene tudja, milyen kozmetikai módszerrel
csinálják… Szeme szórakozottan csillogott, az ember meg nem
mondta volna róla, hogy a rakshasákkal üzletel, meg egyik testből a
másikba szállítja át a lelkét. − A mostani alakomat különösen szere-
tem − emelte fel csilingelő arany karkötőkkel teli bal karját, és tulaj-
donosi büszkeséggel szemlélte. − Szeretném minél tovább megtarta-
ni, különösen azért, mert előző tulajdonosa teljesen a saját akaratá-
ból adta át. Nem volt még olyan testem, amelyben karmikus adósság
nélkül lakhattam volna, csak amelyikbe beleszülettem, és be kell val-
lanom, hogy ez a test még nekem is tetszik.
− És mi a helyzet az autóbaleset okozta sérülésekkel, ami az if-
jú hölgyet érte?
Laksha alig láthatóan megrázta a fejét:
− Nem voltak külső sérülések. Néhány csont eltört, de már ösz-
szeforrtak. Elvesztette a lépét. Csak a fejsérülésen kell dolgoznom,
ami miatt kómába esett, de azt is meggyógyítom idővel. Persze az
izmok elsorvadtak, ezért gyorsan fáradok, de egy kis edzéssel meg−
erősíthetők.
− Elképesztő − mondtam. − Folytassuk a kocsiban a beszélge-
tést! Induljunk, mielőtt a reptér biztonsági emberei elvesztik a tü-
relmüket!
Amikor dél felé indultunk a 202-es úton, Laksha bejelentette,
hogy szívesen enne egy kis mexikóit.
 − Ismerek egy kellemes helyet − mondtam, aztán tudattam
Granuaile-lel, hogyan talál el a Los Olivosba, mely Scottsdale egyik
jellegzetes étterme volt az 1950-es évek óta. Útba esett a Satyrn felé,
és legalább beszélgethettünk egy keveset.
Laksha erősen fontolgatta, hogy elválik Mr. Chamkannitól.
− Teljesen ki fog kelni magából, ha megtudja, hogy az ő becses,
férji engedélye nélkül elutaztam − mondta mosolyogva. − Azt fogja
hinni, hogy elvesztett fölöttem minden uralmat. Nem mintha valaha
is beleszólhatott volna a dolgaimba! A barátai meg majd adják alá a
lovat, hogy itt az ideje megmutatni, hol a helyem. Mindenféle kikö-
tései lesznek, ha hazaérek. Akkor fogom az orra alá dörgölni a válási
papírokat.
− Alig telt el egy hét, és máris sikerült szert tennie rájuk?
− Granuaile azt ajánlotta, mielőtt elfoglalnám Selai testét, néz-
zek utána a férjének. Kiderült, hogy szeretőt tart, ahogy egy kómá-
ban lévő asszony férjétől várható volt. Fényképes bizonyítékaink
vannak, és felfogadtam egy válóperes ügyvédet. Az ingatlant szeret-
ném megtartani − mondta önelégülten.
A Los Olivosba érve − egy kék üvegtáblákkal és szürke kővel
burkolt helyiségben, ahol a háttérben egy szobaszökőkút csobogott −
a chips és salsa mellett kedélyesen eltársalogtunk Észak-Karolina
számtalan szépségéről. De amikor megérkezett a zöld csilis burrito −
enchilada stílusban −, beszélgetésünk is olyan komolyra fordult,
mint a vacsoránk.
− Rendben, Mr. O’Sullivan, árulja el, mit kíván tőlem! − mond-
ta Laksha.
− Ki akarom seperni a bacchánsnőket a városból.
A boszorkány felnevetett, és egy megkésett kísérletet tett szájá-
nak udvarias eltakarására.
− Értem. Kezdjük az emberbarát lehetőséggel! Maga szerint
képes lennék meggyőzni őket?
− Reméltem, hogy legalább megfontolja, mielőtt kinevet.
− Mr. Chamkanni pontosan ezt mondta első, közös éjszakán-
kon, miután hazatértem a kórházból…
Granuaile majdnem kiköpte a falatot, ami a szájában volt, és az
asztalt csapkodva próbált felülkerekedni fergeteges jókedvén. Az
asztalra könyököltem, összefontam ujjaimat a tányér fölött, és tü-
relmesen vártam, hogy lecsillapodjon a női szakasz.
 − Mr. O’Sullivan − kezdte Laksha olyan arckifejezéssel, amit
csak a nagyon kis gyerekek vagy az idióták esetében szoktak alkal-
mazni −, tudja, hogy nem olyan asszony vagyok, aki meggondolja
magát. Én olyan asszony vagyok, aki életeket olt ki. Most is ezért hí-
vott, nem?
− De igen.
Granuaile hirtelen kevésbé találta szórakoztatónak a társalgá-
sunkat.
− Várjatok! − nézett először Lakshára, aztán rám. − Azt aka-
rod, hogy Laksha ölje meg a bacchánsnőket?
− Te is ismered a módszereit − feleltem.
− Atticus, hogy teheted?! − botránkozott meg Granuaile. − Ez
gyilkosság!
− És rossz karma − egészítette ki könnyedén Laksha. Harc kö-
zelgett, amit meg akartam nyerni, de egyúttal szerettem volna meg-
értetni Granuaile-lel, hogy bármikor megkérdőjelezhet, és meg is
kell kérdőjeleznie, különösen erkölcsi kérdések esetében. Ahogy a
Tuatha Dé Danann bronzkori perspektívából nézte a világot, úgy
néztem én a vaskoréból. És bár a modern kori aggályosság és az év-
százados tapasztalataim sokat finomítottak rajta, az ősi kelta kultú-
rából származó értékrendem továbbra sem illeszkedett egészen az
amerikai szokásokhoz és törvényekhez.
− Figyelj, ezek már nem emberi lények! − magyaráztam. − In-
kább sétáló bacilusgazdák, akik a nép közt terjesztik az őrületet.
Semmi esélyük rá, hogy újra a régiek legyenek, mióta Bacchus
szolgáivá váltak.
− De ez még nem jelenti azt, hogy szörnyek lennének, nem
igaz? Számomra ez inkább úgy hangzik, hogy ők csupán Bacchus,
vagy Bacchus varázslatának áldozatai. Ezért pedig nem lenne szabad
megbüntetni őket.
− Valaha talán áldozatok voltak, de azt kell szem előtt tarta-
nunk, hogy most micsodák. Mert ők most egy emberfeletti erővel
rendelkező szinglihorda, akik ellenállnak a fémből készült fegyve-
reknek és a tűznek. Ma éjjel egy újabb tucat nőt változtathatnak át
magukhoz hasonlóvá, és ezzel megfosztják őket minden emberi tu-
lajdonságuktól, amit eddig birtokoltak. Az őrület csak terjed és ter-
jed, amíg valaki meg nem állítja. − Megpróbáltam egy modern kori
párhuzamot találni. − Olyan, mint a zombifilmekben. Az emberek
nem néznek sajnálkozó tekintettel az agyevő szörnyre, és nem hagy-
ják elsétálni, csak mert ő is egy szegény áldozat.
− Rendben, értem. De ezek nem zombik, ugye? Valami más
módot kellene találni a megállításukra − kötötte az ebet a karóhoz
Granuaile.
− Mire gondolsz? Zárassuk börtönbe őket? A rendőröket is
magával ragadná az őrület, vagy meghalnának, miközben megpró-
bálnak ellenállni nekik.
− Nincs valami ütős varázslatod ellenük? − kérdezte tanítvá-
nyom.
− Tényleg, Mr. O’Sullivan mi a helyzet a mágiájával? − vetette
közbe kíváncsian Laksha.
− Az én mágiám földalapú − vontam meg a vállam, és szemezni
kezdtem egy újabb, zamatos burritóval. − Mesterséges környezetben
lesznek, és kétlem, hogy ellenállhatnék az őrületüknek. Ugyanolyan
fogékony vagyok rá, mint bármelyik másik ember. De ha máshogy
állna a helyzet, akkor sem tudnék olyan bűbájt kirázni a ruhaujjam-
ból, amivel visszaváltoztathatom őket hétköznapi nőkké.
− Akkor miért nem beszélsz Bacchusszal, vagy a főnökével, Ju-
piterrel? Morrigannel és Flidaissel olyan jól eltársalogtál, miért nem
tudsz a többi istennel is?
Beleharaptam a burritóba, és szomorúan megcsóváltam a fe-
jem, miközben a zöld csili, a marhahús és a tortilla íze szétolvadt a
számban.
− Bacchus a bor római istene, és a rómaiak mindenkinél job-
ban gyűlölték a druidákat. A rómaiak a keresztényekkel karöltve, és
ezt ne vedd magadra, kiirtottak bennünket, és Morrigan segítsége
nélkül engem is elkaptak volna. − Letettem a villám a tányéromra,
és hátradőlve megtöröltem a számat a szalvétával. − Szóval, mielőtt
három szót válthatnék Bacchusszal, megsütne nyárson. Ha megtud-
ná, hogy életben vagyok, ráadásul részt veszek ma éjjel a baccháns-
nők kiirtásában, arra is képes lenne, hogy személyesen jöjjön el ér-
tem.
− Máskülönben nem számíthatunk a felbukkanására? − kér-
dezte Laksha.
− Kétlem − feleltem. − Imádói létszáma úgy ingadozik, mint
senki másé. Úgy szaporodnak, mint a vírusok, amíg meg nem hara-
gítanak valakit, aki nagy hadsereggel rendelkezik, vagy még nagyobb
valószínűséggel egy területét védő varázslókört, mint jelen esetben
is. Akkor aztán kegyetlenül eltörlik őket. Bacchus csap egy baccha-
náliát, és másnap ugyanúgy szembe kell néznie a macskajajjal, mint
imádóinak a kicsapongásukat követő utóhatásokkal.
− Ha tényleg végre akarjuk hajtani − szólalt meg Laksha −, ak-
kor beszélnünk kell a fizetségről is.
− Álljon meg a menet! − emelte fel a kezét Granuaile. − Még
mindig nem értem, miért kellene erről beszélnünk. Ti most emberek
pénzért való lemészárlásáról társalogtok!
− Nem pénzért − rázta meg a fejét Laksha.
− Más ellenszolgáltatásért sem helyeslem.
− Azt hittem, ezt már megbeszéltük − mondtam. − Olyan,
mintha zombikra vadásznánk.
− De a zombik már eleve halottak, és meg akarják enni az
agyad. A bacchánsnők élő emberek, akik nem akarnak mást, csak
részegen szexelni a táncparketten. Ez azért nagy különbség. Szeret-
kezz, ne háborúzz! Nem rémlik valami?
Mint Malina nemrégiben nekem, én is elmagyaráztam
Granuaile-nek, milyen messzemenő következményei lennének an-
nak, ha akár egyetlen éjszakát is büntetlenül átdorbézolhatnának a
területünkön. Aztán azzal próbálkoztam, hogy a druidák felfogása
szerint a lélek halhatatlan, tehát ha megöljük a testüket, akkor csak
a lelküket szabadítjuk fel Bacchus rabszolgasága alól. Kombinált el-
lenérveim ugyan nem győzték meg teljesen, de valamelyest megnyu-
godott, és nyitottá vált arra, hogy indokolt ellenlépést kezdeményez-
zek.
Ésszerű érveimet Laksha egy ésszerűtlen követeléssel tromfolta
meg a fizetséget illetően.
− Mivel olyan szolgálatra kért, amit saját maga nem lenne ké-
pes kivitelezni, cserébe hasonló szívességet kérek öntől.
− Később nevezi meg az ellenszolgáltatást, vagy máris van va-
lami konkrét kérése?
− Ó, hogyne lenne! Egy nagyon konkrét kérésem van − mo-
solygott, miközben ujjával a pohara peremén körözött. − Azt aka-
rom, hogy hozza el nekem Idun aranyalmáit.
Felnevettem:
− A viccet félretéve, mit akar?
− Halálosan komoly vagyok. Ezt akarom.
A mosolyom levált az arcomról, és a burritómba esett.
 − Ezt nevezi hasonló szívességnek?! Össze sem lehet hasonlí-
tani a kettőt!
− Szerintem nincs nagy különbség. Egy tucat őrjöngő
bacchánsnőt lehűtök magának néhány almáért. Igazán nem sok érte.
− Ó, akkor sem, ha azok az almák történetesen Asgardban
vannak?
− Asgardban! − nézett rám Granuaile szájtátva. − Te tudod,
hogyan juthatunk el a francos Asgardba?!
− Igen, a druidák képesek átjárni a világok között, ezért van
rám szüksége, hogy… Hé, Granuaile, ebben az esetben felejtsd el a
többes számot, de sürgősen! − Visszafordultam a jól szórakozó, in-
diai boszorkány felé. − Laksha, ez a megállapodás szigorúan csak
magát és engem érint. Vagyis a tanítványomnak semmi köze az
egyezségünkhöz, és a tartozásom semmilyen esetben nem szállhat át
rá, megbeszéltük?
Laksha könnyedén biccentett:
− Meg.
− Helyes. De ahogy mondtam, ezek a szívességek nem képvi-
selnek egyenlő értéket, és főleg nem állnak egyazon veszélyességi
fokon! Magának nem kell tartani Bacchus haragjától, ha megöli
őket, de én nem lophatom el Idun almáit anélkül, hogy az egész nor-
vég hitvilágot magamra ne szabadítanám. Nem csak Idun eredne
utánam − kezdtem számolni az isteneket az ujjaimon −, ott lenne
Freya, Odin a rohadt hollóival, meg Mr. Magas Szőke Férfi felemás
villámokkal a kezében.
Laksha az összeesküvők mosolyával az arcán közelebb hajolt:
− Tudjátok, hogy nevezte Baba Jaga Thort?
Én is előrehajoltam:
− Nem érdekel. Maga nem értette meg a lényeget.
Granuaile is közel hajolt:
− Te ismered Baba Jagát?!
− Izomfaszú kecskekúrónak! − csapott az asztalra Laksha, az-
tán hátradőlt, és szívből felnevetett, mi meg zavartan pislogtunk.
Máskor talán még viccesnek is találtam volna, különösen, hogy jó-
magam is hasonló gúnynevekkel provokáltam annak idején vereke-
déseket a skótokkal, de nem most, amikor megpróbáltam kihúzni az
Asgard-portyát tennivalóim listájáról. Granuaile-nek is gondjai vol-
tak a vicc időzítésével, hiszen alig tért magához a ténytől, hogy Baba
Jaga nemcsak valóságos személy, de Thort is ismeri, méghozzá egé-
szen közelről…
A mellettünk étkező idősebb asszony majd’ meghalt a vágytól,
hogy megbámulhassa a rubin nyakláncos, egzotikus nőt, és Laksha
hangos nevetésével most alkalmat kínált erre. A boszorkány észre-
vette, hogy bámulják, és gyorsan magunkra mutatott:
− Csak a kecskebaszásról beszélgettünk!
Az asszony szeme kigúvadt, ahogy az asztaltársaságáé is, de
ahelyett, hogy megfeddte volna Lakshát durvaságáért, megtámadta a
fogsorával az enchiladáját, miközben olvadt sajttal és vörös szósszal
teli tányérjába meredt.
− Miért olyan türelmetlen, Mr. O’Sullivan? − gúnyolódott
Laksha, amikor újra rám nézett. − Azt hittem, egy olyan bölcs és ta-
nult illető, mint ön, élvezi, ha szerteágazik a beszélgetés!
− Ennél a beszélgetésnél szeretném, ha a „törzsre” koncentrál-
nánk, ha nincs ellenére.
Laksha dobolni kezdett ujjaival az asztalon, aztán csalódott ké-
pet vágott:
− Ahogy akarja. Ma éjjel pontot teszek a maga bacchánsnő-
problémája végére, ha szavát adja, hogy újévig megszerzi nekem az
aranyalmákat. Ha ez nem történik meg, megköszönöm a vacsorát és
az együtt töltött időt, majd hazautazom a férjemhez, aki bizonyára
roppantul aggódik az ő drága Selaija holléte miatt.
− Miért van szüksége az aranyalmákra?
Lakshának sikerült az arcával vállat vonnia: felrántotta szem-
öldökét, és megdöntötte fejét.
− Szeretem ezt a testet. Nem akarom, hogy megöregedjen. Né-
hány évtizedig nem tervezek újabb testcserét.
Megvártuk, amíg a fehér inges pincér újratölti vizespoharain-
kat.
− Más módja is van az élet meghosszabbításának az aranyal-
mákon kívül − mondtam halkan, miután távozott.
− Ó, igen − bólintott egyetértően a boszorkány. − Hallottam
ezekről a vitaminokról, melyek meghosszabbítják az életet, de az
öregedés folyamatát nem képesek megállítani.
− Ne legyen nevetséges! Én igazi varázsszerekre gondoltam.
Laksha felvonta szemöldökét:
− Mint például?
 − Például Goibhniu söre − mondtam. − A Tuatha Dé Danann
főzete. Goibhniu itala garantálja a halhatatlanságot.
− Szóval a maga egyik istenéé, és azt gondolja, könnyebben
szert tehet rá.
− Tartoznak nekem Aenghus Óg megöléséért − bólintottam, és
eszembe jutott, hogy ideje lenne kisajtolni Brighidből, amit meg-
ígért.
− Gratulálok, de nem tűnik megfelelő pótszernek. Biztos va-
gyok benne, hogy Goibhniu sörét rendszeresen kellene fogyaszta-
nom fiatalságom fenntartása érdekében, ami azt jelentené, hogy
egész további életemben a maga egyik istenétől függenék. Ilyen üz-
letbe nem mehetek bele. − Megjegyzéséből leszűrtem, hogy a Halha-
tatlan shake sem érdekelné, amit nem is bántam, mert nem szívesen
főztem volna neki belőle.
− Az almákkal más a helyzet − folytatta Laksha. − Ha megka-
parintom őket, a magjukból saját fát nevelhetek.
Elképedtem.
− Azt képzeli, hogy egy asgardi fát elültethet a Midgardban? Ez
lehetetlen. Két teljesen különböző összetételű talajról beszélünk!
− Lószart, ahogy maguk, amerikaiak mondják.
− Ő ír − mutatott rám Granuaile.
− Az írek is azt mondják − torkolta le Laksha. − Különben is
amerikainak akar látszani. − Felém bökve így szólt: − Ne próbálkoz-
zon ezzel a druida szófacsarással! Egy mitikus fa ontológikus termé-
szetének semmi köze a táptalajhoz. Ez egy varázsfa, amit varázslat
növeszt, és nem a talaj összetevői.
Okos boszorkány.
− Rendben, biztosan akárhol megnő, de csakis Idun parancsá-
ra.
− Ez elképzelhető − vont vállat Laksha. − Csak akkor tudjuk
meg, hogy így van-e, ha kipróbáljuk.
Úrrá lett rajtam a vágy, hogy felálljak, és szépen kisétáljak:
annyira nem éreztem sajátomnak ezt a harcot. Ez Malina harca volt.
És ha a boszorkánykor nem képes kiiktatni a bacchánsnőket, akkor
tépje őket szét Leif, esetleg Magnusson is alkalmas lenne erre a fel-
adatra a falkájával, ha már az utolsó ügyfelüket is átcseszték. Elvégre
nem azért éltem kétezer-egyszáz évet, mert önként fejest ugrottam
minden mágikus csetepatéba a környéken. Ráadásul volt egy inasom
is, akit tanítanom és védenem kellett. Granuaile-lel bármikor to-
vábbállhattunk innen, hogy új személyazonossággal másik üzletet
nyissunk. Magunk mögött hagyhattuk volna a boszorkánykört meg a
többi lényt, hadd marakodjanak a kényelmes tanácsadói fizetésen,
meg az üvegtoronylakáson. Közel álltam hozzá, hogy megtegyem.
Már moccant a lábam, és vállam megfeszült.
De.
De ott volt a Tony Kunyhója körülötti halott föld, mely feltá-
masztásra várt. Ami pedig határozottan az én harcom volt − még-
hozzá létfontosságú −, és amit nem vívott meg senki helyettem. Né-
hány ezer év alatt kétségtelenül magától is meggyógyult volna, de
minél gyorsabb orvoslásával Aenghus Óg utolsó nyomát is eltöröl-
tem volna a föld színéről, és nem hagyhattam parlagon heverni,
amikor közvetve felelős voltam az állapotáért. Nem hagyott nyugton
a létezése. Éreztem a földhöz kötő tetoválásaimon keresztül. Olyan
volt, mint egy üszkös seb az ember kézfején − a kar még mozgott, de
lassan megmérgezte az ember lelki békéjéhez szükséges egészséget
és harmóniát. Évekre volt szükségem a meggyógyításához, ami azt
jelentette, hogy a városban kell maradnom, hogy a közmondásos vá-
ramat őrizzem.
Vagyis szépen kellett játszanom a homokozóban, és ha
Malinának segítségre volt szüksége, akkor ugranom kellett. Legalább
ő hajlandónak mutatkozott a békés együttélésre, míg a Die Töchter
des dritten Hauses minden erejével azon volt, hogy az ellenkezőjéről
győzzön meg.
Továbbá azt is mérlegelnem kellett, hogy nagy valószínűséggel
megfigyelnek, vagyis nem lesz olyan egyszerű eltűnnöm, mint régen.
Gregory atya és Yosef rabbi legalábbis sok mindent tudtak rólam,
vagy szoros kapcsolatban álltak valakivel, aki sok mindent tudott.
Tetszett vagy sem, Aenghus Óg megölésével emelkedett az ismertsé-
gi mutatóm. És ha bizonyos lények kedvet kaptak hozzá, hogy ösz-
szemérjék velem az erejüket, jobban járok, ha olyan helyen kerül rá
sor, melynek biztonsági bűbájrendszerét már évek óta pofozgattam.
De miért akar Fortuna istennő utcai verekedésbe keverni Thor-
ral? Ha ellopom Idun aranyalmáit, az legalább annyira biztosan fel-
bőszíti, mintha tarajos sülbe ülne.
− Összebeszéltek az ügyvédemmel, Leif Helgarsonnal? − kér-
deztem. − Hókadt, ijesztő rohadék, tejfölszőke haj, angol üzletem-
beröltöny.
 − Nem − rázta meg a fejét. − Ha jól tudom, az ön ügyvédje az a
vérfarkas, akit megmentettünk a hegyekben.
− Két ügyvédem van, és mindketten gyűlölik Thort. Valame-
lyikük felbiztatta erre?
− A világ nagy része utálja Thort − mosolygott Laksha. − De
nem, nem beszéltem egyikükkel sem.
− Akkor így akar összeugrasztani vele? Úgy látszik, mindenki a
Mennydörgés Csarnokába akar küldeni, méghozzá első sorba szóló
jeggyel.
− Nem, így akarom megőrizni a testemet a karmikus adóssá-
gom növelése nélkül.
Kifújtam a levegőt, hogy lazítsak feszülő izmaimon, és ujjperce-
immel megdörgöltem a szemem.
− Rendben. Gondoljuk át! Ha az a célja, hogy saját almafát ül-
tessen az örök fiatalság hiper-szuper almájával, akkor nincs szüksé-
ge Idun összes almájára, nem? Magnak elegendő egy is.
− Nem − kopogtatta meg Laksha az asztalt, nyomatékot adva
válaszának. − Az összest akarom, nehogy romlott legyen valamelyik.
− Nézze, ha mégis rákényszerülnék erre, szeretném, ha lenne
némi esélyem a túlélésre. Ha csak egy almát lopok el, talán van esé-
lyem, hogy ne vegyék észre, ugyanis a mítosz szerint Idun egy tele-
szedett kosárban őrzi őket. Ha az egész kosárral ellopom, az összes
norvég isten a sarkamban lesz. És a maga sarkában is. Legyen belá-
tó! Egy alma bőven elég lesz.
− Honnan fogom tudni, hogy az ön által hozott alma Iduné?
− Először is arany lesz, másodszor, ha beleharap, rohadtul jól
fogja érezni magát, ha hihetünk a szóbeszédnek.
Laksha felnevetett:
− Áll az alku! Eddig szavahihetőnek bizonyult. Tizenkét halott
bacchánsnő Idun egyetlen almájáért, amit újévig elhoz nekem.
Mi kezet ráztunk, Granuaile meg a fejét a csodálkozástól.
− Csaposként sok furcsa beszélgetést hallottam, de ez volt a
legfurcsább mind közül.
 Tizenkettedik fejezet

A Scottsdale-en kívül élők szeretik fintorogva „Szottydale”-nek ne-

vezni a helyet. Az ott élők viszont annyival intézik el az előbbieket,
hogy „féltékenyek”. Én mindkét félnek igazat adok.
Scottsdale-ben nagyobb az egy főre eső plasztikai műtétek
száma, mint egész Beverly Hillsben. Itt a középiskolások plasztikai
műtétet kérnek szüleiktől ballagásukra. Széles utcáin a villatulajdo-
nosok egymással versengenek, hogy bekerülhessenek az építészeti és
lakberendezési magazinokba. A garázsokban álló áramvonalas lu-
xusautók az itt élő, középkorú férfiak tesztoszteronnövelői, akik na-
ponta bekapnak egy szem Viagrát, hogy kielégítsék szintén áramvo-
nalas luxusszeretőiket. Ez egy üdülőváros, melynek telkeit golfpá-
lyák és nagypályások foglalják el.
A fiatal és gyönyörű nagyképűek rendszeresen bezsúfolják ma-
gukat a Satyrnbe, a város egyik legfülledtebb éjszakai klubjába. Mé-
regdrága ruhákban, és francia parfümbe áztatva. Kikenve, kifenve,
kivágva, kitéve és felfukszozva, ahogy kell. Ők a bőség lányai és fiai,
akik hozzászoktak a habzsoláshoz, és még többet akarnak − egyszó-
val ideális prédák a bacchánsnők számára.
Miután Granuaile-t hazaküldtük, Lakshával fogtunk egy taxit,
amivel a Targetba mentünk, hogy vegyek néhány fából készült base-
ballütőt. Az eladó szinte hajlongott előttem, amíg lehúzta a vonalkó-
dot, csak lopva mert rám nézni, hogy mit akarhatok. Azt hiszem, ké-
telkedett szellemi épségemben, mivel karddal a hátamon mentem be
egy áruházba, hogy éjnek évadján sportszereket vásároljak. A biz-
tonságiak késve vették észre, hogy karddal flangálok az üzletben, de
mire a pénztáros remegő kézzel átnyújtotta a blokkot, már ott vol-
tak, hogy a kasszától az ajtóig kísérjenek. Én megköszöntem kitünte-
tő udvariasságukat, így nem kellett kihívniuk a rendőrséget, és meg-
bonyolítani az éjszakát.
A taxisofőr furcsa párnak nézett bennünket, és kérdezősködni
kezdett. Azt mondtuk neki, hogy harcművészek vagyunk, akik egy
gyűlésre érkeztünk a városba, és bevette. Azt mondta, belőle majd-
nem nindzsa lett, de a sors máshogy akarta. A parkoló túloldalán te-
tettük ki magunkat, minél távolabb a bársony kordonkötéllel lezárt
bejárattól. Kidobó nem állt az ajtóban − ez baljós előjelnek számí-
tott. Az éjszakába sötétkék fényeket és rángatózó testeket ígérő
technózene szűrődött ki.
− Nem engedik be azokkal a vackokkal, tudja-e?! − mondta a
taxis, amikor kiszálltam és fizettem.
− Attól tartok, nagyobb gondjuk is van nálam − feleltem. −
Kösz a fuvart! Hajtson óvatosan!
Amikor elhajtott, köhintettem néhányat a kipufogógáztól,
Laksha pedig a bejáratra mutatva megkérdezte:
− Körülnézünk?
− Nem akar előtte szellemet idézni vagy macskát áldozni? −
kérdeztem.
− Nem − nézett rám gúnyosan, és elindultunk a szórakozóhely
felé.
Követtem, és a hátának címeztem szavaimat:
− Ugyan már! Se körök, se pentagramok, se gyertyák, semmi?!
− Tudtam, hogy Laksha biztos abban, hogy ellenáll a bacchánsnők
varázslatának, csak azt nem sejtettem, mivel védi magát. Lehet, hogy
a rubin nyakláncában több védőerő van, mint az én amulettemben?
Azt hittem, legalább szüksége lesz valami védővarázslatra. Mert a
magam részéről tudtam, hogy csak az amulettemben bízhatok, va-
lamint eltökélt szándékomban, hogy a baseballra gondolok. Máskü-
lönben szabad prédája leszek az elharapódzó őrületüknek.
− Bocsánat, hogy csalódást okoztam − szólt hátra a válla fölött.
− Várjon egy pillanatig! − kezdtem, amikor a bejárathoz érkez-
tünk. − Nem vagyok benne biztos, hogy be kellene mennem. Sebez-
hető vagyok a mágiájukkal szemben.
 Laksha megfordult, és kíváncsian végigmért:
− Nem képes uralkodni a testén?
− Csak egy bizonyos fokig. Maga így védekezik ellenük? Ural-
kodik a testén?
− Pontosan. Teljesen uralmam alatt tartom a testem idegrend-
szerét. Bizonyos szempontból kívül állok rajta. Jöhetnek az informá-
ciók hormonok és feromonok formájában, ahogy ezt az újabb kuta-
tások bebizonyították, de a testet meggátolom a válaszadásban. Csak
akkor válik szexuálisan felajzottá, ha engedélyt adok rá.
− Ez a fegyverük, a feromon? − Sejtettem, hogy így áll a hely-
zet, de azt hittem, más is van a háttérben.
− Igen, úgy hallottam, ezt használják. Varázslatuk a közelük-
ben állók agyának limbikus rendszerére irányul. Aztán ezek az em-
berek továbbadják a mellettük állóknak. „Szerelmet árasztanak”, ta-
lán ez a helyes kifejezés rá. A dominóelv alapján végigfut a termen,
amíg az egész klub a szexuális vágyaik rabszolgája nem lesz. Az al-
kohol gyengíti az egyén ellenálló képességét, feloldja a gátlásokat, és
meggyorsítja a folyamatot. Aztán befalják a csoport által árasztott
feromon- és energiamennyiséget, ami elképzelhetetlenül erőssé teszi
őket.
− Ez hihetően hangzik − bólintottam. − Különböznek a
succubusoktól. De megint ott tartunk, hogy semmilyen védelmem
nincs ellenük. Én nem állok kívül az idegrendszeremen a maga által
felvázolt módon.
Laksha dühösen fújt egyet:
− Rendben. Legalább nézzen szét odabent! Ha elkezdi önmagát
simogatni, kihozom.
− Mi? Ne hagyjon addig lealacsonyodni! Ez nem sportszerű!
Mosoly játszott Laksha arcán, de gyorsan elpárolgott, amikor
visszatért a ránk váró feladathoz:
− Az ütőket hagyja itt! Egyből rájönnének, hogy fenyegetést je-
lent a számukra.
− A kardommal mi legyen?
− A kard nem jelent számukra fenyegetést. Ne akarja kirángat-
ni őket az eksztázisukból, mert akkor dühöngésbe csapnának át.
Erőt vettem magamon és engedelmeskedtem neki. Követtem a
koponyarepesztő technódübörgésbe, és a tőlünk balra eső tánctér
fölött villogó, színes stroboszkópok közé. A bárpultot, a fejünk fölötti
állványról lelógó martinis poharakkal és a tükrök előtt díszszemlére
tett, drága italokkal, jobbra találtuk. A csapoltsör-kínálat szegényes
volt, a törzsközönség nem ilyen közönséges italokra szakosodott, ám
annál többet adtak el puccos koktélokból. A bárrészleg padlóját ko-
baltkék füstcsíkos járólapok borították. A terem falai mentén aszta-
lok álltak, de sem bárszéket, sem bokszokat nem találtunk. A
Satyrnben állni kellett minden éjjel, és kész. A bárt három elektro-
mos üvegcsillár látta el halvány derengéssel, melyek a magasban le-
begtek. A táncteret öt fehér tartóoszlop választotta el az előbb taglalt
helyiségtől, és a stroboszkóplámpák villogásától eltekintve meglehe-
tősen sötét volt. A hosszúkás és keskeny klubot a meztelenség és a
fesztelenség különböző fokozataiban leledző, vonagló testek töltöt-
ték meg. Még a bárpult mögött álló csaposok is egymást akarták fel-
rázni és felkavarni a vendégek koktéljai helyett. Ettől eltekintve a
bárrészleg még mindig sokkal visszafogottabb képet mutatott a
táncparkettnél, ahol az emberek a legtöbb ruhadarabjuktól már
megszabadultak, és a gyerekgyártásnak semmi sem állt útjába.
Amikor a vágy első hulláma engem is megcsapott, arra gondol-
tam, hogy a Diamondbacksre ráférne pár bázislopás-fenyegető első
és második támadójátékos, mert amíg nem tartanak tőlük a dobók,
és nem csinálnak futásokat, könnyű prédát jelentenek. Nem támasz-
kodhatnak csak a nagydarab ütőjátékosaikra, ha elég meccset akar-
nak nyerni. Meg kell izzasztaniuk őket mindennap… Az izzasztásról
jut eszembe − de nem. A cserejátékosok között szükség lesz néhány
kemény srácra, akik két-három inningben is csodásakat dobnak.
Nem adhatják el a meccset, valahányszor a kezdőjátékosuk bal láb-
bal kelt fel.
− Elég kellemetlen, hogy nincsenek székek − panaszkodott
Laksha. − Szükségem lenne egy nyugodt helyre, ahová letehetem a
testem.
− Tessék? Miért?
− Tudja egyáltalán, mire készülök?
− Nem igazán. Ki akarja túrni a lelküket a testükből?
− Nem, arra csak testlopásnál vagyok képes. Mivel az volt a ké-
rése, hogy minél egyszerűbben öljem meg őket, meglátogatom az
egyikük agyát, és lekapcsolom a szívverésért felelős hipotalamuszt.
Miután összeesett, jöhet a következő delikvens, és így tovább. A lel-
kük a haláluk módjából kifolyólag természetesen távozik a testükből.
Egy perc alatt megvagyok vele.
Összehúztam a szemöldököm:
 − Mi lesz a testével, amíg ezzel lesz elfoglalva?
− A testem vegetatív, sérülékeny állapotban lesz visszatérte-
mig, ezért is szeretném letenni valahová. − Egy Drakkar Noirba
mártott, féltüdejű diszkópatkány Laksha mögé állt, és hátulról meg-
fogta a mellét. Laksha rátaposott a srác lábára, előrelépett, és fordu-
lásból halántékon találta a könyökével. A srác úgy esett össze, mint
egy zacskó búzakorpa. Laksha undorodva elhúzta a száját:
− Igyekeznünk kell, a helyzet egyre kínosabb.
− Hol vannak a bacchánsnők? − kérdeztem.
− Egyikük ott áll, a tánctér szélén − mutatta Laksha. A fehér
neglizsét viselő nő bűnös mozdulatokkal riszálta fenekét egy srác
csípője előtt. Részeg mosoly ült arcán, és a sápadt fényben úgy lát-
tam, mintha a fogai élesebbek lennének a szokásosnál. A vendégek
aurája vörösen fortyogott a kéjvágytól.
De nem sokáig figyelhettem, mert egy ledér, olajbarna bőrű
lány letámadott, és szájon csókolt. Jobb lábát a bal lábikrámra fonta,
és nyelvét befúrta a fogaim közé. Volt valami csapatsport, amire
ilyenkor gondolni szoktam, de annyira cseresznyeízű volt a csókja −
és volt benne még valami határozottan ismerős zamat… −, hogy nem
jutott eszembe, mi az.
Ijedten felnyekkent, amikor valaki letépte rólam. A következő
pillanatban jobbra csapódott a fejem, amikor Laksha egy hatalmas
pofonnal észhez térített. Megvan, a baseball! Egy hazafutás jól jött
volna. De hová tűnt a lány?
− Ideje távoznia, már most is használhatatlan − fordított a ki-
járat felé, és lökdösni kezdett maga előtt. Végre kiértünk a friss leve-
gőre, amiből a klubba olyan kevés hatolt be, de amikor megálltam,
Laksha így szólt:
− Nem, távolabb! Ha itt marad, visszacsábul.
− És az ütőim?
− Szedje össze őket gyorsan!
Felnyaláboltam őket, aztán Laksha a parkoló túlsó szélére ve-
zetett, ahol szerinte biztonságban voltam, amíg végez. Aztán egy
karddal a hátamon és két baseballütővel a kezemben otthagyott,
hogy bizonytalanul a klub bejáratára meredjek. Addig eszembe sem
jutott, milyen gyanús látványt nyújthatok az úton elhúzó autókból
nézve, amíg egy járőrkocsi meg nem állt mögöttem. Villogott a fény-
szirénája, és a forgalomban haladóknak ki kellett kerülniük.
 − Jó estét, uram! − köszönt a járőr. Biccentettem, aztán ma-
gamat korholva, hogy hogy lehettem ekkora marha, visszafordultam
az éjszakai klub felé. Tanulhattam volna a Targetban történtekből,
de annyira lefoglalt a ma esti feladat teljesítése, hogy az akció titko-
sítására már képtelen voltam odafigyelni. A vaskori emberek számá-
ra a kard elmaradhatatlan tartozék, de a modern koriak szemében
arra utaló jel, hogy az illetőre ráférne egy pszichiátriai kezelés.
− Mit csinál itt? − kérdezte a rendőr. Hallottam, ahogy becsuk-
ja a kocsiajtót maga után. Sem időm, sem türelmem nem volt ehhez.
Ha ezek a fickók itt maradnak, vagy bajba kerülnek, vagy komolyan
akadályozni fognak a konfliktus kezelésében, ha a bárból kiszabadul
a pokol.
− Egy barátomat várom − feleltem.
− Karddal és két baseballütővel. Biztos benne, hogy a barátja?
Sajnáltam erre pazarolni az eltárolt energiát, de észrevétlenül
álcáztam Fragarachot, aztán hangosan megkérdeztem:
− Milyen karddal?
− Ott van a… Hé, hová tüntette el?!
− Nem tudom, miről beszél, biztos úr. Nincs nekem kardom. −
Hallottam, hogy a vezetőoldali ajtó is becsapódik. Tudtam, hogy a
társa balról érkezik, hogy két oldalról közrefogjanak.
− Rendben, akkor… miért nem teszi le azokat az ütőket szépen,
és mutat nekünk egy személyi igazolványt?
Álcáztam az ütőket is, és megint megkérdeztem:
− Milyen ütőket? − Természetesen továbbra is a kezemben tar-
tottam őket, de ők csak az oldalam mellett lógó kezemet látták. Ezzel
kellett volna kezdenem, és nem kaptam volna társaságot. Egy bűvész
túlságosan érdekes teremtmény volt számukra, hogy békén hagyják,
ráadásul hülyét csináltam belőlük. Ezt meg kellett torolniuk.
− Mutassa a személyi igazolványát! − követelte ismét a zsaru.
Az én ízlésemnek kissé túl durva volt. De most tényleg, én csak a jó
fiút akartam játszani. Voltak alkalmak az életemben, amikor megér-
demeltem volna a rendőri zaklatást, de ez nem tartozott ezek közé.
Magamat is eltüntettem, és megkérdeztem:
− Elárulná, kihez beszél? − Aztán csendben távolabb léptem.
Ettől alaposan becsináltak. A fegyverükre tett kézzel egymástól kér-
dezgették, hová tűntem. Az álca nem tett teljesen láthatatlanná, de
éjszaka egész jól működött. Egy méterre álltam tőlük, jobbra, mia-
latt ők a fejüket forgatták, és kiabáltak, hogy azonnal jöjjek vissza. A
másik fickó felajánlotta, hogy erősítést hív.
− Mégis mihez, Frank? Te látsz itt bármit is? − kérdezte az első
rendőr.
− Lehet, hogy bemenekült a mulatóba − találgatta Frank.
− Megnézzük? − Rossz irányba haladtak az események. Ha egy
bacchanáliára fegyvert viszel, biztosan elsül.
− De még mennyire − mondta Frank. − Gyerünk! Veszélyes
fickónak tűnt.
Veszélyesnek tűntem volna? A klubban tényleg volt valami ve-
szélyes, de az nem én voltam. Mivel a rendőrök egymás mellett ha-
ladtak, mielőtt bementek volna a bagzókórban szenvedő huszonéve-
sektől hemzsegő bárba, A dilis trió című burleszkfilm megoldása
mellett döntöttem. A druidákat néha gyermeki csínyekre ragadtatja
azon képességük, hogy nemcsak meglátják a két természeti tárgy kö-
zött lévő kapcsolatot, hanem össze is tudják kötni őket. Ezt a trükköt
általában éretlen személyiségem szórakoztatására használtam, de
most az életük megmentése érdekében vetettem be. Elmotyogtam
egy bőrsejtjeiket érintő kötést, ami miatt az egymástól lévő távolsá-
got sürgősen át kellett hidalniuk. Hogy pontosabb legyek, az első
rendőr jobb tenyerének sejtjeit Frank bal arcának sejtjeivel hoztam
összeköttetésbe. Amint létrejött, megtörtem a bűbájt, aminek ered-
ménye egy hatalmas frász lett, melyet az első rendőr kevert le
Franknek.
Frank úgy reagált, mint minden normális amerikai, akit a
munkatársa váratlanul pofon vág.
− Aú! Eric, te rohadék, megbolondultál?! − Így tudtam meg a
másik nevét is. Mielőtt Eric elmagyarázhatta volna, hogy egy önkén-
telen izomrángás áldozata lett, Frank már vissza is adta neki. Aztán
a történet innentől kezdve önjáró lett. Igazán szórakoztató két po-
fozkodó rendőrt figyelve elütni az időt. Ilyen mulatságos várakozás-
ban még nem volt részem.
Eric előnyben volt a pofozkodás tekintetében, de Frank volt a
gyorsabb. Fél perc leforgása alatt kartársa mindkét arcfelét alaposan
lepofozta, és akkor lett Ericnek rohadtul elege. Nyitott tenyerét im-
máron ökölbe szorítva orron törölte kollégáját, aki felnyekkent, és
arcához kapott kézzel hátratántorodott. Amikor elvette, tenyere vö-
röslött a vérétől.
− A szarba, Frank, sajnálom! − tartotta fel Eric a kezét.
 − Attól nem fog kevésbé fájni! − morogta Frank, és bikaként
nekirohant Ericnek, majd úgy szerelte, ahogy az a nagy könyvben
meg van írva. Ericnek sikerült esés közben oldalra fordulnia, így a
járdába a vállát ütötte be a feje helyett. Egy darabig ide-oda gurultak
a földön, mintha egyikük sem tudná legyőzni a másikat, de az idő
előrehaladtával Frank került felülre. Fűtötte a düh, hogy legyőzze
testesebb ellenfelét. Ő is elhelyezett egy-két jól irányzott ütést Eric
arcán, és most már mindketten véreztek. Eric bemosott egyet társa
fülébe, aztán ledobta magáról, de nem vetette magát utána. Mivel
mindketten nagyobb fájdalmakat éltek át a megszokottnál, megelé-
gedtek azzal, hogy a továbbiakban csak feküdjenek a földön, miköz-
ben anatómiai vonatkozású sértéseket vágtak egymás fejéhez, és
megvádolták a másik édesanyját, hogy az valamelyik háziállattal lé-
tesített szexuális kapcsolatot. Boldog idők.
Laksha továbbra sem tért vissza, és egész idő alatt senki sem
hagyta el a szórakozóhelyet. A zene tovább dübörgött az éjszakában,
és azon tűnődtem, elkezdjek-e aggódni.
A rendőrök lassan feltápászkodtak, és sérüléseik miatt engem
hibáztattak. Azt találták ki, hogy megtámadtam őket a baseballütő-
vel, eltörtem az orrukat, aztán elmenekültem. Így bezsebelhetnek
egy kis bérkompenzációt a verekedésért, én meg körözött személy
leszek. Nagyszerű.
Amikor a rendőrök visszamentek az autójukhoz, hogy leadják
rádión a meséjüket, a technóba távoli sikítás vegyült. Laksha gonosz
vigyorral az arcán kilépett az ajtón, és többen követték. Néhányan
egy szál alsóneműben voltak, és pánikba esve mentették az irháju-
kat.
Lakshának eltűnt a mosoly az arcáról, amikor észrevette a vil-
logó rendőrségi autót, de engem még nem látott meg. Utat tört a to-
longásban, miközben sziszegve jeleztem tartózkodási helyemet.
− Hol van? − kérdezte.
− Használjon magasabb szintű érzékelőket! Álcáztam magam.
Laksha szeme felakadt, aztán rájött, hogy a jobb oldalán állok.
− Ah, nagyszerű!
− Mi történt? − mutattam a szórakozóhely felé.
− Megöltem tizenkét bacchánsnőt a megállapodásunk szerint −
mondta jókedvűen.
− Ettől rémültek meg ennyire?
 − Részben. De inkább attól, hogy három bacchánsnő bent ma-
radt, és nekiálltak kettétépni az embereket.
Mivel ír vagyok, eleve sápadt az arcom, de ettől a bejelentéstől
krétafehér lettem. Ezek szerint Malina információi vagy tévesek vol-
tak, vagy időközben beszállt három további bacchánsnő a buliba.
− Miért nem ölte meg őket is?
− Mert csak tizenkettőben állapodtunk meg.
− Akkor ne is álmodjon róla, hogy extra adag almát hozok ma-
gának. Hol vannak?
− Szerintem hamarosan utánam jönnek. Borfoltos, fehér zsák-
ruhában vannak, és botot tartanak a kezükben. Vérszomjas pillan-
tás, húscafatok a fogak közt. Biztosan felismeri őket.
Nem viccelt. Fülsiketítő sikolyt hallottam a bejárat felől, ahol
egy filigrán, fehér hálóinges, barna hajú nő jelent meg, aki egy nála
jóval magasabb lányt tartott a hajánál és a grabancánál fogva. Mi-
közben néztem, ez az alig ötvenkilós teremtés felemelte áldozatát,
megpördült vele, mint egy diszkosszal, és teljes erejéből áthajította a
parkoló túloldalára, ahol a lány minden porcikáját összetörve éppen
Frank és Eric kocsijára zuhant.
Egyik felem azt kívánta, bárcsak Granuaile látta volna ezt.
Többé nem tartaná a bacchánsnőket áldozatoknak. Laksha nevetett.
Valamilyen furcsa okból viccesnek találta szegény lány halálát. Azt
hiszem, nem egyezett a humorérzékünk.
Nem maradhattam tovább a háttérben. Nem csak azért, mert
Laksha elvégezte a munkáját, hanem azért sem, mert a rendőrség is
bekerült a képbe. Meg kellett szüntetnem a fenyegetést, mielőtt röp-
ködni kezdenek a bacchánsnők varázsirhájáról lepattanó töltények.
Már nem kellett félnem attól, hogy bevonnak az orgiájukba. A kel-
lemes percek véget értek, és kezdetét vette az őrjöngés.
Továbbra is álcázva magam a zsebcirkáló bacchánsnő felé in-
dultam, aki másik áldozatot keresett a menekülő vendégek között.
Újabb bacchánsnő jelent meg mögötte, aki vérfoltos ruhában, dühtől
kidülledő szemmel elkapott egy kifejlett férfit, és olyan
pankrátorfogással törte el gerincét a térdén, ami nem csak a látvá-
nyosságot szolgálta. Őt már nem menthettem meg, de a másikat,
akit az apró bacchánsnő üldözött, még igen. Amikor elkapta a srác
Dolce and Gabbana ingének gallérját, a bal kezemben tartott ütővel
kisöpörtem alóla a lábát, és dicstelenül a hátára esett. Olyan hangot
hallatott, mint a macska, ha a farkára lépnek. Most, hogy ilyen közel
kerültem hozzá, meglepett fiatalsága. Valaha csinos lehetett,
Brooke-nak, Brittney-nek, vagy tán Stacynek hívták. Ő lehetett a
pomponlányok kapitánya, és a sportcsapat királynője, aki az iskolá-
ba a papájától kapott rózsaszín kabrióval furikázott. De körmei mos-
tanra karmokká váltak, és fogai hegyesen meredeztek. A szájából vér
csöpögött − de nem a sajátja. Mielőtt felugorhatott volna, átpasszol-
tam az ütőt a jobb kezembe, és a képébe sújtottam vele. Hogy biztos
legyek a dolgomban, meg kellett ismételnem az iménti mozdulatot.
Sajnáltam, hogy így kellett történnie, és arra gondoltam, az ember
sohasem szokik hozzá más koponyájának betöréséhez. Aztán felnéz-
tem, hogy megkeressem a másik bacchánsnőt.
Felém tartott. Nem látott engem, csak annyit tudott, hogy va-
lami most végezte ki a nővérét, és nem lehet messze. Ez a lány soha-
sem volt szép. Göndör és bodros haja szőrszőnyeg-glóriaként fogta
körbe a fejét, ráadásul összecsomósodott a vértől, és legutolsó áldo-
zata darabjaitól. Csőrszerű orra felett összenőtt szemöldöke gonosz,
szőrös hernyóra emlékeztetett, és ugyanolyan hegyes fogai voltak,
mint a kisebbik bacchánsnőnek. Húsos báránycsülökre emlékeztető
karjában természetfölötti erő lapult. Ezt onnan sejtettem, hogy ami-
kor megérezte, hogy a jobb kezemben lévő ütővel a feje búbja felé
csapok, A karate kölyökből vett „autófényező” mozdulattal hárította,
amitől az ütő félbetört. A mozdulat végén ott álltam egy fél ütővel,
melynek végéből faszilánkok meredeztek. Gyorsan kellett cseleked-
nem, mert felém ugrott kinyújtott, karmos jobb kezével, melyhez a
bal is csatlakozott hamarosan. Ha ezek a karmok elérnek, nem le-
szek egyben sokáig. Fogást váltottam az ütőn, kezem közelebb került
a markolatához, és amikor bal vállamba vájta karmait, az ütő szilán-
kos végét a nyakába szúrtam, éppen a kulcscsontja fölé. Ez egy kicsit
megfékezte, és vonyítva elengedett, hogy feldolgozza a történteket.
Levettem az ütőről az álcát, hogy megnézhesse, mi okozza a fájdal-
mat. Hátrálás közben a balomban tartott ütőt áthelyeztem a jobb ke-
zembe. Bár vér fröcskölt a torkából, nem ájult el. Ehelyett a düh egy
számomra ismeretlen szintjét ismertette meg velem, pedig már így is
neki ítéltem a legberágottabb embernek járó pálmát.
Csendben jobbra sasszéztam, és néztem, hogyan robban szét az
a maradék kis agya is a dühtől. Hiába volt elképzelhetetlenül erős, ez
nem segített a tényen, hogy halálos sebet kapott, és ekkora vérvesz-
teség mellett nem fogja sokáig húzni. Mivel a bacchánsnők nem vol-
tak nagy öngyógyítók, és az álcámon sem láthatott át, azt gondoltam,
elég, ha félreállok néhány pillanatig, és őrködöm, hogy ne tegyen
kárt másban. De az átkozott dög nagy levegőt vett egy újabb sikítás-
hoz, és közben kiszagolt.
A vértől csöpögő, törött ütőből lándzsa lett, amit lendületből,
és hátborzongató ügyességgel a szívem felé hajított. Le kellett vet-
nem magam a földre, ha el akartam kerülni, és mire arrébb gördül-
hettem volna, már rajtam is volt. Megmaradt ütőmet keresztbe for-
dítva a nyakához szorítottam, és levettem róla az álcát. Bíztam ben-
ne, hogy a nyakam helyett ezt fogja szorongatni. Ha elkapja a feje-
met, simán letépi. Bekapta a horgot, és megragadta az ütőt, hogy ki-
tépje a kezemből. Már az első néhány rántásnak is alig tudtam ellen-
állni. Vére kitartóan tovább folyt, és tönkretette álcámat. De remél-
hetőleg apasztotta az életerejét is, ugyanis neki még mindig jó né-
hány lóerővel több volt a tarsolyában, mint nekem. Nekiveselkedett
egy utolsó, jókora rántásnak, és tudtam, hogy meg kell állítanom,
mielőtt ellenem fordítja a fegyveremet. Amikor megrántotta, egysze-
rűen elengedtem az ütőt. Váratlanul érte, hogy nem ütközik ellenál-
lásba. Keze a feje fölé repült és felsőteste védtelen maradt. Éppen
erre számítottam. A medvetalizmánomban tárolt erő maradékát bal
vállamba és karomba vezettem, és felülés közben állon vágtam az
öklömmel. Az ütéstől eltört a mutató- és hüvelykujjam első perce, de
az ő nyaka is.
Ezzel elmúlt a közvetlen veszély, de maradt néhány távolabbi.
A varázserőmet teljesen lecsapoltam, és képtelen voltam az öngyó-
gyításra, vagy a fájdalom kirekesztésére. A Jeges Tűz okozta fáradt-
ság hirtelen rám telepedett, pedig a gyapjas hajú bacchánsnő súlya is
eléggé nyomta a csípőmet. A Satyrnből továbbra is kétségbeesett
vendégek özönlöttek ki, a két törött orrú zsaru, Frank és Eric felém
tartott előhúzott fegyverekkel. De a habot az képezte a tortán, hogy
kimerültségemnek köszönhetően az álcázásra használt bűbáj fenn-
tartására is képtelen voltam, és teljesen láthatóvá váltam. Nem a
megfelelő időben és helyen vívtam meg ezt a csatát, és ez lett a vesz-
tem.
Akkor voltak csak boldogok, amikor megláttak. Nemcsak én
kerültem elő, de az eltűnt kardom is, ráadásul egy nő ült rajtam,
akinek hatalmas, véres seb tátongott a nyakán. Nem számított nekik,
hogy a kard továbbra is a hüvelyében volt, a hátam alatt, és az sem,
hogy egy halottkém könnyedén megállapítja a sebről, hogy nem kard
okozta. A szemükben én most fejeztem le egy szerencsétlen, rossz
frizurájú nőt.
Ezért eljött a „fel a kezekkel!”, „forduljon hasra!”, „távolabb at-
tól a nőtől!”, „tegye szét a lábát!”, „adja ide a fegyverét!” ideje, és a
csuklómra bilincs került, miközben a félmeztelen emberek tovább
menekültek − de nem előlem, hanem az elől a szörnyűség elől, ami
odabent volt. Miután bilincsbe vertek, a rendőrök lassan megértet-
ték, hogy már nem jelenthetek fenyegetést a társadalom számára,
tehát a vendégeket valami más rémiszthette meg. Frank arra gon-
dolt, talán be kellene kukkantaniuk.
− Ne tegye, Frank! Az egyik még bent van.
− Te befogod a pofád! − döfte fegyvere csövét a bordáim közé
Eric, és miután a tekintélyét helyreállította, megkérdezte: − Az egyik
kicsoda?
− Az egyik a fehér ruhás nők közül, akik embereket gyilkolnak.
Ha be kell menniük, a pisztolyuk helyett a gumibotjaikat használják!
− Na, persze! − gúnyolódott Frank. − Fehér ruhás
gyilkológépek. Mint ez a halott, fehér ruhás nő itt. Majd pont a maga
tanácsaira fogunk hallgatni!
Frank előreszegezett pisztollyal belépett a szórakozóhelyre,
amíg Eric megpróbálta elvenni tőlem a mellettem fekvő kardomat.
Mivel a kard egy bűbájjal hozzám volt kötve, nem kerülhetett távo-
labb tőlem másfél méternél. És ellentétben az álcázással, ezt a va-
rázslatot nem befolyásolta aktuális energiaszintem. Addig volt hoz-
zám kötve, amíg fel nem oldottam a bűbájt, ezért állt Eric vesztésre
egy élettelen tárggyal szemben. Amikor a kard elkezdte húzni a ke-
zét, először úgy megijedt, hogy elhajította. Újra megpróbálta, de
ugyanaz lett az eredmény.
− Mi a franc folyik itt?! Ezt maga csinálja? − kérdezte.
− Mit, biztos úr? A parkolóban hasalok, hátamon összebilin-
cselt kézzel. Milyen töltényeket használnak?
− Befogod! Fémhüvelyűeket.
− Könyörgöm, mondja azt, hogy rézhüvelyűeket!
− Azt mondtam, befogod! Különben acélborításúak.
− Ettől tartottam.
− Fogd már be!
Eric újból megkísérelte felvenni a kardomat a földről, de a
bentről felhangzó lövések elvonták a figyelmét. Kilenc lövést adtak le
a rendőrök által hordott modern fegyverből egy bacchánsnőre, aki
immúnis a fémre. Majd egy férfihang túlüvöltötte a technó-
dübörgést.
− Frank! − kiáltott fel Eric.
− Maradjon kint, és várja meg az erősítést! − figyelmeztettem.
− Fogd be, a kurva életbe! A társam bent van.
De a társa már nem élt. Darabokban volt.
− Akkor használja a gumibotját! A fegyvere hatástalan vele
szemben!
− Fogd be, és maradj itt! Mindjárt jövök!
Felsóhajtottam. Milyen optimista! Több ember már nem jött ki
az épületből. A bulizók az autóikba pattantak, és próbáltak eltűnni
még a környékről is, dudálással jelezve, hogy senki se álljon az út-
jukba. Feltápászkodtam és a parkoló túloldalára vánszorogtam, mi-
közben megpróbáltam nem elgázoltatni magam egy turbómeghajtá-
sú Audival. Mivel nem tudtam felvenni a fegyverem, Fragarach más-
fél méterről követett.
Újrakezdődött a lövöldözés, de a kiáltás felharsanásáig Eric
nem tudta annyiszor elsütni fegyverét, mint a társa. Szirénák jajdul-
tak fel az éjben, és a klub felé tartottak. Tudtam, hogy nem maradt
sok időm eltűnni.
A járda és a parkoló között keskeny földsáv húzódott, melyben
néhány Jeruzsálem-tövis és kék agávé nőtt. Amint ráléptem, erőt
szívtam magamba, hogy tompítsam törött ujjaim lüktető fájdalmát,
és elkezdtem összeforrasztani a csontokat. Aztán megint álcáztam
magam, és elkezdtem feltölteni a medvetalizmánomat. Ezután a bi-
lincs következett. A bilincset összetartó két láncszem molekuláira
összpontosítottam, aztán meggyengítettem őket, hogy el tudjam
szakítani, és közben hálát adtam az égnek, hogy még mindig termé-
szetes, földből nyert ércből készülnek. A parkoló egykettőre kiürült,
és a szirénázás egyre közelebbről hallatszott. Lakshát nem láttam
sehol. Tekintve, hogy a megállapodás ráeső felét teljesítette, talán
már egy taxiban robogott a reptér felé.
Fragarachot ismét a hátamra kanyarítva észrevettem a
Satyrnből kilépő, utolsó bacchánsnőt. Fehér ruháját teljesen vörösre
festette a két rendőr és a rengeteg áldozat vére. Jobb kezében tartot-
ta thürszoszát. Mivel a kardom hüvelyén kívül nem volt ellene hasz-
nálható fegyverem, puszta kézzel kellett megvívnom ezt a harcot, rá-
adásul úgy, hogy az egyik kezem el volt törve.
 De nem nagyon izgatta a harc. Egyenesen felém sétált, és na-
gyot szippantott az éjszakai levegőből. Én újabb vihar szagát érez-
tem, ő pedig minden bizonnyal engem. Szaglásával olyan pontosan
megállapította hollétemet, mintha látna. Megállt tőlem tízméternyi-
re, én meg felvettem a küzdőállást.
− Ki vagy? − sziszegte. − Tudom, hogy itt vagy, mágiát szago-
lok. Boszorkány vagy? A lengyel boszorkánykörből való? − Maga-
sabb volt az előbbi bacchánsnőknél, és a teste maga a tökély. Kívá-
natos nő lett volna, ha történetesen nem borítja vér − és nincsenek
olyan hegyes fogai.
− Nem − feleltem. − Kettőt találhatsz!
− Maga Helgarson, a vámpír? − Ez egy érdekes kérdés volt.
Egyfelől elárulta vele, hogy tudja, micsoda valójában Leif. Másfelől
képesnek tartotta a láthatatlanná válásra, és elég erősnek gondolta
ahhoz, hogy beleszóljon, bulizhatnak-e a bacchánsnők Scottsdale-
ben, avagy sem.
− Nem. Én nappal is sétafikálok.
− Akkor maga O’Sullivan, a druida.
Annyira meglepődtem, hogy ha megdob egy mályvacukorral,
padlót fogok. De nem volt szabad kimutatnom.
− Örülök, hogy találkoztunk − mondtam udvariasan, aztán az
őszinteség kedvéért hozzátettem: − De ez nem igaz.
− Bacchus isten hallani fog erről − motyogta, aztán megfordult,
és emberfeletti gyorsasággal a klub felé futott. Nem ment vissza, ha-
nem eltűnt a mellette lévő sikátorban.
− A francba! − sóhajtottam. Képtelen voltam megállítani. A
parkolóból nem tudtam gyökereket előcsalogatni, amik elkaphatják.
És a földet sem kérhettem meg, hogy szippantsa be a lábát. Mivel
tele volt energiával, futásban sem vehettem fel vele a versenyt ilyen
kimerült állapotban.
Nagyot köptem a járdára, így foglalva össze az estét illető véle-
ményemet. Most sikerült elszúrnom az egészet. Bár a bacchánsnők
nagy része elpusztult, egy elmenekült, hogy még több bacchánsnő-
vel, és talán magával Bacchusszal térjen vissza bosszút állni. Két
rendőr meghalt. A parkolóban legalább két civil vesztette életét, és ki
tudja, hányan haltak meg odabent. Ez első oldalas hír lesz. És bejár-
ja a világot.
Malina mérges lesz, és teljes joggal. A paranormális közösség-
ben folyó harcokról nem szerezhet tudomást a nagyközönség. Ha
ennek híre megy, mindenki olvasni fog a sorok között, aki egy kicsit
is sejti, mi folyik a világban, és megtudja belőle, hogy East Valley ve-
szélyesen ingatag lábakon áll.
Járőrkocsik és tűzoltóautók fékeztek le mögöttem, és egyikük
elzárta a parkoló kijáratát, hogy az utolsó néhány szemtanút karám-
ba zárja. Nem volt időm körbeszimatolni a bárban. Annyit tudtam
tenni, hogy az olajréteget feloldva eltüntettem ujjlenyomataimat a
baseballütőkről.
Kimerülten dél felé kocogtam, magam mögött hagytam a vér-
fürdőt, és a Shea Boulevard sarkához érve megint nyakamba szakadt
az eső. Az utca délkeleti sarkán volt egy bevásárlóközpont. Az
Oregano’s Pizzázóból hívtam egy taxit, hogy hazavitessem magam.
A sofőr persze gyanakodva nézte a kardomat meg a karperece-
imet. De mivel készpénzben és előre fizettem, csendben maradt.
Nem akartam, hogy elkottyantson valamit, ha a rendőrség kihallgat-
ná, ezért a Mill Avenue-n tetettem ki magam, a Starbucks közelében,
aztán megint álcáztam magam, és hazáig kocogtam az esőben.
Miután Fragarachot megszárogattam, és feloldottam a testem-
hez fűző kötést, a komódomra helyeztem, és hozzákötöttem egy bű-
bájjal. Mivel volt mit megreparálnom az éjszaka folyamán, az eső
ellenére kibújtam a ruhámból, és leheveredtem a hátsó udvaron,
hogy a tetoválásaim kapcsolatba kerüljenek a földdel. Egy vízhatlan
vásznat terítettem magamra sátor gyanánt. Értesítettem a boltom
körül járőröző vaslényt, hogy jöjjön, és rágja le rólam a bilincseket,
és mire elállt az eső, elmém megpihenhetett Léthe partjainál.
 Tizenharmadik fejezet

Be kell vallanom, hogy néha feljogosítva érzem magam bizonyos

dolgokra. Például miután sokszorosan kiérdemeltem a város legidő-
sebb polgára címet, jogom van egy békés ébredéshez, és az élet né-
hány apró öröméhez. Például Oberon üdvözlő farokcsapkodásához.
A napsütötte konyhához, miközben kávét főzök. Spanyol klasszikus
gitárzenéhez az omlett- és kolbászsütés mellé. És egy nedves földön
töltött hideg éjszaka után jólesne egy forró zuhany is. Tőlem ezután
a világ is összedőlhet, de a napom hadd kezdődjön néhány harmoni-
kus perccel, hogy eszembe juttassa, milyen békében élni. És a haj-
nalhasadtával ne egy hatalmas, rohadt hollóra kelljen kinyitnom a
csipám, mely az én kulturális emlékezetemben a halál előjele.
− Kár! − károgta a képembe, én meg nevetségesen felnyüszítet-
tem, miközben megpróbáltam távolabb gurulni a hegyes csőrtől, és
mivel a mozdulat közben lecsúszott rólam a vízhatlan vászon, csupa
fű meg víz lettem.
A holló hátravetett nyakkal kinevetett. Nem úgy, mint egy ma-
dár, hanem emberi nevetéssel. Torokhangú alttal, mely egy madár
csőréből jött ki.
− Lugh aranyköveire, Druida! − mondta a holló. − Te azóta itt
döglesz?! Három hete hagytalak itt ugyanebben a pózban!
− Neked is jó reggelt, Morrigan! − mondtam savanyúan, majd
feltápászkodtam, és lesöpörtem magamról a fűszálakat. Mielőtt
rosszabbra fordult volna a helyzet, gyorsan összeszedtem magam. −
És nem, nem fekszem itt azóta. Csak tegnap különösen megerőltető
napom volt. Ha megengednéd, hogy megtisztálkodjak, akkor a téged
megillető módon fogadhatnálak.
− Csak nyugodtan, Siodhachan! − felelte az eredeti ír nevemen
szólítva. Hangos szárnycsattogással a tornácasztalomra telepedett,
amin egy marhabőrrel összekötött fekete bőrerszény feküdt. Bizto-
san szóba akarta hozni, de én eldöntöttem, hogy addig nem kezdek
róla társalgást, amíg le nem zuhanyoztam, és tüntetőleg elvonultam
a csomag mellett, mintha ott sem lenne.
„Atticus, jól hallottam, hogy beszéltél valakihez?” − kérdezte
Oberon álmosan a kanapén feküdve, amikor beléptem a hátsó ajtón.
Igen, egy hatalmas hollóhoz a hátsó udvaron. Nehogy elza-
vard! Morrigan az!
„Oh. Akkor inkább bent maradok.”
Jó döntés.
Megnyitottam a zuhany csapját, és miközben meleg vízre vár-
tam, sóhajtva megráztam a fejem. Ha Morrigan megint az egyik jós-
latával akar ijesztgetni, nehéz lesz palástolni kételkedésemet. De le-
het, hogy csak arról kíván beszámolni, hol járt az elmúlt három hét-
ben. Vagy a saját védőtalizmánját akarja elkészíteni az enyém mintá-
jára, és az erszény hidegvasat rejt.
Éppen beléptem volna a zuhany alá, amikor Morrigan emberi
formájában besurrant az ajtón. Meztelen volt és gyönyörű, szemhé-
ját félárbocra eresztette a vágyakozástól, én meg azt gondoltam ma-
gamban: a fenébe is!
Aenghus Óg megölése után Morrigan elég érthetően tudtomra
adta, hogy szexuálisan felizgatták a történtek, és megígérte, hogy
„elvisz egy körre”. Mint a bronzkor emberei általában, ő sem csinált
nagy ügyet a szexből, és nem próbálta véka alá rejteni ilyen irányú
vágyait. Jómagam, a vaskor gyermekeként, egy kicsivel finomabban
kezeltem a kérdést, de igazán nem sokkal. Ám Morrigan minden
szépsége ellenére rossz választás volt szeretőnek. Most úgy nézett ki,
mint egy fantáziakép, de hollóként halottakon lakmározott, és ez
némileg kiábrándítóan hatott rám. Bíztam benne, hogy elfeledkezik
a vágyát illető ígéretéről, de most úgy látszott, hódító hadjáratot in-
dít ellenem.
Morrigannek nehéz nemet mondani, ha tényleg akar valamit.
Nem hogy nehéz, egyenesen lehetetlen. Mert a Halottválogatót nem
szerencsés kikosarazni. A legdiplomatikusabb − és egyben a legbiz-
tonságosabb − az volt, ha beadom a derekam, és megpróbálom él-
vezni a dolgot. Mert ha Morrigan úgy döntött, elcsábít egy legényt,
akkor a parázna succubusok minden fortélyát bevethette anélkül a
zavaró tényező nélkül, hogy rosszul járt volna az üzlettel. Ezért be-
vallom, nem gördítettem nagyobb akadályt a dolog elé egy „hé!”-nél.
De Morrigan nem olyan lény, aki lassan, óvatosan teper le. A
következő néhány órában egyetlen pillanat volt, amikor nem érez-
tem valamilyen részleges fájdalmat a testemben. Az első csóknál tör-
tént, mely olyannyira lágy volt, kedves és finom, hogy azt kellett
hinnem, mégis élvezni fogom az elkövetkezendőket. De akkor meg-
éreztem a belém vájó körmöket, és ezzel megrázta a pofonfát. Ennyi-
szer még életemben nem haraptak meg, és elvesztettem néhány haj-
tincsemet is az aktus egy bizonyos pontján. Akárhányszor meg akar-
tam szakítani a processzust − mert csörgött a telefonom, és azt gon-
doltam, Granuaile érdeklődik, hogy miért nem mentem be dolgozni
−, elvörösödött a szeme, és olyan hangja lett, mint Sigourney
Weavernek, amikor Bill Murray-nek azt mondta: „Nincs Dana, csak
Zuul.” Egy ilyen hanggal nem lehet vitatkozni, ráadásul alaposan be
voltam rezelve, és Morrigan éppen így szerette.
Az utolsó órában egy nálam is ősibb nyelven kezdett beszélni,
azt hiszem, őskelta lehetett, melyben rengeteg magánhangzó-
változás, és nyelvtörő mássalhangzó volt, amiket még csak nem is
ismertem, és mivel úgy tűnt, nem vár rá választ, hagytam makogni.
Mintha valami rituális szöveg lett volna, és lassan rájöttem, hogy
most valamiféle szexvarázslatot hajtunk végre, csak azt nem tudtam,
mi célból. Végül kijelentette, hogy betelt velem, és engedélyt adott a
leállásra. Mivel már hosszú ideje odabent voltunk a hálószobában,
zihálva dőltem a takarók közé.
Az ilyen szex után az ember nem érez semmiféle posztkoitális
utóragyogást, egyszerűen örül, hogy túlélte, és nagyon bedobna egy
Gatorade sportitalt.
− Úúú… − nyögtem.
− Szívesen.
− Mit szívesen? A fájdalmat?
− Nem, a fület.
− Tessék?! − kaptam a fejemhez, és a fityegő bőrkinövés he-
lyett határozott fülformát tapintottam. − Igazi?
− Persze.
 − Ehhez kellett a kántálás, meg a… többi?
− Igen.
Elöntött a hála. Démonrágta fülem helyreállítása meghaladta
képességeimet, és most megint egész ember lehettem.
− Morrigan, annyira köszönöm! Ez annyira kedves volt tőled…
Nem tudtam befejezni, mert akkorát vágott a gyomromba,
hogy benyomódott a rekeszizmom, és kipréselte belőlem a levegőt.
− Mit mondtál az előbb?! − ragadta meg az állam, és az arca elé
húzott. Miközben megpróbáltam levegőhöz jutni, láttam vörösen iz-
zó szemét.
− A f… a f… franc essen a vajákoskodásodba!
− Mindjárt jobb! − mondta, és eleresztett. Ebből leszűrtem,
hogy nem lesz összebújás.
„Őőő… Atticus? Befejeztétek már? Csak mert marcangol az
éhség.”
Bocsáss meg, Oberon! A hölgy feltartóztatott.
„Semmi baj. Jól vagy? Mert úgy hallatszott, hogy alaposan
megtéptek.”
Megvagyok. Biztos vagyok benne, hogy te nem éltél még át
hasonlót egyik francia uszkárral sem.
Emlékeztettem magam házigazdái szerepkörömre, és megkér-
deztem Morrigant:
− Parancsolsz egy kis frissítőt? Netalán valami harapnivalót
kamrám szerény kínálatából?
− Nekem megfelel, bármit készítesz.
Az ilyen válaszokat nem kell készpénznek venni. Úgy hangzott,
mintha megelégedne egy szardíniás Ritz kekszel, de én tudtam, hogy
hiába kínálnám a legfinomabb étellel a házban, megsérteném vele.
Óvatosan és lábujjhegyen kimásztam az ágyból. Több sebből
véreztem, és teli voltam zúzódásokkal. A lecsorgó izzadság csípte a
karmolások okozta sebeket. Minden tagom fájt, mert megint teljesen
lecsapolták az energiámat. Gyógyulásom elindításához újból ki kell
látogatnom a hátsó kertbe, hogy erőt merítsek a földből. Olybá tűnt,
mintha egész hátralévő életemben meggyötört testemet kellene gyó-
gyítgatnom.
„Te szent macskajaj! Téged aztán alaposan összekarmoltak!”
− mondta Oberon, amikor kiléptem a hálószobából.
Igen, kínvallatásnak is beillett volna. Hadd zárjam össze a se-
beket, aztán nekiállok késői früstökünk elkészítésének.
 Mivel felkelés után le kellett mondanom a várva várt reggeli te-
vés-vevés szépségeiről, úgy döntöttem, bepótolom, pedig már dél-
utánba hajlott az idő. Feltettem főni a kávét, aztán néhány percre
kimentem a hátsó udvarra sebeim sajgását enyhítendő.
Miután tűrhetőbb állapotba kerültem, visszamentem a kony-
hába, és elindítottam a Rodrigo y Gabriela legutóbbi lemezét a szte-
reón, hogy aláfestő zenéül szolgáljon, amíg elkészítem a fejedelmi
reggelit: omlett három tojásból sajttal, kockára vágott sonkával, és
metélőhagymával, néhány csomag almás ízesítésű kolbász (főleg
Oberon részére), héjában sült krumpli, amit szeletelt fehér hagymá-
val és étkezési paprikával kevertem, ehhez jöttek a narancslekváros
és vajas pirítósok.
Mire tálaltam, Morrigan is előbukkant a hálóból lemosdva,
megfésülve és meztelenül, majd a legcsekélyebb zavar nélkül helyet
foglalt a konyhaasztalnál. Rajtam sem volt egy szál fecske sem, és
élveztem, hogy végre az amerikai szokásrendszer béklyói alól kisza-
badulva kelta módra viselkedhetem.
Morrigan hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy elégedettnek tűn-
jön az általam felkínált menüvel. Amikor odaadtam neki a kávéját
(feketén issza), azt hiszem, udvariasan mosolyogni próbált, de ku-
darcba fulladt a próbálkozása, én meg úgy tettem, mintha nem ven-
ném észre. Ami Oberont illeti, egyetlen hang nélkül fogyasztotta el a
reggelijét, miközben aggódva Morriganre pillantgatott, hogy biztos
legyen benne, nem esik neki a körmeivel. Az istennő dicsérte az
ételt, és a narancslé meg a nagy pohár víz mellé legurított öt bögre
kávét. Az omlettből is repetázott, és kért még két pirítóst.
„Csak tudnám, hogy fér belé!” − mondta Oberon, miközben fi-
gyelte, ahogy Morrigan mindent belapátol.
Nem tudom. Kérdezd meg tőle, ha annyira érdekel!
„Kösz, nem untam meg az életem.”
Miután kinyilvánította, hogy jóllakott, újabb lekötelező köszö-
netekben részesültem, és a szokások által megkövetelt udvariassági
körök után rátérhetett jövetelének céljára.
− Gondolkoztál rajta, vajon hová tűntem az elmúlt hetekben? −
kérdezte.
− Igen, bevallom, felvetődött bennem a kérdés.
− Tír na nÓgban lázadás tört ki. Csodálatos csatákkal.
− Tessék?! Ki harcolt kivel?
 − Aenghus Óg szabadcsapata fellázadt Brighid ellen és elle-
nem, pedig vezérük elhalálozott, és nem váltotta be ígéretét. Miután
az első lázadási hullámot levertük, elkerülhetetlen volt egy alapos
tisztogatás. Ez kötötte le az időm nagy részét.
− Elesett valaki Tuatha Dé Danann népéből?
Morrigan megrázta a fejét.
− Az a helyzet, hogy alacsonyabb rendű tündérek voltak. De
Aenghus Óg egy nagyon hatásos fegyvert hagyott rájuk, és Brighid új
páncélja komoly tesztelésen ment keresztül.
− Brighid személyesen fegyvert fogott? − A Tuatha Dé
Danannok rühellik halálos veszélynek kitenni magukat, ha mást is
mészárszékre hajthatnak maguk helyett.
Morrigan bólintott:
− Bizony! El kell ismernem, derekasan helytállt. Brighid
ugyanolyan félelmetes ellenség, mint a régi időkben.
− Ezek szerint vége az ügynek.
Morrigan vállat vont.
− A harcnak mindenesetre vége, és engem csak ez a része érde-
kel. A politikai csatározások semmilyen vonzerővel nem bírnak szá-
momra. Ami viszont annál jobban izgat − mutatott résnyire húzott
szemmel az amulettemre −, az a káprázatos nyakláncod. Te meg én
kötöttünk egy megállapodást, és itt az ideje, hogy teljesítsd a rád eső
részét.
A megállapodás egyszerű volt: megmutatom neki, hogyan ké-
szítheti el nyakláncom másolatát − mely annak köszönhetően védett
meg a varázslatoktól, hogy aurámat a hidegvashoz kötötte −, és cse-
rébe ő soha nem jön el értem, hogy a túlvilágra vigyen. Persze, ez
nem védett meg a véletlen balesetektől vagy az öregedés folyamatá-
tól, de jó volt tudni, hogy amíg Morrigan szavát nem szegi, nem ér-
hetek erőszakos véget.
− Szívesen teljesítem! Hoztál magaddal hidegvasat?
− Igen. Mindjárt hozom − mondta, és kiment a korábban látott
erszényért a tornácasztalhoz. Elvittem az asztalról a reggeli maradé-
kát, és közben megdicsértem Oberont, hogy ő a legjobb kutya, amit
egy druida kívánhat.
Hihetetlen türelmedet, melyet ma délelőtt tanúsítottál, nagy-
ra értékelem.
„Nem nehéz ülni és kussolni, ha az ember, vagyis a kutya, be
van tojva.”
 Teljességgel megértelek, és megpróbálok minél előbb megsza-
badulni tőle, ha ezzel végeztünk.
„Kösz, Atticus. Azt hiszem, hunyok egyet a hálóban, hogy ne
legyek láb alatt.”
Megvakartam a fejét, miközben elügetett előttem, azután
Morrigan visszatért. Kinyitotta az erszényt, és tartalmát az asztalra
öntötte. Különböző méretű és tisztasági fokú hidegvas meteoritda-
rabok potyogtak ki belőle. Egyikük sem volt nagyobb a tenyeremnél.
− Melyikből készítsem el? − kérdezte. Leültem, és egymás után
kézbe véve alaposan megvizsgáltam őket.
− Nos, ahogy a kis, zöld mester mondta volt, a méret nem szá-
mít − feleltem. − Legalábbis a nyers meteoritkövek esetében. Neked
a legtisztább amulettre van szükséged, de a tisztaság ne menjen a
szilárdság rovására. A teljesen tiszta vas az alumíniumnál is gyen-
gébb, ezért meg kell erősítened valamivel, hogy egyfajta acélt kapj.
Ezek a kövek, úgy tűnik, nikkel helyett inkább irídiumot tartalmaz-
nak, szóval szerencséd van. Egyszerűen csak meg kell olvasztanod
őket, és kiönteni a megfelelő formájúra.
− Megolvasszam őket?! Elnézést, Druida, de az amulett nem
hideg kovácsolást igényel?
− Az csak a halandók babonája. A hidegvas ereje nem a ková-
csolás során használt hőtől függ. Szerencsésebb lenne inkább űrvas-
nak hívni, tekintve, hogy ereje földön kívüli eredetű.
− Értem már − mondta Morrigan. − A földön kívüli anyag job-
ban taszítja és hatástalanítja a varázslatokat, mint a Gaia által szült
fémek.
− Pontosan − értettem egyet, majd megpiszkáltam az amulet-
temet. − Szóval az én amulettem hatvan grammot nyom. Mindezt az
után, hogy a felfűzéshez átlyukasztottam.
− A nyaklánc ezüst vagy fehérarany?
− Az enyém speciel ezüst, de bármilyen nyaklánc megteszi.
− A tömeg növekedésével az amulett ereje is növekedik?
− Igen, nagyobb védelmet biztosít. De téged is jobban meggátol
saját varázslataid kivitelezésében. Ami, véleményem szerint, nagyon
komoly hátulütő. Meg kell találnod azt a súlyt, ami a legoptimáli-
sabb a védekezés és a támadás szempontjából is. Én ezt hatvan
grammnál találtam meg. Nem mondanám, hogy ez a szabvány, és
talán neked jobban jönne egy nagyobb tömegű. Én rengeteg munka
és kudarc árán találtam rá erre a súlyra.
 − Megkérem Goibhniut az amulett elkészítésére − mondta,
ugyanis az említett úriember nemcsak a varázsfőzetek avatott koty-
vasztója volt, de Brighid után a legjobb kovács is.
− Támogatom az ötletet − bólintottam. − Kérd meg, hogy ké-
szítsen neked annyit, amennyi ezekből az alapanyagokból kijön. Első
ránézésre kettő biztosan kifutja belőle, de négynél több már nem. Ha
nem bánod, az egyiket a tanítványomnak adnám.
− A legkevésbé sem. Örülök neki, hogy ismét tanítasz. Több ta-
nítvány is lehetne a szárnyaid alatt. A világ nagy hasznát venné egy
erős druidakörnek.
Morrigan esetében ez gyanúsan közel állt az elismeréshez. És
mindezt még kedvesen is mondta. De veszélyesnek tartottam ennek
hangot adni, ezért sietve csak ennyit mondtam:
− Köszönöm. Ha alkalmas tanítványok jelentkeznek, megfon-
tolom a dolgot.
Morrigan visszakanyarodott a témánkhoz:
− Tegyük fel, hogy meghozom a Goibhniu által kovácsolt hi-
degvas amulettet, mely ezüstláncon fog lógni, és hatvan gramm kö-
rül lesz a súlya. Mi a következő lépés?
− Hozzá kell kötnöd a hidegvasat az aurádhoz. Hacsak nem
akarod egyszerű talizmán gyanánt használni.
− Ugyan! Azt már tudok készíteni. Csak a közvetlen, külső fe-
nyegetések ellen védenek, és az aurát nem befolyásolják.
− Rendben. Akkor vess egy pillantást az én aurámra! Hol látod
benne a vasat?
Morrigan összehúzott szemmel, néhány centire a fejem fölé
sandított:
− Pontokat látok a fehér varázslathullámaid között. Mintha
kekszdarabok lennének a fagyiban.
− Tessék? Nem hittem volna, hogy szereted a fagyit.
Morrigan szeme vörösen megvillant:
− Ha elmondod valakinek, letépem az orrod!
− Vettem az adást. Akkor vissza az aurához! Azok a vaspöttyök,
amiket látsz, valójában apró csomók. A vasat az aurám minden ré-
szével összekötöttem. Tehát, ha valaki megbabonázna, vagy bemér-
né helyzetemet az aura-aláírásom alapján, a varázslat egyből a vasba
ütközik, és hatását veszti. Nagyon körültekintően kell eloszlatnod a
vasat az aurádban, nehogy rést hagyj, melyen keresztül áthatolhat a
bűbáj, és hogy az egész testes varázslatok ne tudjanak megkülönböz-
tetni a vastól. Ez mentette meg két napja is az életem.
− Mi történt?
− Néhány német boszorka alvilági varázslattal próbálkozott.
Ha sikerült volna, simán lángra lobbanok. De a vashoz kötött aurám
az aliasoknak köszönhetően…
− Állj! Mit jelent az alias?
Fintorogtam saját oktondiságomon.
− Bocsáss meg, Morrigan, elfelejtettem, hogy nem vagy járatos
az informatikus nyelvben! Az aliast esetünkben egy apró fájlként
képzeld el, mely egy másik, nagyobb fájlra mutat. Egy proxyszerver,
egy helyettes, mely anélkül jeleníti meg a dolgot, hogy valóban az
lenne. Hiszen, hogy lennék képes igazi vastöltelékkel az aurámban
járkálni, nem igaz? De a valódi hidegvas amulettre mutató
varázsproxykkal ez könnyen megoldható!
− Zseniális!
− Köszönöm. Amikor a boszorkányok megbabonáztak, ahe-
lyett, hogy a testem lángba borult volna, az aurámhoz kötött
vasproxyk az egészet a vasamulettembe vezették − paskoltam meg a
nyakláncomat a nagyobb nyomaték kedvéért. − Olyan gyorsan fel-
forrósodott, hogy alaposan megégetett. De nélküle sült szalonna let-
tem volna. Ugyanez a varázslat egy helyi boszorkányt hamuvá vál-
toztatott.
− Elképesztő! − mondta. − Mindez két nappal ezelőtt történt,
azt mondod?
− Igen, pontosan.
− Nem kaptam jelet, hogy az életed veszélyben forogna − las-
san, hitetlenkedve megcsóválta a fejét. − Teljesen védve voltál.
Azon tűnődtem, a bacchánsok elleni küzdelemben is teljesen
védettnek hitt-e a múlt éjjel. Aztán átfutott az agyamon, hogy kapna-
e egyáltalán bármilyen jelzést a sorsomat illetően, miután beleegye-
zett, hogy sohasem ragad el.
− Az égés roppant fájdalmas volt. Kábé, mint amikor ötödik
osztályos diákok Wagner-operát akarnak előadni.
Morrigan elhessentette a megjegyzésemet:
− Azt kihevered. Viszont nem voltál életveszélyben. Ráadásul
még a pokoltűz ellen is védelmet nyújt.
− Bizony, még akkor is, ha történetesen egy bukott angyal fújja
rám.
 − De hogyan sikerült a hidegvasat az aurádhoz kötni? Nem állt
ellen a varázslatnak?
− Ez volt a nehezebb része a dolognak. Miután a tizenegyedik
század tájékán felmerült bennem ez az elképzelés, jó néhány évtize-
det szenvedtem azzal, hogy magam próbáljam meg kivitelezni a dol-
got, de nem ment, mert − ahogy nagyon helyesen rámutattál − a hi-
degvas kacagott minden átalakítási kísérletemen. Szükséged van egy
vaslény segítségére, pontosabban barátságot kell kötnöd vele, mert
ez a dolog neki is nagy munkájába kerül majd. Mielőtt Aenghus
Óggal leszámoltam volna, említettem neked, hogy a védelem kialakí-
tása háromszáz évembe telt.
Morrigan a kelta ősnyelvén káromkodott egyet, és vörösen fel-
izzott a szeme:
− Én nem vagyok a kovácsok istene! Nincs tehetségem a vas-
hoz, még kevésbé a barátkozáshoz!
− Talán jobban tennéd, ha úgy fognád fel, mint egy lehetőséget
a személyiségfejlődésre, és nem úgy, mint egy akadályt. De mivel a
halál istennője vagy, elismerem, hogy nincs sok értelme a barátko-
zásnak, hiszen minden cimborádat előbb-utóbb elragadnád. De
azért én igyekszem segíteni a dologban. Nem lesz nehéz.
− Dehogynem.
− Bocsáss meg, de ellent kell mondanom neked. A vaslények
kedvenc csemegéje a tündérhús. Neked nem kerül nagy fáradságba
összeszedni néhányat.
− Könnyű lesz. Tír na nÓgban úgy szaporodnak, mint a nyulak.
− Nagyszerű. Ha a vaslény azt mondja, milyen kedves és fi-
gyelmes vagy, amiért ilyen finomságban részesítetted, nem rémisz-
ted el egy erőszakos reakcióval, hanem csak mosolyogsz, és annyit
mondasz: nagyon szívesen. Még azt is hozzáteheted, hogy te néha
szívesen elnyalsz egy tölcsér fagylaltot, és hogy szerinted a vaslények
számára olyanok lehetnek a tündérek, mint neked a fagyi.
Szavaim hallatán Morrigan arcizmai különös tornamutatvány-
okba kezdtek. Először összeszaladt a szemöldöke, és az alsó ajka ve-
szélyesen közel állt a remegéshez, aztán ráncolni kezdte a homlokát,
és a szemében ismét fellángolt a düh skarlát fénye. Miután a fény
olyan gyorsan eltűnt, ahogy feltűnt, Morrigan arcvonásai elbizonyta-
lanodtak. Az asztalra nézett, hollófekete haja az arcába hullott, és
fekete függönye mögül csak ennyit mondott:
 − Nem fog menni. A barátkozás nem az én asztalom. Idegen
számomra a kedvesség.
− Butaság! − pattintottam meg tökéletes alakú jobb fülemet. −
Itt a kézzelfogható bizonyítéka a kedvességednek. Benned buzog az
ír nagylelkűség, Morrigan!
− Az csak szex volt. Nem léphetek szexuális kapcsolatba egy
elemi lénnyel.
Az elemi lények szerencséjére, gondoltam magamban.
− Ezt nem vitatom, de más módon is kedves lehetsz másokkal,
és ezt nyilván te is tudod. Azt hiszem, az a fő probléma, hogy nem
hagyod, hogy az emberek kedvességgel hálálják meg a kedvessége-
det. Mondok én neked valamit: felkészítelek rá, hogyan köss barát-
ságot egy vaslénnyel. A barátkozás minden csínját-bínját segítek ne-
ked elsajátítani. Nekem is megtiszteltetés, hogy barátomnak nevez-
hetlek.
Morrigan felpattant székéből, és a meteorokat a bőrerszényébe
söpörte. Arcát továbbra is elrejtette a sörénye.
− Köszönet a bujálkodásért meg az ételért, és az útmutatásért −
mondta végül hivatalos hangon. − Igazán nagylelkű vendéglátó vagy
− húzta össze az erszény száján a zsinórt. − Meglátogatom
Goibhniut, és visszatérek az elkészült amulettekkel.
Azzal minden további szó nélkül hollóvá változott az asztalon,
karmai közé kapta az erszényt, és a parancsára magától kinyíló hátsó
ajtómon kireppent.
 Tizennegyedik fejezet

Nagyjából harminc másodpercig azon gondolkoztam, hogy Morrigan

biztosan azért távozott ekkora sebbel-lobbal, mert verklemmt lett a
barátságot illető ajánlatom miatt. De tudhattam volna…
Három udvarias kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől, me-
lyeket Oberon három vakkantása követett, aztán kutyám így szólt:
„Brighid áll az ajtó előtt. Nekem már köszönt.”
Brighid az ajtóm előtt?! A pánik, ami még telepatikus han-
gomból is kihallatszott, nevetésre késztette Oberont. Mert legalább
olyan jól tudta, mint én, hogy jelenlegi állapotomban nem nyithatok
ajtót. Nem csak anyaszült meztelen voltam, de még a Morrigan bán-
talmazása által okozott sebek sem szívódtak fel. Akkor döbbentem
rá, hogy Morrigan éppen erre játszott. Mert a látogatások időzítése
nem volt véletlenszerű. Már megint versenyt kellett futnom az is-
tennők szándékaival, és megpróbálni kitalálni valódi mozgatórugói-
kat. Néhány héttel ezelőtt gyönyörűen kicseleztek, hogy azt tegyem,
amit ők akartak, és ha jól láttam a dolgot, megint valami hasonlóra
készültek. Ki kellett volna faggatnom Morrigant a Tír na nÓgban ki-
tört lázadásról. Mert az a tény, hogy Brighid jövetelének köze van
hozzá, olyan biztos, mint hogy a béka segge vízálló.
Nos, legalább tudom, hogyan kapjak választ − néztem az ajtó
felé, miközben a hálószobába iszkoltam, ahol találkoztam a farkcsó-
váló Oberonnal.
 „Választ? Mire?”
Minden kérdésemre − mondtam, miközben egy homokszínű,
zsebes bermudanadrágba és egy zöld, pamutból készült, rövid ujjú
pólóba bújtam. Megint felhangzott a kopogás, de kevésbé udvaria-
san, mint az előbb. Határozottan volt benne valami türelmetlen.
Figyelj, biztos vagyok benne, hogy hallja a gondolataidat,
ezért azt szeretném, ha megkukulnál, és eltűnnél a nappaliban! Ha
bejön, maradj végig mögötte!
„De miért?”
Csak tedd, amit mondtam, és kész! − vágtam rá, de parancsoló
hangnememet nyomban megbántam. Szerettem Oberonnal vitat-
kozni, nagy volt a szópárbajokban. De most nem sejtette, mi forog
kockán, én pedig nem tudtam neki elmagyarázni, amikor Brighid
„lehallgatja” a vonalát.
„Oké” − vonult el lógó farokkal, és én is elcsüggedtem némileg,
de ha a tervem működni fog, Brighid nem talál figyelmeztető jelet.
Nem tudtam, hogy sikerülni fog-e, de fel kellett készülnöm. Kivet-
tem Fragarachot a szekrényből, és hüvelyét a hátamra akasztottam,
majd siettem ajtót nyitni Brighidnek. Brighid csábosan rám mosoly-
gott, olyan volt az egész, mint azok a nyálas reklámok, amiket a fut-
ballmérkőzések szüneteiben adnak: a semmiből egy obszcénul gyö-
nyörű, fülledtséget sugárzó nő terem titokzatos módon az ajtóban,
akinek fürtjeit a kamera mellé állított szélgép szellemszellői lebegte-
tik, hogy ezzel is jelképezzék szabadosságát. Szexisen lebiggyesztett
ajakkal ránéz a teljesen átlagos, beesett képű fickóra, és a fickó a ke-
zében tartott sörnek köszönhetően egyből elhiszi, hogy ez a nő haj-
landó lenne lefeküdni vele. A szelet jelen esetben Brighid saját maga
kavarta, és megcsapott feledhetetlen méz- és érettbogyóillata. A fe-
nébe.
Nem vagyok egy hétköznapi fickó, a képem meg végképp nem
beesett, mégis ugyanúgy bedőlök a sörreklámoknak, mint a szom-
széd férfi, pedig az egész nem több kamaszkori fantáziálgatásnál. De
egyik reklám sem érhet fel ahhoz, amikor az ember egy valódi, hús−
vér istennővel találkozik az ajtajában.
Brighid mintha a Heavy Metal lapjairól lépett volna ki. Testét
néhány réteg vékony, kék szövet fedte, amit úgy kötött és tekert ma-
gára, hogy alig takarta el intimebb testrészeit, és ahol eltakarta, ott is
kínzón átlátszó volt.
 Két, hajlított aranyból készült ékszert viselt, az egyiket a nya-
kán, a másikat a bicepszén, míg csuklóját csavart fémből készült
karkötők díszítették. A derekán vékony aranyláncok futottak körbe.
Vörös haja Jessica Rabbit-stílusban, álmatag hullámokban omlott
alá, és fürtjeibe itt-ott aranyszalagok voltak belefonva. Ráadásnak
ott volt ez a „gyere közelebb”-nézés, amit durcás ajakbiggyesztéssel
és álmos tekintettel ért el. Ezt aztán alaposan odatette. A sörreklá-
mokban szereplő hölgyek kétségtelenül dögösek voltak, de amikor
egy istennő akar tetszeni, senki más nem rúghat labdába, de még
csak ki sem szúrhatja.
Ami azt illeti, Brighid sokkal jobban bejött nekem, mint
Morrigan. Kezdjük ott, hogy semmilyen alakjában nem fogyasztott
halott embereket, ráadásul ő gyújtotta fel minden ír lelkében a szen-
vedély és a kreativitás lángját. De ha meg is akartam volna adni
Brighidnek, amiért jött − és ebben nem voltam olyan biztos −, azt
kellett tapasztalnom, hogy Morrigan mindent megtett, hogy ne le-
gyek képes rá.
Most, hogy Brighid ott állt előttem, Morrigan látogatását egé-
szen más színben láttam. Nem mondható, hogy egymás ellenségei
lettek volna, de nem voltak igazán barátok sem. Mintha egészséges
tisztelet, és némi egészségtelen irigység jellemezte volna viszonyu-
kat, az egyenlők rivalizálása, akik elsők akarnak lenni a versenyben.
Eddig Aenghus Óg és bandája miatt nem estek egymás torkának, de
miután kipucolták őket Tír na nÓgból, könnyen fordulhatott a koc-
ka, és én vagy egy megnyerendő trófea voltam, vagy valami egészen
más okból volt szükségük rám. A karmolós szex, az új fül, a második
omlett… csak Morrigan machiavellista machinációja volt!
„Atticus, ugye tudod, hogy hallom, ha felhúzod magad? Egy
kételkedő druidától, aki kifejezi véleményét egy istenség kétes ter-
veiről, nem volt ez egy kicsit túl sok alliteráció?”
− Üdvözlöm, Brighid! Szóhoz sem jutok − mondtam, miközben
Oberon befejezte a gúnyolódást. Brighid biztos eltűnődött azon, mi
járhat a fejemben.
− Atticus! − dorombolta. És nem hazudok, tényleg dorombolt,
ugyanis Brighid nem csak lekörözte Hank Azariát hangutánzásban,
de képes volt egymaga több hangon énekelni egyszerre, mindezt úgy,
hogy a vezérszólamot is vitte. Ez jól jött, amikor a költészet istennő-
jeként balladákat dúdolt, és most már láttam − helyesebben éreztem
−, hogy más célokra is felhasználhatja ezt a képességét.
 − Remélem, nem érkeztem alkalmatlan pillanatban − mondta
olyan hangon, ami csipkebogyó- és karamellillatot és a selyem tapin-
tását idézte fel bennem. Úgy lett belül melegem, hogy kívül remeg-
tem, mint egy forró csokoládéba mártott hangvilla.
− Egyáltalán nem. Fáradjon be! − álltam félre, hogy beenged-
jem, és megint a bronzkori házigazdát játszhattam.
− Köszönöm − búgta, és besuhant, mint egy aranycsillámos,
égszínkék látomás. A fenébe.
Körbepillantott a nappaliban.
− Érdekes, modern otthonod van.
− Köszönöm. Megkínálhatom valami frissítővel a Tír na
nÓgból idáig tartó hosszú út után?
− Egy ser jólesne, ha van itthon.
− Rögvest hozom! − Elindultam a konyha felé, és intettem,
hogy kövessen, majd a hűtőből kivettem két Newcastle-t, amelyek a
Stellák mögé voltak bedugva. Megköszönte, amikor átnyújtottam
neki az egyik üveget.
− Mióta Aenghus Ógot elpusztítottad, Tír na nÓgban sok volt a
békétlenkedés. A szövetségesei végre előléptek az árnyékból, és időt
kellett szakítanom a leverésükre. Nem fogod elhinni, de még lejárató
kampányba is kezdtek ellenem.
− Kinézem belőlük. Milyen képtelenségekkel próbálták besá-
rozni?
− Fő kifogásuk az volt, hogy nincs házastársam − horkant fel
Brighid. − Mintha Bres tett volna bármi hasznosat vagy gyakorlatia-
sat hosszú élete során. Mást sem csinált, csak ült és csinos volt.
Merthogy csinos volt, azt nem lehet elvitatni tőle − sóhajtott, aztán
apró ránc jelent meg a homlokán. − Csinos volt és kicsinyes.
Ha Bres szóba került, ami engem illet, mélyen hallgattam. Én
öltem meg ugyanis, és özvegye most itt volt a konyhámban, hogy egy
kicsit tovább mocskolja emlékét, és mindezt lepedőakrobata-
ruhában tette. Még egy semleges morgásra sem futotta tőlem. Az
etikettkönyvekben nem szerepelt, hogyan kell efféle helyzetekben
viselkedni, ezért csak nagyot húztam a sörömből.
− De te nem vagy kicsinyes, ugye? − kérdezte.
− Udvariatlanság lenne igennel felelnem egy ilyen kérdésre.
Ügyetlen viccelődésemen bővérűen felkacagott, és megértet-
tem, hogy Chris Matthews miről beszélt, amikor a nemzeti televízió-
ban azt mondta, hideg fut fel a lábán. Reakciómat leplezendő még
egyet húztam a sörből.
− Nem, te nem vagy kicsinyes. És még humorérzéked is van.
Bresnek nem volt. Ezért lehetnél te az új férjem.
A sört a linóleumra köptem.
„Ha azt hiszed, hogy én fogom felnyalni, nagyon tévedsz!” −
mondta Oberon.
− Oh. Elnézést, bizonyára váratlanul ért a hír.
− Csak ennyire − tettem össze mutató- és hüvelykujjam, hogy
csak egy centi válassza el őket egymástól.
− Tudom, hogy szokatlanul hangzik. De tekintve, hogy a
Tuatha Dé Danannhoz hasonlóan te is birtokában vagy az örök fia-
talság titkának, és sokkal erősebb vagy, mint Bres valaha volt, és be-
bizonyítottad, hogy egyenlő, sőt nagyobb vagy népünk két tagjánál,
az én védelmemmel és támogatásommal senki nem kérdőjelezheti
meg, hogy jogod van az oldalamon uralkodni, ahhoz meg végképp
nincs semmi közük, kivel osztom meg az ágyam.
Figyelmen kívül hagyva a veszélyes befejezést, mondata első
részére koncentráltam:
− Bocsásson meg, Brighid, de sohasem kívántam senki fölött
uralkodni!
− Akkor nem kell uralkodnod − vetette el az ellenérvemet. −
Bres sem uralkodott. Ez egy bábkirály-pozíció. De a fae-k szerint be-
töltésre szorul.
− Értem. És hol kellene betöltenem ezt a bábkirályi pozíciót?
− Természetesen Tír na nÓgban − ivott végre bele a sörébe.
− Ha úgysem kell uralkodnom, nem maradhatnék inkább itt?
− Lesznek más kötelezettségeid is − mondta azzal a háromhan-
gú dorombolással, amitől pudinggá változott a bensőm.
− Én jobb szeretnék e síkon maradni, itt akkora a fejlődés, any-
nyi értékelésre méltó újdonság található és annyi tudás van, melyet
magamba szívhatok.
− Ha akarod, nyugodtan folytathatod a kóstolgatást, hiszen
akármikor átruccanhatsz a halandók síkjára. De elhiheted, hogy a
férjemként sokkal izgalmasabb dolgokban lesz részed a legújabb
ketyeréknél. Várnak rád a világ isteneinek különböző nagykövetsé-
gei, a csodák, és a fennhatóságom alatt valamennyi síkot bejárhatod!
− Mi lesz az inasommal meg Oberonnal? Ők nem léphetnek Tír
na nÓg földjére.
 „Tessék? Hé, várjunk csak! Nekem nagyon nem tetszik ez az
ötlet!”
− Oberont el tudjuk helyezni − mosolygott Brighid. − A tanít-
ványod viszont nagyobb probléma, ugyanis halandóként folyamatos
veszélynek lesz kitéve, hogy valamelyik rosszban sántikáló fae pré-
dájaként végzi. Tír na nÓg nem lenne megfelelő hely a számára. Két-
lem, hogy sokáig húzná. De nem sokat fog veszíteni. Néhány hét
alatt vajmi keveset tanulhatott meg a titkainkból. Fizesd ki az idejét,
és kész!
− Ez nem ilyen egyszerű. A szavamat adtam, hogy druidát fara-
gok belőle.
− Ha nincs más megoldás, őt is hozhatod. Viszont a biztonsá-
gát nem szavatolhatom.
− Az enyémet és Oberonét igen?
Brighid vállat vont:
− Nincs rá szükség. Tudtok magatokra vigyázni.
„Hááát…”
Tudom, haver, később megbeszéljük. Aztán Brighidre nézve ezt
mondtam:
− Ez egy fölöttébb nagylelkű ajánlat, és teljesen váratlanul ért.
Hogy vallásom istennőjének férje legyek, azt hiszem, túllép minden
férfi vágyálmán. Sajnos, nem érzem magam késznek arra, hogy
azonnal válaszoljak, különösen, hogy ilyen nagy jelentőségű kérdés-
ről van szó. Úgy érzem, felelőtlenség lenne, ha elhamarkodottan vá-
laszolnék, és nem vetném alá minden részletét alapos megfontolás-
nak.
− Mire ez a nagy hivatalosság?! − rázta meg a fejét Brighid. −
Biztosan úgy tálaltam, mint egy üzleti ajánlatot. Félreértetted a
szándékaimat.
Letette a sört az asztalra, majd közelebb lépett. Megmarkolta
az ágyékomat, aztán csalódottan elhúzta a kezét. Elsötétült az arca.
− Mi a baj, Atticus? Talán nem találsz vonzónak? Nem vagyok
számodra kívánatos?
„Oh, jóságos nagymedvék! Sugározd fel, Scotty! De azonnal!’’
− Nem, nem erről van szó − köszörültem meg a torkomat han-
gosan, hogy emlékeztessem Oberont, az istennő minden gondolatát
hallja. − Csak az a helyzet, hogy hihetetlenül fáradt vagyok − ponto-
sabban kifacsart −, és míg bármilyen más szívesség megtételére ké-
szen állok… arra az egyre nem. Legalábbis most. Később jó lenne −
bólogattam vigyorogva. − Vagyis csodás!
Brighid összeráncolt orral szipogott egyet, hirtelen hátralépett,
leszakította rólam a pólót, és feltárultak a reggeli ketrecharc karmo-
lás- és zúzódásnyomai. Arca elvörösödött, és szeme kidülledt, ahogy
meglátta riválisával töltött pásztoróráim bűnjeleit.
− Tudtam! − kiáltotta. − Te együtt háltál vele! Te Morrigan
cinkosa vagy! − Azzal minden előzetes figyelmeztetés nélkül rám en-
gedte haragja lángjait − és most nem szóvirágokban beszélek. Ujjai-
ból és tenyeréből lángok csaptak ki, hogy pirítóst csináljanak belő-
lem a saját konyhámban. Amulettemnek hála közvetlenül nem ége-
tett meg, de az ő tüze máshogy viselkedett, mint a bukott angyalé.
Míg a pokoltűzből kihunyása előtt csak egy kis hőhullámot érzékel-
tem, ez a tűzgömb egyből a hidegvas amulettembe futott, és ugyan-
olyan égetően felforrósította, mint a német boszorkányok rontása a
minap. Ez egy olyan talány volt, amin később el kellett tűnődnöm.
Mert most volt egy barátom, akin segítenem kellett, egy meggyógyí-
tandó bőrdarabom, és néhány tűzlabdám, amit ki kellett oltanom.
„Hé! Nem szemétkedhet a falkavezéremmel!” − vakkantotta
Oberon.
Látod, ezért mondtam, hogy maradj mögötte! Egyelőre azért
még ne támadd meg, jól vagyok.
Előrántottam Fragarachot, arcom megrándult átforrósodott
markolatának érintésétől, és Brighid torkának szegeztem.
− Freagróidh tú! − kiáltottam.
− Ne! Parancsolom, hogy engedj el! − kiáltotta vissza. Hiába
próbált megmozdulni, csak rángatózni tudott. Erősen tartotta a va-
rázstárgy bűbájának kék köde, melyet népe tagjai kovácsoltak az ősi
időkben.
− Maga próbál parancsokat osztogatni nekem? Az előbb meg
akart sütni, most meg azt kívánja, hogy engedelmeskedjem? Sajná-
lom, de ez nem így megy. Különben is maga mondta, hogy jogomban
áll használni a kardot.
− Te meg azt mondtad, soha nem fordítod ellenem! − mondta
dühtől izzva.
− Tényleg − vallottam be. − De ez még az előtt volt, hogy ki
akarta oltani az életemet.
Szemeivel Oberont kereste:
− Engedj el, különben…
 Nem folytatta, mert a kulcscsontjai közti gödröcskébe nyom-
tam a kardot.
− Figyeljen, mert nem mondom el többször: ha egyetlen ujjal is
az ebemhez ér, tekintélyes hosszúságú élete rögtön megszakad. Tisz-
tában van vele, hogy szabadon mozoghatok a síkok között. Nincs
hely, ahová ne követhetném, bárhová rejtőzzék előlem.
− Te fenyegetni merészelsz engem, hajlékod vendégét?
− Minden szabályt hatályon kívül helyezett, amikor elvesztette
a fejét. Most egy kicsit elbeszélgetünk egymással, csak maga meg én,
Fragarach majd gondoskodik arról, hogy ne próbáljon becsapni.
„Atticus, az a helyzet, hogy ég mögötted a szekrény!”
Kösz, haver!
− De előbb oltsa el az ön által okozott tüzet!
− Miért ne hagynám az egész vityillót porig égni?
− Mert fölöttébb udvariatlan dolog lenne, amikor magának
semmiből nem áll eloltani. Kérem, oltsa el, hogy békésebb körülmé-
nyek között beszélhessünk!
− Békésebb körülmények között?! − húzta el száját gúnyosan
Brighid. − Egy nyakamnak szegezett karddal?
− Eltalálta. Minderre nem lenne szükség, ha képes lenne ural-
kodni magán. Utoljára kérdem, hajlandó eloltani a tüzet?
− Miért? Mi lesz, ha megtagadom? Kínzásnak vetsz alá?
− Nem, ne keverjen össze az inkvizícióval! Akkor más módon
oltom el. − Fragarach nem kényszeríthette engedelmességre, csak
válaszadásra. A garázsban volt egy porral oltó készülékem, de beho-
zásához magammal kellett volna rángatnom Brighidet, ha nem haj-
landó teljesíteni a kérésem.
A tűz istennője grimaszolt egyet, de közben mögém nézett, és
írül ezt morogta: „Múchaim.” Aztán rám tekintett: − Megtettem.
Eloltotta? − kérdeztem Oberont.
„El.”
− Persze, hogy eloltottam − mondta Brighid, és emlékeztetett
bennünket, hogy hallja Oberon gondolatait.
− Köszönöm − feleltem, miközben füst szállt a mennyezet felé.
− Helyezzük magunkat kényelembe! − Lassan mozgatni kezdtem a
kardot, és Brighid nevetséges tartásban közelebb oldalazott a szék-
hez, aztán fokozatosan leeresztettem a fegyvert, hogy leülhessen. Én
is letelepedtem vele szemben, és eltoltam a sörét az útból.
 − Kiváló. Most pedig vegyük végig, mi történt itt az imént. Ma-
ga hívatlanul betoppant, én pedig jó házigazdához méltón beinvitál-
tam. Frissítővel kínáltam, amit elfogadott. Aztán házassági ajánlatot
tett, amire azt feleltem, gondolkozom rajta. Aztán letépte a pólómat,
és megpróbált megölni. Érdekelne, hogy a felsoroltak közül melyik
momentum ragadtatta magát arra a lépésre, mellyel megszegte a
vendégség minden általunk ismert törvényét?
− Kihagytad azt a részt, hogy paráználkodtál Morrigannel.
− Nem a maga orra előtt tettem. A kérdésemre válaszoljon!
Brighid duzzogva ennyit mondott:
− A ruházatod letépése csak enyhe szabályszegés volt.
− Nagyszerűen haladunk − lelkesedtem. − Mi a helyzet azzal a
résszel, amikor megpróbált megölni? Nem volt az vendéghez illetlen
viselkedés?
− Szigorúan véve az volt. De okot szolgáltattál rá!
− Nem, Brighid, ez nem igaz. Akkor szolgáltattam volna rá
okot, ha előbb elfogadom a házassági ajánlatát, aztán kezdek el pa-
ráználkodni Morrigannel, miközben Def Leppard bömböl a sztereó-
ból. Akkor valóban lett volna rá oka, hogy elhamvasszon! De egy
független férfi vagyok, akin nem kérhet számon ilyesmit. Különben
sem érem fel ésszel, mi késztette arra, hogy megcsalt fruska módjára
viselkedjék! Felteszem, nem csak a féltékenység vezérelte, ugye?
− Nem − mondta Brighid. − Nem játszott benne szerepet a fél-
tékenység.
− Mindjárt gondoltam. Házassági ajánlata az irántam érzett
személyes vonzalmán alapult?
− Nem.
− Persze hogy nem. Mielőtt rátérnénk a házassági ajánlatának
valódi okára, hadd cáfoljam meg az egyik vádját. Ha valóban
„Morrigan cinkosa” lennék, ahogy ön mondta, akkor meg kellett
volna ölnöm, bizony, és nem haboztam volna megtenni. Ha
Morrigan akaratának irányítása alatt állnék, vagy részese lennék egy
gonosz tervnek, mely az ön megbuktatását célozta meg, most nem
kvaterkáznánk itt.
− Akkor mit keresett itt? − kérdezte.
− Újranövesztette a fülem − pattintottam meg a cimpám. −
Szexmágia.
Brighid arca megrándult:
− Nem tudtam, hogy elvesztetted. Senki sem mondta.
 − Bizony. A Superstition-hegységben vesztettem el, amikor
megpróbáltam magának megölni Aenghus Ógot. Ha már itt tartunk,
maga adott utasítást Flidaisnek Oberon elrablására, hogy egészen
biztosan megjelenjek a helyszínen?
Az istennő felsóhajtott:
− Én.
„Grrr. Csalódtam magában., maga nem is olyan kedves, mint
hittem.”
− Tökéletesen egyetértek, Oberon − mondtam. − Brighid, sze-
retném, ha elgondolkozna rajta, mit tett az előbb. Én vagyok az
egyetlen ember ezen a síkon, aki az ősi módon imádja magát. Teljes
rítussal adóztam magának néhány éjszakával ezelőtt, samhainkor.
− Na, igen, de Morrigannek is!
− Mert ez a kötelességem. Ogmának is, továbbá Manannan
Mac Lirnek és a többieknek is. Mert magához hasonlóan ők is az is-
teneim. Azután, hogy több ezer évig imádtam magát, hittem a jósá-
gában, szépségében és lelkének tisztaságában, fel kell tennem ma-
gamnak a kérdést, hogy mindez megérte-e. Feleljen! Mi volt a valódi
oka, hogy férjül kért?
− Az amuletted titkára voltam kíváncsi. Tír na nÓgban köny-
nyebben tanulmányozhattam volna.
− Ez volt az egyetlen ok?
− Nem. Bele akartam köpni Morrigan levesébe.
− Hogyan? Ez a legfontosabb magának, igaz?
− Igen. Elsőséget akar szerezni Tír na nÓgban, és ehhez téged
használ fel.
− Maga sem jobb nála − mutattam rá. − Maga is elsőséget akar,
és ugyanúgy kihasználna érte. Mindkét viselkedést visszataszítónak
találom. De tudja, mi csípi leginkább a csőröm?
„Nekem meg a bundámat csípi valami!”
− Hogy olyan csúf módon bukott le a piedesztálról. Még egy
tisztességes vallásos krízisen sem mehetek át, mely során azon rá-
gódhatnék, hogy a maga tökéletes képe vagy a saját összetört illúzi-
óm-e az igazi, mert minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy
semmi isteni nincs önben. Nem látja, mennyire lealacsonyította ma-
gát, vagy továbbra is azt gondolja, hogy jogosan próbált megölni?
Várjunk, ne válaszoljon még! − Volt itt valami, amit szerettem volna
tisztázni. − Miért tűzzel támadt rám?
Brighid vállat vont:
 − Általában be szokott válni. − A hazugság lehetőségét kizáró
bűbáj alatt tett kijelentés elárulta számomra, hogy Brighid továbbra
sem tud a Morrigannel kötött egyezségemről, különben nem próbált
volna megölni. De továbbra sem értettem a viselkedését.
− Nagyon jól tudja, hogy az amulettem megvéd a varázslatok
nagy részétől. Vagy elfelejtette? − kérdeztem.
− Nem. Csak nem gondoltam elég erősnek ahhoz, hogy az
enyémnek is ellenálljon.
− Ah, vagy úgy! Szóval azt hitte, hogy a maga varázslata erő-
sebb az enyémnél.
− Igen.
− A halandóknál az efféle elbizakodottságot hübrisznek neve-
zik. De nem tudom, mi a neve halhatatlanok esetében. − Megbánás
nélkül, rezzenetlen arccal nézett. − Szóval. Mit fog tenni, ha felsza-
badítom Fragarach varázslata alól?
Nem akart válaszolni, így várnom kellett néhány másodpercet,
amíg Fragarach kikényszeríti belőle.
− Letépem a nyakadból a talizmánt, és újból tűz alá veszlek,
miután védtelenné váltál.
„Mi?! És hol marad a világbéke meg a szeretet?”
Felsóhajtottam. Nem tudta volna letépni az amulettem, de
most a szándékai számítottak.
− Ezzel nagyon kínos helyzetbe hoz mindkettőnket. A magam
részéről jobban örülnék annak, ha békésen tovább élhetnénk egymás
mellett. Árulja el, Brighid, miért akar megölni?
− Mert Morrigan cinkosának hiszlek továbbra is. És mert meg-
aláztál.
− Nem vagyok Morrigannek se kutyája, se macskája. Független
férfi vagyok. Az ön által képzelt megaláztatás pedig csak egy minő-
síthetetlen viselkedésre adott válasz. Már megbeszéltük, hogy maga
törte meg a vendégség szabályait, nem én. Úgy viselkedik, mint egy
elkényeztetett gyerek, és nem vállal felelősséget a tetteiért, mint
azok a francos, olümposzi istenek! Hadd hívjam fel rá a figyelmét,
hogy nem nyilvánosan aláztam meg! Senki sem tudja, mi történt itt,
a mi titkunk marad. Azt hiszem, ez egy olyan nézeteltérés, amit meg
tudunk beszélni. De mit mond maga? Hajlandó békét kötni, vagy
továbbra is holtan akar látni a képzelt sértés miatt?
− Engedj el, és tárgyalhatunk!
A szemébe nevettem:
 − Nem most jöttem le a falvédőről, ahogy az emberek errefelé
mondják. Először úgy tesz, mintha tárgyalni akarna velem, aztán
megpróbál megölni, eltaláltam?
Brighid a fogát csikorgatta, aminek köszönhetően úgy láttam át
a szándékain, mint a szitán.
− Igaz − vallotta be, miután egy ideig megpróbált ellenállni a
válaszadás kényszerének.
− Tudtam. Ezért kénytelen-kelletlen a bűbáj alatt kell tarta-
nom, amíg nem hajlandó a békés megbeszélésre.
− A részedről milyen biztosítékot kapok?
− Nos, nem öltem meg, amikor okot szolgáltatott rá, és soha-
sem szegtem meg a vendégszeretet szabályait magával szemben, rá-
adásul hű maradtam önhöz kétezer éven át. Azt hiszem, ezek után
nem kérdőjelezheti meg erkölcsi tisztaságomat. Rám rosszat még
véletlenül sem mondhat. Maga elhamarkodottan viselkedett, sőt,
hülyén, Brighid. Mindezt attól való félelmében, hogy Morrigan ki-
túrja a helyéről. Ha én is ilyen kevés önuralommal bírnék, maga már
halott lenne, és Morrigan első a tündérek között. − Előrehajoltam, és
szabad kezemmel rámutattam. − Maga rosszul ítélt meg engem,
ezért bocsánatkéréssel tartozik. Minden a válaszától függ. Mit felel?
− Egy nyakamnak szegezett karddal kicsikart bocsánatkéréssel
nem mész sokra.
− Ellent kell mondanom. A kardnak köszönhetően lehetek
benne biztos, hogy komolyan gondolja szavait, különben képtelen
lenne kimondani őket. Szándékainak ez lesz a végső próbaköve. Be-
ismeri a tévedését? A legtöbb istenség nem tudja beismerni, egysze-
rűen képtelenek rá. De ön ember volt, mielőtt az írek istenné tették.
Gondolkozzon el ezen egy kicsit!
Brighid szeme kék fénnyel felvillant, és eltűnődtem rajta, hogy
nem csak azért tanulta-e meg ezt a trükköt, hogy versenyezhessen
Morrigan vörös szemvillantásával. Talán nekem sem ártana megta-
nulnom, hogyan villogtassam zölden a szemem, akkor a frászt hoz-
hatnám a Starbucks kiszolgálóira. „Bolond halandó!” − mondanám
zölden égő szemmel. „Zsírmentes tejeskávét kértem!”
Az istennő elfordította szemét és a semmibe révedt. Száját ösz-
szepréselte, és állkapcsa szemmel láthatóan megfeszült. Ökölbe szo-
rította kezét, és egész teste füstölni kezdett, itt-ott lángnyelvek csap-
tak fel bőréről. Talán erre mondják, hogy valaki magában fortyog.
 Maradj csendben, amíg ezt csinálja, azt hiszem, elfeledkezett
rólad, és nem akarom, hogy eszébe juss! − mondtam Oberonnak,
aki bólintással jelezte, hogy hallotta.
Végre kialudtak a lángok, és Brighid megnyugodott. Izmai el-
ernyedtek, és válla nem feszült többé. Néhányszor remegő hangon és
mélyen felsóhajtott, aztán tenyerét az asztalra fektette, és az ölébe
nézett.
− Siodhachan, tűrhetetlen magatartásommal megsértettem a
vendégség szabályait. Kérlek, fogadd el legőszintébb bocsánatkéré-
semet a viselkedésemet illetően!
− Ez őszinte beszéd volt, Brighid. Elfogadom a bocsánatkérést.
Most beszéljünk pár szót a jövőről! Ha felszabadítom Fragarach bű-
bája alól, megpróbál a kutyám vagy az én életemre törni?
− Nem. Nem fogom megbosszulni az elszenvedett megalázta-
tást. De nem ígérhetem meg, hogy az eset miatt később nem lesz
köztünk nézeteltérés.
− Ezt teljesen megértem, de talán elkerülhetnénk néhány kel-
lemetlenséget, ha megbeszélnénk az ügyet. Mi okozhatna nézetelté-
rést közöttünk a jövőben?
− A Morrigannel fenntartott kapcsolat.
− Miért? Nem lehet viszonyom azzal, akivel akarom?
− Tőlem azzal fekszel össze, akivel tetszik − mondta gúnyosan
Brighid. − Ahogy elnézem, úgyis több benne a fájdalom, mint az
öröm − bökött állával összekarmolt felsőtestem felé. − De ellenemre
van minden olyan kapcsolat, mely a Tír na nÓgban betöltött helye-
met fenyegeti.
− Rendben, magyarázza el, mitől tart valójában! Attól, hogy se-
gíteni fogom Morrigant az ön megbuktatásában?
− Igen, pontosan ettől.
− Nos, akkor elárulom, hogy a bukásának éppen olyan kevéssé
örülnék, mint maga. Százszor inkább maga irányítson, mint ő.
− Köszönöm − mondta Brighid óvatosan, miután megpróbálta
leolvasni arcomról, vajon igazat mondok-e.
− De kötelességemnek érzem elmondani, hogy megesküdtem
Morrigannek, hogy senki mást nem avatok be az amulettem titkába
rajta kívül.
Brighid szeme kéken felizzott:
− Éppen erről beszéltem! A védőamulett segítségével könnyen
felülkerekedik rajtam!
 − Nyugodjon meg! Rengeteg ideje van, hogy elkészítse a saját-
ját. Morrigané sem lesz holnapra kész. Évszázadokig tart majd meg-
csinálnia. A házasságot illető nagylelkű ajánlatára a dolgok ilyetén
állása mellett nemet kell mondanom, viszont bármikor eljöhet, és
tanulmányozhatja az amulettemet.
− Mit ajánlott az amulett elkészítésének titkáért cserébe?
− Semmi olyat, ami az ön köreit zavarhatja. Nincs köze a meg-
buktatásához.
− Azért óvatosságra intelek! Álnok teremtés.
− Eleddig sokkal egyenesebb volt velem, mint maga, Brighid.
És életem nagy részét figyelemmel kísérte. Nem csoda, ha előbb csa-
pott le az új druidizmusomra. Viszont maga csak mostanában kez-
dett kitüntetni a figyelmével, miután rájött, hogy van valamim, ami
hasznára lehet. Tehát, ha úgy érzi, hátrányba került, senki mást nem
okolhat önmagán kívül.
Brighid behunyt szemmel felsóhajtott, és próbálta megőrizni
önuralmát.
− Igen, úgy látom, ezt a napot szemelted ki, hogy az összes hi-
bám a szememre hányd. Van még valami?
− Egyelőre ennyi. Hajlandó békésen távozni, és a jövőben elő-
zetesen értesíteni az érkezéséről?
− Igen.
− És mi lesz az Aenghus Óg megöléséért járó jutalmammal? A
mai napot illető bocsánatát még annál is jobban szeretném, mint
hogy a férje legyek. − Felszabadítottam Fragarach varázslata alól, és
leengedtem a kardot, de a markolatot a kezem ügyében tartottam. −
Várom a következő látogatását, mely remélem kellemesebb lesz en-
nél.
− Nem szegem meg többé a vendégség törvényeit − állt fel
Brighid. − De többé nem fogsz olyan ajánlatot hallani, mint amilyet
ma kaptál. Ez az egész − tolta fel bögyeit egy pillanatra − a tiéd lehe-
tett volna, druida, de már fújhatod. Jusson ez eszedbe, amikor leg-
közelebb Morrigan lefejti rólad a húst!
Miközben kiment, tett róla, hogy minél többet láthassak abból,
amit elvesztettem. Fenébe, fenébe, fenébe.
„Most már beszélhetek?”
Persze, Oberon, mondd csak!
„Általában jókat röhögök az üldözési mániádon, de most örü-
lök neki, hogy a háta mögé állítottál. Különben megsütött volna
Mrs. Hiszti tüze.” − Hátsó lábára állt, és mellső tappancsát vállamra
rakva bő nyállal képen nyalt. − „Kösz, Atticus.”
 Tizenötödik fejezet

Telefonomon volt pár nem fogadott hívás. Granuaile-től, Malinától

és az ügyvédemtől, Hal Hauktól. Az ügyvédemmel kezdtem.
− Atticus! Mondja, hogy nincs köze a satyrnbéli mészárláshoz!
− kezdte mindenféle bevezető nélkül.
− Mészárlás a Satyrnben?
− Igen, az újságok így nevezik. Nagy M-mel.
− Oh. Átugrana, hogy megbeszéljük? − kértem, mert a telefont
bárki lehallgathatta.
− A fény és a sötétség istenei mentsenek meg bennünket, ne
menjen sehová, mindjárt ott leszek! − morogta és lerakta.
Ezután Granuaile következett.
− Jól vagy? − tudakolta.
− Attól függ, mit értesz ez alatt.
− Hogy egyben vagy, és mindened működik.
− Ebben az értelemben véve jól vagyok.
− Oké. Szeretném, ha tudnád, hogy a pap és a rabbi megint itt
járt.
− Valóban? Mit akartak? − kérdeztem homlokráncolva.
− Hogy nyissam ki a ritka könyvek szekrényét. Mondtam ne-
kik, hogy nem tudom.
− Helyes. És még nem is hazudtál.
− Pontosan. Eléggé berágtak. Aztán rólad kezdtek kérdezgetni.
Vallásos dolgokat, hogy keresztény vagy-e, vagy zsidó, vagy pogány,
és hogy hűségesen gyakorolod-e a vallásodat.
 − Mit feleltél nekik?
− Hogy ezt kérdezzék meg tőled. Aztán azt tudakolták, mikor
jössz vissza, mondtam, hogy fogalmam sincs.
− Valószínűleg még zárás előtt befutok. Szerinted holnap rá-
bízhatnánk az üzletet Rebeccára és Perryre?
− Igen. Nekem ma mi lesz a dolgom?
− Természetesen a latintanulás, és vetesd magad vissza a Rúla
Búlába!
− Azon már túl vagyok. Csak egy telefonomba került, hízeleg-
tem egy kicsit Liamnek.
− Nagyszerű! Holnap reggel gyere ide, hogy a biztonságodról
gondoskodjunk! Nem jósoltam mostanában, de van egy megérzé-
sem.
− A paranoiás fajtából?
− Miért, van másfélém is, galambom?! − kezdtem dallamos,
nyulam-bulam hangon turbékolni. − Drágám, elmondhatok egy okot
a számtalan közül, hogy miért imádlak téged? − Nem a szárba szök-
kenő szerelem jele volt ez közöttünk, hanem egy kódkifejezés, amit
Granuaile saját maga ajánlott.
− Figyelj, sensei! − mondta nyomban az után, hogy Észak-
Karolinából visszatért. − Nem tudom, hogy a dolgok megint rosszra
fordulnak-e, mint Aenghus Óg esetében, de ha igen, ki kell fejleszte-
nünk egy virágnyelvet a telefonbeszélgetéseinkhez. Nem küldheted
ide minden alkalommal az ügyvédedet, ha valamit üzenni szeretnél.
Mert lehet, hogy nem lesz rá időd. Lehet, hogy a zsaruk előbb érnek
ide nála. Lehet, hogy nem leszek a városban, amikor szükséged van
rám. Az egész ügy annyira szövevényes volt, annyi minden üthetett
volna ki balul. Előre kell terveznünk, és mint a cserkészeknél, résen
kell lennünk!
− Cserkésszék be a seggem a cserkészek! A „légy résen” már
akkor az én mottóm volt, mielőtt utak épültek volna, amiken öreg
néniket kell átkísérni.
− Ja, bocs − hallgatott el Granuaile, de mivel nem folytattam,
megkérdezte: − Ezek szerint már van valamilyen terved, sensei?
− Tervem az nincs, csak a cserkészekkel szemben magamnak
követelem az elsőbbséget.
Granuaile szája felfelé görbült:
− Értettem. Mert nekem van egy tervem, ha kíváncsi vagy rá.
 − Természetesen. Az előrelátás tesz jó druidává. Ezt komolyan
mondom − tettem hozzá, mert még nem ismertük elég jól egymást,
hogy tudja, mikor viccelek.
− Köszönöm − pirult el halványan a dicsérettől. − Fel kell rá
készülnöd, hogy a mobiltelefonodat ugyanúgy lehallgathatják, mint
az otthonit vagy az üzletit. Vagyis, ha valamit közölnél velem, virág-
nyelven kell tenned. De ha túlzottan nyilvánvaló, hogy kódszavak-
ban beszélsz, vagy idegen nyelven, akkor kapsz egy „gyanús személy”
zászlót tőlük a seggedbe, és rákerülsz a „nem repülhet” listára…
− Már megbocsáss, de elárulnád, kikről beszélsz? − szakítot-
tam félbe.
− A kormányról. A rendőrökről. A sötét zsarukról. Talán még a
cserkészekről is. Szóval róluk.
− Vagy úgy! Folytasd, kérlek!
− Szóval szükségünk van egy hétköznapi kódra, és ha már fal-
ból úgy tettünk, mintha romantikus szálak fűznének egymáshoz
bennünket, a jövőben is tarthatnánk magunkat ehhez az alibihez.
− Valóban úgy gondolod? − kérdeztem mosolykezdeménnyel a
szám sarkában.
− Csak úgy tennénk − hangsúlyozta ki, és zavarában tovább pi-
rult. − Aztán annyiszor hívhatnánk egymást, ahányszor szükséges.
Közben bedobnál egy kódmondatot, aztán elmondanád az alibit.
− Mi lenne a „jelszó”?
− Őőő. Szóval. Nos, egy kérdés, ami színlelt románcunkkal ösz-
szeegyeztethető. Mondjuk, hogy: „Drágám, elmondhatok egy okot a
számtalan közül, hogy miért imádlak?” Mire én ezt mondom: „Per-
sze!” Aztán te elmondod, hogy mit és hol csináltunk múlt éjjel, s a
többi, mindezt persze szerelmes becézgetéssel kísérve a hihetőség
kedvéért, és bum! Máris tálaltad az alibit, méghozzá mindezt a kato-
nai-ipari-tekintélyelvű bagázs füle hallatára.
Felemeltem a szemöldököm, és elismerően bólintottam:
− Tudod, mit? Nem is rossz ötlet! − mondtam. − Ha az ügynö-
kök meghallják a nyálas, csöpögős gügyögésünket, azonnal kikap-
csolják a készüléküket. Mások turbékolásának kihallgatása a legbiz-
tosabb út a hányingerhez. Oké, legyen ez a terv, és bízzunk benne,
hogy soha nem kell bevetnünk!
És most, alig egy héttel briliáns ötletének felvetése után, él-
nünk kellett vele. Granuaile egy pillanatnyi szünet után egyből vette
az adást.
 − Hát persze, Atticusocskám! − mondta negédes hangon. −
Bármikor elmondhatod, miért szereted a nyuszikádat, csupa fül le-
szek, édibédikém.
− Amikor tegnap éjjel kimentünk abba a parkba, az Indián
Bend Roadtól északra, ami egész éjjel fényárban úszik, hogy base-
ballütővel labdákat ütögessünk Oberonnak, te akkor is felvetted a
nyáltól csöpögő, harapásnyomoktól rútított labdát a földről, amikor
tudtam, mennyire undorodsz tőle.
− Jaj, Oberon olyan cukipofa! − felelte Granuaile. − Jó sokáig
kint voltunk. Mennyi labdát is ütöttünk?
Annyira okos volt ez a lány, hogy dagadt a mellem a büszkeség-
től.
− Tizenkettőt − feleltem. − Csak az a baj, hogy az ütőket a ko-
csidban hagytuk.
− El is felejtettem! A te ütőid, vagy vissza kell adni őket valaki-
nek?
Hogy vág az agya. Pontosan tudta, mit kell kérdezni. Annak
idején némi nyomás alatt egyeztem bele, hogy tanítványommá fo-
gadjam, de most már láttam, milyen mázlista vagyok.
− Sajátok. A faütők, a Wilsonok az enyémek. Az alumínium-
ütőket kölcsön kaptam, de már visszavittem a tulajdonosának.
− Oh. Ez minden?
− Igen. Az ütők és a labdák a csomagtartódban vannak. Te vagy
az én cuki-vuki aranybogár mézes csuprom.
− Ah… várj csak! Te az előbb wookie-nak hívtál, mint azt a sző-
rös melákot a Csillagok háborújából?
− Ezt megkaptad, mi? − azzal letettem, aztán az otthoni telefo-
nomról megeresztettem egy utolsó hívást. Azért hagytam a végére,
mert tudtam, hogy lehordanak. Megmossák a fejem. Ledorongolnak,
és mindezt lengyel akcentusban.
− Ilyen kontármunkát is régen láttam, mint amilyet maga mű-
velt tegnap éjjel, Mr. O’Sullivan! − vágott bele Malina a közepébe.
− Sajnos az efféle ellenfelek nem a specialitásaim. − Akár le-
hallgatták, akár nem, a bacchánsnő kifejezést ódzkodtam telefonbe-
szélgetésben használni. − És nagy részüket elkaptam.
− Mire céloz ezzel?
− Csupán arra, hogy tizenkettő helyett tizenöten voltak, tehát
nem úgy állt a helyzet, mint a maga kontárul végzett jóslata mutatta,
Ms. Sokolowski. − A jóslás meg a bűbáj kifejezések telefonbeszélge-
tések során való alkalmazásával kapcsolatosan nem voltak skrupulu-
saim. Ha a kormánytól lehallgatna valaki, azt hinné, hogy dilinyós,
naiv, new age-es hippik vagyunk.
− Mennyi lépett meg?
− Csak egy.
− Aha. Biztosan meg sem állt Las Vegasig. Legközelebb többen
jönnek.
− Legközelebb már nem segíthetek. Ha az életben maradt har-
colni akar, nem vagyok benne biztos, hogy lenyomnám. Mi a helyzet
a német boszorkányokkal?
− Kettőtől könnyes búcsút vettünk.
− Mindezt a lakásból?
− Honnan máshonnan? − mondta kissé önhitten.
− Régebbről ismerte őket?
− Nem, ezek ifjoncok voltak. Kevésbé védettek, és nem elég
okosak ahhoz, hogy megfelelően leplezzék kilétüket.
Ebből kiderült számomra, hogy Malinának nincs szüksége haj-
vagy vérmintára egy távolról indított, halálos támadáshoz, és hogy a
tömegből is ki tudja választani a varázslathasználókat. Jó tudni.
− Gratulálok! Ez azt is jelenti, hogy felfedte a többiek hollétét?
− Sajnos, ott még nem tartunk. De szűkül a kör, valahol Gil-
bert-ben leledzenek. Több cickafarkra lenne szükségünk.
− Rendben. Futárral átküldetek másfél kilót. A két elbúcsúzta-
tott boszorkányról senki nem fog kérdezősködni?
− Úgy érti, olyan módon, ahogy az emberek a maga múlt éjsza-
kai munkájáról kérdezősködnek? Nem, semmi gyanús nem volt a
távozásukban.
− Oh. Értem. − Néha történik baleset.
− Időnként maga is megpróbálkozhatna az óvatossággal! Fi-
gyeljen, mostanra minden bizonnyal világos lett számukra, hogy az
első próbálkozásuk kudarcot vallott. Készüljön fel újabb támadások-
ra, ha még nem tette volna!
− Az elsőhöz hasonló csapásokra?
− Nem, valószínűleg más módszerhez folyamodnak, kevésbé
látványoshoz, de ugyanolyan halálos lesz a végeredmény, ha nem
védekezik.
− Oké. Köszönöm a figyelmeztetést.
Egy autó csikorogva lefékezett odakint.
 „Megjött a vérfarkas ügyvéded” − mondta Oberon. „Mibe fo-
gadjunk, hogy citromos légfrissítő szaga van?”
Szerintem vanília.
Sietve elbúcsúztam Malinától, és kinyitottam az ajtót Halnak,
aki összehúzott szemöldökkel, és egy újsággal a kezében sétált fel a
tornáclépcsőn.
− Jó napot, uram! Anyám! Milyen jó szabója van!
Hal megtorpant, és gyanakodva méregetett:
− Mi a franc történt magával? − nézte meztelen, alaposan ösz-
szekarmolt, összevert felsőtestemet. A sebeimre mutatva megkér-
dezte:
− A múlt éjszaka emlékei?
− Nem. A reggeli kemény szexé.
− Ezt nevezem! Elnézést a kíváncsiskodásért. Hé, csak nem
visszanőtt a füle?
− De bizony. Messze ez a legjobb dolog, ami ma történt velem.
Hal megkönnyebbülten felsóhajtott, és meglengette az újságot
az orrom előtt.
− Ebben egyetértünk, maga szerencsés rohadék! A rendőrség
ugyanis olyan fickót keres, akinek a személyleírás szerint fél füle
van. Azt hittem, ez egyből lebuktatja.
Zavartan emeltem fel a kezem:
− Honnan tudja a rendőrség, hogy néztem ki? Összesen két
rendőr látott, azok is halottak.
− Nos, néhány féltüdejű diszkópatkány menekülés közben lát-
ta, ahogy a meggyilkolt rendőrök őrizetében a földön fekszik, még-
hozzá bilinccsel a csuklóján. Nem csoda, ha életben maradt rendőr-
társaik kíváncsiak, mi történt az említett gyanúsítottal. Tudják, mi-
lyen ruhát viselt, milyen a hajszíne, és hogy különös ismertetőjegye a
fél füle. Az arcáról nincs fantomképük, mivel az aszfaltot nyalta.
− A tetoválásokat nem vették észre?
− Szerencsére nem. A karja a bilincs miatt olyan szögben állt,
hogy a tetoválások nem látszódtak. Tehát egy tetoválatlan és fületlen
fickót keresnek. − Hal elgondolkozva a levegőbe szimatolt, és össze-
húzta a szemöldökét: − Valami ég?
− Volt egy kis tűz, de már megoldottuk.
− Oh − mondta, és ezzel a kíváncsisága lángjai is kialudtak. −
Mivel ez a szag még innen is kellemetlen, nem bánná, ha a tornácon
ülnénk le beszélgetni?
 − Egyáltalán nem − mutattam egy székre, és miközben Hal he-
lyet foglalt, a kezembe nyomta az újságot. Oberon csapkodni kezdte
a széket a farkával, és fejét Hal kezéhez nyomta.
− Szia, kutyus! − mondta Hal, és kötelességtudóan megvakar-
gatta Oberon kobakját.
„Én nyertem. Citromillata van… az ázottkutya-szag mellett.”
Fel sem merült benned, hogy az ázottkutya-szagot akarja el-
nyomni a citromillattal?
„Az teljesen értelmetlen lenne, Atticus. Hiszen egy vérfarkas-
hoz az ázottkutya-szag illik. Szerintem éppen fordítva lehet.”
„A satyrnbéli mészárlás!” − üvöltötte az újság főcíme. „Az éj-
szakai rémálom során 25-en vesztették életüket, köztük két rendőr!”
Alatta egy fotó, mely az éjszakai klub előtt sorba rakott hullazsáko-
kat ábrázolta.

„SCOTTSDALE: A RENDŐRSÉG NAGY ERŐKKEL KERESI

A SCOTTSDALE ROADON TALÁLHATÓ SATYRN BÁRBAN TEGNAP
ESTE TÖRTÉNT TÖMEGMÉSZÁRLÁS GYANÚSÍTOTTJAIT, MELY-
HEZ FOGHATÓ TÖMEGGYILKOSSÁG MÉG NEM TÖRTÉNT A VÁ-
ROSBAN. A TANÚK BIZONYTALANOK AZZAL KAPCSOLATO-SAN,
HOGYAN KEZDŐDÖTT A VÉRENGZÉS, MELYET KÉT SCOTTSDALE-
I RENDŐRNEK CSAK AZ ÉLETE ÁRÁN SIKERÜLT MEGFÉKEZNIE.”

A cikk többi részét csak átfutottam:

− Hú. Említik a törött ütőket, de a kardról nem esik szó −
mondtam.
− Képes volt tanúk előtt hadonászni a karddal?
− Nem, nem − nyugtattam meg, aztán beszámoltam neki a
múlt éjjel történtekről, és a turbékolós virágnyelven, Granuaile-lel
megbeszélt alibimről. − Őrzöm a Targetban kapott vásárlási bizony-
latot − hívtam fel figyelmét a tényre. − Ha egy kicsit is ügyesen vég-
zik a munkájukat, jó esély van rá, hogy a rendőrség megtalálja a bolt
biztonsági felvételét. De azt mondjuk majd, hogy Granuaile ütői az
én ütőim. Ugyan egy kicsit kopottak, és használtak a kutyánkkal va-
ló, éjszakai baseballozás után.
„Ez azt jelenti, hogy meg kell csócsálnom néhány baseball−
labdát, ugye?”
Igen, azt. Ha jó kutya leszel, bemártom neked egy kis szaftba
előtte.
 − Az ütőkön nem maradtak ujjlenyomatok? − kérdezte Hal.
− Nem, erre ügyeltem.
− Szóval úgy akar kibújni a vád alól, hogy két füle van, és meg-
vannak a baseballütői, értem − bólintott Hal. − Ez segítene a dolgon,
ha bíróság elé kerülne az ügy, különösen, hogy világgá kürtölték azt
a fél fület. Az „ésszerű kétségre” bizton számíthat a tárgyalás során.
De rengeteg baj zúdulna a nyakába, ha az egyik tanú mégis látta vol-
na a kardot. Az elmúlt hetekben karddal a hátán karikázgatott fel és
le a Mill Avenue-n, amit boldog-boldogtalan láthatott, és azt is ki-
szúrhatták, hogy a fülét illetően kihívásokkal küszködik.
− És akkor mi van? A kard a hüvelyben maradt. Senki sem
vesztette életét kard okozta sebből kifolyólag.
− De a kard alapján beazonosítják, hogy a helyszínen járt,
Atticus. A fegyver itt van valahol a házban?
− Persze. Most már két szuperkarddal rendelkezem. − A másik
kard Aenghus Ógé volt, és Moralltachnak, vagyis Nagy Őrjöngőnek
nevezték, és Aenghus Óg legyőzésével került a birtokomba.
− Azt ajánlom, rejtse el őket, de rögtön! Ne késlekedjen egyet-
len másodpercet sem!
− Miért?
− Mert ha jól sejtem, a tempei rendőrség együtt fog dolgozni az
ügyön a scottsdale-iekkel, nehogy megint olyan oltárian elcsesszék,
mint az üzletében − mondta Hal a boltom fantasztikusan rosszul „el-
sülő” átkutatására utalva, ahol egy rendőrt és engem meglőttek. −
Ami azt jelenti, hogy házkutatási paranccsal fognak beállítani magá-
hoz, méghozzá teljesen törvényesen, és ha megtalálják a kardot, be-
viszik magát a városba egy hosszabb elbeszélgetésre.
− Mi a helyzet az íjakkal, a nyílvesszőkkel, meg a saijokkal, a
dobótőrökkel, meg a többi harci fegyverrel?
− Miért, ilyeneket is tart raktáron?
− Dugig van velük a garázs.
Hal ősnorvégül káromkodott egyet, aztán visszaváltott az an-
golra:
− A francba, Atticus, miért nem egy denevérbarlangban tartja
azokat a szarokat?
− Miért? Azt hittem legálisak.
− Legálisak, de jobb, ha efféle helyzetekben nem szimatolnak
füstöt, hogy aztán tüzet kiálthassanak. Ami a jelen helyzetben szó
szerint igaz − kezdett szimatolni széthúzott orrcimpákkal. − Mi
okozta a tüzet, ha már itt tartunk?
− Egy istennő látogatása.
− Most komolyan beszél, vagy csak húzza a lábam?
− A lehető legkomolyabban − mondtam, és nem akartam kija-
vítani, hogy a helyes kifejezés a húzza az agyam lett volna, mert
nem akartam letörni a lelkesedését. Hal valamivel ifjabb volt Leifnél,
és sokkal elszántabb a modern nyelvhasználat elsajátítása terén. Ál-
talában hálásan fogadta, ha kijavítottam, de most nem akartam elte-
relni a figyelmét.
− Nekem is aggódnom kellene miatta?
− Dehogy! Ír politikai ügy.
Hal élesen rám nézett, és figyelmeztetően megrázta az ujját:
− Az a legveszélyesebb, bele ne keveredjen! Legyen óvatos!
Leesett állal néztem Halra:
− El sem hiszem, hogy ezt maga mondja nekem!
„Én sem. Te mindig óvatos vagy. Szinte már óvatosság
fetisiszta.”
− Miért? − kérte ki magának Hal, és sértetten megrándította
vállát.
− Tegnap felhívtam Gunnart, hogy segítsen elbánni a
bacchásnőkkel, de letette. Se puszi, se pá, se egy „vigyázz magadra!”,
semmi. Most épp annak következményeivel próbálunk megbirkózni,
hogy nem segítettek nekem, és maga az ír politikai ügyektől való tar-
tózkodásra int?
„Kapok valamilyen jutalmat, hogy a mondatomat a fetisiszta
szóval színesítettem?”
− Pontosan tudom, mi a helyzet Gunnarral. Nem a mi dolgunk
a varázsbéke fenntartása.
− De az enyém sem.
„Nagyon nehéz ám kiejtem! Én például fetasajtisztát monda-
nék helyette, ha nem vigyáznék, aztán meg ott állnék befürödve,
mint egy kölyökkutya, aki nem emelte fel a lábát vizeléskor.”
− Akkor miért végezte el a munkát? − kérdezte Hal.
Felvetődött bennem, hogy elmondom neki: a Tony Kunyhója
körüli terület feltámasztásához olyan városra van szükségem, ahol
békésen élhetek és dolgozhatok. De ez túl misztikusan hangzott, és
nem értette volna meg, minek vágom a fejszém egy hosszú évekig
tartó munkába. Ehelyett vállat vontam, és csak ennyit mondtam:
 − Ír politika.
− Már megint! Rohadt veszélyes! Nekünk az a dolgunk, hogy
kívül tartsuk a börtönön, ha bajba kerül, és nem az, hogy segítsünk
bekerülni. Jöjjön! − felállt a székből, és befelé mutatott. − Segítek
eldugni a fegyvereket.
„Azt hiszem, Hal is megérdemelne egy jutalomfalatkát, amiért
kívül tart a börtönön − mondta Oberon befelé menet.
Ha egyben akarsz maradni, ne ajánlj jutalomfalatkát a vér-
farkasoknak! Megalázónak és méltatlannak tartják, ha ilyesmivel
kínálják őket.
„A hold biztosan összezavarta az agyukat, amikor ezt az állat-
ságot kitalálták. Mert a jutalomfalatban semmi rossz sincsen. Ko-
molyan mondom, Atticus, néha úgy tűnik, hogy ezek tesznek a Ku-
tyafélék Törvényeire.”
A mikre?
„A törvényeinkre. Vette valaha valaki a fáradságot, hogy
megértesse velük, hogy a jutalomfalat már a nevéből kifolyólag is
egy ízletes finomság, ami bármilyen alkalommal fogyasztható a
temetések kivételével?”
Nem. Te is csak most találtad ki az egészet.
„Eltaláltad! Annyira kreatív elme vagyok, hogy megérdemlek
egy jutalomfalatkát!”
Ez egyértelmű. Megálltam az enyhén megfeketedett oldalú
konyhaszekrény mellett, és kivettem belőle egy marék jutalomfala-
tot.
Ha megetted, szeretném, ha őrt állnál a tornácon, és figyel-
meztetnél, ha valaki jön.
„Haver, ez aztán ízletes! A vérfarkasok nem tudják, mit vesz-
tenek!’’
A garázsban magamhoz vettem Moralltachot, néhány gyakorló
kardot és egy köteg vízhatlan vásznat (eredeti szövet, ne azokra a
szintetikus vackokra gondoljanak, amiket manapság árulnak, mert
én a természetes anyagok híve vagyok). Mivel denevérbarlang nem
volt a közelben, kénytelen voltam varázslattal elrejteni őket. Ollóval
megfelelő méretű darabokra vágtam az olajjal átitatott vásznat, és
megkértem Halt, hogy tekerje be velük a kardokat, de alaposan.
− Van szigetelőszalagja, vagy valamije, amivel beragaszthatom
őket? − kérdezte.
Meg kellett állnom vagdosás közben.
 − Hal, nem zavarja, hogy druida vagyok? Méghozzá igazi.
Hal elpirult, és ennyit motyogott:
− Igaz. Akkor majd maga beragasztja, ugye?
− Be. Elkészült?
− El. Tessék!
− Akkor fogja oda a szélét! − kértem, és megvártam, amíg meg-
teszi. − Dún! − mondtam írül. Az anyag beleszövődött a vászon hul-
lámaiba, és egyfajta kibogozhatatlan Möbius-szalagot eredménye-
zett, legalábbis az én szemszögemből, mert Hal csak annyit látott az
egészből, hogy ahol eddig szélek voltak, ott egybefüggő vászon kelet-
kezett.
Hal a fejét rázta:
− Öreg hiba, hogy nem ünnepli a karácsonyt! Remekül tudna
csomagolni!
Ezt a folyamatot három alkalommal megismételtük, aztán a
felnyalábolt kardokkal kivonultam a hátsó kertbe. Hal követett, és
remegő orrcimpákkal szaglászta a gyógynövényeim illatát.
− Ugye, nem termel semmit, ami akár távolról is marihuánára
hasonlítana?
Felhorkantam.
− Csak egy idióta keverné össze ezeket a marihuánával.
− A rendőrök nagyon idióták tudnak lenni.
− Itt nincs semmi értékes. Tőlem lefoglalhatják, ha úgy érzik,
hogy a társadalmat az én gyógynövényeimtől kell megvédeniük.
− Oké. Hová rejtsük őket? − nézett Hal a földre a megfelelő he-
lyet keresve, ahová eláshatjuk a kardokat. Vagyis rossz helyen tapo-
gatózott.
− Látja a szomszédom Jeruzsálem-tövisét, ami áthajlik a ker-
tembe? Azon a fán rejtjük el őket.
− Oké-zsoké. De hogyan? − A fa egy magas fakerítés másik ol-
dalán állt, és nem könnyen másztam volna fel a palánkra, hogy elér-
jem az ágait.
− Majd a nagy, szőrös vérfarkasmuszklijaival földob a fára, az-
tán utánam dobja a kardokat, amiket előbb a fához kötök, hogy le ne
essenek, majd álcázom őket.
− Az ágak elég vékonyaknak tűnnek, biztos benne, hogy elbír-
ják?
 − Teljes mértékben. Ez a fa kedvel engem. Gyökerei átnyúlnak
a kerítés alatt, néha elbeszélgetünk a talajösszetevőkről, a nitrogén-
ről, meg a rettenetes szúkról.
Halt nem igazán győztem meg.
− Ráadásul képes vagyok megerősíteni az ágakat.
− Á, értem, rendben. Csak leveszem a zakómat…
Öt perc alatt készen lettünk a dologgal, és Halnak még a hom-
loka sem lett nedves attól, hogy feldobott a lombok közé. Általában
direkt úgy öltözik, hogy ruházata elrejtse izmos alakját, mert a bíró-
ságon az izmokat a vádlottakkal kötik össze, nem az ügyvédekkel. De
így is impozáns benyomást keltett, igazi férfias férfi volt a bevágott
állával és széles mosolyával. Szemüveget hordott, de csak álcázásból,
különben nem voltak gondok a látásával. Azt gondolta, az esküdt-
szék így intelligensebbnek és kifinomultabbnak fogja tartani.
− Egész jó kis bűbáj − sandított a lombok közé. − Tudom, hogy
ott vannak, mégsem látom őket.
− Az álcázás addig működik, amíg elég energiát tudok hozzá
szerezni. A kötések addig tartanak, amíg fel nem oldom őket.
− Kiváló. És mi lesz a többi halálos fegyverével?
− Mennyi időnk van maga szerint?
− Talán két óránk, talán két percünk − mondta.
„Atticus, három autó érkezett, és a bennük ülők a Hatalom
egyenruháját viselik.”
Köszönöm, Oberon, csatlakozz hozzánk a hátsó udvaron!
− Inkább két másodpercünk. Ugyanis itt vannak − közöltem
Hallal.
− Akkor rögtönöznünk kell.
− Naná − vontam vállat. − Reméljük, jó móka lesz!
− Kapjon magára valamit! Ezek egy olyan ürgét keresnek, aki
múlt éjjel megölt egy csomó embert, és maga éppen úgy néz ki.
− Milyen igaza van! − néztem végig Morrigan által megkínzott
felsőtestemen. Képes lettem volna meggyógyítani magam, ha békén
hagynak egy kis időre, de aznap ilyesmi szóba sem jöhetett.
− Egyetlen kérdésükre se válaszoljon, ha nem vagyok ott, és
módszeresen nem zaklatom őket.
− Értem.
Mielőtt Hal ajtót nyitott volna nekik, és elmentem volna ma-
gamra kapni valamit, Oberont ukázokkal láttam el:
 Húzd meg magad hátul, amíg végzünk ezzel! Legyél szuper-
rendes és tökhülye! Ha valaki megszólít, csak bátortalanul csóváld
meg a farkad, de ne mozdulj!
„Hagynom kell, hogy a Hatalom emberei megsimogassa-
nak?”
El is somfordálhatsz, de ne ugass, ne morogj, és ne is harapj!
Megfelelő ruha után kutattam a komódban, és hirtelen ötlettől
vezérelve a régi, animés pólóm mellett döntöttem, ami teli volt he-
gyes orrocskákkal, csészealjszemekkel, meg nagy kardokkal. Felvet-
tem, és máris videojátékos hülyegyerekké változtam.
A hálóból visszatérve a nappaliban öltönyös embereket vettem
észre. Egyikük sem látott még, és soha nem találkoztam velük, ezért
nyugodtan eljátszhattam a szerepem.
− Öcsém! Mi a nyál! Tik meg kik vagytok? − Automatikusan le-
szállítottam az intelligenciaszintemet a rendőrök előtt.
− Atticus, a rendőrségtől jöttek − mondta Hal.
− Atticus O’Sullivan? − lépett előre egy homokszínű hajú, zöld
inget és selyem nyakkendőt viselő férfi, és megmutatta az igazolvá-
nyát. − Kyle Geffert nyomozó vagyok a tempei parancsnokságról.
Engedélyünk van rá, hogy kard, illetve bármilyen tompa végű fegy-
ver, például baseballütő után kutatva átvizsgáljuk a házát.
A neve valahonnan ismerős volt, de nem tudtam még hová
tenni.
− De jó! Legalább megkeresik a kardomat, mert egy ideje nem
találom.
− Elvesztette a kardját?
− Attól tartok, haver − rántottam meg a vállam. − Nem tom,
hol a gyíkba’ van.
− Szóval beismeri, hogy van egy kardja?
− Jóhogy. Csak nem találom. Tudja, nindzsa akarok lenni, arra
gyúrok. − A nyomozó pislogott, és kérdőn Hal felé pillantott, hogy
csak hülyíteni akarom-e. Hal fapofát vágott, és aprót bólintott, hogy
megerősítse a sztorimat.
− Mióta nem találja a kardját?
− Azt hiszem, tegnap éjjel óta.
− Érdekes. Úgy látom, mindkét füle jó állapotban van − észre-
vételezte a nyomozó.
− Köszike − néztem bizonytalanul Halra, aztán újra Geffertre.
− Magának is szép füle van…
 − Bejelentést kaptunk egy férfiról, akinek hiányzik a jobb füle,
és karddal biciklizik Tempében.
− Az anyját! Hú! Óvatosabb is lehetne azzal a gyíklesővel, ha a
saját fülét is lecsapta vele − kuncogtam saját, béna viccemen, aztán
szégyenlősen a padlóra néztem, amikor senki sem nevetett velem. −
Bocs. Életem tragédiája, hogy nem értik a vicceimet. − Az öltönyö-
sök bekukkantottak a bútorok alá meg a képek keretei mögé, hátha
ott rejtettem el a kardot. Az egyik hamarosan visszatért, és jelentet-
te, hogy nagy mennyiségű hegyes és tompa végű fegyverre bukkant a
garázsban.
− Kardot talált? − kérdezte Geffert.
− Egyelőre csak késeket.
− Jelentse, ha talált valami újabb dolgot!
A nyomozó visszafordult felém, és megkérdezte:
− Mr. O’Sullivan, elmondaná nekem, hol volt tegnap éjjel?
− Erre nem kell válaszolnia − figyelmeztetett Hal.
− Nem kell parázni! Válaszolok én! − mondtam Halnak, aztán
Gefferthez fordultam. − Lazulás volt a barinőmmel meg a kutyám-
mal. A kutyámnak ütögettük a labdákat, és le kellett vennem a kar-
dom, hogy ne zavarjon az ütésben, tudja? De valami gennyláda le-
nyúlta, amíg nem sunyiztam oda. Teljesen bekattantam, öcsém, de
még most is bennem van az ideg. Ha megtudom, ki tette, megismer-
tetem a kungfutudományommal!
− Mintha az előbb azt mondta volna, elvesztette a kardját.
Most meg azt állítja, hogy ellopták?
− Biztosan rosszul emlékszem. Néha keverem a dolgokat. Ami-
kor nindzsatranszban vagyok, kajakra kiesnek bizonyos idők.
A nyomozó alsó és felső ajka között rés keletkezett, és úgy né-
zett rám, mintha szavak helyett moslék csöpögne a számból. Megint
a padlóra néztem, és egyik lábamról a másikra álltam.
− De lehet, hogy a drogok miatt van, amiket fiatalabb korom-
ban kajoltam. Néha teljesen elszállok.
Geffert lassan bólintott, majd Halra nézett. Aztán hirtelen ösz-
szehúzta a szemét, és nekem szegezte a kérdést:
− Megtudhatnám, miből él?
− Nindzsaképzésből.
− Ez az egyetlen bevételi forrása?
− Hát, van egy könyvesboltom is. − A nyomozónak tudnia kel-
lett valamit rólam, mert Hallal karöltve bepereltük a tempei rendőr-
séget, amiért a múlt hónapban lelőttek. Életem eme sajnálatos epi-
zódját Aenghus Ógnak köszönhettem. Nem hiszem, hogy úgy jöttek
volna átkutatni a házam, hogy előbb ne néztek volna utánam a nyil-
vántartásban.
− Azt mondja, hogy a könyvesboltja rendesen jövedelmez?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, és jobb válla fölött
elbambultam a semmibe.
− Mr. O’Sullivan?
− He? Mi van, haver? Bocs, elbambultam.
Geffert lassan, hogy én is megértsem, újra feltette a kérdést:
− Elég pénze jön be a könyvesboltból?
− Ja, a lóvéról beszél. Igen, egy valag.
− Annyi, hogy megengedhet magának egy drága ügyvédet?
− Hááát… ja − mutattam Halra. − Rá céloz, nem?
− Miért van egy könyvesboltosnak szüksége a Magnusson és
Hauk ügyvédi irodára?
− Mert a tempei rendőrök előszeretettel lövöldöznek rám min-
den ok nélkül, és áttúrják a házamat olyan szarságok után, amikkel
nem rendelkezem, és mert meglepődnek, ha történetesen megvan
mindkét fülem.
Ettől a nyomozó állkapcsa egy pillanatra megfeszült, de dicsé-
retére legyen mondva, nem reagált rá, ehelyett újabb kérdéssel jött:
− Azt mondta, a kutyájával baseballozott. Egy ír farkaskutyáról
beszélünk?
− Igen, de nem a régiről. Az elveszett, vagy elszökött, vagy ki
tudja. Ez egy új. Néhány hete szereztem, be van jegyeztetve, meg-
kapta az oltásait, meg minden. − Ahhoz a meséhez tartottam ma-
gam, hogy a régi kutyám valójában egy új kutya. Ősi ellenségemnek
köszönhetően egy gyilkosság miatt körözték a kutyámat, persze
Aenghus Óg ásta ezt a vermet is. Szerencsére egy kutyának sokkal
könnyebb új személyazonosságot szerezni, mint egy embernek. Az
Állatfelügyelet bürokratái nem nézik, hogy hamis-e a kedvenced ira-
ta. Csak elveszik a nyomtatványt meg a csekket, azután kiadják a
csillogóan új, nyakörvre akasztható kutyabárcát és kész.
− Hol van most? − kérdezte Geffert.
− A hátsó udvaron.
− Láthatnám?
− Simán, öregem! − a hátsó ajtóra mutattam, és Geffert ki-
ment, hogy megtekintse új ebemet.
 Jön a Hatalom. Ne feledd, hogy most egy félénk, szuperszelíd
kis fickó vagy!
„Látom őt. Úgy néz ki, mint egy autókereskedő. Már előre
nem bízom benne. De ne aggódj, Oscar-díjas alakítást fogsz látni
félénkség kategóriában!”
A konyhaablakon át figyeltem az Oberon felé közeledő
Geffertet. Oberon olyan jól viselkedett, mint ígérte. Először bizakod-
va csapdosni kezdte farkával a földet, aztán lesunyta fejét, majd a
hátára dobta magát, hogy felkínálja nyakát és pocakját, miközben
mellső lábai ernyedten kókadoztak mellkasa fölött. Ez nem lehet az
az emberevő kutya, amit a rendőrség keres a parkőr halálával kap-
csolatban.
Káprázatos alakítás! Ezt meg hol tanultad? Oberon ugyanis
általában ficánkolt hasvakarás közben, és néha gyengéden a fogai
közé vette a karomat. Soha nem maradt ilyen nyugodt és mozdulat-
lan, mert a hasvakarást interaktív élménynek gondolta.
„A kutyák mindig így csinálják a parkban, ha meglátnak.”
De Geffertnek eszébe sem jutott megvakarnia a hasát, csak a
nyakörvön lévő flepnit nézte meg, hogy tényleg új-e. Aztán felállt, és
gyanakodva körbetekintett.
„Azt hiszem, ez egy macskás. Itt az ideje, hogy kitaláljunk va-
lami kópéságot!”
Geffert körbejárta a gyógynövénykertet, és a földet nézte friss
ásásnyomok után kutatva.
Mire gondolsz? A te Oscar-díjas alakításodat úgysem tudom
felülmúlni!
„Ó, én nem féltelek, tudom, hogy kitalálsz valamit!”
Hal mellém lépett, hogy tájékoztasson a házkutatás legújabb
fejleményeiről.
− Most sokkal udvariasabbak, mint a múltkor. Mindent vissza-
tesznek a helyére, ha elmozdították. A nyomozó nem említette, hogy
további kérdezősködés céljából bevinnék. Azt hiszem, erre csak ak-
kor kerülne sor, ha megtalálnák a kardot.
Csörömpölést hallottam a nappaliból, és bementem megnézni,
mi történt. Az egyik rendőrnő véletlenül leverte a DVD-
gyűjteményemet, melynek darabjai a padlóra potyogtak. Remek al-
kalom volt, hogy tovább alakítsam az örökre gyermekded fantáziavi-
lágba ragadt, szánalmas hülyegyereket.
 − Te jó ég! − mondtam elkerekedett szemmel, aztán a cipőmet
nézve zsebre dugtam a kezem. − Ha pornófilmeket talál… nem az
enyémek! − Felém vetett pillantása három rész utálkozásból, két
rész megvetésből állt. − Esküszöm! − kezdtem kifelé settenkedni a
nappaliból, és ügyeltem rá, hogy a konyháig tartogassam a moso-
lyomat. Hal halkan kuncogott.
− Hogy maga mekkora bohóc! − suttogta.
− Kikérem magamnak, az alteregó gondozása és táplálása mű-
vészi kifejezési forma! − suttogtam vissza. − Jön a nyomozó. Fogad-
junk, hogy kérdezni fog az égésnyomokról!
Geffert csalódottan, szemöldökét ráncolva belépett a konyhá-
ba, és észrevette megfeketedett konyhaszekrényemet.
− Mi történt a konyhájában, Mr. O’Sullivan?
− Ó! − forgattam a szemem. − Ismeri azokat a konyhai piszto-
lyokat, amikkel karamellizálni lehet a crème brûlée-t? Na, éppen egy
ilyet használtam a „jó éjt” desszertem elkészítéséhez, de közben egy
régi rockbandát hallgattam, és nem tudtam megállni, hogy ne ráz-
zam ritmusra a fejemet. Csápolás közben elfelejtettem, hogy a sza-
kácspisztoly a kezemben van.
Geffert nyíltan gúnyolódni kezdett:
− Maga észre sem vette, hogy a fél konyháját leégeti egy
flambírozó fáklyával?!
− Ha a Crüe-re tombolsz, akkor az olyan, mint egy vallásos él-
mény, öregem. A szememet be kell hunynom hozzá. Maga még nem
társalgott a hangok istenével, miközben a csontjában érezte a lükte-
tést?
Geffert megrázta a fejét, és kinyitott egy jegyzetfüzetet. Elkérte
Granuaile nevét és címét, hogy megerősíttesse vele a tegnap éjszaká-
ra szóló alibimet. Elmondtam neki, hogy az ütők bizonyára
Granuaile kocsijában vannak, de azt nem volt kedvem közölni, hogy
a lány jelenleg a boltomban tartózkodik. Bejött egy másik nyomozó,
aki tájékoztatta Geffertet, hogy a kardot továbbra sem találják, és
hogy a garázsban lelt tompa végű fegyvereket borító por arra utal,
hogy meglehetősen régen használták őket. További egy órát elkutat-
gattak, de nem bukkantak semmire, ami engem összefüggésbe hoz-
hatott volna az előző éjszakai mészárlással. Gyógynövényeimet ön-
tözgetve és Oberon hasát vakarászva odakint vártam, hogy végezze-
nek, de Hal felügyelt rájuk. Végre arra is jutott időm, hogy lábujjai-
mat a fűbe fúrva elkezdhessem a Morrigan által okozott sebek és zú-
zódások gyógyítását. Mire elmentek, és udvariasan megkértek, hogy
a nyomozás időtartama alatt ne hagyjam el a várost, remekül vol-
tam, úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna, és teljesen fel-
töltődtem energiával.
Hallal kinyitottunk két Stellát, és az üvegek nyakát összekoc-
cintva ittunk a nyomozók sikeres félrevezetésére. Oberon kiemelke-
dő színészi alakításáért további jutalomfalatokban részesült, és ami-
kor megnéztem a DVD-gyűjteményemet, észrevettem, hogy a nyo-
mozónő ábécésorrendbe rakta. Kerek három percig egészen jól érez-
tem magam, aztán megszólalt a mobiltelefonom.
− Atticus, ide tudnál jönni? − kérdezte Granuaile. − Megint
visszajött az a két fickó, és azt mondták, addig nem távoznak, amíg
nem beszéltek veled.
 Tizenhatodik fejezet

− Ez a két fickó még a zsaruknál is idegesítőbb − mondtam Halnak,

miután biztosítottam Granuaile-t, hogy rögvest ott leszek.
− Melyik két fickó?
Gyorsan elláttam azzal a soknak igazán nem mondható infor-
mációval, ami a birtokomban volt, és tudattam vele, hogy még több
értesülésre lenne szükségem.
− Rá tudna állítani titokban egy magánkopót ezekre az alakok-
ra, hogy a szálak ne vezessenek vissza magához? Nem akarom, hogy
a Falka bármelyik tagja, vagy a Falka barátai közül valaki kapcsolat-
ba kerüljön az üggyel. A magánnyomozót én fizetem.
− Semmi akadálya − mondta, miközben felugrottam a biciklire.
− Nem bánná, ha vevőnek álcázva magam beugranék megnézni
őket?
− Őőő… Hát, ha nagyon ragaszkodik hozzá.
− Szerencsésebb lenne, ha nem tenném?
− Az a helyzet, hogy tényleg fogalmam sincs, kikkel állhatok
szemben, csak annyit tudok, hogy gyanúsak. Nem akarom veszély-
nek kitenni.
Hal felhorkant.
− Mi a fene! Azért követni fogom, hátha szüksége van a hatal-
mas, szőrös izmaimra, ha ki akarja dobni őket.
Megnyomta a slusszkulcsa gombját, mire kocsija felcsipogott.
 − Rendben − mondtam, mert nem akartam ezen vitázni. Tele-
patikusan elköszöntem Oberontól, aztán olyan gyorsan kezdtem te-
kerni a kerékpárt, ahogy a lábam bírta. Öt perc kellett, hogy odaér-
jek, tehát rengeteg időm volt kitalálni, mi várhat rám a boltban.
Hogy ez a két fickó egy nap kétszer állított be az üzletembe en-
gem keresve, arra engedett következtetni, hogy nem ismerik a lakó-
helyemet, ami nem állt összhangban azzal a rengeteg információval,
mely a birtokukban volt rólam. És hogy hülyegyerekálcám nem té-
vesztette meg őket, arra legjobb bizonyítékul az szolgált, hogy to-
vábbra is fontosnak tartották a velem való találkozást. A rabbi már
az első pillanattól kezdve gyanakodott rám, de úgy látszik, időköz-
ben perdöntő bizonyítékot szereztek varázslóképességeimet illetően,
és arra is rádöbbentek, hogy a szekrényemben tényleg igazi könyv−
ritkaságok lapulnak. Bármit is akartak tőlem, én máris az ellenkező-
jét akartam.
Délután három óra volt, holtidő az üzletben. Granuaile-en,
Rebeccán, Gregory atyán ás Yosef rabbin kívül nem tartózkodott
senki odabent. Perry szabadnapot kapott.
− Mr. O’Sullivan, azért jöttünk, hogy… − kezdte Gregory atya,
de felemelt kézzel beléfojtottam a szót.
− Mindketten szabadnapot kaptok, természetesen kifizetem −
mondtam alkalmazottaimnak. − Granuaile, ne felejts el útközben
beugrani a Targetba! Tudod, a sportszerek… − mondtam emlékezte-
tőül. Most, hogy Geffert ennyire szaglászni kezdett, ragaszkodnunk
kellett az alibinkhez.
− Rendben, sensei! − kacsintott rám Granuaile, aztán össze-
szedte a holmiját, és az aggódó arcú Rebeccával a sarkában kicsörte-
tett.
− Mit akarnak? − szögeztem a kérdést a rabbinak, amikor az
ajtó becsukódott. Láthatóan ő volt a főnök, és a Mr. Rosszfej. Az atya
a közönségkapcsolati oldalt képviselte.
− Meg szeretnénk vizsgálni a könyvritkaságait − mondta dara-
bos, orosz akcentussal.
Csak a fejemet ráztam:
− Nem eladók.
− Kutatási célzattal − vetette közbe Gregory atya.
− Mi a kutatás területe?
− Varázslat és okkultizmus.
− Akkor a könyvtárat javasolnám.
 A rabbi éppen mondani akart valamit, de ekkor Hal kinyitotta
az ajtót. Amikor belépett az üzletbe, a rabbi szeme kidülledt, és vi-
csorogni kezdett. Éreztem, hogy a macska megint bele készül szarni
a ventilátorba, és ebből már kezdett elegem lenni. Gyorsan megálla-
pítottam, hogy a rabbi természetes alapanyagból készült zakót visel,
és ruhaujját egy bűbájjal odakötöztem az oldalához, hogy a karját
mozdítani se tudja. A rabbi mindenesetre meglepően gyors volt.
Amikor motyogni kezdtem a bűbájt, előkapott a zakójából egy ezüst
dobókést, és oroszul felkiáltott: „Pusztulj, farkas!” De amikor el
akarta hajítani, a bűbáj végre hatott, és a kést csak a saját lába elé, a
szőnyegbe állította bele, így Hal életben maradt.
Ezután nagy vicsorgás és fröcsögés vette kezdetét, de én még
nem fejeztem be a beszélgetést. Röpködő fegyverek nélkül szerettem
volna szót váltani ezekkel a fickókkal, ezért az atyán is ugyanazt a
kötést alkalmaztam, mint a rabbin. Aztán a kötést kiterjesztettem a
lábukra is, mialatt ők harsányan követelték, hogy azonnal hagyjam
abba. A pantallóikat térdtől felfelé összekötöttem a szőnyeggel, és
térdre kényszerítettem őket. Hogy nem túl finoman, arról nyekkené-
sük tájékoztatott.
Hal érthetően felszívta magát, amiért egy vadidegen se szó, se
beszéd meg akarta ölni, de nem engedhettem, hogy elfajuljanak a
dolgok. Gunnar már így is be volt rám rágva, és ha Halt is megöle-
tem, megesz ebédre. Hal és a két térdelve kiáltozó ember közé álltam
feltett kézzel:
− Sajnálom, uram, de zárva vagyunk. Ha vásárolni szeretne,
nézzen be holnap, biztos vagyok benne, hogy segíthetünk! − Ha ezek
az alakok elhiszik, hogy nem ismerem Halt, csak jól járhatok. Hal
felé biccentettem, szememmel jeleztem, hogy tűnjön el. Vonakodva
visszabiccentett, szeme máris sárga színben úszott, aztán szó nélkül
távozott. Biztosra vehettem, hogy a szaglászás egyből megkezdődik
térdeplő barátaink után.
Gregory atya és Yosef rabbi hangosan követelték, hogy enged-
jem el őket, különben súlyos következményei lesznek, de hanyagul
csak ennyit vetettem oda nekik:
− Tudják, maguknál rosszabb vásárlóim még nem voltak. Nem
csak zaklatták az alkalmazottaimat, és megakadályoztak egy kelle-
mesen pihentető nap eltöltésében, de még a vásárlóimat is meg
akarják ölni, amint belépnek az ajtón, és panaszkodnak, amikor
megakadályozom önöket egy főbenjáró bűn elkövetésében. Mondja,
padre − szólítottam meg Gregory atyát −, mit tenne ilyen helyzetben
Jézus?
A tehetetlenségtől remegve, habzó szájjal üvöltött:
− Elégetné, amiért egy húron pendül a pokolfajzatokkal!
− Lassítson, atyám! Ekkora logikai és vallási bakugrásokat kép-
telen vagyok követni. Először is, nem tudom, milyen pokolfajzatok-
ról beszél. Másodszor, nem pendülök egy húron senkivel, mert ki
nem állhatom ezt a kifejezést. Harmadszor, beszélt maga valaha Jé-
zussal? Mert nekem volt rá módom, és nem olyan típusnak ismer-
tem meg, aki tűzzel sújtana le a csóró könyvesboltosokra. Csak a tá-
jékoztatás végett. És most árulják el, kik maguk valójában!
− Magának fogalma sincs róla, kivel húz ujjat! − vicsorogta a
rabbi.
− Nos, éppen ezért érdeklődöm. − A szakálla ahhoz képest,
hogy csak egy maroknyi arcszőrzet volt, túl nagy mozgékonyságot
mutatott. Egy szakállas férfi esetében megszokottnak mondható, ha
beszéd közben némi mozgást tapasztalunk az álla körül, de a rabbi
személyes őserdeje tovább mozgott azután is, hogy elhallgatott. −
Hé, magának poloskás a szakálla, vagy mi?!
A mozgolódás abbamaradt, amint megjegyzést tettem rá. Meg-
néztem tündérlátással is, de hétköznapi szakállnak tűnt. Ám a sző-
nyegbe állított ezüsttőr felkeltette figyelmemet. Valamilyen varázslat
áradt belőle, de érdekes módon csak a markolatából, és pengéjét
érintetlenül hagyta.
− Jó kis tőr, rabbi − guggoltam a fegyver mellé, hogy közelebb-
ről megvizsgáljam a rajta lévő varázslatot. Az egymással összekap-
csolódó, tíz piros pont ismerős alakba rendeződött, és megismétlőd-
ve körbefutotta a markolatot. A kabbalista Életfát láttam magam
előtt.
− Ha elenged, magának adom − mondta valahonnan a szakálla
mélyéről.
− Hú, nem viccel?! − A rabbi nem tűnt egyezkedős típusnak,
ezért abban reménykedett, hogy megragadom a tőrt, és azt mon-
dom: az enyém! A nyelén lévő bűbáj biztosan csúnyán ellátja annak
a baját, aki a rabbin kívül megérinti.
− A magáé, ajándék!
− Anyukám azt mondta, „féljek a szakállasoktól, még ha aján-
dékot hoznak is”.
Gregory atya elővette legporosabb angolját:
 − Az Aeneis-idézet az ajándékot hozó görögökre figyelmeztet,
ha szabad megjegyeznem.
Néhány másodpercig hűvösen szemléltem. Különös szerzet
volt, meg kell hagyni. Egészen biztosan brit volt, aki bizonyos ma-
gasságba kapaszkodott a katolikus ranglétrán, mégis folyékonyan
beszélt oroszul, és boldogan alakította a másodhegedűs szerepét egy
zsidó fickó mellett, aki úgy ugráltatta, mint egy cirkuszi kutyát. Ta-
lán ezért próbált annyira igaznak látszani. Vagy igazságosnak. Vagy
mindkettőnek.
− Az anyám azt sem tudta, hogy léteznek görögök − válaszol-
tam. − Ő csak a Tipperary megyéből érkező marhatolvajok miatt ag-
gódott.
− Marhatolvajok? A Szent Patrik előtti időkről beszél. Hány
éves maga, ember?
− Még nem tudják? Úgy tettek, mint akik előtt nyitott könyv az
életem − feleltem. − Most pedig hallgassanak el, hadd koncentráljak
egy kicsit!
Azon gondolkoztam, hogy az üzletem bűbájokból kialakított
védelmi rendszere el tudna-e bánni ezzel a kabbala varázslattal kü-
lönösebb nehézségek nélkül. Eddig nem volt alkalmam kipróbálni,
mert a védelmet elsősorban a fae-k, a pokolfajzatok rontásai, vala-
mint néhány közismertebb boszorkányság ellen terveztem. Az évszá-
zadok során természetesen kabbalistákkal is összefutottam, de sze-
mélyükben barátságos fickókat ismertem meg, akikre nem kellett
ellenségként tekintenem − egészen mostanáig. A varázslat jelenleg is
aktív volt, pedig a védelmem nem ismerte fel. Majdnem bizonyos
voltam benne, hogy rosszindulatú mágiáról van szó. Ha nem így lett
volna, a született gyilkos rabbi nem akarta volna annyira, hogy meg-
érintsem. Működésben lévő bűbájaimat a tőr nyelére összpontosítot-
tam, aztán frissítettem az adatbázist a kabbalista Életfával kapcsola-
tos varázslatokkal. A mágiát ezt követően sikeresen hatástalanítot-
ták a védelmi varázslataim, és a vörös derengés kihunyt. Kikapcsol-
tam tündérlátásomat, hogy szabad szemmel is megnézzem magam-
nak. A fekete ónixmarkolatot két, aranybetűkből álló, aprólékos öt-
vösmunka díszítette. A markolat felső részén, tehát a penge közelé-
ben három héber betű állt, ami a hetes számú Netzakh-ot, vagyis a
győzelem szefiráját jelentette. A markolat alján pedig egy érdekes,
stilizált P betűhöz hasonlító lógóra bukkantam, melyet glória fogott
körbe.
 − A tőrt ezennel lefoglalom − azzal kihúztam a szőnyegből, és a
rabbi legnagyobb megrökönyödésére kutya bajom sem lett tőle. −
Magától nem fogadok el ajándékot. Viszont, ha valaki késsel lép a
boltomba, a „vedd elő, és elveszem”-politika alkalmazandó rá. − Né-
hányszor megpörgettem a rabbi orra előtt, hogy lássa, a varázskése
nem árt nekem, aztán kényelmesen a teafőző pultom mögé sétáltam.
− Nos, mit szól hozzá, atyám, hogy megpróbálok kedves lenni?
Ha olyan gonosz lennék, mint feltételezi, már rég a csontjaikból szo-
pogatnám a velőt, vagy valami hasonló szemléletességgel kifejezhető
dolgot művelnék. Helyette teát főzök, és elengedem magukat, hogy
leüljünk, és mindent nyugodtan megbeszéljünk.
− Nye doverjáitye jemu! − csattant fel a rabbi oroszul. Ne bíz-
zon meg benne! Továbbra sem szándékoztam felvilágosítani őket,
hogy mindent értek, amit mondanak, mert reméltem, hogy az atya
válaszol előterjesztésemre.
− Nézze, atyám, nem tudom, mit mondott ez a fickó, de ha jó
modorra vagy diplomatikus magatartásra akarja inteni, ne hallgas-
son rá, mert mindkettőből rosszul vizsgázott!
− Lehet, hogy egy kicsit könnyen elveszíti az önuralmát − is-
merte be az atya −, de a farkast jogosan támadta meg.
− Miféle farkast?
− A férfit, aki belépett a boltba. Vérfarkas volt. Ne tegyen úgy,
mintha nem tudná!
Nem tudtam, honnan jöttek rá ilyen gyorsan, hogy Hal farkas-
ember, de gyanítottam, hogy tettük jogosságának megkérdőjelezésé-
vel közelebb kerülök néhány kilétüket illető értesüléshez.
− És ha az volt? Emberalakban jött, és könyvet akart vásárolni.
Ez nem ok arra, hogy megöljék.
− A farkasembereket késedelem nélkül le kell mészárolni.
− Ki szerint?
A rabbi úgy akarta kiszabadítani a karját, hogy a zakót áthúzza
a fején − vagy valamijén. Kalapja leesett, arca elvörösödött, és sza-
kálla ismét önálló életet kezdett élni. A zakó nadrághoz kötésével
megállíthattam volna, de szórakoztatónak tartottam erőfeszítéseit,
és kíváncsi voltam, mihez kezd, ha kiszabadul. Ezért minden fenye-
gető mozdulatot mellőzve a teapult mögött maradtam.
− A vérfarkasok a természet elhajlásai. Ebben szinte minden
vallás egyetért.
− Hasonló kifogásuk van a vámpírokkal szemben is?
 − Ha a kifogás szó az ön szótárában azt jelenti, hogy „megölni
őket”, akkor igen.
− Mi a véleményük a boszorkányokról?
− Máglyára velük! − gurult méregbe megint az atya, és tudtam,
hogy érzékeny pontjára tapintottam említésükkel.
− Értem. Úgy látszik, hasonló véleménnyel vannak mindenről.
És mi van velem? Mit gondolnak, kivel beszélnek?
− Maga szent ember, mint mi.
Ez meglepő válasz volt.
− Nem az előbb mondta, hogy Jézus tűzesőt zúdítana a nya-
kamba?
Megint az „érted haragszom, nem ellened” leereszkedő hangját
ütötte meg:
− Volt idő, amikor úgy véltük, kapcsolatba szokott lépni pokoli
erőkkel, de rájöttünk, hogy a druidák ősi útját követi.
Szemöldököm felszaladt a homlokomon. Ezek szerint tudták,
mi vagyok.
− Honnan vették, hogy egy druida pokolbéli erőkkel áll kapcso-
latban?
− A pokol kapuját a Superstition-hegységben druidavarázslat
nyitotta meg − bizonygatta Gregory atya. − És maga ott volt.
Rohadt Aenghus Óg!
− Na, igen, de majdnem mindent meg is öltem, ami előbújt
onnan. A dologhoz való kapcsolatom ennyiben kimerült, rendben?
Elpusztítottam őket.
− És a Skyline Középiskola démona?
− Egy Basasael nevű bukott angyal volt, akiről szintén saját ke-
zűleg gondoskodtam.
A pap még annál is gyorsabban sápadt el, mint ahogy elvörö-
södött. Az arcában lévő vérerek nagy tágulási és összehúzódási ké-
pességről adtak számot.
− Maga megölt egy bukott angyalt? − kérdezte szinte suttogva.
− On nye tákoj szil’nij! − morogta Yosef rabbi valahonnan a za-
kója alól. Nem olyan erős. De ahhoz elég erős vagyok, hogy bolondot
csináljak belőled. Közel állt a kiszabaduláshoz.
− Mint a pinty, atyám. Viszont hajlandó vagyok elengedni ma-
gukat, kisétálhatnak az ajtón anélkül, hogy egy tőrnél és a méltósá-
gukon esett csorbánál nagyobb veszteséget kellene elkönyvelniük, de
nem akarom újra itt látni magukat. Maguk itt nem szívesen látott
vendégek, és a könyveimet soha nem mutatom meg önöknek. Sem-
miféle fanatikusnak nem adok el könyvet. Tudják − élni és élni
hagyni. Ami pedig a poklot illeti, egy oldalon állunk. Megegyeztünk?
− Nem beszélhetek mások nevében − nézett a pap a ficánkoló
rabbira jelentőségteljesen. − De részemről rendben.
A rabbi először az egyik, majd a másik kezét szabadította ki, és
miközben héberül kántált, a kezével a levegőbe rajzolt valamit. Sza-
vai és mozgó ujjai nyomán fénypontok kezdtek táncolni a levegőben,
és pókháló finomságú szálakkal egymáshoz kapcsolódtak. Akkor
már tudtam, hogy a kabbalisták Életfájával kapcsolatos varázslatot
készül alkalmazni, és hagytam, hadd folytassa. Amint elkészül vele,
és alkalmazni szeretné, boltom védelmi rendszere felismeri, és ha-
tástalanítja. Miközben kollégája tovább kántált, a pap aggódva pil-
lantott felém, hogy mit szándékozom tenni, de csak annyit látott,
hogy nem izgatom magam különösebben.
− Áhá! − kiáltotta a rabbi, miután elkészült. Behunyta a sze-
mét, hátravetette a fejét, ökölbe szorított kezét maga elé nyújtotta,
mintha egy kamion kormányát szorítaná, és várta, hogy történjen
valami. Talán azt remélte, leszáll egy angyal, aki seggbe billent en-
gem, vagy erőt ad neki, vagy minimum a markába nyom egy
varázsbrownie-t. Néhány másodpercig izgatottan várakozott, aztán
kikukucskált szemhéja alól, rám nézett, és meglátta gúnyos moso-
lyom.
− Szép próbálkozás volt, Yosef rabbi! − Feloldottam a kötést a
pap ruháján, és így folytattam: − Maga elmehet, Gregory atya! De ha
újra meglátom itt, nem leszek ilyen udvarias, sem ilyen megbocsátó.
Ez az utolsó figyelmeztetés.
− Értettem − tápászkodott fel a pap recsegő ízületekkel. Meg-
rázta a karját, és néhány bizonytalan lépést tett az ajtó felé. − Jöjjön,
Yosef!
− A rabbi hamarosan csatlakozni fog önhöz odakint − moso-
lyogtam. − Ha megbocsát, szeretnék vele négyszemközt szót váltani!
Gregory atya a rabbira nézett, hogy egyetért-e ezzel. A rabbinak
előbb a szakálla bólintott, aztán a feje, majd a pap kilépett az ajtón,
és a csend felerősítette az ajtó fölötti csengettyűk csilingelősét.
− Úgy látom, az atya a megbocsátás embere, de maga mintha
haragtartó típus lenne. Igazam van, Yosef rabbi?
− Ha nem lesz dolga pokoli vagy más gonosz teremtményekkel,
nekem sem lesz dolgom magával − morogta haragtól feszülő állka-
poccsal. − De ismerem én magát, druida. Tudom, hogy mindig ilyen
lényekkel üzletel. Hogy nem zavarják a farkasemberek. Biztos va-
gyok benne, hogy a szekrénye szentségtelen művekkel van tele. És
azon sem lepődnék meg, ha boszorkányokkal és vámpírokkal lenne
közeli ismeretségben. Hamarosan kötelességem lesz szembeszállni
önnel. De a kezemet, amiben a kalapácsot tartom majd, nem a ha-
rag, hanem a kötelesség fogja vezérelni.
− Ah, szóval magának kötelessége, hogy ilyen idiótán viselked-
jen? Már értem. Azt hiszi, maga a jófiú, én meg a rossz. Nincs ezzel
semmi baj, már megszoktam. De ne felejtse el, átlátok magán, és
nem látok semmi jót. Az évek során nem volt más vágyam, mint
hogy békén hagyjanak. Kérem, ne zavarja többé a köreimet! − Felol-
dottam a pantallóján lévő kötést, és az ajtóra mutattam. − Most tá-
vozhat!
Talpra ugrott, dühösen rám nézett, aztán, hogy megmutassa,
nem ijedt meg tőlem, ráérősen leporolta pantallóját, felvette zakóját,
majd az ajtót erősen meglökve kilépett a késő délutáni napfénybe.
Becsuktam az ajtót, és kitettem a „Zárva” táblát, majd bedobo-
zoltam másfél kiló cickafarkat, és felhívtam a futárt, hogy az ajtó elől
sürgősen vigye el Malinának. Aztán lekapcsoltam a világítást, és a
„Keleti filozófiák” polca mögé húzódtam, ahol nem láthattak a kira-
katon keresztül. Törökülésbe telepedtem, és kezemet a térdemre he-
lyeztem. Jó három órát ültem ebben a pozícióban, és közben alapo-
san felfrissítettem személyes védelmi rendszeremet kabbalista má-
gia ellen − pedig nem hittem volna, hogy valaha aggódnom kell mi-
atta −, aztán megerősítettem az üzletben használt tűzfalat, és von-
tam egyet a bolt elé is.
Továbbra is akadt néhány megválaszolandó kérdés két látoga-
tómmal kapcsolatban − különösen a mögöttük álló homályos társa-
ságot és az akcióimról való tudomásukat illetően de legalább elin-
dulhattam egy nyomon. Vallási fanatikusokról volt szó, akik saját
bevallásuk szerint a világot akarták megmenteni a gonosztól, egyi-
küknek volt valami élő az arcán, és szereztem tőlük egy fölöttébb ér-
dekes tőrt, amit átadhattam a tempei Falkának.
Erősen gyanítottam, hogy a rabbi megfigyeli az üzletemet, ta-
lán még haza is követ, és megpróbál valami aljas cselt bevetni, ezért
ki kellett találnom, hogyan akadályozhatnám meg mindebben.
Üzletemnek első blikkre egyetlen bejárata volt. Se hátsó ajtó, se
egy vészkijárat tűz esetére, semmi látható kijárat az üvegezett, zár-
ható bejárati ajtón kívül. De egy magamfajta üldözési mániást ez
nem elégítene ki. Szükségem volt egy menekülési útvonalra, ha va-
lami nagy, csúnya, vagy nagyon hivatalos érkezik. A fürdőszoba mel-
letti helyiségben − „Belépés csak alkalmazottaknak!” − egy vaslétrát
szereltettem a falra, mely egy tetőajtóhoz vezetett. Az említett ajtó
kívülről sem mágikus, sem manuális úton nem volt nyitható. Én vol-
tam az egyetlen, akinek engedelmeskedett. Hogy a rabbit átverjem,
kalózstílusban fogaim közé vettem a tőrt, és kimásztam a létrán a
tetőre. Meglapultam a kora esti árnyak között, levettem a ruhám −
bár sajnáltam, hogy így a mobilomról is le kell mondanom − és ál-
cáztam magam. Fogtam egy madzagot, és miután ráakasztottam a
kulcskarikámat, rákötöttem a tőr markolatát is. Miután ezzel meg-
voltam, alakot váltottam, és amerikai uhu képében karmaimmal
megfogtam a zsineget. Miután a kulcsot és a tőrt is álcáztam egy bű-
bájjal, láthatatlanul és halkan a tempei estébe emelkedtem. Nem re-
pültem egyből haza, inkább feltelepedtem a Mitchell Park egyik ma-
gas eukaliptuszfájára, és egy jó negyedórát azzal töltöttem, hogy el-
lenőrizzem, rám állítottak-e valakit akár a világi, akár a mágikus di-
menzióból. Hogy a rabbi hogyan követhetett volna egy láthatatlan
madarat, amiről azt sem tudta, hogy keresnie kéne, ne kérdezzék. De
a paranoia volt az alaphelyzet, melyből minden cselekedetem kiin-
dult.
Miután megnyugodtam, hazarepültem, és spirális alakban le-
szálltam a hátsó udvaromra, ahol feloldottam a kötést, és újból em-
beri alakot öltöttem. Oberon nagyon örült nekem.
„Mr. Semerdjiant hazaengedték a kórházból. Megint küzdhe-
tünk a Hatalom ellen, ha felépül. Remélem, hamarosan a régi lesz.”
Vacsora után az otthoni telefonomról felhívtam Halt, hogy jöj-
jön el az ezüsttőrért, ami segítségükre lehet a Gregory atya és Yosef
rabbi utáni nyomozásban. A pengét körültekintően olajos vászonba
csavartam, és kikészítettem számára az első tornácra. Aztán késede-
lem nélkül nekiálltam, hogy kabbalista varázslatok ellen is megerő-
sítsem házam védelmi rendszerét. Mire egy óra múlva befejeztem a
munkálatokat, szellemileg teljesen kimerülten roskadtam ágyba, de
hálás lehettem, amiért nem kellett egy újabb éjszakát az udvaron töl-
tenem öngyógyítás céljából.
 Tizenhetedik fejezet

Morrigan kivételesen megpróbált tapintatosan felkelteni, de még így

is azt hittem, éber rémálomra riadok.
− Ááá! Mondd, hogy nem vagy begerjedve?! − könyörögtem a
takarómat markolászva, miközben megpróbáltam a párna mögé
bújni.
− Nem vagyok − mosolygott rám gúnyosan, pedig meztelenül
ült az ágyamon, és hollófekete haja alabástrom bőrére hullott. −
Meghoztam az amuletteket − csörgette meg kezében a négy fekete,
hidegvas amulettet. − Goibhniu gyors munkát végzett.
− Ennek nagyon örülök − engedtem le a párnám, és megköny-
nyebbülve felsóhajtottam. − Nagyon helyes. Mert kétlem, hogy ki-
bírnék még egy olyan délelőttöt, mint a tegnapi.
Morrigan tiszta szívből felkacagott, és nem tudtam kihallani
belőle semmiféle fenyegető felhangot.
− Nagyszerűen nézel ki, Siodhachan! Teljesen regenerálódtál.
− Testileg igen. De te szándékosan kínos helyzetbe hoztál
Brighid előtt.
A halálistennő felhorkant:
− Láttam, hogy kidekorálta a konyhádat!
− Meg akart ölni, Morrigan. És a kutyámmal is végezhetett
volna.
− Nem éreztem, hogy egy másodpercig is veszélyben lettél vol-
na − csóválta meg a fejét, és arcán apró mosoly jelent meg.
 − Biztos vagy benne, hogy továbbra is megéreznéd, ha életve-
szély fenyegetne? Most, hogy megállapodtunk, hogy soha nem jössz
el értem?
− Ó, hogyne! Onnan tudom, hogy már megéreztem. A veszély
közeleg.
− Tényleg? Mikorra várható?
− Hamarosan. Ma vagy holnap. Sötét árnyakkal fogsz megküz-
deni.
Összezavarodtam.
− Ez… úgy hangzik, mint egy horoszkóp szövege.
Morrigan megint felkacagott, különösen jó kedvében volt.
− Javaslom, végezd el a saját jóslásodat! Méghozzá hamarosan.
De előbb átadom az ajándékokat. Elhoztam a három extra amulettet,
ahogy kérted. És a konyhában van egy csomag friss kolbász.
− Köszönöm, Morrigan − vettem el az amuletteket. Esőcsepp
alakúak voltak, és a csúcsukon lévő lyukakon át lehetett felfűzni
őket. − Oberon örülni fog a kolbásznak. Esetleg velünk reggeliznél?
− Igen, farkaséhes vagyok. És nálad jobb omlettet senki sem
készít.
− Rendben − mondtam, majd kisimítottam az ágytakarót, és
mezítláb kislattyogtam a konyhába. Szerettem volna lezuhanyozni,
de azzal inkább meg akartam várni Morrigan távozását, mert nem
szívesen estem volna kétszer ugyanabba a csapdába.
Szép kis házőrző kutya vagy! − mondtam a hűtő mellett félő-
sen kuksoló Oberonnak.
„Rettegek tőle.”
Aztán miért? Életemben nem láttam ilyen jó hangulatban.
Szeretettel megvakargattam az állát, aztán nekiálltam a kávéfőzés-
nek.
„Éppen ezért félek tőle! Soha nem kedveskedett nekem semmi-
vel, most meg beállít egy adag kolbásszal! Biztos vagyok benne,
hogy valami szörnyűséges céllal fel akar hizlalni.”
Kétlem, haver. Azt hiszem, azért boldog, mert valamiben le-
győzte Brighidet.
„Akkor is aggasztó. Sőt, frusztráló. Igazán járna nekem ezért
néhány jutalomfalat. Annyira frusztráló, hogy nem tudom, mire
számítsak, a jutalomfalatot kivéve.”
Viselkedéseteknek a kölcsönös jó modoron kell alapulnia, ez a
vendégszeretet lényege.
 Morrigan belépett a konyhába, és leült az asztalhoz.
− Jó reggelt, Oberon! − mosolygott.
„Háromféle macskaszar! Atticus, ez beszél hozzám!”
Menj szépen oda hozzá, és csóváld meg a farkadat! Ígérem,
nem fog bántani!
Oberon felállt, lesunyta fejét, és bágyadtan megcsóválta a far-
kát, mint aki lélekben felkészült a halálra.
− Ó, tényleg idejössz hozzám? Micsoda megtiszteltetés! −
mondta Morrigan, és Oberon farka rögvest magasabb fokozaton
kezdett kaszálni. − Hogy engem elfogad a nagy druida kutyája, az
egy újabb skalp számomra. − Oberon orrának egyetlen gyakorlott
mozdulatával a marjára lökte Morrigan kezét, aki masszázsmozdula-
tokkal simogatni kezdte, és halkan kuncogott hozzá.
„Kitüntetésnek véli, ha simogathat” − mondta Oberon lelkesen
csapkodó farokkal. − „Mondhatom, elég szokatlan a mészárlás is-
tennőjétől, de én megemelem előtte a kalapom, amiért fittyet mer
hányni az elfogadott szabályokra.”
A reggeli kifejezetten kellemesen telt. Morrigan aziránt érdek-
lődött, mi legyen az amulettjével kapcsolatos következő lépés. Azt
javasoltam neki, talizmánként viselje a nyakában, és időnként hajt-
son végre varázslatokat, hogy kitapasztalja, mennyiben befolyásolja
kivitelezésükben az amulett. Ki kell kísérleteznie, hogyan varázsol-
hat a vas zavaró hatása nélkül. Közben ismeretséget kell kötnie egy
vaslénnyel, akinek minden ellenszolgáltatás nélkül néhány tündért
kell ajándékoznia. Ezt addig ismételgesse, amíg a vaslény meg nem
kérdi tőle, tehetne-e érte ő is valamit.
− Ne feledd, hogy ez évekbe telhet! − figyelmeztettem. − Jóma-
gamnak három évig tartott, pedig barátságos fickó hírében állok! A
legfontosabb, hogy a türelmetlenség legapróbb jele se látszódjék raj-
tad!
− Honnan szereztél tündéreket a beetetéshez?
− Ó, Aenghus Óg szorgalmasan küldözgette utánam őket.
− Haha! − harsogta Morrigan. − Akkor bizonyos szempontból
ő segített neked kiépíteni azt a védelmet, amely képessé tett rá, hogy
összemérd vele az erőd.
Morrigan távozásáért húgyhólyagom volt a leghálásabb, amin
végre könnyíthettem. Addig fel sem tűnt, hogy Granuaile-lel máris
késésben vagyunk. Mivel a mobiltelefonom továbbra is az üzletem
tetején feküdt, a konyhai telefonról hívtam fel, hogy jöjjön el értem.
Utána kihoztam a garázsból a jóspálcikáimat, hogy végrehajtsam ré-
gen esedékes jóslásomat.
Húszdarabos jóspálcakészletem végeit ogham írásjelek díszí-
tették. A pálcák az ogham ábécé különböző betűit jelképezték, me-
lyek Írországban őshonos fafajtákra utaltak és általuk profetikus je-
lentéssel bírtak.
A pálcákkal a hátsó udvarra vonultam, kitisztítottam a fejem,
majd a barátaimra, és azok biztonságára összpontosítottam. Aztán
anélkül, hogy odanéztem volna, kivettem öt jóspálcikát az erszény-
ből, és lágyan a levegőbe dobtam őket, hogy a lábam elé essenek. Azt
reméltem, hogy esésük állása, illetve ennek értelmezése bepillantást
enged nekem a jövőbe.
Fűzfát, égert, galagonyát, kökényt és tiszafát láttam magam
előtt. A legutóbbitól megfagyott bennem a vér, hiszen halált jöven-
dölt. Szerencsére nem keresztezte határozottan az égert vagy a fűzfát
− melyek női és férfi ismerőseimet jelölték −, de mindkettőt fenye-
gette. Közöttük feküdt, határozott lehetőségként, egy elképzelhető
végkifejletként. Galagonya és kökény − mágikus támogatás és ve-
szély. A barátaimnak mágikus támogatásra volt szükségük. A német
boszorkányok hamarosan újra támadnak, talán már most.
− „Piha, ringyó Szerencse!”6
„Mi az a ringyó?”
− Shakespeare így nevezte az örömlányokat.
„Klassz szó! Rímel az irtóra meg a bingóra. Nem értem, a
Black Eyed Peas miért nem használja a dalaiban! A rapperek min-
dig vagány, új rímekre vadásznak, nem? Nyomathatnák a bárd
régi iskolás stílusában!”
Felhorkantam.
− Számból vetted ki a szót.
„Kit ringyóztál le az előbb?”
− Fortunát. A Hamletből idéztem. Tudod, az általános véleke-
dés szerint Fortuna olyan ingatag és hűtlen, mint egy utcalány. A
szereplő így folytatja a drámában: „Istenek, ti mind, ti mind! Vegyé-
tek el hatalmát.” Ugyanis nem tetszik neki, amit Fortuna tartogat
számára. Tudod, én nem vagyok isten, de talán ki tudom csavarni
Fortuna kezéből az erőt, amivel bajba sodorhat. − Három, talizmán-

6 William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, Arany János fordítása.

ként használható, hidegvas amulettel rendelkeztem: három lényt
megvédhettem. − Gyere ide, Oberon! Mutasd a nyakörvedet!
„Jaj, ne! Már megint egy újabb biléta?!”
− Nem, ez egy speciális varázstalizmán, ami megvéd a Hata-
lomtól.
„Wavy Gravy! Kösz, Atticus!”
− Amíg aktiválom, szeretném, ha kicsit nyugton maradnál. Biz-
tosnak kell benne lennünk, hogy a Hatalom nem jut át a varázslaton,
hogy bedaráljon!
„Teljesen fogtam, Atticus, vettem az adást! Majd úgy teszek,
mintha egy ronda szfinx macska lennék!”
− Nagyszerű. − Védőtalizmánok szinte minden tárgyból köny-
nyen készíthetők, erejük pedig a talizmán anyagától és a varázslat-
használó képességeitől függ. A hidegvas természetesen a legerősebb
védelmet nyújtja, de varázslatelhárító képessége miatt rettenetesen
nehéz az ember saját céljaihoz alakítani − de csak addig, amíg el
nem lesed, hogyan csinálják a vaslények. Mint a védelmi varázsla-
toknál általában, pontosan meg kell határozni, mi ellen szeretnéd,
ha megvédene. Nem mondhatod azt egyszerűen, hogy „védjen meg
minden ellen!”, mert az ilyen általánosításokat nemcsak hogy nehéz
kivitelezni, de veszélyesek is. A hidegvas már magában általános vé-
delmet jelentett, de Oberon talizmánját a fae mágia, a pokoli rontá-
sok, a boszorkányok által bevethető régi, európai varázslatok, vala-
mint a kabbalista bűbájok ellen specializáltam. Tehát Oberon nem
lesz teljesen védett az obeah, a voodoo és a wicca varázslatokkal
szemben, sem az indiai és ázsiai mágiák ellen, hogy a tengernyi sá-
mánista szertartást már ne is említsem, de valahová le kellett ten-
nem a garast.
Amikor végeztünk, Granuaile kopogtatott az ajtón. Elmondta,
hogy szerzett néhány baseballütőt és -labdát a Satyrnben történt
mészárlás idejét lefedő alibim megerősítésére. Aztán rajta is elvégez-
tem, amit Oberonon.
− Ó, sensei, igazán nem kellett volna! − mondta, amikor átad-
tam neki az amulettet. A nyakán lévő aranyláncra akasztottuk, amin
egy kicsit bumfordinak tűnt. Volt néhány szeplő a kulcscsontján, és
én eltökélten ezeken tartottam a szemem.
− Remélem, akad majd elég hozzáillő ruha a szekrényedben −
mondtam −, mert ezt mától állandóan viselned kell. Ha nincs rajtad,
semmit sem ér. Idővel majd az aurádhoz kötjük, ahogy a saját amu-
lettemet az enyémhez, de addig pusztán talizmánként fog viselkedni.
Most aktiválom neked. Szeretnéd látni, milyen?
− Ezt hogy érted?
− Bekapcsolom a tündérlátásomat, amellyel láthatóvá válik a
varázslat, aztán a látásodat az enyémhez kötöm, hogy megnézhesd.
− Láthatok néhány frankó druida királyságot?!
− Igen. De ezekről a dolgokról mindig tisztelettel és áhítattal
beszélj, ezt ne feledd!
Megértette:
− Akarom mondani, bepillantást kívánsz engedni nekem a dru-
idavarázslat szent misztériumába?
− Így mindjárt jobb, ügyes vagy! − Bekapcsoltam a tündérlátá-
somat, és Granuaile tudatának nyalábjait a sajátoméhoz kötöttem.
Levegő után kapott, amikor a csomó megköttetett, és látása kívül
került saját szemszögén.
− Hú! − Széttárt karral kereste az egyensúlyt. − Az első testen
kívüli élményem!
− Ne mozogj, mert eleshetsz! Csukd be a szemed!
− Oké, oké. Most már jobb. Hé! Hol marad a varázslat? Azt
mondtad, varázslatot fogok látni.
− Türelem. Még el sem kezdtem. Most figyelj! − Jobb kézfejem
a szemem elé emeltem, és megvizsgáltam a tetoválásaim hurkaiban
fehéren ragyogó energiát. A látható spektrumban a tetoválásaim
nem csináltak semmi különöset, de ha a dolgok mélyére néztem, a
föld ereje úgy világított át rajtuk, mintha neonreklámok lettek volna.
A jobb oldalamon fehér fénykörrel lüktető kék csík úgyszintén látha-
tóvá vált.
− Hú! Úgy villogsz, mint Las Vegas! Hogyan lehetnek hátulról
megvilágítva a tetoválásaid? De inkább azt mondd el, mik ezek a
minták és csomók! Várj! Nem. Mi a fenék azok a csomók, amik ki-
jönnek a fejemből? Elég bonyolult hurkolásúak.
− Az a kötés, amivel a látásodat az enyémhez kapcsoltam.
− Hihetetlen! A bűbájokat látni is lehet? Kelta népművészeti
mintákként lógnak a levegőben?
Halkan felnevettem:
− A kelta művészet nagy része varázslat, vagy legalábbis az volt
valamikor. Az élőlények közötti kötések a druida számára láthatóak,
és tetszése szerint variálhatja őket. Voltaképpen annyi kötés van,
hogy legértékesebb képességed az lesz, ha megtanulod kiválasztani
közülük, hogy melyikre kell fókuszálnod.
− Nincsenek fókuszálási problémáim.
− Mert az én szememet használod − emlékeztettem.
− Ja, persze. Hülyébb vagyok, mint a sokévi átlag! Szóval min-
den bűbáj így néz ki?
− Nem, csak a druidabűbájok. Vannak olyan bűbájok, amiket
én sem látok tisztán, vagy fel sem ismerek. De mindig sejtheted,
hogy valami nem stimmel, ha az emberek bizonyos részei el vannak
vágva a világtól, vagy a kötéseik gyengébbek lesznek, vagy megvál-
toznak bizonyos mértékben. Ha alkalom adódik rá, megmutatom
neked, milyen a többi bűbáj.
− Klassz. Ez rohadt vagány!
− Tisztelet és áhítat? − böktem meg finoman.
− Akarom mondani, ez az áldott misztérium fénnyel tölti el lel-
kemet!
− Ah! Mindjárt jobb. Rendben, most összpontosítanom kell, és
talán jobb lenne, ha meglepett felkiáltásaidat későbbre tartogatnád!
− mondtam, és visszafordítottam figyelmem az amulettre. − Maradj
veszteg egy darabig!
− Oké.
Granuaile-t ugyanabban a védelemben részesítettem, mint
Oberont. Amíg az amulettből a teste köré szövődő halványzöld hálót
nézte, csendben volt, de levegő után kapott, amikor a kötés készen
lett, feltöltöttem energiával, és fehéren felragyogott, mielőtt hal-
ványzölddé sápadt volna vissza.
− Rendben, ezzel megvolnánk, de csak a kívülről érkező varázs-
latok ellen nyújt védelmet. Ha valaki egy hajszálad vagy vércsepped
birtokába jutna, nem sokat segítene. Akkor az ellenségeid olyan va-
rázslatot indíthatnának ellened, mely belülről támadna meg, vagyis
a védőpáncél alatt.
− Olyan varázslatokra célzol, amilyenekre Laksha képes?
− Pontosan. Vagy a fölötted lakó boszorkánykör. Most figyeld
meg, mi történik, ha leveszed az amulettet. Képes vagy rá az én látá-
somat használva?
− Azt hiszem. Egy pillanat − nyúlt a tarkójához, és kikapcsolta
a nyakláncot, aztán levette róla az amulettet, és leeresztett jobb ke-
zébe fogta. Kötésem zöld pókhálója úgy szívódott vissza a kezében
tartott amulettbe, mint egy mérőszalag.
 − Láttad? − kérdeztem. − Ha nem viseled, hajítófát sem ér.
− Vagyis ne vegyem le soha?
− Az lenne a legszerencsésebb. Csak akkor válhatsz meg tőle,
ha egy védett hajlék biztonságát élvezed. Ilyen például a te lakásod,
melyet védővarázslattal láttam el.
− Ha a te látásoddal tekintenék az ajtómra, meglátnám az álta-
lad ráhelyezett bűbájt?
− Persze. A házamon lévő bűbájokat is láthatod. Kivezetlek,
hogy megnézhesd őket.
− Hát az oltári lenne… akarom mondani, megtisztelsz, sensei.
Kuncogtam.
− Először is tedd vissza az amulettet, és figyeld, ahogy körbe-
fon! − Granuaile hallgatott rám. És milyen jól tettük, hogy ilyen óva-
tosak voltunk! A kezét a vállamra helyezve követett a gyep széléig, én
pedig közben kommentáltam a tornácomat, a gyepemet és a
meszkvitófámat behálózó kötéseket, melyek segítettek a rovardémon
legyőzésében. Aztán, amikor megfordultunk, hogy a ház védelmi
rendszerét is szemügyre vegyük, egy csattanást hallottam, mintha
valaki tenyérrel rávágott volna egy kanapé huzatára. Granuaile fel-
jajdult, és kétségbeesetten a vállamba kapaszkodott, aztán lefejtőd-
tek rólam az ujjai. Megpördültem, és láttam, ahogy háttal a gyepre
zuhan. Mielőtt felfoghattam volna, mi történt, vagy megkérdezhet-
tem volna, életben van-e, amulettem mellkason vágott, és az útra
tántorogtam. Rádöbbentem, hogy már éltem át hasonlót. A második
világháborúban történt velem ugyanez, Franciaország délnyugati
részén. Tántorgás közben megtapasztaltam a gestalt jellegzetes pil-
lanatát, amikor a tudat alatt heverő emlékek és megfejtések hirtelen
szinapszist alkotnak egymással, és homloklebenyembe egyetlen szó
tolakodott, mely dühvel, viszolygással és a régen elnyomott bosszú
keserű ízével volt átitatva: ők.
A szemem sarkából mozgást észleltem, jobbra kaptam a fejem,
és megláttam egy vékony nő pokoli varázslatot sugárzó alakját,
ahogy a Mitchell Park irányában eltűnik a sarkon. Tündérlátás nél-
kül nem vettem volna észre. A hétköznapi látás elől vagy álca, vagy
mágikus lepel takarta. De egészen biztosan közéjük tartozott. Régi
ellenségeim közé, akiken az 1940-es évek elejétől szerettem volna
bosszút állni, és már a nevüket is tudtam. Egészen biztos voltam
benne, hogy a második világháborúban kis csapatomat megtámadó
boszorkányok ugyanazok voltak, mint akik most rajtunk ütöttek, és
a Die Töchter des dritten Hauses névvel illetik magukat.
 Tizennyolcadik fejezet

Nem volt vesztegetnivaló időnk. Feloldottam a köztünk lévő kötést,

és visszaadtam tanítványomnak saját látását. Miközben elindultam
az utcán, még visszakiáltottam:
− Menj vissza a házba, és maradj ott! − A házban biztonságban
lesz a további támadásoktól. Nekiiramodtam, hogy elkapjam a bo-
szorkányt, aki az előbb megpróbált eltenni láb alól a tanítványom-
mal együtt.
A 11. utca és a Judd Street sarkára érvén észrevettem, ahogy
befordul a 10. utcába. Onnan kőhajításnyira volt a Mitchell Drive,
amin északra fordulva feltételezésem szerint a parkot − esetleg a
University Drive-ot − próbálta elérni a felszívódás reményében. De a
Mitchell Drive-hoz érve cipősarkai kopogását mégis dél felől hallot-
tam. Éppen kiszúrtam, ahogy befordul a 10. Place sarkán. Némi töp-
rengés után rájöttem, hogy erre az utcára nem néznek házak. Ezen a
közön a Roosevelt Streetre juthatott, ahol − mert továbbra is ezt fel-
tételeztem − tényleg északnak fordul majd, és ez a gondolat meg-
dermesztett.
Egyenesen MacDonagh néni háza előtt visz majd el az útja.
Vajon tudta, hogy az özvegy a barátom? A néninek semmiféle
védelme nem volt. Talán ebben a szent pillanatban is a tornácán
ücsörgött teljes sebezhetőségében, és ki volt téve a támadásnak, ha-
csak a boszorkány nem látogatta meg már előzetesen.
 Régebben megpróbáltam megvédeni minden barátomat, de
lassan rájöttem, hogy a megvédésükre tett próbálkozással egy cél-
táblát festek a homlokukra, vagy leleplezem vele búvóhelyemet. Mi-
vel nem volt összeegyeztethető rejtőzködő életmódommal, régen
felhagytam ezzel a szokással. A boszorkányt üldözve jöttem rá, hogy
a helyzet megváltozott, és én nem vettem észre. Mivel többé már
nem rejtőztem, minden barátomat képzeletbeli szendvicsemberré
változtattam, akik ezzel a felirattal grasszáltak: „Ha ártani akarsz a
druidának, árts nekünk!”
Kétszeres erőbedobással folytattam utam, és fontolóra vettem,
hogy lemerült varázsenergiámat ne töltsem-e fel a gyorsabb haladás
érdekében, de akkor ismét megláttam a boszorkányt, és rájöttem,
hogy éppen ez a célja. Direkt az út közepén futott, hogy ne legyen
módom energiát szippantani a földből. Meg sem közelítette a kerte-
ket, amikből erőt merítve soha nem fáradtam volna el. Ha a varázs-
erőmet ellene akartam fordítani, azt kockáztattam, hogy teljesen le-
merülök, mivel el voltam vágva a földtől.
Csapdaszaga volt a dolognak.
Lehetőségeim behatároltak voltak. A medvetalizmánomban lé-
vő varázsmennyiségből egy-két, jó esetben három bűbájra futotta
volna. Nagy részét Granuaile talizmánjának aktiválásakor és látásá-
nak sajátomhoz kötésekor éltem fel.
Ráadásul a cipő is rajtam volt, tehát meg kellett volna állnom,
hogy levegyem, ha energiát akarok szerezni. A kutyává változáshoz a
ruháimat kellett volna levetnem, és ezzel nemcsak növeltem volna
hátrányomat, de több módon is leleplezhettem volna magam. Mi-
közben az aszfalton a boszorkány után trappoltam, újabb lehetőség
ötlött eszembe, amivel szintén könnyen leleplezhettem magam, és
még soha nem próbáltam. De ezen az utcai ablakokat nélkülöző kö-
zön minimális volt rá az esélyem, hogy szemtanúkat szerezzek. Úgy
véltem, megéri a kockázatot. Nem hagyhattam, hogy a boszorkány
válasz nélkül megússza a támadást. Meg kellett tanulnia, hogy min-
denki megfizet, aki kikezd velem.
Futás közben megszabadultam pólómtól, és az útra dobtam,
aztán aktiváltam a bűbájt, mellyel alakomat egy bagolyéhoz köthe-
tem mozgás közben. Kitárt karom szárnnyá változott, és lábam ösz-
szezsugorodott, lecsúszó szandálom és nadrágom csatlakozott asz-
falton heverő pólómhoz. Nem zúgtam el, és senki sem látott meg,
még a boszorkány sem, szóval feljegyeztem magamnak a használha-
tó megoldások közé.
Nagy szárnycsapásokkal felemelkedtem, majd északkelet felé
vettem az irányt, hogy elébe vágjak a boszorkánynak, aki addigra
északnak indult a Roosevelten.
Amikor a 10. Place utolsó háztetőjét is elhagytam, megláttam
az út közepén lábát szedő boszorkányt. Magasabbra repültem, hogy
kikerüljek a látómezejéből. Mögötte szálltam, és láttam, ahogy hát-
rafordulva ellenőrzi, követem-e. Nem vette észre a feje fölött közele-
dő alakomat. Még azelőtt lecsaptam rá, hogy elérte volna az özvegy
bal oldalon álló házát. Mivel a célpontomra összpontosítottam, nem
láttam, hogy a néni kint tartózkodik-e a tornácon. A boszorkány nem
vette észre felé ereszkedő árnyamat, és csak fékező szárnyaim halk
verdesésére ocsúdott fel, de nem maradt ideje elhajolni. Karmaimat
a hajába mélyesztettem, és miközben sikítva húzta be a fejét, nagyot
rántottam rajta jobb felé. Jókora hajcsomó maradt a karmaim kö-
zött, bőven elegendő ahhoz, hogy én vagy Malina valami csúnya do-
logra használjuk.
De előbb el kellett vele menekülnöm. A boszorkányban egyből
összeállt a kép, jól tudta, hogy a baglyoknak nem szokásuk futó em-
berek fejéről fészekanyagot gyűjteni. Tudta, hogy én vagyok, és hogy
mit tehetnék egy maroknyi (vagy pontosabban egy karomnyi) hajjal.
Megállt, és németül egy rontást kiáltott felém, aminek ugyanolyan
következményei lettek, mint az előzőnek. Az amulettem a mellka-
somnak csapódott, és megpördültem a levegőben.
Görcsösen csapkodtam, hogy megpróbáljam visszaszerezni az
irányítást, de máris túl alacsonyan jártam, és elkerülhetetlen volt,
hogy hamarosan a földnek csapódjak. Éppen elég erősen ahhoz,
hogy vékony madárcsontjaim eltörjenek, ha nem teszek ellene vala-
mit. Gyorsan alakot váltottam, és emberi alakban zuhantam az asz-
faltra − az esés minden levegőt kipréselt belőlem, és csúnyán lenyúz-
ta a bőröm. A boszorkány haja kiesett nem fogásra tervezett lábujja-
im közül. Újabb rontást küldött rám, és az amulett a maradék leve-
gőt is kipréselte a mellkasomból. De akkor már betelt a pohár.
Még mindig pörögtem az eséstől, és elgurultam a legközelebbi
ház gyepéig. A fű közé mélyesztett ujjaimmal csak egy aprócska
energiafoszlányt sikerült medveamulettembe szívnom, mert a kö-
vetkező pillanatban a boszorkány a hajamnál fogva visszarántott az
útra.
 Ahelyett, hogy ellenálltam volna, és előrelendülve próbáltam
volna magam kiszabadítani, a hátraszaltó mellett döntöttem. A vá-
ratlan mozdulattól elengedett, ugyanis jobb kezével nem volt képes
visszatartani lábam erejével mozgásba hozott testsúlyomat. Bukfen-
ceztem egyet, de gyorsan talpra álltam, és megfeszített vállal táma-
dóállást vettem fel a most már nem is egy, hanem két boszorkánnyal
szemben. Honnan pottyant ide a második?
Háttal voltam az özvegy házának, és az előttem álló boszorká-
nyok elállták a gyephez vezető utat. A boszorkányok némileg meg-
változtak − a pokoli varázslat eltűnt, és a tündérlátásom zöld ködé-
ben megjelentek arcvonásaik. Ebből leszűrtem, hogy most már em-
beri szem számára is láthatóak, ezért kikapcsoltam a tündérlátást,
hogy megtekintsem őket a normális spektrumban.
Ügy néztek ki, mintha Pat Benatar-rajongók lennének. Vagy
Joan Jett lenne a példaképük. Testhez álló, fekete bőrnadrágjuk vád-
liig érő csizmában végződött. Spagettipántos kombinéjuk alatt alig
fért el tekintélyes, képregénybe illő csöcsük. A nyolcvanas évek di-
vatja szerint agyonlakkozott, összetapadt hajuk alól felém vicsorog-
tak. A nő, akit üldöztem, szőke volt. Az új lány barna.
Tudtam, hogy alaposan „megkozmetikázott” arcokat látok. A
német boszorkányok Malina köréhez hasonlóan bűbájokkal leplez-
ték valódi korukat. De abban különböztek Malina boszorkányköré-
től, hogy az ő esetükben kétség sem férhetett ellenséges szándékaik-
hoz. A szemük körül lévő halvány vonalakban kegyetlenség ült, és
vékony szájukat csak más emberek szenvedése hajlította mosolyra.
A Die Töchter des dritten Hauses a második világháború alatt meg-
próbált megölni, és most már nemcsak engem akartak, de
Granuaile-t is.
Rendőrségi autók távoli szirénázása ütötte meg a fülem, és
azon gondolkoztam, vajon Granuaile értesítette-e őket. Miközben
egymást fürkészve a másik gyenge pontját kerestük, az én gyenge
pontom a hátam mögött jelent meg:
− Atticus! A te pucér seggedet látom ottan? − kiáltotta az öz-
vegy a tornácról.
Egyetlen szóval megölhetnék, ugyanazzal a németül elmondott
átokkal, amit ellenem már háromszor alkalmaztak. És nem állíthat-
nám meg őket. A következő pillanatban biztosan bevetik, hogy lás-
sák, mekkora fájdalmat okoznak vele nekem. El kellett vonnom a
figyelmüket.
 A boszorkány szőke hajcsomója ott feküdt az úton, tőlem jobb-
ra, ahová ejtettem. Oldalra ugrottam, és felkaptam, majd az egészet
a számba göngyöltem, akár egy fojtórongyot. Aztán utolsó varázs-
erőmmel kutyává változtattam magam, és délnek rohantam a Roo-
sevelten, a házam felé.
A boszorkányok csalódott kiáltásokat hallattak, és nyomban
utánam vetették magukat. Ha egyáltalán tudatosodott bennük a je-
lenléte, az özvegyet elfelejtették. Ha elérem a házam, a bűbájaim tel-
jes körű védelme alá kerülök, és ezt meg kellett akadályozniuk.
Mivel az amulettem gyors egymásutánban kétszer is megütött,
elhasaltam az úton, de egykettőre felugrottam, és az utca nyugati ol-
dalán folytattam a menekülést, ahol a kerteken átfutva energiát sze-
rezhettem. Ügyeltem rá, hogy a számban tartott hajcsomót le ne
nyeljem, vagy ki ne köpjem véletlenül.
A boszorkányokat alaposan lehagytam, pedig nem kapcsoltam
teljes sebességre, mert azt akartam, hogy rám összpontosítsanak az
özvegy helyett. Közben azon tűnődtem, hogy a repertoárjukban van-
e még valami a felém köpködött, egyetlen átkon kívül. Vannak bo-
szorkányok, akik halálosan veszélyesek, ha elég időt kapnak rituáléik
végrehajtására, de képességeik behatároltak a nyílt harc esetében.
Mások elképesztő harcképességről tesznek tanúbizonyságot, de hí-
ján vannak az ismeretnek vagy a varázserőnek, és ha leülteted őket
egy körbe, és valami bonyolult dologra kéred őket, csak néznek ki a
fejükből. Az európai boszorkányok többsége az előző csoportba tar-
tozott. Ha elég időt és alapanyagot adsz nekik, megrázzák azt a bizo-
nyos pofonfát. De közelharcra, vagy egy átváltozott druida üldözésé-
re nincsenek felkészülve. Éppen arra gondoltam, hogy Malináék ké-
pességeiről továbbra is nagyon keveset tudok, és hogy jelenleg
Laksha az egyetlen általam ismert boszorkány, aki ugyanannyit tud
ártani testközelből, mint egy vércseppel a távolból, amikor a boszor-
kányok mással próbálkoztak. Talán rájöttek végre, hogy halálos va-
rázslatuk hatását jelentősen rontja a nyakláncom, ezért megpróbál-
ták leszedni rólam.
Úgy éreztem magam, mint egy kormány, amit eltekertek, hogy
a földnek ütközzek. A boszorkányok varázslatának hatására fojto-
gatni, és rángatni kezdett a talizmánom. Nem mintha le tudták volna
szedni rólam. A nyakamon maradt, amíg saját kézzel le nem vettem,
és jelenleg csak tappancsaim voltak. De a boszorkányok nekibáto-
rodtak. Jelentős kárt nem tehettek bennem, de egyfolytában felbuk-
tattak, és veszélyesen közel kerültek hozzám. Miközben elhasaltam,
újabb energiaadagot szívtam a gyepből, és megerősítettem magam a
további támadások ellen. Felpattantam, és hogy újra megnöveljem a
köztünk lévő távolságot, nekilódultam. Lihegni szerettem volna, de
nem kockáztathattam meg, hogy elhagyom a hajcsomót, az egyetlen
okot, amiért üldöztek.
Szokásos stílusukban, németül káromkodtak. Egyikük azt kifo-
gásolta, hogy a csizmáját nem futásra tervezték, mégis rohangálnia
kell egész délelőtt. A másik azt felelte erre, hogy nem kellene futkos-
niuk, ha a célpontjuk feldobta volna a talpát, ahogy illik.
Mire a házamhoz értek, meglehetősen ziláltak voltak, ellentét-
ben velem, aki felfrissülve és feltöltekezve értem célba. A szirénák
elhalkultak, és most már néhány saroknyi távolságból hallatszottak,
a University Drive-tól keletre.
Granuaile bezárta az ajtót, ahogy gondoltam. Már éppen visz-
szaváltoztam emberré, hogy bekopogtassak, amikor eszembe jutott
Oberon Mr. Semerdjian visszatértét illető megjegyzése, és amikor
hátranéztem, a félrevont sötétítő elárulta, hogy figyel. Ha alakot vál-
tok, feljelent közszeméremsértésért, meg amit még hozzáálmodik.
Az ajtót kaparva Oberont hívtam, a boszorkányok meg zihálva szid-
tak, hogy kivégeznek, amiért kitéptem egyikük haját, és a maradékot
lelapítottam.
Oberon kinézett az első ablakon, és morogni kezdett a gyep
szélén álló boszorkányokra. Meghallottam Granuaile közeledő lépte-
it is.
„Kimenjek, és beleharapjak az oltári csöcseikbe?”
Nem, van egy szemtanúnk. Viselkedned kell.
„Mi lesz, ha ők nem tudnak majd viselkedni?”
Amint a gyepemre lépnek, aktiválják a védelmi rendszeremet,
és ezt ők is tudják.
Granuaile ajtót nyitott, és amíg bezárta mögöttem, a konyhába
iramodtam.
− Mi folyik itt, Atticus? Honnan akasztottad le ezeket a pornó-
színésznőket?
Emberi formát vettem fel, és a konyhaasztalra öklendeztem a
hajcsomót. Felkaptam Morrigan harmadik amulettjét.
− A pornószínésznők valójában boszorkányok, és megpróbál-
tak megölni bennünket − mondtam. − Maradj bent, amíg visszajö-
vök!
 − Megint elmész? A telefon egyfolytában csengett, de nem vet-
tem fel.
− Az özvegy veszélyben van, meg kell védenem. Ne vedd fel a
telefont, és maradj itt! − indultam el a hátsó ajtó felé.
− Rendben. Te jól vagy? Olyan a bőröd, mint egy hamburger −
mondta szerencsétlen esésem nyomaira utalva.
− Majd meggyógyítom. − A telefon Granuaile szavait igazolva
ismét csörögni kezdett. − Ne aggódj, hamarosan visszajövök!
− Oké, sensei! Mondták már, hogy jó segged van? − tette hoz-
zá, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. A megjegyzést jelen
pillanatban nem tudtam értékelni. Ledobtam az amulettet a fűre,
erőt szippantottam magamba, és ismét alakot váltottam. Évek óta
nem váltottam ennyiszer formát, és már kezdett fájdalmassá válni.
Karmaim közé kapva az amulettet átrepültem a szomszéd kerítésén.
Nem emelkedtem a háztetők fölé, nehogy kiszúrjanak a boszorká-
nyok. Bíztam benne, hogy elég hülyék lesznek letesztelni védelmi
rendszeremet, vagy legalább ordibálnak egy darabig a ház előtt.
De a remény rövid életűnek bizonyult. Álcáztam magam a leve-
gőben, és amikor északi irányban, az özvegy házát megcélozva át-
szálltam az út felett, láttam, hogy a boszorkányok nagyon bosszúsan
visszafelé pöfögnek a Roosevelt felé, hogy valakin kitölthessék dü-
hüket.
Leszálltam az özvegy tornácára, és néhányszor felvijjogtam,
hogy felhívjam magamra a figyelmét. Az özvegy szeme elkerekedett.
Visszaváltoztam, és a kolbászom elé kaptam a kezem. Az özvegy ar-
cán széles mosoly jelent meg, és vihogni kezdett.
− Hu-húúú, Atticus! Chippendale-műsort akarsz adni nekem?
Azt hiszem, maradt még pár dollár odabent az erszényemben.
Óvatosan leguggoltam a tornácára esett amulettért, és így felel-
tem:
− Eltalálta, úgyhogy menjünk be gyorsan, kérem! − El kellett
tüntetnem a színről, mielőtt a boszorkányok ideérnek.
− Nyitva van! Bevonszolhatod a pucér valagad! − Berontottam,
és a fürdőszobában lekaptam egy törülközőt a tartóról, amit a dere-
kam köré csavarhattam.
− Most mit takargatod a virslidet?! Azt hittem, olyant mutatsz
nekem, amit vasárnap meggyónhatok!
− Be kell zárkóznunk a házba − magyaráztam –, veszélyben va-
gyunk! Boszorkányok közelednek. Van egy nyaklánca, amire ezt fel-
akaszthatom? − Az özvegy átélte az írországi Bajokat, így kihallotta
szavaimból, hogy nincs idő a kérdésekre.
− Van néhány aranyláncom a hálószobában − mondta, és arcá-
ról eltűnt a játékos mosoly.
− Menjen be érte, és jöjjön a fürdőszobába! Amíg nincs ez a
nyakán, ne nagyon mutatkozzon az ablak előtt!
− Jó’ van, megyek mán! De magyarázattal tartozol! − tipegett a
hálószobába olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Átszaladtam csipkék-
kel, tölgybútorokkal és kövér párnákkal teli házán, hogy ellenőriz-
zem az ajtót. A zárakat összekötöttem az ajtókerettel, és a fémek
egybeolvadtak. Még egy zárnyitó varázslattal sem lehetett megmoz-
dítani. De mivel az özvegy házát nem őrizte bűbáj, az ajtó csak né-
hány pillanatnyi késedelmet okoz majd nekik, és az ablakon át ha-
tolnak majd be, ha annyira el akarnak kapni bennünket − és gyanít-
hatóan így állt a helyzet.
Az özvegy már a fürdőszobában várt a nyaklánccal. Bezártam
az ajtót, és amíg a felfűzött amulettet a nyakára tettem, elmondtam,
mi történik. Alig kezdtem mondandómba, máris dörömbölni kezd-
tek az ajtón.
− Két német boszorkány áll odakint, akik mindkettőnket meg
akarnak ölni. A védelem nélkül csak egy szavukba kerülne. Ez egy
talizmán, ha elmondják a rontást, mellkason fogja vágni. De ne ve-
gye le, mert csak azt jelenti, hogy működik.
− Értem én, de minek akarnak kicsinyáni?
− A rövidített változat szerint, mert az egyiknek tönkretettem a
frizuráját, a hosszabb változatra nincs időnk.
Az első ablakok nagy üvegtáblái nem robbannak be egyszerre
üvegcukorként, mint a mozifilmeken. Az első néhány csapást dön-
dülve állják, talán csak megrepednek, és csak aztán törnek be. A
macskák már az első döndülés után nyávogva szétfutottak, hogy bú-
vóhelyet keressenek. Úgy hallatszott, a boszorkányok a tornácon lé-
vő székekkel vették kezelésbe az ablakot, de kizártam őket a tuda-
tomból, hogy az özvegy amulettjének aktiválására koncentrálhassak.
Éppen akkor fejeztem be, amikor valaki rázni kezdte a fürdőszoba
ajtaját.
− Sie sind hier drinnen! − kiáltotta az egyik boszorkány a má-
siknak.
− Másszon be a kádba, és húzza el a függönyt! − suttogtam az
özvegynek. − Én majd megoldom a problémát.
 Rugdosni kezdték a fürdőszobaajtót, amin látszott, hogy nem
bírja sokáig a kiképzést. A fürdőszobaajtók jelképes zárjait arra ter-
vezték, hogy az ember családtagjai ne nyissanak rá, amíg a vastagbe-
lét tornáztatja, és nem arra, hogy kívül tartsanak két gyilkolni vágyó
boszorkányt. Ha megvárom, hogy betörjék, nemcsak elveszítem a
kezdeményező szerepet, de prédájukká teszem az özvegyet is. Tehát
nem vártam.
A két rúgástól máris lötyögő zárra koncentráltam, és a harma-
dik rúgás előtt gyorsan elmotyogtam egy bűbájt, hogy feloldjam a
vason lévő kötést. Mire a harmadik rúgás is megérkezett − és a zár
tényleg majdnem megadta magát −, sikerült feloldanom, és a túlter-
helt fém végre megpihenhetett. Aztán feltéptem az ajtót, és a vas úgy
porladt szét, mint az egynapos muffin. A rugdosódó személy elvesz-
tette egyensúlyát és alaposan meglepődött. A barna hajú volt az. Ök-
lömmel eltaláltam az orrát, amitől feje reccsenve és fájdalmasan a
folyosófalnak csapódott, a következő pillanatban pedig cserbenhagy-
ta a térde, és a földre esett. Az ajtótól jobbra álló szőke felkiáltott:
„Gewebetod!”, és az amulettemtől akkorát kaptam, hogy visszatán-
torodtam a fürdőszobába.
A derekamról elkezdett lecsúszni a törülköző, és amíg a szőke a
társát nógatta, hogy álljon fel, elhatároztam, hogy felhasználom a
küzdelemben. Láttam, hogy a szőke nem veti magát rögtön utánam,
hanem a barnával kiabál, hogy hagyja abba a bohóckodást. Szétfeszí-
tettem a törülközőt, és ahogy a fiúöltözőkben szokás, két végénél
fogva jó erősen összecsavartam.
− Szép hátsó! − suttogta az özvegy, miközben az ajtó felé indul-
tam. Kis híján elnevettem magam. De az ajtó előtt álló boszorkány
előnyben volt, és le kellett nulláznom az előnyét. A nevetéssel köze-
ledési riasztásban részesítettem volna, és ez nem lett volna bölcs lé-
pés.
A barna hajú nem nézett az ajtó felé, azzal volt elfoglalva, hogy
visszavonszolja magát a nappaliba. Láttam, ahogy segítségkérőn a
takarásban lévő boszorkány felé emeli a karját. Tekintetének irányá-
ból pontosan meghatározhattam, hol állhat a társa. Ez az!
Támadtam. Jobb karommal fejmagasságban kicsaptam a tö-
rülközővel, és örömmel konstatáltam a csattanást, amit a szőke bo-
szorkány éles fájdalomkiáltása követett. Douglas Adamsnek tényleg
igaza volt: az univerzumban nincs hasznosabb dolog egy törülköző-
nél.
 Elhajítottam a törülközőt, és a folyosóra bukfenceztem, ahon-
nan a boszorkányok a nappaliba hátráltak, hogy egyesítsék erőiket.
A szőke a szemét tapogatta, a barna pedig tüzérségi sokkot kapott az
arcára ömlő vérmennyiségtől.
− Vielleicht sollten wir ihn später erledigen − mondta a barna.
Talán jobb lenne, ha később végeznénk vele.
− Nein! − vetette el az ötletet a szőke, és a konyhába ment. − Er
ist allein und unbewaffnet. Wir machen es jetzt. − Egyedül van és
fegyvertelen, most csináljuk.
Persze, hogy egyedül vagyok. Azt hitték, egy hadsereggel ren-
delkezem, vagy mi? De fegyvertelenségem ténye is helytálló volt, a
szőke pedig egyenesen a nagykések felé tartott. Elhamarkodtam a
törülköző eldobását, és azon tűnődtem, visszamenjek-e érte, amikor
mindkettő figyelmét elvonta egy fékező autó kerékcsikorgása. Egy
kék, lehajtható tetejű BMW Z4-es állt meg a ház előtt, és a vér szagá-
tól remegő orrcimpával Hal ugrott ki belőle.
− Er ist ein Wolf! Das ändert die Sache − mondta a barna hajú.
Egy farkas! |gy már más a helyzet.
Eltaláltad, banya!
 Tizenkilencedik fejezet

Egy vérfarkas megjelenése a boszorkányokkal vívott harcban olyan,

mint tankkal hajtani a kígyófészekbe. Lehet, hogy a kígyóknak mé-
regfogaik vannak, ám a tank nem érzi meg a harapásukat. Tehát a
boszorkányok hiába bombázták volna rontásaikkal. Mielőtt kiszakí-
totta volna a torkukat, Hal csak ennyit mondott volna: „Ne csiklan-
dozzatok!” A boszorkányok is megértették, hogy Hal érkezésével túl-
élési esélyeik jelentősen csökkentek, és minden teketória nélkül
módszeres visszavonulásba kezdtek. Amíg a kijárat felé menekültek,
nem győztem kapkodni a fejem a sebtében elhajított kések elől, és
képtelen voltam megállítani őket. Amikor a boszorkányok kiugráltak
az ablakon, és a füvön az út felé futottak, Hal teste megfeszült, és ki-
villantotta tépőfogait, de nem kezdte el üldözni őket. Csak szemmel
tartotta távolodó alakjukat.
Utánuk akartam eredni, de mielőtt kiugrottam volna az abla-
kon, tudatosult bennem, hogy alulöltözött vagyok. Az emberek saj-
nos félreértenék, ha pucéran bögyös-faros menyecskéket üldöznék
az utcán.
− Háromszorosan megátkozott átkok! − morogtam halkan, az-
tán dühösen felemeltem a hangom. − Hetven holt nyelv átkaira, Hal!
Miért nem állította meg őket?
Összehúzott szemöldökkel, de higgadtan válaszolt, miközben
tovább figyelte a boszorkányokat:
 − Az alfa parancsai, Atticus. Nagyon jól tudja, hogy nem avat-
kozhatom a harcaiba.
Miközben azt figyelte, hogyan szállnak be a boszorkányok egy
Camaróba, és lőnek ki vele csikorgó gumival a University Drive-ra,
lassan a tornác felé indult.
Észrevette a kitört ablakot és megtorpant.
− Szabadna tudnom, mit keres meztelenül az özvegy házában?!
− Tessék? Ja, a francba!
− Ráadásul teli van újabb karcolásokkal és horzsolásokkal. Vá-
laszoljon, de ha azt mondja, hogy ezek is a durva szexből származ-
nak, akkor benyomok egyet magának.
− Várjon, Hal, megmagyarázom…
− Egyfolytában hívtuk a mobilján, de most már tudom, miért
nem volt ideje felvenni.
− Nem, egyáltalán nem azért, teljesen félreérti…
Az özvegy ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a für-
dőszobából a folyosóra − arra a folyosóra, mely egyben a hálószobá-
jába is vezetett − és enyhén kipirultan, sugárzó arccal, és jó hango-
san így szólt:
− Ez aztán vérpezsdítő móka vót, ugye, kicsikém? − azzal kun-
cogva a seggemre csapott.
− Na, ez tényleg nagyon beteg volt − csattant fel Hal.
− Hal, kérem!
− Ha a maga korába lépve minden férfinak ilyen irányban vál-
tozik az ízlése, akkor remélem, meghalok, mielőtt megérném.
− A fenébe is! Bagoly képében iderepültem, aztán ránk támad-
tak a boszorkányok. Ez minden! Mrs. MacDonagh, kérem, mondja el
neki!
− Ez a színtiszta igazság, a’ biztos, de mi csípi ennyire a csőrit?
Különben is, ki a nyavalya ez?
− Az ügyvédem − feleltem, és eszembe jutott, hogy vajon miért
volt neki ilyen fontos, hogy megtaláljon. − Mi hozta ide, Hal?
− Végre sikerült elérnem Granuaile-t a mobilján, és megtud-
tam tőle, hol tartózkodik, mivel maga sem a mobilját, sem az otthoni
telefonját nem vette fel. Ne aggódjon, Granuaile igazolta az alibijét!
− Milyen alibimet?
Nagyot sóhajtott és megrázta a fejét:
− Azt ne mondja, hogy nem hallotta a közelben a szirénázást!
− Hallottam. Mi van vele?
 − Nos, azok az autók, amikhez a szirénák tartoztak, jelenleg a
maga boltja előtt állnak. Az alkalmazottja holtan fekszik a járdán.
Az özveggyel egyszerre kaptunk levegő után.
− Melyik? − kérdeztem. − Granuaile-len kívül még kettő van.
− Egy fiú − motyogta Hal. − A nevét nem tudom. Egy vásárló
hívta a 911-et.
− Perry?! − mondtam. − Perry meghalt?
− Ha a másik alkalmazottja nem férfi, akkor Perry lesz az.
− Alvilág istenei! − sóhajtottam, amikor összekapcsoltam ma-
gamban az eseményeket. − A barna hajú ölte meg, amíg a szőke raj-
taütött a házamon. Egyidejű támadás. Aztán csatlakozott a szőkéhez
a Roosevelten, mert ott volt az autójuk, amivel elmenekülhetnek…
Manannan Mac Lir bolonddá tett!
− Nos, ha kívánja, követhetem őket. Nem lehetnek messze −
ajánlotta Hal. − Nem harcolhatok, de követhetem őket.
− Nem kell, elintézem a dolgot − legyintettem, hogy leállítsam
Halt. − Megszereztem a szőke haját, nem menekülhet előlem. És
mellette lesz a barna is. Meg a többi.
− Milyen többi?
− Majd elmondom. De előbb kerítek egy törülközőt.
Bár még csak kora délelőtt volt, az özvegy felajánlotta, hogy
szendvicseket készít nekünk. Whiskey-vel is kínált, de azt feleltük,
egy tea is nagyszerű lesz, mivel annyira csinálni akart nekünk vala-
mit. Amíg a konyhában szorgoskodott, Hal és én leültünk a nappali-
ban megbeszélni a történteket. Tudtam, hogy Perry halála nagyon
fájdalmasan fog érinteni, de most arra kellett koncentrálnom, hogy
további életek ne kerüljenek veszélybe miattam.
− Ma éjjel elintézem a dolgot − mondtam, miután összefoglal-
tam a reggeli eseményeket. − Megölték Perryt, és megpróbálták ki-
végezni Granuaile-t meg az özvegyet. A pokolba is! Nem hagyhatom,
hogy a barátaimat és engem céltáblának nézzenek. De nem ez az
egyetlen dolog, amit elkövettek ellenem, Hal. Találkoztam már velük
annak idején. El kell őket pusztítani. Higgye el, megérdemlik!
− Nem kétlem − mondta. − Mit kíván tőlem?
− Három dolgot − mondtam az ujjaimon számolva. − Először
is, szeretném, ha vigyázna az özvegyre, amíg ennek az egésznek vége
lesz. A Falka rajta tarthatná a szemét, az özvegy már úgyis ismeri
őket. Mit gondol?
Hal grimaszolt egyet.
 − Gunnarnak nem tetszene az ötlet. De ha kell, majd szemmel
tartom én.
− Ez nem fog menni, ugyanis a második dologhoz szükségem
van magára. Leif azt mondta, hogy a Három Auróra Nővéreivel kö-
tött kölcsönös megnemtámadási egyezmény gyakorlatilag elkészült.
Segítene a dologban? Tanúskodna az aláírásnál?
− A délután folyamán sor kerülhet rá. Most a bíróságra kell
mennem egy másik kliensem kihallgatására. Magának meg vallo-
mást kell tennie. Mert, hogy Perry halála ügyében előveszik, abban
biztos lehet.
− Rendben, igaza van. Halasszuk későbbre a szerződést! A
harmadik dolog: szeretném, ha a Granuaile-lel átenyelgett órák he-
lyett jobb alibit találna nekem ma éjszakára. Túl sokszor használom
fel a lányt. Ha ma éjjel a nyakunkba ömlik a szar, valami atombiztos
alibit akarok.
Hal bólintott:
− Meglesz. Átküldök pár megbízható fickót, hogy a házában
Granuaile-lel legyenek. Tartanak majd egy, A Gyűrűk Ura-fesztivált,
vagy valami hasonlót, és ha kell, tanúsítani fogják, hogy maga pat-
togtatta a kukoricát.
− A mindenit! Ez aztán a jó ötlet! Különben sokkal szívesebben
pattogtatnék, mint pattognék a banyák miatt.
Hal elintézett néhány telefont. Elhívott egy farkast az özvegy-
hez, hogy szórakoztassa a nap fennmaradó részében, és hármat esté-
re a házamhoz rendelt, hogy látogassák meg Granuaile-t.
− Oké, és most beszélgessünk egy keveset a rendőrökkel! −
mondtam olyan könnyedséggel, melyet valójában nem éreztem.
Nem volt kedvem beszélni velük, mert Perry halálának rideg tényé-
vel kellett szembesülnöm, és ha egyszer láttam a hulláját, képtelen
leszek kizárni a tudatomból, hogy eltávozott.
Hal az alsótestemre pillantott és felemelte a szemöldökét:
− Egy szál törülközőben?
− A ruháim a telefonommal egyetemben az üzletem tetején
maradtak. Tegyen ki a sikátorban, és magamra kapom őket, nem
kell izgulni!
Hal a tenyerébe temette arcát, és az ujjai között kinézve meg-
kérdezte:
− Megtudhatnám, mit keresnek ott?
 − Ott kellett hagynom őket, hogy lerázzam azt az ijesztő rabbit.
Talált már valamit róluk, jut eszembe?
− Nem − rázta meg a fejét. − Egyelőre a fülesekre várok. Az il-
lető, akit ráállítottunk az ügyre, nagyon jó.
Megvártuk, amíg az özvegynek társaságot biztosító falkatag be-
fut. Kiderült, hogy Greta az, aki alig élte túl a Superstition-
hegységben történt összecsapást. Érdeklődve nézte, ahogy ott állok
egy szál törülközőben, de nem tett megjegyzést.
− Vigye el Mrs. MacDonagh-t egy kellemes kocsikázásra a kör-
nyékre! − nyomott egy százdollárost Greta kezébe Hal. − És reggelig
ne is jöjjenek vissza! Ezt az ablakot be kell üvegeztetni.
− Jaj, elmehetnénk Flagstaffbe? − csapta össze örömében a te-
nyerét az özvegy. − Van ott egy jó kis étterem, de kornyikáló pincé-
rekkel ám! Gondolom, egy ilyen helyre farkaskislány nem veti meg a
jóféle sült húst, eltaláltam?
Greta nem válaszolt, csak sokatmondón Halra tekintett, aki
sóhajtva további pénzmaggal látta el, aztán biccentett, hogy köves-
sem a kocsihoz.
Elbúcsúztam az özvegytől, és biztosítottam, hogy holnapra
mindent elsimítok.
− Ó, tudom én aztat, Atticus! − mondta, majd aztán huncut
fény gyúlt szemében. − Tudod-e, hogy közeledik a karácsony? Mit
szónál néhány fájintos bokszeralsóhoz?
− Mrs. MacDonagh, kérem! − mondtam zavaromban.
− Mi van? Tán a fecskét szereted? Manapság mindenféle csi-
csás színben lehet kapni őket. Amíg megboldogult Seanom élt, csak
fehér vót, oszt kész. Sajnállak, hogy „szőrén kell megülnöd a lovat”,
amikor nem kéne!
− „Szőrén megülni a lovat?” − kérdeztem meglepetten. Halnak
és Gretának eddig sikerült leplezniük, milyen jól szórakoznak ezen a
kis beszélgetésen, de nyíltan vihorászni kezdtek, amikor az özvegy
körülírta, hogy nem viselek alsónadrágot. − Ezt meg hol hallotta?
− A képládában természetesen! − nézett rám az özvegy bizony-
talanul, aztán a nevetéstől könnyüket törölgető vérfarkasokra nézett.
Gyanította, hogy ő a nevetség tárgya, és ezen felhúzva magát tüzesen
magyarázni kezdte: − A Jóbarátok ismétlésében vót, amikor Joey
magára aggatta Chandler összes ruháját, és „szőrén ülve meg a lo-
vat” térdhajlításokat végzett. Vagy rosszul mondtam?
 − Nem, jól mondta, csak… csessze meg! − Saját hangomat is
alig hallottam a farkasvonyítástól. − Érezzék jól magukat Gretával
Flagstaffben! Jöjjön, Hal! És idefigyeljen, én nem azért fizetem,
hogy rajtam röhögjön!
− Aztán le ne csússzon magáról az a vacak! − mutatott levegő
után kapkodva a törülközőmre. − Nehogy nekem a bőrkárpithoz ér-
jen a pucér seggével!
 Huszadik fejezet

Hal karcsú Z4-ével a hátsó utcákon közelítette meg az üzletemet, és

egy épületnyire a bolttól megállt valaki parkolóhelyén.
− Jöjjön velem az épület mögé, majd ledobálom magának a
cuccokat! − mondtam. − A mobiltelefon lesz az első, lehetőleg ne ejt-
se el!
− Elég jók a reflexeim, Atticus − emlékeztetett Hal.
− Helyes! De most takarja el a szemét − mondtam távolabb
lépve az autótól, és ledobtam a törülközőt mert meztelen írt fog lát-
ni!
− Aú! Hóvakságot kaptam! − mondta Hal. Felfelé mutató kö-
zépsőujjal először madarat mutattam neki, aztán meg madárrá vál-
toztam, és csapkodó szárnyakkal felemeltem magam a tetőre. A tele-
fonom és a ruháim ugyanott hevertek, ahol hagytam őket. A hátsó
peremről nem láttam az üzlet előtt parkoló rendőrautókat, ami azt
jelentette, hogy a rendőrök sem látnak engem.
Hal sziszegve jelezte, hogy a helyén áll. Óvatosan ledobtam ne-
ki a telefonomat, a farmeremet és a pólómat, aztán egyenként a
szandáljaimat. Az alsónadrágot direkt a végére tartogattam, és Hal
látványosan nem volt hajlandó elkapni. Na, tessék. Mégis „szőrén
kell megülnöm a lovat”.
Miután megnéztem a nem fogadott hívások listáját, felhívtam
Granuaile-t.
 − Szia, sensei! Jól van az özvegy?
− Ő jól. De te is hallottad, mi történt Perryvel.
− Hallottam. Szörnyű. Elkapod őket, ugye?
− El. Ma éjjel. Csak előbb beszélek a rendőrökkel.
− Oké, elmondhatok egy okot a számtalan közül, amiért annyi-
ra szeretlek?
− Persze − mondtam az alibit beharangozó mondat hallatán.
− Amikor megnéztük a Kill Bill 2-t, hogy gyakorolhasd az öt-
pontos szívrepesztő technikát, a slicced végig nyitva volt. Imádtam.
− A nindzsák már csak ilyen lazán nyomják, bébi − mondtam,
és hiába próbáltam könnyedséget csempészni hangomba, nem jár-
tam sikerrel. Már megbántam, hogy elvetélt harcművésznek adtam
ki magam. Nemrég még szórakoztatónak tartottam, de miközben
megpróbáltam feldolgozni Perry halálát, nehezemre esett a bohóc-
kodás.
− Kösz. Néhány srác átugrik ma este A Gyűrűk Ura-fesztiválra.
− Tényleg?
− Bizony, nagyszerű lesz! Vegyél ki néhány húst a fagyasztóból,
mert ezek a srácok igazi húsimádók. − Letettük, és Hal felé biccen-
tettem. − Oké, készen állok. Essünk túl rajta!
Hal és én kiléptünk a mellékutcából, és észrevettük, hogy a
helyszínelők éppen fotókat készítenek a hátán fekvő Perryről, akinek
egyik keze a mellkasán nyugodott, és a feje alatt, ahol beverte a be-
tonba, kis vértócsa keletkezett.
Sok halottat láttam életemben. Ha az ember annyi gyakorlatot
szerzett e téren, mint én, könnyebben veszi a dolgot. De az ártatlan
kölykök halálának látványa, akiknek esélyük sem volt rá, hogy kar-
dot vagy ekevasat fogjanak, mindig letaglózott.
Perry soha nem volt a kard embere. Az egyetlen erőszakos tett,
amit elkövetett, saját fülcimpája ellen irányult, amikor kifúratta,
hogy berakja azokat a komikus füldíszeket. Ami azt illeti, az eke em-
bere sem volt. A kamillát képtelen volt megkülönböztetni a
kerozottól, akármennyit is magyaráztam, hogy különböző növények-
ről van szó.
A merénylőnek valahogy sikerült kicsalogatnia az üzletből. A
boszorkány semmire sem mehetett volna odabent a gyilkos rontásá-
val, bármilyet is alkalmazott. És talán más bajt sem okozhatott vol-
na. Perrynek biztosan megakadt a szeme a bőrszerkóján, és a dekol-
tázsa aranylelőhelyén, aztán kijött megkérdezni, segíthet-e valami-
ben.
Nem kellett megjátszanom szomorúságomat, amikor Geffert
nyomozó észrevett. Tudhattam volna, hogy ez lesz. A jóslat figyel-
meztetett az egyik hímnemű barátom halálára, de azt hittem,
Oberonra, és nem Perryre utal.
− Mr. O’Sullivan − kezdte Geffert nyomozó odasietve hozzánk.
Mintha meg sem hallottam volna, továbbra is Perryt bámultam. −
Mr. O’Sullivan − próbálkozott újra Geffert −, tudom, mit érezhet
most, de fel kell tennem néhány kérdést.
Meglepően tapintatos volt. Azt hittem, ellenséges és gyanakvó
lesz.
− Ne kíméljen! − mondtam fahangon.
− Bocsásson meg, nyomozó úr! − szólt közbe Hal. − De maga a
gyilkosságiaktól van, ugye? Milyen alapon helyezték az esetet a gyil-
kossági ügyek közé?
− A halottkém jelentéséig nem dönthetjük el, hová sorolandó −
vallotta be Geffert. − Mindenesetre nekiálltunk a bizonyítékok és a
vallomások gyűjtésének. Tudja, a kellő gondosság jegyében.
Hal kurtán biccentett, és elhallgatott. A nyomozó újra felém
fordult.
− Mr. O’Sullivan, hol tartózkodott a délelőtt folyamán, mielőtt
ide megérkezett?
− Otthon voltam − mondtam. − A barátnőmmel a Kill Bill 2-t
néztük.
− A barátnője még mindig a házában tartózkodik?
− Igen.
− Megváltozott az otthoni telefonszáma? Mert a nyilvántartá-
sunkban lévő számot hiába hívtuk, senki nem vette fel.
− Soha nem veszem fel. Mindig csak telemarketingesek hívnak
− hangomban körülbelül annyi kifejezőerő volt, mint egy téglában.
− Általában nem kéne ilyenkor bent lennie?
− Általában valóban dolgozom ilyenkor. De ma a Superstition-
hegységbe készültem, és Perry vitte volna a boltot.
− Honnan szerzett tudomást a történtekről?
− Haltól − bólintottam az ügyvéd irányába.
− És ön honnan értesült róla, Mr. Hauk? Jól emlékszem a ne-
vére, igaz?
 − Jól, így hívnak − felelte Hal, aztán megmagyarázta: − Az iro-
dánkban van egy rendőrségi rádió. Ha meghallom az egyik kliensem
címét, természetes, hogy utánajárok az ügynek.
− Értem − írta fel Geffert az információt a jegyzetfüzetbe, aztán
folytatta a kérdezősködést.
− Milyen régen állt az ön alkalmazásában az elhunyt férfi?
− Több mint két éve. Ha kívánja, utánanézhetek a pontos dá-
tumnak.
− Megbízható munkaerőnek számított?
− A legjobbnak.
− Van róla tudomása, hogy a srácnak ellenségei lettek volna,
vagy munkahelyen kívüli problémái?
Megráztam a fejem.
− Csendes fickó volt. Ha baja volt, soha nem mutatta.
− És ami a munkahelyet illeti? Nem volt esetleg súrlódása ma-
gával, egy másik beosztottal vagy egy törzsvásárlóval?
− Ő meg én olyan remekül kijöttünk egymással, mint mogyo-
róvaj a lekvárral! Persze, más nevében nem beszélhetek.
− Megmondaná a többi dogozója és a törzsvásárlói nevét?
− A másik alkalmazottamat Rebecca Dane-nek hívják, és teg-
napelőtt állt munkába. A törzsvásárlóimat Sophie-nak, Arnie-nak,
Joshuának és Penelopénak hívják… de a családneveikkel sajnos nem
szolgálhatok. Ha esik, ha fúj, első dolguk, hogy bejöjjenek hozzám a
napi, betevő Mobili teájukért. Gondolom, már régen el is mentek,
mire ez a dolog megtörtént.
− Mi az a Mobili tea?
− Egy általam készített teakeverék, mely jót tesz a gyulladt ízü-
leteknek.
− A biztonsági kamerája készített felvételeket a boltban történt
eseményekről?
− Igen, majd odaadom önnek. − A választ természetesen pon-
tosan tudta, hiszen a biztonsági kamerám felvételét használta fel
Hal, hogy a lövöldözés miatt kártérítést követeljünk a tempei rend-
őrségtől.
− Nem voltak esetleg drogproblémára utaló jelek?
− Nem.
− Egyéb egészségügyi problémák, amiket észrevett, vagy el-
mondott önnek?
− Semmi, nyomozó.
 − Értem. Volt valami jele annak, akár a legkisebb is, hogy
ilyesmi bekövetkezhet?
A ma reggeli jóslásomon kívül? Nem. A bűntudat hatalmas
madárraja vállamra telepedett.
− „Tapot se − mondtam halkan, elszorult torokkal −; dacolunk
e baljóslattal.”7
− Bocsánat, nem értettem.
− „Egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül”8 −
suttogtam, és Perry mozdulatlan alakja elhomályosodott előttem a
szememet elfutó könnyek függönyén át.
− Mit mondott? Fegyverviselést emlegetett?
Megtöröltem a szemem, és beszélgetésünk során először ránéz-
tem, mintha akkor tértem volna magamhoz.
− Nem, a gondviselésről beszéltem az imént, egy magasabb,
vezérlő akaratról.
− És mi volt a többi? Valami vérebről is beszélt, nem?
− Tekintse személyes gyászversnek az elhunyt felett − mond-
tam tompa hangon. − Semmi olyasmi, ami a nyomozással összefüg-
gésbe hozható lenne.
A nyomozó felém hajolt és így szólt:
− A szókincse ugrásszerű fejlődésen ment át, Mr. O’Sullivan.
A szarba. A halottkémek közül két fickó elővette a hullazsákot,
és feléjük fordultam.
− Hát nemcsak a nuncsakut kell pörgetni, hanem az agyat is,
haver − mondtam a megérkezése óta használt monoton hangon. −
Én nemcsak árulom a könyveket, el is olvasom őket.
− Ez meggyőző magyarázat − mondta udvariasan, de akármi-
lyen rövid időre csúszott le rólam a maszkom, nem hiszem, hogy a
nyomozót tovább szédíthettem volna. − Bocsánat. Egy utolsó kérdés.
Megtalálta a kardját a legutóbbi beszélgetésünk óta?
− Nem.
A nyomozó megint feljegyzett valamit a füzetébe, ami határo-
zottan hosszabb volt egy „nemnél”.
− Rendben, egyelőre ennyi. De örülnék, ha felvenné a telefon-
ját, ha el szeretnénk érni.
− Oké.

7 William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, Arany János fordítása.

8 William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, Arany János fordítása.
 Geffert távolabb lépett, és odaküldött hozzám egy rendőrt,
hogy kísérjen be az üzletbe a biztonsági kamera felvételéért. Akkor
sem mentek volna vele sokra, ha felvette volna a boszorkányt, ahogy
Perryt kicsalogatja az üzletből. Miután átadtam a felvételt, becsuk-
tam a bolt ajtaját, és kitettem a „Zárva” táblát. Felhívtam Rebecca
Dane-t, értesítettem a szomorú hírről, és arra kértem, néhány napot
maradjon otthon. Miután elvitték Perry testét, hazatekertem a bicik-
limmel, ami tegnapi szárnyalásom óta az üzletnél várakozott.
Geffert nyomozó már a házam előtt állt, és Granuaile-t kérdez-
gette. Alátámasztatta vele az alibimet, majd megnézte az ütőket és a
labdákat, amiket Granuaile a Targetban vásárolt. Tegnap este nem
tudták elérni, hogy igazolja a satyrnbéli mészárlás éjjelére szóló ali-
bimet. Mivel az apró részletekre is mindig kiterjedt a figyelme, nem
felejtette el megrágatni a labdákat Oberonnal, és amikor megérkez-
tem, Geffert éppen undorodva tapogatta őket a nyitott csomagtartó
előtt. Granuaile mellette állt, és szemét forgatva üdvözölt. Oberon a
tornácon feküdt, és gyorsan összefoglalta számomra a szükséges in-
formációkat:
„A Hatalom megint itt van. És még mindig nem próbált meg-
simogatni. Penészeszokni- és tonhalasszendvics-szaga van.”
− Ah, Mr. O’Sullivan! − kezdte a nyomozó, és miután vissza-
dobta a baseball-labdát, becsukta Granuaile autójának csomagtartó-
ját.
− Régen nem találkoztunk!
Némán bólintottam.
− A bolthoz gyalog érkezett, haza mégis kerékpárral jött. Hon-
nan szerezte?
− Az üzletem elől.
− Az üzlete elől. És miért volt ott?
− Mert otthagytam tegnap.
− Miért?
− Gyalogolni jó. − És mert néha a repülést részesítem előny-
ben. Geffert nyomozó átható tekintettel kutatta fizimiskámon a ha-
zugság nyomait, mire én a legközömbösebb arccal néztem vissza rá.
Ő nézett először félre, zsebre dugta a kezét, és valami nagyon érde-
keset talált a cipőorrán.
− Tudja, kifejezetten jó hallással rendelkezem. Hallottam, mit
mondott a múltkor. Azt, hogy „egy verébfi sem eshetik le a gondvise-
lés akaratja nélkül”.
 − Na, és?
− És nagyon úgy hangzott, mint egy idézet. Felhívtam a köz-
pontunkat, és a telefonosunktól, aki angol irodalomból diplomázott,
megtudtam, hogy a Hamletből idézett. − Hirtelen rám nézett, hogy
lássa a reakciómat.
− Onnan idéztem − erősítettem meg továbbra is kifejezéstelen
arccal.
− Mit titkol előlünk, Mr. O’Sullivan?
Vállat vontam:
− Semmit.
Felém rázta az ujját:
− Ez nem igaz. Amikor tegnap átkutattuk a házat, úgy mászkált
köztünk, mint akinek nyolcvannál nem magasabb az intelligencia-
hányadosa. Most meg csípőből Shakespeare-t idéz.
Türelmem úgy párolgott el, mint egy harmatcsepp a Yuma-
sivatagban, és a harag felülkerekedett a józan észen:
− „Vaj nem elég-e, hogy kertembe törsz, / Tolvaj gyanánt, hogy
meglopd / birtokom’, / Tudtom ne’kül átmászod falaim’, / S csahos
szavakkal még velem daczolsz?”9
Geffert szemöldöke a homlokára szaladt:
− Ezt miből idézte?
− VI. Henrik király, második rész − feleltem.
A nyomozó összehúzta szemöldökét.
− Hány Shakespeare-drámát tud fejből?
− Mindet. Haver. − Nem tudom, miért gúnyolódtam vele. Nem
volt okos húzás, hiszen kötekedésemmel személyes hadjáratot indít-
hattam el magam ellen. De akármilyen balgaság volt, dacosan álltam
a pillantását, és kötekedő fényt gyújtott szememben a tesztoszteron.
A nyomozó nemcsak ezt vette észre, de megbizonyosodott arról is,
hogy korábban jól látta benne az intelligencia szikráját. Mostantól
kezdve biztos lehetett benne, hogy tegnap átvágtam, a bolondját já-
rattam vele és a munkatársaival. Megfeszült az állkapcsa és a válla.
Ez nem kerülte el sem Granuaile, sem Oberon figyelmét.
„Hé, Atticus, a zsernyákról le kéne pattannod, mint a zománc-
festék!”
− Mindent elmondott, Geffert nyomozó, vagy van még valami?
− kérdezte Granuaile.

9 William Shakespeare: VI. Henrik király, második rész, Lırinczy Zsigmond fordítása.
 − Ennyi lenne − mondta továbbra is farkasszemet nézve velem.
− Egyelőre. Ügyesen elrendezett mindent, Mr. O’Sullivan. A barát-
nője még a blokkot is megmutatta, ami alátámasztja, hogy két nap-
pal ezelőtt a Targetban vásárolt. Csak azt nem volt képes megmagya-
rázni, hogy a Target biztonsági felvételén miért hiányzik az egyik fü-
le, amikor most megvan mindkettő.
− A Targetban is kettő volt − lódítottam.
− A videó szerint nem.
− Akkor a felvétel téved. A fülem valódi, nem protézis, és a fü-
lek tudtommal nem nőnek vissza egy éjszaka alatt, vagy igen? Nyu-
godtan ellenőrizze le, nyomozó úr, engedélyt adok rá! − fordítottam
felé a fülemet, és rámutattam.
A jobb fülkagylómra nézett, aztán bal kezével finoman meg-
húzgálta. De viselkedésre és tapintásra is teljesen fülporcra emlékez-
tetett. Csalódottan azt mondta:
− Most halottszemlére kell mennem. Maradjon elérhető, ké-
rem, arra az esetre, ha újabb kérdések merülnének fel bennem.
Mindhárman hallgattunk. Csak néztük, ahogy beszáll a kocsi-
jába, és elhajt. Miután Granuaile-lel és Oberonnal megbeszéltük a
történteket, egy komor délután következett, mely a szomorúság és a
megbánás jegyében telt, amíg Hal meg nem érkezett, hogy felvegyen.
Nem hittem, hogy hosszú életem során valaha ki fogom mondani
ezt, de békekötésre készültem a boszorkányokkal.
 Huszonegyedik fejezet

Telefonon jeleztük érkezésünket, hogy látogatásunk ideje alatt min-

den bűbájt felfüggeszthessenek. Amikor négy után befutottunk, a
boszorkánykor Malina lakásában várt ránk.
− Ő Bogumila − mutatta be Malina a vékony, barna hajú lányt,
aki egyetlen, nagy szemmel bámult rám. Másik szemét − fél arcával
együtt − eltakarta előrehulló, sötét hajának függönye. Kíváncsi vol-
tam, mit találnék, ha alápillantanék. Felém biccentett, és Malina
imádott gyertyáinak fénye megcsillant a haján.
− Nyilvánosan nyugodtan hívhat Milának − mondta. − Az ame-
rikaiak mindig meresztik a szemüket, ha valakinek túlságosan etni-
kai neve van.
Félmosollyal bólintottam, és Hal, akinek teljes neve Hallbjörn
volt, így szólt:
− Átérzem a problémáját.
− Berta a konyhában van − mutatott Malina egy másik, sötét
hajú nőre. Berta, akit „jókedvűen gömbölydednek” lehetett volna
nevezni, éppen uzsonnázott, és lazán felénk intett neve említésére.
Malina ezután bemutatta a kör további három tagját, akik mind sző-
kék voltak. Kazimiera magas volt, és csupa láb. Barna bőréből és vil-
logó fogsorából ítélve az ember azt hihette volna, hogy Kalifornia
tengerpartján cseperedett fel, és nem a borús Kelet-Európában. Kla-
udia fiatal árvához hasonlított álmos szemével és duzzogó ajkával,
rövidre vágott haja hátul fel volt szedve, nedves loknijai ábrándosan
keretezték arcát, és olyan hatást keltettek, mintha éppen az előbb
szeretkezett volna valakivel, és most semmi mást nem kívánna, mint
elszívni egy francia cigarettát. Volt idő, amikor éppen ilyen céllal tar-
tottam magamnál egy cigarettatárcát, de a közösségi dohányzás ak-
kor vesztette el minden vonzerejét, amikor az emberek ráébredtek,
hogy ha valaki cigarettával kínálja őket, az olyan, mintha tüdőrákkal
kínálná őket. Önkéntelenül megpaskoltam azt a helyet, ahol a mel-
lényzsebem lett volna, ha a viktoriánus kor végén járunk, és mel-
lényben lettem volna.
Az utolsó lengyel boszorkányt Roksanának nevezték, haját
olyan szoros copfba kötötte, hogy szinte bukósisakot képezett a fe-
jén, de a tarkóján lévő szigorú, ezüstcsomó után zabolátlan, göndör
sörényben végződött. Bagolyszemével áthatóan nézett rám kerek
szemüvege mögül. Fehér blúzt viselt, egy válltöméses, lila kabátból
és fekete nadrágból álló kosztümöt, és hegyes orrú csizmát, amiről
Malina jutott eszembe. Rövid vizsgálat után megállapítottam a kö-
vetkezőket: hasonló lábbeliket viselnek és mindegyikükön van vala-
mi lila ruhadarab, habár Kazimiera esetében ez egy brossra reduká-
lódott, amit kosztümjére tűzve viselt, a bal melle fölött.
Mivel a boszorkányoknak még nem volt szerencséjük találkozni
vele, bemutattam nekik Halt, aki egyből a lényegre tért. Kivett az ak-
tatáskájából két példányt a megnemtámadási szerződésből, és kiosz-
tott hozzá hét rendkívül hegyes lúdtollat, majd a szerződéseket a
megfelelő oldalukkal felfelé a Malina heverője előtt álló, fekete kávé-
zóasztalra tettük. A boszorkányok egyenként tenyerükbe szúrták a
tollat, és aláírták a szerződést a vérükkel. Most én voltam soron.
Egy ideig lázadoztam a vérrel való aláírás ellen, hiszen egy töl-
tőtoll éppen olyan törvényes lett volna. Egyszerűen nem akartam,
hogy a boszorkánykor birtokába kerüljön a vérem, és kész. De a bo-
szorkánykor annyira kitartóan harcolt érte, hogy végül beadtam a
derekam. Mágikus értelemben sokkal inkább kötelezett a tintánál, és
a mágia sokkal szigorúbb volt a jognál.
− Az emberek állandóan megszegik a törvényt, Mr. O’Sullivan.
− magyarázta Malina. − De a varázsszerződéseket csak ritkán. Akik
mégis megteszik, nem élnek sokáig utána. A vérszerződés nemcsak a
mi védelmünket, hanem a magáét is szolgálja.
 Amikor eljött a nagy pillanat, és a hat aláírás sötétedve száradt
előttem, mégis haboztam. Az aláírás ellenkezett alapelvemmel, amit
hosszú éveken át mint „leghelyesebb utat” követtem. Vagyis a bo-
szorkányoknak esélyt sem adtam a velem való szórakozásra. De
őszintén szólva nem láttam más kiutat a segítségükön kívül, és szük-
ségem volt rájuk, ha egy kis békét akartam, hogy feltámaszthassam a
Tony Kunyhója körüli területet. Éles fájdalom nyilallt belém, amikor
a tollat a tenyerembe szúrtam, de nem tettem semmit a tompítása
érdekében, miközben aláírtam az egyezményt. Megérdemeltem a
fájdalmat.
Miután alákanyarintottam, a szobában általános megkönnyeb-
bülés lett úrrá. A feszültség elpárolgott, és az eddig elnyomott moso-
lyok felszínre kerültek.
Berta mosolyogva összecsapta a kezét:
− Ezt meg kell ünnepelnünk! Ki kér forró csokoládét és snap-
szot? − Az ötletet mindenki fantasztikusnak tartotta, és Berta boldo-
gan a konyhába robogott. A többi boszorkány elkezdte a kezünket
rázogatni, megköszönték az együttműködést illető hajlandóságunkat
és eltökéltségünket. Még soha nem érezték magukat ennyire meg-
tisztelve, és blablabla.
Egy tálcán megérkeztek a forró csokoládék és a snapszok,
amikhez Berta valahonnan kekszet is kerített. Malina összetekerte a
szerződés őket illető példányát, Hal az aktatáskájába tette a miénket,
és a kekszek a kávézóasztalra kerültek. A boszorkánykor fele a kana-
péra telepedett, mi meg a másik felével székeket húztunk az asztal
köré, és szabálytalan ellipszist alkottunk. Előttünk a keksz és a forró
csokoládé, a hátunk mögött vidáman lobogtak a narancs- és
kardamomillatú gyertyák. Úgy éreztem magam, mintha egy régi, eu-
rópai kávéházban ülnék, csak sokkal több volt a bíbor, mint az
Amszterdamban vagy Párizsban tanácsos, illetve megengedett lett
volna.
Megdicsértem Bertát a finom csokoládéért, aztán így szóltam:
− Mondjanak néhány szót a Die Töchter des dritten Hausesről.
A boszorkányok kifejezéstelen arcot vágtak.
− Mit szeretne tudni róluk? − kérdezte Malina, de érződött,
hogy nehezére esik közömbös hangon beszélni a témáról. Nem elő-
lem rejtegetett valamit, sokkal inkább az irántuk való dühét leplezte.
− Elmondaná, miért haragudtak meg magukra? − kérdeztem.
− Azt mondta, konfliktusuk kezdete a második világháború idejére
datálható. De információim hiányosak azt illetően, hogy mit csinál-
tak akkoriban. Csak a történet egy részét mondta el, amikor először
találkoztunk.
− Mennyit is pontosan?
− Csak annyit, hogy a Blitzkrieg alatt Lengyelországban talál-
koztak egymással a boszorkányköre tagjai − feleltem. − És hogy va-
lamennyi idővel ez után Amerikába vándoroltak.
− Csak ennyit? Rendben, tehát Varsóban találtunk egymásra,
pontosabban Radomila talált meg bennünket. Miután boszorkány-
körré alakultunk, elkezdtünk tervezgetni. Jósoltunk, hogy meglás-
suk, milyen veszély fenyeget, mit tehetnénk ellene, és hol vennék a
legnagyobb hasznunkat. Láttuk a közeledő rémségeket, tudtuk, hogy
Lengyelországban maradva semmit sem tehetünk ellene − a pokol
már elszabadult, semmit sem ért a védelmünk, és az emberek, akik-
kel Németországban szerettünk volna érintkezésbe lépni, elérhetet-
lenek voltak. Hiába számítottunk erős boszorkányoknak, egy páncé-
los osztagot nem verhettünk vissza, és az SS-t sem állíthattuk meg
abban, hogy azt tegye, ami neki tetszik. Láttuk, hol segíthetnénk a
legjobban, ezért egy héttel Varsó eleste előtt távoztunk az országból,
hogy Bulgáriába menjünk.
− Bulgáriába? − kérdeztem homlokomat ráncolva. − De hiszen
Bulgária a tengelyhatalmakhoz tartozott!
− Igen, de miért? III. Borisz cár azért csatlakozott, mert meg
akarta óvni országát a német inváziótól, de egyetlen bolgár hadosz-
tályt sem küldött harcba. Hitler azt akarta, hogy rohanja le a Szov-
jetuniót, és így enyhítsen a keleti front nyomásán, de ezt Borisz visz-
szautasította. Továbbá arra is határozott nemet mondott, hogy a
lengyelországi haláltáborokba ötvenezer bulgáriai zsidót
transzportáljon. Azt hiszem, egy ideig sikerült jó irányba terelni a
dolgokat.
Amikor szavainak üzenete eljutott a tudatomig, leesett az ál-
lam:
− Ebben tényleg maguknak is részük volt?
− A merényletig Szófiában maradtunk. Sok ember köszönheti
nekünk az életét.
Az önfényezést meg sem hallottam, és megkérdeztem:
− Milyen merényletre gondol?
− Továbbra is III. Boriszról beszélünk.
 − Vagy úgy. Maga szerint ki ölte meg? A szófiai palotában nem
akadt sok füves domb, mint a Kennedy-merénylet esetében.
− A Die Töchter des dritten Hauses.
Megráztam a fejem.
− Bocsánat, de történetesen tudok néhány dolgot a haláláról.
Az exhumált testet felboncolták, és bebizonyították, hogy szívelégte-
lenség okozta a halálát, nem volt szó többről.
− Pontosan − mondta Roksana darabos angolsággal, aztán bo-
csánatkérőn Malinára pislantott, amiért közbevágott. − Nem a né-
metek mérgezték meg, ahogy az egyik összeesküvés-elmélet tartotta,
és nem is az oroszok keze volt a dologban. A német boszorkányok-
nak sikerült átjutniuk a bűbájainkon, és megölniük egy rontással.
− Van egy szívelégtelenséget okozó rontás a tarsolyukban?
A lengyel boszorkányok szinkronban bólintottak, és Bogumila
szájának látható fele ezt mondta:
− Egy a szívet célba vevő, szövetelhalást okozó rontás. A szöve-
teknek viszonylag kis részét károsítja, de ha az a szövet történetesen
a szívben található, akkor szívkoszorúér-betegséget okoz.
− Ez a kedvenc fegyverük − szállt be Klaudia is a társalgásba.
Szóval engem is így próbáltak megölni, és ezért vágott újra meg újra
mellkason az amulettem. És így végeztek Perryvel is. Azzal természe-
tesen eddig is tisztában voltam, hogy a rontás, amivel dobálóznak,
halálos, csak azt nem tudtam pontosan, hogyan működik. Tehát a
boncolási eredmény azt fogja kimutatni, hogy Perry halálát szívin-
farktus okozta − és ennyi.
− Gyakorlatilag ez az egyetlen fegyverük − csámcsogta Berta
süteménnyel teli szájjal. − Démonok nélkül alig tudnának keresztbe
tenni egy szalmaszálat.
− Na, igen, de sajnos túl sok démon akar nekik segíteni −
mondta Roksana. − Bár mindig megkérik az árát.
− Állj! − emeltem fel a kezem. − Visszatérve Boriszhoz. Mi a ki-
lenc pokolért akarták a boszorkányok eltenni láb alól?
− Hitlerhez hasonlóan ők is azt akarták tőle, hogy rohanja le a
Szovjetuniót − felelte Roksana.
− Akkor mi most a közmondásos pokolbéli, náci boszorká-
nyokról beszélünk?
− Nem, nem, nem − rázta meg Malina a fejét. − Már a nácik
előtt itt voltak, és láthatóan túlélték őket. Csak ki akarták használni
a nácikat, hogy megszerezzék, amit akarnak.
 − Vagyis nem azért illetik magukat A Harmadik Ház Lányai
névvel, mert közük lenne a Harmadik Birodalomhoz?
− Tudomásom szerint nem − mondta Malina bizonytalanul, és
Roksana megerősítette a feltételezését.
− Már a nácik létezése előtt így hívták őket. De fogalmam sincs,
mit akar jelenteni. Soha nem ültek le velünk megbeszélni az erede-
tüket.
− Értem, és mi akartak? Mire volt jó megölni Boriszt?
− Azt akarták, amit Hitler, vagyis Hitler akarta azt, amit ők. A
Szovjetuniót.
− Tessék? Azt akarják mondani, hogy ezt az egész szörnyű és
őrült haditervet a boszorkányok sugallatára eszelte ki?
− Pontosan ezt akarom mondani − bólintott Malina egyetérté-
se jeléül. − Egy succubust küldtek Hitlerre, aki fejébe ültette a
Lebensraum, vagyis a szükséges élettér álmát. Ugyanezt tették
Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárral az első világháború
idején. Amikor a keleti front kezdett összeomlani, és Borisz a mi be-
folyásunkra 1943-ban megtagadta, hogy erősítést küldjön, a boszor-
kányok kioltották az életét, és mindenki azt hitte, Hitler tette.
− Bár nem egészen az ő kedvük szerint alakultak a dolgok −
Roksana szája sötét mosolyra húzódott. − Azt hitték, a kormányzók
könnyebben hajlíthatok lesznek, és nekünk majd nehezebb lesz irá-
nyítani és megvédeni az országot. De a kormányzók nemcsak szá-
nalmasan idiótáknak, de gyengéknek is bizonyultak, és ahelyett,
hogy ők támadták volna meg az oroszokat, az oroszok törtek be Bul-
gária területére, és elvégeztetett.
− De nekünk akkor már mindegy volt − magyarázta Malina. −
A bulgáriai zsidók megmenekültek, és a boszorkányok tervét meghi-
úsítottuk. Nekünk ez számított.
− A Bulgáriában betöltött szerepünkért azóta is bosszút akar-
nak állni − tette hozzá Roksana. − Talán azt hiszik, nyerhettek volna,
ha a bolgárok is csatlakoznak.
− Miért akarták olyan elszántan elfoglalni a Szovjetuniót?
A boszorkánykor tagjai egymásra néztek. Kazimiera szólalt
meg végül:
− Egy boszorkányvadász-csoport élt ott, amely leginkább az ő
fajtájukra fente a fogát. Ha véletlenül belénk botlanának, nem ha-
boznának megölni bennünket, de a Die Töchter des dritten Hausest
kifejezetten üldözik a démonokkal való együttműködésük miatt. A
német boszorkányok azt remélték, hogy az SS majd megszabadítja
őket a boszorkányvadászoktól, és ezzel megoldódik egy problémá-
juk. Himmler az okkult tudományok megszállottja volt, és ha szabad
kezet kap Szovjetunióban, nyilvánvalóan megtalálja őket.
Yosef Bialik rabbi orosz akcentusa jutott eszembe, és a mögötte
álló, rejtélyes társaság.
− Csodálkozom, hogy Sztálin nem iktatta ki őket. Tudják eset-
leg, hogyan hívják ezt a boszorkányvadász-csoportot?
Tökéletes összhangban, lassan megcsóválták a fejüket. Hátbor-
zongató volt. El kellett tűnődnöm rajta, vajon begyakorolták-e?
− Honnan tudják, hogy a német boszorkányokat ezek a titokza-
tos oroszok motiválták? Pontosabban az elpusztításukra irányuló
vágy.
Mivel minden fej egyszerre Malina felé fordult, én is így tettem,
és vártam a választ. Malina lesütötte a szemét.
− Elfogtuk III. Borisz merénylőjét, és kivallattuk. Alaposan.
Radomila vezette a kihallgatást − mondta körük egykori vezetőjére
utalva −, de én is jelen voltam. Mielőtt meghalt, sok mindent meg-
tudtunk tőle. Ez a második ok, amiért a Die Töchter des dritten
Hauses annyira utál bennünket.
− Értem. Nos, úgy tűnik nagy befolyást gyakoroltak a német
oldalra. Az előbb azt mondták, magához a Führerhez is eljutottak. A
felsőbbrendű faj baromságát is ők ültették Hitler fejébe egy
succubus vagy más dolog segítségével? Ők találták ki a haláltábort
meg a hasonlókat?
− Amennyire mi tudjuk, nem − szólalt meg Berta, és beszéd
közben szerteszét röpködtek szájából harmadik kekszének morzsái.
− Ők Németországot úgy akarták használni, mint egy klubot, amely-
nek segítségével legyőzhetik az oroszokat. Nem nácik, hanem oppor-
tunisták voltak. Higgye el, szívesen a nyakukba varrnám a háború
összes gonoszságát, de az elmondhatatlan szörnyűségek nagy részét
emberek követték el, méghozzá minden pokolbéli ráhatás nélkül.
− Berta jól mondja − értett egyet Klaudia. − Nem ők találták ki
a holokausztot, de nem is ellenezték. Mivel passzolt a céljaikhoz, ők
is csatlakoztak.
A homlokomat ráncoltam:
− Hogy érti azt, hogy csatlakoztak?
− Egy ideig kimondottan a kabbalistákra vadásztak…
 − Kabbalisták! − kiáltottam fel a homlokomra csapva. − Akkor
ezért nem halt meg az a férfi!
− Kiről beszél? − kérdezték a boszorkányok polifon harmóniá-
ban. Olyanok voltak, mint egy görög kórus.
Sóhajtva összeszedtem a gondolataimat:
− Ma délelőtt óta tudom, hogy ezekkel a boszorkányokkal már
találkoztam azelőtt. Vagy legalábbis tapasztaltam a rontásukat.
Ugyanazzal a sejtpusztító varázslattal akartak megölni ma a házam
előtt, amivel Boriszt, de a védelmi rendszerem megóvott. − Tudato-
san elhallgattam, hogy hidegvas amulettem mentett meg tőle. A
megnemtámadási egyezmény nem kötelezett rá, hogy feltárjam előt-
tük védelmem valódi forrását. − A védelmi rendszerem legutóbb a
második világháborúban reagált hasonló módon.
Berta a csámcsogást beszüntetve elkerekedett szemmel meredt
rám:
− Nem mondja?! Hol történt a dolog?
− Egy zsidó családot kísértem az Atlanti-Pireneusokon át Spa-
nyolországba, hogy felülhessenek a Lisszabonba tartó vonatra, és
eljuthassanak a biztonságot jelentő Dél-Amerikába.
Berta felemelte a kezét:
− Itt álljon meg! Izgalmasnak hangzik − állt fel a kanapéról. −
Ehhez pattogatott kukorica dukál. − A többiek morgolódni kezdtek,
udvariatlannak találták, hogy Berta moziban akarja képzelni magát
történetemet hallgatva, de a lány leintette őket. − Ugyan már! Ő egy
druida, aki szereti játszani a mesemondó bárd szerepét! − Ezt újabb
ellenkezés követte, de már csak fél szívvel, és végül bocsánatkérő
arccal felém fordultak, amiért tiltakozásuk eredménytelen maradt.
Az igazat megvallva, ez közelebb hozott a boszorkányokhoz.
Mert egy dolog nem változott a két évezred alatt: az emberek szeret-
tek háborús történeteket hallani. Legalábbis olyanokat, amelyekben
az ő oldaluk győzedelmeskedett. Mert az istenek is jól tudják, hogy a
háborúban nem sok örvendenivaló akadt a közeledő győzelmen kí-
vül. De a kör túlélte, ahogyan én is, és mindegyikünk harcolt benne,
még ha rendhagyó módszerekkel is. Ez köteléket képezett köztünk,
amit történetem elmondása tovább erősíthet, és megalapozhatja kö-
zeledő, közös győzelmünket.
Mivel láttam, hogy töviről hegyire el kell mesélnem mindent,
összeszedtem a gondolataimat. A valódi ok, amiért nem vettem aktí-
vabban részt a háborúban, az volt, hogy Morrigan megtiltotta. Akko-
riban a kapcsolatunk még bizonytalanabb lábakon állt.
− Tudod te, hány csatát kell felügyelnem a földön?. − kérdezte
tőlem, amikor megpróbáltam csatlakozni az angolokhoz. − Nem fi-
gyelhetek rád minden másodpercben, hogy mikor lépsz aknára, vagy
bombáz le a Luftwaffe. Tartsd magad távol a háborútól, Siodhachan,
és ne tégy semmit, amivel magadra vonnád a figyelmet! Elsősorban
a fae-k figyelmére gondolok.
Mivel nem akartam felfedni előttük Morriganhez fűződő kap-
csolatomat, miután Berta visszatért egy tál pattogatott kukoricával,
és jelezte, hogy folytathatom, csak a féligazságot mondtam el. A bo-
szorkányok előredőltek ülőhelyeiken, ahogyan Hal is. Ő sem hallotta
még, mit csináltam a háború alatt.
− Ahogy önök is tudják, a háború alatt és a korszak nagy részé-
ben, Aenghus Óg elől menekültem, és nem hajthattam végre nyíltan
varázslatokat, amivel magamra vonhattam a figyelmét. De nem rej-
tőzhettem el az Amazonasnál, amíg az egésznek vége nem lesz, a lel-
kiismeretem egyszerűen megtiltotta. Ezért a francia ellenálláshoz
csapódva maquisard lett belőlem, akinek az volt a dolga, hogy átkí-
sérje a vadonon a nácik elől menekülő zsidó családokat.
− Az ellenállásban Zöld Emberként ismertek, ha valaki nagyon
kíváncsi volt a keresztény nevemre, akkor egyszerűen Claude-ként
mutatkoztam be és kész. A gondjaimra bízott családok sokkal gyor-
sabban, egészségesebben és nagyobb biztonságban jutottak el Spa-
nyolországba, mint azok, akik a többi embercsempésszel utaztak.
Összesen hatvanhét családot mentettem meg, néha egész nagy cso-
portokat vezettem. Persze ez meg sem közelíti számban az önök ál-
tal, Bulgáriában megmentett ötvenezer embert. − Ezt a teljesítményt
magamban elvitattam tőlük. − Mindenesetre szerény hozzájárulás-
nak számított a békéhez. De ne felejtsék el, hogy a gascogne-i régió-
ban tartózkodtam, mely a nácik által komolyabban megszállt terü-
letnek számított, és el voltam vágva a maquisard-sejt központjától.
A városból általában nehezebb volt kijuttatni őket, mint átkelni ve-
lük a hegyeken.
Egyetlen család volt, amelynek nem sikerült kimenekülnie
Franciaországból a segítségemmel. Pau külvárosában beszéltük meg
a találkozót, hogy a Somport-hágón át a Pireneusokba induljunk. Az
apa kedves ember volt, aki imádta gyermekeit, valamiféle tudós le-
hetett, de ha akarnám, sem szolgálhatnék a nevével. A résztvevők
biztonsága érdekében ezek az ügyek a névtelenség homályában foly-
tak. − Szünetet tartottam, és belekortyoltam forrónak már nem
mondható csokoládémba, amíg Berta türelmetlenül nézett.
− Fiatal házaspár volt három gyermekkel: egy tíz- és egy ötéves
fiúval, és egy nyolcéves lánnyal. A fiúk a legjobb ruhácskákba voltak
öltöztetve, a lány szürke, begombolható gyapjúpulóvert viselt piros
ruhája fölött. Az anya öltözéke hasonló volt, csak egy vastag kabáttal
egészítette ki. Az apa aktatáskájában papírokat és fotókat cipelt, a
családnak semmije sem volt a magukon viselt ruhákon kívül. Az apa
aurájában varázslatnyomokat észleltem, de nem volt időm megvizs-
gálni. Most már tudom, hogy kabbalista volt, akinek védelmi bűbájai
az enyémhez hasonlóan elegendőnek bizonyultak a német boszorká-
nyok sejtromboló varázslatának elhárítására. Gewebetod, ja?
− Ja − bólintott Malina. − Ezt a szót használják rá.
− A Somport-hágó felé félúton, egyik éjszaka hat boszorkány
rajtunk ütött. Mindenkire egy boszorkány jutott, ami arra a gondo-
latra vezetett, hogy elárultak bennünket. Az anya a három gyermek-
kel egyből elveszítette az eszméletét, és a mellkasukat markolva az
őszi avarra estek. Én is a földre vetettem magam, mert éreztem a vé-
delmi rendszeremre mért csapást, és egy gránátra vagy egy géppus-
kasorozatra számítottam. Álcáztam magam a földön, aztán a legna-
gyobb óvatossággal távolabb másztam attól a helytől, ahová estem.
Az általam ütött zajokat is álcáztam. Csak az apa maradt tal-
pon, aki felesége és gyermekei nevét kiáltozta, aztán föléjük hajolva
megpróbálta felrázni őket, amíg én fedezéket kerestem.
− A kabbalista varázslat megvédte − hunyorgott mindentudóan
Berta.
− Pontosan. Ezt akkor még nem tudtam. Nem hallottam, ami-
kor elmondta a varázslatot, és nem vizsgáltam meg közelebbről az
auráját. Bár gyanítottam, hogy különleges ember, különben nem
vonta volna magára a hatalmasok haragját, tőlem éppúgy lehetett
politikus, mint mágus. A lényeg, hogy gyásza túlságosan lekötötte
ahhoz, hogy válaszlépéssel viszonozza a támadást. Nem tudom, a
családja miért nem élvezett védelmet. Lehet, hogy képességeit még
előlük is titkolta, vagy egyszerűen csak nem fogadták el tőle. Egysze-
rűen nem tudom.
De hamarosan olyan helyzetbe került, ahol varázserejével nem
sokra ment. Hat alak vált ki a körülöttünk lévő erdőből, örvénylő,
sötét foltok a sötétségben, aztán hangtompítóval felszerelt fegyvere-
ikkel tűz alá vették. Élettelenül bukott felesége holttestére. Miután a
támadók kifogytak a lőszerből, újratöltöttek, és a fejére, valamint a
mellkasára célozva tovább lőtték a mozdulatlan férfit, amíg a teste
annyira szét nem roncsolódott, hogy semmilyen varázslat nem hoz-
hatta helyre.
Aztán egy darabig csak álltak a hulla fölött, hogy megbizonyo-
sodjanak róla, nem indul el a gyógyulási folyamat. Én kilenc-tíz mé-
terre egy fa mögött lapultam moccanatlanul. Nem tehettem semmit
a családért. Az öngyógyítási képességemen kívül semmilyen védel-
mem nem volt a golyókkal szemben, és ezek az alakok bebizonyítot-
ták, mit tennének velem, ha efféle képesség gyanúja az én esetemben
is felmerülne. Ráadásul csak a kardom volt nálam. Nem tudtam, kik
vagy mik lehetnek a merénylők, csupán annyit, hogy valamiféle bo-
szorkányok. A rajtaütést elnézve azt feltételeztem, hogy Himmler
egyik titkos osztagát küldték a férfi után.
Lassan leesett nekik, hogy nem vagyok ott. „Gab es nicht sechs
von ihnen? Ich zähle nur fünf Körper” − mondta az egyik boszor-
kány.
− Scheisse!− káromkodott Berta németül. − Mit csináltak ez-
után?
− Egy pillanat, Atticus! − szólt közbe Hal. − Nem beszélek né-
metül. Mit mondott az előbb?
− „Nem hatan voltak? Csak öt testet számolok.”
− A szarba! − mondta Hal, és Bogumila öléből kivette a patto-
gatott kukoricás tálat. A lány fél szeme viccesen elkerekedett, de más
tiltakozást nem mutatott. − Mi történt ezután? − Hal egy marék ku-
koricát tömött a szájába.
− Egy boszorkányt hátrahagytak, hogy őrizze a testet, nehogy
csodás gyógyulást produkáljon, amíg öten a keresésemre indultak.
Szerencsére nem láttak át az álcámon, és mellettem elhaladva eltűn-
tek a fák között.
− Nincs infravörös látásuk, vagy különösen érzékeny szaglá-
suk? − tudakolta Hal.
Klaudia megrázta a fejét, majd így válaszolt:
− Ahogy Berta az előbb már megjegyezte, ha nincs egy démon a
közelükben, nem nagyon rúgnak labdába. Ha lett volna velük egy
démon, gyorsan kiszúrták volna a druidát. Talán rendelkeznek némi
éjjellátó képességgel, de egy olyan leplen, amivel a druida elrejtette
magát, nem látnak át.
 Az álca nem bűbájjal kivitelezhető lepel volt, az álca az álca, de
nem vettem a fáradságot, hogy kijavítsam, inkább folytattam:
− Tehát ott maradtam egy boszorkánnyal, és némi lehetőséggel
arra nézvést, hogy csekély elégtételt vegyek a családért, mielőtt eltű-
nök. A férfi zakója természetes alapanyagból készült, kötést képez-
tem a bal ruhaujja és az oldala között, melynek eredményeképpen a
karja hirtelen lecsapott. Képzelhetik, hogy a feltehetőleg überhalott
férfi mozdulata mennyire megrémítette a boszorkányt, aki sikoltva
újabb sorozatot adott le a szerencsétlenre. A lövések fedőzajával lep-
lezve lépteimet, a tőlem tíz méterre álló boszorkány mögé lopakod-
tam, azután lenyakaztam.
A lengyel boszorkányok ujjongani kezdtek, és a magasba emelt
poharakba újabb snapszadagok kerültek, mielőtt tovább mesélhet-
tem volna:
− A holttestek közé esett, én pedig elkezdtem leereszkedni Pau
felé a hegyoldalban, miközben a többi boszorkány visszatért, hogy
kiderítsék a sikoly okát. Mire megtalálták a testet és összerakták,
hogy mi történt, már tekintélyes előnyt szereztem velük szemben.
Üldözni kezdtek, de nem tudtak beérni. A háború alatt többé nem
haladtam át a Somport-hágón, és a boszorkányokkal sem találkoz-
tam többé, és amíg a hiányzó információdarabkában nem részesítet-
tek, támadásuk oka is homályban maradt előttem.
− Mi történt ma, amikor újra megtámadták? − kérdezte
Kazimiera.
− Sikerült megölnie még egyet? − Hangja reménykedő volt.
− Nem, találkozásunk körülményei nem voltak megfelelőek
ehhez. − Feleletem az egész társaságot elkeserítette. − De sikerült
szereznem valamit − tettem hozzá, majd zsebemből előhúztam a bo-
szorkány szőke hajcsomóját. − Ezzel könnyebb lesz megtalálni őket.
− Ez az övék? − nézte Malina hitetlenkedve a mutató- és hü-
velykujjam között tartott hajcsomót.
− Igen, vagyis az egyiküké − mondtam. − Képesek ennek a se-
gítségével meghatározni a tartózkodási helyüket?
A boszorkányok egyszerre bólintottak, és így szóltak:
− Százszázalékos biztonsággal.
 Huszonkettedik fejezet

− Meggondoltad magad Thorral kapcsolatosan? − kérdezte Leif.

− Igen, igen, igen − hadartam, amilyen gyorsan csak tudtam,
de már letette.
Mint kiderült, véletlenül. Mivel nemleges válaszra számított,
elkezdte becsukni a telefonját, és mire megérkezett halk, de megerő-
sítő hangom, a telefon összecsapódott. Azonnal visszahívott.
− Bocsánat − kezdte −, jól hallottam, hogy meggondoltad ma-
gad?
− Igen, ezt mondtam − feleltem. − De csak ha hiperszuper ked-
ves leszel hozzám.
− Mit kell tennem a segítségedért cserébe? − kérdezte aggódva.
− Néhány boszorkányt kellene eltennünk láb alól Gilbertben.
− Ez minden?
− Nos, ketten leszünk körülbelül húsz ellen.
− Ez minden?
− Aljasak, és talán rúdtáncosnőnek lesznek öltözve. Tudod, az
Aqua Net hajspray-ről beszélek, meg azokról a fél vállat pucéran ha-
gyó pólókról, meg ilyesmikről…
− Ez tényleg hajmeresztő, Atticus, szörnyűség a köbön, de még
mindig nem értem, mire akarsz kilyukadni.
 − Akkor mit szólsz ehhez: lehet, hogy belekóstolunk a pokolba,
mert a méheikben démonporontyok sülnek. Talán más meglepeté-
sek is, ki tudja.
− Rendben, rendben. Mikor kezdjük?
− Ma este. Vagyis azonnal. Hívd fel a hullarabló szellem haver-
jaidat! Ha ezen túl leszünk, rengeteg kajájuk lesz.
− Mikor támadjuk meg Thort?
− Az év vége előtt felderítő expedícióra indulok Asgardba −
mondtam, és elhallgattam azt az apró részletet, hogy ellopok néhány
aranyalmát Laksha számára Iduntől. − Visszatérésem után, mely
még az újév előtt esedékes, megtervezzük a támadást, és megszer-
vezzük az akciót. Állítsd össze a szupercsapatot, lehetőleg az isme-
retségi köröd legrosszabb arcú alakjaiból, én meg bejuttatlak benne-
teket Asgardba!
− Hajlandó lennél erre megesküdni is? − kérdezte Leif.
− Haver, tőlem még a kisujjunkat is összefűzhetjük!
− Tessék?
− Esküszöm. Csak gyere el értem a denevérmobiloddal!
Leif tiltakozva a telefonba fújt:
− Soha nem változom denevérré, ahogy egyik vámpír sem. Mr.
Stoker agymenése néha határozottan fárasztóvá kezd válni.
− Ha ezt túléljük, Leif, esküszöm, kapsz tőlem néhány rohadt
képregényt!
 Huszonharmadik fejezet

Leif mellvértben és széles mosollyal érkezett a házam elé.

− Nem azért éltem ennyi ideig, hogy néhány banya elintézzen
ma este! − mondta lazán a Jaguárjának dőlve. Régimódi, pufi ujjú,
fehér vászoninget viselt a mellvért alatt. Azért nem ment át teljesen
reneszánszba, és a térdnadrág meg a gatyapőc elmaradt. Helyettük
fekete Levis farmert és agyoncsatozott Martens bakancsot viselt.
− De van egy gyenge pontod, ha jól gondolom − mondtam. −
Amin egy kicsit dolgoznunk kellene.
Arcáról eltűnt a mosoly:
− Napfénybefőttjeik vannak, vagy mi?
− Nem, de lehet, hogy egy kis pokoltűz kéznél lesz nekik. Nyol-
cuk démonfattyat hord a szíve alatt. És te elég tűzveszélyes anyagból
vagy, ha nem tévedek…
− Most, hogy mondod, valóban.
− Majd teszek róla, hogy ne így legyen, de ezt a dolgot szigorú-
an csak erre az éjszakára adom kölcsön.
− Rendben.
Nyakába akasztottam Oberon talizmánját, és aktiváltam, hogy
megvédje. Kételkedve nézett rám, miközben az amulettet piszkálgat-
ta. − Ez a vasdarab fog megvédeni attól, hogy ne váljak hamuvá?
− A tűz forróságát érezni fogod, de nem éget el.
 Felemelte a szemöldökét, aztán a vállrándítás arcjátékkal kife-
jezhető változatával, egy rövid szemforgatással ezt mondta:
− Remek. Indulhatunk?
− Van még egy kis dolgunk előtte − mondtam a szemben lévő
ház felé biccentve. − Emlékszel a kotnyeles szomszédomra, ugye?
− Persze.
− A minap elkottyantotta, hogy a garázsában gránátvetőt tart.
Szeretném kideríteni, hogy igazat mondott-e, és ha igen, azonnal el-
koboznám, de csakis East Valley érdekében.
Leif nem fordította oda a fejét, csak az orrcimpája tágult ki kis-
sé.
− Jelen pillanatban is a házban tartózkodik?
− Ó, igen, és a sötétítő résén át kémlel.
− Mit akarsz tenni?
− Hatolj az agyába, és nyittasd ki vele a garázst! Én simán be-
megyek, elveszem, ami kell, aztán te az egészet kitörölöd a fejéből.
− Ha katonai fegyvereket rejteget, jelentenünk kell a Lőfegyve-
rek Forgalmával Foglalkozó Irodának.
Dühösen fújtam egyet, és ujjaim közé csippentettem az orr-
nyergemet. Ki hitte volna, hogy egy vérszívó ügyvéd komolyan veszi
a törvényeket?
− Tőlem! De csak miután lenyúltunk néhányat, hogy eljátszo-
gassunk velük.
Leif megenyhülve folytatta:
− Most is figyel bennünket? Az ablakon keresztül?
A szemem sarkából leellenőriztem, hogy a sötétítő továbbra is
félre van-e húzva.
− Igen.
Leif hirtelen a túloldalon álló ház felé kapta a fejét. A rés né-
hány pillanat múlva eltűnt.
− Megcsíptem − mondta Leif. − A manőver folyamatban. A ga-
rázs perceken belül kinyílik.
Átvágtunk az úton, és a vastag ajtó nehézkesen nyikorogva ki-
nyílt. Akkor döbbentem rá, hogy még soha nem láttam kinyitva. Mr.
Semerdjian ezüstszínű Honda CR-V-je általában a kocsifeljárón állt
és eltakarta.
A gránátvetőt − az egyiket a sok közül − gyorsan megtaláltam
néhány repeszgránát, pár rekesz automata fegyver és légvédelmi ra-
kéta társaságában. A falon golyóálló mellények lógtak.
 − Hú! Olyan, mint az én garázsom, csak egy kicsit felturbózva.
− Az biztos, hogy nem önvédelmi fegyverekről van szó − mond-
ta Leif a küszöbről. Mr. Semerdjian az irányítása alatt állt, de egyelő-
re nem invitálta be otthonába saját akaratából. A férfi furcsán ella-
zult állkapoccsal a házába vezető ajtóban szobrozott.
− Mr. Semerdjian, elmondaná nekünk, miért tart itthon ekkora
fegyverarzenált? − tudakolta Leif.
− A prérifarkasok miatt − felelte.
Erre felkaptam a fejem, és rászegeztem a tekintetem.
− Miről beszél? Miféle prérifarkasokról?
Mivel Semerdjian csak neki válaszolt, Leif tehát megismételte a
kérdésemet.
− A prérifarkasokról. Azokról az emberekről, akik embereket
csempésznek át a mexikói határon.
− Ó, azokról a prérifarkasokról! − mondtam. − Értem.
− Két bandát is én látok el − folytatta Semerdjian. − Manapság
mindig szükségük van egy kis extrára, hogy lerázzák a határőröket.
Amíg felfegyvereztem magam, Leif tovább faggatta az öreget a
szállítóiról és a vevőiről. Tudtam, hogy a Die Töchter des dritten
Hauses szeret fegyverekkel játszani, ezért felvettem egy golyóálló
mellényt. Elkoboztam két gránátvetőt, és öt repeszgránátot tömtem
a zsebembe. A gránátvetőt Leif kocsijának csomagtartójába tettem,
aztán odakiáltottam neki, hogy mehetünk.
Granuaile és Oberon a házban voltak, és A Gyűrű Szövetségé-
nek bővített változatát nézték három vérfarkassal kiegészülve. Az
egyikük dr. Snorri Jodursson volt, akit egy percre kihívtam a hátsó
udvarra. Egészségi állapotom felől érdeklődött, majd megköszönte,
hogy minden teketória nélkül kipengettem az általa kiállított borsos
számlát. Aztán feldobott a szomszéd Jeruzsálem-tövis fájára, ahol
feloldottam a Moralltachon és Fragarachon lévő kötéseket, de az ál-
cát rajtuk tartottam. Magnusson parancsai alapján ez volt a legtöbb
segítség, amit a tempei Falkától elvárhattam.
Miután a kardokat is az autó csomagtartójába helyeztem, úgy
éreztem, ennél jobban nem is lehetnék felkészülve a támadásra…
Pontosabban, hogy visszavágjak a Die Töchter des dritten
Hausesnek.
− Gyere, Leif! − kiáltottam át az úton. − Szakadj le az ügyről,
majd később feljelented! Vegyük fel a jó boszorkányokat, hogy kicsi-
nálhassuk a gonoszakat!
 Huszonnegyedik fejezet

A Három Auróra Nővérei lesiettek tornyukból a föld alatti garázsba,

hogy csatlakozzanak hozzánk. Hegyes lábbelijeikben kétüléses, kar-
csú sportkocsijaik felé siettek. Malina és Klaudia egy Audi TT
Roadsterbe készültek beülni, Bogumila és Roksana egy Mercedes
SLR McLarenbe, és a furcsa pár, Kazimiera és Berta megpróbálták
bepréselni magukat egy Pontiac Solstice-be. A német boszorkányok-
kal ellentétben ők tisztában voltak vele, melyik korban élünk, és ho-
gyan kell tisztességes, sötét ruhába öltözni. Bogumila az alkalomra
praktikus lófarokba kötötte a haját, és nem kis csalódásomra szol-
gált, hogy eddig takarásban lévő arcfele is ugyanolyan kellemes volt,
mint a másik. Se rút hegek, se hiányzó húsdarabok, és a szemgödré-
ben sem tekergeti kukac.
− A gyorsaság sorsdöntő − magyarázta Malina az autóriasztó-
juk csipogása közben. − Azt hiszem, sikerült levédenünk magunkat
megidézés ellen, de ha mégis átjutnak a védelmen, és megtudják,
hogy jelen pillanatban sebezhetőek vagyunk, talán lesz idejük meg-
ismételni a Waclawa halálát okozó rontást, és mindannyiunkat egy-
szerre kiiktatnak. Biztos vagyok benne, hogy van a közelükben né-
hány démon, akik azt várják, mikor segíthetnek nekik.
− Szóval ketyeg az óra, mi? Mennyi időnk van? − Attól nem fél-
tem, hogy engem megidéznek, hiszen amulettemnek hála, erre csak
Morrigan volt képes. Leifnek sem volt aggódnivalója e téren, hiszen
egy halott fickót nemigen lehet érzékelni, és mielőtt egyáltalán meg-
próbálnák, tudniuk kellene, hogy velünk van.
− Annyi, amíg el nem kezdik a rituálét. Vagyis talán húsz perc.
Jöjjenek utánunk! Telefonon tartjuk a kapcsolatot.
Amikor a boszorkányok kihajtottak, Leifet irigység fogta el:
− Jó kis járgányok. Mivel keresik ezek a kenyerüket?
− Tanácsadásban utaznak.
− Tényleg? Milyen szakterületen?
− Elnézve, hogy milyen varázslatos ügyességgel szereznek fize-
tést anélkül, hogy bárkinek tanácsot adnának, biztos vagyok benne,
hogy varázsterületen.
− Ügyes! Bár, amit csinálnak, nem sokban különbözik az igazi
tanácsadástól.
− Malina ugyanezen a véleményen van − mondtam, amikor a
Rio Saladón balra kanyarodtunk, és elindultunk a Rural Roadon,
hogy elérjük a keleti 202-est. A telefonomon megszólalt a „Boszor-
kányasszony” című dal. − Az emlegetett szamár… Most biztosan ne-
kem akar tanácsokat adni a támadást illetően. − Kinyitottam a
mobilom, és kérdő hangsúllyal a szó végén belebúgtam: − Hal-lóóó?
− A hangjából ítélve túlságosan könnyedén veszi ezt az össze-
csapást − mondta Malina éles, lengyel akcentussal. Máris felszívta
magát.
− Én csak a pillanatnak élek, és nagyon élvezem. Mivel a közel-
jövő egy „ölni vagy meghalni”-helyzetet tartogat számomra, igyek-
szem kiszopogatni az élet velejét, amíg csak lehet. Leif beleszeretett
a kocsijaikba, jut eszembe.
Malina úgy tett, mint aki meg sem hallotta eszmefuttatásomat:
− Gilbertbe tartunk, a Pecos Roadra, déli irányban a 101-esen,
rögtön a 202-es után. Egy elhagyatott, kétemeletes házban tartóz-
kodnak. A földszinten és az első emeleten vár ránk valami, de még
nem látjuk, mi az.
− Maga bemegy a nővéreivel, mi meg Leiffel megvárjuk magu-
kat odakint?
Néhány másodperc hűvös csend lett a jutalmam, aztán Malina
így folytatta:
− Nem, én éppen fordítva terveztem. − Szinte láttam, hogyan
csikorgatja a fogát, miközben kimondta.
− Ó, de kár! Pedig be akartunk ugrani a Starbucksba egy tejes-
kávéra, amíg elvégzik a piszkos munkát.
 − Nem a híres Helgarson nevű vámpírral utazik? Ő is szereti a
tejeskávét?
− Azt nem tudom. − A vigyorgó Leifre pillantottam, aki tökéle-
tesen hallotta mindkettőnk hangját, és így szóltam: − Malina azt
akarja tudni, szereted-e a tejeskávét, én meg azt, hogy tényleg híres
vagy-e?
− A válaszom mindkettőre nem − mondta és csikorgó gumikkal
befordult a 202-es felhajtó sávjára.
− Bocs, Malina, de nem híres − mondtam a telefonba.
− Akkor fogalmazzunk úgy, hogy hírhedt. Jelen pillanatban tel-
jesen lényegtelen. Viszont annál lényegesebb, hogy a nővéreim és én
nem vagyunk nagy harcosok. Ha nem lennének létszámfölényben, és
nem csalnának modern fegyverek bevetésével, akkor azt mondanám,
igen, besétálhatnánk, és legyőzhetnénk őket egy mágikus csatában,
ahogy ellenfeleink nagy részét. De majdnem háromszor többen van-
nak nálunk.
− Hányan vannak?
− Huszonketten. Többnél fegyver is van, de ők sem állnak nagy
harcosok hírében. És bár magára nyilvánvalóan számítanak, Mr.
O’Sullivan, Helgarson megjelenésére nem. Azt hiszem, maguk ket-
ten ütős párost fognak alkotni.
− Malina éppen a vitézségünket dicséri, Leif!
− Máris férfiasabbnak érzem magam tőle − felelte. A 202-es
nyúlfarknyi szakaszát gyorsan letudva a déli 101-esre hajtottunk.
− Hé, Malina, ne titkolja, ég a vágytól, hogy kardozni lásson
bennünket!
Leif hátravetett fejjel kacagott. Malina akcentusa annyira fel-
erősödött, mintha nem is angolul beszélne.
− Mr. O’Sullivan! Abbahagyná ezt az illetlen célozgatást, de
azonnal?! Fel nem foghatom, hogy lehet egy maga korabeli ember
ilyen éretlen és rakoncátlan. Kérem, próbáljon meg a feladatra össz-
pontosítani!
− Ja, tényleg, rendben. Bocsánat − vigyorogtam a legminimáli-
sabb megbánás nélkül. Egyszer sikerül majd annyira felhúznom,
hogy teljesen elfelejti az angolt és lengyelül fog szidni. − Gondolom,
szeretné elmondani, mihez kezd a nővéreivel a megérkezésünket kö-
vetően.
− Először is illúziófátylat vonunk az épület köré, így az egysze-
rű városlakók nem fogják érzékelni, hogy valami szokatlan történik.
Még akkor sem, ha puskák ropognak, gránátok robbannak, és bo-
szorkányok zuhannak ki az ablakokon. És megakadályozzuk azt is,
hogy kereket oldjanak, ha az jutna az eszükbe, hogy inkább elmene-
külnek a maguk… vastag és kemény kardjai elől.
Leiffel ismét jót kacagtunk, és amikor Malina a telefonba só-
hajtott, hogy elismerő szavai hatására felhagyhatnánk a marhásko-
dással, szinte magam előtt láttam, ahogy a szemét forgatja.
Miután úgy érezte, eléggé lenyugodtunk ahhoz, hogy figyeljünk
rá, így folytatta:
− Természetesen a szőkéről is gondoskodunk, miután odaér-
tünk.
− Igen? Miért nem tették meg eddig?
− Mert abból rájönnének, hogy a haját átadta nekünk. Szeren-
csésebb, ha addig nem derül fény az együttműködésünkre, amíg túl
késő nem lesz ahhoz, hogy ellenlépéseket tegyenek.
− Rendben. Tehát ránk marad huszonegy boszorkány, meg a
házban lebzselő démonok.
− Pontosan. Minél gyorsabban öljék meg őket! Amint megtud-
ják, hogy maguk bejutottak, elkezdik a Die Einberufung der
verzehrenden Flamment. Bíznak benne, hogy az alsó szintek védel-
mi rendszere kitart, amíg végeznek.
− Arról a pokolbéli rontásról beszél, ami megölte Waclawát.
Ezek szerint úgy hívják, hogy… Az Elemésztő Lángok Megidézése?
− Igen.
− Leifet is megcélozhatják a varázslattal?
− Természetesen. A varázslatban segítő démon intézi a célzást.
Sem hajra, sem vérre, sem másra nincs szükségük ahhoz, hogy vala-
kit elérjenek. Ezért aggódom annyira a megidézés elleni védelmünk
biztonságossága miatt.
Komoran Leifre néztem:
− A bizsu, amit adtam, mégsem fog megvédeni téged. Csak a
látótávolságból végrehajtott pokoltűztámadással szemben ér vala-
mit. Szóval a harang érted szól, barátom, ha hagyjuk megkondulni.
Úgy fogsz égni, mint egy római gyertya.
− Akkor az egyetlen esélyünk, hogy gyorsan végzünk velük? −
kérdezte Leif.
− Nagyon úgy tűnik.
− Ez a római gyertya hasonlat pontos volt? Mi történik, ha si-
kerül nekik?
 Bocsánatot kértem, amiért Waclawa halálát bolygatom, és to-
vábbítottam a kérdést Malinának:
− Fogalmam sincs. Nem voltunk jelen a támadásnál, és máskor
sem voltam szemtanúja, hogyan történik. Csak a következményeivel
szembesültünk. Mi Geffert nyomozótól kaptuk a hírt.
− Geffert! − kiáltottam fel. − Tudtam, hogy hallottam már va-
lahol ezt a nevet! Meglátogatta önt a lakásában, igaz?
− Igen. Ismeri?
− Újabban ő jár a nyakamra. Az egyik üveg az ő hajszálát őrzi,
ugye?
− Igen − erősítette meg Malina.
− Fölöttébb érdekes. Később még jól jöhet. Az a leglényege-
sebb, hogy megérkezésünk után egyből akcióba lépjünk. Indításul
beküldünk pár gránátot az ablakokon, és ha szerencsénk van, lesze-
dünk néhány boszorkányt, aztán behatolunk a földszintre.
− Gránátokat mondott?
− Igen, van pár gránátvetőnk, szóval egy kis tűzijátékkal kezd-
jük. Remélem, az illúziófátyla a robbanásokat is leplezi.
− Honnan a francból szerzett gránátvetőket?
− Garázsvásár volt a szemközti házban − mondtam, aztán letet-
tük a telefont, hogy Malina elmondhassa a hírt a nővéreinek. Amíg
ráhajtottunk a Santan autópályára, hogy a Gilbert Road felé, keleti
irányban folytassuk utunkat, Leif felhívta Antoine-t, a helyi dögevő
szellemek vezérét.
− Antoine. Hamarosan egy „annyit ehet, amennyi beléfér” bü-
fét rittyentek nektek. Pakold be a srácokat a teherautóba! Egy két-
emeletes ház a gilberti Pecoson. A menü huszonkét boszorkány, né-
hányan démonporonttyal vannak töltve.
Nem voltam olyan éles hallással megáldva, mint Leif, tehát
nem hallottam minden szavát, de úgy tűnt, Antoine roppant hálás.
Az autópályáról lehajtva elénk tornyosultak a Pecos déli felén
álló házak, persze csak annyira, amennyire a gilberti épületek képe-
sek bármi fölé tornyosulni. A phoenixi agglomeráció inkább hori-
zontálisan terjeszkedett, mint függőlegesen, és a külvárosi, kéteme-
letes házak már nagyon burzsuj irodaépületeknek számítottak. Ezt
az épületet is több üzlet számára tervezték, de amikor a gazdasági
válság beütött, hirtelen ott maradt bérlők nélkül. Ami az építészeti
részét illeti, vasbeton oszlopokkal tagolt üveglapokból állt. A festett
gipszperemek enyhe modern ízt adtak hozzá, és megtörték doboz-
szerű sterilitását. Az utcai lámpák fényében jól látszódott, hogy a
vasbetonelemeket bézsre, szürkére és zsályazöldre festették, míg az
ék alakú párkányok napszítta paradicsomszínt kaptak.
Az épület az út mellett állt, és délről nagy területű parkoló sze-
gélyezte. Mivel ott parkoltunk le, a legkezdetlegesebb megfigyelő
módszerrel is észrevehettek bennünket. Az egyetlen bejárat az épület
bal oldalán nyílt, szemben a parkolóval. Leiffel vállunkra vettük a
gránátvetőket, és figyelmeztettük a lengyel hölgyeket, hogy álljanak
minél távolabb a hátsó töltényűrtől. Malina azt mondta, ne aggód-
junk, ők most úgyis szétszélednek, hogy amennyire tőlük telik, kör-
bevegyék az épületet. Elég, ha felfelé célzunk, és máris kikerülnek a
tűzvonalból. Az épület felső, bal sarkát vettem célba, ahol legna-
gyobb valószínűséggel az őr állt, Leif pedig a második emelet köze-
pének üvegtábláját pécézte ki. A célzó berendezésbe néztünk, gon-
dosan céloztunk, aztán háromra meghúztuk a ravaszt. A rakéták el-
sisteregtek a boszorkányok feje fölött, a becsapódás tompa zaját
üvegcsörömpölés és erős lökéshullám követte. Ezzel bizonyára fel-
keltettük a figyelmüket.
− Az óra elkezdett ketyegni. Most kezdik el a rontást.
Benyúltam a csomagtartóban fekvő kardokért, és tapintásra ki-
választottam Fragarachot. A vállamra akasztottam, Moralltachot
pedig átpasszoltam Leifnek.
− Rajtuk hagyjuk az álcát a meglepetés kedvéért. Ha véresek
lesznek, úgyis láthatóvá válnak, de az első néhány áldozat azt sem
fogja tudni, honnan jött a penge.
Leif kuncogni kezdett, aztán átbújtatta karját a szíjon, és csata-
kiáltást hallatott:
− Hajrá!
Az autó és az épület közti hatvanméteres távolságot át kellett
hidalnunk. Kivettünk egy-egy gránátot a zsebünkből, és kivont
karddal rohamra indultunk. Futás közben éreztem, hogy úrrá lesz
rajtam a harci őrület, melyet az adrenalin tesztoszteronnal való ke-
veredése, valamint érzékeim kiélesedése jellemzett. A régi idők kel-
tái pucéran indultak rohamra, nem viseltek mást, csak egy karikát a
nyakukon. Kivettem a részem ama csatákból − méghozzá igen sűrűn
−, de már régóta tudom, hogy gyorsabb vagyok, ha a lábam közt
csapkodó szerszámom nem zavar a futásban. Még a cipőt is maga-
mon hagytam, mert úgysem tudtam volna odabent érintkezésbe lép-
ni a földdel. Medvetalizmánomban tároltam a varázserőmet, de bíz-
tam benne, hogy nem kell hozzányúlnom. Fragarach majd elvégzi
helyettem a munkát.
A bejárathoz érvén − nagy üvegajtó, fényezett, acélkilincsekkel
− csak az üres, fekete gránittal borított előteret láttuk, melynek hát-
só traktusából két folyosó nyílt: az egyik feltehetőleg a lépcsőházhoz,
a másik a liftekhez vezetett. Leif minden különösebb teketória nélkül
beütötte volna csupasz öklével az üveget, és ezzel drámai felhangot
adott volna érkezésünknek, de én türelemre intettem. Némi össz-
pontosítással és varázslattal sikerült kinyitni, és a zár nyelvét a nyit-
va pozícióhoz kötöttem. Ezután kihúztam a fogammal a biztosító-
szeget, halkan kitártam az ajtót, és a gránátot a hátsó, jobb oldali fo-
lyosó felé hajítottam, ami feltételezésem szerint a lifthez vezetett, és
ahol valaki (vagy valami) lesben állhatott. A gránát a hátsó falról le-
pattanva − a megfelelő szögnek köszönhetően − eltűnt a folyosó mé-
lyén, így biztonságban lehettünk a robbanáskor szétrepülő repeszek-
től.
Felrobbant, ahogy kell, de nem hallottunk rémült sikolyokat.
Beléptünk, és védekezésre emelt karddal előresurrantunk.
− Érzel valamit? − kérdeztem Leiftől.
A vámpír a fejét rázva így szólt:
− A földszinten semmit. A porszagon kívül.
Egy kissé megnyugodtam, de kár volt, mert emiatt majdnem
druidalekvárként végeztem. Egy hatalmas bazaltoszlop zuhant rám,
miközben a porfelhőbe burkolózó folyosó felé lépkedtem, és csak a
periférikus látásomnak meg a reflexeimnek köszönhettem, hogy
időben kipördültem alóla. Hatalmas robajjal az előtér padlójába
csapódott, és kerámiasrapneleket lőtt szét a levegőben. Az volt a
probléma, hogy a bazaltoszlop ezután sem maradt nyugton. Meg-
mozdult, és újra felemelkedett. Akkor vettem észre, hogy egy porfel-
hőbe takart hatalmas lényben folytatódik − hogy pontosabb legyek,
egy bazaltgólemben. A fejnek használt szikladarabban lévő lyukak
mélyén őrlángként pislogtak szemei.
− Ott egy másik, mögötted! − kiáltotta Leif, és sikerült kipör-
dülnöm a második vastag kar útjából is, mielőtt kerámia
tortillachipsszé zúzta a járólapot, ahol az imént feküdtem. A máso-
dik bazaltdémon a lépcsőházba vezető folyosót őrizte. Az üvegfalhoz
hátráltam, melynek ajtaja egy nagy, beépítetlen irodatérbe nyílt. A
betonalapzatot nem szabdalták fel válaszfalak, és a
szellőzőberendezés fedetlenül tátongott a mennyezeten. Minden-
esetre rengeteg helyet kínált, hogy kicselezzek néhány gólemet.
− Nagyobb térre van szükségünk! − tápászkodtam fel, és ami-
kor megnyomtam az üvegajtót, kiderült, hogy nyitva van: odabent
nem volt semmi ellopható. Leif utánam vetette magát, és a követke-
ző pillanatban a gólem kitörte az egész üvegfalat. Éreztem, ahogy
szilánkok vágódnak a golyóálló mellényemnek, és az egyik megvágta
bal karom hátsó részét, de menekülés közben nem igazán tudtak ér-
dekelni ezek az apróságok. A terem elég helyet biztosított a menekü-
léshez, az alapterülete megvolt vagy ezernyolcszáz négyzetméter.
− Ezek a kő ajtónállók felvetnek néhány problémát − mondta
fanyarul Leif. Egy földcsuszamlás kecsességével és hangtalanságával
mozogtak, térdeik krétaszerű csikorgása előre jelezte következő,
mennydörgő léptüket. − Nincsenek ízletes vénáik, amiket kitéphet-
nék, kard nem fog rajtuk, és nem adják fel, amíg nem távozunk.
− Badarság! − feleltem. − A gólemek csupán kabbalista varázs-
latok, amelyek… − nem fejeztem be, mert sikerült rátapintanom se-
bezhetőségük varázspontjára. Kemény munkával szétoldozhattam
volna a testüket alkotó elemeket, de ehhez időre lett volna szüksé-
gem, amivel nem rendelkeztem, és energiára, amit ódzkodtam elpa-
zarolni. Hála Yosef rabbinak, egy könnyebbik út is kínálkozott.
− Hé, ki akarok próbálni valamit! − mondtam. − Válaszd ki az
egyiket, és támadd meg! Csak mássz a képébe, vagy ilyesmi, hogy ne
láthasson engem! Követlek!
− Mennyi időre lesz szükséged? − ráncolta homlokát Leif. Az
épület keleti vége rohamosan közeledett, és hamarosan mindenféle-
képpen szembe kellett volna néznünk velük.
− Néhány másodpercre − válaszoltam, miközben a gólemek
léptei a sarkunkban dübörögtek. − Ne hagyd, hogy elkapjon! Ha a
másikkal is meg tudnád tenni ugyanezt, csodás lenne!
− Oké − mondta Leif. − Már megyek is! − Azzal megpördült a
jobb sarkán, és a legközelebbi gólemre ugrott, miközben a vámpírok
éles, sziszegő kiáltását hallatta, mellyel azt jelzik áldozataik számára,
hogy mostantól nem többek sétáló joghurtos dobozoknál. Elegánsan
a démon térdére ugrott, majd továbbpattant a feje felé. Mielőtt félig
felemelt karjával felhúzta volna magát, orrba könyökölte a gólemet,
és néhány kavicsot sikerült kimozdítania a helyéről. Leif fél kézzel
kapaszkodott a gólem gödrös koponyájába, miközben amaz meg-
próbálta lecsapni őt, mint egy legyet. A támadás elvonta a második
gólem figyelmét is, megfordult, hogy lesöpörje a fivére hátán lógó
vámpírt, és ekkor jött el az én pillanatom. Előreugrottam, és meg-
érintettem az első gólem combját. Egy másodperc múlva abbahagyta
a küzdelmet, és szeme kialudt. A kabbalista varázslatot kioltotta az
aurámhoz kötött védőbűbáj, és miközben Leif leszökkent róla, a sú-
lyos test hanyatt vágódott. A második gólem továbbra is Leifre kon-
centrált, gyerekjáték volt mögé ugranom, és megismételni a művele-
tet. Csak megérintettem sziklás térdinát, és miután megszűnt mo-
zogni, a fivérére zuhant.
− Hekaté zúzmarás csecseire, ezt meg hogy csináltad?! Már azt
hittem, itt fogunk velük fogócskázni ítéletnapig!
− Sokkal fontosabb kérdés, hogy hogyan alkották meg őket a
német boszorkák. Hiszen ők nem kabbalisták. Sőt, kabbalistákat ir-
tottak a háború alatt… Oh. Tehát ezért üldözték őket. Hogy ellopják
áldozataik varázslatait.
− Majd később kifejted! − mondta Leif. − Most szorít az idő.
− Oké. Lyukat tudnál ütni az egyik gólemmel a plafonba, hogy
feljussunk az első emeletre? Ami azt illeti, nem szívesen mennék
vissza − mutattam az épület nyugati vége felé és másznék fel egy
agyoncsapdázott lépcsőn.
− Én sem. Nézzük, milyen nehezek! − Ha kapcsolatban álltam
volna a földdel, izomerőben felvettem volna vele a versenyt, ahogy
ez a parkban, egy barátságos szkandermérkőzés alkalmával bebizo-
nyosodott, de mivel az energia most csak korlátozott mennyiségben
állt rendelkezésemre, neki kellett játszania Herkules szerepét. Meg-
ragadta a második gólem fejét, mely fél tonnánál is többet nyomott,
és fél kezének gyakorlott mozdulatával méricskélni kezdte. Látszólag
nem jelentett számára nagyobb erőfeszítést, mint egy zsonglőrnek
narancsokat dobálni.
− Felhajítom, aztán utána küldünk egy gránátot, mit szólsz? −
kérdezte.
− Kiváló terv − értettem egyet, és elővettem az egyik gránátot.
− De engem is át kell hajítanod utána. A druidák nem tudnak ugra-
ni.
Leif minden további szó nélkül áthajította a sziklát a mennye-
zeten, hatalmas robaj és vasnyikorgás kíséretében. Majdnem átsza-
kította a második emelet padlóját is. Örültem, hogy ez nem történt
meg. Nem tetszett a gondolat, hogy a német boszorkányok felülről
tűz alá vegyenek.
 Kitéptem a szeget a gránátból, majd a tőlünk nyugatra lévő lift-
akna és lépcsőház felé dobtam, ahol elméletem szerint az emelet vé-
delmi rendszere összpontosult. Ilyen nyílt térben egy gránát nagy
pusztításra képes.
Sajnos mindössze egyetlen ránk leső lényt sikerült elpusztíta-
nunk vele. Leif felhajított a lyukon, és miután minden eleganciát
nélkülözve, de kivont karddal landoltam, hét véres és mérges
démonkossal találtam szemben magam, amelyek a lépcsőház felől
készültek támadni. Kosfejük volt, csavart szarvuk és patáik. Testük
és vastag karjaik egy 300-neli spártai izmait idézték, és nem volt
annyi Visine szemcsepp a földön, ami elmulaszthatta volna szemük-
ből a vörösséget. Lándzsákkal voltak felfegyverkezve, és jobb oldalu-
kon hosszú tőrök lógtak. Szerencsémre nem kaptak megfelelő kikép-
zést. Ugyanis ék alakzatban kellett volna megtámadniuk. Egyikünk
sem állt érintkezésben a földdel, ezért a Jeges Tűz számításba sem
jöhetett. Tehát a régi módon kellett végeznem velük.
Támadás közben gyorsan összeszámoltam őket, nyolcan voltak
− hét, plusz pürésedett társuk a lépcsőház mellett −, és előzetes
számításaink szerint is nyolc démontól voltak viselősek a Die
Töchter des dritten Hauses boszorkányai.
− Gyertek, kanos rohadékok! − kiáltottam, miközben kardom-
mal félrecsaptam az első démonkos lándzsáját, majd átszúrtam a
torkát, ami kidülledő szeméből ítélve meglehetősen sportszerűtlen
volt. Azt hitte, fegyvertelen emberre támad. Balra táncoltam, hogy a
kanyarodással megtörjem lendületüket. Két démon irányváltoztatás
közben pokoltüzet gyűjtött a bal kezébe, és felém hajította.
Jobbra ugrottam, kettőjük közé, nem zavartattam magam a
lángoktól, melyektől amulettem amúgy is megvédett, és egyetlen
kardcsapással mindkettő fejét lenyestem. Most már az egész csürhé-
nek leesett, hogy fegyverrel rendelkezem, és visszavettek a lendület-
ből. Óvatosan megpróbáltak körbevenni, amíg lándzsahegyeik elől
hátráltam. Leif a hátuk mögött ugrott ki a lyukból, és levágott két
másikat. A maradék két démon kettőnk között osztotta meg a fi-
gyelmét. Egyikük támadás közben felém hajította lándzsáját, és le
kellett buknom előle, de mire felegyenesedtem, már rajtam volt
hosszú, kivont tőrével. Megragadtuk egymás fegyvert tartó kezét, és
lerántott a földre. A padlón gurulva próbáltunk felülkerekedni a má-
sikon.
 Forró − vagy inkább tüzes − lehelete arcomba csapott, és meg-
tapasztalhattam, hogy dagadó izmai nem csak esztétikai célokat
szolgáltak. Meg kellett csapolnom a medvetalizmánomat, hogy elbír-
jak vele.
− Megölted az atyámat! − dörögte basszus hangon. − Készülj a
halálra!
− Inigo Montoya? Te vagy az? − Egy pillanatig nem tudtam, ki-
ről beszél, aztán rájöttem, hogy arról a kapitális baromról, ami meg-
szökött a Tony Kunyhója körüli csatában. − Tudom, kire célzol! −
mondtam dulakodás közben. − De nem én öltem meg. Esküszöm,
hogy Flidais tette. Tír na nÓgban megtalálod, vagy átadhatok neki
egy üzenetet. Nem akarod?
Mielőtt válaszolhatott volna, Moralltach átszúrta a gerincét, és
élettelenül rám hanyatlott.
− Huh. Kösz! − mondtam Leifnek, amikor a vámpír lerúgta ró-
lam a hullát. A démon máris szottyadni kezdett, és gyorsan elkásá-
sodott. Leif a másik kost is visszaküldte a pokolba.
− Talpra! − türelmetlenkedett ügyvédem. − Ne feledd, hogy ke-
tyeg az óra!
− Lehet, hogy már megállt − mondtam. − Ha jól sejtem, ezek
voltak a rituáléhoz szükséges démonok. Nézd meg a falakat! − mu-
tattam a lépcsőház közelében halványan derengő rúnákra. − És nézd
meg a jeleket a padlón! Ezek a kosok itt állomásoztak, mégpedig − a
koszmennyiségből ítélve − már egy jó ideje.
− Odafent lehet még belőlük − mutatott rá Leif.
− Igazad van. Jobb félni, mint megijedni.
− Mennyi gránátod maradt?
− Három.
− Rendben, akkor ugyanazt a taktikát alkalmazzuk, amit eddig
− dugta vissza Leif Moralltachot a hüvelybe, aztán a padlót veszélye-
sen besüppesztő démonfejhez sétált. − De most mindet dobd fel!
Onnan akarta felhajítani, ahol állt, vagyis az épület közepéről,
de én figyelmeztettem, hogy talán szerencsésebb lenne visszamenni
az épület keleti végébe, és onnan támadni.
− A gránátokat a lépcsőház és a liftakna felé fogom hajítani,
hogy megtisztítsam az emelet középső részét. Miután feljutunk, első
dolgunk az legyen, hogy megtisztítjuk a hátsó fertályt, mert nem sze-
retném, ha hátba támadnának. Ha volt egy kis eszük, őröket állítot-
tak azokra a sarkokra.
 − Benne vagyok − mondta kimérten, és miközben úgy dobál-
gatta a féltonnás sziklát, mintha teniszlabda lenne, az épület túlsó
széléhez sétáltunk.
− Most laza akartál lenni, Leif? Komolyan?
− Én vagyok a Jenő, a menő.
− Nem. Ne sértődj meg, tisztában vagyok a helyzet komolysá-
gával, de lazább mondatokkal is élhetnél. Úgy beszélsz, mintha a
herceg asztalánál a pudingot dicsérnéd. Így senki nem fogja elhinni,
hogy a gettóból jöttél. Mindegy, ezen ráérünk később is dolgozni.
Van néhány boszorkány odafent, akiket sürgősen meg kell büntet-
nünk.
− A kurva nénikéjüket! − kiáltotta a vámpír, és megrázta hozzá
szabadon maradt kezét. Minden szót tökéletesen kihangsúlyozott, és
a rekeszizmával préselte ki a hangot, mint egy képzett operaénekes.
− Jobb lett volna a „kurva anyjukat” kifejezés, Leif, de külön-
ben igen, kapjuk el a frakkjukat!
Leif egy pillanatra megállt, és homlokát ráncolva kérdezte:
− Azt mondtad, pornószínésznőnek vannak öltözve, most meg
ez a frakk!
− Nem. A „kapjuk el a frakkjukat” kifejezés azt jelenti, hogy ve-
gyük fel a harcot velük, mint a „vegyük fel a kesztyűt”.
− Vagy úgy! Már megijedtem, hogy szó szerint értetted!
− Bocsánat. Tehát szó szerint kapjuk el őket, de csak képlete-
sen a frakkjukat!
Leif így is tett. Akkora erővel hajította fel a sziklát, hogy nem
csak a második emeletet szakította át, de a tetőt is, és fogalmam sem
volt, hová zuhant végül. A lyukon átdobáltam maradék gránátjai-
mat: az egyiket balra, a másikat középre, a harmadikat jobbra, és
vártam a robbanásokat. Miután ez is megtörtént − most az üvegcsö-
römpölés közé sikítások is vegyültek −, Leif átdobott engem a lyu-
kon, és az északkeleti sarok felé fordultam. Egy boszorkány állt ott,
ahogy számítottam is rá. Méghozzá az a barna, aki megölte Perryt, és
akinek orrát sikeresen betörtem az özvegy házában. Eszébe sem ju-
tott bűbájokkal kóstolgatni, a kezében tartott pisztollyal minden ce-
remónia nélkül tüzelni kezdett rám. Miközben mindent megtett,
hogy végezzen velem, állat módjára vicsorgott hozzá. A földre vetet-
tem magam, lábamat felhúztam, és kezemmel a fejemet védve ösz-
szekuporodtam. Hagytam, hogy a golyóálló mellényem kapja a bün-
tetést. Nem célozhatott rosszul, mert fejem bal oldalán ütést érez-
tem, melyet égető érzés követett. Forró vér csorgott a nyakamba, és
erős ütések kopogtak a hátamon. Mielőtt újratöltött volna, egy löve-
dék a jobb combom külső felébe hatolt. Blokkoltam a lábfájdalmat,
és elraktározott energiámmal elkezdtem összezárni a sebet, miköz-
ben tovább álltam a hátamat verdeső golyókat, és a fejsebem égését,
majd elkezdtem feltápászkodni. Felemelt kézzel megvizsgáltam fej-
sérülésemet, és rémülten konstatáltam, hogy a boszorkánynak sike-
rült lelőnie a bal fülemet. Az adrenalinlökettől fel sem fogtam, mi-
lyen súlyos a sérülés.
− Rohadj meg! Nézd, mit csináltál! − kiáltottam. Miközben
megpróbálta berakni a második tárat, Fragarachot magam elé sze-
gezve rátámadtam. − Ha vissza akarom növeszteni, a világ legfáj-
dalmasabb szexének kell alávetnem magam! ÁÁÁÁ!
Kétségbeesetten próbált újratölteni, de a rátámadó, őrjöngő ír
srác, aki démonvértől sötétlő pengét tartott a kezében, nem volt jó
hatással motorikus képességeire. Minden ceremónia nélkül − épp-
úgy, ahogy ő támadt rám − átszúrtam hasán a pengét, amíg a hegye
a mögötte lévő üvegfalba nem ütközött. A fegyver a töltényekkel
együtt kihullott kezéből, és ajkát halk, gyászos sóhaj hagyta el. Meg-
forgattam a kardot, aminek nyomán egy sokkal kielégítőbb sikoly
bugyogott fel a torkából. Nem az a típus vagyok, aki elmondja, hogy
ezt ezért meg ezért kapod, miközben ellenfelét a megérdemelt bün-
tetésben részesíti, de most komolyan elfogott a vágy, hogy mondjak
valamit. De minek erőltessem magam? Tudta, mit tett. Miközben
kiszállt az élet a testéből, a szemem láttára éveket öregedett, és a ki-
kozmetikázott álarc leolvadt róla. Kirántottam Fragarachot a hasá-
ból, és hogy biztosan ne támadjon fel újra, lefejeztem.
Jobb felől Leif is megérkezett az emeletre, és nekitámadt vala-
kinek az épület délkeleti sarkában. Bíztam benne, hogy továbbra
sem tudják, kicsoda valójában, és egy szívkárosító bűbájjal próbálják
megállítani. Mielőtt levágja őket, talán marad idejük arra, hogy rá-
jöjjenek, egy halott ember szívét nehéz megállítani.
A felrobbant gránátok irányából egyelőre senki nem rohant
ránk, de amikor a vastagon lebegő törmelék- és porfelhőre néztem,
tudtam, hogy mögötte bármi felbukkanhat. Ibolyaszínű fények vil-
logtak az utcán magukra vonva a figyelmem. Bogumila éppen nyakig
benne volt egy erős arcszőrzetű, haszid öltözetet viselő férfiúval foly-
tatott harcban. Bogumila volt a fény forrása, jobb keze körül bíbor−
és levendulaszínű tórusz forgott, és a feje fölé tartva védőkúpot vont
maga köré. A fény megvilágította a férfi ábrázatát, aki minden kétsé-
get kizáróan Yosef Bialik rabbi volt, és aki végre megtalálta a bo-
szorkányokat. Csak az volt a probléma, hogy rossz boszorkánnyal
„kötötte össze a bajuszt” − vagy a szakállat. Merev, fekete-fehér vi-
láglátása miatt barátokat éppúgy irtott, mint ellenségeket.
Hiába szerettem volna, nem voltam abban a helyzetben, hogy
Bogumila segítségére siessek, mert ahhoz előbb meg kellett tisztíta-
nom az emeletet. Gyors fejszámolást tartottam: barna boszorkány
kipipálva, maradt még húsz. Vonakodva elindultam az ablaktól,
hogy megnézzem, segítsek-e Leifnek kisöpörni a hátsó traktust, mie-
lőtt tovább nyomulnánk. Alig tettem pár lépést, amikor észrevettem,
hogy éppen most vágott félbe Moralltachhal egy nőt. Felsőteste
nyálkásan lecsúszott törzséről, és a boszorkány két darabban a pad-
lóra zuhant. Leif a közeledtemre megpördült, és amikor meglátott,
elvigyorodott.
− Te már nem tudsz füllenteni sem − mondta. − Szeretnéd,
hogy nyalogassam a sebeidet?
− Fogd be! Mennyit nyírtál ki?
− Kettőt − mutatott egy másik, mozdulatlan alakra, amely rán-
cosan és szürkén feküdt mögötte.
− Rendben, három kipipálva. Mehetünk! Számolnunk kell
őket, ha mindet el akarjuk kapni.
Aktivált tündérlátásommal a nyugat felől gomolygó porfelhőbe
pillantottam. A túloldalon, a lépcsőház közelében homályos alakok
mozogtak a fojtogató porban. Az északi és déli üvegfalak kitörése
miatt megindult kereszthuzat tisztított valamit a képen, de a teljes
tisztánlátáshoz kellett még néhány perc.
„Sötét árnyak” − jövendölte Morrigan. Tényleg sötét árnyak el-
len kellett harcolnom, és az egyikük még csak nem is volt ember.
Határozott démoni aurával bírt. Megállapítottam, hogy búvóhely-
ükön biztonságban voltak az aknavetőktől, és jó eséllyel vonulhattak
fedezékbe, miután felhajigált gránátjaim koppanását meghallották a
padlón. Lehajoltam, aztán nagy levegőt véve, Fragarachot magam
előtt tartva beléptem a káoszba. Bíztam benne, hogy Leif nem hagy
magamra.
A padlón összezúzott, véres testek hevertek. Összeaszott karja-
ik és bütykös térdeik természetellenes szögben kitekeredve. Halá-
lukkal eltűnt belőlük minden bűbáj. Tíz árnyalakot tudtam kivenni
magam előtt, laza körben álltak, néhányuk a földön ülve monoton
hangon kántált. Szinte mindegyiken rögtön láthatóak voltak a pokol
árulkodó jelei. Amint felfogtam, mit látok, rohanni kezdtem. Az ülő
alakok elmerültek a varázslatban, és a körülöttük állók védték őket −
már nem jártak messze a befejezéstől. Fogalmam sem volt, kik a cél-
pontjaik, de nem szerettem volna túlzott óvatosságom miatt elveszí-
teni egyik csapattagunkat sem.
Sietve álcáztam magam, mert eszembe jutott, hogy az össze-
csapás során nem láttak át az álcán. Ezután gondolkodó énem gya-
korlatilag eltűnt, és az irányítást endokrin rendszerem vette át.
Az egyik álló alak − egy nő − automata fegyvert tartott a kezé-
ben, és amikor meghallotta, hogy valaki átrohan a romokon, vaktá-
ban megszórt vagy tizenkét lövedékkel. Láttam a felszikrázó csövet,
aztán a golyók pattogni kezdtek a seggemen, én meg levegő után
kapkodva áldottam a szerencsecsillagomat, hogy szomszédom fegy-
verkereskedő. Amikor észrevette Leifet, őt vette célba, de a golyók
csak annyira zavarták, mint a szúnyogcsípések, és nagy részük
egyébként is lepattant mellvértjéről. Az őrök elintézését ügyvédemre
hagytam, mert a varázslatot végző, ülő alakoknak kellett legsürgő-
sebben elpusztulniuk. Feltérdeltem, két kézzel a fejem fölé emeltem
a kardot, és a legközelebb eső koponya felé hajítottam. Mielőtt az őr
közbeavatkozhatott volna, a kard belefúródott a boszorkány tarkójá-
ba, és véresen előbukkant a száján. Leif szinte ugyanabban a pilla-
natban lefejezte a gépfegyverest, és könyékből levágta a másik őr
karját, és akkor a pokol egy darabkája elszabadult.
Egy démoni rituálé megszakadása általában végzetes követ-
kezményekkel jár a résztvevőkre, és a német boszorkányok esetében
sem volt ez másképp. Ahelyett, hogy végrehajthatták volna a Malina
vagy más boszorkánytársa ellen indított varázslatot, a maradék két
boszorkány − egyikük szétterpesztett lábbal a hátán feküdt − azon-
nal áldozatul esett a megidézni próbált, emésztő lángoknak. A lán-
gokból hatalmas démonkos vált ki, mely nagyobb volt az első emele-
ten látottaknál. Hangosan felröhögött azon, hogy in flagrante
delicto kaptuk el, és a boszorkány halálával feloldoztuk, kiszabadí-
tottuk erre a síkra. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, bele-
értve Leifet is, hogy lássa, mihez fog kezdeni. A kos mindkettőnket
végigmért − az álcámmal nem tudtam megtéveszteni −, aztán úgy
döntött, semmi kedve megtámadni bennünket, amikor annyi móka
vár rá odakint, méghozzá olyan emberekkel, akik nem tudják vele
felvenni a harcot. Észak felé fordult, lehajtott fejjel nekilódult, és
újabb lyukat ütve az üvegfalon az utcára ugrott. Esés közben kinyúj-
totta lábait, hogy izmos combjai tompítsák a becsapódást.
A lengyel boszorkánykompánia éppen az efféle menekülési kí-
sérletekre várt. A párkányhoz másztam, hogy kinézzek. Malina az
épület északnyugati sarkánál őrködött, és bár látta a támadás alá
vett Bogumilát, nem hagyta el posztját, és nem hagyta meglógni a
kost sem.
Azonnal megtámadta. Tudta, hogy minél gyorsabban végez ve-
le, annál gyorsabban segíthet nővérén. Lengyelül és meglehetősen
artikulálatlanul felkiáltott, aztán jobb kezét a levegőbe emelte, és
elővarázsolt belőle egy vörös, neonostorhoz hasonlító tárgyat. Mie-
lőtt az éjszakában eltűnni vágyó kos lábára hurkolta volna, gyakor-
lottan csattintott vele egyet. A kos felüvöltött, és tüzet fújtatva a
Pecos Road aszfaltjára esett. De Malina még csak most lendült bele.
Egy újabb lengyel csatakiáltás kíséretében a föld felé csapta az
ostornyelet, és egy hatalmas szinuszhullámot küldött az ostor suga-
ráig. Amikor elérte a kos lábát, a hullám felcsapta az üvöltő állatot a
levegőbe, mintha csak egy apró kolibri lenne. Malina elengedte az
ostornyelet, ami spirális alakban a kos után úszott, és olyan erősen
rátekeredett, mint egy csontroppantó óriáskígyó. Mielőtt nagyszabá-
sú, narancssárga és zöld tűzkoronával felrobbant volna az út fölött, a
kos még utoljára, kétségbeesetten felbégetett. A szemünk előtt érte
utol a végzet, vagyis a második emelet magasságában. A hátam mö-
gött álló boszorkányok Malina erődemonstrációját látva döbbenten
levegő után kaptak. Nevetve fordultam a megmaradt német boszor-
kányok felé, és németül ezt mondtam:
− Hihetetlen, hogy szórakozni mertek vele egyetlen árva trük-
kel a tarsolyukban! Ez a nő a kicseszett semmiből is képes előrántani
egy pokolostort! − Mindig is gyanítottam, hogy a divatos ruhájuk
ujjai alatt komoly varázstrükkök lapulnak, de eddig nem volt alkal-
muk bemutatni őket. Körük fekete bárányai Tony Kunyhójánál egy
falka vérfarkassal néztek szembe, de bármit rángattak volna elő a
levegőből, semmi nem segített volna a tempei Falka ellen, hacsak
nincs ezüstből.
A boszorkányok bizonytalanul keresgélték hangom forrását,
tehát volt időm egy utolsó pillantást vetni Bogumilára és Yosef rab-
bira, mielőtt befejeztem volna, amiért jöttem. A rabbi szakálla jóval
nagyobbnak látszott, mint a múltkor, és sokkal mozgékonyabb volt,
de Bogumila továbbra is biztonságban volt bíbor védőörvénye alatt.
 A fogyasztó programokon átesett emberek szerint az utolsó öt
fontot a legnehezebb leadni, most kiderült, hogy az élet nagy, fehér
szakállas bölcseit foglalkoztató kérdései közé bevonult az is, hogy
miért az utolsó öt boszorkányt a legnehezebb legyőzni.
Amíg a saját seggem biztonsága helyett valaki más segge miatt
aggódtam, az egyik boszorkány mellém lopakodott, és úgy bemosott
az állkapcsomba, ahogy az a Pantera Vulgar Display of Power című
albumának borítóján látható. Az álcámnak nyilvánvalóan lőttek. Ta-
lán több fogamnak is búcsút mondhattam, és vér ízét éreztem a
számban, ahogy fejem az üvegnek csapódott és elterültem a padlón.
Mielőtt megérezhettem volna fejemben a fájdalmat, és felbecsülhet-
tem volna a kárt, kaptam néhány jókora rúgást a hasamba. Bizonyá-
ra csak a golyóálló mellény mentett meg a bordatöréstől, mert a rú-
gások becsapódásának hangja a Shaw Brothers filmjeinek hangef-
fektusaival vetekedett. Amikor támadóm felé kaptam a fejem, kicsit
imbolygott velem a világ. Homlokára a „Baby on board”− matrica
sémájára kiragaszthatta volna, hogy „Demon on board”. Vörösen
égő szeme, és a szájából előgőzölgő, dögletes lehelete azt ígérte,
megszenvedem, amíg kivégez. Kaptam egy újabb rúgást, amíg blok-
koltam a fájdalmat a fejemben és megnöveltem sebességem a
neuromuszkuláris funkció felgyorsításával, ahogy a Leiffel való ví-
vásórákon szoktam. A medveamulettem varázserőkészlete alaposan
megcsappant, de reméltem, hogy kihúz a csávából.
Amikor ismét rúgni akart, kezemmel megtámaszkodtam a föl-
dön, és meglendítettem a lábam, hogy kikaszáljam alóla az övét, az-
tán felpattantam. Miközben vonyítva elesett, leráztam magamról a
szédítő bűbájt. Mielőtt feltápászkodott volna, nyugat felé kezdtem
hátrálni, és a néhány így szerzett, szabad másodpercben megpróbál-
tam új taktikát kitalálni.
Az öt boszorkányt még hónapok választották el a démongyere-
kek kitolásától, de láthatóan minden előnyét élvezték annak, hogy
démongidákkal várandósak: az érzékeik, talán a testvéreik hirtelen
halála miatt, kiélesedtek. Erejük és gyorsaságuk felfokozódott, és
érzékszerveikkel áthatoltak az álcámon. Ráadásul kiderült, hogy po-
koltüzeket is tudnak hajigálni. A másik négy boszorkány máris dü-
hös, narancssárga tűzgolyókat dobált Leifre, aki fejét ösztönösen
ide-oda kapkodva keleti irányba hátrált előlük. Ennyi tűz láttán vagy
elfelejtette, vagy nem hitte el, hogy a talizmán tűzállóvá teszi.
 Fragarach még mindig a halott boszorkány fejében időzött, és
ha lett volna időm, kötést képeztem volna a markolatát borító bőr, és
a tenyerem között, hogy egy utánozhatatlan Skywalker-mozdulattal
a kezembe röppenjen. De támadóm nem akart erre alkalmat adni.
Állatias dühvel rám támadt, kinyújtott kezén az ujjak fekete kar-
mokká változtak, amikkel a hasam felé csapott. Áldom a sorsot, hogy
hátraugrottam, és nem bíztam a golyóálló mellény védelmében,
mert így is szétszakította, és úgy fejtette le róla a felső néhány réte-
get, mintha selyempapír lett volna. Rémes volt elképzelni, mit tehe-
tett volna az ember belső szerveivel, és itt most elsősorban a sajátja-
imra gondoltam.
Puszta kézzel nem szállhattam szembe egy ilyen fegyverrel. A
többiekkel ellentétben nem bőrszerelést, hanem szintetikus anyag-
ból készült ruhát viselt, így a kötéseimmel sem táncoltathattam meg.
Egyetlen lehetőségem az maradt, hogy minél távolabb maradok tőle,
és közben reménykedem, hogy visszaszerzem a kardom.
Középre állt, hogy elzárja az utamat. Hátam mögött az épület
nyugati vége derengett, és mellettem, az üvegfal mögött veszélyes
mélység ásított, ahol a kos kivetette magát. A boszorkány gonosz vi-
gyorral támadásba lendült. Fejem felé csapott, és az ablakpárkányig
kellett táncolnom előle, aztán jött a következő csapás. Elhajoltam
előle, majd jobbra menekültem, a nyugati fal irányába. Elég gyors
volt ahhoz, hogy egy rúgással eltalálja véres fülemet, mire én a rúgás
fájdalmától kísérve a sarokba gurultam. Kába fejjel, zúgó és csengő
füllel is hallottam kacagását. Úgy látszik, éppen ott voltam, ahol lát-
ni akart: a földön, elvágva a menekülési útvonaltól.
Lángok borítottak be, hullámzó lepleik pokoli szennyesként le-
begtek a száraz szélben, és én is kacagni kezdtem, miközben a tűz-
ben nagy kínok között megpróbáltam feltápászkodni. Forróság volt,
kétségtelen, de amulettem megvédett. Összpontosítani kezdtem −
ami szétrázott agyam számára nagy kihívást jelentett −, és a lángo-
kon át a célpontomra néztem. Alig másfél méterre állt tőlem, kezé-
ben tűz lüktetett, és arcán démoni vigyor terült szét. Bal lábamat
óvatosan felemelve közelebb csúsztam − a lőtt seb okozta fájdalom-
tól grimaszba torzult az arcom aztán egy hibátlan karaterúgással a
gravitációs középpontjába rúgtam, ahol a démon növekedett. Vicso-
rogva hátratántorodott, és kezei abbahagyták a tűzlövellést. Nem
esett össze, csak néhány pillanatig döbbenten konstatálta, hogy nem
szenesedtem vagy olvadtam el. Jobbra indultam, a kardom felé, és
mire ezt felfogta, már tekintélyes előnyt szereztem. Amikor megfe-
szített izmokkal utánam akarta vetni magát, az üvegfalon lévő lyu-
kon egy ismerős, vörös pokolostor csapott át, és a csuklójára tekere-
dett. Kirántotta a boszorkányt az épületből, és utána sem néztem,
mert biztos voltam benne, hogy Malina elintézni, különben is ma-
radt még négy német boszorkány, akik miatt aggódhattam.
Leif annyit kapott tőlük, amennyit csak elbírt − az igazat meg-
vallva többet is. Addigra már körbefutkosta a szintet, és a gólem feje
által ütött lyukat a pokoltűztől való félelmében. Mire a kardot han-
gos cuppanással kirántottam a boszorkány fejéből, a németek körbe-
fogták, és Leifre négy irányból zúdították a lángokat − ez elől már
képtelen volt elugrani. Embertelen sikolya hallatán a hideg futkosott
a hátamon, amikor rövid időre elnyelték a lángok. Hamarosan újra
előbukkant, és bár testének nagy része sértetlen maradt, a talizmán
vékony védőrétegén kívül eső vászoningének buggyos ujja lángra
kapott, ami nem kis probléma elé állította, hiszen a lángok felkúsz-
tak a karján, és emészteni kezdték sápadt, élőhalott és fölöttébb tűz-
veszélyes húsát. Moralltach nem volt nála, menekülés közben elha-
jíthatta valahová. Észak felé menekült, a gránát ütötte lyuk felé, és
megértettem, mi a terve.
− Ne! − suttogtam, bár tudtam, hogy nem hallja. − Nagyon
kemény a föld. − A terjedő lángoktól beborítva kiugrott a második-
ról, és kiáltása utána zuhant az út felé, ahol a lángokat eloltó földben
bízott. Reméltem, hogy az épület és az út között talál egy kis földcsí-
kot. A harc nem indokolt volna ilyen elkeseredett lépést. Összeállt,
száraz agyagrétegen kellett átásnia magát, hogy eloltsa a lángokat, és
nem voltak túl jók az esélyei.
Nem mintha az enyémek olyan fényesek lettek volna. Egy fel-
tehetőleg törött állkapcsú, fülhiányos, sebesült combú druida vol-
tam, akinek négy, démoni erővel támogatott boszorkánnyal kellett
felvennie a küzdelmet a maga apadó, mágikus energiájára támasz-
kodva. Összehangoltan, vicsorogva felém fordultak, és felfogták,
hogy egyik nővérüket sikerült hidegre tennem valahogy. Sokkal erő-
sebbek és gyorsabbak voltak, mint amilyennek én éreztem magam.
Nos, gondoltam keserűen, ahogy Fragarachot emelgetve felké-
szültem a rohamukra, legalább megvan a vastag és kemény kardom.
Amikor körülbelül harminc méter távolságból futni kezdtek fe-
lém, csatakiáltás harsant a torkukból. Klaudia történetesen ezt a pil-
lanatot választotta, hogy bal kezében egy ezüsttőrrel berontson a
lépcsőház ajtaján. Mindezt olyan arccal tette, mintha útközben egy
csodásat kamatyolt volna. Feje fölé emelte jobb karját − úgy látszik,
ez a gesztus körének majdnem minden harci bűbáját megelőzte −, és
így szólt: „Zorya Vechernyaya chro'n mnie od zla.”
Szinte azonnal egy Bogumiláéhoz hasonló kúp vette körbe
alakját, csak ez mintha még az előbbinél is erősebb lett volna. A né-
met boszorkányok megálltak támadás közben, és Klaudiára irányí-
tották figyelmüket, akiben felfedezték ősi ellenségüket. Két boszor-
kány karjából, akár az orchideák egy lassított felvételen,
pokoltűzvirágok nyíltak. Klaudia meg sem érezte, ahogy rést hiába
keresve a bíbor kúpnak csapódtak. A másik kettő, akik a fizikai tá-
madást választották, már jobban felkeltették érdeklődését.
Természetéből fakadó lassúsága egy csapásra lefoszlott róla,
amikor egy táncos kecsességével hirtelen lekuporodott, majd a jobb
sarkán megpördülve az első boszorkány szeme felé suhintott a tőr-
rel. Bal lábát a jobb előtt ellendítve megpördült, majd egy Chun-Li-
rúgást idéző mozdulattal először a jobb lábával találta fejen a máso-
dik boszorkányt, majd rögtön a ballal. Két másodperc alatt kifektette
két ellenfelét, bár nem hittem, hogy meghaltak. Démonfattyaik egy-
kettőre meggyógyítják őket.
De be kell vallanom, meglepődtem, sőt, megdöbbentem.
Malina azt állította, hogy boszorkánykörét nem harcra képezték ki,
erre itt van Klaudia, akinél ékesebb bizonyíték nem is létezhetne en-
nek ellenkezőjére. Aztán arra gondoltam, bizonyára ő a szabályt erő-
sítő kivétel. Ha a körük sötét oldala ilyen jól harcolt volna Tony
Kunyhójánál, azon az éjjelen több vérfarkas esett volna el kettőnél.
Döbbenetemet lerázva elindultam segíteni. A két kiütött, né-
met boszorkány feltápászkodott, és a lángszóró-boszorkányok meg-
állapították, hogy a bíbor kúpon belül semmi sem ég.
Az idegesítően gyorsan regenerálódó ellenfelekre legjobb meg-
oldás a lefejezés. A kard ezért nem megy ki soha a divatból.
Fragarach átsuhogott az egyik lángszóró-banya nyakán, akit a biz-
tonság kedvéért még gyomron is szúrtam, mielőtt összeesett. Erről a
maradék, három boszorkány jutott eszembe, akik még mindig éltek.
Az agyuk és az állkapcsuk kiakadt, és forrón lángoló, fingszagú ordí-
tással egyszerre rám támadtak. Klaudiáról egy csapásra elfeledkez-
tek, hiszen ő egyet sem ölt meg közülük, ellentétben velem, akinek
számlájára már több kartársnőjük halála volt írható.
 Az utolsó háromban igen kevés emberi maradt. Vénséges vén
boszorkányok voltak, akik kis csomagokban olyan régóta ajándékoz-
gatták lelküket a pokolnak, hogy már csak egy gyufásskatulyányi
emberség maradt az egykor teli raktárból. Valami más foglalta el a
testüket, valami, ami kigyújtotta szemüket, és karmot növesztett uj-
jaikból.
A támadás előtt néhány lépést tettem hátrafelé, és védekező
mozdulattal megforgattam magam előtt a kardot. Klaudia
gerillahadműveletének köszönhetően először egy, aztán két boszor-
kány is kiesett a látókörömből, de eggyel még mindig meg kellett
küzdenem − és sokkal gyorsabb volt nálam.
Talán lelassultam. Sebesüléseim egyre jobban fájtak, mivel
egyiket sem volt módom igazán meggyógyítani. Az is elképzelhető,
hogy a harc folytatásával tovább súlyosbítottam őket. A boszorkány
Fragarachnak köszönhetően elvesztette bal kezét, miközben a jobb-
jával megpróbált eltalálni. Karmai a golyóálló mellényem vállába
mélyedtek, és nemcsak a mellényt fosztották le rólam, de melliz-
momba is belekóstoltak. Hátraestem, de a boszorkány rám akaszko-
dott, és abbéli reményében, hogy bordáim mögé jutva komoly káro-
sodást okoz belső szerveimben, megpróbálta még mélyebbre vájni a
karmát. De bal oldala őrizetlen és sebezhető maradt. Egy oldalvá-
gással átnyestem a rajtam trónoló boszorkány gyomrát, és alaposan
megforgattam a kardot, hogy a démon is megérezze a pengét. A bo-
szorkány görcsösen rángani kezdett, aztán vért hányt, végül kihunyt
a szeme, és előreborult. Pontosabban rám.
A bal karom sehogy sem akart megmozdulni. Amikor megpró-
báltam, fájdalom dorongolt le. Raktáron lévő mágiám utolsó adagjá-
val kizártam a tudatomból. Fájdalomfelhőben képtelenség gondol-
kozni. Kihúztam Fragarachot − hentesmunka volt −, és magam mel-
lé tettem, amíg jobb kezemmel lelöktem magamról a német boszor-
kányt, és felültem megnézni, maradt-e hírmondó belőlük.
Nem maradt. Klaudia az utolsó kettőt is kibelezte. Először a
démonfattyakat intézte el, aztán a biztonság kedvéért a boszorká-
nyok torkát is elmetszette. Most, hogy a csata véget ért, bíbor védő-
burka eltűnt, és visszatért szokásos, árvagyerek-kinézete. A hullák-
kal borított emeleten mi voltunk az egyedüli élő teremtmények,
mégis a legnagyobb nyugalommal állt ott. Hiába borította vér, arcán
a fehérnemű modellek álmos, pilledten erotikus kifejezése ült.
 − Köszönöm a közreműködést − mondtam. − Hol tanult meg
így küzdeni?
Vállat vont:
− Vietnamban.
− Ugye, csak ugrat?
Elmosolyodott, és szeme pajkosan megcsillant:
− Persze.
Az adrenalinszintem hirtelen leesett, úrrá lett rajtam a fáradt-
ság, és megborzongtam. De amikor meghallottuk az elhaló sikolyt,
és az északkeleti ablak előtt hirtelen kialudt a sápadt levendulafény,
a lépcsőház felé ugrottunk, és bíztunk benne, hogy nem érkezünk
későn.
 Huszonötödik fejezet

A helyzet odakint egy nagy rakás szomorúság és komorság volt. Mi-

vel Klaudia elszaladt összegyűjteni Bertát, Roksanát és Kazimierát,
én értem először az északi oldalra. Leifnek nyoma sem volt.
Bogumila holtan feküdt az aszfalton, amitől Malina jogosan volt ki-
akadva. A rabbi szakállát illető gyanúm beigazolódott, mert minden
képességet felmutatott, ami Cthulhu távoli rokonához illik. Az ajká-
ról nyalábszerűen négy hosszú, szőrös csáp nyúlt ki, mindkét oldal-
ról kettő. A bal oldali csápokat, amik szorosan Bogumila nyakára
csavarodtak, éppen lefejtette a halálra fojtogatott nőről. A másik ket-
tővel Malinát próbálta elérni, aki közeledésemkor épp egy
atombiztos védelmen dolgozott.
Négy verssort skandált el lengyelül, és a későbbi felidézés vé-
gett eidetikusan rögzítettem őket. A sorvégeknél hangosan össze-
csapta tenyerét, és viola, kék, vörös valamint fehér csíkok örvénylet-
tek körülötte, mint egy túlzásba vitt sportgimnasztika-bemutató sza-
lagjai.

„Jej miłość mnie ochrania,

Jej odwaga czyni mnie nieustraszona,
Jej potęga dodaje mi sił,
Dzięki jej miłosierdziu żyję!”

Malina később lefordította számomra, és megtudtam, hogy

minden sor egy különálló bűbáj, mely a Zarják áldásán keresztül „bi-
zonyos erővel és védelemmel” látja el őt. A vers fordítása a követke-
ző: „Szeretete által védve vagyok, / Bátorságától vakmerő leszek, /
Akarata erőssé tesz, / Kegyelméből megmenekülök.”
Mire befejezte, egy átlátszó, de áthatolhatatlan páncél vette kö-
rül − és Malina még csak most jött bele. A védelem jóval meghaladta
Bogumila és Klaudia védőkúpjainak erejét.
Úgy látszik, ez már Yosef rabbi őrült tintahalszakállának is sok
volt, mert a csápok megtorpantak, és beszüntették a nyújtózkodást.
Gyorsan visszatekercselték magukat a rabbi szakállába, amíg Yosef
megpróbálta kitalálni, milyen módon szálljon szembe egy jóval kép-
zettebb boszorkánnyal. Amikor meglátott, amint boszorkányok, dé-
monok és a saját véremtől mocskosan, Fragarachhal a kezemben kö-
zeledem, ijedten hátralépett. Nem haboztam, még annyit sem mond-
tam, hogy „fapapucs”, kardom egyből a nyakának szegeztem:
− Freagróidh tú.
Azonnal a varázslat kék derengésébe fagyott, és oroszul fröcsö-
gött valamit felém, amit nem értettem.
− Csak akkor beszél, ha kérdezem! − szóltam rá, és azonnal el-
hallgatott.
− Köszönöm, Atticus! Ez leegyszerűsíti a dolgot − mondta
Malina.
− Nem! Álljon meg! − szóltam Malinára, amikor nekiveselke-
dett, hogy végezzen a rabbival. − Előbb beszélnem kell vele!
− Fizetnie kell Bogumila haláláért − fortyogott Malina a védő-
pajzsa mögött.
− Fog is. De hadd beszéljek vele először és utoljára őszintén.
Árulja el a szervezetük nevét, uram!
Természetesen megpróbált ellenállni, de végül kibökte:
− Isten Kalapácsai.
Hirtelen bekattant valami. A tőrén lévő stilizált P betű egy ka-
lapács volt.
− Hol tartózkodik ma éjjel Gregory atya?
− Egy Moszkvába tartó repülőgépen ül.
− Hány tagot számlál a szervezetük?
− A pontos számot nem tudom.
− Próbálja megsaccolni! Ha ma éjjel eltűnne, hányan akarnák
megbosszulni?
 − Legalább húsz, hozzám hasonló kabbalista harcos. Általában
ennyien állnak bosszút egy tagunk eltűnésekor. De ha a fenyegetést
nagyobbnak ítélik, többet küldenek.
Kesernyés mosollyal Malina felé fordultam.
− Látja, milyen bölcs dolog volt elbeszélgetni vele?
− Akkor is fizetni fog − ragaszkodott álláspontjához Malina,
mialatt Klaudia, Kazimiera, Berta és Roksana odaszaladtak hozzánk,
és körbefogták a rabbit.
− Húsz vagy több hozzá hasonlót akar magára szabadítani? −
kérdeztem Malinától.
− Hazudik a számokat illetően.
Megráztam a fejem:
− Maga is átesett ezen a varázslaton, Malina. Nem hazudhat.
Talán létezik olyan módja a bosszúnak, amivel elkerülhetjük a to-
vábbi konfrontációkat, és nem kell több embert veszítenünk.
Malina szemmel láthatóan undorítónak találta ajánlatomat, és
azonnal ki akarta csinálni az öreget.
− Mire gondol? − kérdezte.
− Szerezze meg néhány bájos tincsét, amíg fogva tartom. Akkor
világos lesz számára, hogy a markában van. Aztán ráküldhet egy
bombasztikus hasmenést, vagy valami hasonlót, valami fájdalmasat
és megalázót, amibe mégsem hal bele. Aztán egy halottember-
varázslatot is bevethet, és akkor addig fog élni, amíg maga életben
van. Aztán szép szavakkal megértetjük vele, hogy megölt egy kedves
boszorkányt, aki mindent megtett, hogy kinyírjuk az emeleten lévő
német boszorkányokat, tehát ő meg az Isten Kalapácsai hagyjanak
bennünket rohadtul békén, mert mi teremtünk békét East Valley-
ben.
Malina elgondolkozott szavaimon. Tudta, hogy neki nem árt-
hatna a rabbi, de azt is, hogy Bogumilánál jóval erősebb volt. Körük
öt, megmaradt tagja nem túl jó eséllyel állt volna ki húsz, Yosef rab-
bihoz hasonló alakkal szemben, és Malina belátta ezt. Hatalmas el-
lenérzések közepette elfogadta ötletemet, és eloszlatta a teste körül
örvénylő fényorgiát. Nővérei szó nélkül beleegyeztek a megoldásba,
de láttam rajtuk, hogy nekik sem tetszik.
− Látja, rabbi? − kezdtem. − A gonosz boszorkányok nem
hagynák életben a magához hasonló seggbábokat. Csak a hozzám
hasonlóan könyörületes emberek értik meg, hogy maga nem akart
rosszat tenni, csak túlságosan idióta volt ahhoz, hogy megértse, mi-
ről van szó. Ezért mi segítünk elmagyarázni. De csak azután, hogy
Malina megfodrászolta.
Malina leverte róla a kalapot, aztán kivágott egy maroknyit a
hajából, és bőrkabátja zsebébe dugta. Mindannyian élveztük a fáj-
dalmát. Aztán feloldoztam Fragarach hatalma alól, majd hasonló
módon, ahogy a boltomban tettem, szorosan hátrakötöztem a ruha-
ujját, és átvezettük az épületen. Elmondtam neki, hogyan semmisí-
tettük meg teljesen a Die Töchter des dritten Hauses boszorkányait,
azt a boszorkánykört, amely évszázadok óta kabbalisták üldözésére
szakosodott. Amíg ő Bogumilát öldöste, Malina személyesen bánt el
egy démonkossal, és egy másik démonnal in utero. Klaudia levágott
további kettőt. A többiekről Leif és én gondoskodtunk (nyomatéko-
sítottam, hogy írd és mondd huszonkét boszorkánnyal végeztünk),
azt is megtudta tőlem, hogy a vámpír annyira gyűlöli a démonoknak
még a fajtáját is, hogy még a boszorkányokba sem volt hajlandó be-
lemélyeszteni tépőfogát.
A rabbi habzó szájú vádaskodására azt feleltem, hogy igen,
kedvelem a vámpírok, a vérfarkasok és a boszorkányok társaságát,
mert akiket ismerek, mind nagyon kényesek a megjelenésükre, és
fantasztikusan jó ízléssel bírnak az autókat illetően. De egyikünk
sem tűri, hogy a pokol egyetlen darabkája is büntetés nélkül a terri-
tóriumunkra merészkedjék, és hogy eddig sokkal hatásosabban lép-
tünk fel ellenük, mint az Isten Kalapácsai valaha is. Ezért, drága
rabbi, húzzon el innen a lónyálba, és maradjon is ott!
Nagy morgolódás és zsémbelődés közepette beleegyezett a do-
logba. Jómagam készpénznek vettem, hogy visszatér a barátaival.
Ezért el sem búcsúztunk egymástól.
Megtaláltam kiesett fogaimat, és biztos voltam benne, hogy egy
éjszakai földön alvással visszanöveszthetem őket a helyükre.
Moralltachra és a hüvelyére a padlón tátongó lyuk közelében akad-
tam rá. De Leifnek továbbra sem volt se híre, se hamva.
Malina azon a helyen csatlakozott hozzám, ahol Leif kiugrott az
épületből. Kinéztünk a köves-sziklás kertre, de sehol nem láttuk
nyomát, hogy feldúlták volna.
− Részvétem Bogumila miatt − mondtam halkan. − És
Waclawa miatt is. − De Radomilát, vagy Emilyt, meg a többieket,
akik a Superstition-hegységben vesztették életüket, még véletlenül
sem említettem.
− Köszönöm − mondta halkan.
 − Nem látta, mi történt Leiffel?
− Láttam, ahogy lezuhant − szipogott halkan, majd megtörölte
szeme sarkát, és bólintott. − Éppen Bogumila és közém esett. Nem
hinném, hogy a rabbi észrevette. Bár fel nem foghatom, hogyan ke-
rülhette el a figyelmét egy lángoló vámpír! A Pecoson keletnek fu-
tott, aztán többet nem láttam. Az őrhelyemen maradtam arra az
esetre, ha egy újabb német boszorkány találna kiesni.
Kelet felé tekintettem. Az út északi oldalának fényei épületeket
jeleztek, de a mi oldalunkban a parkolók után már csak a sötétség
ásított.
− Keletre? Azok ott üres telkek lennének? − mutattam az emlí-
tett irányba.
− Honnan tudjam? − kérdezte Malina. − Nézzük meg!
Antoine hűtőkocsija akkor gurult be a parkolóba, amikor a mi
sportkocsikból álló konvojunk a Leif által kihajított gólemfejet ke-
rülgetve a Pecosra hajtott. Bogumila testét gyöngéden Roksana Mer-
cedesébe tettük. Intettünk Antoine-nak, és a hullarabló szellemek-
nek bon appétitet kívántunk. Bandájával napkeltére megtisztítják a
helyet, csak az épületben esett károk és a kőhalmok maradnak, hogy
a rendőröknek fejtörést okozzanak.
Az Audiban utaztam Malinával és Klaudiával. Klaudia az ölem-
ben ült, felsőtestével felém fordult, és bőrkabátba bújtatott karjával
átölelte a nyakamat. Másik kezével sebesült államat cirógatta na-
gyon érzékien, a körme hegyével. Együtt érzően gügyögött nekem, és
képtelen voltam levenni szemem a szájáról.
− Klaudia, abbahagynád ezt?! Azt hiszem, nem a megfelelő
időpont Mr. O’Sullivan elszédítésére! − utasította rendre Malina.
A fejem azon nyomban kitisztult, és megborzongtam Klaudia
ravasz mosolyától. A száján ugyanolyan bűbáj volt, mint Malina sö-
rényén.
Örültem, hogy az autóút rövid lesz. Klaudiának máris sikerült
rést találnia megnemtámadási egyezményünkön. Ez volt a második
alkalom, hogy a lengyel boszorkányok fejelcsavaró bűbája hatást
gyakorolt rám. Talizmánom annak idején hatástalanította Malina
bűbáját, és kétség sem férhet hozzá, hogy Klaudiáéval is ezt tette
volna, de mindkét alkalommal elég sokáig működtek ahhoz, hogy
kárt tegyenek bennem, ha az lett volna a szándékuk.
 − Minden rendben! − mondta vidáman Klaudia. − Azt hiszem,
jól megértjük egymást! − paskolta meg mellkasomat a kezével, ami-
vel az előbb még az államat cirógatta. − Nem igaz, Mr. O’ Sullivan?
Bólintottam, aztán kinéztem a sötétségbe. Most figyelmeztetett
rá, hogy a jövőben ne feledjem el, ő is ugyanolyan veszélyes, mint
Malina.
A Pecoson fél kilométerre egy elszenesedett és megfeketedett
Leifre bukkantunk, aki hason feküdt egy sóderrel borított, üres terü-
leten vadul kitúrt árok mellett. Láthatóan sikerült eloltania a testét
borító pokoltüzet, és egy kicsit még továbbvonszolta magát, de ezen
a ponton erejének végére ért.
− Nem halott − mondtam a teste köré gyűlő boszorkányoknak.
− Dehogynem − vetette ellen Berta.
− A szó szoros értelmében az, de úgy értettem, hogy hamaro-
san jobban lesz. A halottságán ez nem változtat. De jobban lesz.
− És maga? − kérdezte Malina. − Az arca olyan, mintha hús-
klopfolóval estek volna neki.
− Én is jobban leszek − biztosítottam. A földdel érintkezésbe
lépve határozottan jobban éreztem magam. − Segítenének vissza-
vinni Leifet a kocsijához?
Amikor megmozdítottuk, egy darabka levált Leifből, és elszállt
a szélben. Az egyik ujja úgy vált porrá, mint egy kézzel csavart ciga-
retta összeállt hamuja.
− Fúj! − kiáltott fel Kazimiera.
− Semmi baj − mondtam. − Visszanő! Azt hiszem.
Kihalásztuk a slusszkulcsot Leif megégett farmeréből, és az ő,
illetve az én biztonságom érdekében úgy döntöttünk, hogy a
Tempébe való visszautat a csomagtartóban teszi meg. Klaudia fel-
ajánlotta, hogy visszaugrik Leif kocsijáért.
− El ne mondják neki, hogy ezt tettük vele! − figyelmeztettem a
boszorkányokat, amíg begyömöszöltük a Jaguárja farába. − Kétlem,
hogy jól fogadná. − Berta kuncogni kezdett.
Elbúcsúztam a boszorkányoktól, majd kifejeztem abbéli remé-
nyemet, hogy körük hamarosan ismét felvirágzik és megerősödik.
Mindannyian tudtuk, hogy ezek csak diplomatikus fordulatok, de
ezen a helyen és ebben az időben a diplomácia nyelvéé volt a fősze-
rep.
Dr. Snorri Jodursson már a házamban volt, és A Gyűrű Szövet-
ségét nézte, tehát nem volt nehéz találnom valakit, akire Leifet rá-
bízhatom. Snorri azt mondta, megdézsmálja majd a vérbankot, de
előbb volt olyan kedves, és visszaillesztette kiesett fogamat, aztán
kifeküdhettem gyógyulni a hátsó udvarra. Snorri megígérte, hogy
kezelési költséget ezúttal nem számol fel.
Amikor megkönnyebbülten udvarom meghitt gyepére hanyat-
lottam, egy aggódó Oberon hasalt az oldalamhoz. Reméltem, hogy a
közeljövő tartogat számunkra némi békét. Belefáradtam már, hogy
folyton mással foglalkozzam, és untam a fülem elvesztésének állan-
dóan fenyegető rémét. Ha a káosz végre hajlandó lenne egy kicsit
elvonulni, meggyógyíthatnám magam, gyászolhatnék, és végre a kö-
vetkező lépésre összpontosíthatnék.
Hiszen várt rám egy földterület a vadonban, amit már így is túl
régóta elhanyagoltam.
 Epilógus

Ritkán öltök szarvasalakot. Bár ez a legnagyobb forma, amit képes

vagyok felvenni, a táplálékláncban valamivel alacsonyabb helyet fog-
lal el annál, amit kívánatosnak tartanék, és általában nagyobb hasz-
nomra van a többi alakom. De ha húszkilós virágföldzsákokat kellett
átcipelnem egy kemény terepen, ez volt a legjobb, amit választhat-
tam.
Tony Kunyhójának kiégetett területe felé túrázva Oberon és
Granuaile sem jött üres kézzel. Ők hozták a szerszámokat, az elemó-
zsiánkat, a ruháimat, és egy cserép kék agávépalántát. Hámot visel-
tem, amihez egy teherhordó szánt kapcsoltunk, hogy a kétszázötven
kilónyi baktériumokban és tápanyagokban gazdag termőtalajt el
tudjam vonszolni.
Amikor a kiaszott föld határához értünk, a szívem majdnem
megszakadt. Hat kilométerre jártunk Tony Kunyhójától, de máris
rengeteg gyógyítanivaló akadt. Ha a kunyhó egy tökéletes kör kö-
zéppontjában helyezkedett el, akkor nem kevesebb, mint százhar-
minc négyzetkilométernyi terület regenerálása várt rám. A fák ha-
lott, csupasz karókként meredeztek a magasba, és a kaktuszok fa-
bordákra aszott, szikkadt szövetbábok voltak.
Az aljnövényzet csak gyújtósnak lett volna jó, élettelen volt, és
gyakorlatilag megkövült: nem akadtak hangyák, rovarok, baktériu-
mok vagy gombák, melyek lebonthatták volna maradványaikat, és
táplálhatták volna a tavaszi hajtásokat. De el kellett kezdenünk vala-
hol.
Levedlettem szarvasalakomat, és magamra öltöttem a ruhám.
A Granuaile által hozott ásókkal az ösvény mellett kiástunk néhány
halott növényt a komposztálás végett. Aztán egy árokkal − mely in-
kább mély volt, mint széles − összekötöttük az élő földterületet a ki-
szipolyozottal, és megtöltöttük a magunkkal hozott táptalajjal, majd
szétterítettük a holt földet az élőn, hogy a ráhulló fűszálak és levelek,
és az arra tévedő bogarak fokozatosan újratermékenyítsék.
Az agávét az árokba ültettük, akciónkat megkoronázandó jó
néhány flakon vizet ráöntöttünk, hogy könnyebben viselje az átülte-
tést és gyökeret eresszen.
„Ennyi?” − szaglászta meg Oberon a palántát. „Olyan magá-
nyosnak tűnik, ahogy itt ül, egyetlen élőként a holt mezőn. Annyit
fáradoztunk, és semmi látszatja.”
− Ez csak a kezdet, Oberon − mondtam hangosan, hogy
Granuaile is hallja. − Ez egy nagyon fontos első lépés.
„Rápisiljek, hogy még otthonosabban érezze magát?”
− Talán majd legközelebb. Nem akarom újabb sokknak kitenni.
„Képes lennél valami vagány druidaságra, hogy varázslással
gyógyítsd meg a területet?”
− Lassan úgy is felkeltem a föld figyelmét, és segíteni fog, de
egyelőre nem tehetünk többet. Az élet a közvetítőeszköz, és ezen a
területen nem akad még csírája sem, még egy baktérium sincs. Foly-
tatnunk kell a föld és a növények kihordását.
„Akkor azt hiszem, komoly gépparkra és néhány száz
billencses teherautóra lesz szükséged.”
Felkacagtam.
− Hogyan hozhatnék ide egy gépparkot?! Ide nem vezet út. Az
ösvény meg te is tudod, milyen. Túl nehezen járható. A terület nagy
része vadon. Teljesen gondozatlan bozót.
Oberon végignézett a Tony Kunyhójához vezető ösvényen,
mely továbbra is hat kilométerre volt tőlünk, aztán a lába előtt lévő,
magányos agávét vette szemügyre.
„Akkor ez nagyon sok ideig fog tartani. Eltaláltam?”
− Szó se róla, nagy munka lesz, de addig nem nyugodhatok
meg, amíg nem orvosolom. Hiába állok itt, és szólítom a földet,
semmi válasz.
 „Oh.” Oberon rám tekintett. „Tudom, hogy ettől szomorú vagy.
De engem nyugodtan hívhatsz, Atticus, én mindig válaszolok. Jut
eszembe, a slicced végig tárva-nyitva volt, és Granuaile még csak
megjegyzést sem tett rá.”
Kösz, haver − mondtam gondolatban, és lopva felhúztam far-
merem cipzárját.
„Látod? Én nemcsak hátulról fedezlek, hanem szemből is.
Megérdemlek egy jutalomfalatot, vagy nem?”