Hardin és Tessa drámai szerelme egy örvény, mely mindenkit

magával rántott, aki körülöttük volt. Most ezek a szereplők is

hangot kapnak, és újra felbukkannak az eredeti miután-
regények eseményei előtt, közben és azokat követően. A
regényben megismerjük Hardin beszámolóját az első
találkozásokról Tessával, és ez meg fogja változtatni az
eddigi véleményünket a komor fiúról és az angyalról, aki
szereti őt.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Anna Todd: Before
Gallery Books, a Division of Simon & Schuster, Inc., New York

A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság

a valósággal a véletlen műve.

Fordította: Gondáné Kaul Éva

Szerkesztette: Orosz Klaudia
Tördelés: Gelányi Mariann

Copyright © 2015 by Anna Todd

Hungarian translation © Gondáné Kaul Éva, 2019
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2019
A könyv bármely részletének közléséhez
a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
ISBN 978-963-406-818-1
A csodálatos olvasóimnak,
akik nem is tudják,
mennyi inspirációt adtak
Hessa lejátszólistája:

The Fray: Never Says Never

Imagine Dragons: Demons
The Civil Wars: Poison & Wine
Ed Sheeran: I'm a Mess
The 1975: Robbers
One Direction: Change Your Ticket
The Weekend: The Hills
Andrew Belle: In My Veins
The Cab: Endlessly
Halsey: Colors
Kelly Clarkson: Beautiful Disaster
Passenger: Let Her Go
A Great Big World ft. Christina Aguilera:
Say Something
Hunter Hayes: All You Ever
Bon Iver: Blood Bank
One Direction: Night Changes
Ron Pope: A Drop in the Ocean
John Mayor: Heartbreak Warfare
Jon McLaughlin: Beautiful Disaster
One Direction: Through the Dark
Coldplay: Shiver
Kodaline: All I Want
Sia: Breathe Me
első rész
MIELŐTT
Kiskorában a fiú arról álmodozott, hogy mi lesz belőle, ha
felnő.
Talán rendőr, vagy tanár. Anyu barátjának, Vance-nek az
volt a munkája, hogy könyveket olvas, és ez tetszett volna
neki is. De a fiú nem volt biztos a saját képességeiben – nem
tartotta magát tehetségesnek. Nem tudott énekelni, mint az
osztálytársa, Joss. Nem tudott nagy számokat összeadni és
kivonni, mint Angela. Az osztálytársai előtt alig mert
megszólalni, nem úgy, mint a vicces, nagyhangú Calvin. Csak
egy dolgot szeretett csinálni: a könyveit olvasni. Mindig
várta, hogy Vance hozza neki a következőt: hetente egyet,
néha többet, néha kevesebbet. Voltak olyan időszakok,
amikor a férfi nem bukkant fel, ilyenkor a fiú unatkozott, és
újraolvasta a régi kedvenceit. De mindig számíthatott arra,
hogy az a kedves bácsi visszatér hozzá, egy könyvvel a
kezében. A fiú egyre magasabb, egyre okosabb lett, és úgy
tűnt, mintha minden új könyv érkezésével nőtt volna néhány
centit.
Az idők során a szülei megváltoztak. Az apja harsányabb
és slamposabb lett, az anyja pedig fáradtabb, és
éjszakánként sokat sírt, egyre hangosabban. A kis ház
falaiba beivódott a dohányfüstnek meg az alkoholnak a
szaga. A mosogató állandóan tele volt mosatlan edényekkel,
és az apja lehelete mindig whiskytől bűzlött. Ahogy teltek a
hónapok, a fiú lassan elfelejtette, hogy nézett ki régebben az
apja.
Vance gyakrabban látogatta meg őket, és a fiú észre sem
vette, hogy az anyja már nem sír annyit. El volt foglalva
azzal, hogy barátokat szerezzen magának. Illetve csak egy
barátot. Aztán az a fiú elköltözött, ő pedig nem tartotta
fontosnak, hogy másokkal barátkozzon. Úgy érezte, nincs
szüksége barátokra. Nem zavarta, hogy egyedül van.
Aztán egy este idegen férfiak jöttek a házukba, és ez az
élmény megváltoztatta a fiút. Végignézte, mi történik az
anyjával. Az élmény megkeményítette, feldühítette, és ezek
után idegennek érezte az apját. Nem sokkal ezután az apja
többé nem jött haza tántorogva a szűk, koszos otthonukba.
Elment, és a fiú megkönnyebbült. Nem érezte a whisky
bűzét, nem törtek el a bútorok, és nem lettek újabb lyukak a
falban. Az apja nem hagyott mást maga után, csak egy
apátián fiút, és rengeteg felbontott cigarettásdobozt a
nappaliban.
A fiú utálta a cigaretta utóízét, de tetszett neki, ahogy a
füst megtölti a tüdejét. Mindegyiket elszívta, és amikor
elfogytak, vett magának még. Barátokat szerzett, ha
barátoknak lehet nevezni egy csapat lázadót és bajkeverőt,
akik csak gondot okoztak neki. Elkezdett kimaradni
esténként, és a dühös fiúkból álló kis csapat ártalmatlan
csínytevéseiből lassan komoly bűntettek lettek. Egyre
sötétebb mélységekbe süllyedtek. Ők is tudták, hogy ez
helytelen, sőt kifejezetten bűnös, de úgy gondolták, hogy
csak szórakoznak. Úgy érezték, hogy joguk van hozzá, és
élvezték az adrenalin áradását, a hatalom szédítő érzését.
Minden egyes ellopott ártatlanság után arrogánsabbak,
éhesebbek lettek, és újabb határokat léptek át.
A fiú volt a legszelídebb köztük, de elveszítette a
lelkiismeretét, és már nem álmodozott arról, hogy tűzoltó
vagy tanár lesz. A nőkkel való kapcsolata szokatlan irányba
fejlődött. Vágyott az érintésükre, de került minden érzelmi
kötődést. Ez az anyjára is vonatkozott, akinek többé nem
mondta, hogy szereti. Különben is ritkán találkoztak. Szinte
mindig az utcákat járta, és a ház már semmit sem jelentett
neki, csak azt a helyet, ahová a csomagok érkeznek. Vance
csomagjaira egy Washington állambeli cím volt firkantva.
Vance is elhagyta őt.
A fiú népszerű volt a lányok körében, akik valósággal
rávetették magukat. Hosszú körmüket a karjába vájták,
miközben hazudott nekik, csókolta és megdugta őket. Szex
után a legtöbb lány szerette volna átölelni a fiút. De ő
lerázta magáról a kezüket, nem csókolta meg a csupasz
vállukat. Többnyire lelépett, mielőtt magukhoz tértek. A
napjait részegen töltötte, az éjszakáit még részegebben. Az
italbolt mögötti sikátorban vagy Mark apjának a boltjában
lézengett, elfecsérelve az életét. Italboltokba tört be, aljas
videókat készített, megalázva a hiszékeny és naiv lányokat.
Nem volt már képes semmilyen érzelemre, csak gőgöt és
haragot érzett.
Az anyjának végül elege lett. Elfogyott a pénze és a
türelme, és nem tudta tovább elviselni a fia önpusztító
életmódját. Az apja egyetemi tanári állást kapott az Egyesült
Államokban. Egészen pontosan Washingtonban. Ugyanabban
az államban, sőt városban, ahol Vance élt. A jó ember és a
rossz ember megint egy helyen voltak.
Az anyja nem tudta, hogy a fiú kihallgatja, amikor az
apjával beszél, és megállapodnak abban, hogy odaküldi
hozzá. Úgy tűnt, az örege összeszedte magát, bár a fiú ebben
nem volt teljesen biztos. Nem lehetett biztos. Az apjának
volt egy barátnője, egy kedves nő, akit a fiú nagyon irigyelt.
Ő az apja jó oldalát kapta. Józanul elköltött közös vacsorákat
és kedves szavakat, amelyeket ő sosem hallott.
Amikor megérkezett az egyetemre, egy diákszövetségi
házba költözött, hogy bosszantsa az öregét. Nem tetszett
neki a hely, de egy kis megkönnyebbülést érzett, amikor
bevitte a dobozait a szép nagy szobába, ami az övé lesz. Itt
kétszer nagyobb szobája lett, mint a hampsteadi otthonában.
A falon nem voltak lyukak, a fürdőszobában nem másztak fel
bogarak a lefolyóból. És végre volt egy hely, ahol az összes
könyve elfért.
Eleinte magának való volt, és nem barátkozott senkivel.
A társasága lassan alakult ki, és nemsokára ugyanazt a sötét
mintát követte, mint otthon.
Találkozott Mark hasonmásával az óceán másik partján,
és ez megerősítette benne az elképzelést, hogy mindennek
így kell lennie. Lassan elfogadta, hogy mindig egyedül lesz.
Jól értett ahhoz, hogyan kell másokat megsérteni és
kellemetlenséget okozni az embereknek. Megint bántott egy
lányt, akárcsak azt a másikat, és közben ugyanazt az
izgalmat érezte, ugyanazt a vad, pusztító energiát, ami az
életét uralta. Inni kezdett, akárcsak az apja, tehát még
képmutató is lett, mert már nem volt joga haragudnia rá.
 De nem törődött vele. Teljesen érzéketlen volt, és a
barátai segítettek megfeledkezni arról, hogy az élete üres.
Nem érdekelte semmi.
Még a lányok sem, akik megpróbáltak közel kerülni
hozzá.
 Natalie

Amikor találkozott a sötét hajú, kék szemű lánnyal, tudta, hogy új kihívás vár rá.
Még sosem találkozott ilyen kedves, gyengéd lélekkel… és a lány odavolt érte.
A naiv lányt kiragadta a rendezett, erkölcsös környezetéből, felsöpörte egy
szemétlapátra, és egy olyan, sötét és könyörtelen világba dobta, ami számára
teljesen idegen volt. Számkivetettet csinált belőle. Először a gyülekezetéből
tagadták ki, aztán a családja is elfordult tőle. Gonosz pletykák keltek lábra róla,
és a bibliaszorongató öregasszonyok megbotránkozva összesúgtak a háta
mögött. A családja sem viselkedett különbül, a lánynak senkije sem maradt.
Elkövette azt a hibát, hogy megbízott a fiúban, és olyat várt el tőle, amire
képtelen volt.
Csúnyán elbánt a lánnyal, és az anyjánál ekkor telt be a pohár. Natalie
tönkretétele miatt száműzte őt a londoni otthonából, és Amerikába, Washington
államba küldte, hogy az apjával éljen. Most valóságosan is rátört a magány, amit
egész életében érzett.

A templom minden padsora tele van, olyan sokan gyűltek

össze istentiszteletre ezen a forró júliusi délutánon.
Általában ugyanazok az emberek jönnek el minden héten, és
én mindenkinek tudom a teljes nevét.
A családom előkelőségnek számít a kis gyülekezetben.
A húgom, Cecily mellettem ül az első sorban, és apró
kezével piszkálja a padról lepattogzó festéket. A
gyülekezetünk nemrég elnyert egy pályázatot, és a pénzt a
templom belső felújítására használhatjuk fel. Az ifjúsági
csoport tagjai körbejárják a helyi vállalkozókat, hogy
adományokat gyűjtsenek tőlük a munkálatokhoz. Ezen a
héten az a feladatunk, hogy festéket szerezzünk a helyi
boltokból, és lefessük a padokat. Az estéimet azzal töltöm,
hogy egyik üzletből a másikba megyek, támogatókat keresve.
Hirtelen egy halk pattanást hallok, és amikor lenézek,
látom, hogy Cecily letört egy kisebb darabot a padból. Ennyit
a festésről… A körmeit rózsaszínre festette, hogy passzoljon
a hajában lévő rózsaszín szalaghoz, de egy fiú veszett el
benne, ha rombolásról van szó.
– Cecily, jövő héten fogjuk megjavítani ezeket a padokat,
úgyhogy kérlek, ne… – Gyengéden megfogom a kezét, mire
durcás arcot vág. – Segíthetsz a festésben, hogy megint
szépek legyenek. Örülsz neki? – kérdezem mosolyogva.
Visszamosolyog rám, egy bájos fogatlan mosollyal, és
szaporán bólogat. Megrezzennek a tökéletes fürtjei. Anya
reggel besütötte a haját, és most büszke lehet Cecily
frizurájára.
A pásztor már majdnem végzett a prédikációval. A
szüleim egymás kezét fogva isszák a szavait. Az izzadság
végigcsurog a hátamon, miközben hallgatom a bűnről meg a
szenvedésről szóló intelmeket. Olyan meleg van a szűk kis
templomban, hogy anya sminkje végigcsurog az arcán, és a
szeme alatt fekete karikák jelennek meg. De ez lesz az utolsó
hét, amit légkondicionáló nélkül kell végigszenvednünk. Ha
nem így lenne, inkább betegséget színlelnék, hogy
elkerüljem ezt a gőzfürdőt.
Az istentisztelet végén anya beszélgetni kezd a pásztor
feleségével. Anya csodálja ezt a nőt, szerintem egy kicsit
túlságosan is. Pauline, a gyülekezet első asszonya egy
kemény nőszemély, akibe nem sok együttérzés szorult, ezért
nem nagyon értem, mit eszik rajta az anyám.
Intek Thomasnak, akivel együtt járunk ifibe, és ő az
egyetlen hasonló korú fiú a gyülekezetünkben. A családjával
kifelé igyekeznek a templomból, és már a kijárat közeléből
integet vissza nekem. Én is felállok, és a halványkék
ruhámba törlöm a kezem. Már alig várom, hogy végre
kiérjek a friss levegőre.
– Odakísérnéd Cecilyt a kocsihoz? – kérdezi apa, és
sokatmondó pillantással rám mosolyog.
Megpróbálja leállítani anya szóáradatát, mint minden
vasárnap, az istentisztelet után. Anya képes még órákig
csacsogni, miután már háromszor elbúcsúzott a
beszélgetőpartnerétől.
Ebben nem rá ütöttem. Inkább apa példáját követem, aki
ritkán szól, de akkor a szavainak súlya és értéke van. Apa
örül, hogy sok tulajdonságát felismerheti bennem. Nemcsak
a csendes természetét, hanem a kék szemét és a sötét haját,
ami a legfeltűnőbb hasonlóság kettőnk között. A magasságát
is tőle örököltem, illetve inkább az alacsonyságát. Én
százhatvanöt centiméter magas vagyok, és ő csak néhány
centivel magasabb nálam. Anya mindig azzal ugrat minket,
hogy Cecily tízévesen le fog hagyni mindkettőnket.
Bólintok apának, és megfogom a húgom kezét.
Gyorsabban megy nálam, és izgatottan átvág a kifelé tartó
kisebb tömegen. Szeretném visszahúzni, de olyan aranyos
mosollyal néz vissza rám, hogy nincs szívem megállítani,
inkább én is vele futok. Lesietünk a lépcsőn, és lelépünk a
gyepre, ahol Cecily kikerül egy idősebb házaspárt.
Felnevetek, amikor felkiált és majdnem nekimegy Tyler
Kentonnak, a gyülekezet legvásottabb gyerekének. A nap
szikrázik az égen. Jóleső érzéssel beszívom a friss levegőt, és
egyre gyorsabban futok Cecily után, aki egyszer csak
megbotlik a fűben. Gyorsan mellé térdelek, és megnézem,
hogy nem esett-e baja. Hátrasimítom a haját, és a szemébe
nézek. Az ajka legörbül, és látom rajta, hogy mindjárt elsírja
magát.
– A ruhám… – Apró kezét a ruháján lévő zöld fűfoltra
szorítja. – Tönkrement! – kiált fel kétségbeesetten, és
piszkos kezét az arcára szorítja. Gyengéden elveszem a kezét
az arcáról, és rámosolygok.
– Nem ment tönkre. Ki lehet mosni, drágám. – Letörlöm
az arcáról az egyik legördülő könnycseppet. Cecily szipog
egy kicsit, és még mindig nem hisz nekem. – Ilyesmi
mindenkivel előfordul. Én is sokszor elestem már a legjobb
ruhámban. – Ezt persze csak azért mondom, hogy
megnyugtassam.
Cecily szája halvány mosolyra húzódik.
– Nem igaz. – A húgom ismer engem. Én is
elmosolyodom, és felsegítem, közben még egyszer
megnézem a kezét meg a karját, hátha megsérült. De
nincsen semmi baja. Átölelem, és így folytatjuk az utunkat a
templomkertben, a parkoló felé. A szüleink is csatlakoznak
hozzánk. Apának sikerült leállítania anya pletykálkodását.
Hazafelé pillangókat rajzolok Cecily kedvenc
kifestőkönyvébe a hátsó ülésen, miközben a szüleink elöl
arról beszélgetnek, hogy mostanában mosómedvék
dézsmálják meg a kukáinkat. Apa nem állítja le a motort,
amikor leparkol a felhajtón. Cecily arcon csókol, aztán
kiszáll a kocsiból. Utánamegyek, megölelem anyát, aztán
aputól kapok egy puszit, mielőtt beülök a kormány mögé.
– Légy óvatos, drágám – figyelmeztet apa. – Ilyen szép
napos időben sokan vannak az utakon. – A kezével
beárnyékolja az arcát, és összehúzott szemmel néz rám. Már
régen volt ilyen ragyogó napsütés Hampsteadben. Eddig
csak a melegtől szenvedtünk, de a napot nem nagyon láttuk.
Bólintok, és megígérem apának, hogy óvatosan fogok
vezetni.
Amikor elhagyom a környéket, egy másik rádióállomásra
kapcsolok. Felcsavarom a hangerőt, és együtt énekelek a
rádióval a belváros felé menet. Az a célom, hogy három
vödör festéket szerezzek minden boltban, amit
meglátogatok. Egynek is örülnék, de hármat szeretnék, hogy
mindent le tudjunk festeni a templomban.
Az első üzlet, a Mark’s Háztartási Cikkek híresen a
legolcsóbb a városban. A tulajdonosnak igen jó hírneve van a
környéken, és örülök, hogy találkozhatok vele. Megállok a
majdnem üres parkolóban. Csak egy elegáns cseresznyepiros
autó meg egy minibusz áll benne. A régi épület deszkákból
és gipszkartonból épült. A cégtábla meg van repedve, és az
M betű alig olvasható. Amikor benyitok, nyikorog az ajtó, és
megszólal egy kis harang. Az egyik kartondobozról egy
macska ugrik a lábam elé. Megsimogatom, mielőtt folytatom
az utam az üzlet belseje felé.
A bolt belül is ugyanolyan rendetlen, mint kívül, és tele
van mindenféle kacattal, ezért csak akkor veszem észre a
fiút a pult mögött, amikor egészen közel érek hozzá. Kicsit
meghökkenek, amikor megpillantom. Magas, széles vállú, és
úgy néz ki, mintha évek óta sportolna.
– A tulajdonost keresem, Mark… – Megpróbálom
felidézni a tulaj vezetéknevét, de nem jut eszembe. Mindenki
csak Marknak hívja.
– Mark vagyok – szólal meg egy hang a sportos külsejű
fiú mögött. Kicsit oldalra hajolok, és meglátok egy másik
fiút, aki egy széken ül a pult mögött, és teljesen feketébe van
öltözve. Ő sokkal vékonyabb az elsőnél, mégis nagyobbnak
tűnik nála. Sötét haja kétoldalt hosszú, és elöl a homlokába
hullik. A napbarnított karja csupa tetoválás. A fekete
mintákon látszik, hogy gondosan megtervezték őket.
Nem vagyok oda a tetoválásért, de nem ítélem el érte,
csak arra gondolok, hogy ezen a nyáron rajtam kívül
mindenki le van már barnulva.
– Nem, én vagyok Mark – mondja egy harmadik hang. Az
első fiú másik oldalán egy középtermetű, vékony, rövidre
vágott hajú fiút pillantok meg. – De az ifjabb Mark. Ha az
öregemet keresed, ő ma nincs itt.
A harmadik fiúnak is van néhány tetkója, de nem olyan
rendezetten, mint a hosszú hajúnak, viszont egy piercing
csillog a szemöldökében. Egyszer megkérdeztem a
szüleimet, mit szólnának, ha átlyukasztanám a köldökömet,
és még most is nevetnem kell, ha az elszörnyedt arcukra
gondolok.
– Ő a jobb a két Mark közül – jegyzi meg a hosszú hajú
fiú, mély, lassú hangon. Elmosolyodik, és két gyönyörű
gödröcske jelenik meg az arcán.
Felnevetek, mert sejtem, hogy ez távol van az igazságtól.
– Nem hiszem – válaszolom évődve. Mindhárman velem
nevetnek, és az ifjabb Mark mosolyogva közelebb lép
hozzám.
A széken ülő fiú feláll. Olyan magas, hogy a jelenléte még
határozottabbnak tűnik. Valósággal fölém tornyosul. Nagyon
vonzó, és az arca markáns. Szögletes áll, sötét szempillák,
dús szemöldök. Az orra vékony, és az ajka halvány rózsaszín.
Rábámulok, ő pedig visszabámul rám.
– Miért keresed az apámat? – kérdezi Mark.
 Amikor nem válaszolok azonnal, Mark és a sportos fiú
összenéz, majd kíváncsi pillantással rám mered.
Hirtelen magamhoz térek, és elszégyellem magam, hogy
így rácsodálkoztam a hosszú hajú fiúra.
– A hempsteadi baptista gyülekezettől jöttem, és
adományt szeretnék kérni. Festékre vagy egyéb felszerelésre
van szükségünk, hogy felújítsuk a templomot, ami…
Elhallgatok, mert a vonzó, rózsaszín ajkú fiú beszélgetni
kezd a barátjával, de olyan halk hangon, hogy nem hallom,
mit mond. Aztán ők is elhallgatnak, és a három fiú rám
mosolyog.
Mark szólal meg először.
– Ezt megtehetjük neked – jelenti ki.
Behízelgőnek találom a mosolyát, de nem tudom
megmondani, miért. Visszamosolygok rá, és megköszönöm
neki.
A fiú a barátjához fordul, akinek egy hatalmas hajó van a
bicepszére tetoválva.
– Hardin, hány kanna festék van hátul?
Hardin? Milyen furcsa név. Még sosem hallottam.
A pólójának az ujja csak a hajó felét takarja el. Nagyon
szép tetoválás. Tökéletesek a részletek, és szépek a színek.
Amikor az arcára nézek, egy pillanatra megint megbámulom
az ajkát, és érzem, hogy elpirulok. A fiú merőn néz engem,
és észreveszi, hogy a pillantásom elidőzött az arcán. Látom,
hogy Mark Hardinra néz, de nem értem, mit súg oda neki.
– Mit szólnál egy ajánlathoz? – kérdezi Mark, és Hardin
felé int a fejével.
Érdeklődve hallgatom. Ez a Hardin viccesnek tűnik – egy
kicsit furcsa, de azért tetszik.
– És mi lenne az? – Csavargatni kezdem a hajam, és
várok. Hardin még mindig engem bámul. Van benne valami
rejtélyes. Ezt rögtön megéreztem. Azon kapom magam, hogy
érdekel ez a fiú, aki annyira igyekszik keménynek tűnni.
Belegondolok, mit szólnának a szüleim, ha hazavinném.
Anya szerint a tetoválás bűnös dolog, de én nem vagyok
ebben biztos. Nekem biztosan nem kéne, de elismerem, hogy
egyfajta önkifejezés lehet, abban pedig mindig van valami
szépség.
Mark megvakarja az állát.
– Ha kétszer randevúzol a barátommal, Hardinnal, akkor
adok tíz gallon festéket.
Hardinra nézek, aki gunyoros mosollyal az ajkán figyeli a
reakciómat. Az ajka csodálatos. Az enyhén nőies külseje
vonzóbbá teszi, mint a fekete ruhái vagy a rendetlen haja.
Tehát erről sugdolóztak? Tetszem Hardinnak?
Elgondolkodom, Mark pedig emeli a tétet.
– Bármilyen színt. Bármilyen árnyalatot, méghozzá
ingyen. Tíz gallont kapsz.
Jó üzletember.
Csettintek a nyelvemmel.
– Egy randi – jelentem ki.
Hardin felnevet. A nevetése is mély, mint a hangja, és a
gödröcskéi újra megjelennek. Oké… be kell ismernem, hogy
nagyon szexi. Észre sem vettem, hogy milyen vonzó, amikor
beléptem az üzletbe. Csak arra gondoltam, hogy
megszerezzem a festéket, és a neonfényben először fel sem
tűnt, milyen szép zöld szeme van.
– Egy randi is megteszi. – Hardin zsebre vágja a kezét, és
Mark a rövid hajú fiúra néz.
Büszke vagyok magamra, hogy ilyen ügyesen
alkudoztam, és mosolyogva sorolom, milyen színekre lesz
szükségem a padsorokhoz, a falakhoz és a lépcsőkhöz.
Közben úgy teszek, mintha nem érdekelne a randevú
Hardinnal, a zárkózott, kócos hajú fiúval, aki olyan ártatlan
és félénk, hogy hajlandó tíz gallon festéket elcserélni
egyetlen randevúra.
 Molly

Az anyja mesélt neki a veszélyes lányokról, amikor kisfiú volt. Minél gonoszabb
egy lány hozzád, és minél messzebb fut tőled, annál jobban kedvel. Kitartóan
üldözni kell őt, ezt tanítják a fiatal fiúknak.
Ezek a kitartó fiúk aztán férfivá nőnek, és rájönnek, hogy ha egy lány nem
kedveli őket, akkor egyszerűen nem kedveli őket. A lány úgy nőtt fel, hogy nem
volt mellette egy nő, aki megmutatta volna, hogyan kell a férfiakkal bánni. Az
anyja gyorsabb és nagyobb életről álmodott, mint amit mellette élhetett volna,
és a lány a körülötte lévő férfiakat figyelve tanulta meg, hogyan kell egy férfinak
viselkednie.
Amikor a lány felnőtt, gyorsan ráérzett a játszmák ízére, és hamarosan
mesterjátékos lett belőle.

Lehúzom a ruhámat, amikor befordulok a sarkon, és

belépek a mellékutcába. Hallom a szakadó csipke hangját, és
átkozom magam, hogy megint ez történik.
Vonattal bejöttem a városba, hogy… csináljak valamit.
Nem tudom, mit, de már nagyon unom, hogy így érzem
magam. Az üresség olyan viselkedésre veheti rá az embert,
amire sosem gondolt volna, és ez az egyetlen módja annak,
hogy betöltsem a lelkemben tátongó átkozottul nagy űrt.
Elégtétellel tölt el, ha a férfiak megbámulnak. Úgy érzik,
hogy joguk van a testemhez, mert az öltözékemmel
szándékosan provokálom őket. Undorítónak tartom őket,
mert teljesen félreismernek, mégis játszom a szerepemet, és
bátorítom a viselkedésüket, amikor rájuk kacsintok. Egy
szégyenlős mosoly nagy hatással van egy magányos férfira.
Magamtól is undorodom, amiért szükségem van a
figyelmükre. Égő fájdalmat érzek a bensőmben, amit
mindenáron csillapítani akarok.
Befordulok még egy sarkon, és elfordítom a fejem,
amikor egy fekete kocsi lelassít mellettem, és a benne ülő
férfi végigmér. Az utcák sötétek, és ez a zegzugos mellékút
Philadelphia egyik gazdag negyede mögött húzódik. Az
utcákon drága üzletek sorakoznak, és mindegyiknek saját
hátsó terasza van.
Túl sok a pénz, de kevés az öröm a Main Line-on.
– Van kedved kocsikázni? – kérdezi a férfi, miközben a
kocsi automata ablaka halk zúgással leereszkedik. Az arca
kicsit ráncos, őszülő szőke haját gondosan elválasztotta és
lefésülte. A mosolya behízelgő, és a korához képest jói néz
ki, de az agyamban most is megszólalnak a vészcsengők,
mint minden hétvégén, amióta valami megmagyarázhatatlan
késztetést követve, zombiként sétálgatok a belvárosban. A
mosolya ugyanolyan hamis, mint az én Chanel táskám. Ez a
mosoly a pénzből fakad, ezt már megtanultam. Az ilyen
fényes autókban olyan férfiak ülnek, akiknek sok pénzük
van, de nincs lelkiismeretük. A feleségük már hetek, sőt
hónapok óta nem feküdt le velük, és az utcákon keresik a
figyelmet, amit otthon nem kapnak meg.
De én nem akarom a pasi pénzét. A szüleimnek van elég
pénze, még több is, mint kéne.
– Nem vagyok prosti, te beteg állat! – A magas sarkú
cipőmmel belerúgok a csillogó kocsijába, és észreveszem a
gyűrűt a kezén. A pillantása követi az enyémet, és a kezét a
kormánykerék alá rejti. Szemétláda. – Ügyes próbálkozás.
Menj haza a feleségedhez! Akármilyen béna kifogással léptél
le otthonról, le fogsz bukni, ha nem húzol vissza időben.
Továbbmegyek, miközben a férfi valamit még mond
nekem. De már nem hallom, és a hangját elviszi a szél a
sötét éjszakába. Nem is nézek vissza rá.
Az út majdnem üres, mert hétfő este van, és már kilenc
óra is elmúlt. Az épületek hátsó részén gyér a világítás, a
levegő nyugodt és csendes. Elhaladok egy étterem mögött.
Gőz árad ki az ablakokon, és az orromat megcsapja a faszén
illata. Csodálatos ez a szag. Eszembe juttatja a kerti
sütögetéseket Curtiséknél, amikor szinte családtagnak
számítottam náluk.
Elhessegetem a gondolatot, és viszonzom a kötényt és
szakácssapkát viselő középkorú nő mosolyát, aki kilép az
étterem hátsó ajtaján. Az öngyújtó fénye felragyog az
éjszakában. Megszívja a cigijét, és megint rámosolygok.
– Vigyázz magadra ezen a környéken, kislány –
figyelmeztet a rekedt hangján.
– Mindig vigyázok – válaszolom mosolyogva, és
legyintek. A nő megcsóválja a fejét, és a szájába veszi a cigit.
A füst megtölti a hideg levegőt, és a cigaretta parázsló fénye
felizzik a sötétben. A nő egy sietős slukk után a betonra
dobja a cigit, és rátapos.
Folytatom az utamat. A levegő egyre hűvösebb lesz.
Megint elhalad mellettem egy kocsi, mire a járda másik
szélére húzódok. Ez a kocsi is fekete… Jobban szemügyre
veszem, és rájövök, hogy ugyanaz a fényes fekete jármű
halad mellettem, mint az előbb. Végigfut a hátamon a hideg,
amikor lelassít és a kerekei szétlapítják a mellékutcán
heverő szemetet.
Megszaporázom a lépteimet, és egy nagy konténer mögé
húzódom, hogy minél messzebb legyek az idegentől. Sikerül
leelőznöm a kocsit.
Nem tudom, miért vagyok ilyen paranoiás ma este,
amikor majdnem minden hétvégén ezt csinálom. Egy rémes
köténybe bújok, megpuszilom apát, és kérek tőle pénzt a
vonatjegyre. Ő a homlokát ráncolja, és azt mondja, hogy túl
sok időt töltök egyedül, és hogy tovább kell lépnem, mielőtt
az élet elszalad mellettem. Ha olyan könnyű lenne
továbblépni, akkor nem öltöznék át ebbe a ruhába, nem
gyűrném a ronda kötényt a táskámba, hogy hazafelé menet
megint visszavegyem.
Továbblépni. Mintha az olyan egyszerű lenne. Molly, még
csak tizenhét éves vagy. Vissza kell térned az életbe, mert
elpazarlod a legszebb éveidet, mondogatja az apám. Én
mindig bólogatok, mosolygok, és úgy teszek, mintha
egyetértenék vele. Közben azt kívánom, hogy ne
hasonlítgassa állandóan az ő veszteségét az enyémhez. Mert
az a különbség, hogy az anyám itt akart hagyni minket.
Ma valahogy másképp érzem magam, talán azért, mert
ugyanaz a férfi másodszor áll meg mellettem alig húsz perc
leforgása alatt.
Futni kezdek, és a kátyús mellékutat magam mögött
hagyva, a forgalmas utca felé igyekszem. Egy taxi rám
dudál, amikor kiszaladok az úttestre. Gyorsan visszaugrok a
járdára, és zihálva levegő után kapkodok.
Haza kell mennem. Most. A hideg levegő marja a
tüdőmet. Körülnézek.
– Molly? Te vagy az, Molly Samuels? – kiált fel mögöttem
egy női hang.
Megfordulok, és egy ismerős arcot pillantok meg. Annak
a személynek az arcát, akit ma egyáltalán nem akartam
látni. Legszívesebben futásnak erednék az ellenkező irányba,
de ekkor találkozik a pillantásunk. Két barna
bevásárlószatyrot cipel, és egyenesen felém tart.
– Mit keresel itt, ilyen későn? – kérdezi Mrs. Garret, és
hátrasimítja az arcába hulló haját.
– Csak sétálok. – Megpróbálom lejjebb húzni a ruhát a
combomon, amikor nem néz oda.
– Egyedül?
– Te is egyedül vagy – vágom rá.
A nő felsóhajt, és megigazítja az egyik szatyrot a
kezében.
– Gyere, ülj be a kocsiba! – Azzal elindul a sarkon álló
barna furgon felé.
Megnyomja a távirányító gombját, mire kinyílik az ajtó,
én pedig vonakodva beszállok. Inkább vagyok itt Mrs.
Garrettel és a véleményével, mint az utcán azzal a pasival,
aki nem hajlandó elfogadni a visszautasítást.
A megmentőm beül a kormány mögé, és egy pillanatig
maga elé bámul, mielőtt felém fordul.
– Tudod, nem viselkedhetsz így az egész hátralévő
életedben. – A hangja erős, de a keze remeg a
kormánykeréken.
– De én nem…
– Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna. – A
válasz elárulja, hogy nem áll szándékában finomkodni. –
Egészen másképp öltözöl, mint régebben, és nem hiszem,
hogy az apád örülne neki, ha meglátna. A hajad rózsaszín…
Nem is hasonlít a természetes szőke hajadra. És itt
sétálgatsz egyedül késő este. Tudod, nemcsak én vettelek
észre. John, aki a gyülekezetembe jár, meglátott valamelyik
este. Elmesélte nekünk mindenki előtt, hogy nézel ki.
– Én csak…
Mrs. Garret csak legyint a tiltakozásomra.
– Nem fejeztem be. Az apád szerint már nem is készülsz
az Ohio State-re, pedig Curtisszel éveken át azt terveztétek,
hogy mindketten oda fogtok járni.
Amikor kimondja ezt a nevet, mintha egy éles karddal
belém hasítanának, és bezúznák azt a kemény páncélt, amit
magam köré növesztettem. Az ürességet, amivel védem
magam. A fia arca elárasztja az elmémet, és a hangja
megtölti a fülemet.
– Hagyd abba… – A fájdalom megbénít, és alig tudom
kipréselni magamból a szavakat.
– Nem hagyom abba, Molly – jelenti ki Mrs. Garret.
Amikor ránézek, látom, hogy nagyon fel van dúlva.
Mintha az elmúlt hat hónapban egyre csak gyűltek volna
benne az érzelmek, és most bármelyik pillanatban
kirobbanhatnak belőle.
– Curtis a fiam volt – folytatja. – Úgyhogy ne ülj itt, és ne
tegyél úgy, mintha neked több okod lenne a fájdalomra, mint
nekem. Elveszítettem a gyermekemet, az egyetlen fiamat, és
most itt ülök, és nézem, ahogy elveszítem a drága kicsi
Mollyt is, akit láttam felnőni… Ezért nem fogok tovább
hallgatni. Tessék egyetemre járni, és elhúzni ebből a
városból, ahogy Curtisszel terveztétek. Folytasd az életet.
Mindnyájunknak ezt kell tennie. És ha én meg tudom tenni,
akármilyen nehéz is, akkor te is képes leszel rá.
Mrs. Garret elhallgat, én pedig úgy érzem, mintha az
elmúlt két percben csomókat kötött volna a gyomromra.
Mindig csendes nő volt, inkább a férje beszélt sokat, de most
nem tűnik olyan gyengének és törékenynek, mint korábban.
A hangja nem lágy, mint máskor, hanem kemény és elszánt.
Nagy hatással van rám ez a változás, és megfájdul a szívem,
ha arra gondolok, mi lett belőlem.
De én vezettem azt az autót.
Belementem, hogy én vezessem Curtis kisteherautóját
aznap este, egy nappal a jogosítványom megszerzése előtt.
Izgatottak voltunk, és nem tudtam ellenállni a mosolyának.
Minden porcikámmal imádtam őt, és amikor meghalt,
teljesen szétestem. Ő volt az én menedékem, és mellette
biztos voltam abban, hogy nem fogom úgy végezni, mint az
anyám. Nem leszek olyan nő, aki valami többre és
nagyobbra vágyik, és nem elégszik meg azzal, hogy anya és
feleség legyen egy gazdag kertvárosban. Anyám azzal
töltötte a napjait, hogy festegetett és táncolgatott a nagy
házunkban, dalokat énekelt, és megígérte nekem, hogy ki
fogunk törni ebből a sivár kisvárosból. Nem itt fogunk
meghalni… Egyszer meg fogom győzni az apádat,
mondogatta mindig.
Az ígéretének csak a felét tartotta be, és két évvel
ezelőtt, az éjszaka közepén elment. Úgy tűnik, nem bírta
elviselni azt a szégyent, hogy csak anya és feleség. A legtöbb
nő nem találná ezt olyan szégyenletes dolognak, de anya
igen. Ő azt akarta, hogy mindenki rá figyeljen, és az
emberek megismerjék a nevét. Engem hibáztatott, amikor ez
nem történt meg, még ha próbálta is tagadni. Mindig
szégyellt engem. Állandóan arra emlékeztetett, hogy mit
tettem a testével. Számtalanszor elmesélte, milyen jól nézett
ki, mielőtt megérkeztem. Úgy viselkedett, mintha én
döntöttem volna el, hogy ennek az önző nőnek a méhében
kezdek el növekedni. Egyszer megmutatta a hasán lévő
hegeket, amiket én okoztam, és vele együtt szörnyülködtem
a terhességi csíkok láttán.
Állítólag én akadályoztam meg abban, hogy hozzá méltó
életet éljen, mégis állandóan ígéretekkel szédített. Hatalmas,
fényes városokról mesélt nekem, ahol a plakátokon ő
szerepel majd.
Egyik este még azt hallgattam, milyen világot képzel el
magának, aztán kora hajnalban a lépcső tetején állva
néztem, ahogy a bejárati ajtó felé tart egy bőröndöt húzva
maga mögött. Káromkodott, és hátradobta a haját a válláról.
Úgy volt öltözve, mintha állásinterjúra menne. Kisminkelte
magát, és beszárította a haját. Legalább egy fél flakon
hajlakkot magára fújhatott, hogy úgy álljon a frizurája.
Izgatottnak és magabiztosnak tűnt, amikor megérintette és
megigazította a haját.
Mielőtt kilépett az ajtón, körülnézett a gyönyörűen
berendezett nappalijában, és olyan mosoly ragyogott az
arcán, amit még sosem láttam rajta. Aztán becsukta az ajtót.
Elképzeltem, hogy odakint boldogan nekitámaszkodik, és
még mindig mosolyog, mintha a paradicsomba menne.
Nem sírtam, csak leosontam a lépcsőn, és megpróbáltam
az emlékezetembe vésni, hogy nézett ki, és hogyan
viselkedett. Emlékezni akartam minden beszélgetésre,
minden ölelésre. Rájöttem, hogy az életem megint meg fog
változni. A nappali ablakán át néztem, ahogy beszáll egy
taxiba. Azt hiszem, mindig tudtam, hogy megbízhatatlan. Az
apám félt elhagyni a várost, ahol felnőtt, és ahol egy nagyon
jó állásban dolgozott, de száz százalékig megbízható volt.
Mrs. Garret óvatosan megérinti a rózsaszín hajamat.
– Akkor sem változtathatsz a történteken, ha rózsaszín
ételfestékbe dugod a fejed.
Elmosolyodom a szavain, és azt válaszolom, ami először
eszembe jut.
– Nem azért festettem be a hajam, mert láttam a fiadat a
szemem előtt elvérezni! – csattanok fel, és eszembe jut, hogy
a sötét rózsaszín hajfesték vérnek tűnt, amikor leöblítettem.
Ellököm a nő kezét. Igen, ezek kemény, nagyon kemény
szavak, de kicsoda ő, hogy megítéljen?
Látom Mrs. Garret arcán, hogy elképzeli a fia
szétroncsolódott testét, amely mellett két órán át ültem,
mielőtt megérkezett volna a segítség. Megpróbáltam
kikapcsolni a biztonsági övét, de hiába erőlködtem. Amikor a
kocsi a korlátnak csapódott, úgy meghajlott a karosszériája,
hogy a karomat sem tudtam megmozdítani. Pedig
igyekeztem, és azzal sem törődtem, hogy az éles fém belevág
a bőrömbe. A szerelmem nem mozdult meg, nem szólalt
meg, én pedig sikoltoztam és kiabáltam. Kiabáltam vele, a
kocsival, az egész világegyetemmel, miközben küszködtem,
hogy megmentsem magunkat.
De a világegyetem elárult engem, és teljesen elsötétedett,
amikor Curtis arca elsápadt, és a teste elernyedt. Most már
hálás vagyok, hogy nem sokkal a halála után elájultam, így
nem kellett tovább néznem azt, ami lett belőle, és közben
kétségbeesetten reménykedni, hogy valahogy újra életre kel.
Mrs. Garret halkan felsóhajt, és vezetni kezd.
– Megértem a fájdalmadat, Molly… Ha bárki megérti, az
én vagyok. Én is küszködtem, és megpróbáltam kitalálni,
hogyan folytassam az életem. De te olyasmiért teszed tönkre
az életedet, amiről nem tehetsz.
Össze vagyok zavarodva, és az egyik kezemet
végighúzom az ajtó kárpitján.
– Nem tehetek róla? Én vezettem a kocsit. – Most is
hallom az összeroncsolódó karosszéria fémes hangját, amint
a jármű előbb egy fának, majd egy korlátnak csapódott.
Remegni kezd a kezem az ölemben. – A kezemben volt az
élete, és én megöltem.
Curtis maga volt az élet. Okos volt, barátságos, és
mindent szeretett. Örülni tudott még a legnevetségesebb,
legegyszerűbb dolgoknak is. Én nem voltam olyan, mint ő.
Sokkal cinikusabb voltam, főleg, miután az anyám lelépett.
De ő mindig meghallgatott, amikor a haragom miatt
ostobaságot csináltam vagy mondtam. A születésnapján
segített az apámnak kitakarítani az anyám festőszobáját,
miután én fekete festékkel leöntöttem a képeket, amelyeket
ránk hagyott. Nem kérdezte tőlem, miért kívántam többször
is anyám halálát.
Sosem ítélt el, és a segítségével össze tudtam szedni
magam, pedig erre egyedül képtelen lettem volna. Mindig
úgy gondoltam, hogy neki köszönhetem majd, ha sikerül
megbirkóznom az egyetemmel, és új barátokat tudok
szerezni egy idegen városban. Nem szoktam eltitkolni, mi a
véleményem az emberekről, ezért nehezen ment a
barátkozás. Curtis mindig azt mondta, hogy nincs velem
semmi baj, és úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerinte én
mániákusan őszinte voltam, és a kapcsolatunkban inkább ő
játszaná a hazug szerepét. Tényleg úgy tett, mintha kedvelné
a nagyképű, sznob, gazdag srácokat az iskolában. Mindig ő
volt a kedves fiú, akit mindenki szeretett. Én voltam
mellette a plusz egy fő. Olyan sokat voltunk együtt, hogy
mindenki kezdett elviselni engem, és megszokta a tüskés
természetemet. Curtis sármja valahogy kárpótolta őket. Ő
volt az én mentségem a világ felé, mert úgy tűnt, hogy látott
bennem valamit. Ő volt az egyetlen ember, aki mindig
elfogadott és szeretett, de aztán ő is elhagyott engem. Az én
hibám volt, ahogy abban is biztos vagyok, hogy az anyám
azért ment el, mert ráunt a városra, az apám
kiszámíthatóságára és a szőke hajú lányára.
Amikor a mosdó rózsaszín lett és a szőkeségem eltűnt a
lefolyóban, vele együtt eltűnt a vágyam is, hogy valaha
normális legyek.
– Az egyik ismerősömnek komoly összeköttetései vannak
Washingtonban. – Majdnem elfelejtettem, hol vagyok, mert
az elmúlt tíz percben újra átéltem az életem minden rémes
élményét. – Megkérdezhetem, hogy be tud-e juttatni egy jó
iskolába. Szép arra a vidék. Zöld és buja. Már jócskán benne
vagyunk az évben, de megpróbálom, ha van hozzá kedved.
Washington? Mi a fene van Washingtonban?
Megfontolom Mrs. Garret ajánlatát. Akarok egyáltalán
egyetemre menni? Miközben a választ fontolgatom, hirtelen
eszembe jut, hogy igenis el akarok menni ebből a rettenetes
városból. Talán igent kéne mondanom. Fiatalabb koromban
sokszor gondoltam más városokra. Anya sokat mesélt Los
Angelesről, ahol mindennap tökéletes az idő. Beszélt New
Yorkról, ahol az utcák mindig tele vannak emberekkel. És
mesélt azokról a fényes nagyvárosokról, ahol élni akart. Ha
ő el tudta volna viselni ezeket a helyeket, akkor én is
elviselem Washingtont.
De nagyon messze van, az ország másik végében. Az
apám egyedül maradna itt… Bár talán ez jót is tenne neki.
Már alig vannak barátai, mert mindig értem aggódik, és
megpróbál rávenni, hogy legyek boldog. A saját élete miatt
már nem is aggódik. Talán segítene neki, ha elmennék
egyetemre. Talán visszazökkenne az élete a régi, normális
kerékvágásba.
Lehet, hogy barátokat is tudnék szerezni. A rózsaszín
hajam nem lenne olyan riasztó egy nagyvárosban, ahol az
emberek nyitottabbak. És a lányok nem tartanák
fenyegetőnek a kihívó ruháimat.
Mindent újrakezdhetnék, és Mrs. Garret büszke lehetne
rám.
Curtisnek is adhatnék valamit, amire büszke lenne.
Lehet, hogy pont Washingtonra van szükségem.
Miközben itt ülök a szeretett és elveszített fiú anyja
mellett, megfogadom, hogy összeszedem magam.
Washingtonban nem vonatozok ki a sötét külvárosba.
Nem rágódok a múlton.
Nem hagyom el magam.
Csak olyasmit csinálok, ami előremozdítja a jövőmet – és
útközben nem érdekel senkinek sem a véleménye.
 Melissa

Alábecsülte a lányt, amikor először találkoztak. Akkor nem tudott róla semmit,
és még ma sem tud róla túl sokat. Először a bátyját ismerte meg, akivel sokat
ittak együtt. Közben kiismerte, és rájött, milyen aljas ember. A lány bátyja egy
kígyó volt, aki alattomosan tekergett a kampuszon, mintha az a saját
vadászterülete lenne. Ott választotta ki és leste meg az áldozatait.
Az alapos megfigyelésnek köszönhetően rájött, hogy ennek a kígyónak van
egy gyenge pontja: a húga, egy izmos testű, fekete hajú, barna bőrű szépség.
Egyre jobban gyűlölte a kígyót, és észrevette, mennyire odavan a húgáért.
Állandóan körülötte lebzselt, mintha ő lenne a legfontosabb számára az egész
világon. Persze csak a saját ördögi vágyai után. Meggyőzte magát, hogy a kígyó
egyre elvetemültebb, és dögvészként terjeszti maga körül a mocskot. Meg kell
állítani. A fiú tervet kovácsolt.
Meg kell akadályozni a mocsok terjedését, és a húga csak járulékos
veszteség lesz.

Péntek este van, de a ház üres. Az apám egy banketten van

a kórházban, ahol az előléptetését ünneplik, a barátaim
pedig bulizni mentek. Egyik lehetőséget sem tartom olyan
vonzónak, hogy én is ott legyek.
A buli nem lenne rossz, ha nem a diákszövetségi házban
tartanák, ahol a bátyám szokott lógni. Ráadásul annyira félt
engem, hogy nem is érezhetem jól magam. Ez annyira
bosszantó.
A bankett talán jobb választás lenne, de csak részben. Az
apám, a város köztiszteletben álló orvosa inkább
gyógyítóként jeleskedik, mint szülőként… de azért igyekszik.
Az ideje értékes és drága, és nem vehetem fel a versenyt a
beteg emberekkel, akiknek a számláiból vettük ezt a
hatalmas házat, ahol most üldögélek és nyafogok.
Bűntudatom támad, ezért felveszem a telefont, és meg
akarom írni az apámnak, hogy mégis elmegyek a bankettre.
Aztán látom, hogy kilenc óra van, és a bankett nyolckor
kezdődött. Csak megzavarnám az ünnepséget, és újabb okot
adnék apám fiatal barátnőjének, hogy megint panaszkodjon
rám. Tasha csak három évvel idősebb nálam, és már egy éve
jár apával. Kicsit megértőbb lennék iránta, ha nem jártunk
volna egy középiskolába, és nem emlékeznék arra, milyen
aljas kis kígyó. Vagy nem tenne úgy, mintha nem emlékezne
rám, pedig tutira tudja, ki vagyok.
Akármilyen bunkó is hozzám, nem árulkodom róla
apának. Tasha boldoggá teszi. Elmosolyodik, amikor apa
ránéz. Nevet a béna viccein. Tudom, hogy nem úgy szereti,
ahogy megérdemelné, de apa teljesen átalakult, amióta
betoppant a rendelőjébe a törött ujjával meg a hetyke
cickóival. Apámat sokkal jobban megviselte a válás, mint az
anyámat, aki azonnal bejelentette, hogy visszamegy
Mexikóba, és a nagyszüleimnél lakik, amíg sikerül a saját
lábára állnia.
Nem tudom, kit akar becsapni. Annyi pénzt kapott
apától, amiből egész hátralévő életében dőzsölhet.
Nem akarom zavarni apát és Tashát, ezért inkább
Dannek írok. Most éppen egy volt iskolatársammal jár. De a
csaj még mindig középiskolás, ellentétben velem. A bátyám
engem nagyon félt, és mindent megtenne értem, de más
lányokkal nagyon aljas módon viselkedik. Egy igazi
szemétláda, tényleg. Igyekszem nem foglalkozni a
nőügyeivel. A barátai is szemétládák, csak általában
fiatalabbak és még aljasabbak nála. Szereti hozzá hasonlóan
alja emberekkel körülvenni magát, mert akkor azt hiszi,
hogy különb náluk. Király akar lenni a patkányok között, azt
hiszem.
Dan válasza nem késik. Húsz perc múlva érted megyek.
Küldök neki egy mosolygós arcot, és felpattanok az
ágyról, hogy készülődni kezdjek. Nem állíthatok be smink
nélkül, egy szürke WCU-s egyetemi pólóban. Szeretnék
jobban kinézni, ha már buliba megyek. Ugyanakkor
óvatosnak kell lennem, milyen ruhát választok, ha nem
akarom egész este a bátyám macerálását hallgatni.
Kinyitom a ruhásszekrényt, és keresgélni kezdek a fekete
flitteres ruhák között. Rengeteg ruhám van. Anyám egy
hordás után mindig nekem adta a ruháit. Apa próbálta
boldoggá tenni őt csillogó ruhákkal és egy piros
sportkocsival, de anya valahogy mégsem lett soha boldog.
Amikor elment, felajánlotta nekem, hogy költözzek vissza
Mexikóba vele. Talán viccesnek tűnik, de nem tudtam
elképzelni, hogy lemondjak az úszásról, és elhagyjam az
úszócsapatomat. Az úszás mindennél fontosabb számomra,
itt Washingtonban. Ezt hiányolnám a legjobban, apán és
Danen kívül, ha elmennék. Dan fejében megfordult, hogy
visszaköltözik, de nem akart itt hagyni engem. Mert akkor
nem tarthatna állandóan szemmel.
Két ruhát is felpróbálok, de visszahajítok a szekrénybe.
Végül előveszek egy overallt, amit még nem hordtam, de
nagyon csinos. Tiszta fekete, csak a vállpántján van egy
finom rózsaszín minta. A szűk fazon kihangsúlyozza a
fenekemet, és nem túl elegáns, ezért nyugodtan felvehetem
egy buliba. Ugyanakkor eleget takar belőlem, hogy a bátyám
megnyugodjon, és befogja a száját.
Hamar elkészülök, és Dan idegesítő dudája már meg is
szólal az utcán. Felkapom a táskámat, és leszaladok a
lépcsőn. Ha nem sietek, a szomszédok megint panaszkodni
fognak a zaj miatt. Gyorsan beállítom a riasztó kódját, és
kilépek az ajtón. Amikor Dan Audijához érek, látom, hogy
magával hozta néhány arany ifjú haverját.
– Logan, engedd előreülni! – adja ki a parancsot.
Sokszor találkoztam már Logannel, aki mindig kedves
volt hozzám. Egyszer rám hajtott egy bulin. Aztán felálltam
a heverőről, és rájött, hogy legalább tíz centivel magasabb
vagyok nála. Azt mondta, hogy jó barátok lehetünk. Jót
nevettem rajta, mert tetszett a stílusa. Azóta ő a kedvencem
a bátyám idióta spanjai közül.
– Nem kell. Beszállok hátra – állítom le Logant, amikor
kikapcsolja a biztonsági övét. Bemászok a hátsó ülésre, egy
hullámos fekete hajú srác mellé, akinek féloldalt emósan az
arcába lóg a haja. Ez a frizura jól megy a szemöldökében
meg a szájában lévő piercinghez. Fel sem néz a mobiljából,
amikor lehuppanok az ülésre és köszönök neki.
– Ne foglalkozz vele – szólal meg Dan, és szigorú
pillantást vet rám a tükörben.
Megforgatom a szemem, és én is előveszem a
telefonomat. Majd elszórakoztatom magam útközben.
A háznál nem találunk parkolóhelyet. Dan kitesz a ház
előtt, hogy ne kelljen gyalogolnom. Kiugrok a kocsiból, és
amikor becsukom az ajtót, meglátom a fekete hajú srácot. Ő
is kiszállt, és már a ház felé sétál.
– Szemétláda! – kiált utána Dan.
Az idegen felemeli a kezét, és kinyújtja a középső ujját.
– Szerintem azt akarták, hogy te is velük gyalogolj –
állapítom meg, miközben mögötte haladok a bejárati ajtó
felé. Egy csapat lány megbámulja a srácot, amikor
elhaladunk mellettük. Az egyikük odasúg valamit a másik
kettőnek, és mind rám merednek. – Valami baj van? –
kérdezem, és az agyonsminkelt szemükbe nézek.
Mindhárman megrázzák a fejüket, és látszik rajtuk, hogy
nem számítottak erre a kérdésre.
Hát rosszul számítottak. Ki nem állhatom a nyafka
szőkéket, akik azért pletykálkodnak másokról, hogy
fontosnak érezzék magukat.
– Most biztos a bugyijukba pisiltek – jegyzi meg a
hullámos hajú srác. Nagyon mély hangja van, és mintha
angol akcentussal beszélne. Lelassítja a lépteit, de nem
fordul felém, és nem néz rám. A karja csupa tetkó. Nem
tudom kivenni a mintákat, de mind tiszta fekete. A farmerja
és a pólója is fekete. Illik hozzá ez a szín. A bakancsa tompán
dobog a lágy gyepen.
Megpróbálok lépést tartani vele, de hatalmasakat lép. Jó
néhány centivel magasabb nálam.
– Remélem is – válaszolom, és visszanézek a szőke
cicababákra. Már továbbmentek, és most egy részegen
tántorgó lányt bámulnak.
A fiú nem szól többet hozzám, amikor belépünk a házba.
Rám se néz, csak bemegy a konyhába, lecsavarja egy
whiskysüveg tetejét, és iszik egy kortyot. Most már kíváncsi
vagyok rá. Amikor Dan és Logan megérkezik, elhatározom,
hogy utánanézek a tetkós idegennek. A pulton lévő kosárból
kiveszek egy lehűtött sangriát, és odamegyek a bátyámhoz.
Egy sörrel a kezében ül a heverőn, és máris bűzlik a fűtől.
Rám emeli a szemét, ami piros, mint a nyúlé.
– Ki volt a srác a hátsó ülésen? – kérdezem tőle.
Dan arckifejezése megváltozik.
– Kicsoda? Hardin?
Láthatóan nem örül, hogy érdeklődöm utána. Hardin?
Miféle név ez?
– Tartsd távol magad tőle, Mel – figyelmeztet Dan. –
Komolyan mondom.
Megforgatom a szemem, és úgy döntök, hogy emiatt nem
érdemes vitába bocsátkozni a bátyámmal. Eddig egyik
fiúmat sem nézte jó szemmel, mégis össze akart hozni a
legjobb barátjával, Jace-szel, aki a legundorítóbb a haverjai
közül. Egyértelmű, hogy a bátyám erkölcsi mércéje elég
ingatag, és a fű meg az alkohol hatásával együtt változik.
Dan megveregeti a heverőt maga mellett, ezért leülök, és
egy darabig figyelem az embereket. A zene egyre hangosabb,
és a bulizok egyre többet isznak, ahogy emelkedik a
hangulat.
Néhány perc múlva Logan elhívja füstölni a bátyámat, én
pedig Hardint keresem a pillantásommal. Még mindig nem
szoktam meg ezt a furcsa nevet.
A konyhában látom meg, ahol egyedül támasztja a pultot.
A kezében még mindig ott van az üveg whisky, de a tartalma
jócskán megcsappant. Negyedórája még tele volt.
Tehát a srác egy partiarc. Remek.
Felpattanok a heverőről, de túl gyorsra sikeredik a
mozdulatom, mert Dan megragadja a karomat. Valami
elfogadható magyarázatot kell adnom a hirtelen
távozásomra. Ha azt mondom, hogy Hardinhoz akarok
menni, akkor követni fog.
– Hová mész? – kérdezi.
– Pisilni.
 Idegesít, hogy mindig meghív ezekbe a bulikba, de úgy
viselkedik, mintha az apám lenne, és nem szereti, ha
elmozdulok mellőle.
Dan rám mered, mintha tudná, hogy hazudok. Érzem
magamon a tekintetét, ahogy átmegyek a nappalin, ezért
inkább a lépcső felé fordulok. A hatalmas házban csak az
emeleten vannak vécék, aminek nem sok értelmét látom, de
az egész diákszövetség egy baromság, úgyhogy ez sem lep
meg.
Lassan felmegyek a lépcsőn. A tetejére érve visszanézek
a bátyámra, aztán megfordulok, és egy fekete falba ütközöm.
De ez nem egy fal, hanem Hardin mellkasa.
– Jaj, bocs! – kiáltok fel, és megtörlöm a pólóját, mert
rálöttyintettem az italomat. – A feketén legalább nem látszik
meg – viccelődök.
Zöld a szeme, és olyan merőn néz rám, hogy el kell
fordítanom a pillantásomat.
– Haha – válaszolja monoton hangon.
Bunkó.
– A bátyám azt mondta, hogy tartsam magam távol tőled
– szalad ki a számon. Olyan merőn bámul, hogy nehezemre
esik szemkontaktust tartani vele, de nem akarok
meghátrálni. Van egy érzésem, hogy ezt szokta meg. És így
lesz mindenki vesztes vele szemben.
A srác felvonja a szemöldökét, amelyben egy piercing
csillog.
– Valóban ezt mondta?
Igen, egyértelműen angol akcentussal beszél. Szeretnék
megjegyzést tenni rá, de tudom, milyen idegesítő, amikor az
emberek valakinek a kiejtésén rugóznak. Velem is mindig ez
történik.
Bólintok.
– És miért van ez? – kérdezi a brit srác.
– Nem tudom… De szeretném tudni. Elég rossz lehetsz,
ha Dan nem kedvel – teszem hozzá viccelődve.
A brit nem nevet.
Kezdek feszült lenni. Hardin rossz energiákat sugároz.
– Nem hiszem, hogy az ő véleményére kéne hallgatnod.
Magából indul ki – állapítja meg.
Szeretnék ellenkezni, és megvédeni a bátyámat, hogy
nem is olyan rossz ember, csak félreértik. Nem kéne szó
nélkül hagynom, hogy ez a srác sértegeti.
De aztán eszembe jut az a nap, amikor Dan legutóbbi
barátnőjének a családja megjelent a házunkban, és a szegény
terhes lány a dühös apja háta mögött bújt meg. Az apám írt
egy csekket, ők pedig távoztak, és magukkal vitték az
unokahúgomat vagy az unokaöcsémet, és soha többé nem
hallottunk felőlük. Az az érzésem, hogy a bátyám
természetében van valami sötét és fenyegető, de nem veszek
róla tudomást.
Az anyám messze él, az apám Tashát ajnározza, ezért
Danen kívül nincs senkim.
Felnevetek.
– Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb vagy, mint Dan
hiszi.
Hardin felemeli a tetovált karját, és hátrasöpri a haját a
homlokából.
– Nem. Rosszabb vagyok.
Még mindig farkasszemet néz velem, és tudom, hogy
komolyan beszél. Érzem a szavai mögött a figyelmeztetést,
de amikor felém nyújtja a félig üres whiskysüveget,
elfogadom, és iszom belőle.
A whisky égeti a torkomat. Pont úgy, ahogy a pillantása a
szememet.
Az a gyanúm, hogy Hardin olyan, mint a benzin.
 Steph

Amikor a fiú először találkozott a lángvörös hajú, tetovált karú lánnyal, rögtön
észrevette a benne lakozó sötétséget. Érezte, hogy versengve tekint a
világosabb hajú barátnőjére. Mindig összehasonlította magát vele, és
kétségbeesetten vágyott mások figyelmére. Egy Roussette nevű lányra
emlékeztette az egyik tündérmeséből, amit gyerekkorában olvasott. A vörös
hajú hercegnő féltékeny volt a húgaira, amikor hercegekhez mentek feleségül,
pedig neki egy admirális volt a férje. De ezt nem tartotta elég jónak. A férjét is
csak akkor tartotta jónak, ha jobbá teszi őt a húgainál. A lány nem tudta elviselni
a gondolatot, hogy bármit elveszítsen, és még ahhoz is ragaszkodott, ami nem az
övé volt. Nem akart második lenni, mert arra vágyott, hogy minden figyelem rá
irányuljon. Gyűlölte, ha másé lett az, ami szerinte őt illette meg. És úgy vélte,
hogy őt illeti meg minden, ami ezen a világon létezik.

Apám megint későn jött haza a munkából. Mostanában

minden este későn érkezik meg, pedig ezen a héten kellett
volna a kocsija, hogy elhozzam a szalagavatós ruhámat. A
barátnőim már egy hónapja beszerezték a ruhájukat, és
kezdek pánikba esni. Ha nem lesz meg a ruhám a bálra, totál
ki fogok akadni. Annyira dühít, hogy az apám megint későn
jön haza, az anyám pedig az unokahúgomra vigyáz, és nincs
ideje meghallgatni a jogos panaszaimat.
Minden a nővérem meg a kisbabája körül forog. Az
emberek mindig azt a baromságot hangoztatják, hogy a
fiatalabbik testvér a család kisbabája. Ez szépen hangzik, de
én úgy nőttem fel, hogy a nővéremtől örökölt ruhákat
hordtam. Az utolsó pillanatban dobták össze a
születésnapomat, és a közvetlen rokonokon kívül nem vett
részt rajtuk senki más. Én vagyok a család számkivetettje, a
furcsa gyerek, aki egy kísértet lett a saját otthonában. És
még csak nem is tudom, miért.
Anyám utoljára akkor szólt hozzám két szónál többet,
amikor olcsó hajfestékkel összebarmoltam az emeleti
fürdőszobát. Nagyon kiakadt, mert tökéletes volt az
időzítésem: pont a babaköszöntő előtti estén történt.
Véletlenül a kádkilépőt is leöntöttem festékkel, és a szüleim
hímzett törölközőjét terítettem a vállamra, amíg a tűzpiros
hajfesték megfogta a fürtjeimet.
De csak azért, mert nem mertem tönkretenni Olivia
blúzát, amit akkor hordott, amikor annyi idős volt, mint én.
Ezt is gyűlölöm hallgatni: amikor Olivia tizenhét éves
volt, megválasztották a diáktanács elnökének, vagy: amikor
Olivia tizenhét éves volt, színjeles bizonyítvánnyal végzett, és
érettségi után rögtön hozzáment a barátjához, az iskola
legnépszerűbb tanulójához.
Elegem van, hogy a nővéremhez hasonlítanak. Ő volt a
díjnyertes gyermek, és én akármit is teszek, csak ezüstérmes
lehetek. Alig várom, hogy elhúzzak az egyetemre. A szüleim
nyomására a Washington Centralra megyek, ahol Olivia
kiváló minősítéssel szerzett diplomát.
A szüleim addig nem törődtek az egyetemmel, amíg
Olivia oda nem kezdett járni. Tudom, hogy úgysem leszek
olyan nagyszerű, mint ő, de már elegem van mindenből, és
beleegyeztem, hogy én is odamegyek. És elhagyom ezt a
rohadt várost.
Amikor apám Jeepje megáll a felhajtón, felkapom a
táskámat, még egyszer megnézem magam a tükörben, aztán
lerohanok a lépcsőn, és majdnem beleütközöm az anyámba.
Észre sem veszi, hogy fekete neccharisnya és piros bőrfelső
van rajtam. Csak motyog valamit, és tovább bámulja az e-
könyv-olvasóját. Mindig ezt csinálja.
Kinyílik az ajtó, és a nővérem sétál be a nappaliba az
apámmal. Sierra, az unokahúgom alszik a nővérem
karjában.
– Olyan fáradt vagyok – jelenti be Olivia, miközben
végigsétál a helyiségen.
 Az anyám azonnal felbukkan, becsukja az olvasót, és
szórakozottan a műkandalló párkányára teszi. Olivia
kedvéért természetesen el tud szakadni az olvasnivalójától.
– Stephanie hazavisz, drágám – ajánlja fel az apám a
segítségemet a megkérdezésem nélkül.
– Apa, el kell hoznom a ruhámat, és fél óra múlva bezár a
bolt. – A vállamra vetem a táskámat, és a slusszkulcs felé
nyúlok.
– Olivia és Sierra is veled mehet.
– Nem bánom – szólal meg a nővérem. – De előbb el kell
mennem a mosdóba.
A barna haja az arca körül lebeg, miközben beszél.
Vászonnadrágot és egy rövid ujjú virágmintás blúzt visel. Az
apám olyan elismerő pillantással mosolyog rá, mintha ő
lenne a legtapintatosabb, legmegértőbb gyermek a világon.
Ez rohadtul idegesítő.
– Rendben – sóhajtok fel ingerülten. – De ez az utolsó
nap, hogy elteszik nekem. Ha nem mehetek el a
szalagavatóra, a te hibád lesz. – Haragos pillantást vetek a
nővéremre. Olivia bólint, én pedig elindulok az ajtó felé. – A
kocsiban leszek.
Beindítom a motort, és várom Oliviát. Eltelik öt perc.
Aztán tíz. Két üzenetet küldök neki, de nem válaszol. Pedig a
telómon látom, hogy elolvasta őket. Mégis odabent időzik.
Valószínűleg negyedszer ölelik meg egymást az anyámmal.
Az anyám akkor is ezt csinálja, amikor meglátogatjuk a
nagymamámat, mert szüksége van arra, hogy valaki
többször egymás után kifejezze az iránta érzett szeretetét.
Tizenkét perc elteltével nem bírom tovább. Kiszállok a
kocsiból, hogy visszamenjek a házba.
Éppen be akarom csukni a kocsi ajtaját, amikor
felbukkan a nővérem. Szórakozottan mosolyog, és halál
nyugisan lépked. És még be kell kötnie Sierrát a babaülésbe.
– Olivia, mennünk kell – sürgetem.
Felsóhajt, és valami bocsánatfélét motyog, de nem túl
meggyőző a hangja.
HÁROM PERCCEL MÚLT nyolc, amikor megérkezünk a sötét üzlet elé.
Az ajtón megfordították a táblát, és most azt mutatja, hogy
zárva. A lámpákat is mind leoltották.
És most nem tudom elhozni a ruhámat. Ma volt az utolsó
nap, miután kétszer meghosszabbítottam a foglalást.
Könyörögtem, hogy tartsák meg még nekem a ruhát, de
többször is hangsúlyozták, hogy ez az utolsó nap. Ez
borzalmas.
– Sajnálom, Stephanie – szólal meg Olivia, amikor a
kormánykerékre hajtom a fejem.
Ránézek, és összehúzom a szemem.
– Ez a te hibád.
– Nem az én hibám – méltatlankodik, és van képe
csodálkozó arcot vágni. – Apa el akart vinni a boltba, hogy
vegyünk új babacipőt Sierrának. Olyan gyorsan kinövi őket…
Új babacipőt? Ez most komoly? Azért nem tudtam elhozni
a báli ruhámat, mert a kisbabájának új cipőre volt szüksége?
Az a gyerek még nem is tud járni!
– Miért nem vitt haza apa azonnal? Sokkal hamarabb
hazaértél volna. – Felemelem a fejem és a hangom.
– Akkor még nem voltam fáradt… Nem tudom. – A
nővérem vállat von, mintha az én időm egyáltalán nem
lenne fontos számára. Mintha nem számítana.
– Ez akkora kib…szás! – Megcsóválom a fejem, és az
arcomra szorítom a kezem.
– Ne beszélj így a baba előtt! – suttogja Olivia.
Felnyögök, és kitolatok a parkolóból. Hazafelé menet
mindketten hallgatunk. Olivia nem érzi felelősnek magát, én
pedig olyan dühös vagyok, hogy nem akarok most beszélni
vele. Elegem van abból, hogy mindent ellop tőlem. Ráadásul
Sierra egyfolytában ordít, mintha ketté akarná hasítani a
fejem.
Gyűlölöm az életemet.
Amikor Olivia házához érünk, megköszöni nekem, hogy
hazahoztam. Nem akarok belépni az új házába, és örülök,
hogy nem is kér meg rá. Lefogadom, hogy a szüleim
segítettek nekik megvenni a házat. Olivia férje hallgatag
férfi. Nem sokat beszél, amikor velünk van. Valószínűleg
Olivia tiltotta meg neki. És kinézem belőle, hogy mindenkit
figyelmeztet, mielőtt találkozik velem.
Nem akarok bemenni, de pisilnem kell, és még
negyedóra út vár rám hazáig. Amikor belépek a házba, az
orromat megcsapja a fahéj illata. Olivia minden helyiségben
égeti a kedvenc illatgyertyáit.
Roger a kanapén ül. A kezében a távirányító, az ölében a
laptopja. Amikor meglát minket, a feleségére mosolyog,
tőlem pedig megkérdezi, hogy vagyok. Azt válaszolom, hogy
jól. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára.
Egy rövid udvariaskodó társalgás után Olivia közli, hogy
le kell fektetnie a gyereket. Felmegy a lépcsőn egy
plüssmackóval meg egy cumisüveggel a kezében. Roger alig
figyel rám, amikor járkálni kezdek a nappaliban, és
megnézem az ostoba családi fotóikat a műkandalló
párkányán. Aztán feláll, és bemegy a konyhába. Biztosan így
akarja elkerülni a további beszélgetést.
A legutolsó képen az egész tökéletes családjuk ott pózol
fekete-fehérben, egy bekeretezett fotón. A konyha felé
menet meglátom a falon Olivia és Roger kinagyított esküvői
képét. A nővérem tökéletes a képen: tökéletes frizura,
tökéletes smink, gyönyörű ruha. Egy lágy, selymes, földig
érő fehér ruha, amelyben úgy néz ki, mint egy hercegnő.
Ez a ruha szöges ellentéte az én elszalasztott
szalagavatós ruhámnak, ami fekete pamut és tüll lett volna,
szűk derékkal, bő tüllszoknyával. De hála Oliviának, már
nem lesz az enyém. Bánom, hogy nincs nálam egy vödör
fekete festék, mert esküszöm, tönkretenném a tökéletes
ruháját. Megállok a következő kép előtt, amelyen Roger
átöleli a terhes Olivia hasát.
Ő tönkretette a szalagavató ruhámat. Én tönkre fogom
tenni az esküvői ruháját.
Amikor belépek a konyhába, Roger a hűtő nyitott ajtaja
előtt áll, és nem látszik az arca. Megkopogtatom a
márványpultot, hogy magamra vonjam a figyelmét. Mihelyt
felém fordul, jól lehúzom a felsőmet, és kivillantom a
dekoltázsomat. Roger hangosan beszívja a levegőt, és köhint
egyet.
 Elmosolyodom. Lefogadom, hogy a nővérem nem kefélt
vele, amióta kipottyantotta magából a gyereket.
– Bocsánat. – A hajamat csavargatom, Roger pedig
igyekszik uralkodni a szemén, hogy ne bámulja meg a
neccharisnyás lábamat. – Szia. – Közelebb megyek hozzá.
A szívem vadul ver, és igazából nem tudom, mi a fenét
csinálok. De dühös vagyok a nővéremre, és elegem van
abból, hogy mindig ő kap meg mindent, és mindig minden a
tökéletes Oliviáról szói. Ezért úgy gondolom, hogy azt sem
érdemli meg, ami az övé. Főleg nem egy aranyos, hűséges,
kiskutyaszerű férjet.
– Mit… mit csinálsz, Stephanie? – kérdezi Roger, és az
arca sokkal sápadtabb, mint néhány másodperccel ezelőtt.
– Semmit. Csak beszélgetni akarok. – Megragadom a
szoknyám övét, és a hasam közepéig felhúzom, kivillantva
alul a csipkés bugyimat. Roger hátrálni kezd, és a
konyhaszekrénynek ütközik. – Mi a baj? – kérdezem nevetve.
A gyomrom görcsbe rándul, és úgy érzem, hogy bármelyik
pillanatban elájulhatok. Ugyanakkor élvezem a hatalmamat.
Csodás érzés, biztosan az izgalom és az adrenalin okozza.
Többet akarok belőle. Még közelebb lépek, és a kezem a
topom cipzárjára teszem.
Roger eltakarja az arcát.
– Hagyd abba, Stephanie.
A fenébe, tényleg olyan hűséges kiskutya, mint
gondoltam. Ez csak fokozza a féltékenységemet.
– Ugyan már, Roger… Ne legyél olyan…
– Stephanie! Mi az ördögöt csinálsz? – Olivia hangja
betölti a konyhát.
Odanézek, és meglátom az ajtóban. Pizsamát vett fel. Egy
kék flanelpizsamát. És eléggé ki van akadva.
Néhány másodperc múlva Rogerhez fordul.
– Roger?
– Nem tudom, Szívem. Csak bejött ide, és vetkőzni
kezdett. – Roger kétségbeesetten felemeli a két karját,
mintha könyörögne a feleségének, hogy vegye észre, milyen
hibbant lotyó a húga.
Olivia rám néz, és a tekintete lyukat vág belém.
 – Kifelé, Stephanie!
– Meg sem kérdezted tőlem, hogy igazat mond-e! – vágok
vissza felháborodott hangon. A táskát a vállamra dobom, és
lehúzom a szoknyámat, hogy eltakarjam a bugyimat.
– Ismerlek – válaszolja Olivia merev arccal.
Ismer? Egyáltalán nem ismer! Ha ismerne, nem lenne
ilyen önző ribanc.
– És? – Rogerre nézek, aki hátrahőköl, mintha egy kígyó
lennék. Van képe elítélni engem? Ha nem félne a lebukástól,
tudom, hogy szívesen nekidöntött volna a fényes
gránitpultnak.
– Nos… Megpróbáltál ráhajtani a férjemre, vagy nem? –
Olivia szája remeg, és a szeme könnyben úszik. Le kéne
tagadnom, és Rogerre kenni mindent. Olyan szánalmas, hogy
Olivia biztosan hinne nekem, ha most elsírnám magam. Ha
akarnám, bármiről meg tudnám győzni a nővéremet.
De van értelme?
– Egy elkényeztetett ribanc vagy! – rivall rám a nővérem.
Roger azonnal odasiet hozzá, hogy átölelje a vállát.
Én vagyok elkényeztetett ribanc? Ezt komolyan mondja?
Amikor mindig mindent megkap, amire vágyik?
Belefáradtam, hogy vele szemben sosem győzhetek. Örülhet,
hogy nem csináltam valami még rosszabbat. Sokkal
komolyabb kárt is okozhattam volna nekik. Engem is
meglepnek ezek a gondolatok… de tetszenek.
– Tűnj innen, Stephanie! – Olivia megcsóválja a fejét,
mire a férje gyorsan megsimogatja a kezét.
Nem is akarok tovább itt maradni, mert elegem van
belőlük.
Nemsokára egyetemre megyek.
És ha ott leszek, én fogok uralkodni a kampuszon.
második rész
KÖZBEN
Hardin
Céltalanul élte az életét, és minimális elvárásai voltak magával szemben.
Hozzászokott az idegen helyhez, és úgy érezte, hogy az idő múlásával még az
akcentusa is kopni kezd. Monoton körforgásban élte az életét. Ugyanazok a
tettek, ugyanazok a reakciók, ugyanazok a következmények. A nők, a Sarah-k, a
Laurák és az ismeretlenek, végtelen sorban követték egymást, és az arcuk
összemosódott.
Nem tudta, meddig folytathatja így az életét, egyik napról a másikra élve.
Aztán a következő tanév első hetében találkozott vele. Egy nála nagyobb
erő hozta el őt a Washington Centralra – azért, hogy kigúnyolja és próbára
tegye. Ez az erő ismerte őt, és tudta, hogy van egy terve. Arra készült, hogy
ellopjon egy újabb ártatlanságot, és tönkretegye egy újabb lány életét. De
megfogadta, hogy most nem lesz annyira gonosz. Nem fog olyan sötét túlzásokba
esni, mint korábban. Ez más lesz, fiatalabb, bohókásabb és sokkal élvezetesebb.
És tényleg az volt, egészen addig, amíg a szél a lány arcába fújta a haját,
amíg a szürke szeme álmában is kísérteni kezdte, és a rózsaszín ajka
megőrjítette. Belezúgott. Nagyon gyorsan történt, és először azt sem tudta,
hogy tényleg így érez, vagy csak beképzeli magának. De érezte… Az érzés
belehasított, mint az oroszlán üvöltése a szavanna csendjébe. Egy idő után
lélegezni és gondolkodni sem tudott nélküle.
Egy este, a történetük közepén, egyedül ült a kocsijában, miközben a sűrű
pelyhekben hulló hó lassan befedte a parkoló betonját. Szorosan markolta a régi
Ford Capri kormányát, és látni sem tudott tisztán, nemhogy gondolkodni.
Hogy tehette ezt? Hogy történhetett meg mindez, ráadásul ilyen gyorsan?
Nem volt biztos benne, de a lelke mélyén érezte, hogy nem kellett volna ezt
tennie, és azt is tudta, hogy meg fogja bánni. Sőt már bánta is.
Pedig azt hitte, hogy könnyű zsákmány lesz. Egy ártatlan mosolyú gyönyörű
lány, akinek furcsa színű szeme van. Nem hitte, hogy a tekintetében mélység és
értelem lakozik. Nem számított arra, hogy beleszeret, és a lány miatt jobb ember
akar majd lenni.
Azt gondolta, hogy úgy jó, ahogy van.
Addig jól elvolt. Aztán elkövetett egy nagy hibát, és megengedte a lánynak,
hogy mindennél fontosabb legyen számára. Szerette őt, nagyon szerette, és
rettegett attól, hogy elveszíti. Mert ha őt elveszíti, akkor saját magát is elveszíti.
Tudta, hogy nem bírna elviselni egy ekkora veszteséget, miután olyan sokáig nem
volt mit veszítenie.
Még erősebben szorította a kormánykereket, és a gondolatai egyre
kuszábbak lettek. Elfogta a kétségbeesés, és az üres parkolóban ülve rájött, hogy
bármit képes lenne megtenni, tényleg bármit, hogy örökre megtartsa.
Az övé volt, elveszítette, aztán megint az övé lett. Nem értette, mi történik
vele. Szerette a lányt. A szerelme minden csillagnál fényesebben ragyogott, és a
kedvéért jelölőfilccel kihúzta a lány kedvenc mondatait a kedvenc regényeiben,
hogy bebizonyítsa a szerelmét. A lány mindenét odaadta neki, és ő is
beleszeretett. Nagyon remélte, hogy nem fog több csalódást okozni neki. A lány
hitt benne, ezért jó akart lenni, hogy megfeleljen neki. Be akarta bizonyítani, hogy
a lánynak igaza van, és mindenki más téved. Olyan reményt ébresztett benne,
amit még sosem érzett, és nem is tudta, hogy létezik.
Mellette biztonságban érezte magát, és a lelkében égő tűz lecsillapodott.
Függő lett. Sóvárgott utána, amíg az övé nem lett, és miután megkapta, már
egyikük sem tudott leállni. A lány teste lett a biztonsága, a menedéke és a lelke
az otthona. Minél jobban szerette, annál jobban bántotta. Nem tudott nélküle
létezni, és miközben folytatódott a küzdelmük meg a közös fejlődésük, a lány lett
számára az a normalitás, amire egész életében vágyott.
Az apjával való kapcsolata többé-kevésbé elviselhetővé vált. Néhány családi
ebéd után enyhült az iránta érzett gyűlölete. Már magát is másképpen látta,
ezért a férfi hibáira is más szemmel tudott nézni. Ekkor nagy szüksége volt a
lányra, hogy biztonságot nyújtson neki, mert az élete megint megváltozott, és a
családja átalakult. Fontos lett számára egypár idegen ember, pedig megfogadta,
hogy soha senkivel sem fog törődni.
Nem volt könnyű megtörni húsz év önpusztító szokásait és állati ösztönökön
alapuló reakcióit.
Mindennap meg kellett küzdenie az alkohol csábításával és a haraggal, amit
el akart engedni… de nem tudta, hogyan kell. Megfogadta, hogy harcolni fog a
lányért – és úgy is tett. Elveszített néhány csatát, de sosem mondott le arról,
hogy megnyerje a háborút. A lány megtanította őt nevetni és szeretni, ő pedig
minden erejével azon volt, hogy kifejezze, mit érez iránta.
 egy

A nyári szünet utolsó hete mindig a legjobb. Mindenki

megőrül, és igyekszik még az utolsó pillanatban
megvalósítani a nyári terveit és kívánságait. A bulik
zajosabbak, a lányok vadabbak… de én akkor is alig várom,
hogy elkezdődjön a tanév. Nem azért, mert egy túlbuzgó
gólya vagyok, aki bele akarja vetni magát az egyetem csodás
világába. Azért izgulok, mert ha ügyes vagyok, akkor már
idén tavasszal végezhetek, egy évvel korábban a
tervezettnél.
Nem rossz teljesítmény egy fekete báránytól, akiről még
azt sem hitték, hogy egyetemre megy, nemhogy korábban
lediplomázik.
Az anyám annyira aggódott a jövőm miatt, hogy a világ
másik felébe, a csodás Washingtonba küldött egyetemre,
ahol az apám mellett élhetek. Azt az ostoba ürügyet hozta
fel, hogy szeretné, ha újra „összejönnék” vele, de engem
nem vert át. Egyszerűen nem bírta tovább elviselni a
baromságaimat, ezért Amerikában kötöttem ki, mint a régi
idők puritánjai.
– Mindjárt elmész? – A rózsaszín hajú, duzzadt ajkú lány
felnéz a lábam közül. Majdnem elfelejtettem, hogy itt van.
– Igen. – Megragadom a vállát, lehunyom a szemem, és
hagyom, hogy elárasszon a gyönyör, amit ad nekem.
Figyelemelterelés. Minden lányt erre használok.
A testem megfeszül, és a szájába élvezek. Nem is
igyekszem úgy tenni, mintha a szexuális örömszerzésen
kívül más miatt is értékelném a társaságát.
Néhány másodperc múlva a lány a keze fejével megtörli
a száját, és feláll.
– Tudod, Hardin… – Molly felkapja a táskáját, és kivesz
belőle egy sötét rúzst. – Legalább úgy tehetnél, mintha
érdekelnélek, te seggfej. – Csücsörít, és az ujjával letörli a
felesleges rúzst, amit elmázolt a száján.
– Azt csinálom. – Megköszörülöm a torkomat, és úgy
folytatom. – Mármint úgy teszek, mintha érdekelnél.
Molly megforgatja a szemét, és felmutatja a középső
ujját. Pedig tényleg érdekel – legalábbis szexuálisan. Elég jó
vele dugni, és néha a társasága is elviselhető. Sok
mindenben hasonlítunk egymásra. Mindketten a család
számkivetettjei vagyunk. Nem tudok túl sokat a múltjáról,
csak annyit, hogy valami rossz történt vele, ami miatt
egészen Washingtonig szaladt Pennsylvania egyik puccos
elővárosából.
– Faszfej – motyogja, és visszateszi a rúzst a táskájába.
Pedig jobban nézett ki a természetes színű érzéki ajkával,
ami megduzzadt, mert a farkam a szájában volt.
Mollyval ismerősök vagyunk. Mondhatjuk úgy is, hogy ez
egy barátság extrákkal. De a barátságunk nem zárja ki, hogy
másokkal is keféljünk, ha kedvünk tartja. Molly többnyire
gyűlöl engem, de nem érdekel. Az érzés kölcsönös.
A barátaink mindig ugratnak minket ezért, pedig
működik a dolog. Unatkozom, ő pedig itt van. Ügyesen
szopik, és utána nem marad sokáig. Nekem így tökéletes a
szitu. És úgy tűnik, neki is.
– Itt leszel a ma esti bulin? – kérdezi.
Én is felállok, és felhúzom a bokszeremet meg a
farmeromat.
– Itt lakom, nem? – kérdezem válasz helyett, és felvonom
a szemöldökömet.
Utálok itt lenni, és mindennap azon dohogok, hogy a
bánatba kerültem egy diákszövetségi házba.
Pedig tudom a választ. A rohadék spermadonor apám
tehet róla. Ken Scott egy igazi szemétláda, a legrosszabb
fajtából. Egy alkoholista féreg, aki elcseszte az egész
gyerekkoromat, de később csodálatos módon megváltozott,
és összeköltözött egy nővel meg a fiával, egy nálam két évvel
fiatalabb lúzerrel.
Ez a második esélye. Ken Scott kapott egy második
esélyt, én pedig egy rohadt diákszövetségi házba kerültem,
amit gyakorlatilag ő igazgat.
Pedig könyörgött nekem, hogy költözzek hozzájuk. Azt
hitte, hogy képes lennék egy levegőt szívni vele, és az ő
irányítása alatt élni? Amikor visszautasítottam, arra
gondoltam, hogy szerez nekem egy lakást, de tévedtem.
Ezért most itt vagyok ebben a kretén házban. Eléggé
kiakadt, hogy ezt a patkánylyukat választottam a csilivili
palotája helyett.
Azért a diákháznak is megvan az előnye. Szinte minden
este buli van, és házhoz jönnek a puncik. És az a legjobb,
hogy senki sem kötekedik velem.
Eddig egyik csíra aranyifjú sem vette a szívére, hogy
nem csinálok semmit, amivel a szövetségüket képviselem.
Nem hordom az ostoba pólójukat, és nem ragasztom a
kocsimra az idióta matricájukat. Nem veszek részt
semmilyen baromságban, és nem rohangászok a kampuszon,
a ház nevét kiabálva. Néha elég okés dolgokat csinálnak a
közösség érdekében, de igazából magasan tesznek
mindenkire, úgyhogy ezek nem számítanak.
Körülnézek a szobában, és látom, hogy egyedül vagyok.
Észre sem vettem, amikor Molly elhúzott.
Felkelek, és kinyitom az ablakot, hogy kiszellőztessek,
mielőtt este újra használatba veszik a helyiséget. Jó, hogy
ilyen sok üres szoba van a házban, mert az enyémben nem
viselek el senkit. Nem csípem, ha benyomulnak a személyes
terembe, és ezt mindenki hamar megtanulta, amikor
beköltöztem. Molly meg a többi lány is tudja, hogy ha
kamatyolunk, akkor egy üres szobába megyünk, és nem az
enyémbe.
Az ajtóm felé menet meglátom Logant. Tántorogva
lépked a folyosón egy alacsony, göndör hajú lánnyal a hóna
alatt. A lány nem titkolja, mit akar csinálni vele, én pedig
nem titkolom az undoromat.
– Menjetek be egy szobába! – kiáltok oda nekik.
A lány vihog, Logan pedig felmutatja a középső ujját.
Bemegyek a szobámba, és bezárom az ajtót. Ez mindig így
van. Az emberek nem foglalkoznak velem, vagy elküldenek a
fenébe. De nem bánom, mert inkább egyedül üldögélek a
saját szobámban, és várom, hogy megint feldobódjak
valamitől.
Végighúzom az ujjamat a könyvszekrény poros polcain.
Nem tudom eldönteni, melyik regénybe képzeljem bele
magam. Talán Hemingway? Elég gúnyos és cinikus. A
középső Brontë nővér? Igen. Szívesen átélek most egy
diszfunkcionális, félresikerült szerelmi történetet. Lekapom
a polcról az Üvöltő szeleket, aztán lerúgom a bakancsomat,
és lefekszem az ágyra.
Nem tudom, mi van ebben a regényben, ami miatt olyan
sokszor újraolvasom, de mindig azon kapom magam, hogy
elmerülök a sötét sztoriban. Pedig elég elcseszett történet –
két ember összejön, aztán elszakad egymástól. Tönkreteszik
magukat, és mindenki mást is a környezetükben, mert önzők
és megátalkodottak, és nem képesek normálisan viselkedni.
Nekem mégis ez a kedvenc történetem. Érezni akarok
valamit olvasás közben, és a rózsaszín, nyálas regényeket
legszívesebben lehánynám és elégetném.
– Gyorsabban! Igen! – kiáltja egy női hang a papírvékony
fal másik oldalán.
– Fogd be a pofád! – Ököllel a falra csapok, és egy párnát
szorítok a fejemre.
Még egy év. Még egy év, ostoba tantárgyakkal és könnyű
vizsgákkal. Még egy év, unalmas bulikkal és olyan
emberekkel, akiknek csak az a fontos, hogy mások mit
gondolnak róluk. Még egy év, amikor csak magam vagyok, és
várom, hogy visszahúzhassak Londonba, ahová tartozom.
 kettő

Még ma is emlékszik a vaníliaillatra, amikor először maradt vele kettesben a

kollégiumi szobában. A haja vizes volt, és egy törölközőt csavart magára,
eltakarva a dús idomait. Akkor vette észre először, hogy a mellkasa kivörösödik,
ha dühös lesz. Azóta számtalanszor látta őt dühösnek, de nem felejti el, hogy
először milyen udvarias próbált lenni hozzá. Büszkeségnek vélte az
udvariasságát. Megint egy beképzelt lány, aki nőnek képzeli magát, gondolta. Az
idegen lány azonban továbbra is udvarias maradt, amennyire tudott. Pedig nem
volt rá semmi oka. Nem tartozott neki semmivel, és még most sem tartozik. Ő
pedig csak reménykedhet abban, hogy újra és újra látni fogja még dühösen, az
egész hátralévő életében.
Most kétségbeesetten kapaszkodik ezeknek a napoknak az emlékébe,
miközben itt üldögél egyedül, a saját csapdájába esve. A haragjuk emléke
tartotta a felszín felett, miután a lány elhagyta őt.

Az őszi tanév első napja a legjobb alkalom arra, hogy

szemügyre vegyük a felhozatalt. A rengeteg idióta fejetlen
csirkeként rohangászik ide-oda, és a lányok a kedvenc
szerelésükben parádéznak, hogy felhívják magukra a férfiak
figyelmét.
Minden évben ez történik a világ összes egyetemén. A
Washington Central University csak egy a sok helyszín
közül, és engem arra ítéltek, hogy ide kell járnom. De azért
csípem. Elég könnyű, és a tanáraim sokszor kivételeznek
velem. Nem nagyon töröm magam, mégis elég jó jegyeim
vannak. Ha kicsit „odaszántabb lennék”, jobb is lehetnék, de
nekem nincs időm és energiám arra, hogy ezzel
foglalkozzak, és a tanulmányaim meg a terveim miatt
idegeskedjek. Nem vagyok olyan hülye, mint a tanáraim
gondolják. Akkor is hasítok a vizsgán, ha egy hétig nem
jártam órára. Már megtanultam, hogy ha teljesítek, akkor
békén hagynak és elfogadnak.
Az egyetem főépülete előtt a legjobb a műsor. Ott
üldögélek, és nézem a könnyező szülőket. Ez a kedvenc
részem. Azért tartom mulatságosnak, mert az én anyám
valósággal kirúgott otthonról, míg itt némelyik szülő úgy
viselkedik, mintha levágnák a karját, amikor a gyerekük, a
felnőtt gyerekük egyetemre megy. Örülniük kéne, és nem
zokogniuk, amikor a gyerekük kezd valamit az életével. Ha
sétálnának egyet a régi környékemen, megcsókolnák a földet
a Washington Central University területén, hogy ilyen
lehetőséget adnak a gyereküknek.
Egy hidrogénszőke hajú, szilikonmellű nő megcsókolja a
vézna, kockás inges fiát. Vigyorogva nézem, ahogy a fiú az
anyja vállán zokog. Micsoda puhány csíra. Az apja kicsit
hátrébb áll, és nem vesz részt a szánalmas jelenetben. A
drága óráját nézi, és biztosan arra vár, hogy a fia meg a
felesége végre hagyja abba a nyáladzást.
Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet, ha valakiért
így odavannak a szülei. Az anyám mondjuk törődött velem,
amíg nem kezdett el reggeltől estig dolgozni, de aztán
magamról kellett gondoskodnom, mert apám hülyesége
miatt duplán kellett helytállnia. Igyekezett kárpótolni, ahogy
tudott, de túl nagy volt a veszteség. Én nem fogadtam el a
segítségét. Egész idő alatt ellenálltam. Nem fogadtam el,
ahogy most sem kérek belőle. Nem fogadok el segítséget, se
tőle, se mástól.
– Szia, haver. – Nate leül mellém a piknikasztalhoz, és
elővesz egy cigarettát a zsebéből. – Mik a terveid estére? –
kérdezi, és meggyújtja a cigit.
Megvonom a vállam, és megnézem az időt a mobilomon.
– Nem tudom. Steph szobájában találkozunk.
Nate szívni kezdi a cigijét, és közben rábeszél, hogy
gyalog menjünk Steph kollégiumához. Nincs messze,
legfeljebb tizenöt perc, de szívesebben mennék kocsival,
mint hogy átverekedjem magam a lelkes diákok tömegén,
akik a legjobb ruhájukban feszítenek az egyetem első
napján.
Nate egész úton a hétvégi buliról dumál. Mindig ugyanaz
történik, minden hétvégén. Miért ilyen izgatott?
Nekem mindegyik hétvége egyformának tűnik.
Ugyanazok a barátok, ugyanannyi szex, ugyanazok a bulik,
ugyanaz a sok baromság, csak a napok mások.
A koleszba érve be akarok rontani Steph szobájába, de
Nate megállít.
– Kopognunk kéne. Emlékszel, legutóbb hogy felkapta a
vizet?
Felnevetek. Igen, emlékszem arra a napra. A tavalyi
szemeszterben kopogás nélkül léptem be Steph szobájába, és
rajtakaptam, hogy egy seggfej előtt térdel. Azért hívom
seggfejnek, mert strandpapucsban volt. Egy strandpapucsos
férfi az én szótáramban egyértelműen seggfej. A pasi
zavarba jött, Steph pedig begurult. Miután a baromállat
kiosont a szobából, Steph gyakorlatilag minden cuccát a
fejemhez vágta.
Egész héten mulattam, ha magam elé képzeltem az
elszörnyedt arcát. Még ma is szoktam ugratni emiatt.
Abbahagyom a nevetést, mert meghallom Steph kiáltását.
– Gyere be!
Amikor belépek, egy kardigános szőke srácot pillantok
meg a szoba közepén. Steph láthatóan jól szórakozik,
miközben a szobájában álló idegeneket nézi. Csak most
veszem észre, hogy egy ideges nő meg egy fiatal lány is van
a helyiségben. A nőt végigmérem, és szexinek találom:
magas, szőke, bögyös.
– Szia! Te vagy Steph szobatársa? – kérdezi Nate, és
végre alaposabban szemügyre veszem a lányt is. Elég jól néz
ki: telt ajak, szőke haj. Többet nem tudok megállapítani,
mert a csaj sátor méretű ruhákat hord. Te jóságos ég! A
szoknyája a szó szoros értelmében a padlót söpri. Nem
nehéz megjósolni, hogy ez a bige nem fogja élvezni az
egyetemi éveket.
Ráadásul lesüti a szemét, és totál idegesnek tűnik. Mi a
baja neki?
 – Ööö… Igen. A nevem Tessa – motyogja idegesítően halk
hangon.
Steph ravasz arcot vág, és leül az ágyára. Közben nem
veszi le a szemét a lányról.
Nate a csajra mosolyog. Mindig ő a barátságosabb
kettőnk közül.
– Én Nate vagyok. Ne legyél ilyen ideges!
Nem látom értelmét az udvarias csevegésnek, főleg ezzel
a kisegérrel. Nagy szemekkel bámulja Nate-et, aki kedvesen
megérinti a vállát.
– Jól fogod érezni magad itt – teszi hozzá.
Ja, persze.
Steph szobatársa rémült arccal nézegeti a falon lógó
posztereket. Steph nem is kaphatott volna rosszabb
lakótársat. Nagyon csendes, félénk, és úgy tűnik, hogy retteg
a világtól. Szerencséje van, hogy ma jó a hangulatom,
különben még kellemetlenebbé tenném neki a helyzetet.
– Kész vagyok, fiúk – jelenti be Steph, és felpattan az
ágyról. A vállára dobja a táskáját, és elindul az ajtó felé. A
szőke srác, valószínűleg a szobatárs tesója barátságtalanul
méreget, mire én is haragos arcot vágok.
– Viszlát, Tessa! – Nate int a lánynak, aki engem bámul.
A pillantása először a szemöldökömben, majd a számban
lévő piercingre esik, aztán a karomat csodálja meg. A nő
meg a szőke pasi is ezt csinálja.
Mi van? Még sosem láttatok tetkót? Legszívesebben
megkérdezném tőlük, de az az érzésem, hogy a nő
természete nem olyan szép, mint az ütközője, ezért
visszafogom magam. Egyelőre.
Mihelyt kilépünk a folyosóra, meghallom a nő hangját.
– Új szobát kell keresned! – kiáltja magából kikelve.
Steph elneveti magát, és mi is jót röhögünk Nate-tel,
miközben végigmegyünk a folyosón.
 Három

Másnap reggel nincs kedvem bemenni az első órára, ezért

inkább Stephhez indulok. Valószínűleg még alszik, de
unatkozom, és a kollégiuma közelebb van a következő
előadás helyszínéhez, mint a többiek lakása. írok neki, hogy
úton vagyok, de nem várok tőle választ.
A régi épület előtere majdnem üres, csak néhány
késésben lévő diák rohan kétségbeesetten az ajtó felé
könyvekkel a hóna alatt. Kopogok, nehogy megint a szívbajt
hozzam rá, és amikor nem kapok választ, bemegyek a
kulccsal, amit Steph adott nekem.
Nem akarok elaludni Steph rendetlen ágyán, ezért ide-
oda kapcsolgatok a tévécsatornák között. Éppen azt nézem,
hogy valami gazdag „orvos” házassági tanácsokat osztogat
két idiótának, amikor kinyílik az ajtó, és Steph lakótársa
belép a szobába. Egy törülköző van a derekán, és a vizes,
hosszú haja az arcára tapad. Meglepetten tágra nyitja a
szemét. Kikapcsolom a tévét, és az előttem lévő lényre
bámulok.
– Ö… Hol van Steph? – kérdezi nyikorgó hangon. A
padlót bámulja, aztán rám néz, majd megint lesüti a szemét.
Elmosolyodok a zavara láttán, és nem válaszolok. – Nem
hallottál? Azt kérdeztem, hol van Steph. – A hangja már
lágyabb és udvariasabb.
Még szélesebb lesz a mosolyom.
– Nem tudom.
A csaj kényelmetlenül feszeng, olyan erővel szorongatja
a törülközőt, hogy majdnem elszakítja az anyagot.
Visszakapcsolom a tévét, és felülök.
– Rendben. Nos… Lennél szíves… távozni, hogy fel tudjak
öltözni?
 Nem fogok távozni. Amikor végre megtaláltam a
kényelmes testhelyzetet ezen az ágyon.
Elfordulok, és eltakarom az arcomat.
– Ne áltasd magad, nem fogok odanézni.
Nagyon odavan magával, ha azt hiszi, hogy bámulni
akarom.
Illetve… talán mégis meglesném, mert a törülköző
nagyon jól áll neki, ahogy szorosan körülöleli a testét.
Hallom, ahogy motoszkál, bekapcsolja a melltartóját, és
közben hangosan szuszog. Még mindig ideges. Szeretném
látni az arcát, ahogy megpróbálja kapkodva magára venni a
ruháit. Ha nem lennék ilyen rendes, akkor levenném a
kezem a szememről, hogy felbosszantsam. De nem sokat
fogom látni ezt a lányt, úgyhogy nyugodtan lehetek normális
vele.
– Kész vagy már? – Megforgatom a szemem a tenyerem
alatt.
– Légy szíves, ne legyél ilyen tiszteletlen! Nem ártottam
neked. Mi a bajod? – kiált fel ingerülten.
Mi a szösz? Nem számítottam arra, hogy ez az ártatlan
külsejű lány így fel tud fortyanni. Igyekszik türelmes lenni
velem, én pedig mindent elkövetek, hogy kiborítsam. Nem
tudom visszatartani a nevetésemet.
Nézem Steph haragos szobatársát, és én is furcsának
tartom, hogy ilyen harsányan nevetek rajta, de az arca
egyszerűen… Leírhatatlan. Nagyon dühös.
Kinyílik az ajtó, és Steph lép be rajta a tegnap esti
szerelésében.
– Bocs a késésért. Szörnyen másnapos vagyok – jelenti be
panaszos hangon. Megint megforgatom a szemem. Hát
persze hogy másnapos. Mikor nem? – Ne haragudj, Tess,
elfelejtettem szólni, hogy Hardin ma benéz. – Megvonja a
vállát, mintha nem nagyon érdekelné a dolog.
– A fiúd eléggé udvariatlan! – csattan fel a szőke lány.
Erre még jobban nevetek. Steph rám néz, és felvonja a
szemöldökét.
– Hardin Scott nem a fiúm! – tiltakozik hevesen, és ő is
nevetni kezd.
 Kavartunk már egymással, de sosem jártunk.
Én nem járok senkivel.
– Mit mondtál neki? – Steph felém fordul, és csípőre teszi
a kezét, mintha meg akarna szidni. Aztán a lányra néz. –
Hardinnak elég… érdekes társalgási stílusa van.
Társalgás? Egyikükkel sem akarok beszélgetni.
Megvonom a vállam, és folytatom az agyatlan tévécsatornák
böngészését.
– Ma este buli lesz, és neked is el kell jönnöd, Tessa –
hallom Steph hangját. Méghogy ez a liba buliba menjen? A
számba veszem az ajakpiercingemet, nehogy megint kitörjön
belőlem a nevetés. Mereven bámulom a tévét.
– A bulizás nem a műfajom. És be kell szereznem néhány
cuccot az íróasztalomra meg a falakra.
– Jaj, ne már! Ez csak egy buli! Már egyetemista vagy, és
egy buli nem árthat meg. – Steph gyakorlatilag könyörög
neki, hogy meggyőzze. – És hogyan akarsz elmenni a boltba?
Azt hittem, nincs kocsid.
– Felszállok a buszra. Már csak azért sem mehetek el a
buliba, mert nem ismerek senkit – válaszolja a csaj. Megint
felnevetek. – Úgy tervezem, hogy olvasok egy kicsit, aztán
skype-olok Noah-val.
Mintha a vásárlás olyan remek móka lenne. Lefogadom,
hogy a Targetben vásárol. Olyan típusnak tűnik. És a skype-
os randija… Biztosan ki fogja villantani a bokáját a nyomi
fiújának.
– Nem mehetsz busszal szombaton! Ilyenkor iszonyú a
tömeg. Hardin majd elvisz, és kitesz a boltnál hazafelé
menet. Oké, Hardin? – Steph rám néz.
Nem viszek senkit sehová.
– És engem ismersz a bulin, úgyhogy gyere el – folytatja
Steph. – Légy szíves!
– Nem tudom… És köszönöm, de nem kell Hardinnak
elvinnie a boltba – nyafogja az ellenszenves tyúk. Rájuk
mosolygok, pedig mindketten az idegeimre mennek.
– Jaj, ne! Pedig már annyira vártam, hogy veled lehessek
egy kicsit – gúnyolódok. – Ne strapáld magad, Steph. Te is
tudod, hogy ez a lány nem fog eljönni abba a buliba. –
Szemügyre veszem a csajt, és meg kell állapítanom, hogy jól
áll neki a fehér póló, ami szépen simul a mellére meg a
csípőjére. Mindig ilyen cuccokat kéne hordania, és nem azt a
földig érő szoknyát, amit a múltkor láttam rajta. A sortja
még így is túl hosszú, de hát semmi sem tökéletes.
– Végül is… Rendben, elmegyek- vágja rá a lány. Tessa a
neve? Igen, azt hiszem. Kiabálást és sikongatást hallok. Na,
most kell lelépnem, miközben a két lány ölelgetni kezdi
egymást.
– Ez az! Remekül fogjuk érezni magunkat! -rikkant fel
Steph, amikor gyorsan kisurranok az ajtón.

BEHAJTOK A KAMPUSZRA, ÉS VÉGIGÜLÖM az összes aznapi órámat.

Aztán kapok egy üzit Nate-től, hogy Tristannel a Blind
Bob’sban várnak, ezért arrafelé indulok. Felhangosítom a
zenét a kocsiban, és letekerem az ablakot. Kamaszkoromban
beképzelt majomnak tartottam azokat, akik leeresztett
ablakkal üvöltették a zenét a kocsijukban, de már megértem
őket. Néha meg akarok feledkezni a körülöttem lévő
világról, és csak a zene meg az olvasás tud kikapcsolni.
Mindenkinek megvan a maga bogara, és nekem ez a kettő.
Amikor csendre van szükségem, a zaj segít.
Jobb, mint egy üveg whisky. Anyám is ezt mondaná.
– Mi tartott ilyen sokáig? – Tristan beleharap a
hamburgerébe, és a fél töltelék az előtte lévő tányérba
hullik.
– A forgalom. – Beülök a bokszba Nate mellé. A pincér
ismerősként üdvözöl, és nemsokára megjelenik az asztalnál
egy pohár vízzel.
– Még mindig józan vagy? – kérdezi Nate, és nem néz a
poharamra, miközben meghúzza a sörét.
– Igen. Még mindig józan. – Kiiszom a víz felét, és
megpróbálok nem gondolni arra, milyen jólesne egy
jéghideg sör.
– Jó neked, haver. Tudom, hogy mindenki ugrat emiatt,
de engem lenyűgöz az önuralmad.
Kínosan feszengek Nate dicsérete miatt.
 Tristan felnevet, és egy szalvétával megtörli az állát.
– Önuralom? Tegnap este hallottam, ahogy Molly a
nevedet sikoltozta.
– Az önmegtartóztatás csak az ivásra vonatkozik. Nem a
csajokra. – Nate is nevetni kezd, és meglöki a vállamat.
Örülök a témaváltásnak. Túl személyes kezdett lenni a
hangnem.
Nate addig erősködik, amíg megengedem neki, hogy
vezesse a kocsimat. Csak egy sört ivott, nekem meg nincs
kedvem vezetni, ezért belemegyek, hogy ő vigyen minket a
koleszba, ahol felvesszük Stephet meg a szobatársát.
– Steph valósággal ostromolja a mobilomat, és
panaszkodik, hogy nem fogadod a hívásait – közli Nate,
miközben kihajt a parkolóból.
Megforgatom a szemem.
– Egy órája megmondtam neki, hogy elviszem őket. –
Steph néha iszonyúan idegesítő tud lenni.
– Én pedig megnyugtattam, hogy már úton vagyunk.
Örülök, hogy az a Tessa nevű csaj is eljön vele – teszi hozzá,
és leengedi az ablakot.
– Miért?
– Mert kedvesnek tűnik, és ráfér egy kis szórakozás.
Steph szerint a csaj azt hiszi, hogy csak a fiúja létezik a
világon.
– Fiúja? Annak a Teréz anyának pasija van? –
gúnyolódom. Várjunk csak… Ő volt az a szőke srác a
szobában? Inkább testvéreknek tűntek, mint egy párnak.
Vele szokott skype-olni? Biztosan állig felöltözve ül a gép
előtt, sőt talán még egy blézert is felvesz védekezésképpen,
nehogy teherbe essen.
– Igen, ott volt vele, amikor először találkoztunk. Tudod,
az a nyálas aranyifjú.
– Ja, vágom. – Felnevetek, és feltekerem a rádiót. Tess
meg a beképzelt kardigános pasija utálná ezt a zenét. Még
nagyobbra veszem a hangerőt.
Amikor megállunk a kolesz parkolójában, a mobilom
rezegni kezd. Molly neve jelenik meg a kijelzőn, ezért
kinyomom a hívást.
 – Hölgyeim… – üdvözli Nate a lányokat, akik a kocsi felé
tartanak. Steph egy halászhálóra emlékeztető szűk ruhában
feszít, a szobatársa pedig úgy néz ki, mintha egy
krumpliszsákot húzott volna magára. Nem értem a csajt.
Láttam a teste körvonalait abban a törülközőben… miért
visel ilyen rémes göncöket?
– Ugye tudod, hogy buliba megyünk, és nem templomba,
Theresa? – jegyzem meg gúnyosan, miközben beszáll a
kocsiba.
– Kérlek, ne hívj Theresának. Jobban szeretem a Tessát –
válaszolja kényeskedve. Oda ne rohanjak.
Tudtam, hogy Theresának hívhatják. Elég regényt
olvastam, hogy ki tudjam találni a nevek rövidítését. Úgy
tűnik, jól tippeltem.
– Rendben, Theresa – ugratom. Útközben néhányszor
rápillantok a tükörben. Nem tűnik bosszúsnak, amikor nem
tudja, hogy nézem. A ház nincs messze, csak néhány percet
kell kínos csöndben üldögélnünk, mielőtt odaérünk. Nate
leparkol a ház előtt, ahol már sok kocsi áll.
Theresa eltátja a száját, amikor meglátja a diáktanyát.
– Milyen nagy… Hány ember lesz itt? – kérdezi. Nem
látja, hogy még az előkert is tele van?
– Telt ház lesz, úgyhogy csipkedd magad – förmedek rá,
és becsapom a kocsi ajtaját. De ő csak döbbenten ül a helyén.
Nem foglalkozom vele, hanem elindulok a kerten át a ház
felé.
 Négy

Az elejétől fogva tudta. Már akkor tudta, amikor a lány először kinyitotta a
száját, és szembeszállt vele, hogy vele minden más lesz. Nem hitte volna… nem
sejtette, hogy ha továbbra is egyik hibát követi el a másik után, akkor a lányban
meggyengül, majd lassan kialszik a tűz. Most sokszor azon kapja magát, hogy
egyedül üldögél, és felidézi a napokat, amikor a lány még csupa tűz és lobogás
volt. Amikor annyi szenvedély égett minden szavában és tettében, hogy
szikrázott köztük a levegő. Tudhatta volna, hogy ennyi szenvedély pusztító lehet,
és elégeti annak a lánynak a lelkét, akit szeret, és aki nélkül lélegezni sem tud.
Most pedig végig kell néznie, ahogy elsodródik tőle, és csak néhány szürke
füstfoszlány marad a nyomában.

Átvágok a bulizó tömegen. Néhány ostoba pöcsfej valami

piálós játékot játszik, és megpróbál menőnek tűnni.
Hányinger fog el, amikor elhaladok mellettük, és látom a
kivörösödött szemüket meg a bárgyú vigyorukat. A
tekintetük elárulja, hogy ők is pöcsfejnek tartanak,
miközben pingponglabdákat dobálnak a sörrel teli
poharakba, és ujjonganak, mintha nyertek volna valamit.
Pedig csak a legolcsóbb sört vedelik ócska műanyag
poharakból. Tiszta agymosottak.
Az előtérbe érve megpillantom Stephet meg a
szobatársát. A szőke lány totál tanácstalannak tűnik, és
láthatóan elveszettnek érzi magát a hemzsegő testek között.
Valaki egy italt nyom a kezébe, mire udvariasan
elmosolyodik, pedig nem akarja meginni, látom a szemén.
Mégis elfogadja, és a szájához emeli a piros poharat.
Egy újabb tanítvány. Micsoda meglepetés.
 – Halló! Földbázis Hardinnak! – Molly hangja túlharsogja
a lármát. Csípőre tett kézzel áll előttem, és bosszús arccal
nézi Stephet meg a szobatársát.
– Mit bámulsz? – kérdezi szigorúan.
– Semmit. Mi közöd hozzá? – vetem oda, és elindulok a
szobám felé. Idegesítő csörgést hallok a hátam mögött.
Valaki túl gyorsan szedi a lábát, és túl sok olcsó bizsut
aggatott magára. Megfordulok, és Mollyt pillantom meg a
folyosón.
– Miért jössz utánam? – förmedek rá.
Molly kölyökkutyaszemekkel néz rám, és hátradobja
rózsaszín haját.
– Unatkozom – nyafogja.
– És? – Előveszem a mobilomat, és úgy teszek, mintha
nem foglalkoznék vele.
Molly megsimogatja a karomat.
– Szórakoztass, hülyegyerek.
Végignézek rajta, és tetszik, ahogy az apró ruha ráfeszül
az idomaira, amelyeket már sokszor láttam. A körmét belém
mélyeszti, és elmosolyodik.
– Gyere, Hardin! Mikor mentél el utoljára?
Molly nem szégyenlős. Ezt szeretem benne.
– Hát… két napja leszoptál, úgyhogy…
Molly lecsap a számra, mielőtt befejezhetném a
mondatot. Hátrahőkölök, de ő utánam nyomul.
Miért ne? Molly nem rossz, és úgysincs más dolgom.
Egész este lógjak Stephfel meg Teréz anyával? Attól
mindenki elaludna.
Molly bevezet az egyik szobába a folyosó végén. Már
ismer, és meg sem próbál az én szobámba menni. Oda senki
sem léphet be. Mihelyt becsukódik mögöttünk az ajtó, rögtön
rám veti magát. A szája forró, és ragacsos szájfénnyel van
kimázolva.
Az érintés mindig csak egy menekülés, történjen akár
Mollyval, akár mással. Nem tartom különösebben fontosnak,
de megkönnyebbülést jelent, ha egy időre ki tudom
kapcsolni az agyamat. Ilyenkor legalább érzek valamit.
Molly az ágyhoz vezet, amelyen még egy lepedő sincs. De
ezek a részletek nem zavarnak, amikor úgysem várok sokat
az élménytől. Molly rám fekszik, és a combomhoz dörzsöli
magát. Megragadom a rózsaszín haját, és hátrahúzom a
fejét, hogy szétválasszam az ajkunkat.
– Nem! – szólok rá. Molly felsóhajt, és durcás arcot vág,
mint mindig, amikor nem hagyom, hogy megcsókoljon.
– Akkora szemétláda vagy – panaszkodik, aztán lovagló
ülésben helyezkedik el rajtam.
Az ajtó kinyílik, és Molly abbahagyja a dörgölőzést.
Megfordul, felegyenesedik, én pedig felkönyökölök.
– Segíthetek? – Molly hangja éles és ingerült.
És természetesen Tessa, Steph lakótársa áll az ajtóban, ki
más? És nagyobb zavarban van, mint én és Molly
együttvéve.
– Én csak… Elnézést… Egy mosdót keresek, mert valaki
leöntött – motyogja, és lenéz a foltos ruhájára, mintha meg
akarná mutatni a bizonyítékot. Ez a lány állandóan lefelé
néz.
– Rendben. Akkor menj, és keress egy mosdót – vágja rá
Molly gúnyosan, és hessegető mozdulatot tesz a kezével.
Tessa azonnal távozik, és becsukja az ajtót.
Molly a nyakamat kezdi csókolgatni, de én még látom
Tessa árnyékát az ajtó résén át. Hallgatózik? Milyen beteg
már. De néhány másodperc múlva eltűnik, és Molly a lábam
közé nyúl.
– Te jó ég… Halálra idegesít ez a csaj – sziszegi.
Mollyt túl sok ember idegesíti, de ő sem túl népszerű.
– Meg kellett volna kérnem, hogy szálljon be? –
kérdezem, mire Molly elhúzza a száját.
– Fúj. Szó sem lehet róla. Bianca vagy Steph jöhetne, de
ez a Tessa semmiképpen. Egyáltalán nem szexi, ráadásul
kétszer nagyobb nálam.
– Gonosz vagy, tudod? – Megcsóválom a fejem. Lehet,
hogy Tessa középszerű, de jó teste van. Olyan teste, ami
tetszik a férfiaknak, és én is képes lennék elmerülni benne,
ha nem lenne olyan rémes természete.
– Mindegy. Tudom, hogy csak a cicije miatt tetszik
neked. – Molly szája lecsap a nyakamra.
 – Nem tetszik a csaj! – jelentem ki hevesen, mert úgy
érzem, hogy védekeznem kell.
– Én is észrevettem, hogy nem kedveled. – Molly
hátrahajol, és a szemembe néz. Elmosolyodik, mintha lenne
egy közös titkunk. – De ez nem jelenti azt, hogy nem dugnád
meg.
Molly harapdálni kezdi az államat, aztán megragadja a
farkamat, és tovább mozog rajtam a törékeny testével.
– Ne beszéljünk! – A széttárt combja közé nyúlok, és
megcirógatom a micsodáját. A nyakamba nyög, én pedig a
gyönyörre koncentrálok, amit a kezével ad nekem. Molly sok
mindenben hasonlít hozzám, még akkor is, ha ezt nem
szívesen ismerné be magának. Ő is sivárnak és unalmasnak
tartja a napjait. Ő is az érzékiségbe menekül a gondolatai
elől. Igazából nem sokat tudok róla, és sosem mesél
magáról, de érzem, hogy kemény dolgok történtek vele.
Az ujjammal pumpálom a nedves ölét, és Molly remegni
kezd. Már ismerem a testét, és tudom, hogyan kell gyorsan
eljuttatni a csúcsra. Amikor felnyög, egy nevet suttog maga
elé: Lou. De aztán gyorsan magához tér, és az én nevemet
mondogatja.
Lou? Mi a fene? Majdnem elnevetem magam, hogy
Logant emlegeti, miközben elélvez. Az ő beceneve Lou. Pedig
tudnia kéne, hogy Logan sosem fog leállni vele. Kedves
hozzá, mert Logan mindenkihez kedves, de azért vannak
elvei.
Ha érdekelne, rákérdeznék, de teszek rá. Csak
kihasználom, ahogy ő is engem, és ezt mindketten tudjuk. A
lenti bulira gondolok. Vajon Steph szobatársa hányszor sírta
már el magát? Elég érzelmes és indulatos csajnak tűnik,
erről árulkodik az örökös nyavalygása, meg a pimasz
modora, ami megcáfolja a látszólagos gyengeségét.
Molly kigombolja a farmeromat. Lehunyom a szemem,
amikor a meleg ajka a farkamra cuppan.
Utána nem szól egy szót sem, és én sem mondok semmit.
Csak megtörli a feldagadt ajkát, feláll, és lehúzza a tenyérnyi
ruháját, hogy legalább részben eltakarja a testét. Aztán
távozik a szobából.
 Ott fekszem egy ágyon, ami nem az enyém, és néhány
percig a plafont bámulom, mielőtt kimegyek a folyosóra. A
buli még mindig tart, és egyre nagyobb a szemét a padlón.
Három részeg lány kézen fogva elhalad mellettem.
– Ti vagytok a legjobb barátnőim – jelenti ki a
legalacsonyabb.
Az egyikük kék pulóvert visel, a szeme ki van pirosodva,
és annyira tántorog, hogy majdnem elesik.
– Imádlak titeket! – válaszolja könnyes szemmel.
A részeg lányok sírnak, és legjobb barátnőknek képzelik
magukat…
Logan bukkan fel a folyosó végén. Mosolyog, és mindkét
kezében egy-egy poharat tart. Az egyiket felém nyújtja, de
megrázom a fejem.
– A tied víz – nyugtat meg.
Elveszem a poharat, és megszagolom a folyadékot.
– Köszi. – Iszom egy kortyot a hideg vízből, és nem
törődöm Logannel. Tudom, hogy elítél, amiért vizet iszom.
– Tele van a ház, haver – jelenti ki, és elhúzza a száját. –
Ez az olcsó vodka éget, mint a tűz. – Nem válaszolok, csak
végignézek a folyosón, miközben a lépcső felé haladunk. –
Ja, láttam, hogy az a Tessa nevű csaj bement a szobádba –
szólal meg váratlanul mögöttem. Megfordulok, és
rámeredek.
– Micsoda?
– Bement oda, Stephfel. Stephnek hánynia kellett, és
most a fürdőszobában öklendezik.
– De miért az én szobámba mentek be? – Idegesen
felemelem a hangomat. Megesküdnék rá, hogy bezártam az
ajtót. Senki sem mehet be a szobámba. Akár hánynia kell,
akár nem. Még csak az kéne, hogy valaki lehányja a
holmimat.
Logan megvonja a vállát.
– Nem tudom. Csak figyelmeztetlek.
Logan eltűnik a tömegben, én meg a szobám felé indulok.
Stephnek tudnia kéne, hogy nem léphet be a szobámba…
Miért nem figyelmeztette az utánfutóját?
Felháborodva lépek be az ajtón, és tényleg… Tessa
álldogál a könyvespolcom előtt. Rögtön észreveszem, hogy
az Üvöltő szelek legrégebbi példányát tartja a kezében. Az
elnyűtt oldalak sok olvasásról árulkodnak.
– Mi az ördögöt keresel a szobámban? – förmedek rá.
Meg se rezzen, csak óvatosan becsukja a kezében lévő
könyvet.
– Azt kérdeztem, mit keresel a szobámban! – ismétlem
meg, ugyanolyan gorombán. Odamegyek hozzá, kiveszem a
könyvet a kezéből, és visszateszem a polcra, a helyére. A csaj
még mindig nem válaszol nekem. Az ágyam mellett áll,
nagyra nyitott szemmel, összeszorított szájjal.
– Nate mondta, hogy hozzuk ide Stephet… – suttogja, és
az ágyam felé int a kezével. Steph eszméletlenül hever rajta,
és ennek egyáltalán nem örülök. – Túl sokat ivott, és Nate
azt mondta, hogy…
Ebből elegem van.
– Hallottam, nem vagyok süket – vágok a szavába
nyugodtabb hangon.
– Te is tagja vagy ennek a diákszövetségnek? – kérdezi
kíváncsian, de ítélkezően. Nem lep meg. Hozzá vagyok
szokva, hogy megítélnek, főleg a nagyképű, gazdag
gyerekek. Bár nem hiszem, hogy ez a lány gazdag. A ruhája
olyan, mintha egy turkálóban vette volna. Ezen meg én
lepődök meg.
– Igen. Na és? – A kíváncsi lány felé lépek, ő pedig
hátrálni kezd, és a háta a könyvszekrénynek ütközik. – Ez
meglep téged, Theresa?
– Ne nevezz állandóan Theresának! – csattan fel.
Milyen harcias.
– Így hívnak, nem?
A lány felsóhajt, és elfordul tőlem. Az ágyamra nézek, a
csaj pedig megpróbálja elhagyni a szobámat.
– Nem maradhat itt – szólok utána. Szó sem lehet arról,
hogy Steph egész éjjel az ágyamban aludjon.
– Miért nem? Azt hittem, barátok vagytok.
Milyen kedves… milyen naiv.
– Azok vagyunk, de senki sem aludhat a szobámban. –
Karba teszem a kezem, és a szemébe nézek. A pillantása
végigsiklik a karomra tetovált mintákon. Tetszik, ahogy néz
engem, és megpróbál felmérni.
Izgalmasnak találom, hogy valaki így tanulmányoz.
Látom rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését.
Aztán hirtelen magához tér, és leveszi rólam a szemét.
– Értem. – Megvetően felhorkant. – Tehát csak olyan
lányok léphetnek be ebbe a szobába, akik ágyba bújnak
veled?
Mosolyognom kell a harcias kis zöldfülűn. Hosszú szőke
haj, és lenyűgöző idomok, elrejtve a ronda ruha alatt… De
ebben a lányban valami jobban bosszant, mint Stephben
vagy Mollyban. Nem tudom miért, de valahogy a hatása alá
kerültem, és ezt gyorsan le kell állítani.
– Az nem az én szobám volt. De ha arra célzol, hogy
ágyba akarsz bújni velem, akkor kár a gőzért. Nem vagy az
esetem.
Mosolyogva nézem, ahogy előbb zavarba jön, majd dühös
lesz.
– Te egyszerűen…
Kényelmetlenül érzem magam, miközben a megfelelő
sértő kifejezést keresi..
– Nos, akkor te vidd át egy másik szobába, mert én most
megpróbálok visszamenni a kollégiumba.
Én? Egyre jobban dühít a magabiztossága.
Nem hagyhatja itt Stephet. Vagy igen? Felháborodva
nézem, ahogy kinyitja az ajtót, és kilép a szobámból.
A fenébe. Karakánabb, mint gondoltam. Teljesen le
vagyok nyűgözve. Idegesít, ugyanakkor lenyűgöz a
viselkedése.
– Jó éjt, Theresa!— kiáltok utána, amikor becsapja az
ajtót.
Körülnézek a szobában, hogy felmérjem, mihez
nyúlhatott még.
De a falon lógó tükörre esik a pillantásom, mert alig
ismerem fel az ott látható férfit. Nem is tudom, mi lett
belőlem az elmúlt néhány évben.
Azt pedig egyáltalán nem értem, miért van ez az ostoba
vigyor az arcomon.
 Megszoktam, hogy a bulikon idegesítő emberekkel
veszekedek. Miért élvezem ezt most jobban, mint máskor?
Az új lány miatt? Nem ilyeneket szoktam kiszemelni
zsákmányul, de azért jólesik vele játszadozni.
A lenti lárma felhallatszik, és nem tudok semmit sem
csinálni, amíg Steph az ágyamban van. Elő kell kerítenem
Nate-et, hogy kivigyük innen. Ha nincs máshol hely, a
folyosón is letehetjük. Biztosan aludt már rosszabb helyeken
is. Azon kapom magam, hogy Tessán jár az agyam. Nagyon
heves természete van. Milyen határozottan csípőre tette a
kezét, és nem hátrált meg előlem.
Kimegyek a folyosóra, és ráparancsolok egy zöldfülűre,
hogy vigye egy üres szobába Stephet. Egy darabig még
figyelem, nehogy ott maradjon vele, és csak akkor indulok
vissza a szobámba, amikor kilép az ajtón.
A fürdőszoba előtt járok, amikor egy ideges hangot
hallok odabentről. A Tessa nevű csaj az. Rögtön megismerem
a hangját.
– Igen. Illetve nem. Elmentem egy hülye buliba a
szobatársammal, és most itt ragadtam egy diákszövetségi
épületben. Nincs hol aludnom, és nem tudok visszajutni a
kollégiumba.
Már majdnem sír. Odébb kéne sétálnom. Semmi kedvem
egy síró, túlérzékeny lánnyal foglalkozni, aki nem is érdekel.
– Igen, Stephfel…
Nem értem a szavait, úgy zokog. Az ajtóra szorítom a
fülemet.
– Most nem ez a lényeg, Noah – hallom az ingerült
hangját.
Megpróbálom kinyitni az ajtót. Nem is tudom, miért.
Még jó, hogy zárva van.
– Egy pillanat! – kiált fel a csaj türelmetlenül.
Kopogok.
– Mondtam, hogy egy…
Feltépi az ajtót, és kimereszti a szemét, amikor meglát.
Elviharzik mellettem, de megfogom a karját, és gyengéden
megállítom.
– Ne érj hozzám! – kiált fel, és elrántja a karját.
 – Sírtál? – kérdezem, bár tudom a választ.
– Hagyjál békén, Hardin – mondja, de nem túl nagy
meggyőződéssel. Kimerültnek tűnik. Kivel beszélgetett? A
fiújával?
Kinyitom a számat, hogy egy gúnyos megjegyzést tegyek,
de felemeli a mutatóujját.
– Hardin, kérlek… Könyörgök… Ha van benned egy
szikrányi jóindulat, akkor most békén hagysz. Tedd el
holnapra a gonosz megjegyzéseidet, kérlek. – Kékeszöld
szemében könnyek csillognak, és már nem tartom olyan
viccesnek a goromba megjegyzést, amire készültem.
– Az emeleten találsz egy szobát, ahol alhatsz. Oda
vittem Stephet is – közlöm vele, mire úgy bámul rám,
mintha hirtelen még egy fejem nőtt volna.
– Rendben – válaszolja némi habozás után.
– A harmadik ajtó balra – vetem oda, és elindulok a
szobám felé. Úgy érzem, hogy minél távolabb kell kerülnöm
ettől a lánytól. Méghozzá gyorsan.
– Jó éjt, Theresa – motyogom, és belépek a szobámba.
Becsukom az ajtót, és nekitámaszkodom.
Szédülök, és nem érzem jól magam. Remélem, Logan
nem vert át, és nem tett valamit a vizembe.
A könyvszekrényhez lépek, leveszem a polcról az Üvöltő
szeleket, és a regény közepére lapozok. Catherine a
legidegesítőbb női karakter, akiről valaha olvastam. Nem
értem, Heathcliff hogyan tudja elviselni.
Persze ő is egy szerencsétlen lúzer, de a csaj még
rosszabb.

IDŐBE TELIK, MIRE el tudok aludni, és amikor végre sikerül,

Catherine-ről álmodom, illetve a fiatal, szőke hasonmásáról,
aki betoppant az egyetemre. Az anyám sikoltozására
ébredek, mire felpattanok, és verejtékben fürdő testtel
felkapcsolom a lámpát.
Mikor lesz már ennek vége? Sok év eltelt már, de még
mindig nem múlik el.
Több órán át bámulom a plafont meg a falakat, közben
megpróbálom meggyőzni magam, hogy alszom. Végül
felkelek, lezuhanyozok, és lemegyek a konyhába. Magamhoz
veszek egy szemeteszsákot, és elhatározom, hogy most az
egyszer segítek feltakarítani. Talán ha valami jót teszek az
emberiséggel, akkor jutalomképpen végig tudok aludni egy
éjszakát.
A konyhában ott találom Tessát. A pultnak támaszkodik,
és magában nevetgél.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezem, és a zsákba söprők
egy csomó műanyag poharat a pultról.
– Semmi… Nate is itt lakik? – érdeklődik.
Nem foglalkozom vele.
– Itt lakik? – kérdezi hangosabban. – Minél előbb
elárulod a választ, annál hamarabb el tudok menni.
– Rendben, figyelek rád. – Közelebb lépek hozzá, és egy
halom elázott papírtörlőt söprők a szemeteszsákba. Közben
az idegesítő lányra mosolygok. – Nem, Nate nem lakik itt.
Úgy néz ki, mint egy diákszövetségi tag?
– Nem, de te sem – vágja rá ingerülten.
Nem felelek. A fenébe… Ez a ház egy disznóól.
– Van a közelben egy buszmegálló? – A csaj toppant a
lábával, mint egy gyerek. Megforgatom a szemem.
– Igen, kábé egysaroknyira.
– Meg tudnád mondani, merre van pontosan?
– Persze. Kábé egysaroknyira.
Megmosolyogtat, hogy így fel tudja kapni a vizet.
A csaj sarkon fordul, és elsiet. Felnevetek, és nem
foglalkozom Logannel, aki a konyha másik végében kajánul
vigyorog rám. Oda akarok menni hozzá, de irányt
változtatok, mert észreveszem, hogy Tessa Steph felé indul.
– Nem fogunk busszal menni. Majd az egyik srác
hazavisz minket. Hardin biztosan gonoszkodott veled –
hallom Steph hangját, és a következő pillanatban belép a
konyhába. Úgy néz ki, mint a Katrina hurrikán. A sötét
szemfesték teljesen elkenődött az arcán. Tessára nézek, akin
szinte egyáltalán nincs smink. Feltűnő a különbség. –
Hardin, haza tudsz vinni minket? Mindjárt szétesik a fejem.
– Persze, egy perc. – A padlóra dobom a szemeteszsákot,
és magamban mulatok, amikor hallom Tessa zúgolódását.
Olyan könnyű felbosszantani ezt a lányt.
Tessa és Steph a kocsinál vár rám. A kampusz felé menet
az egyik kedvenc metálnótámat, a War Pigst hallgatom.
Letekerem az ablakokat, és élvezem a friss levegőt.
– Felhúznád az ablakot? – szólal meg Tessa a hátsó
ülésen.
A tükörbe pillantok, és bekapom a piercingemet, nehogy
elnevessem magam. Nagyon vicces, ahogy a hosszú haja az
arca körül lengedezik. Úgy teszek, mintha nem hallanám, és
még hangosabbra veszem a zenét.
A kolesz elé érve a két lány kiszáll a kocsiból.
– Később benézek, Steph.
Látom Steph bugyiját a ruha alatt, de a nők ezért vesznek
fel neccharisnyát.
– Viszlát, Theresa. – Elmosolyodok, Tess pedig
megforgatja a szemét. Visszafelé menet azon kapom magam,
hogy hangosan nevetek.
 Öt

Hónapokkal a találkozásuk után egy éjszaka felébredt álmából. Oldalra fordult, és

meglátta a lányt, amint hozzá bújik, és a lábával átöleli a testét. Még sosem
érzett ilyet. A fájdalma enyhült, a szíve meg az elméje mégis csupa feszültség
volt. Nem tudta, mit kell ilyenkor tenni. Fel akarta ébreszteni, hogy aznap éjjel
bevallja a bűnét az angyalának. De ő is felébredt, pont akkor, amikor a
megbocsátását akarta kérni… és nem volt ereje vallomást tenni.
Tudta, hogy gyáva és hazug. Már csak abban reménykedhetett, hogy az
angyal megkegyelmez neki. A lány szeme megrebbent, és rögtön őt kereste a
pillantásával. Szörnyű teher nehezedett rá. Úgy érezte, hogy nem ábrándíthatja
ki magából a lányt, ugyanakkor rettegett a jövőjüktől, mert gyerekkorában
megtanulta, hogy minden sötét hazugság előbb-utóbb napvilágra kerül, és
gonosz igazság lesz belőle.

Nevetés és kutyaugatás ébreszt fel az alig háromórai alvás

után.
Már megszoktam, hogy sosem tudom kialudni magam, de
azért örülnék, ha csend lenne a folyosón. Főleg most, hétfőn,
amikor órám lesz… Magamhoz veszem a mobilomat, és
megnézem az időt.
8:43.
A rohadt életbe.
Alig fél órám maradt, hogy beérjek az irodalom-
előadásra… És miért van egy kutya a házban?
Felkapom a padlóról a tegnapi fekete farmert, és
átkozódva felcibálom magamra. A lábam túl hosszú, ezért
nem hordhatok bő gatyát, mert úgy nézek ki benne, mint
Gumby, a rajzfilmfigura. Tegnap este a padlóra dobtam a
kulcsaimat, ezért most át kell kutatnom az összes cuccomat,
mire megtalálom. A padló tele van fekete pólókkal, koszos
fekete farmerokkal és büdös zoknikkal.
Átvágok a házon, nem törődve a tegnap esti buli látható
jeleivel. Logan odaint nekem. Karikás a szeme, és egy
energiaitalt tart a kezében.
– Szörnyen érzem magam, haver – sóhajt fel, és
megpróbál mosolyogni. Állandóan mosolyog. Vajon milyen
érzés lehet mindig boldognak lenni? Még akkor is, ha
másnapos. Nekem sosem sikerült.
– Igazad van, hogy nem iszol – teszi hozzá, és a hűtőhöz
lép. Kivesz egy doboz tejet, és mohón kortyolni kezdi.
– Szép. – Megcsóválom a fejem, mire elmosolyodik, és
tovább iszik. A konyha lassan megtelik a diákszövetség többi
tagjával. Én nem tartozom a köreikbe, ezért felkapok egy
darabot a tegnapi pizzák maradékából. Részegen valaki jó
ötletnek tartotta, hogy hajnali négykor tíz pizzát rendeljünk.
Már kifelé megyek, amikor Neil megkérdezi a többieket,
hogy elmenjenek-e egy étterembe a ma esti buli előtt. Nem
számítok arra, hogy engem is elhívnak… Nem szoktak. De én
sem szívesen időznék egy csapat zselézett hajú ficsúrral a
házon kívül, ahol néhány buli erejéig el kell viselnem őket.
Anyám mindig nyaggat, hogy „szerezzek barátokat”, de
nem érti a helyzetemet. Egyáltalán nem könnyű barátkozni,
és nem is olyan szórakoztató. Miért törjem magam, hogy
elnyerjem azoknak az embereknek az elismerését, akiket
nem is kedvelek? Azért, hogy egy kicsit fontosabbnak
érezzem magam? Nincs szükségem barátokra. Van néhány
ember, akiket el tudok viselni, és nekem ennyi pont elég.
Mire a kampuszra érek, a parkoló már majdnem tele van,
és ki kell előznöm egy BMW kabriós csírát, hogy
beslisszolhassak előtte az egyik szabad helyre.
A tanár már javában löki a sódert, amikor belépek az
előadóterembe. Körülnézek egy üres ülőhelyet keresve, és
észreveszem a szőke lányt az első sorban. A hosszú szőke
hajáról is felismerem, de igazából a földig érő szoknya
erősíti meg a sejtésemet. Tessa az, Steph prűd szobatársa.
Landon Gibson mellett ül. Hát persze. Ez vicces lesz.
Tessa kénytelen egy levegőt szívni velem, ráadásul a másik
oldalán van egy üres hely. Ez lesz a nap fénypontja.
Közelebb megyek, ő pedig rám néz, tágra nyitja a szemét,
majd gyorsan elfordul. Mellé ülök, és az történik, amire
számítottam: nem vesz rólam tudomást. Egy kék blúz van
rajta, ami legalább két számmal nagyobb, mint kéne. A haját
feltűzte oldalt, hogy ne lógjon az arcába.
A mobilom vibrálni kezd a zsebemben.
A spermadonorom üzen: Karen finom vacsorát készít. El
kéne jönnöd.
Elment az esze? Landonre nézek, aki történetesen Karen
tökéletes fia. Most is egy frissen vasalt pólóingben feszít.
Eszem ágában sincs elmenni hozzájuk. Nem teszem be a
lábam a csillogó új házába, hogy együtt vacsorázzak a
barátnőjével és Landon-nel. A tökéletes kis Landonnel, aki
imád sportolni, és mindenkinek fényesre nyalja a seggét,
hogy ő legyen az ország legtisztelettudóbb fiúgyermeke.
Fúj.
Várom, hogy Landon „öcsém” mondjon valamit, de nem
szólal meg. Ennyit apa elméletéről, hogy „összejöjjön” a
család. Ostoba pöcsfej.
Egész órán Tessát bámulom, és kaján örömöt érzek,
amikor idegesen dobol az ujjával, vagy kényelmetlenül
feszeng a helyén. Imádom, hogy olyan könnyű felidegesíteni.
Az előadásnak sajnos hamar vége van, és Tessa gyorsan
pakolni kezdi a holmiját, mintha menekülni akarna.
– Azt hiszem, ez lesz a kedvenc órám – lelkendezik
Landonnek kifelé menet. Furcsa módon nekem is, bár
igazából csak a szórakozás kedvéért járok be. Sikerült
elérnem, hogy szabadon választható tantárgy legyen, pedig
egyszer már felvettem az órarendembe.
Én is gyorsan felpattanok, és utánuk eredek. Még nem
akarom, hogy vége legyen a mókának.
Tessa felém fordul, amikor észreveszi, hogy követem
őket.
– Mit akarsz, Hardin?
Kezdődik a móka.
Ártatlan mosollyal nézek rá, mintha nem akarnám
idegesíteni.
– Semmit. Csak örülök, hogy egy órára járunk –
válaszolom gúnyos hangon. Tessa megforgatja a szemét.
A folyosón Landon Tessához fordul, akit láthatóan
feszélyez, hogy ketten állunk előtte.
– Szia, Tessa, majd még találkozunk – köszön el tőle
Landon rám se nézve.
– A legbénább srácot választottad a barátodnak –
jegyzem meg epésen, és Landon után nézek, aki eltűnik a
tömegben, és a többi elsőévessel együtt bolyongani kezd a
kampuszon.
Elképzelem Landon anyját meg az apámat, amint
üdvözült arccal fogják egymás kezét. A büszke anya és Ken
Scott, az ép apja. Megborzongok az undortól. Nem
emlékszem, hogy az én anyám kezét egyszer is megfogta
volna.
– Ne beszélj így róla! Igazán kedves fiú. Veled
ellentétben! – csattan fel Tessa.
Meglep, hogy ilyen vehemenciával kel Landon
védelmére. Már ilyen jól ismerik egymást? Tessa kedveli
Landont?
És ez miért érdekel engem?
Elhessegetem a kérdéseket, és ellenállhatatlan késztetést
érzek arra, hogy tovább ingereljem.
– Egyre harciasabb vagy, Theresa.
Megszaporázza a lépteit, hogy megszabaduljon tőlem, de
én is gyorsabban szedem a lábam.
– Ha még egyszer Theresának nevezel… – összeszorítja a
száját, és igyekszik fenyegető pillantást vetni rám. De
közben valahogy elérzékenyül a pillantása, és a szürke
szeme halványkék lesz. Hirtelen úgy érzem, mintha
enyhülne a feszültség a vállamon. Furcsa érzés kúszik végig
a gerincemen, és az egész testem ellazul.
Lerázom magamról. Tessa még mindig bámul.
Meggondoltam magam: az előbb azt hittem, hogy tetszik,
ahogy figyel engem, és megpróbál kiismerni, de hirtelen
mégis idegesíteni kezd. Most a tetovált karomra esik a
pillantása, és pont olyan arcot vág, mint a nagymamám.
Nincs szükségem arra, hogy elítéljen engem és a
döntéseimet.
– Hagyd abba a bámulást! – förmedek rá, és otthagyom.
Befordulok a sarkon, és kapkodva veszem a levegőt. Úgy
érzem magam, mint amikor régebben túl sok cigit szívtam
egy bulin. Már nem dohányzom. Már nem dohányzom. Ezt
hajtogatom magamban, miközben zihálva támaszkodom a
téglafalnak.
Furcsa ez a szőke lány, és nagyon furcsa természete van.
EZ A HÉT POCSÉK volt. Egyik buli a másik után, egyik zaj a másik
után. A nyomorúság hangjai.
Egész héten max húsz órát aludtam összesen, és már
nagyon fáradt vagyok. Alig látok, lüktet a fejem, ráadásul ma
reggel nem találom a kulcsomat. Iszonyúan ideges vagyok,
és ölni lenne kedvem.
Miközben feltúrom a szobámat, kopognak az ajtón.
Először nem foglalkozom vele, de a kopogás megismétlődik,
még hangosabban.
Kinyitom az ajtót, és egy WCU-s pólót viselő lányt
pillantok meg, vörös szemmel, felhevült arccal.
– Bejöhetek? – kérdezi, és észreveszem, hogy remeg a
keze.
– Nem. Bocsi. – Az arcára csapom az ajtót. Néhány
másodperc múlva megint kopognak. A fenébe. Nem tudom,
ki ez a tyúk, de keresnie kéne egy másik ajtót, amelyen
kopoghat. De egyre csak az én ajtómat ütögeti, ezért újra
kinyitom.
Neil áll ott, a szövetség egyik legnagyobb szemétládája.
Szőke haja csapzottan hullik az arcába, a lehelete sörszagú,
és diszkrét punciszagot áraszt.
– Mi a fenét akarsz? – kérdezem tőle, és hozzávágok egy
farmert.
– Láttad Candyt? – kérdezi nehezen forgó nyelvvel.
– Kit?
– A lányt, akivel tegnap este voltam. Láttad?
Eszembe jut a lány, aki kisírt szemmel bolyong a
folyosón, és megrázom a fejem. Először azt hittem, hogy be
van rúgva, de talán más baja van.
 – Elment, és nem jön vissza. Felejtsd el! – Lekapok egy
könyvet a polcról, és hozzávágom.
Neil rohadéknak nevez, és távozik.
A kampusz felé menet még mindig dühös vagyok, de
nemsokára folytathatom a legújabb kedvenc időtöltésemet,
vagyis Steph szobatársának a bosszantását.
– Nagyon várom ezt az órát. Sok jót hallottam róla –
hallom Landon lelkendezését, amikor a közelükbe érek. Úgy
tűnik, jobb barátok, mint gondoltam. A csaj barátságos
hangon válaszol neki, Landon pedig mosolyog rá. Tessa is
mosolyog. A mosolya olyan kedves, hogy gyorsan elfordulok.
Kedvelik egymást? De hát van neki egy divatmajom fiúja.
És úgy tudom, Landonnek is van barátnője. Lehet, hogy
szakítottak, ha így néz Tessára.
Az előadás felénél Landon távozik, és Tessa távolabb
húzza a székét tőlem.
– Hétfőn elkezdjük megbeszélni Jane Austen Büszkeség és
balítélet című regényét – jelenti be a professzor az óra
végén. Tessára nézek, és látom, hogy mosolyog. Nemcsak
mosolyog, a szó szoros értelmében fülig ér a szája.
Hát persze. A csajok imádják a Büszkeség és balítéletet.
Nem tudnak betelni Darcyval, meg azzal az agyrémmel, hogy
egy öntelt majomból elbűvölő lovag lesz.
Nézem, ahogy Tessa összeszedi a cuccait: egy vaskos
tervezőt meg egy csomó könyvet. Megpróbálok úgy tenni,
mintha én is szöszmötölnék, de elég nehéz húzni az időt,
amikor Tessának olyan átkozottul sokáig tart, mire minden
holmiját szépen bepakolja a táskájába.
Az épület előtt odalépek hozzá, és megszólítom.
– Fogadok, hogy fülig szerelmes vagy Mr. Darcyba.
Muszáj gúnyolódnom rajta. Nem tudok ellenállni a
kísértésnek.
– Minden nő szerelmes belé, aki olvasta a könyvet –
válaszolja, közben egy kicsit kinyújtja a nyelvét, és
mindenhova néz, csak rám nem. Kitartóan követem, és
figyelem, ahogy szétnéz, mielőtt átmegy az úton. A fenébe,
de gyorsan lépked!
– Biztos vagyok benne, hogy nem tudod felfogni Mr.
Darcy vonzerejét – próbálkozik Tessa a gúnyolódással, de
csak mulatok rajta.
– Egy goromba és elviselhetetlen férfiból romantikus hős
lesz? Ez nevetséges. Ha Elizabethnek lett volna egy csöpp
esze, már az elején lekoptatja, és elküldi a fenébe.
Prüdéria kisasszony felém fordul, és alaposan
meghökkenek, amikor meghallom a halk kuncogását. Azt
hittem, a mai világban már nem létezik ilyen ártatlan,
őszinte kuncogás. Tessa gyorsan a szájára szorítja a kezét,
de már késő. Hallottam a kacajt. És úgy érzem, mintha
belém hasított volna.
– Tehát egyetértesz abban, hogy Elizabeth egy idióta? –
kérdezem.
– Nem. Ő a világirodalom egyik legerősebb és
legösszetettebb jelleme.
Olyan hévvel védelmezi Elizabeth Bennetet, amire
egyetlen tizennyolc éves sem lenne képes, még a sztorit
feldolgozó Tom Hanks-film megnézése után sem. Azon
kapom magam, hogy őszintén és szívből nevetni kezdek, és
Tessa velem nevet. Olyan lágy a hangja, mint a vatta.
Mi a fene ütött belém?
Azonnal elhallgatok, és elfordulok. Ez átkozottul furcsa.
Tessa a furcsa. És idegesítő.
– Szia, Theresa, majd még találkozunk. – Gyorsan
eltűnök a másik irányban.
Lágy, mint a vatta? A kuncogása belém hasított? Mi az
ördög volt ez?
Elhessegetem az ostoba érzéseket, és a kocsimhoz sietek.
Ma este megint buli lesz, mint mindig. Az majd eltereli a
gondolataimat erről a baromságról, és inkább jó mélyen
beletemetkezem egy szűk, nedves…
A zsebemben vibráló mobil elvonja a figyelmemet a
perverz gondolatokról. Jace nevét pillantom meg a kijelzőn.
Gyorsan fogadom a hívást.
Régen nem hallottam felőle, és örülök a
felbukkanásának. Mindenki életében van egy olyan személy,
aki mellett jobbnak érzi magát. Nekem Jace ez az ember.
Jace egy igazi rohadék, egy ötcsillagos szemétláda, ezt bárki
megmondhatja. De engem szórakoztat, és mindig jólesik
együtt lógni vele.
 Hat

Minél közelebb került hozzá, annál jobban meg akarta ismerni. Azon kapta magát,
hogy szeretné tudni, mire gondol, amikor felébred, és mennyi ideig fog aznap
reggel készülődni. Ez az érdeklődés elárulta neki, hogy a lány nem egy
mellékszereplő az életében. Hirtelen fontosabb lett, mint a játék, amit játszott
vele. Perverz módon örült a játszmának, mert ürügyet adott arra, hogy minél
több időt tölthessen vele. Így a barátai nem foghattak gyanút, amikor mindent
meg akart tudni róla. A játszma megkövetelte, hogy annyi időt töltsön vele,
amennyit csak tud.
Hiszen csak így nyerheti meg a fogadást, nem?

Miért kell megint eljönnie? – fakad ki Molly, és megszívja

a cigijét.
– Mert Steph szobatársa, és valami miatt Steph kedveli
őt, ezért magával hozza – magyarázza Nate.
– Pedig nagyon idegesítő – sóhajtok fel, és megdörzsölöm
a homlokomat. A csaj akkor is idegesít, ha nincs a
közelemben. Mollynak láthatóan tetszik a reakcióm, mert
felém hajol. Odébb lépek, mielőtt hozzám ér, és úgy teszek,
mintha nem vettem volna észre a szándékát.
A délutánt azzal töltöttem, hogy őt dugtam, elmerültem
benne, és közben másra gondoltam. Éreztem a csípője lágy
vonalát, a telt mellét. Hallottam a hangját, amint a nevemet
mondja. Molly rózsaszín hajába markoltam, de szőkének
képzeltem, miközben az óvszerbe élveztem. Molly nagyon
büszke volt, hogy a szája nélkül is el tudott juttatni a
csúcsra.
Ha sejtené…
– De elég szexi – jegyzi meg Nate.
 Már mindenki észrevette, milyen szexi Tessa?
– Szexi? Egyáltalán nem! – vágom rá gyorsan.
Zed végigsimítja a bezselézett haját.
– Márpedig nagyon is szexi, haver – jelenti ki meglepő
magabiztossággal. – Habozás nélkül megdugnám.
– Csak szeretnéd. A csaj totál fapina. Komolyan. Melyik
idióta szűz még egyetemista korában? – gúnyolódik Molly.
Nate felnevet.
– Igazad van. De mikor lettél ilyen jóban vele, hogy
elárulta neked?
Molly haragos pillantást vet Nate-re.
– Én? Soha nem beszélgetnék vele, de Steph nem bújhat
ki alóla, és hallott valamit, amikor a Hercegnő a fiújával
csetelt.
– Talán azért olyan mogorva, mert még nem dugták meg
rendesen – jelentem ki, és még távolabbra húzódom
Mollytól, remélve, hogy nem nyomul utánam.
– Én szívesen segítek ezen. – Zed humorosnak szánta a
megjegyzését, de senki sem nevet rajta.
– Ja persze! Akkor sem tudnád megdugni, ha a fejed
tetejére állnál – ugratom.
– Te talán igen? Nekem jobbak az esélyeim nála – vág
vissza Zed.
Ezt nem gondolhatja komolyan. Megfeledkezett már a
drága Samanthájáról?
– Miről maradtam le? – Jace leül a betonra, és elővesz a
zsebéből egy jointot.
– Steph szobatársa egy prűd picsa, Zed és Hardin pedig
azon vitáznak, hogy melyikük tudja előbb megdugni – közli
vele Molly durcás arccal.
Zed tényleg azt hiszi, hogy Tessa hajlandó lenne kefélni
vele? Végignézek a társaságon, és bosszant, hogy mindenki
ezt gondolja róla. Ha a teste tényleg olyan tiszta, mint ezek
hiszik, akkor el tudom képzelni, hogyan reagálna az
érintésemre. Vonaglana alattam, és könyörögne a
folytatásért. Zed sosem tudná eljuttatni a csúcsra úgy, ahogy
én.
De Tessa vajon megengedné neki, hogy megpróbálja? Ha
egyenlő esélyekkel indulnánk, Tessa őt választaná
helyettem?
– Tudjátok mit? Ezt úgy is csinálhatjuk, hogy sokkal
érdekesebb legyen. Benne vagy? – Zedhez fordulok.
Zed elmosolyodik.
– Attól függ.
– Hát… Nézzük meg, ki tud előbb összejönni vele.
Mi értelme van ennek? – kérdezem magamtól, mihelyt
kimondom a szavakat.
Az énemnek egy másik része válaszol a kérdésre: Vicces
lesz. Legalább lefoglalom magam, és tovább bosszanthatom
Tessát.
– Nem tudom… – Zed kételkedve ingatja a fejét. Pedig azt
hittem, hogy kapva kap az alkalmon, és örül, hogy
megverhet valamiben. Hiszen a múltban történt egy s más,
és azóta neheztel rám.
– Ugyan már, ne legyél gyáva. Nem lesz olyan nehéz.
Steph majd gondoskodik arról, hogy eljöjjön a következő
buliba, és összehaverkodjon velünk – magyarázom a
társaságnak. – Fiatal és naiv… Egyszerű lesz.
Csináltam már ilyet… Más feltételekkel és más
áldozattal, de a játék most is ugyanaz.
– Ez hülyeség. Kit érdekel, hogy ki tudja elvenni egy csaj
szüzességét? – kérdezi Molly nyafogó hangon.
– Ha olyan biztos vagy magadban, akkor adok egy hetet.
– Jace köhög egyet a fűtől, és Mollynak passzolja a jointot.
– Egy hetet? Az a csaj átkozottul konok, és máris ki nem
állhat engem. Szerintem több időre lesz szükségem. – Nem
tudják, Tessa milyen nehéz természetű. Goromba és
indulatos.
– Mennyi legyen? Két hét? Ha sikerül egy hónapon belül
megszerezned, akkor fizetek ötszázat. – Zed a
betonkerítésnek támaszkodik.
– Ötszáz dollárt? – hüledezik Molly. Mulatságosnak
tartom a felháborodását. Mindig ő akar a középpontban
lenni, és most gyűlöli Tessát, amiért ellopja tőle a társaság
figyelmét.
– Én hozzáteszek hármat. Az nyolcszáz. Szerinted meg
tudod csinálni? – kérdezi Jace, és rám emeli a kivörösödött
szemét.
– Igen, persze. De remélem, utána nem lesz mániákus és
levakarhatatlan – válaszolom magabiztosan. Eláruljam
nekik, hogy több ilyen fogadást is megnyertem már? Inkább
nem. Érzem, hogy az arcomon megjelenik a jellegzetes
vigyor, amire Mark, a hampsteadi barátom mindig azt
mondta, hogy „Na, ez a pecsét”. Így nézek, amikor tudom,
hogy meg fogok nyerni valamit vagy valakit. Most Zedre
vigyorgok, és az agyamban már alakul a terv. A többiek
pedig várják a folytatást.
– Nem hiszem. – Nate felnevet, és meggyújt egy cigit.
– Nem fog bedőlni neked. Nem tűnik olyan ostobának. –
Zed haragos arccal mered rám.
Jace is felnevet, és rám néz.
– Zednek igaza van, ezért bizonyítékra lesz szükségünk,
amikor megtörténik a dolog.
Bizonyítékra? Az nem lesz nehéz. Majd kitalálok valamit.
– Mit szólnál egy videóhoz? Jól jönne egy friss anyag. –
Jace hátradől, és kíváncsian várja a választ.
– Nem, az túl kockázatos – tiltakozom. Ezt már
csináltam, és nem akarom még egyszer megismételni. –
Bízzatok bennem! Videó nélkül is meglesz a bizonyíték. –
Zedre nézek, és megint bevetem a jellegzetes vigyoromat. –
Még sosem keféltem szűzzel. Jó móka lesz.
Mosolyra húzom a számat, és a piercing elé teszem a
kezem, mintha el akarnám rejteni.
Molly nem bírja tovább szó nélkül.
– Várjatok! Hogyan akarjátok kezdeni? Egyszer csak
mindketten megpróbáljátok megdugni? – Molly ingerülten
hátradobja a haját. – Valami okosat kell kitalálnotok –
morgolódik, és kinyújtja a kezét, hogy elkérje Nate
öngyújtóját.
– Igaza van – bólint Jace. – Mit szólnátok egy játékhoz?
– Egy játékhoz? – Zed kíváncsinak tűnik.
– Valami olyasmire gondolok, mint a „Felelsz vagy
mersz”. Kérdezünk tőle szexszel kapcsolatos kérdéseket,
hogy megtudjuk, tényleg szűz-e, és nem pazaroljátok
feleslegesen az időtöket. – Jace Zedre és rám mutat.
– „Felelsz vagy mersz”? Ez most komoly? – Felsóhajtok.
Senki sem játssza már ezt a baromságot.
– Hülye ötlet. – Nate megrázza a fejét, és csalódott arcot
vág.
Erre a játékra legfeljebb a hatodikosok izgulnak rá.
– Szerintem jó ötlet. Nem olyan nyilvánvaló – teszi hozzá
Zed. – Tess totál tájékozatlan, és azt fogja hinni, hogy az
egyetemisták ezzel szórakoznak. Elég pikáns, hogy izgalmas
legyen neki, és elég bugyuta, hogy megértse.
A társaságban mindenki bólogat és nevetgél. Ezek
idióták.
Megvonom a vállam, és belemegyek az ötletbe, de csak
azért, mert nem tudok jobbat kitalálni.
– Akkor legyen „Felelsz vagy mersz” – mondja ki Jace a
végszót.

A BULIBAN MÉG többen vannak, mint múlt héten, én pedig józan

vagyok, mint mindig. A szobámban maradtam, amíg a zene
egyre hangosabban dübörgött, aztán úgy döntöttem, hogy
lejövök.
A nappaliban kószálok, hogy megkeressem Nate-et, és
észreveszem Tessát az egyik heverőn. Legalábbis azt hiszem,
hogy Tessát látom. Másképpen van öltözve. Egészen
másképpen. A kékesszürke szeme sokkal feltűnőbb, mert ki
van sminkelve, és a szűk top meg a nadrág kihangsúlyozza
az idomait.
Átkozottul szexi. Ezt sosem árulnám el neki, de
átkozottul szexi.
– Most valahogy… másképp nézel ki. – Nem tudom
levenni róla a szemem, amikor feláll a kanapéról. A csípője…
A pokolba! Szeretném, ha az ujjaim mély nyomot hagynának
a bőrén.
– Ma jobban illik hozzád a szerelésed. – Ezt nevetve
mondom, pedig nem tréfának szántam a megjegyzést.
Tessa megforgatja a szemét, és feljebb húzza a felsőjét,
hogy eltakarja a lélegzetelállító dekoltázsát.
 – Meglep, hogy itt látlak – közlöm vele, és még mindig
bámulom.
Felsóhajt.
– Engem is meglep, hogy megint eljöttem – válaszolja, és
váratlanul odébb sétál. Azon filózom, hogy utána menjek-e.
Ismerem a tervet, és miután ilyen göncökben láttam, még
jobban várom az akció kezdetét. Végül úgy döntök, hogy nem
követem. Még nem. Egy darabig hagyom, hogy eltűnjön a
tömegben.
Néhány perccel később a pultnak támaszkodva állok a
konyhában, amikor Molly odalép hozzám.
– Készen állsz erre a béna játékra vagy mire? – kérdezi.
Idegesíti, hogy más van a figyelem középpontjában.
Megértem őt.
Megszokta, hogy az ellenkező nem tagjai rá figyelnek.
Ettől úgy érzi, hogy szükség van rá.
Ezt mindenki másnál jobban meg tudom érteni.
– És te? – kérdezek vissza, és felvonom a
szemöldökömet.
Molly megforgatja az erősen kifestett szemét.
– Megkérem Stephet, hogy keresse meg, és csalja be a
nappaliba, mert úgy látom, neked nem sok hasznodat
vesszük.
Mire egy pohárral leülök a heverőre, Tessa csatlakozik a
társasághoz. Furcsa aggodalmat és izgatottságot érzek,
amikor a játék elkezdődik. Megpróbálok nem gondolni
Natalie-ra vagy Melissára, vagy a többiekre. Nem az ő
hibájuk volt, hogy egy mocskos társadalomba születtek, és
találkoztak velem, a legnagyobb mocsokkal.
– Játsszunk „Felelsz vagy mersz”-t – javasolja Zed, mire a
tetovált társaságunk a heverő köré gyűlik. Molly egy üveg
vodkát ad körbe, de én elfordítom a fejem, és továbbra is a
vizet kortyolgatom. De emlékszem, hogyan égeti a torkot a
tüzes ital.
A többiek azonban, Steph, Nate, a szobatársa, Tristan,
Zed és Molly felváltva isznak az üvegből. Tessa csak nézi
őket, de nem kér az italból. Nem hiszem, hogy azért, mert
függő volt, mint én. Talán csak nem szereti a piát. Még egy
egyetemi bulin sem iszik.
– Te is játssz, Tessa! – Molly rámosolyog. Ismerem ezt a
mosolyt. Nem jelent jót. Még mindig nem tudom elhinni,
hogy ezt a gyerekes marhaságot fogjuk játszani.
– Inkább nem – válaszolja Tessa a körmét piszkálva.
Zedet figyelem. Úgy veszem észre, mintha egy kicsit
aggódna. Talán elbizonytalanította, hogy Tessa többször is
rám néz, és nem rá.
– Csak akkor tudna ebben részt venni, ha legalább öt
percre levetkőzné a prüdériáját – próbálom ingerelni. A
társaság felnevet – kivéve Stephet, aki jól játssza a szerepét.
De engem nem csap be. Annál jobban ismerem.
Látom, hogy Tessa küszködik a rá nehezedő nyomással,
és nemsokára be fogja adni a derekát.
– Ez könnyű lesz – súgom oda Zednek. – Akár most is
ideadhatod a pénzt.
Talán mégis jó ötlet volt ez a játék.
Az első néhány fordulóban Zed lehajt egy üveg sört, és
Molly megmutatja a bimbópiercingjét. Élvezem a látványt,
ahogy Tessa szeme kiguvad, és fülig vörösödve nézi Mollyt.
Elképzelem Tessa dús, feszes keblén a csillogó karikákat.
– Felelsz vagy mersz, Theresa? – kérdezi Nate, elindítva
a játszmát. Végre.
– Felelek… – Tessa bizonytalannak tűnik. Észrevettem,
hogy nem javította ki Nate-et, amikor Theresának szólította,
de nekem mindig leharapja a fejem, ha úgy nevezem.
– Hát persze – gúnyolódom rajta, mire dühös pillantást
vet rám. Nate a kezét dörzsöli, és megpróbál úgy tenni,
mintha nem beszéltük volna meg, hogy mit fog kérdezni.
– Rendben… Szűz vagy? – teszi fel végül a kérdést.
Tessa tágra nyitja a szemét, és olyan hangot ad ki
magából, mintha fuldokolna. Láthatóan meg van döbbenve,
és sértőnek találja ezt a személyeskedést. Fülig vörösödik,
sőt még a mellkasa is piros lesz. Idegesen matat a kezével,
és szerintem nem sok választja el attól, hogy elküldje a
fenébe Nate-et, és kirohanjon a helyiségből.
– Na? – sürgetem, és elképzelem a meztelen testét
alattam, miközben olyan hangok hagyják el a torkát,
amelyeket még egyetlen férfi sem hallott. A gondolat nagyon
izgató, ugyanakkor teljesen irreális, mert egyelőre
beszélgetni sem tudok vele úgy, hogy ne vágjon hozzám
válogatott sértéseket.
Tessa végül zavartan bólint.
Mindenki a játszmára gondol, és arra, hogy ez a kedves,
ártatlan, feszengő lány célponttá vált.
Tessa beismerte, hogy szűz. Én már eddig is tudtam,
mert észrevettem, hogy a beszélgetésünk is zavarba hozza,
és beleborzong, ha meghallja a hangomat. Arra gondolok,
hogy én lehetek az első, aki megkapja, és megmutatja neki,
mit hagyott eddig ki. Megfeszül a farkam az izgalomtól.
Vajon mi van rajta a ruha alatt? Elképzelem a lágy idomait,
a telt keblét, a mellbimbóját, ami megkeményedik az
érintésem alatt. A játék elkezdődött, és a vér lüktet az
ereimben. Alig várom, hogy a testébe hatoljak.
Tessa a haját csavargatja, én pedig arra gondolok, hogy a
hajába markolok, és hátrahúzom a fejét, miközben hátulról
megdugom. Rácsapnék a kerek fenekére, hogy ott maradjon
a kezem nyoma a bőrén. A nevemet sóhajtozná, és izgató
nyögések hagynák el a rózsaszín, duzzadt ajkát.
Megigazítom a gatyámat, és megint Tessára pillantok.
Megnyalja az ajkát, mire hangtalanul felnyögök.
Vajon hány farkat nyelt el eddig? Élveztek már a
szájába? Ahogy folytatódik a beszélgetés, megtudom, hogy
alig van tapasztalata a szex terén. Majd én megmutatok neki
mindent, ami ezen a téren kimaradt az életéből.
 Hét

Az életben nagyon sokat lehet hibázni, és ő mindegyik hibát elkövette. A zavaros

elméje miatt sosem merte bevallani neki, mennyire tiszteli. Mindennél és
mindenkinél jobban szerette, de ezt egyszer sem mutatta ki. És nem gondolt rá,
amikor fontos lett volna. Gyerekes játszmákat játszott vele, és nem mutatta meg
az igazi énjét. Nem fedte fel az igazságot, amit elrejtett, elzárt magában, és a
nehéz gyerekkorával magyarázott. Nem kifogásokat keresett, csak megszokta,
hogy bűnbakot keres. Mindig mást hibáztatott, és sosem vállalta a saját szavait
vagy tetteit. Mert úgy könnyebb volt.
De végül megtanulta a leckét.

Merek. – Megforgatom a szemem. Milyen dedós játék!

Mindenki tudta, hogy ezt fogom választani.
Tessát figyelem, és várom, hogy Teréz anya kitaláljon
valami testhez álló feladatot.
– Hm. Azt kérem, hogy… – Elhallgat, és mindenki
meredten nézi, a folytatást várva.
– Mit? – kérdezem türelmetlenül, mert már elegem van
ebből a baromságból.
A lánynak fogalma sincs arról, hogy egy falka sakál veszi
körül, és nagy bajban van. Látom rajta, hogy igyekszik
megfelelni az elvárásoknak. Pedig ez csak egy hülye bulizós
játék, de Tessa még ilyenkor is maximalista. Szokása szerint
az alsó ajkát harapdálja. Megértem, mert én az
ajakpiercingemet szoktam birizgálni. Elképzelem egy
karikával a szájában. Nagyon szexi látvány lenne.
– Vedd le a pólód, és egész idő alatt legyél félmeztelen! –
kiáltja be végül Molly Tessa helyett.
Tessa elpirul. Ez is a szokása.
 – Milyen gyerekes. – Kibújok a fekete pólóból, és látom,
hogy Tessa a testemet lesi. Nem is veszi észre, hogy
rajtakaptam. Steph megböki a könyökével, mire elpirul, és
lesüti a szemét.
Már meg is nyertem a fogadást. Zednek nincs esélye.
A játék folytatódik, én pedig félmeztelenül ülök, és
mulatok Tessán, akinek még mindig nehezére esik levenni
rólam a szemét. Nem tudom megállapítani, mi a véleménye
a látványról. Visszataszítónak vagy vonzónak tartja a
tetkóimat? Az ajka többször is megremeg, és megpróbál
nyugodtan ülni a helyén.
Érdekes.
– Felelsz vagy mersz, Tessa? – kérdezi Tristan.
Hátradőlök, és a tenyeremre támaszkodom a padlón.
– Miért strapálod magad? Úgyis tudjuk, hogy a felelést
választja – vetem oda Tristannek.
– Merek! – vágja rá dacosan a csajszi. Meglep ez a
merészség, mert néhány perce még nem néztem volna ki
belőle.
– Nos, akkor… Tessa… Kihívlak, hogy igyál meg egy
korty vodkát – mondja Tristan mosolyogva.
– Nem szoktam inni. – Tessa felszegi a fejét.
Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, és üdítő
változatosságnak tartom. A házban mindenki azon
munkálkodik, hogy a sárga földig leigya magát, és jó látni
valakit, akinek nincs erre szüksége.
– Ez a játék lényege. Merned kell – erősködik Tristan.
– Nézd, ha nem akarod… – szól közbe Nate.
– Milyen gyáva – súgja a fülembe Molly.
Gyáva? Mert nem akar inni?
– Rendben, egy kortyot – bólint végül Tessa. Jó előjelnek
tartom, hogy ilyen könnyen beadja a derekát.
De igazából egy kicsit csalódott vagyok. Valahogy azt
hittem, hogy Tessa más lesz. Nem gondoltam volna, hogy ő
is ennyire fontosnak tartja a társaság véleményét.
Ezek szerint rosszul ítéltem meg.
– Ugyanaz a kihívás. – Zed meghúzza az üveget, és
átnyújtja Tessának. Bosszant, hogy egy üvegből isznak. Ez
gusztustalan.
Folytatódik a játék, és a társaság tagjai felváltva
kortyolgatnak az üvegből. Tessa megrázkódik, és letörli a
szájáról az italt. A szeme kipirosodott, akárcsak az arca, és
még ülve is bizonytalannak és elveszettnek tűnik.
Amikor egy újabb kihívás következik, és megint a
szájához emeli az üveget, gyorsan kikapom a kezéből. Nem
tiltakozik. Talán ő is érzi, hogy eleget ivott?
A szabadság ízének tartja ezt a játékot meg a piálást?
Egy eddig vitrinben őrzött lány hirtelen kikerült a gonosz
világba, ahol az emberek azért vedelnek, mert meg akarnak
feledkezni a problémáikról, amelyeket a szüleik rájuk
terheltek. Talán az ő problémája is ugyanaz, ami az enyém?
Őt is elhanyagolták? A szemem a gondosan vasalt gallérjára
esik. Nem, ő biztosan nem volt elhanyagolva. Lehet, hogy
csak meg akar szabadulni a zsarnok szüleitől, és
bebizonyítani nekik, hogy ő is be tud vadulni. Ezért lóg most
kétes alakokkal és issza betegre magát.
A másik lehetőség az, hogy ilyen gyorsan le tudunk húzni
másokat a mi szintünkre.
– Szerintem már eleget ittál – jelentem ki, és Nate
kezébe nyomom az üveget. De Tessa az utolsó pillanatban
még megragadja, és meghúzza. Az ajkát gúnyos mosolyra
húzza, aztán lassan lenyalja róla a piát. Figyelem a torkát,
ahogy egyetlen korttyal lenyeli. Legszívesebben kinyitnám a
száját, és kiinnám belőle a piát.
Elhessegetem a gondolatot. Molly rám néz, és az ujjával
körözni kezd a levegőben, így üzenve, hogy őrült vagyok.
Talán igaza van.
– Nem hiszem, hogy még sosem voltál részeg, Tessa. Jó,
nem? – kérdezi tőle Zed.
Tessa kuncog, én pedig megforgatom a szemem.
– Felelsz vagy mersz, Hardin? – teszi fel Molly a kérdést.
– Merek. – Ezt nem is kellett volna megkérdeznie.
– Kihívlak, hogy csókold meg Tessát. – Molly rúzsozott
ajka sunyi mosolyra húzódik, és hallom, hogy Tessa halkan
felkiált.
Meg is szólal, mielőtt kinyithatnám a számat.
 – Nem! Nekem barátom van.
– Na és? Ez csak egy játék. Gyerünk, Tessa! – unszolja
Molly.
– Nem! Nem csókolok meg senkit – jelenti ki Tessa, aztán
feláll, és a helyiség másik végébe megy. Iszom egy korty
vizet, és figyelem, ahogy kimegy az ajtón. Egész este engem
nézett, a csupasz felsőtestemet bámulta, mégis undorodik
attól, hogy megcsókoljon? Inkább hisztizik, és elszalad?
Vagy egy csók többet jelentene számára egy kihívás
teljesítésénél?
– Ott repül a kismadár, hölgyeim és uraim! – Nate
nevetve hozzám dől, és a padlóra löttyinti a sörét. Nem
bajlódik azzal, hogy feltakarítsa. Ez a padló látott már
rosszabbat is.
– Jobban teszed, ha utána futsz, különben veszíteni fogsz
– jegyzi meg Steph gúnyosan, miközben visszaveszem a
pólómat.
Steph mostanában nagyon harapós. Nem tudom, mi a
baja.
– Melyik kopó ered a nyomába? – kérdezi Nate.
Körülnézek a zsúfolt helyiségben, de sehol sem látom Tessát.
Zed engem figyel, mert látni akarja, mit lépek a csaj
hisztijére. Közömbös arcot vágok, és nem mutatok
semmilyen érdeklődést, miközben Tessát keresem a
tekintetemmel. Nem fogom hagyni, hogy ő menjen oda
hozzá először. Azért rágott be, mert a többiek azt a kihívást
adták nekem, hogy csókoljam meg. Nem az én ötletem volt
ez a dedós játék, és most jól megszívtam miatta. Mondtam
nekik, hogy béna ötlet. Amikor Logan eltereli Zed figyelmét,
odébb hajolok, és bekukucskálok a konyhába. Észreveszem
Tessát, és gyorsan feltápászkodom a padlóról.
– Hová mész? – kérdezi Molly, és átöleli a karomat.
– Hozok egy kis vizet. – Lenézek a majdnem teli
poharamra, de nem érdekel, mit szól a béna kifogásomhoz.
Körülnézek a helyiségben, és átvágok a tömegen, Tessa
szőke haját keresve. Belépek a konyhába, és meglátom a
pultnál, egy üveg Jack Danielsszel a kezében. A szájához
emeli az üveget, én pedig ismerős vágyakozást érzek a
torkomban.
Elszörnyedek, hogy ez a lány is ilyen gyorsan rátalált a
veszélyes útra. Ahogy lehunyja a szemét, és csettint a
nyelvével, miután lenyelte a piát… Biztosan égeti a torkát, és
hányingere támad tőle, mégis megint belekortyol.
Vágyakozni fog rá? Így próbálja elfelejteni a gondjait, és
eltompítani az emlékeit, ahogy én is tettem? Vannak
egyáltalán olyan emlékei, amelyeket el kell nyomnia
magában? Most úgy tűnik, hogy igen.
Nézem, ahogy kinyitja a csapot, és egy poharat keres.
Kinyitja az egyik szekrényt, és az ajtó felé pillant. Gyorsan
hátralépek, nehogy észrevegyen.
Mit csinálok itt? Követem, és figyelem a hirtelen támadt
vonzalmát az ital kábító hatása iránt?
Gyorsan elfordulok, és visszamegyek a társasághoz.
Molly gúnyolja Logant a tegnap esti randevúja miatt, és Nate
rágyújt egy cigire, amikor visszaülök a mocskos padlóra.
– Menjünk innen! Unatkozom, és látom, hogy te is –
súgja Molly a nyakamba, és átöleli a vállamat. Lerázom
magamról, és megcsóválom a fejem. De megint rám tapad.
– Felmegyek – közlöm vele, mire teljes erőből belém
csimpaszkodik, és magához húz.
– Jó ötlet. – Az ajkát a nyakamra szorítja.
Túl sokat ivott, ezért elveszíti az egyensúlyát, és
visszaesik a szőnyegre, amikor megpróbál átölelni, de én
felállok a padlóról.
– Jaj! Ezt még nézni is fájt – ugratja Logan. Molly
feltartja a középső ujját, és felém fordul.
– Ez komoly, Hardin? – mordul rám.
– Komoly, Molly. – Elfordulok tőle, és elindulok az
emeletre.
Amikor a lépcső tetejére érek, megszólal a zsebemben a
mobilom.
Ken neve villog a kijelzőn, de kinyomom a hívást. Nincs
kedvem most foglalkozni vele. Sosincs kedvem hozzá. Csak
egyedül akarok lenni, távol a zenétől és a zajtól. Nem
akarom, hogy egy apának csúfolt alak megpróbáljon
„összejönni” velem. El akarok merülni egy regényben, ahol a
szereplőknek sokkal nagyobb gondjai vannak, mint nekem,
és ettől egy kicsit normálisabbnak érzem magam.
De amikor a szobámhoz érek, az ajtót résnyire nyitva
találom. Mindig be szoktam zárni azt az átkozott ajtót. Most
elfelejtettem?
A szobában Tessa ül az ágyamon egy könyvvel a kezében.
A mobilom megint rezeg. A Ken iránt érzett haragom most
hirtelen Tessa felé irányul. Azt hiszi, hogy azt csinál, amit
akar? Másodszor is bejöhet a szobámba, az engedélyem
nélkül?
Mit keres itt? Egyszer már figyelmeztettem. Mi baja van?
Fenyegető arccal elindulok felé.
– Melyik részét nem értetted annak, hogy senki sem
jöhet be a szobámba?
Tessa ijedten kihúzza magát.
– Elnézést… Én csak… – Elhallgat, és tágra nyitja a
szemét. De nem a félelemtől. Megint úgy néz rám… Látom,
rajta, hogy igyekszik türelmes lenni hozzám.
Az ajtó felé intek.
– Menj ki!
– Nem kell ilyen bunkónak lenned! – kiált rám.
– Megint a szobámban vagy, amikor megmondtam, hogy
ne lépj be ide. – Én is felemelem a hangom. – Úgyhogy menj
ki!
– Miért nem kedvelsz engem? – kérdezi. Keménynek akar
tűnni, de a hangja megbicsaklik, és a szemembe néz. Érzem,
hogy felgyorsul a szívverésem.
 Nyolc

A merész, egyenes kérdés meglepte, és rádöbbentette, hogy egy szikla szélén áll.
Elég egy széllökés, és lezuhan a mélybe.

Miért kérdezi ezt? Nem egyértelmű, miért nem kedvelem?

Iszonyúan idegesítő. És… ítélkező. Állandóan megítél, és
bosszantóan reagál, amikor… idegesítem. És…
Talán annyira mégsem elviselhetetlen.
– Miért kérdezed ezt? – kérdezem, és igyekszem
higgadtnak tűnni. Haragos arccal néz rám. Hasonló
ábrázattal viszonzom a pillantását. Azt hiszi, meg tud
ijeszteni? A szobámban van, ostoba kérdésekkel ostromol, és
van bátorsága így nézni rám…
– Nem tudom… Mert én mindig kedves voltam hozzád, te
pedig egyfolytában aljaskodsz velem. Pedig azt hittem, hogy
barátok lehetünk.
Kipirosodott szemét rám mereszti, és a pillantásában ott
kavarog minden, amit nem tudok róla. És nem is érdekel.
Barátok? Ezt komolyan gondolja? Nekem nincsenek
barátaim. Nincs rájuk szükségem.
– Mi? Barátok? – felnevetek. – Hát nem egyértelmű, hogy
miért nem lehetünk barátok?
– Nem igazán – válaszolja. Először azt hiszem, hogy
viccel, de a hangja elárulja, hogy komolyan mondja. Ez a
lány őrült. Szerinte egy olyan ember, mint én, jóban lehet
egy olyannal, mint ő? Ezek szerint nem tudja, hogy utálom
az embereket, még a saját barátaimat is. Hol kezdjem a
felsorolást, hogy ez miért nem fog működni?
– Hát először is, túlságosan karót nyelt vagy.
Valószínűleg egy tökéletes kis babaházban nőttél fel, ami
úgy néz ki, mint az összes többi ház az utcában. – Eszembe
jut a fekete penészfolt a gyerekkori szobám falán. – A
szüleid mindent megvettek neked, amit csak megkívántál, és
sosem kellett küzdened, hogy megkapj valamit. Az ostoba
rakott szoknyád is… – Ránézek a szoknyájára, és igyekszem
nem megbámulni a csípőjét. – Most őszintén, ki hord rakott
szoknyát tizennyolc évesen?
Tessa eltátja a száját, és közelebb lép hozzám. Hátrálni
kezdek. A csaj szürke szemében viharfelhők gyülekeznek.
– Semmit sem tudsz rólam, te öntelt hólyag! Az életem
egyáltalán nem ilyen! Tízéves voltam, amikor az alkoholista
apám lelépett, és az anyám halálra dolgozta magát, hogy
egyetemre mehessek. Tizenhat éves korom óta dolgozom,
hogy beszálljak a költségekbe, és ki tudjuk fizetni a
számlákat. És nekem igenis tetszenek a ruháim… – A
szoknyájára mutat, és a keze remeg a felindultságtól. –
Elnézést, hogy nem öltözöm szajhának, mint minden lány
ismerősöd. Nagyon igyekszel, hogy kitűnj a tömegből, és
más legyél, mint a többiek, pedig te is szemellenzős vagy, és
elítéled azokat, akik nem olyanok, mint te!
Tessa az ajtó felé fordul.
Igazat mond? Ennek a tökéletes lánynak is kemény
gyerekkora volt, és túl hamar fel kellett nőnie? Ha így van,
miért mosolyog, valahányszor látom?
Előítéletesnek nevez, miután az öltözködésük alapján
szajhának tart bizonyos lányokat? Tessa rám mered, és várja
a válaszomat, de hiába. Teljesen eláll a szavam ettől az
indulatos, előítéletes és rejtélyes nőtől.
– Tudod, mit? Én sem akarok barátkozni veled, Hardin –
jelenti ki, mielőtt magamhoz térhetnék a kábultságból.
Tessa a kilincs után nyúl. Eszembe jut Seth, a legelső
barátom. Nekik sem volt pénzük, de amikor az egyik gazdag
nagyszülője meghalt, egy szép összeget örököltek tőle. Az
ócska sportcipője helyett egy világító talpú fehér cipőt vett,
amit nagyon menőnek tartottam. Én is olyan cipőt kértem
anyától a szülinapomra. Anya szomorúan rám mosolygott, és
a születésnapom reggelén átnyújtott nekem egy cipősdobozt.
Izgatottan téptem fel a csomagolást a világítós cipőre
számítva. A dobozban tényleg cipő volt, de nem világított a
talpa. Láttam, hogy anyát elszomorítja ez a dolog, de csak
akkor értettem meg a szomorúsága okát, amikor teltek a
hónapok, és egyre kevesebbet voltam együtt Sethtel. Aztán
egy nap láttam őt elmenni a házunk előtt az új barátaival,
akik mind világító talpú cipőt viseltek.
Ő volt az első és az utolsó barátom, és azóta sokkal
egyszerűbb az életem barátság nélkül.
– Hová mész? – kérdezem Tessát, a lányt, akivel barátok
lehetünk. Bizonytalanul megtorpan. Akárcsak én.
– A buszmegállóba, hogy visszamenjek a kollégiumba, és
soha többé ne jöjjek ide. Elegem van. Többé nem akarok
egyikőtökkel sem barátságban lenni.
Elég pocsékul érzem magam. A jövőre nézve jobb, ha
gyűlöl engem, ugyanakkor szeretném, ha legalább annyira
kedvelne, hogy lefeküdjön velem.
Majd gyűlölhet, ha megnyertem a fogadást.
– Túl késő van ahhoz, hogy egyedül buszozzál – jelentem
ki. Egész este piált, ezért nem lenne jó ötlet egyedül
kimennie a buszmegállóba. Főleg ilyen külsővel…
Tessa szembefordul velem, és csak most veszem észre,
hogy könnyes a szeme.
– Most úgy teszel, mintha érdekelne, hogy mi történik
velem? – Tessa nevetve megcsóválja a fejét.
– Nem azt mondtam, hogy érdekel… Csak
figyelmeztetlek, hogy nem jó ötlet. – Összehasonlítom őt
Catherine-nel, az Üvöltő szelek női főszereplőjével. Sok
közös van bennük. Tessa is szeszélyes, és állandóan be akar
valamit bizonyítani. Elizabeth Bennet is ilyen, és
valahányszor kinyitja a száját, nagy kijelentéseket tesz. Ez
tetszik benne. A mai egyetemista csajoknak nincs kiállásuk.
Nem akarnak mást, csak megfelelni a férfiaknak. Nincs
bennük semmi izgalmas.
– Nincs más választásom, Hardin. Mindenki részeg,
engem is beleértve. – Tessa elsírja magát. Már megint.
Kicsit meglágyulok. Miért sír? Állandóan itatja az
egereket.
Megpróbálom felvidítani, de ennek csak egy módját
ismerem: a gúnyolódást.
– Minden bulin sírni szoktál?
– Úgy tűnik. Valahányszor te is ott vagy. És mivel eddig
még csak ezen a két bulin voltam…
Tessa kinyitja az ajtót, de amikor ki akar lépni,
megbotlik, és megragadja a fiókos szekrény szélét.
– Theresa… – Nem is tudtam, hogy ilyen lágy is lehet a
hangom. – Jól vagy? – kérdezem.
Bólint. Zavartnak és dühösnek tűnik, de főleg dühösnek.
Tényleg érdekel, hogy jól van-e? Rosszul érzi magát, és
részeg, úgyhogy ma este nem fogok Zeddel versenyezve
pontokat szerezni nála. Az csalás lenne, mert a csaj totál be
van rúgva.
– Ülj le néhány percre, aztán mehetsz a buszmegállóba –
javaslom. Talán szerzek néhány jó pontot, ha eljátszom a jó
fiút.
– Azt hittem, hogy senki sem tartózkodhat a szobádban.
– Halkan, csodálkozva beszél, és közben letelepszik a
padlóra. Ha tudná, mennyi mocsok volt már azon a padlón,
akkor biztosan nem ülne oda.
Azon kapom magam, hogy mosolygok, de gyorsan
korrigálom a hibámat. Tessa bólint, aztán csuklik egyet.
Attól tartok, hogy bármelyik pillanatban elhányhatja magát.
– Ha hányni fogsz a szobámban… – figyelmeztetem.
Akkor ő fogja feltakarítani.
– Azt hiszem, csak egy kis vizet kéne innom –
mentegetőzik Tessa. Odaadom neki a poharamat.
– Tessék.
Eltolja a poharat magától, és bosszúsan megforgatja a
szemét.
– Vizet kértem, nem sört.
– Ez víz. Én nem iszom.
Tessa felhorkant.
– Nagyon vicces. Most itt fogsz ülni, és vigyázol rám?
Pontosan. Nem fogom magára hagyni, hogy turkáljon a
cuccaim között, vagy lehányja a könyveimet.
– A legrosszabbat hozod ki belőlem.
Meglep a megjegyzése.
 – Ez kemény ítélet – jelentem ki. A legrosszabbat hozom
ki belőle? Nem is ismer. – És igen, itt fogok ülni, és vigyázni
rád. Életedben először vagy részeg, és állandóan
hozzányúlsz a holmimhoz, amikor nem vagyok a közelben.
Az ágyamra ülök, Tessa pedig óvatosan belekortyol a
vizembe. Nem csoda, hogy kívánja. Most biztosan forog vele
a szoba. Szegény lány. Nézem, ahogy lehajtja a vizet, aztán
lehunyja a szemét, megnyalja az ajkát, és nagyot sóhajt.
Titokban figyelem, és megpróbálok nem belegondolni, miért
bámulom ilyen kitartóan.
Nagyon keveset tudok róla, ezért sok mindenre kíváncsi
vagyok.
Első látásra teljesen kiismerhetőnek tűnik. Egy szép
szőke lány, akinek a régimódi beszédstílusa arról árulkodik,
hogy mindennap órákon át bújja a könyveket. Az
indulatossága és az örökös sértődöttsége viszont azt sejteti,
hogy sokkal több van a felszín alatt.
– Kérdezhetek valamit? – szalad ki a számon, mielőtt
átgondolnám, mit is akarok tőle. Megpróbálok
rámosolyogni, de félek, hogy úgy nézek ki, mint egy sunyi
szatír.
Tessa összeráncolja a szemöldökét.
– Per… persze – válaszolja nehezen forgó nyelvvel.
Mi az ördögöt akarok kérdezni tőle? Arra számítottam,
hogy elküld a francba.
A legkönnyebb kérdést választom, ami eszembe jut.
– Mit akarsz csinálni egyetem után? – Tudom, hogy
valami személyesebbet kellett volna kérdeznem, ami segít
megnyerni a fogadást Zeddel szemben.
Tessa elgondolkodik, és megkopogtatja az állát.
– Hát… író vagy szerkesztő szeretnék lenni, de nem
tudom, melyikre lesz először lehetőségem.
Ez elég egyértelmű.
Nem kötöm az orrára, hogy én is pont ugyanezt akarom
csinálni. Inkább megforgatom a szemem, és közönyös arcot
vágok.
– Ezek a te könyveid? – Tessa a könyvszekrény felé int a
kezével.
 – Igen – motyogom.
– Melyik a kedvenced?
Jóságos ég, milyen kíváncsi.
– Nincs kedvencem – vágom rá, pedig ez nem igaz.
Túlságosan személyes kérdéseket tesz fel, és túl sok időt
töltött a szobámban. Nem segít elérni a célomat, ha
elárulom neki, melyik a kedvenc könyvem.
Változtatnom kell a társalgás menetén, mert ez kezd túl
személyes lenni. Inkább bosszantom őt.
– Mr. Rogers tudja, hogy megint egy buliban vagy?
Tessa komor arca láttán elvigyorodom. Talált, süllyedt.
– Mr. Rogers?
– A barátod. Ő a legnagyobb tökfej, akit valaha láttam.
– Ne beszélj így róla, mert ő nagyon… nagyon rendes fiú.
Elnevetem magam, mert viccesnek tartom, ahogy
keresgélnie kell a szavakat, amikor dicsérni akarja a
papucscipős pasiját.
Tessa rám szegezi a mutatóujját.
– Te csak szeretnél olyan rendes lenni, mint ő!
– Rendes? Ez a legelső szó, ami eszedbe jut, amikor a
pasidról beszélsz? Azért nevezed rendesnek, mert nem
akarod beismerni, hogy unalmas.
– Nem ismered őt – erősködik Tessa lenyűgöző
hevességgel és bátorsággal.
– Mégis tudom, hogy unalmas. Láttam a kardigánját meg
a papucscipőjét. – Megint rám tör a nevetés. A dühös arcát
látva még hangosabban nevetek, és elképzelem, ahogy az
ember nagyságú Ken baba panaszkodik a kasmírkardigánján
lévő lyuk miatt.
– Nem hord papucscipőt! – Tessa a szájára szorítja a
kezét, hogy ne nevesse el magát. Megértem őt. A helyében
én is nevetnék. Nevetés helyett iszik egy újabb kortyot a
vizemből, én pedig folytatom a bosszantását.
– Már két éve jár veled, és még nem kefélt meg, úgyhogy
szerintem egy tökkelütött kocka.
Tessa visszaköpi a vizet a pohárba.
– Mit mondtál?
– Hallottad, Theresa – vágom rá vigyorogva, hogy tovább
fokozzam a haragját.
– Te egy… kiállhatatlan alak vagy, Hardin.
Imádom, amikor ilyen…
Hideg víz ömlik az arcomba.
Meglepetten felkiáltok. Micsoda pofátlanság! Azt hittem,
hogy jól szórakozunk, és goromba megjegyzéseket vágunk
egymás fejéhez. Szándékosan ingereltem, és úgy tűnt, hogy ő
is élvezi a dolgot.
De az undorodó arckifejezése elárulja, hogy valószínűleg
tévedtem.
Miért kellett egyáltalán felhoznom a pasiját? Egy idióta
vagyok. Itt üldögélt a szobámban, jó volt a hangulata, együtt
nevettünk, aztán mindent elrontottam.
Tessa kisiet a szobámból, én pedig letörlöm a vizet az
arcomról, és kilépek a folyosóra. Még látom, hogy lerohan a
lépcsőn.
Visszalépek a szobámba, ahol csak a mennyezeti
ventilátor halk zúgása fogad. Leülök az ágyra. Amióta
beköltöztem, először érzem úgy, hogy jó lenne, ha nem
lennék egyedül.
 Kilenc

Amikor először összeért az ajkuk, rögtön megérezte. Valami megmozdult benne,

a lelke porral lepett mélységében. Addig még senki sem ért le odáig. A lány
életre keltette, kihozta a fénybe, a vidámságba és a vágyakozásba, ő pedig tudta,
hogy soha többé nem lesz már olyan, mint régen.

Tessa az előbb vizet löttyintett az arcomba, és dúlva-fúlva

kiviharzott a szobámból. Most mégis utánamegyek, miután
néhány percig üldögéltem a szobámban, és szomorkodtam,
mint egy kisgyerek, akinek eltörött a kedvenc játéka.
Pedig Tessa nem a kedvenc játékszerem. Túl szép, és túl
új ahhoz, hogy a mocskos kezemmel játszadozzak vele.
Én csak fel akartam vidítani, de kudarcot vallottam.
Gondolhattam volna, hogy felpaprikázom, ha szóba hozom a
béna fiúját.
Istenem, milyen bosszantó ez a csaj! Azt hiszi, neki
mindent lehet. Nagyon nagyra tartja magát, és iszonyúan
szeszélyes. Ráadásul túlérzékeny. Komolyan az idegeimre
megy. Honnan veszi a bátorságot, hogy pofán löttyintsen egy
pohár vízzel? Úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett, hisztis
gyerek.
Amikor a lépcső aljára érek, Tessa a konyhában áll, és
egy üvegből iszik. Közben nézelődik, mintha keresne valakit.
Megint rezegni kezd a mobil a zsebemben. Egy újabb üzenet
Kentől: Karen vacsorával vár, ha van kedved, ugorj be ma
este. Szeretnék valamiről beszélni veled. Nem válaszoltál az
üzeneteimre, de remélem, erre reagálni fogsz, ha még fent
vagy hajnali háromkor.
Beszélni akar velem valamiről? Jobb dolgom is van ennél,
például megmutatni Zednek, hogy ki a király. Odanézek,
ahol Tessa állt az előbb, és látom, hogy Zed már le is csapott
rá.
Hát persze. Az a sunyi alak rögtön ott terem mellette,
amikor nem vagyok a közelében.
Tessa még mindig iszik. Nem lenne szabad így vedelnie.
Holnap rohadtul fogja érezni magát. De Zednek pontosan ez
a terve.
– Nézd, milyen aranyosak! – Steph egy Bacardi
Breezerrel a kezében odalép hozzám. Vörös haja ziláltan
hullik az arcába.
Megint Zed és Tessa felé fordulok. Nem kerüli el a
figyelmemet, hogy Tessa felsóhajt, és merőn néz Zed
szemébe. Nyugodtnak és fesztelennek tűnik a társaságában.
Nem úgy, mint velem. Zedet sem ismeri jobban, mint engem,
mégis másképpen viselkedik vele. Miért? Mert Zed a pultnak
támaszkodik, és egyenesen a szemébe néz? Nem bámulja
meg a mellét? Közelebb hajol hozzá, amikor Tessa
rámosolyog? Úgy tűnik, ő fogja játszani a jó fiú szerepét,
míg én leszek a fekete bárány.
A fenébe! Zed ügyesebb, mint gondoltam.
Tessa az ajtó felé néz, mire Steph hátra akar húzni.
Lerázom magamról.
Steph szeme ki van vörösödve, és a pupillája
gombostűfejnyire zsugorodott.
– Ne áruld el neki, hogy itt vagyok. Elegem van a
bébiszitter szerepéből – suttogja, és megforgatja a szemét.
Steph meg sem próbál kedvesen beszélni Tessáról, amikor
nincs a közelében. Sunyi ribanc.
Egy szűk ruhát viselő részeg szőke lány elhalad
mellettem, és rám kacsint. Emlékszem rá… Vagy nem?
– Te hoztad ide – emlékeztetem Stephet. Egyáltalán nem
érdekel ez az ügy. Nem is tudom, miért kezdtem el beszélni
róla Stephfel.
– Na és? Elegem van belőle ma estére. Egyébként pedig
nektek hoztam ide, hogy játsszatok vele. Nem emlékszel? –
Steph vállat von, és elsétál.
Hát ami igaz, az igaz…
 – Veszíteni fogsz, ha csak álldogálsz ott, mint egy béna
kukkoló! – kiáltja vissza Steph az ajtóból, és megfogja annak
a fura srácnak a kezét, akiről múlt héten panaszkodott.
Veszíteni fogok?
Ugyan már!
De akkor sem fogok itt álldogálni, mint egy kukkoló.
Visszamegyek a nappaliba, és keresek egy helyet a
kanapén. Megvárom, hogy Tessa odajöjjön hozzám. Előbb-
utóbb megunja Zedet, meg a béna szövegét a
növénytermesztés tudományáról. Biztosan azzal hülyíti,
hogy a virágaival megmenti a bolygót, meg ilyenek. Lehet,
hogy komolyan gondolja ezt, de Zednél sosem lehet tudni, mi
az ábra. Talán tudat alatt sejti, hogy csak a virágok viselik
el, ezért lelkesedik annyira értük.
Tessa nemsokára belép a nappaliba, de Zed ott liheg
mellette, mint egy hűséges kiskutya. Észre sem veszi, hogy
egy helyiségben vagyunk, miközben néhány méterre tőlem
letelepszik a padlóra, a barátaim közé.
Valaki megszorítja a karomat, és amikor odanézek, a
szőke csajt pillantom meg, aki nemrég elhaladt mellettem.
Hirtelen átkarolja a derekamat, és hozzám simul.
– Hardinnnn… – sóhajtja nehezen forgó nyelvvel. Lehet,
hogy nem is akart rám cuppanni, csak meg kellett
kapaszkodnia valakiben. – Jó újra látni téged. Még jobb
lenne, ha éreznélek…
Óvatosan eltolom magamtól, és megpróbálok
kibontakozni a karjaiból. De polip módjára tapad hozzám, és
újra megragad. Gyorsan odafordulok az egyik diákszövetségi
taghoz, akinek nem emlékszem a nevére, és a válla köré
fonom a csaj karját. A terv működik.
– S-Steeeeve… rég láttalak – lelkendezik a szőke bige
részeg mosollyal az arcán.
Kihasználom az alkalmat, és gyorsan lelépek. Kezd
elegem lenni ebből az estéből.
– Egész éjjel járnak a buszok? – hallom Tessa hangját.
Már nemcsak spicces, hanem totál el van ázva. A hangja
mélyebb a szokásosnál, és úgy biggyeszti az ajkát, mintha
duzzogna. Lassan, nehezen forgó nyelvvel beszél.
 Nem hallgatom tovább, inkább visszamegyek a
konyhába. Nem az én problémám. Nem érdekel, hogy részeg,
vagy nem. De néhány másodperc múlva megint a nappaliban
vagyok, és megállok Tessa előtt, aki a padlón ücsörög.
Amikor meglát, megforgatja a szemét. Ez az egyik
idegesítő szokása.
Nem mehet Zedhez. Szó sem lehet róla, hogy nála töltse
az éjszakát.
– Te és Zed? – kérdezem, és felvonom a szemöldökömet.
Tessa feláll, de megbotlik. Mennyit ivott? Tiszta szemmel
néz rám, ezért nem tudom megállapítani.
Megfogom a karját, amikor el akar haladni mellettem.
– Engedj el, Hardin! – kiáltja, és ingerülten felemeli a
kezét. Viccesnek tartom ezt a színpadias mozdulatot, és
tényleg majdnem elnevetem magam. Tessa közben ide-oda
nézelődik, mintha keresne valamit, amit hozzám vághatna. –
Megpróbálok elérni egy buszt.
Tessa odébb lépked, de belém ütközik, és meginog.
Gyengéden megragadom, nehogy elveszítse az egyensúlyát.
– Csillapodj le… Hajnali három óra van, ilyenkor már
nem járnak a buszok. – Elengedem a karját, és nézem, ahogy
leesik neki a tantusz. – Az újonnan elsajátított alkoholista
életmódod miatt megint itt ragadtál.
A helyzet határozottan vicces. Annyira gyűlöli ezt a
helyszínt – most mégis itt van, és megint itt tölti az éjszakát.
Tessa kifejezéstelen arccal bámul rám. A szeme tágra
nyílik, az alsó ajkát durcásan előretolja, én pedig
elhatározom, hogy tovább piszkálom a megsebzett egóját.
– Hacsak nem akarsz elmenni Zeddel. – A nappali felé
intek a fejemmel, mire szó nélkül faképnél hagy.
Mi értelme van ennek? Miért követem, és miért
próbálom felbőszíteni? Nincs semmi értelme, csak az időmet
pazarolom. Úgy tűnik, Tessa is ugyanolyan jól játssza a
szerepét, mint én.
Visszamegyek a szobámba, és lekapok egy könyvet a
polcról. Leveszem a pólómat, és a padlóra hajítom, aztán a
farmeromat is a kupac tetejére dobom. Találomra kinyitom a
regényt, és olvasni kezdek:
 Mit érhetett volna ilyen balga hiszékenységgel szemben
harag és tiltakozás? Haragban váltunk el az este egymástól,
de a következő nap a Szelesdomb felé vezető úton talált,
makacs úrnőm pónija mellett. Nem bírtam tovább nézni
fájdalmát, sápadtságát, levertségét, dagadt szemét: engedtem
neki, abban a halvány reményben, hogy fogadtatásunkkal
talán maga Linton bizonyítja be neki apja meséinek
valótlanságát.
Egy szőke Catherine ül ott, a láp szélén. A haját egy
szalaggal kötötte össze, ami vörös volt, mint az ereiben
csordogáló vér. Nem gondolkodott. El volt veszve. Aztán felé
fordult, és a hangja felverte a csendet.{1}

– HARDIN?
Catherine hangjára riadok fel. Vagy még álmodom?
– Hardin! Hardin! Nyisd ki az ajtót, kérlek!
Ijedten és zavarodottan ugrok ki az ágyból, miközben a
kilincs vadul rángatózik az ajtón.
– Hardin! – kiáltja megint a hang.
Ez most tényleg ő?
Kinyitom az ajtót. Tessa áll előttem rémült arccal,
ijedtségtől tágra nyílt szemmel. A tarkóm bizseregni kezd, és
azonnal védelmező üzemmódba kapcsolok.
– Tess? – Megdörzsölöm a szemem, hogy megszabaduljak
az álomtól, és a jelenre tudjak koncentrálni.
– Bejöhetek, Hardin? Kérlek! Ez a fiú...- Tessa a háta
mögé pillant, mire kilépek a folyosóra, hogy megnézzem, mi
ijesztette úgy meg.
Neil közeledik felénk. A szeme vörös, az inge le van
öntve valamivel. Undorító látványt nyújt. Megtántorodik,
nekiesik a falnak, és látszik rajta, hogy nagyon részeg.
Miért menekül előle Tessa? Lehet, hogy a srác…
Neil meglát, és azonnal megtorpan. Ha van egy csöpp
esze, akkor gyorsan megfordul, és elhúzza a csíkot. Ha nem,
akkor szép kis jelenetnek lesz szemtanúja Tessa meg az a
néhány ember a folyosón, aki nem akart segíteni neki.
 Még egy pillantást vetek Tessára, és megnézem, hogy
Neil nem csinált-e vele valami olyasmit, ami miatt el kell
rejtenem a hulláját, mielőtt ideérnek a zsaruk.
– Ismered? – kérdezi remegő hangon.
Érzem, hogy remegni kezd a kezem.
– Igen. Gyere be! – Bevezetem a szobámba, és leülök az
ágyra. Tessa figyelmesen néz engem, mire újra
megdörzsölöm a szemem. – Jól vagy?
Úgy látom, nem esett baja. Ideges, de nem sír.
Gondolom, ez jó jel.
– Igen… – válaszolja halk hangon. – Ne haragudj, hogy
idejöttem, és felébresztettelek. Csak nem tudtam, hogy mit…
– Tessa hangja megbicsaklik.
Bocsánatot kér azért, mert felébresztett?
Hátrasimítom a hajam a homlokomból.
– Ne aggódj emiatt! – Észreveszem, hogy az ő keze is
remeg. Felteszem a kérdést, ami azóta nyugtalanít, hogy
dörömbölni kezdett az ajtómon.
– Hozzád nyúlt?
Gyilkos gondolatok keringenek a fejemben. Az biztos,
hogy Neil senkinek sem hiányozna.
– Nem – vágja rá, majd bizonytalanul hozzáteszi: – De
megpróbálta. Olyan ostoba voltam, hogy bezárkóztam egy
részeg idegennel, ezért gondolom, az én hibám.
Az ő hibája? Micsoda?
– Nem a te hibád, hogy azt tette veled. Nem vagy
hozzászokva az efféle… helyzetekhez. – Igyekszem nyugodt
hangon beszélni, mert nem akarom még jobban
megijeszteni. Sokszor láttam már, hogy ez történik a
lányokkal. Az anyámmal kezdve a részegen bulizó csajokig.
Tavaly Mollyt kellett kimentenem Neil karmai közül. Azt
hittem, megtanulta a leckét, amikor betörtem az orrát és
kificamítottam a vállát, de ezek szerint nem. Úgy tűnik, még
egyszer át kell vele vennem a tananyagot. Logan majd most
is segít, mint legutóbb.
Tessa elindul felém, én pedig megveregetem az ágyat
magam mellett. Leül, és az ölébe teszi a kezét. A tanácstalan
arcára nézve eszembe jut, hogy nincs rajtam semmi, csak
egy fekete bokszer. Fel kéne vennem valamit, de nem
akarom felhívni a figyelmét a meztelenségemre, és még
jobban zavarba hozni, amikor azért jött a szobámba, hogy
menedéket és nyugalmat találjon.
– Nem tervezem, hogy hozzászokom. Tényleg ez az
utolsó alkalom, hogy idejövök, vagy bármilyen más buliba
megyek. Nem is tudom, miért próbáltam meg. És az a srác…
annyira…
Tessa megborzong, és könnyek gördülnek végig az arcán.
– Ne sírj, Tess – suttogom. Az arcához emelem a kezem,
és a hüvelykujjammal letörlök egy könnycseppet. Tessa
szipogni kezd. Az ártatlan és elkeseredett hang hallatán el
akarom fordítani a fejem, de nem tudom.
– Még észre sem vettem, milyen szürke szemed van –
ismerem be.
Eddig főleg csak a mellét vettem észre, meg azt, hogy
tökéletes préda lesz a fogadáshoz. Csak a játszma járt a
fejemben, és túl sekélyes voltam.
Leállítom magam. Nem, ez nem igaz. Amióta először
megpillantottam, minden apró részletet megfigyeltem rajta.
A kezem még mindig az arcán van, ő pedig tovább bámul
engem, és a telt ajka kissé szétnyílik. Bekapom a számban
lévő fémkarikát, ahogy szoktam, mire Tessa szeme a számra
tapad. Amikor elveszem a kezemet az arcáról, közelebb
hajol, és a számra szorítja az ajkát.
Eláll a lélegzetem, olyan váratlanul ér a lerohanás. Mit
művel? És mi az ördögöt művelek én?
De nem állítom le. Nem tudom. Tessa halkan felkiált,
amikor a nyelvemmel megcirógatom a lágy ajkát és a két
kezembe veszem az arcát. A számba sóhajt, mintha
megkönnyebbülne, hogy megcsókolhat. A bőre forró, a szája
gyengéd és ideges. Csók közben a kezem a derekára kúszik.
Amikor megérzem a vodka ízét a nyelvén, egy kicsit
elhúzódom.
– Tess… – súgom a szájába. Megint felsóhajt, mire újra
szétnyitom a száját a nyelvemmel. Közben megpróbálok
magamhoz térni. Hogyan jutottunk idáig?
Szenvedély ég bennem, mégis furcsa nyugalom áraszt el.
Jó érzés. Jobb, mint az állandó, éhes lobogás. Még sosem
éreztem magam ilyen nyugodtnak. Ijesztő.
Nem tudok uralkodni magamon. Az ajka íze elveszi az
eszemet. Közelebb vonom magamhoz, megragadom a
csípőjét, és hátradőlök az ágyon. Tessa lovagló ülésben
fölém hajol, és a mellkasomra teszi a kezét. Az ajkunk nem
szakad el egymástól, és a nyelvével gyengéden ingerel.
Nagyon ügyesen csinálja. Átkozottul jól.
A haja beborít, és panaszosan felnyög, amikor
abbahagyom a csókot. A hangjától azonnal kemény leszek,
mint a kő. Akar engem. A mellkasomat simogatja, a
határokat feszegeti. Érzem, hogy tovább akar menni.
Nem fogok túl messzire menni. Ma este még nem. Tessa
ivott, és nem szokásom ezt kihasználni. Pedig én is akarom
őt, és legszívesebben egész éjjel kefélnék vele. De nem ma.
Tudom, hogy szűz, de vajon meddig jutottak a fiújával? Ő is
a csípőjére ültette már, miközben csak egy bokszeralsó volt
rajta? Az ő ágyékához is hozzádörgölte magát, és úgy
ingerelte? Így szoktak együtt lenni, miközben a világ felé
szűziesnek és prűdnek mutatja magát?
A pasi is végignyalta a nyakát? Tessa nyöszörgése arról
árulkodik, hogy nem. Belemarkolok a hajába, és csókolni
kezdem a nyakát. Aztán a szám lejjebb siklik, és gyengéden
megharapdálom a kulcscsontját. Tessa felnyög, és a nevemet
suttogja.
Mohón lecsapok az ajkára, ő pedig tovább ringatózik
rajtam. Tudom, hogy érzi, milyen kemény vagyok, és
mennyire kívánom.
– Hardin… Hagyd abba! – suttogja, de közben az ajka
még mindig mozog a számon. – Hardin! – ismétli meg
hangosabban. Elhúzódom, és ránézek. Az ajka kivörösödött,
és fel van dagadva. A pillantása vad.
– Nem lehet – jelenti ki, és elveszi a kezét a
mellkasomról. Az érintése nélkül hideg lesz a bőröm.
Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani. Ez csak a pillanat
hevében történt. Szerettem volna, ha tovább tart a pillanat,
de mindennek vége van egyszer. Felkönyökölök, ő pedig
legördül rólam, és az ágy másik végébe húzódik.
 – Elnézést… Elnézést… – motyogja halk, rekedt hangon,
de nem úgy néz ki, mint aki bánja a történteket. Még mindig
zihál, és nem tudja levenni a szemét a számról.
Ránézek, és eszembe jut egy regény, amelyben egy város
asszonyai megfogadják, hogy többé nem fognak állandóan
elnézést kérni. Mert rájöttek, hogy az esetek kilencven
százalékában olyasmiért kérnek bocsánatot, amiről nem is
tehetnek. Ha Tessa abban a városban élne, közéjük illene.
– Miért kérsz elnézést? – kérdezem nyugalmat erőltetve
magamra, és a szekrényhez lépek, hogy előtúrjak egy fekete
pólót. Amikor felveszem, rajtakapom, hogy Tessa a
bokszeralsómat nézi. És elpirul.
– Amiért megcsókoltalak…
Miért mentegetőzik a csókja miatt? Ha nem akar tőlem
semmit, akkor nem fogok erőlködni.
– Csak egy csók volt. Az emberek gyakran csókolóznak –
közlöm vele közönyös hangon, mert nem akarom, hogy még
rosszabbul érezze magát. Már megbánta, amit tett, és
bármelyik pillanatban elmenekülhet. Ha tényleg lelép, akkor
utána kell mennem. Nem eshetek ki ilyen gyorsan a játékból,
ha már ennyit haladtam előre. Tessa megérintett,
megízleltem a nyelvét. Zihált, és többet akart. Előnyt
szereztem Zeddel szemben, és ezt nem hagyhatom elveszni.
Tessa számára ez sokkal többet jelent, mint kéne. Ha most
megvigasztalom, akkor bízni fog bennem, és a bizalma
lehetővé teszi, hogy legközelebb még tovább jussak.
Tessa a padlót bámulja. Már megint. Annyira bánja a
dolgot, hogy rám se tud nézni? Ez rosszulesik.
Nem jó, hogy máris bűntudata van. Ha nem lendül túl
rajta, akkor megszívom, és Zed nyeri meg a versenyt.
– Akkor megkérhetlek, hogy ne csináljunk belőle nagy
ügyet? – kérdezi Tessa bátortalanul.
– Hidd el, én sem akarom, hogy ezt valaki megtudja.
Úgyhogy te se beszélj róla többet.
Összerezzen a szavaim hallatán, mire legszívesebben
visszaszívnám őket. Rém béna vagyok ebben.
– Látom, visszatért a régi éned. – Tessa összehúzza a
szemét, mintha harcra készülne. Legszívesebben
ráförmednék, de inkább tartom a számat.
Semmit sem tud rólam, mégis azt hiszi, hogy néhány
találkozás után már Hardin Scott-szakértő lett. Sokkal
különbnek tartja magát nálam, és retteg, hogy
megszégyenül, ha kiderül, hogy csókolózott velem. Mert… én
csak én vagyok, ő pedig a tökéletes jó kislány. Nem tudom
befogni a számat.
– Eddig sem voltam más – förmedek rá. – Nehogy azt
hidd, hogy valami kötődés alakult ki közöttünk, mert
megcsókoltál, méghozzá az akaratom ellenére.
Érzem, hogy a szavaim puskagolyóként csapódnak bele.
Tessa felpattan, és szikrázik a szeme a haragtól. Olyan lesz,
mint egy modern Jeanne d’Arc, aki engem akar máglyán
megégetni.
– Megállíthattál volna – sziszegi, és ökölbe szorítja a
kezét, mintha a karja két lángoló csóva lenne.
– Aligha – vágom rá, mielőtt átgondolhatnám, mit
mondok.
Tessa felsóhajt, és az arcára szorítja a kezét. Elfordítom
a fejem.
Nagyon indulatos, de nem ezt tartom furcsának benne.
Érthető, ha valaki indulatos természetű, de ő mindig
túlságosan kimutatja az érzelmeit. Úgy hőbörög nekem,
mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Nem fél
kimutatni, mit érez, és nem zavarja, hogy érzelmileg
kiszolgáltatja magát.
Theresa Young egy idegesítő rejtély számomra. Olyan,
mint az üveg: átlátszó és törékeny, mégis erős és éles. Nem
tudom kiismerni, mert nagyon furcsa. Hízelgő, hogy ilyen
fesztelenül megnyílik előttem, de akkor is furának tartom a
viselkedését.
– Itt maradhatsz éjszakára, mert nincs hova menned –
ajánlom fel megenyhült hangon.
Tessa megrázza a fejét, csípőre teszi a kezét, és haragos
arccal mered rám. Szeretnék bocsánatot kérni a
gorombaságomért, és elmagyarázni, hogy néha olyasmit
mondok, amit nem gondolok komolyan. De miért
pazarolnám az energiámat egy idegenre? Tessa nem ismer
engem, és nem is fog soha megismerni.
– Köszönöm, de inkább nem.
Amikor eltűnik a folyosón, megragadom az ajtófélfát, és
magamban jó éjszakát kívánok neki, tudván, hogy nekem ez
nem adatik meg ma este.
– Tessa… – szólok utána alig hallhatóan, de nem biztos,
hogy szeretném, ha meghallaná.
 Tíz

Világéletében konok volt. A lány olyan érzelmeket váltott ki benne, amelyeknek a

létezéséről nem is tudott. Másképpen kezdte látni a világot. Nem gondolta volna,
hogy bármi lesz ebből a játszmából, és nem tudta, hogy a lány minden pillantása,
minden mosolya megváltoztatja. Elég hamar rájött, hogy féltékenyen őrizni
akarja, és nem vette észre, hogy a védelmezésből mikor lesz leuralás.
Megpróbált küzdeni ez ellen, de nem volt elég ereje hozzá. Aztán már túl késő
volt.

Húsz perce viharzott ki a szobámból, és most nem találom

sehol.
Miért nem olyan, mint Molly meg a többi lány, akivel
eddig kavartam? Miért nem jön vissza hozzám? Miért ilyen
akaratos?
Nem sokat tudok még róla, de azt már most sejtem, hogy
össze fogja kuszálni minden ismeretemet, amit eddig
szereztem a lányokról.
Hurrá! Ez jó móka lesz.
– Elment, haver. – Logan belép a konyhába egy üveg
vodkával a kezében.
Elment? Nem húzhatott el. Azt sem tudja, hogyan kell
visszamenni a kampuszra, és az ósdi telefonja nem segít
rajta, ha eltéved.
– Az nem lehet. – Megrázom a fejem, és egy üres pohár
után nyúlok. Amikor kinyitom a csapot, Nate ostoba
mosollyal néz rám, és felvonja a szemöldökét.
– Mi van, hülyegyerek? – kérdezem, és kortyolni kezdem
a vizet.
– Semmi. – Felnevet, és sunyi vigyorral összenéz
Logannel.
– Lemaradtam valamiről? – érdeklődöm gyanakodva.
– Nem. – Logan a vállamra teszi a kezét, de odébb
húzódom tőle. – Tulajdonképpen miért keresed?
– Szerinted? – vágom rá ingerülten. Fontosnak tartom a
fogadást, és benne vagyok a játékban, de most csak azt
szeretném tudni, hogy hova az ördögbe tűnt Tessa.
– Rendben. – Nate megböki Logant, ahogy a barátaimmal
szoktuk egymást lökdösni az általános iskolában. – Elment,
és kész. Láttam kisétálni az ajtón.
– És hagytad?
– Hagytam? Miért érdekelne, hogy elmegy? Azt hittem,
téged sem érdekel. – Nate összenéz Logannel.
– Hol van Zed? – förmedek rájuk, mintha attól tartanék,
hogy Zed lecsap Tessára. Nem akarom elárulni nekik, hogy
másról van szó.
Mindketten megrázzák a fejüket, és vállat vonnak, aztán
folytatják az üres fecsegést erről-arról. Láthatóan nem
érdekli őket a téma.
Otthagyom őket, de a kezem ökölbe szorul az
idegességtől. Talán felhívta az egyik barátnőjét, aki elvitte.
Vannak egyáltalán barátai ennek a lánynak? Egy ilyen
ítélkező emberrel senki sem barátkozik szívesen. Ahogy
velem sem, mert én is olyan vagyok. Csak ő egy kicsit jobban
kedvelhető. Egy nagyon kicsit.
Biztosan nem olyan ostoba, hogy három mérföldet
gyalogoljon a kollégiumig.
Nem ostoba.
Viszont elég konok, úgyhogy elképzelhető.
Még egyszer végignézek az emeleti folyosón, mert biztos
akarok lenni abban, hogy elhagyta a házat. A szobám üres.
Abban reménykedtem, hogy megint benyomult, és ott
találom az ágyamon ülve egy könyvvel a kezében.
De nem. Tessa olyan keményfejű, hogy nekivágott az
éjszakának. Egyedül.
Teljesen egyedül.
A rohadt életbe! Az utcákat rója, egy szál magában.
Hogy lehet ekkora… Totál kikészít. Miért pont ezt az
elviselhetetlen csajt kellett kiválasztani a fogadáshoz?
Rosszabb nem is lehetne.
– Nate! – kiáltom a zenét túlharsogva, és lerohanok a
lépcsőn.
– Mi van? Mi ez a nagy sietség? – Nate rám somolyog,
amikor a lépcső aljára érve lelassítok.
– Á, csak… – Hátrasimítom a hajam. – Azt a barna csajt
keresem… szűk fekete topot viselt, és nagy mellei vannak. –
A kezemet a mellkasom elé teszem, és úgy mutatom a
kitalált nő méretes csöcseit.
Nate lesüti a szemét, és elmosolyodik.
– Ja, értem.
Rám kacsint, Logan pedig elneveti magát.
– Megyek, és megpróbálom megkeresni – hadarom, és
otthagyom őket. Távolodóban még hallom, hogy tovább
beszélgetnek. Hátra sem nézve elhagyom a házat, és
beszállok a kocsimba. Az utcák üresek. Egy lélek sem jár az
éjszakában, és sehol sem látom Tessát.
Néhányszor még megkerülöm a tömböt, aztán úgy
döntök, hogy a kollégiumába megyek. Most már ott kell
lennie. Máshol nem lehet.
A koleszhoz érve rádöbbenek, hogy két órán át
bolyongtam a környéken. A szobája ajtaja nincs bezárva, és
amikor belépek, Stephet és Tristant az ágyon smárolva
találom. Steph félmeztelen, és mohón taperolja Tristan
csupasz felsőtestét. Aztán elszakítja a száját Tristan ajkától,
és felül.
– Segíthetek? – kérdezi, és megnyalja a száját,
elmaszatolva a rúzs utolsó maradékát is rajta.
– Hol van Tessa? – kérdezem tőlük. Tristan a pólója után
nyúl, de Steph kikapja a kezéből, és a padlóra hajítja. – Na?
– erősködöm.
– Nem itt. Elhaladtunk mellette idefelé jövet – közli
Steph, és Tristan nyakára tapasztja az ajkát. Undorodva
elhúzom a számat.
– Elhaladtatok mellette? Láttátok gyalogolni, és nem
vettétek fel? – Lehajolok, felkapom Tristan pólóját, és
hozzávágom. Tristan feláll, én pedig az ajtó felé lépek.
 – Steph mondta, hogy ne álljunk meg – mentegetőzik
Tristan, és felveszi a pólót.
– Micsoda? – Stephhez fordulok.
Steph felnevet.
– Nem lesz semmi baja. Ráfér egy kis gyaloglás.
– Hé! – Tristan megböki Stephet, és nem is próbálja
leplezni a rosszallását.
Steph megforgatja a szemét.
– Öltözzetek fel, és húzzatok el! Tessa nemsokára itt lesz
– mordulok rájuk.
– Ez az én szobám. Nem megyek sehova – jelenti ki
Steph.
– Ne csináld már! – Megpróbálok előállni valami
épkézláb indokkal. – Egyedül kell lennem vele.
Steph felnevet.
– Miért? Hogy megdugd?
– Arra hajtok, igen.
– Menjünk el hozzám! Nate valószínűleg nem lesz ott –
javasolja Tristan, és Steph haját a füle mögé simítja. Steph
elmosolyodik, és beleegyezően bólint.
Miután a szoba kiürül, leülök Tess ágyára. Éppen azon
filózom, hogy átkutassam-e a holmiját, amikor kinyílik az
ajtó. Tessa ökölbe szorított kézzel áll a küszöbön, és most
valahogy magasabbnak tűnik. Tágra nyitja a szemét, és nem
is igyekszik leplezni az ingerültségét. Amikor rámosolygok,
kifakad.
– Most szórakozol velem? – rivall rám, és felemeli
mindkét kezét.
– Hol voltál? – kérdezem tőle higgadtan. A viselkedésem
pont az ellentéte az ő paprikás hangulatának. – Már
majdnem két órája keringek az autóval, hogy megkeresselek.
– Tessék? Miért? – kérdezi felháborodva. Az arca kipirult
a hűvös esti levegőtől, a haját szétfújta a szél, és nincs olyan
szabályos hullámokba rendezve, mint máskor.
Nem tudom, mit válaszoljak.
– Nem tartottam jó ötletnek, hogy ilyen későn egyedül
gyalogolj haza – vágom rá végül.
Tessa nevetésben tör ki. Most tényleg nevet? Mi ütött
bele? Ez a vad nevetés teljesen idegen tőle. Nem vidám és
nem gúnyos, inkább olyan, mintha mindjárt dührohamot
kapna.
– Menj innen, Hardin! Tűnj a szobámból! – förmed rám,
miután lecsillapodik.
– Theresa, én…
Hangos dörömbölés fojtja belém a szót.
– Theresa! Theresa Young, azonnal nyisd ki az ajtót! –
süvölti egy női hang a folyosón.
– Istenem, Hardin! Azonnal bújj el a szekrényben! –
sziszegi Tessa, és a karomnál fogva felránt az ágyról.
– Nem bújtathatsz el a szekrényben. Tizennyolc éves
vagy – emlékeztetem. Tessa a tükörhöz szalad, megvizsgálja
az arcát, és lesimítja a kócos haját. Aztán a szoba másik
végébe siet, ahol előkap egy tubus fogkrémet, kinyom belőle
egy adagot, és megdörzsöli vele a nyelvét. Úgy érzem
magam, mintha egy kamasz lányt látnék, aki el akar osonni
otthonról. Végül az ajtóhoz lép, és remegő kézzel elfordítja a
kilincs gombját.
– Sziasztok. Mit kerestek itt? – kérdezi Tessa az anyját,
aki benyomul a szobába, és egy őrmesterként szemügyre
veszi a helyiséget. Egy másik személy lép be mögötte.
A srác, akivel már találkoztam. Noah.
Látom, hogy Tessa anyja egyenesen felém tart, de én
inkább a fiút figyelem. A híres Noah. Szőke haja néhány
árnyalattal világosabb, mint Tessáé. Kardigánt és
vászonnadrágot visel. Bámulatos, hogy ezen a hajnali órán is
úgy néz ki, mint egy vadonatúj akciófigura, amit még ki sem
vettek a dobozából.
De miért van itt? Ilyen komoly a kapcsolatuk?
Felhívta Tessa anyját, mintha az erkölcsrendészet lenne?
Az anyja nagy levegőt vesz, és megszólal.
– Tehát ezért nem vetted fel a telefont? Mert ez a… – Ő is
ugyanúgy hadonászik a karjával, ahogy a lánya szokott,
amikor fel van háborodva. – Ez a tetovált bajkeverő itt van a
szobádban, hajnali hatkor!
Tetovált bajkeverő? Ezek a nők ilyen dedós sértésekkel
vagdalkoznak?
 Tessa kihúzza magát, készen arra, hogy szembeszálljon
az anyjával.
Már tudom, Tessa kitől örökölte az ítélkező természetét.
Meg az alakját, az idomait, és az indulatosságát. Villámló
szemmel mered az anyjára, de a nő észre sem veszi, hogy a
lánya a saját tenyerébe mélyeszti a körmeit, és még a nyaka
is elvörösödik. Mr. Rogers sem.
Ez felbosszant. Tessát leszúrják, amiért úgy viselkedik,
mint egy normális elsőéves? Ráadásul sokkal
visszafogottabb mindenkinél, akit ismerek. Az anyja inkább
büszke lehetne rá.
– Tehát ezt műveled az egyetemen, ifjú hölgy? Egész éjjel
fent maradsz, és fiúkat hozol a szobádba? – pattog a nő. –
Szegény Noah halálra aggódta magát, és azonnal idejöttünk
hozzád, te meg ezekkel az idegenekkel lopod a napot.
Idegenekkel? Noah ösztönösen az ajtó felé hátrál,
miközben a nő folytatja a kioktatást. Az az érzésem támad,
hogy neki még jobban át van mosva az agya, mint a drága
kis Tessának.
Nem tudok uralkodni magamon, és megszólalok, mielőtt
Tessa kinyithatja a száját.
– Én csak most jöttem ide, és nem csinált semmi rosszat.
Tessa ijedt arccal néz rám, mintha őrültnek tartana,
amiért szembe merek szállni az anyjával. Az anyján is
látszik, hogy megdöbbenti a vakmerőségem. A hüledező
arcuk láttán legszívesebben felnevetnék. Ezeknek az
embereknek fogalmuk sincs arról, mire vagyok képes.
– Tessék? Nem magához beszéltem. Nem is tudom, hogy
egy ilyen magafajta mit keres a lányom közelében.
A divatmajom némán áll a sarokban. Ez nem lep meg.
– Anya… – szólal meg Tessa, és igyekszik fenyegető
hangon beszélni. Rám sandít, és a pillantása keményebb,
mint máskor. Nem tudom megállapítani, hogy zavarban van,
vagy inkább dühös a szóváltás miatt.
De nem sikerült megfélemlítenie az anyját.
– Theresa, te most nem vagy magadnál! – sziszegi
indulatosan. – Még innen is érzem, hogy bűzlesz az
alkoholtól, és sejtem, hogy ez az új szobatársad hatása. Meg
az övé! – teszi hozzá, és rám szegezi a mutatóujját.
Ha ismerne engem, nem merne így felém bökni.
– Tizennyolc éves vagyok – mentegetőzik Tessa. Máris
látszik rajta, hogy le van győzve. – Még sosem ittam, és soha
nem tettem semmi rosszat. Csak azt csinálom, amit minden
egyetemista. Sajnálom, hogy a mobilom lemerült, és hogy
idejöttetek, de jól vagyok.
Tessa leül a székére. Nem tetszik, hogy ennyire ki tudják
borítani. Olyan idegennek tűnik most, ahogy ott ül, és
megadóan várja a szipirtyó újabb csapását.
Nem mozdulok meg. Még akkor sem, amikor a nő
haragos pillantása megint rám szegeződik.
– Magunkra hagyna néhány percre, fiatalember?
Ez igazából nem kérdés volt. A „fiatalember”
udvariasnak hangzik, és a nő látszólag betartja a
tisztelettudó társalgás szabályait, de a hangja csupa
megvetés. Gazdag kölykök között nőttem fel. Ismerem ezt a
trükköt.
Tessára nézek, és szavak nélkül megpróbálom a tudtára
adni, hogy csak akkor megyek el, ha képes egyedül
szembenézni az anyjával meg a fiújával. Bólint, de a
szemében látom a bizonytalanságot.
Kisétálok a szobából, és közben összeszorul a szívem.
 tizenegy

Megijedt, amikor a lány az álmaiban is megjelent. Most már teljesen lenyelte őt,
egyre nagyobb darabokat szaggatott ki belőle, és elszaladt velük. Rémülettel
töltötte el a gondolat, hogy mit tudna művelni vele, ha akarná. Nem akarta ezt
megengedni, de nem volt ereje harcolni ellene. Mindig erősnek tartotta magát.
Eddig ő uralkodott mindenen, de most a lány belépett az életébe, és elvette a
koronáját.

Sokáig várom, hogy Tessa ajtaja kinyíljon, és az anyja meg

a szárnysegédje elhúzzon a fenébe. Hosszú percek telnek el
így, és egy idő után kételkedni kezdek a józan eszemben.
Miért várok rá? Mit fogok mondani neki a látogatók
távozása után? Akar egyáltalán beszélni velem? Talán igen,
ha bocsánatot kérek, amiért hagytam, hogy megcsókoljon.
Lehet, hogy azzal megoldok minden problémát.
Végre kinyílik az ajtó. Az anyja kisétál rajta, és dölyfös
pillantással végigmér, ahogy a falnak támaszkodva ülök a
folyosón. Tessa is felbukkan mögötte, Noah-val kézen fogva.
Felállok, és nem tudom, mit mondjak. Pedig úgy érzem,
hogy csinálnom vagy mondanom kéne valamit.
– Bemegyünk a városba – szól oda nekem Tessa még
mindig a fiúja kezét szorongatva. Elpirul, és továbbsiet, az
anyja pedig gúnyos mosolyt villant rám.
– Nem kedvelem ezt az alakot – hallom Mr. Rogers
megjegyzését a folyosón.
– Én sem – válaszolja Tessa halk hangon.
Ez a jó. Mert én sem kedvelem őt.
A KOCSIHOZ MEGYEK, és látom, hogy a mobilom villog a
pohártartóban. Felkapom, és fogadom a hívást, mert Molly
nevét pillantom meg a kijelzőn.
– Szex. – Csak ennyit mond, és leteszi a telefont.
Öt perccel később kopogás nélkül belépek Molly
lakásába. A lakótársa haragos pillantást vet rám, miközben
füstöt ereget a szájából. Az erősen kifestett szeme megvillan,
és megszívja a cigijét.
– A szobájában van – közli kurtán.
Molly széttett lábbal, hanyatt fekszik az ágyon. A szoba
kicsi. A világoskék falat divatmagazinokból kivágott képek
díszítik. Főleg fekete-fehér fotók, amikkel valósággal
kitapétázta a helyiséget. Az ágya az ajtóval szemben áll, és a
szobának nincsenek ablakai. Nem tudnék egy ablaktalan
szobában lakni. Nem csoda, hogy Molly szinte soha nincs itt.
Int, hogy menjek oda hozzá. Rózsaszín haját kócos
lófarokba fogta a feje búbján.
– Nocsak, nocsak, ki van itt? – kérdezi gúnyolódva,
amikor mellé ülök. Feljebb húzza a szoknyáját, és kivillantja
a fekete bugyiját. A keze a csipkés anyaghoz kúszik.
– Te hívtál – emlékeztetem.
– És eljöttél – válaszolja, és a hangjában némi gúnyt és
büszkeséget érzek.
– Ne lihegd túl! Csak unatkoztam, te pedig felajánlkoztál.
– Megvonom a vállam, és lenézek rá. Összeráncolja a
szemöldökét, és úgy tesz, mintha meg lenne sértve.
– Ez igaz. – Felnevet, én pedig megcsóválom a fejem a
szégyentelen viselkedése láttán.
Molly megfogja a karomat, és közelebb von magához. A
kislámpa halvány fényében ezüstösen csillognak a hegek a
csuklóján.
Molly a nyakamra szorítja a száját, én pedig minden
erőmmel azon vagyok, hogy ne Tessa telt ajkára gondoljak.
Molly lejjebb kúszik, és kigombolja a nadrágomat. Gyors
mozdulattal lehúzza a farmeromat meg a bokszeralsómat.
Felemelem a csípőmet, hogy segítsek neki, és próbálom
meggyőzni magam, hogy ezt akarom. Mert ez szórakoztató.
Ilyesmit csinálnak a hozzám hasonló emberek, ha szórakozni
akarnak. Az olyan elcseszett emberek, mint én és Molly.
Megvan a magam baja, ahogy neki is. Szerencsére még
egyszer sem próbált meg beszélni róla, engem meg nem
érdekel annyira, hogy kérdezősködjek. Tudom, hogy olyan,
mint én. Elég, ha ennyit tudok róla.
Molly megnyalja a farkam hegyét, hogy ingereljen. Nem
értékelem, ezért belemarkolok a rózsaszín hajába, és a
száját ráhúzom a bránerre. Egy kicsit öklendezik, mire
elengedem. Tudom, hogy durván szereti, sőt durvábban,
mint ahogy hajlandó vagyok csinálni vele.
Tessa sűrű haját tartom a kezemben, és még erősebben
meghúzom. A szája olyan nedves, olyan meleg. A nyelve
meglepő mohósággal mozog rajtam, és a keze a combomra
siklik. A körme is hosszabb, mint ahogy emlékszem.
– Hardin… – suttogja, aztán újra beveszi a farkamat a
szájába. A hangját furcsának találom, mert magasabb, mint
máskor.
– Gyere, Tessa!
Mihelyt kimondom ezeket a szavakat, megszűnik Tessa
telt ajkának a szorítása.
Molly teste megfeszül, és elhúzódik tőlem.
– Ez most komoly?
Megköszörülöm a torkomat.
– Micsoda?
Molly megforgatja a szemét.
– Hallottalak.
– Nem hallottál semmit. Ha mégis, akkor emlékeztetlek,
hogy te engem már többször Logannek…
– Fogd be! – Molly feltartja a kezét. – Akarod, hogy
befejezzem? – A hangja egy pillanat alatt újra könnyed lesz,
és észreveszem, hogy furcsán együttérző pillantással néz
rám. Mintha sajnálna, vagy valami ilyesmi.
Dühös leszek. Ő is ugyanolyan magányos és elfuserált,
mint én… Kinek tartja magát, hogy szánakozzon rajtam?
– Nem! – Felhúzom a nadrágomat, és felállok. Zsebre
vágom a mobilomat, és látom, hogy Molly még mindig úgy
néz rám. A haragom nem riasztja el.
– Nem kísérlek ki – jegyzi meg nevetve, és visszatér a
szokásos közönyössége. De aztán hozzáteszi: – Légy óvatos
ezzel! Egy olyan lány sosem jön össze egy olyan elfuserált
alakkal, mint te.
A pillantása még szomorúbb lesz. Úgy érzem, hogy
mindjárt lehányom a fekete szőnyegét. Pedig tudom, hogy
nem sértegetni akar. Őszintén beszél, és komolyan gondolja,
de nincs szükségem a tanácsára.
Nem akarok „összejönni” Tessával. Meg akarom dugni,
és megnyerni a fogadást. Ennyi.
Szó nélkül kisétálok a lakásból, és visszamegyek a házba.
 tizenkettő

A kitartó dörömbölés nem csillapodik. Az ajtó mögött álló

férfi a nevemet kiáltja, én pedig igyekszem a lehető
leghalkabban kinyitni a szekrényt, és elrejtőzni benne.
Magamra csukom az ajtót, és várok. A fülemre szorítom a
kezem, mert a dörömbölés egyre hangosabb.
– Gyere ki! – kiáltja a hang.
Az apám megint be van rúgva. Mostanában minden este
részegen jön haza.
A kővetkező ütésnél az ökle beszakítja az ajtót, és a
reccsenés hallatán végigfut a hátamon a hideg. Haragszom
magamra, amiért félek tőle. Nem kéne. Tizenkét éves vagyok,
és a koromhoz képest magas. Meg tudnám védeni magam.
Miért félek? Azért, mert szánalmas vagyok.
A hangja összekeveredik a többi férfi hangával. Már
megint itt vannak? Nem biztos. Nem merészkednének ide,
amikor az apám is itt van. Bár lehet, hogy úgysem védene
meg minket.
A szekrény ajtaja kinyílik, én pedig addig hátrálok, amíg a
hátam a falhoz ér, és nincs hová menekülnöm.
Hangos kiáltással ébredek, az üres, magányos szoba
visszhangzik tőle. Már három napja nem mozdultam ki a
szobámból, és senki sem hívott, senki sem kopogott az
ajtómon. Viszont sokat dolgoztam. Nem akarok összefutni
Tessával. Nem akarom látni Zedet meg a többieket, és ők
sem keresik a társaságomat.
Ez történik, ha az ember láthatatlan. Senki sem törődik
velem, és én is magasról tojok mindenkire.
Az ágyam mellett heverő fekete pólóért nyúlok, és
megtörlöm vele a verejtékben fürdő arcomat. A hajam
nedves, a látásom homályos.
Összekeveredik bennem a múlt és a jelen, és most az sem
zavar, hogy nincs jövőm.
Azért nem mondanám, hogy nincs. Én is egy leszek azok
közül, akik túl sokat dolgoznak, túl sokat kefélnek, és
minden este egy üres lakásba mennek haza. Anyagilag
sikeres leszek, és veszek egy házat, még Ken kéglijénél is
nagyobbat, de sosem fogom meghívni magamhoz. Csak
bizonyítani akarok neki.
Nem tudom, mit és hogyan. De akkor is bizonyítani
akarok.
Ma fel kell kelnem ebből az átkozott ágyból.

AMIKOR A KAMPUSZRA ÉREK, azonnal Tessa keresésére indulok. Már

egy ideje nem láttam. Vajon Zed találkozott vele? Sikerült
néhány jó pontot szereznie, amíg én magányosan
gubbasztottam a szobámban? Délelőtt van, úgyhogy most
kell kijönnie az irodalom-előadásról. Hacsak nem adta le a
tárgyat…
Nem valószínű. Pont az óra végén érek oda, és rögtön
meglátom, amikor kilép az előadóteremből. Valamit csinált a
hajával. Csak levágta? Jól néz ki. Nem lett nagyon más, de
azért elég feltűnő a különbség, hogy észrevegyem. Vajon
más is észrevette? Aztán megpillantom Landont, aki a
sarkában nyomul. Hát persze… Ő biztosan észrevette.
Hátulról közelítem meg őket.
– Levágattad a hajad, Theresa?
Sikerült meglepnem. Gyorsan hátrafordul, és rám mered.
– Szia, Hardin – veti oda, és megszaporázza a lépteit. A
lapos cipője nyikorog a padlón. Miért siet ennyire?
Aztán rájövök az okára: nem akarja, hogy az angyali
barátja tudomást szerezzen a csókunkról. Arról, hogy
gyakorlatilag rám vetette magát a szobámban.
Nem tudom megállni, hogy ne használjam ki a zavarát.
– Milyen volt a hétvégéd? – kérdezem kárörvendő
somolygással.
Tessa válasz helyett megragadja Landon karját, és
igyekszik minél gyorsabban elvonszolni a közelemből.
– Jó. Szia! – kiáltja vissza a válla fölött.
Tessa kisiet Landonnel az épületből, én pedig futni
hagyom őket. Már nem tartom olyan fontosnak, hogy
lássam.
A kocsim felé tartva sétálok a kampusz utcáin. Ma nem
tudom rávenni magam, hogy beüljek az órákra.
Néhány perc múlva megpillantom Zedet a
természettudományi kar épülete előtt. Egy padon üldögél, és
cigizik.
Rám néz, és kifújja a füstöt.
– Szia.
– Szia. – Nem tudom, hogy mellé üljek, vagy
továbbmenjek.
– Jutottál már valamire a lánnyal? – kérdezi.
– Igen, egy kicsit – hazudom. – És te?
Türelmetlenül várom, amíg megszívja a cigit, és megint
eregetni kezdi a füstöt.
– Negatív. Amúgy… kicsit furcsának tartom ezt az
egészet. Te nem?
– Negatív. – Szándékosan az ő szavával válaszolok, amit
túl gyakran használ. Mintha ezzel a tudományos szemléletét
akarná hangsúlyozni. Vagy rangján alulinak tartja, hogy
kimondjon egy normális szót.
Zed vállat von, én pedig elhatározom, hogy megkeresem
Tessát, amíg Zed gyáván meglapul, és a bagóval roncsolja a
tüdejét. Ki nem állhatom a cigi szagát, mert anyám házára
emlékeztet. Gyerekkoromban alig kaptam levegőt a sűrű
füsttől, és a nikotin sötétre festette a nappali tapétáját.
Egy kicsit le akarom foglalni magam, ezért megállok, és
veszek egy kávét, de végül alig két perc alatt felhajtom az
egészet. A forró folyadék égeti a torkomat. Nem értem,
miért vagyok ilyen ideges.
Felállok, és nem tudom, mivel üssem agyon az időt.
Végül úgy döntök, hogy elmegyek Steph koleszába. De nem
sietek. Útközben nézegetem a kampuszon lődörgő
embereket. Párok sétálnak, megszállott magológépek
izgatottan tárgyalnak valamit, néhány szépfiú labdát hajigál
egymásnak. Ez túl sok nekem.
A kolesz folyosóján észreveszem Steph vörös haját.
– Hardin! Engem keresel? – kérdezi, és felemeli a kezét.
– Nem egészen. – Az ajtaja felé pillantok.
– Ja… Értem. – Steph felnevet, és megigazítja a
dekoltázsát. – Akkor megyek is, hogy egyedül maradhass
vele. – Folytatja az útját, és a folyosó végére érve visszanéz
rám. – Szívesen, seggfej!
– Nem köszönöm meg neked – motyogom magam elé, és
kopogok az ajtón.
Hallom, hogy a szobában papírlapok zörögnek, és nagy
puffanással becsukódik egy vaskos könyv. Tessa hat lépést
tesz, mire az ajtóhoz ér. Addig belefújok a pólómba, hogy
ellenőrizzem a leheletemet.
Most tényleg ezt csinálom?
– Steph még nem jött meg – közli Tessa, miután kinyitja
az ajtót. Érdekes módon egyszer sem pillant rám, miközben
visszamegy az ágyához. De nem csapta be az ajtót előttem.
Ez jó kezdet.
– Várhatok. – Leülök Steph ágyára, és szemügyre veszem
Tessa területét.
– Ahogy gondolod – vágja rá sóhajtva, és gyerekes
mozdulattal a fejére húzza a takarót. Felnevetek, és nézem a
mozdulatlan testét. Vajon mi járhat most a fejében? Azt
hiszi, hogy ha nem foglalkozik velem, akkor feladom, és
elmegyek?
Kopogni kezdek az ágytámlán, hátha sikerül
felidegesítenem, és végre szóba áll velem. Nem járok
sikerrel, de néhány perc múlva megszólal az ébresztő, mire
Tessa kinyúl a takaró alól, és kinyomja.
Megy valahová? Kivel?
– Mész valahová? – kérdezem.
– Nem. – Tessa felül, és meglátom az ingerült arcát. –
Csak húsz percet aludtam.
– Beállítod az ébresztőt, nehogy húsz percnél tovább
aludj? – Felnevetek, és arra gondolok, hogy én is szívesen
szundikálnék, ha tudnék.
– Igen. Miért érdekel?
 Nézem, ahogy a tantárgyai szerint rendezi a
tankönyveket az ágyon, és mindegyikre ráteszi az órai
jegyzeteit. Nem kéne fennakadnom, hogy ezt csinálja, mert
várható volt. Már most sokat tudok róla. Elővesz egy
mappát, és a gondosan felhalmozott könyvek mellé teszi.
Elég megszállottnak tűnik.
– Kényszerbetegségben szenvedsz, vagy mi? – kérdezem
csodálkozva.
– Nem, Hardin. Nem mindenki őrült, akinek van egy
kialakult rendszere. Semmi baj azzal, ha valaki rendszerető.
Nagyon leereszkedően beszél. Igazából elég kellemetlen
lány, pedig kedvesnek tűnik. Vicces, hogy tökéletesnek és
kifinomultnak hiszi magát, pedig még sosem találkoztam
nála rosszabb természetű emberrel. Ráadásul állandóan
megítél másokat, mintha ez lenne a dolga.
Közelebb megyek hozzá, és azon töröm a fejem, mivel
bosszanthatnám fel. Nagyon könnyű kihozni a sodrából,
úgyhogy nem kell valami komoly dolgot tennem. Körülnézek
a rendezett szobájában, és a szépen bevetett ágyára
pillantok, amin tökéletes rendben sorakoznak a könyvek
meg a füzetek. Megvan!
Felkapok egy papírköteget az ágyról. Tessa lehunyja a
szemét, és láthatóan azon töri a fejét, hogyan bírjon jobb
belátásra. Aztán a papírokért nyúl, de felemelem a karomat,
hogy ne érje el őket. Nem tudom, meddig feszítsem a húrt,
de addig is gyönyörködöm a látványban, ahogy ugrándozik,
az erőfeszítéstől zihál a mellkasa, és remeg az ajka a
haragtól. Beindít a dolog, és egy kicsit továbbmegyek. Nem
annyira, hogy komolyan megharagudjon rám, csak fel
akarom bosszantani, hogy aztán újra ki kelljen
engesztelnem. Feldobom a papírokat, és nézem, ahogy
széthullanak a levegőben, és leesnek a padlóra. Tessa eltátja
a száját, és dühében elvörösödik.
– Szedd össze! – förmed rám.
Rávigyorgok. Tényleg azt hiszi, hogy engedelmeskedni
fogok? Talán akkor, ha hajlandó lenne a szájába venni a
farkamat. Fokozom a hatást. Felkapok még egy stóc papírt,
és a padlóra szórom.
 – Hagyd abba, Hardin! – A hangja harsány és fenyegető.
Megismétlem a papírszórást egy újabb halommal, mire
nekem ront, és ellök az ágyától.
– Tehát nem szereted, ha birizgálják a cuccaidat? –
kérdezem gúnyosan, és jót nevetek rajta. Már nagyon dühös.
Sokkal jobban felhúzza magát egy ilyen butaságon, mint egy
normális ember.
– Nem! – rivall rám, és megint meglök.
Felvillanyoz a haragja. Az energiája élettel tölt meg. Én
is ugyanúgy fel vagyok hevülve, mint ő. Úgy érzem, hogy
meg kell kapnom. Most.
Gyorsan odalépek hozzá, megragadom a csuklóját, és a
falhoz szorítom. Rám mered, és nem hátrál meg. Látom,
ahogy a pillantása megváltozik, és a haragból vágy lesz. Jól
tudom, mikor van egy nő beindulva, és Tessa most alaposan
begerjedt. Őt is feltüzelte ez a szenvedélyes harag, akárcsak
engem. Először a szemembe bámul, aztán a számra esik a
pillantása. Már biztos vagyok abban, hogy akarja. Akar
engem. Lehet, hogy nem kedvel, de egyértelműen vonzódik
hozzám. Szeretném elmondani neki, hogy ez kölcsönös. A
szemébe nézek, és azt üzenem a pillantásommal, hogy én
sem kedvelem, és ami köztünk van, az csak kéjvágy. Ebben
egy hullámhosszon vagyunk. Ez egy állati ösztön. Elsöprő
erejű, de akkor is csak egy ösztön.
– Hardin, kérlek… – suttogja.
Azt akarja, hogy menjek el, mégis arra vágyik, hogy
csókoljam meg. Tudom, mert én is el szeretnék futni tőle,
mégis itt állok, és a száját bámulom. Tessa melle hullámzik,
ahogy zihálva veszi a levegőt. Kinyújtom a karomat, és
megérintem az arcát. Tessa felsóhajt, amikor a kezem a
bőréhez ér, és várakozásteli arccal néz rám. Egy pillanatra
elengedem, de csak azért, hogy egy gyors mozdulattal
mindkét kezét megragadjam. Kinyújtja a nyelvét, és lassan
megnyalja az alsó ajkát. Nem bírom tovább.
Hozzá szorítom a testemet, és gyengéden a falhoz
szögezem. A számba nyög, és átöleli a vállamat. A nyelvével
mohón viszonozza a csókomat, és az ajkunk tökéletes
összhangban mozog. Megragadom a combját, és felemelem.
A szívem olyan hevesen ver, és annyira be vagyok indulva
tőle, hogy úgy érzem, soha többé nem tudom abbahagyni a
csókot. Tessa rám csimpaszkodik, én pedig elindulok vele az
ágy felé.
Tessa durván a hajamba túr, és ezzel teljesen megvadít.
Mindjárt szétrobbanok. Leülök az ágyra, az ölembe veszem,
és megmarkolom a csípőjét. Az ujjaim a húsába mélyednek.
A testem még mindig nem fogta fel, mi történik, pedig már
olyan sokszor csináltam ezt. Miért nem tudok lépést tartani
ezzel az érzéssel? Miért vagyok ennyire oda Tessáért?
– A fenébe… – motyogom, és érzem, hogy a farkam a
farmeromnak feszül.
A kezem a derekára kúszik, mire Tessa halkan felsóhajt.
Egy pillanatra elengedem az ajkát, hogy levegyem a pólóját.
A szemébe nézek, aztán a megduzzadt szájára, majd a
mellére esik a pillantásom. Egy fekete melltartó van rajta.
Semmi csipke, semmi díszítés, semmi különös. Csak egy
elnyűtt pamut. Vonzónak tartom ezt az ártatlan, egyszerű és
átlagos fehérneműt. Az ajkamba harapok, és megpróbálom
visszafogni magam, nehogy letépjem róla. A telt keble, a
meredező mellbimbója szinte szétfeszíti az anyagot. Van egy
szeplő a dekoltázsa alatt, amit szeretnék megcsókolni. Az
egész testét végig akarom csókolni, és a nyelvemmel érezni
a lüktetését, amikor eljuttatom a csúcsra.
– Olyan szexi vagy, Tess – súgom a szájába. Felkiált, én
pedig elnyelem a csodálatos hangot.
A maradék önuralmam is szertefoszlik, amikor Tessa
ringatózni kezd rajtam. Átkarolom a derekát, hogy még
közelebb szorítsam magamhoz...
Aztán Tessa leugrik az ölemből, és a pólójáért nyúl.
Megtörik a kábulat, amiben voltunk, amikor kapkodva
magára veszi a pólót, hogy eltakarja a testét. Csak ekkor
hallom, hogy nyílik az ajtó.
Hogyan hallotta meg Tessa? Nem volt annyira elmerülve
benne, mint én? Én akkor sem álltam volna le, ha a szigorú
mamája meg Mr. Rogers lép be a szobába.
De Steph áll ott, és színlelt megdöbbenéssel néz ránk.
Ismerem ezt a nézését. Talán Zed fizette le, hogy
visszajöjjön, és zavarjon meg minket.
Remélem, Tessa nem kedveli Stephet, és nem hiszi azt,
hogy a barátnője. Tudnia kell, hogy Steph jóindulata
ugyanolyan mesterkélt, mint a hajszíne.
– Miről maradtam le? – kérdezi Steph, és csípőre teszi a
kezét.
– Nem sokról – válaszolok, és felállok az ágyról. Steph
rám kacsint, miközben Tessa a falat bámulja, kerülve a
pillantásomat.
Kimegyek a szobából, és vissza se nézek.
Nem tudok többet mondani, mert félek, hogy
felrobbanok.
Összeszorul a mellkasom, vadul ver a szívem, és úgy
érzem magam, mint egy őrült.
Szinte önkívületi állapotban érek vissza a házhoz és
lépek be a szobámba. A zuhany alá állok, és nagyon sokáig
ott maradok. Közben megpróbálom elfelejteni, milyen
érzéseket gerjeszt bennem ez a zárkózott lány. Az egész kezd
egyre zavarosabb lenni. Pedig tiszta ügynek indult. Nem volt
arról szó, hogy a szájáért és az egyéniségéért is meg fogok
őrülni. Nem kéne arra gondolnom, hogy milyen szűk lehet az
öle, amikor a lágy testébe hatolok. Az meg végképp nem volt
benne a pakliban, hogy az ő kezét képzelem el magamon,
miközben kiverem a farkamat.
Úgy terveztem, hogy megszerzem, amit akarok,
megnyerem a fogadást, aztán továbblépek, és folytatom a
nyomorult életemet.
Egy idő után hűlni kezd a víz, ezért kilépek a hideg kőre.
Amikor kinyitom a szekrényt, hogy kivegyek egy törülközőt,
egy barna folyadékkal teli üveget pillantok meg, amit
„valaki” oda rejtett. Az üveg mintha rám vigyorogna, és arra
emlékeztetne, hogy uralma van fölöttem. Ha ilyen sokáig
kibírtam anélkül, hogy a szekrénybe nyúljak érte, akkor
most miért gondolok rá? Arra számítottam, hogy valamelyik
házlakó már régen kivégezte, ugyanakkor titokban
reméltem, hogy mégis ott lapul.
Muszáj átvennem az uralmat a saját életem fölött.
Amióta józan vagyok, egész jól bírom, és ura vagyok a
gondolataimnak meg a tetteimnek. De most állandóan Tessa
szürke szemét látom magam előtt, és a különleges
egyénisége szinte állandóan arra késztet, hogy még több
titkát felfedjem.
Az üveg hívogat, de gyorsan becsukom a szekrény ajtaját.
Még mindig ura vagyok a helyzetnek.
Nem fogom hagyni, hogy Tessa vagy az az átkozott üveg
uralkodjon rajtam.
Nem fogom.
Az ágyban fekve a mennyezetet bámulom, és tudom,
hogy ez egy hosszú éjszaka lesz.

NAGYON SÖTÉT VAN ebben a szekrényben. Elegem van

abból, hogy itt rejtőzködöm, de nincs hova mennem. Anyám
sikolyai nem halkulnak el, és hiába keresem őt a földszinten,
nem találom. Hallom, de nem látom. A férfiakat viszont
láttam. Láttam őket, és hallottam a hangjukat, ami
visszhangzott a kis házunk falai között, és beleégett az
elmémbe. A szekrényajtó kinyílik, én pedig összehúzom
magam, hátha nem vesznek észre. Ugyanakkor szeretném, ha
nem kéne tovább hallgatnom az anyám kiáltozását.
Egy kéz benyúl a szűk helyre. Körülnézek, hogy mivel
tudnám megvédeni magam, de csak vállfákat látok.
– Hardin… – Egy lágy hangot hallok a sötétben.
A lógó ruhák kicsit szétnyílnak. Tessa belép a szekrénybe,
és rám néz.
Tessa.
Itt van? Ez hogyan lehetséges?
– Ne félj, Hardin!
Mellém ül, és meleg testéből bátorítás árad felém. Egy
virág van a füle mögött. A kezem felé nyúl. Az ujjai földdel
szennyezettek, és olyan illatot áraszt, amit egy virágüzletben
vagy egy üvegházban lehet érezni.
Anyám kiáltásait már nem hallom, és a heves
szívdobogásom csillapodni kezd, amikor Tessa megfogja a
kezemet.
MIRE A KAMPUSZRA ÉREK, a koffein már átjárta a testemet,
felfrissítette az agyamat, és segített kiverni azt a zavaros
álmot a fejemből.
Miért volt ott Tessa? Miért álmodom Tessáról? Nem is a
mostani Tessa szerepelt az álmaimban, hanem a gyerek
Tessa. Az arca kerekebb volt, a szeme csillogott, és fiatal
kora ellenére megnyugtató nőiesség sugárzott belőle. Az
egész álom nagyon fura volt, sőt kifejezetten hátborzongató,
és egyáltalán nem tetszett.
Az alvást viszont annál inkább élveztem. Örültem, hogy
végre tudtam aludni, és most kipihentnek érzem magam.
Vagy legalábbis nyugodtabbnak.
Az irodalom előadóteremben az első sorban foglalok
helyet, ahol két üres szék van mellettem. Előrenézek, és
várom, hogy kezdődjön az óra. Nehezen tudom leküzdeni a
kísértést, hogy ne lessem folyton a bejáratot, az érkezését
várva.
Amikor néhány perc múlva mégis odanézek, Tessa és
Landon belép a helyiségbe. Tessa mosolyog, és csak
Landonre figyel. Nem számítottam arra, hogy ilyen jó
barátok lesznek azzal a kölyökkel.
Nem lep meg, hogy kijönnek egymással, de nem
gondoltam volna, hogy Landon barátsága nagyobb
fenyegetést jelent, mint Zed, akivel versenytársak vagyunk a
fogadásban.
 tizenhárom

Ma foglalkozunk utoljára a Büszkeség és balítélettel – közli

velünk a tanár. – Remélem, mindnyájan élvezték a regényt,
és mivel már mindenki elolvasta a végét, megbeszélhetjük,
hogy Austen milyen írói eszközökkel vetíti előre a történet
befejezését. Felteszek egy kérdést: Olvasás közben sejtették,
hogy Elizabeth és Darcy a végén egy pár lesznek?
Tessa azonnal feltartja a kezét, én pedig hátradőlök a
széken. Tessa imád okoskodni. Akárcsak Landon… Ők a
tökéletes amerikai pár.
– Miss Young – szólítja fel a professzor, mire Tessa arca
felragyog. Nagyon csípi, ha megdicsérik, vagy örömet
okozhat másoknak. Ezt a tulajdonságát kihasználhatnám
majd a fogadásban.
Abbahagyom az agyalást, és várom a lelkendezését. Ha
olyan okos, mint gondolom, akkor ez érdekes lesz.
– Amikor először olvastam a regényt, nagyon izgultam,
hogy vajon összejönnek-e a végén.
Hát én lefogadtam volna, hogy összejönnek, ahogy Tessa
és Landon is hamar egymásra talált.
– Még most, a tizedik alkalommal is aggódom a
kapcsolatuk elején. Mr. Darcy nagyon kegyetlen, és csúnya
dolgokat mond Elizabethről meg a családjáról. Egyáltalán
nem biztos, hogy a nő meg fog bocsátani neki, sőt szeretni is
tudja. – Tessa ragyogó mosollyal befejezi a szónoklatát, és a
könyvére teszi az összekulcsolt kezét. Várja, hogy a
professzor megveregesse a buksiját, és megdicsérje. Landon
ránéz, mintha arra számítana, hogy szivárványszínekben fog
ragyogni, és színes csillámok szikráznak az ujjai hegyéből.
Ezt nem hagyhatom.
Szólalj meg, Hardin!
 A szavak ott torlódnak a torkomban. Csak néhány szót
kell mondanom. Anyám jut eszembe. „Csak lélegezz
mélyeket, Hardin! Tudsz beszélni az emberek előtt.” Mindig
azt mondta, hogy ne aggódjak. „Sokan félnek mások előtt
megszólalni. Nincs mit szégyellned ezen.”
De én nem félek megszólalni nagy közönség előtt. Csak
utálom az embereket.
– Ez baromság! – töri meg a hangom a csendet.
– Mr. Scott? Szeretne hozzátenni valamit? – kérdezi a
tanár, és látszik rajta, hogy meglepi az aktív részvételem.
– Igen. – Előredőlök a széken. Tessa arca olyan, mint egy
maszk. Meg van döbbenve, de jól titkolja. – Azt mondtam,
hogy ez baromság. A nők mindig azt akarják, ami nem lehet
az övék. Elizabetht éppen Mr. Darcy goromba viselkedése
vonzotta, ezért az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy a
végén összejönnek.
Miután elmondtam a véleményem, lenézek a kezemre, és
piszkálni kezdem a körmömet.
– Nem igaz, hogy a nők azt akarják, ami nem lehet az
övék! – tiltakozik Tessa. Ránézek, és igyekszem semleges
arcot vágni. – Mr. Darcy csak azért volt gonosz Elizabethhez,
mert a büszkesége miatt nem akarta beismerni, hogy
beleszeretett. – A szenvedélyes szavainak nyomatékot adva
nagy erővel a padra csap.
Körülnézek, és látom, hogy mindenki csodálkozva néz
minket. Dan barátom húga az első sorban ül, és szélesen
vigyorog rám.
A diáktársaim várakozásteli tekintete szinte égeti a
bőrömet. Vissza kell vágnom. Mondanom kell valamit.
– Nem tudom, te milyen pasikra szoktál bukni, de
szerintem, ha Mr. Darcy szerette volna Elizabetht, akkor
nem lett volna vele gonosz – jelentem ki. Legalábbis a
mostani fiúja meg a leendő fiúja biztosan nem. Ők nem
bosszantanák. – A végén csak azért kérte meg a kezét, mert
a nő nem volt hajlandó leszállni róla, és állandóan rávetette
magát.
Elizabeth Darcyra vetette magát? Nem, épp ellenkezőleg.
Tessa rám erőlteti magát? Megint csak nem. Épp
ellenkezőleg.
De nem hagyhatom, hogy nyerjen.
– Nem „vetette rá magát”! A férfi addig manipulálta,
amíg elhitette vele, hogy kedves, és kihasználta a
gyengeségét!
– Manipulálta? Ne viccelj már… – Elhallgatok, mert
hirtelen nem tudom, mit mondjak. Teljesen összezavarodtak
a gondolataim. – Annyira elege volt az unalmas életéből,
hogy máshol kellett izgalmat keresnie. Tehát igenis
rávetette magát!
Csak most veszem észre, hogy kiabálok, és a pad szélét
szorongatom.
– Talán ha nem lenne olyan, mint egy férfiribanc, akkor
leállította volna az első alkalommal, ahelyett hogy betoppan
a szobájába!
A teremben többen halkan kuncogni kezdenek, mások
nyíltan nevetnek, vagy meglepetten felkiáltanak. A
jelenlévők láthatóan élvezik a színjátékot.
Férfiribanc?
Igaz, hogy végigkeféltem ezt a kampuszt, több hibát
követtem el, mint ő, és a felére már nem is emlékszem, de
én legalább nem vagyok egy fontoskodó, ítélkező sznob,
mint ő. Mi lenne, ha én is annak nevezném, aminek ő
nevezett engem, csak a női változatban?
– Nos, ez egy igazán élénk eszmecsere volt – jelenti ki a
tanár rémült arccal. Biztosan fél, hogy az emberi érzelmek
romba döntik a tökéletesen megtervezett óráját. – Talán
ennyi elég is ebben a témában…
Tessa felkapja a táskáját, és a kijárat felé siet. Landon a
helyén marad, mert stresszes helyzetben sosem tudja, mit
kéne tennie. Talán azért, mert olyan tökéletes az élete.
Lefogadom, hogy az anyja minden reggel friss muffint sütött
neki, és megszórta a szeretetével, mielőtt elindult az
iskolába.
Én lejárt szavatosságú gabonapelyhet ettem, és mindig
bele kellett szagolnom a dobozba, nehogy romlott tejet
öntsek rá. Landon tanácstalan, mert nincs megfelelő
protokoll arra, amit Tessával műveltünk az előbb.
 Én is kiviharzok a teremből. Tessa nem fog elmenekülni
minden konfliktusból, amit ő hoz létre. Szerintem ehhez van
szokva, és mindig minden úgy alakul, ahogy ő akarja.
– Most nem fogsz elfutni, Theresa! – kiáltok utána.
A folyosón mindenki rám néz, de ő csak halad tovább,
ezért futnom kell, hogy utolérjem. Az ajtónál elkapom a
könyökét, és megállítom. Elrántja a karját, mire elengedem.
– Miért nyúlsz mindig így hozzám? Ha még egyszer
megragadod a karomat, pofon váglak! – rivall rám indulatos
hangon. Megint megfogom a karját, de nem mozdul. – Mit
akarsz, Hardin? A fejemhez vágni, milyen szerencsétlen
vagyok? Kinevetni, hogy megint a közelembe engedtelek?
Elegem van ebből a játszmából… – Beszéd közben dobbant a
lábával, és a szokása szerint hadonászik a levegőben.
Mulatságosnak találom, hogy a kezével is kommunikál.
Még mindig nem hagyja abba a szóáradatot. Már nem is
értem, mit mond. Annyira dühös, annyira ki van kelve
magából, mintha elveszítette volna az eszét. Amikor
Landonnel van, csupa mosoly és nyugalom. De velem csupa
harag és elektromosság. A szeme csillog. Nem tudom
megállapítani, hogy a dühtől vagy a szomorúságtól. Csak
annyit értek, hogy még mindig heves érzelmeket váltok ki
belőle.
– Tényleg a legrosszabbat hozom ki belőled? – kérdezem,
és egy kiégett lyukat piszkálok a fekete pólóm alján. – Nem
játszom veled.
Kisebb csődület támad körülöttünk. Végigsimítom a
hajam. Miért van az, hogy Tessával mindig minden olyan
drámai?
Tessa megdörzsöli a homlokát.
– Akkor mit csinálsz? Mert a hangulatingadozásaidtól
megfájdul a fejem.
Gyengéden megfogom a karját, hogy rám nézzen. Nem
tiltakozik, ezért behúzom a két épület között lévő átjáróba,
és fenyegető pillantást vetek a bámészkodókra. Nem
akarom, hogy mások hallják a beszélgetésünket, és Tessa ne
érezze kötelezőnek felvenni a „jó kislány” álarcát.
Ránézek, és örülök, hogy elhallgatott. Most nyugodtnak
és közömbösnek tűnik, pedig nagyon közel vagyunk
egymáshoz. De észreveszem a rést a páncélján, mert nagyot
nyel, és megremeg az ajka, amikor találkozik a pillantásunk.
– Tess, én… Nem tudom, mit csinálok. Te csókoltál meg
először, nem emlékszel? – próbálok hárítani. Most nem
beszélek arról, hogy azóta mindennap az ajka ízére
gondolok. Ő kezdeményezte a csókot, és ezt bármikor az
orra alá dörgölhetem.
– Igen… Részeg voltam, nem emlékszel? – Tessa
szégyenlősen lesüti a szemét. – Tegnap viszont te csókoltál
meg először. – Sosem fogja beismerni, hogy akart engem.
Mindig talál majd valami kifogást. Egyre jobban bosszant a
tagadása. Mert éreztem, hogy a csókomtól valósággal
kivirult.
Lehet, hogy gyűlöl engem, de a teste nem.
– Igen… És te nem állítottál meg. – Elhallgatok, és látom,
hogy kíváncsi lesz a pillantása. – Kimerítő lehet – jegyzem
meg.
– Mi lehet kimerítő? – kérdezi, és dacosan felszegi az
állát.
– Úgy tenni, mintha nem akarnál, amikor mindketten
tudjuk, hogy kívánsz. – Szándékosan közelebb lépek hozzá,
mire hátrálni kezd, és a háta a falhoz ér.
Nem szólal meg, mintha most döbbenne rá, hogy mit
akar a teste.
De az elméje rögtön átveszi az uralmat.
– Micsoda? – kiáltja felháborodva. – Nem kívánlak téged.
Barátom van. – Nagyon igyekszik, hogy meggyőző legyen.
Elmosolyodom.
– Van egy barátod, akit nagyon unsz. Ismerd be, Tess! Ha
nekem nem akarod beismerni, akkor legalább önmagaddal
szemben legyél őszinte. Unod őt. – Lassan beszélek, minden
szót kihangsúlyozva, és közben egyre közelebb hajolok
hozzá. Tessa a számat bámulja, amin nem lepődök meg.
Biztosan eszébe jut, hogyan csókoltam meg, mert ösztönösen
a szájához nyúl. Csapdába van esve a szűk sikátorban,
kettesben velem. A vágya és a szexuális kíváncsisága nem
fogja engedni, hogy elsétáljon. Most nem.
 – Vele éreztél már olyat, mint velem? – kérdezem, és
komolyan érdekel a válasza.
– Tessék? Hát persze! – próbál erősködni.
Nem veszem be. Egy klasszikus regényről sokkal
őszintébben tud beszélni, mint a csodálatos fiúja szerelmi
képességeiről.
– Nem igaz. Meg tudom állapítani, hogy még sosem
érintettek meg… Úgy igazán.
Tessa ajka szétnyílik, és szinte hallom, ahogy a szíve
dübörög a mellkasában. Vajon milyennek lát most engem?
Látja rajtam, hogy megőrjít az enyhén kapkodó
lélegzetvétele és a dögös, telt ajka? Van valami a
tekintetemben, ami elárulja, hogy legszívesebben a hajába
markolnék, hátrahajtanám a fejét, és megcsókolnám?
A teste tudja. A teste tudja.
– Ehhez semmi közöd!
Nem láthatja rajtam. Olyan régen viselem már az
álarcomat, hogy képtelen vagyok levenni magamról.
Láthatatlan vagyok.
– Fogalmad sincs, milyen jól érezhetnéd magad velem. –
Még közelebb lépek hozzá. Hadd győzzelek meg, hadd
mutassam meg neked! Legszívesebben könyörögnék neki.
Tessa háta megint a falhoz ér, és körülnéz, hogyan
szabadulhatna a közelségemtől. Már zihálva veszi a levegőt,
és egyértelműen a hatásom alá került. Végre.
– Egyébként nem is kell beismerned. Mert tudom.
Tessa halkan felkiált, és úgy tesz, mintha fel lenne
háborodva. De én ismerem ezt a hangot. A teste és a lelke
többet akar, és sóvárog az új élmények után.
– Felgyorsult a szívverésed, ugye? Kiszáradt a szád, rám
gondolsz, és megint azt érzed… ott lent. Ugye, Theresa? –
Elképzelem a csupasz testét, ahogy felkínálja magát nekem,
én pedig megcirógatom a nedves punciját.
Hangosan beszívja a levegőt, és megpróbálja elfordítani
a fejét, de nem tudja.
– Tévedsz. – Tudja, hogy igazam van.
– Én sosem tévedek. Ebben nem – teszem hozzá
mosolyogva.
 Tessa nagy levegőt vesz, és rosszat sejtek, amikor újra
megszólal.
– Miért hajtogatod, hogy én tukmálom rád magam,
amikor most is te szorítottál sarokba?
– Mert először te mozdultál rám – emlékeztetem nevetve.
– Engem ugyanúgy meglepett a dolog, mint téged.
– Berúgtam, és egy hosszú, kimerítő este volt mögöttem,
ahogy ezt te is tudod. Összezavartál, mert kedves voltál
hozzám. Már amennyire kedves tudsz lenni. – Amennyire
kedves tudok lenni? Hozzá többnyire kedves vagyok. Főleg
miután már okom is van rá. A fogadás lebeg a szemem előtt,
ezért kicsit tapintatosabban nyomulok, mint szoktam.
Tessa odébb lép, és leül a járdaszegélyre. Körülnézek,
hogy ki láthat minket, de az emberek ügyet sem vetnek ránk.
– Nem vagyok olyan gonosz hozzád – mentegetőzöm.
– De igen. Hozzám még a szokottnál is aljasabb vagy.
Mindenkivel gonoszkodsz, de úgy tűnik, különösen élvezed,
ha velem kegyetlenkedhetsz.
Kegyetlenkedem? Kábé annyira vagyok kegyetlen hozzá,
mint egy kiscicához. Kifejezetten kesztyűs kézzel bánok vele.
– Ez nem teljesen igaz. Nem vagyok gonoszabb hozzád,
mint az összes többi emberhez – próbálok viccelődni, de
Tessa nem találja humorosnak a megjegyzésemet. Látom
rajta, hogy legszívesebben felpofozna.
Aztán inkább felpattan, és elindul a járda felé.
– Fogalmam sincs, miért pazarlom rád az időmet!
Itt fog hagyni. Ezt akarom?
Nem, nem akarom. Nem kenyerem a bocsánatkérés,
főleg, amikor nem érzem szükségét, de most nem szabad
tovább keménykednem. Jobb, ha elnézést kérek. Már
megtanultam, hogy Tessát ezzel könnyen ki lehet
engesztelni.
– Hé! Ne haragudj! Gyere vissza – szólok utána azon a
könyörgő hangon, amit a lányok szeretnek. Tessa megáll, én
pedig leülök a járdaszegélyre, nem messze onnan, ahol az
előbb ő ücsörgött.
– Ülj le! – Megveregetem a betont magam mellett. Tessa
méltatlankodó arcot vág, de azért leül. Meglepő nyugalom
fog el, amiért sikerült elnyernem a bocsánatát.
– Nagyon messze ültél tőlem – ugratom, mire
megforgatja a szemét. – Nem bízol bennem?
Érthető a bizalmatlansága. Pedig szeretném elnyerni a
bizalmát.
– Persze hogy nem. Miért bíznék? – csattan fel éles
hangon.
Kicsit meghökkenek. Én sem bízom benne, de azért nem
kéne ilyen hevesen reagálnia. Egyértelmű, hogy valamilyen
szinten vonzódik hozzám, különben nem folytatnánk most
ezt a beszélgetést. Valamit csak éreznie kell, ha itt van.
– Mi lenne, ha megállapodnánk abban, hogy vagy nagy
ívben elkerüljük egymást, vagy barátok leszünk? Nincs
kedvem állandóan veszekedni veled.
Érdekes, hogy ezt mondja. Én nem érzem úgy, hogy
állandóan veszekszünk. Csak nem számítottunk arra, hogy
ilyen sokat fogunk beszélgetni. Kevesebbet vitázok vele,
mint Kennel, pedig gyakrabban társalgunk. Ez sokat elárul.
Mindketten hozzászoktunk már a kis szócsatáinkhoz.
Furcsa lenne nem látni Tessát. Megszoktam a nagy száját és
a haragos tekintetét. A hevessége rám is átragad. Ez is kezd
egyfajta függőség lenni, és szükségem van rá.
– Nem akarok távol lenni tőled – ismerem be. Gáz, hogy
ügyelnem kell a viselkedésemre. Elég egy kis hiba, és Tessa
elfut. Szeretném azt hinni, hogy ma egy kicsit közelebb
kerültünk egymáshoz, és talán nem lép meg olyan
könnyedén. Kénytelen vagyok elárulni neki, mit érzek, és
megnyílni előtte, és alig kapok valamit érte cserébe. Mintha
házas lennék, de nem kapnék se szexet, se meleg vacsorát.
– Úgy értem… Nem hiszem, hogy el tudjuk kerülni
egymást, mivel az egyik legjobb barátom a szobatársad.
Tehát meg kéne próbálnunk a barátságot. – Meg kell
nyernem a fogadást, és Tessa nem a legegyszerűbb eset.
– Rendben. Tehát akkor barátok? – kérdezi olyan hangon,
mintha egy üzleti megállapodást készülnénk kötni. Talán
felajánlhatnám neki, hogy megfelezzük a nyereményt.
Milyen csodás kezdete lenne az egy gyönyörű barátságnak.
Barátok? Esetleg extrákkal? Igen. Barátok, akik kefélnek
egymással.
– Barátok. – Kinyújtom a kezem, hogy megpecsételjük az
egyezséget.
Elbűvölő mosolyt villantok rá. De Tessa átlát a szitán, és
megcsóválja a fejét, mintha sejtené, hogy veszélyben van. De
nem tudja, mennyire.
– De nem olyan barátok, akik között több van a
barátságnál – jelenti ki határozottan, és elpirul. Eddig észre
sem vettem, milyen vonzó az ártatlansága.
A szemöldökömhöz nyúlok, és a piercingemet babrálom.
– Miért mondod ezt?
– Mintha nem tudnád. Steph már elmesélte nekem.
– Mit? Beszélt rólunk?
Steph érdekes volt. Neki is megvannak a problémái, mint
mindnyájunknak, de egyedül cipeli őket eltitkolva a világ
elől, nem úgy, mint Molly és én. Vajon mit mesélt Tessának
az együtt töltött időnkről? Talán túlzott, amikor beszámolt a
közös kalandjainkról. Steph mindig többet akart, mint amit
én adhattam neki, imádta a versengést, és nem tudta, mikor
kell leállni.
– Igen. Meg a többi lányról is. – Tessa elköhinti magát.
– Igen… Én és Steph. Jó szórakozás volt. – Tessára
mosolygok, de ő elfordítja a tekintetét.
– És olyan lányok is vannak, akikkel kefélek. De miért
zavar ez téged, barátom?
Elképzelem az egyikük helyébe, ahogy alattam fekszik, és
a gyönyörűségtől eltátja a száját. Tessa lehunyja a szemét,
és nagy levegőt vesz. Elképzelem, hogy eláll a lélegzete,
miközben az ujjammal meg a nyelvemmel egyszerre
ingerlem, és eljuttatom a csúcsra. Lefogadom, hogy még
senki sem nyaldosta a csiklóját, miközben az ujját lassan
feldugta a…
– Nem zavar – vágja rá Tessa megzavarva a
gondolataimat. – Csak ne hidd, hogy én is közéjük tartozom
majd – teszi hozzá, és gyengéden meglök. Ezzel csak tovább
fokozza az agyamban keringő fantáziát.
– Nocsak! Féltékeny vagy, Theresa?
Tessa megint meglök.
 – Dehogy. Inkább sajnálom azokat a lányokat. – Tessa
hevesen megrázza a fejét, mire elnevetem magam. Nem
szánalmat kéne éreznie… csak gyönyört, méghozzá olyan
mérhetetlen gyönyört, amit el sem tud képzelni.
– Nem kell sajnálnod őket. – Nem tudom kiverni a
fejemből a látványt, ahogy csupaszon hever az ágyamon.
Látnom kell, mit rejteget a bő ruhái alatt. Teljesen
elveszítené a fejét, ha babrálnék egy kicsit a testén. –
Nagyon élvezik, hidd el.
– Rendben, értem. Nem válthatnánk témát? – Tessa
megint lehunyja a szemét, aztán hátrahajtja a fejét, és
felsóhajt. – Akkor mostantól megpróbálsz kedvesebb lenni
hozzám?
– Igen. Te pedig igyekszel, hogy ne legyél mindig olyan
feszült és mogorva? – kérdezem vigyorogva.
– Nem szoktam mogorva lenni, de te elviselhetetlen
vagy.
Mindketten felnevetünk. A lágy hangja körülvesz.
Pelyhes és puha, mint a vatta.
Pelyhes és puha? Ez most komoly, Hardin?
Össze kell szednem magam, és a megfelelő sínre tenni
ezt a barátságvonatot.
Az új barátom felé hajolok.
– Nahát… Most már barátok vagyunk.
Tessa feláll, és leporolja a szoknyáját. Megint eszembe
jut, hogy szívesen levenném róla.
– Ez a szoknya borzalmas, Tess. Ha barátok akarunk
maradni, akkor többé nem veheted fel. – Annyira azért nem
rémes, de nem is nevezhető csinosnak.
Tessa szeme megrebben, és látom rajta, hogy elszégyelli
magát. Rámosolygok, hogy oldjam a feszültséget. Ezt nem
sértésnek szántam, csak ugrattam. Igazából nem bánom, ha
előnytelen göncökkel takarja el magát. Én is mindig
ugyanazt a néhány fekete farmert és ócska pólót hordom.
Tessa mobilja rezegni kezd. Előveszi a táskájából, és
megnézi a kijelzőt.
– Haza kell mennem tanulni – jelenti be.
Szemügyre veszem a kezében lévő ősrégi cuccot. Az
tényleg egy Nokia?
– Beállítottad az emlékeztetőt, hogy tanulnod kell? –
kérdezem csodálkozva. Le merném fogadni, hogy az övé a
legrégibb felnyitható mobiltelefon. Tetszik, hogy
szándékosan régimódi.
Tessa vállat von.
– Többféle dologra is be szoktam állítani. Ilyen vagyok.
Zavartnak tűnik, mintha szégyellnie kéne ezt a szokását.
Miért hiszi ezt? Valaki miatt úgy érzi, hogy mentegetőznie
kell a furcsa viselkedése miatt. Biztosan az anyja tehet róla.
Persze most én is piszkálom ezért, de az a nő egy gonosz
szipirtyó. Szerintem még azt is megszabta a lányának, hogy
mikor mehet el pisilni. Nagyon erőszakosnak és leuralónak
tűnt.
– Akkor állíts be egy emlékeztetőt arra, hogy holnap az
órák után csináljunk együtt valami szórakoztató dolgot –
javaslom neki.
Szeretnék vele tölteni egy kis időt. Szükségem van rá.
Tessa összeráncolja a szemöldökét.
– Nem hiszem, hogy ugyanazt tartom szórakoztatónak,
mint te.
Igaza van. Valóban mást tartok szórakoztatónak. Ő
biztosan úgy képzeli el a közös időtöltést, hogy együtt
tanulunk, és könyvekkel meg füzetekkel barikádozzuk el
magunkat az ágyon, nehogy túl közel kerüljünk egymáshoz.
Én egészen mást tartanék szórakoztatónak. A hátam a
falnak támasztva ülnék az ágyon, ő pedig a szájába venné a
farkamat. Egy pohár hideg whisky lenne a kezemben, és a
jégkocka az üveg falához koccanna, ahogy egyre hevesebben
dolgozik rajtam.
De nem ihatok, ezért inkább whisky nélkül képzelem el a
szopást.
Persze nem árulhatom el neki, miről fantáziálok.
– Csak néhány macskát fogunk feláldozni, és csak néhány
épületet égetünk porig… – jegyzem meg viccesen.
Tessa felnevet, és én is elmosolyodom. Ekkor eltereli a
figyelmemet egy arra haladó pár. Egymás kezét fogva
sétálnak, és nevetnek a pasi tréfás megjegyzésén. Nem
értettem, mit mondott, de biztosan valami bénaságot, mert
egyforma csíkos zoknit viselnek. Így dörgölik mindenkinek a
képébe a kapcsolatukat. Micsoda baromság. Tessa észre sem
veszi őket, mert a betont bámulja.
– Rád fér egy kis lazulás, és mivel új barátok vagyunk,
most már együtt is vidámkodhatunk.
Nem várom meg Tessa válaszát, nehogy visszautasítson,
ezért gyorsan hátat fordítok neki.
– Örülök, hogy barátok lettünk. Viszlát, holnap – vetem
oda távozás közben.
Az utca másik oldaláról visszanézek rá. Még mindig a
járdán üldögél. Meg sem próbált visszautasítani, hanem
belement, hogy holnap találkozunk. Most pedig gőzöm nincs,
mit fogok tenni, mert arra számítottam, hogy néhányszor
nemet mond, mielőtt meg kell terveznem egy randevút vele.
A kocsi felé menet azon töröm a fejem, mit csináljak
Tessával. Nem szoktam ilyen randihelyekre járni, csak
bulikra meg valakinek a lakására. Egyébként a kampuszon
punnyadok vagy a szobámban kuksolok, egyedül.
Beindítom a kocsit, és közben töröm a fejem. Mozi?
Tessa milyen filmeket szeret? Gondolom egy Nicholas
Sparks-regény megfilmesített változatát. A félhomályban
lassan átkarolhatnám. Vehetnék neki pattogatott kukoricát
vagy valami túlárazott csokit, hogy lenyűgözzem. Az a baj a
filmmel, hogy közben nem beszélgethetünk. Valaki biztosan
panaszkodna, mire én visszaszólnék, és a végén bajba
kerülnék.
A múltban sokkal egyszerűbbek voltak a randevúzás
szabályai. Ha egy Austen-regényben élnénk, udvarolnék
neki, és egy gardedám jelenlétében randiznánk. Sétálnánk az
erdőben, és ha összeszedném minden bátorságomat, talán
meg merném érinteni a kesztyűs kezét. Ő elpirulna, a
szájára szorítaná a kezét, és figyelmeztető pillantást vetne a
gardedámra.
A modern randik egészen mások. Ha most bátor lennék,
benyúlnék a felsőjébe, és megérinteném a mellbimbóját, ő
pedig a lába közé tenné a kezem. Se gardedám, se szabályok.
A tervezgetésemet a telefon csörgése szakítja félbe.
 Tessának megvan a számom? Erről jut eszembe, hogy el
kell kérnem a számát Stephtől.
Elhúzom a számat, amikor Ken nevét látom meg a
kijelzőn, de most fogadom a hívást. Meg kell jutalmaznom a
kitartásáért.
– Igen? – kérdezem, miközben az autópályára
kanyarodok. A vállamhoz szorítom a mobilt. A gyönyörű
1970-es Ford Caprimnak csak egy hibája van: nincs benne
bluetooth-kapcsolat.
– Ö… Hardin… Szia – motyogja Ken.
Meghökkent, hogy felvettem a telefont. Biztos valami
jótéteménynek tartja, hogy néha felhívja az engedetlen fiát.
Az új barátnője ilyenkor biztosan megdicséri, átöleli, és
biztatja, hogy egyszer úgyis el fogok menni hozzájuk, csak
még dühös vagyok.
Ő is dühös lenne, ha olyan apja lett volna, mint nekem
Ken.
– Szia. – Kihangosítom a telefont, és a pohártartóba
teszem.
– Hogy vagy, fiam? – kérdezi, és ezzel szinte azonnal az
idegeimre megy.
– Jól.
Ken megköszörüli a torkát.
– Ezt örömmel hallom. Át akarlak hívni holnap este,
vacsorára. Karen csirkét csinál, és örülnénk, ha te is ott
lennél.
Azt akarja, hogy átmenjek hozzájuk vacsorázni? Tényleg
azt gondolja, hogy bemegyek a házába, csirkét eszem az új
családjával, és közben arról beszélgetünk, mennyire imádjuk
egymás társaságát? Hát kösz, inkább nem.
– Terveim vannak holnapra – válaszolom, és most az
egyszer nem hazudok.
– Ja… Hát a terveid után is átjöhetsz. Karen desszertet is
készít.
– Egész estés programom van – vágom rá. Vajon milyen
lesz az idő holnap? Az ég szürke, mint mindig ebben a
nyomorék államban. Még a nap is gyűlöli ezt a vidéket, ezért
ilyen borús és esős állandóan.
 – Holnap esni fog? – kérdezem Kentől. Könnyebb, mint
megnézni az időjárás-előrejelzést.
– Nem. Az éjjel melegedés lesz, és csak a jövő héten fog
újra esni – válaszolja.
Ha normális kapcsolatom lenne a férfival, aki
közreműködött a létrehozásomban, akkor most tanácsot
kérnék tőle, mit csináljak a randimon. De sajnos ez
lehetetlen.
Csak arról kérdezhetem, milyen egyetemi
nyomtatványokat kell ki töltenem, és mikor. Nincs
semmilyen közös témánk, és ő lenne az utolsó, akitől
randevúzással kapcsolatos ötleteket kérnék.
Talán Vance-nek vannak ötletei? Inkább őt kérdezném
meg, mint bárki mást.
– Mennem kell – zárom le a beszélgetést, aztán leteszem
Kent, és kikeresem Vance számát.
Az első csengetésre felveszi a telefont.
– Mizu, Hardin?
– Van valami javaslatod, hova vigyek el valakit? –
kérdezem rögtön a tárgyra térve.
– Mármint egy hullát? – Vance felnevet, és én is
elmosolyodok. Jópofa.
– Nem, most nem erről van szó. – Tényleg szükségem
van a segítségére, de nem akarom megemlíteni Tessát. –
Csak úgy időzni valakivel.
– Tehát randiról van szó? – kérdez rá.
– Nem egészen. De valami olyasmi.
Nem tudom, minek nevezzem ezt a találkozót Tessával.
Ez nem randevú. Barátok vagyunk.
Barátok, amíg meg nem dugom, emlékeztetem magam.
Az a baj, hogy nagyon prűd. Rémes ruhákat hord, és
sosem káromkodik. Hova vigyem, hogy egy kicsit
felengedjen? Megpróbálom felidézni a kedvenc emlékemet,
amióta Washingtonba költöztem.
A 75-ös útnál van egy jó kis patak. Ha szép az idő,
odamehetnénk. A víz nem túl mély, és lehet látni a köveket a
meder alján. Vajon Tessa hajlandó lenne úszni egy
patakban? Nem hiszem, de azért megpróbálhatom.
 – Nekem mindig bejön egy séta a természetben –
javasolja Vance. – Lefogadom, hogy neked is – teszi hozzá.
Órák óta nem gondoltam a fogadásra, de most megint
eszembe jut.
 tizennégy

Amikor először volt kettesben vele, rögtön tudta, hogy megmozdult benne
valami. Arra gondolt, hogy küzdenie kéne ellene, mert egy kicsit megpuhult,
nemcsak a lánnyal kapcsolatban, hanem mindenki mással, aki a közelében van. Az
egész életét egyedül töltötte, és sikerült elérnie, hogy a szexen kívül elkerüljön
minden más intimitást. Nem volt szüksége barátokra, és nem volt normális
családja, ahol megtanulhatta volna, hogyan kell viszonyulni az emberekhez.
Szerette ezt a keménységet magában, mert így sokkal egyszerűbb volt az élete.
Az első találkozásukkor úgy érezte, hogy fuldoklik. Aztán az idő múlásával
valami mást, valami többet kezdett érezni, de megfogadta, hogy megőrzi a
korábbi állapotát.
Megszokta a magányt, és a lány romba döntötte az egyensúlyát.

Reggel van, és egész éjjel nem aludtam. Most az egyszer

nem a rémálmok tartottak ébren, hanem Tessa.
Ott volt, amikor lehunytam a szemem, de nem úgy,
ahogy szerettem volna. Nem meztelenül láttam, miközben
halkan nyögdécsel alattam, hanem dühösen és unottan
viselkedett, amikor a patakhoz vittem kirándulni. A
hátborzongató, filmszerű álmom egyik jelenetében beverte a
lábujját egy kőbe, és egész délután panaszkodott. Egy
másikban halálra unta magát, és azt akarta, hogy a béna
fiúja jöjjön érte, és vigye magával. Amikor megérkezett a
srác, egy nagy kardigán volt. Egy hatalmas kardigánszörny,
ami egyszerre ijesztő és nevetséges.
Bosszantóan sok időt pazarlok erre a lányra. Egy hónap
múlva az egész már egyáltalán nem lesz fontos. Ha jól alakul
a „randi”, akkor két héten belül megnyerhetem a fogadást…
Sőt, ha sikerül eléggé elbűvölnöm, akkor talán már a
pataknál…
Megszólal az ébresztő. Jó messzire tettem a mobilomat,
ezért ki kell kászálódnom az ágyból, hogy kinyomjam.
Ma van a nagy nap. A fejem máris hasogat, és úgy érzem,
mintha nagy nyomás nehezedne rám. Szeretném, ha a
javamra válna a Tessával töltött idő. Talán le kéne
zuhanyoznom. Öltözködés közben arra gondolok, vajon mit
csinálhat most… Ő is olyan ideges, mint én? Valószínűleg
igen, mert mindig nagyon feszült. Valószínűleg már be is
írta a nevem a tervezőjébe, miután felajánlottam neki ezt a
barátság dolgot.
Zuhany után feltúrom a fiókomat, hogy találjak egy tiszta
fekete pólót. Csak egy maradt, de az is gyűrött. Nem baj,
megteszi. Amikor beindítom a kocsit, egy recsegő hangot
hallok a lábam alatt. Egy üres vizespalack van a gázpedál
alatt. Kialvatlan vagyok, és annyira idegesítőnek találom a
hangot, hogy kiszállok, és keresek egy helyet, ahová
eldobhatom.
Bárcsak többet tudnék aludni.
Kicsit korábban érek a kampuszra, de a hátsó ülésen
hagyom a könyveimet, a jegyzeteimet és a fekete felsőmet.
Csak akkor veszem észre, amikor már félúton vagyok az első
óra helyszíne felé, de nem megyek vissza a kocsihoz.
Az irodalom-előadóban Tessa és Landon helye még üres,
és ez kaján örömmel tölt el. Később érkezik meg, mint én, és
tudom, hogy ez bosszantani fogja. Az apró örömöket is
értékelni kell.
A helyemen ülve hol az ajtót lesem, hol a nem fogadott
hívásokat és olvasatlan üzeneteket nézem Mollytól, Jace-től,
és egy fura lánytól, akinek nem emlékszem a nevére. Tessa
és Landon végre belép az ajtón. Jókedvűen beszélgetnek.
Tessa vidámnak és kipihentnek tűnik. Neki nem karikás a
szeme, és rajta nem látszik, hogy rosszul aludt.
– Készen állsz a mai randira? – kérdezem Tessát, amikor
elhalad mellettem. Önkéntelenül megbámulom a csípőjét. A
női testen a combot meg a csípőt tartom a legvonzóbbnak.
Iszonyúan szexi, ha valakinek dús idomai vannak ott.
 – Ez nem randi – vágja rá Tessa, majd Landonhöz
fordulva hozzáteszi: – Csak egy baráti találkozó.
– Az ugyanaz. – Tessára nézek, és szemügyre veszem az
öltözékét. Farmert visel, ami elég szűk, hogy kihangsúlyozza
a combját meg a fenekét. A francba!
Tessa az óra alatt egyszer sem néz rám, ahogy én sem.
Az előadás után nem értem, mit mond neki Landon, mert
a rohadék túl halkan beszél, de a válaszát hallom.
– Csak megpróbálunk kialakítani egy normális viszonyt,
mivel a szobatársam a jó barátja.
Megpróbálunk kialakítani egy normális viszonyt?
Közelebb lépek a kocka fiúhoz meg a szexi kocka
barátnőjéhez. Landon a szürke nadrágjába gyűrte a béna
pólóingét. Tudja egyáltalán, hogy egy csóró egyetemistának
kéne lennie? De egyáltalán nem csóró. Egy hatalmas,
gyönyörű házban él nem messze innen, a férfival, aki
technikailag az apám, miközben az anyám egy
patkánylyukban nyomorog. Az én otthonom pedig egy régi
diákszövetségi ház, tele leendő nagymenővel, akiknek csak a
szája nagy, de igazából nem sokat tesznek a közösségért.
Tessa fiúja is biztosan egy ilyen házban lakna. Szőke haj, kék
szem, papucscipő és kardigán. Odaillene.
Persze csak akkor, ha megtanulna vedelni…
Landon felém néz, és nem is próbálja lehalkítani a
hangját, amikor válaszol.
– Tudom, hogy te remek barát vagy. De nem biztos, hogy
Hardin megérdemli a kedvességedet.
Komolyan? Szerinted én mit érdemlek, Landon? Egy új,
kedves apukát, aki nem szereti jobban a piát a saját biológiai
fiánál?
– Nincs más dolgod, mint engem mocskolni? Tűnj el! –
szólok oda neki, és igyekszem normális hangon beszélni. Ha
kimondanám, amit gondolok, Tessa lemondaná a
találkozónkat.
Landon nem szól hozzám, csak aggódó pillantást vet
Tessára, és megint mond neki valamit, amit nem hallok.
Miután elhúzza a csíkot, Tessa rám néz.
– Nem kell ennyire gonosznak lenned vele. Hiszen
majdnem testvérek vagytok – teszi hozzá méltatlankodva.
Majdnem testvérek? Micsoda baromság! Méghogy
Landonnel majdnem testvérek… Nem vagyunk többek, mint
két idegen, akiknek van egy közös idegen az életükben.
– Mit mondtál? – kérdezem sziszegve.
Csak azért, mert a szerencsétlen apám a palotájába
költöztette az ő anyuciját, még nem vagyunk… Várjunk csak!
Honnan tudja?
Ingerülten beletúrok a hajamba.
– Tudod… Az apád meg az ő anyja… – Tessa zavart arcot
vág, mintha már bánná, hogy kikotyogott egy titkot.
Landon után nézek, hátha még utolérem, és
szétrúghatom a seggét.
– Ehhez semmi közöd!
Landon miért hiszi, hogy joga van kitárgyalni Tessával
ezt a családi dolgot?
– Nem is tudom, miért mondta el neked ez a tökfej. Úgy
tűnik, el kell hallgattatnom.
Megropogtatom az öklömet nem törődve a fájó hegekkel
az örökké sebes bütykeimen.
Tessa fenyegető pillantást vet rám.
– Hagyd békén, Hardin! Nem is akart beszélni róla, én
kérdezősködtem.
Tehát már tud a családomról. Ez nem jó. Nem kéne
semmit sem tudnia rólam. Ez az egész dolog kezd túl
messzire menni.
– Hova megyünk ma? – kérdezi Tessa témát váltva.
Már kezd túl közel kerülni hozzám. A kíváncsiságát
személyeskedésnek tartom, és ez egyáltalán nem tetszik.
Valószínűleg más infót is megpróbált kiszedni Landonből
rólam. Miért nem élek Kennel meg az új családjával? Miért
nem állok szóba az apámmal? Biztosan azt is megkérdezte,
milyen gyerek voltam, és Landon tutira kifecsegte, amit
hallott rólam. Már most látom Tessán, hogy elítél.
– Sehová. Rossz ötlet volt – vágom rá, aztán sarkon
fordulok, és faképnél hagyom.
Nem engedhetem, hogy még közelebb kerüljön hozzám.
Túlságosan kíváncsi, és imád ítélkezni. Nem kérek ebből az
egészből. Távol akarom tartani magam ettől a lánytól.
Mire a kocsihoz érek, a fejem lüktet, és a tenyerem izzad.
Miért csinálta ezt Landon? Miért mesélt Tessának a
családomról? Ez azt jelenti, hogy már mindent tud. Vagy
legalábbis a pozitív dolgokat, amelyekkel Landon biztosan
eldicsekedett. Hogy az apám az egyetem rektora, aki
diákkorában a harmadik legjobb volt az évfolyamon, és
imádja a sportokat.
Azt nem tudja, hogy az apám ivott, mint a gödény, mert a
drága kis Landon nem ismeri ezt az oldalát.
Vajon tud egyáltalán valamit róla? Vagy a kedves
édesapámnak sikerült teljesen megtévesztenie?
Szeretnék egyszer beszámolni neki az öregem múltjáról,
miközben az anyja kókuszos süteményét majszoljuk.
Hirtelen úgy érzem, hogy be vagyok zárva, ezért lehúzom
a kocsi ablakát, hogy levegőt kapjak. A nedves tenyerem
megcsúszik az ablak tekerőjén, és bosszant, hogy ilyen ósdi
ez a gyönyörű autó. Néhány másodpercig nagyokat lélegzek,
hogy magamhoz térjek, mielőtt kihajtok a parkolóból. Ha
Tessa utánam jött volna, nem tudom, mit tennék.
Alig tíz perce vagyok a szobámban, amikor üzenetet
kapok Molly-tól. Zed és a szüzike a koleszban vannak. Jobb
lesz, ha sietsz, szépfiú.
Micsoda? Honnan tudod? – válaszolom, közben arra
gondolok, hogy nem Mollytól kéne elfogadnom infókat
Tessáról.
Lehet, hogy Molly szórakozik velem?
Nem árulom el.
Szinte hallom a gúnyos hangját, miközben visszaveszem
a fekete bakancsomat. A belseje olyan elnyűtt, hogy
bármelyik percben szétszakadhat, de már évek óta hordom,
és még nem találtam ilyen kényelmes lábbelit helyette.
Tudom, hogy többet nem szedhetek ki Mollyból, ezért
indulás előtt írok Stephnek.
Tessa Zeddel van?
Steph rögtön válaszol: Nincsenek itt. ☺
Tudom, hogy hazudik, ezért rátaposok a gázpedálra.
 tizenöt

Amikor benyitok a szobába, Tessa Steph ágyán van Zeddel,

és a saját ágya üres. Egy keskeny ágyon van Zeddel. Meg
Stephfel és Tristannel, és Tessa nem fekszik, csak ül, de
akkor is. Zeddel van. Egy ágyon. Egy ágyon van Zeddel.
Ez úgy hangzik, mint egy béna versike.
Nem tehetek róla, hogy ennyire dühít a látvány.
– Hé, igazán kopoghatnál, mielőtt bejössz! – förmed rám
Steph, és megpróbálja játszani a hülyét. Tudta, hogy azonnal
ide fogok jönni. Ezt akarta – ezért közölte az infót Mollyval,
ebben biztos vagyok. De meglep, hogy Molly elárulta nekem.
Steph a szemembe néz, és felnevet. – Mi van, ha meztelen
vagyok, vagy valami ilyesmi?
Meztelen? Láttam már meztelenül, és tudom, hogy a
melle nem akkora, mint amilyennek a kipárnázott
melltartója mutatja. A popója viszont a legszebb, amit
valaha fogtam…
Beljebb lépek a szobába.
– Már mindent láttam.
Tessa és Tristan olyan arcot vág, mintha belehugyoztam
volna a reggeli gabonapelyhükbe.
– Fogd be a szád! – Steph felnevet, és élvezi a figyelmet,
amire mindig vágyik.
– Mit terveztek? – kérdezem, és leülök Tessa ágyára.
Zednek legalább nem sikerült eljutnia az ágyába. Ez némi
vigaszt jelent, bár nem sokat.
Zed rám mosolyog. Miért mosolyog?
– Moziba készülünk. Tessa, gyere te is!
Tessa rám néz, aztán Zedre. Idegesnek tűnik. Igent fog
mondani!
– Tessával más terveink vannak – közlöm velük, mielőtt
Tessa megszólalhatna.
Figyelmeztető pillantást vetek Zedre, aki kihívóan néz
vissza rám. Tristan nem szól semmit, amikor felé fordulok,
mert láthatóan nem akar beleszólni a dolgainkba. Nem rossz
srác, kár, hogy egy ilyen boszorkánnyal jár.
– Mi? – kérdezi Zed és Steph egyszerre.
– Igen, érte jöttem.
De Tessa még mindig a helyén ül, és nem mozdul.
– Kész vagy? Mehetünk?
Tessa bizonytalan arcot vág, mintha vívódna magában.
Már éppen akarok mondani valamit, amivel meggyőzöm,
amikor bólint, és felkel az ágyról.
– Akkor, sziasztok! – Túl hangosan köszönök el tőlük, és
valósággal kilököm Tessát az ajtón, mintha sietnék
valahová.
Tessa követ a folyosón, és gyorsan szedi a lábát, hogy
lépést tudjon tartani velem. Elég hosszú lába van. A combja
egy kicsit vastag. Elképzelem, hogy a combjába, meg a
csípőjébe kapaszkodok, miközben belé hatolok, ő pedig a
kocsim motorháztetőjére hajol. Aztán megpróbálok nem
rágondolni, amikor ilyen közel van hozzám. Máris megfeszül
a farkam, és szinte érzem, milyen puha lenne, és mennyire
szeretném megmarkolni a…
A kocsihoz érve kiverem a fejemből ezeket a
gondolatokat, és kinyitom az ajtót Tessának. Nem száll be,
hanem karba teszi a kezét, és a mozdulattal megemeli a
cickóit.
Biztosan dühösnek akar látszani, de inkább szexinek
tartom.
– Ha ilyen vagy, soha többé nem nyitok ki előtted
semmilyen ajtót… – jegyzem meg tréfás hangon.
Tessa megrázza a fejét, és tudom, hogy mindjárt tüzet
fog okádni.
– Mi az ördög volt ez? Jól tudom, hogy nem értem jöttél
ide. Nemrég még azt mondtad, hogy nem akarsz velem
lenni!
Már kiabál. Körülnézek a parkolóban, ami nem üres. De
Tessa ügyet sem vet a közelünkben lévőkre. Nem tűnik
olyannak, aki imád nyilvános helyeken vitázni, mégis már
kétszer kaptunk hajba idegenek előtt.
Megőrjít ez a csaj.
– De igen. Szállj be a kocsiba! – A kocsira mutatok, amit
kitakarítottam, úgyhogy jobban teszi, ha beül.
– Nem! Ha nem vallod be, hogy nem miattam jöttél ide,
akkor visszamegyek a szobába, és elmegyek moziba Zeddel –
jelenti ki határozottan.
Mi a baja? Azt szokta a fejemhez vágni, hogy én vagyok
goromba, most meg így beszél velem. Ítélkező és képmutató
nőszemély.
Erre mi a fenét mondjak?
Eláruljam neki, amit Molly üzent? Nem! Ha megteszem,
Molly soha többé nem fog szólni nekem. És Tessa miért
fenyeget azzal, hogy Zeddel fog lógni? Steph beavatta?
Alig tudok róla valamit, de most látom rajta, hogy valami
nem stimmel. Lefogadom, hogy Steph elmondta neki.
– Ismerd be, Hardin, különben elhúzok innen – sziszegi
haragosan.
Nem tudom, hogy gúnyolódik, vagy komolyan beszél.
Elég dühösnek látszik, és még az orrlyuka is ki van tágulva.
Elég vicces. Be kell adni a derekamat.
– Oké, rendben van. Beismerem. Most pedig szállj be a
kocsiba végre. Nem kérlek meg még egyszer.
Meg akarom nyerni a fogadást, de a csaj elég nehéz eset,
és semmi kedvem túl sok energiát pazarolni rá, mielőtt
bemutatom a trófeát. Visszamegyek a vezetői oldalra, és
nyitva hagyom neki az utasülés ajtaját, hogy szálljon be, ha
akar.
Tessa beül.
Nagyon ingerült vagyok, miközben kihajtok a parkolóból.
Én javasoltam ezt a találkozót, aztán lemondtam, most
mégis itt ülök vele. Fáj a fejem, és az agyamban egymással
ellentétes gondolatok kavarognak. A lelkem egy része arra
vágyik, hogy letekerjem az összes ablakot, és érezzem a vad
menetszelet, a másik részét viszont furcsa nyugalom
árasztja el. Felcsavarom a hangerőt, hogy kikapcsoljam az
agyamat. Ez többnyire beválik. Néhány üvöltöző férfi
halálról meg a saját depressziójáról énekel, és heves
dobszólók adnak még nagyobb nyomatékot a
tombolásuknak.
Tessa nem ért egyet a Slipknottal, és a hangerőgomb felé
nyúl. Micsoda bátorság.
– Ne nyúlj a rádiómhoz!
– Ha egész idő alatt ilyen kiállhatatlan leszel, akkor nem
akarok veled lenni – fenyegetőzik Tessa, és a drámai hatás
kedvéért hevesen hátraveti magát a bőrülésen.
– Nem vagyok kiállhatatlan, csak megkértelek, hogy ne
nyúlj a rádiómhoz.
Alig kapok levegőt, és a zaj elnyomja a félelmemet.
Tessára nézek. A rádiót bámulja, és még mindig dühösnek
tűnik. Ez felvidít, és legszívesebben felnevetnék. De nem
lenne jó az időzítés.
– Miért zavar, ha moziba megyek Zeddel? Úgy volt, hogy
Steph és Tristan is jön. – Tessa dacosan felszegi a fejét, hogy
nyomatékot adjon a szavainak.
Szóval dupla randi lett volna? Remek…
– Csak azért, mert nem hiszem, hogy Zed szándékai a
legjobbak. – Nem tudom, mit mondhatnék még, ezért inkább
az utat bámulom.
Egy percnyi csend után Tessa nevetni kezd. Mi a fene
ütött belé?
– És neked? Zed legalább kedves hozzám.
Még mindig nevet. Zed kedves hozzá? Kedves?
Fogadott a szüzességedre, kiscsillag. Ezt nem árulhatom
el neki.
Mert én is ezt tettem.
Csendben maradok, és Tessa is elkomolyodik.
– Légy szíves, halkítsd le – próbálja túlkiabálni a zenét.
Bólintok. Jobb, ha nem ingerlem tovább.
– Szörnyű ez a zene – panaszkodik. Tudtam, hogy nem
fog tetszeni neki. Elég ránéznem, hogy kitaláljam, milyen
zenéket szeret. Az én kedvenceim szöges ellentétét.
Dobolni kezdek az ujjammal a kormánykeréken, és
látom, hogy Tessa is ugyanezt teszi a combján.
– Nagyon is jó. Bár szeretném tudni, neked mi számít jó
zenének.
Elmosolyodom, mert elképzelem, milyen dalok voltak
kamaszkorában a CD-lejátszóján. ’N Sync, Jessica Simpson
és néhány rémes lánybanda, amelyeket a jó öreg Anglia
időről időre erre a világra szabadít.
– Szeretem a Bon Ivert meg a Frayt – válaszolja némi
tanakodás után.
– Hát persze. – Egy keresztény zenekar, meg egy über
hipszter banda. Nem lep meg a választása.
Rendben, elismerem, hogy mindketten jó zenét
játszanak, csak egyik sem az én műfajom. Nincs bennük elég
fájdalom.
– Mi a baj velük? Nagyon tehetségesek, és a zenéjük
csodálatos. – Tessa nagy hévvel védelmezi a kedvenceit.
Amikor ránézek, elfordul, és kibámul az ablakon.
– Igen, tényleg tehetségesek. Nagy tehetségük van ahhoz,
hogy elaltassák az embereket.
Tessa játékosan meglöki a karomat. Többször láttam
már, hogy a párok ezt teszik egymással, de velem még senki
sem csinálta.
– Akkor is szeretem őket – jelenti ki büszke mosollyal az
arcán. Úgy látom, jól érzi magát. – Hová megyünk?
– Az egyik kedvenc helyemre. – Nem adok neki pontos
választ, mert bosszant a kíváncsisága.
– Ami hol van? – kérdezősködik tovább. Sejtettem, hogy
nem éri be ennyivel.
– Neked tényleg mindent előre kell tudnod? – kérdezek
vissza.
– Igen. Szeretem, ha…
– Ha az irányításod alatt tartasz mindent?
Tessa nem válaszol.
Úgy döntök, hogy egyelőre ejtem a témát. Nem akarom
felingerelni.
– Csak akkor mondom el, ha odaérünk… Tehát még
körülbelül öt percig bizonytalanságban leszel.
Folytatjuk az utat, és Tessa zavartan nézelődik. Látom
rajta, hogy legszívesebben tovább kérdezősködne, de
megpróbál ellazulni, és ez megkönnyíti a dolgomat. Néhány
perc múlva észreveszem, hogy a hátsó ülést nézegeti.
– Láttál valami érdekeset? – kérdezem viccesen, mire
megrázza a fejét. Egy hosszú tincs a vállára hullik, de
hátrasimítja. A haja nagyon puhának tűnik. Vajon
természetes szőke? Az anyját látva arra tippelnék, hogy
igen.
– Milyen kocsi ez? – kérdezi egy idő után a cipőjét nézve.
– Egy klasszikus Ford Capri – felelem. Magamnál is
jobban szeretem a kocsimat, és nagyon büszke vagyok rá.
Magyarázni kezdek a felújított motorról meg az új
kipufogóról. Tessa igyekszik lépést tartani velem, bár látom
rajta, hogy nem nagyon érti, amit mondok. Nekem viszont
meglepően jólesik egy emberi lénnyel beszélgetni. Néhány
perc múlva megint ránézek, és rajtakapom, hogy merőn
figyel. Furcsa érzés fog el. A tarkómnál kezdődik, és végigfut
a hátamon.
Túl közel. Túl közel kerül hozzám. Ez egy játék, Hardin.
Bánj úgy vele, mint egy játékszerrel!
– Nem szeretem, ha bámulnak – közlöm vele, és
igyekszem nem mosolyogni.
Tessa nagyon kíváncsi, és azon kapom magam, hogy ez
jobban tetszik, mint kéne.
 tizenhat

Végighajtok a keskeny úton, és a nagy fák között megbúvó

kavicsos parkolóhoz érek. Szeretem ezt a helyet. Senki sem
szokott erre járni, és ez most kapóra jön nekem. Főleg egy
ilyen szép napon, amikor kivételesen nem esik az Olympic
Nemzeti Parkban. Hozzá vagyok szokva a borús éghez, mivel
Hampsteadben nőttem fel. De ősszel itt is ritka a napsütés.
Tessa körülnéz, és összeráncolja a szemöldökét.
– Ne aggódj, nem azért hoztalak ide, hogy megöljelek –
próbálom megnevettetni, miközben kiszállunk a kocsiból.
Tessa a mezőt nézi, amelyen sárga vadvirágok virítanak.
Vajon mire gondol?
– Mit fogunk itt csinálni? – kérdezi.
– Először sétálunk egy kicsit.
Tessa felsóhajt, és követni kezd a poros ösvényen, ami
nyáron még füves volt. Máris rosszkedvűnek tűnik. Mit
rontottam el?
– Nem kell sokat kutyagolni – nyugtatom meg.
Nem bízik bennem, és ma rossz hangulatban van. De
mikor nem? Az apró porfelhőket figyelem, amelyeket a
bakancsom felver a kiszáradt ösvényen. Tessa lépteinek
szinte nincs hangja, és nagyon lassan halad.
– Ha sietünk, még naplemente előtt odaérhetünk –
ugratom, amikor a fához érünk, amelyhez egy rozsdás
kerékpár van kikötve. Ez jelzi, hogy már félúton vagyunk,
mert körülbelül egy mérföldet kell sétálnunk. Az nem olyan
vészes. Tessa nem szaporázza meg a lépteit, de amikor a
vízhez érünk, felderül az arca. Halkan felkiált, mintha
varázslatos dolognak tartaná, hogy egy nagyobb patak búvik
meg egy erdő mélyén. Elmosolyodik, és az arca felderül.
Szeret egyáltalán úszni? Meg kellett volna kérdeznem
tőle.
Csendben maradok, és hagyom, hogy szemügyre vegye a
környéket. Most, hogy egyedül vagyunk, fogalmam sincs,
miről beszélgessünk. Talán be kéne mennem a vízbe? Tessa
még mindig csak áll, és a cipőjével rugdossa a földet. Nem
néz rám.
A fenébe. Elegem van ebből a kínos jelenetből. Bemegyek
a vízbe.
Leveszem a pólómat, és meghallom Tessa nyafogó
hangját. Nem szokott sokat beszélni, de mindig kiad valami
hangot, ami illik az arckifejezéséhez. A mosolyát általában
egy halk sóhajtás kíséri, ha bosszús, halkan fúj egyet, és
liheg, ha be van indulva.
– Miért vetkőzöl? – kérdezi, és szerintem nincs tisztában
azzal, milyen merőn bámulja a csupasz mellkasomat.
Megköszörüli a torkát, és tovább kérdezősködik. – Úszni
fogsz? Itt?
Undorodva mutat a vízre. Hát persze. Nem akarja, hogy a
ruhája meg a haja vizes legyen.
– Igen, és te is. Én gyakran úszom itt. – Kigombolom a
farmeromat, és Tessa folytatja a panaszkodást, de közben
nem veszi le rólam a szemét.
– Nem fogok ebben a vízben úszni.
A víz tisztább, mint a legtöbb tó, amit idáig láttam. Ezért
nem bírom a merev, sznob lányokat, akik félnek, hogy egy
kis homok kerül a manikűrözött körmük alá.
– És miért nem? Olyan tiszta, hogy látni lehet az alját. –
A csillogó vízre mutatok. Azt hittem, jobban fog tetszeni
neki. Elbizonytalanít, hogy sosem tudom kitalálni, mire
gondol.
– Akkor is… Biztosan vannak benne halak, meg a jó ég
tudja, még mik – tiltakozik.
Halak? Ez komoly? Emiatt aggódik ez a furcsa lány?
– És nem szóltál, hogy fürödni fogunk, ezért nincs rajtam
semmi, amiben úszhatnék.
– Azt akarod mondani, hogy olyan lány vagy, aki nem
hord fehérneműt? – kérdezem mosolyogva, és nagyon
szeretném úgy látni. – Rendben. Akkor gyere be
melltartóban és bugyiban. – Látom rajta, hogy esze ágában
sincs engedelmeskedni, mert viharfelhők gyülekeznek a
szürke szemében. Kíváncsian várom a válaszát.
– Nem fogok fehérneműben úszni! – jelenti ki, és leül a
füves partra. – Inkább csak nézlek.
Azzal elmosolyodik, és keresztbe teszi a lábát.
Megint a testemet bámulja. Most a farkam körvonalait
sasolja a bokszeralsón át, és az arca felhevül. Közben úgy
tesz, mintha a kezében lévő fűcsomót nézegetné.
– Nem vagy valami szórakoztató barát, Tess. És nem
tudod, mit hagysz ki – teszem hozzá, és beugrok a vízbe.
A francba! Ez hidegebb, mint gondoltam. A szemközti
part felé úszom, ahol még most is süt a nap, és rögtön
megváltozik a víz hőmérséklete.
– Meleg a víz, Tess! – kiáltok oda neki.
Leveszi a szemét a kezében tartott fűszálakról. Halálra
unja magát, és fogalmam sincs, mit tehetek ellene. Nem
hajlandó bejönni velem a vízbe. Mi a fenét csináljak?
– Ez eddig nagyon unalmas barátságnak tűnik…
Tessa megforgatja a szemét, és a nap felé emeli az arcát.
– Legalább a cipődet vedd le, és lógasd be a lábad. Csodás
a víz, és nemsokára túl hideg lesz, hogy ússzunk benne.
Tessa engedelmesen leveszi a cipőjét, és szépen leteszi
maga mellé. Furcsa cipőket hord. Ez is úgy néz ki, mintha
egy rongydarabot varrtak volna egy kartonpapírból készült
talpra. Nem tűnik túl kényelmesnek. Feltűri a farmerját, és
bekapja az alsó ajkát, miközben óvatosan beledugja a lábát a
vízbe.
Arra számítok, hogy panaszkodni fog, de széles mosoly
ragyog fel az arcán.
– Jó, ugye? – kérdezem vigyorogva.
Elfordítja az arcát, és megint a napba néz.
– Akkor gyere be! – A víz alá bukok, hátha úgy meg
tudom győzni.
Amikor újra felbukkanok, Tessa megrázza a fejét. Még
mindig nem hajlandó bejönni a vízbe. Ez a nő nehéz eset.
Lelocsolom, mire felsikít, és feljebb kúszik a parton. Még
sosem voltam itt mással, és most furcsán érzem magam,
hogy nem vagyok egyedül.
Mivel tudnám rávenni, hogy bejöjjön? Az egész nem ér
semmit, ha csak ott ücsörög a parton. Valamit fel kéne
ajánlanom cserébe, ha hajlandó úszni velem. De mit?
Nem tűnik olyannak, aki könnyen meggyőzhető.
– Ha bejössz a vízbe, válaszolok egy kérdésedre. Bármit
kérdezhetsz, de csak egyszer. – Ez az első ötletem, és
mindjárt ki is mondom. Tessa nagyon kíváncsi, úgyhogy ez
talán felvillanyozza.
– Az ajánlatom csak egy percig tart. – Kénytelen vagyok
megszabni egy időkorlátot, különben rámegy az egész
napunk. A víz alá merülök, visszatartom a lélegzetemet, és
úszom kábé tíz métert. Tessa valószínűleg komor arcokat
vág a parton. Nevetnem kell, ha erre gondolok, és majdnem
vizet nyelek. – Tessa… – szólítom meg, amikor felbukkanok.
Az idegeimre megy a tétovázása. – Ne gondolkodj már
annyit, inkább ugorj be!
Tessa végignéz a ruháján.
– Nem tudok mit felvenni. Ha ruhástól fürdök, akkor
vizesen kéne hazamennem.
– Vedd fel a pólómat – javaslom neki. Tessa a homlokát
ráncolva nézi a kérdéses ruhadarabot, ami ott hever mellette
a füvön. – Gyerünk, vedd fel a pólómat! Elég hosszú lesz,
hogy mindent eltakarjon, és magadon hagyhatod a bugyidat
meg a melltartódat, ha annyira akarod— teszem hozzá.
Nagyon élvezném, ha nem lenne rajta semmi alul, de az ő
dolga ezt eldönteni.
Tessa körülnéz. Még egyszer szemügyre veszi a vizet
meg a félmeztelen testemet, aztán felkapja a pólót. Én
nyertem!
– Rendben. – Tessa csípőre teszi a kezét, és folytatja az
alkudozást. – De fordulj el, és ne leskelődj, amíg átöltözöm!
Tényleg!
Hogy prüszköl a magát oroszlánnak képzelő kiscica.
Felnevetek, ő pedig maga elé tartja a pólómat, és gyorsan
kibújik a felsőjéből. Elfordulok, mert úriember vagyok.
– Siess már, vagy megfordulok – szólalok meg
türelmetlenül, miután harmincig számoltam. Odanézek, és
látom, hogy a gondosan összehajtogatott farmerját a
szorosan egymás mellé tett cipőire teszi. Ez a csaj egy
pszichopata. Mit szólna, ha a vízbe hajítanám a cipőjét? Az
biztosan kihozná a sodrából. Elfojtom a mosolyomat, és
végigmérem. A lába le van barnulva – ez az első, amit
észreveszek. A pólóm nagyon jól áll neki. A nagy melle miatt
az alja alig takarja el a bugyiját. A számba veszem az
ajakpiercingemet, és élvezem a látványt.
– Na? Gyere be a vízbe – unszolom, és megpróbálom
levenni a szemem a combjáról. – Csak ugorj be!
– Jól van! Jól van!
– Fuss neki.
– Rendben.
Tessa hátrál egy kicsit, nagy levegőt vesz, és furcsa,
merev mozgással szaladni kezd a víz felé. A part széléhez
érve felkiált, eltakarja az arcát, és megtorpan.
– Jaj, ne már! Pedig milyen jól kezdted… – Felnevetek, és
Tessára nézek. Rám mosolyog, aztán ő is elneveti magát, és
a napfény megcsillan a haján. Hirtelen zavarba jövök. Mit
csinálunk itt? Együtt nevetünk egy pataknál? Mi ez? Egy
Nicholas Sparks-film, amelyben a pár cukin civakodik, és az
előzetes futótűzként terjed az interneten? Egy történet
unatkozó nőkről, akik azt hiszik, hogy egy igazi hős meg
fogja menteni őket. Pedig ez hazugság, és a végén úgyis egy
szemétláda férj mellett kötnek ki, aki nem törődik se velük,
se a gyerekeikkel, csak saját magával.
– Nem megy.
Elég kétségbeesettnek tűnik. Fél a víztől? Uram atyám.
– Félsz? – kérdezem tőle.
– Nem… Nem tudom. Egy kicsit.
Odamegyek hozzá a vízben. A lábujjamat beverem a
meder egyik sziklájába.
– Ülj le a szélére, és segítek – biztatom. Tessa közelebb
kúszik, én pedig felé nyújtom a karomat. Összezárja a
combját, hogy eltakarja a bugyiját. Értékelem az
erőfeszítését. Most nincs szükségem arra, hogy elterelje a
figyelmemet.
Megragadom a combját, és a farkam azonnal reagál az
érintésre.
Alig várom, hogy a lágy, hívogató combja közé dugjam a
fejem.
– Készen állsz?
Nagy levegőt veszek, és a kezem a derekára csúsztatom.
A tenyerem a csípőjére tapad, és nehezen tudok uralkodni
magamon. Legszívesebben megragadnám, fölé hajolnék, és
ott helyben megdugnám.
Mi a fene van velem? Nem szoktam ilyen fickós lenni. Az
ártatlansága és a dús teste gerjeszt fel ennyire, vagy a
versenyszellem hajt, hogy megkapjam a csajt, és legyőzzem
Zedet?
Amikor elengedem Tessát, a víz majdnem a melléig ér.
Kinyújtja a kezét, és megpróbálja megszokni a helyzetet. A
teste csupa libabőr.
– Ne álldogálj ott, mintha a buszra várnál. – Mozdulj már
meg, mert különben én is csak itt állok, és bámullak, amíg le
nem megy a nap.
Tessa lassan beljebb megy. A póló szétterül a víz színén.
Tessa gyorsan lesimítja a fekete anyagot, amennyire tudja.
– Le is vehetnéd – jegyzem meg mosolyogva. Nem
panaszkodnék, ha megtenné.
Tessa elfintorodik, és a kezével végigsöpör a víz színén.
Most lefröcskölt? Bosszantóan viccesnek tartom.
– Micsoda? Lefröcsköltél?
Tessa felnevet, és megint felém csap a vízben.
Megrázom a vizes hajamat, és rávetem magam.
Megragadom a derekát, és a víz alá rántom. Apró kezével
befogja az orrát. Még mindig befogja az orrát, amikor a víz
alá merül?
Önfeledten kacagni kezdek.
– Nem tudom eldönteni, mi viccesebb: az, hogy tényleg
jól érzed magad, vagy az, hogy csak befogott orral tudsz a
víz alá merülni. – A nevetéstől alig tudok beszélni.
Tessa elszánt arccal felém veti magát. Felemeli a kezét,
és a víz alá akarja nyomni a fejemet. Vicces próbálkozás. A
pólóm megint a víz színén lebeg, de most nem bámulom meg
a testét. Tessa persze meg sem tud mozdítani. Jót nevet saját
magán, és én is vele hahotázom, amíg megfájdul a hasam. A
nevetése lágy és vidám. A sárga vadvirágokra emlékeztet,
amelyeket a randink elején láttam a réten.
– Azt hiszem, tartozol nekem egy válasszal – emlékeztet
Tessa.
Tudtam, hogy nem fogja elfelejteni, de azt reméltem,
hogy egy kicsit vár még vele.
– Igen, de csak eggyel.
Biztos valami ostobaságot fog kérdezni. Például azt, hogy
„fájt a tetoválás?” A füves partot bámulom, és várom a
kérdését.
– Kit szeretsz legjobban a világon?
Mi az ördög?
Miféle kérdés ez? Milyen furcsa. Nem akarok válaszolni
rá. Nem is tudom, mit válaszoljak. Most már szinte biztos
vagyok abban, hogy Landonnel beszélgettek rólam. Kit
szeretek? Kit szeretek a legjobban a világon?
Kit szeretek a legjobban? Hát gondolom, az anyámat.
Már évek óta nem mondtam neki, de akkor is az anyám.
Igen, őt. Persze saját magam után. Saját magamat szeretem
a legjobban. De nem hiszem, hogy ez jó válasz lenne.
– Magamat – vágom rá mégis. Kamaszkoromban nem
voltak barátnőim, akik miatt szerelmet kellett volna
vallanom, mielőtt felfoghattam volna a szó igazi jelentését.
A víz alá bukom, amíg Tessa agya feldolgozza ezt az újabb
információt rólam.
– Ez nem lehet igaz! – tiltakozik, mihelyt újra
felbukkanok. – Mi van a szüleiddel? – Már megint átlépett
egy határon. Tessa Young nem tiszteli a határokat, ha
tolakodó és személyes kérdésekről van szó. Szelíd
pillantással, enyhén nyitott szájjal várja a válaszomat.
Utálom, amikor ilyen szánakozva néz rám.
Hagyd abba, Theresa!
– Ne beszélj többé a szüleimről, jó?
– Ne haragudj, csak kíváncsi voltam! Azt mondtad, hogy
felelsz egy kérdésemre – magyarázza nyugodt hangon. –
Tényleg nagyon sajnálom, Hardin. Többé nem teszek
említést róluk – mentegetőzik.
 Nem tudok hinni neki. Érzem, hogy készül valamire.
Nagyon jó megérzései vannak, és túl erőszakos. Nem is
ismerem őt, ő pedig tutira nem ismer engem. Miért képzeli
azt, hogy ilyen bizalmas kérdésekkel ostromolhat?
Ennek a délutánnak két végkifejlete lehet: vagy
összeveszünk, és ő dühösen visszarohan a kollégiumba, vagy
elbűvölöm, és velem akar maradni.
Elhatározom, hogy barátságos maradok. Nincs kedvem
kínos csendben ülni a kocsiban visszafelé menet. Átkarolom
a derekát. A teste könnyű a vízben, amikor megemelem, és
oldalra dobom. Tessa felsikít, és csapkod a levegőben, mint
egy madár. Vizes hajjal, csillogó szemmel bukkan fel a víz
alól.
Boldog.
Pedig ez rosszul is elsülhetett volna, de valahogy sikerült
felvidítanom.
– Ezért megfizetsz! – kiáltja, és fenyegető arccal felém
úszik. Tényleg azt hiszi, hogy esélye van a bosszúállásra?
Tessa arca csupa víz, és már a közelemben tempózik. A bőre
ragyog a napfényben. De miért jön még közelebb?
Meglepetten felkiáltok, amikor Tessa átkulcsolja a
derekamat a lábával, és közel hajol hozzám. Nekem kéne
kezdeményeznem.
Tessa zavarba jön, és elengedi a derekamat.
– Bocsánat.
Ne… Ne!
Megragadom a combját, és visszateszem a derekam köré.
Olyan jó, ahogy a meleg teste hozzám simul. Amikor
átkarolja a nyakamat, furcsa borzongás fut végig rajtam.
Mintha félnék. Ránézek, és megpróbálom kitalálni, mire
gondol. De kiismerhetetlen az arca.
– Mit csinálsz velem, Tess? – kérdezem, és megcirógatom
a remegő alsó ajkát. A forró lehelete megcsapja a bőrömet.
Az ajka íze még élénken él az emlékeimben. Szeretném újra
érezni. Szükségem van rá…
– Nem tudom…
Nem tudja, ahogy én sem. Egyikünk sem érti, mi ez, de
könnyen felgyorsulhatnak az események.
 Én azt szeretném.
Tisztában van ez a lány azzal, hogy mennyire szexi?
Sejti, hogy az ajka látványa beindítja a piszkos fantáziámat?
Elképzelem, ahogy előttem térdel, és arra készül, hogy az
ajkával kényeztessen. Szeretném a szájára szorítani a
farkamat. Én is megőrjíthetném, ahogy ő engem. A szája
halvány rózsaszín, és a felső ajka ívelt, mint egy
rajzfilmfigurának. Egy szexi rajzfilmfigurának képzelem el.
Kicsit hasonlít Roger nyúl feleségére, Jessicára.
A fenébe, teljesen megőrjít ez a csaj. Ez nem jó.
Az a szerencse, hogy nem bánom, ha rossz vagyok.
– Ezek az ajkak… Mennyi mindent tudnál csinálni
velük… – Elhallgatok, és arra gondolok, milyen mohón
tapadt rám, amikor csókolóztunk a szobámban, aztán később
a kollégiumban. – Akarod, hogy abbahagyjam? – Ránézek, és
figyelem, hogy nem ideges-e. Tessa még szorosabban átfogja
a derekamat a combjával, és ezt nemnek veszem. Mégis adok
neki néhány másodpercet, mielőtt folytatom.
Közelebb bújik hozzám, és még szorosabban hozzám
tapad a víz alatt.
– Ugye te is tudod, hogy nem lehetünk csak barátok?
Tessa beszívja a levegőt, én pedig hozzá hajolok, és
lágyan megcsókolom az állát. Lehunyja a szemét.
Végigcsókolom a nyakát, és az ajkam a füléhez ér.
– Jaj, Hardin… – sóhajtja.
A szavai hallatán az egész testem megremeg. A hangja
olyan rekedt, olyan vágyakozó. Közben teljesen elolvad a
karomban. Felgyorsul a szívverésem, ha arra gondolok, hogy
elélvez a kezeim között. Még nem dugták meg, de biztosan
szokta magát kényeztetni.
Megint hallani akarom, ahogy a nevemet sóhajtja. És
érezni akarom újra az ajka ízét.
– Azt akarom, hogy újra és újra sóhajtsd a nevemet,
Tessa. Megengeded, kérlek? – Nem ismerek a saját
hangomra, olyan könyörgőnek tűnik.
Néhány másodpercig csendben állunk a vízben,
miközben a hullámok lágyan nyaldossák a testünket. Csak a
ziháló lélegzetünk töri meg a csendet. Aztán Tessa bólint.
 – Mondd ki, Tessa – kérlelem, és gyengéden beleharapok
a fülcimpájába. Nyöszörögni kezd, hozzám dörgöli magát, és
még hevesebben bólogat.
A bólintás nem elég, Theresa. Ha akarod, mondd ki
hangosan!
– Ki kell mondanod hangosan, mert tudnom kell, hogy
tényleg akarod. – A póló alá nyúlok, és megcirógatom a
hasát.
– Akarom… – suttogja rekedt, remegő hangon. A szám
még mindig a nyakán van, és most elmosolyodom, Tessa
pedig felsóhajt. Ennyi megerősítés elég nekem. Átölelem a
testét, mire kicsit megrezzen. Biztosan attól fél, hogy
elejtem. Kisétálok a vízből Tessával a karomban. A combját
széttárja, és a teste minden egyes lépésnél a kőkemény
farkamhoz ütődik.
A partra érve leteszem, mire nyöszörögve tiltakozni
kezd. Úgy érzem, hogy minden csepp vérem az ágyékomba
tódul. Fellépek a meredek parton, és megfordulok, hogy
kisegítsem a vízből. Tessa a csupasz mellkasomat bámulja. A
pillantása a hasamon lévő tetoválásra siklik, ami egy
kiszáradt fát ábrázol. Valószínűleg nem tetszik neki, mert
előítéletei vannak a tetkókkal szemben. Az istenfélő anyja
biztosan azt tanította neki, hogy a tetovált emberek
gonoszak, és megeszik a lelkét, vagy valami ilyesmi.
Tessa a fiúja csupasz, ápolt mellkasához van szokva.
Nézem, ahogy a tetkómat méregeti. A pasijának biztosan
nincs tetoválása. Még egy sebhely sincs a testén. És a lelkén
sem.
Távolabb lépek tőle. Mozdulatlanul áll, és várja az
utasításomat.
Igazából nem tudom, mit tegyek most vele. Még mindig a
bőrömet bámulja… Miért bámulja ennyire? És engem ez
miért zavar? A magam kedvéért csináltattam a tetkókat, és
nem egy ítélkező csaj miatt.
Miért mentegetem magam? Sosem érdekelt, mit
gondolnak rólam a lányok. Csak az, hogy megdugjam őket.
Az a fontos, hogy mindketten élvezzük, és eltereljük a
figyelmünket másról.
 Hagyd abba az agyalást, Hardin! Én is olyan lettem, mint
Tessa, és túlagyalok mindent. Mit tesz velem ez a nő?
Úgy döntök, hogy a lényegre térek.
– Itt akarod, vagy a szobámban?
Itt dugjam meg? Lefektetném a fűre, szétnyitnám a
combját, és hallgatnám, ahogy a nevemet kiáltozza,
miközben a nyelvem a csiklóján köröz.
Megigazítom a bokszeremet. Tessa megvonja a vállát.
– Itt – válaszolja.
– Türelmetlen vagy? – kérdezem. Szinte érzem, ahogy a
teste vonzódik hozzám. Vajon ő is érzi? Tudom, hogy beindul
tőlem, ez egyértelmű, de ő is ugyanolyan ellenállhatatlan
ingert érez arra, hogy megérintsen, mint én?
– Gyere ide – szólítom meg, mire felhevült arccal
közelebb lép hozzám. Gyorsabban… Szeretném sürgetni.
Már nincs türelmem tovább játszadozni. Érezni akarom
őt. Meg fogom dugni, itt a füvön. Lefektetem, és a csodás
teste minden porcikáját birtokba veszem. A vizes pólóm az
idomaira tapad, mint egy gumikesztyű. Le fogom venni róla.
Megragadom a pólót, és húzni kezdem felfelé. Nem
könnyű feladat, mert az anyag rátapad, mintha rajta akarna
maradni. Nem csodálom.
A közös napunk első része az ő tervei szerint alakult,
mert, gondolom, arra számított, hogy egy kellemes,
gondtalan napot fogunk együtt tölteni. A második része
viszont úgy lesz, ahogy én akarom. Nem szoktam társalogni
vagy olyan ostoba kérdésekre válaszolni, hogy kit szeretek a
legjobban a világon. Nem. Engem kizárólag az érdekel, hogy
gyönyörszerzésre használjak egy szép női testet.
 tizenhét

A győzelem kapujában volt. Készen állt arra, hogy győzzön.

Aztán rájött, hogy még nem áll készen a lányra.

A fűre terítem a pólót, hogy arra feküdjön. Észreveszem,

hogy remeg a kezem.
– Feküdj le – adom ki az utasítást, és vele együtt én is
letelepszem. Mellé fekszem, és a könyökömre támaszkodom,
hogy jól láthassam. A bőre szikrázik a napsütésben. Olyan,
mint egy szaftos, piros húsú alma, ami arra vár, hogy
beleharapjak. Sok nőt láttam ennél meztelenebből, de Tessa
egyedülálló a maga nemében. Nem győzöm csodálni a
csípője lágy vonalát és a feszes mellét, de felemeli a kezét,
és megpróbálja eltakarni a látványt. A fű puha alattunk. Ez
az egyetlen előnye a sok esőnek.
Felülök, megfogom a kezét, és a karját az oldala mellé
teszem.
– Sose takargasd magad – szólok rá szelíden, aztán
hozzáteszem: – Előttem nem kell.
– De én csak… – Elvörösödik, és elfordítja a fejét.
– Ne takargasd magad, mert nincs semmi
szégyellnivalód, Tess. – Látom, hogy nem sikerült
meggyőznöm. Ki vette el az önbizalmát? – Komolyan
mondom.
– Olyan sok lánnyal voltál már… – Hát persze hogy ezt
felemlegeti! Miért foglalkozik azzal, hogy sok lánnyal voltam
már? Nem vagyunk kapcsolatban, és nem is leszünk.
Egyébként egyik lány sem volt olyan, mint Tessa. Néhányan
hasonlítottak rá, de általában nem szoktam ártatlan, null
kilométeres csajokra hajtani. Szeretem, ha a nők már elég
tapasztaltak, és tudják, mit csinálnak. Nem akarok senkinek
a tanára lenni, főleg nem a szex terén.
Kivéve Natalie-t, emlékeztet egy bosszantó hang a
fejemben. Natalie, a kedves, templomba járó lány, akinek
csodálatra méltóan nagy feneke volt, és a fekete haja úgy
omlott a vállára, mint az olaj. Annyira tapasztalatlan volt,
hogy még az óvszert sem tudta felhúzni a farkamra.
Gyerekkora óta vasárnapi iskolába járt, de ott ez nem volt
tananyag.
– Egyik sem volt olyan, mint te – válaszolom, és a
szemébe nézek. Idegesnek tűnik, és valahogy…
vadonatújnak. Alig várom, hogy beletemetkezzek.
– Van nálad óvszer? – Tessa hangja teljesen elhalkul,
amikor kiejti az „óvszer” szót a száján. Még sosem látott
olyat? Natalie is csak a sötétben.
Miért gondolok most Natalie-ra?
Megdughatom Tessát most, és megnyerhetem a fogadást.
Elmerülhetek a tiszta testében, és megszerezhetem, amiért
idejöttem. Várakozásteli arccal bámul rám. Olyan pasinak
tart, aki idehozza a csajokat, hogy megdugja őket az
erdőben. Főleg azokat, akik még sosem szexeitek.
– Óvszer? – Felnevetek, mert ebben a pillanatban
eldöntöm, hogy dugásról most nem lesz szó. – Nem fogok
szexelni veled – jelentem ki. Pedig nagyon szeretnék.
– Aha. – Tessa elvörösödik, és fel akar tápászkodni.
– Hová mész? – Miért gondolja, hogy el kell mennünk
innen, ha nem fogom megkefélni?
– Nem, Tess! Nem úgy értettem. Csak azt akartam
mondani, hogy te még sosem… Még sosem csináltál ilyesmit,
úgyhogy nem akarok szexelni veled. Ma – teszem hozzá.
Tessa zavara enyhülni látszik.
– Először sok más dolgot akarok csinálni veled. – De még
mennyi mindent! Könyörögni fog nekem. Azt akarom, hogy a
teste alárendelje magát az érintésemnek. Minden porcikája
az enyém lesz. Itt fekszik mellettem, a teste készen áll, és
gondoskodni fogok arról, hogy mindketten remekül érezzük
magunkat.
Fölé hajolok. Tessa megrezzen, amikor a nedves
hajamból vízcseppek hullanak az arcára. Elmosolyodom,
amikor lehunyja a szemét, és úgy várja a további cseppeket.
– El sem tudom hinni, hogy még senki sem fektetett le. –
Ezt komolyan nem értem. Szeretnék ráfeküdni, hogy el tudja
képzelni, milyen lenne, ha ma megdugnám. A könyökömre
támaszkodom, megcirógatom a nyakát, aztán finoman a
melle közé nyúlok. A keble lágy, és elég nagy, hogy ott is
megdugjam. Nagyobb, mint a tenyerem, mégis remek
tartása van. Tökéletes cickók. A mellbimbói meredezve
várják, hogy a számba vegyem őket. Ha tovább bámulom és
fogdosom a mellét, nem fogok tudni uralkodni a farkamon.
Még jó, hogy melltartót hord.
A tenyerem lejjebb siklik, és érzem, hogy a teste
libabőrös lesz az érintésem nyomán. Tessa felsóhajt, amikor
a bugyijába nyúlok. A hüvelykujjammal megcirógatom a
nedves punciját, és megkeresem a csiklóját.
– Jó érzés? – kérdezem, és két ujjammal összecsippentem
a kis dudort.
Tessa nem válaszol. Érzem, hogy a nedves öle megfeszül.
A teste egyetlen érintésem után megadta magát nekem.
Pedig még csak most kezdem megmutatni neki, milyen sok
gyönyört fog kapni tőlem. Lehajolok, és lágyan
megcsókolom.
– Jobb, amikor te csinálod? – kíváncsiskodok. Elengedem
a csiklóját, és az egyik ujjamat végighúzom a forró, nedves
résen. Mitől indul be, amikor egyedül van? A csiklóját
dörzsöli, vagy megujjazza magát? Van egy sejtésem, hogy
inkább a csiklóját részesíti előnyben, mert szeret rögtön a
lényegre térni.
– Jobb? – kérdezem még egyszer.
– Tessék? – nyögi ki nagy nehezen.
– Amikor megérinted magad… Ilyen érzés?
Még mindig nem válaszol… Miért nem árulja el?
Olyan szexi lehet, olyan átkozottul szexi, ahogy
szétnyitott lábbal fekszik a kollégiumi szobájában, és az
ujjával izgatja magát. Csendben kell maradnia, mert a
szobatársa a másik ágyon alszik. Amikor eléri az orgazmust,
befogja a száját az egyik kezével. Néha olyan heves gyönyör
tör rá, hogy az ajkába harapva fojtja el a halk kiáltásait,
amíg vissza nem tér a valóságba. Tudnom kell, hogyan
csinálja, de most úgy mered rám, mintha hirtelen még egy
fejem nőtt volna. Pedig csak azt kérdeztem tőle, hogyan
szokott maszturbálni.
Ezek szerint…
Rádöbbenek, hogy a kis szüzike még sosem játszadozott
magával.
– Várj csak… Még ezt sem csináltad soha? –
csodálkozom. Közben tovább ingerlem, és élvezem, hogy a
nedvessége eláztatja az ujjamat. – Imádom, hogy érzékeny
vagy, és nedves leszel az érintésemtől.
Tessa felnyög. Csodálatos ez a hang. Visszatérek a
csiklójához, és először gyengéden megszorítom, aztán
dörzsölgetni kezdem a két ujjam között.
– Mi… Mi volt ez? – Tessa hangja csak egy forró suttogás,
és minden ellenállása megszűnik az érintésem nyomán.
Megismétlem a szorítást és a dörzsölést, aztán apró
körkörös mozdulatokkal cirógatom az érzékeny területet.
Tessa zihál, a lába megfeszül, és tudom, hogy közel jár a
csúcshoz. Nagyon közel. Alig várom, hogy lássam, amint
elélvez alattam. El sem tudom hinni, hogy még sosem érezte
a szex gyönyöreit. Hát, majd megtudja, mit hagyott ki.
Tessa dereka felemelkedik, a háta megfeszül, és a melle
közelebb kerül az arcomhoz. Talán nem ártana, ha egy kicsit
megnyalnám.
De igen. Elterelné a figyelmemet. Megint megcsókolom,
most komolyabban, mohóbban. Azt adom neki, amire vágyik.
Olyasmit kap tőlem, amit még sosem érzett. Látom rajta,
hogy megszűnik körülötte a világ, és erről én tehetek. Az én
érintésem. Én magam.
A szabad kezemmel benyúlok a melltartójába, és
megmarkolom az egyik tökéletes cickóját. Gyengéden
masszírozni kezdem, hadd érje egyszerre két érzéki élmény.
Már remeg a lába.
– Jól van, Tessa. Élvezz el, hadd lássalak – bátorítom, és
közben gyönyörködöm a látványban. A füvön fekszik, az
ajkába harap, az arca felhevült, a szeme pedig… a szeme
vadul tágra mered.
– Nézz rám – súgom a fülébe, és beleharapok a mellébe,
a melltartó fölött.
– Hardin… – Közelebb von magához, miközben a
nevemet sóhajtja, és elernyed. Nehezen veszi a levegőt, és
megpróbálja visszanyerni az önuralmát.
– Adok egy percet, hogy magadhoz térj – közlöm vele, és
lassan kiveszem a kezem a bugyijából. Tessa felsóhajt.
Végighúzom a kezem a hasán, és a bőrén megcsillan a
nedvesség, amit az orgazmusa gerjesztett. A bokszerembe
törlőm a nedves ujjaimat.
Olyan kemény erekcióm van, hogy alig látok. Tessa a
hátán fekszik, és látom rajta, hogy még mindig nem tért
magához. Tudom, hogy szívesen venné, ha még többet
kapna. Meg is adnám neki. Minden porcikám arra vágyik,
hogy a testébe hatoljak. Akarom hallani a kiáltásait, és
érezni, ahogy az öle lüktet és hullámzik a gyönyörtől.
De nem ma. Ma nem lehet. Felállok, és felkapom a
farmeromat meg a cipőmet a partról.
Öltözködés közben magamon érzem Tessa tekintetét.
– Máris megyünk? – kérdezi halk, bizonytalan hangon.
Még egyszer el akar élvezni? Úgy látszik, mohó lett,
miután rájött, milyen jól érezheti magát.
– Igen. Tovább akartál maradni?
– Csak arra gondoltam, hogy… Nem tudom… Szóval hogy
talán te is akarsz valamit…
Látom rajta, hogy nagyon szégyelli magát. De miért? Már
megbánta?
Hát persze, ez jellemző rá.
Tessa zavartan fészkelődik, és eltakarja a testét. Már
szeretne távol lenni tőlem. De várjunk csak… Azt mondta,
hogy talán én is akarok valamit…
– Ja, nem. Ez így oké nekem.
Szeretném, ha a nyelveddel ingerelnéd a farkamat, de ez
nem része a tervnek.
– Egyelőre – teszem hozzá, így adva az értésére, hogy
később majd én is nagyon élvezni fogom az együttlétünket,
emiatt nem kell aggódnia. Tessa bólint, és felveszi a
farmerját meg a felsőjét.
Nézem, ahogy öltözködik, és legszívesebben újra
levetkőztetném. Úgy mozog, mintha kényelmetlenül érezné
magát a lába között. Pedig nem fájhat semmije, mert nem
nyúltam be neki. Biztosan szokatlan érzés, hogy lucskos lett
a bugyija. Legszívesebben elnevetném magam, ugyanakkor
beindulok, ha erre gondolok.

– VALAMI BAJ VAN? – KÉRDEZEM Tessát a kocsiban, amikor elindulok

a kavicsos úton. A nap már lefelé halad az égen, és a levegő
nyirkosabb lett. Nemsokára esni fog.
– Nem tudom. Miért vagy most ilyen furcsa?
Furcsa? Miért?
– Nem én vagyok furcsa, hanem te.
– Nem. Egy szót sem szóltál hozzám, amióta… Tudod. –
Szégyelli kimondani.
Én kimondom helyette.
– Amióta megajándékoztalak életed első orgazmusával?
– Hát… Igen. Azóta nem mondtál semmit. Csak
felöltöztél, és elindultunk visszafelé. Ettől úgy érzem
magam, mintha kihasználnál, vagy valami ilyesmi.
Kihasználtam? És mire használtam őt?
Méghogy én kihasználtam. Te jó ég.
Tessa nem tudja, mit beszél. Zavarban van, és ezért
gondolja így.
– Micsoda? Egyáltalán nem használlak ki. Ahhoz nekem
is kellett volna kapnom valamit – közlöm vele, és halkan
felnevetek.
Ránézek, és látom, hogy ő nem nevet. Vörös a szeme, és
egy könnycsepp gördül végig az arcán.
Most sír?
– Sírsz? Mit mondtam? – Nem értem ezt a lányt. Miért
ilyen érzékeny, és miért kell mindig bűnösnek éreznem
magam mellette? Minden szavamat kiforgatja, és valami
gorombaságot hoz ki belőle. Nagyon rossz véleménnyel van
rólam, de ezért nem hibáztathatom. Túlérzékeny.
– Nem úgy értettem… Ne haragudj! Nem igazán tudom,
mit kell csinálni, miután egy lánnyal voltam, mert nem
szoktam sokáig időzni velük. De nem úgy terveztem, hogy
csak leraklak a koleszban, aztán megyünk tovább, mintha mi
sem történt volna. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk
vacsorázni. Biztosan éhes vagy. – Megszorítom a combját.
Rám mosolyog, mire hatalmas megkönnyebbülést érzek.
– Milyen ételt szeretsz? – kérdezem. Fogalmam sincs,
hova vigyem. Még egyetlen nőt sem vittem el vacsorázni.
Tudom, ez szomorú, de én máshol szoktam időzni a nőkkel,
nem egy étteremben.
Tessa összefogja a haját a feje búbján. Azt hiszem,
tetszik, ha fel van tűzve a haja… Úgy jobban látom az arcát.
– Tulajdonképpen mindent szeretek, amiről tudom, hogy
micsoda, és nincs benne ketchup.
– Nem szereted a ketchupot? Azt hittem, minden
amerikai odavan érte. – Megint kiderült, milyen furcsa ez a
lány.
– Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én
undorítónak tartom.
Milyen büszkén és határozottan hangoztatja a ketchup
iránti gyűlöletét. Ez vicces.
Mindketten felnevetünk.
– Akkor menjünk étterembe.
Egy idő után túl nagy lesz a csend a kocsiban.
– Mit tervezel az egyetem után? – kérdezem.
A fenébe! Ezt egyszer már megkérdeztem. Nagyon béna
vagyok a társalgásban.
– Seattle-be fogok költözni, és szeretnék egy kiadónál
dolgozni, vagy írni. Tudom, hogy ez butaság. – Tessa lehajtja
a fejét. Nem butaság. Nekem is hasonló álmom van. – De ezt
már kérdezted tőlem, nem emlékszel?
– Egyáltalán nem butaság. Ismerek valakit a Vance
Kiadónál. Kicsit messze van, de azért jelentkezhetsz oda
gyakornoknak. Beszélek a főnökkel, ha akarod. – Vance
örülne, ha egy olyan okos gyakornok dolgozna a kiadójában,
mint Tessa.
– Micsoda? Megtennéd nekem? – A hangján érzem, hogy
meg van döbbenve.
 – Persze, nem nagy ügy. – Megvonom a vállam. Kínosnak
tartom, hogy Tessa most ennyire odavan ezért, és szinte
elolvad az örömtől. Nem olyan nagy ügy gyakornoki állást
szerezni valakinek a Vance-nél. Bárkinek segítenék ebben.
Tényleg.
– Köszönöm szépen! Tényleg. Úgyis nemsokára állást
vagy gyakornoki állást kell szereznem, és ezzel egy álmom
válna valóra. – Tessa tapsikol a kezével, mint egy kisgyerek,
akinek megvették a hatalmas plüssmackót a vásárban.
Kénytelen vagyok elmosolyodni.

PARKOLÁS KÖZBEN ÉSZREVESZEM, hogy Tessa bizonytalan

pillantással méregeti az étterem régimódi épületét.
– Itt remek a kaja – ígérem neki, és kiszállok a kocsiból.
A hely majdnem üres, amikor leülünk. Egy idős pincérnő
hozza az étlapot, én pedig mindenfelé nézek, csak Tessára
nem.
Miután leadtuk a rendelést, beszélgetést próbál
kezdeményezni velem. Kíváncsiskodni akar a
gyerekkoromról, de nem hagyom kibontakozni.
– Az apám sokat ivott, és még gyerekkoromban
otthagyott minket – jelenti ki hirtelen.
Nem válaszolok semmit, csak komor arccal bámulom a
tányéromat, és elképzelem Tessát kislánynak, aki az én
apám hasonmása elől rejtőzködik. Aztán kiverem a fejemből
a gondolatot.
Visszafelé menet magamba mélyedek, és arra
összpontosítok, hogy apró köröket rajzolok Tessa lábára.
– Jól érezted magad? – kérdezi Tessa, amikor
megérkezünk a kampuszra, és várakozásteli arccal várja a
válaszomat.
Tényleg jó volt. Szeretném még egyszer jól érezni magam
vele, és hallgatni, ahogy a nevemet nyögi, miközben újra
meg újra megujjazom.
– Igen, nagyon. – Csak ennyit válaszolok, majd
hozzáteszem: – A szobádhoz kísérnélek, de nem akarom,
hogy Steph elkezdjen barkochbázni…
 Ránézek. Mosolyt erőltet az arcára, de így sem tudja
leplezni a csalódottságát.
– Rendben. Akkor… viszlát, holnap – búcsúzik
szomorkásán.
Látom rajta, hogy nincs kedve itt hagyni engem, és ez a
gondolat hízeleg a hiúságomnak. Rám néz, várva, hogy
mondjak valamit. Nem szólalok meg, csak a füle mögé
simítok egy kóbor hajtincset. Nincs sok mondanivalóm, de
újra akarom érezni őt. Érezni akarom azt a mindent
elárasztó nyugalmat, amit az érintése gerjeszt bennem. A
tenyerembe hajtja az arcát, és most sokkal fiatalabbnak
tűnik a koránál. Olyan nyitott és várakozó a pillantása.
Megfogom a karját, és közelebb vonom magamhoz.
Szükségem van arra, hogy közelebb legyen hozzám. Tessa
engedelmeskedik, átmászik a középkonzolon, és
törökülésben elhelyezkedik az ölemben. A testem még
mindig meleg a délutáni naptól. Tessa keze mohón
végigcirógatja a hasamon lévő tetoválás mintáját a vékony
pólón át. Az érintésétől szikrázik a bőröm.
Ingerelni kezdem a nyelvét a nyelvemmel, és elfogadok
mindent, amit ad nekem. Átkarolom, és szorosan magamhoz
ölelem. Ez még mindig nem elég. Több kell belőle. Nem
tudok betelni ezzel a lánnyal. A kezem a forró hasára siklik,
és ekkor egy kellemetlen csengőhang zavar meg minket.
Tessa a táskájába nyúl.
– Egy újabb emlékeztető? – kérdezem. Az özönvíz előtti
telefonjának kicsi a kijelzője, de ahhoz elég nagy, hogy
meglássam rajta a hívó nevét. NOAH.
A stréber középiskolás fiúja hívja, miközben az ölemben
ül, és a nyelvét ledugja a torkomon. Tessa kinyomja a hívást,
és rám mosolyog. Ez most komoly? Talán nem is olyan
ártatlan, mint gondoltam. Úgy tűnik, egy jó kis orgazmus
sokat lazított az erkölcsein.
Tuti, hogy sosem fogja elárulni a fiújának, mi történt ma
délután. Egy szót sem szól róla. Megcsókol engem, kiszáll a
kocsiból, és mihelyt visszamegy a szobájába, felhívja az
eminens pasiját. Azt mondja neki, hogy szereti. A srác is ezt
mondja, Tessa pedig úgy mosolyog majd, mint az előbb,
amikor megcsókoltam.
Tessa megnyalja a száját, és hozzám hajol, hogy újra
megcsókoljon.
Nem, nem.
– Azt hiszem, jobb, ha megyek. – Felsóhajtok, és kinézek
a szélvédőn.
– Hardin, nem vettem fel – mentegetőzik. – Beszélni
fogok vele erről. Még nem tudom, mikor és hogyan, de
ígérem, hogy nemsokára.
Tévedtem az erkölcseit illetően, de ez még rosszabb,
mint gondoltam. Egyetlen délutánt töltött velem, és most
szakítani akar a gyerekkori szerelmével, abban a
reményben, hogy én fogom átvenni a helyét?
Nem, nem.
Nem.
A kocsiban olyan sűrű lesz a csend, hogy fojtogatja a
torkomat, miközben Tessa a válaszomra vár.
– Miről fogsz beszélni vele? – kérdezem, pedig tudom,
hogy további társalgás helyett inkább le kéne állítanom.
– Hát… erről. – Tessa kettőnkre mutat, mire még
fojtogatóbb lesz a légkör a kocsiban. Mi a fenét gondoltam,
amikor ezt csináltam vele? Egyszerűen meg kellett volna
dugnom. Semmi bájcsevej a ketchupról meg a tervekről.
Mint minden nő, most ő is része akar lenni az életemnek.
Megőrült, ha azt hiszi, hogy erről szó lehet. – Rólunk – teszi
hozzá tovább fokozva a feszültséget.
Nem tetszik ez a szó. Halálra rémít.
– Rólunk? Ugye, nem azt akarod mondani, hogy szakítani
fogsz vele… miattam? – Tessa most nehezebbnek tűnik az
ölemben. Ezért nem szeretek szüzekkel kavarni. Még Natalie
sem volt teljesen érintetlen. Odaadta a szüzességét egy
fiúnak a gyülekezetében, „kísérletezés” közben.
– Te… Nem akarod? – Tessa értetlenül ráncolja a
homlokát.
Jézusom, ezt gyorsan rövidre fogjuk zárni.
– Nem. Miért, te igen? Ha ki akarod dobni, akkor felőlem
nyugodtan tedd meg, de ne miattam csináld.
 – De én csak… Azt hittem, hogy…
– Már mondtam neked, hogy nem járok senkivel,
Theresa.
Tessa összerezzen, mintha megütöttem volna. Ez
zűrösebb, mint gondoltam. Szeretném megnyugtatni, hogy
nem akarok szemét lenni hozzá, de ilyen vagyok, és kész.
Nem tehetek róla, ahogy ő sem. Illetve mégis az én hibám,
mert belőlem hiányzik valami, ami másokat arra késztet,
hogy párt válasszanak maguknak, és boldogan
rohangásszanak egymással a vadvirágos réteken. Én erre
egyszerűen képtelen vagyok.
– Undorító vagy. – Tessa leszáll rólam, és gyorsan
magához veszi a mobilját meg a táskáját. Máris érzem a
hiányát az ölemen. Szürke szeme villámokat szór, amikor
rám néz. – Mostantól fogva tartsd magad távol tőlem! Ezt
most komolyan mondom! – kiáltja, és elrohan.
Belém villan egy emlék. Natalie könnyes arcát látom
magam előtt, amint pont ugyanezt vágja a fejemhez. Tessa
szeme is gyanúsan csillog, de a büszkesége miatt tartja
magát előttem. Ebben hasonlítunk egymásra.
Mindkettőnkben túlteng a büszkeség, már-már veszélyes
mértékben.
Tessa kinyitja a kocsi ajtaját, és rám sem néz, amikor
kiszáll. Igyekszik jó hangosan becsapni az ajtót, és rohanni
kezd a parkolóban. Azonnal elindulok, és felhangosítom a
zenét. Zajra van szükségem, hogy elnyomja az agyamban
tomboló hurrikánt. A kezem viszket, a gondolataim vadul
cikáznak.
Natalie, Theresa, Natalie, Theresa.
Natalie az anyám verandáján áll Hampsteadben, egy
virágmintás borítóval fedett könyvet szorít magához, a
szeme ki van pirosodva, és a könnyek végigfolynak az arcán.
– Kérlek, Hardin! – kiáltotta kétségbeesetten. – Nincs
hová mennem. – Könyörgött nekem. A lélegzete meglátszott
a hűvös levegőben. Nem tudtam rávenni magam, hogy
beengedjem. Egyszerűen nem tudtam. Hallottam, hogy a
családja és a gyülekezete száműzte, és mindkét biztonságos
menedékéből kirúgták. Olyan fiatalnak tűnt abban a
pillanatban. Kék szeme világított a sötétben, miközben
várakozott, és reménykedett, hogy meggondolom magam.
De nem. Nem voltam rá képes. Nem hagyhattam, hogy
nálunk lakjon. Anyám alig volt otthon, és így állandóan
velem lett volna. Mit tehettem volna érte? Nem akartam,
hogy bármi közöm legyen hozzá, de még ha akartam volna,
akkor sem tehettem volna semmit, amivel segíthettem
volna. Az apám egy alkesz, aki felébresztené, amikor
betámolyog a lepukkant házunkba, ahol a falakba meg a
bútorokba beivódott a nikotin undorító bűze. Hol aludna
Natalie, ha apám hirtelen visszajönne? Már több éve elment,
de a gyerekes agyammal azt hittem, hogy bármikor
visszatérhet. Ostoba voltam.
Most tényleg visszatért, és van egy szép új családja egy
szép nagy házban, és dühít, hogy ez milyen gyakran eszembe
jut. Egy másik országba költöztem, hogy a közelében éljek,
és már teljesen befészkelte magát az agyamba.
Egy duda hangja visszaránt a jelenbe. Elrántom a
kormányt, mire a minibusz megint rám dudál. Nem tudok
összpontosítani, és a szélvédőn túli világ elhomályosodik
előttem.
Pislogok néhányat, és megint a hangerőgombhoz nyúlok.
Félre kell állnom. Olyan fájdalmat érzek a mellkasomban,
mintha minden izmom görcsösen rángatózna a testemben. A
csontjaim is beleremegnek. Érzem, hogy izzadságcseppek
vagy könnyek áztatják az arcomat. Zavartan letörlöm
magamról a nedvességet.
– A rohadt életbe! – kiáltok fel a kocsi zárt terében.
Levegőre van szükségem. Úgy érzem, hogy a torkom
összeforrt, és nem tudok lélegezni. Kinyitom az ajtót. A
hűvös őszi levegő beáramlik, és segít lecsillapodnom.
Még mindig látom Natalie arcát. Most Tessa arca is
megjelenik előttem. A két lány együtt nevet, és gúnyolódik
rajtam, hogy ilyen hatalmuk van fölöttem. Tessa mosolya
erősebb lesz, Natalie arca elhalványodik. Mi a fene történik
velem? Távol kell tartanom magam Tessától, az ostoba
fogadás ellenére. Még akkor is, ha emiatt Zed fogja
megnyerni.
 Zed.
Igen, ő is benne van a pakliban. Nem tudom elviselni a
gondolatot, hogy ő fogja megkapni Tessát. Elképzelem az
izzadt testét, amint Tessára fekszik, és…
Lehunyom a szemem, és a hűvös kormánykerékre
szorítom a felhevült arcomat. Mibe keveredtem már megint?

AMIKOR LEGKÖZELEBB ÓRÁRA megyek, Tessa nem ül a helyén.

Landon sem. Leülök, és előveszem a telefonomat. Van egy
üzenetem Logantől, aki inni hív az ebédszünetben.
Visszautasítom, és a fekete farmerom zsebébe csúsztatom a
mobilt. A gatya kicsit szűk, de azért megteszi. Túl hosszú a
lábam, és nem hordhatok bővebb szárú nadrágot, mert úgy
néznék ki benne, mint egy bohóc. A fehér pólómon van egy
tintafolt, vagy talán valami smink maradványa, ami nem jött
ki. Nem volt kedvem még egyszer kimosni, és néhány nő
olyan cuccokat ken az arcára, ami tutira veszélyes
hulladéknak számít.
Visszazökkenek a valóságba, amikor Tessa belép az
ajtón. Rögtön odakapom a fejem, és megpróbálok a szemébe
nézni, miközben az első sor felé halad. Meglep, hogy nem
választ magának másik helyet. Talán ezzel is ki akarja
fejezni az irántam érzett gyűlöletét.
– Tess – súgom oda neki. Nem törődik velem, de
észreveszem, hogy a válla megrezzen, amikor a nevén
szólítom.
– Tess – ismétlem meg, most már hangosabban. Tessa
nyel egyet, és feltűnően lassan veszi a levegőt. Erezhető a
feszültség köztünk. Szinte remeg és rezeg közöttünk a
levegő.
– Ne szólj hozzám, Hardin! – Tessa kihúzza magát, így
adva az értésemre, hogy komolyan beszél.
– Jaj, ne már! – Megpróbálom megenyhíteni egy
mosollyal, de nem veszi a lapot.
Megnyalja a száját, és felém fordul.
– Komolyan mondom, Hardin. Hagyj békén!
– Rendben, ahogy akarod. – Ha undok akar lenni, akkor
én is az leszek. Én vagyok minden undokok királya.
Landon is megérkezik, és olyan arcot vág, mint egy
aggódó kiskutya.
– Jól vagy? – kérdezi Tessától.
– Igen, remekül. – Tessa bólint, és úgy fordul, hogy
szinte csak a hátát látom.

A HÉT LASSAN múlik. Az éjszakák álmatlanul telnek, és egyre

nagyobb csábítást jelentenek a mosogató alatt porosodó
piásüvegek. Nehéz ellenállni a szirénéneküknek. Pénteken
már hullafáradt vagyok. Pocsékul nézek ki, és úgy is érzem
magam. Amikor belépek az irodalom-előadóba, Landon már
a helyén ül, és rögtön felém fordul.
– Beszélnem kell veled – szólít meg, mihelyt leülök.
Körülnézek, kihez beszélhet. Biztos, hogy nem hozzám. De
Tessa még csak most van az ajtóban, úgyhogy talán mégis.
– Igen, veled – erősíti meg, és bosszúsnak tűnik.
Leülök a pad mögé, és nem foglalkozom vele. Keresztbe
teszem a lábam, és hátradőlök a széken.
– Át kell adnom egy vacsorameghívást, ami néhány nap
múlva lesz. A szüleink mondani akarnak neked valamit. –
Valószínűleg leesett neki, mekkora hülyeséget mondott,
mert kijavítja magát: – Mármint az anyám és a te apád.
A szüleink? Ez a srác ennyire ostoba?
– Soha többé ne merészelj ilyet mondani nekem, te
rohadék! Landon a padra teszi a kezét, és feláll. Én is
felállok. Majdnem összeér az arcunk.
– Hagyd őt békén, Hardin! – kiált rám Tessa, és
megragadja a karomat, nehogy Landonre vessem magam.
Mindig mindenbe beleüti az orrát! Leeresztem a kezem. A
fenébe. Miért kellett idejönnie és közbeavatkoznia?
– A magad dolgával kéne törődnöd, Theresa.
Tessa a bizalmasához hajol, és odasúg neki valamit.
Bizalmas? Milyen ostoba szó. De ez a két stréber biztosan
gyakran használja.
– Hardin egy szemétláda. Azt hiszem, ezzel mindent
megmagyaráztam – jegyzi meg Landon vigyorogva.
 Tessa idegesítő kuncogással válaszol, aztán Landonhöz
fordul.
– Jó hírem van! – közli vele ragyogó arccal.
Jaj! Most előttem játssza magát, és azt hiszi, nem veszem
észre a gyerekes trükkjeit.
– Tényleg? Mi az?
– Noah ma meglátogat, és egész hétvégén itt marad!
Mardosni kezd a féltékenység. Tessa tapsikolása és
lelkendezése az idegeimre megy. Érzem, hogy a pillantásom
égeti a bőrét, és kénytelen vagyok egyre erősebben szorítani
a padot, nehogy kirobbanjak.
– Na, ez tényleg remek hír! – lelkendezik Landon, és
egyikük sem néz rám, amikor színpadiasan öklendezni
kezdek.
 tizennyolc

Ahogy egyre jobban megismerte a lányt, a hatalmába kerítette a félelem. Sosem

voltak vetélytársai a nők terén. A rövid ideig tartó találkozásait nem fenyegették
más férfiak.
De aztán betáncolt a képbe a tökéletes szőke herceg a kezében egy
titkokkal teli könyvet tartva. Tudta, hogy együtt nőttek fel a lánnyal, szinte
mindig mellette volt, és valószínűleg mindenki másnál jobban ismeri. Könnyű
volt gyűlölni őt, de végül rájött, hogy nem a vetélytársa.

Miközben végigmegyek a kollégium folyosóján,

megpróbálok nem gondolkodni. Állandóan magam előtt
látom, ahogy Tessa meztelenül fekszik a makulátlan külsejű
playboy alatt. A srác kardigánja a vállára van kötve,
miközben keféli.
Ha nem kapnék hányingert a gondolattól, akkor
nevetségesnek tartanám a látványt.
Kopogok Tessa ajtaján, mielőtt elfordítom a kilincset, és
belépek. Nincs bezárva, ami arról árulkodik, hogy a fiújával
nem terveztek semmiféle vadulást. Noah-val a sötétben
üldögélnek, és Tessa egy kicsit odébb húzódik, amikor
meglát.
– Mit keresel itt? – Tessa rögtön felemeli a hangját. –
Nem ronthatsz be csak így a szobámba!
Rámosolygok az elbűvölő párra.
– Stephfel találkozom. – Leülök Steph ágyára, tudván,
hogy hazudok. Méghozzá pofátlanul. Noah-hoz fordulok, és
felmérem, mennyire bosszús. Ő egy lezser fickó, vagy
ugyanolyan karót nyelt, mint Tessa? Tessa valószínűleg
össze fogja pisilni magát, ha megszólítom a pasiját. – Szia,
Noah. Örülök, hogy megint találkozunk. – Arra gondolok,
hogy kezet kéne ráznom vele. Biztosan ez a szokás az
exkluzív vidéki klubban, amelynek tutira a tagja.
– Steph Tristannel van, valószínűleg már nálatok lógnak.
– Tessa sietősen beszél, és láthatóan alig várja, hogy
lelépjek.
Még nem szabadulsz meg tőlem, Szöszi.
– Igen? – Játszom még egy kicsit Tessa idegeivel. – Jöttök
a buliba? – A srác simán beleolvadna a diákszövetségi
környezetbe, ahol hasonszőrű, menő ficsúrokkal bulizhatna
együtt. Percekkel az érkezése után már ki is hívnák egy
piaversenyre. A tiszta lelke beszennyeződne, és Tessa
kénytelen lenne egy másik fehérneműmodell után nézni. Az
élet kegyetlen.
– Nem. Egy filmet szeretnénk nézni… – vágja rá Tessa.
Noah keze megmozdul a sötétben, és összerezzenek, amikor
meglátom, hogy megfogja Tessa kezét. Azt is észreveszem,
hogy Tessa kényelmetlenül feszeng.
– Kár. Na, akkor én megyek is… – Megfordulok, és egy
kicsit enyhül a mellkasomat szorongató feszültség. Még
egyszer rájuk nézek. – Noah… – Hatásszünetet tartok, és
élvezem, hogy Tessa kínosan feszeng. – Tetszik a
kardigánod.
Tessa megkönnyebbül, amikor rájön, hogy nem akarok
jelenetet rendezni.
– Kösz. A Gapben vettem – válaszolja Noah, és nem veszi
észre, hogy kigúnyolom.
– Láttam rajta. Érezzétek jól magatokat – szólok oda
nekik, aztán távozom. Felgyorsul a szívverésem, amikor
becsukom az ajtót magam mögött. A srác egy eszköz.
 tizenkilenc

Amikor az életének végre lett egy kis értelme, újra megrendült minden. Azt hitte,
hogy uralja saját magát, a lányt, és mindent az életében. Ellenállt az alkohol édes
kísértésének. Már nem vágyakozott rá annyira, mint korábban. Egészen addig,
amíg az apja fel nem hívta, és közölte vele az új, jobb élete következő
eseményét.
Amikor letette a telefont, nem volt más választása.
Teljesen egyedül maradt az egyetlen barátjával. Az üveg skót whisky
majdnem teljesen üres volt – akárcsak ő.

Amikor a ház elé érek, a felhajtó közepére parkolok.

Gyűlölöm ezt az átkozott házat. A tökéletes gyepet is. Ken és
Karen biztosan sokat költ arra, hogy valaki ápolja a kertet.
Valószínűleg a saját karbantartásukra sem sajnálják a pénzt.
Ken leendő felesége tutira szeret itt lakni. Biztosan imádja
az apám pénzét költeni, hogy magát is ápolja és cicomázza.
Nagyon ki vagyok akadva.
Dühös vagyok, és nem ittam eleget ahhoz, hogy
elviseljem ezt a marhaságot. Milyen nyomoronc apa az, aki
közli a fiával, hogy feleségül vesz egy másik nőt, amikor
éppen kezdik újra megismerni egymást? Ezért nem akartam
semmit sem tőle. Bosszant, hogy csak egy negyed üveg piát
találtam a szekrényemben. Lüktet a fejem, ki van száradva a
torkom, és vágyom a whisky égő ízére. Ken Scott vitrinében
jóféle whiskyk sorakoznak, amelyeket a Skóciából hazatért
kollégái ajándékoztak neki. A rohadék apám újranősül, és
így közölte velem a telefonban: „Karennel egybekelünk.
Hamarosan.”
Egybekelünk? Miféle ódivatú kifejezés ez? És egy
átkozott telefonbeszélgetés közben kellett elsütnie?
– Egybekelünk – motyogom magam elé, miközben két
nagy ugrással fellépek a verandára. Ken imádja a formára
nyírt bokrokat, és úgy érzem magam a kertjében, mint egy
rajzfilm-dzsungelben. Rémesek ezek a mesterkélt sövények
és bokrok.
Még több whiskyre lesz szükségem.
– Megjöttem! – kiáltok fel a sötétben.
Elég kínos helyzetbe kerültem. Részeg vagyok, de nem
annyira, amennyire szeretném. Több piára van szükségem.
Kennek van piája. Mindig is volt neki.
Kopogok az ajtón, de senki sem nyitja ki. Túl nagy ez a
ház. Olyan, mint egy építési vállalkozás reklámotthona.
– Halló! – A hangom elvész a sötét kertben, és csak a
tücskök válaszolnak. A szomszédos házak verandáján ég a
lámpa, és WCU-s egyetemi matricákkal díszített SUV-k
parkolnak minden felhajtón. Az összes túlfizetett,
pöffeszkedő tudós ebben az utcában lakik. Felveszem a
sapkámat, hátha így még veszélyesebbnek tűnök a gazdag
környéken.
Landon akkor nyitja ki az ajtót, amikor már dörömbölök
rajta. Az öklöm még alig gyógyult meg. Nincs is rá sok
esélye, mert újra és újra felszakítom a sebeket.
– Hardin? – A hangja tompa, mintha felébresztettem
volna.
– Nem! – vágom rá, és megkerülöm, hogy belépjek az
előtérbe. Rögtön elindulok a konyha felé, és felemelem a
hangomat, hogy halljon, ha utánam jön. A heverő felé nézek.
A huzata olyan, mintha valaki virágokat hányt volna rá.
Iszonyúan irritáló látvány. – Valaki más vagyok, aki pont
úgy néz ki, mint ő, de ez a modell még nagyobb seggfejnek
tart.
Kinyitok egy szekrényajtót, és keresgélni kezdek. A
spermadonorom, vagyis Ken a legtöbb piáját kihajította,
miután józan lett. De tudom, hogy legalább egy ritka és
értékes üveg whiskyt megtartott magának. Talán
emlékeztetőnek, talán kísértésnek, de kincsként őrizgeti.
Amióta itt élek, többet beszélt arról a rohadt üvegről, és
nagyobb élvezettel áradozott róla, mint a saját fiáról. Mindig
máshol tartja. Nem tudom, hogy saját maga elől rejtegeti,
vagy az üveg a józanságának a jelképe. Akárhogy is van, a
pia most az enyém.
– Nincsenek itt. Anyám és Ken elutazott a hétvégére –
közli Landon, amit úgyis tudok.
Csendben maradok, mert nem akarok társalogni a leendő
mostohatestvéremmel. Hányinger fog el, ha erre gondolok.
Nincs kedvem részt venni ebben a családi komédiában, és
nem akarok egy új tesót. Továbbra is egyedül fogok élni, és
nincs szükségem a család gondoskodására.
Ken és Karen hálószobájában folytatom a kutatást. A
helyiség hatalmas, akár három óriási franciaágy is elférne
benne, de csak egy baldachinos fekhely terpeszkedik a szoba
közepén. A két szekrény, éjjeliszekrény és az ágy ugyanabból
a sötét cseresznyefából készült, mint Ken íróasztala az
irodájában.
Kényszeres barom!
Szerintem rémes ez a szoba, de remélem, hogy Ken és
Karen örül az összeillő bútorainak meg a tökéletes életének.
Meghúzom a lámpa zsinórját a gardróbban, és
végigtapogatom a polcokat. Poros dobozokat fogdosok, de
egy idő után az ujjam valami üveghez ér. Megvan!
Óvatosan leemelem az üveget, és letörlöm róla a port,
ami azóta rakódott rá, hogy Ken utoljára mutogatta a
barátainak. Azonnal lecsavarom a kupakját, és élvezem a
halk reccsenést, ahogy a pecsétje megszakad.
Az ital égeti a nyelvemet, és csípi a kis sebet a számban.
Sokáig ízlelgetem a whiskyt. Ken Scott mindig szerette a
skót whiskyt, és nagy szakértője ennek a nemes italnak. Az
íze hihetetlenül jó – selymes, mégis gazdag. Egyébként
sznob italnak tartom a skót whiskyt, és a skótok nem is
tudnak más iható piát produkálni. Beképzelt tökfejek. Mégis
szeretem az ízét. Ezt valószínűleg a donoromtól örököltem,
akinek ezen kívül nem sok befolyása volt az életemre.
Miután megittam az üveg felét, szédülni kezdek, és arra
gondolok, hogy a másik felével is végeznem kéne. Miért ne?
Az apám nem érdemli meg. Már nem is iszik alkoholt.
Amikor felmondta a szövetségét az ördöggel, elveszítette a
jogát, hogy egy ilyen különleges italt birtokoljon.
Egyébként már így is elég értékes és tökéletes dolog van
az életében. Például az új fia, aki azt hiszi, hogy
megakadályozhat a becses pia elpusztításában, és nem
akarja, hogy az új apukája rosszul érezze magát. Aztán ott
van Ken leendő felesége, aki gondoskodik arról, hogy a
férjecskéjének mindig finom étel kerüljön a hasába. Neki
nem kell egy nyolcórás műszak után másodállásba rohannia.
Ő nem teregeti ki a háromlábú konyhaasztalon a csekkeket,
hogy eldöntse, melyiket nem fogja befizetni abban a
hónapban. Valahányszor beszéltem apámmal, úgy tűnt, hogy
azt hiszi, jól elvagyunk Hampsteadben. Erről részben az
anyám tehet, akinek több a büszkesége, mint az esze.
Ken háza tiszta, még a hűtője is makulátlan – egyetlen
maszat sincs a rozsdamentesacél ajtaján. Megnyalom az
ujjam, és végighúzom a fényes felületen.
Landon méltatlankodni kezd mögöttem.
– Megittad az egészet? – kérdezi, és tágra nyílt szemmel
nézi az üveget, amit a kezemben lóbálok.
– A fele még megvan. Kérsz? – kérdezek vissza.
Feltartott kézzel hátrálni kezd az étkező felé, én meg
követem.
– Nem.
A tökéletes fiú, aki nem iszik. Milyen bájos.
– Azt hittem, már nem iszol – csodálkozik. Felé fordulok,
és a drága, csillogó edényekkel megrakott tálalószekrénybe
kapaszkodom, nehogy elessek. Mi a fenét tud az ivásomról?
Még mindig a szekrényt szorongatom.
– Ezt miért mondtad?
Landon rájön, hogy nem lett volna szabad ilyet mondania
a szegény, sérült gyereknek, és zavarba jön.
– Én úgy értettem, hogy… – próbál magyarázkodni.
– Hagyd abba! – Felemelem a kezemben tartott üveget,
mire visszalép a nappaliba. Nem fogja abbahagyni a
dumálást. Tovább fog macerálni, és nekem nincs uralmam
felette. Nem tudom uralni az eseményeket. A pocsék apám
megnősül, én berúgtam, és dühös vagyok, ez a fattyú pedig
nem tudja, mikor kell abbahagyni a bosszantásomat.
Megragadom a szekrényt, amiben a porcelán étkészlet
terpeszkedik.
A srác nem tudja, mikor kell abbahagyni.
– Az apád azt mondta, hogy…
Tudom, hogy most eljött az én végszavam. Mielőtt
Landon befejezhetné a mondatot, egy határozott mozdulattal
felborítom a szekrényt. Közben az üveget is elejtem. Landon
kiabál valamit, de nem hallom a nagy csörömpölés miatt.
– Menj innen! Távoznod kell! – kiáltja Landon. Lehajolok,
és felemelem az üveget a törött porcelándarabok közül.
Megvágom az ujjam, és lenyalom róla a vért, közben
gondosan rácsavarom a kupakot az üvegre.
– Tessa el lesz ragadtatva, ha ezt meglátja! – hallom a
hangját, miközben kinyitom a hátsó ajtót.
Tessa? Legszívesebben megkérdezném, mi köze van
Tessának ehhez, de eszem ágában sincs azt a benyomást
kelteni Landonben, hogy sakkban tarthat vele. Azt hiszi,
hogy ha kimondja Tessa nevét, akkor lenyugszom, és
hegyezni kezdem a fülemet? Nem akarom, hogy kiderüljön,
mennyire igaza van. Ezért nem kérdezek semmit, pedig
szeretnék, és inkább kimegyek a teraszra.
Meleg az idő. Közeledik az ősz, és az esték nemsokára
hűvösek, aztán fagyosak lesznek. Ha legközelebb lakóhelyet
kell váltanom, valami melegebb égtájra fogok költözni.
– Tessa el lesz ragadtatva! – mondom hangosan,
utánozva Landon hangját. Okoskodni próbál, és a tudtomra
adni, hogy Tessa nem helyeselné a dühöngésemet. – Tessa,
Tessa, Tessa! – kiáltom a sötétségbe.
Még ez a kert is tökéletes. Majdnem akkora, mint egy
amerikaifoci-pálya, és a kerítés mentén magas fák
sorakoznak, amelyek nappal árnyékot vetnek, éjjel pedig
sötétségbe burkolják a kertet.

SZÉDÜLÖK, ÉS A CSEND VALAHOGY még rosszabb hatással van rám.

Meghúzom az üveget.
Néhány perccel később megnyikordul a hátsó ajtó, és a
hirtelen támadt zajtól talpra ugrok. Tessa áll az ajtóban,
Landon előtt. Elindul felém, és ahogy közeledik, egyre
nehezebbnek érzem a kezemben lévő üveget.
Ez igaz? Szőke haja csillog a lámpa fényében. Az egész
alakja ragyog. Az arca komor, mégis sugárzik a fényben.
Tényleg ott van? Azt hiszem… Vagy az üvegben valami
hallucinogén anyag volt.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezem. Aztán Landonre nézek,
és megdermedek. A szemétláda!
– Landon… – magyarázkodik Tessa.
– Felhívtad, te rohadék?
Landon nem válaszol, csak visszalép a házba, és becsukja
az ajtót.
Tessa rám szegezi a mutatóujját.
– Hagyd békén, Hardin! Landon aggódik érted – próbálja
védeni a barátját.
A tökéletes tesónak van egy tökéletes barátja.
Tessa többnyire halkan beszél, de ha mérges, akkor nem
fogja vissza magát. Nagyon szép a szeme, túl tökéletes egy
ilyen lágy archoz. Nem tudom levenni róla a szemem, de
megfájdul tőle a fejem. Ki kell találnom, mire gondolhat
most, és már eddig is hosszú volt az este. Leülök az
asztalhoz, és intek neki, hogy ő is foglaljon helyet.
Amikor engedelmeskedik, iszom egy kortyot az üvegből.
Tessa ítélkező pillantással figyel. Lecsapom az üveget az
asztalra, mire Tessa ugrik egyet ijedtében. El kéne mennie.
Nem kéne itt lennie. Landonnek nem lett volna szabad
idehívnia. De miért jött ide? A pasija a városban tölti a
hétvégét, és ma estére biztosan összebújós filmezést
terveztek.
Megrezzenek a gondolattól. Landonnek nem volt joga
ahhoz, hogy idehívja.
– Te meg Landon… Mindketten annyira… kiszámíthatóak
vagytok. Szegény Hardin ideges, ezért rám vetitek
magatokat, és azt akarjátok, hogy érezzem rosszul magam,
mert összetörtem néhány nyavalyás porcelánt. –
Rámosolygok, és a tudtára adom, hogy ma este a gonoszt
fogom játszani.
 – Azt hittem, nem iszol.
Ez inkább kérdés, mint kijelentés. Megpróbálja kitalálni,
ki vagyok. Összezavarom, és ezt utálja.
– Nem is. Egészen mostanáig. Ne beszélj velem ilyen
lekezelő hangon, mert te sem vagy különb nálam! –
Rászegezem a mutatóujjamat az ő mozdulatát utánozva.
Tessa nem rendül meg. Inkább iszom még egy kortyot.
– Nem mondtam, hogy különb vagyok nálad. Csak tudni
akarom, hogy most mi vett rá az ivásra.
Sosem fogom megérteni, miért képzeli azt, hogy mindig
kíváncsiskodhat, ha arra támad kedve. Privát szféra? Ilyen
kifejezést nem ismer.
– Mit érdekel téged? Hol van a fiúd? – Merőn a szemébe
nézek, mire elfordítja a fejét.
– A szobámban van. Én csak segíteni szeretnék neked,
Hardin. – Tessa felém nyúl, de elhúzódom az érintése elől.
Mi a fenét művel? Ez valami beteg vicc lehet. Landon
biztosan megkérte, hogy jöjjön ide, és próbáljon
megszelídíteni. Ezért akar megérinteni.
– Segíteni? – Elnevetem magam. – Ha segíteni akarsz,
akkor menj el. – Az ajtó felé intek a kezemben lévő üveggel.
– Miért nem meséled el, miről van szó? – erősködik.
Tudtam, hogy ezt fogja csinálni. A haja most le van engedve,
és lágy hullámokban omlik a vállára. Lezser cuccok vannak
rajta, és fiatalabbnak tűnik a koránál. Lesüti a szemét, és a
kezét bámulja.
Leveszem a sapkát a fejemről, és beletúrok a hajamba.
Érzem, hogy minden pórusomból árad a whisky szaga.
Hallom, hogy Tessa nehezen veszi a levegőt. Elkezdek
szinkronban lélegezni vele, közben nem értem, mi a fenét
művelek.
Inkább beszélgetek, mint hogy kínos csendben
üldögéljünk itt a teraszon.
– Az apám csak most közölte velem, hogy feleségül veszi
Karent, és a jövő hónapban lesz az esküvő. Már régen el
kellett volna mondania, és nem telefonon. Persze a tökéletes
kis Landon már egy jó ideje tud róla.
Tessa rám néz, és láthatóan meglepi, hogy ilyen őszintén
beszélek vele.
Én sem terveztem egy ilyen részletes beszámolót.
A whisky tehet róla.
– Bizonyára megvolt az oka, hogy miért nem mondta el
előbb – próbálja védeni az apámat. Hát persze. Ken Scott
pont olyan, mint ő: kifinomult, jól fésült és mindig tökéletes.
– Nem ismered őt. Az apámat egyáltalán nem érdeklem.
Tudod, az elmúlt évben hányszor beszéltem vele? Talán
tízszer! Csak a nagy házával foglalkozik, a leendő feleségével
meg az új, tökéletes fiával. – Meghúzom az üveget, és a
kezem fejével megtörlöm a számat. – Látnod kéne azt a
nyomortanyát, ahol az anyám él Angliában. Azt mondja,
szeret ott lakni, de tudom, hogy ez nem igaz. Kisebb a
lakása, mint az apám hálószobája itt! Az anyám
gyakorlatilag erőszakkal vett rá, hogy ide jöjjek egyetemre,
és közelebb legyek apámhoz… Hát nem sok értelme volt!
– Mennyi idős voltál, amikor az apád elment? – kérdezi
Tessa. Nem tudom megállapítani, hogy most tolakodó,
szánakozó vagy csak kíváncsi.
Kicsit habozok, mielőtt válaszolok neki.
– Tízéves. De a távozása előtt sem volt soha otthon.
Minden este másik bárban tivornyázott. Most pedig ő a
tökéletes családapa, és itt van neki ez az egész… – A ház felé
intek. A teraszt körben virágládák díszítik, tovább fokozva
az amúgy is tökéletes összhatást.
– Sajnálom, hogy elhagyott titeket, de…
– Nincs szükségem a sajnálatodra! – vágok a szavába.
Tessa mindig mindenkit felment a bűne alól, és állandóan
kifogásokat keres mások tettére. Ez iszonyúan idegesítő.
Nem ismeri az apámat, és nem tudja, mit kellett elviselnem
tőle. Először a baromságait, aztán a hiányát.
– Ez nem sajnálkozás. Csak próbálok…
Próbálsz megítélni?
– Mit próbálsz? – förmedek rá.
– Segíteni neked. És melletted lenni.
Ez jól hangzik. Kár, hogy nem tud rólam semmit.
Fogalma sincs, kin próbál segíteni. Meg kell értenie, hogy
helyrehozhatatlan vagyok, és csak az idejét pazarolja rám.
Az lenne a legjobb, ha elmenne, és soha többé nem állna
szóba velem.
– Szánalmas vagy! Nem látod, hogy nem örülök a
jelenlétednek? Nincs szükségem az anyáskodásodra. Egy
kicsit szórakoztam veled, de ez nem jelenti azt, hogy bármit
is akarok tőled. Mégis itt vagy, otthagytad a kedves pasidat,
aki el tudja viselni a jelenlétedet, és idejöttél, hogy „segíteni
próbálj” nekem. Ez a szánalmas pontos definíciója, Theresa
– vágom a szemébe, és figyelem, ahogy a pillantása
megkeményedik.
– Ezt nem gondolod komolyan. – Nem ismer, mégis átlát
rajtam.
Kénytelen vagyok még keményebb hangot megütni.
– De igen. Menj haza! – Diadalittasan a számhoz emelem
az üveget, de Tessa kikapja a kezemből, és a fűbe hajítja.
– Mi az ördögöt művelsz? – förmedek rá. Megőrült ez a
lány? Így elhajít egy értékes whiskyt? Egy darabig
döbbenten nézem, ahogy elindul az ajtó felé. Aztán felkapom
az üveget, leteszem a terasz szélére, és Tessa nyomába
eredek. Majdnem elveszítem az egyensúlyomat, de sikerül
megelőznöm és szembefordulnom vele.
– Hová mész? – Rámeredek, és nem engedem belépni a
házba. A lámpa fényében természetellenesen hosszúnak
tűnik a szempillája, és árnyékba borítja az arcát. Én őt
nézem, ő pedig a lábát bámulja
– Segítek Landonnek feltakarítani a rendetlenséget, amit
csináltál, aztán hazamegyek – közli elszánt hangon.
Rendíthetetlennek tűnik, de én a meggyőzés mestere vagyok,
mert mindig találok egy rést, amelyből kiindulva alááshatom
a nők elszántságát.
– És neki miért segítesz? – Landon elárult, amikor
idehívta őt, és most képes a kedvéért itt hagyni engem?
– Mert veled ellentétben ő megérdemli a segítséget! –
vágja rá keményen.
A szavai célba találnak, és a pillantása is.
Tessának igaza van. Landonnel mindenki szívesen időzik.
Ő nem tör-zúz, és nem kap dührohamot, amikor rossz
híreket hall. Landon megérdemli Tessa idejét és figyelmét,
ahogy azt is, hogy belépjen ebbe a nagy házba, ahol szívesen
fogadják. Megérdemli az anyja finom főztjét. Neki nem kell
hozatott kaját ennie egy sivár szobában, egy diákszövetségi
házban, ahol idegenekkel él egy fedél alatt, és titokban
mindenki utálja.
Tessának igaza van, ezért hagyom, hogy elmenjen
mellettem, és belépjen a házba.
Beleég a lelkembe a pillantása, miközben elhalad
mellettem. Egyre csak azt látom magam előtt. Előveszem a
telefonomat, és végignézem a képeket, amiket róla
készítettem. Itt a patakhoz megyünk éppen… Szőke haján
megcsillan a nap fénye, és a bőre is ragyog. Hallgatag volt,
talán izgult, de a képen nyugodtnak tűnik. Tényleg nagyon
szép lány. Miért akarna segíteni nekem? Mit mesélt neki
Landon az ivásomról?
Felveszem a sapkámat, és néhány perc múlva nem bírom
tovább. Visszamegyek a házba. Ég a szemem, és vadul ver a
szívem, amikor kinyitom az ajtót, és belépek.
– Tessa, beszélhetek veled? – kérdezem. Landon az
étkezőben guggol, és egy műanyag kukába hajigálja a törött
porcelándarabokat. Tessa bólint. Az arcáról a kezére esik a
pillantásom, és észreveszem, hogy a csap alá tartja az ujját,
amiből dől a vér.
Egyetlen ugrással mellette termek.
– Jól vagy? Mi történt?
– Semmiség, csak egy kis üvegszilánk – nyugtat meg. A
vágás tényleg kicsinek tűnik, de nem látom jól. Megfogom a
kezét, és kiveszem a vízsugár alól. A seb kábé két centi
hosszú és elég mély. Nem vészes, de be kell kötni. Könnyű és
kicsi a keze. Az érintésétől megnyugszik a szívverésem és
lelassul a zaklatott lélegzetem. Elengedem a kezét, mire
Tessa felsóhajt.
– Hol van a ragtapasz? – kérdezem Landontől.
– Fürdőszoba. – Landon haragszik rám, érzem a hangján.
A fürdőszobaszekrényben rögtön megtalálom a kötszeres
dobozt. Az alsó polcról felkapom a fertőtlenítő gélt, és
visszasietek a konyhába.
Megint megfogom Tessa kezét, és az ujjára nyomom a
krémet. Tessa némán nézi, mit csinálok. Talán nem tudja,
mire vélje a gondoskodásomat. A kötszerről az anyám meg
az a régi, borzalmas éjszaka jut eszembe, de gyorsan
kiverem a fejemből az emléket, és bekötözöm Tessa ujját.
– Beszélhetek veled? – kérdezem újra. Tessa bólint, mire
kézen fogom, és kimegyek vele a teraszra. Ott kettesben
vagyunk, és Landon nem hall minket.
Az asztalhoz érve elengedem Tessa kezét, és kihúzok
neki egy széket. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Már
nem hallom a fülemben a saját szívdobogásomat. Nyugodt és
higgadt vagyok.
Megragadok egy másik széket, és leülök Tessával
szemben. A térdünk majdnem összeér.
– Miről akarsz beszélni, Hardin? – kérdezi Tessa, és a
hangja teljesen közönyösnek tűnik.
Leveszem a sapkát, és az asztalra dobom. Ösztönösen a
hajamhoz nyúlok. Totál hülyének érzem magam, amiért
olyan szemét voltam néhány perccel ezelőtt. Szeretném, ha
tudná, hogy nem kell jótékonykodnia velem, de most,
miután lecsillapodtam, már kezdem belátni, hogy nagyon
idiótán viselkedtem.
– Ne haragudj! – A szavaim ott lebegnek kettőnk között,
mert Tessa nem válaszol. – Hallottad, amit mondtam?
– Igen, hallottalak! – csattan fel, és dühösen felszegi az
állát.
Ő dühös? Én vagyok dühös! Idejött, beleártja magát a
családi drámába, aztán nem fogadja el a bocsánatkérésemet?
Lenyúlok az üvegért, és lecsavarom róla a kupakot. Tessa
haragosan nézi, ahogy a korty lecsúszik a torkomon.
– Átkozottul nehéz veled zöld ágra vergődni – sóhajtok
fel ingerülten.
– Én vagyok nehéz természetű? Most viccelsz? Mire
számítottál, Hardin? Kegyetlen vagy velem, nagyon undok…
– Tessa ajka megremeg, és a szeme könnybe lábad.
Megpróbálja tartani magát, de látom rajta, hogy nagyon fel
van zaklatva.
– Nem szándékosan csinálom – suttogom.
– De igen, és ezt te is tudod. És még szórakozol is rajtam.
Még soha senki sem bánt velem ilyen aljasul!
Ez nem lehet igaz. Nem is vagyok olyan szemét vele.
Nem tudja, mi az igazi szívás, ha eddig ez volt a legrosszabb
bánásmód, amiben részesült.
– Akkor miért jössz mindig vissza hozzám? Miért nem
adod fel? – kérdezem tőle. Ha annyira rossz vagyok, miért
nem hagy a fenébe?
Most nem törődöm azzal, hogy mit éreznék, ha ezt tenné.
– Mert ha… Nem tudom. De biztosíthatlak, hogy a mai
este után többé nem fogsz látni. Leadom az irodalmat, és
majd felveszem a következő félévben – jelenti ki. A kezét
összekulcsolja az ölében, és a szél hátrafújja a haját. Nem
fázik?
Nem akarom, hogy leadja az órákat. Az az egyetlen
tervezhető időpont, amikor láthatom.
– Kérlek, ne! Ne csináld!
– Mit törődsz vele? Biztosan nehéz elviselned egy olyan
szánalmas ember jelenlétét, mint én vagyok. – Fájdalmat
érzek a hangjában, de nem ismerem eléggé, hogy meg
tudjam ítélni, mennyire őszinte. Pedig szeretném megtudni.
Vajon hány ember ismeri őt valójában? Mármint az igazi
énjét. Arról beszélek, aki mindig a homlokát ráncolja,
mielőtt elmosolyodik, és nem olyan tökéletes, mint
amilyennek az anyja hiszi.
– Nem gondoltam komolyan. Én vagyok szánalmas. –
Felsóhajtok, és hátradőlök a széken.
Tessa pillantása szinte keresztüldöf.
– Nos, ezzel nem szállok vitába – válaszolja, és
összeszorítja a száját. Az üveg után nyúl, de most gyorsabb
vagyok nála.
– Tehát csak te rúghatsz be? – kérdezi, és közben a
szemöldökkarikámat nézi.
– Azt hittem, megint el akarod hajítani. – Odaadom neki
az üveget. Nem örülök annak, hogy iszik, de láthatóan kész
megküzdeni a whiskyért, és nekem nincs erőm vitába szállni
vele. Azt akarom, hogy itt maradjon. Tetszik az a nyugalom,
amit a közelsége miatt érzek.
Tessa megkóstolja a whiskyt, és rögtön öklendezni kezd.
 – Milyen gyakran iszol? Nemrég azt mondtad, hogy soha.
– Már megint nyaggat és faggat.
– Utoljára fél éve ittam. – Fél év önmegtartóztatásnak
annyi. Ügyes vagy, Hardin.
– Egyáltalán nem kéne innod. Az italtól még a
szokásosnál is rosszabb ember leszel. – Ezt vicces hangon
mondja, de tudom, hogy komolyan gondolja.
– Szerinted rossz ember vagyok? – Nem nézek rá,
miközben várom a válaszát. Igent fog mondani, mint
mindenki más.
– Igen.
Nem lep meg a válasza, de szerettem volna, ha nemet
mond.
– Nem vagyok az. Vagy talán igen. Azt szeretném, ha
most… – Nem vagyok olyan rémes ember, vagy igen? Jobb
lehetnék hozzá, ha megkérne rá. Tessa remegő ajakkal várja,
hogy befejezzem a kusza mondatomat. Jó szeretnék lenni, és
szeretném, ha jónak tartana.
– Mit szeretnél? – kérdezi türelmetlenül, és a kezembe
nyomja az üveget. Az asztalra ülök, de nem iszom.
Hogyan válaszoljak erre úgy, hogy ne tűnjek
szánalmasnak? Abba tudom hagyni az ivást, kedvesebb
lehetek az emberekhez, vagy csak hozzá.
– Semmit. – Nem találom a szavakat, és fogalmam sincs,
mit mondjak.
– Mennem kell. – Tessa feláll, és elindul az ajtó felé. Nem
akarom, hogy elmenjen, ezért újra próbálkozom.
– Ne menj! – Utánaeredek. Amikor megáll, az arca olyan
közel van hozzám, hogy érzem a leheletén a whisky illatát.
– Miért ne? Van még a tarsolyodban valami sértés, amit
a fejemhez akarsz vágni? – kiált rám keményebb hangon,
mint máskor. Megint elfordul tőlem, de megragadom a
karját, és visszarántom.
– Ne fordíts nekem hátat! – szólok rá. Idejön, mindent
felkavar, aztán le akar lépni? Elegem van az emberekből,
akik ezt művelik velem.
– Már régen hátat kellett volna fordítanom neked! –
Tessa meglöki a mellkasomat. – Nem is tudom, miért vagyok
itt egyáltalán! Azonnal idejöttem, amikor Landon felhívott! –
Tessa már vörös arccal üvölt velem. Beszéd közben gyorsan
megnyalja a száját, majd folytatja az ingerült szózuhatagot.
– A szobámban hagytam a barátomat, aki elviseli a
társaságomat, ahogy te fogalmaztál, és idejöttem hozzád!
Lassan fogom fel a szavai értelmét. Tényleg otthagyta a
fiúját, hogy idejöjjön. Csak miattam van itt. Talán mégsem
vagyok olyan rossz, mint hittem, és Tessa ezt látja rajtam.
– Tudod, mit? Igazad van, Hardin, tényleg szánalmas
vagyok. Szánalmas, hogy idejöttem, és az is szánalmas, hogy
megpróbáltam…
Odalépek hozzá, és az ajkára szorítom a számat. Tessa
megpróbál ellökni magától, de aztán érzem, hogy a teste
elernyed a karomban.
– Csókolj meg, Theresa – könyörgöm neki. – Kérlek,
csókolj meg! Szükségem van rád. – Megpróbálom még
egyszer rávenni, hogy megcsókoljon. A nyelvemmel
szétnyitom az ajkát. Hirtelen megadja magát, és készséges
lesz. Hozzám bújik, felsóhajt, én pedig a két kezembe
veszem az arcát, és mohón iszom az ízét.
A nyelvemmel megcirógatom az alsó ajkát. Tessa
megborzong. Átölelem, és a nyugalmába kapaszkodom. Zajt
hallok a házból, mire Tessa elhúzódik tőlem. Nem csókolom
meg újra, de a karomat nem veszem le róla.
– Hardin, most már tényleg mennem kell. Nem
csinálhatjuk ezt tovább, mert egyikünknek sem jó –
motyogja lehajtott fejjel.
Hazudik magának. Meg tudjuk oldani, hogy jó legyen.
– De igen – erősködöm. Nem tudom, honnan van bennem
ez a hirtelen támadt bizakodás, de nagyon jó érzés.
– Nem. Gyűlölsz engem, és nem akarok tovább a
bokszzsákod lenni. Képtelen vagyok eligazodni rajtad. Az
egyik percben közlöd velem, hogy ki nem állhatsz, és
megalázol a legintimebb élményem után…
Tényleg ezt tettem. Elszúrtam… Meg kell magyaráznom
neki, hogy néha szándékosan elszúrok dolgokat. Mindig
ilyen voltam. A nagymamám tizenkét éves koromban
születésnapi zsúrt akart nekem rendezni. Elküldte a
meghívókat, és rendelt egy különleges tortát. A buli napján
mindenkinek azt mondtam, hogy a zsúrt lefújom, és egész
nap a szobámban duzzogtam. Hozzá sem nyúltam a tortához.
Néha csak úgy elszúrok dolgokat… De majd megtalálom a
módját, hogy leszokjak erről. Ha ez kell ahhoz, hogy Tessa
újra megcsókoljon, és megint érezzem, ahogy elengedi
magát az érintésemtől, akkor bármit megteszek.
Megpróbálok a szavába vágni, de a számra szorítja a
mutatóujját. Ha nem lenne rajta egy ragtapasz, akkor
megcsókolnám a sebét.
– A következő percben pedig megcsókolsz, és azt
mondod, szükséged van rám. Melletted teljesen kifordulok
magamból, és nem szeretem azt a személyt, akivé ilyenkor
változom. És borzalmasan érzem magam, amikor
gorombáskodsz velem.
– Ki vagy, amikor velem vagy? – kérdezem. Tetszik a
személyisége. Jobb, mint a legtöbb ember, akivel
találkoztam.
– Egy olyan személy, amilyen nem akarok lenni. Aki
megcsalja a barátját, és állandóan sírva fakad. – Tessa
hangja megbicsaklik. Szégyelli, hogy ilyen lesz mellettem. Ez
rosszulesik. Azt szeretném, ha boldoggá tenné az együtt
töltött időnk. Szeretném, ha ő is ugyanúgy vágyna rá, mint
én.
– Tudod, szerintem ki vagy ilyenkor? – kérdezem, és a
hüvelykujjammal megcirógatom az állát. Az érintésemtől
megrebbennek a szempillái, és lehunyja a szemét.
– Ki? – Olyan halkan suttog, hogy alig hallom. Nyugalom
telepszik ránk, miközben Tessa várja a válaszomat.
Az igazat mondom neki.
– Te magad. Szerintem ez az igazi éned, csak mindig
azzal törődsz, hogy mások mit gondolnak rólad, ezért nem
jöttél még rá. – Nagy levegőt veszek. – És tudom, mit tettem
veled, miután megujjaztalak… – Tessa összerezzen a
goromba szóhasználatomtól, ezért gyorsan helyesbítek: –
Mármint a közös élményünk után. Tudom, hogy elszúrtam.
Szörnyen éreztem magam, miután kiszálltál a kocsiból.
– Nem hiszem. – Tessa megforgatja a szemét.
 – Esküszöm, hogy így volt. Tudom, hogy rossz embernek
tartasz, de… Ha veled vagyok, szeretnék… – Nem tudom
befejezni a mondatot. Tessa egyre jobban belém eszi magát,
és ez ijesztő. – Mindegy…
– Fejezd be, amit mondani akartál, Hardin, különben
esküszöm, hogy azonnal lelépek! – Látom rajta, hogy
komolyan beszél. Csípőre tett kézzel, hűvös pillantással
várja a folytatást.
– Ha veled vagyok, szeretnék jó lenni hozzád, Tess –
suttogom, mire Tessa halkan felkiált.
 húsz

Bepánikolt, amikor a lány fel akarta címkézni a kapcsolatukat, és elköteleződést

követelt tőle. Úgy érezte magát, mint egy vadállat, akit sarokba szorítottak és
csapdába ejtettek. A ketrece az őszinteség volt, és a lány azzal fenyegette, hogy
ráfordítja a zárat, és eldobja a kulcsot. Nem akarta elveszíteni, de az idő
múlásával egyre nehezebb volt megtartani őt. Tessa megfordította az
erőviszonyokat, és olyan dolgok után kezdett érdeklődni, amiket nem lett volna
szabad soha megtudnia. Tessát nem lehetett leállítani, amikor többet követelt
tőle, de ha ő akart többet, a lány ellenkezett, és kifogásokat keresett.

Ez nem működne, Hardin. Nagyon különbözőek vagyunk.

Először is, te nem jársz senkivel. Már elfelejtetted? – förmed
rám, és ellép tőlem. Remélem, nem akarja elhagyni az apám
házát. Az igazi különbség köztünk a jövő tervezése.
Házasság, együttélés, szakítás, nem szakítás. Tessa
kényszeresen meg akarja tervezni az egész életét, de én
nem. Szerintem már ő is tudja, hogy nem jól kezelem a
nyomást ezen a téren. Mégis állandóan arra akar
kényszeríteni, hogy jobb legyek, és megfeleljek neki.
– Nem vagyunk különbözőek… Ugyanazokat a dolgokat
szeretjük. Például mindketten imádjuk a könyveket –
érvelek.
Mindig védekeznem kell előtte.
– Nem jársz senkivel – ismétli meg gúnyos hangon.
– Tudom, de lehetnénk… barátok?
Barátok? Ezt komolyan mondod, Hardin?
Tessa bosszús arcot vág.
– Nemrég azt mondtad, hogy nem lehetünk barátok. És
nem is fogok barátkozni veled, mert tudom, mire gondolsz.
Ugyanazokat a jogokat akarod, mintha a fiúm lennél, de
minden elkötelezettség nélkül.
Elengedem, és megtántorodok, de gyorsan összeszedem
magam.
– Miért olyan rossz ez? Miért akarsz mindent
felcímkézni? – Most jólesik a köztünk lévő távolság és a friss
levegő.
– Azért, mert van önbecsülésem, még ha mostanában
nem is tanúsítottam túl sok önuralmat. Nem leszek a
játékszered! Már csak azért sem, mert közben úgy bánsz
velem, mint egy felmosóronggyal. – Tessa ingerülten
felemeli a kezét. – Ráadásul már foglalt vagyok, Hardin.
Azt a srácot hozza fel kifogásnak? Ugyan már! Kit akar
becsapni?
– Most mégis itt vagy – jegyzem meg gúnyosan.
A fiúját emlegeti, és vele próbál bosszantani, de kiakad,
amikor Molly felbukkan mellettem. Nem veszi észre, hogy
kettős mércével mér minket, és a bennem lévő pia miatt ezt
most még jobban zokon veszem. Elég okos vagyok, hogy
átlássak a szitán, de elég ostoba ahhoz, hogy próbáljak
rendes lenni vele. Ugyanakkor eléggé be vagyok piálva, hogy
magasan tegyek az egészre. Az apám étkezőjét is ripityára
törtem.
– Szeretem őt, és ő is szeret engem! – jelenti ki Tessa, és
szinte rám vicsorog.
A szavai a szívembe hasítanak. Ellépek tőle, és a székre
rogyok. A fenébe, már megint elveszítettem az
egyensúlyomat.
– Ne mondd ezt nekem! – Felemelem a kezem, mintha
azzal meg tudnám védeni magam a szavaktól.
Tessa nem hátrál meg. Nagyon ki van kelve magából, és
át akarja harapni a torkomat.
– Csak azért beszélsz így, mert részeg vagy. Holnap
kijózanodsz, és megint gyűlölni fogsz.
Gyűlölni? Én gyűlölöm őt? Hogyan gyűlölhetném?
Dühösen odébb megyek, és arra koncentrálok, hogy
milyen zöldek itt a fák a sok eső miatt.
– Nem gyűlöllek – válaszolom végül. – Ha a szemembe
nézel, és azt mondod, hagyjalak békén, és soha többé ne
álljak veled szóba, akkor így lesz. – Nem akarom, hogy ezt
mondja, mert megölnének a szavai, de ha így érez, és azt
akarja, hogy húzzak el, akkor megteszem. – Esküszöm,
mostantól kezdve többé nem megyek a közeledbe. Csak
mondd ki, hogy ezt akarod!
Mi lenne, ha így történne? Tessa magával vinné az összes
színt, amit eddig nagy nehezen sikerült összeszednem.
– Mondd ki, Tessa! Mondd, hogy soha többé nem akarsz
látni – folytatom, mielőtt megszólalhatna. Nem tudom ezt
elképzelni. Közelebb lépek hozzá, és megérintem a csupasz
karját. Libabőrös lesz, és észreveszem, hogy kissé kinyitja a
száját.
Odahajolok hozzá.
– Mondd, hogy többé nem akarod érezni az érintésemet –
suttogom, és végigsimítom a nyakát, majd a kulcscsontját.
Tessa már zihál, és nem tud megszólalni. Még közelebb
hajolok, és már csak néhány centiméterre van az ajkunk
egymástól. Érzem a testéből áradó forróságot. Olyan, mintha
elektromosság szikrázna köztünk. – Mondd, hogy többé nem
kívánod a csókomat… – teszem hozzá alig hallható hangon.
Tessa megremeg.
– Mondd, Theresa – erősködöm, pedig nem akarom ezt
hallani.
Olyan halkan nyöszörgi a nevemet, hogy nem is hallom,
de megérzem a leheletét az ajkamon.
– Nem tudsz ellenállni nekem, Tessa, ahogy én sem
neked. – A kijelentésem hallatán kételkedő arcot vág, de
nem háborodik fel. – Maradj velem ma éjjel – kérlelem, az
ajkába lehelve a szavakat.
Tessa a ház felé pillant, és elhúzódik tőlem. Megfordulok,
hogy megnézzem, mi riasztotta meg. Nem látok semmit. Azt
mondja, hogy mennie kell.
Nem mehet el. Még nem állok készen arra, hogy egyedül
legyek ebben a házban. El sem tudom hinni, hogy itt fogok
maradni éjszakára.
Halkan elkáromkodom magam.
– Kérlek… Kérlek, maradj. Maradj velem ma éjjel, és
majd reggel eldöntöd, hogy szóba akarsz-e még állni velem.
– Ennek nem örülnék, de sajnos benne van a pakliban. – De
most kérlek, maradj. Könyörgök neked, pedig nem szoktam
könyörögni, Theresa.
Még soha életemben nem könyörögtem senkinek. Az ital
vagy Tessa őrjít meg ennyire? Nem tudom megállapítani.
Tessa bólint, és a szeme csillog a lámpa fényében.
– És mit mondok majd Noah-nak? – A név hallatán belém
nyilall a fájdalom, mert arra emlékeztet, hogy Tessa csak
átmenetileg az enyém. Több időre van szükségem, amit vele
tölthetek. – Vár engem, és nálam van a kocsija –
magyarázza.
A szobájában hagyta a fiúját? Miattam?
Nem tudom, mire véljem ezt. Szakítottak? A pasi tudja,
hogy itt van velem? A srác valószínűleg a nevemet sem
ismeri. Nagyon szeretném tudni, Tessa mit érez irántam.
Steph nem közöl velem semmit, és Tessa még kevesebbet
árul el az érzelmeiről.
Tényleg ennyire érdekli, mit gondol a fiúja? A házat
bámulom. A kőfalra zöld indák kúsznak. A lámpák fénye
ragyogásba vonja az épületet. Tessának valószínűleg most
esik le, hogy mit csinál valójában.
– Mondd neki, hogy itt kell maradnod, mert… Nem
tudom. Ne mondj neki semmit. Mi a legrosszabb, amit tehet?
Szeretném tudni, Noah-nak miért van ilyen nagy hatalma
felette. Tessa felsóhajt, előrebiggyeszti az alsó ajkát, és
komoly aggodalom jelenik meg az arcán. Mi lehet ennyire
rossz? A srác beárulja az anyukájának? Ugye Tessa tisztában
van vele, hogy már tizennyolc éves?
– Egyébként már biztosan alszik – jegyzem meg, és
szerintem igazam van. A srác középiskolás, és valószínűleg
korán szokott lefeküdni.
Tessa megrázza a fejét. A terasz korlátjának
támaszkodom, és várom, mi lesz.
– Nem. Nem tud visszamenni a szállodába.
Szállodába? A srác egy szállodában lakik? Elég idős
egyáltalán, hogy egyedül kivegyen egy szobát?
– Szállodába? Micsoda? Nem nálad lakik? – Teljesen el
vagyok képedve.
– Nem. Kivett egy szobát egy közeli szállodában. – Tessa
a terasz fapadlóját nézi, és idegesen topog a lábával.
Zavarban van.
– És te is ott szállsz meg a hétvégén?
– Nem, csak ő – magyarázza feszengve. – Én meg a saját
szobámban vagyok.
Ez képtelenség! Tetszik egyáltalán annak a pasinak?
Tetszenek neki egyáltalán a nők? Megnézte már Tessát
alaposabban?
– Biztos vagy benne, hogy heteró? – Ezt meg kell
kérdeznem. Kizárt, hogy a csávó a nőkre bukik. Vagy
megcsalja Tessát, ami elég nagy szemétség lenne tőle… De
nekem sokat segítene.
Bár igaz, hogy Tessa is ugyanezt teszi vele.
Tessa elszörnyedve mered rám.
– Hát persze!
Ezek szerint nem tartja furcsának, hogy a fiúja nem akar
vele aludni.
– Ne haragudj, de itt valami nem stimmel. Ha az én
barátnőm lennél, nem tudnám magam távol tartani tőled.
Minden alkalmat megragadnék, hogy dugjak veled. – Ez így
van. Minden reggel úgy ébreszteném fel, hogy arccal a lába
közé buknék. Este pedig úgy megkefélném, hogy magánkívül
kiáltozná a nevemet.
Tessa elpirul, és elfordítja a fejét. Tetszik, hogy ilyen
hatással vannak rá a szavaim. A sötétségtől megfájdul a
fejem. A fák túl hevesen hajladoznak, és a törzsük
természetellenesen kifacsarodik. Szeretnék már odabent
lenni. Vele. Főleg egy ilyen este után.
Tessához fordulok, és az ajkát nézem.
Tessa a házra pillant, aztán rám.
– Itt alszol? – kérdezi.
Bólintok, és kinyújtom a kezemet. Ő is itt fog maradni.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy Ken házában alszom,
azok után, amit művelt velem.
– Igen, és te is. Menjünk. – Megfogom a kezét, mielőtt
tiltakozhatna.
 Elindulunk a ház felé, és Tessa megpróbál gyorsabban
lépkedni, hogy kiszabadítsa a kezét. De az én lábam
hosszabb, ezért kéz a kézben megyünk végig a konyhán.
A padlón még mindig elég nagy a rendetlenség. A kuka
tele van a törött porcelán étkészlet darabjaival, és az
üvegszilánkok nagy részét már felseperte Landon. A jóságos
Landon majd rendet rak. Hiszen megkapja az apámat. Sőt
már régen meg is kapta. Ken Scott mindig valami vagy
valaki másé volt, sosem az enyém. A whisky, a bárok, Karen,
Landon, ez a nagy ház. Mindig voltak és vannak az életében
fontos dolgok, de egészen tavalyig nekem nem jutott benne
hely. És most azt hiszi, hogy jó képet fogok vágni az új
életéhez? Még mit nem!
Szorosan fogom Tessa kezét, miközben átmegyünk a
házon, és felmegyünk a lépcsőn. Emlékszem, hogy a szobám
az emeleti folyosó végén van. Rengeteg az ajtó odafent. Nem
szeretnék besétálni Landon szobájába, és rajtakapni, ahogy
éppen recskázik.
Végre odaérünk az utolsó ajtóhoz. Tessa egész idő alatt
csendben lépked mellettem, és ennek örülök. Nem
szeretném túl erőszakosan győzködni, és még le kell
csillapodnom, mert egyre csak az jár a fejemben, hogy a
spermadonorom egy rohadék.
A szobában sötétség fogad. Nehezen találom meg a
kapcsolót.
– Hardin… – suttogja Tessa a sötétben.
A függöny résnyire el van húzva, és a hold fénye
beszűrődik a szobába. Elengedem Tessa kezét, és beljebb
lépek. Lehetetlenség megtalálni azt az átkozott kapcsolót!
Tovább tapogatok a falon, de hiába.
Mi a fene van már?
A szoba másik végében mintha egy asztal körvonalait
látnám, rajta egy lámpával, ezért arrafelé botorkálok. A
lábujjamat beverem valami keménybe, és majdnem
elvágódok a padlón.
– A rohadt életbe! – sziszegem dühösen. Lehet, hogy
nincs is lámpa ebben az átkozott szobában. Ken és Karen ki
akart szúrni velem.
 Amikor az asztalhoz érek, a kezem egy lámpaernyőbe
ütközik. Na végre!
– Itt vagyok – nyugtatom meg Tessát, és meghúzom a
lámpa zsinórját. Majdnem megvakít a hirtelen támadt
fényözön. Meglep, hogy egy ilyen kis lámpának ennyire erős
a fénye. Pislogok néhányat, és körülnézek a szobában. Az én
szobámban.
A szobámban, amit sosem használtam. Egyszer sem.
Egy puccos szállodára emlékeztet. A halványszürke
falakat hófehér szegélyek díszítik a mennyezetnél meg a
padlónál. A szőnyegen látszik, hogy frissen porszívózták, és
a porszívó feje csíkokat hagyott benne. Az ágy hatalmas, és
egy halom díszpárna sorakozik rajta a drága cseresznyefa
ágyfejnek támasztva. Elképzelem, hogy Tessa meztelenül
hever a sötétszürke ágytakarón. De sajnos, ez nem így van.
Egy íróasztal mellett áll, ami ugyanabból a fából készült,
mint az ágy, és egy vadonatúj Macintosh asztali számítógép
terpeszkedik rajta. Sznob állatok.
Megdörzsölöm a tarkómat.
– Ez az… én szobám – jelentem be. Nem tudom, mit
mondjak még róla.
Tessa az alsó ajkába harap.
– Van itt egy szobád?
Nem érzem a magaménak, de tulajdonképpen az. Ken
már többször beszélt a szobáról, ami itt vár rám. Mintha le
kéne hidalnom a nagy ágy meg a hatalmas monitor láttán.
– Igen. De még sosem aludtam benne… Ma töltöm itt
először az éjszakát – magyarázom zavartan. Szeretném, ha
nem kérdezne többet, de tudom, hogy hiába reménykedem.
Az ágy lábánál egy fából készült nagy tárolódoboz áll,
aminek csak egy funkciója lehet: ágyazáskor abba kell tenni
a díszpárnák tömegét. Most viszont ráülök, és leveszem a
bakancsomat. Tessa figyel engem, és valószínűleg
kérdéseket fogalmaz magában. A zoknimat is leveszem, és a
bakancsomba tűröm. A bokámon apró vágások vannak.
Néhány szilánk a bakancsba eshetett. Remek.
Tessa láthatóan végzett a kérdései listájával, mert
közelebb lép, és kinyitja a száját.
 – Miért nem?
Nagy levegőt veszek, és úgy döntök, hogy normálisan
válaszolok.
– Mert nem akarok. Gyűlölöm ezt a helyet – közlöm vele
őszintén. Tényleg gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy anyámnak egy
ősrégi, piszkos matraca volt, és gyerekkorom óta nem tudott
új paplant és ágyneműt venni.
Miközben Tessa feldolgozza a válaszomat, és a következő
kérdését fogalmazza, én kigombolom és letolom a
nadrágomat. Tessa rémült arcot vág, amikor néhány
másodperc múlva bokszerben állok előtte.
– Mit csinálsz? – kérdezi.
– Levetkőzöm – közlöm vele, és felvonom a
szemöldökömet. Tudom, hogy szeret kíváncsiskodni, de
miért kell ennyi fölösleges kérdést feltennie?
– De úgy értettem, hogy miért? – Tessa a bokszeremet
bámulja. Nem is tagadhatja, hogy most a farkamra gondol.
A szemébe nézek.
– Nem fogok szűk farmerban és bakancsban aludni. –
Hátrasimítom a homlokomba hulló hajamat.
– Értem – motyogja Tessa.
Várom, hogy mondjon még valamit, de hiába. Figyelem
az arcát, miközben leveszem a pólómat. A pillantása a
nyakamról a hasamra siklik, és megbámul minden egyes
fekete vonalat rajtam. A tetovált fára koncentrál a
leghosszabban. Vajon tetszik neki, vagy visszataszítónak
tartja az énemnek ezt a részét? Zavarba hoz a merő
pillantása. Nem tudom, mit csináljak, amíg a hibákat keresi
rajtam. Libabőrös leszek tőle. Nem forróságot érzek a
bőrömön, hanem mintha valaki hideget fújna rá.
Tessa még mindig bámul, és a testemet méregeti.
Meglepődik, amikor hozzávágom a pólómat. Annyira el van
mélyedve, hogy nem tudja elkapni. Vajon mivel tudnám
rávenni, hogy ő is levetkőzzön, és én is megbámulhassam?
Én is szívesen megvizsgálnám a teste minden porcikáját,
minden apró hibáját, ami őt zavarja, de én észre sem
venném.
Bárcsak tudhatnám, mire gondol! Bárcsak jobban
ismerném! Azon kapom magam, hogy szeretném, ha más
körülmények között találkoztunk volna. Lehetett volna a
szomszédom, aki betoppan hozzám, és kölcsönkér valamit,
én pedig annyi kérdést tehetnék fel neki, amennyit akarok.
Megkérdezném, miért kérdezősködik olyan sokat, miért
ráncolja mindig a szemöldökét, amikor zavarban van vagy
dühös. Arra is rákérdezhetnék, mit akar kezdeni az életével.
És hogyan érezné magát, ha többé nem látna. És meg tudna-
e bocsátani nekem.
De a valóságban még mindig idegenek vagyunk. Alig
ismer, és ha a felét tudná annak a sok baromságnak, amit
elkövettem, már nem érdeklődne irántam ennyire. A tetkóim
már nem lennének izgalmasak vagy ijesztőek számára, mert
a viselt dolgaim teljesen kiábrándítanák.
Óvatosnak kell lennem, mert ha eltűnik a
titokzatosságom, akkor Tessa is eltűnik az életemből.
A sok töprengéstől szédülni kezdek. A piás bódulat már
múlik, de a fejem még elég zavaros. Gyorsan ki kell
józanodnom.
– Felveheted. – A pólóra mutatok, és rámosolygok. –
Gondolom, nem akarsz csak fehérneműben aludni. Persze
semmi kifogásom ellene, ha mégis úgy döntesz.
– Jó lesz a saját ruhám is – válaszolja bizonytalanul. Nem
akar a buggyos blúzában meg a bő szoknyájában aludni.
Pedig tetszik a világoskék blúza, mert passzol a szeme
színéhez. Ilyesmi ezelőtt eszembe sem jutott volna… Passzol
a szeme színéhez? Mit jelent ez egyáltalán?
Tessa jobban összezavar, mint a whisky.
– Rendben, ahogy akarod. Ha kényelmetlenkedni akarsz,
én nem bánom. – Az ágyhoz lépek, felkapom az első kezem
ügyébe kerülő díszpárnát, és a padlóra hajítom.
Tessát ez láthatóan zavarja. Vagy inkább az, hogy
félmeztelen vagyok? Nem tudom. Az ágy lábához lép, és
kinyitja a ronda tárolót.
– Ne dobd le a párnákat! Ide kell őket tenni –
magyarázza, mintha nem tudnám. Azt hiszi, hogy még sosem
láttam ilyet? Egyedülálló anya nevelt, ezért fogalmam sincs,
hogyan kell egy csomó drága díszcuccot beletenni egy
dobozba?
Nem, Hardin. Csak segíteni próbál… Megpróbálom
megnyugtatni magam. Mindig a legrosszabbra gondolok, és
ezt nem szeretem. Elevenen felfalnak a félelmeim. Felkapok
egy még díszesebb párnát, és azt is a padlóra hajítom. Tessa
felsóhajt, és morgolódva lehajol, hogy felvegye.
Miközben Tessa szobalányosat játszik, én felhajtom a
paplant, és bemászok az ágyba. Még senki sem aludt benne.
Úgy érzem magam, mintha a felhőkön hevernék. Még jobb,
mint egy szálloda. A karomat a fejem alá teszem, és figyelem
Tessát, aki engem figyel. Mindig ez van, ha együtt vagyunk:
néz engem, én pedig őt. Méregetjük egymást.
Keresztbe teszem a bokámat, és kényelmesen
elhelyezkedem. Tessa az utolsó párnát is bedobja a ládába,
és lehajtja a tetejét. Rendmániás.
Egész éjjel ott fog állni? Jobb lenne, ha kihámozná magát
a bő gönceiből, és bemászna mellém az ágyba.
– Ugye nem fogsz nyafogni, hogy egy ágyban kell
aludnod velem?
– Nem. Elég nagy az ágy, elférünk rajta ketten. – Rám
mosolyog, és igyekszik fesztelennek tűnni, de észreveszem,
hogy remegő kézzel piszkálja a körmeit. Most könnyed akar
lenni. Ez tetszik.
– Na, ez az a Tessa, akit szeretek – viccelődöm. A szeme
egy pillanatra elkerekedik, de nem törődöm vele, miért. Ma
nem. Ma nem gondolok erre.
Tessa kibújik a cipőjéből, és ügyetlenül felmászik
mellém. Teljesen felöltözve marad, és a hatalmas ágy szélére
húzódik. Amikor lefekszik, megfordul a fejemben, hogy
közelebb kúszom hozzá, de félek, hogy megijed, és leesik az
ágyról. Elképzelem, hogy lepottyan a padlóra, és elnevetem
magam, mire odafordul hozzám.
– Mi olyan vicces? – Már megint ráncolja a szemöldökét.
Átkozottul aranyos ilyenkor.
– Semmi – vágom rá. Nem segítené az ügyemet, ha
elárulnám neki, hogy elképzeltem, amint lepottyan az
ágyról. De nevetnem kell, amikor meglátom a duzzogó arcát.
– Mondd meg! – Egy pillanatra rám néz, és szándékosan
előrebiggyeszti az alsó ajkát. Az ajka eszméletlenül
dugnivaló. Alig várom, hogy a farkamat a szájába vegye.
Bekapom az ajakpiercingemet, mert arra gondolok, milyen
lenne látni és érezni, ahogy bólogat rajtam. A fém lehűti a
meleg nyelvemet.
Oldalra fordulok, és egy kicsit közelebb húzódom hozzá.
– Még sosem aludtál fiúval, ugye? – Tulajdonképpen én
sem aludtam még egy lánnyal sem. Nem szokásom. Nem
tudom, most mi van, de nem törődöm vele.
– Nem.
Megkönnyebbülök. Elmosolyodom, mert tetszik, hogy én
vagyok az első pasi, akivel egy ágyban alszik. Örülök, hogy
ennyi mindenben első lehetek nála. Valójában ezen a téren
én is sokat adhatok neki.
Tessa velem szemben fekszik, alig másfél méterre tőlem.
Még mindig rajta vannak a vastag ruhák, és ez megőrjít.
Kinyújtja a kezét, és megérinti a gödröcskét az arcom jobb
oldalán. Ez egy nagyon egyszerű, mégis gyengéd mozdulat.
Az elmúlt tíz évben senki sem érintette meg az arcomat, még
az anyám sem. Szex közben néha megcsókolom a lányokat,
de még nekik sem engedem meg, hogy az ujjukkal a
testemhez érjenek.
A szemébe nézek, és felismerem a félelmet a
pillantásában. Elhúzódik, de megragadom a kezét, és
visszateszem az arcomra. Jólesik az érintése. Olyan finom és
gyengéd. Szeretném, ha mindenhol megérintene.
– Nem fér a fejembe, hogy még senki sem fektetett le… A
precíz tervezgetéseid biztosan megvédtek, és kialakítottad a
magad kis ellenállását – próbálom ugratni. Biztosan van
valami oka annak, hogy ilyen tapasztalatlan. Kell lennie
valamilyen magyarázatnak.
– Igazából még sosem kellett úgy ellenállnom – ismeri
be. Nem hiszek a szavainak, de a szemének igen. Mégis
nagyon nehéz elfogadni, hogy ez az igazság.
– Most hazudsz, vagy a vakok intézetébe jártál. – A
gyönyörű szájára nézek, és úgy folytatom. – Elég a szádra
néznem, és máris kemény leszek, mint a kő. – Ez tényleg így
van. Ha lenyúlna, érezné, hogy igazat beszélek. Majdnem
közlöm is ezt vele, de nem akarom elrontani a pillanatot.
Egyelőre beérem azzal az elégtétellel, hogy Tessa halkan
felkiált a mocskos szavaim hallatán. Felnevetek, és arra
gondolok, milyen sokféle módon meg tudnám őrjíteni. Olyan
érzés lenne, mintha egy vadonatúj kocsiba ülnék, és
hallanám, ahogy a motor először felbúg. Azt akarom, hogy
Tessa doromboljon – sőt legjobb lenne, ha sikoltozna, de ezt
Landon miatt nem lehet. Ma éjjel lassan fogok haladni, de
többet akarok mutatni neki, mint akkor a pataknál. Az csak
az egyik trükköm volt a sok közül.
Megnyalom a számat, aztán megfogom Tessa kezét, és a
számhoz emelem. Hangosan beszívja a levegőt, amikor a
kezét végighúzom a nedves ajkamon, és gyengéden
beleharapok a mutatóujjába. Tessa felnyög, és a farkam
megrándul a bokszerben. Most a nyakamra teszem a kezét.
Olyan jó érzés, hogy megérint… Valósággal megrészegülök
tőle. A pia hatása már elmúlt, és most egy konok szőke lány
ejt kábulatba. Tessa elhúzza a kezét, én pedig az ölembe
teszem az enyémet. Tessa végigcirógatja a tetovált indát a
nyakamon. Nem tudok másra figyelni, csak az ujja nyomán
támadt kellemesen hűvös érzésre.
Néhány percnyi csend után én szólalok meg. Kíváncsi
vagyok, ágaskodik a farkam, és jól akarom érezni magam
vele. Megint megfogom a kezét.
– Tetszik, ahogy beszélek veled, ugye?
Addig bámulom, amíg felgyorsul a lélegzete, és elfordítja
a tekintetét.
– Látom, hogy vörös lett az arcod, és gyorsabban veszed
a levegőt. Válaszolj, Tessa! Használd az ellenállhatatlan
ajkadat. – Bárcsak többféle módon is használná! Tessa nem
válaszol. És eddig azt hittem, hogy én vagyok konok.
Közelebb húzódom hozzá, és megfogom a csuklóját. Tessa
teljesen fel van hevülve, és már az egész teste rózsaszín lett.
Őrjítő a látvány.
Amikor megszólal, arra számítok, hogy az irántam érzett
vonzalmáról fog beszélni. Tévedek.
– Bekapcsolnád a ventilátort? – Ez komoly, Theresa?
Máris lúzernek tart? Azt hiszi, hogy kimászom ebből a
kényelmes ágyból, ahol ilyen közel van hozzám? Belenézek a
szürke szemébe. – Kérlek… – suttogja, és merőn állja a
pillantásomat. Én pedig azon kapom magam, hogy kimászom
az ágyból. Átkozottul ügyesen csinálja.
Elégedettnek tűnik, amikor visszanézek rá. És látom
rajta, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát azokban a
nehéz ruhákban. A szoknyájában majdnem annyi anyag van,
mint a paplanban.
– Ha meleged van, le kéne venned azt a sok vastag
göncöt. Kész csoda, hogy el tudod viselni magadon ezt a
szoknyát.
Tessa elmosolyodik, és megforgatja a szemét.
Pedig komolyan gondolom, amit mondtam. Rémesen
öltözködik.
– Az alakodhoz illő cuccokat kéne hordanod, Tessa. Ezek
a ruhák eltakarják az idomaidat. – A mellére nézek, de alig
látom. – Ha nem láttalak volna melltartóban és bugyiban,
nem is gondolnám, milyen szexi és formás a tested. Ez a
szoknya pontosan úgy néz ki, mint egy krumpliszsák.
Tessa felnevet. Ez jobban ment, mint gondoltam.
– Szerinted mit kéne hordanom? Neccruhát vagy pánt
nélküli csőtopot? – Tessa felvont szemöldökkel várja a
válaszomat.
Elképzelem csőtopban és rövid farmersortban.
– Nem… Illetve mindkettőt szívesen látnám rajtad, de
nem. Rendesen eltakarhatod magad, de azért nem kell a
méretednél kétszer nagyobb leplekbe burkolóznod. Ez a blúz
teljesen eltünteti a melledet, pedig a cickóidat vétek
elrejteni.
– Légy szíves, ne használj ilyen szavakat! – Tessa
megcsóválja a fejét, én meg nevetve visszamászom az ágyba.
Nem tudom, milyen közel merészkedhetek hozzá, de lassan
közelebb kúszom hozzá, amíg gyakorlatilag összeér a
testünk. Tessa feláll, és felkel az ágyból. Összeszorul a
szívem.
– Hová mész? – kérdezem. Ugye nem dühítettem fel
annyira, hogy elmenjen?
Tessa gyors léptekkel a szoba másik végébe siet.
 – Átöltözni – válaszolja, miközben lehajol, és felkapja a
piszkos pólómat a padlóról. Elmosolyodom, mert örülök,
hogy szívesen felveszi. Pont, ahogy akartam.
– Fordulj meg, és ne leskelődj – förmed rám, mintha
gyerek lennék. Úgyis tudja, hogy nézni fogom.
– Nem – vágom rá, mire haragos lesz a pillantása.
– Mi az, hogy „nem”? – kérdezi ingerülten.
Elhatározom, hogy őszinte leszek.
– Nem fogok elfordulni. Látni akarlak.
Tessa bólint, aztán leoltja a villanyt. Milyen huncut!
Felsóhajtok, és nagyon élvezem, hogy így játszik velem.
Hangosan tiltakozom az értésére adva, hogy nem leszek fair,
ha ő sem az. Hallom, hogy egy nehéz anyag a padlóra esik.
Ez a szoknya lesz. Meghúzom a lámpa zsinórját, és Tessa
ijedten ugrik egyet a hirtelen támadt fényben.
– Hardin! – Úgy mondja ki a nevemet, mintha egy
szitokszó lenne.
Én viszont leplezetlenül bámulom, és tetőtől talpig
végigmérem.
Tessa nagy levegőt vesz, és felemeli a karját, hogy
felvegye a pólómat. A melltartója fehér, és nincs kipárnázva.
Nincs is rá szüksége. A bugyija hasonló anyagból készült, és
szinte az egész fenekét eltakarja. A popója tökéletes. Kerek
és feszes… Ott is meg szeretném dugni.
– Gyere ide – suttogom. Alig várom, hogy
megérinthessem a testét. Tessa elindul az ágy felé, és úgy
érzem magam, mintha a színházban lennék. Jobban akarom
látni, ezért felülök, és az ágydeszkának támaszkodom. Tessa
elpirul a merő pillantásomtól, de én annál jobban élvezem a
látványt.
Amikor odaér hozzám, megfogja a kezem, én pedig
magamhoz vonom. Lovagló ülésben helyezkedik el rajtam,
de felemeli magát, hogy ne érjen a testemhez. Beindul a
fantáziám, és lenyomom a csípőjét. Tessa az ajkába harap,
és a szemembe néz. Először elfordítom a fejem, mert érzem,
hogy ágaskodni kezd a farkam. Tessa combja lágy és
hívogató, és nagyon szexi, ahogy a póló felcsúszik a csípőjén.
Rámosolygok, és leplezetlenül gyönyörködöm benne.
 – Sokkal jobb. – Várom, hogy elmosolyodjon, de inkább
zavartnak tűnik.
– Mi a baj? – Gyengéden megcirógatom az arcát, mire
halványan elmosolyodik, és lehunyja a szemét. Megfordul a
fejemben, hogy most tulajdonképpen megsértem a fogadás
szabályait. Szerintem már régen túl vagyok rajta.
– Semmi… Csak nem tudom, mit tegyek – ismeri be, és
nem néz a szemembe. Tudom, hogy zavarban van.
Nem akarom stresszelni, vagy erőltetni. Bármit csinál, az
nagyon élvezetes lesz. De hogyan magyarázzam ezt el, ha
nem mutatom meg?
– Tegyél bármit, amit csak akarsz, Tess! Ne gondolkodj
annyit!
Tessa felemeli a kezét, és látom rajta, hogy meg szeretné
érinteni a csupasz mellkasomat. Amikor mégsem nyúl
hozzám, felnézek rá. A pillantásával engedélyt kér, hogy
hozzám érhessen. Ezt még senki sem tette velem. Zavartan
bólintok. A mutatóujja lassan végigsiklik a mellemen, a
hasamon, és a bokszerem gumijánál áll meg. Megpróbálok
mozdulatlan maradni, pedig legszívesebben megragadnám a
csípőjét, hanyatt fordítanám, és úgy megdugnám, hogy
beleolvad a matracba. Lehunyom a szemem, és élvezem,
ahogy az ujja megtapogatja a tetkóimat. Imádom, amikor ezt
csinálja.
Amikor elveszi a kezét, kinyitom a szemem. Többet
akarok. Függő lettem, nem tagadhatom.
– Nem baj, ha… Megérinthetlek? – kérdezi Tessa
bátortalanul, és a dudorodó bokszeremre pillant.
Hát persze! Nem akarom ezt kiabálni, ezért csak
bólintok.
– Persze – válaszolom könyörgő hangon.
Tessa idegesnek tűnik, és bátortalanul a farkam felé
nyúl. Sokáig nem meri megfogni az ágaskodó dorongomat,
csak fölötte tartja a kezét. Aztán óvatosan tapogatni kezdi,
mintha félne, hogy mit talál a fekete anyag alatt. Gyengéden
le-fel mozgatja rajta az ujját, amitől tovább dagad a
bokszerem.
– Megmutassam, mit kell csinálnod? – kérdezem.
Szeretném, ha jól érezné magát.
Tessa bólint, mire megfogom a kezét, és a bokszeremre
teszem. Segítek neki megragadni a farkamat. Gyengéden
megszorítja, mire felnyögök, és elengedem a kezét. Már érti
a dolgát. Tudja, hogy teljesen az uralma alatt vagyok, és
igyekszik ártatlan arcot vágni, de engem nem csap be. A
pupillája kitágul, az ajka szétnyílik, és az arca kipirul. Őrjítő
a látvány.
– A pokolba, Tessa, ne csináld ezt… – motyogom elfúló
hangon. Felrobbanok, ha ilyen arcot vág.
Tessa azonnal elrántja a kezét. A fenébe, elfelejtettem,
hogy mindent szó szerint vesz.
– Nem! Nem arról beszéltem, hanem hogy ne nézz így
rám – magyarázom sietve.
Tessa ártatlanul megrebegteti a szempilláját.
– Hogy?
– Ilyen ártatlanul… Ettől a pillantástól teljesen
begerjedek, és nagyon sok mocskos dolgot szeretnék veled
művelni. – De még milyen sokat, Theresa!
Tessa ideges lesz, de újra rám teszi a kezét. A fogása nem
olyan erős, mint kéne, de most nem akarom ezt közölni vele.
Majd belejön magától. Segíteni fogok neki, hogy ráérezzen
az ízére. Tessa az ajkába harap, és az őrületbe kerget a
lassú, simogató mozdulataival. Halkan suttogom a nevét.
Szeretném, ha örökké tartana, amit most csinálunk.
– A fenébe, Theresa… Annyira jó a kezed… – A szavaimon
felbátorodik, talán egy kicsit túlságosan is. Megszorítja a
farkam, mire felszisszenek. – Ne ilyen keményen, bébi. –
Tapintatosan megmutatom neki, mire gondolok, de
vigyázok, nehogy zavarba hozzam.
Tessa megcsókol, és lassú mozdulatokkal folytatja.
– Bocsánat – suttogja a nyakamba, és a bőrömhöz ér az
ajka. A nyelve végigsiklik a nyakamon, és a fülemhez kúszik.
Azt a… Ez átkozottul jó! Nekem is meg kell érintenem őt,
mert már nem bírom sokáig.
A melléhez nyúlok, és a melltartójába ütközik a kezem.
– Levehetem… a… melltartódat? – kérdezem könyörögve.
Érezni akarom a szexi testét. A póló alá nyúlok, és érzem a
telt, kerek mellét a tenyeremben. Tessa némán bólint.
Remegő kézzel kikapcsolom a pántot, mire a melltartó
elengedi a mellét. Lehúzom a pántot a vállán és a karján.
Nagy önuralomra van szükségem, hogy ne tépjem le róla a
bájféket. Tessa leveszi rólam a kezét, hogy teljesen le tudjam
venni a melltartót, amit a padlóra hajítok. Aztán újra
megfogom a mellét, és az ajkára szorítom a számat.
Gyengéden megszorítom a kemény mellbimbóit, mire a
számba nyög. Szeretem, ahogy csókol: lágyan, mégis
hevesen. Megragadja a farkamat, és húzogatni kezdi. Tessa
gyönyört ad nekem, az ágyamban, az én pólómat viselve.
– Jaj, Tessa… El fogok menni – suttogom. Nem tudok
uralkodni a testemen. Tessa kezében úgy érzem magam,
mint egy marionettbábu. Ő gerjeszti bennem az érzéseket, és
ő vezet a beteljesülés felé. Lángolok, mégis úgy érzem, hogy
a jeges óceánban lebegek, és legszívesebben hangosan
kiáltoznám a nevét. De inkább megcsókolom, és élvezem a
nyelve lágy érintését. Még mindig a mellét szorongatom, és
a halk nyögései elárulják, hogy nagyon tetszik neki az
érintésem. Aztán a karom az ágyra hanyatlik. Elélvezek, és
forró nedvesség árasztja el a gatyámat, mintha ezer sóhaj
szakadna ki belőlem.
Amikor a lüktetés csillapodni kezd, hátrahajtom a fejem,
és lehunyom a szemem. Tessa még mindig rajtam ül. Boldog
vagyok. Meghaltam, és mindenki legnagyobb meglepetésére
a mennybe kerültem. Aztán érzem, hogy Tessa kezdi
kényelmetlenül érezni magát, ezért kinyitom a szemem, és
ránézek. Egy kicsit aggódom, hogyan fog reagálni erre a
helyzetre. De megnyugszom, amikor rám mosolyog.
Viszonzom a mosolyát, előrehajolok, és megcsókolom a
homlokát. Tessa felsóhajt. Tetszik a hangja.
– Így még sosem mentem el – ismerem be. Szeretem,
hogy új élményeket ad nekem.
– Annyira rossz volt? – kérdezi elszörnyedve. Mindig
rossz következtetéseket von le.
– Micsoda? Nem! Annyira jó voltál. Nem szoktam attól
elélvezni, ha valaki nadrágon keresztül megszorongat.
Tessa maga elé néz, és nem válaszol. Valami nem
stimmel. Megpróbálom felidézni magamban az elmúlt fél
percet. Lehet, hogy megsértettem valamivel? Nem hiszem.
– Mire gondolsz? – teszem fel a kérdést.
Nem válaszol. Mindig azzal vádol, hogy zárkózott
vagyok, de ő is ilyen velem.
– Ugyan már, Tessa… Áruld el! – unszolom. Állandóan
titkolózik előttem, de elvárja tőlem, hogy mindig mindenről
részletes magyarázatot adjak. Elhatározom, hogy
megcsiklandozom. Gyerekkoromban sok szappanoperát
néztem, és ott a nőket mindig szóra lehetett bírni egy kis
csikizéssel. Ráadásul a flörtölésnek is besegít. Szükségem
van minél több aranyoskodásra, ha Tessa kegyeibe akarok
férkőzni.
– Jól van… Rendben. Elmondom! – sikítja Tessa, és a
lábával rúgkapál, mint egy paripa. Nagyon cuki látványt
nyújt, ahogy eltorzult arccal, sikoltozva vonaglik.
Abbahagyom a csiklandozást, mert megfájdult a gyomrom a
nevetéstől.
– Helyes döntés. – Elégedetten bólintok, de zavar a
nedves bokszerem. – Ne felejtsd el, mit akartál mondani, de
előbb gyorsan le kell zuhanyoznom, és fel kell vennem egy
tiszta bokszért.
Nem hoztam magammal ruhát, és a kocsim
csomagtartójában csak pólók vannak. Felállok, és körülnézek
a szobámban. Tudom, hogy a fiókos szekrény tele van
ruhákkal, mert Karen ezt már közölte velem. Furcsának
tartom, hogy ruhákat vásárolt valakinek, aki nem akar
közösségben lenni vele.
A francba. Nincs más választásom, és Karen nem olyan
rossz. Darabokra törtem az összes edényét… Talán egy kicsit
boldoggá teszem, ha elfogadom a jótékony adományait.
Kihúzom az egyik fiókot. A reményeim szertefoszlanak,
amikor megpillantom a kockás alsókat. Kék-fehér, piros-
fehér, zöld-piros, piros-kék, zöld-fehér. Béna gatyák
végtelen sora. Legszívesebben visszatolnám a fiókot, de
kényszerhelyzetben vagyok. Kiveszem a legkevésbé rémes
bokszért, egy kék-fehéret, és a két ujjam közé fogva
felemelem, mintha szennyezett lenne.
 – Mi a baj? – kérdezi Tessa. Felkönyököl, és rám néz.
Mulat rajtam, látom a szemén. Minél több időt töltök vele,
annál jobban kiismerem,
– Ez borzalmas! – panaszkodom. Kockás? Pamut? XL-es
méret? Karen ezt kinek vette?
– Annyira azért nem rossz – hazudja Tessa. Magasra
tartom a kék-fehér rémséget, és megrázom a fejem.
– A vendég ne legyen válogatós. Mindjárt visszajövök. –
Felkapom a ronda alsót, és kimegyek a szobából. A
fürdőszoba felé menet elhaladok Landon szobája előtt. Az
ajtóra szorítom a fülemet. Nem lep meg, amikor a filmben az
egyik szereplő a manókról mond valamit. Halkan bekopogok,
hogy Tessa ne hallja meg. Várok egy darabig, de már késő
van, és biztosan elaludt az Alkonyat nézése közben. Újra
kopogok, mire kinyílik az ajtó. Landon arca először nyugodt,
de aztán rájön, hogy én vagyok az, és feszült lesz. Teszek
felé egy lépést, mire védekezőén feltartja a karját.
– Nem azért vagyok itt, hogy kavarjak – súgom oda neki.
Elég nagy barom, ha azt hitte.
Látom rajta, hogy nem hisz nekem. Egy szavamat sem
hiszi.
– Akkor mit akarsz? – kérdezi gyanakodva.
A szoba felé intek a kezemmel.
– Bemehetek?
Benézek a sötét helyiségbe, és megállapítom, hogy a
falon lévő tévé képernyője legalább másfél méteres. Hát
persze. A falon bekeretezett, aláírt mezek lógnak.
Valószínűleg kézzel készítette őket egy kedves hölgy a
népművészeti boltban. A verejtékével ragasztotta össze őket,
kifejezetten Landon kedvéért. Landon mindent megkap, amit
akar. Csak néhány centivel alacsonyabb nálam, de sokkal
több izom van rajta. Én magas és vékony vagyok, ő pedig
alacsonyabb, de sportosabb. Majdnem úgy néz ki, mint
David Beckham fiatalabb és stréberebb változata. WCU-s
pólót és flanel pizsamanadrágot visel. Reménytelen eset.
Landon végigmér, és felvont szemöldökkel szemügyre
veszi a bokszeremet.
– Ne bámulj… Az anyád vette nekem – förmedek rá.
 Eltakarja a száját, és úgy tesz, mintha nem nevetne.
– Tudom. Ezért olyan vicces. – Nem tudja tovább
elfojtani a nevetését. Istenem, de bosszantó!
– Mindegy. – Elfordulok, és a fürdőszoba felé indulok.
Miért is akartam beszélni vele?
– Várj, ne haragudj! Csak mulatságosnak tartottam, mert
anya nekem is ilyen alsókat vesz, pedig mindig mondom
neki, hogy borzalmasak.
Nem tudok vele nevetni, pedig ez tényleg vicces egy
kicsit.
– Tessáról akartam beszélni.
Landon kihúzza magát, és összeszorítja a száját.
– Mi van vele?
Hátrasimítom a hajamat az arcomból.
– Csak meg akartalak nyugtatni, hogy…
Landon megint felemeli a kezét, de most azért, hogy
elhallgattasson.
– Tessa tudja, mit csinál. Nincs szüksége arra, hogy
atyáskodjak felette – jelenti ki Landon. A hangja határozott,
de nincs benne rosszindulat.
Fogalmam sincs, mit mondjak erre. Azt hittem,
kekeckedni fog, eljátssza a védelmező barát szerepét, és
figyelmeztetni akarja Tessát, hogy meneküljön minél
messzebbre tőlem.
– Hát akkor… – Habozok még egy kicsit, aztán
hozzáteszem: – Most… megyek lefeküdni.
Visszanézek rá, miközben becsukja az ajtót, és halvány
mosolyt látok az arcán. Hát ez furcsa volt… De jobban ment,
mint gondoltam.
Zuhany után visszamegyek a szobába, és Tessát az ágyon
találom. Úgy össze van gömbölyödve, mint egy cica. A
pillantása egyből a rajtam lévő bokszerre esik. Arra a
rondaságra.
– Tetszik – hazudja.
Ez a holmi egy rémálom. Nem is lehet látni benne, hogy
mekkora a farkam. Mogorva arcot vágok, aztán meghúzom a
lámpa zsinórját, és felkapom a távirányítót. Meglep, hogy a
menő Mr. Scott nem egy holografikus tévét vett ide.
Találomra kiválasztok egy csatornát háttérzajnak, és
majdnem teljesen leveszem a hangot. Bemászom az ágyba
Tessa mellé, és szembefordulok vele.
– Mit akartál mondani nekem? – kérdezem. Tessa az
ajkába harap. – Felesleges szégyenlősködnöd, miután
nemrég elérted, hogy az alsónadrágomba élvezzek. – Színlelt
szégyenlősséggel a párnába temeti az arcát, mire felnevetek,
aztán átkarolom, és magamhoz vonom.
Megvárom, hogy Tessa befejezze a kis színjátékát.
Szeretem, amikor lezser és felszabadult. Szerintem ezt én
hozom ki belőle, és erre büszke vagyok. Amikor a drámai
barátom abbahagyja az előadást, és felemeli a fejét, a haja
teljesen össze van kócolva, és az arcába hullik. Gondolkodás
nélkül odanyúlok, és a füle mögé simítom a kósza tincseket.
A fülében hihetetlenül apró fülbevalót hord. Eszembe jut az
az időszakom, amikor ki akartam tágítani a fülemet, de a
barátom, Mark cimpája elfertőződött. Gusztustalan volt, és
rémes szag áradt belőle.
Valami másra kell gondolnom.
Lágyan megcsókolom Tessát, és azonnal átveszi az
uralmat az elmém fölött.
– Még mindig részeg vagy? – A kérdése megint elárulja,
milyen kíváncsi és tolakodó.
– Nem. Azt hiszem, kijózanított az a kis szócsata a
kertben.
– Akkor legalább volt valami haszna.
Nem tudom, mit csináljak a karommal. A hátára tegyem?
Nem biztos, hogy jó ötlet. A szemébe nézek, és óvatosan
megérintem a hátát.
– Igen, azt hiszem. – Végül a hátára teszem a karomat, és
élvezem, hogy a mellkasomra hajtja a fejét. Úgy tűnik,
hamar megszokta ezt a helyzetet. Ez tetszik.
Tessa rám mosolyog.
– Azt hiszem, jobban kedvelem a részeg Hardint – jelenti
ki.
A részeg Hardint…
Hallom anyám hangját, amint magából kikelve kiabál a
szutykos házunkban. „Részeg vagy, Ken!”
 Gyorsan kiverem a fejemből az emléket, ami elrontaná
az együttlétemet Tessával.
Különben is csak viccelt. Meg kell tanulnom gondolkodni,
mielőtt megszólalok. Tessa közelsége remek gyakorlási
lehetőséget nyújt.
– Igen?
– Talán. – Megvonja a vállát. Ha azt hiszi, hogy ezzel a
bolondozással eltereli a figyelmet a kérdésemről, és nem kell
rá válaszolnia, akkor téved.
Elhatározom, hogy emlékeztetem, miről volt szó, mielőtt
elmentem átöltözni.
– Rossz szokásod, hogy megpróbálod másra terelni a
szót. Mondd el, amit akartál!
– Csak azokra a lányokra gondoltam, akikkel… tudod…
akikkel ilyen dolgokat csináltál… – Tessa a mellkasomba
temeti az arcát.
Most ez foglalkoztatja? Én csak arra tudok gondolni,
hogy a haja csiklandozza az orromat, és olyan illata van,
mintha vaníliában hempergett volna, mielőtt idejött.
– Miért gondoltál erre?
Felsóhajt, mintha értenem kéne, miről beszél. Fogalmam
sincs.
– Nem tudom… Talán, mert nekem nincs semmi
tapasztalatom ezen a téren, neked meg sok… Stephet is
beleértve.
Még én is érzem a hangján a keserűséget. Gondolom, én
is így éreznék, ha lefeküdne Zeddel. A gondolat csak egy
pillanatra villan be az agyamba, mégis meglepően erős
fájdalmat okoz.
Gyorsan ki is verem a fejemből. Zednek nincs semmi
keresnivalója az ágyban, ahol Tessával vagyok. Szeretném,
ha látná most Tessát, amint várakozásteli arccal néz fel rám.
Nem tudom, hogy most ideges, féltékeny vagy kíváncsi.
Néha úgy tudok olvasni benne, mint egy könyvben, máskor
meg a könyv csukva van.
Mivel nem tudok rájönni, elhatározom, hogy rákérdezek.
– Féltékeny vagy, Tess?
Nagyon remélem, hogy így érez.
 – Nem, dehogy!
Hazudik!
Elhatározom, hogy egy kicsit játszadozom vele. Ő
kezdte… Jólesik, ahogy a meleg teste hozzám simul. Ilyet
még egy lánnyal sem csináltam. Nem szoktam egy ágyban
heverészni velük, miután a bokszerembe élveztem. Még
senkivel sem voltam ilyen bizalmas közelségben szex után.
Ja, és eddig még nem aludtam együtt senkivel.
– Akkor nem bánod, ha elmesélek néhány részletet? –
kérdezem gonosz mosollyal.
– Ne! Kérlek, ne! – kiált fel Tessa.
Magamhoz szorítom, és felnevetek. Tetszik, hogy ennyire
zavarja ez a téma. Én inkább kilyukasztanám a
dobhártyámat, mint hogy sztorikat hallgassak arról, hogyan
kamatyolt mással. A plafont bámulom, és megpróbálok
visszaemlékezni arra, hogy töltöttem-e már egy ágyban
valakivel az éjszakát. Néhány részeg éjszakától eltekintve
nem. Tessa hallgat, túlságosan csendben van. Talán elaludt.
Elveszem a mobilomat az éjjeliszekrényről, és megnézem az
időt. Alig múlt éjfél.
– Ugye, nem fogsz elaludni? Még korán van – ugratom.
– Igen? -- kérdezi Tessa álmosan. Tényleg majdnem
elaludt. Én is szívesen aludnék, de több időt akarok vele
tölteni. Tessa ásít, mire megforgatom a szemem.
Legszívesebben hazudnék neki, és azt mondanám, hogy
tíz óra van.
– Igen, még csak éjfél van.
Lefogadom, hogy mindennap nyolc órát alszik, ahogy az
orvosok ajánlják. Ezért olyan mosolygós és vidám mindig.
– Az nincs korán. – A második ásítása még cukibb, mint
az első.
Eddig mindig sikerült rábeszélnem arra, amit akarok,
ezért most is megpróbálom.
– Nekem igen. Ráadásul viszonozni akarom a
szívességedet.
Tessa teste megfeszül a karomban. Biztosan el is pirult.
Valószínűleg vadul jár az agya, és elképzeli, milyen érzés
lehet, ha egy meleg, nedves nyelv le-föl siklik a punciján,
vagy apró köröket rajzol a csiklójára.
– Ugye, te is akarod? – kérdezem halk hangon. Tessa
megborzong, és ez megadja a választ. Felnéz rám, és
elmosolyodik. A másik karommal is átölelem, hanyatt
fektetem, és fölé kerekedek. Már előre elképzelem, hogy
Tessa a gyönyörtől sóhajtozva markolássza a hajamat,
miközben a nyelvemmel ízlelgetem. A valóságban azonban
átkarolja a derekamat a lábával, és közelebb von magához.
Olyan jó érezni a testét alattam. Annyira csábító.
Meggyőződésem, hogy azért küldte az ég, hogy gyötörjön, és
próbára tegye az önuralmamat. Egy halk hang az agyam
egyik rejtett zugában viszont azt súgja, hogy egészen más
okból találkoztunk. Talán azért kell vele lennem, hogy új
utakat nyissak az életében? Valószínűleg ostobaság, de talán
nem azért jött, hogy megbüntessen – hanem azért, hogy
megmentsen.
– Milyen puha… – Megcirógatom Tessa lábát. Az agyam
és a farkam emlékszik, mi van a lábak találkozásánál. Tessa
megint megborzong, és érzem, hogy libabőrös lesz a combja.
Imádom, ahogy a teste reagál rám. A vágya sosem
csillapodik, és minden érintésemre azonnal válaszol.
Megnyalom az ajkamat, és a térdhajlatára szorítom. A bőre
lágy, és vaníliaillatot áraszt. Fel tudnám falni az egész
testét. Önuralom… Önuralom…
– Meg akarlak ízlelni, Tessa. – Nézem a szemét, és várom
a reakcióját. Fogalma sincs, milyen gyönyört tudok adni
neki. A nyelvem meg fogja őrjíteni, és azt akarja majd, hogy
sose hagyjam abba.
Tessa szétnyitja az ajkát, és közelebb hajol hozzám, hogy
megcsókoljam a száját. A tapasztalatlansága szórakoztató,
ugyanakkor egy kicsit bosszantó.
– Nem ott, hanem itt lent. – A bugyiján keresztül
megtapogatom a punciját, mire hangosan beszívja a levegőt.
A mellkasa hevesen hullámzani kezd, és szinte érzem, ahogy
a hormonok elárasztják a testét. Gyengéd cirógatásokkal
izgatom, és érzem, hogy a bugyija egyre nedvesebb lesz az
ujjam alatt.
Már teljesen el van ázva, és ezt meg is mondom neki.
Annyira gyönyörű, és a szépsége még sugárzóbb, amikor
ilyen felajzottan és nedvesen látom.
– Beszélj hozzám, Tessa! Mondd el, mennyire kívánod –
unszolom. Megszállott módon kívánom hallani, hogy
könyörögve kéri a folytatást.
Tovább dörzsölöm, elsősorban a csiklójára
összpontosítva. De aztán elveszem a kezem a bugyijáról.
– Nem akartam, hogy abbahagyd. – Imádom hallani a
nyöszörgő hangját.
– Nem mondtál semmit! – válaszolom. – Nem tudtam,
hogy élvezed-e.
– Nem láttad rajtam?
Felhúzódzkodom, és a combjára ülök, de közben nem
tudom levenni róla a kezem. Megcirógatom a combja
bársonyos bőrét, mire megrándul az egész teste alattam.
– Mondd ki! – parancsolok rá. – Semmi bólogatás. Mondd
ki, hogy mit akarsz, bébi – bátorítom. Hallani akarom,
mennyire kíván engem.
– Akarom… – Tessa felemeli a csípőjét, igyekszem
visszafogni magam, hogy kimondja, mit akar.
Felvonom a szemöldökömet.
– Mit akarsz, Theresa? – kérdezem.
– Tudod… Azt, hogy csókolj meg.
Kétszer megcsókolom az ajkát, mire összeráncolja a
szemöldökét.
– Ezt akartad? – vigyorgok rá kajánul. Tessa játékosan
megüti a karomat. Hallani akarom, ahogy könyörög a
nyelvemért.
– Csókolj meg… ott! – Tessa eltakarja az arcát, és
megcsóválja a fejét. Felnevetek, és elveszem a kezét az
arcáról. Haragos pillantást vet rám. – Szándékosan zavarba
hozol! – Látom rajta, hogy komolyan ki van akadva. Ez
mikor történt?
Megforgatja a szemét, amikor megpróbálom
megmagyarázni neki, hogy csak hallani akartam, ahogy
kimondja a szavakat.
– Most már mindegy, Hardin… – morogja, és magára
húzza a takarót. A pokolba! Tessa elfordul, és a falat
bámulja.
Nagyon bánt, hogy rossz élménnyé tettem neki ezt a
szexuális együttlétet. A mennyben kéne éreznie magát, ha
egy ágyban van velem, ahol mindenről megfeledkezhet, és
csak a gyönyörre kell koncentrálnia, amit én adok neki. De
elrontottam, és ez az élmény fel fogja dühíteni, valahányszor
eszébe jut. Nem kellett volna túlfeszítenem a húrt. Neki még
minden nagyon új, én pedig egy átkozott bolond vagyok.
– Hé, ne haragudj – súgom a hajába. Nem szeretek
veszekedni vele. Csak ugrattam, és nem tudtam, mikor kell
abbahagyni. Már észre kellett volna vennie, hogy néha idióta
vagyok.
– Jó éjszakát, Hardin – köszön el tőlem kemény hangon.
Nincs most abban a hangulatban, hogy játszadozzon velem,
ezért minden akaraterőmet összeszedve ráhagyom a dolgot.
Nem lenne jó, ha tovább erőszakoskodnék.
Látod, már tanulok? – szeretném mondani neki.
– Jól van, ha ilyen konok vagy – morgok vissza. Nézem,
ahogy egyre lassabban veszi a levegőt, aztán átkarolom, és
megpróbálok elaludni. Néhányszor felsóhajt, és érthetetlen
szavakat motyog maga elé. Amikor elalszik, felülök, és
nézem még egy darabig. Azon töröm a fejem, meddig fog
haragudni rám, és képes leszek-e valaha arra, hogy rendes
pasija legyek.
 huszonegy

Minden olyan gyorsan változott az életében, hogy alig tudott lépést tartani az
eseményekkel. Boldog volt… Végre megtudta, mit jelent ez a szó. A napok
gyorsan követték egymást, és szinte fel sem fogta, mi történik. Amikor a lány
megnyílt előtte, rögtön belépett az életébe, és berendezkedett. A lány odaadta
neki az ártatlanságát, ő pedig tudta, hogy nem őt illeti, mégis elvette. De a szíve
mélyén azt kívánta, hogy ez sose derüljön ki. Szerette és kihasználta a lányt, és
nem tudta, hogyan békítse ki ezt az ellentétet. Szerette, és tudta, hogy ez nem
menti fel a sorozatos hibák alól, amelyeket elkövet. De remélte, hogy élvezheti a
vele töltött időt, és talán meggyőzheti, hogy méltó a bocsánatára.

Megállok a kollégium parkolójában, és azon töprengek,

mit tegyek.
Amikor elindultam otthonról, még határozott
elképzeléseim voltak. Ide akartam jönni, mindent elmondani
neki, és a bocsánatáért könyörögni. Nem volt teljesen tiszta
a terv, de mással nem tudtam előállni. A bűntudat mardossa
a bensőmet, és feloldozást követel. Félek, hogy mi lesz, ha
kitálalok neki, de megérdemli, hogy tudjon róla. Tudnia kell.
Bárcsak lenne nálam valami pia! Csak néhány korty,
hogy ne legyek ennyire ideges.
Nem csaphatom be a csókommal, és nem terelhetem el a
figyelmét az érintésemmel. A B épület parkolója sosincs
teljesen tele, és találok egy helyet a járda közelében. A
kollégiuma sötétvörös téglából épült, ezért elég
intézményszerű hangulata van, de a sok ablak miatt mégis
egy régi bérházra emlékeztet. Az egyetemnek erre a koleszra
van a legkevesebb befolyása. Ezt én is tudom, bár engem
már az A és a D épületből is kirúgtak.
 Írok Stephnek egy üzenetet, és megkérem, hogy ha nincs
otthon, akkor ne is jöjjön egy darabig vissza a szobájába.
Egy percig várok, de nem válaszol. Kiszállok a kocsiból, és
remélem, hogy nem bukkan fel. Tessa üzenete ott van a
telómban, amelyben jó éjt kíván. Válaszolnom kellett volna
rá. Miért vagyok ilyen barom?
A folyosó üres. Legalább öt percig álldogálok a B20-as
szoba ajtaja előtt, a B22-es helyett, de idegességemben nem
veszem észre a tévedésemet. Nem tudom, hogy kopogjak-e.
Tessa nem vár engem, de biztos vagyok abban, hogy itthon
van. Nem fogok kopogni. Nincs rá semmi okom. Remegő
kézzel elfordítom a kilincs gombját. Amikor az ajtó kinyílik,
nagyon remélem, hogy nem repül egy cipő a fejem felé, és
Steph sem ugrik a torkomnak, amiért rátörtem.
A szemem már kezd hozzászokni a sötétséghez, amikor
kattanást hallok, és egy lámpa fénye elárasztja a szobát.
– Mit csinálsz? – kérdezi Tessa. Az ágyban ül, és
hunyorog a hirtelen támadt világosságban.
Elhaladok Steph ágya mellett, és megállok egy méterre
Tessától.
– Hozzád jöttem – válaszolom, és a látványától valami
megmozdul bennem. Békességet érzek. Tessa az oldalára
fordulva visszafekszik, és az egyik kezét a csípőjére teszi.
Aztán felül, és lelógatja a csupasz lábát a matracon.
Hullámos szőke haja betakarja az egész hátát. Egy egyszerű
póló van rajta. Szeretném megérinteni a puha anyagot, ami
a bőréhez simul. Jó lenne megcirógatni a homlokát, és
hátrasimítani a haját az arcából. Meg kell érintenem a
duzzogó ajkát.
Tessa összeráncolja a homlokát, és úgy néz ki, mint egy
dühös kiscica.
– Miért? – kérdezi magas, nyafogó hangon.
Nem tudom, mihez kezdjek magammal, ezért leülök a
rendezett íróasztalnál álló székre.
– Mert hiányoztál – válaszolom némi habozás után.
– Akkor miért mentél el?
Megforgatja a szemét, és az arcáról sugárzik a harag meg
a hitetlenség. Neki nem hiányoztam?
 Neki is vigaszt nyújtok az álmában, ahogy ő nekem? Vagy
inkább kísértem az álmait? Fogalmam sincs.
Tessa felsóhajt, és lehorgasztja a fejét.
– Akkor miért mentél el? – érdeklődik halk hangon.
Körülnézek Tessa szobájában. Az ágya most az egyszer
rendetlen. A paplan össze van gyűrve a végén, és az egyik
párna lelóg a matracról. Steph oldala ugyanolyan romos,
mint mindig, és majdnem felnevetek, ha arra gondolok, ez
mennyire bosszanthatja Tesst. Meglep, hogy nem takarítja ki
a szobát, amikor egyedül van itt. Vagy lehet, hogy ezt teszi.
Megvonom a vállamat, Tessa pedig karba teszi a kezét.
Sok mondanivalóm van, Tessa, úgyhogy most az egyszer
maradj csendben…
– Mert felbosszantottál.
Tessa felfújja az arcát, és úgy lóbálja a lábát, mint egy
kisiskolás.
– Jó, akkor én most alszom, mert látom, hogy be vagy
rúgva, és megint gonoszkodni akarsz. – Megcsóválja a fejét,
és lehunyja a szemét. Fáj a szívem, hogy haragszik, de
bennem is harag ég.
Megpróbálom meggyőzni, hogy nem gonoszkodom, és
csak egy kicsikét vagyok részeg, és hogy tényleg látni
akartam őt. Szeretném, ha nem csak üldögélnénk az ágyon.
Azt akarom, hogy lefeküdjön, és engedje, hogy megérintsem.
Kedves szavakat mondok neki, és megpróbálom rávenni,
hogy elmosolyodjon.
Tessa nem hagyja magát.
– El kéne menned – jelenti ki. Lefekszik háttal fordulva
nekem. Olyan, mint egy durcás kisgyerek. Részben idegesítő,
részben aranyos.
Ha gyerekként akar viselkedni, akkor úgy fogok bánni
vele.
– Bébi… Ne haragudj rám! – Tessa válla megfeszül. Jó
lenne látni az arcát. Bosszantani akartam azzal, hogy
bébinek szólítom, de nagyon cuki ez a szó, ha róla van szó. –
Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? Tudod, mi történik, ha
nélküled alszom. – Remélem, hogy a gyengeségem meghatja.
Tessa felsóhajt, én pedig visszafojtott lélegzettel várok.
Nem akarok elmenni. És nem akarom, hogy ő ezt akarja.
– Rendben. Maradhatsz, de én akkor is alszom. – Nem
fordul felém. Mekkora pofont kapnék tőle, ha most mögé
feküdnék, megfognám a vállát, és magam felé fordítanám?
Nem bánom, ha alszik, de szívesebben élvezném a
társaságát. Volt egy bizonytalan tervem, amikor idejöttem,
de arról most szó sem lehet. Tessa már amúgy is bosszús.
Mit szólna, ha rázúdítanám azt a mocskot?
– Miért? Nem akarsz velem lenni? – kérdezem.
Megint felhánytorgatja, hogy részeg vagyok, és
gonoszkodom. Mindkettőt tagadom, és emlékeztetem, hogy
úgy viselkedik, mint egy gyerek.
– Elég nagy gonoszság ilyet mondani valakinek. Főleg,
mivel semmi mást nem tettem, csak érdeklődtem a munkád
iránt – szól vissza.
Úgy érzem, hogy szédülök. Tessa mindig ugyanoda
lyukad ki, és nem akarja abbahagyni.
– Jaj, már megint kezded? Nem tudnád ejteni a témát,
Tessa? Most nincs kedvem erről beszélni.
Rádöbbenek, hogy ha tiszta vizet öntök a pohárba, a
problémáink nagy része eltűnik. Az a baj, hogy velük együtt
Tessa is eltűnik az életemből.
– Miért ittál ma este? – szegezi nekem a kérdést.
Jó ötletnek tűnt. Feszült voltam, és pocsékul éreztem
magam, és nem jutott eszembe egyetlen normális gondolat
sem. Ha alkoholgőzös a leheletem, akkor a vallomásom talán
kevésbé jelentőségteljes, és kevésbé sértő. Részeg
hablatyolásként adhatom elő a mondanivalómat, és ha Tessa
elszörnyed, másnap letagadhatom, amit mondtam.
A fenébe, nem tudom abbahagyni a hazudozást.
– Én… Nem tudom. Csak kedvem volt meginni egy italt…
illetve több italt. Kérlek, ne haragudj rám! Szeretlek. –
Tényleg szeretem, és szükségem van arra, hogy a közelében
legyek. Nem bírom, ha haragszik rám, ugyanakkor örülök,
hogy aggódik értem.
A percek múlásával Tessa haragja enyhül.
– Nem haragszom rád, csak nem szeretnék visszafelé
haladni a kapcsolatunkban. Nem szeretem, amikor minden
ok nélkül rám förmedsz, aztán faképnél hagysz. Ha
haragszol rám valami miatt, akkor mondd meg, mi a bajod.
Mi ez? Úgy beszél, mintha normális kapcsolatunk lenne.
Pedig ettől nagyon távol vagyunk. A kommunikációról
hadovál, pedig ő az, aki hátat fordít nekem az ágyban, és
duzzog, mint egy kisgyerek. Kiteszem a lelkem ezért a
lányért, és még mindig nem elégedett velem. Megpróbálom
megőrizni a nyugalmamat, és kordában tartani a haragomat,
de ez nagyon nehéz, amikor egy olyan emberrel van dolgom,
mint Tessa, aki állandóan kihoz a sodromból.
– Az, hogy mindig mindent az ellenőrzésed alatt akarsz
tartani – vágok vissza. Még mindig nem tudom elhinni, hogy
ő akar tanácsot adni nekem abban, hogyan kell kezelni a
dolgokat. Mintha mindent tudna.
– Micsoda? – Tessának megbicsaklik a hangja. Felül, és a
térdére könyököl.
A fejéhez vágom, hogy irányításmániás. Ő persze
tagadja.
Megkérdezi, hogy van-e még valami, amivel sértegetni
akarom, mire én megkérem, hogy költözzön össze velem.
Ahogy sejtettem, sikerül alaposan meglepnem. Magam is
csodálkozom, hogy pont most hoztam ezt fel. Tessa
figyelmesen nézi az arcomat, mintha memorizálni akarná,
amit a lakásról mesélek neki. Látom rajta, hogy izgatott. De
bizonytalan is, és ezt elég rosszul leplezi. Meg fogom
mutatni neki, hogy nincs mitől félnie. Tovább javulok majd,
és boldoggá tudom tenni. Tudom, hogy képes vagyok rá.
Megváltozik köztünk a légkör. Tessa az ajkát harapdálja, és
viccelődik velem, én pedig alig várom, hogy
összeköltözzünk.
Az igazság viharfelhőként kavarog felettünk, készen
arra, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon. Elképzelem,
hogy egy regényben vagyunk, és meg fog bocsátani nekem,
ahogy Elizabeth is megbocsátott Darcynak. Ha egy könyv
lapjain élnénk, akkor minden aljas tettem ellenére újra a
karjaimba vetné magát, akárcsak Catherine. Daisyként
vágyakozna a kalandra, amit az életébe hozok, és nem tudna
ellenállni nekem. Nem érhet el hozzánk a katasztrófa, ha a
saját biztonságos világunkban vagyunk, a saját lakásunkban,
a saját regényünkben.
Az a hely egy erőd lesz, nem egy börtön. Ezt ígérem neki,
csak más szavakkal. Aztán elfogynak a szavaim, és megint
hozzá fordulok. Csillogó szemmel, elfojtott izgalommal néz
vissza rám.
– Akkor összeköltözünk?
Mondj igent, Tess! Mondj igent, kérlek.
Tessa megmozgatja a vállát, és a pólója nyakánál kivillan
egy rózsaszín melltartópánt. Eddig azt hittem, hogy csak
fehér és fekete pamut fehérneműt hord. A vállára szegezem
a tekintetemet, várva egy újabb villanást.
– Jézusom… Haladjunk lépésről lépésre! Már nem
haragszom rád – közli velem, így adva az értésemre, hogy
hajlandó a kompromisszumra. – Gyere az ágyamba! –
Lefekszik az ágyra, és megveregeti a matracot maga mellett.
Hirtelen egy lelkes kutyakölyök leszek, akit a gazdája
beenged az ágyába. Kigombolom a farmeromat, kibújok
belőle, és egy halom könyvre hajítom Steph ágya mellett.
Tessára nézek, aki a pólómat sasolja, és arra vár, hogy
vegyem le. Nagyon szexi a vékony póló, ami rajta van, de én
imádom, ha az enyémet hordja. Főleg az ágyban.
Leveszem a pólómat, az ágyra helyezem, és Tessa
ragyogó mosollyal az arcán vetkőzni kezd. Annyira szexi a
sima bőre, a hasa, a lágy mellei. A szemem majdnem kiugrik
a helyéből, amikor meglátom a csipkés fehérneműt.
Megszoktam, hogy a cickóin egyszerű puha pamut melltartó
van, és nem egy rafinált, csipkés push-up.
– A fenébe! – szalad ki a számon. – Mi van rajtad? – Ez a
lány átkozottul szexi, és fogalma sincs róla, mennyire.
Elvörösödik, és szégyenlősen néz rám.
– Én… Vettem néhány fehérneműt – suttogja alig
hallhatóan. Zavarban van, pedig úgy néz ki, mint egy
istennő, a hosszú szőke hajával, bársonyos lábával és a
duzzadt ajkával, amit legszívesebben a farkamra húznék…
Arra gondolok, mit vett még magának. Vajon rá tudnám
beszélni egy kis privát divatbemutatóra?
Eddig még egyetlen nő sem indított így be. Iszonyúan
érzéki, pedig nem is próbál az lenni, és nem tudja, hogy sok
nő ölni is hajlandó lenne, hogy ilyen szexi, formás teste
legyen, mint neki.
– Ezt én is látom. A fenébe…
Tessa megcsóválja a fejét.
– Ezt már mondtad. – Pedig imádja hallgatni. Tessa
ragyog a bókjaimtól, és ezt nagyon élvezem. Nem győzök
csodálkozni, hogy nem olyannak látja magát, mint amilyen
valójában. Megismétlem, milyen gyönyörű, mire
elmosolyodik. Nem tudom levenni a tekintetemet a melléről,
és a farkam megfeszül a gatyámban. Tessa a fekete bokszer
alatt ágaskodó férfiasságomat bámulja.
Mohó pillantással megnyalja az ajkát. Mond valamit, de
akkor sem tudnám megismételni, ha az életem múlna rajta.
– Aha. – Bármibe belemegyek, amit mond. Nem tudok
másra gondolni, mert a teste maga a csábítás. Mintha nekem
teremtették volna. Fölé térdelek, végignézek rajta, és közel
hajolok hozzá. Megcsókolom a telt, nedves ajkát. A nyelve
lágy és kemény egyszerre. Felingerel és megnyugtat.
Tudom, hogy veszélyes játékot játszom, és nagyon
vékony jégen sétálok, de már régen kifejlesztettem
magamban a lavírozás képességét. Ha összeköltözik velem,
meg fogja látni, hogy mennyit javulok majd a kedvéért.
Rájön, hogy egyetlen hiba nem számít, ha ennyire szeretem,
és csak vele akarok lenni.
Tessa ajka egyre mohóbb lesz. Csodásan csókol. A
nyelvünk együtt mozog, én pedig megrészegülten hallgatom
a halk nyögéseit. Beletúrok a selymes hajába, és igyekszem
még jobban magamhoz szorítani, és hozzádörgölöm az
ágyékomat, mielőtt a farkam felrobban. Félelmetesnek
tartom, mennyire megkönnyebbülök, amikor hozzáérhetek.
Leuralja az eszemet, a testemet, és nem tudom, mit fog tenni
velem.
Felkönyökölök, és gyönyörködöm a szépségében. Az ajka
most már sötét rózsaszín, és fel sem tudom sorolni
magamban, mennyi mindent akarok csinálni vele. A másik
kezemmel végigcirógatom a puha rózsaszín csipkét a mellén.
A vékony anyag alig takarja el a lényeget.
 Megsimogatom a mellét, benyúlok a merevítő alá, és
érzem a kőkemény mellbimbóját. A mennyben érzem
magam.
– Nem tudom eldönteni, hogy levegyem, vagy maradjon
rajtad… – Minden napomat így tudnám tölteni vele, és
nézném, ahogy az érintésemre vár. Kicsit megcsippentem az
egyik mellbimbóját, mire hangosan felnyög.
A csupasz mellét akarom tartani a kezemben.
– Le vele – sóhajtok fel végül, mert kanos és türelmetlen
vagyok. Amikor Tessa megfeszíti a hátát, hogy segítsen
kikapcsolni a melltartót, majdnem a bokszerembe élvezek.
Megmarkolom mindkét telt mellét, és lassan nyomkodom,
körkörös mozdulatokkal masszírozom őket, mert imádom
nézni, ahogy mozognak. Tökéletes a cickója. Ő az én két
lábon járó szexfétisem. – Mit akarsz csinálni, Tess?
Én rengeteg dolgot szeretnék művelni vele. Olyasmit,
amit mással még sosem csináltam, és az eddigi élményeimet
is szeretném újfajta módon átélni.
– Már megmondtam – nyöszörgi, és a mellét a
tenyerembe szorítja. Felhevült kis nőstény, gondolom
mosolyogva.
Készen állunk erre? Készen áll rá? Szerintem igen.
Zihálva veszi a levegőt, és a félhomályban is látom, hogy
nedvesedni kezd a bugyija.
Végigsimítom a hasát, és félrehúzom a bugyija csipkés
szegélyét. Megpróbálok uralkodni magamon, de amikor
felnyög, elborul az agyam. Imádom ezt a hangot. A fenébe!
Ez a csaj az ujja köré csavart.
Lassan a puncija felé nyúlok, a forró dombocskára
teszem a kezem, és megnézem, mennyire nedves a bugyija.
Az édes illata betölti a levegőt, és már alig várom, hogy
megízleljem. Két ujjamat a hüvelyébe csúsztatom, mire
hangosan felkiált, és szorosan átölel. Óvatosan ki-be
húzogatom az ujjamat, és Tessa minden mozdulatomtól
megrándul.
Remegő kézzel megkeresi a farkamat, és markolászni,
simogatni kezdi a bokszeren át.
– Biztos vagy benne? – kérdezem. Azt akarom, hogy ő
döntsön, és ez ugyanolyan tökéletes legyen neki, mint
nekem.
Eltelik egy kis idő, mire Tessa rájön, hogy hozzá
beszélek. Eltátja a száját, és nagyra nyitja a szemét.
– Igen, biztos. Ne gondolkodj rajta annyit!
Lehajolok, és a nyakába nevetek. Ez vicces. Általában ő
szokott túlgondolkodni mindent, de most én
aggodalmaskodom. Nagyon közel vagyok ahhoz, hogy végre
az enyém legyen, de az egészet beszennyezi az az ostoba
fogadás. Eláraszt a bűntudat, amit próbálok elnyomni
magamban, amióta megszerettem. Vívódom magamban:
küzd bennem a jófiú, aki szereti a jó lányt, és a rosszfiú, aki
olyan sérült, hogy senkit sem tud szeretni. Mindketten mást
akarnak a hercegnőtől. A fekete ruhás fiú végül a földre
kerül.
– Szeretlek. Ezt tudod, ugye? – súgom a szájába. Vajon
érzi rajtam a pánik ízét?
Ha érzi is, nem mutatja.
– Igen… – válaszolja, és lassan, lágyan megcsókol. –
Szeretlek, Hardin.
Tessa lába megrándul, mintha nehezen tudná elviselni a
gyönyört, amit a szűk puncijába hatoló ujjaim okoznak neki.
Nyöszörög és vonaglik alattam, én pedig megőrülök az
izgalomtól, ha elképzelem, hogy feltöröm a pecsétjét, és
birtokba veszem a testét. De csak akkor, ha ő kezdeményez…
Ezt a feltételt mindenképpen be akarom tartani. A nyakára
szorítom a számat, hogy tovább ingereljem. Megszívom a
lágy bőrét, és érzem, hogy lángra lobban a teste. Tessa az
enyém.
– Hardin… Én… – panaszkodik, amikor kiveszem belőle a
kezem. Olyan, mint egy érett gyümölcs, ami arra vár, hogy
felfaljam. Hirtelen megmagyarázhatatlan éhség fog el.
Érezni akarom a számmal. Hátrahajolok, lehúzom a
bugyiját, és szétnyitom a combját. Az illata édes és bódító.
Még sosem éreztem ilyen mohó és türelmetlen szenvedélyt.
Lassan végighúzom a nyelvemet a hasán. Az öle forró és
nedves. Ráfújok, és élvezettel hallgatom a nyögését. Aztán
Tessa türelmetlenül felemeli a fenekét az ágyról, és nem
bírom tovább. Lebukok a lába közé.
Az íze betölti az érzékeimet, miközben a nyelvem fel-le
jár rajta. Minden nyögésével még erősebben nyaldosom,
még jobban a célra tartva. Tessa a lepedőbe markol, hogy
elfojtsa a kiáltásait.
– Mondd el, mennyire jó – parancsolok rá, és a forró
leheletem ott éri, ahol már amúgy is lángol.
– Annyira… – nyögi ki, de nem tudja befejezni a
mondatot.
Megszívom a csiklóját, aztán tovább ingerlem a
nyelvemmel, amíg nyöszörögni és remegni kezd.
Közben folyamatosan bátorítom.
– Igen, bébi… Élvezz el… Érezni akarom a nyelvemen. –
Tessa engedelmeskedik. Teljesen megrészegülök az
orgazmusától. Már nem a pia bódít el, hanem a hatalom
érzése.
Fölé kerekedek, a farkamat a hasához szorítom, és
megcsókolom. Tessa felriad a kábaságából, és mohón
visszacsókol. Máris újra készen áll. Lenyűgöz az étvágya.
– Biztos? – kérdezem még egyszer.
Hevesen bólogat, és az ajkát nyújtja felém.
– Igen, biztos vagyok benne. – A hátamba mélyeszti a
körmét, és újra megcsókol. Az ajka a számhoz tapad, a
nyelve együtt mozog a nyelvemmel, és újra részegnek érzem
magam. Kapkodó mozdulatokkal lehúzza a bokszeremet.
Felsóhajtok, és megborzongok, amikor a csupasz bőrünk
összeér. A farkam kemény, mint a kő.
Belé akarok hatolni. Azt akarom, hogy a teste az enyém
legyen.
Ez mindent meg fog változtatni. Többé egyikünk sem lesz
ugyanaz. Ő már nem ártatlan lány lesz, hanem egy nő, aki
szexuális életet él. A nőgyógyásznál igennel kell válaszolnia
a kérdésre, hogy szexuálisan aktív-e. Egyszer férjhez fog
menni, és el kell mesélnie a pasijának, hogy velem kefélt. Ha
a múltjáról beszél valakinek, én ott leszek a történetében.
Mérhetetlen bűntudatot, ugyanakkor végtelen elégtételt
érzek. Ez egy felszabadító, de ijesztő élmény.
– Tessa, én… – El kell mondanom neki. Úgy érzem, hogy
kettészakad a testem.
– Ne beszélj – suttogja a fülembe. Fogalma sincs, miről
van szó.
Érzem a testem súlyát, ami ránehezedik. Tökéletesen
összeillünk.
A szemébe nézek, és megpróbálom örökre elmenteni a
pillanatot.
– De Tessa… El kell mondanom neked valamit.
– Kérlek, Hardin, ne beszélj most. – Könyörgő hangon
ejti ki a szavakat, és a szeme tele van szerelemmel és
izgalommal. Az életem megváltozik, és éppen arra készülök,
hogy mindent megváltoztassak. Mielőtt újra
megszólalhatnék, Tessa az ajkamra szorítja a száját.
Megragadja az ágaskodó farkamat, és többször végighúzza
rajta a kezét. A mozdulatai elcsábítanak és elhallgattatnak.
Beszívom a levegőt, amikor a hüvelykujjával végigsimítja a
péniszem könnyező hegyét.
– El fogok menni, ha még egyszer ezt csinálod –
sziszegem. Annyira jó érzés, ahogy az ujjaival ingerel!
Sosem tudnék betelni vele.
De már többre vágyom. El akarok merülni a testében.
Most.
Sejtem, hogy nincs nála óvszer, és enyhe szégyenkezést
érzek, amiért én mindig hordok magamnál. A szexszel
kapcsolatban kevés szabályt tartok be, de az óvszer
használata egy kőbe vésett parancsolat.
Tessa az ágyról figyeli, hogy felkapom a farmeromat a
padlóról, és átnézem a zsebeket. Egy kicsit perverznek
érzem magam, hogy kotont hordok a pénztárcámban, mintha
mindig arra számítanék, hogy dugok valakivel.
De elég Tessa várakozásteli szemébe néznem, és
megszűnik ez az aggodalmam. Az óvszerrel a kezemben
visszamegyek az ágyba. Várok egy kicsit, hogy elvegye tőlem
az óvszert, de nem mozdul. Hát persze. Valószínűleg csak az
iskolai felvilágosító órákon látott ilyet.
– Nem akarod… – Nem tudom, hogyan kérdezzem meg,
hogy fel akarja-e húzni rám. Néhány nő szereti ezt csinálni,
mások viszont nem.
 – Ha még egyszer megkérdezed, hogy biztos vagyok-e
benne, akkor megöllek – förmed rám Tessa, aki félreértette,
mit akarok mondani.
Megrázom a fejem, és meglengetem előtte az óvszert.
– Csak meg akartam kérdezni, hogy segítesz-e felhúzni
az óvszert, vagy egyedül csináljam. – Ez utóbbi gyorsabb
lenne, az biztos.
Tessa idegesnek tűnik, és az ajkába harap. A farkam már
sajog a vágytól, hogy benne lehessen. Nagy a kísértés, hogy
óvszer nélkül dugjam meg.
De rögtön emlékeztetem magam, hogy ez egy nagyon
rossz ötlet.
– Ja… Szeretném, de meg kell mutatnod, hogy kell. –
Istenem, olyan szégyenlős, és olyan átkozottul szexi! Nem
tudom levenni a tekintetem a kerek, nehéz melléről, ezért
fel kell gyorsítanom az eseményeket.
– Rendben.
Tessa közelebb ül hozzám, és keresztbe teszi a lábát.
Örömmel megmutatom neki, de gondolatban már rajta
fekszem, és az ölébe döföm magam. Ő hangosan nyöszörög,
és a hátamat meg a karomat karmolássza, még többet
követelve. Aztán elélvez alattam, én pedig birtokba veszem a
testét.
– Nem rossz teljesítmény egy szűztől meg egy részegtől –
állapítja meg Tessa tréfásan, amikor végzünk, és az óvszer a
helyén van. Emlékeztetem, hogy nem vagyok részeg, mert a
veszekedésünk kijózanított.
– És most? – kérdezi őszinte érdeklődéssel a hangjában.
Megfogom a kezét, és a farkam köré fonom az ujjait.
– Ennyire mohó vagy?
Tessa bólint.
– Én is – ismerem be. Tényleg mohó vagyok. Még semmit
sem akartam ennyire, mint azt, ami most történik. Tessa a
farkamat húzogatja, én pedig úgy érzem, hogy mindjárt
felrobbanok. Fölé fekszem, és a térdemmel szétnyitom a
combját. A lába közé nyúlok, ahol forró nedvesség fogad.
– Teljesen nedves vagy, ez megkönnyíti a dolgot. –
Megint érzem az édes illatát. Megőrjít, hogy ennyire gyorsan
reagál rám. Megcsókolom, és hosszasan becézem az ajkát, az
orrát, majd megint az ajkát. Tessa átölel, és magához von. A
farkammal megcirógatom a nedves ölét, és tudom, hogy már
nem bírom sokáig. Tessa türelmetlen, és még közelebb húz
magához.
– Lassabban, bébi. Muszáj kicsit lassítanunk –
figyelmeztetem, és megcsókolom a halántékát. Nem akarok
fájdalmat okozni neki, de ez sajnos elkerülhetetlen. –
Először fájni fog. Szóljál, ha azt akarod, hogy hagyjam abba.
Komolyan mondom. Oké? – Lenézek rá. A pupillája kitágult,
az arca felhevült, és a haja rendetlenül szétterül a párnán.
– Oké. – Tessa idegesen nyel egyet. Némán nézek rá, a
pillantásommal emlékeztetve őt, mennyire szeretem,
mennyire vágyok rá, és milyen különleges nekem. Aztán
nagy levegőt veszek, és lassan behatolok. A szűk hüvelye
szorosan körülvesz, ahogy mélyebbre nyomulok, de
megállok, amikor Tessa lehunyja a szemét.
– Jól vagy? – kérdezem zihálva.
Tessa bólint, és keskeny vonallá szorítja a száját. Olyan
forró és szűk…
– A fenébe… Jézusom… – nyöszörgöm, amikor Tessa
felnyög, és összehúzza az izmait.
– Mozoghatok? – Mozognom kell! Tudtam, hogy olyan
érzés lesz benne lenni, mintha a mennyországba lépnék, de
arra nem számítottam, hogy ennyire csodálatos lesz ez a
mennyország.
Tessa néhány mély levegőt vesz, mielőtt válaszol.
– Igen – sziszegi halkan.
Lassan mozgok, hogy ne fájjon neki. A szorítása enyhül a
karomon, amikor megcsókolom. Megcsókolom a nyakát, a
gyönyörű száját, az orrát. A teste minden porcikáját
imádom. A saját testem minden porcikáját is.
A fülébe súgom, mennyire szeretem, és lassan mozgok
benne. Tessa még mindig lehunyja a szemét, de nem látom
rajta, hogy komoly fájdalmai lennének. Amikor már húsz
másodperc telik el így, és még mindig nem reagál rám,
abbahagyom.
– Akarod, hogy… Akarod, hogy… abbahagyjam? –
kérdezem dadogva.
Tessa megrázza a fejét. Elképzelem a testét alattam. A
selymes bőrét, a dús idomait, amelyek most hozzám
tapadnak. Tessa most az enyém, és örökre az enyém marad,
még akkor is, ha elhagyjuk ezt az ágyat. Lassú iramban
mozgok benne, ő pedig szorosan átölel. A szívem egyre
hangosabban dübörög, miközben haladok a csúcs felé. Még
sosem éreztem ilyen gyönyörűséget szex közben.
Újjászülettem, és most végre eleven vagyok. Lenézek a
szerelmemre, aki csodálattal és szerelemmel néz vissza rám,
és tudom, hogy valahogy minden rendben lesz.
Meglep Tessa önuralma, amikor észreveszem, hogy egy
könnycsepp gördül végig az arcán. Lecsókolom róla, és
megadom neki a dicséretet, amit megérdemel.
– Olyan jó vagy, bébi. Annyira szeretlek…
Mohón szájon csókolom, és vadul falom az ajkát, a
nyelvét.
– Ó, istenem… Bébi… Mindjárt elmegyek. Oké? – A
gerincem lángol, a bőröm ég. Tessa arca is fénylik az
izzadságtól. Mindketten fel vagyunk hevülve.
Tessa bólint, és örül, hogy belé fogok élvezni. Most az
egyszer haragszom az óvszerre, ami akadályt képez köztünk.
Szeretném igazából elárasztani, hogy minden elképzelhető
módon a magamévá tegyem. Tessa megszívja a nyakam,
mire a testem megfeszül, és megadja magát a kéjnek. A
nevét sziszegve zuhanok a beteljesülésbe, és rárogyok a
testére. Tessa gyengéden simogatja a hátamat.
Most minden megváltozott. Mindent megváltoztattam
közöttünk. Szerelmes szavakkal becézem Tessát, és nem
törődöm az igazsággal, ami a felszínre akar törni, és azzal
fenyeget, hogy elevenen megéget. Imádkozom, hogy a
világom ne legyen hamuvá.
 huszonkettő

Felgyorsultak az események, és a kártyavár, amit felépített, napról napra

ingatagabb lett. Valahányszor szóba került a hazugsága, pánikba esett, és
megpróbált kitalálni valami tervet. Meg volt győződve arról, hogy
gyerekkorában megátkozták… Nem tudott más magyarázatot adni arra a
szenvedésre, amin át kellett mennie. Kezdett arra gondolni, hogy Tessa nem is a
megmentője, hanem az átka. Az övé volt, minden porcikáját birtokolta, mégis
egyre jobban kisiklott a kezei közül.

Tessa a gyakornoki állásában van, amikor néhány nap

múlva a kollégiumába látogatok. Molly mostanában azt
mondogatja, hogy Steph kezd becsavarodni. Állandóan arra
célozgat, hogy Steph meg fog őrülni, és beszélnem kell vele,
mielőtt ez tényleg megtörténik.
Amikor belépek a szobába, Steph keresztben fekszik az
ágyán, és a vörös haja tiszta kóc. Néhány tincset csattal
tűzött meg a fején, de ez sem tette rendezettebbé a
frizuráját. A sminkje sötét. A füstös szemhéjával, fehér
bőrével és sötétvörös rúzsával úgy néz ki, mint egy kísértet.
– Nincs itt – jelenti ki, és becsukja Tessa laptopját. Az
mit keres itt? – Csak filmet nézek. Nyugi, ne parázz!
Felkapom a laptopot, és a hónom alá csapom.
– Tudom, hogy nincs itt. Veled akartam beszélni.
Steph felkönyököl az ágyon, mire a szűk ruhája lecsúszik
a mellén, elég sokat kivillantva belőle.
– Miről akarsz beszélni? – Hűvös arccal várja a
válaszomat, Mindig tudtam, hogy valami nincs rendben az
agyával, de nem sejtettem, hogy mennyire veszélyes lehet.
Mindenkinek hiányzik néhány kereke, de Stephnél ennél
többről van szó. Régebben menő csajnak tartottam, de most
már egyre inkább emlékeztet a Holtodiglan hátborzongató
női főszereplőjére.
– Tudod jól. – Leülök Tessa ágyára, és Steph felé
fordulok.
– Molly felhívott! – Elég hamar kapcsolt, ezt el kell
ismerni. – Molly egyre idegesítőbb. Egy minden lében kanál
kis ribanc. Nem? – Steph felül az ágyon. – Nem fogok
semmit sem mondani Tessának. Tudom, hogy ezért vagy itt.
De ne aggódj, tartom a számat.
– Ezt higgyem is el? – kérdezem, mire Steph végigsimítja
a felső fogsorát a nyelvével.
– Ha akarod, elhiszed, ha akarod nem. Én már
kiszórakoztam magam, de már unom az egészet. És kezdem
megsajnálni. – Ez a kijelentése őszintén meglep.
– Tényleg? – Az ágy szélére húzódok, és a térdemre
könyöklök.
Steph vad, állatias hangon felnevet. Felsóhajtok.
Tudhattam volna.
– Nem, dehogy! Az viszont igaz, hogy már unom. – Steph
lejjebb húzza a ruháját, hogy még jobban kivillantsa a
mellét. Elfordítom a fejem.
Ezt Tessáért csinálom. Nem rendezhetek jelenetet.
– Szerintem már úgyis majdnem végeztél vele.
Majdnem végeztem vele? Stephnek tényleg elment az
esze?
– De nem? Már megdugtad, úgyhogy végeztél vele. Nálad
ez így szokott menni.
Az egészben az a legfurcsább, hogy Steph nem akar
gonoszkodni velem, csak logikusan gondolkodik. A múltamat
ismerve helyes a megállapítása, bár Tessán sokkal tovább
dolgoztam, mint a korábbi ügyeimen.
Tessa miatt harcoltam, mert nagyon megérte. Kár, hogy
tönkretettem mindent.
– Nem… – Megköszörülöm a torkomat. – Nem végeztem
vele.
Steph megforgatja a szemét, és megnyalja az ajkát.
– Tudtam! Hányszor kefélted már meg? Még mindig
szűk? Már csak azért, mert te mindent el szoktál rontani.
Valószínűleg gyilkos pillantással nézek rá, mert Steph
távolabb húzódik tőlem.
– Na? Még szűk? – firtatja Steph. – Már biztosan
kitágítottad, hogy kényelmes legyen neked. Most már
továbbléphetsz, és Tessa eltűnhet a képből. Így is túl sokat
látom.
– Tényleg nem kedveled. – Megdörzsölöm a tarkómat.
Tessa a barátjának tartja Stephet, és én nem akarom
kiábrándítani, ha nem szükséges. De ha Steph gonoszkodni
kezd Tessával, természetesen közbe fogok lépni.
– Nem, tényleg nem kedvelem. Lépjünk már tovább!
Hagyd ott, térj vissza a régi kerékvágásba, és Molly megint
minden másnap leszop, ahogy régen.
– Továbbra is Tessával maradok. – Nem tudom, hogyan
mondjam ezt el neki. Nem akarom, hogy még több hatalma
legyen felettem, mert már ez is elég, ami most van.
Ugyanakkor nem szeretném, ha azt hinné, hogy Tessa nem
az életem állandó kelléke.
Még nem az, de nagyon imádkozom érte, és meg akarom
találni a módját, hogy működjön.
De ehhez Stephnek nincs semmi köze. A fenébe… Ez az
egész egy nagy káosz. Egy rohadt nagy káosz.
– Miért jöttél ide, Hardin? Tudom, hogy nemcsak a nagy
pofámat akartad lecsekkolni. – Megint megnyalja a száját, és
a két karját a melléhez szorítja. Elég átlátszó, hogy megint
villantani akar.
Fellobban bennem a harag, és felállok.
– Elment az eszed, ha azt hiszed, hogy hozzád fogok
nyúlni!
– Tessában nincs semmi különös. Nem tudom, miért
vagytok úgy oda érte Zeddel.
– Zednek semmi jelentősége ebben a beszélgetésben. – A
kezem remegni kezd, és látom, hogy Steph nagyon elégedett
magával. Tetszik neki, hogy Zed említésével fel tud húzni.
Ne hagyd, hogy felhúzzon, Hardin!
Szándékosan ingerel, én pedig hagyom. Mit is szokott a
nagymamám mondani erre?
 A fenébe, nem emlékszem.
– Márpedig Zednek igenis van jelentősége, mert…
– Elég! – Összeteszem a kezem, és az arcomhoz emelem.
Megszorítom az orrnyergemet, és nagyokat lélegzek.
Azért jöttem ide, hogy Molly aggodalmairól beszéljek, és
megakadályozzam, hogy Steph valami olyat tegyen, ami
miatt elveszítem Tessát. De csak annyit sikerült elérnem,
hogy szemétládának és aljasnak érzem magam. Stephről
megint kiderült, hogy nagyon gonosz, és úgy érzem, hogy én
sem voltam különb nála, mielőtt találkoztam Tessával. Azt
hittem, jobb vagyok nála meg a többieknél, de nem. Mellette
fogok ülni a pokolban.
Kénytelen vagyok egy kicsit felingerelni, mert
szeretném, ha ő is olyan pocsékul élezné magát, mint én.
Ránézek, és elvigyorodom.
– Talán inkább a saját pasid miatt kéne aggódnod, mert
mostanában mindig Mollyt bámulja. Néhányszor láttam őket
kettesben… – Más dolgokat is mondok róluk, nem is tudom,
miket, és mire befejezem a hazugságaimat, Steph szeme
könnybe lábad, én pedig végtelen elégtételt érzek.
– Hazudsz! – vágja rá, és megpróbálja visszatartani a
könnyeit, Talált, süllyedt.
– Nem, sajnos nem – jegyzem meg gúnyosan, miközben
Tessa laptopját a fiókjába teszem. Minél előbb ki kell
szabadulnom a koleszból.
Mielőtt Steph bármit mondhatna még, kisurranok a
szobából. Amikor beülök a kocsiba, hamar kijózanodok, és
rájövök, hogy megint elkövettem egy ostoba hibát. Steph
nem olyan, mint a legtöbb lány. Nem fog ülni a haragján, és
megvárni a megfelelő pillanatot, amikor lecsaphat. Steph
indulatos és kiszámíthatatlan. Már magam előtt látom,
ahogy jól kiszínezve előadja a fogadás részleteit Tessának.
Ezt nem hagyhatom. Nekem kell elmondanom Tessának
mindent, mielőtt mástól tudja meg. Elemészt ez az állandó
gyötrelem.
Kiszállok a kocsiból, és visszamegyek a koleszba, hogy
valami más módon győzzem meg Stephet.
De amikor az ajtóhoz érek, meghallom Tessa hangját. A
rohadt életbe!
Az ajtóhoz hajolok, és hallgatom a lányok beszélgetését.
– Nem hiszem, hogy Tristan rámozdulna. Láttam, hogy
néz rád. Tényleg szeret téged. Szerintem fel kéne hívnod,
hogy megbeszéljétek a dolgot – tanácsolja Tessa.
Most már az ajtóra szorítom a fülemet, és nagyon
remélem, hogy senki sem jön arra a folyosón.
– És mi van, ha éppen Mollyval lóg?
Tényleg bevette ezt a baromságot?
– Az nem lehet – próbálja Tessa megnyugtatni a
szobatársát.
– Honnan tudod? Néha az ember azt hiszi, hogy ismer
valakit, aztán kiderül, hogy nagyot téved – jegyzi meg Steph.
A fenébe! Steph el fogja mondani neki. El fogja mondani
neki, méghozzá éppen most…
– Például Har…
Benyitok a szobába.
– Sziasztok! – Úgy tűnik, mintha két barátnő bizalmas
beszélgetését zavartam volna meg. Egy kívülálló biztosan
bedőlne a látványnak. – Izé… Visszajöjjek később?
– Nem. Megkeresem Tristant, és bocsánatot kérek tőle. –
Steph feláll. – Köszönöm, Tessa. – Megöleli Tessát, de a háta
mögött rám mered, így adva a tudtomra, hogy még nem
végeztünk.
Valamivel el kell terelni Tessa figyelmét.
– Éhes vagy? – kérdezem tőle, amikor Steph már távozni
készül.
– Igen, nagyon – válaszolja Tessa, és megsimogatja a
hasát. Sikerült elterelnem a figyelmét, és nem veszi észre a
gyűlölködő pillantást, amit Steph lövell felém.
 huszonhárom

A paranoiája elhatalmasodott rajta, és egyre távolabb sodorta a lánytól.

Megpróbált belekapaszkodni a halvány reménysugárba, hogy talán mégis övé
lehet az az élet, amit a lánnyal tervezett. Megpróbált újabb és újabb terveket
szőni, hogy megmentse az egyetlen jó dolgot, ami idáig történt vele. Könyörgött
az ellenségeinek, kérlelte a barátait, hogy maradjanak csendben. Egyik terve sem
működött, egyik sem tudta elfedni azt a szörnyűséget, amit a lánnyal tett.
Tudta, hogy egyszer minden napvilágra kerül, és le fog bukni.

Elviszem Tessát a bevásárlóközpontba, ahol újabb

balszerencse vár, miközben az étteremben üldögélünk, és
megpróbáljuk eldönteni, melyik boltba menjünk be.
Állandóan az jár a fejemben, hogy Steph mit mondhatott
neki. Tud már mindent, amit rejtegetek előle? Végül
olyannak fog látni engem, amilyen vagyok? Rájön, hogy nem
vagyok méltó hozzá?
Piszkálom az ételt, és a gondolataimba merülök, míg
Tessa lassan falatozik, és engem figyel. Mit néz rajtam?
Látja a felszínre törő hazugságok jeleit?
– Mi lenne, ha először neked keresnénk valami ruhát? –
javaslom, és még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg el
fogok menni az esküvőre. Iszonyúan kínos lesz nekem. Az a
tervem, hogy egész idő alatt csak Tessára fogok
koncentrálni, és nem foglalkozom semmivel, ami három
hónappal korábban történt.
– Rajtad minden jól áll, úgyhogy nem kell strapálnod
magad.
Tessa arca felragyog a bókomtól.
– Ez nem igaz. Szerintem rád sokkal inkább igaz, hogy
bármit felvehetsz, akkor is tökéletes a megjelenésed. – Tessa
felnevet, és a szívfájdalmam egy kicsit enyhül a hangjától.
– Ugye? Szerintem is. – Rámosolygok. Pedig ez inkább rá
jellemző. Nem is kell erőlködnie, akkor is tökéletes.
Tessa telefonja rezegni kezd az asztalon. Elég higgadtan
viselkedik, mintha nem tudná, hogy eddig kegyetlen
játszmát űztem vele. Talán szándékosan viselkedik így, hogy
elaltassa a gyanakvásomat, amíg bosszút áll rajtam.
Vagy lehet, hogy tényleg nem tudja?
– Landon hív – közli velem, de én is látom a nevet a
kijelzőn, és a vadul kalimpáló szívem egy kicsit
megnyugszik. Tessa fogadja a hívást, én pedig a száját
nézem, miközben beszél. Egy másodpercre beszívja az alsó
ajkát, és végigmér.
Ki kell találnom valamit, hogy soha ne maradjon
kettesben Stephfel. Mostantól közelebb fogom tartani
magamhoz. Nagyon laza voltam ebben, de ettől a perctől
kezdve mindig mellettem kell lennie.
– Rendben. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy
ráaggassak egy nyakkendőt. – Egyértelmű, hogy kiről beszél.
Az asztalra könyököl, és a kezébe teszi az arcát.
Imádnivaló, amikor ilyen rámenősnek tetteti magát.
Nyakkendő? Hát majd meglátjuk.
Tessa tovább csacsog Landonnel, de én a kiülős étterem
közepe felé nézek, ahol Zed, Jace és Logan álldogál.
Mindhárman másképpen öltözködnek, de abban
megegyeznek, hogy a ruházatukkal akarják kifejezni
magukat. A babaarcú Logan a divatpunk, aki nem olyan
rosszfiú, mint a másik kettő. A magas, fekete hajú Zed úgy
néz ki, mint egy fekete bőrcuccokat gyártó cég reklámja,
pedig egy középosztálybeli plázában van. Egyáltalán nem
illik ide. Jace pedig az a pasi, akitől minden tinédzser
lánynak távol kéne tartania magát.
– Mindjárt visszajövök. – Felállok az asztaltól, és
otthagyom az ételemet. Szerencsére Tessa még mindig
telefonál, és nem jön utánam. Illetve nem azonnal.
Logan balzsamot ken az ajkára, amikor odaérek
hozzájuk. Jace arca csupa káröröm és sunyiság, Zed pedig
elég idegesnek tűnik.
– Én is örülök a találkozásnak – szólít meg Logan, és a
lábával dobol a padlón, miközben Jace rekedt hangon
felröhög. Mindhármuknak ki van tágulva a pupillája, és a
szemük fehérjét vörös erek szövik be. Bűzlenek a fűtől meg a
cigitől. Tessa mit szólna Zed szája ízéhez, ha csókolóznának?
– Mit kerestek itt? – kérdezem, és a szemem sarkából
Tessát lesem.
– Miért? Ez egy nyilvános hely, nem? – méltatlankodik
Jace.
Nagy levegőt veszek, és fenyegető pillantást vetek rá. Ha
ma bekavar nekem, esküszöm, hogy leütöm.
– Csak errefelé jártunk – magyarázza Logan. Megvonja a
vállát, és megértő arccal néz rám. Tudja, mi miatt aggódom,
és így akarja a tudtomra adni, hogy nem azért vannak most
itt. – Tényleg – erősködik, mire egy kicsit megnyugszom.
– Hol van a kis kedvenced? – érdeklődik Jace, és undorító
módon lefetyel a nyelvével. Zed kínosan feszeng, Logan
pedig nem törődik velünk, hanem az iPhone-ja betört
kijelzőjét bámulja.
– Á, ott van! – kiált fel Jace, mire majdnem rávetem
magam. Jace egy végtelenül aljas fickó, nagyon hasonlít a
régi barátomhoz, Markhoz, aki úgy játszott az emberekkel,
mintha játékszerek lennének, és nem érzett semmilyen
megbánást a gonosz tettei miatt. De én is ilyen vagyok… A
fogadásra gondolok, aminek a végén én mutattam fel a
győzelmi zálogot.
– Hagyd ezt abba! – förmedek Jace-re, és közelebb lépek
hozzá. Jace arcán gonosz mosoly jelenik meg. Imádja, hogy
fel tud idegesíteni, és hatalma van fölöttem. Tudja az okát,
ahogy én is tudom, és nemsokára Tessa is meg fogja tudni.
– Idejön. – Logan még mindig a telefonját bámulja, de
közben figyelmeztet minket Tessa közeledtére. Izzad a
tenyerem, és az öklömön megfeszül a heges bőr,
valahányszor a körmömet a húsomba mélyesztem. Most
fogják tönkretenni az életemet, itt, ebben a plázában, egy
szaros amerikai városban.
– Szia, Tessa! Hogy vagy? – Zed Tessához lép, és én
követem. Zed átöleli Tessát, mire legszívesebben mindkét
karját kitépném a testéből.
– Hardin, nem mutatod be a hölgyet? – Jace rám mered,
és a szeme gyanúsan csillog. Élvezi a helyzetet a rohadék.
– Ja, igen. – Tessára mutatok, aztán Jace-re, és rémülten
számolom a másodperceket. – Ő az egyik barátom, Tessa.
Tessa, ő Jace.
Tessa haragosan ráncolja a szemöldökét, mire értetlenül
nézek körbe. Miért haragszik? Az arcát figyelem, és várom,
hogy rám nézzen. De hiába.
– Te is az egyetemre jársz? – kérdezi Tessa Jace-től.
Miért kell mindig udvariasan társalognia az emberekkel?
Egyértelmű, hogy idáig nem sok tapasztalatot szerzett a
társasági élet terén. Egyáltalán nincs érzéke az etiketthez.
– Még mit nem! Az egyetem nem nekem való. – Jace
felnevet, és Tessa kicsit megnyugszik. – De ha az egyetemen
minden lány így néz ki, mint te, akkor megfontolom a
dolgot.
Tessa ijedt arcot vág, én pedig elképzelem, milyen kék
lenne Jace arca, ha most fojtogatni kezdeném.
– Ma este a kikötőbe megyünk bulizni. Nektek is
jönnötök kéne – javasolja Jace.
Tényleg? Rohadj meg, Jace!
– Nem érünk rá. Talán majd legközelebb – jelentem ki
befejezve a beszélgetést.
– Miért nem? – értetlenkedik Jace. Élvezettel játszadozik
velem Tessa és Zed előtt.
– Tessának holnap dolgoznia kell. Én majd később
benézek. Egyedül – teszem hozzá jelentőségteljesen. Nem
fognak bekavarni. Nehéz lesz, de ostoba módon azt hiszem,
hogy sikerülni fog. Megnyertem a fogadást, Tessa az enyém,
és Zed megrohadhat ott, ahol van.
– Kár… – Jace Tessára mosolyog, és minden erőmet össze
kell szednem, hogy uralkodni tudjak magamon. Most
bosszant engem. Játssza velem az ördögi játékot, amibe
belementem, és most a fejem fölött lóbálja, mintha egy
patkány lennék, ő pedig egy darab sajtot tartana a kezében.
– Oké. Később majd beszélünk, amikor elindultam –
hazudom.
Ki kell találnom, mi a fenét tegyek vele. Alig várja, hogy
beszámoljon Tessának a fogadásról… Mert egy rohadt
szemétláda. De tudom, hogy ha szóba hozom előtte, annál
inkább kinyitja a mocskos pofáját, és akkor is elmondja
Tessának, ha egyébként eddig nem is gondolt rá.
A három semmirekellő elsétál, és Tessa haragos
pillantással néz utánuk. Csendben maradok, és elviselem a
puskaporos hangulatát, amíg a Macy’sben nézelődünk.
Gyorsan szedi a lábát, mert ezzel a gyerekes viselkedéssel
akarja a tudtomra hozni, hogy nagyon pipa.
– Mi a baj? – kérdezem végül. Tessának mindig van
valami baja. Mondok valamit, teszek valamit, a szomszéd
macskája csúnyán néz rá… Mindig van valami.
– Nem is tudom, Hardin!
– Én sem! Te ölelted meg Zedet! – förmedek rá. Percek
óta nem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy Zed
átkarolta, és még ő pattog nekem?
– Szégyellsz engem, vagy mi? Megértem, ha így van,
mert nem vagyok egy igazi menő csaj, de azt hittem, hogy…
Nem értem, mit akar ezzel. Azt hiszi, hogy szégyellem?
Miért vonja le mindig ezt a következtetést?
– Micsoda? Nem, dehogy! Nem szégyellek. Megőrültél?
Persze hogy őrült. Mindketten azok vagyunk.
– Miért úgy mutattál be, mint az egyik barátodat? Arról
beszélsz, hogy költözzünk össze, aztán azt mondod nekik,
hogy csak barátok vagyunk? – Tessa felemeli a hangját. – Mi
a terved velem? El akarsz rejteni? Nem leszek a titkos
barátnőd. Ha nem vagyok elég jó, és nem mered bevallani a
barátaidnak, hogy együtt vagyunk, akkor nem leszünk
együtt.
Hogyan nevezhetném többnek egy barátnál? Egy
ellenségnél is jobban fog gyűlölni, ha lejár az időm, amit
vele tölthetek. Sokkal több nekem, mint egy titok. Nem
akarom elrejteni. És nem akarom titokban tartani. Szeretnék
büszkén dicsekedni vele, és mindenkinek a tudtára adni,
hogy az enyém. Csak az enyém. De túl ostoba vagyok, nem
tudom elérni, hogy működjenek a dolgok közöttünk, és ezért
kell elrejtenem a leggyönyörűbb dolgot az életemben,
titkolnom kell az egyetlen kincsemet. Rejtegetnem kell,
ahelyett hogy hagynám ragyogni a napfényben. Ez az
ellentmondás egyfolytában mardos belül.
– Tessa! A pokolba… – Elhallgatok, mert Tessa elindul az
egyik női próbafülke felé. – Oda is követni foglak –
figyelmeztetem, és komolyan gondolom. Szeretnék bemenni
vele a próbafülkébe, és megdugni a földig érő tükör előtt.
Tessa felvonja a szemöldökét, és összeszorítja a száját.
Tudja, hogy utána fogok menni. A pokol legmélyebb
bugyrába is követném, ha megkérne rá.
– Vigyél haza, most azonnal! – förmed rám.
Vigyem haza? Egy ostoba vita miatt? Tessa már el is
indul a kijárat felé. A kocsihoz érve megpróbálom kinyitni
előtte az ajtót, de nem hagyja.
– Meddig akarsz még hisztizni?
– Hisztizni? Ezt most komolyan mondod? – Tessa már
kiabál velem.
– Nem tudom, miért olyan nagy baj, hogy a barátomnak
neveztelek. Nem úgy gondoltam. Csak olyan hirtelen jött. –
Ez csak egy féligazság.
– Ha szégyellsz, akkor én sem akarlak többé látni! –
Tessa hangja megremeg, és látom rajta, hogy mindjárt
elsírja magát. Már ismerem, és elárulja a mozdulata, ahogy
a lábába mélyeszti a körmeit. A szürke szeme mégis
megtelik könnyel. Már megint miattam könnyezik.
– Ne mondd ezt nekem! – Belemarkolok a hajamba, és
legszívesebben szálanként tépném ki. – Tessa, miért
gondolod, hogy szégyellek téged? Ez egyszerűen nevetséges.
Nincs semmi okom arra, hogy szégyenkezzek miatta.
Éppen ellenkezőleg. De a barátaim számára ő most csak egy
vicc. Minden pillanatot elrontottam, amit ezzel a lánnyal
töltöttem. Mindent tönkretettem, és ezt nemsokára meg
fogja tudni. És nem tehetek semmit, amivel
megakadályozhatnám, hogy ez a vonat belerohanjon az
életembe, és szétzúzzon mindent. Épphogy csak elkezdtem
felépíteni, és most mindent elrontottam.
– Érezd jól magad a ma esti bulin! – Tessa duzzogva
hátradől az ülésen.
– Nem megyek el. Csak azért mondtam, hogy Jace
lekopjon. – Ez igaz. Semmi kedvem elmenni abba az ostoba
buliba. Az egész éjszakát Tessa lába között akarom tölteni.
– Ha nem szégyellsz engem, akkor vigyél el magaddal.
Tudhattam volna, hogy bedobja ezt a kártyát. Tessának
minden csak egy játék. Minden.
Na, én beszélek…
– Szó sem lehet róla! – mordulok rá.

TERMÉSZETESEN ELMENTÜNK ABBA az átkozott buliba, mert Tessa

Youngnak megint igaza lett.
Ahogy a napok múlnak, egyre kényelmesebben érzem
magam a saját hazugságomban. Nem veszek tudomást arról,
hogy lassan minden szétfoszlik, és minden egyes nap letörik
egy darab abból, ami összetart minket. De nem tudom
elmondani neki. Nem nyithatom fel azt a férgektől hemzsegő
dobozt, és nem hagyhatom, hogy elpusztítsanak minket. Az
igazság megfojt minket, ez elkerülhetetlen. Ahogy a Tessa
iránt érzett szerelmem is elkerülhetetlen.
– Nos… Isten hozott itthon! – kiáltok fel, amikor az
ingatlanos végre magunkra hagy minket a lakásban. Már azt
hittem, sosem fog elhúzni. Tessa felnevet, a keze fejét a
szájára szorítja, és közelebb lép hozzám. Átölelem, és
megköszönöm az égnek, hogy egy kicsit még velem lehet,
mielőtt elragadja az életemből. Én is megérdemlek egy kis
boldogságot, nem?
– Még mindig nem hiszem el, hogy itt lakunk. Az egész
olyan valószínűtlen. – Tessa izgatottan tágra nyitja a szemét.
Még sosem láttam ilyen kíváncsinak és elevennek.
Szabadságot adtam neki. Adtam neki egy gyönyörű lakást,
ahol önmaga lehet, ahol senki sem ítélkezhet fölötte, és nem
követelhet tőle semmit. Nincs itt az anyja, és nem
parancsolhat rá, hogy fésülködjön meg, és Steph sincs itt,
hogy sunyi módon ártson neki.
– Ha valaki két hónapja azt mondja, hogy veled fogok
lakni, vagy egyáltalán járni fogunk, akkor kinevettem
volna… Vagy inkább megütöm.
Felnevetek, és két kezembe veszem az arcát. A bőre forró
az izgalomtól.
– Milyen kedves vagy. – Tessa csípőre teszi a kezét, aztán
odabújik hozzám. A fejét a mellkasomra hajtja, én pedig
örömmel érzem a súlyát, mert ő az én horgonyom. Az életem
tökéletes. Még sosem volt ilyen. – De nagyon jó, hogy van
egy saját lakásunk. Nincs több dübörgő buli a földszinten,
nem kell elviselni a szobatársakat meg a közös zuhanyozókat
– örvendezik Tessa. A szívem vadul ver az arca közelében.
Vajon érzi rajtam az egyre növekvő paranoiát?
– És van saját ágyunk. – A félelmemet humorral
leplezem. – Még be kell szereznünk néhány holmit.
Edényeket meg ilyesmit.
Minél több holmija van itt, annál nehezebb lesz, ha
mennie kell. A fenébe! Csapdába estem a hazugságban, és
igyekszem minél szorosabban magamhoz láncolni. De ez a
gyönyörű lány sosem fog megbocsátani nekem. Soha.
Erre ráérek később gondolni. Majd kitalálok valamit.
Tessa a homlokomra teszi a kezét.
– Jól érzed magad? – kérdezi mosolyogva. – Ma nagyon
együttműködő vagy. – A gunyoros megjegyzése hallatán még
jobban szeretem.
Az ajkamhoz emelem a kezét, és elárasztom a
csókjaimmal.
– Azt akarom, hogy jól érezd magad itt… Hogy otthon
érezd magad… velem. – Tényleg erre vágyom. Életemben
akkor éreztem először, hogy van egy otthonom, amikor
Tessa aláírta a nevét a szerződésen, és összeköltözött velem.
Nem is tudtam, hogy hiányozni fog a bosszantó
ébresztőórájának a hangja.
– És te? Te otthon érzed magad? – kérdezi Tessa.
Reménykedik, de a legrosszabbra számít, mert tőlem mindig
azt kapja.
– Meglepő módon, igen – válaszolom őszintén, és
megpróbálok meggyőző hangon beszélni. Tényleg szeretek
itt lenni vele.
– Akkor menjünk el a cuccaimért – jelenti ki, és a
könyveit meg a ruháit emlegeti, amelyekről már
gondoskodtam.
– Az már megtörtént – közlöm vele mosolyogva,
Tessa értetlenül néz rám.
– Hogyhogy?
– Minden holmidat elhoztam a szobádból. A
csomagtartóban van – magyarázom. Nem tudtam tovább
várni. Azt akartam, hogy nézze meg a helyet, és ne is menjen
el innen. Nagyon fontos nekem, hogy sose hagyja itt ezt a
lakást, ezért a lehető legkényelmesebbé fogom tenni
számára.
– Honnan tudtad, hogy alá fogom írni a szerződést? És ha
nem tetszik a lakás? – Tessa csodálkozva rám emeli a
szemét.
– Mert ha ez nem jön be, akkor találtam volna egyet, ami
megfelel – vágom rá magabiztosan.
Tessa bólint, mert látja, hogy komolyan beszélek.
– Oké… És a te holmid?
– Holnap elmehetünk érte. A csomagtartóban vannak
ruháim.
– Miért tartasz ott annyi ruhát?
– Fogalmam sincs, tényleg. Az ember sosem tudhatja,
mikor van szüksége tiszta ruhára. – Tessa kíváncsi,
átkozottul kíváncsi. Sok oka van annak, hogy ruhákat tartok
a csomagtartóban, de nem hiszem, hogy örülne, ha
elárulnám neki. – Menjünk a boltba, és vegyük meg a
konyhai eszközöket, meg valami kaját – javaslom.
Amikor lemegyünk az előcsarnokba, Tessa felém fordul.
– Vezethetem a kocsidat?
– Nem is tudom… – ugratom. Hát persze hogy vezetheti.
harmadik rész
MIUTÁN
Sosem gondolta volna, hogy ilyen férfi lehet valaha belőle. A
haragját az írásaiban vezette le, és kezdett büszke lenni arra
a személyre, akivé lett. Csak a lány miatt fordult ebbe az
irányba az élete, és legszívesebben minden pillanatban
térdre borult volna előtte, hogy hálát adjon neki. Vele
maradt, amíg mindkettejüknek így volt jó, aztán időt adott
neki, hogy egyedül hozza rendbe az életét. Támogatta a
döntéseit, és mindig biztatta, hogy törjön magasabbra.
Ez idő alatt minden hónapban kapott egy régimódi postai
képeslapot a lány aláírásával, és egy szívvel a belsejében.
Ismerte a lányt, és tudta, hogy nem volt könnyű neki az a két
év, amit egymás nélkül töltöttek. A lánynak maga volt a
pokol, neki pedig a végtelen purgatórium.
Amikor a mappájában halmozódó kézzel írt papírlapok
nyomtatásban jelentek meg, a lány egy hétig nem hívta fel.
Tudta, hogy elolvasta a könyvet, és biztos volt benne, hogy
egész héten át járkált a kis lakásban, amit az ő öccsével
bérelt. Akkor már egy új helyre költözött, egy szeles
városba, ahol magasak az épületek, és minden a hot dogról
meg a baseballról szól. Nem érezte otthon magát, bár a lány
többször is meglátogatta, pedig meg sem érdemelte. Így
teltek a napjai: dolgozott, várta a lány hívását vagy e-
mailjét, és tervezte a következő alkalmat, amikor láthatja.
Ahogy egyre jobban méltóvá vált hozzá, kedvelni kezdte a
férfit, akit reggelente a tükörben látott.
Amikor vége lett a hétnek, a lány végre felhívta. A hangja
megbicsaklott, amikor először megszólalt, és ő nem tudta,
mit mondjon neki. Szerette volna megértetni a lánnyal, hogy
őket egymásnak teremtették. A lány gratulált neki a könyve
miatt, de hűvös távolságtartással beszélt vele. Kezdett
elfáradni, és arra gondolt, hogy most már tényleg ez lesz az
élete. Egyedül fog élni egy felhőkarcolóban, és kínait eszik,
miközben a Jóbarátokat nézi a tévében.
Néhány héttel később vadul kezdett verni a szíve, amikor
a lány felhívta, és közölte vele, hogy a városába látogat, és
megkérte, hogy legyen a kísérője egy esküvőn, amelyre
hivatalos. Táncolt vele egész éjjel, és alatta feküdt az
ágyában három napon át…
Aztán elment, és magával vitte a szívét.
Legközelebb ő látogatta meg a lányt a kaotikus New
Yorkban, és teljesen lenyűgözte az új élete. Csak azt
sajnálta, hogy neki nincs helye benne. Jó dolgok történtek a
városban a lánnyal: barátok, család. Ő csak elképzelte az
életét vele, és arra várt, hogy a lány eljöjjön, és valósággá
tegye. Ez a remény éltette, ezért továbbra is igyekezett
bebizonyítani neki, hogy már jobb ember, mint volt. Sokkal
jobb. És elevenebb.
Az emberi fejlődése és a másokhoz való pozitívabb
hozzáállása egy idő után azt eredményezte, hogy kezdte
értékesnek érezni magát. Ez persze nagyobb felelősség is
járt. Az öccsének összetörték a szívét, ő pedig mellette állt,
és segített neki átvészelni ezt az időszakot. Most már kisebb
és nagyobb ügyekben is hasznára vált a családjának.
Ő volt a tanú az öccse esküvőjén. A lány is ott volt, és
sugárzott róla az iránta érzett szerelem. Valahogy
mindketten rájöttek, hogy a különélésüknek lejárt az ideje.
Már felnőttek, és képesek voltak együtt kezelni az életet. Ő
már nem volt önző, a lány pedig megtalálta önmagát. Jót tett
nekik a külön töltött idő, de készen álltak arra, hogy
elkezdjék a közös életüket.
Együtt nagy szívfájdalmakat éltek át, nagyobbakat, mint
amelyeket a kapcsolatuk korai éveiben okoztak egymásnak,
és néha nem tudták, hogy képesek lesznek-e tovább menni.
A legmagányosabb napon, amikor összepakolta az elveszített
gyermekük szobáját, arra gondolt, hogy a múltban elkövetett
bűnei miatt kell ilyen veszteséget elszenvedniük.
Amikor az első gyermeke megszületett, ő is újjászületett,
és újra eleven lett. Nagyon hosszú utat tett meg, és sokat
változott. Lehetségessé vált számára, hogy elérje a megértés
és a szerelem mélyebb és magasabb szintjeit is. A kislány
ujjai aprók voltak, de a szíve köré fonódtak. Végignézhette,
ahogy a szeretett lányból nő lesz, majd a gyermeke anyja.
Ennél semmi sem lehet gyönyörűbb…
Aztán megint megtörtént a csoda, és most egy kisfiú
született.
Ahogy a gyerekeik nőttek, ez az új férfi és új nő valahogy
egyre fiatalabbnak érezte magát, és minden egyes nap újra
egymásba szerettek.
Nagyon szerencsésnek tartotta magát, és büszke volt az
együtt felépített életükre. El sem tudta hinni, hogy egy ilyen
szerencsés fickó lett belőle.
 Zed

Minden regénynek megvan a maga romantikus hőse. A legtöbb regény azt a

klasszikus eszközt használja, amit már mindnyájan nagyon ununk: a szerelmi
háromszöget. Wickham hazudott Darcy apjáról, hogy elnyerje Elizabeth kegyeit.
Jay Gatsby borral és vacsorával próbálta elbűvölni Daisy Buchanant, olyan
életet ajánlva neki, amit a férje, Tom nem tudott nyújtani. A kedvenc hősnőm,
Catherine Earnshow Lintont és a biztonságot választotta a pusztító szenvedély
és Heathcliff helyett. Még egy napbarnított, csupasz vérfarkas fiú is megpróbálta
elnyerni a nagyokos Bella Swan szívét a régimódi vámpír szerelmétől.
Mindig ez történik újra és újra, és minden történetben erről olvasott, de
nem számított arra, hogy egyszer ő is a saját, valóságos szerelmi
háromszögében találja magát. Ez nevetséges volt. A saját történetében az
apaproblémákkal küszködő, rosszfiúból szentté lett főhős megpróbálja távol
tartani a makacs, ártatlan szűz lányt a trendi, érzelmes fiútól, aki meg akarja
menteni a virágokat meg a bolygót, ugyanazon a munkanapon. A klasszikusok az
előbb említett szereplők halálával, vagy félig vámpír, félig ember kisbabák
születésével végződnek, de mindegyiknek van egy közös témája: a két férfi közül
az egyiknek nincs esélye. A saját sztorijában viszont nem volt biztos abban, hogy
a lány szerelme elég erős, és a végén ő fog győztesként kikerülni.
De megérdemlik a tiszteletet a másik fickók is, akik alulmaradnak a biztos
befutóval szemben, és visszakerülnek a játékba.

Egy újabb parti. Egy újabb telt házas buli, ahol mindenki
ugyanazt csinálja, csak egy másik napon. Italokat töltenek a
piros poharakba, és a szobákban üvölt a zene. A folyosón
csellengőkön látszik, hogy unatkoznak, ezért furcsának
találom, hogy az idei év első buliján még többen vannak,
mint a tavalyi szezonkezdő partin. Honnan jönnek ezek az
emberek? Mindenki annyira unja saját magát, hogy egy nagy
csoport idegenhez csapódik, és úgy tesz, mintha fergeteges
társasági élete lenne? Már kezdek rájönni, hogy az egyetem
erről szól. Washington egészen más, mint Florida, ahol
felnőttem, de az egyetemek mindenütt egyformák, bárhová
megy az ember.
– Pisilnem kell – panaszkodom magamban, miközben a
falnak támaszkodom a mosdó ajtaja mellett. Néhány
másodperccel később egy alacsony, szőke hajú lány lép ki az
ajtón. A fejét lehajtja, és a padlót nézi, amikor elhalad
mellettem. Egy hosszú ujjú blúz van rajta, ami a csípőjéig ér,
és szépen kihangsúlyozza az idomait, annak ellenére, hogy a
farmerja bő, sőt szinte buggyos.
– Elnézést – motyogja a padlóra mosolyogva, aztán
megkerül, és folytatja az útját a folyosón.
Belépek a mosdóba, és bezárom az ajtót. A szűk
helyiségben vanília-illatot érzek, mintha valaki
vaníliaaromát fújt volna szét. Elég zavaró, ezért gyorsan
végzek a dolgommal, megmosom a kezem, kinyitom az
ajtót… és egy csapat lányba botlok. Az egyikük végigmér, és
tágra nyílt szemmel bámulja az arcomat. Szinte hallom, mit
gondol. A lány mondani akar valamit, de mögötte
megpillantom a formás csípőjű szőke lányt a lépcsőnél.
Nézem, ahogy a nadrágja hátsó zsebébe nyúl, de nem találja,
amit keres. Megnyalja az ajkát, és megforgatja a szemét.
Ebből a távolságból is érzem, hogy ingerült. Elhatároztam,
hogy egy darabig senkivel sem kezdek a Tessa-epizód után,
de azon kapom magam, hogy elindulok a folyosón a szőke
lány felé. Nem akarok semmi komolyat, de most jólesne egy
normális beszélgetés.
A lépcső felé közeledve látom, hogy a lány
elővigyázatosan megfogja a korlátot, és óvatosan lépeget
lefelé, pedig sportcipő van a lábán. Sűrű haja a lapockájáig
ér. Figyelmesen nézi a tömeget, és felméri a helyszínt.
Minden arra haladónak szemügyre veszi az arcát. Talán
keres valaki? Amikor a felső ajkába harap, elhatározom,
hogy odamegyek hozzá. A farmerja fel van hajtva, és egy
csillag alakú tetoválást látok a bokáján.
– Keresel valakit? – kérdezem tőle.
A lány felém fordul. A nagy barna szeme miatt olyan az
arca, mintha egy kicsit ijedt lenne.
– A barátaimat keresem, de szerintem már elmentek –
válaszolja a homlokát ráncolva.
– Értem. Segítsek megkeresni őket? – ajánlkozom.
A lány tovább nézelődik a helyiségben, és felemeli egy
arra haladó fiú baseballsapkáját. A srác morog valamit, a
lány pedig zavartan elmosolyodik.
Kérdőn nézek rá, mert nem értem, miért csinálta ezt.
– A haverom, John is baseballsapkát visel – magyarázza a
lány. Még nem tudom megállapítani, hogy félénk vagy
agresszív, de szeretném kideríteni.
– Nem tudod felhívni őket? – kérdezem.
– Nem, a mobilom a barátnőm táskájában van – közli a
lány bánatos sóhajjal. – Én nem akartam táskát hozni
magammal. Tudtam, hogy nem kéne idejönnöm. A bulizás
nem az én világom. – A lány felemeli a hangját, és
gesztikulálni kezd a kezével. – De Macy annyira könyörgött.
Azt mondta, jó lesz, és csak egy órát maradunk.
A lány dühösen fúj egyet, és összeráncolja az orrát. Az
ajkamba harapok, nehogy elnevessem magam.
A lány elpirul, és rám néz.
– Mi van?
– Semmi – vágom rá. Annyira aranyos! – Kérsz egy italt,
vagy valamit?
– Nem szoktam inni – válaszolja visszafogottan.
– Nem gyakran, vagy egyáltalán nem?
– Néha. De nem egy ilyen buliban, tele idegenekkel.
– Szerintem ebben igazad van. – Elmosolyodom, mert
tetszik, hogy nem tartja menőnek, ha leissza magát a sárga
földig, mint a legtöbb itt lévő csaj. A fiúkról nem is beszélve.
– Úgy is jól érezhetem magam, ha nem vagyok tajtrészeg.
– Pontosan. – Egyre vonzóbbnak találom a lányt. –
Hozhatok neked vizet, vagy valami üdítőt, és időzhetsz az én
barátaimmal, amíg megtalálod a te barátaidat.
– Hát… nem tudom. – A lány körülnéz a helyiségben, ami
tele van idegenekkel. – Nem ismerek senkit, és az ilyen bulik
általában elég zűrösek. – A pillantása két részeg fickóra esik,
akik éppen megpróbálnak becserkészni néhány feltűnően
alulöltözött elsőévest.
Igaza van.
Nate odaint nekem a helyiség másik végéből. Még
egyszer ránézek erre az érdekes lányra.
– Nos, ha úgy döntesz, hogy nem akarsz egyedül
álldogálni itt, akkor szívesen látunk ott. – A csoport felé
mutatok. A lány szeme tágra nyílik a sok tetoválás láttán.
– Kedvesebbek, mint amilyennek látszanak – jegyzem
meg tréfásan. A lány bizonytalanul elmosolyodik, mire
hozzáteszem: – Néhányan legalábbis.
Meglep, amikor a lány hangosan felnevet, és velem tart a
barátaim csoportjához. Tristan feláll, hogy helyet adjon neki
a heverőn, amit a lány udvariasan megköszön. Mostanában
nem sokat láttam Tristant, de örülök, hogy visszajött
Louisianából, méghozzá szingliként, és hivatalosan is
szakított Stephfel meg a baromságaival.
– Igyunk ennek a szánalmas egyetemnek az utolsó évére.
– Tristan felemeli a poharát, és koccint Logannel. Molly is
csatlakozik hozzájuk, és kényelembe helyezi magát Logan
ölében.
– Hát nekem nem az utolsó. Még van két évem –
panaszkodik Nate. A barátnője, talán Briana a neve,
megforgatja a szemét.
– Ne drámázz – szól rá nevetve, aztán kikapja Nate
kezéből a poharát, és iszik belőle.
– Inkább szakmát kellett volna tanulnom – jelenti ki
Nate, és hátrahajtja a fejét. A lány mosolyogva nézi. – Az
egyetem nagy szívás.
– Mondtam, hogy fogadd el azt a tanoncállást a
tetoválóstúdióban – korholja Nate-et, aki megforgatja a
szemét, és tréfásan lehúzza a trikója egyik pántját a válláról.
Brianának kivillan a sötétbarna bőre, ami engem egyáltalán
nem zavar.
– Még gondolkodom rajta – válaszolja Nate. Ez jó
döntésnek tűnik, mert Nate-nek nagyon nehéz az egyetem.
 – Na, elég ebből az unalmas karriertervezgetésből. Ő
kicsoda? – Molly a lányra mutat, akivel a folyosón
találkoztam.
– Ő… – Segélykérő pillantást vetek rá. Elfelejtettem
megkérdezni a nevét.
– Therise – válaszolja a lány, és egy halvány akcentust
érzek a hangján, amit eddig nem vettem észre.
A pokolba.
– Ez nem lehet igaz! – Molly Loganhöz dőlve felnevet.
– Szép név – jegyzi meg Jace sunyi vigyorral, és
megnyalja a kezében tartott cigarettapapírt.
– Akarsz játszani velünk, Therise? – kérdezi Molly, és a
hangja ismerősen cseng. – Felelsz vagy mersz? – A lány rám
néz, mire megrázom a fejem.
– Nem. Senki sem akarja azt a baromságot játszani. –
Haragos pillantást vetek Mollyra. Therise nem tudja, miről
van szó, és kicsit idegesnek tűnik.
– Ugyan már. Fogadjunk, hogy jó móka lesz – erősködik
Jace.
Molly hevesen bólogat.
– És ahogy elnézem a csajt, talán most te nyerhetnél…
Logan befogja a barátnője száját. Még mindig nem tudom
elhinni, hogy ezek ketten együtt vannak.
– Hagyd abba! – szól rá Mollyra.
Molly megforgatja a szemét, de nem szólal meg többet,
mire Logan leveszi a szájáról a kezét.
– Nem akarok részt venni a tavalyi dráma
újrajátszásában. – Logan megcsókolja Molly csupasz vállát,
és Molly most őszintén elmosolyodik. Így nem tűnik olyan
gonosznak, mint egyébként.
Therise a homlokát ráncolva rám néz, aztán a többiekre,
és láthatóan nem érti a furcsa beszélgetést.
– Mi volt tavaly? – kérdezi.
– Semmi – jelentem ki, és a barátaimra nézek, remélve,
hogy tartják a szájukat. Csak most találkoztam ezzel a
lánnyal, és túl korai lenne rázúdítani azt a sok szemetet.
– Volt egy fickó, akit Har… – Molly csak nem tudja
befogni a száját.
 – Nem fogunk megint a Hessáról beszélni – nyög fel
Logan. – Olyanok, mint egy valóságshow szerelmespárja,
akikről senkinek sem kéne említést tennie.
– Mi a fene az a Hessa? – kérdezi Nate barátnője.
Molly büszkén felemeli a kezét.
– Én találtam ki! – kiáltja. – Az én érdemem. Én
neveztem el azt a két őrültet, és elvárom, hogy cserébe
meghívjanak az esküvőjükre. – Molly felnevet. A hajából már
kifakult a rózsaszín, és egy ideje nem festette újra. Most
inkább szőke, és féloldalasra van vágva.
– Nem fognak összeházasodni – förmedek rá.
Annyira elegem van abból, hogy mindig róluk kell
hallanom. Elegem van, hogy látom Tessa posztjait a
Facebookon. Annyira boldog New Yorkban. Hardin is nagyon
boldog. Mindenki olyan átkozottul boldog.
Jó nekik.
– Most még nem, de fogadnék rá, hogy később igen. –
Molly elmosolyodik. – És én győznék… – hangsúlyozza ki
gúnyosan. Fekete ceruzával húzta ki a szemét, és amikor
rám kacsint, úgy néz ki, mint egy macska.
Logan buzgón bólogat, mintha ez nyilvánvaló lenne
mindenki számára.
Molly meglengeti a kezét, és szót kér.
– Egyébként, mielőtt idejöttetek, éppen Zed
exbarátnőjének a remek sztoriját emlegettük.
– Nem volt a barátnőm – sziszegem ingerülten.
– Haha… – jegyzi meg valaki. Talán Jace?
– Nos… – Therise feláll, és zavartan összekulcsolja a
kezét. – Én most elmegyek. – Bizonytalanul elmosolyodik, és
elsétál.
Az arcomon valószínűleg látszik a fájdalom, a bosszúság
és a harag, mert Logan rám néz, és legyint.
– Szerintem hagyd. Csak egy ellenséget fogsz szerezni.
Valószínűleg van fiúja, aki majd kivágja a járgányod
gumiját.
Úgy tűnik, a barátaim elhatározták, hogy egész héten a
drága baklövéseim miatt fognak piszkálni.
A szerelmi életemben sorra halmozom a kudarcokat, és
már nincs is energiám haragudni rájuk, mert tényleg mindig
ugyanaz történik.
– Nem tudtam, hogy a csajnak vőlegénye van, és biztos
vagyok abban, hogy ő, és nem a vőlegénye vágta ki az
abroncsaimat – jelentem ki, és még most is felszisszenek, ha
eszembe jut, mit tett Jonah Soto a járgányommal. Kész
röhej, hogy a pasinak tanári állása van az egyetemen.
Őrület.
Nate megvonja a vállát, és meghúzza a sörét.
– Akkor ne feküdj le random csajokkal.
– Az már több mint egy éve volt, és honnan tudhattam
volna, hogy a csaj vőlegénye tanár lesz itt?
Az a hétvége kész katasztrófa volt. Ha tudom, hogy a csaj
a leánybúcsúztatója miatt van a klubban, akkor nem mentem
volna haza vele. De honnan tudhattam volna, ha semmi sem
utalt rá? Nem véletlen, hogy a búcsúzó leányok tollas
boákat, csillogó tiarákat és széles szalagokat viselnek
„Aggleány” felirattal vagy valami hasonlóval. Ez egy
figyelmeztető jel, hogy a pasik ne csináljanak semmi
ostobaságot. Vagy a leendő ara ne csináljon semmi
ostobaságot. Bármilyen ostobasághoz először a szalagot kell
levenni, ami emlékezteti a lányt, hogy férjhez fog menni.
Ebben az esetben ez már másnap bekövetkezett.
Jellemző rám, hogy az egyetlen egyéjszakás kalandomnak
ilyen következményei lettek. (A barátaimnak túlozni
szoktam a szexuális életemről, de erről nem kell tudniuk.) A
vőlegény elég higgadt maradt, sokkal higgadtabb, mint én
lettem volna fordított helyzetben, de aztán megpróbált
eltanácsolni a tudományos programból, és azért küzdött,
hogy Hardint ne rúgják ki. Senki sem kérdezte meg, hogy
egy fiatal tanár miért fogja egy bajkeverő pártját, akit nem
is ismer. Ez szemétség volt, de azért örültem, hogy Hardint
nem rúgták ki.
– Kik vagytok, hogy így lecikiztek? – A barátaimra
mutatok. – Mert Molly majdnem mindnyájatokkal lefeküdt
már.
– Vigyázz, mit mondasz… – figyelmeztet Logan, és
mindenki megfeszül.
 Úgy döntök, hogy nem szállok vitába velük, inkább az új
lány után megyek.
Nem ismerem őt, de nyugisnak tűnik, és elképesztően
csinos. Igen, hasonlít Tessára, és igen, sok időbe telt, mire
túltettem magam rajta, és ez talán egy rossz ötlet. De a
legtöbb ötlet az, nem?
Ilyen gondolatok kavarognak a fejemben, miközben a
keresésére indulok.
Nem akartam, hogy Tessával úgy alakuljanak a dolgok,
ahogy végül alakultak. Kedveltem, igen, de az ostoba
féltékenység vezérelt, és bosszút akartam állni Hardinon,
amiért lefeküdt Samanthával. Tényleg kedveltem Tessát, de
az én érzéseim eltörpültek amellett, amit Hardin érzett
iránta.
Samantha bámulatos volt, és nagyon szórakoztató.
Néhány évvel idősebb volt nálam, és teljesen elbűvölt.
Amióta vége lett ennek a Tessa-ügynek, sokszor gondoltam
arra, hogy az ő kapcsolata Hardinnal hasonló a miénkhez
Samanthával. De Samantha lefeküdt Hardinnal, és nem
csinált nagy ügyet belőle. Úgy tett, mintha teljesen normális
lenne, hogy szexel a barátommal. Persze Hardint sem
zavarta a dolog.
Engem viszont igen. Teljesen összetörtem, és nagyon ki
voltam akadva. Magamban tartottam a haragomat, és
vártam a megfelelő alkalmat, amikor bosszút állhatok rajta.
Tessa bízott bennem, annak ellenére, hogy eleinte én is
benne voltam a fogadásban, és én meséltem el neki a
részleteket. Mégis mindig hozzám fordult, ha szüksége volt
rám. De éppen ez volt a probléma. Csak akkor jött hozzám,
ha Hardin ellökte magától, és ezt nem jól tűröm. Nem
akarok mindig én lenni a második helyezett. Ráadásul túl
sok volt a dráma meg a feszkó. Eleinte élveztem, hogy
idegesíthetem Hardint, de aztán belefáradtam, hogy mindig
Tessa megmentésére kell sietnem, és elviselnem a gyerekes
kapcsolatuk minden baromságát.
Békén kellett volna hagynom Tessát, amikor az idegbeteg
pasija először megütött. De Hardin haragja arra sarkallt,
hogy folytassam a versengést, és megnyerjem a fogadást.
Milyen igazságtalan, hogy ő lefeküdt Samanthával, utána
részt vett a fogadásban, és a végén ő akarta eldönteni, hogy
minden rendben, a játéknak vége, én pedig ne foglalkozzak
többet Tessával.
Ez az egész nagyon gyerekes volt, utólag már én is
belátom. Nem lett volna szabad rámozdulnom Tessára az
anyja házában, és nem kellett volna olyan sok hülyeséget
mondanom. Az ostobaságom miatt azóta egyedül vagyok, és
már egy éve nem hallottam Tessáról. Az a szomorú, hogy
hiányoznak a beszélgetéseink.
Azt mondták, hogy New Yorkba költözött a haverjával,
Landon-nel, de tudom, hogy Hardin nemsokára követni
fogja. Nem szívesen ismerem be, de tényleg van köztük
valami különleges. A kapcsolatuk elég problémás, de még
sosem láttam két embert ennyire harcolni egymásért.
Hardin persze nem érdemli meg Tessát, de nekem ehhez
semmi közöm. Már nem foglalkozom velük.
Kilépek a házból, és körülnézek a kertben Therise-t
keresve. Az omladozó kőkerítésen ülve pillantom meg, és a
látvány egy újabb emléket idéz fel bennem. Therise a követ
piszkálja, és amikor odaérek hozzá, leugrik a falról.
– Várj! – Békítő mozdulattal felemelem a karomat. –
Segíthetek megtalálni a barátaidat, vagy szerezni neked
valakit, aki hazavisz.
– Nem tudom. – A lány gyanakodva méreget. Lehet, hogy
sorozatgyilkosnak néz.
– Csak egy fuvarról lenne szó. A barátaimnak nagy a
szája, de egyikük sem fog bántani. Én is veled megyek, ha
akarod. Ittam, ezért én nem vihetlek haza.
Felvonom a szemöldököm, ő pedig megcsóválja a fejét.
– Nahát, a cuki punk fiúnak van felelősségérzete –
állapítja meg mosolyogva.
– Néha – ismerem be, és megvonom a vállamat. Aztán
kezet nyújtok neki. – Zed vagyok.
Therise egy pillanatig habozik, aztán kezet ráz velem.
– Örülök a találkozásnak, Zed. – Kicsit félénken mondja
ki a nevem.
– Én is örülök, Therise.
 Landon

Már a találkozásuk előtt gyűlölte a tökéletes fiút. Amikor az apja bejelentette,

hogy lesz egy új testvére, láthatóan arra számított, örülni fog neki. Elvárták tőle,
hogy hirtelen fontos legyen számára a család, a közös vacsora és a házi koszt,
mert meg kellett felelnie az apja új fiának.
Amikor találkozott a másik gyerekkel, a gyűlölete tovább fokozódott. Tudta,
hogy a féltékenységen kívül nincs más oka a gyűlöletre, de ez sem segített
megkedvelni őt. Ő nem ismerte a sportolók nevét, és nem fújta kívülről a
sporteredményeket, mint az apja új fia, és nem tudta elbűvölni a családot az
ebédlőasztalnál. Tudta, hogy nem veheti fel a versenyt a fiúval, de ahogy
megváltoztatta az életét, rájött, hogy erre nincs is szükség. Keményen küzdött,
hogy távol tartsa magát ettől az aranyifjútól, aki végül a legjobb barátja lett.

Ez a három gondolat mindennap eszembe jut:

Nem is olyan elviselhetetlenül nyüzsgő, mint hittem.
Remélem, Tessának ma szabadnapja van, és együtt
lóghatunk. Hiányzik az anyám.
Igen, másodéves vagyok a New York-i Egyetemen, de az
anyám a legjobb barátom.
Nagyon hiányzik az otthonom. Sokat segít, hogy Tessa
velem van. Most ő jelenti számomra a családot.
Az egyetemisták általában örülnek, hogy
elszabadulhatnak otthonról, de én nem ilyen vagyok. Én
szerettem otthon élni, és a városomat is szeretem, bár nem
ott nőttem fel. Volt egy tervem, amikor a New York-i
Egyetemre jelentkeztem, de a helyzet nem úgy alakult,
ahogy terveztem. Azért akartam ideköltözni, hogy új életet
kezdjek Dakotával, a középiskolai barátnőmmel, akivel már
nagyon régen együtt voltunk. Nem számítottam arra, hogy
az első egyetemi évét szingliként akarja tölteni.
Teljesen összetörtem. Még most sem hevertem ki, de
szeretném, ha boldog lenne, még ha nem is velem.
A város hűvös szeptemberben, de szinte alig esik az eső,
nem úgy, mint Washingtonban. Legalább ez jó.
Munkába menet megnézem a mobilomat, mert naponta
legalább ötvenszer ezt teszem. Az anyám terhes a
kishúgommal, és szeretném tudni, hogy minden rendben
van-e. Mert ha bármi probléma adódik, felszállok a legelső
gépre, és ott leszek nála. Eddig csak a finom ételekről
küldött képeket, amelyeket az imádott konyhájában készít.
Nincs semmi vészhelyzet. Pedig már nagyon hiányzik a
főztje.
Forgalmas utcákon megyek végig, és nagy tömegben
állok a lámpánál. Többnyire turisták, nehéz
fényképezőgéppel a nyakukban. Felnevetek magamban,
amikor egy kamaszfiú felemel egy hatalmas iPadet, hogy egy
szelfit készítsen.
Sosem fogom megérteni, mi veszi rá erre az embereket.
Amikor a lámpa sárga lesz, és a zebra lámpája villogni
kezd, felcsavarom a hangerőt a fülesemen.
Itt szinte egész nap fülest viselek. A város sokkal
zajosabb, mint gondoltam, és jó, ha valami kizárja a
lármának legalább egy részét. A maradék részét pedig
elviselhetővé teszi, ha olyan zenét hallgatok, amit szeretek.
Ma Hoziert hallgatom.
Még munka közben is fülhallgató van az egyik fülemben,
hogy a másikkal halljam a rendeléseket a kávézóban. Ma
kicsit meglep, amikor két kalóznak öltözött férfit pillantok
meg a kávézó ajtaja előtt, akik hangosan vitáznak
egymással. Miközben őket bámulom, belefutok Aidenbe, a
legkevésbé kedvelt munkatársamba.
Aiden magas, sokkal magasabb nálam, és a tejfölszőke
hajával Draco Malfoy-ra emlékeztet, ezért kiráz tőle a hideg.
Ráadásul elég bunkó tud lenni. Hozzám kedves, de látom,
hogyan néz a diáklányokra, akik bejönnek a Grindbe. Úgy
viselkedik, mintha a kávézó egy klub lenne, és nem egy
egyszerű beülős hely.
Visszataszítónak tartom, ahogy mosolyog rájuk, és
zavarba hozza őket a „szívdöglesztő” pillantásával. Mert
annyira azért nem jóképű. Talán ha kedvesebb lenne, annak
látnám.
– Vigyázz, ember – motyogja Aiden, és vállon vereget,
mintha a focipályán lennénk, és egy csapatban játszanánk.
Ma különösen idegesítő lesz, már látom…
De összeszedem magam, hátramegyek, és a derekam
köré kötöm a sárga kötényt. Közben megint megnézem a
telefonomat. Miután becsekkolok, megkeresem Posey-t, a
lányt, akit néhány hétig én fogok betanítani. Kedves lány.
Csendes, de szorgalmas, és tetszik benne, hogy minden
betanítós napon elfogadja az ingyen sütit, amit egy kis
hangulatjavítónak szánunk a kemény műszak alatt. A
legtöbb tanonc visszautasítja, de ő ezen a héten mindennap
megevett egyet, és végigkóstolta a teljes repertoárt: a
csokisat, a csokis-makadámdiósat, a cukormázasat, sőt még
azt a titokzatos ízesítésű, gluténmentes, természetes
alapanyagokból készült biosütit is, amit egy helyi üzemtől
szerzünk be.
– Szia! – köszönök oda neki, és rámosolygok.
A lány a fagyigépnek dől, és az egyik darált kávé
csomagolásán lévő szöveget tanulmányozza. Rám néz,
barátságos mosolyt villant felém, aztán folytatja az olvasást.
– Még mindig nem tudom felfogni, hogy ötven dollárt
kérnek egy ilyen kis adag kávéért – jelenti ki, és odadobja
nekem a zacskót.
Alig tudom elkapni, és majdnem kicsúszik a kezemből, de
végül sikerül megragadnom.
– Kérünk – javítom ki nevetve, és visszateszem a kávét az
asztalra, ahonnan elvette. – Mi kérünk érte annyit.
– Még nem dolgozom itt olyan régen, hogy benne legyek
a „mi”-ben – közli viccesen, aztán levesz egy hajgumit a
csuklójáról, és lófarokba köti a vörösesbarna haját. Rengeteg
haja van, de ügyesen tudja kezelni. Végül bólintva jelzi, hogy
készen áll a munkára.
Posey követ a vendégtérbe, és megáll a pénztárgépnél.
Ezen a héten a rendeléseket fogadja, és jövő héten
valószínűleg italokat fog készíteni. Én a rendelésfelvételt
szeretem a legjobban, mert inkább beszélgetek az
emberekkel, mint hogy összeégessem az ujjamat a
kávégépen, ahogy ez minden műszakban megtörténik.
Rendet teszek a munkaállomásomon, amikor az ajtóra
szerelt harang megszólal. Posey-ra nézek, és látom, hogy
készen áll a reggeli kávéfüggők üdvözlésére. Két hangosan
beszélgető lány közeledik a pult felé. Az egyikük hangja
ismerősnek tűnik, és amikor odanézek, Dakotát pillantom
meg. Sportmelltartó, bő sortnadrág és színes sportcipő van
rajta. Most jöhetett meg a futásból. Ha táncórára készülne,
egy kicsit másképpen lenne öltözve. Egy body meg egy
szűkebb sort lenne rajta. És abban is csodásan nézne ki.
Mint mindig.
– Reméltem, hogy bent leszel – üdvözöl, miután int
nekem meg Posey-nak.
Remélte? Nem tudom, mire véljem ezt. Megegyeztünk,
hogy barátok maradunk, de nem értem, hogy ez most egy
barátságos csevegés, vagy valami több.
– Szia, Landon. – Maggy is int nekem. Rájuk mosolygok,
és megkérdezem, mit akarnak inni.
– Jegeskávé, extra tejszínnel – vágja rá a két lány
egyszerre. Majdnem egyformán vannak öltözve, de Maggy
elhalványul Dakota ragyogó karamellszínű bőre és csillogó
barna szeme mellett.
Gépies üzemmódba váltok. Két műanyag pohárral
belekotrok a jégtartályba, aztán egy kancsóból a jégre öntöm
az előre lefőzött kávét. Dakota néz engem. Érzem a
pillantását az arcomon. Kicsit zavar a tekintete. Ráadásul
Posey is engem figyel, mire észbe kapok. Hát persze. El kéne
magyaráznom neki, mit csinálok.
– Ezt csak rá kell öntened a jégre. A kávét az esti műszak
főzi meg, ezért már kihűlt, és nem fogja megolvasztani a
jeget.
Nagyon egyszerű ez a dolog, és kínosan érzem magam,
hogy Dakota előtt kell magyaráznom. Nem vagyunk
rosszban, csak nem lógunk együtt, és nem beszélgetünk,
mint régebben. Teljesen megértettem, amikor véget vetett a
hároméves kapcsolatunknak. New Yorkban volt, új
barátokkal, új környezetben. Nem akartam visszahúzni,
ezért megtartottam az ígéretemet, és baráti viszonyban
maradtam vele. Hosszú évek óta ismerem, és mindig fontos
lesz nekem. Ő volt a második barátnőm, de az első igazi
kapcsolatom. Mostanában egy So nevű nővel lógok, aki
három évvel idősebb nálam, de csak barátok vagyunk. So
Tessával is nagyon jól kijön, és segített neki munkát találni
az étteremben, ahol dolgozik.
– Dakota? – Aiden hangja elnyomja az enyémet, amikor
megkérdezem tőlük, hogy kérnek-e tejszínhabot is a
kávéhoz, mert én mindig úgy iszom.
Zavartan nézem, ahogy Aiden megkerüli a pultot,
megragadja Dakota kezét, és a magasba emeli, mire Dakota
széles mosollyal megpördül előtte.
Dakota rám pillant, és elhúzódik Aidentől.
– Nem tudtam, hogy itt dolgozol – jegyzi meg.
Posey-ra nézek, hogy eltereljem róluk a figyelmemet,
mert nem akarok hallgatózni. Aztán úgy teszek, mintha a
beosztást tanulmányoznám a falon. Semmi közöm ahhoz,
hogy Dakota kivel barátkozik.
– Azt hittem, hogy említettem az este – csodálkozik
Aiden, mire köhögök egyet. Igazából köhögésnek álcázom a
döbbent kiáltásomat.
Szerencsére ezt senki sem veszi észre, csak Posey, aki
megpróbálja leplezni a mosolyát.
Nem nézek Dakotára, de így is érzem, hogy zavarban
van. Amikor válaszol Aidennek, felnevet. Így nevetett tavaly
karácsonykor, amikor kibontotta a nagymamám ajándékát.
Az az aranyos hang… Dakota boldoggá tette a nagyit a
nevetésével, amikor meglátta a giccses éneklő halat. Dakota
megint felnevet, és most már tudom, hogy nagyon kínosan
érzi magát. Enyhíteni akarom a zavarát, ezért mosolyogva
odaadom nekik a két kávét, és közlöm velük, hogy öröm volt
látni őket.
Mielőtt Dakota válaszolhatna, még egyszer rámosolygok,
aztán hátramegyek, és felhangosítom a fülhallgatómat.
 Várom a kis harang hangját, ami azt jelzi, hogy Dakota és
Maggy kilépett az ajtón. Aztán rájövök, hogy nem fogom
meghallani, ha a tegnapi hokimeccset hallgatom a fülemben.
Igaz, csak az egyik füles van bedugva, de a kávézó háttérzaja
elnyomja egy kis rézcsengő hangját. Visszamegyek a
vendégtérbe. Posey a szemét forgatva nézi Aident, aki a
tejhabosító képességeivel dicsekszik neki. Nagyon furcsán
fest a gőzfelhőben a tejfehér hajával.
– Aiden azt mondta, hogy ő is abba a tánctanodába jár,
mint Dakota – súgja a fülembe Posey, amikor odaérek
hozzájuk.
Aidenre nézek, aki ügyet sem vet ránk, mert teljesen
elmerül a csodálatos világában.
– Megkérdezted tőle? – kérdezem. Kicsit aggódom,
milyen további válaszokat adhatott a Dakotával kapcsolatos
kérdésekre.
Posey bólint, és felkap egy fémbögrét, hogy elmossa.
Követem a mosogatóhoz. Posey kinyitja a csapot, és halkan
beszélni kezd.
– Láttam, hogyan reagáltál, amikor Aiden megfogta
Dakota kezét, ezért arra gondoltam, hogy megkérdezem, mi
van köztük. – A lány vállat von, és a göndör fürtjei táncolni
kezdenek az arca körül.
Még sosem láttam ilyen halvány szeplőket, mint
amilyenek Posey arcán és orrán sorakoznak. Feltűnően nagy
szája van, és majdnem olyan magas, mint én. Ezeket a
betanítása harmadik napján vettem észre, amikor egy
pillanatra feltámadt bennem az érdeklődés iránta.
– Jártam Dakotával egy ideig – ismerem be az új
barátomnak, és odanyújtok neki egy konyharuhát, hogy
megtörölje a bögrét.
– Szerintem nem járnak. Örült lenne, ha leállna egy
mardekárossal. – Posey elmosolyodik, én pedig felnevetek.
– Te is észrevetted? – kérdezem.
Kinyújtom a karom, kiveszek a dobozból egy pisztáciás-
mentás süteményt, és odanyújtom neki.
Posey elmosolyodik, elveszi tőlem a süteményt, és mire
visszateszem a doboz tetejét, a felét már meg is ette.
 Christian

A családi kötelékeknek a lelkünket is össze kéne kötniük. Szeretnünk kell a

szüleinket, a testvéreinket meg a többieket, csupán azért, mert ugyanaz a vér
csörgedezik az ereinkben. Kisgyerekként ezt megkérdőjelezte. Szeretnie kéne a
tántorgó férfit, aki a hangos beszédével rendszeresen felébreszti, amikor
másnap iskolába kell mennie? A férfit, aki a nappaliban a kandallópárkánynak
támaszkodik, és még úgy sem tudja levenni a csizmáját? A kisfiú a fal mögött
rejtőzködve nézte, ahogy a férfi küszködött, aztán elesett. De utána visszarohant
a szobájába, mert a csizma a feje mellett csapódott a falba.
Gyűlölte ezeket az estéket, és számolta a napokat, amikor az anyja barátja,
aki sokat nevetett, átjött hozzájuk. Azt kívánta, bárcsak az anyja barátja lenne az
apja. Talán ez a másik férfi elvinné őt mindenféle helyekre. A férfi mindig egy
könyvet tartott a hóna alatt. Könyvekről beszélgetett a fiúval. Elmesélte neki a
cselekményüket, a témájukat, és a fiú ettől okosnak és felnőttnek érezte magát.
Mindig emlékezni fog az első könyvre, amivel a férfi megajándékozta. Az a
könyv gyorsan a fiú első igazi barátja lett. Később az anyja barátja egyre
ritkábban látogatta meg őket, a fiúnak nagyon hiányzott ő is meg a könyvek is,
amiket hozni szokott. Még a lázadó kamaszéveiben is, ha a férfi betoppant,
mindig hozott magával egy könyvet. A fiú tudta, hogy az anyja szereti a férfit, de
arról fogalma sem volt, hogy emiatt az egész élete egy hazugság.
A ház csendes. Kimre nézek, aki a heverőn alszik, Karinával
a hasán.
A kislány az anyja pulóverébe kapaszkodik. Kim akkor
aludt el, amikor rólam meg az akcentusomról beszélt a
lányunknak, és megígérte, hogy neki lesz a legimádnivalóbb
hangja, mert keveredik majd benne az anyja kedves
hangszíne és az apja ördögi akcentusa. Ördöginek nevezte. Ő
beszél? Ő a legkonokabb, legördögibb nő a földön, de én
ezért még jobban imádom.
Kimberly a titkárnőmből lett az üzleti partnerem, és jó
érzéke van a lehetőségekhez. Talán ezért jött hozzám
feleségül. Vagy csak nagyon, de nagyon szereti a fiamat,
Smitht. Nehéz lenne őt nem szeretni.
A pulton egy halom papír hever előttem: egy szerződés a
jövő hónapban nyitó New York-i étteremről. Nagyon
izgalmas lesz, de össze sem lehet hasonlítani az újszülött
érkezésével, ami sokkal izgalmasabb. Már kiterjesztettem a
befektetéseimet különféle éttermekben, Washingtontól New
Yorkon át Los Angelesig, de ez semmi ahhoz az örömhöz
képest, hogy láthatom felnőni ezt a kislányt. Mert a másik
két gyerekemmel nem volt részem ebben a szerencsében.
Megint a feleségemre pillantok, aki hangosabban horkol,
mint szokott. Előveszem a mobilomat, hogy felvegyem. A
szerződés ráér holnapig. Hiányzik a feleségem. Nézem,
ahogy hortyog.
Megnyomom a felvételt, és halkan a heverőhöz osonok.
Öt másodperc múlva Kim kinyitja a szemét, és azonnal
haragos arccal mered a kezemben lévő mobilra. Ostobának
érzem magam, mert megzavartam az alvását, amiből
mostanában nem jut neki elég.
– Nem kéne dolgoznod? – suttogja a szerelmem lágy,
álmos hangon, és a feje fölé nyújtja a karját, de közben nem
veszi le a szemét Karináról.
– De igen. De sokkal szórakoztatóbb veled dugni. –
Felnevetek, Kim pedig megrúgja a lábamat. Karina
megmozdul a mellén, kinyitja az apró szemét, és felnéz a
szüleire.
– Látod? – korhol Kimberly mosolyogva. Felül, Karinát is
felemeli, és amikor a lányom után nyúlok, óvatosan a
karomba teszi.
– Az én gyönyörű kislányom – súgom Karina fülébe, és az
orrommal megdörzsölöm a pufók arcocskáját. Karina ásít, és
a saját mosolyomat látom az arcán. Smithnek és Hardinnak
is ugyanilyen gödröcskés mosolya van.
Emlékszem, amikor Anne és Ken a kisfiú nevén
tanakodott, miközben mindnyájan a konyhájukban
álldogáltunk. Trishnek már akkora volt a hasa, hogy nem
tudta bekötni a cipőjét.
– Nekem a Nicholas vagy a Harold tetszik – javasolta
Ken.
Harold? Nem.
Nicholas? Még mit nem.
Trish halványan elmosolyodott, és megsimogatta a hasát.
– Harold… Ez nem is rossz.
Igazából én sem tartottam rossznak a nevet, csak
valahogy nem tűnt megfelelőnek. Az a fiú nagyon kemény
volt Trish testéhez. Egész éjjel rugdosta, és olyan gyorsan
nőtt, hogy teljesen kinyújtotta a bőrt a hasán. Az a fiú egy
harcos… A Harold vagy Harry pedig… Túl kedves, túl
nyugodt név lenne hozzá.
– Az túl gyakori – vetem közbe, mielőtt Ken
megszólalhatna. – Mit szólnátok a Hardinhoz?
Ezt a nevet még tizenéves koromban választottam az első
gyerekemnek. Hampsteadi kisfiúként mindig úgy képzeltem,
hogy egyszer majd írok egy nagyszerű regényt, és a
főszereplőjét Hardinnak fogják hívni. Nem tipikus, de
nagyon illik a régi Angliához.
Trish ízlelgetni kezdte a nyelvén.
– Hardin. Nem tudom…
Aztán a férjére nézett, akit nagyon irigyeltem abban a
pillanatban, de Ken csak megvonta a vállát. Nem érdekelte a
dolog, de igyekezett ezt udvariasan leplezni.
– Jól hangzik – jegyezte meg halkan.
Ken megint megvonta a vállát, Trish pedig halványan
elmosolyodott.
– Hardin? Hardin…
– Akkor ez megvan – jelentette ki Ken, és látszott rajta,
hogy megkönnyebbült.
Trisht nem lepte meg és nem is zavarta, hogy a férje
ilyen közönyösen áll hozzá az első gyermekük
névválasztásához. Engem viszont annál inkább érdekelt, és
ezt Trish is jól tudta.
Szeretném azt hinni, hogy normális körülmények között
Kent érdekelte volna, de egyetemre járt, és nagyon elfoglalt
volt. Mindenesetre akkoriban ezzel magyaráztam a dolgot.
Sokat tanult, és az a hír járta, hogy kokózni kezdett,
miközben a jogi vizsgáira készült. A pupillája mindig ki volt
tágulva, de megértettem, hogy nagy rajta a feszültség. Nem
akartam ítélkezni fölötte, de zavart, hogy ennyire nem
érdekli a kissrác érkezése, és meg sem próbálja eljátszani a
jó apa szerepét.

Két évtizeddel ezelőtt…

Melegen süt a nap, ami Hampsteadben ritkaság áprilisban.

Trish mellettem fekszik a füvön, és a szél az arcomba fújja a
sűrű barna haját. Ebben gyerekes örömét leli, pedig már
tizenhat éves. Többnyire a korának megfelelő érettséggel
rendelkezik, és hosszasan taglalja a világról meg a világ
vezetőiről alkotott véleményét, de ebben a pillanatban úgy
viselkedik, mint egy tizenegy éves.
Már tizedszer söpröm ki az arcomból a haját.
– Nem úgy volt, hogy levágatod ezt a hatalmas loboncot?
– kérdezem szemtelenül, miközben kicsit odébb húzódom
tőle. Múlt héten kijelentette, hogy valami miatt le akarja
vágatni a haját, de már elfelejtettem, mi volt az az ok.
A park majdnem üres ma, ezért Trish nevetése hosszan
visszhangzik a fák között. Gyakran kijövünk ide, de Ken
többnyire nem tart velünk, mert nagyon elfoglalt.
– Megfordult a fejemben, de így sokkal jobb – válaszolja
Trish. Közelebb gurul hozzám, és megint az arcomba dobja a
sörényét. A hajának virágillata van, és egy kis mentát is
érzek rajta. Ezt az illatot nagyon vonzónak tartom. Összeér a
testünk, és Trish átveti a lábát a combomon.
El kéne húzódnom, de nem teszem. Olyan jó érzés, hogy
ott van a lába.
– Mi lenne, ha a kisbabák hosszú hajjal születnének?
A kérdése váratlanul ér, de nem lepődöm meg rajta.
Trish Powell kérdései gyakran kezdődnek úgy, hogy „mi
lenne ha”, vagy „mi van, ha”. Ez nagyon jellemző rá, én
pedig egy kicsit furcsának, ugyanakkor menőnek tartom
ezért. Trish egészen más, mint a többi lány az iskolában.
Még a helyi egyetem diáklányai sem hasonlítanak rá. Amikor
megismertem, a zilált sörénye volt az első dolog, amit
észrevettem, de ezen a keddi délutánon ez lett a legnagyobb
gondom.
– Tényleg ezért lógtunk el az óráról? Arról fogunk most
beszélni, hogy a kisbabák rocker hajjal bújnak elő az
anyjukból? – kérdezem.
Kinyitom a szemem, és a hasamra fordulok, hogy jobban
lássam. Rengeteg szeplője van. Szeretném összekötni őket az
ujjam hegyével, és nézni, ahogy lehunyt szemmel élvezi az
érintésemet.
– Nem. Azt hiszem, nem. – Trish felkacag, én pedig
követem a pillantását a magas fűben felénk közeledő árnyék
felé. Nem tudom, hogy észreveszi-e, hogy néz rá Ken. Én
mindig észreveszem, és mindig úgy teszek, mintha ez nem
égetné a lelkemet.
Mindenki tudja, hogy kettőnk közül ő a jobb pasi.
A nap égetni kezdi a bőrömet, ezért felállok, és a
kezemmel eltakarom a szememet.
– Mennem kell. Randim van – jelentem ki, és a
farmersortomba törlöm a kezemet. A lábam még barnábbnak
tűnik a fakó farmerben, és nem értem, hogyan tudtam így
lebarnulni. Trish ezt naponta emlegeti. Talán azért, mert
olyan sokat időzök vele a szabad levegőn.
Trish megforgatja a szemét, és valami trágárságot súg
oda nekünk. Ken egy kicsit elpirul. A haja lenőtt, és hátul
már elég rendetlen. A szeme táskás, mert megszállottként
tanul a jogi egyetem felvételijére. Ken Scott a legjobb tanuló
az évfolyamunkon, nem is értem, hogyan lettünk jó barátok.
Szerintem Trish egy kicsit komolyabb nálam, ha tanulásról
van szó. Csupa tűz és napsugár, ugyanakkor stabil és
megbízható. Tudja, mikor lehet lazulni, és mikor kell okosan
és óvatosan viselkedni. Ezt mindig imádtam benne.
– Beszélhetünk egy percet? – kérdezi Ken, amikor
felállok, és kicsit közelebb jön hozzám. Néhány centivel
magasabb nálam. Bólintok, és várom, hogy belefogjon a
mondanivalójába, de észreveszem, hogy Trisht nézi.
Megérzem, hogy négyszemközt akar maradni velem, ezért
intek neki, hogy induljon el, aztán követem. Körülbelül húsz
méterrel odébb megáll egy padnál. Leül, és megveregeti az
üres helyet maga mellett.
Nagyon komolyan viselkedik. Most aggódnom kéne? Egy
fiatal pár sétál el mellettünk kéz a kézben. Ken megvárja,
amíg elhaladnak, és máris aggódom, pedig még meg sem
szólalt.
– Szerettem volna beszélni veled valamiről – szólal meg.
Összeráncolja a szemöldökét, és most idősebbnek tűnik
tizenhét évesnél.
– Ugye nem fogsz meghalni? – Hozzáütöm a vállamat,
mire egy kicsit ellazul.
Megrázza a fejét.
– Nem, nem arról van szó. – Idegesen felkacag.
Mi miatt lehet ilyen feszült? Szeretném, ha már kibökné
végre.
– Meg akarom kérni Trisht, hogy legyen az enyém –
hadarja, szinte egy szuszra mondva ki a mondatot.
Szeretném visszagyűrni a szavakat az aggódó arcába,
vagy azt kívánom, hogy tényleg haldokoljon. Oké, azért
ennyire nem vagyok kegyetlen, de… Történjen valami más.
– Hogy legyen a tiéd? Hogy érted ezt? – nehezen tudom
megőrizni a higgadtságomat.
Ken megforgatja a szemét.
– Hogy legyen az én nőm, te hibbant.
Meg akarom mondani neki, hogy nem lehet az övé, és
nem igazság, hogy ő kéri meg először. Hadd válasszon ő –
mondanám neki legszívesebben. Mindig úgy volt, hogy az
enyém lesz – próbálnék érvelni.
– Miért mondod el nekem? – Csak ennyit tudok kinyögni.
A barátom hátradől a padon, és a térdére teszi a
tenyerét.
– Csak biztos akartam lenni abban… – kezdi a választ, de
aztán elfogynak a szavai.
A hirtelen támadt csendben rádöbbenek, hogy két tűz
közé kerültem. Legyek őszinte a legjobb barátommal, vagy
tegyem boldoggá? Lehetetlen mindkettőt megtenni.
Elmosolyodom, és a barátom boldogságát választom a
sajátom helyett.
Nem lep meg, amikor Trish elfogadja Ken ajánlatát, de
hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem reménykedtem abban,
hogy engem is szeret. De a biztonságot jobban szereti, ezért
a következő évben igyekszem Trishre kizárólag úgy
gondolni, mint a legjobb barátom barátnőjére. Néha, amikor
előttem csókolóznak, rajtakapom, hogy Trish a
beleegyezésemet kérve néz rám, miután szétválnak.
Kétségbeesetten kapaszkodom ebbe az apró reménységbe, és
ez a gyötrelem pokollá teszi az egész tanévet. Ha dugok
valakivel, rá gondolok. Ha csókolózom valakivel, az ő ízét
érzem.
Abba kell hagynom.
Először könnyűnek tűnik. Nem hasonlítgatom többé
hozzá a lányokat, akikkel járok. Ő sem fogja meg már a
kezem, amikor beszélgetünk. Másképpen kezdem látni a
világot, mert már nem úgy nézek rá, mint egy horgonyra,
ami az otthonomhoz köt. Trish már nem tart itt. Semmi sem
tart vissza.
Kinőttem Hampsteadet. Ezt én is tudom, Trish is tudja.
Még a helyi péknek is feltűnt a gyanús viselkedésem, mert
már alig veszek nála édességet.
Hirtelen vágyakozni kezdek a nagyvilág után, és már
nem tartom olyan vonzónak, hogy ebben a városban éljek.
Az Egyesült Államokba akarok költözni, távol a kortársaim
ostobaságától, akiknek nincs tervük a jövőre. És még
messzebbre a két kedvenc szerelmesemtől. Ötödik kerék
lettem, miután Max is megtalálta a szíve hölgyét. Szeretnék
többet megtudni a világról, az emberekről, és tudom, hogy
nem itt akarok letelepedni. Körülöttem már mindenki
meggyökerezett itt. Bankszámlát nyitottak, és egy helyi
egyetemet választottak. Szinte látom, hogy az ambícióik
szertefoszlanak, amikor elhelyezkednek az első
munkahelyükön, ahol ugyanazt fogják csinálni, mint
valamelyik szülőjük. Megállapodnak ezekben a szerepekben,
és nem is próbálnak meg mást.
Trish is ilyen lett. Lelkes bölcsészként kezdte, aztán már
alig járt be az órákra. Kennel egy kis lakásba költöztek, ami
közel volt Ken egyeteméhez, és így nem kellett annyit
utaznia. Mostanában teljesen szétesett, annyit gürizik.
Valahányszor látom, egy halom tankönyv előtt kuksol. Trish
már nem is a szeretője, inkább az anyja. Minden este ő
állítja be az ébresztőjét. Ő gondoskodik arról, hogy tiszták
legyenek a ruhái, és kikészítve várják őt reggel. Elkészíti a
kávéját, a reggelijét, és ebédet csomagol neki. Este meleg
étellel várja, és beletörődik, hogy Ken csak a könyveivel
foglalkozik. Aztán másnap a mókuskerék ugyanígy forog
tovább. Trish már nem az a vibráló, vakmerő hippi, aki
egykor volt, hanem egy kimerült, örökös alváshiányban
szenvedő cseléd. Az erőfeszítéseit dicséri, hogy a kis lakásuk
mindig tiszta, és sikerült lakályossá tennie a szűk életteret.
Trish még egy kóbor macskát is befogadott, és Gatnek
nevezte el, az egyik kedvenc karakterem után. Szerintem
Ken nem törődik az állattal, és a névvel sem, amit Trish
adott neki.
A „mi lenne, ha” játékok, amelyeket annyira élveztem a
hegyen, azon a tavaszi napon, egyre ritkulnak. Mostanában
többnyire csak a félelmeit fejezi ki. Már nem szárnyal a
fantáziája, inkább apróságok miatt aggódik. Már nem a
játszótársa vagyok, akivel a füves mezőn heverészett, hanem
a bizalmasa, aki igyekszik megvigasztalni. Közben tudom,
hogy nem én vagyok az első a szívében.
De még így is megőrizte a humorát. Imádkozom is
minden este, hogy sohase veszítse el teljesen. Minél
gyakrabban meglátogatom, annál inkább az a benyomásom,
hogy szenved. Minden héten benézek hozzá, sokszor hetente
kétszer, mert ezt kéri tőlem. Ken egyre tovább van távol
esténként, és a lakás egyre üresebb. Trish megosztja velem
az aggodalmait, és a sötét szobába suttogja a legsötétebb
kérdéseit. Úgy teszek, mintha minden választ ismernék, és
mindkettejük jó barátjaként arra bátorítom, hogy ossza meg
a félelmeit a szerelmével.
Ezt hamar megbánom. Egy este, amikor kivételesen Ken
is otthon van, és nem tanul, mindhárman a konyhaasztalnál
ülünk egy-egy pohár whiskyvel a kezünkben. A beszélgetés
elég döcögősen megy, miközben megpróbálunk beszámolni
az életünk legújabb eseményeiről. Ken újratölti a poharát.
Nem is bajlódik azzal, hogy jeget hozzon. Már nem szokott.
Trish hangosan felsóhajt, és feláll az asztaltól. Bemegy a
kis nappaliba, és leül a heverő karfájára.
– Mi van, ha az egész világ csak egy vitrin egy űrlakó
gyerek hálószobájában, és olyan, mint egy hangyafarm, vagy
valami hasonló? – Trish akcentusa egyre erősebb, ha iszik.
– Milyen ostoba kérdés – horkantok fel, és a whisky égeti
az orromat. Ken nem mosolyodik el. Meg sem mozdul az
ajka. Én is felkelek, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, és ne
kelljen egyedül ülnöm vele az asztalnál.
– Mi lenne, ha holnap vége lenne a világnak, és
rájönnénk, hogy csak az időnket fecséreltük, amikor olyan
keményen dolgoztunk, és olyan keveset aludtunk? – Trish
szeme ragyog a homályos helyiségben. Gat az ölébe mászik,
és Trish simogatni kezdi a vörhenyes bundáját.
Elgondolkodom a kérdésén. Ha holnap meghalnék,
tudná, mennyire vágyakozom utána? Mennyire szeretem?
Ken most felnevet, de amikor megszólal, nem azt
mondja, amire számítottam.
– Keményen dolgoztunk? Mintha ti bármit is tudnátok
erről.
Mosolyogva hátrahajtja a fejét, aztán elkomorodik, és az
asztal fölé hajol. Trish nagy levegőt vesz, és Gat megérzi a
feszültséget. Még sosem láttam őket veszekedni, de én
Trishre fogadnék. A macska leugrik Trish öléből, és kiszalad
a folyosóra. Nekem is követnem kéne, el kéne mennem, és
kimaradni ebből, de nem tehetem.
Ken a szájához emeli a poharat, és lehajtja a maradék
whiskyt.
– Elnézést, azt hiszem, ezt nem hallottam jól – sziszegi
Trish.
A kezem remegni kezd az asztal alatt, amikor Ken feláll,
és felemeli a hangját. Legszívesebben rávetném magam, és
addig ráznám, amíg felébred ebből az alvajáró állapotból,
amelyben kiabál Trishsel, szidalmazza, és szörnyűségeket
mond róla. A gyomrom olyan, mintha lávát nyeltem volna,
amikor Trish pofon vágja Kent. A könnyei égetik a bőrömet,
miközben átölelem a heverőn, miután Ken már harminc
perce elment, és csontrészegen autókázik valahol, pedig
járni sem tud egyenesen. Kiviharzott, és akkor sem nézett
hátra, amikor utánakiáltottam. A szívem mélyén örülök,
hogy elment.
– Mi van, ha nem jön vissza? – Trish ajka megremeg,
miután végre kezd megnyugodni, és a mellkasomra hajtja a
fejét.
– És mi van, ha igen? – kérdezek vissza.
Trish felsóhajt, és megszorítja a kezemet. Lenézek az
arcára, és megfájdul a szívem. Annyira gyönyörű, még most
is, amikor az ajkát vörösre rágta idegességében, és a szeme
feldagadt a sok sírástól. De most már nyugodt, és az ajkamat
nézi.
– Mi van, ha már nem látom a férfit, akiről azt hittem,
hogy ismerem? – kérdezi Trish, majd egy újabb kérdést tesz
fel: – Mi van, ha jobban érdekel a figyelem, mint a biztos
háttér?
Idegesen beletúr a sűrű barna hajába. Aztán
szembefordul velem, és kihúzza magát.
– Mi van, ha összekevertem a barátságot a szerelemmel?
Szerinted Kennel ezt csináltuk?
A kezemre néz, én pedig önkéntelenül megfogom a kezét.
– Nem tudom – válaszolom, és visszahúzom a kezemet.
Aztán végigsimítom a hajam, és hátradőlök a heverőn. Én is
összekevertem a barátságot a szerelemmel, és a barátságot
választottam a Trish iránt érzett vonzalmam helyett. De a
legjobb barátaim már közös életbe kezdtek. Ez van. Ken
szereti Trisht, és ha Trish jobban szeretne engem, mint őt,
akkor már régen közölte volna velem.
Trish a heverőre térdel, hogy elérjen. A hajamhoz nyúl,
és hátrasimítja.
– Mi van, ha ez nem olyan egyszerű?
Sejti, mit érzek iránta? Ezért jön egyre közelebb hozzám?
Amikor az arca már csak pár centiméterre van tőlem,
merőn a szemembe néz.
– Szoktál gondolni rám?
Mindkettőnk leheletén érezni a whiskyt, pedig mi sokkal
kevesebbet ittunk, mint Ken. Már megint Kent emlegetem,
mintha a jelenléte mindenütt ott lenne ebben a lakásban.
Trish testét magának tulajdonította. Ő fekszik mellette
minden éjjel. Ő tartja a mellét a tenyerében. Ő érinti meg a
halvány bőrét a hasán, a combján. Az ő ajka csókolja. Ő érzi
az ízét…
És én sosem fogom.
– Nem lenne szabad – válaszolom.
De bolond lennék, ha nem gondolnék a karcsú csípőjére
és a tökéletes bőrére. Láttam felnőni, és naponta
fantáziáltam róla.
Trishnek tetszik a válaszom, mert megnyalja az ajkát, és
továbbra is merőn néz rám. Még a szája is kinyílik közben.
Ez azt jelenti, hogy ő is… ő is szokott gondolni rám? Mi
másért kérdezné ezt?
Amikor a pillantása a számra esik, a józanság és az
önuralom ismeretlen fogalommá válik számomra. A hajába
markolok, és lecsapok a szájára. Lassan veszem birtokba a
nyelvét, az ajkát. Ebben a pillanatban ő az enyém, és ezt
mindketten kihasználjuk. Trish egyre türelmetlenebb és
rámenősebb lesz. Lelök a padlóra, és rám mászik. Mélységes
megkönnyebbülés látszik az arcán, miközben a számba dugja
a nyelvét. Felnyögök, és felemelem a csípőmet, hogy elérjem
az ölét. Kőkemény vagyok, és szeretném, ha ezt érezné.
Összekulcsolja az ujjainkat, és a lába közé vezeti a
kezemet. Meg akarja mutatni, mennyire nedves, és készen
áll arra, hogy beismerje az irántam érzett vágyát. Én is
készen állok, és hozzádörgölöm az ágyékomat. Felszisszen,
és könyörög, hogy lépjek a következő szintre vele.
Megtehetjük?
– Mi van, ha lebukunk? – kérdezi, és egy pillanatra
visszahúzódik.
Nem is érdekel annyira, mint eddig képzeltem.
– Mi van, ha nem? – válaszol magának egy újabb
kérdéssel, és ezzel elnémít minden más kérdést, ami
felmerülhetne bennünk, miközben a nyelve a számban van,
és a keze az övemet gombolja. Benyúl a nadrágomba,
megragad, én pedig elolvadok az érintésétől. Elolvadnak a
félelmeim is, hogy ránk tör a mérges Ken. Már az sem
érdekel, hogy nem az enyém, és az sem zavar, hogy milyen
pocsékul érzem majd magam, ha el kell mennem innen. Most
csak arra tudok gondolni, hogy elmerüljek benne, és minden
porcikáját érezzem.
Leveszem a nadrágomat meg az alsómat. Trish az
ajkamat ízlelgeti, a nyelvemet ingerli, aztán a szája lefelé
kúszik a testemen. Lehunyja a szemét, és élvezettel a
szájába veszi a férfiasságomat. Már levetkőzte minden
óvatosságát, és mohón kényeztet, mintha tudná, hogy többé
nem ízlelhet meg. És tényleg nem fog.
– Feküdj hanyatt, és tedd szét a lábad. Látni akarlak –
parancsolok rá. Látnom kell őt, miközben végre megkapom.
Trish odébb húzza a sötét meggyfa dohányzóasztalt, hogy
nagyobb hely legyen a szőnyegen. Gyorsan levetkőzik, és
örülök, hogy ezt is nézhetem. Hosszú pamutruhája a
bokájához hullik, és leveszi magáról a fehér pamut
melltartót. Végignézek az idomain. A mellbimbója két apró
kavics. A hasa feszes, a dereka izmos.
Lüktet az ágyékom, amikor odalépek hozzá. Trish
lefekszik a szőnyegre, és szétteszi a lábát. A farkam
kőkeményen ágaskodik, és az orromat megcsapja Trish
hódító illata. Előre érzem, milyen szoros lesz körülöttem.
Ráfekszem, és lassan behatolok a forró, nedves ölébe, ami
olyan, mint egy kesztyű. Mozogni kezdek benne, és úgy
érzem, hogy soha többé nem tudom abbahagyni. Máris
többet akarok belőle. Trish szeme fennakad, és tudom, hogy
már nem bírom sokáig. A csípőm egyre hevesebb
mozdulatokkal ostromolja, ő pedig a derekamra kulcsolja a
lábát. Aztán Trish a csúcsra ér, és nyöszörögve a karomba
mélyeszti a körmét.
Én is belelövellek, és máris azt kívánom, hogy ne ez
legyen az utolsó alkalom, amikor így élvezhetem a testét.
Trish zihálva veszi a levegőt, én pedig a nyakát csókolom,
ami még mindig nedves a korábbi csókjaimtól.
 Néhány perccel később visszatérünk a valóságba, sajgó
tagokkal, lihegve, izzadtan. Trish felül a padlón, és keresztbe
teszi a lábát. Én a heverőre ülök, hogy távolságot tartsak
közöttünk.
– Mi van, ha nem tudjuk abbahagyni? – kérdezi, és
először rám, aztán a konyhaasztal felé néz.
Nem tudom, mit tegyünk. Nem tudom, mit akarok, és ő
mit akar. És mi lehetséges.
– Abba kell hagynunk – válaszolom végül fakó hangon. –
Jövő hónapban elutazom.
Ezt már többször mondtam neki, sőt ő segített
repülőjegyet venni, most mégis úgy kapja fel a fejét, mintha
először hallaná a hírt.
Aztán szó nélkül bólint, és mindkettőnkre rátör a
bűntudat, a megkönnyebbülés és a szomorúság, mert úgy
érezzük, hogy elveszítettünk valamit, ami igazából nem is
volt a miénk.
A csodálatos jelen…
Ken a barátom volt, mondhatni a legjobb barátom, én
pedig odavoltam a feleségéért. Imádtam a szilaj nőszemélyt,
és a tüzet, ami benne lobogott. Vibráló és ragyogó volt. A
gyengeségem. Elfogadhatatlan volt, amit csináltunk, és ezt ő
is tudta. Tudta, de egyikünk sem tehetett ellene semmit.
Csapdába estünk, a rossz időzítések és a hibás döntések
áldozatai voltunk. Nem a mi hibánk, mentegettem
magunkat, valahányszor kielégülten és zihálva a csupasz
testére hanyatlottam. Egyszerűen nem tehettünk róla. Nem
a mi hibánk volt, hanem az univerzumé és a körülményeké.
Engem így neveltek. Gyerekkoromban azt tanították
nekem, hogy semmi sem az én hibám. Apámnak mindig
igaza volt, még akkor is, ha nem, és a legidősebb fiát arra
tanította, hogy ő is így gondolkodjon. El voltam kényeztetve,
de nem pénzzel. Amikor az apámmal voltam, rám ragadt az
arroganciája. Az apám egyszer sem ismerte be a hibáit, mert
úgy érezte, hogy erre nincs szükség. Azt tanultam tőle, hogy
mindig találunk valakit, akit hibáztathatunk. Én
megpróbáltam más apa lenni, mint ő. Egy jobb apa.
Kimberly szerint nagyon jól csinálom. Állandóan dicsér,
pedig meg sem érdemlem. De a nemtetszésének is nyíltan
hangot ad, és ilyenkor közönségesebb, mint a volt egyetemi
diáktársaim egy rekesz olcsó sör után.
– Fektesd le Karinát, és várok rád. – Kimberly
megcsókolja az arcomat, rám kacsint, és vigyorogva
megpaskolja a fenekemet, aztán bevonul a hálószobánkba.
Imádom ezt a nőt.
Karina halk, bugyborgó hangot ad ki álmában, mire
gyengéden megdörzsölöm a hátát. Kinyújtja az apró karját,
és megragadja a kezemet.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy újra apa lettem.
Már öreg vagyok. A hajamban ősz tincsek csillognak.
Rose halála után egyedül maradtam Smithszel, és nem
gondoltam volna, hogy lesz még egy gyerekem. Vagy
rájövök, hogy már van is egy gyerekem. A rossz kezdet után
arra végképp nem számítottam, hogy a huszonegy éves fiam
lesz a legjobb barátom, és a felnőtt Hardin már nem életem
legnagyobb bánatát, hanem legnagyobb örömét jelenti
nekem. Régebben aggódtam a jövője miatt, ezért felvettem a
Vance-hez, hogy legyen egy biztos állása.
Meglepett, amikor kiderült, hogy a gyerek egy igazi
zseni. Kamaszkorában rengeteg problémája volt, és attól
féltem, hogy tönkreteszi vagy eldobja magától az életét,
mielőtt igazából elkezdődne. Tele volt haraggal, és pokollá
tette az anyja életét.
Tanúja voltam, ahogy a problémás, magányos fiúból
sikeres szerző és a nehéz sorsú fiatalok szószólója lesz.
Olyan ember vált belőle, akire büszke vagyok, és nem is
kívánhatnék tőle többet. Smith felnéz Hardinra, csak a
tetoválásait nem szereti, és ezen imádnak vitatkozni. Smith
csicsásnak tartja a tetkókat, Hardin pedig örömmel mutatja
meg neki az újabb mintáit, amelyeknek valahogy sikerült
helyet szorítania a szinte teljesen kivarrt bőrén.
Lenézek a kiságyban alvó gyönyörűségre, és
felkapcsolom az asztalon álló éjjeli lámpát. Közben
megígérem ennek a kedves, aranyos kislánynak, hogy a
lehető legjobb apja leszek majd.
 Smith

Fiatalként nem tudta, hogyan legyen példakép. Fogalma sem volt, miért akar
valaki olyan lenni, mint ő, de a kisfiú eltökélte, hogy utánozni fogja. A gödrös
arcú kisfiú állandóan követte, valahányszor látogatást tett náluk, és ahogy a fiú
nőtt, úgy nőtt ő is. A fiú végül az egyik legjobb barátja lett, és mire
magasságban is utolérte őt, már igazi testvérek voltak.

Hardin ma eljön hozzánk. Sokkal izgatottabb vagyok, mint

máskor, mert már hónapok óta nem járt nálunk. Azt hittem,
már nem is fog visszatérni. Amikor elment, megígérte, hogy
továbbra is meg fog látogatni, ha tud. Örülök, hogy
betartotta a szavát.
Apa az utóbbi napokban megpróbálja elterelni a
figyelmemet, és különféle feladatokkal lát el: plusz
matekpéldákat ad, nekem kell kipakolnom a mosogatógépet,
vagy levinnem Kim kutyáját. Teddy kutyust szeretem
kivinni, mert nagyon aranyos, és apró termetű, így könnyen
felkapom, ha megunja a sétát. De így is nagyon izgatott
vagyok, amióta hallottam Hardin látogatásáról.
Hosszú volt a mai nap: iskola, zongoraóra, és most a házi
feladatomat csinálom. Kimberly a szomszédos szobában
énekelget. Te jó ég, milyen hangos! Szerintem azt hiszi
magáról, hogy jó hangja van, úgyhogy inkább ráhagyom, és
nem keserítem el. De a magas, éles hangja néha a kutyát is
megriasztja.
Ha Hardin meglátogat, mindig hoz nekem egy könyvet.
Én szorgosan elolvasom őket, aztán később beszélgetünk
róluk, személyesen vagy cseten. Némelyik könyvnek olyan
nehéz a nyelvezete, hogy alig értem, máskor olyanokat hoz,
amit az apám elkoboz, mert szerinte még fiatal vagyok
hozzájuk. Az ilyen könyvekkel jól fejbe vágja Hardint, majd
elteszi őket azzal, hogy „majd később”.
Nagyon szórakoztatónak tartom, amikor apám fejbe
kólintja Hardint, ő pedig káromkodik. Tessa említette, hogy
kiskoromban Hardin sok káromkodást tanított nekem, csak
már elfejtettem őket. Sokszor szóba kerülnek a gyerekkori
történeteim. Tessa többet fecseg, mint bárki más, Kimet
leszámítva. Mert senki nem tud annyit és olyan hangosan
beszélni, mint ő. Bár Tessa elég közel van hozzá.
Amikor elhaladok a bejárati ajtó előtt, meghallom a
riasztó csipogását. A nappaliban lévő tévére nézek, ahol
megjelenik egy kisebb képernyő. Hardin feje és méretes orra
betölti a felvillanó dobozt. Már a nyaka is ott van, és a tetkói
miatt úgy néz ki, mintha összefirkálta volna a képernyőt.
Felnevetek, és megnyomom a hangszóró gombját.
– Az apád megint lecserélte a kódot? – kérdezi. Vicces
látványt nyújt, mert a szája gyorsabban mozog, mint ahogy
átjön a hangja.
A beszéde egyébként majdnem olyan, mint apámé, csak
lassabb. A nagymamám és a nagypapám is így beszél, mert
ők is Angliában születtek. Apám szerint már négyszer
voltam ott, de én csak a tavalyira emlékszem, amikor a
barátai esküvőjére mentünk.
Az apám megsérült azon az úton. Emlékszem, a lába úgy
nézett ki, mint a darált hús. A Walking Deadre emlékeztetett
(de ezt nem árulom el neki, mert akkor megtudná, hogy
láttam pár epizódot). Segítettem Kimnek kötést cserélni
rajta, és a sebe nagyon undi volt, de utána maradt néhány
menő hege. Kim egy hónapig tolókocsiban tolta apát. Azt
mondta, szívesen csinálja, mert szereti. Tudom, hogy ha
megsérülnék, és engem is tologatni kéne, Kim azt is szívesen
megtenné.
Megnyomom a gombot, hogy beengedjem Hardint, aztán
a konyhába megyek, mert már hallom a dübörgését a
nappaliban.
– Smith, drágám – szólal meg Kim, amikor ő is belép a
konyhába. – Kérsz valamit enni? – Ma begöndörítette a
haját, és úgy néz ki, mint a kutyája, Teddy, aki csupa bozont.
Megrázom a fejem. Hardin csatlakozik hozzánk.
– Én igen – jelenti ki. – Éhes vagyok.
– Nem téged kérdeztelek, hanem Smitht – válaszolja
Kim, és a kék ruhájába törli a kezét.
Hardin hangosan felnevet, aztán a fejét csóválva rám
néz.
– Látod, hogy bánik velem? Borzalmas nőszemély.
Én is nevetek. Kim szerint Hardin mindig piszkálja.
Mindketten nagyon viccesek.
Kim kinyitja a hűtő ajtaját, és kivesz egy kancsó
gyümölcslevet.
– Még te beszélsz?
Hardin megint felnevet, és leül mellém a székre. A
kezében két fehér papírba bugyolált kis csomagot tart. Nincs
rajtuk masni, és szöveg sem. Tudom, hogy az enyémek, de
nem akarok udvariatlan lenni.
Csak bámulom őket, és megpróbálom elolvasni a címeket
a papíron át. Az ablak felé fordulok, mintha kifelé néznék,
hogy ne tűnjek túl neveletlennek.
Hardin a pultra teszi a két csomagot, közben Kim egy
pohár gyümölcslét nyom a kezembe, majd a szekrényből
kivesz egy zacskó chipset. Apa mindig mondogatja, hogy ne
egyek annyit belőle, de Kimberly rá se hederít. Apa szerint
mindig ez van.
A chipseszacskó felé nyúlok, de Hardin elkapja előlem, és
a fejem fölött tartva rám vigyorog.
– Azt hittem, nem vagy éhes.
Az alsó ajkán lévő lyuk úgy néz ki, mintha valaki
odarajzolt volna egy pöttyöt. Emlékszem, hogy ott volt neki
egy piercingje. Mindig mondom, hogy inkább tegye vissza.
Szerinte pedig nem kéne Tessára hallgatnom.
– De már az vagyok!
Felugrok, és kitépem a kezéből a zacskót. Hardin
megvonja a vállát, és vigyorog. Szerinte mulatságos vagyok.
Mindig ezt hajtogatja. Amikor kinyitom a zacskót, kivesz
belőle egy marék chipset, és a nagy szájába tömi.
– Ki fogod nyitni végre az ajándékodat, mielőtt
beletömöd az egész chipset az arcodba? – Miközben beszél,
szanaszét hullanak a morzsadarabok, mire Kim arca
elkomorodik.
– Christian! – hívja apát nagy hangon.
Felnevetek, Hardin pedig úgy tesz, mintha meg lenne
rettenve. Gyorsan ellököm magamtól a chipseszacskót.
– Ha már így rákérdeztél, először a könyveket akarom
kibontani.
Hardin magához húzza a csomagokat.
– Könyvek? Miből gondolod, hogy könyveket hoztam
neked?
– Mert mindig könyvet hozol. – A vastagabbik felé
nyúlok, mire Hardin odacsúsztatja nekem a pulton.
– Touché – kiált fel, akármit is jelentsen az. Most már
megfeledkezem a jó modorról, és mohón feltépem a papírt,
amíg meg nem látom a színes borítót. Egy fiú van rajta,
varázslósapkában.
– A titkok kamrája – olvasom hangosan a címet. Annyira
örülök ennek a könyvnek! Nemrég fejeztem be az előző
részt. Hardinra nézek, aki hátrasimítja a haját az arcából.
Igaza van apunak: fodrászhoz kéne már mennie, mert
majdnem olyan hosszú a haja, mint Kimnek.
Hardin a könyvre mutat.
– Ez megint Landontől van. Szereti azt a kis varázslót.
Az apám belép a konyhába, és perelni kezd Hardinnal.
Hardin hátba vágja, mire Kim gyerekeknek nevezi őket, és
azt mondja, hogy én érettebben viselkedem náluk.
– Nagyon kedves tőle – bólogat az apám. – Smith, majd
ne felejtsd el megköszönni Tessa barátjának.
– Tessa barátjának? – méltatlankodik Hardin. – Ő az én
öcsém. – Elmosolyodik, és megvakarja a tetoválásokat a
karján. Én is ilyen tetkókat akarok, ha nagyobb leszek. Apa
nem engedi, de Kim egyszer elárulta, hogy ha majd
elköltözök itthonról, akkor már nem tarthat vissza.
Bármit megtehetek, ha felnőtt leszek.
– Nem is az igazi testvéred – emlékeztetem. Apa egyszer
elmesélte nekem, hogy Landon nem az igazi öccse
Hardinnak.
 Hardin mosolya eltűnik.
– Ez igaz – jelenti ki, aztán bólintva folytatja: – De akkor
is a testvérem.
Elgondolkodom, mit jelenthet ez, és közben Kim apától is
megkérdezi, hogy nem éhes-e. Hardin körülnéz a
konyhában, és hirtelen szomorúnak tűnik.
– A te apád az én apám. Akkor Landon anyja a te anyád?
– kíváncsiskodom.
Hardin megrázza a fejét, apa pedig megcsókolja Kim
vállát, mire Kim elmosolyodik. Apa mindig meg tudja
mosolyogtatni Kimet.
– Az emberek néha úgy is rokonok lehetnek, hogy nincs
közös szülőjük.
Hardin úgy néz rám, mintha várná, hogy válaszoljak
valamit. Igazából nem értem, mit mond, de ha azt akarja,
hogy Landon a testvére legyen, akkor részemről oké. Landon
nagyon kedves. New Yorkban él, ezért nem túl gyakran
látom. Tessa is ott van. Apának van ott egy irodája, ami
nagyon világos, és olyan szaga van, mint a kórháznak.
Hardin megérinti a kezemet, mire ránézek.
– Landon a testvérem, de ez nem jelenti azt, hogy te nem
vagy az. Ezt tudod, ugye?
Kicsit zavarban vagyok, mert Kim olyan arcot vág,
mintha mindjárt elsírná magát, és az apám ijedtnek tűnik.
– Tudom – nyugtatom meg, és a Harry Potter-könyvre
nézek. – Landon lehet az én testvérem is?
Hardin elmosolyodik, és boldognak tűnik, és amikor
felnézek, Kim megint olyan arcot vág.
– Igen, persze. – Hardin Kimre néz, és ráförmed: – Hagyd
ezt abba! Úgy viselkedsz, mintha valaki meghalt volna!
Apa viccesen baromnak nevezi Hardint, és Kim
félreugrik, amikor Hardin felkap egy almát, hogy apához
vágja. Úgy csinál, mint egy baseballjátékos. Meglengeti a
levegőben, és… beleharap. Mindnyájan felnevetünk.
Hardin a másik könyvet is a pultra teszi, én pedig
felkapom. Ennek nehezebb letépni a papírját, és az egyik
vége meg is vágja a kezemet. Kicsit összerezzenek, de
remélem, hogy senki sem veszi észre. Ha elmondanám
nekik, Kim azonnal a fürdőszobába vinne, hogy megmossa a
kezem, és bekösse a sebet, de én már nagyon szeretném
látni a könyvet.
Amikor sikerül megszabadulnom a papírtól, egy nagy
keresztet látok a könyv borítóján.
– Dra-ku-la? – szalad ki a számon a csodálkozó kiáltás.
Már hallottam erről. Ez egy vámpíros könyv.
Apa otthagyja Kimet, és megkerüli a pultot.
– Drakula? Most viccelsz. Még nincs tízéves! – förmed
Hardinra, és a könyvért nyúl.
Segélykérően Kimre pillantok. De Kim összeszorítja a
száját, és rosszallóan néz Hardinra.
– Általában melléd szoktam állni – jegyzi meg, mire
Hardin hazugnak nevezi, de Kim nem zavartatja magát. – De
a Drakula? Pont ez? Harry Potter és Drakula… Micsoda
katyvasz.
Apa bólint, és úgy áll a konyhában, mint egy nagy szobor.
Mindig ezt csinálja, ha meg akarja mutatni, hogy igaza van.
Hardin megforgatja a szemét, és megrántja a fekete
pólóingje gallérját.
– Bocs, haver. Az apád egy tökfej. Most elolvashatod a
Harry Pottert, és legközelebb megint hozok egy könyvet,
ami…
– Amiben nincs erőszak – vág Hardin szavába apa.
Hardin felsóhajt.
– Persze, persze. Nincs erőszak – ismétli meg vicces
hangon.
Felnevetek. Apa mosolyog, és Kim átöleli.
Vajon mikor fogok újra találkozni Hardinnal?
– Mikor jössz megint? – kérdezem.
Hardin megvakarja az állát.
– Hát, nem tudom pontosan… Talán egy hónap múlva?
Egy hónap igen hosszúnak tűnik, de, gondolom, a Harry
Potter-könyvet is sokáig tart kiolvasni…
Hardin közelebb hajol hozzám.
– De majd megint jövök, és mindig hozok neked egy
könyvet – súgja oda bizalmasan.
– Ahogyan apa hozott neked? – kérdezem, és
észreveszem, hogy Hardin szeme apára villan. Az apánkra.
Bár Hardin nem nevezi soha apának. Ő Vance-nek szólítja, a
vezetéknevén. Hardinnak nem Vance a vezetékneve, hanem
Scott. A mostohaapjától kapta.
Amikor egyszer megpróbáltam aput Vance-nek hívni, azt
mondta, hogy harmincéves koromig szobafogságban leszek,
ha még egyszer azt merem mondani neki. Nem akarok olyan
sokáig szobafogságban maradni, ezért inkább apának
szólítom.
Hardin fészkelődni kezd a helyén.
– Igen, mint ahogy ő tette. – Megint mintha szomorú
lenne, de nem vagyok benne biztos. Hardin hol szomorú, hol
mérges, hol nevetgél. Nagyon furcsa.
– Honnan tudod ezt, Smith? – kérdezi apa.
Hardin elvörösödik, és alig hallhatóan a fülembe súgja:
Ne áruld el neki!
Egy újabb adag chipsért nyúlok.
– Hardin megkért, hogy ne áruljam el.
Hardin a homlokára csap, majd az enyémre, mire Kim
elmosolyodik. Nagyon sokat és nagyon gyakran mosolyog.
Az is tetszik, amikor nevet. Jó hallani.
Apa közelebb jön hozzánk.
– Nos, nem Hardin hozza a szabályokat, ugye? – Apa
megdörzsöli a vállamat. Nagyon jólesik, amikor ezt csinálja.
– Áruld csak el, hogy mit mondott Hardin, és cserébe
elviszlek fagyizni, sőt kapsz egy új síndarabot a vonatodhoz.
A vonat a kedvenc játékom. Apu mindig új síndarabokat
vesz hozzá, és múlt hónapban Kim segített nekem átpakolni
az egészet egy üres helyiségbe, ezért most van egy külön
szobám a vonatoknak.
Úgy látom, mintha Hardin izzadna. De nem tűnik
mérgesnek, tehát úgy döntök, hogy elmondhatom apának.
Ráadásul kapok egy újabb kiegészítőt a vonatomhoz.
– Azt mondta, hogy ugyanígy hoztál neki könyveket. –
Felemelem a nehéz könyveket, majd folytatom: – Ez nagyon
boldoggá tette őt, amikor kisfiú volt.
Hardin elfordítja a fejét, apa pedig meglepődik. A szeme
gyanúsan csillog, és rám mered.
 – Tényleg? – Apa hangja nagyon furcsa.
– Igen, tényleg – bólintok félénken.
Hardin nem szólal meg, csak engem néz. Láthatóan
zavarban van, és az ő szeme is feltűnően fénylik, akárcsak
apáé. Kimre pillantok, aki a kezét a szájára téve figyeli az
eseményeket.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezem.
– Nem! Nem! – vágja rá apa és Hardin egyszerre.
– Nem mondtál semmi rosszat, kisember. – Apa egyik
kezét az én vállamra teszi, a másikat Hardinéra.
Hardin el szokott húzódni, ha apa így bizalmaskodik
vele.
De ma nem mozdul.
 Hessa

Tessa az egyik legforróbb New York-i nyáron ad életet

Audennek. Kedd van, ma jelenik meg a legújabb regényem,
és Tessával a szőnyegen fekve bámuljuk a mennyezeti
ventilátort, amit a múlt héten szereltek fel.
Érthetetlen módon továbbra is dekoráljuk a kis
lakásunkat. Tudjuk, hogy nem fogunk végleg itt maradni,
mégis öljük bele a pénzt. A fiam nyolchetes volt, amikor az
az ötletünk támadt, hogy kipofozzuk a szobáját, és ez a
feladat a vártnál sokkal nagyobb megpróbáltatást hozott az
életünkbe. A felújítás során Auden kiságya a mi szobánkba
került, az ágy lábához. A lakás zsúfolt és rumlis lett. Úgy
érzem magam, mintha menekültek lennénk egy kis hajón,
akik úgy döntöttek, hogy az ötéves lányuknak, Emerynek
adják a kabint, míg ők a mentőcsónakban szoronganak.
Tessának ez tetszik.
Sokszor fordítva fekszik az ágyban, és Auden kezét fogja,
miközben mindketten alszanak. Néha úgy terelem vissza a
rendes helyére, hogy megharapdálom a fülcimpáját, vagy
megmasszírozom a merev vállát. Máskor viszont csak
átkulcsolom a lábammal, és elalszom mellette. Valahogy
meg kell érintenem. Reggel mindig mellettem ébred, és ő
harapdálja a fülemet, vagy masszírozza a vállamat.
Már egy öregembernek érzem magam. Fáj a hátam, mert
borzalmas pózokban írok: a heverőn ülve, vagy törökülésben
a padlón, a laptoppal az ölemben.
Tessa a mennyezetre mutat.
– Ez repedt. Újra kéne festenünk.
A gyerekszoba most halványsárga, hogy gendersemleges
legyen. Világos színt választottunk, és tanultunk a korábbi
hibánkból, amikor azt feltételeztük, hogy egy leánygyermek
rózsaszín szobát akar. Azt még a születése előtt festettük ki.
De amikor Emery rájött, hogy nem szereti a rózsaszínt,
három délutánunk ment rá, hogy három réteg zöld festékkel
végre be tudjuk fedni azt az átkozott rózsaszínt. Ez örök
tanulságul szolgált, és Tessa hallott tőlem néhány új
káromkodást. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy sárga legyen a fal,
én pedig kedvezni akartam a szívem hölgyének. Ráadásul ezt
a színt könnyű lesz átfesteni, ha Auden is elkezdi kifejezni a
preferenciáit a színek terén.
A gyerekszobában a sárga több árnyalata is
megtalálható. Nem is tudtam, hogy a sárgának vannak
árnyalatai, ahogy azt sem, hogy ennyire elüthetnek
egymástól. Egy újabb árnyalattal gazdagodunk,
valahányszor Tessa megáll az IKEA-nál vagy a Pottery
Barnnál, és ez hetente legalább háromszor megtörténik.
Tessának van egy szokása, hogy ha megtetszik neki valami,
akkor azt magához szorítja, és lelkesen felkiált: „Ez a
díszpárna olyan jól fog mutatni nálunk!” Vagy: „Ez a játék
olyan édes, hogy meg tudnám enni!” Azzal a szóban forgó
tárgyat a heverő párnája alá dugja, vagy keres neki egy
szabad rést a gyerekszobában, amit még nem töltött meg.
A gyerekszoba végül olyan lett, mint egy hatalmas,
hullámzó napsugár, és Tessa tíz percnél több időt nem tud
ott tölteni, mert hányingere lesz. Megígértette velem, hogy
soha többé nem engedem szobát dekorálni, főleg nem egy
gyerekszobát. És most azt akarja, hogy az egészet fessem ki
újra.
Mit meg nem teszek ezért a nőért.
És még többet is tennék. Mindent, amit csak tudok.
Ha varázserőm lenne, megpróbálnám elérni, hogy több
munkát hagyjon az irodájában, és kevesebbet hozzon haza.
Mostanában nagyon fáradt, és ez nagyon dühít engem. Nem
hajlandó visszafogni magát, de tudom, mennyire szereti a
munkáját. A karrierje a harmadik gyereke. Nagyon
keményen dolgozik, hogy gyönyörű esküvőket alkosson. Még
újonc, sőt kezdő ebben az iparban, de átkozottul ügyes.
Tessa halálra volt rémülve, amikor először beszélt nekem
a tervezett karrierváltásáról. Ide-oda járkált a kis
konyhánkban. Én éppen bepakoltam a mosogatógépet, és
„befejeztem” Emery körmének lakkozását. Elégedett voltam
a végeredménnyel, bár a festékből a bőrre is jutott bőven.
Emery kiakadt, amikor kijelentettem, hogy jól néz ki a
körme, mert pont olyan, mintha megölt volna egy állatot.
Nem gondoltam volna, hogy a gyerekemnek ilyen gyenge
a gyomra, és gyér a humorérzéke.
– Tehát vissza akarom utasítani az ajánlatot a Vance-nél,
és visszamegyek az iskolapadba – jegyezte meg Tessa
könnyedén a konyhaasztal mellett állva. Ismerem, és
tudtam, hogy a könnyedsége csak látszat. Emery csendben
üldögélt, mert fogalma sem volt, hogy ezek a felnőtt
döntések milyen nagy hatással vannak az emberek életére.
– Tényleg? – Felvontam a szemöldökömet, és egy
konyharuhával szárazra töröltem egy tányért.
Tessa a felső ajkába harapott, és tágra nyitotta a szemét.
– Mostanában nagyon sokat gondolkodtam ezen, és ha
nem teszem meg, akkor megőrülök.
Ezt nem kellett sokat magyaráznia nekem. Néha
mindenkinek szüksége van a váltásra. Még én is elfásultam
két könyv között, és Tessa azzal az ötlettel állt elő, hogy
havonta két-három napot helyettesítsek az általános
iskolában, ahol Landon dolgozik. Persze három nap után
leléptem, de szórakoztató kísérlet volt, és jó pontot
szereztem vele a szívem hölgyénél.
Mint mindig, most is arra buzdítottam Tessát, hogy
csinálja azt, amit akar. Azt akartam, hogy boldog legyen, és
igazából nem volt szükségünk a pénzre. Nem sokkal
korábban írtam alá a második szerződésemet a Vance-nél,
ami az elmúlt két évben a harmadik volt. Az Afterért kapott
pénzt egyből a gyerekek számlájára tettem. Persze csak
miután vettem Tessának egy „ne haragudj, hogy mindig
ilyen barom vagyok” engesztelő ajándékot. Egyszerű ajándék
volt. Egy fém charm karláncot kapott tőlem a régi helyett,
ami fonalból készült. Az évek során a fonal elszakadt, de
Tessa megtartotta a kis függőket, és most nagyon örült, hogy
az új karláncra még többet aggathat, és kedvére
csereberélheti a díszeket. Nekem ez elég nagy ostobaságnak
tűnik, de ő imádta.
Másnap reggel Tessa leült Vance-szel, és udvariasan
visszautasította a felkínált előléptetést, aztán egy órán át
sírt, miután hazaért. Sejtettem, hogy bűntudata lesz, amiért
otthagyta a munkáját, de nem fog sokáig idegeskedni.
Tudtam, hogy Kim és Vance mindennap megnyugtatja, amíg
a kéthetes felmondási idejét tölti náluk.
Amikor megszerezte az első esküvőszervezői ügyfelét,
ujjongott örömében, és szinte újjászületett a szemem
láttára. Még sosem láttam olyannak. Még mindig nem
tudtam, hogy ez az őrült nőszemély miért maradt velem a
sok baromságom ellenére, amit fiatal koromban műveltem,
de átkozottul örültem, hogy kitartott mellettem. Már csak
azért is, mert most láthattam, mennyire izgatott az új
karrierje miatt.
Tessa természetesen tökéletesen megszervezte az első
esküvőjét, és egyik megrendelést kapta a másik után.
Néhány hónap múlva már két alkalmazottal dolgozott.
Büszke voltam rá, és ő is büszke volt magára. Utólag
visszagondolva butaság volt aggódnia amiatt, hogy kudarcot
vall. Tessa egyike azon bosszantó embereknek, akik a
szarból is aranyat csinálnak.
Igazából ezt tette velem is.
Szóval rengeteget dolgozott, és Auden születése után
megint túlhajszolta magát.
Megbököm a feleségemet.
– Szükséged van egy szabad estére. Elalszol a padlón,
miközben a mennyezeti ventilátort bámulod.
Tessa játékosan oldalba bök a könyökével.
– Jól vagyok. Te vagy az, aki alig alszik éjjelente – súgja a
nyakamba.
Tudom, hogy igaza van, de határidők szorongatnak, és
nincs időm arra, hogy alvással jutalmazzam magam.
Ráadásul, ha nagyon benne vagyok az írásban, akkor
képtelen vagyok aludni. De nem örülök, hogy észreveszi az
alváshiányomat, mert mindig sokkal többet aggódik
miattam, mint én magam miatt.
 – Komolyan mondom. Szünetet kéne tartanod. Még
mindig lábadozol a harctéri sebektől, amelyeket az a kis
szörnyeteg ejtett rajtad – győzködöm, és a pólója alá nyúlva
megsimogatom a hasát.
Tessa összerezzen.
– Ne… – motyogja, és megpróbálja ellökni a kezem. Nem
tetszik, hogy ennyire bizonytalan és gátlásos a fiunk
születése óta. Auden jobban megviselte a testét, mint Emery,
de nekem vonzóbb, mint valaha. Nem jó, hogy így zavarba
hozza az érintésem.
– Bébi… – Elveszem a hasáról a kezem, de csak azért,
hogy felkönyököljek. Lenézek rá, és megcsóválom a fejem.
Tessa két ujját a számra szorítja, és elmosolyodik.
– Ismerem a regénynek ezt a részét. Most az jön, hogy
előállsz a szokásos férj-dumával: a hegeim egy nemes
küldetés beteljesítése során keletkeztek, ezért még
gyönyörűbbé tesznek – szavalja Tessa drámai hangon.
Mindig ilyen okostojás volt.
– Nem, Tess. Most az jön, hogy megmutatom neked,
hogyan érzek, ha rád nézek.
Megmarkolom a mellét, hogy beindítsam, és a teste
felizguljon. A számmal fojtom el a halk nyögését, és
megkeresem a pólója alatt a mellbimbóját. Megcsípem egy
kicsit, és élvezettel hallgatom a nyöszörgését.
Tessa nem tud tovább ellenállni. Én is tudom, ő is tudja.
Megadja magát nekem, én pedig a lehető leggyorsabban
akcióba lendülök.
Gyorsan a sortja alá nyúlok, és máris egy nedves foltot
találok a bugyija elején. Imádom a nedvességét érezni a
kezemmel, a számmal, és már alig várom, hogy az ízét is
érezzem. Elveszem az ujjaimat, és a számhoz emelem őket.
Tessa felnyög, a szájához vonja a mutatóujjamat meg a
középső ujjamat, és bekapja őket.
A rohadt életbe… ez a nő megsemmisít engem.
Mélyen a szemembe nézve harapdálja az ujjaim begyét.
Hozzászorítom magam, hogy érezze, milyen kemény lett a
farkam a kis show-jától. Meghúzom a madzagot a
pamutsortján, és a nadrágot letolom a bokájáig. Tessa
hevesen lerúgja, amikor beakad a lábába. Már akarja, már
szüksége van rám. Megszívom a bőrt a nyakán, és érzem,
hogy megmarkolja a farkamat. Ő is kapkodó mozdulatokkal
vetkőztetni kezd. Amikor már csak a zokni van a lábamon,
minden gátlásossága eltűnik, és a bársonyos ajkával
megcirógatja a férfiasságomat. Szorgalmasan kényeztet a
szájával, miközben én magamon kívül sóhajtozom a nevét.
A fejem hátrahanyatlik a padlón, de a kezemmel
felnyúlok, és megmarkolom a mellét. A mellei megduzzadtak
a szoptatástól, és ennek a testi változásnak ő is örül. Én sem
panaszkodom, hogy nagyobb lett a játszóterem.
– A francba, Tess… Imádom a cickóidat – nyöszörgöm,
miközben Tessa szinte tövig elnyeli a farkam.
Tessa szája egyre könyörtelenebb lesz, és érzem, hogy
gyűlik a feszültség bennem. Beletúrok a hajába, ő pedig
hirtelen elenged, és megnyalja a száját. Merőn a szemembe
nézve fölém könyököl, és a mellét az ágyékomhoz viszi.
Lihegek, mint egy kutya, aki a gazdájára vár, miután egy
napot magányosan töltött a kenneljében. Tessa összenyomja
a gyönyörű cickóit, és a farkamat közéjük veszi. Nem kell
több három mozdulatnál, és máris a mellére élvezek.
Miközben levegő után kapkodok, Tessa szégyenlősen kidugja
a nyelvét, és rám mosolyog. Az arca felhevült, mert ő is
élvezi, hogy gyönyört ad.
Aztán feláll, és végignéz magán.
– Azt hiszem, le kell zuhanyoznom.
Még mindig zihálva felkapom a fekete pólómat a
padlóról, és odanyújtom neki. Legyint a kezével, és elhúzza a
száját. Az évek múlásával egyre kevésbé kedveli, ha a
pólómmal törlöm le a testnedveket magunkról. Már nem
tartja helyénvalónak, mert erre van a törülköző. Ezt szokta
mondogatni.
Követem a fürdőszobába, és az jár a fejemben, hogyan
fogom a zuhany alatt viszonozni a szívességét.
A melle csodásan fog festeni, ahogy nekiszorítom a
zuhanyozó üvegfalának. A falon lévő hatalmas tükör pedig
az egyik kedvenc berendezési tárgyam a lakásban.
 Hessa

Húsvét

Hardin, Auden felébredt! – Tessa hangja széttépi az

álmomat. – Fel kell ébresztenünk Emeryt, hogy megkeressék
a húsvéti kosarakat. Megrázza a vállamat, így unszol, hogy
keljek már fel.
– Hardin, gyerünk már! – Igyekszik halkan beszélni, de a
hangjában ott táncol az izgalom.
Ha az életem hátralévő részében mindig így fognak
felébreszteni, akkor egy igazán szerencsés fickó leszek.
Nyöszörögve, félig lehunyt szemmel magamhoz vonom
Tessát.
– Mi ez a nagy csetepaté? – kérdezem, és egy puszit
nyomok a halántékára. A haja az arcomba hullik, de
félresöpröm a tincseket. Tessa meztelen melle hozzám
simul.
Sóhajt egy nagyot, és szorosan átkulcsol a lábával. Úgy
teszek, mintha le akarnám rázni magamról, mire játékosan
megbök.
– A gyerekeknek meg kell keresniük a kosarakat, én
pedig szeretnék reggelizni, úgyhogy fel kell kelned.
És ha eddig még nem indított volna be eléggé, most
vonaglani kezd, hogy kimásszon az ágyból.
– Ugyan már, bébi – panaszkodom, mert máris hiányzik
a meleg teste.
Tessa kihúzza az egyik fiókot, én pedig gyönyörködöm a
csupasz mellében. Felnyögök, és már bánom, hogy nem
keltem fel korábban, mert akkor tovább időzhettünk volna
együtt az ágyban. Most már elmerülhetnék benne, és…
Egy párna repül az arcomhoz.
– Kelj ki az ágyból! Ma nagyon pörgős napunk lesz,
tudod.
Nagyot sóhajtva felkelek a hatalmas ágyból, és belebújok
egy pólóba, mielőtt még valamit hozzám vág. Hónapokat
töltött azzal, hogy berendezte és feldíszítette a lakást.
Biztosan nem örülne, ha baja esne valamelyik drága
berendezési tárgynak, amit azzal az őrült lakberendezővel
karöltve választott ki, miután sikerült meggyőznie, hogy a
pasi nélkülözhetetlen. Az az alak tényleg hibbant volt. A
nappalinkat először lazacvörösre pingálta, majd egy héttel
később átfestette egy kevésbé hányingerkeltő színre.
– Tudom, drágám. Kosarak, nyuszikák, tojások meg
efféle szarságok. – Meglátom magam a tükörben, és
végigsimítom a hajam. A csuklómon lévő gumival felkötöm a
hajam, és Tessára nézek, aki igyekszik megőrizni a
komolyságát, de látom, hogy a szája sarka megremeg.
– Igen, efféle szarságok. – Végre elneveti magát, és a
hajkeféért nyúl. – Kettőre Landonnál kell lennünk. Karen és
Ken már ott van, és én még el sem készítettem a
burgonyasalátát, amit vinnünk kell.
Miután végez a hosszú hajával, gúnyos vigyorral felém
nyújtja a hajkefét.
Megrázom a fejem. Nincs szükségem kefére, az ujjaim is
tökéletesen megfelelnek.
– Majd én megcsinálom a burgonyasalátát, amíg te
elkészülsz – ajánlom fel. – Most pedig nézzük, hogy a
gyerekek megtalálják-e a kosaraikat.
Tessa arcán látom, hogy nem nagyon bízik a
konyhatündéri képességeimben. Pedig mindent meg tudok
csinálni. Igaz, hogy tavaly karácsonykor elégettem a csirkét.
Tessa fehér pamutmelegítőben és sötétkék pólóban van.
Szépen le van barnulva, mert sok időt tölt kertészkedéssel.
Szereti, hogy Brooklynban van egy kis kertünk. A kert a
kedvenc része az új házunknak, amit nemrég vettem neki.
Ezzel ünnepeltük meg a legújabb szerződésem aláírását.
A folyosón Tessa megáll Emery szobája előtt.
 – Keltsd fel őt, és lent találkozunk a nappaliban. –
Megcsókolja az arcomat, és a fiunk nevét kiáltja. Amikor
Auden szobája felé indul, megpaskolom a fenekét, ő pedig
megforgatja a szemét. Mint mindig.
Aztán belépek Emery szobájába. A lányom elnyúlva
fekszik az ágyon, és a hosszú lábai kilógnak a Disney-
mintájú paplan alól.
– Em… – Gyengéden megrázom a karját.
Emery megmozdul, de nem nyitja ki a szemét.
Megint megrázom, mire nyöszörögni kezd.
– Neeee… – Azzal a másik oldalára fordul, és a párnába
temeti a fejét.
Kis drámakirálynő.
– Bébi, fel kell kelned. Auden elveszi az összes húsvéti
édességedet, ha nem…
Emery kiugrik az ágyból. Szőke haja hullámos, mint az
enyém, és sűrű, mint az anyjáé.
– Azt már nem! – jelenti ki felháborodva, majd belebújik
a papucsába, és kiront a szobából.
Amikor utolérem, már a konyhában nyitogatja a
szekrényeket.
– Hol van az enyém? – kiáltja hangosan.
Tessa felnevet, Auden pedig lehámozza a papírt egy
csokitojásról, és az egészet egy darabban a szájába tömi.
Rágcsálja egy kicsit, aztán nagyra tátja a száját.
Tessa odahajol hozzá, és levesz egy darab csokipapírt a
nyelvéről. Auden elmosolyodik, és kivillantja a csokival
bevont csorba fogsorát. Múlt héten esett ki az első foga, és
most iszonyúan cukin néz ki. Sokat ugratom a selypítése
miatt, mert ez az egyik jutalma annak, ha valaki szülő.
Akkor piszkálom őket, amikor akarom. Hadd edződjenek.
– Anya! – hangzik fel Emery panaszos hangja az
előszobaszekrény mellett. – Apa elrejtette az enyémet? Igen?
Ezért nem találom?
Jót nevetek a hisztijén.
– Igen. Elrejtettem.
Nagyon aranyos kislány, de nagy a szája, és mindenről
van véleménye, sokszor olyasmiről is, amit más tizenegy
éves még nem érthet. Ezért nincs sok barátja.
Emery tovább kutat a házban, miközben Auden befalja a
kosara tartalmának a felét, kis műfűdarabokat hullajtva a
padlóra.
– Van bent egy dob is – közlöm vele. Auden bólint, de a
szája még mindig tele van édességgel. Láthatóan nem
érdekli semmi, ami nem csokoládéból készült.
– Apa… – Emery üres kézzel tér vissza a konyhába. –
Elárulnád, hová rejtetted a kosaramat? Ez túl nehéz.
Nehezebb, mint tavaly volt. – A bárszék mellé áll, ahol ülök,
és átkarolja a derekamat.
– Kééééérlek… – könyörög szívhez szóló hangon.
– Nem fogsz behúzni a csőbe. Adhatok egy kis segítséget,
de egy öleléssel meg egy kedves szóval nem fogsz
megzsarolni. Mindenért meg kell dolgozni. Már
elfelejtetted?
Emery összeszorítja a száját, és még szorosabban átölel.
– Tudom, apa – suttogja a nyakamba.
Elvigyorodom az új taktikája láttán, és Tessára nézek,
aki gyanakvó arccal figyeli Emeryt.
– Ott van, ahová sosem mész. Ahol a ruháid vannak,
amelyeket nem vagy hajlandó összehajtogatni. –
Megsimogatom a lányom hátát, ő pedig elengedi a
nyakamat.
– A mosógép! – rikkantja Auden, és Emery felsikolt
örömében. Odarohan az öccséhez, és a fejére teszi a kezét.
Auden elmosolyodik, és úgy néz ki, mint egy kiskutya, akit
megdicsérnek.
Egy perc múlva Emery megjelenik a konyhában a
kosarával. Apró csokitojások potyognak körülötte a padlóra.
Nem törődik velük, hanem tovább kotorászik a kosárban.
Tessa feláll, hogy segítsen rendet rakni, mert Emeryt
láthatóan nem zavarja a káosz.
Emery a padlóra ül, a kosarat az ölébe veszi, és mohón
falja a színes gumicukorkákat. Tessa és Auden felé fordulok.
Auden az anyja karjában van, és átkarolja a nyakát. Így
majdnem olyan nagynak tűnik, mint az anyja. Fogalmam
sincs, hogy telt el ilyen gyorsan az idő, és hogyan lettek
nekem, az elcseszett kis pöcsfejnek ilyen finom lelkű és
nyugodt gyerekei.
Igaz, hogy Emery néha hisztizik. Például amikor a
múltkor a falhoz vágott egy virágcserepet. De azzal könnyen
elbántam: egyszerűen levettem a szobája ajtaját. Nem tűröm
az elkényeztetett gyerekhisztiket. Tizenegy évesen még
nincs semmi oka arra, hogy dühös legyen. Nem úgy, mint
nekem. Van szerető apja és anyja, akik mindig mellette
állnak.
De igazából mindkettő remek gyerek.
Tessával mindig a gyerekeinkkel vagyunk. Sosem
mennek lefeküdni egy ölelés, egy puszi, vagy legalább egy
nyálas „szeretlek” nélkül. Emerynek van néhány trendi
cucca, ami a mai iskolákban meghatározza a gyerekek
státuszát. Nem akarom, hogy olyanok legyenek, mint én
voltam: a srác, aki lyukas cipőben jár. Ugyanakkor azt
akarom, hogy vágyjanak dolgokra, és tanulják meg, hogyan
kell kiérdemelni őket. Ezt már a születésük pillanatában
elhatároztuk. Nem szeretnék olyan lenni, mint az apám. Az
apáim. Olyan gyerekeket fogok felnevelni, akik tudják, hogy
szeretik őket, és sosem kell arra gondolniuk, hogy egyedül
vannak a világban. Ez a világ túl nagy ahhoz, hogy valaki
egyedül legyen benne. A két kis Scott sosem fogja
megismerni ezt az érzést.
Nem fogok tönkretenni két kis életet.
Egy óra sem telik el, és Emery kidől. Egyik lábát a heverő
támlájára teszi, és a karja lelóg a padlóig. Auden a saját
kedvenc heverőjén van, amit „miniatűr”-nek neveznek,
mégis túl sok helyet foglal. Tessa minden tiltakozásom
ellenére hazacipelte. A heverőhöz tartozik még egy
túlárazott ottomán, ami szintén túl nagy egy brooklyni
nappalihoz. A bútorok kiválasztásánál mindig le lettem
hurrogva, ezért most itt vagyok, és nézem a hatéves fiamat,
akit a saját heverőjén nyomott el az álom. Szögletes kis álla
még mindig csupa maszat a csokoládétól. Inkább rám
hasonlít, mint az anyjára.
– Nézd, milyen édesek – szólal meg Tessa mögöttem. Felé
fordulok, és látom, hogy nagyon fáradt. A szeme álmos, és az
arca sápadt.
Megérintem az arcát az ajkammal, hátha egy kis színt
viszek bele a csókommal. Tessa felsóhajt, és a hasamra teszi
a kezét.
– Milyen terveid vannak, amíg a gyerekek szunyókálnak?
– kérdezem. Mindig valami hasznos tevékenységre fordítja a
gyerekek alvásidejét, ami egyre zsugorodik. Túldolgozza
magát, de hiába beszélek neki, nem hallgat rám, úgyhogy
nem tehetek ez ellen semmit.
Nézem az arcát, amint magában számba veszi a teendőit.
Olyasmit kezd motyogni, hogy „felhívni Fee-t a torta
miatt” és „szólni Posey-nak, hogy nézze meg még egyszer a
csokrokat”, meg valami mást is, amit már nem hallok, mert
belenyúlok a nadrágjába. Kikötöm a melegítő zsinórját, és
belemarkolok a bugyijába.
– Ne vond el a figyelmemet – panaszkodik, de közben
közelebb nyomja hozzám a testét.
– Túl sokat dolgozol – közlöm vele harmincadszor ezen a
héten, ő pedig harmincegyedszer is megforgatja a szemét.
Megragadja a másik kezem, és a mellére szorítja.
– Mondja a férfi, aki napokig nem alszik, ha határideje
van.
Látom rajta, hogy ma szívesen veszi, ha elterelem a
figyelmét. Kicsit szokatlanok a körülmények, de nem
érdekel. Erősen megmarkolom a mellét, mire Tessa
nyöszörögve követeli, amit adni fogok neki.
Megragadom a kezét, és elindulok vele a folyosón. Gyors
léptekkel halad, hogy minél előbb a szobánkba érjünk.
Mihelyt belépünk, Tessa becsapja a nehéz tölgyfa ajtót, és a
gyerekek bekeretezett festménye majdnem leesik a falról.
Amikor először felvetette, hogy le kéne festetnünk a
srácokat, elég hátborzongatónak tartottam az ötletet, de
Tessának nagyon tetszett. Most itt terpeszkedik a
hálószobánkban egy biliárdasztal méretű festmény, és
nekem csak annyi beleszólásom volt a dologba, hogy ne az
ágyunk közelébe kerüljön. Nem vagyok hajlandó a
gyerekeim absztrakt, neonszínekkel pingált képét nézni,
miközben kefélünk a feleségemmel. Szó sem lehet róla.
 Leülök az ágyra, és megveregetem a combomat.
– Gyere ide!
Az elmúlt hónapokban néha a gyerekekkel együtt
aludtunk az ágyunkban. Audennek egy időben rémálmai
voltak, és éjszakánként arra gondoltam, hogy ezt talán tőlem
örökölte. Emeryvel is meggyűlt a bajunk, mert féltékeny volt
a kistesójára, és állandóan beállított hozzánk az éjszaka
közepén, mondván, hogy rosszat álmodott. Ezt persze nem
hittem el. Nyafogva dörgölte a szemét, és úgy viselkedett,
mintha megint hatéves lenne.
Végül mindketten köztünk aludtak.
De be kell ismernem, hogy csodás élmény volt.
– Hardin… – Tessa rekedtes hangja ránt vissza a
valóságba. – Mire gondolsz? – kérdezi, és a körmével
gyengéden cirógatja a hasamat.
– A gyerekekre, amikor még az ágyunkban aludtak. –
Megvonom a vállam, és rámosolygok.
– Ez kínos. – Tessa megcsóválja a fejét, de halvány
mosoly villan az arcán.
– Csak azért kínos, mert most az egyszer én gondolok
másra, és nem te.
Megfogom a kemény mellbimbóját, mire felnyög.
Leveszem róla a pólót, ami a padlóra esik. Tessa hátradobja
a haját, és ziláltan, felhevülten, csillogó szemmel néz rám.
Végighúzom az ujjamat a fekete melltartója csipkés
szegélyén. Tessának vannak a legszexibb csipkés melltartói.
Benyúlok a fekete anyag alá, és megcsippentem a
mellbimbóját.
– Feküdj le, bébi – kérlelem. Lerúgja a nadrágját meg a
bugyiját, és hanyatt fekszik az ágyon. A feje alá tesz egy
párnát. A szeme elárulja, mit akar: azt, hogy a számmal
elégítsem ki. Mostanában ez a kedvence.
Fáradt, kimerült, sajognak a lábai, és egyszerűen csak
kényeztetésre vágyik. Ez persze fordítva is meg fog történni.
A feleségem szívesen viszonozza a kedvességemet, és a
szájába veszi a farkamat, amikor a gyerekek egy kicsit
tovább alszanak, és nem rontanak ránk reggel hétkor. Tessa
behajlítja a lábát, és széttárja a combját. Az ajkamba
harapok, hogy elfojtsam a nyögésemet.
Feltárul előttem a csillogó, nedves öle, és ha Tessáról van
szó, mindig elveszítem az önuralmamat. Az ajkamat mohón
rászorítom, középen végighúzom rajta a nyelvemet, majd
gyengéden szívni kezdem.
Tessa megfeszíti a hátát, és közelebb nyomul hozzám.
Megragadom a combját, és heves mozdulattal az ágy szélére
húzom, mire meglepetten és izgatottan felkiált. A fenekét
markolászom, az arcomat az ölébe temetem, és mohón
falom, ő pedig hol a nevemet kiáltja, hol érzéki, piszkos
szavakat nyöszörög: igen, még, ó istenem meg efféléket.
Imádom ezeket a buzdító felkiáltásokat, és ilyenkor még
nagyobb lelkesedéssel ingerlem, amíg a lába remegni kezd,
és görcsösen megmarkolja a lepedőt. Most a hajamat
markolássza, de ezt is imádom.
– Har-din… – Tessa hangja megbicsaklik.
Az egyik ujjamat a puncijába dugom, és megőrjítem a
lassú mozdulataimmal. A nyelvemmel köröket írok a
csiklójára, közben az ujjammal is ingerlem. Érzem, amikor
elélvez, és számomra ennél nem létezik csodálatosabb íz.
Felemelem a fejem, hogy levegőhöz jussak, és a hasára
hajtom a fejem. Tessa a hajamnál fogva magára von. A
farkam ágaskodik, és a csupasz teste egyértelmű
gondolatokat fogalmaz meg bennem. Tessa tudja ezt, és
felemeli a csípőjét, hogy hozzám dörgölje magát.
– Azt akarod, hogy megdugjalak? Nem volt elég? –
kérdezem, és a farkamat a nedves puncijához szorítom.
– Sosem elég… – nyöszörgi, és a kezével az öléhez vezeti
a férfiasságomat. Határozott mozdulattal belédöföm magam,
és élvezettel nézem az elragadtatott arcát, a fennakadt
szemét. A melle hozzám feszül, a lábával átkulcsolja a
derekamat.
– Még! – parancsol rám, mire gyorsabban kezdek
mozogni benne. Egyik kezével a hajamba kapaszkodik, a
másikkal a hátamba mar.
Nem bírom sokáig.
Sőt, egyáltalán nem bírom tovább.
Érzem, hogy a lába rángatózni kezd, és én is elérem a
csúcsot. Még néhány utolsó lökés, és Tessa teste elolvad
alattam. Szorosan lehunyja a szemét, én pedig lerogyok
mellé az ágyra.
Amikor egy kicsit megnyugszom, Tessára nézek. Még
mindig nem nyitotta ki a szemét, a szája viszont nyitva van,
és pontosan olyan gyönyörű, mint amikor megismertem.
Már alig emlékszem arra a kölyökre, aki a találkozásunk
idején voltam, de a közös életünk későbbi részletei úgy
zengenek bennem, mint egy csodálatos zene.
Ez a konok nő még mindig nem akar hivatalosan
feleségül jönni hozzám, de akkor is a feleségem, és ő a
gyerekeim anyja. Szeretnénk még egy gyereket, ha a
munkája már nem veszi annyira igénybe az idejét.
Kicsit félek, ha arra gondolok, hogy egy újabb életet
hívunk be ebbe a világba. Minden alkalommal aggódom
emiatt.
Nyomaszt a felelősség súlya, mert nem könnyű egy
normális emberi lényt nevelni, de Tessa hordozza a súly
felét, és mindig megnyugtat, hogy remek szülők vagyunk.
Nem vagyok olyan, mint az apám. Én egy önálló ember
vagyok. Persze én is sok hibát elkövettem, de letöltöttem a
büntetésemet, és megbocsátattak a bűneim. Nem vagyok
különösebben vallásos, de tudom, hogy ebben egy nálunk
nagyobb erőnek is része van. Nem volt semmim, most mégis
minden az enyém, és már büszke vagyok arra a személyre,
akit most látok a tükörben. A gyerekeim szemében ott
ragyog az én fényem, és a boldogságomat hallom a
nevetésükben.
Büszke vagyok, hogy meg tudom változtatni a
környékbeli kamaszok életét a közösségi ház támogatásával
és az adományok gyűjtésével. Több ezer emberrel
találkoztam, akikre hatással voltak a könyvekben leírt
szavaim. Sokáig azért gyötrődtem, hogy mindent magamban
tartsak, de amikor írni és beszélni kezdtem róla, megnyílt a
szívem is. Önző lettem volna, ha nem osztom meg másokkal
az élményeimet és a tapasztalataimat, és nem segítek
azoknak a kamaszoknak, akik különféle függőségben
vergődnek, vagy mentális zavaroktól szenvednek. Az évek
során megtanultam, hogy ne a múltra gondoljak, csak a
jövőbe nézzek. Tudom, hogy ezek a szavak közhelyesen
hangzanak, de ez az én igazságom.
Nagyon sokáig sötétségben éltem, és most szeretnék
fényt hozni mások életébe.
Olyan áldott családom van, amiről álmodni sem mertem,
és olyan gyerekeket nevelek, akik sokkal jobbak, mint én
valaha voltam.
Tessa feje oldalra hanyatlik, és álomba merül. Elsimítom
a haját az arcából. Ő az én balzsamom, tüzem, lélegzetem,
fájdalmam, és akármin is mentünk át eddig, minden pillanat
megérte, mert csodás jutalmat kaptunk minden
szenvedésért.
Megjártam a poklot, és Tessát is magammal vonszoltam,
de most itt vagyunk. Miután mindent túléltünk,
megérkeztünk a saját mennyországunkba.
 Köszönetnyilvánítás

Úgy érzem, hogy ugyanazt a köszönetnyilvánítást fogom

elmondani, mint a legutóbbi könyvem végén, de most is
ugyanazok a csodálatos emberek segítettek – ezért
mindenkinek nagyon köszönöm!
Adam Wilson: Még egyszer köszönöm, hogy olyan
keményen dolgoztál velem. Egy év alatt öt könyvet alkottunk
együtt (a terjedelmük alapján akár tíz is lehetett volna), és
ez tényleg kész őrület. Alig várom a következő hármat. ☺
Kristin Dwyer: Egy igazi nagyágyú vagy, és ügyelsz arra,
hogy összeszedett legyek (amennyire ez lehetséges, bár
mostanában már kezdem beírni az időpontokat a
naptáramba). Köszönet mindenért.
Wattpad: Köszönöm, hogy még mindig a hazai bázisom
vagy, és több millió embernek teszed lehetővé, hogy azt
tegyék, amit szeretnek.
Ursula Uriarte: Kész csoda, ahogy bloggerként beléptél
az életembe, mert kedvelted a könyveimet, most pedig a
legjobb barátom vagy. Bár még most sem tudom rendesen
leírni a nevedet, nagyon fontos vagy nekem, és Hardinnak
meg Tessának is. Ugyanúgy imádod őket, mint én, és ez
sokat jelent nekik. (Elmondták nekem!)
Vilma és RK: Mindkettőtöket szeretlek, és nagyon
értékelem a barátságotokat. Sokat beszélgettetek velem a
könyv írása közben, és meghallgattátok az agymenéseimet.
Imádlak titeket.
Ashleigh Gardner: Te vagy a leghasznosabb barátom,
nálad jobbat nem is kívánhatnék.
Köszönet az olvasószerkesztőknek és a többi
munkatársnak, akik a rövid határidő ellenére kiváló munkát
végeztek, és rengeteget dolgoztak.
 Végezetül köszönetet mondok a külföldi kiadóimnak, a
szerkesztőknek, a publicistáknak és mindenki másnak, aki
részt vett a könyvem terjesztésében. Mindnyájan keményen
dolgoztok, hogy a könyveimet a világ számos pontján
lefordítsák és piacra dobják. Ez nagyon sokat jelent nekem
meg az olvasóknak. Élveztem, hogy olyan sok helyre
ellátogathattam, és rengeteg olvasóval találkozhattam szerte
a világon.
{1}
Emily Brontë: Üvöltő szelek (fordította Sőtér István)