A. O.

Esther
GOMBNYOMÁSRA

A TRILÓGIA HARMADIK RÉSZE

Miután a vadászok megtisztították a mutánsoktól a körzetet, a Hobbs-

birtok lakói többnapos ünneplésbe kezdenek. Dylan és Stella szerelme is
végre kibontakozhatna, ám az ördög nem alszik…
Kommandósok csapnak le közéjük, és elrabolják Stellát, hogy
visszavigyék annak, aki „jogos” igényt tart rá… Miközben a csapat a
megmentésére siet, a missziójukról sem feledkezhetnek meg, ami Manipura
megváltása a zsarnokoktól. Arra viszont senki nem számít, hogy a
mutánsok a csillogó városra is rárontanak. Iszonyú vérontás kezdődik, a
katonaság tehetetlen…A Hobbs-birtokot eközben pusztító erejű terrorista-
támadás éri. Liam és Mia fogságba esnek, és ketrecharcosként kénytelenek
küzdeni az életükért. A lány egy régi ismerősével is szembekerül, aki most a
halálát kívánja. Fullánk, az egykori ellenálló megvásárolja és magával
viszi a halálán lévő Miát, mert azt reméli, vele zsarolhatja majd gyűlölt
ellenségét, Talbotot.Russel és Kristen nem kevés kaland árán a
felhőkarcolók felett átívelő, égi zarándokútra érkeznek, hogy megkeressék
a viking rúnakövet, amely az egyetlen esély az odalent tomboló mutánsok
ellen.Vajon képesek-e megfékezni hőseink a vérengzést és a terroristák
támadásait? Képesek-e leverni a gyűlöletes manipurai önkényuralmat? És
ha igen, képesek lesznek-e még valaha emberségre, szerelemre ennyi
lélekölő harc és iszonyat után? 2015
 A. O. Esther
GOMBNYOMÁSRA
A TRILÓGIA HARMADIK RÉSZE

Anyának
 A . O. Esther: Gombnyomásra
Marketing és PR: Aszódi Ádám

Szerkesztő: Vág Bernadett

Tipográfia: Dobosy Anikó
Minden jog fenntartva © 2015
Aszódi-Ordódy Eszter

A. O. Esther hivatalos weblapja:

www.aoesther.com

© Ez a kiadás a Decens Magazin Média Kft.-vel

való megállapodás alapján jött létre.

© Minden jog fenntartva.

ISBN: 978-615-80189-1-3

© Kiadta a Decens Magazin Média Kft., 2015-ben

E-mail: sales@decens.hu
www.decens.hu

Felelős kiadó: Aszódi Ádám

Művészeti vezető: Dobosy Anikó
Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 A. O. Esther

GOMBNYOMÁSRA

A TRILÓGIA HARMADIK RÉSZE

Első kiadás
Decens Magazin Média Kft.
Tanúm legyen a Föld, az ég s a tenger,
a sok madár, a Hold s minden ember,
Neked adom a szívemet, senki másnak,
mellé pedig az életem ráadásnak!

(JOHANN WOLFGANG GOETHE)

HARMADIK KÖNYV

GOMBNYOMÁSRA 3.
 Megrázó vallomás
(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 17.)

Mia megdöbbenve nézett Liamre.

– Az erdőben hagytad Amandát?
– Igen.
Mia nem válaszolt azonnal. Úgy érezte, a szíve menten
kiugrik a mellkasából. Ugyanakkor ismerte Liamet, és pontosan
tudta, ha így történt, nyilván nyomós oka volt a férfinak, hogy
maga mögött hagyja a gőgös, vérlázító modorú, manipurai
lányt. Azt is tudta azonban, hogy értelmetlen lenne vitába
bocsátkoznia a vadásszal, így némán ücsörgött az ágy szélén.
– Azt hittem, jobban kiakadsz… – dörmögte a férfi.
A világoskék szempáron halovány árnyék suhant át.
– Kiakadtam.
– De?
 – De tudom, hogy jó ember vagy. Amanda nyilván tett
valamit, amiért így bántál vele.
Liam átkarolta Mia derekát, és az ölébe ültette.
– Tényleg így gondolod?
– Igen.
– Mindig meglepsz.
Mia aurája egyenletes lila fényben hullámzott körülötte. Bár
feszült volt, nem érzett haragot Liam iránt.
– Azért elmondod, mi történt? – kérdezte a férfihoz bújva.
– Mindenképp. Persze, amíg pucéran üldögélsz az ölemben,
nem biztos, hogy sikerül…
Mia a férfi sötét hajába fúrta az ujjait, és átölelte a nyakát.
– Hidd el, szívesebben szerelmeskednék veled, de zaklatott
vagyok Amanda miatt. Szeretném tudni, mi történt veletek!
– Oké – sóhajtott fel a férfi. – Honnan kezdjem?
– Az elejétől. Amikor elváltunk… – mondta Mia, és
kibontakozott Liam öleléséből. A székre készített holmijához
lépett, és felöltözött. Rózsaszín, könnyű nyári ruhába bújt, és az
ágy szélére kuporodott.
Eközben Liam is összekészült. Fekete nadrágot és szürke
pólót vett fel, majd komótosan befűzte a bakancsát. Mia nem
sürgette, csendben nézte, ahogy a férfi lassan az ablakpárkányra
ül.
– Olyan leírhatatlan gyűlöletet éreztem, amilyet még
sohasem… – szólalt meg végül, és Mia látta, hogy Liam szeme
elsötétül a haragtól. – Gyűlöltem az apádat, amiért a szemem
láttára véresre vert téged, és semmit sem tehettem ellene.
Gyűlöltem Manipurát, amiért sokadszorra bántotta azokat,
akik fontosak nekem. De a legjobban Amandát gyűlöltem,
amiért nem tudta befogni a lepcses száját, és ezzel bajba sodort
mindannyiunkat.
Mia meg sem mukkant, és látva Liam egyre jobban
fellobbanó dühét, már nem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt
felhozni ezt a témát.
 – Bezsuppoltak egy kocsiba, és a kapu melletti őrzőbe
szállítottak. Egész nap ott aszaltak minket a negyven fokos
hőségben. A manipurai elit tagjai összevizelték és összehányták
magukat félelmükben. Fullasztó volt, alig lehetett levegőt
venni. Az emberek zokogtak, veszekedtek, könyörögtek…
Dylan megkérdezte, mi legyen Amandával, mire azt feleltem,
semmi. Nem akartam őt megmenteni.
Liam itt megállt egy pillanatra, mintha Mia reakcióját
figyelné, de a lány egy szót sem szólt.
– Dylan győzködni kezdett, hogy Amanda csak egy hülye
tini, és nem akart rosszat. Végül addig szívta a vérem, míg
beleegyeztem, hogy magunkkal vigyük. Így aztán együtt
vágtunk neki az erdőnek. A véres részektől megkímélnélek…
A fákhoz lapulva vártuk ki, amíg vége lett. Aztán futásnak
eredtünk Amandával. Szinte a lába sem érte a földet, úgy
rohantunk vele, de így is beértek a dögök. Karókkal szúrtuk
őket agyon, aztán a zúgó előtt a folyóba ugrottunk. A túloldalon
is jókora utat tettünk meg, mire tábort vertünk.
Amanda először hálásnak tűnt, de aztán felkapta a vizet egy
megjegyzésemen…
– Mit mondtál neki?
– Hogy aki nem vesz tudomást a falon túl tomboló
szegénységről, miközben elképesztő luxusban és jólétben él
Manipurában, az szemét.
Mia lesütötte a szemét, noha pontosan tudta, hogy a férfi
nem neki szánta ezt a megjegyzést.
– És erre neked támadt?
– Igen. Zsarolni próbált. Azzal fenyegetett, elmondja neked,
hogy nem akartam megmenteni őt, és végignéztem volna, amint
a szemem előtt széttépik a mutánsok.
Mia szomorúan nézett rá.
– És tényleg végignézted volna?
 – Igen, Mia. Végignéztem volna. Ha Dylan nem küzd úgy
érte, a barátnőd már nem élne. Nekem semmit nem jelent az ő
élete.
– Hát…, ha ezt így mondtad el neki, gondolom, rendesen
begurult…
– Azt mondta, tesz róla, hogy soha az életben ne feküdj le
velem többé, és reméli, hamar összejössz majd egy manipurai
faszfejjel, mert az való hozzád. Aztán visítva a fejemhez vágta,
hogy eddig is csak azért voltál velem, mert féltél tőlem, és azt
gondoltad, hamarabb elengedlek, ha az ágyamba bújsz…
Mia arca rákvörössé vált. Elképedve nézett Liam egyre
haragosabban lobogó, kék szemébe. Már nem voltak kérdései, a
férfi mégis folytatta.
– Csak úgy fröcsögött belőle a gonoszság. Éreztem rajta,
hogy nem pusztán dühében mondta azt, hogy szét fog marni
minket. Képtelen voltam tovább hallgatni. Felálltam, hogy
járjak egyet, de ő nem bírt leállni. Azt mondta, ne higgyem,
hogy sokáig fogsz utánam keseregni, mert ismer téged, és már
rég lefeküdtél odabent az öcsémmel. Ez volt az utolsó csepp a
pohárban. Éreztem, ha tovább hallgatom a mocskos károgását,
elvágom a torkát. Így inkább otthagytam, és elindultam
hazafelé… megkockáztatva, hogy ha mindezt megtudod,
meggyűlölsz.
– Istenem… – suttogta Mia. Odalépett a férfihoz, és átölelte
a derekát. – Ne haragudj, kérlek!
– Mia, te kérsz bocsánatot a barátnőd helyett? Nem rád
haragszom, bébi!
– Sajnálom, hogy Amanda ilyen szemét dolgokat mondott
neked!
– De?
– Nincs semmi „de”. Russel mondta, ha Amanda hisztériázni
fog, magára hagyod. Bár reméltem, hogy nem így lesz,
számoltam ezzel a lehetőséggel.
– Akkor miért vagy ilyen szomorú?
 – Mert akármilyen hülye is néha, Amanda a maga módján
rendes lány. Hatéves kora óta ismerem. Amanda nem tud
alkalmazkodni… Egész életében kiszolgálták, elkényeztették,
körülrajongták. Magában, idekint nem hiszem, hogy képes lesz
boldogulni. Ha pedig baja esik, esetleg meghal… az az én
bűnöm lesz.
– Miért lenne a te bűnöd?
– Mert én rángattam bele ebbe az őrületbe. Ő pedig, bár
utálta, sírt rabolt, aztán betört Russellel, csatlakozott hozzánk,
és mire észbe kapott, már vastagon benne volt a balhéban. Ha
az elején békén hagytam volna, most is az egyetem előadójában
ülne a finoman manikűrözött körmeivel, és elégedett, boldog
élete lenne. Most meg, ki tudja, mi lesz vele…
Liam felsóhajtott.
– Hát, ez az, amitől a legjobban féltem. Hogy ezen fogsz
agyalni, miután felocsúdtál a sokkból.
– Te nem agyalnál ezen, ha a barátodról lenne szó?
Megvonnád a vállad, ha mondjuk, Dylan kerülne bajba?
– Dylan sosem árulna el engem. És sosem akarna keresztbe
tenni nekem.
– Tudom.
– No, és te mit gondolsz: Amanda szétmarna minket, ha
idehoznánk?
Mia nehezen szólalt meg.
– Valószínűleg.
– Szeretnéd megkeresni?
– Nem.
– Nehezemre esik elhinni…
A lány égő tekintettel nézeti a férfi napsütötte arcába. – Nem
hazudnék neked, Liam. Ha így látod helyesnek, elfogadom a
döntésedet!
Liam szájon csókolta a lányt. Imádta az édes ajkát, és a
karjába olvadó testét, most pedig, hogy Mia ilyen belátón
viselkedett vele, csak még jobban esett magához ölelnie.
 – Szeretlek, bébi! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor
végre elszakadt tőle. – Biztos voltam benne, hogy balhézni
fogsz Amanda miatt.
– Nem fogok.
A férfi merőn nézte a lány arcát.
– Csalódtál bennem? – kérdezte.
– Nem.
– Hát? Mi jár a fejedben?
– Hogy szerencsém volt, amiért akkor éjjel engem nem
hagytál ott az erdőben.
– Te sosem beszéltél velem így, Mia! – emelte fel a hangját
Liam. – Ne hasonlítsd magad Amandához!
– De lefújtalak azzal a rémes sprayvel…
– Szabadulni próbáltál. Ennyi belefért. Amúgy meg eszem
ágában nem volt otthagyni téged. Amikor megláttalak a fa
tetején, a holdfényben, végem volt.
Mia elmosolyodott.
– Tényleg? Tetszettem neked?
A férfi végigsimította Mia vérvörös ajkát, amiről csak nem
akart lekopni a tartós manipurai csodarúzs.
– Nagyon… Aztán, amikor kihalásztalak a patakból, és
lecibáltam rólad a vizes ruháidat, hogy rád adjam az ingem, a
meztelen testedet látva majdnem megállt a szívem.
Mia felnevetett.
– Azt mondtad, nem leskelődtél!
– Hazudtam. Az első pillanattól kezdve odavagyok érted,
Mia. Most viszont, ha nem akarod, hogy beléd harapjak,
menjünk le reggelizni, mert aztán sok dolgunk lesz.
Mia kuncogott.
– Az ágyadban?
– Aha… De nem csak ott.
– Hát?
– Az erdőben. Magammal viszlek vadászni!
Már a folyosó végén jártak, amikor Mia visszakérdezett.
 – Mégis, mire? Nyúlra? Vagy kacsára?
Liam megrázta a fejét.
– Nem. Mutánsokra.
A lány megállt a lépcsőfordulónál.
– Viccelsz?
– Nem, kicsim, egyáltalán nem viccelek.
– Hisz eddig folyton az erdőtől tiltottál! Már nem
veszélyesek a mutánsok?
– De, azok. Ugyanakkor ostobák és kiszámíthatóak.
Megtanítalak, hogyan öld meg őket.
Mia hitetlenkedve nézett rá.
– Liam, ismersz… idegbeteg vagyok, nem tudok lőni és
rettegek a dögöktől.
A férfi elmosolyodott.
– Nem, bébi. Te vagány vagy, amatőr létedre állati jól célzol,
és csak addig rettegsz, amíg nem ad valaki fegyvert a kezedbe.
Vadásznak születtél, hidd el nekem! Nem akarom, hogy a
konyhában tüsténkedj, vagy naphosszat az üvegházban dolgozz
a többi nővel.
– Pedig a halászlevemtől odavoltál… – hümmögött a lány, és
a gondolataiba mélyedve követte a férfit az étkezőbe vezető
csigalépcsőn át. – Hidd el, Liam, menő lennék a konyhában is!
– Nem, Mia. A te kezedbe puska való, nem fakanál!
A lány felnevetett.
– Túl sokat nézel ki belőlem, Liam Blackwood… De rajtam
ne múljon! Ha azonban rosszul sül el a mai móka, és
megzabálnak a mutánsok, temess el a patakparton egy szép
fűzfa alá. Hadd hallgassam a levelek susogását!
A férfi megtorpant, és visszafordult.
– Hogy mondhatsz ilyet, Mia? Csak nem képzeled, hogy
magammal vinnélek, ha azt gondolnám, nem tudok rád
vigyázni?
– Attól még történhet baleset, nem?
 – Nem. Mellettem nem eshet bajod! Különben sem egyedül
megyünk. Ott lesz Dylan és Mason is, sőt, talán az öcsit is rá
tudom beszélni, hogy velünk tartson.
– És Stella? Belőle nem akarsz vadászt faragni?
Liam állkapcsa megfeszült.
– Nem. A hugi, bár sokszor helytállt már nehéz
helyzetekben, nem alkalmas arra, hogy vadász legyen. Az ő
lelke nagyon törékeny. Kívülről nem látszik rajta, mert mindig
jókedvű és mosolygós, de sok bánatot hurcol a szívében.
– Rubyra gondolsz?
A férfi nem válaszolt azonnal, és Mia azonnal érezte, hogy
valami nincs rendben.
– Történt vele valami?
Liam felsóhajtott.
– Ryan magával vitte, aztán összeverte és megerőszakolta őt
Stella éjnek évadján szökött el Manipurából. Amikor Dylannel
és Masonnel rátaláltunk, egy fa tetején kuporgott sokkos
állapotban. A teste merő seb és véraláfutás volt. Azért vittük fel
a hegyekbe Dylan nagyanyjához, hogy meggyógyuljon. De ez
még nem minden. Amikor hazaértünk, Pamela, látva, hogy
Stella és Dylan összejöttek, közölte a hugival, hogy Dylannek a
mediterrán nők jönnek be, nem egy ilyen fiatal, szöszi kislány,
mint ő, aztán az arcába vágta, hogy Stella voltaképp egy
manipurai katona szánalmas fattya, és sosem volt a testvérünk.
– Te jó Isten… – nézett rá Mia elhűlve. – Miért nem
mondtad el ezt eddig nekem?
– Mert megvolt a magad baja. És mert féltem, hogy
dühömben csapot-papot magam mögött hagyva megkeresem azt
a rohadékot és élve kibelezem. Persze, erről még nem tettem
le…
– Nagyon sajnálom, Liam! Nem gondoltam, hogy Ryan
valaha is bántaná Stellát!
– Nos, egyikünk sem gondolta.
– Megtorlásra készülsz?
 – Senki nem bánhat így a húgommal, Mia! Dylannel lesz
egykét szavunk még ahhoz a mocskos állathoz.
Mia sápadtan nézett rá.
– Meg akarod ölni?
Liam szinte szelíden válaszolt.
– Ne beszélgessünk erről, bébi!
A lány nagyot nyelt.
– És Stella már jobban van? Amióta visszatértünk, nem is
találkoztam vele.
– Dylan mellett szemmel láthatóan kivirult. Álmomban sem
reméltem, hogy a szerelem ilyen csodát tehet vele. Attól féltem,
soha többé nem lesz a régi…
– Helyesek együtt – mosolyodott el a lány. – Dylant Isten is
Stellának teremtette.
– Szerintem is – hümmögött Liam. – Kölyökkorom óta
ismerem Dylant, de sosem gondoltam, hogy valaha is ilyen
szerelmes lesz. A tenyerén hordozza Stellát, ő pedig ragyog a
boldogságtól. De Ria mama csodát művelt a hugi lelkével.
– Úgy érted, miatta tudott ilyen gyorsan túllépni ezen a
szörnyűségen?
– Hát, alapvetően inkább Dylan miatt, de Ria mama
szabadszájúsága is sokat segített neki. Gondolom, mint nő a
nővel, meg tudta beszélni vele a kényes kérdéseket.
– Mármint a szexet?
– Aha. Ria mama nonstop ilyenekről pusmogott Stellával.
Mia elmosolyodott.
– Hát, arról velem is pusmoghatna…
Liam felvonta a szemöldökét.
– Mia, te már mindent tudsz. Mégis, mit akarsz még hallani?
– Mindig van új a nap alatt, Liam… – ölelte át Mia a nyakát,
és lehunyta a szemét, amikor a férfi megcsókolta. A keze
önkéntelenül is a férfi pólója alá csúszott
Liam felnyögött.
– Veszélyes helyekre kalandozol…
 – Pedig határozottan úgy érzem, hogy jólesik – súgta a fölébe
a lány, és tovább simogatta a férfit, aki a karjába kapta Miát. A
lépcsőről leérve egyenesen a raktárba vitte, és becsapta az ajtót.
Mia nem kérdezte, mit keresnek a kamrában. Liam karjába
simult, és elmerült a csókjában. Kicsatolta a derékszíját, letolta
csípőjéről a nadrágját, és végigsimította a fenekét.
– Imádlak fogdosni – súgta a férfi fülébe, ám rögvest a
torkára fagyott a szó, amikor Liam felgyűrte ruháját, és a
helyiség közepén lévő asztalra fektette. Szenvedélyesen
csókolta és simogatta a testét, miközben Mia a csípője köré
fonta a combját.
– Megveszek érted, Mia – sóhajtott fel Liam, miközben
egymásba forrt a testük. A lány halkan felsóhajtott, mire a férfi
a szájára tapasztotta a kezét, és lassan megmozdult – Csss! –
mondta lágyan, és belecsókolt a nyakába. – Meghallják…
– Nem tehetek róla. Annyira élvezem, hogy az már szégyen.
A férfi elnevette magát, és a karjába vette a lányt.
– Hidd el, nálam nem jobban…
Végigsimította lázas tűzben égő arcát, majd ajka az övére
tapadt, és olyan hevesen csókolta, hogy Mia levegőért
kapkodott. Liam csípője az ágyékának feszült, és ő elfojtva
felsikított a szenvedélyes mozdulatok okozta kéjtől. Félájultan
zihált Liam ölelésében, és a testét borzongató gyönyör járta át.
– Ölelj át! – nyögött fel a férfi, és felsóhajtott, amikor
megérezte a nyakán a lány puha karját. Egyre csókolta az ajkát,
majd amikor Mia teste megremegett az élvezettől, ő is utat
engedett a vágyának. Arcát a lány nyakába temette, és csak
ölelte Miát. A szíve olyan erősen dübörgött a mellkasában,
hogy a lány a saját testén érezte a dobbanásokat.
Mosolyogva simította végig Liam hátát, és vizesre izzadt
fekete haját.
– Szeretlek! – mondta halkan, mire Liam felemelte a fejét.
– Hát még én… Nem okoztam neked fájdalmat? Olyan
kemény ez a hülye asztal. Lejött a térdemről a bőr.
 Mia elmosolyodott.
– Alattam voltak a ruhák. Semmi bajom… De nem gáz, hogy
itt szerelmeskedtünk?
– Dehogy. A kutya sem jár ide ilyenkor.
Abban a pillanatban Dylan nyitott be a kamrába, miközben
valakinek visszakiabált az ebédlőbe.
– Melyik polcon van az a cukor?
Mia és Liam megdermedtek az asztalon, amikor az indián
felkapcsolta a lámpát, de azzal a lendülettel le is kapcsolta.
– Hozzátok majd ki a cukrot! – mondta nevetve, azzal
becsapta az ajtót, és visszament az étkezőbe.
– Ááá, lebuktunk! – kuncogott Mia. – Úristen, de égő!
– Dehogy égő! – nevetett Liam is. – Ne parázz, Dylan jó fej,
sosem fogja ezt szóvá tenni!
Felöltöztek, és az étkezőbe mentek. Mia a pultra tette a
cukrot, majd mind az asztalhoz telepedtek.
Russel, Mason, Kristen, Stella és Dylan már javában
reggeliztek. Sült szalonna és rántotta illatozott egy tálon,
mellette friss kenyér, a kancsóban forró tejeskávé.
Mia mindkettejük bögréjébe öntött a gőzölgő italból, és a
tányérjaikra szedett a szalonnából és a tojásból is.
– Ti voltaképp mi a fenétől vagytok már most ilyen ziláltak?
– kérdezte Mason.
– Szerinted? – Russel vigyorogva nézett a bátyjára. – Mit
művelsz a feleségemmel?
– Öcsi, foglalkozz inkább a múmiáddal… – vágott vissza
Liam.
– No, de komolyan. A szobátokban nem voltatok, mert
reggeli előtt kerestünk titeket. Hol bujkáltatok?
– A lépcsőfordulóban beszélgettünk – felelte Liam,
miközben beleharapott a friss kenyérbe. – Á, hogy ez most
milyen jólesik – hümmögte.
– Aha – bólintott az öccse. – Pont úgy néztek ki…
 Mia pirulva nézett végig magán, és megigazította a ruháját,
mire Mason a csuklója után nyúlt.
– Ne aggódj! – dörmögte. – Jól nézel ki. Egyszerűen csak jó
látni, hogy ennyire szeretitek egymást, ezért csipkelődünk.
– Hát akkor jó – felelte szégyenlősen Mia, amikor a
pillantása találkozott a vele szemben ülő Stelláéval.
– Úgy örülök, hogy hazajöttél! – mondta derűsen a szőke
lány, és Mia keze után nyúlt, hogy megszorítsa. – Reggeli után
járunk egyet a folyó partján? Hallottam, itt van a kishúgod is.
Szívesen megismerném!
– Hát, ha a bátyád elnapolja a rémes programomat, nagyon
szívesen veled tartok! – bólintott Mia.
– Alkonyatkor megyünk vadászni, addig nyugodtan
bóklászhattok – dörmögte Liam. – A fiúkkal úgyis
ellenőriznünk kell a határt, mielőtt kimegyünk.
– Ki akarod vinni Miát? – nézett rá meglepetten Russel.
– Aha. Megtanítom vadászni.
– De egyből mutánsokra?
– Kilőtt már néhányat korábban is – hümmögött Liam, és
felhajtotta a kávéját. – Meglepődnél, milyen ügyes.
– Te komolyan vágysz erre? – kérdezte Stella Miától.
– Igen is, meg nem is. Izgat a gondolat, hogy lepuffanthatok
néhány igazi szörnyet, de közben attól félek, a helyszínen
sokkot kapok.
– Dehogy kapsz sokkot! Imádni fogod! – mondta Mason. –
Nézz csak Kristenre! Ha mutáns lennék, összecsinálnám
magam tőle.
Kristen felnevetett, Mia azonban nem tudta nem észrevenni,
hogy Russel milyen álmodozva nézi a barna bőrű lány
szépséges mosolyát.
– Azért csak nem vagyok olyan rémisztő látvány… – vonta
meg a vállát az indiánlány. – Bár nyilvánvalóan előny lenne, ha
a dögök frászt kapnának tőlünk.
– Te már sosem félsz odakint? – kérdezte Mia Kristentől.
 – Nem. Néha meg is ijedek, hogy én is olyan pszichopata
vagyok, mint a bátyám meg az apám…
A vadászok harsogva röhögtek, majd vállon veregették
Dylant.
– No, ezt jól megkaptad, tesó!
Közben tizenegyet ütött az étkező sarkában álló öreg falióra,
és a vadászok szedelőzködni kezdtek.
Liam Mia felé fordult, és finoman szájon csókolta.
– Már most hiányzol, bébi – súgta a fülébe. – Érezzétek jól
magatokat Stellával! Ja, Mia, nem is mondtam, a húgod Ria
mamánál van, a doki vitte át hozzá reggel, amikor még aludtál.
– Oké, köszönöm, hogy szóltál – felelte a lány. – Megijedtem
volna, ha nem találom a szobámban.
– Ne is mondd, azt is be kell rendeznünk neki! – mondta
Liam. – Ha hazajöttem, megbeszéljük, jó?
– Jó! Vigyázz magadra, kérlek! – suttogta Mia. – Aggódom
érted, amikor odakint vagy…
– Ugyan, tudod, hogy nincs miért! – felelte a férfi, majd
elindult a többiek után.
Az asztal végében már csak az indián ücsörgött, Stella
jobbján. Nem beszéltek, csak nézték egymást, majd Dylan a
lány felé nyújtotta a kezét, és az ölébe húzta Stellát. Egyszerű
mozdulat volt ez, mégis annyi gyöngédség volt benne, hogy
Mia szíve összeszorult a meghatottságtól.
A pulthoz sétált, hogy ne zavarja őket, de félszemmel rájuk
sandított. Jólesett látnia, hogy a finom lelkű, szőke lány a halk
szavú indiánban ilyen mély, őszinte szerelemre talált.
Dylan karja féltőn ölelte át Stella derekát.
– Nem vagy fáradt? Nagyon keveset aludtál…
A lány szégyenlősen elmosolyodott.
– Zavarba hozol.
Dylan finoman csókolta meg Stellát.
– Életem legszebb éjszakáját töltöttem veled – mondta
halkan. – Nem így akartam folytatni a napot, de ezek mindig
kitalálnak valami baromságot… Sajnálom, hogy el kell
mennem. Amint végzünk odakint, a tiéd vagyok! Jó?
– Várlak nagyon! – felelte mosolyogva Stella, és puhán
megcsókolta Dylan száját, ám a férfi a szőke tincsekbe túrt, és a
kezébe fogta a lány arcát. Szenvedélyesen csókolta édes ajkát,
és csak akkor engedte el, amikor meghallotta az előtérből a
többiek türelmetlen hangját.
– Menj csak! – állt fel Stella, és Dylan felé nyújtotta a
dzsekijét, ám az indián újra a karjába zárta.
– Vigyázz magadra, gyönyörűm! És kérlek, ne bóklásszatok
túl messzire Miával! Maradjatok az előkertben, jó?
– Dylan, idebent aztán végképp semmilyen veszély nem
leselkedik ránk! Nem kell miattam aggódnod!
– Azt sosem lehet tudni… – mormogta a férfi, miközben
belebújt a bőrkabátjába. – Mert mi van, ha egy dühös csiga
támad rátok, vagy bevadulnak a katicák?
Stella elnevette magát.
– Hát, akkor sikítozni fogok, hogy meghalld, jó?
– Azt inkább majd akkor szeretném hallani, ha kettesben
leszünk… – súgta a fülébe a férfi, majd megcsókolta a lányt, és
kiviharzott az étkezőből.
Stella hosszan nézett utána, s a mutatóujjával megérintette az
ajkát.
Mia mosolyogva nézett rá a pultról, majd leugrott a magas
bárszékről, és Stella felé nyújtotta a kezét.
– Na, sétálunk egyet a kertben?
– Igen! – bólintott vidáman a szőke lány, és elindultak a hall
felé.
– Ó, várj, hoztam nektek valamit! – mondta Mia, és beszaladt
a szobájába, majd nem sokkal később egy kis táskával tért
vissza.
– A kertben megmutatom a kincseket! – kuncogott, és
türelmetlenül maga után húzta Stellát.
 Átvágtak a rózsalugason, és leültek a főépülettel szemben a
jázminbokrok alá, Mia pedig kinyitotta a táskáját.
– Ezt neked hoztam – nyújtott Stella felé egy csillogó kis
tasakot.
A szőke lány meglepődve nézett rá.
– Ó, de gyönyörű! Ennyi viszontagság után még erre is volt
gondod, hogy hozz nekem valamit?
– Nézz csak bele!
Stella kinyitotta a selymes anyagot, és kíváncsian forgatta az
ujjai között az aranyszínű hengereket és lapos dobozkákat.
– Smink holmi?
– Az…, de nem akármilyen! – kuncogott Mia. – Csókálló,
időtálló, esőálló, szélálló, mutánsálló – sorolta nevetve. –
Komolyan.
Szegény csomagot végigrángattam egész Manipurán, a
mutánsokkal teli alagúton, a folyón, a sáron, és meg sem
kottyant neki. És tényleg nem kopnak le, csak egy speciális
oldattal, ami az ezüstszínű tégelyben van.
– Ez van rajtad is? – kérdezte Stella. – Elképesztően szép
vagy így, Mia. Reggeli közben is végig azt néztem, milyen jól
áll neked a smink.
– Neked is jól fog! Kipróbálod?
– Én eddig nem igazán festettem magam, Mia. Nem tudom,
Dylannek tetszenék-e egyáltalán úgy…
– Ó, Stella! Már hogy ne tetszenél? Neked kicsit világosabb
színeket vettem. Nézd meg, melyik tetszik, és kipróbáljuk, jó?
– Jó – bólintott a szőke lány izgatottan. Kinyitotta az első
rúzst. Málnaszínű volt, hasonló, mint a saját ajka. – Ez
gyönyörű! Segítesz?
– Hát persze! – mondta Mia, és óvatos mozdulatokkal, egy
ecset segítségével Stella szájára kente a rúzst. Stella bőre
azonnal magába szívta a festéket, és egy perccel később már
csak az látszott, hogy egy kicsit sötétebb, teltebb és fényesebb
az ajka.
 – Na, milyen? – nyújtotta felé Mia az egyik fényes dobozkát,
hogy Stella megnézze a végeredményt.
– Imádom! – kuncogott a szőke lány. – A többit is
kipróbáljuk?
– Még szép!
Mia határozott mozdulatokkal kisminkelte Stellát. A
szemhéja tövébe egy kevés grafitszürke festéket tett, és fekete
spirállal áthúzta a szempilláit, amitől életre kelt Stella
világoskék szeme. A szemöldökét épp csak átsimította egy
világosbarna ecsettel, majd mindent elpakolt, és megmutatta a
kis tükörben a végeredményt.
– Húúú – sóhajtott fel Stella. – Nagyon tetszik! – ölelte át a
barátnőjét. – De édes vagy! Köszönöm szépen!
– Szívesen – nézett rá jókedvűen Mia. – Idővel majd
elhalványodik, de az hetekbe telik. Menő, igaz?
– Menő – kuncogott a szőkeség.
– És még valami – nyújtott felé Mia egy kis üveget. – Egy
kis illat. Csak egy csepp kell belőle a füled mögé. Nagyon erős.
– Ó, de finom! – szagolt bele a csillogó palackba a lány. – Mi
ez?
– Holdfény. Mármint ez a neve – kacagott Mia. – Rózsa,
málna és fekete ribizli… azt hiszem. Finom, ugye?
– Nagyon! Jaj, Mia, olyan tündér vagy! Köszönöm szépen! –
ölelte át újra Stella. – Dylan odalesz tőlem!
– Hát, Dylan már most is odavan tőled. Még nem volt
alkalmam mondani, de nagyon örülök nektek! Egész biztosan
egymásnak lettetek teremtve.
Stella arcát halvány pír lepte be.
– Én is így érzem.
– Ó, ezt pedig Dylannek hoztam! – folytatta Mia, és
előhúzott egy tenyér nagyságú, tömör fémlapot. – Ha
visszajöttek, majd odaadom neki. Megnézed?
– Mi ez? – forgatta a szőke lány a kezében a különös tárgyat.
– Olyan, mint egy penge nélküli tőr.
 – Hát épp ez benne a zseniális! – mondta Mia, majd az
ujjával kioldott egy gombot a fémrúd oldalán, mire lehetetlenül
éles, széles penge emelkedett ki a foglalatból.
– Atyaég! – hüledezett Stella. – Ezzel egy elefántot is fel
lehet darabolni…
Mia nevetett.
– Szerintem is. Liamnek, Masonnek és Kristennek is vettem
egyet. Tetszik?
– Nagyon. Dylan imádja a szép fegyvereket.
– Minden pasi…
– Hát, ettől odalesz, abban biztos lehetsz! – adta vissza
Miának a fegyvert a szőke lány, amikor vidám kurjantásokat
hallottak az egyik ablakból.
– Mia, Mia! – kiabált Emily egy boltíves teraszról. – Gyertek
fel hozzánk! Mindjárt kész vagyunk Ria mama szobájával!
– Ő a kishúgod? – kérdezte Stella.
– Igen. Emilynek hívják. Nemsokára iskolás lesz – felelte
mosolyogva Mia. Nem hagyhattam őt otthon, mert a
nevelőanyám lelépett, a nevelőapám meg…, szóval ő nem tudta
volna gondját viselni.
Elindultak az épület felé, a virágoskerten át.
– És Dylan nagyanyja? Jó fej?
– Nagyon – felelte Stella, és a szívét melegség járta át –
Majd meglátod. Egy édes, vicces, igazi boszi-mami.
– Boszi?
– Csak átvitt értelemben. Bába, és amolyan füvesasszony,
tudod, aki minden bajból meggyógyít. Nagyon sokat
köszönhetek neki…
A lányok felballagtak a lépcsőn, egyenesen Ria mama
szobája felé. A küszöb előtt azonban Mia megtorpant. Az ajtón
ugyanis egy piros, csillámló festékkel felfestett tenyér
díszelgett, amely mögött aranyszínűre festették a keretet.
– Valami baj van? – kérdezte Stella.
– Dehogy. Csak bevillant egy emlék – rázta meg a fejét Mia.
 Bekopogtak, majd beléptek az ajtón, és mindketten
elámultak.
A nem sokkal korábban még üresen árválkodó szoba sarkai
élettel teltek meg. A falakat okkersárga szőttesek díszítették, a
földön vastag, barna szőnyeg, az ablakok előtt rozsdaszínű
függönyök. A fal mellett vörös ágytakaróval letakart ágy állt
indián mintás párnákkal, az ajtó felett színes tányérok. Valahol
füstölő égett, mert a helyiségben könnyű ambróziaillat
keringett.
– Na, végre! – ölelte át Miát a kishúga. – Már annyira
vártalak! Ezt mi ketten csináltuk Ria mamával, úgy nézz körül!
Mia azonban semmit sem látott, csak a vele szemben álló, fehér
hajú, halványlila ruhába öltözött, kortalannak tűnő nőt.
– De hisz mi… – szólalt meg nehezen –, mi már
találkoztunk. Igaz?
Ria mama elmosolyodott.
– Igaz.
Mia hitetlenkedve kapta a szája elé a kezét.
– De… hogy lehet ez? Kétszer is ellenőriztem azt az ajtót…
és csak egy raktár volt ott, ahol korábban találkoztunk.
Álmodtam volna az egészet?
– Nem, gyermekem. Valóban ott voltam, ahogy te is. Csak
amíg te a fizikai valódban jártál ott, én csak szellemtestben
voltam jelen.
Mia nem válaszolt. Gyanakodva nézett a fehér hajú nőre,
mire az felkacagott.
– Most azon töprengsz, hogy élek-e vagy szellem vagyok?
Mia elmosolyodott.
– Annyira látszik rajtam?
A nagyi hahótázva ölelte át Miát.
– Ó, gyermekem, hát emiatt ne fájjon a fejed! Biztosíthatlak
afelől, hogy élek. De kérlek, ne ácsorogjatok itt! Most lett kész
a tea! Igyatok meg velünk egy csészével!
 – Stella, ő Emily – mutatta be Mia a szőke lánynak a
kishúgát, majd Emilyvel az ölében egy nagy párnára
kuporodott.
– Szia, Ria mama! – ölelte át Stella is Dylan nagyanyját. –
Nagyon örülök, hogy ilyen gyönyörű lett a szobád! Ha szóltál
volna, én is szívesen segítettem volna pakolni nektek.
Ria mama elmosolyodott.
– Ugyan, kicsim, a világ minden kincséért sem szakítottalak
volna ki az unokám karjából!
Stella elpirult, mire a nagyi megsimogatta az arcát.
– Nektek az a dolgotok, hogy minél többet legyetek együtt,
nem az, hogy egy bolond öregasszony szobájában fúrjatok-
faragjatok. Különben is, láthatod, milyen varázskuckót
építettünk Emilyvel.
– Gyönyörű lett! – nézett körül Stella, de Ria mama őt
csodálta.
– Te is. Ez a smink őrült jól áll neked! – kuncogott. – Jaj,
erről jut eszembe! Val egy halom ruhát hozott nekem, mintha
valami árvízkárosult lennék. Nézzétek meg, gyönyörűek! Ami
pedig jó, vigyétek el, hozzátok jobban illenek!
Stella és Emily lelkesen nekiálltak a ruhák közt válogatni,
miközben Ria mama bekapcsolta az öreg raktárostól kapott
zenelejátszót, kitöltötte a csészékbe a gőzölgő zöld teát, és
rágyújtott. Hosszú, fekete szipkába tette a cigit, és ahogy a
kezébe vette, úgy nézett ki, mint egy háromszáz évvel ezelőtti
díva.
– Ria mama, te mióta dohányzol? – nézett rá meglepetten
Stella.
– Ma kezdtem, gyermekem! – felelte a nagyi. – Az egyik
dobozban találtam ezt a szipkát, és úgy döntöttem, kell nekem.
De mégsem járkálhatok egy régi szipkával a kezemben úgy,
hogy nincs benne cigi!
– Jó az íze?
– Nem rossz. Kipróbálod?
 – Igen – mosolyodott el a lány, és beleszívott a szipkába. –
Kicsit mar… – fújta ki a füstöt. – De egész jó.
– Ugye? Donald és Hobbs doki elájulnak, ha meglátják.
Mia csendben ücsörgött a forró ital előtt, és a nagyit nézte.
Ria mama leült vele szemben.
– És bejött a kártya üzenete? – kérdezte kedvesen.
Mia arcán érzelmek sokasága futott át.
– Hát… igen. A Torony nagyon kemény volt… de a Csillag
és az Univerzum, nos… az nagyon rendben van.
Ria mama rekedtes hangján felkacagott.
– Nagyon örülök nektek, gyermekem. Liam Blackwood
végre méltó társára lelt benned, bár ha jól sejtem, a
megismerkedésetek éppenséggel nem volt zökkenőmentes…
Mia elmosolyodott. – Nem volt az… Ugyanakkor, mai fejjel
azt mondanám, semmit sem csinálnék másképp.
– Bölcs gondolat, kedvesem. Hisz a végén úgyis minden a
helyére kerül, igaz?
– Néha nehéz ezt elhinni, de igaz.
– Miért nehéz elhinned? Hisz magad is rájöhettél már, mire
képes az elméd…
– Nem tudom, mire képes az elmém, Ria mama. Különös
álmaim vannak, és olykor szellemekkel beszélgetek. Ez, lehet,
hogy abnormális.
– Álomjáró vagy, Mia – felelte a nagyi különös hangsúllyal.
– Álomjáró, akárcsak én…
 Vadászok
(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 17.)

Liam és Dylan lopakodva haladtak a fák között, miközben

szúrós szemmel figyelték a sűrű növényzetben megbúvó
sziklákat. A körzetük hatalmas volt, és bár sokszor jártak már
arrafelé, sosem nézték át ilyen tüzetesen az erdő mélyén
elterülő barlangrendszert.
Dylan egyszer csak egy mélybe vezető alagútra mutatott,
ahonnan bűzös huzat csapott feléjük. Liam bólintott, és mélyen
benyomultak a járatba.
Hatszáz métert tehettek meg, amikor meghallották a baljós
morgást. Letettek az első csomag robbanószert a földre, majd
kifelé hátrálva elhelyeztek még néhányat. A dögök meglódultak
a mélyből, a vadászok pedig lélekszakadva rohantak kifelé.
– Pörkölj alájuk, Russel! – ordította Liam.
Az ifjabbik Blackwood a többiekkel egy jókora szikla
védelmében lapult az irányító szerkezettel a kezében, de csak
akkor nyomta le a robbanást beindító kék gombot, amikor a
bátyja és az indián mögéjük vetődött.
Iszonyú detonáció rázta meg a barlangrendszert, majd
fülsértő visítás rengette meg az eget. Az alagútban egyszerre
robbantak fel a bombák, összeomlasztva a mutánsok felszínre
vezető kijáratát. Mindent por és füst borított, a környező
sziklákat belepték a bejárat közelében szétrobbant dögök
tetemei.
– Ez király volt! – kacsintott Russel a még mindig lihegő
Liamre és Dylanre. – A másik alagutat is vállaljátok?
– Nem, az a miénk! – vágott közbe Mason, miközben a
mellette lapuló Kristenre kacsintott. – Nem?
– De! – bólintott a lány. – Nehogy már mindet kisajátítsátok!
Dylan nem válaszolt, helyette Mason és Kristen felé hajította
a szablyáját, majd a hátuk mögül előre zuhanó mutánsba
eresztett egy sorozatot.
– Hogy az a – hördült fel Mason. – Még csak nem is
hallottam ezt a büdös dögöt! Majdnem infarktot kaptam.
Hallod, tesó – fordult az indián felé egy pillanatra azt hittem,
minket akarsz kinyírni.
– Hát, ha ilyen süketek lesztek a továbbiakban is, megteszik
helyettem a mutánsok… – mormogta Dylan, majd kihúzta a
kardját az előttük elterülő tetemből.
– Zsongott a fülünk a robbanás zajától… – magyarázkodott
zavartan Kristen. – Azért nem hallottuk.
– Miért, az enyém nem? – nézett rá a bátyja, és rosszallóan
megrázta a fejét. – Figyeljetek jobban!
Russel némán nézte az előttük heverő szörny fejéből
csordogáló lilásvörös vért. Az arca krétafehérré vált, és
hányingere támadt.
– Mi van, öcsi? – nyúlt a vállához a bátyja. – Rosszul vagy?
– Nem.
– Hát?
 – Egy ugyanilyen mart belém, Liam! – felelte Russel, és
hűvös verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
– Ugyan, Russ, lendülj már túl ezen! Le kéne lőnöd egyet, és
örökre elillannának a rossz emlékek!
– Vagy inkább dolgoznom kéne ahelyett, hogy a Jurassic
Parkban bohóckodok veletek…
Liam elvigyorodott.
– Ne csináld ezt, öcsi! Épp azért hoztalak magammal, hogy
felülírjuk a rossz emlékeket.
– Ha Dylan nem öli meg ezt a dögöt, két újabb rossz élményt
szereztem volna – hümmögött Russel Masonra és Kristenre
bökve. – Látod, ők nagy vadászok, mégsem hallották a hátuk
mögött osonó pokolfajzatot.
– Haragszom is rájuk – sóhajtott fel Liam. – De ezért jövünk
mindig együtt. Figyelünk egymásra, így nem történhet baj.
– Aha, ezt már ismerem – dünnyögött Russel. – Ha jól
emlékszem, így kerültem anno Manipurába.
Liam nem felelt. Tudta, hogy valahol igaza van az öccsének,
mégis, szeretett volna férfit faragni a testvéréből, és érezte,
bármennyire is gyűlöli Russel a vadászatokat, hosszú távon
előnyére válik majd a sok-sok közös portyázás.
– Menjünk a következő lejárathoz! – szólt a többiek felé,
majd a hátára kapta a zsákját, és a térképpel a kezében elindult a
tisztás felé, ahol a lovaikat hagyták. – Ha minden igaz, az
északi kaputól nem messze, valahol a patak partján lesz…
Lóra kaptak, és a megadott irányba vágtattak. Amikor
beérték a patakot, a lovaikat a kapun belül hagyták, ők pedig
szétszéledtek a kerítés túloldalán, a lejáratot keresve.
Vagy egy óra is eltelt, mire megtalálták. A patak egy
holtágában, a sűrű nádas mögött szűk üreg nyílt.
– Ez lesz az! – mondta Kristen, és levette a dzsekijét, készen
arra, hogy bemásszon.
– Felejtsd el! – fogta meg a bátyja a karját. – Nem létezik,
hogy beengedlek oda!
 – De megbeszéltük, Dylan! – csattant fel a lány. – Ez a járat
Masoné és az enyém!
– Mason túl nagydarab. Nem fog tudni gyorsan kijutni
onnan, ha kiszagolnak benneteket. Majd én lemegyek!
– Jaj, Dylan, hát nem látod? Én vagyok az egyetlen, aki
könnyedén be tudok mászni ide! Nem lesz semmi bajom! Add a
zsákot, és már itt sem vagyok!
– Nem szívesen mondom ezt, de ez egyszer igaza van –
mormogta Liam. – Egyikünk se fér be normálisan abba a szűk
hasadékba…
Dylan felsóhajtott.
– Oké, de ne menj mélyre! Elég, ha az utolsó ötven métert
rájuk omlasztjuk! Megértettél?
– Meg.
Az indián mégis zaklatott volt.
– Ott leszek a kijáratnál. Bármi van, kiabálj, rendben?
– Jaj, hagyjál már, Dylan! Nem lesz semmi bajom! – felelte
Kristen, majd a robbanótölteteket a zsebes nadrágjának a
rekeszeibe pakolta, és bekúszott a résbe. A többiek
lélegzetvisszafojtva füleltek, miután a lány eltűnt a sötétben.
Odabent Kristen a szemére húzta az éjjellátót, majd
megindult az üregben. A szemüveg zöld lencséjén át élesen
kirajzolódtak előtte a mohos sziklák, amelyeken a felsőbb
rétegekből víz csordogált lefelé.
A lány bakancsa alatt megcsikordult egy kő, a falak
visszaverték a hangját.
– A francba! – torpant meg a lány, és az aljzatra nézett.
Megannyi apró kavicsot látott, végig az út mentén.
Vélhetőleg a falakról morzsolódtak le. Az indiánlány belátta,
nem fog tudni nesztelenül végigmenni, hacsak…
Levette a bakancsát, és mezítláb folytatta az útját. A kövek
szúrták ugyan a talpát, de így néma csöndben tudott haladni.
Az órájába épített távolságmérőn halványkéken világítottak a
számok.
 Harmincnyolc méter, negyvenöt… ötven.
Letette az első csomagot, majd lassan hátrálni kezdett, és öt
méterenként újabb és újabb robbanóanyagot helyezett a földre.
Húsz méterre lehetett a kijárattól, amikor valami eltakarta előle
a beáramló fényt. Kristen megérezte a mutánsból áradó bűzt.
Nem tudta, honnan mászhatott elő a dög, de pontosan látta,
milyen hatalmas.
Megcélozta a homlokát, és egyetlen lövéssel leterítette. A
szörnynek felvisítani sem maradt ideje, hatalmas dörrenéssel a
falnak csapódott. A lövés hangjába beleremegtek a sziklák,
Kristen pedig futásnak eredt. A dögök a mélyben felüvöltöttek.
Az indián lány eszelősen rohant, amikor a kijáratnál észrevett
egy lefelé vezető keskeny mellékjáratot,
ezért oda is behajított egy adag robbanószert, majd kipréselte
magát a kijáraton.
– Jönnek! – zihálta kimerültén, majd a bátyjával és a
többiekkel fedezékbe menekültek.
– Russel, omlaszd rájuk a hegyet! – adta ki a parancsot Liam,
mire az öccse megnyomta a gombot.
A domboldal megrázkódott, majd éktelen robajlás rengette
meg a földet, és a föléjük magasló sziklák a mélybe süllyedtek.
Ahol korábban kisebb hegy meredt a patak fölé, most egy
lankásabbnak tűnő, sziklás völgy tűnt elő. A por és a füst
vastagon beborította a nádast, a fákat, de a vadászokat is, akik a
magasba csapó lángok és a törmelékek elől az uszadékfák
mögé, a vízbe vetették magukat.
Percekbe telt, mire annyira kitisztult a levegő, hogy
mindannyian előmásztak, és felmarkolták a szárazon hagyott
puskáikat.
– Ügyes voltál nagyon! – mormogta Dylan a húgának, és
átölelte a lányt.
– Bízhatnál bennem jobban is… – nézett rá Kristen, mire
Dylan elmosolyodott.
 – Ez nem bizalom kérdése. Masonért, bár kétszer akkora,
mint te, ugyanúgy aggódtam volna.
– Hát, miattam kár lenne! – dörmögte Mason. – Ma
éppenséggel rejtvényt is fejthetnék idekint…
Liam felröhögött.
– Ennyire hervasztónak találod, hogy egy alagutat sem
hagytunk neked?
Mason rágyújtott a pipájára.
– Aha.
– Hát, ha nagyon akarjátok, megnézhetünk még egy helyet! –
szólt közbe Russel. – Az elvileg már nem a mi körzetünk, de
nagyon közel van hozzánk. Ha berobbantjuk, onnan sem
szivárog többé egyetlen dög sem hozzánk!
– No, látod, ilyen gyorsan teljesülnek a szívből jövő vágyak!
– veregette vállon az indián a szőke vadászt, mire Mason
elvigyorodott.
– Még jó. A végén úgy éreztem volna magam, mint egy
kiscsaj, akit csak azért hoztatok magatokkal, hogy rémisztő
dínókat mutassatok neki az állatkertben.
– Hát, barátom, hidd el, ha ez lett volna a tervünk, nálad
sokkal helyesebb csajokat hoztunk volna magunkkal! –
vigyorodott el Liam. – Igaz, Dylan?
– Aha – bólintott az indián, és Stellára gondolva bizsergő
érzés járta át a gyomrát. Őrülten szerelmes volt, és most, hogy
előző éjszaka neki adta magát a lány, nem vágyott másra,
minthogy újra vele lehessen. Ehelyett nyakig véresen az
erdőben lovagolt ocsmány dögökre vadászva, és úgy érezte,
soha nem érvéget a nap…
– Neked meg hová tűnt a cipőd? – kérdezte Russel a
mögöttük igencsak lassan ballagó indián lánytól.
– Levettem odabent, mert csikorogtak a talpam alatt a
kavicsok – mondta sziszegve Kristen, mert igencsak nehezen
haladt a szúrós köveken, pláne, hogy már a benti sziklák is
alaposan meggyötörték a lábát.
 – Gyere, elviszlek a lovadig! – nyújtotta felé Russel a karját.
– Kösz, nem.
– Miért nem?
– Mert égő.
– Már miért lenne az?
– Hát jó, ifjú jedi mester… – kuncogott Kristen, és átkarolta
Russel nyakát – De csak azért, mert nagyon bírom a hosszú
hajadat!
– Nem is hosszú.
– Hát, a sittes séródhoz képest nagyon is az.
– Sittes? No, ezt még senki sem mondta nekem.
– Az… – mondta Kristen, de amikor Russel a karjába vette,
elakadt a szava.
– Most mi van? Olyan jólesik, hogy cipellek, hogy már
beszélni sem tudsz? – vigyorgott rá Russel.
– Mi tagadás, Obi-Wan… Nagyon jólesik – felelte halkan a
lány.
Russel fürkészve nézte Kristen talányos mosolyát.
– Lehet, többet kéne velem lenned a mutánsok helyett…
Hidd el, remekül szórakoznánk!
Kristen elnevette magát.
– Nem tudom,. Russel. Te olyan… csodabogár vagy. Hidd
el, untatnálak!
– Azt erősen kétlem.
– Engem nem érdekel a csillogással teli csodaváros, téged
viszont lenyűgöz. Te utálod a vadont, én viszont együtt
lélegzem az erdővel. Ennél jobban nem is különbözhetnénk
egymástól.
Russel megállt egy pillanatra, és a lány melegbarna szemébe
nézett.
– Fogadjunk, hogy hamarabb beleszeretsz Manipurába, mint
gondolnád!
– Miért szeretnék bele?
 – Mert elviszlek egy olyan gyönyörű helyre, amitől a
lélegzeted is eláll.
– Ne fáradj ezzel, Russ! – sóhajtott fel a lány. – Engem nem
hoz lázba a manipurai rongyrázás. Az aurafejű kretének pedig
jobban irritálnak, mint a mutánsok. Utálom az összes aurás
hülyét.
– És az én aurámmal mi van?
– A tiéd rém menő… – nézett a lány a férfi körül hullámzó
zöld fényjelenségre, mire Russel felnevetett.
– Akkor nincs mitől félned, hogy elveszted a fogadást!
– Jó. És miben fogadunk?
– Azt majd a helyszínen elmondom.
Kristen elmosolyodott.
– Oké, benne vagyok. És ha én nyerek, és továbbra is utálni
fogom Manipurát?
– Akkor kérhetsz tőlem valamit! Megfelel?
– Hűha… Valamit vagy bármit?
– Bármit!
– Ne már… – nézett hátra Dylan. – Ti most fűzitek egymást?
– Nem! – felelték egyszerre, mire Liamék felröhögtek.
A mező szélén lóra kaptak, és a 267-es körzet felé vágtattak.
Majd egy órába telt, mire elérték a magas kerítéssel védett
birtok szélét, és a lovaikat Kristennel hátrahagyva kiballagtak a
kóddal zárt nagykapun.
– És most? – kérdezte Mason.
– Kelet felé van egy sóbánya – hümmögte Russel a térképet
nézegetve. – Ha szerencsénk van, arrafelé végződik a harmadik
járat.
Elindultak a megadott irányba, és hamarosan meglátták a
hegyoldalban a jókora alagút bejáratát.
– Es ha odalent emberek is vannak? – kérdezte Mason.
– Nincsenek – felelte Russel. – Kétszáz éve nem használják
ezt a bányát.
 – Hát, akkor nincs más hátra, mint előre – vigyorodott el a
szőke vadász, és a zsákját megmarkolva az alagút felé futott.
Dylan és Liam összenéztek, majd anélkül, hogy egy szót is
váltottak volna, megmarkolták a puskáikat, és követték a
barátjukat.
Mason nem volt szívbajos. A szemére húzta az éjjellátót, és
beballagott a sötétségbe. Odabent több járatot is látott,
amelyekben sínek vezettek a mélybe. A pálya végén vaskocsik
rostokoltak. Mason mindbe belerakott egy adag robbanószert,
majd nagyot lódított a kocsikon, amelyek komótosan
megindultak, majd akár a hullámvasút, eszelős iramban
száguldottak a mélybe.
– No, erre a zajra a holtak is felébrednek – hümmögött Liam,
és meredten nézte az alagút falának sötét árnyait, amelyek
abban a pillanatban megmozdultak.
– A falakon! – ordította Dylan is, és mindhárman tüzelni
kezdtek.
A sziklákon fészkelő mutánsok hörögve vetődtek a támadóik
felé, ám azok egyre hátrálva lőtték őket, a közelbe
merészkedőket pedig a szablyáikkal szelték ketté. Az
emberszabású szörnyek száma egyre csökkent, s miután Mason
fejbe lőtte az utolsó példányt is, kirohantak az alagútból.
Liam az öccse felé kiáltott.
– Robbantsd fel őket, Russ!
– Oké, de messzebb kell mennünk! – bólintott az ifjabbik
Blackwood. – Azok a kocsik… ki tudja, merre kanyarodnak
odalent?
Lélekszakadva rohantak az erdő felé, majd amikor már
jócskán eltávolodtak a sóbarlangtól, Russel megnyomta a
bombákat beindító szerkezetet. A hegyet hatalmas rengés rázta
meg, majd akár egy homokvár, lassan megsüllyedt, miközben a
mélyből újabb és újabb detonációk rengették meg a felhőket
Kőtörmelék és por lepte be a sziklákat, majd nem sokkal
később minden elcsendesedett.
 A vadászok zihálva nézték a maguk mögött hagyott
katasztrófát.
– Na, elégedett vagy? – kérdezte Liam Masontól.
– Mondhatni – vigyorodott el a szőke vadász. – Nem tudom,
ezek után milyen mutánsokra akarsz Miával vadászni?
– Hát, azokra, akik nem voltak épp odalent, amikor alájuk
pörköltünk.
– És frankón ki akarod őt hozni az erdőbe? Nem volt elég a
mai nap?
– Jobb, ha rendet teszünk a körzetben – sóhajtott fel Liam. –
Napokon belül vissza kell mennünk Manipurába, és egyikünk
sem lenne nyugodt, ha azon kéne görcsölnünk, hány dög maradt
a birtok közelében, nem?
– De. És most?
– Hazamegyünk, kajálunk, és aztán, ha van kedvetek, hálás
lennék, ha elkísérnétek minket Miával az őrbódé elé.
– Beetetjük a dögöket? – kérdezte Dylan.
– Aha. Odacsaljuk őket, és kilőjük mindet.
– Jöhetek én is? – kérdezte Kristen.
– Nem, Hamupipőke, neked mára ennyi elég volt! – rázta
meg a fejét Liam. – Te meg az öcsi otthon maradtok! Vegyetek
Valtól egy bakancsot!
Kristen rosszallóan nézett rá, mire a bátyja is rámordult.
– Hallottad!
Russel megvonta a vállát.
– Ugyan, Kristen, nehogy már bánkódj ezen!
A lány azonban tovább fortyogott.
– Ezek ketten még mindig úgy kezelnek, mintha valami kis
hülye tini lennék.
– És nem? – nézett rá a bátyja.
– Nem, Dylan. Talán neked nem tűnt még fel, de már
huszonkét éves vagyok!
– Ó… hát, tényleg nem tűnt fel – mosolyodott el Dylan. – Ne
zúgolódj, inkább látogasd meg a nagyit!
 Ria mama szobájában a légy pisszenését sem lehetett hallani.
Stella és Emily a gardróbban próbálgatták a dobozban talált
ruhákat és kiegészítőket, miközben Ria mama és Mia egymással
szemben ültek egy tálcányi lágyan pislákoló mécses felett.
Egymás kezét fogták, miközben Ria mama halkan beszélt.
– Egy hatalmas könyvtárban járunk, ahol a polcok az égig
érnek, és ameddig a szem ellát, könyvek sorakoznak egymás
mellett. Ez az Akasha-könyvtár, Mia. Nem kell létra, ahhoz a
sorhoz repülünk, amelyikről úgy érzed, hívogat… Minden
könyvnek lelke van. Érzed, ahogy megközelíted őket. Izgatottan
pusmognak, néha elhallgatnak, mások ujjongva hívnak, és
megint mások kíváncsian lesnek. De az az egy, aki a tiéd, csak a
tiéd, csendben figyel téged… látod a fényét? Látod, amint
kiragyog a többi közül? Ö a tiéd, Mia. A te titkos naplód,
amiben minden gondolatod, minden érzésed, álmod, örömöd és
fájdalmad le van írva. Repülj oda, ahhoz a könyvhöz, és vedd a
kezedbe! Érzed, milyen hűvös a selyemkötés tapintása?
Óvatosan nyisd ki, és hagyd, hogy a lapok oda peregjenek,
ahová kell! A naplód megmutatja, amit látnod kell! A hatalmas
papírlapok lassan peregnek, míg végül megállnak. Olvasd fel
hangosan az üzenetet!
Mia sötét szempillái megrebbentek. – Labradorit – szólalt
meg álmos hangon, és bár nem volt tudatában, hajszálpontosan
megismételte Doktor Cohen korábban mondott szavait. – Egy
színjátszó, gyönyörűséges ásvány. Úgy is nevezik, a fényhozó.
Ez a kő ugyanis képes arra, hogy az univerzum energiájával
összekapcsolódva megváltoztassa a hatósugarában lévő
élőlények rezgésszintjét. Egy sajátos erővel bíró, zöld kőre van
szükségünk, amelyet egykoron a legendás sumér királynő viselt.
Kérjétek az égiek segítségét! Az út maga a cél. Ezt nem csak
Buddha, de a vikingek is tudták már. Az ezüstfonál elszakadt…
A lány kezében tartott képzeletbeli könyv abban a
pillanatban becsapódott, és Mia egyszeriben újra Ria mama
szobájában találta magát. A gyertyák kialudtak, ő pedig
hunyorogva nézett a félhomályban a vele szemközt ülő nőre.
– Úristen… – nyelt nagyot. – Ria mama… az a könyvtár…
tényleg létezik? Valóban ott jártam az Akasha-könyvtárban?
– Mit gondolsz, kedvesem?
– Olyan élethű volt… Mindent éreztem. De honnan
tudhatnám, hogy nem csak a képzeletem játszott velem?
– Nem a képzeleted játszott veled, Mia! Az Akasha-könyvtár
valóban létezik. Ott őrzik az életünk minden egyes
momentumát, a terveinket, a gondolatainkat, az érzéseinket
Ezúttal nem álmodtál, Mia. Emlékszel, mit olvastál fel?
– Igen! Minden egyes szóra – mosolyodott el Mia, és
megölelte Ria mamát. – Visszaadtad az emlékeimet!
– És megértetted, mit üzent ezzel Doktor Cohen?
Mia elgondolkodva nézett a fehér hajú nő csillogó szemébe.
– Megértettem. A hét megalopolisz felett, magasan a felhők
között egy végtelennek tűnő zarándokút húzódik. Nincs rajta
semmi, csak vizesblokkok. Maga az út, amin a zarándokok
végigmennek, átlátszó, az oldalán két vaskos perem van, hogy a
földön alvókat ne sodorja le a huzat a mélybe. Égi útnak
nevezik ezt a zarándokutat, és úgy tartják, aki végigmegy rajta,
más emberré válik. Az út felénél van egy kő. Egy viking korból
származó rúnakő, ami a legendák szerint egykor a világ
közepén állt, és magába szívta a föld szívének energiáját. Erre
utalhatott Doktor Cohen, ezért mondta, hogy az út maga a cél,
hiszen ez a kő lehet a megoldás. Russelnek ott kell elhelyeznie
majd az új szerkezetet, hogy a legnagyobb hatósugárban elérje a
hét megalopolisz és a környező körzetek minden szegletét.
Ha helyes az elméletem, és a rúnakő valóban legendás erővel
bír, Russel szerkezete, a felerősített labradorit erejével
mindenhová elér.
– És tudjuk, hogyan hat majd az emberekre az a különleges,
zöld labradorit?
 – Nem. Russel még dolgozik rajta. De valamiféleképpen hat
a mutánsokra. Talán beteggé teszi őket.
– És ha az emberekkel is ezt műveli?
– Nem tudom, Ria mama. Sötétben tapogatózunk még e
téren, mégis, az álom többi része tisztán összeállt előttem!
Megyek, elmondom Russelnek a fejleményeket!
Abban a pillanatban kopogtattak, és Dylan jelent meg az
ajtóban.
– Te jó ég! – hördült fel Ria mama. – Hát te meg hogy nézel
ki?
Az unokája nyakig véresen és sarasan ácsorgott odakint.
– Vadászni voltunk, nagyi! – felelte Dylan.
– Ne nagyizzál, inkább mosd meg az arcod és a kezed,
mielőtt frászt kapnak tőled a lányok! – méltatlankodott Ria
mama, de a férfi csak nevetett.
– Jól van, mindjárt megmosakszom!
– Liamék is itt vannak? – kérdezte Mia az indián háta mögé
sandítva.
– Igen, Masonnal a hallban várnak rád. Öltözz át, aztán irány
az erdő!
Mia bólintott, és a szobája felé nyargalt, Dylan pedig a
nagyanyjára nézett.
– Stella?
Ria mama bólintott.
– Emilyvel találtak egy régi fülhallgatót, azzal bohóckodnak
a gardróbban. Kukkants be hozzájuk!
Dylan a szomszédos helyiséghez lépett, és óvatosan
kinyitotta az ajtót. Odabent keskeny szoba tárult elé megannyi
polccal, és a földön egymásra halmozott dobozokkal. A vastag
szőnyegen egy halom ruha hevert, amelynek tetején Emily az
igazak álmát aludta. Stella a sarokban ült, a falnak dőlve,
lehunyt szemmel, egy régi fülhallgatóval a fején. Málnaszínű,
vállnélküli ruha volt rajta, a karján színes karkötők, a fülében
hosszú fülbevaló, az arcán könnyű smink.
 Dylan elmosolyodott.
– Őrült jól áll neki, igaz? – suttogott a háta mögül Ria mama.
– Igen – bólintott az indián, és lassan a lány elé térdelt.
Olyan közelről már hallotta, mit hallgat a szőke lány. Egy
réges-régi film zenéje, az Angyalok városának betétdala szólt a
lejátszóból.
Felsóhajtott. Sóvárgott Stella ölelése után, de nem volt szíve
megzavarni a békésen szuszogó lányt. A világoskék szempár
azonban felpattant, mintha a tulajdonosa megérezte volna, hogy
valaki nézi, és elmosolyodott.
– Mennyire hiányoztál! – ölelte át a férfit.
– Összekoszollak… – suttogta az indián, de ő sem bírta
türtőztetni magát. Ajka a lányéra tapadt. Stella a karjába olvadt,
teste az övéhez simult, és Dylan úgy érezte, megfordul vele a
világ. Egyre csak csókolta a lány puha ajkát, és végigsimította
az arcát.
– Ugye, nem sérültél meg? – kérdezte Stella, amikor a férfi
végre elengedte.
– Nem, dehogy, ez nem az én vérem – felelte Dylan. –
Istenem, nyakig maszatos lettél miattam!
– Nem baj! – rázta meg a fejét Stella. – Nem vagy éhes?
Csinálok neked gyorsan valami harapnivalót.
– Mason már szerzett ennivalót, lent van minden a hallban,
de nem bírtam ki, hogy előbb ne lássalak…
Stella elpirult.
– Vissza kell még menned?
– A bátyád szeretné, ha Mia lepuffantana néhány dögöt. Egy
óra sem lesz az egész, csak ide megyünk, a főkapu elé. Aztán
vége, néhány napig nyugalom lesz. Lejössz velem, amíg
elindulunk?
– Igen, szívesen! – felelte a lány, és a tenyere a férfi kezébe
csusszant, Dylan szíve pedig megtelt melegséggel.
– Álomszép vagy… – mondta halkan. – Kihagyott a szívem,
amikor megláttalak…
 – Akkor jó – felelte szégyenlősen Stella. – Végtére is, ez volt
a cél.
Dylan felnevetett.
– Ja, értem, a nagyanyám őrjített így meg. Szóval azt
akarjátok, hogy teljesen tönkremenjek tőled? Hát, mit mondjak?
Remekül haladtok…
Stella felnevetett, és átölelte Dylan nyakát.
– Nem akarlak tönkretenni. Csak tetszeni szeretnék neked.
– Iszonyúan tetszel, Stella… Gyorsan túljutok a bátyád
lőgyakorlatán, és sietek vissza hozzád, jó?
– Jó.
A hallba siettek, ahol Liam és Mason jókedvűen falatoztak.
– Jézusom, hogy néztek ki! – nézett rájuk Stella elhűlve.
– Hát, kábé ugyanúgy, mint Dylan – felelte teli szájjal
Mason.
– De ahogy látom, az fel sem tűnt…
– Hozok néhány vizes törölközőt, jó? – mondta a lány, majd
választ sem várva a konyhába ment, és kisvártatva megjelent
három megnedvesített kendővel. Letörölte a bátyja arcát, majd
Masonét, és végül Dylanét.
– Így mégis emberibben néztek ki – mondta halkan. – A
gyerekek mindjárt jönnek uzsonnázni Ne úgy üljetek itt, mint a
mészárosok.
Mason felröhögött.
– Hát, Stella baba, pedig azok vagyunk. Nincs ezen mit
szépíteni!
– Mason! – szóltak rá a többiek.
– Most mi van? – kérdezte a szőke vadász, miközben
felmarkolt egy újabb szendvicset. – Nem azok vagyunk?
– Nem – felelte az indián, majd a lányra kacsintott. – Hanem
őrangyalok. Igaz, Stella?
– Nyakig véres őrangyalok… – mosolygott rá a lány a
szeplői mögül.
 – Kész vagyok! – szólalt meg Mia a fejük fölül, és a
többiekhez sietett az emeletről. – Te jó Ég! – nézett végig a
három férfin. – Ha ez ilyen vérfürdővel jár, inkább elmegyek az
üvegházba gyomlálni!
– Ugyan, Mia, csak lövöldözünk egy kicsit! – mondta Liam.
– Nincs miért aggódnod.
– Akkor ti miért néztek így ki?
– Néhány mutáns túl közel merészkedett. A szablya pedig
fröcskölős sebeket ejt a dögökön – magyarázta Mason.
– Na jó, azt hiszem, inkább kihagyom ezt a kört… –
ácsorgott előttük tanácstalanul Mia, és lila aurájában vörös
csillagok tűntek fel.
– De szépek ezek a fények – nézett rá álmélkodva Mason. –
Mit jelentenek ezek a vörös szikrázások?
– Hogy teljesen be vagyok parázva, és halálfélelmem van,
pedig még csak a hallban állok – felelte Mia, mire mindannyian
felnevettek.
– Örülök, hogy ilyen jókedvetek van, és azt hiszitek,
viccelek, de én tényleg be vagyok rezelve! – mondta Mia, ám
Liam hozzálépett, és átölelte a derekát.
– Ugyan, bébi, imádni fogod! No, induljunk is el! – nézett a
többiekre. – Mert aztán Mia meggondolja magát…
Felkapták a zsákjaikat, és a kapu felé igyekeztek.
Dylan megölelte Stellát.
– Gondolj arra, hogy eztán miénk az egész hétvége! – súgta a
lány fülébe. – És menj be, mert kezd lehűlni a levegő!
Mia Liam mellett lépdelt. A férfi egyik kezében a puskája
volt, a másikban Mia tenyerét fogta. Dylan és Mason mögöttük
ballagtak.
– Csak a kapu elé megyünk. Idecsaljuk a dögöket, aztán
lesből lepuffantod őket – mondta a férfi. – Ez a terv. Oké?
– Hogyhogy lepuffantom őket? – kérdezett vissza Mia. – És
ezalatt ti mit csináltok?
Liam elnevette magát.
 – Nézzük, hogyan boldogulsz. Csak akkor avatkozunk
közbe, ha szükségesnek látjuk.
Mia megtorpant.
– Te viccelsz velem?
– Nem. Reggel óta szinte minden dögöt kiirtottunk a
körzetben. A maradék a tiéd… Hát, öld meg őket!
A lány nagyot nyelt. Az ujjai szorosan markolták a puska
nyakát.
– És ha nem találom el?
– Eltalálod. Robbanó tölteteket tettem a puskádba. Egy-egy
golyó is darabokra tépi őket…
– És ha leblokkolok?
– Nem fogsz. De ezért maradunk a kapu közelében. Az
őrtoronyból segíteni fognak, ha nem boldogulsz a dögökkel, és
mi is ott leszünk. Nincs mitől félned!
– Minden vadászt így tanítasz?
– Nem egészen — mosolyodott el a férfi. – De te jó vagy.
Menni fog! Minek szarakodnánk a lőtéren?
– Ja, hogy most azt a részt ugorjuk át?
– Igen. Láttam, hogy pontosan célzol, és fegyelmezetten
lősz.
Menni fog, Mia, ne aggódj már!
– Tiszta ideg vagyok, Liam…
– Ne legyél! Melletted leszek! Egyre figyelj: gyorsnak kell
lenned! Ne hagyj nekik időt, hogy észrevegyenek!
Időközben átértek a kapun, és elsétáltak az erdő és a rét
találkozásáig. Dylan a zsákjából egy halom nyers húst öntött a
fűre, és mellé dobta a véres vásznat, majd mind a négyen
megálltak a kéken derengő fák árnyékában, mintegy
húszméternyire a kihelyezett csalitól.
Az erdőre csend borult, a légy pisszenését sem lehetett
hallani. A nap a hegyek mögé bukott, szürkület lepte be az
erdőt. Felharsant az első vadállatias üvöltés, amelyet egy újabb
követett, majd meghallották a dübörgést, ahogy a vért kiszagoló
vadak nagy iramban törtettek a réten szétszórt húscafatok felé.
Liam keze Mia csuklójára fonódott, és jelzett, hogy emelje
fel a puskáját, majd bólintott.
A lány szíve a fülében dobogott. A vére eszelősen száguldott,
az ajka kiszáradt, ahogy egyre csak a réten ringó magas
virágokat figyelte, amelyek hirtelen meghajoltak, ahogy
átrontottak rajtuk a mutánsok. Bár csak hatan voltak, Mia mégis
úgy érezte, egy egész falka rohan felé, és szíve szerint rájuk
eresztett volna egy sorozatot. Ehelyett mozdulatlanul állt, mert
tudta, várnia kell, hogy a lövése biztosan betaláljon.
Lassan megcélozta az első dögöt. Az ujja a hűvös ravaszon
pihent, miközben az egyik szemét lehunyta, és visszafojtotta a
lélegzetét. Nem figyelt semmi másra, csak a mohón loholó
vadállatra, majd hirtelen meghúzta a ravaszt. A célkeresztbe
vett mutáns hirtelen hátrazuhant, a lövés ereje szétrobbantotta a
fejét. A találat olyan váratlanul érte, hogy a többiek észre sem
vették, hogy maguk mögött hagyták, miközben acsarkodva
vetették magukat a fűre kidobott húsra. Mia újra lőtt, majd
gyors egymásutánban még kétszer meghúzta a ravaszt. A dögök
feje sorra szétrobbant. A maradék két mutáns azonban a
torkolattűz felé fordította a pofáját, és eszeveszetten
megindultak a támadójuk felé.
– Istenem! – suttogta Mia, de ösztönösen újra célzott, és lőtt.
Az egyik vadállatnak a szügyét találta el a golyó, és
szabályosan kettéhasította a testét, a másikat viszont épp csak
súrolta, így egyre közelebb ért Miához.
Liam felemelte a puskáját, de várt. Biztos volt benne, hogy a
lány sikerrel jár. Az utolsó vadállat alig négy méterre volt tőlük,
amikor a golyó tompa puffanással szétloccsantotta a fejét.
Vége volt. Mia reszkető lábbal rogyott a földre.
– Elképesztő vagy! – hallotta valahonnan Mason hangját,
majd Dylant látta maga előtt.
– Jól vagy? – kérdezte az indián. – Nagyon sápadtnak tűnsz.
 – Minden rendben?
– Igen – bólintott. – Csak kiugrik a szívem… Erős karokat
érzett a derekán, és a lába alól eltűnt a talaj, ahogy Liam
felemelte.
– Sejtettem, hogy jó vagy, de hogy ennyire… – mondta a
férfi, miközben megcsókolta a homlokát. – Le vagyok
nyűgözve, bébi! Elképesztő voltál! Pontosan céloztál, a
megfelelő időben lőttél, és egy pillanatra sem veszítetted el a
lélekjelenlétedet!
– Akkor miért reszketek úgy, mint a nyárfalevél? – kérdezte
vacogva Mia.
– Mert a tested túl sok adrenalint termelt, és mert előtte
biztos nagyon féltél. Nem hitted el, hogy képes vagy rá. Pedig
milyen könnyen ment!
– Könnyen? Teljesen kész vagyok…
Liam átvitte a kapun, majd miután bezárult mögöttük a két
hatalmas szárny, a földre tette a lányt, és a kezébe fogta az
arcát.
– Mindenki így érzi magát, amikor először kerül éles
helyzetbe – mondta halkan. – És te kimagaslóan jól vetted az
akadályt! Érted? Bebizonyosodott, amit eddig is sejtettem: te
igenis, vadásznak születtél, és nem is akármilyen vadásznak!
Mia nem válaszolt.
– Tényleg rosszul vagy? – kérdezte a férfi aggódva.
– Igen. Elzsibbadt a karom. Azt hiszem, infarktusom van –
motyogott a lány, mire Liam elnevette magát.
– Ugyan, dehogy van infarktusod! – mondta, majd átölelte,
és forrón szájon csókolta Miát. A lány remegő teste lassan
megnyugodott, ahogy a férfihoz simult, és már nem érzett mást,
csak Liam ajkát, és az állát végigkarcoló borostáját.
– Képzeld, nem is fulladok – mondta, amikor elszakadt a
férfitól.
 – De miért is fulladnál? Ura voltál a helyzetnek. Levezetted a
benned lévő feszültséged, az aurád hupilila, és szebb vagy, mint
valaha…
Mason és Dylan felröhögtek.
– Azért vacsora előtt fürödjetek meg, mert úgy néztek ki
együtt, mint két véres pszichopata! – ugratta őket Mason. –
Doktor Jekyll épp most teremtette meg a nejét.
– Veszélyes páros lesztek ti, ketten… – hümmögött az indián
is, mire Liam megcirógatta Mia arcát.
– Látod? Látod, milyen büszkék rád?
– Látom – sóhajtott fel megkönnyebbülten Mia, miközben
Mason és Dylan is megölelték.
– Üdv a csapatban!
Liam megsimogatta a lányt.
– Mondd, nem jó érzés, hogy legyőzted őket? Hogy
egymagad hat mutánssal végeztél?
Mia arcán bizonytalan mosoly futott át.
– De. Tényleg baromi jó volt!

Két órával később már mind a vacsoraasztalnál ültek. Az

étkező is tele volt, amikor Hobbs doki a helyiség közepére
lépett, és feltartotta a kezét.
– Egy kis figyelmet kérek! – mondta, és egyszeriben csönd
lett. – Mint tudjátok – folytatta emelkedett hangon –, a
vadászaink keményen dolgoznak azért, hogy a körzetünkben
rend és béke legyen. Néhány perccel ezelőtt sikerült
beüzemelnünk az egész területünket belátó radart, és azt kell
mondjam… A 266-os körzet hosszú idő óta először teljes
mértékben vadaktól mentes!
Szavait ujjongás és tapsvihar követte. Az emberek jókedvűen
fütyültek, és a késeikkel az asztalon dübörögtek. Hobbs doki is
tapsolt, majd a vadászok felé intett.
 – Úgy döntöttem, hogy a következő két napban ünnepséget
rendezünk bátor fiaink és lányaink tiszteletére, akik életükkel és
vérükkel védelmeznek minket!
A füttyvihar még erősebben harsant fel, mindenki boldogan
fogadta a hírt. A doki eztán a vadászok felé fordult.
– Mielőtt azonban nekilátnánk a kétnapos fiesztának,
szeretnénk megajándékozni titeket! – miközben beszélt, Stella
felé nyújtotta a kezét. – Gyere, gyermekem, segíts egy kicsit!
Stella a bátyja és Dylan között üldögélt, de Hobbs hívó
hangjára kilibbent az asztal mögül. Rövid, vajszínű ruhát viselt,
a haját egyszerűen kibontva hagyta, mégis valahogy ünnepinek
hatott a megjelenése.
A dokival együtt kimentek az étkezőből, majd kisvártatva
Vallal, Donald bácsival és Dylan apjával karöltve jelentek meg.
Egy gurulós kocsit toltak maguk előtt, amely jókora
dobozokkal volt megrakva, és meg sem álltak, amíg a vadászok
asztalához nem értek.
– Ne csigázzon már, Doki! – hűm mögött Mason. – Mi ez a
sok nehéz cucc? Súlyzókészlet?
Hobbs elnevette magát.
– Nem, fiam, annál sokkal komolyabb…
A vadászok kíváncsian méregették az egyre izgalmasabbnak
tűnő ládákat, mire Donald bácsi beszélni kezdett.
– Mint tudjátok, Stella egy ideje fest… Vallal gondoltunk
egyet, és feltettük a műveit egy manipurai netes aukcióra. A
képek csillagászati áron keltek el, ráadásul az érdeklődők úgy
beleszerettek Stella stílusába, hogy felvásárolták az összes
eddig készített festményét!
Elismerő kiáltások hallatszottak az étkezőből, majd tapsvihar
köszöntötte a szőke lányt, aki pirulva ácsorgott a nagybátyja
mögött. Donald megfogta a lány kezét, és lágyan megcsókolta.
– És ez még nem minden. Stella arra kért minket, hogy a
kapott kreditek javát fordítsuk a vadászok felszerelésének
korszerűsítésére, így alaposan bevásároltunk – folytatta, majd
dobozokra mutatott. – A kinti világ legjobb lőfegyvereit rejtik a
dobozok. VO Falcon Edition… Talán hallottatok már róla. A
fémrészek és a betétek damaszkolt acélból készültek, a
markolatot diófából faragták. A puskák egy több száz éve
működő, svéd származású családi manufaktúrából származnak.
Úgy tartják, e fegyvereknek nincs párja. A vadászok a ládákhoz
sereglettek, és kíváncsian pattintották fel a hosszúkás
fadobozok tetejét.
– Fúúú – sóhajtott fel Mason a vadászpuskák láttán. –
Kihagy a szívem!
– Álomszépek – simította végig Liam is a különleges
megmunkálással készült fegyver markolatát, majd végigfuttatta
az ujjait az acélba gravírozott sólyomfejen.
Hugi… – ölelte át Stellát. – El vagyok ájulva tőled!
– Én is! – kapta fel Mason a szőke lányt, és megcsókolta az
arcát. – Pedig ennyi kreditért legalább háromszáz pár
aranyszandált vehettél volna magadnak!
Stella kuncogva kapaszkodott Mason vállába.
– És mégis, mit csinálnék háromszáz pár aranyszandállal?
– Rongyosra táncolnád őket a hosszú hajú barátoddal… –
kacsintott rá Mason, és a mögötte álló indián karjába adta a
lányt.
Dylan magához vonta Stellát.
– Gratulálok! – mondta mosolyogva. – Elismert festővé értél,
királylány! Persze, várható volt, hogy beleszeretnek a képeidbe.
Látod, hiába élsz a falon túl, a tehetséged átragyog a
rengetegen…
Stella boldogan ölelte át a nyakát.
– Köszönöm, Dylan!
– Ne viccelj, mi tartozunk köszönettel! Igazán nagyvonalú
vagy velünk.
– Tetszenek a fegyverek? Apádra és Donald bácsira bíztam a
vásárlást. Az egyik dobozban golyóálló mellények is vannak az
alsó rekeszekben pedig kétszáz kiló töltény.
 – Csupa-csupa szörnyű dolog – nevette el magát az indián és
megcsókolta a lányt. – Eszméletlen vagy.
– És tudod, melyik képért fizettek a legtöbbet? – nézett rá a
lány kuncogva.
– Na, ne…
– De!
– A horror képért?
Stella felnevetett.
– Igen.
Dylan megrázta a fejét.
– Hát, a manipuraiak sosem voltak normálisak… Akkor most
kiürült a kis galériád?
– Igen. Ma reggel elvitték minden festményemet. De nem
baj, majd újakat festek. Val már rendelt is nekem egy csomó
vásznat és festéket. Hobbs doki pedig azt mondta, mostantól
nem dolgozhatok sem a konyhán, sem a mosodában. Csak a
festéssel foglalkozhatok.
– Igaza van – bólintott Dylan. – Nem való neked a komoly
munka.
Stella felkacagott, és játékosan a férfi felé csapott.
– Azt gondolod, a festés nem komoly munka?
– Azt, bizony! – felelte a férfi, miközben elkapta a csuklóit,
és magához ölelte a lányt. – A festés játék. Épp ilyen bohókás
kis tündéreknek való, mint amilyen te vagy…
Stella válaszolni akart, de Dylan közelségétől egyszerűen
kihagyott a lélegzete.
– Még visszavágni sem tudok neked, ha így nézel rám –
súgta az indián fülébe, mire Dylan felnevetett.
– Nos, az rám nézve mindenképp jó jel.
– Gyertek enni! – hallották maguk mögött Russel hangját,
majd amikor az indián eleresztette Stellát, az ifjabbik fivére is
arcon csókolta a lányt.
 – Hugi – mondta –, igazán rühellek vadászni, de egy ilyen
sólyommal én is bevállalok egy kis lövöldözést… Ha ezen
múlik, hogy vadász legyek, hát üsse kő!
Stella boldogan ölelte át a bátyja derekát.
– Jaj, Stella – sóhajtott fel Russel a húga hajába dünnyögve.
– Rohadtul hiányoztál! Amióta hazajöttünk egy szót sem
tudtunk beszélni. Pedig vettem ám neked valamit.
A szőke lány kérdőn nézett rá.
– Amíg rabságban voltál?
– Nem. Amíg Talbot pénzén dőzsöltem – vigyorodott el
Russel. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy aprócska csomagot.
– Úgy éreztem, ez tetszene neked!
Stella mosolyogva nyitotta ki a fényes, manipurai
selyemtasakot. Egy vékony aranylánc és egy karkötő csillant
meg a kezében, amelyen megannyi apró csillag ragyogott.
– Úristen, Russel, ez gyönyörű! Köszönöm szépen! – mondta
pirulva, és ahogy hozzá bújt, a bátyja úgy érezte, megszakad a
szíve. Mindenkinél jobban szerette Stellát, és ahogy átölelte a
lányt, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy Ryan hogy volt
képes bántani egy ilyen kedves teremtést.
A tekintete összetalálkozott Dylanével, és pontosan tudta,
hogy az indián is épp erre gondolt abban a pillanatban.
Megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Gyere, hugi, rád adom, jó?
Stella megfordult, és félrehúzta a haját, Russel pedig
bekapcsolta a láncot a nyakán, majd a csuklójára tette a
karkötőt.
– Tetszenek? – kérdezte.
– Nagyon! – mosolyodott el Stella. – Köszönöm szépen!
– No, most már gyertek enni! – szólt feléjük Mason, mire
mindannyian az asztalhoz telepedtek.
Szarvasragu volt vacsorára, és a vadászok úgy érezték, soha
nem esett még ennyire jól a forró, fűszeres étel. Liam köszöntőt
mondott Mia tiszteletére, mint a csapatuk legújabb tagjára, és
miután a lány jókedvűen bólintott a tagságra, megszavazták,
hogy a kétnapos ünnepség alatt megejtik Mia hivatalos
vadásszá avatását is.
– Mégis, mi ez az avatás? – kérdezte Mia gyanakodva, mire
Russel felnevetett.
– Baromságok. Tűzön járás, pálinkázás és célba dobás. Egy
csomó, barbár hülyeség, ami ezeket szórakoztatja – hümmögött
teli szájjal, mire Mason hátba vágta.
– Barbár hülyeség? Azért, mert te egyszer sem találtál a
célba?
– Azért, mert utána a medencébe dobtatok, és tönkrement az
órám.
– Medencébe dobtátok Russelt? És mivel kellett célba
találni? – kérdezte Mia.
– Kést dobáltunk, de az öcsi olyan béna volt, hogy egyszer
sem volt képes eltalálni a céltáblát.
– Előtte hülyére itattak pálinkával – tette hozzá Russel.
– Szóval a végén bevágtuk a medencébe, hogy magához
térjen, ezen füstölög azóta is – fejezte be Liam. – Ne aggódj,
bébi, ezek mókás kis játékok. Amolyan törzsi, beavatási rítus.
– Kötelező?
– Neked az… – vigyorodott el Liam. – De ne félj, vigyázok
rád!
– Átfutsz helyettem a parázson?
– Simán! Felkaplak, és átfutunk együtt. Jó?
– Így is ér?
– Nem. De akinek nem tetszik, leverem…
Mia kuncogott.
– De ez még nem minden – folytatta Liam. – Holnap lesz
Dylan huszonnyolcadik születésnapja, amit nagyon alaposan
meg kell ünnepelnünk! Szóval mindenki készüljön, és aludja ki
magát, mert holnap este hatalmas mulatságot csapunk!
Idővel a hangszórókból szóló zenét valaki felhangosította, és
a fiatalok a fal mellé húzták az asztalokat. Az elő-party
megkezdődött. Lekapcsolták a lámpákat, és az asztalokon
begyújtották a befőttesüvegekbe állított gyertyákat. A legtöbben
táncra perdültek, az asztalokra boroskancsók kerültek.
– Liam! – hajolt az indián a barátjához. – Holnap, ha nem
bánod, lelépnénk egy kicsit a húgoddal!
– És a szülinapod?
– A bulira hazaérünk.
– Oké, menjetek! Hol lesztek?
– Le akarom vinni Stellát a tóra. Szeretnék vele kettesben
lenni.
– Érezzétek jól magatokat! – bólintott Liam, majd Miához
fordult. – Borozunk? Az első munkanapod alkalmából.
Mia elmosolyodott.
– És a próbaidőm?
– Azon már túl vagyunk, bébi. Lefeküdtél a főnököddel… És
ha jóban akarsz vele lenni, ezt rendszeresen meg kell tenned.
Az a pasi halálosan szerelmes beléd.
Mia elmosolyodott.
– Én is belé…
– Akkor táncolunk?
– Liam, én azóta sem tudok táncolni… Dehogynem! –
nevette el magát a férfi, és a karjába kapva a lányt, a táncolók
közé sétált.
 Ajándék
(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 17-18.)

A boroskancsók egymást váltották, fergeteges volt a

hangulat.
Dylan az apjával és Ria mamával társalgott, míg Stella
Russellel táncolt. Emily a birtokon élő gyerekekkel egy
asztalnál ücsörgött, és mézes teát kortyolva bámulta a táncoló
felnőtteket, Kristen pedig Masonnel iszogatott.
– Tetszik neked? – kérdezte Stella a bátyjától az indiánlányra
sandítva.
– Ki? – kérdezett vissza Russel, mire Stella felnevetett.
– Jaj, Russ, ne játszd már a hülyét!
– Tetszik.
– Akkor miért nem vele táncolsz?
– Mert akkor azt hinné, hogy odavagyok érte. Az pedig nem
jó. Nem vagyok toprongy. Nem fogok a lába előtt csúszni. Ö
így is olyan… kemény csaj. Olyan nagy az egója… Nem
hiszem, hogy a nyálas palikra bukna.
– Jaj, Russ, te aztán rohadtul nem vagy nyálas! És a hosszú
hajaddal vonzóbb vagy, mint valaha.
– Ugyan, hugi, olyan vagyok, mint egy hippi…
– Egy nagyon jóképű hippi – felelte Stella, de amikor
meglátta a mellettük andalgó Pamelát, elszállt a jókedve.
Russel észrevette a húgán a változást, és eszébe jutottak
Dylan szavai.
– Ha nem bánod, leülnék egy kicsit – mondta halkan a lány.
– Na, nem, Stella! – rázta meg a fejét Russel. – Nem
menekülünk el, csak azért, mert ez a trampli itt riszálja a seggét!
A lány meglepetten pillantott Russelre.
– Igen, tudom, mit mondott neked ez a ribi – morogta a
bátyja. – És tudom, mit művelt veled az a pöcs Ryan…
Stella teste megmerevedett egy pillanatra, de Russel a kezébe
vette a húga szeplős arcát, és kisimította a homlokába hulló
szőke tincseket.
– Liammel imádunk téged, ugye tudod?
– Én is titeket. De amikor ez… történt, egyedül voltam.
Napokig azt hittem, meghaltatok. Életem legsötétebb napjai
voltak azok… – mondta ki nehezen, és eleredtek a könnyei.
– Jaj, hugi, ne sírj! – ölelte át Russel. – Sajnálom, hogy
felzaklattalak!
Dylan kezében megbillent a borospohár, ahogy meglátta
Stella könnyáztatta arcát. Felállt, hogy a lányhoz menjen, de
Ria mama megfogta a karját.
– Hagyd most, fiam! Stella lelkében még sok a bánat.
Engedd, hogy kisírja magát! Számára mindkét bátyja az apja is
egyben.
Meg fog könnyebbülni a szíve attól, hogy beszélhet a
fájdalmáról. Még akkor is, ha magától soha nem tette volna…
– Hát jó – sóhajtott fel Dylan, és nagyot kortyolt a borából.
 – Ne vágj már ilyen savanyú pofát! – bökte oldalba Ria
mama, és megsimogatta az unokája kezét.
– Jaj, nagyi, milyen pofát vágjak? – nyögött fel Dylan. –
Látom, hogy Stella milyen végtelenül szomorú… Pedig már
olyan jókedvű és mosolygós volt, mint régen. Sőt, talán még
sosem láttam olyan szépnek, mint az elmúlt napokban.
– Ó, gyermekem, ne tévesszen meg a felszín! – mondta
halkan Ria mama. – Ennek a kislánynak összetört a lelke… És
az ilyen sebek gyógyulása időbe telik. Azért láttad olyan
szépnek, mert kivirult melletted, és mert minden porcikáját
áthatja az irántad érzett szerelem. De a szívében még sötét
viharok dúlnak…
– Gondolod, hogy fél attól a féregtől?
– Az élettől fél, Dylan. Attól, hogy vannak dolgok, amiket
nem irányíthat, és ez rettegéssel tölti el. Megtapasztalta, milyen
az, amikor fölékerekedik, és maga alá gyűri őt sötétség. És ez
szörnyű ijesztő lehet egy ilyen álmodozó, tiszta léleknek.
Dylan újra töltött magának, és egyre csak Stellát nézte, aki
már az ablak előtt ácsorgott Russellel, de a könnyei
megállíthatatlanul folytak.
Dylan kiitta a borát, és a tenyerébe temette az arcát.
– Most leiszod magad? Vagy mi a terved? – kérdezte
aggódva Ria mama.
– Nem tudom, nagyi. Csak ülök itt, mint egy hülye,
miközben a lány, aki fontosabb az életemnél is, a terem másik
szegletében zokog. Mégis, mit tehetnék?
– Semmit sem tehetsz most, Dylan!
– Akkor semmit nem ér, ami kettőnk között történt? Nem
segít rajta, hogy szeretem?
Ria mama elmosolyodott.
– Dehogynem, édesem! Épp ettől gyógyul… Te vagy
számára a Nap, ami szép lassan felmelegíti és beragyogja a
testét és a lelkét. De ehhez idő kell… és sok-sok türelem.
 Egy lassú szám következett. Egy kétszáz éves Enya szám
hangjai töltötték be a teret. A May It Be éteri dallama
begyűrűzött az ódon falak közé, varázslatos hangulattal
körüllengve a gyertyák fénye mellett andalgó embereket.
Stella Dylant nézte. Bár messze volt tőle, a férfi látta, hogy a
világoskék szempár egyenesen rámered.
Gyere ide! – súgta felé gondolatban, a lány pedig, mintha
meghallotta volna, elengedte a bátyja kezét, és a tömegen át
elindult felé.
Dylan szíve nagyot dobbant.
Stella lassan odaért hozzá, Dylan pedig az ölébe ültette. Nem
beszélgettek, mégis értették egymást. Enya tovább énekelt,
Stella pedig Dylan vállára hajtotta a fejét. A szíve lassan
lecsillapodott Dylan karjában. A férfi ujjai finoman cirógatták a
csupasz combját, karja óvón ölelte át.
– Szereted ezt a filmet? – kérdezte Stellától, amikor véget ért
a szám.
– A gyűrűk urát? – nézett rá a lány. – Imádom!
– Megnézzük?
Stella elmosolyodott.
– Megnéznéd velem?
– Simán.
– De Dylan, te nem is szereted ezt a filmet!
– Nem baj. Megnézhetjük!
A lány hitetlenkedve nézett rá.
– Ugratsz?
– Nem – rázta meg a fejét az indián, majd felállt, és
kézenfogta a lányt. – Gyere, indítom a mozit!
Stella elnevette magát.
– Dylan, nem kell ezt tenned! Nem kell miattam elmennünk
innen! – folytatta, amikor az étkező kijáratához értek. – Össze
tudom szedni magam! Az előbb… – itt elakadt a szava. –
Russellel olyan dolgokról beszéltünk, amik… fájtak nekem.
Dylan aggódva nézett a lányra.
 – Éppen ezért szeretném egy kicsit elterelni a figyelmedet.
– Nyugodtan borozhatunk a többiekkel! – felelte halkan
Stella. – Nem akarom elrontani az estédet! Ez a ti napotok, a ti
ünnepségetek.
– Holnap is az lesz… És nem rontod el az estémet. Veled
akarok lenni. Látni szeretném, hogy mosolyogsz, és hozzám
bújsz, amikor a sárból előkúsznak a csúnya, gonosz orkok…
Stella elmosolyodott.
– Rettegek az orkoktól.
– Helyes! Most azonban várj itt, kérlek!
Az indián elviharzott, majd kisvártatva Russellel tért vissza.
Az emeletre mentek, és amíg Russel beüzemelte a
notebookját az éjjeliszekrényen, Dylan magukra hagyta a
testvéreket.
– Stella, sajnálom, hogy felzaklattalak! – sóhajtott fel Russel.
– Nem kellett volna szóba hoznom mindazt, ami ekkora
fájdalmat okozott neked, csak vágytam rá, hogy elmondjam
mennyire szeretlek és mennyire bánt, hogy nem voltam itt
veled.
– Semmi gond. Én is sajnálom, hogy titkolóztam előttetek…
Szégyelltem magam, ez az igazság.
– Hát, ne szégyelld! Nekünk, Blackwoodoknak, egy ütemre
dobban a szívünk, ezt sose feledd!
– De én…
– Te Blackwood-lány vagy, Stella! Tudod, szinte semmire
nem emlékszem anyánkból, csak egyetlen egy dologra: a
mosolyára. És tudod, miért él bennem olyan elevenen? Mert
amikor nevetsz, őt látom benned… Annyira hasonlítasz rá. Hát
mosolyogj sokat, és mindig jusson eszedbe, hogy szükségünk
van rád!
Közben Dylan is megérkezett, és egy fatálcát tett az ágy
végébe.
– Szobaszerviz – kacsintott a lányra, miközben megrázta
Russel kezét.
 – Kösz szépen!
A lány bátyja távozott, a film pedig elindult.
Dylan Stella mellé telepedett az ágyra.
– Javaslom, addig egyél, amíg lehet! – hümmögte, miközben
öntött magának a borból. – Mert aztán sok-sok hulla lesz a
mesefilmedben…
Stella kuncogott.
– Húú, de gyönyörű ez a tál! – mondta, és megkóstolta az
előtte illatozó, kockára vágott sajt- és almadarabkákat. – Te
csináltad?
– A nagyi. De én kértem meg rá.
A lány elmosolyodott.
– Szeretlek…
– Remélem, nem csak a béna film és a sajttál miatt.
– Nem, dehogy! Azért, amilyen vagy…, és ahogy velem
bánsz.
Az indián felsóhajtott.
– Hát, bánnék én veled ennél jobban is…, ha hagynád.
– Bármit hagyok neked, Dylan! – felelte a lány.
– Bármit?
– Igen.
– Akkor holnap elrabollak innen. Jó?
– Jó. Hová viszel?
– Majd reggel elmondom. Szóval csak egy részt nézhetsz
meg… Kérsz egy alvópólót?
– Még azt is kapok?
– Mindent… – bólintott Dylan, és egy Sons of Anarchy
feliratos, fekete pólót adott a lánynak. – Menő?
– Az. Ez valami motoros sorozat volt, nem?
– De. Rongyosra néztük Liammel. Sajnos, ma már nem
csinálnak jó filmeket. Minden tilos, ami szórakoztató.
– A Gyűrűk ura nem az…
 – Dehogynem. Királylány, te nem olvasol újságot? Ezek a
régi filmek mind E-kategóriásak, erőszakosak. Ha egyszer
ellenőrzést kapnánk, a nagybátyádat azonnal bekaszniznák.
Nála nagyobb filmbázissal azt hiszem, senki nem
rendelkezik idekint.
– Még jó – hümmögött Stella. – Különben miket néznénk? –
azzal lehúzta magáról a vajszínű ruhát.
– Végem van… – hördült fel az indián, ahogy meglátta a
lány csupasz, fehér bőrét, és a hidegtől libabőrössé váló mellét.
Stella elnevette magát.
– Akkor mégse vegyem fel?
– De… Megígértem neked a mesédet.
A film lassan elindult, ők pedig elmerültek Középfölde
titokzatos világában. Stella időnként belekortyolt a férfi borába,
és jókedvűen rágcsálta az almakockákat, Dylan pedig arra
gondolt, a lány mellett nem is annyira rémes ez a film.
Stella azonban kimerült lehetett, mert perceken belül elaludt
Dylan mellkasán.
Az indián óvatosan a párnájára fektette a lányt, aztán
kikapcsolta a tévét. Szélesre tárta az ablakot, és teleszívta a
tüdejét a kintről bezúduló, hűvös esti levegővel. Odalent még
mindig folyt a mulatság, a muzsika hangjai jól hallhatóak
voltak.
Dylan levetkőzött, és Stella mögé bújt. Átölelte a lányt, és
mély álomba szenderült. Másnap reggel együtt ébredtek fel az
első halovány napsugarak fényére.
Stella a férfi felé fordult, és elmosolyodott.
– Meddig láttuk a filmet?
– Mire megjelent a lidérc lovas, te már kidőltél.
– Óó, de kínos.
– Nem az – simogatta meg Dylan az arcát. – Fáradt voltál.
– Most viszont el kell mennem egy kis időre! – ült fel Stella,
de a férfi rosszalló arckifejezését látva felnevetett. – Mi a baj?
 – Nem mehetsz sehova! Azt mondtad az éjjel, rám bízod
magad. Én pedig el akarlak vinni a tóra. Hajózni fogunk egész
nap!
Stella mosolyogva ölelte át Dylan nyakát.
– Húsz perc, és utána esküszöm, itt leszek teljes
menetfelszerelésben, és akár indulhatunk is!
– Ígéred?
– Ígérem! Addig te is szedd össze magad! – mondta
izgatottan, és kiviharzott a szobából.
– Hát jó – hümmögött Dylan, majd kikászálódott az ágyból,
és a fürdőszobába ment. Fogat mosott, lezuhanyozott, majd
nadrágot, kapucnis pólót, bőrmellényt és bakancsot vett fel.
Épp, hogy végzett, kopogtattak. Kinyitotta az ajtót, és
elmosolyodott. Stella állt a folyosón, egy rövid, piros-fehér
csíkos nyári ruhában, a kezében egy tányérral. Rajta nap alakú
kalács illatozott, amelynek minden egyes sugara több rétegű
volt, és különféle magokkal volt beszórva.
– Isten éltessen sokáig! – mondta ragyogó arccal. – Boldog
születésnapot kívánok!
Dylan elvette a tálat, és a karjába zárta Stellát.
– Köszönöm! Csak nem te…
– De, bizony! Ezt én sütöttem neked! Még tegnap, a
nagyiddal. Szóval, úgy kóstold meg, hogy ez életem első házi
kalácsa. Minden egyes sugara ötrétegű és édes.
– Édes, mint te… – csókolta meg Dylan a lány homlokát. –
Sosem láttam még ilyen szép kalácsot. Köszönöm, kincsem!
Hát, ezért voltál olyan álmos tegnap éjjel?
– Nem csak ezért – mosolyodott el a lány. Kibontakozott
Dylan karjából, a folyosóra ment, majd egy jókora,
újságpapírba csomagolt festővásznat és egy mappát vonszolt a
szobába.
– Hát ez? Festettél nekem valamit?
– Igen.
– Megnézhetem?
 – Ez az igazi szülinapi ajándékod…
Dylan közelebb lépett a képhez, és óvatosan lefejtette róla a
papírt.
– Te jó Ég! – nézett Stellára. – Hisz ez valami egészen
elképesztő! Olyan, mint egy fénykép…
A vásznat a falnak támasztotta, és hátrébb lépett, hogy
alaposabban szemügyre vehesse. A kép őt ábrázolta, ahogy egy
sziklaszirten állva a messzeségbe mered. Az arca komor volt, a
karjai a mellkasa előtt összefonva. Mint oly sokszor, a képen is
félmeztelen volt, és meghökkentő módon az összes tetoválása
pontosan a helyén volt. A hajába belekapott a szél, a vállán
lógott a puskája és a szablyája. Mögötte fenyőerdő zöldellt,
előtte a felkelő nap első sugarai ragyogtak, ahogy sápadt
fényükkel megvilágították az indián barna bőrét, és aranyszínű
szemét.
– Tetszik? – kérdezte a lány.
– Nem találok szavakat… – felelte halkan Dylan. –
Elképesztően tehetséges vagy. Nem is értem, hogy tudtál így,
látatlanban lefesteni.
Stella elmosolyodott.
– Hát úgy, hogy ismerem minden egyes porcikádat…
Dylan szívét ujjongó öröm töltötte el, ahogy átölelte Stellát.
– Sosem kaptam még ilyen lélegzetelállító ajándékot –
mondta, és gyöngéden megcsókolta a lányt. – Köszönöm!
– Azért megnézed a mappát is? – nyújtotta felé a lány a
vázlatfüzetet. – Közben töltök neked tejeskávét!
Dylan az ágy szélére ült, és felütötte a keménytáblával
borított papírhalmot. A füzet első lapján magával nézett
farkasszemet. Egyszerű, mégis élethű ceruzarajz volt. A képen
még siheder kölyök volt, a haja csak a válláig ért, és nem voltak
tetoválásai. A főbejárat lépcsőjén üldögélt, focilabdával a
kezében. A következő rajz szintén őt ábrázolta, ahogy kifeszíti
élete első íját, majd egy újabb kép következett, ahol a tűz
mellett ül egy tőrrel a kezében, és nyársat farag. A lapok
egymást váltották, és megannyi kép tűnt elő a múltból, Dylan
meghatározó élményei évről-évre, a közös gyermekkoruktól
kezdve egészen a jelenig. A rajzok egyre komolyabbá váltak, az
utolsók úgy néztek ki, mintha fekete-fehér fotók lennének.
Amikor becsukta a mappát, rá nem jellemző módon Dylan
képtelen volt megszólalni, Stella pedig lángoló arccal nézett rá.
– Most már nincsenek előtted titkaim… – mondta halkan.
Dylan az ölébe húzta a lányt, és szorosan magához ölelte.
– Te vagy a legjobb dolog az életemben, Stella! – sóhajtott
fel.
– Olyan szerelmes vagyok beléd, hogy néha úgy érzem,
belehalok a boldogságba.
– Én is hasonlóképp érzem magam…
Perceken át csak ücsörögtek egymást ölelve, és Stella úgy
érezte, sosem volt még szebb a világ körülötte. Életre kelt a
legszebb álma, és a lelkét beragyogta a Dylan iránt érzett
szerelem.
– A mappád… megejtő. Az őszinteséged újra és újra
megperzseli a szívemet. Sosem kaptam még ilyen szép
ajándékokat.
A kalácsodtól is el vagyok ájulva.
– Megkóstolod?
– Meg, bizony!
Stella letört egy darabot a kalácsból, majd a tejeskávéval
együtt a férfi kezébe nyomta. Az indián megkóstolta, és
lehunyta a szemét.
– Mmm… – kölyökkoromban ettem utoljára ilyet… Az
íze… anyám sütött ilyeneket.
– Ez éppenséggel az ő receptje – bólintott Stella, és ő is letört
magának egy darabka tésztát. – Apád kölcsönadta anyukád régi
szakácskönyvét, abból másoltam ki.
– Szóval apám is benne volt? – vonta össze a szemöldökét
Dylan.
 – Még jó. És a többiek is nagyon készülnek a szülinapodra
szóval, ha el akarsz menni, indulnunk kell, mert rém morcosak
lesznek, ha nem érünk vissza a bulira!
– Hát, akkor indulás! – mondta Dylan, és miután megitta a
kávét, kézen fogta Stellát.
Az istálló felé ballagtak, ám amikor a lány a lova felé akart
menni, Dylan visszahúzta.
– Na, nem, nincs időnk a dilis lovadra! – kacsintott Stellára,
és a pajta felé vezette a lányt.
– A nagyid rémes terepjárójával akarsz menni?
– Nem — felelte Dylan, majd odabent lerántotta a ponyvát
egy nagyobb kupacról. – Ezzel megyünk! – felelte vigyorogva,
majd elnevette magát Stella ábrázatán.
– Egy Harley?
– Az. Liamnek, Russelnek és Masonnek is van egy –
mutatott a másik három ponyvával letakart motorra. Val nemrég
szerezte őket.
– És működik?
– Miért ne működne? Stella, ezek a gépek
elpusztíthatatlanok… Kicsit megbütyköltük őket, így most
jobbak, mint valaha.
– Át akarsz vele vágni a réten?
– Dehogy. Van egy régi betonút a hegyek között. Egyenesen
a tóhoz vezet. Odafentről csodás a panoráma. Imádni fogod!
– Hát jó…
– Napszemüveg?
– A táskámban.
– Vedd fel, és indulás!
Stella Dylan mögé ült, és átkarolta a derekát, majd az öreg
Harley felhördült, és megindult velük a hegyek felé. Az
útvalóban pazar volt. A hegyoldalból belátták az egész völgyet,
és a birtokhoz tartozó virágokkal teli réteket.
 Körülöttük az erdő fái susogtak, az arcukba csapó friss
levegő fenyőillatú volt. Stella soha életében nem motorozott, de
jókedvűen döbbent rá, hogy imádja.
Az út kiszélesedett, és lassan ereszkedni kezdtek lefelé a
hegyről. A kanyarok egymást követték, és Stella arra gondolt,
ha sokáig tart még a szerpentines lejtő, romantika ide vagy oda,
biztos, hogy hányni fog…
– Nagyon csendben vagy! – szólt hátra az indián, amikor
nyugalmasabb szakaszra értek, és feltűnt előttük a tóparti
csónakház. – Jól vagy?
– Jól – hümmögött mögötte Stella, és Dylan hátához nyomta
az arcát. A tó kék vízében gyönyörködött, és igyekezett
mélyeket lélegezni, mire a kavargó gyomra lassan lecsillapodni
látszott.
Dylan közben a csónakház elé kanyarodott, és leparkolt az
épület fölé nyúló szilfák alatt, majd Stella felé nyújtotta a karját.
– Miért vagy ilyen sápadt? – vonta össze a szemöldökét –
Valami baj van?
– Nincs.
– Stella!
– Nem bírom a kanyarokat.
Dylan hitetlenkedve nézett rá.
– Miért nem mondtad, hogy menjek lassabban?
– Nem akartam picsogni – vonta meg a vállát a lány.
– Jaj, Stella, nekem bármikor szólhatsz, ha rosszul érzed
magad! Ez nem picsogás! Szeretném, ha jól éreznéd magad!
– Jól érzem magam – mosolygott rá a lány.
– Frankón?
– Frankón. Jó ez a motorozás… Leszámítva, hogy nagyjából
huszonkét muslincát nyeltem le.
Dylan felnevetett, és magához húzta Stellát.
– Ne csináld már… Miért nem csuktad be a szád?
– Mert vigyorogtam. Tudod, örömömben.
Az indián átölelte a lányt, és megcsókolta a homlokát.
 – Imádlak, Stella!
Kézenfogva ballagtak a partra, és a keskeny stégen át a
hajóra sétáltak.
– Hobbs dokiék újabban folyton itt horgásznak, nem a
folyónál – mondta Dylan, miközben körülnézett a kabinban. –
Szerencsénk van, hogy ilyen rendben tartják a hajót.
Kinyitogatta a szekrényeket, az ágyra dobott két nagy
törölközőt, és az asztalra tett egy palack szódavizet. A hűtőbe is
benézett, majd felnevetett.
– Nézd, mit tartanak az őseink a frigóban!
Stella bekukkantott. A hűtőszekrény színültig volt pakolva
sörös dobozokkal, a pulton pálinkás üvegek sorakoztak.
– Hát, gondolom, a nagybátyám a konyhafőnök, amikor
apáddal és a dokival leruccannak a hétvégére. De azért valamit
csak esznek?
Benéztek a felső szekrényekbe is, ahol fűszereket és egy jó
adag paprikás lisztet találtak némi olajjal és két serpenyővel.
– Akkor mi is halat eszünk ma ebédre – hümmögött Dylan. –
Kifogod, királylány?
– Hát, én nem igazán tudok horgászni…
– Pedig valami azt súgja, a bolond macskád is örülne neki.
Tegnap alkonyatkor a mező szélén láttam. Ha akarod,
hazavihetünk neki néhány kárászt.
Stella arca felragyogott.
– Láttad Maxet?
– Igen. Úgy látszik, átsurrant a kapun a konvojjal, csak nem
vettük észre.
– És nem fogják bántani a vadászok?
– Nem. Szóltam nekik, hogy Max a tiéd. Hiúzokra amúgy
sem vadásznak.
A lány szeplői szerteszét szaladtak.
– Oké, meggyőztél! Ide azt a horgászbotot!
– Előbb behajózunk, csobbanunk, és majd utána. Tengernyi
időnk van még… – mosolyodott el a férfi, majd az ágyra dobta
a mellényét, a pólóját, a derékszíjába nyomott pisztolyt és a
tőreit.
– Te jó ég! — nézett rá a lány. – Azt hittem, ma amolyan
piknik-napot tartunk, azért nem hoztál magaddal puskát.
– Jól hitted… – bólintott az indián, majd lehúzta a bakancsát,
és még két pengét dobott az ágyra.
– Minek ennyi fegyver, Dylan? Hisz a doki azt mondta,
nincsenek már mutánsok a körzetben – nézett rá aggódva a
lány.
– De hülye kretének mindig akadnak, akik a mi területünkre
tévednek – nézett rá az indián, és Stella rájött, hogy a férfinak
igaza van. Hiába sütött a nap hétágra, és hiába volt babakék az
ég, sosem lehetett tudni, melyik pillanatban történik valami,
amitől igencsak gyorsan beborulhat.
Dylan a fedélzetre sietett, eloldozta a kötelet és kivonta a
fővitorlát. A hajó komótosan megindult, méltóságteljesen
szelve a sötétkék hullámokat.
Stella a mosdóba ment, és megmosta az arcát. Eztán ivott
egy pohár vizet, leült az ágy szélére, és megvárta, amíg az
émelygése teljesen elmúlik.
Kibújt a papucsából, és Dylan után ballagott. Odafent
meglepődve látta, milyen messze vannak már a parttól, amikor
az indián bevonta a vitorlákat, és kidobta a horgonyt. A
hajókötél nyekeregve rándult egyet, majd a vitorlás lassan
megállt.
– Egy csobbanás? – nézett rá mosolyogva Dylan.
– Itt? A tó közepén?
– Hol máshol?
Stella gyanakodva nézett víz tükrén táncot járó napsugarakra.
– Baromi hidegnek néz ki!
– Megmelegítelek – nevetett a férfi. Levette a nadrágját, csak
egy fekete bokszert hagyott magán. Aztán Stellához lépett, és
lehúzta róla a ruháját. A lány bőre lehetetlenül fehérnek hatott a
napsütésben. Dylan gyönyörködve simította végig a vállát és a
hasát.
– Naptejet hoztál?
– Nem.
– Hát, az nem jó. Nagyon meg fogsz égni – hümmögött, és a
kabinba sietett, majd kisvártatva egy barna üveggel jelent meg.
– A felirat szerint kakaóvaj – nézegette a löttyöt Hobbs
kutyulmánya. – Gyere, bekenlek vele! – mondta, majd a
tenyerébe öntött a krémből.
Stella elé állt, de Dylan mégsem nyúlt hozzá.
– Most mi van? – kérdezte a lány.
– Nem akarom összekenni a szép fehér fürdőruha felsődet…
– nézett rá csibészes mosollyal Dylan. – Szerintem vedd le.
Magunkban vagyunk.
A lány ledobta a bikini felsőjét.
– Így megfelel?
Dylan azonban képtelen volt válaszolni. Stella dereka után
nyúlt, és szájon csókolta. A kezéről a krém a lány csípőjére
csörgött, majd ahogy az arcához nyúlt, a nyakára, és a hajába
kenődött.
Stella felkacagott.
– Miért nem öntöd rögtön a fejemre az egész üveggel?
– Jaj, bocs – nevetett Dylan is, és újabb adag krémet kent a
tenyerébe, ám ezúttal végigsimította a lány selymes testét
Egyenletesen bekente a hátát, a vállát, a nyakát, a mellét és a
hasát.
– Teljesen kész vagyok tőled… – nyögött fel. – Muszáj lesz
egy kicsit lehűtenem magam, különben nem sokat leszünk a
tóban… – mormogta, majd a hajó oldaláról felhúzott egy vödör
vizet és magára öntötte. – Ááá! Ez tényleg elég kemény! – azzal
újra megmerítette a vödröt, hogy a következő adag vizet
Stellára öntse.
– Ne csináld! Megáll tőle a szívem! – nézett rá a szőke lány
könyörögve, de az indián nem kímélte.
 – Nem, kincsem, akkor állna meg, ha egyből a vízbe ugranál.
Stella sikítozva próbált menekülni a rázúduló hideg víz elől, de
nem tudott, Dylan nem engedte.
– Most pedig ugrás! – mondta, és mielőtt Stella egyet
pisloghatott volna, becsobbantak a tó hűvös vizébe.
Stella feje felett összecsaptak a hullámok, a testét körülölelte
a hideg víz, és Dylan karja.
– Ez valami rémes – prüszkölt, ahogy az indián nyakába
csimpaszkodott, de ő csak nevetett.
– Dehogy az! Mindjárt megszokod! – mondta, és lassan
magával húzta. – Úszunk egyet?
– Én nem tudok úszni!
– Már hogy ne tudnál! – Dylan megfogta Stella csuklóját és
lassan elindultak. – Látod? Megy ez… Nem számít, mi van
alattad.
Stella elszántan úszott a férfi után, és diadalittas mámorban
vette tudomásul, hogy tényleg nem süllyed el.
Jócskán maguk mögött hagyták a hajót, amikor hátranézett.
– Úristen, Dylan, te a partra akarsz úszni velem?
– Nem, dehogy! – nevetett az indián. – Csak arra gondoltam,
nem árt, ha ráébredsz, mennyire könnyen megy ez neked…
– Könnyen? Hisz alig kapok levegőt!
– Gyere, visszaviszlek! Kapaszkodj a vállamba! – mondta az
indián, és elindult visszafelé. A lány teleszívta a tüdejét
levegővel, és könnyedén lebegett Dylan felett.
– Így azért sokkal szórakoztatóbb – kuncogott, majd köhögni
kezdett, ahogy félrenyelte a vizet.
– Ne dumálj úszás közben!
– Én dumálhatok… Nem én úszom!
Dylan erős karcsapásokkal haladt, Stella pedig tovább
locsogott.
– Tudod, a legjobban az rémít meg, ha belegondolok, vajon
mi lehet a tó mélyén…
– Iszap?
 Stella felkacagott, és ám ezúttal akkora adag vizet nyelt,
hogy köhögni kezdett, és elengedte Dylan nyakát, a férfi
azonaban átölelte a derekát.
– Ne szórakozz, Stella! A frászt hozod rám ezzel a hülye
köhögéssel!
– Azt hittem, te semmitől sem félsz! – köhécselt tovább a
lány, és a karját az indián nyaka köré fonta.
Dylan pillantása végigfutott Stella lepirult arcán.
– Hát… téged féltelek, de amúgy valóban nem sok dolog
zaklat fel.
– Nem kell féltened. Ha nem falnak fel a harcsák, kétszáz
évig fogok élni. Jedi leszek, mint a bátyám.
Az indián elnevette magát.
– Na, jó, kiviszlek innen, mert kezdesz begolyózni a naptól!
– Úgy látod?
– Úgy, bizony…
Kisvártatva elérték a hajót, ahol Dylan a létrához emelte a
lányt, majd maga is kimászott a vízből.
– Lemosom magamról ezt a ragacsot, jó? – kiáltott Stella a
férfi felé, majd eltűnt a kis fürdőszobában. Néhány perc múlva
egy törölközőbe bugyolálva jött elő. A bőre szappanillatú volt,
a hajából csöpögött a víz.
A ruhája felé nyúlt, de Dylan megfogta a kezét.
– Ne, kérlek, ne öltözz fel! – mondta halkan. – Amióta
nekem adtad magad, csak arra vágyom, hogy újra
szerelmeskedjünk!
Nem tudom, te mennyire szeretnéd, de ha rajtam múlik,
alkonyatig mást sem csinálunk…
Stella arcán szégyenlős mosoly futott át.
– Nagyon szeretném! – felelte, és átölelte Dylan nyakát. A
férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, és kicsomagolta a
törölközőből a lányt. Levette a nadrágját, majd az ágyra fektette
Stellát. A sötétkék lepedőn fekve még világosabbnak tűnt a lány
bőre, és Dylan arra gondolt, soha nő még nem izgatta fel
ennyire.
Óvatosan nyúlt hozzá, gyöngéden simogatta, és elégedetten
látta, hogy Stella megadón bújik hozzá. A lány mellét csókolta,
keze a combjai közé csúszott, Stella pedig felsóhajtott és
lehunyta a szemét. Dylan szája az övére tapadt, miközben a
keze bátrabban tört magának utat, egészen addig, amíg Stella
már kapkodva vette a levegőt és bőrén borzongás futott át az
élvezettől. Dylan fölébe kerekedett, ám a lány megfogta a
vállát.
– Ne, kérlek, várj még!… Szeretném, ha előbb megmutatnád,
hogy jó igazán neked – mondta égő tekintettel Stella, és Dylan
életében először zavarban volt.
– Bárhogy érsz is hozzám, iszonyú jó nekem – mondta rekedt
hangon, miközben a kezébe vette a lány arcát. – Ne kérd tőlem,
hogy ribancot csináljak belőled! Így is imádok veled
szeretkezni!
– Ha csak veled csinálom, nem ribancság, Dylan… Azt
szeretném, hogy velem legyen a legjobb neked – folytatta
halkan, majd lassan végigcsókolta a férfi testét, egészen addig,
amíg Dylan lehunyta a szemét, és végigdőlt az ágyon.
– Úristen, Stella! – nyögött fel. – Hagyd ezt abba… –
mondta, de minden izma megfeszült a lány forró ajkának
érintésétől.
Végül nagyot sóhajtott, és beletúrt a szőke fürtökbe, aztán
megfogta és egy darabig vezette a lány kezét. Hosszú percek
teltek el, és Stella elégedetten látta, hogy nagyon is jól használja
a frissen szerzett tudományát… A férfiról patakokban folyt a
víz, a szíve pedig úgy dörömbölt, mintha ki akarna ugrani a
helyéről. Bár Stella tapasztalatlan volt, úgy felkorbácsolta a
szenvedélyét, hogy úgy érezte, felrobban az ágyéka.
Lángoló arccal fogta meg a lány csuklóját, és magára húzta.
Felült és egyre csak simogatta az ölében ülő lányt, Stellán
pedig sürgető vágy söpört végig, hogy magában érezze a
szerelme testét. Nem kellett sokat várnia, mert a férfi fölébe
kerekedett, a csípőjét a combjai közé nyomta, és a
férfiasságával lassan eltöltötte az ágyékát. Stella felsóhajtott, a
teste megremegett.
– Ugye, nem okozok fájdalmat? – kérdezte halkan Dylan.
– Épp ellenkezőleg… Annyira élvezem, hogy attól félek,
elájulok – suttogta Stella, mire Dylan szájon csókolta, és lassan
megmozdult. A lány teste felvette a ritmusát, és átadta magát a
férfi ölelésének, ami egyre hevesebbé és hevesebbé vált, míg
Stella már zihált. Az arca kivörösödött, az ajka megduzzadt a
csókolózástól, és a kislábujjától a haja tövéig átjárta a gyönyör,
Dylan azonban szemmel láthatóan maratoni szeretkezést
tervezett, mert akkor sem engedte el a lányt, amikor érezte,
hogy a csúcsra ért. Felült, és az ölébe húzta a szerelmét, így
hatolt belé újra. Stella elfojtva felsikított, de Dylan érezte, hogy
nem a fájdalomtól, hanem az élvezettől reszket a teste.
Megtartotta a karjával, és egyre szenvedélyesebben csókolta,
miközben a magáévá tette. Stella finom bőre apró
verejtékcseppektől csillogott.
– Jól vagy? – kérdezte Dylan.
– Ennél jobban sohasem voltam még… – pihegte. Finom
bőre kivörösödött, s a testét mámoros bizsergés járta át.
Félájultan érezte, hogy Dylan az ágyra fekteti, és a karjába
veszi, úgy merül el újra benne. Ujjai erőtlenül simultak a férfi
karjára, miközben Dylan teste teljesen eggyé vált az övével, és
addig szerette, amíg Stella felsikoltott a gyönyörtől.
A szeretkezést követően egymás karjában feküdtek, de
egyikőjüknek sem akaródzott megmozdulni.
– Boldog vagyok veled… – mondta Dylan, miközben Stella
hasát cirógatta. – Azóta élek csak igazán, amióta az enyém
vagy.
– Én is ugyanezt érzem – suttogta a lány.
– Tudod, hányszor kívántam, hogy így legyen?
– Sokszor?
 – Nem tudod elképzelni… De a valóságban ezerszer jobb
veled lenni, mint az álmaimban.
– Mit álmodtál rólam?
Dylan Stella fölé könyökölt.
– Hogy úgy ölelsz, mint a szerelmedet, és hagyod, hogy
csókoljalak, szeresselek… De te sokkal finomabb, bújósabb és
érzékenyebb vagy az álmaimnál, és ez elvarázsol engem.
Odavagyok érted… Sosem gondoltam, hogy valaha valaki
mellett ilyen kerek lehet az életem.
Stella mosolyogva ölelte át a férfi nyakát. Hosszasan
beszélgettek még összebújva, és csak akkor kászálódtak ki az
ágyból, amikor mindkettejüknek megkordult a gyomra.
Stella magára kapta a fürdőruháját, és kivett a hűtőből két
doboz sört.
– Ebédre? – nyújtotta az indián felé.
– Jó lesz! – bólintott Dylan, és meghúzta a hideg italt. – No,
ez vérré vált. Nagyon éhes voltam.
– Én is – hümmögött a lány, bár neki nehezebben csúszott le
a kesernyés ital. – Nézd csak, találtam egy tonhalkonzervet is!
Olajos lében úszik. Bevállaljuk?
– Simán! De ha akarod, horgászhatunk is, és sütünk
magunknak paprikás lisztben forgatott halat.
– Inkább csobbanjunk egyet!
– Az utálatos hideg vízben?
– Ott – pillantott rá jókedvűen a lány. – Izzadt vagyok.
Jólesne…
– Hát, rajtam nem múlik – mondta Dylan. Felkelt, magára
húzta a nadrágját, majd az ágy szélére ült, és elvette a felé
nyújtott villát. – Hmm… tonhal, olajjal és sörrel, ez igen –
mondta lehunyt szemmel. – Mi aztán tudunk élni!
Stella felkacagott.
– Szerintem egész jó – nyammogott elégedetten. – Ha elég
sört iszol hozzá, nem érződik a hal íze.
 Dylan is felnevetett, és megcirógatta a lány arcát. – Bírom
benned, hogy ilyen vagy, Stella!
– Milyen?
– Napsütéses. Melletted nem lehet unatkozni. És másra
figyelni… No, akkor csobbanunk?
– Igen! – felelte Stella, és a kezét Dylanéba csúsztatta. A
fedélzetre mentek, összenéztek, és a vízbe ugrottak. A
körülöttük összezáródó hullámok már nem voltak olyan
hűvösek, mint délelőtt, és a lány nem félt többé az ismeretlen
víz közelségétől. Lágyan simult a férfi karjába, és lehunyta a
szemét, amikor Dylan megcsókolta.
– Az idők végezetéig el tudnék így lenni veled… – sóhajtott
fel az indián.
– Tonhalon és sörön élve?
– Ha ezen múlna, gondolkodás nélkül.
– De, hisz otthon is együtt lehetünk! – ölelte át Stella a férfi
nyakát.
– Hát, nem egészen így – nézett rá az aranyló szempár. –
Önző vagyok, Stella. Ki akarlak sajátítani… – csókolta meg a
lány pisze orrát. – És állandóan szerelmeskedni akarok veled…
Stella elmosolyodott.
– Megfőlünk a kabinban.
– És a fedélzeten?
– Megláthatnak.
– A sasok?
– A sasok nagyon pletykásak…
– Lelövöm őket.
A lány kuncogott.
– Inkább ne! A tiéd vagyok, ott, ahol csak akarod…
A délután eztán gyorsan elszállt. Dylan és Stella hol
úszkáltak, hol szerelmeskedtek, közben pedig összebújva
beszélgettek és söröztek. Az indián a lányra adta a pólóját és a
fejére húzta Hobbs doki szalmakalapját, de Stella fehér bőrét
így is jócskán megkapta a nap.
 – Nem fáj a fejed? – kérdezte Dylan, és betakarta a lány
csupasz combját a törölközőjével. – Nagyon lepirultál.
– Hát, ez velem gyakran megesik… De van otthon
rózsakrémem, a doki személyesen nekem készítette. Majd
bekenem magam.
– Legközelebb a hegyekbe megyünk, jó? Félek, estére olyan
leszel, mint egy főtt rák – sóhajtott fel Dylan, de Stella csak
nevetett.
– Olyan finom?
– Olyan vörös. Hogy fogsz akkor hozzám bújni?
– Gondolom, fogvacogva.
– Én is ettől félek… – hümmögött Dylan, majd felkelt, és
kivonta a vitorlát. – Gyere, hazaviszlek! Így lesz egy kis időnk
összekészülni az esti bulira, és enni egy keveset, mielőtt éhen
veszünk.
A hajó komótosan a parthoz úszott, ők pedig kikötöttek,
majd motorra szálltak, és a hegyi úton át hazarobogtak.
Amikor megérkeztek, a birtokon már nagy volt a sürgés-
forgás. A kertben fáklyák égtek, az asztalok a kerti pavilonban
feldíszítve várakoztak, a fák között kihúzott izzósorokon kövér
lampionok himbálóztak a langyos szellőben.
Alkonyodott, így egyre-másra szállingóztak az emberek az
ünnepségre.
A vadászok a teraszon ücsörögtek, és jókedvűen integettek
Dylan és Stella felé, amikor elgurultak előttük az öreg Harleyn.
– Az utolsó pillanatban érkeztünk – mondta Dylan, és
lesegítette Stellát a motorról. – Te jó Ég! – nézett a lányra. –
Világít a szemed, annyira piros vagy… Gyere gyorsan,
bekenlek azzal a krémmel! Vagy nem is. Elviszlek inkább
Hobbshoz!
– Jaj, ne aggódj már, Dylan! Én a vízparton mindig így
járok… Menj csak, és készülj össze, addig rendbe szedem
magam! Nem kell a dokit őrjíteni!
Az indián felsóhajtott.
 – A fenébe, Stella… Nem szeretem, ha valami bajod van!
– Nyugi, nincs bajom! Ez csak most ilyen riasztó, majd
szépen elmúlik.
Mindketten a szobájukba ballagtak. Dylan lezuhanyzott,
átöltözött, majd ígéretéhez hűen csatlakozott a vadászokhoz,
Stella pedig fürdés után tetőtől talpig bekente magát Hobbs
doki csodakrémével. A bőre lángolt, és borzasztó érzékeny volt,
ám a krém idővel lehűtötte és lassacskán elmulasztotta az égő
érzést.
Stella mosolyogva fordult meg a tükör előtt. Korábban sosem
napozott, épp a fehérsége miatt, ám most jókedvűen látta, hogy
a bőre szép, egyenletes, barackszínű. A tartós manipurai rúzs
hibátlanul csillogott a száján, és a szeméről sem kopott le a
szürke festék.
Stella életében először elégedett volt. Amióta kimondhatta
hogy Dylan a kedvese, ízig-vérig nőnek érezte magát, holott
korábban sokat viaskodott önmagával és a kisebbségi-
komplexusával. A Dylan karjában töltött forró szeretkezések, és
a férfi lángoló szerelme azonban eloszlatta a kételyeit, és a
lelkében lüktető sötétséget napról napra egyre több fény
ragyogta be.
Stella boldog volt, és végtelenül szerelmes.
Hosszú, vállnélküli fehér ruhát vett fel, amelynek a
szoknyarésze térdtől lefelé fokozatosan kékké vált, és egy fehér
papucsot húzott hozzá. A homlokába hulló tincseket a tarkójára
tűzte, a többit szépen kifésülte. Még egy kis krémet kent a
karjára és a vállára, és amikor a bőre beszívta a kenőcsöt, útnak
indult.
 Beavatás
(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 18-19.)

Odalent már javában állt a bál. A kastély népe a kerti

pavilonban beszélgetett, míg mások a lampionok alatt táncoltak
az alkalmi színpadon zenélő együttes vérpezsdítő dalaira.
A kastélyhoz vezető földút egy részén izzó parázs vöröslött,
közvetlenül mögötte széles vizesárok húzódott. A parázs két
oldalán a vadászok álltak, és hangos rikkantásokkal biztatták
egymást, hogy átkeljenek a vörös szőnyegen.
– Én jövök! – mondta Mason. Levette a bakancsát, ledobta
az ingét, és vigyorogva a parázshoz lépett.
Mia a szája elé tette a kezét.
– Jézusom… Nem kéne még egy kicsit várni, amíg kicsit
kihűl az a parázs?
Liam és Dylan felröhögtek.
 – Nem, bébi, ennek a parázsnak épp ilyennek kell lennie! –
mondta Liam, és megfogta Mia kezét. – De nem éget meg,
érted? Hidd már el, nem engedném, hogy végigmenj rajta, ha
azt gondolnám, bajod eshet!
– Mégis ott van a végén az a vizesárok… És ahogy látom,
mindenki belelép…
– Mert az is a rítus része. De te is láthatod, hogy senki sem
égett meg eddig!
– Eddig? Kösz, Liam, most megnyugtattál! – mondta Mia, és
alaposan meghúzta a borospoharát.
– Kicsim, ha beiszol, lassabban fogsz az út végére érni! –
mondta Liam. Lerúgta a bakancsát, és Mason után eredt, de
még visszakiáltott a lányhoz. – Gyere, átviszlek!
Mia azonban megrázta a fejét.
– Kösz, nem!
A tömeg kántálni kezdte a nevét, és Mia felsóhajtott.
– Ne félj a tűzön járástól! – szólította meg egy Kendra nevű
vadászlány, aki látta, milyen nehezen szánja rá magát Mia,
hogy részese legyen a beavatási szertartásnak. – A tűz az éltető
energia az élet kezdete óta. Ha erőt veszel magadon, a parázson
átkelve magad mögött hagyod a félelmeidet…
Erősen kell összpontosítanod, és akkor nem ég meg a talpad!
Mia sápadtan hallgatta, és egyre inkább elment a kedve az
egésztől, noha Liam és Mason a szeme előtt sétáltak végig az
izzó parázson.
Abban a pillanatban Stella tűnt fel a lépcsőn, és hozzájuk
sietett Dylan mellé akart ülni, ám amikor odaért, az indián az
ölébe húzta.
– Lélegzetelállító vagy! – súgta a fülébe, és belecsókolt a
lány puha vállába. – Nem fáj már a bőröd?
– Nem. Mondtam, hogy a doki csodakréme segíteni fog.
– Szép színed lett… – simította végig Dylan a karját. – Most
már majdnem olyan barna vagy, mint én.
 Stella felkacagott. Dylan bőre sötétbarna volt az övéhez
képest, a tetoválásoktól pedig szinte feketének hatott.
– Aha, hát… gyakorlatilag világítok melletted.
– És ne tudd meg, hogy nekem ez mennyire bejön… –
mormogta Dylan és szájon csókolta a lányt.
Russel eközben Miát győzködte.
– Ne görcsölj már annyira! Ez egyszerű fizika. A forró
parázs atomjai gyorsan mozognak, míg a bőrödé lassan. A bőr
hővezető képessége rossz, a parázs pedig egyenetlen. Nem éget
meg, érted? Simán végigmehetsz rajta! Olyan érzés lesz, mintha
forró betonon gyalogolnál, amit megsütött a nap. Mind
végigmentünk már rajta.
– Akkor most miért nem mész rajta végig?
– Mert unom, és lusta vagyok levenni a bakancsomat De
hidd el, nem veszélyes!
– Akkor miért nem ment végig egy nő sem rajta?
– Mert beszariak – sóhajtott fel Russel, és a húgához fordult.
– Stella, a kedvemért végigmennél rajta?
– Nem! – mordult fel Dylan.
– Ne gyötörd ezzel a baromsággal!
– És ez a hátrahagyott-félelem-duma meg az összpontosítás?
– kérdezte szorongva Mia.
– Ostoba női locsogás – vonta meg a vállát Russel. – Kendra
egy idióta. Nonstop ezt a hülye spirituális dumát nyomja,
agyzsibbasztó némber. A fizika az fizika, és pont. Menj, és
nyűgözd le őket!
– Gyerünk, Mia, már mindenki csak rád vár! – lépett hozzá
vigyorogva Mason, majd kisvártatva Liam is megjelent.
– Átmegyek veled, bébi, ne félj! – nyúlt a lány keze felé, de
Mia csak gubbasztott a pohara mellett, miközben a parázsló út
két oldalán álló vadászok kántálni kezdték a nevét.
Stella, látva a barátnője visszakozását, kibontakozott az
indián karjából, és odament Miához. Lerúgta a papucsát, majd
összefogta és a combjáig felhúzta a szoknyáját.
 – Gyere, menjünk együtt! – nyúlt Mia keze felé. – Nem lesz
semmi baj! Átkelünk a parázson, aztán jól seggbe rúgjuk a
vadásztársaidat, hogy ilyen hülye, bunkó játékot találtak ki
neked!
Dylan és Liam egymásra néztek, és elvigyorodtak.
Mia nagyot sóhajtott. Kibújt a papucsából. Rövid, fekete
ruha volt rajta, ami épp csak a combjáig ért, így nem kellett
attól tartania, hogy megpörkölődik. Megfogta Stella kezét, és a
parázsló úthoz sétált. A tömeg elhallgatott, mindenki kíváncsian
nézte a két lányt.
Liam, Dylan, Mason és Russel az út túloldalára álltak, és Mia
meg mert volna rá esküdni, hogy ugrásra készen figyelik őket.
A parázs olyan hőt árasztott, hogy Mia az arcán érezte a
melegét.
A rohadt életbe… – dünnyögött magában, és arra gondolt,
mindenki elmehet az anyjába az összpontosításával.
Mia félt, ezt le sem tagadhatta volna.
– Russelnek igaza van – súgta felé a szőke lány. – Ez csak
fizika! Gyere, nyűgözzük le a sok hülyét! – mondta
mosolyogva, és Miával együtt megindult a vörösen csillogó
parázson.
Az út tényleg nem égetett, bár Mia érezte, mennyire forró itt-
ott egy pillanatra a parázs. A talpa mégsem pörkölődött meg,
legalábbis nem érezte, hogy a bőrébe mart volna a tűz.
Egy… kettő… három… – számolta a lépéseit, miközben
Liamre nézett, és látta, hogy a férfi büszkén mosolyog rá.
Négy… Öt… Úristen, a parázson járok?!
Hat… hét… nyolc… – motyogta magában, és egyre szorította
Stella kezét.
– Mindjárt vége! – kacsintott rá a szőke lány.
Kilenc… tíz… és a vizesárokban álltak!
A vadászok torkuk szakadtából ordítottak, és füttyszóval
ünnepelték a két lányt.
Mia meghatódva ölelte át Stellát.
 – Köszönöm! Nélküled szó szerint beégtem volna… Stella
felnevetett.
– Ugyan, nincs mit! De ezek után kutya kötelességed
lenyomni ezeket!
– Lenyomni? – nézett rá meglepődve Mia.
– Aha. Mert most, hogy hivatalosan is vadász lettél,
indulhatsz a versenyen. A fődíj nagyon szép. Szerintem Emily
odalenne tőle.
– Mi az?
– Egy aranyszarvas. Nagyjából tenyér nagyságú, és persze,
nem igazi aranyból készült, de őrült jól mutat. Szerezd meg
neki!
Liamék helyeslően bólogattak.
– De hogy nyerhetném meg? – nézett rájuk Mia. – Hisz ti
mind sokkal ügyesebbek vagytok nálam.
Mason elvigyorodott.
– Ezen a versenyen csak a gólyák vesznek részt, Mia. Kábé
tizenketten vagytok. Tíz fiú, két lány.
– Simán lenyomod őket, Mia! – ölelte át Liam a derekát, és
megcsókolta a homlokát. – Toronymagasan jobb vagy náluk!
– Segítünk! – tette hozzá Dylan. – Szerintem is menni fog!
– De mi a feladat?
– Célba kell találni. Puskával, íjjal, késsel, és végül
akadályfutás…
– De már megittam vagy két pohár bort! – tiltakozott Mia,
ám addigra Emily és Ria mama is odaértek.
– Hallottuk, hogy mindjárt kezdődik a verseny! – mondták. –
Mia, nyerd meg azt az aranyszarvast!
Liam maga felé fordította Mia arcát, és finoman megcsókolta
az ajkát.
– Bébi, te fogod a legjobban imádni ezt az egészet, hidd el
nekem! Baromi ügyes vagy! Biztos vagyok benne, hogy
megnyered!
– És ha nem?
 – Nézz rájuk… Csupa lelkes amatőr. De benned valódi tűz
lobog. Te egy nagyon különleges lány vagy, Mia, vedd már
észre!
A világoskék szempár csalódottan nézett rá.
– Másra számítottál? – cirógatta meg a lány lángoló arcát.
– Szerinted?
Felvettem a legszebb ruhámat, hogy elkápráztassalak, erre
mehetek a pusztába célba lőni és késeket hajigálni.
Liam felnevetett.
– Kicsim, teljesen kész vagyok tőled… Hát nem érzed? –
Megfogta a lány kezét, és a csupasz mellkasára tette.
Mia érintésétől megborzongott a bőre.
– Látod? Épp csak, hogy nem áll meg tőled a szívem.
A lány elmosolyodott, Liam pedig szájon csókolta. Ajka
szenvedélyesen tapadt az övére, miközben mindkét karjával
átölelte.
– Mia, imádlak téged – sóhajtott fel, és magához szorította a
lányt. – Ha nem akarod végigcsinálni ezt a versenyt, nem
fogom erőltetni. Lelépjünk? – fogta a kezébe az arcát, és
megsimogatta a haját.
– Miért, már nem hiszel annyira bennem?
– Már hogyne hinnék! – hördült fel a férfi. – Csak látom,
mennyire fázol tőle, és nem akarok erőszakoskodni. Én siker-
orientált vagyok, de megértem, ha neked nem számít az az
aranyszarvas…
Mia elmosolyodott.
– Liam, te szándékosan nyomod nekem ezt a dumát!
A férfi felnevetett, és a karjába kapta Miát.
– Hát persze, hogy direkt nyomom! Kicsim, tarold le őket,
kérlek! Olyan észvesztően szexi vagy, és annyira jó! Mutasd
meg nekik, ki is vagy valójában!
– Mit művelsz te velem… – nevetett vele a lány is, majd
bólintott. – Oké, megmutatom!
 A vadászok közben csapatokba rendeződtek. Minden ifjú
versenyzőt barátok kísértek, és jó tanácsokkal látták el őket,
amíg a rétre értek.
A mező közepén egymástól kellő távolságra tizenkét,
fáklyákkal kivilágított céltábla állt, felettük magasan digitális
kijelző.
A versenyzők a kezükbe vették a puskáikat.
– Fogd az enyémet! – nyújtotta Mia felé Liam a saját
fegyverét, és megsimogatta az arcát. – Ne kapkodj! Van időd!
Csak akkor tüzelj, ha csukott szemmel is a tábla közepét
látod! – azzal hátralépett.
Az első vadász tüzelt, majd a második következett. A
kijelzők közepes eredményeket mutattak, csupán egy-egy
erősebb versenytárs tűnt fel a színen.
Mia önbizalma nőttön-nőtt. Tudta, ha sikerül koncentrálnia,
sokkal jobb lesz, mint a többiek. A kijelzők tévesztést jelző zöld
fényei egyre inkább megerősítették abban, hogy nyernie kell.
Seung mester szavai jutottak eszébe.

„Abban a pillanatban, amikor elutasítasz minden segítséget,

szabad vagy“

Mia pedig megértette, mit jelentenek ezek a szavak.

Felemelte a puskát, és célzott. A lélegzete egészen lelassult, s
amikor lehunyta a fél szemét, a célkeresztben élesen
kirajzolódott előtte a tábla közepe. Az ujja mozdulatlanul pihent
a ravaszon, amíg úgy érezte, a bőre eggyé válik a hűvös acéllal.
Csak egy sóhajtás hallatszott, amikor meghúzta a ravaszt, és a
morajló tömeg elcsendesedett. A golyó egyenesen a tábla
közepébe csapódott. Mia újra felemelte a puskát, célzott és
tüzelt, s a golyó az előbbit követve hajszálpontosan ugyanoda
csapódott, ahogy a többiek is.
 Mia azonban nem hallotta maga körül az ujjongást, és nem
látta az őt ünneplő arcokat, csak a táblát nézte, amelynek a
közepében jókora lyuk feketéllett.
– Toronymagasan lenyomtad őket! – ölelte magához Liam,
és büszkén szorította magához a lányt. – Tudtam! Tudtam, hogy
te vagy a legjobb!
A táblákat időközben kicserélték, és minden vadász kezébe
íjat adtak. Mia már nem aggódott annyira. Otthon, Manipurában
ugyanis több íja is volt, még ha megkapta is érte a magáét, de
rendszeresen lőtt az erdőben titokban felállított céltáblákra.
A kinti íj azonban jóval feszesebb és keményebb volt, mint
amit korábban próbált, így nyugtalanul forgatta a kezében.
Dylan azonnal látta, hogy Mia hite megingott, ezért mögé
lépett, és a lány kezét megfogva megmutatta, hogy fogja és
feszítse meg az íjat. Amíg Miára került a sor, egyre csak
magyarázott, majd megfogta Mia könyökét, kissé megemelte,
aztán hátrébb lépett, és várt.
A lány nyílvesszője egyenesen a tábla közepébe fúródott,
ahogy a továbbiak is, szinte egymásba érve.
A tömeg ismét Miát ünnepelte, ő pedig rájött, Liamnek igaza
volt. A vére hevesen száguldott, a gyomra remegett az
izgalomtól, és ráébredt, hogy mindennél jobban élvezi ezt a
kihívást!
Ismét lecserélték a táblákat, ám ezúttal közelebb álltak
hozzájuk a vadászok. Megkezdődött a késdobálás, ám a tompa
puffanásokból ítélve senki nem volt túl jó benne.
Miának eszébe jutottak Liam szavai. A férfi még akkor
tanította meg a tőrök használatára, amikor az a különös álma
volt a konyhában rátámadó nőkről. Liam fáradhatatlanul
gyötörte, amíg Mia kései újra és újra eltalálták az ajtófélfára
rajzolt piros X-et, és bár akkor a lány haszontalan
időpocsékolásnak látta az egészet, hamar bebizonyosodott,
hogy a férfinak volt igaza.
 Most, a réten ácsorogva arra gondolt, hogy bár Liam néha
hajmeresztőnek tűnő dolgokba rángatja, mellette egyetlen
egyszer sem volt pánikrohama, amióta újra találkoztak
Manipurában Liam borzasztó magabiztosságot és erőt
sugárzott, ami Miára is átragadt, nem beszélve a nőiességéről,
ami valósággal kivirágzott a férfi mellett. Mert Liam figyelt rá,
talán néha túlságosan is, és Miát boldoggá tette ez a szerelem.
Töprengéseiből a versenybíró hangja zökkentette ki.
– Gondolj valami szemét alakra, akinek szívesen a szívébe
mártanád a késedet – mondta vigyorogva –, és biztos célba
találsz!
Mia aurájában fekete foltok jelentek meg, és Liam
összehúzta a szemöldökét.
Vajon kire gondolhat?
Mia megfogta, és elhajította az első kést, majd sorra a többit,
és egytől-egyig a táblába dobta őket.
A tömeg elhallgatott. Mindenki elképedve nézte a célkereszt
közepéből kiálló pengéket.
– Hát, nem szeretnék az ellenséged lenni… – hümmögte a
férfi, mire újra kitört az ováció, a tömeg a lány nevét kántálta.
– Nagyon jól állsz! – ölelték át a barátai, és Mia mosolyogva
nézett rájuk. Le sem tagadhatta volna, mennyire elkapta a
versenyláz, amiről korábban azt sem tudta, hogy létezik.
– Nyertesnek születtél, Mia! – állt meg előtte Liam,
miközben a kezében megcsillant a tőre. – Most már elhiszed?
– Kapizsgálom – felelte mosolyogva a lány. – De mit akarsz
azzal a pengével?
– Szabaddá teszem a gyönyörű combodat… – felelte a férfi,
és felhasította a lány ruháját a két oldalán, egészen a csípőjéig.
– Úgyis letéptem volna rólad… – kacsintott rá, majd Mia
füléhez hajolt. – A jobb lábad erősebb. Minden akadálynál azzal
lépj előre! A célszalag mögött várlak!
A lány meghatódva ölelte át a férfit.
– Köszönöm, Liam.
 – Ugyan, mit?
– Hogy ennyire hiszel bennem. És odafigyelsz rám.
Liam elmosolyodott.
– Ó, Mia. Te vagy életem szerelme. Még jó, hogy
odafigyelek rád!
Eközben a rendezők felállították az utolsó versenyszámhoz
szánt akadályokat. Egy hatszáz méteres pályát jelöltek ki, öt
lángoló, térd magasságban elhelyezett léccel. Mia vére sebesen
száguldott. Most már mindenáron meg akarta nyerni a versenyt.
Le akarta nyűgözni Liamet, Emilyt és a barátait.
A verseny utolsó száma volt ez, a birtok teljes lakossága ott
tolongott.
Meg kell nyernem! – mondogatta magában Mia.
Megnyerem. Sőt, már megnyertem, csak ki kell várnom, hogy az
idő utolérjen… – szuggerálta magát, majd amikor a
startpisztoly eldördült, meglódult.
Mezítláb futott, és úgy érezte, a lendülettől szinte nem is éri a
lába a földet. Úgy érezte, repül, és amikor elérte az első
akadályt, olyan könnyedén ugrottá át, akár egy kecses fekete
párduc. Sötét haja mögötte lobogott, és egyre könnyebbnek
érezte magát. Nem látta a lehagyott vadásztársakat, csak az
újabb akadályt, ami felett légiesen süvített át, ahogy a soron
következők felett.
A távolság közte és a többiek között nőttön-nőtt, és Mia
érezte, hogy a testét elárasztja a győzelmi mámor semmihez
sem fogható érzése.
Liam a tömeg élén állt talpig feketében, és mosolyogva
nézte, ahogy a lány elsöprő fölénnyel szakítja át a célszalagot.
– Tudtam, hogy megcsinálod! – ordított fel boldogan, majd a
karjába kapta, és azt sem tudta, hogy ölelje az apró győztest. –
Látod? Mondtam, hogy te vagy a legjobb! Mindenkit lemostál a
pályáról! Elmondhatatlanul büszke vagyok rád!
Mia zihálva ölelte át a nyakát.
– Köszönöm…
 – Magadnak köszönd! Nagy voltál ma!
– Nem, Liam. Mindent neked köszönhetek! – nézett rá a
futástól kivörösödött arccal. – Mielőtt megismertelek, elveszett
ember voltam. Csak sodródtam az árral, és évről évre
elkeseredetten szembesültem azzal, milyen értelmetlen az
életem. Melletted valahogy kezdenek a helyükre kerülni a
dolgok… És bár meglehet, elkárhozik a lelkem, amiért el
akarom pusztítani a világunkon basáskodó szemétládákat, soha
nem éreztem még magam ennyire elevennek.
– Mia, én is tudom, hogy olykor nem a legmegfelelőbbek az
eszközeink – sóhajtott fel Liam –, de magad is láthattad már, a
falon túli világban a szép szó semmit sem ér…
Közben köréjük sereglettek a többiek is, és mindenki
megölelte Miát, a lány pedig boldogan fogadta a szeretetteljes
gratulációkat.
– Most viszont futás átöltözni! – nézett rá Liam. –
Nemsokára kezdődik az eredményhirdetés, és aztán a vacsora. –
Veled menjek?
– Nem, köszönöm! – nevette el magát Mia. – Félő, hogy
akkor sosem érnék vissza.
– Hát, ezt éppenséggel jól látod – mormogta a férfi, és
vigyorogva nézett a főépület felé szaladó lány után.
– Őrült jól nyomta ma Mia… – hümmögött Mason
elismerően. – Ti tényleg végig tudtátok, hogy így fog
szerepelni?
– Én sejtettem – bólintott az indián. – Mia nagyon
fegyelmezetten bánik a fegyverekkel, és kellő alázattal lát neki
minden feladatnak. E kettő pedig jó párosítás.
– Mégis retteg a megmérettetéstől… – tette hozzá
elgondolkodva Liam.
– Miért ne rettegne? Az apja egész életében ütötte-verte… –
kezdett bele Dylan, de aztán Stellára nézve gyorsan elharapta a
mondat végét, és másképp folytatta. – Mia önbizalma, bár
felépülőben van, még könnyen összeomlik. Vigyáznod kell rá!
 – Úgy érted, nem jó ötlet magunkkal vinni a vadászatokra?
– Nem. Mia vadásznak született, ez nem kérdés. De nagyon
labilis még, és ez veszélyes lehet bizonyos helyzetekben.
– Manipurában?
– Ott, bizony.
Liam felsóhajtott.
– Talbotra gondolsz?
– És Grahamre. Ne hidd, hogy szó nélkül lenyelik, hogy az
öcséd és Mia hülyét csináltak belőlük… Félek, veszélyben van
az egész birtok, Liam. Ha ezek egyszer megneszelik, hogy ők
idekint vannak, mi pedig túléltük a mészárlást, te is tudod, hogy
utánunk jönnek, és kő kövön nem marad…
Liam az indián mellett ácsorgó Stellára pillantott.
– Megtennéd, hogy Mia után mész? Hátha elkél neki egy kis
segítség!
Stella bólintott, és a főépület felé sietett, Dylan és Liam
pedig a pavilonhoz sétáltak, és leültek egy pálinkákkal teli
kupicáig megrakott asztalhoz.
Dylan felsóhajtott.
– Bocs, nem kellett volna előtte mondanom.
– Ugyan, Dylan! A hallgatásunkból Stella előbb levenné,
hogy baj van… Jobban van egyébként, ugye?
Az indián elmosolyodott.
– Határozottan.
– Utálnál, ha megkérdezném, hogy lefeküdtél-e vele? Dylan
elvigyorodott.
– De hisz ezzel megkérdezted… Amúgy igen.
Liam egyhajtásra megitta az elé tett kupica pálinkát, majd
elővett egy doboz cigit, és rágyújtott egy szálra.
– Neked meg honnan van ilyesmid? – kérdezte meglepetten
Dylan.
– A nagyanyád adta – vigyorodott el Liam. – Nehéz
pillanatokra tartogattam.
Az indián felröhögött.
 – És ez most az?
– Viccelsz? A kishúgom szerelmi életéről beszélgetek a
legjobb barátommal. Szerinted hogy érzem magam?
– Mit akarsz tudni, Liam?
Liam nagyot szívott a cigarettából, majd elgondolkodva
nézte a szájából a csillagos ég felé szálló füstfelhőt.
– Hogy elég lesz-e neked Stella. Mert vágom, hogy most jól
elvagytok, de ő annyira más, mint az eddigi nőid. Pamela egy
szemét ribanc, de abban igaza volt, hogy eddig tényleg minden
nőd sötét hajú volt, és kifejezetten szajha tempót nyomtak. A
húgom nagyon nem ilyen.
– Liam, ismersz. Soha nem voltam még szerelmes. Stelláért
az életemet is odaadnám, és ezt a legkomolyabban mondom!
– Oké – hümmögött Liam, és Dylan felé nyújtotta a dobozt. –
Rágyújtasz?
– Aha. Attól tartottál, hogy az ágyban nem lesz elég nekem?
– Igen.
– Miért neked nem elég Mia? Nem te voltál az első az
életében?
– De, én voltam. Viszont Miának nem volt rossz élménye…
érted? Senki nem erőszakolta meg. Attól féltem, Stella sosem
heveri ki azt a szemétládát, és nem lesz képes úgy élni, úgy
szerelmeskedni, mint más, normális nők.
– Hát, ezen a problémán már túllendültünk… – mosolyodott
el Dylan –, és jobban imádom őt, mint valaha.
– Akkor jó – dörmögte Liam, és vállon veregette a barátját. –
Bocs, hogy ezzel gyötörtelek, Dylan!
– Semmi gond. Már az öcséd is lefutotta a maga körét.
– Ne már! Russ is ezzel szekírozott?
– Aha. Nem fért a fejébe, hogy – idézem – „a túlfűtött,
trampli kurvák után mihez kezdek majd az ő finom lelkű, édes
kishúgával”.
Liam hahotázott.
– Látod, nem csak engem zaklatott ez a dolog.
 – De Liam, Mia előtt te is ugyanezekkel a csajokkal bújtál
ágyba, ahogy Mason és Russel is. Miért olyan nehéz elhinnetek,
hogy elég volt belőlük?
– Csak féltjük Stellát, ennyi az egész. Miért, te sosem
aggódtál Kristen miatt?
– Hát, az én húgom nagyon más, mint Stella – rázta meg a
fejét Dylan. – Kristen szarba sem veszi a pasikat. Akivel akar
lefekszik, aztán elegánsan távozik, mint aki jól végezte a dolgát.
Ha apám tudná, mit művel, már felakasztotta volna magát.
Liam felröhögött.
– Bob semmit sem sejt az egészből?
– Nem. Én is csak onnan tudom, hogy a kidobott pasik
hozzám járnak sírni… Rémesek. Kristen pedig csak még jobban
lenézi őket.
– Nem volt még szerelmes?
– Nem. De még csak huszonkét éves. Bármi megtörténhet.
Szerintem bejön neki az öcséd.
– Aha, már Mason is mondta. De az öcsi nem normális.
– Kristen sem az.
– Nem valók egymáshoz.
– Szerintem sem.
Közben a lépcsőn Stelláék tűntek fel. Mián ujjatlan, barna
hasított bőr ruha volt, ami a combjáig ért, a derekán vastag
bőröv.
Liam felnyögött.
– Honnan szednek ezek elő ilyen ruhákat?
– Szerinted? Amióta itt van a nagyi, sportot űz belőle, hogy
ezek ketten úgy nézzenek ki, hogy a birtokon élő összes férfi a
taknyán csússzon utánuk…
– Na, mikor lesz már vacsora? – vetődött Russel is az
asztalhoz, és Masonnal egyből legurítottak egy-egy pálinkát.
Kristen, Peter és a többiek is csatlakoztak, miközben Stella és
Mia is közéjük telepedtek.
 – Éhen pusztulok – mormogta Mason. – Lökjétek már ide azt
a grissinis tálat! – szólt az asztal végén ülőknek, akik egy
csokornyi ropogtatnivalót adogattak felé.
Közben Donald Blaekwood, a vadászok főparancsnoka
dobogóra lépett, és kihirdette az eredményeket. A harmadik
helyet Peter kapta, a másodikat egy Dan nevű srác, az első díjért
pedig Miát szólították.
Mia izgatottan sietett Liam nagybátyja elé, és kezet fogott a
férfival, majd megölelte Dylan apját, Bob Forestet, aki egy
csillogó aranyszarvas szobrocskát nyomott a kezébe. Mia
megköszönte a díjat, és az asztalhoz sietett.
A vacsorát végre felszolgálták, és mindenki jókedvűen
lakmározott a jócskán megpakolt fatálakról. Sült húsok, sajtok,
grillezett zöldségek és hasábburgonya illatozott előttük,
harsogóan friss salátalevelekre pakolva. A korsókban
aranyszínű sör gyöngyözött, a kupicákban pálinka illatozott.
– Mind nagyon büszkék vagyunk rád! – mondta Russel, majd
megemelte a poharát. – Miára!
A vadászok egytől-egyig koccintottak a lánnyal, aki a vele
szemben ülő Emilyre kacsintott, és a kezébe nyomta a szarvast.
– No, látod, végül megszereztük a csodaszarvast! Szeretném,
ha mostantól te vigyáznál rá!
A kislány ámulva nyúlt a csillogó szobrocska után, és maga
elé tette. Mia némán nézte a húgát, és arra gondolt, mennyi
szomorúság lehet Emily szívében a szülei miatt. Mert bár Julia
nem volt a legjobb nevelőszülő, a kislánynak mégiscsak az
édesanyja volt, és Mia el sem tudta képzelni, hogy hagyhatta
magára a hatéves gyermekét. Aztán a nevelőapjára gondolt, és
arra, milyen véresen jött fel aznap Liam a garázsból…
Pontosan tudta, hogy az apjának hitt férfi teteme még akkor
is a házban volt, amikor felgyújtották, és az emlékektől
végigfutott a hátán a hideg. Némán meredt maga elé, és csak fél
füllel hallotta, hogy közben Russel az új találmányáról
magyaráz.
 – Más ásványokkal már kipróbáltam, és a műszerek szerint
őrületes az ereje. Akár ötvenszeresére is felerősíti az adott kő
rezgését. Ha tehát az a labradorit valóban olyan különleges,
ahogy Mia gondolja, meglehet, új csodafegyvert találtunk fel a
dögök ellen.
– Sima labradorittal már próbáltad? – kérdezte Liam.
– Igen.
– És?
– A mérési eredmények szerint más tartományba került a
vizsgált növények rezgésszintje.
– Mi van? – nézett rá Mason.
– Az aurát a Dimenzióváltás óta érzékeljük – magyarázta
Russel. – Az energiaviharokat követően megváltozott az
élőlények rezgésszintje. Pontosabban megemelkedett, ezért több
dolgot érzékelünk már, mint azelőtt. Eddig világos?
– Világos.
– A labradorit különleges ásvány. Úgy kell elképzelnetek,
mint egy… mint egy hősugárzót, csak ez a kő nem meleget
sugároz, hanem energiát. És ez az energia olyan erős, hogy a
meglévő rezgésszintet elnyomja.
– Hogyhogy elnyomja? – kérdezte Mia.
– Csökkenti.
– Mennyire?
– Az attól függ. Egy bizonyos tartomány alatt a vizsgált
növények elpusztultak. A rágcsálók is.
– Akkor ez az emberekre is veszélyes lehet, nem? – kérdezte
összevont szemöldökkel Liam.
– Nem, mert magamon is kipróbáltam, és még élek –
vigyorogott el Russel.
– Öcsi, te teljesen meghülyültél? – hördült fel Liam. – Hogy
kísérletezhetsz magadon?
– Miért, kin kellett volna kísérleteznem?
– Mit tudom én! – csattant fel a bátyja. – Tyúkokon vagy
kecskéken! Megőrülök tőled, Russel!
 – Jaj, Liam, ne dühöngj már! – csitította az öccse. – Ezek
hétköznapi ásványok. Az emberek ékszerként viselik őket.
Tudtam, hogy nem lesz semmi bajom. A testem lényegesen
többet visel el, mint egy paprikapalánta.
Liam azonban bosszúsan hallgatta.
– Szóval, ha megszerezzük azt a különleges labradoritot –
folytatta Russel –, és valóban olyan nagy az ereje, mint
reméljük, az új chipbe szerelve olyan fegyvert állíthatunk elő,
amivel kipusztíthatjuk a mutánsokat.
– Mert a mutánsoknak alacsony a rezgésszintje? – kérdezte
Liam.
– Hát, azt nem tudom, csak remélem… – vonta meg a vállát
Russel. – Ki kell próbálnom rajtuk. Utána okosabb leszek.
– Hát, öcsi, ez remek ötlet! Szóval kiállsz a kis medáloddal
az erdőbe, és megvárod, hogy köréd gyűljenek a mutánsok,
majd amikor a lábadhoz dörgölőzve dorombolni kezdenek,
megnyomod a bűvös zöld gombot?
Russel nem törődött a bátyja gúnyolódásával. Elgondolkodva
bámulta az asztallapot, majd lassan Liamre emelte a szemét.
– Igen, Liam. Pontosan így képzeltem el. De mivel engem
két perc alatt széttépnének a dögök, szükségem lesz rátok.
– Hát, ez egyre jobb – hümmögött Dylan. – Ugyanakkor
megoldható. Beetetjük a dögöket, és lesből figyeljük őket.
Russel kipróbálja a szerkezetet. Ha működik, nincs teendőnk.
Ha nem, kilőjük a mutánsokat.
– És ha minket is lenulláz ez a cucc? – kérdezte Mason. – Ha
nem csak a mutánsokat öli meg?
– Nyugi, előtte majd kipróbálom magamon! – felelte Russel.
– Öcsi! – nézett rá haragosan a bátyja. – Ne idegelj már
ezzel!
– Oké, akkor majd valami állaton próbálom ki, jó?
– Lekötelezel.
 – Na jó – mondta Dylan. – Tegyük fel, hogy megtaláljuk a
labradoritot, és működik az új chip. A mutánsok megdöglenek
az erdőben. És utána? Elvisszük a szerkezetedet a laborba?
– Nem – rázta meg a fejét Russel. – Ez még csak egy
halovány teória, de ha tényleg működik ez a szerkezet, fel kell
vinnie valamelyikünknek a hét megalopoliszt összekötő
zarándokútra.
– Hol van ilyen út? – kérdezte Kristen.
– A felhők felett…
Az asztalnál mindenki elhallgatott.
– Az út közepe valahol Manipura és Anahata között lehet.
Van ott egy viking rúnakő, amely a legendák szerint az
istenekhez viszi a kívánságainkat.
– Ennek mi értelme van? – kérdezte Mason.
– Az a kő olyan, mint egy rádióállomás. Átvitt értelemben,
persze – magyarázta Russel. – Átveszi az emberektől érkező
energiát, és felerősítve szétszórja a világban. Tehát több hetes,
küzdelmes zarándoklattal odaér valaki, aki mondjuk a beteg
rokona gyógyulása miatt indult útnak, és a kő elé térdelve, a
szíve minden szeretetével azt kívánja, hogy a szeretett rokon
gyógyuljon meg. A kő megsokszorozza az ima gyógyító erejét,
és szétszórja a világban, így nem csak arra hat, akinek küldték,
hanem minden betegre. Értitek? Ebben rejlik ennek a
zarándokútnak, és a rúnakőnek a nagyszerűsége.
– És ezen keresztül akarod elpusztítani a mutánsokat? –
kérdezte Liam.
– Pontosan!
– És honnan tudjuk, hogy a szerkezeted nem bántja majd a
gyerekeket, a betegeket vagy az öregeket?
– A babák magas rezgésszinttel születnek, a gyerekekkel
sincs gond. Az öregek és a betegek kérdésesek. Sokuknak
nagyon alacsony a rezgésszintje – sóhajtott fel Russel. – Erre
most nem tudok felelni. Dolgoznom kell még a chipen.
 – Nem lehet kijelölni valamilyen módon egy tól-ig
tartományt? – nézett rá elgondolkodva Dylan. – Hiszen, ha
tudjuk, hogy az embereknél mi a legalacsonyabb rezgésszint-
határ, és hol kezdődik a mutánsoké, viszonylag gyorsan
megoldódna ez a kérdés.
– És mi van a növényekkel meg az állatokkal? – vágott
közbe Stella. – Ha a kísérleted alatt kipusztultak a palántáid,
akkor mi lesz az erdőkkel és a bennük lakó élőlényekkel?
– Oké, oké, igazatok van! – tette fel a kezét Russel. –
Mondtam, hogy még kísérleti stádiumban van a dolog. Ezek
mind jogos kérdések, de nem tudom még rájuk a választ. És
igen, Dylan, ez lenne a megoldás, amit mondasz, de fogalmam
sincs, milyen rezgésszintje lehet a mutánsoknak. Meg kéne
vizsgálnom egyet, hogy tudjam.
– Akkor kapsz egyet… – mormogta Liam, mire az indián
bólintott.
– Benne vagyok!
A vadászok kezében megállt a korsó. Eddig is meglehetősen
feszült volt a hangulat, de mostanra a légy pisszenését sem
lehetett hallani.
– Befognátok nekem egy dögöt? – kérdezte Russel.
Liam és Dylan egymásra néztek.
– Igen.
– Szerintem ez egy nagyon hülye ötlet – dörmögött Mason. –
Mégis, hogy gondoltátok ezt?
– A főbejárathoz csaljuk őket a szomszéd körzetből – mondta
Liam –, és csapdát állítunk. Egy dögbe kábító lövedéket lövünk,
a többit megöljük. A kiütött dögöt ketrecbe zárjuk.
– Mégis, milyen ketrec bír ki egy ilyen bivalyerős szörnyet?
– hüledezett Kristen.
– Nem kell ketrec! – rázta meg a fejét Dylan. – A dögöt a
gödörben hagyjuk, amíg Russel megvizsgálja, és kipróbálja
rajta a chipet, aztán megöljük.
– És hogy tartod a gödörben?
 – Liammel és Masonnal hegesztünk egy csapóajtót –
magyarázta az indián. – Acélból. A gödör fölé helyezzük, és
növényekkel álcázzuk. A dög beleesik a súlyánál fogva, de a
csapóajtó csak lefelé nyílik. A mutáns ostoba, nem tudja
odalentről kinyitni. Nem fog tudni kiszabadulni.
– Ez jónak tűnik – hümmögött Russel. – És ha túl sok dög
jön át a csalira?
– Akkor sok dolgunk lesz a következő napokban.
– De előbb meg kell szerezni a követ, nem? – kérdezte
Kristen. – Tudjuk, hol van? – Manipurában. Egy hét múlva lesz
egy hatalmas kiállítás, ahol bemutatják az ókori kultúrákat. A
sumér éra külön csarnokot kap. Oda kell mennünk.
– Hányunknak?
– Minél többen megyünk, annál nagyobb az esély, hogy
megtaláljuk. Ki vállalja?
A vadászok közül néhányan felemelték a kezüket.
– Dylan, Liam, Mia, Kristen, Mason és én… – számolta
össze Russel.
– Akkor hatan vagyunk egy hetvenezer négyzetméteres
csarnokra. A kiállítás egy hétig tart. Ennyi időnk van, hogy
rájöjjünk, melyik királynőt keressük, és pontosan melyik
ékszerébe rejtették a követ. Ha ez megvan, el kell lopnunk a
labradoritot, és kicserélni egy másikra, nehogy gond legyen.
Utána hazajövünk, gödörbe lökünk egy dögöt, és ha működik a
kő és jók a tesztek, irány a zarándokút… Egy hetünk van
összekészülni!
– Hát, akkor ma még mulassunk! – hümmögött Mason, és
mindenkinek teletöltötte a poharát. Az ifjabb vadászok
szétszéledtek, a többiek azonban elgondolkodva ültek az italaik
felett Mia és Stella felálltak az asztal mellől, és eltűntek a
tömegben, míg a férfiak tovább beszélgettek.
– Stellát nem akarod elhozni? – kérdezte Liam az indiántól.
– De, gondolkodom rajta. Tetszene neki egy ilyen kiállítás.
 – Az aurablokkoló eltávolítása viszont kevésbé tetszene neki
– hümmögött Russel, majd a többiek meglepett ábrázatát látva
elvigyorodott. – Könnyebben fogtok a bunkók között mozogni,
ha magatok is aurásokká váltok. Holnap ki kell szedetnünk
belőletek a blokkolót a dokival!
– Öcsi, a mi auránk elég gáz lehet – mondta Liam.
– Hát, ezért készítettem a karkötőket – felelte Russel. – Hat
darab van, és pont hatan vagyunk. Stellát nem vágjuk meg.
Majd azt mondjuk, nekünk dolgozik. Asszisztensként. Egy
kinti lehet közöttünk. Ruhákat találunk a bérelt pecóban. Sima
ügy lesz!
– Legyen igazad, tesó! – sóhajtott fel az indián, amikor a
szeme megakadt a két lányon, akik egy gurulós zsúrkocsin
hatalmas, gyertyákkal feldíszített tortát toltak egyenesen az
asztaluk felé.
– Isten éltessen sokáig! – mondta Mia, és Dylan kezébe
nyomott egy csomagot, majd Stella is átölelte, aztán sorra az
összes barátja. Mire mind felköszöntötték, Dylan előtt kisebb
kupacban álltak az ajándékok.
– Srácok… köszönöm szépen! – mondta meghatódva. –
Nagyon kedvesek vagytok! És ez a gyönyörű torta… Csajok,
csak nem ti sütöttétek nekem? – közelebb lépett a méteres,
hófehér mázzal borított csokitortához, és felnevetett. A torta
tetején ugyanis a huszonnyolc gyertya a birtok határait
formázta, középen a kastéllyal és egy tucatnyi kecses
marcipánfenyővel. A fák között marcipánvadászok és különös,
torz formájú cukorragacsok csillogtak.
– Mik ezek a plecsnik? Nagyon… eredeti a formájuk –
kérdezte nevetve, mire a lányok egymásra néztek.
– Hát a mutánsok! Nem látod? Vér is van körülöttük.
Valójában málnaszörp.
A vadászok felröhögtek.
– El vagyok ragadtatva… – mondta az ünnepelt. – Akkor, ha
nem bánjátok, egy mutánssal kezdek – azzal a kezébe vette az
egyik marcipángalacsint, és megkóstolta. – Mmm… ezért
érdemes volt dolgozni! Köszönöm szépen!
– Dobj nekem is egy szörnyet! – nyúlt felé Mason.
– Nekem is egy mutánst! – jelentkezett Liam is.
– Nekem egy vadászt – kuncogott Kristen, mire Dylan
megrázta a fejét.
– Hihetetlen vagy!
Mia felszeletelte a tortát, és mindannyian elégedetten ették az
édes piskótát, miközben a szomszédos asztalokhoz gurították a
zsúrkocsit, hogy mások is megkóstolhassák a süteményt.
– No, lássuk, mit kaptál! – mondta teli szájjal Mason, mire
Dylan sorra kibontotta az ajándékait.
– Manipurai jedi tőr… – mormogta –, Mia, ez biztos tőled
van, igaz? Szivar, pia, fehér póló, szürke póló, kék pulcsi,
kockás ing, farmer. Hé, mi bajotok van? Miért kaptam ennyi
ruhát?
– Mert mindig feketében jársz.
Dylan elnevette magát.
– Gyerekek, nagyon köszönöm! Imádlak titeket!
– Mi is, Dylan! – mondták a barátai, és még egyszer
megölelték az indiánt.
A zene időközben hangosabbá vált, az emberek a lampionok
alatt táncoltak, úgy ordították az együttes tagjaival együtt a
kedvenc nótáikat. A vadászok szétszéledtek a parkban, mások a
teraszon pálinkáztak és a kastély körüli utacskákon sétáltak.
Dylan az apja mellett ült egy padon, és szivarozott. Le sem
vette a szemét a tömegben forgó, fehér ruhás, szőke lányról,
akit hol a két bátyja, hol Mason, hol pedig a többi vadász
pörgetett meg.
– Miért nem táncolsz vele sosem? – kérdezte Bob.
– Talán, mert utálok táncolni.
Dylan apja felnevetett, és ettől a szeme csíkká keskenyedett.
Nagyon hasonlított ilyenkor a fiára, noha alacsonyabb volt
nála, és a haja is csak a válláig ért.
 Ő és Donald Blackwood volt az első két vadász a birtokon,
akik megépítették a birtokot körülvevő kerítést, és kialakították
a körzet védelmi rendszerét. Dylan bálványozta az apját, de
sosem mondta neki. Mégsem akart vele Stelláról társalogni,
mert meggyőződése volt, hogy Bob azt akarná, idősebb,
lehetőleg indián származású lányt válasszon. Nem ők voltak
ugyanis az egyetlen indián család a birtokon, de Dylant hidegen
hagyták a velük együtt élő, rézbőrű szépségek, amióta Stella
igazi nővé érett.
– Nem túl fiatal hozzád? – kérdezte Bob, mire Dylan
felsóhajtott. Az apja kérdése nem érte váratlanul.
– Anyámnak ennyi idősen már gyereke volt… – felelte
komoran. – Mi bajod van vele, apa?
– Hát az, hogy Stella egy porcelánbaba. És ha összetöröd, a
két bátyja meg a nagybátyja haragjával kell majd
szembenézned. A családjaink közötti több évtizedes barátságot
veszélyezteted ezzel a kapcsolattal, fiam!
– De miért veszélyeztetném? Eszem ágában sincs összetörni
őt!
– Mindketten tudjuk, hogy nem vagy a hűség mintaképe…
– Jaj, hagyjál már ezzel, apa!
– Hagynálak én, de te ilyen lehetetlen helyzetet teremtettél!
Ha valami gond lesz, hogy fogunk velük együtt élni a birtokon?
Nem ülünk majd egy asztalhoz? Nem köszönünk majd
egymásnak? Mit akarsz? Hogy végignézzem, ahogy Liamék
felkoncolnak?
Dylan nehezen jött ki a sodrából, de az apjának ezúttal
sikerült felbosszantania.
– Váltsunk témát, jó?
– Majd, ha megoldottuk.
– Apa, én nem értelek téged! Mit akarsz, mondd?
– Légy férfi, Dylan! Amíg megteheted, vess véget ennek az
egésznek!
– Te meg miről beszélsz?
 – Szakíts Stellával!
A lüktető zene abban a pillanatban elhallgatott, és Bob utolsó
szavai visszhangzottak a hirtelen beállt csendben. Mindketten
tudták, hogy Stella meghallotta.
Az együttes azonban tovább zenélt, és úgy tűnt, senki nem
figyelt fel a padon ülők hangos beszédére. Senki, csak Stella. –
Kösz, apa! – mormogta Dylan, és elindult a lány felé, ám ahogy
a táncolók közé ért, Stella eltűnt a forgatagban. – A fenébe… –
szitkozódott, és a gyomra táján kellemetlen nyomást érzett.
Nem kevés pálinkát és sört ivott, de jól tudta, ezúttal nem az ital
ütött ekkorát.
Résnyire húzott szemmel pásztázta a tömeget, de nem látta
Stellát. Elindult a kertben, és végigjárta a félhomályba
burkolózó padokat.
– Sajnálom, Dylan! – hallotta az apja hangját a háta mögött.
– Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni! Nem akartam
megbántani Stellát!
– Hát, most már eső után köpönyeg!
Együtt folytatták az útjukat, eredménytelenül. Végigjárták az
épületet, és felmentek a lány szobájába, hátha ott találják, de
Stella nem volt sehol.
– Ez nagyon rosszul jött ki… – nyögött fel Bob, és Dylanre
nézett. – Hová mehetett?
– Ha tudnám, már megtaláltam volna!
– Menjünk vissza a kertbe, hátha azóta ő is visszatért a
többiekhez!
Benéztek a konyhába is, eredménytelenül. Dylan komoran
sietett végig a lépcsősoron a kerti pavilon felé, amikor nagyot
dobbant a szíve. A faragott hintaágy két szélén Hobbs doki és
Donald Blackwood pipázott, közöttük elnyúlva, egy kockás
inggel betakarva Stella feküdt, szemmel láthatóan mély álomba
szenderedve.
 – Már mindenhol kerestünk! – térdelt Dylan a lányhoz, de
Stella nem ébredt fel a hangjára. – Mióta van veletek, Donald
bácsi?
– Talán húsz perce. Lehuppant mellénk, kiitta a pálinkánkat,
és csendben hallgatta Hobbs ócska horgászkalandjait, aztán
kidőlt – felelte pöfékelve az öreg Blackwood. – Magunk közt
szólva én is majdnem elaludtam, olyan unalmas volt.
Hobbs doki felröhögött.
– Hogy te milyen bunkó vagy, Donald! Bezzeg a te idióta
motorszerelésed az izgalmas, mi?
Dylan felsóhajtott.
– Mennyit ivott?
– Nem sokat, csak két kupicányit, ami előttünk volt. De miért
olyan fontos ez?
– Aggódom miatta. Miért ájult így be?
– Mert hajnali három van, fiam – ásított Hobbs doki. – Nincs
semmi baja, ne aggódj! Mindannyian sokat ittunk. A társaság
java már aludni tért. Felvinnéd a szobájába? Nehogy megfázzon
idekint!
– Persze! Azért jöttem – mormogta Dylan, és óvatosan a
karjába vette Stellát. – Mondott valamit, amikor idejött?
– Csak, hogy sokat táncolt, és szomjas.
Dylan és az apja egymásra néztek.
– Jó éjt, doki! Jó éjt, Donald bácsi! Ne maradjatok kint
reggelig! – biccentett feléjük Dylan, majd Stellával a szobája
felé vette az irányt.
– Fiam, ne haragudj rám, kérlek! – fogta meg az apja a
karját.
Dylan megállt, és megrázta a fejét.

– Nem haragszom.
– Hát akkor?
– Nem egészen így képzeltem el az éjszakát… És a holnap
reggelt sem.
 – Sajnálom, Dylan!
– Hát még én…
Az indián a saját ágyába vitte Stellát. Levette róla a ruháját,
betakarta és mellébújt. Sokáig nem tudott elaludni. Az apja
szavain rágódott, aztán azon, vajon mi játszódhatott le a lány
lelkében.
Amikor végre álomba szenderedett, a dögökről álmodott, és
a manipurai kiállításról, ahol a tömegben elveszítette Stellát.
Arra ébredt, hogy hajnalodik, és hideg verejték csorog végig
a halántékán, de percekbe telt, mire felfogta, hogy az egész csak
egy rémálom volt, és a lány ott alszik a karjában.
 Fénycsóvák
(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 19.)

A Hobbs-birtok lakóinak többsége másnap sokáig aludt

Tudták, este a buli folytatódik, ezért senki sem igyekezett
korábban felkelni. Lustán csoszogó léptek hangja
visszhangzotta folyosón, a konyhán megkezdődött a sürgés-
forgás, hogy az ünnep második estéjére minden kész legyen.
Dylan kimerült volt, átaludta a napot öt óra is elmúlt, mire
felébredt. Rosszkedvűen látta, hogy Stella nincs mellette, csak
az illatát érezte a paplanján. Feltápászkodott, és a fürdőszobába
ment. Lezuhanyzott, tiszta ruhát húzott, majd átsétált Stella
szobájába, de üresen találta.
Biztos volt benne, hogy a lány lelkét alaposan felkavarták az
előző éjjel történtek, és minél hamarabb szerette volna
megnyugtatni, hogy esze ágában sincs vele szakítani.
 Ugyanakkor pontosan tudta, mennyire rosszul eshetett
Stellának, hogy Bob, akit kiskora óta ismert és szeretett, nem
akarta az ő oldalán látni…
Az étkezőbe ment, és Liamék mellé ült a bárpulthoz.
– Kávét? – kérdezte Russel, és az indián felé tolt egy bögrét.
– Vagy sört?
– Az előbbit! – felelte, és a pultra könyökölt. Még mindig
zsongott a feje, és egyre azon rágódott, mi lehet Stellával.
– Rosszul vagy? – kérdezte egy lágy hang, és Dylan egy
hűvös tenyér érintését érezte a karján.
– Dakota? – nézett meglepetten az indián nőre.
– Apád mondta, hogy tegnap igencsak felöntöttetek a garatra
– folytatta kedvesen a nő, és a vadászok elé tett egy üvegcsét. –
Anyám gyógynövényes tablettái, kifejezetten másnaposság
ellen. Hamar helyrehoz titeket. Egy szemet vegyetek be belőle!
– Köszönjük! – vigyorodott el Mason, és azonnal lenyelt egy
tablettát, majd ráivott egy bögrényi teát. – Valósággal habzott a
gyomrom. Ez sosem jöhetett volna jobbkor!
– Kedves vagy, köszönjük! – mondta Dylan is, de ahogy
hátranézett az étkezőben kávézó apjára, Liam látta, milyen
haragosan villan a szeme.
– Ha van kedvetek, csatlakozhatnátok hozzánk! – folytatta
Dakota, és a teraszra mutatott, ahol egy tucatnyi huszonéves
lány teázott, Dylan azonban megrázta a fejét.
– Sajnálom, még nagyon sok dolgunk van ma. Meg úgy,
egyáltalán…
Dakota megfordult, hogy elmenjen, de Dylan még utána
szólt.
– Átadnál egy üzenetet az apámnak?
– Hogyne! – fordult meg készségesen a nő.
Dylan áthajolt a pulton, kivett egy tollat és egy papírfecnit,
majd lendületes kézírással rövid üzenetet rótt rá.
 „Ha nem állítod le magad, én leszek az, akivel
úgy kell a birtokon élned, hogy nem ülök veled
többé egy asztalhoz, és nem köszönök neked!
Dylan”

A lány kezébe nyomta a cetlit, és elmosolyodott.

– Köszönöm, Dakota!
– Mi volt ez az egész? – nézett rá Liam szúrós szemmel,
miután magukban maradtak. – Mi ez a boksz, amit apáddal
nyomsz? Mi bajod van vele?
Dylan felsóhajtott, és a barátjára nézett.
– Tegnap azt mondta, szakítsak Stellával, amíg lehet, mert ha
egyszer összetöröm őt, a családjaink között örökre megromlik a
több évtizede fennálló baráti kapcsolat. Épp akkor elhalkult a
zene, és Stella meghallotta az egészet.
– Hát, ez kurva jó…
– Az.
– Összevesztetek?
– Nem. Stella elrohant előlem, és mire megtaláltam, már a
nagybátyád és a doki ölében aludt a hintában. Megitta a
pálinkájukat. Felvittem magamhoz, de fel sem ébredt, reggel
pedig már nem volt mellettem. Találkoztál vele?
Liam bólintott.
– Aha. Miával és Emilyvel horgászni mentek. Tudod,
Maxnek akarnak halat fogni. Az öcsivel összeraktuk nekik a
horgászcuccot, aztán jöttünk reggelizni.
– És nem mondott neked semmit?
– Nem – sóhajtott fel Liam. – De neked sem fog…
– Miért?
– Mert a Pamelás eset után azt mondtam neki, semmiért se
balhézzon veled, mert nem bírod a feszkót.
– Király.
– Hát, ez van, barátom. Nem akartam, hogy veszekedjetek.
– Stella nem veszekedett volna velem.
 – Persze, hogy nem. Csak csendben összeomlik, aztán ha
nem figyelünk rá, még kap egy-két nagyobb pofont az élettől,
és Ruby után ugrik a kibaszott szakadékba.
Dylan vonásai megkeményedtek.
– Ne mondj ilyeneket, Liam!
– Jó, bocs. Én is aggódom miatta. Nem bírom, hogy így
magában tartja a bánatát. Sokkal jobb lenne, ha tombolna és
ordítana, mert akkor legalább tudnám, mit gondol.
– Mit gondolna? – sóhajtott fel Dylan. – Nyilván azt hiszi,
hogy apám parancsára ma kiadom az útját, de legalábbis
elgondolkodom rajta. Pedig mi sem áll messzebb a valóságtól.
Előbb húzok be apámnak, ha még egyszer bekavar.
– Ez a Dakota amúgy helyes csaj… – hümmögött Liam, mire
Dylan nyakon vágta.
– Rohadtul nem vagy vicces, Liam!
Hobbs doki lépett melléjük, és a pultra tette a teáscsészéjét.
– Köszönöm, kedveseim, nagyon finom volt! – mondta a
konyhalányoknak, majd a vadászok felé fordult. – Fiúk,
nemsokára alkonyodik. Russellel azt beszéltük meg, hogy ha
magatokhoz tértetek, kiszedem belőletek az aurablokkolót.
Most van egy szabad órácskám, szóval gyertek, essünk túl
rajta, rendben?
– Rendben! – bólintottak Liamék, majd Mason és Kristen
felé intettek, és követték az idős orvost a kórházi részleg felé.
– Mennyire gáz? Nagyon fáj? – kérdezte Mason Russeltől.
– Nagyon. Be fogsz pisálni.
A szőke vadász felröhögött.
– Kösz, Russ! Mindig tudtam, hogy empatikus csávó vagy!
– Ugyan, fiúk! – szólt hátra a doki. – Mia feleakkora, mint ti,
mégis, meg sem nyikkant, miközben Russel kivette a hátából a
blokkolót. Tessék róla példát venni!
– Hallottad! – vigyorgott Russel Masonre, és megvonta a
vállát. – Ha akarod, leütlek előtte, hogy ne fájjon!
 – No, itt is volnánk! – mondta Hobbs doki kissé lihegve, és a
rendelőbe lépve a fogasra akasztotta a kardigánját.
Aztán a gyógyszeres szekrényhez lépett, elővette a szükséges
felszerelést, és gumikesztyűt húzott. – No, csapjunk a lovak
közé, gyermekeim! Kristen, leszel az első?
Az indiánlány szó nélkül húzta le a pólóját. Fekete melltartó
és bőrnadrág volt rajta, és Russel most látta csak, hogy a lány
mindkét oldalán vörös rózsák futnak végig a vállától a
csípőjéig, és itt-ott a hasára és a hátára is átkanyarodnak a félig
kinyílt virágok.
– Ez a tetkó eddig is rajtad volt? – kérdezte Kristentől.
– Igen, Russel, így születtem – felelte a lány hátra sem nézve
mire mindannyian felröhögtek.
– Hát, ezt eddig frankón nem vettem észre – hümmögött
tovább a férfi, mire Kristen elmosolyodott.
– Lehet, nem mindig a monitorodat kéne bámulnod, és akkor
észrevennéd… Tetszik?
– Határozottan. Félmeztelenül kéne járnod.
Liam és Dylan egymásra néztek.
– Na jó! – sóhajtott fel Dylan. – Nekem még egy csomó
dolgom van. Doki, lehetnék inkább én az első?
– Nyugi, fiam, mindjárt te is sorra kerülsz!
Kristen eközben előre húzta a haját, Hobbs doki pedig
fertőtlenítette a bőrét, és megvágta a hátát.
– Sajnálom, ez kellemetlen lesz – mormogta az orvos, és a
sebbe nyúlt.
Kristen fogai összekoccantak a fájdalomtól. Már nem
mosolygott.
– Most vegyél egy mély levegőt! – mondta Hobbs. –
Elfordítom a gombot, a blokkoló pedig magától elereszti a
gerincedet. Nagyjából egy, legfeljebb két percig tart. Légy erős!
– Segítsek? – kérdezte Russel, aki pontosan tudta, milyen
fájdalmas lesz a beavatkozás, a doki pedig bólintott.
 – Igen. Fogd meg a kezét! – aztán a lányhoz fordult. – Nem
akarsz inkább leülni?
– Nem – felelte Kristen, de hallatszott a hangján, mennyire
feszült.
A doki elfordította a gombot, a parányi szerkezet pedig
megmozdult. Kristen idegpályájába égető fájdalom hasított. Az
ajkát összeharapta kínjában, és azt hitte, összeesik.
Russel átölelte a derekát, a lány teste mégis reszketett, és
amikor a blokkoló visszahúzta a csápjait, felnyüszített a
fájdalomtól. A hátán patakokban folyt a víz, és forogni kezdett
vele a világ.
– Hé, Kristen, nyugi! – szorította magához Russel. –
Mindjárt vége lesz!
A huszonkét éves Kristen Forest azonban rá nem jellemző
módon elsírta magát. A kezével hátrakapott, hogy kitépje a
lapockája közé maró szerkezetet, de Dylan megfogta mindkét
csuklóját.
– Ne csináld ezt, Kristen! – mondta szelíden. – Mindjárt
teljesen kint van!
A lány azonban képtelen volt válaszolni. Russel ingébe
nyomta az arcát, és úgy zokogott, mint egy gyerek.
– A picsába! – mordult fel Mason. – Miért nem csináltok már
valamit?
– Mert nem lehet – sóhajtott fel a doki. –
Gerincérzéstelenítést pedig nem fogtok kapni egy kétperces
beavatkozás miatt.
A lány sebéből a következő pillanatban előbukkant a
blokkoló, és Kristen remegése alábbhagyott. A doki csipesszel
egy üvegedénybe dobta a szerkezetet, majd fertőtlenítette a
vágást, és lefújta a szövetregeneráló habbal, amit Miáéktól
kapott. Mire mindennel végzett, Kristen körül szépséges,
ibolyaszínű aura ragyogott fel, de ő észre sem vette.
Dylan és Russel elengedték a lányt, a doki pedig a székre
mutatott.
 – Sajnálom, Kristen! Ülj le egy picit, amíg jobban leszel!
– Nem akarok – nézett rá a lány a könnyein át, majd felkapta
a pólóját, és kiviharzott a szobából.
– Utána menjek? – kérdezte Russel.
– Nem – rázta meg a fejét Dylan. – Nincs semmi baja, csak
dühös, amiért gyengének láttátok.
– Ez nem gyengeség, gyerekek! – nézett rájuk a doki a
szemüvege felett. – Ez sajnos ennyire fáj. – No, gyere, Dylan!
Mutasd a hátad!
– Húú, hát ez egy kész freskó – hümmögött az indián
felsőtestét beborító tetoválásokat látva, de gyorsan
fertőtlenítette, és megvágta a bőrét. – Kezdhetjük? – nézett
Dylanre.
– Igen!
A doki elfordította a gombot, Dylan tüdejéből pedig kiszaladt
a levegő. Liam és Mason látták, hogy minden izma megfeszül a
fájdalomtól, és a halántékáról patakokban folyik a víz, de nem
szólalt meg. A száját összeszorította, a karjait maga előtt
összefonta, és csak állt, egész testében reszketve.
– Frankón becsinálok… – mondta halkan Mason. – Nekem
kellett volna az elsőnek lennem.
A második blokkoló is a petricsészében landolt, és Dylan
körül lilás-bíbor aura ragyogott fel, a szíve körül rózsaszín,
ragyogó csillagokkal.
– Húúú – nézett végig rajta Liam. – Ez valami… embertelen
szép! Még a fekete foltok is – nyúlt az indián válla
magasságában kirajzolódó szürke fénycsóva felé, de nem tudott
hozzáérni.
– Vedd ezt fel! – nyújtott felé Russel egy azuritos karkötőt,
és elégedetten látta, hogy amint Dylan magára húzta az ezüst
ékszert, az aurája egyenletesen hullámzott körülötte.
– Megvárnál? – nézett Liam a barátjára, miközben a doki elé
állt, hogy megszabaduljon a blokkolójától.
 – Persze! – bólintott az indián, és az ablakpárkányra
telepedett.
Hobbs megvágta Liam hátát, és elforgatta a gombot, majd az
órájára nézett.
Liam teste megfeszült, a fogai összecsikordultak.
– A kurva életbe! – sziszegett. – Ez valami iszonyat!
Russel megfogta a karját.
– Hozzak borogatást a fejedre? – kérdezte vigyorogva.
– Jaj, öcsi, ne most húzzál, mert beverek egyet! – nyögött fel
Liam. A többiekhez hasonlóan ömlött róla a víz, és minden
izma reszketett. – Muszáj lesz ma valakit összevernem… Ne te
legyél az!
– Mindjárt vége, fiam! – hümmögött a doki. – Húsz
másodperc!
Az idő végre lejárt, és a harmadik blokkoló is kint volt. Liam
körül abban a pillanatban mélykék aura ragyogott fel, amely a
szélein halványkék árnyalatban játszott, míg a mélyebb
rétegekben óceánkek volt. A szívcsakrája körül mályvaszínű
fények ragyogtak.
– Hmm… – biccentett elismerően Dylan. – Mondtam, hogy
kék lehet az aurád.
– Miért, mit jelent a kék szín?
– Igazságérzetet, komolyságot, becsületességet… a mélyebb
tónusok bizonyos értelemben a magányt. Szerencsére abból alig
van már benned.
– És a tied? Ez a bíbor-lila?
– Intuíció, gyakorlatiasság, spiritualitás.
– És Kristené?
– Optimizmus, barátságosság, családszeretet.
Nehéz megmondani, mert az aura színe nem állandó, és a
rétegek is összemosódnak. Az összképet kell nézni.
– És a fekete foltokat – nyújtott a bátyja felé Russel egy
karkötőt. – igyekeztem csuklópántosra venni a formát, hogy ne
legyen csajos – magyarázta, és elégedetten látta, hogy amint
Liam felveszi az azuritos chippel ellátott ékszert, az auráját
elcsúfító fekete foltok eltűnnek a fényéből.
Hobbs bekente Liam hátát a habbal, majd Masonhöz fordult,
és fertőtlenítette a bőrét.
– Én már most kivagyok… – rándult össze Mason, amikor
Hobbs megvágta a szikével, és amikor a blokkoló megmozdult
a sebében, felnyögött. – A mocskos kurva anyját! Hát, én ebbe
belepusztulok!
Liam odalépett hozzá, és megfogta a vállát.
– Nyugi, Mason, ne a fájdalomra koncentrálj, jó? Este
bulizunk, erre gondolj, rendben?
– Jó – nyögött fel a szőke vadász, de romjaiban volt.
– Mind kibírtuk, neked is menni fog! – nézett a szemébe. –
Mindjárt vége!
– Addigra elpatkolok, Liam…
– Dehogy patkolsz!
– Tíz másodperc… – szólt közbe a doki, majd Mason
fellélegzett.
– Hú – nyögött fel –, rettenetes volt! – Ám amint meglátta a
körülötte feltűnő narancsszínű aurát, elvigyorodott. – Ááá, ez
nagyon szép! Az én színem mit jelent, Dylan?
– Bátorságot, jókedvet – felelte az indián. – És hogy
javíthatatlan nőcsábász vagy!
Mason felröhögött.
– Ja, persze.
– Te is vegyél fel egyet! – nyújtott felé Russel egy
karperecet, bár Mason aurájában alig voltak fekete foltok. –
Manipurában még jól jöhet.
– Kristennek is adtál? – kérdezte Mason.
– Igen. Miának meg még korábban, szóval mind a hatunknál
van.
– És Stellával mi lesz? Tegnap azt mondtátok, ő is jön
velünk.
Dylan és Liam összenéztek.
 – Azt gondoltuk, ő jöhet úgy, ahogy van. Nem akarjuk ezzel
a blokkoló-kiszedéssel gyötörni – mondta Liam.
Hobbs doki azonban közbeszólt.
– Fiam, tudom, hogy ez szörnyen fájdalmas, és mind
megszenvedtetek, de csak két perc az egész. Ennyit Stella is
kibírna. Nem tartom jó ötletnek, hogy míg ti, hatan manipurai
polgárokként lesztek odabent, ő le sem tagadhatja majd, hogy
kintről származik.
Dylan felsóhajtott.
– Akkor legalább halasszuk el néhány nappal jó? Majd
megbeszélem vele!
– Rendben! — bólintott Hobbs. – De ne halogassátok,
nehogy aztán kapkodás legyen a vége!
– Nem lesz! – mondták a vadászok, majd megölelték az idős
orvost. – Köszönjük, doki!
– Nagyon szívesen! Ha hazajöttetek, visszakapjátok a
blokkolókat! Addig élvezzétek ki a fénycsóvában töltött
napokat! – mondta nevetve, majd elővette a pipáját, és
megtömte. – Úgy látom, lassan készülhetünk a mulatságra.
Nemsokára alkonyodik.
– No, akkor én lépek is! – mormogta Dylan, és a folyó
holtága felé vette az irányt, amerre a lányokat sejtette.
Átvágott a réten, majd egy keskeny erdősávon. A fák itt
meglehetősen szellősen nőttek, de mivel a lombkoronájuk
összeért meghitt, zöld alagútként borultak az alattuk sétálók
fölé. A birtokon élők szerették ezt a kis holtágat, mert a vize
tiszta volt, és hamar felmelegedett, így a kisebbek előszeretettel
pancsoltak az idősebbek pedig szívesen horgásztak benne.
Dylan még vagy ötven méterre lehetett a parttól, de már
hallotta Emily hangját.
– Szegény Max! És ha a konyháról kérnénk valamit neki?
– Én már kértem – felelte Stella. – Nem adtak. Azt mondták,
Max tud magának húst szerezni.
 – Valószínűleg igazuk is van – hümmögött Mia. – De csak
nem vagyunk már olyan bénák, hogy hal nélkül térünk haza?
– Nem vagyunk bénák — mondta Stella. – A halak a bénák,
hogy nem jönnek elő.
– Meddig akarsz maradni? – kérdezte Mia. – Emilyvel lassan
vissza kéne mennem. Lesz valami filmvetítés, el fogunk késni.
– Menjetek csak! Én is mindjárt összepakolok, és utánatok
megyek! – mondta Stella, de felsóhajtott, amikor egyedül
maradt.
A vízre meredt, és érezte, ahogy a lelkébe mar a fájdalom.
Napközben igyekezett a konyhán sürgölődni, és az esti
mulatság előkészületeiben segítkezni, hogy ne legyen magában,
de most egyedül maradt a félelmeivel és a kételyeivel. Mert
Stella igenis félt. Mi több, rettegett attól, hogy Dylanre hatással
vannak az apja szavai, és elveszítheti őt.
Összefonta maga előtt a karját, mert egyre jobban fázott, és
elöntötte a lelkét a keserűség. Arra gondolt, ha Dylant elveszíti,
örök sötétség borul az életére…
– Ha háttal állsz a kapásjelzőnek, hogy fogod ki a halakat? –
hallotta meg váratlanul az indián hangját, mire hátrafordult.
– Dylan! – nyögte ki nehezen, mert még mindig gombócot
érzett a torkában, de amikor meglátta a férfit, csak még jobban
összeszorult a szíve. Az indián körül bíborvörös és lila
árnyalatokban szikrázó aura hullámzott. – Sosem láttam még
ilyen szépet! – mondta őszinte csodálattal.
Dylan végignézett az előtte ácsorgó lányon.
– Hát, én sem…
Stella a férfi nyaka köré fonta a karját, Dylan pedig átölelte a
derekát.
– Mennyire hiányoztál! – suttogta a lány hajába.
– Te is nekem! – motyogta Stella, de képtelen volt többet
mondani. A szíve eszelős száguldásba kezdett a gondolattól,
hogy a férfi esetleg olyat akar mondani, amit ő nagyon nem
akar hallani…
 Dylan a kezébe vette a lány arcát, és szokatlanul komolyan
nézett rá.
– Figyelj, beszélnünk kell a tegnap éjszakáról! – mondta
nagyot sóhajtva, ám a legnagyobb megdöbbenésére Stella
elsírta magát.
– Te most szakítasz velem?
– Dehogy szakítok veled! Istenem… Azt hitted, ezért akarok
veled beszélni?
A lány nem válaszolt, csak csorogtak a könnyei.
– Stella, bocsánatot akartam kérni! – mondta Dylan. –
Amikor apám litániája közben megszakadt a zene, és te csak
annyit hallottál a fejmosásából, hogy szakítsak veled, azt
hittem, megáll a szívem.
– Én is, Dylan… Abban a hitben nőttem fel, hogy az apád
szeret engem.
– Szeret téged, Stella. Nem ez a gond. Bennem nem bízik.
Attól fél, hogy a részemről ez csak egy fellángolás, aztán
emiatt a családjaink között elmérgesedik a helyzet, és oda lesz a
több évtizedes barátságunk.
– Látom, milyen szemmel néz rám. Nem kell a finomított
verziót leadnod, csak azért, hogy megkímélj!
Dylan tekintete megkeményedett.
– Apám porcelánbabának lát téged. Azt gondolja, össze
foglak törni…, mert eddig nem igazán tartottam ki senki
mellett, és nem különösebben voltam hűséges… Ő régimódi
ember, Stella. Azt hiszi, egy indián származású, idősebb nő
lenne hozzám való, aki gyereket szülne nekem.
Stella szája megremegett. Kék szeme vérvörös volt, és egyre
borzalmasabban érezte magát.
A férfi azonban folytatta.
– Nem érdekel, mit mond az apám…
– Ez nem igaz! – vágott közbe Stella. – Ne mondd ezt,
Dylan!
 Te bálványozod az apádat! Mindig is ő volt a legfőbb
példaképed!
– Hát akkor eztán nem ő lesz az! Ha nem fogad el téged,
soha többé nem állok szóba vele! Nem érdekel más nő, csak te!
Szeretlek, Stella! Hogy kételkedhettél bennem? Miért rohantál
el előlem tegnap éjjel? Miért nem adtál esélyt arra, hogy
egyáltalán elmondjam, mi vezetett ide? Ma reggel sem voltál
mellettem! Miért mentél el szó nélkül úgy, hogy pontosan
tudtad, engem legalább annyira nyomaszt ez az egész, mint
téged?
Stella zúgó fejjel hallgatta Dylant, és azt vette észre, hogy
egy idő után nem hall már semmit. A szemére sötét fátyol
lebbent, s a feje lassan hátrahanyatlott. Nem látta, amint az
indián utánakap, és aggódva tartja a karjában.
– Stella! Stella! Mi van veled? – szűrődött felé valahonnan,
igencsak messziről a férfi hangja, mire nagy nehezen ki tudta
nyitni a szemét.
– Nem tudom – motyogta, és megpróbált felkelni a plédről,
ahová Dylan fektette, de megfordult vele a világ. – Azt
hiszem, rosszul vagyok… – nézett rá panaszosan.
– Én is azt hiszem! Mit ettél ma, Stella?
– Nem emlékszem.
– Hogyhogy nem emlékszel? Mit reggeliztél? Mit ebédeltél?
– Semmit.
– Semmit? Mikor ettél utoljára?
– Nagyon forog velem minden, Dylan…
– Mikor ettél utoljára, Stella?
– Tegnap… a vacsorán.
– De hisz azóta eltelt egy nap! Nem hoztatok le valami
ennivalót? – Dylan türelmetlenül túrt a hátizsákba, de csak
halcsalit talált benne és horgokat. – Na jó, akkor most elhúzunk
innen, és eszel valami normálisat! – morogta, és felemelte a
lányt. Az étkező mögötti nyári konyha felé sietett, amikor
meglátta az épület előtt teázó nagyanyját, aki Hobbs dokival
beszélgetett.
– Mi van Stellával? – álltak fel mindketten, ahogy Dylan
odaért.
– Elájult a parton. Tegnap este óta nem evett.
– Hozd ide, fiam!
Dylan Stellával az ölében leült egy székre, Hobbs doki pedig
friss teát öntött a csészéjébe, és öt kanál cukrot tett bele.
Gyorsan elkeverte, majd Stella szájához emelte az italt.
– Idd meg, kicsikém! Édes tea, jól fog esni!
Stella bekortyolta az italt, miközben Hobbs megszámolta a
pulzusát.
– Hideg verejték, sápadt bőr… – hümmögött. – Leesett a
vércukrod. Mindjárt jobban leszel! Szeretném, ha eztán ennél
valami rendes ételt! Jó?
A lány hálásan nézett mindkettejükre.
– Köszönöm!
– Te sírtál? – nézett rá Ria mama.
– Nem – Stella lesütötte a szemét, de oly nyilvánvaló volt a
bánata, hogy Ria mama kis híján felnyársalta a tekintetével az
unokáját. – Csak keveset aludtam.
– Hát, akkor ma éjjel pihend ki magad, angyalom! –
dörmögte Hobbs doki. – És ne csinálj ilyet többé! Miért nem
ettél tegnap óta? Mi a baj, Stella? A pálinka ártott meg?
– Igen, azt hiszem…
– No, menjetek és egyetek gyorsan valamit! A túloldalon
már javában áll a bál, biztos, hogy az asztalon van az étel!
Az épület túloldaláról dübörgő zeneszó szállt feléjük, amit
hangos kurjongatás és füttyszó kísért. A birtokon lakók
második ünnepnapja volt ez, és bár némelyek még az előző napi
ivászatot sem heverték ki, a körzet apraja-nagyja megjelent a
feldíszített kertben.
Stella sápadtan állt fel Dylan öléből, és arcon csókolta az
orvost.
 – Köszönöm, Hobbs bácsi!
– Ha ettél, végy egy forró zuhanyt, életem, hogy felfrissülj
egy kicsit! – szólt utána Ria mama, miközben Dylannel eltűntek
a folyosón.
Stella némán ballagott az indián mellett, de a főbejáratnál
megtorpant.
– Köszönöm, hogy segítettél rajtam! – mondta a férfinak. –
Sajnálom, hogy rád ijesztettem. Még sosem történt velem ilyen.
– Semmi baj! – sóhajtott fel Dylan. – Gyere, menjünk ki a
többiekhez!
– Muszáj lezuhanyoznom, Dylan! Szörnyen érzem magam.
Jeges víz folyik a hátamon…
– A koplalástól. Hallottad, mit mondott a doki! Enned kell,
de azonnal!
– Jó. Letussolok, és jövök! Tíz perc!
– Öt perc! Nehogy megint rosszul légy nekem!
Stella az emeletre sietett, majd a szobájába érve ledobta a
ruháját, és forró vizet engedett magára. Rettenetesen zaklatott
volt, és hiába itta meg a cukros teát, kóválygott. Tudta, ez a
kevés alvástól és az idegességtől van, de ez ellen abban a
pillanatban nem tehetett semmit. Gyorsan megtörölközött, és
felöltözött. Egy rózsaszín ruhát húzott fel, de mihelyst meglátta
magát a tükörben, letépte magáról.
Még, hogy porcelánbaba…
Egy vajszínű, pántos ruhát vett fel, amin apró, mályvaszínű
virágok nyíltak.
Istenem, mindenben ugyanolyan vagyok…
Kopogtattak.
– Lejárt az időd, királylány! – mondta Dylan, miközben
belépett az ajtón.
Stella elvörösödött.
– Ne hívj így, kérlek! Nem vagyok porcelánbaba… sem
királylány! Mindjárt kész vagyok!
Dylan szeme résnyire szűkült.
 – Nekem úgy tűnik, már felöltöztél.
– Nem öltöztem fel! – felelte Stella, és kutatni kezdett a
szekrényében, majd egy fekete, egyszerű ruhát rángatott ki a
fiókból, és gyorsan átvette.
Dylan szótlanul ácsorgott az ajtóban, ám amikor Stella ki
akart menni, elállta az útját.
– Stella, én bóknak szántam a királylányt – mondta. –
Számomra olyan vagy, mint egy szépséges, mesebeli
királylány. Az én királylányom. Érted? Nem akartalak
megbántani! Az apám pedig… ezt a porcelánbaba dolgot…
Szóval ő sem rosszból mondta. Csak nálunk a nők mások,
mint te… Tudod, sötét a bőrük, a hajuk meg a szemük, mint
nekem.
Durvábbak a vonásaik, erősebb az alkatuk, mint neked. Erre
értette apám, hogy hozzájuk képest porcelánbaba vagy, de
számomra te épp ettől vagy annyira különleges és imádnivaló.
Sajnálom, hogy a lelkedbe gázoltam! Kérlek, vedd le ezt a
rémes ruhát! Temetésekre szoktál ebben járni!
Stella a fürdőszobába ment, majd kisvártatva a virágos
ruhában tért vissza.
– Elégedett vagy?
Dylan bólintott. Az ágy szélére ült, és az ölébe húzta a lányt,
Stella pedig a vállához bújt.
– Ne haragudj rám, hogy tegnap éjjel elszaladtam előled… és
hogy reggel is szó nélkül mentem el – mondta halkan. –
Gyerekesen viselkedtem. Soha többé nem csinálok ilyet!
Dylan megsimogatta a lány aranyhaját.
– Éppenséggel volt mentséged. Tudod, apám nagyon szeret
téged, csak eddig valószínűleg sosem merült fel benne, hogy mi
ketten valaha is egy pár leszünk…
– Megértem őt, hogy indián feleséget akar neked, Dylan, és
nem haragszom ezért, csak elkeserít, hogy nem tudok kibújni a
bőrömből, és ha megszakadok, akkor sem tudok megfelelni az
apád elvárásainak.
 – De miért kéne megfelelned neki? Álmaim nője vagy,
Stella!
Engem nem érdekelnek az indián nők, sőt, egyáltalán, senki
sem érdekel rajtad kívül! Téged akarlak, és veled tervezem a
jövőm! Mindig is a magam útját jártam, és ez így is marad,
amíg élek. Aki velünk tart, azt örömmel látjuk, aki meg nem,
azt magunk mögött hagyjuk… Ilyen egyszerű az egész. –
Dylan, az apád nem egy jöttment idegen. Nem veheted egy
kalap alá azokkal, akiket félresöpörsz az utadból!
– Hát, az apám jól ismer engem – mosolyodott el az indián. –
És erősen kétlem, hogy ujjat akar húzni velem. Ha pedig a
nagyi megneszeli, hogy bekavart nekünk, hidd el, apámnak
megkezdődik a hét szűk esztendő…
Stella elnevette magát.
– Nagyon szeretem Ria mamát.
– Apámat is megszereted majd megint! Hidd el, Stella, ő egy
nagyon rendes ember, csak beparázott tőlünk. Felnőtt koromra
elég zord külsőt öltöttem, így mellettem tényleg úgy nézel ki,
mint egy sebezhető kis angyalka, és ettől az egész rokonságom
összeszarta magát. De sosem foglak téged összetörni, nem kell
ettől félned! És nem azért nem tartottam ki egyetlen nő mellett
sem, mert képtelen vagyok rá, hanem azért, mert nem
érdekeltek. Nem tudtam velük elképzelni az életemet Te
azonban más vagy. Nélküled egy napig sem akarok élni.
A lány mosolyogva hallgatta.
– Mire gondolsz?
– Hogy nincs is kedvem lemenni…
– Nekem sincs, de látva, hogy összecsuklottál az előbb, mint
egy kártyavár, nem jövünk vissza, amíg meg nem eszel előttem
egy egész csülköt.
Stella felkacagott.
– Csülköt?
 – Azt, hát! És egy vekni kenyeret. Enned kell, Stella! Tegnap
olajos halat ettél sörrel, ma pedig levegőt. Ez a tündéreknek
lehet, hogy elég, de neked nem. Szükséged lesz az erődre.
– Miért, mit tervezel?
– Szerelmeskedni akarok veled egész éjjel… aztán hajnalban
és reggel. De ezt csak úgy lehet, ha nem szédelegsz, és jól érzed
magad.
– Már jól vagyok.
– Aha, gondolom… – nézett az indián a lány vidáman
felragyogó szeplőire, és megcsókolta az ajkát. Stella megadón
simult Dylan testéhez, és amikor a férfi szája birtokba vette az
övét, a hasát heves izgalom járja át. Nem akarta, hogy véget
érjen az a pillanat, az a csók, az az ölelés, és úgy tűnt,
Dylannek is nehezére esik elengednie őt, de végül csak
elszakadt a lánytól.
– Aggódom érted, hogy rosszul voltál, érted? Eszel egy
kicsit, és meglépünk a buliból, jó?
– Akkor nem is kell az egész csülköt megennem?
– Nem, dehogy. De azért figyelni foglak, hogy ne csak egy
almakarikát rágcsálj.
Stella felnevetett.
– Emlékszel, mennyire utáltam az almát?
– Igen. És te arra, hogy hányszor faragtam arcot az
almáidnak ebéd után, csak, hogy megedd őket?
– Emlékszem.
– És? Megetted?
– Nem. Kitettem az összes alma-embert az ablakba, és
néztem, ahogy megöregednek.
– Megöregedtek?
– Hát persze! Tudod, megbámulták, megráncosodtak,
akárcsak az emberek. Mindig lerajzoltam őket.
– Ne csináld! Sosem mesélted.
– Dylan, nem gondoltam, hogy ez rajtam kívül bárkit
érdekelhet.
 – Megmutatod?
– Most?
– Igen. Nagyon érdekel!
Stella felkelt, és a szekrény aljából előhúzott egy kisebb,
szamárfüles vázlatfüzetet. Dylan felütötte a legfelső lapot, és
elámult. Az arcot kapott almák valóban, egytől-egyig benne
voltak, akár egy fotóalbumban.
– Őrülten tehetséges vagy, Stella… – sóhajtott fel Dylan. –
Abban a dobozban, az a sok papír, mind a te rajzod?
– Igen – vonta meg a vállát lány. – De ne gondolj komoly
dolgokra, ezek csak amolyan irkafirkák.
– Vacsora után megmutatod őket?
– Megmutathatom, de ezek tényleg semmiségek.
– Nem, Stella, én egyáltalán nem annak látom őket! Nagyon
egyedi a látásmódod, és a szép lelked kiütközik az
ábrázolásmódodon. Ha sok ilyen rajzod van, le kéne fotózni
őket. Gyönyörű albumot lehetne szerkeszteni belőlük.
– Szerintem ahhoz azért túl egyszerűek.
– Szerintem meg kishitű vagy. De most indulás! Öt percet
kaptál, és félórája itt beszélgetünk! Nem akarom, hogy újra
elájulj!
Kéz a kézben a kertbe siettek.
Már sötét volt, s az asztalok felett kihúzott izzósoroktól
varázslatos hangulat uralkodott a pavilonban.
Liam mellett üresen várt rájuk két hely, oda ültek le.
– Na, végre! – mondta Liam. – Már nem tudtuk elképzelni,
hol vagytok!
– Csak elbeszélgettük az időt! – mosolyodott el Stella.
– És legalább fogtatok valamit? – kérdezte Russel.
– Nem. Abban a vízben nincsenek halak.
A fivérei felröhögtek.
– Stella, abban a holtágban annyi hal van, hogy puszta kézzel
is kifoghatnád őket. Hányszor tettetek fel friss csalit a horogra?
Mia és Stella Összenéztek.
 – Ne már! – ingatta a fejét Russel.
A lányokból kibukott a nevetés.
– Ti az üres bot mellett üldögéltetek négy órán át??
– Úgy tűnik – hümmögte hitetlenkedve Liam. – És Max?
Akkor most diétázik? Megvárjátok, míg éhen pusztul?
– Jaj, ne mondj nekik ilyeneket, mert komolyan veszik! –
mondta Dylan. – Max egy ragadozó. Ha halat akar enni, fog
magának. Ez ilyen egyszerű! De ha akarjátok, holnap lövünk
neki egy nyulat vagy valamit. Jó?
– Tényleg? – nézett rá Stella hálásan.
– Tényleg. Amúgy te is lelőheted azt a nyulat, ha akarod.
Segítek.
– Nem akarom.
A vadászok elmosolyodtak.
– De Stella, hisz most is nyulat eszünk! – mondta Mason. –
Nincs abban semmi, ha lepuffantasz egyet!
– Hát, én nem fogom.
– Akkor majd én! – mondta Mia. – Jó?
– Köszönöm! – bólintott Stella. – És csak úgy odaadjuk
Maxnak?
– Igen – felelte Dylan. – Meglátod majd, mit művel vele…
A többiek közben egy délután kilőtt szarvasról kezdtek el
beszélgetni, miközben Dylan Stella tányérjára rakott néhány
héjában sült burgonyát, némi salátát, egy grillezett
csirkecombot és egy sült szalonnát.
– Figyellek! – mondta halkan, miközben belecsókolt a lány
nyakába. – Eddig egy paradicsomot ettél.
Stella enni kezdett, miközben Dylan narancslét töltött neki,
magának pedig csinált egy fröccsöt.
– Semmi tömény? – kérdezte Liam.
– Nem, elég volt tegnap! Mason és apám rémes pálinkája
nagyon hazavágott.
– És beszéltél azóta az öreggel?
 – Nem. De gyanítom, a nagyinak lesz hozzá egy-két szava…
Liam felröhögött.
– Ria mama nagyon jó fej. Sajnálom, ami a házával történt.
Kiheverte?
– Nem tudom. Szépen berendezkedett, és úgy látom, Emily
és ő nagyon egymásra találtak, de félek, ha magában van, sokat
bánkódhat a régi kuckója miatt.
– Arra gondoltam a minap, hogy az erdőben, a patak partján
építhetnénk neki egy hatalmas lombházat. Most úgy sem kell
annyit patrolozni, a birtok pedig védett, legfeljebb őzek és
mókusok járnak arrafelé. Közel van a főépülethez, a gyerekek is
simán felmehetnének hozzá. Az öcsi megtervezi, mi meg
próbaként összerakjuk a földön, aztán fent összeszereljük a
tölgyek tetején. Tudod, van ott három nagy fa egymás mellett.
Szerintem egy közös házat kéne húznunk köréjük!
Dylan megszorította Liam kezét.
– Úristen, te milyen jó fej vagy…! Nekem ez eszembe sem
jutott, pedig baromi jó ötlet. A nagyi elsírná magát örömében.
– Érted, ettől megmaradna a szobája, de amikor csak
szeretne, elvonulhatna az erdei birodalmába. És valami azt
súgja, a csajok is imádnák.
– Fú, ez istenien hangzik! – csillant fel Stella szeme. – És
titokban csinálnánk az egészet?
– Még jó. Segítetek?
– Hát persze! A belsejében?
– Igen – bólintott Liam. – Szerezzetek Valtól kisebb térbe
való bútorokat: matracokat, székeket, kis asztalt, szekrényeket,
mosogatót, lámpaburát, kis képeket, szép drapériákat, apró
csecsebecséket, amitől otthonos lesz.
– Konyha is lesz benne?
– Egy lombházban? Persze. És egy kis fürdőszoba, öcsi, meg
tudod nekünk gyorsan tervezni?
– Milyen gyorsan?
– Holnap.
 – Oké, megcsinálom!
– Ha minden épkézláb férfit bevonunk a munkába, aki él és
mozog, néhány nap alatt összerakjuk – mondta Liam. – Közben
elejtjük az öcsinek a dögöt, amin kísérletezni akar, aztán irány a
kiállítás. Dylan, megbeszélted Stellával?
– Még nem.
– Akkor most?
– Elvinnétek engem is? Vagy itt akartok hagyni? – kérdezte a
szőke lány.
– Magunkkal viszünk! – mondta Dylan. – De ehhez a
dokinak ki kell szednie a hátadból az aurablokkolót valamelyik
nap. Jó?
– Nagyon fájdalmas?
– Az, de csak két percig tart. Mia és Kristen is kibírták…
– Jó, benne vagyok! – felelte Stella, de Dylan látta rajta,
hogy nincs elragadtatva.
– Veled leszek a dokinál – mondta halkan Stellának. – Nem
lesz semmi baj. Aztán készítünk néhány csókolózós aurafotót.
Kíváncsi vagyok, hogyan változik meg a fényünk egymás
közelében.
Liam nagyot kortyolt a söréből, de közben Dylanre
vigyorgott.
– Ahhoz képest, hogy pszichopata sorozatgyilkos vagy,
komolyan mondom, imádom, ahogy a húgommal beszélsz!
A fejük felett, a magasban különös, surrogó hang támadt, és
a birtokon élők tudták, hogy másodperceken belül megnyílik a
sötét égbolton a Manipurából kivetített fényújság.
A hírek gyors egymásutánban követték egymást, ám a
tartalmuk mindenkit megdöbbentett. A riporter zaklatottan
számolt be arról, hogy szélsőséges, falon túli csoportok több
Manipurába vezető kaput is berobbantottak, és a mutánsok
elárasztották a megalopolisz egyes körzeteit. A katonaság nagy
erőkkel dolgozik a rend helyreállításán, de nagy a káosz, a
dögök ártatlanokat szaggatnak szét, fejetlenség uralkodik az
utcákon.
Eztán Talbot ezredes arca jelent meg a kivetítőn. Mia
összehúzta magát a székén, mintha a kényszerből neki ítélt
vőlegénye láthatná a felhők mögül, de Liam átkarolta a vállát.
– Nyugi, bébi, ő sem sokáig rontja már odabent a levegőt! –
mormolta, miközben Talbot egy térképen megmutatta, mely
körzeteket minősítettek úgynevezett vörös zónának, és arra
kérte az ott lakókat, hogy ameddig a katonaság rendet nem tesz,
mindenki maradjon az otthonában. Eztán filmrészleteket
játszottak be, amelyen a mutánsok autókra, családokra, békésen
kávézó polgárokra támadtak a város több részén.
– Fúú, ez elég horror – hümmögött Russel a képeket nézve,
ahol az első generációs mutánsok gyanútlan civileket téptek
szét, majd mohón zabálni kezdték őket a robotkamerák előtt.
– A mi útvonalainkat érintik ezek a vörös zónák? – kérdezte
Liam.
– Nem – rázta meg a fejét az öccse. – A bérelt ház a kerület
túlsó felében van, és a Tudományos Negyed is legalább tíz
kilométer oda.
– Tíz kilométer ezeknek semmiség, Russel. Egy nap alatt
átszivároghatnak a kiállításra.
– Addigra kiirtják őket Talboték.
– Kivéve, ha újabb kapukat robbantanak be ezek az idióták.
– De kik lehetnek ezek? – kérdezte Mason. – Idekint senki
nem ilyen elmebeteg…
Talbot eközben egy táblára mutatott, amelyen a feltételezett
terroristák fotóit tették közzé. Huszonéves fiatalok voltak, a
többségük hosszú hajú, hippinek tűnő férfi és nő.
– Minden idők legmagasabb vérdíját tűztük ki a terroristákra
– folytatta Talbot ezredes. – Fejenként húszezer kreditet
fizetünk értük, élve vagy halva. Kérem, jól nézzék meg ezeket
az embereket, akiknek ártatlanok vére tapad a kezéhez, és ha
módjukban áll, tegyenek róla, hogy az eszelős robbantás-
sorozatuknak ne legyen több áldozata!
A kamera eztán újra végigpásztázta a körözöttek fényképeit,
mire Mia felnyögött.
– Liam, a harmadik sorban, a bal szélső, szőke lány… Az ott
Amanda!
– Azt a… – hördült fel Russel –, tényleg ő az!
A fotó alatt fehéren villogott a lány neve is: Amanda Burke.
Körözve: robbantásért, rablásért, többszörös gyilkosságért.
– Te jó Isten… Ez igaz lehet? – Mia megdöbbenve nézett a
többiekre. – Úgy értem, én is látom, mit írtak ki, de az ő
szemükben mi is terroristák vagyunk… Nem?
– Nem egészen – rázta meg a fejét Liam. – Ezek túlléptek
egy határt. Azzal, hogy a megalopoliszra zúdították a
mutánsokat, szinte csak ártatlan szerencsétleneket öltek meg,
ráadásul a létező legfélelmetesebb és legkegyetlenebb módon.
A szenátoroknak és a katonáknak nem esett bajuk. Ha figyeltél,
az áldozatok egytől egyig gyerekek, anyukák, parkokban
ücsörgő öregek és családok… Csak civilek haltak meg.
– De kik ezek az állatok? – kérdezte Mason. – Még csak nem
is ismerősek! És mi lehet az a szó, amit felmázoltak a falakra?
– Milyen szó?
– Nem láttátok? Többször is mutatták. Olyan volt, mintha
festékspray-vel fújták volna az üvegre.
– Lan-cshagsz. Az volt odaírva – mondta Mia. – Tibeti
nyelven ez annyit tesz, mint „a vétek következménye a
következő életben”. Félek, ebben nagyon is benne van
Amanda…
– Te beszéled a tibetiek nyelvét?
– Nem. Vagyis egy kicsit, ami Seung Mesteréknél, a
buddhista kolostorban rám ragadt – mondta –, tudjátok, náluk
tanultam az egyetemig. Amanda viszont tibeti szakra járt, és ez
volt a kedvenc kifejezése… Ezerszer hallottam már tőle.
Ő úgy vélekedett, hogy…
 – Mia, folytasd már! Mi van veled? – kérdezte Liam látva a
lány lángoló arcát.
– Szégyellem kimondani, olyan szörnyű.
– Halljuk! – mondták többen is.
– Szóval, Amanda úgy vélekedett, hogy a falon túl élők
megérdemlik azt az életet, ami nekik jutott, mert ez a Lan-
cshagsz, vagyis az előző életükben elkövetett bűneik
következménye, s ily módon teljesen igazságos.
– A büdös ribancát – mormogta Mason. – De nem úgy volt
eddig, hogy ő egy aranyruhás nebáncsvirág, aki sírva fakad, ha
letörik a műkörme?
– De, az volt – hümmögött Dylan. – Legalábbis addig, amíg
ott nem hagytuk Liammel az erdőben.
– Ti otthagytátok Mia barátnőjét az erdőben? – nézett Stella
a bátyjára és Dylanre.
– Ott, bizony. Olyan hangnemet ütött meg velem, hogy ha
nem hagyom ott, akkor elvágom a torkát… – nézett a húgára
Liam, és Stella tudta, jobb, ha nem kérdez többet.
– Na, de ennyire kifordult volna magából? – kérdezte Mason.
– Láthattad…
– Alig ismertem fel – mondta hitetlenkedve Mia. – A haja
varkocsokba fonva, az arca közönségesre festve… Olyan,
mintha nem is ő lenne.
– Hát, bébi, légy erős… Ez Amanda – sóhajtott fel Liam. –
És úgy látom, a csöppnyi agya bosszúálló-üzemmódra kapcsolt.
Ha pedig így van, feltételezhetően előkelő helyet foglalok el a
halállistáján…
Közben újabb fényújság jelent meg az égbolton, amelyben
külön rovatot szenteltek a terrorista cselekmények elemzésének.
Újabb és újabb horrorisztikus részleteket vetítettek le a
mutánsok manipurai tombolásáról, és megszólaltak az
áldozatok zokogó hozzátartozói is.
Dylan felállt, és Stella felé nyújtotta a kezét.
 – Gyere, gyönyörűm, lépjünk le! A partinak úgyis lőttek. A
lány szó nélkül követte.
Nem sokkal később már a férfi szobájában voltak. Dylan
bezárta az ajtót, és a kulcsot kidobta az ablakán.
Stella felkacagott.
– Te nem viccelsz.
– Nem. Valaki majd csak felhozza…
Dylan előtte állt, és ahogy Stellára nézett, a lány elpirult.
Átölelte a férfi vállát, és felsóhajtott, amikor Dylan a
nyakába csókolt, és lehúzta róla a ruháját.
Stella nem tudta, hogy került az ágyba, csak azt, hogy Dylan
karjában megszűnt körülötte a tér és az idő. Csak a meztelen
testéhez simuló égő férfitestet érezte, és az ágyékában lüktető
gyönyört, amely magával ragadta és elringatta, végigperzselte
az idegpályáit és a csillagokig repítette.
Dylan úgy ölelte és úgy csókolta, ahogy még sohasem, Stella
pedig elgyengülve adta át magát neki. Dylan nem tudott betelni
a lány testének selymes érintésével, nőiességének semmihezsem
fogható varázsával. Szenvedélyesen szerette a lányt, és olyan
hévvel csókolta, hogy az ajkából kiserkent a vére. Csípője
mélyen hatolt a lány combjai közé, izmai beleremegtek az
élvezetbe, és amikor megérezte Stella gyönyörét, a mámor
hevében a saját anyanyelvén suttogott a lány fülébe.
A szeretkezéseik egymásba értek, Stella zihált a testén
végigsöprő, bizsergető érzéstől. A férfi ölében ült, Dylan pedig
perzselő tekintettel simította végig Stella mellét és bársonyos
csípőjét. Szorosan ölelte a derekát, ahogy lassan újra az ágyra
fektette és elmerült benne, a lány pedig elgyengülve fogta át a
vállát.
Dylan lehunyta a szemét. Soha nem érzett még ilyen
gyönyört, ilyen borzongatóan édes érzést, mint Stellával
szeretkezve. Az élvezet tetőtől talpig átjárta minden porcikáját,
akárcsak a halkan felsóhajtó lányét.
 A hajnal első sugarai összefonódva találtak rájuk. Stella
finom bőrén apró vízcseppek csillogtak, arcát pír lepte be a
forró éjszakától. Kimerülten feküdt Dylan karjában, aki csak
nézte, nézte a szerelmét. Mutatóujjával végigsimította a lány
pisze orrát, lágy ívű nyakát, majd a hófehér mellét, és amikor az
érintése nyomán libabőrössé vált Stella teste, arra gondolt, a
végtelenségig tudná ölelni.
– Mit mondtál közben az anyanyelveden? – kérdezte halkan
Stella.
Dylan a kezébe fogta a lány arcát, és szájon csókolta.
– Azt mondtam, imádlak, és te vagy a mindenem…
Stella elmosolyodott.
– Megtanítasz majd egyszer az anyanyelvedre?
– Szeretnéd?
– Nagyon.
– Akkor igen. Édesen fog hangzani a te szádból.
– Nehéz?
– Nem az. Csak velem kell lenned éjjel-nappal, és
hallgatnod.
Hamar rááll majd a füled. Elviszlek a rokonaimhoz is, jó?
Bejárjuk a nagyvilágot.
– Elvinnél?
– Bárhova. A Forestek jó fejek. A nagybátyáim és a
nagynénéim olyanok, mint a nagyi. Imádni fognak téged. Azt
meg még inkább, hogy meg akarod tanulni a nyelvünket. Stella
jókedvűen szuszogott Dylan mellkasán, majd lassan mély
álomba szenderült. Az indián gyönyörködve nézett végig rajta,
majd óvatosan betakarta és átölelte őt.
 Meglepetés
(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 25.)

A következő napok békés készülődéssel teltek. A birtokon

élő férfiak Liam irányítása mellett a tisztáson dolgoztak, a
Russel által tervezett lombház pedig napról-napra formálódott.
Nagyjából húsz méter magasan lehetett. Három öreg tölgyet
ölelt körül, és ránézésre semmiben sem különbözött a földön
álló gerendaházaktól. Lentről korláttal védett csigalépcső
vezetett fel hozzá kisebb pihenőkkel, és széles terasz vette
körbe.
A ház lenyűgöző módon emeletes volt. Az alsó szinten
nappali, főzőfülke, kis fürdőszoba foglalt helyet, odafent pedig
a hálóhelyeknek kialakított galéria. A lombháznak igazi,
üveggel bélelt ajtaja és ablaka volt, sőt, a nappaliba vaskályhát
építettek a kémény csöve a szabadba vezetett. A vízellátásért
esővízgyűjtő tartály felelt, a ház csatornája egy vízgyűjtőbe
vezetett.
 Liam, Dylan és Mason a tetőn dolgoztak, a lányok pedig a
tisztáson főztek. A bográcsban finom gulyásleves rotyogott, az
illata betöltötte a környéket.
– Ha ilyen kajákat főztök, a nagyi ki fogja szagolni az
étkezőből! – kiabált le Dylan a lányoknak. – Mikor lesz kész?
– Félóra múlva! – kiabáltak vissza, és visszamentek a házba
hogy elvégezzék az utolsó simításokat. A rönkház falaira apró
tűzzománc képeket szögeltek. Pontosabban csak szögeltek
volna, de az összes szög elhajlott, így nem haladtak.
– Liam! – szólt fel Mia a tetőre. – Rosszak a szögek.
A férfi felnevetett.
– Hogyhogy rosszak?
– Elhajlanak.
– Rossz szögben csapsz a fejükre! Próbáld meg
egyenesebben! Mia újra megpróbálta, majd felsikított, ahogy az
ujjára csapott.
– Aúúú!
Stella felkacagott, és kivette a kezéből a szöget és a
kalapácsot.
– Megpróbálom én is!
Jó nagyot csapott a szögre, de az a többihez hasonlóan
elgörbült.
– Ez tényleg valami selejt – hümmögte a még mindig az ujját
szorongató Miának. – Adj egy másikat!
Újra a szögre csapott, majd ő is felsikított, ám a sikolya
kacagásba fulladt.
– Aúúúú! Úristen, de fáj!
Liam leballagott a létrán. Csak egy rövidnadrág és egy
edzőcipő volt rajta, a felsőteste csupa fűrészpor, fekete hajában
falevelek.
– Na, mit műveltek, babáim? – kérdezte a lányokat, majd
látva, hogy mindkét lány az ujját szorongatja, elnevette magát.
– Szétvertétek a körmötöket?
 – Igen – felelték azok kuncogva, ám amint leért hozzájuk
Liam, mindketten felsóhajtottak. – Húú, hogy neked milyen
szép az aurád!
– Komolyan. Napok óta nézegetem, de nem tudok betelni
veled – mondta Mia, és a férfi körül hullámzó királykék
fényességre meredt. Olyan tiszta, olyan erős, olyan gyönyörű…
– Ugyan, kicsim, tudod, hogy az öcsi karkötője nélkül
jócskán akadnak fekete foltjaim.
– Kinek nem? – mosolyodott el Mia, és átölelte Liam
derekát.
– Vigyázz, iszonyú koszos vagyok! – felelte a férfi, és
megcsókolta a lány feje búbját, ám közben körülnézett. – Azt a
mindenit! Ti aztán nem pocsékoltátok az időt! Ria mama el fog
ájulni!
És valóban. A lombház belseje úgy nézett ki, mint egy életre
kelt, mesebeli kuckó. Az ablakokat lazán meghúzott bordó
függöny díszítette, az anyag megkötője spárgára fűzött, átfúrt
csigaházakból volt. A földön vastag barna szőnyeg, rajta kövér
ülőpárnák. Az asztalon friss virágok, az ablak előtt festett
üvegdíszek és kristályok. A lámpabura sárga volt, a
keresztgerendákról szárított növények lógtak. A fal mellett
fiókos szekrény barnára festve, a tetején megannyi gyertya és
füstölő.
– Srácok, ezt meg kell néznetek! – szólt fel Liam, mire
Mason, Russel és Dylan is lejöttek a tetőről.
– Fúúú – hördültek fel ők is elégedetten, ahogy végignéztek a
varázskuckón.
A fürdőszoba is kész volt már. A kézmosó mellett hímzett
törölköző lógott, a tálkában kézzel készített szappan illatozott, a
falon kockás szalaggal átkötött levendulacsokor, a polcon puha
törölközők.
A kis konyha is életre kelt: a pulton száraz tésztás üvegek,
befőttek, és konzervek sorakoztak, a fonott kosarakban
megannyi csonthéjas és friss gyümölcs.
 – Elképesztőek vagytok, csajok – bólintott elismerően
Mason.
– Sosem láttam még ilyen szép varázskuckót. Gyakori
vendég leszek itt. A hálófülke is kész van már?
– Igen – mondta Stella. – Nézd meg! Patchwork-takaróval
van beborítva minden szivacs. Ha összehúzódunk, akár tízen is
elférhetünk odafent!
– Hűűű – hallották odafentről Mason hangját. – Nagyon szép
lett!
– No, hol vannak azok a rossz szögek? – kérdezte Liam a
lányoktól, mire Mia a kezébe adta a dobozkát. – És hova
szeretnétek?
– Ide, sorban! – mutatott Mia a falra, mire Liam szépen
beverte az összes szöget, és ráaggatta a tűzzománc képeket.
– Még valami?
– Hát, a konyhában és a fürdőben is fel kéne tenni a díszeket,
aztán kész vagyunk.
– Jó, mi is mindjárt kész vagyunk. Mutasd, mi maradt ki,
megcsinálom! Dylan, befejezed a zsindelyt? – kérdezte az
indiánt.
– Aha. Két perc, és kész vagyok! – mondta, és visszament a
tetőre.
A kalapács hangja egyenletesen kopogott egy darabig, majd
Dylan lekiabált.
– Stella, gyere fel! Álomszép innen a kilátás!
A szőke lány felment az emeletre, majd kimászott a tetőre
vezető lépcsőn, de nem mert felegyenesedni.
– Dylan, én itt félek… Nagyon magasan vagyunk.
– Gyere csak, vigyázok rád! – nyúlt felé az indián, és ahogy
Stella felállt, mögé lépett, és átkarolta a derekát. – Na, mit
szólsz?
Stella felsóhajtott. A lombház tetejéről be lehetett látni az
egész birtokot, beleértve a kastély jobb oldali szárnyát, és az
előtte elterülő díszkertet. Mögötte kéknek tűntek a távoli
hegyek, ahogy a felhők közé nyúltak. Keletre a kastély mögötti
erdő susogott, míg nyugatra a patakmenti tisztás zöldellt.
– Ez valami csodálatos…
– Te vagy csodálatos – csókolt Dylan a nyakába, és magához
szorította a lányt. – Még akkor is hiányzol, ha csak néhány
méterre kopácsolsz tőlem. Nagyon megütötted az ujjadat?
– Eléggé.
Dylan elmosolyodott.
– Majd lent megmutatom egy deszkán, hogy kell szögelni,
jó?
– Jó.
Stella megfordult, és az arcát Dylan csupasz mellkasához
nyomta.
– Izzadt és poros vagyok, kincsem…
– Nem baj. Olyan jó végre egy kicsit kettesben lenni veled!
– Ne is mondd. Befejezzük a lombházat, átadjuk a nagyinak,
aztán visszavonulunk. Mit szólsz? Már mindent összeraktam
holnapra, így lehet egy szabad esténk, mielőtt Manipurába
megyünk.
– Akkor a dokinak ki kell belőlem szednie a blokkolót –
figyelmeztette Stella.
– No, erről jól megfeledkeztünk.
Kaja után elviszlek Hobbshoz, jó?
– Jó. Ott maradsz velem, amíg megvág?
– Végig ott leszek, ne aggódj emiatt. Gyorsan túlleszel rajta!
– Nagyon fáj?
– Eléggé, de rádumálom az öreget, hogy adjon valami
fájdalomcsillapítót. Biztos vagyok benne, hogy veled kivételt
fog tenni.
Stella átölelte Dylan derekát.
– Nagyon szeretlek – mondta és a férfi szívdobogását
hallgatta. – Mondtam, hogy rólad álmodtam?
– Nem. Szép álom volt?
 – Igen. Egy virágos réten hevertünk, éjszaka volt… a
csillagokat lestük.
– Eddig jól hangzik.
– Sajnos aztán megszakadt az álom, pedig szívesen
maradtam volna még veled.
– Mitől szakadt meg? Mi történt?
– Nem emlékszem pontosan. A nagyid kiabált valamit
nekem.
Dylan teste megmerevedett.
– A nagyiról álmodtál?
– Nem. Vagyis… csak a hangját hallottam, azt hiszem.
– És mit mondott?
Stella zavartan pislogott rá.
– Hogy maradjak csendben.
Dylan jókedve elszállt. Nem tudta, mit jelenthet az álom, de
egy kis hang azt súgta a fülébe, hogy nem feltétlenül pozitív ez
a kép, hiába volt benne csillagnézés és romantikusnak tűnő,
virágos rét.
– Valami rosszat mondtam, Dylan?
– Nem, nem, csak azon töprengek, miért mondta ezt…
Odalentről kiáltások hallatszottak.
– Gyertek le enni! Kész a kaja!
– Gyere, add a kezed! – mondta Dylan, majd megfogta
Stellát, és segített neki lemászni a létrán.
Odalent a vadászok körbeálltak, és győzelmi ordítással
üdvözölték az elkészült lombházat, amiért mindannyian
keményen megdolgoztak.
– Köszönöm mindenkinek a munkát! – mondta Dylan. –
Kaja után a vendégeim vagytok egy sörre!
– Azért evés előtt mosakodjatok meg! – szólt rájuk Mia. –
Így nem kaptok gulyást. Ha Ria mama meglátja, hogy néztek
ki, teljesen ki lesz akadva.
– Hát, ezért biztos nem gyaloglok vissza a szobámba… –
zúgolódott Mason. – Csajok, ne szívózzatok már!
 – Ott a patak, szőke herceg! – mondta Mia tettetett
komorsággal. – Csobbanj bele!
– Oké – hümmögött Mason, majd hirtelen felkapta Miát, a
vízhez rontott, és vele együtt a hűvös hullámokba ugrott.
Mia sikítva csapkodta a férfit, de már késő volt, mindketten
alámerültek.
– Ennek teljesen elmentek otthonról – mászott ki végül
nevetve. – Tiszta víz lett a ruhám. Mason, te teljesen
megbolondultál?
– Azt mondtad, csobbanjak be. Gondoltam, megérdemled,
hogy bedobjalak – nevetett rá a férfi, de ahogy elhaladt mellette
megcsókolta Mia arcát. – Ne parázz! Ledobod a felsőd, ahogy
én, és megszáradunk a tűz mellett.
Liam felröhögött.
– Szétütlek, Mason. Mia, menj, és öltözz át, mielőtt
megfázol!
Ma nincs olyan meleg.
– Visszafelé nem kísérnéd ide a nagyit? – kérdezte Dylan.
– Hú, megengednétek, hogy én is vele menjek Ria
mamához? – élénkült fel Stella. – Olyan izgatott vagyok, hogy
mit fog szólni! Úgy is mindennel kész vagyunk.
– Rendben – bólintott az indián. – De nehogy elkotyogjátok
útközben, hogy mi a meglepi!
– Nem fogjuk! – mondta Mia. – Addig egyetek! Ott van a
kosárban a kenyér, a tányérokat pedig arra a farönkre tettem! –
mutatott a hátuk mögé.
Stella és Mia elindultak a kastély felé, és közben
türelmetlenül találgatták, mit fog szólni Ria mama a titokban
felépült lombházhoz.
A nap már lemenőben volt, sugarai aranyszínűre festették a
kertben ringó sárga rózsákat. Mia megállt, a farmerja derekába
tűzött bőrtokhoz nyúlt, és Liam tőrével levágott egy gyönyörű,
sárga virágot.
 – Idenézz Stella, milyen szép! – nyújtotta felé a rózsát. –
Lefesthetnéd.
– Köszönöm! – mosolyodott el a lány, és beleszagolt a
virágba. – Ó, ez valami eszméletlen! – sóhajtott fel. – Olyan,
mint a Mennyország illata!
Mia felnevetett.
– Honnan tudod, milyen a Mennyország illata, Stella?
– Hát… olyan, mint Dylan csókja…
– Olyan jó látni, hogy ennyire szeretitek egymást! – ölelte át
Mia, és az övébe dugta a tőrt. – Nagyon boldog vagyok, hogy
együtt vagytok!
– Hát még én.
– Annyira kivirultál! Látszik rajtad, mennyire szereted őt. És
rajta is látszik, hogy odavan érted. Sosem láttam korábban
Dylant ilyen sokat nevetni. Persze, nem ismerem még régóta.
– Nem, régebben tényleg nem volt ennyire mosolygós, bár én
a csendes, magának való Dylant is imádtam.
– Olyan régóta szereted őt?
– Kiskorom óta. De lehet, hogy már odafentről, a
Mennyországból is őt lestem, mielőtt megszülettem – nevette el
magát a szőke lány, és Mia arra gondolt, Stella tényleg úgy néz
ki, mint aki odafentről érkezett.
– És izgulsz már a holnapi utazás miatt?
– Nagyon. Tudod, eddig még csak kétszer jártam
Manipurában, de mindkettő nagyon rossz élmény volt.
Remélem, most sokkal jobb lesz. Russel mutatott néhány
fotót a tóparti gömbházról, amit kibérelt. Azt mondta, ott
fogunk lakni. Na, az nagyon tetszik, és ez a kiállítás is
érdekesnek ígérkezik. Még úgy is, hogy lopni megyünk oda…
Remélem, egy szép, de veszélytelen kaland lesz.
– Szerintem nincs mitől félnünk. Liam nem engedné, hogy
velük menjünk, ha a tóparton vagy a kiállítás közelében
mutáns-veszély lenne. Russel szerint a piros zónák távol esnek
a mi mozgolódási helyünktől.
 A nap közben egy kövér felhő mögé kúszott, és a lányok
egymásra néztek.
– Hú, lépjünk ki egy kicsit, mert ha bealkonyodik, semmi
nem fog látszódni a lombházból! – mondta Stella, s mindketten
megszaporázták a lépteiket.
Nem látták a magasból feléjük lopakodó manipurai
repülőgépet, ahogy azt sem, hogy a tisztáson ebédelő vadászok
eldobják a tányérjaikat, és eszelős iramban utánuk rohannak.
Az elektromos repülő nesztelenül szállt le előttük, akárcsak
egy sötét kísértet. A gyepre lépő, állig felfegyverzett férfiak
láttán a lányok ereiben meghűlt a vér.
– Jézusom! – suttogta Mia. – Ezek biztos Talbot emberei! Az
ujjai a derékszíjába tűzött tőr markolatára simultak, miközben
Stellára nézett.
– Fuss! Fuss, kérlek Liamékhoz, és kérj segítséget!
A szőke lány azonban bénultan állt mellette.
– Nem, Mia! Ezek érted jöttek! Neked kell gyorsan
elmenned!
Addig én meggyőzöm őket, hogy nem téged keresnek!
A katonák eközben öles léptekkel közeledtek. Hatan voltak.
Ketten a repülő ajtajánál maradtak, a másik négy azonban a
lányok felé dübörgött.
Stella keze jegesre hűlt a félelemtől, de szálegyenesen állt
Mia mellett, és eldöntötte, mindenáron meggyőzi a katonákat
arról, hogy tévedés történt.
Az első marcona férfi megállt előttük, és a kezében tartott
palmbookra nézett.
– Mrs. Clarke-ot keressük! – mondta hangosan, mire Mia
megrázta a fejét.
– Uraim, itt nem lakik semmilyen Mrs. Clarke! Bizonyára
eltévesztették a címet! Talán a szomszédos körzetben kéne
körülnézniük!
– Ez a Hobbs-birtok, nem?
Mia torka kiszáradt.
 – De. Itt akkor sem lakik ilyen nevű nő.
A katona a képre meredt, majd Stellára.
– Mi az ön neve?
– Blackwood – nyögte ki, de a hangja megremegett. – Én
még nem vagyok férjnél!
– Én pedig azt hiszem, hogy maga nem mond igazat nekem!
A másik három katona előre lépett, és a lányok fölé
tornyosultak, ám Mia hátrébb tolta Stellát, és feltartotta a kezét.
– Uraim! Legyenek egy kicsit türelmesebbek! Te pedig menj
el az igazolványodért Liamékhez! – szólt Stellára, szándékosan
nem használva a lány keresztnevét, majd amikor a szőke lány
elindult, a palmbookért nyúlt. – Megnézhetném azt a képet?
Biztos vagyok benne, hogy Önök valamit nagyon félreértettek!
A férfi a társaira nézett.
– Szerintem ő az…
– Szerintem is. Minek az az igazolvány?
– Itt valami tévedés lesz! – dörrent rájuk Mia, noha
nevetségesen kicsinek tűnt hozzájuk képest, ám amikor
meglátta, hogy a férfi a puskája után nyúl, gondolkodás nélkül
előrántotta a tőrét, és átvágta a férfi nyakát.
A következő pillanatokban minden nagyon gyorsan történt.
Mia Stella felé ordított, hogy fusson, mire a szőke lány
meglódult, és lélekszakadva szaladt az erdő irányába, ahonnan
Liam, Dylan, Mason és Russel rohantak felé.
Eközben a katonák Miára támadtak, ám a lány megmarkolta
a tört, és a hozzá közelebb állónak is elvágta a torkát. A férfi
gurgulázva esett össze, a nyelőcsövéből előzubogó véres húsát
markolászva, a mellette álló azonban tiszta erejéből megütött
Miát.
Liamék tudták, hogy nagyon nagy a baj, de bármennyire is
eszelősen rohantak, még messze voltak. Mia szédelegve szúrt
az őt megütő férfi felé, és ismét betalált, ám ezúttal a katona
oldalába szaladt a pengéje. A negyedik katona a társa
segítségére sietett, ám ő is kapott egyet, Mia pengéje a karjába
vágott.
– Hogy merészelted? – hördült fel, és a lány felé csapott. Mia
térdre zuhant, miközben dermedten látta, hogy a repülőnél
maradt katonák Stella után vetik magukat.
– Szedjétek már le! – hallott egy rekedt hangot a háta mögül,
ám amikor odanézett, fájdalom nyilallt a vállába. Dermedten
kapott oda, de érezte, hogy baj van, végigvágták a húsát. Forró
lé csorog végig a karján, a tőr tompán puffant az ujjai közül a
fűbe.
– Nesze neked, te vad szuka! – nyögött fel a sebesült férfi, és
hatalmas pofont kevert le Miának. A lány az ütés erejétől
elzuhant, de az ép kezével sikerült felmarkolnia az elejtett tőrt,
így amikor a férfi a hajába markolva felrángatta a földről, a
szívébe szúrta a pengét.
Stella eközben lélekszakadva rohant. Látta már, hogy közel a
segítség, hiszen a vadászok már csak kétszáz méterre lehettek
tőle, de az ereje egyre fogyott, a mögötte loholó katonák pedig a
sarkában voltak.
Dylan torkaszakadtából ordított.
– Feküdj a földre!!
– Stella, a földreee! – kiabált Liam és Russel is, amikor
látták, hogy a repülőből kiszálló pilóta felemeli a puskáját, és
megcélozza Stellát.
Végre elért a hangjuk a lányhoz, mert futás közben
megfordult, hogy hátranézzen, de már nem tehetett semmit a
végzete ellen. A lövés eldördült, a golyó pedig egyenesen a
mellkasába csapódott. Stella szeme lecsukódott, s az ütés
erejétől a teste hátrahanyatlott.
– Neeee! – ordítottak a vadászok, de már késő volt. Stella
lassan omlott össze, akár egy széttépett virág, halványkék
ruháját vörösre színezte a vére.
Az első katona beérte, és a karjába kapta, míg a másik
golyózáport zúdított Liamék felé, miközben egyre hátráltak. A
vadászok nem tudtak visszalőni, mert a tűzvonalban volt
mindkét lány, így jobb híján a fűbe lapulva próbáltak fedezékbe
vonulni a fegyverropogás elől.
Miközben Stellát eltüntették a repülőn, Miát újra megütötte a
vele dulakodó katona, ám ő nem hagyta magát. A férfi oldalába
vágta a kését, majd a kimerültségtől zihálva a repülő felé
kúszott, hogy megmentse Stellát.
A pilóta mellett ülő katona kiszállt, és ráemelte a puskáját.
– Térdre, te ribanc! – mordult rá, és Mia letérdelt előtte.
Tudta, hogy mindennek vége, mégis elhajította a tőrét. A
lövés eldördült, s leterítette Miát, ám az elhajított penge is célba
ért, és a puskát tartó férfi hátratántorodott – a tőr egyenesen a
torkába állt.
Mia előtt szürke pettyek cikáztak, de még látta, amint a
repülő felszáll, aztán minden elsötétedett előtte.
A vadászok félőrülten rontottak hozzá.
– Úristen! – nyögött fel Liam, látva, hogy Mia teste vérben
úszik. – Segítsetek!
Dylan letépte Miáról a ruháját, de a vér annyira beborítom a
lány testét, hogy nem látták azonnal, melyik a legsúlyosabb
sérülése.
– Istenem, ott van a golyó! – nyúlt Liam a lány melléhez, de
Russel ellökte a kezét
– Nem, Liam! Az csak egy kábító lövedék! Engedj oda, hogy
kiszedhessem!
Dylan eközben Mia ruhájából leszakított egy darabot, és a
vállsebébe nyomta, majd a többiek felé üvöltött.
– Hozzátok ide a dokit!
Russel Mia fölé hajolt, és a zsebkésével a sebébe nyúlt. A
penge hegyével kiemelte lány húsába fúródó golyót, és Liam
kezébe ejtette.
– Altató lövedék, látod? Túl fogja élni! A kapszula még tele
van. Nem ment még bele a szer, a vérveszteségtől ájult el!
Liam összetörve nézett a tenyerében tartott lövedékre.
 – És Stella? Belé is ilyet lőttek ezek a szemetek?
Russel szeméből kicsordult a könny.
– Nem tudom… – törölte meg dühödten az arcát. – De
távolról éles golyónak tűnt, akkorát ütött rajta. Liam… én
megdöglök, ha ezek megölték Stellát!
Dylan halálra válva nézett rájuk.
– Tartsd itt a kötést! – mondta rekedten, és Liam ujjait Mia
vérző vállára szorította, majd a földön fekvő halott katonákhoz
lépett, és reszkető kézzel tépte ki a kezükből a puskát.
– Milyen lövedék van benne? – üvöltött felé Russel elfúló
hangon, miközben Dylanhez hasonlóan a katonák puskáit
ellenőrizte.
– Kábító lövedék! És abban?
– Ebben is!
– Segítsetek! – nyögött fel az egyetlen életben maradt
katona, amikor meglátta a fölé tornyosuló vadászokat.
– Megdöglesz, te szemét, mocskos, kibaszott féreg! –
sziszegte felé Russel féktelen dühében, de Dylan elkapta a
karját.
– Engedd, hogy beszéljek vele!
Az indián a sebesült katona mellé térdelt.
– Mivel lőttetek a szőke lányra? – kérdezte halkan, de a
hangjába annyi gyűlölet vegyült, hogy Russel hátán végigfutott
a hideg.
– Nem értem – nyöszörögte a férfi.
Dylan a katona oldalában tátongó sebbe nyomta az ujjait, az
pedig felüvöltött a fájdalomtól.
– Mivel lőttetek a lányba? – kérdezte újra. – Milyen töltény
volt a pilóta puskájában?
– Csak kábító lövedék, nem éles töltény! – hörgött a férfi,
mire Dylan kihúzta a sebből a kezét.
– Hová vitték?
– Ha elmondom, elengedsz?
– Igen.
 – Zsoldosok vagyunk – lihegett a férfi a kíntól. – Felbéreltek
minket, hogy vigyük haza a lányt.
– Haza? Hisz ő itt lakik!
– Nem. Ő manipurai polgár. Mrs. Clark a neve – bizonygatta
a katona és a zsebe felé nyúlt, de Dylan elkapta a karját. – Ott a
képe… a gépemen! – nyöszörgött a férfi. – Nézd meg magad!
Dylan a vértől maszatos kijelzőre meredt, amin Stella arca
tűnt fel, alatta a személyes adataival és a nevével.
Mrs. Stella Clark.
– Mi a halál ez? – térdelt mellé Russel, és gyűlölködve nézett
a katonára, majd a kezében tartott adatokra. – Mi az, hogy Mrs.
Clark?
– Így hívják a kis hölgyet. Egy családi vitát követően
meglépett a férje elől. Ő bérelt fel minket, hogy vigyük haza –
magyarázkodott a katona, és felvisított, amikor Dylan újra a
sebébe nyomta az ujjait. – Miért csinálod ezt? – kérdezte
reszketve. – Mindent elmondtam, amit tudni akartál!
– Pontosan mivel lőttétek meg?
– Nem értelek.
– Az altató lövedék nem okoz ilyen vérzést, és nem üt
ekkorát!
– Ez egy újfajta töltény. Hat órára elég altató van benne.
Azért vérzett annyira, mert… a nők teste sérülékenyebb… És
mert messziről csapódott be a lövedék. Nem lesz semmi baja,
higgyétek el! Mire felébred, legfeljebb álmos lesz egy darabig,
és a seb is hamar elmúlik!
– Hová vitték?
– Manipurába.
Dylan a katona sebébe sújtott.
– Hová vitték?
A férfi szájából véres nyál folyt a nyakára, a fájdalomtól
összevizelte magát.
– Mr. Ryan Clark házába vitték – hörögte.
 Dylan arcából kifutott a vér a név hallatán, de Russel is
felmordult.
– Azt a faszfejet Clarknak hívják?
– Nem tudom, Russel. Sosem kérdeztem.
– Mutass egy képet róla! – förmedtek a katonára, aki remeg
ujjakkal gépelte be Ryan nevét a palmbookja keresőjébe, majd
feléjük fordította a megbízója fényképét.
– A büdös, kurva anyját! – sziszegte Russel. – Hol lakik ez a
féreg?
– Két háza van. Az új a vízparton van, az Üzleti Negyedben.
Oda viszik a kis hölgyet. A ház száma KL2245512. Most már
mindent elmondtam. Kérem, ne bántsanak! Mrs. Clarknak nem
lesz semmi baja! Nem azért jöttünk, hogy megöljük őt, hanem
azért, hogy visszavigyük a férjének! Mr. Clark tehetős
családból származik. Tízezer kreditet fizetett nekünk, hogy
megtaláljuk a nejét.
Dylan eleget hallott. A tőréért nyúlt, a zsoldos szeme pedig
kidülledt a félelemtől.
– Azt mondtad, elengedsz, ha beszélek! – zihálta.
– Hazudtam – mondta Dylan, és elvágta a férfi torkát.
Eztán feltápászkodott és Liamhez sietett. A barátja még
mindig Mia sebét nyomta, a keze könyékig véres volt.
Elborzadva nézett a többiekre.
– Mikor ér már ide a doki?
– Ott jönnek! – sóhajtott fel Russel. – Mason megtalálta! Az
öreg Hobbs lélekszakadva rohant a fűben fekvő lányhoz, majd
azonnal munkához látott. A Miától kapott manipurai eszközök
segítségével, rekord sebességgel fertőtlenítette a sebeket, majd
mindbe szövetregeneráló zselét nyomott, végül speciális habot
fújt rájuk. Néhány perccel később már csak a lány vértől
vöröslő teste árulkodott arról, hogy mi történt.
Mia kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni.
– Hála Istennek! – ölelte át Liam, és a karjába vette a lányt. –
Inkább segítek, ne erőlködj! Sok vért veszítettél!
 – Hol van Stella? – kérdezte Mia, ám Liam arckifejezését
látva megremegett a hangja. – Ugye, nem ölték meg?
– Nem. Altatólövedéket kapott. De elkéstünk… Elrabolták
őt, Mia.
A lány arca krétafehérré vált.
– Elrabolták?
– Ryan volt az. Zsoldosokat bérelt fel, hogy visszavigyék
neki Stellát.
– Ryan? Őt hívják Clarknak? De hisz Stella nem is a
felesége!
– A katonák palmbookjában talált dokumentumok szerint
házasok… – mormogta Liam.
Dylan komoran ácsorgott mellettük. Lehajolt a fűben fekvő
sárga rózsáért.
– Ez Stelláé volt?
– Igen… Neki adtam, hogy lefesthesse – felelte Mia
szomorúan.
– Biztos, hogy nem ment hozzá ahhoz a szeméthez… –
mondta halkan az indián. – Csak így állították ki az
azonosítóját, hogy simán átjuttathassák a kapun.
Hobbs doki Liamre nézett.
– Gyere, fiam, állítsd talpra Miát! Ha megáll a lábán, veletek
mehet, ha nem, itt marad, rendben?
– Nem hagyom itt, doki!
– Jól vagyok! – mondta Mia is.
– Hát jó… Lássuk! – törölte le az izzadtságot Hobbs doki a
homlokáról. – Ti aztán rendesen ki tudjátok készíteni az
embert!
Liam óvatosan a földre tette a lányt, de a derekán tartotta a
karját. Érezte, hogy Mia, bár stabilan áll, remeg az erőlködéstől.
– Velük tudok menni! – bizonygatta.
– Doki, adjon neki valami erősítőt! Van ilyenje?
– Akad – hümmögött Hobbs, és egy fecskendőbe áttetsző
folyadékot szívott fel. Egy gumiszalaggal elszorította Mia
karját, majd beadta a gyógyszert. – Ettől egy kicsit élénkebb
leszel, de ha odaértek, jót tenne egy adag infúzió…
– A házban mindenünk megvan hozzá! – mondta Russel. –
Mennyit kapjon?
– Egy litert mindenképp, de inkább kettőt! – mondta Hobbs
doki. – És igyekezz pihenni, gyermekem!
– Rendben! Köszönöm szépen!
– Akkor indulhatunk? – nézett rájuk Liam. – Minden perc
számít…
Mason és Kristen bólintottak.
– Hozzuk a cuccokat meg a lovakat! – mondták, és az istálló
felé rohantak.
Hobbs doki összeszedte a holmiját, és ő is visszaballagott a
kastélyba.
– Peter, Stuart! – szólt Dylan az út mellett ácsorgó
vadászokra. – Tüntessétek el a hullákat, és vegyétek el a
fegyvereiket! Amíg távol leszünk, Donald Blackwood a
rangidős parancsnok! Hozzá forduljatok minden kérdéssel!
Liam átölelte Mia derekát.
– Belehaltam volna, ha bajod esik – simogatta meg a lány
maszatos arcát. – Amikor láttam, hogy az a szemét rád emeli a
puskáját, száz évet öregedtem. Nagyon bátor voltál, kicsim!
Elképesztő, amit a húgomért tettél!
– Ugyan, Liam, hisz elszúrtam!
– Nem szúrtad el, Mia! Hat meglett férfival szálltál szembe,
csak hogy megmentsd Stellát. A bátorságod és az
önfeláldozásod zavarba ejtő.
Mia bánatosan nézett rá.
– Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom.
– Semmit. Így is hálát adok Istennek, hogy nem esett bajod!
Stella miatt viszont görcsöl a gyomrom.
– Ezzel nem vagy egyedül… – mormogta Dylan, miközben ő
is megölelte Miát.
 – Köszönöm, hogy megpróbáltad megóvni Stellát. Örökké
hálás leszek ezért!
Lódobogás hallatszott, majd Kristen és Mason tűntek fel a
lovakkal és a zsákjaikkal.
– Mosakodjunk meg a szökőkútnál! – mondta Russel.
Nyakig véresek vagyunk! Így nem mehetünk át a kapun!
Mindannyian lemosták magukat, majd a csomagokból
magukra kapkodták az utazásra szánt manipurai ruhákat.
– Igyekezzetek! – sürgette őket Dylan, mire felkapták a
zsákjaikat, és lóra szálltak.
– Iratok, kártyák megvannak? – kérdezte Liam az öccsétől.
– Igen!
– Fegyverek?
– Minden.
– És a cím? Kikerested ennek a patkánynak a házát?
– Igen! Beállítottam a térképen, a kapunál megmutatom!
A lovak nekilódultak, s a vadászok kidübörögtek a birtok
kapuján. Eszelős iramban vágtattak végig az erdőn, egyenesen a
266-os kapu felé.
Mia Liam lován ült, a férfi előtt.
– Rosszul vagy? – kérdezte Liam, és szorosabban fogta át a
lány derekát.
– Szédülök.
– Dőlj nekem. Tartalak. A kábító lövedéktől szédülsz. Ha
átérünk, aludj egy nagyot, rendben?
– Dylannel mentek Stella után?
– Igen. Kérlek, te maradj az öcsivel és a többiekkel a házban!
Pihenned kell, hogy visszanyerd az erőd!
– Nem tudunk nektek segíteni?
– Nem, Mia. Jobb, ha nem lesztek ott.
– Meg fogod ölni Ryant?
Liam felsóhajtott.
– Kicsim… Mi értelme van erről beszélgetni?
– Sajnálom, Liam. Borzasztó zaklatott vagyok.
 – Mind azok vagyunk, Mia. Szeretném, ha legalább miattad
nem kéne aggódnom. Russel vigyázni fog rád! Ne haragudj,
hogy nem tudok veled maradni, de szeretném biztonságban
tudni a húgomat is. Dylan nagyon kivan… Félek, ha egyedül
megy érte, bajba keveredik.
– Semmi baj, Liam! Tedd, amit tenned kell!
Dylan komoran vágtatott a csapat élén. A lelkében kavargó
fájdalom könyörtelenül meggyötörte. Ráébredt, hogy Stella
szerelme sebezhetővé tette. Újra és újra maga előtt látta, amint a
katona Stellára fogja a puskáját, és tüzel. Látta, amint a golyó a
lány törékeny testébe mar és leteríti a földre, mint egy
megtépázott virágot. Hiába tudta, hogy Stella nem sérült meg
komolyan, az élmények valósággal letaglózták. Dühös volt a
világra, Ryanre, a katonákra, de legfőképpen magára, amiért
nem tudta megmenteni a lányt.
– Hé, Dylan! – hallotta maga mellett Russel hangját. –
Minden rendben lesz! Ne emészd magad!
– Hogy ne emészteném? Nem szabadott volna egyedül
visszaengednem őt az erdőből… Mia is kis híján meghalt!
– De Dylan, a lányok eddig is szabadon mászkáltak a
birtokon! Ki a fene gondolta, hogy egyszer csak a semmiből
leszáll egy gép a park közepén?
– Stella a nagyimmal álmodott. Rá kellett volna jönnöm,
hogy ez egy figyelmeztetés volt!
– Miért, mit álmodott róla?
– Hát… most hogy így kérded, semmit. Pontosabban a nagyi
az álmában azt mondta, hogy maradjon csendben!
– Stella?
– Aha. Te érted ezt?
Russel összeráncolta a homlokát.
– Hát, ha a hugi begurul vagy fél, nagyon keményen tud
vagdalkozni. Mármint úgy értem, feleselni. Talán Ryanre
vonatkozott, amit meséltél. A nagyid arra figyelmeztette Stellát,
hogy ne szájaljon vissza Ryannek, bármit is mond neki az a
féreg, nehogy…
– Megint megverje – fejezte be sötéten Dylan.
– Gondolod, hogy legutóbb azért verte meg Stellát?
– Tudom, hogy azért verte meg. Stella elmondta, hogy
visszabeszélt neki, miután az a szemét megerőszakolta, Ryan
pedig minden egyes „tiszteletlen” mondatért megütötte őt…
Megölöm azt a mocskot, Russel, csak érjünk oda!
– Hát, barátom, egy repülővel nem tudunk versenyre kelni,
de nemsokára átkelünk a falon! A kaputól nincs messze az a tó.
Dylan bólintott, ám amikor feltűntek előttük a hatalmas króm
kapuszárnyak, Russelhez fordult.
– Megtennél nekem egy szívességet?
– Bármit, Dylan!
– Kérlek, hívd fel a nagyanyámat, és mondd el neki Stella
álmát!
– De mire jó ez, Dylan?
– A nagyi álomjáró. Tudom, hogy baromságnak hangzik, és
talán az is, de ha csak fél százalék esélyem van rá, hogy általa
üzenhetek Stellának, hinni akarok benne! Kérlek, mondd, hogy
segítsen valamilyen módon Stellán, és adja tudtára, hogy úton
vagyunk érte!
 Félelem
(Manipura, Tóparti Negyed / Gyári Negyed,
2222. június 26.)

Kora reggel volt, mire a vadászok elérték a 266-os kaput.

Leszálltak a lovaikról, és a csapatot követő fiatal férfiakra
bízták az állatokat. Az ég borongós volt, kellemetlenül lehűlt a
levegő.
Beálltak a kígyózó sor végére, és csendben nézegették
egymás auráját. Bár napok óta körülöttük fodrozódott a színes
energiamező, nem tudták megszokni, és alig várták, hogy
hazatérve Hobbs dokitól visszakaphassák az aurablokkolójukat.
– Mindenkinek megvannak az iratai? Kreditkártyák? –
kérdezte Russel, mire azok bólintottak, és némán ácsorogtak,
amíg átengedték őket a kapun.
Odaát megkeresték az első csendesebbnek tűnő pihenőt, és
letelepedtek egy kerek asztal mellé, hogy megbeszéljék a
további lépéseket
 – Mutasd a térképet! – mondta Dylan, mire Russel a kezébe
nyomott egy telefont.
– Itt van. A földgömb-ikon alá töltöttem fel. Bele tudsz
nagyítani, és látod az utcaképet is!
Dylan szúrós szemmel nézte a megadott címről készült
felvételeket.
– Ez egy elhagyatott öböl. Egyetlen szomszéd sincs… Ez
normális?
– Nem, de a csávó sem normális. Legalább könnyebb lesz
megközelíteni a házát!
– Dehogy nincs szomszéd! – szólt közbe Liam. – Nézzétek
csak a fák mögött azt a hosszúkás, zöld tetejű épületet!
– Ezt eddig nem láttam – hümmögött Russel, és ráközelített a
képre. – Hát ez nem lehet igaz…
– Miért mi az?
– Katonai bázis. Azokat jelölik „M.A.” rövidítéssel.
Manipura Army. Innen irányítják a megalopolisz védelmi
rendszerét Nézd csak, a kapu mögött az a sok fekete kocka,
mind-mind katonai terepjáró.
– Hát, az nem jó. Van más útvonal is az öbölbe?
– Csak a vízen át.
– Mekkora a táv?
– Két – három kilométer. Annyit simán leúsztok.
– Stella nem bír ki annyit – mondta Dylan. – Neki az
borzasztó sok lenne.
– És ha segítünk neki?
– Nem tudom, Liam. Veszélyes lehet rá nézve. Kába lesz az
altatókapszulától, és amúgy sincs túl erős fizikuma. A víz
hideg, és a viharos idő miatt nagy hullámverés lehet. Nekünk
sem lesz egyszerű. A szárazföld annyira reménytelen? Russel,
bele tudsz nagyítani a házba?
– Hogyne.
Mindannyian a kinagyított képre meredtek. – Hát, ezt
megszívtuk – hördült fel Liam. – Ez a kibaszott ház teljesen
átlátszó! Nincs egyetlen sötét fala sem! Hát teljesen elmebeteg
ez a csávó?
A tó vize felett csillogó, hatalmas épület valóban olyan volt,
mint egy akvárium, minden egyes helyisége látható volt az
utcán pásztázó kamerákból. A belső szobák annyiban voltak
rejtettebbek, hogy kitakarták őket az előttük elhelyezkedő
helyiségek és bútorok.
– Micsoda beteg agyú barom vesz magának ilyen házat? –
mordult fel Mason. – Mire jó ez?
– Nem tudom – nézte Russel a képeket, majd gyorsan
gépelni kezdett a miniatűr klaviatúrán.
– Most mit csinálsz?
– Élő kamerára váltok. Hátha a hatósugarukba kerül az a
szoba, amelyikben Stella van…
Dylan állkapcsa megfeszült a lány nevének említésétől.
Szíve szerint indult volna már, hogy segítsen Stellának, de
tudta, nem kapkodhat, és nem lövöldözhet odabent úgy, mint a
falon túl. Manipurában nagyon erős katonai felügyelet vigyázta
a rendet, ráadásul fényes nappal volt. Ugyanakkor nem bírta
elviselni a gondolatot, hogy Ryan újra bánthatja Stellát, és ez
mérhetetlenül feszültté tette.
A monitoron újabb képkockák tűntek fel, ám ezúttal élő
felvétel tárult a szemük elé. Az utcai kamera egyre közelített a
ház felé, majd szép lassan elment mellette, egészen az utca
végéig aztán megfordult, és visszaindult az öbölbe vezető híd
felé.
– Kérlek, húzzatok bele, mert megőrülök! – mormogta Dylan
majd a vízzel határos szirtekre mutatott. – És mi van ezzel?
Miért nem megyünk a sziklák felől? Mi van a hegy túloldalán?
– A Gyári Negyed. Élelmiszer raktárak.
– És az miért nem jó nekünk, öcsi? – kérdezte Liam.
– Mert piros körzet. A mutánsok itt törtek be először, és
Talbotéknak még mindig nem sikerült rendet tenniük odabent.
A lakosság nagy részét evakuálták, a többiek saját
felelősségükre maradtak.
– Akkor ott megyünk be! – bólintott Dylan. – Autóval
megközelíthető a szikla?
– Igen, szinte koppanásig tudtok menni. De ez sokkal
veszélyesebb, mintha úsznátok.
– De sokkal gyorsabb, és az idő most mindennél fontosabb.
Van felszerelésünk a mászáshoz?
– Van, persze – mondta Kristen. – Ha szakaszosan mentek le
a hegyoldalon, elég lesz a kötél.
– Akkor pakolás, és induljunk! – bólintott Dylan, és Liammel
együtt két zsákba rakták a holmijukat, majd a legközelebbi
szabad taxiba ültek, és eltűntek a főút forgatagában.
Eleredt az eső, így a többiek is szedelőzködni kezdtek.
Mia aggódva nézett utánuk, miközben a többiek egy másik
taxit fogtak maguknak.
– Gyere, Mia! – fogta meg Russel a kezét. – Menjünk! Rem
apadt vagy. Minden rendben?
– Nagyon féltem őket – mondta bánatosan a lány, mire
Russel megölelte.
– Én is féltem őket, de nem lesz semmi bajuk! Hidd el, estére
újra együtt leszünk, utána pedig a kiállításon lődörögni már
sétagalopp lesz ehhez képest.
Mia bólintott, és beült Kristen mellé a kocsiba. Az
elektromos autó megindult, ők pedig a gondolataikba mélyedve
nézték a gazdagon világító manipurai boltok fényeit.
Dylan és Liam taxija ezalatt a Gyári Negyed felé haladt.
Manipura csillogó épületei és fényes bevásárló utcái lassan
ritkulni kezdtek, zöldellő erdő váltotta fel a sűrűn lakott
belvárost. A forgalom is egyre gyérebbé vált, s idővel már csak
ők suhantak a világoskéken csillogó úton. Az ég beborult, és
hiába volt még csak délelőtt, a tintalila felhőktől úgy tűnt,
mintha kora este lenne.
 Bár másokat valószínűleg szorongással töltötte volna el az út
fölé hajoló, egyre sűrűbbé váló, halványkék derengéssel világító
rengeteg, őket megnyugtatta a körülöttük lélegző erdő.
– Merre akarod kihozni őt? – kérdezte Liam, miközben csőre
töltötte a fegyvereiket.
– Szerintem a főúton át kéne megpróbálnunk. Az a
legsimább.
– Ha nem szúrunk szemet a katonáknak, és nem őrzik a
patkány házát további katonák.
– Nem hiszem, hogy őrzik. Az előző házából Stella simán
megszökött. Őrök mellett ez nem sikerült volna. Ez a gyökér
nem gondolja, hogy utána tudunk jönni. Biztonságban érzi
magát a manipurai csodapalotájában. Ráadásul azt hiszi, hogy
halottak vagyunk, és ez újabb lépéselőny.
– Kivéve, ha Stella nem vágja dühében az arcába, hogy
élünk.
– Stella nem hülye. Nem fog ilyet mondani.
– Hát, ha nagyon felhergeli az a féreg, a hugi nem fog
gondolkodni. És ki mással fenyegetőzne, mint velünk?
– Sosem hallottam még Stellát igazán kiabálni. Sőt,
dühösnek sem nagyon láttam még.
Liam elnevette magát.
– Hát, pedig nagyon tud kiabálni. Nem emlékszel, hogy ki.
akadt, amikor nem engedtük, hogy megnézze azt a gyilkosos
sorozatot, amit Rubyval a nagybátyám polcáról csentek el?
– Hogyne emlékeznék – sóhajtott fel az indián. – Miért,
szerinted miért nyugodott meg utána olyan gyorsan?
– Mert felfogta, hogy tizenegy évesen nem bámulhat éjszaka
hullás filmeket.
– Nem egészen. Az öcséddel megsajnáltuk, és pizsamapartit
rendeztünk neki. Beszöktünk vele a moziterembe, pattogatott
kukoricát rágtunk, és megnéztük a kedvenc filmjét, amiben
nyolcéves hülyegyerekek kornyikáltak. Rémes volt, de őt
nagyon boldoggá tette az az este. A fotelben aludt el, onnan
vitte a szobájába a nagybátyád.
– Az öreg is benne volt?
– Persze. Azt mondta, túl szigorú vagy Stellával.
– Az voltam? – Nem, Liam. Nálad jobb testvért nem
kívánhatna magának sem ő, sem az öcséd. Még akkor is, ha
néha leordítod a fejüket.
– Hát, ők ketten rémesen fel bírnak bosszantani…
Az autó hirtelen lefékezett, a szélvédőn megjelent a radar
kivetített képe.
– Itt vannak a dögök – mondta Dylan, mire Liam bólintott, és
leeresztette az ablakot.
Mindketten a szemükre húzták az éjjellátót, és a puskáikkal
megcélozták a sötétben lapuló mutánsokat. Az autó egy
pillanatra sem állt meg, s a vadak követni kezdték őket.
Mindketten tüzeltek, puskaropogás rázta meg a korábban
csendes erdőt. A mutánsok velőtrázó üvöltéssel vetették
magukat a sebesült társaikra, majd az autóra. A vadászok egyre
csak lőttek, míg az egyik mutáns a motorháztetőre zuhant.
Dylan keresztülszúrta az állat fejét, míg Liam a nyomukban
kúszó dögöket pusztította. Lerúgták a tetemet a szélvédőről, ám
az autó felmondta a szolgálatot, nem indult be többé.
– Messze vagyunk a sziklától? – kérdezte Dylan, miközben a
vállára vette a zsákjaikat.
– Nem, talán néhány száz méterre. De a vérre hamarosan
idegyűlik a környék összes mutánsa. Ki kell lépnünk!
Az indián bólintott. Mindketten futásnak eredtek. Az erdő
sűrű volt, és az egyre közelgő vihartól igencsak sötét, ráadásul a
föléjük magasló sziklafal mellett nem volt különösebb ösvény.
Az éjjellátó sokat segített ugyan a haladásban, de így is
kemény volt a rengetegben rohanni, tudva, hogy a vérbefagyott
tetemek szagára hamarosan megérkeznek a dögök.
Nem sokkal később feltűnt a térképen látott szikla, amelynek
a túloldalán Ryan házát sejtették. Magukra erősítették a kötelet,
és nekiindultak a falnak. Dylan ment elől, ékeket verve a
sziklákba, Liam pedig követte.
Apránként köd telepedett alattuk a fákra, és úgy tűnt, mintha
a felhők felett másznának. A levegő egyre hűvösebbé vált,
szemerkélni kezdett az eső. A kövek csúsztak, nagyon
figyelmesen kellett lépkedniük.
– Mennyi idő telt el azóta, hogy Stellát elvitték? – kérdezte
Dylan, nem sokkal a csúcs alatt.
– Hét és fél óra. Biztosan magához tért már.
– Vagy nem.
– Miből gondolod? Azt mondta a katona, hogy hatórás az
ampulla, amit belelőttek.
– Egy átlagembernek talán annyi. Egy száznyolcvan centis
nyolcvan kilós férfinak, de nem egy nőnek. Stella hány kiló
lehet?
– Ötven.
– Akkor lassabban fog felébredni, és tovább lesz kába. Liam,
ezzel számolnunk kell!
– És ez jó?
– Az ő szempontjából igen, hisz egy alvó embert talán még
az a rohadék sem bánt. Amíg Stella alszik, nem tudnak
összeveszni. A menekülés szempontjából viszont nem jó, mert
Stella nem fog tudni sem úszni, sem futni…
– Erre nem gondoltam – mondta Liam lihegve, amikor
felértek a sziklaszirt tetejére. Alattuk sötét vizű tó hullámzott,
az öböl szélén pedig egy jókora villa csillogott, mélyen
benyúlva a tóba. Mögötte fényes autóút, és a kivilágított katonai
bázis. Az eső szemerkélt, a látási viszonyok kifejezetten rosszak
voltak, ám ez az ő szempontjukból mindenképp előny volt.
– No, akkor ereszkedjünk le gyorsan! – mondta Dylan, és
bevert két éket a sziklába. Áthurkolta rajta a köteleiket, és
villámgyorsan elindultak lefelé. Az út így sokkal rövidebb volt.
mint felfelé, és alig húsz perccel később már mindketten az öböl
puha fövenyén, a magas fűben feküdtek Ryan házát lesve.
 – Látsz valamit? – kérdezte Liam.
– Nem sokat… – hümmögte az indián. – Most bezzeg nincs
kivilágítva a ház. De várj! Most gyújtották meg az egyik
lámpát. Liam… Ott van! Látom Stellát!
– Hadd nézzem! – nyújt a távcső felé Liam, majd felnyögött.
– Ott ül az a faszfej is az ágyon. Most ébresztgeti Stellát. Dylan,
nagyon kell igyekeznünk!

Stella valójában még az igazak álmát aludta.

Álmában egy hűvös, fehér csarnokban járt, amely a
végtelenbe nyúlt. Talpa alatt érezte a hideg köveket, és hallotta,
amint a saját lélegzetét visszaveri a nagy fehérség.
Meghaltam volna? – hasított belé a gondolat, és a szíve
rémült száguldásba kezdett, amikor egy fehér ruhás alak tűnt
fel előtte.
– Ria mama? – szakadt fel belőle a megkönnyebbült sóhaj,
ahogy a nagyi karjába vetette magát. – Jaj, de jó, hogy itt vagy!
Annyira féltem!
Ria mama magához ölelte Stellát.
– Kicsikém, azért vagyok itt, mert bajba kerültél! Nagyon
figyelj rám, kérlek! Amikor felébredsz, emlékezned kell, mit
mondtam neked!
– Miért, most álmodom? Hisz oly valóságosnak tűnsz…
– Stella, erre most nincs időnk! Ha felébredsz, maradj
csendben, amíg csak tudsz! Érted? Ő bármit is mond, bárhogy
is provokál, maradj csendben!
– De kiről beszélsz, Ria mama? Megrémítesz…
– Maradj csendben, kicsikém! Tettesd, hogy álmos vagy…,
hogy alszol még…, hogy nem vagy magadnál! Ha
visszabeszélsz, ő nagyon dühös lesz, és bántani fog téged!
– Kicsoda ? Kérlek, kérlek, Ria mama, ne menj el! Ne hagyj
itt! – nyúlt a nagyi egyre halványuló alakja után, de a látomás
eltűnt, ő pedig egyszerre csak kinyitotta a szemét.
 Egy üvegfalú szobában volt, amelyen keresztül homályosan
mintha egy tavat látott volna, ahogy haragos hullámokat vet az
odakint feltámadó szélben. A helyiségben fehérfényű lámpa
világított egy kis asztalon, épp a teraszajtó előtt.
Stella végignézett magán, és tétován a melléhez nyúlt.
Halványkék ruháján egy lyuk tátongott. Az ujjai ragacsos
sebet érintettek közvetlenül a jobb melle felett. Felszisszent a
fájdalomtól.
– Nagyon vártam már, hogy felébredj! – egy ismerős hang
szólalt meg tőle nem messze, és Stella összerándult ijedtében.
Hunyorogva nézett a hang irányába, de zsongott a feje, és
kiszáradt a szája.
– Jól vagy? – kérdezte a hang tulajdonosa már-már
gyöngéden, ám a lány fejében megszólalt a vészcsengő.
Ne beszélj! – súgta valaki a fülébe nagyon-nagyon távolról.
Aludj… Aludj, amíg csak lehet!
Stella szeme lecsukódott.
Ezalatt odakint két sötétbe öltözött alak kúszott fel az
épületet körbevevő teraszon. Liam és Dylan voltak azok, akik
az odakint portyázó őrök mögé settenkedtek, majd kitörték a
nyakukat, a tetemeket pedig a ház alatt hullámzó mély vízbe
lökték. Rövid idő alatt összesen négy férfival végeztek, de kettő
még hátra volt, ez a kettő pedig éppenséggel Stella szobája előtt
ácsorgott állig felfegyverkezve, az épület nyújtotta
biztonságban.
A. hálószoba vízre néző ajtaja nyitva volt, ám a bentről
kiszűrődő fény egyenesen megvilágította az előtte elterülő
teraszt. A vadászok jól tudták, ha onnan támadnának, nem
biztos, hogy elég gyorsan ki tudnák menekíteni a tűzvonalból a
kába lányt, és semmiképp sem akarták kockára tenni Stella
életét. Kényszerűen a falhoz lapultak hát, és belestek, hogy
felmérjék a helyzetet.
 Ryan fel s alá járkált Stella ágya mellett, a feszültsége
kézzelfogható volt. Látszott rajta, nem bírja tovább, hogy nem
beszélhet a lánnyal.
Az ágy szélére ült, és megpaskolta Stella arcát.
– Ébresztő! Ébresztő! Nem jó, hogy ennyit alszol! Magadhoz
kell térned, érted?
Stella kinyitotta a szemét, és Ryanre nézett. Az erős altatótól
még mindig kába volt, de a pupillája hatalmasra tágult, amikor
a férfi fölé hajolt
– Na, azért! Látom, megismertél!
A lány szíve heves vágtába kezdett. Nem emlékezett rá, hogy
került Ryan házába. Lázas igyekezettel próbálta összerakni a
fejében kavargó emlékeket, de az utolsó kép, ami bevillant
előtte az volt, hogy Dylan és a bátyjai felé rohan a kastély
kertjében, ők pedig valamit kiabálnak, majd minden
elsötétedett.
– Nem tudod, hogy kerültél ide, igaz? – nyúlt felé a férfi, és
kisimított egy szőke tincset a lány homlokából.
Stella ösztönösen elhúzódott.
– Nem szeretem, ha úgy viselkedsz velem, mintha egy
csúszómászó lennék, akitől undorodnod kell – hördült fel Ryan,
és megmarkolta Stella haját. – Hálásnak kéne lenned, amiért
nagyvonalú voltam, és megbocsátottam neked.
Liam Dylanre nézett odakint, és azt mutatta, elvágja Ryan
torkát, de mindketten tudták, amíg Stella a szoba másik
végében van, nem törhetnek be.
– Elintéztem neked, hogy Manipurába jöhess, de te elárultál
engem, és megszöktél a nagynéném kártyájával. Hogy lehettél
ilyen hálátlan? – folytatta Ryan, miközben az ujjai lassan
lecsúsztak a lány nyakán, és a szakadt ruhán keresztül
végigsimították a mellét.
Stella ellökte a férfi kezét, mire Ryan megmarkolta a kezét,
és a semmiből egy kábelnek tűnő vezetéket kapott elő, a
csuklójára tekerte, majd erősen megrántotta. A lány felsikoltott
a fájdalomtól.
Dylan arca elsötétült.
– Meddig várunk még? – tátogta némán Liam felé. – Ez a
szemét kínozza őt!
Stella eközben legyőzötten ült Ryan előtt, aki egyre
ingerültebbé vált, látva, hogy a lány hozzáállása semmit sem
változott a legutóbbi együttlétük óta.
– Figyelj, szépségem! – váltott hangnemet. – Ha nem
kényszerítesz rá, nem foglak bántani. Mostantól együtt fogunk
élni. Hidd el, hamar megbarátkozol majd az új helyzettel, és ha
odaadóan viselkedsz, nem leszek durva. Csak szeretkezni
akarok veled… Ne húzd ki a gyufát, rendben?
Stella szeme könnybe lábadt.
– Most miért csinálod ezt? – csattant fel Ryan. – Miért
viselkedsz úgy, mintha nem szeretnél? Tudod, mennyi pénzt és
energiát áldoztam arra, hogy visszakapjalak? Együtt járunk
Stella! Egy normális kapcsolatban az emberek nem így
viselkednek egymással! Te miért kezdesz el sírni, ha hozzád
érek?
A lány továbbra sem válaszolt, Ryan pedig egyre zabosabb
lett
– Miért nem felelsz? Tán megnémultál? A múltkor bezzeg
tudtál kiabálni! Most miért nem szólalsz meg?
Stella dacosan nézett rá.
– Hát jó, így is játszhatunk! – sóhajtott fel a férfi, majd
váratlanul Stellára vetette magát, és a lány csuklóit az
ágytámlához hurkolta.
A katonák hátrafordultak a zajra, és szemérmetlenül nézték,
amint a megbízójuk erőszakkal szájon csókolja a megkötözött
lányt.
– Eressz el, te degenerált, mocskos, pszichopata féreg! –
sikított fel Stella, és belerúgott Ryanbe, ám az akkora pofont
kevert le neki, hogy kis híján elájult.
 A katonák a szobába léptek.
– Valami probléma van, uram?
– Csak egy kis családi perpatvar – vigyorodott el Ryan. – De
nyugodtan maradhatnak. Az lesz a nejem büntetése, hogy
végignézhetik, amint békülésképpen a magamévá teszem…
Dylan és Liam tekintete egymásra villant. Bár nem beszéltek,
fejben eldöntötték, mi legyen. Óvatosan kihajtották a
teraszajtót, és megcélozták a testőröket, ám mindkettő a vaskos
üvegfal mögött állt, az ajtókeret épp kitakarta őket.
Ryan eközben kihúzta a nadrágjából a derékszíját, és a puha
végét a csuklójára csavarta, majd meglóbálta a szöges végét.
– Szívem – szólt gonoszul a lánynak. – Mondd csak,
elküldhetem az urakat, és végre képes leszel asszonyomként
viselkedni, vagy azt akarod, hogy újra móresre tanítsalak?
– Küldd el őket! – mondta halkan a lány. – Nem fogok
ellenkezni…
Odakint Dylan lehunyta a szemét.
Ryan elvigyorodott.
– Oké, ezt már szeretem! Uraim! Kérem, hagyjanak
magunkra! – azzal a két férfi előtt becsukta az ajtót, ám
alighogy megfordult, Stellával találta szemben magát. A lány
valahogy kibújt a csuklójára szoruló kötésből, és tiszta erejéből
szájon vágta Ryant, ő azonban megragadta és az ágyra lökte
Stellát.
– Hát megint átvertél? – ordított rá. – Miért nem vagy képes
szeretni engem? Miért kényszerítesz rá, hogy megint úgy
dugjalak meg, hogy zokogsz közben?
– Mert gyűlöllek, te szar, szemét, mocskos féreg! – kiabált
vissza a lány. – És ha még egyszer megerőszakolsz, esküszöm,
hogy megöllek!
Ryan ütésre lendítette a karját, de nem érte el Stellát. Sötét
árnyék vetődött rá a semmiből, és az ágy mögé rántotta,
miközben a másik alak feltépte az ajtót és katonákra rontott.
Liam azonnal elvágta az egyik őr torkát, a másik azonban
eszelősen lőni kezdett. A golyók egyenesen a szoba felé
repültek, szitává lyuggatva a selyemtapétát, a bútorokat és a
mennyezeti lámpát. Liam pánikszerűen rúgta ki a férfi kezéből
a puskát, ám a semmiből újabb két katona jelent meg, és tüzet
nyitottak rá. Liam a halott katonát tartotta maga elé, és a
szobába húzódott, miközben viszonozta a lövéseket.
Dylan eközben Ryannel verekedett, ám a puskaropogást
hallva megragadta, és a földre rántotta Stellát, így a lövedékek
az üres ágyba csapódtak.
Liam szénája rosszul állt, miután ketten is lefogták, és a
harmadik férfi arra készült, hogy elvágja a torkát, ám Dylan
tőre suhogva átszelte a teret, és a támadó homlokába fúródott.
Liam lefejelte az egyik katonát, a másikat pedig hasba rúgta,
de addigra Dylan is mellette termett, s miközben egyik karjával
Stellát tartotta maga mögött, szíven szúrta Liam támadóját.
Az utolsó testőr rájuk emelte a puskáját, de mielőtt
tüzelhetett volna, Liam kitépte a kezéből, és kitörte a férfi
nyakát.
A ház elcsendesedett, már csak Ryan hörgött, miközben
feltápászkodott az ágy mellől.
– Hát ti meg hogy lehettek itt? Teltház van a pokolban? –
nézett rájuk megvetően, miközben letörölte a szájáról a vért.
– Ma megdöglesz azért, amit a húgommal tettél… – mondta
sötéten Liam, az ellenfele azonban felé köpött.
– Szarok rátok, patkányok! Ne higgyétek, hogy félek tőletek!
– miközben beszélt, a zsebébe nyúlt, és a vadászok felé
villantott egy apró távirányítót. – Tudjátok mi ez? Segítek. A
bájos kis feleségem csuklóján van egy csillogó karkötő… Talán
ismeritek. Dale-ék házában láttam én is először, de annyira
megtetszett, hogy vettem egyet az én kis drágámnak.
A két férfi gyűlölettel telve hallgatta.
– Ezek szerint tudjátok, mi ez – sóhajtott fel Ryan gúnyosan.
Szóval, ha megnyomom ezt a piros gombot, a szöszi
angyalkátok jókora adag nyugtatót kap. Ha kétszer nyomom
meg, kettőt, és így tovább, amíg az agya a gyógyszertől
egyszerűen kocsonyává válik. Ezt akarjátok?
– Ne merj ezzel zsarolni! – csattant fel Liam.
– Nem akarom bántani őt. Ezt a cuccot csak azért vettem,
mert a legutóbbi szeretkezésünk… hogy is mondjam.
Meglehetősen hevesre sikerült. Mesélted az indiánnak, Stella
drágám?
Elmondtad neki, hogyan vettem el az ártatlanságodat?
– Hová süllyedsz még? – sziszegte felé Dylan. – Hogy
viselkedhettél így? Hogy üthetted meg őt?
– Ő ütött meg először, barátom! Én csak rendre tanítottam.
De mit akartok ti itt, egyáltalán? Stella a feleségem. Jogom van
úgy bánni vele, ahogy akarok. A teste, lelke az enyém!
Liam megindult felé, ám Ryan ujja a gombra csúszott.
– Szarrá gyógyszerezem a kishúgodat, ha csak egy lépést is
teszel felém!
Liam megtorpant. Patt helyzetbe kerültek, mind tudták,
ahogy azt is, hogy a fegyverropogás hangjára nemsokára
kíváncsiskodók érkezhetnek.
– No, gyere ide, kis szívem! – nyújtotta Stella felé a karját
Ryan, de Dylan maga mögé rejtette a lányt.
– Ne hergelj fel ennél is jobban Stella! – ordított rá Ryan, és
újra felemelte a távirányítót. Megnyomott rajta egy zöld
gombot. – Azonnal engedd el azt a mocskos indiánt, és gyere
ide! Az injekció tíz másodperc múlva beléd szúródik, ha nem
jössz! Nem fogom leállítani!
Liam és Dylan egymásra pillantottak.
Liam Ryanre vetette magát, Dylan pedig megragadta Stella
csuklóját, és a tőre pengéjét a lány bőre és a karperec közé
préselte. A gyógyszertöltet beélesedett, s két apró tű jelent meg
a csillogó acélon, majd ragacsos, sárga lé csörgött a kés lapjára.
Liam eközben a falba verte Ryan fejét, ám az ellenfele sem
volt rest: a földre dobta, és széttiporta a távirányítót.
 – Nesze neked, te agresszív barom! – köpött Liam arcába. –
Ezek után le nem szeded Stelláról azt a karperecet, azt
garantálom! Ha pedig azzal együtt próbál kisétálni a házból, a
szerkezet lerobbantja azt a bájos kis fejét a nyakáról, de
vélhetően a tiétekét is. Egyszóval, ha túl akarjátok élni a mai
napot, húzzatok el innen, de gyorsan, őt pedig hagyjátok itt!
Megfogja kapni a magáért, amiért ezt műveltétek velem!
Liam ökle egyenesen Ryan arcába talált.
– Ezt nem lehet elviselni – suttogta, majd felrángatta a férfit
a földről, és egy székre lökte. – Igazat mondhatott a
távirányítóról? – kérdezte a Dylan mögött ácsorgó húgát, mire a
lány bólintott.
– Azzal lehetett volna kikapcsolni a csatját.
– A kurva életbe…
Ryan közben magához tért.
– Gyerünk, patkányok, tűnjetek el innen! Hagyjatok
magunkra a feleségemmel!
Dylan a barátja felé biccentett.
– Kérlek, vidd ki innen Stellát!
Liam a nappaliba ment Stellával, Dylan pedig becsukta az
ajtót.
– Nem akartalak megkínozni, Ryan – mondta halkan a
férfinak –, de annyi fájdalmat okoztál a lánynak, akit szeretek,
hogy muszáj tükröt tartanom neked, hogy megérezd a tetteid
súlyát. – A kezében egy tőr villogott, mégis, miközben beszélt,
olyan nyugalmat árasztott az alakja, hogy Ryan arra gondolt,
Dylan talán nem is akarja bántani őt.
– Figyelj, indián! – nézett rá kimerültén. – Adok nektek egy
csomó kreditet. Olyan sokat, amiből életetek végéig busásan
megélhettek odakint. Stellát is kifizetem neked, hogy helyette
kurvákat vehess magadnak! Csak mondd meg az összeget,
mennyit kérsz!
Dylan válaszképpen székestül felrúgta, és mielőtt
megmoccanhatott volna, a szablyája nadrágostól felhasította
férfiasságát. Ryan nyüszítve üvöltött, s a fájdalomtól hétrét
görnyedt, miközben reszkető kézzel próbálta megállítani az
ágyékából kitörő, lüktető vérzést.
Odakint, a nappaliban Stella összerándult a velőtrázó ordítás
hallatán, és halálra válva nézett a bátyjára.
– Liam, nagyon félek!
– Ne félj! – ölelte át Liam, és befogta a lány fülét. – Mindjárt
vége lesz!
A szobából kisvártatva újabb ordítás, majd zokogás,
átkozódás és velőtrázó visítás hallatszott, aztán csend lett. Az
ajtó kinyílt, és Dylan jelent meg. Nyakig véres volt, a szemében
haragos láng lobogott.
Stella alig állt a lábán.
– Nem is reméltem, hogy megtaláltok… – suttogta,
miközben Dylanhez simult.
– A világ végén is megtaláltunk volna – mondta halkan az
indián, és magához szorította Stellát.
Nem beszéltek többet. Ryannek vége volt, ezt mind tudták,
ahogy azt is, hogy nagyon gyorsan el kell tűnniük a házból.
Liam Stella csuklóját vizsgálta, de nem merte kihúzni az
injekciós tűk alá feszített pengét, mert a karkötő kijelzője
folyamatosan pirosan villogott.
– Hugi, muszáj lesz eltörnöm az ujjaidat, hogy le tudjam
szedni rólad ezt a bilincset… – mondta gondterhelten.
Stella megtörten bólintott
– Jó. Ki fogom bírni…
– Ne, Liam! – vágott közbe Dylan. – Hívd fel előbb Russelt!
Biztos van valami módja, hogy kinyissuk a csatot!
Liam bólintott.
Russel az első csörgésre felvette a telefont.
– Öcsi. Stella csuklóján van egy karkötő – hadarta Liam,
miközben az indián kisandított az utcára. – Olyasmi, mint
milyen Rubyé volt. Nem tudjuk így elhagyni a házat, mert az a
pöcs Ryan beélesített rajta valamit, és széttörte a távirányítót.
 – Jézusom… Nincs másik távirányítója?
– Nem tudom, Russ. És már nem fogja elárulni nekünk, mert
meghalt. Hogy tudjuk levenni Stelláról ezt a szart?
– Szedjétek ki a hátából az aurablokkolót! A karperec
azonnal működésképtelenné válik, és ki fog nyílni a csatja.
Elétek menjek? Hol jöttök haza? A sziklán át?
– Nem, Russ, nagyon sok arra a mutáns. A főúton vagy a
vízen át. Még hívlak!
– Liam, gáz van… – morogta Dylan. – Odaát mozgolódnak a
katonák! Nyilván meghallották a zajokat. A köd miatt idáig
talán nem látnak, de száz százalék, hogy át fognak jönni
kérdezősködni. El kell tűnnünk innen, de nagyon gyorsan! Mit
mondott Russel?
– Ki kell szednünk Stella hátából az aurablokkolót!
Dylan összeszorította az állkapcsát.
– Ja, hát nagyjából én is ezt gondolom – nézett rá Liam, majd
a két kezébe fogta Stella arcát.
– Picúr, sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom neked, de túl
kell ezen esnünk! Nagyon rossz, de csak két percig, és utána
nem fogsz semmit sem érezni, ígérem!
– Rendben – felelte sápadtan a lány.
– Van itt valami orvosi doboz? – kérdezte Liam. – Nézd meg
a fürdőszobában!
– Semmi – ingatta a fejét Dylan, majd a nappaliban lévő bár
szekrényhez lépett, és kivett belőle egy üveg whiskyt.
Lemosták vele Stella bőrét, és az indián átölelte a lányt. A
fejét a mellkasára vonta, majd Liamre bólintott.
– Csináld!
Liam megvágta Stella hátát, majd ahogy Hobbs dokitól látta
óvatosan a sebbe nyúlt, és a penge hegyével elforgatta a
blokkolón található gombot.
Stella reszketett a fájdalomtól, ahogy a szerkezet életre kelt s
egyesével kihúzta a csápjait, de nem próbált szabadulni.
 Némán szorította Dylan derekát, és az ingébe temette az
arcát. A könnyei megállíthatatlanul folytak, és úgy érezte,
belehal az idegpályáit égető kínba.
– Mindjárt vége! – suttogta Dylan, és egyre csak simogatta
Stellát.
– Már csak egy kicsit kell kibírnod! – mondta Liam is, de
összeszorult a szíve a húga szenvedését látva. A blokkoló
közben a felszínre bukkant, kikapcsolt, és Liam tenyerében
landolt
– Stella, fertőtlenítenem kell a sebet – mormogta. – Bírd ki,
kérlek!
A lány becsukta a szemét, Liam pedig a sebébe locsolta a
whiskyt.
Stella kis híján elájult, és ha Dylan nem tartja, összeesik. –
Sajnálom! – mondta a bátyja bűnbánóan, majd levette és a húga
felé nyújtotta az ingét, de aztán elhallgatott.
Stella aurája felragyogott. Vérvörös, mályva és rózsaszín
fénycsóva jelent meg körülötte, amitől úgy nézett ki, mintha
egy jókora, fényes lótuszvirág közepén ácsorogna.
– Úristen, de szép vagy! – szakadt ki Dylanből, még úgy is,
hogy látta, amint a lány szíve körül fekete foltok jelennek meg.
Levette a Russeltől kapott, azuritos karkötőjét, és Stella
csuklójára tette.
– Az öcséd szerkezete segít! – mondta. – Én képes vagyok
uralni a gondolataimat…
Stella aurája immáron makulátlanul hullámzott körülötte. A
korábbi égő feketeség helyén vöröses fényű virágok nyíltak,
Dylanében pedig csodák-csodája alig-alig látszott valami.
– Hogy csinálod ezt? – kérdezte Liam.
– Elengedtem a félelmemet. Most, hogy Stella velünk van,
tudom, hogy nem eshet baja. Más nem okozott szorongást –
felelte az indián, amikor odakintről valaki megzörgette a
bejárati ajtót.
 – Hát, akkor irány a víz! – suttogta Liam, majd a zsákjáért
nyúlt, és mindannyian kilopakodtak a teraszra.
A viharos fellegek jótékony félhomályba burkolták őket, az
eső lágyan csepegett az épület üveglapjain. A vadászok hálásak
voltak a ködért is, hisz tudták, verőfényes időben képtelenek
lennének elbújni a kíváncsiskodó szemek elől.
– Ott van egy csónak! – suttogta Dylan. – Kössük el!
– Meglátnak benne! – mondta Liam. – Világítunk.
– Nem, mert nem most ülünk bele, csak ha már messzire
úsztunk.
– Oké! Ugorjatok! Én még felhívom az öcsit!
A szám azonnal kicsörgött, Liam pedig belehadart a
telefonba.
– Russ, a vízen át megyünk! Gyere elénk! Nincs ruhánk, és a
fegyvereinknek is annyi! Stella hátát megvágtuk, hozz kötszert
is, jó? – azzal lenyomta a telefont, és a vízbe ugrott.
Dylan és Stella már odalent voltak a ház alatt csapkodó
vízben. A lány erőtlenül bújt az indiánhoz.
– Köszönöm, hogy értem jöttetek! – suttogta a fülébe, és
Dylan érezte, hogy Stella még mindig reszket az őt ért sokktól
– Már vége van, nyugodj meg kérlek! – suttogta, és magához
ölelte át a lányt. – Sajnálom, hogy elraboltak ezek a szemetek.
Soha többé nem hagyom, hogy bajod essék!
– Mehetünk? – kérdezte elfojtott hangon Liam, miközben
eloldozta a csónak kötelét, és Dylanék felé nyújtotta. –
Kapaszkodjatok bele! Indulunk!
Abban a minutumban éles, fehér villámlás cikázott át az
égen, majd kisvártatva mennydörgés rázta meg a fellegeket. A
szél felerősödött, és felkorbácsolta a hullámokat.
A csónak lustán megindult, és ahogy a vadászok tolták, egyre
távolodott a parttól. Dylan az egyik karjával a kötelet fogta, a
másikkal pedig Stellát ölelte magához.
– Fogd át a nyakam, és kulcsolj át a lábaddal! – mondta neki
halkan. – Ne félj, erősen tartalak!
 Stella az indián nyakába csimpaszkodott, de borzasztóan
meg volt ijedve. A hullámok haragosan csapkodtak körülöttük,
és a víz átláthatatlannak tűnt, akárcsak a föléjük telepedő köd.
A férfi válla felett átcsapó hullámok rendre az arcába vágtak, ő
pedig hunyorogva próbált félrehúzódni előlük.
A víz hűvös volt, Stella pedig gyenge és fáradt a kábító
lövedék okozta altatótól. Dylan szorosan fogta a derekát, és
érezte, hogy a lány minden ízében remeg, ám még nem
mászhattak be a csónakba.
A tóparti házban közben lámpák gyúltak, és kisvártatva az
egész épület fényárban ragyogott. A katonák szobáról szobára
járták a házat, majd zseblámpáikkal a partot pásztázták.
A hajó lassan a ködbe veszett, így az oldalába csimpaszkodó
menekülőknek már nem kellett attól tartaniuk, hogy a
szárazföldről megláthatják őket. Dylan a csónakba emelte
Stellát, majd Liammel ők is utána másztak, és vacogva
próbáltak menedéket építeni maguknak. Kihúztak egy
vízlepergető ponyvát, ami valamelyest megvédte őket az egyre
jobban szakadó esőtől, és magukra terítették az ülés alatt talált
pokrócokat is. Mindhárman reszkettek a hidegtől, de a testük
lassan átmelegedett a takarók alatt.
– És most? Hogy fog megtalálni az öcséd?
Liam megrázta a fejét.
– Nem tudom. De meg fogja oldani.
Az eső ütemesen kopogott a fejük felett, de a vihar lassan
elcsendesedett, majd a csepegés is megszűnt. Kimásztak a
ponyva alól, és körbenéztek. Egész közel voltak már az öbölhöz
és a forgalmasnak tűnő főúthoz. A föveny mentén szinte
összeértek a szórakozóhelyek, és a nagy teraszos szállodák.
– Ki kéne úsznunk – hümmögte Liam. – Mit gondoltok?
– Nem sok lehetőségünk van – mondta Dylan. – Ez a barom
a teraszon tartotta az evezőket. Vagy úszunk, vagy órákba
telhet, mire a szél keltette hullámok partra segítenek minket.
– Stella, menni fog? – kérdezte Liam.
 – Nem tudom – felelte sápadtan a lány. – Eddig a hideg vizes
medence volt a legnagyobb táv, amit önállóan átúsztam. Ez
sokkal hosszabb annál. Simán megfulladok.
Liam elnevette magát.
– Dehogy fulladsz meg! Segítünk!
– Van más választásom?
– Szerinted?
– Hát jó – felelte dideregve Stella, és összehúzta magán Liam
nyirkos ingét. – Menjünk!
Mindhárman a vízbe ugrottak. Ez a merülés azonban nem
olyan volt, mint a birtok színes mozaikkal kirakott
medencéjében. A víz szinte mart, olyan hűvös volt, és ijesztően
vibrált a benne úszkáló mikroszkópnyi lények fényétől.
Stella körülnézett odalent, és hirtelen nagyon védtelennek
érezte magát, ahogy meglátta, mekkora víztömeg ringatózik
körülötte. A tó végeláthatatlannak tűnt. Az alján sűrű
növényzethullámzott, akárcsak egy szélfútta rét, és felette
lebegve Stella arra gondolt, talán ilyen lehet a repülés…
Lassan minden érzéke kikapcsolt. Már nem fázott, és nem
érezte ijesztőnek a lenti világot. Kábán nézte a világító halakat,
és a szeme előtt vibráló apró pontocskákat, amikor durva rántást
érzett mindkét csuklóján, majd kisvártatva égő fájdalom hasított
a tüdejébe, ahogy a felszínre ért.
– Lélegezz! – üvöltötte egy hang, miközben valaki átölelte,
és erősen megszorította a gyomra magasságában.
Stella szájából jeges víz ömlött ki, és köhögni kezdett, majd
öklendezve újabb adag vizet adott ki magából, és újra köhögött.
A torka, mintha parazsat nyelt volna, a szeme szikrázott.
– Mi van veled, Stella? – kiabálta Liam ingerülten. – Miért
nem jöttél fel a felszínre?
A lány értetlenül meredt rá.
– Én… Nem tudom. Fel akartam jönni.
– Úristen, Stella! Kurvára lent maradtál!
 – Nyugi Liam! Még mindig kába attól a hülye nyugtatótól!
Ne ordíts vele!
Dylan a víz felett tartotta Stellát. Most egész közel húzta
magához és megsimogatta az arcát. – Kapaszkodj a vállamba,
jó? Nem lesz semmi baj! Kiviszlek innen!
Megindultak, és jó tempóval haladtak kifelé. Stella félájultan
feküdt Dylan vállán, és ez mindkét férfit aggodalommal töltötte
el. Látszott rajta, hogy végtelenül kimerült és nincs teljesen
magánál, mintha nem ébredt volna fel teljesen az altatásból. Az
indián érezte, milyen erőtlenül fonódnak köré a karjai, és
milyen nehezen tartja ki a fejét a vízből.

Már az utolsó harmadnál jártak, amikor Liam Stella felé

nyúlt, és magához húzta.
– Na, gyere, te kis potyautas, én is elviszlek egy darabon!
Bocs, hogy rád ordítottam. Beparáztam, hogy elsüllyedtél.
Nem bírom, ha valami baj van veled!
– Sajnálom Liam, nem lesz velem több gond!
A bátyja felnevetett.
– Aha. Ezt már hallottuk…
 Készülődés
(Manipura, Tóparti Negyed, 2222. június 26.)

Russel Blackwood a tó partján ácsorgott.

– Hol a fenében vagytok már? – kérdezte hangosan, és az
órájával a tó tükrére világított. A vihar miatt hamarabb
bealkonyodott, mint máskor, a ködtől nehezen lehetett látni.
Végre megpillantotta a csónakot, amely lágyan ringatózott a tó
vizén, de egy teremtett lelket sem látott benne.
– Ez nem lehet igaz – morogta Russel, majd felkapta a
hátizsákját, és futásnak eredt a fövenyen. Közben egyre csak a
zölden fluoreszkáló vizet leste, mígnem három halovány
fénycsóva tűnt fel a ködfelhőben.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
Lekapta magáról a nadrágját, a bakancsát és a pólóját, majd a
vízbe ugrott, és erőteljes karcsapásokkal megindult Liamék felé.
Hamarosan odaért hozzájuk, és azonnal Stella felé nyújtotta a
karját.
– Ó, tudtam, hogy csak te lehetsz ez a rózsaszín csillogás a
víz tetején! Gyere hugi, innen már kiviszlek!
Stella azonban nem mozdult.
A hideg víztől minden tagja elgémberedett. Az ujjai
zsibbadtak, a szája bekékült a hidegtől, és a szeme le-
lecsukódott a kimerültségtől.
Russel a lány karjai után nyúlt, és a nyaka köré kulcsolta,
majd nekirugaszkodott, és a part felé úszott. Néhány perccel
később már a homokos parton ült Stellával, és próbált lelket
önteni a lányba. Bebugyolálta egy vastag törölközőbe,
miközben Liamnek és Dylannek is a kezébe nyomott egyet, és
kivette a táskából a ruháikat. A vadászok gyorsan átöltöztek,
Stella azonban meg sem mozdult.
– Hé, hugi, nem ülhetsz így itt, összefagyva! – dörmögte
barátságosan Russel. – Gyere, segítek átöltözni, aztán szaharai
hőséget csinálok nektek a kocsiban! Hamar át fogsz melegedni,
jó?
– Köszönöm – felelte Stella, de képtelen volt megmozdulni.
– Mi a baj? – térdelt mellé Dylan is.
– Úgy érzem magam, mint egy jégbefagyott, ezeréves dínó.
Bár Stella nagyon is komolyan beszélt, mindannyian
felröhögtek.
– Hát, ahhoz képest egész jól festesz… – mondta Russel, és
megcsókolta a húga homlokát.
Dylan eközben levette Stelláról Liam vizes ingét.
– Fogd magad elé a törölközőt, jó? Rendbe tesszük a hátad!
A lány bólintott, Russel pedig Dylan kezébe adta a
szövetregeneráló, manipurai sprayt, és vastagon befújta vele
Stella bőrét. A seb szép lassan bezárult, a hab beszívódott.
Dylan eztán a mellkasára is kent a habból, és
megkönnyebbülve látta, hogy a jobb melle feletti lőtt seb is
elhalványul. Eztán segített felöltözni a lánynak.
 Mia rózsaszín fehérneműt, selyem overált, kardigánt és
tornacipőt csomagolt be Stellának, Liamnek és Dylannek pedig
fekete férfiruhát fekete cipővel, így amikor felöltöztek,
mindannyian ízig-vérig manipurai polgároknak tűntek. Nem
voltak ugyan olyan világos bőrűek, mint a legtöbb
megalopolisz-lakó, de mivel Dylan indián származású volt,
Liamék pedig le sem tagadhatták volna az olasz szüleiket, nem
volt bennük semmi kivetnivaló.
A szállodasor mögött parkoló autóhoz ballagtak, majd
mindannyian beszálltak, és elindultak. A kocsi kellemes
meleget árasztott, és lágy zenét játszott az utasainak, akik a
gondolataikba burkolózva bámultak ki az ablakon.
– Figyelj, Stella! – fordult hátra Russel a Dylan karjában
gubbasztó húga felé. – Mondd csak, amíg ki voltál ütve attól az
altatólövedéktől, nem álmodtál valamit?
Stella elgondolkodva nézett rá.
– De.
– És elmondod?
– Nem tudom… Nagyon zavaros volt az egész.
– Azért csak próbáld meg!
– Engem is érdekelne… – mormogta Dylan.
– Hát, azt hiszem, Ria mamáról álmodtam.
– Mit álmodtál a nagyiról?
– Egy fehér csarnokban jártam, aminek nem voltak határai.
Elég rémisztő volt. Először arra gondoltam, talán meghaltam
és ez valamiféle köztes lét lehet. Jeges volt a márvány a talpam
alatt, és nem volt ott senki az égvilágon, csak én. Aztán hirtelen,
a semmiből előbukkant Ria mama, és azt mondta, aludjak, amíg
csak tudok. Mert akkor ő… – Stella elhallgatott.
– Istenem… suttogta. – Most állt csak össze a kép!
– Miről beszélsz? – nézett rá most már Liam is türelmetlenül.
– Mit mondott Ria mama?
– Egyetlen dolgot sulykolt belém. Hogy ő bármit is mond, ne
válaszoljak. Ria mama végig Ryanről beszélt! Azt mondta, ne
 feleseljek, és akkor nem fog bántani.
– Mit mondjak? Jól megfogadtad a tanácsát… – mormogott
Liam.
– Miért, visszabeszélt annak a gyökérnek? – kérdezte Russel.
– Azt ordította neki, hogy „degenerált, mocskos, pszichopata
féreg” aztán pofán vágta.
– Jézusom! És Ryan?
– Hát… visszaadta.
Russel dühösen nézett ki az ablakon. Liam pontosan tudta,
hogy mi jár a fejében, és bólintott.
– Majd amíg a csajok vacsorát készítenek, elmesélünk
mindent!
Russel a beszélgetés sötét hangulata ellenére elmosolyodott.
– Szegény hugi… most szabadítottátok ki, és máris
dolgoztatnád?
– Ja, nem. Nem akarom dolgoztatni. Arrra gondoltam, hogy
amíg Kristcn és Mia elénk teszik az aurafejűek ételnek nevezett
ócska energiatablettáit, ő majd szalvéta-hattyúkat hajtogat
nekünk.
Stella szomorkásan elmosolyodott.
– Nem tudok hattyúkat hajtogatni, Liam…
– Repülő is jó lesz!
– Azt sem tudok.
– Mia készített nekünk kaját, ne görcsöljetek! – mondta
Russel.
Liam megrázta a fejét.
– Miért engedted, hogy főzzön? Hobbs megmondta, hogy
pihennie kell!
– Baja esett Miának? – vágott közbe Stella megrendülve.
– Már jobban van, nyugi! – felelte Liam. – De nagyon nagy
dolgot tett. Az életével védelmezett téged… Öt katonát intézett
el egymaga, a hatodik viszont lelőtte. Kábító lövedéket kapott,
akárcsak te. De ha nem így lett volna, már egyikőtök sem
élne…
 A szavait súlyos csend fogadta.
– Sajnálom – mondta megtörten Stella. – Miattam történt
minden… Ha akkor nem megyek el Rubyval a tudtod nélkül, ő
talán ma is élne, én pedig soha nem ismertem volna meg Ryant.
Minden baj forrása az én engedetlenségem volt.
Elmondhatatlanul sajnálom.
Dylan keze az övére simult.
– Stella, senki sem sejtette, hogy ide vezet ez az egész. Ruby
haláláért pedig ne okold magad! Ő döntött így. Ami pedig
Ryant illeti, nos, róla azt hiszem, egyikünk sem sejtette, hogy
valójában milyen ember. De többé nem kell félned tőle…
Az elektromos autó közben a tóparti házakhoz vezető útra
kanyarodott, és némán gurult végig a világoskéken csillogó
köveken, majd céljához érve megállt.
– Ez a te házad? – kérdezte Stella álmélkodva.
– Nem, csak bérelem, őrületes, igaz?
– Az… – felelte Stella, és őszinte csodálattal nézett a
víztükör felett csillogó, gömb alakú épületre. – Sosem láttam
még ilyen szépet!
Az épületbe mentek, ahol mindenki megölelgette Stellát, és
egymás szavába vágva faggatták őt és Dylant a történtekről
Liam ezalatt a konyhába sietett, és hátulról átkarolta az ott
ügyködő Mia derekát.
– Azt ígérted, pihenni fogsz – csókolt a lány nyakába. –
Miért nem fogadsz szót nekem?
– Halálra aggódtam magam miattatok, Liam! – mondta Mia,
miközben megfordult, és megsimogatta a férfi arcát. – Jól vagy?
Nem sérültél meg?
– Semmi bajom.
– És a többieknek?
– Minden rendben. Russel beléd nyomta az infúziót, amit
kiadtam neki?
– Két palackkal. Elégedett vagy?
 – Nem. Akkor lennék az, ha nem sürgölődnél itt úgy, mint
akinek semmi baja… Nem fáj már a vállad? Nagyon mély volt
az a vágás.
– De, fáj. Gondolom, hiába záródott össze a seb, azért a
szövetek lassabban regenerálódnak. Emma adott valami
gyulladás-csökkentőt is, azt mondta, attól el fog múlni a
kellemetlen érzés.
– Mi kellemetlen?
– Kicsit zsibbad a kezem.
Liam a kezébe vette a lány csuklóját, és belecsókolt a
tenyerébe.
– Szörnyen hiányoztál – mondta, és átölelte Miát. – Nem
tudod elképzelni, mennyire vártam, hogy végre ideérjünk, és
legyen néhány nap nyugalmunk.
– Nagyon durva volt? – kérdezte Mia halkan, hogy a többiek
ne hallják.
– Nagyon. Az a patkány megütötte Stellát. Dulakodtak.
Megint meg akarta erőszakolni… Rettenetes volt az egész.
Az utolsó pillanatban érkeztünk.
– És te…
– Nem. Dylan intézte el.
– Stella látta?
– Csak hallotta, ahogy üvölt.
– Meg tudtad nyugtatni?
– Á, dehogy. Minden tiszta vér volt, hullák hevertek a
földön, és Ryan ordított, mint egy fába szorult féreg. Aztán ki
kellett szednünk Stella hátából az aurablokkolót, és a tavon át
menekülnünk a katonák elől. Vihar volt, a víz hideg…
– És ő nem nagyon tud úszni.
– Hát nem. A csónakba másztunk, de majd megfagytunk,
miközben szakadt az eső, aztán kiúsztunk a partra. Dylan hozta
ki, mert olyan gyenge volt, hogy elsüllyedt, mint a nyeletlen
balta. Szerintem hálni jár belé a lélek, annyira kikészült, csak
nem mondja.
 – Nagyon sajnálom. Figyelni fogok rá.
– Köszönöm, Mia. Imádlak – sóhajtott fel Liam.
– És nem lesz gond a házzal? Úgy értem, a nyomokkal –
kérdezte a lány.
– Ez már bennem is felmerült, de Russel azt mondta,
Emmával meghamisítják a katonai adatbázisban szereplő
ujjlenyomatokat, és miegymást…
Mia átölelte a férfi derekát.
– Remélem, nem lesz semmi baj! Gyere, ülj le a többiekhez,
biztos éhes vagy!
Liam megcsókolta Mia homlokát.
– Nem tudod elképzelni, mennyire szeretlek…
– Én is téged.
– Na, jöttök már? – kiabált feléjük Russel.
Mind asztalhoz ültek, és jókedvűen haraptak az eléjük tett
mexikói töltött cipókba, amiket Mia sütött, miközben a lány
búzasört öntött a poharaikba.
– Mmm… – mondta Mason. – El vagyok ájulva.
– Én is – hümmögött Russel.
– Csatlakozom! – mosolygott Kristen, Liam pedig büszkén
kacsintott Miára.
A közös étkezés a borzalmas nap és az odakint ismét
rázendítő vihar ellenére kellemesen telt. Az asztal közepén
gyertyák égtek, a körülötte ülők halkan beszélgettek.
Egyedül Stella nem evett. Csak hallgatta a többieket, és ivott
egy keveset a sörből, aztán a könyökére támaszkodva elaludt. A
kezéből kicsúszott egy félig összegyűrt szalvéta, repülő alakúra
hajtogatva.
Liam felállt a helyéről, de Dylan megrázta a fejét.
– Semmi gond, csak kimerült. Elviszem aludni! – mondta
halkan, majd a karjába vette a szőke lányt. – Nézd csak!
Megcsinálta a repülődet…
Liam felvette az ügyetlenül összehajtogatott papírszalvétat,
és az erkélyhez ment.
 Kibámult az odakint dúló viharra és a háborgó hullámokra.
Bár végeztek Ryannel, nem volt jókedve. Kecses női karok
fonódtak köré, és Mia tűnt fel mellette.
– Ne hibáztasd magad, Liam! – mondta halkan a lány.
A férfi elmosolyodott.
– A fejembe látsz…
– Csak kezdelek megismerni.
Ne aggódj Stella miatt! Dylannél jobb ember nem
vigyázhatna rá. Kialussza magát, aztán eltelik néhány nap, és
túl lesz ezen az egészen!
– Hát, remélem. Nagyon kikészít, amikor ilyen elesettnek
látom.
– Neked is aludnod kéne…
Liam megcsókolta a lányt, és magához húzta a derekát.
– Szerintem meg nem kéne…

(Manipura, Tóparti Negyed, 2222. június 27.)

Másnap mindannyian sokáig aludtak. Russel kora reggeltől a

gépét böngészte, és megállás nélkül jegyzetelt. Kristen mellette
ült az asztalon, és kíváncsian olvasgatta az egyre szaporodó
cetliket.
– Russel, mik ezek a nevek?
– Sumér királyok. De még csak az első uruki dinasztiánál
járok.
– Királylista? – olvasta fel a lány a kinyomtatott papírstóc
legfelső lapját. – Gondolod, tényleg ezeknél van az a kő?
– Aha. Pontosabban a feleségüknél.
– Akkor miért nem azokat gyűjtőd ki?
– Mert nem mindet jegyezték… – sóhajtott fel Russel, és
hátradőlt a karosszékben. – Kifolyik már a szemem, pedig
nagyon sok van hátra.
 – Hogy akarod leszűkíteni a kört?
– Hát, valójában egy különleges feleséget keresünk… Aki
hitt az ásványok erejében. Egy kis szerencsével valamelyik
ékszerbe ágyazva meglesz az a labradorit. Szóval, elsősorban a
sírokra koncentrálunk, aztán az ékszerekre.
– És ha megvan? Hogy fogjuk ellopni?
– Nem tudom – nyújtózott ki Russel. – Ezen majd akkor
gondolkodunk. Most viszont elmegyek futni, mert teljesen
elgémberedtem. Velem tartasz?
Kristen elmosolyodott.
– Miért is ne? Merre megyünk?
– Végig a sétányon a kikötőig, aztán vissza.
– Oké, benne vagyok!
Odakint haloványan derengett a nap. Már nem esett, de borús
volt az ég, és meglehetősen lehűlt a levegő.
Összenéztek, majd nekilódultak, és egymás mellett kocogtak
végig az úton. Russel minden nap futott a birtokon, így ő meg
sem érezte a távot, Kristen azonban a kikötőhöz érve
rettenetesen elfáradt.
Megkerülték a vitorlásoktól fehérlő mólót, de addigra az
indiánlány úgy érezte, megfullad a légszomjtól. Kávészínű bőre
kivörösödött, pulzusa az egekben járt. Büszkeség ide vagy oda,
megállt, és zihálva kapaszkodott a sétány mellett végigfutó
korlátba.
– Rosszul vagy? – állt meg azonnal Russel is, mire Kristen
lihegve megrázta a fejét.
– Dehogy. Haldoklom.
Russel elnevette magát.
– Miért nem szóltál, hogy álljunk meg? Kristen, nem
versenyezni hívtalak! Mondanod kellett volna, hogy ez sok
neked.
– Nem sok, csak nem szoktam futni. Mármint így, céltalanul.
Kétszázötven a pulzusom.
 – Ne görnyedj így a korlátra! – nyúlt a keze után Russel. –
Gyere, sétálunk egy kicsit, és mindjárt jobban leszel!
– Hát, ez tök égő – fújtatott tovább a lány. – Mire jó
egyáltalán ez a hülye futás?
– Nem tudom… Engem megnyugtat. Kitisztul közben a
fejem, helyükre kerülnek bennem a dolgok. Jobban érzem
magam egy-egy kiadós futás után. Nem csak testileg, de lelkileg
is.
– Én csak azt érzem, hogy kész vagyok.
– Akkor visszafelé sétálunk, jó? Vegyek neked egy
gyümölcslevet? Innál valamit?
– Ha addig nem kapok infarktust, mindenképp!
Russel felnevetett.
– Dehogy kapsz! Na, gyere!
A vízbe nyúló stégeken át kézenfogva sétáltak el a
legközelebbi önkiszolgáló büféhez. Kristen arra gondolt, Russel
még soha az életben nem fogta meg így a kezét. Igaz, most is
csak azért fogta meg, hogy segítsen, de már rég elereszthette
volna, mégsem tette…
Russel az automatához lépett, és kiválasztott egy citrusokkal
és citromfű levelekkel teli limonádét, majd Kristen kezébe
nyomta, magának pedig vett egy pohár vizet. A móló szélére
sétáltak, és koccintottak.
Kristen szomjasan kortyolt az italba.
– Fú, de finom – sóhajtott fel lehunyt szemmel.
Russel álmodozva nézte. A többi lánnyal nagyon gyorsan
megtalálta a hangot, de Kristen más volt. Rá nem hatottak a
bókok. Kristen kemény ember volt, akár a bátyja, és Russelnek
fogalma sem volt, mit kéne ahhoz tennie, hogy meglágyítsa
egyszer a szívét. Az indiánlány nem volt különösebben feltűnő,
Russel mégis odavolt érte, különösen azóta, hogy látta Kristen
vörös rózsákkal tetovált testét. Még sosem látott egyetlen nőn
sem ilyen tetoválást, pláne, ilyen sokat, de borzasztóan tetszett
neki, és amikor arra gondolt, milyen vérforraló lehet vele
szerelmeskedni, elmosolyodott.
– Minek örülsz annyira? – kérdezte Kristen gyanakodva.
– Csak a napsütésnek.
– De hisz nem is süt a nap!
Russel elnevette magát.
– Akkor csak úgy. Miért, mindenképp kell, hogy valami
indokom legyen?
– Hát… kéne… hacsak nem vagy teljesen zakkant. Azok
vigyorognak így magukban.
– Akkor zakkant vagyok. Baj?
– Nem. Mindig tudtam.
– Én is, hogy pokróc vagy.
– Pokróc?
– Az.
Kristen barna szemében különös fények csillogtak.
– Velem nem szoktak így beszélni a pasik, Russel.
– De én nem vagyok a pasid, Kristen.
Az indiánlány felállt, és hátat fordított Russelnek.
– Még jó.
– Dehogy jó – állt fel Russel is, és kidobta az üres poharat
kukába. – A sok hülye után egyszer olyasvalakit kéne
választod, aki meg meri mondani a véleményét, és helyretesz
néha.
– És ez te lennél?
– Hát, én helyretennélek…
– Miért, nem vagyok a helyemen, Obi-Wan?
– Szerintem nem. Azért vagy ilyen.
– Hát, a pasiknak mégis bejövök, jedikém, te is tudod.
– Mégsem vagy boldog.
Kristen szeme villámokat szórt.
– Nem emlékszem, hogy megkértelek volna rá, hogy
analizálj, Russel!
– Te kezdted…
 Kristen elnevette magát.
– Pimasz vagy. Nem tudod, hol a határ.
– Hogyne tudnám? – sóhajtott fel Russel, és a kezébe vette
Kristen arcát, majd gyöngéden szájon csókolta. – Valahol itt
lehet…
A lány életében először nem vágott vissza. Csak nézte Russel
ezüstkék szemét, és amikor a férfi ajka újra az övére tapadt, a
karjába olvadt. Hosszú perceken át csókolóztak, és Kristen úgy
érezte, meggyullad a teste a férfi érintésétől. Russel szíve is
hevesen dübörgött, ahogy megérezte, hogy a látszólag konok
lányban mennyi lágyság van. A tenyere a pólója alatt a derekára
csúszott, és végigsimította a lány selymes bőrét. Kristen
felsóhajtott, és Russel egy pillanatra meglátta azt az arcát, amit
vélhetőleg mindenki elől elrejtett.
A hátuk mögött valaki hangosan köhécselt.
Megfordultak.
– Russel! – szólította meg egy vitorlázáshoz öltözött, elegáns
férfi, karján a feleségével. – Hát te?
– Gerard, Holly… Micsoda meglepetés! – biccentett feléjük
Russel, majd Kristenre nézett. – A régi szomszédaink.
– Bemutatnád nekünk az ifjú hölgyet? – kérdezte a szőke
kontyos nő. – Vagy esetleg kínosnak érzed, hogy megláttuk
amint Mia helyett vele csókolózol?
Kristen kitépte magát Russel öleléséből, és a part felé rohant.
– Hát, ez meglehetősen bonyolult… – felelte Russel. – Mia
és én jelenleg nem vagyunk együtt. Az utóbbi időben sokat
veszekedtünk, így megbeszéltük, hogy mindketten a magunk
útját járjuk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
– Ennek köze van ahhoz a tűzvészhez, ami porig égette a
házatokat? – kérdezte Gerard. – Azt mondják, Stephen tette,
azért bujdokolt el.
– Nem tudom. A rendőrség nekünk is azt mondta, hogy rá
gyanakodnak. Állítólag drogozik, és több betörést is elkövetett,
hogy legyen pénze az anyagra. A tűzvésszel a rablás nyomait
akarta eltüntetni. Úgy vélik, nem ez volt az első ügye.
– Nahát, ezt nem is gondoltuk – sóhajtott fel Holly. –
Sajnálom, hogy elköltöztetek. Ne haragudj, hogy így
elriasztottuk az új barátnődet! Remélem, hamar kibékültök.
– Én is… – hümmögte Russel, majd kezet fogott a néhai
szomszédaival, és Kristen után eredt.
Az indiánlány eszelős iramban futott hazafelé. Irtó dühös
volt Russelre, a szomszédokra, Miára, de legfőképpen magara.
Hogy lehettem olyan idióta, hogy bedőljek neki? Miért nem
vettem észre, hogy csak játszik velem? Russel egy nőt sem vesz
komolyan. Miért pont velem bánna másképp? És hogy Miával
csókolózott? Vajon elmondta ezt Liamnek? Megőrülök!

Bár Kristen sokkal gyorsabban futott, mint odafelé, ezúttal

sem fújtatott. Fütötte a düh, és arra gondolt, ha most Russel
előtte lenne, szívesen lekeverne neki egy nagyot.
Russel mögötte loholt, de akárhogy is szaporázta, csak a
háznál érte be a lányt, és mire hozzászólhatott volna, Kristen
már a nappaliba robogott.
Liam és Dylan a konyhapult mellett kávéztak. Meglepetten
néztek a lakásba szinte bombaként berobbanó testvéreikre.
– Hát, nektek meg mi bajotok van? – kérdezte Liam.
– Semmi – mondta zihálva Kristen. – Hacsak az nem, hogy
Russel egy nagyképű, bunkó paraszt!
– Te meg egy állandóan ítélkező jégkirálynő vagy, aki úgy
vagdalkozik, hogy közben elfelejt gondolkodni! – vágott vissza
Russel.
– Utállak! – kiabált rá Kristen.
– Én is utállak! – felelte dühösen Russel, majd mindketten a
szobájukba mentek, és becsapták az ajtót.
Liam és Dylan egymásra néztek.
– Hát, ez kurva jó… – mormogta Liam, mire az indián
elnevette magát.
 – Bolondok.

A délután hátralévő része csendes készülődéssel telt. A

vadászok összepakolták a holmijukat, hogy ne a kiállítás napján
kelljen kapkodniuk, majd sétáltak egyet a környező utcákban,
aztán Mason és Kristen letöltöttek a netről egy régóta betiltott,
de a felhasználók által egekig magasztalt, feketelistás
akciófilmet.
Mason elindította a mozit, és mindannyian a nappali
hatalmas kanapéira telepedtek. Liam több doboz vegetáriánus
pizzát rendelt, mert nem akarta, hogy Mia miattuk fáradjon,
Russel pedig kinyitott egy üveg bort, és mindenkinek töltött
belőle.
A film elkezdődött, a besötétített szobában mindannyian a
kivetítőre meredtek. A képkockák hófedte falvat mutattak. Az
ott élő emberek békésen tettek-vettek.
A hópelyhek lustán szállingóztak alá, de senkit nem zavart a
hideg. A gyerekek visongva kergetőztek, a nők egy jókora,
gőzölgő bográcsot kavartak, a férfiak pedig jókedvűen
iszogattak a téren lobogó tűzrakás mellett Egyszer csak
lódobogás hallatszott, és állig felfegyverkezett katonák törtek a
falu lakóira. A sereg vezére az élen vágtatott egy fekete ménen,
és meglendítette a szablyáját, majd egyetlen suhintással
szétvágta az útjába kerülő embereket. Vér fröccsent a fehér
hóra, és velőtrázó sikítás rázta meg a hangszórókat.
Stella összerándult ijedtében, és nyugtalanul maga elé húzta
a térdét.
A film azonban tovább pergett, és a táborba törő fegyveresek
válogatás nélkül kaszabolták a menekülőket. A kamera a
fényesen csillogó pengékre fókuszált, ahogy húsba marnak,
majd lelassítva mutatta a leszakadó testrészeket. Stella a karja
mögé bújva nézte az eseményeket, és észre sem vette, milyen
jegesre hűlt a keze. A film aláfestő zenéje baljós húrokat
pengetett, és a kamera a házakba betörő katonákra közelített,
ahogy kíméletlenül széthasítják a bent lévő férfiakat, a fiatalabb
nőket pedig az asztalra lökve megerőszakolják.
A többiek rezzenéstelen arccal nézték a filmet, ám Stella
becsukta a szemét. Dylan karját érezte a derekán, ahogy
magához húzza, és a mellére vonja a fejét. A tenyere Stella
hátán nyugodott, de így is érezte, milyen zaklatottan dobog a
lány szíve.
A film eztán nyugodtabb jelenetre váltott. Néhány túlélőnek
sikerült kijutnia a megtépázott faluból, és a szomszédos
hegyekben élő közösség felé igyekeztek. Stella azonban nem
volt már kíváncsi a filmre. Óvatosan kibontakozott Dylan
öleléséből, és lábujjhegyen kiosont a szobából, hogy ne zavarja
a többieket.
A fürdőszobába sietett, és becsukta maga mögött az ajtót,
majd egy törölközőbe temette az arcát és nyüszítve felsírt.
Szándékosan nem kapcsolta fel a lámpát. A hűvös csempének
dőlt, és a zuhanyfülke mellett a földre rogyott. Az elmúlt
hónapok minden félelme rászakadt, és bármennyire is
igyekezett, rettenetesen érezte magát.
Az ajtó résnyire nyílt, Dylan lépett be rajta. Nem kapcsolta
fel a lámpát. Stella mellé ült, és az ölébe vette a lányt.
– A film zaklatott fel ennyire? – kérdezte gyöngéden.
– Nem tudom, Dylan… Valami baj van velem.
– Miért mondod ezt?
– Mert rosszul érzem magam.
Az indián kisimította Stella arcából a könnyeitől rátapadt
tincseket. A félhomályban is látta, milyen vörös a szeme.
– De mit érzel?
– Hogy nem lett könnyebb a lelkem…
– Stella, az ilyen dolgok nem mennek egykettőre. A lelki
sebek lassan gyógyulnak. Ez teljesen természetes. De ezért
vagyok a társad, hogy megoszd velem a bánatodat.
Stella azonban csak még jobban összeomlott.
– Hát épp ez az! Nem akarom, hogy ilyennek láss, Dylan!
 Nem akarlak elveszíteni… És félek, azzal, hogy így sírok
előtted, kiábrándulsz belőlem. Pedig hidd el, igyekszem, de
nem megy. Nem vagyok jól…
Dylan felnyalábolta a lányt, és a szobájukba vitte. Az ágyra
fektette és szembefordult vele.
– No, akkor most nagyon figyelj rám, Stella Blackwood!
Számomra te vagy a legfontosabb ember a világon! Te vagy
álmaim nője, a lelki társam, a másik felem. A te problémád az
enyém is. Mindenről tudni akarok, akár kicsit fáj, akár nagyon.
Soha nem fogok kiábrándulni belőled! Meg kell tanulnod
bízni bennem!
– Én bízom benned, Dylan!
– Nem, Stella. Amíg attól félsz, hogy a bánatod miatt
kiábrándulhatok belőled, addig nem bízol bennem eléggé, és
magadban sem. Nem hiheted, hogy bármi is közénk állhat,
érted? Még a te félelmeid sem! Én nem taktikázok, Stella.
Ismerlek a születésed óta. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy
egymás előtt a legszebb arcunkat mutassuk a másiknak nap
mint nap. Én azt az arcodat is szeretem, amelyik el tud
keseredni, amelyik fél és sír. Szeretném, ha én lennék a várad,
ahol biztonságban érzed magad, és ahol a legszebb fényedben
ragyoghatsz.
Stella az indiánhoz bújt.
– Annyira szeretlek, hogy azt el sem tudom mondani –
suttogta, mire a férfi magához ölelte, és belecsókolt a nyakába.
– Ezzel nem vagy egyedül…, de aggódom miattad, hogy
ilyen zaklatott vagy. Nem eszel. Látom, Stella. A reggelit és az
ebédet átaludtad, vacsorát nem kértél. Miért csinálod ezt?
– Nem tudok enni, Dylan. Fáj a gyomrom, és állandóan
fázom.
– Azért fáj a gyomrod, mert üres, és azért fázol, mert nincs
energiád, és mert borzalmas dolgok vannak mögötted. Ezt nem
lehet kipihenni egy nap alatt. De ezzel az étvágytalansággal
kezdenünk kell valamit…
 – Hidd el, nem szándékosan csinálom! – nézett rá keserűen a
lány. – Egyszerűen nem kívánom az ételeket. Nem bírom
lenyelni. Olyan, mintha homokot kéne ennem.
– Elhiszem, de ez akkor sem maradhat így. Ugye, tudod?
Napról napra haloványabb vagy. Néhány napja összeestél a
folyóparton. Meg kell erősödnöd!
– Nem akarok megerősödni, Dylan! Én nem akarok
emberekkel verekedni és szörnyekkel küzdeni. Nem akarok
puskát venni a kezembe, és nem akarok többé vért látni. Nem
bírom ezt, hát nem látod? Én nem akarok ilyen életet élni!
A férfi komoran hallgatta.
– Stella, nem azért kell megerősödnöd, hogy szörnyekkel
küzdj, hanem azért, hogy egészséges legyél. Sajnálom, hogy
rövid időn belül ilyen sok vérfürdőben kellett részt venned.
Sejtettem, hogy sok lesz neked.
– Sajnálom. Tudom, hogy Mia és Kristen is ilyen fiatal, mint
én, és azt is, hogy ők nem készülnek így ki, mint én, de…
Dylan a szájára tette a mutatóujját.
– Ők mások, mint te. Ne hozzájuk mérd magad! Amúgy meg
szerinted mitől fulladozik Mia? És a húgom miért fekszik
minden héten más pasi ágyába? Ezek a dolgok mindenkit
megviselnek, csak mindenkire másképp hatnak. Te egy kicsit
érzékenyebb vagy, mint más nők, de ez egyáltalán nem baj. Én
imádom a te virágszirmos lelkedet.
Stella Dylan nyakához nyomta az arcát.
– Ha ilyeneket mondasz, ezen is sírni fogok.
– Ezen sírhatsz, kincsem… De csak azután, hogy mindent
elmondtál, és ettél valamit. Nem jön be az ájulásos
műsorszámod. A frász tör ki, ha valami baj van veled.
És újabban sportot űzöl abból, hogy veszélyes helyzetekbe
sodrod magad…
– De hisz semmit nem csináltam.
– Nem? Akkor sorolom. Munkát vállaltál Liam tiltása
ellenére, Ruby után mentél a vízeséshez, összejöttél egy
pszichopatával, akivel aztán szó nélkül leléptél Manipurába,
éjjel az erdőbe merészkedtél, mintha nem mondtuk volna el már
ezerszer, hogy ezt az egyet soha, de soha nem teheted meg,
majd úgy leittad magad, hogy egy sírhanton fekve, jéggé fagyva
találtunk rád… Aztán elszaladtál előlem, nem tudom, hányszor,
megint bepiáltál, hogy ne kelljen velem beszélned, és ordítottál
Ryannel, mikor te is láttad, mennyi esélyed van vele szemben…
Folytassam?
– Hagynom kellett volna, hogy megint megerőszakoljon?
Dylan arca elkomorodott.
– Fel kellett volna mérned, mi lesz, ha megütöd őt, és
olyasmit vágsz a pofájába, ami csak még jobban felhergeli.
Stella…, végighallgattam odakint az egészet, és hidd el, a
fogamat csikorgattam, pedig nem vagyok egy majrézós alkat.
Nagyon hirtelen haragú vagy… akárcsak Liam, csak ő
kétszer akkora, mint te. Meg kell tanulnod néha csöndben
maradni.
A lány felsóhajtott, de nem mondott semmit.
– Ezt nem azért mondtam, hogy letorkoljalak, hanem azért,
mert szeretlek. Nagyon megvisel, ha szomorúnak látlak.
Szeretném elfeledtetni veled a bánatodat, de ehhez idő kell.
Türelmesnek kell lenned magaddal. Nem várhatod el, hogy
egyik napról a másikra minden fájó emléked tovatűnjön. Fogd
meg a kezem, és hidd el, hogy szép lassan minden rosszat
magunk mögött hagyunk!
Stella megnyugodott. Dylanhez bújt, és a szívverését
hallgatta, a férfi pedig simogatta őt.
– Melletted békességet érzek, Stella – mondta halkan. – Soha
nem fogom engedni, hogy bármi vagy bárki bántson téged.
 Sumérok
(Manipura, Történelmi Kiállítás, Sumér
Csarnok, 2222. június 28.)

Másnap reggel mindenki teljes harci díszben várakozott a

nappaliban, és a kiállítás megnyitóját nézték a tévében, amikor
Stella kijött a fürdőszobából. A Mia által vásárolt ruhákat
viselte: fehér selyem overált, hozzávaló kardigánt és egy
aranyszínű, pántos papucsot. A haját kifésülte, az aurája
rózsaszín köpenyként hullámzott körülötte.
– De szép vagy, picúr! – ölelte át Russel, és egy csókot
nyomott a húga homlokára. – Félek, ha meglátnak a múmiák,
kikelnek miattad a sírjukból.
Stella elnevette magát.
– Bolond vagy, Russ.
– Dehogy. Csak őszinte. No, gyorsan egyél, igyál, és indulj,
Abban a pillanatban rendkívüli hírekkel szakították meg az
adást. Talbot ezredes szóvivője jelent meg a képernyőn, és hírül
adta, hogy a szélsőséges terrorista szervezet újabb kapukat
robbantott be, és a mutánsok elárasztották a Tudományos
Körzetet határoló negyedeket. A műsorvezetők elmondták,
hogy a kiállítás ennek ellenére nem marad el, hiszen hat
megalopoliszból várják az embereket, és túl nagy költségvetésű
a rendezvény ahhoz, hogy lefújják a kintiek zavargása miatt. A
szóvivő eztán megnyugtatta a képernyő előtt ülőket, hogy a
katonaság biztosítja a kiállítás zavartalanságát, így aggodalomra
semmi ok.
– No, hát ez érdekes fordulat – hümmögött Mason. – Azért
viszünk fegyvereket?
– Nem engednek be vele – rázta meg a fejét Russel. –
Legfeljebb tőröket vihetünk, de azok nem sokat érnek, ha a
dögök mégis betörnének.
– De miért törnének be? – kérdezte Mia. – Ott a sok katona.
Azelőtt kilövik a mutánsokat, hogy elérhetnék a pavilont.
– És ha nem?
– Russel, ezeknek csak a kint élők élete nem drága –
sóhajtott fel Mia. – A bentiekét nagyon is védik. A jelenlegi
küllemünkben pedig most mi is bentieknek számítunk. Nem
lesz semmi baj! És nem kell minden nap odamennünk! Amint
megvan a labradorit, leléphetünk!
Stella eközben a pult mellé telepedett Liam és Dylan mellé,
akik a kialakult helyzetről beszélgettek.
– Nézd, ezt neked készítettem! – Mia egy habos turmixot tolt
Stella elé. – Kókuszos-banános-ananászos. Liam szerint ez a
kedvenced.
– Köszönöm – felelte Stella irulva-pirulva. Látta, ahogy
Dylan és Mia szeme összevillan, és biztos volt benne, hogy az
indián kérte meg a lányt, hogy készítsen neki valamit, amit
biztosan szeret.
Megkóstolta az italt, és még egyszer megköszönte.
 – Nagyon finom! – bizonygatta, de alig tudta lenyelni. Ő is
hallotta a híreket, és a gondolattól, hogy amíg odabent sétálnak
fegyvertelenül, rájuk támadhatnak a dögök, borzalmasan
szorongott. Mégis erőt vett magán, és szép lassan megitta a
turmixot.
Mia eközben egy fehér, gyöngyös hajtűvel a kezében jelent
meg mellette.
– Beletehetem a hajadba? Manipurában mindenki ilyeneket
visel. Meglásd, nagyon csinos lesz!
– Persze…
Mia oldalra tűzött néhány szőke tincset a lány arcából, és
elégedetten elmosolyodott.
– Született manipurainak tűnsz… – aztán Kristenhez fordult.
– A te frizurádat is megcsinálhatom? Egy perc az egész.
Az indiánlány vonásai azonban megkeményedtek.
– Kösz, nem! Talán inkább Russelt fésülgesd!
– Tessék? Nem értelek – nézett rá Mia nagy szemekkel.
– A fenét nem értesz! És tartsd meg magadnak az idióta
selyemoveráljaidat! Egyiket sem fogom felvenni!
– Kristen, az utcában van egy csomó bolt. Vehetünk neked
mást is! – mondta Mia szelíden. – Ha nem tetszik, amit
válaszoltam, keresünk olyat, amiben jól érzed magad.
– Hát, én otthon érzem jól magam, tudod? – nézett vele
farkasszemet a lány. – Olyan emberek között, akik őszinték
velem. Már bánom, hogy veletek jöttem. Semmi keresnivalóm
ebben a lepra városban!
– Hé, Kristen, mi bajod van? – szólt rá a bátyja. – Mitől vagy
ilyen harapós? Mia jót akar neked.
– Na, persze.
Dylan arca elkomorodott.
– Vegyél vissza magadból! Egyikünk sem azért visel ilyen
nevetséges jedi ruhát, mert ez minden vágyunk. Manipurainak
kell kinéznünk, ezért szedettük ki az aurablokkolókat is
magunkból, te is tudod. Most miért csinálod itt a feszkót?
 Menj be a szobádba, és vedd fel valamelyik itteni ruhát!
– De…
– Nem érdekel! Két perced van!
Kristen összeszorította a száját, és dühösen a szobájába
törtetett, majd néhány perc múlva megjelent egy acélszürke,
ujjatlan selyemoverálban. Nagyon csinos volt benne, ő mégis
gyűlölettel nézett végig magán.
– Most elégedett vagy? – fordult haragosan a bátyja felé.
– Nem. Majd ha a hajad is rendben lesz, akkor az leszek.
Mia tétován az indián lány felé lépett, hogy a hajába tűzze az
ékszert, de Kristen kitépte a kezéből a kék köves fésűt.
– Kösz, majd én!
– Na jó, akkor menjünk! – mondta Mason, és a többiekkel
együtt elindult a lépcsőházon át a mélygarázsba.
– Hé, Russ, gyere csak ide! – szólt Liam, és amikor az öccse
visszafordult, becsukta a folyosóra nyíló ajtót. – Mi baja
Krístennek?
Russel elvigyorodott.
– Hát… az, hogy szeret engem.
– Jaj, Russel, Kristen nem való hozzád. Kőből van a szíve.
Ki fog csinálni, aztán te is mehetsz Dylanhez sírni, mint a többi
pasi.
Russel felröhögött.
– Ugyan, Liam! Ennél azért jobban is bízhatnál bennem!
Nem vagyok szerelmes belé, csak tetszik. Attól, ha lefekszem
vele, még nem fog összedőlni a világ.
– Öcsi, nem akarom, hogy ez a csaj ledaráljon téged. Nem
lenne hozzád méltó. Keress inkább egy normális lányt, akiben
van egy kis gyöngédség.
– Nyugi, benne is van – mondta Russel, és büszkén
elvigyorodott. – Ma megcsókoltam a mólón.
– El vagyok ragadtatva…
 – Én is… Imádtam minden másodpercét! És mielőtt bármit is
mondanál, tudom, hogy neki is bejött. Tudom, hogy érez
valamit irántam… Úgy csókolt vissza, mint az álom.
– Akkor hazaérve miért ordította azt, hogy bunkó paraszt
vagy, és utál?
Russel elnevette magát.
– Mert, miközben csókolóztunk, a hátunk mögött felbukkant
egy házaspár, akik az előző házunkkal szemközt laktak.
Banksék buliján ismerkedtünk meg velük. Kristent látva, azt
kérdezték, hogyhogy Mia után most egy idegen lánnyal
csókolózom. Hülyén jött ki. Sosem csókoltam meg Miát,
legfeljebb az arcán, de ugye, ők házaspárként ismertek meg
minket, és a kérdésükből az jöhetett le Kristennek, hogy amíg
idebent voltunk, Miával kavartam.
– És miért nem mondtad meg neki, hogy ez csak egy
félreértés?
– Megmondtam volna, de dührohamot kapott, és elrohant. A
nappaliban értem be, ahol lebunkóparasztozott, ti meg itt
tátottátok a szájatokat. Mit mondhattam volna?
– Hát, az igazat. Most miattad Miát bántja, téged meg utál.
– Dehogy utál. Szeret, azért ilyen ideges. Féltékeny szegény.
– Russel, nyakon foglak vágni… Te ezt élvezed.
– Már hogyne élvezném? A jégkirálynőnknek megolvadt a
szíve… Liam, nekem nagyon bejön ez a csaj, de muszáj egy
kicsit megleckéztetnem, mert nagyon pattogós, és azt képzeli,
körülötte forog a világ.
– És addig szívassa Miát?
– Nem fogja szívatni. Dylan majd leállítja. Amúgy meg mit
képzel? Hogy gondolhatja, hogy majd pont a bátyám nőjével
kavarok? Hát hol tartja az eszét?
– Nem tudom, öcsi, de elég hülye játékot űzöl… – sóhajtott
fel Liam, majd elindult a mélygarázsba. – No, húzzunk arra a
kiállításra!
 Russel új autója nyolcszemélyes volt, így kellemesen elfértek
benne. Elindultak, ám igencsak lassan haladtak, mert iszonyú
dugó volt, bármerre is próbálták elkerülni a legfőbb utakat.
Mindenki, aki élt és mozgott, az egyhetes ókori történelmi
kiállításra utazott, amely több, egymás mellett álló, gigantikus
csarnokban került megrendezésre. Minden helyszínt egy-egy
jelentős nemzetnek szántak, de Liaméket csak a sumér éra
érdekelte.
Nem sokkal később megérkeztek, és leparkoltak a legszélső
csarnok oldala mellett elterülő erdő parkolójában.
– Jó, hogy nem kell bégyalogolnunk a sűrűjébe – nézett körül
Russel. – Mire bejárjuk a kiállítást, úgyis térdig kopik a lábunk!
Elindultak a főbejárat felé, amikor észrevették, hogy a fal
mellett felfegyverkezett katonák tucatjai ácsorognak, és szúrós
szemmel figyelik az utcákat.
Stella keze jegesre hűlt Dylanében.
– Ezek nem miattunk vannak itt… – mondta halkan az
indián, és átkarolta a lány derekát. – Tudod, a híreket mindig
felfújják. A városiak ezzel demonstrálják a vendégek felé, hogy
minden rendben van.
– És szerintetek minden rendben van? – kérdezte Kristen. –
Mert így fegyvertelenül, ebben a selyemcuccban nagyon
megszívjuk, ha mégis lecsapnak a dögök.
Dylan megrázta a fejét.
– Kristen, ne csináld a feszkót! Nem lesz semmi gond!
Megtaláljuk Russel kövét, és húzunk haza.
– Már, ha megtaláljuk. Lehet, hogy az egész egy
gyermekmese, és hiába vagyunk itt. Feleslegesen fognak
megzabálni minket a mutánsok.
Dylan vonásai megkeményedtek.
– Stella, kérlek, segítenél Russelnek? Úgy látom, megvette a
belépőket. Adjátok rá mindenkire a karszalagokat. Mi is
mindjárt megyünk!
Eztán Kristenhez fordult.
 – Miért csinálod ezt?
– Mit?
– Ne mondd, hogy nem látod, Stella mennyire ki van akadva
a hírektől! Miért kell még jobban megrémítened?
– Mért elegem van, azért.
– De ő mit vétett neked?
– Ő semmit. De a hülye bátyja egy beképzelt paraszt.
– És akkor Stellát kell bántanod? Te is tudod, milyen szörnyű
dolgokon ment keresztül. Kristen, te nem vagy ilyen szívtelen!
Ne viselkedj így!
A lány arca lángolt, az ajkát dühösen összezárta.
– Jó. Nem fogom bántani Stellát.
– És Miát? Miért vagy vele ilyen pokróc?
– Mert egy hazug ribanc.
Dylan a húga szájára tette a kezét.
– Hé… Ne beszélj így róla! Mia nagyon rendes lány. Kristen
mi ez az egész?
A húga azonban a földet bámulta, és nem válaszolt.
– Kristen… Ne csináld ezt! Mondd el, hogy mi zaklat föl
ennyire!
– Nem mondom. Téged úgysem érdekel, hogy mi van velem!
– csattant fel a lány, és már indult is, hogy faképnél hagyja a
bátyját, de Dylan nem engedte.
– Márpedig innen addig nem mész el… Halljam, mi történt!
– Russel megcsókolt.
– És ezért haragudtál meg ennyire?
– Nem ezért. Hanem azért, mert miközben csókolóztunk. a
hátunk mögött megszólalt egy házaspár, és azt kérdezték
Russeltől, miért nem Miával van? Most mit mosolyogsz ezen?
Ez neked vicces?
– Hát, ha csókolóztál vele, akkor te is akartad…
Kristen fülig vörösödön.
– Akartam.
– Tetszik neked Russel?
 – Igen. Tetszett. De rájöttem, hogy egy hülye.
Dylan elnevette magát.
– Kristen, figyelj, Mia és Russel sosem jártak, és sosem
csókolóztak. Falból játszották el idebent, hogy ők egy pár. Egy
házaspár. Akikkel találkoztatok, nyilván így ismerték meg őket.
Nem kell ettől úgy odalenned. Mia rendes lány. Sosem csalná
meg Liamet. Hát nem látod, hogy kezdettől fogva egymásba
vannak habarodva?
– De.
– Hát akkor? Miért nem beszéled ezt meg Russellel?
– Miért én beszéljek erről? Ez az ő sara, neki kellene magát
tisztára mosnia. Nehogy már én menjek oda hozzá!
– Te büdösparasztoztad le, és te kiabáltad rá, hogy utálod.
– Na és? Ő is azt mondta, hogy utál. És jégkirálynőnek
nevezett. Ez egy elmebeteg. Egy nagyképű elmebeteg!
– Hát, te sem mész a szomszédba egy kis
modortalanságért…
Beszéljétek meg!
– Majd, ha a seprű kivirágzik! Beképzelt barom.
Liam ekkor ért oda hozzájuk.
– Az öcsiről beszéltek? – kérdezte vigyorogva, mire Dylan
felröhögött.
– Aha.
– Hát, akkor az lesz mára a büntetésetek, hogy két teljes
szektort együtt kell bejárnotok! – mondta Liam az indiánlányra
nézve, és amikor Kristen tiltakozni akart, felemelte a
mutatóujját. – Ez nem kérés volt! Indulj, és csatlakozz
Russelhez! Előttetek áll az egész nap, hogy megbeszéljétek a
nézeteltéréseiteket!
– De, Dylan… – fordult a lány a bátyjához, de az megrázta a
fejét.
– Hallottad! Húzzál befelé! És kérj bocsánatot Miától!
Kristen duzzogva ment oda Russelhez, de nem szólt hozzá.
Russel vigyorogva ragasztotta Kristen csuklójára az egyhetes
belépőjegyként szolgáló karszalagot, majd Dylan felé nyújtotta
az övét.
– Hallom, a húgoddal kell töltenem a napot? – kérdezte
jókedvűen.
– Igen. Tiétek az SÍ és az S2-es szektor. Masoné az S3,
Liaméké az S4-5, és miénk Stellával az S6-7. A találkozási pont
a csarnok közepe, a főoszlop tövében, a büfésornál. Mindenki
értette?
A vadászok bólintottak, majd mindenki indult a dolgára.
Mason unottan sétált a kiállított ereklyék és a korhűen felépített
díszletek között. Komplett várak, templomok, temetkezési
helyek tárultak elé, és ha nem nagy teljesítményű lámpák
világították volna meg őket odafentről, azt hihette volna, hogy
valóban az ősi sumér birodalomban jár . A rendezők még arra
is figyeltek, hogy valódi fákat és füvet telepítsenek az írásos
emlékek alapján felépített skanzenbe, és élő háziállatok
bégessenek és bőgjenek az ólakban.
A szőke vadász kíváncsian ácsorgott a megszólalásig
valódinak tűnő királyok és királynők előtt, akik talpig aranyba
és ezüstbe öltözve ültek a trónjaikon, vagy a monumentális
templomoszlopok mellett az isteneikhez imádkoztak. Az órák
lassan teltek, ő pedig egyre jobban elfáradt, mégis, Russel
kívánságának megfelelően szorgalmasan jegyzetelt.

Ziusudra, i.e. 3000, sumér király – nagy-szakállú vízözönös

csóka. A mezopotámiai Noé. Nőt szerintem sosem látott, csak
egy bárkányi állatot.
Szukurlam/ Dumuzi, Alagar, Alulim – Russel, ezek a sumérok
mind ugyanolyanok, és a múmia feleségeik sem különböznek
semmiben sem! Megőrülök, ha még egyszer ilyen helyre hozol!!
 Leült egy kényelmes kanapéra, és az előtte lévő kivetítőre
meredt, amin egy sumér papnőről szóló dokumentumfilmet
játszottak.
No, itt most lepihenek! – gondolta magában, és unottan a
karfára könyökölt. Szőke tincseit a füle mögé hajtotta, és a
szemére húzta a napszemüvegét.
A film eközben a papnő életéről mesélt, de képtelen volt
odafigyelni. Zsongott a feje a tömegtől, a fényektől, és úgy
érezte, térdig kopott a lába a sok gyaloglástól.
– Fáradtnak tűnsz – szólította meg egy lágy hang, mire
Mason felkapta a fejtét, de bármennyire is igyekezett, ásítania
kellett.
– Jaj, ne haragudj, de reggel óta csak megyek és megyek,.
Teljesen kikészültem – vallotta be a kanapé mellett ácsorgó
lánynak.
– Megkínálhatlak egy csésze teával és egy kis süteménnyel?
– Igen. Miért is ne? – Mason a feje tetejére tolta a
napszemüvegét.
Vele szemben egy alacsony lány állt. Pink színű szárit viselt,
ami láttatni engedte a csupasz hasa egy részét. Fényes barna
haja és sötétbarna szeme volt, íves szemöldöke között piros,
festett petty. A haja elválasztásánál, a feje tetején arany ékszer
csillogott, a fülében hosszú fülbevaló.
– Indiai vagy? – kérdezte Mason zavarában, amikor
rádöbbent, hogy tátott szájjal bámulja.
– Igen. Aliának hívnak. A nagyszüleim még Mumbaiban, a
régi India területén születtek. Én már tőzsgyökeres manipurai
vagyok, de igyekszem tartani a hagyományainkat.
– Mason – nyújtott kezet a szőke vadász. – Mason… Barlow.
Alia közben a vetítő melletti standhoz lépett, és egy csészébe
teát öntött, majd egy kistányérra kekszeket tett, és az egészet
szépen elrendezte egy tálcán. Visszasietett vele a vendégéhez.
– Remélem, ízleni fog – nyújtotta Mason felé a tálcát. – A
nagynéném sütötte. A teát hogy szereted?
 – Nem tudom – mosolyodott el Mason. – Igazából sosem
teázom.
Alia felnevetett.
– Ne haragudj, rá kellett volna kérdeznem. Ezenkívül csak
mézes tej és rózsavizes limonádé van a hűtőben. Nem olyannak
tűnsz, mint aki ilyeneket iszik.
Mason jókedvűen nézett végig Alián. Nem tudta volna
megsaccolni a korát, de a halványlila aurába burkolózó, pink
ruhás indiai lány látványától elillant a fáradtsága. Masonnek sok
nővel volt már dolga, de sosem érezte azt, hogy bármelyiket is
meg akarná hódítani. Alia azonban másnak tűnt…
Beszélgetni kezdtek, és Mason körül eltűnt a kiállítás
forgataga. Csak Alia csuklóját nézte, ahogy megcsörrennek
rajta az aranyszínű karkötők, és a kezét. Alianak nagyon szép
keze volt. A családjáról mesélt, hogyan költöztek annakidején
Manipurába, és hogy a nagybátyja régész, úgy csöppent ő is a
sumér kultúra vonzásába..
Az órák peregtek, és Mason úgy érezte, elpusztul, ha bezár a
kiállítás, és haza kell mennie.
– Akkor te voltaképp ékszertervező vagy? – kérdezett vissza.
– Igen, és restaurátor. A nagybátyám azért vett be a
régészcsapatba, hogy megtervezzem Puabi ékszereit.
– Ki az a Puabi?
Alia elnevette magát, és Mason arra gondolt, milyen szép
fehér gyöngyfogai vannak. Alia tipikus közép-indiai nő volt.
Az arca szív alakú, a szeme gyermekien nagy, az orra
keskeny, a szája dús. A bőre sötét volt, mély karamellszínű.
– Tudod, a papnő.
Mason értetlenül nézett rá.
– Milyen papnő?
Alia most már kacagott.
– De Mason, hisz az egész standunk Puabiról szól! Négy
órája beszélgetünk, miközben te az életnagyságú szobra előtt
ülsz, és a kivetítőről csak róla harsognak. Minden fotó róla szól,
és minden ereklye, minden ruha, minden ékszer az övé.
A szőke vadász is elnevette magát.
– Ne haragudj! A szépséged elhomályosította a látásomat.
Megfeledkeztem róla, hogy azért jöttem ide, hogy egy
háromezer éves múmiát bámuljak.
Alia elhallgatott.
– Valami rosszat mondtam tán? – nézett rá Mason.
– Nem, dehogy – felelte Alia. – Csak… nagyon rég nem
mondott nekem senki ilyen szépet. Köszönöm.
Mason fürkészve nézte a lány arcát, amelyen mintha
szomorúság suhant volna át, ám abban a pillanatban
megcsörrent a telefonja. Felvette, és kicsit távolabb ment, hogy
beszéljen. A hangszórókban közben bemondták, hogy a kiállítás
hamarosan bezár, és megkérnek mindenkit, hogy lassan
fáradjanak a kijáratok felé.
A vadászok épp akkor értek oda, és Mason felé intettek.
– Nem jöttél ebédelni! Már mindenhol kerestünk! Hol voltál?
– kérdezte Russel.
– Hát, többnyire itt – vonta meg a vállát Mason. – De azért
jegyzeteltem neked, tessék! – nyújtotta felé a noteszét.
Russel elvigyorodott.
– Történészeket is meghazudtoló jellemzések. „Aszott fejű,
orr nélküli troli, bronz fejdísszel” – olvasta fel hangosan. –
„Elfeketedett zombi meglékelt koponyával, pecséthengerrel”.
Hát, látom, keményen dolgoztál…
Mason kedvét azonban nem lehetett elrontani.
– Máris menni akartok? – kérdezte a többieket.
– Este nyolc óra van. Záróra. Nem hallottad?
– Nem – mosolyodott el, miközben hátrasandított Aliára. –
Hát, akkor mindjárt jövök, de vele még beszélnem kell egy
percet, jó?
– Rendben – mondta Russel.
 Mindannyian a lányra meredtek, aki akkor fejezte be a
beszélgetést, és feléjük fordult.
– Alia Rai vagyok – nyújtott kezet. – Örülök, hogy
megismerhetlek titeket! Nyilván ti vagytok Mason barátai.
– Igen – bólogattak a többiek, és egytől egyig bemutatkoztak,
de Mason elküldte őket.
– Menjetek csak, a kijáratnál találkozunk! – azzal a lányhoz
fordult. – Figyelj, Alia… Én… őrült jól éreztem magam veled.
Nem folytathatnánk ezt a beszélgetést, miután bezártad a
kócerájt?
Alia szomorkásan elmosolyodott.
– Nagyon szívesen igent mondanék a meghívásodra, de nem
lehet.
Mason bólintott.
– Nem akartam tolakodó lenni, csak…
– Nem voltál az. Szeretnék veled menni – mondta Alia, de
látszott rajta, hogy zavarban van. – De nem tehetem.
– Férjnél vagy? Vagy együtt élsz valakivel?
– Nem. Vagyis igen – Alia lehajtotta a fejét. – Jaj, ne
haragudj, össze-vissza beszélek. Bocsáss meg, Mason! –
mondta, majd elszaladt a stand mögött gyülekező indiai rokonai
felé.
Mason hosszasan nézett utána. A fal mellett négy-öt idősebb
férfi, és két, Aliához hasonlóan öltözött nő ácsorgott. Miután
odaért hozzájuk, magukra vették a kabátjaikat, és a
szervezőknek fenntartott kijárat felé vették az irányt.
Mason felsóhajtott, és a vadászok után ballagott, akik
odakint várták a friss levegőn. Már besötétedett, a kiállítás
résztvevői békésen hömpölyögtek a parkolóban álló buszokhoz
és autókhoz. Az este kellemes volt, a csillagok szebben
ragyogtak, mint bármikor.
Autóba szálltak és megindultak hazafelé. Útközben
megbeszélték, ki mit látott, és megállás nélkül ugratták
egymást. Mason azonban hallgatott, észre sem vette, hogy
mindannyian őt szólongatják.
– Hé, Mason! Megsüketültél? Mi bajod van? – kérdezte
Liam.
– Az indiai csaj jár a fejedben?
– Aha…, de nagyon durván.
Liam elmosolyodott.
– De azért a királynőkre is koncentráltál?
– Láttad a jegyzeteit… – hümmögött Russel. – És Alia
standján ki volt? Ki ez a faleveles sumér spiné, akinek a
fejdíszéről készült plakát előtt ültél?
– Nem tudom.
Mindannyian felröhögtek
– Mason, egész nap ott voltál, és még azt sem tudod, hogy
Alia standján melyik sumér királynő van kiállítva?
– Ja, de. Valami Puabi. Papnő, nem királynő. Amúgy meg
nem ültem ott egész nap, csak négy órát – vonta meg a vállát, és
kibámult az ablakon, mire Dylan megbökte a vállát.
– De Mason, mikor beszélgettél te utoljára egy nővel négy
órán át?
A szőke vadász elnevette magát.
– Nem tudom. Talán még anyámmal, gyerekkoromban.
– Na, azért – nevetett Dylan is. – Olyan érdekes ez az Alia.
Mason felsóhajtott.
– Bizony…
– Úgy látom, holnap eggyel kevesebben keressük az öcsi
mesebeli csodakövét – mosolyodott el Liam, de Mason nem
hallotta, hogy a barátja őt ugratja. Aliára gondolt, és egyre csak
azon töprengett, hogy a lány végül férjnél van-e, vagy nincs…

(Manipura, Történelmi Kiállítás, Sumér

Csarnok, 2222. Július 2-3.)
 A következő két nap gyorsan elrepült. A vadászok kora
reggel megjelentek a kiállításon, és az egész napot a csarnokban
kiállított történelmi ereklyéknek szentelték. Minden létező
dokumentumfilmet megnéztek, elolvasták a királyokról írt
tanulmányokat, lefényképezték az ékszereket, meghallgatták a
történészek és régészek előadásait, és vezetett túrákon vettek
részt, de semmi sem vitte közelebb őket a misztikus
labradorithoz, ami Mia és Russel szerint a megoldás kulcsa
kellett, hogy legyen.
A kiállítás negyedik napja volt, és a vadászok fáradhatatlanul
kutattak tovább, Mason viszont futva sietett Aliához, akivel a
megismerkedésüktől fogva minden napot együtt töltöttek.
Aznap később értek csak oda, mert délelőtt nyugtalanító híreket
kaptak a Hobbs-birtokról. Dylan apja szerint a mutánsok
megjelentek a körzetben, és minden korábbinál nagyobb
falkákban támadtak az erdőben lakó népekre, akiket a vadászok
nem tudtak megmenteni. Bob Forest azt is elmondta, hogy
robbanószerkezetet találtak a keleti kapuk egyikénél, de
valószínűleg megzavarhatták a merénylőket az arra portyázó
éjjeli őrök, ezért nem tudták élesíteni a szerkezetet.
Dylan és Liam komoran hallgatták a híreket, és azon
tanakodtak, meddig kutassanak még a labradorit után, míg
végül ugy döntöttek, egy napot adnak még a kiállításnak, és az
ötödik napot követő reggelen hazamennek.
Mason nagyon le volt törve emiatt, de jól tudta, otthon
szükség van rájuk.
– Mi a baj, Mason? – kérdezte Alia, miközben egy újjáépített
temető szélén, egy terebélyes fa alatt üldögéltek.
– Holnap jövünk ki utoljára – sóhajtott fel Mason. – Mia
befejezte a tanulmányát, amit a sumér ékszerekről írt, így
hazamegyünk.
– Messze laktok? – kérdezte Alia szomorúan.
– Igen. Nem hiszem, hogy valaha is találkozunk még.
Alia nagyot nyelt.
 – Mason – mondta halkan. – Én… nem is tudom, hogy
kezdjek bele.
– Először is, nyugodj meg! – Mason finoman megfogta Alia
kezét. – Mi a baj?
– Az első nap azt mondtad, találkozni szeretnél velem a
kiállítás után. Én pedig azt mondtam, szeretném, de nem
tehetem.
– Megértettem. Férjnél vagy, láttam a gyűrűt az ujjadon.
– Nem, ez nem ilyen egyszerű – a barna szempár most már
igazán elkeseredettnek tűnt. – Én… özvegy vagyok, Mason. A
férjem meghalt. Nem tudták megmenteni, aneurizmája volt.
Mason csendben hallgatta.
– Huszonhárom éves voltam… és terhes. Aznap tudtam meg,
hogy babát várok. Az orvostól hazafelé tartottam. A házunk
előtti parkban találkoztunk volna. Amikor kiszálltam a kocsiból
csak a kiabáló embereket láttam, akik az elsősegélyhelyre
cipeltek egy férfit… Éreztem, hogy baj van. Hogy ő az, akit
olyan kétségbeesetten próbálnak megmenteni.
Remegve törtettem át a tömegen, aztán megláttam őt. A
földön feküdt, és olyan volt, mintha csak aludna… Odaértek a
mentősök is, de már csak halál beálltát tudták megállapítani.
Nem tudtam tőle elbúcsúzni, és még csak el sem tudtam neki
mondani, hogy gyerekünk lesz.
Mason magához ölelte Aliát.
– Nagyon sajnálom – sóhajtott fel. – Meddig voltatok
házasok?
– Egy. Huszonkét évesen mentem hozzá. Mason szíve nehéz
volt. Nem tudta, mit mondhatna ezek után.
– Akkor ezért nem akartál velem találkozni? – kérdezte
végül, de egyre rosszabb kedve lett. Úgy érezte, nincs tovább,
Alia nyilvánvalóan nem heverte még ki a tragédiát.
– Nem, nem ezért. Valójában mindennél jobban vágytam rá,
hogy eljöjjön a következő nap, és újra láthassalak téged.
– Hát akkor?
 – Mindez tizennégy hónapja történt… Azóta kettecskén
élünk a kisbabámmal. Hat hónapos. Egy gyönyörű kislány.
Sunnynak hívják.
Mason nagyot sóhajtott.
– Nos, így megértem, miért nem tudtál csapot-papot
otthagyva randira jönni velem…
Alia szemében különös fények táncoltak.
– Randi lett volna?
Mason elmosolyodott.
– Mi más?
– Sajnálom, hogy elrontottam.
– Nem rontottál el semmit. Ilyenkor ki vigyáz a babádra?
– A nagynéném, de többször hazaugrom hozzájuk, hogy
megetessem Sunnyt, mert még anyatejen él – folytatta halkan.
– De arra gondoltam, ha…
– Ha?
Alia zavarban volt.
– Suta vagyok, Mason, nézd el nekem! Én nem szoktam
randizni, és a férjem előtt soha, senkivel nem jártam. Nem
tudom, hogy kell valakit meghívni vacsorára.
Mason arca felderült.
– Meg akarsz hívni?
– Próbállak… – sütötte le a szempilláit Alia. – Itt lakom a
közelben, egy kis kertes házban. Azt mondják, jól főzök, bár
nem tudom, mennyire szereted az indiai konyhát.
– Imádom – vigyorodott el Mason. – Hányra mehetek
hozzád?
– Kilenc óra megfelel? Hazaszaladok, és egy kicsit rendbe
szedem magam. Lefektetem Sunnyt aludni, aztán gyorsan
megcsinálom a vacsorát. Egy óra elég lesz rá.
– Figyelj – Mason tekintete simogatta Alia arcát. – Nem kell,
hogy miattam fáradj! Egész nap itt dolgozol, nyilván fáradt
vagy, Veszek egy üveg bort, és beszélgetünk. Jó?
 – Nem fáradtság, hogy vacsorát főzzek neked – mosolyodott
el Alia, és Mason érezte rajta, megkönnyebbült, hogy
beszélhetett a tragédiájáról.
Odakint eközben lüktető, egzotikus zene harsant fel, és a
szomszédos standon felállított kifutón elkezdődött a divatshow,
amely a letűnt korok legnépszerűbb öltözeteit volt hivatott
bemutatni.
Liam és a többiek épp akkor értek Alia standjához, és
mindannyian lehuppantak a kivetítő előtti puha kanapéra.
– Viszek egy kis frissítőt a barátaidnak, jó? – kérdezte Alia.
és választ sem várva rózsavizes limonádét és aszalt gyümölcsöt
tett eléjük.
– Te egy igazi tündér vagy! – mondta Russel. – Köszönjük!
A nap végére mindig totálkárosak leszünk.
– Voltaképp milyen ékszerekről írsz tanulmányt? – kérdezte
Alia, amikor Mia felé nyújtotta a poharát.
– Hát, nem hiszem, hogy érdekes lehet neked…
– Szívesen meghallgatnám! – felelte Alia. – Tudod, talán
Mason nem mesélte neked, de ékszertervező vagyok és régész.
Apám neves tudós volt, tőle tanultam a szakma csínját-bínját.
Hátha segíthetek neked.
Liam odahúzott egy fotelt Aliának.
– Foglalj helyet, kérlek! Szerintem biztosan tudsz segíteni
Miának. Ha már nekünk nem sikerült…
– Mi nem sikerült?
– A tanulmányom nem pusztán történelmi alapokon nyugszik
– magyarázta Mia –, hanem a sumérok spirituális látásmódjával
foglalkozik.
– Mire gondolsz?
– Azt gondolom, a sumérok sokkal szélesebb tudással
rendelkeztek, mint ahogy azt valaha is feltételezték róluk.
Alia elmosolyodott, és megtámasztotta az állát, ahogy Miát
hallgatta. A karján csilingelve csúsztak végig az arany
karperecek, egészen a könyökéig. Mason megigézve nézte az
aranyzöld ruhába öltözött nőt, és arra gondolt, tönkremegy, ha a
falon átkelve soha többé nem láthatja Aliát.
Merengéséből a két nő hangja zökkentette ki.
– Miért, tudtad, hogy Puabi volt az első nő a történelemben,
akinek a sírjában rúzst találtak? – kérdezte Alia.
– Nem – mondta megdöbbenve Mia. – Azt hittem, azt sokkal
később találták fel az egyiptomiak.
– Puabié volt az első, ismert rúzs. Porrá őrölt vörös
drágakövekből és olajakból készült.
Kagyló alakú tégelyben tartották. Gyere, megmutatom! –
mondta Alia, és Miát a sarokban álló, életnagyságú szoborhoz
vezette.
– Istenem, olyan, mintha élne… – suttogta Mia. A papnővel
egy magas lehetett. Az orra kissé lapos volt és széles, az arca
kerek, feketére festett szeme mandulavágású, a szája keskeny.
A fején gazdag arany fejdíszt viselt, amelyből falevél és kör
alakú díszek lógtak a homlokára.
– Igen. Puabi a sumér kor legvarázslatosabb királynője volt.
– Királynő? Mason azt mondta, Puabi papnő volt.
Alia elmosolyodott.
– Igazat mondott. A hivatalos sumér királylista nem jegyzi
Puabi nevét, de sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy ez
helytelen. Puabi Meszkalamdug felesége volt, pontosabban a
király sírja közvetlen közelében tárták fel az ő nyughelyét. Ha
nem lett volna szoros kapcsolatban az uralkodóval, sosem
temethették volna mellé.
Liamék egyre kíváncsibban hallgatták Aliát.
– A sírt valójában 1922-ben tárták fel. Leonard Woolley, egy
angol régész volt az, aki több mint kétezer sírra talált Urban.
A sumér királylista tizenhat tagja az ő nevéhez fűződik –
magyarázta Alia, aztán Miára nézett. – Ne haragudj,
eltérítettelek a témától… szakmai ártalom. Mindenkivel a
sírokról beszélgetek.
Mia elnevette magát.
 – Semmi baj, imádom a temetőket. És voltaképp, amit
keresek, az éppenséggel lehet, hogy a sírokkal kapcsolatos…
– És pedig?
– Meggyőződésem, hogy a sumér királynők legtöbbje értett
valamilyen formában a spirituális gyógyításhoz. Azt gondolom,
hogy a különféle istenáldozatokhoz, gyógyításhoz, temetéshez
különleges ásványokat használtak, mert hittek az erejükben.
Alia bólintott.
– Ebben teljesen igazad van.
Liam kezében megállt a vizespohár, Russel pedig abbahagyta
a rágást, pedig épp akkor kapott be egy cukrozott
ananászdarabot.
– Puabit varázslónőnek tartották. Ezért lehet, hogy a sírjában
nem csak a személyes tárgyaira, de tizenhárom szolgálólány
holttestére bukkantak. Ekkora udvartartást egy átlagos papnő
akkoriban nem engedhetett volna meg magának, a lányok mégis
követték őt a halálba. Az ezüstfonál elszakadt…
Mia szeme hatalmasra tágult.
– Tessék?
– Csak egy mondás – magyarázta Alia. – Tudod, úgy tartják,
hogy a fizikai és éteri testünket egy láthatatlan ezüstfonál köti
össze a homlokunkon át. Amikor elalszunk, ez a szál messzire
nyúlik… Engedi, hogy a lelkünk más korokba, más
földrészekre, más világokba merészkedjen, aztán reggel
visszahúz minket. Amikor azonban meghalunk, az ezüstszál
elszakad.
– És Puabi ismerte az ásványok erejét? – tette fel Mia a
legfontosabb kérdést, mire Alia bólintott.
– Meggyőződésem, bár erre nincs sok bizonyítékom, és az
elméleteimet az apámon kívül soha, senki nem fogadta el.
– Miért, mi az elméleted?
– Puabi minden ékszere a test energiacsakráihoz illeszkedik,
így például a fejdísze, amit személyesen rekonstruáltam, a
korona és a homlokcsakrát fedi. A nyakéke a torokcsakrára és a
szívcsakrára simul, a ruháján lévő csatok pedig a napfonat- a
szakrális- és a gyökércsakrára. Minden ékszerben egy-egy
parányi ásvány van, ami az adott csakra energiaáramlását segíti.
Szerintem ez nem véletlen, de a régésztársadalom
nevetségesnek tartja ezt a teóriát.
Mia nehezen tudott megszólalni.
– Nem, szerintem ez egyáltalán nem nevetséges. Pontosan ez
az, amiről írni szerettem volna… Milyen ásványokat találtak
Puabi ékszereiben?
– Sokfélét. Turmalint, malahitot, labradoritot, hematitot…
– A labradorit miben volt?
– Megmutassam?
– Kérlek!
Alia óvatosan a bábu fején lógó arany fejdíszhez nyúlt, és
megemelte az egyik arany falevelet.
– Nézd, az alján, az a parányi zöld kő egy labradorit. Persze,
az eredeti ott van a sírban – mutatott az üveg alatt fekvő
múmiára. – De ugyanekkora. Arra törekedtem, hogy az új
fejdísz a megszólalásig hasonlítson az eredetire.
Mia felsóhajtott.
– Nagyon ügyes vagy. És elképesztő a felfedezésed!
Köszönöm, hogy mindezt elmesélted. Ha megengeded,
beleírom a tanulmányomba.
– Számomra megtiszteltetés – bólintott Alia.
Mason komoran üldögélt Liam mellett a kanapén.
– Ez nem lehet igaz – mormogta. – Nem fogom kihasználni
ezt a lányt.
– Hát, pajtás, pedig valahogy meg kell szereznünk tőle az
üveglapot nyitó kulcsot.
Mason a tenyerébe temette az arcát.
– Nem, Liam. Ez egy nagyon rendes lány. Meghívott
magához vacsorára ma estére, özvegy, pedig még csak
huszonnégy éves, és van egy hat hónapos kisbabája. Nem
várhatjátok el tőlem, hogy átverjem!
 – Pedig muszáj lesz…
– És mégis, hogy akarsz eljönni a kőért? Odakint katonák
tucatjai állnak! Besurransz egy zseblámpával, és lehegeszted a
múmiacsaj fejéről a falevelet? Ne idegelj már!
– Nem tudom, Mason, de három nap múlva bezár a kóceráj,
és utána visszaviszik a múmiát a múzeumba, ahol eddig is
tárolták.
Onnan nyilvánvalóan még nehezebb lesz megszerezni, nem
gondolod?
– De mit vársz tőlem?
– Szerezd meg a kulcsait! Nekem az is jó, ha fényes nappal,
mondjuk holnap nyúlod le. Elhívod ebédelni, mi pedig ellopjuk
a követ.
– Nappal?
– Nincs jobb ötletem. A múmia odabent van, a sírkamrában,
örült sok itt a díszlet. A manipuraiak nem lopnak. Idebent
nincsenek őrök, ha feltűnt volna. Épeszű embernek nem jut
eszébe, hogy bármelyik látogató is hozzányúlna egy múmiához.
– Istenem… – suttogta Mason. – Miért csináljátok ezt
velem?
– Miért, annyira bejön ez a csaj?
– Igen.
– És a baba? Mit kezdenél egy babával, Mason? Te eddig
egy nő mellett sem maradtál meg. Ez a lány tényleg rendesnek
tűnik. Összetöröd, ha megfekteted, aztán itt hagyod.
– Azzal persze nem, ha lenyúlom a kulcsát!
Liam megrázta a fejét.
– Sajnálom, Mason. Nagy a tét. Szükségünk van arra a
kőre…
 Mélységes titkok
(Manipura, Történelmi Kiállítás, Sumér Csarnok, 2222.
július 3-4.)

Mason sosem készült össze még olyan gyorsan, mint aznap

este, a kiállítás után. Épp csak, hogy hazaértek, rohant
zuhanyozni, majd átöltözött és máris indult vissza a
Tudományos Körzetbe, Aliához.
Russel eközben a szomszédos utcában virágot és bort vett,
majd a barátja kezébe nyomta.
– Ne kísérjünk el Liammel? Megvárunk a parkban. Hmm?
– Ne, semmiképp! – hadarta Mason rosszkedvűen. – Lehet,
hogy este nem jövök haza! Akkor holnap bent találkozunk, jó?
– Sajnálom, tesó! – mondta Liam. – Majd egyszer
jóvátesszük ezt, rendben?
– Hogy a szemébe hazudok? Ugyan, Liam, ez a kis nő soha
az életben nem fog többé hinni nekem!
 – De Mason, Alia a hiányzó láncszem. Nélküle nem tudjuk
lenyúlni a labradoritot! Ha nem teszed meg, hiába volt minden.
– Jó, jó, csak hagyjatok már! – Mason ezúttal nem volt
viccelődős kedvében. Felmarkolta a virágcsokrot és a bort, és
bevágta maga mögött az ajtót.
Az utcán leintette az első taxit, és megadta a lány címét. Az
elektromos autó átsuhant a városon, majd kilenc előtt két
perccel megállt a keskeny utcában, egy hatalmas platánfa alatt.
Mason fizetett, majd kiszállt és körülnézett. Az utca csendes
volt, a vajszínű, indiai stílusú házak egymástól tisztes távolra
sorakoztak, dús növényzettel körbevéve, amelyek türkiz
derengéssel lengedeztek az esti szélben.
A bejárati ajtóhoz lépett, és bekopogtatott. Megdöbbenve
vette észre, hogy a gyomra összeszűkül az idegességtől.
Vagy az izgalomtól?
Mason eddig nem ismerte ezt az érzést. Egyszerre volt jó, és
rossz.
De talán inkább mégiscsak jó – döntötte el magában.
Alig várta már, hogy lássa Aliát.
Sőt, alig várta már, hogy megcsókolhassa Aliát.
A többire azonban gondolni sem mert. Éppen ő, akinek ez
soha az életben nem jelentett gondot.
Az ajtó kinyílt, Alia lépett ki rajta. Piros szárit viselt, amely a
derekát csak vékony fátyolként fedte. A ruha hosszú volt, de
Mason így is látta, hogy mezítláb van. A haját lágyan
kibontotta, a fülében hosszú arany fülbevaló csillogott.
– Isten hozott nálunk! – mosolygott rá a lány, mire Mason
megölelte. Alia úgy simult hozzá egy pillanatra, hogy a szőke
férfinak elállt a lélegzete. A tenyere alatt érezte a lány
bársonyos bőrét, a szári hátulja ugyanis teljesen szabadon
hagyta a hátát.
Végem van – gondolta magában Mason, és meglepődve
döbbent rá, hogy négy nap ide vagy oda, ő bizony nagyon is
vonzódik Alidhoz.
 – Ezt neked hoztam – mondta sután. A kezébe nyomta a
rózsaszín virágokat és az üveg bort. – Ezt pedig a babának –
bökött az ingzsebéből kikandikáló vajszínű plüssmacskára.
Alia elmosolyodott.
– Köszönjük szépen!
Odabent minden nagyon elegáns volt. Elefántcsontszínű,
boltívekkel díszített nappali és étkező volt az alsó szinten,
sötétbarna fotelekkel és egy nagy kanapéval, a fal mentén
rusztikus szekrények megannyi régiséggel, a falakon indiai
festmények és néhány régi fegyver. A fürdőszoba vajszínű volt,
a bútorok bambuszból készültek, a helyiségben jázminillat
lengett.
Az emeletre fával burkolt lépcsősor vezetett, Alia oda is
felvitte Masont. A folyosó végén kinyitott egy ajtót. Odabent,
egy rácsos ágyban barnahajú baba feküdt az igazak álmát
aludva.
Mason szívén a nyomás nőttön-nőtt, de tudta, a többieknek
igaza van.
Meg kell szereznie azt a kulcsot.
Alia eztán könnyedén leszaladt a lépcsőn, majd megfogta
Mason kezét, és az asztalhoz vezette.
– Isteni illatok vannak… – szagolt a levegőbe a férfi. –
Bármit is készítettél, biztos vagyok benne, hogy nagyon finom.
– Remélem is. Nagyon igyekeztem – felelte a lány, és a
konyhába ment, majd sorra Mason elé tett egy csomó tálat. –
Tandoori csirke, fűszeres rizs, paradicsom chutney,
lepénykenyér… Igyekeztem olyan ételeket választani, amiket
nem csak mi szeretünk.
– Nem kellett volna ennyit fáradnod. Igazán nem azért
jöttem, hogy itt lakjak jól, csak veled szerettem volna lenni.
– Azért örülnék, ha megkóstolnád, amit főztem.
– Megkóstolom, persze.
Vacsorázni kezdtek, és beszélgettek. Mason odavolt a finom
ízektől, és a lány édes mosolyától. A vacsora végeztével
kinyitották a bort, majd meggyújtottak néhány gyertyát, és a
dohányzóasztalra tették, ők pedig a kanapéra telepedtek a
poharaikkal.
Az órák gyorsan elrepültek, a hangulat pedig épp olyan volt,
amilyenről Mason a legtitkosabb álmaiban ábrándozott. Alia
nagyon szórakoztató teremtésnek bizonyult, és Mason örömmel
látta, hogy a lány nagyon érti a tréfát.
A borosüveg lassan kifogyott, így Alia felállt, és a konyhába
ment, hogy kinyisson egy másikat. Mason utána ment, és a
pultnak dőlve nézte, ahogy a poharakba tölti az italt.
– Kicsit édesebb, mint amit hoztál, de szerintem nagyon
finom – mondta a lány, és felé nyújtotta a poharat.
– Gondolom, milyen édes lehet… – felelte Mason, majd
letette mindkét poharat, és átölelte a lány derekát.
Alia lélegzete elakadt egy pillanatra.
Mason megsimogatta az arcát.
– Nem tudom, hozzád szabad-e érnem… – mondta rekedten.
– Holnapután elmegyünk, és nem tudom, visszajövünk-e
valaha. Nem akarlak megbántani.
– Nem bántasz meg, Mason – felelte a lány halkan. – Amióta
csak megláttalak, ezt a pillanatot vártam. Ha pedig csak ennyit
ad nekem belőled az élet, bármennyire is elszomorít,
megköszönöm. Sosem foglak elfeledni. Nagyon tetszel nekem.
Mason lehunyta a szemét.
– Nem akarom, hogy csak ennyi legyen, Alia!
– Hát akkor tégy ellene, és másképp alakul a történetünk!
Mason gyöngéden csókolta meg Aliát, és megborzongott,
amikor a lány teste hozzásimult. Ajkaik finoman fedezték fel
egymást, majd a csókok egyre szenvedélyesebbé váltak. Alia
érintésétől Mason úgy érezte, kiugrik a szíve. Tudta jól, ha a
lány neki ajándékozza magát, az élete legszebb élménye lesz.
Az emeleti hálószobába mentek, ám az ágy előtt Alia
megtorpant.
 – Én… szóval, azóta nem voltam senkivel – mondta a szemét
lesütve. – Sutának érzem magam, pedig…
De Mason nem hagyta, hogy befejezze a mondatát. A karjába
vette Aliát, és miközben csókolóztak, gyöngéden lebontotta róla
a ruhát. A lány kávébarna teste őrületesen felizgatta, ahogy
Aliát is Mason széles válla és keskeny csípője. Nagyon tetszett
neki a férfi szőke haja, és a világos borostája. Annyira más volt,
mint ő, miközben tökéletesen illett hozzá minden porcikája, az
érintése, a csókja. Mintha mindig is összetartoztak volna.
Egyre csak simogatták egymás meztelen testét. Mason nem
tudott betelni a lány nőies domborulataival és bőrének édeskés
illatával. Alia karperecei csilingeltek, ahogy átölelte Mason
nyakát.
– Rém szexi vagy így, hogy csak karkötő és fülbevaló van
rajtad – dörmögte Mason.
Alia felnevetett.
– Pedig gondoltam, leveszem őket, hogy ne csörömpöljenek.
– Csörömpöljenek csak, imádom… – hümmögött Mason
miközben az ajka Alia mellére tapadt. A lány ingerlően telt
melle édes illatot árasztott.
– Ne haragudj – suttogta Alia szégyenkezve –, a babám még
anyatejen él. – Mason azonban megfogta a csuklóját, és tovább
csókolta a tenyerébe simuló, feszülő kebleket. A lány szeme
lecsukódott az élvezettől. Mason ajka lejjebb vándorolt a hasán,
majd a combján, és megállapodott a legérzékenyebb pontján.
Addig csókolta és simogatta, amíg Alia ágyékát átjárta a kéj.
Mason gyöngéden ölelte magához, és amikor óvatosan
beléhatolt, felnyögött gyönyörtől.
– Úristen, de jó veled! – suttogta a lány fülébe, és ahogy
megmozdult, Alia nyakába temette az arcát. Minden mozdulat
borzongató élvezetet okozott, ahogy Alia pihegése, az élvezettől
csillogó tekintete, és csókra éhes szája.
 Az ujjaik összekulcsolódtak Alia feje fölött, mintha soha
többé nem akarnák elengedni egymást, és a testük egyre vadabb
ritmust követelt.
Alia szeme lecsukódott, s az ágyéka reszketve lüktetett,
Mason férfiereje pedig felrobbanni készült. Száját Alia szájára
szorította, és forrón magához ölelte, miközben egyre
hevesebben merült el a testében.
Mindketten ziháltak, miközben tekintetük egymásba
fonódott, majd Alia elfojtva felsikoltott, ahogy a férfi a
gyönyörbe repítette. Egész testében reszketett, kávébarna bőrét
finoman gyöngyöző verejtékcseppek fedték be. Mason minden
izma megfeszült, ahogy őt is magával ragadta a mámor, de
képtelen volt elengedni Aliát.
– Bújj ide! – suttogta a barna fürtökbe, és ahogy hanyatt
feküdt, magához húzta Alia testét. – Soha életemben nem
voltam még ilyen boldog, mint veled.
A lány átölelte Mason derekát, és magukra húzta a takarót.
– Én sem.
Hosszú perceken át feküdtek egymás karjában, amikor Alia
végül megtörte a csendet.
– Bánt valami?
Mason összeráncolta a szemöldökét.
– Honnan gondolod?
– Nem tudom, csak úgy érzem, gondterhelt vagy.
– Hát, sok dolog nyomja a szívemet, de bízom benne, hogy
valamilyen módon meg tudom őket oldani, és akkor nem omlik
össze a rövid kis boldogságom.
Alia felült az ágyban, és meg sem próbálta eltakarni magát,
ahogy más nők tették volna. Mason felsóhajtott a lány testét
látva, de tudta, hogy éppenséggel elérkezett az őszinteség ideje.
– Rólam beszélsz? – kérdezte Alia. – A velem való
boldogságod omolhat össze?
– Igen – ült fel Mason is, és a lány szemébe nézett.
 – És tudsz ellene tenni? – Alia bár nem sejtette, miről van
szó, nagyon szomorúnak tűnt. – Sőt, inkább úgy kérdezem,
akarsz ellene tenni?
– Soha nem akartam még annyira senkit és semmit, mint
téged, Alia – mondta Mason. – Az elmúlt években sportot
űztem abból, hogy minél több nővel feküdjek le, de a szexuális
vonzalmon kívül nem éreztem irántuk semmit.
Alia némán hallgatta.
– Tőled viszont, ahogy megláttalak, földbe gyökerezett a
lábam – folytatta Mason. – Az volt az első gondolatom, hogy
meg kell szereznem téged. Nem mint soron következő szeretőt.
Téged meg akartalak hódítani. Arra vágytam, hogy vonzódj
hozzám… Úgy, ahogy én vonzódom hozzád. Alia, nem akarok
nagy szavakkal élni, mert sosem mondtam még senkinek, de azt
hiszem, beléd szerettem.
– Én is hasonlóképpen érzek – mosolyodott el a lány… A
szerelemről nálunk úgy tartják, isteni szikra. Ha kipattan lángba
borít mindent. Nem menekülhet előle az ember. Én ezt éreztem
veled kapcsolatban, amint megláttalak.
– Mégsem akartál velem találkozni… – cirógatta meg a lány
arcát.
– Mert voltam már férjnél, és van egy kisbabám. Azt
gondoltam, ha megtudod, messzire futsz tőlem.
– Nem futok el. De attól tartok, te el fogsz, ha én is őszinte
leszek hozzád…
Alia összeharapta az alsó ajkát.
– Annyira rossz?
– Tőled függ.
– Tőlem?
– Igen. Attól, hogy mennyire vagy képes elhinni, amit
mondani fogok. Ha bízol bennem, nem lesz rossz… legfeljebb
meglepő. Ha nem, akkor fájni fog… és valószínűleg az életben
nem állsz többé szóba velem.
 A lány szíve hevesen dobogott. Megrázta a fejét, és az ágy
szélére ült, majd maga köré tekerte a száriját.
– Nem, ne mondd el Mason, bármi legyen is az! Hosszú idő
óta ma végre újra boldog voltam. Nem akarom, hogy
tönkremenjen ez a szép nap. Ha hazamész, úgy akarok rád
emlékezni, mint akivel egyszer eltöltöttem egy csodaszép
éjszakát.
– De Alia, több ilyen éjszakánk is lehet! Csak rajtad múlik! –
nézett rá Mason elkeseredetten, de a lány nem akarta
meghallgatni. Az ajtóhoz sietett, és leszaladt a lépcsőn.
Mason felkapta a nadrágját, és mezítláb utána ment.
A nappalban érte be, és megrendülve látta, hogy Alia milyen
zaklatott.
– Kérlek, bízz bennem! – mondta, és átölelte a derekát.
– Mason, ne rontsd el ezt az estét! – tiltakozott a lány. – Mit
akarsz mondani? Feleséged van? Gyereked? Miért kell
egyáltalán elmenned?
– Csss! – rázta meg a fejét a férfi, miközben Aliával a
karjában leült a kanapéra. – Akarsz engem? Akarod, hogy mi
ketten együtt legyünk?
– Igen. Nagyon szeretném.
– Akkor hallgass meg!
Mason eztán belekezdett, és elmondta, pontosan honnan jött,
és hol élt eddig. Mesélt a birtokról, a mutánsokról, és arról,
hogy fejvadászként éli a mindennapjait. Elmondta, kik a
többiek, és hogy miért jöttek. Amikor Puabit, és a labradoritot
említette, Alia szeméből csorogni kezdtek a könnyek.
– És ha más fiatal nő lett volna az én standomon, az én
helyemen? – nézett Masonra. – Mondd, azzal is lefeküdtél
volna, hogy ellophasd a kulcsát?
Mason keserűen nézett rá.
– Igen, Alia, valószínűleg lefeküdtem volna vele. De ha más
lett volna ott, nem dobbant volna meg a szívem. Nem ültem
volna ott egész nap őt csodálva csak azért, hogy a hangját
halljam, és a nevetésében gyönyörködhessek. Nem akartam
volna vele randizni, vele találkozni, vele lenni. Nem akartam
volna magammal vinni innen. Téged viszont nem tudlak
elengedni.
Alia könnyes szemmel nézett rá.
– Ezt most csak azért mondod, hogy holnap ne rendezzek
jelenetet?
– Úgy nézek ki? Alia, simán elvehettem volna már a
kulcsodat, ha ezt akartam volna. Félre ne érts, de nem vagy
ellenfél. Ehelyett megkockáztattam, hogy elveszítelek, a társaim
pedjg kitépik a szívem, amiért kitálaltam neked.
Érezned kell, hogy mindezt azért tettem, mert kellesz nekem,
és mert mindennél jobban akarlak téged. És mert nem akartalak
becsapni.
– Nagyon összezavartál, Mason. Nehéz elhinnem, hogy egy
pillanatig sem akartál kihasználni.
– Erre mondtam, hogy hinned kell nekem.
– Nehezen megy – próbált meg kibontakozni az öleléséből a
lány, de Mason nem engedte.
– Akarsz engem, Alia? – fordította maga felé az arcát.
– Igen – sírta el magát a lány. – De nem számítottam arra,
hogy ilyeneket fogsz mondani. Nem gondoltam, hogy kintről
jössz. Hogy mehetnék én oda veled? És a babám? A szüleim?
A munkám? Mi lenne az otthonommal, az életemmel?
– A mutánsok a szomszéd kerületekben tombolnak, Alia! Mit
gondolsz, meddig élhettek itt biztonságban?
Elmondtam neked, hogy a hadsereg embereket klónoz és
szörnyeket teremt.
Tudod, hogy mekkora a terrorista fenyegetettség, magad is
láthattad a hírekben.
Napról napra több kaput robbantanak fel. kevesebb idebent a
biztonságos negyed. Te nem akarsz véget vetni ennek? Az a kő,
ami egy múmián porosodik háromezer éve, mindent
megváltoztathatna, ha segítenél… Nem akarod ezt a változást?
Nem akarsz egy szebb világban élni?
Alia remegett az idegességtől.
– Nem tudom, Mason. Eddig, az engem ért tragédiák ellenére
csendes életem volt. Féltem Sunnyt, és magamat is féltem. Én
még sosem vettem részt semmi rossz dologban, érted? Elhiszem
neked, hogy gonoszak voltak veletek a katonák, és hogy kint
nehéz az életetek, de félek. Ha valami rosszul sül el, és
elfognak, a babám egyedül marad. Nem tehetek semmit, amiért
elítélhetnek, mert akkor Sunny árvaházba kerül.
– Alia, egyszerűen csak ki kell cserélned azt a követ egy
másikra, ennyi az egész. Te vagy az egyetlen, aki ezekben a
napokban hozzáfér a múmiához. Senki nem fogja észrevenni a
cserét. Az pedig, hogy eztán velem tartasz-e vagy sem,
kizárólag a te döntésed, az én szándékom nem kérdés. Veled
akarok maradni, a picivel együtt!
– De Mason, hisz alig ismerjük egymást… És ha odakint
összeveszünk? Ha ránk unsz? Kirakod a szűrünket az erdőben?
Te is látod, kismama vagyok. Odakint, a babámmal teljesen
védtelenek lennénk.
– Alia, sosem ártanék nektek, és eszem ágában sincs
összeveszni veled. Ha pedig velem jössz, az nem jelenti azt,
hogy soha többé nem jöhetsz majd vissza. Manipurai polgár
vagy, szabadon járhatsz-kelhetsz a kapun át. Bármikor
elkísérlek a kapuig, amikor úgy érzed, haza akartok jönni
Sunnyval, és várni foglak, amikor visszajöttök hozzám. Nem
azt kérem, hogy égess fel magad mögött mindent. Nem akarom
romba dönteni az eddigi életedet.
Alia csendben üldögélt a kanapén, és szomorúan nézte, amint
Mason összeszedi a ruháit és felöltözik, de nem tartóztatta.
Mason megcsókolta Alia homlokát, és kisétált az ajtón. Az
utca végén fogott egy taxit, és elindult hazafelé, de a gyomra
összeszűkült az idegességtől. Nem tudta, mit mondjon a
többieknek, és nem tudta, mire számíthat eztán a lánytól.
 Biztos volt benne, hogy Alia nem árulja el őket, de fogalma
sem volt, hogy a gyönyörű indiai nő, akivel egész éjjel
szerelmeskedett, vajon segít-e nekik megszerezni a követ

(Martipura, Tóparti Negyed, 2222. Július 4-5.)

Miután hazaért, Mason a nappaliba ment, majd kisétált a

vízbe
nyúló stégre. Leült a szélére és a csillagokra meredt.
Tompa lépteket hallott maga mögött. Liam volt az. Mezítláb
ballagott végig a falapokon. A haja kócos volt, látszott rajta,
hogy csak sebtében kapott magára egy nadrágot. A kezében
két sörösüveget tartott, s amikor leült, az egyiket Mason
kezébe nyomta.
– Ha te magadban ücsörögsz itt, akkor nagy gáz van, tesó…
–
mormogta, és ő is a csillagokra bámult.
Mason sokára szólalt meg.
– Mindent elmondtam neki.
Liam komoran nézte a talpuk alatt hullámzó vizet.
– Mason, de hisz nem is ismered őt.
– Liam, te mennyi idő után érezted azt, hogy Mia az Igazi?
– Azonnal.
– És mennyi idő után döntötted el, hogy akarod őt?
– Hát, nagyon hamar… Amikor megtaláltam a vízesésnél
néhány órája ismertem csupán. Tudom, mire akarsz ezzel
kilyukadni, de Alia kezében túl nagy fegyver van, érted? Mi
lesz, ha holnap ránk uszítja a kint álló katonákat? Hogy
menjünk így be a kőért, hogy semmi biztosat nem tudunk vele
kapcsolatban?
– Alia sosem ártana nekem, és nektek sem.
– Nem tudhatod.
 – Valóban. Mégis bízom benne. Haza akarom vinni a
birtokra, Liam.
– A babával?
– Aha.
– De hisz azt mondtad, még csak hat hónapos. Mason, mit
kezdesz te egy csecsemővel? Mi lesz veled? Eddig még csak
nem is jártál senkivel! Ezt a lányt nem dobhatod ki az ágyadból,
ha ráunsz.
– Nem fogok ráunni, Liam! Az ember megérzi, ha valami
rendkívüli dolog történik vele, és Alia ilyen nekem.
– Beleszerettél?
– Nem tudom, milyen szerelmesnek lenni. De csak rá tudok
gondolni, és fizikai fájdalmat érzek, hogy nincs velem. Nem
akarom őt elveszíteni, Liam. Huszonnyolc éves vagyok. Miért
ne állapodhatnék meg? Az elmúlt években annyi nővel voltam,
hogy a többségüknek még a nevére sem emlékszem.
Alia különleges. Okos, vicces, nőies és a szex… olyan jó
vele, hogy arra nincsenek szavak. A teste olyan édes, hogy az
valami embertelen.
Liam elmosolyodott.
– Hát, akkor jó nagy szarban vagyunk, barátom. Mert a te
szavad az egyetlen, amiben bízhatunk. Ha a lány elárul minket,
mind odaveszhetünk.
– Tudom. Éppen ezért arra gondoltam, hogy holnap csak én
megyek el a kiállításra. Beszélek Aliával. Ha segít, estére a
kővel térek haza. Ha nem, magamnak kerestem a bajt.
Liam dühösen csapta le a sörét.
– Nem, Mason! Ezt most felejtsd el! Nem fogom hagyni,
hogy bajba kerülj csak azért, mert képtelen vagy tisztán látni!
Nem mehetsz be egyedül!
– Hát, akkor mi lesz?
– Veled megyek. A többiek megvárnak a kijáratnál, aztán
irány a birtok! Amint megvan a kő, hazamegyünk.
Mason némán meredt maga elé.
 – Sajnálom, Liam!
– Hogy elmondtad neki? Ugyan, Mason. A lelkem mélyén
sejtettem, hogy ezt fogod tenni. Mit gondolsz, miért ülök itt?
– Tudtad?
– Ismerlek, Mason. És sosem láttalak még ilyennek. Tudtam,
hogy nem fogod őt átverni. Azt sosem heverte volna ki. Sosem
hitte volna el neked, hogy nem azért voltál vele, hogy
kihasználd.
– Félek, így sem fogja elhinni. Elsírta magát.
– Nincs ebben semmi meglepő. Gondolom, amióta eltemette
a férjét, nem sok pasija volt.
– Nem volt senkije. Én meg…
– Te meg rendes vagy vele. Szóval ne marcangold magad!
Túl fogjuk ezt is élni, Alia pedig reméljük, mellénk áll. Okos
lány, meg fogja érteni, mekkora a tét. Most viszont menj aludni,
mett holnap kemény napunk lesz!
– Jó… – mormogta Mason, és követte Liamet a házba.
A szobájába érve azonban csak nagyon nehezen jött álom a
szemére. Egyre csak Aliára gondolt, és arra, vajon boldog
lenne-e a lány vele a birtokon.
Másnap sokáig aludtak. Az idő viharos volt, és ettől úgy tűnt,
mintha még nagyon korán lenne, holott már tizenegy is elmúlt.
– Gyerekek, húzzunk bele! – kiabált a folyosóról Russel. –
Induljunk, mert lejár a naptár!
Dylan és Liam hátizsákokkal jelentek meg, és komótosan
lehurcolkodtak a garázsba.
– Hé, Liam! – állította meg Russel. – Ezek fegyverek?
– Azok.
– Nem azt mondtad, hogy a kiállításra nem viszünk be
ilyesmit?
– Változott a terv.
– De miért?
 – Mert mostanra a szomszédos körzetek mindegyike piros
zónás lett, és mert ma este, közvetlenül a kiállítás után
hazamegyünk.
– És ha lebukunk?
– Nem fogunk. A katonák nem az emberek, hanem a
mutánsok miatt állnak az utcán. Le se szarnak minket. Senki
sem fog megmotozni.
Mason némán pakolt mellettük, majd a garázsba érve
Liamhoz és Dylanhez fordult.
– Kösz, hogy nem mondtátok el nekik!
– Ugyan, Mason. Reméljük, nem lesz semmi gond!
Felesleges lett volna őket előre beparáztatni.
Autóba szálltak, és nem sokkal később már mindannyian a
hatalmas kiállítócsarnok előterében jártak.
Liam és Mason elindultak Alia standja felé, a többiek pedig a
kijárat közelében, egy kávézóban vertek tábort. A szomszédos
kivetítőn épp akkor indult egy történelmi kalandfilm a
sumérokról, mind nézték, Stella azonban az első véres
jelenetnél felállt.
– Nem baj, ha sétálok egyet a vásársoron, amíg a filmet
nézitek? – kérdezte Dylantől.
– Nem, dehogy. Veled megyek!
Stella elmosolyodott.
– Dylan, tudom, hogy utálod a zsibvásárokat. Nem megyek
messzire. Láttam egy ásványboltot, csak azt szeretném
megnézni.
Az indián felsóhajtott.
– Oké. Adjak kártyát? Vennél valamit?
– Vehetek?
– Persze. Amit csak szeretnél.
Stella könnyű léptekkel indult az árusok felé, Dylan pedig
hosszan nézett utána. A lány aznap világoskék selyemoverált
viselt, a hajába virágokat tűzött. Bár ő észre sem vette, amerre
csak ment, bizony forogtak utána a férfiak, és Dylan rádöbbent,
mennyire félti a lányt.
Stella kivirult a kiállítás ideje alatt. Dylan és ő reggeltől estig
együtt voltak, és kéz a kézben sétálgattak. Végignézték a
sírkamrákat, meghallgatták a dicső királyok és királynők
történetét, megkóstolták az ősi receptek alapján készült sumér
ételeket, és csak beszélgettek, nevettek és csókolóztak az ókori
díszletek mögött. Amint hazaértek és kettesben lehettek,
szenvedélyesen szeretkeztek, és Stella úgy érezte, sosem volt
még ennél boldogabb.
Mosolyogva sétált a portékáktól roskadozó pultok előtt, es az
arcát az ablaktáblákon beszűrődő napsugarak felé fordította.
Nem látta a tőle nem messze álló katonát, aki megkövülten
nézte őt. Nem úgy Dylan, aki nyugtalanul állt fel a helyéről.
Stella eközben megállt az ásványokkal teli kosarak előtt, és
gyönyörködve simította végig a csillogó köveket. Felemelt egy
akvamarinnal és hegyi kristályokkal teli kosárkát, és álmodozva
nézte, miként törik meg a kövek tetején a nap fénye.
A katona öles léptekkel megindult Stella felé, Dylan pedig
futva lódult feléjük.
– Kisasszony! – szólalt meg a magas férfi, és ahogy a lány
ránézett, hirtelen csak a katona szőke haját és éles sziluettjét
látta, ahogy eltakarta a napot.
Stella kezéből kiesett a kosárka, és a gyöngyök szanaszét
gurultak a padlószőnyegen.
– Bocsáss meg! Nem akartalak megijeszteni! – mondta a
férfi és kezet nyújtott Stellának. – Jimmy Lewis vagyok, itt
szolgálok.
Stella keze elveszett a tenyerében.
– Stella… Barlow – nézett rá sápadtan. Gyorsan visszahúzta
a kezét és letérdelt, hogy összeszedje az elgurult kristályokat,
mire a katona is lehajolt, hogy segítsen.
– Köszönöm! – mondta halkan, és visszatette a pultra a
kosarat, a férfi azonban nem tágított.
 – Meghívhatnálak egy kávéra? Nagyon elsápadtál.
– Csak hirtelen álltam fel. Köszönöm, nem kávézom.
– Esetleg egy limonádét?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
Jimmy elmosolyodott.
– Szeretnék veled megismerkedni, Stella.
Gondolod, összehozhatnánk egy randit?
– Nharagudj, de biztos, hogy nem. Szerelmes vagyok
valakibem és ő mindennél fontosabb nekem.
A katona bólintott.
– Sajnálom. Mármint örülök, hogy boldog vagy, félre ne
érts!
Magamat sajnálom. Nos, akkor minden jót neked, Barlow
kisasszony!
– Neked is! – motyogta Stella, de csak akkor kapott újra
rendesen levegőt, amikor a férfi elment, ő pedig meglátta, hogy
Dylan néhány lépésnyire tőle, a fal mellett áll és őt nézi.
Odaszaladt hozzá, és átölelte a derekát.
– Ó, Dylan, azt hittem, megáll a szívem… – suttogta.
– Hát, az enyémnek sem volt sok hátra. De szerencsére nem
hivatalból ment utánad.
– Randizni akart velem – mondta Stella fülig pirulva, mire
Dylan elmosolyodott.
– Hallottam. Gondolatban meg is öltem ezért.
Stella elnevette magát, és Dylan nyaka köré fonta a karjait
– Ez neked olyan vicces? – kérdezte Dylan.
– Az.
– Szóval vicces… – mormogta, miközben lágyan
végigcsókolta Stella nyakát. A lány bőrét finom borzongás járta
át.
– Ne csináld ezt, Dylan!
– Miért ne?
– Mert ha így érsz hozzám…
– Akkor?
 – Állandóan szerelmeskedni akarok veled. Mit művelsz te
velem? Régen normális voltam. Most meg csak arra tudok
gondolni, hogy mikor érünk már haza…
– Most vagy normális – felelte Dylan, és szájon csókolta a
lányt.
Stella körül eltűnt minden.
Csak Dylan testét érezte, ahogy magához szorítja, és az ajka
birtokba veszi az övét. Kifulladva engedte el néhány perccel
később, amikor látta, hogy körülöttük sétáló emberek derülten
nézik őket.
– Miért bámulnak minket? – kérdezte halkan.
– Talán mert egy rózsaszín ködfelhőben állunk – súgta a
fülébe az indián.
Stella felkacagott, és végignézett az egybefüggőnek tűnő
aurájukon, amely a vérvörös és a rózsaszín minden árnyalatában
ragyogott.
– Fúúú… Ez valami meseszép! Ha hazaérünk, megfestem.
– Szép lesz a hálószobánkban. Mondjuk az ágy felett?
– De Dylan, nincs is hálószobánk!
– Dehogynem, az én szobám az. Amúgy mit szerettél volna
venni?
– Csak nézelődtem. Tetszenek az ásványok. Abban a
boltban, ahol sikerült kiszórnom az egész kosárnyit,
gyöngyökké csiszolva árulják őket. Arra gondoltam, fűznék
neked belőlük egy láncot.
– Nekem? De kincsem, én nem hordok gyöngyöket.
– Pedig fekete, pici szemű ónixból vagy turmalinból szépet
tudnék neked fűzni. Nem örülnél?
Dylan elmosolyodott.
– De. Megvegyük?
– Igen. Nagyon boldog lennék!
Visszasétáltak az ásványbolthoz, és végignézték a
kosarakban csillogó köveket.
– Melyik tetszik? – kérdezte Stella az indiántól.
 – Az akvamarin és a hegyikristály.
– Azt mondtad, csak feketét veszel fel.
– Nem is magamnak választottam-hümmögte Dylan. –
Láttam, hogy ezeket nézted, mielőtt randizni hívtak volna.
Stella elpirult.
– Dylan, én nem láttam azt a férfit. A gyöngyöket néztem.
– Tudom, kincsem, csak vicceltem – ölelte át Dylan
Gyönyörűek ezek a kövek. Épp olyanok, mint a szemed kékje.
– És neked mi tetszik?
– Te…
– Jaj, Dylan, ne vicceld már el!
– Akkor az ónix. Az tényleg szép, és talán nem fogok
csajnak tűnni, ha felveszem.
Stella elnevette magát.
– Te aztán mindennek kinézel, csak csajnak nem…
Kifizették az ásványokat, és a lezárt csomagokat Stella a
vállán átvetett könnyű selyemtáskába tette. Elindultak
visszafelé a kávézó irányába, amikor Dylan meglátott egy
sumér öltözeteket árusító boltot.
– Gyere, ide bemegyünk!
Az üzletben hófehér, drapp és fekete, gézszerű anyagból
készült, hosszú ujjú ingeket és nadrágokat árultak.
Egyszerű, mégis könnyűnek tűnő, nyári darabok voltak, a
nyakuknál és a passzéjukon hímzéssel.
A boltos, egy barna bőrű, nagy bajuszú, keleties külsejű
ember, mosolyogva fogadta őket.
– A kis feleségének szeretne valamit? – kérdezte Dylantől.
– Igen, a feleségemnek – mosolyodott el az indián. – Tudja,
nemsokára a tengerpartra utazunk, és ott nincs napháló.
– Hát, bizony, ott nincs – bólogatott a boltos. – Az ilyen
finom fehér bőrre pedig vigyázni kell. Könnyen leég a napon,
kedveském, igaz?
– Igaz.
 – No, hát ebben nem fog. Nagyon könnyű anyag, és egész
picire összehajtható. A legkisebb táskában is elfér. Viselheti
tűző napon, sőt, úszás közben is, és nem fogja többé bántani a
nap. Nem is drága, mindössze két kreditbe kerül egy szett.
– Kettőt kérünk! – mondta Dylan. – A fehérből.
– Köszönöm – mondta odakint Stella, és felnevetett, amikor
Dylan behúzta egy romos templomnak tűnő fal árnyékába, és
szájon csókolta. – Azt hittem, sokkolni fog, hogy a boltos a
feleségednek nézett.
– Nem sokkolt. Az sokkolna, ha nem te lennél majd a
feleségem…
Ezalatt Liam és Mason a csarnok másik végébe értek, és
megálltak Alia standjánál. Egy forgatócsoport volt a lánynál,
épp interjút készítettek vele.
Leültek hát a vetítő előtti kanapéra, és a beszélgetést
hallgatták. Alia narancssárga szárit viselt, a száját vérvörösre
festette, a karján pedig csak úgy csillogott a sok karkötő.
Mason szótlanul nézte őt. A lány Puabi sírjáról beszélt a
riporternek, és arról, milyen ereklyéket találtak a híres papnő
teste mellett. A kamera felé fordított egy arany serleget, majd
egy türkizköves karkötőt, és hosszasan magyarázott az
elkészítésükről.
Véletlenül sem a fejdíszről beszélt – ez némi bizakodásra
adott okot.
Egyszer csak elkalandozott Alia tekintete, és egyenesen
Mason kék szemével találkozott. Csak nézte, nézte a szőke
férfit, és vissza kellett kérdeznie a riporter kérdésére, hogy
válaszolni tudjon.
– Ez a lány szeret téged – hümmögött halkan Liam.
– Amíg nem mondtam el neki az igazat, én is úgy éreztem –
sóhajtott fel Mason – de nézd meg most. A szeme karikás…
nem mosolyog. Nincs jó kedve.
 – Az még nem jelent semmit. Sokkoló volt, amit mondtál
Mégis, mit vártál, hogy fogadja majd? Mason, ettől minden nő
kiakadt volna.
Alia interjúja eközben véget ért. A tévéstáb lassan
összepakolt, és a szomszédos standra vonultak. A lány egyedül
maradt.
– Odamenjek hozzá? – kérdezte Mason.
– Ne. Ide fog jönni.
Alia egy darabig a pult mögött ácsorgott, majd megindult a
kanapén ülő férfiak felé. Mindketten felálltak.
A lány szeme feketére volt festve, de így is szembetűnő volt,
hogy nem sokat aludt az éjjel.
– Szeretném, ha valóra válnának az álmaitok! – mondta
halkan, majd megfogta Mason kezét, és arcon csókolta a férfit.
Eközben a tenyerébe csúsztatott egy aprócska dobozt,
amelyben apró, lehetetlenül zöld kő csillogott. – Ez a mi
ajándékunk nektek – suttogta, és közben szomorkásan
elmosolyodott. – Puabié és az enyém.
Eztán könnyedén az arca elé emelte az összetett kezét.
– Phir miléngé! – mondta a saját nyelvén, majd hátat
fordított, és a standja szélén ácsorgó emberekhez sietett.
– Alia szeret téged, Mason! – veregette vállon Liam a
barátját.
– Aha… azért rohant el.
– Gyere, menjünk! A többiek már várnak!
– Én nem megyek. Liam, képtelen vagyok csak így itthagyni
őt.
– Oké. Akkor a kávézónál találkozunk, ha végeztél.
Gondolod, hogy veled jön?
– Nem tudom. Nem úgy néz ki… – sóhajtotta Mason. –
Mindjárt záróra. Liam, beledöglök, ha nem beszélhetek vele!
– Mindenképp megvárunk, nyugi!
Mason Alia után sietett, de a pult előtt, ahol a lány az előbb
beszélgetett, egy vadidegen indiai nő állt. Ő is szárit viselt, ám
ahogy a vadász közelebb lépett hozzá, komoran nézett végig
rajta.
– Aliát keresem – mondta Mason. – Meg tudná mondani,
merre találom?
– Alia elment. Nem tudom, hol van – felelte a nő.
– Hogyhogy elment? Ma? Vagy végleg? Visszajön még?
– Nem, nem jön vissza. Itt hagyta a kulcsokat. A kiállítás
utolsó két napján én helyettesítem. Esetleg segíthetek
valamiben?
Mason elkeseredetten nézett a pulton illatozó rózsavizes
limonádéra.
– Nem üzent valamit? Kérem, megnézné? Masonnek.
– Nem. Sajnálom.
A szőke vadász szédelegve hagyta el a standot, és elindult
Liamék után. Megvolt a különleges labradorit, sikerült a
küldetés, ő mégsem volt boldog. Arra gondolt, soha nem fogja
kiheverni a lány emlékét. És arra, hogy esze ágában sincs
kiheverni.
Futásnak eredt hát, hogy gyorsabban beérje a barátait.
A kávéháznál érte utol őket, ahol Russelék vigyorogva
fogadták, és megölelték.
– Már csak Dylanre és Stellára várunk! – mondta Mia. – Ha
ők is visszaérnek, indulhatunk!
Mason válaszolni akart, ám abban a pillanatban hatalmas
robajjal betört a bejárati ajtó körüli üvegfal, és géppuskatűz
hasított a csarnokba. Éktelen ordítás rázta meg az épületet, majd
megszólalt egy hangszóró, és éles hang kiáltott a bent lévőkre.
– Vörös riasztás! Vörös riasztás! A mutánsok betörtek a
Tudományos Negyedbe! Mindenki őrizze meg a nyugalmát! A
katonák a helyszínen vannak. Polgártásaim! Kérem, ne fussanak
a mutánsok előtt! Ismétlem: ne fussanak! A vadállatok a mozgó
célpontokra támadnak!
 A hangját azonban elnyomta a fegyverropogás, a vadak
fülsértő ordítása, és a csarnokban pánikszerűen menekülő
emberek velőtrázó visítása.
 Áldozatok
(Manipura, Történelmi Kiállítás, Sumér Csarnok,
2222. július 5.)

Stella és Dylan az oszlopcsarnok közepén, egy pult mellett

ácsorogtak az italukkal a kezükben, amikor a homlokzati üveg
hatalmas robajjal betört, és a mutánsok elözönlötték az épületet.
Vérszomjas üvöltésükbe beleremegett a díszes kupola, amit
még a gépfegyverek agresszív robaja sem tudott elnyomni.
Stella kezében megbiccent a turmixos pohár, ám mielőtt
megszólalhatott volna, Dylan megragadta a karját, és a
helyiséget határoló hűvös kőfalhoz futott vele. A fal mentén,
egymástól karnyújtásnyi távolságra monumentális
királyszobrok álltak, a hátuk mögött stilizált templomromok.
Dylan felemelte Stellát, és feltolta a legfelső kőlapra, majd
felhúzta magát, és utána mászott. Még nyolc szinttel feljebb
kapaszkodtak, majd a magasban, a díszletek felett egy mély,
fülkeszerű kiszögellésbe húzódtak. Dylan a kőnek vetette a
hátát, majd az ölébe emelte és magához szorította a lányt.
– Csak a tőröm van nálam, és az édeskevés… – suttogta a
fülébe. – Nem lesz semmi baj, csak maradj nyugton, kérlek! Itt
fogjuk kivárni, amíg vége lesz!
– Próbáljunk meg eljutni a kávézóig! – felelte remegő
hangon Stella. – Ott van a fegyverekkel teli táska.
– Már nem érnénk oda, kincsem…
– Dylan, észre fognak venni.
– Nem, nem fognak, ne félj!
– És ha…
– Csss! Vigyázok rád! – suttogta az indián.
A mutánsok hangja egyre közelebbről hallatszott, majd óriási
detonáció és porfelhő közepette ledöntötték az egyik szobrot, és
betörtek az étkezőbe. Vadul hörögve martak az előlük
menekülő emberekbe, és a levegőbe dobálva szaggatták őket
miszlikbe. A visítás, az állatok üvöltése és a fegyverropogás
idegőrlő hangzavarrá állt össze.
A katonák nem voltak a helyzet magaslatán. A kábító
lövedékek meg sem kottyantak a dögöknek, akik
rettenthetetlenül vetették magukat a fehéren villogó
torkolattüzek felé, és vicsorogva tépték szét az ellenséget.
– Segítség! – sikított fel éles hangon a középkorú nő, aki
néhány perccel korábban még mellettük teázott, ám az egyik
dög beérte, a földre lökte, majd egyenesen a hasába mart, és
hörögve kitépte a zsigereit. A nő még élt, amikor a dög véres
pofával csámcsogva zabálni kezdte, majd újra belemart, ezúttal
az oldalába.
Dylan eltakarta a lány arcát, és a mellére vonta a fejét.
Stella minden ízében remegett, és látva az odalent folyó
küzdelmet, egyre biztosabb volt benne, hogy ezúttal tényleg
eléri őket a könyörtelen vég.
A mutánsok lehetetlenül sokan voltak, az indiánt is
meghökkentette a dögök mennyisége. Első generációs,
medveszerű lények voltak, akik a majmok ügyességével
vetődtek a tébolyultan menekülő emberekre. A katonákat
ugyanolyan gyorsan szaggatták szét, mint a civileket, és úgy
tűnt, a csarnok falain belül nemigen találnak ellenfélre.
A vérfürdő hosszúra nyúlt, a mutánsok pedig elégedetten
zabáltak. Csámcsogva rágták a padlószőnyegen heverő, friss
vértől vöröslő tetemeket, majd újabbak után néztek. A díszletek
közt mindenütt halálra vált manipuraiak lapultak, akik rettegve
nézték a falak mellett eldübörgő, hatalmas árnyékokat.
Néhányan félelmükben visítva menekülni próbáltak a
csarnokból, de esélyük sem volt.
Az étkezőtől nem messze mély dörrenések és a mutánsok
fájdalmas ordításai hallatszottak, és Dylan tisztában volt vele,
hogy csakis Liamék lehetnek azok. Spóroltak a töltényekkel, jól
tudta, ahogy azt is, hogy őket keresik, és addig nem mennek el,
amíg a nyomukra nem bukkannak. Odabent azonban annyi
mutáns volt, hogy lehetetlenség volt legyőzni őket. Dylan tudta,
hogy bármennyire is nehéz lesz, el kell hagyniuk a
rejtekhelyüket.
Az étkezőben már csak egyetlen dög zabált, egy testes
manipurai férfi bordáit szaggatta éppen, és ahogy megrágta a
pofájában rezgő húscafatot, a mennyezetig fröcskölt a vér.
Dylan összeszorította a száját. A látvány még neki is
gyomorforgató volt.
Stella percek óta nem látott semmit az odalent folyó
vérengzésből, mert az indián eltakarta az arcát, most viszont el
kellett engednie.
A mutáns nagyot böfögve kicammogott a helyiségből, s ők
ketten egyedül maradtak. Dylan óvatosan felállt, és magához
szorította Stellát.
A magasba mutatott és bólintott, majd Stella szájára tette a
mutatóujját, jelezve, hogy ne beszéljen.
 A díszletek felett fémpallók futottak az egész csarnok
hosszán, ezekre erősítették a szervezők a reflektorokat és a
különféle lebegő dekorációkat.
Dylan a kőpárkány szélére lépett, és lenézett. A közelben
nem voltak mutánsok. Mindenhol por és füst kavargott, a
lövések és az üvöltések hangjai egyre távolodtak tőlük.
Megragadott egy kötelet, amelynek az alján odalent egy
színes lámpa himbálózott, és felhúzta a magasba, majd levágta a
tőrével a lámpát, és a szomszédos helyiségbe hajította. Az
hangos csörömpöléssel ért földet, ám egyetlen dög sem jelent
meg a közelben.
Dylan eztán Stellára hurkolta a kötelet, a másik végét pedig a
saját derekára kötötte, felhúzta magát a fémpallókra, aztán
lenyúlt a lányért, és maga mellé emelte. Aggódva nézte Stella
arcát, majd megcsókolta a homlokát, és megragadta a csuklóját.
Elindultak a pallókon, Stella pedignem kérdezősködött.
Minden bátorságát összeszedve követte Dylan a
szerelőjáratokban, és igyekezett kizárólag az útra koncentrálni.
Odalent azonban valóságos mészárszék volt. Mindenütt
széttépett holttestek hevertek, a kiállítás romokban állt…
Liamék ezalatt a csarnok romba dőlt falaihoz lapulva, lassan
haladtak az étkezők felé, amerre Dylanéket sejtették.
Mindannyiuknál volt fegyver, de jól tudták,
takarékoskodniuk kell. Az utcán ugyanis egyetlen katona sem
volt már, s az időnként felharsanó üvöltésekből pedig sejtették,
hogy ha kijutnak is, nem lesz könnyű elmenekülniük a
körzetből.
Russel jobbjában rövidcsövű puska volt, a másikban pedig az
új szerkezetét szorongatta, amely nem volt nagyobb, mint egy
medál. A nyakában lógó ezüstláncra fűzte, és árgus szemmel
fürkészte a földön fekvő dögöket. Végre meglátott egy
sebesültet, amelyik még élt, mire meglódult, ám Liam elkapta a
karjánál fogva.
– Eszedbe se jusson! – mordult rá.
 – Ki kell próbálnom valahogy a medált, Liam! Ha sikerül
vele megölnöm azt a dögöt…
– Majd otthon kipróbálod! – villant rá a bátyja szeme, és
Russel elhallgatott.
Mia Liam mögött osont, és bár a csarnokban pokoli állapot
uralkodott, nem fulladt, és nem félt. Összesen tizenegy lövést
adott le a legnagyobb felfordulás közepette, és minden lövése
betalált. Mia életében először úgy gondolt magára, mint a
társadalom egy hasznos tagjára.
Liam hátrapillantott rá, és megfogta a kezét.
– Minden rendben?
– Igen! – suttogta Mia.
– Maradj mellettem!
A lány bólintott.
A hátuk mögül váratlanul nagy robajlás hallatszott. Ledőlt
egy könnyűszerkezetű fal, és egy jókora, loncsos mutáns jelent
meg előttük. Russel talán csak öt méterre lehetett a dögtől
mégsem lőtt rá. Megmarkolta a nyakában lógó medált, és
közelebb lépett a döghöz, mire az éles hangon felordított, és
ugrásra készen berogyasztotta a lábait.
– Gyere csak, rohadék… – sziszegett felé Russel, és
meglengette a kezét
A mutáns a magasba ugrott, hogy rávetődjön, ám abban a
pillanatban eldördült az egyik puska, és a szörny feje
szétrobbant.
– Baszd meg, öcsi! – hördült fel Liam mögötte a kezében
füstölgő puskacsővel, és megragadta Russel ingét. – Neked
teljesen elment az eszed?
– Meg tudtam volna ölni, Liam! Miért nem bízol bennem?
– Mert, ha tévedsz, nekem kell majd eltemetnem téged!
Fejezd be ezt baromságot, mert ha nem ölnek meg a
mutánsok, én téplek szét! Majd otthon kipróbálod azt a szar
medált!
Addig használd a puskádat!
 A zajra újabb mutánsok jöttek elő, összesen hatan, és lassan
a vadászok felé lépkedtek, miközben vörös szemükkel a leendő
áldozataikat méricskélték.
– Mindenkinek egy jut – mondta halkan Liam. – Enyém a
középső kettő.
Vezényelnie sem kellett, a puskáik egyszerre dördültek el, a
mutánsok pedig ragacsos rongycsomóként zuhantak a földre.
– Nekem ez volt az utolsó töltényem – mondta Mia, majd
Russel és Kristen is bólogatott. – Nekem is.
– Álljatok közénk! – szólt rájuk Mason, és közrefogták a
többieket.
A távolból éles rikoltások majd puskaropogás hallatszott.
Mindannyian tudták, hogy újabb katonai egység érkezett,
ahogy azt is, hogy a mentőcsapatok nem lesznek túl sikeresek.
– Psszt! – hallották egyszeriben, és ahogy felnéztek, a fejük
felett meglátták a már alacsonyabban lévő szervizpallókon
egyensúlyozó Dylant és Stellát. De nem csak őket látták, hanem
a hátuk mögött lopakodó két dögöt is, akiknek érthetetlen
módon sikerült felkapaszkodniuk a fémlapokra.
– Azonnal le kell ugranotok onnan! – kiabált fel Liam, és
megcélozta a mögöttük osonó mutánst. – Rajta!
Dylan elvágta a derekukra erősített kötelet, megfogta Stella
csuklóját, és lelógatta.
Mason és Russel bólintottak, mire elengedte a lányt. Stella
egyenesen a karjukba pottyant, miközben Liam felordított.
– Dylan! Feküdj!
Az indán azonnal a pallóra lapult, Liam pedig tüzelt. A
puskagolyó Dylan mellett elsüvítve a mögötte felhördülő
mutáns pofájába csapódott, leszakítva a nyakáról a fejét. Liam
újra tüzelt, és a másik dögöt is lelőtte. A vadak tompa
puffanással zuhantak le a magasból.
– Dylan, gyere gyorsan! – ordított fel a barátjának. – Tiszta a
terep.
 Az indián megkapaszkodott a pallóba, leereszkedett,
amennyire csak tudott, majd elengedte a fémlapot, és leugrott.
– Akkor mind megvagyunk? – nézett körül Liam. – Tűnjünk
el innen!
Egymás mögött rohanva jutottak ki a friss levegőre, és
elborzadva látták, hogy odakint halottak százai hevernek.
Karambolos autók, vérbe fagyott emberek és katonák…
Megszámlálhatatlan holttest terítette be a parkolót, a járdát, a
parkot és ameddig a szem ellátott… Manipurát.
– Ezt Amandáék csinálták – mondta halkan Liam. – A hírek
szerint ma délelőtt újabb hat kaput robbantottak be. De ezeket a
dögöket ide kellett csalniuk. Nem létezik, hogy maguktól jöttek
be ennyien…
Mia keserűen hallgatta, de bármennyire is tiltakozott a szíve
a hallottak ellen, pontosan tudta, hogy a férfinak igaza van.
A kocsijuk nem messze parkolt, így hamar be tudtak szállni,
Mason azonban odakint maradt.
– Most mit csinálsz? – csattant fel Liam. – El kell tűnnünk
innen!
– Nem megyek el Alia nélkül! – rázta meg a fejét a szőke
vadász, és becsapta az ajtót. – Majd otthon találkozunk!
Induljatok!
– A fenéket indulunk! – csapta ki az ajtót Liam. –
Elmegyünk Aliáért!
Mason beszállt, ők pedig elindultak a csendes kis utca felé,
ahol a lány lakott. A szőke vadász szótlanul nézte az utcán
heverő hullákat és a felborult autókat, és arra gondolt, ha Alia
és a babája meghaltak, soha nem heveri ki az elvesztésüket.
Haragudott magára, amiért szem elől tévesztette a lányt, és
amiért nem beszélte meg vele előző este a dolgokat.
Nem szabadott volna elmennem tőle – korholta magat – Meg
kellett volna nyugtatnom, hogy az érzéseim tiszták.
 Az autó katasztrófa-sújtotta körzetben járt, már mindannyian
tudták. Mason egyre idegesebb volt. Lassan feltűnt a platánsor,
majd az autó megállt Aliáék háza előtt.
Mason kiszállt a kocsiból, Liam pedig követte. Egy puskát
hátrahagytak a bent ülőknél, a másikkal a házhoz osontak. A
bejárati ajtó széttépve hevert a verandán, előtte két véres tetem,
egy középkorú indiai férfié és egy nőé.
A szőke vadász úgy érezte, belepusztul az aggodalomba. A
nappaliban egy sporttáska hevert félig nyitva, benne
babaholmik.
– El akart jönni velem… – nyögött fel Mason, és egyre
elkeseredettebben nézett körül a házban. Szobáról-szobára járt,
míg Liam odafent nézett körül, de semmit sem találtak.
– Sajnálom, tesó – mondta halkan Liam. – Menjünk!
– Nem megyek el nélküle! – hajtogatta Mason. – Nincs itt
a… testük. Talán túlélték. Talán itt vannak valahol.
– Akkor megtaláltuk volna őket.
– Aliaaa! Aliaaa! – kiáltott fel mégis Mason, mire a
gardróbszobából elfojtott hangokat hallottak. Mindketten a
helyiségbe rontottak, és letépték az akasztós szekrény ajtaját.
Alia és a kisbaba odabent kuporogtak.
– Istenem – sóhajtott fel Liam is, és együtt kisegítették a
lányt.
– Nem esett bajotok?
– Nem – felelte Alia megtörten. – A nagynénémék zártak be
ide minket, őket nem láttátok?
Liam és Mason összenéztek, mire a lány elsírta magát.
– Ugye, ez nem azt jelenti, hogy…
– Meghaltak, Alia. Nem tehetünk értük már semmit. A
dögök itt kószálnak a környéken. Alig vannak túlélők. El kell
innen mennünk.
A lány a könnyein át bólintott. A babája egy
hordozókendőben a mellkasára kötve szuszogott.
 – A picinek kell valami azon a lenti táskán kívül? Tápszer
vagy babaétel vagy valami? – kérdezte Liam.
– Nem, ő még anyatejet eszik… Minden holmiját
összegraktam. A sajátomra nem maradt időm.
– Gyerünk! – mondta Liam, ám aztán eszébe jutott a
verandán fekvő széttépett házaspár, es visszaszólt a válla felett.
– Körülnézek odakint, hogy tiszta-e a terep. Két perc múlva
gyertek utánam!
Mason a lányhoz lépett, és maga felé fordította az arcát.
– Alia, mondd, miattam pakoltál össze? Azért kezdtél el
csomagolni, mert velem akartál jönni?
– Igen.
– De miért nem mondtad? Miért hagytál ott szó nélkül?
– Mert nem mondhattam! Mason, a fivéreim és a nővéreim
ott álltak a hátunk mögött. Ezért azt mondtam, Phir miléngé,
azaz, találkozunk! Nem hallottad még ezt a köszönést? Idebent
mindenki ismeri. Azt hittem, megértetted, és várni fogsz rám.
– Hát, nem értettem meg… Azt hittem, végeztél velem.
Alia megtörten nézett rá.
– Nem, Mason. Hazajöttem és pakolni kezdtem. Láttam,
hogy felírtad a címedet a telefonos noteszembe. A
nagynénémék nem akartak elengedni. Összevesztünk. Aztán
meghallottuk az utcáról azt a borzalmas hangot… a
nagybátyámék felzavartak minket az emeletre, hogy elbújjunk.
Csak a robajokat hallottuk és a sikítozást, a hörgést és a
puskalövéseket… – Alia egyre sírt, a könnyei a kisbaba arcára
csorogtak, aki pislogva nyitotta ki a szemét.
– Édesem! – ölelte át őket Mason. – Nagyon sajnálom.
– Gyertek! – hallották lentről Liam hangját.
Mason megfogta Alia karját, és segített neki lemenni a
lépcsőn, majd a kocsihoz siettek. Volt még egy üres hely, ahol
Alia kényelmesen elfért Sunnyval, Mason pedig melléjük
telepedett, szemben Liammel és Miával.
 Russel vezetett, ám ezúttal nem automata vezérlésre állította
az autót, hanem maga irányította a kocsit. Árkon-bokron át
hajtva igyekezett elhagyni a körzetet, de a legtöbb út bedugult a
felborult autóktól. Ameddig a szem ellátott, akárcsak egy
háború után, mindenfelé hullák hevertek.
Megrendülve nézték a pusztítást, amikor felharsant előttük
egy újabb ordítás, amelyet még több követett. Liam leengedte
az ablakot, és kidugta a puskája csövét. Mason előreadta
Dylannek a saját fegyverét, és amikor egy felüljáró romjai
közül felbukkantak a dögök, sorra kilőtték őket, ám látták, hogy
oldalirányból még egy falkányi mutáns lohol feléjük.
Russel padlóig nyomta a pedált, a kocsi eszelős sebességgel
száguldott a külváros felé. Odabent a légy pisszenését sem
lehetett hallani. A dögök lassan lemaradtak, ők pedig végre
elérték a tóparthoz vezető út elágazását. Csakhogy nem
hajthattak tovább, mert az útjukat egy katonai kordon állta el.
– Úristen! – suttogta Stella, de Mia szíve is szaporábban vert
a sok katona láttán. Előttük két autó várakozott, hogy
átengedjék a sorompón. A két tiszt alaposan megnézte magának
a bent ülőket. Nyilvánvalóan a terroristákat keresték, ezt mind
tudták, ezért volt az ellenőrzés.
– Bassza meg! – nyögött fel egyszeriben Russel, amikor
megpillantotta Talbot ezredest és a mögötte álló négy tucat
katonát.
– Mi van, öcsi? – kérdezte Liam.
– Végünk van. Ott az ezredesi – bökött a nagydarab, kemény
arcú férfi felé.
– Nyugodjatok meg! – szólt rájuk Dylan. – Nem lesz mi baj!
Nem minket keres. Talbot amúgy is csak Miát ismeri.
Rólunk nincs fotója, nem igaz?
– Igaz.
– És veled találkozott már személyesen?
– Nem.
– Akkor csak Miával kell kezdenünk valamit…
 Az előttük álló kocsi előre gördült, ők pedig közelebb
kerültek a sorompónál álló őrökhöz.
– Ereszd le a hajad! – szólt Liam Miára. – De nem, így sem
jó… fel fognak ismerni.
Alia Mia karjába adta a kisbabáját. – Csinálj úgy, mintha
szoptatnád… Ezekben a katonákban is van emberség. Nem
bámulnak meg egy kismamát.
– Jó – hebegte Mia sután, mire Alia odahajolt hozzá és
kigombolta az overálja tetejét, szabaddá téve a fél mellét. A
kisbaba cuppogva fordult a lány meleg bőre felé, és apró
kezével megmarkolta a mellét.
Eközben két katona lépett az autóhoz, és arra kérték Russelt,
eressze le az ablakokat.
– A kiállításon voltunk – magyarázta Russel. – Ennyien
fértünk összesen a kocsiba. Kérem, ne tartsanak fel, mert
mindenki nagyon meg van rettenve. A mutánsok hamarosan
ideérnek…
A katonák eközben alaposan megnézték az autóban ülőket,
ám amikor Miához értek, a lány csupasz mellén cuppogó babát
látva elnézést kértek, és azonnal tovább engedték őket.
– Tiszta! – intettek a kocsira, és Russel áthajtott a sorompón.
Mia krétafehér arccal adta vissza Aliának a babát.
– Köszönöm! – mondta megilletödve, miközben begombolta
a ruháját. – Nélküled itt véget ért volna a szabadságom.
– Én köszönöm, hogy veletek jöhettünk! – mondta Alia.
Lassan a tóparti házhoz értek. Bár úgy tervezték, egyenesen
266-os kapuhoz mennek, az odavezető út a rombolások miatt
járhatatlan volt, ezért úgy döntöttek, megvárják a holnapot,
amíg a hadsereg letakarítja az utat.
Hazaérve kimerülten rogytak le a szobáikban, a nappaliban
és a teraszon.
Mia, bármilyen fáradt volt is, szendvicseket készített és
megterített. Stella segített neki, de amióta elhagyták a kiállítást,
nem szólalt meg.
 Mason eközben a szobájába vitte Alia táskáját, és a lány
mellé ült az ágyra.
– Meg kell etetnem őt… – mondta Alia. – Ha gondolod,
kimegyek a fürdőszobába. Nem akarom, hogy…
– Dehogy kell kimenned, ne viccelj! Ha zavarlak, magadra
hagylak!
– Nem zavarsz – felelte a lány szemlesütve. – Csak nem
akarom, hogy ez rossz érzést keltsen benned.
– Hogy megeteted a babát a gyönyörű cicidből? –
mosolyodott el Mason. – Miért keltene ez bennem rossz érzést?
Alia elmosolyodott és félrehúzta a szárija felsőrészét, és
mellre tette a babát. Sunny cuppogva enni kezdett.
– Eleinte nem tudtam rájönni, miért van a bőrödnek olyan
finom, édeskés illata – mondta Mason, és gyönyörködve nézte
Aliát és a babát. – Aztán, amikor együtt voltunk, rájöttem. Az
anyatejtől. Vagy a kismamaságtól. Elmondhatatlanul finom a
bőröd, Alia. A melled pedig… oda vagyok érte. Még így is,
hogy osztoznom kell rajta ezzel a kis falógéppel. Most viszont
egy kicsit magatokra hagylak titeket. Beszélnem kell a
többiekkel, hogy hogyan tovább.
A vadászok a nappaliban tanácskoztak, miközben Russel
megpróbált kapcsolatot létesíteni a birtokkal. A hívás azonban
csak nem akart összejönni.
– Nem értem, hol vannak ezek – rázta meg a fejét. – A
bácsikánk ilyenkor mindig a monitor előtt ül.
– Próbáld meg Hobbs gépét! – javasolta Liam.
Russel bólintott, de a doki sem válaszolt.
– Valami baj van odaát – mondta Mason. – Ilyen nincs.
Mindketten tudták, hogy keresni fogjuk őket!
– Hívd apámat! – mormogta Dylan. – Hátha vele
szerencsénk lesz.
A videochat pirosan villogott, majd néhány másodperc
múlva feltűnt rajta Bob Forest.
 – Hála Istennek! – sóhajtott fel a fiát látva, és a gép elé
rogyott. Haja kuszán állt, a homlokán jókora seb tátongott. A
szeme karikás volt, az arca borostás, az inge merő vér.
– Apa! – Dylan halálra válva ült Russel mellé. – Mi történt
veled? Miért nem reagáltok a hívásainkra?
– A birtokot védő kerítést négy helyen is berobbantották –
felelte az apja. – Az a szélsőséges kinti csoport tette, akiket
korábban a fényújságban láttunk. Chironexnek nevezik
magukat
– Minek?
– Chironexnek. Mi is nehezen jöttünk rá, mit jelent.
Chironex fleckeri egy medúzafaj, amelynek a legerősebb a
mérge a világon. Halálos a csípése. Gondolom, ez adta ezeknek
a barmoknak a magasröptű ötletet.
Mi egyszerűen csak medúzáknak hívjuk őket.
– És mit akarnak?
– A birtokot.
A nappaliban vágni lehetett a csendet. Mindannyian Bobra
meredtek.
– Ezt ti gondoljátok vagy…
– Dylan, üzenetet küldtek nekünk, amiben feketén-fehéren
azállt, hogy huszonnégy órán belül hagyjuk el a birtok területét,
különben mindannyiunkat kivégeznek.
– Ez mikor volt?
– Két napja, fiam. Azóta egymást érik a határainkon a
robbantások. A mutánsok lerohantak minket. Sok a halottunk,
és még több a sérültünk. Stu és Peter hajnalban elindulnak
felétek, dél körül a 266-os kapunál lesznek. Egy halom fegyvert
és lovakat visznek, hogy épségben hazatérjetek, és rendet
tegyetek itthon.
– Úgy lesz – bólintott Dylan.
– Bob bácsi! – hajolt Liam is a kamera elé. – Mi van a
dokival és a nagybátyámmal? Meddig jutottak a mutánsok?
Mennyire tudtátok megvédeni a főépületet?
 – Csak szép lassan, fiam! – tartotta fel a kezét az indián. –
Hobbs és Donald megsebesültek. Túl fogják élni, de egyikük
sincs jó bőrben. A mutánsok csúnyán megmarták őket.
– És a vadászok hol voltak ezalatt? Huszonkét embert
hagytunk hátra, hogy vigyázzanak rátok!
– A vadászok többsége meghalt, Liam…
Összesen harmincegy halottunk van eddig.
– Te jó Isten…
– A dögök betörtek az üvegházba, és megtámadták a földön
dolgozókat is. De nem csak ők, a medúzák is ránk rontottak, és
golyózáporral tarolták le a birtokot.
Szétlőttek mindem ami élt és mozgott. Háborús övezetté vált
az otthonunk… Bedeszkáztuk az ablakokat, és a főépületben
húztuk meg magunkat. A gyerekeknek nem esett bajuk.
Reggel óta nem tudtunk kimozdulni. A benti élelmiszer
tartalékaink legfeljebb két hétre elegendőek. Úgy tűnik, ezek a
lelketlen szemétládák nagyon komolyan gondolják a
kifüstölésünket. Ha megtámadják a kastélyt, nem leszünk
képesek visszaverni őket. Idebent jobbára nők, gyerekek, idősek
és fegyvertelen fiatalok vannak. Nagyon nagy a riadalom, fiaim.
– És mi történt veled?
– Két mutáns betört a kórházba. Hobbsot akarták elkapni. A
segítségére siettem, de az egyik dög az üvegszekrénybe lökött,
akkor szakadt fel a fejemen a bőr.
– Mennyi gyógyszeretek van még?
– Mind elfogyott.
– Viszünk azt is! – felelte Dylan. – Tartsatok ki! Ha délben
elindulunk, alkonyatra otthon leszünk!
Az indián bólintott.
– Soha nem volt még akkora szükség rátok, mint most,
Dylan…
A videó üzenet megszakadt, a vadászok komoran néztek
egymásra.
– Hogy legyen? – kérdezte Dylan Liamtől.
 – Összepakolunk és holnap reggel, pontban tízkor indulunk!
Útközben megvesszük a gyógyszert, aztán a kapunál
megkeressük Stuartékat, és felfegyverkezünk.
Lassan szétszéledtek, összeszedték a holmijukat, majd
mindannyian visszavonultak a szobáikba.
Stella néhány perc alatt végzett. Kisétált a teraszra, és
megállt a szelíden hullámzó víz előtt. Odakint már sötét volt,
csak a hold fénye világította meg a halványkéken fluoreszkáló
tavat. Az égbolton megannyi csillag ragyogott, és virágillat
szállt a levegőben. Arra gondolt, milyen szép is lehetne az
éjszaka, és közben mennyire nem az…
A teraszajtó kinyílt, és a lány Dylan karját érezte a derekán.
– Mi jár a fejedben?
Stella felsóhajtott.
– Hogy minél jobban próbálok elfutni a nehézségek elől,
annál több kerül az utamba.
– Bölcs megfigyelés…
– Mit tehetnék ez ellen, Dylan?
– Mit gondolsz?
– Nem tudom.
– Dehogynem.
– Sosem leszek vadász! – dünnyögött a lány, mire Dylan
felnevetett.
– Senki nem akarja, hogy az legyél!
– Hát?
– Ha szembenéznél azzal, amitől a legjobban félsz, többé
nem töltene el rettegéssel a létezése.
– A mutánsokról beszélsz?
– Tőlük félsz a legjobban?
Stella megfordult, és elgondolkodva nézett az indiánra.
– Mindenkitől félek, aki erőszakos és bántani akar minket.
– Akkor tudod, mit kell tenned… Meglehet, egy alkalom is
elég lesz, és elillannak a félelmeid. Segítek neked, jó?
– Dylan, te túl sokat képzelsz rólam.
 A férfi megcirógatta a lány szeplős arcát, és beletúrt a szőke
tincseibe.
– Dehogy, csak jobban ismerlek, mint te magadat…

Másnap reggel pontban tízkor elindultak a 266-os kapu felé

Útközben megvették a szükséges gyógyszereket, majd nem
sokkal később átjutottak a katonai kordonnal őrzött romos
kapun.
Stuart és Peter a megbeszéltek szerint, az erdősornál vártak
rájuk.
– Isten hozott titeket! – ölelték át a társaikat. – Nagyon nagy
bajban vagyunk. A medúzák egyre gyűlnek a keleti határon.
Leverték a kameráinkat, így már csak a radarral látjuk a
helyzetüket, de úgy tűnik, egyre többen vannak. Félő, hogy
elsöprő erejű támadásra készülnek.
– Akkor még időben vagyunk – hümmögött Liam, és a
többiekre kiáltott. – Mindenki öltözzön be! Golyóálló mellényt
vegyetek, és fegyverkezzetek fel! Öt percetek van!
Mindannyian a földön heverő zsákokhoz léptek, és magukra
öltötték a golyóálló mellényeket.
Mason Aliához lépett.
– Ezt a ruhád alá kellene felvenni. Segítek.
– Miért nem jó fölé?
– Mert ha kilátszik, akkor máshová céloznak…
A lány elkeseredve nézett rá.
– Mason, Sunnyval nem mehetek ilyen helyre.
– Alia, magad is láthattad, hogy bent sem jobb a helyzet.
Nem lesz semmi baj.
Elegen vagyunk, mind tapasztalt vadászok. Hamarosan
elérjük a kastélyt, odabent pedig már biztonságban lesztek.
Csak azt a néhány órát kell kibírnod, amíg átkelünk az erdőn.
– Hisz lovagolni sem tudok. Hogy menjünk veletek? Kristen
mellettük öltözött, de most odafordult Aliához. – Én viszem
Sunnyt, te pedig Masonnel mész. Rendben?
 Alia bólintott, majd Kristenre kötötték a hordozókendőt.
Sunny egy darabig kíváncsian nézegette a lányt, majd nagyot
ásított, és becsukta a szemét.
– Gyere, segítek felszállni! – mondta Dylan a húgának. –
Biztos fogsz tudni így lovagolni?
– Biztos! – felelte Kristen. – Csak add fel a puskámat!
Lassan mind lóra szálltak. Mason Aliával ment, Liam pedig
Miával. A többiek mögöttük sorakoztak, majd megindultak az
erdei ösvényen, a birtok felé.
Órákon át lovagoltak az erdőn át anélkül, hogy bármi is
történt volna, ám mindannyian sejtették, hogy lesz ez még
másképp is…
A birtok közvetlen közelében járhattak, amikor a sor elején
Liam felemelte a kezét. Megálltak.
A földön véres húscafatok hevertek végig az ösvényen,
egyenesen a birtok bejáratáig
– Idecsalogatták őket – mormogta Liam, majd hirtelen
felordított. – Szálljatok le a lovakról!
Senki sem kérdőjelezte meg a parancsát. A lovak nyerítve
menekültek a birtok kapuja felé az egyre vészterhesebbé váló
levegőben. A közelben levél sem rezdült, mégis érezhető volt,
hogy a rájuk leselkedő rémség lecsapni készül.
– Álljunk gyorsan körbe! – mondta Dylan is, mert pontosan
tudta, hogy bekerítették őket. Ha akkor tovább vágtatnak, a
vadak egyesével elkapták volna mindannyiukat.
– Alia és a baba legyen középen! – harsogta Liam. – A
dögök becserkésztek minket. Húsz méterre lehetnek tőlünk.
Minden irányból jönnek. Készüljetek!
Stella úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Közvetlenül Dylan
mellett állt, a másik oldalán Russellel. Egyre csak a bokrokat
figyelte, amelyek lassan meghajoltak a közöttük kúszó dögök
súlya alatt. A mutánsok ezúttal némán közeledtek, és ugrásra
készen lesték a zsákmányukat. A legelső szörny épp Stella előtt
bukkant fel. A lány Dylan kezét érezte a karján, ahogy
megemeli a puskáját.
– Célozz! – mondta halkan. – Megvan?
– Meg.
– Várj még!
A mutáns egyre gyorsabban kúszott, és Stella pulzusa az
egekbe szökött. Már látta a vadállat hátán égnek meredő
loncsos szőrt, és hallotta a lihegését, Dylan azonban még
mindig nem engedte lőni. A mutáns mindössze tíz méterre
lehetett csak tőle.
– Bumm… – mondta Dylan, és Stella meghúzta a ravaszt.
A mutáns feje szétrobbant.
– Fúúúú – mordult fel mellette Russel. – Veszélyes vagy ma,
hugi…
Stella kipirult arccal nézett Dylanre.
– Köszönöm!
– Bármikor, kincsem – hümmögte az indián, majd gyors
egymásutánban három lövést adott le. Mindhárom betalált, a
dögök teste véres cafatokként robbant szét a fák között. A
mutánsok bevadultak a vér láttán, és őrjöngve rontottak a
körben álló vadászokra, akik rezzenéstelen arccal lőtték őket
szitává, miközben mit sem változtattak a helyzetükön. A
dögöknek nem volt esélyük ellenük.
Húsz perccel később elcsendesedett az erdő. A levegőben
füstszag és émelyítő bűz terjengett. A környező fák, bokrok, de
még a föld is vérben úszott.
– Most pedig futás! – adta ki a parancsot Liam, és felsegítette
a földön gubbasztó Aliát. – Add ide Sunnyt!
A lány Liam karjába adta a babát, ám a kicsi a férfi vértől
ragacsos arcát látva elsírta magát.
– Sajnálom, pici! Sejtem, hogy rémesen nézhetek ki –
sóhajtott fel Liam –, de néhány perc, és visszaadlak a
mamádnak, jó?
 Sunny csöpp szája tátva maradt, mint aki nem tudja
eldönteni, tovább sírjon-e vagy megnyugodhat.
– Éhes már nagyon, azért ilyen nyűgös – suttogta Alia, és a
baba szájába nyomott egy cumit. – Ez segíteni fog. Sajnálom…
– Ugyan, Alia – rázta meg a fejét Liam. – Nincs miért
bocsánatot kérned. Én sajnálom, hogy így kell először látnod az
otthonunkat.
Mindannyian futásnak eredtek a keskeny erdei ösvényen, és
nem sokkal később megnyugodva látták, hogy az őrtoronyban a
saját embereik állnak.
– Hála Istennek! – rohant eléjük Lucas, egy alig tizenkét éves
kisfiú. – Majd betojtunk egyedül idefent!
Dylan Liamék felé bólintott.
– Kísérjétek Aliát és a babát a házba! Lucas, te is menj
velük!
Kicsi vagy még ehhez… Átveszem az őrséget!
– Mi itt maradjunk? – kérdezte Peter és Stu.
– Nem. Mérjétek fel a helyzetet a birtok körül, és küldjetek
ki két felnőttet az őrtoronyba. Ha visszajöttek Liamék, bejárjuk
az egész területet!
Stella ezalatt mellette ácsorgott, a bezárt kapu előtt.
– Hát te? – az indián szeme melegséggel telt meg. – Nem
akarnál inkább a kastélyban lenni? Odabent biztonságosabb.
– Veled szeretnék maradni.
Dylan magához ölelte a lányt.
– Én is azt szerettem volna, hogy velem legyél, de nem
akartam erőszakoskodni. Aggódtam, hogy félni fogsz idekint.
– Hát, lehet, hogy nem látszik rajtam, de a bepisilés és az
elájulás határán mozgolódok…
Dylan felnevetett, és megcsókolta Stella homlokát.
– Én csak azt láttam, hogy tartod azt a puskát, és hogy húzod
meg a ravaszt. És tudod mit? Nem szeretnék a célkeresztedben
lenni… Most viszont húzzunk fel az őrtoronyba! Valami azt
súgja, hogy akik ide akarták csalogatni a dögöket, nemsokára
igencsak csalódottak lesznek, hogy nem jött össze a tervük.
Felgyalogoltak a magasban lévő őrtoronyba, és magukra
zárták az ajtót. Odafent több automata fegyver is volt, és
rengeteg lőszer, Dylant ez némiképp megnyugtatta, az viszont
már kevésbé, hogy Liamék olyan sokáig maradnak.
Kilestek a magasból, amikor meglátták, hogy bár a többiek
már majdnem elérték a főépületet, az istállók felől mutánsok
rohannak feléjük.
– Atyaisten! – hördült fel Dylan, és azonnal lőni kezdett a
dögökre. Hárman voltak csak, és szerencsére azonnal letarolta
őket, de nem sokon múlt, hogy beérjék Masonéket.
Liam Dylan felé intett, és miután Russel, Alia és a kicsi
eltűntek a főépület vaskos ajtaja mögött, visszaindultak
hozzájuk.
Odakintről azonban lopakodó léptek alatt megreccsenö ágak
zaját vitte feléjük a szél, és Dylan a földre rántotta Stellát.
– Látogatóink érkeztek! – suttogta, majd a keskeny lőrésekre
mutatott.
– Csak ezen keresztül lőhetsz! Megértetted? Felül nem
dughatod ki a fejed!
– Rendben! – bólintott Stella, majd kilesett a keskeny
lörésen.
Kis híján elállt a lélegzete attól, amit odakint látott, ugyanis
terepruhába öltözött harcosok sokasága kúszott a kapu felé a
fűben.
– Adjunk nekik! – mormogta Dylan, és egy teljes sorozatot
adott le az ellenségre.
Stella lassabban tüzelt. Minden egyes katonát megcélzott, és
csak egyet-egyet lőtt, de majdnem minden lövése betalált.
Dylan lényegesen gyorsabb és hatékonyabb volt nála, ám az
ellenség sorai nehezen ritkultak.
Liamék közben elérték a kaput, és az őrtoronyból nyíló
függőfolyosó védelméből lőtték a támadóikat. Az ellenség
azonban túlerőben volt, így minden korábbinál nagyobb
összecsapás kezdődött meg a kapu előtt.
– Ezek lennének a medúzák? – kérdezte Mason.
– Úgy tűnik – hümmögött Kristen, és hunyorogva
megcélozta a hozzá legközelebb álló katonát, majd fejbe lőtte.
– Nagyon elszántak…
A puskaropogás előcsalta a kastélyból az otthon maradt
férfiakat. Bob bombákat hozott ki egy ládában, amiket
odafentről az ellenség közé hajítottak, ám azok sem voltak
restek, és rövid időn belül két helyen is berobbantották a
birtokot védő magas kerítést, majd beözönlöttek az ott
keletkezett résen.
Elkeseredett közelharc kezdődött. Az idegenek és vadászok
szablyákkal és tőrökkel próbálták elpusztítani egymást,
miközben a golyózápor sem csillapodott.
– Maradj itt! – szólt Stellára az indián, majd lerohant a
lépcsőn, hogy segítsen a lent harcolóknak, és a szablyájával
gyorsan megritkította az ellenség sorait.
Liam, Mason és Kristen mellette harcolt, akárcsak az apja,
aki szerencsétlen módon valahogy kapun kívül sodródott a
küzdelemben.
– Nem lesz ez így jó – hümmögött Liam, és utána eredt, Mia
pedig automatikusan követte őt.
– Maradjatok a fal mögött! – ordított rájuk Dylan, de a
hangzavarban nem hallották a hangját.
Az erdőből újabb katonák rontottak feléjük, és füstbombákat
dobtak a véráztatta csatatérre. Egyre nehezebb volt kivenni a
por- és füstfelhőben harcoló férfiak között, hogy ki kivel van,

miközben a kesernyés gáz mindannyiuk torkát és szemét

könnyesre marta.
Liam hunyorogva kaszabolta a közelébe kerülő ellenséget, és
egykettőre lelőtte a távolabbról felé rohanókat, ám egyre
 inkább elveszítette a tájékozódási képességét. Nem látta,
merre
van az erdő, és merre a birtok. Egy férfira vetődött, aki
Dylan
apjába készült belemártani a tőrét, de szerencsére Bob
megmenekült.
Liam kitörte a támadó nyakát, majd felordított.
– Dylan!
Az indián azonnal tudta, mit kell tennie.
– Erre! Erre gyertek! – üvöltötte, és egy sorozatot lőtt a
levegőbe.
Liam megragadta a mellette harcoló Mia csuklóját, és
elindultak a hang irányába, amikor egy szőke, varkocsos lány
toppant eléjük a füstfelhőben. Az arcán maszk volt, mégis
mindketten tudták, hogy Amanda az.
– Na, mi van? Meglepődtél? Te nyomorult szmétláda… –
sziszegte, majd váratlanul golyót repített Liambe.
– Liaaaam! – Mia, hangjába beleremegtek a fák. Reszketve
térdelt a földre zuhanó férfi mellé, aki mozdulatlanul feküdt
a
véráztatta fűben. – Dylan! Meglőtték Liamet! Segítsetek! –
sikította halálra válva, ám a szőke lány puskája újra
eldördült,
és Mia Liam mellé hanyatlott.
 Sakálok
(270-es körzet, a Medúzák tábora, 2222. július 7.)

Mia a semmiben lebegett. A testét békésen hullámzó

narancsszínű fény vette körül, és ahogy felé fordította az arcát,
megérezte a melegét. Teleszívta a tüdejét friss levegővel, ám
fájdalmas szúrás hasított a mellkasába.
– Ébredj! – kiáltotta egy hang, majd kisvártatva egy vödör
hideg víz zúdult rá. – Ébredj, te kényes liba, mert felrúglak!
Nyisd ki végre a szemed!
Ugyanakkor más is felordított mellette.
– Fejezd be, te mocskos ribanc! Hogy viselkedhetsz így a
barátnőddel?
 Mia kinyitotta a szemét. Forgott vele a világ, de erőnek
erejével felült. Az első, amit meglátott, Amanda arca volt,
ahogy felette áll, és gúnyosan méregeti.
Körülnézett Az erdőben voltak, egy farácsokkal körbevett
hatalmas ketrecben. Tőle jobbra rabokkal teli cellák sorakoztak,
balra pedig egy félmeztelen férfi ült, a mellkasán jókora
véraláfutással. Fekete haja csapzottan hullott a homlokába, a
szeme szikrákat szórt.
– Liam? – suttogta erőtlenül a lány, és a szívét forróság járta
át. – Istenem…, hát mégis életben maradtál!
Amanda abban a pillanatban megütötte. Mia arcát égette a
pofon, nekiszédült a rácsnak, majd visszazuhant a földre.
Mielőtt azonban feltápászkodhatott volna, éles kard döfte át a
vállát a földhöz szögezve őt.
Mia felsikított a húsába maró fájdalomtól.
– Megöllek ezért, te nyomorult! – üvöltötte Liam, ám
Amanda ráförmedt.
– Kussolj, Blackwood! Kussolj, vagy a következőt a szívébe
szúrom!
Mia moccanni sem tudott, a vére lassan beterítette a
cafatokra tépett ruháját, teste remegett a kíntól.
– Amanda, miért csinálod ezt? – kérdezte nyöszörögve. –
Miért bánsz így velünk? A legjobb barátnőm voltál!
– A kérdésedben benne van a válasz! Voltam! A legjobb
barátnőd voltam, de te elárultál egy jöttment senkiért!
– Sosem árultalak el, Amanda!
– Nem? A lelketlen pasid az erdőben hagyott! Vagy nem
tudtad? Fogalmad sem volt róla?
Mia lehunyta a szemét.
– Biztos voltam benne! – kacagott fel hisztérikusan a szőke
lány. és korábban bájos vonásai megnyúltak a gyűlölettől. –
Láttalak titeket, Mia! Láttam, amint a flancos birtokotokon
buliztok, sülteket esztek és szerelmesen andalogtok… De
közben eszedbe jutott, hogy vajon én hogy élek idekint?
 Gondoltál-e rám, miközben ezzel a szeméttel henteregtél?
– Ne haragudj rám, Amanda! – mondta megtörten Mia, ám a
barátnője tekintete megkeményedett.
– De haragszom! Soha nem bocsátom meg, hogy tönkretetted
az életemet! – Miközben beszélt, a bakancsával Mia karjára
lépett, és könyörtelenül megforgatta a vállába szúrt kardot.
Mia zokogva markolta meg a másik kezével az éles pengét,
hogy szabaduljon, de az szétvágta a tenyerét.
Amanda gúnyosan elmosolyodott.
– Fáj?
– Fejezd be, mert megöllek! – üvöltött fel Liam a
szomszédos zárkában. – Ne őt büntesd miattam! Nem ő tehet
arról, hogy összevesztünk!
– Nyugi, Blackwood! – nézett rá metszőn a szőke lány. – Te
is meg fogod kapni a magadét!
– Amanda! – szólalt meg alig hallhatóan Mia. – Kérlek,
beszéljük ezt meg! Sajnálom, ami történt, és hiába nem hiszed,
igenis, gondoltam rád, és aggódtam miattad!
– Mit mondjak? Jól palástoltad!
Amanda a cella végében álló farönkre ült. Mia elképedve
nézett végig a korábban oly hiú, piperkőc lányon. Hosszú haja
varkocsokba fonva pihent a vállán, a szeme vad-feketére festve.
Az orrában ezüstkarika, az ujjain vaskos gyűrűk, bár utóbbiak
inkább tűntek fegyvernek, mint ékszernek.
Terepszínű ruhát viselt, mint a többiek, a lábán bakancsot.
– Mi történt veled, Amanda? Mitől változtál így meg?
– Hogy mitől? Talán attól, hogy magamra maradtam a senki,
földjén, miután a szemét pasid egyedül hagyott.
– Ne merj róla így beszélni! – csattant fel Mia, mire Amanda
hozzá lépett, és jókorát rúgott a lány csupasz combjába, majd
ráemelte a puskáját.
– Kussolj vagy véget vetek a nyomorult, áruló életednek!
 – Te be vagy drogozva? – nézett rá nyöszörögve Mia,
miközben minden erejét megfeszítve kitépte magából a pengét,
és a fájdalomtól reszketve felült.
A puskatus akkorát csapott rá, hogy elfeküdt a sárban.
– Még egy ilyen, és a régi barátságunkra sem leszek többé
tekintettel! – sziszegte felé a lány.
Liam gyilkos gyűlölettel nézte Amandát, ám amikor a
pillantása találkozott Miáéval, az megrázta a fejét.
– Ne hergeld! – mondta halkan.
Mia feltápászkodott, és a rácsoknak dőlt. Szétvágott tenyere
és vállsebe erősen vérzett, és tele lett sárral. A karja elzsibbadt,
alig érezte az ujjait. Felhúzta a térdét, de egyre jobban fázott a
fák árnyékában.
Amanda eközben újra leült a farönkre.
– Miután az a két szemétláda magamra hagyott, órákon át
gyalogoltam – mondta, megvető pillantásokat lövellve Liam
felé. – Egy faluba értem, ahol hamar kiderült, hogy semmit sem
adnak ingyen. Éheztem, szomjas voltam és fáztam… Te is
fázol, Mia?
Mia nem felelt. Szomorúan nézett Amandára, és azon
töprengett, vajon a kint történtek változtatták-e meg ennyire,
vagy mindig is ilyen volt…
– A falu végén, egy ház oldalában húztam meg magam.
Két napig könyörögtem az ott élőknek, hogy segítsenek
rajtam. Azt mondták, dolgozzak meg a kreditekért, de ocsmány
munkákat ajánlottak. Istállót kellett volna takarítanom, és a ház
népére főznöm, mint valami cselédnek.
Mintha nem látták volna, honnan jöttem… A harmadik napra
már alig volt erőm. Esőlét szürcsöltem a levelekről, és a sárban
meggyűlt pocsolyákból ittam. El tudod képzelni, milyen
rémesen éreztem magam? – villant Miára a szeme.
Mia nem felelt.
– Aztán gondoltam egyet, és odamentem a falu
leggazdagabbnak tűnő emberéhez. Felajánlkoztam neki.
 Aznap az ágyában aludtam, és minden vágyának eleget
tettem. Másnap azt mondta, hív másokat is, a krediteken pedig
osztozunk. Mit mondhattam volna? Néhány nap alatt annyian
használták a testemet, hogy meg sem tudtam számolni…
Mia szomorúan nézett rá.
– Nagyon sajnálom, Amanda! – Fel akart állni, de a szőke
lány ráemelte a puskáját.
– Sajnálhatod is! Mert mindez miattad történt! Ha nem
rángatsz bele a sírásásba és a többi baromságba, sosem
kerültem volna ilyen helyzetbe. Ócska kurva lett belőlem
miattad… De, tudod, amíg az a sok retkes férfi élvezkedett
rajtam, csak egy dolog tartott életben. Hogy egy nap visszaadok
majd mindent… Nem csak neked és Blackwood pereputtyának,
de a mocskos Manipurának is, és mindenkinek, aki csak
bántott…
Amanda arca lángolt a haragtól, és Mia lassan rádöbbent,
egykori barátnője lelkében valami végérvényesen megváltozott.
– Aztán egyik este egy nagyhatalmú ember jött hozzánk a
fivérével, és sokat fizettek értem. Azonnal tudtam, hogy eljött
az én időm. A két férfi késő éjjel érkezett, egész éjszakára
megvettek. Nem estek nekem, mint a többi, csak néztek… A
saját nyelvükön beszélgettek. Kikérdeztek, honnan jöttem, és
mi történt velem. Bár nem értettem, mit beszéltek rólam,
tudtam, hogy akarnak. Aztán levetkőztettek és órákon át
élvezték a testem… mindent eltűrtem a szabadságomért, ők
pedig elégedettek voltak. Reggel azt mondták, ha velük
megyek, megvásárolnak és visszaadják a szabadságomat.
Igent mondtam.
– Amanda, senki nem kényszerített erre az egészre – mondta
halkan Mia. – Nem kellett volna a legkönnyebb utat
választanod…
A szőke lány felvisított.
– A legkönnyebbet? Szerinted jó érzés volt vadidegen
pasikkal kefélni?
 – Magad mondtad, hogy dolgozhattál volna…
– De én nem dolgoztam még soha életemben, Mia! Vagy
elfelejtetted már, honnan jöttünk? Miért, te talán sütsz-főzöl és
mosol ezekre a szemetekre? Dolgozol, mint valami közönséges
paraszt?
Mia nem felelt, Amanda pedig a messzeségbe meredve
folytatta a történetét.
– Miután megérkeztünk a körzetükbe, és megláttam a
terepruhás katonákat, megtudtam, hogy kik ők… a medúzák.
dekint igazságosztóknak is nevezik őket, mivel gyilkos
méreggel marnak mindazokba, akik tönkretették a világot. Azt
kérdezték, bosszút akarok-e állni azokon, akik ide juttattak.
Szerinted mit feleltem?
– Amanda, ezek az emberek nem igazságosztók, hanem .
közönséges terroristák! Manipurában civilek ezreit gyilkolták
meg!
A kapuk berobbantásával és a mutánsok becsalogatásával
nem Talbot hadseregét, hanem kisgyerekeket, édesanyákat,
védtelen öregeket és ártatlan családokat öltek meg!
– Én talán nem voltam ártatlan? – csattant fel Amanda. – Az
én testem és a lelkem nem volt védtelen? Engem nem sajnálsz?
– De, őszintén sajnálom, ami veled történt!
– Ne merd többé a szádra venni ezt a szót! Büdös, hazug
kurva vagy, Mia!
– Fázom, Amanda… – fogta össze magán Mia a cafatokra
tépett ruháját, ami nem sokat takart a csupasz testéből.
– Leszarom, hogy fázol! Én is fáztam, örülj, hogy nem
löktelek a férfiak zárkájába! Bár, ha sokat bosszantasz, még az
is megtörténhet.
Liam lehunyta a szemét. A homlokán lüktetett egy ér, és úgy
érezte, tehetetlen dühében menten felrobban. Abban a
pillanatban madárfüttyöt hallott valahonnan, mire óvatosan
felemelte a fejét, és a fák közé sandított. Tudta, hogy Dylan az.
Megtalálták őket.
 A két egykori barátnő ezalatt még mindig a zárkában
beszélgetett. A Mia melletti cellában raboskodó nő egy rongyos
kombinét nyújtott át a rácsokon.
– Azt felveheted – bökött felé Amanda. – Kellően mocskos
és undorító… hozzád méltó.
Mia nem törődött a sértésekkel, magára húzta az ujjatlan,
sártól ragacsos, rövid ruhát.
– Szánalmasan nézel ki – mondta elégedetten Amanda. – De
mondd csak, Talbot végül megdugott? Hogy került rád az az
elegáns selyemoverál, amit szétszaggattunk?
Vagy a kisebbik Blackwooddal keféltél odabent? Ő vett
neked ilyen drága holmikat?
Mia arca lángolt, de csak azért is másra terelte a szót.
– Te segédkeztél a kapurobbantásoknál? Te mondtad el,
hogy melyik bejárat melyik negyedbe vezet?
– Igen. Manipura halálra ítélt…, hát, én is halálra ítéltem a
benne élőket!
Mia hitetlenkedve nézett rá.
– És minket? Éles tölténnyel lőttél ránk! Te megöltél volna
engem, Amanda?
A szőke lány szeme keményen csillogott.
– Meg, bizony. Meggyűlöltelek. Blackwoodot pedig mindig
is utáltam. Amikor megláttalak benneteket, döntöttem. Ha nincs
rajtatok a golyóálló mellény, az igazságom beteljesedett volna.
– Igazságod? Liam megmentett téged a mutánsoktól, én
pedig sosem bántottalak!
Hogy beszélhetsz ennyi szemétséget?
– Itt én vagyok az úr, Mia! Nincs mögötted a bájos Hobbs-
birtok, sem a nagyhatalmú szenátor apukád… Jut eszembe, mit
szólt hozzá, hogy leléptél Talbottól? Tudod, amikor megláttam,
hogy életben maradtál, arra gondoltam, eladlak a
legocsmányabb bordélyháznak.
Aztán arra, hogy ketrecharcost csinálok belőled, és boldogan
végignézem, ahogy Blackwood beleőrül, amint éjjel hülyére
dugnak, nappal pedig összevernek… – folytatta mosolyogva. –
Azt hiszem, ennél nagyobb csapást nem mérhetnék rá… Igaz,
szépfiú?
– Megdöglesz, Amanda! – nézett rá sötéten Liam.
– De aztán felvillant bennem az isteni szikra. Talbotnak
adlak, és felveszem az érted járó vérdíjat. Tudod, mennyit
tűztek ki rád? Harmincezer kreditet… Soha, senkiért nem
kínáltak még ennyit.
Mia szíve majd kiugrott a helyéből. Érezte, ahogy a
Vasmarok lecsap, és fojtogatni kezdi. Amanda azonnal
észrevette, hogy rosszul van, mert felnyerített.
– Ez az… fulladj csak, Mia! Remélem, kurvára
megszenvedsz, mielőtt elindul a kálváriád! Mert mielőtt
Talbotnak adlak, bizony, agyonveretlek a ringben, és bérbe
adlak a bordélyház tulajának.
Mia nem hallgatott tovább. Amandára vetette magát. A
puskáját akarta megszerezni, ám a zajra berontottak az ajtó előtt
álló katonák, és leteperték. Liam halálra válva nézte a
szomszédból a dulakodást, de nem tudott segíteni.
Amanda a férfiakra pillantott.
– Köszönöm! Nem számítottam rá, hogy ez a megvadult
szuka rám támad.
– Vincenték nem lesznek boldogok, ha megsérülsz. Miért
küzdesz vele? – kérdezte a Mián térdeplő kopasz férfi.
– Személyes ügy – törölte meg Amanda a Mia ütése nyomán
felrepedt ajkát.
A férfi bólintott.
– Értem. Nemsokára kezdődnek a viadalok. Őt is indítod,
vagy csak a másikat?
– Mindkettőt, egymás után.
– Akkor lassan mehetünk is. Odakint már nagyon
felhergelődött a tömeg. Vért akarnak.
– Hát, akkor adjunk nekik! Két aurás díszpéldány…
Hozzátok őket! – biccentett, majd kilibegett a zárkából.
 Körülötte nem vo|t aura, ahogy a többiek körül sem látszott
semmi. Nyilvánvalóan blokkolót használtak, mint a falon túli
körzetekben mindenki.
Miközben a küzdőtér felé lökdösték, Mia megtörten gondolt
arra, mi lett azzal a lánnyal, akit gyermekkora óta ismert és
szeretett.
– Mia! – kiáltott felé Liam, de nem tudta befejezni a
mondatát, mert az őrök érte jöttek, és kicibálták egy magas
palásokkal védett folyosóra.
Odakint hatalmas volt a tömeg. Hangosan ordibáltak és a
csizmáikkal dübörögtek a földön.
Sötét volt már, csak a ring körül lobogó fáklyák világítottak.
A környékbeli ősfák kékeslila fényt árasztottak, jótékonyan
elrejtve a fák között osonó vadászokat.
– Mi a terv? Rájuk törünk? – kérdezte Mason a fűben hasaló
indiántól.
– Nem. Túl sokan vannak. Megvárjuk, amíg végeznek, és
kiszabadítjuk őket a zárkáikból.
– És ha megölik őket a ketrecharcban?
– Nem fogják megölni őket. Az nem lehet… – suttogta
Dylan.
– Nincs kábító lövedékünk, Mason. Élessel nem lőhetek
közéjük! Ráadásul világítunk. Nem tudunk közelebb menni
hozzájuk, csak ha véget ért a harc.
– És Mia? Mi lesz vele?
– Győzni fog.
Stella Dylan mellett lapult a fűben.
– És ha megpróbálnánk megvenni őket? – kérdezte halkan.
– Aurások vagyunk, kincsem. Két perc alatt mellettük
találnánk magunkat…
Eközben odalent dobpergés harsant fel, majd a ringben
feltűnt egy vörös, behemót férfi. Nem rabnak tűnt, inkább
harcosnak. Felemelte a karját, mire a tömeg ünnepelni kezdte.
 Liam mozdulatlanul állt a ring közepén. Félmeztelen volt,
akár a másik, csak egy fekete nadrág és bakancs volt rajta. Bár
izmos volt és kellőképpen magas, a felé lóduló vörös óriás
mellett vékonynak hatott.
– Miért nem mozdul már meg? – suttogta Stella halálra
válva.
– Mert látni akarja, hogy küzd a másik – mormogta Dylan. –
Ne félj, a bátyád a jobb!
A behemót eközben Liam felé sújtott, aki az utolsó
pillanatban könnyedén oldalra lépett, így az ellenfele a saját
lendületétől egyensúlyát vesztve a porban landolt. Dühödten állt
fel, és fújtatva rohant Liam felé, ám ezúttal sem tudta megütni,
a karja a levegőt markolta. Újabb rohamra indult, ám Liam
megpördült, és tiszta erejéből fejberúgta. Az megtántorodott, de
talpon maradt, majd megindult, akár egy hegyomlás. Liam újra
megrúgta, majd amikor a vörös harcos megrogyott, hatalmas
ütést mért a halántékára, aztán a földre teperte és kitörte a
nyakát.
A tömeg fújjogott, az emberek méltatlankodva ordítottak
újabb küzdelmet követelve, ám a ketrec melletti emelvényen
ülő férfi intésére elcsendesültek. Vincent Brand volt az, a
vezérük. Mellette ült az ikertestvére, Martin.
– Az aurás sportszerűen győzött! – mondta fennhangon. –
Nekem sincs ínyemre, hogy így alakult, de a szabály az szabály.
Nem akarok több hangot hallani erről! Most pedig lássuk a
Hilton lányt! Az első szenátor-ivadék idekint, a ringben!
Tapsoljátok meg!
Liamet a ring széléhez bilincselték az őrök, a tömeg pedig
izgatottan felmorajlott.
– Szenátor-lány, szenátor-lány! – kántálták. – Dögölj meg
szenátor-lány!
Miát közben kivezették, és a ring közepére lökték.
A nézősereg furcsamód elhallgatott.
 Mia szálegyenesen állt a ketrec közepén a szakadt ruhában
körülötte jókora püspöklila aura ragyogott. Jobb karját vörösre
színezte a vállából csordogáló vér, és ütemesen csepegett a
világos homokba. Az arca sápadt volt, sötét haja ziláltan hullott
a vállára, világoskék szeme Liamébe meredt.
– Sajnálom – suttogta felé. – Szeretlek!
Vincent Brand eközben egy szőke hajú, borostás férfival
beszélgetett. A férfin fekete mellény volt, s a felsőtestét
legalább annyi tetoválás fedte, mint Dylanét. A hátán jókora
kardot viselt átvetve, a vállán puskát. A külleme alapján lerítt
róla, hogy más körzetből való, ahogy az is, hogy a Brand-
fivérek előtt komoly tekintélynek örvend.
– Az emberek látni szeretnék őt, Fullánk! – mondta Vincent.
– Csalódottak lesznek, ha harc nélkül neked adom.
– Ugyan, barátom! A lány megsérült. A válla szinte lyukas,
akkora szúrt seb van rajta. A jobb karját nem tudja használni, és
alig áll a lábán a vérveszteségtől. Ez így szerinted igazságos?
– Nem az, de megígértem Amandának, hogy megbüntetheti.
A Milton-lány és a pasi az ő ellenségei. Nem csinálhatok
szart a számból!
– Amanda csak az ágyasod, Vincent. Azért, mert jól kefél,
még nem az üzlettársad. Legyél már észnél!
Banks felröhögött, és vállon veregette a szőke férfit.
– Bírom a szövegedet, Fullánk! Amúgy igazad van. Mennyit
adsz hát érte?
– Kettővel megfejelem a harmincezres vérdíjat.
– Rendben, de ezért három percig a ringben kell maradnia!
Szeretném, ha Amanda jól szórakozna.
– Harmincöt, és azonnal elviszem!
– Harmincöt, és egy percet kell csak bent lennie!
– Most miért szívózol, Vincent?
– Mert az embereimnek jár a szórakozás!
Harmincötezer kredit, és egy perc. Odamehetsz. Ha úgy
látod, veszélyes rá a másik némber, megölheted.
 – Fegyverrel egy fegyvertelen nőt?
– Ezen ne múljon. Adunk nekik is két szablyát.
– Nem érted? Élve kell a lány!
– Miért ér neked annyit? – nézett rá fürkészve Vincent. –
Nem mondom, jó teste van, és az arca is szép. Biztos jól
dorombol az ágyban… De harmincötezer kredit? Nem sok az
egy kicsit?
– Talbotnak többet is megér, nem?
– Az biztos. De Talbot rád legalább annyira vadászik,
Fullánk. Ha elkap, nem sokáig dughatod a kékszemű babádat.
Miért gondolod, hogy üzletet kötne veled? Vagy nem akarod
neki adni? Megtartod magadnak?
– Majd meglátjuk – komorodott el a férfi, és Brand felé
nyújtotta a kezét. – Akkor megegyeztünk?
– Meg. Harmincötezer kredit, és egy perc. Ha nem tetszik,
amit látsz, közbeléphetsz.
Az üzlet megköttetett.
Mia eközben a szitkozódó tömegre meredt, akik azt kántálták
egyre ingerültebben, hogy „halál a manipurai szemetekre”.
Olyan emberek kívánták a halálát, akiket sosem bántott, és
akik még csak nem is ismerték. Mégis elég volt nekik a tudat,
hogy „falon túli”. A vérét akarták.
Kinyílt a ring ajtaja, és Mia őrei jelentek meg egy
tagbaszakadt, fekete hajú nővel, aki az izmai alapján férfinak is
beillett volna. Megállt a ring közepén, és végigmérte Miát.
Az őrök feléjük nyújtották a kardokat. Mia megmarkolta az
övét, ám a fegyver a földre hullott. A tenyerére nézett, és rájött
hogy nem érzi az ujjait. Az egyik őr felvette, és ismét felé
nyújtotta, de képtelen volt megfogni.
Liam felüvöltött a palánk mellett, és a tömeg is ordítani
kezdett, de Mia nem hallotta. Zúgó fejjel meredt az előtte álló
nőre, és a szeme lecsukódott egy pillanatra. Fekete pettyek
cikáztak előtte, és úgy érezte, megfordul vele az egész, harsogó
kóceráj.
 – Ennek semmi értelme! Nem tud harcolni! – hallott egy
mély, igencsak ingerült hangot maga mellett, majd egy másik,
még hangosabbat.
– Egy perc, Fullánk! – mennydörögte Vincent, és az őrökre
üvöltött. – öntsetek rá egy vödör hideg vizet, attól majd
magához tér!
Az egyik férfi megmarkolta Mia haját, és az arcába üvöltött.
– Térj magadhoz, te lány! Hallod? Egy ring közepén állsz!
Most nem ájulhatsz el, hallod? Ha nem szeded össze magad,
egy perc múlva halott leszel!
Közben visszatért a másik katona is, és Miára zúdított egy
nagy vödör hideg vizet.
– Most pedig fogd a kardod! – parancsolt rá az előbbi katona,
ám ő is látta, hogy Mia képtelen megmozdítani az ujjait. –
Akkor fogd a másik kezedbe! – mondta, és a lány baljába
nyomta a kard markolatát.
Dylan komoran nézte az eseményeket, és döntött.
Felemelte a puskáját, és várt. Mia teljesen kitakarta a célt, de
az indián tudta, hogy ha csak egyetlen másodpercre is ellép
előle a lány, az elég lesz neki, hogy leterítse az ellenfelét.
– Szedd össze magad, Mia! – suttogta szinte csak magának,
és elkeseredetten látta, hogy Liam torkaszakadtából ordít.
– Mia! Harcolj! Térj magadhoz! – üvöltötte, mire a lány
lassan hátranézett.
A gong megszólalt, és a fekete hajú nő megsuhintotta a
kardját. Ugyanabban a pillanatban Mia oldalra hajolt, Dylan
pedig meghúzta a ravaszt. A golyó akkor csapódott a nő
szívébe, amikor Mia átvágta a nyakát, az ellenség pengéje pedig
végighasította a rongyos ruháját. A velőtrázó ordításban
senkinek sem tűnt fel, hogy mi történt, csak Fullánk szeme
szűkült résnyire, ahogy az erdő felé sandított.
Mia még látta, amint a szablyája szinte levágja az ellenfele
fejét, és érezte a ráspriccelő vér melegét, de többre nem maradt
ereje. A szeme lecsukódott, a teste hátrahanyatlott, és elterült a
földön.
A tömeg elhallgatott.
– Meghalt? Megvágták? – bődült fel Vincent az emelvényről.
Fullánk Mia mellé térdelt. A lány nyaka, melle, válla vérben
úszott, de a férfi látta, hogy nem kapott újabb sebet, csak a
ruháját vágták szét. Jól tudta azonban, hogy a tömeg és Vincent
szenzációt akar, ezért bólintott.
– Meghalt!
Vincent felnevetett.
– Hát, barátom, akkor buktád a lóvét. De a hulláját elviheted!
Talbot így is fizetni fog érte, ne aggódj emiatt!
Fullánk biccentett, majd felnyalábolta a lányt, és komótosan
távozott vele a ringből.
Liam elhűlve nézett utánuk. Nem érezte, amint eloldozzák a
kezét, sem azt, ahogy végiglökdösik a folyosón, majd a
céllájába taszítják. A földre rogyott, és a térdére hajolt.
Kölyökkora óta nem érzett olyan fehéren izzó, égető kínt,
mint most, hogy kimondták ezt az egyszerűnek tűnő szót:
meghalt…
Nem halhatott meg – győzködte magát. Gyors volt, nem
vágták meg. És Dylan golyója célba ért, attól dermedt úgy meg
a fekete nő teste. Vagy nem így volt?
Lázasan próbálta felidézni a szeme láttára lezajlott
eseményeket, de folyton csak azt látta maga előtt, ahogy Mia
vértől ragacsosan a földre rogy.
Hirtelen egy forró tenyér lenyomatát érezte a vállán. Dylan
volt az, aki a tőrével átvágta a barátja csuklójára hurkolt kötelet,
aztán rést vágott a rácsokon.
– Gyere gyorsan! – nyújtotta a karját Liam felé, majd
megindultak az erdő sűrűjébe. Két perc múlva beérték Masont,
aki a lovakkal egy kiszáradt patakmederben várakozott.
– Ó, tesó… – szitkozódott. – Gyere gyorsan, húzd fel a
dzsekimet! Jól vagy?
 – Rohadtul nem. Ha Mia meghalt…
– Nem halt meg! – vágott közbe Dylan. – Csak elájult a
vérveszteségtől!
– Gondolod?
– Tudom. Az a nő nem tudta már megvágni. Eltaláltam, és
Mia abban a pillanatban elvágta a torkát. Épp csak a ruháját
szelte át a nő pengéje.
– Akkor miért mondta Fullánk, hogy meghalt?
– Nem tudom. Talán, hogy senki se foglalkozzon többé
Miával. Valamiért nagyon akarta őt… Liam, folytatjuk még, de
most vissza kell mennem Stelláért! – mondta, és a lány
rejtekhelye felé rohant.
Stellát eközben felfedezte az egyik járőr. A lány nem
hallotta, hogy valaki a háta mögött oson felé, csak akkor vette
észre, amikor a férfi letépte róla a fekete pulcsija csuklyáját, és
a földre lökte. Stella aranyhaja szétterült a fűben, rózsaszín
aurája halványan derengett körülötte. A katona kezében megállt
a tőr.
– Jézusom… – hördült fel. – De szép vagy, te lány! Hogy
kerültél ide?
Stella megszólalni sem tudott félelmében.
– Hé, szöszi, muszáj lesz valamit mondanod… – mormogta a
katona, miközben megragadta a lány csuklóit. Stella akárhogy
küzdött is ellene, nem tudott szabadulni.
– Engedj el, kérlek! – suttogta elkeseredetten, de a katona
elvigyorodott.
– Nem engedlek… – folytatni azonban nem tudta, miután
Dylan tőre elmetszette a torkát.
Stella a szájára tapasztotta a kezét, hogy fel ne sikítson
ijedtében, miközben a férfi térdre zuhant, majd eldőlt a
páfrányok között.
Az indián a lányhoz lépett, és magához ölelte.
– Bántott téged?
– Nem, Dylan, jól vagyok! A bátyám?
 – Megvan. Masonnal már csak minket várnak. El kell
húznunk innen! – mormogta, majd kézen fogta Stellát, és a
többiek felé rohantak.
Liam és Mason már a lovaikon ültek.
Dylan felpattant a sajátjára, és maga elé ültette Stellát, majd
elnyargaltak a tábor közeléből. Lélekszakadva vágtattak vissza
a birtok felé, és meg sem álltak a főépületig.
Russel és Bob Forest eközben deszkákkal és dróthálóval
lezárták a kerítésen keletkezett réseket, és a réten máglyát
építették a halottaknak. A szürke bűzös füst kilométerekkel
odébb is érezhető volt.
– Mi a helyzet itthon? – kérdezte Dylan az apját.
– A radar szerint kilőttetek minden dögöt a kerítésen túl –
sóhajtott fel Bob –, de ki tudja, mikor jön egy következő
támadás?
– Teszünk róla, hogy ne legyen következő támadás – felelte
komoran a fia, majd a társaival együtt a lőszerraktárba ment. –
Stella, kérlek, vigyázza lovakra! – szólt hátra a lánynak.
A szőke lány egyedül maradt Bob Foresttel, és ettől szörnyen
érezte magát. Dylan apja szakasztott úgy nézett ki, mint a fia,
csak idősebb kiadásban. Aranybarna tekintete azonban
zavarbaejtőn hasonlított Dylanére, így Stella fülig pirult, amikor
Bob közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét.
– Figyelj, kicsikém! – mondta halkan. – Nagyon csúnyán
viselkedtem a múltkor. Szeretnék bocsánatot kérni. A
születésed óta ismerlek és szeretlek…, de amikor megtudtam,
hogy Dylannel vagy, azt gondoltam, ez senkinek sem lesz jó.
Stella szemét elfutották a könnyek.
– De aztán láttam a fiamat – folytatta Bob. – És láttam,
mennyire ragyog attól, hogy szereted. Hogy boldog és büszke
rád, és összetörik, amikor bajod esik. Rájöttem, hogy nagyot
hibáztam. Nagyon sajnálom! Nem akartalak bántani!
– Tudom, Bob bácsi.
– Akkor miért vagy ilyen elkeseredett?
 – Mert Dylan elmondta, hogy egy idősebb indián lányt
szentnél az oldalán látni, aki majd gyereket szül neki. Fáj, hogy
nem felelek meg az elvárásaidnak.
– Sajnálom, kicsikém, tényleg nagyon sajnálom! Meg tudsz
nekem bocsátani? Ugye, tudod, hogy nem veled volt bajom,
amikor erről beszélgettünk Dylannel? Te egy gyönyörű kis
tündér vagy. Féltem, hogy Dylan nem bánik majd veled
rendesen, és emiatt összeveszünk a fivéreiddel és a
nagybátyáddal.
– Sosem bánt még senki sem olyan kedvesen velem, mint
Dylan – mondta Stella, de kicsordult a könnye. – Minden
lélegzetvételemre odafigyel. Ő sosem bántana engem.
– Túl fiatalnak éreztelek, érted? Azt gondoltam, egy
huszonöt-harmincéves nő azonnal gyermeket szülne a fiamnak,
te viszont csak tizennyolc vagy, egy törékeny kis tinilány. Úgy
véltem, nem való még mindez neked…
– Ha Dylan gyermeket szeretne, vállalni fogom nem számít a
korom!
– Dylan nem fog téged ennyi idősen teherbe ejteni, te is
tudod.
– És ezért rám haragszol?
Hidd el, bármit megteszek Dylanért, amit csak akar! De ha
belepusztulok, akkor sem tudok versenyre kelni az
elvárásaiddal! És nem tehetek semmit sem az ellen, hogy nem
indiánnak, hanem fattyúnak születtem!
Bob Forest felsóhajtott, és magához ölelte Stellát.
– Ne sírj, kérlek! Nem vagy fattyú! A legjobb barátom lánya
vagy, egy igazi Blackwood-lány. Amikor apád meghalt,
megesküdtem a sírjánál, hogy vigyázni fogok a gyermekeire.
Apád, ha életben maradt volna, a sajátjaként nevelt volna fel
téged, biztosan tudom. Engem pedig már rég levert volna,
amiért ilyen hülyeségeket beszélek neked…
Stella azonban vigasztalhatatlan volt.
 – Apa, mi ez a feszkó? – hallották meg a hátuk mögött Dylan
hangját. – Miért potyognak Stella könnyei?
– Megbeszéltük a dolgokat, és…
– Nincs semmi baj! – törölte meg a lány az arcát, de Dylan
nem érte be ennyivel.
– Kérlek, szólj Russelnek és Kristennek, hogy indulunk! –
fordult Mason felé. – Két perc, és mi is jövünk! – azzal
megfogta Stella kezét, és a közeli pajta oldalába sétált vele. A
két kezébe fogta a lány aranyszeplős arcát, és a szemébe nézett.
– Halljuk, mivel sikerült megríkatnia az apámnak?
– Semmivel. Semmi rosszat nem csinált.
Dylan türelmesen nézett rá.
Stella folytatta.
– Csak… elmondta, miért nem örült eleinte, hogy együtt
vagyunk, és bocsánatot kért. Aztán előjött azzal a gyerek
témával, és azt mondta, hiába vágysz családra, még nem ejtenél
engem teherbe, mert túl fiatal vagyok. És ennél a pontnál
eltörött a mécses… Mert tudom, hogy igaza van, és kétségbe ejt
ez az egész.
– De mi kétségbeesnivaló van ezen, kincsem? Húszéves
korod előtt nem fogsz szülni, ha tetszik apámnak, ha nem. De
másfél év hamar elrepül. Ha pedig aztán egyetlen egyszer is
kirebeged az édes kis szádon, hogy babát szeretnél tőlem,
azonnal teszek róla, hogy várandós legyél!
Stella haloványan elmosolyodott.
– Na, így már sokkal jobb! – mondta Dylan, és szájon
csókolta. Csókja édes volt és olyan forró, hogy a lány minden
kételye elszállt. Dylan minden porcikája érte égett, ezt tisztán
érezte, és karjába simulva szebbé vált a világ.
– Dylan! Stella! – hallották Mason hangját. – Mind itt
vagyunk! Gyertek!
A többiekhez siettek, majd lóra kaptak. Stella a saját lova
felé indult, ám az indián átölelte a derekát.
– Te velem jössz. Rázós utunk lesz.
 – Merre mentek? – kérdezte Bob, miközben a fia elé emelte
Stellát a lóra.
– Porig égetjük a medúzák táborát, aztán megkeressük
Fullánkot.
– Mi dolgotok van Fullánkkal?
– Bob bácsi, te ismered őt? – kérdezte Liam.
– Igen. Jó barátom volt. Miért keresitek?
– Mert megvette és magával vitte Miát.
– Megvette?
– Harmincötezerért.
– Apa, honnan ismered ezt a pasit? – kérdezte Dylan.
– Velünk együtt harcolt, még mielőtt idejöttünk volna a
birtokra. Az ellenállók egyik legkeményebb kezű vezére volt,
aki a manipurai katonaság kiirtásának szentelte az életét.
Aztán, ahogy mi is letelepedtünk, ő is otthonra lelt.
– Tudod, hol lakik?
– Nem. De Fullánk imádja a hideget. Valahol a hegyekben
lakik, a szomszédos körzetek egyikében. Évek óta körözik,
ezért kerüli a forgalmas kerületeket. Rekord magas vérdíj van
az ő fején is.
– És van róla fogalmad, hogy mit akarhat Miától?
– Gondolom, megzsarolni az ezredest.
– De hisz Talbot őt is körözi, nem?
– Fullánk nem hülye. Ha átadja neki Miát, távolról vezényli
majd le a cserét. Én inkább amiatt aggódnék, vajon életben
hagyja-e a lányt, tudva, hogy Mia Talbot menyasszonya…
– Bob bácsi, idekint senki sem tudja, hogy Mia névleg Talbot
menyasszonya – hördült fel Liarn.
– De bizony, fiam… két napja, a fényújságban a mutánsok
támadásai és a terrorcselekmények mellett ez a legfőbb téma.
Talbot ezredes eltűnt arája. Szerinted hányan vadásznak
azóta Miára? Harmincezret tűztek ki a fejére, de mindenki
tudja, az ezredes a dupláját is megadja érte… Mennyi kredit van
a kártyáitokon?
 – Sok, Bob bácsi – hümmögött Russel. – Talbot teljes
magánvagyona.
– Akkor fizessetek Fullánknak arcátlanul nagy összeget, és
Mia talán megmenekül – bólintott az indián.
– Talán?
– Fullánk mindenkinél jobban gyűlöli Talbotot… És kemény
ember. Vigyázzatok vele! Reméljük, nem Mián torolja meg a
sérelmeit.
A vadászok sietve vágtattak a medúzák telephelye felé, hogy
még pirkadat előtt odaérjenek. A zsákjaikban
megszámlálhatatlanul sok bomba és lőszer lapult, ők pedig
készen álltak arra, hogy örökre eltöröljék a föld színéről a
terroristákat.
Az erdőbe érve a lovaikat a kiszáradt patakmederben
hagyták, majd szétszóródtak, és körülvették a tábort. Elővették
Russel különleges bombáit, majd szinte másodpercre pontosan
a táborba lőtték őket. A bombák, mint megannyi hullócsillag,
beterítették és lángra lobbantották az egymás mellett sorakozó
faházakat. A zabolátlan tűz átterjedt a környező fákra,
épületekre, majd martalékává váltak a menekülni próbáló
emberek is.
Dylan, Liam, Mason, Russel és Kristen abban a pillanatban
céloztak, és könyörtelenül lelőttek mindenkit, aki élt és
mozgott. Nem töprengtek egyetlen lelken sem, alig egy óra
leforgása alatt kíméletlenül elpusztították az egész tábort.
Eztán elindultak, hogy ellenőrizzék, maradt-e túlélő a
lassacskán elszenesedő falak között. A nap épp felkelt,
halovány fénye megvilágította a néma strázsaként álló
hegyeket. A korábban nyüzsgő táborhelyen csend volt,
mindenütt vérbefagyott, kormosra égett tetemek feküdtek.
Dylan megfogta Stella kezét.
– Ne nézd őket! – mondta halkan. – A házakra figyelj, és
szólj, ha mozgást látsz, rendben?
– Igen.
 Lassan haladtak az épületek között, amikor az egyik pajta
mögött megmozdult valaki. Vincent Brand kúszott elő a
fedezékéből. Csak a lábát érte találat, ezért nem tudott járni, de
nem volt súlyos a sérülése.
– Hé, fiúk! – intett feléjük. – Egyezséget akarok kötni
veletek!
Liam felvonta a szemöldökét.
– Mire is? Hisz semmid nem maradt!
– Dehogynem. Mindketten tudjuk, hogy a kékszemű babád
nem halt meg. Fullánk csak azért mondta azt, hogy Amanda
leszálljon róla.
– Mit akarsz, te féreg?
– Elárulom, hol van a nőd, Blackwood, ha megesküszöl,
hogy életben hagysz!
– Halljam! – nézett rá sötéten Liam.
– Előbb esküdj meg! Különben nem mondom el, és mire
megtalálod, ócska kurvaként, bedrogozva fog meghalni a körzet
legmocskosabb bordélyában.
Liam szeme elfeketedett a dühtől.
– Ne merj róla így beszélni, mert kitépem a szíved!
– Ember, én nem gúnyolódok veled. Akiket itt eladunk, azok
vagy ketrecharcosok lesznek, vagy kurvák. Nincs mit szépíteni
ezen. Miért, mit gondoltál? Hová viszik a nődet?
– Esküszöm, hogy nem bántalak, ha elárulod, hol van Mia! –
sóhajtott fel Liam.
Vincent bólintott.
– Helyes!
– Hol van??
– Előbb orvosi ellátást akarok!
– Elmész te a faszba!
– Nem, Blackwood. Ígérd meg, hogy magatokkal visztek, és
meggyógyíttatsz Hobbssal!
– Az öreget megmarták a mutánsok, akiket a birtokra
uszítottatok.
 – Nem érdekel. Akkor a melletted álló szöszi tündér
gyógyítson meg, vagy a durcás indiánlány! Valaki lássa el a
sebemet, de azonnal!
Stella megmozdult, ám Dylan keze a csuklójára fonódott.
– A húgom lerendezi. A közelébe ne menj!
Kristen a férfihoz lépett, majd a bakancsával hanyatt lökte, és
mellé térdelt.
– Máris imádlak! – vigyorodott el Vincent, amikor látta,
hogy Kristen a sebe fölé hajol, és a zsákjából kötszert és
csipeszt vesz elő.
– Kussolj, te pöcs! – förmedt rá a lány, majd a férfi sebébe
nyomta a csipeszt, és kiemelte a húsába fúródott golyót.
– A kurva életbe! – üvöltött Vincent. – Nem tudtad volna egy
kicsit kevésbé fájdalmasan csinálni?
– De, tudtam volna – mosolyodott el Kristen, majd fogta a
laposüvegét, tömény pálinkát öntött a férfi sebébe, és rányomott
egy gézlapot.
Vincent összevizelte magát a fájdalomtól. Kínjában
torkaszakadtából üvöltött, és Kristen lába után kapott, de az
indiánlány rátiport azujjaira.
– Ne merj hozzám nyúlni, te patkány, mert legközelebb a
gégédre lépek! – mondta élesen, majd visszament a társai mellé.
– A sebed tiszta – mondta Liam. – Halljuk Fullánk
rejtekhelyét!
– Egész közel van ide – lihegte Vincent. – Szinte mellettetek.
A 265-ös körzetben, a hegyek között. Van ott egy tó. A
partján jókora rönkház áll. Az Fullánk legfőbb táborhelye.
Nehezen közelíthető meg, mert tele van mutánsokkal a környék,
aki pedig túléli a dögöket, az Fullánk csapdáiba hal bele.
– Miért Fullánk? Miért ez a neve?
– Mert könyörtelen gyilkos… A szúrása halálos –
vigyorodott el Vincent. – Ne nagyon húzzatok vele ujjat!
– Tudod az igazi nevét?
– Csak a keresztnevét: Larsnak hívják. De mit számít ez?
 – Végül is, semmit.
– Akkor veletek mehetek?
Liam a barátjára nézett, mire Dylan szó nélkül fejbe lőtte
Vincentet.
– De hisz azt ígérted neki, hogy nem bántod! – hüledezett
Stella a bátyjára nézve.
– Nem is bántottam…
Stella keze jegesre hűlt az indián tenyerében.
– Miattuk törtek be a mutánsok a birtokra, és a manipurai
vérfürdőt is ők rendezték – mormolta Dylan a lánynak. – Nincs
mit sajnálni rajta. Sosem állt volna meg!
– Nem sajnálom, csak… a feje. Előttem robbant szét.
– Hugi, ezek szemét férgek – ölelte át a másik oldalról
Russel Stella vállát. – Ne úgy gondolj rájuk, mintha emberek
volnának. Ők csak lufik. Színes, szarral megtöltött lufik.
Liam és Dylan felröhögtek.
– Most már nyilvánvalóan sokkal jobban érzi magát! –
hümmögött Mason is. – Russ, benned egy költő veszett el.
– Láttam valamit! – szólt közbe Stella. – Azt a lányt.
Amandát
– Hol? ;
– A bal oldalon, innen a második épületben. Az emeletről
lesett ránk.
Russel megcélozta a félig leégett házat, és újabb bombát
dobott be. A robbanást követően égig értek a lángok a falak
közt, és a füstfelhőből két, köhögő alak botorkált elő. Martin
Brand, a vezér öccse és Amanda voltak azok. Mindketten
feltartott kézzel jöttek elő, így nem lőttek rájuk a vadászok.
Liam komoran nézett Martinra, aki egy fehér zsebkendőt
lengetett a kezében.
– Mit akarsz?
– Fizetek!
– Miért? A meggyilkolt társainkért? Vagy a falon túl elvett
életekért?
 – Blackwood, ne légy álszent! Mióta érdekel téged a
manipuraiak sorsa?
– Amióta egy idióta ribanc vagdalkozása miatt a dögök a
szemem láttára gyerekeket és nagymamákat téptek szét!
Amanda felhördült.
– Ne merj velem így beszélni, mert megöllek! Mia egy szar
kis kurva lett melletted! Megérdemelte, hogy a ringben
lekaszabolják, mint egy állatot. Remélem, már a földben rohad
a tudós barátja mellett!
Eldördült egy puska, és Amanda a földre zuhant. A golyó a
jobb térdébe fúródott.
Mindannyian Stellára meredtek.
A szőke lány nyílegyenesen nézett Amanda megdöbbent
szemébe, miközben a kezében még mindig füstölgött a puskája
csöve.
– Soha többé ne merj így beszélni Miáról! – mondta halkan.
Dylan átkarolta Stella vállát, Liam pedig ugyanabban a
pillanatban fejbe lőtte Martint. Eztán Amandára emelte a
puskáját, de Russel megfogta a karját.
– Liam, kérlek, hagyd őt futni!
– Miért hagynám? Éles tölténnyel lőtt ránk! A birtokon
negyven ember halt meg miatta.
– Nem tudta, mit tesz… – suttogta Russel a bátyjának. –
Kérlek, adj neki egy esélyt! Csak most az egyszer…
– Öcsi, ez a csaj egy sötét lelkű ribanc, hidd el nekem!
Rohadt nagyot tévedsz, ha azt hiszed, ezek után nem fog
keresztbe tenni nékünk!
– Kérlek!
Liam bosszúsan eresztette le a puskáját, majd Amandára
mordult.
– Soha többé ne kerülj a szemünk elé!
 A hegyekben
(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. július 7-8.)

Késő délután volt, mire a vadászok hazatértek. A birtok

megtépázva ugyan, de állt, a kerítésen belül mutánsoknak
nyoma sem volt. A férfiak Bob vezetésével megkezdték a károk
helyreállítását.
A vadászok mind az étkezőbe sereglettek, hogy a
viszontagságos nap után végre egyenek. Csak Liam nem ment
utánuk. A főbejárat előtti lépcsőre ült, és a semmibe meredt.
Dylan mellé telepedett, és megölelte.
– Liam, nem lesz semmi gond! Próbálj meg egy kicsit hinni,
jó?
– Hinni? Ugyan, Dylan, mi a fenében hihetnék?
– Az isteni gondviselésben.
– Hagyjál ezzel a hülyeséggel!
– Ez nem hülyeség, Liam! Ha visszagondolsz, az életed
során számtalan olyan helyzet adódott már, amikor nem sokon
múlt az életed… Mégsem jött el a vég, helyette az utolsó
pillanatban fény gyúlt, és minden jóra fordult. Hát, ez az isteni
gondviselés. Miára vigyáznak odafentről, hidd el nekem!
– Nagyon szeretném hinni, hogy igazad van, de nehezen
megy. Ha rajtam múlna, már úton lennék a hegyekbe…
Dylan megrázta a fejét.
– Két napja folyamatosan úton vagyunk. Így nem fogjuk
tudni kiszabadítani Miát! Liam, aludnunk kell egy éjszakát,
különben elnyelnek minket a hegyek. Te is tudod, hogy igazam
van!
– Persze, hogy tudom, de tiszta ideg vagyok. Nem akarok
arra gondolni, mit művelhet az a csávó Miával. Amanda valami
bordélyt emlegetett. Mi van, ha tényleg belökték valahová?
– Nem lökték be. Az a pasi harmincötezer kreditet fizetett
érte. Miért lökné a kétkredites kurvák közé? Nem lenne benne
semmi logika. Nem ezért vette meg Miát.
– Hát akkor miért?
– Nem tudom, Liam. De apám szerint Fullánk régen rendes
ember volt, és nagyon sokat segített a kint élőkön.
– Hát, most viszont elég brutálisan néz ki. A karja olyan
vastag, mint egy favágóé, és az a sok tetkó rajta, valami
iszonyat
Dylan felröhögött.
– Rajtam lényegesen több van, de még sosem mondtad, hogy
iszonyatosan nézek ki.
– Jaj, Dylan, mert hozzád illik. És te egy jó ember vagy. De
ez a skandi csávó a jeges tekintetével… Nem tudom. A hideg
ráz tőle. És a neve… Lars. Akkor svéd? Finn? Vagy norvég?
– Fogalmam sincs, de valami északi arc lehet.
– Tudod, az aggaszt a legjobban, hogy hozzánk hasonlóan
gyűlöli a manipuraiakat. Mia pedig manipurai, és most, hogy
újra látszik az aurája, le sem tagadhatná, honnan jött. Az pedig,
hogy Fullánk tudja, Mia hivatalosan Talbot menyasszonya,
maga a horror. Mi van, ha ezért megkínozza?
 Talbotnál jobban senkit sem gyűlölnek a kintiek. Mi van, ha
Fullánk Mián fog bosszút állni a sérelmeiért, csak hogy
keresztbe tegyen a vénembernek?
– Nem tudom. De ígérem, holnap útrakelünk, és
kiszabadítjuk Miát!
– És ha nem is a hegyekbe vitte, hanem Talbothoz?
– Nem hiszem, hogy Talbothoz vitte volna. Előbb nyilván
beszélni akar vele, Mia viszont nem lehet beszédképes
állapotban…
Liam arca elsápadt.
– Gondolod, hogy olyan súlyos a sérülése?
– A vállsebc csúnyán vérzett. Kétszer is elejtette a kezébe
nyomott kardot. Nem láttad?
– De. Azt hittem, elhagyta magát.
– Nem, Liam. Alig állt a lábán. A nagy vérveszteségtől ájult
el. Az utolsó erejével még megvágta a nőt, aztán filmszakadás
volt…
Liam a tenyerébe temette az arcát.
– Beleőrülök.
– Dehogy őrülsz! Holnap hajnalban útrakelünk. Most viszont
gyere, együnk, aztán aludd ki magad, hogy holnap éber legyél!
Ha ez a Fullánk igazi hegyi ember, vigyáznunk kell a
csapdáival!
Liam hallgatott a barátjára, és követte az étkezőbe. Leültek a
többiek mellé, Stella pedig eléjük tett két tányérnyi ragulevest
és a friss kenyérrel teli kosarat.
– Mi a további terv? – kérdezte Russel.
– Kora reggel indulunk! – felelte Liam. – Szóval az estétek
szabad! Ha javasolhatom, aludjatok egy jó nagyot! Holnap
viszont korán keljetek, hatkor indulni szeretnék! Mindenki
hozzon magával kötelet, fegyvereket és meleg ruhát! Odafönt
hűvös lesz…
– Akkor holnap! – állt fel Mason az asztaltól.
– És a söröd? – kérdezte Russel. – Bele sem kortyoltál!
 Mason a poharához lépett, és magába öntötte a hűvösen
gyöngyöző italt.
– Csak hogy el ne vigyem az álmodat! – mondta vigyorogva,
és letörölte a szájáról a sör habját. – De most már tényleg
megyek. Azt sem tudom, mi van Aliával és a picivel…
A többiek mosolyogva néztek utána, de ő észre sem vette.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy rohant a szobájába.
Az ajtó előtt megállt, majd óvatosan benyitott.
A szavak az ajkára fagytak, amint meglátta az ágyában fekvő
lányt. Alia egy vajszínű szőrmébe burkolózva mélyen aludt.
Csupasz háta kilátszott a takaróból. Barna bőrét látva Mason
mozdulatlanná dermedt. Az ágy előtt ácsorgott, és Aliában
gyönyörködött. Arra gondolt, soha nem lépett még ilyen
izgatottan a szobájába, és sosem volt még ilyen boldog attól,
amit odabent látott.
Ekkor vette észre, hogy az ágy mellett fából faragott bölcső
áll. A kiságy felett baldachin volt: vékony fehér függöny ölelte
körül a kiságyat. Közelebb hajolt, és meglátta a baba kerek
arcát. Sunny az igazait álmát aludta.
Mason felsóhajtott. A mellkasát melegség járta át. Halkan
tette be maga után a fürdőszobaajtót, és ledobálta a sártól és
vértől ragadós ruháit, majd lefürdött. Bár fáradt volt, őszintén
remélte, hogy Alia ugyanannyira vágyik rá, ahogyan ő sóvárog
utána.
Lábujjhegyen lépett az ágyhoz, majd bebújt a takaró alá.
Alia lassan megfordult, s a mozdulattól lecsúszott róla a
fehér szőrbe. Mason pupillája nagyra tágult a lány csupasz
testét látva, és megérezte Alia oly jellegzetes, édes illatát.
A lány szeme álmosan kinyílt. Bár még fel sem ébredt
teljesen, elmosolyodott, és a karjait Mason nyaka köré fonta.
– Rettenetesen hiányoztál!
– Te is nekem. Olyan jó érzés volt így hazajönni, hogy itt
vagytok.
– Nem esett bajod? Nagyon nyúzottnak tűnsz…
 – Csak fáradt vagyok. Kemény napok vannak mögöttünk, és
holnap megint útra kelünk.
– Gyere, pihenj le akkor!
– Nem, Alia… Nem akarok még aludni. Végig csak te jártál
a fejemben. Tudni akarom, hogy bánnak itt veletek, hogy érzed
magad. Úgy sajnálom, hogy nem lehettem veletek.
– Csss! – csitította le a lány. – Mindenki nagyon kedves
velünk. Ria mama és Val egy csomó babaholmit hozott nekünk,
és Hobbs doki rendszeresen megvizsgálja Sunnyt.
Boldog vagyok itt Mason, csak te hiányoztál. De látom,
mennyire kimerült vagy. Gyere, bújj ide hozzám, és aludd ki
magad!
– Szerelmeskedni szeretnék veled, Alia…
– Én is azt szeretnék.
Mason lágyan csókolta meg, miközben egyre csak simogatta
a karjába olvadó lány forró testét, Alia azonban fölébe
kerekedett.
– Engedd, kérlek, hogy most én kényeztesselek – suttogta
majd lassan végigcsókolta Mason testét. Mason lehunyta a
szemét, s a lány puha nyelvének érintésétől úgy érezte,
felrobban minden érzéke. A gyönyör, amit Alia ajka és keze
okozott, felülmúlt minden képzeletet. A bőre felforrósodott, a
szíve dübörgött, és olyan izgalmat érzett, mint korábban még
sohasem.
– Úristen, mit művelsz te velem? – nyögött fel, és magához
húzta a lányt. – Miféle bestia vagy te?
– Azt akarom, hogy nagyon jó legyen neked.
– Hát, még annál is jobb nekem… – nevette el magát Mason,
de aztán a pillantása a lány meztelen keblére vándorolt, és már
nem tudott mosolyogni. A teste kínzó lázban égett. Aliát akarta
érezni, simogatni, eltölteni… Ajka a tejtől duzzadt keblekre
vándorolt, és óvatosan megcsókolta. Alia felsóhajtott az
élvezettől, mire Mason tovább csókolta. Tenyere a lány hasán
vándorolt és elérte a selymes ágyékát.
 – Őrülten kívánlak… – suttogta a férfi, majd ajka a lány
legérzékenyebb részére tapadt, az ujjai pedig elmerültek benne.
Alia zihált az élvezettől. A teste lázas tűzben égett, a combja
reszketett, amikor Mason fölébe kerekedett és lassan beléhatolt.
A tenyere Alia derekára simult, miközben mélyen eltöltötte. A
kéj lüktetve söpört végig az ágyékán, végig a gerince mentén,
egészen a tarkójáig, ahogy megmozdult és elmerült a
szerelmében. Alia bőre sejtelmesen csillogott a fehér lepedőn,
sötét haja sátorként terült szét körülötte. Mason nem bírta róla
levenni a szemét, miközben egyre hevesebben szerette.
Alia teste izzott a vágytó és a kéjtől, és Mason arra gondolt,
sosem volt még boldogabb, sem felajzottabb. Egyre csak
csókolta a lányt, és amikor megérezte, hogy Alia beleremeg a
kéjbe, mjnden izma megfeszült, és megrázkódott a gyönyörtől.
Mason szőke haja csapzottan hullott a vállára, a hátán
verejtékcseppek csillogtak, a szíve dübörgött. Alia a karjában
feküdt, és a férfi kék szemét nézte.
– Nagyon szeretlek… – mondta halkan. – Az hiszem,
ajándékba kaptalak téged az égiektől.
– Én is szeretlek, Alia – felelte Mason, miközben lehunyta a
szemét. – És én kaptalak ajándékba titeket. Téged és Sunnyt…
A lány megsimogatta a férfi arcát, de Mason már az igazak
álmát aludta. Alia tudta, hogy rég nem aludt, ezért nem is
háborgatta. Boldog volt, hogy Mason így szereti őt és a babáját,
és úgy gondolta, ennél többet nem is kívánhatna az élettől.

Másnap reggel fél hatkor már minden vadász a hallban

várakozott, Mason azonban még az ágy szélén ült, Aliával az
ölében.
– Sajnálom, hogy megint el kell mennem. De amint vége
ennek az őrületnek, újra itt leszek veletek, ígérem! – suttogta a
fekete tincsekbe. – Sunny fel sem ébredt egész éjjel?
– De – kuncogott Alia. – Kétszer is megetettem, de olyan
mélyen aludtál, hogy nem vetted észre. Kérlek, nagyon vigyázz
magadra, jó? Borzasztóan aggódom miattad, amikor nem vagy
velem!
– Ne aggódj! – ölelte át Mason. – Csalánba nem csap a
ménkű…
Újra szájon csókolta a lányt, majd visszafektette az ágyba, és
végigsimította a testét.
– Ez a csillogó lánc a derekadon… Megőrülök érted, Alia. A
lány elmosolyodott.
– Örülök, hogy értékeled. Reméltem, hogy tetszeni fog.
– Hogy tetszeni fog? Máris elkéstem… De látod, csak itt
ülök és téged bámullak. Kaptál ruhákat?
– Igen, egy csomót. Dylan nagymamája nagyon a szivén
viseli a sorsunkat. Egy Emily nevű kislánnyal nagy halom ruhát
és babajátékot hoztak nekünk. Majd mindent megmutatok, ha
hazajössz!
– Alig várom! – mondta Mason, de még mindig nem
mozdult. – Valami bánt, Alia?
A lány magára húzta a fehér szőrmét.
– Biztos, hogy ezt akarod, Mason? Hogy itt legyünk veled
éjjel-nappal? Mert Hobbs doki említette, hogy felszabadult egy
csomó szoba. Semmiképp sem akarunk a terhedre lenni. Én
akkor is szeretni foglak, ha megtartod a függetlenségedet.
Sunnyval bármikor átköltözhetünk valamelyik üres szobába.
Mason arca elkomorult.
– Nem akarok többé független lenni, Alia! Ne gondolkodj
ilyesmin, nagyon kérlek! Életemben először boldog vagyok, és
ez miattatok van. Hogy nem az üres szobámba jöhetek haza,
hanem hozzátok.
– Ne haragudj! – ölelte át a lány. – Nem akartalak
megbántani, csak én is bizonytalan vagyok. Szorongok, hogy
mit kezdesz egy ilyen helyzettel. Hogy én már nem vagyok
hajadon, és van egy kisbabám. Félek, hogy egyszer eleged lesz
belőlünk, és…
 – Szerelmes vagyok beléd, Alia! – vágott a szavába Mason. –
Érted? Nincs mitől félned! Veled akarok élni, Sunnyra pedig
úgy tekintek, mint a saját gyermekemre… Rendben?
Alia szeme könnybe lábadt.
– Ezt komolyan mondod?
– Ennél komolyabban nem is mondhatnám. Add csak ide a
kis cuppogóst!
Alia magára kapott egy kombinét, majd a bölcsőhöz lépett.
Kiemelte belőle, és Mason karjába adta Sunnyt.
A kisbaba ébren volt. Kerek arcocskája kicsit nyálas volt,
ahogy a kezében tartott csörgőt rágta, de le sem vette a
tekintetét Masonről.
– Gyönyörű vagy! – mondta neki halkan a férfi. – Ha
hazajöttem, nagyokat mókázunk majd, jó?
A baba szeme még nagyobbra kerekedett.
– Még nem tud beszélni…
– Szóval nem tudsz beszélni. Hát, annál jobb! Akkor
legalább részt vehetek minden jóban, ami még előtted áll.
Megtanítalak majd járni, beszélni, szaladni… húúú, és
megmutatom a sólymomat. Na? Mit szólsz?
Sunny babaszája Ó-betűt formált.
Mason felnevetett.
– Tudtam, hogy Félixtől odaleszel, pedig még nem is
láttad…
– Félixnek hívják a sólymodat?
– Igen. Aztán, ha jókedvében találjuk, előcsalogatjuk majd
Stella hiúzát, az is csodaszép, bár szerintem őrült. Max a neve.
Lányok, most azonban indulnom kell, mert biztos, hogy már
mindenki rám vár. Legyetek jók, sietek vissza hozzátok!
Alia a karjába vette Sunnyt, majd az ajtóig kísérték Masont.
A férfi szájon csókolta Aliát, majd megpuszilta a baba
homlokát, és kiviharzott az ajtón.
A vadászok valóban odalent vártak már rá, de ezúttal
elmaradt a szokásos ugratás, amiért Mason elkésett.
 – Semmi szívatás? – nézett rájuk kérdőn, mire elvigyorodtak.
– Mason, nagyon szép, ahogy Aliával meg a kicsivel bánsz!
– veregette vállon Liam. – Mind tudjuk, hogy jobb dolgod is
akadna annál, hogy egész nap mutánsokra és szemét emberekre
lövöldözz. Hálás vagyok a segítségedért!
– Ugyan, Liam. Te is megtennéd értem.
Lassan szedelőzködni kezdtek, és az istálló felé indultak.
Stella az ülőgarnitúrán feküdt elnyúlva. Farmer, bakancs, vastag
pulóver és mellény volt rajta, de olyan kimerülten aludt, akár
egy gyermek.
– Biztos jó ötlet őt magunkkal vinni? – kérdezte Liam az
indiántól.
– Nem akarom itthagyni – mormogta Dylan. – Láttad, mi
történt a birtokkal, amíg Manipurában voltunk. Nem akarok
miatta aggódni. Ha velem van, tudom, hogy nem lesz baja.
– Hát jó. De mitől van így kidőlve? Ti semmit sem aludtatok
az éjszaka?
Dylan elnevette magát.
– De, aludtunk… valamennyit. Nem ettől van kimerülve.
Napok óta fennforgás van, ez mindenkit megvisel. Emily nem
kereste Miát?
– De. Szerencsére a nagyanyád leszerelte, és azt mondta, Mia
még a kiállításon van, és majd csak később jön haza.
– Ó, a nagyi! Szólnunk kéne neki, hogy lépjen Mia álmába!
Liam azonban lemondóan legyintett.
– Már lefutottam ezt a kört, Dylan. A nagyanyád mindent
megpróbált, de nem tudta elérni Miát. Azt mondta, talán
valamilyen szer hatása alatt áll, azért nem megy. Nem tiszta az
álma.
– Valamilyen szer?
– Nem akarom tudni, mire gondolt… Belehalok, ha az a tetű
tönkreteszi Miát.
 – Hogy tehetné tönkre? Mia még beteg. Valószínűleg csak
feküdni tud, amíg meg nem erősödik. Mégis, mitől félsz
ennyire?
Liam lopva a kanapén alvó húgára nézett.
– Tudod, mire gondolok. Amanda végig azzal fenyegetőzött,
hogy szajhát csinál belőle. Mi van, ha Fullánknak is ez a terve,
csak épp nem bordélyba löki, hanem megtartja magának?
Mekkora elégtétel lehet egy férfinak megfektetni az
ellensége nőjét? Talbotot mindenki gyűlöli, ráadásul Mia
gyönyörű.
Melyik pasinak ne kellene? Szinte meztelen volt, úgy vitte
magával az az ember…
Dylan nem válaszolt.
– Most miért nem mondasz semmit?
– Mert erre így még nem gondoltam, de igazad van – nézett
rá szomorúan az indián. – Abban bízhatunk csak, hogy
Fullánkban is van emberség, és nem fog nekiesni egy védekezni
nem tudó, sebesült lánynak.
– Hát, a bizalom az nekem édeskevés…
– Nyugi, Liam! Estére odafönt leszünk, és bármi is történt,
magunkkal hozzuk Miát! Csak erre gondolj, rendben? Stella és
a doki összecsomagoltak egy csomó gyógyszert, hogy helyre
tudjuk hozni a vállát, aztán, ha hazaértünk, majd meggyógyítja
őt.
– Köszönöm – hümmögött Liam, majd megmarkolta a
holmiját, és a többiek után ment az istállóba.
Dylan is felkapta a zsákját, majd a kanapéhoz lépett. A
karjába vette Stellát, és az istállóba sétált vele. Odakint, a rét
felől érkező hűvös szél az arcukba csapott, mire a szőke lány
kábán az indiánra nézett.
– Indulunk?
– Aha.
A kék szempár erre lecsukódott, Dylan pedig elnevette
magát.
 Stella újra ránézett, ezúttal egy fokkal éberebben.
– Min nevetsz?
– Hogy nem tudsz felébredni.
– Én? Hisz fent vagyok…
Dylan letette a lányt, de Stella alig állt a lábán. Ásítozva
nézett körül az istállóban.
– Hogyhogy beengedték a lovakat?
– Hova?
– Hát a díszletek közé!
– Kincsem, te össze-vissza beszélsz… – mormogta az indián,
és megcsókolta a lány aranyszeplőit. – Ébredj fel! A hegyekbe
megyünk, Mia után! Megvan?
Stella elpirult.
– Úristen… – motyogta szégyenlős mosollyal, és zavarában a
tenyerébe temette az arcát. – Azt álmodtam, a kiállításon
vagyunk…
Dylan azonban csak nevetett.
– Tudtam, hogy még alszol.
Közben a lovára pakolta a holmijukat, és meghúzta a
zsákjaik szárát. Stella eközben odalépett a fekete ménhez, és
megsimogatta az orrát. Aztán kotorászni kezdett a zsebében, és
kisvártatva két szem kockacukrot csomagolt elő egy
zsebkendőből.
– Nézd Árnyék, ezt neked hoztam – magyarázta az állat nak.
– Mert aztán, ki tudja, mikor kapunk enni? Még van nálam
kettő. Ha megéhezel, majd odaadom.
– Hálás vagyok, amiért az én lovamat is megőrjíted… –
morogta Dylan, de a szeme nevetett. A ló hátára szállt, és Stella
felé nyújtotta a karját. – Gyere, gyönyörűm! Húzzunk bele,
mert bátyád nagyon odavan. Mielőbb fel akarunk érni a
hegyekbe!
Stella belekapaszkodott a kezébe, Dylan pedig maga elé
ültette. A nagykapu felé iramodtak, majd miután beérték a
többieket, nekivágtak a rengetegnek. Liam ment legelöl,
mögötte Russel, Mason, Kristen, végül pedig Dylan és Stella.
Az út keskeny volt és folyamatosan emelkedett, ezért csak
libasorban tudtak haladni, de nem bánták. Mindannyian a
gondolataikba mélyedve nézték az egyre változó erdő képét.
– Le kéne venned ezt a vastag pulóvert! – mondta Dylan a
mellkasához bújó lánynak. – Kétszáz méterenként egy fokkal
csökken a hőmérséklet. Ha már most pulóverben és mellényben
vagy, mit veszel fel később? Gyere, segítek! Mi van alatta?
– Egy póló.
– Az elég lesz. Majd később fokozatosan visszaveszel
mindent.
Stella kibújt a mellényéből és a pulóveréből, Dylan pedig a
zsákjukba gyömöszölte őket.
– Hát, ez így elég borzasztó… – vacogott a lány.
– Dehogy, majd mindjárt megszokod! – felelte az indián, és
mindkét karjával átölelte Stellát.
– Na jó, így azért egész más…
– Mondtam – súgta a fülébe Dylan, és belecsókolt a lány
nyakába.
Órákon át mentek hegyen-völgyön át anélkül, hogy pihenőt
tartottak volna, és mindannyian egyre elcsigázottabbá váltak.
Késő délutánra járt már, mire megpillantották a 265-ös körzet
oly jellegzetes, kék hegyeit, és Liam felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől.

Mia, bárhol is vagy, tarts ki! – üzente gondolatban a

lánynak. – Mindjárt odaérünk, és kiszabadítunk!

(2 nappal korábban, Fullánk háza,

Hegyvidéki körzet, 2222. Július 6-7.)
 Fullánk komoran lovagolt a hegyek között. Az ölében durva
plédbe bugyolálva Mia feküdt. A legrövidebb, titkos csapáson
haladtak a férfi háza felé, de azért így is eltartott néhány órát az
út.
Lassan egy fenyőerdőbe értek, majd feltűnt egy csillogó vizű
tó, ám abban a pillanatban Fullánk lova megtorpant, és ideges
remegés futott végig az oldalán. A férfi a puskájáért nyúlt.
Csendben várt, jégkék szeme a fákat fürkészte. A szél
különös, kesernyés szagot vitt felé, mire megemelte a puskáját,
és egyenesen arra célzott, amerre sejteni vélte az árnyékban
lapuló dögöket.
Nem kellett sokáig várnia, a mutánsok csapatostul rontottak
rá. Öten voltak összesen, és egymást félrelökve loholtak a
kiszemelt zsákmányuk felé. Fullánk rezzenéstelen arccal nézte
őket, majd amikor a dögök már csak tíz méterre lehettek tőle,
tüzelt. A lövések hangját még sokáig visszhangozták a fák, a
mutánsok azonban elnémultak. Az öt golyó egyenesen a
szemük közé fúródott, lerobbantva ezzel a koponyájuk tetejét.
Felhördülni sem volt idejük, úgy pusztultak el.
Fullánk eztán a vállára vette a puskáját, és megpaskolta a
lova nyakát.
– Nyugi barátom, minden rendben! Menjünk haza!
Az állat elindult, majd egy keskeny ösvényre lépett, és
végigballagott a tó partján. Feltűnt egy stég, és vele szemben, a
víz közepén egy sziget, rajta robosztus rönkházzal.
A stég előtt öreg hajó ringatózott. Fullánk leszállt az állatról,
és a plédbe bugyolált lányt a tatra vitte. Eztán a lovat is a hajóra
vezette, majd eloldozta a köteleket és beindította a motort. Az
öreg tákolmány barátságosan duruzsolva megindult, majd
néhány perccel később lágyan beúszott a ház melletti dokkba.
Fullánk a partra vezette a lovát, leszerszámozta és szélnek
eresztette. Eztán visszament a hajóra, a karjába vette Miát, és a
házba vitte. Berúgta maga mögött az ajtót, és a lányt az asztalra
fektette. Kicsomagolta a plédből, és végignézett rajta.
 Mia arca vörös volt, a teste láztól égett.
A férfi vizet forralt, és edényeket készített a konyhapultra.
Mindbe más-más gyógynövényt tett, és leforrázta őket.
Aztán kitárta a szekrényajtót, és tiszta kendőket vett elő. A
legnagyobb tálat magával vitte, és az asztal melletti padra rakta.
Elővette a tőrét, és levágta Miáról a koszos trikóruhát. A lány
hófehér bőre alvadt vértől és sártól ragadt. Fullánk a
gyógynövényes vizbe mártotta a kendőt, és óvatosan letörölte a
lány bőrét, majd egy tiszta kendővel letakarta a mellét. A vállát
is szépen lemosta, és aggódva látta, milyen mély a seb, főként a
bemeneti oldalon, és mennyi szennyeződés került bele.
Lecserélte a vizet, és a sárga gyógynövényes lével alaposan
kimosta a sebet. Közben a pad alól elővett egy orvosi dobozt. A
seb környékére fertőtlenítőt szórt, majd mindkét oldalon
összevarrta. A lány nem ébredt fel a fájdalomra. Végül friss
gyógynövényeket tett a varratokra, és vastagon átkötötte gézzel
a lány vállát. Eztán egy apró, lila esszenciával teli üveget tartott
az orra alá.
Mia hunyorogni és köhögni kezdett, majd kinyitotta a
szemét.
– Rosszul érzem magam – suttogta panaszosan, mire a férfi
bólintott.
– Tudom. Magas lázad van. Meg kéne innod ezt a teát –
bökött a kezében gőzölgő edényre. – Fel tudsz ülni?
Mia erőtlenül bólintott.
– Igen.
A bal karjára támaszkodva, reszketve felhúzta magát, amikor
észrevette, hogy csak egy kendő fedi a csupasz mellét.
– Hol a ruhám? – kérdezte kábán.
– A rongy, ami rajtad volt, csupa mocsok volt. Levágtam
rólad. Majd keresünk neked valamit, amit felvehetsz, ha
lemosakodtál. De most idd meg ezt a teát! – mondta a férfi, és
türelmesen nézett Miára.
 – Köszönöm – mondta a lány, és engedelmesen bekortyolta
az italt, majd a vállára nézett. – Köszönöm, hogy segítettél
rajtam! Nagyon hálás vagyok érte!
A szőke férfi nem felelt. Egyre csak Miát nézte, és a
körülötte ragyogó halványlila aurát. Tekintete eztán a lány saras
combjára kúszott, és vállára omló sötét hajára. Mia betegen is
nagyon jól mutatott, noha Fullánk sejtette, hogy ennél rosszabb
állapotban vélhetőleg még soha életében nem volt.
– Csinálok neked egy hűtőfürdőt – szólalt meg végül, és a
szomszéd helyiségbe ment, onnan folytatta.
– Nagyjából harminckilenc fokos lesz. Huszonöt percet kell
benne ülnöd, amíg a testeddel együtt lehűl. Utána sokkal jobban
fogod érezni magad. Vigyázz, hogy a válladon a kötés ne ázzon
el! Rendben?
– Igen.
Mia szédelegve kelt fel az asztalról, és szégyenkezve látta,
milyen mocskos a földön heverő kölcsön ruhája. Lehajolt, hogy
elvegye, de megszédült, és térdre esett.
– Mit csinálsz? – fogta meg a karját a férfi.
– Csak ki akartam dobni…
– Ülj a vízbe, és maradj ott, amíg nem szólok! – mordult rá
Fullánk, és a fürdődézsához támogatta Miát. Miután kiment, a
lány levette a bugyiját, és a vízbe mászott. Bár elvileg meleg
volt, ő így is didergett benne, kisvártatva azonban abbamaradt a
reszketés, és a teste lassan megnyugodott.
A dézsa szélén lévő kosárban szappanok illatoztak. Kivett
egyet, sután végigsikálta vele magát, és óvatosan kiöblítette a
haját. A közérzete egyre javult, és Mia tudta, hogy ez a
hűtőfürdőtől és a gyógyteától lehet, no és attól, hogy a szőke
férfi rendbetette a sebeit.
– Lejárt az idő! – hallotta Fullánk hangját. – Bekészítettem
neked törölközőt és tiszta ruhát!
Mia kikászálódott a dézsából, és megtörölközött. A fal
melletti széken fekete bokszert, egy kék kockás flanelinget és
egy vajszínű, kötött térdzoknit talált. Mindent felhúzott. Az ing
a combjáig ért, és jó meleg volt, akárcsak a zokni.
Felhajtotta az ing ujját, és a tükör előtti fésűvel kifésülte a
haját. Eztán a nappaliba ment, és megállt. A szőke férfi a
kandalló etött térdelt, és farönköket dobált a tűzre. Mia most
nézte meg csak alaposabban. Sötét nadrágot és szürke, ujjatlan
pólót viselt, karja vaskos volt, és szinte fekete a sok
tetoválástól. A haja az álláig érhetett, de a füle mögé hajtotta,
így nem látszott a valós hossza. Világosszőke volt, szinte fehér,
akárcsak a szemöldök és a rövidre vágott szakálla.
A férfi hátranézett, és a tűz előtt álló nagy fotelre bökött.
– Ülj le oda!
Mia engedelmesen leült, és fázósan maga alá húzta a lábát.
Ugyan csak a combja maradt csupasz, de így is didergett. A
kandalló tüze fellobbant, a férfi pedig felállt. Mia most látta
csak, mennyire világoskék a szeme.
– A nadrágjaim leesnének rólad, női ruhát pedig nem tartok –
mondta a lány combjára pillantva. – Majd hozatok neked
néhány holmit a faluból!
– Köszönöm! – motyogta Mia, miközben a férfi egy puha
szőrmét nyújtott felé.
– Takarózz be ezzel!
Mia bebugyolálta magát a fehér állatprémbe, a férfi pedig a
homlokára tapasztotta a tenyerét. A lány hátrahőkölt az
érintésétől, mire Fullánk szeme rávillant.
– Add a csuklódat! Látni akarom, lement-e a lázad.
Mia nagyot nyelt. Volt valami fenyegető a férfi tekintetében,
ami rettegéssel töltötte el, noha szemmel láthatólag nem akarta
bántani.
– Sokkal jobban vagyok – mondta halkan.
– Látom. Ezt azért még idd meg! – nyújtott felé egy újabb
bögre teát, majd a kisasztalra tett egy tányért egy szelet
kenyérrel. – Ezt pedig edd meg. Vissza kell nyerned az erődet!
Eztán fogott egy széket, Mia elé húzta, és leült.
 – Közben beszélgetni fogunk…
Mia dermedten nézett rá. Felsejlett előtte Amanda
fenyegetőzése, miszerint eladja majd valakinek, aki
ketrecharcost vagy szajhát csinál belőle, és miután nem a saras
cellájában ébredt. rettegve döbbent rá, hogy ez csak egyet
jelenthet.
– Miért hoztál magaddal? – kérdezte. – És hol vagyunk? Ki
vagy te, egyáltalán?
A szőke férfi felemelte a kezét.
– Az elején szögezzünk le valamit. Én kérdezek, Miss
Milton, te pedig válaszolsz!
– A neved azért csak elárulod?
– Hívjál Larsnak. Vagy Fullánknak. Amelyik tetszik.
Mia összeráncolta a szemöldökét.
– Fullánk? Akkor te…
– Mondtam valamit!
– Bocsánat.
– Szóval… Talbot ezredes menyasszonya vagy?
Mia arca lángba borult, mintha megütötték volna. A
karkötőjéhez nyúlt, és idegesen babrálta a benne csillogó, kék
követ. Az aurája, Russel szerkezetének hála, selymesen
ragyogott körülötte.
– Nem.
– Nem leszünk jóban, ha hazudsz nekem! – morogta a férfi,
és egy másodperc alatt elvette Mia karkötőjét. A lány aurájában
a félelem szürke szikrái jelentek meg a szíve körül.
– Mi ez?
– Csak egy karkötő…
Fullánk arca elkomorodott.
– Ne hergelj fel!
– Azurit van a karkötőben, ami pozitív energiát sugároz arra
a csakrára, amelyikben a legtöbb a negatív érzés. Nekem a
szívcsakrámmal vannak gondjaim.
– Kitől kaptad ezt?
 – Azt nem mondhatom el neked. Nem akarom, hogy bajba
kerüljön.
– Akkor térjünk vissza az első kérdéshez: Talbot ezredes
menyasszonya vagy?
– Igen – válaszolta Mia szégyenkezve. – De nem úgy, ahogy
gondolod!
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Miért, hogy gondolom?
– Nyilván nem fér a fejedbe, hogy mondhattam igent egy
olyan szörnyetegnek, mint amilyen az ezredes.
– Hát nem igazán. Hogy mondhattál igent? Kényszerítettek
talán? Mert nem úgy nézel ki, mint akinek korábban sanyarú
sorsa volt. Már megbocsáss, de első blikkre egy igencsak
elkényeztetett manipurai nőnek tűnsz, Miss Milton…
Mia szíve hevesen meglódult, és dermedten látta, hogy az
aurájában egyre nőnek a foltok, Fullánk pedig szúrós szemmel
mered rá.
– Fogalmad sincs róla, milyen ember vagyok! – csattant fel,
majd felugrott a fotelből, és az ajtó felé rohant. Fullánk azonban
még a nappaliban beérte, és elkapta a derekánál fogva.
– Ne hozz ki a sodromból, te lány! – mordult rá, majd a
fotelra mutatott. – Ülj vissza, és felelj a kérdéseimre!
– Kényszerítettek.
– Kicsoda?
Mia szíve körül szénfekete virágok nyíltak, összeszorította a
száját abbéli igyekezetében, hogy el ne sírja magát, de az ajka
megremegett az erőlködéstől.
– Az apám. Vagyis, a nevelőapám.
Fullánk rezzenéstelen arccal hallgatta.
– Milton szenátor a nevelőapád?
– Igen.
– És miért gyűlölöd ennyire őt?
Mia keze reszketni kezdett, és elhűlve látta, hogy a férfi
minden rezdülését figyeli.
 – Mert kicsi koromtól kezdve ütött-vert.
Ha úgy gondolta, nem megfelelően néztem rá, a hajamba
markolt, és végighúzott a földön, mint egy felmosórongyot. A
nagyobb vétségekért belém rúgott, és akkorákat csapott rám,
hogy a falnak estem. Felszakadt az arcom, a szám, a fejem, de
őt ez sosem hatotta meg. Ököllel esett nekem, és addig vert,
amíg úgy látta, hatékonyan megleckéztetett. Aztán különféle,
gonosz büntetéseket eszelt ki nekem. Jeges vízzel öntött le éjjel,
és addig nem mehettem be a házba, amíg meg nem száradt a
rám terített vizes lepedő. Máskor összekötött kézzel kellett
térdelnem a kertben, a tomboló viharban, míg ő odabentről
nézett, és ha az aurámban meglátta, hogy haragszom rá, még
jobban összevert.
– Miért tette ezt veled? Mivel vívtad ki a haragját?
– Mivel vívhatja ki egy négyéves gyerek az apja haragját? –
nézett rá keserűen a lány. – Először azért vert össze, mert
sírtam. Azt mondta, soha többé nem akarja látni, hogy
érzelmileg zsarolni merem őt. Ettől kezdve, ha csak könnybe
lábadt a szemem, azonnal megütött. Hétéves koromra teljesen
leszoktam a sírásról.
– És később? Ha nem a sírás miatt, akkor miért vert meg?
– Mert akciófilmeket töltöttem le, és egy íjat eszkábáltam
magamnak az erdőben. Mert berúgtam egy iskolai bulin és rá
mertem gyújtani.
– Aztán?
– Aztán komolyabb dolgok miatt. Kiástam a temetőben egy
hullát, és elkaptak az őrök.
Fullánk összeráncolta a szemöldökét.
– Miért ástál ki egy hullát?
– Mert a férfi, akit kiástam, előzőleg megjelent az
álmomban.
Azt mondta, szüksége van a segítségemre, és ha sikerrel
járok, egy gombnyomással megváltoztathatjuk a jelenlegi
világot.
 Doktor Cohennek hívták, tudós volt. Ő építette a manipurai
energiafalat.
– És megváltozott a világ? Mert én nem vettem észre…
Mia szeme haragosan villant a férfira.
– Nem sokon múlt, hogy megváltozzon. A szerkezet, amit
doktor Cohen feltalált, működött! A barátaimmal azért mentünk
vissza Manipurába, hogy leleplezzük a Lélekrend nyaklánccal
manipuláló szenátorokat, és sikerrel jártunk. Csak azzal nem
számoltunk, hogy Graham átveszi az irányítást, és
önkényuralomra tör.
– Kik a barátaid?
– A Hobbs birtokon élő vadászok.
– Hogy kerültél Manipurából a Hobbs-birtokra? Apád tud
róla, hogy eljöttél?
Mia aurájában bíbor-fekete foltok cikáztak.
– Az apámnak nem mondtam semmit. Megszöktem.
Fullánk felsóhajtott.
– Ajánlom, hogy az igazat mondd!
– A temetős eset után az apám a szokásosnál is
kegyetlenebből összevert, ezért úgy döntöttem, a vadonba
szökök. Egy barátnőmmel, Amandával szórakozni mentünk.
Csúnyán berúgtam aznap este. Részegen mentem ki a kapun,
a 266-os körzetbe. Nem tudom, mit akartam, csak menekültem
a fájdalmam és a félelmem elől. A bentiek a nyakamba akartak
varrni két gyilkosságot, amit nem követtem el. Nem
gondolkodtam, csak az erdőbe rohantam.
– És aztán?
– Egy fejvadász elkapott, és magával vitt. Ötezer kreditet
tűztek ki ezalatt a fejemre, neki pedig épp ennyire volt
szüksége. Végül mégsem adott a katonák kezére, mert belém
szeretett. Én pedig viszont.
– És akkor hogy mondtál igent Talbotnak?
– Az még közvetlenül azelőtt volt, hogy elszöktem otthonról.
 Miután apám összevert, azt mondta, választhatok: intézetbe
ad, ahol gyógyszerrel kezelik majd a viselkedési zavaromat,
vagy hozzámegyek az ezredeshez. Talbot a családunk régi
barátja volt, rendszeresen járt hozzánk. Sosem akartam
hozzámenni, de úgy gondoltam, ha igent mondok, egy kis
egérutat nyerhetek, és így is lett.
– Ki az a fejvadász, akiről beszéltél?
– Liam Blackwood. Azóta is vele élek a Hobbs-birtokon.
Onnan rabolt el Amanda.
– A jó barátnőd?
– Az volt.
– És miért tette ezt veled?
– Mert miután Manipurában a leleplezést követően kitört a
lázadás, Amanda anyja beárult minket Grahamnek, és
mindannyiunkat elfogtak. Amandát, Liamet és Dylant kilökték
a 268-as kapun. A fiúk megmentették őt a mutánsoktól, de
aztán Amanda olyan vérlázító módon beszélt velük, hogy az
erdőben hagyták. Ezt soha nem tudta megbocsátani nekik, és azt
hiszem, nekem sem. Liam öccsét és engem eközben Talbot
ezredes házába szállítottak. Russel számítógépes zseni, így őt
dolgoztatni akarták, engem pedig…– a lány elhallgatott, és
keserűen nézett a kandallóban ropogó fahasábokra.
– Hallgatlak.
– Talbot szexrabszolgát akart belőlem csinálni. Pszichiátert
rendelt mellém, aki nyugtatót és altatót nyomott belém, hogy
engedelmesebb legyek.
Mia egyre sápadtabbá vált az emlékek felidézésétől.
– Idd meg azt a teát, és edd meg a kenyeret! – parancsolt rá a
férfi. – Aztán folytatjuk!
Közben a konyhába ment, whiskyt öntött magának, és
egyhajtásra kiitta. Eztán visszasétált Miához. Egy piszkavassal
megkotorta a kandallóban ropogó fahasábokat, és rágyújtott.
– Lefeküdtél az ezredessel? – kérdezte, miközben mélyen
leszívta a cigi füstjét, és kíváncsian nézett a lányra.
 – Nem.
– Ezt nehezen tudom elhinni… Amíg nála laktál, nem nyúlt
hozzád?
– Az ezredes nem volt otthon, amíg a házában laktunk, és
mielőtt hazatért volna az egyhetes útjáról, mi ketten leléptünk.
Russel rájött, ha kiszedjük magunkból az aurablokkolót, a
karbilincsünk leválik rólunk. Katonaruhát öltöttünk, és
megszöktünk.
– Hogyhogy nem kaptak el?
– Russel ellopta Talbot minden vagyonát, és miután tisztára
mosta a neten keresztül, kertes házat vett belőle a Művész
Negyedben. Gazdag manipuraiaknak öltöztünk, és úgy jártunk-
keltünk a városban, mintha nem szökött rabok, hanem jómódú
polgárok volnánk. Fullánk elgondolkodva hallgatta a lányt.
– És a nevelőapád? Nem kerestet? Csak így lemondott volna
rólad?
Mia aurájában a fekete foltok nőttön-nőttek.
– A nevelőapám már nem él. Liam megölte őt.
Fullánk Miára fújta a füstöt.
– Ez egyre érdekesebb. Miért ölte meg?
– Nem tudom elmesélni. Ez egy nagyon hosszú, és szörnyű
történet.
– Hát, pedig innen nem mész sehová egy jó darabig… Van
időd elmondani.
Mia felpattant, és a fotel mögé lépett.
– Nem tarthatsz itt, Lars! Nem tudom, mit akarsz tőlem, és
mi ez a vallatás! A vérdíj miatt vagyok itt?
– Éppenséggel igen. Megvettelek téged, Miss Milton.
Harmincötezer kreditet fizettem Vincentnek. Szóval jogom
van tudni mindent, amire csak kíváncsi vagyok. Mostantól én
rendelkezem feletted!
– Nem rendelkezel felettem! – kiabált rá Mia dühösen. –
Nincs jogod itt tartani! És nincs jogod ahhoz sem, hogy a
múltamban vájkálj!
 A férfi szúrós szemmel nézett rá, de amikor a lány az ajtó
felé lódult, a kandallóba dobta a csikket, és utána eredt.
Mia eszelősen rohant végig a parton, egyenesen az erdő felé.
Szúrós bokrok martak a csupasz combjába, ágak csapódtak
az arcába, de nem törődött vele. Kapkodva vette a levegőt, és
érezte, hogy bármennyire is el akar szökni, egyszerűen nincs
elég ereje hozzá. Hátranézett, és kis híján elállt a lélegzete.
Fullánk közvetlenül mögötte volt, és egy pillanat alatt
elkapta.
– Ne bánts, kérlek! – zihálta Mia, és egész testében remegett.
– Egy szigeten vagy – nézett vele farkasszemet a férfi. –
Nem tudsz hová menekülni, érted? – Aztán választ sem várva a
karjába kapta Miát, és visszasétált vele a házba.
– Ezt jól megcsináltad! – mordult rá, miután bezárta az ajtót,
és a zsebébe rejtette a kulcsot. – Vérezni kezdett a vállsebed!
Mia szédelegve állt előtte.
– Rosszul vagy?
– Nagyon.
Fullánk felsóhajtott.
– Rendben. Akkor most ágyba bújsz. Vedd le az inget!
– Nem veszem!
– Nem kérés volt, Miss Milton!
Mia riadtan nézett rá.
– Nem fogok előtted meztelenre vetkőzni!
Fullánk felsóhajtott.
– A válladat akarom megnézni!

Mia levette, és maga elé tartotta az inget, a férfi pedig

lecserélte a vállán a kötést, majd végignézett az előtte
ácsorgó
lányon.
– Az emeleten több szoba is van. Bármelyikben alhatsz!
Mia azonban nem mozdult.
A szőke férfi lehajolt hozzá.
 – Igen?
– Ha… megengednéd, hogy üzenhessek a barátaimnak,
kifizetnék a harmincötezer kreditedet. Visszakapnád a
pénzed,
és akkor… elengedhetnél.
Fullánk tekintete megkeményedett, a szeme jegesebben
csillogott, mint valaha.
– Nem, Miss Milton. Nem engedlek el.
– Talbotnak akarsz adni? – nézett rá elkeseredetten a lány. –
Vagy bántani akarsz, mert azt gondolod, hogy ezzel őt
bántod
majd?
– Menj aludni, amíg kedvesen mondom! Az első szobában
találsz tiszta ruhát! Keress magadnak valamit!
Mia zaklatottan nézett a férfi arcába a könyörület jelei után
kutatva, de aztán jobbnak látta, ha most tényleg elmegy
a közeléből…
 Vallomás
(Fullánk háza, Hegyvidéki körzet, 2222. július 7-9.)

Mia kora délutánig aludt. Amikor felébredt, határozottan

erősebbnek érezte magát. Kibújt a meleg prémek alól, tiszta
pólót, piros kockás flanelinget és vajszínű, térdig érő gyapjú
zoknit húzott. Az éjjeliszekrényén törölközőt, fésűt és fogkefét
talált.
Rendbeszedte magát, és kinézett az ablakán. Ameddig a
szem ellátott, mindenütt csak vizet látott, és kissé messzebb a
partokat. Fnem hazudott, tényleg egy szigeten voltak.
Mia a ház körül elterülő erdőt nézte, és arra gondolt, ha a
férfi innen is tovább viszi egyszer, Liamék sosem akadnak a
nyomára.
 Amanda bosszúja végül tényleg beteljesül – hasított bele a
felismerés. – Ha Fullánk Talbotnak ad, végem… Ha pedig
bordélyházba visz, akkor sincs tovább. Még húszéves sem
vagyok, és úgy tűnik, ennyi volt az életem…

– Gyere le! – hallotta a férfi hangját a földszintről.

Lesétált a lépcsőn, és megállt az előszobában.
– Egyél!
Mia az asztalra meredt, ahol egy tál forró étel gőzölgött.
Vadragunak tűnt, mellette egy karéj kenyér.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
A szőke férfi szeme haragosan villant rá.
– Ne játssz velem, Mia! Ülj le, és egyél! És idd meg a teát!
Gyógynövények vannak benne a sebláz ellen! – Azzal
kiment a házból, és becsapta maga mögött az ajtót.
Mia megfogta a kanalat, és enni kezdett. Az étel nagyon
finom volt. Sűrű, fűszeres, különleges. Az utolsó cseppig
megette, és megitta az elé tett teát is. Fülelni kezdett, de nem
hallott semmit. Az előszobába lopakodott, és kilesett.
Fullánknak nyoma sem volt.
Belebújt az ajtó mellett talált bakancsba, és kiment a ház elé.
Bár rab volt egy magányos szigeten, elcsodálkozott a tavat
körülölelő természet szépségén. Megfordult, és eltátotta a
száját. A ház is roppant mutatós volt, a legszebb rönkház, amit
valaha látott. Az ablakai egyenesen a tó vizére nyíltak, széles
teraszairól a fák feletti hegyekre lehetett látni.
Elindult a keskeny ösvényen, amikor léptek zaját hallotta.
Fullánk tűnt fel előtte egy halom fával a karjában.
– Menj vissza a házba! – mondta halkan, de annyi fenyegetés
vegyült a hangjába, hogy Miának meghűlt a vér az ereiben. A
házba szaladt, és a bakancsot visszaállította a fal mellé, Fullánk
ledobta a fahasábokat, és nekilátott begyújtani.
Miután duruzsolva ropogni kezdett a tűz, elővette a tőrét, és
Miához lépett.
 – Meg kell néznem a sebedet!
Mia szó nélkül vette le az ingét. A pólója válla a vérétől
ragadt. Azt is levette, és magához fogta.
– Többet kell pihenned – morogta a férfi. – Nehezen gyógyul
a sebed. Ki kell tisztítanom. Ülj le!
Mia leült, Fullánk pedig levágta róla a kötést.
Gyógynövényes főzetet készített, és megtisztította a sebet,
majd tiszta gézlapokat tett rá, és átkötötte a vállát.
– Az ing alá ne vegyél fel pólót, és a lehető legkevesebbet
mozgasd a karodat! – mondta, miközben gézből lartószalagot
készített, és Mia nyakába akasztotta. – Bujtasd bele a kezed!
– Köszönöm! – mondta a lány. – És az ételt is.
Fullánk a fotelre mutatott.
– Ülj oda, a tűz mellé! Szeretném, ha elmondanád, amit még
nem tudok rólad!
Mia arca sápadtabbnak tűnt, mint valaha.
– Mi a baj? – nézett rá a férfi, miközben leült vele szemben,
és rágyújtott.
– Te… azért kérdezed ezeket a dolgokat tőlem, mert… mert
ez alapján döntőd majd el, hogy Talbot kezére adsz vagy sem?
Fullánk kifújta a füstöt, és bólintott.
– Igen.
– Meg akarod zsarolni velem?
– Igen.
– És bántani fogsz?
A férfi nem felelt azonnal, Mia pedig úgy érezte, menten
megfullad. A pánikbetegsége, amiről már azt hitte, örökre
elmúlt, újra lecsapott. Könyörtelenül megszorongatta a nyakát,
ő pedig tehetetlenül nyeldekelte a nem létező nyálát. A torka
kiszáradt, és egyre fogyott a tüdejéből a levegő.
A szőke férfira meredt, és minden idegszálával megpróbált
az arcára koncentrálni, hogy elterelje a figyelmét a saját
fuldoklásáról.
 – Bántani fogsz? – kérdezte még egyszer, de alig hallotta a
saját hangját a fülében dübörgő szívdobbanásoktól.
Fullánk jeges tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni.
Mia meghökkenve nézett rá.
– Te… bántanál engem?
A férfi felsóhajtott.
– Nem szívesen tenném, de Talbot fájdalma sokat ér
nekem…
– De hisz meggyógyítottál!
– A holttesteddel nehezen tudtam volna megzsarolni.
Mia felugrott a helyéről, és a baljával felkapta a piszkavasat.
– Hogy beszélhetsz így velem? Mit vétettem én neked? Hisz
még csak nem is ismersz!
– Ne hadonássz azzal a vassal! – nézett rá hűvösen a férfi, de
meg sem moccant. – Tedd le, és ülj vissza!
– Nem ülök! És nem teszem le!
– Ne akard, hogy én vegyem el!
– Elmondtam neked, hogy kényszerből mondtam igent az
ezredesnek! Jól tudod, hogy sosem tartoztam hozzá, és sosem
feküdtem le vele! Jobban gyűlölöm őt, mint te! Mit nem lehet
ezen megérteni?
– És mi van akkor, ha mindez nem igaz? – dörrent rá a férfi,
majd felugrott, és kitépte a lány kezéből a piszkavasat. – Látom
rajtad, hogy rejtegetsz előlem valamit! Az aurád telis-tele van
fekete foltokkal, amik nem akarnak szűnni! Ha elmondtad volna
a titkaidat, legalább egy kis időre eltűntek volna, te is tudod! De
mesélsz össze-vissza, csak az igazat nem mondod el! Miért
bíznék benned? Az aurádat látva meglehet, az is hazugság, amit
kérdezel!
Mia tenyere nagyot csattant Fullánk arcán, mire az elkapta a
csuklóját.
A lány egész testében remegett a dühtől.
 – Minden szavam igaz volt! – suttogta elkeseredetten. –A
fekete foltjaim pedig az enyémek! Az én nyomorult, szar
életem, az én égő fájdalmam, amit nem tudok kiheverni!
Mindaz, amit tizenkilenc éve hurcolok magamban, és amitől
fulladok, mint egy kivert kutya! Mit akarsz még? A lelki
sebeimben akarsz tunkolni? Hát tudd meg, hogy sokkal
borzalmasabb a múltam, mint hiszed! A valódi apám azt sem
tudja, hogy a világon vagyok, a valódi anyám pedig a főgonosz,
Jonathan Graham felesége!
Fullánk szeme résnyire szűkült, Mia szemét pedig elfutották
a könnyek.
– Rohadtul nem érdekel, mit teszel velem! – kiabált a férfira.
– Graham gyűlöl engem, és a halálomat akarja, az igazi
anyám pedig talált már magának egy másik gyereket! Ölj csak
meg, vagy adj el ribancnak! Úgysem tudsz már bántani… A
lelkem… a lelkem olyan, mint ezek a fekete virágok… Halott
vagyok. Halott vagyok már régóta…
Mia vigasztalhatatlanul zokogott. Úgy érezte, összeomlott
körülötte a világ, és maguk alá temették a romok. Mindene fájt,
és nem látott egyetlen fénysugarat sem, amibe
belekapaszkodhatott volna. A földre rogyott, és egyre csak sírt,
mint egy nyomorult kisgyerek, és és úgy érezte, ha ilyen az élet,
nem akar többé élni.
Arra ocsúdott fel, hogy Fullánk bevágja maga mögött az
ajtót, és magára hagyja. A könnyein át nézett a férfi után, és
arra gondolt, talán most kéne elmenekülnie. De gyenge volt, és
végtelenül fáradt. A szobájába vonszolta magát, és addig sírt
míg végül a kimerültségtől elaludt.

A vadászok ezalatt kitartóan haladtak felfelé a keskeny, erdei

úton. A tölgyest lassan fenyőfák váltották fel, és kisvártatva
megritkult az aljnövényzet. Mindannyian pulóvert és dzsekit
húztak, mert az idő egyre jobban lehűlt, és Stella hálásan
gondolt arra, milyen jó, hogy most van mit felvennie.
 – Nemsokára ott vagyunk! – súgta a fülébe az indián. – Jól
vagy?
– Veled mindenhol. Szerinted rendben lesz Mia?
– Nem tudom. Remélem.
Abban a pillanatban Liam felemelte a kezét.
– Szálljatok le! Előttünk van egy csapda!
Mindannyian leszálltak, és a lovaikat nagy ívben vezetve,
kikerülték a csapdát. Jókora gödör volt az úton, zöld ágakkal
lefedve.
– Innen gyalog megyünk tovább! – mondta Liam a sor
elején.
– Ez egészen olyan, mint a nagyanyádnál, nem? – kérdezte
Mason az indiántól.
– De. Tényleg olyan. Ilyen csapdákat apámék szoktak
építeni… Továbbmentek, és aggódva látták, hogy a csapdák
egyre sűrűsödnek. Árkon-bokron haladtak hát, mire elérték a
hegyek közt megbúvó tavat.
– Ez valami meseszép! – mondta Stella. – Oda nézzetek! Ott
egy gyönyörű rönkház!
– Ott meg öt gyönyörű, fejbe lőtt mutáns – tette hozzá
Mason, az út szélére mutatva.
Közelebb mentek a dögökhöz, majd egymásra néztek.
– Ezek friss tetemek – hümmögött Dylan. – A társaik
nemsokára idegyűlnek a vérszagra. El kell tűnnünk innen!
Lóra kaptak, és a part mentén továbbvágtattak, ám a házzal
szemközt csak egy üres stéget találtak a nádban.
– Nyilván a dokkban van a hajója – mormogta Mason. –
Nézzétek, ott is van, a ház jobb oldalán!
– Hát ez jó – sóhajtott fel Russel. – Akkor hogy fogunk
átjutni?
– Átúszunk – jelentette ki Liam.
– Túlhideg a víz! – figyelmeztette Dylan. – Mire átérsz,
mozogni is alig fogsz tudni.
 – Itt nem maradhatunk. Előbb-utóbb megjelennek
mutánsok…
– Akkor egyedül megyek.
– És ha Fullánk észrevesz? Azelőtt kilő a partról, hogy
átérnél, és még csak segíteni sem tudunk neked!
– Dylan, akkor sem várhatod el tőlem, hogy tétlenül
ácsorogjak itt, miközben Mia odabent segítségre szorul!
– Liam, nyugodj meg egy kicsit! Kitalálunk valamit, és
együtt kihozzuk onnan, de kérlek, nagyon kérlek, ne légy ilyen
elhamarkodott!
– Nem tudok megnyugodni, és nem bírok tovább várni! –
csattant fel Liam. Lerúgta a bakancsát, levetette a dzsekijét és
az ingét, majd szó nélkül a tóba ugrott.
Szitkozódva bukkant fel a felszínen, mire Dylan a vízbe
dugta a kezét.
– Úristen… Liam, ne csináld ezt! Nem fogsz átérni!
Russel eközben szintén ledobálta a bakancsát és a pulóvereit,
és a bátyja után ugrott.
– Ez nem lehet igaz – mordult fel Dylan. – Ezek ketten… áh
megőrülök tőlük!

Eközben Mia odafent, a legelső szobában az ágyon feküdt.

Félálomban volt, amikor megérezte, hogy valaki nézi.
Kinyitotta a szemét, és hátrahőkölt. A világoskék szempár
gazdája az ágy előtt, egy széken ült.
– Térjünk vissza a Jonathan Grahames szálra! – mondta
Fullánk, és a lány felé nyújtott egy bögre teát.
Mia felült, és belekortyolt a forró italba.
– Mit akarsz tudni?
– Hol születtél?
– Manipurában – felelte Mia szemlesütve, mintha ez
valamiféle szégyen volna. – De az anyám kinti nő volt.
Charlotte a neve.
– Nehéz róla beszélned?
 – Az.
– Miért?
– Mert… bármit is mond, igazán nem szeret engem. Nekem
nincsenek igazi szüleim.
– Tehát odabent születtél.
– Az anyám vajúdási fájdalmakkal lépte át a kaput.
Szerencséje volt, mert az őrt álló katonáknak megesett rajta a
szívük. Az apámat nem engedték be, így anyám egyedül kért
segítséget. Abba a házba zörgetett be, ahol Cohen doki és két
másik tudós dolgozott, ők segítettek engem a világra. Aztán a
szülést követően kiderült, hogy a testemet különleges
energiamező veszi körül, ami megbolondítja a műszereket és
felerősíti egyes ásványok erejét. Pechemre a három tudós
Graham titkos kutatásait végezték abban a házban, így amikor a
kormányzó arra járt, nem maradt előtte sem titok többé, hogy
odabent egy különleges baba született.
Magával vitt minket az anyámmal, hogy kísérleteket
folytassanak rajtam, de Cohen doktorék elraboltak, és felégették
utánam a szobámat a kórházban. Egy halott csecsemő tetemét
tették a kiságyamba, hogy ne legyen kérdés, mi történt velem.
– Ők adtak Miltonoknak?
– Nem. Árvaházba adtak, ahonnan hároméves koromban
vettek ki Miltonék. Az apácák ezidő alatt a dokiék által kevert
gyógyszerekkel kezeltek, hogy az aurám elszíneződjön, ám ettől
pánikbeteg lettem.
– És honnan tudod, hogy ki az igazi anyád?
– Doktor Aaron Fay mondta, a Hobbs-birtokon. Ő volt a
három tudós egyike, aki annak idején a világra segített. Azt
mondta, Mrs. Charlotte Graham az édesanyám.
– És vele hogy találkoztál?
– Először csak egy videofilmet láttam róla, de azonnal
tudtam, hogy doktor Fay igazat mondott. Az anyám sokban
hasonlít rám. Amikor Russellel elszöktünk Talbot házából, a
Művész Negyedbe költöztünk. Ott döntöttem el, hogy
megkeresem.
Mia aurájában szénfekete szikrázás tűnt fel.
Fullánk szemöldöke megemelkedett.
– Erre még visszatérünk…
A lány keserűen nézett rá, de a férfi rezzenéstelen tekintettel
viszonozta a pillantását.
– Russel lenyomozta, hová járnak Grahamék a szabadidő
jükben, és elvitt abba az étterembe, ahol Charlotte a férjével
ebédelt. Az anyám kiment a mosdóba, én pedig követtem őt.
– És? Mi történt? Elhitte, hogy a lánya vagy?
Mia lehajtotta a fejét.
– Igen. Meg sem kellett szólalnom. Magához ölelt, és csak
sírt… Azt mondta, mindennél jobban szeret, és sosem heverte
ki az elvesztésemet Azt kérte, találkozzunk később,
biztonságban, az árvaházban, amit ő alapított, mielőtt
észrevesznek Graham testőrei. Pánikrohamot kaptam…
Sokkoltak a szavai. Az érzelmei. A fájdalmai. És a saját
fájdalmam… Aztán két nappal később újra láttam őt, de csak
még rosszabbul lettem tőle.
– Miért?
– A férje, Graham miatt. Én gyűlölöm azt az embert, és meg
akarom ölni, ő viszont… Megszokta, azt hiszem, ezt mondta.
Azt az embert, aki elszakított tőle, aki tönkretette az
életemet, és akit még csak nem is szeret. Kértem, hogy jöjjön
velem, és keressük meg az igazi apámat, de ő azt mondta, ez
már csak egy régi, szép álom, és nem hagyhatja magukra az
árvákat.
Nem értettük meg egymást. Megtaláltam az igazi anyámat,
de rá kellett döbbennem, hogy neki más dolgok fontosabbak.
Aztán odajött hozzá egy kislány, akit Miának nevezett el.
Most fogadták örökbe.
Mia aurájában egyre-másra elhalványultak a sötét foltok, ám
egy jókora még a szíve körül fodrozódott.
 – És mi volt a Művész Negyedben?
A szomszédunk, egy Banks nevű férfi házibulit rendezett, és
drogot csempészett az italomba. Mire Russel rám talált, a férfi
már rajtam feküdt. Eszméletlen voltam, ő pedig meg akart
erőszakolni. Russel összeverte, de Stephen két nappal később
átjött a házunkba, amikor egyedül voltam, és újra nekem esett.
Dulakodtunk. Akkor ért haza Russel, és megölte. Aztán…
Liamék megtudták ezt, és utánunk jöttek, hogy segítsenek
eltakarítani a hullát, amikor megjelent a nevelőapám a
testőreivel. A garázsban kapott el, amíg a többiek az emeleten
vacsoráztak. Újra megütött, majd a hajamnál fogva
végigrángatott a földön. Azt mondta, úgy ad vissza Talbotnak,
mint egy felmosórongyot… Liam megölte őt.
Fullánk felállt, és az ablakhoz sétált, majd amikor meglátta a
túloldalon ácsorgó vadászokat, és a vízben úszó két férfit,
felmarkolta a puskáját.
– Itt vannak a barátaid – mormogta, mire Mia
kétségbeesetten elé állt.
– Kérlek! Bármit megteszek, csak ne bántsd őket!
A férfi megrázta a fejét.
– Nem akarom bántani őket. Hacsak nem csinálnak
ostobaságot El ne merd hagyni a szobádat, megértetted?
Döngő léptekkel ment a partra, majd megállt a stégen, és
szúrós szemmel nézte, amint Liam és Russel lassan odaérnek.
Azt is látta, hogy a túlparton Dylan felemeli a puskáját, és
egyenesen a szívére céloz.
Felsóhajtott, és Liam felé nyújtotta a karját, majd Russelnek
is segített kimászni.
– Az apátok nem örülne, hogy ilyen forrófejűek vagytok… –
mondta komoran. – Húzzatok odabent száraz ruhát, aztán
hozzátok át a hajóval a többieket, mielőtt megzabálják őket a
mutánsok!
Liam és Russel megdöbbenve néztek rá, de úgy átfagytak,
hogy megszólalni is alig tudtak.
 – Hová vitted Miát? – kérdezte Liam minden erejét
összeszedve.
– Itt van. De most foglalkozz inkább magaddal!
Fullánk eztán sarkon fordult, és a házba ment, a Blackwood-
fivérek pedig követték. Odabent törölközőt és száraz ruhát
dobott eléjük, miközben a kandalló előtt ácsorogtak
fogvacogva. Miután átöltöztek, Fullánk pálinkát töltött nekik.
– Ez átmelegít! Húzzátok le!
Miközben felhörpintették az italt, gyanakodva figyelték a
szőke férfi minden mozdulatát.
– Látni akarom Miát! – nézett vele farkasszemet Liam. –
Mégis, miért hoztad ide? Miért vetted meg őt? Ki vagy te,
egyáltalán?
– Fullánknak neveznek a barátaim. És azért vettem meg,
mert eladó volt. Úgy gondoltam, hasznomra lehet.
Liam szeme szikrákat szórt.
– Hasznodra lehet? Mégis, miről beszélsz? Bántottad?
– Nem.
– Akkor mit akarsz tőle?
– Most már semmit
– Hogyan?
– Mia nem az, akinek gondoltam. Vincent azt mondta, a lány
Talbot menyasszonya, így értékes zsákmánynak tűnt. De mint
megtudtam, ez a jegyesség nem egészen úgy köttetett, ahogy
illett volna.
– Nem hát! Kényszerítették.
Fullánk kíváncsi szeme Liam arcát fürkészte.
– Miatta úsztátok át a tavat az öcséddel?
– Igen. Bármit megadok Miáért, amit csak kérsz!
– Bármit? Tudod, mennyit fizettem érte? Harmincötezer
kreditet.
– Visszafizetem neked.
– És ha a dupláját kérem?
– Azt is megkapod, csak engedd el!
 Fullánk megcsóválta a fejét, és Liam kezébe nyomott egy
kulcsot.
– Hozzátok át a többieket a túlpartról, aztán beszélünk!
Liam és Russel a partra eredtek. Kisvártatva a dokkból
kisiklott az öreg hajó, majd nem sokkal később kikötött a
túlparton és felvette az ott várakozó vadászokat. Alig húsz perc
leforgása alatt visszaért, és ismét kikötött, az utasai pedig a
házba sereglettek.
Fullánk puskával a kezében, de barátságosan fogadta őket.
Hellyel kínálta mindannyiukat, majd miután leültek,
végignézett rajtuk.
– Úgy tűnik, közös az ellenségünk… tehát, ha úgy vesszük,
barátnak tekinthetlek benneteket!
A vadászok haragosan néztek rá, mire Fullánk felmordult. –
A lánynak haja szála sem görbült! Ha nem hoztam volna
magammal, már nem élne. Az a nő lekaszabolta volna a
ringben, ti is tudjátok. Bár te – nézett Dylanre –, szépen
eltaláltad. Te lennél Bob fia?
Az indián bólintott.
– Mike Blackwood és Bob Forest jó barátaim voltak –
folytatta a férfi.
– De miközben mindannyian a magunk bosszúhadjáratát
folytattuk, az évek elsodortak mellőlük. Mike halálát követően
nem mentem többé a körzetetekbe. Nem tudtam kiheverni
azokat a képeket, amiket nap mint nap lejátszottak nekünk.
Akkor költöztem ide.
– Ha az apánk barátja voltál, miért hurcoltad ide Miát? –
nézett vele farkasszemet Russel.
– Nem volt ráírva, hogy hozzátok tartozik. Semmit sem
tudtam róla, csak azt, hogy Talbot menyasszonya. Azé az
emberé, aki megölte az apátokat.
– Vele akartál bosszút állni Talboton?
– Igen.
Liam felhördült.
 – Nekem ebből most lett kurvára elegem! Hol van Mia?
– Inkább azt kérdezd meg, mi lenne Miával, ha nem hozom
magammal? Segítek neked, jó? Megölték volna a ringben, vagy
eladták volna szajhának. Amanda ezt akarta, Vincent pedig
beleegyezett. Ha nem fizettem volna csillagászati összeget érte,
már nem élne!
– De te azért hoztad ide, hogy bántsd! – üvöltött rá Liam.
– Igen, azért hoztam ide! – ordított vissza Fullánk is. – Azt
akartam, hogy Talbot beledögöljön a fájdalomba! Azt akartam,
hogy a vén szemétláda szenvedjen, ahogy én szenvedtem,
amikor a szemem láttára ölette meg a családomat, a barátaimat
és mindenkit, aki fontos volt nekem!
Hangos csattanás szakította félbe kettejük vitáját, mire
mindannyian a lépcső felé pillantottak. Mia ácsorgott előttük
halálra válva, előtte darabokra törött bögre. Látszott rajta, hogy
minden szót hallott, de csak most jutott el a tudatáig, hogy a két
férfi miatta üvölt egymással.
– Istenem, Mia… – ölelte át Liam. – Jól vagy? Nem esett
bajod? A vállad?
– Jól vagyok – felelte halkan a lány. – Ő látta el a sebemet.
– Hát persze! – csattant fel Liam. – Hogy aztán bántson!
Igaz, Fullánk? – azzal a szőke férfira vetette magát.
Ütni-verni kezdték egymást, miközben mindenki riadtan
ugrott fel az asztaltól. A poharak a földre zuhantak és hangos
csörömpöléssel széttörtek, a székek felborultak, a whisky a
padlóra ömlött, ők azonban egyre csak püfölték egymást. Úgy
tűnt, Liam pillanatokon belül megöli Fullánkot.
– Elég volt! – kiabált rájuk Stella, majd amikor a bátyja
megint meglendítette az öklét, hogy újabb csapást mérjen
Fullánkra, a férfi elé vetette magát, és becsukta a szemét.
Liam ökle nem sújtott le. Az utolsó pillanatban visszafogta
az ütést, így épp csak a lány szőke haja lebbent meg.
– Te megőrültél, Stella? – kiabált rá Liam, miközben Dylan
megragadta a lány karját, hogy elrángassa Fullánk közeléből.
 – Ti őrültetek meg! – tépte ki magát a lány a markából, és
újra a férfi elé állt. – Hát nem látjátok, hogy ő Mia apja?
A szavait döbbent csend fogadta.
– Tessék? – kérdezte Liam, és gyanakodva nézett Fullánkra.
– Nézd csak meg az álla vonalát és a száját! A kezét, vagy a
szeme kékjét, amiben ugyanolyan pettyek vannak, mint
Miáéban!
Mindannyian dermedten bámultak hol Miára, hol Fullánkra,
akik le sem vették egymásról a szemüket.
Liam felsóhajtott.
– Akkor nem is igaz, hogy Larsnak hívnak?
– De, igaz.
– Mi a valódi neved, Fullánk?
– Joseph Lars Olson.
Mia eleget hallott. Az ajtóhoz rohant, és eltűnt az erdő felé
vezető úton.
Liam utána indult, de Fullánk elé állt.
– Kérlek, engedd, hogy én beszéljek vele!
– Te? És mégis, mit mondanál neki? Úgy volt veled itt két
napig, hogy el sem mondtad neki, hogy te vagy az apja?
– Én sem tudtam, érted? Nem tudtam! Azt hittem, Talbot
szajháját vettem meg! Aztán, amikor lemostam róla a sarat és a
rászáradt vért, akkor láttam csak meg, milyen is valójában. A
sötét haja, a fehér bőre, a szív alakú arca… Az anyja is így
nézett ki fiatalon… De lázas volt, és össze-vissza beszélt,
üvöltött, sírt, nem tudtam kiigazodni rajta. A kép akkor állt csak
össze, amikor átértetek. Tizenkilenc évig azt hittem, hogy
rögtön a születése után meghalt az egyetlen gyermekem, most
pedig megtudtam, hogy él! Mégis, mit kellett volna tennem,
mondd? Megvettem a saját lányomat, és ha nem szánom meg,
könnyen meglehet, hogy megkínoztam volna a vénember miatt!
Szerinted én most hogy érzem magam?
Dylan Liam vállára tette a kezét.
– Hagyd őket egy kicsit! Engedd, hogy beszéljenek!
 – Jó. Menj utána! – sóhajtott fel Liam, és miután Fullánk
elrohant, lerogyott az asztal mellé. – Kurvára elegem van –
mormogta, és amikor Kristen elé tolt egy pálinkával teli
kupicát, gondolkodás nélkül felhajtotta.
Stella mellé ült, és megfogta a kezét, de ő ingerülten
felcsattant.
– Te pedig ne merj máskor elém állni! És ha megütöttelek
volna? Hogy tehettél ilyet, Stella? És ha mégsem az lett volna,
akinek hiszed?
– Láttam rajta, hogy ő az… – mondta megszeppenve a szőke
lány, és kétségbeesetten Dylanre nézett, ám az indián megrázta
a fejét.
– A bátyádnak igaza van. Bajod eshetett volna!
– Előtte is kiabáltam, hogy hagyjátok abba a verekedést, de
nem figyeltetek rám. És ha megölted volna?
– És ha ő ölt volna meg téged??
– Na jó, ebből elég legyen! – dörrent rájuk Russel. – Ennél
szarabb már úgysem lesz a helyzet! Szerintem nyugodjatok le,
és igyunk egy keveset, amíg ezek visszajönnek!
Kristen és Mason poharakat vettek elő, majd
mindannyiuknak öntöttek a pálinkából. Maguk elé meredve
szürcsölték az erős italt, és arra gondoltak, vajon ezek után
hogyan találja meg egymással a hangot Mia és Fullánk.
Mia ezalatt lélekszakadva futott. Nem érdekelte a vállsebe,
sem az, hogy még mindig zokniban van. Elege volt mindenből.
A nevelőszüleiből, és az igaziakból.
Nem hallotta, hogy Fullánk beérte, csak amikor a férfi
elkapta a derekát, és megállásra kényszeritette.
– Engedj el! – csapott felé az egészséges karjával, de Fullánk
megfogta a csuklóját.
– Ne küzdj ellenem, kérlek! – mondta halkan. – Fel fog
szakadni a sebed!
– Mióta tudod? – üvöltött rá Mia a könnyein át. – Mikor
jöttél rá?
 – Inkább azt kérdezd, mikor hittem el? Amikor azt mondtad
Charlotte az anyád, sokkoltak a szavaid. Ha emlékszel,
dühömben bevágtam az ajtót, és magadra hagytalak… Aztán
kicsit később elmondtad a többi dolgot anyádról, és egyre
biztosabb voltam benne, hogy igazat beszélsz, de közben
megjelentek a barátaid és kitört a fejetlenség. Nyugodtan
akartam ezt megbeszélni veled, hiszen ez a felismerés engem
legalább annyira felzaklatott, mint téged!
– Amikor megvettél, nem tudtad, hogy a lányod vagyok?
– Nem. Én úgy tudtam, hogy meghaltál.
Mia könnyei egyre potyogtak, mire a férfi megtörölte az
arcát.
– Azt mondtad, sosem sírsz…
– Eddig nem sűrűn sírtam, de… ezt már nem bírom elviselni.
– Sajnálom, hogy én okoztam ekkora fájdalmat.
Mia minden ízében remegett.
– És… tényleg bántani akartál?
A férfi bólintott.
– Akkor miért nem tetted meg?
– Nem tudom. A szépséged megbénított. Az édesanyád húsz
éve épp így nézett ki, mint te. És beteg voltál, riadt… és elesett.
Ahogy elmesélted azt a sok borzalmat, megszántalak. Pedig
akkor még szó sem volt Charlotte-ról… Mi ketten nagyon sok
fájdalmat okoztunk neked. Bocsáss meg, kérlek!
Mia arca furcsán lángolt.
– Bocsássák meg? Megbocsátok. Rajtam ne múljon a
boldogságotok! De ti ketten… Nem érdemeltetek meg engem…
– motyogta, miközben megtántorodott.
– Rosszul vagy? – nézett rá aggódva a férfi.
– Nem. Csak engedj el… Engedd, hogy elfelejtselek titeket!
– suttogta, majd összeesett.
A férfi szitkozódva kapott utána, majd visszasietett vele a
házba.
 – Úristen, mit csináltál vele? – üvöltött fel Liam, amikor
meglátta, hogy Mia látszólag élettelenül hever Fullánk karjában.
– Semmit! Egyszerűen összeesett. Mondtam, hogy beteg.
Rengeteg vért veszített, és két napja sebláz gyötri. Most is
tűzforró a teste.
– Hadd nézzem meg! – mondta Dylan, miután lefektették
Miát a kanapéra. Liam lehúzta a válláról az inget, és
mindannyian felszisszentek a csúnya seb láttán, ami két helyen
is felszakadt.
– Itt vannak a manipurai gyógyszerek? – kérdezte az indián
Stellától.
– Igen. Máris adom!
– Dylan, ez nem jó ötlet! – vágott közbe Fullánk. – Nekem is
van szövetregenerálóm, de Mia ujjai zsibbadnak. A jobb kezét
nemigen tudja használni. A kard átszúrta a testét. Nagyon széles
és mély a seb! Hiába tüntetjük el gyorsan a felszíni sérülést, a
mélyen lévő idegeknek és izmoknak idő kell, míg
begyógyulnak, oda nem tudod benyomni azt a zselét! A
gyógynövények segítenek, de türelmesnek kell lennetek!
Miának sokat kell pihennie.
– A láza akkor is túl magas… Éget a bőre, és majd kiugrik a
szíve.
– Gondolom, betett neki a mai üvöltözés.
– Hát, biztos, hogy nem használt…
– Van nálatok gyógyszer?
– Igen. Hobbs doki alaposan ellátott minket – felelte Dylan
miközben a zsákjába túrt, és az asztalra dobálta az összes
gyógyszeres fiolát.
– Mit keresel? – kérdezte Stella. – Hadd segítsek!
– A doki azt mondta, van ampullás lázcsillapítónk, kéttucat
apró fiola.
– Ez az! – nyújtotta felé a lány a halványkék üveget és a
hozzá tartozó fecskendőt.
 Dylan felszívta belőle a gyógyszert, majd a derékszíjával
elszorította Mia karját, és beadta az injekciót. Aztán Liamre
nézett.
– Ne aggódj ennyire! Holnapra sokkal jobban lesz! De össze
kéne varrnunk a sebét…
– Megcsinálod?
– Meg, persze.
Liam fájdalomcsillapítót keresett a gyógyszerek között, majd
vastagon bepermetezte vele Mia vállát.
– Így nem fogod érezni… – súgta a fülébe, és az ölébe ültette
a lányt, miközben Dylan nekilátott, és gyorsan összehúzta a
szétnyílt sebet.
Mia feje Liam vállán nyugodott, és bár valóban nem érezte,
ahogy összevarrják, fertőtlenítik és bekötik a vállát, mind látták,
mennyire sápadt és gyenge.
Dylan, miután végzett, Miához hajolt.
– Kész is vagyunk. Nem okoztam fájdalmat?
– Nem. Köszönöm szépen — felelte Mia alig hallhatóan mire
az indián megsimogatta az arcát.
– Aludnod kéne egy nagyot… És igyál sok vizet, jó?
– Jó.
– Az emeleten van a szobája – lépett hozzájuk Fullánk. –
Felvigyem?
– Ne, majd én! – morogta Liam, majd felállt, és Miával a
karjában az emeletre ment. Meg sem állt a lány szobájáig, majd
berúgta maga mögött az ajtót, és óvatosan az ágyra fektette
Miát.
Mellé feküdt, és alaposan bebugyolálta a takaróba, miután
érezte, mennyire vacog.
– Holnapra sokkal jobban leszel! – mondta halkan, és
megcsókolta a láztól forró homlokát, Mia pedig olyan elesetten
bújt hozzá, hogy a férfi szíve kis híján megszakadt.
 – Köszönöm, hogy értem jöttetek! – motyogta. – Féltem,
Liam. Halálosan rettegtem, hogy mindketten meghalunk abban
a táborban…
Liam felsóhajtott, és magához ölelte Miát.
– Már nincs mitől félned. Veled vagyok, és vigyázok rád!
A vadászok eztán éjszakába nyúlóan beszélgettek Fullánkkal.
Elmondtak neki mindent a Hobbs-birtokon történtekről, a
Lélekrend-nyakláncok megsemmisítéséről, Russel
találmányairól, a kiállításon megszerzett labradoritról, a
zarándokutas tervükről és doktor Cohen üzeneteiről.
Fullánk néma csendben hallgatta őket, majd Russelhez
fordult.
– Ezek szerint már csak az van hátra, hogy leteszteld a
szerkezetet a dögökön?
– Igen. De a kiállításon nem állt módomban kipróbálni. Túl
sokan voltak, nekünk pedig menekülnünk kellett.
– Holnap kiviszlek a csapdákhoz – bólintott Fullánk. –
Mindig tele vannak, és a mutánsok ilyenkor még napokig élnek.
Bőven lesz rá alkalmad, hogy kísérletezz! De most tegyétek el
magatokat holnapra! Az emeleten négy szoba van, osszátok el!
Ruhát, törölközőt, tisztálkodó szereket, mindent megtaláltok.
Én idelent alszom.
Eztán felállt, a ház hátsó felébe sétált, majd hallották, amint
becsukja a szobája ajtaját.
A többiek az emeletre mentek, ahol meglepődve látták, hogy
Mason keresztbe feküdve, elnyúlva alszik az egyik szobában. A
másikban Liam és Mia aludtak, a harmadik Dylanre és Stellára
várt.
– Hát, úgy tűnik, ma éjszaka szobatársak leszünk –
hümmögte Russel a mellette álló Kristennek, és kinyitotta a
lány előtt az ajtót.
– El vagyok ragadtatva – felelte a lány, majd ledobta a
zsákját a földre, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Gyorsan
letusolt, majd magára kapott egy pólót és egy bugyit, és bebújt
az ágyba.
Russel vele szemben feküdt, és őt nézte.
– Meddig fogsz még duzzogni? – kérdezte a lánytól.
– Nem duzzogok. Utállak.
Russel felnevetett.
– Dehogy utálsz. Csak megijedtél.
– Én? Na, ne fárassz! Mitől ijedtem volna meg?
– Attól, hogy rádöbbentél, vonzódsz hozzám.
– Dehogy vonzódok!
– Miért hazudsz magadnak, Kristen?
– Miért nem mondtad el, hogy sosem csókolóztál Miával?
– Elmondtam volna, de elrohantál.
– Még jó, hogy elrohantam. Az arcomba vágta az a házaspár,
hogy Miával kavarsz. Mégis, mit kellett volna tennem?
– Meghallgathattál volna.
– Ugyan, Russel. Nem igazán erőltetted meg magad,
pontosan tudtad, milyen rosszul esett, mégis hagytad, hogy
napokig főjek a levemben.
– Miért, főttél?
– Nem! De most már ne szólj hozzám! Jobb, ha nem
beszélgetünk!
– Ahogy akarod…
Kristen a fal felé fordult, úgy aludt el, Russel pedig azon
töprengett, mit kéne tennie, hogy a mólon elcsattant csóktól
folytassák a kapcsolatukat. Végül őt is elnyomta az álom, ám
hajnalban arra ébredt, hogy Kristen a karjába fészkelte magát,
úgy alszik mellette. Russel mosolyogva ölelte át a lányt.

Másnap reggel mindannyian sült szalonna illatára ébredtek.

Magukra kapkodták a ruháikat, és a földszintre mentek. Fullánk
a fatüzelésű sparhelt mellett állt, és egy jókora serpenyőben
szalonnát pirított.
 Az asztal közepén egy kosárnyi barna kenyér, egy tálnyi
besózott lilahagyma és két kancsó kávé állt.
– Üljetek le! – mormogta a férfi, és az asztalra tette a pirított
szalonnával teli tálat. – Remélem, ezzel beéritek egy darabig.
Majd estére összedobok valami komolyabb ételt! – azzal
megfordult, egy fatálcára két bögre tejeskávét, kenyeret és
szalonnát tett, majd felment az emeletre.
Bekopogott Miáék szobájába.
– Gyere be! – szólt ki Liam.
– Hoztam nektek egy kis reggelit – mondta Fullánk. Az
éjjeli-szekrényre tette a tálcát, és közben Miára sandított. –
Hogy van?
– Nem jól. Kétszer is vizesre izzadt az éjszaka, át kellett
öltöztetnem. Aztán végre elaludt, de szerintem megint felment a
láza. Nézd, milyen az arca! Be kéne adnunk még egy
lázcsillapítót!
Fullánk Mia lázrózsás arcához szorította kezét, majd meg
számolta a pulzusát.
– Ez most nem olyan vészes, mint a tegnapi. Nem kell úgy
félni a láztól! Csak azt jelenti, a szervezete gyógyítja magát.
Majd éjjelre Dylan bead neki egy újabb ampullát, de most
elég, ha hűtőfürdőt kap. Félóra alatt épp testhőmérsékletűre hül
a forró víz.
– És ha utána megint felmegy?
– Ha nem szökik az égbe, nem árt neki, sőt. Levert lesz egy
kicsit, de aztán szépen megerősödik majd.
Liam felsóhajtott.
– Mi történt tegnap, amikor elrohant? Min akadt ki ennyire?
Fullánk jégkék szeme ezúttal szomorúan csillogott.
– Azt mondta, Charlotte és én nem érdemeltük meg őt… és
hogy el akar felejteni minket.
– Mit mondhatnék? Megértem.
 A szőke férfi nem felelt. A szomszédos helyiségbe ment, és
meleg fürdővizet engedett a jókora fürdődézsába, majd egy
kötött hátizsákot tett az ágy szélére.
– Hajnalban bementem a faluba. Van néhány barátnőm
arrafelé, összeraktak Miának néhány váltásnyi tiszta ruhát.
Remélem, jók lesznek! Magadnak találsz inget, pólót,
nadrágot a szekrényben!
– Köszönjük.
– Mielőtt felöltözteted, átkötném a sebét! – mondta Fullánk.
– Szólj, ha ott tartotok, és feljövök.
Liam bólintott, ám amikor a férfi kiment a szobájukból,
utána ment és megállította a folyosón.
– Figyelj… Valamit tudnom kell. Ha nem jöttünk volna Mia
után tegnap éjjel… bántottad volna őt?
– Nem. Amikor híre ment odakint, hogy Vincenték elfogták
Talbot menyasszonyát, gondolatban ízekre téptem a nőt, aki egy
ilyen szörnyeteget képes szeretni. Aztán megláttam, és
elbizonytalanodtam. A tömeg a vérét akarta, ő pedig olyan
végtelenül magányosan és szomorúan ácsorgott ott…
Kifizettem és magammal hoztam. Egész úton töprengtem. Forrt
bennem a düh, amiért az élet ilyen helyzetbe sodort… hiszen
Talbot az ősellenségem. Az apádat a szemem láttára ölette meg.
Ahogy az öcsémet, a szüleimet és a barátaimat is.
Erre az élet egy tizenéves kislányt lökött elém, bosszú
gyanánt…
– Megmondtad neki, hogy miért van itt?
– Nem. De hamar rájött, és nagyon megijedt. Én pedig csak
faggattam.
Tudni akartam, milyen ember Talbot menyasszonya, hogy
eldöntsem…
– Megölöd vagy megkíméled az életét?
Fullánk bólintott.
– De nem tudtam bántani őt, Liam. Öltem már manipurai
nőket, nem is egyet… és nem sajnáltam őket. De neki a haja
szála sem görbült, pedig elrohant előlem, üvöltött velem, aztán
lekevert egy akkora pofont, hogy csak úgy csattant…
Liam összeszorította az álkapcsát.
– Hát, Mia meglehetősen… temperamentumos. Most viszont
olyan elesett, mint még soha. Beszélned kéne vele. Nem
hagyhatjátok ezt ennyiben. Miltonék egész életében gyötörték,
Charlotte pedig… a maga életét éli. Mia egy csodálatos lány,
majd meglátod. Megérdemli, hogy legalább egy szülője legyen,
aki szereti.
– Attól félek, nincs nála több esélyem.
– Majd beszélek vele! – bólintott Liam, és visszament a
szobába.
Az ágyhoz sétált, és Mia fölé hajolt. A lány arca lázrózsáktól
vöröslött, a haja csapzottan terült szét a párnán.
Liam megcsókolta az ajkát.
– Nagyon felment a lázad! – mondta halkan. – Muszáj
beülnöd egy kicsit a vízbe, hogy jobban legyél!
Mia kinyitotta a szemét, majd bólintott, és kikászálódott az
ágyból. Fogvacogva követte Liamet a fürdőszobába, majd
ledobta a ruháit, és a vizesdézsába mászott.
– Csatlakozhatok? – kérdezte a férfi, de Mia megtört szemét
látva azonnal elszállt a jókedve. Levetkőzött, beült a lány melle
a forró vízbe, és átölelte. A vállát gondosan a víz fölött tartotta,
miközben a mellkasára vonta, és finoman cirógatta az arcát.
– Sajnálom, hogy Amanda ilyen helyzetbe kényszerített
minket, és… amiket mondott – szólalt meg a lány, de a hangja
olyan erőtlen volt, hogy Liamnek összeszorult a szíve. – Ne
haragudj, kérlek!
– Ne kérj helyette bocsánatot!
– Meghalhattál volna miatta… Sosem gondoltam, hogy a
halálunkat akarja, mégis éles töltényt használt. Nem tudom, mi
történt vele. Amanda sosem volt ilyen… gonosz. Hogy tudtál
megszökni? Dylanék segítettek?
– Igen. De addigra téged már magával vitt… az apád.
 – Ő nem az apám, Liam.
– De az, Mia, te is tudod.
A lány témát váltott.
– És most mi lesz?
– Az öcsi leteszteli a dögökön a szerkezetét, és ha működik,
felviszi a zarándokútra. Mi ezalatt bemegyünk, és szitává lőjük
Grahamet és a hadseregét… Aztán Talbotot kidobjuk a
mutánsok közé.
– És Charlotte-tal mit terveztek?
– Semmit, ő nem vétett senkinek. Nem akarjuk bántani az
édesanyádat.
– Direkt csinálod ezt…
– Bébi, tudom, hogy haragszol rájuk, de idővel majd
megbocsátasz nekik. Még nagyon sok szép évetek lehet.
Mindent bepótolhattok.
– Nem akarok róluk beszélni.
– Jó, akkor nem beszélünk róluk.
– És a birtokkal mi lesz, amíg mi Manipurában leszünk? Mi
lesz, ha Amandáék újra betörnek?
– Nem fognak betörni. Mind megöltük őket, Mia. Porig
romboltuk a táborukat. Senki nem maradt életben, csak
Amanda… És ő is csak azért, mert az öcsi kikönyörögte, hogy
adjunk neki egy utolsó esélyt.
Mia szíve meglódult a hallottaktól, de nem kérdezett semmit,
Liam pedig nem erőltette a beszédet.
Lassan lejárt az idő, és Mia arcáról visszahúzódott a
vörösség.
Kiszálltak a dézsából, megtörölköztek és felöltöztek. A
hátizsákból Mia fehérneműt, vastag harisnyát és egy rövid,
ujjatlan ruhát vett fel. A kardigánjáért nyúlt, de Liam megfogta
a csuklóját.
– Át kell kötni a vállad! Az apád… mindjárt megcsinálja!
Azzal válaszra sem várva kirobogott az ajtón, és magára
hagyta Miát.
 Kisvártatva Fullánk jelent meg egy tálcányi gyógynövénnyel.
– Liam mondta, hogy lement a lázad! – dörmögte. – Örülök
hogy jobban vagy!
Mia nem felelt. Csak nézte a férfi szőke haját, szabályos
vonásait, vastag szemöldökét és lehetetlenül kék szemét, és arra
gondolt, nem véletlen, hogy Charlotte egykor annyira odavolt
érte. Fullánk negyven fölött is nagyon vonzó férfi volt, annak
ellenére, hogy Mia eddig csak a zord arcát látta.
– Ülj le, kérlek! – mutatott az ágy szélére, majd ő is Mia
mellé telepedett, és a székre tette a tálcát.
Mia felé fordult, Fullánk pedig óvatosan levette a kötést, és
megtisztította a seb környékét. Összetört gyógynövényekből
kevert masszát kent a varratra, és rányomott egy gézlapot, mire
Mia összerándult.
– Ne haragudj! – mormogta, majd friss gézzel alaposan
bekötötte Mia vállát. – Nem akartam fájdalmat okozni!
– Semmi baj. Köszönöm, hogy meggyógyítottál.
– Még nem gyógyultál meg… De szépen javul az állapotod.
Fullánk a szék szélén hagyott vastag, fehér kardigán után
nyúlt, és Miára adta, majd finoman meghúzta az övét a derekán.
Aztán egy kockás sálat vett elő, és felkötötte a karját.
– Nem jó, ha lóg a kezed. Tartsd így néhány napig, jó?
– Jó.
A férfi felsóhajtott.
– Tudod, amikor azt mondták, meghaltál, a lelkem egy része
veled halt. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, önkéntelenül
elképzeltem, milyen lennél, ha élnél… Sosem tudtam kiheverni,
hogy Istentől kaptam egy kislányt, akit nem ölelhettem
magamhoz, és sosem szerethettem. Most az útjaink mégis
keresztezték egymást. Kaptunk egy esélyt, hogy mindent
helyrehozzunk.
Mia keserűen nézett rá.
– Mikor mehetek el innen?
– Bármikor. Szabad vagy!
 A lány a folyosóra sietett, majd Fullánk a lépcsőn hallotta a
lépteit. A bejárati ajtó felé igyekezett, amikor Dylan és Liam elé
álltak és gyöngéden megállították.
– Hé, Mia, mégis, hová szaladsz? – kérdezte az indián.
– Egy órával ezelőtt még lázas voltál! – korholta Liam. – Mi
történt?
– Fullánk azt mondta, szabad vagyok. Bármikor elmehetek.
Hát elmegyek…
Liam és Dylan egymásra néztek, és felnevettek.
– Dehogy mész! – mondta Dylan, és a vállára kapta Miát. A
kandallóhoz ballagott vele, és óvatosan Stella mellé ültette,
majd a lányokra villantotta a legszebb mosolyát. – Liammel úgy
döntöttünk, hogy a nap hátralévő részében házi büntetésben
lesztek. Lehet gondolkodni, miért…
 Mutánsok
(Fullánk háza, Hegyvidéki körzet, 2222. július 9-10.)

A vadászok pontosan Fullánk mögött haladtak. Körülöttük

jobbra és balra is csapdákat rejtett az erdő, így tudták, elég egy
rossz lépés, és a délutáni vadászat szomorú véget érhet. A szőke
férfi nesztelenül haladt előre, majd egyszer csak felemelte a
kezét. Mindenki megállt, ő pedig letérdelt, és a levelekkel
borított erdei talajba túrt, majd látszólag a semmiből előhúzott
egy vaskos kötelet. Megrántotta, mire nem sokkal előtte, a
földből jókora rács emelkedett a magasba.
Alatta sötét gödör tátongott, amelyből baljós morgás
hallatszott.
– Kölyök – biccentett Russel felé –, ez a tiéd!
Russel a csapda szélére guggolt, és benézett. Odalentről
vérben forgó szempár meredt rá, majd a foglyul esett mutáns
velőtrázóan felé ordított.
Az ifjabbik Blackwood hátrahőkölt.
 – A kurva anyádat! De megijesztettél!
A sarkára ült, és a zsebéből parányi műszert vett elő,
amelynek a kijelzőjén zöld grafikon és számok sokasága
hullámzott. Egy vékony kábellel a nyakában lógó medálhoz
erősítette, majd bekapcsolta, és a gödör felé tartotta a
szerkezetet. A számok gyorsan peregni kezdtek, majd a
zónajelző piros fénnyel felvillant.
– Megvan! – hümmögött Russel. – Pontosan bemértem a
tartományt!
– A lényeget, öcsi! – mordult rá Liam.
– Minden élőlénynek sajátos rezgése van, ami frekvenciában
mérhető. Olyan ez, mint egy ujjlenyomat, mindenkié egyedi.
Sikerült bemérnem a mutáns rezgésszintjét. Ha a többié hasonló
az övéhez, felállíthatok egy speciális tartományt, ami, ha
egyetlen más élőlényével sem egyezik, célegyenesben vagyunk.
Akkor a szerkezetem segítségével egy gombnyomással
megölhetjük őket.
– Hány dögöt kell még ehhez megvizsgálnod? – kérdezte
Fullánk.
– Minél többet.
– És milyen távolságról hat rájuk az a medál a nyakadban? –
Nem tudom. Ki kéne próbálnom. De ha a becsléseim igaznak
bizonyulnak, akkor egy húsz méteres sugarú kört simán lefed.
Ha pedig az égi zarándokúton lévő rúnakő valóban
generátorként működik, akkor annyi dolgunk van csupán, hogy
a megadott frekvenciatartományra ható rezgést a szerkezet
segítségével a légkörbe sugározzuk.
– És hogy öli meg a szerkezeted a dögöket?
– Lenyomja a rezgésszintjüket a számukra ideális sávból,
amit a testük képtelen tolerálni, összeomlik a keringésük, leáll a
szivük, az emésztésük, a légzésük.
Fullánk elgondolkodva nézett Russelre.
– Világszerte?
– Világszerte.
 Fullánk felemelte a puskáját, és fejbe lőtte a gödörben
vergődő mutánst.
– Akkor haladjunk! – mormogta, és elindult az erdő
félhomályában a legközelebbi csapda felé.
A következő órák hasonlóképpen teltek. A vadászok
végigjárták Fullánk csapdáit, Russel bemérte a gödör alján
vergődő dögöket, majd dolguk végeztével kilőtték a
mutánsokat. Az adatok sorra gyűltek, és úgy tűnt, hamarosan
pontosan beállítható lesz a szörnyeket meghatározó
frekvenciatartomány.
A nap lassan ereszkedni kezdett, így kiléptek, hogy sötétedés
előtt visszaérjenek a tóhoz.
Az utolsó csapdánál jártak. Felnyitották, Russel a gödör
szélére térdelt, ám a saras föld beomlott alatta.
– Russel! – kiáltott utána Kristen, és miközben megmarkolta
a rácsot tartó kötelet, a férfi keze után kapott. Ezzel csak azt
érte el, hogy a föld alatta is lemállott, és egyenesen a férfi mellé
zuhant a gödörbe, miközben a csapda teteje rájuk záródott
– A picsába! – üvöltött fel Liam, és a kötél után nyúlt, hogy
felhúzza újra a rácsot, ám az a gödör felett himbálózott. Tudta,
ha közelebb megy, ő is lezuhan, és jó eséllyel az üreg közepén
tátongó karókra esik.
Russel és Kristen ezalatt a saras gödör falához lapulva néztek
szembe a foglyul ejtett mutánssal, akit két lábánál fogva
szögeztek a karók a földhöz, de még így is volt annyi ereje,
hogy a friss zsákmányt látva, hatalmas karmaival feléjük
csapjon.
– A puskád? – kérdezte Russel a lánytól.
– Elejtettem.
– Én is.
– Csak a tőröm van.
– Az édeskevés. Ne mozdulj, Kristen!
Az indiánlány bólintott, ám abban a pillanatban a mutáns
karja meglendült. Russel Kristen elé állt, s így a gyilkos karmok
őt érték, végigszaggatva a mellkasát. Russel fájdalmasan
felnyögött és a földre zuhant, ám a lány megmarkolta a ruháját,
és a gödör szélére vonszolta.
Odafent eközben recsegni-ropogni kezdett az erdő. A
vadászok tudták, hogy sebesült társuk ordítására mutánsok
tucatjai vették körbe őket.
Háttal álltak a gödörnek, és tüzelni kezdtek, ám a dögök
eszelősen rontottak rájuk. Fullánk hideg pontossággal lőtte ki
őket, miközben Mason a csapda fölé lógó fára mászott, és amint
elérte a kötelet, felrántotta a csapóajtót. Eközben Liam és Dylan
a szablyáikkal kaszabolták le a közelükbe érő dögöket.
Russel a nyakában lógó medállal babrált, és remegő kézzel
állította be rajta az addig mért eredményeket. A mellkasa merő
vér volt, s az arcát is végigszelte egy jókora vágás.
– Jézusom, Russel, nagyon szarul nézel ki! – ölelte át
Kristen, és a levetett ingével próbálta elállítani a férfi
mellkasából szivárgó vérzést. – Nyomd már meg azt a rohadt
gombot!
Mire vársz még?
– Hogy a rendszer elfogadja a beállított
frekvenciatartományt.
A sebesült mutáns újra feléjük kapott, mire Kristen a dög
ládába vágta a tőrét. Az velőtrázóan felüvöltött, és rácsapott.
Az indiánlány a felhoz csapódott, majd a földre zuhant.
– Jaj, ne… – kúszott hozzá Russel, és felnyalábolta a lányt. –
Hé, Kristen, térj magadhoz, kérlek!
Ő azonban nem felelt, a dög pedig újra hadonászni kezdett.
Odafentről éles kiáltások hallatszottak.
– Liam, a hátad mögött, hat óránál! – üvöltött Mason, majd
puskaropogás hallatszott, és újabb dög zuhant a gödörbe.
A szörnynek azonban szerencséje volt, mert az alatta
felszúródott társa mellett, az üreg túlsó falára esett. Bár
megsérült, annyi ereje még volt, hogy a vele szemközt lapuló,
vérző emberekre rontson.
 Russel behunyta a szemét, és megnyomta a nyakában lógó
medál zöld gombját. Bár semmit sem érzékelt, a feléjük törtető
mutáns teste megmerevedett, és eldőlt, mintha kővé vált volna.
Abban a pillanatban odafönt is megszűnt a puskaropogás.
– Öcsi, ezt te csináltad? – hallotta a bátyja hangját, mire
elégedetten elvigyorodott.
– Aha.
– Ez eszméletlen… – hüledeztek a többiek.
– Megdöglöttek?
– Igen.
– Hányan?
– Fél tucatnyian, vagy még többen. Ti jól vagytok?
– Kristen elájult. Beütötte a fejét. De lélegzik és a pulzusa is
rendben van. Mindjárt magához tér!
– Fel tudsz mászni a kötélen?
– Én igem de ő nem. Húzzátok fel!
A kötél leért, Russel pedig Kristen hóna alá tekerte, majd
megsimogatta a lány arcát.
– Hé, Kristen, térj magadhoz! Dylan nagyon kikészül, ha így
lát viszont…
A lány szempillája megrebbent, Russel pedig könnyedén
megcsókolta az ajkát.
Kristen szeme tágra nyílt.
– Na azért! – mosolyodott el a férfi, és megrángatta a kötelet.
– Húzhatjátok!
Kisvártatva újra ledobták a kötelet. Megragadta a végét, de a
mellkasát és a karját szaggató kín járta át, ahogy megpróbált
felkapaszkodni. Elengedte hát a hágcsót, és tanácstalanul
ácsorgott a sötétben.
– Miért nem jössz már? – hallotta a bátyja türelmetlen
hangját, majd egy zseblámpa fénye világított rá.
– Baszd meg öcsi, te tiszta vér vagy! – üvöltött fel Liam, és
mire Russel válaszolhatott volna, már mellé ugrott a gödörbe.
 – Hogy lehettél ilyen hülye? – zsörtölődött tovább, miközben
végignézett az öccse szétszabdalt mellkasán, majd óvatosan
Russel köré tekerte a kötelet, megcsomózta, és felkiabált a
többieknek. – Húzzátok fel!
Eztán ő is kimászott, és a földön fekvő öccséhez és
Kristenhez lépett. A lány feje is vérzett, akárcsak a combja.
– Felelőtlen idióták vagytok mindketten! – mordult rájuk,
majd kutatni kezdett a zsákjában, miközben Dylan melléjük
térdelt, hogy megvizsgálja őket.
– Én csak… – kezdett bele Kristen, de Dylan rámordult.
– Fogd be! Mára elég volt belőletek!
Eztán a tőrével levágta a húga combjáról a nadrágot, és
lefejtette Russelről az ingét. Mason rájuk világított a
lámpájával, Fullánk pedig elővette a kulacsát, és amennyire
lehetett, megtisztította a mély vágásnyomokat.
Liam két injekciós tűt nyújtott Dylan felé.
– Ez fájni fog – mondta nekik az indián, majd az egyiket
Russel, a másikat pedig a húga hasába szúrta.
– A rohadt életbe – sziszegett Russel. – Mi a fasz volt ez?
– Veszettség elleni vakcina.
– Minek?
Dylan elnevette magát.
– Szerinted? Így sincs sok eszetek… Mi lesz, ha még meg is
vesztek?
– Nyomd rájuk a sprayt, és menjünk! – mormogta Liam,
mire az indián jó alaposan befújta a manipurai gyógyszerrel a
sebeiket.
– Ez iszonyúan éget! – nyöszörgött a lány, és megpróbálta
letörölni a habot, de Dylan megfogta a csuklóját.
– Ne nyúlj bele! Néhány perc, és rendben lesztek! Hála
Istennek, nem mélyek a sebeitek.
A sérült vadászok egymás mellett feküdtek a földön,
miközben a társaik összepakoltak, és felgyújtották a gödör
szélén fekvő mutánsok testét.
 Russel Kristen felé fordult.
– Köszönöm! – mondta halkan a lánynak.
– Mit?
– Hogy utánam ugrottál.
Kristen elmosolyodott.
– Nem ugrottam utánad, Russel! Béna voltam, és beestem.
– Segíteni akartál, ezért estél be.
– Nem igaz.
– De az.
– Ez akkor sem igaz!
– De, akkor is az!
– Na jó, ezt most fejezzétek be! – sóhajtott fel Liam. –
Mindketten hibáztatok! – nézett le rájuk. – Felnyársalhattak
volna a karók! Miért kellett a gödör szélére állnotok?
– Liam, ez bárkivel megeshetett volna – szabadkozott az
öccse.
– Bárkivel? Mégis veled történt meg, Russel! És ha nem
vagyunk itt? Akkor Kristennel ma odalent alszotok, amíg ki
nem kaparnak onnan a társuk hangjára iderontó mutánsok?
– Miért nem örülsz inkább, hogy működött a szerkezetem?
– Mert van egy idióta öcsém, a barátomnak pedig van egy
hasonlóan idióta húga, és állandóan miattatok kell aggódnunk,
hát azért!
Fullánk elnevette magát, aztán Dylan és Mason is
felröhögött.
– Mi olyan mulatságos? – nézett rájuk Liam.
– Hát, hogy ezek ketten a földön fekve hallgatják, ahogy
osztod őket.
– Még jó… – mormogta Liam, majd felsegítette őket, és a
kezükbe nyomta a puskáikat. – Legközelebb figyeljetek jobban!
És ne hajigáljátok el a fegyvereiteket, megértettétek?
– Meg – hümmögtek, miközben egymásra néztek, ám Dylan
is rájuk mordult.
– Ne vigyorogjatok! Ti ketten, nem vagytok százasok…
 Besötétedett, mire az öreg hajó a vadászokkal a fedélzetén
visszatért a szigetre. Amint a ház felé siettek, egyre
nagyobbakat szippantgattak a levegőbe, mert olyan remek
illatok szálltak odabentről.
A lányokat a kandalló előtt találták. Az asztal megterítve állt,
a fával fűtött tűzhelyen gulyás rotyogott.
Stella felugrott, és Dylanhez szaladt. Átölelte a nyakát, és
mit sem törődve azzal, hogy az indián csupa vér, megcsókolta.
A többiek mosolyogva nézték őket.
– Épp ilyen fogadtatásról álmodtam… – mondta halkan
Dylan. – De mocskos vagyok, kincsem… Összekenlek.
Stella aggódva nézett végig rajta.
– Mi történt? Megsérültél?
– Nem. Russelt és Kristent viszont megmarták a dögök. Már
helyrehoztuk a sebeiket, de mind ragadunk. Bekészítenél
nekünk némi tiszta ruhát a fürdőbe?
– Persze!
– Mia hogy van? – kérdezte Liam, miközben levette a
bakancsát, majd a szőrméken elnyúló lányhoz sietett.
– Szinte egész nap aludt – mondta Stella. – Szerintem nincs
jól…
Liam óvatosan a két tenyere közé fogta Mia lázrózsás arcát.
Forró volt, akár a teste. Fullánk is odalépett, és finoman a
kezébe vette a lány csuklóját, hogy megszámolja a pulzusát,
majd Dylanre nézett.
– Ma is elkél az a lázcsillapító…
– Két perc! – bólintott az indián. – Lezuhanyozom, és máris
itt vagyok!
Stella a lenti fürdőszobába ment, és tiszta ruhákat tett a
mosdó mellett lévő komódra, majd a szobájába sietett, és a
gyógyszeres csomagból kikeresett egy hőmérőt és a
lázcsillapítót.
 Nem sokkal később Dylan már a kandalló előtt ücsörgő Mia
mellett térdelt. Látszott, mennyire sietett. Mezítláb volt, s csak
egy nadrágot kapott magára, a hajából még mindig csöpögött a
víz.
– Mennyi? – kérdezte.
– 39,6 – sóhajtott fel Liám a lázmérőt rázogatva, és
megsimogatta Mia arcát. – Bébi, ez nagyon sok. Muszáj lesz
megint megszúrnunk.
– Jó – bólintott a lány, és vacogva kibújt a kardigánjából.
Dylan a derékszíjával elszorította Mia karját, majd felszívta a
fecskendőbe a gyógyszert, és beadta Miának.
– Hol tanultál meg ilyen könnyen beadni egy vénás
injekciót? – kérdezte elgondolkodva Fullánk.
Dylan elmosolyodott.
– Hobbs doki rögeszmésen tanít minket. Minden héten fél
napot a kórházban kell töltenünk, ahol sebeket varrunk össze és
infúziót kötünk be. A dokinak az a félelme, hogy ha vele valami
történik, nem lesz, aki ellásson minket, ezért aztán, amire csak
lehet, igyekszik megtanítani.
– Előrelátó az öreg… – hümmögött Fullánk.
Eztán mindannyian lezuhanyoztak, és kisvártatva már az
asztal mellett ültek. Mason a vágódeszkára tette a még mindig
zubogó bográcsot.
– Dylan, kezdelek irigyelni… A kis Blackwood nemcsak
hogy szép, de úgy tűnik, istenien főz.
– Rá se merj nézni ! – bökte oldalba az indián, de jókedve
volt.
Látszott rajta, mennyire büszke Stellára.
– Hát, te aztán tényleg tudsz – hümmögött Fullánk is, miután
megkóstolta a forró gulyást. – Köszönjük, hogy ilyen
vacsorával vártál ránk!
– Nem akartam a megkérdezésed nélkül főzni, de aztán
teltek-múltak az órák, és arra gondoltam, éhesek lesztek, mire
hazaértek.
 – Láttam, a ruhákat is kimostad.
– Igyekeztem hasznossá tenni magam — felelte Stella
szerényén, és észre sem vette, milyen szemmel néz rá az indián.
– Fullánk, van valami piád? – kérdezte Russel. – Azt hiszem,
ma igazán ránk fér, nem? – kacsintott Kristenre.
– De – nevetett a lány. – Szar nap volt a mai. Igyuk le
magunkat!
Stella kérdőn nézett a bátyjára.
– A két idióta beesett az egyik csapdába, és jó alaposan
beléjük mart az odalent vergődő dög – magyarázta Liam. – Ne
is beszéljünk róla, mert csak ideges leszek!
Fullánk pálinkát rakott eléjük, és egy tálcányi apró poharat. –
Tényleg ránk fér ma egy kis lazulás – sóhajtotta, miközben
teletöltötte az apró kupicákat.
Éppen akkor kopogtak, és az ajtóban két indiánlány jelent
meg. A koruk megállapíthatadan volt. Megcsókolták Fullánkot,
majd a konyhába cipeltek két-két jókora kosarat friss
zöldségekkel, tojással, sajttal és kenyérrel megrakva.
– Kai és Nasha – fogta meg a kezüket Fullánk, és a
társasághoz vezette őket. – Bemutatom nektek a barátaimat:
Dylan, Stella, Mason, Kristen, Russel és Liam. A haragos kék
szempár tulajdonosa pedig Mia, a lányom.
A lányok könnyedén meghajoltak, majd a kosaraikból
kipakoltak a pultra, és elmosták a piszkos tányérokat. Fullánk
eközben még egy kört töltött a pálinkából, és végigkínálta a
vadászokat.
– Hogy jöttek át a tavon a lányok a hajód nélkül? – kérdezte
Mason.
– A saját csónakjukkal. A tó túlsó feléből egy kisebb
csatorna vezet a falun át egy másik tóba. Az ottlakók többnyire
a vízen át járnak hozzám, így nem kell a mutánsok támadásaitól
tartaniuk.
– És kik ők? Valami bejárónőfélék? – kérdezősködött tovább
a szőke vadász.
 Fullánk elnevette magát.
– Nem, dehogy bejárónők. Barátok.
– Barátnők?
Fullánk Miára sandított, majd bólintott.
– Olyasmi…
– Na jó! – csapott az asztalra Russel. – Szerintem költözzünk
át a kandallóhoz! Ott mégiscsak hangulatosabb lesz elázni.
Közben beavatlak titeket a terveimbe!
– Alig várjuk… – dünnyögte Liam.
Mind a kandalló elé telepedtek. Fullánk és Mason pipázni
kezdtek, a többiek pálinkáztak.
Russel eközben felvázolta a tervét, miszerint hamarosan útra
kel, és nekivág a hét megalopolisz felett húzódó zarándokúinak.
– Úgy számoltam, kicsit több, mint két hét alatt érek az út
közepéhez. Ha ezalatt rendet tesztek odalent, értelmet nyer
mindaz, amiért eddig küzdöttünk… Talbot és Graham kiiktatása
egy új világ kezdetét jelentheti. Mivel én az ellenük folyó
harcban fizikailag nem sokat segíthetek, a neten keresztül
fogom bombázni őket. Úgy tervezem, amint Manipurába érek,
meghackelem a fényújságot, és feltöltöm a filmjeimet.
– Milyen filmek ezek, Russel? – kérdezte Fullánk.
– Rövid dokumentumfilmek az innenső, és a falon túli
világról. Fel akarom nyitni az emberek szemét, hogy lássák, a
spirituális felemelkedés jegyében homokba dugott fejjel élik az
életüket. Aztán a mutánsokról is van némi anyagom… és
azokról, akik megteremtették őket. Talbotról és Grahamről is
összeállítottam egy-egy filmet. Nem lesznek népszerűek tőle,
ennyit elárulhatok.
– Jól hangzik – hümmögött Fullánk. – De gondoltál-e arra,
mi lesz aztán, ha sikerül leváltanunk őket? Ki akarod nyittatni a
kapukat? Fel akarod számolni a manipurai katonaságot?
– A katonaságot nem számolnám fel.
– Miért?
 – Mert a fal két oldalán élők gyűlölik egymást. Időbe telik,
míg megtanulnak békében élni. Idekint mindenki fegyverrel jár-
kel. Lesznek, akik a sérelmeiket majd a bent élőkön akarják
megtorolni, és ezt nem engedhetjük. A mutánsokat lehet, hogy
egy gombnyomással kiirthatjuk, de a béke megteremtéséhez idő
kell… Mivel Manipura katonai ereje dönt a másik hat
megalopolisz sorsáról is, itt kell új alapokra helyeznünk a
következő időszámítás kezdetét, amely nem tesz majd
különbséget a kint és bent élők között. A manipuraiaknak meg
kell mutatnunk, milyen nagy szükség van idekint a segítő
kezükre, a kintieknek pedig meg kell tanulniuk megbocsátani.
Kemény munka vár ránk, barátaim!
Fullánk világoskék szemében meghatározhatatlan érzelmek
csillogtak.
– Úgy beszélsz, mint Mike… Az apád épp így gondolkodott
a jövőről. Azt tervezte, egy nap kiüti Grahamet a kormányzói
székből, és átveszi a helyét. Remélem, beteljesíted az álmát.
– Én is remélem…
A pálinkáspoharak újra megteltek, majd kiürültek, az égett
fahasábok illata mellett kellemes pipafüst terjengett a házban.
A két indiánlány eközben énekelni kezdett. Az egyik
gitározott, a másik pedig a ritmust adta hozzá egy lapos kézi
dobon.
A vadászok gyönyörködve hallgatták a navajo balladákat.
Mia és Liam a kandalló előtt, egy jókora prémen hevertek.
– Jobban vagy? – cirógatta meg Liam Mia arcát.
– Igen… – felelte a lány, és a férfi karjába bújt.
– Csak?
– Csak idegesít…
– Mi?
– Hát tudod…
Liam elmosolyodott.
– Ugyan, bébi, nehogy már ezen agyalj! – súgta a lány
fülébe.
 – A csajok maguktól jöttek, te is láttad… és szemmel
láthatóan imádják az apádat. Mit vártál? Fullánk egy
egészséges, vonzó pali. Az anyád után kéne sírnia, mint egy
toprongynak?
– Nem, de…
Liam az ajkára tette az ujját.
– Szót se róla! – azzal Mia szájára hajolt, és lágyan
megcsókolta.
A két indiánlány eközben újabb dalba kezdett, ami gyorsabb,
pergősebb ütemű volt. Mindketten énekeltek, hangjuk betöltötte
a teret, és amikor Kristen is rázendített, Russel felkapta a fejét.
A lányok éneke borzongatóan szép volt, az ifjú vadász sosem
hallott még ennél gyönyörűbbet.
Dylan eközben egy fotelben üldögélt, és Stellát nézte, aki
konyhában ácsorgott Fullánk mellett. Egy jókora kancsóba
kamillavirágokat és más gyógynövényeket dobáltak, közben
halkan beszélgettek.
Pontosabban Stella beszélt, Fullánk pedig az asztalnak dőlve
hallgatta a szőke lányt. Noha Dylan korábban csak a zord arcát
látta a férfinak, észrevette, hogy Fullánk most mosolyog.
Dylan egyhajtásra megitta a pálinkáját. Féltékenységet érzett,
és ez nagyon nem tetszett neki… Hiába tudta, hogy Stella őt
szereti, látva, hogy a lány valósággal kenyérre kente a jéghideg
tekintetű északi férfit, a mellkasára kellemetlen nyomás
nehezedett.
Fullánk közben leforrázta a gyógynövényeket. A gőztől a
mögöttük lévő ablakra nehéz pára telepedett. Stella az üveghez
lépett, és a mutatóujjával gyorsan rajzolni kezdett. A homályos
felületen kisvártatva Mia és az apja arca tűnt fel.
Fullánk megkövülten állt a kép előtt, majd megölelte Stellát.
Dylan gyomra görcsbe rándult.
Fullánk eztán bögrébe öntötte a teát, és a lány kezébe adta,
Stella pedig egyenesen Miához vitte, és óvatosan mellé tette.
 – Gyere ide! – nyújtotta felé a karját Dylan, és amikor hozzá
ért, az ölébe húzta Stellát. A lányon csak alsónemű, egy kockás
flaneling és egy térdig érő, kötött zokni volt.
Fullánk ruhái.
– A saját cuccaimat is kimostam, és még nem száradtak meg
– szabadkozott a lány, Dylan pillantását látva.
– Jól áll. Túlságosan is.
Stella elnevette magát, és Dylan vállára hajtotta a fejét.
– Hiányoztál.
– Te is nekem.
Dylan ujjai a lány csupasz combját cirógatták, zaklatottan
dübörgő szíve lassan megnyugodott.
Az indiánlányok közben egy balladába kezdtek, ami furcsán
szomorúnak tűnt a korábbi dalaikhoz képest.
– Miről énekelnek? – kérdezte halkan Stella.
– Hát, nem túl vidám téma… – nézett rá Dylan, és arra
gondolt, annyira szereti a karjába simuló szőke lányt, hogy az
már fáj.
– Azért elmondod?
– A dal egy szerelmespárról szól, akiket elszakított
egymástól az élet. Hosszú évek múltán újra találkoznak, de a
szavak nehezen jönnek az ajkukra. A refrénben azt éneklik: „Ne
mondd, hogy sajnálom, és ne mondd, hogy bocsássák meg,
mert ennyi idő után egyszerűen nem mondhatod ezt. Ezek a
szavak semmit nem jelentenek.” A dal a különélés fájdalmáról
mesél, amit egyikük sem tud kiheverni, noha ugyanúgy szeretik
egymást, mint régen.
– És kibékülnek?
– A dal utolsó sora így hangzik: „Kérlek, töltsd velem az
éjszakát, és talán ha meghallgatod, amit mondani akarok, végül
újra az enyém leszel.”
Stella elgondolkodva nézte Dylan arany szemét.
– Akkor kibékülnek!
Az indián elmosolyodott.
 – Hát ennyire szomjazod a happy end-et?
Mia, aki nyilvánvalóan hallotta a beszélgetésüket, abban a
pillanatban leöntötte magát a forró teával.
– Ó, de ügyetlen vagyok… – motyogta, és felállt, hogy
kivigye a bögréjét a konyhába. Liam vele együtt mozdult, de
amint észrevette, hogy Fullánk is felpattan, a helyén maradt.
Mia a mosogatóba tette a bögréjét, és egy konyharuhával
letörölte a mellére ömlött italt, de a ruhája teljesen elázott.
Elindult felfelé, hogy átöltözzön, amikor az apja elé állt.
– Nem égetett meg a tea?
– Egy kicsit. Nem vészes – szabadkozott Mia.
– Felkísérlek, úgyis át kell kötnünk a válladat, jó?
Mia a szobájukba ment, és mire Fullánk megjelent a
kötszeres dobozzal, már egy rövid bőrszoknyát és topot vett
magára. A férfi mellé ült, és gyakorlott kézzel levette a
gézlapokat. A sebre friss gyógynövényeket tett, és jó alaposan
átkötötte Mia vállát
– Azért valami meleget is vegyél fel! – mondta. – Csak az az
egy kardigán volt hosszú ujjú, amit leöntöttem – felelte Mia.
– Mindjárt keresek neked valamit – mormogta Fullánk, és
eltűnt a folyosón, majd egy szürke, kockás flanelinggel és egy
vastag kapucnis pulóverrel tért vissza, óvatosan Miára segítette,
majd lehajolt hozzá, hogy a szemébe nézzen.
– Meddig fogsz még duzzogni, kicsikém?
Mia arcát rózsapír lepte be.
– Nem duzzogok.
A szőke férfi elnevette magát.
– Dehogynem.
Mia a hajópadlót bámulta, de Fullánk nem hagyta annyiban.
– A lányok hoztak neked egy szép bőrcsizmát. Felpróbálod?
– Nem.
Fullánk elmosolyodott.
– Pedig arra gondoltam, kiülhetnénk egy kicsit a ház elé,
beszélgetni… Szép esténk van. Jól fog esni a friss levegő.
 – Csak most ment le a lázam.
– Tudom. De nem fogsz megfázni. Vigyázok rád!
Mia gyanakodva nézett a férfira, aki nem várt több választ.
Felé nyújtotta a karját, és az apró kéz az övébe simult. Az alsó
szintre érve Fullánk egy bőrcsizmát tett Mia elé, és miután a
lány belebújt, körétekert egy kockás plédet, és kikísérte a
teraszra.
Egy nádból készült, párnákkal bélelt kanapéra ültek, és
hátrahajtották a fejüket. Odafent ezernyi csillag ragyogott az
égen, és ahogy a fenyők csúcsa felé pillantottak, észrevették a
távolban szikrázó, zöldeskék sarki fényt.
– Ez valami meseszép… – suttogta Mia.
– Az – hümmögött Fullánk is.
A következő percek néma csendben teltek. Egyikük sem
tudta, mit mondhatna a másiknak.
– Az a dal… – szólalt meg Mia. – Rólatok szól?
Fullánk felsóhajtott
– Szólhatna.
– Szereted még őt? Vagy már teljesen elfelejtetted?
– Nem felejtettem el. Az ember nem feledi el élete
szerelmét… De az évek elszaladtak mellettünk, Mia. Charlotte
sosem jön többé haza.
– Miért nem mentél utána?
– Mert nem mehettem. Köröztek. Talboték húsz éve
vadásznak rám.
– Charlotte azt mondta, nem mentél, pedig megtehetted
volna.
– Charlotte szégyelli magát, azért mondta ezt.
– Akkor miatta mentetek szét?
A férfi szomorúan nézett rá.
– Miért küzdesz olyasvalamiért, amit már betemetett az idő
pora?
Mia szeme fátyolossá vált, az ajkát dühösen összeszorította.
Fullánk felsóhajtott.
 – Kicsikém…, hát ez ennyire fáj neked?
Mia nem válaszolt. A Vasmarok lecsapni készült, ő pedig
riadtan vette tudomásul, hogy a torkát szorongató érzés egyre
kellemetlenebb. Ledobta magáról a plédet, és felállt, hogy
jobban kapjon levegőt, de amint a figyelme a pánikrohamára
irányult, csak még rosszabbul lett.
– Ti… nem is küzdöttetek… egymásért? – nyögte ki nagy
nehezen. – A családunk akkor… voltaképp sosem volt együtt?
Egyetlen napig sem voltak szüleim?
Fullánk felállt, és Miához lépett.
– Nehéz idők jártak felettünk akkoriban… Ezt ennyi idő
távlatából nem értheted meg. Charlotte felejteni akart.
Képtelen volt elfogadni az elvesztésedet. Korábban lett volna
egy testvéred, de meghalt, mielőtt megszületett volna. Rólad azt
hittük, csupán egy napig éltél. Szülőként ez… elviselhetetlen.
Az édesanyád új életet akart kezdeni. A régi a fájdalmára
emlékeztette.
– A régi élete te voltál, és te semmit nem tehettél arról, ami
vele történt!
– Nem hibáztathatod őt ezért. Charlotte beteg volt, és elesett.
Mia meglepetten kapta fel a fejét.
– Te nem is haragszol rá?
Fullánk jégkék szeme a távolba meredt. – Nem.
Mia szíve hevesen dobogott. Dühös volt, és egyre inkább
maga alá gyűrte a pánik. Megmasszírozta a torkát és nyelni
próbált, de nem sikerült. Kapkodva vette a levegőt, a mellkasára
szörnyű nyomás nehezedett.
– Rosszul vagy? – kérdezte aggódva Fullánk.
– Mit számít? – nézett rá elkeseredetten a lány, és lerogyott a
padra. – Menj inkább be, és szórakozz a barátnőiddel!
Fullánk szomorkásan elmosolyodott, és mellé ült.
– Nem megyek. Veled akarok lenni. Meg akarlak gyógyítani.
– Nem tudsz meggyógyítani. Idegbeteg vagyok.
 – Nem vagy az… Csak nem mersz önmagad lenni.
Legalábbis előttem.
Mia szeme előtt sötét foltok úsztak, ahogy egyre szorult a
torka.
– Add a kezed! – mondta Fullánk, és feltűrte Mia egészséges
karján a pulóvert, majd óvatosan masszírozni kezdte a
csuklóját. – Mindjárt jobban leszel! – mormogta. – Nézd egy
kicsit a csillagokat!
A lány azonban nem a csillagokat nézte, hanem a fölé hajoló
férfit.
– Sajnálom, hogy goromba voltam veled – mondta halkan.
Fullánk nem felelt. Egy másik pontot masszírozott a
kézfején, és a lány érezte, hogy a torkát szorongató rettenetes
érzés szép lassan tovatűnik.
– Jobb már?
Mia bólintott.
– Sokkal. Köszönöm szépen – mondta halkan, majd
szégyenkezve folytatta. – Tudod, azt hiszem, azért vagyok
veled ilyen… undok, mert te nem olyan vagy, mint egy apa.
A férfi szemöldöke enyhén megemelkedett.
– Mire gondolsz?
– Te olyan vagy… – folytatta Mia –, mint egy nálam kicsit
idősebb pasi, akinek nincs gyereke. És aki egyszerre két nővel
alszik.
Fullánk elnevette magát.
– Mia, huszonkét évvel vagyok idősebb nálad, és van
gyerekem. Történetesen te vagy az… A két nő pedig ritkán
alszik itt, és egyik sem a feleségem. Most velük vagyok, és
pont. Nincs sok jelentősége.
– Nem tudok úgy gondolni rád, mint az apámra, érted?
– Ez csak azért van így, mert még csak néhány napja
ismersz.
De mutatok valamit, jó?
– Mit?
 Fullánk felállt, és lehúzta magáról a dzsekijét és az ingét. A
felsőteste tetoválásoktól sötétlett, ám amikor megmutatta a
vállát, Mia eltátotta a száját. A bőrén, a szövevényes ábrák
között ugyanolyan szív alakú anyajegy bújt meg, mint amilyen
az övét díszítette.
Mia odalépett hozzá, és elmosolyodott, ahogy közelről is
megnézte.
– Ez jó!
– Szerintem is. Csak ma döbbentem rá, hogy valaha volt egy
ilyen anyajegyem. De aztán az évek során eltűnt a minták
tengerében.
– Miért van ilyen sok tetkód?
– Dacból. A manipuraiak között ez nagyon nem divat Én
pedig megszerettem ezeket a rajzokat. Minden ábra egy-egy
történet, egy-egy érzés.
– Hát, elég rémisztően festesz így…
– Rémisztőnek látsz?
– Már nem annyira.
– Féltél tőlem, amikor idehoztalak?
– A belőled áradó hűvösségtől féltem. Könyörtelennek
tűntél.
Fullánk tűnődve nézett rá, és megsimogatta a lánya kerek
arcát.
– Remélem, egy nap megszeretsz majd, és megengeded,
hogy én is szeresselek…
Mia lehajtotta a fejét.
– Egész életemben rólad álmodoztam. Azt képzeltem, nem
Milton az igazi apám, hanem valaki más, aki majd egy nap
eljön értem, és megment tőle…
– Sajnálom, hogy annyit bántott téged az a szemétláda –
dörmögte Fullánk. – Ha csak egy halovány reménysugaram lett
volna arról, hogy élsz, felforgattam volna érted egész
Manipurát.
 – Én is meg akartalak keresni – mondta halkan Mia. – Bár, a
csapdáidat látva, valószínű, hogy a gödör alján végeztem volna.
– Nem hiszem én azt… Blackwoodék vigyáztak volna rád.
Megnyugtató látnom, hogy velük vagy. Jól ismertem a
szüleiket, rendes emberek voltak. Ha élnének, boldogok
lennének, hogy Liam és te egy pár vagytok.
– És te… meg tudsz nekem bocsátani, hogy olyan hülyén
viselkedtem veled?
Fullánk magához ölelte, és megcsókolta a homlokát.
– Nincs mit megbocsátanom. Én rajongok érted, Mia. Egyik
napról a másikra lett egy csodaszép lányom, akiben több
spiritusz van, mint öt másik nőben. Napok óta csak nézlek és
csodállak. Látom benned anyád vonásait, sőt, a nagyszüleidét.
Ugyanúgy tartod a kezedben a bögrét, mint az édesanyám, és
amikor dühös vagy, ugyanúgy pirul el az arcod, mint az övé. A
járásod Charlotte-é, ahogy a mosolyod is, ha viszont ordibálsz,
magamat látom benned. Tőlem örökölted a szemed színét, és a
világos bőrödet… a hegyes kis szemfogadat, és a hirtelen
haragodat. Mia, életem legnagyobb ajándéka vagy.
Bolond lennék, ha a sérelmeimen rágódnék. Mindent
megfogok tenni, hogy kiérdemeljem a szeretetedet!
Mia átölelte Fullánk derekát.
Közben kinyílt a bejárati ajtó.
– Féltem, hogy ma is ordibálni és verekedni fogtok, de
örömmel látom, hogy helyreállt a családi béke – jegyezte meg
Liam vigyorogva, mire mindketten elnevették magukat.
– Ma csak egy csipetnyi duzzogás és szemrehányás volt a kis
hölgy tarsolyában… – mondta Fullánk, és magukra hagyta őket.
– Szemrehányás? – nézett Liam kérdőn a lányra. – Csak
nem?
– De.
– Beszóltál a csajokra?
– Igen.
Liam felnevetett.
 – Megbeszéltük, hogy nem szólsz bele a dolgaiba. A pasik
nem csípik ezt.
– Nem érdekel, Liam. Úgy voltam vele, ha ezért berág, hát
rágjon csak be. Eddig sem volt apám, eztán sem lesz. Kit
érdekel?
– Jaj, bébi… Az apád egy kemény pali. Ne küzdj vele, mert
bárhogy is szeret, összetör téged…
Mia nem felelt, és tompa beleegyezéssel nyugtázta, hogy
Liam a karjába veszi, és visszaviszi a ház jóleső melegébe.
A nap első sugarai lassan bearanyozták a közeli hegyeket, de
Dylan és Stella még mindig szeretkeztek az emelet leghátsó
szobájában.
A szőke lány kipirulva ölelte az indiánt, aki nem tudott
betelni kedvese selymes testével és forró csókjaival. Arra
gondolt, Stellával szerelmeskedni maga a nagybetűs
Mennyország. Az izmai megfeszültek, ahogy az élvezet újra
végigsöpört a testén, és bizsergető kéjjel árasztotta el az
ágyékát. Az arcát Stella puha nyakába temette, és észre sem
vette, hogy a gyönyör hevében ismét az anyanyelvén suttog a
lány fülébe.
Perceken át csak ölelték egymást összebújva, amikor Stella
megszólalt.
– Mit mondtál közben?
Dylan felsóhajtott.
– Hogy imádlak… És, hogy nincs még egy nő, akinek ilyen
finom teste és lelke lenne, mint neked.
Stella elmosolyodott.
– Szeretlek Dylan – mondta halkan, és a férfi mellkasára
hajtotta a fejét. – Sosem gondoltam, hogy egy nap ennyire
boldog leszek…
– Én sem. Sőt azt sem, hogy valaha ennyire fogok
ragaszkodni valakihez.
– És hozzám ragaszkodsz?
Dylan felnevetett.
 – Ne tudd meg, mennyire… Tegnap például rám tört a
féltékenység, amikor Fullánkkal beszélgettél a konyhában.
Semmit nem csináltál, mégis, látva, hogy milyen hatással
vagy rá, összeszorult a gyomrom. Pedig hidd el, én az életben
soha, senkire nem voltam még féltékeny.
Stella felkönyökölt, és meglepetten nézett Dylanre.
– Te most ugratsz engem?
– Nem. Ha a gondolattal ölni lehetne, szegény Miának már
nem lenne apja.
A lány felkacagott.
– Jaj, Dylan, ne mondj ilyeneket! Nem voltam rá semmilyen
hatással. Egyszerűen csak jól kijövünk, ennyi az egész.
– Nem kell a rizsa… Fullánk imád téged. Ami nem kis
eredmény, tekintve, hogy nála zordabb figurát keresve sem
találhatnánk.
– Nem zord ő, csak kevés embert enged közel magához.
– Nos, azt hiszem, neked sikerült lerombolnod a köré épített
falakat… Miről beszélgettetek?
– Hát, azt kérdezte, mit tegyen, hogy Mia megszeresse őt.
– És mit mondtál?
– Hogy hazaküldhetné pár napra a barátnőit. Legalábbis
addig amíg Mia megszokja egy kicsit ezt az új helyzetet, mert
az édeshármasuk nem segít az apakép megerősítésében.
Dylan elnevette magát, és magához húzta Stellát.
– Úristen, még jó, hogy nem hallottam… Kincsem, nem kell
mindig kimondani, amit elsőre gondolsz! Pláne nem egy
idegennek!
– Fullánk nem idegen. Az apád jóbarátja volt, sőt az én
apámé is. Vagyis…
Dylan azonban nem hagyta, hogy Stella kombinálni kezdjen.
Gyöngéden a fölébe kerekedett, és szájon csókolta. A lány
szeme lecsukódott, ajka megadón nyílt meg a férfi ajka előtt,
miközben az indián ujjai az övére kulcsolódtak.
 Hosszú perceken át csókolóztak, mire Dylan elengedte a
lányt. Stella kipirulva nézett rá, és végigsimította a férfi arcát.
– Te szándékosan csinálod ezt velem?
– Mit?
– Hát ezt…, hogy úgy ölelsz, és úgy csókolsz, hogy
állandóan kívánjalak.
Dylan elmosolyodott.
– Nem állítom, hogy nincs bennem hátsó szándék.
A lány felkacagott.
– Mit művelsz te velem, mondd? A többiek mindjárt
felkelnek, mi meg még nem is aludtunk!
– Majd mindjárt alszunk mi is… Amúgy te teszed ezt velem,
Stella, és nem fordítva. Te vagy rám ilyen hatással. Életemben
nem kívántam még úgy nőt, mint téged, és minél többet
szeretkezünk, annál jobban odavagyok érted.
– Akkor jó – kuncogott Stella.
– Jó?
– Igen – nevetett a lány, és amikor az aranyszeplői
szertefutottak az arcán, Dylan úgy érezte, elolvad a gyönyörtől.
Stella szőke tincsei kuszán terültek szét a párnán, hamvas teste
szinte világított mellette.
Az indián átölelte a lányt, és magukra húzta a takarójukat.
– Aludj, gyönyörűm… Álmodj velem!
 Üldözöttek
(Fullánk háza, Hegyvidéki körzet, 2222. július 10-12.)

Dylan és Stella késő délután arra ébredtek, hogy a vadászok

egymás szavába vágva vitatkoznak odalent.
– Öcsi, nem hajt a tatár! – dörmögte Liam. – Hová rohansz
ennyire? Mia végre lázmentes volt ma reggel. Ha holnap is
ilyen jól lesz, holnapután útrakelünk.
– De úgysem egy irányba megyünk!
– Már hogyne mennénk egy irányba? A birtok és Manipura
egy irányba esnek. Odáig azonban igencsak veszélyes az út. A
hegy tele van dögökkel.
– Nem egyedül megyek.
– Nem?
– Én is Russellel tartok – jelentette ki Kristen, mire Liam
elnevette magát.
– A bátyád el lesz ragadtatva!
– Miért, mi baj van azzal, ha együtt megyünk? – kérdezte
Russel.
 – Hogy mi? Tegnap például belezuhantatok az egyik
csapdába, és ha nem vagyunk veletek, még mindig ott
üldögélnétek a gödör alján!
– De Liam, odafent nem lesznek mutánsok! Az csak egy
zarándokút!
– Egy zarándokút, amiről nem lehet visszafordulni 999
kilométeren át. Valamiért minden évben leugrik onnan egy
csomó dilis. És ti is dilisek vagytok. Nem tetszik ez nekem.
Miért vagytok így besózva? Miért nem megyünk együtt?
– Mert ezzel időt nyerhetnénk. Ti odalent kiiktatjátok
Talbotékat, mi meg odafent megkeressük a rúnakövet, és
ráerősítjük a medált.
– És aztán?
– Aztán leugrunk. Ejtőernyővel, persze.
– És az nem gond, hogy korábban még egyikőtök sem ugrott
ejtőernyővel?
Russel megvakarta a fejét.
– Hát, arra gondoltam, előtte kijárunk valami gyorstalpalót.
Fullánk és Mason felröhögtek, Liam azonban egyre pipább
lett.
– Gyorstalpalót? Ez aztán a hab a tortán! Melyikőtök fejéből
pattant ki ez a zseniális ötlet?
Kristen és Russel összenéztek.
– Együtt találtuk ki…
– Szóval, együtt találtátok ki? Tudhattam volna.
– Akkor elindulhatunk végre? Szeretném már feltölteni a
netre a filmjeimet. Úgy tervezem, a tóparti házban maradunk
néhány napig, amíg megbuherálom a fényújságot. Aztán
kitanuljuk az ugrást, és, ha minden klappol, nekivágunk az
útnak.
– És Manipuráig hogy juttok el?
– Gondolom, ahogy idejöttünk…
– A mutánsoktól hemzsegő erdőben?
– Remélem, elkerüljük őket.
 – Reméled??? – villant Liam szeme. – Na, akkor tegyétek le
szépen a zsákjaitokat! Két nap múlva indulunk! Addig nem
akarok erről többet hallani!
Russel csalódottan nézett a bátyjára.
– Azért Dylannel megbeszélhetnéd ezt…
Az indián és Stella akkor értek a földszintre.
– Liamnek van igaza, bármit is mondott! — felelte Dylan az
ajtó előtt ácsorgó húgának és Russelnek.
– De hisz azt sem tudod, mit terveztünk! – csattant fel az
ifjabbik Blackwood.
– Gondolom, valami nagy baromságot.
Russel morcosan dobta le a zsákját a fal mellé.
– Nem értem, miért kezeltek úgy minket, mint két
hülyegyereket! Kristen menő vadász, én meg… mindjárt
kormányzó leszek! Csak figyeljetek! – azzal kisétált az ajtón, és
eltűnt a stéghez vezető keskeny úton.
Stella felkapta a bakancsát és utána szaladt, de csak a
vízparton érte utol.
– Szia baba! – karolta át Russel a húga vállát. – Jó, hogy így
délután ötkor végre felkeltél!
– Jaj, Russ, ne zsörtölődj már! – ölelte át Stella is a bátyja
derekát. – Liamék féltenek titeket, azért nem akarják, hogy
nélkülük útra keljetek. Ne akadj ki ezen ennyire, jó?
– Ááh, Liam alábecsül minket.
– Csak aggódik értetek. Amúgy meg tényleg, mit számít két
nap? És miért ne mehetnénk együtt Manipurába?
– Hát, például azért, mert te be sem jöhetsz a
megalopoliszba, amíg odabent háború dúl! Liamék holnapután
hazakísérnek a birtokra. Nem mondták?
Stella elszontyolodott.
– Nem mondták.
– Üdvözöllek a klubban!
 – Nem akarok otthon maradni! – nézett rá Stella, és a
szemében olyan elkeseredettség csillogott, hogy Russel már
bánta, hogy kikotyogta a vadászok tervét.
– Hát, pedig szerintem is jobb, ha távol maradsz a
vérengzéstől, hugi.
– A tóparti háznál nincsenek mutánsok… Nem szeretnék
tőletek távol lenni, Russel.
– Tőlünk vagy Dylantől? – nevetett rá a bátyja.
– Dylantől. De tőletek sem.
– Hát, sok mindenben nem értek egyet Liamékkel, de ebben
történetesen igazuk lehet. Manipurában bajod eshet, jobb lenne,
ha Donald bácsiékkal múlatnád az időt, amíg odabent rendet
teszünk!
Stella nem válaszolt. Elengedte Russelt, és csak nézte a
csillogó vizet.
– Hé. hugi! – fogta meg a bátyja a vállát. – Ne légy már így
elkeseredve! Csak jót akarunk neked!
– Oké, megértettem – felelte Stella, majd megfordult, és
lassan visszaballagott a házba.
Odabent a többiek a konyhában sürgölődtek. Halat pucollak,
és közben egymást ugratták. Stella megdöbbenve nézte a
keszegekkel teli tálat.
– Hát ti? Mikor volt időtök ennyi halat fogni?
Liam elmosolyodott.
– Nos, úgy nagyjából ma… Délután öt van, Stella!
Átaludtátok az egész napot.
Stella szégyenlősen ácsorgott a bátyja előtt, amikor Fullánk
megfogta a kezét, és a konyha másik szegletébe kisérte.
– Ugyan, ne foglalkozz ezekkel. Unják a halpucolást, és
egész nap egymást zrikálják. Nézd, itt a tejeskávé, ott meg
találsz kenyeret, sajtot, paprikát. Készíts magatoknak néhány
szendvicset! A halászlé is nemsokára kész lesz, de jobb, ha
esztek egy keveset, mert ahogy Liamék piszmognak, lehet, a
végén csak pirított hagyma lesz estére… – Azzal a bográcshoz
lépett, és megkavarta a benne rotyogó alaplét.
– Köszönöm! – biccentett felé Stella.
Nekiállt, hogy szendvicseket készítsen a tányéron talált barna
kenyérből, és egy tálcára tette a két bögre tejeskávét. A
nappaliba vitte, és letette Dylan elé, a dohányzóasztalra.
– Az éhhalál küszöbén voltam… – hümmögött az indián
elégedetten. – Köszönöm, kincsem!
– Nagyon szívesen! – felelte a lány, miközben a konyhában
tüsténkedő vadászokat nézte.
Liam és Mason halat pikkelyeztek, Fullánk a bográcsot
kevergette, Kristen pedig nem titkolt utálattal zöldséget pucolt.
Mia mellettük ült a pulton, és önfeledten kuncogott a társai
szurkálódásán.
– Cseréljünk helyet! – javasolta Kristen. – Én gyűlölöm ezt a
kotyvasztást. Neked sokkal jobban menne.
– Rendben – bólintott Mia, ám Fullánk és Liam egyszerre
pirítottak rá.
– Te csak maradj!
– Vagy már nem zsibbad a kezed?
– Nem.
– Pihenj, Mia! Kristen megbirkózik egy tál zöldséggel.
Az indiánlány hitetlenkedve nézett a többiekre.
– Minek kellett ezt az egész hülye horgászatot kitalálnotok?
Miért nem hagytátok, hogy útra keljünk Russellel? –
dohogott, majd lecsapta a hagymát, és sértődötten kivonult a
házból.
– Majd én megcsinálom! – állt fel Stella, és átvette Kristen
helyét. Gyakorlott mozdulatokkal pucolta meg a zöldségeket,
aztán felaprította, és egy tiszta tálba szórta. A szemeteket
kidobta, majd nekiállt elmosogatni. Észre sem vette, hogy
közben a többiek is mind elhallgatnak, és őt figyelik.
– Mi a baj, hugi? – kérdezte tőle Liam, de Stella megrázta a
fejét.
 – Semmi. Moss kezet, mert mindent összepikkelyezel! –
mutatott a mosdóra, és kinyitotta a bátyjának a meleg vizet.
– Adjátok a halat! – hallotta közben Fullánk hangját, és látta,
amint a férfi a bográcsba szórja a letisztított fiiéket.
– Hát jó – mormogta Liam, de gyanakodva szemlélte Stella
arcát. Miután kezet mosott, a nappaliba ment, és Dylan mellé
ült a kanapéra.
– Összevesztetek? – kérdezte a barátjától. – Vagy mi van?
– Nem tudom, de itt hagyta az egész reggelijét.
– Uzsonnáját.
– Azt.
– Tudod, mi baja lehet?
– Nem, de nem tetszik, hogy már megint nem eszik.
– Stella! – kiáltott felé a bátyja. – Gyere ide, kérlek!
A szőke lány elzárta a csapot, megtörölte a kezét, majd a két
férfihoz sétált.
– Kértek még valamit?
– Nem. Ülj le ide, légy szives! – mutatott Dylan kettejük
közé.
Stella leült, és felsóhajtott.
– Megint fejmosás következik a még el sem követett bűneim
miatt?
Liam felnevetett.
– Olyannak ismersz minket?
– Olyannak, hát. De ma peched van, Liam, mert semmi
rosszat nem csináltam.
– Stella, egyikünk sem akar bántani! – Dylan hangja
simogatta. – Csak tudni szeretnénk, miért nem ettél egy falatot
sem, és miért vagy ilyen szomorú!
– Nem vagyok szomorú! – hárított a lány, de a szeplőit vörös
pír lepte be. A térdére könyökölt, és a tenyerébe temette az
arcát, mintha így eltüntethetné az árulkodó pirosságot.
– Hát, akkor halljuk, mi nyomja így a szívedet! – kérdezte a
bátyja, és megsimogatta Stella haját.
 – Russel azt mondta, hogy nem mehetek veletek
Manipurába.
– Hát, én valóban jobbnak látnám, ha otthon maradnál.
Donald bácsi és a doki már jobban vannak, tudnak rád vigyázni,
és ott van Ria mama, Emily, és Dylan apja is. Nyugodtabb
lennék, ha tudnám, biztonságban vagy.
Stella bánatosan nézett az indiánra.
– Te is ezt akarod?
– Nem. Én azt szeretném, ha velünk jönnél, de Liammel még
nem jutottunk dűlőre ebben a kérdésben. Nem akarok tőled
hetekig távol lenni úgy, hogy azt sem tudom, mi van veled. De
a bátyádnak igaza van abban, hogy odabent veszélyes lesz a
helyzet. Háború készülődik, Stella. A tűzvonalba nem vihetünk
magunkkal… Egyedül lennél a házban, amíg vissza nem térünk
egy-egy összecsapás után.
– És az miért baj?
– Mert bajod eshet, és meglehet, mi közben több körzettel
távolabb leszünk tőled. Akkor ki véd majd meg?
– Mi bajom esne egy bezárt házban? Ryan meghalt. Más azt
sem tudja, hogy a világon vagyok. Senki nem vadászik már
rám.
– Hát jó – bólintott Liam. – Magunkkal viszünk. Lehet, Mia
is veled marad a házban, hisz gyenge még nagyon. Ketten meg
csak tudtok már egymásra vigyázni…
– Köszönöm! – mosolyodott el a szőke lány, és örömében
átölelte a bátyja nyakát.
– Ne köszöngess. Inkább egyél, mert morcos leszek! –
dörmögte Liam, majd magukra hagyta őket, és egyenesen
Miához sétált, aki még mindig a pulton ült és az apjával
beszélgetett
– Hogy van a kezed, bébi? – kérdezte tőle.
– Jól. Meggyógyultam.
 – Helyes. Akkor ne hagyd itt a teád – nyújtotta felé a kerámia
csuprot, ám az kiesett a lány ujjai közül, és nagy csattanással
földet ért.
– Sajnálom… – ugrott le Mia a pultról, és a másik kezével
szedegetni kezdte a darabokat, ám Liam megfogta a karját, és
felsegítette a földről.
– Hagyd, majd én összeszedem! Miért nem mondtad, hogy
nem vagy jól?
– Mert jól vagyok.
– Ez nem igaz, Mia!
– De, az.
– Nem érzed rendesen az ujjaidat? – lépett közelebb Fullánk
is, és szúrós szemmel nézett a lányára.
– Nincs semmi bajom, hagyjatok már békén! – mondta Mia,
és szabadulni akart, de nem hagyták.
– Fogd csak meg ezt – nyújtott felé Fullánk egy almát, de az
is a padlóra pottyant.
A lány zavartan nézett rájuk.
– Sajnálom…
Liam felsóhajtott.
– Bébi, ne játssz ezzel! Mi van veled?
– Nem tudom. Zsibbadnak az ujjaim. Nem érzem őket
rendesen.
– Mióta van ez így?
– Akkor kezdődött, amikor a birtokon megvágta a vállamat
az a katona. Idővel jobb lett, de aztán amikor Amanda
megszúrt, újra zsibbadni kezdtek az ujjaim, és amikor
belázasodtam, minden nappal egyre rosszabb lett.
– És miért nem mondtad ezt el nekem?
– Mert mindenki miattam dekkol itt. A hülye lázam miatt
nem tudtunk továbbmenni. Russelnek és Kristennek is ezért
kellett itt maradnia. Nem akarok senkit sem hátráltatni azért,
mert a béna ujjaim zsibbadnak. Úgy gondoltam, majd szépen
elmúlik magától.
 Liam Fullánkra nézett.
– Szerinted mi lehet ez?
– Vállízület-környéki gyulladás. A kézizmokat mozgató
idegek és apró inak épp ott futnak, ahol megszúrták.
Egyszerre két komoly sérülés is érte azt a területet, és
napokon át magas láza volt. Csak ez lehet…
– Van gyulladáscsökkentőd?
– Csak gyógynövényeim, de azok lassan hatnak. Ide valami
erősebb kéne. A manipurai gyógyszerek közt nincs ilyesmitek?
– Nem tudom. Csak a lázcsillapítót láttam, de az ezek szerint
nem volt elég.
– Nem. Ide kifejezetten gyulladáscsökkentő kell.
– Oké. Utánanézek.
Liam az emeltre sietett a gyógyszeres pakkért, Fullánk pedig
a tenyerébe vette Mia kezét.
– Ezt érzed? – kérdezte, miközben megsimogatta az ujjai
végét.
– Alig.
– Szorítsd meg a kezem! Látni szeretném, mennyire megy!
Mia ujjai erőtlenül fonódtak a keze köré.
– Mit gondolsz?
– Hát… nem bíznám rád a söröskorsókat… Vedd le az inged
hadd nézzem meg a vállad!
Mia lehúzta magáról a meleg inget, Fullánk pedig levette
róla a kötést. A seben rózsaszín varr volt, látszólag szépen
begyógyult a szúrás helye.
– Na, mi a helyzet? – lépett közelebb Dylan is. – Hallom,
begyulladt a vállad.
– Úgy tűnik – hümmögött szégyenlősen Mia.
Dylan is megnézte a sebét, és finoman megtapogatta a
vállizmait, aztán megfogta a lány könyökét, és óvatosan
megemelte, ám Mia felsikított a belé nyilalló fájdalomtól.
– Ó, ne haragudj! Nem akartam fájdalmat okozni! –
szabadkozott az indián. – Erre előbb is rájöhettünk volna.
 Mennyire tudsz fogni?
– Semennyire – felelte Fullánk.
Liam közben megérkezett a gyógyszerekkel, és a pultra lökte
a dobozt.
– Hobbs doki két csomaggal rakott be gyulladáscsökkentőt.
Kétszer hat ampulla. De hogy konkrétan milyen gyulladásra
való, arról nem szól a fáma.
Dylan kivette a dobozt, és elolvasta a doki macskakaparását.
– Háromszor egy ampulla. Szerintem az túl sok…
Szerintem is.
– Akkor mennyi legyen?
– Kezdjünk eggyel, és nézzük meg, hogy reagál rá.
– Mellékhatás?
– Aluszékonyság.
– Az nem gáz. Itt alhat eleget. Nem oszt-szoroz, hogy mikor
indulunk, nem?
– Nem – rázta meg a fejét Fullánk is. – Adjátok be neki!
Dylan felszívta a gyógyszert egy steril fecskendőbe,
miközben Liam fertőtlenítette Mia vállát.
– Fogakat összeszorítani, bébi! – mondta Liam, és magához
ölelte a lányt, miközben Dylan a vállába nyomta a gyógyszert
– Köszönöm! – mondta Mia. – Sajnálom, hogy nem szóltam
– folytatta bűnbánóan.
– Hát, most már eső után köpönyeg. Remélem, hamar jobban
leszel.
– Kössük fel a karodat! – lépett hozzá Fullánk, és miután
Mia magára vette a kockás inget, egy sállal a felsőtestéhez
rögzítette a karját.
Russel abban a pillanatban rontott be a nappaliba.
– Gyerekek, nagy gáz van!
Mindannyian felé fordultak, még a hintaszékben pipázó
Mason is felkapta a fejét.
– Mi az a nagy gáz? – kérdezte Liam.
 – Donald bácsi üzenete most ért el hozzám – mutatott a
csuklóján csillogó manipurai órára, amelynek a számlapján a
Hobbs-birtok üzenete viliódzott. – Talbot csapatai útban vannak
errefelé.
A vadászok egymásra néztek, majd Liam felhördült.
– Az a hülye, álnok ribanc! Csak Amanda köphetett! Vagy
tévedek? Öcsi, mondd, mire volt ez jó?
Russel szégyenkezve bólintott.
– Igazad volt. Sajnálom, tesó. De ott… abban a pillanatban
nem tudtam volna végignézni, hogy lelövöd.
Mia a padlót bámulta, Dylan pedig felsóhajtott.
– Hányan lehetnek?
– A doki szerint közel kétszáz ember, plusz az erősítés, ami
kissé lemaradva követi őket.
– Hát, akkor ezt eléggé megszívtuk. Van más út lefelé a
hegyről? – fordult Fullánk felé.
– Akad. De egyik keményebb, mint a másik.
– Miért?
– Az egyik a havasokon át visz, a másik egy örvényektől
hemzsegő folyón, a harmadik pedig egy jókora szurdokon,
hegyeken és barlangrendszereken.
– A szurdok jó lesz! – vágta rá egyszerre Liam és az indián.
– Nektek igen… – jegyezte meg Fullánk, a lányokra sandítva. –
De ők hogy fogják végigcsinálni?
– Menni fog! – jelentette ki Kristen.
– Nem lesz gond – bizonygatta Stella is.
– Velem sem — felelte Mia.
– Erre azért nem vennék mérget… – hümmögött a szőke
férfi. –
Dylan most nyomott beléd egy lórúgásnyi
gyulladáscsökkentőt, és a jobb karodat gyakorlatilag nem tudod
használni. A sok láz legyengített, úgy, hogy alapból sem voltál
edzett. Stella sem fogja bírni. Sem fizikailag, sem lelkileg.
– Van más lehetőség? – kérdezte Liam.
 – Nincs.
A havasok még keményebb falat lenne mindnyájunknak, és a
folyóba is sokan odavesztek már. A szurdok tűnik a
legkézenfekvőbbnek, de a lányoknak nehéz lesz. Nagyon nem
nekik való…
– Hát, majd segítünk nekik – dörmögte Mason. – Hány nap
alatt juthatunk le ezen az úton?
– Három, legfeljebb négy. De ha útközben bajba kerülünk,
nincs a közelben senki, akitől segítséget kérhetnénk.
– Viszünk gyógyszereket – mormogta Dylan. – Nem lesz
semmi gond. Van hegymászó felszerelésed? Fegyvered?
– Akad.
– Akkor csapjunk a lovak közé! Holnap, kora reggel
indulunk!
A következő óra csendes készülődéssel telt. Meleg ruhát,
hálózsákot, ételt, vizet, gyógyszereket, fegyvereket és köteleket
pakoltak össze, majd minden holmit a bejárati ajtó elé
halmoztak.
A halászlé közben megfőtt, így mind asztalhoz ültek. A
totyogó leves illata betöltötte az egész házat, s az éhesen
kanalazó vadászok néhány pillanatra nem gondoltak arra, hogy
ezúttal éppenséggel ők az üldözöttek.
A vacsora végeztével mindenki visszavonult, hogy minél
többet alhassanak a korai indulás előtt, ám az éjszaka úgy
elröppent, mintha nem is lett volna.

Hajnali öt lehetett, amikor a hegyek felett felkelt a nap, és

Fullánk felkiabált az emeletre, hogy idő van.
Stella dideregve bújt Dylanhez.
– Úristen… Olyan hideg van. Biztos még a hó is esik
odakint.
Az indián felnevetett, és megcsókolta a lányt.
– Annyira azért nem vagyunk magasan. Ez csak a hajnal…
Gyere, kapjuk össze magunkat!
 Stella kikászálódott az ágyból, majd felvette a ruháit, és a
fürdőszobába sietett. Arcot és fogat mosott, majd gyorsan
felöltözött. Farmert és bakancsot húzott, rá pólót, kötött pulcsit
és egy mellényt. Gyorsan kifésülte a haját, és néhány perccel
később már a konyhában töltögette a tejeskávét a többieknek.
– Tudunk valamit Talbot csapatairól? – kérdezte Liam az
öccsét.
– Tízórányira vannak mögöttünk.
– Az nem jó.
– Nem ám. Ugyanakkor lassulni fognak, ahogy elérik a
hegygerincet. Akkor plusz két-három órát nyerünk.
– És ha utánunk jönnek?
– Vezető nélkül nem élik túl a hegyeket – mormogta Fullánk,
és ettől Stella bőrén végigfutott a hideg.
– Idd meg a kávéd! – érezte magán Dylan karját, mire
gyorsan bekortyolta a forró italt, majd az indián pillantását látva
szó nélkül megette a tányérjára tett magos zsemlét is.
Miután mindenki megreggelizett, Liam beadta Miának a
soron következő injekciót, majd megfogták a felszereléseiket,
és útnak indultak.
Fullánk hajója komótosan szelte át a tó tükrét, majd kikötött
a túlparton.
– A lovakkal mi lesz? – kérdezte Liam.
– A falubeliek majd gondozzák őket. Miután végeztünk a
városban, visszajöttök értük – felelte Fullánk, miközben
kikötötte a hajót. – Legalább egyszer úgy is idelátogattok, hogy
nem akarod szétverni a fejem.
Liam elnevette magát.
– Nem akartam szétverni a fejed. Meg akartalak ölni.
– Tudom. Még jó, hogy Stella megmentett…
– Hát, a húgom tudja, hogy kell pattanásig feszíteni az
idegeimet. Ugye, Stella?
A szőke lány elmosolyodott.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
 – Aha, gondolom. Az öcsi sem szokta tudni.
Fullánk felsóhajtott.
– Jó munkát végeztél, Liam! Mike nagyon büszke lenne
rátok…
A kis csapat megindult az erdőben a szurdok felé. Fullánk
ment legelöl, a többiek pedig követték. Óvatosan haladtak a
férfi nyomában, hisz jól tudták, a rengeteg megannyi csapdát
rejt. A fenyőerdőben hűvös volt, a fák közé alig-alig értek be a
reggel halovány napsugarai, és ettől különösen
hátborzongatónak hatottak a vörösesbarna fatörzsek. Néma
csendben haladtak, csak a talpuk alatt megreccsenő ágak
jelezték, hogy a szunnyadó fák között vadászok járnak. Órákon
át mentek, mire végre ritkulni kezdtek a fák, és az erdőt bozótos
váltotta fel. A nap már magasan járt, a hőmérséklet is melegebb
lett, így mindannyian nekivetkőztek.
– Hogy van a vállad? – kérdezte Liam a mellette ballagó
lánytól.
– Sokkal jobban – felelte Mia, de látszott rajta, mennyire
fáradt már. A jobb karja felkötve pihent a mellkasán, a bal keze
Liam tenyerében lapult.
– Sajnálom, hogy épp most kellett nekivágnunk. Képzelem,
mennyire hiányzott ez most neked.
– Ugyan, Liam, nem gond. össze tudom szedni magam.
Különben is, én voltam béna. Kétszer egymás után ugyanott
sérültem meg. Jobban kellett volna figyelnem. Persze, az is
lehet, hogy ez valami égi jel.
– És szerinted mi az üzenet?
– Nem tudom pontosan. Gondolom, azzal kapcsolatos az,
amiben megakadályoz a betegség. Mivel a jobb vállamat érte a
szúrás, a jobb karom használhatatlan. Nem, hogy puskát, de egy
kanalat sem tudok megtartani. Szerinted ez mit jelent?
– Oké, értem, mire gondolsz. De ha ez így lenne, akkor a
mutánsokkal sem tudtál volna végezni, és nem nyerted volna
meg a versenyt. Akárhogy is, te vadásznak születtél.
 – Akkor miért történt ez velem?
– A vállsérülés szerintem nem csak a karral függ össze. A
válladon terheket viszel, Mia. Fizikailag is, és szimbolikusan is.
Lelki terheket, amiket nem bírsz el. Ez a sérülés ezt jelenti.
A szűnni nem akaró gyulladás és láz pedig a félelmeidet,
amikkel nehezen birkózol meg.
Mia lángoló arccal hallgatta.
– És mit tehetnék ez ellen?
– Semmit. Adj időt magadnak, hogy fel tudd dolgozni az
eseményeket! Tizenkilenc év után előkerült az igazi anyád és az
apád. Charlotte megbántott, Fullánk pedig fogolyként hozott
magával… A legjobb barátnőd elárult, a nevelőapádat
megöltem… Mia, ezt nem lehet könnyedén elviselni. Ha férfi
lennél, most innál, kurváznál, vagy törnél-zúznál, amíg
lecsitulnak a szívedben dúló viharok. Ehhez képest te „csak”
legyengültél, és végre elsírtad magad. Ez jó. Azt jelenti, hogy
gyógyulsz…
Tovább meneteltek, és lassan mindannyian elcsitultak. Az út
egyre meredekebben ívelt felfelé, és tudták, mire lemegy a nap,
menedéket kell találniuk éjszakára.
Mason, Kristen és Russel Fullánk mellett haladtak az
élbolyban, a többiek pedig szorosan követték őket. Mia nehezen
emelte a lábát, és egyre inkább úgy érezte, nem bírja tovább az
erőltetett menetelést, de nem szólt egy szót sem.
Liam időnként megérintette az arcát és a nyakát, hogy
ellenőrizze, nem lázasodott-e be, de úgy tűnt, a lány a
kimerültséget leszámítva rendben van.
Az út egy tölgyerdőbe kanyarodott, s a vadászok hálával
fogadták az ősfák adta árnyékot. Késő délután lehetett, és még
mindig gyalogoltak, amikor Fullánk egyszeriben megtorpant az
élen, és felkiáltott.
– Álljatok gyorsan körbe! Itt vannak a dögök!
 Nem kellett másodszor is szólnia, mindannyian egy kupacba
tömörültek, lövésre készen a vállukhoz emelték a puskáikat, és
a kékes fényben derengő erdőre meredtek.
– Nem látom őket – hümmögött Mason.
– Én sem – tette hozzá Kristen, és kilesett a puskája mögül,
ám a fák mozdulatlanul nyúltak föléjük.
– Mit hallottál? – kérdezte Liam a szőke férfit, ám Fullánk
kék szeme rezzenéstelenül meredt egy pontra.
– Még semmit. De érzem a bűzüket… Onnan jönnek! –
biccentett tőlük kicsit balra. – Erre hozza a szagukat a szél.
Aztán meghallották. Apró gallyak roppantak szét a lopakodó
szörnyek talpa alatt, és bármennyire is igyekeztek lesből
támadni, a levelek susogása elárulta őket, ahogy lomhán kúszva
a kiszemelt áldozataik felé igyekeztek.
A vadászok megcélozták a mozgó lombokat, ám Russel
közbeszólt.
– Ezúttal hagyjátok, hogy kinyírjam őket a labradorittel, jó?
A golyókat tartogassátok Talbot katonáinak!
– Oké, öcsi! – bólintott a bátyja. – De akkor mondd, mire
vársz?
– Húsz méteren belül kell lenniük…
– Próbáld ki! Hátha ötven méterről is működik!
– Ezen a körön már túl vagyunk. Nem működik.
– És ha elromlott?
– Nem romlott el. Csak nincs ekkora hatóereje.
– Hát jó… – sóhajtott fel Liam. – Akkor felhergeljük egy
kicsit őket… – Azzal a hozzá legközelibbnek tűnő árnyra lőtt. A
mutáns felhördült, majd kivonszolta magát a bokorból, és
sebesülten rárontott a vadászokra.
Mögötte megindult a többi dög is, és eszelős iramban
nyargaltak a nyomában. A vadászok mozdulatlanul álltak,
Russel pedig számolt.
– Harminc…, huszonöt…, huszonkettő… – aztán
megnyomta a nyakában lógó medálban csillogó gombot. A
dögök, mintha csak áramütés érte volna őket, megdermedtek,
majd megrázkódtak és az oldalukra dőltek.
– Hát, ez kurva jó volt! – vigyorodott el Mason. – Russel, te
egy zseni vagy!
– Tényleg az vagy! – bólintott Fullánk is, miközben
végigfuttatta a szemét az előttük heverő tetemeken… –
Egyetlen lövés nélkül ennyi dögöt elpusztítani! Le vagyok
nyűgözve!
– Én is – mondta Kristen, és Russelre kacsintott. – Talán
mégsem olyan ártalmas az a sok számítógépezés.
– Talán nem – mosolygott rá a férfi.
A nap közben a hegyek mögé kúszott, az erdő fáira
félhomály telepedett
– Tábort kell vernünk valahol! – mormogta Fullánk, mire
felkapták a zsákjaikat, és továbbindultak.
Két óra múlva álltak meg legközelebb egy kisebb tisztáson,
és Mia úgy érezte, elsírja magát a megkönnyebbüléstől.
Lerogyott a fűre és arra gondolt, ha a pokol legrémítőbb
szörnye tűnne most fel, akkor sem tudna elfutni.
Mason és Russel sebtiben tüzet raktak, Kristen pedig
nyársakat faragott, és felszúrta rájuk a szigetről hozott sós húst.
Az este a kimerítő nap ellenére szépnek ígérkezett. Az idő
tiszta volt, az égen megannyi csillag ragyogott. A tábortűz
békésen ropogott, a sült hús illata ínycsiklandó volt. A
vadászok a földön kiterített hálózsákokon ücsörögtek, és
elgondolkodva nézték a lassú táncot lejtő, narancssárga
lángokat.
Mia Liam mellkasán feküdt, és látszott rajta, hogy
pillanatokon belül elalszik.
Dylan melléjük térdelt a gyógyszeres táskával, mire Liam
megsimogatta a lány arcát.
– Szúrásidő van, bébi… Ülj fel, kérlek, hogy beadhassuk a
gyulladáscsökkentőt!
 Mia kábán tápászkodott fel, és erőtlenül hagyta, hogy Liam
lehúzza a válláról az ingét. Dylan beadta az injekciót, majd
hagyták, hogy mély álomba szenderüljön.
– Jól van? – kérdezte Fullánk, és óvatosan megfogta Mia
homlokát.
– Halálosan kimerült – hümmögött Liam de nem lázas.
– Nem hittem, hogy bírni fogja. Ehhez képest zokszó nélkül
gyalogolt egész nap, pedig látszott rajta, hogy az ájulás szélén
van.
– Mia sosem panaszkodik. Az a szemét Milton annyit verte,
hogy megtanult csendben szenvedni. Szerintem előbb
meghalna, minthogy segítséget kérjen bármelyikünktől is.
Fullánk arca elkomorodott.
– Remélem, ez idővel azért változni fog…
– Én is. De azért jobb, ha figyelünk rá, mert Mia nem fog
szólni. Nem tudom, merre visz holnap az út, de beiktathatnánk
néhány rövid pihenőt. A húgom is a tönk szélén van, látom
rajta, hogy alig él a mai túra után.
Stella a tűz túloldalán, Dylan hálózsákján aludt. Még arra
sem volt energiája, hogy levegye magáról a hátizsákját és a
vállán cipelt puskát, azokkal együtt dőlt el. Az indián óvatosan
megszabadította tőlük, majd betakarta a dzsekijével, és
Liamékhoz ment.
– Mi a további terv? Merre megyünk holnap?
– Hegynek fel, egész nap – mutatott Fullánk a fölébük
magasló szirtekre. – Korán kell indulnunk, hogy elérjük a
szakadékot még alkonyat előtt, mert sötétben nehéz lenne rajta
átkelni.
– Van rajta valami híd?
– Hát, ha még híd lenne… Egy drótkötélpálya feszül a két
hegy között. Négy kilométer hosszú. Csigás, tehát csak
egyesével tudunk rajta lecsúszni.
Dylan vonásai megkeményedtek, mire Fullánk bólintott.
 – Mondtam, hogy kemény lesz. Nem is maga az átjutás, mert
a drótkötélpálya lejt. Inkább pszichésen nehéz, és aki nem bírja,
annak a sebesség is ijesztő lehet.
– Mekkora a gyorsulás?
– 110-130 km/óra is lehet. Rendesen megdobogtatja a szívet.
– Nem is a magam szíve miatt aggódom… – dörmögte
Dylan, miközben Stellára nézett. – Tehát, ha holnap délután
átjutunk a drótkötélpályán, túlvagyunk a nehezén?
– Azt nem mondtam. A szírten éjszakázunk, és másnap
reggel nekivágunk a hegy gyomrának. Az sem lesz egy
leányálom… Ha azt is túléljük, utána már elmondhatjuk, hogy
túl vagyunk a nehezén.
Időközben megsült a hús, és a vadászok megvacsoráztak. A
tűz kellemesem ropogott, és csak akkor érezték, mennyire
elfáradtak.
Dylan Stella fölé hajolt, és megcsókolta a száját.
– Muszáj enned egy keveset, mert holnap hegyet mászunk.
Ébredj fel, kérlek! Utána hagylak aludni!
A szőke lány erőtlenül, a kimerültségtől dideregve ült fel.
– Hány óra van? – kérdezte hunyorogva.
– Tíz körül járhat – mondta az indián, és a lány kezébe adott
egy darab sült húst és egy szelet kenyeret.
Stella szó nélkül nyammogni kezdett, de látszott rajta, hogy
nem is érzi az ízeket. Dylan felé nyújtotta a kulacsát, és
megvárta, hogy a lány eleget igyon a teából, majd Masonnek
adta, de mire visszafordult, Stella már a zsákjukra dőlve aludt.
A kenyér és a hús a kezéből a hálózsákra hullott, talán, ha
egy harapásnyit evett belőle.
– Szegény hugi – mormogta a lány másik oldalán fekvő
Russel. – Ennyire kidőlt?
– Látod… De nem ébresztem fel megint. Majd reggel eszik.
Ti jól vagytok?
– Miért ne lennénk? – kérdezett vissza Kristen, és
megforgatta a nyársakat.
 – Gyúrunk a zarándokútra – tette hozzá vigyorogva Russel. –
Ott ennél is többet kell majd megtennünk naponta, szóval direkt
jó, hogy lassan hozzászokunk a meneteléshez.
– Én nem vagyok annyira elragadtatva ettől az úttól –
mondta Dylan. – Csoda lesz, ha a lányokkal holnap épségben
feljutunk a hegyre…
Az éjszaka eztán csendesen telt. A vadászok sorra elaludtak,
de egymás közt beosztották az éjjeli őrséget.
A hajnal csípős hideggel és jókora köddel érkezett, így
hamar felébredtek.
Stella álmosan nyitotta ki a szemét, és elmosolyodott, amikor
rájött, hogy Dylan karjában fekszik.
– Ennél szebben nem is indulhatna a reggelem – mormogta
az indián, és megcsókolta a lány homlokát. – Aggódtam érted.
Tegnap úgy‘eldőltél, mint egy rongybaba.
– Úgy is éreztem magam.
– Miért nem szóltál?
Stella átölelte a nyakát, és a fülébe súgta.
– Nem mertem.
– Miért nem?
– Mert nem akarom, hogy azt gondoljátok, hátráltatlak
titeket. Igyekszem lépést tartani veletek.
Dylan magához szorította a lányt.
– Stella, mind tudjuk, hogy kevesebbet bírsz, mint mi. Nincs
ezzel semmi baj! Én viszont tudni szeretnék mindenről, amit
érzel, rendben? Ma egész nap sziklát fogunk mászni. Ha
elfáradsz, megállunk, és annyit pihenünk, amennyit kell.
Végig veled leszek!
A vadászok közben ettek és ittak egy keveset, majd
szedelőzködni kezdtek. Stella megette az előző napról maradt
ételét és ivott a teából, miközben Fullánk körbejárt egy
dobozzal, és mindenkit megkínált a benne illatozó dióból.
– Kislány, te legalább egy maroknyit vegyél! – kacsintott rá.
Stella felnevetett, és belemarkolt a dióba.
 – Hát, ezen ne múljon – bólintott. – Köszönöm szépen!
Mia a tisztás szélén ácsorgott, és a fák között föléjük
magasló hegyet méricskélte. Fullánk mellé lépett, és a bal
kezébe nyomott egy csomó diót.
– Egy kis energia – mormogta, és leplezeten büszkeséggel
szemlélte a lányát. Mia barna haja nagy hullámokban omlott a
vállára, arcát halványrózsaszínűre csípte a hajnal hűvössége, a
szeme pedig olyan volt, akár a felettük ragyogó égbolt.
– Köszönöm! – mosolygott rá Mia, és Fullánk szívét
melegség járta át.
A többiek közben eloltották a parazsat, a hátukra vették a
zsákokat, majd nekiindultak a hegynek vezető ösvénynek.
A gyaloglás azonban még keményebbnek bizonyult, mint az
előző nap, hiszen az út folyamatosan emelkedett. A tölgyerdő
lassan ritkulni kezdett, és a vadászok egy sziklás lankára értek,
amely egyenesen a hegyre vezetett.
Megálltak, és elővették a biztosítóköteleket. Egymásra
hurkolták őket, és így indultak tovább. Mason ment legelöl,
mögötte Kristen, Russel, Stella, Dylan, Mia, Liam és leghátul
Fullánk.
Az út első harmada nem volt vészes. A sziklák közt óvatosan
lépkedve, akárcsak egy szelídebb szerpentinen, egyre feljebb
másztak a hegyen. A mászás így is kimerítő volt, de gyorsan
haladtak, és ez mindannyiukat bizakodással töltötte el. Az út
azonban egyre meredekebbé vált, és a vadászoknak alaposan a
lábuk alá kellett nézniük, nehogy megcsússzanak.
Mason ékeket vert a sziklába, így biztosította, hogy ha
valamelyikük elzuhanna, ne rántsa maga után a többit.
Stella arca erősen kipirult, egyre jobban kapkodta a levegőt.
Levette a pulcsiját, és a derekára kötötte az ingével együtt, de
így is melege volt. Hátrafordult Dylanhez, de megszólalnia sem
kellett, az indián előre kiáltott.
– Tartsunk egy kis pihenőt!
 Masonék azonnal megálltak odafent, és mindenki lihegve a
kövekre rogyott.
– Vedd vissza az inged! – mondta Dylan, és kicsomózta a
Stella derekára kötött ruhadarabot – Hiába érzed kellemesnek
az időt idefent, trikóban csúnyán megégsz, mire felérünk!
A lány pihegve bólintott. Látszott rajta, hogy alig kap
levegőt, de visszavette a kockás inget.
– Igyál egy kicsit! – nyújtotta felé Dylan a kulacsát,
miközben a feléjük nyúló szirteket méregette. – Nemsokára
felérünk!
Már csak egy kicsit kell kibírnod.
Közben hátranézett, és látta, hogy Mia sincs a legjobb
passzban. A tekintete találkozott Liaméval, és tudta, a barátja
sem boldog attól, hogy bár mindannyian kimerültek, a hegy
legnehezebb szakasza még hátravan…
Stella lassan felállt, és visszaadta Dylannek a kulacsát.
– Mehetünk! – kiáltott a többiek felé az indián, mire újra
megindultak.
Az út könyörtelenné vált. Masonnek minden lépését meg
kellett gondolnia, és a kampókat is egyre sűrűbben ütötte a
sziklákba. Russel és Kristen egész úton bolondoztak, szemmel
láthatóan nem viselte meg őket a hegymászás. Vágy csak
egymás társasága váltotta ki belőlük a jókedvet?
Dylan nem tudta eldönteni, ahogy azt sem, Stella hogyan
fogja megtenni az utolsó szakaszt. A lány bakancsa meg-
megcsúszott, és többször is elzuhant volna, ha a férfi nem kapja
el. Látszott rajta, hogy az erőtartalékai végén jár, még ha nem is
vallja ezt be a többieknek.
Lassan egy keskeny párkányhoz értek, amely felett szinte
függőleges volt a fal. A párkány mintegy négy méter hosszú
volt, de a szélessége mindössze két arasznyi.
Stella az alattuk tátongó mélységbe pillantott, és úgy érezte,
megfordult vele a világ. Kétségbeesetten nyúlt az indián keze
felé.
 – Dylan, iszonyúan szédülök… – suttogta rekedten. – Nem
fogok tudni átmenni azon a peremen!
A vadászok megtorpantak, és megnézték, merre lehetne
kikerülni a veszélyes peremet, de nem volt más lehetőség.
Dylan elővette a tőrét, és elvágta maga mögött a kötelet.
– Menjetek előre! – mondta a többieknek. – Mi a legvégén
megyünk!
Mason a falhoz lapulva óvatosan végigsétált a sziklán, majd
a túloldalon beütött a repedésbe egy jókora kampót.
– Ne izguljatok! – mondta rájuk kacsintva. – A kötél megfog
titeket, ha lecsúsznátok! Szépen induljatok el! Mindenkinek
segítek!
Kristen könnyedén lépett a párkányra, és meghökkentő
gyorsasággal a szőke vadász mellett termett, akárcsak Russel.
Mia kivette a beteg karját a kendőből, hogy jobban a
sziklához tudjon lapulni, és ő is átért Liam és Fullánk
segítségével.
Dylan eközben Stellára hurkolta a biztosítókötelet, majd
magára kötötte a végét. A két kezébe fogta a lány arcát, és
halkan beszélni kezdett hozzá.
– Szépen átmegyünk a többiekhez! Nem eshetsz le, mert két
kötelet is kötöttem rád. Ha elcsúszol, ezek akkor is
megtartanak, én pedig nem eresztelek el. Nem érhet semmi baj!
A szőke lány füle zúgott, s ahogy újra az alattuk tátongó
mélységbe tekintett, a teste ijesztően megingott.
– Rám nézz, Stella! – emelte fel Dylan a hangját, miközben
megmarkolta a a lány derékszíját, és magához szorította Stellát.
– Ne lefelé! Kizárólag a szemembe nézz! Rendben?
Stella bólintott, de az arca krétafehér volt.
Liam leoldotta magát a többiekről, és a biztosítószálon
visszament hozzájuk. A kötele végét a húga derekára kötötte, és
megfogta a csuklóját.
– Dylannel átviszünk a túloldalra! Neked csak annyi dolgod
van, hogy a falhoz simulj, és szép lassan balra lépkedj!
 Olyan hamar ott leszünk, hogy észre sem veszed!
– Jó – felelte Stella alig hallhatóan, de egész testében
remegett.
– Muszáj egy picit megnyugodnod… – cirógatta meg az
indián az arcát, majd Liam bátorító mosolya ragyogott rá.
– Vigyázunk rád, baba, ne félj már annyira!
– Igyekszem…
Liam és Dylan karja a dereka köré fonódtak. Mindketten
egész közel álltak hozzá, miközben lassan elindultak. Stella
szíve olyan erősen vert, hogy az indián látta a homlokán lüktető
finom erecskéket.
– Csak engem nézz! – mondta halkan.
Stella pedig szót fogadott. Dylan aranybarna szemébe nézett,
és elmerült a férfi simogató tekintetében. A szikla, amihez
hozzásimultak, kellemesen meleg volt. Mintha a napsütötte kő
is azt sugallta volna, nem kell tőlem félnetek.
A hármas kis csapat lassan, de biztosan haladt, és Liam végre
elérte a párkány túloldalát. Átsegítette a húgát, majd a karját
nyújtotta az indiánnak.
– Megcsináltad! – ölelték meg a többiek a szőke lányt, aki
hálásan nézett rájuk.
– Köszönöm! – motyogta. – Liamék nélkül nem ment volna.
– Dehogynem! – felelte a bátyja jókedvűen, Dylan pedig a
karjába zárta, és gyöngéden megcsókolta a homlokát.
A többiek közben újra csatasorba álltak, és megindultak
felfelé. A párkánytól a csúcsig keskeny, murvás ösvény
vezetett. Meredek volt, de a fal felé lejtett, így azon túl, hogy
félelmetes volt, nem volt igazán veszedelmes.
– Csak felfelé nézz! – figyelmeztette Stellát az indián, és
szorosan mögötte ment, el sem engedve a kezét.
Két órával később felértek a csúcsra, és mindannyian
elégedetten néztek szét a körülöttük elterülő kövér felhőkön,
amitől úgy tűnt, mintha nem is egy hegyen, hanem egyenesen a
Mennyországban járnának. Ameddig a szem ellátott, mindenütt
kövér, fehér paplanhoz hasonlító fellegek úsztak az égen. Aztán
meglátták a szemközt magasló hegyet, és a felhőkbe vesző
vaskos drótkötélpályát…
 Bátorság
(Hegyvidéki körzet, 2222. július 12-13.)

– Azt a mindenit! – kiáltott fel önkéntelenül Mason. – Ilyet

még életemben nem láttam!
– Hát, én sem… – vigyorodott el Kristen. – Hogy fogunk itt
lecsúszni?
– Csigákkal – felelte Fullánk, és a drótkötélpálya végén
csillogó szerkezetekhez lépett. – Két tucat van belőle, szóval
bőven elég lesz.
– És hogy hozzák ezeket vissza?
– Be vannak programozva – hümmögte Russel. –
Visszajönnek maguktól. Nem?
– De.
Fullánk eközben nekilátott, és elővette a beülőnek szánt
hevedereket, majd a vadászokra nézett.
– Ki lesz az első?
 – Én! – vigyorodott el Mason, miközben Fullánk körécsatolta
a hevedert, és ráerősítette a csigára. De biztosra ment, azért még
egy kötelet tekert Masonre, amit egy karabinerrel rögzített a
kötélpályán.
– Mennyivel fogok lezúzni? – kérdezte jókedvűen a vadász.
– Akár százzal is mehetsz, de ne vadulj! Fő a biztonság! A
csiga jobb oldalán van egy kar, ha azt meghúzod, lassíthatsz!
– Értettem, Uram! – szalutált nevetve Mason, majd
elrugaszkodott a peremtől, és a semmibe vetette magát. A csiga
meglódult, ő pedig hahotázva tűnt el a felhők között.
Egy darabig még hallották a hangját, majd minden
elcsendesedett.
– Csak nem történt valami baj? – kérdezte Mia.
– Nem, csak már túl messze van tőlünk.
– Mennyi idő alatt ér át?
– Nagyjából hat perc.
– Hadd legyek én a következő! – lépett közelebb Kristen, és
nem sokkal később ő is eltűnt a felhők között.
Stella sápadtan gubbasztott az egyik sziklán, és egyre
növekvő rettegéssel nézte, amint a többiek eltűnnek a
semmiben. Dylan mellé ült.
– Mi együtt megyünk át, jó?
– Megtennéd értem?
– Bármit, gyönyörűm! – ölelte magához az indián. –
Vigyázok rád! Nem szabad félned ettől a drótkötélpályától!
Nem lesz semmi baj.
– És elbír minket?
– Igen. Már odalent megkérdeztem Fullánktól.
Stella kék szeme tágra nyílt, akárcsak egy kisgyermeknek.
– Te már akkor tudtad, hogy én…
– Sejtettem – sóhajtott fel Dylan. – De nincs ezzel semmi
baj!
Minden épeszű ember félne egy ilyen csúszkán.
– Ti mégsem féltek…
 – Mert mind vadászok vagyunk… Ne aggódj, hamar
túlleszünk ezen! De most öltözz fel! Kezd hűvös lenni!
Fullánk eközben Miára tette a hevedert és a biztosító kötelet,
aztán a lány balját a csomóra fonta.
– Menni fog?
– Igen. Végül is, semmit sem kell csinálnom, igaz?
– Fékezned azért kellene… Nem akarom, hogy teljes
menetgőzzel száguldj át a szurdokon!
– Bajom lehet?
– Nem. De nagyon begyorsulhatsz, és az megrémíthet…
Ahol pedig nincsenek felhők, le fogsz látni, és Liam szerint
nem bírod a magasságot.
Mia a szája szélét rágcsálta.
– Hát, nem igazán. Már az a párkány is épp elég volt.
Ugyanakkor, ha itt lezuhanok, úgyis mindegy…
Liam karjait érezte maga körül, a vadász hátulról a nyakába
csókolt.
– Bébi, ne nyomj már ilyen nihil dumát! Átviszlek, és kész!
Fullánk, kérlek, dobj rám is egy hevedert!
Mia haloványan elmosolyodott, aztán Liam tekintetét látva
elnevette magát.
– Valójában halálfélelmem van.
– Tudom. Teszek róla, hogy elmúljon!
Fullánk közben Liamre kapcsolta a hevedereket és a
biztonsági kötelet, majd összekapcsolta Miát és őt egy
karabinerrel
– Felkészültetek?
– Ölelj át! – mondta Liam, és magához szorította Miát, aztán
elrugaszkodott a szikláról. – Juhúúúúúújjjjj! – kiáltotta, mire a
lány felkacagott.
– Úristen, Liam, ez valami rettenetes!
– Dehogy az… – mormogta a férfi, és szájon csókolta Miát.
– Ha bejön, visszajövünk és lenyomunk még egy kört, de akkor
szerelmeskedünk is közben!
 Mia nevetése még sokáig visszhangzott odafent, aztán csend
lett. A szirt tetején csak hárman maradtak. A nap egyre lejjebb
ereszkedett, közel volt már az alkonyat. Fullánk Stellához
lépett.
– Felkészültél, kicsi lány? – kérdezte kedvesen.
– Nem. Ha tehetném, inkább lemásznék a hegy oldalán.
A szőke férfi elnevette magát.
– Ugyan, olyan gyorsan átértek majd, hogy észre sem
veszed! – mormogta, miközben rájuk kötötte a hevedereket, de
látva Stella sápadt arcát, Dylanhez fordult.
– Emeld fel, hogy egy magasságban legyetek!
Az indián a karjába kapta a pöttöm lányt. – Öleld át a
nyakam, és a combodat kulcsold körém!
Stella szótlanul tette, amit kértek tőle, Fullánk pedig
becsatolta a csigába a hevedereket, majd dupla biztonsági
kötelet kötött rájuk.
– Kösd hozzám Stellát! – mondta Dylan.
Fullánk bólintott. Még egy kötelet hurkolt át a lány combján
és a derekán, és az indiánhoz kötötte.
– Jó így?
Dylan elengedte a rátapadó lányt, de a kötelek erősen
tartotok. Kipróbálta, hogy eléri-e a féket, és megrángatta a
csigát, de mindenf biztonságosnak tűnt.
– Tökéletes! – biccentett Fullánk felé, majd szorosan
átkarolta
Stellát, és ellökte magát a szikláról.
Stella karjai Dylan nyaka köré fonódtak, arcát a férfi vállába
temette, hogy semmit se lásson, mégis, amikor eltűnt a lábuk
alól a talaj, úgy dörömbölt a szíve, hogy a férfi a ruhákon
keresztül is érezte.
– Né félj! – mondta gyöngéden, és amennyire csak lehetett,
lelassította a csigát. – Vigyázok rád!
Stella könnyei azonban kicsordultak. A kis szőke lány meg
sem mert nyikkanni a magasban.
 – Gondolj arra, hogy repülünk! – Dylan mély hangja
megnyugtatóan zengett. – Angyalok vagyunk, akik egymással
kergetőznek idefent. Érzed, milyen finom a felhők illata?
Stella kinyitotta a szemét, és a hűvös menetszélben
beleszagolt a levegőbe.
– Igen – motyogta alig hallhatóan.
– Talán ilyen a Mennyország is…
A lány zaklatott pulzusa lassan elcsendesedett, ahogy
kikukucskált a karjai mögül, és körülnézett. A kövér felhők
teljesen körülvették őket, valószínűtlenül fehér volt a világ.
– Nézz rám, kérlek! – mondta halkan az indián, és amikor
Stella felé fordult, elmosolyodott. Stella arca felderült, Dylan
pedig szájon csókolta. Ajka forrón tapadt a lányéra, csókja
finoman vette birtokba Stelláét A lány puha szája könnyízű
volt, mégis, lehetetlenül édes.
A menetszél lágyan süvített el mellettük, s úgy tűnt, mintha a
semmiben lebegve olvadnának egymáshoz. Stella már nem félt.
Nem gondolt arra, hogy meghalhatnak. Csak Dylan karját
érezte, ahogy magához szorítja, és az ajkát, amint gyöngéden
csókolja.
– Szeretlek – mondta kifulladva, amikor egy pillanatra
elszakadt a férfi szájától.
Az indián tekintetében különös lángok lobogtak. Csak nézte,
nézte a könnyáztatta kék szempárt, majd lassan megszólalt.
– Hozzám jössz feleségül?
Stella pupillája hatalmasra tágult, aranyszeplőit skarlátvörös
pír lepte be.
– Igen – felelte, miközben elveszett Dylan tekintetében, de
mielőtt bármit is mondhatott volna, a férfi újra megcsókolta.
Stella könnye kicsordult, és az ajkuk közé keveredett, de Dylan
tudta, hogy ez bizony a boldogság íze, aminél finomabbat
abban a pillanatban elképzelni sem tudott volna.
A csiga egyre lassult, majd megállt, de ők észre sem vették.
 Egymást ölelve csókolóztak, és csak akkor pillantottak fel,
amikor valaki finoman köhintett mellettük.
– Ha gondoljátok, megszabadítalak titeket a hevedertől… –
mormogta Liam. – Bár, ahogy látom, jól elvagytok odafent.
A többiek derűsen nézték őket, miközben Liam lekapcsolta
róluk a csigát, és kicsomózta a köréjük tekert köteleket.
– Szóval, mire ez a jókedv? Azt hittem, ájultan hozod le a
húgomat.
Dylan elmosolyodott.
– Megkértem Stella kezét, és igent mondott.
A barátja arcát látva Liamnek ezúttal nem volt kétsége afelől,
hogy Dylan komolyan beszél.
– Ha megengeditek – folytatta Dylan és Russel felé fordult –,
tőletek is megkérném Stella kezét. Hozzám adjátok feleségül?
– A legnagyobb örömmel! – bólintott Liam, és megölelte az
indiánt. – Nálad jobb férjet elképzelni sem tudok Stellának.
– Én sem. Boldog vagyok, hogy egy pár vagytok! – nézett rá
meghatottan Russel is, és megveregette a hátát. Aztán a karjába
kapta Stellát, és megforgatta a levegőben. – Jaj, hugi, úgy
szeretlek! És elmondhatatlanul örülök a boldogságodnak, ugye
tudod?
Stella bólintott, de még le sem ért a lába, Liam is a karjába
kapta, és arcon csókolta, majd Kristen, Mia és Mason is
megölelték.
Végül Fullánk is befutott, és miközben megszabadult a
köteleitől, kíváncsian nézte a jókedvűen duruzsoló fiatalokat.
– Ennyire bejött a halálcsúszka? – kérdezte vigyorogva. –
Azt hittem, kiakadtok…
– Dylan megkérte Stella kezét odafent – magyarázta Mia,
mire Fullánk elnevette magát, és megölelte őket.
– Stílusos vagy! Gratulálok mindkettőtöknek!

A vadászok elindultak lefelé a fenyőkkel borított

hegyoldalban, és örömmel látták, hogy ezúttal nem kell sziklát
mászniuk. A nap azonban hamar lement, így amint elérték az
első, nagyobb barlangnyílást, tábort vertek. Sebtiben tüzet
raktak, enni azonban egyikük sem akart, így rövidesen
mindannyian elaludtak. Fullánktól tudták, hogy a szakadék
innenső oldalán nem tanyáznak mutánsok, így nyugodtan
hajtották álomra a fejüket. Csak Dylan és Stella voltak fent. Az
indián összezipzárazta a hálózsákjaikat, így a lány és ő
egymáshoz simulva beszélgettek a jóleső melegben.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan Dylan, és
megsimogatta Stella arcát.
– Hát, nemigen van mire… – sütötte le a lány a szempilláját.
– Szégyenletesen gyáva voltam.
– Nem voltál az. Zokszó nélkül jöttél velünk egész nap,
holott soha életedben nem tettél meg ilyen embert próbáló utat.
Folyton téged nézlek, Stella…, és csodállak. Látom, hogy
miközben halálosan fáradt vagy, a többieknek ételt és kávét
viszel. Mindenkire figyelsz, és mindenkivel törődsz. Olyan
vagy, mint egy szorgos kis angyal.
– Az angyalok nem félnek a magasban…
– Mindenki fél valamitől, Stella.
– Te is?
– Én is.
– Te mitől félsz?
– Hogy bajod esik. Te vagy az én kis kincsem, Stella, és
bizony, féltelek. Ha pedig bánatod van, vagy rosszul érzed
magad, az rettenetesen megvisel. Akkor vagyok csak boldog, ha
magam mellett tudlak, és látom, hogy mosolyogsz. A te
jókedved melegíti át a lelkem. Ha sírva fakadsz, rám szakad a
tél…
– Most már nem lesz semmi bajom, Dylan!
– Hát, ezt már sokszor hallottam…
Stella elmosolyodott.
– Szeretlek!
 – Én is téged. És azzal, hogy odafent igent mondtál, a világ
legboldogabb emberévé tettél. Otthon majd kapsz tőlem egy
szép gyűrűt is, jó?
Stella szeme szebben ragyogott, mint a legfényesebb csillag.
– Mikor döntötted el?
– Hogy féleségül veszlek?
– Igen.
– A nagyi házában. Amikor bevallottad, milyen régóta
szeretsz.
– Még mielőtt csókolóztunk volna?
– Igen.
– Hát ennyire biztos voltál bennem?
– Tudtam, hogy imádni fogok minden veled töltött percet. És
hogy a csókod, az ölelésed mindennél jobb lesz, ahogy a veled
való szeretkezés is. És így is lett. Pontosabban a valóság
ezerszer színesebb és finomabb volt annál, amit valaha is
elképzeltem. Imádom a tested, a lelked, az illatod, az ízed, a
hangod, az érintésed… Ráadásul a születésed óta ismerlek.
Más pároknak meg kell ismerniük egymást. Mi ezer éve
lefutottuk ezeket a köröket Mire várnék még? Téged akarlak,
Stella… örökkön-örökké.
– És az apád mit fog ehhez szólni?
– Apám megköszöni még neked, hogy így szeretsz engem. A
nagyi meg ujjongani fog örömében. Csak várd ki, milyen
esküvőt szervez nekünk.
Stella elmosolyodott.
– Nem tudod elképzelni, milyen boldog vagyok!
– Merem remélni, hogy nagyjából annyira, mint én –
mosolyodott el Dylan is, és szájon csókolta Stellát, ő pedig
elmerült az ölelésében.
– Várjunk csak! – szakadt el tőle egy pillanatra. – Hogy
értetted azt, hogy az ízem?
Dylan elnevette magát.
 – Szerinted? – de mielőtt Stella válaszolhatott volna, újra
megcsókolta, és többé nem eresztette.
Az éjszaka csendje így érte őket, egymáshoz simulva, halkan
beszélgetve és csókolózva, amíg mindketten el nem aludtak.
Másnap reggel a vadászok korán ébredtek, és örömmel
látták, hogy a lányok ropogósra sütötték a nyársakra szúrt
szalonnát, és felszelték a maradék kenyeret.
– Mennyi kajánk maradt még? – kérdezte Russel, miközben
elégedetten ropogtatott egy szalonnapörcöt.
– Egy étkezésre való – felelte Kristen. – Holnap muszáj lesz
vizet találnunk és vadat lőnünk, különben felkopik az állunk.
– Fullánk! – fordult a szőke férfi felé Liam. – Mennyi idő
alatt érünk át a barlangrendszeren?
– Ma valószínűleg odalent éjszakázunk, de ha jó tempóban
haladunk, holnapra kint lehetünk az erdőben, közel a 265-ös
kapuhoz.
– Odalent éjszakázunk? – kérdezte Mia egy korhadt farönkön
ücsörögve.
– Muszáj lesz. Egy nap alatt nehéz átvágni a hegy gyomrán.
– És el lehet tévedni?
– Velem nem.
Mia rosszkedvűen forgatta a kulacsát, mire Fullánk mellé
telepedett.
– Mi a baj a heggyel?
– Hát… a gyomra.
Fullánk elnevette magát, de a szemében megértés csillogott.
– Félsz a barlangokban?
– Klausztrofóbiás vagyok.
– Mennyire?
– Nagyon. Csont idegbeteg vagyok. Még egy mosdóba sem
tudok bemenni, ha nincs rajta ablak.
A férfi felsóhajtott.
– Hát, pedig itt nem lesz… úgy holnapig.
 – A drótkötélpályát is utáltam, de az csak néhány perc volt…
Az egész napos földalatti túra iszonyatosan hangzik.
– A pánikbetegséget le lehet küzdeni, csak ismerned kell az
ellenszerét – mondta halkan Fullánk, miközben megfogta Mia
kezét, és felfelé fordította a csuklóját. Az ujjaival finoman
megnyomta három helyen a lány bőrét. – Ezeket a pontokat kell
masszírozni, ha rosszul érzed magad. A fulladás-érzést
valójában a nyakadon átfutó idegek és kis izmok szorítása
okozza. Ha sikerül oldanod a feszültséged, a szorítás is enyhül.
De ha nem küzdenél ellene, akkor sem tudna ártani neked,
érted? Ezt sose feledd, és akkor nem fogsz ennyire rettegni.
Amikor pedig rád tör a rosszullét, tudatosan másra kell
irányítanod a figyelmedet.
– Mire?
– Bármire. Az a lényeg, hogy eltereld a gondolataidat. Ha
ugyanis elkezded figyelni, hogy nehezen tudsz nyelni, és
milyen szapora a pulzusod, csak még jobban megijedsz, és a
tüneteid erősödnek. Ha a félelmednél erősebb ingert találsz,
néhány perc alatt elmúlik a rosszulléted.
– Ez így nem tűnik nehéznek, de olyankor én nem tudok
másra gondolni. Rettenetesen félek ezektől a rohamoktól.
– Gondolom. De nem szabad félned. Segíteni fogok neked
odalent, és Liam is végig melletted lesz. Nem eshet semmi
bajod! – mormogta a férfi, majd felállt, és pakolni kezdett.
– Fullánk! – szólt utána Mia, mire a szőke férfi megfordult –
Min mosolyogsz?
– Nem fontos.
– De mégis!
– Azon töprengtem, vajon megélem-e azt, hogy valaha is
apádnak nevezz.
Mia tűnődve nézett rá.
– Charlotte-nak sem tudtam azt mondani, hogy anya. Pedig
hidd el, egész életemben azért imádkoztam, hogy kiderüljön,
léteztek…
 Fullánk jégkék szemében fájdalom csillogott. Szótlanul
ácsorgott Mia előtt, és csak nézte, de képtelen volt bármit is
mondani.
– Rá se ránts! – veregette vállon Liam, és a kezébe nyomott
egy gőzölgő bögrét. – A lányod ereiben makacs skandináv vér
csörgedezik. Nem tudom, kire üthetett, de majd meglágyul.
Igyál inkább egy kis kávét! A húgom most főzte a parázsban.
Jó füstös.
Fullánk felsóhajtott, és nagyot kortyolt az italból.
– Bébi, hoznál nekünk még egy keveset ebből? – kérdezte
Liam, mire a lány felpattant, és Stelláékhoz sietett.
Amikor kettesben maradtak, Liam a szőke férfira nézett.
– Mia szeret téged.
Fullánk elmosolyodott.
– Gondolod?
– Tudom. Ismerem őt.
– Mindig azt hittem, acélból vagyok – mormogta Fullánk, és
megdörzsölte a jócskán kiserkent, szőke szakállát. – Erre idejön
egy kicsi lány, és olyanokat mond, hogy majd belepusztulok.
Liam elnevette magát.
– Azért bánt, mert szeret téged. És mert ti is bántottátok…
Addig lesz ilyen tüskés, amíg el nem múlik a fájdalma.
Fullánk felnyögött.
– Életemben nem vágytam még semmire olyan erősen, mint
arra, hogy Mia megszeressen engem.
– Hát, az érzés ismerős… – hümmögött Liam, és elégedetten
nézte, hogy bár Mia csak kávéért ment Stelláékhoz, Dylan
levetette vele az ingét, és beadta neki a reggel esedékes
injekciót.
– Jobb lett volna, ha Liam jön a kávéjáért… – duzzogott Mia,
és távozni készült, de az indián visszahúzta.
– Még nem végeztünk! – mondta neki összevont
szemöldökkel, és megfogta Mia beteg kezét. – Szorítsd meg az
ujjaimat!
 A lány mindent beleadott.
– Ez minden?
– Kevés?
– Kevés, de javul. Kicsit megmozgatom a karod, rendben?
Mia beleegyezően ácsorgott előtte, miközben Dylan
felemelte a könyökét, és óvatosan előre, hátra mozgatta az
alkarját, de a lány meg sem nyikkant.
– Most nyújtott karral ugyanezt! – mondta, és a feje fölé
emelte Mia kinyújtott karját, mire a lány felnyüszített
fájdalmában.
– Ne haragudj! – ölelte magához. – Látni akartam, mit ér ez a
gyulladáscsökkentő.
– És ér valamit?
– Határozottan. Még két nap, és nem fog fájni a vállad. De
szerintem már nem kell ez a kendő rád. Jobb lenne, ha finoman,
de használnád a beteg karodat!
– Köszönöm! – mondta Mia hálásan, miközben az indián
levágta a válláról a rögzítő kötést.
– A sebed is szépen begyógyult. Ideje visszatérned az életbe!
– mosolygott rá Dylan.
Russel és Kristen eközben a barlang bejáratánál üldögéltek,
és a kávéjukat iszogatták.
– Miért gondoltad meg magad? – kérdezte Russel a lányt.
– Hogy veled megyek a zarándoklatra?
– Aha.
– Mert érdekel. Olyan misztikusan hangzik a felhők között
végigfutó út, amelyen vagy végigmész, vagy a mélybe ugrasz…
Russel elnevette magát.
– Szóval a személyemnek nincs szerepe a döntésedben?
– Nincs, hát.
– Bárkivel végigmennél azon az úton?
– Simán. Miért, te nem?
 – Gonosz kis boszorkány vagy te, Kristen – mosolyodott el
Russel. – De ne hidd, hogy kifogsz rajtam! Fogadást kötöttünk,
ha emlékszel…
– Emlékszem.
– És nem félsz, hogy elveszíted?
– Miért félnék? Russel, kettőnk közül csak te lelkesedsz
Manipuráért. Nekem csak egy büdös nagyváros, beképzelt,
aurafejű idiótákkal. Én a magam részéről utálom ezt az aura-
dolgot.
– Mert rózsaszínné válik a fényed a közelemben? – nézett
Russel a lány körül fodrozódó színes fényfelhőre.
– Ne fáraszd magad, Obi-Wan! Mindig is ilyen színű volt…
Russel Kristenhez hajolt, és megcsókolta. A lány egy
pillanatra beleolvadt az ölelésébe, de aztán hirtelen ellökte
magától, és felpattant, de már késő volt. Az aurája rikító
rózsaszínűvé változott, és úgy szikrázott, mint még sosem.
– Fú, hogy te milyen hülye, álnok barom vagy! – kiabálta, és
Russelhez vágta a kávéját. – Kísérletezz a hülye mutánsaidon!
A vadászok mosolyogva nézték a rózsaszín fénycsóvában
közéjük rontó lányt, aki felkapta a zsákját, majd Fullánkra
mordult.
– Elindulunk ma még?
– Hogyne! – felelte derűsen a férfi. A hátára vette a
csomagját, és a többiek felé intett. – Indulás!
A vadászok a napsütötte erdőt a hátuk mögött hagyva
nekivágtak a barlangnak. Odabent sötét és hűvös volt, ezért
magukra vették a pulóvereiket, és a szemükre húzták az
éjjellátó szemüvegeiket.
Fullánk az élen haladt, Miával a sarkában. Az egyik kezében
zseblámpa volt, a másikban kettétört fénypálca. Mögöttük
Kristen és Mason ment, majd Stella és Dylan, leghátul pedig
kissé lemaradva, halkan sugdolózva a Blackwood testvérek.
– Mi volt ez a cirkusz, öcsi? – kérdezte Liam.
– Megcsókoltam.
 – De minek csókolod meg, ha aztán ilyen mérges lesz rád?
– Nem rám mérges, hanem magára. Nem láttad az auráját?
Liam elnevette magát.
– De, láttam. Mégis azt ordította, hogy „hülye, álnok barom
vagy”. Ez nem éppen szerelmi vallomás…
– Dehogynem. Csak a sorok közé kell látni.
– Nekem a hülye, álnok barom a sorok közt sem jelent
sokkal többet.
– Pedig mást jelent.
– Nagyjából azt, hogy „félek, hogy megsérülök, ha beléd
szeretek”.
– Russ, nem akarlak kiábrándítani, de ő nem igazán fél
semmitől – mormogta Liam. – Itt inkább te leszel az, aki
megsérül, ha belészeretsz. Biztos jó ötlet, hogy épp őt viszed
magaddal arra a zarándokúira?
– Igen. Hisz gondolj csak bele: ott kénytelen lesz mellettem
maradni, bármi is történjék.
Liam felsóhajtott.
– Hát, engem épp az a „bármi” aggaszt… Nem akarom, hogy
odafönt veszekedjetek!
– Nem fogunk.
– Most mégis hozzád vágta a kávéját.
– Meg akartam győződni róla, hogy helyes-e a
feltételezésem, és tényleg vonzódik-e hozzám.
– Akkor igaza volt. Tényleg kísérleteztél vele.
Russel elvígyorodott.
– Igen.
– És megérte?
– Meg.
– Bele vagy esve?
– Egyre inkább.
– De azt vágod, hogy ez a csaj nem olyan, mint a hugi vagy
Mia… Ugye?
– Mire gondolsz?
 – Nincs benne semmi lágyság, ő sosem fogja ágyba vinni a
szendvicsedet, és nem fogja kimosni az ingedet. Nem lesz
gyengéd hozzád, és nem fogja hagyni, hogy önmagad légy,
annyira erőszakos a természete. Örülhetsz, ha nem ver majd
meg, ha összevesztek. Az ilyen nők kiherélik a pasikat.
Russel felnevetett.
– Mit mondjak? Baromi jó véleménnyel vagy róla.
– Ugyan, öcsi, Bob bácsi ugyanilyen véleménnyel van róla.
Ő egy vadóc csaj. Ledarálja a pasikat, te is tudod.
– Hát, engem nem fog ledarálni, nyugodj meg! Szeret
engem. Nyeregben vagyok.
– Jaj, Russ, ne csináld ezt! Ne játssz vele! Dylan nem fogja
csípni, ha tönkreteszed a húgát!
– Miért tenném tönkre?
– Mert játszol vele, és amilyen hülye vagy, a végén te fogod
megszívni. Ráadásul idősebb is nálad!
– Aha, egy évvel. De szellemileg öttel fiatalabb.
Liam felröhögött.
– Nos, szellemileg mindketten óvodások vagytok. Dylannel
aggódunk miattatok!
– Ne görcsöljetek! Ha meglátjátok majd a filmjeimet,
rájöttök, hogy zseni vagyok!
– Aha… – mormogta Liam, majd Russel könyöke után
kapott, aki megbotlott, és kis híján orra esett egy jókora
göröngyben. – Hát akkor zsenikém, igyekezz jobban a lábad alá
nézni, mert ha összetöröd magad, még meg is verlek!
A sziklák közt haladó keskeny járat eközben egyre lejtett.
A levegő hűvösebbé vált, a kövek nyirkosak voltak.
Ameddig a szem ellátott, a magasból hatalmas cseppkövek
lógtak alá, és jobbra-balra jókora termek nyíltak az útról.
Valóságos földalatti birodalom tárult a szemük elé megannyi
fényes érccel, szikrázó kövekkel és baljós sziklatengerrel.
– Korábban is jártál már erre? – kérdezte Mia az előtte
ballagó Fullánkot.
 – Igen. Sokszor.
– És sosem tévedtél el?
– Arra vagy kíváncsi, hogy vajon most eltévedünk-e? –
nézett hátra mosolyogva a férfi, és megfogta Mia kezét. A lány
ezúttal nem rántotta ki a kezét az apja kérges tenyeréből, de
Fullánk tudta, ez csak azért van, mert fél.
– Azt hiszem… – motyogta Mia, és egyre nehezebben
uralkodott a torkát összeszorító érzésen. Az ujjai jegesre hűltek,
a homlokán hideg verejték csörgött végig.
Körülnézett az éjjellátójában, de úgy érezte, ráomlanak és
maguk alá temetik a sziklák. Nagy levegőt vett, hogy
csökkentse a mellkasára nehezedő nyomást, de fuldokolt,
mintha valaki mély víz alá nyomta volna. Nyelni próbált, de a
gombócérzés nőttön-nőtt, ő pedig egyre jobban pánikba esett.
Hátranézett Liamet keresve, és bár ő nem látta, a férfi
azonnal kiszúrta, hogy rosszul van, és előresietett hozzá.
Fullánk abban a pillanatban megállt.
– Tartunk egy kis pihenőt! – jelentette ki, és a lámpáját a
földre tette. Az erős fény bevilágította az egész hasadékot,
amely így rögtön barátságosabban festett.
Fullánk eztán leterítette a földre a hálózsákját, majd Liam
felé biccentett, aki leült, és az ölébe húzta Miát.
A többiek is melléjük telepedtek, Fullánk pedig a dzsekije
belső zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy laposüveget.
– Ebéd helyett! – kacsintott a vadászokra, és Liam felé
nyújtotta.
Liam meghúzta az üveget.
– Áááh, folyékony tűz?
– Olyasmi… – hümmögött a szőke férfi, de jégkék szeme
már a lányát figyelte.
Mia is az italba kortyolt, majd a torkához kapott.
– Istenem… mi ez a borzalom?
Fullánk elnevette magát.
– Pálinka. Igyál még egy kortyot!
 Mia engedelmeskedett, és az ital lángra lobbantotta a vérét.
Úgy érezte, a forróság végigárad a mellkasán, a gyomrán,
majd minden végtagján és szinte meggyújtja az arcát.
– Jobban vagy? – kérdezte Liam, és mindkét karjával átölelte
Miát.
– Fuldoklok – felelte halkan a lány, miközben a többiek
körbeadták a laposüveget, de Fullánk így is meghallotta.
Melléjük telepedett, és a kezébe vette Mia egészséges karját,
s miközben folyamatosan beszélt, finoman masszírozni kezdte a
lány csuklóját.
– A Dimenzióváltás után, éveken át mindannyian ezen a
barlangrendszeren át közlekedtünk. Amíg nem volt biztos
otthonunk, sokan a felszín közeli üregekben laktunk. Nem kell
félnetek ettől a helytől. Komornak tűnik, de higgyétek el,
biztonságosabb, mint odafent.
– Fullánk – vágott közbe Russel. – Mesélnél nekünk a
Dimenzióváltásról?
– Persze. Mire vagy kíváncsi?
– Mindenre.
– Nagyjából tudjátok, mi történt, nem?
– Nagyon nagyjából — felelte Liam. – Kölykök voltunk.
Kiestek azok a napok. A szüleink meghaltak, Dylan apja
pedig csak a ködösített verziót adja elő azóta is. Félmeséket
ismerünk csupán.
– Sosem értettük például, miért nem készültetek fel a
Dimenzióváltásra, ha már a mayáktól kezdve Nostradamuson át
mindenki megjósolta – tette hozzá Russel.
Fullánk elmosolyodott.
– Azért nem készültünk fel rá, mert nem hittünk benne. A
média minden kerek évfordulón világvégét kiáltott, mégsem
történt semmi. Pontosabban történt, de nem akkor, amikorra
jövendölték, hanem csak később, 2202. szeptember
nyolcadikán.
 – Akkor jött el a Nagy Sötétség? – nézett rá kíváncsian Mia,
és észre sem vette, hogy már nem a torkát szorongató érzésre
figyel.
– Igen – sóhajtott fel Fullánk. – Délután négy óra volt…
Sosem felejtem el. Odakint voltam a garázs előtt, amikor
vakító fényesség árasztotta el az égboltot. Napszemüveg volt
rajtam, mégsem bírtam elviselni azt a ragyogást. Először azt
hittem, atombombát robbantottak a közelben, és onnan az a
nagy hő és fényesség, ám akkor egyszeriben minden
elsötétedett. De nem úgy, mint éjszaka… – mormogta, és
lekapcsolta a terem közepén lévő lámpát.
A barlangra koromfekete sötétség telepedett, miközben
Fullánk tovább mesélt.
– Azt hittem, megvakultam attól az éles fényességtől, hiszen
hiába dörzsöltem meg a szemem, semmit sem láttam, csak
nyúlós, fekete sötétséget.
Dylan az ölébe húzta, és átölelte Stellát. Érezte, milyen
hálásan simul a karjába, és ettől melegség töltötte el a szívét –
Aztán meghallottam a hangokat – folytatta Fullánk. – Az
emberek ordítottak. Mind azt hitték, megvakultak. Nem látunk
semmit a körülöttünk lévő világból. Nem volt nap, hold, sem
csillagok, csak szurokszerű sötétség. Odakint kitört fejetlenség.
Autók mentek össze, vonatok siklottak ki, repülők zuhantak az
épületekre, de mi csak a robbanásokat hallottuk, és a
detonációkat éreztük.
Fullánk közben visszakapcsolta a lámpát.
– Borzalmas tud lenni a sötét, igaz?
A vadászok néma csöndben hallgatták.
– A feleségem nem sokkal korábban boltba indult – mondta,
miközben finoman masszírozta Mia kezét. – Tudtam, hogy már
vissza kellett volna érnie, ahogy azt is, hogy a sötétségben nem
fog hazatalálni, pláne úgy, hogy három úttesten is át kell kelnie.
Tapogatózva indultam el a bolt felé a lépéseimet számolva, a
közeli kerítésekbe és lámpaoszlopokba, kukákba és fákba
kapaszkodva, és hangosan kiabáltam a nevét. Óriási hangzavar
volt. Mindenki üvöltött, az emberek egymást keresték…
Zokogtak, ordítottak, a kétségbeesés leírhatatlan volt.
Halottakba botlottam, szó szerint elzuhantam rajtuk, és éreztem,
hogy a vérüktől ragad a kezem. Egyre csak Charlotte nevét
harsogtam, míg végre meghallottam a hangját. Addig
kiabáltunk egymásnak, míg a hang alapján összetalálkoztunk a
sötétségben.
– És ő tudta, mi történt? – kérdezte Mia.
Fullánk bólintott.
– Az édesanyád hitt a Dimenzióváltásban. Mindent tudott
róla, legalábbis, amit akkoriban írtak, csak azt nem, hogy mikor
fog bekövetkezni. Tapogatózva jutottunk haza, majd
bezárkózunk a házunkba. Charlotte azt mondta, 72 órán át fog
tartani ez az állapot. És hogy valójában nincs sötét, csak az
energiánk emelkedett magasabb rezgésszintre, és a szemünknek
idő kell hozzá, hogy megtanuljon másképp látni.
– Másképp látni?
– Többet látni. Lefeküdtünk az ágyba, és beszélgettünk. Órák
teltek el így. A kintről beszűrődő pokoli hangok megviseltek
mindkettőnket. Charlotte kételkedni kezdett, hogy valaha is
véget ér ez az egész. Elveszítettük az időérzékünket. Nem
tudtuk, mennyi idő telt el így. Aztán elaludtunk, de az ébredés
még ijesztőbb volt, mint az elalvás. A sötétség ugyanis csak
nem akart szűnni, és egyikünk sem tudta, mennyit kell még
kibírni Charlotte hite egyre fogyott, aztán ő is összeomlott.
Attól félt, meghaltunk, és a pokolra jutottunk. Nagyon nehéz
volt tartanom benne a lelket, mert magam is valami hasonlóra
gondoltam.
– Ez hátborzongató… – hümmögött Kristen. – Apánk sosem
mesélt erről, csak hogy három napig sötét volt.
– Meg akart kímélni titeket – bólintott felé Fullánk. –
Azokban a napokban az emberiség java odaveszett.
– Nem a katasztrófákba haltak bele?
 – Nem. Az a három nap letarolta a világot. Akik nem az
utakon lelték a halálukat, kiugrottak az ablakon vagy felvágták
az ereiket. Gyógyszereket szedtek be, vagy megfojtották
magukat. Az őrület végzett velük, és a félelmeik…
Liam megcsókolta Mia feje búbját.
– Nesze neked, bébi… – súgta a lány fülébe. – Ilyen
horrorfilmet letölteni sem tudnál.
Mia elmosolyodott, és Liam nyakához nyomta az arcát.
– Melletted kibírom.
– Akkor jó.
Fullánk közben újra körbeadta a laposüvegét.
– Charlotte és én végig együtt voltunk. Egymást győzködtük,
hogy mindjárt vége lesz, és a jövőnket tervezgettük, hogy
eltereljük a gondolatainkat a nyilvánvalónak tűnő végről. A
tévé, rádió és az elektromos dolgok nem működtek. Nem voltak
hírek, nem volt semmi, csak a káosz és a kétségbeesés.
Aztán a hetvenkettedik óra végén egyszerre világos lett, és
újra láttunk… De az, ami a szemünk elé tárult, olyan borzalmas
volt, hogy arra nincsenek szavak. A város romokban állt,
mindenütt halottak hevertek. Füst volt, tűz, kesernyés bűz, és
véres, megtébolyodott emberek. A szemünk azonban élesebbé
vált, mint valaha, és rádöbbentünk, hogy már nem csak a
nyilvánvaló dolgokat látjuk, hanem minden élőlény energiáját
is. Láttuk a növények, az állatok és az emberek auráját. Sokkoló
élmény volt. Mintha más testet kaptunk volna, pedig ugyanazok
voltunk, csak egyszeriben többre lettünk képesek…
– És hogy került elő a katonaság? – kérdezte Russel. – Ők
nem kattantak meg?
– Mint kiderült, csak a közembereket érte a téboly. A
katonaság, a politikai elit és a felső tízezer tagjai felkészülten
várták a Dimenzióváltást, és bunkerekbe menekülve, együtt
vészelték át a Sötétség Napjait. Amikor pedig véget ért a
vakság, nekiláttak, hogy a saját elveik szerint rendet tegyenek.
– Akkor épült meg Manipura magja?
 – Igen. Először csak egy negyedet sajátítottak ki, majd egyre
terjeszkedtek, miközben természeti katasztrófák sora sújtotta az
odakint rekedt, összetört embereket Akkoriban ismerkedtünk
meg a szüleitekkel. Együtt próbáltuk meg összefogni a túlélők
csapatát, de arra nem számítottunk, hogy azonnal megindul a
szelektálás.
– Gondolod, hogy azt is előre eltervezték?
– Biztos vagyok benne.
– És téged miért nem engedtek be?
– A katonák egyre járták a várost, és magukkal vitték azokat,
akiket megfelelőnek találtak. Közben persze, ahogy az lenni
szokott, szórakoztak, és sorra megerőszakolták a lányokat,
asszonyokat Charlotte-ot is kinézték maguknak, de nem tudtak
hozzányúlni, mert megöltem őket. Hatan voltak. Utána
szénfeketévé vált a szívcsakrám körül az aurám, noha korábban
egyenletes kék fényű volt. Tudtam, hogy soha nem jutunk be
Charlotte-tal Manipurába. De a helyzet bonyolódott, amikor
kiderült, hogy a feleségem várandós… Mindketten tudtuk, hogy
a babának jobb lenne, ha biztonságos körülmények közt
születhetne meg, odabent. Huszonegy éves voltam, Charlotte
nálam is fiatalabb, és túl volt már egy vetélésen. A rokonaink
messze voltak, a barátaink meghaltak.
Az én döntésem volt, hogy Charlotte próbáljon meg bejutni
az egyik benti kórházba, mert olyan törékeny és gyenge volt.
Aggódtam érte, hogy megfelelő ellátás nélkül belehalhat a
szülésbe. A 265-ös kapunál láttam utoljára, tizenkilenc évvel
ezelőtt. Soha többé nem találkoztunk…

Fullánk szavait döbbent csend fogadta, ő azonban felállt,

leporolta a nadrágját, majd szedelőzködni kezdett.
– No, ennyi fért a mai mesedélutánba! Ha nagyon kilépünk,
estére ígérem, gyönyörű helyen leszünk!
 A vadászok magukra vették a holmijukat, ám mielőtt
elindulhattak volna, Mia Fullánkhoz lépett. – Köszönöm –
motyogta Mia a történettől megrendülten, mire a férfi bólintott.
– Bármikor…
 Sötét félelmek
(Hegyvidéki körzet, 2222. július 13-14.)

A barlangban töltött órák egymást érték. A vadászok egyre

komorabban baktattak a sötétségben. Az éjjellátóikat levették,
mert szikrázott már a szemük a zöld fénytől, és zseblámpákkal
haladtak az időnként igencsak szűk járatokban.
Fullánk figyelmeztetésére egy helyen megálltak.
– Egy másfél kilométeres, épített lépcsőn fogunk felfelé
menni. Elvileg biztonságos, mert vasszerkezettel van
alátámasztva, és a falon egy drótkötél fut végig. Vegyétek elő a
köteleiteket és a karabinert, hogy rákapcsolhassuk a drótra!
Ettől függetlenül mindenki kösse össze magát az előtte
haladóval!
A vadászok követték Fullánk utasításait, aki megcsomózta a
karabinereket, és a drótkötélre kapcsolta őket.
 – Gyere közvetlenül utánam! – szólt a lányára, és meghúzta a
hevedert Mia derekán, majd ellenőrizte a többiekét is.
Elindultak.
A lépcső sokkal rosszabb állapotban volt, mint várták.
Nagyjából két arasznyi széles volt, de a mélység felőli oldala
erősen mállott, és a talpuk alatt jókora darabok törtek le belőle.
– Hé, gyerekek! – kiabált előre Mason. – Lépjetek kicsit
könnyedebben, mert én már csak a morzsalékon tudok menni!
Kristen alatt abban a pillanatban leszakadt egy jókora
kődarab, és eltűnt a lába alól a talaj. Dylan és Russel egyszerre
kaptak utána, és a két kötél is fogta, így nem zuhant az alatta
tátongó mélységbe, de a szíve majd kiugrott a helyéről a
váratlan balesettől.
– Jól vagy? – kérdezte a bátyja, mire Kristen bólintott.
Russel és Mason óvatosan átlépték az így keletkezett
foghíjat, és lassan haladtak egyre feljebb és feljebb.
Mintegy százhúsz méterre lehettek a lépcsősor végétől,
amikor Mia, Liam és Stella alatt egyszerre szakadtak le a
kövek, és mindhárman meglódultak lefelé. Dylan bal keze
Stella derékszíján volt, így meg tudta tartani, de Mia és Liam
másfél métert zuhantak lefelé, nagyot rántva Fullánkon, aki
alatt szintén leszakadt a kőlépcső.
Pokoli robaj hallatszott odalentről, a három vadász pedig a
biztonsági köteleken lógott a drótkötélpályán. A lépcsősorból jó
kétméternyi darab hiányzott.
– És most? – kérdezte Liam a mellette himbálózó Fullánktól.
– Felhúzzuk magunkat, és nagyobb távolságra követjük
egymást. Nem bír el minket a lépcső.
– Oké – bólintott Liam. – Akkor menj előre, én meg segítek
Miának, ha már kellő távolságban leszel!
Fullánk felhúzta magát a lépcsőromokig, majd kúszva haladt
tovább rajta, hogy a súlyával ne egy ponton terhelje tovább a
gyenge szerkezetet.
 – Kapaszkodj belém! – mondta Liam Miának, és felhúzta
magát a lépcsősorig, majd megragadta a lány hevederét, és a
lépcsőre fektette őt. – Ne állj fel! – figyelmeztette. – Hason
kússz tovább!
Mia bólintott, Liam pedig a biztosítókötelén csüngve
Stellához rugaszkodott.
– Gyere, hugi, átviszlek! – nyújtotta felé a karját, mire a
szőke lány rácsimpaszkodott, ő pedig magával vitte a romokig.
Stella Mia után kúszott, és nem sokkal később látták, hogy felér
a lépcső tetején lévő széles padkára.
– Menj utána! – biccentett Liam felé az indián, majd ő is
követte a barátját, ám ismét jókora roppanás hallatszott, és
Mason, Kristen és Russel alól egyszerre tűnt el a támaszték.
Dylant is magukkal rántották, ám mindannyiukat megfogták
Fullánk biztonsági kötelei.
– Hát, tényleg kurvajó ez a lépcső! – füstölgött Russel, és az
oldalához kapott.
– Hé, öcsi, jól vagy? – nézett rá Liam, még mindig a falon
lógva.
– Aha.
– Megsérültél?
– Nem.
Kristen Russelhez kapaszkodott a sziklafalon, és amikor
hozzá ért, felhúzta a pólóját. A férfi derekát véresre horzsoltta a
vaskos kötél, ahogy megrántotta.
– Fent majd bekenlek – mondta halkan.
– Mi baja van? – nézett feléjük Liam.
– Legyalulta a bőrét a kötél!
– Mason? – kiabált eztán Liam a sor végén csüngő szőke
vadásznak. – Nagyon csendben vagy! Minden oké?
– Hát, kezd elegem lenni ebből a szutyok lépcsőből, de ezt
leszámítva minden oké. Meditálok.
Russel felröhögött, és felé nyújtotta a karját.
– Gyere! Húzzunk el innen!
 Követték Dylant, aki közben felkapaszkodott a romokra,
majd lassan mindannyian felértek a többiekhez. Az éles kövek
jócskán felhorzsolták a bőrüket, és nyakig porosak voltak, de
megmenekültek.
– Lesz még valami móka? – kérdezte Russel Fullánktól. –
Vagy ez volt a legszarabb rész?
– Nem. Még két kellemetlen szakasz van hátra, de
kimerültetek. Éjszakázzunk itt, és az út hátralévő részét majd
holnap tesszük meg!
– Én nem szeretnék idelent aludni! – nézett Mia a többiekre.
– Ha kibírjátok, nem lehetne, hogy…
– De. Menjünk tovább! – mondta Liam, mire Fullánk is
bólintott.
– Rendben! Akkor ma lenyomjuk az egész távot, és majd ha
kijutottunk, az erdőben alszunk!
A kis csapat továbbindult a sötét barlangrendszerben. A járat
néhol igencsak szűkké vált, így a férfiak alig tudták átpréselni
magukat egy-egy szakaszon, és egyre többször zuhantak el a
csúszóssá váló, éles köveken. Az órák némán teltek.
– Szokatlanul hallgatag vagy – mormogta Liam Masonnek,
akivel a sor végén ballagtak. – A lány miatt vagy ilyen
rosszkedvű?
– Ühüm. Borzasztóan hiányzik.
– Beleszerettél?
– Fülig, tesó.
Liam elmosolyodott.
– Az jó. Sosem gondoltam, hogy valaha is benő a fejed
lágya.
Erre beleesel egy kismamába…
– Hát, tudod, az a vicc, hogy Aliával együtt a babát is
imádom. Még olyan pici. Apja helyett apja lehetek.
– Ennyire komolyan tervezel velük?
– Igen.
– És gondolod, hogy Alia boldog lesz velünk a birtokon?
 Mason tűnődve nézte a bakancsa előtt szertegördülő köveket.
– Nem tudom. A rokonait biztos el akarja majd tisztességben
temetni, ugyanakkor magad is láthattad, a saját döntése volt,
hogy velem tartson a falon túlra. Szembeszállt miattam a
családjával. Miért ne lenne boldog?
– Mert munkája és háttere volt Manipurában. Mi lesz, ha
visszahúzza majd a szíve?
– Akkor majd elkísérem őket, és segítek elrendezni a dolgait
Ha rendet teszünk a megalopoliszban, és tényleg valóra válik
Russel álma, szabad bejárásunk lesz Manipurába. Nem lesznek
mutánsok, és békében élhetünk mindannyian.
Liam felsóhajtott.
– Úgy legyen!
A vadászok közben egy hangárszerű csarnokba érkeztek,
amelyben jókora vaskocsik sorakoztak a mélybe tartó sínpárok
előtt.
– Mi ez? Valami bányajárat? – kérdezte Kristen a kocsikat
méregetve.
– Pontosan. Az utolsó előtti szakaszt kocsin tesszük meg –
bólintott Fullánk.
– Meg sem kérdezem, mennyire stabil egy ilyen vaskoporsó
– hümmögött a lány, mire Fullánk elmosolyodott.
– Stabil, csak ijesztő. Meglehetősen begyorsul majd
lejtmenetben, de aztán szépen lecsillapodik a sebessége, ahogy
egyenesebbé válik az út.
Mason előre mászott, majd besegítette a többieket is a
legelső vaskocsiba, amely gyakorlatilag elnyelte őket. Állva is a
vállukig ért a perem, a lányok pedig ki sem láttak belőle.
Mindannyian a kocsi aljába telepedtek, szorosan, egymás
mellé.
– Azt hiszem, legközelebb inkább otthon maradok és
csendben festegetek, amíg hazajöttök… – motyogta Stella, mire
Dylan felnevetett, és az ölébe húzta.
– Nem lesz semmi baj! Gyere, bújj ide hozzám!
 Fullánk eközben kirúgta a kerekeket fékező ékeket, majd
felkapaszkodott a peremre. Liam és Mason besegítették a
kocsiba, és egymásra néztek.
– És most?
Fullánk elvigyorodott.
– Most lehet sikítozni…
A vaskocsi komótosan megindult, majd egy nagyobb
bukkanó után szélsebesen száguldani kezdett az utasaival. A
felfelé világító lámpák fényében úgy tűnt, mintha nem is
gurulna, de repülne velük, és a vadászok egyként ordítottak fel
az elképesztő sebességtől.
– Hát ez valami király! – üvöltötte túl Mason a menetszelet,
de Russelnek és Kristennek is nagyon tetszett a különös,
földalatti száguldás.
Nem úgy Mia, aki behunyta a szemét, és arra gondolt, ha ezt
túléli, soha többé nem megy semmilyen barlangba, de még a
pincébe sem.
– Mindjárt a végére érünk! – súgta a fülébe Liam, és átölelte
a lányt – Gondolj arra, hogy csak mókázunk!
Masonék szemmel láthatóan valóban élvezték az eszelős
száguldást, de Mia úgy érezte, mintha a semmibe zuhannának.
A keze reszketett, és felkavarodott a gyomra, de nem szólt
semmit. Nem akart nyafogni, sem panaszkodni, de érezte, hogy
ha két percen belül nem érnek a végére, minden bizonnyal
hányni fog.
A kocsi jókorát zökkent, majd tovább süvített a sötétségben.
– Milyen hosszú ez a pálya? – kérdezte Liam Fullánktól.
– Még nagyjából hat perc – felelte a szőke férfi egyre csak
Miát nézve. – Rosszul van?
– Nagyon.
Mia felhúzott térddel ücsörgött a vaskocsi oldalában, a feje
Liam vállán nyugodott, de a férfi érezte, hogy egész testében
reszket. Liam megcsókolta a homlokát
 – Pár perc, és kiérünk innen! – mondta bátorítóan, de Mia
képtelen volt felelni. A rosszullét hullámokban tört rá, ő pedig
egyre jobban szédült.
A kocsi még jobban begyorsult, és amikor már úgy tűnt,
tényleg a mélybe zuhan, végre lassítani kezdett, majd szép
egyenletesen gurult tovább. A barlang világosodni kezdett, és a
fejük felett itt-ott a telihold fénye világított le rájuk. A vasteknő
végre lelassult, majd tompa koppanással megállt a sínvégi
ütközőnél. Mindannyian kiszálltak, és kidobálták a zsákjaikat a
kocsi mellé.
– Mindjárt jövök – mondta Mia, és eltűnt a sínpár túloldalán,
majd térdre rogyott, és addig öklendezett, amíg mindent kiadott
magából. Forgott vele a világ, és hiába evett keveset korábban,
úgy tűnt, még a víz sem akar a gyomrában maradni.
Liam mellé térdelt, és hátrafogta a haját, majd amikor fel
tudott egyenesedni a lány, egy zsebkendőt nyújtott felé, és a
kulacsát.
– Igyál egy kicsit!
Mia ivott egy kortyot, ám az sem maradt benne.
– Menj innen, Liam! – mondta erőtlenül. – Nem akarom,
hogy így láss!
– Dehogy megyek! Ne beszélj butaságokat!
Liam felsegítette Miát, de a lány alig állt a lábán.
– Szédülsz?
– Rettenetesen.
Fullánk is hozzájuk sietett, majd a zsákjából előkotort egy
kis üveget, benne apró, fehér tablettákkal.
– Rágj szét egyet! – nyomta Mia kezébe az egyik pirulát, és
aggódva nézte a lánya falfehér arcát. – Öblítsd ki a szádat, és
utána kis kortyokat igyál! Hamarosan jobban leszel!
Mia engedelmesen összerágta a keserű tablettát, de még
mindig pokolian érezte magát. Kimosta a száját, aztán lassan
kikortyolta az összes vizet. A rossz érzés végre csillapodni
látszott.
 – Jobb?
– Talán.
– Akkor most igyál egy kis pálinkát!
Mia engedelmesen belekortyolt a laposüvegbe, majd a
torkához kapott.
– Éget?
– Nagyon.
– Nem baj. Kis mértékben orvosság.
Leültek és vártak, amíg Mia rosszulléte teljesen elmúlt.
Fullánk még egy korty pálinkát adott neki, majd megsimogatta
az arcát.
– Mit érzel?
– Hogy be fogok rúgni, ha tovább itatsz.
A szőke férfi elnevette magát
– Oké. Es a gyomrod? A szédelgés?
– Elmúlt. Köszönöm.
Valahonnan friss levegő szállt feléjük, és ettől egy kicsit
erőre kapott.
– Vége van? Ez itt már a barlang széle? – nyújtogatta a
nyakát.
– Majdnem. Még át kell vágnunk egy csatornán, de aztán
kint leszünk az erdőben. Odakint egy gyönyörű, meleg vizű tó
vár ránk.
– De a csatorna nem gyönyörű… Igaz?
– Nem, nem az.
Mia könyörgőn nézett Fullánkra.
– Miért? Az is életveszélyes?
– Nem. Csak undorító. Tele van patkányokkal és kigyókkal.
Nem mérges kígyók, de sokan vannak. Nem leszel elragadtatva
tőlük.
– Ja, az nem érdekel. Hidegen hagynak a csúszómászók…
csak ez a kocsikázás volt kemény.
– Sajnálom, Mia. Ha gyalog jöttünk volna, két nappal tovább
tartott volna az út.
 – És a csatorna? Mennyi idő átkelni rajta?
– Semmiség. Ha kilépünk, tíz perc. De tényleg kemény.
– Tényleg nem számít. Mit nekem kígyók… – hümmögte a
lány, mire Liam felnevetett, és magához ölelte a lányt.
– Mindjárt kint leszünk az erdőben. Egyből csobbanunk
egyet abban a tóban, jó? Aztán lövünk valamit, és remek
vacsorát sütünk!
Mia halványan elmosolyodott.
– Ne haragudjatok, hogy ilyen kripli vagyok, de sosem
bírtam a hullámvasutakat. Liftbe se igazán szállok, ha nem
kötelező.
– Akkor jöhetnek a patkányok és a kígyók? – kérdezte az
apja.
– Felőlem…
Stella kevésbé örült a híreknek.
– Milyen patkányok? – kérdezte Miát, mire a lány elnevette
magát.
– Ne aggódj, valami béna csatorna, amin állítólag hamar
átkelünk.
A vadászok Fullánk után eredtek, aki átkúszott egy keskeny
üregen, majd a bakancsa bokáig érő vízben csobbant.
– Gyerekek, ez már tényleg a vége. Ez a kivezető folyosó.
Tíz perc, és az erdőben vagyunk! – miközben beszélt, a
zsákjából maroknyi fáklyákat vett elő. Könnyűek voltak és
vékonyak, mégis, amikor begyújtotta őket, jókora lánggal
égtek. – Manipurai cucc – mondta vigyorogva. – Tartsátok
alacsonyan. A patkányok és a kígyók félnek tőle.
A csatornába értek, és a kijárat felé indultak, amikor
észrevették, hogy megelevenedik körülöttük a víz. Először úgy
tűnt, hínárszerű növények tekeregnek benne, de aztán
mindannyian látták, hogy azok bizony, egytői-egyig kígyók.
Lustán tekergőző, sárga szemű, mocsárszínű hüllők, amelyek
hátán időnként patkányok raja futott végig éles visítással.
 – Húzzatok a… – mormogta Russel, és nagyot rúgott a felé
lóduló patkányokba, Kristen pedig fejbe lőtt egy felágaskodó
kígyót.
– Úristen, de ocsmányak vagytok!
Dylan kérdés nélkül kapta fel Stellát, és öles léptekkel sietett
a kijárat felé, időnként nagyot rúgva az előtte nyüzsgő
patkányokba. A víz mélyülni kezdett, és kisvártatva combig
gázoltak a vízben, sőt a lányoknak már derékig ért. Liam is a
karjába vette Miát, Russel pedig Kristenre kacsintott, de az
indiánlány elnevette magát.
– Nyugi, Obi-Wan, én nem parázok ezektől! De azért kösz!
A csatorna vize végre sekélyebbé vált, és a vadászok a
folyosó végére értek. Fullánk elhúzta a jókora reteszt, a vaskapu
feltárult, ők pedig odakint találták magukat az erdőben.
– Jaj, Istenem, sosem örültem még ennyire a friss levegőnek!
– sóhajtott fel Mia, és hálásan nézett Liamre. – Köszönöm,
hogy így törődsz velem.
A férfi átölelte.
– Ne viccelj, örülök, hogy jobban vagy! De nézz csak oda!
Mia megfordult, és elámult az elé táruló látványtól. Mert a
holdfényes éjszakában egy halványzöld tó ragyogott a barlang
mellett. A vízfelszín enyhén gőzölgött, a közepén tavirózsák
ringatóztak.
– Jó lesz? – kacsintott rá Fullánk, majd mosolyogva nézte,
ahogy a többiek a partra dobálják a holmijukat és a vízbe
gázolnak. Ő maga sebtiben fát gyűjtött, és jókora tüzet rakott a
parton, majd eltűnt az erdőben, hogy lőjön valamit.
Már mindenki a vízben volt, csak Mia ücsörgött a part
szélén, és a fogát sikálta. Az álla merő fogkrém volt, még a haja
is belelógott.
– Miért nem jössz már, bébi? – úszott hozzá Liam.
– Mert hánytam, és ha nem mosok fogat, büdös leszek.
– Dehogy leszel büdös, hagyjál már ezzel a baromsággal!
 Azóta eltelt már egy csomó idő, és annyi pálinkát ittál, hogy
cseresznyeillatod van! Dobáld le a ruháidat, és gyere be
gyorsan! Itt várlak.
– Jó! – köpte ki Mia a habot, de még egy csík fogrémet
nyomott a fogkeféjére, és végigsikálta vele a nyelvét.
– Becibállak ruhástól, ha nem jössz… – mormogta Liam, és
elindult kifelé, mire Mia gyorsan ledobálta a ruháit. Csak egy
trikót és egy bugyit hagyott magán, úgy gázolt a gőzölgő vízbe.
– Ó, hogy ez milyen isteni – sóhajtott fel, ám Liam abban a
pillanatban magához ölelte, és behúzta a mélyebb vízbe, majd
mielőtt megszólalhatott volna, szájon csókolta.
– Nem csókolhatsz meg! – próbált elhúzódni tőle.
– Miért is nem?
– Mert hátha rossz szagú a szám.
– Nem az – nevetett Liam, és újra megcsókolta Miát.
Mason, Russel, Kristen, Dylan és Stella ezalatt iszappal
kenték be egymást, és a tó sekélyebb részén ücsörögtek a
kellemesen meleg vízben.
– Ez valami embertelen jó… – sóhajtott fel Mason. – Nincs
kedvetek megmasszírozni? Kicsi lány?
– De. Szívesen megmasszírozlak! – mondta Stella, és Mason
háta mögé kúszott, majd jókora iszaphalmot kent a szőke
vadász vállára, és alaposan átgyúrta a hátát és a nyakát,
Kristen pedig Mason mellét kente be iszappal.
– Fú, ez mennyire jólesik… Tündérek vagytok, csajok!
Köszönöm!
Dylan eközben Russellel beszélgetett.
– A házig azért együtt megyünk, nem? – kérdezte az ifjabb
Blackwoodot.
– Igen. Kristennel manipurai ruhát kell öltenünk, mielőtt
nekivágunk az útnak, szóval mindenképp. No, és a filmjeimet is
fel akarom tölteni, hogy addig se töltsük tétlenül az időt, amíg
odafent leszünk.
 – Figyelj, Russ – fogta halkabbra a hangját az indián. –
Tudom, hogy a húgom időnként rémesen viselkedik, de kérlek,
vigyázz rá nagyon! Akkor is, ha utálatos veled, és akkor is, ha
összevesztek!
Russel bólintott, miközben az iszappal mókázó indiánlányt
nézte.
– Bízhatsz bennem!
– Tudod, nem mindig volt ilyen… – sóhajtott fel Dylan. –
Amíg anyánk élt, kifejezetten kedves kislány volt. Tízéves volt,
amikor egy razzia során a manipuraiak apámék titkos
fegyverkészletei után nyomozva a birtokra törtek. Apám és a
nagybátyátok nekik mentek, de a szemünk láttára eszméletlenre
verték őket. Az egyik katona elővette a tőrét, hogy elvágja a
torkukat, de anyám eléjük vetette magát.
Belemarkoltak a hajába, és… – Dylan szava elakadt. –
Utána… minden merő vér volt. Anya még élt, amikor a
karunkba lökték, de nem tudtunk rajta segíteni. Az ölünkben
halt meg.
Russel angyalarca elkomorodott.
– Mi úgy tudtuk, anyukátok szívinfarktusban halt meg..
– Az volt a publikus verzió. De Liam ott volt velünk. Ő is
végignézte.
– Istenem… Miért nem mondtátok ezt el nekem?
– Ugyan, Russ, erről most is borzalmas beszélni. Csak azért
mondtam el, mert a következő hetekben kettesben lesztek
Kristennel, mondhatni, a világ végén, és aggódom miattatok.
Ő borzasztó keménynek és ridegnek tűnik, de nem az. Aznap,
amikor anya meghalt, elpattant valami a lelkében. Másnap
jelentkezett vadásznak. Sejtheted…, ott állt egy vékonyka,
megtört lelkű kislány, aki aznap eldöntötte, hogy az életét a
manipuraiak és a mutánsok megölésének szenteli… Apám
padlóra került, ahogy mindannyian, Kristen azonban teljesen
megváltozott. Soha többé nem sírt, és úgy viselkedett, mintha
kőből lenne a szíve. Nem engedett senkit sem közel magához,
és nem lehetett vele beszélni.
– Mármint lelkizni?
– Igen. Legalábbis róla… Bezárkózott a maga kis
elefántcsont tornyába, és soha többé nem jött elő onnan.
Tizenkét év telt el azóta, de ha a szemébe nézek, ugyanazt az
összetört gyermeket látom.
– Én nem akarom bántani őt, Dylan.
– Nem is azért mondtam, Russ. Csak szeretném, ha
megértenéd őt, és türelmes lennél vele.
– Az leszek, ígérem!
– Köszönöm!
Fullánk közben visszaért a táborhelyre, és két lenyúzott
nyulat szúrt a földön heverő nyársakra, majd a parázs fölé rakta
őket. Eztán ledobálta a ruháit, és egy szál bokszerben a tóba
merült.
– Sosem láttam még senkit Dylanen és Bobon kívül, aki
ennyire ki lett volna varrva – hümmögött Mason, látva, hogy a
szőke férfi felsőtestét megannyi tetoválás borítja.
– Nos, ezeket éppenséggel Bob készítette – vigyorodott el
Fullánk. – Gondolom, Dylanét is. De azért én hozzá képest
visszafogott vagyok.
Az indián elnevette magát.
– Én összefüggő inget kértem apámtól. Azt hittem, lebeszél
majd róla, de aztán megcsinálta. A nagyi persze rosszul volt.
Azt mondta, úgy nézek ki, mint egy bűnöző.
– Mintha a nagyin nem lenne tetkó – tette hozzá Kristen.
– Miért? Ria mamán is van? – kérdezte Stella meglepetten.
– Aha. Egy hatalmas szárnyú angyal. Beteríti az egész hátát.
Ha hazaérünk, kérdezz rá!
– Semmi pénzért nem hagynám ki – kuncogott Stella.
– És te? – kérdezte Fullánk az előtte úszkáló Kristent. –
Téged is kivarrt az apád?
 Kristen lebukott a vízben, és amikor felegyenesedett, csak a
bugyija volt rajta. A kezével eltakarta a mellét, úgy fordult
körbe, és felnevetett a férfi elképedt arcán.
Az oldalát mindkét oldalon vörös rózsák borították, a
combjától kezdve a csípőjén át, amelyek végigkúsztak a
derekán és a vállán, majd a karján folytatódtak. A rózsák körül
zöld levelek voltak, a szárakon megannyi szúrós tüske.
– Atyaég! – bólintott elismerően Fullánk. – Bob egy igazi
művész. Csodálom, hogy beleegyezett, de nagyon szép, igazán!
– Valójában nem egyezett bele, de Kristen megfenyegette,
hogy ha apánk nem varrja ki, elmegy máshoz – mondta Dylan.
– Így szép lassan megkapta, amit akart, a rózsák pedig évről-
évre tovább terjeszkedtek.
– Gyönyörű vagy! – mondta Russel is a lánynak, aki
elmosolyodott, majd eltűnt a vízben. Amikor felbukkant, újra
pólóban volt.
– És ti? – kérdezte Fullánk Liamet, Russelt és Masont. – Ti
sosem akartatok tetkót?
– Nem – rázta meg a fejét nevetve Liam. – Dylanen van
mindaz, ami hármónkra fért volna.
– És te, kicsi lány? – kérdezte Stellát. – Te sosem vágytál
rózsákra?
– De. Nekem mindig is nagyon tetszett, de Liamék nem
engedték. Bob bácsi pedig minden egyes alkalommal beárult a
fiúknak, amikor hozzá mentem kuncsorogni, hogy legalább egy
kis ábrát csináljon nekem.
– Mit szerettél volna? Milyen mintát?
– Egy napot és egy holdat, együtt.
– Majd rádfestem hennával, ha annyira vágysz rá… –
mormogta Dylan. – A te bőröd túl szép ahhoz, hogy így
elcsúfítsuk.
– Szerintem is – bólintott Fullánk. – Kár lenne érte. – Eztán a
nyársak felé sandított. – Megyek, megforgatom a húst.
 – Hagyd csak! – mondta Mia, és a partra szaladt. – Máris
megcsinálom!
Szép, kellemesen meleg, nyári éjszaka volt, így amikor a
vadászok a partra másztak a tóból, egyikük sem fázott. A tűz
köré telepedtek, Mia és Stella pedig felakasztották a vizes
ruháikat a köréjük lógó nagyobb faágakra.
A hús viszonylag hamar megsült, és mindannyian
elégedetten rágcsáltak a ropogó tűz mellett. A tó mellett
csobogó hegyi forrás hűs vizében megtöltötték a kulacsaikat,
így a szomjúság sem kínozta őket. Halkan beszélgettek a
ropogó fahasábok körül, majd eldőltek a tábortűz köré kiterített
hálózsákjaikon, és mély álomba szenderültek.
Mint mindig, ezúttal is Dylan és Stella aludtak el utoljára.
– Nyirkos maradt a pólód! – mondta halkan az indián. –
Vedd le, mert meg fogsz fázni. Rajtam sincs semmi.
– Nem alhatok egy szál bugyiban, amikor ennyien
vagyunk… – suttogta Stella, mire Dylan elnevette magát.
– Miért, ki lát? Csak én. Ez a közös hálózsák előnye. No,
gyerünk, dobd le azt a rongyot! A bugyit is!
Stella levette, és a mellettük lévő forró kőre terítette a
nyirkos ruhákat.
– Most jó? Elégedett vagy?
– Mondhatni… – hümmögött az indián, és magához húzta a
lányt.
Stella elmosolyodott.
– Olyan boldog vagyok veled, hogy néha attól félek, csak
álmodom az egészet…
– Nem álmodsz. Vagy közösen álmodjuk ugyanazt. De ha
így van, soha többé nem akarok felébredni.

Másnap reggel kávéillatra keltek. Mia néhány faággal

felélesztette a tüzet, és vizet forralt az egyetlen edényükben,
majd a legnagyobb termoszban kávét kevert a magukkal hozott
kis üveg alján talált porból.
 – Fúú, de finom illata van! – ült fel hunyorogva Russel. –
Kaphatnék egy pohárnyit?
– Hogyne. Azért csináltam! – mondta Mia, és odavitt neki
egy csészével, majd Liamhez sietett.
– Iszol te is?
– Köszönöm! – bólintott a férfi, és az ölébe húzta Miát. –
Hiányoztál, amikor kinyitottam a szemem. Csak az illatod volt
mellettem.
A lány felkacagott.
– Kétlépésnyire voltam tőled, Liam!
– Két lépés… az nagyon sok.
Mia finoman megcsókolta a férfi ajkát, majd visszament a
tűzhöz, és a többieknek is vitt a kávéból.
– Köszönöm! – mosolyodott el Fullánk is. – Jó érzés volt
kávéillatra ébredni.
– Hát, többre nem futotta – tárta szét a karját a lány. – De
majd Manipurában főzök nektek valami finomat.
– A kezed hogy van? – kérdezte az apja.
– Jól. Látod, meg tudtam fogni a poharakat is.
– Már nem zsibbadnak az ujjaid?
– Csak egy picit.
– Akkor nem úszód meg a szurit…
– Jaj, ne csináld már, ez tényleg semmiség!
– Nem az. Már csak két ampulla van. Épp mára elég, aztán
békén hagyunk. Rendben?
– Igen.
Mia elővette a gyógyszert, és Liamhez vitte, aki beadta neki,
aztán megcsókolta a lány kezét.
– Ezt érzed?
– Haloványan.
Liam végigcsókolta az ujjai hegyét.
– És ezt?
Mia elmosolyodott.
– Nagyon finom volt.
 – Akkor most szorítsd meg a kezem!
Az apró ujjak erőlködve fonták körül Liam nagy tenyerét. –
Na?
– Egész jó. Egy pitypangot már egész biztosan össze tudnál
roppantani.
Mia felkacagott.
– Ne gúnyolódj, Liam Blackwood! Te is láthattad, hogy
eddig egy poharat sem tudtam megfogni.
– Láttam, persze. És nagyon örülök, hogy jobban vagy! –
bólintott Liam, és megcsókolta Mia arcát, de közben a lányhoz
hajolt, és halkan a fülébe suttogott. – Meghalok, ha ma éjjel
nem szeretkezel velem.
Mia átölelte Liam nyakát.
– Más vágyam sincs… – felelte halkan, és arra gondolt, alig
várja már, hogy Manipurába érve tényleg kettesben lehessen a
férfival.
Dylan és Stella ébredtek utolsónak, és jókedvűen fogadták a
féléjük nyújtott kávésbögréket, majd felöltöztek, és
összepakolták a holmijukat.

Az erdőn át hamar ráleltek a Manipurába vezető ösvényre, és

néhány órával később már a 265-ös kapu előtt ácsorogtak.
A kapu előtt Russel meghívó kódot gyártatott Emmával
Fullánknak, akit a saját testőreként, Lars Olafson néven vitt át a
sorompón. A katonák ügyet sem vetettek rájuk. A kódjaikat
szinte unottan szemlélték, majd kérdezősködés nélkül
beengedték őket a megalopoliszba.
A vadászok taxiba vágták magukat, és a tóparti házba
autóztak. Fullánk csöndben nézte a csillogó manipurai világot,
és Mia elképzelni sem tudta, mire gondolhat a mindig oly
hűvösnek tűnő férfi.
– Sosem jártál még idebent? – kérdezte halkan.
– Nem.
– Nem volt rá alkalmad, vagy nem is akartál?
 – Nem akartam.
– Charlotte miatt?
– Manipura hazugsága miatt.
Mia nem tudta, mit mondhatna. Mélységesen egyetértett az
apjával, ugyanakkor ő is itt élt korábban. Bármennyire is sok
rossz érte, a szíve mégis nagyot dobbant, amikor meglátta a
kéken világító autóutat és az oly jellegzetes, rózsaszín levelű
manipurai fákat.
Hamarosan feltűnt a tó, és Fullánk leplezetlen érdeklődéssel
figyelte a víz közepén terpeszkedő gömbházakat. A taxik
egymás után gurultak az utolsó épület elé, a vadászok pedig
kiszálltak.
– Ez igen! – hümmögött elismerősen Fullánk Russelnek. –
Talbot kreditjeiből vetted?
– Igen. Teljesen megkopasztottam az öreget.
– És nem fog a nyomodra bukkanni?
– Meglepne…
A házba érve mindenki elfoglalta a maga szobáját, és jóleső
érzéssel pihentek le. Estére Stella és Mia vacsorát főztek, a
többiek pedig asztalhoz ültek. A lapos üvegtálban forró gombás
tészta illatozott.
– Hol van Mason? És Russel? – kérdezte Liám.
– Russel a filmjeit tölti fel, Mason pedig Aliával chatel órák
óta – felelte Mia, és Stella kezébe adott két tányért, jócskán
megpakolva. – Odaviszed nekik?
– Persze!
A szőke lány kisvártatva visszatért, és Dylan és Liam közé
ült.
– Mason örült? – kérdezte a bátyja. – Egész úton azon
zsörtölődött, hogy éhenhal.
– Észre sem vette, hogy elé tettem a tányért.
Liam elmosolyodott.
– Hát, megértem. Nyilván szívesebben lenne most Aliával. A
lánynak sem lehet most könnyű a babával…
 – Hát, ahogy a nagyit ismerem, az a baba már ír, beszél,
óovas, és csipkerékliben kártyázik vele – felelte Dylan, majd a
többiekre kacsintott. – Ha hazaérünk, mindannyian vállaljuk be
néha azt a kisbabát, jó? Szeretném, ha Masonnek normális
kapcsolata lehetne azzal a lánnyal. Aliának is jót fog tenni, ha
néha kettesben lehetnek.
– Én nagyon szívesen vigyáznék rá! – bólintott Mia, és
rögtön utána Stella és Liam is.
– Én nem tudok mit kezdeni egy kisbabával – felelte Kristen.
– De ha nem kell vele semmit csinálni, akkor én is
őrködhetek felette.
– Tényleg, Fullánk, velünk jössz a birtokra, ha vége lesz a
cirkusznak? – kérdezte Liam.
– Nem hiszem.
– De miért? Hisz ott van a doki, Bob bácsi és a nagybátyám.
Jól éreznéd magad.
Fullánk arcán szomorkás mosoly suhant át.
– Magamnak való ember vagyok, Liam. Jobb nekem a
hegyek közt.
Russel ezalatt feltörte és lefoglalta a fényújságot működtető
adatbázist, és elindította az első filmjét. Ezután kirohant a
teraszra, és futtában visszaordított.
– Gyertek gyorsan! Most kezdődik!
A többiek utána mentek, és a sötét égbolton megjelenő
fényújságra néztek. Russel filmje klasszikus zenei aláfestéssel
indult. Az első képkockákon szép ruhába bújt, békésen
nevetgélő manipurai óvodások tűntek fel, ahogy egy pazar
játszóházban nevetgélnek a szüleikkel. A film eztán a kinti
gyerekeket mutatta a legszegényebb körzetekből, akik a kapuk
előtt egymás ölében ücsörögve koldulnak, hogy kenyeret
tudjanak maguknak venni. A kicsik soványak, koszosak és
rongyosak voltak, a szemükben összetört álmok. A kamera
képet váltott, és gyermeksírokat mutatott. Tengernyi apró fejfát,
miközben a film jobb oldalán megjelent az elmúlt húsz év
statisztikája, amely megmutatta, évről-évre hány kicsit öltek
meg a mutánsok.
A zene hirtelen durvábbá vált, és Talbot ezredes arca tűnt fel,
majd Grahamé, akik elrendelték a népességszabályozást.
Mutánsok jelentek meg, és a film könyörtelenül visszaadta,
milyen védtelen velük szemben az ember. Miközben a dögök
marcangolása töltötte ki az újságot, telefon-részletek harsantak
fel a felhős égbolton. Talbot és Graham titkos beszélgetései
voltak ezek, amelyek arról szóltak, hogyan kell természetes
módon csökkenteni a kinti populációt. Eztán feltűnt a
kutatólaboratórium, és Manipura legsötétebb titka, a végtelen
hangár, amelyben ameddig a szem ellátott, keltetők ezrei
vibráltak, bennük, megannyi második generációs, emberi
mutáns.
A zene lüktetett, akarcsak az égre meredő emberek szíve, a
képkockák a lelkekbe égtek. Kacagó manipurai emberek tűntek
fel, akik gondtalanul vásároltak a csillogó boltokban, aztán a
vérbefagyott férjeiket szorongató asszonyok, akik beleőrültek a
fájdalomba. A jelenetek egymást váltották, szembeállítva a kinti
és benti világot, majd minden elfeketedett, és megjelent a
felelősök fotója, mellettük pedig végeláthatatlan sorokban az
általuk meggyilkolt áldozatok listája nevekkel és fényképekkel.
Végezetül egyetlen felirat vibrált az égen.

„ Milyen lenne most az életed, ha odakint születtél volna?”

A fényújság eztán váratlanul eltűnt, a megalopoliszra pedig

újra csend borult.
Liam megölelte az öccsét.
– Végtelenül büszke vagyok rád! – mondta halkan, majd
elvonult a szobájába. Fel sem tűnt neki, hogy otthagyta a
vacsoráját, és a borát sem itta ki. A lelkében fájdalmas sebek
szakadtak fel. Maga előtt látta az apja haláltusáját, és az anyja
tekintetét, ahogy utoljára ránézett. A mellkasa összeszorult, s
egy pillanatra úgy érezte, hogy a gyűlölettől nem kap levegőt.
Ledobálta a ruháit a fürdőben, és a zuhany alá állt. Hűvös víz
pergett alá a magasból, akárcsak az eső, ő pedig a karját falnak
támasztotta, és csak nézte a lefolyóban kavargó, haragosnak
tűnő örvényt. Ordítani szeretett volna fájdalmában, és törni-
zúzni, bár maga is tudta, hogy ez sem támasztaná fel a szüleit.
Nem hallotta, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és nem
látta, hogy Mia a fülkébe lép. Csak akkor vette észre a lányt,
amikor megérezte magán a karját, ahogy hátulról átöleli őt. A
percek lassan múltak, és bár nem beszéltek, Liam háborgó lelke
mégis lassan megnyugodott. Megfordult és magához szorította
Miát, aki ruhástól ácsorgott a zuhany alatt.
Melegebbre állította a vizet, és levetkőztette a lányt. Mia
megsimogatta Liam arcát, majd finoman megcsókolta a száját.
A férfi szeme lecsukódott, ajka a lányéra tapadt, meztelen
testük egymáshoz simult…
 Zarándokok
(Manipura, Zarándok Negyed, 2222. július 15-16.)

A repülő Manipura felett körözött. A gép belsejében ugrásra

kész emberek ücsörögtek, ki idegesen heherészve, ki pedig
elszántan, a semmibe meredve, miközben Charlie Cooper, az
oktató éles hangon magyarázott.
– Szeretném, ha kellőképpen komolyan vennék az ugrást.
Bármilyen nagy mókának is tűnik, ne becsüljék alá az
ejtőernyőzés veszélyeit! Megértették?
A tanítványok bólogattak.
– Miss Doherty! Megmutatná a többieknek, melyik is a
kioldó?
A barna, bubifrizurás nő mosolyogva mutatott a kioldó
kötélre.
– Köszönjük, Miss Doherty! Most halljuk, hány méterre kell
eltávolodniuk a géptől, mielőtt kinyitnák az ernyőt?
 – Minimum száz méter – dünnyögték egyszerre.
– Merre térünk ki az esetleges ütközések elől?
– Jobbra!
– Hány méterről fognak ugrani?
– Háromezerötszáz.
– Hány másodperc után nyitják az ernyőt?
– Negyvenöt.
– Hány perc alatt érnek le?
– Öt.
Az oktató elégedetten bólogatott, majd Kristenhez és
Russelhez fordult.
– Készüljenek!
Az indiánlány és az ifjabb Blackwood a gép farában rájuk
váró oktatókhoz léptek, és figyelmesen nézték, ahogy rájuk
kötik a megfelelő felszerelést.
Kristen egy idősebb, ősz hajú férfival, Russel pedig egy
fiatal, kopaszra borotvált tanárral készült ugrani.
– Ez lesz az első? – kérdezte az idős oktató Kristenre nézve.
– Igen.
– Fél?
– Nem. Azt mondták, ez az ezernégyszázadik ugrása. Csak
nem ezt fogja elvéteni, nem igaz?
A férfi elnevette magát.
– Nem.
– Figyelem! – Harsant fel Mr. Cooper hangja. – Felkészülni!
Az operatőr, aki az élményugrók utazását hivatott filmre venni
az ajtó mellett várakozott, majd amikor elérték a kívánt
magasságot és megkapták a jelet, kiugrott a semmibe.
– Atyaég… – hördült fel Russel, de ők következtek, majd
rögtön utánuk Kristenék.
Mindketten ordítottak örömükben és félelmükben. A
sebességük egyre nőtt, ahogy a szívverésük, és egy
másodpercre mindketten arra gondoltak, talán nem volt a
legjobb ötlet ez az ejtőernyőzés, de akkor már késő volt.
 Szélsebesen száguldottak a föld felé, ami ugyan messze volt,
de mégis oly közel. Aztán nagy rántást éreztek magukon, és az
ejtőernyő kinyílt, majd lustán ereszkedni kezdett lefelé.
Russel hahotázva intett Kristen felé.
– Király voltál!
– Te is, Obi-Wan!
Russel oktatója felröhögött.
– Tényleg olyan vagy, mint Kenobi mester. Mondták már?
– Néhányan.
Az idő lelassulni látszott, ahogy a színes ejtőernyők sorra
kinyíltak és akárcsak a pitypangmagok, a kijelölt leszállópálya
felé sodródtak a könnyű, nyári áramlatokban.
Öt perccel később Russel és Kristen landoltak, s miután az
oktatóik megszabadították őket a hevedereiktől, egymás felé
rohantak a réten.
– Úristen! Majdnem meghaltam félelmemben, amikor
kiugrottunk! – vetette magát Russel karjába az indiánlány. –
Szerintem még most is kétszázötven a pulzusom – lihegte
kimerülten.
– Nekem is! – nevetett Russel, és megcsókolta Kristen arcát.
– Azt hittem, mindennek vége.
– Én is!
Egymást ölelve ácsorogtak az ugrópálya szélén, amíg
mindketten levegőhöz jutottak, majd elsétáltak a reptéri
kávéházig. Két turmixot vettek, majd leültek egy padra.
– Mit gondolsz, bevállalhatjuk ezt együtt? – kérdezte Russel.
– Talán. Szerinted elhibázhatjuk? – kérdezett vissza Kristen.
– Nem. Biztos, hogy nem. Cooper azt mondta, minden
ejtőernyőn nyitóautomata van. Tehát, ha mondjuk, elájulunk
vagy nem figyelünk, mert tényleg idióták vagyunk, a szerkezet
érzékeli a magasságot, és magától kinyitja az ernyőt.
– De ezek nem fognak leengedni minket úgy, hogy ma
ugrottunk először. Az van kiírva, hogy a tandemhez ezer ugrás
kell. Az évekbe telne…
 – Ugyan, Kristen, van annyi kredit, amiért majd
elfordulnak…
– Na jó. Tegyük fel, hogy beleegyeznek, és dolgunk
végeztével leugrunk a hídról. De addig két hétig a hátunkon
cipeljük az ernyőt? Azt mondják, a harmadik nap gyaloglás
után egy tarisznyát sem bír el az ember, nemhogy egy ilyen
nehéz zsákot.
– Hát épp ez az! Nem fogunk gyalogolni! Kiugrunk a gépből,
és a zarándokúton landolunk. Aztán dolgunk végeztével hívjuk
Coopert, és ledobatunk magunknak egy másik tandem-
felszerelést, amivel majd a hídról fogunk leugrani.
– Jézusom, Russel. Ez egyre meredekebb. Miért nem elég
egyszer ugrani? Simán lenyomjuk a táv felét. Kilencvenéves
aggastyánok is végigmennek a zarándokutakon. Akkor nekünk
miért ne menne?
– Napi 12 óra gyaloglásra vágysz két héten át?
– Nekem nincs ezzel semmi bajom.
– Hát, nekem annyira nem jön be. Szerintem inkább
ugorjunk. Azzal időt nyerünk. A többiek végig Manipurában
lesznek, ahol egyre több a vörös körzet. Minél előbb öljük meg
a dögöket, annál kevesebb életet vehetnek el.
– Jó, ezt aláírom. Akkor megkenjük Coopert?
– Meg, bizony!

Néhány órával később, miután besötétedett, Liam, Mason,

Fullánk, Mia és Dylan a kísérleti kutatóintézettel szemközti
hegyoldalban kuksoltak, és szúrós szemmel méregették az
épület alagsorából felhajtó teherautókat.
– No lám… Graham ajándékai a kint lakóknak – mormogta
Fullánk. – Egy tucatnyi ocsmány mutáns.
– Kilőjük őket! – bólintott Liam. – Mindenkire egy sofőr jut,
én elintézek kettőt!
 A többiek bólintottak, és célba vették az egymás után kihajtó
teherautók sofőrjeit. A konvoj lassan közeledett a hegy lába
felé, majd a kanyarnál lassítani kezdtek.
– Menni fog? – kérdezte Liam Miától, ám a szemét le sem
vette a célpontról.
– Igen!
– Akkor készüljetek! – vezényelt. – Három, kettő és tűz! Az
öt puska egyszerre dördült el, majd villámgyorsan még egy
lövés hallatszott. A teherautók megálltak, a vadászok pedig
fegyvert váltottak, és még mielőtt a kutatólabor őrei
felocsúdhattak volna, minden kocsiba robbanó töltetet lőttek. A
lövedékek becsapódását követően akárcsak a petárdák, úgy
robbantak szét a teherautók, szétroncsolt húscafatokkal
beborítva az utcát. Néhány mutáns csodával határos módon
túlélte a robbanást, és sebesülten hörögve kúszott a kövön, ám a
vadászok nem könyörültek rajtuk.
Katonák rontottak a lángoló kocsikhoz, de mire felfogták,
hogy honnan érte őket a támadás, golyót kaptak.
– Benyomulunk! – adta ki a parancsot Liam, és a társaival
együtt leereszkedett a hegyoldalon. Az utcán éktelen füstfelhő
volt, minden lángokban állt, így viszonylag gyorsan a kapuhoz
értek. Kilőtték az ott szobrozó őröket, majd a főbejáraton át az
épület belsejébe mentek. Kérdés nélkül lőtték a feléjük igyekvő
katonákat, ahogy teremről-teremre jártak.
– Itt balra! – mondta Mason, aki a Russeltől kapott digitális
térkép szerint irányította a csapatot, így pontosan tudták, merre
találják a mutánsokkal teli hangárt.
Katonák rontottak rájuk minden irányból, de ők sokkal
gyorsabbak voltak, mint a támadóik, így folyosóról folyosóra
hullahegyeket hagytak maguk mögött, ahogy a csarnok felé
igyekeztek.
Aztán meglátták a hatalmas keltetőt, amelyben felnőttekre
méretezett inkubátorok ezrei világítottak. Az irányítótorony
felől közelítették meg, majd kisétáltak a hatalmas helyiség felett
átívelő, végtelennek tűnő hídra.
Megcélozták a központi áramfejlesztőt, és beleeresztettek
néhány robbanótöltetet. Russel ötlete volt, hogy túlfeszültséget
gerjesszenek, és úgy tűnt, a terv működik, mert a tömött
sorokban elhelyezett óriási inkubátorok sorról sorra robbantak
fel.
A vadászok lélekszakadva rohantak végig a hangár felett
átívelő acélhídon, ám mögöttük valóságos katasztrófahelyzet
alakult ki. A felrobbant üvegágyak szilánkjai gyilkos
szögekként süvítettek a levegőben, a csarnok végén lévő
kijáratot pedig vaskos ajtó zárta le.
Fullánk és Dylan tüzet nyitottak a kupola falára, és eszelősen
rohantak az így keletkezett rés felé, miközben a hangárt
hatalmas detonáció rázta meg.
Leszakadt a tetőszerkezet, és a robbanások egymást érték. A
vadászok a hasadékon át kivetődtek a laboratórium mögötti
épület tetejére, majd végigrohantak a csillogó üvegen és a
szomszédos házak tetején, és csak akkor álltak meg, amikor egy
használaton kívüli raktárépülethez értek. Egy fűzfaliget szélén
voltak.
Dylan és Mason leugrottak, és mindenkit a földre segítettek.
– Jól vagytok? – nézett végig rajtuk Liam. – Te is, bébi?
Nem sérültetek meg?
– Minden rendben – bólogattak lihegve, miközben a hátuk
mögött egymást követték a detonációk, majd felharsant a
manipurai katonaság szirénája.
Mia az alkarjába törölte az arcát, megigazította a haját, majd
kisétált az úttestre, hogy leintsen egy taxit. Rögvest megállt egy
autó, de nem taxi volt, hanem egy személyautó, amelyben
bulizni induló egyetemisták ültek.
– Szia, merre mész? – kérdezték jókedvűen. – Elvihetünk
egy darabon?.
– Nem, kösz! – felelte Mia. – Más irányba megyek, mint ti…
 – Ne már! Akkor arra megyünk, amerre akarsz!
– Nem, tényleg, fiúk, nincs ma kedvem bulizni! Menjetek!
– De biztos?
– Biztos! – intett feléjük Mia, és továbbsétált. Végre sikerült
leintenie egy taxit, amiben kényelmesen elfértek, így feltűnés
nélkül száguldhattak végig a viharvert körzeten, majd rátértek
az autópályára.
– Hatékonyak voltunk – vigyorodott el Fullánk. – a
legnagyobb akadály elhárult. Ha újra kezdik is a dögök
klónozását időbe telik, mire ennyit létre tudnak hozni.
– Nem lesz rá idejük, mert addigra eltapossuk Talbotékat –
mormogta Liam.
– Gondoljátok, hogy csak egy ilyen telephelyük volt?
– Az öcsi szerint igen. Egy ideje lehallgatja Talbot személyi
vonalát.
– Akkor azt is tudjuk, hol lakik a vénember, amióta Russelék
felégették a házát?
– Ha minden igaz, a 264-es kapu közvetlen közelében.
– Mi a terved vele?
Liam tekintete megkeményedett.
– Ki akarom vinni a dzsungelbe. Megvágom, és végignézem,
ahogy a dögök széttépik.
Fullánk nem szólt semmit. Pontosan tudta, hogy értelmetlen
lenne megpróbálnia lebeszélni erről Liamet, de Miát sokkolták
a férfi szavai.
– Talbot nem ér annyit, hogy veszélybe sodord magad
miatta! – mondta lágyan, és Liam kezére csúsztatta az övét.
– Nem lesz semmi bajom, ne aggódj emiatt!
– De miért nem elég egyszerűen lelőni?
– Elmondtam neked, miért.
Mia keserűen nézett az apjára, de Fullánk megrázta a fejét.
– Nem állhatok melléd ebben a kérdésben. Ha elkapjuk azt a
szemetet, én is ott akarok lenni, amikor elevenen kizsigerelik a
dögök.
 Liam tekintete összevillant a szőke férfiéval.
– Az a mocsok nem érdemel szebb halált.
Az elektromos autójuk abban a pillanatban megállt, ahogy az
utcán a többi autó is, majd a sötét égbolton megjelent a
fényújság, ám a szokásos hírek helyett ismét Russel filmjét
vetítették. Ki sem kellett szállniuk, az autó átlátszó tetején át
tisztán láttak mindent.
A film újra Talbotot és Grahamet vette górcső alá, bemutatva
minden sötét üzelmüket, és a manipurai lélekrend nyakláncok
valódi működési elvét, majd a lelepleződést… A film végén
újra megjelent a villogó felirat.

„A jólét kötelez! Vedd észre, hol van szükség a segítségedre!”

A film végeztével a taxi meglódult, ahogy az autópályán

veszteglő összes jármű.
– Elképesztő az öcséd – hümmögött elismerően Fullánk. –
Az apátok nagyon büszke lenne rátok!
Liam a gondolataiba burkolózva nézett ki az ablakon. Eddig
minden sikerült, és egyre biztosabb volt benne, hogy ezúttal
valóban megdöntik Talbot uralmát, mégsem érezte
könnyebbnek a lelkét. Nem fájt kevésbé a szüleit ért
igazságtalanság, és nem hitt benne, hogy az önkényuralom
megdöntése után valóban szebbé válhat a világ.
– Hé, Liam! – mondta Dylan, miközben barátian átölelte a
vállát. – Tudom, hogy iszonyú nehéz, de ne a bosszú vezéreljen,
mert az tévútra visz! Talbot meg fog lakolni, de nem látom
értelmét, hogy te is mellette legyél, amikor a dögök végeznek
vele. Idebentről is jól fogod látni. Kérlek, fontold ezt meg!
– Nincs mit fontolgatnom ezen, Dylan!
– De, van. Ott van neked Mia és Emily, Russ, a nagybátyád
és mi. Ha bajod esik, a mi életünket is tönkreteszed. Higgadj le
egy kicsit, tesó, és ígérem, Talbotnak csúnya vége lesz!
– Azt akarom, hogy ugyanúgy haljon meg, mint az apám.
 – Tudom, Liam. És megkapod, amit akarsz, de nem
engedem, hogy a haragod miatt a vesztedbe rohanj!
A kocsi közben a tóparti sétányra kanyarodott, majd
kisvártatva megállt a ház előtt. Liam szó nélkül szállt ki az
autóból, és az épületen át a stégre sietett. Mia utána indult, ám
az indián megfogta a kezét.
– Kérlek, hagyd őt most rám! Beszélgessetek addig Stellával!
Dylan eztán a konyhába ment. Kivett a hűtőből két üveg sört,
lerúgta a bakancsát, és kisétált a stégre.
Csillagos éjszaka volt, a tó vize szelíden hullámzott a stég
körül, türkizkék fényt vetve a lépcsőkön ülő vadászokra.
– Engem is felkavarnak Russel filmjei – mondta halkan az
indián. – Ne legyenek hiú ábrándjaid, Liam. Sosem fogod
kiheverni a szüleid halálát. Hiába állunk bosszút. Ez egy olyan
seb, ami nem gyógyul be többé.
Liam megfogta a felé nyújtott sörösüveget.
– Nem igazságos az élet, Dylan.
– Sosem volt az.
– Annyi szemét ember él… Jólétben pöffeszkednek, és simán
százhúsz évig élnek, míg ők… meghaltak huszonévesen. Dylan,
annyi idősek sem voltak, mint mi, most.
Mégis, hogy lehet ezt feldolgozni?
– Sehogy. Meg kell tanulnod együtt élni ezzel.
– Neked tompult a fájdalmad az évek alatt?
– Anyám miatt? Nem. Mégis, azt gondolom, meg kell
adnunk magunknak az esélyt, hogy boldogok legyünk. Mia
imád téged. Te is őt. Űzd ki a szívedből a sok keserűséget, és
engedd, ez a lány szerelemmel töltse meg. Utána sokkal jobban
fogod érezni magad.
– Hát, a fájdalmat nem olyan egyszerű elengedni. Azt
remélem, Talbot halála után jobb lesz.
– Valamivel jobb lesz. Segítek neked, jó?
– Elfogni?
 – Megöletni a dögökkel. De szeretném, ha Fullánk és te is
kapun belül maradnátok! Megígéred, hogy rám hallgatsz, ha
eljön az idő?
– Dylan, te időnként sokkal kegyetlenebb vagy, mint én.
Miért lesz jó nekem, ha rád hallgatok?
– Mert a bosszú jegesen jó, Liam. És veled ellentétben, én
nem kapkodok.
Liam felnevetett, és meghúzta a sörét.
– Ha nem ismernélek, összeszarnám magam tőled. Úgy
beszélsz, mint egy pszichopata.
– Hát, ha belegondolsz, mind azok vagyunk. Embereket
ölünk. Más vadászok vadállatokból sem lőnek annyit, mint
ahány embert megöltünk az elmúlt években. Néha elmerengek
azon, hogy ennyi rossz tettel végül majd hová kerülünk…
– Miután meghaltunk?
– Aha.
– Nos, nyilvánvalóan a pokolba. Már, ha létezik.
– A nagyi szerint ez a pokol. A mi világunk.
– Kedves teória. És mit keresünk itt?
– Talán vezeklünk, és ezért éltünk meg ennyi rosszat.
Mindenkinek olyan a világa, amilyet megérdemel. Talán, bár
mind ugyanott vagyunk, a magunk valóságát éljük meg.
– És Mia? Stella? A nagyid? Ők is megérdemelték a
sorsukat?
– Valószínűleg igen. Mindenki azt kapja, ami jár neki. Mind
bevállaltuk, amiért megszülettünk.
– Úristen, Dylan, én ezt józanul is nehezen viselem el! Nem
beszélhetnénk másról?
– Csak ha a szavadat adod, hogy nem mész egyedül a dögök
közé a vénemberrel!
– Hacsak nem változik a terv, a szavamat adom.
Dylan elnevette magát.
– Magam sem hittem benne, hogy ezt már fél üveg sör után
megígéred. Mia miatt gondoltad meg magad?
 – Aha. És Stella meg az öcsi miatt. Visszatértek Kristennel?
– Igen. Valami videót akarnak lejátszani nekünk. Lassan be
kéne mennünk. Stella vacsorát főzött. Megdicsérhetnéd…
– Oké. Nyugi, nem leszek harapós. Lenyugodtam. Kösz,
Dylan!
– Bármikor.
A házba mentek. A többiek már a nappaliban lévő
kanapékon ücsörögtek, és a Stella által sütött
melegszendvicseket ették.
– Buli van? – kérdezte Liam, és leült a jókora kivetítő elé. –
Mit akartok mutatni? A kampányfilmedet láttuk, öcsi.
Nagyon… ütős volt. Te állítottad meg az autókat?
– Én – vigyorodott el Russel. – Király volt, mi?
– Az. De tényleg. Őrületes vagy.
– Kristennel szeretnénk egy videót mutatni. Megnéznétek?
– Lehet közben enni?
– Simán.
Liam mosolyogva vett a kezébe egy melegszendvicset, és
beleharapott.
– Úristen, de finom… Stella, mi van ebben?
A szőke lány elmosolyodott.
– Négyféle sajt, tejföl, tojás, egy pici fokhagyma és só. Jó?
– Mennyei – hümmögték a többiek is.
– Ne ácsorogj ott! – nyúlt a keze után Dylan, és az ölébe
húzta – Gyere, nézzük meg együtt a tesóink újabb remekművét!
– Megint egy kampányfilm?
– Nem, állítólag nem az…
– Na, figyeljetek, légyszi! – mondta
Russel, és beindította a lejátszót. – Kristen, gyere ide
gyorsan! – mutatott maga mellé, a padlószőnyegre, és amikor az
indiánlány mellé telepedett, a kezébe nyomott egy szendvicset
és egy üveg sört.
A videón ezüstszínű magánrepülő tűnt fel, amint a lelkes
amatőrökkel a fedélzetén a magasba száll. Aztán Mr. Cooper
látszott, ahogy kikérdezi a tanítványait az ugrás fortélyairól,
majd Kristen mosolygós arca jelent meg, miközben rászerelték
a hevedereket. Aztán Russel arcát mutatta a kamera, ahogy
kifelé néz a gépből és magában szitkozódik.
Úristen… hogy lehettem ilyen hülye gyökér… – hallatszott a
motyogása a filmen, mire felcsattant a szőnyegen ülve.
– Nahát, az a kretén operatőr ezt is felvette!
– Nyugi, így legalább életszerű – karolt belé Kristen, és észre
sem vette, hogy mindenki őket nézi.
Hirtelen éles sikoly hasított a hangszórókon át a nappaliba,
amit velőtrázó üvöltés követett. A filmen Kristen és Russel
torkuk szakadtából ordítottak, úgy negyvenöt másodpercen
keresztül, amíg az ejtőernyő kinyílt.
– Szegény csávó, csodálom, hogy ki tudta nyitni az ernyőt –
hümmögött Mason. – Ha még tíz másodpercig ordítasz a fülébe,
lehet, hogy elájul.
Russel hahotázott.
– Nem vettem észre, hogy végig üvöltöttem. Azt hittem, csak
az elején.
– Én is azt hittem, hogy csak egyszer sikítottam – nevetett
Kristen is.
– Egyszer sikítottál, csak negyvenöt másodpercig tartott –
jegyezte meg a bátyja. – Menekülés közben is így fogtok
üvölteni?
– Jaj, Dylan, ne gúnyolódj már! Russelnek remek ötlete
támadt.
– Gondolom… És mi volna az?
– Azt találtuk ki Kristennel, hogy minek gyalogoljunk napi
tizenkét órát két héten át, ha egyszerűbben is megoldhatjuk a
dolgot.
– Hűha… ejtőernyővel akartok eljutni az út feléhez?
– Pontosan!
– És utána? Honnan lesz még egy ernyőtök? Vagy
legyalogoljátok az út másik felét?
 – Nem. Az oktató majd ledobja nekünk repülőről a tandem-
cuccot, és ha végeztünk, azzal ugrunk le a rúnakő mellől.
– Egyetlen tandemugrás után leengednek titeket egyedül? –
nézett rájuk Liam rosszallóan.
– Igen.
– Öcsi…
– Most mi van? Megkentem őket! Két hetet spóroltam ezzel!
– Le vagyok nyűgözve! Soha életetekben nem ugrottatok
önállóan, de most kétszer is levetnétek magatokat a mélybe úgy.
hogy szemmel láthatóan mindketten becsináltatok odafent…
Russel elvigyorodott.
– Másodszor nem lesz olyan vészes.
– És ha elhibázzátok?
– Nem lehet elhibázni, Liam. Automata nyitószerkezet van
az ernyőhöz. Egy hülye is ki tudna ugrani vele.
Liam lehunyta a szemét.
– Mit mondhatnék?
– Elmehetünk?
– Dylan?
– Menjetek!
– De ha valami bajotok esik…
– Nem lesz semmi gáz! Ne rinyáljatok már!
Másnap délután Russel és Kristen fehér zarándokruhába
öltözve ácsorgott a nappaliban. Az overáljuk speciális anyagból
készült, hogy odafent megvédje őket az erős sugárzástól, minek
után a zarándokút egy része a napháló felett vezetett át.
– Telefon? – kérdezte Liam.
– Tudod, az órámon hívhattok.
– Gyógyszer? – kérdezte Dylan.
– A táskámban – bólintott a húga.
– Energiatabletták? Víz?
– Minden megvan!
 – Vigyázzatok egymásra! – ölelte meg őket az indián, majd
Liam is, és elgondolkodva nézték, ahogy a testvéreik a kint
várakozó taxiba szállnak.
– Szerinted nem lesz bajuk?
– Nem – felelte Dylan. – Tudod, a bolondok szerencséje
velük lesz.
Liam felröhögött.
– Bolondok szerencséje? Az meg mi?
– Hát tudod, az olyasmi, mint a részegek védőszentje. Az
ilyen emberekre, mint Russel és Kristen, mindig vigyáznak az
égiek.

Russel és Kristen ezalatt izgatottan ücsörögtek a taxiban.

– Tökre olyan, mintha nyaralni mennénk, nem? –vigyorodott
el Russel. – A mumusok nélkül.
A lány felnevetett.
– Nem voltak elájulva a tervedtől.
– Hát, ők sosem lesznek. Nekik nem tudok olyat mutatni,
aminek örülnének.
– Dehogynem. A medálodat csípik.
– A gödörben nem emlékszem, hogy Liam mondta volna.
Arra sokkal inkább, mennyire üvöltött velem.
– Csak mert haragudott ránk, amiért bezuhantunk.
Mindketten nagyon szeretnek minket.
– Tudom.
A taxi közben elhagyta a mólót, majd a tóhoz vezető kisebb
utcákat, és az autópályán végigsuhanva a reptérhez érkezett
Kiszálltak, és a gyepen várakozó repülőhöz rohantak. Cooper,
az oktató már várta őket.
– Sosem vettek még rá ilyen baromságra – zsörtölődött, de
becsukta az ajtót, és amint kellő magasságba értek, Russelékre
csatolta a tandem felszerelést. – Az automata ernyőnyitó
huszonöt másodperc múlva mindenképp kinyitja az ernyőt, ha
maga elfelejtené…
 – Nem fogom!
– Rendben! Mr. Barlow! Kérem, fegyelmezetten tegye a
dolgát, különben egész hátralévő életemben lelkiismeret-
furdalásom lesz, amiért engedtem, hogy rábeszéljen erre az
öngyilkosságra.
– Miért lenne öngyilkosság?
– Mert maguk még életükben nem ugrottak önállóan. A
zarándokút olyan, mint egy híd, érti? Iszonyú szeles. Ha épen le
is érnek, és nem repülnek túl az úton, azonnal le kell vágniuk
magukat az ejtőernyőről! Van késük?
– Akad.
– Ha az ernyőbe belekap a szél, morzsaként söpri le magukat
onnan.
– Uram, ez nem fog megtörténni!
– Ne is történjen!
– Hívom, ha leértünk, és megmondom, pontosan mikor lesz
szükségünk a másik tandemfelszerelésre!
Cooper zöld szeme fürkészőn meredt rá.
– Valójában miért csinálják ezt?
– Csak szórakozásból. Imádjuk az extrém sportokat!
– Maguknak teljesen elmentek otthonról…
– Mások is mondták már.
A repülőgép már a centrum felett szállt, mindhárman jól
látták a teljesen áttetsző, alig négy méter széles zarándokutat.
– Miért nincs rajta senki? – kérdezte Russel.
– Ritkán járják – vonta meg a vállát Cooper. – Nagyon
magányos lesz ott az ember. Inkább tavasszal és ősszel mennek
rajta sokan. Ilyenkor nagyon erős a napsütés. Az emberek féltik
a bőrüket. De most már indulniuk kell. Sok szerencsét, Mr.
Barlow!
– Köszönöm, Charlie! Hívni fogom! – bólintott Russel, majd
hátraszólt Kristennek. – Kapaszkodj, Szivi, indulunk! – azzal
kivetődött az ajtón.
 Ezúttal egyikük sem üvöltött, bár mindketten úgy érezték,
kiugrik a szívük a helyéből. Russel az óráját nézte, majd amikor
az húsz másodperc után pittyegett, meghúzta a kioldózsinórt.
Az ejtőernyő kinyílt, és nagyot rántott rajtuk.
– Fúú – hallotta Kristen hangját. – Ugyanúgy frászt kaptam
mint az elsőnél! De nagyon ügyes vagy!
– Csak várd ki a végét – mormogta Russel, és az
irányítózsinórral a zarándokút felé lavírozta magukat. A
kormányzás azonban nem volt egyszerű, mert a magasban
másfajta légáramlatok kavarogtak, mint a híd körül, így amikor
Russel megközelítette a célállomásként kitűzött jókora viking
rúnakövet, jól látta, hogy mindenképp túl fognak rajta lendülni.
Szerencsére egy felfelé tartó légáramlat a hátára vette őket, így
ismét a magasból szemlélték a zarándokutat.
– A közepén nem fog menni – kiáltott hátra a lánynak.
– Nem baj, szálljunk le ott, ahol tudunk!
– Oké!
Újra megközelítették a zarándokutat, és Russel
lélegzetvisszafojtva figyelt. Hosszában szállt az út felett, hogy
véletlenül se sodródjanak le, de aggódva érezte, mennyire erős
odafent a szél. Az áttetsző út azonban egyre közeledett.
– Kristen, készülj, megérkezünk! Amint leértünk, azonnal
vágd el a köteleket! Tiéd a jobb oldal, enyém a bal!
– Vettem!
Az út egyre gyorsabban közeledett, majd hirtelen ott volt, a
lábuk alatt, ahogy remélték. Keményebb volt, és akkorát ütött
rajtuk, hogy mindketten térdre estek, de rögtön el is zuhantak,
ahogy az ernyőbe kapott a szél, s az, akárcsak egy megvadult
bika, vonszolni kezdte őket a földön. Egyként nyúltak a pengéik
után, és elvágták a köteleket. Az ernyő egy kicsit a magasba
emelkedett, majd lustán alászállt a mélybe.
Russel és Kristen kimerülten hevertek az úton.
– Jól vagy? – kúszott a lány mellé Russel.
– Aha. Csak végem van.
 – Nekem is. De jók voltunk!
– Szerintem is! Hol járunk?
– 469. Ez van az útba vésve. Látod? Épp ott, a kezed mellett!
– Jézusom. Akkor harminc kilométerrel odébb vagyunk!
Fentről úgy tűnt, közel járunk…
– Harminc kilométer nem gáz. Egy nap alatt lenyomjuk.
– De hisz mindjárt besötétedik!
– Nem is mondtam, hogy most indulunk. Most sátrat verünk,
kialusszuk magunkat, és reggel indulunk tovább.
– Sátrat?
– Csak figyelj!
Kisvártatva a repülőgép hangját hallották a fejük felett, majd
a magasból egy kisebb ejtőernyőn egy zsák szállt le, egyenesen
melléjük.
– Kösz, Charlie! – szólt Russel az órájába épített telefonba. –
Hívom majd a tandem miatt!
– Hát ez? – vágta le Kristen a csomagról az ernyőt. – Sátor?
– Az, bizony.
– De hisz ez vagy száz kiló!
– Az csak a súly. Maga a sátor a legmenőbb manipurai
túrasátor, mindössze egy kilót nyom – magyarázta Russel, és
felállította a könnyű kupolát, amelynek a sarkai gombnyomásra
a földbe mélyedtek, akár a kampók. A csomagban két hálózsák
is lapult, amit bedobtak a sátorba, majd a csomagjaikat is mellé
tették.
– Na, mit szólsz? – kérdezte Russel, amikor látta, hogy a
lány az átlátszó út széléhez sétál, és nekidől a magas korlátnak.
Tiszta volt az idő, így odalentről Manipura ragyogó
fényessége olyannak tűnt, mint egy színes gyémántokkal
kirakott ékszeres doboz. Felettük, a lassan sötétülő égbolton
pedig megannyi csillag ragyogott.
– Ez valami meseszép! – sóhajtott fel a lány, mire Russel
elmosolyodott, Kristen pedig a szája elé kapta a kezét.
– Nem úgy értettem!
 – De, bizony, úgy értetted. Lenyűgözött Manipura…, pedig
még el sem vittelek oda, ahova terveztem.
– Nem, Russel, ez nem igaz!
– De az. Megnyertem a fogadást!
– Kicsúszott a számon, hogy szép ez a büdös megalopolisz.
– És tényleg szép, nem? Miért olyan szörnyű ezt elismerni?
– Mert itt szemét emberek laknak.
– Tudom, Kristen. De attól még a fények szépek. Attól nem
dobod sutba az elveidet, ha észreveszed a rossz dolgokban is a
jót – mondta halkan Russel, és átölelte a lányt, aki furcsamód
nem lökte el magától a kezét.
– És akkor most mi lesz? – nézett Russelre.
– Azt beszéltük meg, hogy kívánhatok valamit, nem?
– De. És mit kívánsz?
Russel csak nézte, nézte a lány mandulavágású szemét és
dacosan összezárt száját, aztán elmosolyodott.
– Téged.
 Jeges bosszú

(Manipura, Tóparti negyed, 2222. július 16-17.)

A házban maradt vadászok a soron következő akcióra

készültek. Liam, Mia és Mason újra végignézték a digitális
térképen bejelölt stratégiai pontokat, miközben Dylan Stellával
beszélgetett, a teraszon.
– Ne aggódj miattunk! – mondta lágyan az indián. –
Hamarabb hazaérünk, mint gondolnád!
– De az piros zónás negyed, ahová mentek, nem? Nem elég,
hogy egy egész katonai támaszpontot akartok a levegőbe
repíteni, még a mutánsok is lecsaphatnak rátok! Miért nem
várjátok meg, amíg Russelék odaérnek ahhoz a rúnakőhöz?
– Mert nincs tovább, Stella. Az emberek odakint tüntetnek az
utcákon. Magad is láthattad, a manipuraiak szeme végre
felnyílt. Rájöttek, milyen férgek irányítják a megalopoliszt. A
katonaság tömegesen löki őket a vadonba, Talbot pedig a
katonái mögé bújt. Itt az idő eltaposni őt.
– És ha bajotok esik?
 – Nem fog. Hidd el, ezt az ügyet már az égiek is
támogatják… Ártatlanok százai halnak meg naponta odakint.
Nem tűrhetjük tétlenül Graham önkényuralmát!
Stella beletörődve hallgatott.
– Ne ücsörögj itt magadban! Hamarabb eltelik az idő, ha
alszol, amíg távol vagyunk!
– Nem. Inkább megvárlak… – motyogta Stella, és a lábán
lévő vékony, aranypántos papucsot bámulta. A többiekhez
hasonlóan rajta is manipurai ruha volt, egy kakaóbarna
selyemoverál, vékony aranyövvel a derekán.
Dylan megölelte.
– Akkor legalább hívd fel Donald bácsiékat vagy a nagyit,
jó?
Nem szeretném, ha itt gubbasztanál magadban, és
feleslegesen aggódnál!
– Jó. Felhívom Ria mamát! – mosolyodott el a lány.
– Helyes. Mi úgyis indulunk! Légy jó, gyönyörűm! – mondta
Dylan, és szájon csókolta Stellát.
A vadászok a mélygarázsba siettek, majd Russel fekete
autója kigördült a partra vezető műútra, és bekapcsolódott a
közeli autópálya forgalmába.
– És mennyire biztos, hogy ezen a támaszponton van a
vénember? – kérdezte Mason az autó műszerfalára pillantva,
ahol megállás nélkül a manipurai híreket mutatta a rendszer.
Emberek ezrei vonultak az utcára Talbot és Graham
száműzését követelve, miközben Russel filmjei jelentek meg
minden harmincadik percben. A lelepleződés megtörtént. A
szomszédos megalopoliszok vezetői egyre másra emelték fel a
hangjukat az igazságtalanság ellen, miközben biztosították a
„rejtélyes filmek készítőjét”, hogy mellette állnak, és
támogatják az önkény-uralom megdöntésében.
– Őrület – hümmögte Liam. – Mire az öcsiék hazatérnek,
tényleg egész Manipura mellé áll…
 – Hát, mindig kormányzó akart lenni – mosolyodott el
Dylan.
– Az álmok pedig, ha ennyire makacsul hisznek bennük,
valóra válnak.
– Legyen igazad, tesó!
– Gondoljátok, hogy elfogadnák majd őt a bentiek? –
kérdezte Mason.
– Miért ne fogadnák el? – kérdezett vissza az indián. – Őt
nem az érzelmei fűtik. Legalábbis a falon innen és túliak
kérdésében. Russel gyakorlatias gondolkodású. Ő is tudja, hogy
nem bonthatja le egyik napról a másikra a fényfalakat, mert a
kintiek gyűlölete elsöpörné a bent élőket. Rendet akar
teremteni, és amilyen céltudatos, ha támogatókra talál, véghez
is fogja vinni az akaratát.
– Szerintem is – helyeselt Liam. – De közben időnként mégis
úgy viselkedik, mint egy hülyegyerek.
– Mert még fiatal. Húszévesen mi sem voltunk
komolyabbak.
Majd kinövi. Felnő a feladataihoz.
Abban a pillanatban megcsörrent Liam karján az öccsétől
kapott fekete, lapos karkötőnek tűnő telefon.
– Épp rólad beszéltünk! Ezek szerint rendben le tudtatok
szállni a zarándoklaton?
– Nem egészen.
– Jaj, öcsi, ne csináld már. Mi történt?
– Nagy volt a szél, így csak odébb tudtunk landolni.
– Mennyivel odébb?
– Nem sokkal. Harminc kilométerre lehetünk a rúnakőtől.
– Az nem vészes. Egy nap alatt odaértek, ha jó tempóban
gyalogoltok.
– Én is úgy számoltam.
– És jól vagytok? Milyen odafent?
 – Minden oké, Liam. Szereztem egy sátrat is magunknak, ma
abban alszunk, holnap éjjel meg remélhetőleg végzünk itt, és
megérkezik az ejtőernyőnk is. Ti?
– Közeledünk!
– A filmjeim?
– Mennek, öcsi, a csapból is te folysz. Látjátok odafentről a
tüntetéseket?
– Igen. A Szenátorok Házát felgyújtották, a füstje idáig
szállt.
De látjuk a kapukat is, amin Talbot katonái tömegesen lökik
ki az elfogott tüntetőket. Minden fényárban úszik, mintha
nappal lenne odalent. Liam, kerüljétek el a 264-es kaputól
kezdve a 268-as kapuig az összes szomszédos negyedet! Ekkora
mészárszéket még nem láttatok. Hívtam az otthoniakat is, hogy
ne merészkedjenek az erdőbe, de így is iszonyat, ami odalent
folyik. Épp itt lesz az ideje, hogy véget vessünk ennek az
őrületnek.
– Szívemből szóltál, Russ! Később hívunk!
Az autó időközben egy szűk utcába kanyarodott, amely egy
botanikus kerthez vezetett. A vadászok kiszálltak, hátukra
vették a fegyvereiket, és a sárgán világító díszfák közé
surrantak. Néma csendben lopakodtak a szivárvány minden
színében derengő növénykülönlegességek között, ami igencsak
kapóra jött nekik az éjszaka sötétjében, hiszen teljesen elnyelte
a fényüket.
Fullánk ment legelöl, mivel neki nem látszott az aurája, így
tökéletesen be tudott olvadni a sötétbe. Szőke haját fekete
kapucnis pulóver alá rejtette, csak a szeme világított
vészjóslóan.
A katonai bázist magas, törhetetlennek tűnő, átlátszó panelek
vették körbe. Liam felmászott a legelsőre, és a karját nyújtotta
atöbbiekért, majd mindenkit átsegített a túloldalra. Odabent
dimbes-dombos erdő ölelte körül a kaszárnyának tűnő, modern,
ovális épületeket, amelyek összefüggő rendszert alkottak a
központi épülettel.
– Civilek lehetnek bent? – kérdezte Dylan.
– Nem. A műholdfelvételek szerint itt csak Talbot emberei
vannak – felelte Liam.
– És az öreg?
– A térkép szerint a főépület feletti luxuslakásban… –
hümmögött Mason.
– Akkor odamegyek! – jelentette ki Liam. – Amint látjátok,
hogy visszafelé jövünk a vénemberrel, pörköljetek alá az egész
kócerájnak!
– Veled tartok! – mondta Dylan elszántan, és a barátja után
eredt.
Épp akkor indult el a sötét égboltra vetített fényújság, újabb
filmekkel borzolva az amúgy is feszült idegállapotban lévő
manipuraiak lelkivilágát, de a vadászok nem bánták, hiszen az
épületek között járőröző katonák is az égre meredve nézték a
mennydörgő képkockákat.
Liam és Dylan eszelős tempóban rohantak az épületek
árnyékába, de nem vették észre őket. Épületről épületre
haladtak, és sorra átvágták az útjukba kerülő ellenség torkát,
mire bejutottak a folyosóra. Egy szakasznyi katona jött feléjük,
de olyan gyorsan szúrták halálra őket, hogy azoknak nem volt
idejük puskát rántani, így alig húsz perccel később már a
főépület tetőszerkezetén kúsztak az ezredes lakása felé.
– Nyitva van a hátsó teraszajtó – suttogta Liam, mire
mindketten arra vették az irányt, és két perccel később
besurrantak a lakásba.
Odabent hűvös volt és félhomály, csak néhány ablaktábla
fénye derengett kékesfehér fényben. A lakás elegáns volt és
rendezett, ahogy egy katonától elvárná az ember, de egy
teremtett lélek sem volt odabent.
– Poros az asztal, és a járólapok is… – mondta halkan az
indián. – Talbot rég járt itt.
 – De miért hagyná itt az embereit?
– Nem tudom. Talán bujkál a vén gazember. Végül is, az
emberek az ő fejét akarják…
Odakintről sziréna harsant fel, és meglátták, amint négy
teherautónyi rohamosztagos indul el a sorompók felé.
– Mindenkit lökjenek ki a kapun! – adta ki a parancsot az
ügyeletes parancsnok. – Vessenek végre véget ennek az
ocsmány hőzöngésnek!
Liam a karkötő számlapján megnyomta a kettes gombot,
mire Fullánk mély hangja szólt a telefonba.
– Hallgatlak.
– A kapunál négy teherautó várakozik. Lőjétek ki őket!
Aztán mehet a többi épület is, indulunk vissza. Bal oldalt
jövünk, figyeljetek ránk!
– Rendben!
Liám és Dylan kiosontak a lakásból, lemásztak a tetőn át a
legszélső ház bal oldalán, és a társaik felé rohantak. A hátuk
mögött éktelen robbanások hallatszottak, majd üvöltés,
fegyverropogás, sziréna és további robbanások, aztán tűz, füst,
törmelék és pernye lepett el mindent. Fullánk, Mia és Mason
pokollá változtatták Talbot főhadiszállását.
A vadászok észrevétlenül tűntek el a botanikus kertben, majd
az autójukba ültek, és mintha mi sem történt volna, elindultak
visszafelé, a tóparti házba.
– Szerintem Grahamnél lehet az ezredes – mondta Mia
tűnődve. – Mivel az ő fejüket követelik az emberek, nyilván
most együtt próbálják kiötölni, mit tehetnek. A kérdés már csak
az, hogy Graham merre lehet. No, és Charlotte…
– Mia, az édesanyádat senki sem akarja bántani – mondta
Liam. – Őt épségben kihozzuk onnan! Ne aggódj emiatt!
– Félek, a népharag rá is lesújt… Végül is, egy gyűlölt
diktátorfelesége.
Fullánk komoran hallgatta őket
 – Miának igaza van. Ha a felbőszült emberek elérik Graham
házát, Charlotte-ot is fel akarják majd koncolni. Russel filmjei
láncreakciót indítottak el, amit már nem lehet megállítani.
A fényújságban azóta is a kinti kegyetlenkedésről szóló
kisfilmek mentek, miközben a szélső rovatokban az aktuális
tüntetésekről, katonai összecsapásokról és a kapukon
kitoloncolt manipuraiakról beszéltek a riporterek, újra és újra
frissítve az áldozatok fényképes listáját.
– Nem hiszem, hogy Graham olyan hülye lenne, hogy
Talbot-tal a saját házából irányítaná a megmaradt osztagait –
mormogta Liam a fényújság vérfürdőit látva. – Hazamegyünk,
és Emma segítségével feltérképezzük a lehetséges helyeket,
ahol elfoghatjuk azt a két büdös patkányt!
– Gondoljátok, Charlotte is velük van? – kérdezte Mia
sápadtan.
– Biztos vagyok benne – bólintott Fullánk. – Ha nem így
lenne, már nem élne. A hírek szerint a szenátus épülete, és az
összes vezető villája romokban áll. A tüntetők porig égették
őket. És mivel a statárium értelmében minden lázadót
száműznek, a mutánsok okozta vérengzés miatt már azok is a
tüntetők mellé állnak, akik eddig nem vettek részt a
tiltakozásban.
A fényújság rovatai egy pillanatra vibrálni kezdtek, majd új
hírek jöttek fel a hasábokon.
– A dögök betörtek a 264-es és a 265-ös kapun – olvasta
hangosan Mason. – Mi nem a 265-ösön jöttünk be?
– De – felelte Dylan, és elsötétült a pillantása. – Istenem…
Stella egyedül van otthon. Hogy lehet kézi vezérlésre állítani
ezt a csodamasinát?
– A halványkék gombbal, a bal oldalon! – hadarta Mia, mire
Liam azonnal átkapcsolt, és a pedálra taposott.
A kocsi meglódult, ők pedig halálos iramban száguldottak a
tóparti ház felé.
 – Nyugi, fiúk, nem lesz semmi gond! – próbálta őket
nyugtatni Mason, de amikor meglátta a tóba nyúló műutakon
marcangoló szörnyeket, elhallgatott.
A sétány első négy házában betört ablakok, véres tetemek és
megvadultan zabáló mutánsok jelezték, hogy bizony, a dögök a
tóparti villasort is elérték. Russel háza a legutolsó volt, ez némi
bizakodásra adott okot.
A kocsi végre a felhajtóhoz ért, a vadászok pedig elhűlve
nézték az épület végéből felszálló, fekete füstfelhőt.
– Mi történhetett? – mormogta ingerülten Dylan, miközben
mindannyian a házba rohantak.
– Stella! Stella, hol vagy? – kiabálták, ám a szőke lány nem
felelt.
Felkutatták az összes helyiséget, de sehol sem találták.
A szerverszoba nagy lángokkal égett, Emma elérhetetlen
volt, pedig a mutánsok még legalább húszháznyira voltak tőlük.
Dylan komoran járta végig újra a főbb helyiségeket és a
teraszokat. Megfordult, hogy visszamenjen, amikor a stég
felévezető lépcsőn, az egyik kaspó mögött valami megcsillant.
Odaszaladt és felvette. Stella fél pár aranypántos papucsa
volt az.
Az indián állkapcsa összeszorult idegességében.
– Mit találtál? – rohant felé Liam. – Van valami nyom?
– A papucsa. Ebben volt, mielőtt elváltunk volna.
– Jézusom. Csak nem a dögök…
– Nem, Liam. A dögök nem értek ide. Sehol sincs vérfolt. A
zárat szétverték, a szerverszobát porig égették. Ezek katonák
voltak.
– De hogy kerültek volna ide? És miért vitték volna el
Stellát?
Őt senki nem keresi!
– Nem tudom. Próbáljuk meg összerakni a képet. Biztos
egyszerű a megoldás.
 – Mi van akkor, ha látta a híreket, és bepánikolt, hogy a
dögök elérték a tóparti negyedet is, és elmenekült? Talán egy
taxiban ül, és minket keres.
– Fél pár papucsban?
– Oké, ez így nem kerek.
Visszatértek a házba további nyomok után kutatva, amikor
Mason észrevett a padlószőnyegen egy kettészakadt karkötőt.
– Ez is az övé volt? – nyújtotta az indián felé a míves
aranyláncot, amin parányi csillagok ragyogtak.
– Igen. Russel vette neki, amikor hazajöttek Manipurából –
bólintott Dylan. – Ez sem magától szakadt el. Stellát elrabolták.
– De ki? És miért? – Liam arca elsápadt haragjában.
– Nem tudom, de nagyon gyorsan rá kell jönnünk! Ki tudta,
hogy idejövünk?
– Az otthoniak, de ők nem tennének nekünk keresztbe.
– A falubeli barátaid? – fordultak Fullánk felé.
– Ártatlan indiánok. Sosem avatkoznának a benti dolgokba.
– Mia, az anyádnak elmondtad, hol laksz? – nézett rá
szigorúan Liam.
– Nem.
– Biztos?
– Biztos.
– Jól van, ne haragudj! Minden hibalehetőséget ki kell
zárnunk. Ha pedig anyád tudná, hol laksz, Graham és Talbot is
tudná.
– És ha megint Amanda keveri a szart? – kérdezte Mason. –
Végül is a hegyekbe is miatta jöttek utánunk Talbot csapatai.
– Valóban. De Amandának gőze nincs arról, hogy idebent
hol lakunk.
– Ha Talbottal szövetkezett, már bejutott Manipurába.
– És?
– Nem tudom, Liam, csak találgatok. Mi van, ha körözést
adtak ki ránk?
– Nem vagyunk rajta egyik listán sem.
 Új személyazonosságunk van.
– És ha titokban szegődtek a nyomunkba, amikor átjöttünk a
kapun, de csak mostanra szedtek össze akkora csapatot, amivel
leszámolhatnak velünk?
– Ezt inkább elhiszem.
– Stellával zsarolni akarnak minket – vágott közbe Dylan. –
Ha megakarták volna ölni, megtették volna itt, helyben. Valamit
akarnak. Jelentkezni fognak, akik elvitték.
– Hát ez kurva jó! – hördült fel Liam. – És addig itt üljünk,
ölbe tett kézzel?
– Nem. Semmiképp. Hívd fel Russelt!
A telefont az első csörgésre felvették.
– Öcsi, valami szemétláda elrabolta Stellát! – hadarta Liam.
– A szerverszoba leégett, nem tudjuk elérni Emmát. Nem is
sejtjük, mi történt, így azt sem, hová menjünk utána. Segítened
kell!
– Úrsten! – sápadt el Russel. – Máris nézem.
– Mit nézel?
– Az utcai térfigyelő robotkamerákat. Mikor történhetett ez?
– Két órája.
Russel ujjai soha nem látott fürgeséggel száguldottak végig
az órájába rejtett mini klaviatúrán, mire feltűntek előtte a
kérdéses felvételek.
– Liam, átküldőm a telefonodra a videókat! Nyomd meg a
bal felső sarokban világító fehér borítékot!
– Megvan!
– Katonai terepjáró, tesó.
A vadászok szúrós szemmel nézték a felvételen feltűnő
robosztus katonákat, akik vadállatként törtek be a házba, majd
géppuskaropogás hallatszott, és felrobbant a szerverszoba
Aztán meglátták az egyik szélső kamera objektívén át, amint
Stella a tó felé szalad, ám az egyik férfi könnyedén elkapja, és a
vállára vetve a kocsihoz viszi, majd belöki a hátsó raktérbe.
 – Ezek nem Talbot katonái… – mormogta Liam. – Azokon
nem ilyen ruha volt.
– De, azok! – vágott közbe Russel. – Talbot magántestőrsége
visel ilyen szürke terepruhát. Lekövetem az autót, és mondom a
címet! Tíz perc. Azt közben látjátok, hogy piros körzetjel villog
az utcán? Hé, figyeltek egyáltalán?
De Liamék nem válaszoltak. A puskáikra markoltak, és
megcélozták a teraszokon lopakodó dögöket, majd tüzeltek. A
fegyverropogás fülsértő volt, a mutánsok megdöglöttek.
Felkapták a fegyverekkel teli táskákat, és a kocsihoz
rohantak, miközben egyre tüzeltek a szomszédos ház előtt
falkába verődve zabáló mutánsokra, akik a felborogatott
autókból cibálták ki a halálra vált manipuraiakat.
– Siessetek! – ordította Mason, és beleeresztett egy sorozatot
a kukák mögül előrontó dögökbe.
Végre eljutottak a kocsiig, majd, csikorgó kerekekkel
eltűntek a korábban békés, ám most csatatérnek tűnő, véráztatta
utcából.
Liam telefontja újra csörgött, ám Russel hangja annyira
levert volt, hogy azonnal tudta, hogy nagy baj van.
– Tesó, tényleg Talbot az. Nála van Stella. Amanda dobott
fel minket. A kapunál, amikor bejöttünk, lefotóztak minket és
titkos körözést adtak ki ránk. Ennyi időbe telt megtalálniuk.
– A büdös kurva ribancát! – ordított fel Liam. – Mondtam,
hogy nem szabad életben hagyni!
– Mit akarnak Stelláért? – kérdezte valamivel higgadtabban
Dylan.
A ti fejeteket. Azt akarják, vállaljátok át a gaztetteiket, és
nyilvánosan ismerjétek el, hogy minden a ti lelketeken szárad.
Rám sitt vár, és Talbot… Miát is akarja, harminc percen
belül.
Megadta a helyet, ahol felveszik a katonák.
Liam a tenyerébe temette az arcát.
– Le tudod nyomozni őket?
 – Nem megy, tesó. A térfigyelők a körzetek felében nem
működnek.
– És ha nem teljesítjük a feltételeiket?
– Stellát két óra múlva kilökik a száműzöttekkel az erdőbe.
– Melyik kapunál?
– Nem tudom, Liam. Két kapu is szóba jöhet.
– El tudtok indulni Kristennel ahhoz a rúnakőhöz?
– Igen. Hat órán belül odaérünk!
– Az túl sok. Stellának két órája van. Meg kell találnunk
Talbotot, de azonnal!
– Elmegyek a katonákkal, és ti utánam jöttök! – mondta
halkan Mia. – Ha időben odaértek, Stellát sem viszik sehova.
– Nem! Nem áldozhatod fel magad! – csattant fel Liam.
– Nem áldozom fel magam. Csali leszek.
– Igaza van, Liam! – mondta Dylan. – Nincs más esélyünk.
Túl kevés az idő. Kérlek, ne kockáztassunk!
– Elkapjuk a szemeteket! – bólintott Fullánk is. – Miának
nem lesz semmi baja!
– Hová kell vinnünk Miát? – kérdezte Liam.
– A Művész Negyedbe – felelte Russel. – Az árvaházba. Mia
nagyot nyelt.
– Akkor az anyám is benne van?
– Nem hiszem – felelte Russel. – Szerintem ő csak áldozat
ebben az ügyben. De majd meglátjuk.
– Induljunk! – sóhajtott fel Mia, és hátradőlt az ülésben, ám
Dylan közbevágott.
– Engem tegyetek ki a 265-ös kapunál. Ott akarok lenni, ha
mégis valamiért elkésnétek.
– Én bevállalom a 264-est – tette hozzá Mason. – Ha Stella
náluk van, csörögjetek ránk, és utánatok megyünk. Ha viszont
eleve itt tartják fogva, vagy máshonnan hozzák ide, jobb, ha a
közelben vagyunk. A városból nem érünk ide olyan gyorsan,
ahogy kellene.
 – Rendben! – mormogta Liam komoran. – Köszönöm
mindkettőtöknek! Azon leszek, hogy csírájában véget vessek
ennek az ügynek!
Tíz perccel később kitették az indiánt, majd nem sokkal
később Masont, és az árvaház felé vették az irányt.
Két sarokkal előbb megálltak, és Mia már nyitotta is volna ki
az ajtót, ám Liam megfogta a csuklóját.
– Mögötted leszünk! Ahogy meghallod az első puskalövést,
feküdj a földre és maradj lent, amíg nem szólunk!
Megértetted?
– Igen.
Liam megcsókolta Miát.
– Ne félj attól a patkánytól! Hamar vége lesz!
A lány kiszállt az autóból, majd futásnak eredt. Már csak két
perc volt a megbeszélt találkozóig. Az utolsó háztömbnél
lelassított, mert az épületet legalább hat teherautónyi
rohamosztagos vette körül. Az árvaház főbejárata felé sétált, a
katonák figyelmétől övezve.
Liam és Fullánk fától-fáig osontak mögötte, majd
felkapaszkodtak az utca első házának oldalán, és végigkúsztak a
tetőkön, egészen addig, amíg az árvaház tetőterében nem
találtak egy bebillentve hagyott ablakot. Egy raktárba jutottak,
ahol az intézmény dolgozóinak a ruháit és a tisztítószereket
tárolták.
– Öltözzünk át! – suttogta Liam, mire magukra öltötték a
piros overált, a fegyvereiket pedig a törölközőkkel és
szappanokkal megrakott takarítókocsiba rejtették.
Liftbe szálltak, és a földszintre mentek. A hallban két őrszem
ácsorgott, de ügyet sem vetettek rájuk. Az épület, a katonákat
leszámítva kongott az ürességtől, a gyerekeket szemmel
láthatóan sokkal korábban eltávolították onnan.
Tovább mentek a tárgyaló felé, amikor megpillantották az
ajtó előtt ácsorgó Miát, két másik katona társaságában. A lány
arca lángba borult, ahogy rájuk nézett, ezért gyorsan elkapta
róluk a pillantását.
Fullánk és Liam a szomszédos irodahelyiség ablakaira
tisztítóhabot fújtak, majd látványos alapossággal takarítani
kezdtek.
A tárgyalóteremben, az asztal mellett hárman ültek: Talbot
ezredes, Charlotte és Jonathan Graham. A terem jobb oldalán, a
virágmintás üvegfal előtt két tucat testőr állt. Stellát sehol sem
látták.
Az egyik kint álló katona bekopogott, majd udvariasan
beszólt az ajtórésen.
– Uram, Miss Milton van itt!
– Küldje be! – hallatszott az ezredes rekedtes hangja.
Mia belépett, és vádló tekintettel meredt az anyjára, ám
Charlotte könnyben úszó, karikás szemét és véraláfutásos
nyakát látva elborította az agyát a düh.
– Te megütötted az anyámat? – üvöltött fel, és mielőtt
Graham megszólalhatott volna, átvetődött az asztalon, és
ököllel akkorát sújtott az arcába, hogy az székestül felborult.
– A kurva életbe! – szitkozódott elfojtott hangon Liam, de
Fullánk kezében is megállt a rongy. Óvatosan elővették a
puskáikat, és a kocsi takarásában a terem széléhez lopakodtak.
Fullánk odapisszegett az ajtónállóknak, de mire azok
odafordultak, a tőrei a szívükbe fúródtak.
– Te normális vagy? – hallatszott bentről Graham üvöltése,
mire Talbot hátulról elkapta Mia derekát, és lerángatta a
kormányzóról, ám a lány búcsúzóul tiszta erejéből a férfi
ágyékába rúgott.
– Ezért… megöllek – nyöszörgött kínjában Graham, és a feje
vérvörössé vált a fájdalomtól. Hiába segítettek neki a testőrei,
perceken át képtelen volt levegőt venni.
– Engedj el! – üvöltött a lány közben Talbotra, akit, úgy tűnt,
furcsamód szórakoztatnak a váratlan fejlemények.
 – No lám, milyen tüzes kis vadmacska vagy! – röhögött fel,
de amikor Mia felé csapott, kicsavarta a karját, és akkora erővel
lökte a tárgyalóasztalra, hogy csak úgy nyekkent. A fájdalom
Mia vállába mart. Nyüszítve nyúlt a hegéhez, ám a fejét ért
ütéstől megfordult vele a szoba.
– Na, azért! – mordult fel Talbot, és megállt fölötte. – Ha
nem kényszerítesz rá, nem foglak bántani. De ha igen, nagyon
hamar megtanítalak az én szabályaim szerint játszani – folytatta
gonoszul, és letépte Miáról a kardigánját. A friss heget látva
elvigyorodott, majd megmarkolta a lány vállát.
Mia velőtrázóan felsikított, Charlotte pedig felzokogott.
– Kérem, ezredes úr! Ne bánjon így vele!
Talbot elengedte Miát.
– Mrs. Graham! – szólalt meg túlontúl is kenetteljesen. –
Tisztában van azzal, hogy a drágalátos lánya megcsalt engem?
Hogy vademberekkel hentereg az erdőben? Mocskos ribanc
lett belőle, holott érintetlen volt még, amikor eljegyeztem! A
haverjával kifosztottak és porig égették a házam, majd
ellehetetlenítettek a saját városomban! Miért kéne vele másképp
bánnom?
– Mert… önként idejött. És mert a lányom.
Graham időközben felállt, és a lány fölé tornyosult
– Hol vannak a bunkó haverjaid? – kérdezte tőle. – Hol
fognak nyilatkozni az elkövetett bűneikről?
– Hol van Stella? – tápászkodott fel Mia.
Graham az órájára nézett.
– Hát, ha minden jól megy, a 265-ös kapu előtt.
Harmincöt perc múlva megzabálják a dögök!
– De hisz idejöttem! Liamék fel fogják adni magukat!
Azonnal hozassa vissza Stellát! – ordított rá Mia, de a férfi
csak nevetett.
– A szöszi babát mindenképp kivégeztük volna, hogy példát
statuáljunk a Hobbs-birtokon élő öntelt barmoknak. Örülj, hogy
kellesz az ezredesnek, különben te is repülnél, ahogy a barátaid,
miután bevallották az igazságot.
– Te mocskos, szemét, hazug állat… – sziszegett rá a lány,
de Graham akkorát ütött rá, hogy elájult.
– Jonathan! – sikított fel Charlotte, és a lányára borult. –
Hogy tehetted ezt?
– Fogd be Charlotte, mert te is kapsz egyet! – üvöltött rá
Graham.
Fullánk és Liam eleget hallottak. Liam azonnal hívta Dylant,
és suttogva elhadarta, hogy Stellát a 265-ös kapuhoz vitték.
Eztán tüzet nyitottak az üvegfal előtt álló katonákra, és csak
remélni merték, hogy a golyózáporban sem Mia, sem Charlotte
nem fog felegyenesedni az asztalról.
A folyosón bakancsok dübörgése hallatszott:
rohamosztagosok özönlöttek az épületbe. Fullánk a
falhozlapult, és egyesével lőtte ki a befelé nyomuló katonákat,
de rengetegen voltak, és tudta, ha élve ki akarnak jutni,
hamarosan szüksége lesz Liamre.
Talbot és Graham a földre vetődtek, és az össztűz alatt az
ajtó felé igyekeztek, ám Liam rájuk tört, és felrúgta Talbotot.
– No lám, a vadember a szajhája után jött – mordult fel az
ezredes.
Liam szó nélkül lefejelte a férfit, ám abban a pillanatban
látta, hogy Graham megragadja a még mindig kába Miát, és a
melléhez szegezi a tőrét.
– Kibelezem, ha még egy lépést közelebb lépsz! –
fenyegetőzött, és kihátrált a folyosóra Miával.
– Fullánk! – üvöltött Liam a puskaropogás közepette a szőke
férfi felé, mire az Graham után vetette magát.
A kormányzó egy üres folyosóra húzódott, és a tűzzáró ajtó
zárjára csapott, de Charlotte, Liam, Fullánk és az időközben
magához térő Talbot is bejutottak, mielőtt hermetikusan
elzárták volna a helyiséget a folyosó többi részétől.
 – Megölöm, ha közelebb merészkedtek! – harsogta újra
Graham, mire a vadászok megtorpantak.
Charlotte zokogva kapaszkodott a férje karjába.
– Jonathan, kérlek engedd el őt! Senki nem akarja Mia
halálát!
Te miért szomjazod olyan veszettül?
Graham szájon vágta, mire Charlotte a falnak esett, de nem
adta fel. Minden erejét megfeszítve kitépte Miát a férje
karjából, és maga mögé lökte.
– Állj félre az útból, mert megöllek! – sziszegett rá Graham,
és a feleségére fogta a pisztolyát. – Nem akarlak bántani, de ha
nem engedelmeskedsz, megteszem!
De Charlotte már nem hallotta, mit beszél. Tekintete
egyetlen arcra fókuszált csupán. A világosszőke férfira, aki tőle
nem messze állt, és Grahamre fogta a puskáját.
– Tedd le a fegyvert, te féreg, mert fejbe lőlek! – mély
hangja fenyegetően zengett.
Liam eközben Talbotra fogta a puskáját. Sakk-matt helyzet
volt.
Graham hitetlenkedve nézett a feleségére.
– Csak nem a szeretőd ez a pasi? Miért bámulsz így rá?
Charlotte nem felelt, de a szemét elfutották a könnyek.
– Ki ez az ember? – üvöltött rá Graham vörös fejjel. –
Mondd meg azonnal, mert szarrá lőlek téged és a lányodat is!
– A férjem. Az egyetlen férfi, akit valaha szerettem.
A pisztoly dörrenése nem volt hangos. A csövéből kiröppenő
golyó olyan gyorsan csapódott Charlotte testébe, hogy
megdöbbenni sem volt ideje.
– Neee! – üvöltött fel Fullánk, és Grahamre vetette magát, de
elkésett.
A lövedék átütötte Charlotte testét, és Miába fúródott.
Mindkét nő a földre rogyott, a vérük vörösre mázolta a
selyemfényű tapétát.
 Liam teljes erejéből Talbot koponyájára sújtott a puskatussal,
majd amikor a férfi nagy dörrenéssel elzuhant, hátrabilincselte a
karját. Fullánk hasonlóképpen tett Grahammel, majd
mindketten a földön fekvő nőkhöz rohantak.
– Hívd gyorsan a mentőket! – nyögött fel Fullánk, és
leszaggatta Charlotte-ról a ruháját. A lövedék a jobb oldalon,
kicsivel a kulcscsontja alatt hatolt be, és a válla alatt jött ki.
Letépte az overálja ujját, és a sebbe tömte, majd alaposan
átkötötte.
Mia közben a fölé hajoló Liamre nézett.
– Velem nincs semmi gond!
A férfi keze véres volt, ahogy megsimogatta az arcát.
– A karodba fúródott a golyó. Ki kell vennem, bébi… Ne
haragudj!
Mia lehunyta a szemét, Liam pedig a tőre hegyével kiforgatta
a golyót, és szorosan bekötötte a lány karját.
– Keresünk neked hamar egy orvost! – mormogta, miközben
Fullánk kábító lövedéket lőtt Talbotba és Grahambe, aztán
résnyire nyitotta a tűzzáró ajtót, és a fedezékükből
robbanótölteteket zúdított a folyosóra. A katonák velőtrázó
ordítással, elevenen égtek el, a többi pedig a golyózáporba halt
bele. A két vadász könyörtelenül kifüstölte az épületbe zúduló
rohamosztagosokat, majd az utcára érve felrobbantották a
katonai terepjárókat.
Liam eztán visszarohant a nőkért, Fullánk pedig a
takarítókocsira lökte, és kigördítette az épületből a foglyaikat.
Mia a folyosón üldögélt, Charlotte-tal az ölében.
– Ne aggódj miatta! – ölelte át Liam. – Nem lesz semmi
baja!
Már itt vannak a mentők. Gyere, menjünk ki innen! A
karjába kapta Charlotte-ot, és Miával együtt az utcára siettek,
ahol már várt rájuk a mentőautó. Charlotte-ot zselés
vizsgálóágyra fektették, amely lassan körülvette a testét, és
bekapcsolták az analizáló rendszert.
 – Mennyire súlyos? – kérdezte Mia a mellett ácsorgó
mentőorvost.
– Ön a rokona?
– Igen. A lánya vagyok…
– Nemsokára kiderül. De ahogy látom, az ön karja is
megsérült.
– Semmiség!
– Nem, a doktor úrnak igaza van! – szólt közbe Liam. –
Legyen kedves, lássa el őt is!
Az épület eközben nagy lángokkal égett, rémes füst
árasztotta el a környékét, ezért mindannyian az utca végébe
húzódtak. A mentőorvos fertőtlenítette Mia sebét, majd
szövetregenerálót fújt rá, így néhány perc alatt begyógyult.
– Hogy keveredtek ebbe a rémes lövöldözésbe? – kérdezte a
férfi.
– Anyám itt dolgozott az árvaházban, amikor betörtek a
terroristák – felelte Mia. – Rosszkor voltunk rossz helyen.
Fullánk és Liam eközben a takarítókocsiba rejtett lepedők
mögött az egyetlen, épen maradt katonai terepjáróba lökték a
foglyaikat és a fegyvereket, majd a mentőhöz rohantak.
– Lehet már valamit tudni? – kérdezte Fullánk.
– A kis hölgy már rendben van – felelte az orvos –, és az
édesanyjának is szerencséje volt. A mai gyógyszerek csodákra
képesek. Hamar rendbe fog jönni. A lövedék nem ért
létfontosságú szervet. A mai éjszakát szeretném, ha a kórházban
töltené, áztán a többit megbeszélik majd az osztályos
főorvossal. Este érdeklődjenek, melyik szobába került. A Szent
Jobb Kórházba szállítjuk!
– Köszönöm! – rázta meg Fullánk az orvos kezét, majd Liam
is megköszönte a férfi segítségét.
Eztán autóba szálltak, és elindultak a 265-ös kapu elé. Liam
őrült módjára vezetett, miközben Dylant tárcsázta.
– Úton vagyunk feléd! – hadarta. – Látsz már valamit? Mi
történt?
 – Most engedik ki őket – felelte Dylan. – Katonai kordon
van. Mason még nem ért ide. Liam, kérlek, nagyon siessetek!
Egyedül kevés vagyok… Gyertek gyorsan!

Stella eközben egy üvegfalú szobában ácsorgott a többi

manipurai elítélttel együtt. A kezében szorongatta a fél pár
papucsát, és arra gondolt, talán ez lesz élete utolsó estéje.
Utoljára érezheti a meztelen talpa alatt a hideg köveket, és
utoljára szívhatja be a nyáresti levegőt. Soha többé nem bújhat
Dylanhez, akit a legjobban szeret a világon.

Nem adhatom fel ilyen könnyen! – szólalt meg egy

hangocska a fejében. Dylan és Liam utánam fognak jönni! Nem
fognak magamra hagyni. Mostanra már biztos tudják, mi
történt velem. Russelék nemsokára megnyomják a gombot, és a
mutánsok megdöglenek. Lehet, hogy csak néhány percet kell
kibírnom odakint

A cella előtt álló őrszem megkocogtatta az üveget.

– Készüljenek! Hamarosan vége! Mehetnek az erdőbe! –
aztán gonoszul elvigyorodott. – A mutánsok kiéhezve várnak
magukra!
A nők felzokogtak, a férfiak ordítottak. A cellában kitört a
pánik. Stella a falhoz lapult, és összeszorította a száját.

Leghátul fogok kimenni, mint legutóbb Liamék. A legelső

fatörzshöz osonok, hozzábújok, és kivárom, amíg vége lesz. Ki
fogom bírni. Túlélem. Dylanért és magamért. És Liamért.
Russelért. Miáért. Donald bácsiért. Ria mamáért. Masonékért.
Maxért.

– Indulás! – kiabált be újra a katona, és az embereket, akár a

barmokat, a kordon mögött a kapu felé terelték.
 Stella a sor legvégén haladt, de a többiekkel ellentétben nem
sírt. A nyakát nyújtogatta, hogy lássa, milyen közel van a
legelső fa, így nem vette észre Dylant, aki a katonák mögött,
közvetlenül a kapuszárnyak mellett állt.
– Miért nem engednek ki? – kérdezte az indián őröket. – Én
nem vagyok rab, szabad akaratomból akarok kimenni!
– Ember, hisz a dögök odakint várnak! – mordult rá az egyik
férfi. – Mit akarsz odakint?
– Most küldik ki a lányt, akit szeretek…
– Hát, az pech, barátom. De a szabályzat szerint az ítélet-
végrehajtás után húsz perccel bárkit kiengedhetünk, szigorúan a
saját felelősségére. Annyit kell csak kibírnia.
– Húsz perc múlva mindenki halott lesz odakint! – nézett rá
jegesen Dylan.
– Nos, nyilván nem véletlenül találták ki így…
A hatalmas kapuszárnyak közben kinyíltak, és Dylan úgy
érezte, vége a világnak. Látta a szőke lányt, de Stella nem
hallotta a hangzavarban, hogy felé kiabál. A sorompó előtt
legalább harminc katona állt. Dylan tudta, ha nekik megy, nem
éli túl, és akkor egész biztosan nem tud a lány segítségére sietni.
Torka-szakadtából ordított Stella felé újra, abban reménykedve,
hogy azúttal meghallja.
– A fákhoz, Stella!
A szőke lány megtorpant és körülnézett, de a
tömegnyomorban nem vette észre Dylant. A száműzőttek
rokonai a kordon mögött üvöltöttek, sikítottak és zokogtak.
Lehetetlenség volt átlátni a káoszt, ám Stella fülében mégis
visszhangoztak az indián szavai.
A fákhoz… Ezt most én képzelem, vagy itt vannak Dylanék?
A rabok közben meglódultak, Stella azonban óvatosan sétált
ki a kapun. A szíve a fülében dobogott, miközben egyre az erdő
fáit leste. A legközelebbi fa alig néhány méternyire volt tőle.
Egy öreg szilfa volt sűrű lombozattal. A törzse körül erős,
mályvás-rózsaszín aura lebegett, szinte teljesen olyan, mint az
 övé.
Az lesz az!
Lábujjhegyen lopakodott meg-megállva, miközben az erdő
mélyéből felhangzott az első sikoly, amit velőtrázó ordítás és
hörgés, majd vadállatias morgás követett.
Még három lépés…, kettő… és egy.
Stella átölelte a fa törzsét, és becsukta a szemét. Teste a fa
törzséhez simult, az aurája pedig eggyé vált a növény fényével.
A mutánsok közben előtörtek a rengetegből, lecsaptak az
emberekre, és könyörtelenül zsigerelték ki őket, egyiket a másik
után. A hangok elviselhetetlenek voltak, de Stella tudta, hogy
nem gyengülhet el.
Túl fogom élni. Túl kell élnem. Dylan mindjárt itt van.
A kapuban álló indián ezalatt a mellkasát markolászta.
Légszomja volt, és úgy érezte, meghal az idegességtől,
annyira aggódott Stelláért. Hiába látta, hogy a lány a fához
simul és pontosan azt teszi, amit kell, mégis rettegett, hogy a
dögök megérzik a jelenlétét. A hátán lógó hosszúkás táskában
két puska is lapult, de nem merte elővenni, amíg az őrök ki nem
engedik.
– Kérem! – szólt az előtte álló katonának. – Engedjen már ki!
– A szabály az szabály – vonta meg a vállát a férfi, és Dylan
tudta, hogy a mutánsok után ő lesz a következő, akit meg fog
ölni.
– Kétezer kreditet adok.
– Tízezret…
– Húzza le a kártyámról! – nyomta felé az azonosítóját, mire
a katona elállt az útjából. Az indián kilépett a kapun, és a
vállára vette a puskáit. A fényfal előtt mozdulatlanná dermedt,
de nem történt semmi. A mutánsok nem sokkal távolabb, az
elfogott rabokat zabálták.
Dylan óvatosan Stella mögé osont, és miközben befogta a
száját, vele együtt a fához simult. A lány testében vibráló
feszültség érezhetően felengedett, ahogy megérezte az indián
testének melegét, és sebesen szaladó szíve lassan
lecsendesedett.
A hangok elviselhetetlenek voltak. A vadak élve szaggatták
szét az embereket, és egymással is összeacsarkodtak az
ízletesebbnek tűnő falatok felett. Aztán valami történhetett a
kapuknál, mert eszelős puskaropogás zavarta meg a dögöket,
majd rettenetes detonáció rázta meg a földet, és felrobbant a
szabadba vezető ajtószárny. Az őrt álló katonák vére vörösre
festette a falakat.
Mindketten tudták, hogy csak Liamék lehetnek azok, akik
egy fekete katonai furgonnal törtek át a romokon, halomra lőve
az utánuk eredő őröket.
A mutánsok abbahagyták a zabálást, és kíváncsian a bokrok
közé lopakodtak, hogy lássák, mi történik a kapu előtt.
– Maradj idebent, és zárd magadra az ajtót, amíg nem
szólunk! – hallatszott Liam hangja a kocsiból, majd a furgon
ajtaja kivágódott, és két férfi zuhant a földre. Egyikük sem volt
megkötözve, de fegyvertelenek voltak. A tenyerüket alaposan
megvágták, az ujjaik végéről csöpögött a vér.
– Nem kell ezt tenned! – morogta Talbot Liamnak. –
Vigyetek ki innen, és újratárgyaljuk a nézeteltéréseinket! Liam
azonban lassan Fullánk felé hátrált. Összevetették a hátukat, és
szálegyenesen megálltak a kocsi túloldalán, miközben a
puskáikkal megcélozták a bozótban lapuló dögöket.
Dylan is lassan megfordult, és célkeresztbe vette a
mutánsokat, de Stellát nem eresztette maga mögül.
– Amnesztiát kaptok mindannyian! – mondta Graham
remegő hangon. – Minden eddigi bűnötöket semmisnek
tekintjük! Kérlek, ne tegyétek ezt velünk!
Ekkor Mason tűnt fel a kapu romjai között, ám a helyzetet
látva megtorpant, és a puskáját ő is a fák közt lapuló szörnyekre
emelte.
Mindenki várt, az idő megállt.
 – Blackwood, te nem vagy ilyen ember! – próbálkozott
utoljára Talbot. – Nem fogod végignézni, hogy széttépnek
minket a mutánsok…
Liam nem felelt. A szemében azonban könyörtelen fény
csillogott, és az ezredes rájött, hogy egyik vadász sem fog
segíteni rajtuk.
Graham idegei nem bírták tovább a feszültséget. Ordítva
lódult meg a kapuszárnyak felé, de két lépést sem tehetett, mert
a mutánsok rávetődtek, és szaggatni kezdték. A kormányzó éles
hangon üvöltött, zokogott és könyörgött, ahogy a dögök újra és
újra megmarták, mégsem lőtt egyik vadász sem.
Liam és Fullánk rezzenéstelen tekintettel nézték a férfi
haláltusáját. Egy kíváncsi mutáns eközben feléjük kúszott, ám
ők mozdulatlanul álltak. A dög a közelükbe érve a két férfit
jótékonyan betakaró királykék aurára meredt, majd tovább
osont és egyenesen Talbothoz ment. Az ezredes is
mozdulatlanul állt, de Graham kizsigerelését látva összevizelte
magát félelmében. A mutáns orra hevesen mozgott, ahogy
Talbot vértől csöpögő ujjaihoz ért, s amikor rájött, hogy
egyenesen a zsákmánya előtt áll, felhúzta az ínyét. Az ezredes
tiszta erejéből az állat szemébe sújtott, mire az hátrazuhant, és
vinnyogva felhördült, Talbot pedig a kapu felé lódult.
Liam puskája eldördült, de a golyó épp csak a férfi lábát érte.
Akkorát ütött rajta, hogy ne tudjon elmenekülni. A mutánsok
egyszerre vetették rá magukat, és hörögve martak belé. Talbot
ordított, ahogy a torkán kifért, majd a hangja idővel
nyöszörgéssé halkult, s aztán már csak a mutánsok elégedett
csámcsogását lehetett hallani.
A vadászok szálegyenesen álltak, míg a dögök végeztek,
majd Liam intésére felemelték a fegyvereiket, és kilőtték a kapu
előtt zabáló mutánsokat. A puskaropogás fülsiketítő volt,
csakúgy, mint az erdőből előtörő szörnyek velőtrázó hangja,
akiket egytől-egyig letaroltak. Amelyik döggel nem a
puskagolyók, azzal a szablyáik végeztek.
 Idővel minden elcsendesedett, még a madarak is elhallgattak.
Az erdőhöz vezető rét vértől és tetemektől vöröslött, a kapu
romjai közül fekete füst szállt fel.
– Mindenki megvan? – nézett körül Liam, és elégedetten
látta, hogy a társai köré sereglenek.
– Mia, most már kinyithatod az ajtót! – dörömbölt be Fullánk
a furgon ajtaján, de odabentről senki nem felelt.
– Mia! – zörgetett be Liam is, eredménytelenül.
Összenéztek.
– Mi történt? – kérdezte Mason.
– Nem tudom. De nem tetszik, bármi legyen is az… –
mormogta Liam, és a puskatussal beverte az első ablakot.
Kinyitott a zárakat, Fullánk pedig feltépte a hátsó csapóajtót.
Mia a földön feküdt, eszméletlenül.
– Jaj, Istenem… – hördült fel Liam, és mellé térdelt,
miközben a kezébe vette a lány arcát. – Bébi, ne csináld ezt
velem!
Kérlek, térj magadhoz!
Mia szempillája megrebbent, és lassan kinyitotta a szemét.
Kábán meredt a fölé hajoló férfira, majd átölelte a nyakát, és
magához húzta.
– Megígérted, hogy nem mentek közéjük… – suttogta
rekedten. – Nem esett bajod?
– Semmi bajom. Már vége, Mia. Talbot és Graham
meghaltak.
Megölték őket a dögök.
– És Fullánk? Nem sérült meg? Ugye, jól van?
– Gyere, nézd meg magad! – mondta Liam, és segített
felállni Miának.
Fullánk a nyitott ajtó mellett ácsorgott, és a lányát nézte. Mia
átölelte a derekát, a szőke férfi pedig magához szorította őt.
A vadászok közben a kocsiba pakolták a fegyvereiket,
beszálltak, és a Russelékkel megbeszélt találkozóhely felé
vették az irányt. Három óra volt még a találkozásig, de mind
tudták, többé nem mehetnek vissza a tóparti házhoz.
 Találkozás
(Manipura, Zarándok Negyed, 2222. július 17-18.)

Russel és Kristen órák óta gyalogoltak. A sátrukat és a

holmijaikat maguk mögött hagyva igyekeztek a zarándokút
közepe felé.
Odafent különös csend volt, s valahogy a csillagok is
nagyobbnak és fényesebbnek tűntek.
– Nem hívod fel őket? – kérdezte Kristen, immáron
huszadszor.
– Jelentkezni fognak, ha módjuk lesz rá. Addig nem
zaklatom őket. Lehet, hogy épp akcióban vannak, és csendben
kell lenniük.
– De hát ezt nem lehet kibírni! Nem tudunk róluk semmit!
Russel felsóhajtott.
– Most mondjam azt, hogy ez voltaképp jót jelent? Letelt a
határidő. Ha Miának vagy Stellának baja esett volna, már
tudnánk róla. Az, hogy még nem jelentkeztek, jó. Hidd el
nekem! Inkább koncentráljunk az útra!
– Jaj, Russel, ha koncentrálunk, ha nem, akkor is ugyanarra
megyünk, és akkor is le kell még nyomnunk jó néhány
kilométert.
– Elfáradtál? – kérdezte Russel, és Kristen keze után nyúlt.
– Igen – felelte a lány, és megfogta Russel kezét. Jóleső érzés
áradt szét a testében, pedig voltaképp semmi különös nem
történt.
Hosszú perceken át gyalogoltak a sötétben fehéren világító,
áttetsző úton, de egyiküknek sem volt kedve beszélni. Amióta
többé-kevésbé sikeresen landoltak, egyetlen zarándokkal sem
találkoztak, csak az út szélén elhelyezett víztárolókra vésett
számokból tudták, hol tartanak éppen.
– Te voltaképp mit akarsz tőlem? – szólalt meg Kristen
váratlanul.
– Már mondtam. Téged.
– De miért?
– Mert tetszel nekem.
Kristen perceken át emésztette a hallottakat.
– Le akarsz feküdni velem? Ez lenne a fogadás tétje?
– Nem, Kristen. Én testestől-lelkestől akarlak. Nem csak
lefeküdni akarok veled. Azt szeretném, ha szeretnél.
Az indiánlány fürkészve nézett Russelre.
– Te most gúnyolódsz velem?
Russel megállt, és Kristenre nézett.
– Miért gúnyolódnék? Odavagyok érted, hát nem veszed
észre?
– Nem tudom. Nem hiszek neked.
Russel felnevetett.
– Szerelmet vallok neked, és te azt mondod, nem hiszed el?
– Beszéljünk másról, jó?
– Jó.
 Kéz a kézben mentek tovább, mégsem szólalt meg egyikük
sem, de aztán a lány csak nem bírta tovább.
– Miért pont én? És miért akarsz tőlem többet a szexnél?
– Miért, ezek szerint az nem esne nehezedre?
– Kevésbé…
– Szóval a fogadás miatt simán lefekszel velem, de többet
nem akarsz. Szerinted ez rendben van így?
– Egyik pasimba sem voltam még szerelmes, mégis, minddel
lefeküdtem – vágta az arcába a lány, és Russelnek komolyan
fájtak a szavai.
– És boldog vagy?
– Nem. Miért, te boldog vagy?
– Igen, én többnyire az vagyok. De még boldogabb lennék,
ha az enyém lennél.
Kristen a kezére nézett, ami még mindig Russeléban
nyugodott.
– Nekem nem való semmilyen párkapcsolat. Nem vagyok
alkalmas rá.
– Már miért ne volnál az?
– Mert nem szeretek lelkizni, a másikkal éjjel-nappal együtt
lógni és nyálasan duruzsolni. Nem jön be a romantikus
őgyelgés.
– Őgyelgés? Nincs is ilyen szó!
– Hogyne lenne! Azt jelenti, ragacsos, utálatos szerelem.
Russel elnevette magát.
– Szóval a szerelem utálatos?
– Az.
– De hisz sosem voltál szerelmes. Akkor honnan tudod, hogy
rossz?
– A picsogó exeimtől, és a ti hisztérikus exbarátnőitektől.
Pamela iszik, amióta a bátyám összejött Stellával, de két
másik lány is zokog emiatt. Liam exei nekem panaszkodnak,
ahogy a tieid is. Tudod, mennyire unom őket? A szerelem egy
fos.
 Csak meggyötri az embert. Szexelni kell, örülni a jónak, és
kész. Tovább kell lépni, új örömöt keresni.
– Szerintem te védekezel.
– Miért védekeznék?
– Mert félsz, hogy megsérülsz. Úgy érzed, nem bírsz el
többet, mint amit már így is cipelsz.
– Jaj, Obi-Wan, hagyjál ezzel a rossz pszichodoki-dumával!
A bátyám már ezerszer lenyomta nekem ezt a sérüléses-lemezt.
Nem érdekel.
– Hát jó.
Russel elengedte a lány kezét, és csendben bandukoltak
tovább. Nem beszéltek többet, s a csend súlyos sebeket tépett
fel mindkettejük lelkében. Kristen sosem szomjazta még
annyira Russel érintését, mint akkor, de csak azért sem nyúlt a
keze után. Sajnálta már, hogy undok volt és rideg, amikor
Russel végre kitárta előtte a szívét, de félt, hogy mégsem igaz
az egész, és kiderül, a férfi, mint oly sok társa, csak a bolondját
járatja vele.
A levegő egyre hűvösebbé vált, és bár a tempós gyaloglás
felmelegítette őket, az erős széltől egyre jobban fájt Kristen
bőre. A nagy szemüveg védte a szemét, de az arca sajgott, és
úgy érezte, minden csontja megfagyott.
Óvatosan megdörzsölte a bőrét, de a fájdalom nem múlt el.
– Gyere! – mondta Russel. – Ott a következő vizesblokk. Az
automatában van bőrvédő krém.
Megvéd az erős széltől. Bekenlek vele!
Kristen nem szólt semmit, de magában arra gondolt, Russel
másképp viselkedik vele, mint régen. Régen pajtások voltak,
mostanában azonban Russel igenis, férfiként néz rá, és úgy
viszonyul hozzá.
A vizesblokk épületéhez érve megkeresték az automatát.
Kristen zsíros krémet nyomott a tenyerébe, Russel azonban
az ujjaira kente, és szépen elsimította a lány arcán.
 – Csúnyán kifújta a szél a bőrödet – állapította meg. –
Berepedezett a szemüveg alatt, azért fáj ennyire.
– Aha , érzem. Elég rémes.
– Most már jobb lesz. Amúgy meg nemsokára odaérünk.
Hívom is Coopert!
Russel tárcsázott, mire az oktató közölte vele, hogy két
órával korábban már ledobták a zsákot, ott van, ahol
megbeszélték.
– Húú – mormogta Russel. – Ki kell lépnünk. Cooper szerint
a tandemcucc már az úton van. Mivel egy teremtett lelket sem
láttunk eddig idefent, elvileg nem lesz gond, de ha mégis voltak
előttünk, nem szeretném, ha szétbarmolnák az ejtőernyőt, mire
odaérünk.
– Mi legyen? Fussunk?
– Aha. Ha nem gáz. Közel vagyunk! Ekkora távot simán
lenyomunk!
Futásnak eredtek, és Kristen hálát adott az égnek, amiért
bekente a bőrét, mert a hűvös szélben még kellemetlenebb lett
volna. Mindene fájt, és legszívesebben lerogyott volna az út
szélére, de tudta, Russelnek igaza van, és mindennél hamarabb
a csomagjukhoz kell érni.
Félórával később felvillant a fényújság, megvilágítva az
egész zarándokutat. A műsorvezető a legújabb vörös minősítést
kapott körzeteket mutatta be, amelyekbe betörtek a mutánsok,
és figyelmeztette az ott élőket, hogy zárkózzanak be az
otthonaikba, amíg elhárul a veszély.
– Ott van! – mutatott a távolban egy narancssárga zsákra
Russel. – Megvan a hazautunk!
A tandemernyőhöz rohantak, és levágták róla a még felette
lebegő kis ernyőt, amivel a csomag az útra lavírozta magát.
Eztán meglátták a halványzöld fényben derengő rúnakövet.
– Hát itt volnánk! – ölelte meg Kristent, és arcon csókolta a
lányt. – Megcsináltuk!
– Még nem egészen, de valóban – mosolyodott el ő is.
 – No, akkor most figyelj!
Russel a szikla elé lépett, és végigsimította az ősi rovásokkal
díszített követ. Levette a nyakában lógó labradoritos medált, és
a rúnakő tetejére helyezte. A zöld kő halványan pislákolni
kezdett, mint egy frissen meggyújtott mécses.
– Add a kezed! – mondta Russel. – Együtt nyomjuk meg!
Mindketten a gomb felé nyúltak, és megnyomták. A zöld
ásvány felizzott, akárcsak egy vakító UV-lámpa, majd szikrázó
fénnyel borította be az égboltot. Éktelen mennydörgés támadt,
majd villámok cikáztak át a sötétben, ám egyetlen csepp eső
sem esett.
Russel a földre rántotta Kristent, és átölelte.
– Elkezdődött… – mondta, és mintha az időjárás is őt akarta
volna igazolni, hatalmas szélvihar kerekedett. A
mennydörgések és a villámlások egymást követték, csak úgy
zengett az ég odafent. A zarándokút megrázkódott, és
borzalmas repedések keletkeztek rajta. A tartópillérek lomhán
kilengtek, az út önálló életre kelt.
– Remélem, azért nem lesz világvége… – motyogta Kristen
Russel mellkasába, ám a férfi felnevetett.
– Dehogy. Ez csak valami mágneses vihar… Nagyobb az
ereje ennek a rúnakőnek, mint gondoltam.
– Túl fogjuk élni?
– Remélem.
– Csak reméled??
– Hát, úgysem akarsz velem járni, akkor meg nem mindegy?
Ám Kristen ezúttal tényleg félt. A híd egyre jobban
rázkódott, a mennydörgés hangereje elviselhetetlen volt. Russel
még sosem látta ilyen rémültnek a lányt.
– Figyelj, Russel! – próbálta túlkiabálni Kristen a vihart. –
Ha mégsem élnénk meg a holnapot… Szeretném, ha tudnád,
hogy én is szeretlek. Sajnálom, hogy goromba voltam veled!
Eztán becsukta a szemét, és várta a nyilvánvalóan eljövő halált,
helyette azonban Russel forró ajkát érezte a száján, és attól
kezdve semmi sem számított többé. Tiszta szívvel adta át magát
a férfi csókjának, és arra gondolt, ha mégis véget ér a világ,
ennél szebb befejezése nem lehetne az életének…
Egymásba feledkezve csókolóztak, amikor rádöbbentek,
hogy újra csend van körülöttük. A fényújság üresen vibrált az út
fölött, a viharnak nyoma sem volt. Az ég kitisztult, a csillagok
fényesen ragyogtak a megalopolisz felett.
– Szeretlek – mondta halkan Russel. – Nem tudod, mennyire
vágyom rá, hogy az enyém legyél…
– Hát, megnyerted a fogadást – mosolyodott el a lány.
– De én azt szeretném, ha önszántadból akarnál engem.
– Akarlak, Russel…
– Akkor miért küzdesz annyira ellenem?
– Mert nem illünk össze. És mert minden héten más barátnőd
van.
– Neked sem üres az ágyad…
– Az más. Én… boldogtalan vagyok.
– Tudom.
Kristen felkapta a fejét.
– Tudod?
– Tudom, hogy gyönyörű a lelked. Amikor a mólón
megcsókoltalak, láttam egy pillanatra az igazi arcodat.
Menthetetlenül beléd szerettem.
Kristen barna szemében kiismerhetetlen érzelmek csillogtak.
– Nem akarok csalódni. Veszekedni. Szakítani… én nem bírom
a párkapcsolati feszkókat. Nem akarok összetörni, szerelmi
bánatban vergődni.
Russel magához ölelte.
– Sosem foglak bántani, Kristen.
A lány nem válaszolt. Úgy tűnt, a semmibe néz.
– Mi a baj? Mit nézel?
– Eltűnt az aurád!
Russel felült, és végignézett magán, majd a lányon.
– Neked is! Atyaég…
 Russel óráján megcsörrent a telefon. Idegesen kapott a
csuklójához, így csak másodszorra tudta megnyomni a
megfelelő gombot.
– Liam? Mi történt? Nem lett bajotok? Stella és Mia? És az
embereknek? Mi van a mutánsokkal? – hadarta zaklatottan.
– Állj le, öcsi! Mindent elmondok, de nyugodj le! Jól
vagytok?
Nagyon durva volt ez a vihar. Nem esett bajotok odafönt?
– Nem. Jól vagyunk! De eltűnt az auránk!
– Nekünk is, és légy erős: mindenkinek!
– Úristen. És a gyerekek? Öregek? Nem lett baja senkinek?
– Nem, Russel, ne aggódj már ennyire! Mindenki jól van, a
mutánsok viszont megdöglöttek. Egyetlen körzetben sem élték
túl ezt a mágneses vihart. A rádióban csak erről harsognak. A
fényújság tönkrement, de a tévé és a rádió működik. Nagyok
voltatok!
– És Stella? Mia? Mi van a lányokkal?
– Jól vannak. Együtt vagyunk mind, és rátok várunk!
– És Talbot? Graham?
– Meghaltak. Megzabáltattuk őket a mutánsokkal.
– Liam…
– Ne Liamozzál, öcsi, inkább gyertek le onnan! Alattatok
vagyunk a leszállópálya szélén, egy nagy, fekete katonai
furgonnal! Próbáljatok meg épségben leérni!
– Rendben!
Russel és Kristen eztán magukra húzták a tandemfelszerelést,
és ellenőrizték a hevedereket.
– Szerinted simán lejutunk? – kérdezte az indiánlány.
– Ezek után gáz lenne meghalni… – vigyorodott el Russel, és
megcsókolta Kristent. – Gyere, ugorjunk! Egy, kettő és három!
A hófehér fényben derengő zarándokút gyorsan eltűnt
mögöttük, ők pedig zuhanni kezdtek a sötétben. Russel számolt,
majd meghúzta a kioldót. A heveder nagyot rántott
rajtuk, ők pedig felnevettek a zölden fluoreszkáló ernyő alatt.
 – Hát, ez a Cooper egy igazi, mókás fickó… – mormogta
Russel, majd a leszállópálya szélére mutatott. – Ott világít
Liamék furgonjának a reflektora! Mindjárt lent vagyunk!
– Mennyi idő még? A sötétben alig látom a talajt.
– Két perc. Vagyis egy. Megbolondult az órám…
– Russ, figyelj, az már ott a talaj?!
– Nem tudom. Talán. De, az!
Durván értek földet, és mindketten felkiáltottak a lábukba
nyilalló fájdalomtól. Az oldalukra zuhantak, és moccanni sem
tudtak.
– Azt hiszem, nem a legjobban értem le – nyögött fel Russel.
– Én sem.
A vadászok akkor értek oda hozzájuk. Liam melléjük térdelt,
Fullánk pedig levágta róluk a köteleket. Megszabadították őket
a hevederektől, az overáltól és a cipőiktől, majd mindkettejüket
hanyatt fektették a füvön.
– Nem egészen így kellett volna leérnetek… – mormogta
Dylan, miközben óvatosan végigfuttatta az ujjait a lábukon a
lámpák fényében.
– Hadd gratuláljak!
Bokatörés, mindkettőtöknek!
– Nem tudom, miért csináljátok ezt velünk… – zsörtölődött
Liam. – És ha komolyabb bajotok esett volna?
– De nem esett.
– Jaj, Russ… a sírba viszel engem! – sóhajtott fel Liam, és a
vállára vette az öccsét. – Milyen rohadt nehéz vagy…
Legközelebb az ujjadat törd el, légy szíves!
Dylan Kristen felé nyújtotta a kezét.
– Gyere, hazaviszlek. Apa odalesz, hogy nem vigyáztam rád.
– Apa büszke lesz ránk, Dylan. Ma olyasvalami történt, ami
véget vethet a fal két oldalán élők közötti viszálynak.
– Reméljük – sóhajtott fel Dylan, és a karjába vette a húgát.
– Kedves volt veled az ifjú Blackwood? – kérdezte kissé
halkabban.
 – Igen.
– Bővebben?
– Nagyon.
– Kristen!
– Összejöttünk.
– Te jó ég…
Kristen felnevetett, és átkarolta Dylan nyakát.
– Most miért nem örülsz? Mindig arra vágytál, hogy találjak
magamnak egy rendes pasit. Russel pedig nagyon rendes
ember.
– Az. De mindketten bolondok vagytok.
– Talán épp ezért illünk össze.
– Hát jó. Én nagyon bírom az öcsköst. Főleg, amikor nem
töritek ki a lábatokat a remek ötletei miatt… Nagyon fáj?
– Nem.
– Kristen!
– Rohad túl fáj… De azt hiszem, szerelmes vagyok.
Dylan elmosolyodott.
– Az jó. Kerítünk nektek egy orvost Mindjárt jobban lesztek!
A furgonba ültek, és a kocsi monitorján megjelenő hírekre
meredtek. Minden csatornán Russel új filmjét játszották. Az
egyórás dokumentumfilm Doktor Cohennek, Doktor
Barnesnak, és Doktor Faynek állított emléket. A három
tudósnak, akik annak szentelték az életüket, hogy felszámolják
a Dimenzióváltás óta fennálló igazságtalanságot, a hátrányos
megkülönböztetést, a kiváltságosok és a kirekesztettek közötti
ellentéteket.
Russel is feltűnt a képernyőn, és végre elárulta a valódi
nevét. Elmondta, hogy ő készítette a korábbi filmeket, és azt is
hogy ő folytatta a tudósok munkáját Mia és a barátai
segítségével. Bemutatta az első, a második és a harmadik
szerkezetet is, és elmagyarázta, hogyan idézte elő a mágneses
vihart, ami megölte a mutánsokat. Elmondta azt is, hogy ez
általános rezgésszám-csökkenést eredményezett, ezért nem
képes többé a szemük érzékelni az aurát. Vagyis képes rá, csak
megfelelő lelkiállapot kell hozzá. Russel szokatlanul komolyan
beszélt, és Liam tudta, hogy az öccse célba ért. Manipura népe
hangosan kántálta Russel nevét. Mindenki őt éltette, a
műsorvezetők pedig arra kérték, jelenjen meg a stúdiójukban.
– Hajnalodik – mondta Russel a megtépázott barátaira nézve.
– Kibírnátok, hogy beszéljek a tévésekkel? Állítólag itt
vannak a vezetők is, mind a hat megalopoliszból.
– Kibírjuk, persze! – bólintottak a többiek.
– Én addig bemennék a kórházba – mondta Mia.
– Veled tartok! – állt fel Liam.
– Én is! – tette hozzá Fullánk.
– Utánunk jöttök a tévéstúdióba? – kérdezte Russel.
– Igen! Mindenképp!

Russelék elindultak a stúdió felé, Liam, Mia és Fullánk pedig

taxiba ültek, és a Szent Jobb kórház felé vették az irányt. Az
úton, amerre csak mentek, mindenütt romok és döglött
mutánsok hevertek, a manipuraiak pedig erejüket megfeszítve
dolgoztak a szemét eltakarításán.
– Mi a terved Charlotte-tal? – kérdezte Mia az apjától.
– Magam sem tudom – sóhajtott fel a férfi. – Itt nemigen
fogják neki megbocsátani, amit a férje tett… Az ő szemükben
Charlotte ugyanolyan bűnös, mint Graham. A hírek szerint
elvették tőle az árvaházakat is. Gyanítom, hogy előbb-utóbb a
fejét követelik majd.
– De hisz ő nem tett semmi rosszat!
– Mondd ezt a dühös manipuraiaknak, akik a családtagjaikat
gyászolják…
A taxi közben megállt a kórház előtt, és mindhárman a
recepcióhoz siettek. Charlotte szobája a földszinten volt.
– Megengednétek, hogy egyedül menjek be hozzá? –
kérdezte Fullánk.
 – Hát persze! – Liam és Mia leültek a szobával szemközti
várósarok süppedős kanapéjára.
Fullánk bekopogott, majd belépett az ajtón, és megállt az ágy
lábánál.
Charlotte hófehér hálóingben feküdt az ágyon. Sötét haja
szétterült a párnáján, keskeny arca sápadtnak tűnt. Sokkal szebb
volt, mint amilyenre Fullánk emlékezett, holott a lövöldözés
előtt majd húsz évig nem látta.
A férfi szívét fájdalom marcangolta. Nem érezte az elmúlt
két évtizedet. Hirtelen eltörpült az idő. Csak Charlotte volt és
ő… És a kín, amely belülről égette, marta, gyötörte.
Lerogyott egy székre, de nem bírta levenni a pillantását a
feleségéről. Charlotte kortalannak tűnt, ő legalábbis
ugyanannak a szomorú szemű lánynak látta, akibe annakidején
beleszeretett.
Fullánk a tenyerébe temette az arcát. Arra gondolt, vajon mit
mondana, ha Charlotte ébren lenne. Vajon mit érezne?
Örömöt? Bánatot? Sértettséget? Megbocsátást?
Szédelgett a fáradtságtól és a rátörő érzelmi sokktól. Felkelt
hát, és az ajtó felé indult, amikor meghallotta Charlotte hangját.
– Kérlek, ne menj el!
Fullánk lehunyta a szemét. Felsóhajtott, és lassan
megfordult.
Charlotte arcán patakokban folytak a könnyek. Látszott rajta,
hogy beszélni akar, de képtelen volt újra megszólalni.
A férfi lassan mellé ült, és megfogta a kezét.
– Bocsáss meg! – suttogta erőtlenül Charlotte. – Bocsáss
meg, kérlek, mindazért, amit tettem!
– Túl vagyunk már ezen – mondta rekedten Fullánk.
– Mindent tönkretettem. Utánad kellett volna mennem, de
féltem, és rosszul voltam. Bizonytalan voltam. Nem hittem,
hogy vársz rám, és egyáltalán, nem hittem semmiben. Az évek
elszaladtak mellettem, és mire feleszméltem, már késő volt.
– Bármikor hazajöhettél volna, Charlotte. Vártalak.
 – Sajnálom.
– Ne mondd ezt többé! Ezzel nem tehetsz jóvá tizenkilenc
évet! Hozzámentél Grahamhez. Széttépted a szívem…
Charlotte keservesen zokogott.
– Hogy tehetted ezt, mondd? – Fullánk mély hangja szinte
simogatta, pedig érezte, hogy a férfi lelke vérzik.
– Nem tudom. Azt gondoltam, te már úgyis túlléptél rajtam.
Évek teltek el, és nem jöttél utánam.
– Nem mehettem utánad. Köröztek… éppenséggel a férjed
parancsára.
Charlotte erőlködve felkönyökölt, és az ágy szélére ült,
csupasz combja kivillant a kórházi hálóingből. Csúnya
véraláfutások feketéllettek rajta.
– Bántott téged az az állat?
Charlotte bólintott.
– Miért maradtál vele? Miért nem hagytad el?
– Megpróbáltam… Véresre vert minden alkalommal. Aztán
már nem ellenkeztem, ő pedig engedékenyebb lett.
Megalapíthattam az árvaházakat.
Babákkal foglalkozhattam reggeltől-estig. Felcsillant egy
halovány napsugár az éjszakában.
– Charlotte… tudnod kell valamit. A manipurai kórház-
igazgatóság elvette tőled a kis Mia felügyeleti jogát és az
árvaházakat. Többé nem foglalkozhatsz velük. Graham bűnei
téged is besaraztak.
Charlotte lehajtotta a fejét.
– Tudom. Láttam a hírekben.
– Tudtál a férjed gaztetteiről?
– A valóság kis töredékét csupán.
– És tettél ellene?
Charlotte szemét újra elfutották a könnyek.
– Mégis, mit tehettem volna? Már azért is megütött, ha
vissza mertem beszélni neki a vita hevében. Akarod látni az
egészségügyi könyvemet? Lapozz csak bele! – mondta
megtörten, és Fullánk kezébe nyomott egy tenyér nagyságú
digitális naplót. A férfi elborzadva nézte a kórházi bejegyzések
számát. Charlotte többet volt kórházban, mint otthon. A napló
szerint általában húzódásokkal és törésekkel…
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Én sem. De hidd el, nem telt el nap, hogy ne gondoltam
volna rád és Miára.
– Látom, még mindig viseled azt a virágos gyűrűt…
– Azt hazudtam Grahamnek, hogy az édesanyámtól kaptam.
Nem tudta, hogy ez volt a jegygyűrűm.
Fullánk keserűen nézett rá.
– Miért tartottad meg, ha túlléptél rajtam?
– Mert sosem léptem túl rajtad. Rajtad kívül sosem szerettem
más férfit.
– Mégsem kerestél meg.
– Ennyi idő után hogy álltam volna eléd, mondd?
– Őszintén…
Charlotte nagyot nyelt.
– És te? Megállapodtál? Van családod? Gyermeked?
– Nos, van egy csodaszép lányom – sóhajtott fel Fullánk. –
Odakint ül a folyosón, és nagyon haragszik ránk. Sosem
nősültem meg újra, de akadnak barátnőim, akikkel hellyel-
közzel együtt élek.
Charlotte arca lángolt. Az ágy szélébe kapaszkodva a
szekrényéhez lépett, de megszédült, ezért a bútornak
támasztotta a homlokát.
– Rosszul vagy? – lépett hozzá Fullánk, és gyöngéden
átkarolta a derekát.
– Nagyon.
– Hogy segíthetnék, mondd?
Charlotte azonban képtelen volt válaszolni. A könnyei
megállás nélkül ömlöttek, tizenkilenc év minden bánata
egyszerre szakadt rá.
 Fullánk állkapcsa megfeszült, világoskék szemében
tengernyi fájdalom. Szó nélkül ment ki az ajtón, és a kijárat felé
indult.
– Hé, Fullánk! – kiáltott felé Liam, miközben Miával
utánaszaladtak. – Most hová rohansz?
– Haza.
– De miért? Mi történt? – állt elé Mia, amikor már az utcára
értek. – Hogy van Charlotte?
– Gyengén.
– És miért nem várod meg, hogy mi is bemenjünk hozzá?
– Menjetek.
Mia szíve eszelős vágtába kezdett.
– Összevesztetek? Vagy… rossz volt őt látnod?
– Nem tudok mit mondani, Mia. Hiba volt idejönnöm.
– Ne mondd ezt! – a lánya hangja remegett. – Tudom, hogy
szeret téged. És azt is, hogy te is szereted őt. Miért nem adsz
magatoknak még egy kis időt?
Fullánk szomorúan nézett Miára.
– Tizenkilenc évet adtam neki, kicsikém…
– Akkor mit számít még néhány perc?
– Nem számít… – sóhajtott fel a férfi. – Mit szeretnél? –
Hogy várj meg! Ne tűnj el megint az életemből! Szeretnék
bemenni hozzá, de félek, mire kijövök azon az ajtón, már nem
leszel itt.
– Itt leszek, Mia. Soha többé nem hagylak magadra!
– Ígéred?
– Igen.
Liam átkarolta Fullánk vállát.
– Gyere, barátom, igyunk addig egy kávét! – mondta, majd
Miához fordult. – Itt leszünk a váróban. Beszélgessetek
nyugodtan!
– Köszönöm! – bólintott a lány, és az anyja szobája felé
sietett, Liam és Fullánk pedig a büfé felé mentek. Kifizették a
kávét, majd a szomszédos automatánál vettek néhány
szendvicset, és visszasétáltak a fotelekhez. Némán nézték a
betegekhez érkező látogatókat, miközben gondolataikba
mélyedve kortyolták a kávét.
Liam hangja megtörte a csendet.
– Nem tudsz neki megbocsátani?
– Nem erről van szó.
– Hát akkor?
– Nem tudom, mennyire akar engem.
Liam felsóhajtott.
– Lelövette magát Grahammel… Szerinted mennyire akar?
– Mégsem mondta ki.
– Ugyan, Fullánk. A nők sosem mondják ki, amit gondolnak!
– Nem tudom, Liam.
– Dehogynem, tudod. A vak is látja, mennyire szeret téged.
Te bünteted őt…
A szőke férfi felkapta a fejét, de Liam folytatta.
– Az időnk véges idelent, barátom. Ne vesztegess el még
több évet! Charlotte gyönyörű nő, és szerelmes beléd.
Odafentről kaptatok még egy esélyt… hát élj vele! A félelem
megöli az álmokat, a reményt, a jövőt. A félelem megöl
mindent…
– Én nem félek, Liam.
– De, félsz, Fullánk, csak magadnak sem mered bevallani!
Félsz, hogy Charlotte újra összetöri a szíved, és romba dönti az
életedet! De gondolj arra, hogy még fiatal vagy. Charlotte még
csak harmincnyolc éves. Szerezd vissza! Vedd el újra feleségül!
Csinálj neki egy kisbabát! Még bármit megtehetsz. Rajtad
múlik, hogy megküzdesz-e magatokért, vagy elengeded a
kezét…
Abban a pillanatban elfojtott sikoly hallatszott a hátsó szobák
egyikéből, mire mindkét vadász felpattant.
– Mia hangja! – hördült fel Liam, és a folyosó vége felé
iramodott, Fullánkkal a nyomában. Feltépték Charlotte ajtaját,
de földbe gyökerezett a lábuk az eléjük táruló látványtól.
 Mia, és két fehér köpenyes alkalmazott a földön fekve
ütötték-verték egymást. Mellettük két ápoló holtteste hevert, a
sarokban Charlotte mozdulatlan alakja az éjjeliszekrény mellett.
A vadászok a vadul hadakozók közé vetették magukat.
Fullánk elkapta a férfit, Liam keze pedig a fekete hajú nő
tincseibe markolt, hogy megszabadítsa tőle Miát, ám az
meglendítette a karját, hogy szíven szúrja az alatta vergődő
lányt.
– Dögölj meg végre, te nyomorult! – sziszegte az arcába
gyűlölettel telve, ám a penge végül nem csapott le. A csuklójára
ugyanis erős férfikéz kulcsolódott, majd belevágta a mellkasába
a szikét. A nő lélegzete elakadt, majd oldalra dőlt és elterült,
akár egy rongybaba.
Fullánk abban a pillanatban kitörte az ellensége nyakát.
– Mi történt? – kérdezte Liam Mia fölé hajolva. – Nem esett
bajod? Ki volt ez a megvadult szuka?
– Amanda…
Liam meghökkenve meredt a földön fekvő nőre és a
nyakaszegett férfira.
– Te jó ég… és Alex. Hogy kerültek ezek ide?
Mia szédelegve ült fel.
– Épp csak beszélgetni kezdtünk Charlotte-tal, amikor
bejöttek. Először le sem esett, hogy ők azok, mert nem
figyeltem rájuk. Gondoltam, az ápolók beadják anyámnak a
gyógyszereket, és elmennek. Az ablak előtt bámészkodtam.
Aztán meghallottam Amanda gúnyos nevetését, de mire
megfordultam, a földre lökött, és ütni-vágni kezdett. Charlotte a
segítségemre sietett, de Alex a falba verte a fejét… Még láttam,
ahogy elájul. A dulakodás zajára két műtősfiú rontott a szobába,
de Alex megölte őket, aztán nekem estek. Alex lefogott,
Amanda pedig ütött, ahol ért. Nem tudtam tőle szabadulni. Azt
üvöltötte, hogy pontot tesz az életem végére, aztán megöli a
húgodat, amiért örökre sántává tette. Liam, azt sem tudtam,
miről beszél!
 A vadász tekintete megkeményedett.
– Stella térden lőtte Amandát a táborban, mert úgy beszélt
rólad, ahogy… ahogy nagyon nem kellett volna. Mia, tudom,
hogy valaha barátnődként szeretetted, de ez a lány beteg lelkű
volt…, hidd el nekem!
Fullánk eközben a karjába vette a még mindig ájult
Charlotte-ot.
– Tűnjünk el innen! – morogta. – Mert aztán a nyakunkba
varrják az itt dolgozók halálát is.
– Hát, félő, hogy azt így is, úgy is… – hümmögött Liam, és
kitárta a teraszajtót – Erre gyertek!
Átvágtak a kórház parkján, és fogtak egy taxit. Liam az első
gyógyszertárhoz vezetett, ahol alaposan bevásároltak. Fullánk
magával hozta Charlotte kórházi naplóját, így tudták, mire van
szüksége a gyógyuláshoz, a dulakodásban pedig néhány
zúzódást leszámítva nem sérültek meg.
Az autóban vágni lehetett a csendet. Liam vezetett, de a
jobbjában Mia kezét szorongatta, hátul pedig, Fullánk karjában
Charlotte feküdt, a kórházi köntösébe bugyolálva. Borzasztó
kimerült és gyenge volt, de a gondolattól, hogy a férfi a
segítségére sietett, melegség árasztotta el a szívét.
 Otthon

(Manipura, Média Negyed, 2222. július 18-

19.)

Az ütött-kopott katonai furgon megállt a tévéstúdió előtt, a

vadászok pedig kíváncsian nézték a csillogó üvegpalotát. A
főbejárat előtt őszes férfi álldogált, de amint meglátta őket,
hozzájuk sétált.
– Mr. Blackwood?
– Személyesen – vigyorodott el Russel. – És a családom:
Mason, Kristen, Stella és Dylan. A többiek később érkeznek!
– Bruce Mitchell. Velem beszéltél telefonon. Én kértem tőled
interjút! Gyertek be, kérlek! Már mindenki rátok vár!
 – Mi nem szeretnénk szerepelni – jelentette ki Dylan. –
Russelnek és a húgomnak pedig orvosra van szüksége, még a
felvétel előtt. Eltörött a bokájuk!
– Máris intézkedek! – bólintott a férfi, és távolabb sétált,
amíg telefonált.
Néhány perccel később kórházi dolgozók siettek ki az
épületből, és hordágyra fektették Russelt és Kristent.
– A stúdió alagsorában magánkórház működik – magyarázta
Mitchell. – Az orvosaink máris megnéznek titeket, és ha
szükségesnek látják, meg is műtenek.
– És az interjú? – kérdezte Russel.
– Az megvár, természetesen.
A férfi eztán Dylan felé fordult.
– Szeretném, ha kényelembe helyeznétek magatokat nálunk!
Az épület B szárnya hotelként funkcionál. A
rendelkezésetekre bocsátottuk egy tízszobás luxusapartmant.
Kérlek, foglaljátok el! – nyújtotta az indián felé az ajtónyitó
kártyát. – A szobaszerviz hamarosan ételt, frissítőt és tiszta
ruhát visz fel nektek!
– Köszönjük! – felelte Dylan megilletődve, ugyanis nem
számított ilyen kedves fogadtatásra.
– Kérlek, bármi kérésetek van, ezen a számon hívjatok! –
folytatta Mitchell, és a kezébe nyomott egy telefonszámot –,
illetve, a recepciót a 111-es számon. Mindenben segítünk!
A férfi eztán sarkon fordult, és az asszisztensével együtt a
liftbe szállt, Dylanék pedig kipakolták a fegyverekkel
megrakott táskáikat. Egy londiner sietett eléjük, és felpakolta a
csomagokat a gurulós kocsira, majd eltűnt a folyosón.
– Na, ha ez belekukucskál a táskákba, becsinál a liftben –
hümmögött Mason.
– Szerintem ezek nem mernek kukucskálni – felelte Stella. –
Rátok néznek, és azt hiszik, feldarabolt hullák vannak a
poggyászunkban.
 Dylan és Mason felröhögtek. Valóban, nyakig véresek és
sarasak voltak, de Stella sem nézett ki sokkal fényesebben.
– Te beszélsz? Hisz neked még cipőd sincs! – mosolyodott el
az indián, és a karjába kapta a lányt. – Gyere, Mason! Foglaljuk
el azt az apartmant! Remélem, ma már senkit sem kell
megölnünk…
A hallba lépve rózsaszín ruhába öltözött nő sietett eléjük.
– A liftet erre találják! – mutatott egy aranyszínű ajtóra.
– Lépcső nincs?
– De, az a kék üvegajtó mögött!
– Köszönjük!
A vadászok az első emeletre mentek, és beléptek a folyosó
végéről nyíló apartmanba.
– Tyűűű! Ez igen! – sóhajtott fel Mason, és a hófehér,
süppedős padlószőnyeget látva ösztönösen levette a mocskos
csizmáját.
Dylan letette Stellát, és ő is lerúgta a bakancsát.
– Hát…, ez tényleg pazar! – hümmögött egyetértőn. A
hallból jókora nappali nyílt, amelynek a mennyezete
üvegkupolában végződött. Jól látták a lassan világosodni kezdő
eget. A hangszórókból klasszikus zene szólt.
A bútorok fehérek voltak, a falakat aranyszínű selyemtapéta
fedte. A kupola alatt termetes kanapék néztek rájuk várakozón,
a földön padlóvázákba állított liliomok illatoztak.
A folyosóról hálószobák nyíltak, mind saját fürdőszobával,
az étkező előtti üvegajtó mögött hatalmas terasz és egy
medence látszott, amelynek a vize égszínkéken csillogott.
– No, én lemosom magamról a mocskot! – mormogta Mason,
és felmarkolt egy váltásnyi ruhát a komódról, majd el tűnt a
fürdőben.
– A nappaliban találkozunk! – mosolygott az indiánra a
szőke lány, majd ő is eltűnt az egyik fürdőszobában.
– Nem fürödhetek veled? – szólt utána Dylan.
– Nem. Undorítóan ragadok!
 – Hát jó – hümmögött az indián, majd felmarkolt egy
váltásnyi fekete férfiruhát, és ő is zuhanyozni ment.
Stella alaposan lesikálta magát, megmosta a fogát és a haját,
majd megtörölközött, felvette a polcon talált a fehérneműt, a
fehér selyemoverált, és a fehér pántos papucsot, majd a
nappaliba ment.
A szőke vadász a helyiség túloldalán lévő íróasztal előtt ült
egy kinyitott laptoppal.
– Bocs, Stella – mondta szabadkozva. – De olyan rég
beszéltem Aliával! Majd jövök, de muszáj őt felhívnom!
– Jaj, beszéljetek csak, ne viccelj! – mosolyodott el a lány,
majd szélesre tárta a teraszajtót, és a medence széléig sétált.
Az apartmanjuk alatt Manipura centruma terült el, és noha
már egyetlen élőlénynek, így a növényeknek sem ragyogott
többé az aurája, a megalopolisz mégis szebben csillogott, mint a
legfényesebb ékszer.
– Tetszik? – kérdezte egy hang mögötte. Megfordulnia sem
kellett, úgy is tudta, hogy Dylan az.
– Nagyon. Neked nem?
– De. Tényleg szép. Ugyanakkor nekem túl sok itt minden.
Az épületek, az emberek, az autók. Jobban szeretem a
vadont, és az öreg kastélyt.
– És az apartman? Az is sok?
Az indián elmosolyodott.
– Nekem az.
– Hát, én el tudnám viselni. Ha majd nyugalom lesz, és nem
kell többé a bentiektől félni, eljövünk Manipurába?
– Eljöhetünk. Mit szeretnél itt csinálni?
– Nem tudom. Kalandozni. Nézelődni. Annyira más ez a
világ, mint a miénk. Miért ne ismerhetnénk meg? Te nem
vágysz rá?
– Nem. De ha szeretnél, eljövünk!
– Tényleg?
– Stella, a világ végére is elmegyek veled!
 A szőke lány átölelte az indiánt.
– Tudtam, hogy értem fogsz jönni. Sosem lehetek eléggé
hálás ezért!
Dylan felsóhajtott.
– Az a néhány perc, amíg tétlenül ácsorogtam az őrök
mögött… Stella, azt hittem, beleőrülök. Annyira féltettelek,
hogy bajod esik! Olyan közel voltak hozzád a dögök. Attól
rettegtem, hogy nem fogod bírni, és összeesel vagy szaladni
kezdesz előlük.
– Rád gondoltam közben. Túl akartam élni, csak ezért
sikerült. De ami utána következett… az borzalmas volt.
Tudom, hogy az a két férfi gonosz dolgokat művelt, de
mégis.
Nem értem, miért kellett ezt hagynotok.
– Stella, azok az emberek pontosan ezt érdemelték.
– Nem, Dylan. Ilyen halált senki sem érdemel!
– De hisz ők neked pontosan ilyen halált szántak! Talbot és
Graham kilökött a mutánsok közé. Miért véded hát őket?
– Nem védem őket. Csak… nem bírom elfelejteni azokat a
képeket, és azokat a hangokat. És titeket, ahogy csak álltok, és
nézitek őket. Az volt a legborzalmasabb az egészben, hogy
láttam, elégtételt éreztek.
Ti nem vagytok ilyen… könyörtelenek.
Dylan magához ölelte Stellát.
– De, kincsem… sajnos azok vagyunk.
Szívesen megnyugtatnálak, hogy jobban érezd magad, de
nem akarok hazudni neked. Évek óta mindannyian erre a
pillanatra vártunk…, és amikor eljött, jólesett.
– És most már vége lesz?
– Minek?
– Az öldöklésnek.
– Őszintén? Nem hiszem. Mutánsok híján biztos, hogy
nyugodtabb lesz az életünk, és biztonságosabbá válik az erdő,
de a kintiek nem fogják mosolyogva elfogadni a manipuraiak
békejobbját. Túl sok az elfojtott düh, túl sok a sérelem.
Mindenkit nem lehet kontrollálni. Lesznek majd
gyilkosságok, rablások, bosszúhadjáratok… A békéhez idő és
nagyon nagyfokú tolerancia kell. A birtokot továbbra is őrizni
kell.
Most, hogy Russel reflektorfénybe kerül, sokan lesznek, akik
meggyűlölnek majd minket..
– De miért? Hisz miatta döglöttek meg a mutánsok.
– És miatta nem látják többé a manipuraiak az aurát… Az
emberi természet szélsőséges, Stella. Az irigység birodalmakat
döntött már romba. Russelt sokan fogják irigyelni és gyűlölni a
felemelkedéséért, a származásáért, a sikereiért. És vele együtt
mindazokat, akik fontosak neki…
– Ez nem hangzik jól. Dylan, te sosem voltál ilyen borúlátó.
– Előrelátó vagyok, Stella… és ez nagy különbség.
Russel húga vagy. Szeretném, ha távol maradnál a körülötte
kialakuló médiacirkuszból.
– Gondolod, hogy…
– Csak szeretnélek biztonságban tudni. Ha kezdettől fogva
elhatárolódunk a figyelemtől, nyugodtabb életünk lehet. Te
nagyon szép kis nő vagy, Stella, és a világ tele van
pszichopatákkal. Féltelek. Russel bármilyen jó ember is, neki is
lesznek ellenlábasai, irigyei, gyűlölői. Nem tudhatod, Talbotnak
és Grahamnek hány gazdag követője volt. Azzal, hogy levegőbe
repítettük a legfőbb katonai támaszpontot és a kutatólabort, a
társadalom jelentős székeiben ülő, és a mocskos döntéseket
támogató szemétládákat nem öltük meg. Hidd el, a csend csak
ideig-óráig fog tartani. A gonosz nem sokáig tud békében
ücsörögni.
– Megrémítesz.
– Csak szeretném, ha tisztán látnál, és óvatosabb lennél a
jövőben.
Stella lehajtotta a fejét.
 – Tudom, hogy sok hülyeséget csináltam, de hidd el, én sem
vagyok már ugyanaz az ember, aki voltam.
– Dylan megemelte a lány állát a mutatóujjával.
– Persze, hogy nem… hisz már menyasszony vagy.
Stella elmosolyodott.
– Álmodni sem mertem, hogy egy nap megkéred a kezem.
– És várod, hogy elvegyelek?
– Elmondhatatlanul.
Dylan felnevetett.
– Akkor gyere hozzám rögvest, amint hazaértünk!
Stella arca felragyogott.
– Ezt komolyan mondod?
– Ennél komolyabb nem is lehetnék.
– És az apád?
– Az apám imádni fog téged. A nagyi meg szétszervezheti az
agyát. Adjunk neki egy hónapot, hogy mindenre jusson ideje,
különben életem végéig azt fogom hallgatni, hogy nem
hagytam kibontakozni. Mit mondasz hát, gyönyörűm?
Stella elmosolyodott.
– Igen, igen, igen!!
Dylan a karjába kapta a lányt, és szenvedélyesen
megcsókolta, Stella pedig átölelte a nyakát. Dylan csókjai egyre
forróbbá váltak, és Stella érezte, hogy a teste felizzik a vágytól.
A bejárati ajtó szignálja közben felharsant, Liamék érkeztek
meg. A személyzet is megjelent, és finomságokkal rakták meg
az asztalt
Dylan és Stella azonban csak egymásra figyeltek.
– Alig várom a nászéjszakánkat… – mondta rekedten az
indián.
– Nem akkor szoktak elutazni a fiatal házasok? – kuncogott a
lány.
– Hát, mi aznap éjjel szeretkezni fogunk, abban biztos
lehetsz!
– És másnap utazunk?
 – Igen. Kialusszuk magunkat, és irány a tengerpart!
– Nem is tudod elképzelni, milyen boldog vagyok.
– Azon leszek, hogy egész életedben így érezd magad
velem…
Liamék közben lezuhanyoztak és tiszta ruhát húztak, majd
letelepedtek a nappaliban, Charlotte pedig visszavonult az egyik
szobába.
Mason képtelen volt elszakadni a chattől, így Mia megrakott
egy tányért töltött tojással, sajtokkal, salátával és friss
kenyérrel, majd tejeskávét készített egy bögrébe, és mindet elé
rakta az asztalra.
Eztán összekészített még egy adag ételt, és Charlotte
szobájába vitte, majd félórával később a tálcáért ment. Az anyja
is lezuhanyzott közben, és megmosta a haját. Ahogy előjött a
fürdőszobából, Mia arra gondolt, Charlotte legalább tíz évet
letagadhatna a korából. A manipurai kórházban rendesen
ellátták, mert a válla alatti vízálló ragtapasztól eltekintve nem
látszott rajta, hogy nem sokkal korábban még milyen rossz
állapotban volt.
– Köszönöm, hogy így törődsz velem! – mondta Charlotte,
de Mia látta rajta, mennyire megilletődött.
– Valójában az apámnak kéne megköszönnöd. Ő hozott
magával, és ő viselte gondodat.
– Neki is meg fogom köszönni! – felelte Charlotte
szemlesütve.
– Te félsz tőle?
– Attól félek, hogy nem szeret már.
– Hát, attól ne félj! – hümmögött Mia, és a szekrény tetejére
tett ruhák közül kiválasztott egy borvöröset. – Ezt vedd fel! És
tégy a kedvére… úgy a következő húsz évben.
Charlotte kék szeme rávillant, mire Mia megállt vele
szemben.
– Gondolom, te is látod, hogy néz ki… Csüngnek rajta a
nők… Ha akarod őt, küzdj meg érte, és nyerd el a szívét!
 – Miért beszélsz így velem, Mia?
– Mert egyszer már hibáztál. Azt akarom, hogy megértsd,
mit veszíthetsz. És hogy sikerüljön őt visszaszerezned.
– Azt mondta, több barátnője is van…
– Hát, sajnos ez igaz.
– Nem tudom, mit tehetnék – nézett rá Charlotte
elkeseredetten. – Nem vagyok már húszéves, és nem tudom,
hogy kell elcsábítani valakit. Rajta kívül csak Grahammel
voltam. Kishitű vagyok… Látom, milyen vonzó férfi lett az
apádból, de azt is hogy mennyire haragszik rám.
– Azért haragszik, mert nem vagy vele őszinte.
– Félek, hogy nevetségessé válok a szemében.
– A büszkeség az, ami nevetséges, Charlotte. Az őszinteség
nem az… – mondta Mia, majd kiment a szobából.
Eközben Liam Mitchellel beszélt telefonon. Mint kiderült,
megműtötték Kristen és Russel bokáját is, és egy újfajta
technológiával összeforrasztották a csontjaikat. Speciális
rögzítőkötést kaptak, amivel 24 órán át feküdniük kell, de aztán
talpra állhatnak. Mitchell eztán rákérdezett, jól érzik-e magukat
a vadászok, majd figyelmeztette őket, hogy a Russellel készülő
felvétel két óra múlva kezdődik.
Charlotte jelent meg a folyosón. A vadászokhoz ment, és
megköszönte a segítségüket. Mia nem tudta nem észrevenni,
hogy Fullánk milyen szemmel néz Charlotte-ra, és ettől
mosolyogni támadt kedve.
– Ügyesen kevered a lapjaidat, boszikám? – suttogott a
fülébe Liam, és szájon csókolta a lányt.
– Hát, igyekszem, de nem tudom, mi lesz ebből…
– Én sem, de a bordó ruha jó választás volt. Apád kész van.
Mia felkacagott.
– Ez volt a cél.
Charlotte végül Fullánkhoz is odament, és megköszönte a
segítségét. A szőke férfi nem szólt semmit. Csak nézte, nézte a
volt feleségét, aki egyre inkább zavarba jött a tekintetétől.
 Charlotte végül sarkon fordult, hogy a szobájába menjen, de
a férfi megfogta a derekát.
– Kérlek, ne menj el! Igyál inkább velem egy pohár bort!
– Rendben – felelte alig hallhatóan, miközben Fullánk
kinyitotta az üveget és töltött.
– Félédes fehér még mindig?
– Igen – felelte Charlotte szemlesütve. – Bár nagyon rég
boroztam utoljára. Talán még veled…
– Akkor épp itt az ideje – sóhajtott fel Fullánk. – Mire
koccintsunk?
Charlotte nehezen szólalt meg.
– Arra, hogy újra találkozhattam veled… – Az arca lángolt,
kék szeme tisztán csillogott, és a férfi arra gondolt, sosem látta
még ilyen szépnek. Sötét haja nagy hullámokban omlott a
vállára, világos bőrét kiemelte a vörös ruha. Az évek során az
alakja nőiesebbé vált, a vonásai lágyabbak lettek, a tekintetében
csendes szomorúság bujkált.
– Az újratalálkozásra! – mondta Fullánk.
Koccintottak, és jócskán ittak a hideg italból. Charlotte testét
jóleső bizsergés járta át, így kiitta az egészet.
– Még egyet?
– Kérek szépen – mondta kicsit bátrabban. – Bár lehet, ki fog
ütni.
– Ne aggódj, vigyázok rád… Kiülünk a teraszra? Van
kedved beszélgetni?
– Igen, szívesen.
– Nálam?
– Jó.
A szobába érve a férfi letette a borosüveget, és kulcsra zárta
az ajtót. Kivette Charlotte kezéből a poharat, és megállt előtte.
Charlotte úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Csak nézte a
jégkék szempárt, majd bátortalanul Fullánk nyaka köré fonta a
karját, és finoman szájon csókolta. A férfi szenvedélyesen
viszonozta a csókot, és úgy szorította magához, hogy levegőért
kapkodott. Mert ilyen fájó tűzzel, ilyen kínzó vággyal még nem
csókolta senki.
Mire észbe kapott, már az ágyon feküdtek egymásba
feledkezve, és Charlotte rádöbbent, soha férfit nem kívánt még
így. Fullánk csókjaiba valósággal beleszédült, az ismerős
érintésétől bizsergett a teste. A férfi szája forrón tapadt a
szájára, a mellére, a keze utat tört magának a combjai között, és
úgy simogatta, hogy Charlotte kisvártatva felsóhajtott az
élvezettől. Fullánk a karjába vette, csípője lassan elmerült az
ágyékában, Charlotte pedig szerelmesen ölelte őt. A testük
egymásba forrt, a szívük egy ütemre dobbant, a lelkük eggyé
vált, és hirtelen megszűnt körülöttük a tér és az idő… újra
együtt voltak, ragaszkodón, fájón és szenvedélyesen.
– Szeretlek – suttogta Charlotte kimerültén, miközben
Fullánk karjába bújt. Arca a férfi mellén nyugodott, keze a
hasán pihent. – El akartam mondani, csak féltem.
– Féltél?
– Hogy nem viszonzod az érzéseimet.
– És már nem félsz?
– De. Rettegek, hogy elveszítelek. Ugyanakkor tudom, hogy
nincs jogom elvárni, hogy felrúgd miattam az életedet. A
barátnőid nem tehetnek arról, hogy felkavartam a múltat.
Nem akarok senkit sem bántani… – miközben beszélt, lassan
az ágy szélére ült, és a ruhája után nyúlt.
– Most mégis, hová indulsz? – húzta vissza Fullánk, és
magához átölelte.
– Azt gondoltam… – kezdett bele, de a férfi csókja
beléfojtotta a szót. Ajka megadón nyílt szét, teste lágyan olvadt
az erős karokba.
– Ne gondolj semmit – mormogta Fullánk, és a két kezébe
vette Charlotte arcát. – Inkább azt mondd meg, mit akarsz
tőlem!
– Téged – felelte Charlotte könnybe lábadt szemmel. – A
szívem minden szerelmével téged akarlak szeretni. Be akarom
bizonyítani, hogy jóvá tudok minden rosszat tenni, amit
okoztam. Vissza akarom nyerni a szíved, Joey!
Fullánk arcán szomorú mosoly suhant át.
– Húsz éve senki sem szólított így…
– Ne haragudj!
– Semmi baj. Te mindig így hívtál Csak furcsa volt.
Megváltoztak azóta a dolgok…, ahogy én is. Nem vagyok
kellemes ember, Charlotte. Nem akarlak áltatni.
Megkeményedett a lelkem. Könnyen lehet, hogy már rég nem
az vagyok, akibe annakidején beleszerettél. Jeges lettem és
könyörtelen.
– Nem baj. Mindent megteszek azért, hogy szeress!
– Jól hangzik… – hümmögött Fullánk. Közben fölé
könyökölt, végigsimította Charlotte mellét, hasát és csípőjét,
majd elégedetten felsóhajtott, amikor látta, hogy az érintése
nyomán megborzong a bőre.
– A tested finomabb, mint valaha… Nem voltam veled
durva? Nagyon neked estem… Huszonnégy órája sincs, hogy
meglőttek. Nem fáj a sebed?
– Nem. A manipurai gyógyszerek csodákra képesek. Már
csak annyira sajog, mint egy lila folt.
– Sajnálom, hogy úgy otthagytalak a kórházban, de… nem
azt hallottam, amit hallani akartam.
– Mit akartál hallani, Joey?
– Hogy szeretsz.
– Szeretlek.
Fullánk nem felelt.
Összebújva feküdtek perceken át, amíg Charlotte elaludt.
Még sokáig nézte őt, aztán betakarta, és felkelt az ágyból.
Magára húzta a nadrágját, majd félmeztelenül kisétált a
többiekhez, és lehuppant a kanapéra.
Mia némán méregette az apját, aztán mellé ült.
– Nehogy kilyukadjon az oldalad… – mormogta a férfi, mire
Mia duzzogva nézett rá.
 – Muszáj lesz elmondanod, mi volt!
Fullánk felnevetett.
– Dehogy lesz muszáj! Már miért lenne az?
– Mert szorongok, hogy mi van veletek.
Fullánk felsóhajtott, és megcirógatta Mia arcát.
– Nincs miért aggódnod. Charlotte nálam alszik. Holnap
hazaviszem magammal a hegyekbe… Ennyi elég?
Mia arca felderült.
– Igen.
Abban a pillanatban felvillant a nagy kivetítő a nappaliban,
és elindult a reggeli hírműsor. A vadászok megpakolták a
tányérjaikat, és a kanapéra ültek, a tévé elé.
A képernyőn Russel tűnt fel, elegáns, sötétkék öltönyt viselt,
a lábát felpolcolták. A riporter azzal kezdte az interjút, hogy
megkérdezte Russelt, tudja-e, hogy amíg odalent műtötték a
bokáját, a megalopolisz polgárai népszavazást kezdeményeztek,
és megválasztották őt Manipura kormányzójává.
Russel angyalarcán mosoly suhant át, Liamék pedig tapsolni
és fütyülni kezdtek.
– Úristen, Alia! – suttogta Mason. – Ti látjátok ezt?
– Igen, Donald bácsi rácsatlakozott a manipurai
hírműsorokra. Mindannyian Russelt nézzük!
A riporter közben kikérdezte az ifjú kormányzót a szüleiről,
aztán a kinti körzetekről, a mutánsokról, Talbotékról, a
megalopolisz és a falon túli világ közötti feszültségről
beszélgettek, majd a stúdióba hívták a másik hat vezetőt is, akik
előzékenyen rázták meg Russel kezét, és rátértek a legfontosabb
kérdések nyilvános megvitatására.
A műsor négy órán át tartott, és azzal zárult, hogy
legközelebb hat hét múlva, Russel hivatalos beavatási
ceremóniáján találkoznak.
A közvetítés után a vadászok a szobáikba vonultak, és
kimerülten dőltek az ágyaikba. Dylan és Stella a kanapén,
egymás karjában aludtak el. Liam betakarta őket egy takaróval,
és besötétítette a fejük felett az ablaktáblákat. Miát Fullánk
ölében érte az álom. A szőke férfi óvatosan felemelte, és Liam
karjába adta a lányát.
– Hallom, elmentek Charlotte-tal – mondta halkan Liam.
– Igen. Kettesben a hegyek közt, a semmi közepén hamar
kiderül, mennyire vagyunk egymáshoz valók ennyi idő után…
– Ne büntesd őt, Fullánk! Charlotte gyönyörű nő, és szeret
téged. Bűnhődött már eleget amellett a barom mellett. Tudom,
hogy elég zord figura vagy, de erőltesd meg magad, és légy vele
kedves!
– Miért? Nem vagyok kedves?
– Van hová fejlődnöd…
A szőke férfi elnevette magát.
– Nem akarom bántani őt. Charlotte a lelkem másik fele..
Csak nehéz felfogni és megszokni, hogy annyi idő után újra az
enyém. Más nőkkel, más érzelmi szinten éltem eddig.
– Nem gondoltad, hogy ti ketten még valaha együtt lehettek?
– Nem. Bár valahol, titkon reménykedtem. És most
megtörtént… hihetetlen. Az a legfurcsább az egészben, hogy
hirtelen eltörpült az a tizenkilenc év… mintha nem lett volna
olyan kínzóan hosszú ez az idő. Charlotte nem sokat változott.
Nőiesebb lett persze, és sokkal csinosabb, félénkebb, de ezt
leszámítva ugyanolyan, mint amikor elváltunk annál a kapunál.
– Nem sokaknak adatik még egy esély.
– Tudom.
– Hát, nagyon szorítok értetek. Ha a helyedben lennék, nem
engedném el többé.
– Nem fogom, Liam.
– Akkor jó. Ott lesztek Dylanék esküvőjén?
– Igen, mindenképp!
Utána viszont eljöhetnétek hozzánk Miával! Bejárhatnánk a
környéket. Gyönyörű vidék, tetszene nektek.
– Megbeszéltük! – bólintott Liam, és a karjában fekvő lányra
nézett. – Mia boldog lesz.
 – Én is. Nagyon megszerettem őt… – sóhajtott fel Fullánk. –
Minél több időt töltök vele, annál inkább csodálom.
– Hát, ezzel nem vagy egyedül – mosolyodott el Liam, majd
megindult a folyosó vége felé, Fullánk pedig a szobájába ment.
Egy órával később, mire Russel és Kristen megjelentek,
mindenki mélyen aludt.
– Remélem, látták a műsort – mondta halkan Russel, és a
legszélső szobára mutatott. – Oda, legyenek kedvesek!
Az ápolók begurították a hordágyukat, majd segítettek
Russelnek és Kristennek az ágyra feküdni, aztán távoztak.
– Huszonnégy óra a spéci gipsz… a felét simán átalusszuk! –
mondta ásítozva Kristennek, majd átölelte a lányt, és magukra
borította a paplant. – Édes lesz veled az álmom…

Aznap késő délutánig aludtak mindannyian.

Mia álmában újra a magas sziklákon, a felhők felett
üldögélt. A nap még nem kelt fel, így félhomály volt, mégsem
félt. Valaki udvariasan köhintett mögötte.
– Miss Milton!
– Doktor Cohen! – mosolyodon el Mia. – Mennyire örülök,
hogy látom!
– Hát még én! – biccentett udvariasan az orvos. – Pláne,
hogy ezúttal kegyed keresett engem.
Mia felállt, és végignézett a férfin. Most tudatosodott csak
benne, hogy Doktor Cohen fiatal… Alig lehetett több
huszonötnél.
– Maga…
– Hogy lehetek ilyen ifjú? – nevetett fel Doktor Cohen. – Mit
gondol, Mia?
– Mert… a lelke halhatatlan. És mert végre hazatérhet. Ezért
van ünneplőben, igaz?
– Igen. Ezt a felöltőt még az édesanyám varratta nekem a
diplomaosztómra. Az volt életem legszebb időszaka. Talán
akkor voltam a fizikai kondícióm csúcsán. Ezért választottam
ezt a formámat… búcsúzóul. Így szeretnék odafent a többiekkel
találkozni.
Mia szeme elfátyolosodott.
– Akkor hát vége? Ezúttal megváltottuk a világot?
A férfi felnevetett, és megölelte a lányt.
– Nem, kedvesem. Ahhoz kevesek vagyunk… De együtt,
megfeszített munkával, vérrel és könnyekkel, fájdalommal és
veszteséggel véghez vittünk valamit, amitől megváltozott a
világ. Az emberiség új esélyt kapott, hogy megpróbálják
felismerni, mi az, ami igazán fontos az életben…
A hegyek mögött lassan felkelt a nap, és fénylő aranyhíd
jelent meg mögöttük.
Doktor Cohen a fénysugarak felé fordította a fejét.
– Lassan indulnom kell… – mondta, mire Miának eleredt a
könnye.
– Hiányozni fog. Sajnálom, hogy nem ismerhettem életében.
– Ugyan, kedvesem! – törölte le az orvos Mia arcát. – Mi
ketten így is ütőképes csapat voltunk.
– Találkozunk még?
A férfi elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne.
Azzal megfordult, és elindult a fény felé. A ragyogó aranyhíd
kiteljesedett, és Mia alig volt képes követni a fénybe vesző
alakját.
– Köszönöm! Mindent köszönök, Doktor Cohen! Imádkozni
fogok magáért!

Mia zihálva ébredt. A könnyei eláztatták a haját.

Dideregve ült fel, és az ágy szélére kuporodott, összetette a
kezét, és elmondott egy imát Doktor Cohenért.
Forró karok érintését érezte a derekán.
– Bébi, miért ücsörögsz ott magadban? – kérdezte Liam, és
mellére vonta a lányt. – Mi a baj, kis szívem?
– Doktor Cohennel álmodtam. Azért jött, hogy elbúcsúzzon.
 Azt hiszem, most már végleg elment. Hazament.
– És ettől vagy így összetörve?
– Nem. Úgy mindentől. Nyomaszt a tudat, hogy ezt az egész
lavinát én indítottam el… Emberek ezrei haltak meg néhány hét
leforgása alatt.
– Na, ide figyelj, Mia Milton! Talboték így is, úgy is a kinti
világra uszították volna a mutánsokat. A terroristák Amanda
nélkül is visszavágtak volna, és jó eséllyel egyre több kinti
körzet ment volna a manipuraiaknak.
A háború elkerülhetetlen volt… És azzal, hogy te meg az
öcsi hittetek Cohen üzeneteinek, valóban egy gombnyomásra
megváltoztattátok a világot.
– Gondolod, Russel valóban békét tud teremteni az emberek
között?
– Nem tudom, Mia. Az öcsi nagyon elszánt, és a maga
nemében lángelme. Bármi megtörténhet. De valószínűleg nem
mindenki örül a változásnak. Félek, az öcsinek lesznek támadói.
Vigyáznunk kell egymásra.
– Akkor ne készüljek arra, hogy a birtokon élő nőkkel
dolgozom majd a jövőben?
– De ne ám! Vadász vagy, bébi! Jössz velem az erdőbe! Sőt,
még jobbat mondok. Apád meghívott a hegyi házába.
Szeretné, ha sokáig maradnánk. Azt mondta, bejárjuk a
környező vidéket.
Mia elmosolyodott.
– Máris imádom! Mikor indulunk?
– Egy hónap múlva. Dylanék esküvője után.
– Ilyen hamar összeházasodnak?
– Igen. Dylan azt mondta, nem akarnak várni. Ez végül is
érthető, hisz ezer éve ismerik egymást. Láttad, hogy aludtak el a
kanapén?
– Igen. Édesek… – mosolyodott el Mia. – Tényleg jó érzés
rájuk nézni.
– És ránk?
 – Remélem, mi is legalább olyan édesek vagyunk.
– Hát, te biztosan… – mormolta Liam, és gyöngéden az
ágyra döntötte Miát. Szerelmesen csókolta szájon, és
felsóhajtott a testén végigfutó vágytól. A lány sem érzett
másként, így pillanatok alatt leszaggatták egymásról a ruhákat,
és szenvedélyesen ölelkeztek, miközben lassan lement a nap…
– Hahó! – kiabált Russel a nappaliból a folyosóra, miután
átaludták az éjszakát, és a következő nap felét. – Hazamegyünk
lassan? Hol vagytok?
– Felőlem indulhatunk! – jelent meg Mason teljes
menetfelszerelésben, majd megölelte Russelt. – Vivát,
kormányzó úr! Nagyon büszkék vagyunk rád! Rád is,
Pocahontas! – csókolta arcon Kristent, majd mindkettejüket
felültette a komódra. – Miért álltok így itt? Nem mondták, hogy
gipszben nem szabadlógatni a lábatokat?
– Mire hazaérünk, Hobbs doki leszedheti rólunk.
– És hogy fogtok lovagolni?
– Reptéri fuvarunk van, Mason! – vigyorodott el Russel. –
Az ejtőernyős oktatónk hazavisz minket.
– Reméljük, jobban ért a repülőgép vezetéshez, mint az
oktatáshoz… – szólalt meg mögötte Dylan, és ő is megölelte
Russelt meg a húgát. – Nagyon örülök a sikerednek! Jobban
vagytok? Nem fáj a lábatok?
Közben Fullánk és Charlotte is előkerült, majd Liam és Mia.
– Öcsi, nagyon nagy voltál! – szorította magához
meghatottan a bátyja is Russelt. – Elmondhatatlanul büszke
vagyok rád!
– Gratulálok! – csókolta meg Mia is az arcukat. – Őrületesek
voltatok!
Stella nem ébredt fel a hangzavarra, a fehér takaróba
burkolva békésen aludta az igazak álmát.
Russel leszállt a komódról, és fél lábon a kanapéhoz
szökdelt, majd a puha garnitúrára térdelt, és a testvére fölé
hajolt.
 – Hé, baba, ébresztő! Megyünk haza!
Stella kinyitotta a szemét, és átölelte Russel nyakát.
– Benne voltál a tévében – motyogta félálomban. – Olyan
büszke voltam rád.
– Végignézted?
– Közben elaludtam…
Russel felnevetett.
– Nem baj. No, akkor hazamegyünk? Úgy hallom, valami
esküvő készül.
Stella elmosolyodott, mire a bátyja arcon csókolta.
– Örülök, hogy hozzámész a morcos indiánhoz!
– Nem is morcos.
– Tudom.
Felharsant a bejárati ajtó szignálja.
Bruce Mitchell volt az.
– Bíztam benne, hogy még elérlek titeket! Remélem,
legközelebb majd hosszabban maradtok.
Szívesen megmutatnám a megalopolisz nevezetességeit, de
az legalább két hetes program.
– Nem fogjuk kihagyni! – felelte Russel.
– A reptéri transzfer odalent várakozik – folytatta Mitchell
majd Liamhez lépett, és a kezébe nyomott egy vékony,
gyöngyházfehér táskát. – Mr. Blackwood, elintéztem, amit kért!
– Köszönöm! – rázta meg a kezét Liam.
– Jó utat! – intett feléjük Mitchell, majd eltűnt a folyosón a
többiek pedig elindultak a lift felé.
– Mit kértél tőle? – kérdezte Mia.
Liam elmosolyodott, és a lány kezébe nyomta a táskát.
– Beírattam a szerelmemet az egyetemre.
Mia égő arccal nyitotta ki a csomagot. A táskában fehér,
ultrakönnyű laptop pihent, fölötte egy kötegnyi
dokumentummal a tanévről, a tárgyakról, a fakultációkról.
– Úristen, Liam… Nagyon szépen köszönöm!
 – Távoktatás, bébi. Nem baj? Csak vizsgázni kell bejárnod,
az előadásokat a neten végignézheted. Az egyetemi csatorna
nonstop elérhető a gépedről. A vizsgákra beviszlek majd, és ha
rossz jegyet kapsz, megfenyegetem a tanáraidat.
Mia nevetve ölelte át a férfi nyakát.
– Szeretlek Liam! Annyira szeretlek, hogy azt el sem tudom
mondani! Köszönöm! Nagyon boldoggá tettél! Nem gondoltam,
hogy valaha visszaülök még az iskolapadba. Azt pedig végképp
nem hittem, hogy épp te intézed el. Azt hittem, gyűlölöd
Manipurát.
– Kár lenne tagadni. De tudom, mennyire vágytál rá, és azt
akarom, hogy boldog légy! Russel szeretné, ha segítenénk neki
a munkájában, szóval sokszor be kell jönnünk majd
Manipurába. Jó lesz így?
– Igen. Boldog vagyok veled, Liam.
– Az jó… mert veled tervezem eltölteni az életemet.
Szeretném, ha mindent megbeszélnénk, és mindenről tudnék,
aIni fontos neked.
– Nekem te vagy a legfontosabb.
Liam elmosolyodott, és megsimogatta Mia arcát.
– Vigyázz, mit mondasz, mert aztán te is az oltár előtt találod
magad…
Mia ajka puhán ért a férfi szájához, ő pedig úgy csókolt
vissza, hogy elállt a lélegzete. Boldogan simult Liam karjába, és
úgy érezte, hogy a Mennyország fényéből, bizony, egy jókora
darab neki is jutott. .
 Mennyegző

(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. Augusztus 18.)

A Hobbs-birtokon nagy volt a sürgés-forgás. Mindenki

Dylan és Stella esküvőjére készült. A menyasszony odafönt,
Ria mama szobájában ácsorgott a tükör előtt. Egy fehér bugyi
volt csupán rajta, a mellét a kezével takargatta.
– Ria mama, megfagyok, ha nem jössz végre elő! Mi ez a
nagy titkolózás? Bob bácsitól kaptam egy menyasszonyi ruhát.
Miért nem jó az neked?
– Mert úgy néz ki, mint egy kétszáz éves hálóing! Ha a
fiamnak az tetszik, hát vegye fel ő!
– Lehet, Dylannek is tetszenék benne!
– Neki te egy zsákban is tetszenél, az szent igaz, de most az a
cél, hogy elkápráztassuk.
Azt akarom, hogy földbe gyökerezzen a lába, amikor meglát.
 Ria mama végre előkerült. A karján fehér fátylakból varrt
menyasszonyi ruhát tartott, a kezében fehér csipkés
harisnyakötőt.
– Ez valami meseszép! – suttogta Stella.
– Te leszel benne meseszép! – mosolyodott el Ria mama. –
Ezeket vedd fel! – nyújtotta felé a csomagot.
– Combig érő harisnya? De hisz jó idő van!
– Nem is az időjárás miatt kell, kicsikém…
– Óh, hát erre nem is gondoltam – kuncogott Stella, és
magára húzta. – Így jó?
Stella megfordult a csipkés harisnyában a tükör előtt, Ria
mama pedig elégedetten bólogatott.
– Dylan odalesz!
Eztán felsegítette Stellára a menyasszonyi ruhát. Vállnélküli,
finom csipkével díszített felsőrésze volt, a szoknyája megannyi
légies, földig érő fátyol, a derekán óarany színű selyemszalag.
– Úristen, ez gyönyörű! – suttogta a menyasszony. – Ria
mama, hol tudtál ilyet szerezni?
– Szorgos kezek varrták, annyit mondhatok.
Stella megölelte a nagyit.
– Köszönöm! Ria mama, én imádlak téged!
– Édesem, az érzés kölcsönös.
Kopogtattak, és Mia zúdult be az ajtón Emilyvel és egy Katie
nevű kislánnyal. A két gyermek aranyszínű szaténruhában
billegett a tükör előtt.
– Szépek vagyunk, Ria mama?
– Nagyon. Mint a földre szállt angyalkák. Hát, a kosaratok
megvan-e?
– Charlotte néninél van. Nem engedi, hogy nálunk legyen az
esküvő előtt.
– Hát persze, hogy nem engedi. Csak akkor kell majd
kiszórni a virágszirmokat, ha Stella és Liam elindulnak Paul
atya felé. Megértettétek?
– Igen.
 – Az unokámat láttátok?
– Liammel, Masonnel és Aliával beszélgetnek a teraszon.
– Megnézem őt is, jó, drágám? – kérdezte a nagyi, majd
kiviharzott a szobából.
– Én meg rád rakom a fátylat – mondta Mia, és óvatosan
Stella fejére illesztette a menyasszonyi díszt.
– Köszönöm!
– Gyönyörű vagy! – mondta Mia, és körbejárta a szőke lányt.
– Olyan vagy, mint egy mesebeli királylány. Dylan el fog
ájulni tőled.
Stella csillogó szemmel nézett rá.
– Gondolod? Szerinted nem sok ez a ruha? Úgy értem, ezek
a fátylak. Dylan nem szereti a feltűnő dolgokat.
– Dylan imád téged, Stella! És lélegzetelállító vagy ebben a
ruhában.
Stella a tükörbe nézett. A tükörből karcsú, kerek arcú lány
pillantott rá. Aranyhaja lazán omlott a vállára, a fején fehér
virágokból font koszorú volt, amelyről földig érő fátyol hullott
alá. A ruhája felsőrésze szabadon hagyta a vállát és a karját, elöl
egy óarany színű pánt simult a derekára, amit hátul masnira
kötöttek. A szoknyarész fátylak tengere volt, ami lágyan lengett
körülötte, amikor megmozdult.
Mia korákban gyöngyházszínű szemhéjfestéket kent Stella
szemére és fekete spirállal húzta át a szempilláit, a szájára pedig
egy csöppnyi korallszínű rúzst tett, amely épp olyan színű volt
mint a szőke lány szeplői az arcán.
– Úgy izgulok… – sóhajtott fel Stella. – Remeg a lábam.
Nem tudom, hogy fogok eljutni Dylanig.
Mia elmosolyodott.
– Ilyenkor mindenki izgul, de ne félj! Minden rendben lesz!
Nézz csak ki az ablakon! Ria mama tündérvilágot varázsolt a
birtokból!
Stella kikukucskált az ablakon, és eltátotta a száját.
 Odalent virágokból font girlandok százai lengedeztek a fák
között. A kerti pavilon asztalait és székeit vajszínű terítő
borította, középen vörös virágokból kötött csokrok, aranyszínű
selyemszalaggal megkötve. Fehér szőnyeg vezetett a kerti
oltárig, amelyet fehér fátylak és vörös virágok díszítettek, és
mindenütt fáklyák lobogtak.
– Álomszép… – sóhajtott fel a szőke lány. – El sem hiszem,
hogy ez megtörténik velem.
– Pedig megtörténik, és mind veletek örülünk, Stella! De
most mennünk kell, mert a lányok kosarai még anyámnál
vannak.
– Jó, menjetek csak! Én itt várom meg Liamet.
Ria mama ezalatt a terasz felé igyekezett, és
megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta az unokája
magas alakját.
– Dylan! – szólt hozzá kedvesen, de amikor az indián
megfordult, felhördült. – Mi ez a rémes ing rajtad?
– Jaj, nagyi, ne csináld már! Ez a legszebb ingem!
– De hát ez fekete! Nem lehetsz fekete ingben az esküvődön!
Ti meg mit vihogtok? Miért nem szóltatok rá, hogy vegye le
ezt a borzalmat?
– Mi szóltunk! – mentegetőzött Liam. – Nézd csak, Ria
mama, Masonnel fehér inget és zakót húztunk…
– Nagyi, nem akarok zakóban lenni!
– Ne nagyizzál, Dylan! Nem nézhetsz ki úgy, mint egy
bűnöző! És ne röhögj, ez egyáltalán nem vicces! Miért
bosszantasz fel az utolsó pillanatban?
Dylan megölelte a nagyanyját.
– Jó, nyugodj már meg!
– Nem nyugszom! Vedd le ezt a ronda inget!
Dylan felsóhajtott, és Ria mama kezébe nyomta a
ruhadarabot.
– Most jó?
 – Jobb. Na, gyere velem! – fogta kézen az unokáját, és Dylan
szobájába mentek. – No, látod. A szekrényedre akasztottam a
ruhádat. Vedd fel szépen!
Dylan megadóan húzta magára a fehér inget, Ria mama
pedig megkötötte a nyakkendőjét. Az is óarany színű volt, mint
Stella ruháján a selyemszalag. Dylan eztán fekete mellényt és
fekete zakót öltött.
– Most már elégedett vagy?
Ria mama elmosolyodott.
– Igen. Hidd el, ha meglátod Stellát, hálás leszel nekem,
amiért rendesen felöltöztettelek…
– Tudom, nagyi, és boldog vagyok, amiért így törődsz velem,
de attól még utálok zakóban lenni.
– A ceremónia után leveheted, jó?
– És a nyakkendőt?
– Azt is.
– Köszönöm! Imádlak! – sóhajtott fel Dylan, és megölelte
Ria mamát. – Mondtam már, hogy nagyon dögös csaj vagy?
– Nem. Ma még nem.
Az indián elnevette magát.
– Hát, akkor mondom. Kit akarsz megőrjíteni ebben a
cuccban?
Ria mama elégedetten simította végig a földig érő ruhát.
Acélszürke, ujjatlan, selyemfényű estélyi volt, ami úgy állt
rajta, mint egy negyvenéves nőn.
– Donaldot.
– Jaj, nagyi, ne csináld már! Donald bácsi egyáltalán nem
illik hozzád!
Ria mama felkacagott.
– Dylan, a nagyanyád vagyok! Nem mondhatod meg, hogy
ki illik hozzám, és ki nem.
– Dehogynem mondhatom meg! A mi családunkban
mindenki bolond, és ez alól te sem vagy kivétel! Donald bácsi
egy morózus ember. Miért nem keresel valaki mást?
 Olyasvalakit, aki kedves, és aki a tenyerén hordozna téged.
– Mert ő tetszik. Bírom a hosszú hajú pasikat.
– Tíz évvel fiatalabb nálad.
– Na és? Bejövök neki, és fiatalabbnak nézek ki nála.
– Apa ki fog akadni rajtad…
– Na, hát Bob befoghatja a száját! Ahogy Stellával
viselkedett, jobb ha nem kerül a szemem elé. Most meg min
nevetsz?
– Semmin, nagyi. Inkább azt mondd meg, Stella hogy van?
Izgul?
– Rettenetesen.
– Hiányzik. Reggel óta nem láttam.
– Percek kérdése, és a tiéd lesz. Mindörökre.
– Bárcsak már ott tartanánk! Remélem, Paul atya nem fogja
túllihegni ezt a szertartást. Tegnap este megkeresztelt minket
Stellával.
Ria mama felkacagott.
– Mondtam neki, hogy állítsa le magát, de tudod milyen…
Amikor a kezébe nyomtam az apacs áldást, hogy olvassa fel, azt
hittem, elájul. Azt mondta, nem illeszkedik a liturgiába.
– Gondolom, azóta tettél róla, hogy illeszkedjen…
– Ne csibészkedj, Dylan!
– Miért, nagyi? Nem intézted el?
– Dehogynem. Indián áldás nélkül nincs esküvő! Paul majd
meggyónja, ha nem tetszik neki. Én voltam a dadája. Nehogy
már ennyit ne tegyen meg nekem! Nem tudom, miért nem bír
egy kicsit felengedni. Istennek mindegy, ki, milyen vallási
felekezethez tartozik.
Liam jelent meg a folyosón, és elismerően bólintott.
– Őrült jól nézel ki! A húgom el fog olvadni tőled!
Dylan elmosolyodott.
– Remélem.
– Idő van! Indulnotok kell! Stellával nemsokára jövünk!
Készüljetek!
 Ria mama Dylanbe karolt, és elindultak a kert felé, Liam
pedig Stelláért ment. Bekopogott, és benyitott az ajtón.
– Úristen, Picúr… – sóhajtott fel, amikor meglátta a húgát. –
De gyönyörű vagy!
Stella iruiva-pirulva nézett rá.
– Liam, majd kiugrik a szívem!
– Még jó. Az lenne baj, ha nem így lenne.
– Gondolod?
– Igen. Lassan indulnunk kell…, de hoztam neked valamit.
– Mit?
Liam egy hosszúkás dobozt nyújtott felé.
– Ez anyáé volt. Arra gondoltam, szívesen viselnéd. A
dobozban kétujjnyi vastag fehér selyemszalag volt, a közepén
egy gyémánt brossal.
Stella szeme könnybe lábadt, mire Liam elnevette magát, és
a két kezébe fogta a húga arcát.
– Jaj, hugi, nehogy elsírd magad! Inkább azt mondd, hogy
tetszik-e! Felveszed?
– Igen.
– Akkor segíts egy kicsit!
Stella megemelte a haját, Liam pedig összekapcsolta a
nyakán a láncot. A fehér selyemszalag szépen kifeszült, a kövek
pedig úgy csillogtak, mint a csillagok.
– Köszönöm! Ez gyönyörű.
– Neked tartogattam. Szeretlek, Stella.
– Én is szeretlek, Liam!
– Na, gyere, menjünk, mielőtt elpityeredsz itt nekem!
Stella a bátyjába karolt, és elindultak a folyosón. A délután
lágy napsugarai bearanyozták a kertben várakozó vendégsereg
fölé boruló, virágokkal díszített pavilont.
Egy pillanatra megálltak a hallban, ahol Mia és a két kislány
várt rájuk. Mia megigazította Stella ruháját és a fátylát, aztan a
gyerekek kezébe adta a virágszirmokkal teli kosarakat.
 Felharsant Mendelssohn mennyegzői nyitánya, és Liam
Stellára mosolygott.
– Gyere! Dylan már vár rád!
Lassan indultak el a lépcsőn lefelé, egyenesen a fehér úton.
A két kislány és Mia mögöttük mentek, vörös rózsaszirmokat
szórva a menyasszony után. A birtok lakói megilletődve nézték
őket. Megannyi ismerős, jókedvű arc ragyogott rájuk, de Stella
semmit sem látott belőlük. A tekintete egyetlen alakot keresett,
miközben a szíve eszelősen dübörgött, és csak akkor nyugodott
meg, amikor az aranybarna szempár ragyogása összeolvadt az
övével.
Dylan lába szabályosan fölbe gyökerezett, amikor meglátta
Stellát. Számított rá, hogy a lány csinos lesz, de ahogy a
naplemente sejtelmes fényében a bátyja karján, a testét
körüllengő fátylak közt felé libbent, szabályosan elakadt a
lélegzete. Csak állt, és nézte a felé közeledő látomást, és tudta,
élete legjobb döntését hozta meg azzal, hogy feleségül kérte
Stellát. A tünemény a bátyja karján lassan odaért hozzá, és
egyszeriben megnyugvás árasztotta el a lelkét. Távolról hallotta
csak Paul atya hangját, a tekintete elveszett a világoskék
szempárban.
– Dylan Forest, kívánsz-e az előtted álló Stella
Blackwooddal házasságot kötni?
– Igen.
– Fogadod, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben
vele tartasz, míg a halál el nem választ?
– Fogadom.
Dylan Stella keze után nyúlt, és akkor érezte csak, mennyire
remeg. Köréfonta a sajátját, mire a hűvös kis ujjak lassan
felmelegedtek a tenyerében.
Paul atya a szemüvege fölött nézett a lányra.
– Stella Blackwood, kívánsz-e az előtted álló Dylan Foresttel
házasságot kötni?
– Igen.
 – Fogadod, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben
vele tartasz, míg a halál el nem választ?
– Fogadom.
Dylan elmosolyodott, és finoman megszorította Stella kezét.
A lány arcát a boldogság pírja járta át, miközben Paul atya a
mellettük ácsorgó Masonre nézett.
– A gyűrűket, fiam!
Mason kesztyűt húzott, majd felemelte a karját, és a magasba
kiáltott.
– Félix!
– Na ne… – hördült fel Paul atya, mire Ria mama szeme rá
villant.
– Paul! Legyél egy kicsit könnyedebb, kérlek!
A násznép soraiból kuncogás hallatszott, a szemek az égre
meredtek, de a sólyom nem volt sehol.
– Mason, te Félixnek adtad a gyűrűinket? – nézett rá az
indián.
– Igen. Nyugi, mindjárt itt lesz!
Dylan elnevette magát.
– Még ma?
– Igen. Csak legyetek türelemmel, és maradjatok csendben!
Félix nem szereti a tömeget.
Liamék harsogva röhögtek.
– Hát, ez király! Mason, nem mondtad Félixnek, hogy
esküvőre jön?
– Így konkrétan nem…
Tovább ácsorogtak hát Paul atya előtt, aki összevont
szemöldökkel meredt Ria mamára, ám a nagyi a kezébe
nyomott egy papírlapot, mire a pap nagyot sóhajtva folytatta a
ceremóniát.
– Most pedig szeretnék elmondani egy indián áldást az itt
megjelent jegyesekre.
– Paul! – sziszegett rá Ria mama.
– … az itt megjelent házasokra.
 Nem bánthat titeket többé az eső,
Mert egymásnak lesztek menedék,
Nem bánthat titeket többé a hideg,
Mert szerelmetek lesz forró lángotok.
Nem kínozhat a magány sötétje sem,
Mert egymásnak lesztek a világosság.
Ketten álltok itt, de egyazon élet vár rátok.
Gyönyörűség övezze közös utatokat,
Legyen szolgálótok a Boldogság
Minden áldott nap, egy hosszú életen át.

(APACS ÁLDÁS)
 Miközben beszélt, a magasban kitárt szárnyú sólyom jelent
meg, majd egyre lejjebb és lejjebb szállt a gazdája alakját
keresve. Fenségesen és büszkén, hatalmas szárnycsapásokkal
közeledett, és abban a pillanatban, amikor Paul atya az áldás
végére ért, Mason kinyújtott karjára szállt.
– Ügyes vagy, Félix! – mondta halkan a vadász, miközben
leoldotta a nyakában lógó zsákocskát, és Dylan kezébe nyomta
a gyűrűket.
A sólyom eztán a magasba emelkedett és elrepült.
Dylan Stella felé fordult, és megfogta a kezét.
– Életem legszebb pillanata ez – suttogta.
– Kettőnk legszebb pillanata… – felelte a lány.
Az indián tenyerébe vette az aprócska kezet, és a gyűrűt a
karcsú ujjra húzta. Most Stella következett. A lány keze
remegett, ahogy szerelme ujjára húzta a gyűrű párját.
Ekkor Dylan arcon csókolta őt, és a fülébe súgta:
– Te vagy a legszebb álmom, Stella. Örökké szeretni foglak!
Paul atya hangja egyre távolabbinak tűnt.
– … a mai naptól férj és feleség vagytok. Csókoljátok meg
egymást!
Dylan gyöngéden ölelte magához Stellát. Ajka a lány szájára
simult, és lehunyta a szemét. Csak a puha ajkak simogatását
érezte, és Stella édes leheletét. A keze a lány arcához ért, s a
bőrén Stella örömkönnyeit érezte. Még szorosabban ölelte
magához a derekát, és egyre csak csókolta a lány finom ajkát.
Nem hallotta a tömeg ujjongását, sem a pap hangját. Csak a
karjába simuló gyönyörű feleségét akarta érezni, sémi mást.
Percekbe telt, mire el tudta engedni, de akkor is csak azért,
hogy a szemébe nézzen.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek – felelte halkan Stella, és bár az arca még
mindig könnyben úszott, a mosolya beragyogta Dylan lelkét.
Ria mama könnyezve lépett hozzájuk.
 – Elkenődik a szemfestékem miattatok, pedig olyan szép
voltam! – ölelte meg őket, majd rájuk mosolygott. – Legyen
olyan gyönyörű a házasságotok, amilyen a szerelmetek!
– Isten áldása legyen rajtatok! – mondta Dylan apja, és
mindkettejüket arcon csókolta.
– Dylan! Hugi! Szeressétek egymást örökkön-örökké! –
gratulált Liam, majd Mia, Russel és Kristen, Masonék és a
többi rokon és barát következett.
Stella és Dylan mosolyogva fogadták a jókívánságokat és a
nászajándékokat, miközben a nap lassan a hegyek mögé
ereszkedett.
A zenekar rázendített, és a szorgos kezek sorra begyújtották
az asztalokra tett mécseseket, így mire besötétedett, a kertben
megannyi lámpás égett.
A zenekar gyönyörű, lassú számot játszott, Dylan pedig
Stella felé nyújtotta a karját.
– Táncolsz velem, kis feleségem?
Stella elmosolyodott.
– Örömmel!
Dylan átölelte a derekát, és a kíváncsi szempárok
kereszttüzében eggyé váltak a lassú dallammal. Stella
fátyolruhája meg-meglebbent körülöttük, amitől úgy tűnt,
mintha a föld fölé emelkedtek volna.
– De hisz te őrült jól táncolsz! – mondta Stella, miközben
Dylan megforgatta, és magához húzta.
– Sosem állítottam, hogy nem tudok… Csak azt, hogy nem
szeretek táncolni.
Stella felnevetett.
– Úristen. Mi lenne, ha szeretnél?
Közben a násznép is táncra perdült, és Stellát pillanatok alatt
lekérték. Liam, Russel, Mason, Bob és Fullánk is
megtáncoltatta, Dylan pedig megforgatta Miát, Aliát, Kristent
és Ria mamát.
 – Sosem gondoltam volna, hogy egy nap táncolni fogok
veled – mondta Stella Fullánknak, amikor a férfi megpördült I
vele. – Úgy örülök, hogy eljöttetek!
– A világért sem hagytam volna ki. Ritkán hívnak meg
tündérek az esküvőjükre… – mormogta Fullánk, Stella pedig
elnevette magát.
Felharsant Michael Bublé dala, a Save the Last Dance For
Me, és Stella a bátyja felé integetett. Fullánk lekérte Charlotte-
tot, Stella pedig átölelte a bátyja nyakát, és csak nevetett a
csillagos ég alatt, ahogy pörögtek-forogtak a virágoktól illatozó
pavilonban. Lehetetlenül boldog volt, és hirtelen az az érzése
támadt, talán a Mennyországból a szülei és Ruby is látják most
őt.
Liam kezét érezte a derekán, majd hirtelen mégis Dylan
karjában találta magát.
– Hiányoztál! – mosolygott rá, és lehunyta a szemét, amikor
az indián lágyan szájon csókolta. A tömeg egy ritmusra ringott
körülöttük, ők azonban csak egy helyben álltak a táncparkett
közepén, és csókolóztak.
Aztán végétért a szám, és az együttes lassú, lírai dalba
kezdett. Az emberek körülállták az ifjú házasokat,
mindannyiuknál jókora lampionok voltak.
– Itt az idő, hogy kívánjatok valamit! – szólalt meg a hátuk
mögött Ria mama, és a kezükbe nyomott egy közös lampiont.
– Gondoljátok ki, mire vágytok, és küldjétek fel a mi
jókívánságainkkal együtt az égbe!
Dylan és Stella egymásra néztek, majd szétnyitották a
méteres, téglalap alakú lampiont, és óvatosan begyújtották a
kanócot.
A lampion teste a láng keltette meleg levegőben egyre dagadt
és formálódott, és idővel már nem kellett tartani a tetejét,
magától megállt. Megcsókolták egymást, majd könnyedén
eleresztették a színes papírlámpást. A meleg fénnyel pislákoló
lampion több száz társával együtt lustán kúszott az égbe,
beragyogva a sötétséget. A Hobbs-birtok jókívánságai fénylő
gyöngyszemekként emelkedtek a magasba, hogy aztán
örökkön-örökké vigyázzanak az odalent köttetett házasság tiszta
szépségére.
– Leírhatatlanul boldog vagyok veled – suttogta Dylan
Stellának, ő pedig lágyan simult a szerelme karjába. Az ajkuk
újra csókban forr össze, és az sem zavarta őket, hogy közben
már mindenki asztalhoz ült, és az elhúzódó ölelkezésüket látva
késeikkel a poharakon csörömpölnek.
– Menjünk, mert aztán éhen pusztul a társaság – mormogta
végül Dylan, és kézen fogta Stellát.
Az esküvői asztalokon roskadásig álltak a finomságok.
Grillezett lazac, sült pisztráng, süllő került a tálakra, és saláták,
sajttálak, hústekercsek.
A vadászok jókedvűen iszogattak a saját asztaluknál. Mason
büszkén karolta át Aliát, és egészen elérzékenyült, amikor a kis
Sunny a pufók karjaival addig hadonászott felé, amíg elérte,
hogy a szőke férfi a karjába vegye őt.
Russel Kristen mellett üldögélt, és a lánnyal beszélgetett.
Hobbs doki gyógynövényes krémeinek hála, már csak egy
tompa kis sajgás emlékeztette őket arra, hogy nem sokkal
korábban baleset érte őket.
– Velem alszol ma éjjel? – kérdezte Russel a lánytól, mire
Kristen elmosolyodott.
– Meghagyod a kedvemért a hosszú hajadat?
– Simán! Bármit megteszek érted!
Kristen felsóhajtott.
– Russel, ha…
De nem tudta befejezni a mondatát, mert Russel szájon
csókolta.
– Mit mondjak? Ez sokkal jobban áll nektek, mintha
ordítoznátok – jegyezte meg a velük szemben ülő Liam. – A
végén kiderül, hogy mégiscsak jót tett nektek az a zarándokút?
 Eközben tovább folyt a mulatság, és lassan sor került az
esküvői tortára. A násznép vidáman táncolt, mulatott, ivott és
falatozott. Hobbs doki sorra nyitotta a pezsgőket, és lelkesen
töltögette a poharakat, miközben Donald Blackwood Ria
mamával beszélgetett az asztalnál, egy mécses mellett.
– Stella, nem dobtad el a csokrodat! – kiabált a főasztalnál
ülők felé Bella, mire a többi hajadon is kántálni kezdte.
– Csokrot, csokrot, csokrot!
– Máris megyek! – állt fel a szőke lány, és megmarkolta az
asztalra tett csokrát. A tánctér szélére sétált, és hátranézett. A
tekintete egyetlen személyre fókuszált, majd megfordult, és
eldobta a fehér liziantuszokból kötött bokrétát.
A virág a magasba repült, megperdült, és az egymást
félrelökő lányok felett elszállva egyenesen Mia ölében landolt.
Stella felsikított örömében, Liam pedig elnevette magát.
– Bébi! Azt hiszem, ez az égiek akarata… Na jó, és az
enyém.
Mia mosolyogva nézett rá, és a hozzájuk rohanó Stellára.
– Ti ezt elterveztétek?
– Mondhatni.
– De hogy?
Liam átölelte Stella derekát.
– Hát, a huginak labdát kellett hajigálnia. Én itt ültem a
széken, és próbáltunk. Az ezerhatszázadik dobás után kezdtem
elhinni, hogy sikerülni fog.
– Liam! Ennyire azért nem voltam béna!
– De. Ennyire béna voltál. Azt hittem, hőgutát kapok a
napon, mire végre eltaláltál
– Ne csináljátok már! – vágott közbe Mia. – Ti most
vicceltek velem?
– Nem. Frankón gyakoroltunk. Gondolod, megkockáztattuk
volna, hogy elvesszen anyánk gyűrűje?
– Tessék?
Mia égő arccal nézett a férfira.
 – Nézd meg jobban azt a csokrot!
– Istenem… – sóhajtott fel Mia, amint észrevette a bokréta
közepébe kötött aranygyűrűt, amelyben apró fehér gyémántok
csillogtak.
Liam kicsomózta a selyemszalagot, a tenyerébe vette a
gyűrűt, és Mia elé térdelt.
– Mondtam, hogy soha többé nem engedlek el… – nézett a
lány piruló arcába. – Hozzám jössz feleségül?
– Igen… – motyogta Mia meghatódva, és a váratlan
meglepetéstől törölgetni kezdte a szemét. – Bármire
számítottam volna ma, csak erre nem. És még el is sírom
magam…
Liam megcsókolta, és magához húzta.
– Most igazán lehet, kicsi szívem… Igazi szerelmes, nyári
éjszaka a mai. Nézd meg, milyen boldogan mulat mindenki!
Bob bácsi szerint teremtő nap van ma. Amit kívánunk, az valóra
válik. Nekem te vagy a kívánságom.
Valaki köhintett a hátuk mögött. Fullánk volt az, és
Charlotte.
– Úgy hallom, gratulálhatunk! – mormogta Mia apja, majd
mindketten megölelték őket
– Elrabolhatlak egy táncra? – kérdezte Liam, majd miután
Charlotte elmosolyodott, kézen fogta, és a táncparkettre ment
vele.
– És te, kicsikém? – kacsintott a lányára a szőke férfi. –
Táncolsz velem?
– Inkább kifaggatnálak… – mosolyodott el Mia.
– Sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni – mormogta Fullánk.
– És tánc közben nem tudsz kérdezősködni?
– Nem tudok táncolni.
– Nem baj, én tudok. Na, gyere szépen!
A többiek közé keveredtek, és Mia elámult, hogy Fullánk
milyen jól táncol. Csak nevetett, pörgött, forgott, és pihegve
kapaszkodott az apja vállába.
 – Te szándékosan csinálod ezt…
– Mit?
– Nem hagyod, hogy kíváncsiskodjak.
Fullánk elnevette magát.
– Itt vagyunk. Együtt vagyunk… Ez nem elég?
– Nem. Tudni akarom, hogy boldog vagy-e.
A férfi megállt.
– Igen, Mia. Boldog vagyok, és ezt neked köszönhetem. Ha
te nem jössz, és nem kavarod fel az állóvizet, az emlékeimbe
burkolózva éltem volna tovább. Az elmúlt heteket látva, ez
életem legnagyobb hibája lett volna. Jobban szeretem a
mamádat, mint valaha.
Mia arca felragyogott.
– Tényleg?
– Tényleg. Magam sem hittem volna, hogy ez valaha még
megadatik nekem, de Charlotte lénye bearanyozza a
mindennapjaimat. Amikor fiatalok voltunk, akkor is odavoltam
érte, de mostanra sokkal finomabb, bölcsebb, szebb lett a lelke.
Teljesen elcsavarta a fejemet. Sokkal jobban tetszik, mint húsz
éve, pedig már akkor is elvettem valamiért.
– Nem tudod elképzelni, milyen boldog vagyok!
– Azért kapizsgálom…
– És ő?
– Miért nem kérdezed meg?
– Nem tudom. Vele nem tudok még így beszélgetni, mint
veled.
– Pedig az édesanyád imád téged, Mia. És nagyon szomorú,
amiért még mindig haragszol rá.
– Nem haragszom.
– Mia!
– Na jó, egy kicsit. Ingerelt, hogy azzal a szemét féreggel
volt.
A mai napig nem tudtam feldolgozni.
 – Akkor képzeld el, én mit éreztem… De Charlotte nagyon
jó ember, Mia. És eleget szenvedett, hidd el nekem. Légy
nagyvonalú, és bocsáss meg neki, rendben?
– Jó.
– És még valami. Mia, téged miért zavart annyira, hogy
Charlotte örökbe akarta fogadni azt a kislányt? Az bántott, hogy
lenne egy testvéred?
– Nem. Az bántott, hogy Miának nevezte el.
Fullánk magához ölelte a lányát.
– Azt hitte, meghaltál. Azért nevezte el így azt a kislányt…
épp miattad. De őt is elveszítette, elvették tőle. Kérlek, ne
neheztelj rá emiatt!
– Ettől olyan szomorú?
– Az élettől szomorú, és a rossz emlékeitől. De egyre többet
nevet…
Mia elhallgatott egy pillanatra, Fullánk pedig fürkészve
nézett a szemébe.
– Valami nyomja a szíved?
– Álmodtam rólatok a napokban.
– És miért mondod ezt így?
– Ikreitek születtek. Két szőke kisfiú.
Fullánk elmosolyoddott.
– Szép lenne.
– Megtörténik. Ez egy jósálom volt, biztosan tudom.
– Jósálom?
– Az.
– Miből gondolod?
– Mert Ría mama is benne volt, és tudod, ő amolyan
bosziféleség. Megkérdeztem az álmomról, és azt mondta, ő is
ezt álmodta. Még azt is tudom, hogy fogják hívni az öcséimet.
– Mondd!
– Sean és Patrick.
Fullánk megtorpant.
– Beszéltél erről anyáddal?
 – Az álomról? Vagy a nevekről? Nem. Csak Ria mamának
mondtam el. Miért? Valami rosszat mondtam?
– Nem, kicsikém, ennél szebbet nem is mondthattál volna.
Amikor édesanyád várandós volt veled, sokáig keresgéltünk
neveket, de egy lánynevet sem találtunk. Fiút azonban kettőt is,
így eleinte azt gondoltuk, nyilván azért, mert fiunk születik.
Ez volt az a két név: Sean és Patrick.
– Hát, akkor úgy néz ki, odafentről már jó rég kinéztek
benneteket, de csak most jött el az ideje, hogy tényleg
megszülessenek.
– Megcsavargatod rendesen a szívem… Én is erre vágyom,
amióta csak újra együtt vagyok az édesanyáddal.
– Tényleg?
– Igen.
– Akkor jó. Meglásd, a világ legjobb nővére leszek!
Fullánk nagyot nyelt, és magához szorította Miát. Perceken
át csak ölelte, majd megcsókolta a homlokát.
– Már így is a világ legjobb gyermeke vagy, Mia. Az én
gyönyörű kislányom. A szemem fénye, az életem.
Liam ezalatt Charlotte-tal táncolt.
– Ha nem tudnám, hogy az anyja vagy, Mia nővérének
hinnélek.
– Köszönöm. Zavarba hozol.
– És jól bánik veled a zord sarki ember?
Charlotte elmosolyodott.
– Nagyon kedves velem.
– Akkor szent a béke közöttetek?
– Igen. Remélem.
Liam felvonta a szemöldökét.
– Mi a baj, Charlotte? Elmondod nekem?
– Hisz nem is ismerlek igazán…
– Hát, épp azért.
– Joey…
– Joey?
 – A Jonathan rövidítése. Én mindig így hívtam őt. Fullánkot.
– Aha. Szóval?
– Sosem mondja, hogy szeret. Persze, nagyon figyelmes és
gyöngéd velem, de sosem mondja egy fél szóval sem, és ez
megrémít. Nem akarom, hogy Mia kedvéért legyen velem, vagy
azért, mert sajnál. Tele vagyok emiatt szorongással. Nem
akarom, hogy kötelességtudatból éljen velem, mert én… én
máshol is tudok élni. Megállom bárhol a helyem.
Liam szíve összeszorult a nő szomorúságát látva.
– Édes Istenem… hát ettől félsz?
Charlotte bólintott.
– És miért nem beszélsz vele erről?
– Nem merek, ő szigorú ember, Liam. Nem akarom
feldühíteni. És végül is nincs jogom ahhoz, hogy bármit is
kérjek. Amikor újra összejöttünk, elmondta, hogy megváltozott.
Tudom, hogy eddig jöttek-mentek a nők az életében, és
elszokott attól, hogy bárkihez is kötődjön.
– Azok a nők nem számítanak, Charlotte. Minden férfinak
vannak ilyen időszakok az életében, de ez semmit nem jelent,
érted?
– Remélem, nem csak vigasztalsz.
– Eszem ágában sincs.
– No, visszaadod lassan a nejemet? – szólalt meg mögöttük
egy mély hang.
– Hogyne adnám – mosolyodott el Liam.
– Kihallgattak rendesen?
Fullánk felnevetett. – Ki, bizony – azzal átölelte Charlotte
derekát, és magával húzta a táncparkettre, Mia és Liam pedig
beültek a kerti hintába.
– Ezer éve nem táncoltunk így — suttogta Charlotte Fullánk
fülébe.
– És jó?
– Nagyon. Gyönyörű ez az éjszaka.
– Te vagy gyönyörű…
 Charlotte nem felelt.
– Mire mondta Liam, hogy esze ágában sincs vigasztalni
téged?
– Én nem…
– Kérdeztem valamit, Charlotte… Mi a baj?
– Néha attól félek, csak nagyvonalúságból vagy velem…
Fullánk megállt, és elgondolkodva nézte Charlotte lángoló
arcát.
– Nem vagyok nagyvonalú – sóhajtott fel. – Azért vagyok
veled, mert fontos vagy nekem, és mert boldog vagyok
melletted. Ha úgy vesszük, nagyon is önző vagyok. Imádok
veled szeretkezni, és nagyon tetszik a lényed, a nőiességed, a
felnőtt önmagad.
– Mégsem mondod sosem, hogy szeretsz.
Fullánk felsóhajtott.
– Amikor utoljára kiejtettem ezt a szót a számon, tizenkilenc
évre eltűntél az életemből… Talán megérted, miért nem
igyekszem újra kimondani.
Charlotte szeme fátyolossá vált.
– Csak ezért?
Fullánk átölelte a derekát.
– Csak ezért. Hát nem érzed, mennyire odavagyok érted?
Nem érzed, mennyire kívánlak? Szerinted, miért nem
mozdultunk ki az elmúlt hetekben az ágyból? Gyereket akarok
tőled, ezért nem engedem, hogy védekezz.
Charlotte elsírta magát, Fullánk pedig lecsókolta a könnyeit.
– Hát ez bántott ennyire?
– Igen.
– És miért nem mondtad el? Miért nem kérdeztél meg?
– Mert féltem, hogy elrontok valamit.
– Nem szabad félned tőlem, Charlotte. Soha többé nem
engedem el a kezed!
A buli közben a tetőfokára hágott. A fáklyák fénye mellett
mindenki ropta, a táncparkett faalapzata csak úgy dongott a
cipők dobbanásától. Az égen lehetetlenül sok csillag ragyogott,
s a levegő virágillattal telt meg.
Stella eközben visszament a helyére, de az indián karja a
derekára fonódott.
– Inkább az ölembe ülj!
A szőke lány Dylanhez bújt.
– Milyen érzés feleségnek lenni?
– Még nem tudom…
Dylan elnevette magát, és Stellával a karjában felállt az
asztaltól.
– Oké, értettem a célzást.
Stella nevetve ölelte át a férje nyakát.
– Csak vicceltem!
– Én viszont nem.
– Hé, gyerekek! Kiáltott utánuk Russel. Most indultok a
nászútra?
– Nem. Majd holnap vagy holnapután, ha eleget aludtunk.
Miért?
– Mert van egy kis meglepetésünk.
– Hűha., örülni fogunk neki?
– Szerintem igen.
– No, bökd ki, Russ! Mi az?
– Két hét múlva mind utánatok megyünk!
– Hová?
– Hát, a tengerpartra. Hogy ne legyen utánunk honvágyatok.
Szóval, csak azért kérdeztem, mert indul a visszaszámlálás.
Mostantól két hetetek van, hogy nászutazzatok, utána mi is
nyomulunk! Repülővel megyünk, hogy Masonéknek se legyen
gond az utazás. Na, mit szóltok?
– Le vagyunk hengerelve – mormogta Dylan, de mind látták,
hogy mosolyog. De már nem foglalkozott senkivel és
semmivel, csak Stellával.
 A szobájáig sétált vele, a karjaiba vette, átlépett vele a
küszöbön, majd berúgta maga mögött az ajtót. Rajongással
csókolta a szőke lányt, majd óvatosan az ágyra fektette.
Gyöngéden csókolta meg, majd egyre szenvedélyesebben,
miközben végigsimította Stella combját. Ahogy az ujjai a
csipkés harisnya mellett a lány forró bőréhez értek, felnyögött.
– Istenem… mi ez a holmi rajtad?
– Harisnyakötő – kuncogott Stella, majd Dylan arcát látva
felnevetett. – Nem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni.
Dylan teste vágytól égett, ölelni és szeretni akarta Stellát,
érezni az illatát, a testének melegét, a szerelmét, és amikor a
lány nekiadta magát, úgy érezte, nincs nála boldogabb ember az
egész földkerekségen.
A reggel első sugarai egymáshoz simulva találtak rájuk.
– Nagyjából ugyanez a tervem a következő két hétre… –
súgta Stella fülébe az indián. – Csak a tengerparton. Amikor
pedig épp nem szeretkezünk, mindenféle szép dolgot veszünk a
faluban, étterembe megyünk és minden éjjel borozni fogunk.
Mit gondolsz, Stella Forest? Mikor keljünk útra?
– Azonnal! – nevetett a szőke lány. – Egy percet sem akarok
elvesztegetni, mert aztán ránk rontanak a bolond rokonaink!
– Szívemből szóltál!
Dylan mosolyogva csókolta meg a lányt, majd magukra
kapkodták a ruháikat, felkapták a csomagjukat és az udvarra
siettek. A többiek a teraszon kókadozva teáztak, ám őket látva
mind felpattantak, és hozzájuk siettek.
– Két hét múlva találkozunk! – mondták mosolyogva.
– Hányan jöttök?
– A teljes megszálló csapat – felelte Russel. – Liam és Mia,
mi Kristennel, Mason, Alia és Sunny, Ria mama, Emily,
Donald bácsi, Bob bácsi, Hobbs doki és valószínűleg
Fullánkék, bár ők még nem kerültek elő Charlotte szobájából…
– Azért ne nagyon siessetek – mormogta Dylan, de a szeme
nevetett. – Hadd legyek egy kicsit nyugiban a feleségemmel!
 – Ugyan, Dylan! Két hét múlva hiányozni fogunk, meglásd!
Hamarabb ott leszünk, minthogy kettőt pislognátok.
– Hát, akkor igyekszünk majd keveset pislogni… – nevettek
egymásra a szerelmesek. – Akkor várunk titeket! – kiabáltak a
kastély felé, majd felpattantak Dylan régi Harley Davidsonjára,
és amint felbrummogott a motor, elindultak a naplementébe…

VÉGE
Tartalom
1. FEJEZET: Megrázóvallomás
2. FEJEZET: Vadászok .
3. FEJEZET: Ajándék
4. FEJEZET: Beavatás
5. FEJEZET: Fénycsóvák
6. FEJEZET: Meglepetés
7. FEJEZET: Félelem.
8. FEJEZET: Készülődés
9. FEJEZET: Sumérok
10. FEJEZET: Mélységes titkok
11. FEJEZET: Áldozatok.
12. FEJEZET: Sakálok
13. FEJEZET: A hegyekben.
14. FEJEZET: Vallomás
15. FEJEZET: Mutánsok
16. FEJEZET: Üldözöttek .
17. FEJEZET: Bátorság
18. FEJEZET: Sötét félelmek
19. FEJEZET: Zarándokok
20. FEJEZET: Jeges bosszú .
21. FEJEZET: Találkozás
22. FEJEZET: Otthon .
23. FEJEZET: Mennyegző .
 “Now you will feel no rain,
for each of you will be shelter for the other.
Now you will feel no cold,
for each of you will be warmth to the other.
Now there will be no loneliness,
for each of you will be companion to the other.
Now you are two persons,
but there is only one life before you.
May beauty surround you both in the
journey ahead and through all the years,
May happiness be your companion and
your days together be good and long upon the earth.“

(APACHE BLESSING)
 Kedves Olvasóim!

Köszönöm a tőletek kapott szeretetet,

a bizalmat, a lelkesítő leveleket, a hitet.
Hálás vagyok minden sorotokért,
a kedvességetekért, a jóságotokért.

Köszönöm,
hogy elkísértek az utamon!

A.O. Esther