#placeholder003

Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.

Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű
szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító,
az irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a
tördelők, a kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők,
a kiadó sok egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.

Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt,
hogy az egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv
minél könnyebben elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk

neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a
Könyvmolyképző könyveit.
 ON SAI

S ZIVÁR GÓ S Ö T É T S É G 2, 7

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: On Sai

Copyright © Varga Beáta, 2017

A szöveget gondozta: AncsaT

A borítót tervezte: Németh Balázs

ISSN 2061-9332
EPUB ISBN 978-963-561-455-4
MOBI ISBN 978-963-561-456-1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Széll Katalin, Gera Zsuzsa

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A
kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 Az író előszava

A történet a Szivárgó sötétség-sorozat második kötete, a Lucy után játszódik,

egy időben a Szürke szobákkal.
Ha még nem olvastad a sorozatot, egy kis segítség…
Harmincezer lakott bolygó van, amit a Birodalom tart össze, élén Anargan
L’aighton Chester trónörökössel, akit a mentálok – Lucy, Edna és más
telepata lények – támogattak korábban.
Ferrington, a kalózkirály megindult a végeken, hogy fiát, Al herceget trónra
ültesse. Amikor az első bolygó, a Navran elesett, a mentálok sorsára hagyták
a háborúzó emberiséget.
Ebben a világban már szinte teljesen eltűnt a vallás. A kereszténységet
félelmetes szektának tartják, és kétszáz éve üldözik; a kalózok megnyúzzák, a
császáriak lelövik őket. Ám Artúr és Márk létrehoz egy keresztény
szerelőbázist a háborús övezetben.
A probléma, hogy az emberlakta világba újra beszivárog a transzcendens.

Jó olvasást!
On Sai
– Ez az! Szex! – kiáltott Márk a sor közepén, mire minden arc felé fordult. –
Szerintem Artúr ezt kapja tőlem a szülinapjára!
Artúr erre a mondatra lépett be a Miogin bázis hatalmas ebédlőjébe.
Az egyik dokkból, a kalózok közül jött, így a mellény csuklyája még
eltakarta az arcát. Lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjon, ahogy elneveti
magát. Márkban ezt szerette a legjobban, olyan könnyű volt mellette az élet.
– Remélem, nem magadat teszed díszdobozba! – harsogta vidáman a
nagydarab Szilárd. Körülöttük nevettek az emberek.
Artúr erre meglepve felnézett. Szilárd és Márk egymást ugratják?
Szilárd astori mértékkel mérve is régi keresztény családból származott, az
ősei generációk óta védték a hitet, többen vértanúk lettek, ami egy roppant
szép kifejezés arra, amikor a kalózok elkapnak és megnyúznak valakit.
Nagyon nehezen tolerálta a „frissen megtérők” lazaságát, főleg Márkét. De
Krisztus jóban volt a kurvákkal, és Márk anyja is az volt, így aztán Szilárd
úgy döntött, megértő lesz. Márk azonban nem volt megértő, és az ilyen
érvelésre rendszeresen ütött. Szilárd szerint azért, mert hiányosak a bibliai
ismeretei.
Képtelenség, hogy ezek ketten egymást ugrassák!
Artúr érdeklődve ment beljebb.
A Miogin űrbázison hónapokkal korábban kifogytak az élelmiszer-
automaták, ezért közösen főztek a kétezer emberre. A sűrű, nehéz illatból úgy
tűnt, megint gombás algatészta lesz. A hosszú sor végére akart beállni, de
mindenki tisztelettel félrehúzódott, és intett, hogy menjen előre. Artúrt eleinte
zavarta, hogy vezetőként már nem kezelik egyenlőként, de fárasztóbb volt
vitatkozni, mint elfogadni. Ráadásul annyi dolga akadt, hogy az evésre csak
percei maradtak.
– Képzeljétek el Artúr arcát, ahogy kiugrok egy dobozból, és riszálni
kezdem magam! – Márk felemelte a karját, és be is mutatta, hogy milyen
erotikus csípőkörzést tud.
Artúr odaért a sor elejére, ahol egy csinos lány merte az ételt. A teljes
ebédlő fuldoklott a visszafojtott nevetéstől.
Márk is érezhette, hogy valami nincs rendben, mert megállt, és leeresztette
a karját.
– Mondjátok, hogy nem áll mögöttem! – nyögte.
Óriási hahota felelt rá. Nemcsak a sorban állók, de a teljes ebédlő
nevetett, a nők hangja élesen csilingelt, kacagásuk úgy haladt át a férfiak
vaskos röhögésén, ahogy acéllapba csúszik a fűrész.
Márk megpördült, és vigyorogva mentegetőzni kezdett, de a szeme nem
nevetett. Ahogy Szilárdé sem, miközben a férfi tovább ugratta Márkot.
Artúr túl jól ismerte a fiúkat ahhoz, hogy tudja, mikor hazudnak.
A lány közben neki is mert az ételből, és odanyújtotta.
Artúrnak először a lány meztelen vállán akadt meg a szeme. Navrani divat
szerint a ruha bal vállán egy nagy, ovális kivágás volt, és amikor Artúr a
bolygón járt, ez valahogy természetesnek tűnt, de itt, a szürke folyosók és a
sok férfi között vonzotta a tekintetet.
Inkább a tányérra nézett.
Figyelnie kell a gondolataira, tudta jól. Ha az embert két entitás kerülgeti,
nem árt, ha észnél van.
A tányéron elterült a zöld algatészta, és mellé loccsant a barna, gombás
szósz. Artúr jobban megnézte, és összeráncolta a homlokát. A korábbi adag
háromnegyede lehetett. A többiek tányérjára pillantott, ám ott sem díszelgett
több tészta.
Fogyóban az étel? Ez hogy lehet?
 A barna hajú lány bizonyára látta a tekintetét, mert máris lendült kezében a
merőkanál, hogy több tésztát adjon. Artúr gyorsan elhúzta a tányért, nem
akarta, hogy kivételezzenek vele.
– Kösz, Mona! – intett Márk, és elindult az asztalok felé. Artúr és a
szerelők követték.
A csapat leült, és elmormolták a közös imát evés előtt. Artúr nem
csatlakozott, udvariasan hallgatott. Képtelen volt Istenhez szólni.
Álmaiba suttogások szűrődtek, ám ő iszonyatos önfegyelemmel kizárta a
transzcendenst. Megőrült volna, ha nem teszi.
– Na, milyen voltam? – suttogta idegesen Szilárd, és összekeverte az
algatésztát a mellé öntött barna, gombás szósszal. – Mondtam, hogy meg
tudom csinálni!
– Állati jól játszottál – bólogatott vigyorogva Márk. – Már csak a
lábszagoddal kéne kezdenünk valamit… mondjuk fegyverként
szabadalmaztatni.
A szerelők felröhögtek. Szilárd csak a jégbolygón megszokott csizmát volt
hajlandó viselni, de ami mínusz negyven fokban ideális, az a plusz húszfokos
szerelőbázison már kevésbé.
– Mi volt ez a színjáték? – kérdezte Artúr.
– Alma félt, hogy balhé lesz a csökkentett adagok miatt. – Márk vállat
vont, és enni kezdett. – El kellett terelni a figyelmüket. Ezt a trükköt Késestől
tanultam, az a kalóz egy zseni, csak totálisan elmebeteg. Egyszer velem is…
Á, ez ártana a borvirágos lelketeknek! Ha nagyok lesztek, elmesélem.
– Gondolod, így nem tűnik fel nekik, hogy kevesebb az étel? – kérdezte
Artúr elképedten.
– Nézz körül! Szerinted? – vigyorgott Márk.
Artúr körbepillantott; tényleg jókedv uralkodott minden asztalnál, a férfiak
teli szájjal kanalazták a zöld tésztát, valószínűleg vaskos vicceket elsütve, a
maroknyi nő meg vidáman pusmogott.
Artúr kicsit elbizonytalanodott, de kimondta, amit gondol.
– Na, és mi lesz holnap? Miért nem beszéljük meg nyíltan a bajokat?
– Légy már lazább! – nevetett Márk. – Mióta lógsz velem, és semmit nem
tanultál?
– Az igazság nem egy formálható játék. Ott, ahol hazugság van, megszűnik
a bizalom.
Látta, hogy az astori barátok kelletlenül összenéznek. Ők sem értették, mit
akar mondani.
Márk gúnyosan fintorgott:
– Most komolyan, Artúr, néha úgy viselkedsz, mintha a világ sorsa múlna
rajtad. Lazíts már! Próbálj meg élni, csajozni, egyszer végre rendesen be is
rúghatnál. Hidd el, a világegyetem túlélné…
Artúr nem felelt. Rosszulesett neki, amit Márk mondott. Tényleg úgy
érezte, néha túl sok van a vállán, és nem bírja, mint akkor, ott a Tilten.
Azonnal fegyelmezte a gondolatait. Ami elmúlt, az nincs többé, Scartól
megtanulta, hogy csak a jelen számít.
Péter, az egyik astori szerelő előrébb hajolt, bár az ő hangja nem volt
olyan erős, hogy a többi asztalnál is meghallják:
– Az emberek nem értik, hogy nincs pénzünk. Csak azt látják, hogy mennyi
szerelést végzünk, de azt nem, hogy mekkora heti adót fizetünk Ferringtonnak.
Márk erre azonnal a tányérjába merült, és élvezettel enni kezdett. Artúrnak
gyanús lett az algatészta iránti hirtelen vágy.
– Márk, ugye, befizetted az adót?
– Igen. Persze.
– Márk?
– Izé, nagyjából.
Artúr nem faggatta, csak bámult rá, és némán várt. Tudta, hogy a csempész
ezt utálja a legjobban.
Márk felsóhajtott, és lenyelte a falatot.
– Volt egy kis… vitám Gödénnyel, és azóta nem igazán kedvel minket.
Nem mintha eddig kedvelt volna, szóval teljesen mindegy… A lényeg, hogy
leszedett az adóból harminc százalékot, mondván, hogy védelmi pénz.
Merthogy ő vigyáz ránk a fronton, nehogy a császáriak megtámadjanak.
Artúrban megállt az ütő. Harminc százalék?! Számolnia se kellett hozzá, ez
képtelenség! Nem tudják kitermelni a többletet.
– Ferrington tud róla?
– Nem. Gödény azt mondta, ha szart keverünk, nem vontat minket többé.
Artúr a homlokát ráncolta. A kalózkirály naprendszert naprendszer után
foglalt el. Irgalmatlan mennyiségű üzemanyag kellett volna a Miogin bázis
önálló ugrásához. Gödény hatalmas sziklahajója vitte őket, persze
felszámítva a költségeket. De ha még 30%-ot leszed…
Ha lemaradnak, csődbe mennek, Ferrington akkor is behajtatja az adót, ha
nincs bevétel. A bolygók feldúlva, ezernyi menekült áramlik, a normális
kereskedelemnek vége, nyomor és fosztogatás mindenhol. A harcolók az
egyedüliek, akik telt házas szerelődokkokat biztosíthatnak.
– Mennyire állunk rosszul?
– Szerelni tudunk, alkatrész akad a roncsokból, de csak két hétig elég az
élelem. A béreket se tudjuk kifizetni. Próbáltunk pénzt szerezni Adalberttel,
de eddig nem sikerült.
– Miért nem mondtad? – Artúr úgy érezte, az űrbázis a fejére szakad.
Márk kalandortermészete kiváló, ha a kalózokkal kell tárgyalni, de
gazdasági téren hajmeresztő. A halogatás a legjobb út, hogy a kis
problémákból nagyok szülessenek.
– A holnapi megbeszélésre tartogattam. Gondoltam, ma elég trauma lesz
neked a gombás algatészta. – Márk próbált vicces maradni, de látszott,
legbelül ő is aggódik.
– Valahogy meg kell ezt oldanunk – tűnődött Artúr. – Mi lenne, ha nem
csak a kalózoknak szerelnénk?
– A civilek nem mernek idejönni.
– Ez igaz. Akkor viszont a kalózoknál kell árat emelni.
– Megőrültél? Lelőnek! – vágta rá Péter idegesen.
Márk is megrázta a fejét.
– Hiába emelünk. Áll a front, a kalózoknak sincs pénzük. Holderon
kapitány túl jól lő… Sok kalózhajó már két-három javítást megcsináltatott, és
a következőt hitelbe kéri. Akkor tudnak fizetni, amikor kifosztják a bolygót,
vagy a lentiek sarcot küldenek.
Artúr lázasan gondolkozott. Két hete voltak ebben a naprendszerben.
Mióta a kalózok beljebb jutottak a Birodalomban, egyre nehezebb dolguk
lett. Kiderült, Őfelsége zseni, és minden rendszerbe egyedi védelmet
telepített. Itt a támadáskor egy űrszeméttelepbe rejtett automatikus
ágyúrendszer aktivizálódott, az kapta el Ferrington első hullámát még a
legszélső bolygónál.
Négy bolygó keringett a rendszerben. A külső egy jelentéktelen kisbolygó,
mellette hatalmas szeméttelep húzódott. Utána egy gázóriás következett, amit
egy lomha töltőállomás csapolt meg; mivel az állomást aknamező védte, a
kalózok nem tudták bevenni. Ferrington nem bajlódott vele, ő a császári
célpontokra vadászott, minél hamarabb el akart jutni a Központi bolygóhoz.
Befelé haladva a Jona bolygó következett hatmilliárd lakossal. Holderon
kapitány és serege itt zúdult rá Ferringtonra. A negyedik bolygón, a Zagon
kétmilliárdan éltek, egy sivatagos világ, tele értékes nyersanyagokkal.
Két hete folyt a csata, váltakozó sikerrel, és ki tudja, hogy még meddig fog
tartani. Artúr a védőknek drukkolt.
– A bérek kifizetését talán tudjuk csúsztatni, de élelem mindenképpen kell.
Sokan nem fizetnek?
– Igen, a legtöbb javítás hitelbe megy.
– Hitelbe dolgozunk? – Szilárd elfintorodott. A legtermetesebb astori volt,
és a szerelőcsapat vezetője. – Ennyire ne légy már gyáva, Márk! Hajtsd be a
szerelés árát!
– Szeretnél mellény lenni? – csattant fel Márk. – Nem véletlen, hogy én
intézem a gazdasági ügyeket, és nem ti! Már rég a ventilátor előtt száradna a
preparált bőrötök.
Szilárd elhúzta a száját, és gyors mozdulattal belapátolta az utolsó falatot.
– Régen utáltad a gombát – mondta reménykedve, miközben Artúr
érintetlen tányérjára pislogott.
– Nem akarsz bemenni a templomba, és imádkozni? Rád biztos hallgatna
az Úr – bukott ki váratlanul Péterből.
A szerelők összenéztek, látszott, mindannyian ezt gondolják.
Márk kezében is megállt a villa. A szemében várakozás ült.
Artúrnak összeszorult a torka, és azonnal elment az étvágya. Szó nélkül
odatolta Szilárdnak az algatésztát.
Annyi vita volt már ebből… Még a barátai se értették, hogy képtelen hinni.
– Nem kell mindenbe Istent belerángatni. Majd megoldjuk mi.
– Mégis hogyan? – jegyezte meg ingerülten Márk. – Már mindent
megpróbáltam, amit tudtam!
– Márk, elolvastam újra a Bibliát! Ott van a frigyláda leírása, Illés tüzes
szekere, de Ezékiel látomása is… ezek mind-mind magyarázhatók fejlett
technikai eszközökkel. – Artúr látta, hogy a szerelők feszengve összenéznek,
de akkor is folytatta. – Mi van, ha hajdan egy idegen fajt hittünk istennek?
A primitív földi emberek annyira elmaradottak voltak, hogy…
– Teszek rá! Tőlem kis, zöld algaszörnyek is lehettek!
– Tőlem viszont nem. Nem illúziókban akarok élni, hanem a valóságban.
Értsd meg, ha a hit hazugság, nem hihetek benne!
– Artúr, legyél már rugalmasabb! Magam láttam a csodákat körülötted!
Akármi is van odaát, téged kedvel. Hát, nem érted? Az imáidat hallják a
mennyben!
Artúr elkomorodott. Pontosan ez a rémisztő. Az, hogy hallják…
De ki hallja?
Nyelt egyet.
Minden este addig fárasztotta magát, hogy álomba hulljon, és ne hallja…
azok a képek… el kéne mondania, de félt, mind megrettennének.
Látta, hogy Márk észbe kap és körbenéz. Az ebédelő csoportok
elhalkultak, az asztaloknál lopva őket figyelték.
– Nem halnál bele egy kis imába – suttogta Márk.
Tettetett vidámsággal felugrott az asztal mellől.
– Jaj, ne legyetek már ilyen komolyak! Artúrnak egy helyes lány kéne –
harsogta nevetve, olyan hangerővel, hogy biztosan mindenki hallja. – Tudod,
mit? Ezentúl esténként így imádkozom a Miatyánkot: és vidd a kísértésbe
Artúrt, ó, Uram!
Az emberek megint nevettek, újra megindult a beszélgetés. Márk csak
csúfondárosan mosolygott Artúrra, majd fütyörészve elment.
Még a szerelők is jobb kedvűen ettek tovább, Szilárd máris Pétert
győzködte, hogy van egy csótány a tányérjában, úgyhogy adja neki az
algatésztát.
Artúr a semmibe bámult.
Valaha azt tanulta, Isten kísért a jóra, az ördög meg a gonoszra. De vajon
mit jelent az a szó, hogy „kísértés”?
Nyomasztotta Márk viccelődése. Talán nem csak az istenük hall mindent.
Talán vigyázni kéne, mit kérnek.
Márkról azonnal lefoszlott a vidámság, ahogy már nem látta senki.
Végigsietett a folyosókon, és bement a Kék terembe, a központi
irányítóterembe, ami a nevét a falakat megszínező mélykék lazuritporról
kapta. Csak intett az ott dolgozó nyolc embernek, akik a hajók leszállását és a
szerelőcsapatokat irányították, megnézte van-e valami zűr, aztán kiment, és a
központi folyosóról elkanyarodott egy szűkebb szervizjáratra. Az egyik
kopott ajtón át egy lomtárba lépett.
Hátrament a polcok között, és rátette a tenyerét az ajtó zárjára.
A titkos szoba valaha egy vezető megfigyelőhelyisége lehetett, amikor a
bázis még hadiüzem volt. Körben mindenhol monitorok, kijelzők voltak, de
már nem futottak a rögzítők, Márk tiltott mindenféle felvételt. A belső
folyosókon, a park és a templom környékén a kamerákat is leszereltette. Csak
a dokkokról és a kalózhajók környékéről volt kép. Az osztott képernyő két
falat beborított.
A harmadik falat egy fekete kanapé foglalta el. Adalbert, ha a bázison járt,
itt szunyókált, de most csak egy barna takaró hevert rajta, noha a fiúnak
pihennie kellett volna. A Navranon súlyos sugárfertőzést kapott, az apja azt
hitte, egy klinikán kezelik vele.
Adalbert a pultsor előtt ült. A leltár alapján lázasan számolt, mellette az
asztalon egy szelet üres kenyér, és sok morzsa. Csak egy pillanatra nézett
hátra, majd visszafordult a monitorhoz. Most nem viselt arcfóliát, sem
digitális kivetítést, egyszerűen csak önmaga volt, egy tizenkilenc éves,
karikás szemű, kimerült suhanc. Ez volt az egyetlen hely, ahol önmaga
lehetett. Talán egy maroknyi ember tudta a világon, ki is valójában.
– Találtam pár drágább alkarészt, amit eladhatsz.
 Márk közelebb lépett, de aztán az egyik képernyő magára vonta a
figyelmét.
A dokkban a szerelők és a kalózok vitáztak. Még nem verekedtek, de már
hevesen gesztikuláltak, érezni lehetett az indulatot a mozdulatokban. Márk
azonnal utasította a számítógépet:
– Parancs: hang a 17-es dokkból.
A számítógép bekapcsolta a hangszórót.
– Mit nem értesz azon, hogy nem jó ide az a rohadt alkatrész?! – üvöltötte
a kalóz. – Ez egy Volten hajtómű, nem tehetsz bele Golt-panelt, te barom!
– De jó lesz bele! Csak be kell kötnünk hozzá egy… – kezdett dühösen
magyarázni a szerelőcsapat vezetője.
– Már öt perce vitáznak – jegyezte meg Adalbert fel se nézve. – Szóltam a
biztonsági csapatnak, hogy figyeljenek.
Artúr tűnt fel a képernyőn, a csoport felé haladt, bizonyára valamelyik
szerelő riasztotta. Bakancsot, barna szerelőnadrágot viselt, és egy csuklyás,
fekete mellényt, ami szabadon hagyta a vállát.
Márk elgondolkozva figyelte. Az első időkben azt hitte, muszáj
megvédenie ezt a bogyökeret, vagy pillanatok alatt agyonverik a kalózok.
Artúr egyszerűen Artúr volt. Föl sem merült benne, hogy a hatalmas,
meztelen vállizmait erőfitogtatásnak veszik, neki csak melege volt. Legyintett
arra is, hogy a nagy gravitáción megszokott, csosszanó lépte a fejvadászok
puhán sikló járásához hasonlít, ő így jár, és kész. A csuklyáról se lehetett
lebeszélni, az Astoron fagyban dolgoztak, így megszokta, hogy van a fején
valami munka közben. Nála és az astori bandánál kevesebb feltűnő jelenség
akadt.
Bele is kötöttek a kalózok, főleg, hogy Artúr egyáltalán nem viselt
fegyvert. Még altatófegyvert sem volt hajlandó, noha az minden szerelő övén
ott fityegett.
 Aztán kiderült, nem is kell fegyver.
Amikor vascsővel meg akarták verni, elvette, meghajlította, majd
udvariasan visszaadta, megkérdezve, hogy milyen technikai gond a probléma.
Artúr egyenessége és nyugalma olyan volt, mint valami fertőzés, még a
kalózokra is hatott.
A kapitány most is ordítva kezdte. Artúr egyszer sem szakította félbe.
Egyetértett vele, teljesen igaza van, a Voltenbe tényleg nem való Golt
alkatrész.
Mire a kalóz követelte, hozzanak jót. Artúr csak tömören annyit felelt:
nincs. Nem magyarázkodott, nem győzködte, pusztán közölte a tényt.
A kalóz erre szitkozódott, latolgatta, hogy elmegy, aztán azon dühöngött,
hol talál felszerelt szerelőcsarnokot egy rohadt háború közepén, majd pár
perc káromkodás után elkezdett a megoldáson gondolkozni. Hamarosan
eljutott oda, hogy csak egyetlen lehetőség maradt: be kéne szerelni a másik
alkatrészt.
Márk csak nézte Artúrt, és egyre dühösebb lett.
– Baj van? – kérdezte Adalbert, és lekapcsolta a hangot. Az ínye vörös
volt, a sugárbetegség nem kímélte a fogait. – Akkor szoktad így bámulni, ha
ki vagy akadva.
Márk kelletlenül vállat vont.
– Elmondtad neki, mi? – Adalbert felnevetett. – Tudtam, hogy nem bírod ki
holnapig!
– Kopj már le! Megkérdezte. Mégis mit mondtam volna?! Hogy rendben az
adó?
– Azonnal belekérdezett, mi? Piszkosul jó megfigyelő. Jobb, mint egy
csomó kém és titkos ügynök, pedig ismerek párat. – Adalbert elhallgatott.
Márk érezte, ahogy őt fürkészi. A kölyök is kiváló megfigyelő volt. – Más is
történt? Min húztad fel magad?
 – Az astoriak azt kérték, beszéljen Istennel. Mire megint felhozta az idegen
lényeket.
– A galaxisra!
– Egyszerűen nem fogja fel, mennyire elbizonytalanít mindenkit! Ez a
rohadt szerelőbázis a hiten alapul, és azon, hogy Isten velünk van. Az a
kispap is miatta lépett ki! Legalább csinálna úgy, mintha hinne! Most
komolyan, belehalna, ha néha bemenne a templomba?
– Joga van kételkedni, ő is ember.
– Nem, nincs joga! – csattant fel Márk. – Miatta tettem le a bokérget!
Hrabal elfogadta, hogy meleg, és nem vagdossa magát! Te meg, amilyen
hülye vagy…
– Szállj le rólam! A petting is szex, nem akarok csajozni többet. Ha Artúr
tiszta tud maradni, akkor én is. Hamarosan pap leszek!
– Látod! Erről van szó! – kiáltott kétségbeesetten Márk. – Ha Artúr
elveszti a hitét… Én, én nem is tudom…
– Márk, nagyon durva volt az ördögűzés! Én csak az ájultakat hordtam ki,
de láttam dolgokat. A mentálgyerek nem csak hallucinációt okozott… Artúr
kérte, hogy ne mondjuk el, de… – Adalbert habozott. Megrázta a fejét, és
máshonnan folytatta: – Nézd, ne piszkáld! Artúr nagyon egyedül maradt.
Miklós, Ignác és a szerzetesek mind ki vannak akadva rá. Ő az egyetlen
ember, aki színről színre látta az Istent… És kételkedik. Nekünk olyan ez,
mintha Mózes lejönne a hegyről, és közölné, hogy ateista lett. A barátja vagy,
soha ennyire még nem volt szüksége rád! Ő csak válaszokat keres.
– Ne keresse! Tudod, miért nem voltam ideges a pénz miatt? Mert Artúr
körül csodák történnek! Tudtam, hogy Isten kihúz minket a szarból. De meg se
akarja kérni! Néha annyira merev, hogy megőrjít! Nem fogom fel, miért nem
tud gyakorlatiasabb lenni!
– Azt mondod, álljon az oltárhoz, és hazudjon Isten szemébe? – Adalbert
hitetlenkedve nézte. – Márk, félelemből ne adj neki hülye tanácsokat!
– És ha ez kísértés arra, hogy elveszítse a hitét? A rohadt életbe, Al, a
gonosz tényleg létezik! Nézz körül, a helyében te kit kapnál el? Ki az, akire
annyian felnéznek, aki szinte a lelkünk?
– Ő, igen. – Adalbert megcsóválta a fejét. – De bíznod kéne benne. Ha a
tilti mészárláskor nem vesztette el a hitét, most se fogja.
– Mi?! Ott volt a csatornarendszerben?
– Nem tudtad? Ő tilti, nem astori. Tizennégy éves volt, amikor lecsaptak a
császáriak. Szó szerint ina szakadtáig cipelte a sebesült szüleit a
csatornarendszerben, míg az egyházi kémek megtalálták. Ők az egyetlen
túlélők. Minden barátját, rokonát elveszítette, hetekig meg sem szólalt, nem
aludt, várta, hogy újra lecsapjanak. Miklós püspök tanácsolta a szülőknek,
hogy vigyék az Astorra, az egyetlen helyre, ahol biztonságban érezheti magát.
– Soha nem mondta… – Márk nyelt egyet.
– Artúr túl csendes, túl lelkizős. Igen, kételkedik, de ha te sem állsz
mellette, bele fog roppanni. – Adalbert elmosolyodott. – Veled se könnyű,
Márk! Korábban attól féltél, hogy szektát alapít, most meg attól, hogy nem?
Márk megütődve nézett rá.
– Eh, a tököm tele! Miért nincs olyan problémája, mint más normális
embernek? Csajozás vagy drogozás…
Mindketten a képernyőre néztek.
Artúr és a kapitány már a levegőbe kivetített szerelési terv felett
tanakodtak.
A kalóz mutogatott, és nagy hangon magyarázott, valószínűleg azt, hova
kéne az átalakító, hogy be lehessen tenni a Golt-panelt. A közelükben a
kalózok és a szerelők nevetgélve beszélgettek, Artúr kisugárzása most is
átitatott mindent.
– Találtam pár drágább alkatrészt. De kinek adjuk el? – törte meg a
csendet Adalbert.
Márk sóhajtott, és közelebb hajolt Adalbert képernyőjéhez. A leltárt kezdte
böngészni, a felesleges alkatrészek listáját futotta át.
– Nem tudom kinek, de valahogy meg kell oldanunk. Ezt nem mondtam el
Artúrnak, de Ferrington üzent, kéri a hiányzó harminc százalékot, amit nem
kapott meg. Lelő minket, ha nem fizetünk. Agyoncsapom Artúrt, ha ateistán
hal meg.
– Azt hittem, csak akkor, ha szűzen – jegyezte meg Adalbert, és gyorsan
félrehajolt, nehogy Márk fejbe vágja.
Artúrt egész nap zavarta a beszélgetés, és Márk gúnyolódása.
A fogaskerék az fogaskerék, és soha nem válik csavarkulccsá, akkor sem,
ha ezt hazudjuk. A dolgok legyenek azok, amik, az apjától ezt tanulta, a halk
szavú anyja is ezt mondta.
Vagy tévedne?
Mindig azt hitte a „légy önmagad” az a szűk ösvény, amin át a lélek
Istenhez kapcsolódik. De most azt kérik, legyen más. Hol van az a pont, ami
még változás, és hol kezdődik az önárulás?
Annyira egyedül érezte magát. Bárcsak itt volna Scar! A lány őszintesége
fájón hiányzott. Ha ő valamire igent mondott, az mindhalálig igen maradt, ha
nemet, az konok, kemény nem volt, minden játszma nélkül. Ahol nincs
őszinteség, ott hogyan lehet valódi bizalom?
A halakra gondolt. Pétert, a szűkszavú halászt bírta a legjobban a
Bibliából. Krisztus prédikálhatott, amennyit akart, elbolondíthatta a szép
szavaival a fél falut, a nőket, Jánost, meg a többieket, de Péter csak a
tényeknek hitt. A halaknak, a csodáknak, meg az anyósa meggyógyításának.
Nem véletlen, hogy kősziklaként rá alapozták az Egyházat. Stabil alapot csak
a valóság biztosíthat. Ha ma élne, akkor is megvizsgálná, mik az entitások, és
vajon nem csak egy mentálféle lény szórakozik-e velük.
Vacsorakor Artúrnak semmi kedve nem volt leülni az emberek közé, csak
felmarkolta a köménymagos kalácsot, és ment a dolgára. Kétezer ember él a
bázison, és el fog fogyni az élelem. Ez a valóság. De mit tegyen?
Éjjel rosszul aludt, reggel meg arra ébredt, hogy valaki képen nyalja.
– Hé! – morgott Artúr, és kitörölte a szeméből a kutyanyálat.
Fél négy volt, és Kócos ébresztőórát játszott. A kutyát még a kalózkirály
hajójáról lopta, és időbe telt, mire összecsiszolódtak, például megvívtak az
ágy birtoklásáért.
– Minek örülsz ennyire? – Artúr hatalmasat ásított. – Pár nap és éhezni
fogsz.
A rotter vidáman kaffantott, felugrott az ágyra, és megint képen nyalta.
– Tudod, mit? Ma nem megyünk sétálni, mert laza vagyok, és tovább
alszom.
A fejére húzta a takarót, de Kócos megfogta a fogával, és leráncigálta.
Artúr kikászálódott az ágyból, megsimogatta az állat fejét, majd kiment a
mosdóba, miközben Kócos csaholt, hogy iparkodjon már.
Amikor elkészült, csendre intette a kutyát, aztán kinyitotta az ajtót.
Kócos némán rontott ki. Már megtanulta, nem szabad ugatni, félig tilosban
járnak.
Artúr nem vett fel bakancsot, mezítláb futott, léptei halkan dobbantak az
űrbázis fémpadlóján, zihálásába Kócos halk, örömteli szuszogása vegyült.
Percekig futottak a hatalmas szerelőbázis folyosóin, le a lépcsőn, míg a
parkhoz értek. A kutya megállt a folyosó sarkán, és fekete farka boldogan járt
jobbra-balra, miközben izgatottan várta, hogy a füves részhez érjenek.
– Mehetsz!
A szerelőbázis oxigénellátását az előző tulaj kémiai úton, a víz bontásával
oldotta meg, de Artúr első dolga volt a zöldellő park létrehozása, igazi
fákkal és bokrokkal. Egy fél szintet elfoglalt a hatalmas kertészeti
komplexum, ahol feltöltődhettek az emberek. Artúr gyorsított, próbálta
utolérni a nagy testű rottert, de Kócos szinte röhögött rajta, könnyedén
otthagyta, hiába rohant Artúr teljes erejéből.
A parkba beérve a kutya elvégezte a dolgát, majd azonnal hozta a műlábat,
és engedelmesen letette elé. Márk morbid vicce volt, hogy láb alakú
kutyajátékot csináltatott. Artúr lihegett, miközben megigazította az
alkarvédőjét, majd megragadta a lábat, és meglengette Kócos előtt.
A rotter azonnal rátámadt, próbálta megszerezni a játékot, de Artúr nem
hagyta. A kutya morgott, a foga összecsattant a műlábon, marcangolta volna,
de Artúr húzta a másik irányból. Erejük egymásnak feszült. Artúr hirtelen
elengedte a lábat, mire a kutya feneke a földre tottyant, és az állat meglepve
pislogott. Nem sokáig. Azonnal eliszkolt a zsákmánnyal a park mélyére, és
vidám ugrálással tudatta, hogy várja.
Artúr kergetőzött vele a fák között. Csak akkor torpant meg, amikor az állat
az apró templom mellé ért.
Ez volt az egyetlen hely, aminek soha nem ment a közelébe.
A közösség templomot akart, Isten csendes szigetét a világ zajában, és
Artúr megtervezte, felügyelte az építését, de mindenki döbbenetére nem volt
hajlandó egyetlen ujjal sem hozzáérni. Amikor a külső burkolat készült,
mindenki – még a cinikus Márk is – megcsókolt egy fémlapot, imát suttogott,
majd odacsavarozta, csatlakozva ezzel Miklós püspök őszinte rituáléjához,
hogy ez a hely szívükből, lelkükből eredjen.
De ő nem. Miután felszentelték a templomot, számára az entitásé lett.
– Hogyan kérhetik, hogy menjek be? – morogta Artúr.
Kócost láthatóan hidegen hagyta a vallási dilemma, mert letette a műlábat,
és csaholva sürgette.
Artúr sóhajtott. A templom egyszerű, kecses fémépítmény volt, nemcsak
hangszigetelt, de áramot se vezettek bele. Az ajtót is kézzel kellett nyitni,
odabent pedig gyertyákkal világítottak. Egyre többször hiányzott az apró
fények tánca, és az a bensőséges hangulat. Régen, ha magányosnak érezte
magát, beült a kopott padokba, és Istent hívta. De most…?
Nagyon egyedül volt.
– Vau! – Kócos szemrehányóan kaffantott egyet. Felháborodva tudatta,
hogy ő viszont itt van, és kéretik elkapni.
 Artúr vidámabb lett a szemrehányó pofa láttán. Az állat után futott,
rávetődött a hátára, és megpróbálta megszerezni a műlábat.
Vadul dulakodtak a füvön, közben többször a földre került ő is. Amikor
sikerült megszereznie a lábat, Kócos állkapcsa az önfeledt játékban Artúr
karján csattant.
– Hé! Én is harapjak? – kiáltotta Artúr, miközben a rotter rajta hevert.
A kemény alkarvédőn át is érezte a szorítás erejét.
A kutya észbe kapott, és lazított a szorításon, közben bocsánatkérőn
csóválta a farkát, de persze nem eresztette el. Artúr ezen elvigyorodott, majd
gyors mozdulattal átkulcsolta a lábával a rottert, és ő került felülre. Hatalmas
izmaival pillanatnyi előnyhöz jutott. Félig felemelkedve elhajította a műlábat,
ami hatalmas döndüléssel a templom falához csapódott. A kutya rögvest
elengedte az összenyálazott karvédőt, földes lábával hasba rúgta Artúrt, és
eszét vesztve rohant a játék után.
Artúr feltápászkodott. Csak most vette észre, hogy elszakadt a csuklyás
mellény, meg alattuk a zöld gyep is elég meggyötört lett, öklömnyi barna
földdarabok fordultak ki belőle. A lábával lenyomkodta a talajt, a fémpadlón
csak félméteres földréteg volt. Még a fák gyökereit is acélpántokkal
rögzítették alul, nehogy a törzsek kidőljenek.
No, ezért hallgathat majd Almától, Brúnó kapitány testes feleségétől!
Szerette a nőt, a kevesek egyike volt, aki nem nézett rá ájult csodálattal, de
azért roppant kínos, amikor az ebédlő közepén leteremti őt, mint egy ötévest.
Miután letaposta a talajt, fölpillantott.
A templom ajtaja nyitva állt.
Artúr szíve kihagyott. Homlokát kiverte a hideg veríték. Azonnal eltűnt a
pillanat okozta jókedv.
Ez az igazi valóság: a háború, és az entitások.
Az ajtókeret sötéten ásító szájként várta. Nem szemben, hanem az épület
sarkánál állt, így nem látott be rendesen.
Nyelt egyet, hogy leküzdje a félelmét. Az ördögűzéskor Szilla, a
mentálgyerek szemén keresztül látta Istent és a Gonoszt. Utakat is látott,
amiken elindulhat… embereket, akik hisznek benne…
Nézte a templom ajtaját, és ráébredt, nem látja a benti gyertyákat. Valami
eltakarja az oldalsó oltárt…
Kócos észrevette az ő merev figyelmét, mert letette a műlábat. A levegőbe
szimatolt, a teste megfeszült. Érzett valamit.
A kutya némán vicsorgott, és már moccant, hogy támadjon, Artúr csak erre
kapott észbe.
– Ül! – parancsolta keményen. A rotter morgott, de letette a fenekét a
földre. Artúr újra a bejárat felé figyelt.
– Ha ember vagy, jobban teszed, ha kijössz! – dörrent fenyegetően.
A nyaka és a válla megfeszült. Bármi is van odabent, nem fog meghátrálni
előle.
A templom ajtajában megjelent egy fiatal nő. Szép volt még úgy is, hogy a
szeme vöröslött a sírástól. Karcsú testét kék nyári ruha takarta, amire a divat
szerint apró, fehér égitesteket nyomtak. Artúr csak kis késéssel fogta fel, hogy
a tegnapi lány az, a szeplős, aki az ebédet osztotta.
Mélyet lélegzett. Aztán újra még egy hatalmasat, hogy megnyugodjon, és
feszülő izmai ellazuljanak.
Mégis mit hitt? Hogy Isten lép ki a szentélyből?
Márknak igaza van, teljesen hülye, hogy mindent ennyire komolyan vesz,
még a félelmeit is.
– „Ha ember vagy…”? – nyögte döbbenten a lány. – Hogy értetted?
– Elég korán van. Hogyhogy itt vagy? – kérdezte Artúr zavartan.
A lány észbe kapott. Közelebb ment, és mentegetőzve mutatta a kis lapátot
és a fémdobozt.
– Én csak… a kutyagumit… később nekem kell összeszedni…
A kutyaszart? Artúr zavarba jött. Még sohasem jutott eszébe, hogy valaki
takarít Kócos után. Vezetőnek lenni ezt jelentette, néma kezek őrizék a
kényelmét.
A lány vörös szemére pillantott, majd tekintete a könnyed nyári ruhára
siklott, a bal váll meztelenül maradt, navrani viselet szerint. A lány menekült
lehet, talán pont ő mentette ki a bombázásból, nem tudta. A bolygón milliók
haltak meg, olyan fájdalom ez, amitől elnémulnak a szavak. Ő meg bunkó
állat, hogy a műlábbal eltalálta a templom fémfalát, megriasztva a
gyászolót…
A lány meglátta, hogy a vállát nézi, és elpirult, majd kissé beharapta az
alsó ajkát.
Artúrnak kamaszként is voltak barátnői, de mindig figyelt arra, hogy ne
keveredjen félreérthető helyzetbe. Ha első szavában nincs benne a
mindörökké lehetősége, nincs értelme nyitott tenyeret mutatni zárt szív
mellett.
Ám most nyelt egyet, és arra gondolt, hogy ideje lazának lenni. Márk talán
jobban látja ezt az egész dolgot.
– Hogy hívnak?
– Mona.
– Hagyd itt a lapátot, Mona, majd én összetakarítok. Nagyon köszönöm,
hogy eddig megcsináltad.
– Ó, ne! Alig vártam, hogy rám kerüljön a sor! Annyira jó látni, amikor a
kutyával birkózol… – Mona elharapta a szót, és lángvörös lett. – Úgy értem,
nem akartalak megzavarni! Bocsáss meg! Hadd maradjak, mégsem szedheted
össze a puszta kezeddel…
Mona egyre jobban kipirult, ahogy mentegetőzött. Hirtelen mozdulattal a
mellkasához szorította a kis lapátot, amire Artúr ösztönösen odanézett.
Egyenesen a szép, kerek mellekre.
Most már ő is zavarba jött. Rendben, a napi lazaság letudva, ideje távozni.
Scar valószínűleg csavarkulccsal csapja le, ha más mellét nézegeti. Csak úgy
spontán, az őszinteség jegyében.
– Navrani menekült vagy? Ne haragudj, hogy megzavartalak az imában,
már megyek is.
– Nem emlékszel? Te hoztál ki onnan! Ha nem vagy, már halott lennék!
Nagyon mélyről buktak elő a szavak. Mona ott volt a tömegben, az utolsók
között jutott fel a hajóra, elesett, de azt mesélte, Artúr nem hagyta, hogy
letapossák, felemelte őt, átölelte. A lány reszketett, ahogy a bombákról
beszélt, de ragyogott a szeme, amikor őróla.
Szerelmes volt belé.
Artúr csak hallgatta a szavakat, és egyre jobban kívánta a lányt. Magányos
volt, és ezt a magányt feloldhatná a csillogó szempár. Scar iránt valami
nagyot, hatalmasat érzett, de ő talán soha nem jön vissza, és ha megteszi,
akkor is csak második lehet az életében a világmindenség megmentése
mögött. Mona azonban a hétköznapok apró öröme lehetne… addig is.
– Hozzám! – parancsolta a kutyának.
Mona félreértette. Tett előre két lépést, a testük között alig egy arasz
maradt.
Artúr hangosan nyelt egyet a túlzott közelségtől.
 Megcsapta a lány finom, édeskés illata.
Mint valami kábulat, olyan volt.
A lány gyönyörű szemébe nézett, a lágy vonalú orra, a puha szájra. Érezte,
megtehetné, megízlelhetné ezt a szájat, éjjelente pedig, kihalt szerviztermek
mélyén, leterített pokrócon minden mást is.
Annyira kínzónak tűnt a hiány, míg el nem jön Scar, míg nem érezheti az ő
haját az arcán, a keze érintését a mellkasán. Vajon eljön egyszer?
Kócos közben engedelmeskedett a begyakorolt parancsnak, és odasietett
szájában a műlábbal. Artúr csak erre eszmélt fel.
Mi a fenét csinál?! Ez nem ő.
– Hozzám – mondta halkan a kutyának, aki elkezdte Monát szaglászni.
Mona elejtette a lapátot, az arca ismét lángra gyúlt, ahogy megértette, az
előbb is a kutyához beszélt. Olyan gyorsan lépett hátra, hogy Kócos odakapta
a fejét a hirtelen mozdulatra.
– Én nem… én csak… nem akartam… – mentegetőzött. A szemét elfutotta
a könny. – Ez annyira kínos…
Mona az égő arcára szorította a kezét, és el akart szaladni.
Artúr azonban gyors mozdulattal utánanyúlt. Nem találta a szavakat, így
nem beszélt, egyszerűen csak átölelte.
A lány sírni kezdett, először a szégyen zokogása tört fel belőle, ami lassan
átváltozott valami mélyebbé, fájóbbá.
Más talán felkínálkozásnak vette volna a történteket, de Artúr a magányt és
a mérhetetlen gyászt látta benne, ölelj meg, védj meg, tégy élővé. Belesajdult
a szíve.
Mondani akart valamit, de hazugság lett volna, hogy „minden rendben
lesz”, soha többé nem lesz. Ferrington tömegmészárol, embereket
számadatokká változtat.
Mona mindent elveszített, családot, életet, jövőt…
 Ő pedig ennek a rohadéknak a szolgája. Gödény úgy vontatja csatáról
csatára a szerelőbázist, mint valami pórázon rángatható kutyát.
Erős karjában tartotta a lányt, ennyit tehetett, csak egy férfi volt, egy
egyszerű ember, akinek nem volt hatalma megszüntetni a könnyek okát.
A szíve sajdult a tehetetlenségbe.
Hosszú percekbe telt, mire csillapodott Mona sírása. Artúr látta, hogy a
parkban a korai időpont ellenére kezd beindulni az élet. Finoman elengedte
Monát, nem akarta hírbe hozni a lányt.
– Nekem… Most mennem kell. Örülök, hogy megismerkedtünk, Mona…
És ne haragudj, hogy félreérthetően viselkedtem.
– Te? Inkább én, de nem vagyok erkölcstelen, tényleg nem, kérlek, ne küldj
el a bázisról, nincs hova mennem… – A lány kétségbeesetten megfogta a
karját.
Artúr meglepődött.
– Mért küldenélek el?
– Nem hallottad a pletykákat? – kérdezte tétován Mona, és zavartan
elengedte.
– Nem, de nem is érdekelnek. Ne törődj vele! Rólam is pletykálnak, és a
fele sem igaz.
– Melyik fele? – kérdezte zavartan Mona. – Nem láttad Istent az
ördögűzésen? Nem te parancsoltad, hogy a bombázáskor nyissák ki a hajót
előttünk? Vagy nem mentél utána Márknak az arénába?
Artúr vállat vont.
– Jól van, ha így nézzük, rosszul állok.
Mona könnyes szemmel ugyan, de kuncogott. Szép volt a lány a kis szeplős
orrával, és volt benne valami szelídség, védtelenség.
– Van még élő rokonod valahol? Segítek eljutni hozzá, ha szeretnéd.
– Adalbert kispap már keresteti. Apám egy riodi töltőállomáson dolgozott,
mielőtt kitört a háború.
Töltőállomás. Artúr fejébe szöget ütött a szó.
Elkalandozott a figyelme, miközben a lány hálálkodott a segítségért, és
bocsánatot kért az előbbiekért. A szavak leperegtek róla, mindössze egyetlen
gondolat keringett a fejében: üzemanyag.
A Nagy Ötlet úgy villant fel előtte, mint zöld lézerfény a tükörben.
Mona csacsogott, az apjától elkanyarodott, és már azt mesélte, mennyit
segítettek neki az itteni menekültek, és az a különös, titokzatos Adalbert
kispap is, de Artúr már máson töprengett.
Az üzemanyag hatalmas lehetőség. A Grion töltőállomás itt volt a
közelben, a bolygó légköréből nyerték a deutériumban gazdag hidrogéngázt,
amit tovább dúsítottak majd cseppfolyósítottak, így állítva elő a fúziós
reaktorokhoz szükséges üzemanyagot.
Ha önállóan mozogna a szerelőbázis, akkor nem csak a kalózoknak
szerelhetnének… Megoldódhatna a legsürgetőbb probléma, az étel és a pénz
kérdése…
– Artúr? – kérdezte óvatosan, félénken Mona.
Artúr észbe kapott, és kedvesen megfogta a lány vállát.
– Hatalmas ötletet adtál! Neked köszönheti a bázis, ha lesz újra élelem.
Most mennem kell, de bármi gondod van, szólj nyugodtan.
Rámosolygott a meglepett lányra, aztán füttyentett Kócosnak.
Nem kell ide isteni csoda, sem egy idegen faj segítsége…
Rohant ki a parkból, át a folyosókon, pár perccel később már el is
felejtette Monát, és azokat a szép melleket. Sokkal jobban izgatta az új ötlet.
Kócos vidáman szaladt mellette, átragadt rá is a jókedve.
Artúr kissé szakadtan, mezítláb rontott be a Kék terembe. Most épp négyen
dolgoztak ott, hiszen a szerelés és a hajók indulása folyamatosan zajlott, még
kora reggel is. Hrabal Kócos láttán felordított, de a technikai ügyeletesben,
az astori Péterben is bennakadt a szusz, amikor a combig érő harci kutya
kiköpte a műlábat, és lelkesen körbecsaholta. Az ugatás visszhangzott a
műszerekkel és monitorokkal borított falak között.
 – Mi a Grion helyzete? – kérdezte Artúr lihegve.
Hrabal lehívta a monitorra a pályaadatokat, közben máris kíváncsian
kérdezősködött:
– Honnan tudtad, hogy balhé volt? Egy kalózhajó megpróbálta bevenni, és
rajtavesztett. De pechesek voltak a bázison, a hajó előbb aknára futott, majd
belerohant az egyik ágyújukba. Ezt figyeld, felvettük!
A gázbolygó mellett jól látszott a henger alakú, hatalmas töltőállomás.
A robbanássorozat mérnöki hibából eredt, az aknákat eredetileg egymástól
kellő távolságra rakták le, de valami amatőr utólag az egésznek a közepébe
telepített még pár lézerágyút. Bizonyára azt hitte, úgy elrettentőbb. Az első
aknától irányíthatatlanná vált kalózhajó nem tudta kikerülni az
ágyúplatformot, és az ütközés olyan energiakitörést produkált, ami a
láncreakcióként felrobbanó többi lézerágyúval együtt letarolta szinte az egész
aknamezőt.
A Grion immáron védtelen volt.
Artúr összeráncolta a homlokát. Ez túl nagy szerencse. Most komolyan,
megsemmisül az aknamező, aztán kijön egy lány a templomból, és pont egy
ilyen töltőállomásról beszél?
Kócos megböködte az orrával. Artúr elmosolyodott. Igen, a paranoia ott
kezdődik, amikor az ember megpróbál kapcsolatot keresni az egymástól
független események között. Talán csak véletlen egybeesés.
– A kalózok észrevették, hogy szabad az út?
– Még nem. Holderon és Ferrington tíz órája kalapálják egymást. Gödény
hajója kész lett, ő is visszament a csatába. De miért érdekel ennyire?
Ferrington imádta állatokról elnevezni a kalózait, nem véletlenül. Gödény
nemcsak arról volt hírhedt, hogy nehéz a pad alá inni, hanem arról is, hogy
igen hamar kivetkőzik emberi mivoltából. Márpedig ki fog, ha helyreállítják
a védelmet.
 Artúr mérlegelt. Az ottaniaknak szükségük van szerelőkre, és ez jó,
ellenben Gödény nyílt hadüzenetnek veszi majd, és ez rossz.
– Átmegyünk, és segítünk a Grionnak. Keltsd fel Szilárd csapatát,
menjenek a négyes siklóhoz! Hagyományos űrruhákat vigyenek, mert…
– Nem keltem. Megőrültél? És ha arra jár egy kalózhajó?! Lelőnek!
– A Grionon civilek vannak, miért ne szerelhetnénk nekik? Keltsd fel
Márkot!
– Lelő, ha reggeli előtt zavarom!
Artúr kezdte tehetetlennek érezni magát. Az alváshoz levették a rádiót, a
szobát lehetett felhívni, azt is csak innen, a Kék teremből. Minden perc
számít, miért nem érti meg Péter?
Régen követték… az astoriak mindig együtt mozdultak, de mióta kételkedik
Istenben, kezd repedezni ez az egység. Pedig most életeket mentene.
– A Grionon meg fognak halni – mondta halkan.
– A háborúk már csak ilyenek – szólt közbe Hrabal. – Nem kell mindenkit
megmenteni.
– Péter, kérlek! – sóhajtott Artúr.
Kócos hangosan vakkantott, majd érdeklődve megszimatolta a szerelőt.
Péter hangja elakadt a combig érő fekete állat közelségére. Rémülten
hátrahúzódott a székben. Artúr megvakarta a kutya füle tövét.
– Nem bánt, már egy hónapja nem harapott meg senkit. Nincs időm kivárni
a reggelt, Péter. Fel kell tenni a Grion köré egy energiahálót.
– Hogy jutott ez az őrültség az eszedbe?
– Találkoztam a templomnál…
– Hű, benn voltál a templomban? Kérted az Istent? – vágott a szavába
izgatottan Péter.
Nem, akarta felelni Artúr egyszerűen és őszintén, de Péter, Hrabal és a
másik két irányító annyira izgatott lett, hogy nem jutott szóhoz.
 Talán lazábbnak kéne lennie? Talán vele van baj, hogy a kis hazugságokat
is tehernek érzi? Vajon mit tenne Márk?
Nyelt egyet, és a faggatózásra csak annyit felelt:
– Mi lesz? Riadóztasd már a fiúkat! Indulnunk kell!
Péter arca felragyogott, és a férfi a mikrofonhoz kapott. Egymás után
riasztotta a szobákat.
Artúr kis bűntudattal figyelte, de aztán csak füttyentett Kócosnak, és futva
indultak kifelé.
A négyes siklóval a Grionhoz mentek, közben rádión át – védett vonalon
keresztül – megkötötték az üzletet. Petik, a töltőállomás vezetője hálás volt,
bármit megadott volna a biztonságért.
Hamarosan már mind a húszan az űrben lebegtek, a legjobb szerelőcsapat
mindig is a hallgatag astoriaké volt. Péter nem tartott velük, mert ügyeletben
maradt. A siklót Brúnó kapitány, Alma férje vezette, aki az akció kedvéért
csendesen kiosont, mit sem sejtve, alvó asszonya és autista kisfia mellől.
Artúr az űrben lebegett és szerelt, épp egy fekete oszlop pozícióját mérte
ki.
Ezt szerette életében a legjobban: a semmiből valamit csinálni. Tárgyakat
összerakni, hogy működő gépezeteket kapjon; egyfajta teremtésnek érezte,
amikor kikerült egy új gép vagy új rendszer a keze alól. Maga az űr sem
zavarta, szerette ezt a végtelenséget. Ha a halálra gondolt, a testét nem
elhamvasztva vagy nyüzsgő kukacokkal borítva látta, hanem itt, a
végtelenségben keringve, nyugalomban és csendesen, időtlen időkig.
– Kapcsolj a kettes csatornára! Beadom Márkot – dörmögte Brúnó. –
Védett vonalon vagytok. Csak ti ketten.
– Mi a bokérget csinálsz?! – Márk hangja szabályosan berobbant az űrruha
sisakjába. – Gyertek vissza!
– Felkeltél? Lassan befejezzük a szerelést. A Grion körül vagyunk az
űrben, a gömbök nagy részét már kiraktuk.
– Eszednél vagy?! Ha vége a csatának itt nyüzsögnek majd a kalózok! Ha
nem sikerül a hálót kihúzni, akkor tűzvonalban leszel, te bogyökér!
– Megcsináljuk addigra, nem gond. Kapunk érte… – Artúr el akarta
magyarázni, hogy üzemanyagot kapnának, de Márkot nem érdekelte.
 – Ha meg sikerül, akkor Gödénnyel gyűlik meg a bajunk. Ne avatkozz bele
a háborúba, mert atomot dob ránk!
– A Grionon civilek vannak, ez nem császári katonai központ, nincs köze a
háborúhoz. Felvettem egy rendelést, és ennyi.
– Tényleg nem érted?!
De, Artúr nagyon is értette, a kalózok így vagy úgy, de dühöngeni fognak.
Viszont ez az egyetlen esélyük. Tudta, minden idegszálával érezte.
– Péter egy idióta, de én nem veszem be, hogy bent jártál. – Márk nem
mondta ki a templom szót, még védett vonalon sem. – Soha nem mentek volna
veled azok a bogyökerek! Ennyi eszük még nekik is van!
– Egy szóval sem mondtam, hogy bent jártam. Nézd, már itt vagyunk,
gyorsan megoldjuk a dolgot.
Artúr visszakapcsolt a közös csatornára.
Egy percig nyugodtan szerelt, majd meghallotta Brúnó kapitány
dörmögését.
– Márk azt mondta, ha nem fordulsz vissza, idehívja a Nagy Őt.
Miklós püspököt annyira keresték a kalózok és a császáriak is, hogy a
bázison kívül a nevét se merték említeni.
– Ma már elegem van a kis őkből is – felelte Artúr, mire Brúnó kapitány
zengő hangon felnevetett.
A bázisnak három vezetője volt. Artúr a technikai, Márk a biztonsági és
Miklós a vallási vezető. Ez a kérdés abszolút nem tartozott a papokra.
Miklós csak legyinteni fog, mint minden ilyen vitájukra.
De most nem ért rá ezzel foglalkozni. Az energiaháló lényege, hogy a
Grion körül pontosan gömb alakban kell elhelyezni az elosztó golyókat, és az
oszlopokat. Centiméterek is számítanak, figyelniük kellett.
A csapat bő egy órán át dolgozott, míg elhelyezték az eszközöket. Kis, háti
rakétákkal közlekedtek az űrben, de azt is csak óvatosan, nehogy elmozdítsák
a kirakott elemeket.
– Kalózhajó. Most ugrott ide. 20 perc, és lőtávolban lesz – dörmögte kissé
idegesen Brúnó kapitány.
– Rendben, iparkodunk – felelte Artúr. A kapitány átküldte a másodpercre
pontos időpontot, és ő betáplálta a csuklóján lévő órába. A visszaszámlálás
megindult.
Tudta, a fiúk ütemesebb munkára váltanak, de nem idegeskednek. Évek óta
dolgoztak együtt, jöhetett hóvihar, koponyát betörő, gyilkosan kemény jégeső
vagy vadkutyák támadása, a csapat sohasem kapkodott. A pontosságon az
életük múlt.
– 166. gömb kész, kihelyezve.
– 167. rendben.
Folyamatosan jelentették a gömböket, melyek a háló csomópontjai voltak,
miközben Artúr és Szilárd kirakta az energetikai rendszert irányító, méteres
oszlopokat. Egyet Artúr előre megbuherált.
Ha kész a Grion körül a rendszer, akkor lövés esetén körbefut az energia,
és cirkálni kezd, órákig védőpajzsot képezve, egészen addig, amíg le nem
adja hőenergia formájában. A kalózhajónak belerohannia sem érdemes, mert
a védőknek még van egy kisebb lézerágyúja, és ezzel belülről is tudnak
energiát pumpálni a rendszerbe.
De ehhez az kell, hogy elkészüljön a háló.
– Kapcsolj át a kettes csatornára! Védett vonal, a Nagy Ő.
Artúr meghökkent. Hogy a csodába sikerült Márknak vallási problémát
csinálnia egy sima szerelésből?!
– Kérlek, gyere haza! Kockáztatod az egész bázist és önmagadat is –
mondta szelíden Miklós püspök. A hangján nem volt hangtorzító.
Artúr hitetlenkedve hallgatta. Ha valami, hát akkor ez az életveszélyes! Ha
valaki dekódolja az adást, és ráereszt egy hangazonosítót, akkor lesz csak itt
igazi mészárszék. Miklós hírhedt keresztény vezető volt.
– Azt hiszem, nem érted a helyzetet, fiam. Belekevered a háborúba a
bázist. Kétezer ember életéért felelünk, és…
Artúr megállt a munkában. Értetlenül hallgatta, ahogy Miklós elkezdi
magyarázni, hogy miért nem szabad beavatkozni, aztán közbeszól Ignác atya,
pár pap, és szabályos szónoklatokat rögtönöznek.
Megrázta a fejét, és folytatta a munkát, miközben beszéltek. Egy épeszű
ember sincs köztük? Kint van az űrben, jön egy kalózhajó, ők meg nekiállnak
prédikálni? Miért nem látják az emberek a valóságot, miért élnek a szavak
bűvöletében?
– Sajnálom, de nem hagyom itt a munkát. Be tudjuk fejezni.
– Nem ez a lényeg – szólt bele a vonalba egy másik hang. Ignác, a kemény
katonapap. – Brúnó, kapcsolj a közös vonalra! Az astoriak visszajönnek.
– Micsoda?! – kérdezte Artúr döbbenten. Hát ezért próbált Miklós püspök
a lelkére beszélni! Ha az astoriaknak egy pap mondja, hogy
engedelmeskedjenek… ha a hitük és őközte kell választaniuk… Erre kérik a
legjobb barátait? Azokat, akikkel már számtalanszor a halálba ment?!
– Bekapcsoltam a többieket – dörmögte Brúnó. – Hogy álltok, fiúk?
– A gömböket kiraktuk, de még be kell őket állítani, hogy pontosan
pozícióban legyenek. Ha egy is kilóg, nem jön létre a háló.
– Haza akarnak hívni minket. Ignác! Tizenöt ártatlan élet van a Grionon. –
Artúr nyugalmat erőltetett magára. A keze a beszélgetés alatt is járt.
A csuklóján viselt műszerre nézett, és bemérte az oszlop pozícióját. Nem, az
astoriak nem fogják cserben hagyni. Mínusz negyven fokos pokolban
dolgoztak együtt, számtalanszor megmentették egymás életét… – Mindjárt
kész a háló, csak pár perc. Ignác, kérlek!
– Beleavatkoznál a háborúba?! Célponttá tennéd a szerelőbázist?! Szilárd,
térjetek vissza a hajóra! Artúr hazugsággal csalt ide titeket. Mióta az ördö…
az történt, kifordult önmagából, talán meg is szállta! Megtagadta a hitet,
Simon is miatta lépett ki…
– Miatta? – Szilárd döbbent kérdésében az egész Astor felháborodása
érződött. Egy kispap, egy fiatal férfi, aki életét az egyházra tette volna fel,
elment a múlt héten… erre nincs bocsánat.
Ignác atya igent mondott, és pergő szavakkal győzködte a csapatot.
Artúr összeszorította a száját. Valóban beszélgetett Simonnal. De a férfi
nem miatta ment el, hanem azért, hogy megtalálja önmagát.
– Térjetek vissza! Tíz perc múlva ott a kalózhajó. Ha Artúrnak nincs esze,
legalább nektek legyen! Hozzátok haza!
– Árulás, hazugság, kétség… kinek az eszköztára ez? – bukott ki halkan
Artúrból. – Nem sikerült elkapnia, amikor…
Elharapta a szót. Az ördögűzés és az iszonyú fájdalom jutott eszébe. Az
entitásnak nem sikerült széttépni azt a köteléket, ami közte és Szilla, a kicsi
mentálgyerek között feszült, sem azt, ami Miklóssal, Ignáccal és a többiekkel
összekötötte… Csábítás, erőszak, fájdalom… Szikla volt, míg ők az ég felé
szálló papírsárkányok, könnyed, de életveszélyes harcosok. Elvesztek volna
az illúziókban, ha ő nem áll stabilan a valóságban. Azt hitte, széttéphetetlen
ez a kapocs, hiszen a szeretetközösségnél nincs erősebb.
Csak a kötelék számított. Ami most foszladozik…
Artúrnak az jutott eszébe, hogy ha az entitás ütni akar rajta, a legjobb
helyre céloz. Mi ő a többiek nélkül? Csak a közösség ereje számít, anélkül az
egyén nem több önmagánál.
– Maradjatok velem – kérte halkan, szégyenlősen.
Ignác ismételten visszarendelte az astoriakat. A híres, vézna katonapap, a
rabszolgamentés feje, az adományok gyűjtője mesterien forgatta a szót.
Aztán csend lett. Artúr várt, már nem szólalt meg, némán szerelt tovább.
Beállította a rendszer vezérlését, majd a Sims-kulccsal rögzítette az oszlop
szerelőnyílásának fedőlemezét.
A fiúk hallgattak. Sosem voltak beszédesek, de ez a csend most fájt.
Minden egyes másodperc olyan nehéz volt, mint az astori fák, a másfélszeres
gravitáció súlya alatt tömörré váló törzsek… a legkeményebb fa, amit kapni
lehet.
– Szilárd! – dörrent parancsolón Ignác hangja.
– Indulunk – döntött Szilárd rövid csend után.
Ennyi, mindössze egy szó.
Artúr úgy érezte, elszakad benne valami. Szinte fizikailag fájt.
Az űrben lebegve oldalt nézett. Apró, narancs lángok villantak az emberek
hátán, ahogy a rakétáikat bekapcsolták, és a fehér űrruhák távolodni kezdtek.
Egyszerre, együtt mozdultak, ahogy mindig. Csak éppen ő már nem volt a
része ennek az egységnek.
Csippant a sisakmikrofon, a töltőállomás vezetője hívta a Grionról. Artúr
fogadta a hívást.
– Hova mennek az emberei?! Azt mondta, lesz hálónk! Nem hagyhat a
sorsunkra! Nézze, bármit megadok, hogy… – győzködte a riadt férfi. A szavai
kétségbeesetten koppantak, úgy, mint Scar sarka a templomi pad szélén,
amikor a vezetőség megalázta, és a lány azt érezte, nem bírja tovább, ez egy
rohadt világ, és nincs remény.
Artúr száraz torokkal nyelt egyet, és lehunyta a szemét. Önmagába figyelt,
abba a végtelen semmibe, ahol csak az astori hóesés surrogó hangja létezett,
ez az ősi, monoton hang, ami átsegítette kétségbeesésen, fájdalmon, a tilti
mészárlás rémálmain. A hóesésre, ami annyiszor betakarta, ha baja volt; amit
hagyott, hadd hulljon rá, fogadja be, míg Scar be nem furakodott a hideg
halomba vékony, fűtés nélküli ruhájával, pimaszságával életté tenni a halált.
Bármit mond a világ, van egy iránytű, ami a bensőből vezérel.
Márk a homlokát masszírozta. Úgy érezte, szétrobban a feje. Artúr hogy
lehetett ennyire hülye? Pár gramm platináért kockáztatni mindent?!
Beleavatkozni a háborúba?
– Felszedtem a csapatot. Artúr nem jött vissza – jelentette Brúnó a rádión
át. Máskor mélyen dörmögő hangja most magasabbá vált. Az idegességtől
összeszűkülhetett az implant nyelőcső a torkában. – Öt perc, és a hajó
lőtávolban lesz. Patkány hajója az.
– Mi? Hogy érted, hogy nem jött vissza?! – tört ki Márkból.
Elvesztheti Artúrt?!
A döbbenet úgy áradt szét a teremben, mint egy lökéshullám, ami letarol
mindent.
A szerelőbázis irányítótermében voltak. Miklós püspök egy antigrav
hordszékben ült, Adalbert tolta, mellettük Ignác atya és két kispap.
A pultoknál nyolc ügyeletes dolgozott, a ki-be szálló hajókat koordinálták, és
a szerelőcsapatokat irányították a dokkokba, miközben fél szemmel őket
figyelték. Most mind a nyolc elhallgatott, de megszűnt a papok közötti
beszélgetés is.
– A kamerán át azt látom, hogy az oszlopokat pozicionálja. Nem felel a
hívásra. – Brúnó hangosan nyelt, hallani lehetett. A háttérben valami furcsa
zaj hallatszott, ütemes csattanások.
– Vissza kellett volna jönnie – mondta értetlenül Ignác atya. Vékony, inas
kezével kilazította a gallérját. Úgy tűnt, hirtelen nem kap levegőt. – Az ast…
ugaliak kollektivisták, szinte nincs is egyén, a csapat a minden. Jönnie kellett
volna…
A katonapap most is észnél volt, a rádió miatt nem a bolygó hírhedt titkos
nevét említette.
– Mondtam, hogy nem fog sikerülni… – motyogta halkan Miklós püspök. –
Attól, hogy introvertált, még egy vezető, nem hat rá a nyomás…
– Csinálj valamit, Márk! – könyörgött Péter az egyik monitor előtt, a
széken ülve. Hrabal átnyúlt, és rátette a kezét a kétségbeesett astori kezére.
Márkot ez valahogy kijózanította, kirántotta a sokkos állapotból. Lázasan
gondolkozott. Kit érdekel a Grion tizenöt embere? Artúrnak élnie kell!
Ezért szólt Ignácnak, ezért rendelték vissza az astoriakat! Ha ő elpusztul,
nemcsak egy űrmérnök hiányzik majd a bázisról, hanem valami jóval több.
Márk érezte, ahogy a hátán csorogni kezd az izzadság a mellény alatt.
– Brúnó! Oda kell menned! – hadarta. – Kapd el egy hálóval, akár akarja,
akár nem, és…
– Szilárd nem engedi. A hajónk összekuszálná a kirakott gömböket. Azt
mondta, ez már odafönt dől el.
– Add azt a bogyökeret! – csattant fel Márk. – Siess!
– Én… nem hiszem, hogy… Képre kapcsolok.
Brúnó felkattintotta a kamerát. Egy pillanatra látszott a középkorú kapitány
hamuszürke arca, majd a férfi elhúzódott a vezérlőpult elől. Kiderült, miért
olyan sápadt.
A kis hajó egyetlen helyiségében félmeztelenül térdelt a tizenkilenc astori.
Kört alkottak, és mindegyikük kezében egy-egy kábeldarab volt. A hatalmas,
izmos hátakon vér csorgott, ahogy ütemesen újra és újra megütötték magukat.
A csapkodás zajától a halk suttogást nem lehetett érteni, de még a kamerán át
is érezni lehetett azt az iszonyú, félelmetes erőt, ami a csapatból áradt.
Márk gyomra görcsbe ugrott. Látta, Miklós püspök elsápad, Ignác atya
pedig kétségbeesetten feltépi az inge nyakát, hogy levegőhöz jusson. Ez a
Kérlelés volt, annak is a legkegyetlenebb formája. Márk most értette meg,
hogy nem Artúr az, aki ezt a fanatizmust tüzelte, hanem pont ő volt az
egyetlen, aki vissza tudta fogni.
Ha Artúr meghal…
– Még két perc – mondta halkan Brúnó. – Beadom a kinti kamera képét.
A gázbolygó hidrogén-hélium rétegei betöltötték a képernyőt, a sárgásfehér
csíkok előtt ezüstös tömbként csillogott a Grion töltőállomás. Egy kis fehér
alak lebegett az űrben, az egyik oszlop előtt megállt, majd narancssárga fény
villant a hátán, és elindult a következő fekete oszlop felé. A háló azonban
még nem volt kész, a zöld energianyaláboknak már látszaniuk kellett volna.
Elárultuk, hasított Márkba, sikerült volna neki, ha én nem… Adalbertre
nézett, az vissza őrá.
Péter hirtelen felállt, és letérdelt. Adalbert, Ignác, a kispapok, az irányítók
mind követték. Csak Márk maradt állva, és kétségbeesetten a szívére tette a
kezét. Akkorákat dobbant, hogy szinte fájt.
Az astoriaknak egy dologban igazuk volt.
Ez már odafönt dől el.
Sikerült volna, gondolta Artúr.
Az adrenalin szinte a fülén folyt ki, ahogy az űrben repült, a hátán lévő
rakéta legnagyobb fokozatát használta, hogy mielőbb odaérjen. A rendszer jó
volt, a háló készen állt, már csak egyetlen oszlopot kellett fél méterrel arrébb
tolni. Egyetlen, nyomorult oszlopot, ami a szemközti oldalon volt!
A csuklójára nézett. Amikor Brúnó jelezte a hajót, átküldte a pontos
adatot, és most könyörtelenül peregtek a vörös számok, a visszaszámlálás.
50 másodperc.
49… 48…
Ha a kalózok lőnek, márpedig azonnal lőnek, ők sem vakok, tudják, mit
csinál… akkor tűzvonalban lesz. Ha az első lövés nem, a második biztosan
elégeti.
42…
– Isten… Ha csak egy idegen lény vagy, az hamarosan kiderül – morogta
Artúr.
Nem félt a haláltól, ez a legnagyobb találkozás, az élet csúcspillanata,
amikor az ember megtudja, mi van odaát.
Inkább attól félt, amit itt hagy.
30…
– Szeretlek, Scar – motyogta, majd hátranyúlt, feltépte az oxigénvezeték
csövét, hogy a kiáramló gáz rásegítsen a tolóerőre. Az űrruha szelepe csak
egy irányba, befelé engedte a levegőt, a belső védelem azonnal lezárta a
lyukat. Csak pár percnyi levegő maradt a ruhában.
24…
Túl messze az oszlop, nem ér oda! Mi lesz a többiekkel, ha elbukik?
 A Grionon élők… Márk… a Miogin bázis szerelői… Miogin, de ostoba
név… át kéne nevezni Scar bázisra… S bázis… Már a gondolatra is
melegséget érzett.
15…
Nem tudta feladni. Azt érezte, amit az ájult szülei láttán, amikor
mindkettejüket a vállára vette, és majdnem megszakadt, ahogy a
csatornarendszeren át a mellkasig érő szarban gázolt velük. Utána évekig
csak gyúrt, hogy erős legyen, mert rémálmaiban újra és újra őket vitte.
Akkor a bűztől fuldoklott, most az adrenalintól zihált. Mellén, nyakán folyt
az izzadság.
Veszíteni fog.
Mit tenne Scar?
10…
Megszorította a Sims-kulcsot, és elhajította. Utolsó, kétségbeesett lépés
volt, de talán beválhat.
Pörgött, forgott a szerszám. Artúr visszafojtotta a lélegzetét.
Nem jó az irány. El fog menni mellette!
Ám ekkor hirtelen az egyenes vonalú, egyenletes mozgás megváltozott.
A Sims-kulcs, mintha mágnes vonzaná, kitért az oszlop felé, és nekicsapódott.
A fekete, méteres oszlop a lendülettől hátrébb úszott.
Ebben a pillanatban ért a kis gömbökhöz a lövés. Artúr a szeme elé kapta
a kezét, ahogy a háló éles, fehér fénnyel felragyogott, a sisakja azonnal
elsötétült, hogy ne vakuljon meg. Villámgyorsan a háti rakéta vezérlőjéhez
kapott, nehogy belerohanjon az energiafalba. Bukfencet vetett, és egy hurkot
írt le, majd fékezni próbált, a kiáramló oxigén miatt azonban nem tudott
megállni, bucskázni kezdett.
A sisak szűrője csak ekkor állt vissza rendes értékre, most már kilátott.
Lenyűgözte a látvány. Hatalmas burok zárta el előle az űrt, és immáron
nem éles fehér fény, hanem élénkzöld energiafal látszódott körös-körül.
A Grion töltőállomás fémes, ütött-kopott teste visszatükrözte a zöld fényt,
amitől olybá tűnt, mint egy mohos fatörzs, egy erdei tisztáson.
Artúr hangosan kifújta a levegőt. Visszakapcsolta a hátán a rakétát, hogy
stabilizálja a pörgését, és elindult a Grion felé, amíg még van levegője.
Sikerült!
Az ujjongás csak egy pillanatig tartott, a második gondolata a Sims-kulcs
röppályája volt.
Mi történt?
Az oszlop ugyanis nem volt mágneses.
Márk ordított, Adalbert és Ignác atya ugrált, Miklós pedig elsírta megát,
ahogy fehéren felragyogott az energiaháló a Grion körül. A lövés fénye
szétfutott, és körbeért, majd létrehozott egy zöld energiafalat. A kalózhajó
másodszor már nem lőtt, tudták, felesleges.
– Nem veszem Artúr életjeleit – dörmögte Brúnó a rádión át.
– Az energiafalon nem jön át a jel – hallatszott egy kissé fiatalabb, de
szintén dörmögő hang. Szilárd volt az. – De élnie kell! Ha meghalt, én…
Márk a radarra nézett, a kalózhajó haladási iránya kissé megváltozott.
– Ne Artúrral törődj! Ha túlélte, közösen megverjük. Húzzatok onnan,
Patkány megindult!
Brúnó azonnal kilépett a vonalból. Márk látta a kijelzőn, hogy a kapitány
teljes sebességre kapcsol, ám Patkány is utánaveti magát, kezdi megkerülni
az energiafal gömbjét. Brúnót nem kellett félteni, azonnal zuhanórepülésbe
vitte a hajót a gázbolygó sűrű atmoszférája felé, fogócskára hívva a
kalózokat.
Márk megfordult. Miklós püspök egyik kezével a szívét masszírozta, a
másikkal a mellette álló Ignác kezét fogta. Napok óta rosszul volt. A két pap
szelíden egymást nézte, mintha a szemükkel beszélnének, de aztán a
katonapap elhúzta a kezét.
– És most? – kérdezte komoran Ignác. – Mi lesz, ha Ferrington megtudja,
hogy az ellenségét segítettük?
Márk vállat vont. Körbenézett a Kék teremben. A nyolc irányító újra a
szerelésre váró hajókkal foglalkozott, de mind hallgatózott. A pletyka, hogy
Artúrt sorsára hagyták, pillanatok alatt el fog terjedni.
– Ha szerencsénk van, Ferrington és Holderon még egy darabig egymást
püföli. Artúrt kihozzuk, és az egész meg sem történt.
Kivéve, hogy a vezetőség balhéja elbizonytalanítja a teljes bázist. Artúr
eddig a hősük volt, most viszont mijük lesz nekik? Az egyház egyértelműen
megtagadta. Lehet, hogy választaniuk kell. Ez az egész helyzet szétveti a
bázist, gondolta idegesen Márk.
– Bejövő hívás a Grionról. Nyilvános vonal – szólalt meg Hrabal. – Artúr
az.
A szóra összenéztek az irányítók. Ketten felujjongtak. Márk megvárta, míg
elhallgatnak, csak utána fogadta a hívást. Hrabal képet nem adott be.
– Itt Artúr – zendült a mikrofonban.
– Egy gyökér vagy. Ha hazajössz, nagyon megverlek. Küldök hajót,
iparkodj! Most épp nincs kalóz a környéken.
– Inkább hozd ide a bázist, megtankolják – felelte halkan Artúr. Volt a
hangjában valami távolságtartás, és Márknak olyan érzése támadt, ha most
nemet mond, arra rámehet a barátságuk.
– Hogy érted, hogy megtankolják?
– Teljesen feltöltik.
– Micsoda?! Az csillagászati összeg!
Márk hitetlenkedve rátámaszkodott a szürke fém irányítópultra, és
előredőlt.
Artúr kihasználta a helyzetet? Megzsarolta őket? Ha ez így van, akkor
Ignácnak igaza van, és kifordult önmagából. Látta, a papok is elkomorodnak.
– Bajban voltak, mert védtelenül maradtak, mi meg azért, mert elfogyott a
kaja, és Gödény ellopta a pénzünket. Megbeszéltük a helyzetet Petik
parancsnokkal, és arra jutottunk, hogy kisegítjük egymást…
Márk azon kapta magát, hogy akaratlanul is eltátja a száját. Petiket ismerte,
egy öntelt, handabandázó görény volt, igazi mohó kereskedő, aki kisírta az
utolsó ditet is a másik zsebéből. Ám Artúr egyszerű világképében nem
létezett ár-érték arány. A hangján hallatszott, föl sem merül benne, hogy az
évszázad üzletét kötötte meg, és az alkatrészek árának százszorosát kapja
vissza. Egy másik síkon lakott, ahol életért életet adnak, mindegy, mit
mutatnak a pénzügyi elszámolások. Márk biztos volt benne, hogy Petik át
fogja verni. Erősen kétséges, hogy valóban átadja az üzemanyagot most, hogy
elmúlt a veszély.
– Elfogyott a kaja? – súgta az egyik meghökkent irányító a másiknak.
Ignác atya bosszúsan felsóhajtott, Márk is elkomorult. Artúr mindig is
kiválóan értett hozzá, mikor mit nem kéne kimondani.
– Hogyan akarod csinálni? Az energiafal útban van – tért át Márk a
gyakorlati kérdésre. Legszívesebben nem ment volna. Tegyük fel mégis lesz
üzemanyag, de mit kezdenek vele? Megszöknek a frontvonalról? Ferrington
mindenhol megtalálja őket. – Várj csak! Egyáltalán hogyan beszélünk?!
– Volt egy lyukas űrruhám. Míg a Grionhoz tartottunk, levágtam róla a
sisakot, és az egyik oszlopra rádrótoztam. A plexi pár hétig kibírja az
energiamezőben, és mivel egyik fele az egyik oldalon lóg ki, a másik a másik
oldalon, így kis hatótávra jól működik a sisakba épített rádió.
Artúr teljes természetességgel azt kezdte magyarázni, hova parkoljon a
Miogin bázis, merthogy a hálóban van egy háromméteres, kör alakú ajtó, amit
egy edzőpad távirányítójával ki lehet nyitni, ugyanis egy helyen dupla sorban
vannak a gömbök, és arasznyi antigrav rudak segítségével…
Márk rájött, kár volt kérdeznie, Artúr egy ventilátorból is képes űrsiklót
eszkábálni.
– Kitegyük a szerelés alatt lévő hajókat? – szakította félbe Márk.
– Maradjanak. Valós időben hajóztok, nem ugrotok, nekik meg mindegy,
hol szállnak ki. Három óra alatt itt vagytok. Addig megjavítom az orvosi
gépet. – Artúr egy pillanatra elhallgatott. – Várlak, Márk!
Csak ennyit mondott, és kilépett.
 Ne hagyj cserben… ez volt abban a két szóban. Márk állkapcsa
megfeszült. Artúr így vagy úgy, de kényszerpályára helyezte őket.
– Ha sikerül a tankolás… – sóhajtott Miklós püspök. – Ez miért is lesz jó?
– Túl sok a három óra. A tankolás is legalább fél nap – mondta Ignác. – Mi
lesz, ha Patkány visszajön, és ránk lő? Vagy megjön Gödény?
– Olyan robbanás, ami a naprendszer széléig ellátszik – felelte tömören
Márk.
Idegesen megvakarta a hasát.
Artúr megszerelte az orvosi gépet, pontosabban annak masszírozó funkcióját.
Petik ettől még boldogabb lett, mint attól, hogy a Grion körül védőháló van.
A hetvenéves anyja velük lakott, és mióta elromlott a medgép, mindennap
kézzel kellett megmasszíroznia a házsártos hölgy talpát.
– Nem elég, hogy háború van, még az anyám is hozzám költözött… –
sóhajtotta Petik.
Artúr elmosolyodott. A kis, mindennapi terhek sokkal súlyosabbak, mint a
nagyok.
A Miogin bázis két és fél óra alatt ért oda. Artúr közben felülírta a
biztonsági rendszert, hogy gyorsabban tudjanak tankolni, és elmagyarázta
Petiknek, hogy mi az a határ, amin belül a különböző értékek – a vészjelzések
ellenére – még biztonságosak. A férfi élénken figyelt, és Artúrnak olyan
érzése támadt, hogy Petiknek a jövőben nagyon is megéri ez a tudás.
A gázbolygó csapolását is meg lehetett így gyorsítani.
Amikor odaért a Miogin, Artúr is kiment az űrbe, és segített a
szerelőcsapatnak a hatalmas üzemanyagcső rögzítésében. Amikor végeztek,
beküldte a fiúkat, csak ő maradt ott, nehogy a cső elmozduljon, és oldalt az
energiafalhoz érjen.
Örült, hogy végre egyedül maradhat. Szüksége volt a csendre.
Az űrt figyelte, ezt a végtelen semmit, amiben valahol ott sodródott egy
kopott Sims-kulcs. Talán még nem távolodott el túl messzire. Artúr
legszívesebben megkereste volna, de ha megtalálná, az sem adhatna választ
arra, ami történt.
A szerszám tényleg irányt változtatott.
Az elmúlt órákban ezerszer lejátszotta magában a jelenetet, és teljesen
biztos volt benne.
Mi marad, ha a természettudományos magyarázat kevés?
A tilti mészárlás óta azt hallotta, kiválasztott. Nem véletlenül élte túl,
Istennek terve van vele. A papok ezzel próbálták enyhíteni a szörnyű sokkot,
a túlélők bűntudatát, azt, hogy közel száz ember, akit ismert, darabokra
szakadt a robbanásokban. Ott volt a nagyapja, a két kicsi unokatestvére… és
Verocska, az első szerelme… üveges szemmel, kifordult belekkel.
Soha nem hitt benne, hogy kiválasztott. Csak ösztönből ment a halálba; ha
valaki veszélyben volt, elé állt a vadkutyáknak, beleugrott a jeges folyóba
egy gyerekért. Nem azért, mert úgy hitte, hogy Isten vigyáz rá, hanem azért,
mert már nem tudott elviselni több halált, tennie kellett valamit, megőrült
volna, ha nem teszi.
Scar egyszer azt üvöltötte, defektes idióta felsőbbrendűségi komplexussal,
ő meg kijelentette, hogy a lány ugyanaz, csak „alsóbbrendűségi”
komplexussal, mire Scar zavarba ejtő módon, kiskamaszként visszaszájalt,
hogy akkor nincs mese, egyesülniük kell, hátha szex után kiadnak két épeszű
embert.
Artúr nyelt egyet. A gázbolygó sárgás csíkjait, fehér ívét nézte. Létezhet,
hogy valaki megmentette?
Lehet, hogy Márknak, Szilárdnak, az atyáknak van igaza? Kiválasztott?
Artúr megrázta a fejét.
Ez gőg.
Mérnök volt. A dolgok pontosan azok, amik. Szét kell választania, mi a
valóság, és mi az, ami hit, vágy, képzelet, kísértés. Péter apostol, ha élne, ezt
tenné, csak a kézzel fogható dolgok számítanak: a halak.
Valamilyen erő beavatkozott.
Rá fog jönni, hogy mi.
Márk elégedett volt, nyolc órája nem lőtte őket agyon senki.
Felbukkantak a csatából visszatérő kalózhajók, de nem értették a helyzetet.
A zöld energiafallal körbevett Grion láthatóan támadásra számítva
védekezett, miközben egyértelműen tankolás folyt. A tízszer nagyobb Miogin
bázis békésen parkolt mellette. A szerelődokkok nyitva álltak; egy dupla
energiafal tartotta bent a levegőt a csarnokokban, miközben az elkészült
hajók békésen távoztak, a csatából jött sérült járművek berepültek. Mindez
olyan unalmas, kispolgári módon zajlott, mintha egy lepukkant, peremvidéki
szerelőüzemnél lennének.
A hírek szerint egy bolygóval arrébb, a Jona körül még tartott az ütközet.
Ferrington és Holderon hajóhada váltakozó sikerrel küzdött, immáron húsz
órája. A kalózkirály seregéből egyre többen morzsolódtak le „műszaki
hibára” hivatkozva; alibiből benéztek a szerelőcsarnokba, majd tovább
ugrottak, és a hátvédben lévő rabszolga-kereskedő uszályokhoz tértek, ahol a
kifőzdék és a kurvák már nagyüzemben dolgoztak.
Márk a folyosón haladt, most jött a dokkoktól. Akadt egy csempészhajó,
ami nem hitelbe dolgoztatott, hanem kifizette a szerelést. Márk begyűjtötte a
platinát, és a pénztár páncélszekrényébe akarta vinni.
– Tényleg nincs elég élelem? – szólította le valaki a folyosón.
Márk nyaka megfeszült. A bázis órák óta nyüzsgött. Az emberek aggódtak,
a pihenőhelyiségekben, a folyosókon csoportokba verődve tárgyalták, hogy
mi lesz velük, hova menjenek, ha csődbe megy a bázis.
– Ne aggódj, megoldjuk – mondta Márk kedvességet erőltetve magára. –
Most is jött egy kis bevétel.
Megmutatta a belső zsebében a platinarudat. A másik férfi elismerően
füttyentett. Márk csak megveregette a szerelő vállát, és továbbment.
Valójában egy rúd csak csepp a tengerben, túl kevés nekik.
A füléhez nyúlt, és bekapcsolta a klipszként viselt rádiót, miközben az
embereket kerülgette
– 132-es port. – A belső rádió kapcsolta Monát. – Felkelt már?
– Még nem – felelt Mona az ebédlőből. – Most fordult a másik oldalára.
Márk szitkozódott, és az ebédlő felé vette az irányt.
Őgyökérsége három órán át bámult egy csövet odakint. Nem érdekelték a
papok, sem Brúnó érkezése, sőt, még a szerelőcsapatok technikai kérdései
sem. Annyira feltűnő volt mindez, hogy a bázison élő emberek is észrevették.
Úgy vélték, hatalmas szakadás van a vezetőségen belül, és Artúr bizonyára
nem akar látni senkit.
Végül Adalbert ügyesen becsalta. Azt mondta, Kócos nagyon ugat a
kennelben, lehet, hogy éhes.
Márk akkor még csak ingerült volt, nem dühös. Amikor Artúr bejött,
Szilárd ott toporgott a zsilip mellett, beszélni akart vele a történtekről.
A többi astori zavartan, egy csoportba verődve állt, de Artúr vállat vont,
hogy nincs gond, és zárkózott arccal elment. Nem érintette meg őket, noha az
astoriak többnyire érintéssel, kézjelekkel kommunikáltak.
Márk viszont nem hagyta, hogy lerázza. Artúr kis habozás után megígérte,
hogy kutyát etet, megfürdik, eszik, és jön megbeszélésre.
De nem jött. Az ebédlőben a karjára dőlve elaludt.
Márk odaért az ebédlőhöz, és pontosan az a kép fogadta, ami órákkal
ezelőtt is.
Több száz ember halkan suttogott, csendesen evett, nehogy a szunyókáló
űrmérnököt felkeltse. Márk elhúzta a száját, Artúr körül egyre zavaróbban
épült a hősmítosz. Már mindenki tudta, hogy megmentette a Griont, és
valószínűleg az egyházi pletykalánc is beindult, és mostanára
naprendszerekkel arrébb is hallották a sztorit. A Mioginon folyó
rabszolgamentés amúgy is kedvenc téma volt, amitől Márk haja égnek állt.
Minél többen tudnak valamit, annál nagyobb a veszély, hogy a híre olyanhoz
is eljut, akihez nem kéne.
Bement az ebédlőbe, és megállt az asztal előtt. Szívesen felrázta volna
Artúrt, de még egy nyilvános vezetőségi balhénak a látszata sem kellett. Így
csak elővette a platinát, és „véletlenül” kiejtette a kezéből.
A fém nagyot csattant az asztalon, mire Artúr felriadt.
– Ó, bocs, felébresztettelek? A 14. dokkban kész a szerelés. Fizettek.
– Még csak most érkeztek – ásított Artúr. – Vagy elaludtam?
– El – mondta hűvösen Márk.
Artúr felnézett. Nem kérdezte meg, mi a gond, csak maga elé húzta a
tányért, és elkezdte enni a kiszáradt algás-tökös pogácsát.
Márk érezte, hogy felmegy a vérnyomása. Látta, hogy mennyien figyelik
őket, így az asztalra támaszkodott, és előredőlve halkan azt mondta:
– Ha valaki dühös lehet itt, az én vagyok. Nem beszélted meg velem, csak
belerángattad a bázist egy rohadt veszélyes helyzetbe! Most meg szóba se
állsz velünk? Mi a franc bajod van?
– Semmi.
– Tőlem drámázhatsz, és tüntetően az űrben maradhatsz, nem vagy a
csajom, szóval magasról teszek rá – sziszegte Márk.
– Gondolkoztam, azért maradtam kint. És kimerült voltam, azért aludtam
el. – Artúr a többi asztal felé nézet. A zsongás egyre erősödött, érezni
lehetett, hogy ezer kérdésük van, és hamarosan felteszik. – Gondban meg
azért vagy, mert hazudtál nekik.
Márk egy pillanatig meredten nézte. Még a dühe ellenére is érezte, hogy
valami nincs rendben, valami furcsa van az űrmérnökben.
– Min rágódsz?
 – Vallási dolog. Mondtad, hogy ne beszéljek ilyenekről, és igazad volt. –
Artúr bekapta az utolsó falatot, és felállt. – Mehetünk.
Majd bocsánatkérőn intett, és bekapcsolta a fülklipszbe rejtett rádiót.
Bejelentkezett, és innen kezdve technikai kérdésekre felelt, meghozta az
elmúlt órák elmaradt döntéseit, miközben a folyosón egymás mellett haladtak.
Márk dühe keserűséggé vált.
Artúr kizárta. Azt tette, amit az astoriakkal, felhúzta a falat. Dühöngenie
kéne, ordítania, hogy cserben hagyták, és miattuk majdnem meghalt, hogy
megbeszélhessék az egészet, megbocsássanak, és megbocsátást nyerjenek,
ahogy normális emberek teszik. De Artúr még csak nem is haragudott.
Introvertáltként még jobban magába húzódott, oda, ahol már nem lehetett
elérni.
Márk lassított, egyre nehezebbnek érezte a szívét és a lábát is. A folyosó
nyüzsgésében lassan le-lemaradt. Hallgatta, ahogy Artúr szakszavakkal
dobálózik, visszakérdez, pillanatok alatt zseniálisan felismeri a hibákat.
Azt érezte, belefáradt. Annyiszor nyúlt Artúr után, annyiszor
kezdeményezett. Nehéz szeretni valakit, aki ennyire másra figyel. Istenre, a
világegyetemre… Artúr mély volt, szédítően mély, de a mindennapokban ez
végtelenül kimerítőnek hatott. Nem azért, mert nem figyelt másokra, hanem
azért, mert amikor figyelt, szeme tükre tóvá vált, feltétel nélküli elfogadássá,
amiben elmerülni annyira jó…
Csak épp nem tart soká.
Márk hirtelen megállt. Várta, akarta, hogy Artúr észrevegye.
Megforduljon, intsen, felvillanjon az a fura, szelíd mosoly. Várt valami
emberit, valami kölcsönösséget, azt, hogy ő a legfontosabb. Artúr azonban
kemény, nyugodt léptekkel távolodott, azokkal a lépésekkel, amiket annyira
szeretett Márk, és ami óvatosságra intett minden kalózt. Artúrnak nem volt
szüksége senkire, önnön támasza volt.
 Márk elhúzta a száját. Olyan kilátástalan keserűség fogta el, mint amit az
apjával való találkozások után érzett. A vagány kalóz vissza-visszajárt, de
csak az anyjához, ő kisgyerekként odavetett félszavaknál többet nem kapott.
Itt a vége, gondolta Márk. Elég volt.
Zsebre dugta a kezét, és elindult a másik irányba, ki, a hajók felé.
Túl régóta élt egy helyen.
Artúr nem a technikai hibákra figyelt, hanem szívta magába a bázis
hangulatát, a falakból, emberekből áradó zavart. Ahogy a jeladóknak is van
egy sugárzása, úgy az emberekből, sőt a helyekből is árad valami, csak
figyelni kell.
Aggasztotta, amit érzett. Szétesés volt a levegőben, de nem úgy, mint
amikor bemegy az ember egy kivénhedt űrsikló hajtóművéhez, ahol a
megfáradt alkatrészek már akadoznak, vagy ahogy Miklós püspök ücsörög a
sarokban, derűsen, öregesen, egy tevékeny élet után. Hanem úgy, mint amikor
idegen szennyeződés kerül a rendszerbe, valami pusztító, ami nem odavaló,
valami, amitől egymásnak ütődnek és megcsikordulnak az alkatrészek, törnek
a fogaskerekek, elpattannak az illesztések, tönkremennek az emberek.
Baj van.
A Kék teremhez ért, épp megválaszolta az utolsó technikai kérdést, és
hátrafordult Márkhoz.
Márk azonban nem volt ott. Hiánya olyan volt, mint energiapajzs nélkül
repülni meteorzárporban.
És Artúr azonnal felfogta, mi történik. Kifutott az arcából a vér.
Ez kísértés… de nem csak az övé…
Az atyák elárulhatták, az astoriak elhagyhatták, de Márk nem, ő nem,
sohasem tenné! Együtt küzdöttek a harci kutyákkal teli arénában, együtt éltek
át megannyi veszélyt, örömöt, csendet!
Visszafordult volna, hogy utánarohanjon, de nyílt az irányítóterem ajtaja,
és a rémült Hrabal rontott ki rajta. Nekicsapódott Artúr vállának.
– Hol van Márk? Ki van kapcsolva a rádiója! Gödény itt van, és lőni fog!
– Rohanj! Keresd meg!
 Artúr egy mozdulattal kikerülte, és belépett. A hatalmas műszerfal, és a
számtalan monitor előtt az irányítók halálos sápadtan ültek. A papok nem
voltak itt, csak Brúnó kapitány, és az egyik embere, Lala toporgott
kétségbeesetten.
Az egyik nagy monitort betöltötte a hatalmas sziklahajó, ami monumentális
méretével majdnem akkora volt, mint maga a szerelőbázis. A szürke kő
formátlan külsején látszott, hogy a hajó sosem lépett be légkörbe, az űr
ragadozója volt.
– …vagy a kalózkirály szétlövi a tetves seggeteket! Figyelem, minden
hajónak! Vissza kell térnetek a csatába! Már csak kilenc percetek van!
Ismétlem, Ferrington hívat mindenkit! Vissza a csatába, vagy… – ismételte
kárörvendő hangon egy rádiós újra és újra.
– Artúr! Gödény nem csak a hajók miatt jött – dörmögte Brúnó. –
A védelmi pénzt kéri, és az adót Ferringtonnak. Azt mondja, elfoglalja a
bázist, ha nem kapja meg. Milyen védelmi pénzt? Mi a fene folyik itt?!
– Az ördögűzés utóhatása – morogta Artúr.
Az entitás mindkét pontot megütötte, ahol gyenge. A szex hiánya és a hülye
vallási önhittsége! De nem sikerült elkapnia, hát kitépte a szerettei közül. Mi
ő az atyák szeretete, az astoriak hite, Márk vagány bölcsessége nélkül?
Egyedül maradt a Semmivel.
És a felhergelt Gödénnyel…
– Hogy jön ide az ördögűzés?! – rettent meg Brúnó. Lala félelmében
csuklott egyet.
– Mi a legrosszabb, ami megtörténhet? – morogta Artúr. Lázasan
gondolkozott. Az emberekre nézett, de nem látta őket.
Ha az entitás azt hiszi, elkaphatja, hát téved!
A szeretet lényege, hogy a többiek nem kívül élnek, hanem belül. Lényének
része lett Márk, Szilárd, Miklós és a többiek… Test a testtel, lélek a
lélekkel, nincs erősebb a szeretet egységénél…
Mit tenne Márk?!
Kilépett a vonalból, és az irányítókhoz fordult.
– Adjátok be a narancs kód zenéjét! – Látta, egy pillanatig rámerednek,
majd az egyikük intézkedni kezd.
– Csak a csápod, bébi, az kell nekem… – csendült fel bázisszerte a fali
hangszórókból a híres űrlényes sláger.
Márk háromféle vészdalt adott meg, és orrvérzésig gyakoroltatta, melyik
mit jelent. Artúr tudta, a dokkokban összenéznek a szerelők, egy kurta
paranccsal visszahívják az antigrav szerszámokat, és visszavonulnak a bázis
belsejébe, lezárva a dokkok belső, megerősített ajtaját, támadásra számítva.
Mit tenne Miklós? Őszintén kérne.
Artúr átkapcsolt a jól ismert csatornára a belső rádión.
– Szilárd, bajban vagyok, segíts! Gödény támadni fog. Ha eltalálja a
csövet, berobbanunk! Nem tudok észrevétlenül üzenni, de űrruhában talán át
lehet jutni a cső mellett.
– Leválasztjuk, bízhatsz bennünk – mondta örömmel Szilárd. – Mi… úgyis
tudod – folytatta sután. Évek szeretete csillant a szavakban. – A 62. dokk a
Grion felől van, nem fog észrevenni.
– Jó – felelte lágyan Artúr, és ő is csak nyelt egyet, Szilárddal ennyi szó is
elég volt. – Le kell zárni az energiagömböt is.
– Meglesz.
Szilárd kilépett. Artúr tudta, bízhat bennünk. Ha lőnek rájuk, akkor sem
fognak meghátrálni.
Mit tenne Ignác atya, a kemény katonapap? Artúr azonnal tudta:
– Brúnó, vidd Almát, és a fiadat! Evakuáld az atyákat, egyházi személyeket
is! Ha van kapitány, aki el tud tűnni a felszálló kalózhajók között, akkor az te
vagy.
 A középkorú kapitány előrelendült, a műlába nagyot dobbant a padlón.
Ahogy a férfi kifelé sietett, Adalbert kispap épp beszáguldott az ajtón.
Egyszerű, unalmas peremvidéki ruhát viselt; az arcfólia most épp húszéves,
vastag ajkú, butácska suhancnak mutatta.
Artúr intett neki, hogy vigyázzon, álljon ki a kamera szűkre állított
látószögéből, majd felhívta a sziklahajót. Nyilvános vonalon tette, azt akarta,
bármi történik, lássák és hallják a hívást a távozó kalózhajók, és mindenki,
aki a környéken van.
A sziklahajó rádiósa valószínűleg fel sem figyelt erre, automatikusan
fogadta a hívást, és beadta a parancsnokát.
Gödény hatalmas termetű kalóz volt, nemcsak izomzatban vetekedett
Szilárddal, de egy fejjel magasabb is volt. Tömzsi orrán a sok gabonapárlat
már feltűnővé tette a vérereket, a bal szeme sarkát és a halántékát egy vágás
csúfította, úgy hírlett, Ferrington csapott oda dühében az ezüstpengés
karvédőjével.
– Üdvözöllek, nagyúr – bólintott higgadtan Artúr.
– Tankolgatunk, tankolgatunk?
– Igen. Hogy áll a helyzet a Jonánál? A császár újabb csapdát állított? –
Nem érdekelte, de beszéltetni akarta. Időt kellett nyernie Szilárdnak és
Brúnónak.
Gödény dühbe jött, szitkozódott, és hosszan taglalta, mit kéne csinálnia
annak a tetű Chesternek a saját anyjával.
Úgy tűnt, Őfelsége félelmetes játékossága megint tarolt. Amikor a kalózok
beléptek a Birodalom területére, komoly meglepetés érte őket. A trónörökös
megdöbbentő dolgokból faragott fegyvert.
Artúr nyugodtan figyelt, próbálta befogadni magába ezt az erőszakot,
idegenséget, rosszakaratot, megtalálni azt a pontot, ahol Gödény emberi, és
kapcsolódni tudnak, lélek a lélekhez. Petikhez, a Grion vezetőjéhez is
sikerült. Ám Gödény ellenségesen végigmérte.
– Hol van Márk? Hozza át az adót! Mennem kell vissza.
– Kifizettük Ferrington adóját, a teljes összeget odaadtam. A következő
csak tíz nap múlva esedékes.
– Levettem harminc százalékot a védelemre. Olyan veszélyes az űr, nehogy
baja essen a seggeteknek!
A kalóz nevetett, és gúnyolódni kezdett, eszébe se jutott, hogy épp
bizonyítékot szolgáltat maga ellen. Gazdag rohadékoknak tartotta őket, mert
magasak a szerelési költségek. Artúr hiába érvelt, hogy hitelbe dolgoznak,
Gödényt nem lehetett megingatni. A beszélgetés kezdett elfajulni, Artúr tudta,
előbb-utóbb eljön a szakadási pont.
– Mi lesz végre? Áthozod a platinát?
Egyenesség. Ez volt az egyetlen fegyvere, és a bizalom Ferringtonban, egy
szörnyetegben.
– Nem viszem. A te dolgod, hogy megloptad Ferringtont. Ez egy szabad
szerelőbázis, és mi kifizettük az őt megillető adót. A többi kettőtök dolga.
– Megloptam? – A kalóz előredőlt. – Tudod, mi a védelmi pénz lényege?
Primitív szerelő vagy, így segítek: a biztonság.
– Nincs szükségünk védelemre.
– Valóban? Akkor minden jöttment kalóz megtámadhat. – Gödény jóízűen
nevetett majd intett az egyik emberének. – Célozzátok be a bázist!
– Nem lőhetsz ránk, mi szereljük a hajóitokat.
– Meg az ellenségét. Vagy a Grion köré űrtündérek varázsoltak
energiagömböt? Azt hiszed, Ferringtont érdekled? Neki van saját
szerelőgárdája. Ha nincs platinád, jó lesz az üzemanyag is. Választhatsz,
fizetsz, vagy meghalsz!
Mi az, ami Ferringtont érdekelheti? Ez a kulcs.
Márk ekkor robbant be az ajtón, az utolsó mondatokat már hallotta. Zihálva
a térdére támaszkodott, és levegő után kapkodva hadarta:
– Ne lőjj! Megoldjuk. Mindent megoldunk, Gödény, csak…
– Tüzelésre felkészülni! Tíz… kilenc…
– Várj! – kiáltott Márk.
Mit tenne Scar?
– Nem fog lőni – mondta nyugodtan Artúr.
– Miért nem? – kérdezte vidáman Gödény.
Artúr oldalra nézett. Már tudta, mi az egyetlen dolog, ami Ferringtonnak
fontos, aminek a pusztulását sosem bocsátaná meg. Látta, ahogy Adalbert
elsápad, és ő is megérti. A fiú bólintott. Nem kellett hazudniuk. Az igazság
sokkal erősebb minden szélhámosságnál.
Artúr visszafordult.
– A bázison van Al herceg. Még te sem nyithatsz tüzet Ferrington fiára.
Márk azt érezte, kihagy a szívverése. Artúr áruló?!
Szerencsére Gödény úgy röhögött, hogy a könnyei potyogtak, és az
emberbőrből készült, fekete kabátra hullottak, fénylő csíkokat húzva maguk
után. Ócska blöffnek tartotta az egészet, egy szót se hitt el belőle.
– Kaptok öt percet, de csak mert hugyoznom kell. Még hogy itt a herceg,
haha! Tudod, mit, ha nem hív fel, lövök – mondta a könnyeit törölgetve, és
kilépett a vonalból.
– Megőrültél?! – ordított Márk, amikor megszűnt az adás. Nem bírta
tovább, olyat tett, amit még soha, ököllel ütött Artúr arcába.
Artúr elkapta a kezét, a tenyerében csattant az ütés. Az űrmérnök
könnyedén tartotta, Márk hiába feszült neki dühödten, olyan érzése támadt,
mintha egy sziklát akarna eltolni, és ettől még vörösebb lett a feje.
– Nem adhatod át! Nem viheti el! Odadobod, hogy ő vezesse a támadást?!
Nem azért loptam el csecsemőként, nem azért vigyáztam rá egész életében,
hogy az elmebeteg apja belekényszerítse a háborúba!
– Itt van Al herceg? Kint a dokkokban? – mondta idegesen az egyik
irányító a másiknak. A nyolc férfi aggódva figyelte az eseményeket.
– Hagyd! Beleegyeztem. – Adalbert kikapcsolta az arcán a fóliát.
Az egyik irányító akkorát üvöltött, hogy a mellette lévő felugrott, és leesett
a gurulós székről. Senki nem nevetett, a nyolc férfi idegessége és rémülete
tapinthatóvá vált.
– Herceg… Al herceg… – dadogta Hrabal. Ferrington rettegett fia csak
vállat vont.
– Nektek csak Adalbert, ahogy régen.
De Márk tudta, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. A hír el fog
terjedni, minden keresztény tudni fogja majd, hogy kicsoda Adalbert. Soha
többé egy misézőhelyre sem mehet, egy közösség sem látja majd szívesen,
nem lesz belőle pap, nem tud többé rabszolgákat menteni…
– Ezt akartad? – kérdezte keserűen Artúrt.
– Ahol az őszinteség, csak ott van bizalom. Légy önmagad Adalbert, itt az
ideje, hogy igazán befogadjon a kereszténység. A fiúk nem felelnek az apák
vétkeiért. Semmi nem mutatja jobban Isten szeretetét, mint hogy te velünk
vagy.
Al herceg sápadtan bólintott, de elmosolyodott. Most először mutatta meg
az arcát nyíltan.
– Felhívom Gödényt.
– Köszönöm. De semmiképp ne menj vele, mi viszünk a Mioginnal.
– Mi?! – kérdezte Márk. – Oda akarsz ugrani?! Bele a háborúba?
– Igen – felelte Artúr, de bal tenyere figyelmeztetően rebbent. Astori jelzés
volt, nyugalomra intett. Márk értette, annyiszor látta már, amikor Artúr
visszafogta Szilárdékat. Meglepődött, hogy most neki mutatja.
– Ne a Kispatkányba üljetek, hanem a négyes siklóba! Márk, cseréljetek
ruhát, és hozd ide a bázis navrani regisztrációs kártyáját!
Volt valami terve, Márk most értette meg. Artúr úgy viselkedett, olyan
hangsúllyal beszélt, mint amikor szerelt, és összeillesztette a darabokat.
A sok kis fogaskerék, ami hulladékkupacként hevert az asztalon, a keze
nyomán működő, mozgó eszközzé vált.
De vajon lehet-e bízni abban az Artúrban, aki ennyire idegen, ennyire
más? Márk nem őérte, hanem a vészjelzés miatt fordult vissza, a felcsendülő
sláger a legrosszabb rémálmait váltotta valóra.
Artúr látta a habozását.
– Igazad volt, Márk. Valaki őrzi a lépteim. Nem én aktivizáltam a Grion
körüli hálót – mondta csendesen. – Nem értem oda időben az oszlophoz.
 Márk értetlenül rámeredt. Aztán megszédült, ahogy felfogta. Artúr meghalt
volna, a szenes teste keringene odakint, ha valami nem… de mi? Vagy inkább
ki…?!
Hangosan nyögött, mondani akart valamit, de nem tudott megszólalni.
– Sürget az idő! Induljatok! – Artúr az irányítópulthoz lépett, és
bekapcsolta a belső rádiót. – Itt Artúr… Minden szerelőnek, mindenkinek,
aki a bázison él!
Nyugodt, mély baritonja szólt minden fali hangszóróból, az összes fülre
kapcsolt klipszből.
– …Bajban vagyunk, és nekem kevés a hitem. Szükségem van a tiétekre,
szükségem van rátok, hogy átformáljuk a létet, átbillentsük a rosszat jóra, a
lehetetlent lehetségesre…
Márk döbbenten figyelt. Adalbert türelmetlenül megragadta, és magával
ráncigálta. Futva indultak kifelé, miközben mindent betöltöttek Artúr egyre
izzóbb szavai. Márk csak azt érezte, hogy belül megmelegszik a lelke,
feloldódnak az elmúlt hetek kétségei, mert Artúr suta, egyenes szavaiban
olyan bizonyosság és tűz volt, ami nem eredhet mástól, csak Istentől, még
akkor is, ha épp azt magyarázza, hogy nem hisz.
A folyosókon rohantak, száz és száz ember mellett, akik eddig valószínűleg
vitatkoztak, de most már Artúr szavait itták.
– Nézd! Az nem Al herceg? – kiáltott valaki.
A Galaktika-szerte híres arcot sokan felismerték. Márk gyomra görcsbe
ugrott, de Adalbert felnevetett, lába egyre vidámabban dobbant. Olyan
szabadság áradt a kölyökből, mint még soha, a kettős élet terhének egyik felét
lerakta. A kiáltások döbbentek, de nem ellenségesek voltak, és amikor Mona
mellett haladtak el, a lány boldogan, ujjongva felsikoltott, ahogy felismerte,
és megláthatta végre az igazi arcát a titokzatos, pimasz, rabszolgamentő
kispapnak.
 – …mert a hitetek kenőanyag, a valóság megolajozója… – Artúr olyan
természetességgel magyarázta, hogy az ima hegyeket mozgat, mint ahogy a
szerelők megbeszélésén az új gépolajmárkákat ismertette. Elkezdte az
astoriak kedvenc dalát, az egyik legszebb meditatív imádságot. – Gyújts
éjszakánkba fényt, hadd égjen a tűz, a soha ki nem alvó tűz!
A sok száz hang bekapcsolódott, a dal szétfutott a bázison, és hívta, kérte
Istent. Újra és újra ezt a mondatot énekelték, a vaskos, erős basszus hallatán
Márknak olyan érzése támadt, mintha kinyitnának egy kaput, eltolnák a
valóság nehéz, páncélozott ajtaját, hogy létrehozzanak a vággyal, szeretettel
egy nem e világi teret.
Nem volt idő ezen gondolkozni, odaértek a dokkok elé. Itt már nem voltak
belső hangszórók, a dal és Artúr hangja helyett a csend fogadta őket.
Adalbert odarendelte a testőreit a négyes siklóra.
– A kémjelentéseket is hozzátok! Márk, siess, a ruhádat!
Márk ledobta a bőrmellényt és a fekete műanyag nadrágot, a kalózos
viseletet. Adalbert felvette, és átadta a saját szolid felsőjét és nadrágját.
A méreteik nagyjából megegyeztek.
Mire végeztek, rohanvást odaért a négy testőr is. Mióta kitört a háború,
Ferrington megkövetelte, hogy a fiának legyen testőrsége. Rábízta, kiket
választ.
Al herceg éveken át kutatta az ősi vallások nyomait, és az egyház
döbbenetére talált is pár rejtett közösséget. Márknak fogalma sem volt, hogy
az egyik fickó miért hajlong naponta többször egy szőnyegen, a másik meg
miért gyújt füstölőket, ha nem akar drogozni. Keménykötésű, néma férfiak
voltak, furcsa alakok, de Al hercegért meghaltak volna.
Az egyikük nemcsak az adatkártyákat, de Al herceg ezüst karkötőit és
nyakláncait is odahozta.
– Nem akarom, hogy harcolnod kelljen – mondta Márk, és meg akarta
ölelni a fiút.
De Adalbert már elhúzódott, és az ékszerek után nyúlt. A ruhaváltással egy
másik személyiséget is felvett, egy olyan életet, amiben a legrettegettebb
ember fia volt. Megváltozott a mozgása, előjött az az enyhén ringó, hanyag
járás, ami a kalózok sajátja, ahogy a műszerfalhoz lépett.
Márk csak egy ideges pillantást vetett rá, és beharapta a száját.
Gyűlölte ezeket a váltásokat.
És tudta, ez részben az ő hibája.
Csipogott a műszerfal. Az egyik testőr elé ült.
– Gödény hívja a bázist. Artúr átirányította ide a hívást. Védett vonal.
– Add be! – Al herceg arrébb sétált, majd megfordult, és háttal dőlt neki az
irányítópultnak, félig ráülve. Gödény egy könyököt, esetleg egy fél feneket
láthatott belőle.
– Mi van, Márk? – Gödény vigyorgott. A műszerfal előtt ült, lába az
irányítópulton. – Találtál egy eldugott herceget a seggedben? Ide az
üzemanyagot! Meggondoltam, igazatok van, nem lövök. Inkább agyonverlek
benneteket, és a húsotokat bedaráltatom a rabszolgák kajájába. Az
költséghatékonyabb.
Al herceg elrugaszkodott a műszerfaltól. Megszűnt a lényében rejlő
játékosság, a gúnyos vigyor olyanná tette, mintha a fiatal Ferrington jóképű
mása lenne. Márk hátrébb húzódott, nem mert megszólalni.
– Mi van, te görény? Kit darálsz, és hova? – kérdezte a herceg.
Gödény döbbenten elhallgatott. Lekapta a lábát a vezérlőpultról.
– Herceg! Bocsáss meg! Azt hittem, csak blöffölnek! Én egyáltalán nem…
Al herceg nem türtőztette magát, úgy leteremtette a nagyurat, mintha nem a
kalózok egyik vezetője, hanem egy peremvidéki ivó söpredéke lenne, ijesztő
volt hallani.
Márk aggódva beharapta a száját, félt, hogy a kölyök túlpörög, és
kicsúszik valami a száján. Ferrington ezüst alkarvédőjében hazugságvizsgáló
lapult. Ha visszajátssza az adást…
– De miért vagy itt, ezeknél a fura szerelőknél? – kérdezte
meghunyászkodva, ám értetlenül a kalóz.
Márk a zsebébe rejtette a kezét, érezte, ahogy a kisujja idegesen meg-
megrándul.
– Szerinted mit keres az ember egy szerelőbázison? – vetette oda gúnyosan
Adalbert.
– Nem jó a hajód? Akarod, hogy elvigyelek a kalózkirályhoz? – jött a
szolgálatkész kérdés.
Márkban benne szorult a levegő.
– Szálljak át a hajódra, miután húsdarálóval fenyegetőztél?! Meg
elsikkasztottad apám pénzét?! Hülyének nézel? Én vagyok a legkeresettebb
célpont az egész Galaktikában, te barom! Majd elvisznek ezek a patkányok,
most tankoltak, tudnak ugrani ők is. Takarodj vissza a frontra, vagy
megkeserülöd!
Az ezüst karkötők összecsörrentek, ahogy a herceg dühösen csettintett.
A testőr bontotta az adást.
Csend lett. Márk csak nézte a fiút, szeretett volna elköszönni, de a
kölyöknek ilyenkor egy óra is kellett, hogy újra váltani tudjon.
Adalbert gyerekként az őrület határán egyensúlyozott, amikor megpróbálta
egyeztetni az őt ért hatásokat, napközben a cukrász nagyapa és a szerzetesek
nevelését, este pedig Ferrington kedvességét. Egy apáét, aki embereket
tépetett szét kutyákkal, majd az ölébe vette őt, a vérszagú nadrágjára, és esti
mesét olvasott neki az aranyos kis űrgiliszták kalandjairól. Hogyan
gyűlölhetné egy fiú az apját, akitől szeretetet kapott?
Márk csak annyit tudott a mentális betegségekről, hogy öröklődhet a
hajlam, márpedig Ferrington elmebeteg volt, akit ugyan stabilizált a fia léte,
de nagyon is a határon billegett.
Félt, hogy baj lesz, a kölyök összeroppan, ha választania kell, így a maga
egyszerű, peremvidéki csempész tapasztalatával azt tanácsolta Adalbertnek,
ne válasszon. Legyen itt kalóz, ott meg keresztény. Mit kell ezen rágódni?
Adalbert megtanult váltani, és csak később derült ki, hogy ez nem
színészkedés. A fiú tényleg megváltozik, mintha két identitása lenne.
– A sziklahajó elugrott – jelentette a testőr a műszereket nézve.
Márk meglepve látta, hogy a herceg gőgje máris eltűnik, a kemény tartás
lazábbá válik, ahogy leveszi a karkötőket. Az már Adalbert mozdulata volt,
ahogy a fiú megvakarta a tarkóját.
– Elmondja apámnak, hogy itt vagyok… Mit csináljak, Márk? Azt fogja
kérni, vezessem én a támadást. Mit tegyek? – kérdezte gyötrődve.
Megdöbbentő volt, hogy most sokkal gyorsabban letette a szerepet.
Márknak az ideút jutott eszébe, milyen felszabadultan futott. Talán ezért? Egy
morzsa önmagából, amit megmutathatott…
– Kitalálunk valamit.
– De mit? Tartsak apámmal, és bombázzak le milliókat? Vagy öljem meg
őt, és legyek gyilkos? El se szökhetek, végleg elborulna az elméje, és
kínzókamrát csinálna az egész galaxisból, hogy megtudja, hol vagyok. Ebből
a nyomorult életből még a halál sem kiút… Bárcsak a Navranon… –
elharapta, de Márk tudta. A fiú élesítette a Lázár-tervet, ott volt a bombázás
alatt, és ő aktivizálta a föld alól kimászó robotokat, remélve, hogy a
sugárfertőzésbe belehal.
Márk felállt, odament, és egyszerűen átölelte. Szorosan tartotta, ahogy
annyi éven át tette, és Adalbert úgy bújt hozzá, mint egy gyerek. Reszketett a
válla, ahogy sírni kezdett, némán, halkan, ezüstfényű, súlyos könnycseppeket
hullatva.
– Bízz Artúrban! Igazi bogyökér, tudod, hogy soha nem olyan úton jár, mint
az épeszű világ…
Csak remélni tudta, hogy Artúrnak van egy terve.
Ha nem, akkor a fiú talán mindörökre Al herceg marad.
Artúr megnyomott egy gombot, mire a jobb oldali fal félresiklott, és előtűnt
mögüle a Miogon bázis igazi agya, az ósdi, hatvan évvel ezelőtti
számítógépes rendszer és a vezérlőpult. A padlóból kiemelkedett a két
navigátori szék. A valaha fehér műanyag bevonat mostanra szürkéssé vált, és
pár helyen szakadt volt.
Artúr bekapcsolta a rendszert, a műszerfal életre kelt, a sok kis fény
világítani kezdett; a kék, zöld, sárga jelzések közé nem vegyült piros.
Megpróbálta kiadni Hrabalnak a számításokat, de a rabszolgasorból
megmentett, vézna férfi még a gondolattól is ideges lett, hogy a monumentális
szerelőcsarnok ugrani fog, attól meg kifejezetten tikkelni kezdett a szeme,
hogy ezt neki kéne kiszámolnia.
– Jobb lenne, ha valaki más tenné… Még soha nem ugrottunk vele! Ez nem
is hajó! Csak azért van hajtóműve, hogy ne kelljen vontatni, és el tudják vinni
egy másik rendszerbe!
– Te vagy a legképzettebb – biztatta Artúr. – Sikerülni fog! Technikailag
teljesen rendben van, megbütyköltem az elmúlt hónapokban. De én nem
vagyok navigátor…
– Itt van Al herceg! Ha megsérül, Ferrington engem… – Hrabal pánikolni
kezdett. Nagyon is tisztába volt vele, mit tenne a felelősökkel Ferrington.
– Gödény elugrott – szólt az egyik irányító a másik vezérlőpulttól.
A többiek felujjongtak.
Adalbert és a kalóz védett vonalon beszélt, így nem hallották. Artúr
megkönnyebbült a hírre, hogy sikerült.
Nézte a számokat. A „légy önmagad” egyben azt is jelenti, hogy nem tudsz
más lenni.
 Szüksége volt Márkra, az ő humorára, a laza vagányságra, amivel
megnyugtatta Hrabalt. A bázison sokan tudtak vezetni, de ilyen hatalmas
járművet Brúnó kapitányon kívül csak Hrabal tudott kezelni, és talán Márk,
akinek hivatalos vezetői engedélye ugyan nem volt, de tízéves korától lopott
űrhajókat.
Márk megjött. Úgy festett, mint egy unalmas civil munkaidő után.
A kezében tartott adatkártyát odadobta Artúrnak.
– Tényleg ugrani akarsz?
– Igen. Ide – Artúr közel hajolt a képernyőhöz, remélve, hogy Márk az
elavult navigációs rendszerhez lép.
Ahogy a csempész meglátta a koordinátákat, döbbenten meredt rá. Aztán
maga elé bámult, végül hümmögött. Nem mondta ki hangosan, megértette,
hogy ha rosszul sül el, akkor abból vallatás lesz. Ártatlan csak az lehet, aki
nem tud semmit.
– Hrabal, kincsem, kiszámolod a pályát? – Márk megfordult, és a tikkelő
szemű navigátorra nézett.
– Én… én… nem akarom…
– Jó, akkor nem kell. Úgyis szeretek találomra ugrani – vigyorgott Márk.
Artúr döbbenten meredt rá, remélte, hogy viccel.
Valószínűleg nem viccelt, mert Hrabal falfehér lett, azonnal leült a másik
navigátori székbe, és elkezdte a szimulációt.
Artúr próbálta valamivel enyhíteni Hrabal rémületét.
– Ne aggódj, kétezren imádkoznak értünk.
– Szükség is lesz rá, ha én vezetek – bólogatott Márk, mire Hrabal most
már csuklani is kezdett.
Márk is leült, és elvégzett egy második számítást. Percekig némán
dolgoztak. Rövid ugrást terveztek, hiszen Ferrington a következő bolygó
innenső felén harcolt. Nagyon pontos adatok kellettek, a bázis súlya, a
távolság, a gravitációs terek…
Artúr közben lezárta az üres dokkokat, a kettős energiafal helyett most már
rendes külső burkolat védte őket. Négy dokkban maradt roncs hajó, ők még
Ferrington hívására sem tudtak felszállni. Artúr tájékoztatta őket.
Ellenőrizte az astoriakat is. Mind visszajutottak a bázisra, igaz négyen az
orvosiban voltak, a cső villámgyors leválasztásakor sérültek meg; Szilárd
eszméletlenül feküdt, megcsapta a Grion körüli energiafal. Artúr torka
elszorult, de az orvos rögtön megnyugtatta, hogy hála a jégbolygón töltött
időnek, a szerelőnek bikaerős a szíve, túl fogja élni.
– Ha kész vagy, küldd át a pályakoordinátákat – szólalt meg Márk. Hrabal
megtette.
Márk összehasonlította az adatokat. A háta mögött állva Artúr látta, amit
Hrabal nem. A csempész villámgyorsan gépelt, és átírta Hrabal számításában
a bázis tömegét, majd kitörölt minden más számítást, csak a hibásat hagyta
meg.
Betáplálta a rossz adatokat.
– Kezdődjön a móka! – Márk bekapcsolta a rendszert. A monitoron
célpontként megjelent a Jona bolygó.
Az irányítóterem felzúgott, az egész szerelőbázison apró remegések
futottak végig. Artúr a hangokra figyelt, a gépek olyanok voltak, mint az
emberek, mindig is beszéltek, csak meg kellett hallani őket.
Nem érzett hibát, a rendszer működött.
– 4,12 perc utazás. Indítom – közölte Márk, és megnyomta a gombot.
A térváltás olyan volt, mint egy cuppanás. Egy töredékmásodperc erejéig
mintha a gázbolygó nem engedné őket, visszatartaná a molekuláikat, aztán a
hirtelen zuhanásélmény, ahogy az agy észleli a térváltást…
A hajtómű rendben volt. Már csak a rémült emberekkel kellett kezdeni
valamit.
 – Hogy értetted, hogy babaként elloptad Al herceget? – kérdezte Artúr.
Gyanította, a csempész okkal titkolja az esetet. Mindig kitért a válasz elől.
– Pont most akarod megbeszélni?!
– Mikor kéne? Megígérted, amikor Kócossal küzdöttünk. Hány éves
voltál, amikor találkoztál vele?
– Tizenöt. Épp egy ócska, lepusztult városnegyedben jártam, amikor
megláttam egy fogyatékos lányt, ott hevert a forgalmas utcán. Csupa vér volt,
és vízért könyörgött. Mindenki kikerülte. Unalmas délután volt, gondoltam,
megnézem közelebbről. – Márk vállat vont, próbálta elsumákolni a
jócselekedetet. – Haldoklott, de nem neki kellett a víz, hanem a ruhája alatt
egy nyekergő csöppségnek. Azt mondta, valami országba akkor jöhet vele a
baba, ha bevizezem a kicsi fejét, és fura szavakat mondok… Gondoltam, ez
se normális, de hát ki az, amikor haldoklik… Közölte, az Úr megjutalmaz, én
meg mondtam, ha jutalom jár érte, akkor adjon egy címet, elviszem a kis
vakarcsot…
Artúr elképedten figyelt. Márk egy hajtóvadászat kellős közepébe
csöppent, a titkosszolgálat üldözte a kicsit. Betette a babát a táskájába, adott
egy kis bokérget neki, hogy hallgasson, majd két nap fogócska után lazán
beállított az egyik titkos egyházi központba a félig kiszáradt, nyakig szaros
kis csomaggal.
– …aztán rájöttem, hogy keresztények.
– Ekkor tértél meg? – dőlt előre mohón Hrabal a másik ülésben. Látszott
rajta, a kérdés évek óta foglalkoztatja.
– Dehogy! Fogtam a babát, és újra elloptam. Mégse hagyhattam ott egy
gyerekszíveket evő szektánál! – Márk vigyorgott, látszott, szereti ezt az
emléket. – Aztán Ignác atya elkapott, és azt mondta, ne aggódjak, mert épp
van náluk elég gyerekszív raktáron. És munkát ajánlott, csempészni kellett.
Gondoltam, maradok egy darabig, legalább rajta tartom a szemem a kis
pelenkáson, nehogy azok a fura cukrászok belesüssék a pitébe.
Az irányítók nevettek, Hrabal csillogó szemmel figyelt.
Artúr mosolygott. Talán ők ketten nem élik túl, de Márk legendaként
biztosan fennmarad. Szent Márk, a kurvák és csempészek új védőszentje…
Ha a transzcendensnek van humora… ez kihagyhatatlan.
– Kilépés a mélyűrből… öt… négy… – Az automata monoton hangon
megkezdte a visszaszámlálást.
Artúr Márkra nézett, a csempész meg őrá.
– Szeretlek – mondta Artúr.
– Hülye – morogta Márk, de csillogott a szeme.
– …egy. Kilépés.
A külső kamera beadta a körülöttük lévő naprendszer képét. Hrabal
rémülten felordított, amikor rájött, túlugrottak. Nem a Jona bolygó mellé
érkeztek, hanem jóval messzebb: a császári övezetbe, a Zag bolygó mellé.
A rádió azonnal felcsippant, és az egyik irányító beadta a hívást.
– A Zag bolygó rendőrsége hívja az azonosítatlan űrjárművet! Adják meg
magukat, különben lövünk!
Márknak csomóba ugrott a gyomra, ahogy a császáriak elfoglalták a hajót.
Most látszott, hogy Artúr mennyire ismeri az embereket. A folyosókon, az
ebédlőben, a pihenőhelyeken szerelők ültek, húszévestől hatvanéves korig, és
békésen énekeltek.
A császáriak átszálltak, és elfoglalták a bázist. Legalábbis elméletileg.
Gyakorlatilag a húszfős rendőri egység döbbenten bámulta a folyosó szürke
padlóján ülő szerelőruhás, fegyvertelen férfiakat.
Artúr a kommandós csapat elé ment, és udvariasan várta őket a kettes
dokkban. Márknak volt pár gyorshajtás és csempészés a rovásán, így csak a
háttérből figyelt.
– Kezeket fel! – közölte a csapatot vezető negyven körüli, tüskés hajú nő.
Kék szolgálati egyenruhában volt, de nem rendőrségi fegyvert viselt, hanem
egy méternyi hosszú, robbanógolyós puskát tartott a kezében.
– Kérem, ne lőjenek, civilek vagyunk! A Miogin azonosítója: 47115261-
7102. Van engedélyünk a Galaktikán belüli teljes szabad közlekedésre.
Artúr bemutatkozott, majd tisztelettel megkérdezte, hogy hánytól van
ügyfélfogadás a bolygó intergalaktikus, birodalmi kormányszervénél. Két hét
tartózkodás után nem elég az átmeneti iparűzési engedély, és szeretné
megkérni az egyhavi tartózkodásit, ami más adósávba esik.
– Szórakozni mersz?! – köpött a lába elé a nő. Intett az egyik emberének. –
Kapcsoljátok be a hazugságvizsgálót! Te meg vedd le a DNS-mintát!
Halljam, mit kerestek itt? Valami terrorakció? Vagy előreküldött támadó
egység vagytok?
Artúr odatartotta az ujját a géphez, vért adott, és mint egy peremvidéki,
egyszerű szerelő, úgy vonogatta a vállát, hogy neki mindegy, melyik
hercegnek kell adózni. Nem a kisemberek dolga a háború.
– Miért vagytok itt?
– Épp a Grionnál szereltem, amikor Gödény ki akart rabolni. Al hercegnek
nem tetszett a dolog, sem az elsikkasztott adónk. Ferringtonhoz kellett volna
vinnünk a herceget, csakhogy rossz helyen jöttünk ki a mélyűrből. Amúgy
akciós a ventilátor, ha esetleg…
A hazugságvizsgáló nem sípolt fel.
– Várjunk csak! Úgy érted, itt van Al herceg?!
– Igen, egy Ameno-12-es hajóval jött, a Kispatkánnyal.
A nő döbbenten rámeredt. Aztán parancsokat ordított a rádióba a
kintieknek. A csapata fele a dokkokhoz rohant.
Márk nyelt egyet. Innen jött a neheze. A roncsokon lévő kalózok nem
tudnak felszállni, egyetlen esélyük, ha ellopják a Kispatkányt. Adalbertté meg
az, ha kivárja mindezt, és akkor menekül a siklóval, amikor a legnagyobb a
káosz.
A nő két lépést arrébb ment, és a rádióba beszélt.
Márk nekitámaszkodott a dokk falának, ahogy sok más szerelő is.
A jellegtelen ruhában nem tűnt ki közülük, még egy világos gallérja is volt,
ami nevetségesen peremvidéki divat. A férfiak halkan dúdoltak, nyugalom
sugárzott a dalból, átitatta a falakat.
– Miért énekelnek? – kérdezte az egyik kommandós.
– Szeretnek énekelni. Nem jó ez a háború, a sok menekült, a nyomor…
Megviselt minket Gödény támadása. Az éneklés jó. – Artúr vállat vont. –
Megnyugtat.
– Azt hiszed, beveszem, hogy ti vagytok a hírhedt navrani hősök? – vetette
oda a nő.
– Milyen hősök? – Artúr összeráncolta a szemöldökét.
– Ne játszd meg magad! Akik az atomtámadásból kihoztak egy hajónyi nőt
és gyereket, tele voltak a túlélőkkel az újságok. Ti voltatok, mi? –
gúnyolódott.
– Nem, dehogy – felelte reflexből Artúr.
A hazugságvizsgáló felsípolt. Nemcsak a nő, de a maradék tíz kommandós
is odakapta a fejét.
Artúr megvakarta a tarkóját, és suta szavakkal kérte, hogy ne mondják el
senkinek.
Márk akaratlanul elkezdett dúdolni. Nézte Artúrt, aki nem játszott, aki
tényleg önmaga volt, egy peremvidéki űrmérnök, aki nem akart a háborúba
belefolyni, de nem tudta a gyerekeket otthagyni. Nem a szavai számítottak,
hanem egy olyan egyszerű értékrend, ami már nem létezett ebben a világban,
és ami újra és újra megragadta Márkot, de kezdte már átitatni a
kommandósokat is.
Márk az annyira gáz „szeretlek” szóra gondolt. Még most is meleg volt
tőle a szíve. Nyálas szó volt, Hrabalt egy ilyenért lecsapta volna, de hogy
Artúrból ez ilyen egyszerűen, természetesen kibukott… ez jó volt.
A barátság olyan erős kötelék, ami halálig szól.
– Ne a siklót kergessétek! Kapjátok el a Goltot! – kiabálta a nő a
mikrofonba.
– Asszonyom, ezt látnia kell – nyújtotta oda az egyik ember a kis kézi
ellenőrző gépet. – A Miogin bázis iparűzési kérelmei…
A levegőben megjelent két tucat zöld csík.
Erre még Márk sem számított.
Artúrt mit sem zavarta a háború, egy mérnök a pokolban is mérnök. Alma
asszonysággal tényleg bejelentette, hogy az elmúlt hónapokban mikor melyik
naprendszerben hány napig működött a bázis. Valószínűleg soha nem kapott
választ, az ostromlott bolygókon kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél.
– Régi astori trükk – suttogta Márk mellett valaki. – Ne hajts gyorsan, és
sose késs az adóval…– Szilárd állt ott, nyúzottan nekidőlt a falnak, Mona
támogathatta idáig. – Tudom, tudom, feküdjek vissza. De félek, hogy baja
lesz…
Márk csak bólintott. Ő sem maradt volna ágyban.
Együtt nézték Artúrt.
– …és szeretném átneveztetni a bázist. A Miogin helyett S bázis lenne.
Meg tudná nézni, hol van működő ügyfélszolgálat?
A kemény rendőrnő egyre jobban a hatása alá került. Akaratlanul váltott át
magázásra, és úgy magyarázta el, hogy a Zagon hol lehet leadni a kérelmet.
– Asszonyom, ezt látnia kell! – jött oda idegesen az a kommandós, aki a
vérmintát vette le. – Egyezést találtunk egy régi vérmintával. Szennyezett a
minta, és kevés, de így is 94 százalékos a valószínűsége, hogy az övé.
A Tiltről való.
Szilárd olyan hirtelen szívta be a levegőt, hogy Márk összerezzent. Aztán
Márk is megértette, és kifutott az arcából a vér.
Artúr a nőre nézett, aki döbbenten hajolt a műszer fölé, majd a tekintete
végigsiklott a dokk falát támasztó szerelőkön, és szomorúan megállapodott
Szilárdon és Márkon.
– Kezeket fel! – pördült meg a nő, és Artúrra szegezte a lőfegyverét.
A katonák követték a példáját, tucatnyi lézer irányult Artúrra.
– Ön keresztény?
Mindig sejtette, hogy utoléri a múlt.
Artúr furcsa nyugalmat érzett. Ott és akkor meg kellett volna halnia a
csatornában. Minden hónap, minden év ajándék volt. Ha belegondolt,
megvalósította minden álmát, ki tudta énekelni a legnehezebb kottákat, és
megélte, hogy létrejött ez a szerelőbázis. Egyedül Scar… jó lett volna vele…
– Halljam, keresztény?! Nem kérdezem többet, hanem lövök!
A szerelők dala elhallgatott. Artúr Márkot és Szilárdot nézte, és nemet
intett nekik.
– Igen, keresztény vagyok – felelte nyugodtan Artúr.
A hazugságvizsgáló felsípolt.
 Két héttel később…

Artúr minden pillanatát utálta a születésnapjának.

A szerelés aktívan folyt, mert a bázis egyszerre fogadta a kalózhajókat,
melyek a Jona eleste után a Zagot ostromolták, és a civil védelmi flotta hajóit
is. A teljes kapacitás elegendő bevételt jelentett, a kreditek és a platinarudak
pedig élelmet. A három műszakban dolgozó szerelők egész nap megtalálták a
köszöntésekkel, és mivel hivatalos ünnepség nem volt, így mindenki akkor
jött, amikor ráért.
Ebédkor Márk kiugrott egy dobozból, és előadott az asztalon egy
hastáncot. Állítólag először tortát szeretett volna, és maga helyett Monát
akarta belebújtatni, de Alma asszonyság erélyesen közbelépett. Az astori
barátok se akartak lemaradni, Márk tánca után előadtak egy spontán
csűrdöngölőst, szintén az asztalon, de az a közepénél leszakadt alattuk.
Artúr semmi mást nem várt, mint hogy vége legyen a napnak.
Este sem lett könnyebb, mert Ignác atya misét mondott a lelkéért, viszont
prédikálni Miklós püspök prédikált, aki Adalbert segítségével megszerezte a
Grionról a felvételt. Mindenki látta a Sims-kulcs irányváltoztatását, és csodát
rebesgettek.
Artúr nem volt a templomban, csak vacsorakor értesült minderről, a
hosszú asztalnál ülve. Brúnó fennhangon vitatkozott Hraballal, majd a
kispapok is beszálltak. A téma az volt, hogyha Artúr ateista, akkor lehet-e
szent, vagy most mi van…
– Hé – suttogta Márk. – Én elterelem a figyelmet, mássz be az asztal alá…
a végénél Mona segít kijutni.
 Artúr először csak legyintett, ám ahogy mindenki belelovallta magát, és a
teljes ebédlő zsúfolásig megtelt vitázókkal, lecsusszant, és négykézláb
távozott.
– Márk küldi, az ajándékod – mondta Mona az asztal végénél, és a kezébe
nyomott egy kis csomagot. – Maradj a kocsi mellett! Ha keresnek, majd azt
mondjuk, aludni mentél.
A hatalmas antigrav tálalókocsi fedezékében Artúr szerencsésen kijutott.
A folyosón senkinek nem állt meg, hanem a szobájába menekült. Amikor
becsukódott az ajtó a háta mögött, hangosat sóhajtott.
Kócos felnézett az ágy mellől, és billentett egyet a farkával, majd tovább
szunyókált. Artúr hálás volt érte.
Kivette a zsebéből a kis csomagot, és kinyitotta az ócska műanyag dobozt.
Scar kék tekla nyaklánca hevert benne.
Artúr döbbenten nézte. Azt hitte, az ördögűzéskor elvesztette.
– Márk – suttogta Artúr. A csempész tudta, mivel szerezhet igazi örömöt.
Feltette a nyakába a láncot. Legalább ma éjjel hordani akarta, érezni, hogy
a lány közel van.
Adalbertnek is akadt egy igazán jó ajándéka. Artúr kivette a zsebéből az
alkatrészt, és az asztalhoz lépett. Az elmúlt napokban hazugságvizsgálót
épített, ez volt az utolsó, ami kellett hozzá.
Összeszerelte a gépet, és bekapcsolta.
Előbb a nevét mondta, és lefuttatott pár tesztet, majd rátért arra, ami igazán
érdekelte:
– Keresztény vagyok.
A gép felsípolt.
– Nem vagyok keresztény.
A gép felsípolt.
Artúr felnevetett, őszintén és jóízűen.
 Aztán levetette magát az ágyra, és a plafonra nézett. Isten csodát tett? Vagy
idegen lények voltak? Az áram mindig a kisebb feszültségű pont felé halad.
Talán ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat.
– Köszönöm, mentál.
A Sims-kulcs az űrben lebegett, aztán hirtelen eltűnt.
Egy névtelen hold barlangjában jelent meg. A szürke kőzetbe kis kamrákat
véstek, ezekben régi papírképek, naplók, levelek hevertek. Az egyik kamra
szabályos téglatest alakú volt, egy űrhajó burkolatlemezének egy darabja,
hajszálak és más tárgyak sorakoztak benne katonás rendben.
Lucy elgondolkozva megforgatta a kezében a Sims-kulcsot, majd letette
egy fogaskerék mellé.
 Köszönetnyilvánítás

Az író magányosan alkot, de sosem egyedül. Köszönöm a sok-sok szorgos

kéznek, ami ebből a kéziratból nyomdaillatú könyvet teremtett.
Hálám örök Katona Ildikó kiadóvezetőnek, aki olyan türelemmel várta ki a
kisregény leadását, azt az egy évet, míg elkészült, és aki lelkesen támogat, ha
újabb ötletekkel állok elő, szabad kezet adva a kísérletezéshez.
Sokkal tartozom AncsaT szerkesztőmnek, aki lelkesen éjszakázott Artúrral,
és aki a technikai mellébeszéléseimet ráncba szedte. Humora feledhetetlenné
teszi a közös irodalmi kalandozásunkat.
Köszönöm szépen a szegedi kiadóban Füleki Eszternek, Zsibrita Lacinak,
Gerencsér Gábornak és minden korrektornak az áldozatos munkát. Ők azok,
akik gyorsan és profin a lapokból könyvet teremtenek.
Végül köszönöm Annának, Ildinek, Zitának és Violának az előolvasást,
akik nélkül ez a történet másmilyen mederben csordogálna, kissé több kidőlt
fával és felzabált művégtaggal.
On Sai

#☺placeholder002
Ha tetszett a könyv, olvasd el On Sai más írásait is!

http://konyvmolykepzo.hu/címke/on-sai

Megjelent írások:
Vörös pöttyös-sorozatban:
Apa, randizhatok egy lovaggal?
Esővágy

Arany pöttyös-sorozatban:
Calderon, avagy hullajelölt kerestetik
Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Scar
Lucy
Szürke szobák
Miogin bázis

Hírek, érdekességek, fényképek, játékok:

Blog: http://onsairegenyek.blogspot.hu
Facebook-oldal: on.sai.regenyek
Instagram: on_sai

Csatlakozz Te is!