Licia Troisi - [Égvilág 02] - A két harcosnő

Miután a Gyilkosok Testületétől megszökött, Dubhénak, a fiatal harcosnőnek meg kell szabadulnia
az őt sújtó átoktól. Egyedül Sennar mentheti meg, a leghatalmasabb varázsló. A vérszomjas Szekta
nemrég megtalálta a módját, hogyan keltse életre Astert, a Zsarnokot. Csupán az áldozati bárány
hiányzik, a test, amelynek a halottak közül visszahívott lelket be kell fogadnia. A kiválasztott nem
más, mint San, Sennar és Nihal unokája. Idóra, Nihal egykori mesterére és a megvesztegethető
király, Dohor esküdt ellenségére bízzák a feladatot, hogy megmentse a fiút a Gyilkosok kegyetlen
hajtóvadászatától. Dubhét és útitársát, Lonerint, a fiatal varázslót eközben üldözőbe veszi a
legfélelmetesebb ellenség.
Égvilág sorsa a Saaron túli titokzatos földeken dőlhet el. A két harcosnő küzdelme végzetesnek
bizonyulhat.
 LICIA TROISI

ÉGVILÁG
A KÉT HARCOSNŐ

Könyvmolyképző Kiadó
Szeged, 2011
 Írta: Licia Troisi
A mű eredeti címe:
Le guerre del Mondo Emerso – Le Due Guerriere
Fordította: Hajdúné Vörös Eszter
A szöveget gondozta: Gazdag Tímea

A művet eredetileg kiadta: Arnoldo Mondadori Editione S. p. A.

Copyright © 2007 Arnoldo Mondadori Editione S. p. A., Milano

Borító: ©Arnoldo Mondadori Editione S. p. A., Milano

Cover illusztration by Paolo Barbieri

ISBN 978 963 245 247 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József

Korrektorok: Gera Zsuzsanna, Ohnmacht Magdolna
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt, Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát
is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Rebeccának
Moss el engem
Tisztulj meg tőlem
Töröld el az emlékeket
Azok csak fájdalmat hoznak.
Muse: Citizen erased
 A VIZEK TANÁCSÁNAK ÉVKÖNYVE
VIII. kötet, a Téli Csatától számított negyvenegyedik év
Tizenharmadik jelentés
Szerző: LONERIN ÉJFÖLDRŐL,
Folwar tanácsos tanítványa.

A Tanács legutóbbi ülésén született döntés értelmében ez év elején küldetésre indultam Éjföldre, a
Gyilkosok Szektája néven ismert szervezet székhelyére, oda, ahol legszentebb templomuk áll.
Aramon, az utolsó kém feljegyzései arra engednek következtetni, hogy a Gyilkosok Testülete
szövetséget kötött Dohorral, aki jelenleg Napföld királya, ám uralja Éjföldet, Tűzföldet, a Sziklák és
a Szelek Földjét is, ez utóbbiakat háborúval és cselszövéssel hódította meg, élükre pedig a saját
embereit állította. A Dohor és a Szekta között fennálló egyezség pontos tartalma viszont nem ismert.
Hogy ellenségünk tervei után kutassak, bejutottam a Szekta székhelyére: én is olyan
reményvesztett embernek adtam ki magam, mint akik időről időre betérnek a templomba, és
istenükhöz – Thenaarhoz, vagy más nevén a Fekete Istenhez – könyörögnek, hogy meghallgassa a
kívánságaikat. Akiket a Szekta kiválaszt, Kérelmezőknek nevezik. Anélkül, hogy az általam elviselt
szenvedéseket – amiért mint Kérelmezőt kiválasztottak – részletezném, pusztán annyit mondanék,
hogy bejárásom nyílt a Szekta székhelyére, egy hatalmas, föld alatti építménybe, amelyet a
beavatottak Háznak hívnak.
A Ház szerkezetéről szerzett ismereteim sajnos nem kielégítőek, mert egy Kérelmező nem
mozoghat szabadon, ezért az éjszakai kalandozásaim színtere igencsak korlátozott volt, semhogy
valamiféle értesülést szerezzek. A Gyilkosok szigorúan felügyelik a Kérelmezőket, és úgy bánnak
velük, mint a rabszolgákkal, akik amúgy is csupán csak arra várnak, hogy elérkezzen az idő, amikor
feláldozzák őket Thenaarnak.
Be kell vallanom, hogy a kutatásaim hosszú ideig semmiféle eredményt nem hoztak. Leszámítva
azt az egyértelmű következtetést, hogy Dohor a maga javára akarja fordítani a Szekta beavatott
orgyilkosainak tehetségét – akik az istenüket gyilkolással dicsőítik – mást nem sikerült kiderítenem,
így volt ez egészen addig, amíg a sors vagy a véletlen úgy nem hozta, hogy nem remélt segítségbe
botlottam.
Éppen a Ház fő termében, egy tágas barlangüregben bolyongtam, amelyet Thenaar félelmetes
szobra és két hátborzongató, vérrel teli medence uralt, amikor egy beavatott, egy aprócska, tizenhét
éves forma lány leleplezett – ő is azokon a helyeken settenkedett, ahol én nyomozni próbáltam.
Azon nyomban elkapott, és a szállására vitt. Itt aztán kifaggatott barangolásom indítékáról.
Rögtön megéreztem, hogy van benne valami különös, mert nem volt velem ellenséges, sőt inkább
mintha az aggasztotta volna, hogy ő maga lepleződik le, mintha tiltott dolgot tett volna. Elismerem,
hogy talán meggondolatlanul cselekedtem, de amikor Dubhe – ez a neve – megkérdezte tőlem, hogy
ki vagyok és mit akarok, őszintén feleltem neki.
Mielőtt folytatnám – és főleg mert ismeretes számomra a Tanács bizalmatlansága a lánnyal
szemben – helyesnek tartom, hogy alaposabban kitérjek rá, ki is ő, és hogyan kötöttünk egyezséget
azon az éjjelen.
Az ember kétféleképpen lehet a Testület tagja: vagy olyan Gyilkosoktól születik, akik már eleve a
tagjai, vagy ha gyerekkorában gyilkosságot követ el. Ez utóbbiakat a Halál Gyermekeinek hívják.
Dubhe közülük való.
Nem tudom pontosan, honnan jött, természeténél fogva – és teljesen érthető módon – tartózkodó,
ha a múltjáról esik szó, de kétségkívül falusi lány. Kisgyermekként egy veszekedés során, akaratán
kívül megölte egyik játszótársát. A falu közössége büntetésül száműzte őt. A bolyongásai során –
amelynek részleteit nem ismerem – találkozott azzal az emberrel, aki gyilkolásra tanította, és akiről
mindig nagy tisztelettel beszél. Egyszerűen csak Mesternek nevezi.
A kiképzése nyolcéves korában kezdődött. Vagyis olyan emberről van szó, akit gyilkolásra
kényszerítettek, olyan valakiről, akit kizárólag gyilkolásra tanítottak, az eredeti bűnét
megsokszorozva. Ezt csak azért meséltem el, hogy lássák, mennyire megalapozatlan a Tanács
tartózkodása. De túlságosan eltértem a tárgytól.
Dubhe a Testület számára a Halál Gyermeke, ezért nagyon hamar szemet vetnek rá. A Mester,
mielőtt fellázadt és otthagyta volna, a Szekta tagja volt, és úgy vélem, a Testület miatta kap a lány
után. Dubhe időközben felhagy a gyilkolással, lopásból tartja fenn magát. Még egyszer kérem az
olvasót, ne ítélje meg túl keményen annak a személynek a magatartását, akinek a Testület terveinek
felfedezését köszönhetjük. Egy magányos lányról van szó, akinek nincs egyéb eszköze, hogy
fenntartsa magát, csak az, amire a kiképzése során szert tett.
A Testület csalással teszi rá kezét Dubhéra. Az átok, amelyet nem sokkal korábban egy mérgezett
tűvel fecskendeztek bele, egy lopás alkalmával lép működésbe. Ez az átok nagyon alattomos
természetű, és igencsak a Testület perverz lelkületére vall. Egy gonosz lényt keltett életre – Dubhe
Szörnyetegnek hívja –, amely a lelkében lakik. Ez a lény időnként kitör, és borzasztó kegyetlen
tettekre készteti a lányt. A Szörnyeteg tápláléka ugyanis nem más, mint a vér és a halál.
Sikerült elhitetniük Dubhéval, hogy egyedül a Testület ismeri az ellenszerét, és csak ők tudják
megmenteni, ezért néhány hónappal ezelőtt kényszerítették, hogy a Gyilkosok seregéhez
csatlakozzon. Bizonyos időközönként gyógyitalt adtak be neki, hogy féken tartsák az átok tüneteit,
azt mondták, ez a gyógyulás útja.
Vagyis nem a Testületben született és általa tévútra vezetett személy ő, hanem a Szekta egyik
áldozata, akit akarata ellenére kényszerítettek a szolgálatára.
Elemeztem az átkot, amelynek Dubhe az áldozata lett. Egyértelmű fizikai jele van: két ötszög, egy
vörös és egy fekete, amelyek egy két egymásba fonódó – egy vörös és egy fekete – kígyó alkotta kört
zárnak közre. Mint ahogy ismert, egyetlen átok sem hagy fizikai jelet, csak a pecsétek.
Amikor Dubhe megmutatta nekem a jelet, hála a mágia terén szerzett ismereteimnek, rögtön arra
a következtetésre jutottam, hogy pecsétről van szó, és fájó szívvel elmondtam neki az igazságot:
elmagyaráztam neki, hogy ezt a fajta varázslatot csak az a mágus tudja feltörni, aki megidézte, és
hogy nem létezik olyan gyógyital, amely kikúrálhatná belőle, csupán olyan varázsitalok, amelyek a
tüneteit féken tartják. Elmondtam neki, hogy a Testület egyszerűen becsapta őt.
Az egyezségünket Dubhe kétségbeesése szülte. Mindenki tudja, hogy a kevésbé tehetséges
varázslók által megidézett pecsétek gyakran gyengék, és erősebb varázslattal fel lehet őket törni.
Úgy hiszem, Dubhe pecsétje is ilyen, és megígértem neki, hogy a Tanács elé vezetem, valamelyik
varázslóhoz, aki képes ilyesmit végrehajtani. Ő pedig cserébe nyomozott helyettem.
Most befejezem ezt a hosszú kitérőt, és leírom mindazt, amit Dubhe felfedezett.
A Testület Astert – a Zsarnokot, aki a mi szeretett Égvilágunkat majdnem elpusztította –
messiásként imádja, és a visszatérésére készül. Már megidézték a szellemét, amely jelenleg a Ház
egyik titkos szobájában a mi világunk és a túlvilág között lebeg. Amire a rítus kivitelezéséhez még
szükségük van, az egy test, amely a lelket befogadja. A Testület választása Nihal és Sennar
gyermekére esett – a két hősére, akiknek negyven évvel ezelőtt sikerült véget vetniük a Zsarnok
uralmának. A választás miértje érthető. Aster félvér volt, egy ember és egy félkobold gyermeke.
Nihal és Sennar gyermeke is az, hiszen Nihal Égvilág utolsó félkoboldja, Sennar pedig egy egyszerű
ember Tengerföldről.
Ennyit tudott meg Dubhe.
 A Tanács mai ülése megvitatta a felfedezéseket, és meghozta a döntést. A küldetés kettős.
Egyrészről biztonságba kell helyezni Nihal és Sennar fiát. Ido gnóm, a Dohorral szembeni
ellenállás vezetője a Tanács tudomására hozta, hogy az adott személy Égvilágon tartózkodik, a
szüleivel ellentétben, akik évekkel ezelőtt átkeltek a Saar folyón, az Ismeretlen Föld irányába. Ido
maga vállalta a feladatot, hogy felkutatja a fiatalembert és biztonságba helyezi.
A küldetés második felét rám és Dubhéra bízták. Sennar hatalmas mágus lévén biztosan ismeri a
varázslat titkát, amely Astert életre hívhatja. Ezért én és Dubhe átkelünk a Saaron, hogy
megkeressük. Dubhe úgy döntött, csatlakozik hozzánk abban a reményben, hogy Sennar talál majd
rá módot, hogy feltörje a pecsétjét. Biztos vagyok benne, hogy nagy segítségemre lesz. Sajnos a
Szektából való szökésünk nem maradt észrevétlen, és a Gyilkosok már biztosan a nyomunkban
járnak. Ki tudna bennünket a támadásuktól jobban megvédeni?
Ez minden. Az indulás napját holnapra tűzték ki. Ezeket az utolsó sorokat nyugtalansággal telve
vetem papírra. A Saaron túlról még soha senki nem tért vissza, és az Ismeretlen Földről mindenki
félelemmel beszél. Nem tudom, mi vár ránk, és azt sem tudom, hogy egyáltalán sikerül-e a folyón
átkelnünk. A felfedező izgatottsága keveredik bennem az ismeretlentől való félelemmel. De a
haláltól való félelemnél is erősebb az aggodalmam, hogy a küldetést nem sikerül véghezvinnem.
Mert a küldetés mindennél előbbre való, és a Szekta elpusztítása számomra a minden.
 PROLÓGUS

AZ UTOLSÓ VENDÉG késő este távozott. Részeg volt, egy szolgának kellett kikísérnie. Sulana látta,
amint a kertben imbolyognak. A férfi gajdolt valamit, valami pajzán nóta lehetett, de Sulana nem
értette.
Kimerült. Kifacsarta az erőfeszítés, hogy komolynak, udvariasnak mutatkozzon, és hogy
mosolyogjon, mert ezt várják tőle. Nem így Dohor, akit immár – reggel óta – a férjének mondhat.
Mintha erre született volna. A pap előtt kecsesen kézen fogta, majd egész nap vele maradt. Soha
egyetlen oda nem illő szó, soha a fáradtságnak akárcsak a legcsekélyebb jele. Sulana csodálkozott.
Honnan tudja mindig, hogy kinek mit mondjon? Ez olyan művészet, amilyet ő soha nem tanult. Ha
nem így lenne, talán nem is ment volna férjhez.

A tanácsosai voltak a hangadók.

– A megfelelő korba lépett.
– Az emberek elégedetlenkednek.
– Kell egy király.
Hét éven keresztül ellenállt. Háborúban és békében sikeresen vezette országát, Napföldet,
sikerült keresztülvinnie a saját akaratát, az udvaroncokon és a főbb tisztségek viselőin
felülkerekednie. Ám végül rádöbbent, hogy nem bírja tovább. Bár alig volt több, mint húszéves,
öregnek érezte magát, mint akitől elrabolták a gyerekkorát. Nem mehetett így tovább. A bátorsága
és az ereje elfogyott – beleegyezett hát. Férjhez fog menni.
Nem érdekelte túlzottan, ki lesz a jövendőbelije. Csupán pihenni vágyott, és ha a pihenésnek egy
ismeretlen férfi ölelése volt az ára, ám legyen.
Az a fiú győzte meg, aki kicsit fiatalabb volt nála, már-már fehérbe hajlón szőke, nagyon világos
szemű.
– Igen – dünnyögte Sulana, amikor a férfi megkérte a kezét. És undort is csupán egyetlen
pillanatig érzett a saját gyengesége miatt.
Nem lehet az ember az örökkévalóságig erős – mondogatta magában az ajkát harapdálva, míg
jövendőbelije ajkára kiült a diadalmas mosoly árnya.
Aztán az események rohamosan felgyorsultak. A lakodalom, a szertartás előkészületei, a
számtalan ruhapróba, a végtelen sok választás, amely elé állították. Sulana próbálta kívülről
szemlélni az életét. Mintha a hangja sem lett volna a sajátja, amint fáradtan utasításokat és
parancsokat osztogat.
– Igen, az íriszeket a nagy asztal közepére. Persze, minél előbb megköszönöm a kedves
ajándékot.
És Dohor ott, a távolban. Mióta megkérte a kezét, szinte egyetlen szót sem váltottak egymással.
Hogy bánik majd velem? Kedves lesz? Képes leszek szeretni őt?
Érdekházasság volt, nem más. A férfi király lesz, neki pedig meglesz végre a nyugalma, amire
vágyott. Ám kislányként mindig arról álmodozott, hogy olyan valakivel fog majd élni, akit szeret.
Ezért reménykedve figyelte jövendőbelijét, aki az előkészületekkel foglalatoskodott. A palota
hatalmas kertjében, a kút közelében elrejtőzve leste. Magabiztosnak és határozottnak találta, sőt
szikár termetét még szépnek is. Mégis volt benne valami nyugtalanító. Talán a mosolya, vagy
ahogyan a dolgait intézte. És ez a valami megijesztette, de egyúttal vonzotta is. Titokzatosság áradt
belőle. A tény, hogy idegenek voltak egymás számára.
Már kezdte azt hinni, hogy szereti. És ha ő szereti a férfit, ki tudja...? Talán egyszer Dohor is
viszonozza majd.

Hosszú szertartás volt. Udvaroncok, királyok, hercegek, harcosok, elöljárók, egyszerű

élősködők. Egymás után mind térdre ereszkedtek a királyi pár előtt. Sulana mosolygott, kezét
könnyedén a férje kezére helyezte. De úgy tűnt, őt senki nem látja igazán. A tekintetek átnéztek
rajta, és ő láthatatlannak érezte magát, még Dohor előtt is, akit elfoglalt királyi szerepe.
Csupán Ido nézett rá igazán. Soanával a karján lépett a színe elé, a nővel, akit szeretett, és akivel
együtt élt. Soana Sennar távozása után a Szelek Földjének tanácsosa lett, mert igencsak jártas volt a
varázslásban. Ido egy szál virággal és megértő mosollyal ajándékozta meg a menyasszonyt. Sulana
őszintén viszonozta, és ez volt az első ilyen alkalom, amióta ez a végeérhetetlen nap elkezdődött.
Teljesen más természetű volt az a tekintet, amellyel a gnóm a férjét illette. Nem nyíltan
ellenséges, de egyértelműen jeges. Dohor először mintha észre sem vette volna.
– A mi hőn szeretett Legfőbb Parancsnokunk! – szólalt meg zengő hangon. – Álljon fel, álljon
csak fel!
– Köszönöm, felség – dünnyögte Ido, nem túl nagy rokonszenvvel.
– Igazán különös, hogy most maga az, akinek térdet kell előttem hajtania. Tegnap még fordítva
volt.
Sulana nem találta éppen idevalónak ezeket a szavakat, de a bornak és az alkalom felett érzett
izgatottságnak tulajdonította.
– Na igen, így forog a sors kereke, nem igaz?
Soana megmerevedett, Sulana rögtön észrevette.
– Fogadják legjobb kívánságainkat! Legyen az uralkodása hosszú és békés! – mondta a
varázslónő mosolyogva.
– Köszönöm, köszönöm – zárta rövidre kissé ingerülten Dohor. Majd újból Idóhoz fordult: –
Azért nem feledkezem meg róla, hogy én mindenekelőtt Sárkánylovag vagyok, és soha nem fogom
katonai kötelességeimet elhanyagolni. Nagy szerencséje egy királyságnak, ha a háborúskodásban
tapasztalt királya van, nem igaz?
– Ha háborús időket élnénk, kétségtelenül szerencse volna.
– Csakhogy senki nem láthatja előre, mikor jön egy újabb háború...
– Még egyszer köszönöm, hogy a meghívásával megtisztelt bennünket, éljen sokáig az uralkodó
– igyekezett Soana újból közbeszólni, miközben térdet hajtott. Ido zavarában szintén így tett.
Elmentek, és Sulana érezte, amint a férje keze gyengén megremeg. Felé fordult, de a férfi nem
viszonozta. Hideg volt és összeszedett, ajkán pedig már készen állt a mosoly a következő vendég
számára.

Sulana gyorsan átöltözött, majdnem kihozta a sodrából a szolgálólányt, aki segített neki.
– Tönkreteszi a ruhát!
Nem érdekelte. Végül is többé úgysem veszi fel. A nászéjszakája várt rá, és nem tudta, féljen-e
vagy boldog legyen.
Sápadtan lépett be a szobába. Egyetlen gyertya és a nyári telihold ragyogó fénye világította meg.
A szoba üres volt.
Sulana megállt az ajtóban. A folyosó felé fordult, de nem volt ott senki. A szolgálólányt hívta.
– Hol a király?
– Nem tudom, királynőm, nem láttam elmenni.
Hol lehet Dohor? Mi lehet neki fontosabb, mint a felesége? Sulana mereven leült az ágy szélére.
Ostoba kis félelem fogta el: még összegyűri a lepedőt. Várt.

Késő éjszaka volt. Dohornak semmi nyoma. Mi történt? Sulana nem tudott tovább várni. A sötét
kertben sétált, mezítláb. Szerette, ha a fű a talpát csiklandozta.
Sóhajtozva gondolt ifjúkori álmaira és arra, hogy semmi nem maradt belőlük.
Suttogást hallott. Megfordult. Követte a hangokat.
Megpróbált halkan lépni. Ebben az órában senkinek nem szabadott volna a kertben lennie. Egy
pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy Dohor az. Talán itt várja, talán valami meglepetésre
készülődik. Nagyon ostoba, de édes képzelgés volt.
Amikor a bukszus sövény túloldalán, a fűzfa alatt megpillantott egy árnyat, a szíve nagyot
dobbant. Mormogás. Az ő hangja? Nem, két hang. És két alak.
 A fa mögé rejtőzött.
– És miért nem a szertartásra jött?
– A magamfajták csak bizonyos alkalmakkor lépnek be egy palotába, és ezek nem olyan
vidámak, mint egy esküvő. Amerre mi járunk, oda a halált hozzuk magunkkal.
Hideg, kimért hang volt, éppen csak egy árnyalatnyi játszadozás csengett benne. A másik viszont
összetéveszthetetlen volt. Dohor. Sulana felismerte a nevetését.
– Értem. Van még valami mondanivalója?
– Semmi más, egyelőre. Hacsak nem annyi, hogy gratuláljak magamnak: heves és igencsak éles
elméjű ifjúra találtam magában.
– Nem lennék itt, ha nem volnék az.
– Ám ez csupán a kezdet, igaz?
– Természetesen.
Ismét az az éles nevetés, amely egy nappal ezelőtt még a szívéig hatolt, de most
megdermesztette.
– A jövőben biztosan számítani fogok a szolgálatára és a szektájára.
– Állok rendelkezésére. De emlékezzen az árra...
– Nem fog gondot okozni, hogy a Nagy Földön kutakodjak egy kicsit.
A másik férfi elegáns mozdulattal meghajolt.
– Sajnálom, hogy nincs nálam bor, hogy az egyezségünkre koccintsunk.
– Majd megtesszük, ha az együttműködésünk meghozza első gyümölcsét.

Sulana látta, amint Dohor a palota felé veszi az útját. Lába megbénult, pedig sietnie kell,
rohannia a szobájukba. Jobban ismerte a királyságát, mint a férje, sikerült megelőznie őt.
Valamivel a férfi előtt ért oda, beosont, ágyba bújt, keze az ölében. És most?
Dohor óvatosan nyitotta ki az ajtót. Amikor meglátta, hogy ébren van, meglepetten megállt az
ajtóban.
– Nem alszol?
Nem tudta, mit feleljen.
– Vártalak...
A férfi becsukta maga mögött az ajtót.
– Sajnálom. Értesítenem kellett volna téged, hogy dolgom van. Igazán, nem kellett volna
megvárnod.
Udvarias. De hideg. A spanyolfal mögé lépett, hogy átöltözzön. Sulana hallotta, amint a korsóból
vizet önt, hallotta, amint leteszi a kardját. Egyetlen szót sem szólt. Neki viszont rengeteg kérdés
tolult az ajkára.
Dohor köpenyben és nadrágban lépett ki a spanyolfal mögül. A gyertyát az ágya mellé tette, és
már éppen elfújta volna.
– Hol voltál?
A kérdés szinte akaratán kívül tört ki belőle. Dohor megmerevedett. Nem fordult meg.
– Mondtam már, dolgom volt.
– Nem mondanád meg, micsoda?
– Nem a te dolgod.
Az ujjai a kanóchoz közeledtek. Sulana hirtelen haragra gerjedt.
– Láttalak, amint a kertben egy férfival beszélgetsz.
Dohor azon nyomban felé fordult.
– Kémkedtél utánam?
Világos szemei hirtelen a harag és a félelem keverékével teltek meg.
– Véletlenül tévedtem arra...
A férfi megragadta a csuklóját.
– És elkezdtél hallgatózni? Hogy merészelted?
Sulanát hirtelen rémület fogta el. Egyedül van a szobában egy idegennel, egy idegennel, aki
egyszer csak rátámad. Érezte, hogy a könnyei kitörni készülnek.
 – Idejöttem, és te nem voltál itt... nem tudtam, hogy aggódjak, vagy mit tegyek... és vártalak... de
későre járt... csalódott voltam... és akkor... ez a nászéjszakánk... – elhallgatott, és a megértését várva
ránézett a férfira. Egy morzsáját sem találta.
– Nem tartozik rád, mit csinálok. Most már én vagyok a király, az államügyek az én kezembe
kerültek.
Sulana legbelül már megértette, de nem tudott ellenállni, hogy még egyszer meg ne próbálja. –
De mi most már férj és feleség vagyunk... és az a férfi... az a férfi megrémített engem.
Dohor szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Férj és feleség? Inkább király és királyné. Te fáradt voltál, én meg a trónt akartam, ez minden.
Az az ember a magasba fog engem emelni, nagyon magasra, és ez neked is jó lesz.
Eltolta magától a nőt, eloltotta a lámpát, majd hátat fordított neki, és lefeküdt.
Sulana tágra nyílt szemmel ült a sötétben. Hallotta, amint Dohor újra megfordul.
– És ne merészelj keresztbe tenni nekem, világos? Egyezséget kötöttünk, és nem szegheted meg!
– mondta jeges higgadtsággal, majd magára húzta a takarót.
Sulana sokáig nem mozdult, könnyei lassan, csendesen csordogáltak végig az arcán.
Hibázott. De csak idővel értette meg, mekkorát.
ELSŐ RÉSZ
 A Saar, avagy a Nagy Folyó egy Égvilágtól nyugatra található, áthághatatlan határvonal. A
hosszát senki nem ismeri pontosan, mindenesetre az a szóbeszéd járja, hogy a legszélesebb pontjain
a két part hét vagy nyolc mérföld távolságra fekszik egymástól. Azt sem tudja senki, milyen
élőlények lakják. Mindaz, amit a Saarról tudni lehet, homályos, és a legendák ködébe vész, mert
azok közül, akik megpróbáltak átkelni rajta, még senki nem tért vissza.

NÉVTELEN SZERZŐ
ENAWAR VÁROSÁNAK ELVESZETT
KÖNYVTÁRÁBÓL
 1

ÉGVILÁG PEREMÉN

A KÜLÖNÖS TÁRSASÁG valamivel az est beállta előtt érkezett meg. A nap már lemenőben volt a
néhány nyomorúságos cölöpházból álló falvacska, Marva felett. A mocsárvidéket, amelynek
közepén állt, egykor a Vizek Földjének, ma a Mocsarak Határvidékének nevezték. A lány és a
mágus két napja indultak el. Az idegenek hárman voltak, arcukat nagy barna köpenyük csuklyája
takarta.
Bárhová is mentek, aggodalmas tekintetek kísérték őket. Marva mindenféle kereskedelmi
útvonaltól távol esett, de a mocsarak egészségtelen és mozdulatlan levegője sem tette vonzóvá azok
számára, akik időnként mégis idevetődtek. Egyetlen fogadója sem volt. Évek óta egy lélek sem járt
erre, most meg három nap leforgása alatt öt idegen is érkezett. Kétség nem fért hozzá, hogy valami
nincs rendjén.
Az újonnan érkezettek befordultak a kátrányozó műhely utcájába. Az isten háta mögötti helyen
gyakorlatilag ez volt az egyetlen kereskedelmi tevékenység.
Amikor megérkeztek, Bhyf éppen egy új hajóvázat kent be szurokkal, de rögtön észrevette őket.
Látta, amint belépnek a nyitott ajtón: legelöl az, aki a vezetőjük lehetett, mögötte pedig a másik
kettő, mindkettő magasabb nála. Magabiztos viselkedésüktől kilelte a hideg. Először a vezetőjük
fedte fel az arcát, és Bhyf megkönnyebbülten felsóhajtott, amint egy szőke, fürtös hajú lányt
pillantott meg: arca szép volt, orra körül néhány szeplő.
– Jó estét! – mosolygott udvariasan.
Bhyf lehúzta a munkakesztyűjét, és jól megnézte a lányt. Úgy döntött, egyelőre nem árt
óvatosnak lenni.
– Mit parancsolnak?
– Csak némi értesülést.
Bhyf megmerevedett. A lány ruháját tökéletesen takarta elnyűtt köpenye, de a nyaka körül
valami feketeség tűnt elő.
– Ha segíthetek...
– Járt erre egy fiatal varázsló és egy fiúnak öltözött, aprócska lány?
Bhyf bólintott, miközben figyelmesen szemügyre vette a nőt kísérő két férfit. Az egyetlen
akadály, amely az idegenektől elválasztotta, a hajó volt, amelyen éppen dolgozott.
– Még a faluban vannak?
– Nem – felelte, és közben egy kicsit hátrébb húzódott.
– Értem. És mikor indultak útnak?
– Tegnap, egy csónakot vittek magukkal.
– Tudja, hová mentek?
– Miért kérdezősködnek ennyit? Én hajókat kátrányozok, csak a saját dolgommal törődök...
– Tudja vagy nem? – A lány nem látszott haragosnak, de a hangja határozott volt.
– Én semmit nem tudok. Toriónál szálltak meg, őt kérdezzék.
A lány bólintott, és a fejére húzta a csuklyát.
– Köszönjük szépen. Nagy segítségünkre volt.
Szó nélkül elmentek, és Bhyf nyugtalanul figyelte, amint nesztelenül lépnek, és még a köpenyük
sem suhog.
Torio a háza mellett ücsörgött, lábát lógatva. Életerős öregember volt, bár kicsit bárgyúnak
látszott, mint aki mindig ugyanazon a helyen élt, és soha el sem képzelte, hogy a világ sokkal
nagyobb is lehet. Éppen halászhálókat javítgatott, amikor cipősarkak kopogását hallotta közeledni.
Tekintetét felemelte, és három pár fekete csizmát látott maga előtt megállni.
 – Maga Torio?
Az öreg felemelte a fejét, és egy bájos nőt pillantott meg, aki rámosolygott. Mögötte két csuklyás
férfi állt, és egy pillanatra különös érzése támadt.
– Igen – felelte megfontoltan.
– Tudjuk, hogy itt szállt meg egy mágus és egy fiúnak öltözött lány. Hová mentek?
Torio résen volt. A lány nagyon világosan fogalmazott, mielőtt elindultak. „Ha valaki felőlünk
kérdezne, semmit ne mondj neki. Tagadd le, hogy erre jártunk, vagy mondd, hogy nem tudod, hová
megyünk. Semmilyen körülmények között ne áruld el, merrefelé indultunk el.”
Összehúzta a szemöldökét.
– Rosszul tudják. Nem néztek szét? Ez nem kirándulóhely – azzal ismét a hálók fölé hajolt,
jelezve, hogy részéről a beszélgetés véget ért.
A nő mellé guggolt, és merőn nézte.
– Ne ravaszkodj velünk...
Torio észrevette, hogy ragyogó kék, világos, delejes szeme van. De volt valami abban a
tekintetben meg a vékony hangban, amitől jéggé fagyott. Keze megremegett.
– Nálam senki nem volt, mondom, és...
Nem volt ideje befejezni. A lány egyszerűen csak felemelte az egyik kezét, mire a mögötte álló
két alak egy szempillantás alatt megragadta Toriót, és a házba lökte. Az ajtót becsukták, őt pedig a
földre lökték.
– Mi a fene...
A lány azon nyomban a szájára nyomta a csizmája talpát. Erős volt, az alkatához képest
meglepően erős.
– Meséld csak el nekünk, hová mentek azok ketten.
Torio makacsul hallgatott. Félt, de nem annyira, hogy elfeledje vendége szomorú kérését, mielőtt
továbbindult volna.
A lány vadul mosolygott.
– Talán nem értetted meg elég világosan a helyzetet!
Széttárta a köpenyét, és Torio rémülten pillantotta meg a vörös gombos, fekete bőrzubbonyt. A
bőrnadrágja is sötét volt, mint minden más rajta, sőt az őt kísérő két férfi is ugyanúgy volt öltözve.
Az öreg érezte, hogy a szíve majd’ kiugrik a helyéből. Olyan egyenruha volt ez, amelyet jól ismert,
és amelytől Égvilágon mindenki félt: a Testület, a Gyilkosok Szektája.
– Látom, megismersz bennünket – mondta a lány nyugtalanító vigyorral. Arcáról eltűnt minden
jóindulat, most már csupán ördögi gonoszságot sugárzott.
Övéből egy kígyómarkolatú fekete tőrt rántott elő. Az öreghez hajolt, és megvágta az arcát.
Torio levegő után kapkodott. Semmi sem kötötte ahhoz a két fiatalhoz, csupán néhány napot
töltöttek nála, túl keveset ahhoz, hogy igazán megismerje őket. De tudta, mi volt a céljuk.
– A Tanács küldött bennünket – mondták neki. Fontos küldetésük volt, ehhez kétség nem fért.
Megértette a beszédükből, a fiatalember gesztusaiból, hideg elszántságából. A feladat elég fontos
volt, hogy erőt és bátorságot adjon nekik ahhoz, hogy átkeljenek a Saaron. Nem árulhatta el őket,
érezte, hogy nem teheti meg.
– Semmit nem tudok róluk.
A lány hirtelen elkomolyodott.
– Okosabbnak látszottál.
A mozdulata olyan gyors volt, hogy Torio szinte nem is érzett fájdalmat. Aztán a szeme előtt
minden vörös lett, ő pedig felordított.
– Tudjuk, hogy te adtál nekik csónakot. Hová mentek?
Torio érezte, amint az igazság a szája felé tart, olyan fürgén, mint ahogyan a vér buggyant ki a
sebéből, de sikerült megállítania. Becsület és tisztelet kérdése volt, olyan valakivel szemben, aki a
segítségét kérte. – Nem mondták meg.
A lány újra ütött. Még egy vágás, a másik orcáján. Torio úgy érezte, elájul.
– Határozottan ostoba vagy.
– Északra... a vízesések felé – lehelte.
 A lány megrázta a fejét.
– Nem... nem éppen. Azt hiszed, nem ismerjük fel a hazugságot?

Hajnalban egy test siklott lassan a mocsár vizébe. Rekla a parton térdelt, mellette egy apró, zöld
folyadékkal elkevert vérrel teli ampulla állt. Imádkozott, ahogyan Thenaar templomában tette
éjszakáról éjszakára, és a két kezét úgy összeszorította, hogy az ujjai elfehéredtek az erőlködéstől.
Bocsáss meg, Uram, bocsáss meg! Fogadd el ezt a vért addig is, amíg az áruló vérére vársz,
amelyet én magam fogok a medencéidbe önteni.
Thenaar nem válaszolt, a hallgatása pedig megsemmisítette Reklát.
– És most mit csinálunk? – kérdezte váratlanul az egyik Gyilkos.
A nő azon nyomban megfordult, tekintetével villámokat szórt.
– Imádkozom!
– Bocsásson meg, asszonyom, bocsásson meg!
Amikor Rekla az imája végére ért, felállt.
– Követjük őket, szerintem egyértelmű.
– De, asszonyom, átkeltek a Saaron, nem lesz éppenséggel könnyű... Hagyjuk a folyóra.
Ismerem a Saart és az örvényeit, a halak gyomrában fogják végezni.
Rekla erősen torkon ragadta.
– Thenaar két ellensége szabadon járkál Égvilágon, és te mit javasolsz? Hogy hagyjuk őket
futni? Tisztában vagy vele, hogy mindent tönkretehetnek, amit az elmúlt években felépítettünk?
A férfi nyaka körül erősödött a szorítás.
– Ha a hited nem elég erős a küldetéshez, ha gyáva vagy, és nem készültél fel, hogy az életedet
add az istenünkért, akkor eredj csak haza! Engem sem a Saar, sem más meg nem állít. Soha.
Határozott tekintettel fordult a másik Gyilkos felé.
– Értesítenünk kell Őfelségét. Azt hiszem, ideje, hogy Dohor kimutassa hűségét, és küldjön
nekünk egy sárkányt.

Még néhány kétségbeesett karcsapás. Az előttük elterülő földsáv hol emelkedett, hol lejtett,
ahogy a fejük is hol kibukkant a vízből, hol elmerült. De már csak kevés hiányzott, nem adhatták fel
éppen most.
Egy bizonytalan kiáltás arra késztette Dubhét, hogy megforduljon. Nem messze tőle egy kar
nyúlt felé a vízből, segítséget kérve.
Egyetlen lendülettel visszafordult, alámerült, és a víztükör alatt megpillantotta Lonerin fejét és
vadul rugdalózó lábát. Karjával átfogta a nyakát, és a felszínre húzta. Mindketten mély levegőt
vettek, aztán újra úszni kezdtek. Mögöttük egyre élesebbé vált a morajlás.
– Újra felemelkedik – ordította Lonerin, és Dubhe hallotta, amint varázsszavakat kezd mormolni.
De nem volt rá szükség.
Lába elérte az iszapos folyómedret, és néhány karcsapás után Lonerin is letehette a lábát. A víz
sekélyebb lett, érezték, ahogy enyhül a sodrás, és már kint is voltak. Rögtön a fűbe vetették
magukat, rá sem hederítettek, milyen is az Ismeretlen Föld, amelyet végre elértek.
A hátuk mögül érkező robajra hirtelen megfordultak. A parttól jó néhány karcsapásnyira egy
kígyótest és egy aránytalanul nagy, félig hüllő-, félig lófej emelkedett ki a Saar vizéből, égnek
kiáltva haragját, amiért a zsákmányát elveszítette.

Marvában szereztek csónakot egy halásztól, Toriótól, akit a Vizek Tanácsa ajánlott. Dubhe nem
találta túl eszesnek a férfit, és Lonerin meglepett arcából ítélve ő is hasonlóan vélekedhetett. Torio
segített nekik mindent előkészíteni, amire az utazáshoz szükségük volt. Adott nekik szárított halat
és húst, meg valamennyi gyümölcsöt azokra a napokra, amíg a folyót átszelik, és egy zsákot,
amelybe mindezt beletehetik. Lonerin szép sorban belerakta a fiolákat is, amelyek a Dubhe számára
nélkülözhetetlen varázsitalt rejtették, hogy az átkot féken tarthassák.
– Ez egy új recept, amelyet én találtam ki – mondta, miközben óvatosan rakosgatta őket. –
Rekláé függőséget okozott, ez kevésbé fog.
 Dubhe végtelen szánalmat olvasott ki a szeméből, és egy pillanatra gyűlölte érte. De aztán
csupán lesütötte a szemét, és a felszerelésre összpontosított, amelyet be kellett rakodni a csónakba.
Fogta a dobókéseit, az íját, a nyilakat és a tőrét, amelytől soha nem vált meg, amely a Mesteré
volt.
Lonerin eközben befejezte a hajóval kapcsolatos előkészületeket.
Dubhe nem maradt mellette, hogy végignézze, amint mindenféle varázslatot alkalmaz, hogy a
járművet a Saar örvényeivel szemben ellenállóbbá tegye. A sok magányos év után még mindig nem
szokott hozzá, hogy útitársa legyen, ezért amikor csak lehetett, inkább egyedül maradt.
Eltávolodott a fiútól, és a mocsár mozdulatlan felszínét figyelte. Az életére gondolt, a Mesterre.
A megmenekülése mintha parancs lenne, elkerülhetetlen esemény, nem pedig mélyről jövő
kívánság. Egyszerűen ez volt a számára kijelölt út, és soha nem is volt másik. Egyetlen,
kifürkészhetetlen útvonal vezetett az első gyilkosságától – amikor Gornart, egyik gyerekkori
barátját megölte – ebbe a mocsárvidéki faluba.

– Még soha senki nem kelt át a Saaron csónakkal – mondta Torio remegő hangon az indulás
napján.
– Majd mi megtesszük – zárta rövidre Lonerin. – Sőt, azt mondom, vissza is térünk.
Nem töprengett sokat, és Dubhe irigyelte a magabiztosságát. Ő sokkal sötétebbnek látta a jövőt.
Végül beszálltak a csónakba, és egy kis patakon hajózva a Saar egyik mellékfolyójához eveztek,
ezen haladtak tovább, amíg egy hatalmas kiterjedésű vízfelülethez nem értek: magához a folyóhoz.
Ahogy meglátták, félelem fogta el őket. A tengerhez, az óceánhoz hasonlított, amelynél a Mester
háza állt. Persze nem hullámzott, de a végtelenségnek ugyanazt az érzetét keltette. Meg aztán ez
fehér volt. A késő tavaszi nap fénye elég erős volt, hogy a víztükröt vakító fehérré varázsolja.
Olyan óvatosan haladtak a hatalmas folyón, mintha egy szent területet szentségtelenítenének
meg. Hát nem olyan volt ez a folyó, mint valami isten, amely Égvilág és az ismeretlen határát jelzi?

Együtt eveztek, Lonerin diktálta a tempót. Azt a fényt követték, amelyet a mágus a hajó orrában
megidézett: egy vékonyka fénycsíkot, amely mindig a nyugati, a másik partra vezető irányt mutatta.
A sodrás erős volt, a karjuk egy idő után mintha kőből lett volna. Lonerin fáradt el először. Egy
mágus nem kap semmiféle testi kiképzést. De keményen tartotta magát, és Dubhe csodálta érte.
Elszántsága dicséretes volt. Lassan haladtak, nagyobb zökkenők nélkül, és már-már kezdték azt
gondolni, hogy a Saar egyetlen akadálya a kiterjedése lesz. Úgy látszott, a víz nem rejt kelepcét,
felettük az égen egyetlen madár sem szállt, és a nap nagy részét teljes csendben töltötték.
Aztán ráakadtak a szigetre. Tökéletesen kerek volt, a folyó közepén emelkedett ki a vízből.
Amint Lonerin megpillantotta, örömmámor járta át, de még Dubhét is felajzotta a látvány. Két
napja eveztek, és a túlpartnak még csak a nyoma sem látszott.
Nem tanakodtak sokat, kikötöttek, és örültek, hogy végre valami szilárdra tehetik a lábukat. Ám
nagyon furcsa hely volt. A formája túl szabályos volt, és a talaj állaga is szokatlannak érződött. De
azért csak olyan sziget volt ez is, mint a többi. Zöld fű, és néhány alacsony bokor nőtt rajta, az
egyikhez kikötötték a csónakjukat.
Kimerülten elaludtak. Csupán Dubhe éber álmának – a Gyilkosok kiképzésének maradványa –
volt köszönhető, hogy egyáltalán észrevették, mi történik.
Amint felébredt, felült, és tisztán érezte, hogy valami nincs rendben. Amikor magához tért,
észrevette, hogy a tenyerében valami különös rezgést érez.
Rögtön megrázta Lonerin vállát.
– Mi az? – kérdezte a fiú álmosan.
Dubhe még nem tudta, de elég volt a tekintetét felemelnie, hogy észrevegye, amint a sziget a
sodrással ellenkező irányba halad.
– Mozog! – ordított fel, és talpra ugrott.
Lonerin követte, mindketten a csónakra gondoltak. Látták, hogy húzzák magukkal, a kötél
tartotta.
Azonnal elkezdtek felé futni, és csak ekkor vették észre, hogy a sziget igen gyorsan süllyed is.
 Dubhe értetlenül állt meg, amikor Lonerin hangja szíven ütötte:
– Egy átkozott szörny!
Minden hiábavaló volt. A víz már a bokájukat nyaldosta, aztán érezték, hogy a lábuk alól
kicsúszik a talaj, és hirtelen a folyó közepén találták magukat.
Dubhe érte el elsőként a kötelet, amellyel a csónakjukat kikötötték. Az már kezdett felágaskodni,
és az élelem egy része a vízbe is pottyant, örökre elveszett a folyó örvényeiben.
A lány fél kézzel megragadta a kötelet, amely a csónakot tartotta, a másikkal pedig gyorsan
előrántotta a tőrét. Egyetlen vágás elegendő volt, és a kötél engedett, a csónak pedig a vízbe
csobbant. Dubhénak hatalmas erőfeszítéssel sikerült rá felkapaszkodnia, és amint fent volt, kihajolt,
hogy a társát is felhúzza.
Gyorsan besegítette.
– Van valami elképzelésed, hogy mégis mi lehet ez?
Lonerin csupán a fejét rázta.
– Nem, de visszajön.
Dubhe arra nézett, amerre a fiú, és már látta. A szörnyeteg újból kiemelkedett a vízből: a
szigetük nem volt más, mint egy hatalmas testre rajzolt fűkör. Olyan volt az egész, mint egy óriási
kígyó: mindenütt zöld pikkelyek borították, csak a hasán nem, ott a fehér pikkelyeket szabályos
időközönként élénksárga uszonyok tarkították.
Dubhe kábultan remegett.
– Az evezők... – suttogta Lonerin. Épp úgy megrendült, mint a lány. – Az evezők!
Dubhe éppen megragadta volna azokat, ám ekkor hirtelen egy hatalmas fej bukkant fel előttük:
félig hüllő, félig ló, tátott szájában félelmetes fogsorral.
Látták, amint éppen felettük összezárja a pofáját, és Dubhe azt gondolta: itt a vég. Nem tudta
nem lehunyni a szemét, de a fogak húsába tépő fájdalma helyett félelmetes rázkódást érzett.
Újra kinyitotta a szemét. A csónak körül ezüstös, áttetsző burok feszült, Lonerin kezéből indult
ki, aki térden állt előtte. Valamilyen módon feltartóztatta a szörnyeteg fogait.
– Készülj! – ordította Lonerin. – Amikor eltüntetem az akadályt, próbáld megszúrni. – De á lány
addigra már készen állt.
Az akadály eltűnt, Dubhe a mellkasához emelte a kezét, oda, ahol a dobókéseit tartotta, és
előrántott egyet. A dobás gyors és pontos volt, a kés a szörnyeteg egyik szemébe fúródott. Azon
nyomban visszahúzódott, a fájdalomtól felüvöltött, és dühödten megrázta magát. A csónak
félelmetesen ringani kezdett, Lonerin előreesett. De azért gyorsan el tudott még mondani egy
varázsigét, mire a csónak felemelkedett, és gyorsan tovasuhant, mintha varázslatos szél mozgatná.
És amint távolodtak, Dubhe látta, hogy az óriási teremtmény egyre csak vergődik, pofájával a
semmibe harap, ahogyan őket keresi.

Amikor Lonerin már nem bírta tovább, az evezőkhöz nyúltak. Mindazon idő alatt, amíg a fiú a
csónakot röptette, Dubhe áhítatos csöndben figyelte az erőfeszítést, amellyel kettejüket próbálta
megmenteni. A varázslatot úgy fél óráig tudta fenntartani, és ő csodálta érte.
Most egyedül evezett, olyan gyorsan, ahogy csak bírt, és Lonerint figyelte, aki kimerülten,
csukott szemmel, hanyatt feküdt a csónak alján. Soha nem hitte volna, hogy ekkora varázsereje van,
és hogy ilyen erősek az idegei. Ezelőtt a szörny előtt még ő is megingott, pedig igazán hozzá volt
szokva a borzalomhoz, hiszen korábban a Gyilkosok kiképzésében részesült.
– Nagyszerű voltál... – szólalt meg végül habozva. Ez volt az első alkalom, hogy megdicsérte.
Lonerin elmosolyodott, szemét csukva tartotta.
– Sennar érdeme. Olvastad a tengeri kalandjait?
Dubhe élénken bólintott. Sennar ifjúkori szenvedélye volt, amikor meg Selva falucskában élt,
Napföldön, és Gornar még nem halt meg. Újra- és újraolvasta a kalandjait, sokat álmodozott róla.
– Ő volt az első, aki ezt a varázslatot hajóra alkalmazta, csakhogy ő Aires kalózhajójával tette, és
sokkal tovább, mint fél órán át.
Dubhe tökéletesen emlékezett erre a fejezetre.
– Szerinted a szörny még visszatér? – kérdezte Lonerin.
 Dubhe az egyik szemére megvakította, ennyi biztos volt. Soha nem tévesztett célt. De nem ejtett
rajta halálos sebet.
– Nem tudom – ismerte be. – De jobb lesz, ha sietünk.

Egész éjjel és az azt követő egész nap eveztek, míg a horizonton fel nem tűnt egy vékonyka zöld
csík – egyikük sem hitt a szemének.
– Szárazföld... – dünnyögte Lonerin, amikor a csík szélesedni kezdett, és egy erdő zavaros arcát
mutatta.
A karjuk új erőre kapott.
Ám ekkor utolérte őket egy hatalmas, természetellenes hullám, és a levegőbe hasító, jéggé
dermesztő üvöltés.
Bár a szíve őrülten verni kezdett, Dubhe most nem esett kétségbe.
– A csónak a te dolgod – mondta Lonerinnek, és elengedte az evezőket. Megragadta az íját,
amely a nyakában lógott, gyorsan kihúzott két nyilat a tegezéből, és lőállásba helyezkedett.
A szörnyeteg hatalmasan, fenyegetőn felemelkedett, és Dubhe látta a vértől fekete lyukat, amely
egykor a szeme volt, és a tőrt, amely még benne csillogott. A másik szeme dühtől és fájdalomtól
villámlott.
A látványtól kissé megremegett a keze, de uralkodott magán. Habozás nélkül lőtt, és a nyíl
pontosan a szörnyeteg homlokát találta el. A lény éles, irtózatosan erős hangot hallatott, hatalmas
testét égnek emelte, mire a csónakot újabb hullámok kezdték csapkodni.
– Reptesd! – ordított Dubhe anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a célpontját, és már a
második nyilat feszítette ki.
– Túl fáradt vagyok – felelte Lonerin akadozó hangon.
A lány újra lőtt, és a nyíl most a szörny nyakát találta el. Hirtelen vér fröccsent ki belőle, és a
hatalmas lény vergődni kezdett.
– Bevégeztetett – morogta Dubhe magában.
A szörnyeteg még csapott egyet a farkával. Sima, sárga farokuszonya félelmetes csobbanással
csapott le nem messzire tőlük. A csónak megadta magát. Darabokra tört a lábuk alatt.
Dubhe még éppen időben magához szorította az íját és a tegezét, még mielőtt a víz elnyelte
volna. Aztán érezte, amint a hajánál fogva valaki megragadja, és a víz felszínére húzza. Lonerin
zöld szemét látta maga előtt, meg fekete haját, ahogyan sápadt arcára tapad.
– Ússz! – parancsolt rá feldúltan, és a lány engedelmeskedett, mindketten úszni kezdtek.
Kétségbeesetten úsztak, miközben a szörny hánykolódásától keletkezett hullámok folyton
elmosták a szemük elől a partot, a hőn áhított megmenekülést.
De sikerült: kifulladva és zaklatottan végül az ismeretlen partjára értek.
 2

ÚJBÓL KÜLDETÉSEN

Kedves Ido!
Tudom, hogy sok idő telt el, amióta utoljára írtam neked, és szégyellem magam miatta. Bocsáss
meg! Nem érdemled meg, hogy így viselkedjek veled. Sok minden történt, sok szomorú dolog,
amelyek miatt nem hallattam magamról. Tarik elment.
Jól tudod, hogy már egy ideje nem volt jó a kapcsolat a fiam és közöttem, de mindig azt hittem,
hogy ez csak azért van, mert még kisfiú, és minden kisfiú gyűlöli az apját... Azt reméltem, hogy
egyszer majd szeretni fog, hogy a közös fájdalmunk és az ereinkben folyó közös vér átsegít
bennünket az ostoba nézeteltéréseken. Tévedtem. Itt nem egyszerűen apa és fia közötti veszekedésről
van szó. Gyűlöl engem, érzem, soha nem tudott nekem megbocsátani azért, ami történt, és
megértem: hogyan is tudna, ha én magam sem lelek nyugalmat? Az az igazság, hogy Nihal halála
után nem tettünk mást, csak szomorúan túléltük őt, megelégedtünk annyival, hogy eszünk és
lélegzünk. Úgy érzem, mintha vele együtt én is meghaltam volna, és ezért nem tudtam a fiam útját
egyengetni, nem tudtam a szívében tátongó hatalmas sebet begyógyítani. Úgy neveltem, akár egy
sötétben tartott növényt, és ő elhagyott engem. Nem tragikus, hogy csak akkor veszünk tudomást az
igazságról, amikor már túl késő? Kudarcot vallottam, szembe kell néznem vele, ezen töprengek itt,
az asztalnál ülve, előttem a levél, kint pedig az erdő, amelyre leszállt az éjszaka.
Olyan egyedül érzem magam, Ido. Ha Nihal még itt lett volna, mindez nem történt volna meg.
Újra és újra végiggondolom azokat az éveket, amelyeket együtt töltöttünk itt, mi és Tarik – milyen
boldogok is voltunk! De tudnom kellett volna, hogy az olyan embereknek, mint mi, nincs joga sem a
pihenésre, sem pedig a békére. Nihal mindig is mondogatta, még azokban az években, amelyeket
Égvilágon töltöttünk.
Eltértem a tárgytól. Úgy érzem magam, mint egy csónak, amely ellentétes áramlatok között
sodródik ide-oda, mintha az elmém megbomlana ma este. Legjobb lesz, ha mindent az elejétől fogva
mesélek el neked.
Úgy kezdődött, mint mindig. Nem is emlékszem pontosan, mi miatt tört ki a veszekedés. Talán a
part felé akart menni, én pedig megtiltottam neki. Néha ugyanis ezt kérte tőlem, valamilyen átkozott
oknál fogva, talán csak azért, hogy bosszantson, csak mert arrafelé laknak a koboldok.
Mindenesetre veszekedni kezdtünk, kígyót-békát kiabáltunk egymásra... Egymás szemére hánytunk
mindent, minden előtört belőlünk, ami az elmúlt tizenöt együtt töltött évben felhalmozódott bennünk.
Aztán bezárkózott a szobájába, én pedig az enyémbe, és egymás után lapozgattam a könyveket.
Egy álló hétig nem beszéltünk egymással. Istenek, milyen méltatlan apa vagyok... De honnan
tudhattam volna...? Végül kilépett a szobájából, és elém állt. Komoly volt, és én azt hittem, végre
felnőtt, férfivá érett a szemem láttára, és hogy most talán megérthetjük egymást. Ám ehelyett csak
annyit mondott, hogy ő már nem bírja tovább velem, hogy szép lassan belehal, ha továbbra is az
Ismeretlen Földön kell maradnia, és hogy az anyjának az ő korában már világos céljai voltak, mit is
kezdjen az életével. Azt mondta, elmegy, még nem tudja, hova, de az biztos, hogy tőlem messzire.
Ezen a ponton egyetlen szeretetteljes szót sem voltam képes kibökni. Ostoba gőgömben csak az
apai akaratomat voltam képes ráerőlteti, üvöltöttem, megfenyegettem. Nélküle semmi vagyok, Ido,
ezért válaszoltam így.
Úgy ment el, hogy az arcomba vágta az ajtót. Azóta sem láttam. Mindenütt kerestem. Ezeket a
hónapokat, amelyek alatt nem kaptál tőlem levelet, azzal töltöttem, hogy ezen az átkozott földön
kerestem őt. Eljutottam egészen a Saarig. Átkelt rajta, Ido, tudom. Visszatért az anyja szülőföldjére,
a mi szülőföldünkre. És ha ez így van, ő már egy másik világban él. Nincs többé szüksége rám.
Visszatértem, és megpróbáltam elfogadni azt, ami történt. Nem volt könnyű. Tudom, hogy te vagy
az egyetlen, aki megértesz engem. Együtt harcoltunk a Zsarnok ellen, Ido, de mire volt jó? Mire volt
jó a szenvedésünk? Én biztos voltam benne, hogy a szenvedésem mélyén, és főleg Nihal szenvedése
mélyén majd kivirágzik valami: a boldogság vagy legalábbis a béke. És ehelyett nézd, mi lett
belőlünk.
Mióta Nihal meghalt, minden sötét lett. A leveleid mindig háborúról és viszályokról szólnak.
Majd jött ez a Dohor, aki annyira hasonlít a Zsarnokra, Asterre.
Semmi nem vezetett jóra, amit tettem. Egyik lábam megbénult az Aster elleni háborúban, neked a
szemedet vájták ki. És mindez miért? Hiába ontott vér. De te talán nem így gondolod. Te soha nem
adod fel a harcot, és karddal a kezedben fogsz meghalni. Én viszont olyan fáradt és öreg vagyok...
Már megértem Tarik választását, és nem akarom újra ráerőltetni a jelenlétemet, ezért te se
keresd őt. Egy bizonyos ponton az embernek be kell látnia, ha kudarcot vallott, és én így jártam. De
ha valaha találkozol vele, mondd meg neki, hogy megértem, és hogy bocsásson meg nekem, amiért
boldogtalanná tettem. Ez minden.
Nincs más mondanivalóm. Azt hiszem, egy ideig még gondolkodni fogok, ezért ne aggódj, ha nem
válaszolok a leveleidre. Ez az új magány teher nekem, de talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy
megmeneküljek.
Add át üdvözletem Soanának. A levél aljára leírtam egy varázsital receptjét, amely segíthet neki
a gyógyulásban. Mutasd meg neki, tudni fogja, mit tegyen.
Köszönök mindent, egyetlen barátom.

Sennar

Ido Laodamea palotája előtt állt. A reggeli levegő hűvös és tiszta volt. Ragyogó kora nyár. Ujjai
között szorongatta a levelet, ezt az idők során megsárgult lapot, amelyen már egészen kifakult a
tinta.
Az évek múlásával Sennar küldeményei egyre szomorúbbak és elmélázóbbak lettek, főleg Nihal
halála után, aztán ahogyan a gondok elkezdődtek Tarikkal, egyre ritkábban is érkeztek. Hamarosan
csak rövid, gyors üdvözletekké váltak. Amit a kezében tartott, az az utolsó igazi levél volt, amelyet
a varázslótól kapott.
Sennar hallgatásával az utolsó bálványa is eltűnt annak a világnak, amelyet szeretett. Úgy érezte,
ő az utolsó rom, amelyet a háború és az élet hátrahagyott.
Olyan dolgok álltak abban a levélben, amelyeket most már jobban megértett. Ha körülnézett,
csupa új arcot látott, amelyek semmit, vagy csak igen keveset mondtak neki: a harcostársai, akik
egy-két évente kicserélődtek, a Vizek Tanácsának tagjai és a tanítványaik. Igazán egyikükhöz sem
kötődött. Magányos harcossá vált, a halál egyetlen ütközetben sem méltatta figyelemre, pedig oly
sokban részt vett, és végül a túlélő sorsa jutott neki. Most már ő is fáradtnak és öregnek érezte
magát.
Merengéséből a reggeli szellő ébresztette fel. Ajkán keserű mosollyal tette el a levelet. A
múltban nemegyszer érezte már úgy, hogy végállomásra ért. De aztán mindig valami más történt. A
Soanával megélt szerelmi történet, közel negyven éve. Talán most is történni fog valami, ami
mindent megváltoztat.
A levelet zubbonyába rejtette. A harci ruhát már levetette. Nem lenne alkalmas az utazásra.
Körözik, álcáznia kell magát. Ezért kereskedőnek öltözött. A Sziklák Földjén sok gnóm
kereskedett. Mindenesetre volt egy nagy köpenye, amely eltakarta zömök, robusztus termetét, rajta
jó nagy csuklya, amely mögé alkalomadtán elrejthette markáns arcvonásait.
Zsákját a vállára vetette, lóra szállt, és elindult, hogy megkeresse mindazt, ami Nihalból
Égvilágon maradt: a fiát, Tarikot.

Különös, hogy mindkettőnkből van benne valami... Úgy szeretném neked megmutatni, tetszene
neked. Vörös haja van, mint az apjának, csak egy kicsit sötétebb, de a szeme ibolyakék, az én
szemem. A legszebb viszont a füle: nem éppen emberi, de nem is olyan hegyes, mint a koboldoké.
Valahogy a kettő között. Reggeltől estig csak puszilgatnám. Egy csoda, Ido, egy igazi csoda. Nem is
tudod elképzelni, milyen ragyogó dolog. Neked is ki kellene próbálnod ezt az érzést!

Nihal így hozta tudomására, hogy fia született, és jól van. Aztán a következő öt évben csak úgy
özönlöttek a levelek, hogy milyen élénk, vidám, eszes. Ido hőn remélte, hogy egyszer majd láthatja,
és a lelke mélyén arról is meg volt győződve, hogy Nihal és Sennar visszatérnek, mert Égvilágot a
szívükbe zárták. És talán így is lett volna. De ő meghalt, Sennar pedig nem tért vissza.
Amikor a fiú megszökött otthonról, Ido gondolkodott rajta, hogy utánaered. Hogy megkeresi, ad
neki két pofont, és elmagyarázza neki, hogy így mégsem lehet viselkedni, hogy vissza kell térnie,
segítenie kell az apjának. Égvilág helyzete azonban éppen akkoriban drámaira fordult. Ido Aires,
Tűzföld királynőjének segítségével feljelentette Dohort a Tanácsnál. A király a Nappalok Földjéről
kiirtotta a famminokat, akiket a Zsarnok hívott életre, és akik a háború után itt telepedtek le. Az
általa emelt vádat viszont ellene fordították, és ekkor történt, hogy Dohor a szövetségesei és
támogatói segítségével rágalmazással vádolta meg őt és a királynőt. Ido elvesztette a
Sárkánylovagok Akadémiáján a Legfőbb Parancsnoki tisztséget, ráadásul becstelenül elűzték a
rendből. Ekkor döntött úgy, hogy a Dohor uralkodását ellenzők élére áll, és megszervezte az
ellenállást szülőföldjén, Tűzföldön. Nem, abban az időben tényleg nem volt ideje, hogy megkeresse
Tarikot.
Miközben a lova keleti irányban, a Nappalok Földje felé tartott a síkságon át, Ido azt
számolgatta, hogy Tarik mostanra már harmincöt éves lehet. Magában szitkozódott. Miközben ő
Dohor ellen harcolt, Tarik talán családot alapított, talált magának munkát, és férfi lett belőle. Egy
pillanatra elgondolkodott. Azért mégis megérdemelne néhány pofont a viselkedéséért – ez az egyik
előnye (abból a kevésből) annak, hogy az ember már öreg és bogaras.
Úgy határozott, hogy a nyomozást a Nappalok Földjén kezdi, mert a félkoboldok itt éltek,
mielőtt a Zsarnok kiirtotta volna őket, és Nihal félkobold volt. Tarik helyében ő biztosan oda ment
volna, ha szakít az apjával, és a múltjának nyomait keresgéli. A Nappalok Földjén volt is Idónak
egy régi barátja, aki esetleg segíthetett volna a fiúról híreket szerezni. A Tűzföldön töltött évek
során kialakított kapcsolatrendszere szétbomlott, amikor az ellenállást szétverték. Ekkor döntött
úgy, hogy csatlakozik a Vizek Tanácsához, amely nem sokkal korábban alakult, és saját hadserege
is volt, amely nyíltan vállalta a harcot Dohorral. Itt szinte teljes mértékben felhagyott a harcolással.
Hadvezér lett belőle. Nem mintha olyan nagyon tetszett volna neki ez a szerep: mióta megszületett,
mást sem tett, csak harcolt. De akkoriban már közel járt a százhoz, ami még egy gnóm számára is
tekintélyes életkor, ráadásul az a szeme is fokozatosan gyengült, amely megmaradt neki, miután az
egyik csatában a balt elveszítette. Majdhogynem kényszerdöntés volt. Másrészről a Tanács éppen
olyan kényes időszakát élte, amikor szüksége volt egy erős emberre, aki a többieket bátorítja és
vezeti.
Azért a harcvonalban eltöltött évekből még maradt egy-két barátja.
Naphegyen, a Sárkánylovagok Akadémiájának egyik régi székhelyén pihenőt tartott. Mára
majdnem minden lovag Dohor ügyének szentelte magát, aki egyébként a Legfőbb Parancsnoki
címet is magához ragadta, miután Idót elűzték. Itt már csak Kék Sárkánylovagok táboroztak, ez egy
alacsonyabb rendfokozat volt, kék sárkányokon lovagoltak, amelyek bár egy kicsit kisebbek voltak
a szokásosnál, de gyorsak és karcsúak.
Ezt a helyet egyfajta általános szállásnak alakították ki, innen indultak a csapatok. Ebben az
időben nyílt harc folyt Dohor és a Vizek Tanácsa között, és az ütközetek egy részét Tengerföld és
Napföld határán vívták, nem messze innen.
Ido megállt, mert lovat kellett váltania. Idáig erőltetett menetben haladt, csupán éjszaka állt meg
egy-két órára, a szegény állat már a végét járta.
A szokásos tisztelettel fogadták, de ő sietett, nem volt ideje kedélyeskedni.
– Csupán egy új lóra és élelemre van szükségem.
– Természetesen – bólintott a parancsnok, aki fogadta. – Talán többel is szolgálhatunk.
Kiderült, hogy az egyik lovag másnap felderítésre indul a Nagy Föld irányába, és hogy a sárkány
hátán ő is elférne.
Ido felderült. Két vagy három nap előnyre tesz szert.
 Mióta az ő Vesája az egyik csatában meghalt, Ido nem ült sárkányon. Sőt, megesküdött rá, hogy
többé egyetlen sárkányra sem száll fel. Vesát senki sem helyettesíthette, és ezzel a fogadalommal
adózott az emlékének. Az elvesztése olyan ürességet hagyott maga után, amelyet lehetetlen volt újra
betölteni.
Vesa közönséges vörös sárkány volt, fenséges példány. Ez, amellyel a Nagy Földre készült, kék
sárkány volt, Ido mégis nagyon meghatódott, amikor az arénában az indulásra kész állatot
megpillantotta.
Látta magát a szemében, és Vesa szemére gondolt, amely már jó ideje kihunyt. Most
kényszerűségből szegi meg a fogadalmát.
Bocsáss meg nekem, Vesa, biztos vagyok benne, hogy megértesz.
Sóhajtott egyet, aztán egyetlen ugrással a nyeregben volt. A sárkány nem mutatkozott
ellenségesnek.
Ido szinte vallásos áhítattal vette kézbe a gyeplőt. Nem tagadhatta, boldog volt, hogy újra
megülhet egy sárkányt. Olyan sok idő telt el, és most végre újra érezheti, amint a kemény pikkelyek
a nadrágja bőrét súrolják, ahogyan a sárkány lélegzik alatta, ahogyan szárnyával lassan,
hatalmasakat csap. Minden tökéletes lett volna, ha ez a fiatal, kék test hirtelen Vesa öreg, vörös
testévé változhatott volna. A torka elszorult.
A lovag még fiú volt, és ha Ido még mindig Legfőbb Parancsnok lett volna, nem biztos, hogy
engedte volna sárkányon lovagolni.
– Nem a képességeidben nem bízom, de én gyorsan megyek – mondta neki, kezében a
gyeplővel.
– De Parancsnok, a sárkányom csak nekem engedelmeskedik...
Ido mosolygott.
– Mielőtt a Legfőbb Parancsnoki pályafutásom olyan viharos véget ért volna – amiről biztosan te
is tudsz –, több, mint ötven évig lovagoltam sárkányon. Higgy nekem, gond nélkül engedi majd
magát vezetni.
Egy nap alatt megérkeztek. A Nagy Földdel határos előőrs volt ez. Igencsak nyugodt hely, és Ido
úgy vélte, kiváló arra, hogy a határon átkeljen. Remélte, hogy senki sem fog rá ügyet vetni, főleg
mert a Nagy Földnek ez a része sivatagos, és erre könnyű akadály nélkül a Nappalok Földjére érni.
Csak annyi időt töltött a táborban, amennyit a formaságok miatt feltétlenül szükséges volt, majd
fogta a csődört, amelyet kapott, és útra kelt. A sárkány a háború közepette nem kísérhette tovább.
A Nagy Földön tett utazás nem okozott gondot, és a Nappalok Földje határán sem
kérdezősködtek sokat. Kereskedőnek mondta magát, és a szórakozott, hanyag őrök semmi
ellenvetést nem találtak. Még azt sem kérték tőle, hogy az arcát elrejtő csuklyát levegye.
Magában köszönetet mondott nekik.

A Nappalok Földje Nihal ideje óta nagyon megváltozott. Főleg mert ismét végigsöpört rajta a
háború, és a famminok falusi viskóit a földdel tette egyenlővé.
Miután őket elűzték, csendes hely lett belőle. A forrásaikat Dohor egész egyszerűen az utolsó
cseppig kifacsarta – a háborúit pénzelte és az udvarát gazdagította belőle, amelyről csodákat
meséltek. A földeket felosztotta a helytartói között, akik szolgálataikat korábban a királynak
ajánlották, így most az országot hercegségek alkották, amelyeken egykori parancsnokok, vagy
egyszerű katonák uralkodtak önkényúrként. A köznép számára maga volt a pokol.
A legkegyetlenebb sors Seferdi városát sújtotta.
A várost a Zsarnok egyetlen éjszaka alatt rombolta le, és ez volt a félkoboldok módszeres
kiirtásának első felvonása, amely elől egyedül Nihal menekült meg.
A Nagy Téli Csata után, amelyben a Zsarnok vereséget szenvedett, arra gondoltak, hogy
érintetlenül hagyják a romokat, mintegy intésként a jövő nemzedékének. Dohor nem értett vele
egyet. Virka, ennek a földnek a helytartója lecsapoltatta az egykori fővárost körülölelő mocsarakat,
és nagybirtokot alakított ki rajta. Seferdit a földdel tette egyenlővé, majd újra felépíttette, a Zsarnok
által elrendelt népirtás minden nyomát eltörölték.
 Manapság a fiatalok csak körvonalakban ismerték tragikus sorsát, de a legtöbben egyszerűen
csak olyannak emlékeztek a városra, amilyen most is: szürke téglák mindenütt, és a várost egykor
körülölelő mocsarak még mindig hányingert keltő bűze.
A gnóm este érkezett meg. Már két hete utazott, és kezdett nyugtalankodni, az eredménytelenség
mindig is dühítette.
Biztosra ment. A fogadó Seferdi közepén állt, annak legkietlenebb terén: csupán egy fehér,
kikövezett négyzet, közepén egy Dohort ábrázoló szoborral: „A Nappalok Földjének
Felszabadítója”. A szobrot többször is lefejezték azokban az években, amikor a tűzföldi lázadást a
határain kívül is lelkesen ünnepelték. Ekkor szögesdróttal vették körbe. A szoborhoz többé senki
nem nyúlt. Ido persze tudta, hogy a lázadókat nem ez az intézkedés állította meg, hanem sokkal
inkább az elnyomás, amelyet Virka gyakorolt.
Ez volt Seferdi legismertebb fogadója: minden idegen itt szállt meg. Ha Tarik járt a városban,
mint ahogy Ido okkal gondolta, nem szállhatott meg máshol. A fogadós, Nehva szerencsére régi
barátja volt.
A tűzföldi felkelés idején ismerkedtek meg. Sok mindent éltek meg együtt, amíg Nehvát egy
gerillaakció során el nem fogták. Mivel a lázadók soraiban parancsnoki rangot töltött be, nem ölték
meg azonnal. Forra, Dohor sógora, a tűzföldi hadműveletek vezetője hosszasan és személyesen
fáradozott a kínzásával, hogy az őt érdeklő információkat kiszedje belőle.
Nehva hősiesen viselkedett, fogát összeszorította, az üvöltést elfojtotta, és soha semmit nem árult
el. Amikor Ido és a társai kiszabadították, felismerhetetlen volt. A fogságban többek között a jobb
karját is elveszítette.
Nehva akkoriban hagyta abba a harcot. Az ő állapotában nem harcolhatott tovább, és főleg
valami össze is tört benne. Onnantól kezdve minden iránt elveszítette az érdeklődését, kivéve az új
fogadót, amelynek szívét-lelkét szentelte.
Aznap este a nagyterem tele volt emberekkel. A csapból folyt a sör, a levegő ételek illatával telt
meg. Ido szájában összefutott a nyál.
Leült, rendelt, jó étvággyal evett, és annyi sört ivott, amennyit csak bírt. Csak ült a helyén,
emlékek szállták meg, mígnem az összes törzsvendég távozott. Ő egy másik fogadóban járt,
majdnem negyven évvel ezelőtt.

A fogadó zsúfolt. Isznak. Körülöttük beszélgetés, a béke hangjai: nevetés, élet.

A nő hallgat, egyik ujja a pohár peremén táncol. Tekintete a nő alakjáról az előtte álló
söröspohár szájára csúszik. Sűrű a csend közöttük.
A nő jó idő elteltével emeli csak fel alkoholtól csillogó szemét.
– Két túlélő vagyunk, nem?
Mosolyog.
Ő mindig is túlélő volt. Túlélte a családját, túlélte a Zsarnok hadseregét, most meg túlélte a Nagy
Téli Csatát. Túlélt mindent, nincs olyan, amit ne látott volna, és most rákényszerül a békére, arra a
békére, amelyet soha nem ismert.
– Nem hittem volna, hogy így lesz. Az elmúlt évek során mindig a békét vártam, és most, hogy
elérkezett, mintha nem is tudnám élvezni – folytatja Soana.
– Ez történik, amikor a háború véget ér. Ez a túlélők átka. A háború függőséget okoz, és aztán
lehetetlennek tűnik a csatatér szaga, a harc feszültsége nélkül élni.
Soana még egy nagyot kortyol, hogy bátorságot merítsen belőle.
– Egyedül érzem magam. Még soha nem éreztem ilyen erősen. Persze máskor is voltam már így,
Fen halála után, de soha ennyire, mint most, hogy Nihal és Sennar elmentek. Nihal oly sok éven át
töltötte ki az életem, és most már nem maradt nekem más, mint az a szomorú érzés, hogy nem
tudtam az anyja lenni. Pedig mindig is az anyjának éreztem magam, érted?
Ido bólintott.
– Ő elment, én pedig azon tűnődöm, most mi lesz?
Ido fáradtan a falnak támaszkodik. Különös, mennyire egybeesnek a gondolatai a nőével.
Ugyanazok a benyomások, a tehetetlen öregségnek ugyanaz az érzése. – És most, ki tudja? Most
meg kell tanulnunk élvezni a békét, meg kell tanulnunk Nihal nélkül élni. És számot kell vetnünk a
múló idővel, az öregség egyre szaporodó gondjaival, a változó testünkkel, mint ahogy már
annyiszor életünkben.
– Igen, az öregség... Úgy érzem magam, mintha több száz éves lennék, mintha már túl sokat
éltem volna. A félkoboldok elpusztítása, Reis őrjöngése, a szeretett férfi elvesztése, a Vár
összeomlása. Fáradt vagyok... És most már csúnya is.
Soana egy pillanatra elpirult. Nem is tudta, miért csúszott ki a száján ez az utolsó mondat.
Ido nézi a halvány ráncokat a szeme körül, meg amelyek a különböző arckifejezéseknél a szája
köré kiülnek, és összeszorul a szíve. Őrültség, de egy másfajta fiatalságra gondol, egy új kezdetre.
– Olyan szép vagy, mint mindig, sőt még inkább. Minden fájdalom szebbé tesz, új kifejezést ad az
arcodnak.
Rögtön megbánja, amit mondott, úgy érzi, nem ide való, nem erre a helyre és ebbe az időbe. Egy
öreg, aki a fiatalság szerepében tetszeleg.
A nő viszont üdén mosolyog, egyik kezét az övére teszi, amely élettelenül hever az asztalon, és
már minden el is dőlt. A felindultságtól, amelyet érez, mintha újjászületett volna.
– Felmehetek hozzád ma este? Mint a régi szép időkben – kérdezi tőle Soana.
Ez nem kérdés.
– Az én házam a te házad, tudod jól.
Így kezdődött.

Emlékei fonalát a fogadós szakította meg váratlanul.

Soványabb volt, mint ahogyan emlékezett, és jóval idősebb. Olyan kopasz volt, mint egy tök,
amit leomló szakállával próbált ellensúlyozni. Zubbonyának jobb ujját megcsomózta. Az arca
viszont nem sokat változott. A sörtől folyton rubinvörös színben virított.
– Későre jár, zárunk, hacsak nem akar a felső emeleten aludni. Jó szobáink vannak.
– Inkább információra lenne szükségem.
Nehva rögtön védekező álláspontra helyezkedett.
– Ha nem akar itt aludni, nem tudok mást felajánlani, és fel kell szólítanom, hogy fizessen és
távozzon.
Ido mosolygott a csuklyája alatt.
– Régi barát vagyok.
A fogadós arckifejezése meglepettséget tükrözött.
– Amikor közölted velem, hogy otthagyod az egészet, azt ígérted, hogy mindig mellettem leszel,
ha szükségem lesz rád.
Nehva elsápadt.
– I...
Ido egyik ujját a szája elé emelte.
– Utazó kereskedő, világos? Csak ennyi vagyok.
– Ó, istenek, mennyi ideje... de hát hogyan...
Ido felállt, egyik kezét a férfi szájára tette.
– Nem kell tudnod, és jobb is így. Menjünk hátra.
Nehva bólintott, és a pult mögé vezette, a lakásába. Itt leültek.
Ido csak ekkor vette le a csuklyáját, felfedte a bal arcán végighúzódó sebhelyet, ahol egykoron a
szeme volt.
Nehva mosolygott.
– A fenébe is, te semmit nem változtál!
– És ez az ősz haj? – vágta rá Ido, és megragadott egy tincset abból a sokból. A gnómok hosszú
hajat viselnek.
A barátja szívből felnevetett. – Már akkor is szürke volt, amikor Tűzföldön harcoltunk.
– De nem ennyire – fújt egyet Ido.
– Ido... ki gondolta volna... – folytatta a fogadós. – Nem sokat hallani rólad errefelé, ha
eltekintünk a plakátoktól, amelyek vérdíjjal kecsegtetnek a fejedért cserébe. Én már azt hittem,
halott vagy... De mi újság?
Ido megrázta a fejét.
– Azt gondoltam, hogy bölcsességre tanított, ami a karoddal történt. Jobb, ha nem mondok neked
semmit, higgy nekem. Gondold azt, hogy egyszer csak a semmiből teremtem itt, és feledkezz el
rólam, amint kilépek az ajtón, világos?
Nehva szomorúan bólintott.
– Sajnálom, szeretnék veled a régi időkről beszélgetni, olyan nagy szükségem lenne rá... Itt
minden tönkremegy...
– Nehva, szívesen meghallgatnálak, ha nem sietnék ennyire, és nem köröznének errefelé. Minél
tovább maradok itt beszélgetni, annál többet kockáztatsz.
A fogadós megrázta a vállát.
– Ahogy itt a dolgok mennek, talán megváltás lenne.
– Ne beszélj butaságokat, ennek a helynek szüksége van az olyan emberekre, mint te.
Nehva arca keserű grimaszba rándult.
– Mondd, miben segíthetek!
– Nem lesz egyszerű, de bízom az emlékezőtehetségedben. Tudok róla, hogy évekkel ezelőtt
errefelé járt egy félkobold.
Nehva mosolygott.
– Gondolod, hogy nem értesítettelek volna, ha erre jár? Nem, régóta nem láttunk már egyet sem.
– Húsz évvel ezelőttről beszélek, és talán nem is félkoboldként kellene őt leírnom neked. Kisfiú
volt még akkoriban, vörös hajú, ibolya szemű, a füle kicsit hegyes.
– Ja, vagy úgy... igen – állította biztosan Nehva. – Emlékszem egy ilyen alakra.
– Nagyszerű vagy. Nem is mertem remélni.
– Ne hazudj, hiszen ezért jöttél.
– Emlékszel még másra is vele kapcsolatban?
– Hát persze, különben az arcára sem emlékeznék, nem gondolod? Sokan járnak-kelnek errefelé,
barátom, talán észrevetted...
– Nos?
– Jó néhány napig volt itt. Kivett egy szobát. Azért emlékszem rá, mert errefelé általában nem
időznek sokat, ő viszont maradt. Az első este megkérdezte, merre találja a romokat, én meg az
arcába nevettem, és elmeséltem neki a történetet. Nagyon felhevült, majdnem ki is tettem a szűrét.
Azt mondta, a Nagy Téli Hadjárat nyomait keresi, én pedig azt tanácsoltam neki, hogy menjen a
Nagy Földre, ott bőven talál majd belőlük. Azt is kérdezte tőlem, hogy van-e errefelé Nihal-szobor,
én meg azon tűnődtem, honnan jöhet, hogy egyet sem látott még. Egyik reggel elment, csak annyit
kérdezett még, merrefelé visz az út a Szelek Földjére.
Az anyja szülőföldje... Milyen bolond volt! Nem kis hibát vétett.
– Láttad még utána?
Nehva megrázta a fejét.
– Elég különös alak volt, ha a véleményemre vagy kíváncsi. Olyan volt, mintha semmit sem
tudott volna Égvilágról. Elment, és nem tudom, mi lett vele.
Ido kezével a combjára csapott, mosolygott.
– Rendkívüli vagy, mint mindig.
– Felesleges megkérdeznem, mit keresel, és hogy ki volt ez a fiú, igaz?
– Pontosan.
– Csak annyit mondj, bajt hoz-e a fejemre?
– Nem hinném. – De nem volt benne biztos.
Nehva fújt egyet.
– Úgy teszek, mintha hinnék neked.
Ido felállt.
– Sajnálom, hogy máris menned kell, Ido. Hiányoztál nekem, te és a többiek. Hiányoznak azok
az évek, amikor tényleg úgy tűnt, hogy meg lehet változtatni a dolgokat, amikor nem tudhattad,
megéred-e a holnapot, de legalább volt valami, amiért érdemes lett volna meghalni.
 Ido szomorúan mosolygott. Azokra az embereire gondolt, akik meghaltak, és arra, hogy nekik
nem volt elég a tudat, hogy miért teszik.
– Te is hiányoztál nekem.
Melegen átölelte.
– Esküszöm, hogy visszatérek, és beszélgetünk egy kicsit, rendben? – szólt, miközben eltolta
magától, és kezébe nyomta a vacsora árát.
– Legalább ez legyen az én ajándékom – tiltakozott az öreg fogadós.
Ido hanyag mozdulatot tett.
– Minden pénzt megért.
Kisietett, lóra ugrott, és folytatta az útját.
Ideje volt oda menni végre, ahol a keresést kezdenie kellett volna: a Szelek Földjére, Nihal és
Sennar földjére.
 3

A SZEKTA TERVEI

THENAAR TEMPLOMA SÖTÉT VOLT, mint mindig. Kint fújt a szél, és itt bent az éneke gyászos
panasszá vált.
A két férfi egymás mellett helyezkedett el, az első padnál, amely a legközelebb állt az isten
hatalmas szobrához: fekete kristályszobor, amely komor árnyékot vetett. Az arca vigyorba rándult,
haját láthatatlan szél tépázta, egyik kezében dárdát, a másikban kardot szorongatott. – Thenaar
fenyegetőn vigyázta a beszélgetésüket.
– Nos? – kérdezte kurtán az első férfi.
A másik térdelt és imádkozott. Még elmormolt egy utolsó litániát, aztán felállt. Idős volt, de a
teste még fürge és tettre kész. Nem is lehetett másként. Yeshol, a Gyilkosok Testületének Legfőbb
Gárdistája soha nem hanyagolta el a teste edzését. Inkább orgyilkos volt, mint pap.
Az őt megszólító férfi felé fordult.
Yeshollal ellentétben Dohornak tekintélyes, hadvezéri alkata, markáns arcvonásai és már-már
fehérbe hajlón szőke haja volt. Szinte teljes egészében uralta Égvilágot. Olyan vállalkozás volt ez,
amely előtte csak a Zsarnoknak sikerült.
– Továbbra is olyan arcátlanságokat engedsz meg magadnak, amit másnak nem bocsátanék meg
– mondta megvetőn.
Yeshol mosolygott.
– Az istenem mindennél előbbre való. – Majd témát váltott. – Megtettük, amit kért.
Zsebéből véres gyűrűt húzott elő, és Dohornak adta.
A király figyelmesen megvizsgálta a csekélyke fénynél, amelyet a fáklyák gyújtottak a
templomban.
– Ez ő – zárta rövidre, elégedetten.
– Tegnap öltük meg, kelepcébe csaltuk. Kahlu ezredes nem okoz többé gondot.
Dohor csupán bólintott egyetértése jeléül, és Yeshol türelmesen várt.
Csak egy kis idő elteltével tette hozzá:
– Szeretném most azonnal kérni a fizetséget.
A király hirtelen felé fordult.
– Milyen kicsinyes lettél...
– Aggodalmas – javította ki Yeshol. – Már említettem, hogy egy Kérelmezőnk és egy
Gyilkosunk megszökött.
Dohor komoran bólintott. Ez olyan ügy volt, amely közelről érintette. Senki nem tudta pontosan,
hogy Dubhe és a fiú mennyit tud, és hogy mire használta fel az információt.
– Az embereim a nyomukban vannak, és biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan elfogjuk
őket. Ám szükségünk lenne valamire...
Yeshol egy pillanatig habozott. De pontosan tudta, mit akar kérni.
– Egy sárkányra... – fűzte hozzá egy szuszra.
– Ez jócskán meghaladja azt, amennyivel tartozom neked.
– Tudom, de a szolgálatainkat illetően soha nem lehetett oka panaszra, a szövetségünk mind ez
idáig kiváló gyümölcsöket termett, különösen, amikor Airest megöltük...
Dohor az egyik kezét szigorúan felemelte.
– Ezért már megfizettem neked, úgy vélem, meg aztán mindig megfeledkezel Idóról, aki még
mindig él és virul valamerre a nagyvilágban.
– Biztos vagyok benne, hogy egy sárkány segítségével nem tart sokáig, hogy a szökevényeket
megtaláljuk, nem fogjuk Felségedet a lovagjától sok időre megfosztani.
 – Háború van, érted? Háború. Szükségem van az embereimre.
– Sok más szolgája lesz még, ha segít nekünk, biztosíthatom.
Yeshol gyűlölt ennyire megalázkodni, de mindezt Thenaar dicsőségéért tette, ezért lenyelte a
szégyent, és a lába előtt hevert annak az embernek, aki a segítségére lehetett.
– Tudod, mit akarok... – mondta Dohor behízelgőn.
– A kellő időben meglesz. Thenaar eljövetele nagyon közel van, és akkor Felséged lesz a
kedvenc gyermeke.
Yeshol hosszú évek óta ezt a hazugságot mesélte neki, amióta a szövetségüket megpecsételték.
Dohor hozta neki a könyveket, amelyekből Yeshol az Astert életre keltő varázslatokat merítette,
türelmesen keresgélt Nagy Földön, az Erődítmény romjai alatt. Itt építette új királyi lakhelyét.
Cserébe a Legfőbb Gárdista megígérte neki, hogy a Zsarnok visszatértekor ő lesz Égvilág ura. A
szövetség ez idáig jelesen működött.
– Ne ravaszkodj velem, nem ismerem teljes egészében a terveidet.
Szerette volna, ha részese lehet a titkos rítusoknak, amelyek során Astert életre keltik, Yeshol jól
tudta ezt. Ám ha ezt felfedi előtte, azt is meg kellett volna neki mondania, hogy ha Aster újra élni
fog, számára itt nem lesz többé hely.
Most viszont a helyzet kicsit összetettebb volt. A sárkány átengedéséért magas árat kell fizetnie.
– Részletesen elmagyarázom Felségednek, hogyan vándorolhat a lélek a különböző testekbe.
Ez olyan információ volt, amelyet olcsón el lehetett adni.
– Remélem, ez csupán a kezdet – vágta rá élesen Dohor.
– Az lesz.
A király vérfagyasztón mosolygott a félhomályban. Aztán egy szó nélkül távozott.
Yeshol megvárta, amíg a háta mögött becsukódik az ajtó, aztán Thenaar szobra mögé sietett, itt
volt a titkos lépcső, amely a föld alá, a Házba vezetett. Sürgősen el kell intéznie egy másik,
halasztást nem tűrő ügyet.

A Tornaterem Gárdistája, Sherva, a fegyverek mestere olyan csendesen lépett be Yeshol

dolgozószobájába, ahogyan szokott. A Házban nála jobban senki nem volt birtokában a lopás és a
közelharc technikájának.
Természetellenesen sovány férfi volt, hosszú, hajlékony végtagokkal – a kemény kiképzés
gyümölcse. Teljesen szőrtelen feje és elnyújtott mozdulatai álnok kígyóhoz tették hasonlatossá. Az
arcán mostanában mélyebb árkok húzódtak, mint valaha. Távoli lelkiismeret-furdalás nyoma,
valami halvány félelem, amely újra meg újra egy kényelmetlen, árulásszámba menő, Dubhéval
folytatott beszélgetést idézett az emlékezetébe. Az az igazság, hogy közvetett módon Sherva segített
neki a Házból megszökni.
A kétségbeesett lány megkérdezte tőle, merre vannak a Gárdisták szobái, ez a Testület
legmagasabb rangja volt, akik nem aludtak együtt a többi Győzedelmessel. Ő pedig, aki csupán
érdekből lett a Testület tagja, és aki Thenaarban sem hitt, ő maga sem tudja, miért, de elárulta neki.
Néhány nappal később Dubhe megszökött.
Akkor kezdődött a pokol. Ahányszor a Legfelsőbb Gárdista magához hívatta, a torka elszorult, a
szíve vadul dobogni kezdett.
Sherva sápadtan és komolyan térdet hajtott Yeshol előtt, aki ülve maradt.
– Mennyire haladtál a nyomozásban?
Sherva megkönnyebbülten sóhajtott fel. Yeshol nem tud róla.
– Megtaláltuk Tarik házát.
– Remek.
– A feleségével, Talyával, és a fiával, Sannal él.
– Hány éves? – kérdezte Yeshol, és megmerevedett a székén.
Sherva hirtelen felemelte a fejét, gyanakvón.
– Hogyan...
Nem értette.
– Hány éves Tarik fia?
 – Tizenkettő, az információnk szerint.
Yeshol talpra szökkent, arca felragyogott.
– Ez a sors jele, igazi csoda! – Ragyogó szemmel nézett Shervára. – Tizenkét éves...
A Gyilkos továbbra sem értette. Nem sikerült rájönnie, hogy ebben a hírben mi az, amitől a
Legfőbb Gárdista ilyen boldog lett.
– Tökéletesen illik a terveinkbe.
Yeshol megsimogatta Thenaar szobrát, amely az íróasztala mögött állt, és megérintette Aster
kicsi szobrát is, aki az isten lábai között feküdt. Sherva jól ismerte ezt a kis szobrot, a Házban
mindenütt a másolatai álltak, és amikor rápillantott, kezdte kapiskálni. Egy kisfiú arca, Aster arca
halálának napján. Yeshol megfordult, és ismét leült.
– Te nem ismered a lélek teóriáját, hogyan kötődik a testhez... – Sherva felé hajolt. – A lélek és a
test nem különállók, hanem szorosan kötődnek egymáshoz. Egy férfi lelke soha nem tudna egy nő
testébe belépni, nem élné túl. Ugyanígy egy gnóm lelke sem élhetne tovább egy nimfa testében.
Ezért gondoltam, hogy Tarik testét használom majd, hogy Aster lelkét befogadja, mert ő is egy
félkobold és egy ember gyermeke. Ám azt szeretném, hogy Aster hatalma teljében térjen vissza a
földre.
Yeshol levegőt vett, szemét lehunyta. Mindig így tett, valahányszor Asterre, egykori mesterére
gondolt.
– Aster lelke viszont negyven éven át egy kisfiú testében élt, mintegy kelepcében, és ez a hosszú
tartózkodás nyomot hagyott rajta. Hogy a lelke, miután reinkarnálódott, sokáig élhessen, olyan
testre van szüksége, amely a lehető leginkább hasonlít arra, amelyben élt. Egy tizenkét éves
félkobold teste tökéletes lenne. San tökéletes lenne.
Sherva egyetértése jeléül továbbra is lehajtotta a fejét. Mindez a színjáték hidegen hagyta. Nem
érdekelte, hogy Aster visszatér-e, nem érdekelte, hogy ismét eljön-e Thenaar uralma a földön.
– El kell hoznod a fiút, megértettél? Élve hozd ide, az apját meg az anyját öld csak meg!
– Igenis, Felséges Uram.
– Válassz magadnak kísérőt a küldetéshez, bízom az ítéletedben.
Ettől a szótól, bizalom, Sherva valamiért megremegett.
– És azonnal indulj!
A Gárdista bólintott, az elköszönés jeléül két keresztbe tett öklét a melléhez emelte, és már indult
is.
– Vagyis várj egy kicsit!
Sherva észrevétlenül megremegett, amikor az ajtó előtt megállt. Aztán megfordult, igyekezett az
arckifejezésén uralkodni.
– Hallgatom.
– Mindannyian felelősnek érezzük magunkat Dubhe szökése miatt, és ez így van jól. De úgy
látom, te túlzásba viszed. Figyeltem a tekintetedet az elmúlt napokban. Ne feledd, hogy én akartam,
hogy az áruló közöttünk legyen, nem te. Te csupán a parancsomat hajtottad végre. Mindenesetre
tudom, hogy Thenaar már megbocsátott neked.
Sherva ismét meghajolt, majd kilépett a szobából.

Megundorodott saját magától. A Ház falai lucskos csapdává váltak, készen álltak rá, hogy
kelepcébe zárják. És szégyellte a saját félelmét, a saját gyengeségét. Dubhe volt az első, aki
szembesítette az alkalmatlanságával.
– Talán azt reméled, soha nem jön el az a nap, amikor Yeshollal megmérkőzhetsz? – kérdezte
tőle.
És ekkor fény derült az igazságra. Azért lépett be a Testületbe, hogy kiváló, mindenkinél
nagyobb Gyilkos váljon belőle, erre tette fel az életét. Egy napon majd megverekszik Yeshollal,
megöli, és akkor tudni fogja, hogy ő a legnagyobb.
Ám az évek csak teltek, és bár a teste napról napra tökéletesebb gyilkológéppé változott, a lelke
mintha elgyengült volna. Nem lett Yesholnál erősebb, már-már elfogadta, hogy alávesse neki
magát, hogy ő is csupán egy legyen a sok Gárdista között, nyilván több, mint egy egyszerű
Győzedelmes, de korántsem kiemelkedő valaki. Egészen addig a napig, amíg Dubhéval nem
beszélt.
Most elhozza a fiút Yesholnak, de azután? Mit fog tenni azután?

– Végre, átkozottak!
Rekla a sárkány felé rohant, amely néhány karnyújtásnyira tőle éppen most szállt le. Ugyanolyan
állat volt, mint amilyet már sokat látott a csatatereken, ahová egy-egy munka miatt vetődött.
Csakhogy ez igen elhanyagoltnak látszott, erről tanúskodott kissé homályos, sárga szeme és
fakózöld pikkelye. A háta viszont fekete volt, akárcsak hártyás, hatalmas szárnya. Fekete
sárkánnyal keresztezték, amelyeket évekkel ezelőtt a Zsarnok keltett életre a háborúihoz. Az már
Dohor ötlete volt, hogy a rendes sárkányokkal keresztezzék őket.
A nyergében egy közönséges külsejű gnóm ült.
– Ti aztán nem fogtátok sietősre! – támadt rá Rekla.
A gnóm lassan leszállt a sárkány hátáról.
– Siettem, amennyire csak lehetett – felelte pimaszul, és Reklát megcsapta a sörtől bűzlő
lehelete.
Tajtékzott. Gyűlölte, ha ilyen emberektől függött, a Vesztesek legalantasabb fajtájától, az ilyen
semmirekellőktől. Ám Thenaar útja rajtuk keresztül is vezetett, és istene a legjelentéktelenebb
lényeket is kihasználta. Ezért visszafogta magát, és nem nyúlt a tőre után.
– Akkor legalább most iparkodj! – szólt rá türelmetlenül.
A folyó árterén rátalált a nyomaikra. Dubhe és Lonerin legalább két napja jártak erre – maga az
örökkévalóság. Mintha érezte volna Dubhe szagát. Meg kell találnia, a rögeszme egyre csak
emésztette.
– Négyen leszünk, az én kis Vhylem el fog fáradni – felelte szenvtelenül a gnóm. – Nem
repülhetünk sem túl magasan, sem pedig túl gyorsan.
Rekla elfojtotta a haragját.
– Azért így is gyorsabbak leszünk náluk – szólalt meg Kerav, az egyik társa.
– Persze – hagyta rá a nő, nem túl nagy meggyőződéssel. Még mindig túl nagynak találta a
távolságot, amely elválasztotta az árulótól.

A sárkánynak kellett egy kis idő, mire szárnyának hatalmas erőfeszítésével a levegőbe tudott
emelkedni. Többször is csapnia kellett velük, porfelhőt kavart a folyó árterén.
Rekla Dohorra gondolt, aki előtt Yesholnak térdre kellett ereszkednie a templomban, Thenaar
szobra előtt. A Testület rengeteg szívességet tett neki, sok megbízást ő maga vitt véghez. És lám,
mivel fizet érte? Egy félholt sárkánnyal és egy kétségtelenül részeg lovaggal.
Ahogyan a gnóm előre megmondta, néhány karnyújtásnyira a víztükör felett repültek. A sárkány
erőlködött, és időről időre elveszítette az egyensúlyát. Alattuk a folyó fehéren hömpölygött, felettük
az ég szürke és fülledt volt.
Végül azért elég gyorsan sikerült megtenniük a távot, amely az Ismeretlen Földtől elválasztotta
őket. Csupán néhány óra telt el, és megpillantották a túlpartot, ahol végre elkezdődhet a
hajtóvadászat.
– Le kell szállnunk – szólt Rekla.
A sárkány a levegőből is könnyen meglát két embert, de előbb meg kell találniuk a nyomaikat,
hogy tudják, merre keressék őket, és ezt Rekla meg az emberei csak a földön tudják megtenni.
– Nem lesz egyszerű... – jegyezte meg a gnóm.
Még egy kicsit feljebb vezette a sárkányt, hogy többet lássanak, ám a szemük elé táruló látvány
nem volt túlságosan biztató. A part ártere földes és saras volt, éppen olyan, mint Égvilágon, de
aztán a földet mintha hirtelen fölfalták volna a fák sűrű sorai, amelyek néhány lépésre a víztől úgy
sorakoztak, akár a katonák.
– Nincs elég hely, Vhyl nem fog elférni – mondta a gnóm.
– Akkor menj tovább! – utasította Rekla, de ilyen magasságból csak a panoráma tárult a szemük
elé.
 – Minden egyforma.
– Próbáld megtalálni a módját, hogy leszállhassak, te átkozott – szitkozódott a foga között.
– Nincs rá mód.
Ennek a mocskos lovagnak a közelségétől, hangszínétől, és attól a teljes nemtörődömségtől,
amellyel minden kérdésére felelt, Rekla fejébe szállt a vér. Hirtelen dühében előrántotta a tőrét, és
csak Fillának, a másik emberének volt köszönhető, hogy a penge nem ért célba a gnóm torkán, mert
még éppen időben megragadta a nő kezét.
– Eressz el! – ordított rá dühöngve.
– Ne itt, és ne most – suttogta a fülébe Filla. – Türelem, úrnőm...
Rekla lerázta magáról a férfit, és a tokjába dugta a tőrét.
– Itt én parancsolok – sziszegte.
Undorodott a testek közelségétől, és még inkább undorította, ha az alárendeltje volt az, aki
érinteni merészelte.
– Menj közel a parthoz, aztán majd megtaláljuk a módját, hogy leszálljunk – utasította a gnómot.
– De a sárkány kimerült, pihennie kell.
– Majd később. Először tedd, amit mondtam! – ismételte meg Rekla ridegen.
A gnóm hangosan morgott, de igyekezett engedelmeskedni. Úgy látszott, a tőrrel való fenyegetés
működött.
A sárkány a levegőben kóválygott, alig valamivel a víztükör felett kitárta a szárnyát. Egy
pillanatra meg is érintette, ekkor a lovag megrántotta a gyeplőt.
A sárkány megpróbálta maradék erejét is összeszedni, és egy kicsit feljebb emelkedett. De a
szárnya hegye megint csak vizet ért.
Hirtelen valami lerántotta az egész szárnyát, és az állat kétségbeesetten felüvöltött. Csak a
gnómnak sikerült a nyeregben maradnia, a gyeplőt szorosan a kezében tartotta. Rekla a vízben
találta magát. Maga körül csupán habot meg valami zöldességet látott vergődni. Aztán minden
vörös lett, és jól ismert ízt érzett a szájában, amitől felfordult a gyomra. Vért.
Amennyire csak tudott, kiemelkedett. Vörös víz vette körül. Egy kicsit arrébb két fekete szárny
verdesett össze-vissza, vérsugarak szöktek fel belőlük, hatalmas fehér agyarak tartották. Rekla látta,
amint a gnóm időről időre a víz felszínére kerül. Markában a kardját lóbálta, és kétségbeesetten
próbálta megvédeni magát és a sárkányát.
– Hagyd, te ostoba! – kiáltotta neki ösztönösen, de ebben a pillanatban egy hatalmas fej
emelkedett ki a vízből. Óriási volt, félig ló, félig kígyó. A rengeteg éles foggal teli állkapcsa között
a sárkány testét szorongatta. Rekla szíve egy pillanatra kihagyott.
Minden erejével a part felé kezdett úszni
Ne most, ne addig, amíg Thenaar újra kegyelmébe nem fogad, ne addig, amíg Dubhét meg nem
kaparintom!
Az utolsó néhány karcsapásnyi távolság végtelennek tűnt. A háta mögött hallotta a gnóm
üvöltését.
Megkapaszkodott egy kiugró gyökérben, a partra húzta magát, megmenekült. Két társa kévéssel
utána ért partot. Közben egyre csak nézte a hatalmas szörny levegőben rázkódó, a sárkányt
marcangoló fejét. A gnóm, ez a bűzös és udvariatlan Sárkánylovag többé nem mutatkozott, és Rekla
már-már örült is neki. De aztán rögtön újra a szörnyet kezdte figyelni. Az egyik szemében valami
megcsillant. Messze volt, és egy ilyen kis tárgy körvonalait nehéz volt kivenni, de a csillogás
összetéveszthetetlen volt. Nem lehetett más, mint egy tőr, egy tőr, amely az állatot megvakította. És
most, hogy jobban megnézte, Rekla észrevett két nyílcsonkot is, amelyek a szörnyeteg nyakából és
a homlokából meredeztek. Csupán egyetlen ember tehette ezt.
– Erre jártak.
Filla és Kerav megfordultak, arcukat még feldúlta az átélt borzalom, az úszástól zihálva
kapkodták a levegőt. Rekla viszont már megfeledkezett a félelméről. A gyűlölettől új erőre kapott.
– Dubhe itt járt.
 4

AZ ISMERETLEN FÖLD

DUBHE ÉS LONERIN egy darabig hitetlenkedve feküdt a Saar partján.

A megsebzett szörny még hánykolódott, a folyó vize pedig szép lassan vörössé vált.
Egyikük sem vette a bátorságot, hogy a vérfagyasztó látvány előtt megszólaljon. Hajszál híján
menekültek meg a haláltól.
– Megmenekültünk – lihegte a lány.
– Na igen. Szép kis csapatmunka volt, nem gondolod?
Dubhe megfordult, és megpillantotta Lonerin mosolygó arcát. Végtelen megkönnyebbülést
érzett, olyannyira, hogy még ő is megengedett magának egy kimerült mosolyt, majd a földre vetette
magát, és kezét a parti homokba vájta. Végre szárazföldre értek. Megérkeztek az Ismeretlen Földre.

Néhány ölnyi széles földsávon találták magukat, egy ember éppen ki tudott rajta nyújtózkodni.
Részben iszapos, részben füves térség volt. Ahol a part tényleg véget ért, rögtön az erdő, a fák
kibogozhatatlan rengetege kezdődött: ágaik összefonódtak, törzsük hatalmasra nőtt. A színek
teljesek voltak: élénk gesztenyeszín váltakozott a széles, húsos levelek vakító zöldjével. Az ágak
között hosszú, rostos liánok tekeredtek a hatalmas páfrányok és más ismeretlen növények köré.
Egyetlen fát sem láttak, amelyet felismertek volna, és Égvilágon sem élt egyetlen olyan növény sem
azok közül, amelyek ezt az erdőt benépesítették.
Tettek néhány lépést, ám az őket körülölelő, nyomasztó csend kedvüket szegte. Egyetlen madár
sem énekelt, a sűrűben egyetlen elsuhanó állat hangja sem hallatszott, de még a lombok sem
susogtak. Mintha az egész erdő egyetlen, lesben álló szörnyeteg lett volna, amely csak arra vár,
hogy a zsákmányára vethesse magát.
Meg aztán sötét is volt. A fák lombja olyan sűrűn összenőtt, hogy a talajon csupán néhány
fényfolt rajzolódott ki a félhomályban. Az erdőben mindössze néhány karnyújtásnyi távolságra
láttak el, azon túl a fákat mintha az éjszaka nyelte volna el.
Ez volt hát az ismeretlen legtisztább megnyilvánulása, amelytől Égvilág minden lakosa félt, és
amely évszázadokon át távol tartotta őket. A látvány előtt nyugtalanság kerítette őket hatalmába, és
úgy döntöttek, hogy csak másnap indulnak tovább. Lonerint kimerítette a varázslás, és Dubhe is alig
élt. Jobbnak látszott, ha megvárják a másnapot, és közben alaposan tanulmányozzák a helyzetet.

Lonerin törökülésbe helyezkedett a parton, zsákjából előhúzta a maradék élelmet. Nem sokkal
azután halászták ki, hogy ők maguk partot értek. Csodával határos módon néhány üvegcse és egy-
két csomag élelem fennakadt a gyökereken, amelyek az erdőből egészen a folyópartig nyúltak, ahol
aztán néhány tenyérnyire a vízbe merültek.
Miközben a csónak süllyedt, Dubhénak sikerült néhány fegyverét is megmentenie: az íját, a
nyilakat, a tőrét és a dobókéseit.
Lonerin nekifogott, hogy leltárt készítsen, és a lány szíve a torkában dobogott, miközben
figyelte.
– A folyóba veszett az élelmünk egyharmada, amit Toriótól kaptunk – jelentette ki a fiú. – De
nem gond. Vadászhatunk, és gyűjtögethetünk is.
Tekintetét felemelte, társa egyetértését kereste, de ott csak aggodalmat talált. Rögtön megértette,
mire gondol.
– A varázsital elegendő – folytatta.
Dubhe tekintete nem tisztult ki.
– Épphogy a felét megmentettük – jegyezte meg hidegen.
 – De erdőben vagyunk, tudok másikat készíteni.
– Honnan tudod, hogy találsz hozzávalókat?
– Nos, én...
Dubhe az erdőre mutatott.
– Látsz itt akárcsak egyetlen ismerős növényt is? Olyat, amit láttál már valaha Égvilágon?
– Még csak a szélén járunk, be kell hatolni a sűrűjébe, ezek olyan növények, amelyek az
aljnövényzetben élnek...
A lány gúnyosan figyelte.
– Csak be kell osztani – tette hozzá Lonerin. – Ez más, mint amit Rekla adott neked, már
mondtam, kevesebb is elegendő belőle, hogy a pecsétet féken tartsa. Ha például négynaponta egy
kortyot iszol belőle, akkor sikerülni fog. Persze a te részedről is szükség lesz egy kis akaraterőre.
Dubhe már nem figyelt a szavaira, saját köpenyébe kezdte pakolni a földre szóródott élelem egy
részét.
– Bíznod kell bennem – szólt rá Lonerin hangosabban.
Bízni. Nem volt egyszerű, és Dubhe nem is volt benne biztos, hogy akarja-e. Utoljára a
Mesterben bízott meg, és az elvesztése elviselhetetlen kín volt. Még most, három évvel a halála után
sem sikerül megbirkóznia a hiányával. Más választása persze ezúttal sincs.
– Nézd, nem miattad van. Csakhogy én kezdetektől fogva csak akadályokba botlom – felelt meg
sem fordulva.
– Megértelek. – Lonerin hangja elszomorodott. – De az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük
őket, meg aztán nem is vagy egyedül, én megteszem a lehetetlent is, hogy megmentselek. Hiszen
ezért is vagyunk itt.
Dubhe mosolygott magában.
Soha senkinek nem sikerült őt megmentenie, talán számára nincs is menekvés, még ha az átok
meg is törik. De azért bólintott, hogy a fiú elégedett legyen. Amúgy meg kételkedett benne, hogy
képes lenne megérteni, hogyan is érzi magát.
A nap már hanyatlani kezdett, és Lonerin úgy döntött, még evés előtt gondolják át, merre is
induljanak másnap. Már éppen fáklyát gyújtott volna a táborozáshoz, amikor Dubhe megállította.
– Inkább ne. A Testület a sarkunkban van.
– Azt hiszed, tudják, merre vagyunk? Szerintem lehetetlen, hogy bátorságuk legyen idáig követni
bennünket.
– Rekla jönni fog – állította a lány határozottan. – Gyűlöl engem. Semmi nem állíthatja meg.
Lonerin megütközött, aztán előhúzta a pergament, amelyet a köpenyében tartott. Száraz volt, egy
varázslattal védte meg, és elégedetten a földre terítette, majd szétnyitotta.
Valamiféle térkép volt, vörös krétával megjelölve. Egyértelmű volt, hogy nem térképész
készítette, inkább csak vázlatnak látszott. A hegyeket kerekded formák, a folyókat hol szélesebb,
hol keskenyebb egyenes vonalak jelölték, elszórtan itt-ott pedig néhány feljegyzés állt.
 – Ido készítette, amit csak tudott, összegyűjtött Sennar leveleiből – magyarázta Lonerin. – Soana
megtanította, hogyan lehet távol lévő emberektől varázslattal üzenetet fogadni. Alapvető varázslat,
bárki elvégezheti: lehetővé teszi, hogy papírra kerüljön, amit egy távol lévő személy varázslattal ír.
Nem kell hozzá mágusnak lenni, az elmúlt években Ido így maradt kapcsolatban Sennarral. És ez
még nem minden. Le is jegyezte nekem.
Kitekerte a pergament. A hátoldalát sűrűn teleírták megjegyzésekkel, ugyanazzal a ceruzával,
amellyel a térképet jelölték be. Nagyon apró betűs, egyáltalán nem rendezett írás volt. Mindenhol
feljegyzések, látszólag mindenféle kapcsolat nélkül, a legkülönbözőbb irányokban írva.
Dubhét különös szédülés fogta el a gondolattól, hogy ezeket a megjegyzéseket Ido írta. Látta őt a
Vizek Tanácsában, amikor a küldetésükről határoztak, és néhány perc erejéig beszélt is vele
Laodamea bástyáján. Mégis valamiféle mitikus alak maradt a számára, Nihal mestere, a hős, aki a
Zsarnok ellen harcolt.
– Nihal és Sennar az első hat évben felfedezte a világnak ezt a részét. Sokat utaztak, de Sennar
soha nem jelölte meg pontosan a helyeket. Mindenesetre jártak ebben az erdőben. Meséltek különös
állatokról, valamennyit a növényekről, de minden elnagyolt. Nem követtek pontos útvonalat, ám
egyszer csak eljutottak a partra – ujjával a tengerre mutatott. – Itt koboldok élnek.
– Azok a koboldok? – kérdezte Dubhe egy kissé meglepetten.
Nem is emlékezett rá, mikor hallott róluk utoljára. A tűz körül ülve suttogtak róluk a
gyerekeknek, apja elalvás előtt mesélt róluk hosszú történeteket.
Lonerin bólintott.
– Pontosan ők. Nihal és Sennar itt álltak meg, aztán valami gondjuk támadt, Sennar soha nem
beszélt róla világosan. Más részről ebből az időből néhány levél el is veszett, Ido azt mondta, nem
túl ügyes a varázslás terén.
– És Sennar háza?
– Miután a zarándoklást abbahagyták, a koboldok területének a határán telepedtek le, errefelé.
Dubhe figyelmesen hallgatta. Majdnem a parton. Ám nem lehetett tudni, milyen messzire van.
– Aztán amikor Nihal meghalt, Sennar úgy döntött, minden hidat elvág a koboldoktól. Az egyik
utolsó levelében egy hegyek közötti helyről beszél.
Megfordította a térképet, és olvasni kezdett.
„A hegyek lábához mentem. A tenger nincs túl messze, néha érzem az illatát, mint a
Szülőföldemen, Tengerföldön. Körülöttem semmi más, csak erdők. Lejjebb az öböl, ahol a
Marhatmat (ahogyan a koboldok hívják) a tengerbe ömlik.”
Dubhe és Lonerin közé csend ereszkedett.
– Ez minden – szólalt meg a fiú egy kis idő elteltével.
Dubhe megkereste a térképen a szóban forgó folyót.
– Vagyis itt.
 – Igen.
– Délnyugatra tőlünk. És közöttünk a hegyek.
Lonerin nem szólt, Dubhe elfintorodott. Mintha sötétben tapogatóznának.
A fiú gúnyosan mosolygott, miközben a lányt figyelte.
– Csak ne olyan nagy lelkesedéssel!
– Ez a térkép egy kissé elnagyoltnak tűnik nekem.
– Tudom. De ez minden, amire hagyatkozhatunk, nem?
Dubhe bólintott. Hirtelen zavarban érezte magát, amiért olyan kevéssé bízik az útjuk sikerében.
Lonerin összehajtogatta a térképet, és a zubbonyába dugta.
– Mi tagadás, a küldetés bonyolult. Ám éppen ezért tényleg hinnünk kell benne, és főleg
megbíznunk egymásban. A folyón csak azért sikerült megmenekülnünk, mert együttműködtünk.
Dubhét valamiért kellemetlenül érintették ezek a szavak. Ő eddig nem így élt, őt nem erre
tanították.
– Hiszel benne, Dubhe? Tényleg el akarsz jutni Sennarhoz? Úgy akarod, ahogyan én?
A lány furcsának találta, hogy ezt a kérdést, amelyet az indulás előtt ő is feltett magának, most a
fiútól hallja.
– Igen – bólintott nem túl nagy meggyőződéssel.
– És most pihenjünk. Holnap majd meglátjuk, mi a helyzet az erdővel.
Lonerin mosolygott, majd kinyújtózott a parton. Dubhe is lefeküdt, behunyta a szemét.
Az erdő a hátuk mögött tovább hallgatott.

Másnap reggel egy kicsit haboztak, mielőtt a fedetlen, keskeny földsávot elhagyták volna. Az
erdő fenyegetőn emelkedett előttük, a sötétségnek teste volt, akár egy élőlénynek.
A késlekedésnek Lonerin vetett véget. Megigazította a vállán a zsákot, és előrement. A hatalmas
levelek, amelyeket széthúzott, hogy elférjen, hirtelen összezárultak mögötte, elnyelték. Dubhe egyik
kezét ösztönösen a tőre markolatára helyezte, és erősen megszorította. Egyetlen pillanat alatt
felfogta, mit is jelentene egy ilyen helyen egyedül maradni, és Lonerin előző esti szavai most más
jelentést nyertek. Mély levegőt vett, és elhatározta magát. Megtették az első lépést.

A szemük gyorsan hozzászokott a csekély fényhez. Bizonyos szemszögből olyan volt, mintha
visszatértek volna a Ház nedves méhébe, és ez egyiküknek sem tetszett. A Ház sziklába vájt
folyosók labirintusa volt, a falon egyenlő távolságban elhelyezett fáklyák épphogy adtak némi
fényt. Az erdő sem volt kevésbé nedves, a fenyegetőn szorongató falakat pedig az összecsavarodott,
duzzadó fatörzsek helyettesítették, amelyek az előrehaladást akadályozták. Ez is épp olyan sötét
útvesztő volt.
Időről időre szájakként feléjük nyíló virágokba botlottak, és ez megtörte a zöld és a barna
váltakozásának egyhangúságát. Kicsit hasonlítottak az Éjföldön honos foszforeszkáló virágokra.
Dubhe emlékezett rá, hogyan kúsztak fel a templom homlokzatára: ez volt az első dolog, ami feltűnt
neki, amikor megérkezett.
Amíg viszont azok foszforeszkálók és halványak voltak, ezek itt túlságosan is élénk színűek. A
piros már-már bántotta a szemüket, míg a sárga és a kék hihetetlenül mély volt.
Lonerin előhúzott valamit a nadrágzsebéből, és a markába szorította. Egy vékony tű volt az.
– Nézd! – szólt erőltetett mosollyal. Aggódott, bár igyekezett nem kimutatni.
Félhangos szavakat mormolt, amelyek gyászos visszhangot vertek a fák között. Majd kinyitotta a
tenyerét.
Világoskék, élénk fény lövellt ki belőle, amely az erdő sűrűjében egy határozott irányba mutató
késpengét rajzolt ki. Amikor Dubhe jobban megnézte, látta, hogy maga a tű az.
– Arra van nyugat – mosolygott Lonerin. Elmagyarázta a lánynak, hogy ez egy elég egyszerű
varázslat, ugyanaz, amelyet a bárkán alkalmazott, csak kisebb, meg hogy ez lesz itt a vezetőjük.
A szavai erőt öntöttek Dubhéba. Ez a fény kíséri majd őket, és mutatja az utat. Egy pillanatig
mindketten azt gondolták, nincsenek egyedül.
 Útjuk első napjaiban az őket körülölelő csendben az egyetlen zaj, az egyetlen hang, amely a
csendből kivált, a bogarak zümmögése volt.
Szokatlanok voltak. Távolról hasonlítottak az égvilágiakhoz, ugyanakkor volt bennük valami
különös, ami zavarba ejtette Dubhét és Lonerint is. Egyik reggel egy színes páncélú bogár állta el az
útjukat, kerek teste alatt mozgatta rengeteg lábát, majd egy hatalmas, hatszárnyú sárga pillangó
bűvölte el őket lüktető, zavartalan röptével. Másik nap egy ökölnyi, hátát groteszk módon görbítő
féreg mászott eléjük. Egy idő után felemelte a fejét, és nyolc fekete szemével rájuk bámult.
Ezen kívül viszont a szellő sem rezdült.
Egyetlenegyszer hallottak csak valamit. Valami távoli kiáltást, inkább üvöltést. Panaszosan,
tompán ért el hozzájuk, ám a csend olyan teljes volt, hogy mindketten megugrottak.
Lonerin viharos gyorsasággal nézett körül, Dubhe felemelte az íját. Néhány percig nem
mozdultak, de a hangot nem követte másik.
– Egy sárkány – suttogta Lonerin. Azon tűnődött, honnan jöhetett. Élnek errefelé sárkányok?
Sennar nem mesélt róluk...
Dubhét kirázta a hideg. Volt ebben a kiáltásban valami fenyegető, és minden ok nélkül a Házra
és Reklára gondolt.

Dubhe úgy érezte, figyelik. Mióta megátkozták, sosem volt igazán egyedül. Zsigerei mélyéről a
Szörnyeteg folyamatosan leste, készen állt, hogy gyengesége minden egyes pillanatára lecsapjon, és
kihasználja. De most nem a Szörnyeteg figyeli. Ez most sokkal árnyaltabb, szertefoszlóbb érzés.
Mintha a leveleknek, ágaknak, virágoknak szeme lenne. Mintha szemek milliói szegeződnének
rájuk.
Lonerin időről időre előhúzta a térképet, tanulmányozta, majd folytatta az utat. Teljesen
hasztalan volt, de Dubhe tudta jól, azért teszi, hogy a magabiztosságát visszanyerje. Csodálatra
méltó volt. Már-már hősies erőfeszítéssel próbálta az idegeit épen tartani. Ezen a helyen még neki is
nehezére esett nyugodtnak maradnia, pedig őt arra nevelték, hogy minden körülmény között
megőrizze a hidegvérét.
Mintha nem lett volna elég a nyugtalanító légkör, hamarosan a meleg is elviselhetetlenné vált.
Akárcsak nyár derekán. Lonerin levette a zubbonyát, és félmeztelenül ment tovább, Dubhe is csak a
mellényét hagyta magán.

A nap felkelt és lement a fejük fölött, szinte mindig eltakarta a lombozat, kivéve, ha egy-egy
tisztásra értek. Ilyenkor a hirtelen fény elvakította őket, és félelemmel teli pillanatokat éltek át, mert
nem tudták, hol vannak, elbódította őket a fényviszonyok gyors változása.
Mintha időn és téren kívüli helyen lettek volna, olyan helyen, amely örökké azonos önmagával,
amely fenyegeti ugyan őket, mégsem jelent nyílt veszélyt. Ez felőrölte az idegeiket.
Dubhe jobban ellen tudott állni. Persze terhes volt neki állandóan résen lenni, és félt – az
ősfélelem az ismeretlentől –, de sikerült erőt vennie magán.
Lonerin viszont egyre idegesebb lett. Egyre gyakrabban húzta elő a térképet, görcsösen figyelte a
tűt, és körbe-körbekémlelt. Dubhe mondani szeretett volna neki valamit, de ez a helyzet teljesen
felkészületlenül érte. Mindig csak magára kellett figyelnie, a múltban pedig ő volt az, aki a
Mestertől vigaszt és védelmet kapott. Hogyan biztasson valaki mást? Hogyan öntsön erőt valaki
másba? Lonerin, úgy látszott, képes rá, de ő nem ismerte ezt a művészetet.
Egyik délután, vagy egy héttel azután, hogy az Ismeretlen Földön partot értek, hallani kezdtek
valamit. A lány figyelt fel rá. A Szörnyeteg kiélesítette az érzékeit: ez volt az egyetlen áldás a sok
rémség között, amelyet az átoknak köszönhetett. Először azt hitte, csak a képzelete játszik vele.
De Lonerin egyszer csak megállt. Dubhe látta maga előtt, ahogyan egyenesen tartott fejjel fülel.
Volt valami... hangok, mormogás, még ha kivehetetlen is.
– Hallod?
Dubhe bólintott.
Amint a szavuk megtörte a csendet, a hangok eltűntek.
Lonerin tovább fülelt.
 – Van valami ötleted, hogy mi lehet ez? – kérdezte a lány felé fordulva.
Homlokán izzadság gyöngyözött, de nem csak a melegtől. Sápadt volt.
Dubhe megrázta a fejét.
– Ez mégiscsak egy erdő... valami zajnak csak kell lenni. Inkább az természetellenes, hogy eddig
semmit nem hallottunk.
A fiú néhány pillanatig figyelte a lányt, majd úgy döntött, továbbmegy.
Hirtelen feltámadt a szél. A levelek susogását Dubhe fülsiketítő zajnak érezte. Lonerin is
lassított, olyan volt, mintha a fák lombja szavakat suttogna.
Aztán megint ugyanaz. Csakhogy a hangok most nem hallgattak el, hanem körülzárták őket.
Nevetés. Talán ének. De távoli.
Dubhe letörölte homlokáról a verítéket. A Szörnyeteg nem mocorgott a zsigereiben, meglapult,
mint általában. Ha veszélyben lennének, megtámadná, érezné, ahogyan feszíti, hogy
kiszabadulhasson.
– Van itt valaki...
– Lonerin, higgy nekem, minden rendben. Különben megérezném.
De a fiú nem volt róla meggyőződve.
– Szeretnéd, hogy én menjek elöl? – ajánlotta fel Dubhe.
Lonerin dühösen megrázta a fejét.
– Nálam van a térkép és az iránytű is.
A hangok nem hallgattak el, ők mégis folytatták útjukat. Olyan volt, mintha az erdő hirtelen
benépesült volna, mintha valaki minden bokor mögül kigúnyolná, kinevetné őket. De sehol senki.
Dubhe mindenütt szétnézett, ám semmit nem látott. Lonerin egyre gyorsabban lépkedett.
– Adj egy tőrt.
– Nem tudod használni.
– Nem kell ahhoz harcosnak lenni, hogy az ember használni tudjon egy átkozott tőrt.
– Rosszul végeznéd. Te vezetsz, én védekezem, azt hittem, ez a szereposztás.
– Van itt valami.
– Ha van is, majd nekem gondom lesz rá.
Ismét suttogás. Dubhét kirázta a hideg. A levelek árnyéka lassan megnyúlt a földön, alkonyodni
kezdett, nem lett volna bölcs dolog továbbmenni.
– Talán jobb lenne, ha megállnánk – szólt, de a fiú határozottan ment tovább. Rá sem hederített.
– Lonerin! – kiáltotta Dubhe, de eredménytelenül.
Erre megragadta az egyik csuklóját. A szorításban érezte, amint a fiú inai megfeszülnek, és az
izmai kicsit remegnek.
– Igen, igen – szólalt meg, és zavartan lesütötte a szemét. – Igazad van.
Miközben ettek, a suttogás folytatódott. Mindenhonnan hallották, és közelebbről, mint eddig. A
szél szavakat hozott feléjük, cinkosa, a nap pedig a horizont mögé bújt, hogy átengedje helyét az
éjszakának.
– Nem, nem maradhatunk itt, tovább kell mennünk – zárta rövidre a vitát Lonerin a gyors
étkezés végeztével. Az élelmet dühösen köpenyébe rejtette, és Dubhe nem tudott tiltakozni.
Tévedett, hiba volt megállni, most már ő is félt. Ezek a különös hangok a sötétben egyenesen
vérfagyasztóvá váltak: némelyik olyan volt, mint valami panaszos ének vagy sírás, némelyik éles
volt, hol hízelgő, hol félelmetes.
Soha nem haladtak még éjszaka, egymáshoz közel lépdeltek.
A fényről Lonerin gondoskodott. Félretette a tűt, és egy világító gömböt idézett meg, amely nem
sokkal a tenyere felett lebegett. A fény gyászos árnyat vetett az erdőre.
– Ott!
Dubhe a távolba mutatott, és Lonerin hirtelen arra fordult. Éppen időben ahhoz, hogy valami
kivehetetlen dolgot lásson az egyik fa mögött elsuhanni.
– Egy állat – mondta a lány zihálva. – Egy átkozott állat, semmi más.
Előhúzta a tőrét. Ám a Szörnyeteg még mindig hallgatott.
– A lehető leggyorsabban el kell innen mennünk – ismételte Lonerin.
 A gömb fényénél az arca még sápadtabbnak látszott. Dubhe bólintott.
Gyorsan haladtak, a lábuk zajosan súrolta a száraz falevél szőnyeget, léptük nyomán páfrányok
zizegtek.
És egyre csak azok a hangok, sírás és nevetés, egyre hangosabban.
Lonerin egyszer csak a növények között megpillantott egy elenyésző árnyat, olyan volt, mintha
füstkarikák csavarodtak volna a fatörzsek köré. – Nem állat volt – szólalt meg szakadozott hangon.
Meggyorsította lépteit, Dubhe pedig csak fürgén ment utána, nem töprengett semmin. A szíve
majd szétfeszítette mellkasát.
Aztán feltűnt még egy, és megint egy szertefoszló árny, majd újra egy másik, míg mindketten
világosan nem látták, mi az: női arcok, rajtuk örök arckifejezés, mint a tragédiák álarcain.
Megelőzték, körülvették, a halottak üveges tekintetével figyelték őket. Levegőből voltak, akár a
szellemek.
Az egyik Dubhe felé tartott, majd átsuhant rajta, ő pedig úgy érezte, egész lénye jéggé fagy.
Felordított, vaktában csapkodott a tőrével.
Félő volt, hogy megsebzi Lonerint, ezért a fiú a csuklójánál fogva megragadta, hogy elvonszolja
onnan. Lélekszakadva rohanni kezdtek, az erdő egyetlen sávja felé, amelyet a gömb megvilágított.
A női arcok követték, utolérték őket, és körbefogták a lábukat.
Lonerin megbotlott, a földre bukott, és mindketten elestek. A gömb kialudt, és mindenre
áthatolhatatlan sötétség borult.
A suttogások éles sikolyokká, a panaszos hangok fülsiketítőn metszővé váltak. A Szörnyeteg
felordított Dubhéban, és a lány egy szempillantás alatt maga előtt látta a mészárlást, amelyet az első
alkalommal véghez kellett vinnie, amikor az átok működésbe lépett: szétmarcangolt testek az
erdőben – borzadt tőle, ám mégis izgatta. Agya eszeveszetten hezitált, a teste vérért kiáltott. Itt,
ebben a helyzetben is volt valami, ami a halállal kapcsolatban állt, és ez olyan íz volt, amelyet a
Szörnyeteg rögtön felismert.
Hallotta, amint Lonerin felkiált, aztán valami vörös, vakító fényt látott. A suttogás abbamaradt, a
szellemek eltűntek. Az erdőre csend ereszkedett.
Tapogatózva kereste társa kezét, egyik vállát sikerült megérintenie.
– Szellemek, de Égvilágon nincsenek hozzájuk hasonlók. – Lonerin zihált. – Tűzvarázslattal
űztem el őket. De nem tart sokáig.
Dubhe érezte, hogy a Szörnyeteg megnyugszik benne. Csupán az egyik mancsa volt, ám mégis
borzalmas. – Mit tegyünk?
– Félnek a tűztől. Fáklyát kell gyújtanunk.
– Ha követnek bennünket, a Testület könnyebben ránk talál – ellenkezett a lány.
Érezte Lonerin meleg leheletét az arcán.
– Azt akarod, hogy visszatérjenek?
Megállapodtak, hogy felváltva őrködnek. A kis fáklya körül virrasztanak, legalábbis most
éjszaka. Dubhe ajánlkozott elsőnek.
– Felajánlom a társaságom – szólt Lonerin erőltetett mosollyal. – Kétlem, hogy el tudnék aludni.
Elhelyezkedtek a tűz körül, még mindig megrendülten a félelemtől.
– Legalább lesz mit mesélnünk, ha hazatérünk – viccelődött a fiú, de Dubhe nem mosolygott. –
Minden rendben lesz – tette hozzá, hogy megnyugtassa.
– Hogyan csinálod? – emelte fel a fejét a lány.
– Mit?
– Hogyan csinálod így tovább? Úgy értem, ilyen magabiztosan. Ismeretlen helyen vagyunk, ki
tudja, milyen szellemek lakják, egyedül vagyunk, és...
– Mert tudom, hova akarok menni.
Lonerin hangja szilárd volt, zöld szeme tiszta. Dubhét szíven ütötte.
– Olyan küldetésem van, amelytől sok ember sorsa függ, az egész életemet ennek szenteltem.
Hogy balul üthet ki, hogy elbukom, az olyan dolog, amire nem is gondolok, már csak azért sem,
mert felesleges.
Dubhe néhány pillanatig figyelte. Ő volt az első ember, akit ilyen elszántnak, céltudatosnak
ismert. Az ő világában ez idáig csak olyanokkal találkozott, akiket sodort az ár. Éppúgy, mint őt.
– És neked is az életedre kell gondolnod: mi lesz, ha megtalálod Sennart, ha az átok nem lesz
többé, és te szabad leszel. Mert így lesz. Ha akarod, így lesz.
De soha semmi nem történt meg, amit akartam! Gornar meghalt, a szüleim elhagytak, és a
Mester is egyedül hagyott!
Kiáltani szeretett volna. De nem tette. Legalább egy kis időre igazán elhitetheti magával, hogy
Lonerin szavai igazak. És ez jó volt, elringatta, nem akarta megtörni a varázst.
Bizonytalanul elmosolyodott, és Lonerin különös hálával nézett rá. – Aludj, majd én vigyázok –
mondta hanyag mozdulattal.
– Az első őrség a legrosszabb, és én hozzá vagyok szokva a virrasztáshoz – tiltakozott Dubhe.
– Félek, érted? Nem tudnék aludni. Te viszont határozottan kimerültnek látszol, meg aztán az a
valami átment a testeden. Aludj, jobb lesz így.
Dubhe hagyta magát meggyőzni. Igaz, a Szörnyeteg ordítása kimerítette, de nem akarta
Lonerinnek elárulni. A tekintetében ismét megjelenne az a fájdalmas szánalom, pedig most olyan
szépen csillog a szemében a magabiztosság.
Az övéből előhúzta a tőrét, és a fiúnak nyújtotta.
– Nincs rá szükségem. A szellemekhez elég a varázslat.
– Minden eshetőségre – mosolygott a lány.

A sűrűben meneteltek, tőrükkel vágtak utat maguknak. Lenyesett leveleket és letört ágakat
hagytak maguk után. Egy fáklya nyújtott nekik világosságot, Filla tartotta, Rekla oldalán haladt. A
nő úgy határozott, hogy éjszaka is folytatják útjukat, és csak néhány órát alszanak. – Sárkány nélkül
maradtunk, és legalább három nap előnyük van. Be kell hoznunk.
– Ez a föld csak úgy lüktet a veszélyektől, biztos vagyok benne, hogy nélkülünk is meghalnak –
jegyezte meg Kerav.
– Nem! – üvöltött fel Rekla dühösen. – Nekem kell őt megölnöm és a fattyú vérét Thenaar
medencéibe öntenem! És így is lesz!
Olyan fáradhatatlan volt, akár egy zsákmánya nyomában járó farkas.
Aznap este felmásztak egy dombra, hogy a magasból is szemügyre vegyék a terepet.
Amikor a tetejére értek, a hold már fent volt az égen. Most látták először, amióta útra keltek, és
Filla szinte meglepetten állt meg, hogy megcsodálja.
– Segíts felmásznom! – szólt rá élesen Rekla.
Gyorsan felkúszott az egyik fára, mintha valami előérzete támadt volna. Amikor a legmagasabb
ágakra ért, elmosolyodott. Nem tehetett mást, hálát adott Thenaarnak.
– Hibáztál, kislány, és ez végzetes lesz – suttogta a sötétben.
A horizonton, messzire és halványan, a holdfénytől alig láthatóan füstcsík szállt az ég felé.
 5

SALAZAR

AMIKOR A SZELEK FÖLDJÉRE ÉRT, Idónak különös érzése támadt. Hosszú időn keresztül csak azért
látogatott ide, hogy Nihallal és Sennarral találkozzék. Amikor ők elmentek, ez a hely számára
mintha eltűnt volna a földrajzi térképekről, és csak akkor bukkant fel újra – ezúttal tragikus fényben
–, amikor a Sziklák Földjének királya, Gahar gnóm megtámadta, hogy meghódítsa. Akkoriban Ido
még Legfelsőbb Parancsnok volt, és ideküldték, hogy csapatai élén harcoljon. Hasztalan: ötévnyi
öldöklés után a Tanács szentesítette Gahar védnökségét. Semmi megütköznivaló nem volt rajta,
kiderült, hogy a gnóm titkos szövetséget kötött Dohorral.
Idónak akkoriban majdnem elment a kedve a harctól. Embereinek a halála értelmetlennek tűnt,
az ő csatározása is hiábavalónak bizonyult, és megértette: Égvilág, ahogyan ő ismerte, a végét járja.
De nem csak vérre emlékezett. Végül is megbarátkozott a Szelek Földjével határos pusztasággal,
az erdeivel.
Az országra jellemző toronyvárosok lenyűgözték. Hatalmas tornyok voltak ezek, amelyek egész
városokat rejtettek, kereskedelmi tevékenységekkel, lakhelyekkel, templomokkal, sőt, még központi
parkjuk is volt. Esténként olyan szép volt, ahogy az ember a függöny mögül a teljesen sík látóhatárt
nézte, amelyből csak az építmények karcsú formái emelkedtek ki.
Mielőtt ideért volna, abba az illúzióba ringatta magát, hogy mindent ugyanúgy talál majd. A
pusztaság valóban változatlannak látszott. Nem állt itt egyetlen fa sem, amelyet el lehetett volna
tüzelni, egyetlen hegy sem, amelyből a kardokhoz és lándzsákhoz fekete kristályt vagy fémet
lehetett volna kitermelni. Dohor keze ezért nem is okozott sok kárt.
Idónak viszont elegendő volt Salazart távolról megpillantania, hogy felmérje, mennyire más a
valóság, mint az emlékei.
A torony most feleakkora, köré vöröskő házakat és viskókat építettek. Az önmagukban zárt
toronyvárosoknak tehát meg kellett magukat adniuk.
Nem voltak megerősített városfalak, zavartalanul beléphetett.
Átvágott a külső városrészen, amely olyan volt, mint Égvilág bármely városa, és a torony
maradványa felé indult. Felfedezte, hogy szinte már csak boltok állnak benne. Az emberek a lába
körül zsúfolódó házakban éltek, kivéve néhány nosztalgikus alkatot és a város idősödő vezetőjét,
aki a torony legmagasabb részén lakott. A torony legfelső részét lezárták, így nem létezett már
központi tere, amely egykor kertként és parkként is működött. Az utolsó szinteket a palota foglalta
el, az idős ember valójában katona volt, mint ahogy errefelé majd minden idős ember, olyanok, akik
harccal és öldökölve gyakran ragadták magukhoz a hatalmat a környező városok és földek fölött.
Az a hír járta, hogy Perka legalább a tisztesség látszatát kelti.
A torony, hogy mást ne mondjunk, lesújtó látványt nyújtott. Úgy tűnt, a háború után senki nem
akarta igazán újjáépíteni. A túlélők megelégedtek azzal, hogy a romjait magukévá tették, és épp
csak annyit hoztak belőle helyre, hogy ott élhessenek.
A falakon mindenfelé vérdíjjal kecsegtető plakátok lógtak. ÁRULÓ. VESZÉLYES BŰNÖZŐ.
Ido látott egyet a saját arcképével is, alatta elképesztően nagy vérdíj ígérete, és a szöveg: A HAZA
ELLENSÉGE, A KIRÁLY ÁRULÓJA.

Nem tudta, hogy Tarik összezavarodottan, múltja nyomában járva tényleg itt telepedett-e le. Ő a
fiú helyében biztosan így tett volna. Tarik valószínűleg bálványozta az anyját, elég nyilvánvaló hát,
hogy ott akar élni, ahol anyja élete első éveit töltötte.
Ido a torony lábánál szállt meg egy fogadóban. A legnyomorúságosabbat és legkihaltabbat
kereste. Nem akart feltűnést kelteni. A fogadós tapintatos volt, mint ahogy azt várta, ezért rögtön föl
is ment a szobájába, ahol elszállásolták: az ágyban csak úgy hemzsegtek a poloskák, a szoba
penészszagot árasztott. De azért rosszabb helyeken is aludt már. Meg aztán nem is akart itt sok időt
eltölteni. Amint a nap felkelt, nekifogott a nyomozásnak.
Először a fogadók és piacok körül sétált, csupán elnagyolt kérdéseket tett fel. Alapvetően az
alvilági helyeket járta: tapasztalatból tudta, hogy itt szerezhet értesülést, ráadásul ő is könnyebben
maradhat észrevétlen.
Két napon át semmire sem jutott, senki nem tudott érdekes hírekkel szolgálni. Salazarban mindig
is nagy volt a jövés-menés, most még inkább, mint valaha. Az emberek jöttek-mentek, kevesen
maradtak, és akik mégis, azok a saját dolgukkal törődtek.
A harmadik nap estéjén, a teljes elbizonytalanodás prédájaként Ido a „Salazar legősibb fogadója”
nevet viselő hely mellett döntött.
Csak inni tért be, ám a sör, amit árultak, olyan silány volt, hogy a harmadik korsó után úgy
döntött, tesz egy próbát. Megállította az egyik felszolgálót, egy tetszetősen dús idomú, kerek arcú,
élénk szemű leányzót.
– Láttál valaha errefelé egy vörös hajú, ibolyakék szemű, kicsit különös fülű alakot? – kérdezte
tőle mosolyogva.
A felszolgáló ránézett, emlékezni próbált. Az elgondolkodó arckifejezéstől még csinosabb lett.
Ha kevesebbet foglalkoztam volna a háborúval, és többet más dolgokkal, nekem is lehetne egy
ilyen lányom – gondolta Ido, és sóhajtott egyet.
– Van egy alak... nem tudom, hogy vörös-e, mert bár még fiatal, szürke a haja. De gyönyörű
ibolyakék szeme van.
Ido felfigyelt. Ibolyakék szemük csak a félkoboldoknak van.
– Hol lakik?
– A toronyban, ahol csak kevesen. Ő és a családja.
– Házas?
A lány bólintott.
– Van egy fia is.
– És meg tudod mondani, hol találom?
A lány barátságosan mosolygott.
– Persze! A negyedik emeleten, a régi kapu felett, a lépcsőtől a harmadik folyosón az egyetlen ép
ház. A többi romokban hever. Én félnék ott lakni, szellemek is járnak... Ő azon kevesek egyike,
akik a toronyban laknak. Amikor megérkezett, nagyon ragaszkodott ahhoz a házhoz, legalábbis így
mesélte az apám.
Ez a megjegyzés meggyőzte Idót.
„Az apám és én kevéssel a kapu fölött laktunk. Ezért találtak ránk olyan gyorsan a famminok” –
mesélte neki egyszer Nihal, amikor arról beszélt, hogyan foglalta el a Zsarnok Salazart.
Félretolta a söröskorsót, és néhány pénzérmét dobott az asztalra.
– A borravaló a tied. Nem is tudod, mennyit segítettél – mosolygott a lányra, miközben kisietett.
Ő az. Valami azt súgta, ő az.

Nem bírta kivárni a következő napot, és nem is lett volna bölcs dolog. A Testület keresi Tarikot,
vagyis még mindig jobb, ha egy ismeretlen elküldi a pokolba, amiért az éjszaka kellős közepén
álmából felveri, mint hogy aztán másnap reggel csúnya meglepetés érje. Gyorsan szedte hát a lábát
Salazar folyosóin, kezét kabátja alá rejtette, kardja markolatával játszadozott.
Soha nem látta Tarikot. De sokszor elképzelte. Tényleg őhozzá siet?
Amint az ebben az órában zárva tartó üzletek szintjét elhagyta, a folyosók egyből sötétek lettek,
bár olykor-olykor egy-egy fáklya tompa fényt vetett a téglafalakra. Ido próbálta a sötétséghez
szoktatni a szemét.
Járt már errefelé, emlékezett rá – az elmúlt évek ellenére. Mindig is kiváló emlékezete volt, és a
múló idő sem rontott rajta. Ez nem is volt olyan ritka adomány a gnómoknál, nagyon ellenálló faj
volt mind az ellenség által ejtett sebekkel, mind az öregség viszontagságaival szemben.
Fürgén mozgott a folyosókon, az emlékei vezették.
 Aztán meghallott valamit.
Megállt. A fülét hegyezte.
Egy kiáltás a távolban, nőé.
Kirántotta a kardját, és rohanni kezdett. A sötétség szinte teljes volt, csupán a hold sarlója
világított be a folyosók végébe vájt ablakokon. Igen csekély fény, főleg, hogy a szeme egyre csak
romlott.
Talán éppen a szeme miatt nem volt már a régi. Csak az utolsó pillanatban vette őket észre. Két
sötét folt, az egyik mintha valami világosabb színű dolgot tartott volna a karjában.
– Állj!
Az első árny habozás nélkül elhaladt mellette, a másik egy pillanatig hezitált. Aztán egy hirtelen
villanást látott.
Ido meglendítette a kardját, és csak egy hajszál híján múlt, hogy sikerült felfognia a tőrt, amely a
földre esett, élesen csörömpölt a téglán.
Még be sem fejezte a mozdulatot, amikor hirtelen éles fájdalmat érzett a vállában. De nem
hagyta magát.
Előreugrott, a fekete alak felé. Az gyorsan félreszökkent, ám mégsem volt elég fürge, mert Ido
fejére indított vágása az oldalán célba ért.
Az árny könnyedén mozgott. Megpördült, a gnóm háta mögé került, egyik karjával megragadta a
nyakát, miközben a másik, a fegyvert tartó már a torkánál is volt. Ido kihasználta a termetét.
Lehajolt, a hátát hídba hajlította, és sikerült kifordulnia a szorításból. Visszafordult, a kardjával
oldalra vágott, de az árny már elsiklott. Ekkor egy másik tőr süvített a levegőben, de Idónak sikerült
kitérnie előle. Amikor ismét felegyenesedett, a fekete alakot már elnyelte a sötétség. Eltűnt. Még a
lépte zaját sem hallotta.
Levegő után kapkodva a falnak támaszkodott.
A francba! Nem nekem való ez már.
Megérintette a vállát, és az éles fájdalomtól a lélegzete is elakadt. Egy kis hajítókés. Csak
horzsolta, de ott maradt a húsa és a ruhájának anyaga között. Fogát összeszorította, kihúzta.
Gyilkosok! A Testület átkozott Gyilkosai!
Nem volt kétsége. Ők voltak azok.
A fájdalomról, a zihálásáról tudomást sem véve újra rohanni kezdett, próbált eligazodni a
sötétségben, próbálta emlékezetébe idézni, mit mondott neki a leányzó a fogadóban.
Könnyebb volt, mint gondolta. Az egyik folyosóról lágy, meleg fény szűrődött ki – tűzhely vagy
gyertya fénye valamelyik házban –, és valami nedvességet világított meg a padlón.
Ido lassított, gyomorszájában szörnyűséges érzése támadt. Orrlyukában összetéveszthetetlen
szagot érzett. Vér. Vérfolyó a földön.
Lassan haladt a fény felé. A ház ajtaja nyitva, egy nyomorúságos ház a romok közepette, a
kijáratban egy férfi, aki kétségbeesetten vonszolta magát kifelé. Ibolyakék szeme a gnómra meredt.
– Segítség! – próbált kiáltani, de csak halk sóhaj jött ki a torkán. Aztán a padlóra rogyott.
Ido túl későn érkezett.

Segítségért rohant. Nem volt egyszerű pap nyomára bukkanni, az egyetlen, akit fel tudott kutatni,
igencsak rossz színben volt.
Láthatóan megrendülten lépett a házba. Ido megértette. Mindenütt vér, az a néhány bútor
összezúzva, és a két test: Tariké a bejáratban, és egy másik, egy nőé, bent a szobában. A nőn rögtön
látszott, hogy már nincs mit tenni.
Tariknak talán még volt némi esélye, ám a pap gyászos arckifejezést öltött.
– Tedd meg, ami tőled telik! – mondta neki Ido a foga között szűrve a szót.
Segédkezett a papnak, ahogy tudott, de amint Tarikot levetkőztették, tudomásul vette, hogy itt
már csak a csoda segíthet. Vak és hatalmas düh kerítette hatalmába.
Miközben a pap füvekkel és varázsigékkel dolgozott, Ido a Testület tőrét forgatta a kezében.
Időben ütöttek rajta.
 Néhány órányi hiábavaló erőfeszítés után a pap felállt.
– Megtettem, ami tőlem telt, ahogy kérted, de attól tartok, nem éri meg a holnap hajnalt. Már az
is csoda, hogy egyáltalán még él. Sajnálom.
Ido vállára tette a kezét.
– Ne legyen miatta lelkiismeret-furdalásod!
A férfi elment, megígérte, hogy másnap reggel visszajön, és ápolja Tarikot, ha még életben lesz,
vagy pedig eltemeti a holttestét, ha addigra meghal. A ház kietlenül üres lett.
Ido megállt a szoba közepén. Nem szabad elveszítenie a fejét. Miért akarta a Testület megölni
Tarikot? Nem kellett volna inkább magukkal vinniük, és arra használni, hogy Astert életre keltsék?
Talán van még valaki, aki meg akarja akadályozni a szekta ténykedését, és nem talált más módot,
mint hogy Tarikot megölje? Nem, akikkel a folyosón találkozott, azok a Testület Gyilkosai voltak,
kétség nem fér hozzá.
Tarik önkívületében megmozdult, és motyogott valamit. Ido közelebb húzódott hozzá, de nem
értette. A férfi kinyitotta a szemét, tekintete homályos volt, távoli, de egy pillanatig őt nézte.
Ugyanolyan ibolyakék szeme volt, mint Nihalnak. Mintha őt látta volna viszont.
– San... – mormolta, és ezúttal közvetlenül Ido felé fordult. – A fiam, San... – Próbált még
valamit mondani, de túl nagy volt az erőfeszítés, a tekintete ismét elborult, majd lehunyta szemét.
Ido hátán végigfutott a hideg. A pillanat hevében erre nem is gondolt. Sőt, egyenesen
megfeledkezett róla!
Őrjöngve kutatta át a kis ház szobáit, de már tudta, hogy a kérdésre csak egyetlen válasz van. És
ekkor eszébe jutott a világos folt, amelyet az egyik Gyilkos karjában látott.
A fogadóban a lány mesélt a fiúról, márpedig itt semmiféle fiú nincs. A Testület elvitte. Elvitték
Sant. Valamiért ő kellett nekik, nem az apja.

Idónak rögtön indulnia kellett volna, hogy a fiú nyomába eredjen, de úgy érezte, nem hagyhatja
magára Tarikot. A felesége holtteste a másik szobában van, ő az ágyában hörög. Nem hagyhatja
egyedül meghalni. Hajnalig itt marad.
Az ágy szélére ült, és figyelte Tarik lassú haldoklását. Mindig volt valami elviselhetetlen egy
fiatalember halálában. Tűzföldön sokakat látott meghalni, de soha nem tudott hozzászokni.
Ismételgethette, hogy igazából egyikük sem hal meg, mert a társaik folytatják a harcot, meg hogy
igaz ügyért adják az életüket. Nem leltek tőle békét. Végül csak figyelte hiábavaló harcukat,
legfeljebb szorította a kezüket, és azt suttogta, hogy minden jó lesz, hogy nem kell félni.
Tarik olyan volt, mint ők. Nehezen lélegzett, és most önkívületében a fián kívül a feleségét is
szólongatta. Talya. Talya és San...
Nagyon hasonlított Sennarra, talán még jobban, mint az anyjára. A haja szürke volt, de az arca
még fiús, ahogy a fogadós lány mondta. Apja arcvonásait örökölte, de a füle épp olyan volt,
amilyennek Nihal leírta. Érdekes. Nem emberi, de nem is egy félkoboldé.
Sok mindent szeretett volna neki elmesélni. Bevallani neki, hogy az apja megbocsátott neki, mint
ahogy úgy húsz évvel ezelőtt az utolsó levelében írta, vagy megmondani neki, hogy akár az élete
árán is visszahozza a fiát, és nem csak azért, hogy Égvilágot megmentse.
Talán elég lett volna arról beszélni neki, hogy mit jelentett neki Nihal. A legjobb tanítványa volt,
az egyik örök barátja (a kevesek közül), és főleg mintha a lánya lett volna.
Ido már éppen beszélni kezdett volna, amikor Tarik hirtelen kinyitotta a szemét. Úgy látszott,
jobban magához tért, mint az előbb, ugyanakkor mintha már nem is volna többé, mintha csak egy
visszatérő szellem volna.
Ido megragadta az egyik kezét, lehajolt hozzá.
– Hogy érzed magad? – suttogta.
Ha nem sírta volna el már évekkel ezelőtt az utolsó könnyeit, most bizony sírva fakadt volna.
Tarik lassan felé fordult, sápadt volt, és csak egyetlen szót ismételgetett:
– San?
– Jól van. Egyetlen haja szála sem fog görbülni, ebben biztos vagyok.
– Hadd lássam! – Hangja fátyolos és távoli volt.
 – Náluk van, de én indulok és elhozom, ne félj.
Tarik arcán lassan csordogálni kezdtek a könnyek.
– Hozd vissza őt... kérlek... hozd vissza őt nekem!
– Esküszöm.
Egyre nehezebben lélegzett.
– És bosszuld meg Talyát! Bosszuld meg helyettem!
Ido bólintott, továbbra is fogta a kezét. Vagyis a férfi tudta. Mindent látott.
A ház csendjében néhány pillanatig csak a hörgése hallatszott.
– Ido vagyok, Tarik – szólalt meg a gnóm.
A férfi ránézett. Ibolyakék szemén csodálkozás futott végig.
– Anyám mestere...
– Pontosan.
Akármilyen gyenge is volt, Tarik elmosolyodott.
– Olyan akartam lenni, mint ő... Legalábbis egy kicsit megpróbáltam.
– Ne beszélj, ha fáraszt.
Talán meg sem hallotta, mert folytatta:
– Nem tudtam elviselni, hogy apám a Saaron túl marad. Anyám értünk halt meg, és Égvilágnak
adott mindent.
Megint elhallgatott, görcsösen köhögött, mélyebben próbált lélegezni.
– De itt minden más volt, mint ahogy ő mesélt róla, és én... én egyáltalán nem olyan vagyok,
mint az anyám.
Megint szünetet tartott.
– Veled akartam harcolni.
Ido keserűen mosolygott.
– Láttad, milyen véget értünk, nem tudtam győzni. De még van idő, nem? A harcnak még nincs
vége.
– Kerestelek is, de aztán megismertem Talyát...
– Helyesen választottál – csitította Ido. – Mindenkinek megvan a maga útja, a tied ez volt.
Tarik néhány pillanatig megint hallgatott.
– Apám küldött? – kérdezte végül. Hangja már csupán vontatott suttogás volt.
– Nem. Azért jöttem, hogy megvédjelek téged és Sant.
Ido haragra lobbant. Szép kis védelem, mondhatom!
– Kár. Viszont kellett volna látnom őt.
Ido felbátorodott. – Írt nekem az elmúlt években. Akkor hagyott fel vele, amikor eljöttél. Az
utolsó levelében arra kért, ne keresselek, de ha egy nap mégis találkoznánk, mondjam meg neked,
hogy megértett.
Tarik csendben maradt. Ido közel hajtotta arcát az övéhez.
– Hallasz engem, Tarik? Megértett téged, mint ahogy biztos vagyok benne, hogy te is
megértetted őt. És azt kéri, bocsáss meg neki!
Tarik mosolygott, és erősebben szorította a kezét. Hajnalig nem szólt többet. Légzése mind
gyengébb lett, arca mind fehérebb. De ajkán ott maradt a mosoly.
Még nem kelt fel a nap, amikor meghalt.
Egy újabb isten veled, egy újabb halott. Még csak nem is ismerték egymást. Ido úgy érezte,
összetörik mindannak a súlya alatt, amit idáig megélt. De volt mit tennie, maga miatt, Tarik miatt,
Nihal miatt, és mindenki más miatt. Sok idővel ezelőtt a pillanatnyi megtántorodás ellenére úgy
döntött, folytatja a harcot, és most, mindezen vér és fájdalom után sem szándékozott meghátrálni.
 6

ESŐ

A SZELLEM-HISTÓRIA UTÁN nyugodtabban folyt az útjuk. Másnap alkonyat körül ismét feltűntek
ezek a különös jelenések, ezért Dubhe és Lonerin éjszaka ismét felváltva őrködött. A rákövetkező
napon viszont a szellemek végleg eltűntek. Cserébe visszatértek a hangok. A lombok között szél
susogott, láthatatlan állatok lába nyomán páfrányok zizegtek. Majd egy-két madár halk éneke, végül
ismeretlen, hívogató hangok, távoli szavak. A csend már nem volt teljes. Az erdő már nem állt
lesben. De azért nem volt kevésbé nyugtalanító. Állandó volt a félhomály, és mind Dubhe, mind
Lonerin úgy érezte, kémkednek utánuk.
– Olyan, mintha az erdő figyelne bennünket... Kilökött magából, amint beléptünk, sarkunkba
küldte a szellemeit, de kiálltuk a próbát. Most pedig tanulmányoz bennünket, a sűrű tele van
lényekkel, akik beszélnek egymással – jegyezte meg Lonerin.
– Nagyon költői vagy – mosolygott Dubhe.
A fiú elpirult.
– A varázslás a természet lakóinak és törvényeinek a tanulmányozása. Talán ezért látom olyan
„költőinek”, ahogy te mondod.
Dubhe arra gondolt, hogy szerette volna osztani vele ezt a nézőpontot. Az ő világa túlságosan is
anyagi volt, ott csak a túlélés számított, és az élet nem volt számára más, mint pusztán enni, inni,
lélegezni.
Lonerin viszont megmutatta neki, hogy más is létezik ezen kívül, mégpedig nagyon is sok
minden. Csakhogy ő mindebből kizárva érezte magát.

Egyik nap hajnalban Lonerin felébredt, és észrevette, hogy Dubhe nincs ott. Nyomban
aggodalom fogta el. Nem jó, ha az ő helyzetükben messzire kerülnek egymástól, meg aztán aznap a
lánynak be kellett vennie egy korty varázsitalt.
Szólította, de mert nem kapott választ, keresni kezdte.
Bevette magát az erdőbe, de csak nagy sokára sikerült rátalálnia, a lány teljesen átlényegült. A
fák között pillantotta meg, feketén, éppen úgy, ahogyan legelőször. Elegánsan és gyorsan mozgott,
az egyik kezében valami fényes dolgot tartott, amellyel íveket rajzolt a reggel tiszta levegőjébe.
Lonerin soha nem látott még Gyilkost akcióban. Tudta, hogy Dubhe ölt a Testület megbízásából,
és hogy korábban is megtette, de erejének, orgyilkos voltának tudata valami egészen más volt.
Volt valami vonzó abban a macskaszerű mozgásban, abban, ahogy behunyt szemmel táncoltatta
a tőrét. Maga volt a halál, ám olyan köntösben, ahogyan Lonerin nem ismerte. Nem a
nyomorúságos emberek halála volt ez, amelyet kiskorában a közös sírgödörben látott, ahová a
Testület az anyját is behajította, miután Thenaarnak feláldozta. Ez vonzó, meggyőző halál volt.
Csak figyelte, anélkül, hogy megzavarta volna.
Hát így mozog egy Győzedelmes – kapta rajta magát a gondolaton. – Hát így mozgott az, aki az
anyámat megölte.
A lelkébe a gyűlölet villáma csapott, magával hozta titkos múltja fájó emlékeit. Az anyját
megölő Testület iránt érzett gyűlölete állandó, leküzdhetetlen dolog volt az életében, amely ellen
pedig megállás nélkül harcolt. Ezért szentelte magát a varázslásnak. Személyes küldetést kellett
végrehajtania.
Arra gondolt, hogy bár Dubhe kényszerből lépett be a Testületbe, mégis csak egy volt közülük.
Ez a gondolat feldühítette. Felkavarta, összezavarta, ezért inkább gyorsan újra szólongatni kezdte,
mintha abban a pillanatban ért volna oda.
– Nem tudtam, hová lettél.
 Dubhe meglepődött.
– Muszáj edzésben maradnom, jót tesz, ha a testemet átmozgatom. Régi szokás – felelte, majd a
tőrét alig néhány karnyújtásnyira a fiútól egy fa felé hajította. – Nem gondoltam, hogy ilyen hajnali
pacsirta vagy.
Aztán a fához ment, hogy a tőrét kihúzza. A keze kicsit megremegett.
Az átok – gondolta rögtön Lonerin.
– Ez nem tolvajkiképzés. Még mindig a Gyilkosok fogásait gyakorlod?
A lány megdöbbent.
– Igen, mondtam már, megnyugtat. A Mesterem így tanította nekem.
– Na persze, ő is a Testület tagja volt, igaz?
Dubhe bólintott. Lonerin szeretett volna még valamit hozzáfűzni, de nem tette. Egy rövid,
különös pillanatig egymást fürkészték.
Aztán visszamentek oda, ahol aludtak, hogy egyenek valamit, és összeszedjék, ami ott maradt.
– Gyűlölöd a Testületet, mégis úgy edzed magad, mint ők...
Lonerin azon nyomban megbánta, ami kicsúszott a száján, de csak bosszantotta a tény, bár maga
sem tudta pontosan, miért.
Dubhe lenyelte a sértést, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Leült a földre, és ivott a
kulacsból. Majd a fiúra nézett.
– A Mesterem kiképzése.
– Egy Győzedelmesé.
– Kilépett a Testületből.
– Azért mindig is Győzedelmes maradt. Egy kicsit, mint te is.
Ez alkalommal Dubhe a helyén maradt, és kivett egy darab kenyeret a készletből. Amikor
Lonerin észrevette, hogy a keze enyhén remeg, szinte elégtételt érzett.
Megsebeztem, végre az elevenébe találtam.
De rögtön félni kezdett saját magától.
– Ne haragudj! – mondta hirtelen. – Én csak... összezavarodtam. Bosszantott, hogy nem
találtalak, amikor felébredtem, és ettől a helytől kilel a hideg, ha a múltkori éjszaka szellemeire
gondolok.
– Én nem vagyok Győzedelmes.
– Persze, hogy nem – sütötte le szemét a fiú.
A lány a fiúhoz hajolt, arca leheletnyire volt az övétől.
– Soha nem voltam Győzedelmes, és nem is leszek az. Amikor megszöktünk a Házból, és a
hátam mögött becsuktam azt az ajtót, örökre tettem.
Tekintetének mélysége előtt Lonerin érezte, amint a haragja elpárolog.
Hirtelen nem tudta, hogy bánjon vele. Ez idáig minden olyan egyszerűen ment: az útitársa volt,
bátorították egymást, de most... Most rádöbbent, hogy a lány lényének gyilkos része nyugtalanítja,
mert egyszerre áldozattá és hóhérrá teszi, és ezért egyszerre vonzza és taszítja őt.
– Bocsáss meg nekem! – szólt őszintén. – Megértem a helyzetedet. Csak ahogy hirtelen
megpillantottalak, más fényben láttalak, olyan valakinek látszottál, aki nem vagy, a Gyilkosokra
emlékeztettél, akikkel akadt bőven dolgom a Testületben, márpedig én gyűlölöm a Testületet,
érted? Ez az egyik olyan dolog ezen a világon, amit a saját kezemmel szeretnék lerombolni.
Dubhe lesütötte a szemét.
– Talán nem is tévedtél olyan nagyot. Végül is én a Halál Gyermeke vagyok.
A hangja keserű volt és hideg, kétségbeesett tekintete átjárta Lonerint. Most a fiú érezte magát
zavarban.
– Ostoba babonák! – tört ki belőle.
– Persze – hagyta rá Dubhe tettetett mosollyal. – Te viszont az előbb egy Gyilkost láttál, igaz?
– De az nem számít!
– Nekem igen! – felelte a lány hevesen.
– Az olyanok, mint te, mint én, a normális emberek a Testületnek csak áldozatai lehetnek, a
cinkosai soha. És én ezt nagyon jól tudom – tette hozzá Lonerin. Néhány pillanatig élénken
fürkészte a lányt, majd másfelé fordult, mielőtt a másik kiolvashatta volna szeméből tragikus
múltját.
Léteztek más igazságok is, olyan igazságok, amelyeket nem tudott a lánynak bevallani.
A beszélgetés félbeszakadt, folytatták útjukat. Páfrányok ropogtak a lábuk nyomán. Az erdő
továbbra is figyelte őket.
Aztán valami zizegést hallottak. Hirtelen mindenkit felébresztett, aki csak élt. Megálltak, Dubhe
kezébe vette az íját.
De aztán újból az a súlyos, nyomasztó csend. A napsugarak fényfoltokat vetettek az
aljnövényzetre.
Egy madár kiáltása hangzott fel a fejük fölött, aztán egy határozatlan színű árnyék, majd egy
gyors és pontos ütés.
Egy állat!
Dubhe a földre esett, a hasában éles szúrást érzett. Az íja néhány lépésre repült tőle.
Valami abszurd hangot hallott, akár egy gyerek sírása, majd Lonerin zavaros kiabálása ütötte
meg a fülét.
Gyorsan összeszedte magát, a tőrét erősen a markában szorította. Soha nem veszítette el, ez volt
az első dolog, amit a Mester megtanított neki.
A fájdalommal nem törődve gurult előre a földön, majd feltérdelt. Jól számított, mert az állat
oldalánál kötött ki. Egy pillanatra elbizonytalanodott, mit tegyen. Nagyon különös teremtmény állt
előtte. A teste távolról egy hatalmas kecskére emlékeztette, a mancsa viszont – éles karmokkal
felfegyverkezve – egyértelműen macskaszerű volt. A szeme is olyan volt, akár egy kecskéé: nedves,
ferde vágású pupilla, ám hatalmas, széles fogai aránytalanul nagyok voltak szűk pofájához képest.
Szarvai közelről fenyegették Lonerint.
Dubhe arra gondolt, hogy a szarva szúrhatta meg a hasát.
Mielőtt még bármit is tenni tudott volna, az állat támadásba lendült, a szarva saját tengelye körül
körbecsavarodott.
Amit Dubhe látott, túlságosan abszurd, túlságosan valószerűtlen volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Lonerin felordított. Az állat megszúrta.
– Dubhe, a francba is!
A lány összeszedte magát. Megszorította tőre markolatát, felpattant. Nem kellett hozzá sok, hogy
újra önmaga legyen, a gyilkos, a vadász. A Szörnyeteg, most ugyan csak távolról, de minden
mozdulatába erőt öntött.
Hátulról próbálta meglepni az állatot, ám az hirtelen megfordult, olyan fürgén, amit Dubhe nem
gyaníthatott.
Védekezni kezdett, majd ellentámadásba ment át, ám az állat egyik szarva felsértette a bokáját,
vörös vágás nyomát rajzolta rá.
Néhányszor megpróbált kitörni, de egyik kísérlete sem hozta meg a várt eredményt. Az állat
ekkor újra támadásba lendült, ezúttal mellső lábaival kapott a lány felé, karmai csillogtak a
félhomályban. Dubhe nem tudta, mitévő legyen. A szarva és a mancsa teljesen összevissza mozgott,
a támadásai teljesen kiszámíthatatlanok voltak.
Néhányszor sikerült kitérnie, de végül megbotlott egy gyökérben. Tenyérrel fogta fel a
zuhanását, és látta, amint az állat karmát élesítve felé tart. Ebben a pillanatban meglátta kecskefejét,
és a halálos karmai és szelíd pofája közötti őrületes ellentét féktelen félelemmel töltötte el.
Ösztönösen lehunyta a szemét.
Lonerin egyetlen szót ejtett ki a száján, és erre újra felnézett.
A lény előtte állt, mozdulatlanul, jobb mancsa félig a levegőben, szarvának lendülete félúton
megakadt. Dubhe csak egyetlen pillanatig tűnődött ennek a csodának az okán, aztán az ösztöne
felülkerekedett. Teste reagált, tőrének éle az állat szívébe mélyedt. Az egyetlen hang nélkül, holtan
rogyott a földre.
Mögötte Dubhe megpillantotta Lonerint, amint egyik kezét maga elé tartja, kifulladva.
– Ezt a trükköt már gyerekként megtanulja az ember: lithosznak hívják, megbénítja az ellenséget.
Dubhe megpróbált felkelni, levegő után kapkodott. Tehát a fiú volt.
 Felszedte az íját, és az állat felé fordult. Szeme nyitva volt, még mindig gyűlölködve nézte a
lányt.
– Mi az ördögért támadott meg bennünket? – dünnyögte.
Lonerin megrázta a vállát. – Ez is egy bizonyítéka annak, hogy ezen a helyen semmi értelme
sincs a dolgoknak, nincsenek szabályok. Hallod?
Egyik ujját felemelte, hogy a lány figyeljen. Az erdő hallgatott.
– Egész idő alatt figyeltek bennünket. Figyelnek, Dubhe, ahogy már mondtam neked. – Egyik
kezét a lánynak nyújtotta, a lábára mutatott. – Jól vagy?
Dubhe gyorsan a bokájára nézett. Csak egy karcolás volt, és a hasát ért ütés sem volt erős.
Bólintott, és megragadta a fiú kezét, hogy felálljon.
– És te?
– A végére elég vehemens lettél, ezért nem esett bajom.
Tréfásan mosolygott. Dubhe is megeresztett egy mosolyt, hogy oldja a feszültséget.
– Legalább nem fogunk éhezni. Egy kicsit már úgyis fel kellett volna hizlalni a készletünket,
nem igaz? – fűzte hozzá Lonerin.
Mindketten nekiláttak, hogy az állat húsát levágják. Aztán egy idő után Lonerin ismét
elmosolyodott.
– Szarvaskecske, mit szólsz hozzá?
Dubhe megdöbbent.
– Hogyan?
– Ennek az új fajnak a neve.
– Egyszarvúkecske? – ajánlotta a lány félénken.
– Igen, mégiscsak a szarva a legfontosabb, nem? De elfeledkeztünk a karmairól.
– Egyszarvú macskakecske.
Lonerin nevetésben tört ki, Dubhe viszont csak újra elmosolyodott, nem adta jelét, hogy
komolyan benne lenne ebben a játékban. Lefoglalta az állat levágása.
– Értesz hozzá – jegyezte meg a fiú.
Dubhe nem vette le a szemét arról, amit csinált.
– A Mesterem egyik leckéje a végtelenül sok közül.
Lonerin nem szólt. Aztán hirtelen hozzátette:
– Nagyon fontos volt neked, igaz?
Dubhe egy pillanatra megdermedt.
– Megmentette az életem. Céltalanul lődörögtem, miután a falumbéliek a játszótársam halála
miatt elűztek. Kóborlásom során olyan vidékre értem, amelyet katonák dúltak fel. Az egyikük
bántani akart. A Mesterem megölte, és megmentett engem.
A szemébe visszatért a szokásos árnyék, amely csak ritkán oszlott fel.
Egy napon végleg lerántom róla ezt a fátylat. Lonerin maga is meglepődött ezen a gondolatán.
– Hét évig éltem vele, ezalatt ő volt nekem a minden. Eleinte nem akarta, hogy vele maradjak,
attól félt, teher leszek neki. Ezért kértem, hadd legyek a tanítványa. Ha tanítania kell, nem küldhet
el. Kicsit vonakodva kezdett kiképezni. Nem csupán ölni tanított meg: elmagyarázta nekem, milyen
az élet, mindent neki köszönhetek. Ő maga mondta nekem egy bizonyos idő elteltével, hogy soha
többé nem szabad ölnöm.
Lonerin érdeklődve hallgatta, de észrevette, hogy a lány messze járt, elszakadt attól, amit éppen
mesélt.
– Nekem azt mondtad, te ölted meg.
Dubhe nem reagált. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor mindent felfedett magáról.
– A Testület kezdettől fogva keres engem. Három éve megtaláltak, és a Mester megölte azt, aki a
nyomomra bukkant. Értem tette. – Nyelt egyet, majd folytatta: – Megsebesült. Menekültünk.
Hirtelen a szavak úgy nehezedtek rá, mint a szikladarabok.
– Én ápoltam. Jól ismerem a füveket. Egyik nap mérget tett a gyógyborogatásába.
Lonerin érezte, amint elönti a szomorúság. – Dubhe, én nem...
– Azt írta nekem, hogy fáradt volt az élethez, és hogy azért tette, hogy engem megmentsen –
folytatta a lány, rá sem hederítve. – Belém akarta oltani a gyilkolástól való iszonyodást, és meg
akart menteni a Testülettől. Az az igazság, hogy az én hibámból halt meg. Én tettem a sebére a
borogatást. Én öltem meg.
Lonerin ösztönösen a karjába szorította, a fejét a mellkasára vonta. A lány nem mozdult, hagyta
magát, mintha tudomást sem vett volna a fiú mozdulatáról.
– Ne beszélj! – súgta neki a fiú.
Úgy érezte, megérti őt. A sajnálat, amelyet iránta érzett a sivatagban, és a süket harag a Testület
iránt úgy tűnt, egyesíti őket. Ugyanakkor úgy érezte, elveszik ebben a pillanatban, amely ilyen
hirtelen eggyé tette őket.
Dubhe szakította ki magát az ölelésből.
Nem emelte fel a tekintetét, tovább folytatta a munkáját.
Lonerin magához tért.
– Én... én... sajnálom.
Dubhe megint messze járt. Gyors, pontos mozdulatokkal vágta tovább az állat húsát.
– Ez az élet. Az életem története.
A gyónás pillanataiból mennydörgés rázta fel őket. Ahogy felnéztek, észrevették, hogy a fény
gyorsan fogyatkozik. A fák lombja felett szürke, esőtől terhes felhőket pillantottak meg.
– Az idő változik – jegyezte meg Lonerin. – Menedéket kell találnunk, vagy tönkremegy a hús.
Mindent felpakoltak, és amilyen gyorsan csak tudtak, búvóhelyet kerestek.
Még egy pár dörgés, és esni is kezdett, mindketten futásnak eredtek.
Végül egy barlangszerűségre bukkantak, talán egy másik bizarr állat odúja volt. Lonerin ment
előre mint felderítő, tetőtől talpig teljesen átázott.
Varázslatának fénye megvilágította a sziklafalakat, amelyekről nagy gyökerek lógtak alá, és a
földbe mélyedtek. A barlang felett nyilvánvalóan egy fa nőtt.
– Szabad az út – szólt ki. Dubhe is belépett.

Varázstüzet gyújtottak, és ettek egy kis húst. Nem is volt olyan rossz, meg aztán mindketten
éhesek voltak.
Kint mintha eltűnt volna a fény. A szakadó eső párafüggönnyel vont be mindent, és csak a
legközelebbi leveleket lehetett látni. Azon túl áthatolhatatlan mélyszürke fátyolba burkolózott az
erdő.
De a hangulat nyugodtabb volt. Talán azért, mert itt, ezen a csendes helyen egyedül voltak, ettek
és pihentek, talán azért, mert úgy tűnt, az erdő és a furcsaságai a barlangon kívül rekedtek.
Mindenesetre Dubhe úgy érezte, a feszültsége kienged, és még némi nevetést is engedélyezett
magának, amint elnézte Lonerint, ahogy tele szájjal beszél, és az ennivalót kiköpködi, és
elfeledkezett az előbbi jelenetről, arról a heves ölelésről, amely megijesztette, ugyanakkor fel is
hevítette.

Az eső délután sem hagyott alább. Dubhe és Lonerin a tűz mellett maradtak, próbáltak
megszárítkozni. Lonerin kihasználta az alkalmat, hogy Ido térképén a megtett utat bejelölje. Több
mint tíz napja gyalogoltak, és mindent összegezve arrafelé haladtak, amerre feltehetően Sennar háza
áll.
Dubhe figyelte őt, amint a ceruzájával jeleket rajzol, és a pergamen hátoldalán a gnóm
feljegyzéseit olvassa. A Mesterre emlékeztette, arra a gondosságra, ahogyan a fegyvereit ápolta, az
összpontosításra, amellyel a munkájának szentelte magát. A mellénye alatt érezte a papír karcolását,
ott, ahol a bőréhez simítva a Mester levelét őrizte, amelyet neki írt, mielőtt megölette volna magát.
Azon tűnődött, hogy a víz vajon tönkretette-e, és kísértést érzett, hogy előhúzza.
De visszatartotta magát. Szégyellte volna Lonerin előtt megtenni: meg kellett volna neki
magyaráznia, és már így is túl sok mindent mesélt.
Végül leszállt az éjszaka. Az eső zaja hangosabb lett.
– Holnap mindenképpen útnak kell indulnunk – jegyezte meg Dubhe, miközben a szemét a
barlangon túli sötétségre meresztette.
 – Ebben az esőben csak nehézkesen tudnánk haladni.
– Nem jó, ha tovább maradunk, mint ameddig feltétlenül muszáj. Biztos vagyok benne, hogy a
Gyilkosok követnek bennünket.
– Hallottad őket?
A lány megrázta a fejét.
– Nem kell, hogy halljam őket. Megmondtam neked, bízz bennem. A nyomunkban vannak.
Lonerin nem ellenkezett.
– Ugyanazokkal az akadályokkal szembesülnek, mint mi, meglátod, egy kis szerencsével sikerül
őket elkerülnünk.
Dubhe szeretett volna olyan derűlátó lenni, mint a fiú. De rápillantott a karján lévő pecsétre, a
Testülethez való tartozásának a jelére, amely enyhén lüktetett.
– Hogy vagy? Jobb a varázsitalom, mint Rekláé?
A lány kezével ösztönösen eltakarta a szimbólumot. Nem szerette, ha a fiú ezzel kapcsolatban
bármit is kérdez.
– Igen, kiváló, mondhatom.
– Talán jobb, ha vetek rá egy pillantást.
Lonerin már éppen felkelt volna, de Dubhe megállította.
– Jól vagyok. Csak megszokásból néztem rá.
– Ezt hadd döntsem el én.
Erőszakkal tolta el a lány kezét, orvosi szemmel vizsgálta a szimbólumot. Dubhe gyűlölte, ha
vájkálnak benne. Amióta a Szörnyeteg benne lakott, mindig így volt. Egyszer csak jött egy varázsló
vagy egy pap, és a teste már nem is az övé volt, valamiféle könyv lett, amelyből mindenki más és
más szavakat olvasott ki.
– Úgy látszik, rendben van, de talán bevehetnél még egy cseppet, ha nem érzed magad egészen
jól.
Dubhe kirántotta a karját a fiú kezéből.
– Kevés a varázsital, és mondtam már, hogy jól vagyok.
– Csak segíteni akartam.
Habár úgy tűnt, a fiú megbántódott, Dubhe nem tudta elfogadni az együttérzését.
– Nézd, azt kérted tőlem, hogy próbáljak meg hinni ebben a küldetésben, és én megpróbálom. De
most én szeretnék egy szívességet kérni tőled: hagyj fel végre ezzel a sajnálkozó tekintettel,
amellyel engem illetsz valahányszor az állapotomról beszélsz. Nincs rá szükségem.
Kemény volt, talán túlságosan is.
– Én nem sajnálkozom, csak megpróbálok melletted állni.
– Tedd meg, amit kérek, és kész – zárta rövidre a lány. Nem tudta elviselni, hogy időről időre
arcába vágják a gyengeségét, neki, aki hatalmas szenvedések árán végül megtanult erősnek,
érzéketlennek lenni.
– Semmi rossz nincs abban, ha az ember időnként gyenge, és főleg nem abban, hogy megbízik
másokban.
Dubhét elevenén találta. Tényleg ez dühíti? Hogy annyi idő után ismét meg kell bíznia
valakiben?
Nem felelt, arcát keresztbe tett karjára támasztotta, és a tüzet figyelte. Részéről a beszélgetés
véget ért.
– A büszkeséged nem fog benne megakadályozni, hogy segítsek neked – jelentette ki Lonerin.

A faluja, Selva. Anyja és apja. Mathon, a fiú, aki annyira tetszett neki. De messze vannak. A
hangjuk olyan távoli, hogy nem hallja rendesen. Gornar, a játszótársa is ott van.
Dubhe figyeli, amint nélküle élnek, mintha soha meg sem született volna. A Mester is velük van,
elemében érzi magát. Nem kellene ott lennie. Ő soha nem járt Selvában, ő egy másik élethez
tartozik.
Az anyjával beszél, együtt nevet vele.
Hányszor láttam a Mestert nevetni? Szinte soha.
 Most mégis nevet, boldognak látszik. Egyértelműen az anyjának udvarol. Ez feldühíti, közbe
szeretne lépni, félbeszakítani őket, a féltékenység teljesen elveszi az eszét. De nem sikerül. A
végtagjai olyan nehezek, mintha márványból lennének, és a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem
sikerül egyetlen izmát sem megmozdítania. Ezért csak áll, és nézi, mi történik. A Mester a karjában
ringatja anyjának gyermekét, aki akkor született, amikor az apja meghalt – miután őt elűzték a
faluból, és anyja Makratban új életet kezdett egy másik férfival. A Mester csókot nyom az arcára,
kajánul nevet, és Dubhe úgy érzi magát, mint akit összetiportak.
Ordítani próbál, de egyetlen hang sem jön ki a torkán.
Lonerin a Mesterhez lép, beszél hozzá. Keze fényes, mintha éppen varázsolna.
Valami nincs rendjén ebben a jelenetben, ebben a rosszul összeállított gyülekezetben: halott és
élő emberek, akiknek semmi közük egymáshoz, és Dubhe a puszta jelenlétével szeretné a dolgok
valószerűtlenségét összezúzni.
Hirtelen egy hatalmas, fekete árny telepszik rájuk. A Szörnyeteg. Dubhe tudja, hogy ő az, és
hogy mindenkit meg fog ölni, hogy mindet örökre elnyeli majd a sötétség. Még emlék sem marad
belőlük. A félelemtől megremeg. Senki nem vette észre a veszélyt, minden tőle függ. Csak ő vethet
véget ennek a rémálomnak, és mentheti meg őket a haláltól.
Próbálja mozdítani a lábát, de le van láncolva. Ordítani próbál, ám a torka üres és néma. Érzi,
amint a könnye a szemébe bugyogna, de még az sem adatik meg neki, hogy legalább sírni tudjon.
Nincs teste sem, csupán lelke, elmosódó és alig érzékelhető, amely valamerre utazik. Félelem
keríti hatalmába. Csupán egy távoli hang kiált valamit.
– Dubhe! Dubhe!

Lonerin erősen megrázta Dubhét, próbálta felébreszteni, de hiába.

Minden olyan hirtelen történt.
A lány lefeküdt aludni, a fiú pedig ébren maradt, gondolkodott. A lány szavai megbántották,
ugyanakkor el is gondolkodott rajtuk. Valóban részvét az, amit néhány napja a szíve mélyén érez?
Részvét az az égető vágy, hogy megmentse?
Miközben a tüzet nézte, a kis bársony zsákocskával játszadozott, amely Theana hajtincsét
rejtette. Varázslótanonc volt ő is, Folwar tanácsos tanítványa. Mielőtt küldetésre indult volna a
Testület székhelyére, megcsókolta, és azt hitte, van közöttük valami. Akkor adta neki a lány ezt a
hajtincset.
Aztán jött Dubhe, és minden megváltozott. Theana most már csak egy távoli emlék.
Fejét Dubhe felé fordította, és nézte, ahogyan alszik. Nem kellett hozzá sok, hogy észrevegye,
valami nincs rendjén. Dubhe nem lélegzett rendesen, légzésének ritmusa töredezett, szakadozott,
szabálytalan volt.
Azonnal felállt, és odament hozzá. Ekkor valami különös, bódító illat csapta meg, amely hirtelen
elbágyasztotta. Szeme elhomályosodott, szemhéja lecsukódott.
Távolabb lépett Dubhétól, egyik kezét a szájához emelte. A lány körül halványlila füst keringett:
mintha a gyökerek bocsátották volna ki, amelyekhez dőlve elaludt.
Nem volt jártas a növénytanban, de rögtön megérezte, hogy a különös szag a gyökerekből árad.
Ekkor a zubbonyából leszakított egy csíkot, a szája elé kötötte, de érezte, hogy az izmai egyre
jobban elgémberednek.
A fa nyilván valamiféle mérgező anyagot bocsátott ki, és fogságba ejtette Dubhét.
A lábánál fogva elhúzta onnan a lányt, és közben ügyelt rá, nehogy megérintse a gyökereket. A
haját különös gyanta vonta be, és Lonerin vigyázott, nehogy akárcsak a ruhája szegélyével is
hozzáérjen.
Kivonszolta a még mindig heves esőre, és minden lehetséges módon ébresztgetni kezdte.
– Dubhe! Dubhe!
Nem kapott választ. Még egyszer megpróbálta, pofon ütötte, de semmi eredménye. A szíve
őrülten verni kezdett. És most?
Ismét elkeseredetten megrázta, de csak annyit ért el, hogy a légzése rendszeressé vált. A
mellkasa egy kicsit emelkedett, egy kicsit süllyedt, de végre ritmusosan. Lonerin nem elégedett meg
ennyivel, hiszen a lány nem tért eszméletére.
Minden varázslatot végiggondolt, ami csak az eszébe ötlött, de a növényekről csak keveset,
szinte semmit nem tudott. Ezerszer és ezerszer átkozta magát, de megpróbált nyugalmat erőltetni
magára.
Ekkor meghallott egy hangot, és rögtön az erdő sűrűje felé fordult.

Lonerin néhány pillanatig csendben maradt: talán csak a pánik játszott vele csúnya játékot.
Az erdő olyan volt, akár egy nagy dob, amelyen az eső nagy hévvel dobol. Hogyan vegyen ki
bármit ebben a lármában?
De aztán bizonyosságot nyert. Az erdőből léptek és félrehajtott levelek zaját hallotta közeledni.
A fenébe!
Lehajolt, megragadta Dubhe karját, és nagy nehezen a hátára vette. A föld csúszós volt a sártól,
az eső elvakította. Csupán a sötétség volt, más semmi.
Arrafelé indult, ahol a sötétségben egy világosabb foltot vélt látni: egy nádast. Átgázolt rajta, és
Dubhéval együtt elrejtőzött mögé.
Letérdelt és várt. Egész lényével remélte, hogy tévedett, hogy csupán képzelődött. Valószínűleg
nincs ott senki, de jobb óvatosnak lenni.
Érezte, hogy a szíve a torkában dobog, és hogy az egész testét eláztatja a víz.
Sokáig csupán az eső zúgását hallotta, meg egy-két távoli mennydörgést. Aztán megérkeztek.
Lonerin a nádon át három pár fekete, csillogó csizmát pillantott meg, amelyek a sárba süppedtek.
És velük együtt tőrök villanását, amelyek az erdőbe beszűrődő csekély fényt visszaverték. Hosszú,
csuromvizes kabátot viseltek, és a fiú rögtön tudta, kik azok.
Íme, a Győzedelmesek, a Gyilkosok. A Testület végül csak rájuk talált!
– Erre jártak – szólt Rekla.
Lonerin összeszorította a fogát.
– És betértek ide.
Rekla lehajolt, hogy a barlangba lépjen, mire a másik kettő is így tett, szép csendben egymás
után.
Mennyi ideig lesznek bent? És ha egyszer kijönnek? Dubhe nem mozdult, ő pedig nem volt
képes elbánni velük.
Gondolkodás nélkül cselekedett. Talpra szökkent, kiugrott a nádasból, és egy varázsigét kiáltott.
Olyan volt, mintha valami a barlang bejáratába szippantotta volna a földet. Néhány pillanat alatt
teljesen megtöltötte, míg végül egészen el nem tüntette szem elől.
Lonerin még látta Rekla arcát: dühösen felé fordult, és gyűlölettel teli pillantást vetett rá. De
aztán a szavait és a tekintetét elnyelte a föld.
Az erdőt ismét az eső zaja töltötte be. Lonerin nem kapott levegőt. Bent még biztosan maradt
némi mérgező gáz, és ha a gyökereknek támaszkodnak, újabb adag szabadul fel. De nem fog sokáig
tartani, míg rájönnek, és valamiféle megoldást nem találnak.
A földön heverő Dubhe felé fordult.
Menekülniük kellett, méghozzá azonnal.
 7

EZÜSTLEVELEK ÁRNYÉKÁBAN

LONERIN A VÁLLÁRA KAPTA DUBHÉT, és futott, ahogy csak a lába bírta.

Nem volt rá ideje, hogy bármiféle tervet kieszeljen. Most csak az volt a fontos, hogy minél
távolabb jusson a barlangtól: azok hárman a Testülettől nemsokára kiszabadulnak.
Az eső megállás nélkül esett, párafüggönyt húzott a fiú és az erdő többi része közé. Egy
gyökérben megbotlott, elesett, néhány karnyújtásnyit előrecsúszott a sárban. Dubhe súlyával az
iszapba préselte az arcát. Vacogó fogakkal feltérdelt.
Kifulladva nézett körül, de minden ugyanolyannak látszott: a levelek, a fák, és a kegyetlen ég
felette. Hiábavaló lett volna úgy folytatni, hogy azt sem tudja, valóban helyes irányba tart-e.
Nyugalom, nyugalom...
Szabad kezével előhúzta a tűt, és elmondta a varázsigét. A halvány, világoskék fény a háta mögé
mutatott. Tévedett.
A francba is!
Felemelte a még mindig ájult Dubhét, és ismét futásnak eredt.
– Dubhe! Dubhe, ébren vagy?
Egy dörgés minden más hangot elnyomott.
– Száraz helyre viszlek! Ne aggódj!
Nyilván fogalma sem volt, hová mennek. Az egyetlen útjelzőjük az a fényes nyíl volt, amely
húsos virágokat és hatalmas leveleket világított meg. Vakon haladt előre, nem tudott mit tenni.
Egy idő után az erdő még sűrűbb lett, és Lonerin úgy érezte, a lába megadja magát a
fáradtságnak. Nehezen haladt, a lány súlya nyomta a vállát, de a tű fénye továbbra is előre mutatott.
Nem állhatott meg: biztonságba kellett helyeznie Dubhét.
Az ágak az arcába csapódtak, le kellett hajolnia, hogy az útját folytatni tudja. Valamiféle lugasba
jutott, ahol a növények sötét és szűk alagutat formáltak. Egy pillanatra megállt. Nem tudta, hol van,
és azt sem, hogyan került ide. A fénynyíl végül jobbra kanyarodott. Ilyen még soha nem fordult elő,
és Lonerin egy pillanatig habozott.
Itt bent viszont nem esett az eső, és ez jó volt, a tenyerében pedig valami különös bizsergés azt
az érzést keltette benne, hogy a fénynyilat varázslat vonzza magához. Érezte, hogy itt nincs
veszélyben, ezért úgy döntött, folytatja az utat. Hagyta, hogy Dubhe lecsússzon a válláról, a földre
fektette. Egyik karjánál fogva kezdte húzni.
Egy darabig négykézláb haladt. A lugas még szűkebb lett, most már lehetetlen lett volna
megfordulni. Nem volt más út. Rémület fogta el: ketrecben érezte magát, a remény már-már kezdte
elhagyni, az eső fülsiketítőn tombolt felette. Kétségbeesésében ordított, amíg bele nem fájdult a
torka. Aztán hirtelen vakító fényt látott. Az alagút végéből jött, és Lonerin az egyik karjával
eltakarta a szemét. Amikor a szeme hozzászokott a fényhez, a látvány csodálattal töltötte el.
Egy tisztás terült el előtte, fák és bokrok sűrű szövedéke övezte. A közepén hatalmas, ezüstlevelű
fa állt, amely erős, narancsos színű fényt bocsátott ki. Soha nem látott még ilyen hatalmas növényt.
Felülről úgy nézhetett ki, mint egy vakító fehér folt az erdő ragyogó zöldjében. Világos és sűrűn
erezett törzséből több száz ág indult ki, amelyek a gyökerüket a fekete, sűrű földbe mélyesztették. A
levelek színjátszó visszfénye vidám csillogással töltötte meg a levegőt, bár a szellő sem rezdült.
Mintha a fa élne, és feltartóztathatatlan energiafolyam lüktetne benne, le egészen a föld belsejéig.
Az Erdő Ura volt. Égvilágon is voltak ilyenek, minden erdőnek megvolt a sajátja. Különleges fák
voltak ezek, ősi szellemek lakhelyei, amelyek táplálták az erdőket, életet adtak nekik, és őrizték
őket.
Lonerin végre megértette. A fa varázserejével az alagútba vonzotta az ő mágiája fényét.
Csodálkozva elmosolyodott. Tudta, hogy itt senki nem találhat rájuk, és senki nem merne nekik
ártani.
Aztán megrázkódott: valami megérintette a lábát.
Dubhét látta, homályos, ám nyitott szemmel, amint szenvedő arckifejezéssel őt figyeli.
Odavonszolta magát hozzá.
– Sikerült – mondta neki a fiú.

Dubhe még nem volt képes egyedül mozogni, de az elméje egy pillanatra kitisztult. Amikor
elaludt, szinte rögtön rájött, hogy nem átlagos álmot lát. Sikerült ébren maradnia, amíg a méreg által
okozott öntudatlansággal küzdött, de a menekülést tehetetlenül figyelte, és most össze volt
zavarodva. Hányingere volt, a gyomrát valami keménység feszítette, teste görcsösen össze-
összerándult, de semmi másra nem emlékezett. Miért menekültek el? Hogyan kerültek ide?
Lonerin egy hatalmas fa törzséhez támasztotta a lányt. Dubhe nagy nehezen felfogta, hogy egy
tisztáson vannak, hogy a fény különleges, de a szeme még nem szokott hozzá. A társa kimerültnek
látszott: nyúzott volt, a keze remegett. Nem értette. A méreg még nyilvánvalóan a szervezetében
volt, és ez megakadályozta, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Ezért inkább behunyta a szemét, és
összpontosítani próbált, vallatóra fogta a testét, hogy a megfelelő ellenszert megtalálja.
Nehezen uralkodom a végtagjaimon és a szavaimon. A látásom fátyolos. Zavarodott vagyok.
A tünetek egyesével vonultak fel a szeme előtt, ám Égvilág számos mérgének ugyanezek voltak
a tünetei. Ez bonyolította a helyzetet. Jobban meg kell magát erőltetnie, meg kell próbálnia
emlékezni.
– Ne félj, tudom, mire van szükséged.
Kinyitotta a szemét, és homályosan látta, amint Lonerin előhúzza a tőrét, majd a háta mögött a fa
törzsébe szúrja.
Érezte, amint a törzsön remegés fut végig, akár egy fájdalmas görcs, majd nem sokkal később
Lonerin lehajolt, két kezéből kelyhet formált.
– Idd meg!
Nem ellenkezett. Elfogadta a fiú kezéből a tejszerű folyadékot, mohón megitta. Frissítőn és
gyógyulást ígérőn csúszott le a torkán. Ambrózia. Minden baj csodaszere. Soha nem ivott még,
mert ritkán lehetett találni. Az Erdő Urai szentek, nem szabad őket zavarni, csak nagyon súlyos
esetekben, meg aztán az ambrózia a manók kizárólagos öröksége, egyedül ők dönthetnek felőle,
kinek adnak belőle. Itt nyilvánvalóan nem így volt.
Fejét a fatörzsnek döntötte, és máris jobban érezte magát. Lonerin betakarta őt a kabátjának
száraz felével, majd letelepedett mellé. Ez volt az utolsó dolog, amit Dubhe látott, aztán az
öntudatlanság sötétsége vette körül.

Dubhe nem tudta, mennyi ideig aludt, de amikor felébredt, mindene zsibbadt, a szája kiszáradt.
Lonerin rámosolygott.
– Jó reggelt! – szólt, aztán rögtön utána tüsszentett egyet.
Dubhe elkomorult:
– Beteg vagy? – kérdezte olyan reszelős hangon, amely mintha nem is az övé lett volna.
A fiú megrázta a fejét és szipogott. Nem szólt semmit, csak egy újabb csupor ambróziát nyújtott
neki.
Dubhe a fiúra nézett. Nem volt még jól, a gyomrát hányinger szorongatta, a szédüléstől nem
tudott járni. Nem volt hozzászokva, hogy így gondoskodjanak róla. Nem volt hozzászokva, hogy
valakinek fontosabb ő, mint a saját egészsége. Mennyi idő telt el? Eszébe jutott az anyja, amikor
ágyba vitte neki a meleg levest, és megérintette a homlokát, vagy a Mester, aki borogatást tett a
sebére, amely aztán évekkel később megölte. Jennára gondolt, egy kedves makrati barátjára, tiszta
ágyneműjére, és arra, ahogyan a hátához ért, hogy ápolja őt.
– Idd meg te, egyértelmű, hogy megfáztál – mondta neki.
Lonerin hanyag mozdulatot tett, aztán szigorúan a lányra nézett.
– Ha nem iszod meg, kiöntöm a földre.
 Dubhe egy kicsit még nyafogott, de aztán megadta magát, ivott egy kortyot.
– Most te jössz, de aztán mesélj el nekem mindent.
Most Lonerinen volt a sor, megitta az ambróziát, és mindent elmesélt Rekláról, a méregről, a
barlangról, majd a menekülésükről, egészen eddig a tisztásig.
Dubhe figyelmesen hallgatta, egy szót sem hagyott ki.
– Rekla és az emberei visszatérnek – jelentette ki a végén.
– Én nem lennék benne ilyen biztos. Látod, veled is hogy elbánt a méreg.
– Rekla a Mérgek Gárdistája a Testületben, nincs olyan növény, amelyet ne ismerne.
– De ez nem Égvilág és nem az ő növényei.
Dubhe gúnyosan elmosolyodott. – Ez a méreg hallucinációt és idegrendszeri zavarokat okoz,
néha légzési nehézséget is. Nem igazán számít a növény maga, mert a növények egy csoportja az,
amely ilyen tüneteket okoz. És most már én is meg tudom neked mondani, hogy kéklevél főzettel és
viaszos levél borogatással lehet kúrálni.
Lonerin meglepettnek látszott.
– Te aztán értesz a növénytanhoz!
A lány elpirult.
– Igen. Amikor a Mesternek segítettem, néha adott nekem pénzt, és abból, ha másra nem volt
szükségem, növénytani könyveket vettem.
Rögtön megbánta a vallomását. Elképzelte, milyen nehezen birkózik meg a fiú az ő
gyilkosénjével. Hiszen neki magának sem sikerült az elmúlt majdnem tíz év alatt.
– Te nem vagy sem tolvajnak, sem pedig gyilkosnak való, komolyan mondom.
Lonerin szemében olyan meggyőződés ült, hogy Dubhe lesütötte a szemét. Sok évvel ezelőtt a
Mester is ugyanezeket a szavakat használta, és a gondolattól elkomorodott. Szeretett volna
visszavágni, de amikor megfordult, Lonerin már nem volt ott.
Kevéssel arrébb a páfrányok még mozogtak: nyilván az erdő sűrűjébe hatolt, hogy az
ellenszerhez szükséges növényeket megkeresse.
Szerette volna követni, de még ahhoz is gyenge volt, hogy felálljon, ezért továbbra is a fa mellett
gubbasztott.
A fiú nemsokára visszatért. Talált viaszos levelet, és borogatást készített belőle.
– Nem kellett volna.
– Nem gyógyulsz meg, ha nem teszem, és ha nem gyógyulsz meg, a küldetésem sem halad.
Magamért teszem, ahogy te szoktad mondani.
– Itt hagyhatnál.
– Te megtennéd?
Dubhe nem felelt. Tényleg furcsa volt neki, hogy függ valakitől, de mi rossz van abban, ha egy
pillanatra elhiteti magával, hogy nincs egyedül? A Szörnyeteg, a Testület, Rekla – ezek mind olyan
gondolatok voltak, amelyeket a tisztás szélén szeretett volna hagyni. Legalább egy kis időre.
Na igen, Rekla... Most, hogy Lonerin sarokba szorította, nem fog nyugodni. De ő, Dubhe képes
lesz szembeszállni vele? Hárman vannak, legalábbis Lonerin azt mondta. Talán a két másik
Gyilkossal elbírna, de Reklával? Vele nem, ez határozottan meghaladja a képességeit.
Megszorította a tőre tokját. Szíve hevesen vert a mellkasában.
Gyorsan fel kell épülnie, még itt sincsenek biztonságban.

A temetés gyors volt. Rekla és Filla éppen akkora gödröt ásott, amekkorát muszáj volt, és
beledobták Kerav élettelen testét.
Tényleg csúnyán nézett ki a helyzet ott bent, majdnem mind megfulladtak. Az az átkozott
varázsló ravasz és gyors volt. A barlang még tele volt gázzal, és az az ostoba Kerav
nekitámaszkodott a gyökereknek, miközben egyre köhögött.
Rekla rögtön tudta, mit kell tenni, ám szédülni kezdett, a gondolatai elhomályosodtak. Ő is
érezte a méreg hatását. Csupán kétségbeesésének ereje és küldetésének tudata vitte rá, hogy kiutat
keresve puszta kézzel kaparni kezdje a földet. Kint az esőben görcsöktől kétrét görnyedve
keresgélni kezdte az ellenszer hozzávalóit, majd hozzákeverte őket ahhoz, amit a batyujában
magával hozott. Az erőfeszítése végül sikerrel járt. Megmentette saját magát és Fillát. Keravnak
már túl késő volt.
De legalább rövid és fájdalommentes véget ért. Ő maga gondoskodott róla, tudta, hogyan kell
fájdalommentesen ölni. Még egy kis vért is öntött egy kis ampullába, hogy a Házba visszavigye.
Reklának igazán semmit nem jelentett ez az ember. Minden, amit iránta érzett, csupán abból
fakadt, hogy ő is Győzedelmes volt. Mint társát tisztelte, de a Győzedelmes halálát siratta meg. Ezt
tanították neki.
A fegyvertársak tisztelik egymást, de csupán Thenaart imádják.
Egyébként a szerelem sem létezik, a nemi aktus csak arra való, hogy újabb Győzedelmesek
jöjjenek világra. A barátság csak illúzió, a bajtársiasság az egyetlen érték.
Ki volt Kerav? Visszavárta valaki – hiába – a Házba?
Semmi jelentősége nem volt. Rekla csupán egyetlen dolgot irigyelt tőle. Ő most már a föld alatt
van, Thenaar véres birodalmában, és szemlélheti őt.
Uram, szólj hozzám...
Csupán gondolatai visszhangja felelt neki.
A közéjük beszivárgó varázsló emléke haragra lobbantotta. Dubhét higgadtan megöli, vérét a
medencékbe önti, de a fiú, az igazi szórakozás lesz, itt az Ismeretlen Földön. Ökölbe szorította a
kezét, a körmei a húsába vájtak.

Lonerin és Dubhe egy kis tó mellett állt meg éjszakára. Ragyogó tó volt, a vize kristálytiszta,
egyik oldalán vízesés. Napok óta gyakorlatilag megállás nélkül meneteltek, hogy a Testülettől a
lehető legmesszebbre kerüljenek, de úgy döntöttek, éjszakára letáboroznak: kimerültek voltak és
szomjasak.
Elsőnek Lonerin vetette magát a vízbe, és meglepetésszerűen Dubhét is magával rántotta.
Azok után, ami történt, ez a játszadozás olyan váratlan és természetes dolog volt, hogy ezúttal
még a lány is őszintén mosolygott.
Lonerin látta, amint kiemelkedik a vízből, és lebegni kezd rajta. Gyakrabban szerette volna ezt a
mosolyt látni, és mindennél erősebb vágyat érzett, hogy megmenthesse őt.
Amikor a vízből kijöttek, Dubhe szinte azonnal elaludt. Talán a fürdőzés vagy a fáradtság tette,
de ezúttal nyugodt volt az álma.
Lonerin viszont a tűz mellett virrasztott a földre terített térkép fölött. Ido apró betűs írása mellett
most már ott álltak az ő nagyobb betűi is. A felfedező szenvedélye még mindig nem hagyott alább.
Valahol a lelke mélyén arra vágyott, hogy mint igazi felfedező térjen vissza, és hogy a
térképészeknek egy szép térképet nyújthasson át.
Csak akkor feküdt le, amikor már teljesen kimerültnek érezte magát. Kinyújtózott, és a tavacska
felé fordult. Mesebeli hely volt. A hold tökéletesen kerek korongja a mozdulatlan vízen tükröződött,
néhány méterre a vízeséstől. Lonerin szomjas lett, és szívesen ivott volna a forrásból. A kulacsuk
tele volt, de mióta nem hajolt már egy patak vagy hasonló fölé?
Kívánkozva figyelte a víz sima tükrét. Szinte bűn lett volna felborzolni azzal, hogy iszik belőle.
Különös módon elbizonytalanodott, mit is tegyen, de ekkor valami elkezdett kiemelkedni a
vízből.
Talán elaludtam, és észre sem vettem – gondolta. Valóban erősen valószerűtlen volt minden. De
ébren volt, érezte.
Egy élőlény emelkedett ki lassan, sötét profilját vékony, fényes csík övezte. Lapos fej, majd
vékonyka nyak bukkant fel, amely gyermekien törékeny vállakon nyugodott.
Teljes csend volt, még a vízesés is hallgatott.
Lonerint megbabonázta a látvány. Csupán ennek a titokzatos élőlénynek a légzését hallotta,
amely a tó közepéről nézte őt. Szerette volna megérinteni, közel menni hozzá. Tudta, hogy meg kell
tennie.
Felállt, és miközben óvatosan lépdelt a fűben, a különös lény csendben, egyetlen hullámot sem
csapva a part felé közeledett. A víz teljesen mozdulatlan maradt, még a holdkorong tükörképe is
érintetlenül fénylett tovább.
 Ahogy szép lassan közeledett, Lonerin újabb részleteket figyelt meg a lényen. A szája valójában
nem volt más, mint egy eléggé tömzsi és görbe csőr, a szeme pedig kicsi és fénylő, hüllőhöz
hasonló volt. Ártalmatlannak látszott a mókás, lapos fejével, amelyet tüskés, egyenes szőrkorona
övezett.
Már elég közel volt, hogy megérinthesse, de mégsem tette meg. A szemébe bámult. Aztán
hirtelen minden eltűnt: az éjszaka, az erdő, a tó. Csupán a semmi volt, ő és ez a különös lény.
Lonerin semmit nem vett észre. Amikor a maró hideg és a négy végtag szorítása a testén
visszarántotta a valóságba, már késő volt. Kiáltani próbált, de a szája vízzel telt meg. Maga előtt,
arcától egy tenyérnyire a lény vigyorgó pofáját látta. Ártatlan arca helyén most két gonosz szem és
sűrűn nőtt, éles fogak villogtak.
Micsoda idióta volt. A lény a mélybe rántotta, becsapta, pedig hány olyan könyvet olvasott,
amelyek óva intettek a vízi lények csapdáitól.
A fulladás érzete, és a bizonyosság, hogy nincs menekvés, rémületbe ejtették. Kapálózni próbált,
de minden hiábavaló volt. A szörny feje harapásra készülve előrelendült.
Lonerin gyomra összerándult a félelemtől.
Aztán bugyborgást hallott, egy panaszos kiáltást, majd egy kéz ragadta meg, és húzta a felszínre.
Arccal a földre esett, vizet köpött, és levegővel telt meg a tüdeje.
– Minden rendben?
Dubhe hangjában aggodalom csengett, és Lonerin úgy érezte, ez a legszebb hang a világon.
Levegő után kapkodva a hátára fordult.
Bólintott. Dubhe egyik kezében az íját szorította. Hagyta magát becsapni, mint egy zöldfülű, és
most nem bírja elviselni, hogy a lány ilyennek lássa.
– Nem tudom, mi lehetett az, de tényleg jól célzol – szólalt meg.
Dubhe megkönnyebbülten felnevetett.
– Úgy látszik, felváltva mentjük meg egymás életét – élcelődött.
Szabad kezével segített neki felállni.
Lonerin mélyrehatón nézte, és egy pillanatra érezte amint átforrósodik a szíve.
 8

ÜTKÖZET A HOLDFÉNYBEN

MÁR ESTE VOLT, amikor Sherva úgy határozott, megállnak. Leszállt a lováról, és tüdejét teleszívta a
friss levegővel, amely a holdtalan éjszaka jöttét jelezte. Ereiben a nimfák vére csordogált, és a
természet utáni vágya a Házban igencsak hiányt szenvedett. Sokáig nézte a kopár, sivatagos tájat.
Kivágott fák, tűztől csupasz dombok és halott növények. Ez minden, ami a Nagy Háború és Dohor
őrülete után az erdőből megmaradt. Tényleg nem kellett hozzá sok, hogy több száz év munkája
elpusztuljon...
A fegyvertársa, Leuca felé fordult, aki még a nyeregben ült a betömött szájú gyerekkel. Intett
neki, hogy szálljon le, de az ellenkezni kezdett:
– Itt fedezék nélkül vagyunk, bárki ránk találhat.
– Ez védett hely, a szavam pedig parancs.
A másik nem akadékoskodott tovább, a gyerekkel együtt leszállt a lóról. Sherva Gárdista volt,
ami a Testület egyik legmagasabb rangja, ő pedig csupán egyszerű Győzedelmes.
Engedelmességgel tartozott neki.
Sherva a fekete, fenséges fatörzs felé fordult, amely mellette emelkedett. Kérge göcsörtös volt,
száraz ágai pedig egy utolsó görcsben a semmibe tekeredtek. A lába alatt rossz szagú levélszőnyeg
zizegett. Íme, Nihal Erdejének az Ura, a hatalmas fa, amelyet Égvilág Krónikájában megénekeltek.
A törzs közepén odú mélyedt, ugyanaz, amelybe Nihal belenyúlt, hogy a Szívet elrabolja, amely
aztán a földeket megmentette a Zsarnoktól.
Sherva megérintette, és térdre ereszkedett. Óvd léptemet, virrassz az éjszakám felett, borítsd
sötétségbe fekhelyemet!
Anyja és a nimfák kultúrája a nagy bölcsek tiszteletére tanította, ezért imádkozott. Az ő
gyilkolásnak szentelt életében nem volt helye sem Thenaarnak, sem pedig más ostoba istenségnek.
Csupán a nagy, tiszta szellemek léteztek, amelyeket a népe imádott.
Miközben Leuca a fogoly kötelét egy közeli fához erősítette, Sherva érdeklődéssel figyelte a
gyermeket. Szája be volt kötve, szeme vörös és dagadt volt, könnyek barázdálta arca izzadságtól
piszkos. Most éppen őt nézte, a tekintetében a Gárdista mély gyűlöletet fedezett fel, és ez tetszett
neki. Észrevette, mennyi koboldvér folyik az ereiben: haja árnyalata átmenet volt a fekete és a kék
között, füle hegye pedig különlegesen kicsúcsosodott. Semmi nem emlékeztetett belőle az apjára, a
gyenge félemberre, akit saját kezűleg ölt meg. Talán ez a gyerek megfelel Yeshol terveinek, de neki
ez mit sem számít, egyszerűen nem érdekli.
– Oldozd el! – szólalt meg végül.
Leuca kétkedve nézett rá. A fiú sok kellemetlenséget okozott neki, és most szeretett volna
óvatosabban viselkedni. Végső soron ő is Gyilkos, és neki is fontos, hogy a küldetést váratlan
akadályok nélkül véghezvigyék. Már önmagában az is éppen eléggé kockázatos, hogy az éjszakát
ezen a tisztáson töltik, de hogy még ezt a kis taknyost is szabadjára engedjék...
– De uram...
– Élve kell nekünk, igaz? És hogy életben maradjon, ennie és innia kell. Vedd le róla a kendőt,
mondtam már.
Leuca nem feszíthette tovább a húrt.
Levette a fiú szájáról a kötést, aki – amint szabaddá vált – minden erejével a kezébe harapott.
Felordított, Sherva pedig mosolygott magában.
– Átkozott fattyú! – Leuca hatalmas pofont kevert le neki, az egyik ajka felszakadt.
Sherva villámgyorsan ott termett, és megragadta a kezét, mielőtt újból megüthette volna.
– Yeshol épségben akarja őt, világos? – szólt rá, miközben megcsavarta a csuklóját.
 Leucát elöntötte a hideg veríték, és bólintott.
Na persze, könnyen fontoskodsz a gyengébbek előtt, de mi a helyzet Yeshollal?
Sherva egy pillanatra elgondolkodott, aztán dühösen elengedte társát, és a fiúhoz hajolt. Vérzett
a szája, az orrát felhúzta. Sírt, de nem panaszkodott. Továbbra is dühödten nézte, és a Gyilkos ismét
gúnyosan elmosolyodott.
– A tekinteteddel nem tudsz megölni.
Előhúzott egy darab sajtot, és az egyik kezébe nyomta.
– Mára. Ha jól viselkedsz, holnap kétszer ennyit kapsz.
A fiú eldobta, és visítani kezdett.
– Semmi nem kell tőled, te gyilkos! – És felé köpött.
Sherva elfintorított szájjal az arcához hajolt.
– Bármelyik pillanatban kitekerhetném a nyakadat, te taknyos, és semmit nem tehetnél, hogy
megakadályozd, mint ahogyan a szüleid sem tudtak mit tenni. Emlékezz!
A fiú az ajkába harapott, míg el nem fehéredett. Sherva ekkor megragadta a haját, és szótagolva
folytatta:
– Nem hat meg sem az, hogy megvetsz, sem pedig az, amit mondasz. – Kis szünet után még
hozzátette: – És most eszel, mert nekem élve kellesz.
Megfogta a darab sajtot, amely a földre esett, és erővel a szájába nyomta. A másik kezével
befogta a száját, amíg a falatot le nem nyelte. A végén elégedetten ránézett, aztán Leucának adta a
sajtot, hogy folytassa ő.

Sherva egész idő alatt figyelte őket. Tetszett neki a fiú ellenkezése, és hogy csak ilyen erőszak
árán tudták megtörni. Tudta, hogy hitványság, amiért tetszik neki, de nem tagadta meg magától.
Amióta Dubhe megszökött, az egész élete mintha nyomorúságba süppedt volna. Miért nem
használta ki ezt a törést, és ölte meg Yesholt?
Talán azt hiszed, hogy soha nem jön el az a nap, amikor megmérkőzhetsz Yeshollal?
Ezek a szavak üldözték, és már-már attól félt, hogy gyilkolással eltöltött élete soha nem
teljesedik be. Az az igazság, hogy nem érzi magát elég erősnek, ezért ajánlkozott önként erre a
küldetésre. Hogy ezt a fiút megtörje, az is csak arra volt jó, mint bármi más: csak hogy ne kelljen
saját gyengeségére gondolnia.
– Elég lesz, tömd be a száját! – mondta Leucának.
A másik gyorsan megtette.
Sherva hallgatta a fiú szűkölését, miközben a társával megvacsorázott. Jelentőségteljes csend
ereszkedett közéjük.
– És a gnóm? – kérdezte Leuca, amikor az étkezést befejezték.
Sherva egy szempillantás alatt eszébe idézte. Fogalma sem volt, ki lehetett, de rendkívüli volt.
Mély benyomást tett rá, milyen könnyen kiszabadult a szorításából. Ám a folyosó sötét volt, az
ismertetőjeleit nem tudta kivenni.
– Talán csak egy salazari lakos volt, aki véletlenül tévedt arra.
– De látott bennünket.
– Én nem láttam őt, nem hiszem, hogy neki sikerült volna bennünket meglátnia.
– Uram, a toronynak az a része eléggé elhanyagolt, és én attól tartok...
A Gárdista felemelte a kezét.
– Majd akkor foglalkozunk vele, ha gondot okoz.
Leuca elhallgatott, de Sherva tudta, mi jár a társa eszében: ugyanaz a gondolat, amely benne is
felmerült. Egy gnóm, aki rendkívüli harcos. Egyetlen személy felel meg ennek a feltételnek: Ido.
Inkább nem is gondolt bele. Folytatniuk kellett az útjukat. Be kellett fejezni a küldetést, el kellett
vinni a fiút a Házba, és továbbra is fejet kellett hajtania, amíg el nem érkezik az a pillanat, amikor a
tőre nyomán végre Yeshol vére folyik majd.
Ez a gondolat, amelyről oly sokat álmodozott a föld alatt töltött éjszakákon, most nem árasztotta
el a szokott örömmel, és nem engedett teret az álomnak sem. Sőt, itt, az Erdő Ura alatt a nimfák
világára gondolt, akiket oly sokáig figyelt a távolból, és akik közül mindig is ki volt zárva. Ő félvér
volt, tisztátalan és tiltott szerelem gyümölcse. Mint ez a fiú is. Hallotta, amint kicsit arrébb, a fához
kötve a könnyeit és a zokogását nyeli.
Nem aludt, ahogyan ő sem.

Ido megvárta, hogy megérkezzen a pap, és Tarik teste felett virrasszon, aztán elkezdett nyomok
után kutatni. Nem maradhatott tovább, addig kellett őket követnie, amíg a nyomaik még frissek. A
folyosókon a két orgyilkos nyoma összekeveredett a kereskedők és az emberek nyomaival, ám
Idónak volt egy nagy előnye: tudta, hogy Éjföldre igyekeznek, és a legrövidebb utat választják.
Lóra szállt, és ügetni kezdett a pusztában.
Vak düh emésztette. Harminc, csatában eltöltött év, harminc háborús év, amely alatt látta a
legkedvesebb emberei vérét elfolyni – és most, ha elbukik, mindez hiábavalónak bizonyul.
Összeszorította a fogát. Ezt a fiút mindenáron megmenti. Tudta, hogy az ellenfelei ügyesek és
agyafúrtak, a Testület jó kiképzést nyújt az embereinek, nem lesz egyszerű rájuk találni. Ennek
ellenére módszeresen vizsgálta a földet: vadászösztöneit kifinomították a Tűzföldön törvényen
kívüliként eltöltött évek.
Végül két ügető ló nyomára bukkant, az Erdő felé haladtak. Egyértelmű volt, hogy nem
számítottak üldözőre. Ido vadul nevetett magában.
Ilyen kevésre tartanak?
Nyilvánvaló, hogy nem ismerték fel, mindenesetre alábecsülték.
A múltban mindig ő volt az üldözött. Éveken át mást sem tett, csak Tűzföld gyomrában
rejtőzködött, és épp csak annyi időre jött elő a föld alól, amíg a gerillaakciók folytak, senkiben nem
bízott meg. Most a szerepek hirtelen felcserélődtek: ő lett az üldöző. Szokatlan helyzet volt,
feltüzelte.
Este ért az Erdőbe, miközben a kristálytiszta égbolton az alkony véget vetett az egyik első
ragyogó nyári napnak. Az erdő határában egy pillanatra megállt, ott, ahol a pusztaság, amelyen
évekkel ezelőtt harcolt, az első fák között elenyészik.
Leszállt a lóról, gyalog ment tovább. A feladat itt nehezebbé vált. Az erdő mindenkinek, még
neki is nyomok labirintusa: észnél kellett lennie. Most nem gondolhatott sem Tarikra, sem pedig a
feleségére, sem a patakokban ömlő vérükre. Most egyetlen gondolat sem terelhette el a figyelmét,
sem a háborúk, sem pedig a békeidő, amelyet ez a hely felidézett.
Csak késő éjszaka találta meg, amit keresett. Egy kis tisztáson éjszakai táborhely nyomaira
bukkant. A hamut a föld alá rejtették, és egy nem túl távoli fán kötél nyomait pillantotta meg.
Biztosan itt táboroztak, némi gonddal tüntetve el a nyomokat, de nem elég alaposan, vagyis még
mindig nem sejtették, hogy valaki követte őket.
Felállt és körülnézett. Rögtön felismerte ezt a helyet, Sennar mesél róla abban a könyvben,
amelyben a Nihallal tett utazásokról ír. Megtalálta az Erdő Urát, megsimogatta fekete, ráncos
kérgét. Soha nem volt természetimádó. Számára az erdő olyan rejtély volt, amelyet nem tudott
megfejteni. Értékelni tudott bizonyos tájakat, de a természet mintha számára ismeretlen nyelvet
beszélt volna. Most viszont tisztán érezte az Erdő Urának ősi erejét. Elképzelte Nihalt, amint a fa
odvából előhúzza a nyolcadik, az utolsó követ, amely életre keltette a hatalom talizmánját, és
amelynek segítségével sikerült elpusztítani a Zsarnokot. Ki tudja, vajon ő is olyan elveszettnek
érezte akkor magát, mint ő most? Volt valami különös irónia ebben a történetben. Nihal unokáját
ugyanoda kötötték, ahol a nagyanyja negyven évvel korábban Égvilágot megmentette. Ido
visszahúzta kezét a törzsről, és továbbindult.
Amíg az erdőben volt, nem tudott olyan gyorsan haladni, mint ahogy remélte. A ló nehezen
haladt előre, a nyomok zavarosak voltak, ő maga is kezdett elfáradni. Öreg gnóm teste egy kis
pihenőért kiáltott, és egy pillanatra elgondolta, milyen jó volna visszamenni az időben, és ereiben
ismét a fiatalság erejét érezni. Nagyon rossz hangulatban volt, gyűlölte, amikor rátört a nosztalgia,
és az a tény, hogy ilyen, emlékekkel teli helyen kell átvágnia, nyilván nem sokat javított a
helyzeten.
A második napon a Sziklák Földjének határára ért, az ő földjére. Erőszakosan megrohanták
fiatalságának emlékei, és kísértést érzett, hogy egy kis kitérőt tegyen. De aztán egyetlen gondolatba
kapaszkodott, Sanba, és a harag észhez térítette. A Gyilkosoknak egy nap előnyük van, mintha az a
nap, amelyet Tariknak szentelt, behozhatatlan lenne. De nem adta fel. Megsarkantyúzta a lovat, és
egyenesen folytatta útját. Lesz még rá ideje, hogy visszatérjen, és az emlékeinek szentelje magát.
De máskor, most nem.
Elszántságát hamarosan siker koronázta. A Nagy Föld sivatagának kapujában friss nyomokra
bukkant. A távolság tehát csökkent. Örömujjongása friss erőt öntött tagjaiba, és egy pillanatig sem
várt tovább, ügetni kezdett. Közel vannak.

Sherva nyugtalan volt. Nem szerette a Nagy Földet, a holt fák panasza a vérében lüktetett. És
most aztán tényleg semmi fedezékük nem volt. Nem mintha lett volna más út, vagy bármi
félnivalójuk, ám a csontjaiban érezte: valaki követi őket. A gnóm.
– Ha utolér bennünket, ki száll szembe vele? – kérdezte tőle váratlanul aznap este Leuca.
Nem gyújtottak tüzet. Sherva nem volt nyugodt, és így akarta. A hold is magasan állt az égen, jól
kivehető árnyakat rajzolt a feldúlt földre. A fiú kimerült volt. Megint beletömték az ételt, sírt,
ellenkezett, veszített. Most aludt, és Leuca a markában szorongatta a kötele egyik végét.
– Te – felelte, mert rögtön megértette, kire utal a társa. – Én vigyázok a fiúra.
Leuca egy kicsit megugrott, és Sherva nem korholhatta érte. Már abból a rövidke ütközetből is
ott a toronyban arra a következtetésre jutott, hogy nem egy átlagos harcosról van szó. Talán
helyesebb lenne, ha ő állna ki vele, végül is ő a Testület Gárdistája, és próbára tehetné saját erejét.
De aztán meggondolta magát. Még ha ez a gnóm valóban Ido is lenne, semmi késztetést nem érzett,
hogy megküzdjön valakivel, aki valaha ugyan rendkívüli harcos volt, mára viszont csupán egy
öregember, egy másik korszakhoz tartozik. Nem, az ő feladata az, hogy a fiút szemmel tartsa, és
meg is teszi – bármi áron.

A Nagy Földre leszállt az éjszaka. Ido a nyomokat figyelte, és tudta, hogy a Gyilkosok valóban
kis távolságra vannak tőle. Leszállt a lováról. Kikötötte volna valahová, de sivatagban voltak.
– Ha olyan lennél, mint Vesa, nem lenne gond, csak annyit kellene neked mondanom, hogy várj
meg itt – szólalt meg, és a ló szemébe nézett. – Sajnos nem sárkány vagy. De ha visszajövök, és
nem talállak itt, esküszöm, hogy megkereslek, és kolbászt csinálok belőled, világos?
A ló kifejezéstelenül bámulta. Ido Vesa sárga, mély szemére gondolt, arra, amikor utoljára látta.
Elengedte a gyeplőt, és kezét a kardjára tette.
Nem kellett sok idő, hogy meglássa őket. Két ló, három alak a földön. A szíve hevesebben vert.
Ez a szinte lehetetlen üldözés végül sikerrel járt. Az egyikük San, a kicsi San, mindaz, ami Nihalból
Égvilágon maradt.
A földön kúszott. Az alacsonyan járó holdat figyelte a láthatáron. Az éjszaka közepe volt.
Mélyen alszanak, legalábbis remélte.
Néhány lépésre tőlük felismerte a férfit, aki megtámadta. Ő az. Ugyanaz a fürge, nyúlánk
testalkat, hosszú, vékony kar.
Ido nem láthatta, mert háttal feküdt neki, de előtte egy másik férfi aludt. A másik orgyilkos, de ő
átlagosnak látszott. Semmiféle különleges ismertetőjel, semmi, de semmi. Kezében a kötelet
tartotta, amellyel a fiút megkötözték.
Arra gondolt, hogy megkönnyítené a helyzetét, ha lenne egy tőre, ők ketten vannak, neki meg
csak egy kardja van. Azért a markolatra tette a kezét, és óvatosan San felé csúszott. A szíve majd
kiugrott mellkasából, ám az elméje tiszta és nyugodt maradt, a keze nem remegett.
Már éppen megragadta volna a kötelet, amikor egy kar hirtelen megszorította, és felemelte a
földről. A két férfi mozgása hihetetlenül gyors volt. Miközben az egyik mozdulatlanná tette, a
másik felpattant, megragadta a fiút, és eltűnt a sötétben. Ido egy ló nyerítését, majd egy ügető ló
patkójának a kopogását hallotta.
A francba!
De nem volt ideje gondolkodni. Egy penge villanása az arca előtt. A gnóm könyökével
megütötte a támadóját, lábát megvetette a fekete földben, és felborította. Amint szabad lett,
megpróbálta a fiú után vetni magát, de a férfi ismét előtte termett, kezében tőrrel.
 Ido a fogát csikorgatta, és kardot rántott.
– Takarodj innen, te nem kellesz nekem!
Az elmosolyodott, és a nyakához kapott. Ido oldalra ugrott, és támadott, de az ellenfele
könnyedén kitért, és a háta mögé került.
A gnóm megfordult, próbálta eltalálni, de az elugrott. Fényes villanás a sötétben. Ido lehajolt, és
a tőr pengéje ismét az arcától egy hajszálnyira csapott le.
Ügyes volt. De főleg gyors. Ido ahhoz volt szokva, hogy csuklóból harcoljon, és keveset
mozogjon. A férfi hajlékony, kiszámíthatatlan mozdulatai megzavarták.
A helyzet nem változott a kezdet óta. Még mindig egymással szemben álltak: a férfi meghajolt,
kezében a tőre, ő pedig a kardját szorongatta. Ido gyors pillantást vetett az ellenfele mellkasát
keresztben átszelő övre. Dobókések lapultak benne. Meg kellett akadályoznia, hogy használhassa a
maradék négy kést. Most ő támadott elsőnek, fentről lefelé csapva. A férfi oldalra ugrott, kezét a
mellkasához emelte, de Ido gyorsan irányt változtatott. A késekkel teli öv a földre esett, és a
Gyilkos halkan szitkozódott.
Aztán szabad kezével egy másik tőrt rántott elő, és nagyon gyorsan támadott, hol egyik, hol
másik kezével ütött. Ám a gnóm nem hagyta magát meglepni. Magával ragadta a harc öröme,
minden porcikáját izgalom járta át.
Az érzékelése kitágult, az idő végtelenné vált. Ido azt tehetett, amit csak akart, érezte, markában
tartja ellenfelét.
Végül a férfi egyértelmű mozdulatot tett. Oldalcsapás, a vak szeme felől. Ido lecsapott a
kardjával, és megsebesítette a kezét.
A férfi felordított a fájdalomtól, a gnóm pedig kihasználta a figyelmetlenségét, leterítette, kardját
a torkának szegezte. Észrevette, hogy fiatal, fiatalabb, mint Tarik. Talán ő ölte meg... Érezte, hogy
elönti a gyűlölet.
Észnél légy, vén bolond! – parancsolt magára.
– Merre akartatok menni? – kiáltott rá.
A férfi makacs hallgatásba burkolózott. Nyilvánvaló. Fanatikussal volt dolga, és jól tudta, hogy
az eszmék a leghitványabb alakból is hőst tudnak formálni.
– Mindent tudok rólatok – mondta neki fenyegetőn.
– Ido... – mormolta a férfi mosolyogva, amely gonosz vigyorrá torzult a lemenő hold baljós
fényében.
– Pontosan.
– A társam nem olyan, mint én – suttogta a Gyilkos. – Ha utol is éred, soha nem győzöd le.
– Meglátjuk.
Ido minden erejével a férfi mellkasába döfte a kardját.
Senki iránt nem lesz irgalommal.
MÁSODIK RÉSZ
December 3.
Megtaláltam a kislányt, akit kerestem. Egyedül bolyongott az erdőben, közel állt a végkimerüléshez.
Igencsak bájos és törékeny, ám már most is rendkívüli tehetsége van a vadászathoz. És főleg issza a
szavaimat. Amikor Thenaarról és a sorsáról meséltem neki, a szeme csillogott. Érzek benne valamit,
erőt, rendkívüli elszántságot. Biztos vagyok benne, hogy buzgó Győzedelmes válik majd belőle.
Reklának hívják.

MIRO, A GYŐZEDELMES NAPLÓJÁBÓL

 9

A KÜLDETÉS VÉGE

– SOHA NE BÍZZ a nyilvánvaló dolgokban! Soha ne lankadjon a figyelmed! Úgyis mindig eljön az a
nap, amikor valami ostobaságot csinálsz, ez elkerülhetetlen.
Dubhe a Mester tanításait sorolta Lonerinnek, ám a fiú továbbra is dühösen emésztette magát,
amiért ilyen ostoba fajankó módjára kelepcébe tudták csalni.
A tó partján ült, arca kivörösödött a szégyentől, és úgy tett, mintha maga előtt bámulna valamit.
Dubhe viszont nyugtalan volt. Körülöttük a levegő különösen vibrált. Érezte, hogy a Szörnyeteg
mocorog a zsigereiben, rossz előérzete támadt.
Nem engedhették meg maguknak, hogy sokáig időzzenek itt. Útra kellett kelniük.

A talaj nemsokára meredekebbé vált, jelezvén, hogy a hegyekhez közelednek. Jó irányba

mentek, és Dubhe némi izgatottságot érzett. Oly régen felhagyott a reménykedéssel, hogy szinte
már nem is tudta, mit jelent.
Lonerin a földre kuporodott, és újból kiterítette a térképet. A lány mellé állt, és az arcára
rajzolódó kíváncsi és fáradhatatlan kifejezést figyelte, ami akkor jelenik meg az emberen, ha
határozott célja van. Látta, amint az eddig megtett utat ceruzával bejelölte.
Lonerin nézte a vékony vonalat, amelyet húzott.
– Nem kis út, nem gondolod?
Dubhe bólintott. Valóban nem volt csekélység, bár úgy érezte, egy helyben toporognak, mintha
az utazás még csak most kezdődne. Meg kellett találniuk a völgyet és a barlangok bejáratát, és neki
semmi indíttatása nem volt ismét a föld alá bújni. A Testület éppen elég volt neki. A nem sokkal
korábbi elégedettség lassacskán alábbhagyott, és komoly arckifejezést öltött.
Tűző napon haladtak tovább, és estefelé nyílt térre értek: nem álltak rajta fák, és hűvös szél
fújdogált. Az utazás kezdete, majdnem egy hónap óta ez volt az első alkalom, hogy a tekintetük
szabadon szárnyalhatott, és nem csupán a szokásos két-három karnyújtásnyira láttak el. És fű is
volt. Egy réten jártak, tele gyönyörű virággal.
Dubhe lassú léptekkel haladt előre, elvarázsolta a sok szépség. Lehajolt, miközben Lonerin a
körülöttük elterülő tájat tanulmányozta.
– Mintha a semmibe vinne az út – szólt, és jobbra, egy meghatározatlan pont felé bökött. – Arra
egy szakadék tátong, attól tartok, más utat kell találnunk...
Dubhe rá sem hederített. A virágok illata Selvát, a szülőföldjét juttatta eszébe. Gyermekkorának
emléke más emlékek előtt is utat nyitott. Minden más lehetett volna, de leginkább az ő élete. Most
először vonta kétségbe a sorsát. Mindig azt hitte, hogy ilyennek kell lennie, megmásíthatatlannak és
kegyetlennek. Talán Lonerin hatása volt ez, talán az ő lendülete, nyitott és élő lelkülete tette, hogy
most másként gondolkodott.
Ezektől a gondolatoktól ellankadt kissé a figyelme.
Amikor a száján acélkemény szorítást érzett, már késő volt. Kiáltani próbált, de ami az arcát
szorító ujjak közül kiszűrődött, csupán egy fojtott kiáltás volt, nem tudta Lonerint utolérni.
Amennyire csak tudta, elfordította fejét, ahogyan Sherva tanította neki, és így egy pillanatra
sikerült a száját kiszabadítania.
– Lonerin!
Látta, amint megfordul, aztán egy dobókés villant a perzselő napfényben, és a fiú a földre terült.
– Ne!
A Szörnyeteg felordított benne, és amikor a helyzet tudatára ébredt, ereiben megfagyott a vér: a
Testület emberei – Reklával az élükön – megérkeztek. Le kellett győznie a szörnyet, különben nem
menekülhetnek. Sikerült a szorításból kiszabadulnia, és Lonerin felé kezdett rohanni, de az arcát ért
rúgás földre terítette, elvakította a fájdalom. A hányinger néhány pillanatra mindent sötétségbe
borított.
Amikor ismét magához tért, Rekla fölötte állt. Minden ugyanolyan volt, mint amikor
visszautasította a varázsitalt, és a Mérgek Gárdistája földre teperte a Házban, hagyta, hogy a
Szörnyeteg görcsei hatalmukba kerítsék. Még jobban gyűlölte, mint valaha. Göndör hajfürtjei,
halvány szeplőinek zápora, kislányos mosolya: minden elviselhetetlen volt rajta. Megpróbált a
tőréhez kapni, de Rekla azon nyomban a mellkasába nyomta a csizmáját, ő pedig levegő után
kapkodott.
– Csak semmi trükk!
Dubhe nem ordított. Nem akarta, hogy erőt vegyen rajta a rémület, nem akarta megadni neki ezt
az elégtételt.
Megpróbált felemelkedni, hogy a földre rántsa, mire az a tőrét az egyik vállába döfte. A szúrás
fájdalma elvakította.
– Játszadozni akarsz, Dubhe? Rendben, akkor majd én gondoskodom a szórakoztatásodról.
A testét átkarolva erővel felrántotta, majd csuklóit és bokáit néhány gyors, hajlékony mozdulattal
összekötözte.
– Élvezd az előadást! Te élve kellesz nekünk, de ő nem.
Dubhe megremegett. Lonerin is térdelt, mint ő, jobb oldalán megsebesült, Rekla társa mellette
állt, hogy mindenféle szökési kísérletet megakadályozzon. Nem tűnt úgy, mintha rosszul lenne, de
csak nagy nehezen sikerült ráismernie. Teljesen átlényegült, szeme gyűlölettől égett, még soha nem
látta ilyennek.
Dubhe szabadulni próbált, de nem sikerült, a földre zuhant.
Rekla bármire képes volt, hogy mások szenvedését láthassa. Az előbb a lány, most pedig Lonerin
került sorra. De Dubhe nem akarta, ne őt, ne az útitársát, ne az egyetlen embert, aki ez idáig
védelmezte és ápolta, sőt, még az életét is kockára tette, hogy megmentse.
A földön csúszott, habár látását elhomályosította a fájdalom. Közelebb akart menni, tenni akart
valamit. Rekla egy lépésre volt Lonerintől, és bár háttal állt, el tudta képzelni az arcára kiülő gonosz
mosolyt. Tudta, mennyire élvezi ezt a pillanatot, és most semmi sem állíthatja meg.
Hirtelen egy kiáltás hasított a tisztás perzselő levegőjébe. Lithos. Dubhe azonnal fölismerte a
Lonerin által kiejtett varázsszót, és látta a másik Gyilkost, amint abban a pillanatban mozdulatlanná
válik. A varázsló kihasználta a pillanatot, és talpra ugrott, kiszabadította magát a szorításából. Talán
mégis van némi remény: fegyvertelen volt, de tudott boldogulni. Éppen egy másik varázslatba
fogott, amikor Rekla odaért hozzá, és öklével hatalmas ütést mért az állára. Lonerin a földre zuhant,
halkan felnyögött. Dubhe megugrott.
– Ostoba! Azt hiszed, hogy velem is eljátszhatod ezt az ostoba játékot? – szólt Rekla jókedvűen,
miközben fentről nézte a fiút. – Én ismertem a nagy Astert, és Yeshol volt a tanítómesterem, te
senki vagy hozzájuk képest!
Lonerin egy szempillantás alatt megfordult, és egy gáncsvetéssel földre rántotta. Felállt,
megpróbált az erdő sűrűje felé rohanni, a szakadéktól balra, de minden lépésnél megbotlott. Aztán
egy penge süvített a levegőben, ő pedig a szakadéktól néhány centiméterre a földre zuhant.
Rekla Dubhe felé fordult, elégedett vigyorra húzta a száját. A lány próbált kiszabadulni, ám a
kötél ettől csak jobban a húsába vágott, úgy szorította a csuklóját. A Szörnyeteget hívta. Most
szüksége lett volna a pusztító erejére és vérszomjára, azt akarta, hogy kiszabaduljon, de a varázsital
visszatartotta. Minden hiábavaló volt, ismét elbukott.
– Hosszú az út a sírig annak, aki engem meg akar ölni – szólt Rekla Lonerinhez.
A fiú a sebei miatt levegő után kapkodott, de a szemében még égett egy szikra. – Nem kapsz
meg engem is – sziszegte a foga között, a hangja haragtól remegett.
Egyik bokájánál fogva megragadta a nőt, és magával rántotta a semmibe.
– Neee! – Dubhe teljes tüdejéből felordított.
Nem tudta elhinni, hogy így érjen véget. Lonerin, a szakadék...
Egy hónapja utaztak együtt. Egy hónapja osztották meg egymással a kenyeret és a fekhelyet, egy
hónapja szálltak szembe a veszélyekkel, és haladtak előre ezen az ismeretlen helyen. Hányszor sírta
vissza ezalatt egykori magányát? Ez a gondolat feldühítette, és amikor meglátta, hogy a szakadék
szélén egy kéz kapaszkodik fel, érezte, hogy a szívét reménység tölti el.
Ó, Lonerin...
Aztán meglátta a szikla mögött felbukkanó szőke hajzuhatagot, és már minden mindegy volt.
Filla rögtön Rekla segítségére sietett, a varázslat megszűnt. Egyik karjánál fogva felhúzta.
Lonerinnek nyoma sem volt.
Egyedül.
Dubhe ismét magára maradt. Feneketlen mélység nyílt meg benne. Lehunyta szemét.

Ökölcsapások, rúgások, ütések.

Újra, újra és újra.
Megütni a lányt, megsemmisíteni, meg nem történtté tenni az őt ért megaláztatást.
– Elég!
Filla hangja és keze a nő vállán, hogy megfékezze. Yesholon kívül soha senki nem kiabált még
rá, nemhogy Filla, egy egyszerű alárendeltje. Rekla hirtelen megfordult, szemében harag csillogott.
– Őfelsége azt mondta, élve vigyük el neki – szólt újra férfi, és hirtelen lesütötte a szemét.
Dubhe eszméletlenül feküdt a földön, arca feldagadt, kezét a hasán tartotta. Rekla vér- és
bosszúszomjból már éppen megszegte volna Yeshol, és ami még rosszabb, istene parancsát. Térdre
rogyott.
Bocsáss meg, istenem, bocsáss meg!
De most sem töltötte el jó érzéssel az imádság, nem hallotta istene jóságos hangját, nem
bátorította őt.
– Minden rendben, biztos vagyok benne, hogy Thenaar megérti.
Filla melléhajolt, és jóságosan, szinte irgalommal nézte a nőt. A pillantásától a nő undorodni
kezdett saját magától. Rekla talpra ugrott, eltaszította a férfit. – Ezt nem te döntöd el!
Próbált nyugalmat erőltetni magára. Tisztán kell tartania az elméjét. Soha, soha nem
szolgáltathatja ki magát egy alárendeltjének.
– Amint lehet, útnak kell indulnunk.
– Ápolni kell a lányt, különben lehet, hogy soha nem ér el a Házba – ellenkezett Filla.
– Majd este! – fakadt ki Rekla. – Sietnünk kell, egyszer már megszökött, nem kockáztathatjuk
meg, hogy még egyszer megtegye.
Rögtön útra keltek. Csak alkonyatkor szakították félbe az erőltetett menetet.
Filla ragaszkodott hozzá:
– A seb elfertőződhet, és akkor aztán megnézhetjük magunkat.
Rekla haragosan beleegyezett. Szíve mélyén tudta, hogy a lány halálát akarja. Szégyenkezve
ismerte be ezt a vágyát. Istene próbára teszi, hogy ismét jó híve legyen, és a bűneit jóvátegye, de ő
képtelen helytállni.
A hold sápadt fényében ültek. Az erdő csendes volt.
Rekla elővette az ételt. Filla kétkedve nézte.
– Először mi, aztán ő. Van róla fogalmad, mit ártott nekünk? Kerav miatta halt meg, azért
szökött meg a Házból, hogy a pusztulásunkat előkészítse, emlékezz! Helyénvaló, hogy még egy
kicsit szenvedjen.
Csak amikor már mindketten befejezték az étkezést, Rekla akkor kezdett Dubhe gyógyszereivel
foglalkozni.
Táskájából elővette, amire szüksége volt. Semmit nem hozott magával készen, csupán egy sor
fiolát, amelyek a legszükségesebb szereket tartalmazták, és az alapvető eszközöket a párlataihoz.
Elég volt egy-két mozdulat. Most először készített gyógyszert az ellenségének, és ez különös
hatást gyakorolt rá. Elég lett volna egyetlen cseppel több mandragóra, és Dubhe heves fájdalmak
közepette meghal. Keze megremegett az adagolás közben, de nem hibázott.
Filla aggódva figyelte. Talán félt tőle, vagy talán csak egyszerűen nem értette. Senki nem értette,
kivéve talán Yesholt és Thenaart. Ő egészen különleges lény volt, és ez magányra kárhoztatta.
 Gorombán Filla kezébe nyomta a gyógyszert.
– Add be neki te!
A férfi habozott.
Rekla nem nézte tovább. Az erdő sűrűjébe hatolt, valami eldugott helyet keresett, ahová
semmiféle hang nem ért el, és letérdelt.
– Hibáztam, uram, tudom. De éveken át a te utadat jártam, és mindig hű voltam hozzád. Ne
hallgass tovább. A hallgatásod megöl. Megfizetek azért, amit tettem, már bűnhődöm is érte. De
szólj hozzám, oszlasd el az árnyakat, amelyek megfojtanak!
Elhallgatott, behunyta a szemét, öklét a mellkasához szorította. Az erdő csendes volt. Talán
meghalt, talán a bűne jóvátehetetlen.
Hamarosan.
Csupán egy röpke benyomás, egy távoli előérzet. Egy suttogás.
Rekla az erdő sötétjében kinyitotta szemét, és várt.
– Még, kérlek! Szólj még hozzám! – De senki nem felelt.
Csupán egy pillanat volt, ám neki elegendő. Ez is hidat vert a múlt és a jelen közé: minden olyan
lesz, mint volt. Amikor Dubhe vére a medencébe ömlik, Thenaar újra magához öleli, és
megvigasztalja őt.
Rekla a könnyei között hangosan felnevetett.

Hosszú időn át csak sötétség és fájdalom volt. Meg zavarodottság.

Kezek kapkodó érintése a testén, két, érthetetlen szavakat mormoló hang, hűvös borogatás a
vállán, hányinger. Meg aztán álmok. A Mester szól hozzá.
– Soha ne lankadjon a figyelmed, légy mindig éber!
Ugyanaz a mondat, ezerszer.
– Igen, Mester!
– Akkor miért nem figyeltél?
Aztán virágok, virágok milliói, ameddig a szem ellát, és Lonerin, aki felettük repül, furcsán
mosolyogva, a szemében gyűlölet csillog.
Amikor felébredt, éppen pirkadni kezdett.
– Hogy érzed magad?
Lonerin hangja! Ki tudja, mi történt, és hogyan sikerült megmenekülnie. Már éppen
elmosolyodott volna, de amint megfordult, egy ismeretlen arcot látott.
Nem tudta kivenni, mennyi idős lehet, de teljesen feketébe volt öltözve, és fiatal, atletikus
testalkata volt.
– Ki vagy?
Hangja rekedt volt, a torka őrülten fájt.
– A megmentőd – válaszolt egy női hang. Dubhe azonnal felismerte, és a valóság, a történtek
emléke ökölcsapásként érte. Lonerin... Lonerin halott.
A hányingere elviselhetetlen lett. Azt a keveset is kiadta magából, ami még a gyomrában volt.
Karja, lába meg volt kötözve, ezért nem tudott felülni. A férfi segített neki, nehogy megfulladjon.
Rekla a látóterébe lépett.
– Úgy látszik, jó munkát végeztem – szólt mosolyogva.
Egy szegfűszeges folyadékkal teli tálat nyomott az orra alá. Dubhe összeszorította a fogát.
– Idd meg, vagy én magam gurítom le a torkodon!
Dubhe szeme könnytől fátyolos volt, és tudta, hogy arckifejezése minden, csak éppen nem
fenyegető, de állta a tekintetét. A szemébe akart nézni annak az embernek, aki Lonerint megölte.
– Ahogy akarod.
A férfi a háta mögé állt, leültette, és Rekla lenyelette vele a varázsitalt, amelyet neki készített.
Dubhénak nem volt ereje ellenkezni. A teste nem engedelmeskedett.
A folyadék egy része kifolyt, de sok lement a torkán, és égette.
A férfi hirtelen elengedte, és Rekla is így tett. Ismét a földön találta magát, az ég rózsaszínű volt
felette. Egyedülálló látvány. Ha Lonerin itt lenne, idefeküdne mellé, és biztosan mondana valami
vicceset – gondolta. Lehunyta a szemét, és két kövér könnycsepp gördült végig az arcán.
– Csak nem a kis barátodat siratod? – szólt Rekla.
Dubhe kinyitotta a szemét, és vadul nézett rá.
– Ne merészeld a szádra venni a nevét... – morogta rekedten.
Rekla felemelte az egyik kezét, mintha pofon akarná ütni. De nem ütötte meg. Csupán gúnyosan
mosolygott.
– Na igen, soha nem voltál közénk való, különben tudnád, hogy egy Vesztes csupán egy darabka
hús. Az egyetlen dolog, ami számít, az Thenaar.

Aznapra legalább békén hagyták. A kotyvalék, amit adtak neki, összezavarta a gondolatait, és
különös bágyadtsággal töltötte el. Nyilvánvalóan elbódították. Tudták, hogy küzdelem nélkül egy
tapodtat sem lenne hajlandó megtenni.
A Szörnyeteg elcsendesedett benne: Rekla nyilvánvalóan tett egy-két csepp varázsszert is az
italába, hogy lecsillapítsa. Tudatában volt, hogy ha felébred, az gondot jelenthet nekik. Dubhe
csapdában érezte magát.
Különös, mennyire nyomasztotta egykor Lonerin jelenléte. Minden reggel a magányt kereste, és
estére sem szokta meg, hogy a fiú mellette van. Most mégis nagyon hiányzott neki, majd belehalt.
Lonerin nem volt többé, és nélküle az ő küldetése is véget ért. Ő vezette a menekvés felé, ez volt az
igazság. Miután megfogadta, hogy többé senkihez nem fog kötődni, ugyanúgy járt, mint korábban
Jennával. Ő is közel állt hozzá, közvetlenül a Mester halála után védelmezte őt, de végül el kellett
tőle válnia, hogy az életét megmentse, amikor a Testület a fejét kívánta. Ám amíg régi barátja életét
meg tudta menteni, Lonerinét nem sikerült.
Az egyetlen, amit tehetett, hogy megöli Reklát, aztán itt, az erdő sűrűjében bevégzi életét,
kivárja, amíg a Szörnyeteg felfalja. Akkor végre véget érne hiábavaló és kártékony élete.
Igazából soha nem vágyott a megváltásra. Lonerin akarta, mindkettejük miatt, és ez a szándék
vele együtt elenyészett a semmiben.
Dubhe elrejtette az arcát Rekla és a társa elől. Anélkül, hogy észrevették volna, csendesen sírni
kezdett.
 10

REKLA AJÁNDÉKA

REKLA VIRRASZTOTT A SÖTÉTBEN. Arra gondolt, amikor néhány órája elveszítette a fejét, és
tébolyodottan rugdalni kezdte Dubhét. Már-már kockára tette a küldetésük sikerét, mégis volt
valami édes ebben az emlékben, ugyanaz az érzés, amely most ébren tartotta. Figyelte a lány
légzését, tanulmányozta a szenvedését. Mert szenved, ezt tudta. Élvezettel várta a nyögéseit.
Nem is emlékezett már rá, mikor élvezte először mások szenvedését. Oly mélyen a lényében
lakozott, hogy már majdnem el is felejtette, hogyan is kezdődött.
Talán játékból. Tengerföld egyik falujában, ahonnan származott, többször előfordult, hogy
követte a nagyobb fiúkat. Nem volt valami népszerű közöttük, ezért a távolból leste őket, soha nem
csatlakozott a csapatukhoz. Időnként, amikor úgy tűnt, hogy unatkoznak, látta, amint egy-egy
állattal kikezdenek. Figyelte, ahogyan levágják a tücskök lábát, kitépik a pillangók szárnyát, és
hallotta, hogyan nevetnek rajta.
Volt valami ezekben a jelenetekben, ami vonzotta. Az áldozat kétségbeesett menekülése,
tehetetlensége, és az az életerő, amely mindig felszínre bukkant: ahogyan kitartóan ellenkezett,
semmiképp nem akart engedni a kínzásnak, fáradhatatlanul kapaszkodott az életbe.
Ekkor ő is elkezdte, magányosan. Tudta, hogy a többieknek ez valahogy más. Buly, Granda meg
a barátaik csak akkor mentek bele ebbe a játékba, ha társaságban voltak, egyfajta csoportos
szertartás volt. Együtt nevettek rajta, erősnek érezték magukat tőle. De ő nem lehetett velük. Valami
különös oknál fogva nem volt képes senkihez sem kötődni. Túlságosan félénk volt, semhogy
ráakaszkodjon valakire, és a félelem, hogy kevesebb másoknál, a szorongás, hogy valami rosszat
tesz vagy mond, mindig megbénította. De főleg a világ másik fele nem akarta őt. Mert soha nem
beszélt, és mert mindenki tudta, mi történik náluk otthon. A családjára nem néztek jó szemmel,
történetük köztudott volt. Csak ő, Rekla nem volt még hajlandó az igazságot elfogadni.
A foglyul ejtett állatok haláltusáját figyelni magányos élvezet volt számára. Szórakozás.
Anyjának azt mondta, a barátaival megy játszani. De nem voltak barátai. Ugyanakkor ment el
otthonról, mint a többi gyerek, de nem tartott velük. Egy-egy omladozó fal mögé vagy egy
elszigetelt bozótosba húzódott. És itt a játékainak szentelte magát.
– Azt mondták nekem, hogy nem játszol a többiekkel – mondta neki az anyja egy nap.
Rekla elpirult.
– Buly anyja mondta. Ha apád megtudja, hogy hazudsz neki, mérges lesz rám. Megver, érted?
Viselkedj úgy, mint a többi korodbeli gyerek, és soha többé ne hazudj nekem!
Rekla nem felelt. Soha nem beszélt sokat az anyjával. Nem tudta, mit mondjon neki. Távolabb
volt számára, mint egy idegen. Amennyire vissza tudott emlékezni, soha nem ölelte meg, és
ahogyan gondozta őt, az is hideg és távolságtartó volt. Úgy látta el, mintha kellemetlen kötelessége
lenne, és soha nem szólt hozzá, csak ha utasította, nehogy magára haragítsa az apját. Akivel még
rosszabb volt a helyzet. Sokkal idősebb volt, mint az anyja, szája mindig sörtől bűzlött. Nemritkán
fordult elő, hogy kezet emelt rá, ha valami galibát okozott, és általában, ha fáradt volt a lányán
kitölteni a dühét, az anyjával veszett össze.
Rekla ilyenkor a szobájába zárkózott, és befogta a fülét, hogy ne hallja a fal túloldaláról
átszűrődő kiáltásokat. Aztán hirtelen minden véget ért. Anyja az egyik sarokban kuporgott,
miközben az apja elment, hogy folytassa véget nem érő ivászatát. A következő alkalomig.
A szülei viselkedése megmagyarázhatatlan volt számára. Aztán egyszer véletlenül meghallott
egy kisfiút, amint egy másik gyerekkel róla beszélgetett.
– Mindenki tudja, hogy a szülei nem akarták őt. Sok évvel ezelőtt az apja erőszakkal magáévá
tette az anyját. Az anyja megvetette az apját, mert egy vén, erőszakos iszákos volt, de amikor terhes
lett, a szülei rákényszerítették a házasságra, hogy ne legyen belőle botrány.
Amikor hallotta, hogy mindketten nevetnek, Rekla nem bírt tovább az árnyékban maradni, és
semmit sem szólni. Előlépett, ökölbe szorította a kezét, mellét harag szorongatta.
– Nem igaz! – szólt határozottan.
– Akkor miért bánnak így veled? – kérdezett vissza a fiú, aki róla mesélt. – Tévedésből születtél,
a szüleid nem akartak téged, és most sem akarnak. Az egész falu tudja.
Ez túl sok volt. Összeverekedtek, és amikor Rekla végre megszabadult a fiútól, az apja
büntetését is el kellett szenvednie. Tekintetét elhomályosították a könnyek, de azért látta: az egyik
sarokban az anyja görnyedt háttal, a szemében az irgalom egyetlen szikrája nélkül figyelte.
Rekla nem tudta elhinni. Számára mindez csak hazugság volt.

Nem tartott sokáig, és már nem érte be bogarakkal. Belefáradt, hogy haláltusájukat
tanulmányozza, amit már úgyis fejből tudott. Másra volt szüksége.
Egyedül tanult meg vadászni. A faluban kevés vadász volt, a lakói főleg földművesek és
halászok voltak, de néhányan időnként úgy mulattak ünnepnapokon, hogy a közeli bozótosba
mentek, ahol madarakat vagy kisebb állatokat ejtettek el.
Rekla messziről figyelte őket. Nem mert közelebb menni, de nem is akart. Semmi érdekeset nem
talált az emberekben, úgy szeretett tanulni, hogy közben távol tartotta magát a tapintatlan
tekintetektől.
Felfedezte, hogy van hozzá tehetsége. Csendesen tudott osonni a fűben, és tehetségesnek
bizonyult a fegyverek és csapdák készítésében. Eleinte megelégedett a vadászat puszta örömével.
Szórakoztatta az állatok elejtése, de amint elpusztultak, elvesztette irántuk az érdeklődését. Nem
vihette haza a zsákmányt, hogy megegye: az apjának biztosan nem tetszene, hogy ilyen, nem
lányoknak való elfoglaltságot talált magának. Tisztelettel eltemette őket.
Aztán rátért a csapdákra. Élve fogta el őket, figyelte, ahogyan nagyszerű csapdáiból menekülni
próbálnak. Aztán játszadozni kezdett.
Különös, borzalmas élvezet volt. Egyrészről tisztán érezte, hogy nem helyes, amit tesz, és szinte
lelkiismeret-furdalása támadt. A vér látványa undorral töltötte el, és valahogyan megérintette
mindez a szenvedés. De éppen ez volt a jó. A gyomra mélyén érzett fájdalom, az undor, amit maga
iránt érzett, miközben az áldozatai kínzásában gyönyörködött. Hasztalanul erősnek érezte magát, és
borzalmasan gonosznak. Ez tetszett neki az állatok vonításában: végre megtalálta annak a
megerősítését, amit az emberek titokban suttogtak róla. Rossz volt, átkozott.

Már régóta űzte a játékát, amikor felfedezték.

Mindig gondja volt rá, hogy semmi ne tudódjon ki. Amikor megmosta piszkos kezét a patak
vizében, megkönnyebbülten mosolygott. A vörös szín elúszott, ő pedig tisztán tért vissza.
Nem csinálom többé, ez volt az utolsó alkalom – mondogatta magában.
De néhány nap elteltével megint visszaesett. Úgy tett, mintha játszótársaihoz csatlakozna, majd
lehajtott fejjel az erdő sűrűje felé vette az irányt. Olyan csendes volt, hogy a többiek félni kezdtek
tőle.
Nem így az anyja, aki egyszer követte, és a lombok mögé rejtőzött, hogy kilesse, milyen
időtöltésben leli örömét a lánya. Amikor meglátta, rémülettel teli tekintettel állt elé:
– Mi az ördögöt művelsz?
Életében először verte el az anyja. És miközben ütötte, azt ismételgette, hogy szörnyeteg, és
hogy amit művel, az nem emberhez méltó.
Nem mondta el a férjének. De csak azért, hogy a megtorlást elkerülje. Reklát bezárta a
szobájába, és néhány napig nem adott neki enni.
A kislány úgy érezte, megérdemli. Igazat adott neki. De már túl késő volt. Ami ostoba gyerekek
buta játékának indult, addigra mániává hatalmasodott. De azért is boldogulni fog – határozta el.
Ágyán fekve, a sötétben megfogadta, hogy megváltozik, nem tudta, hogyan, de soha többé nem
akart ilyet csinálni.
És megpróbált normális lenni. Úgy élni, mint bárki más: buta kis problémákkal, oktalan
nevetéssel. De nem tudott. Számára lehetetlen volt közéjük vegyülni. Mert ő rossz volt, szörnyű
dolgokat művelt – így mondta az anyja –, és ezért a faluban nincs számára hely. De ha valóban így
van, akkor miért ne folytassa? Miért ne kezdje újra ezt az idióta játékot, amely amúgy is az egyetlen
dolog, ami örömmel tölti el?
Ismét visszaesett. És ekkor is rajtakapták. Ismét az anyja csípte nyakon, talán elégedett is volt,
amiért végre nyomós okot talált, hogy megverje, és úgy bánjon vele, ahogyan megérdemli.
Ekkor kezdte magát büntetni. Kezét a jéghideg vízbe mártotta, amíg már semmit nem érzett, és
egészen ki nem vörösödött. Szobája sötétjében térdre kényszerítette magát, amíg már sírt a
fájdalomtól. Mindig ugyanazt ismételgette: Soha többé nem teszem, soha többé.
Nem működött. És minél tisztábban látta, hogy a szülei gyűlölik egymást és őt, annál kevésbé
talált kiutat ebből az örvényből, amely hatalmába kerítette.
Egyik este belépett a nagyszobába, miután a szülei veszekedtek. Soha nem tette. Inkább csak
hallgatta, amint anyja zokogva összeszedi a cserépdarabokat, kidobja őket, és várt, amíg minden a
szokott rendbe nem kerül, és amíg az őrjöngés minden nyomát el nem tünteti. Arról álmodott, hogy
csúnya emlékeivel is így tud majd tenni. Hogy egyenként összegyűjti, és örökre eldobja, kitörli
őket, mintha soha nem is léteztek volna. Akkor este viszont nem jött álom a szemére, és belépett
anélkül, hogy tudta volna, mi hajtja.
A földön leírhatatlan összevisszaság fogadta. Egy felfordított szék, felborult edény a padlón.
Vércseppek és egy darabokra törött üveg szilánkjai. Rekla lehajolt, és felvett egyet. Az ablakon
beszűrődő holdfény ezer világoskék szikrát tükrözött róla vissza. Arra gondolt, milyen gyönyörű. A
markába szorította, és éles fájdalmat érzett. Nézte a tenyerét, amint harsogó vörös lett, és elbűvölte
a látvány. Még jobban megszorította az üvegszilánkot, és várta, hogy a meleg vér áztassa az öklét,
majd végigcsorogjon a karján. Úgy érezte, megérdemli a fájdalmat. És tetszett neki.

Valószínűleg szándékosan intézte úgy, hogy az apja találjon rá. Véget akart vetni ennek az
egésznek, végre egy kis békét lelni. Egyik nap elkövette azt az ostobaságot, hogy a házukhoz közel
játszott, és az apja véres kézzel talált rá.
Hajánál fogva vonszolta haza, az anyja színe elé, a haragtól kivörösödött, arca felpuffadt a sörtől.
– Nézd, mit művel a lányod, akit elfogadtam, hogy felnevelek! Leöli a nyulakat az erdőben, és
élvezi! Mi mást várhattam volna egy olyan tehetetlen nőtől, mint te, ha nem egy ilyen lányt?
Talán nem volt rosszabb, mint máskor. Az anyja menekült és ordított, az apja követte, a székek
fája csikorgott a padlón.
Ő pedig az egyik sarokban állt, kezét a fülére tapasztotta. Mégis minden szót hallott, minden
egyes szót: átlyukasztották a tenyerét, és az agyába hatoltak.
– Megmentettelek a szégyentől, amikor belementem, hogy elveszlek! Senki nem vett volna el, én
megtettem, de egyáltalán nem érdekeltél sem te, sem pedig az ostoba lányod!
Nem igaz! Nem igaz!
Rekla még erősebben szorította a kezét a fülére, de a szülei szavai egybeolvadtak a fiúéval.
– Én soha nem akartam őt! – ordította az anyja. – Sem pedig téged! Te vetetted rám magad. –
Zokogása ellenére a hangja kegyetlen volt. – Azt hiszed, nem akartam elvetélni, mielőtt túl késő lett
volna? Meg akartam kímélni magam mindettől, de nem sikerült! Legyen átkozott az a nap!
Legyetek átkozottak mindketten!
Nem igaz! Nem igaz!
Rekla kinyitotta könnyektől homályos szemét, és az egyetlen dolog, amit látott, az egy villanás
volt az asztalon. Ahogyan akkor este az üvegszilánk, most ez a villanás bűvölte el. A kés volt,
amellyel az anyja a zöldséget vágta.
Felállt, ők észre sem vették. Felvette a kést, mert ez volt a helyes lépés. Tudta, hogy ha megteszi,
minden eltűnik. Apja, anyja, de még ennek a lehetetlen és tragikus történetnek az igazsága is.
Ekkor lecsapott. Kétszer, mire az apja arccal a földre esett. Anyja olyan mély gyűlölettel nézett
rá, hogy Rekla soha nem tudta elfelejteni. Neki egyetlen csapás is elég volt, aztán a kiáltások
elhaltak, és csend ereszkedett a házra. Ez a különös nyugalom békét árasztott, és Rekla némán sírni
kezdett.
 Elmenekült. Minden határt átlépett. Ahová jutott, onnan már nem volt visszaút. Felhasználta
vadászismereteit, és bozótosból bozótosba vándorolva élt. A házfalakon feltűnt az arcképe, a
plakátok vérdíjjal kecsegtettek. Az emberek csak nézték, és a fejüket csóválták. Most már mindenki
tudta, ki ő, és mire képes.
Rossz vagyok.
Ha a férfi csak egyetlen nappal később érkezik, a lány már halott lett volna. Feladta a harcot, a
vadászatot, és a halált várta. Tizenkét éves volt, és az életvágy egy szikrája sem maradt már benne.
Tettének súlya összeroppantotta.
A férfi hang nélkül siklott a háta mögé, és amikor Rekla rémülten megfordult, a férfi mosolygott.
– Nyugalom, nem azért jöttem, hogy eláruljalak.
Mióta megszületett, most először fordult elő, hogy valaki nem bántani akarta. Ez az érzés túl sok
volt, és az elmúlt évek minden fájdalma kétségbeesett sírásban tört utat magának, miközben a férfi
magához szorította.
Talpig feketébe öltözött, a mozgása fürge és elegáns volt. Azt mondta, hogy ő Győzedelmes,
fekete tőrt hordott magánál, amelynek markolata és a tokja kígyót formált, de rengeteg más
fegyvere is volt.
– Én ismerlek téged, Rekla, mindent tudok rólad. Tudom, hogy megölted a szüleidet, és tudom,
hogy szereted a vér szagát.
A lány elpirult, és bűntudatosan lesütötte a szemét. A férfi a kezébe vette az állát, és felemelte a
fejét.
– Semmi okod szégyenkezni. Nézz a szemembe!
Tétovázva tette meg.
– Ez ajándék, Rekla, és amit tettél, az rendkívüli.
A lány nyelt egyet.
– Én rossz vagyok... A faluban mindenki tudja.
A férfi hevesen megrázta a fejét.
– Te különleges vagy. Az ostobák gonoszságnak hívják, de a bölcsek igazságosságnak. Anélkül,
hogy tudnád, az én istenem, Thenaar általad cselekedett, hogy a dicsőségét megmutassa.
Ez elég volt. Egy isten, aki a kezét vezette. Átka pedig adomány. A szeme csillogott.

Így ismerte meg Thenaart, és tudta meg, hogy ő a Halál Gyermeke. Megértette, hogy hibázott,
amikor az elmúlt években átkozottnak hitte magát. Micsoda borzalmas félreértés, és mennyi
hiábavaló szenvedés! Őt egész egyszerűen kiválasztotta Thenaar, aki a Győzedelmeseket teremtette.
A Győzedelmesek sorsa az, hogy mindenki mást megöljenek: azokat, akik nem hisznek
Thenaarban, és akiket nem választott ki. Ők az istenük eljöveteléig neki ajánlják a vérüket. És ő egy
a kevesek közül. Mert még a Győzedelmesek és a Gyilkosok között sem volt általános, hogy
valakiben ekkora öldöklési kedv mutatkozzék meg. Olyan volt, mintha egy új világot fedezett volna
fel. Nem kellett többé bűnösnek éreznie magát, és arra sem volt többé oka, hogy hasztalan
büntetésekkel sújtsa magát. Elégedettnek kellett lennie, és örülnie, hogy kiválasztatott. Az elmúlt
évek minden aggodalma egyetlen csapásra eltűnt, és Rekla olyan nyugalmat érzett, mint még soha.
A szüleit már annak látta, amik voltak: gonosz, jelentéktelen lényeknek. Helyes tett volt megölni
őket.
Thenaar lett számára a minden. Az isten kiválasztotta őt, ő pedig neki ajánlotta magát. Az élete
értelme lett, megfogadta, hogy minden lélegzetvételét neki fogja áldozni, és nem fog addig
meghalni, amíg Thenaar dicsőségben el nem jön Égvilágra.
Az istene nagyon hamar kárpótolta. Akkor történt, amikor Rekla az egyik első alkalommal a
szobra előtt térdelt, és imádkozott. Csupán egy halk és rövid suttogás volt, ám lelkének békéjében
ezt a néhány szót is meghallotta. Az isten szólt hozzá. A felindultságtól sírva fakadt, és egyetlen
szempillantás alatt megértette, mi a küldetése, és arra kérte istenét, soha ne hagyja el őt, ő pedig
cserébe önmagát adja neki.
Teltek az évek, és Rekla egyre jelentősebb szerepet töltött be a Testület életében, mígnem ő lett
az egyik rangidős.
A mérgekkel foglalkozott, a növénytant tanulmányozta, még az Aster által személyesen írt
könyveket is. Fő diadalának az a varázsital számított, amely örökre fiatallá tette. Ő maga
szintetizálta, és roppant mód büszke volt rá. Igen nehezen elkészíthető varázsital volt, amelyet csak
ő használt, és amelyet féltve őrzött. Nem hiúságból tette, nem érdekelte, hogy szép-e. A teste
csupán egy gépezet volt, egy tőr Thenaar markában. Az istenéért tette. Az utolsó pillanatig, utolsó
leheletéig ereje teljében akarta őt szolgálni. A halál így is eljön érte, de legalább fiatalon és
kicsattanó formában érje, akkor, amikor még hatékony és halált oszthat.
Igen, boldog élete volt. Mert a létét egyetlen cél vezérelte. Gyermekkorában mindentől
megfosztották, a sötétben tapogatózott, hogy valamiféle lehetetlen megkönnyebbülésre leljen.
Amióta viszont Thenaart megismerte, létezésének értelme kivilágosodott, léptei egyenesek, biztosak
lettek. Tudta, hogy minden szenvedés mélyén ő, az istene áll, és mindig is ott fog állni.
Aztán jött Dubhe. Nem a puszta jelenléte okozott gondot. Rekla minden gond nélkül vállalta,
hogy a vezetője legyen. Tetszett neki, hogy valaki teljes mértékben a rendelkezésére áll, és hogy az
alávetettje. A lány szökése viszont mindent romba döntött.
Úgy tekintett rá, mint személyes kudarcára. Dubhét rábízták, ám az orra előtt szökött meg. Ha
csupán bűntudatot érez, azt tudta volna kezelni. Itt egészen másról volt szó.
Aznap, amikor Dubhe szökését felfedezték, Rekla kétségbeesetten szaladt a templomba. A földre
vetette magát, kezét a magasba emelte:
– Bocsáss meg nekem, Thenaar, kérlek, bocsáss meg nekem, tehetetlen szolgálódnak! Szólj
hozzám, mondd meg nekem, mit kell tennem, és én leszek a te kezed!
A magasból egyetlen szó, egyetlen vigasztaló szó sem érkezett. Csak a csend.
Hosszú órákat töltött bűnbánattal, majd imádkozással, de minden hiába. Thenaar megvetőn
hallgatott, és Rekla kétségbeesett. Személyesen ajánlkozott, hogy megkeresi Dubhét, mert úgy hitte,
ez az egyetlen módja, hogy az istene haragját lecsillapítsa. Amikor az áruló vérét a medencébe önti,
Thenaar újra szólni fog hozzá. Rekla már alig várta, hogy megtehesse, kétségbeesetten érezte,
szüksége van rá, hogy még egyszer hallja a hangját. Még arra is gondolt, hogy megöli a fiút, aki
Dubhéval volt, és hogy a lány halálára várva feláldozza őt. De ő is kicsúszott a karmai közül, ő is
keresztülhúzta a számításait.
Rekla mértéktelen haragot érzett, aminek csak egy részét sikerült kitöltenie Dubhén, miközben
ütlegelte. Ám ez nem volt elég.
Aznap este két cseppel többet öntött a varázsitalba. És most várta a nyögését, a méreg hatását.
Nem fog meghalni, de szenvedni fog, méghozzá nagyon.
Amikor az első panaszszó megütötte a fülét, Rekla elmosolyodott.
 11

FOGSÁGBAN

AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN Dubhe érezte, hogy Rekla mellette van. Nagy nehezen felé fordította a
pillantását, és egy másik tekintet villanását látta. Arra gondolt, hogy utazásuk során hányszor történt
meg vele és Lonerinnel, hogy szemek villanását látták a sűrűben. Most is ugyanez az érzése támadt.
Rekla szeme egy vadállaté volt.
– Hallottam, hogy nyöszörögsz – szólt hozzá.
Hangjából jeges nyugodtság áradt.
Dubhe émelygett a nőtől, főleg azért, mert érezte, hogyan száll fel a szíve mélyéről egy kérés.
Fogát összeszorította, nehogy a szavak elhagyják az ajkát, ám Rekla e nélkül is megértette.
– Tudom, mit akarsz.
Mosolygott. Dubhe legelőször is így látta, mosolyogva.
Rekla egy kis ampullát húzott elő a táskájából, és meglóbálta az arca előtt. Dubhe tudta, mi az, a
Szörnyeteg jelenléte megülte a gyomrát, de visszafogta magát.
– Akarod? – kérdezte Rekla mézesmázosan. – Egy olyan áruló, mint te, nem érdemli meg. Te
csak szenvedést érdemelsz – és az ampullát a markába zárta.
Elégedett volt, a párlata megtette hatását.
– Volt valami a varázsitalban, aminek nem kellett volna belekerülnie, ezért vagy rosszul. Élve
kell téged a templomba vinnem, de senki nem mondta, milyen állapotban.
Dubhe a fogát csikorgatta. Íme a különös, fájdalmas bódultság oka. Ájulás környékezte.
– Nem akarom – felelte. Hangja remegett. Kegyes hazugság volt.
– Ha tudnál mozogni, kitépnéd a kezemből.
Dubhe felnyögött. Nem tudta tovább türtőztetni magát. Nem tudott már mélyebbre süllyedni a
puszta túlélésért. Főleg nem azok után, hogy fogsága falain túl mást is megpillantott, és mit sem
számított, hogy ez az új világ előtte bezárult. Létezett.
– Ám én hagylak kínlódni – folytatta Rekla. – Holnap reggelig, vagy talán tovább is.
– Nem indulhatunk tovább, ha rosszul vagyok.
Rekla hanyagul megvonta a vállát.
– Az istenem azt kéri tőlem, hogy ne most öljelek meg, és én engedelmeskedem neki. És nem
hiszem, hogy panaszt tenne, amiért ezt a kis elégtételt megengedem magamnak. Tudod, hogy
nekem milyen örömet okoz, ha szenvedni látlak.
Dubhe megmozdította háta mögött összekötött kezét, ám a szabadulási kísérlet teljesen hasztalan
volt.
– Miért csinálod ezt velem?
Rekla őszintén meglepettnek látszott.
– Az istenemért.
– Én ebben nem vagyok benne! – ordította Dubhe. – Én csupán meg akarok menekülni!
– Még ha igaz is, volt merszed becsapni Thenaart, és ezért nincs bocsánat.
Rekla közel hajolt hozzá. Éppen hogy csak megérintette Dubhe vállán a sebet, mire a lány
felnyögött. Egyik kezével betapasztotta a száját.
– Csitt, ha így folytatod, felébreszted Fillát, pedig ez a mi kis pillanatunk.
Dubhe lehunyta a szemét, nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy a cinkosa legyen.
– Nincs megváltás, Dubhe. Soha nem is volt. Yeshol azt hitte, hogy a Halál Gyermeke vagy, és
az is voltál, ám megtagadtad a természeted. Ám Thenaar elől nem lehet megszökni, márpedig ő
halálgéppé változtatott téged, hogy a hasznunkra válj.
Dubhe hevesen megrázta a fejét.
 – Én soha nem voltam a tietek, és nem is leszek az soha!
– A Szörnyeteg a mienk, a Szörnyeteg Thenaar! Én készítettem a tűt, Dubhe, azt, amelyik az
átkot beléd fecskendezte. A kezemben tartottam, és a fiúnak adtam. Tudta, hogy meg kell halnia, de
ment, mert ez volt a sorsa.
Dubhe őrjöngő dühvel teli pillantást lövellt felé.
– A te sorsod pedig az áldozati bárányé. Thenaar használt téged, ameddig tudott, mert érte
ontottál vért, mégpedig sokat.
Ezen szavak igazsága arculcsapásként érte.
Rekla még közelebb hajolt hozzá, és Dubhe undorodva érezte a nő leheletét a nyakán.
– A saját kezemmel öllek meg. A medence a véreddel fog megtelni, miközben a Szörnyeteg
belülről fog felfalni. Semmiféle varázsital nem menthet meg, Dubhe. – Gonoszul mosolygott. – Te
és Thenaar egyek vagytok. És mindvégig őt fogod szolgálni, ha akarod, ha nem.
Szavainak borzalma minden egyéb fájdalmat legyőzött. Dubhe érezte, hogy halántékát félelem
mardossa. De volt valami, amit korábban nem ismert. – Nem! – ordította. – Én nem vagyok
Thenaaré! És nem fogok meghalni abban az átkozott medencében a te kezed által! Én nem tartozom
közétek!
Torka lüktetett, rekedt, szenvedő hangja belehasított az éjszaka sötétjébe. Egy madár felreppent.
Néhány másodperc múlva tőrével a kezében megjelent Filla. Felébresztette a lárma.
– Rémálma van – szólt Rekla.
– Mi baja?
– A sebek, semmi más. Holnap egy kicsit több varázsitalt kap, az majd mindent megold. Menj
aludni!
A férfi bizonytalanul nézett rá.
– Mondtam már, aludj! – sziszegte újra Rekla.
Filla lassan eloldalgott.
Ő ott maradt mozdulatlanul, Dubhét figyelte.
– Majd meglátjuk, hogy Thenaaré vagy-e, vagy sem.
Ökölbe szorította a kezét, és a fekhelye felé indult. Dubhe nem aludt el. Mindene fájt, mégis úgy
érezte, hogy a szívét nyomó súly egy aprócska része elpárolgott. Végre meghozta a döntését.
Hirtelen hozott elhatározás, fájdalma és kudarca gyümölcse volt.
Tíz éven át úgy ment előre, hogy semmit nem várt, meg sem próbált megálljt parancsolni az
események feltartóztathatatlan folyásának. Mert nem volt értelme ellenállni, és talán mert
egyszerűen így volt helyes.
De vajon az is helyes, ha itt marad, és kivárja, amíg a Szörnyeteg elemészti? Helyes, hogy az
életét egy értelmetlen tett felőrölje? És Égvilág? Ezt érdemli ezernyi lakója?
Nem! A Házat örökre elhagyta, és soha nem fog visszatérni.
Meg fog szökni, nem számít, milyen nehéz lesz, és egyedül folytatja a küldetést. Miért kell azt
hinnie, hogy mindennek vége? Csak mert elveszítette a reményt?
Amikor utoljára látta Lonerint, abban a pillanatban nem csupán a gyűlöletét hagyta nála
zálogban. Mosolygott. Biztos volt benne, hogy Dubhe folytatni fogja, hogy megteszi – érte is. És ő
meg fogja tenni. Muszáj! Végre van valami célja, ami csak az övé.

Az új nap élénk rózsaszínben pirkadt, Dubhét egy rúgás rángatta vissza a jelenbe. Rekla állt
fölötte, dühödten nézte. Goromba mozdulatokkal cserélte ki a kötését, hogy szándékosan fájdalmat
okozzon, majd a tálkában összekevert néhány hozzávalót, és megitatta vele a fűpárlatot. Más íze
volt, jelezvén, hogy most nem tett hozzá semmi különöset. A csuklóján még jobban megszorította a
kötelet, majd Filla vállára tette.
– Aztán semmi trükk! – szólt, és a hajánál fogva felhúzta a fejét. – Tudod, hogy különben mi vár
rád.
Dubhe túlságosan rosszul érezte magát, legalább néhány napot várnia kellett, mielőtt a szökésnek
szentelhette volna magát. A párlatban nyilvánvalóan volt valami kábító hatású szer, amelyet Rekla
azért tett bele, hogy féken tartsa. Arra gondolt, hogy meg kell találnia a módját, hogy a feje tiszta
maradjon, és a következő alkalommal úrrá kell lennie magán. Meg aztán mielőtt elszökik, a
Szörnyeteg számára is el kell csennie néhány üvegcsét. Rekla magával hozta Lonerin táskáját, és a
tartalmát a saját zsákjába tette. Mindig a nyakába akasztva hordta, este pedig a karjába szorította.
Egész nap utaztak, és Dubhe kábultabbnak tette magát, mint amilyen valójában volt.
Tanulmányozni akarta a hóhérait, megtalálni a gyenge pontjaikat. Amikor megálltak, hogy ellássák,
feltűnt neki, hogy Filla kedvesen bánik vele. Nem olyan volt, mint Rekla, talán szánta őt.
Gyengéden érintette meg a sebét. Dubhénak ki kell használnia a támogatását. Igen furcsa pár voltak,
különös, hogy Yeshol egymás mellé osztotta be őket. Talán a különbözőségüket kell kihasználnia,
hogy menekülési módot találjon.
Ismét ébren töltötte az éjszakát. Kimerültnek érezte magát, de muszáj volt a helyzetet
tanulmányoznia. Amikor az álom kezdte magával ragadni, egy kicsit a fájós válla felé fordult. Nem
volt a legjobb megoldás, hogy meggyógyuljon, de a fájdalom segített elkerülni a bódultságot.
Ellenségei álmát őrizte. Megfigyelte, hogy Filla légzése néhány óra elteltével méllyé válik, míg
Rekla szabályos időközönként felébred, hogy körülnézzen. Nem tűnt teljesen ébernek, de Dubhe
nem mert volna megesküdni rá. A legkisebb zajt is érzékelte, és amint a szokásosnál egy
árnyalatnyival természetellenesebb rezdülést érzett, rögtön a tőréhez kapott, a szeme pedig kinyílt.
A zsákját soha nem eresztette el. A karjában tartotta, a szíját pedig az egyik kezében szorongatta.
Hirtelen teljesen felébredt, majd felkelt. Remegett. Dubhe lehunyta a szemét, nehogy lebukjon.
Rekla hevesen kutatni kezdett a táskájában, a vállát zokogás rázta. Szikkadtnak, öregnek látszott.
Az arca is más volt. A holdfényben Dubhe észrevette, hogy a bőre gyűrött, ráncos.
Villámcsapásként hasított belé a felismerés. Toph, a társa, akit Yeshol a Testületnek végzett első
munkájakor mellé adott, azt mondta egyszer: „Messziről láttam... de hajlott volt, és a bőre... mintha
hirtelen meglátszottak volna rajta az elmúlt évek.”
Rekla varázsitalt használt, hogy fiatal maradjon. Ha szabályos időközönként nem vette be,
hirtelen megöregedett. Most nyilván ez történt.
Dubhe kinyitotta a szemét, figyelmesen nézte. Nem félt, hogy lebukik, Rekla túlságosan
elfoglaltnak látszott, semhogy a foglyát felügyelje. Táskájából egy kis ampullát húzott elő.
Dubhe próbálta eszébe vésni a kis tégely külsejét, de a színét nem tudta kivenni. Rekla a
szájához emelte a kis ampullát, és a fejét hátravetve megitta. Teste még egyszer megremegett, aztán
a válla kiegyenesedett, a homloka kisimult. Nyugodtan visszafeküdt a fekhelyére, és elaludt.
Dubhe mosolygott a sötétben. Ez az éjszaka tanácsot adott neki.

Hajnalban Rekla szokás szerint oldalba rúgta. A lány úgy tett, mintha ekkor ébredne fel, és
tekintetében nyoma sem volt a panasznak. Olyannyira egyértelműen kihívó tekintet volt, hogy
Rekla ismét belerúgott, hogy megbüntesse.
Filla állította le, megragadta a vállát.
– Hagyja, majd én foglalkozom vele.
Rekla hevesen megrázta magát.
– Ne érj hozzám!
– Bocsásson meg... bocsásson meg, de nyugodjon meg!
Filla taglejtése különös figyelmességről árulkodott, amelyre Rekla undorral, ám ugyanakkor
természetes módon felelt. Nyilván dolgoztak már együtt máskor is.
– Kihívóan viselkedik – szólt Rekla gyűlölettel. – Amikor majd a tőrömet a szívébe döföm, nem
néz így rám többet! – Kiköpött, majd eltávolodott.
Filla néhány pillanatig várt, aztán felemelte Dubhét.
– Hogyan merészeled így feldühíteni? – szűrte a szavakat a fogai között.
Dubhe nem tudott mit felelni. A férfi tekintete szomorú volt. Úgy látszott, őszintén aggódik a
társa miatt.
Segített neki rendbe tenni magát, majd az arcába nézett.
– Van itt a közelben egy folyó. Meg akarsz fürdeni?
Dubhe meglepetten nézett rá, miközben Rekla, aki hallotta, rátámadt:
– Megőrültél, vagy mi?
 – Fennáll a veszély, hogy elfertőződik. – Filla hangja gyengén remegett. Félt.
– Figyelj, nehogy megtévesszen! – sziszegte a társa. – Úgy kell megérkeznie a Házba, hogy
lélegzik, a többi nem számít!
– De így meglehet, hogy nem ér oda.
Rekla fel-alá kezdett járkálni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Fillának igaza van, ő az, aki
semmilyen módon nem akar Dubhe szenvedésén enyhíteni. De nincs más választása, végül
rábólintott.
Filla segített a lánynak felállni, a karjánál fogva felrángatta, csak hogy kimutassa, nem
irgalomból cselekszik. Dubhe tudta, hogy Rekla meg fogja bosszulni, amiért most engedett. Ma este
résen kell lennie, nehogy megigya a varázsitalt.
Amikor már képes volt egyedül megállni a lábán, heves szédülés fogta el.
– Támaszkodj rám! – szólt Filla.
Furcsa volt hallani, hogy a Házból valaki így beszél. Ritkaságszámba ment, hogy a Testületben
valaki odafigyelt a másikra.
– Az úrnőm ideges – súgta a fülébe szokatlanul szomorú hangon. – Ne tégy semmi olyat, amivel
felbosszantod, akkor jobb lesz – fejezte be.
Csupán néhány lépést tettek, és Dubhe egy tiszta vizű forrást pillantott meg.
– Gyerünk, siess! – szólt Filla. – Csak azért hoztalak el, hogy megnyugodjon. Ha bármit tenne
veled, mielőtt a Házba érünk, keservesen megbánná.
Dubhe számára hirtelen minden világos lett. Sokat töprengett rajta, hogy Yeshol vajon miért
éppen ezt a furcsa párt küldte érte. Filla imádta Reklát, ezért őrködött felette, csitítani próbálta
hevességét és erőszakosságát.
Lehajolt, és majdnem összeesett. Hihetetlenül gyenge volt, és ez nyilván nem segíti majd a
szökésben. Fejét felemelte, és megpillantotta saját arcát, amint a vízben tükröződött. Nem ismert
magára. Tele volt véraláfutással, arcának egy része feldagadt. Igaza van Reklának, valóban szép
munkát végzett.
Fejét a vízbe mártotta, és megkönnyebbült, amikor a hideg az arcába csípett. Szeretett volna
teljesen elmerülni, rendkívüli szüksége lett volna rá, de érezte, hogy valaki a hajánál fogva
megragadja, és kihúzza.
– Megőrültél? Meg akarsz halni?
Dubhe elfordította a tekintetét.
Filla segítségével kimosta a sebét vízzel, majd bekente a Rekla által készített keverékkel, végül a
férfi kicserélte a kötést.
– Ne csapd be magad! – szólt, miközben szigorúan nézett rá. – Nekem csak az számít, hogy az
úrnőm a Házban bosszulhassa meg magát, ezért élve kellesz nekem.
Dubhe felfigyelt rá, hogy a keveréket tartalmazó edény üvegből van. Ezt az alkalmat nem
szalaszthatta el. Amikor Filla befejezte a seb kezelését, a lány váratlan mozdulatot tett, mire a férfi
kezéből kiesett az üveg, és a földre pottyant. A lány gyorsan rátenyerelt. Érezte, hogy összetörik, de
úgy tett, mintha fel sem tűnt volna neki.
Filla dühösen sóhajtott: – Mindegy, már úgyis befejeztem.
Talpra állította. Dubhe a zsebéhez emelte kezét. Egy üvegdarab lapult benne.
Amikor visszamentek, be kellett vennie a varázsitalt. Keserű íz töltötte meg a száját: Rekla
megint hozzákevert valamit. Egy kicsit sikerült kiborítania, ahogy itta, ám a torkán lecsúszó kis
mennyiség is elegendőnek bizonyult, hogy elbódítsa, és újabb pokoli éjszakát okozzon neki,
görcsök zsákmányaként fetrengve. Rekla jó darabig mellette maradt, mielőtt lefeküdt volna.
Virrasztott felette, és élvezettel hallgatta a nyöszörgését. Dubhe fogadkozott, hogy már csak
egyetlen napot engedélyez magának, többet nem bírna elviselni.
Másnap reggel ismét Filla adta be neki a varázsitalt. A keze nem volt annyira biztos, mint
Rekláé, és nem volt túl elszánt, hogy szenvedni lássa őt. Elég volt, hogy Dubhe gyengébbnek és
bódultabbnak tettethesse magát, mint amilyen valójában volt. A folyadék egy része kifolyt,
miközben ivott, a másik felét pedig kiköpte, kihasználva az alkalmat, amikor Filla távolabb ment,
hogy Reklának a kis ampullát visszaadja. Ilyen kevés varázsitallal a szervezetében eljött a
megfelelő pillanat a szökéshez. Elhatározta, hogy még aznap este megteszi.
Még egy nap – ismételgette. – Csak egyetlenegy.
A szerencse mellészegődött.
Menetelésük ki tudja, hányadik napján a szokottnál később táboroztak le, és a sötétség nagyon
hamar leszállt. A felhők időről időre eltakarták a holdat. Amikor Dubhe hallotta, hogy Rekla és
Filla már mélyebben alszik, előhúzta a kis üvegszilánkot, és fűrészelni kezdte vele a kötelet,
amellyel a csuklóját és a bokáját megkötözték. Sherva kiváló tanító volt: beletelt egy kis időbe, de
végül kiszabadult. Felállt, igyekezett, nehogy zajt csapjon.
Szédült. Egy fának támaszkodott, és kényszerítette magát, hogy talpon maradjon. Hozzá kellett
szoknia. Nem volt ereje teljében, de érezte, hogy meg tudja tenni.
Felszedett néhány követ, majd megpróbált Rekla és Filla közelébe lopakodni.
Csupán egyetlen lépést tett, és a nő gyengén megrázkódott. Dubhe mozdulatlanná vált. Az álom
Rekla számára nem volt más, csupán egy vékonyka fátyol, a legkisebb dolog is felébresztette.
Dubhe minden tehetségét latba vetette. Megpróbálta jobban csinálni, mint valaha, jobban, mint
amikor ékszeres zsákokat rabolt el alvók kezéből, jobban, mint amikor Shervával edzett, hogy olyan
csendesen tudjon mozogni, mint egy szellem.
Halkan, lassan!
Jó néhány percbe telt, de végül ott állt Rekla arca előtt. Egyesével megszámlálhatta volna
szeplőit, és látta kissé elnyílt ajkait, kislányosan piros arcát. Undort érzett, és olyan gyilkolási
vágyat, mint még soha azelőtt. Kést vágni a szívébe, legyilkolni... De nem tehette. Csak az egyiket
ölhette volna meg, mindkettőt nem. Az ő állapotában nem tudott volna Fillával végezni. Nem,
egyszerűen meg kellett szöknie.
Leguggolt, a fű zizegett a térde alatt. Rekla szemhéja megrebbent.
A zsákját a karjában tartotta, Dubhe nem tudta tőle elvenni. Nekiállt, és egyesével húzta ki belőle
az ampullákat, majd egy-egy követ tett a helyükre.
Végtelen soká tartott, a lány homloka gyöngyözött az izzadságtól. Nagyon kellett ügyelnie, hogy
a mozdulatai hajlékonyak, pontosak, finomak legyenek. Remegni kezdett a keze. Rekla nyugtalan
volt, nyilvánvalóan ébredezett. Ha felébresztette volna, mindennek vége, és Dubhe ezt nem
engedhette meg magának. Rendíthetetlenül folytatta, a karja már fájt, mire mindent kiszedett a
táskából, amire szüksége volt. Végül távolabb lépett.
Mély levegőt vett, és ellenőrizte a zsákmányát: két üvegcse varázsital a Szörnyeteg ellen, igen
nyomorúságos mennyiség, és három ampulla, hasonló, mint amit Rekla előző éjjel ivott. Először
ezekre volt gondja. Kihúzta belőlük a dugót, a tartalmukat pedig a földre öntötte.
Nem ölhette meg, de rákényszeríthette, hogy az évei súlya alatt összeroppanjon.
Aztán ott volt a tőr, az ő tőre, a Mesteré. Visszaszerezte! Derekára kötötte, és amikor a bőrövet
megszorította, úgy érezte, új erő tölti el.
Végül ellenőrizte a füveket. Mindet ismerte. Volt egy, amely különösen jól jött neki. Méreg
sajnos nem volt közöttük, Rekla nyilván nem tartotta szükségesnek.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy elkészüljön, az egyik üres ampullát használta.
Hallotta, amint Rekla felnyög, és megfordul. Sietett, de azért ügyelt rá, nehogy zajt csapjon.
Mielőtt az utolsó hozzávalót is hozzáöntötte volna, az egyik kezével eltakarta az arcát.
Az ampullából könnyű pára szállt fel, és már ez is elegendő volt, hogy egy kissé megszédüljön.
Filla szája és orra mellett óvatosan a fűre öntött valamennyit, aztán a félig teli üvegcsét Rekla
arca mellett hagyta. Lassan felállt. Kellett hozzá egy kis idő, amíg a keverék megteszi hatását, de
annyi időre elkábulnak tőle, hogy néhány mérföld egérutat nyerjen.
Elővigyázatosságból hátrafelé lépkedve indult el. Aztán amikor Rekla és Filla eltűntek a szeme
elől, megfordult és futásnak eredt.
Szabad volt.
 12

A GNÓM ÉS A GYERMEK

IDO NEM KÉSLEKEDETT. Fogta a halott férfi lovát, és a nyomukba eredt, felfrissült az esti pihenőtől,
amit a Gyilkosok engedélyeztek neki. Érezte, amint az ereiben forr a vér.
Hálát mondott, amiért a Nagy Földön van. A másik ló nyoma tisztán kivehető, egyértelmű volt.
A távolság nagyon lecsökkent közöttük, és ő volt a könnyebb. Rövid időn belül utoléri őket. Úgy
látszott, a Gyilkos egyre inkább a Vár romjai felé veszi az irányt. Valaha Aster nagyszabású
lakhelye állt ott: egy hatalmas, teljes egészében fekete kristályból épült torony, amely a Nyolc Föld
mindegyikének legalább egy-egy helyéről látható volt. A Földek felé hosszú építmények nyúltak
alattomos, tapogató csápokként.
A Nagy Téli Csatában dőlt romba, és hosszú időn át fekete kristálytörmelék és szilánkok
elhagyatott síksága maradt csak utána.
Aztán amikor Dohor elég hatalmas lett, úgy határozott, életre kelti ez a vidéket. Nyilvánvaló
volt, hogy hatalmas palotát akar ide építtetni, ahol akkor kíván majd élni, ha egész Égvilág ura lesz.
Vagyis ez a terület tele volt rabszolgákkal (famminokkal, gnómokkal és emberekkel), akik
megszabadították a földet a Vár maradványaitól. Ha a Gyilkos valóban erre tart, a dolog érdekessé
válik: azt jelenti, hogy a gyereket nem a Gyilkosok Testületéhez, hanem személyesen Dohorhoz
viszi. Ido újra megsarkantyúzta a lovát, de akárhogy is vágtázott, nem tudta őket utolérni. Úgy
számolt, hogy a köztük lévő súly- és térbeli különbséggel még hajnal előtt meg kell őket pillantania.
A nyomok pályája viszont szakadatlanul folytatódott egészen a látóhatárig.
Végül megpillantott egy fekete pontot. Meresztette a szemét. Zavarodott volt, fáradt. Sok napja
nem aludt, és a virrasztás kezdte éreztetni hatását. Azt gondolta, csupán képzelődik. De nem. A
fekete pont előtte maradt.
– Gyerünk, szépségem, még egy utolsó erőfeszítés! – megsarkantyúzta paripáját, és az
gyorsabban kezdett vágtatni.
Ahogy lassacskán közeledett, a fekete pont egyre inkább hasonlított egy lóra. Idót szíven szúrta a
felismerés. Ők azok. Az egész éjszakányi őrült hajsza végül sikerrel járt. Kezét a kardjára tette,
sóvárogva ízlelgette a visszavágást.
Aztán észrevette, hogy a ló furcsán halad előre. Nem ügetett, egyszerűen csak lépdelt, fejét
lehajtotta.
Persze, két emberrel a nyergében, és az egész éjszakai vágta után nyilván kimerült.
A köztük lévő távolság gyorsan csökkent, és Ido ekkor megértette.
– Átkozott fattyú! – sziszegte foga között.
Megállt, és az égre kiáltott.
Orra előtt menekültek el, úgy játszottak vele, mint a legostobább újonccal. A ló egyedül volt.
Egész éjszaka nem tett mást, mint egy átkozott lovat hajszolt, amely egyedül bolyongott a
pusztában.
Még egyszer felordított, mire a lova felágaskodott. Meghúzta a gyeplőt. Nyugodtnak kell
maradnia. Mindig azt gondolta, hogy az öregség bölccsé teszi, ám az évek múlásával csak egyre
féktelenebb és lobbanékonyabb lett. Bizonyos helyzetekben egyre nehezebben őrizte meg
tisztánlátását, bár tudta jól, hogy ebben a pillanatban ez volt az egyetlen, ami megmaradt neki.
Lassacskán úrrá lett magán, a szíve lassabban vert, az izmai pedig ellazultak.
Gondolkodj... Most nincs lovuk. És te tudod, hová mennek. Ketten vannak, a pusztaságban,
gyalog, nem juthattak messzire onnan, ahol tegnap este rájuk leltél.
Visszafordult, és ismét ügetni kezdett.
 Sherva csak napfelkelte után engedte meg magának, hogy hátranézzen. Nem volt benne teljesen
biztos, hogy a trükkje működni fog. Ha nem éjszaka van, és ha a gnóm nem lett volna olyan
izgatott, nyilván nem sikerült volna. De úgy látszott, minden jól alakult.
A fiú eszméletlenül feküdt a vállán. A legnagyobb gondot ő okozta. Rögtön az első pillanattól
fogva szabadulni próbált, és ekkor Sherva erőszakos módszerekhez folyamodott: ökölcsapást mért
rá, mire az egy pillanat alatt elájult. A Gyilkos tudta, hogy ez nem lesz elegendő. Ha el akarja vinni
Yesholhoz, és be akarja fejezni a küldetést, egész napra ártalmatlanná kell tennie. Csakhogy a fiú
élve kellett. Egy pillanat erejéig az is megfordult a fejében, hogy itt hagyja a sivatagban, végül is
csak bosszúságot okozott neki. Ő pedig végre szabad lett volna. Nincs többé Testület, nincs többé
fogság. Vagy Yeshol színe elé járul, és elviszi neki a fiú fejét. Végre nem kellett volna egy olyan
isten előtt térdet hajtania, akit megvet. Ám ez is csak egy hiú ábránd volt. Egész életében helyesen
tudta megítélni a helyzetét és a saját erejét, és mindig ki tudta várni a megfelelő pillanatot, hogy
lecsapjon. És ez nem az volt.
Ezért előhúzta zsákjából az ampullát, amelyet Rekla adott neki indulás előtt.
„Mindenki tudja, miféle ördögfajzat volt az a Nihal – mondta neki. – Ha az unokájába akárcsak
egy csepp is szorult az őrültségéből, nem lesz egyszerű magaddal hoznod. Készítettem egy párlatot,
amit szükség esetén alkalmazhatsz. Egy egész napra elkábítja.”
Sherva megrázta a fejét, de nem volt más választása. Megfordította a fiút, és kinyitotta a száját.
Vérpatak folyt ki belőle, valószínűleg kitört egy foga, de ez jelentéktelen részletkérdés volt. A
lényeg az, hogy a párlat lemenjen a torkán.
Viszont kimerült, meg kellett állnia, hogy az erejét visszanyerje. A fiút a földre tette, és
megfogta a kulacsát, hogy igyon. San félig nyitott szemmel figyelte, és bár kábult volt, a tekintete
gyűlöletet sugárzott.
Sherva a magasból figyelte.
– A megmentőd mostanra halott. Felesleges így nézned!
A fiú nem felelt, igyekezett harcolni a varázsital hatása ellen, hogy el ne veszítse az öntudatát.
Nagy akaratereje volt, szó se róla.
Sherva nem foglalkozott vele, legurított a torkán egy kis vizet, aztán egy pillanatig tétovázott,
majd újra a vállára vette. Tovább kellett mennie, a gnóm már biztosan a nyomukra bukkant.

Idónak csak a következő nap hajnalán sikerült meglelnie a helyet, ahol a Gyilkos elhagyta a
lovát. Nagyon ügyes volt. Gyakorlatilag leugrott a vágtázó lóról, így a nyomok folytonosak
maradtak. Az átlagosnál ügyesebb volt, de ezt Ido már korábban is gyanította. Két, lóról lepottyanó
testnek sokkal mélyebb nyomot kellett volna hagynia ezen a talajon. A férfi minden valószínűség
szerint talpra érkezett, és rögtön futni kezdett. Ido néhány pillanatig lóhátról figyelte a nyomokat.
Ostoba, ám hatékony trükk volt, és a Gyilkos a legapróbb részletig kiszámított mindent: az időt,
amíg ő megtalálja a helyes utat, és a tényt, hogy a szél addigra már a nyomaik egy részét eltünteti.
Hát így mozog egy Győzedelmes – gondolta.
Hirtelen csodálatot érzett a Gyilkos iránt. Igazi ellenség, hozzá méltó harcos.
Téged arra neveltek, hogy ne hagyj nyomokat, én viszont a legapróbbakat is megtanultam
megtalálni. És szemével követte a nyomok vonalát.
Ellenfele nyilván előnyre tett szert, ám neki is volt egy ütőkártyája: pontosan tudta, hová
igyekeznek.

Ellenállhatatlanul tört rá az álmosság, és a ló is fáradt volt már. Ido csak vágtázott még egy
éjszakán át, az utolsó erejéig, és egyre kimerültebb lett.
Ám a nyomok frissek voltak, és azt is megállapította, hogy rövid, csoszogó léptek nyomai. A
Gyilkos ugyanolyan fáradt volt, mint ő. Ráadásul a fiút is cipelte a vállán, ez biztosan kimerítette.
Mennyit nyomhat egy tizenkét éves fiú?
Elképzelése sem volt. Nem volt gyermeke, és ez a hiány néha nyomasztotta. Valaki egyszer azt
mondta neki, hogy az életnek gyermek nélkül nincs értelme, és csak az istenek a megmondhatói,
mennyire szeretett volna egyet Soanától. A sors viszont csak akkor sodorta őket egymás mellé,
amikor már mindketten öregek voltak a gyermekvállaláshoz.
– Ha többet foglalkoztál volna velem, és nem csak a háborúra gondoltál volna folyton... – Soana
arca borús volt, és annyira tetszett így neki. Nem volt igazán mérges, csak tettette. Csupán egy játék
volt, amit gyakran játszottak.
– Igazad van – morgott ő.
A nő édesen mosolygott.
– Én is túl öreg voltam már.
– Akkor korábban kellett volna belém szeretned. Mert én már régóta szerettelek, már azelőtt is,
hogy te akartál volna engem.
– Tudom.
Ido kinyújtotta a kezét, hogy az arcát megsimogassa. Megbillent, és érezte, amint a föld egyre
közelebb kerül hozzá. Még éppen időben meg tudott kapaszkodni a gyeplőben.
Álmodott. Észre sem vette, és az ébrenlétből álomba szenderült.
Vén hülye... – dünnyögött magában, és megpróbálta pofon ütni magát.
Túlságosan fáradt volt. Ebben az állapotban nem tudott volna harcolni. Megsarkantyúzta lovát,
fel kell ébrednie. A vágta nem tartott sokáig, mert nem sokkal később egészen friss nyomokra
bukkant: azok ketten nagyon közel járnak.
Amint leszállt a lóról, olyan érzése támadt, mintha egy korábbi eseménysor ismétlődne meg.
Minden ugyanolyan volt, mint előző este, csak ő volt sokkal gyengébb.
Otthagyta a lovát, a földön kúszott tovább, amíg az éjszaka sötétjében meg nem pillantotta őket.
A férfi ébren volt. Háttal ült neki, kopasz feje fénylett a panaszos éjszakai fényben.
Ido egy pillanatra felnézett. Csodálatos, tiszta, derűs éjszaka volt. A csillagok árnyékokat
vetítettek a földre.
A fiú a férfi mellett feküdt a földön. Kimerültnek látszott, és őt nézte. Ido rámeredt, és egyik
ujját a szája elé emelte, hogy csendre intse. Ne mozduljon, majd ő mindent elintéz. Négykézláb
mászott tovább a homokban, San pedig tágra nyitott szemmel figyelte.
Most már csak egy lépésre volt, érezte a Gyilkos verejtékszagát, de úgy látszott, amaz semmit
nem vett észre. Ido a kardja markolatára tette a kezét. Abban a pillanatban a férfi hirtelen
megfordult. Tőrét a kezében tartotta, készen állt, hogy támadója torkába mártsa. Idónak éppen annyi
ideje maradt, hogy talpra ugorjon, és kirántsa a kardját.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, fegyvereik egymást keresztezték, egymást figyelték.
– Gyors vagy – jegyezte meg a Gyilkos.
Tényleg olyan, mint egy kígyó – gondolta Ido –, azzal a horgas orrával meg a keskeny szájával.
– Te is, azt meg kell hagyni.
Egyetlen pillanat volt. A férfi az ellenfele mellkasához emelte a tőrét, akinek ellankadt a
figyelme. Ido félreugrott, és érezte, hogy az ütés az oldalát éri. A fájdalomtól az összes izma
görcsbe rándult.
A fenébe is, öreg, tarts ki!
Kardjával végigpásztázta maga előtt a levegőt, de a férfi elugrott, a háta mögé került, és két
kézzel megfogta a fejét.
Ido nem boldogult. A sebe mély volt, a keze zsibbadt, és nehezére esett a kardját a markában
tartani.
Ő miért nem olyan fáradt, mint én?
A Gyilkos szabad kezével egy kötelet tekert a nyaka köré. Meg akarta fojtani. Ido a lábait célozta
volna meg, hogy kiszabaduljon, ám ismét csak fojtottan felsóhajtott. Minden erejét összeszedve
kardjának markolatával megütötte, és a férfi egy pillanatra engedett a szorításból. Ido kihasználta az
alkalmat, és újra ütött, de csak súrolta, és amaz újra támadott a tőrrel.
Bár a reflexei már kihunytak, Idónak azért sikerült valamennyire sikeresen kitérni, de kezdte
elveszíteni az eszméletét. Ebben a sötétben csupán a tőr élének a csillogását figyelte, mintha más
nem is létezne.
Ekkor két kézzel markolta meg a kardját, és végtelen erőfeszítéssel próbált tudomást sem venni a
fájó sérüléséről. Lesújtott, telibe talált, érezte, amint a kardja ellenfele húsába vág. A Gyilkos
halkan felnyögött, egy pillanatra meghajolt, a tőre kiesett a kezéből.
Talán sikerül – gondolta Ido.
Felkelt, de a másik mosolyogva nézte. Megfordult maga körül, és ismét a háta mögé került.
Erővel a földre rántotta, és a gnóm érezte, amint a térde a lapockájába mélyed. A mellkasába
fájdalom nyilallt.
A fáradtság és az öregség emészt fel, micsoda ostoba halál!
A férfi puszta kézzel szorongatta a torkát. A karja kicsit remegett, jelezve, hogy az Ido által ejtett
seb mély. A gnóm nem bírta tovább, nem sikerült a szorításból kibontakoznia.
Ám hirtelen azt érezte, hogy a szorítás lazábbá válik, majd egy tompa puffanást hallott.
Lehetetlennek tűnt. A torka kiszabadult, zihált, próbálta az erejét összegyűjteni.
– Jól vagy?
Egy gyerek hangja. Piszkos arc és két csillogó szem került a látómezejébe. San. San leütötte a
Gyilkost. Most előtte állt, és feldúltan, sápadt képpel reszketett.
– Nyugalom, nyugalom! – suttogta Ido, sokkal inkább saját magának.
– A vállán találtam el, nem tudom, meghalt-e...
Ido nem tudott róla meggyőződni, de úgy vélte, csupán megsebesült. Ebben az esetben
igyekezniük kellett, nem kell hozzá sok idő, hogy a Gyilkos összeszedje magát.
– Segíts! – És a fiú a karjánál fogva felsegítette Idót. A gnóm érezte, hogy a sebe megfeszül, de a
mellkasában erősebb volt a fájdalom. Lehet, hogy megrepedt egy bordája, és úgy számolta, nem
sokáig marad tudatánál.
– Vedd le a mellényedet, tépj le belőle egy hosszú csíkot. El kell állítanod a vérzést.
San zokogott, kezdett rajta úrrá lenni a rémület. Mégis mindent tökéletesen megcsinált, és Ido
észrevette, hogy amikor a sebéhez ér, nem érez fájdalmat, sőt.
Nem kezdett az ok után kutatni, sem pedig azon tűnődni, hogyan szabadította ki magát a fiú a
kötelekből. Lóra kell szállniuk, nincs vesztegetnivaló idejük.
San ügyes volt, a kötés szorosra sikerült, de lóra szállni borzalmas volt. Ido lépten-nyomon
elvesztette az eszméletét.
– Ülj elém, te fogsz vezetni.
A fiú nem értette, de felszállt.
– Kövesd azt a vörös csillagot, amelyik a horizonton fénylik, arra van nyugat. Ott van Tűzföld.
Amikor a nap felkel, meglátod a Thalt, egy nagy vulkánt... Mindig abba az irányba kell menned.
San sírt. Feldúlt volt, a félelem az utolsó csepp erejét is felemésztette.
– Ne hagyj el...
– San, most nincs több időnk. Induljunk! – mondta Ido elhaló hangon.
A ló nem mozdult. San megdermedt.
– Menni fog. Nem nagy dolog egy egyszerű vörös csillagot követni. Holnap felébresztesz, és
akkor majd én vezetem a lovat. Aludnom kell, San, erőre kell kapnom, különben nem bírom tovább.
A fiú figyelte, egy pillanatig csendben maradt, majd bólintott. Megsarkantyúzta a lovat, és
elindultak.
San továbbra is sírt, de hallgatott rá. Tényleg bátor fiú volt, és Ido, mielőtt öntudatlanságba
süppedt volna, magában elmosolyodott.

Amikor a nap égetni kezdte az arcát, hirtelen felébredt. Minden csupa fény volt, erőszakos,
elviselhetetlen.
Hát ez a papok híres túlvilága, mindjárt eljön értem Soana...
A mellkasába hasító erős szúrás ráébresztette, hogy nem halt meg, és lassacskán a látása is
kitisztult.
Félig nyitott szeme elé jól ismert látvány tárult: a pöfögő, hatalmas Thal emelkedett előtte,
földjének izzó sivataga. Lesütötte a szemét. San a hasának dőlt, mellénye mocskos volt és szakadt,
arca duzzadt és lilás. Oldalában különös melegséget érzett. A fiú az egyik kezét a sebén tartotta, és
mintha halvány fényudvar vette volna körül.
– Jó reggelt! – dünnyögte.
 Sant mintha kígyó marta volna meg. Előrevetette magát, hirtelen távolabb hajolt tőle.
– Nem csináltam semmit, esküszöm!
Ido nem értette.
– Minden rendben, csak annyit mondtam, hogy jó reggelt.
San meglepettnek látszott.
– Általában jó modorra vall válaszolni.
– Jó... jó reggelt! – dadogta a fiú bizonytalanul.
Ido feje ködös volt, nem tudott mindarra a titokzatosságra összpontosítani, ami ezt a fiút övezte.
– Gratulálok – szólt. – Sikerült!
San halványan elpirult.
A gnóm egyik kezét a kötésre tette. Tiszta volt, a vérzés elállt, de a mellkasában érzett nyilallás
emlékezetébe idézte törött bordáját. Egy pillanatra elhomályosodott a látása, de össze kell magát
szednie, most rajta a sor, hogy a lovat vezesse.
San leszállt, majd ismét fel, hogy hátraüljön.
Korához képest igen magas volt, hajában csak nagyon halvány kékes árnyalat játszadozott. A
szeme viszont, habár az álmosságtól és a sírástól feldagadt, az apjáé volt. És Nihalé. Ido csüggedten
gondolt arra, hogy a fiú ezt nem tudhatja. San soha nem találkozott a nagyanyjával.
Egy darabig csendben haladtak Tűzföld kegyetlen napja alatt. Ido már három éve nem járt erre,
de úgy érezte, mintha évszázadok teltek volna el. Íme az ő hazája, ahol oly keveset élt, az ígéret
földje, amelyért a vérét áldozta, az otthona, amelyet nem tudott megvédeni. Túl sok emlék fűződött
hozzá, és hálás volt Sannak, amikor kérdezett tőle valamit, és megtörte ezt a borzalmas csendet.
– Hová megyünk?
– Tudod, hol vagyunk?
Ido érezte, amint a fiú megrázza a fejét.
– Soha nem léptem ki a Szelek Földjéről. Az apám nem akarja. – Egy pillanatra lesújtottan
elhallgatott, aztán kijavította magát: – Nem akarta.
– Tűzföldön vagyunk.
Vajon meglepődött? Ido nem látta az arcát.
– Biztos helyre megyünk, amit csak én ismerek. Ott összeszedem magam, de te is, neked is égető
szükséged van rá. – Egy pillanatig habozott. – Ököllel ütött meg?
– Amikor egyedül maradtam ezzel a férfival, szabadulni próbáltam. A földre tepert, és durván
megütött. Kitörte egy fogamat.
Ido nem tudta, mit feleljen. Eszébe jutott az a számtalan alkalom, amikor valakit vigasztalnia
kellett volna. Fiatal feleségek, anyák, gyermekek, egyszerű barátok, fegyvertársak. De soha nem
volt rá képes. A fájdalom nagysága előtt tehetetlennek érezte magát.
– Majd gondoskodunk az ápolásodról.
Ez volt a legostobább mondat, amit kiejthetett a száján. De fáradt volt, és mindene fájt.
– A vízvezeték felé megyünk.
– A vízvezeték? Ahol Nihal is járt? – San hangjában kíváncsiság gyúlt.
Nihal neve ugyanúgy hangzott a szájából, mint amikor mások mondták ki: egy hősnő neve, nem
más, csupán egy legenda.
– Igen, pontosan oda.
San a vállára hajtotta a fejét. Arcát könny áztatta.
– Soha nem hittem, hogy eljutok ide. Apa sokat mesélt róla.
Újból elhallgatott. A szavak anélkül tolultak Ido ajkára, hogy igazán akarta volna:
– Mindent megtettem érte, San, próbáltam megmenteni, de nem volt mit tenni. Későn érkeztem.
A fiú felegyenesedett.
– Láttad?
– Vele voltam, amíg meg nem halt.
– És anya?
– Már halott volt, amikor megérkeztem.
San megint a vállára hajtotta a fejét, arcát zubbonyába rejtette, és hevesen zokogni kezdett. Ido
meg akart állni, átölelni a fiút, és elmondani neki, hogy megérti, de nem tehette, most nem, még
nagyon nyílt terepen voltak, először biztonságos helyre kellett húzódniuk.
Ezért aztán – tudomást sem véve a fájdalomról, amelybe ez a mozdulata került – csupán a vállára
tette a kezét, és erősen megszorította. Ő is szeretett volna sírni.
 13

MAGÁNYOS UTAZÁS

DUBHE LÉLEKSZAKADVA ROHANT a sűrű erdőben. A sebtében elkészített altató hatása úgy hajnalig
tartott, addig a lehető legtávolabb kellett kerülnie a hóhéraitól.
Még nem egészen volt formában, a lába gyenge volt, a légzése szaggatott. Mégis
örömmámorban úszott. Nem is emlékezett már rá, mikor érezte magát így utoljára. A haragból és
kudarcélményből született döntése mintha mindent megváltoztatott volna. Szabadnak érezte magát,
talán először életében. A Szörnyeteg, a fenyegető sors és a halál távoli gondolattá váltak. Mielőtt
minden véget érne, meg akart próbálni valami nagyot tenni, ami ezeknek a dolgoknak és a
szökésének értelmet adhatott.
Már késő reggel volt, amikor megállt, és mohón inni kezdett a kulacsából. Aztán a térdére
támaszkodott, hogy levegőhöz jusson. Észrevette, hogy körülötte az erdő már nem hallgat
csökönyösen: talán a szellemek segíteni fogják, hogy rátaláljon a helyes útra.
Hirtelen nyomást érzett a gyomrában. A Szörnyeteg elégedetlenkedett. Szüksége volt a
varázsitalra, már sok idő eltelt, mióta legutóbb ivott belőle. Fogta Lonerin üvegcséjét, és kinyitotta.
Különös érzés volt a kezében tartani. Ez minden, ami belőle maradt. Roppant értékes, ugyanakkor
nagyon szegényes örökség.
Majd belehalt, úgy hiányzott neki a fiú, ám rémülten fedezte fel, hogy csak úgy tud rá
visszaemlékezni, hogy lezuhan a szakadékba, mintha ez az utolsó kép minden mást kitörölt volna az
emlékezetéből. Mély és kifürkészhetetlen gyűlöletet látott a szemében, és bár egy hónapig utaztak
együtt, Dubhe úgy érezte, egyáltalán nem is ismeri. A fiú rejtély maradt a számára. Szerette volna
jobban megérteni, megbízni benne, megosztani vele a fájdalmait, ám a halál túl korán érkezett. Mint
mindig.
Akárcsak a Mesterrel – maga is meglepődött a gondolaton.
Megrázta magát. Fogalma sem volt róla, hogy ez a nyomorúságos mennyiségű varázsital
elegendő lesz-e Sennar házáig, de meg kell tennie az utat, nem számít, hogyan.
Lonerin szavai, amelyeket az útjuk elején mondott neki, most parancsként visszhangzottak az
agyában:
– Küldetésem van, amelytől sok ember sorsa függ, az egész életemet ennek szenteltem. Arra nem
is gondolok, hogy rosszul sülhet el, hogy kudarcot vallok, már csak azért sem, mert felesleges.
Dubhe felegyenesedett, és elindult.

Amikor a szakadékhoz ért, amelybe Lonerin lezuhant, összeszorult a szíve. Követte a nyomaikat
visszafelé, lázasan keresett valami jelet: egy ruhafoszlányt, bármit, ami újraéleszthette volna benne
a reményt. De nem talált semmit, mintha a föld már el is felejtette volna.
Tétovázva hajolt a szakadék fölé, és Lonerin határozott mosolya lebegett a szeme előtt. Volt
valami hősies abban, ahogyan szembenézett a halállal.
Lent a mélyben hevesen hömpölygött a folyam, ám társának semmi nyomát nem látta. Csupán
egy vérfolt az egyik kövön, a vízben volt annyi irgalom, hogy ne mossa el.
Most egyedül van. Nem tudja, merre menjen, Ido térképe sem volt nála. Az Lonerin
zubbonyában maradt, a fiú magával vitte. Dubhe nagyjából emlékezett rá, de a részletek homályba
vesztek. Merre mentek? Melyik a helyes út? Kifulladva körülnézett. A tudattól, hogy Rekla már
biztosan a nyomában jár, kelepcében érezte magát. Ez a nő máris itt lesz, csak hogy a karma közé
kaparintsa, és megbosszulja magát.
Úgy érezte, ereiben megfagy a vér. Túl hamar adta át magát az örömnek, most hirtelen minden
olyan bizonytalanná vált.
 Ott maradt a szakadék szélén, képtelen volt elmozdulni. Pontosan úgy érezte magát, mint amikor
a Mester meghalt. Egyedül semmi nem volt. Egyedül csak csúszni-mászni és tengődni tud, csak azt
az utat tudja követni, amelyet a sorsa kijelölt neki.
A Lonerinnel töltött utolsó pillanatokra gondolt, a térkép fölé hajló arcára, a lépte nyomán
keletkező zizegésre, amikor ment, hogy szemügyre vegye a szakadékot, amelybe aztán beleesett.
– Van itt egy szakadék, attól tartok, más utat kell keresnünk...
Ezek a szavak most úgy visszhangoztak az agyában, mintha Lonerin ott állt volna mögötte, és
megismételte volna.
Más utat... melyiket? Merre?
A hegyek. Oda igyekeztek. A talaj egyre meredekebb lett. Aztán jött a szakadék.
Tisztán emlékezett rá, hogy Lonerin jóval ezelőtt föld alatti járatokról, völgytorkokról beszélt,
amelyek keresztülvezetnek a hegyeken anélkül, hogy meg kellene őket kerülni vagy mászni. Ha
sikerül megtalálnia a bejáratot, jó, de ha nem, hát megmássza a hegyet. Nem áll meg. Nem teheti.
Dühösen letörölte könnyeit, és felállt. Reménytelen utazás volt, de olykor így is folytatni kell.

Amikor Rekla észrevette a köveket a zsákjában, még szédült. Nem sokkal távolabb
megpillantotta a szétszabdalt kötéldarabokat és a fűben csillogó üvegszilánkot. A felismerés
váratlanul érte. A lány megint megszökött, és Thenaar soha többé nem szól hozzá. Megint egyedül
lesz, mint kislány korában.
Egy rúgással felborította az altatóval teli ampullát, amelyet Dubhe mellette hagyott, és talpra
szökkent. Jól ismerte ezt a párlatot, még a leggyengébb képességű Gyilkos is tudott ilyet készíteni.
A tartalma a földre folyt, a pára pedig szétoszlott a levegőben.
Filla egy fának támaszkodott, nehezen lélegzett. Bár az ampulla távol volt tőle, a hatása
súlyosabb volt, és nehezére esett tudatánál maradni. Amikor viszont Reklára nézett, a nő bűntudatot
olvasott ki a szeméből, amitől nyomban haragra lobbant.
– Te tehetsz mindenről! – sziszegte a foga között.
A férfi nem sütötte le a szemét. Védekezés nélkül nézett rá továbbra is, mint aki nem is kíván
mást, mint a büntetését.
– Nem vetted észre az üvegszilánkot, és amikor beadtad neki a varázsitalt, nem ügyeltél rá, hogy
tényleg meg is igya.
– Igen – felelte egyszerűen Filla. Megkönnyebbült.
Rekla vadul rávetette magát, megállás nélkül ütötte. Szüksége volt rá, éreznie kellett a vér
megrészegítő szagát.
Filla ellenkezés nélkül tűrte az ökölcsapásokat és a rúgásokat. Reklának igaza volt, az ő hibája,
megérdemelte a büntetést. De nem csak a bűnhődés vágya munkált benne. A nőnek szüksége volt
valakire, akin a kudarcát kitöltheti, és Filla elégedett volt, hogy ő lehet az eszköz, amelyen keresztül
az úrnője békét lel.
Amikor végül Rekla leült a földre, Filla feldagadt arca heves örömmel töltötte el.
– Kelj fel! – szólt rá.
A férfi engedelmeskedett. Dülöngélt, de azért sikerült talpon maradnia, szeretettel és
sajnálkozással nézett a nőre.
– Most pedig üldözőbe vesszük, és meg sem állunk, amíg rá nem találunk. Nem eszünk, nem
iszunk, csak futunk és kész.
Filla bólintott.
– Ha akadályozol, hátrahagylak.
– Tudom, a küldetés fontosabb – felelte a férfi remegő hangon. Biztos volt benne, hogy Rekla
nem tréfál, és tartott tőle.
A nő még egy pillanatig figyelte, aztán a zsákjára nézett.
Az örök fiatalság varázsszere odalett. Csupán néhány nap, és ráncok csúfítják el az arcát, a húsa
pedig a csontjaira szikkad. Ökölbe szorította a kezét, ahogyan a lány ezredik gáncsvetésére gondolt.
De végül is mit sem számít. A hit a végsőkig erőt adott neki, és győzni fog.
 Dubhe három napig bolyongott céltalanul. Szinte soha nem állt meg, csupán éjszaka néhány
órára, akkor is ébren maradt, a tőrét pedig mindig a kezében tartotta.
A nap járását próbálta követni. Az égitest magasan a feje fölött állt, ám csak a fák sűrű lombján
átszűrődő fényfoltokból tudta megállapítani.
Nyugat felé kellett haladnia, nyugatra voltak a hegyek. Amikor először megpillantotta a
hegyeket, elkanyarodott a folyótól.
A remény viszont napról napra halványodott, már elképzelése sem volt róla, hol lehet. Ez volt a
sorsa, hogy a tervei és vágyai soha ne teljesedjenek be.
Az erdő hallgatott. Úgy látszott, nem érdekli a fájdalma, és nyugodtan várja, hogy az útja véget
érjen. Léptei nyomán húsos virágok nyíltak, hasonlóak, mint a kiabáló maszkok. Az útját
összecsavarodott fák akadályozták, de Dubhe nem érzett veszélyt. Azon tűnődött, hogy ezek a
növények vajon halottak lelkei-e, ő, aki semmiféle istenben, sem pedig a túlvilágban nem hitt.
Számára a vallás egy volt Thenaar kegyetlen arcával, és ezelőtt a véreskezű isten előtt nem akart
meghajolni. Lonerinre gondolt, hogy milyen szép lenne, ha párává vált volna, és egy pillanatra itt
lehetne mellette. A torkában könnyek ízét érezte.
Hol vannak mindazok, akiket szerettem? Hol van a Mester és Lonerin?
Még két végeérhetetlen napon át kereste a völgytorkok bejáratát. Le és föl mászkált, minden
nyílást és szurdokot átvizsgált. Kétségbeesett. Életében először próbált meg valami fontos és nagy
dolgot véghezvinni, de minél többet gondolt rá, annál inkább erejét meghaladó feladatnak érezte.
Amikor végül megpillantott egy sziklafalat, amelyen nagy hasadás húzódott végig a magasból
egészen a földig, megörült. Nem tudta, hogy ez valóban az a bejárat-e, amit keresett, vagy csak
zsákutca, de muszáj volt hinnie benne. Nem tétovázott sokat, belépett, ajkán mosoly játszadozott.
Egy völgytorok volt. Dubhe soha nem látott hasonlót, még a Sziklák Földjén sem. Elbűvölte. A
falai legalább százötven méter magasba nyúltak, és a köztük lévő távolság oly csekély, hogy éppen
csak el lehetett férni közöttük. Néha oldalazva kellett haladnia, máskor szűk és sötét járatokba
kellett bebújnia, és nem tudta, vajon viszontlátja-e még a napfényt. Csupán a legszélesebb helyeken
és csak délben pillantotta meg a napot. A nap további részében a völgytorok valószerűtlen
alkonyatba süppedt, és Dubhénak meg kellett erőltetnie a szemét, hogy lássa, hová teszi a lábát.
Két nap sem kellett hozzá, és teljesen elveszítette a tájékozódási képességét. A völgytorok
szétágazott, a barlangok, amelyeket bejárt, soha nem egyenesen vezettek, hanem tele voltak
hasadékokkal és elágazásokkal. Az első útelágazásnál egy kis ideig megállt gondolkodni,
megpróbált valahogyan tájékozódni. De semmi sem volt, ami segítette volna. A földön csupán
nedves kövek, körülötte sziklák. És csend.
Azért ment tovább, tudomást sem véve a fáradtságról és a lábáról, amely már-már megadta
magát. Minden sarokban, ahol elágazásra bukkant, találomra, ösztönösen választott, attól a
pillanattól kezdve, hogy Ido útmutatásából már semmire nem emlékezett.
A körülötte álló sziklák egyre hidegebbek és sötétebbek lettek. Moha nőtt rajtuk, annak jeléül,
hogy télen itt folyó folyt. A csend természetellenes volt, az egyetlen hang – a lélegzetvételétől
eltekintve – az időnként a magasból lepotyogó kőtörmelék zaja volt, amely a szurdokba görgött.
Rekla füveinek egy részével és valami tűzszerszámmal kezdetleges fáklyákat készített, hogy a
legnehezebb részeken keresztül tudjon jutni. Kabátját is elszaggatta, egy nyílra tekerte, és
meggyújtotta. Ahányszor bebújt egy barlangba, az az érzése támadt, mintha a Házba tért volna
vissza. A Szörnyeteg mozgolódni kezdett a gyomrában, és szinte érezte Thenaar kezét a fején.

Egy nap az egyik barlang hosszabb volt, mint gondolta, és Dubhe tizenkét órán át gyalogolt a
föld alatt. Amikor az elágazások, amelyeket választott, zsákutcába torkolltak, zihálva visszafordult,
azt remélte, hogy megtalálja a fő járatot, amelyről letért. Minden olyan különös és egyforma volt
ezen a helyen... A fő teremben cseppkőképződmények álltak mindenütt. A mennyezeten számos
cseppkő függött, némelyik akkora volt, akár egy oszlop, némelyik meg olyan vékony, mint egy nyíl.
Egyik-másik elérte a talajon álló cseppköveket, és a fáklya fényében minden csillogott. A hely
varázslatot sugallt. A víz, amely a formáit alkotta tisztán csilingelt.
Dubhe körülnézett, nem tudott mit tenni. Úgy érezte, itt a vég. Nem volt napfény, sem fű, sem
állatok, amelyek élelemül szolgálhattak volna. A végtelenségig bolyonghatott volna, és nem talált
volna kijáratot.
Ez az én életem története: a kiutat keresni, és sosem lelni rá – tűnődött, és ki tudja, miért,
nevethetnékje támadt, ideges és kétségbeesett nevetés tört fel belőle, amely egyik faltól a másikig
verődött, és sírássá változtatta a visszhangot.
Lonerin, hol vagy...?
Tompa rezgés terelte el a figyelmét. A fülét hegyezte. Nem tudta kivenni, milyen hang, kitartó,
föld alatti morajlásnak hallatszott. Fejét jobbra-balra fordította, a sötétséget fürkészte az ideiglenes
fáklya gyenge fénykörén túl. Semmi. Lehetséges, hogy Rekla máris utolérte? Nem léptek zajának
tűnt, de Dubhét hatalmába kerítette a rémület, talpra ugrott, és vaktában elindult. Követte a fáklya
fényét, tapogatózva haladt a barlang sűrű sötétjében. Aztán egy távoli kis fényt fedezett fel. A
kijárat!
Futásnak eredt, a talpa alatt érezte a föld rezgését. Ha visszatalálna a völgytorokba, a napfény
segítségével még lenne rá remény, hogy megtalálja Sennar házát. A fény élénk lett, és Dubhe
lehunyta a szemét, várta, hogy a bőrén érezze a nap melegét. Ehelyett kirázta a hideg.
Kinyitotta a szemét, és a látvány csodálattal töltötte el. Egy vízesést látott, amely a fal mentén
zuhant alá csillogón a kicsi, ám mély barlangi tóba. Mindenütt hatalmas, átlátszó kristályok verték
vissza a fáklya fényét sárgán és világoskéken, és a tükrök játékaként végtelenné tágították a teret.
Gyönyörű volt, ám ismét zsákutca. Dubhe semerre sem látott kiutat.
Ez már tényleg a vég, vállalkozásának utolsó állomása. Egyedül fog meghalni, elfeledve, ezen a
szívfájdítóan gyönyörű helyen – gondolta. Elejtette a fáklyát, ökölbe szorította a kezét, és
kétségbeesett sírásra fakadt.
– De soha nem leszek a tiéd, világos? – kiáltott fel egyszer csak, hangját ezerszer verték vissza a
falak. – Soha nem leszek a tied, Thenaar, és ha meghalok, nem szállok alá a te átkozott
birodalmadba!
Hirtelen vágyat érzett, hogy megfürödjön. A barlang egyik sarkában kuporgott, képtelen volt rá,
hogy bármit is tegyen. A. tompa zaj időnként felerősödött, és Dubhe minden alkalommal arra
gondolt, hogy Rekla jött érte. Ha bekövetkezik, szabadon engedi a Szörnyeteget, és szembeszáll
vele.
Ám most csak arra volt szüksége, hogy megtisztuljon, hogy a vízbe vesse magát, mint egykor
Napföldön, a Sötét Forrásnál. Mindig elment oda, ha egy lopása sikerrel járt. A jeges víztől
megújult, és tisztának érezte magát.
Most, hogy csak a halált látta maga előtt, megállíthatatlan vágyat érzett, hogy utoljára megtegye.
Lassan felállt, a lába gyengéden érintette a követ. A vízesés mintha hívta volna.
A tó partjára ért, és figyelmesen szemlélte. A vize fekete volt, épp olyan, mint a Sötét Forrásé.
Néhány karnyújtásnyi mélységig látta a tisztaságát, aztán a sötétségbe veszett. Ez az áthatolhatatlan
sötétség elbűvölte.
Lehajolt, éppúgy, ahogyan néhány nappal ezelőtt, amikor Filla a folyóhoz vezette, hogy a sebét
kimossa. Belemártotta a fejét, és amikor a szemét kinyitotta, csak a homloka körül úszó haját látta.
Hívta a sötétség.
Egyszerűen hagyta magát. A teste lágyan a vízbe csúszott, csupán egy-két kisebb hullámot
csapott. Dubhe a sötétség felé siklott. A lábával csapott egyet-kettőt, hogy még néhány
karnyújtásnyival lejjebb ereszkedjen, aztán megállt. A víz jeges hidegsége borzalmas volt, csipkedte
a testét. Nem foglalkozott vele, békét érzett. A sötétség egyre hívogatóbbá vált: tudta, hogy már
maga a gondolat is elegendő, hogy a Szörnyeteget kiszabadítsa. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy a kezét, lábát mozgatni kezdje, hogy megmeneküljön, a Szörnyeteg nem engedte, hogy
a teste lassan a halál felé ereszkedjen. Akaratának végső megfeszítésével ellenállt. A mélység egyre
nőtt, fegyvereinek súlya a ruhájával együtt a mélybe húzta. Aztán érezte, hogy megfogják, erősen,
melegen, biztosan. Nem volt bátorsága visszautasítani, harcolni.
Átengedte magát az ölelésnek, amelyet valamiért hihetetlenül ismerősnek érzett.
A Mester jön értem – gondolta.
De a merülése abbamaradt. Emelkedni kezdett, fülében csökkenő nyomást érzett, és a víz egyre
melegebb lett. Egyre csak szállt felfelé, és már kint is volt. Mély lélegzetet vett, és a levegő
fájdalmasan telítette meg tüdejét, de jó volt, hogy újra érezheti. Érezte, hogy a partra húzzák, majd
váratlan hangot hallott:
– Jól vagy?
Ismerős hang volt. Szomorú hang, amelyet jól ismert, és amelytől megremegett a szíve. Amikor
a szemét kinyitotta, látta, hogy nem tévedett.
 14

TALÁLKOZÁSOK

– MEG KELL ÁLLNUNK, ÚRNŐM!

Rekla ügyet sem vetett Filla kérésére, és rendíthetetlenül menetelt tovább a férfi előtt, válla
meggörnyedt, léptei néha bizonytalanná váltak, de egyenesen haladt előre a völgytorokban. Amióta
beléptek, már kétszer megbotlott, és a második alkalommal felszakadt az alsó ajka.
– Úrnőm!
Filla a csuklójánál fogva ragadta meg. A kezében érezte törékeny csontját, ráncos bőrét.
Szomorúság vett rajta erőt.
– Ne érj hozzám! – ordította a nő, és kiszabadította kezét a szorításból.
Úgy látszott, az öregség alulról fölfelé támadja meg. A törzse olyan volt, mint egy több mint
hetvenéves nőé – amennyi valójában volt –, és ezen a romlásnak indult testen a feje groteszkül,
tragikusan festett. Az arca csak távolról látszott fiatalabbnak, a ráncok már a nyakát is elérték, úgy
összegyűrték, mint egy fonnyadt gyümölcsöt, és a bőre is minden fényességét elveszítette. Orcája
beesett volt, szemét halvány fátyol fedte. A haja vége már ősz volt, csupán a hajtövénél maradt még
szőke.
Filla magához szorította, mindkét kezével átfogta a derekát.
– Pihennie kell, vagy nem lesz elég friss a harchoz.
Az idő kegyetlenül elbánt Reklával, ám a férfi vonzónak találta, szenvedése még kívánatosabbá
tette. A mestere volt, mellette nőtt fel, és nem látta megöregedni, a csodálat pedig, amelyet
gyerekként érzett iránta, imádatba csapott át. Inkább érte, mint Thenaarért adta volna az életét.
– Soha nem hagy el az erőm, ha az istenemet kell szolgálnom, soha! – szólt rá haragosan Rekla.
Szabadulni próbált, de Filla nem engedte. Megöregedett, de meglepően erős volt, ez nyilván a
kiképzés érdeme volt.
– Ha így folytatja, előbb megöli magát, mint hogy megtalálja a lányt, és akkor mire volt jó ez az
egész?
– Te ezt nem értheted, senki sem értheti – sziszegte Rekla lázban égő szemmel. – Én mindenkitől
különbözöm, egyedül Thenaar ismer engem. Miatta kell továbbmennem, és ha azért halok meg,
mert neki akarok megfelelni, az jó halál lesz.
– Én értem a vágyát, és tudom, hogy Thenaar fülsiketítő csöndje az, ami megőrjíti – felelte Filla
egyenesen a szemébe nézve.
Rekla egy pillanatra megütközött. Soha nem fordult még elő, hogy valaki ráérezzen a fájdalma
okára.
– Ne merészeld velem egy szintre helyezni magad! – kiáltott felháborodva. – Soha! – És pofon
ütötte.
A férfi továbbra is csak nézte, egyetlen lépést sem hátrált.
– Thenaar a szolgálatait akarja Úrnőmtől, nem pedig a halálát. Ha a lány nyomában járva
meghal, azzal nem nyeri el a jóindulatát. Élnie kell, hogy szolgálhassa.
Rekla ökölbe szorította a kezét, lesütötte a szemét. Nehezen lélegzett, és Filla megértette, hogy
sírni szeretne, ám előtte nem teheti.
– Engedje meg, hogy vigyem! – szólt váratlan fellángolással a hangjában.
A nő értetlenül nézte.
– Én leszek a lába, és esküszöm, futni fogok, gyorsabb leszek, mint Úrnőm ez idáig volt. De
kérem, most már pihenjen!
A nő kék szemében hála villant. Aztán a tekintete ismét megkeményedett és gúnyos mosolyt
öltött.
 – Ilyen gyengének látsz? Egy átkozott öregasszonynak, akit elhagyott az ereje, egy tehetetlen
lárvának, aki már nem képes az istene hasznára lenni? – Rekla indulatai elszabadultak, és kiabálni
kezdett, szavainak visszhangja a völgytorok sziklafalai között dübörgött. A fal tetejéről levált egy
sziklatömb, és a lábuk elé zuhant. Egyikük sem mozdult.
– Csak segíteni akarok, semmi mást. Elárulták, csalás által lett azzá, ami. A testemmel kárpótolni
tudom azért, amit asszonyomtól elvettek, és én örömmel megteszem.
Filla érezte, hogy a szíve majd szétveti a mellkasát. Rekla egy ideig csendben maradt, a
hallgatását a férfi végtelen hosszúnak érezte, mintha a szavai el sem jutottak volna hozzá. Végül
gyorsan, szinte megértőn elmosolyodott.
– Ám legyen. De ne kérd tőlem, hogy álljak meg, ne kérd tőlem, hogy hagyjam abba. Nem
tehetem.
Filla megtartotta magának az örömét. Bólintott, és mélyen meghajolt a nő előtt.
– Tudom, Úrnőm, tudom.

Dubhe néhányszor kinyitotta a szemét. Sötét volt, rettenetesen sötét, ő pedig feldúlt.
– Szabad tudnom, mi az ördögöt csináltál?
Felrezzent. Valóban ezer közül is felismerte volna ezt a hangot. Ő az. Zubbonya elszakadt ott,
ahol Rekla kése megsebesítette, az arca talán sápadtabb és soványabb volt, de a szeme zöld, élénk,
élettel teli.
– Most jól érzed magad? – Lonerin közel hajolt az arcához, hogy jobban megnézze, és ekkor
Dubhe a nyakába ugrott, megfeledkezett a hidegtől megdermedt tagjairól és a félelemről, amely
nem sokkal korábban arra késztette, hogy a vízbe vesse magát. Nem akart hinni a saját szemének.
Lonerin túlélte, itt van mellette, és a magány, amely az utóbbi napokban gyötörte, egy szempillantás
alatt eltűnt. Soha nem volt még ilyen boldog.
– Lassan – morogta a fiú, ám ő meg sem hallotta, még erősebben szorította. Bőrének különös
illata volt, és Dubhe csak ebben a pillanatban ébredt rá, milyen jó. Mély levegőt vett, és örömmel
szívta be ezt az ismerős illatot.
Lonerin erősen, szinte kétségbeesetten szorította magához. Olyannyira akarta, mert neki is
hiányzott a lány, mert most végre minden darab a helyére került.
Mindketten a tavat körülvevő kemény sziklapadlóra estek. Elsodorta őket az öröm és az
elégedettség.
Dubhe felemelte a fejét, és csillogó szemmel nézte a fiú arcát, még mindig nehezére esett
elhinni, hogy a sors végre megajándékozta. Csoda volt, ragyogó csoda: Lonerin él, és most itt van a
karjában, mintha mi sem történt volna. A fiú mélyen a szemébe nézett, majd hirtelen a lány ajkára
préselte a száját, és hevesen megcsókolta.
Dubhe lélegzete elakadt, képtelen volt mozdulni.
Meglepetésként érte, és elsodorták a kusza érzelmek, akárcsak egy rohanó folyó. A Mester képe
olyan elevenen tért vissza az emlékezetébe, mintha a majdnem öt évvel ezelőtti éjszaka óta egyetlen
nap sem telt volna el. Zavarodottnak érezte magát, nem tudta, hol van, kinek a keze simogatja oly
édesen az arcát. De hagyta: tudta, hogy helyes, és nem is kívánt mást. Viszonozta a váratlan csókot.
Nem gondolta, hogy képes lesz rá, és maga is meglepődött, milyen biztosak a mozdulatai. Szomorú
és boldog is volt egyszerre, a múlt és a jelen között lebegett, jobban, mint eddig bármikor. Lonerin
szavakat suttogott a fülébe, amelyeket nem értett, de amelyek édesen simogatták a nyakát. Megadta
magát, és hagyta, hogy ez a hév vezesse. Olyan volt, mint amiről mindig is álmodozott, amikor a
Mester még élt, és ahogyan, remélte, lesz majd akkor is, ha meghal, amikor hagyta, hogy a kamasz
vágyai – aki soha nem volt gyermek – felülkerekedjenek.
– Szeretlek – szólt a fiú.
Dubhe kinyitotta a szemét, nem tudta, tényleg ezt a szót hallotta-e. A barlang félhomályában
Lonerin arca valóban a Mesterének tűnt. Leheletének tengeríze volt, és Dubhénak eszébe jutott a
ház az óceán partján, amelyben csak úgy csikorogtak a tetőgerendák, ha erős szél fújt. A hangja
olyan volt, mint a hullámverés, és emlékek vonultak el a szeme előtt.
Mester...
 Csak akkor tűnődött el rajta, hogy hibáznak-e, de már nem visszakozhatott. Nem csinálhatta
vissza most, hogy az átalakulás teljessé lett és minden olyanná vált, amilyennek már rég lennie
kellett volna. Egy könnycsepp gördült le az arcán, és Lonerin gyengéden letörölte.
– Ne sírj...
A lány megrázta a fejét, fülében a tenger zúgott, szeme előtt a Mester arca lebegett.

Később a világ csendes és minden hangtól elzárt hellyé változott. Ez volt hát a szerelem, amit
soha nem ismert? Hát ez történik, amikor egy nő és egy férfi találkozik? Minden olyan volt, mint
egy álom, amelyből soha nem akarna felébredni. Tudta, hogy kemény lesz a valósággal
szembenézni, és hogy az ébredéskor olyan válaszokat talál majd, amelyek nem fognak neki tetszeni.
De már nem volt egyedül, tartozott valakihez, és Lonerin csókjai – ennek a birtoklásnak a jelei –
olyan édesek és biztatók voltak. Hát nem ezt kívánta, amikor a Mester meghalt?
Dubhe leült a földre, és megsimogatta a kötést, amelyet Lonerin a sebeire tett. Egyet a vállára, ez
kicsit átvérzett, a másikat a hasára.
– Még nem hegedtek be, össze kell őket varrni... – mormolta.
Megfordult, a fiú arcára békés, elégedett arckifejezés ült, ez új és ismeretlen volt.
– Nem olyan súlyosak, mint amilyennek látszanak – szólt Lonerin.
A lány nem foglalkozott vele, felállt. A Reklától elcsent holmik közül elővette a zsákból, amire
szüksége volt, majd visszament a fiúhoz. Az mosolygott. A lány megállt.
– Mi az? – kérdezte zavarodottan.
– Nagyon... szép vagy.
Dubhe elpirult. Volt valami félelmetesen zavarba ejtő és hamis ebben a jelenetben, valami, ami
arra ösztökélte, hogy igyekezzen, és tegye, amit kell.
Tűt és cérnát, majd füvekkel teli edénykéket húzott elő.
– Engem akarsz meggyógyítani?! – kiáltott fel Lonerin, és nagyra nyitotta a szemét.
– Muszáj.
– Nem hinném. – Nadrágjából előhúzott egy kis ampullát, és meglengette a szeme előtt. –
Megismered? – kérdezte mosolyogva.
– Ambrózia...
– Ennek köszönhető, hogy megúsztam. E nélkül halott lennék.
Dubhe nem hagyta magát meggyőzni. A fiú tiltakozása közepette gyengéden lefejtette a kötést,
és felfedte a sebeket. Lonerin szépen ellátta a sérüléseit, figyelembe véve mindazt, amit átélt.
Néhány helyen viszont még nyersek voltak, és csillogtak a barlang félhomályában.
– Látod? Jó pap voltam.
– Itt nem – felelte a lány, és megérintette a sebet, amely még nem forrt be teljesen. Érezte, ahogy
a fiú hirtelen összerándul.
– Az volt a szerencsém, hogy ott volt alattam a folyó. Hidd el, amikor Rekla elindult felém,
olyan rosszul voltam, nem gondoltam, hogy sikerülni fog. Tényleg azt hittem, meghalok. Én még
soha nem sérültem meg, érted?
Lonerin ránézett, a megértését kereste, de Dubhe továbbra is csak varrt, és elmélyülten hallgatott.
– Nem tudom, Reklának hogyan sikerült kiszabadulnia a szorításomból. Csak arra emlékszem,
hogy amikor megkapaszkodott a szakadék peremében, a bokája kicsúszott a kezemből, én pedig
lezuhantam. Nem kis időbe telt, mire a folyóba estem, félelmetes volt a becsapódás. Néhány
pillanatra elvesztettem az eszméletemet, aztán amikor magamhoz tértem, nem tudtam hol vagyok,
csak a mélykék vizet láttam, amely teljesen körülvett. Nem tudtam, merre van a felfelé, és őrülten
fájtak a sebeim. Valahogyan sikerült a felszínre jönnöm, kétségbeesetten megkapaszkodtam egy
sziklában, majd a partra vonszoltam magam. Volt ott egy kis köves partszakasz. Nem tudom,
mennyi ideig feküdtem ott, mert újra elájultam, teljesen elhagyott az erőm.
Dubhe elharapta a cérnát, aztán végighúzta az ujját a varraton, csupán néhány öltés volt. Lonerint
kirázta a hideg.
– Ne örülj olyan nagyon a munkádnak, én már szinte mindent megtettem.
Dubhe gyengéden mosolygott. A haja már eléggé megnőtt, a homlokába hulló fürtök mögött
szinte el tudott volna rejtőzni. A gyógyfüvekkel kezdett foglalkozni. Lonerin sápadt, figyelmes
arcát kémlelte, amelyen még meglátszottak a fogsága során kapott verések nyomai. Egy-egy kék
folt látszott rajta, és egy vágás vörös nyoma. Feldühödött, ha arra gondolt, mit művelhetett vele
Rekla, nézte Lonerin finom vonású arcát, amelyet ki tudja, milyen gyötrelmek értek. Mégis
gyönyörűnek látta, ilyen gyűrötten és szenvedőn is.
– Folytasd! – szólt a lány fejét felemelve.
– Azt hiszem, az istenek valamilyen számomra ismeretlen okból meg akartak menteni. Egy nap
és egy éjszaka hevertem ott a szabadban, a hidegben. Nem tudtam mágiát használni a
gyógyításomhoz, mert túlságosan gyenge voltam. Az ambrózia volt az egyetlen esélyem. A sebeket
gyógyítottam vele, aztán próbáltam pihenni, néhány napig nem is tettem mást. Egyfolytában rád
gondoltam, és hogy mit művelhet veled Rekla, ha ugyan még élsz... Rettenetes volt.
Dubhe élénken figyelte, olyannyira, hogy Lonerin lesütötte a szemét. A lány elkezdte bekenni a
sebeit a gyógynövényes kenőccsel. Felfrissült a lány gyengéd, szeretetteljes érintésétől. Lonerin
hálát adott ezért az érzésért, és azon tűnődött, hogy mindez talán nem is igaz.
– Aztán felkerekedtem, és keresni kezdtelek.
– Honnan tudtad, hol vagyok, és hogy élek-e még egyáltalán?
Lonerin tekintete egyből a lány karjára esett, oda, ahol színek kavalkádja árulkodott az átokról.
Szíve összeszorult, és nagyon szerette volna magához ölelni.
– A pecsét.
Dubhe kérdőn tekintett rá.
– Megérzem a mágiát, erre minden varázsló képes. A pecsét sokkal hatalmasabb varázslat, mint
bármi más. Vannak olyan varázsigék, amelyek segítségével meg lehet érezni a mágia nyomát, amit
maga után hagy, és én ezt használtam, hogy rád találjak. Nem kell hozzá sok energia.
Dubhe felhagyott a sebápolással, és elindult a közeli forráshoz kezet mosni.
– Mi járt az eszedben, mielőtt ideértem?
A lány megbénult, nem felelt.
– Egyre mélyebbre süllyedtél, nem úgy néztél ki, mint aki vissza akar fordulni.
A lány felállt, a fiú felé indult.
– Mi volt az a gyűlölet a szemedben, amikor Rekla és Filla ránk támadt?
Lonerin megdermedt.
– Mit számít ez most?
– Számít.
– Csak nem akarsz válaszolni.
– Te sem.
Lonerin néhány pillanatig figyelte, aztán felsóhajtott.
– Mi történt, miután lezuhantam?
Dubhe törökülésbe helyezkedett, és mesélni kezdett. Az elbeszélése tömör volt, mint általában,
ám Lonerin a kimondatlan szavaiból is ki tudta olvasni mindazt a szenvedést, amin keresztülment.
Rekla kínzásait, a fogságot, majd végül a magányt, a cél nélküli bolyongást.
– Nagyon ügyes voltál – mondta végül. – Biztos voltam benne, hogy folytatni fogod.
A lány tartózkodón mosolygott.
– Nem mentem semmire sem, te is láttad, hogy éppen fel akartam adni.
Lonerin megrázta a fejét.
– Nem jártál messze a helyes úttól, ellenőriztem az irányt. Közel vagyunk, érzem.
Dubhe nem túl nagy meggyőződéssel elmosolyodott, ekkor a fiú magához húzta és megcsókolta.
A lány nem ellenkezett, viszonozta a csókot, de az egészben volt valami hideg és fájdalmas.
Hamarosan minden szenvedését eltörlöm, kitépem a szívéből a Szörnyeteget, és elveszem a
Testülettől. Megmentem, és csak az enyém lesz.
 15

TŰZFÖLD MÉLYÉN

IDO MEGÁLLÍTOTTA A LOVÁT, San pedig felébredt a felületes álomból. Amióta a gnóm ismét ura lett
a helyzetnek, egyetlen pillanatra sem álltak meg, és mostanra mindketten kimerültek.
Érezte, hogy a fiú a szemét dörzsölgeti, miközben körülnéz. Ido nagyon jól el tudta képzelni
megdöbbent arcát. Előttük nem volt más, csak sivatag, néhány kiszáradt bokor, na meg a hatalmas
és fenyegető Thal.
– Szállj le! – szólt. – A segítséged nélkül nem tudok lekászálódni erről az állatról.
San kérdés nélkül engedelmeskedett, vakon megbízott benne.
Ido válogatott káromkodások közepette földet ért, aztán néhány pillanatig előregörnyedt, próbált
levegőhöz jutni. Amikor már jobban érezte magát, a talajt kezdte vizsgálgatni.
– Mit keresel? – kérdezte San.
– Egy jelet. Három éve hagytam itt, még itt kellene lennie.
Ujjával a földet kapirgálta, amíg meg nem találta, amit keresett. Elmosolyodott.
– Segíts!
Egy különös szövetdarab szélét mutatta Sannak, amely éppenhogy csak látszott a földön. Főleg
az ellenállás idején használta, tökéletesen álcázta a tűzföldi vízvezeték titkos bejáratait. Különös
rostból volt, amelyet Soana egykor varázspárlattal kezelt, hogy még láthatatlanabbá tegye.
– Fogd meg a másik végét, és háromra húzzuk meg! – szólt.
A takaró könnyen engedett, és a porban Ido Soana illatát érezte. Egy pillanatra elkalandoztak a
gondolatai, mert az emlékek itt még nagyon elevenen éltek.
– Mi ez?
Ido megrázkódott.
A vászon alól egy lépcső bukkant elő, amely a föld alá vezetett. A fiú tátott szájjal nézte, a gnóm
örömmel figyelte az elképedését. Mindenki ilyen arcot vágott, akit a Dohor elleni háború idején
először idehozott. Az ellenállással való első találkozáskor soha senki nem talált szavakat.
– Majd meglátod – mondta, és elindult lefelé.

A víz néhány karnyújtásnyi széles, és ugyanilyen mély mederben folyt, a vízvezeték

dongaboltozata az oldaljáratok falaira támaszkodott, ahol már két ember is nehezen fért el egymás
mellett.
Ido és San gyorsan haladt a csatorna mentén, amelyre a fáklyájuk halvány fényt vetett. Időről
időre elágazások nyíltak, amelyek másfelé vitték a vizet, a hegyek mélyére, a nagyvárosok felé,
vagy a Passel, a Sziklák Földjének folyója felé, amelyből Tűzföld a vizét nyerte. A meleg és a pára
elviselhetetlen volt. Ido mégis otthon érezte magát.
Mindenre tökéletesen emlékezett. Minden járat régi barátjának tűnt, és határozottan ment végig
rajtuk, ujjbegyével simogatta a falakat. Minden ugyanolyan volt, mint három éve, amikor szétverték
az ellenállást, és a főhadiszállásukat, Tűzföld vízvezetékét kiürítették. A háború végén Dohor a
biztonság kedvéért néhány vezetéket elárasztott, de a csatornahálózat túl nagy volt ahhoz, hogy
teljes egészében lerombolja. Valójában szinte senki nem tudta, mekkora is pontosan ez a föld alatti
labirintus. Ido tudta, hiszen ez volt az otthona, ismerte a még mindig ép és biztonságos járatokat.
Ido hamarosan megállt. Megérkeztek. Előttük hatalmas terem nyílt, néhány részét megvilágította
a fény, amely a mennyezet tágas díszítményén szűrődött át. Volt belőlük jó néhány a vízvezetékben,
kívülről mindet kövekkel és bokrokkal álcázták. Régi ciszterna volt, falaiba kis hasadékokat és
ugyanennyi utat vájtak: a lázadók lakhelyeit.
Most, hogy minden kihalt volt, a hely inkább látszott kriptának, mint egy csata történelmi
helyszínének. Ido emlékei viszont gyorsan megtöltötték harcostársakkal, barátokkal, nőkkel és
gyerekekkel.
Gyenge fénnyel teltek meg a kis lyukak, és szellemekként idézték emlékezetébe az egykor élénk
és kaotikus közösséget, ahol Soana is élt. Jól emlékezett asszonyára, homlokán izzadságcseppek
csillantak, ajkán mindig édes mosoly játszott, miközben iskolába vitte a lázadók gyerekeit, vagy
varázserejével itatta át a harcosok fegyvereit. Amióta meghalt, Ido a világon semmit nem talált,
amely felvehette volna a versenyt a nő szépségével.
– Csodálatos...
Ido hirtelen megfordult. San körbefordulva figyelte a termet, fölfelé nézett.
– Ez a vízvezeték, igaz? – kérdezte csillogó szemmel.
Ido bólintott.
– Apa sokat mesélt róla. A könyvekben az áll, hogy erre járt a nagyanyám, amikor a talizmán
hetedik kövét kereste, ez legendás hely! Azt mesélte, hogy amikor fiatal volt, ő is el akart ide
jönni... A mindenit! Különös, hogy itt lehetek!
Ido szomorúan mosolygott.
– Tudnod kell, hogy három évvel ezelőtt ez a hely még tele volt emberekkel, nimfákkal és
gnómokkal, akik egymással szövetkeztek, hogy Dohort leverjék. Aztán minden véget ért, és a
hőstettekből csupán annyi maradt, amit most látsz.
Felsóhajtott.
– Gyere! – szólt aztán, és a szállások felé vezette Sant.
Eléggé igénytelenek voltak: nagyon kevés bútor, semmiféle nyílás a külvilág felé, csupán
falfülkék a fáklyáknak, alacsony mennyezet, éppen akkora, hogy egy átlagos méretű ember ki
tudjon egyenesedni, miközben a feje már a plafont súrolja. Az ágyakat a falakba vésték,
szalmazsákokkal borították. A személyes holmiknak néhány láda állt a sarkokban.
Minden érintetlen volt, és éppen úgy állt, ahogy akkor este, amikor az ellenállás elbukott. Az
egyik sarokban egy felborult szék hevert, egy közeli asztalon néhány könyv feküdt kinyitva. Az
éléskamra tele volt romlott étellel, de az aszalt gyümölcs és a szárított hús kitartott.
Ido elmosolyodott. Idelent biztonságban voltak.
– Rendben, most rajunk a sor.
San ránézett, nem értette.
A gnóm egy jobb állapotban lévő szobába vezette, majd az ágynak támaszkodott. Úgy érezte, a
paradicsomban van. Az egész átkozott hajsza ideje alatt nem lélegezhetett fel. Most felnyögött az
örömtől. Lefeküdt.
– Újra kell kötöznöd a sebemet. Ez a tábori pap szállása volt. Ott hátul a ládában lennie kell
kötszernek.
San kinyitotta, és porfelhő szállt fel a szobában. Egy kicsit köhögött, aztán könyökig elmerült a
ládában. Nem sokkal később elégedett arccal bújt elő.
– Tökéletes. Csak a víz hiányzik, igaz?
A fiú nagyon lelkesen segített, rohant a ciszternához, hogy megmerítse benne a vödröt, amit
talált.
Rendkívül ügyesnek mutatkozott a sebkötözésben. Látszott hogy soha nem volt dolga ilyesmivel,
de figyelmesen hallgatta Ido utasításait.
A gnóm orvosi szemmel vizsgálta a sebét. Igen mély vágás volt. Szitkozódott.
– Sajnos össze kell varrnod, feltéve, ha találunk tűt és cérnát...
San elsápadt, lehajtotta a fejét, és lopva ránézett.
– Muszáj?
– Nincs más mód, San, és nem olyan szörnyű, mint hiszed. Igenis képes vagy rá.
– Talán van más mód...
– Mégpedig? – kérdezte a gnóm megütközve.
San csendben maradt, szemét lesütötte, arca kivörösödött.
– Apámnak nem tetszene...
Ido megvakarta a fejét.
 – Ebből semmit nem értek. Légy egy kicsit világosabb, és kezdjük előröl. Van más megoldás?
San bólintott, de a bólintást semmiféle magyarázat nem követte.
– Akkor tedd, amit kell!
A fiú nagyot sóhajtott, kezet mosott, és gyengéden a gnóm sebére simította a tenyerét. Ido oldala
ösztönösen összerándult, ám nem sokkal később kellemes érzés kerítette hatalmába. Meg sem tudott
szólalni. San lehunyta a szemét, a keze kissé fénylett.
– Mágus vagy...
San erre a szóra kinyitotta a szemét, és azonnal távolabb lépett.
– Na, mit mondtam?
– Én nem vagyok mágus! – tiltakozott rémülten.
– San, te képes vagy kézrátétellel gyógyítani! Ilyet csak mágusok csinálnak.
– Apa éppen ezért nem akarta, mert az emberek rossz szemmel nézik.
Ido megpróbálta összerakni a darabokat. Tarik összeveszett Sennarral, talán innen ered ez az
irtózás a fia képességeitől.
– Jól van, ahogy akarod. De most szükségem van rá, hogy meggyógyíts, San, légy szíves...
Rámosolygott. Kellett egy kis idő, mire a fiú újra hozzá lépett, de végül meggyőzte magát.
Idót gyakran kúrálták már mágusok, és megtanult különbséget tenni a gyógyítók különböző
varázsereje között, attól függően, hogy a sebei mennyire gyógyultak meg. Igencsak nyers módja
volt ez a varázserő felmérésének, ám mindig hasznosnak bizonyult. Ido megállapítása szerint San
igencsak erős mágiával bírt. Nyilvánvalóan semmiféle képzést nem kapott, természetes tehetség
volt. Ido figyelte, miközben gyógyította őt, összpontosított, és ettől gyermekarcára kiültek majdani
felnőttkori vonásai. Gyengédséget ébresztett benne.
– Te Ido vagy, igaz? – dünnyögte váratlanul a fiú.
A gnómot váratlanul érte a kérdés, de végül bólintott.
A fiú tekintete kigyúlt.
– Biztos voltam benne.
– Honnan tudtad?
– Minden erre vallott. Ahogyan azzal a fekete ruhás alakkal harcoltál, és hogy idehoztál... – San
szünetet tartott, majd folytatta: – Én Nihal unokája vagyok – szólt, és a melle büszkeségtől dagadt.
– Tudom. Mit gondolsz, honnan tudom a neved?
San lelkesedése lelohadt. Ezt nem várta.
– Hát... erre nem is gondoltam – felelte, és újra a sebbel kezdett foglalkozni.
Homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek. Mostanra már elfáradt, hatalmas lehetett az
erőfeszítés, de azért folytatta tovább. Egy pillanatig hallgattak, és Ido észrevette, hogy a fiú
homloka elborul.
– Az apám – folytatta kissé remegő hangon – nem akarta, hogy ezt a különös hatalmat
használjam. – Válla meggörnyedt, kiüresedett a tekintete.
Ido megértette, hogy hatalmas teher lehet neki erről beszélnie, most, hogy Tarik már nincs többé.
– Pihenned kell, kimerültél – szólt.
San engedelmeskedett, távolabb ment, és könnyektől fátyolos szemmel nézte a kezét. Láthatóan
bűntudata volt a történtek miatt. Ido nem habozott, magához ölelte a fiút. Nem számított, hogy
lüktet a sebe, és hogy a törött bordája mennyire gyötri. Ennek a gyereknek szüksége van rá, hogy
kiadja magából a fájdalmát, nem tarthatott mindent odabent.
A fiú nem viszonozta rögtön az ölelést, de nem kellett neki sok, hogy feloldódjon. Végül a
vállára hajtotta a fejét, és egy könnycsepp gördült le a szeméből.
Kicsit később San feltartóztathatatlanul zokogni kezdett. Ido némán simogatta kékes haját.

– Az apám mindig a nagyanyámról mesélt. Minden kalandját ismerte, a könyvbelieket is, meg
azokat is, amiket csak úgy meséltek. Azt mondta, hogy a Saaron túli vidéket is bejárta, arról is
beszélt, amikor még kislány volt. Esténként mesélte ezeket a történeteket, télen a tűz mellett, nyáron
pedig kint a szabadban, a csillagos ég alatt. Nagyon szerettem. – San törökülésben ült, és kissé
ringatta a felsőtestét izgatottságában. A földet nézte, de időnként szipogott. Tényleg nagyon sokat
sírt, de jót tett neki. Most már beszélni akart.
Ido az ágyon ülve hallgatta figyelmesen. Sebén friss volt a kötés, és ez – az elmúlt napok
erőfeszítésétől sajgó ízületei ellenére – különösen jó érzéssel töltötte el.
– Azt hiszem, tudom, az apám miért nem akarta, hogy a nagyanyámról és a fénylő kezemről
beszéljek – folytatta San. – Nem akart bajt, érted? Salazarban mindig ment a maga dolga után, én és
anya pedig ővele. Átlagosak voltunk. Nekem néha eszembe jutott a nagyanyám, és az, amit
véghezvitt, és azon tűnődtem, hogy ha az emberek tudnák, talán rögtön beléphettem volna az
Akadémiára, vagy valami más megtiszteltetés ért volna.
– És a nagyapád? Róla is mesélt?
San megrázta a fejét.
– Soha. Róla csak annyit tudok, amennyi meg van írva. De érdekel Sennar. Egy halom híres
könyvet írt, mindet olvastam. Onnan tanultam néhány trükköt.
Ido a fülét hegyezte.
– Például?
– Például hogy az állatok azt tegyék, amit csak akarsz. Két szó, és ámulva néznek rád. Jó, mi?
Csakhogy apa egyszer lefülelt. Néhány barátom előtt egy kakassal játszottam. Nem volt az a
verekedős fajta, de akkor nagyon feldühítettem. Úgy helybenhagyott, hogy a végén még az anyám
is megharagudott rá. És ha ez nem lett volna elég, azt mondta, soha többé ne tegyek ilyet, hogy a
varázslás veszélyes dolog, és hasonlókat.
Ennyire gyűlölted az apádat, Tarik? Ennyire, hogy kitörölted a magad és a fiad életéből?
Idót kirázta a hideg.
– Az viszont tetszett neki, ahogyan a karddal bánok. Szerette. Egy napon beléptem volna az
Akadémiára, tudod? És ő elégedett volt, már egy ideje keresett valakit, aki segíthetne nekem. Még
ha anya nem is értett vele egyet.
A vágyaid szerint alakítottad a fiút, elfojtottad benne a varázserőt, és növelted benne a harc
szeretetét. Csak Nihalt szeretted, igaz, Tarik?
San apjának alig érzékelhető árnya Ido és a fiú közé állt.
– Te viszont ismerted a nagyanyámat! Mennyi történetet mesélhetnél róla...
Ido azon tűnődött, hányan élhetnek még a világon, akik ismerték Nihalt. De egyikük sem
ismerhette úgy, mint ő.
– Milyen volt? Egész életemben róla álmodoztam. Hasonlít a szobrokhoz, amelyeket mindenfelé
látni?
– Kisebb volt, és az arca sem volt olyan marcona, mint amilyenre mindig formázzák.
– Gondoltam – szólt San nevetgélve. – Ez a vad arc... Olvastam Égvilág Krónikáját, fejből
tudom szinte az egészet, és másmilyennek képzeltem. Az a szép az egészben, hogy ő is éppúgy félt,
mint mi, igaz?
– Igaz. Ezt a leckét az elsők között tanítottam meg neki.
San kérdőn nézett rá, és Ido észrevette, mennyire hasonlít a nagyanyjára. Mintha ő ült volna a
fekhelye előtt. A fiúban is ugyanaz a nyugtalanság munkált, mint Nihalban, az az alapvető
elégedetlenség, és ugyanaz a lendület.
– Olyan volt, mintha a lányom lett volna – szólt végül. – Mindent megtanítottam neki, azt is,
hogyan állja meg a helyét a csatatéren, és hogy tisztelje a félelmet, amit a háborúban érzünk.
San szó szerint csüngött a szavain, Ido szemét elhomályosították az emlékek.
– Mesélj nekem valamit magadról, te legenda vagy! Rengeteget olvastam rólad. Apa soha nem
hitte, hogy elárultad a Király Tanácsát, akkor mondta nekem, amikor egyedül voltunk, és én sem
hittem, de nyilván megtartottam magamnak a véleményem. Mifelénk mindenki Dohor mellett áll, és
nem akartam bajt hozni a fejünkre.
Bár fáradt volt, és a gyomra korgott, Idónak kedve támadt a múltról mesélni. Végül is csupán
ennyi maradt neki.
– Vegyél ki a zsákomból egy kis sajtot és néhány almát. Miközben eszünk, mesélek neked ezt-
azt.
San mosolyogva talpra ugrott.
 Éjszaka lett, miközben egyik történetet mesélte a másik után. Kalandjainak tárháza amúgy is
kimeríthetetlen volt. Háborús, félelemről szóló, szerelmi történetek... Az életében valóban akadtak
anekdoták bőven, és még most is tények és emlékek gazdagították, miközben a teste minden
kalanddal új sebet kapott. San elragadtatva hallgatta, még enni is elfelejtett közben, nevetett, amikor
nevetni kellett, és sírt, amikor a dolgok szomorúra fordultak. Csak amikor már nagyon későre járt,
akkor kezdett a fáradtság első jeleivel küszködni. A szemhéja ólomsúlyúvá vált, és Ido halkabban
kezdett mesélni, hogy álomba ringassa. Ágyba parancsolta, és mellette maradt, amíg el nem aludt.
A fiú szeme még mindig duzzadt volt a sok sírástól, de az arckifejezéséből ítélve végre
megnyugodott.
Ido csendesen nézte, és megesküdött, hogy most, hogy megtalálta, soha többé nem hagyja el.
Egyetlen haja szála sem fog meggörbülni, legalábbis ameddig ő él.

A következő napokban San gondos ápolónak bizonyult. Naponta kétszer kicserélte Ido kötését,
ennivalót készített, és megállás nélkül gyógyította a varázserejével, bár egyértelmű volt, hogy
továbbra is némi tartózkodással űzi ezt a mesterséget. Ido mintha visszatért volna a múltba, Sannal
visszatért az akadémiai időkbe, amikor a tanítványait oktatta, amikor Nihal már elindult a
küldetésére.
San egyik este a legjobb tudása szerint levest főzött abból a néhány gyökérből, amelyet Ido
táskájában talált. Több mint egy órán át a tűzhely fölé görnyedt, zubbonya teljesen átnedvesedett az
izzadságtól, mert ráadásul itt a föld alatt, a Thalhoz közel igencsak meleg volt. Amikor minden
elkészült, ágyba vitte neki a levest, és várt, hogy ő kóstolja meg először.
Ido a szájához emelte a kanalat, és megengedett magának egy kis színjátékot. Megszagolta,
megfújta, az arca meglepettséget tükrözött. San remegve várt. Ido szerette volna még egy kicsit
feszíteni az idegeit, élvezte a helyzetet, de végül csak lenyelte az első falatot. Nem volt rossz. Talán
egy kicsit híg, ám ízletes. San ügyes volt.
– Kiváló – szólalt meg.
A fiú megkönnyebbülten felsóhajtott, és ő is enni kezdett. Egész vacsora alatt csendben, lopva
figyelték egymást, és a végén Ido úgy döntött, ideje komolyan beszélniük.
– Elgondolkodtál már rajta, hogy kik rabolhattak el? – kérdezte váratlanul.
San összerezzent. Az ágynak támaszkodott, valószínűleg arra várt, hogy újabb kalandokat
hallgasson, mert ez a kérdés teljesen váratlanul érte. Csak megrázta a fejét.
– A Gyilkosok Testületének tagjai. Tudod, kik ők, igaz?
Ido kiolvasta a szeméből, még mielőtt válaszolhatott volna. E név említése mindenkiben félelmet
ébresztett.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte San ijedten.
– A testedet.
A fiú nem értette.
– A Testület úgy hiszi, hogy a Zsarnok próféta volt, aki elhozza majd a Világvégét. Hogy életre
keltsék, egy testre van szükségük. A lelkét már életre hívták, csupán egy feláldozandó kiválasztottra
várnak.
San néhány pillanatig csendben maradt.
– De miért éppen én?
– Mert félkobold vagy – felelte Ido szárazon.
San keze ösztönösen a haja alá nyúlt, a füle hegyéhez.
– Igazság szerint nem vagy igazi félkobold, csak az apád volt az, de ez nekik elég. És pontosan
tizenkét éves vagy...
– ...amennyi a Zsarnok volt, amikor meghalt – fejezte be San a mondatot, mert élénk észjárású
kölyök volt.
Ido bólintott.
– Engem pontosan azért küldtek, hogy megkeresselek. Igazából nem tudtam a létezésedről. Csak
Tarikról tudtam, mert nagyapád írt nekem róla, és meg voltam róla győződve, hogy a Testület őt
akarja.
– De honnan tudod olyan biztosan, hogy tényleg ezt akarják?
– A Vizek Tanácsa egy mágust küldött a Testületbe, sikerült közéjük szivárognia. Maga mellé
állított egy szektához tartozó lányt, aki mindent felfedett előtte.
Ido megértette, hogy San összezavarodott. Egy héttel ezelőtt még a toronyban élt, örömtelin
unalmas élete sodrásában, és most olyan cselszövésbe keveredett, amely Égvilág pusztulását
okozhatja.
– Ismered a Vizek Tanácsát?
San a fejével nemet intett.
– A Mocsarak és az Erdők Határvidékének, illetve Tengerföld varázslóinak, tábornokainak és
uralkodóinak a képviselőiből áll, akik szövetségre léptek, hogy ellenálljanak Dohor hódításának.
Látszott, hogy San megpróbálja követni, de nem sikerül.
– Olyan, mint a Varázslók Tanácsa, amelynek a nagyapád is tagja volt – folytatta Ido a lehető
legnyugodtabb hangon. – Csakhogy nem csupán varázslók alkotják. Én is a tagja vagyok, például.
San bólintott. Az Égvilág Krónikáját nagyon jól ismerte.
– A varázslót, akiről meséltem, Lonerint, a Tanács küldte a Gyilkosok Testületébe. Meg akartuk
ismerni a terveiket, mert gyanítottuk, hogy a Szekta és Dohor szövetségre léptek egymással.
San felháborodottnak látszott.
– Nehéz elhinni, legalábbis annak, aki nem ismeri olyan jól Dohort, mint én, de ez az igazság.
Ido mély levegőt vett.
– Gondolom, ismered a félkoboldok történetét.
– Apám mesélt róla. Hogyan üldözte őket a Zsarnok, nagyanyám volt az utolsó, aki megmaradt...
erre gondolsz?
Ido bólintott.
– Keringett egy prófécia, amely szerint a Zsarnokot egy félkobold fogja elpusztítani. Ezért irtotta
ki mindet. Nihal és Aster voltak az utolsó túlélők. Nihal halott, így apád és te vagytok az utolsók,
akiknek az ereiben félkobold vér folyik. A dolog bonyolult, de a lényeg annyi, hogy egy ember
lelke csak abban a testben tud tovább élni, amely a lehető legjobban hasonlít arra, amelyben
korábban élt. Úgy magyarázom neked, ahogyan nekem magyarázták a varázslók, érted?
San összpontosított, bólintott.
– Te, akinek félkobold vére folyik az ereidben, és éppen tizenkét éves vagy, mint a Zsarnok,
amikor meghalt, tökéletes volnál rá, hogy a lelkét befogadd.
Ido San különös képességeire gondolt, és azon tűnődött, hogy Yeshol vajon tud-e róluk, vagy
csupán nyugtalanító egybeesésről van szó.
Úgy látszott, a fiúnak kell egy kis idő, amíg teljes egészében felfogja a dolgokat. Elsápadt. –
Vagyis továbbra is keresni fognak – szólt végül.
Ido bólintott.
– De ne aggódj! Egyrészről én pontosan ezért vagyok itt, és talán nem úgy nézek ki, mint aki a
legjobb formában van, de biztosíthatlak, hogy amint összeszedtem magam, úgy fogok harcolni,
mint egy oroszlán.
Mosolyogni próbált, de San nem felelt.
– Meg aztán más terveink is vannak. A varázsló meg a lány a Szektából a nagyapádhoz
igyekszik.
San tágra nyitotta a szemét.
– De hát a nagyapám halott! – kiáltott föl.
Ido érezte, hogy az ereiben megfagy a vér. Ezt nem várta.
A fiú a gnóm riadt tekintetét kémlelte, majd hadarni kezdett:
– Apám azt mesélte, hogy a nagyanyám fiatalon meghalt, és a nagyapám sem sokkal később...
Soha nem mondta, hogyan, csatában, fájdalmában, nem tudom... Amikor apám eljött otthonról, a
nagyapám már nem élt! Ha ezek ketten, akikről beszélsz, odaérnek, senkit nem fognak találni.
Ido gyorsan átgondolta, mit tegyen, de nem volt választása. El kellett mondania az igazságot.
– Néhány hónappal azután, hogy az apád elszökött otthonról, kaptam egy levelet a nagyapádtól,
meg néhányat még utána is – dünnyögte.
San még inkább elsápadt.
– Él, San, legalábbis néhány éve még élt. Apád azért jött el, mert így döntött.
– Lehetetlen. Valaki más írt neked, talán az apám, hogy ne okozzon neked fájdalmat.
– Olyan dolgokról írt, amiket csak ő tudhatott.
Ido látta, amint a fiú ökölbe szorított keze elfehéredik az erőfeszítéstől.
– Nem lehet, mondom. Apám igazat mondott nekem, nem volt oka hazudni.
Ido felsóhajtott.
– San... az apád és a nagyapád... nem jött ki túl jól egymással. Talán ezért...
San a haragtól és a fájdalomtól vörös arccal felugrott.
– Az apám soha nem hazudott volna nekem!
– Jó oka volt rá – felelte Ido, nem hagyta magát megzavarni. Most, hogy a fiú majd szétrobbant,
érezte, jobban szót fog vele érteni, mintha ülve maradt volna az ágyán azzal az elveszett
arckifejezéssel.
– Ne bánj velem úgy, mint egy gyerekkel! – sziszegte San.
– Akkor ne viselkedj úgy!
San összeszorította a fogát. Ido a büszkeségében sértette meg. A fiú kegyetlen tekintettel nézett a
szemébe.
– Mégis mit tudsz te az apámról meg az anyámról? Arra sem voltál képes, hogy időben érkezz,
és megmentsd őket! Engem is magukkal vittek, és te csak nézted, egyedül rajtam múlt, hogy az az
ember nem ölt meg téged is!
A hangjában gonoszság csengett, eltökélt szándéka volt, hogy fájdalmat okozzon. Ido látta rajta,
hogy rögtön meg is bánta, de San nem moccant, felszegett állal, határozott tekintettel állt.
A gnóm nem mutatott gyengeséget, nem sütötte le a szemét. Jól ismert tények voltak, amelyeket
a fiú kimondott, amelyeket a salazari este óta ő is számtalanszor végiggondolt. San szájából még
kegyetlenebb volt hallani, de nem akarta hagyni, hogy felülkerekedjen.
– Átkozott öregember vagyok, és talán igazad van – szólt néhány pillanat múlva nyugodt
hangon. – Hibáztam, és két ember meghalt. El sem tudod képzelni, San, mennyire sajnálom. De mit
tehettem volna? Hagyjak abba mindent? Én megyek tovább, folytatom a küldetésem, a
kötelességem, hogy megvédjelek téged. Esküszöm neked, hogy most nem fogok hibázni. Öreg
vagyok, igaz, de ismerem a háborút.
San zokogni kezdett, az arca kivörösödött, a kezét ökölbe szorította. A fejét lehajtotta, nehogy a
tekintete keresztezze a gnómét, és morgott valamit, amit a másik nem értett. Ido már belefáradt,
hogy mindenütt csak végtelen szenvedést kell látnia.
A takaróra dőlt. Eszébe jutott, amikor Dolát az apja trónján ülve látta, a hangjára gondolt, amint
közölte vele, hogy meghalt, a mosolyára, amellyel a tudomására hozta, hogy a gyilkos ő volt. Aztán
a kivégzése napjára, majd Soana és Vesa halálára.
– A saját kezemmel törlöm el a Testületet a föld színéről, és minden olyan lesz, mint azelőtt! –
tört ki San fenyegető hangon.
– Na igen, és akkor majd egyedül maradsz egy romhalmaz fölött, és azon tűnődsz, mindez mire
volt jó.
– De tennem kell valamit! – szólt a fiú, és tehetetlen dühében felzokogott.
Hihetetlen volt, ahogyan minden megismétlődik, ahogyan a szenvedése a nagyanyja
szenvedésében visszhangra lel. Ido már-már félni kezdett.
Felrántotta, és erővel megszorította a vállát.
– San, nem ez a módja! Elmúlik, higgy nekem, de bíznod kell benne!
A fiú elfordította a fejét, jelezve, hogy ezt nem akarja elfogadni.
– Én sokakat láttam meghalni – folytatta Ido. – Barátokat, ellenséget, szövetségeseket, a nőt, akit
szerettem, az egész családomat, még a sárkányomat is. Egyedül vagyok, San, nincs senki, akinek el
tudnám mesélni, mi történt, amikor Nihal a Sárkánylovaggá avatásának ünnepélyén lerészegedett,
senki nem mosolyog velem ezen az emléken. Senkinek nem folyik ugyanaz a vér az ereiben, mint
nekem, nincs senki, akivel a harcaimat megoszthatnám. Egyedül maradtam a múltammal, érted?
Mégis itt vagyok, San, mert az idő telik, és minden elmúlik. Te még fiatal vagy, de majd rájössz, a
szüleid hogyan képzelték el a jövődet, és bizonyára nem úgy, hogy áldozati bárány légy, vagy ami
még rosszabb, hogy a puszta két kezeddel ess neki a Testületnek. Elmúlik, San, ha hagyod, hogy a
dolgok kiforrják magukat, és segítsenek neked felnőni. Végül majd meghozod a döntésedet, és
minden sokkal világosabb lesz. De mindennek megvan a maga ideje. Ha most feladod, nem lesz
másik lehetőséged.
San csillogó szemmel és olyan naiv frissességgel figyelte, amelyet csak az ilyen korú gyerekek
őriznek. Nem ellenkezett, egyszerűen csak hagyta, hogy a karjába zárja, és megnyugodott.
– Nem akartam olyanokat mondani neked...
– Tudom – mosolygott Ido. Hihetetlen érzés volt magához ölelni a jövőt, még soha nem volt
része ebben az örömben.
– De mintha valami folyamatosan és örökké összelapítana, valami, amitől összeszorul a
gyomrom. Elviselhetetlen, és néha úgy érzem, nem megy tovább.
– Ezt is tudom. De keménynek kell lenned.
A fiú bólintott, majd Ido vállára hajtotta a fejét. A gnóm még erősebben szorította magához.
Akkor este San vele aludt.
 16

AZ ISMERETLEN FÖLD URAI

DUBHE A KIS FIOLÁT NÉZEGETTE a gyertya fényénél. Lonerin kissé távolabb az igazak álmát aludta,
és úgy látszott, semmiről nem vesz tudomást. A lány nagyon korán ébredt, éppúgy, mint előző
reggel.
A Szörnyeteg már néhány napja nem hagyott neki nyugtot, ám most még hatalmasabbat üvöltött,
az egész teste belerázkódott. Azonnal be kell vennie a varázsitalt.
A kevéske fehéres folyadékot nézte, amely még megmaradt, és felsóhajtott. Biztos, hogy nem
tart ki az út végéig – gondolta. A másik fiola, amelyet Reklától csent el, a tóba veszett, amikor
belevetette magát.
Röviddel azután vette észre, hogy Lonerinnel találkozott, de még nem ejtett róla szót, mert attól
tartott, hogy a fiú ismét körülvenné azzal a bosszantó gondoskodásával. Nem akarta, hogy
vigasztalják, egyedül akart maradni a haragjával, hogy nyugodtan vádolhassa magát, mert ez a
gyerekes gesztus számára hatalmas veszteséggel járt. Ostobaság volt azt gondolni, hogy mindennek
véget vethet. Meg aztán Lonerin meg közte megváltoztak a dolgok, ő pedig először furcsának, sőt
másnak érezte magát.
Minden olyan valószerűtlen volt. Amikor újra találkoztak, fél lábbal a mennyországban érezte
magát, és nem csupán az útitársát találta meg benne, hanem a szeretőt is. Most mégis gyengének és
magányosnak érezte magát. Egyáltalán nem tért vissza az ereje, bár nagyon remélte. Csupán ő
maradt, a Szörnyeteg meg a varázsital.
Kihúzta a dugót a fiolából, és ivott egy kortyot. A folyadék étvágygerjesztőn csúszott le a torkán,
érezte, inna még belőle. Még egy csepptől talán jobban érezné magát, a Szörnyeteg biztosan
visszahúzódna teste rejtekébe, és ő teljes egészében tudná érzékelni a világot és Lonerint. Kár, hogy
nem engedheti meg magának. Dubhe hirtelen összeszorította a száját, és elvette a szájáról a fiolát.
Kicsit több mint a fele maradt benne. Két, legfeljebb három hét, aztán a Szörnyeteg kiszabadul.
Érezte, hogy növekszik benne az aggodalom. Mit fog tenni? Lehunyta a szemét, hogy felejtsen,
majd némi vigasztalást keresve Lonerin felé fordult. A barlang félhomályában éppen csak a profilját
látta, ám ez is elegendő volt, hogy emlékezetébe idézze Mathont. Amikor még kislányként
szerelmes volt belé, pusztán a tekintetétől összeszorult a gyomra. Dubhe a fiú kezére nézett. Semmi.
Egyáltalán semmit nem érzett. Figyelte, ahogyan a mellkasa a légzése ritmusára le és föl mozog, de
mintha a fiú ott sem lett volna. Az érzés, hogy ismét eltávolodott tőle, fájdalommal töltötte el.

– Nincs itt az ideje, hogy bevedd a varázsitalt?

Lonerin megállt, és a lány felé fordult, arcának egy részét megvilágította a fényes gömb, amely a
tenyere felett lebegett. Éppen egy alacsony és szűk járaton haladtak végig, a fiú elöl, a lány
mögötte.
A lány kerülte a tekintetét.
– Már bevettem.
Lonerin meglepettnek látszott.
– Nem is vettem észre.
– Ma reggel, még aludtál.
– Mennyi maradt?
Dubhe pontosan ettől a kérdéstől tartott.
– Elegendő.
– Ez nem válasz – ellenkezett a fiú makacsul. – És a másik ampulla? Elhoztad?
Hihetetlen, mennyire odafigyel mindenre, ami az átokkal kapcsolatos. A hazugságokat is
beleértve. Mindig tudta, hogy van, mikor érzi a Szörnyeteget, és hogy mikor kell bevennie a
varázsitalt. Úgy látszott, egyedül ez érdekli.
– Mondtam már, hogy elég.
Lonerin keményen ránézett. – Ha megengeded, ezt én döntöm el. Végül is mágus vagyok.
Dubhe nem tudott mit felelni. Szívből kívánta, hogy minden jól alakuljon, szüksége volt rá, hogy
Lonerin megértse, segítse. Mégis úgy tűnt, nem képes rá.
– Azt hiszem, egy ampullát elvesztettem a tóban – szólalt meg végül bűntudatos hangon. – Ma
reggel ittam egy kortyot, még néhány hétre elegendő maradt.
Lonerin arckifejezése megenyhült. Egy pillanatnyi csend ereszkedett közéjük. Dubhe lesütötte a
szemét, hogy elkerülje a fiú tekintetét, de az a karjába szorította.
– Megtaláljuk a megoldást, nyugodj meg. Megígérem...
Dubhe érezte, amint a fiú meleg lehelete a nyakát csiklandozza, és bár a hév őszinte volt, ő
mégis hideg és közömbös maradt, amiért mélyen megvetette magát. Nem sikerült újra felfedeznie
azokat az érzéseket, amelyeket akkor este, szeretkezés közben érzett.
– Igen – dünnyögte, és arcát a fiú vállgödrébe temette.
– Mindez véget ér, és akkor neked és nekem végre olyan életünk lesz, amilyet megérdemlünk,
igaz?
Lonerin gyengéden a szemébe nézett, aztán szájon csókolta. Dubhe nem ellenkezett, bár hidegen
hagyta a csók. Amikor kibontakozott az ölelésből, kezébe vette a fiú kezét – olyan volt a mozdulata,
akár egy kétségbeesett segítségkérés. Lonerin rámosolygott. Megfordult, ujjai között ismét kigyúlt a
fénylő tű, amely nyugatra mutatott, és elindult.

Már egy ideje járták a barlangokat, amikor különös rezgés rázta meg a talajt. Tompa, mély
hangot hallottak, mintha a föld mélyéről jött volna.
Egy pillanatra mindketten megbénultak, próbálták kitalálni, mi lehet az. Eltelt néhány perc,
amelyet Dubhe végtelen hosszúnak érzett. A barlang sötétsége még sűrűbb lett a fáklyáik gyenge
fénye mellett. Semmi kétség: a Szörnyeteg érzékei résen voltak: látása, hallása, izmai ereje. Dubhe
ugrásra készen állt, valami mégis azt súgta, még nincs itt az ideje: igen, volt ott valami, érezte, ám
vadállati ösztöne nem reagált. Ebben a pillanatban ismét megremegett a föld. Ez alkalommal a zaj
mintha pontosan a fejük fölül jött volna.
– Reméljük, hogy nem ennek az átkozott földnek valami újabb ördöngössége – szólalt meg
Lonerin.
– Nem hiszem, nem érzek semmiféle veszélyt – felelte Dubhe, és vállat vont.
– Hadd jegyezzem meg, hogy azt sem érezted, amikor a szellemek ránk támadtak. – Az ajkán
gúnyos mosoly játszadozott, amelytől a lány elpirult.
– Azért később észrevettem, úgy rémlik – vágott vissza haragot színlelve.
– Ezt tudomásul kell vennem – ismerte el Lonerin, felöltve az öreg bölcs álarcát.
Különös volt így játszadozni vele, a közöttük kialakult, új gyengédséggel kísérletezni. Volt
ebben valami természetellenes, amitől Dubhe kényelmetlenül érezte magát.
Abba kellene hagynom, és élnem azt, amit a sors nekem adott. Nem számít, hogy én távol érzem
magam tőle, nekem Lonerin minden, amim van.
Este összeölelkezve aludtak el, és a fiú lélegzését hallgatva a lány megnyugodott. Reggel csókkal
köszöntötte, és ő hagyta. Azt gondolta, hogy elég lesz várni, és egy napon majd minden olyan lesz,
mint akkor először. Lonerin az lesz a számára, ami egykor a Mester volt: a vezetője, a társa, aki az
élete folyamán mellette áll.
A sziklafalak továbbra is beleremegtek a hangokba időről időre, de ahogy teltek a percek, a
remegés egyre gyengébb lett, mintha lassacskán távolodna az, ami kiváltotta. Úgy határoztak,
folytatják útjukat, óvatosan haladnak tovább. A barlangjárat még hosszú volt, és nem állhattak meg
éppen most.

Négy nap múlva egy fényes pontot pillantottak meg az alagút végén. Megérkeztek, az volt a
barlang kijárata. Dubhe szíve megdobbant.
 Nem bírta már a sötétséget, fényre vágyott, ugyanakkor tartott is tőle. Az utolsó szakaszon a
rezgések egyre gyakoribbá és erősebbé váltak. A Szörnyeteg továbbra is nyugtalanul karmolászta
odabent, és Dubhe aggódott. Ha ez a fény tényleg kívülről jön, akkor hamarosan felfedezik ezeknek
a különös hangoknak az okát. Kockázatos, tudta.
Lonerin előhúzta a gyűrött, a víztől meglehetősen elmosódott térképet, és ellenőrizte a megtett
szakaszt.
Amit láttak, nem lehetett más, mint a cél, a hegylánc másik oldala.
– Tudod, mit jelent ez?
Dubhe nem felelt, arra várt, hogy a fiú mondja ki.
– Már nem vagyunk messze Sennar házától.
Ebben a reményben indultak tovább, tudomást sem véve a hangokról és a félelmükről. Minél
közelebb értek a kijárathoz, a levegő annál frissebb, léptük pedig egyre fürgébb lett. Már
gyakorlatilag futottak, amikor Dubhe hirtelen megállt.
– Mi lelt?
– Valami...
Érezte a talpa alatt, a levegőben, mindenütt maguk körül.
Felemelte egyik ujját.
– Hallgasd!
Lonerin lehajtotta a fejét, nagyon próbált figyelni, de semmit nem érzékelt.
Dubhe lehunyta a szemét.
– Távol van, mint valami mély morajlás... vagy üvöltés. Egy, kettő, sok... Van valami ott kint,
Lonerin – szólt, és újra kinyitotta a szemét.
– Lehetséges, de attól még arra kell továbbmennünk.
– Nem is kértem, hogy álljunk meg. Csak résen kell lennünk.
– Rendben – szólt a fiú biztatón, aztán megfordult, hogy továbbmenjen.
Dubhe elkapta a karját.
– Én megyek elöl.
A fiú meglepetten nézett rá.
– Szó sem lehet róla, én vagyok a vezető.
– Már nincs szükség a varázslatodra, hogy megtaláljuk a kijáratot.
– Igaz, csakhogy...
– A feltételek nem változtak – jelentette ki komolyan Dubhe. – Te vezetsz bennünket, én pedig
megvédelek.
A fiú szemében elégedetlenség villant. Aztán egyszerűen csak intett.
A lány levette a hátáról az íjat, előhúzott egy nyilat, és előrement.
– Mindenesetre fedezlek – suttogta a fiú a lány fülébe, amikor az elhaladt mellette.
Dubhe mosolygott, erősebben megszorította az íját, és elindult.
Ahogy lassacskán a kijárat felé haladtak, látták, hogy a sziklán moha nő. Eleinte betegesen fehér,
majd a kijárathoz közeledve egyre zöldebb és bujább lett. Végül a falak csillogni kezdtek a
napsütésben. Elvakította őket a kintről áradó fehérség. Már több mint egy hete a föld alatt voltak.
Bár a hirtelen fény megvakította őket egy időre, Dubhe nagyon is világosan érzékelte a külső
tájat. Erősebb lett az érzése, hogy valami várja őket odakint, a lába alatt még mindig érezte azt a
ritmusos rezgést, sőt egyre erősebben. Lépések voltak. Hatalmas állatok léptei.
Dubhe felajzotta nyilát. Már nagyon közel jártak a kijárathoz, olyannyira, hogy Lonerin már ki is
oltotta a fényes gömböt. Dubhe zubbonyának meghatározhatatlan színét figyelte a kintről beszűrődő
sápadt napfényben: meglepődött, milyen piszkos és viseltes. A lány a szeme sarkából
megpillantotta Lonerin arcát, nagyon sápadtnak és kimerültnek találta. Mindaz, amit idáig átéltek,
nyilvánvaló jeleket hagyott a testükön.
Félelmetes üvöltés hasított a levegőbe. Dubhe és Lonerin lába a földbe gyökerezett. A lány
ösztönösen felemelte az íját, és kifeszítve maga elé tartotta.
– Fogd a tőrömet, úgy nagyobb biztonságban érzem magam – szólt, és Lonerinnek nem kellett
kétszer mondani.
 A kirántott penge metsző hangja megtörte a néma csöndet, amely a fülsiketítő zajt követte.
Dubhe óvatosan haladt tovább. A barlang szájában megállt, vállát a hideg sziklának vetette. A
követ hirtelen újra léptek zaja rázta meg.
A lány mély levegőt vett, és hirtelen megfordult.
A fény bekebelezte, a nap melege elbódította. Megrészegítette a végtelen sok illat. Behunyt
szemmel a földre vetette magát. Nehezen szokott hozzá a fényhez.
Semmi.
Íját felajzva tartotta, izmai megfeszültek. Minden olyan ismerős volt, mint amikor vadászni ment
a Mesterrel, vagy a munkájában segített. Az emlék olyan szívet tépő volt, hogy a lélegzete is
elakadt. Érezte, amint egy kéz a karjához ér, és megremegett. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy
a Mestere az.
Kinyitotta a szemét, és Lonerin megnyugtató alakját látta maga mellett. A fiú is a földre hasalt,
kezében a tőrt szorongatta. Nyugodt tekintetének le kellett volna csitítania a lányt is, ám csupán
csak valami különös csalódottságot érzett. Ezért inkább arra összpontosított, ami körülöttük volt, de
csak egy kis idő elteltével jött rá, hol is vannak.
Egy sziklaperemen találták magukat. Mögöttük a sziklafal, alattuk pedig mély szakadék
tátongott, melynek alját teljes egészében fák borítottak. A növényzet ugyanolyannak látszott, mint
amivel eddig is találkoztak, még ha most először látták is felülről. Mintha egy zöld bársonnyal
borított hasadékba tekintettek volna, ameddig csak a szemük ellátott. A barlang szája egy nagyon is
szabályos peremre nyílt, amely nem lehetett természetes képződmény. Néhány helyen leomlott, de
többé-kevésbé mindenütt járható volt, és végigvezetett a völgyön. Dubhe a szakadék széléhez
kúszott, hogy jobban rálásson az alattuk húzódó völgyre. Óvatosan mozgatta könyökét, az íját
mindig maga előtt tartotta. Lonerin mellette haladt.
Nem láttak mást, csak zöldet: összegabalyodott, zöld fakoronákat, és széles, húsos leveleket.
Aztán minden nagyon hirtelen történt. A szikla megremegett, mintha földrengés rázta volna meg, és
meleg levegő zúdult az arcába.
Egy hajszálnyira állt meg az orrától, hatalmas volt és lihegett. A lány szíve egy pillanatra
kihagyott.
Érezte, hogy Lonerin mellette van, és látta, amint az állat megfordul.
A feje legalább fél méter hosszú volt. Sárkányfej. Pofája hosszúkás volt, feje búbján hatalmas,
csontos taraj meredezett. Pikkelyei fényesek és hegyesek voltak, sötétbarnák, a tövüknél feketébe
hajlók. A taraja viszont fehér volt, vörös erezettel. Ahogy Lonerin felé fordult, az orrát szusszanó
hang hagyta el, mintha egy hatalmas fújtatót nyomtak volna össze. De Dubhét a lábát megbénító
félelmen kívül valami más is megbabonázta. A sárkány rászegezett vörös, élénk, csillogó szeme.
Olyan volt, akár egy végtelen örvény, amelyben könnyű elveszni, évezredek szakadéka, amelyből
az állat fensőbbséges távolságtartással szemlélte a világot.
A Szörnyeteg szinte rémülten hallgatott. Dubhe pontosan tudta, hogy csupán néhány hajszál
választja el őt a haláltól. A lény pofáján meredező, hatalmas agyar készen állt, hogy bármit
keresztüldöfjön. Egy pillanatra eszébe jutottak azok a különös lények, amelyekkel az útjuk során
találkoztak, és arra gondolt, hogy az erdő most megbosszulja magát, és megöli őket.
Figyelte a sárkány csodálatos szemét, amelyben aranyló, sárga szemcsék fénylettek. Nem létezik
a világon ennél ősibb és csodálatosabb lény – gondolta a lány. Dubhét teljesen lenyűgözte, hogy
halálos veszedelmet hordozó állattal áll szemben.
A sárkány figyelmesen nézte, mintha tanulmányozná. Most észrevehetetlenül lélegzett, a levegő
meg sem rezdült körülötte.
Dubhe érezte, amint Lonerin megérinti őt. Hirtelen megfordult, és látta, amint a fiú térden állva a
sárkányhoz közelít. Az arcára az az elszánt és higgadt kifejezés ült, amelyet annyira csodált.
Ebben a pillanatban megértette, hogy emiatt az arckifejezés miatt engedett neki akkor először a
barlangban. Mert Lonerin határozott volt, és soha nem fél a döntéstől.
Mintha álmodna, látta, amint a fiú egyik kezét a sárkány felé nyújtja, mire az kissé elhúzódott.
Lonerin kezét az állat felé nyújtva megállt. Különös nyugalom áradt belőle. Egyáltalán nem félt, és
ezt ki is mutatta. A sárkánynak mintha tetszett volna a merészsége, különös fény villant a szemében,
a megértés szikrája. A pofájával eltolta a varázsló kezét, de egyáltalán nem ellenségesen, hanem
már-már tréfásan méltatlankodva. Lonerin ekkor visszahúzta, és egyszerűen meghajolt, feje a
sziklát érintette.
Dubhe érezte, hogy neki is ezt kell tennie. Nem értette, miért, de érezte, hogy meg kell tennie,
minden logikus magyarázatot félretéve.
Megtette, és sebezhetőnek, védtelennek érezte magát. Ha a sárkány a támadás mellett dönt, még
csak észre sem venné.
Ismét érezte az állat erőteljes lélegzését, és a szeme sarkából látta, amint lassan Lonerin felé
hajol, majd az orra hegyével megérinti a fejét. Vele is így tett, ugyanolyan nyugodtan és gyengéden.
Dubhét meghatotta az érintés. Felnézett, és még látta a sárkány hatalmas fejét és vörös szemét,
amint tartózkodóan figyeli őt. Aztán a lény eltűnt a szakadékban.
Lonerin felsóhajtott a lány mellett, majd a sziklafal tövébe rogyott.
Dubhe úgy figyelte, mint bármely idegent. Meglepte a hidegvére.
– Minden jól ment, ne nézz így rám! Azt hiszem, az Ismeretlen Föld végre úgy döntött, békén
hagy bennünket.
– Hát ezt tettük? Az engedélyét kértük, hogy maradhassunk? – kérdezte Dubhe elhaló hangon.
Lonerin bólintott.
– A sárkányok Égvilág legősibb lakói, ők az urai. Ez a sárkány birtokolja ezt a földet, jog szerint
őt illeti, és mi erőszakkal behatoltunk. Fogalmazzunk úgy, hogy a lába előtt meghajolva jogot
nyertünk rá, hogy egy kicsit ebben a völgyben maradhassunk.

A találkozás után Dubhe és Lonerin a sziklaösvényen haladt tovább. Hihetetlenül szép volt a
völgy, mint egy vad és elveszett paradicsomban, annyi sárkány járt-kelt mindenfelé. Rövid időn
belül ötöt is láttak. Furcsák voltak, kisebbek, mint Égvilág Földjein, termetüket tekintve többé-
kevésbé a világoskék sárkányokra emlékeztettek. A különbség a színükben és főleg a szárnyukban
volt. E föld sárkányainak aprócska szárnya volt, amely úgy tapadt a lapockájukra, mint valami
csonka kar. Ezek a szárnyak nyilvánvalóan nem lettek volna képesek a hatalmas testek súlyát a
levegőben tartani. Volt viszont bennük némi báj: vörösek voltak, fehér erezettel, finomak, szinte
átlátszók, és valami nagyon törékeny dolog érzetét keltették.
A furcsa az volt, hogy ezek a sárkányok úgy sétáltak a sziklafalon, mint a gyíkok. Dubhe és
Lonerin látta, amint a szakadék falán le-föl mászkálnak, a völgyet borító fák lombkoronájából
indulva, és oda visszatérve. Két mellső lábuk három ujján hatalmas karmok nőttek, ezek
segítségével tudtak megkapaszkodni a falon. Ökölnyi hosszú karmuk volt, éles és erős, szigonyként
ékelődött a kőbe. Amikor megkapaszkodtak, beleremegett a sziklafal. Ezek voltak hát a titokzatos
léptek, amelyeket a föld alatti útjuk utolsó szakaszán hallottak.
Dubhe megfigyelte, hogy a fal tele van mély és fekete lyukakkal: a sárkánykarmok nyomával.
Meg kellett szokniuk az állatok közelségét. A rezgéstől, amit okoztak, nehezen tudták a keskeny
peremen megőrizni az egyensúlyukat, és a jelenlétükben is volt valami nyugtalanító. Az első
találkozás után semmiféle érdeklődést nem mutattak a két kis emberke iránt, akik a
felségterületükön járnak, ennek ellenére Dubhe kezdte magát betolakodónak érezni, aki után
kémkednek.
Az ösvény alatt és felett két másik kis perem tűnt fel. Hol szem elöl vesztették őket, hol újra
előbukkantak, néha egyesültek, máskor eltűntek a szakadék szélén a magasban vagy odalent az erdő
zöldjében.
– Ezeket valaki építette – jegyezte meg Dubhe, miközben a fejével intett feléjük.
– Valóban úgy néznek ki – erősítette meg Lonerin, és bólintott.
– Sennar beszélt erről a helyről valaha Idónak?
– Az igazat megvallva erről a völgytorokról sem beszélt. Innentől kezdve nagyon zavarosak a
megjegyzések. De arról azért meg vagyok győződve, hogy az irány jó.
Dubhe nem kételkedett benne. Amióta látta, hogy állt a sárkány előtt, ismét vakon hitt benne.
Ebben a pillanatban hirtelen üvöltés szelte ketté a levegőt. A föld megremegett a lábuk alatt, és
Lonerin kezével a sziklafalnak támaszkodott. De azért ment tovább, hogy lássa, mi történt odalent.
 A levegőt újabb üvöltések töltötték meg, a sárkányok izgatottak lettek. Aztán az egyik, aki
erősebb volt a többinél, valódi földrengést okozott. Dubhe érezte a lépteit alattuk néhány
méternyire. Sietett, és ez olyan erővel rázta meg a sziklafalat, hogy a hegyoldal egy jó darabon
leomlott.
Mint egy rémálomban, Dubhe látta, amint a társa eltűnik a törmelék- és sziklaeső mögött.
– Lonerin! – kiáltotta.
A fiú éppen megfordult, egyik kezét a lány felé nyújtotta, a szája nyitva, őt szólította. Aztán
semmi. Dubhe előtt csak kövek és sziklák.
Már éppen a törmelékre vetette volna magát, amikor egy hang megállította.
– Én nem aggódnék érte.
A hangtól földbe gyökerezett a lába.
Az átkozott!
Egy pillanat alatt lejátszódott a szeme előtt a jelenet, amikor Lonerinnel kijött a barlangból.
Nincs nálam a tőröm.
 17

A GYŰLÖLET DÉMONA

– OTT VANNAK. – Rekla intett Fillának, aki megállt. Gyengéden letette a földre. A nő csupán
árnyéka volt önmagának, ám a teste makacsul ellenállt az évek múlásának. Mindketten lenéztek a
hegygerincről, és megpillantották őket.
Dubhe és Lonerin egy szűk sziklajáraton haladtak alattuk. Egy kicsit le voltak maradva tőlük, és
ez az előnyükre vált.
– Most az egyszer ügyes voltál – szólt Rekla a társához fordulva.
Gyümölcsöző ötlet volt, hogy Filla a vállára vette a nőt. Filla minden erejével azon volt, hogy
olyan gyorsan haladjon, ahogy csak lehet.
Mostanra kimerült, de legalább behozták a távolságot, amely Dubhétól elválasztotta őket.
Rekla szinte rögtön felhagyott az ellenkezéssel, és hagyta, hogy segítsenek rajta, mert belátta, túl
gyenge hozzá, hogy egyedül folytassa.
– Ketten vannak, a varázsló újra a lánnyal van – jegyezte meg Filla. – Nem lehet igaz...
Rekla már sejtette, amikor a nyomukra bukkantak, ám egészen más dolog volt látni is, hogy
tényleg túlélte.
– Végül is nem találtuk meg a holttestét – sziszegett gúnyosan.
Filla felsóhajtott. Kimerült, a nőt pedig elgyengítette a varázsital hiánya. Nyilván nem
akármilyen öregasszony volt, de ilyen körülmények között nem lett volna képes két ellenséggel
elbánni.
– Nekem majd gondom lesz a fiúra, maga meg törődjön csak Dubhéval.
– Szó sem lehet róla, te nem vagy rá képes. Túlságosan elfáradtál a cipelésemben.
– Ez csak egy mágus, nem harcos. Éppen nekem való. Dubhe a magáé. A jutalom, amelyet
kiérdemelt a szenvedésével. Hogy kellőképpen ki tudja élvezni, kettesben kell vele maradnia.
Ezekre a szavakra Rekla szeme csillogni kezdett. Hosszasan nézett rá, és Fillának ezalatt bőven
volt ideje, hogy az öregség által romba döntött arcot megfigyelje: a ráncok pókhálóját, szemének
fénytelenségét. Ugyanúgy szerette, sőt még jobban, mint azelőtt.
– Köszönöm. – Rekla a tekintetét elfordítva, már-már gyengéden szólt hozzá, és a férfi érezte,
hogy megnyílik a szíve. – Soha egyetlen tanítványom sem volt, aki ilyen alázattal szolgált volna –
fűzte hozzá.
Filla lehajtotta a fejét. Érezte, amint erős vágytól, féktelen örömtől dagad a melle. Nem sokat
gondolkodott rajta, mit is tesz, megragadta a vállánál fogva, és mielőtt bármit is mondhatott volna,
mielőtt tiltakozhatott volna, ajkát a nő száraz, szikkadt szájára nyomta. Csupán egy pillanatig
tartott, aztán a nő kibontakozott az ölelésből. Filla még látta csodálkozással teli szemét, majd
mielőtt haraggal telhetett volna meg azért, amit tett, így szólt:
– Győzz helyettem is! – súgta, majd eliszkolt.

Amint a sziklafal leszakadt, Lonerin nekivetette magát. Hallotta, hogy Dubhe a nevét kiabálja.
Néhány pillanatra elvakította a por, és hogy le ne zuhanjon, neki kellett támaszkodnia a mögötte
álló falnak. Aztán a sziklaomlás abbamaradt, még a sárkányok kiáltásai is elhallgattak, és minden
túl csendes lett. Zúgott a füle a hegyomlás dörejétől, mintha megsüketült volna.
– Dubhe! – kiáltott köhögve.
Még ki sem ejtette a nevét, amikor acélmarok szorítását érezte a torkán, és egy villanást látott,
amint feléje tart. Csupán az ösztöne mentette meg.
A varázsige rekedten, fojtottan csúszott ki a száján, de azért célba ért. A pengét megállította a
teste körül megjelenő vékony ezüstburok. Lonerin látta a feltartott kezet, amely a markolatot
szorongatta, és világosan látta a fekete penge összetéveszthetetlen profilját, kígyó formájú
markolatát.
Csak egyetlen pillanatra engedett a nyakán a szorítás, de ő nem szalasztotta el az alkalmat.
Kibontakozott, és a támadója felé fordult. Már tudta, mit fog látni.
Egy Gyilkos elmosódó arcát. Amióta a Házban járt, a Győzedelmesek iránti gyűlölete határtalan
lett, és miután Reklával megverekedett, már semmi sem állhatott ő és a gyűlölet közé.
Nem félt, nem érezte magát bűnösnek. Dubhéra gondolt, aki a sziklafalon túl várta a segítséget.
Az együtt töltött éjszakára gondolt, meg arra, hogyan bántak vele a fogsága alatt. Aztán az anyja
jutott az eszébe, a holtteste a többi között, elhagyatva a közös sírgödörben. És tudta, hogy másra
sem vágyik most, csak hogy megverekedjen.
Végre rendezem a számlát. Szabad leszek, és velem együtt Dubhe is.
Előrántotta a tőrt, amelyet a lány adott neki kevéssel azelőtt, hogy a barlangból kijöttek volna, és
felkészült. Valaha vett néhány vívóleckét, de az már rég volt, nem volt edzésben. Meg aztán a
markában sem kard volt, hanem tőr. Győzködte magát, hogy nincs nagy különbség, csupán szabad
teret kell engednie az ösztöneinek.
Elkalandozott, miközben mindezt végiggondolta, és a bal fülébe borzalmas, égető érzés hasított.
A Gyilkos a figyelmetlenségét kihasználva eltalálta. Lonerin automatikusan a tőr markolatára
szorította az ujjait, és támadott. Készen állt a védekezésre, most nem lankadt el a figyelme.
A másik gúnyosan mosolygott.
– Na, mi az, úgy döntöttél, mégis orgyilkost játszol?
Felemelte a fegyvert tartó kezét, mintha ütni készülne, de csak színlelte. Egy kés repült gyorsan
Lonerin torka felé. A varázsló egyik kezét a szeme elé emelte, egyetlen határozott szót kiáltott, és
az ezüstös pajzs a pillanat töredékéig ismét testet öltött előtte. A kés visszapattant a felületéről.
Most a Gyilkoson volt a sor, hogy kitérjen előle, de nem esett nehezére. Olyan ügyes volt, mint egy
macska, épp mint Dubhe, mint egy Győzedelmes.
Lonerin támadáshoz készült, teljes tüdejéből ordítva felé vetette magát, ám a mozdulatai
túlságosan otrombák voltak, semhogy célba érjen.
A Gyilkos gyorsan félreugrott. Egy újabb kés. Egy újabb dobás. Lonerinnek sikerült elhárítania,
kitért oldalra.
– Igencsak gyorsak vagyunk, látom... – szólt Filla gunyorosan.
Néhány pillanatig mozdulatlanul figyelték egymást. Lonerin zihált, és görcsösen szorongatta a
tőrét. Az ellenfele sem volt nála jobb formában. Ő is nehezen lélegzett, homlokán izzadság
gyöngyözött.
Kimerült. Meg tudom csinálni – engedte meg magának a gondolatot Lonerin.
A szemében új elhatározás fénye csillanhatott meg, mert a másik arcán vad vigyor jelent meg.
– Azt hiszed, meg tudsz ölni?
Lonerin hallgatott, de valami azt felelte benne: igen.
– Felesleges megpróbálnod, soha nem fogom engedni, hogy a fal túloldalára érj! – kiáltotta Filla.
– Az asszonyomnak egyedül kell maradnia, találkája van a barátnőddel.
Lonerint hirtelen szédülés fogta el. Hogyhogy eddig nem kötötte össze a két dolgot? Ha ez az
ember itt áll előtte, akkor a sziklaomlás másik oldalán minden bizonnyal Rekla tartózkodik. Dubhe
veszélyben van... Sietnie kell. Ebben a pillanatban az ellenfele támadott, és megcélozta a késsel,
amelyet éppen előrántott. Lonerinnek sikerült a támadást kivédenie, de minden mozdulattal hátrált
egy lépést.
A támadás hirtelen jött, ám a szeme sarkából még épp időben észrevette az oldala felé száguldó
fekete villanást.
A szó azon nyomban az ajkára tolult, és Filla felordított a fájdalomtól. Lonerin ismét biztonságos
távolságba helyezkedett.
Megcsinálta. Nem tudta elhinni. Megtette, mint a világ legtermészetesebb dolgát, anélkül, hogy
kicsit is habozott volna.
Tiltott varázsigét használtam.
Rémülten nézte az előtte térdelő férfit. A Gyilkos szeme tágra nyílt, arcát szenvedés rántotta
görcsbe. Magához szorította jobb karját, azt, amelyikben az előbb a tőrét tartotta. Szénné égett, ő
pedig a fogát csikorgatta, hogy fel ne ordítson.
Lonerin nem borzadt el a tettétől, inkább csak csodálkozott, hogy milyen könnyedén szegte meg
mestere, Folwar egyik legfontosabb intését:
„A tiltott varázsigék olykor kiskapuk lehetnek, sőt, olykor az egyetlen járható útnak bizonyulnak,
ám mindez csak illúzió. Olyan varázslat ez, amely cserébe egy kis darabot követel a lelkedből.”
Lonerin mégis elégedett volt. Végre megsebesített egy Győzedelmest, olyan erős, mint ők. Úgy
érezte, hogy annak a sok tanulással és önsanyargatással töltött évnek, hogy jobb emberré váljon, ide
kellett vezetnie, a felszabadulásnak ehhez a legteljesebb pillanatához.
A Gyilkos vadul mosolygott, de arcát eltorzította a szenvedés.
Lonerin ösztönösen reagált, felordított, és támadásba lendült. Az ellenfele még most, sebesülten
is félelmetesen gyors volt, és néhány vágással ismét sarokba szorította. A mágus ekkor másodszorra
is kimondta a szavakat. Filla elgurult a földön, majdnem a szakadék széléhez ért, de egy utolsó
erőfeszítéssel sikerült megállnia, még mielőtt túl késő lett volna. Nehezen kászálódott fel, egyik
lábára helyezte az egész testsúlyát. Lonerin kihasználta az alkalmat, és egy másik varázsigét
kiáltott. A Gyilkos karja gyorsan keménnyé és ólomszürkévé vált, és néhány perc leforgása alatt
könyékig kővé változott. Lonerin szájára már éppen diadalmas mosoly ült volna ki, amikor rájött,
hogy rossz lépést tett. Az ellenfele sebesült karja használhatatlan lett, ám most, hogy kővé vált,
egyúttal érzéketlen is lett a fájdalomra.
A Gyilkos vadul felnevetett:
– Köszönöm az ajándékot!
Hallatlan lendülettel támadott. Lonerin megbotlott a saját lábában, és az ütéstől a földre esett,
háta a sziklafalnak csapódott. Az ellenfele már készen állt az újabb ütésre, ám a varázsló idejében
elfordította a fejét, és a penge így vagy egy ökölnyire tőle csapódott a kőbe. Ekkor egy távoli
üvöltés visszhangzott a völgyben. A férfi a kezével szorította a torkát, és vasmarkával felemelte a
földről.
– Ideje befejezni – sziszegte az arcához hajolva.
Lonerin érezte, hogy ájulás környékezi. Nem volt harchoz szokva, a tőrrel való küzdelem meg a
két tiltott varázsige is kimerítette. De meg kellett menekülnie. A lelkét is eladta, nem állhatott meg
éppen most.
Lassan mozdította a kezét, és megérintette a vállán a sebét. Alig volt több, mint egy vágás, ám
ahhoz elég, hogy az ujjbegye vörös legyen tőle. Aztán felemelte a kezét, és a vérét a Győzedelmes
arcába fröcskölte, miközben elhaló hangon varázsigét szavalt. A cseppek hosszú, szoros kötelekké
váltak, amelyek fojtogatva körülvették a Gyilkost, akinek erre engednie kellett a szorításból.
Lonerin kiszabadult, és a fal mentén gyorsan eliszkolt, a szikla karcolta a bőrét. Majdnem belehalt a
fojtogatásba. Folyamatosan köhögött, lélegezni próbált. Néhány pillanatot engedélyezett magának,
hogy erőt gyűjtsön, aztán a fékeveszett harag prédájaként felállt.
A Gyilkos a földre terült, karja összekötözve, és ordítva vergődött:
– Átkozott!
Milyen gyönyörű látvány – gondolta Lonerin. Legyőzte anyja egyik Gyilkosát, és ez itt most úgy
hánykolódik, mint egy pókhálóba ragadt bogár.
Az enyém, azt tehetek vele, amit csak akarok. Meg akart ölni, de legyőztem. Most legyilkolhatom,
minden okom megvan rá, senki nem kárhoztathat érte.
Felindultságában remegő kézzel markolta a tőrét. A vértől nyálkás lett a tenyere, de nem
számított. A Gyilkos kiköpött felé, valamit mondani próbált, ám Lonerin a mellkasára tette a lábát,
és erővel rátaposott.
– Hallgass! – förmedt rá.
Soha senkit nem ölt még meg, de most égető szükségét érezte, hogy megtegye, itt és most,
gondolkodás nélkül. Egész életében azon igyekezett, hogy elfojtsa a Testület elleni haragját. Hogy
legyőzze, úgy döntött, a fegyverek helyett a varázsláshoz folyamodik, ezért követte Folwar
tanítását, amelynek segítségével visszanyerte önuralmát. Most viszont mintha elpárologtak volna a
bosszúvágy eltörlésének szentelt évek. Igazából egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne vágyott volna
kiirtani az anyja vesztét okozó Szektát.
Jogom van igazságot tenni. Jogom van megbosszulni a szenvedést. Az anyámat nem sikerült
megmentenem, de Dubhét még sikerülhet. Sikerülnie kell!
Magasba emelte a tőrét. A férfi nem mutatott félelmet, sőt a tekintete inkább egy olyan emberé
volt, aki végre a szabadságban reménykedett. Lonerin nem tudta rászánni magát. Valami nem
engedte.
– Na, mi az? Nem bírod megtenni? – mosolygott Filla.
Tedd meg most, azonnal!
A penge a levegőben csillogott, a varázsló teste egy adta remegés volt.
Tedd meg!
Felordított. A földbe vágta a kést, egy hajszálnyira a férfi fejétől.
– Nem veszel rá erre! Nem veszel rá, hogy olyan legyek, ami ellen egész életemben küzdöttem!
Olyan hangosan ordított, hogy belefájdult a torka. A földre rogyott, kezével eltakarta az arcát.
Kétségbeesett. De nem fogja megölni. Nagyon szerette volna, de nem fogja megtenni. Nem teheti,
mert akkor semmire sem volt jó ez a sok év.
Hallotta, amint a férfi felnevet mellette. Keserű, kétségbeesett nevetés volt.
– Gyáva! – morogta.
Lonerin továbbra is a földre meredt. – Te ezt nem értheted. Ez az alapvető különbség köztem és
közted. Te ezt soha nem fogod megérteni – nyögte.
– Te nem érted – vágott vissza a másik, miközben az eget szemlélte.
Lonerin megfordult, és hitetlenkedve nézte a férfit. Aztán mindkettőjüket egy embertelen üvöltés
rázta meg.
 18

ELFELEDETT EMLÉKEK

IDO KORÁN FELÉBREDT. San mellette feküdt az ágyban, és nyugodtan, kisimult arccal aludt.
Elég jó formában érezte magát. A fiú ápolásának kivételes hatása volt, és a gnómok fizikuma
megtette a magáét. Még néhány nap, és indulhatnak. Most viszont kedve támadt egy kis sétához az
ellenállás rejtekhelyén, egyedül.
Mióta betette a lábát a rejtekhelyre, szeretett volna körbejárni. Gyötörték az emlékek, és úgy
vélte helyénvalónak, hogy zarándoklatra induljon az emlékekkel teli helyen. Nehezen viselte az
eltelt száz évet és a tényt, hogy mindent és mindenkit túlélt. Ido fáradt volt, mintha a történtek súlya
összeroppantaná. A halál mintha már a barátja lett volna, nem is az ellensége. Ám még sok mindent
kellett véghezvinnie, és nem állt szándékában úgy elmenni, hogy befejezetlen dolgot hagy maga
után.
Úgy gondolta, hogyha újra végigjárja azokat a helyeket, ahol harcolt és szenvedett, örült és
ujjongott, biztosan jobban fogja érezni magát.
Régi szobájába, egy falba vájt helyiségbe ért. Az egyik oldalon az ágy állt, amelyet sok éven át
osztott meg Soanával. Kicsit előrébb pedig a szoba várta, ahol az embereit buzdította, ahol
parancsokat osztott, és ahol kitervelték a gerillaakciókat. Aztán a fegyvertár a félig elrozsdásodott
kardokkal, a kopjákkal, a szétszórt fegyverekkel.
Minden üres volt és csendes. Ido jól emlékezett társai arcára és a halálukra is. Temetések, kard
szabdalta holttestek, haldoklók végeérhetetlen sora, akiket végül elkísért utolsó útjukon.
Léptei a nagy csarnokba vezettek. Egy üres ciszterna volt. Úgy alakították ki, hogy a tetejét ki
lehessen nyitni. Az erre szolgáló szerkezetet három ember tudta mozgásba hozni. Kint hegyek
vették körül, és eléggé elszigetelt hely volt, semhogy a nyílást felfedezhessék.
Belépett, és mélyet lélegzett. Élvezte, hogy itt lehet. Még érezte Vesa hatalmas testének illatát,
amelyet a barlang megőrzött abból az időből, amikor a sárkány a csaták közötti holtidőben itt
várakozott. Emlékezett, hogy meg-megremegett, amikor a nyergébe szállt, és közölte vele, hogy
csatába indulnak. Innen szálltak fel utolsó útjukra is, azon a napon, amikor az ellenállást szétverték,
és a vízvezeték elveszett.

Lépteik zaja a fülében visszhangzik. Ido már megparancsolta az embereinek, hogy meneküljenek,
ám Dohor katonái mindenütt keresik őket a vízvezetékben. Sikerül az arénába jutnia, zihál,
kimerült, karján lüktetni kezd a seb. Megáll. Előtte elszenesedett holttestek temetője, közöttük Vesa,
a sárkánya, aki büszke tekintettel várja.
Vesa felüvölt, amikor meglátja, és Ido megrendülten mosolyog. Harcostársa sikerrel járt, ismét
együtt fognak küzdeni.
Ido a sárkánya felé rohan, menekülniük kell, kevés idejük maradt. Amikor közel ér hozzá,
észreveszi, hogy megsérült. Néhány lándzsa megkarcolta pikkelyes bőrét és jobb szárnyát, de ami
igazán aggasztja, az a mancsán ejtett különösen mély seb.
– Mit tettek veled, Vesa...
A sárkány lehajtja a pofáját, kissé fújtat.
Ido gyengéden megsimogatja. – Most már együtt maradunk. Meglátod, a világ legjobb
varázslója fog meggyógyítani. Elrejtőzünk az Erdők Határvidékén, és onnan állunk bosszút.
Arrafelé szalad, ahol a mennyezet nyitására szolgáló indítószerkezetek vannak: három fülke,
amelyeket mozgatható sziklafal mögé rejtettek. Három ember kellene hozzá, hogy a szerkezetet
mozgásba lendítsék, de az ő ereje talán elég ahhoz, hogy félig kinyissa. Elég lesz. A többiről pedig
Vesa hatalmas tömege gondoskodik majd.
 Ido kicsit nehezen kapaszkodik fel. Látása kezd elhomályosulni a vérveszteség miatt. Mégis
sikerül eljutnia az egyik fülkéhez. A közepén egy nagy, fa emelőrúd magasodik, amely egy igen nagy
fogaskerékkel áll összeköttetésben. A gnóm, aki őrizte, lándzsával átszúrva fekszik a földön. Ido
egyszerűen arrébb löki. Most nincs idő szánakozni.
Két kézzel megragadja az emelőt, és minden erejével húzni kezdi. Karjába kínzó fájdalom nyilall,
de végül megmozdul az emelő, és a szikla pokoli zajjal lassan oldalra kezd csúszni.
Ido leugrik, és ügyetlenül landol Vesa hátán. Az állat már a sziklát feszegeti. Hatalmas izmai
megfeszülnek az erőlködéstől, mancsa ívbe hajlik, miközben karma a kőbe mélyed. A szárnyán ejtett
sebből patakzik a vér, szaga megtölti a termet.
– Még egy kis erőfeszítés, és megvagyunk. Gyerünk, Vesa, csak keményen!
A szikla csikorogva néhány tenyérnyit oldalra mozdul, aztán az állat kimerülten a mellső lábára
ereszkedik.
A csatazaj és a kardok csörgése egyre hangosabb.
– Megcsináltad, gyerünk, megcsináltad!
Ido látja, hogy a sárkány halálosan fáradt. Ugyanazt érzi ő is. Nem fog sikerülni, mindketten a
végét járják.
– Indulj! – megsarkantyúzza. És a sárkány kitárja szárnyát, nehezen egyensúlyoz a levegőben.
A napfény szinte megvakítja őket, előttük a Thal tüzet és hamut okád. Ám az ég szabadnak
látszik.
Vesa csap néhányat hatalmas szárnyaival, és egy pillanat alatt a magasba emelkednek. A
levegőben kén szaga és a vulkán melege érződik, megtölti a tüdejüket.
A gnóm életében először érzi úgy, hogy ez a föld hozzá tartozik. Harcolt érte, a szívében húzta
meg magát, a népe mellett állt, és mostanra ez a sziklás és tüzes föld tényleg az otthona lett.
Elveszem tőled, Dohor, elveszem tőled, és újra a régi fényében fog tündökölni – gondolja.
Már éppen elernyedne, szeme megpihen a távoli célponton, amikor érzi, hogy Vesa izmai
megfeszülnek, majd a sárkány éles, fájdalmas üvöltést hallat.
Rohamosan zuhanni kezdenek. A sárkány csak az egyik szárnyát tudja mozgatni.
Ido a hátán csillogó pikkelyekbe kapaszkodik, és egyetlen pillanat alatt megérti.
Egy harapás. Vesa sérült szárnya kettétörött.
Idót majd szétveti a harag.
A szeme sarkából megpillant egy átkozott, kicsi és ficánkoló sárkányt, hátán egy lovaggal, aki
szinte még kisfiú.
– Előre, előre! – sarkantyúzza Vesát, de hiába.
A sárkány kimerült, ép szárnyával próbálja kihasználni a légáramlatokat, de nem sikerül. Ekkor
kitárja a sérült szárnyát is, hogy legalább a zuhanást lassítsa. Üvöltése tompa, fájdalmas szűkölésre
vált. Ido érzi, hogy a zsigereiben valami kavarog és elvakítja.
Megfordul, és látja, hogy a lovag közeledik. Igen fiatal sárkánya van, legalább olyan
tapasztalatlan, mint a gazdája. Lándzsáját egyenesen maga elé tartja, és Ido pontosan tudja, mire
készül. Arcára már kiült a diadalmas mosoly, biztosan arról álmodik, hogy az ő fejével tér vissza a
táborba, Ido szörnyűséges fejével.
A gnóm talpra szökken, és Vesa nyergében állva egyensúlyoz. A fiú támadásra készen felemeli a
kezét, akár a nagykönyvben.
Idónak elegendő lehajolnia, egyszerűen megkapaszkodik a mellette elhaladó ellenséges sárkány
hámjában. A fiú elképed, nézi, ahogyan a gnóm macskaügyességgel mögé lendül a nyeregbe.
– Ne! – csupán ennyi ideje van szólni.
Ido a torkának szegezi a kését, aztán érzi, amint haláltusáját vívja, majd holtan elernyed a karjai
között. Egy rúgással kipenderíti a nyeregből, és egyedül marad a sárkány hátán, amely közben
megragadta Vesa farkát, és erővel rángatja. Ido kiüvölti magából a haragját, majd a kardját
minden erejével, markolatig az állat oldalába döfi. A kis sárkány felüvölt, enged a szorításból, ám
még egyszer tüzet okád Vesára.
– Átkozott!
Ido őrjöng. A kínjában hánykolódó sárkány nyakába kapaszkodik, hányingerrel küzd. A mélybe
siklik, oda, ahol, tudja, a kard majd megtalálja a legkönnyebb utat. Üvölt és szúr, egyszer, kétszer,
újra. Sérült karjával tartja magát, a vágás erősen sajog. Nem számít. Ez az állat megsebesítette
Vesát, meg kell érte fizetnie.
Szinte nincs is tudatában, hogy zuhan. A sárkány bizonyára kimúlt. Hagyja. Nem tehet mást.
Talán ő is meghal, de harc közben vész el, és ez elég. Ráadásul úgy hal meg, hogy bosszút áll
Vesáért. Mosolyog, miközben a mélybe zuhan.
Aztán egy heves rázkódás, és minden elcsendesül. Zubbonya a nyakát szorítja, fojtogatja. Meleg
leheletet érez maga körül. Ido rögtön megérti.
– Vesa... – dünnyögi.
Röptében kapta el a fogával, megmentette, hogy ne zúzza össze magát.
Gyengéden a földre ereszti őt, aztán Ido egy puffanást hall. Amikor megfordul, látja, hogy a
sárkánya a sziklákon hever, feje a talajon nyugszik. Nehezen lélegzik, mellkasa szabálytalanul
emelkedik és süllyed, vére elkeveredik pikkelyes bőrének színével.
Ido nem akarja elhinni. Nem tudja elhinni. Hirtelen feláll, nem törődve a sebei okozta
fájdalommal, és körüljárja a sárkányt, megvizsgálja sérüléseit.
A jobb szárnya csonka, a csontok közötti hártya teljesen szétmarcangolva. Farkát megtépázta a
harapás, megégett hasa bűzlik.
Ido felfogja végül. Megértette, de nem tudja elfogadni. Simogatja Vesa fejét, letérdel elé.
– Minden rendben, Vesa, minden rendben. Jól elbánt veled, de megússzuk, igaz? Mint mindig.
Láttad, hogyan álltam bosszút érted?
Hevesen simogatja pofáján a taraját, és véres lesz a keze.
– Minden rendben. Pihenünk egy kicsit, aztán megyünk tovább, jól van?
Már érzi, hogy a szeméből könny csorog.
Vesa fénytelen tekintettel néz rá. Ido most először lát félelmet és belenyugvást a sárkány
szemében. Vesa megadta magát.
– Ne, Vesa, a fenébe is, ne! Szükségem van rád, érted? Nem adhatod fel!
Ám a szeme most nem villan a neve hallatán, mint eddig. Máskor is sérült már meg, és mindig,
minden átkozott alkalommal, amikor azt mondta neki, hogy minden rendben lesz, Vesa pillantása
mintha válaszolt volna, hogy megnyugtassa őt. Igen, minden simán fog menni, mert már végtelen
sok ideje összetartoznak, mert már mindent megéltek együtt.
Ido Vesa fejéhez hajol, szédül, a szíve vadul ver. Hajszálnyira a szeme előtt megáll, nagyszerű
vörös bőrének minden egyes pikkelyét láthatja.
– Vesa, könyörgök, tarts ki... Én nem adom meg magam, elbántak velem, de én is éppúgy
harcoltam ma éjjel, mint te. Te vagy minden, amim maradt, ne hagyj el...
A sárkány mereven néz a szemébe. Mintha Idóval szemben egy ember állna, aki beszél hozzá,
nem pedig egy állat.
– Mennem kell.
– Nem hagyhatsz el! – Ido akkorát ordít, hogy belefájdul a torka. – Ne tedd ezt velem!
– Mindennek megvan a maga ideje. És az enyém ma lejár.
– Nem igaz! Nem fogadom el! Emlékszel, hogy minden csata végén odamentem hozzád, és azt
mondtam, most már végleg a hüvelyében hagyom a kardomat, emlékszel? De nem tettem! Nem
hagyhatsz el te is, nem teheted!
Vesa szeme nyugodttá válik, légzése, amely egykor oly erőteljes volt, most olyan halk lesz, mint
egy kisgyermeké. Mellkasa épphogy csak időnként megemelkedik.
– Hagyj elmennem!
Ido sírni kezd, akár egy kisgyermek.
Vesa fenséges légzése diktálta a csata ütemét. Ido hallgatta a harc előtt, hogy megnyugvást
leljen, és ezt hallgatta zihálva, amikor a csata véget ért, mert a győzelem hangja is ez volt. Amikor
táborból táborba utaztak, erre a hangra aludt el. Most már csak gyenge sustorgás, amely
nemsokára egészen elhal.
Ezt már nem bírta elviselni. Egy lovag sárkány nélkül nem létezik, egy sárkány nélküli lovag
halálra van ítélve.
 Felemeli a fejét, Vesa szemébe néz. Látja, amint az lassacskán kihuny, amint szemhéjának
függönye végleg leereszkedik, és hallgatja, amint a légzése végleg megáll. Még szólongatja,
megrázza, megüti, de pontosan tudja, hogy örökre vége. Kezét görcsösen ökölbe szorítja, és féktelen
zokogásban tör ki. Elsírja utolsó, megmaradt könnyeit is.

Ido felsóhajtott. Emlékek. Túlságosan élénken élnek az emlékezetében. Még sokáig látta maga
előtt Vesa képét, amint elterül a földön, és valahányszor megpillantott egy sárkányt, újra gyötörni
kezdte. Azon a napon meghalt a benne élő Sárkánylovag.
Elfordult a teremtől. Most már készen állt. Még egy utolsó sétát meg kellett tennie, még egy
utolsó látogatás hátravolt, hogy leszámoljon a dicsőséges és tragikus múlttal, és ez volt a
legfontosabb.
Magabiztosan mozgott a vízvezetékben. Három év telt el, de a járatok minden egyes kövére
emlékezett. Számtalanszor végigment rajtuk, a fájdalom minden utat az eszébe vésett.
Amikor bevették a búvóhelyüket, elárasztották, így a víz csakhamar a derekáig ért. Olthatatlan
vágy hajtotta tovább.
Végül meglátta. Egy részét elöntötte a víz, de ott fönt még megmaradtak a virágok, amelyeket
legutóbb hozott. Elszáradtak, de nem kerültek víz alá. Kerek, fél méter átmérőjű kő támaszkodott a
sziklafalnak. Stilizált virágok és levelek díszítették. Ősi díszítési forma, gyakoriak voltak a
vízvezetékben, ősei művészete.
A gnóm lassan, megbabonázva közeledett. Három éve nem engedett teret a fájdalmának. Mióta
nem sírt már? Mióta nem engedte meg magának, hogy gyenge legyen, mert túl édes fényűzésnek
tartotta?
Egyik kezét Soana sírkövére tette, ujjaival a víz alá is követte a faragványokat, megsimogatta, és
érezte, hogy a fájdalom elönti, akár az árvíz. Átadta magát a gyásznak. Régi barátja volt, akinek
már oly régóta nem nyitott ajtót, hogy most szinte örömmel fogadta a könnyeket.

Ido csendesen indul a nő szobájába. Tudja, hogy eljött a vég.

A bejárat előtt Khalba botlik, aki a betegsége utolsó hónapjaiban ápolta Soanát. A férfi arca
mindent elárul.
Ido megáll, leengedi a kezét, tudja, hogy nem áll rá készen. Figyelmetlenül hallgatja a pap
szavait, mintha mérhetetlen távolságból érkeznének hozzá.
– Azt hiszem, nincs mit tenni, Ido. Sajnálom. A betegség teljesen elhatalmasodott a tüdején, és
ezen a ponton a mágia már tehetetlen.
– Mennyi ideje van még hátra? – kérdezi sóhajtva.
Khal lesüti a szemét.
– Mondd meg, és kész! – tör ki a harag Idóból.
– Talán holnap reggelig, nem tovább.
Vége. Nincs többé helye a kétségbeesett reménykedésnek, az alaptalan álmoknak. Holnap
reggelre elenyésznek azok az évek, amelyeket a sors nekik rendelt.
Ido lesütött szemmel lép a szobába, lábujjhegyen oson.
– Nem kell ilyen halkan lépkedned. Nem alszom.
Soana hangja panaszos és kifulladt. Ido összeszedi a bátorságát, és ráemeli a tekintetét. Még a
betegség által kölcsönzött arcát is szereti: a halálos sápadtságát, a láztól áttetsző, halvány bőrét,
vékony, repedezett ajkát.
– Gyere, vessünk ennek véget!
A hangja nyugodt. Nyugodtan távozik el, mintha ez is csak egy lenne élete számtalan útja közül,
és egyedül hagyja őt, aki képtelen magyarázatot lelni.
Ido közelebb lép, mellé ül, és végre összeszedi a bátorságát, hogy ránézzen. Arcának minden
részletét megfigyeli, beesett, karikás szemét, nagyon vékony nyakát, ráncos bőrét.
Egész életemben így fogok rá emlékezni? Az ágyába süppedő, beteg testére? – tűnődik.
Nem tudta visszatartani a könnyeit.
Soana lehunyta a szemét, nehezen lélegzett.
 – Kérlek, ne viselkedj így!
– Hát mit tegyek?
A nő hallgat.
Ido megfogja az egyik kezét, megszorítja. Hányszor játszódott már le az életében ilyen jelenet?
Amíg végül hányingere nem lett tőle, ám a sok háborús év során soha nem gondolt rá, hogy
Soanával is át kell majd élnie. Szerette volna hinni, hogy egy nyíl, egy tőr, egy kard vagy méreg
előbb fog érkezni, és hogy Soanának kell majd az ő teste felett virrasztania. A sors nem volt vele
ilyen kegyes.
– Ne légy szomorú! – folytatta Soana nehézkesen. – Megvolt a magunk ideje, és nagyszerű
ajándék volt, nem gondolod? Én pedig mindent megtettem, amit kellett, nincs mit bánnom.
– Ha nem hoztalak volna magammal ide a föld alá, a vízvezetékbe, ha nem lettem volna olyan
ostoba, hogy kizárólag és mindig csak a háborúnak éljek...
A nő hanyag mozdulatot tesz a kezével.
– Én döntöttem úgy, hogy idejövök, Ido.
A férfi megrázza a fejét. Nem tudja magát megadni.
– Ha előbb megmondtam volna neked, hogy szeretlek, sokkal több év jutott volna nekünk.
Soana mosolyog. – De ennyit is megkaptunk, és ez sem volt kevés.
A férfi úgy érezte, mindez csupán egy lehelet volt. Megcsókolja a kezét, megszorítja.
– Ido... – De egyértelmű, hogy Soana sem tud mit mondani.
Ido arra gondol, hogy egy szeretett ember halála sohasem természetes dolog, mindig gyilkosság,
valóságos rablás. Mintha egy végtagunkat veszítenénk el: nem lehet belenyugodni. Lehet, hogy
egyszerűen csak ennyi az élet, de ha így van mégis, akkor ez az élet igazságtalan, és talán nem is éri
meg leélni.
– Ne hagyj úgy elmennem, hogy fájjon, milyen kétségbeesetten hagylak itt.
Ido érzi, már nem tud mit mondani.
– Ha akarod, ez is elmúlik majd. De akarnod kell, érted?
A gnóm szeméből továbbra is csendesen patakzik a könny, és Soana kezét áztatja. Úgy érzi,
ennek a szakadéknak az aljáról lehetetlen, hogy egyszer újra meglássa a napvilágot, és nem is
akarja. Ha ő meghal, úgy helyes, hogy az élete hátralévő részében az árnyékok közt marad.
– Beszéljünk másról, kérlek!
Soana nevetni próbál, és igyekszik normális hangon beszélni, de nehezére esik lélegezni is.
– Emlékszel arra az estére, amikor azt kérdeztem, hogy nálad maradhatok-e?
Ido lehunyja szemét. Úgy látja, mint akkor, pontosan úgy, mintha itt állna előtte, mintha egyetlen
év sem telt volna el azóta. Most már nincs kétsége, most már tudja, hogy így fog rá emlékezni,
akárhányszor rá gondol majd.
– Nem tudom elfelejteni.
– Vagy Dohor és Sulana menyegzőjére, amikor szégyellted magad, hogy mellettem állsz?
– Én nem szégyelltem magam! – ellenkezik Ido.
– Dehogynem szégyellted magad. Saját magad miatt szégyenkeztél.
Ido elpirul, ám közben felnevet.
Hosszan elbeszélgetnek így, végigveszik a múltat, azt a végtelen sok emléket, amelyet az elmúlt
húsz év adott nekik ajándékba. És amikor a nő már túl fáradt ahhoz, hogy beszéljen, és a légzése
hörgéssé válik, a férfi folytatja kettejük helyett. Aztán a gyertya lassan leég, és a szobára csend és
sötétség borul.

– Soana... – dünnyögi Ido a félhomályban, és ragyogón, mosolyogva látja maga előtt a nőt. A
keserűség elmúlt, ragyogó szépségű emlék maradt belőle.
– Visszatértél...
– De már megyek is.
– Tudom.
– Nem tudtam volna úgy továbbmenni, hogy előbb el ne jöjjek ide.
Az emlékeiben Soana mosolyog.
– Büszke vagyok rád, Ido.
A könnyek lassan végigcsordogálnak a gnóm öreg, szakállas arcán.
– Védd meg, és mentsd meg! Örökre.
Ido kinyitotta a szemét. Előtte csupán a kő ridegsége. Ám ő itt van vele, érzi, örökre.
 19

A SZÖRNYETEG

DUBHE EGY PILLANATIG mozdulatlanul állt, hátán jeges veríték csorgott végig. Mély levegőt vett,
majd hirtelen megfordult, és a kezét a mellkasához emelve felkészült, hogy elhajítsa a kését.
Kirántott kettőt, ám ahogy előre sejtette, hiába. Rekla gyorsan kitért, mindkettőt kivédte, aztán
megállt, fekete tőrét a markába szorította, arcára már győzedelmes vigyor ül
Dubhénak nehezére esett felismernie. Ő volt az, és valahogy mégsem. Több mint tíz napja nem
vette be a varázsitalát, az öregség alapos rombolást végzett. Arcbőre petyhüdt lett és ráncos, mint
egy vizes rongy, túl bőnek látszott keskeny koponyájára. A feje búbján száraz bokornak, kócnak
tűnt az élettelen haj. Nyoma sem volt fénylő fürtjeinek. A szemében – bár elhomályosították az
évek – gyűlölet és bosszúszomj csillogott. Csontjai itt-ott kirajzolódtak átlátszó bőrén, ám az izmai
a szokott módon reagáltak. Az istenébe vetett vak hitéből merített erőt, hogy folytassa.
– Talán riaszt a külsőm? – tréfálkozott.
Rekla néhány lépést tett előre. Dubhe ösztönösen hátrált. Nem volt menekvés. Mögötte csupán
az imént leomlott sziklafal állt, balra egy kifelé dőlő szikla, arra is lehetetlen volt menekülni.
Csapdába esett. Nem használhatta az íját, mert nem volt elegendő hely, hogy kifeszítse. Három kése
maradt: nem lesz elég.
– Jól nézd meg ezt az arcot, figyelmesen nézz meg! – folytatta Rekla, miközben egyre csak
haladt felé.
Dubhe háta a sziklához ért.
Mit tegyek? Mit tegyek?
– Lám, ilyen vagyok valójában. Ha nem lenne a varázsitalom, az értékes varázsitalom, amelyet a
földre öntöttél, ilyen is maradnék. Mit gondoltál, mit érsz el vele? Azt hitted, legyőzhetsz? Azt
hitted, megadom magam? Az akaratom szilárdabb és erősebb, mint valaha, mert az istenem nem
hagyott el, jó, ha tudod!
Dubhe a hegyomlás túloldaláról ordítást hallott. Lonerin veszélyben volt, és ő nem segíthetett.
Úrrá lett rajta a rémület, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség sokba került neki. Rekla ráugrott, és a
torkát kezdte szorongatni. Vasmarokkal szorította. Dubhe nem kapott levegőt, ellenfele felemelte a
földről, arcát eltorzította az erőlködés.
– Filla nem kegyelmez a barátodnak, kár ezen rágódnod!
A szavak hallatára Dubhe szíve nagyot dobbant, és levegő után kapkodott. Egyik kezével
görcsösen kutatott a kései után, ám Rekla rögtön lefogta.
– Csak semmi trükk! – sziszegte az egyik fülébe. Dubhe ismét érezte a nő leheletének
elviselhetetlen melegségét, és a zsigereiből gyűlölet szállt fel. Valami megmozdult benne.
Rekla hirtelen elengedte, és Dubhe lába megrogyott. Miközben térdre esett, a másik erős csapást
mért a mellkasára. Testén hosszú, vörös vágás nyílt, és a hajító késekkel teli heveder a földre
pottyant. A kések csilingelve estek ki rejtekhelyükről.
Dubhe megpróbálta elviselni a fájdalmat, és a tőrök felé indult, próbált legalább egyet
megragadni. Túl későn vette észre a penge csillanását, és a kezébe éles fájdalom hasított. Ordítása
felülkerekedett egy másikon, egy férfién, a sziklafalon túl.
Lonerin...
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Rekla tőre áll ki a kézfejéből. Teljesen keresztülszúrta, és
a penge a földhöz szegezte a kezét. Nem tudott mozdulni: a földön terjengő vörös folt minden
próbálkozással egyre nagyobb lett. Rekla mellé térdelt, ujjongó arckifejezéssel nézte.
Halott vagyok. Még így is erősebb nálam. Végem van.
Remegett a félelemtől és a fájdalomtól. Rekla megmártotta ujjait a földön folyó vérben, aztán a
napfényben drámai mozdulattal megcsodálta a színét.
– Biztos vagyok benne, hogy Thenaar értékelni fogja az ajándékomat – szólt mosolyogva.
Erővel kirántotta a tőrét, és Dubhe egy pillanatra elveszítette az eszméletét. De aztán rögtön
reagált. Ép kezével felkapta az egyik földre esett kést, és testének minden erejével Rekla felé
hajította. Látása elhomályosult, de azért sikerült a vállán megsebesítenie Reklát. Olyan gyors volt,
hogy a hóhéra nem tudta időben kikerülni. Amikor Dubhe ismét felemelte a fejét, látta, hogy a kezét
a vállára szorítja, miközben a vére – fekete és nyálkás, mint a tinta – végigcsorog a ruháján.
– Hogy merészelted... – vicsorgott Rekla.
Villámgyors volt. Rávetette magát, a földre terítette. Amikor fölébe kerekedett, a vállába szúrta a
tőrét. Dubhe ismét kétségbeesetten felordított. Most viszont volt valami más is ebben az ordításban,
valami szörnyűséges hang, amelyet jól ismert.
Rekla most fölötte volt, a hasán érezte ennek a romlásnak indult testnek az egész súlyát.
– Elviszlek Thenaar medencéibe, még ha ez az utolsó is, amit teszek. De ez alkalommal
biztosíthatlak, hogy semmi gondot nem fogsz okozni az út során. Nem érdekel, milyen állapotban
érkezel meg, már így is épp elég kíméletes voltam. És nem áll szándékomban még egyszer hibázni.
Hangja torz és elmosódott volt Dubhe számára. Egy másik hang viszont megsüketítette. Jól
ismerte ezt a sikolyt, amely egyre erősödött a zsigereiben. Mindig is félt tőle, ám most ez volt az
egyetlen menekvése.
Rekla felállt, és ököllel hasba vágta Dubhét. A lány izmai egy pillanatra görcsbe rándultak, aztán
már semmit nem érzett. Mintha a teste lassan érzéketlenné vált volna.
Ekkor megértette. Ujjai bizseregni kezdtek, és ez a különös zsibbadás fokozatosan átjárta az
egész karját, majd a mellkasát is. Szegycsontja alatt a Szörnyeteg kitörni készült.
– Te vagy az oka, hogy Thenaar nem beszélt hozzám! Gyűlöl, mert kudarcot vallottam veled,
mert nem tartottalak kezdettől fogva láncra kötve, mint egy állatot! Ostoba voltam, hogy hagytalak
urunk, Yeshol dolgai között kutakodni, rögtön el kellett volna fognom téged, amint azzal a
Kérelmezővel megszöktél! Most megfizetsz azért, amit tettél!
Haragját az égre kiáltotta, és üvöltése elnyomta egy sárkányét. Az állatok körülöttük mind
izgatottak voltak. A Szörnyeteget is beleértve. Dubhe érezte, hogyan lüktet benne, kitörési pontot
keresve, ám Lonerin varázsitala egyelőre megakadályozta, hogy a felszínre törjön. Azonnal
megoldást kellett találnia. Le kellett döntenie ezt a gátat, különben meghal.
Rekla belerúgott, aztán a nyakára fonta az ujjait. Nem állt szándékában megölni, csak kínozni.
Olyan öröm volt ez számára, amit a végsőkig ki akart élvezni.
– Tessék, ezt érdemli az olyan áruló, mint te! – szólt önkívületben. – Csapdában vagy,
reménytelenül, és ez a fájdalom életed végéig el fog kísérni!
Dubhe összpontosítani próbált. Első mészárlására gondolt az erdőben, áldozatai rémülettel teli
szemére, pengéjének zajára, amint a húsukba vájt. Egy része olthatatlan lelkiismeret-furdalást érzett
emiatt, és rémülten figyelte a szakadékot, amelyben végezné, ha a Szörnyeteg kiszabadul, és
hatalmába keríti a testét. Másik fele viszont ujjongott, és ízlelgette a saját vérének szagát, őrülten
vágyott rá, hogy ellenfelét, aki kihívni merészelte, felfalja.
Rekla előhúzta a tőrét, és ismét megsebesítette a mellkasát. Dubhe szinte nem is érzett fájdalmat.
Kezét heves görcsök rángatták, agya pedig kezdte elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal.
– Ha majd egyszer Thenaarnak áldozom az életed, minden újra olyan lesz, mint azelőtt, érted?
Az éveim és a szépségem olyan ár, amellyel szívesen megfizetek ezért!
Dubhe tisztán érezte, hogy az utolsó akadályt is le akarja győzni. Az elméje szándékosan
visszavonulót fújt, ugyanolyan kétségbeesetten, ahogyan az öngyilkos véghezviszi utolsó tettét,
ahonnan már nincs visszaút.
A külvilág hangjai eltűntek, csend vette körül. Egyre csak zuhant a szakadékba, a fekete lyukba,
amely a lelkében lakozott. Lent a mélyben két parázsló, vörös szem világította meg a sivárságot.
Még fel tudott volna emelkedni, még ellen tudott volna állni, mert a varázsital képessé tette rá. De
már meghozta a döntését. Mélyen beszívta Rekla testének fanyar szagát, és félrehúzódott. Gyilkos
düh lett úrrá rajta, a két vörös szem betöltötte vesztének feketeségét, és érezte, hogy a Szörnyeteg
átveszi a helyét.
 Hirtelen úgy találta, hogy Rekla olyan lassan mozog, mintha víz alatt lenne. Előtte csupán a
gyűlölet emésztette fanatikus öregasszony képe jelent meg. Dubhe előreugrott, és a Szörnyeteg
felordított.
Látta, amint a teste emberfeletti gyorsasággal mozog. Egy pillanat alatt talpon volt, mintha nem
is lenne fáradt, és nem járna közel a teljes végkimerüléshez. Rekla kibillent az egyensúlyából, és a
földön végezte. Mindez egy pillanat töredéke alatt történt.
– Még a Szörnyeteg sem ölhet meg engem, ne áltasd magad! – morogta a Gyilkos magabiztos
vigyorral az arcán.

Dubhe villámgyorsan támadt, és saját kezét karomszerűnek érezte. Hangja a

felismerhetetlenségig rekedt és embertelen lett. Egyik karjának képétől végigfutott a hideg a hátán.
A kar nem is az övé volt. Az átok tökéletes gyilkológéppé alakította. Az izmai eszeveszetten
feszültek, vérszomja hatalmassá duzzadt, semmi nem olthatta. Tudatát elnyomta a vadállati ösztön,
most már nem fordulhatott vissza.
Többször is eltalálta Reklát, aztán a nyakánál fogva megragadta, és a sziklafalhoz vágta.
Csontjainak reccsenő hangja elégedettséggel töltötte el.
Rögtön abba akarta hagyni, de már túl késő volt.
Az ellensége a félelmetes csapás ellenére reagált. Egyik kezében a tőrét szorította, a másikkal
pedig egy dobókést markolt meg.
– A hitem erősebb, mint az átkod. Thenaar majd erőt ad nekem!
Vakon kezdett vagdalkozni, hihetetlen gyorsasággal mozgott. Többször is megkarcolta Dubhét,
és miközben a csata átható szaga megtöltötte a tisztást, halvány vörös körök rajzolódtak ki a
levegőben. A sárkányok őrült rikoltozásba kezdtek: Dubhe távolról hallotta őket, mintha csak
álmodná. Semmit nem érzett, csak az őrült izgalmat.
Magasba emelte Reklát, mintha csak egy piszkafa lenne. Szabad kezével ütni kezdte. Ütései
olyan élesek voltak, mint a penge.
Az elméje mintha kettéhasadt volna. Elszörnyedt. Ő nem akarta ezt a mészárlást. Tisztán érezte,
hogy átlépte azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés: minden határon túlment, és a Szörnyeteg
soha többé nem áll meg. Kiáltani próbált, de nem sikerült. A torka már nem az övé volt.
Nem tehetett mást, hallgatta Rekla kiáltozását, amely egyre kétségbeesettebb lett, teste elernyedt
az ütések alatt.
Dubhe úgy érezte, megbolondul, megértette, hogy ebben a helyzetben nem tud ellenállni, ez
egyszerűen túl sok. A testét már nem ő uralta, ezért nem tudta lehunyni a szemét az előtt, amit tesz,
nem tudta abbahagyni, nem tudta nem élvezni Rekla minden egyes fájdalomkiáltását.
Végül földhöz vágta a nőt. Az már a végét járta, ám a Szörnyetegnek még ez sem volt elég.
Dubhe a torka köré fonta két kezét, és szorítani kezdte, miközben érezte, hogy áldozatának lába
összevissza kapálózik.
Elég!
A nő nyakcsigolyája összeroppant a szorításában, és Dubhe remélte, hogy ő meghalhat, hogy
elveszhet, hogy ne kelljen ezt a borzalmat tovább szemlélnie.
Végül elengedte. Egy kiáltásra lett figyelmes. Megfordult. A sziklaomlásban lehullott kövek egy
része elmozdult, és a megnyíló résen át a sápadt Lonerint, és a fájdalomtól üvöltő Fillát pillantotta
meg.
A Szörnyeteg gonoszul vigyorgott.

A mágus puszta kézzel kezdte odébb rakodni a köveket. Kimerült volt, de többször is hallotta,
hogy Dubhe felordít.
– Nem érsz oda időben. Asszonyom halálos tud lenni, amikor az istene kezét érzi a fején – szólt
Filla.
– Hallgass!
Úgy határozott, varázsláshoz folyamodik. Még elegendő ereje maradt, hogy levitációs
varázslatba fogjon. De igyekeznie kell, Dubhénak biztosan szüksége van rá. Két karját összefonta,
és parancsoló hangon belekezdett a varázsigébe. A kövek egyesével elmozdultak, elhagyták az utat
eltorlaszoló rakást. Elgördültek, és a sárkányok rikoltozásától kísérve hosszan hullottak lefelé.
Aztán egy ordítás hasított a levegőbe. Embertelen hang volt, rekedt, vad. Lonerin hirtelen
megbénult. Túlságosan jól emlékezett erre a hangra.
Ne, Dubhe, ne!
Összpontosított, hogy gyorsabban haladjon, a kövek fürgébben kezdtek legurulni az átjáróból,
miközben az energia egyre csak sugárzott a kezéből, mint egy áradó folyó. Az első kis rés elegendő
volt, hogy megértse. A sziklaomlás túloldalán két ember volt: Dubhe és egy fekete alak,
összetéveszthetetlenül a Győzedelmesek ruhájában. De Dubhe nem volt önmaga, arca eltorzult,
izmai a bőre alatt ütemesen és természetellenesen lüktettek.
Eddig, amikor a Szörnyeteg előtört, Dubhe külseje minden alkalommal érintetlen maradt.
Egyedül az arcára ült ki őrülten vad kifejezés. Most viszont minden tagja ettől a sötét erőtől
duzzadt, amelyet az átok kölcsönzött neki. Külseje vad volt, állati, annak jeleként, hogy a
Szörnyeteg a varázsital ellenére előtört.
Mint első alkalommal, amikor támadni látta, Lonerin kővé dermedt. Még a szikladarabok
rakodását is abbahagyta, lecövekelt, és csak figyelt, képtelen volt megmozdulni.
Dubhe arca borzalmas fintorba rándult, Rekla teste fölé hajolt, keze görcsösen a torkát
szorongatta. Lonerin látta a nő lábát kapálózni, de a mozdulatai minden egyes pillanattal
gyengébbek és lassúbbak lettek. Száját kitátotta, hogy levegőt vegyen, és valamit szóljon, ám a
néma szavakat már senki nem értette.
– Megállj!
A mögüle érkező hangtól megugrott. Filla kétségbeesetten próbált megszabadulni a varázslattól,
amely gúzsba kötötte. Hitetlenkedve nézte a jelenetet, a tekintete aggodalommal telt meg.
Rekla lába nem mozdult többé, és a természetellenes csendet, amely Filla kiáltását követte, egy
borzalmas hang – törött csont roppanása – töltötte be. Dubhe nem engedett a szorításból, csupán
feléjük fordult, szeme szörnyű fényben csillogott. Lonerin jéggé dermedt. Ez nem ő. Nem lehet ő:
ez a tekintet, ez a vigyor, vértől mocskos arca.
– Asszonyom! – kiáltott Filla teljesen magánkívül. Bár kimerült volt, egyik kezét már
kiszabadította, és kétségbeesetten vonszolta magát az omlás rése felé.
– Tartson ki, asszonyom, tartson ki!
Mintha megőrült volna.
Az átok felemésztette – gondolta Lonerin növekvő borzlommal.
Még a gondolat végére sem ért, amikor Dubhe egy embertelen ugrással a Lonerin vájta rés
túloldalán termett, és teljes erejéből Fillára vetette magát.
Látta, amint puszta kézzel marcangolja, és a keze, ugyanaz a kéz, amely néhány napja még őt
simogatta, valóságos fegyver volt. Lonerint még soha életében nem szögezte így földhöz a rettenet.
De nem tehetett mást, csak állt és nézte. Filla tekintete megtalálta az övét egy pillanatra. Nem
rettegett, nem dúlta fel a fájdalom. Egyszerűen csak végtelen szomorúsággal nézte a sziklaomlás
túloldalán a földön heverő fekete rongycsomót.
– Engedd el! – A szavak önkéntelenül tolultak Lonerin ajkára, bár érezte, hogy haszontalanok.
Meg kell mentenem, muszáj!
Rávetette magát a lány hirtelen oly izmossá vált vállára. Lenyűgöző volt az ereje, és egyetlen
mozdulattal a sziklafalnak hajította. Lonerin megszenvedte a becsapódást, alig kapott levegőt.
Amikor kinyitotta a szemét, a vérszomjas Dubhe ott állt előtte.
– Légy újra önmagad, kérlek!
A lány nem mozdult, vad kihívással nézte, de nem támadta meg, mintha össze lett volna
zavarodva.
Lonerinnek eszébe jutott az egyetlen lehetséges megoldás. Teljes tüdejéből lithoszt kiáltott.
Dubhe azon nyomban megmerevedett. A fiú éppen csak annyit engedélyezett magának, hogy
levegőhöz jusson, aztán lázasan kutatni kezdett a harc hevében a földre hajított zsákjában. Amikor
ujjai kitapintották az üvegcse hidegét, tudta, hogy nincs minden elveszve, hogy még
megmenekülhetnek.
 Dubhe még itt van, és egyetlen korty varázsital elegendő, hogy minden olyan legyen, mint
azelőtt. Egy borzalmas baleset volt, semmi több. Dubhe nincs elveszve, nincs elveszve!
Közelebb lépett a lányhoz. Filla a földön fekve alig észrevehetően, halkan sírt.
– Asszonyom... asszonyom... Rekla... – sóhajtotta, miközben tekintetét le nem vette az omlás
túloldalán elterülő élettelen testről. Aztán csend lett.
Lonerin erővel kinyitotta Dubhe száját, és az egész ampullányi varázsitalt beleöntötte. Látta,
amint a tagjai lassan feloldódnak a varázslat alól, és a lány gyengén, kimerülten a karjaiba roskadt.
Aggodalmasan figyelte az arcát, de nem látta rajta kivirágozni azt a Dubhét, akit ismert. Szeme még
véreres volt, tekintete még vad.
Dubhe itt van, nem emésztette fel az átok! – ismételgette magában kétségbeesetten, de nem tudta
elhinni. A fájdalom ökölcsapásként érte.
– Dubhe... Dubhe...
A földre fektette a lányt, és az ölébe húzta a fejét. Dubhe lehunyta a szemét, arca leírhatatlanul
sápadt volt. Néhány pillanat múltán a szemhéja megrebbent. Amikor magához tért, a szembogara
ismét az a fekete kút lett, amelyet Lonerin olyan nagyon szeretett. Arcvonásait már csak az
egyszerű fájdalom rántotta fintorba. Az átok ismét az ellenőrzésük alá került.
– Köszönöm, köszönöm... – mormolta Lonerin, hitetlenkedve fogadta ezt az ajándékot. Magához
szorította a lányt, és ringatta.
– Minden rendben van, Dubhe, minden rendben van. Beadtam a varázsitalt, most már jobban
leszel.
A lány ránézett, és a nevét suttogta. Aztán elveszítette az eszméletét.
HARMADIK RÉSZ
Láttam, amint mindketten felszállnak Oarfra, előbb Nihal, utána Sennar. Csak én és Soana voltunk
ott, így akarták. Megértem a döntésüket, és azt hiszem, mindenkinek el kell fogadnia. Röviden
köszöntünk el egymástól, éppen csak egy öleléssel és néhány szóval. Ami mondanivalónk volt, azt az
előző éjszakákon már mind megbeszéltük. Aztán Oarf széttárta hatalmas szárnyát, és a tiszta reggeli
levegőben csapott vele néhányat. Majd egyszerűen felemelkedett, én és Soana már csak azt láttuk,
hogy egyre kisebb lesz, miközben a Saar felé indult.
Elmentek, ez tény. És nem térnek vissza. Az Ismeretlen Földre mentek.

IDO VALLOMÁSÁBÓL A TANÁCS PLENÁRIS ÜLÉSÉN,

AMELYNEK TÉMÁJA NIHAL SÁRKÁNYLOVAG
ÉS SENNAR TANÁCSOS ELTŰNÉSE
 20

A MEGMENTÉS

LONERIN MAGÁRA MARADT, egyik kezében az üres fiola, a másikkal Dubhe fejét tartotta. A
hatalmas zaj után fülsiketítő volt a néma csend.
Rémülten nézett körül. A falomlás túloldalán Rekla teste: nem több, mint egy fekete rongycsomó
a vér piros tükrében. A másik oldalon, szinte a Mérgek Gárdistájának tükörképeként Filla feküdt. Ő
is ziláltan hevert a földön.
Lonerin egy pillanatig nézte az arcát, a fájdalommal teli, nyitott szemét, amint a szeretett nő felé
fordul. Az utolsó dolog, amit látott, az utolsó gondolata. A gyűlölet, amelyet a férfi iránt érzett,
hirtelen elpárolgott, irgalom szállta meg. Miért mindez a fájdalom? Kiért? Thenaarért?
A karjában fekvő Dubhéra pillantott. Nagyon sápadt volt. Most sem sikerült megmentenie.
Szerelme és odaadása ellenére az átok egyre jobban felemésztette. Lonerin fáradt volt, nem maradt
ereje, hogy folytassa. Ez már túl sok volt. Magához szorította Dubhét, érezte gyengén verő szívét.
Sírni szeretett volna.
Szüksége van a segítségedre, te idióta, gyerünk!
Magához tért. Próbálta elemezni a helyzetet, felmérni Dubhe fizikai állapotát. De nehéz volt:
elhatalmasodott rajta a félelem és az aggodalom, és csak nagy erőfeszítés árán sikerült tisztán
gondolkodnia.
Dubhe mellkasán hosszú vágás éktelenkedett, az egyik kezét pedig teljesen keresztüldöfte egy
penge. Testét mindenütt karmolások és véraláfutások borították, légzése felszínes volt, arca
kétségbeejtően sápadt. Ha nem dönt gyorsan, azzal most tényleg azt kockáztatja, hogy elveszíti.
Tisztán, Lonerin, tisztán kell gondolkodnod!
Hányinger. A torkában hányingert érzett, elkeveredett a könnyek sós ízével. Addig szeretett
volna ordítani, amíg csak bír, az égtől várt segítséget. Ám borzasztóan egyedül volt.
Remegő kézzel érintette meg Dubhe sérüléseit: valójában nem voltak olyan súlyosak, de már túl
sok vért vesztett. El kellett állítania a vérzést, csakhogy még soha nem látott senkit, aki ilyen
állapotba került volna, és teljesen készületlenül érte a helyzet.
Érezte, hogy a szíve őrülten ver, a füle zúg. Egy hang a belsejében mást sem tett, csak
egyfolytában ordított félelmében.
Lassan a földre eresztette Dubhe fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Reszketett. Gondolatai
vadul keringtek a halál és a pusztulás körül, és az egyik különösen kiemelkedett a többi közül. Egy
sápadt, hosszú, fehér lepelbe burkolt test. Mellkasán hatalmas vörös folt, fekete haja a homlokára és
vállára hullik. Anyja a közös sírgödörben.
Dubhe olyan volt, mint ő. Az egyik nőt nem sikerült megmentenie, a másikat pedig minden áron
meg akarta menteni. Mintha ugyanaz lett volna a sorsuk, ugyanaz a helyük a szívében.
Kétségbeesetten felordított.
Nyugalom, nyugalom! – parancsolt magára, és megpróbált józan ésszel gondolkodni.
Letépett egy darabot az ingéből, benedvesítette a kulacsából, és elkezdte egyenként kimosni a
sebeket. Túl sok volt, vér folyt mindenütt. Nem tudott rájönni, mit kellene tennie. És a vízkészlete is
kimerült, még mielőtt az összes sebet kimosta volna.
Elvesztünk... nem fog sikerülni.
Próbálta ezt a gondolatot a tudata peremére szorítani, de nem sikerült.
Az inge maradékát is csíkokra tépdeste. Nem volt elég, meg aztán rövidek is voltak. Ekkor fogta
a kabátját, azt is feldarabolta, ami – fizikai állapotát tekintve – igen összetett feladatnak bizonyult.
Haragjában és az erőlködéstől felordított.
A felületes sebeket hagyta, csak a mélyebbekkel foglalkozott. A lány sérült kezével kezdte.
Minden megmaradt erejével megszorította, az ujjai véresek lettek. Ismét hányinger környékezte, de
ellenállt. A gyógyulás varázsigéjét kiáltotta, de rájött, hogy nem tudja megtenni. Kezeiből csak
nyomorúságosan, szakaszosan csordogált az energia. Túl kevés.
Egyszer már sikerült. Most sem más, mint a sivatagban, gyerünk, összpontosíts!
De most nem olyan volt, mint akkor. Ő kimerült, és Dubhe is sokkal rosszabbul van. Senki sem
segíthetett rajtuk. Elveszetten, egyedül maradtak az ismeretlen helyen.
Amennyire csak tudta, megszorította a kötéseket, aztán áttért a többi vágásra. Néhány pillanatig
mindegyik felett megpróbálta használni a varázsigét, ám túl fáradt volt, semhogy sikerüljön őket
begyógyítania. A látása lassacskán elhomályosult, a keze remegni kezdett. Agyát továbbra is a
tömegsír kitörölhetetlen képe gyötörte.
Most másként lesz! Nem veszi el tőlem a Testület őt is!
Kimerült, mire befejezte. Most a karjába kellett vennie Dubhét, és elindulnia, hogy segítséget
találjon. Megpróbálta, de a lába csődöt mondott a súly alatt. Harmadik próbálkozásra sikerült
felhúznia a hátára, még ha az egyensúlya nem is volt biztos.
Fogalma sem volt, merre induljon, de a legésszerűbbnek az látszott, ha megy tovább egyenesen.
Sennarra gondolt, remélte, hogy közel van, ám ebben a helyzetben minden olyan lehetetlennek
látszott. Csak ekkor jött rá, hogy nincs is valódi célja.
Legyőzték. A Testület felülkerekedett. Hasztalan fojtotta el a gyűlöletét és vált erősebbé,
hasztalanul csatlakozott az ellenálláshoz és kereste a harcot. A Fekete Isten hatalmasabb volt, és
minden érzését felemésztette.
Fél térdre esett, már fel akarta adni. Eleredtek a könnyei, körülötte minden egyforma és
homályos lett.
Ám ebben a pillanatban úgy érezte, nincs egyedül. Szemét meresztette: a járat széléről, a szikla
mögül gömbölyű alakok bújtak elő, és felé igyekeztek. Figyelték az ütközetet, a Sárkányisten
üvöltése szólította ide őket, de nem mertek közbelépni. A síró férfi jelenlétében már nem féltek, és
előmerészkedtek.
Lonerin végleg kimerült, csupán néhány lépést tett, de már nem volt ereje felállni. A földre
zuhant, és Dubhe lecsúszott a hátáról. Lonerin szitkozódott, aztán felnézett, és megpillantotta az
egyik élőlényt. A legfurcsább teremtés volt, akit valaha útjába sodort az élet, de ebben a pillanatban
nem tűnődött el rajta, ki ő, és mit akar. Csak arra gondolt, hogy nincs egyedül, és hogy valaki talán
segít nekik.
Akkora volt, mint egy gnóm, de karcsúbb, nyúlánkabb. Hosszú, díszes hajat és szakállt viselt,
olyan csecsebecsékkel teletűzdelve, amilyeneket Égvilágon soha nem látott. Sűrű, bozontos, félig
fekete, félig kék színű haja alól két hegyes fül bukkant elő.
– Rosszul van! – ordította Lonerin. – Segítsetek!
A manó az egyik kezében lándzsát tartott, az övében pedig hosszú kard csüngött. Nem viselt
zubbonyt, csak bőrnadrágot. Mozdulatlanul figyelte.
Lonerin Dubhéra mutatott. – Rosszul van! Segítsetek!
Mások is előbukkantak, rájuk szegezték a lándzsájukat. A tekintetük viszont nem volt ellenséges.
Négyen vagy öten voltak, egyformán öltöztek.
Lonerin megpróbált fölállni, de csak a térdén sikerült kínok között feléjük kúsznia.
– Kérlek benneteket, segítsetek! – kiáltotta, mire amazok hátráltak néhány lépést.
A manók összenéztek, karattyoltak, és hol Lonerinre, hol a karjában tartott Dubhéra mutogattak.
Az egyikük közelebb lépett.
– Araktar mel shirova?
Lonerin összezavarodott. Ez a különös mormogás emlékeztette valamire, de nem tudott
visszaemlékezni. Túlságosan feldúlt és fáradt volt, semhogy gondolkodni tudjon. Hangja suttogássá
halkult:
– Segítsetek...
A manó szomorúan nézte, aztán intett a társainak. Ketten elfutottak, miközben ketten segítettek
neki Dubhét gyengéden a földre fektetni. Lonerin össze volt zavarodva.
– Segítség – dünnyögte az, aki odament hozzá.
 Lonerin megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Igen, igen, segítség... – ismételte, és hisztérikusan felnevetett. Megmenekült!
Dubhe mellé vetette magát, a haját kezdte simogatni.
– Megmenekültünk... Ápolni fognak téged, biztos vagyok benne... Megmenekültünk.
Nem tudta róla levenni a szemét, a kezét szorongatta. Olyan végtelenül könnyűnek érezte magát,
olyan átkozottul boldognak és megkönnyebbültnek, és... közel állt hozzá, hogy összeessen. Az ereje
elfogyott, a szeme lecsukódott.
A manó nézte, amint Dubhe fölé hajol. Arckifejezése megfejthetetlen volt. Amikor már
nyugodtabbnak látta, megkérdezte:
– Ott? – és ujjával a hasadék felé mutatott, ahonnan jöttek.
– Nem értem... – felelte Lonerin.
A másik hosszasan elgondolkodott, mintha valami fontosat próbálna az emlékezetébe idézni. –
Erakhtar Yuro... földek... ott... a folyón túl...
Lonerinnek egy kicsit összpontosítania kellett, de aztán megértette. Hevesen bólintott.
– Igen, Égvilágról jöttünk, én és a lány is.
A manó mosolygott, bólintott a feleletre.
– Ghar, ghar... Égvilág... Erakhtar Yuro.
Lonerin emlékezett, hogy tanulta ezt a nyelvet, hogyhogy nem ismert rá rögtön? Kobold nyelv
volt, vagy valami nagyon hasonló.
A különös lény nevetve nézett rá.
– Egy kicsit beszélek barbárul, egy kicsit.
Lonerin nem tűnődött rajta, hogyan lehetséges ez a csoda. Nem érdekelte, kik ezek a lények, és
honnan jöttek. Az ő megmentőik, és ez most elég.
Ebben a pillanatban a két küldönc nagy kísérettel visszatért. Mindannyian többé-kevésbé
ugyanúgy voltak öltözve, és egy láncra vert állatot hoztak magukkal. Az arányait tekintve
sárkányfiókának látszott, de nem volt szárnya. A szájába tett zabla szíja végighúzódott a hátán, és
egy hordágyat vontatott maga után. Ráfektették Dubhét, bár a lába egy kicsit lelógott róla. A
szállítóeszközt láthatóan manókra, nem pedig emberekre méretezték.
A manó intett Lonerinnek, hogy álljon fel.
Nagy nehezen sikerült talpra állnia. Lába nehezen bírta el, de azért Dubhe mellé lépett, és
továbbra is fogta a kezét. Nem akarta elhagyni a lányt. Nagy erőfeszítésbe került, hogy a
megmentői után gyalogoljon.

A Mester állt mellette. Az egyik kezét fogta, és a homlokát simogatta. Biztató szavakat suttogott.
– Örülök, hogy visszatértél... – szólt a lány a férfi arcát nézve.
Csak most, az arcvonásai láttán gondolt bele, hogy mennyire hiányzott neki.
– Nem azért jöttem, hogy maradjak is, tudod.
– Akkor én maradok.
A Mester felsóhajtott, szeretettel nézett rá. – Nem gondolod, hogy ideje felejteni, és mindent
előröl kezdeni?
A lány erősen megszorította a kezét. – Nem vágyom másra, csak rád.
– De én elmentem, és nincs értelme, hogy továbbra is engem keress. – Eleven tekintettel nézte,
amit a lány úgy szeretett, majd hozzáfűzte: – Ő nem én vagyok.
Dubhe sírni szeretett volna. – Tudom – felelte elhaló hangon.
Aztán a sötétség, amelyben elmerültek, hirtelen vakítóan fényes felhővé vált, amely magával
vitte a Mestert.
– Ne hagyj el! – kiáltotta volna Dubhe, ám a torka olyan rettenetesen égett, hogy nem sikerült.
Hirtelen kinyitotta a szemét, és elvakította a káprázó fehérség. Érezte, amint testének súlya puha
ágyba süpped, és kínzó, egyre terjedő fájdalom itt-ott éles szúrássá válik. Észrevette, hogy lelóg a
lába a száraz levelekkel tömött fekhelyről.
Pislogott néhányat, mire a fény kezdett eloszlani, és határozottabb formát öltött.
Egy ablak, zöld mennyezet, egy ruhásláda. Végül egy ismerős arc.
 – Minden rendben? – kérdezte Lonerin a lány felé fordulva.
Dubhe néhány pillanatig csendben figyelte. Lesoványodott, sápadt és fáradt volt. Mély szeretetet
érzett iránta, de semmi többet. Fájdalmasan lehunyta a szemét.
– Számtalan sérülésed van, azért érzed magad ilyen rosszul.
Dubhe ismét kinyitotta a szemét, és mosolyogni próbált. Az emlékek azonban egyesével,
fájdalmasan és elviselhetetlenül elevenedtek meg. Képek villantak fel, amelyeket szeretett volna
elűzni, ám azok ismét kitörölhetetlenül vésődtek az emlékezetébe. Utolsóként Filla, amint
kétségbeesetten vergődik a keze között, és a név, amelyet a férfi szerelemmel és kétségbeeséssel
telve, lidércnyomásként ismételt: Rekla.
– Megmenekültünk, amint látod – szólt Lonerin, megszakítva gondolatai folyamát.
Dubhe megrázkódott, és ránézett. A fiú mögött a szoba egy darabkája rajzolódott ki. Egy
kunyhóban voltak, amelynek falai és teteje száraz levelekből és fából épültek. Különös környezet
volt, szokatlanul alacsony mennyezettel, hatalmas ablakkal, amelyen fák kuszasága sejlett át, amint
beborítja a felhőtlen ég vörös alkonya. Az ágy igencsak rövid volt, mivel manókra méretezték,
mellette pedig egy szék és egy finom faragással díszített ruhásláda állt, amelyről eszébe jutott
valami.
– Biztosan azon tűnődsz, hol lehetünk – mosolygott Lonerin.
Dubhe bólintott.
– A megmentőink manók. Különleges manók, hegyes a fülük, a hajuk meg kék.
Arca örömet és lelkesedést sugárzott. A lánnyal ellentétben ő nyugodt volt. Mert ő tényleg
megmenekült. Dubhe viszont a saját lidércnyomásának a prédája maradt, a Szörnyeteg kelepcéjében
vergődött. Ez az alapvető különbség kettejük között, és csak az egyik a sok közül.
– Átmenetet alkotnak a gnómok és a koboldok között, akik, úgy tűnik, jó néhány mérföldre
laknak innen, a parton.
Ez alkalommal Dubhe szíve érzéketlen maradt a koboldok, az elveszett és mitikus nép
említésének hallatán, amely kislányként színes képekkel árasztotta el a képzeletét.
– Koboldnyelven beszélnek, huyének hívják őket, lekezelő elnevezés, amelyet – azt hiszem – a
koboldok adhattak nekik. Azt jelenti, hogy „kicsik”, „törpécskék”.
– Ők mentettek meg bennünket? – kérdezte Dubhe fáradtan.
Nem igazán érdekelte a történet, de a beszélgetés segített, hogy eltűnjenek a fejét megtöltő
képek.
– Pontosan akkor bukkantak elő, amikor már azt hittem, elvesztünk. Te csupa vér voltál, engem
pedig teljesen kimentett a varázslás... Azt hittem, meg fogunk halni, hogy te meghalsz, és ez
mindennél rosszabb volt.
Dubhe nem érezte, hogy ez a fajta szerelmi vallomás felhevítette volna. Már nem hitt benne,
hogy Lonerinnek és neki közös jövője lehetne. Eszébe jutott az álom, amellyel ébredt, és a Mester,
aki beszélt hozzá. Igaz volt. Lonerin nem Sarnek, és soha nem is lesz az. Nem keresett benne soha
mást, mint őt, a régi Mesterét.
Lonerin hosszasan ecsetelte a rövid beszélgetést, amelyet a manók nyelvén folytatott a huyékkal,
aztán elmesélte, hogyan érkeztek meg a faluba, és hogy a lány mennyi ideig feküdt eszméletlenül.
Elégedett volt, lelkesítette, hogy ismeretlen népre bukkant, most aztán kiélhette felfedező hajlamát.
Dubhe viszont oly távol érezte magát mindettől, mintha egy másik világhoz tartozna, amelyből ő ki
van zárva. Lassacskán ki is vonta magát belőle. Lonerin hangja egyre kevésbé ért el hozzá. Kezdett
visszasüppedni a saját poklába.
– Figyelsz rám?
Dubhe ránézett. – Igen...
– A sérüléseidről beszéltem. Egyik sem komoly, és ez a nép nagyon ért az orvosláshoz. Gyorsan
össze fogod szedni magad.
Dubhe bizonytalanul elmosolyodott.
Lonerin csendben maradt, hosszasan figyelte.
– Ne gyötörd magad, az nem te voltál – szólalt meg váratlanul.
Könnyű mondani, gondolta Dubhe. De hogyan magyarázza meg neki, hogy ez nem is nagyon
számít? Hogyan mondja el neki, hogy valahányszor a Szörnyeteg előtör, valami eltörik benne?
Hogyan értesse meg vele, hogy az átok a részévé vált?
– Szabadon engedtem – dünnyögte, miközben a tekintetét elfordította.
– Ez volt az egyetlen lehetőséged – szólt a fiú meggyőződéssel.
– De gyilkoltam megint.
Dubhe mélyen a fiú szemébe nézett, és látta, hogy nem értheti meg. Aki még soha nem ölt, az
nem értheti. Mindig marad egy válaszfal közte és a normális emberek között, akik még soha nem
ízlelték a vért.
Lonerin felsóhajtott. – Nem te vagy az egyetlen, aki szörnyű dolgokat tett.
Dubhe megüközött. Emlékezett rá, hogy a saját kezével ölte meg Fillát.
– Meg akartam ölni azt a Gyilkost.
A lány továbbra is döbbenten nézte.
– Meg akart ölni téged, semmi rosszat nem követtél volna el...
– Tiltott varázslatot alkalmaztam – Lonerin elhallgatott, mintha szégyellné magát. Ám amikor
látta, hogy Dubhe nem érti, folytatta. – A varázslás a természeti erők egyensúlyán és annak
kihasználásán alapul. A mágus soha semmit nem tesz a természet ellenében: az akarata szerint
hajlítja a törvényeit úgy, hogy azok engedelmeskedjenek neki. Ezért vannak olyan dolgok, amiket
nem szabad megtenni. Varázslattal megsebesíteni vagy megölni valakit. Ezek olyan cselekvések,
amelyek felforgatják, megzavarják a természet rendjét. Ez a tiltott mágia, amelyben a Zsarnok
olyannyira jeleskedett. Aki tiltott varázsigét használ, az a lelkét teszi kockára, eladja a gonosznak,
hogy cserébe megkapja a szükséges erőt, amellyel aztán a kívánt varázslatot végre tudja hajtani. Ezt
a mágiát nem lehet büntetlenül űzni: ez belülről ront meg, gonoszságra ösztönöz és tönkretesz.
Dubhe rögtön felismerte a saját átka vonásait. Az ő pecsétje is nyilvánvalóan hasonló varázslat.
– Egy ilyet használtam a férfi ellen, aki Reklával volt. És nem azért, mert megtámadott, vagy
mert éppen megölni készült volna. Tudom, hogy kell valakit ártalmatlanná tenni úgy, hogy ne
okozzon többé gondot. – Nyelt egyet. – Azért tettem, mert Gyilkos volt. Nem volt más oka.
Dubhe arra gondolt, amikor Lonerin napokkal ezelőtt a szakadékba zuhant, arra a gyűlöletre,
amelyet a szeméből kiolvasott, amely olyan szokatlan és olyan perzselő volt tőle.
– Miért gyűlölöd őket? – kérdezte.
– Nyolcéves voltam, amikor megbetegedtem a vörös lázban.
Dubhe ismerte a betegséget. Már évszázadok óta dúlt Égvilágon. Főleg a kisgyerekeket támadta
meg, elállíthatatlan vérzéssel és nagyon magas lázzal járt. Az áldozat szinte mindig elvérzett.
Égvilágon mindenki rettegett tőle.
– Anyám egyedül volt, apám elhagyta, mielőtt én megszülettem volna, csak én voltam neki.
Ekkor elment a Fekete Istenhez, és Kérelmezőnek ajánlkozott.
Lonerin egyik kezével végigsimította az arcát.
Folytatta: – Én meggyógyultam, de az anyám nem tért vissza többé. Még a templomban is
kerestük a szomszédasszonnyal, akire rábízott, de nyoma sem volt. Csak néhány hónappal később
tudtam meg, mi történt. Volt egy tér, nem messzire onnan, ahol játszani szoktunk... tele csonttal... a
barátaimmal felfedeztük... odamentünk... és ő... ott volt.
Dubhe elképzelte a jelenetet. Megborzongott. Hallgatott. Érezte, hogy nem tudna mit mondani.
– Elvittük onnan, és eltemettük. Engem az egyik nagybátyámra bíztak. Néhány évig azt
gondoltam, bármi áron, de megbosszulom. Megsemmisítem a Testületet, az életem árán is
lemészárolom azt az összes disznót. Aztán megismertem Folwar mestert, aki azt mondta, van más
út is. A harag sehová nem vezet. Ki kell virágoztatnom, és erővé alakítanom. Ezért kezdtem mágiát
tanulni, hogy célt adjak a fájdalmamnak és a gyűlöletemnek. Ezért vállaltam el, hogy beférkőzöm a
Házba, ezért folytattam a küldetést.
Dubhe lesütötte a szemét. Új fényben látta a fiút, erről az oldaláról eddig nem ismerte.
– Szénné égettem az egyik kezét. És örültem, amikor megtettem. Bár aztán rájöttem, hogy azért
harcol, mert szereti Reklát, kívántam, hogy meghaljon. De visszafogtam magam.
Na igen. Ez a különbség kettejük között. A fiúnak még van választása, még megállhat a
szakadék előtt. Dubhe nem. Ő minden alkalommal túlmegy rajta.
 – Én is hibáztam. Én is engedtem. Nem kell bűnösnek érezned magad.
Dubhe keserűn mosolygott. – Tényleg össze akarod hasonlítani a te pillanatnyi gyengeségedet
azzal a vérengzéssel, amit én a szirten véghezvittem?
– Az nem te voltál, és nem volt más választásod. Tényleg azt hiszed, jobb lett volna, ha hagyod,
hogy Rekla megöljön? Mire mentél volna vele?
Dubhe lesütötte a szemét. Nem tudta, de minden jobb lett volna, mint a fájdalom, amit most
érzett, és a saját maga iránt érzett gyűlölet.
– Ez az átok, az az átkozott pecsét. Az marcangol téged, és attól érzed így magad. Ez nem te
vagy, érted? – Lonerin erősen megragadta az egyik kezét, megszorította, és hosszan, élénken a
szemébe nézett.
– Te soha nem öltél, nem értheted... Nem számít, miért teszed. Nem számít, van-e rá okod, hogy
azt az életet kioltsd, nem számít, hogy baleset volt vagy más. Az számít, amit tettél. És semmi sem
olyan többe, mint azelőtt. A halál az ereidben van, megmérgez. A Mesterem... ezért halt meg. A
Szörnyeteg pedig... nem kívül van, hanem bennem.
Lonerin hevesen megrázta a fejét. – Nem, nagyot tévedsz. Te nem vagy Gyilkos, és soha nem is
voltál az. A helyzet hozta úgy, most pedig az átok az oka, hogy idejutottál. De neked, neked semmi
közöd a halálhoz.
Tekintete nyílt és őszinte volt. A fiú hitt benne, legalábbis hinni akart. Dubhe szúró fájdalmat
érzett.
Ha igazán szeretne engem, megértené. És ha én igazán szeretném, ez a tekintet elég lenne.
De nem volt elég. Egyedül volt. Egyedül a borzalommal. És bár a fiú látta, nem értette meg.
Nem szerette őt teljes egészében, nem szerette a vértől mocskos kezét. A róla alkotott képet
szerette, a törékenységét, a gyengeségét. És ő? Azt szerette benne, amiben a Mesterére
emlékeztette, szerette azt a világot, amelyben lehetséges volt döntést hozni, szerette a
magabiztosságát.
– Megesküdtem neked, hogy megmentelek, és megteszem. Megszabadítalak az átoktól, semmi
sem állíthat meg, és soha többé nem kell majd ilyen rémes dolgot tenned. Az anyámmal kudarcot
vallottam, de veled másként lesz. Amikor az átkot megtöröm, meglátod, végre szabad leszel.
Milyen hamisan hangzott ez! Ha sikerült volna megszabadítania a rontástól, megmenteni nem
tudta volna. Mert az ő ketrece nem csupán a pecsét. Az ő börtöne tágasabb, és a fiú ezt soha nem
látta.
Dubhe mégis mosolygott. Megszorította a fiú kezét. Meghatotta, ahogyan minden áron szeretni
próbálta őt. – Köszönöm – suttogta sírástól elcsukló hangon.
A fiú az ajkát kereste, hosszú csókot nyomott rá, de a lány tudta, hogy ez lesz az utolsó.
 21

RÉGI ADÓSSÁG

DOHOR HARCIAS LÉPTEKKEL haladt végig a templomon. Yesholt a Thenaar szobra előtti padban
térdelve várta. Imádkozott, és Dohor már az ajtóból hallotta kántáló hangját. Elfintorodott. Soha
nem volt vallásos. Felesége sokszor kapaszkodott a hitbe, főleg kevéssel a halála előtt, amikor a
betegség már majdnem teljesen felemésztette. Ő nem. Úgy tekintett a vallásra, mint a hatalom
puszta eszközére, és ezért szánta a hívőket.
– Az istenek léteznek, Dohor, és végül számot kell majd vetned velük – mondta neki egyszer a
felesége. Ő válaszként az arcába nevetett: számára mindez csupán babona volt.
– Nos? – szólt öblös hangon, amikor Yeshol háta mögé ért.
Látta, amint az öreg egy pillanatra megmerevedik, de aztán újra felhangzottak az imádság szavai.
Soha nem tudott napirendre térni ennek az embernek a vele szemben tanúsított arcátlansága felett.
Másrészről viszont éppen ezért a függetlenségéért becsülte nagyra.
Amikor befejezte, Yeshol felállt. Meghajolt előtte, a fejét lehajtotta.
– Éppen imádkoztam.
A kifogás hallatlan egyszerűsége és szemtelensége meglepte Dohort. Aztán úgy döntött, ez most
nem a megfelelő alkalom, hogy a hatalmát fitogtassa.
– Na igen, egy nálam nagyobb úrnak engedelmeskedsz, igaz? – csúfolódott.
Yeshol csupán titokzatosan elmosolyodott, de aztán hirtelen komollyá vált.
– Azért hívattam, mert fontos hírt kell közölnöm.
Dohor nem sokat adott a körítésre. Yeshol számára minden őt érintő hír kivételes jelentőséggel
bírt.
– Nos? – nógatta türelmetlenül.
– Egy ellenségünk az egyik legkiválóbb Győzedelmesünk kezéből megkaparintotta a fiút, akire
szükségünk volt.
Ahogy sejtettem, lényegtelen hír – gondolta a király.
– Ez a te bajod – felelte. – Az ilyen dolgokat egyedül kell megoldanod, tudod jól. Már így is túl
sokat segítettem, és emlékeztetlek, hogy a te hibádból egy sárkányomat és egy lovagomat
elveszítettem.
– Az ellenség Ido.
A szavak hallatán az egész templomra súlyos csend borult. Dohor érezte, hogy egy pillanatra
kihagy a szíve. Már három éve nem hallotta ezt a nevet, és őszintén remélte, hogy soha többé nem
is fogja.
– Lehetetlen – próbált a legnagyobb természetességgel felelni. – Három évvel ezelőtt Napföldön
elszenesedett maradványokra bukkantak, nyilvánvalóan a sárkányáéra. Ido halott.
– Egy félszemű gnóm, a bal orcáján hosszú, fehér sebhely húzódik. Az egyik Győzedelmesemet
megölte, a másikat félholtan hagyta magára Nagy Föld és Tűzföld határán. Az életben maradt
emberem írta le nekem az ellenséget, hozzátéve, hogy idős, ám a fegyverforgatásban kivételesen
tapasztalt emberről van szó.
Dohor keze remegni kezdett, nem is sikerült lepleznie. – Hol van? – A hangja remegett az
elfojtott haragtól.
Yeshol megrázta a fejét.
– Nem tudjuk pontosan. Valószínűleg még Tűzföldön nyalogatja a sebeit. Az emberem azt
mondta, nem volt valami jó bőrben.
Ezek a szavak Dohorban régi, gyűlöletes emlékeket ébresztettek. Az ellenállást Tűzföld
vízvezetékében, Ido folytonos portyázását az emberei között, a hosszú háborút és az utolsó csatát,
amelyet a föld alatti csatornákban vívtak meg. Ezer embert veszített odalent, és mindez azért, hogy
vagy száz lázadót kiverjenek onnan.
– A vízvezeték – sóhajtott fel.
– Mi is így gondoljuk. Úgy látszik, nem árasztották el az egészet.
Dohor ezt nem tudta pontosan. Amikor megparancsolta, hogy nyissák ki a zsilipeket, egyszerűen
a víz erejére hagyatkozott. De úgy látszik, nem volt elég.
– Gondom lesz rá – szólt sürgetően, miközben felállt.
– Nem voltak kétségeim – mosolygott Yeshol. – Amint Sherva kiejtette a száján az ellenség
nevét, biztos voltam benne, hogy a saját embereivel akarja majd megoldani a dolgot.
Dohor szárazon bólintott.
– Vedd úgy, hogy halott. Rövidesen elhozom neked a fiút.
Yeshol meghajolt.
– Bízom önben. A jövőm a kezében van.

Amikor Learco a terembe lépett, Dohort, az apját a trónon ülve találta, rá várt. Amint az apja
visszatért, érte küldött. Learco látta, hogy a fekete kabátját viseli, amelyet csak akkor öltött magára,
ha fontos ügyben utazott. Nem tudta, mi a szándéka, de biztosan komoly ügyről volt szó. Amikor
megtudta, hogy hívatja, néhány percig késlekedett, szobájának tükrében nézegette az arcát.
Tagadhatatlanul hasonlított az apjára. Ugyanaz a szőke, már-már fehérbe hajló haj, ugyanaz a
tekintet. Csupán zöld szemét örökölte az anyjától, Sulanától. Túl kevés, hogy különbséget jelentsen
az apja és közötte. Néhány év múlva megörökli a királyságot, és egy olyan álomért kell majd
harcolnia, amely nem az övé. Ha rajta állt volna, örömmel lemondott volna a számtalan
mészárlásról, de nem tehette, ez volt az elkerülhetetlen sorsa.
Harcias léptekkel közeledett a trónhoz. Bár végső soron ő is csak egy alattvaló volt, semmi több,
mint apja halálhírnöke. Amikor elé ért, térdet hajtott. Mindig így ment ez közöttük, a kapcsolatuk
csupán rideg formalitás volt. Soha egy szeretetteljes szó vagy ölelés nem esett meg. Most, hogy
belegondolt, az utolsó alkalom, amikor egymásoz értek, gyermekkorára nyúlik vissza, amikor
Makratban, az ünneplő tömegben a király a karjába kapta, és ujjongva mutatta fel a népnek. Aztán
soha semmi.
– Állj fel!
Learco engedelmeskedett, de a szemét lesütötte. Nem szeretett ránézni.
– Van egy küldetésem a számodra. És nézz rám, ha hozzád beszélek, trónörökös vagy, nem
pedig egy akármilyen jöttment!
Learco akarata ellenére felnézett. Apja arca már jó ideje elviselhetetlen látvány volt számára.
Olyan volt, mintha tükörbe nézne, és nem szenvedhette a gondolatot, hogy ugyanolyan, mint ő. A
hódító arca, amely mögött végtelen gyász és háború bűne rejlik – ez dühítette.
A király hidegen állta a tekintetét.
– Még mindig olyan a szemed, mint a megvert kutyáé, és ez nem áll jól neked.
– Fáradt vagyok, apám, semmi több – hazudott a fiú.
Dohor nem hitt neki. De Learcót ez nem érdekelte. Bármit is tett, az apja soha nem volt vele
elégedett. Soha nem tudott megfelelni az elvárásainak, folyton csak csalódást okozott neki.
– Ido életben van, és éppen keresztülhúzza a számításainkat.
Learco megmerevedett.
– Van vele egy fiú, aki annyi aranyat ér, amennyit nyom. A Vizek Földjére viszi, és ott
valószínűleg megtalálja majd a módját, hogy eltüntesse. Roppant egyszerű küldetést bízok rád:
találd meg és öld meg a gnómot, aztán hozd el nekem a fiút.
Learco keze ökölbe szorult. Nem állt szándékában végrehajtani ezt a küldetést, mint ahogyan
egyiket sem, amelyet az apja valaha is rábízott. Néhány éven át elégedett volt, hogy szolgálhatja, és
remélte, hogy az általa vállalt feladatokkal és a harci tudományával előbb vagy utóbb sikerül majd
lenyűgöznie. Aztán megértette, mire is épül a hatalma, és ezzel egyidejűleg észrevette, hogy
teljesen alkalmatlan rá, hogy kielégítse a követeléseit. Azóta egyetlen küldetés sem volt más, mint a
sokezredik alkalom, hogy megalázza és fájdalmat okozzon neki. De volt még valami. Dohor
észrevette.
– Van számomra valami mondanivalód, fiam?
– Nincs. Örömmel végrehajtom a parancsait.
Learco ismét a padlót nézte.
– Érted, hogy miért téged küldelek?
A fiú ráemelte a tekintetét. A trónról felemelkedve Dohor mintha pusztán hatalmas termetével
uralná őt.
– Azt hiszem, igen.
– Méltatlan volt hozzád, hogy engedted Idót Tűzföldre szökni, olyan szégyenfolt ez, amelyet egy
leendő királytól nem lehet eltűrni. Elvárom tőled, hogy add meg legádázabb ellenségemnek azt,
amit érdemel, világos? Ezüsttálcán akarom látni a fejét. Nem várok tőled ennél kevesebbet.
Learco megértése jeléül fejet hajtott. Nem kérdőjelezhette meg apja parancsait, még ha az esetek
többségében nem is értett velük egyet.
– A kémeink tudják, merre van?
– Nagy Földön, nem messze Tűzföld határától majdnem megölt egy embert. Minden bizonnyal
megsérült. Valószínűsíthető, hogy a legrövidebb utat választja a Vizek Földjére. A legjobb alkalom,
hogy elfogd, akkor kínálkozik, amikor a sivatagot szeli át. Itt teljes mértékben fedezék nélkül lesz,
nem találhat védelmet vagy rejtekhelyet.
– Igen – felelte Learco közömbös hangon.
– Xaronnal mégy.
Learco bólintott. Legalább repülhet.
– Ha ez minden...
– Ne okozz nekem csalódást! – A király tekintete átható és gonosz lett. – Már eddig is végtelen
sok okot adtál rá, hogy megtagadjalak, de sajnos te vagy az egyetlen örökösöm. Ne kényszeríts hát
rá, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.
Learco mélyen meghajolt, a szíve vadul kalapált. Aztán felállt, és elhagyta a termet.
Összezavarodott. Apja szava figyelmeztetés volt, és amikor a palotából kilépett, ahelyett, hogy a
sárkány istállója felé tartott volna, a lugas felé vette az útját, egyre gyorsabban szedte a lábát.
Amikor végre kint volt, a szeme elé Makrat kusza utcáinak örömmámora tárult. Alkonyodott, a
levegő friss volt. Learco teleszívta a tüdejét. Szüksége volt rá. Egy pillanat alatt eszébe jutott a kén
csípős szaga, a Thal bűzös kigőzölgései. Itt találkozott először Idóval.

Learco a sárkánya nyergében ül. A csatatér felett repked, túlélőket keres, teljesen kimerült, és
tökéletesen tudatában van annak, hogy nagybátyja, Forra parancsa ellen cselekszik. A harc heve
még az ereiben lüktet, sárkánya elégette az ellenségeit, úgy rontott a lázadókra, ahogyan
megparancsolták neki, teljesen egyedül, ami nem kis dolog egy tizennégy éves fiútól, még ha
Sárkánylovag is.
Egy kicsit olyannak érezte magát, mint Nihal: harcosnak, a halál katonájának, amiért az apja
csak büszke lehet rá. Egyetlen gnóm – akár felnőtt, akár gyerek – sem menekülhetett előle.
Learco viszont a szíve mélyén tudja, hogy ennek a hirtelen hévnek más oka van, hogy semmi köze
nincs sem a harchoz, sem pedig az értékekhez. Most, hogy sem a nagybátyja, sem más nem tudja
érte kárhoztatni, szabad folyást engedhet a szánakozásnak. Senki nem neveti ki. Senki sem
tagadhatja meg tőle a haragot, amelyet a háború és az apja iránt érez. Learco fogolynak érzi
magát, és nincs más választása. Apja ide küldte, mert a fiának készülnie kellett rá, hogy nagy
harcos és trónjának méltó örököse legyen. Keresve sem lehetett jobb helyet találni a próbatételre,
mint a legkegyetlenebb csatatér, a tűzföldi harcok, ahol az ellenállás szíve lüktetett, és nem adta
meg magát. Learco szeretett volna elmenni innen, de nem tudott. Kötelességének érezte, hogy
maradjon, és semmi nem másíthatta meg az elhatározását.
Sárkányának szárnya csendesen verdes a levegőben. Alatta csupán romhalmaz és holttestek.
Szemét mereszti, és csak véletlenül, a szeme sarkából veszi észre a felé cikázó villanást. Még éppen
időben kirántja a kardját és megfordul, hogy kivédje az ütést. Egy páncél nélküli gnóm, hatalmas
vörös sárkánya hátán ülve, éppen őt célozza meg famarkolatú fegyverének pengéjével. Arcát
hosszú, fehér forradás szeli át. Learco egy pillanatig figyeli, aztán megremeg.
Ido.
– Nézzenek oda... – morogja dühösen a gnóm.
Learco az ösztönére hallgat, és menekülni próbál. Mi mást tehetne? Ido legenda, legyőzhetetlen
harcos.
A gnóm elképzelhetetlen gyorsasággal előreugrik, miközben a vörös sárkány megragadja a
herceg sárkányának farkát. Az állat felordít fájdalmában, és Learcónak csak nehezen sikerül a
nyeregben maradnia.
Meghalok – mormolja. – Meghalok.
A vörös sárkány erőt gyűjt, és sikerül neki messzire hajítania a másik sárkányt.
Learco azt sem tudja, hol van, kábultan a földre gurul. Ido nem támadta meg. Kegyetlenül
szemléli, ahogy nagy nehezen talpra kászálódik.
A fiú védekezni készül, biztos benne, hogy nem menekülhet. Mindkét kezével szorítja a kardját, és
maga előtt tartja.
Ido a fegyverére mutat. – Látom, ez még mindig apáról fiúra száll – szól csúfondárosan.
Learco megérti a célzást. Ez az apja kardja.
– Tudod, ki vagyok?
– Ido.
A gnóm mosolyog.
– Az apád többé-kevésbé ekkora volt, amikor az Akadémián megaláztam, és ugyanezt a kardot
tartotta a kezében, amit most te. Biztosan mesélte neked.
Nem, soha nem mesélte. De Learco azért ismeri a történetet. A palota folyosóin gyakran
sustorognak róla, hogyan alázta meg Ido a királyt, amikor szemtelenkedett vele az Akadémián,
háromból három csörtében verte meg az összes diák előtt.
Learco még erősebben szorítja a kardját. Jól tudja, mi fog történni. Ido apja esküdt ellensége,
nem fogja elszalasztani ezt az alkalmat. Rajta keresztül fog Dohoron bosszút állni. Megöli a király
egyetlen örökösét, ám előtte megkínozza, megalázza. Ez itt a vég.
Érzi, hogy a tenyere izzadságtól ragacsos, homloka pedig nedves lesz. Fázik.
Harcolni fogok – gondolja. – Azt fogom tenni, amit tanítottak nekem, úgy fogok viselkedni,
ahogyan apám akarná, becsülettel.
Ido váratlanul támad, és neki csak nagy nehezen sikerül kivédenie. Rögtön meghátrál, az
ellentámadás kivételesen erős. Learco látja a gnóm szemében, hogy úgy érzi, uralja a helyzetet. És
így is van. Szünet nélkül támad, játszik, szórakozik, és ő teljesen ki van neki szolgáltatva.
Ido gyorsítja a ritmust, és Learco egyik vállába égető érzést hasít. Eltalálta. Az ellenfele
kardhegye vörös. Az ő vére. Ez az első alkalom, hogy egy kard megsebesíti. Ezelőtt csak Forra
ostora tette ezt.
Halk jajkiáltás szalad ki a száján, lehajtja a fejét, de aztán összeszedi magát. Becsületet kell
szereznie. Talán meghal, de az apja végre büszke lesz rá. Soha nem volt az, tudja. Ezért olyan
fontos, hogy bátran viselkedjen, ez az utolsó alkalma. Úgy dönt, csak az egyik kezével tartja a
kardot.
Ido újra támad, és az ütései ezúttal pontosabbak. Apró vágások, és Learco száját minden
alkalommal kis kiáltás hagyja el. Próbálja visszanyelni őket, ám nem sikerül. Gyengének és
ostobának érzi magát, sírni volna kedve.
Apámnak azt mondják majd, hogy gyáva voltam.
– Ügyes vagy – mondja neki Ido. – De tapasztalatlan – folytatja, gúnyosan nevetve.
Oldalról találja el a pengéjét, és olyan erővel fordítja el, hogy kicsavarja a csuklóját. Ennyi elég
is, és Learco kardja messzire repül. Még nézi, ahogyan fényes ívet rajzol az égre, amikor Ido
mellkason rúgja.
Úgy érzi, megfullad, aztán a földre zuhan.
Hirtelen csend áll be. Learco csak a saját zihálását hallja. Ido kardja hajszálnyira van a
torkától. A gnóm is nehezen lélegzik, kezében reszket a kard. A fiú érzi, hogy a torkának szegezi,
oda, ahol az ádámcsutkája kiemelkedik. Nyel egyet, és lehunyja a szemét.
 Tudja, hogy eljött a pillanat, mégsem fél annyira, mint ahogy gondolta volna. A szíve hirtelen
lassabban kezd verni. Ekkor felemeli a fejét, és szabadon hagyja a torkát.
– Ha szúrni akarsz, tedd meg, és kész!
Egy ostoba hős szavai, gondolja, tele vannak velük azok a történetek, amelyeket az apja olvastat
vele. Mégis érzi, hogy ebben a pillanatban rendben van, hogy kifejezi azt, amit valójában kíván.
Ido komoran figyeli, a kardját még mindig a torkának szegezi.
– Mit csinálsz itt egyedül? Hol vannak a többiek?
Ezt a kérdést Learco nem várta, egy kicsit gondolkodnia kell, mielőtt felelne.
– Elmentek a foglyokkal. Már mindent leromboltak, és elvittek, amit csak akartak.
A gnóm kemény tekintettel vizslatja.
– Ők? És te, fiú, hol voltál, amíg a rosszak harcoltak?
Learco úgy érzi, ez a kérdés minden kardnál nagyobb szúrást vájt belé. A szemével kiutat keres,
a tekintetét a széltől és a vulkán füstjétől kivájt sziklákra emeli, amelyek tőle nem messze
emelkednek.
– Velük voltam – suttogja.
Ez a vallomás többe került neki, mint mindaz a szégyen, amit az apja által véghezvitt
mészárlásokban való részvétele miatt érzett.
– Azért hagytak itt, hogy bevárj bennünket?Mit kerestél?
– Semmit.
Ido közelebb hajol, de a kardját nem mozdítja. Learco érzi, amint a lehelete a nyakát melengeti.
– Ne ravaszkodj velem. Nem öllek meg, míg meg nem tudom, amit akarok, és biztosíthatlak, hogy
megvannak a magam módszerei, hogy szóra bírjalak. Ha tovább makacskodsz, magammal viszlek,
és visszasírod még ezt a kegyes pillanatomat, világos?
Learco közömbös marad. Már túl van a félelmen, azzal, amit az előbb elismert, túllépte a
rettegés határát.
– Azt néztem, mit tettem. Túlélőket kerestem.
– Ne beszélj marhaságokat! – szólt rá Ido szárazon.
– Biztos voltam benne, hogy nem fogsz nekem hinni, de nem is érdekel, hogy hiszel-e. Ez az
igazság.
Learco érzi, hogy ez a makacs magabiztosság hamarosan elhagyja. Azt akarja, hogy minden
véget érjen, örökre és azonnal.
– Szúrj! – szól meggyőződéssel.
Tényleg ezt akarja, a végső kardcsapást várja.
Ido nem mozdul. Meglepődött, de azért a figyelme nem lankad. A pillantása viszont lassan
megváltozik. Ez a fiú többé már nem az ellensége. Végül felsóhajt, majd maga mellé ereszti a
kardot.
– Menj! – szól rá parancsoló hangon.
Learco meglepetten néz rá.
– Még meggondolhatom magam, úgyhogy a helyedben én azonnal elmenekülnék.
A fiatal herceg nem mozdul, a talajon támaszkodik. Hirtelen már nem akar elmenni. Nem akar
elmenekülni, nem érdemli meg. Ekkor lehajtja a fejét, és sírni kezd. Eddig a pillanatig ellenállt, de
már nem bírja tovább. Elveszettnek, ostobának érzi magát.
Ido nem mozdul, nem tudja, mit tegyen.
– Azt mondtam, szabad vagy, ne kelljen még egyszer mondanom!
Learco felkel, letörli könnyeit. A szívét érthetetlen aggodalom tölti el.
– Sajnálom. Mindent – csak ennyit sikerül kiböknie.
Aztán elrohan a síkságon át. Elhalad megölt sárkánya mellett, aki a másik állat mancsa alatt
fekszik. Fut, fut, szeretne eltűnni. Csak a nyakának szegezett kardra gondol, és azokra a szavakra,
amelyek mindennek a fájdalomnak utat nyitottak.
– Velük voltam.

Learco felsóhajtott. Kellemetlen emlék volt, amelyet sokszor újrajátszott az emlékezetében, ám

soha nem gondolta volna, hogy valaha is viszontlátja Idót. Amikor a halálhírét hallotta, valami
különös oknál fogva sajnálta.
Végül az istállók felé indult. Azon tűnődött, mit akarhat az apja egy kisfiútól, milyen más
borzalmakat rejt ez a feladat, ám hasztalan kérdések voltak ezek, csak újabb terhet róttak a lelkére.
Végül is mindazok ellenére, amit Dohorról tudott, ő csupán egy ostoba gyermek volt, aki az apja
kedvét kereste.
Idóra gondolt, az adósságára. Talán jobb lett volna, ha a gnóm azon a napon, ott, a Thal alatt
megöli őt, ám így az életét köszönhette neki. És most azt a parancsot kapta, hogy gyilkolja meg.
Lesütött szemmel lépett az istállóba, egy pillanatra lehunyta a szemét, és felkészült arra, ami rá
vár.
– Készítsétek elő Xaront, küldetésre megyek – szólt oda az istállófiúknak.
 22

A FALU

A HUYÉKNÉL VALÓ TARTÓZKODÁS úgy telt, mint egy álom. Dubhe az idő nagy részében ágyban
feküdt, mert legyűrte valami félelmetes fáradtság. Nem tudott felkelni, a sérülései őrülten fájtak, de
mindenekelőtt a szellemi kimerültség volt az, amely bármiféle cselekvéstől visszatartotta.
Úgy érezte, hogy a gondjai, amelyek eddig a pillanatig üldözték, a falun és az erdőn túl, amelyet
a szobája ablakából lát, csupán arra várnak, hogy ő rendbe jöjjön, és akkor újra elborítják. Ha
egyszer erről a védett területről kilép, semmi nem tudja majd megmenteni.
Mindenekelőtt itt volt a varázsital kérdése: Lonerin a fiola egész tartalmát felhasználta, hogy
kiragadja őt a halál karmai közül, nem maradt több. Dubhe érezte, hogy a Szörnyeteg könnyű álmot
alszik, igen kockázatos tett volt felébreszteni, mert ezért előbb-utóbb drágán megfizet. Egyetlen
halvány reménye volt: időben megtalálni Sennart. Na igen, Sennar... Ki biztosítja őket, hogy
egyáltalán még él, és hogy sikerül megtalálniuk? És mindezek közepette hogyan viselkedjen majd
Lonerinnel? Dubhe agyában millió gondolat cikázott, és ezer szerencse, hogy ezekben a napokban a
fiúnak annyi dolga akadt.
– Meg kell tanulnom ennek a népnek az orvoslási művészetét, talán van néhány a növényeik
között, amelyek enyhíthetik az átkod hatását – mondta.
Ettől kezdve mindig kint járt valahol. Csak este jött be hozzá, karikás szemmel és összekarcolt
kézzel. Könnyű csókot nyomott az arcára, a hogyléte felől érdeklődött, aztán aggodalmasan
végignézte a sérüléseit.
A kapcsolatuk mintha már csupán csak erről szólt volna. Lonerinnek már-már a rögeszméjévé
vált a lány állapota, Dubhénak pedig még nem volt bátorsága, hogy tisztázza vele a dolgokat. Meg
volt róla győződve, hogy előbb vagy utóbb meg kell ütközniük. Csak most még nem érezte magát
késznek rá.
Így töltötte a napjait, az ablakon bámult ki, az óráról órára változó színű eget kémlelte, és az erdő
neszeit hallgatta. Lehet, hogy meghal, lehet, hogy a Szörnyeteg visszatér. Ebből az ágyból minden
olyan távolinak és zavarosnak látszott.

Jó néhány napon át az őt ápoló pap volt az egyetlen kapcsolat, amely a huyék népéhez fűzte.
Jóformán fiúcska volt még, és groteszkül keveredtek benne a koboldok és a gnómok tulajdonságai:
borotvált fején feltűnő volt hegyes füle, és csak hosszú, sötét, mélykék szakálla engedett
következtetni a hajszínére. Meztelen felsőtesttel járt, mellén vörös tetoválást viselt, amely
különösen elütött világos bőrétől. Az Erdő Urát ábrázolta. A nagy felületű és összetett ábrát
szeretetteljes részletességgel rajzolták meg. A manó nadrágja különös viselet volt, az anyaga
zergebőrnek tűnt. Csendesen lépett Dubhe szobájába, és soha nem szólt hozzá. Nem nézett a
szemébe, csupán a sebeit vizsgálta, még azt sem engedte meg magának, hogy a tekintete a lány más
testrészeire tévedjen.
Dubhe zavarba jött a jelenlétében. Egyrészről az az érzése támadt, hogy ő csupán egy
elemezhető és mozgatható tárgy, amit egyébként minden alkalommal érzett, amikor ápolták, vagy
amikor egy pap az átkát vizsgálta. Másrészről nyomasztotta, hogy nem tud beszélni vele és
köszönetet mondani. A keze tényleg rendkívüli volt. Ahányszor a vágásokat megérintette, és
különös szavakat mormolt – egyfajta litániát valami ismeretlen nyelven –, a lány azon nyomban
megkönnyebbült. A manó kezéből gyógyító melegség áradt, ő pedig szemlátomást javult. Nyúzott
és marcangolt bőre összeforrt, mintha újjászületett volna. Valóságos csoda. A borogatások és
masszázsok hatására Dubhe napról napra jobban érezte magát, és még a keze is kezdte szép lassan
visszanyerni az eredeti formáját, pedig az első napokban a fájdalomtól mozdítani sem tudta.
 Négy napnyi kúra és kezelés után szinte minden sebe összeforrt. Dubhe ezért úgy határozott, jár
egyet a faluban. Friss levegőre vágyott a hosszú bezártság után, és szerette volna a gondolatait is
összeszedni.

Találtak neki egy botot. Kicsit rövidnek bizonyult, ám arra jó volt, hogy segítség nélkül tudjon
vele mozogni. Lonerin szerezte. Megtanulta, hogyan értesse meg magát akadémikus és egy kicsit
kezdetleges kobold nyelven, ezért nem esett nehezére, hogy az egyik huyénak elmagyarázza, mire is
volna szükségük. Kitörő örömmel nyújtotta át Dubhénak.
– Biztos vagy benne, hogy menni fog?
A lány mosolygott.
– Az ágyban töltött hosszú idő után csak jót tehet.
Lonerin segített neki felkelni, megfogta a karját, és amint biztos volt benne, hogy a lány megáll a
lábán, váratlanul szájon csókolta.
– Vigyázz magadra! – súgta a fülébe.
Dubhe zavartan mosolygott rá.
Remegő lábbal lépett ki a szobából. A kényszerpihenő ellenére még mindig nagyon gyenge volt.
A napfény elvakította, és megborzongott a könnyű reggeli szellőtől. Amikor képes volt kinyitni a
szemét, elámult. Előtte egy fából és kötelekből épített függőhíd húzódott, amely egy sor, a sziklafal
oldalában gubbasztó kunyhóhoz vezetett. Olyanok voltak, akár a fecskefészkek, különböző
magasságban álltak. Minden házat ugyanolyan függőhíd kötött össze a többivel, amilyen az ő
kunyhója ajtajától is indult, a falu különböző szintjeit pedig falépcsők kapcsolták egymáshoz,
amelyek mintha a semmiben függtek volna. A zseniális huyék gondoltak az olyanokra is, mint ő,
aki nem tud jól mozogni: kis kabinok szállították őket egyik szintről a másikra, amelyeket
fáradhatatlan dolgozók hoztak mozgásba, ha a szükség úgy kívánta.
– Kellemes sétát! – mosolygott rá Lonerin, és elindult a hídon.

Dubhe szép nyugodtan bejárta az egész falut, amely nem is volt túl nagy. Mindössze vagy húsz
fakunyhóból állt. Az építmények sötét árnyalata elütött a szikla világos színétől, a tetejüket száraz,
kusza levelek alkották.
Hihetetlen dolgos nép lakta a kis falvat. Mindent a tökéletességig fejlesztettek. Csatornáik
hatalmas, függő ciszternákban szállították a vizet, a mozgatható hidak rendszere lehetővé tette,
hogy támadás esetén a kunyhókat elszigeteljék egymástól. Mindent az erdőben fellelhető
anyagokból építettek, és minden egyes mű zsenialitásról és olyan fokú gondosságról árulkodott,
hogy nem lehetett nem csodálni. Ráadásul a végsőkig fokozott szerkezeti célszerűséget finom
szépérzékkel tették teljessé: mindent készítőik kivételes tehetségéről árulkodó faragványok
díszítettek. A díszítések nagy része a föld sárkányait ábrázolta, akiket valószínűleg istenként
tiszteltek. Dubhe megfigyelte, hogy a huyék utazásra és szállításra ezeknek az állatoknak egy
sokkal kisebb és engedelmesebb fajtáját használják. Gyakran lehetett látni vadászok egy-egy
csoportját, akik ezeknek a furcsa állatoknak a hátán mintegy ötvenméternyire alattuk a mély völgy
felé tartottak.
Először azt gondolta, hogy elsősorban vadászatból élnek, de aztán a szemét erőltetve ki tudta
venni, hogy földműveléssel is foglalkoznak: a völgy mélyén volt egy kis bekerített rész, amelyet
csatornahálózat öntözött, és ahol a nők számos növényt termesztettek. Egy-két terményt felismert,
ám többnyire számára ismeretlen növények voltak.
Kicsit távolabb megpillantotta azokat a fenséges sárkányokat, amelyekkel a tisztáson találkoztak
először. Amennyire ki lehetett venni, a huyék a falujukat az egyik sárkányfészek közelébe építették,
és Dubhe arra gondolt, hogy ez nem lehet véletlen. Meg is bizonyosodott róla, amikor észrevette,
hogy a sziklafal ormán valamiféle fatotem áll, amely egy ilyen nagy állatot ábrázol igencsak
élethűen. Mellette hatalmas fa emelkedett, és ez az emlékezetébe idézte azt az Erdő Urát, amely
alatt az útjuk során elidőztek. A törzse köré nagy kunyhót építettek, amely díszesebb volt, mint a
többi, és a teteje is fából készült. Ahányszor egy huyé elhaladt előtte, egyik kezét a szívéhez emelte.
Nyilvánvalóan kultikus, a falu számára stratégiai fontosságú hely volt.
 A séta végére Dubhe szédülni kezdett, és észrevette, hogy a felnőttek, akikkel találkozott,
egyfajta rokonszenvvel vegyes kíváncsisággal figyelik. A gyerekek a házak sarka mögé bújtak,
majd követték, a felnőttek titokban lestek, rá-rá mutogattak és róla beszéltek. Zavarba jött. Ahhoz
volt szokva, hogy láthatatlan, itt viszont elkerülhetetlenül az érdeklődés középpontjában állt. Azért
ez a vele szemben tanúsított, meglepett viselkedésük gyengédséget ébresztett benne. Egyszerű,
dolgos életük, elegáns, csendes léptük, de még oly mókás külsejük is arra emlékeztette, milyen
lehetett volna az élete Selvában, ha mindez a baj nem történt volna meg. A huyék népe láthatóan
békés életet élt, amelyet ő az elmúlt évek során csak távolról és irigykedve figyelt.
Délután kimerülten húzódott vissza a kunyhójába, még éppen időben ért vissza a kúrához.
Lonerin pont akkor lépett be, amikor a pap füves borogatást tett Dubhéra.
Arca nyúzott volt és fáradt, ám a tekintete ujjongó. Kezében kulacsot tartott.
– Tessék, itt van! – szólt győzedelmesen.
Dubhe érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni. Nem merte elhinni.
– Kevés kellett hozzá, tettem bele egy kis ambróziát is, előbb is eszembe juthatott volna. Láttad
az Erdő Urát a sziklafal tetején, nem? Ez az utolsó összetevő, előtte pedig néhány hihetetlen
növény, amely errefelé terem.
Lonerin olyan gyorsan beszélt, hogy nehezére esett követni.
– A varázsital? – kérdezte félénken.
– Hát persze, hogy az! Az új változata. És most, hogy ismerem a növényeket, amelyekből
elkészíthetem, annyit csinálok belőle, amennyit csak akarsz, bármikor!
Az arcára széles mosoly ült. A lány kezébe adta a tálat, és a fiatal papot kissé félretolva átölelte
őt. Dubhe gyorsan elhúzódott, Lonerin pedig pillanatig megütközve nézett rá.
– Ma estére meghívtak bennünket vacsorázni a falu elöljárójának a házába.
Dubhénak eszébe jutott a nagy kunyhó a szakadék tetején.
– Jó híreim vannak – mosolygott a fiú titokzatosan. – Majd eljövök érted, ha itt az ideje.

Dubhe hosszú, jótékony délutáni alvásból ébredt. Rögtön észrevette, hogy van valami a
ruhásládán. Kíváncsian felkelt, és látta, hogy ruhák. Az övéi igencsak rossz állapotban voltak,
valaki kimosta őket, de a vágásokkal és szakadásokkal nem volt mit tenni.
Az ágy szélére ülve szemügyre vette az új ruhákat. Bőrből készültek, errefelé mindenki ilyeneket
hordott. A nadrág talán egy kicsit rövid, de ha a csizmájába betűri, senki nem veszi észre. A
zubbony viszont megfelelő méretűnek látszott: ujjatlan volt, a mellére vörössel egy ragyogó
sárkányt hímeztek.
Dubhe rögtön felvette őket, és azon nyomban elemében érezte magát. Ez már nem egy Gyilkos
és nem is egy tolvaj ruhája volt. Valami más, valami új.
A tekintete a levetett ruháikra siklott. A fekete bőr ráncai közül valami fehér bukkant ki.
Megdobbant a szíve. A Mester levele.
A kezébe vette. Elszíneződött, annyit simogatta, annyiszor újraolvasta.
Ezredjére is széthajtotta a mély hajtások mentén, ujját végighúzta a tintán, a papír gyűrődésein.
Mennyi könnyet ejtett fölötte az elmúlt években!
Azt hiszem, szeretlek. Őt szeretem benned.
Szavak, amelyek egykor szerelemre lobbantották, és fájdalommal töltötték el a szívét. Most
megértette, hirtelen minden világos lett. Összehajtogatta a papirost, és visszatette oda, ahol volt, a
régi ruhája alá.
– Készen vagy?
Dubhe az ajtó felé fordult. Lonerin már várta, ő is a huyék ruháját viselte. Olyan zubbony volt
rajta, mint az övé, kivéve a díszítését, amely egy hatalmas fát ábrázolt összecsavarodott ágakkal és
óriási levelekkel.
– Igen – bólintott a lány, és megragadta a botját.

Miközben odafelé tartottak, Lonerin elmagyarázta neki, amit az estéről tudnia kellett. Elmesélte,
hogy a falu elöljáróját egyszerűen a falu lakói választják meg, hogy a kis közösség sorsát irányítsa,
és hogy a kunyhót, ahová igyekeznek, az Erdő Ura köré építették.
– A huyéknak két istenük van: egy az Erdőé, az Úr, egy pedig az állatoké, Makhtahar, e föld
sárkánya. Itt kivételesen szerencsések, mert sárkányfészek is van a közelben.
– És a vacsora? – kérdezte Dubhe.
– A falu elöljárója beszélni akar velünk. Velem már volt rá alkalma, és elmeséltem neki a
történetünket, de természetesen téged is szeretne megismerni. Ezért meghívott bennünket a
vacsorára, amelyet minden huszonnyolcadik napon, teliholdkor az Erdő Urának a tiszteletére
fogyasztanak el.
Dubhe kissé elkomorult. – Mit mondtál neki rólam?
– Tud az átokról.
– És a munkámról?
Lonerin néhány pillanatig hallgatott.
– Tudja, hogy a Testület követett bennünket, de nem tudja, hogy tolvaj vagy.
Ez nem volt Dubhe ínyére. Az est baljóslatúan indul.
Amikor viszont beléptek a hatalmas terembe, a feszültsége mintha alábbhagyott volna. A fa
lenyűgöző törzse körül nagy asztal állt. Ez az Erdő Ura sokkal kisebb volt, mint amelyikbe az út
során botlottak, de ugyanaz a fajta volt, ugyanolyan titokzatos és misztikus varázs áradt belőle.
Mintha ő világította volna meg a termet.
Gyakorlatilag a falu minden lakója az asztal körül ült. Mindenki ünneplőbe öltözött: a nők
rikítóan színes, geometrikus és absztrakt mintákkal ékesített tunikát viseltek, míg a férfiak a
legkülönbözőbb vörös figurákkal díszített mellénnyel takarták el egyébként fedetlen mellüket.
Különösen a nők hajviselete volt pompás. Néhányan színes szalagokat fontak a hajukba, mások
díszes szövetből varrt, széles csíkos turbánnal fedték el, megint mások bonyolult kontyba tűzték,
amelyet a legkülönfélébb cifraságok ékesítettek – a sárkányfogtól kezdve a madártollig. A termet
könnyed, izgatott zsibongás töltötte be, és minden – a meghívottak, az egymástól egyenlő
távolságban elhelyezett, égő fáklyák –, de minden ünnepi hangulatot kölcsönzött neki.
Dubhe és Lonerin a falu elöljárója mellett foglaltak helyet. Nem volt olyan öreg, mint ahogy azt
a lány elképzelte. Sűrű szakállát tincsekbe fésülte, hosszú, fénylő haja olyan mélykéken csillogott,
akár az éjszaka. Törökülésben ült egy párnán – mint mindenki más az asztalnál –, és szeretetteljesen
mosolygott a hozzá lépő vendégeikre.
Lonerin az ő nyelvükön köszöntötte, és Dubhe nem tudott mit tenni, zavartan mosolygott.
A falu elöljárója jóindulatúan és vesébe látó pillantással nézett rá.
– Ne félj, nem váltok több szót a barátoddal olyan nyelven, amelyet te nem ismersz.
Rámosolygott. Helyesen fejezte ki magát, finom, idegen hanglejtéssel, ami nagyon elegánssá
tette a beszédmódját.
– Őszintén köszönöm a segítséget, amelyet nekünk nyújtottak – szólalt meg Dubhe
megkönnyebbülten.
– Makhtahar kiáltása vezetett bennünket hozzátok. Megvertétek egyik ellenségét, nem tehettük
meg, hogy nem segítünk.
A manó nyilvánvalóan Reklára célzott.
A vacsora elkezdődött. Először hálaadó imát mondtak, amelyet Lonerin nagy vonalakban
megpróbált lefordítani Dubhénak, aztán mindenki enni kezdett. Az alkalom valóban ünnepi lehetett,
mert rengeteg különféle fogás volt. Felajánlásként minden körben legalább egy tányért az Erdő
Urának lábához helyeztek. A falu elöljárója szóval tartotta őket, népének rituális szokásait
magyarázta nekik.
Tapintatos volt: egyetlen kérdést sem szegezett nekik, csak a saját népéről és a szokásaikról
mesélt, és Dubhe úgy érezte, lassacskán családiassá válik körülötte a légkör. A manó kedves volt, a
huyék harmonikus és ősi mozdulatokkal ajánlották fel az étkeiket, az arcuk mosolygós és
barátságos volt.
A vacsora késő éjszaka engesztelő tánccal ért véget a telihold alatt. A távolban sárkányok
kiáltásai töltötték meg a levegőt.
– Halljátok? Makhtahar válaszol nekünk, részt vesz az énekünkben. Ő ajándékozta nekünk ezt a
csodálatos helyet, és neki köszönhetjük, hogy az erdő mindig csillapítja az éhségünket, és megvéd a
koboldoktól.
Dubhét meglepte, hogy így beszél a koboldokról. Benne békés kép élt róluk, és elképzelni sem
tudta, hogy ezt a szelíd és nagylelkű népet valamilyen módon fenyegethetnék. De nem tett
megjegyzést, csendesen vett részt a szertartáson.
Amikor már minden véget ért, a falu elöljárója csak akkor tért rá a gyakorlatiasabb témákra. A
nagy kunyhó egy különálló szobájába vezette őket, leült eléjük, majd őket is felszólította, hogy
foglaljanak helyet.
– Szerettem volna, ha egy kicsit összeszeded magad, mielőtt beszélünk – szólt Dubhéhoz
fordulva. – Útitársak vagytok, így mondta nekem Lonerin, és közös a sorsotok. Vagyis tudom, mi
vezetett benneteket ide, és tudom, hogyan segíthetnék nektek.
Dubhe szíve egy kicsit hevesebben kezdett verni, ám észrevette, hogy Lonerin nincs meglepve.
Nyilvánvalóan tudott valamit.
– Sennar tanította meg a mi nyelvünkre, igaz? – kérdezte.
A falu elöljárója jóindulatúan mosolygott.
– Mi évszádokkal ezelőtt Égvilágról érkeztünk ide, akkor jöttünk el onnan, amikor a koboldok
még nem népesítették be a partokat. De alig emlékszünk a nyelvetekre. Aztán, vagy negyven éve
idejött az a férfi, akit kerestek.
Lonerin, és Dubhe felfigyelt.
– Sokáig kedves barátom volt, tőle tanultam meg a nyelvjárásotokat. Hosszú időn át
találkozgattunk, ám néhány éve már nem járok hozzá.
A két fiatal megmerevedett.
– Megértettem, hogy nem kedveli a társaságot, hogy egyedül a magányra vágyik, és azóta csak
levélben értekezünk.
– Vagyis még él? – szólt közbe Lonerin, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
A falu elöljárója bólintott.
– A küldetésünk létfontosságú, ahogy azt már alkalmam nyílt elmagyarázni. Életbe vágóan
fontos, hogy megtaláljuk Sennart. Égvilág megmentéséről és a társam túléléséről van szó.
A manó mosolygott. – Nem akarlak lebeszélni benneteket. De vegyétek számításba azt is, hogy
talán nem akar majd fogadni benneteket.
Ez teljesen másodrangú kérdés volt.
– Hol lakik? – kérdezte Dubhe.
– Elviszünk benneteket, a háza hatnapnyi utazásra van innen.
Dubhe összezavarodott. Hat nap, és bizonyosságot nyer. Lehetetlennek tűnt. Az átoktól való
szabadulás mindig valami távoli és homályos cél volt, akár egy álom. Most viszont közelebb volt,
mint valaha.
A beszélgetés további része számára felületes fecsegésnek tűnt: Lonerin és a falu elöljárója a
szokásos udvariassági köröket futotta, valamint megbeszélték az indulás időpontját.
Az agyában csak az zakatolt, hogy Sennar él, és közel van.
Aztán látta, hogy Lonerin feláll, és az elöljáró udvariasan elköszön tőle.
Ő is automatikusan felállt, majd fejet hajtott:
– Köszönöm a segítségét – szólt halkan.
– Bízz, Dubhe! Tudom, hogy Makhtahar egy pillanatra megrémült tőled. A harcosaim látták.
Dubhe megremegett.
– De Makhtahar kiáltása fájdalmas volt. Értesz engem? Sokkal több van benned, mint a
szakadékok, amelyekben a Szörnyeteg tanyázik.
A lánynak nem volt bátorsága, hogy bármit is hozzáfűzzön. Újból meghajolt, és kábultan,
Lonerin karjába kapaszkodva elhagyta a kunyhót.

Kiléptek a friss, fűtől és harmattól illatozó éjszakába.

– Elkísérlek – szólt Lonerin.
Dubhe hagyta magát vezetni, agyában gondolatok cikáztak. Az átok, a varázsital, a sziklafal, és
ami ott történt. Minden csomó kioldódott. Sennar tényleg meg fogja őt gyógyítani?
A kunyhója ajtaja előtt Lonerin elé állt. Látta, hogy a kezét tördeli, a holdfényben a karcolások
nyoma még tisztábban látszott.
– Három nap múlva indulunk, jó? Addig rendbe kell jönnöd.
Dubhe bólintott.
– Akkor jó éjszakát – zárta rövidre.
Ám miközben megfordult, a fiú elkapta az egyik karját.
– Veled akarok lenni ma éjjel.
Dubhe szíve kihagyott. – Nem lehet.
Megpróbált szigorúan ránézni, de nem ment. Lonerin mégiscsak az útitársa volt, aki már
számtalanszor megmentette, meg aztán ő készítette neki a varázsitalt, amelyért álmatlan éjszakákkal
és kezén azzal a számtalan karcolással fizetett.
A fiú egy pillanatra megdöbbent.
– Csak veled szeretnék aludni, semmi több...
– Nem erről van szó. – A hangja remegett.
Behúzta magával a házba, a háta mögött becsukta az ajtót, majd nekitámaszkodott.
– Valami baj van? – kérdezte Lonerin.
Látszott, hogy nem számít semmi különösre.
Dubhe felemelte a fejét, és ránézett. – Hibát követtünk el.
A fiú nem értette.
– Én...
– Nem lehetünk együtt.
Elmondhatatlanul nehezére esett ezeket a szavakat kimondani. Súlyosak voltak, akár a szikla.
A fiú kővé dermedt, aztán jóindulatúan elmosolyodott. – Már megint mit találtál ki, hogy
megtagadd magadtól a boldogságot, mi? Közel járunk Sennarhoz, emlékszel? Ő megszabadít téged,
és a küldetésünk is véget ér. Minden rendben lesz, te pedig szabad leszel...
A lány megrázta a fejét, a padlót nézte.
– Nem erről van szó. Hanem arról, hogy nem hiszem, hogy szerelmes vagyok beléd.
A fiú ránézett. Nem hitte el. A lány folytatta:
– És biztos vagyok benne, hogy ha a szíved mélyére nézel, észreveszed, hogy te sem vagy belém
szerelmes.
– Tévedsz, méghozzá nagyot. Csak kifogásokat keresel, hogy távol tarts magadtól, csak mert
félsz. Olyan régóta hozzá vagy szokva, hogy nincs remény, hogy már szereted a szenvedésedet, és
nem akarsz tőle elszakadni. És ez rendjén is van így, hidd el nekem. De felül kell emelkedned ezen.
Közelebb lépett, hogy átölelje, de a lány az ajtóhoz simult, hogy kitérjen előle. Érezte, hogy ég a
szeme.
– Szép volt, nem tagadhatom. És megpróbáltam belefeledkezni, egyszerűen csak elfogadni, amit
adtál nekem, anélkül, hogy elgondolkodnék rajta. De nem lehet. Nem sikerült. Nem tudok
feloldódni az ölelésedben, és nem tudok felhevülni a csókjaidtól. Pedig szeretnék, tényleg
szeretnék... Csak a barátom maradsz, a legjobb, talán az egyetlen. De nem több.
Lonerin arca még a szobába beszűrődő holdfénynél is fehérebb lett. Egy pillanatra mintha
megbénult volna, aztán a lány felé nyújtotta a kezét.
– A barlangban nem így volt. Viszonoztad az érintésemet, ugyanúgy akartad, mint én –
ellenkezett.
Dubhe lehunyta a szemét, fejét az ajtónak támasztotta. A ruhái közé rejtett levélre gondolt, és az
álomra, amelyet itt látott, mielőtt felébredt volna.
– Én egyetlenegyszer voltam szerelmes, mégpedig a Mesterbe. Ő volt az életem értelme, az
erőm, aki megmentett, és mindenre megtanított. Amikor ő meghalt, olyan üresség támadt bennem,
amit a mai napig nem tudtam betölteni. Mindezen évek során nem tettem mást, csak őt kerestem
mindenhol. Bármit is tettem, az érte volt, az ő emlékére. Csak az ő képét kerestem benned, Lonerin.
A fiú karja az oldala mellett lógott, kába pillantással nézte a lányt.
– Ezt nem mondod komolyan...
 – Egy kis ideig azt hittem, hogy te vagy az az ember, akire vágyom. Azt hittem, beléd
kapaszkodhatok, és megmenekülhetek, de nem így van. Annak ellenére, ami a barlangban történt,
továbbra is úgy gondolkodom, mintha egyedül lennék, és egyedül érzem magam. Te azt hiszed,
hogy elég az átkot legyőzni ahhoz, hogy megments, és minden erőfeszítésed e körül forog. A
szerelem, amelyet irántam vélsz érezni, nem más, mint szánalom, minden alkalommal ezt olvasom
ki a szemedből, amikor rám nézel. Számodra csak a Testület egyik áldozata vagyok, valaki, akit ki
kell rántani az esküdt ellenséged karma közül.
– Ne merészeld!
Dubhe megugrott. Lonerin haragja olyan hirtelen tört ki, hogy megijesztette.
– Ne merészelj győzködni, hogy ez a mi érdekünk! – kiáltotta. – Te nem akarsz engem, te nem
érted meg, hogy én tényleg meg tudnálak menteni egyszerűen azáltal, hogy szeretlek.
Dubhe az ajtónak támaszkodva a padlóra csúszott. Leült, képtelen volt ezt a beszélgetést tovább
folytatni. Halálra ítélte a fiút, de nem volt más mód. Arra gondolt, milyen rosszat tett Jennával, arra,
hogy – bármennyire is az ellenkezőjét akarja – lehetetlen úgy élnie, hogy közben ne tegyen tönkre
másokat.
A fiú lehajolt hozzá, és megfogta a kezét.
– Mondd, hogy ez csak egy rossz pillanat, kérlek. Aludj rá egyet, meglátod, holnapra megint
minden olyan lesz, mint azelőtt.
Dubhe megrázta a fejét. A fiú viszont egyre közelebb hajolt, ajkát nyújtotta. A lány megpróbált
kitérni.
– Nem akarom...
Oldalra fordult, de Lonerin a két tenyere közé fogta az arcát, és erőszakkal megcsókolta. Csak
amikor érezte, hogy zokog, akkor hagyta abba. A tekintete olyan volt, mint aki rémeket lát.
Dubhe feltartóztathatatlan sírásba kezdett, kezét a szeméhez emelte. Hallotta a fa reccsenését,
ahogyan a fiú leült vele szemben.
– Bocsáss meg! – dünnyögte. – Én nem is tudom... vagyis tudom. Nem tudok nélküled élni.
Dubhe felfedte az arcát, ránézett.
– Szeretnélek szeretni, igazán szeretnélek. Azt hiszed, szeretem ezt a magányt és ezt a
sivárságot? Azt hiszed, szeretem ezt az életet? De nem megy, nem megy!
A hangját elfojtották a könnyei. A fiú megpróbálta megfogni a kezét, de ő elhúzta.
– Tévedsz, és ezzel nem csak nekem ártasz, hanem elsősorban magadnak – mondta Lonerin
olyan hangon, mintha nem is az övé lett volna.
Aztán felállt, mire a lány egy kicsit arrébb csúszott, hogy ki tudja nyitni az ajtót, és elment.
Amikor Dubhe hallotta, hogy a háta mögött becsukódik az ajtó, minden maradék fájdalmát kisírta
magából.
 23

AZ UTOLSÓ UTAZÁS

LONERIN DÜHÖNGVE VÁGOTT ÁT A HÍDON. Úgy érezte, megfullad, egyre gyorsabb léptekkel szelte át
a falut, a végén már szinte futott. Az éjszaka friss levegője az arcát ostorozta.
A szállásához ért, feltépte az ajtót, majd bevágta maga mögött. Csak ekkor állt meg. A csend a
zihálásával telt meg. Egyre csak a szobája rendjét figyelte. Az egyik oldalon elnyűtt tunikája hevert,
amelyet elszaggatott, hogy Dubhe sebeit kimossa. Az ablak alatt álló asztalon szép rendben
sorakoztak a füvek és az üvegcsék, amelyeket a varázsital lepárlásához használt. Ágyán szépen
összehajtogatott ágynemű. Hirtelen elviselhetetlenül visszásnak érezte ezt a jelenetet. Miért ilyen
normális minden, a holmija között miért nincs semmi nyoma annak, ami az imént történt?
Érezte, hogy vak düh tölti el. Az asztalhoz ugrott, és felborította. Az ampullák a földre potyogtak
és összetörtek, a füvek szétszóródtak a fapadlón. Lerántotta az ágyról a takarókat, elhajította, majd a
falhoz vágta azt, ami a zubbonyából megmaradt. Ordított. Vajon mit gondolhatnak a manók...
Biztosan felébrednek, de nem érdekelte.
Térdre esett, a ládája mellé, és ököllel ütlegelni kezdte. Sokáig ütötte, csak akkor hagyta abba,
amikor már vérzett a keze. A harag méregként forrt az ereiben, de nagyon jól tudta, hogy akkor sem
érezné magát jobban, ha az egész szobát szétverné. Leküzdhetetlen és rémületes érzéssel töltötte el,
hogy Dubhe többé nem tartozik hozzá, és ezt senki nem változtathatja meg.
Arcán néma könnyek kezdtek csordogálni. Nagyon régen nem sírt már...
Az ügyes fiúk nem sírnak. Gyerünk, töröld meg az arcod, Lonerin.
Hányszor hallotta az anyjától, amikor még kicsi volt, de rajta volt a sor, hogy férfi legyen a
háznál, miután az apja elment.
Nem értette, hogy miért éppen most jut eszébe ez az emlék.
Kezét az arcához emelte, és zokogni kezdett, akárcsak az imént Dubhe. Egy pillanatra újra maga
előtt látta, ahogyan a földön gubbaszt az ajtónál, miután erőszakkal megcsókolta. Nem érezte magát
bűnösnek azért, amit tett, nem volt rá képes, a lány visszautasítása az együttérzés minden nyomát
kiirtotta belőle. De rosszul érezte magát, a könnyei átszivárogtak összezárt ujjai között, vörös szeme
égett a sírástól.
Nem úgy van, ahogy mondta. Nem úgy van, és kész. Ehhez semmi köze a Testületnek. Ő szereti
a lányt. Ő megmentette volna. Kisfiúként a Fekete Isten az anyjáért cserébe visszaadta neki az
életét, és ő semmit sem tehetett. Most más lett volna. Elszántsága és áldozata ellenére Dubhe
visszautasította a szerelmét, és makacsul sütkérezik múltbéli fájdalmában.
Lonerin összetört. Szerette volna, ha Dubhe ott van vele, mindennél jobban vágyott a
közelségére, mint amikor az anyja a homlokát simogatta, hogy megnézze, van-e láza, vagy amikor
kisfiúként elment vele a piacra, és elveszett a kereskedők színes forgatagában. Ugyanaz az érzés
volt. Ugyanaz a kellemes, boldog érzés.
A végsőkig ízlelgette ezeket az emléktöredékeket, teljesen belesüppedt a szomorúságba és a
magányba, olyan mélyre, ahonnan – úgy tűnt – már nem lehet megtalálni a visszavezető utat.
Még mindig remélte, hogy Dubhe visszatér. Már-már látta is, hogy nyílik az ajtó, és sírástól
duzzadt szemmel odarohan hozzá. Azt mondja neki, hogy hibázott, és hogy minden olyan lesz, mint
azelőtt.
Egész éjszaka összekuporodva gubbasztott, de nem jött senki.

Az a manó rázta fel, aki általában a reggelit hozta. Lonerin hallotta, hogy bekopog az ajtón. Azt
sem vette észre, hogy kivilágosodott. Az éjszaka egybefüggő, zavaros maszlag volt, amelyben nem
léteztek az órák, megállt az idő, és a helyét átvette valami örökkévaló, nyúlós jelen.
 – Igen!
A manó elővigyázatosan lépett be. Lonerin hallotta óvatos léptei neszét, amint a földön heverő
üvegszilánkokra taposott. Felemelte a fejét, és látta, hogy kezében a tálcával mozdulatlanul megáll a
szoba közepén, mintha rajtacsípték volna. Az arcára félénk tekintet ült, nyilvánvalóan az ő
rettenetes kinézete miatt, de nem törődött vele. Egy pillanatig hallgattak, aztán a manó feltett
néhány kérdést, a hogyléte felől érdeklődött.
– Sa makhtar aní – felelte Lonerin igen halvány mosollyal. Minden rendben, bár igazából sem ő,
sem pedig a huyé nem hitte el. – Nar kathar – fűzte hozzá.
Nem kérte az ételt. A manó a földre tette az ennivalót, aztán gyorsan elpárolgott. Lonerin
szerette volna megkérdezni tőle, hol van Dubhe, de már nem volt rá ideje. Egyébként is az volt a
lényeg, hogy a lány nem jött el. Valószínűleg hallotta, hogyan ordít, és tudatosan hátat fordított
neki. Kétszeres árulás.
Nézte a gőzölgő edényeket, de összerándult a gyomra. A tekintete a szobát pásztázta. Félelmetes
összevisszaság volt, a földre borult asztalnak kitört az egyik lába. Szégyellte magát. Őrjöngésének
nyomaitól hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát, ki kellett szabadulnia a kunyhóból.
A tájat szokatlan homály ülte meg. Az ég sötét és sűrű volt, a sárkányok hallgattak a sziklafal
alatti odúikban. Néhány villám cikázott végig a völgyön, majd zuhogó, idegnyugtató eső kezdte
áztatni a földet. Mint akkor, az erdőben, az útjuk elején. Tekintete ekkor akarata ellenére Dubhe
kunyhója felé tévedt, amelyet éppen csak hogy látott a távolban.
Meg kellene néznem, hogy van, ápolnom kellene a sebeit, ellenőriznem, hogy bevette-e a
varázsitalt.
Behunyta a szemét, és a lába önkéntelenül lépett.
A falu mintha kiürült volna. A fahidakat eső áztatta. Egy-kettőn átvágott, felmászott a lépcsőn
egy másik szintre. Amint megpillantotta Dubhe kunyhóját, a szíve hevesebben kezdett verni.
Elképzelte, amint még mindig háttal az ajtónak ül.
Megállt. Az építmény sötét fája szinte fekete lett az esőben. Nézte az ajtót és az ablakokat.
Zárva. Nem értette. Bénultan állt, a haja csurom víz lett.
Aztán egy pillanat alatt felfogta, hogy a lány igazat mondott. Nem szerette őt. Soha nem is fogja
szeretni. Csupán néhány óra telt el, és az ábrándjait máris elmosta az eső. Leült egy eresz alá, már
nem volt ereje, hogy betérjen a lányhoz, sem pedig, hogy a visszamenjen a saját kunyhójába. Egyre
csak bámulta az esőt, és közben a bőrére tapadtak a ruhái.

A három elkövetkező napra Dubhe bezárkózott a kunyhójába. Fáradt volt, és semmi kedve nem
volt kimenni. Kint ott volt Lonerin, és biztos volt benne, hogy nem lenne képes a szemébe nézni.
Soha nem gondolta volna, hogy ilyen fájdalmas lesz nemet mondani a fiúnak, elűzni magától.
Teljes mértékben és kegyetlenül tudatában volt annak, hogy megbántott valakit, aki megmentette az
életét, ő pedig cserébe romba döntötte az övét. Úgy érezte magát, mint az utazás kezdetén, mintha
visszafordultak volna. Ismét meg volt bélyegezve, a sorsa nem engedte, kényszerítette, hogy akkor
is üssön és sebezzen, ha nem akar, mintha az egyedüli sorsa a halál és a fájdalom lett volna.
Ezért zárta be az ajtót, és csukta be a spalettát. Nem akarta a fényt. Most még jobban kívánta a
sötétséget, mint kislányként, Gornar halála után, amikor a padláson barikádozta el magát.
A magányát csak a gyógyítóval való találkozás törte meg. A manó hihetetlenül tapintatos volt.
Nem kérdezte önkéntes száműzetése okát, és nem próbálta kinyitni az ablakot. Tiszteletben tartotta
a hallgatását, és nem nézett a szemébe. Csak folytatta a munkáját, és naponta kétszer hozott neki
enni. Csendes jelenléte valamiképpen vigaszt nyújtott Dubhének.
A teste közben gyógyult, és visszatért az ereje. Az agya viszont mintha megállt volna. Egyik fele
azon tűnődött, nem tévedett-e, hogy nem követett-e el szörnyű hibát. Hiányzott neki Lonerin. De
nem sikerült választ találnia. Ekkor azon kezdett töprengeni, miért olyan nehéz választani, és miért
olyan minden döntés, mint egy ugrás a sötétbe.
Aztán egyik reggel véget ért a száműzetése. Az ajtó fényes keretében nem a szokott fiatal pap
jelent meg, hanem egy másik, magasabb és korosabb manó.
– Ma indulunk – szólt mosolyogva.
 Különösen hangsúlyozta a szavakat, de egyáltalán nem volt bosszantó.
Egyik kezét a melléhez emelte, és hozzáfűzte:
– Yljo vagyok, a vezetőtök. Kint várlak, készülődj!
Majd olyan csendesen, ahogyan bejött, becsukta maga mögött az ajtót.
Dubhe néhány pillanatig még ült a szoba félhomályában az ágya szélén.
Itt az idő – gondolta. Gyorsan felöltözött, és most először, mióta a faluba értek, felöltötte a
fegyvereit. Egyenként elhelyezte a dobókéseket, tőrét a helyére tette, íját a nyakába akasztotta.
Ismét harcos lett belőle. Érezte, hogy hiányzott neki a fegyverei súlya.
Végül meglátta a levelet. A ládán feküdt, ahol a régi ruhái hevertek, senki nem vitte el azokat.
Gombóc nőtt a torkában. Éveken át ez volt az élete. Borzasztó erős vágyat érzett, hogy ismét
magával vigye, hogy a mellére helyezze. De véget ért, tudta. Amikor Lonerinnek búcsút mondott,
valójában a Mestertől köszönt el. Elengedte az árnyak közé, örökre lemondott róla. Ezért inkább
hirtelen kitárta az ablakokat, és mélyen beszívta az erdőből áradó friss levegőt. A szellő a földre
fújta a levelet. Nem vette fel. Kilépett az ajtón.

Már messziről látta Lonerint, ahogyan éppen az egyik kis sárkány nyergébe próbált felszállni, a
faluban tett sétája során már megfigyelte ezeket az állatokat. Most három állt előtte, a sziklába
kapaszkodtak. Nyilvánvalóan ezeken fognak utazni.
Dubhe erős késztetést érzett, hogy a csuklyájával eltakarja az arcát, de ellenállt. Teljesen
felesleges lett volna. Aggodalom és bűntudat ébredt benne. Nem kerülhette el egyiket sem,
megérdemelte.
A fiú nem vette észre azonnal, ezért átengedhette magát annak az ősi örömnek, hogy néhány
pillanatig zavartalanul figyelhesse. Egy kicsit félszegnek mutatkozott, mintha tartott volna az
állatoktól, és Dubhe látta az arcán, hogy fáradt. Elpirult, a szemét lesütötte, majd közelebb lépett.
A manók felé fordultak, és Yljo biztatón rámosolygott.
Dubhe biccentéssel köszöntötte az egybegyűlteket, és megpróbálta rájuk szegezni a tekintetét,
csak hogy Lonerin pillantását elkerülje. A sárkányok gondozói jöttek el, na meg a falu elöljárója,
akit Dubhe mélyebb meghajlással köszöntött. Aztán hanyagul a járáshoz még mindig használt
botjára támaszkodott, mert gyengének érezte magát.
Yljo húzta ki a csávából. Az egyik kis sárkányra mutatott.
– Kaguákkal megyünk, a legrövidebb út meg-megszakadó ösvényeken át vezet, ahol csak ők
tudnak biztonsággal mozogni.
Dubhe most először látta őket közelről. Nagyon hasonlítottak az itteni sárkányokhoz:
ugyanolyan színű pikkelyük volt, habár apróbb és kevésbé bőrszerű. A pofájuk viszont kevésbé volt
hosszúkás, és a fejük mögött meredező tarajuk is kisebb volt. És főleg nem volt szárnyuk, viszont
felnyergelték őket, hogy kényelmesebb ülés essen a hátukon.
– Mielőtt elindulnátok, fohászkodjunk az istenünkhöz – szólalt meg a falu elöljárója.
A sík téren, ahol álltak, egy nagy faszobor emelkedett, amely egyértelműen egy sárkányt
formázott. A huyék letérdeltek előtte, homlokukkal megérintették a földet. Dubhe utánozta őket, és
a szeme sarkából látta, hogy Lonerin is így tesz. A falu elöljárója megismételt néhány szót, amit ő
nem értett.
– Feleljétek: „Hawas”.
Dubhe és Lonerin engedelmeskedett.
A huyé a lány felé fordult. – Kértem a Sárkány Királyt, Makhtahart, hogy őrködjön az utatok
felett, és engedje meg, hogy sértetlenül megérkezzetek. A válaszod annyit jelent: „Kérünk téged”.
Mosolygott, Dubhe bólintott.
Mindhárman felkeltek, és felszálltak a kaguákra.
– Ezek Makhtahar kisebb gyermekei, az istenünk és nagy folyami hüllők kereszteződése.
Nagyon kényelmesek, ha valaki hosszú útra indul.
Valóban nem tűntek kényelmetlenebbnek, mint a lovak, és Dubhe rögtön gond nélkül megtalálta
a módját, hogy egyenesen tudjon ülni. Izmai még sajogtak kissé, de nem elviselhetetlenül.
– Legyen az utatok biztonságos és kellemes, és találjátok meg, amit kerestek! – szólt még az
elöljáró, mielőtt elbúcsúzott volna.
– Köszönjük a felbecsülhetetlen segítségét – felelte Lonerin.
A hangja rekedt és halk volt, Dubhe azon tűnődött, vajon sokat sírt-e. Aztán elindultak.
A falu gyorsan a hátuk mögött maradt, elnyelte az egyik kanyargós út, amelyen végighaladtak.
Előttük új remények és új örvények vártak.

A kaguák igen különösen jártak: minden lépésnél egy kicsit oldalra billentek, és ez
megnehezítette, hogy az ember egyensúlyban maradjon a hátukon. Dubhe jó kiképzést kapott, és
erősen tartotta a gyeplőt, gyorsan felvette a ritmust. Nem így Lonerin, aki rögtön elsápadt a kagua
hátán, olyan fehér lett, mint a viasz.
Yljo nevetett:
– Hozzászoksz, ne félj! Néhány óra, és minden rendben lesz!
Lonerin mosolyt erőltetett magára, de látszott rajta, hogy szenved. Aztán a lányra pillantott. Most
először néztek egymásra, és a fiú pillantása szíven szúrta Dubhét. Észrevette, hogy a szeme dagadt,
mint aki nem aludt és sokat sírt, és a lányt rosszul érintette, hogy ennyire kimutatja a gyengeségét.
Bűnösnek érezte magát: valami ismerős, fojtogató érzés a mellkasában. A fiú hosszasan szemlélte,
teljes egészében felfedte előtte nyúzott és szenvedő arcát, aztán máshová összpontosított.
Egész nap szó nélkül lovagoltak. Yljo gondoskodott róla, hogy kitöltse a csendet. Amennyire
megítélhették, a huyék jókedvű, vidám nép voltak, és nagyon szerettek társalogni. Yljo
felvilágosította őket a kaguák természetéről, a viselkedésükről és a megszelídítésükről szóló
legendákról. Dubhe akarata ellenére is figyelt rá, örült, hogy a csevegés kitölti a Lonerin és közte
feszülő csendet. Nem álltak meg ebédelni, a nyeregben ettek, és közben folytatták útjukat. A kaguák
fáradhatatlanok voltak, és Yljo hangsúlyozta, milyen ellenállóak, és hogy mennyit tudnak haladni
anélkül, hogy elfáradnának.
Csak este álltak meg, amikor már besötétedett.
Mértékletesen ettek, beosztották az ételt, és Yljo különös módon rögtön álomba zuhant. Dubhe
és Lonerin egyedül maradtak a tűz mellett. Egy darabig csendben meredtek a tűzbe, és Dubhe azon
tűnődött, nem neki kellene-e feloldani ezt a zavart, mondván, hogy késő van, és talán aludni
kellene.
– Fogd!
Amikor megérezte, hogy Lonerin keze megérinti a karját, megugrott. Ránézett. Kezében egy
tálkát tartott. Rögtön megértette, mi az, és érezte, amint összeszorul a szíve.
– A varázsital, elfelejtetted. Még jó, hogy élni akarsz.
A lány bambán bámult rá. A bűne összekuporodott a mellkasában. – Lonerin, én...
– Fogd, és kész, rendben? Holnap reggelig vedd be, vagy nemsokára megint rosszul leszel.
Dubhe elvette. Az edényke Lonerin testének melegét őrizte.
– Sajnálom, hogy megbántottalak, tényleg, nem is tudod, mennyire.
– Nem vagyok kész rá, hogy megbeszéljük ezt a dolgot. Közös célunk van, eljutni Sennarhoz.
Tegyük meg, és kész, aztán mindenki megy tovább a maga útján.
Dubhe lenyelte könnyeit, aztán felhúzta az orrát. – Ahogy akarod.
– Nem, te akartad így. Ne próbáld meg rám kenni.
– Igazad van.
– Késő van. Megyek aludni, és azt ajánlom, te is tedd azt.
Dubhe egyszerűen bólintott. Ő oltotta el a tüzet. Sötétség szállt az erdőre, csupán a kaguák
sziszegő légzését lehetett hallani. Lonerin makacsul felé fordított hátát nézte. Tényleg vége. Ő
okozta és kereste a bajt.
Köpenyébe burkolózva lefeküdt a száraz levelek és páfrányok szőnyegére. Vajon minden mástól
is meg tud szabadulni, ahogyan most Lonerin szerelmétől? Tényleg a fiúnak lenne igaza, és ő
örömmel adja át magát a fájdalomnak, hadd marcangolja, abban a reményben, hogy ezáltal végre
békét adhat annak a sok halottnak? Szenvedések árán, de egy napon talán bőrt vált majd, mint a
kígyók, és újjászületik. Homályos és lehetetlen célnak érezte.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elringassa az éjszaka lehelete.
 24

A HERCEG, AKIBŐL SOSEM LESZ KIRÁLY

IDO ÚGY HATÁROZOTT, éjszaka indulnak útnak. Hogy mielőbb Laodameába érjenek, legjobb, ha
átvágnak a Nagy Földön, ám ez veszélyes, mert a fiú és ő az út nagy részében fedezék nélkül
maradnának. Ezért bölcsebbnek látszott kihasználni a sötétséget, még azon az áron is, hogy nappal
alszanak.
Minden eshetőségre számítva, nem sokkal indulás előtt magával vitte Sant a régi fegyvertárba.
A nagy, ovális terem csupa por és penész volt. A sarkokban pókhálók lógtak, a falak mentén
pedig rozsdás fegyverek sorakoztak. Ám elég volt az útiládákat kinyitni, hogy találjanak néhány jó
pengét. A fegyvertár a vízvezeték egy különösen száraz részén állt, egy olyan folyosó végén,
amelyet az emberei ástak az ellenállás idején, és amely elég távol volt minden csatornától.
Ido kivett a halomból egy kardot, amely jobb állapotban volt a többinél, és a köszörűkoronghoz
ment, hogy megélesítse.
– Minek az a kard? Nincs neked már egy? – kérdezte San éles hangon.
– Ez a tiéd.
A fiú elsápadt.
– Ne aggódj, csak végszükség esetére.
Csend ereszkedett közéjük.
– Tudod használni?
San határozatlanul bólintott.
– Apám kisfiú korom óta tanított, de soha nem volt alkalmam igazából harcolni.
– Akkor reméljük, hogy most sem lesz. De vésd a fejedbe, hogy mindenre készen kell állnod.
Amint végzett, egy eléggé elnyűtt tokkal együtt a kezébe nyomta. Egy kicsit gyakoroltak, éppen
hogy csak az alapokat felelevenítsék, és Ido észrevette, hogy a fiú a korához képest ügyes, a stílusa
talán egy kicsit kezdetleges, de tehetséges. Jó leckéket kapott.
Észrevette viszont azt is, hogy kényszerűen vív, szétszórt. – Azt mondtad, hogy szeretsz
kardozni.
– Igen, így van. – A fiú nem összpontosított. – Csak valamit nem értek. Azt mondtad,
megvédesz, erre most a kezembe nyomsz egy fegyvert, én...
– San, megsérültem, és nagyobb biztonságban érzem magam, ha te is fel vagy fegyverezve. De
nem lesz rá szükség, ne aggódj!
Ido látta, hogy a szeme megint könnyesen csillog. A benne lakó kisfiú ismét kitörni készült.
– Nem hagyom, hogy bármi bajod essék! – tette hozzá magabiztosan. – Neked viszont meg kell
értened, hogy minden eshetőségre fel kell készülnünk. A jó harcos erénye, hogy semmit nem hagy
figyelmen kívül, én pedig eléggé tapasztalt harcos vagyok, nem?
San a zubbonya ujjával letörölte a könnyeit. Bólintott.
– Tökéletes. Most pedig menj aludni. Holnap éjjel indulunk.

A ló jó formában volt. Bekötötték az istállóba, és ami fogyasztható csak megmaradt a kamrában,

odaadták neki enni. Ez jó előjel volt, mert ha megállás nélkül akartak utazni, a sötétség minden
egyes pillanatát ki kellett használniuk. A síkságon mindenképpen gondot fog jelenteni, hogy
megálljanak aludni, ezért csak nappal engedélyeznek majd maguknak néhány óra pihenőt.
Amikor elindultak, még a hold sem kelt fel, és amint kimerészkedtek, Ido érezte, hogy San
mozdulatlanná dermed a háta mögött.
– Nem látok semmit.
– Aki nem akar látni... – felelte.
 Ő rengetegszer menetelt éjszaka, a sötétség minden formáját és fondorlatát ismerte, és tudta,
hogyan mozogjon. Sokáig edzette rá egyetlen szemét, és amikor az öregséggel egy kicsit romlani
kezdett, jobban kihasználta a többi érzékét.
Egész éjjel lovagoltak, és miután egy szép kis útszakaszt megtettek, megálltak, hogy egyenek
valamit. Csak hajnal felé szálltak le a lóról, hogy pihenjenek.
Ido felhúzott egy nagy vásznat, amelyet magával hozott. Ugyanolyan szövet volt, mint amellyel
a vízvezeték bejáratait álcázták, nagyszerűen lehetett sátorként is használni, így nagyobb
valószínűséggel tudnak elrejtőzni, úgy terítette szét, hogy mindkettejüket betakarja.
– Felváltva fogunk aludni – szólt. – Mindenki két órát. Ha álmos vagy a turnusod alatt, szólj
nekem, rendben?
San ásítva bólintott.
– Előtte viszont még meg kell téged kérnem, hogy használd egy kicsit a varázserődet. Össze kell
szednem magam.
San nem túl nagy kedvvel nyújtotta a kezét a sérülései felé. Szemmel láthatóan fáradt volt, és
ezenkívül továbbra is bizonyos fenntartással használta a varázserejét.
Ido – mint mindig – csodálkozva figyelte a fényt, amely az ujjai közül áradt.
– Ha ez az egész véget ér, elviszlek egy mágushoz, hogy tanulj – szólt hirtelen.
A fiú szinte ijedten nézett rá.
– Inkább ne.
– Az apád miatt?
San keze hirtelen kihűlt. Minden alkalommal ez történt, ha Tarik került szóba.
Ido kereste a szavakat. – Azért, mert az apád ezt gondolta a varázslásról, még nem jelenti azt,
hogy önmagában rossz dolog volna. Ez csak egy vélemény, értesz engem?
San nem volt róla meggyőződve. – A Zsarnok is mágus volt... Legalábbis az apám mindig őt
hozta fel példaként, ha erről beszéltünk.
Ido nyugtalan lett. Már többször gondolt erre. Amennyit a Zsarnokról tudott, ő is csodagyerek
volt, éppen úgy, mint San. Azon tűnődött, mindez vajon része-e Yeshol terveinek.
– Az egy szélsőséges eset. Nézd a nagyapádat, ő aztán igazán nagy dolgokat vitt véghez a
varázslással, nem gondolod? – mondta, hogy témát váltson.
San nem tudott mit felelni.
– Ez csupán annak a kérdése, hogy ki hogyan használja fel a saját képességeit. Az jó, hogy te
most engem gyógyítasz, nem? És amikor a Gyilkossal találkoztunk a Nagy Földön, nem tűnődtél
még el rajta, hogyan szabadultál ki?
San elpirult.
– Én nem akartam, szinte észre sem vettem, mit teszek... A kezem olyan tüzes lett, mint a nap, és
amikor odanéztem, a kötelek már félig elégtek.
Ido gratulált magának. Akkor hát jól látta.
– Ez varázslat, San, és általa kiszabadultál. És engem is megmentettél.
A fiú folytatta a gyógyítást, nem szólt semmit.
Ido nem volt benne biztos, hogy elég meggyőző volt.
– Neked kivételes tehetséged van. A nagyapád is így kezdte. Tudtad, hogy értett a sárkányok
nyelvén?
San erre rögtön felfigyelt.
– Tényleg?
Ido bólintott.
– Te is beszélsz az állatokkal, San. Ezek olyan kivételes adományok, amelyeket nem szabad
elfecsérelni. Ezért ajánlottam neked, hogy tanulj.
Megértette az ellenállását. Az apja nemrég halt meg, és biztosan félt volna az emlékét elárulni
azzal, hogy olyat tesz, amit az mindig is tiltott neki.
– Nem kell varázslónak lenned – folytatta Ido. – Csak akkor, ha szeretnéd, egyébként azt teszel,
amit akarsz, akár az Akadémiára is mehetsz.
Elmosolyodott, mire San megkönnyebbült, bár csak egy pillanatig tartott.
 – Mi lesz azután, Ido? Nincs otthonom, és nincsenek rokonaim.
A gnóm tökéletesen megértette az elveszettségét.
– Fiatal vagy, és ezer ajtó nyílik meg előtted. Ne félj, magadtól is tudni fogod, hová menj, és mit
tégy.
San lesütötte a szemét.
– Néha ezen töprengek éjszaka. Felébredek, és azt gondolom, hogy kevés időm van, túl kevés.
Mindennap egy nappal kevesebb, és félek. – Nyelt egyet. – Attól félek, hogy mindez soha nem ér
véget, attól félek, hogy a Testület rám talál, és félek a Zsarnoktól...
– Ne gondolj erre, csak előre nézz! A Zsarnokot leverték, aki most fenyeget, az csupán a sápadt
árnyéka, és mindig is az marad, csupán egy árny.
San bólintott. Nyilvánvaló volt, hogy vakon hisz abban, amit Ido mond, csak szüksége volt a
biztató szavaira, hogy folytatni tudja az utat.
– Bízz bennem. Minden rendben lesz, már csak azért is, mert az életem árán is megvédelek, San,
rendben?
A fiú határozottan bólintott.
– Nincs senki más, akiben úgy bíznék, mint benned.
Ido mosolygott, a fiú pedig a nyakába ugrott. Az oldala görcsösen összerándult.
– Óvatosan... – suttogta a gnóm, de boldog volt ettől az öleléstől, és magához szorította Sant.

Ido rossz érzéssel ébredt. Nyolc napja voltak úton, és a dolgok mindent egybevéve jól alakultak.
Éjszaka utaztak, hajnaltájban álltak meg aludni. Felváltva őrködtek, de ő azért soha nem merült
túlságosan mély álomba. Elvégre üldözik őket.
A sötétben a saját testét figyelte. Nem tudta megmondani, pontosan mit is érez a csontjaiban, de
rossz előérzete támadt. A sötétség nemrég ereszkedett le, amennyire a vékony, fakókék csíkból meg
lehetett állapítani, amelyet nyugaton látott. Az éjszaka ugyanolyan volt, mint a többi, csak
fényesebb, a negyed hold ritka fényesen világított. Valami mégsem volt rendben.
Felébresztette Sant, de nem avatta be a gondolataiba. Nem lett volna értelme ok nélkül
ráijeszteni, már így is éppen eléggé össze volt zavarodva.
– Azonnal indulunk.
A fiú álmosan dörzsölte a szemét.
– Nem eszünk?
– Majd útközben.
Felszálltak a lóra, és Ido gyorsabb iramra fogta.
– Valami nincs rendben? – kérdezte San gyanút fogva.
Ido megrázta a vállát. – Nem, semmi.
– Soha nem rohantunk még így.
– Minél előbb megérkezünk, annál jobb.
A levegőben halk, meghatározhatatlan hang szállt. Talán csak a perzselő forróság űzött vele
rossz tréfát, bár egyre távolodtak Tűzföldtől. Ido fülében viszont régi visszhangként hangzott fel a
suttogás. Volt valami ebben a rezgő hangban, amelyet csak fokozatosan tudott értelmezni.
Aztán hirtelen megértette. A hang még távoli és gyenge volt, de nemsokára túlságosan is
egyértelmű és közeli lesz. A gnóm vágtára fogta a lovát, és kezét a kardja markolatára helyezte.
Ösztönösen Vesára gondolt, hogy mennyire hasznára vált volna ebben a helyzetben, és hogyan
vibrálna az oldala, amint meghallaná ezt a hangot. Mert amit hallott, az egy sárkány kiáltása volt,
egy ordítás, amely sok időn át barátokat és szövetségeseket jelentett, ám amióta Dohor hatalmon
van, csak halált hoz.
Egy ló soha nem bírna el egy sárkánnyal, ám ő azért újra megsarkantyúzta az állatot, a végsőkig
hajszolta. Kirántotta a kardját.
– Bármi is történjen, te menekülj, világos?
– Ne hagyj itt! – kiáltotta San rémülten.
– Mindennél fontosabb, hogy életben maradj, úgyhogy tedd, amit mondtam!
A levegő megremegett, szél sarkallta őket hátulról.
 Érezték, amint a sárkány a fejük fölé ér, erőteljes volt, lüktető. Egy pillanatra elfátyolozta az
eget, eltakarta a holdat, majd feléjük fordult, már meg is előzte őket. Csupán egy sötét tömeget
láttak, amely eltakarta a láthatárt, a körvonalait éppen hogy csak megvilágította a hold. Szárnya
áttetsző volt, a torka valóságos kemence. Kitátotta a pofáját, és az előttük lévő utat tűz égette fel.
A tűz fénye teljes egészében megvilágította a sárkány termetét, színjátszó, zöld bőrét, a taraján és
a hátán húzódó vörös pikkelyeket. A hátán sötéten és fenyegetőn egy Sárkánylovag emelkedett fel.
Ido gyorsan megfordította a lovat, a lángok mentén oldalazva menekülési útvonalat keresett,
miközben felkészült a védekezésre.
A sárkány felágaskodott a lángok mögött, nyergében ezüstös lovagjával, aki olyan kicsi volt,
hogy az állat méreteihez képest játék katonának látszott. A sárkány egyik mancsa röptében eltalálta
a lovat, és Ido a hátasával együtt a földre gurult, a sivatag fekete kőtörmelékébe. Távolról hallotta
San kiáltását. Elmenekült? Elkapta volna a sárkány?
Messzire gurult a lótól, nehogy eltapossa őt, ugyanakkor megpróbált tájékozódni. Keze a kardja
markolatán volt. Amikor sikerült talpra állnia, egy kis alakot vett észre, amint a hatalmas állat
mancsa alatt hánykolódik. Kétségtelenül a lovat látta, nyergében Sannal. Ido ereiben meghűlt a vér.
Rögtön ezután még egy kiáltás, aztán elvakította egy villámlás.
Amikor újra kinyitotta a szemét, nem messze tőle a földön még egy óriási, megviselt alak hevert,
két oldalán két kivehetetlen alakú rongycsomó. A sárkány, a ló és San.
– San! – ordította Ido, és már készen is állt, hogy ugorjon, ám a lendületét egy penge szisszenése
akasztotta meg, amely egy hajszálnyira a fejétől suhant el. Oldalra ugrott, felegyenesedett, és
azonnal felismerte az ellenségét.
Öt év telt el, férfivá érett. A kisfiú vékony, sovány alkata egy fiatal férfi karcsú és csupa ideg
teste lett, de volt valami a szemében és az arcán, ami emlékeztette a kisfiúra, akinek egykor a Thal
alatt megkímélte az életét. A fiúra, aki akkor azt akarta, hogy megöljék, és hátramaradt, hogy
túlélőket keressen.
Szeme élénkzöld volt, áthatolhatatlan és hideg, míg rövid, fésületlen haja olyan szőke, hogy az
opálos holdfényben fehérnek látszott.
– Learco! – kiáltott fel Ido.
A fiú továbbra is közömbösen szegezte a kardját Idóra. A fegyvere földtől volt piszkos.
Valószínűleg leesett a sárkánya nyergéből, amikor a villám lecsapott.
– Apám a fiút akarja. Add át nekem, és minden rendben lesz.
A hangja hideg volt és kifejezéstelen.
Ido gúnyosan felnevetett.
– Ha jól emlékszem, öt éve nem voltál képes parancsolni. Sőt, ha az emlékezetem nem csal,
megkíméltem az életed...
– Én csak a fiút akarom, Ido.
Vagyis még nincs nála, de akkor mi volt az a hirtelen villanás? A gnóm nem talált rá
magyarázatot, de nem is volt rá ideje. Harcolnia kell.
Hevesen rávetette magát, de az oldala olyan szúrással válaszolt karjának mozdulatára, hogy a
lélegzete is elakadt. Learco azonnal támadott. Már nem az az öt évvel ezelőtti kisfiú volt.
Ido soha nem gondolkodott rajta, mi lett belőle. Meg volt róla győződve, hogy felhagy a harccal,
hogy az apja kitagadja, vagy valami betegségben meghal. Ez volt a hozzá hasonlók sorsa, akiket túl
korán vetettek bele a háború borzalmába, és akiket olyan felelősséggel ruháznak fel, amelyre még
nem állnak készen. Az élet tönkreteszi őket, és idő előtt meghalnak. Soha nem képzelte, hogy
valaha is újra találkozik majd vele.
Nem zavarta össze az első támadás. A fájdalmáról tudomást sem véve megfordította a pengéjét,
kiszabadította az ellenfél szorításából, majd támadott. Arra gondolt, hogy csuklóból játszik, mint
ahogyan az ifjakkal mindig is tette. Ez elbizonytalanította a tapasztalatlan harcosokat, lenyűgözte
őket a játéka, és elfelejtették követni a fegyvere mozgását.
Nem vált be. Learco nyilvánvalóan alkalmas volt a harcra, mert utánozni kezdte, minden ütésre
ütéssel felelt. Nem zavarta meg a váltakozó ritmus, soha nem lanyhult a figyelme, mindig készen
állt, ügyes volt. Még egy utolsó ütés, és Ido biztonságos távolságba ért.
 – Javultál.
Ő nem válaszolt. Szemén és arcán látszott, hogy nem figyel.
– Tudod, hogy apád miért akarja a fiút?
Learco mintha megdöbbent volna.
– Parancsot adott nekem, az alattvalója vagyok, és teljesítem az akaratát.
Váratlanul szokatlan, lentről indított vágással támadott, és Ido kénytelen volt szokatlan
testhelyzetből védekezni. Hátrányba került, és Learco dühíteni kezdte. A gnóm hátrálni kényszerült.
Ilyen jó ideje nem történt vele. Sok évnyi küzdelem során még nem került igazán nehéz helyzetbe.
A cselszövésekkel teli évek semmi ahhoz foghatót nem hoztak, mint Deinoforo, a Fekete
Sárkánylovag, aki kitépte az egyik szemét, és akit aztán ő maga ölt meg a Nagy Téli Csata idején. Ő
volt a legszörnyűbb ellenfele.
A lába elakadt valamiben, és Ido hátraesett. Elveszettnek érezte magát, Learco kardja már a
torkát kereste, de ő hirtelen oldalra gurult, valami különös tapintású anyagra.
A herceg kardja nem sokkal a föld felett megállt, épp annyira, hogy Ido meg tudja ütni, és ismét
ő kerekedjen felül.
Egy pillantást vetett rá, mi volt ez az akadály. A sárkány egyik szárnya, amelyet valami leütött,
valószínűleg a villanás. San?
– Úgy látom, elvesztetted a segédedet – jegyezte meg, ellensége hátasára utalva.
– Anélkül is tudok harcolni – felelte.
Ido megrázta a fejét.
– Látszik, hogy az apád nem tanulta meg a tőlem kapott leckét... Egy Sárkánylovag mindig az
állata oldalán harcol, akkor is, ha a földön van, védtelenül. A tény, hogy engedted, hogy a társadat
ilyen módon legyőzzék, világosan mutatja, igen messze állsz attól, hogy igazi lovag légy.
Learco dühödten támadott, de az elfojtott harag vezérelte, ami miatt az ütése gyenge és rosszul
célzott lett. Ido kihasználta, és támadott. A fiatalember kitért oldalra, még éppen időben, hogy a
halálos döfést elkerülje. Csupán egy karcolást szenvedett.
Most ő hátrált biztonságos távolságba, sérült oldala felé görnyedve. Arca egy pillanatra eltorzult
a fájdalomtól.
– Tudod, vagy nem, hogy apád miért akarja a fiút?
– Nem számít!
Learco ideges lett. Kezet váltott, baljával támadott, és két keze ügyességében egyáltalán nem
volt számottevő különbség. Ido utánozta, ő is váltott.
Ismét hadakozni kezdtek, és a herceg bemutatója továbbra is tökéletesnek bizonyult. Ido azért
érezte, hogy mereven ragaszkodik a tanult szabályokhoz. Nem akart igazán győzni, nem az Ido iránt
érzett gyűlölete vezérelte, de nem is a küldetése sikere. Talán kötelességtudat, semmi több.
Ido viszont készen állt bármire, csak hogy Sant megmentse. Hallotta, hogy a fiú halkan sírdogál,
és ebből erőt merített egy újabb támadáshoz.
Learco hátrálni kezdett.
– Ha nyerni akarsz, valóban akarnod kell a győzelmet! – kiáltotta Ido, és fejvágást mért rá.
Ezúttal nincs kegyelem, nem úgy, mint öt éve, amikor megmentette, és lehetővé tette, hogy azzá
váljon, ami most.
Learco figyelme mintha lankadt volna, mintha meg akarna halni. Tekintete teljes ürességéből
úgy látszott, mintha rég elveszett volna a mélyben. Ido nem hatódott meg, csak egy kicsit
módosított a vágás irányán. A fiatalember ekkor felemelte a kardját, és a gnóm karját széles ívű
mozdulatra kényszerítette. Ezúttal Ido felordított fájdalmában, elveszítette az egyensúlyát, és
előrebukott. Éppen Learco lába elé.
Hitetlenkedve gurult a földön. Nem is emlékezett rá, mikor történt vele ilyen utoljára harc
közben. Hogy egy kisfiú leterítse.
Négykézláb állva érezte, amint a herceg kardja az arcához ér. Felemelte a fejét, hogy ránézzen.
Közömbös arcot látott. Sem győzelmi mámor, sem pedig vérszomj. Arcának teljes nyugalmát
semmi nem borzolta fel. Kicsit kapkodta a levegőt.
– A győzelemhez néha elegendő becstelennek lenni.
 Ido mosolygott. Kardját még a kezében tartotta. Kétségbeesett ötlet volt, de talán sikerül. Nem
akarta megadni magát.
– Ravaszságnak hívják.
– Tévedsz, ez becstelenség. Nem is tanultam mást, miután veled találkoztam.
Hangjának hidegsége beláthatatlan szakadékokról tanúskodott. Ki volt ez a fiú valójában? Mit
akar, mi hajtja?
– Igazat mondtál akkor? Azért jöttél, hogy túlélőket keress?
Learco szeme fájdalommal telt meg. Ido megszorította a kardja markolatát.
– Igazat.
– Az apád azért akarja a fiút, hogy megölje. Szövetséget kötött a Testülettel, eladta a lelkét a
hatalomért. Tényleg segíteni akarsz neki?
Learco lesütötte a szemét. A kardja könnyedén megremegett.
Ido talpra szökkent, ellenfele kardja a vállát súrolta, de ő nem állt meg. Fegyvere nagy kört írt le,
és Learco mellén hosszú, vörös vágás rajzolódott ki. A herceg hátrahőkölt, de sikerült megállnia,
mielőtt földet ért volna.
Ki tudta volna védeni, Ido tisztán érezte. Egyszerű trükk volt, megakadályozhatta volna, ha egy
kicsit fürgébb, és képes is lett volna rá. De nem tette meg.
Learco a melléhez emelte a kezét. Csak egy karcolás volt, de bizonyára fájt.
– Vidd!
Ido ránézett.
A fiú felemelte a tekintetét.
– Egyszer megkímélted az életemet. Menj innen a gyerekkel!
Azzal a földre dobta a kardját.
Ido nem akart rögtön hinni neki, de azért nem kellett neki kétszer mondani.
San a sárkány oldalán feküdt. Egyik bokáját fogta, és a földön hevert, nyilvánvalóan képtelen
volt felállni. A ló néhány karnyújtásnyira hevert tőle felszakadt hassal, élettelenül.
– Minden rendben? – súgta a gnóm.
San gyengén bólintott.
– Nem tudom, mi történt, a fény, féltem...
– Minden rendben.
Karjába vette. Gyalog kell továbbmenniük.
Learco mozdulatlanul figyelte őket, egyetlen szót sem szólt.
Ido visszafordult felé.
– Nem vagy köteles az apádat követni. Akkor sem lettél volna, most pedig még kevésbé.
– A fia vagyok – felelte Learco szomorú mosollyal.
Idót szíven döfték a szavai. Visszaemlékezett a saját gyerekkorára, egy trónfosztott király fia
volt, aki gyűlöletre és az elégtétel vágyára nevelte. Őt is a kötelesség és a szeretet kibogozhatatlan
hálója fonta körül.
Nem fűzött hozzá mást. Karjába vette Sant, és eltűnt az éjszakában. Most már érezte, hogy még
viszontlátja Learcót, és hogy a története még igen messze van a befejezéstől.
 25

KIHUNYÓ REMÉNYEK

A SENNAR HÁZA FELÉ TARTÓ utazás csendesen telt, hosszú meneteléssel a kaguák hátán, nyugodt
éjszakákkal a csillagok alatt. Esténként hűvös volt, ezért a sárkányok közelében aludtak, hogy át
tudjanak melegedni. Csak egyszer esett, ekkor egy nagy barlangban húzódtak meg.
A hegyeket gyorsan elnyelték az erdők, és a tájkép ugyanolyan lett, mint amilyennel a hegy
túloldalán találkoztak: vad erdő, tele nagyon magas, hatalmas levelű növényekkel.
– Mióta él Sennar elszigetelten? – kérdezte Lonerin egyik nap.
– Legalább három éve – felelte Yljo.
– És hogyan történt? Elűzte a látogatóit, veszekedett a falu elöljárójával...
– Nem, semmi ilyesmi. A mi Muyharunk e nélkül is megértette, hogy a Varázsló magányra
vágyik. Egyszerűen csak felhagyott a látogatásával, és mi is így cselekedtünk. Csak időnként
hagyunk neki ajándékot egy odvas fában, nem messze a házától. Másnap reggelre az odú mindig
kiürül. Oda viszlek benneteket.
– És onnan milyen messzire van a háza? – kérdezett közbe Dubhe.
– Nincs messze. Megtaláljátok, ne féljetek.
– A gond csak az, hogy ott mit találunk... – tűnődött magában Lonerin.
Yljo mosolygott. – A Varázsló nagy hősötök, igaz? Nincs mitől félnetek.
– Te ismerted? Beszéltél vele?
Yljo bólintott.
– Egyszer a faluban, néhány évvel ezelőtt. Magányos ember, és egy kicsit talán szomorú.
Dubhe épp ilyennek képzelte. A krónikák úgy beszéltek róla és Nihalról, mint akik
elválaszthatatlanok. A nő halála biztosan gyógyíthatatlan sebet ejtett rajta, a fiával való
veszekedésről és a szökéséről nem is beszélve. Ez éppen elég lehetett ahhoz, hogy minden hidat
felégessen maga mögött.

Délután értek oda.

– Ez az az odvas fa, amelyről beszéltem – mutatta Yljo. – Innentől kezdve rajtatok áll a dolog.
Dubhe körülnézett. Az erdő itt is csak olyan volt, mint bárhol másutt, csupán egy kitaposott
ösvény vezetett a sűrűbe.
Amikor észrevette, hogy Lonerin már leszállt a kaguáról, ő is így tett.
– Köszönjük, hogy idehoztál bennünket. Remélem, még látjuk egymást – szólt a fiú.
Yljo mosolygott, mint mindig, aztán gyorsan eltűnt arra, amerről jöttek.
Dubhe és Lonerin egyedül maradt. A fiú rögtön elindult az ösvényen, ment előre, egy szót sem
szólt. Dubhe egyszerűen csak követte. Zavarban volt. Az út eleji rövid beszélgetés óta egyetlen szót
sem váltottak egymással. A lány nem is tudott úgy ránézni, hogy ne érezte volna magát rosszul.
– Gondolod, hogy messze van? – kockáztatta meg hirtelen, remegő hangon.
– Yljo azt mondta, közel van.
Jó fél órán át gyalogoltak anélkül, hogy bármi is feltűnt volna a látóhatáron. Aztán Dubhe valami
különös, bosszantó rezgést érzett, egy talán túlságosan is távoli és halk hangot, semhogy tisztán ki
lehessen venni. Aztán a levegő hirtelen megremegett, olyannyira, hogy Lonerin is megállt, és
alaposan körülnézett.
Fülsiketítő ordítás volt, borzalmas üvöltés, amely megrázta a fákat, és a zaj egyértelművé vált.
Szárnycsapások.
Hatalmas széllökés kényszerítette őket a földre, és Dubhe felemelte a tekintetét. Feje felett egy
hatalmas, gyönyörű, csillogó zöld színű teremtmény.
 – Egy sárkány – kiáltott fel Lonerin.
Amint továbbrepült, ismét felálltak, de a fák között látták, amint megfordul, és rikoltozva
visszafordul. Megállt felettük, szárnya megfeszült az erőlködéstől, hogy a levegőben tartsa magát.
Újabb üvöltésére meghajoltak a fák, ő pedig a karmát meresztette.
Dubhe és Lonerin azonnal menekülni kezdett. Tűzcsóva zúgott feléjük. A lány felkiáltott, a fiú
ösztönösen varázspajzsot vont maguk köré. A láng nem, de a melege megcsapta őket. A földre
vetették magukat, egy kidőlt fa törzse alá bújtak.
– Ez nem olyan, mint amilyeneket a völgyben láttunk. Ez igazi sárkány, mint Égvilágon – zihálta
Dubhe. Soha nem találkozott még ekkorával. Rémületes volt.
– Nyilván – felelte Lonerin szinte nyugodtan, bár ő is ki volt fulladva. – Ismerned kellene ezt a
sárkányt.
Dubhe kérdőn nézett rá.
– Ez csak Oarf lehet – felelte a fiú a ki nem mondott kérdésre.
Dubhe szája tátva maradt. Rengeteget olvasott róla. Mindent tudott Oarfról, a leghíresebb
sárkányról, amelynek nyergében Nihal a legtöbb kalandját átélte. Különös érzés volt maga előtt
látni, méghozzá ereje teljében.
Érezték, hogy megfordul, hogy rájuk üvölt.
– El innen! – kiáltott Dubhe, és kiugrottak a rönk alól. Hátukon érezték a szárnycsapások szelét,
miközben Oarf üvöltése üldözte őket.
Anélkül, hogy észrevették volna, egy tisztásra értek: sehol egy fa, csak fű, ameddig a szem
ellátott. A sárkány hirtelen előttük termett, szeme élénkvörösen villogott. Kitárt szárnyával hatalmas
volt és gyönyörű. De Dubhénak nem volt ideje ezen mélázni. Rádöbbent, hogy szándékosan vezette
őket ide: most aztán fedezék nélkül vannak, nem tudnak hová rejtőzni.
Oarf kitátotta a pofáját, lángnyelveket okádott feléjük. Lonerin gyorsan pajzsot idézett maguk
köré, ám a láng ereje térdre kényszerítette. Dubhe a földre lapult, ahogy csak tudott, behunyta a
szemét, és azon tűnődött, tényleg így kell-e meghalnia, hogy egy legendás sárkány tüzében ég el.
Arra gondolt, hogy a sors útjai tényleg kiszámíthatatlanok.
Amikor összeszedte a bátorságát, hogy a szemét kinyissa, tűzkört pillantott meg maguk körül, és
Lonerint, amint verejtékben úszva zihál.
Hozzá rohant.
– Minden rendben?
– A pajzs... rengeteg energiát... elszív.
Látták, amint Oarf újabb kört tesz, és rájöttek, hogy elvesztek. Aztán a lángok egy pillanat alatt
eltűntek, a sárkány pedig úgy szállt el fölöttük, hogy már nem üvöltött, és nem is ért hozzájuk.
A felszálló füstfüggönyön át látták, hogy egy néhány méterre tőlük álló homályos alak mellé
ereszkedik.
– Kik vagytok, és mit akartok?
Dubhét mintha szíven ütötték volna. Ez csak egyetlen ember lehetett.
A füst eloszlott, és a szemük előtt egy ősz hajú és szakállú öregember jelent meg. Fekete, elnyűtt
tunikát viselt, amelyet vörös hímzés díszített, és egy nagy, durva botra támaszkodott. De ami
összetéveszthetetlen volt, az a szeme, a szem, amelyről Dubhe és Lonerin oly sok könyvben
olvasott. Nagyon világos, majdnem fehér, nyugtalan.
– Dubhe és Lonerin a Vizek Tanácsától – szólt Lonerin.
Az öreg nem mozdult, egyik keze Oarf lehajtott fején nyugodott, aki továbbra is gyűlölettel
figyelte őket.
– Égvilágról?
– Igen. Maga Sennar? – kérdezte Dubhe talpra szökkenve.
Az öreg szeme összeszűkült.
– Nincs mit mondanom nektek. Most megmentettem az életeteket, de jól vigyázzatok, nehogy
még egyszer idemerészkedjetek!
Megfordult, és Oarf leengedte az egyik szárnyát, hogy kényelmesen fel tudjon rá szállni. Az öreg
nehézkesen mozgott, bár a teste még erősnek látszott.
 – Fontos ügyben jöttünk, amely a fiát is érinti! – kiáltotta Lonerin.
Sennar megmerevedett, mintha láthatatlan kéz ragadta volna meg. A válla gyengén megremegett.
– Mit tudsz a fiamról?
– Veszélyben van. Ahogy egész Égvilág. Mágus vagyok, azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy
a segítségét és a tanácsát kérjük.
Sennar továbbra is háttal állt, és nem felelt, a kezét még mindig Oarf szárnyán nyugtatta. Végül
elszánta magát, hogy nyeregbe szálljon, majd rájuk nézett.
– A házam arra van, kövessétek az ösvényt északnyugat felé. Ott várlak benneteket.
Aztán a sárkánya hátán tovarepült, és újból magukra hagyta őket.

Sennar háza szerény volt, éppolyan, mint megannyi lakhely Égvilágon. Dubhe és Lonerin egy
pillanatra úgy érezték, mintha hazaértek volna. Ez volt a legotthonosabb hely, amellyel az elmúlt
két hónap alatt találkoztak.
Kicsi, egyszintes kőház volt, kecses, ferde tetőszerkezettel. A kertjében kicsit nagyra nőtt a gaz,
de azért látszott rajta, hogy gondozzák. Oarf a ház mellett kuporgott, egyik szárnyát a tetőnek
támasztotta. Továbbra is úgy nézte őket, mintha rögtön rájuk akarna támadni, orrlyukaiból
vékonyka füstcsík szivárgott.
A ház igencsak rossz állapotban volt. Az ajtó és az ablakok betörtek, a kövek több helyen
kilazultak. Mintha lakatlan lett volna.
Az ajtóban senki nem várta őket. Így, közelről már barátságtalan helynek látszott, és Dubhe
megtorpant, mielőtt továbbment volna.
– Mi az? – kérdezte Lonerin dühösen.
A lány megrázta a fejét, aztán elszánta magát.
Elhaladtak Oarf haragos tekintete előtt, ám az ajtó be volt csukva.
– Szabad?
Csupán sántikáló léptek zaja hallatszott.
Lonerin belépett, Dubhe pedig követte.
A kunyhó belseje éppen olyan rossz állapotban volt, mint a külseje. A bútorzat igen szegényes
volt: egypár szék, egy kőtűzhely, egy kredenc és egy asztal állt a helyiségben. A földön könyvek és
papírok hevertek szerteszéjjel, néhol különös szimbólumok tűntek elő, amelyeken Lonerin
meglepődött. Por és penész lepett mindent, átható szaga a torkukat fojtogatta.
Sennar az asztal közelében állt, helyet próbált csinálni, lerakta róla a könyveket, amelyek
teljesen beborították. Nehezen mozgott, úgy húzta maga után a lábát, mintha élettelen lett volna.
Amikor már elegendő helyet szabadított fel, csendesen leült.
Nem éppen úgy festett, ahogyan Dubhe elképzelte. Az arcát szinte teljesen eltakarta a haja és a
szakálla, ráncok hálója borította az egészet, amelyből egyedül világoskék szeme villant ki. A keze
tönkrement, kiszáradt és megfeketedett, ki tudja, mitől, és igen látványosan remegett. Egy
öregember volt, semmi több, igen távoli képmása annak a fiatal hősnek, akiről a könyvekben
olvasott.
– Nos?
Lonerin összerezzent. Ő is megrendült, és továbbra is mereven bámulta a földön fekvő
pergameneket. Sennar követte a tekintetét.
– Tanácsos vagy?
Megrázta a fejét.
– Tengerföld egyik jelenlegi tanácsosának vagyok a tanítványa.
– Akkor hát ezért vagy így megbotránkozva a tiltott varázsigékről szóló könyveimen.
Lonerin hevesen elpirult.
– Biztos vagyok benne, hogy te is tanulmányoztad a tiltott mágiát, sőt, használtad is.
A fiú megugrott, és Sennar gonoszul nevetett.
– Hát persze, hogy használtad...
Nem éppen barátságos arckifejezéssel nézett rájuk.
– Zárjuk rövidre, minél előbb elmentek, annál jobb. Mi mondanivalótok van számomra?
 Lonerin megpróbált magához térni, fogott egy széket, és leült a férfi elé. Dubhe is így tett.
Megköszörülte a torkát, és belekezdett a történetbe. Sokat gondolkodhatott rajta, mit és hogyan
mondjon, mert úgy beszélt, mintha olvasná. Olyan piros volt, mint a pipacs, és minden
magabiztossága eltűnt, amellyel nagy közönség előtt szokott beszélni. Elnyelte a szavakat,
félbeszakította magát, elveszítette a fonalat.
Sennar ülve hallgatta, egyik kezével az arcát támasztotta. A fiút vizslatta, hideg pillantással
pásztázta végig testének minden centiméterét. Szinte élvezte a fiú zavarát, és semmit nem tett, hogy
bátorítsa. Ami Dubhét illeti, néha egy-egy futó pillantást vetett rá. A mellény, amelyet a huyéktól
kapott, szabadon hagyta a karján a pecsét szimbólumát.
– Ghuar falujából jöttök? – kérdezte hirtelen, és Dubhéra nézett.
Félbeszakította Lonerin mondanivalóját, aki éppen Dohor jelleméről beszélt, és hogy miként
jutott hatalomra.
– A huyék falujából jövünk, ők mutatták meg az idevezető utat – felelte gyorsan a lány.
Sennar hunyorított, és az arcán jól láthatóvá vált a világos sebhely. Továbbra is Dubhét
méricskélte. – Ghuar nyilván úgy döntött, hogy megszegi hallgatólagos egyezségünket.
– Nem, mi erősködtünk, és ő hitt a jó szándékunkban.
Mintha meg sem szólalt volna. Sennar ismét Lonerin felé fordult.
– Felesleges Égvilág történetével traktálnod. Ido írt nekem, miután eljöttem onnan, de ha nem
tette volna, akkor is tudnék mindent. Égvilág története olyan elcsépelt, mindig ismétli önmagát...
Hogy Dohornak vagy Zsarnoknak hívják, hogy Éjföldről vagy Tűzföldről származik, mit sem
számít. Mindig jön valaki egy adott időben, és a békének vége. Égvilág mindig a háború peremén
áll, lerombolják, majd ismét felépül a hamvaiból, csak hogy felkészüljön az újabb mészárlásra.
Aztán egy szép napon majd vérbe fagyva végzi, mert az alapítása óta efelé tart.
Lonerin néhány pillanatig hallgatott.
Dubhe a tekintetét Lonerinről Sennarra fordította, majd vissza.
– Ez a körforgás, nem? Ahogyan az Égvilág Krónikájában meg is írta. Végtelen körforgás,
amely... – szólt Lonerin szétszórtan, nem sikerült befejeznie.
Sennar nevetésben tört ki. Gonosz, keserű és kétségbeesett nevetésben, amely betöltötte az egész
házat.
– Látom, figyelmesen elolvastad... Még mindig olvassák ezt a könyvet? Azt hittem, már
elégették, vagy legalábbis elfelejtették.
Lonerin szája tátva maradt, nem talált szavakat.
– Ostobaság. Bolondság. Az éretlen és boldog ifjú delíriuma, aki egykor voltam. Amikor boldog
vagy, bármit kimondanál, kész vagy bárminek engedni, amely lehetővé teszi, hogy becsapd magad,
és elhidd, hogy ez örökre így lesz. De semmi nem tart örökké.
Hátradőlt a széken, fejét hátravetette. Fáradtnak látszott.
– Tudni akarod az igazságot? Az igazság az, hogy vannak rövid felkészülési szakaszok. Az
embereknek néhány év után elege lesz, a régi ellenségeket leverték, ám nem kell hozzá sok, hogy
újak akadjanak. De ennek a néhány rövid időszaknak csak egyetlen értelme van: hogy az újabb
vérfürdőt előkészítsék. Hány békeévet élvezett eddig Égvilág? Ötöt? Negyven év háború után.
Lonerin megrázta a fejét.
– Rendben, de most nem erről van szó. Vagyis, igen, igaz, hogy újabb veszély fenyegeti
Égvilágot, de engem nem a születésének a miértje érdekel. Létezik egy szekta, amely Thenaart
imádja, egy véreskezű istent, a halál szerelmesét, és ők új életre akarják kelteni Astert.
Sennar türelmetlen kézmozdulatot tett.
– Azért jöttél el ilyen messzire, hogy ilyen unalmas történetekkel traktálj? Figyeltél arra, amit az
előbb mondtam? Ha olvastad az átkozott könyveimet, tudod, mennyit adtam magamból Égvilágnak.
Először is az egyik lábamat, de minden reményemet is, mindazt, amiben hittem. Elveszítettem
minden biztos pontot, embereket öltem, miközben a Zsarnokkal harcoltam, és nekiadtam a Nihallal
töltött közös életemből öt értékes évet, amely során felőrlődtem, hogy a békét megteremtsem!
A hangja mennydörgő, haragos lett.
– Mindent odaadtam, az az átkozott föld minden erőt és akaratot kiölt belőlem, és nem áll
szándékomban még többet adni neki. Semmim nem maradt, még a fiamat is elvette tőlem. Nekem
csak a magányom van, ez minden, ami megmaradt, és ezt Égvilág nem kapja meg. Elveszett föld az,
engesztelhetetlen gyűlölet szövi át, semmiféle erő nem mentheti meg a végtől. Még ha neked most
sikerül is, mert ajándékba adod neki mindazt, ami vagy, és amit nem vesztettél el a hozzám vezető
úton, akkor is jön majd egy másik, aztán megint egy másik. Égvilág menthetetlenül zuhan a
szakadékba, mégpedig egyre mélyebbre, és ez a süllyedés feltartóztathatatlan.
Lonerin le volt sújtva.
– És akkor mit javasol? Hagyjuk a sorsára?
– Így is, úgy is elbukik.
– De maga harcolt ezért a világért, maga mondta!
– És mire volt jó? Jött ez a Dohor, és megint kezdhetjük előröl, nem?
– Igen, de...
– Még Aster is visszatér a földre, mintha én nem is léteztem volna, mintha Nihal soha nem
létezett volna, mintha ezt a harcot soha meg sem vívtuk volna.
Lonerin hevesen megrázta a fejét.
– Nem így van. Új eszközeink vannak, és én...
– Ki harcol ma, elárulod nekem? Negyven éve ott voltam én, Ido, Nihal, az Akadémia, hogy a
Szabad Földekről ne is beszéljünk, ahonnan csapatostul érkeztek a fiatalok, hogy feláldozzák
magukat. És most?
– Ott van a Vizek Tanácsa, itt vagyok én, és itt van ő – Lonerin Dubhéra mutatott.
Sennar gúnyosan mosolygott.
– A barátnőd meg sem szólal. Neki más gondjai vannak, igaz? Ő a saját baja miatt van itt,
megerősít a hóbortjaidban, hogy hősnek érezd magad.
Dubhét megalázták a szavak, de Lonerint is, aki egyre zavartabbnak látszott.
– Nem hiheti őszintén azt, amit mond...
Sennar keserűen mosolygott.
– Hetvenéves vagyok, öreg és elveszett. Te nem látod helyes megvilágításból a dolgokat, mert
még kisfiú vagy. A te korodban én is épp így gondolkodtam, és most nézz rám. Az illúziók előbb-
utóbb elpárolognak.
Lonerin lesütötte a szemét. Ha ez néhány nappal ezelőtt történik, akkor most Dubhéra nézett
volna, benne keresett volna erőt és érveket.
És Dubhe talán segített volna. De nem most. Most ő sem tudott mit felelni.
– Nem kérünk sokat – bökte ki nehezen.
Sennar átnézett rajta.
– Azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy egyszerűen tanácsot kérjünk. Csak azt szeretnénk
tudni, milyen varázslattal tudja a Testület életre kelteni Astert, és hogyan tudnánk megakadályozni.
– És te ki vagy? A fiú mágus, de te?
Dubhe lesütötte a szemét.
– Tolvaj vagyok. A Gyilkosok Testülete erőszakkal kényszerített, hogy nekik dolgozzam.
– És ezért vagy itt – mutatott a karján lévő szimbólumra.
Dubhe bólintott.
– Akkor csak szorítkozz erre, és ne tégy úgy, mintha más is érdekelne, csak hogy a barátod
tetszését keresd.
– Nem keresem.
– Ó, vagy úgy?
– Amikor követtem őt, megegyeztünk, hogy segítek neki a küldetésben, hogy részt veszek benne
– érezte, amint Lonerin titokban figyeli. – Gyűlölöm a Testületet, ők helyezték rám ezt a pecsétet.
Sennar hosszasan nézte őt és a jelet is.
– Tudod, kicsoda Thenaar?
Dubhe zavartan megrázta a fejét.
– A másik neve Shevraar.
A lány elkábult. Ismerte ezt az istent, olvasott róla valamit a Nihalról szóló balladákban.
Koboldisten volt, akinek a Félkoboldot szentelték, amikor még pólyás volt. Akkoriban Aster már
üldözte a félkoboldokat. A falut, amelyben Nihal szülei éltek, megtámadták a famminok, és ekkor
az anyja fogadalmat tett: ha megmenekül, lányát Shevraarnak, a háború és a tűz istenének, a teremtő
és pusztító istennek szenteli.
– Olvastam néhány iratot Asterről, amelyeket az indulásom előtt találtam. A vele együttműködők
közé felsorakoztatta az egyik koboldisten fanatikus imádóit, egy szektát, amely rögtön a koboldok
távozása után alakult meg. Ők Shevraarnak csak a pusztító oldalát ismerik. Az évek múlásával az
isten neve Thenaar lett, de az istenség ugyanaz.
Ez a tény furcsa hatást gyakorolt Dubhéra. Mintha a múltat és a jelent egy hajszál tartaná össze,
és benne meg Nihalban valahol mélyen lenne valami közös.
– Ez Égvilág lényege: fogni mindazt, ami szép belőle, és a velejéig megrontani, rossz útra
vezetni, gonosszá formálni.
Sennar fáradtan és fájdalmasan felsóhajtott. Ismét Lonerinhez fordult:
– Sajnálom a keménységemet, sajnálom az álmaidat, és higgy nekem, tisztelem azt, amiben
hiszel. De az idő sok mindenre ráébreszt, és sajnos te is megérted majd. Sok évvel ezelőtt mondta
ezt nekem Varen, a mélyvilági Zalenia bárója, ahová azért mentem, hogy a Zsarnok elleni harchoz
segítséget kérjek. Az idő meghajlítja az embert.
– Tudom – felelte Lonerin. – Olvastam.
– Azt hittem, nem igaz, de az. És nemcsak arról van szó, hogy az évek maguk alá gyűrnek,
hanem inkább arról, hogy eljutunk oda, hogy megértjük a világ valódi lényegét, és érezzük, hogy
megsemmisülünk tőle. Én eljutottam ide, és amikor megtörténik, már nem tudsz felállni. Végem
van, már nem az vagyok, aki Égvilág Krónikáját megírta, már nem az vagyok, aki képes Aster
érvelésének ellentmondani. Ha most kellene vele beszélnem, még talán igazat is adnék neki.
– Nem, most csak fáradt. Nihal elvesztése, a fia menekülése... Megértem, hogy mindez
tönkretette – makacskodott Lonerin.
Ennek a két eseménynek a puszta hallatán Sennart mintha halálos csapás érte volna.
Előregörnyedt, mintha a fájdalmát akarná tompítani. Aztán megrázta a fejét.
– Sajnálom, én már semmit nem tudok tenni értetek. Én már nem tudok harcolni, hiányzik
belőlem a meggyőződés.
Lonerin a két keze közé szorította a fejét, és Dubhe érezte, hogy segítenie kell. Nem értette,
hogyan, de ez a küldetés valahogyan az övé is lett, mintha az utazás során a fiú átruházta volna rá.
– Akkor tegye meg a fiáért.
Sennar felegyenesedett, átható tekintettel méricskélte.
– Tudjátok, hol van? Láttátok?
Dubhe megrázta a fejét.
– De tudjuk, hogy él, és hogy az élete veszélyben forog.
Sennar szeme lázas aggodalommal telt meg.
Dubhe közbeszólásán felbátorodva Lonerin vette át a szót, mert hirtelen észrevett egy aprócska
felületet, amelyen át rést lehetne ütni az öreg varázsló kétségbeesésén.
– A Testület fejét Yesholnak hívják.
Sennar bólintott.
– Találkoztam a nevével azokban az iratokban, amelyekről beszéltem. Aster egyik embere volt,
határtalan csodálatot táplált a felettese iránt.
Dubhe ebben a leírásban ráismert arra a rettenetes emberre, aki a Testület láncolatába
kényszerítette.
– Ennek az embernek sikerült Aster lelkét visszahívnia a halottak közül.
– Én láttam – szólt közbe hirtelen Dubhe. – Egy kisfiú homályos képét láttam, aki egy fényes
gömbben lebegett, a Ház föld alatti termében, a Testület székhelyén.
– És honnan tudod, hogy ez ő? – Sennart mintha érdekelni kezdte volna a dolog.
– Hasonlított a szobraihoz, amelyek a Házban állnak, a Testület messiásként tiszteli.
Sennar megengedett magának még egy keserű mosolyt.
– Most egy testet keresnek. Egy félkobold testét – vette át a szót Lonerin.
 Az öreg alig észrevehetőn kiegyenesítette a hátát, a szemében megértés jele villámlott. Hirtelen
minden világos lett.
– Tarik...
– A fia?
– Vagy az ő esetleges gyermekei... – folytatta Sennar remegő hangon, mintha magában
morfondírozna.
– Azért jöttünk, hogy a fiának is segítséget kérjünk.
Ám az öreg már elveszett a saját emlékeiben és a saját gondolataiban.
– Az élet még mindig ostoroz engem, még mindig nem fáradt bele a rám mért szenvedésekbe...
Mintha még jobban megöregedett volna, színtelen, fájdalommal átitatott hangon beszélt. Dubhét
részvét járta át, átérezte a szenvedését.
– Tizenöt évesen ment el, az arcomba vágta az ajtót. Neki csak az anyja létezett, és nem bírta
elviselni, hogy képtelen voltam megakadályozni a halálát.
Lehunyta a szemét, mintha távoli képeket szemlélne.
– Szerettem volna megtalálni, újra látni, visszafordítani az időt, és megváltoztatni azt, ami volt.
Szikkadt arcán egyetlen könnycsepp gördült végig: sivatag volt az az arc, amelyet már lehetetlen
volt megöntözni. Kinyitotta a szemét, megpróbálta összeszedni magát.
– Ha szeretnétek, maradhattok, és alhattok a csűrben, Oarf nem fog bántani benneteket. Későre
jár, és én fáradt vagyok, túl fáradt ahhoz, hogy döntsek. Holnap még beszélünk, de most szükségem
van a pihenésre, és kérlek benneteket...
Dubhe és Lonerin bólintottak, majd felkeltek.
Sennar a csűrbe vezette őket, nagy nehezen fekhelyet készített nekik. Egy kis időre eltűnt, majd
két levessel teli tállal tért vissza. A földre tette őket. Egyetlen szót sem szólt, makacs hallgatásba
burkolózott. Aztán nesztelenül kilépett az ajtón.

Dubhe és Lonerin szótlanul ettek, bár a zavaruk eltűnt. A nap eseményei, a Sennarral folytatott
beszélgetés mintha elsöpörte volna személyes gondjaikat. Meg aztán mi is volt az ő vitájuk ahhoz
képest, amit az öreg hős mesélt nekik? Gyerekes civakodás, lényegtelen, ostoba ügy. Mindketten
Sennarra gondoltak, hogy az idő mennyire átformálta, hogy mennyire reményvesztett és
kétségbeesett lett.
Lonerin azon tűnődött, vajon ő is így végzi-e majd, megverten és legyőzve, vagy tényleg van
valami értelme, hogy ennyi időn át harcolt a gyűlölet ellen. Sennar szemében ez is csak hasztalan
hadakozás volt. Választ most sem talált. Csak a fáradságot, hogy minden napot túléljen, hogy saját
magával és legsötétebb vágyaival elrendezze a számlát.
Dubhe viszont a saját életén töprengett, hogy milyen messze van ezektől a nagy és nemes
gondoktól. Az ő élete nyomorúságos és üres volt, és Sennarral szemben állva kegyetlenül tisztán
látta, milyen rettenetesen egyszerű, és mennyire hiányzik belőle bármiféle érték.
Szinte egyszerre tették földre a tálkájukat, majd a fekhelyükre dőltek.
Dubhe már az egyik oldalára fordult, amikor érezte, hogy Lonerin megérinti a vállát.
Összerezzent, de felé fordult. A fiú rámosolygott: mintha virág nyílt volna a sivatagban.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta neki, és a lány meghatódott.
Egy pillanat volt az egész, aztán Lonerin megfordult, és ismét magába zárkózott. Dubhe néhány
pillanatig a hátát vizslatta.
– Köszönöm – dünnyögte ő is.
 26

SÍRKŐ AZ ERDŐBEN

LONERIN MEGLEHETŐSEN korán felébredt. A reggel fénye beszűrődött a csűr gerendái között.
Az utazás eleje óta ez volt az első alkalom, hogy már-már béke töltötte el, mintha máris
teljesítette volna a kötelességét. Minden Sennar kezében volt. Lonerin megengedhetett magának
egy nyugodt, pihenéssel töltött napot.
Megfordult, és megpillantotta Dubhét, amint az oldalán feküdt összegömbölyödve, keze a tőre
markolatának közelében, mint mindig. A seb, amelyet rajta ejtett, már csupán tompa, szomorkás
fájdalom volt a szíve mélyén. Talán neki volt igaza, talán az iránta érzett szerelem nem más, mint
szánalom. Ő is valami olyat keresett a tekintetében, ami nem ő volt, megpróbálta szeretni és
megvédeni.
Erre a gondolatra a keze ösztönösen a melléhez ért, és meglepődött, amikor az ujjával egy
aprócska zsákot tapintott ki. Mintha egész idő alatt ott sem lett volna. Rögtön ráismert. Theana haját
rejtette, amelyet az indulásuk előtt vágott le. Olyan szépnek és kedvesnek látta maga előtt, amilyen
mindig is volt, és az emléke felmelegítette a szívét. Aztán a tekintete Dubhéra esett, és a halvány
kép szétfoszlott. Talán nem ő élete asszonya, de ellenállhatatlanná teszi, hogy ilyen védtelennek és
segítségre szorulónak látja.
Hirtelen felállt, összeszedte a holmiját, és óvatosan nyitva a csűr ajtaját, kiment. Az, hogy Dubhe
egy lépésre volt tőle, és mégis olyan végtelenül távol, több volt, mint amit el tudott viselni.
Odakint friss, reggeli levegő fogadta és vakító fény. Amikor hozzászokott a szeme, egy kicsit
körülnézett, cél nélkül sétálgatott, áldást mondott, hogy itt lehet az út végén, fejében egyetlen
gondolat sem kavargott, hacsak nem a halvány, szinte édes szomorúság.
A szíve megdobbant, amikor megpillantotta Sennart a bozótos felé haladni. Nehéz volt felfogni,
hogy minden idők egyik legnagyobb varázslójának, egy hősnek a közelében lehet, aki ráadásul
legkedvesebb könyveinek a szerzője.
Lonerin követni kezdte, maga sem tudta pontosan, miért. Kétségtelenül udvariatlanság volt így
viselkedni a vendéglátójával, de kíváncsi lett. Sennar ezerféleképpen ihlette az életét. Folwar mester
az ő mítosza fényében nevelte, mindig is követni való példaként állította elé. Ő is árva volt, őt is
megkísértette a gyűlölet... Mindezek olyan dolgok voltak, amelyekre Lonerin csodálattal tekintett,
és azon tűnődött, hogy egy napon vajon ő is olyan nagy lesz-e, mint Sennar.
Néhány lépéssel mögötte maradt, az öreg varázsló bicegő, nehézkes járását figyelte. Húzta a
lábát, botjára támaszkodott. Furcsa volt ilyen fáradtnak és legyőzöttnek látni. Tunikáján
kirajzolódott csontos válla, és Lonerin fájdalmasan gondolta arra, hogy azt, aki egykor volt, milyen
kegyetlenül felfalták az évek.
A séta nem tartott sokáig, Sennar a fák között egy csöppnyi kis tisztáson megállt. Fehér,
borostyánnal benőtt sírkő emelkedett itt. Nagy nehezen sikerült letérdelnie, majd törökülésbe
ereszkednie. Egyik kezét a sírkőre tette, lehunyta a szemét, és fejet hajtott.
Lonerin gyorsan elfordította a tekintetét, érezte, hogy ez nem helyes. Nem kellett volna követnie,
és főleg nem szabadott volna itt maradnia, hogy egy ilyen szomorú és meghitt jelenetet
megszentségtelenítsen, egy olyan ember fájdalmát, akit annyira csodál. Lehunyta a szemét, és
hirtelen az anyja sírját látta maga előtt Éjföldön. Kisfiúként egy egész napig állt előtte. Nem sokkal
azelőtt történt, hogy a nagybátyjához költözött volna. Nem akart vele menni, nem tudta levenni a
szemét arról a darab fáról, amelyen csak két szó és egy dátum állt.
Az egyik fának támaszkodott, keserű emlékek szállták meg.
Amikor újra felemelte a fejét, Sennart pillantotta meg maga előtt. Üveges szemmel meredt rá,
keze görcsösen szorongatta a botját.
 – Sajnálom, én... – de nem volt valódi kifogása.
– Kíváncsi voltál? Azt akartad tudni, állítottam-e mauzóleumot, szobrot vagy valami hasonlót?
– Nem... én... őszintén nem tudom... nincs valódi oka...
Sennar a zavara láttán mintha megnyugodott volna.
– Ez magánterület, érted? Nem műemlék, amelyet bárki látogathat, ez a sírkő csak nekem van itt.
Nem a tiéd, nem Égvilágé, az enyém, Nihalé és Tariké, ha valaha visszatér ide.
Lonerin lesütötte a szemét.
– Értem, és sajnálom... Nem gondoltam, hogy idejön, csak felébredtem, és sétálni szerettem
volna.
Sennar kurtán elmosolyodott, aztán a kezével hanyag mozdulatot tett.
– Néha túl szigorú vagyok.
Nagy nehezen visszaült a sírkő mellé, maga elé meredt.
– Minden reggel kijövök ide. Ostoba szokás, tudom, de szükségem van rá.
Lonerin is leült.
– Nem ostobaság. Tökéletesen megértem.
Sennar megfordult, hogy ránézzen.
– Te is elveszítettél valakit?
Lonerin bólintott.
– A sírja messze van, soha nem sikerült visszatérnem oda. Nagyon régen, még kisfiúként sokat
ácsorogtam előtte, azt reméltem, hogy valami majd történik... Csak akkor térek vissza, ha a Testület
megsemmisül.
Sennar hallgatott, és Lonerin is így tett. De nem tudott ellenállni, hogy ne vessen egy pillantást a
sírra. Olyan egyszerű volt, mint az anyjáé, csak ez kőből készült. A borostyán szinte teljesen
befedte, de a név és a dátum jól olvasható volt. Majdnem harminc éve halt meg.
– Hogyan történt? – kérdezte hirtelen.
Sennar mintha megmerevedett volna, és a fiú rögtön megbánta a kérdést.
– Nagyon ostoba módon. A parton élő koboldok bűne. Amikor számtalan viszontagság után
megérkeztünk, hozzájuk mentünk. Nihal látni szerette volna az őseit. – Felsóhajtott. – Gyakran
megesik, hogy valahogyan elképzeljük a dolgokat, ám a valóság más. A koboldok ellenséges nép,
egész Égvilágot gyűlölik, mert hosszú idővel ezelőtt száműzték őket onnan. Az első utunk során
foglyul ejtettek, és börtönbe vetettek bennünket. Minden furfangosságunkra szükségünk volt, hogy
szabadon engedjenek, és amikor eljöttünk, azt parancsolták, hogy ne merjük többé a lábunkat a
földjükre betenni. Mi ehhez tartottuk magunkat. Egyébként is kapcsolatba kerültünk a huyékkal,
ezért már nem éreztük szükségét, hogy a parthoz menjünk.
Sennar félbeszakította a mondandóját, és a földet bámulta.
– Egy nap viszont történt egy kis baleset. Nem tudom pontosan, hogyan, elég zavarosan
emlékszem csak rá. Amióta itt vagyok, próbálom megérteni ennek a helynek a varázserőit. Biztosan
észrevetted, mennyire alapvetően más, mint Égvilág.
Lonerin bólintott. Mindaz, amit Dubhe és ő az útjuk során megéltek, különös volt, kivételes, és
az Erdő Urának az ereje is egészen más volt, mint Égvilágon bármi.
– A szellemek itt sokkal közelebb állnak az élőlényekhez, azt hiszem, erre te is rájöttél.
Néhányan közülük elhunytak szellemei, akik jelenléte valamilyen módon átitatja ezt a földet.
Hallod, ahogy éjszaka jönnek-mennek, látod, amint a fák között bolyonganak, egyre csak keresnek
valamit. Mások olyan lények, amelyek természetét teljes egészében még mindig nem sikerült
megértenem. Mindenesetre rejtett erők munkálkodnak itt, amelyeket ki lehetne használni a
varázsláshoz, és amióta itt vagyok, mást sem tettem, csak próbáltam rájönni, hogy mik ezek, és
hogyan lehetne őket felhasználni. Az egyik ilyen kísérletem során történt, hogy bizonyos
növényekből nyertem ki nektárt. Csak később gondoltam rá, hogy talán valamiféle különös élőlény
volt, akinek a lelke megszállt. Tény, hogy kezdtem rosszul érezni magam, napról napra gyengültem.
Úgy éreztem, az elmém kettévált, mintha valaki a tudatomba férkőzött volna, bosszúról, haragról és
egy régi gyilkosságról beszélt. Testileg is romlani kezdtem, és innen már nem volt visszaút. Nihal
először azzal a kis varázstudományával próbálkozott, amit korábban elsajátított, aztán a huyékhoz
fordult. Ám ők elsősorban papok, nagyszerű papok, elismerem, de szinte teljes egészében hiányos a
valódi tudásuk. Közben az állapotom csak romlott, és egyre inkább arra a szellemre kezdtem
hasonlítani, amelyik megszállt. Ekkor Nihal úgy döntött, elmegy a koboldokhoz.
Újabb szünet. Lonerint magával ragadta az elbeszélés, de megértette, hogy Sennar részéről ez
bizonyára önmarcangoló vallomás.
– Minden tőle telhetőt megtett, de nyilván hasztalan volt beszélnie. Ám ő nem adta fel, magával
hozott egy varázsló koboldot, erőszakkal vezette ide.
Kezét az arcához emelte, a háta egyre jobban meggörnyedt.
– Kényszerítette, hogy gyógyítson meg. A koboldok nagyon értenek hozzá, összefonódtak ezzel
a hellyel, mint ahogyan egykor Égvilággal is. Megszabadított a szellemtől, amely megszállt, csak
hogy abba a pokolba taszítson, amelyből a mai napig nem sikerült kikecmeregnem.
A hangját megtörte az érzelem.
– A koboldok ránk találtak, kiszabadították a varázslót, és bennünket is magukkal vittek, perbe
fogtak. Számukra az, ami történt, példa nélküli eset volt, valódi túlkapás. Tariknak sem
kegyelmeztek, aki pedig még kisfiú volt, őt is magukkal vitték. Semmit nem tudtam tenni, hogy
megmentsem a családomat. Le voltam gyengülve, alig álltam a lábamon, a hatalmam nem létezett.
Az életemet követelték a bűnünk kárpótlásaként.
Sűrű csend ereszkedett a tisztásra. Valahol mélyen különös hangok, néhány madárka gyenge
éneke, semmi más.
– Nihal, hogy megmentsen, azt mondta a bíróságnak, hogy ő tehet az egészről, hogy ő követte el
a bűntettet, és neki kell érte megfizetnie, nem pedig nekem. Bárcsak meglett volna a hatalmam,
bárcsak jól lettem volna... Soha nem engedtem volna meg neki, soha! Halott lennék, és mindez nem
történt volna meg.
Szemébe lázas téboly költözött, amely megijesztette Lonerint. Tele volt bűntudattal, amelyet
mélyen belevésett ezen hosszú, magányos évek borzalma.
– Mindent olyan hirtelen tett. Elég volt a medált, a hatalom talizmánjának a középső kövét
eltörnie, amelyhez az élete kötődött. Egy gyors kardcsapás, mielőtt bárki közbeléphetett volna.
Tarik és én láttuk, amint szó nélkül a földre rogy, talán nem is szenvedett. Láttuk, és semmit nem
tehettünk. A koboldok közömbösen figyelték, és végül csak annyit mondtak, hogy a gaztettért
megfizettünk, és szabadok vagyunk.
Sennar dühösen ökölbe szorította a kezét, végtelen megvetést érzett maga iránt.
– Először itt akartam hagyni mindent, túl nagy volt a fájdalom. De itt volt Tarik, természetesen
őt nem hagyhattam magára. Ő lett az életem értelme, az erő, amely előre hajtott. Meg akartam adni
neki mindazt a boldogságot, amelyet megérdemelt volna, mert túlságosan igazságtalan volt az, amit
látnia kellett.
Felsóhajtott.
– Felesleges mondanom, hogy hatalmas kudarc volt. Tarik soha nem felejtette el azt a napot, és
tudta, hogy én tehettem róla. Mindig is tudatában volt, én pedig soha nem tagadtam. Ahogy nőtt,
egyre jobban gyűlölt, meg aztán nem is volt hozzá erőm, hogy helyesen neveljem, hogy valódi
vezetője legyek, igazi apja. Tizenöt évesen már nem akarta, hogy bármi közöm legyen hozzá, és
elment. Soha többé nem láttam viszont.
Ezúttal Sennar nem szólt többet, és Lonerin sem tudta, mit mondjon. Nem voltak szavai, hogy a
fájdalmát vigasztalja. Csak ült ott mellette, a sírkőhöz közel, a kis tisztás csendjében.
– És Ido? – kérdezte váratlanul Sennar egy kis idő múltán.
Csillogó szemmel nézett Lonerinre, szemmel láthatóan erőlködött, hogy egy kicsit összeszedje
magát, mintha meg nem történtté akarná tenni ezt a vallomást, amelyet talán már meg is bánt.
– Írtam neki néhány levelet, de amikor Tarik elment, már senkivel nem akartam kapcsolatban
maradni.
– Ido jól van – mosolygott rá Lonerin. – Továbbra is harcol, immár egyedül. Dohor árulónak
nyilvánította, éveken át harcolt Tűzföldön, amíg lehetséges volt. Aztán átjött a Vizek Tanácsához,
amely a Dohor hatalmától teljesen szabad földeket egyesíti, az Erdők és a Mocsarak Határvidékét,
illetve Tengerföldet.
 Sennar mintha egy kicsit összezavarodott volna.
– A dolgok igencsak megváltoztak az én időm óta...
– Igen... Ido elment, hogy megkeresse a fiát. Nem tudjuk, merre lehet, de tudom, Ido úgy
határozott, hogy figyelmezteti a veszélyre, és megvédi őt.
Sennar bólintott.
– Amit nekem kellett volna megtennem...
– Maga itt volt, nem tudhatta.
– Talán vissza kellett volna térnem Égvilágra, ez lett volna a sorsom. Elmenekülni olyan hiba
volt, amelyért keményen megfizettem. Csakhogy amikor Tarik elment, olyan haszontalannak,
kimerültnek éreztem magam. Megértettem, hogy nem szabad követnem, az ellenőrzésem elől
menekült el, férfi lett, úgy éreztem helyesnek, ha többé nem kényszerítem rá a fájdalmamat és a
magányomat.
Néhány pillanatig csendben maradtak, aztán Sennar keserűen felnevetett.
– Már végtelen sok ideje nem beszéltem ezekről a dolgokról, most meg egy idegennek
fecsegek...
Kedvesen nézett rá, és Lonerin érezte, ahogy átmelegszik a szíve.
– A barátnőd már biztosan felébredt, ideje, hogy megreggelizzünk. Ha már itt vagy, segíts
nekem, valóságos próbatétel ezzel az átkozott lábbal felkelni.
Lonerin megtette, és különösnek találta, hogy egy ilyen nagy szellem egy ilyen gyenge testbe
van zárva. Keze szilárd szorításában Sennar csontos karja nagyon törékenynek tűnt.
Csendben haladtak visszafelé, de a hallgatásukban semmi ellenséges nem volt, sokkal inkább
valami néma cinkosság, amely mintha összekötné őket.
Nem sokkal a ház előtt, de még az erdő közepén Dubhéba botlottak. Látták, amint
macskagyorsasággal mozog a fák között, hallották tőrei sziszegését.
Edzett. Lonerinnek eszébe jutott az első alkalom, amikor edzeni látta, az ellenséges érzés, amikor
rájött, milyen sok a közös benne és a Testületben. Most más volt. Most, hogy a mozdulatait ilyen
fürgének és pontosnak látta, elviselhetetlenül szépnek, tökéletesnek és megközelíthetetlennek
találta. Tiltott gyümölcs volt, amely túlságosan távol van tőle, és továbbra is rejtély marad – az
együtt töltött éjszaka és a közösen átélt kalandok ellenére. A szíve mélyén rejlő seb ismét sajogni
kezdett.
Sennar a fiú mellett állt, és csodálattal vegyes mélabúval figyelte Dubhét. Ki tudja, mit idézett
emlékezetébe ez a jelenet, milyen édes és keserű emlékeket ébresztett.
– A reggeli nemsokára készen lesz – szólt szárazon, és Dubhe összerezzent.
Biztosan hallotta és látta őket, de továbbra is úgy edzett, mintha mi sem történt volna. Hirtelen
megállt, ránézett, ám az öreg gyorsan a hazafelé vezető útra tért, és magára hagyta a két fiatalt.
A lány tekintete ellágyult, amint Lonerin tekintetét keresztezte, és ez bosszantotta a fiút. Attól az
estétől kezdve úgy bánt vele, mint a hímes tojással. Egy pillanat alatt megértette, mit értett a lány
azon, hogy nem akarja, hogy sajnálkozva nézzenek rá.
– Hol voltatok?
– Nihal sírjánál – hangzott a száraz válasz.
Dubhe szeme hirtelen felvillant.
– Én is szívesen jöttem volna...
– Jobb volt ez így, higgy nekem. Megkímélted magad az ezredik szomorú történettől.
Lonerin a ház felé indult, és hallotta, hogy Dubhe nem sokkal később utánaeredt.
 27

ÁRULÁS

– ÍGY HÁLÁLOD MEG A BIZALMAMAT? Ez az apád iránt érzett tisztelet és hódolat?

Learco Dohor előtt térdelt, zubbonyát vér áztatta. Erős fájdalmai voltak. Az egész utat sérülten
tette meg, a sárkánya még nyomorultabbul járt, mint ő, de amint megérkezett, tüstént ment, hogy
jelentést tegyen az apjának.
– Uram, megsebesült... – Volco, a helytartója közbeszólt. Learco hallotta, amint gyengéden
közeledik felé, valószínűleg azért, hogy segítsen neki.
– Megállj, ott, ahol vagy! – Apja hangja határtalan dühtől vibrált. – Meg kellett volna halnia,
nem tűrök meg alkalmatlanokat az udvaromban!
Learco érezte, hogy a tekintete elhomályosul. A sérülése nem volt súlyos, de sok vért veszített,
és a vágástól indulva a tagjaiban jeges kimerültség áradt szét.
Az apja továbbra is idegesen járkált fel-alá. Nyilván csak azért, hogy a szenvedését
meghosszabbítsa.
– Legalább megsebesítetted? – kérdezte végül.
Learcónak végtelenül nehezére esett a fejét felemelnie.
– Igen, uram, a vállán.
Egy karcolás volt, semmi több. De képtelen lett volna bevallani, hogy nem találta el. Nem tudta
elviselni, ahogyan az apja ránéz, azt a mély megvetést. Valójában csak a csodálatára vágyott volna.
Váratlanul Dohor győzedelmesen elmosolyodott.
– Akkor elintéztük.
Learco megdöbbent. Gyors pillantást vetett a kardjára, amely a földön hevert mellette.
– Jól ismerem a te kedves lelkedet – folytatta az apja, minden egyes szót megvetéssel ejtve ki. –
Jól tettem, hogy erről is gondoskodtam, és megmérgeztem a kardodat.
Learco szédülni kezdett, majdnem elájult, de nem a vérveszteségtől.
Dohor elcsípte elveszett és meglepett tekintetét.
– Mit nézel így? Győzelmet és bosszút adtam a kezedbe, ezüsttálcán kínáltam neked.
Learco hosszasan, elfojtott szemrehányással figyelte az apját. Hiábavaló volt hát lovagi
becsülete, nem tudta visszafizetni az adósságát, amellyel a gnómnak tartozott. Szándéka ellenére
megölte. Becsapta, ahogyan őt az apja.
– Megmondhatta volna nekem.
Dohor szeme mély, zsigeri gyűlölettel telt meg. A fia még soha nem merészkedett ilyen
messzire.
A pofon durván csapott le, Learco arca lángba borult. Megtántorodott, a feje egyre jobban
szédült, de sikerült nem elesnie. Ismét ránézett.
– Most újra megmutattad, hogy nem vagy harcos, csak csalódást tudsz okozni. Soha többé ne
merészeld keresztülhúzni a számításaimat!
Learco bólintott. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, de visszatartotta. Nem lett volna
értelme szabadjára engedni őket.
– Most pedig maradj itt, a trón előtt térden állva, és egy órán át el ne mozdulj innen! Meg ne
lássam, hogy addig valaki gyógyítani kezd!
– De uram, elfertőződhet a seb, azonnal ápolásra van szüksége! – vetette közbe hevesen Volco.
A király egyetlen pillantásával kővé dermesztette. Nem volt helye ellenkezésnek. Aztán súlyos
léptekkel elhagyta a termet, és eltűnt az oszlopok mögött.
Learco mozdulatlanul maradt a helyén, nehezen lélegzett, miközben egyre csak emésztette az a
végtelen fáradtság. De engedelmeskedett. Mint mindig.
 – Sajnálom, uram, sajnálom... – Volco hangjában fájdalom visszhangzott, jó volt hallani. Ebben
a rideg udvarban ő volt az egyetlen ember, akihez kötődött.
– Az apja kemény ember, tudom, de a maga javáért teszi, még ha kegyetlennek és
igazságtalannak is érzi... Szereti magát, ebben biztos vagyok.
Learco lassan lehajtotta a fejét, és a könnyei egyenként peregtek le a márványpadlóra.

– Nem igazán tudom, hogyan történt.

San csak nehezen tudott járni. A bokáján hosszú harapásnyom éktelenkedett. Nem volt mély, de
igencsak fájhatott, mert sántikált, és látszott rajta, hogy szenved a fájdalomtól.
– Amikor a sárkány odaért – folytatta orrát felhúzva –, valamire gondoltam, azt hiszem, aztán
jött az a villanás, és a következő pillanatban azzal a hatalmas lénnyel együtt a földön találtam
magam.
Ido figyelmesen hallgatta, de fogalma sem volt róla, milyen varázslat lehetett. Ez a fiú
kétségkívül nagyon hatalmas, elkábította egy sárkány érzékszerveit, és ez nem kis dolog. Az a
sejtése támadt, hogy Tarik tiltása mögött talán valami más is rejlett.
– Ne aggódj! – mondta neki. – Megmenekültünk.
De ez nem fedte teljesen az igazságot. Ido fáradt volt, és nem kapott levegőt. Talán csak kimerült
volt és átkozottul öreg, amit sehogy sem akart elfogadni, de a külseje rettenetes lehetett, mert San
ijedten nézett rá.
– Ido, sápadt vagy...
– Csak fáradt, csak fáradt.
Egész éjszaka mentek, a gnóm nem tudta összeszedni magát. A lába gyenge volt, szájában vér
ízét érezte. Úgy határozott, itt az ideje, hogy még hajnal előtt megálljanak.
Nagy nehezen sikerült csak a vásznat felhúznia. A keze mintha nem akart volna
engedelmeskedni. Mindketten lefeküdtek, de előtte még Ido megnézte a fiú sebét a bokáján. Fogta
az egyik tálat, és egy kis vizet öntött rá. San kicsit összeszorította a fogát.
– Felhorzsoltad, ahogy leestél.
A fiú bólintott:
– Fáj is.
– Nem kétlem – felelte Ido elhaló hangon.
Megmosta a kezét, aztán fogott néhány kötést, amelyet a vízvezetékből hozott magával.
Nehezére esett pólyát készíteni. A keze szemmel látható módon remegni kezdett, a homlokán
izzadság gyöngyözött, pedig nem volt különösebben meleg.
– Jól vagy?
Összerezzent. San aggodalmasan figyelte.
– Igen – felelte habozva.
– Remeg a kezed.
Ido megszorította a csomót, aztán a saját testére kezdett figyelni. A válla kissé égett, és eszébe
jutott a seb, amelyet a harc során szerzett. Learco kardja éppen hogy csak érintette, de az ujjbegye
alatt érezte, hogy a vágás duzzadt és fájdalmas.
– Szükségem van a segítségedre – szólt erőltetett mosollyal.
San feszült lett.
– Nyugalom! Csak vess egy pillantást a vállamra, oda, ahol eltalált.
A fiú mintha kicsit megnyugodott volna, és megtette, amit a gnóm kért.
– Mondd, mit látsz!
Érezte, amint San keze a bőréhez ér. Hihetetlenül frissnek érezte.
– Égés.
Na igen. Rossz előjel.
– Egy kicsit piros, és van egy karcolás is... inkább egy vágás. Körülötte duzzadt, a széle egy
kicsit lilás.
Ido nem sokat értett a mérgekhez. Ezt a fegyvernemet soha nem szerette. Ő harcos volt, nem
pedig egy átkozott orgyilkos, és ha ölnie kell, ám történjék egyedül a kardja ereje által, mindenféle
becstelen trükk nélkül. Miért tette volna ezt Learco? Nem olyannak látszott, aki másokat becsap,
már amikor kisfiúként találkozott vele, akkor is az őszinteség villanását látta a szemében. Talán
Dohor keze van a dologban.
– Mi az, Ido?
A gnóm hirtelen összerezzent. San felé fordult, és látta, hogy határozottan közel áll hozzá, hogy
úrrá legyen rajta a rémület.
Nyugalom, nyugodtnak kell maradnod!
Mély levegőt vett, és megpróbálta titkolni, mekkora erőfeszítésébe kerül a mozdulat.
– Segítségre van szükségünk. Nem mehetünk tovább egyedül.
– De rosszul vagy?
Ido tudomást sem vett a kérdésről.
Fogalma sem volt, milyen súlyos lehet. A seb felületes volt, de sok méregnek ez is elegendő.
Mindenesetre jó néhány óra eltelt azóta, hogy eltalálták, és a tünetek még igen enyhék voltak. Talán
van remény.
A zsebeiben kutatott. A keze nem nagyon engedelmeskedett, és a tapintása sem volt az igazi.
Kellett egy kis idő, mire megtalálta, amit keresett. Végül a földre dobott néhány, különös
szimbólumokat ábrázoló követ meg egy darab papírt.
– Varázsolnod kell.
– Ido, legalább magyarázd el...
San reszketni kezdett. A gnóm megragadta a vállánál fogva, kevésbé erősen, mint ahogyan
szándékában állt. A szemébe nézett, és megpróbált magabiztosan megszólalni.
– Értünk kell, hogy jöjjenek. Nem vagyok képes továbbmenni. Nem vagyunk messzire a Vizek
Földjének határától, ha valaki egy sárkánnyal értünk jön, sikerülni fog. De segítséget kell kérnünk,
világos?
San bólintott, olyan fehér volt, akár a viasz.
– Én csak két varázslatot ismerek: tüzet gyújtani és üzenetet küldeni. De túl gyenge vagyok
hozzá, hogy megtegyem. Szükségem van rá, hogy segíts, már csak azért is, mert mindig is
csapnivaló mágus voltam.
Megrázta a fejét. A gondolatai kezdtek összekuszálódni. Hirtelen azon kapta magát, hogy
elkalandozott: eszébe jutott, hogyan avatták be a varázslás rejtelmeibe, eltűnődött a tanulóévein
meg egy sor haszontalan emléken.
– Meg kell tenned értem.
San nem túl nagy meggyőződéssel bólintott.
– Fogd a köveket.
A fiú engedelmeskedett. Ido szép sorjában elmondta neki, mit kell tennie. Szabályos körbe
rendeztette vele a köveket, majd tollat és tintatartót nyomott a kezébe (ezeket mindig a zsákjában
tartotta), és lediktálta az üzenetet.
Két mérföldre vagyunk Vízföld határától, a Nagy Föld irányában. Könnyen ránk találtok. Engem
megmérgeztek...
San keze megremegett, és Ido pillantása keresztezte a fiú rémült tekintetét.
– Felületesen, csak felületesen, különben már meghaltam volna – pontosított. – De folytasd.
Engem megmérgeztek, a társam megsérült. Küldjetek egy sárkányt és egy mágust. Ido.
San befejezte az írást, aztán tágra nyitott szemmel rámeredt.
– Most tüzet kell gyújtani. – A gnóm adott neki két kis tűzkövet. – Tudod, hogyan kell?
San alig láthatón bólintott.
Kellett hozzá egy kis idő. Izgatott volt, a kezét tördelte. Ido nem siettette. Tudta, hogy attól csak
rosszabb lenne, és megértette.
Végül a kövek közül egy kis szikra csapott fel, és a papírra hullt.
– Összpontosíts!
San nem egészen értette, mit is kellene tennie, kezdett összezavarodni.
– Hunyd le a szemed, és tedd a kezed a papír fölé, gyerünk! – noszogatta Ido.
San ismét engedelmeskedett, de a keze remegett.
 – Gondolj arra a névre, amelyet mondok. Folwar. Gondolj rá erősen, világos? Csak erre gondolj!
Szerencsére egyszerű varázslat volt. San túlságosan feldúlt volt, semhogy bármiféle nagyobb
próbát kiálljon.
A tűz lassan elégette a pergament, és a levegőben hamarosan világoskék pára terjedt szét.
– Most már kinyithatod a szemed.
San megtette, Ido pedig a füstre mutatott.
– Eszerint jól csináltad. Ügyes vagy! – Nehezére esett mosolyogni, a testét már remegés rázta.
San tátott szájjal figyelte, amint a világoskék karikák egyre távolodnak. Idónak egy pillanatra
sikerült vele elfeledtetnie, milyen nehéz helyzetben vannak.
Egy pillantást vetett az égre, amely már világosodni kezdett.
– És most nincs más dolgunk, mint hogy várjunk.

Theana fejvesztve rohant Folwar mesterhez. Ritkán hívatta. A tanulóéveik során mindig is
Lonerin volt a kedvenc tanítványa, bár egy kicsit mindig a lány mögött járt.
– A mesternek sürgősen szüksége van magára – mondta neki a szolga. A lány a legrosszabbra
gondolt.
Izgatottan lépett a szobába, hevesen tárta ki az ajtót.
A szíve őrült dobogása azonnal alábbhagyott, ahogy meglátta Folwart, amint a székébe
kuporodva rámosolyog. Theana lelassította a lépteit, de nem tudta megállni, hogy a mester egyik
kezét a két tenyere közé ne fogja, és letérdeljen előtte.
– Mester, úgy aggódtam! Olyan sebtében hívatott, mint azelőtt soha...
Az öreg kedvesen mosolygott. Theana imádta ezt a mosolyt. Magányos gyerekkora egyetlen
vigasza volt, és el sem tudta képzelni, hogy e nélkül éljen.
– Sajnálom, hogy a sürgetésem megriasztott, de a helyzet valóban súlyos.
Arca komolyra vált, és Theana felállt. Nyilvánvalóan eljött az idő, hogy parancsot kapjon.
– Éppen most érkezett üzenet Idótól. A Vizek Földjének határától nem messzire fekszik,
megmérgezték, és a fiú, aki vele van, megsebesült. Szüksége van egy varázslóra, aki a papi
művészetet is jól ismeri.
Theana megdöbbent.
– És azt kívánja, hogy én menjek?
Egy ideig itt, Laodameában ápolta a háború legsúlyosabb sérültjeit, de az mindig nyugodt munka
volt, csendes környezetben. Ez most valami egészen más.
Folwar bólintott.
Theana lehajtotta a fejét. Nem állt szándékában meghátrálni az egyetlen parancs előtt, amit a
mestere valaha is adott neki, még ha képességeihez mérten hatalmas vállalkozásnak is érezte.
– Ahogy óhajtja.
– Bjollal és a sárkányával utazol majd.
Theana hirtelen felemelte a fejét. Soha nem repült még, és rettegett a sárkányoktól. A keze alig
láthatón megremegett.
– Most azonnal indultok.
A lány ismét lehajtotta a fejét.
– Megteszem, ami tőlem telik... És köszönöm a bizalmát.
Folwar jóságosan mosolygott.
– Most menj! Biztos vagyok benne, hogy nem okozol csalódást.

Theana az egész út alatt Bjolhoz tapadt. Még az indulás előtt átölelte a derekát, és el sem engedte
többé. Azt mondták neki, egynapos út lesz, és soha nem érezte még, hogy ennyire hiányozna a talaj
a lába alól. Valójában nem a sárkányoktól félt, hanem a mélységtől. Ahányszor csak magas helyen
járt, valamibe bele kellett kapaszkodnia. Mintha folyton leesni készülne. És a sárkány hátán is ez az
érzése támadt.
– Lassan a testtel! – kiáltott fel vidáman Bjol.
– Bocsásson meg, de még soha nem repültem – szólt elhaló hangon.
 Ostobának érezte magát. Nem volt éppen kalandvágyó. Gyerekkorában elszigetelten, gyakran
bezárva élt a falujában, és egyáltalán nem is vágyott a cselekvésre. Most először esett meg vele,
hogy ilyen vakmerő feladattal bízták meg.
Nyomban Lonerinre gondolt, aki szeretett kockázatos helyzetekbe bonyolódni, és aki hősként tér
majd vissza arról az útról, ahová csak oly kevesen jutottak el. Egy kicsit engedett a szorításból. Az
utolsó csókjuk emléke betöltötte a gondolatait, amelyek vak fájdalommal keveredtek. Azt sem
tudta, hol van, ő pedig mást sem tett, csak félt, hogy nem tér vissza, folyton csak rá gondolt. Rideg
búcsújuk mindenhová elkísérte. Lonerin Dubhéval együtt indult útnak, miután az életét tette
kockára, hogy a lányt megmentse: ez a tény egyértelművé tette, mit is gondoljon erről a titokzatos
lányról. Rögtön megértette, hogy számára nincs többé hely. De nem tudta mivel magyarázni a
szavakat, amelyeket a Folwarnál töltött tanulmányaik során váltottak, sem a mosolyokat, azt a
csókot pedig, azt a jelentéktelen kis csókot – amely neki mégis az egész világot jelentette – nem
tudta elfelejteni.
Ezek a gondolatok egy kicsit elterelték a figyelmét, és a repüléstől való félelme lassacskán
eloszlott. A maga részéről Bjol egész út alatt szóval tartotta, hogy a felületes, szórakoztató
társalgással bátorítsa a lányt. Theana szinte kizárólag egyszavas válaszokat adott, a félelme miatt
érzett szégyene és a helyzet fölött érzett zavara bizonytalanná tette. Mégiscsak egy idegent ölelt át.
Este érkeztek meg, és fürkészni kezdték a területet, amelyet Ido megjelölt. Theanát rosszul
érintette, amikor Bjol azt kérte tőle, hogy tartsa nyitva a szemét.
– Több szem többet lát, nem igaz? Persze, csak ha nem túl szörnyűséges lenéznie.
A lány megrázta a fejét, és a földet kezdte kémlelni, miközben a gyomrát hányinger marcangolta.
Összeszorította a fogát. Nem adhatta meg magát éppen most, amikor egy kis bátorságpróbának
vetik alá.

A varázstűznek köszönhetően találtak rájuk. Theana számára mással összetéveszthetetlen látvány

volt.
– Ott – szólt, és kezével a megfelelő irányba mutatott.
Bjol arra fordította a fejét.
– Én semmit nem látok.
– De én érzem – mosolygott a lány. Egy kis varázslat kellett hozzá, ám Theana végtelenül
érzékeny volt a mágiára. A gyengécske tüzet úgy érzékelte, mint más az útjelző fáklyát.
Földre szálltak, és megpillantották a fiút, amint a sűrű sötétben széttárta a karját. Már szinte
éjszaka volt.
– Erre! Erre!
Theana ügyesen leszállt a nyeregből, a fiú felé indult, de a vállán lógó zsák súlyától megbotlott.
– Hol van Ido? – kérdezte rögtön, és megpróbálta kézbe venni a dolgokat.
San elindult, hogy odavezesse őket. A fiú feldúlt volt és sápadt. Kócos haja a homlokába hullott,
a sietségtől bizonytalanok voltak a léptei. Theanára különös hatást gyakorolt. Keveredett benne a
kisfiú meg a férfi, és különös kisugárzása volt, amelyet nem tudott megfejteni.
Gyengéden megfogta a vállát, és ahogy a szemébe nézett, elsüllyedt abban a mély, átható
ibolyaszínben.
– Nyugodj meg, most már itt vagyok. – Csontos vállára szorított keze alatt mintha folyam
hömpölygött volna. – Csak azt mondd meg, hol van Ido!
San – felemelt kézzel – egyszerűen a sivatag egy bizonyos pontjára mutatott.
Theana a szemét meresztette, de csak a varázsérzékének köszönhette, hogy meglátta. Egy
álcázott vászon volt a földre terítve. Bjolhoz fordult:
– Itt marad a fiúval?
A lovag bólintott, ő pedig a gnómhoz sietett. A szíve hevesen vert. Félni kezdett.
Gyengéden felemelte a vásznat, de akit olyannyira csodált a Tanácsban, most nyúzottnak és
sápadtnak látszott. Öregebbnek nézett ki, mint ahogyan emlékezett, mégis megindította az iránta
érzett tisztelet. Soha nem volt még hozzá ilyen közel.
– Kényelmesre fogtuk, igaz? – hörögte Ido.
 Theana összerezzent, mire a gnóm rámosolygott.
– Minden rendben... Jobb később, mint soha.
Nehezen lélegzik, sápadt, izzad. Theana egyik kezét a homlokára tette. Jéghideg. Hirtelen
felülemelkedett a helyzeten.
Szabad kezét felemelte, és egy kis tüzet idézett meg, amely Ido fölé emelkedett. Így jobban meg
tudta vizsgálni. A gnóm rögtön lehunyta a szemét. Iszonyodott a fénytől, ez is egy tünet volt,
amelyet nem szabadott figyelmen kívül hagyni.
– Egy pillanatra tartsa nyitva a szemét, kérem!
– Parancsára – felelte Ido, de a hangja egyre szaggatottabbá, a szeme pedig üvegessé vált. A
méreg veszélyes körforgásba lépett.
Theana teljesen lehúzta az álcázott vásznat, és közelebb hajolt a gnómhoz, hogy jobban lássa.
– Mondd, hogy jól van, kérlek! – San közelebb lépett, a hangja szomorú volt.
– Csend! Csendre van szükségem! – felelte a lány. Összpontosított, valamit keresett. Amikor
megtalálta, megkönnyebbülten felsóhajtott. Az Ido vállán ejtett seb már elfertőződött, a méreg
innen hatolt be a szervezetébe. A gnómnak azért sikerült ennyi ideig ellenállnia, mert alig volt több,
mint egy karcolás. Ha a vágás nagyobb lenne, mostanra már meghalt volna.
Theana Bjol felé fordult.
– Mielőtt magunkkal visszük, legalább az első kezelést végig kell csinálnom, különben nem éli
túl az utazást.
A fiú felnyögött, de a lovag nyugodt maradt.
– Maga a mágus.
Theana úgy érezte, hatalmas felelősséggel ruházták fel. Remegő kézzel kezdte előszedni a
zsákjából, amire szüksége volt.
Az ellenszer elkészítéséről szó sem lehetett. Nem voltak hozzá eszközei, bár tudta, miről van
szó. Csak annyit tehetett, hogy megakadályozza a méreg továbbterjedését, hogy az utazás idejére
lassítsa a hatását. Teljesen szétnyitotta Ido mellényét, majd lehúzta róla, félmeztelenre vetkőztette.
Mielőtt elkezdte volna, gondolatban köszönetet mondott az apjának. Mindig megtette, szinte
gondolkodás nélkül, mégis minden alkalommal meghatotta egy kicsit. Minden tőle indult, és a
hiánya soha nem csitult. Sietnie kellett, de az apja védeni és vezetni fogja őt. A lassú litánia, amely
az ajkát elhagyta, egy errefelé már elfelejtett nyelven szólt. A ritmusára Theana egész teste ringott,
miközben a hozzávalókat egy tálkában összekeverte. Érezte, hogy Bjol meglepett pillantása a hátára
szegeződik, de megpróbált nem gondolni rá. Nem vonhatta el a figyelmét.
Tovább énekelt, miközben hosszú fűzfaágat mártott a készítménybe. Keze lassacskán fényes lett,
miközben a kántálása egyre hangosabbá vált. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy hangjának ritmusa
vezesse, és lehunyt szemhéja mögött egy bonyolult rajz kezdett kibontakozni: kacskaringós, fénylő
vonalak összefonódása. A világ eltűnt körülötte, csak az éneke létezett, és a testéből áradó
varázserő. Amikor már melegnek érezte a kezét, elkezdte.
A vesszővel különös formákat rajzolt Ido bőrére, valamiféle láthatatlan utat követett a világító
vonalak labirintusában. Amint egy alakzatot befejezett, kiejtett egy szót, az ének egy pillanatra
abbamaradt, aztán ismét belefogott a dallamba, miközben a keze már egy másik formát mintázott.
Végül a hatalmas arabeszk bonyolult formája teljes szépségében tündökölt. Ahogy Theana a
végéhez közeledett, sötét és érthetetlen módon Ido légzése lassacskán szabályossá vált, arcára szín
ült ki, tagjai felmelegedtek. A varázslónő végül megérintette a sebet, miközben az ajkát hosszú és
magas zenei hang hagyta el. A vágás köré kört formált, kitartotta a hangot, mígnem teljesen üresnek
érezte magát, ekkor hirtelen elhallgatott, és kinyitotta a szemét. Ido testén a vonalak azon nyomban
eltűntek, mintha soha nem is rajzolta volna oda őket.
Theana a tenyerével a földre támaszkodott, kimerült. Keményebb volt, mint gondolta. A méreg
behatolása óta sok idő eltelt, a mérgezés már igencsak szétterjedt.
– Mit csináltál? – kérdezte remegve a fiú.
Theana mosolyogva fordult felé.
– Ez egy ősi varázslat. Most már jól van. Ha Laodameába érünk, elkészítem az ellenszert, és
teljesen rendbe jön.
 San arca kisimult.
– Köszönöm, nagyon köszönöm! – mondta neki, megölelte, és könnyekben tört ki.
Theana mosolygott. Nem túl gyakran esett meg vele, hogy ilyen hasznossá tehette magát.
Észrevette, hogy Bjol csodálkozva néz rá.
– Soha nem láttam még hasonló varázslatot, mi volt ez?
– Ősi papi varázslat és praktika. Apám tanította nekem.
Ódzkodott tőle, hogy erről beszéljen. Olyan sokáig kellett elrejtenie a képességét, mert
szégyenletesnek számított, hogy még most sem merészelte kimondani annak az istennek a nevét,
akinek a tiszteletére a művészetét űzte. Egy isten, akinek a nevével visszaéltek, akit elárultak és
meghamisítottak. Apja, és még előtte a koboldok istene: Thenaar.
 28

NIHAL

A CSENDBEN ELFOGYASZTOTT REGGELI után Sennar mindennapi teendőibe fogott, két vendégéről
tudomást sem véve sürgött-forgott a házban.
Amikor végre befejezte, eléjük ült.
– Kivel kezdjem?
– Vele – szólt Lonerin hevesen.
Dubhe azon nyomban a fiú karjára tette a kezét.
– Az én ügyem várhat. A valódi ok, amely miatt itt vagyunk, Aster feltámasztása. Ezzel kezdjük.
Szemében az elszántság fényével olyan szép volt, hogy Lonerint ismét gyötörni kezdte a vágy.
Sennar felé fordult, és megpróbált a küldetésre összpontosítani.
A varázsló egy pillanatig még a szék háttámlájának dőlt, majd felállt, és néhány könyvért ment.
Nagy, feketébe kötött könyvek voltak – kétségkívül tiltott varázsigékkel –, alig bírta el őket. Dubhe
segíteni próbált.
– Nem vagyok olyan öreg és gyenge, mint ahogyan hiszed – förmedt rá, de a lány nem törődött
vele. Egyszerűen fogta az egyik könyvet, az asztalra tette, majd leült.
Sennar is így tett. Mintha egy kicsit zavarban lett volna. Biztosan megbánta már a dühkitörését.
– Nos, Dubhe, mesélj nekem az arcról, amelyet láttál. Írd le nekem a jelenetet teljes
részletességgel. Egy-egy dolog, amely neked jelentéktelennek tűnik, alapvetőnek bizonyulhat.
Vagyis ne hagyj ki semmit.
A lány engedelmeskedett, és beszélni kezdett, ahogyan már a Tanács előtt is megtette, leírta a
rémálomba illő jelenetet, amelyet a Ház legrejtettebb zugában élt át.
Sennar mindent érdeklődéssel és figyelmesen hallgatott, ám a keze – ahogy Lonerin megfigyelte
– kicsit remegett. Néhány kérdést intézett Dubhéhoz a szoba jelképeinek az elhelyezkedéséről és
természetéről, a gömb színéről, a környezetéről meg még néhány dologról. A lány mintha mindenre
tökéletesen emlékezett volna.
Végül az öreg varázsló ismét hátradőlt a székén, mint aki halálosan elfáradt.
– A Yeshol által használt visszahívás egy nagyon ősi kobold varázslat. Aster ismerte,
megtaláltam néhány kötetében, és úgy tartják, hogy a Nagy Sivatag Ellensége, aki ellen a koboldok
harcoltak, éppen a halottak visszahívásának egy téves rítusa miatt került Égvilágra.
Lonerin érdeklődve hallgatta.
– Hasonlít ahhoz a varázslathoz, amellyel halottakat lehet visszahívni, hogy harcoljanak?
Sennar megrázta a fejét.
– Az a varázsige csak az elhunytak képét hívja életre, a lelküket nem. Amikor Aster a Lelkek
Csatája során feltámasztotta őket, mi valójában lélek és akarat nélküli szellemekkel harcoltunk. Ez
az eset más. Ez a varázslat lehetővé teszi, hogy egy halott lelkét, vagyis a lényegét hívja vissza.
Amit Dubhe a gömbben látott, az Aster szelleme. A visszahívás varázsigéjéhez szükség van egy
tárolóra. Van, aki ehhez az elhunyt testét használja, amennyiben a haláleset nemrég történt, van
viszont, aki valamely kísérleti nyúlét. Jelen esetben... a fiamat.
Sennar egy pillanatra félbeszakította a mondandóját, majd ismét beszélni kezdett. Mintha most,
hogy a varázslásra fordult a szó, új erőre kapott volna, de valahogy mégis félénk és zavart maradt, a
hangja pedig alig hallhatóan meg-megremegett.
– Amíg a test nem áll rendelkezésre, a lélek igazából nem térhet vissza a földre. A föld és a
túlvilág között lebeg, amíg valaki meg nem szabadítja.
Lonerin bólintott.
– Mit kell tennünk?
 – A saját életünket kell kockára tenni. Egy nagyon hatalmas katalizátort kell használni, amelybe
a varázsló a saját lelkét helyezi. Ez magához vonzza az elhunyt lelkét, és kelepcébe csalja: magába
a katalizátorba. A mágus varázslattal megszabadítja a szellem lelkét a katalizátortól, és visszaadja a
halottak világának, majd ezután a saját lelkét is visszahelyezi a saját testébe.
Lonerin hátán a hideg futkározott. Nagyon bonyolult rítus volt, bonyolultabb, mint amelyeket
tanult és ismert.
– Nem tagadom, hogy a művelet nagyon összetett, és kicsi az esélye, hogy sikerül. Ezer dolog
sülhet el balul, és azt is vedd számításba, hogy maga a szertartás is rengeteg energiát szív el. Amint
az elhunyt lelke megszabadul, a maradék erő már szinte semmi, pedig ekkor még csak a munka
felénél járunk. Ha a varázsló nem osztja be jól az erejét, túlságosan kimerül ahhoz, hogy vissza
tudjon térni.
Ez valóban kegyetlen nagy feladat, gondolta Lonerin.
– És a katalizátor? Milyennek kell lennie?
– Csak egyetlenegy van, amely ilyen erős energiákkal elbír: a hatalom talizmánja.
Túlságosan is jól ismerte. Hatalmas varázserővel bíró kobold kézműves munka volt, amelyét
Nihal arra használt, hogy a Zsarnokot legyőzze: nyolc szentélyben elrejtett nyolc varázskőből állt,
és képes volt Égvilág összes varázsenergiáját elszívni.
– De... nem tört össze Nihal halálakor?
Dubhe kérdőn tekintett rá, mire a fiú intett neki, hogy most ne kérdezzen.
– Nihal csupán egyetlen követ zúzott össze, ahhoz, hogy a lelke távozzon, ez is elegendő volt,
ám ahhoz kevés, hogy a talizmán hatalma megtörjön. Gondolj arra, hogy a két lélek csak rövid ideig
maradna a katalizátorban. Igazából a kő eltörése még meg is könnyíti a varázsló helyzetét, ha majd
arra kerül a sor, hogy visszatérjen.
Lonerin bólintott. Megpróbálta összeszedni a bátorságát, ám ez a rítus elrettentette.
– A probléma nem is ez. Amikor Tarik elment, magával vitte. Nála van.
Lonerin megrándította a vállát.
– Ido mostanra már biztosan megtalálta.
Sennar hátradőlt, és szigorúan nézett rá. – Neked kell végigcsinálnod a szertartást, tudod?
– Tudom. Tudom, mióta csak elindultunk erre az útra.
– Nekem már nincs hozzá erőm, a varázserőmet jó ideje eltékozoltam. De veled leszek.
– Azt akarja mondani, hogy velünk jön?
Sennar fáradtan bólintott.
– Tarik veszélyben van, nem ülhetek itt ölbe tett kézzel.
Lonerin mosolygott, és látta, hogy Dubhe is így tesz.
Sennar nem viszonozta.
– Nem fogok tudni segíteni neked. Meg tudom tanítani, hogyan csináld, de én már nem az a
hatalmas varázsló vagyok, akiről a legendák szólnak. Ezt jól vésd az eszedbe!
Lonerin bólintott. Össze volt zavarodva. A fizikai állapot nyilván befolyásolja egy varázsló
erejét, de nem ennyire, márpedig Sennar hatalmas varázsló. Hogyan veszíthette el a képessége egy
részét?
– A szellemekkel való kísérletezés során veszítette el az erejét?
Sennar tekintete kemény lett, arckifejezése fájdalmas.
– Erről nem szándékozom beszélni.
– Bocsásson meg – szólt azonnal Lonerin. – Nem akartam tapintatlan lenni.
Sennar hanyag mozdulatot tett.
– Minden rendben, ne aggódj! – Aztán Dubhéra nézett. – És most foglalkozzunk veled.

A vizsgálat, amelynek Sennar alávetette, nem volt más, mint amelyeken már keresztülment.
Ismét úgy érezte magát, mint egy nagyítóüveg alá helyezett bogár, és megint alá kellett vetnie
magát a szokásos láncolatnak: égő parázs, különös növények, füstölés és egyebek. Különös hatást
gyakorolt rá, hogy ezúttal egy ilyen hatalmas varázsló vizsgálja, de egyébként minden ugyanolyan
volt, mint máskor.
 – Mivel tartod ellenőrzés alatt az átkot? – kérdezte tőle.
Lonerin felelt helyette: – Amíg a Testületnél volt, zöld fű és sárkánypárlat főzetét adták neki,
aztán én készítettem egy varázsitalt, amelyhez kevésbé szokhat hozzá, mert hozzáadtam egy kis
rózsaszín kőport is. Amikor ez is elfogyott, a huyék azt javasolták, használjam az ambróziát.
Dubhénak fogalma sem volt róla, hogy a varázsitalok milyen nevű és arányú növényekből álltak.
Sennar komoran bólintott, a szimbólumot vizsgálta.
– Képzelem, mennyit szenvedsz...
Most először történt, hogy egy őt vizsgáló varázsló a szenvedésére, és egyáltalán rá mint
személyre utalt. Már-már meghatódott, mintha Sennar az átok mögé látna, mintha testközelből látná
a Szörnyeteget és a munkálkodását.
– Igen – dünnyögte.
– Na igen... Majdnem egy éve, igaz?
Dubhe bólintott.
Az öreg varázsló tekintetéből együttérzés áradt, egy kicsit komor volt, de főleg szánakozó.
Rámosolygott.
– Az előbb, amikor edzeni láttalak, nagyon emlékeztettél Nihalra, tudod? Bizonyos értelemben
őt is átok sújtotta.
Dubhét elkábította ez a szomorú tekintet. Ő, mint Nihal...
Sennar hagyta, hogy elhúzza a karját.
– Áthelyezett pecsét.
Dubhe kérdőn tekintett rá. Ez új elem volt, eddig soha senki nem beszélt neki ilyesmiről.
– Meséld el, hogyan vetted észre, és ne hagyd ki azokat a furcsa dolgokat sem, amelyek az átok
megjelenése előtt jelentkeztek.
Dubhe hangja bizonytalanná vált, ahogy mindent elmesélt neki: a tűszúrástól a lopáson át, amely
alatt először lett rosszul, az erdőben véghezvitt vérengzésig, amelyet kevés borzalmas szóval írt le.
– Minden világos – szólt Sennar komoran. – A Testület megátkozott téged, mint ahogy gyanítod,
de azt hiszem, valaki más lett volna a célszemély.
Dubhe megdöbbent.
– Az átkot, amely a válladat nyomja, valaki másnak szánták, és csak később szállt rád.
Elmagyarázom, hogyan működik: léteznek tiltott varázsigék, amelyekkel tárgyakat lehet
megvédeni. Ha egy varázsló tudja, hogy valaki el akar lopni valami nagyon fontosat, értékeset vagy
drágát, megátkozhatja a tárgyat oly módon, hogy a tolvaj maga legyen az átkozott. Ez a
legegyszerűbb formája. Ha viszont ez a személy tudja, kinek állhat érdekében ellopni azt a dolgot,
úgy is csinálhatja, hogy bárki is lopja el azt a tárgyat, közvetítőként szolgál az átok és a lopás
elkövetője között. Tudsz követni?
Dubhe alig észrevehetőn bólintott. A kérdés túl összetettnek látszott.
– Vegyünk egy példát. Egy bizonyos mágus birtokol egy hatalmas varázstárgyat, és tudja, hogy
egy másik varázsló nagyon szeretné, mert tudja, hogyan kell használni. Más kezekben értéktelen
lenne. Ekkor a tárgyat megátkozza oly módon, hogy bárki is lopja el, a másik varázsló legyen
átkozott. Nagyon ravasz módszer, ha belegondolsz. Amint a pecsét célba ért, és az első varázsló
elmondja a másiknak, ez már nemcsak hogy nem teheti a kezét a tárgyra, de neki is az lesz az
érdeke, hogy soha ne lopják el. Érted?
Dubhe bólintott.
– Az iratokat, amelyeket elloptál, ilyen pecsét védte. Az átkot nem neked szánták, hanem annak,
aki téged megbízott. Csak hogy a szóban forgó személy megtalálta a módját, hogy megmeneküljön
egy olyan varázslat által, amelyet csak az ismerhet, akinek köze volt Asterhez, mert ő találta ki. Kell
hozzá egy kis vér attól az embertől, akit meg akarnak átkozni, ezt egyfajta varázslatnak vetik alá,
majd az áldozati bárányba oltják. Beléd.
Mintha végre minden darab a helyére került volna. Dohor. Dohor akarta ezeket az iratokat,
amelyeken ki tudja, mi állt a Yeshollal kötött vérszerződésükről. Az átoknak, amely a papírokon
ült, Dohorra kellett volna szállnia. Ő, hogy megszabaduljon tőle, a Testület Legfőbb Gárdistájához
fordult, aki úgy döntött, két legyet üt egy csapásra. Az átok Dubhéra szállt, Yesholnak pedig
jutalmul lehetősége nyílt megnyerni az ő szemében eltévedt báránykát.
Dubhe mozdulatlanul, nagyra tágult szemmel meredt Senarra.
– Dohor...
Vak düh szállta meg. Kétszeresen is kihasználták, feláldozták a királya hatalmi tébolyának
oltárán, borzalmas halálra és hasonlóan elviselhetetlen életre ítélték valaki más helyett – pusztán
politikai okokból. Már nemcsak a Testület van, ellenségének most már arca és neve is van: Dohor,
egész Égvilág ellensége.
Kezével megragadta az asztal szélét, és addig szorította, amíg el nem fehéredtek az ujjai, a karja
remegett az erőfeszítéstől.
– Áruló, átkozott hazug!
Talpra szökkent, felborította a széket.
– Nyugodj meg! – A vállán Lonerin szorítását érezte, de erővel ellökte magától.
– Átkozott!
– Nincs értelme összeveszned a bútoraimmal – szólt Sennar közömbösen.
Dubhe haragosan nézett rá. Ebben a pillanatban bárkivel összeveszett volna, de a varázsló
tekintetében jeges határozottságot látott, és olyan részvétet, amelyet soha nem is feltételezett volna.
A kezét ökölbe szorította, behunyta a szemét, és nyugalmat parancsolt a szívére, amely őrülten
zakatolt, és a tüdejére, amely zihálva kapkodott levegő után. Leült, a tekintete üveges és ádáz volt.
– Mondja el, hogyan lehet feltörni.
Sennar kicsit elmosolyodott.
– Ha tényleg biztos vagy benne, hogy Dohor volt az, akkor valahol minden bizonnyal megőrzött
egy darabot ezekből a híres iratokból, amelyekről beszélsz. Ez a híd közte és közted: ha teljesen
elpusztítaná őket, az átok visszaszállna rá. Ez a varázslat lényege, amellyel az átkot rád irányította.
Az első lépés, hogy ezeket az iratokat megtaláld, és egy bizonyos varázsrítussal megsemmisítsd.
Végül pedig meg kell ölnöd azt, akinek az átkot címezték.
Dubhe meg sem rezdült, nem háborodott fel, nem remegett meg, mint mindig, amikor arról volt
szó, hogy gyilkolnia kell. Most vért akar ontani, ez most olyan gyilkosság volt, amelyet véghez akar
vinni, amelyet – a rítussal vagy anélkül – amúgy is megtett volna, csak hogy a Szörnyetegtől
megszabaduljon.
– Tolvaj vagyok és gyilkos, nem lesz gond.
Sennar csak nézett rá.
– Én csak azt mondtam el, hogy mit lehet tenni. Rajtad áll, hogyan, és hogy egyáltalán
megteszed-e.
Dubhe bólintott.
A férfi lehunyta a szemét.
– Nem vagyok hozzászokva az ilyen hosszú beszélgetésekhez. – Lonerinhez fordult. – Elkészíted
az ebédet? Aztán mindannyian pihenhetnénk egy kicsit ezután a kimerítő beszélgetés után. A kamra
ott van az ajtó mögött.
Dubhe látta, hogy Lonerin gyorsan rápillant, mielőtt kimenne, de ő nem fordult felé, nem felelt.
Elképzelte, mit gondolhat, ám most nem számított az ígérete, hogy nem öl többet. Csak az
számított, hogy bosszút álljon, egész lelkével kívánta.
Ülve maradt Sennar előtt, és lesütött szemmel szorongatta az asztal szélét.
– Nem kellene ilyen könnyen engedned a bosszúvágynak.
Dubhe hirtelen felemelte a tekintetét, és az öreg mágusra szegezte.
– Maga is bosszút akar állni.
– Többet akarok annál. Ha olyan jól ismersz, mint a barátod, tudod, hogy már legalább egyszer
megbosszultam magam az életben.
Dubhe elfordította a tekintetét.
– És mi változna meg tőle? Mindenképpen meg kellene ölnöm, akkor már jobb, ha örömmel
teszem.
– Azt mondod, orgyilkos vagy, de sem a külsőd, sem pedig a szemed nem erre vall. Most tényleg
azzá akarsz válni? Nem éppen erre akart kényszeríteni Yeshol? Hogy a Testületnek dolgozz?
 Ezzel sarokba szorította Dubhét. Ezt nem vette számításba.
– Ez a különbség, meg a tény, hogy a bosszúvágy rabszolgává és kevésbé józanná tesz. Higgy
nekem, jól tudom. Arról nem is beszélve, hogy örök elégedetlenséget hoz magával.
Dubhe érezte, hogy a haragja kissé csitul. Azon tűnődött, vajon ez a próbatétel is a sorsa része-e.
Akármit is tesz, örök kárhozatára mindig a vérengzés karjaiba hull vissza.

Ebéd után mindenki ment a maga útjára. Lonerin a csűrben húzódott meg, hogy lepihenjen,
Dubhe inkább sétált egyet, Sennar pedig a szobájába vonult.
A férfi számára furcsa volt, hogy emberek vannak a házában, és a nap élményei is felizgatták.
Utoljára húsz éve történt hasonló, de akkor Tarik már egyfajta szellem volt, aki csendesen és
neheztelve bolyongott a szobákban.
De nem csak emiatt nem tudott akkor délután pihenni. A beszélgetésük, és ahogyan Dubhét az
erdőben látta edzeni, Nihalt juttatta eszébe.
Az ágyán fekve Sennar arra a varázslatra gondolt, amelyet Lonerinnek kellett később elvégeznie.
Szerencsére a fiú nem kérdezősködött sokat a rítusról, amely megfosztotta az ereje javától, ám azt a
sok évvel ezelőtti néhány pillanatot most még fájdalmasabban látta maga előtt, mint valaha, oly
élénken, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta.

Az asztalon minden készen áll. Az üvegcsék felsorakoztak, a füvek már a rézedényekben

füstölnek, a könyv, a tiltott könyv nyitva állt a megfelelő oldalon. Sennar az asztal egyik végében ül,
és a kezét tördeli. Megtegye, vagy ne tegye? A bátorsága nem hiányzik hozzá, és az ereje sem.
Inkább a kétely marcangolja, hogy helyes dolog-e. De kétségbe van esve. Tarik elment, a ház kietlen
magánya végtelen, és a kis sírkő már nem elegendő. Minden könnyét elsírta fölötte, és most már
nem tud hozzá beszélni. A sír néma, ám neki válaszra van szüksége.
Hirtelen feláll. Nem számít. Meg kell tennie, és kész.
Halkan, remegő hangon kezdi mondani a varázsigét, a növények átható szaga a fejébe száll, a
könyv betűi táncolni kezdenek, és összekuszálódnak a szeme előtt.
A fény éppen hogy csak beszűrődik az ablakon, ám elég néhány szót kiejtenie kobold nyelven,
hogy még ez a gyér világosság is teljesen eltűnjék, és a szoba sűrű sötétségbe boruljon.
Tovább kántál, a hangja már biztosabb, és a kezéből árad az energia, mint annak idején
Airesszel a hajón, mint minden alkalommal, amikor ereje teljében varázsol.
Csak az eredményre gondol, nem számít, hogy a keze fáj, ég, sem pedig az, hogy talán egészen
felemészti a varázslat. Egyetlen percre, egy pillanatra, csak egy kis időre újra látni, milyen volt,
amilyen most is az emlékezetében.
A varázsige végére ér, a sötétség hangoktól vibrál, de semmi nem történik.
Ez rendjén van így, tudja, hogy nehéz. Ki kell tartania. Vagy talán nem, talán abba kellene
hagynia, le kellene mondania róla. Ez tiltott formula, és megfogadta, hogy soha többé nem teszi.
Ehelyett azonban még hangosabban kezdi mondani, és a kezéből újabb varázserő száll el.
Gyengeség támadja meg, de a lelke a kétségbeesettek szilárdságával bír.
Ismét semmi, ám a hangok, amelyeket hall, most mélyebbek, rezgőbbek és folytonosak.
A keze úgy ég, mintha tűzbe nyújtotta volna. Ez rendjén van, életének, erejének egy részét a
halottak világának kell adnia, hogy a holtak előszobájába léphessen. Még egyszer megismétli a
varázsigét, a semmibe kiáltja, aztán kimerülten térdre rogy. A keze mintha a csontig elhasználódott
volna, mintha létének minden cseppjét kifacsarták volna, de nem számít. Érte mindent, mindent.
Az üresség lassan alakot ölt, a színek táncolni kezdenek a levegőben, és a világ, amelyet ő ismer,
kezd eltűnni. Sikerült. Belépett. Lassacskán homályos alakok sűrűsödnek a szeme előtt,
összekeverednek, majd valakinek a külsejét öltik magukra.
Sír, nem is: zokog az örömtől és a fájdalomtól, és azonnal felismeri, amint az alakja kirajzolódik
előtte. Összetéveszthetetlen, gyönyörű, egyedi. Hosszú haja kéken csillog a sötétben, éppen úgy,
mint amikor meghalt, öltözete harci viselet. Olyan fiatal, mint akkor, míg ő maga öreg, de ez mit
sem számít.
Látja, amint zavartan körülnéz, aztán ráveti a tekintetét, megismeri.
 – Nihal...
A nő édesen mosolyog. Mennyire hiányzott neki ez a mosoly! Megéri meghalni érte, ezért a
mosolyért, ezért az egyetlen pillanatért, amelyben újra láthatja őt. Most már elveszítheti az összes
energiáját, feloldódhat a semmiben.
– Mit csinálsz, Sennar?
A hangja szomorú, és a tekintete is. Egykor ő védte meg a nőt, ő emelte fel, ha elbukott, ő segített
az útját megtalálni. Most mintha fordítva volna.
– Viszont akartalak látni, semmi több. Annyira hiányzol...
– Te is hiányoztál.
Egyik kezét a férfi felé nyújtja, megsimogatja egyik orcáját, de a keze nem szilárd anyagból van,
testetlen. Tudta ő, mégis kibírhatatlan, hogy nem érintheti meg.
– Miért változtál meg? Valaha soha nem tettél volna ilyet.
– Valaha más voltam, az az énem örökre meghalt. Veled van a sírodban, és ami megmaradt, azt
Tarik vitte magával.
– Ő szeret téged, még ha tagadja is.
– Csak téged szeretett.
A nő keserűen rámosolyog, de békésnek, nyugodtnak látszik. Megbékélt, az utolsó éveiben is
ilyen volt, egyszerűen boldog, hogy a férjével és a fiával lehet.
– Tudod, hogy nem szabad itt lenned, ez nem a te helyed, és nem is az enyém. Menj vissza,
Sennar!
– Nem tudok nélküled élni.
– Egy nap ismét együtt leszünk, szerelmem, de nem most, és nem így. Nem látod, hogy
felemészted magad, hogy haldokolsz?
– Nem érdekel. Tarik elhagyott, a saját útját járja, nekem már semmi hasznom. Vigyél
magaddal!
Nihal arcára fájdalom ül ki, Sennart szíven találja, megpróbálja megsimogatni az arcát, de nincs
hozzá ereje.
– Te nem halhatsz meg. Szükség lesz még rád a jövőben, nem fejezted be a küldetésed. És én sem
akarom, hogy meghalj!
A könnyek vékony vonalakat rajzolnak Sennar arcára.
– De én nem tudok tovább élni!
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Hagyj elmennem, az együtt töltött boldog évek nevében, hagyj
elmennem!
– Vigyél magaddal!
– Találkozunk még, ne félj, de most hagyj elmenni! Mindenkinek megvan a maga helye, és a tied
nem itt van.
– Vigyél magaddal!
De az ereje a végét járja, az energiája elfogyott. Sennar lassacskán összekulcsolja a kezét, szinte
akarata ellenére. Vannak dolgok, amiket nem tud megtenni, akármennyire is vágyik rá. A nő
lassacskán eltűnik, mint a füst, amely szétoszlik az égen. Mosolyog, mosolyog, amíg az arcát
magába nem szívja a sötétség.
Sennar szólongatja, de Nihal elmegy, visszatér az árnyak közé, és soha többé nem láthatják
egymást. Azt mondta, hogy egy nap majd újra együtt lesznek, de ő nem hisz benne.
A sötétség eloszlik, a szoba ismét félhomályba borul, és Sennar zokogva a földre veti magát.
Keze megfeketedett, és ereje nagy része elveszett. De látta a mosolyát.

Sennar behunyta a szemét, és az arcát egyetlen könnycsepp szántotta fel. Nem volt már sok
könnye, amelyet elhullajthatna. Megfordult az ágyában, és látta, amint a fény beszűrődik a
spalettán, akár csak aznap délután.
Nihal...
Igaza volt. Még szükség van rá.
 29

MEGÉRKEZÉS

DUBHE, LONERIN ÉS SENNAR reggelre érkeztek meg Laodameába. Az útjuk hihetetlenül nyugodtan
telt. Sárkányháton utaztak, Sennar tapasztalata vezette őket, jól ismerte ezt a vidéket. Oarf szárnya
erős és ellenálló volt, így két hét alatt megtették az utat.
Dubhe még soha nem látta a várost a magasból. Mély benyomást tett rá. Fehér volt, akár egy
gyémánt az Erdők Határvidéke zöld ruháján, a királyi palota pedig valóságos ékszerdoboz.
Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy hazatért, és maga is meglepődött rajta. Neki soha nem volt
otthona, Selva olyan hely volt, ahová visszatérhetett volna, de egy ősrégi múlthoz tartozott, ahhoz a
Dubhéhoz, aki meghalt az erdőben. Az Ismeretlen Föld viszont olyan rémesen más volt, olyan
idegen, hogy vele szemben Égvilág valóban az otthonának tűnt. A gyermekének érezte magát, és
különös gondolata támadt.
Ezért a helyért érdemes meghalni.
Oarf a királyi palota bástyájának falaiba mélyesztette karmát; Dubhe és Lonerin egy lépésre a
nagy vízeséstől értek földet, amely az egész pompás épületet uralta.
Csupán három hónap telt el azóta, hogy utoljára itt jártak, de sokkal többnek érezték. Minden
megváltozott. Egy utazásban mindig van valami végleges és helyrehozhatatlan, és amikor
visszatérünk, valójában soha nem ugyanarra a helyre érkezünk vissza.
A bástyákon Folwar és Dafne várta őket. Lonerin a mester felé indult, hogy üdvözölje, míg
Dubhe inkább félrehúzódott, bár a királynő fejbiccentéssel üdvözölte őt, amelyre nem lehetett nem
válaszolni. Sennar néhány pillanatig még Oarf nyergében maradt, és körülnézett, mintha próbálná
megfejteni, emlékezetébe idézni a várost, de a szemében nyoma sem volt emlékeknek. Talán
mindent elfelejtett, talán nehezére esett ezt a helyet felismerni.
Nehézkesen, Dubhe segítségével leszállt a sárkány hátáról.
– Hasznavehetetlen öregember vagyok – szólt siránkozva, amikor végre földet ért.
– Ne mondjon ilyet. Maga az egyetlen, aki megmenthet bennünket – felelte a lány határozottan.
Ám ezek a szavak sem simították ki a varázsló arcát.
– Utoljára egy ünnepségen jártam itt. Dafne már királynő volt. Nihal is velem volt, ragyogó,
vörös bársonyruhát viselt. Hideg volt, és éppen itt álltunk meg, hogy megcsodáljuk a kilátást. –
Szétnézett. – Mindezt megmutatta nekem, és azt kérdezte, tényleg itt akarjuk-e hagyni, tényleg
vállaljuk-e azt a felelősséget, hogy magára hagyjuk Égvilágot.
Dubhe látta a vízesés ragyogását, az erdők zöldjét, és még távolabb Szelek Földje pusztaságainak
világos sávját, Nihal földjét. Érezte, hogy összeszorul a szíve.
– Én azt feleltem neki, hogy megérdemeljük ezt az utazást és a békét, amelyet magában rejt, és
hogy csak mi ketten számítunk, hogy az otthonunk ott van, ahol én és ő együtt lehetünk. –
Keményen Dubhéra nézett. – Békét nem leltünk, nekem pedig nincs többé otthonom.
A lány nem tudott mit felelni. Mindaz, amit eddig a pillanatig gondolt, minden egyes aggálya
elenyészett e végtelen és sokrétű fájdalom mellett. Az öreg mágus nem késlekedett tovább, elindult,
hogy köszöntse Folwart és Dafnét. Mindketten földig hajoltak előtte, Sennar pedig néhány udvarias
szót intézett hozzájuk, a hogylétükről érdeklődött, és Folwar rangjáról, aki láthatóan ismerte őt még
ifjúkorukból.
– Ido lábadozik, ezért nincs itt.
Dafne szavaira Sennar megmerevedett, és a pillantása ismét kihűlt, amit Dubhe már többször
megfigyelt. Tévesen azt hitte, hogy ridegség lappang mögötte, valójában viszont végső védekezési
ösztön volt, amellyel a mágus meg akarta akadályozni, hogy az emlékek áradata még ebben a
pillanatban rátörjön.
 – Vele van az unokája is. De még sok mindenről kell beszélnünk.

Mire Sennar találkozhatott Idóval, valószínűleg már mindent kitalált. Dafne megfontolt, kimért
szavai és ahogyan vele bánt: mintha valami értékes és törékeny dolog volna. Meg aztán hol lehetett
Tarik? Hogy jön ide az unokája?
Súlyos léptekkel ment be a szobába, arcán maszk, amely mögé elhatározása szerint mindent
elrejt majd: a nosztalgiát és a fájdalmat, az emlékeket és a megbánást.
Idót öregebbnek találta, de nem sokkal. A haja teljesen ősz volt, és amilyen fáradtan a
karosszékbe hanyatlott, akár csalóka is lehetett volna, de végül is még mindig ugyanaz volt:
megzabolázhatatlan és zsémbes. Még nem épült fel, de élt.
A gnóm biztosan nem ugyanezt gondolta róla. Ő sok évvel ezelőtt meghalt, és az egyetlen dolog,
amely még talpon tartotta, az a túlélés tompa szelleme volt. Mosolyt erőltetett az arcára, de nem állt
túl jól neki.
– Ido...
A gnóm kicsit nehezen felállt, odament hozzá, és szoros, szeretetteli öleléssel üdvözölte. Sennar
arra gondolt, hogy évek óta nem érzett ilyen melegséget, és hogy rettenetesen hiányzott neki.
– Soha nem reméltem, hogy valaha még viszontlátlak – dünnyögte Ido. Távolabb lépett, hogy
végigmérje. – Te vagy minden, ami a múltamból megmaradt, tudod? Fogalmad sincs róla, mennyire
vágytam rá, hogy viszontlássalak.
– Én is, Ido, én is.
Sennar a torkában érezte a könnyek rohamát. Tudta, közeleg a pillanat, és semmit nem tehet,
hogy elodázza. Nagyon hamar meg fog törni ez az édes béke, amelyet egy pillanatra megízlelhetett,
amikor viszontlátta régi barátját.
– Mikor halt meg Soana? – kérdezte, talán csak azért, hogy az igazság pillanatát elhessegesse.
Ido válla kissé megrogyott.
– Nem sokkal azután, hogy már nem írtál nekem.
Sennar szorítást érzett a szíve táján. Mindent Soanának köszönhet, Nihal sem lett volna nélküle.
– Most már osztozunk ebben fájdalomban – szólt Ido jelentőségteljesen nézve rá.
– Igen, túlságosan is – felelte Sennar.
Levegőt vett. Elérkezett a pillanat.
– Ido, mondj el mindent!
A gnóm nem színlelt meglepettséget, és nem próbálta meg másra terelni a szót. Sok éve nem
látták, de még mindig nagyon jól megértették egymást. Egyszerűen a férfi szemébe nézett, és
mindent elmesélt neki.

Valaki azt híresztelte, hogy a kulcslyukon át megleste Sennar kábult némaságát, mialatt Ido
mindent elmesélt neki. Mások fájdalmas üvöltéséről regéltek, megint mások a haragjáról. Lonerint
nem érdekelte, hogy Sennar sírt-e, vagy inkább néma maradt, amikor közölték vele a fia halálhírét.
Távol tartotta magát a pletykáktól, azoktól az emberektől, akik egy hős életében vájkálnak, hogy a
lényegre következtessenek belőle. A fájdalom szent, csenddel és magánnyal kell tiszteletben tartani.
Éppen ezért ragaszkodott hozzá Ido, hogy ő mondja el neki a tényeket, ami után Sennar jó darabig
nem mutatkozott, a szobájába zárkózott, amelynek helyét senki nem ismerte – távol mindentől és
mindenkitől.
Lonerin elképzelte, amint egyedül gyötrődik fájdalmában. Ám egy olyan ember, mint ő, aki oly
sok mindent megélt, megértett és elfogadott az élettől, ezen is felül fog emelkedni. Meg aztán itt
van San...
Lonerin röviddel a megérkezésük után látta a fiút. Folyton fegyveres testőr kísérte, aki le sem
vette róla a szemét. A gyerek nem találta a helyét, arcára bosszús kifejezés ült ki. Ő volt az első
félkobold, akivel Lonerin találkozott, habár Folwar mester elmagyarázta neki, hogy San félvér, akár
a Zsarnok.
Nem volt módjuk beszélni, de Lonerin sok mindent hallott róla jártában-keltében.
A megérkezésük másnapján ő, Theana és Folwar összeült, hogy a Vizek Tanácsának következő
ülését megbeszéljék, amelyen majd döntést hoznak a további lépésekről.
Lonerin furcsán érezte magát, amikor elképzelte, hogy újra látja tanulótársát. Bizonyos
szempontból hiányzott neki, és önkéntelenül még mindig sokszor simogatta tunikája alatt a lány
haját rejtő, kis bársonyzacskót. De tartott is tőle. Tudta jól, hogy minden megváltozott, míg ő távol
volt. Leginkább ő változott meg. Egy ki nem mondott ígérettel indult útnak, és azzal a tudattal tért
vissza, hogy megszegte.
Meglepődött, hogy az érkezésükkor nem volt ott, hogy üdvözölje, de aztán arra gondolt, hogy
biztosan négyszemközt akar vele beszélni. Váratlanul érte, amikor Folwar ajtaja előtt találkoztak.
Egy pillanat alatt végiggondolta, mit mond neki, hogyan köszönti, hogyan magyarázza el neki az
érzelmeit. Ám a lány még csak rá sem nézett. Megfordult, kopogott, majd néhány lépéssel
megelőzve őt belépett.
Lonerin gyönyörűnek látta. Nem így emlékezett rá, ilyen vonzón és távolin, mintha egész
tengerek és hegyek választanák el őket egymástól. Nem ugyanaz a távolság volt, amelyet Dubhe és
maga között érzett, hanem valami talán még fájdalmasabb és idegenebb.
Követte a lány hullámzó ruháját, és ő is belépett a mesteréhez, mint a régi szép időkben.
Hosszasan beszéltek, Folwar tájékoztatta mindarról, ami a távollétében történt. Tarik haláláról
már tudott, a palotában másról sem beszéltek, de a mester most pontosan elmesélte neki, mi történt.
Aztán Sanról és a képességeiről beszéltek.
– Különleges fiú – szólt Theana komolyan.
Lonerin észrevette, milyen ridegen néz rá, viselkedése magabiztosságról árulkodott. Ő is
megváltozott.
– Amikor megérintettük egymást, mintha egy folyó áradt volna belőle, olyan varázserő, amelyet
még soha nem tapasztaltam.
– Ido több esetet is elmesélt, amit az útjuk során megéltek, és mindez San különös varázserejéről
tanúskodik – fűzte hozzá Folwar, és hosszasan kitért a gnóm és a fiú kalandjaira.
– Vagyis azt gondolják, hogy kivételesen tehetséges? – kérdezte Lonerin.
– Ez nem feltételezés, hanem bizonyosság – állapította meg Theana szárazon.
– Van benne valami különös. Hihetetlen, némely vonása mennyire emlékeztet Asterre, nem
gondolod? – jegyezte meg Folwar.
– Milyen értelemben? – ütődött meg Lonerin.
– Aster félvér volt, mint ő, és kivételes tehetsége volt a mágiához, mint neki. Aster is önkéntelen
varázslással kezdte, általában gyógyítással, éppúgy, mint San.
Lonerin jeges áramlatot érzett a csontjaiban.
– Mit akar ezzel mondani? Hogy arra van rendelve, hogy a Zsarnok szellemét magába fogadja?
Folwar megrázta a fejét.
– Nem tudom, nem áll rendelkezésemre megfelelő mennyiségű adat. De ezek az egybeesések
aggasztanak, és legelőször is tisztáznunk kell, hogy valóban létezik-e bármiféle kapcsolat a
kivételes varázserő és a félvérsége között.
Aztán Lonerinre került a sor, hogy elmesélje a történetét. Nem sokat időzött az Ismeretlen
Földön megélt kalandoknál, inkább arról számolt be részletesen, amit Sennar mondott.
Folwar érdeklődéssel, de egyre fáradtabban hallgatta.
– Ha elfáradt, később is folytathatom – szakította félbe magát a fiatalember. A mester
borzasztóan megöregedett ebben a néhány hónapban, amíg ő távol volt.
Folwar megrázta a fejét.
– Mindent előbb akarok tudni, mint a Vizek Tanácsa.
Lonerin folytatta. Időről időre Theanára pillantott, ám a lány olyan hideg maradt, akár a jégcsap.
Érdeklődéssel hallgatta a szavait, de minden valódi együttérzéstől távol állt.
Amikor befejezte, Folwar kimerülten tekintett rá.
– Vagyis te vállalkozol a küldetésre.
– Ki más?
– Egy tanácsos.
Lonerin érezte, hogy a zsigereiben valami kavarogni kezd.
 – Mester, én...
Folwar az egyik kezét fáradtan felemelte.
– Tudom, Lonerin, tudom. De fiatal vagy, és igen bonyolult az a varázslat, amelyről beszélsz.
– Az Ismeretlen Földre menni is az volt.
– Én csak egyszerűen azt mondom neked, amit a Tanácstól is hallani fogsz.
– Sennar nem teheti, azt mondta, az ereje javát elveszítette, meg aztán én győztem meg, hogy
idejöjjön.
– És a barátnőd? Sennar megadta neki a választ, amit keresett?
Lonerin erősen elpirult. Szeme sarkából ismét megpillantotta Theana mozdulatlan és közömbös
alakját. Kevés szóval, tömören az ő küldetéséről is beszámolt.
– És te nem akarsz neki segíteni? Szüksége van még a varázsitalra, egy mágus jelenléte nélkül
nem tudja véghezvinni a küldetését.
– Az én harcom a Testülettel mindennél előbbre való. – Ösztönösen csúszott ki a száján, szinte
akaratlanul. De igaz volt.
Folwar a parázsra pillantott, amely a szoba egyik sarkában a kandallóban vöröslött.
– Támogatni foglak – szólt, és ráfordította a tekintetét. – De saját magadat kísérted meg, Lonerin.
Egy nap, amikor már nem lesz több küldetés, számot kell majd vetned a saját gyűlöleteddel, és
akkor mi lesz?
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy soha nem feledkeztél meg a bosszúról.
Lonerin remegve sütötte le a szemét.
– Alkalmam lett volna megölni az egyiküket, de nem tettem meg.
– Ez becsületedre válik, de nem szeretném, ha ez az egész őrületté fajulna.
Már csak ez maradt nekem – villant át Lonerin agyán.

Késő éjszaka volt, amikor kiléptek a szobából. Sokáig beszélgettek, elfáradtak. Theana a szállása
felé indult, még csak el sem köszönt tőle, ám Lonerin hirtelen karon ragadta.
– Hiányoztál – mondta neki mosolyogva.
A lány jeges tekintettel mérte végig.
– Ne hazudj!
Valahol legbelül számított erre, mégis, a lány mintha sarokba szorította volna.
– Nem teszem.
Theana keserűen mosolygott.
– De igen. Akkor is hazudtál, amikor elköszöntünk egymástól.
Annak az oly édes csóknak az emléke hirtelen elárasztotta. Ez teljesen más volt, mint azok a
képek, amelyek az utóbbi napokban megtöltötték az agyát: a Dubhéval együtt töltött egyetlen
éjszaka képei.
– Hogyan gondolhatsz ilyet? – vágott vissza már-már felháborodva.
Össze volt zavarodva. Nem értette. Soha nem értette. A Theanával való kapcsolata mindig
meghatározhatatlan, elmosódó körvonalú volt a számára.
A lány kiszabadította a karját. – Ne itt, ez előtt az ajtó előtt! – szólt, és kirángatta a fiút a nyár
végi friss levegőre. Világos éjszaka volt, tele csillagokkal.
– Nem hazudtam, amikor megcsókoltalak! – tiltakozott Lonerin.
– De hazudtál, és azért mondom, mert tudom. Elég volt megismerned őt, és az összes közösen
eltöltött évünk a feledés homályába veszett. Egyébként sem jelentettem neked soha semmit.
Ezt a beszélgetést egyszer már lejátszották, csak akkor a lány még nem volt ilyen határozott, és
Lonerinnek sem volt ilyen bűntudata, mint most.
– Mondtam már, hogy ez ostobaság.
– Szereted őt, tudom – mondta a lány ridegen. – Látszik abból, ahogyan ránézel, ahogyan vele
viselkedsz. És az elmúlt hónapokban... az elmúlt hónapokban... – Ajkát harapdálta.
Lonerin azon tűnődött, hogy el kell-e neki mondania. Elmondja neki az igazságot? De milyen
igazságot? Hiszen ő maga sem érti. Már sem Theanát, sem pedig Dubhét nem tudja meghatározni.
Mintha egyetlen alak lennének.
– Együtt vagytok?
– Nem – suttogta.
– Visszautasított.
– Bizonyos értelemben.
A lány a földre nézett, és visszafojtotta a könnyeit. A pofon hirtelen jött, és a fiú
megkönnyebbülten fogadta, mint a megérdemelt büntetést.
– Nem tehettem semmit – szólt. Ez a mondat még az ő fülében is ostobának hangzott.
– Hallgass! Elhitettem magammal, hogy mindennek vége, de nem, még nincs.
Theana eltakarta a szemét, és sírásban tört ki.
Olyan távoli volt. Lonerin megértette a fájdalmát, és haraggal töltötte el, hogy nem érintheti
meg. Hevesen megragadta a vállát, éppen úgy, mint amikor hónapokkal ezelőtt megcsókolta. Át
akarta ölelni, de a lány kinyitotta a szemét, haragosan villámlott.
– Ellökött magától, és most hozzám szaladsz? Még ehhez is van merszed?
– Nem, én...
– Ne hazudj saját magadnak!
Theana hirtelen kirántotta a karját a szorításból, a szobája felé indult, és Lonerin semmit nem
tehetett, hogy megállítsa.

San a lábát lógatta. A szék túl magas volt neki, és ez bosszantotta. Gyűlölte, ha kisfiúnak látszik.
Felnőttnek érezte magát, ezért a teste terhesnek bizonyult számára. Arról álmodozott, hogy egyszer
majd jóképű fiatalember lesz belőle, és azt tehet, amit csak akar. Senki nem parancsolgat majd neki,
nem úgy, mint most, amikor parancsra kell találkoznia a nagyapjával, és ő azt sem tudja, mit
gondoljon róla
A semmiből termett itt. Oly sok időn át halottnak hitte, hogy ki is törölte a gondolatvilágából.
Azt, hogy rövidesen megpillantja, amint az ajtóból hús-vér emberként előlép, olyan
ellentmondásosnak érezte, mintha egy halottal kellett volna találkoznia. Sennar él.
Ideges volt. Mit tegyen, ha belép? Szólítsa nagyapának? Ugorjon a nyakába? Végül is neki csak
egy idegen. Igazából ő volt az egyetlen élő rokona, mégsem érzett iránta semmit. Csak félt tőle.
A testőr magára hagyta, és emlékei szerint ez most először esett meg, amióta Laodameába ért.
Még jóformán a lábát sem tette a bástyákra, amikor Ido még félig kábultan úgy rendelkezett, hogy
állandóan egy testőrnek kell őt mindenhová kísérnie, és így is lett. A nyakába varrtak egy
hórihorgas, aszott fickót, aki soha egyetlen szót sem szólt, de úgy követte, akár egy árnyék.
Kisgyereknek érezte magát, így a rá váró találkozásnak – amely úgy aggasztotta, és amelytől
annyira tartott – legalább annyi haszna volt, hogy a testőr végre magára hagyta.
A lábujjhegyét kezdte figyelni. Régóta egyedül volt, senki nem jött. Talán Sennarnak valami
dolga akadt? Talán ő sem akar vele találkozni? Vagy talán nincs ideje egy kisfiúra?
Az ajtó hirtelen kinyílt, és San, anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, talpra szökkent, mint akit
rajtakaptak, mint mindig, amikor éppen a fénylő kezét nézegette, és az apja hirtelen a szobájába
lépett.
Sennar kifürkészhetetlen arckifejezéssel megállt a küszöbön.
Öreg – gondolta San, és a szíve őrülten kalapálni kezdett.
Néhány pillanatig csak nézték egymást, mint akik karót nyeltek, mintha megállt volna az idő.
– Ülj csak le! – szólalt meg végül Sennar, és becsukta maga mögött az ajtót.
San arra gondolt, hogy mély hangja van. Teljesen más volt, mint amilyennek képzelte. Az a
Sennar, aki az általa olvasott könyveket írta, kellemes, fiatalos hangú, csillogó szemű, sziporkázó
fiatalember volt. Ez a fantáziakép ellentmondott a sántikáló öregembernek.
Azonnal engedelmeskedett, és a lába ismét a semmiben himbálózott.
Sennarnak egy életbe telt, mire fogott egy széket, és ráült. Amikor végre sikerült, az unokája felé
fordult, és figyelni kezdte.
San zavarban érezte magát. Sennar szeme a testét méricskélte, elidőzött kissé hegyes fülén,
kékes árnyalatú haján, és főleg a szemén.
 – A nagyanyád szeme – jelentette ki végül.
San nem tudott mit felelni. Csak tétován bólintott. Menekülni szeretett volna.
A nagyapád, és egy hős! Mondj neki valami értelmeset!
– Apád mesélt neked rólam?
San töprengett, mit is mondjon: kegyes hazugságot, vagy a kegyetlen igazságot?
– Őszinte lehetsz, ne félj! Az öregekkel mindig az lehetsz!
San arra gondolt, hogy ez már-már bátorító mondat, és még inkább az lett volna, ha Sennar
mosolyog hozzá, de nem tette.
– Nem. Azt mondta nekem, hogy meghalt.
– Tegezhetsz.
– Ahogy szeretné.
San meglepődött, amikor észrevette, hogy Sennar épp olyan zavarban van, mint ő.
– Hiányzik nekem, San... Ez a neved, igaz?
A fiú bólintott.
– Mindig is hiányzott, azóta, hogy hosszú évekkel ezelőtt örökre elment. És tényleg azt hittem,
hogy ha idejövök, találkozhatok vele.
Sant meglepték a férfi szemében látott könnyek. Teljesen összhangban álltak a torkában érzett
gombóccal, amely mintha a gyomra mélyéből szállt volna fel.
– De te itt vagy, nem igaz?
Sennar mosolygott. Ez volt az első mosoly, amióta elkezdődött a gyötrelmes beszélgetés. San
nem tudta, hogy ez miért elviselhetetlenebb minden másnál, az őt kémlelő tekinteténél, hirtelen
felbukkanásánál, még a könnyeinél is. Megértette, hogy nem tudja magát tovább tartani, és
feltartóztathatatlanul zokogni kezdett, gyűlölte magát a gyengeségéért. Végtelenül egyedül érezte
magát, és arra gondolt, hogy az egykori élete teljes egészében eltűnt, semmije nem maradt, hacsak
nem az emlékek elviselhetetlen szorítása.
San könnyektől homályos szemmel nézte, amint Sennar lassan felemelkedik, és odamegy hozzá.
Fél karjával erősen átölelte, de ebben az ölelésben nem volt semmi nyájasság. Nem egy öregember
volt, aki egy gyermeket vesz a karjába, hanem egy férfi ölelése volt egy magafajtának.
– Osztozunk ebben a fájdalomban, meglátod. Véget ér ez a történet, és amikor már teljesen
biztonságban leszel, velem fogsz élni. Nem lesz olyan, mint régen, de jó lesz. Jó lesz.
– Nem maradsz velem? – kérdezte San, miközben ránézett.
Sennar megrázta a fejét.
– Ismét teljesítenem kell egy küldetést, mint ahogyan a nagyanyád mondta nekem évekkel
ezelőtt. Te Idóval maradsz, olyan helyen, ahol senki nem bánthat, én pedig visszatérek, esküszöm
neked.
San a nagyapja tunikájába temette az arcát, és most az egyszer nem szégyellte, hogy gyerek.
Arra gondolt, hogy hozzá kell szoknia az új életéhez, arra gondolt, hogy egyszerűen csak talpon kell
maradnia, amíg elvonul a vihar. Türelmesen ki kellett várnia azt, amit a jövő tartogatott számára.

A Tanács ülésezett. Tényleg mindenki ott volt, Sennartól – akinek a tanácsosok közös
megegyezése alapján Szelek Földje Tanácsosának régi karosszékét adták át – Dubhéig, aki
félrevonulva, fekete felöltőjébe burkolózva ült.
Ido szinte teljesen felépült, így ő elnökölhetett az ülésen.
Végeérhetetlen tanácskozás volt. Főleg az a része nyúlt nagyon hosszúra, amíg mindenki
megtartotta a maga beszámolóját. A teljes Tanács már három hónapja nem ült össze, és
mindenkinek akadt mondanivalója, amit meg kívánt osztani a többiekkel.
Dafne kezdte, és beszámolt a háborús helyzetről. Igazából semmi újdonság nem történt, mert
patthelyzet alakult ki a harcoló felek között. Dohor azon fáradozott, hogy újabb hódításait
összefogja, miközben ereje egy része a belső frontokra összpontosult, és ez több hónapos
fegyverszünetet eredményezett a Vizek Tanácsának.
Yeshol emberei viszont mindenütt jelen voltak. Azokon kívül, akikkel Ido találkozott, más
megmozdulásokat is észleltek, és az utóbbi időben néhányan még a királyi palotába is megpróbáltak
bejutni, egyelőre sikertelenül.
Aztán Ido következett, aki a Sannal közösen megélt hányattatásairól számolt be.
Majd Lonerin hosszú elbeszélésére került sor, és Sennar már csak késő éjszaka jutott szóhoz.
Amikor Ido bejelentette, a termen különös zsongás futott át. Sennar legenda volt, és mindenki
úgy érezte, mintha a múlt kelt volna életre.
Dubhe nagyon figyelmesen hallgatta. Sokat tűnődött rajta, vajon milyen lesz a hangja, amikor
majd a gyűlés előtt beszél, és hogy vajon milyen ékesszólással vette rá annak idején a Tanácsot,
hogy egyedül küldje el őt Mélyvilágba.
Amint a száját kinyitotta, csalódnia kellett. Izgatottnak látszott, a keze remegett. Arra gondolt,
hogy neki sem lehet egyszerű a múlt üléseire visszatérni, és újra azt a szerepet játszani, amelyet már
oly sok éve a háta mögött hagyott.
De aztán alábbhagyott a feszültség, és lassacskán megnyerte a közönséget, amint régi dolgokat
és olyan eseményeket elevenített fel, amelyeket a teremben a legtöbben csak a
történelemkönyvekből ismertek.
Úgy beszélt Asterről, mint akit jól ismert, mesélt a maitól bizonyos vonatkozásokban eltérő,
mégis olyan rettenetesen hasonló Égvilágról, és főleg fenntartás nélkül elemezte a tiltott mágiát, egy
olyan ember hozzáértésével, aki mindent látott, és aki semmilyen pokoltól nem kímélte meg magát.
Világos, egyszerű szavakkal írta le a varázslatot, amellyel Aster lelkét meg lehet szabadítani, és
végül olyat tett, amit senki el sem tudott volna képzelni.
– A varázslat különösen nehéz és igencsak kockázatos, és ha tudnám, én magam végezném el.
Az életem Asterhez kötődik, és ezzel valahogyan tartozom neki. De nem tudom végigcsinálni. Én
már eltékozoltam az életem javát, és nem maradt elegendő erőm, hogy egy ilyen horderejű rítust
végrehajtsak. Más szavakkal nem lennék képes véghezvinni ezt a varázslatot. Mindezek ellenére
vállalom, hogy felkészítem rá azt, akinek el kell végeznie, és elkísérem a küldetésre.
Halk sustorgást hallott. Bizonyára többen azt hitték, hogy Sennar velük marad, már csak a lelki
tényező miatt is, amely a jelenlétéből áradt.
– Van valaki, aki a megbízatásra ajánlkozott, és bár nem akarom a saját véleményem a Tanács
döntése elé helyezni, úgy vélem, az ifjú több, mint alkalmas. Arról beszélek, aki rávett, hogy véget
vessek magányos visszavonultságomnak, és idejöjjek, hogy az életem egy hosszú fejezetét végleg
lezárjam.
Sennar leült, nem fűzött hozzá mást, a Tanács pedig mély hallgatásba merült.
Ido néhány másodperc múltán felállt.
– Gondolom, mindannyiunkat kimerített a hosszú tanácskozás. Ezért azt javaslom, hogy holnap
folytassuk. Ma minden részletet meghallgattunk, amely szükséges ahhoz, hogy döntést hozzunk a
további lépéseinkről. Azt hiszem, az éjszaka segít megtalálni a helyes utat, hogy a terveinket véghez
tudjuk vinni.
Ezzel berekesztette az ülést, és mindenki kimerült csendbe burkolózott: nyilván a fáradtság is
közrejátszott, ám nem csak erről volt szó. A nap izgalmai, az öröm, hogy Sennar újra velük van, és
a jövő bizonytalansága is kimerítette őket.
Dubhe a neki kijelölt szoba felé indult. Amióta tudta, mit kell tennie, inkább félrevonult.
Sorsának súlya ismét összeroppantotta, még soha nem érezte magát ilyen egyedül. A Mester
árnyéka, amely oly sok éven át szinte kézzelfogható volt, szertefoszlott, mint az álmok, és Lonerin,
akire – úgy gondolta – támaszkodhat, hamis reménynek bizonyult. A látóhatáron semmi más nem
maradt, csak ez a hőn áhított, ám ugyanakkor viszolyogtató küldetés.
Köpenyébe, de még inkább gondolataiba burkolózva véletlenül Folwar székébe ütközött.
– Bocsásson meg! – szólt, miközben zavartan mosolygott.
– Elgondolkodtam.
Meglepte a férfi nyílt, bár kimerült mosolya.
– Azt elhiszem.
Dubhe akarata ellenére kérdőn tekintett rá.
– Lonerin mindent elmesélt nekünk.
Bosszúsnak érezte magát. Nem tetszett neki, hogy a dolgait közszemlére teszik. Ismét meghajolt,
és már indult is volna, ám Folwar megállította.
– Mit szándékozol tenni?
Már gondolkodott rajta. Itt az ő számára nem volt hely, több okból sem.
– Holnap reggel elmegyek.
– És nem mondod el a Tanácsnak, mit fogsz tenni?
– Az átok az én dolgom, nem a maguké.
– De Lonerin azt mondta, segítettél meggyőzni Sennart. Tényleg egyáltalán nem érdekel
Égvilág?
Egykor valóban egy fikarcnyit sem törődött vele, de most már nem mondhatta volna, hogy
kívülállónak érzi magát.
– Amit tennem kell, hogy szabad legyek, távol sodor a Tanácstól. Talán áldásukat adnák az
ellenség hidegvérű meggyilkolására?
Folwar szeme elhomályosult, majd hirtelen hűvös lett.
– Változtatna valamin, ha Dohor csatában halna meg?
Dubhét szíven ütötte ez a mondat.
– De én orgyilkos vagyok – mormolta.
– Igazán?
A lány nem tudott mit felelni.
– Mindenesetre nem tudsz mindent egyedül véghezvinni. Szükséged van a varázsitalra,
mégpedig sokra, meg aztán ki végzi el az iratok rituális megsemmisítését?
Dubhe összefogta magán a köpenyét.
– Találok valakit.
– Ezeken a falakon kívül? Csak Sennar ismeri a varázsigét.
Dubhe az ajkába harapott.
– A sorsod nem csak egyedül a tied, Dubhe, és ezt te is jól tudod. Nem ismerlek, de nem kell
hozzá túl nagy éleslátás, hogy észrevegyük, megváltoztál. Maradj, és tájékoztasd Idót arról, hogy
mit kell tenned. Úgy helyes, ha a Tanács tud róla.
Folwar rámosolygott, majd távozott, igen hamar elnyelte egy folyosó.
Dubhe lába a földbe gyökerezett. Mintha kettéhasadt volna. Mindig is olyan volt. Egyik fele a
halált kívánta, a sorsát, a másik valami élőt és kézzelfoghatót, amely valahol mélyen mozgolódott
benne, valami tisztát, valami igazat. Sőt, most jobban, mint valaha, azok után, amit a hosszú út
során megtapasztalt.
A szobájába húzódott, és ahelyett, hogy összecsomagolt volna, aludni próbált. Másnap kemény
próba várt rá: részt kellett vennie a Tanács ülésén.
 EPILÓGUS

DUBHE FEKETE KÖPENYÉBE burkolózva lépett a Tanácsterembe. Az egyik sarokba ült le, akárcsak
előző nap. Nem állt szándékában valóban részt venni, mégis szükségét érezte, hogy végighallgassa.
Valaki rögtön mellételepedett. Dubhe azon nyomban felismerte. Az a lány volt, akivel Lonerin
együtt tanult, úgy emlékezett, Theanának hívják. Ösztönösen összerezzent, és még szorosabbra
vonta magán a köpenyét. A lassacskán megtelő teremre próbált összpontosítani, mégis erőteljesen
érezte maga mellett a fiatal lány jelenlétét. Bár semmit nem tett, mégis pontosan érzékelte
jelentőségteljes ottlétét. Titokban rápillantott.
Szép volt, bőre áttetsző, akár egy gyermek, fürtjei szőkék, elmélyülten figyelt. Dubhe úgy
emlékezett, neheztelt, amikor Lonerinnel elindultak, ez a kép élt benne róla. Valószínűleg ő Lonerin
barátnője, az, akit megcsalt.
A csontjaiban jeges áramlatot érzett. Közvetve ezt a lányt is megbántotta.
Azokra az évekre gondolt, amelyeket Lonerin és a lány együtt töltöttek, mindarra, amit
megoszthattak egymással, ami összekötötte őket. Halvány féltékenységet érzett, teljesen
értelmetlenül. Lonerint illetően ő már nem számított, visszautasította, és ha a fiú visszatér ehhez a
lányhoz, annál jobb.
– Lonerin mesélt nekünk rólad, arról, amit tenned kell.
Dubhe kicsit összerezzent. A lány felé fordult, és nyugtalan pillantással nézte.
– Ma mondod el a Tanácsnak?
Theana is Dubhe felé fordult. A szemében nem kevés gyűlölet csillogott. Mégis olyan fénylő és
kristálytiszta volt, hogy megirigyelte.
– Ez az én küldetésem. Nem tartozik a Tanácsra.
– De szükséged van egy mágusra.
Dubhe bizonytalanul nézett körül. Nem értette, mire akar kilyukadni.
Theana közel hajolt hozzá, a fülén érezte lehelete melegét.
– Lonerin azt mondta, Sennarral megy, hogy Astert megszabadítsa.
Dubhe látta, hogy Theana ismét egyenesen ül. És mosolyog. Ez a mosoly egyszerre volt
győzedelmes és szomorú. Felbosszantotta.
– És akkor?
Észrevette, hogy a lány a kezét tördeli.
Szeretett volna odébb menni, megfutamodni. Semmi köze sem volt ehhez a helyhez, menekülnie
kellett, megtalálnia Dohort és megfojtani, ahogyan a Szörnyeteg kívánta, és ahogy ő maga is akarta.
Neki soha nem volt helye egy zárt Tanácsban, ő a paloták árnyai közé rejtőzött, kezében a tőrét
szorongatva, egyedül, elátkozottan. Mert mindig is átkozott volt, már a Szörnyeteg előtt is, és hiú
ábránd, hogy megszabadulhat tőle.
Hirtelen felállt, egy békésebb helyet keresett az emeleten, és gyorsan oda suhant. Szökés volt, de
nem érdekelte. A leghelyesebb az lett volna, ha elmegy, de nem tehette. Úgy érezte, mintha Lonerin
egy kicsit őt is megfertőzte volna az Égvilág iránti szenvedélyével.
Amikor a terem megtelt, Ido megnyitotta az ülést.
Nyugodt hangon összefoglalta az előző napi megbeszélés főbb pontjait, miközben a hallgatóság
a szokott módon csüngött az ajkán. Aztán elszánta magát, nem halogathatta tovább a kérdést.
– Nyilvánvaló, hogy ismét kettős küldetés előtt állunk: egyrészről biztonságba kell helyezni
Sant. Yeshol nélküle tehetetlen. Másrészt, ha Aster lelke továbbra is a két világ között lebeg, mint
most, az örökös fenyegetést jelent, és nem ítélhetünk arra egy kisfiút, hogy egész életében
bujkáljon. Ezért nélkülözhetetlen, hogy valaki megtörje a varázslatot, amelyet Yeshol megidézett.
Sennar hosszasan beszélt nekünk a rítusról, amelyet végig kell csinálni, és azt is elmondta, hogy
szüksége van a hatalom talizmánjára mint katalizátorra. De nálam nincs.
A hallgatóság megborzongott, még Dubhe is meglepődött. Meg volt róla győződve, mint
ahogyan valószínűleg mindenki más is, hogy ezt a gondot Ido már megoldotta.
– Nem kutattam át Tarik házát, az is lehet, hogy a talizmán még ott van. Ami biztos, hogy én
nem tudom, hol van.
– És a fiú? Tud róla valamit? – hallatszott egy hang hátulról.
Ido megrázta a fejét.
– Semmit. – Mély levegőt vett, majd folytatta. – Vagyis a küldetés ismét kettős: megtalálni a
talizmánt, és beszivárogni a Testületbe, hogy Aster szellemét megszabadíthassuk. Sennar már
jelezte, hogy vállalja a küldetést. Most azt kérem tőle, hogy erősítse meg a szándékát.
Dubhe látta, amint az övéhez hasonló, félreeső helyéről feláll az öreg mágus.
– Megerősítem. Ez az én feladatom, ez a küldetés hozott ide.
– Szükséged van viszont segítségre – fűzte hozzá Ido.
Sennar egyszerűen csak bólintott.
– És kijelöltél egy személyt.
Lonerin hirtelen felpattant, meg sem várta a formaságokat.
– Nem csupán kijelölt, de szívesen ajánlkozom is a megbízatásra.
Ido a kezével intett neki.
– Senki nem kételkedett benne – szólt mosolyogva. – Ellenvélemény?
Akadt jó néhány, és Dubhe figyelmesen hallgatta őket. Bár önmagának sem vallotta be, a szíve
mélyén remélte, hogy valamelyiket elfogadják. Érezte, amint a Szörnyeteg a zsigereiben lüktet.
Tudta, hogy szüksége van egy varázslóra, és azt akarta, hogy Lonerin legyen az. Talán mert félt,
hogy nem talál másikat, talán csak hogy Theanának visszaszúrjon, talán azért, mert valami akaratuk
ellenére is összekötötte őket, valami, ami túl fájdalmas ahhoz, hogy szerelem lehessen, ám ahhoz
meg túl erős, hogy egyszerű barátság legyen.
– A varázslat igencsak nehézkes, nagy hatalmat követel, és egy olyan varázslóval állunk
szemben, aki még be sem fejezte a tanulmányait.
– Egy dolog idehozni valakit, és megint más egy ilyen bonyolult rítusban részt venni.
Lonerin mindenkit végighallgatott, majd így szólt:
– Mesterem tanúsítja a felkészültségemet, és a varázserőmről az Ismeretlen Földön tett utazásom
során is tanúbizonyságot tettem. Ezenkívül pedig nem elhanyagolható az eltökélt szándékom sem.
A Tanács küldetése számomra mindennél előbbre való.
Ezek után Folwar kért szót, hogy biztosítsa a támogatásáról. Hangja szomorú, szavai viszont
élesek, pontosak voltak.
– Igencsak tehetséges varázsló. Biztosíthatom a Tanácsot, hogy a feladat nem haladja meg a
képességeit, főleg ha egy olyan kivételes mester képzi ki, mint Sennar.
Ekkor maga Sennar emelkedett szólásra.
– Nem véletlenül ajánlottam ezt a fiút. Jól tudom, mit követel a rítus, nyilvánvalóan hatalmas
varázserő kell hozzá. Érzem, hogy ő meg tudja csinálni, és amennyire csak erőmből telik, én is
tudok neki segíteni.
Nem kellett hozzá több, hogy meggyőzzék a Tanácsot. Sennar és Lonerin megkeresik a medált,
és ha megvan, a fiatalember visszatér a Testületbe, hogy végrehajtsa, amit kell. A küldetésbe
belefoglalták azt is, hogy Dubhe elmagyarázza neki, ebben az esetben hová kell majd mennie, és
mit kell tennie.
Amint a nevét meghallotta, még jobban beburkolózott a köpenyébe.
– Ami pedig a másik feladatot illeti, én magam helyezem biztonságba Sant – szólt végül Ido.
A gyülekezeten morgás hullámzott végig. Dafne vállalkozott rá, hogy a többiek gondolatait
tolmácsolja.
– Azt gondoltuk, hogy végre visszatér, hogy ő legyen az ellenállás lelke... Nem elég a Testületre
csapást mérni, Dohor tervei nem merülnek ki a Yeshollal kötött szövetségben, tovább kell harcolni.
– Megértem, én viszont megesküdtem, és nemcsak az apjának, hogy megvédem Sant. Meg kell
tennem, értitek?Tudomásul veszem a nehézségeiteket, de mostanra már úgysem vagyok más
nektek, mint csupán egy jelkép.
A gyülekezet ismét felmordult, ezúttal hangosabban.
 – Már régóta nem szálltam harcba, innen készítem a terveket, de mások harcolnak. És nélkülem
is elboldogultatok. Most más jellegű feladatok szólítanak. – A morgás folytatódott, de Ido
elnémította: – San velem jön Mélyvilágba.
Ez a név elegendő volt, hogy a teremre újra csend telepedjen.
– Ezekben a kényszerlábadozással töltött napokban itt, Laodameában felvettem a kapcsolatot
Tengerföld királyával, ahogyan azt néhányan közületek már tudják, és rajta keresztül biztonságos
helyet találtam magamnak és Sannak. Talán megbocsátjátok, ha nem árulom el, hová megyünk, de a
falnak is füle van, főleg hogy az utóbbi időben annyi Gyilkos mutatkozott errefelé.
A zsibongás ismét felerősödött.
– Ami Dohort illeti, azt tesszük, amit eddig is. A Zsarnok most élőbb és sürgetőbb fenyegetés
nála.
Dubhe megremegett. Valami azt súgta benne, hogy álljon fel, és beszéljen, mégsem tette. Ha
valakivel meg kellett volna beszélnie, az Ido. Az ő küldetésének más célja van, más módja, és
ennek ebben a teremben nincs helye.
– Azt hiszem, ez minden. Lehet, hogy hosszú hónapok telnek majd el, amíg újra látjuk egymást,
lehet, hogy néhányunk számára ez már a végső búcsú, nem tudom. De ismét fordulat előtt állunk,
mint ahogy a nálunk öregebbek jól emlékeznek rá. Sorsunk ismét egy küldetés bizonytalan
végkimenetelétől függ, egy varázsló erejétől, és egy olyan öregember akaratától, mint én. Közülünk
mindenki úgy végzi majd a saját feladatát, mintha nem is létezne más. Ezekben az években úgy
alkottuk meg a Vizek Tanácsát, mint egy sokfejű testet: kérlek benneteket, emlékezzetek erre az
első leckére, amelyet az ellenállás romjai közül, szeretett Tűzföldemről hoztam magammal. Nem
tudok mást tenni, csupán remélni, hogy egyszer majd együtt, mindannyian együtt élvezhetjük a
békét.
Ido a szabályok szerint feloszlatta az ülést, és a jelenlévők mély csendben vonultak a kijárat felé.
A gnóm szavai mindenkit megérintettek.
Amikor a terem már majdnem kiürült, Dubhe hirtelen felállt. Távol tartotta magát a távozó
tömegtől, de nagy nehezen utolérte Idót.
– Beszélnem kell magával – szólt.
– Mondd csak – mondta Ido fáradt mosollyal.
– Ne itt.

– Megtaláltad, amit kerestél? – ez volt az első dolog, amit a gnóm kérdezett, amint mindketten a
szobájába léptek.
Dubhe újra látta maga előtt a beszélgetésüket Laodamea bástyáin, mielőtt az Ismeretlen Földre
indult volna. Akkor azt mondta neki a gnóm, hogy minden tőle függ, de ő nem hitt neki. Most
hirtelen megértette, ám ez a felismerés semmiféle megkönnyebbülést nem hozott magával. Az út
során nagyon sok mindennel találkozott, és épp annyi mindent hagyott maga mögött. Végül a
kezében nem maradt semmi, hacsak nem a tőre, akár az elején. A gyilkosság a múltban és a
jövőben. Kelepce.
– Nem tudom – felelt őszintén.
– A keresés soha nem ér véget. Olvastad Égvilág Krónikáját?
– Nagyjából.
– Azt hiszem, jót tenne neked, ha figyelmesen elolvasnád. Az is a keresésről szól. Az élet
lényegében nem más, mint kutatás, én száz évet megéltem, és nyugodtan mondhatom neked, az
ember soha nem jut el oda, hogy tényleg birtokoljon valamit.
Dubhe lesütötte a szemét. Zavarba hozta, hogy egy ilyen fontos személyiséggel kellett ezt
megbeszélnie.
– Míg maguk mindent megtesznek a küldetésük sikeréért, én véghezviszem az enyémet.
Elhallgatott, és Idóra nézett. A gnóm figyelte, aztán fogta az egyik sarokba támasztott pipáját.
Leült.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Sennar elmagyarázta nekem, mit kell tennem, hogy megszabaduljak az átoktól.
 Egy szuszra mondott el mindent, lélegzetet sem vett. Mintha egy nagy súlytól szabadult volna
meg, mintha kiokádta volna magából az állandóan a gyomrát feszítő sötétség egy részét.
– Meg kell ölnöm Dohort – fejezte be súlyos hangon. – Folwar ajánlotta, hogy beszéljek róla
magának, mert igaz, hogy ez az én küldetésem, ám a sikere Égvilág megmenekülését is jelentené.
Ido hallgatott, idegesen füstölt. Szabályos időközönként kis füstfelhőket eregetett, amelyek
gyorsan elenyésztek a levegőben.
– Mit akarsz tőlem? Hogy jóváhagyjam?
Dubhét szíven ütötte a szavak nyersesége.
– Azt akarod, hogy áldásomat adjam a küldetésedre? Itt soha senki nem kérte a szolgálataidat.
Kémként érkeztél, nem pedig bérgyilkosként, és nem szándékozom a kihasználni kétségbeesésedet
az ellenségem megölésére.
Hirtelen felállt, fel-alá kezdett járkálni a szobában.
– Én nem tehetek mást... – dünnyögte Dubhe.
– Én pedig nem támogathatom a küldetésed. – Ido elé állt, tömzsi karját a vállára helyezte,
ráncos, fáradt arca szinte az övét érintette. – A Tanács nem utasíthat téged, hogy öld meg Dohort.
Nem is támogathatjuk a küldetésedet, mert az ellenkezik az elveinkkel.
Dubhe elfordította a tekintetét.
– De ha ő meghal...
Ido hirtelen hátrébb lépett, ismét fel-alá járkált.
– Ha a Tanács támogatná, olyanok lennénk, mint Yeshol meg Dohor, mindenre készek, csak
hogy a célunkat elérjük. Érted, Dubhe?
Értette, sajnos értette. Még Dohort, akit pedig gyűlölt, és akinek az életét nemsokára így is, úgy
is kioltja, még őt sem érezte csupán egy darab lemészárolható húsnak. Pedig a Mester egyszer azt
mondta neki: „Az ember, akit meg kell ölni, nem személy... Semmi. Úgy kell rá tekintened, mint
egy állatra, vagy még úgy sem, csak mint egy darab fára, egy kőre.” Ám Dubhe tudta, hogy a férfi
maga sem hitt ebben. Hogyan tehetné hát ő, az ostoba tanítványa?
– Nem kérek semmit, sem segítséget, sem mást. Csak úgy gondoltam, tájékoztatnom kell.
Ido az ablak elé állt, hátat fordított neki. Gyorsan kapkodta a levegőt, bosszúsan. Látszott azon,
ahogyan a válla le és föl mozgott.
– Majd negyven éve az ellenségem. Úgy gyűlölöm, ahogyan soha senkit nem gyűlöltem, még
Astert sem.
Dubhe egy szempillantás alatt megértette, mi bosszantja ennyire Idót.
– Sajnálom, megértem. De nem várhatom ki, amíg véget ér a háború, és ez az ember meghal.
Engem előbb emészt fel a Szörnyeteg, és nem vagyok elég bátor, hogy bevárjam ezt a véget.
Tényleg sajnálom.
Ido az ablak előtt maradt, majd hevesen megrázta a fejét, és a lány felé fordult.
– Akkor keress magadnak egy varázslót az itt lévők közül, és menj! Hivatalosan nem adhatom
áldásomat, és be kell vallanom, azt reméltem, egyszer én magam állok majd szemben ezzel az
emberrel, aki tönkretette az életemet, de menj, és mondd meg a varázslónak, hogy felhatalmazom,
hogy kövessen és engedelmeskedjen neked!
Ez több volt, mint amennyit Dubhe akart és remélt volna.
– Higgyen nekem, én megesküdtem, hogy nem gyilkolok többet, de...
– Élj, ez az egyetlen dolog számít. Ha valaha meg akarsz változni, megtalálni az utadat és
megszabadulni, élned kell. Tedd, amit mondtam!
Dubhe lesütötte a szemét, és erősen megszorította a gnóm kezét. Ha méltónak érezte volna rá
magát, talán meg is öleli, de a keze vértől volt szennyes, a lelkére pedig ólomsúly nehezedett. Így
aztán elengedte a harcos kezét, és vállán a nagy teherrel kiment az ajtón.

Theana az egyik Ido szobájához közeli folyosón állt. Tudta, hogy Dubhe erre fog jönni. Látta,
amint nem sokkal korábban belépett. Nem kellett mást tennie, mint várni, ám a várakozás
kimerítette, és a kezét tördelte, mint mindig, ha ideges volt.
A döntésén gondolkodott, amelyet olyan hirtelen hozott meg. Ez nem vallott rá. De nem akart
meghátrálni. Nem tudta magának teljesen megmagyarázni, miért határozott így. Elég volt Lonerin
elszántságát látnia, és ezt a mondatot hallania: „A küldetés mindennél előbbre való.”
Nyilván előrébb, mint Dubhe, de még őnála is. Mindennél előbbre. Lonerin soha nem lenne az
övé, a fiú minden félszeg kísérlete ellenére, hogy szeresse őt, mindazon határtalan szerelem
ellenére, amelyet ő táplál a fiú iránt.
Ezért az egyetlen dolog, amit tehetett, az, hogy elmegy. Dohor halála, bár máshogy és más
okokból, de Égvilág megmentését jelentené. És ő is hozzájárulhatna, még ha csak egy kicsit is.
Látta, amint a fekete köpenyes lány felé tart: arra gondolt, hogy tényleg van benne valami
ellenállhatatlan. Egyedül volt, megbélyegezve, saját sötét sorsába burkolózva. Theana most teljesen
megértette a fiút.
– Beszélhetek veled? – kérdezte, miközben váratlanul csatlakozott hozzá.
Dubhe hitetlenkedő és nyugtalan pillantást vetett rá.
– Velem?
Természetes volt a meglepettsége. Nem sokkal korábban nagyon udvariatlan volt vele.
– Igen – mosolygott rá Theana.
Kivezette az épületből. Felhős volt az ég, a levegő moha- és eső illatot árasztott. Leültek egy, az
erkélyre néző padra.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte tőle.
Dubhe bizonytalanul nézett rá.
– Miért érdekel téged az én sorsom?
Theana megvonta a vállát. Ő maga sem értette pontosan.
– Találtál már mágust, akire szükséged van?
Rögtön a lényegre tért. Mégiscsak kellemetlen beszélgetés volt ez.
Dubhe megrázta a fejét.
– Mégis ki akarna segíteni egy Gyilkosnak? Nem hiszem, hogy itt találok valakit.
Theana nyelt egyet. Erre nem is gondolt. Egy Gyilkosnak segíteni. – Én elmehetek veled.
Dubhe hirtelen felé fordult.
– Hogyan?
– Mágus vagyok, és bizonyos értelemben egyedülálló. Jártas vagyok Thenaar, az igazi Thenaar
papi kultuszában.
Dubhe hitetlenkedve nézett rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az apám a Testület számára eretnek volt. Thenaar egy ősi isten, van, aki a koboldok
Shevraarjával azonosítja.
– Tudom.
Most Theana döbbent meg. Ezt csak nagyon kevesen tudták.
– Az apám a papja volt, egész életét annak szentelte, hogy a Testület eretneksége ellen küzdjön.
Dubhe szemében nem oszlott el a hitetlenkedés.
– Miért jönnél velem? Úgy értem, nem rokonszenvezel velem, igaz? Ez nyilvánvaló, és
megértem.
Ez igaz volt, de Theanának bonyolult lett volna minden okot elmagyarázni, ami erre a döntésre
ösztökélte. A vágy, hogy Lonerintől távol legyen, hogy a saját célját kövesse, a tettvágy, mert ez
idáig Folwar széke mögött mindig biztonságban volt, az őrült, képtelen vágy, hogy segítsen annak a
nőnek, akit Lonerin szeret, vagy legalábbis szeretett. A visszás öröm, hogy azzal gyötörhesse
magát, hogy a saját ellenségének segít. Mindez a zavarodottság homályosan kavargott a lelkében, és
nem tudta volna szavakkal kifejezni, legalábbis nem neki.
– Mert segítségre van szükséged. Lonerin megtette volna, de nem teheti. Ezért majd megteszem
én.
És ez is része volt az igazságnak.
Dubhe megrázta a fejét.
– Ne mondd, hogy tényleg ezt akarod. Mártíromságra vágysz? – vágott vissza gúnyosan.
Részben.
 – Felajánlom neked a segítségemet – makacskodott Theana. – Miért nem fogadod el, mielőtt
még meggondolom magam, és kész?
Dubhe tekintete megkeményedett.
– Én nem kértem tőled semmit.
– Belefáradtam abba, hogy itt legyek, világos? Hogy Folwar mester ügyes tanítványa legyek.
Néhány hete én mentem el, hogy megmentsem Ido életét, mert megmérgezték, és akkor
megértettem, hogy ki kell törnöm a börtönömből, ez így érthető?
Dubhe hirtelen felállt.
– Neked fogalmad sincs róla, ki vagyok én. Én a halál jegyese vagyok, egy szörnyeteg lakik a
szívemben, és amikor felülkerekedik, nem teszek különbséget a barátok és az ellenségek között.
Lonerint is megöltem volna, elmesélte neked? Azért megyek, hogy megöljek egy embert, érted?
A tekintete kétségbeesett lett. Theana nem tudott mit felelni.
– Ennyire szereted őt? – Dubhe kérdése váratlanul érte. – Az, hogy segítesz nekem, nem ér
semmit. Lonerin nem vágyik rám ennyire, különben velem jönne.
Theana erre nem számított.
– Muszáj, Dubhe... Szükségem van arra, hogy elmenjek, és megtaláljam a saját utamat.
Dubhe a falnak támasztotta a fejét. Egy kis ideig csendben maradt.
– Kérdezd meg Sennart, hogy milyen varázslatról van szó – szólt végül. – Ha utána még mindig
jönni akarsz, holnap indulok.
Felállt, és Theana magára maradt, miközben őszi hideg lopakodott felé.

Lonerin hirtelen felrántotta az ajtót, és látta, hogy Theana csomagol. A látvány vak dühvel
töltötte el. Odarohant hozzá, hevesen megfogta a kezét.
– Mi a csuda jár az eszedben, megtudhatnám? Te nem mégy innen sehová!
Theanát váratlanul érte ez a kirohanás, de nem kellett hozzá sok idő, hogy felülemelkedjen a
helyzeten.
– Ez fáj – sziszegte, és Lonerin nem tehetett mást, elengedte.
– Hogy miért? Mert őrültség!
A lány nyugodtan folytatta a csomagolást. Lonerin látta, amint papnői hivatásának kellékei
egyesével a bőrtáskába kerülnek.
– Te nem mondhatod meg nekem, mit tegyek. Volt idő, amikor megadtam neked ezt a
lehetőséget, de te eljátszottad.
– Nem is ismered Dubhét, mégis miért segítenél neki? Ő egy embert megy meggyilkolni! Neki
semmi köze hozzád!
Theana megállt, a keze remegett. Mindig így volt, amikor hatalmába kerítette a harag és a
tehetetlenség, Lonerin jól tudta. Elviselhetetlen vágyódással gondolt most rá, annyi mindent tudott
róla, annyira ismerte.
– Ellenséges területen ápoltam Idót, elmondták neked? – kérdezte a fiú felé fordulva.
– Igen, de...
– Belefáradtam, hogy ebben a palotában rostokoljak, amíg te és mások cselekedtek. Senki nem
olyan, mint én, és ideje, hogy ezt tudomásul vegyem, és megtaláljam a magam útját. Messzire
innen.
A földre nézett, könnyeit visszafojtotta.
Lonerin megfogta a vállát, de a lány kitért a tekintete elől.
– Miattam teszed?
A lány továbbra is makacsul a földet nézte.
– Ha miattam csinálod, ne!
– Magam miatt teszem! – bökte ki Theana, és elhúzódott Lonerintől. – Nem gondolod, hogy
nekem már az a néhány hónap is túl sok volt, amíg távol voltál, amíg Dubhéval voltál, és szeretted
őt?
Lonerin mondani szeretett volna valamit, de a lány egyszerűen félbeszakította.
– Legalább annyi tisztelet legyen benned, hogy most végighallgatsz! – szólt a haragtól reszketve.
 Megpróbált önuralmat erőltetni magára, de amikor újra beszélni kezdett, a hangja megremegett:
– Te csak mentél előre, én meg itt ragadtam mindazzal, amit nekem mindig is jelentettél.
Lonerint szíven találták ezek a szavak. Hirtelen minden világossá vált...
– Azért megyek el, hogy megmeneküljek.
A fiú néhány pillanatig csendben maradt, csak nézte, hogyan csomagol a lány, orrát felhúzva.
Elveszítettem. Örökre elveszítettem Theanát. Nem tudott másra gondolni.
– De miért éppen vele? – dünnyögte.
– Mert ő a történet mozgatórugója, nem érted? Mert ha sikerül neki, akkor vége. – Szigorú
önuralmát megtörte a zihálása, kitöltötte a szoba csendjét. – Ha tényleg szeretsz, akkor most elmész,
és holnap sem jössz elköszönni tőlem.
– Ne kérd ezt tőlem! – dünnyögte a fiú.
– Ha nem akartad, hogy így végződjön, előbb kellett volna gondolkodnod. Én mindig is tudtam,
hogy mit akarok, de te? Neked ott a bosszúd. Hát élvezd!
Lonerin kővé dermedt. Távolinak, hidegnek és bátornak látta, mint ahogy azelőtt soha.
Megfogta a vállát, csókot nyomott a homlokára, miközben a lány hátrálni próbált.
– Könyörgök, vigyázz magadra! – suttogta neki.
A lány lehunyta a szemét. A fiú érezte, hogy remeg a karjában.
– Te is.
A fiú elengedte, és az ajtóhoz ment. Amikor kívül volt, végre kiengedett, és keserű sírásra fakadt
a saját hibája fölött.

Ido még egyszer elolvasta a pergament, amelyet a kezében tartott. Biztos akart lenni.
Kyrion, Tengerföld tábornoka előtte állt, és komolyan nézte. A szél erősen fújt aznap reggel, és
San szorosan maga köré fogta a köpenyét.
– Elkísérik magukat a Sziklaszirtekig, ott pedig Tiro emberei várnak majd magukra.
Ido összetekerte a pergament, és bólintott.
– Mindent köszönök – szólt szárazon.
Kyrion mosolygott.
– Magáért bármit.
Kora reggel volt. Ido úgy döntött, induljanak, amilyen korán csak tudnak, és a lehető
legkevesebben kísérjék ki őket. San veszélyben volt, és amíg el nem érik a céljukat, abban is lesz.
Kyrion a lovagot szólította, akit magával hozott. Mellette egy kis világoskék sárkány állt, több,
mint elegendő, hogy egy kisfiú és egy gnóm súlyát elbírja.
– Nem éppen olyan sárkány, amelyekhez hozzászokott – magyarázta a lovag.
Kyrion ferdén nézett rá.
– A jelenkor legnagyobb harcosával beszélsz.
Ido egyik kezével intett neki, majd a katonához fordult.
– Ne félj, épségben visszakapod az utam végén.
Intett Sannak, hogy szálljon fel. Fehér keze előbukkant a kabát alól, és bár teljesen át volt
fagyva, azért rácsodálkozott.
– Gyönyörű... – súgta az egyik fülébe.
Ido segített neki felszállni, majd ő is felült.
– Rendben?
San bólintott.
Ido egyik karjával megszorította, hogy egy kicsit felmelegítse, meg hogy meggyőződjön, nem
fog-e leesni.
– Indulhatunk?
– Igen. De hová megyünk?
– Mélyvilágba, nagyapád egy régi barátnőjéhez.
Megsarkantyúzta a sárkányt, és már a levegőben is voltak.

– Muszáj ezt az összes holmit magaddal hoznod?

 Dubhe kétkedve nézte Theanát, aki egy könyvekkel teli bőrtáskát cibált magával.
A lány bólintott.
– Ezek azok a kötetek, amelyeket Sennar adott a rítushoz. Tanulmányoznom kell őket.
– Tedd az utazás alatt. Nem vihetjük őket magunkkal Dohor udvarába, mert rögtön lelepleznek
bennünket.
Theana ismét bólintott.
Dubhe a vállára dobta kis batyuját. Az ő élete mentes volt a tárgyaktól.
A fiatal varázslónő kicsit nehezen szállt lóra. Dubhe azon tűnődött, képes lesz-e a feladatra.
Semmit nem tudott róla, csak azt a keveset, amit előző nap a kertben elárult. Határozottnak látszott,
de az elhatározás önmagában nyilván nem lesz elegendő. Aki követi őt, az megjárja a poklot.
– Jössz? – kérdezte Theana. Bizonytalanul ült a nyeregben.
Dubhe hátrafordult. Senki nem jött, hogy elköszönjön tőlük. Lonerin sem. Előző este
meglátogatta.
– Nem értek egyet azzal, hogy Theana veled menjen – mondta neki.
– Én sem gondoltam volna soha – felelte ő.
A fiú zavartan nézte a kezét, és Dubhe megértette, hogy vége, igazán és örökre. Egykor egyek
voltak, de többé már nem. Szakadék tátongott közöttük. A fiú egy lopott, minden szenvedélytől
mentes csókot nyomott az arcára, akár egy barát.
– Vigyázz magadra! Mire legközelebb találkozunk, szabad leszel! – Rámosolygott.
Ő is mosolygott. Szabad. Tényleg szabad lehet? Ahogy Ido három hónappal ezelőtt mondta, ez
tőle függ.
Ez lehet az utolsó gyilkosság, utoljára ont vért, hogy megszabaduljon, és hogy végre más életet
reméljen, valamely másik csillag, és nem a Rubira, a Testület csillagának égisze alatt. Nem tudta,
lehetséges-e. Azt sem tudta, akarja-e. Csak fáradt volt.
Lonerin nincs itt – gondolta. Nem jött el, hogy mellette legyen, amikor elindul, nem jött Theana
miatt sem. Egyedül voltak, és neki már tényleg nem volt senkije, még a Mester emléke sem, amely
a huyék kunyhójában elenyészett.
– Hoztad a varázsitalt és a kellékeket a többi varázslathoz? – kérdezte, miközben ő is lóra szállt.
– Igen – felelte Theana, és a köpenyébe burkolózott.
– Akkor nincs más hátra, indulás!
Dubhe megsarkantyúzta a lovát, és lassú, fáradt vágtára fogta. Az ég ólomszürke volt felettük.
Azon tűnődött, vajon mikor fog megnyílni az égbolt, hogy végre egy kis napsugár süssön rá.
 NÉVJEGYZÉK

Aires: Tűzföld utolsó királynője Dohor uralma előtt.

Aster: más néven Zsarnok, majdnem egész Égvilágot sikerült meghódítania, Nihal ölte meg a Téli
Csatában.
Halál Gyermekei: a Gyilkosok Testülete szerint azok a gyermekek, akik akarva vagy akaratlanul
öltek, és akik ezért arra hivatottak, hogy Thenaart szolgálják.
Téli Csata: a nagy csata, amely során a Nihal vezette Szabad Földek hadseregének sikerült a
Zsarnokot levernie.
Szörnyeteg: így hívja Dubhe az átkot, amelynek áldozata lett, és amely egy vérszomjas lényt hívott
benne életre.
Ház: a Testület titkos rejtekhelye, Éjföld mélyén épült.
Vizek Tanácsa: a Tanács egyesíti Tengerföld, illetve az Erdők és a Mocsarak Határvidékének
uralkodóit, varázslóit és hadurait. Dohor ellen harcol.
Dafne: az Erdők Határvidékének királynője.
Dohor: Napföld uralkodója, háborúk, cselszövések, valamint a Gyilkosok Testületével kötött
szövetsége révén Égvilág Nyolc Földjéből ötöt többé-kevésbé közvetlen ellenőrzése alá vont.
Dubhe: fiatal tolvaj lány, aki a Gyilkosok Testületének kiképzését kapta.
Famminok: a Zsarnok által varázslattal életre hívott harcoló teremtmények. A Téli Csata után a
Nappalok Földjén telepedtek le.
Filla: Rekla tanítványa és társa a küldetésben, hogy Dubhét és Lonerint megtalálják.
Folwar: Tengerföld tanácsosa, Lonerin mestere.
Forra: Sulana testvére, Dohor kegyetlen helytartója.
Ghuar: a huyék falujának elöljárója.
Gyilkosok Testülete: szekta, amely számára a gyilkosság nem más, mint a beavatottak által
imádott Thenaar, a véreskezű isten dicsőítésének egy formája.
Gornar: kisfiú, akit Dubhe a sors szeszélyéből gyermekkorában megölt.
Huyé: az Ismeretlen Földön élő egyik népcsoport.
Ido: gnóm, Nihal egykori mestere, hosszú időn át a Sárkánylovagok rendjének Legfőbb Tábornoka
volt, aki azért csatlakozott a Vizek Tanácsához, hogy Dohor ellen harcoljon.
Jenna: Dubhe barátja és segítője, ő szerezte neki a megbízókat, amikor a lány Napföldön tolvajként
dolgozott.
Kagua: különösen kisméretű, földi sárkányfajta.
Kerav: a Testület gyilkosa, Rekla társa a küldetésben, amely során Dubhét és Lonerint kell
megtalálniuk.
Laodamea: az Erdők Határvidékének fővárosa.
Learco: Dohor fia.
Leuca: A Testület gyilkosa, Sherva társa a küldetésben, amely során Sant kell elrabolniuk.
Lonerin: varázsló, Folwar, Tengerföld tanácsosának a tanítványa, beszivárgott a Testületbe, hogy a
terveiket kiismerje, itt ismerte meg Dubhét.
Marva: falu a Mocsarak Határvidékén.
Nihal: félkobold, aki a Téli Csata során a Zsarnokot legyőzte.
Oarf: Nihal sárkánya.
Rekla: a Mérgek Gárdistája a Gyilkosok Testületében.
Saar: nagy folyó, amely Égvilág és az Ismeretlen Föld határát képezi.
Salazar: Szelek Földjének fővárosa.
San: Tarik fia, Nihal unokája.
Sarnek: Dubhe mestere, megszökött a Testületből, amelyben született, és amelyben nevelkedett.
Seferdi: a Nappalok Földjének fővárosa.
Selva: Dubhe szülőfaluja Napföldön.
Sennar: varázsló, Nihal társa.
Sherva: a Gyilkosok Testületének Gárdistája, a közelharc mestere.
Soana: Szelek Földjének egykori tanácsosa, Ido társa.
Sulana: Napföld királynője, Dohor felesége.
Talya: Tarik felesége.
Tarik: Nihal és Sennar fia.
Ismeretlen Föld: a Saaron túl elterülő ismeretlen terület.
Thal: Tűzföld leghatalmasabb vulkánja.
Theana: varázslónő, Lonerin tanulótársa.
Thenaar: a Gyilkosok Testülete által imádott isten, ősi kobold istenség.
Vesa: Ido sárkánya.
Volco: Learco tisztiszolgája.
Xaron: Learco sárkánya.
Yeshol: a Gyilkosok Testületének Legfőbb Gárdistája, amely a szekta legmagasabb tisztsége.
Yljo: huyé, aki Dubhét és Lonerint útjuk utolsó szakaszán elkíséri.
 TARTALOM

PROLÓGUS

ELSŐ RÉSZ
1. ÉGVILÁG PEREMÉN
2. ÚJBÓL KÜLDETÉSEN
3. A SZEKTA TERVEI
4. AZ ISMERETLEN FÖLD
5. SALAZAR
6. ESŐ
7. EZÜSTLEVELEK ÁRNYÉKÁBAN
8. ÜTKÖZET A HOLDFÉNYBEN

MÁSODIK RÉSZ
9. A KÜLDETÉS VÉGE
10. REKLA AJÁNDÉKA
11. FOGSÁGBAN
12. A GNÓM ÉS A GYERMEK
13. MAGÁNYOS UTAZÁS
14. TALÁLKOZÁSOK
15. TŰZFÖLD MÉLYÉN
16. AZ ISMERETLEN FÖLD URAI
17. A GYŰLÖLET DÉMONA
18. ELFELEDETT EMLÉKEK
19. A SZÖRNYETEG

HARMADIK RÉSZ
20. A MEGMENTÉS
21. RÉGI ADÓSSÁG
22. A FALU
23. AZ UTOLSÓ UTAZÁS
24. A HERCEG, AKIBŐL SOSEM LESZ KIRÁLY
25. KIHUNYÓ REMÉNYEK
26. SÍRKŐ AZ ERDŐBEN
27. ÁRULÁS
28. NIHAL
29. MEGÉRKEZÉS

EPILÓGUS