SUSAN EE

END OF DAYS
a vég napjai

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016
Az Angelfall trilógia befejező kötete.

A vég napjai S usan Ee bestseller trilógiájának

záró kötete. Penryn és Rafi menekülnek, miután
az angyaloktól sikerül megszökniük.
Kétségbeesetten keresnek egy orvost, aki helyre
tudná hozni azokat a változtatásokat, amiket az
angyalok végeztek Rafin és Penryn húgán.
Kutatás közben felbukkan valami Rafi múltjából,
és olyan sötét erőket szabadít el, melyek
mindkettejükre nézve végzetesek le hetnek.
Az angyalok által az emberekre szabadított
apokaliptikus rémálomban mindkét oldal a totális
háború felé sodródik. Valószínűtlen szövetségek
köttetnek, a haditervek folyton módosulnak. De ki
fog győzedelmeskedni? A Föld feletti uralomért
folyó harc ban Rafinak és Penrynnek döntenie kell,
melyik oldalra álljanak, kit válasszanak: a saját
fajtájukat vagy egymást?

Gonosz angyalok és egy talpraesett hősnő, aki

nem nyavalyog. Üdítő változatosság.
 Azon olvasóimnak, akiknek Penrynhez hasonlóan nehéz a
sorsuk, idő előtt kellett felnőniük, és akiknek fogalmuk sincs,
valójában milyen lehetőségek rejlenek bennük. Megedzett
benneteket az élet, akárcsak Penrynt.
De hozzá hasonlóan ti is erőt menthettek a
megpróbáltatásaitokból.
 1

AMERRE CSAK ELHALADUNK, alattunk lent menekülnek az

emberek. Amint megpillantják a fejük fölött a rajunk sötéten
gomolygó árnyát, futásnak erednek.
Elszenesedett, romos és jórészt elhagyatott városrész fölött
repülünk. San Francisco valaha a világ egyik legszebb városa
volt jellegzetes villamosaival és híres éttermeivel. Turisták
lepték el a Halászok rakpartját és bolyongtak a kínai negyed
zsúfolt sikátoraiban, most pedig a szeméten marakodnak a
lerongyolódott túlélők, és rémült nőkkel erőszakoskodnak.
Mikor meglátnak minket, besurrannak az árnyékba, és
meglapulnak. Csak azok nem bújnak el, akik a
kétségbeesésnek már olyan fokára jutottak, hogy inkább
maradnak a nyílt terepen, mert legalább abban a néhány
másodpercben, amíg elhúzunk fölöttük, nem kell tartaniuk a
bandáktól.
Alattunk egy lány széttárt karokkal heverő halott fölé
görnyed. Észre sem vesz minket, de az is lehet, hogy csak nem
törődik velünk. Időnként fény csillan egy-egy ablakban, talán
távcsövön át figyelnek, vagy puskával céloznak ránk, míg
elhaladunk fölöttük.
Nem semmi látvány lehetünk. A skorpiófarkú, ember
méretű sáskákból álló felhő elhomályosítja az eget. És az
egésznek a közepén, hatalmas szárnyait kitárva, egy tinédzser
lányt cipelő démon repül.
 Mert Rafi démonnak tűnhet bárki szemében, aki nem
tudja, hogy kölcsönszárnyakon repülő arkangyal.
Biztos azt hiszik, hogy elrabolt egy lányt. Fogalmuk sincs,
mennyire biztonságban érzem magam a karjaiban, hogy a
fejemet a nyaka meleg hajlatában pihentetem, mert imádom a
bőre érintését.
– Mi, emberek, mindig így nézünk ki fentről? – kérdem.
Válaszol. Érzem a rezgést a torkában, és látom, hogy mozog
a szája, de nem hallok semmit, a sáskaraj zúgása elnyom
minden más hangot. Talán jobb is. Az angyalok szemében
valószínűleg úgy nézhetünk ki, mint a csótányok, amik
rohannak elrejtőzni az árnyékban. Pedig nem vagyunk
csótányok, sem majmok vagy korcsok, nem számít, mit
gondolnak rólunk az angyalok. Ugyanazok vagyunk, akik
voltunk. Legbelül biztosan. Legalábbis remélem.
Oldalt pillantok az összevagdosott húgomra, aki
mellettünk repül. Folyton emlékeztetnem kell rá magamat,
hogy Paige még mindig az a kislány, akit annyira szerettem.
Jó, talán mégsem egészen ugyanaz. Beliel összeaszott testén
lovagol, amit a sáskák úgy húznak, mintha gyaloghintó volna.
Beliel csurom vér, úgy néz ki, mintha már halott volna, pedig
még él. Nem mintha nem szolgált volna rá, de egy részem még
mindig képtelen napirendre térni a dolog primitív
kegyetlensége felett.
Szürke sziklasziget tűnik fel előttünk a San Francisco-öböl
közepén. Az Alcatraz, az egykori hírhedt börtön. A sziget fölött
forgószélként örvénylenek a sáskák. Annak a rajnak egy része,
ami itt maradt, amikor Paige néhány órája segíteni hívta őket.
Az Alcatraz mögött egy másik szigetre mutatok. Ez
nagyobb és zöldebb, nem látni rajta épületeket. Azt hiszem, az
Angyal-sziget lehet. Nem valami bizalomgerjesztő név, de az
Alcatraznál csak jobb hely lehet. Nem akarom, hogy Paige azon
a pokoli sziklán legyen.
Kikerüljük a sáskafelhőt, és a nagyobbik sziget felé vesszük
az irányt. Intek Paige-nek, hogy jöjjenek utánunk. A sáskája és
a közvetlen közelében lévők követnek minket, de a többség
csatlakozik az Alcatraz fölött köröző rajhoz, tovább duzzasztva
a sötét tölcsér méretét. Néhányan láthatóan összezavarodnak,
először utánunk indulnak, aztán elkanyarodnak és
visszafordulnak az Alcatraz felé, nyilván késztetést éreznek,
hogy beleolvadjanak a rajba.
Csak egy kisebb csapat sáska marad velünk, mikor az
Angyal-sziget fölött keringve leszállóhelyet keresünk.
A kelő nap fényében smaragdzölden ragyognak az öblöt
övező erdők. Az Alcatraz mögött látni San Francisco jellegzetes
épületeinek az égboltra vetülő körvonalait. Ez a panoráma
valaha lélegzetelállító lehetett. Most úgy néz ki, mint egy
töredezett, hiányos fogsor.
A nyugati parton, a víz mellett szállunk le. A szökőár
nyomán téglatörmelék borítja a fövenyt, a domb egyik oldalán
kidőlt fák hevernek mindenfelé, míg a másik oldal szinte
érintetlen.
Amikor földet érünk, Rafi elenged. Mintha egy évig
kapaszkodtam volna belé. A karom szinte odafagyott a vállára,
a lábam teljesen elgémberedett. A sáskák is úgy tántorognak,
mintha ugyanezzel a problémával küszködnének.
Rafi jobbra-balra hajtja a nyakát, és tornáztatja a karjait.
Denevér- szárnyait összehajtja, és eltünteti a háta mögött. Még
mindig rajta az álarc, amit a Fészekben a mészárlássá fajuló
partiban viselt: sötétvörös, ezüsttel hintve, és a szájától
eltekintve teljesen eltakarja az arcát.
 – Nem akarod levenni? – Rázogatom a kezem, hogy kiálljon
belőle a zsibbadás. – Úgy nézel ki, mint a Vörös Halál
démonszárnnyal.
– Az jó. Minden angyalnak így kéne kinéznie.
A vállait mozgatja. Gondolom, nem túl kényelmes, ha
valaki órákon át lóg rajta. Miközben az izmait próbálja
ellazítani, ébersége egy pillanatra sem lankad, tekintetével a
hátborzongatóan csendes környéket pásztázza.
Állítok a vállamon átvetett szíj hosszán, hogy a játék
mackónak álcázott kard könnyen elérhető magasságban, a
csípőmnél legyen. A húgomhoz lépek, hogy segítsek neki
leszállni Belielről. Ahogy közelebb érek hozzá, a sáskái rám
sziszegnek, skorpiófullánkjaikkal felém csapnak.
Megtorpanok, a szívem kalapál.
Ralf abban a pillanatban mellettem terem.
– Hagyd, hogy ő jöjjön hozzád! – mondja halkan.
Paige lekászálódik Belielről, apró kezével megsimogatja az
egyik sáskát.
– Nyugi! Semmi baj. Ez csak Penryn.
Lenyűgöző látvány, ahogy ezek a szörnyetegek
engedelmeskednek a kishúgomnak. Egy darabig még
gyanakodva méregetnek minket, aztán Paige becéző
hangjának hallatán lassan leeresztik a fullánkjukat. Kifújom
a visszatartott levegőt, és lassan elhátrálunk, hagyjuk, hogy
Paige lecsillapítsa őket.
Paige lehajol, és felveszi Rafi levágott szárnyát. Végig rajta
feküdt. A tollak koszosak és töredezettek, de máris kezdik
visszanyerni a formájukat. Megértem, hogy Rafi levágta
Belielről, nehogy a sáskák aszottra szipolyozzák a démon
testével együtt, de a legjobb lett volna, ha nem kell ilyet tennie.
Most találnunk kell egy orvost, aki visszaoperálja Rafira,
mielőtt teljesen elhal.
Elindulunk a part mentén, és hamarosan két evezős
csónakot pillantunk meg, egy fához kikötve. Úgy tűnik, a
szigetnek már vannak lakói. Rafi int, hogy lapuljunk meg, és
elindul a lejtőn felfelé.
A domboldalban egykor házsor állt. Az alacsonyabban
fekvő részen csak a betonalapok maradtak meg, elázott és
sófoltos gerendák törmelékével borítva. De feljebb több
bedeszkázott épület is épen maradt. Sietve a legközelebbi
épület mögé húzódunk. Talán raktár- féleség lehetett. A többi
épülethez hasonlóan ez is fehér deszkákkal van beszögelve.
Úgy néz ki, már jóval a Nagy Támadás előtt bezártak itt
mindent.
Mintha egy szellemváros lenne, kivéve fent a dombon az
öbölre néző házat. A fehér léckerítéses, viktoriánus épület
sértetlen maradt. A környéken ez az egyetlen otthonos
kinézetű ház, aminek még nem kopott meg a festése. Egyedül
ezen látszik az életnek valami nyoma.
Nem látok semmi fenyegetőt, olyat meg végképp nem, amit
a sáskák ne tudnának elriasztani, de persze nem is nagyon
nézegetek, igyekszem meglapulni. Rafit figyelem, ahogy
szárnyra kap, és a dombtető felé veszi az irányt, az épületek és
a lombok fedezékében igyekszik a ház felé.
Amint közelebb ér, puskalövés töri meg a csendet.
 2

RAFI A SZOMSZÉDOS ÉPÜLET FALÁHOZ LAPUL.

– Nem akarunk bántani senkit – kiáltja.
Az emeleti ablakból egy újabb puskalövés a válasz.
Összerezzenek, az idegeim pattanásig feszültek.
– Hallom, mit beszéltek – ordítja Rafi. Mintha mi, emberek,
süketek lennénk. Mondjuk, az angyalokhoz képest
valószínűleg azok is vagyunk. – És a válasz nem. Nem hiszem,
hogy a szárnyaim érnének annyit, mint egy angyalszárny. És
esélyetek sincs, hogy elkapjatok, ne is áltassátok magatokat!
Nekünk csak a ház kell. Legyen eszetek, és húzzatok el!
A bejárati ajtó kivágódik. Három megtermett fickó lép elő,
puskáikkal három különböző irányba célozva. Láthatóan
fogalmuk sincs, hogy merre lehet az ellenség.
Rafi szárnyra kap. Félelmetes látványt nyújt, ahogy
lenyűgöző démonszárnyain a levegőt szeli, majd földet ér a ház
mellett. A sáskák megindulnak utána, a lombok takarásából
itt-ott kivillan a testük és kígyózó skorpiófarkuk.
A férfiak rájönnek, hogy mivel állnak szemben, és hutásnak
erednek. A közeledő sáskák elől a fák közé rohannak, és a
romokat meg a törmelékhalmokat kerülgetve a part felé
szaladnak.
Ahogy távolodnak, egy nő ugrik ki a házból, és iszkol, mint
egy megvert kutya. A férfiakkal ellenkező irányba fut.
Többször hátrafordul, hogy lássa, azok merre tartanak. Úgy
látszik, tőlük még inkább szeretne távolságot tartani, mint a
szárnyas teremtményektől. A ház mögötti dombok közt tűnik
el, miközben a férfiak elérik a csónakokat, és kieveznek az
öbölbe.
Rafi a kiürült ház elé sétál, megáll és hallgatózik, majd int,
hogy kövessük, és belép az ajtón.
Mire a viktoriánus épülethez érünk, Rafi kikiabál:
– Nincs itt senki, bejöhettek.
Paige vállára teszem a kezem, mikor a fehér léckerítés
kapuján át belépünk az udvarba. Úgy szorongatja Rafi tollas
szárnyait, mintha a kispárnája lenne, miközben a házat
bámulja. A vajszínű falakon gesztenyebarna a díszítés. A
verandán vesszőből font bútorok, akár egy babaház.
Az egyik sáska ledobja Beliel mozdulatlan testét a
léckerítés mellé. Úgy fekszik ott, mint egy darab fa. Elgyötört
teste, akár a nyers hús, még mindig szivárog a vér az arcán és
a karján lévő sebekből, ahonnan Paige jókora darabokat
harapott ki. Szánalmasan néz ki, szörnyű, amit a sáskák
műveltek vele, de egy cseppet sem sajnálom.
– Mit csináljunk Beliellel? – kérdem Rafit.
– Majd én gondoskodok róla.
Rafi lejön a veranda lépcsőjén, és elindul felénk.
Tekintettel a rettenetes dolgokra, amiket Beliel művelt,
nem igazán értem, hogy Rafi miért csak a szárnyait vágta le
ahelyett, hogy megölte volna. Talán azt gondolta, hogy majd a
sáskák elintézik, vagy hogy a Paige által okozott sérülések
halálosak. De ha már idáig kibírta, Rafi láthatóan nem akar
végezni vele.
– Gyere, Paige!
A húgom felsétál a verandára, és bemegy a házba.
Arra számítottam, hogy odabent minden csupa por és
penész lesz, de meglepő tisztaság fogad. A nappali úgy néz ki,
mintha kiállítóterem volna. A sarokban egy 1800-as évekből
származó női ruha látható. Mellette egy kupacban
rézállványok állnak, amikről múzeumi kordon kötelei lógnak;
többé nem kell távol tartani a látogatókat az antik bútoroktól.
Paige körülnéz, és az ablakhoz megy. A katedrálüvegen át
látni, ahogy Rafi a kerítés kapujához vonszolja Belielt. A földre
löki, és hátrasétál a ház mögé. Beliel halottnak látszik, de
tudom, hogy él. A sáskák mérge megbénítja az áldozatokat,
halottnak látszanak, de öntudatuknál maradnak. Részben
ettől is olyan rettenetes a szúrásuk.
– Gyere, nézzük meg a ház többi részét is! – mondom Paige-
nek, de ő továbbra is Beliel összeaszott testét bámulja.
Odakint ismét feltűnik Rafi, a kezében rozsdás láncokkal.
Félelmetes látvány, ahogy megkötözi Belielt: a nyaka, a
kerítésoszlop és a combjai köré tekeri a láncokat, majd a
mellkasánál egy lakattal rögzíti az egészet.
Ha nem ismerném, most megrémülnék Rafitól.
Kíméletlenül és barbárul bánik a magatehetetlen démonnal.
Mégis, különös módon Beliel az, aki folyton magára vonja a
figyelmemet. Összeláncolt alakjában van valami, ami fogva
tartja a pillantásomat. Valami fura módon ismerős.
Elhessegetem az érzést. Valószínűleg csak a kimerültségtől
hallucinálok.
 3

SOSEM VOLTAM AZ A KORÁN KELŐ TÍPUS, és most, hogy napok

óta nem alszom, úgy érzem magam, mint egy zombi. Szeretnék
bezuhanni az első ágyba, és egy hétig egyfolytában aludni.
De előtte még segítenem kell a húgomnak.
Egy órába telik, mire lecsutakolom a kádban. Beliel
rászáradt vére borítja tetőtől talpig. Ha a rettegő emberek az
Ellenállásnál szörnyetegnek tartották a kis virágmintás
ruhácskájában, akkor bizonyára fáklyákkal hadonászó,
lincselésre kész falusi csürheként viselkednének, ha így
látnák.
Az öltései és horzsolásai miatt nem merem rendesen
lesikálni. Normális esetben ez anya dolga volna. Mindig is
meglepően gyengéden bánt Paige-dzsel.
Talán ugyanez jut Paige-nek is az eszébe, mert megkérdezi:
– Hol van anya?
– Az Ellenállásnál. Mostanra már a táborba kellett érjenek.
– A szivaccsal vizet csorgatok rá, és óvatosan végigsimítok az
öltések között. – Utánad indultunk, hogy megkeressünk, de
elfogtak, és az Alcatrazba vittek minket. De már biztonságban
van. Az Ellenállásnak sikerült mindenkit kiszabadítania a
szigetről, láttam anyát az egyik hajón, amin elmenekültek.
A sebek még mindig gyulladtnak tűnnek, és nem szeretnék
véletlenül kitépni egy öltést. Azt nézem, hogy vajon felszívódó
varratok-e, vagy az a fajta, amit orvosnak kell kiszednie.
 Erről eszembe jut Doki, a fickó, aki műtötte. Nem érdekel,
milyen nyomás alatt volt. Tisztességes emberi lény nem
szabdalt volna össze így egy kisgyereket, és nem csinált volna
belőle emberevő szörnyet, csak mert Uriel, az a nagyzási
hóbortban szenvedő angyal, azt mondta neki. Legszívesebben
szétverném Doki fejét, látva, hogy mit tett Paige-dzsel.
Nem őrültség erről fantáziáim, mikor talán ő az egyetlen,
aki segíthet rajta?
Nagyot sóhajtok, és beleejtem a szivacsot a vízbe. Képtelen
vagyok tovább nézni Paige kiálló bordáit, ahogy feszül rajtuk
az összevissza öltögetett bőr. Amennyire lehetséges,
letisztogattam. Vérfoltos ruháit belehajítom a mosdókagylóba,
és átmegyek az egyik hálóba szétnézni, találok-e valamit, amit
felvehetne.
Áttúrom az antik komód fiókjait, de nem igazán számítok
rá, hogy bármi használhatóra lelek. A ház inkább tűnik
valamiféle múzeumnak, mint lakóháznak. De valaki mintha
beköltözött volna ide. Talán úgy döntött, hogy ez lesz az
otthona. Nincs sok holmi, de egy nő tutira lakhatott itt egy
darabig, mert találok egy fehér blúzt és egy vászonszoknyát.
Tangabugyit. Csipkés melltartót. Vállpántos trikót. Levágott
aljú pólót. És egy férfi bokszeralsót.
Az emberek a Nagy Támadás utáni első napokban
mulatságos módon viselkedtek. Mikor elhagyták az
otthonukat, mobiltelefont vittek magukkal, laptopot,
kulcsokat, levéltárcát, bőröndöt, és olyan cipőt, ami egy trópusi
tengerpartra talán megfelelő lett volna, de arra nem, hogy az
utcán fussanak benne. Mintha arra számítottak volna, hogy
csak néhány nap, és a dolgok visszatérnek a szokott mederbe.
Végül aztán ezek a cuccok elhagyott autókban és az
utcákon eldobálva végezték, vagy jelen esetben egy múzeum
komódjának a fiókjaiban. Találok egy XXL-es pólót.
Valószínűtlen, hogy akadjon itt egy nadrág Paige méretében,
így egyelőre ez a térdig érő póló is megteszi.
Lefektetem és betakargatom a húgomat, a cipőjét az ágy
mellett hagyom, arra az esetre, ha sietve kéne távoznunk.
Megcsókolom a homlokát, és jó éjt kívánok neki. A szeme
lecsukódik, mint egy alvóbabának, és a lélegzete szinte azonnal
egyenletessé válik. Teljesen ki lehet merülve. Ki tudja, mikor
aludt utoljára? És ki tudja, mikor evett utoljára?
Lemegyek a földszintre, ahol Rafit az ebédlőasztalon
kiterített szárnyai fölé hajolva találom. Az álarcot időközben
levette. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ismét láthatom az
arcát. A tollakat fésülgeti. A vért már lemosta a szárnyakról.
Ázottan és élettelenül hevernek az asztalon. Kihúzkodja a
törött tollakat, és eligazgatja az épeket.
– Legalább visszakaptad őket – mondom.
A fény megcsillan fekete haján.
Nagy levegőt vesz.
– Megint ott tartunk, ahonnan indultunk. – Egy fából
faragott széken ül, eléggé magába roskadva. – Találnom kell
egy orvost. – A hangja nem túl optimista.
– Az Alcatrazban sokféle holmit találtak. Angyalsebészeti
felszerelést, gondolom. Mindenféle kísérletet végeztek ott.
Azok közt nem lehet valami használható?
Rafi rám néz. A szeme olyan kék, hogy szinte már fekete.
– De. Talán. Egyébként sem ártana körülnézni azon a
szigeten. Túl közel van, hogy figyelmen kívül hagyjuk. – A
homlokát masszírozza.
Mereven feszülő vállain látom, mennyire nyomasztja az
események alakulása. Amíg Uriel arkangyal összehozott egy
hamis apokalipszist, átverte az angyalokat, hogy őt válasszák
meg Hírvivőnek, Rafi az angyalszárnyait hajszolta, hogy
visszavarrassa őket a hátára. Nélkülük nem térhet vissza az
angyalok közé, hogy helyrehozza a dolgokat.
– Rád férne egy kis alvás – mondom. – Ahogy
mindnyájunkra. Olyan kimerült vagyok, hogy mindjárt
összecsuklanak a lábaim.
Egy pillanatra megingok, tényleg alig állok a lábamon.
Hosszú volt az éjszaka, és kész csoda, hogy mindannyian
megértük a reggelt. Arra számítok, hogy vitatkozni fog, de
bólint. Ebből is látszik, milyen fáradt, és talán időre is szüksége
van, hogy kitalálja, honnan kerítsen orvost, aki segíteni tud
rajta.
Felvánszorgunk a hálószobákhoz.
Odafent Rafihoz fordulok.
– Én majd Paige-dzsel.
– Biztos vagyok benne, hogy Paige egyedül nyugodtabban
alszik.
Először azt gondolom, hogy talán kettesben akar maradni
velem.
Egy pillanatra őrült mód zavarba jövök, ugyanakkor
izgalom tölt el, de aztán meglátom az arckifejezését.
Szigorú pillantást vet rám. Ennyit az elméletemről.
Egyszerűen csak nem akarja, hogy egy szobában aludjak a
húgommal. Nem tudja, hogy egyszer már aludtam vele, az
Ellenállás táborában. Bőven lett volna rá alkalma, hogy rám
támadjon. – De…
– Itt alszol, ebben a szobában. – Rafi az előtér túloldalán
lévő ajtóra mutat. – Enyém lesz a kanapé.
Neki valószínűleg fel sem tűnik, hogy milyen parancsoló a
hangja. Nyilván hozzászokott, hogy szó nélkül
engedelmeskednek neki.
 – Az nem is igazi kanapé. Csak egy antik szófa, feleakkora
hölgyekre méretezve, mint te.
– Aludtam már sziklák közt is, a hóban. Ahhoz képest egy
kényelmetlen szófa valóságos luxus. Remekül elleszek rajta.
– Paige nem fog bántani.
– Egész biztosan nem, mert olyan távol leszel tőle, hogy
nem jelentesz neki kísértést, miközben védtelenül alszol.
Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak vele. Benézek a
húgomhoz, hogy alszik-e, aztán átmegyek a másik hálóba. A
reggeli nap betűz a szoba ablakán át az ágyra. Az
éjjeliszekrényen szárított vadvirágcsokor lila és sárga foltja
színesíti a szobát. A nyitott ablakon át rozmaring illata száll.
Kibújok a cipőből, Tündérmackót az ágynak támasztom,
hogy a kezem ügyében legyen. A játék mackó tüllszoknyája
eltakarja a kard hüvelyét. Mióta találkoztunk Rafival,
halványan érzem a kardból sugárzó hangulatot. Egyszerre
boldog, hogy a közelében lehet, és szomorú, hogy el van tiltva
tőle. Megsimogatom a maci puha bundáját, és barátságosan
megveregetem.
Általában felöltözve alszom, arra az esetre, ha hirtelen
menekülni kéne. De utálok ruhástól feküdni az ágyban.
Meglehetősen kényelmetlen dolog, és ez a barátságos szoba
arra emlékeztet, milyen volt, amikor még nem kellett
egyfolytában rettegni.
Elhatározom, hogy ez most azon ritka alkalmak egyike lesz,
amikor kényelmesen alszom. Visszamegyek a komódhoz, és
újra a ruhák közé túrok, amiket korábban már átnéztem. Nem
túl nagy a választék, de igyekszem kihozni belőle a legjobbat.
A rövidre vágott pólót és a férfi boxeralsót választom. A poló
kissé bő de jó rám. A bordaívem aljáig ér, a hasamat csupaszon
hagyja. A bokszeralsó tökéletesen passzol rám, bár férfiakra
szabták. Az egyik szára kissé rojtos, de tiszta, és a gumija nem
túl szoros.
Bebújok az ágyba, áhítattal csodálom a selymes
paplanhuzat luxusát. És abban a pillanatban, ahogy leteszem
a fejem a párnára, máris elmosódik a külvilág. Az ablakon
enyhe szellő árad befelé. Valahol tisztában vagyok vele, hogy
odakint süt a nap, és olyan meleg van, ahogy az néha
októberben megesik.
De közben mintha hatalmas vihart látnék. A nap
ragyogását elhomályosítja az eső, és a kertre néző szoba képét
komor felhők váltják fel, ahogy egyre mélyebbre sodródok az
álomba.

Ismét abban a jelenetben találom magam, amikor a bukottakat

láncra verve hurcolják a pokolba. A nyakukba és a
homlokukba, a csuklójukba és a bokájukba mélyedő
vastüskékről vér csepeg, ahogy a pokolfajzatok meglovagolják
őket.
Ez ugyanaz az álom, amit a kard egyszer már mutatott az
Ellenállás táborában. De halványan rémlik, hogy nem a
karddal a kezemben fekszem. Itt van mellettem, az ágynak
támasztva, de nem érek hozzá. És az érzés sem olyan, mintha
a kard emléke lenne.
A saját emlékemről álmodok, hogy milyen volt a kard
emlékeiben lenni. Álom egy álomról.
A viharos szélben Rafi lefelé, a föld irányába tart,
ereszkedés közben néhány bukottnak megérinti a kezét. Látom
az arcukat, ahogy egy-egy pillanatra Rafiéhoz ér a kezük. A
Felvigyázók lehetnek, az angyalharcosok elit csapata, akik
szerelembe estek az emberek lányaival. Rafi volt a vezetőjük,
ezek az ő hűséges katonái. Könyörgő pillantásaikkal kérik,
hogy mentse meg őket, noha ők döntöttek úgy, hogy az angyali
törvényeket megszegve feleséget választanak maguknak az
emberek lányai közül.
Az egyik arcon megakad a pillantásom. A láncra vert alak
ismerősnek tűnik. Jobban megnézem magamnak, aztán
hirtelen felismerem.
Beliel az.
Fiatalabbnak tűnik, mint amilyennek ismerem, és a
szokásos gúnyos vigyora is hiányzik. Dacos arcában haragot
látok, de a szemében őszinte fájdalom tükröződik. Egy
pillanatra megszorítja Rafi kezét, mintha kezet fognának.
Rafi bólint, és folytatja az ereszkedést a föld felé.
Villám fénye ragyogja be az eget, az ég felmorajlik,
esőcseppek csorognak Beliel arcán.

Mire felébredek, a nap már jócskán odébb haladt az égen.

Nem hallok semmi szokatlant, remélhetőleg Paige még
alszik. Felkelek, és a sarkig tárt ablakhoz lépek. Kint még
mindig süt a nap, a fák leveleivel szellő játszik. A madarak úgy
dalolnak, a méhek úgy zümmögnek, mintha a világ mit sem
változott volna.
A meleg dacára végigfut rajtam a hideg.
Beliel továbbra is a kertkapuhoz láncolva hever,
összeaszottan és tele sebekkel. De a szeme nyitva van, és
egyenesen rám bámul. Gondolom, mostanra elmúlt a
bénultsága. Nem csoda, hogy őt láttam a rémálmomban.
 Lehet, hogy nem is rémálom volt? Inkább valami olyasmi,
mint az emlékek, amiket a kard mutatott. Fejcsóválva
próbálok értelmet találni az egészben.
Lehetséges, hogy Beliel is egyike volt Rafi felvigyázóinak?
 4

A SZOBA FELMELEGEDETT A NAPSÜTÉSBEN. Nagyjából dél

körül járhat az idő. Csodás érzés, hogy pillanatnyilag szünetel
az egész őrület.
Legszívesebben visszaaludnék, de egy pohár víz jólesne.
Amikor kinyitom az ajtót, Rafit látom az előtérben. Csukott
szemmel ücsörög.
– Hát te mit csinálsz itt?
– Olyan fáradt voltam, hogy nem volt erőm elmenni a
kanapéig – mondja anélkül, hogy kinyitná a szemét.
– Őrködsz? Felváltottalak volna, ha szólsz. Mitől kell
tartanunk?
– Rafi felhorkan. – Úgy értem, egy konkrét ellenségtől? –
Némán ül, arccal Paige ajtaja felé fordulva. Gondolhattam
volna. – Nem fog bántani.
– Beliel is ezt gondolta.
Nem nyitja ki a szemét, az ajka is alig mozog. Ha nem
beszélne, azt hihetném, hogy alszik.
– Beliel nem a nővére, és nem ő nevelte fel.
– Tarthatsz érzelgősnek, de akkor is jobb szeretem, ha egy
darabban vagy Ráadásul nem ő az egyetlen, akit érdekelhet az
ízletes húsod.
Félrebillentem a fejem.
– Ki mondta, hogy ízletes vagyok?
– Nem ismered a mondást? – ízletes, mint egy bolond?
– Ezt most találtad ki.
 – Akkor biztos csak az angyalok használják. Azt jelenti,
hogy a bolondok jobb, ha vigyáznak. Ki tudja, mivel
találkoznak a sötét éjszakában.
– De most nappal van.
– Aha. Azt legalább nem tagadod, hogy bolond vagy.
Végre vigyorogva kinyitja a szemét. Ahogy meglát, leesik
az álla.
– Mi van rajtad? – Tetőtől talpig végigmér.
Olyan kényelmes, hogy el is feledkeztem róla, a levágott
aljú pólóban és a sztreccs bokszerben vagyok. Végignézek
magamon, van-e miért feszélyezve érezzem magam. A
ruházatom kellőképpen takar, eltekintve a hasamtól. És talán
a lábamból is a szokásosnál kicsivel több látszik.
– Kérdezi az a fickó, aki folyton ing nélkül szaladgál?
Mondjuk, nekem kimondottan tetszik, ha nincs rajta ing és
kilátszik a kocka hasa, de ezt inkább nem említem.
– A szárnyak miatt nem túl kényelmes viselet az ing.
Azonkívül nem hallottam, hogy bárki panaszkodott volna.
– Azért ez ne szálljon a fejedbe, Rafi! Dicsérni se dicsért
senki.
Legszívesebben hozzátenném, hogy rengeteg srác van, aki
ugyanolyan jól néz ki, mint ő, de az durva hazugság lenne.
Továbbra is az öltözetemet méregeti.
– Férfialsó van rajtad?
– Aha. Pont jó rám.
– Kié?
– Senkié. Az egyik fiókban találtam.
Kinyújtja a kezét, és a kirojtosodott szárból húzni kezd egy
lógó cérnaszálat. Az anyag felfeslik, lassan kígyózó mozgással
szálakra bomlik, amitől az alapból is rövid rövid náci még
rövidebb lesz.
 – Mi lenne, ha most hirtelen menekülnöd kellene? – A
hangja rekedt, mereven, megbabonázva bámulja a lebomló
szálat.
– Felkapnám a cipőmet, és rohannék.
– Ebben a ruhában? Törvényen kívüli férfiak elől?
Pillantása a hasamra vándorol.
– Ha azon aggódsz, hogy perverzek törnek ránk a házban,
akkor megnyugtatlak, teljesen mindegy, hogy ez van rajtam
vagy egy kitérdelt mackónadrág, szakadt kardigánnal. Vagy
tisztességes emberi lények, vagy nem. Az pedig a tetteiken
múlik, nem a ruhámon.
– Nem sok idejük lesz tettekre, miközben ütöm az arcukat.
Az illetlen viselkedést nem tűröm.
Egy félmosolyt villantok rá.
– Mert te mindig olyan illedelmes vagy.
A sóhajába mintha egy csepp önutálat keveredne.
– De csak mostanában, mióta veled vagyok.
– Ezt most miért mondod?
Bárcsak ne fulladt volna el a hangom!
– A kemény padlón ücsörgők a szobád ajtaja előtt,
miközben te édesdeden szundikálsz. Nem?
Háttal a falnak lecsúszom mellé az előtér padlójára. Ahogy
ülünk, a karunk majdnem összeér. Hagyjuk, hogy ránk
telepedjen a csend. Kis idő múlva megszólalok:
– Szerintem neked is jót tenne egy kis alvás. Tiéd lehet az
ágy. En majd őrködöm kicsit.
– Szó sem lehet róla. Te vagy veszélyben, nem én.
– Mit gondolsz, mi támadhat itt rám?
A karom hozzáér az övéhez, ahogy oldalt fordulok, hogy
ránézzek.
– A lista meglehetősen hosszú.
 – Mióta vigyázol rám ennyire?
– Amióta az ellenségeim úgy gondolják, hogy az az ember
lánya vagy, aki hozzám tartozik.
Nyelek egy nagyot. Kiszáradt a szám.
– Úgy gondolják?
– Beliel látott minket együtt az álarcosbálon. Hiába volt
rajtam álarc, Uriel tudja, hogy én voltam veled a parton.
– Szóval az vagyok? – suttogom. – Az ember lánya, aki
hozzád tartozik?
Szinte hallom, akkorát dobban a szívem. És még
hevesebben kezd verni, amikor eszembe jut, hogy valószínűleg
ő is hallja.
Elfordítja a tekintetét.
– Van, amit egyszerűen nem lehet. De ezt sem Úri, sem
Beliel nem fogja fel.
Kiengedem a levegőt. Lassan, fegyelmezetten. Akár azt is
hozzá- tehette volna, hogy én sem fogom fel.
– Mit gondolsz, ki pályázik rám? – kérdezem.
– A szokásoson kívül? Angyalok egész légiója látta, hogy
velem voltál, amikor levágtam Beliel szárnyait. Egy „angyalok”
szárnyait vagdosó, álarcos „démon” társa vagy. Ez bőven
elegendő, hogy a nyomodba eredjenek, ha másért nem, hát
azért, hogy engem megtaláljanak. Ráadásul megöltél egy
angyalt, amiért automatikusan halálbüntetés jár.
Meglehetősen népszerű lány lettél.
Végiggondolom, amit mondott. Hogy mihez is kezdjek ezzel
az egésszel.
– De meglehetősen egyformának tűnünk a szemükben,
nem? Hogyan tudnának minket megkülönböztetni? Ok is mind
egyformák számomra. Olyan átkozottul tökéletesek,
mindenféle szempontból. Szoborszerűen tökéletes test,
tökéletes szépségű arc, még a hajuk is tökéletes. Ha téged nem
ismernélek, azt hihetném, hogy az angyalok egyformák, észre
sem lehetne venni, ha az egyiket kicserélnék egy másikra.
– Mert én sokkal tökéletesebb vagyok?
– Nem. Mert te sokkal szerényebb vagy.
– A szerénységet túlértékelik.
– Látom, önértékelési problémáid nincsenek.
– Az igazi harcosok nem törődnek az ilyen pszichoblablával.
– Meg az ésszerű gondolkodással sem.
A pucér lábamra pillant.
– Nem, az ésszerűséggel sem mindig. – Rafi feláll, és a
kezét nyújtja. – Gyere! Aludj egy kicsit!
– Csak ha te is alszol.
Megfogom a kezét, és felhúz.
– Rendben. Ha ez megnyugtat.
Bemegyünk a szobámba, és eldőlök az ágyon.
Végignyújtózom a paplan tetején, abban a hiszemben, hogy
csak meggyőződik róla, tényleg alszom még egy kicsit. De
ahelyett, hogy távozna, felmászik mellém az ágyra.
– Mit csinálsz? – kérdem.
Lefekszik, fejét a párnára hajtja, és lehunyja a szemét.
– Szundítok egyet.
– Nem mész le a földszintre?
– Nem.
– Mi van a kanapéval?-
– Kényelmetlen
– Azt hittem, aludtál sziklán, hóban is.
– Úgy van. Épp ezért akarom inkább puha ágyban, amikor
csak tehetem.
 5

ARRA SZÁMÍTOK, hogy Rafi ugyanolyan feszülten fekszik

majd, mint én, de a légzése hamar elmélyül és lassúvá válik.
Igencsak ki lehet merülve. Az alváshiányon és a folytonos
készültségen túlmenően, még mindig nem heverte ki a szárnya
sérülését, hogy előbb levágták, aztán meg újat operáltak a
helyébe. Elképzelni sem tudom, min mehetett keresztül.
Csak fekszem mellette, próbálok elaludni.
A meleg szellővel rozmaringillat száll be a nyitott ablakon
keresztül. A virágok körül döngicsélő méhek hangja távoli és
megnyugtató. Csukott szemmel is érzem, milyen erősen süt a
nap.
Elfordulok az ablakból áradó ragyogástól és Rafival találom
szemközt magamat. Nem tudom megállni, kinyitom a szemem,
és az arcát figyelem. Szempilláinak fekete íve holdsarlóként
simul az arcára. Hosszúak és íveltek, bármelyik lány
megirigyelhetné őket. Orrának metszése határozott és
egyenes. Az ajka puha és érzéki.
Érzéki? Kis híján vihogni kezdek. Miféle szavak jutnak az
eszembe? Nem emlékszem, hogy valaha is érzékinek tartottam
volna valamit.
Izmos mellkasa egyenletes ritmusban emelkedik és
süllyed, a látvány szinte megbabonáz. A kezem megremeg a
vágytól, hogy végigsimítson selymes bőrén.
 Nagyot nyelek, és a másik oldalamra fordulok. Mély
lélegzetet veszek, és lassan kiengedem, mint amikor harc
közben próbálok lehiggadni.
Halkan felnyög, és mocorogni kezd. Megzavarhattam a
forgo lódásommal.
Leheletének melege a tarkómat simogatja. Biztos felém
fordulva, az oldalára feküdt. Olyan közel van hozzám, hogy
szinte összeérünk, érzem a gerincem mentén végigbizsergő kis
elektromos szikrákból.
Olyan közel van!
A lélegzete lassú és egyenletes. Mélyen alszik, engem
viszont nagyon is éberré tesz a tudat, hogy itt fekszik
mellettem az ágyban. Ilyenkor mi van? Nem fordítva kéne
ennek lennie?
Próbálom az érzelmeknek ezt a zavarba ejtő kavalkádját
betuszkolni az agyam erre a célra szolgáló, félreeső zugába. De
a zug vagy megtelt, vagy túl szenvedélyesek az érzelmeim, túl
bonyolultak, túl erőteljesen kavarognak bennem ahhoz, hogy
félretehessem őket.
Közben a testem szép lassan hátrahajlik, amíg egymáshoz
nem érünk. Abban a pillanatban, ahogy a combom az övéhez
ér, Rafi felnyög és megmozdul, a karját átveti rajtam. Magához
húz, az izmos testéhez.
Mit csináljak?
A hátam teljes hosszában a mellkasához szorul.
Mit csináljak?
Kemény. Meleg. Izmos.
A homlokomon izzadság gyöngyözik. Mikor lett ilyen hőség
idebent?
Karjának súlya a testéhez szorít és az ágyhoz szegez. Egy
pillanatra elfog a pánik, majdnem kiugrok az ágyból. De attól
felébredne! Zavarba jövök a gondolattól, hogy megláthatná,
milyen felhevült és izgatott állapotba kerültem, miközben ő
aludt.
Igyekszem lehiggadni. Békésen alszik, és közben úgy ölel
magához, mint egy játék mackót. Amilyen kimerült lehet,
valószínűleg nincs is tudatában a jelenlétemnek. Szinte forró a
keze, ahol a bordáimat érinti. Én viszont annak is tudatában
vagyok, hogy a hüvelykujjának a hegye a mellemhez ér.
Kósza gondolat fészkeli be magát az agyamba. Képtelen
vagyok szabadulni tőle, akárhogy próbálom kiverni a fejemből.
Vajon milyen érzés lenne, ha Rafi tenyere volna a testemnek
azon a részén?
Tizenhét éves vagyok, hamarosan tizennyolc, de még
egyetlen pasi sem fogta meg a mellemet. És ahogy a dolgok
állnak, valószínűleg nem is fogja, legalábbis nem jó értelemben
véve. Egy ilyen apokaliptikus világban az erőszak
mindennapos, a kellemes élmény pedig csak álom. Talán ezért
is szeretnék annyira valami jó dolgot érezni. Valami kellemeset
és gyengédet, ami a megfelelő időben a megfelelő sráccal
történhetett volna, ha a világ nem jut pokolra.
Miközben az agyam teljes gőzzel elemez, értékel, próbál
rendet vágni a kusza érzések közt, a kezem szép csendben
önállósítja magát, és Rafiéra simul. Finoman, ó, de még milyen
finoman! Vajon milyen érzés volna, ha megérintené a
mellbimbómat?
Ez most komoly? Tényleg erre gondoltam? Mondjuk, a
gondolkodás nem a legmegfelelőbb szó arra, ami bennem zajlik.
Több ez annál, inkább valamiféle… vágyakozás.
Ellenállhatatlan, tagadhatatlan, reszketve lüktető, sóvárgó
vágy.
 Lassan, apránként mozdítom felfelé Rafi kezét, míg a
hüvelykujja a mellem puha húsának nem nyomódik. Még egy
kicsit feljebb tolom.
Rafi továbbra is egyenletesen lélegzik. Mélyen alszik.
Még egy kicsit. Csak néhány millimétert… Amíg végül a
tenyeréből sugárzó forróság át melegíti a mellem.
Hirtelen minden megváltozik.
Rafi lélegzete akadozóvá válik. A keze feljebb csúszik, és a
húsomba markol. Követelőzőn. Szinte már fáj, de még éppen
nem. Sőt, kimondottan nem. Elképesztő érzés fut végig rajtam,
a mellemben kezdődik, és onnan árad szét az egész testemben.
Mióta veszem ilyen hangosan zihálva a levegőt?
Rafi felnyög, és megcsókolja a tarkómat. Aztán továbbhalad
a szám felé. Az ajka forrón és nedvesen tapad az enyémre. A
nyelve a számba siklik, puhán, izgatóan. Kavarognak bennem
az érzések az ajka lágy érintésétől, nyelvének selymes
melegétől, a forró testétől, ahogy keményen nekem nyomódik.
Hanyatt fordít, és rám hajol. Testének súlya a matrachoz
présel. Karom a nyaka köré fonódik, a csípőm és a lábam
öntudatlan mozgásba kezd. Nyöszörgők, sóhajtozom vagy
nyögdécselek, nem is tudom, milyen szóval lehetne leírni a
hangot, amit kiadok magamból. Az örvénylő érzések olyan
mélyen magukba szippantanak, hogy csak az itt és most
számít.
Rafi.
A kezem végigsiklik mellkasának, vállának, duzzadó
karjának izmain. Aztán hirtelen elhúzódik, én meg ott
maradok levegő után kapkodva. Kinyitom a szemem. A saját
érzéseimtől megrészegülten felnézek rá. Olyan, mintha be
lennék gyógyszerezve. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem.
 Átható pillantást vet rám. Elkínzott tekintetében örvénylik
a vágy. Távolabb húzódik tőlem.
Elfordul, leteszi a lábát, nekem háttal ül az ágy szélén.
– Jó ég! – Mindkét kezével a hajába túr. – Mi történt?
Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de csak egyetlen szó
szakad ki belőlem:
– Rafi!
Magam sem tudnám megmondani, kérdés volt ez vagy
könyörgés Merev háttal ül. izmai megfeszülnek, csukott
szárnya szorosan a hátához simul. Mikor megérintem a vállát,
összerándul, mintha áramütés érte volna.
Anélkül, hogy egyetlen szót szólna, felkel, és kisiet a
szobából.
 6

HALLOM, AHOGY RAFI LÉPTEI LEFELÉ KOPOGNAK A

FALÉPCSŐN. Kinyílik, majd becsapódik a bejárati ajtó. Azután

megpillantom a szárnya hegyét, amint elhúz az ablak előtt,
mikor felszáll.
Lehunyom a szemem. Ez volt életem legmegalázóbb
pillanata.
Hogy lehet az, hogy miután bibliai méretű csapásokat
követően eljött a világ vége, még mindig akad olyan dolog, ami
képes zavarba hozni az embert?
Mozdulatlanul fekszem, nagyjából egy örökkévalóságig.
Legszívesebben az emlékét is kiradíroznám a történteknek. De
nem lehet. Őskáoszhoz fogható zavar kavarog bennem.
Felfogtam. Nem szabad neki… az ember lánya… bla, bla, bla.
Miért ilyen bonyolult minden? Sóhajtok, és a fehérre
meszelt mennyezetet bámulom. Valószínűleg egész nap ágyban
maradok, ha nem nézek ki az ajtón, amit Rafi nyitva hagyott
maga után. Az előtér túloldalán Paige ajtaja tárva-nyitva, és
az ágya üres.
Felülök.
– Paige? – Semmi válasz. Felkapom a teniszcipőm, és már
a lépcsőn lefelé sietve húzom fel. – Paige?
Nem hallok semmit. Nincs a konyhában, sem az ebédlőben,
és a nappaliban sem találom. Kinézek a nappali ablakán.
Odakint van.
 Beliel mellett kucorog a földön, aki még mindig a
kerítésoszlophoz van láncolva.
Kirohanok.
– Paige? Jól vagy?
Felemeli a fejét, álmosan pislog rám. A szívverésem
lelassul, kiengedem a visszatartott levegőt, lassan oldódik
bennem a feszültség.
– Mit csinálsz idekinn?
Ügyelek rá, hogy Beliel kartávolságán kívül maradjak.
Paige is olyan távol fekszik tőle, ahol már nem érheti el. Bár
fura módon kötődik hozzá, de nem hülye.
Beliel, a démon, mozdulatlanul fekszik. Nyers hús vörösük
a harapások helyén, de már nem vérzik. Szerintem már a
bénulás is elmúlt, de meg sem moccant, mióta elhoztuk a
Fészekből. A bőre ráncos. Hörögve veszi a levegőt, mintha
tüdővérzése lenne. Lassabban gyógyul, mint vártam. Viszont
éber és rosszindulatú pillantással követi minden
mozdulatunkat.
A húgom válla alá csúsztatom a kezem, és felemelem a
karomba. Az utóbbi időben akkorát nőtt, hogy lassacskán túl
nehéz lett ehhez, de a Nagy Támadás mindent megváltoztatott.
Alig nyom többet egy plüssmacinál. A karjaimban mocorogni
kezd, körülnéz. Gyerekes, nyafogó hangot hallat, világossá
téve, hogy nem akar innen elmenni. Beliel felé nyújtja a kezét,
aki elvigyorodik. Láthatóan nem vette a szívére Paige-nek a
vele szemben mutatott következetlen viselkedését.
– Ismerős a hangod – szólal meg Beliel. Közben nem
mozdul, még csak nem is pislog. Mint egy hulla, aminek mozog
a szeme és a szája. – Láthattalak már valahol?
 Kissé ijesztő, hogy ugyanazt gondolja, mint én, amikor
álmomban láncra verve láttam. Paige-dzsel a karomban
távolodok tőle.
– Az angyalodnak nincs túl sok ideje, hogy visszakapja a
szárnyait – mondja Beliel.
– Honnan tudod? Nem vagy orvos.
– Rafael egyszer majdnem letépte az egyik szárnyam. Azzal
a nyápic emberorvossal kellett visszavarratnom. Akkor
figyelmeztetett, hogy nem sokáig bírná, ha megint lejönne.
– Milyen nyápic orvos? Doki?
– Nem törődtem vele. De most, hogy jobban belegondolok, a
kis takonypócnak valószínűleg igaza lehet. Rafael nem ért el
semmit, csak mindkettőnket megfosztott a szárnyától.
– Neki van szárnya.
– De már nem sokáig. – Beliel fenyegetően rám vigyorog,
kivillantva véres fogait.
Felmegyek a lépcsőn a tornácra. Már majdnem az ajtónál
vagyok, mikor utánam szól:
– Szerelmes vagy bele, nem igaz? – A hangja érdes. –
Különlegesnek tartod magad. Annyira különlegesnek, hogy azt
hiszed, még egy arkangyal is beléd szerethet. – Száraz, hörgő
hangot hallat, valószínűleg nevetés lehet. – Tudod, hogy az
eltelt évszázadok alatt hányán hitték már, hogy
kiérdemelhetik a szeretetét? Hogy kiáll mellettük, ahogy ők
kiálltak mellette?
Tudom, hogy nem kéne odafigyelnem rá. Tudom jól, hogy
minden szava hazugság, de veszettül kíváncsi vagyok. A
nyitott ajtóban leteszem a húgomat.
– Menj vissza az ágyba, Paige!
Még egy kicsit unszolni kell, de végül bemegy a házba.
Megfordulok, és a veranda korlátjára támaszkodok.
 – Mit tudsz róla?
– Kíváncsi vagy, hány emberlánnyal volt dolga? Mit
gondolsz hány szívet tört össze Rafael, a nagy arkangyal?
– Szóval azt állítod, hogy szívtipró?
– Azt állítom, hogy nincs szíve.
– Azt akarod mondani, hogy igazságtalanul bánt veled?
Hogy nem szolgáltál rá, hogy megláncoljanak, mint egy
vadállatot?
– Az angyalod nem az a megtestesült jófiú. Egyikük sem az.
– Köszi a figyelmeztetést!
Megfordulok, hogy visszamenjek a házba.
– Nem hiszel nekem. De meg tudom mutatni. – Halkan
maga elé motyogja a szavakat, mintha nem érdekelné, hiszek-
e neki, vagy sem.
A küszöbnél megtorpanok.
– Nem rajongok az ijesztő, mutogatós fickókért.
– Az a kard, amit a játékállat alá rejtve hurcolászol
mindenhová, nem csak fényesen csillog, ennél jóval többre
képes. Mutathat neked dolgokat.
Libabőrös leszek. Honnan tudja?
– Megmutathatom neked, hogy mit tett velem az az
arkangyal, akiért annyira odavagy. Csak egyszerre kell
megérintenünk a kardot.
Visszafordulok, és ránézek.
– Nem vagyok olyan hülye, hogy odaadjam neked a
kardom.
– Nem kell a kezembe adnod. Foghatod, miközben én éppen
csak megérintem.
A szemébe nézek, hogy lássam, nem trükközik-e.
– Miért kockáztatnám a kardom elvesztését, csak hogy
lássam, igazat mondasz-e?
 – Nem kockáztatsz semmit. Akard nekem úgysem engedné,
hogy felemeljem, vagy hogy elvegyem tőled. – Ezt úgy mondja,
mintha egy idiótának magyarázna. – tökéletes biztonságban
leszel.
Elképzelem magamat, karnyújtásnyira Belieltől, egy
látomás önkívületében.
– Köszi, de inkább nem.
– Beijedtél?
– Csak nem vagyok hülye.
– Összekötözheted a kezem, leláncolhatsz, zsákba
dughatsz, ketrecbe zárhatsz. Azt csinálsz velem, amit akarsz,
ha attól nagyobb biztonságban érzed magad egy olyan öreg
démonnal szemben, aki segítség nélkül már lábra sem tud
állni. A kard pedig nem fogja hagyni, hogy elvegyem, szóval
tökéletes biztonságban leszel.
Meredten bámulom, próbálok átlátni rajta, hogy miféle
játékot játszik velem.
– Tényleg attól félsz, hogy bántalak? – kérdi. – Vagy csak
nem akarod tudni az igazságot a drágalátos arkangyalodról?
Nem az, akinek mutatja magát. Egy hazug áruló, és ezt be is
tudom bizonyítani. A kard nem hagyja, hogy hazudjak, nem
szép szavakat közvetít. Csak emlékeket.
Habozok. Sarkon kéne fordulnom, és itt hagyni. Nem kéne
hallgatnom rá.
De csak állok ott, a tornácra gyökerezve.
– Tudom, hogy tervezel valamit, máskülönben miért
akarnád megmutatni nekem az igazságot?
– Naná, hogy tervezek. Arra számítok, hogy ki fogsz
szabadítani, miután rájössz, hogy valójában ő a rosszfiú, nem
én.
– Már ott tartunk, hogy te vagy a jófiú?
 Beliel hangja fagyossá válik.
– Akarod látni, vagy sem?
Állok a szikrázó napsütésben, bámulom az öbölre és a zöld
dombokra nyíló gyönyörű kilátást. Az ég ragyogó kék, alig
néhány bárányfelhő pettyezi.
Fel kéne derítenem a sziget többi részét is, hátha találok
valami használhatót. És kéne valami terv is, hogy hogyan
lehetne javítani a húgom állapotán. Hasznossá kéne tennem
magam, ahelyett, hogy itt kacérkodom a katasztrófával.
De folyton az az álom jár a fejemben. Lehet, hogy Beliel
egyike volt Rafi Felvigyázóinak?
– Voltál te… dolgoztál régen Rafival?
– Úgy is mondhatjuk. A parancsnokom volt. Akkoriban
bármire képes lettem volna érte. Bármire. Mielőtt elárult.
Ahogy téged is el fog. Mert ilyen a természete.
– Tudom, hogy pusztán szórakozásból mindenfélét
összehazudtál a húgomnak. De én nem egy magányos, ijedt
hétéves vagyok, nálam hiába próbálkozol ilyen hitvány
manipulációval.
– Tégy amit akarsz, ember kicsi lánya. Úgysem hinnél a
saját szemednek sem. Túlságosan odavagy az arkangyalért
ahhoz, hogy elhidd, ő okozta azt a rengeteg szenvedést.
Hátat fordítok neki, és bemegyek a házba. Benézek Paige
szobájába, hogy lássam, alszik-e.
Átnézem a konyhaszekrényeket, összeszedem azt a pár
leveskonzervet, amit az előző lakók meghagytak. Igyekszem
lefoglalni magam, de közben furdal a kíváncsiság, nem hagy
nyugodni Beliel ajánlata. Lehet, hogy mutatna valamit Rafiról,
ami észhez térítene. Talán kiábrándulnék belőle, és élhetném
végre az életem. A saját életem, az emberekkel, akikhez
tartozom.
 Ahányszor csak eszembe jut, ami Rafi és köztem történt, a
szégyentől lángra lobban az arcom. Hogy fogok a szemébe
nézni, amikor visszajön?
Ha visszajön.
A gondolattól görcsbe ugrik a gyomrom. Belerúgok a földön
heverő díszpárnába, a falnak vágódik, de nem érzem magam
jobban tőle. Oké. Ebből elég!
Éppen csak belekukkantok Beliel emlékeibe. Obi emberei
folyamatosan kockára teszik az életüket, amikor az angyalok
után kémkednek, hogy parányi információmorzsákhoz
jussanak. Nálam meg itt van a világ legtutibb kémfelszerelése,
és kaptam egy ajánlatot, hogy körülnézhetek az ellenség
emlékeiben. Egész idő alatt nálam lesz a kard, és való igaz,
hogy Beliel nem használhatja ellenem.
Legjobb lesz, ha elfelejtem, és továbblépek. Nagyon óvatos
leszek.
Nem számít, Beliel mit akar mutatni, utána Paige-dzsel
úgyis itt hagyjuk a szigetet, és visszamegyünk az
Ellenálláshoz. Megkeressük anyát, és előkerítjük Dokit. Talán
ő segíthet Paige-nek, hogy képes legyen újra rendes ételt enni.
És aztán, utána majd… élünk.
Egymagunkban.
Felmegyek az emeletre Tündérmackóért, azután
visszamegyek Belielhez. Ugyanúgy fekszik a kerítésoszlop
mellett, mint ahogy hagytam, amikor bementem a házba.
Látom a szemében, hogy biztos volt benne, vissza fogok jönni.
– Na és most, mit csináljak?
– Meg kell érintenem a kardot.
Beliel re szegezve felemelem a pengét. Az acél megcsillan a
napfényben. Szívem szerint megkérdezném a kardtól, hogy
beleegyezik-e a dologba. De nem akarok hülyét csinálni
magamból Beliel előtt.
– Gyere közelebb!
Kinyújtja a kezét, hogy meglógja a pengét.
Tétovázom.
– Fognod kell, vagy az is elég, ha hozzáérsz?
– Elég, ha megérintem.
– Jó. Akkor fordulj meg!
Tiltakozás nélkül hasra fordul a porban. A hátán
megfeszülnek a szikkadt, inas izomkötegek. Semmi kedvem
megérinteni a karddal, de a hegyét a hátának szegezem.
– Egyetlen rossz mozdulat, és habozás nélkül
keresztülszúrlak. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy
elegendő lesz, ha csak a penge hegye érinti a hátát, de Beliel
láthatóan nem aggódik emiatt. Nagy levegőt vesz, aztán egy
hangos sóhajjal kiengedi.
Mintha egy ajtó tárulna ki a fejemben. Ez most nem olyan,
mint máskor, mikor hirtelen valahol másutt találtam magam.
Ködösebb, halványabb érzés, mintha dönthetnék úgy is, hogy
nem megyek át az álomba, vagy mintha a kard vonakodna
reszt venni az utazásban.
Én is mélyet lélegzem. Meggyőződöm róla, hogy stabilan, a
meg- felelő küzdőpózban állok, és felkészülök egy lehetséges
támadásra. Azután behunyom a szemem.
 7

EGY PILLANATRA MEGSZÉDÜLÖK, azután újra szilárd talajt

érzek a lábam alatt.
Az első dolog, amit érzékelek, a rettenetes hőség. És büdös
záptojásszag.
A sötétlila égbolt alatt hat igába fogott angyal vonszol egy
harci szekeret. Vér és izzadság csorog a vállukon és a
mellkasukon, ahol a hám beléjük vág. Nyögve feszülnek az
istrángnak, ahogy húzzák a szekeret és a szekeret hajtó
hatalmas démont. A démonnak természetesen szárnya is van.
Ha akarna, repülhetne is. De inkább lassan, vánszorogva
gördül végig a kietlen vidéken.
A démon olyan óriási, hogy mellette Beliel kisgyereknek
tűnik. A szárnyai lángolni látszanak, mintha lobogó tűz
visszfénye tükröződne verejtékező bőrén. A kezében botot tart,
aminek a végén mumifikált fejek lógnak. A fejek pislognak,
sikoltásra tátják a szájukat. Vagy fulladoznak és levegő után
kapkodnak. Nem tudom eldönteni, mert hang nem jön ki a
szájukon. Hosszú, szőke hajuk telteié kígyózik, mint a vízben
ringatózó hínár.
Mihelyst túlesek a látvány okozta első sokkon,
észreveszem, hogy a fejeknek teljesen egyforma a szemük, a
zöldnek ugyanaz az árnyalata csillan mindben. Vajon hány
fejet kellett átrostálni, mire sikerült összeválogatni ezt a
kollekciót?
 A talajt üvegcserép és csontszilánk borítja. Mindegyik
kerékre két-két angyal van kötözve, mintha az óriási démon
nem óhajtaná, hogy a csillogó kerekek koszosak legyenek. A
bukott angyalok húsából üveg- és csontszilánkok meredeznek.
A kerékhez láncolt bukottak egyike Beliel. Tollai a horizont
alá hanyatló nap sugarai által átszínezett felhők árnyalataiban
pompáznak. Ez lehet az eredeti angyalszárnya. Félig kitárva
tartja, mintha abban reménykedne, így megóvhatja attól, hogy
a kerék összezúzza. De sok tolla már megperzselődött és eltört.
Még sosem gondoltam bele, a démonok hogyan válnak
olyanná, amilyenek. Talán van egy átmeneti időszak, mialatt
az angyalból démon válik. Mivel Belielnek itt még megvannak
a tollai, még nem telhetett el túl sok idő a bukása óta.
Az arca a jól ismert arc, csak kisimultabb, ártatlanabb. Még
nincs az a szúrós, kíméletlen pillantása, amit megszoktam.
Szinte jóképű a szokásos önelégült mosolya és keserűsége
nélkül, de az arcát fájdalom torzítja el. Iszonyatos fájdalom. De
zokszó nélkül tűri.
A gördülő kerék a földet borító szilánkokba préseli a testét,
nemcsak a nehéz jármű, de a hatalmas szörnyeteg súlyát is el
kell viselje. Az arca határozott és eltökélt, láthatóan össze kell
szorítania a fogait, hogy ne sikoltozzon. A szárnya remeg az
erőfeszítéstől, amivel a föld fölött tartja. Ez megóvja a nagyobb
károsodástól, de így is végigszántanak rajta az éles szilánkok.
Ahogy tovagördülnek a kerekek, a hozzájuk láncolt
angyalok szárnya apránként összezúzódik, szétfoszlik. Még
mindig rajtuk lóg az üres kardhüvely, csörömpölve vonszolják
maguk után a durva földön, emlékeztetőül, hogy mit
veszítettek.
Az óriási démon a feje fölé emeli a botját, meglendíti és
nagyot suhint vele. Amint az aszalódott fejek meglódulnak,
rikoltozni kezdenek. Ahogy a hámba fogott angyalok felé
suhannak, a hajtincseik kígyózó tüskékként meredeznek. A
durva tincsek a szekeret vonszoló angyalok bőréhe tépnek. A
fejek tátott szájjal, csattogó fogakkal, őrjöngve harapják a
bukottakat. Az egyiknek sikerül félig berágnia magát egy
angyal hátába, mielőtt az ostorszíj visszarántja.
Ezek a bukott angyalok csontig le vannak soványodva,
testüket üszkösödő, gennyes sebek borítják. Azt gyanítom, még
az angyaloknak is szükségük van táplálékra, hogy az
üzemanyagot szolgáltasson a gyors gyógyulásukhoz.
Denevérképű, éjszárnyú pokolfajzatok hordája tűnik fel az
égen. Ezek nagyobbak azoknál, amiket a kard emlékeiben
láttam. Húsosabbak, és a szárnyukat foltok lepik, mintha
betegség kínozná őket. Ravaszság csillan a szemükben, amitől
jóval veszélyesebbnek tűnnek, mint amiket idáig láttam.
Éberen figyelik a környezetüket, céltudatosan mozognak. A
modernkori pokolfajzatok valószínűleg ezeknek a kisebb,
gyengébb, ostobább, elkorcsosult leszármazottai lehetnek.
De még ezek a pokolfajzatok sincsenek sehol a hatalmas
démonhoz képest. Csupán halovány árnyak a harci szekéren
tornyosuló óriás mellett, és láthatóan tartanak is tőle. Talán
nem ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. Cseppet sem
hasonlítanak rá. A pokolfajzatok hegyes fogú, denevérszárnyú
állatok, kilapított pofával, turcsi orral, míg az óriás úgy néz ki,
mint egy elcsúfított angyal.
A pokolfajzatok vonszolnak valakit. A mahagóni hajú,
szürke szemű lány valaha csinos lehetett, de most úgy néz ki,
mint egy agyonhasznált, ütött-kopott játék baba. A tekintete
üres, az arca kifejezéstelen, mintha nem volna jelen a testében.
A két bokájánál fogva vonszolják a durva földön. Karjai
tehetetlenül lógnak a feje két oldalán, a csontszilánkok
gubancos hajába akadnak. A ruhája ronggyá foszlott, testének
minden négyzetcentiméterét kosz és vér borítja. Segítenék
neki, elrugdalnám mellőle a pokolfajzatokat, de csak kósza
árnyék vagyok Beliel emlékében.
A lányon még látszik halványan az arcfesték, amit a
Felvigyázók asszonyai azon az éjszakán viseltek, amikor Rafi
próbálta megvédeni őket. Nem ismerős a lány, de az egyik
feleség lehet, akiket elhurcoltak a pokolfajzatok. Rafinak
sikerült néhányat megmentenie, ha nem is az összeset. Ott
voltam, láttam, mennyire igyekezett. A lány talán azok közt
volt, akik rémületükben elrohantak.
A pokolfajzatok körbevonszolják szegényt a szekér körül. A
démontól igyekeznek minél távolabb maradni, de az
angyalokhoz elég közel merészkednek, hogy láthassák őket.
Reszketnek, ha a démon közelébe kerülnek, rajta tartják a
szemüket, mintha attól tartanának, közébük fog csapni.
A démon rájuk sziszeg, és a levegő hirtelen még
undorítóbbá válik. Vajon szándékosan kénkőszagot lehelt a
pokolfajzatokra, ahogy a görény is bűzfelhőt bocsájt az
ellenségeire? Nem csoda, hogy záp- tojásszagú a levegő.
A pokolfajzatok fele rémülten elrohan, de a banda másik
fele marad, reszketve kuporognak a földön, amíg a démon
figyelme másfelé nem fordul. Óvatosan folytatják a kört a
szekér körül. Alaposan megbámulják mindegyik angyal arcát,
ahogy elhaladnak előtte.
A bukottak megfeszülnek, amikor megpillantják a lányt,
elborzadt tekintetük megigézve tapad rá. Alaposan megnézik
maguknak, hátha felismerik. Többen behunyják a szemüket,
mintha a gondolataik jobban kínoznák őket, mint ami most
történik velük.
 Beliel szeme tágra nyílik a rémülettől, mikor megpillantja
a pokolfajzatokat és a foglyukat.
– Mira! – nyögi.
A lány szeme megrebben, mikor meghallja a nevét. A
pillantásába értelem költözik. Odafordítja a fejét.
– Beliel.' – A hangja gyenge, mintha még mindig valahol
nagyon távol járna.
A bukott angyal láttán addig kifejezéstelen arcán érzelmek
futnak át, majd végül csak a kínzó gyötrelem marad.
A kezét nyújtja felé.
– Beliel!
– Mira! – üvölti Beliel, a hangjában rettegés.
A pokolfajzatok megérzik ezt, és izgatottan ugrándoznak.
Hangosan karattyolnak, örvendezve tapsikolnak, akár a
kisgyerekek, majd fenyegetően vicsorogni kezdenek,
mutogatják hegyes fogaikat, mintha sejtetni akarnák Beliellel,
miféle elképzelhetetlen borzalom vár Mirára.
– Neee! – Beliel a láncoknak feszül, ordítva fenyegeti a
pokolfajzatokat. – Mira!
A pokolfajzatok a lányra vetik magukat. Beliel torkát
vérfagyasztó üvöltés hagyja el. Mira végül megtörik és szintén
sikoltozni kezd, majd a hangja elakad, bugyborékolásba fullad.
A kétségbeesett, megtört Beliel kiáltozni kezd:
– Rafael! Hol vagy? Azt ígérted, megvéded őt, nyomorult
áruló! Pislogni próbálok, hogy kiszakadjak a látomásból. Nem
tudok többet elviselni belőle.
A pokolfajzatok továbbvonszolják a lányt, lépést tartanak a
szekérrel, hogy biztosak legyenek benne, Beliel végignézi, amit
a nőjével tesznek.
A láncra vert Beliel küszködve vergődik. Olyan ádáz
őrjöngéssel dobálja magát, mintha komolyan elhinné, hogy
képes kiszabadulni. Amit hallok, az nem egy dühös ember
ordítása, hanem olyasvalakinek a rémálomba illő sikolya,
akiből éppen a lelkét tépik ki. Beliel magába roskad, és zokogni
kezd. Siratja az ember lányát. A lányt, aki még most is őt keresi
a tekintetével, esdeklőn, hogy védje, mentse meg. És talán nem
is magáért könyörög, hanem a gyerekeikért, akikre
valószínűleg épp most vadászik valaki, es készül megölni őket,
valaki, akiről Beliel azt gondolta, hogy a barátja.
A barátja… mint Rafi.
 8

ANNYIRA LEFOGLAL A SZERENCSÉTLEN PÁR SANYARÚ SORSA,

hogy nem figyelek semmi másra. Ám a tarkóm hirtelen
bizseregni kezd. A hatodik érzékem jelez, sürgősen mutatni
akar valamit, amiről a körülöttem zajló események elvonták a
figyelmemet.
Körülnézek. Ekkor veszem csak észre, hogy a szekeret
hajtó démonnak egyenesen rám szegeződik a pillantása.
De hogy láthatna? Én csak egy árny vagyok Beliel
emlékében.
Ennek ellenére kétségtelenül engem bámul. A szeme ki van
vörösödve, mint aki maró füstben éli az életét. Az arca
egyszerre kíváncsi és dühös, mintha sértené az önérzetét, hogy
megleste egy betolakodó.
– Kém – sziszegi. – Te nem tartozol ide. – A hangja, mint
ezernyi dühösen vonagló csúszómászó sziszegése, de azért
értem a szavait.
Amint a démon kiejti a száján, hogy kém, az összes
pokolfajzat felém fordul. A szemük elkerekedik, nem akarnak
hinni a szerencséjüknek. Nem tart sokáig rájönnöm, hogy
többé már nem vagyok láthatatlan.
A démon alaposan megnéz magának a véreres szemével,
azután meglendíti a botját. Az ostorszíj végén sikoltozó,
fuldokló, véres fejek felém suhannak. Arcukon kétségbeesés és
remény keveredik. Kínok közt, de élvezettel repülnek felém,
töredezett fogak villannak elő kitátott szájukból. A hajuk
ahelyett, hogy mögöttük lobogna, felém kígyózik.
Ugyanakkor a pokolfajzatok kimeresztett karmokkal és
agyarakkal rám vetik magukat.
Hátrahőkölök. Megfordulnék, hogy elrohanjak, de a
göröngyös talajon megbotlok, az éles csont- és üvegszilánkok
közé zuhanok.
A fejek sikoltva száguldanak az arcom felé.
Én pedig zuhanok.
Zuhanok.

Hátraesem, és a fenekemre érkezem.

Itt vagyok a szigeten. Beliel újra a szárnyai nélkül és
összeaszottan hever előttem a földön. Azután egy pokolfajzat
pattan ki Beliel hátából. A karmait kimeresztve rám veti
magát. Sikítva, a fenekemen csúszva hátrálok előle. A
vállamba kap, ahogy elsuhan mellettem. Vér csorog le a
karomon.
A kardom hegye belefúródott Beliel hátába. Megpróbálom
kihúzni belőle. De nem jön, mintha valaki fogná a túloldalon.
Az undortól összerázkódom, mintha a penge a karom
meghosszabbítása volna.
Két újabb pokolfajzat nyomakodik elő a kard mellett,
mintha összenőtt, sziámi ikrek lennének. Kipattannak Beliel
vérző hátából, egy vágás marad utánuk, ahol előbújtak.
Az emlékeiből bújnak elő!
Végre sikerül kirántanom a kardot, és amilyen gyorsan
csak tudok, elhátrálok Belieltől.
 A pokolfajzatok tompa puffanással érnek földet a kertben.
Szárnyukat behúzva, talpra érkeznek, a fejüket forgatva,
tántorogva bámészkodnak az udvaron. Hunyorogva pislognak
a napfényben, felemelt kézzel óvják a szemüket a nagy
fényességtől, így nyerek pár másodpercet, hogy talpra
kecmeregjek, és némi levegőhöz jussak.
De aztán nekem ugranak. Csupán annyit tehetek, hogy
felemelem a kardot, és magam előtt hadonászok vele.
Szerencsém van, mert szemmel láthatóan össze vannak
zavarodva, és az egyik elbotlik a saját lábában. Irányt
változtatnak, igyekeznek kitérni a penge útjából. A
zavarodottságuk nem tart sokáig. Amíg vissza nem nyerik a
magabiztosságukat, csak köröznek körülöttem, alattomos
pillantásokkal követik minden egyes mozdulatomat. Ezek a
pokolfajzatok intelligensebbek, mint amikkel a kard
emlékeiben harcoltam.
Az egyik támadást színlel, míg a másik megpróbál a hátam
mögé kerülni. De hol van a harmadik? A hiányzó pokolfajzat
egy bokorból ugrik elő, és oldalról támad. Megpördülök,
felemelem a kardot, a bestia felé vágok. A mozdulat közben a
karom magától igazodik a megfelelő szögbe, az angyalkard
forgat engem, nem pedig én őt. A penge tökéletes ívet ír le, és
kettészeli a pokolfajzat törzsét. Az rángatózva a fűre zuhan,
ömlik belőle a vér.
Befejezem a fordulást, és megrúgom, amelyik a hátam
mögé akar kerülni. A kerítés túloldalán ér földet.
Feltápászkodik, és dühösen sziszeg rám. A két életben maradt
pokolfajzat visszakozik, de a szemüket egy pillanatra sem
veszik le rólam. Nekifutnak, a levegőbe emelkednek, és
eltűnnek a lombok közt.
Beliel kuncog.
 – Üdv a világomban, ember lánya!
– Tudhattam volna, hogy át akarsz verni – zihálom, és a
vádamra szorítom a kezem, hogy elállítsam a vérzést.
A vértől átázik a pólóm, és ragacsos lesz az ujjam.
Beliel felül, megcsörren rajta a lánc. Sokkal mozgékonyabb,
mint számítottam rá.
– Csak mert a pokolfajzatok utánad jöttek, az még nem
jelenti, hogy amit láttál, az nem az igazság volt. Honnan
tudhattam volna, hogy képesek átjutni? – De egyáltalán nem
olyan a hangja, mint aki nagyon meg van lepődve. – Rád is az
vár hamarosan, ami Mirával történt. És a te drágalátos
Rafaeled tehet majd róla. Valaha én is a barátomnak
tartottam. Azt ígérte, hogy megvédi Mirát. Most láthattad, mi
történik azokkal, akik megbíznak benne.
Reszketve hátat fordítok neki, és elindulok vissza a házba.
Nem állok jót magamért, ha továbbra is ennek a szörnyetegnek
a közelében maradok.
Legszívesebben jól belerúgnék magamba, amiért
hallgattam rá… de felesleges. Ő már megtette helyettem.
 9

ÉPP A KONYHÁBAN MOSOM LE A VÉRT A VÁLLAMRÓL, amikor

Rafi visszatér.
– Mi történt? – kérdi, és a nála lévő műanyag
szemeteszsákot a padlóra hajítva odarohan hozzám.
– Semmi. Jól vagyok. – A hangom hűvös és távolságtartó.
Először arra gondolok, hogy eltitkolom a sebet, de a pólóm
annyira szétszakadt, hogy úgysem tudnám. A régi, levágott
aljú pólót alig néhány cérnaszál tartja a sebesült vállamon.
Kétségkívül szexi látvány volna, ha nem lenne tiszta vér.
Rafi félresöpri a kezemet, és a váltamhoz hajol, hogy
alaposan megnézze a vágásokat.
– Az udvaron lévő döglött pokolfajzat csinálta?
Olyan közel van, hogy a lélegzete a nyakamat csiklandozza.
Távolabb lépek, feszélyezve érzem magamat.
– Az. Meg két haverja.
Olyan erősen szorítja össze az állkapcsát, hogy látom,
ahogy a bőr alatt megfeszülnek az arcizmai.
– Ne aggódj! – mondom. – Nem amiatt volt, hogy veled
vagyok.
Erre felkapja a fejét.
– Miből gondolod, hogy azon aggódnék, hogy közöm lehet
hozzá?
Hoppá! Beszélt valaha a pokolfajzatokról? Vagy onnan
tudom, hogy aggasztja, hogy a nyomomba eredhetnek, mert
tündérmackón keresztül beleláttam az emlékeibe?
 Hazudhatnék, de… Sóhajtok. Előbb-utóbb kénytelenek
vagyunk beismerni a hibáinkat. Ráadásul én pocsékul tudok
hazudni.
– Én öööö… láttam dolgokat a kardodon keresztül. De nem
szándékosan. Legalábbis először nem.
– Dolgokat? – Karba teszi a kezét, és gyanakodva méreget.
– Miféle dolgokat?
Az ajkamba harapok, és azon töröm a fejem, hogy mit
mondjak neki.
A pulton heverő régi kardjára téved a tekintete.
Tündérmackó pengéjének csillogása kicsit mintha
elhalványulna a pillantása súlya alatt.
– A kardom megmutatta neked az emlékeit rólam?
A vállam kissé ellazul.
– Szóval, tudod, hogy képes rá?
– Azt tudom, hogy valaha hűséges volt hozzám, és én
bíztam benne. – Tündérmackóhoz beszél, nem hozzám.
– Szerintem csak véletlenül történt. Arra akart
megtanítani, hogyan kell használni. Mert még soha nem volt
kard a kezemben.
Rafi továbbra is a kardjához beszél:
– Egy dolog lemondani a hordozójáról, mert azt gondolja,
hogy az bukott lett, de egész más felfedni a magántermészetű
dolgait.
– Nézd, már az is elég fura, ha az embernek többé-kevésbé
érző lény a kardja, nem akarok belekeveredni a kettőtök
vitájába. Nem felejthetnénk el az egészet?
– Mit mutatott neked? – Felemeli a kezét. – Várj! Inkább
ne mondd el! Nem akarom tudni, hogy láttál alsógatyában
táncolni a kedvenc zenémre.
– Az angyalok hordanak alsógatyát?
 Ó, a fenébe, ezt kár volt mondani! Már amúgy is alaposan
elástam magamat.
– Nem. – Rázza a fejét. – Ez csak egy szófordulat.
– O! – Bólintok, és közben igyekszem kiűzni a táncoló Rafi
képét a fejemből, ahogy pucér seggel rázza valami rockzenére.
– De ha már fura dolgokról van szó, a pokolfajzatok a kardon
keresztül jöttek elő.
– Mi van?
Megköszörülöm a torkomat.
– Az a pokolfajzat, amit a füvön láttál, és másik kettő,
Belielből mászott elő, a kardon keresztül.
Még él bennem a remény, hogy talán nem kell mindent
bevallanom, de biztos elvégzett valami angyali vallató kurzust,
mert kiszedi belőlem az egészet.
A homlokát ráncolva járkál fel-alá a konyhában, míg
elmesélem neki a történteket.
Mikor végeztem, annyit mond:
– Belielben soha nem szabad megbízni.
– Ugyanezt mondja ő is rólad.
A szemeteszsákban keresgél, amit érkezéskor a földre
hajított.
– Talán igaza van. Nem szabadna bíznod senkiben.
Konzerveket és elsősegélycsomagokat pakol ki a zsákból.
Kötszert, fertőtlenítőt, ragasztószalagot vesz elő, és odalép
hozzám.
– Ezeket hol szerezted?
– Az Alcatrazban. Gondoltam, még jól jöhetnek.
– És még mit láttál?
– Jókora felfordulást, de elhagyatott az egész. – Óvatosan
megnyom kódja a seb környékét. Felszisszenek. – Csak biztos
akarok lenni benne, hogy nem tört el semmid – mondja.
 – Tudtad, hogy ez lehetséges? Hogy a pokolfajzatok át
tudnak jönni az angyalkardon?
– Hallottam történeteket, de mesének tartottam őket. De
gondolom, a démonok ösztönösen értenek az ilyesmihez. Beliel
sejthette, hogy képes lesz átcsábítani néhány pokolfajzatot,
hogy segítsenek neki. – Finom mozdulatokkal lefertőtleníti a
vágásokat. – Óvatosnak kell lenned! A pokolfajzatok mostantól
a nyomodban lesznek.
– Mit érdekel az téged? Abban a másodpercben eltűnsz az
életemből, ahogy visszaszerezted a szárnyaidat. Ezt
meglehetősen világossá tetted.
Nagy levegőt vesz. Gézlapot szorít a vállamra.
Felszisszenek. Óvatosan végigsimít a karomon.
– Bárcsak más lenne a helyzet – mondja, és
ragasztószalagot tesz a kötésre. – De ez van. Ott vannak az
angyalaim. Kötelezettségeim vannak. Nem tehetem meg,
hogy…
– Hagyd abba! – A fejemet rázom. – Felfogtam. Igazad van.
Megvan a saját életed. Ahogy nekem is. Nem akarok
olyasvalakivel lenni, aki nem… – Nem akar engem. Nem szeret.
Voltak már elegen az életemben. Apa is lelépett, a
telefonszáma nem kapcsolható, a levelek visszajönnek, hogy
ismeretlen címre költözött. Az anyám meg…
– Te nagyon különleges lány vagy, Penryn. Csodálatos
lány. Az a „nincs több hozzád fogható fajta. Olyasvalakit
érdemelsz, aki számára te leszel az egyetlen fontos dolog az
életében. Valakit, aki neked szántja a földet, és neked neveli a
disznókat.
– Egy disznópásztorral akarsz összehozni?
Megvonja a vállát.
 – Olyannal, aki becsületes munkát végez, amit olyankor
szokás, amikor nincs háború. Persze, képesnek kell lennie
megvédeni téged. Ne válassz olyan férfit, aki nem tud
megvédeni!
Újabb csíkot tép a ragasztószalagból, meglepően hevesen
szakítja le.
– Ez most komoly? Azt akarod, hogy menjek feleségül egy
disznópásztorhoz, aki a pásztorbotjával meg tud védeni?
Tényleg?
– Én csak azt mondom, hogy olyan férfit kéne választanod,
aki tisztában van vele, hogy nem érdemel meg téged, és aki
annak szenteli az életét, hogy gondoskodjon rólad és vigyázzon
rád. – Újabb gézlapot szorít az előző mellé. Ismét felszisszenek.
– És győződj meg róla, hogy kedves lesz és tisztelettel bánik
veled, mindenféle szempontból. Különben kellemetlen
találkozásra számíthat velem. – A hangja határozott és
könyörtelen.
A fejemet csóválom, miközben újabb csíkot tép a
ragasztószalagból. Nem tudom eldönteni, hogy haragudjak rá,
vagy viccnek vegyem az egészet. Elhúzódok az érintésétől,
hátha úgy csillapodnak a zavaros érzéseim.
Rafi nagyot sóhajt. Utánam nyúl, és finoman végighúzza az
ujját az utolsó ragasztócsíkon, amit a kötésemre tett.
Várom, hogy folytassa. Mikor nem szól semmit,
eltöprengek, van-e értelme a közöttünk lévő dologról beszélni.
Talán egy kis egyedüllétre lenne szükségem, hogy
végiggondoljam a dolgokat. Magamhoz veszem a kardot és egy
halkonzervet, és kimegyek a hátsó ajtón.
 10

ODAKINT MEGÁLLOK A FÉNYBEN, és hagyom, hogy a

napsugarak átjárják a testemet. Mélyen beszívom a
rozmaringillatú levegőt, és lassan kiengedem.
Apa szerint a napfény melege varázserővel bír. Mindig azt
mondta nekünk, ha lehunyjuk a szemünket, veszünk egy nagy
levegőt és hagyjuk, hogy a nap sugarai átjárják a testünket,
akkor minden rendben lesz. Ezt általában azután mondta,
hogy anyára rájött a roham, és naphosszat üvöltözött, meg
széthajigált mindent a lakásban.
A fenébe is, ha apa módszere működött anya maratoni
dührohamainál, akkor működnie kell a világvégénél is. Persze
a pasik az más tészta. Nem valószínű, hogy apának lenne olyan
taktikája, amit alkalmazhatnék arra, ami Rafival történik
köztünk.
Apró sárga virágok pettyezik a dombok oldalát a szigeten,
arra a parkra emlékeztet a látvány, ahová apával jártunk,
mielőtt elhagyott minket. Csupán egyetlen dolog lóg ki a
képből, a hatalmas, skorpiófarkú szörnyek kis csapata és a
picike, összevissza szabdalt lány, akit zúzódások borítanak
tetőtől talpig. A magas tűben a húgom épp bekötözi az egyik
szörny ujját, mintha az valamiféle házi kedvenc volna, nem
pedig egy bibliai végítéletbe illő sáska, amit abból a célból
hoztak létre, hogy embereket kínozzon halálra, amolyan igazi
apokaliptikus stílusban.
 Tudom, hogy a túlméretezett pólója alatt Paige bordái
csúnyán kiállnak. A szívem belesajdult reggel, amikor ágyba
dugtam. A szemei körül sötét karikák vannak, vézna kis keze
csont és bőr, miközben doktorost játszik a szörnyekkel. A fűben
ül, a kis kedvencei mellett. Észrevettem, hogy mindig leül,
amikor csak teheti. Azt hiszem, takarékoskodik az erejével. És
azt hiszem, halálra éhezteti magát.
Erőt kell vennem magamon, hogy odamenjek hozzájuk.
Mindegy, mennyi időt töltök a sáskákkal, nem tudom
megszokni őket. Ahogy közelebb érek, nagy
megkönnyebbülésemre a sáskák elrepülnek.
Leülök a húgom mellé a fűre, és megmutatom neki a
tonhalkonzervet.
– Emlékszel a tonhalas szendvicsekre, amiket apa készített
nekünk? Az volt a kedvenced, mielőtt vegetáriánus lettél.
Kinyitom a konzervdobozt, és megmutatom neki a
rózsaszín halhúst.
Paige elhúzódik a konzervtől.
– Emlékszel, apa hogyan potyogtatott tonhaldarabokat a
kenyérre, és csinált belőlük mosolygó arcot? Az mindig
felvidított.
– Apu hazajön?
Arra kíváncsi, hogy mikor jön vissza. A válasz: soha.
– Megleszünk nélküle is.
Nem volna csodás, ha igaz lenne? Talán én sem jönnék
vissza a helyében. Vajon eszébe jutunk néha?
Paige kiskutya szemekkel néz rám.
– Hiányzik.
Próbálnék valami vigasztalót mondani neki, de nem jut
eszembe semmi.
– Nekem is.
 Kiveszek egy darabka tonhalat, és a szája felé nyújtom.
– Tessék! Kóstold meg!
Szomorúan rázza a fejét jobbra-balra.
– Gyerünk, Paige!
Lesüti a szemét a földre, mintha szégyenkezne. Beesett
arca és a gödör a kulcscsontjánál ijesztő.
Bekapom a tonhalat, és lassan megrágom.
– Finom.
Kikukucskál a haja mögül.
– Éhes vagy? – kérdem.
Bólint. Szeme egy pillanatig elidőzik a vállamon levő
kötésen. Átütött rajta a vér.
Szégyenkezve elfordítja a tekintetét, és felnéz a fölöttünk
keringő sáskákra, de a pillantása folyton visszatéved a
kötésemre, és az orr- cimpája megremeg, mintha
étvágygerjesztő szagot érezne.
Talán ideje volna mennem.
Leteszem a konzervet, mikor valami állat kiáltását hallom.
Talán hiéna lehet. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna
hiénát, de az ösztöneim felismerik a vadászó ragadozó hangját.
A tarkómon feláll a szőr.
Egy árny moccan balra, a fák közt.
Újabb árnyék suhan át az ágak között, azután még néhány
másik. Amikor a következő a legközelebbi fára rebben, fogakat
és szárnyakat látok.
Pokolfajzatok!
Egy egész csapat.
Körülöttünk a fák lombjai mintha forrnának, árnyékok
suhannak az ágak közt. A dühös hiénakacagás újra felhangzik,
ahogy az árnyak felénk zúdulnak.
 Paige sáskái a pokolfajzatok felé repülnek, de azok túl
sokan vannak.
Megragadom Paige kezét, és a ház felé rohanunk. A hátam
bizsereg, mintha azt várná, hogy a következő pillanatban
karmok hasítanak belé.
Bekiáltok a házba:
– Pokolfajzatok!
Rafi kidugja a fejét az ebédlő ablakán.
– Hányán?
Berohanunk a házba. Az erdőből kiugráló árnyakra
mutatok. Rafi eltűnik az ablakból. A következő pillanatban
kiviharzik az ajtón, és végigdübörög a tornácon, hátizsákot
cipelve, amire egy köteg takaró van szíjazva. A léckerítéshez
ér. Megpillantjuk Beliel széttépett láncát. Belielt nem látni
sehol.
Gondolom, a pokolfajzatok szabadították ki. Lehet, hogy
nem kedvelik egymást, de ugyanazon az oldalon állnak. Hát
nem ezért engedett Beliel bepillantást a múltjába, hogy
átcsalja a pokolfajzatokat, hogy segítsenek neki?
Rafi idedobja a hátizsákot. Gondolom, a szárnyait
bugyolálta a takaróba. Felveszem a hátizsákot, miközben
Paige sáskái leszállnak a húgom mellé. Dühösen sziszegnek a
körülöttük gyülekező árnyakra.
Egy lépést hátrálok. Még mindig nem tudom rávenni
magamat, hogy túl közel kerüljek a fullánkjaikhoz.
– Indulnunk kell, Paige! Rá tudod venni őket, hogy
elvigyenek minket?
A szívem majd kiugrik a helyéből a gondolatra, hogy
hozzám érjenek ezek a szörnyek, pillanatnyilag mégis inkább
ezt választanám, mint hogy Rafi karjaiban legyek. Világossá
tette, hogyan érez velem kapcsolatban.
 Rafi rosszalló pillantást vet rám. Lehajol, a térdhajlatomba
csúsztatja a karját, és az ölébe kap.
– Majd az egyik sáska elvisz.
Megfeszítem az izmaimat, és igyekszem olyan távolra
húzódni tőle, amennyire csak képes vagyok.
– Visz ám a fenét! – Rafi futásnak ered, és kitárja a
szárnyait.
Két szárnycsapás, és már a levegőben is vagyunk. Karomat
a nyaka köré fonom. Nincs más választásom, kénytelen vagyok
hozzásimulni, és szorosan átölelni. Ez most nem a
legalkalmasabb pillanat, hogy ellenkezzek vele.
A sáskák a húgommal szorosan a nyomunkban vannak.
A fák közül újabb árnyak iramodnak felénk. Az Angyal-
sziget lehet a gyülekezőhelye a pokolfajzatoknak. Vagy pedig
az új pokolfajzatok ilyen jók a szervezésben.
Rafi San Francisco irányába vezet minket. A hátunk
mögött pokolfajzatok rajzanak elő a fák közül.
 1 1

SZOKÁS SZERINT JÓKORA SÁSKARAJ ÖRVÉNYLIK az Alcatraz

fölött. A hajamat az arcomba fújja a légörvény, amit a
szárnyukkal kavarnak. Közeledésünkre a raj egy része kiválik
a kavargó tölcsérből, és megindul felénk. Csatlakoznak kis
csapatunkhoz, velük együtt jókora rajjá szaporodunk. Nem
mondanám, hogy kedveskedve dörgölőznek hozzánk, de nem is
támadnak ránk. Úgy tűnik, az ösztönük vezérelte őket
hozzánk.
Mögöttünk a pokolfajzatok csapata megtorpan. Sehol
sincsenek a sáskaraj méretéhez képest. Pár másodpercig egy
helyben lebegnek, felmérik a helyzetet, azután megfordulnak,
és hamarosan elnyeli őket a messzeség.
Veszek egy mély lélegzetet, és kiengedem a feszültséget.
Pillanatnyilag biztonságban vagyunk.
Rafi gyanakodva figyel a távozók után, valami láthatóan
gondolkodóba ejtette. A pokolfajzatok után nézek, és rájövök,
hogy mi a baj. Közel sem viselkednek olyan ostobán, mint
ahogy várható volna.
Nyugtalanító érzés fog el. Mit szabadítottam a világra?
Az Alcatraz fölött örvénylő tölcsér fokozatosan
elvékonyodik, ahogy egyre több sáska válik ki a rajból, és ered
a nyomunkba. Ez az új csapat nyílhegy formát vesz fel, aminek
a csúcsán egy jól megtermett sáska repül, a feje fölött a
szokásosnál is nagyobb skorpiófarok tekereg. Van benne
valami, amitől ideges leszek. Csak ösztönszerűen követik a
húgomat, ugye? Azzal igyekszem elhessegetni a kellemetlen
érzést, hogy ez csupán a felénk tartó sáskafelhő látványára
adott természetes reakció. De a következő percben a vezetőjük
rácáfol a reményeimre, és megerősít abban, hogy jogosak az
aggodalmaim. Ahogy közelebb ér, észreveszek egy fehér tincset
a hosszú hajában. Kiráz a hideg, amikor felismerem. Ö
játszadozott velem, amikor félőrültre éheztetett emberekkel
teli, rácshálós konténernek lökött. Egyike azoknak, akikről
Beliel azt mondta, hogy a sáskák vezetőinek tenyésztették és
idomították őket.
Nagyobb, mint a többiek. Emlékszem, Beliel mondta is,
hogy a vezetőket jobban táplálták. Vajon mit keres itt? Paige
parancsára a sáskák hajlandók lennének ellene fordulni? Ez a
példány itt túlságosan elfajzott és veszélyes ahhoz, hogy
életben maradhasson. Nem akarom, hogy a közelünkben
legyen.
Ahogy odaér hozzánk, megragadja a sáskát, amelyiket
Paige a szigeten ápolgatta, és akkorát ránt a karján, hogy
megpördül a levegőben. Majdnem kétszer akkora, mint Paige
sáskája. Fehér Tincs letépi az egyik szárnyát, és a visító sáskát
a vízbe taszítja.
Paige felsikolt. Tágra nyílt szemmel bámulja kis kedvencét,
ahogy reménytelenül csapkod megmaradt szárnyával,
miközben kőként zuhan a víz felé. Halk csobbanással csapódik
az öböl sötét vizébe. A víz egy pillanat alatt elnyeli, nyoma sem
marad.
Fehér Tincs Paige maradék sáskáira ordít, miközben
túlméretezett fullánkját fenyegetően lóbálja a levegőben.
Paige kis csapata halk zümmögéssel köröz a levegőben,
láthatóan össze vannak zavarodva. Fehér Tincset bámulják, és
lopva Paige felé pislognak, aki zokogva siratja meggyilkolt
kedvencét.
Fehér Tincs ismét elbődül. Paige sáskái négy kivétellel
vonakodva csatlakoznak a Fehér Tincset követő rajhoz. Fehér
Tincs sáskái szorosabbra zárják a kört.
A robaj egyre erősödik, a hajunk szanaszét repked a
szárnyak kavarta szélviharban. Fehér Tincs ide-oda hintázva
lebeg fölöttünk, meredten bámul Paige-re.
A húgom úgy néz ki, mint egy toldozott-foldozott rongybaba
egy szörnyeteg karmaiban, ami körül egy még nagyobb
szörnyeteg ólálkodik.
Rafi érezheti a növekvő feszültségemet, mert Fehér Tincs
útjába áll, Paige elé. Rafi démonszárnyának karmai minden
egyes szárnycsapással a levegőbe hasítanak. Lebegve áll Fehér
Tincs előtt, a holdsarló formájú pengéken megvillan a nap
fénye.
Fehér Tincs szemében az őrület lángja lobog. Vajon mi
lehetett a régi világban? Sorozatgyilkos? Rafi láttán kidülleszti
a mellét, felméri az erejét. Aztán rám pillant, valószínűleg azt
találgatja, Rafi ledobna-e, ha harcra kerül sor.
Újra Paige sáskáira ordít, nem mer közvetlen kihívást
intézni Rafihoz, legalábbis egyelőre. Könyörtelen gyilkos lehet,
ha kiéhezett rabokról és kislányokról van szó, de nem óhajt
harcba bocsátkozni egy angyaldémonnal.
Meglendíti a farkát, és Paige megmaradt sáskáinak
egyikére sújt vele. Nem döfi meg, csak egy véres csíkot húz a
sáska arcára a fullánkja hegyével. A kisebb sáska
meghunyászkodik, láthatóan azt hiszi, hogy a nagyobb a torkát
akarta felhasítani.
Fehér Tincs hátat fordít nekünk, mintha jelezni akarná,
hogy nem fél tőlünk. Paige háziállatkájának a hajába markol,
és magával vonszolja, miközben az ügyetlenül csapkod a
szárnyaival, hogy fennmaradjon a levegőben. A megrettent
bestia hátrafordul, és vigasztalan pillantást vet Paige-re. Nem
akar menni, de Paige csak annyit tehet hogy kinyújtja utána a
kezét, ahogy távolodik tőle.
Ez kihívás lehet a vezérségért, és a raj mintha arra várna,
hogy kiderüljön, kit kell követnie. Bármit csinált is a húgom
múlt éjjel aminek köszönhetően a sáskákat az angyalok ellen
uszította, az Fehér Tinccsel szemben nem működik.
Sorozatgyilkos egy hétéves lány ellen. Paige nem ellenfél.
Hála az égnek, Rafi miatt nem meri bántani.
Paige-nek csak az a sáskája maradt, amelyik cipeli, és még
másik kettő. Mivel kisebb lett a csapatunk, kevésbé valószínű,
hogy észrevesznek és ránk lőnek. Viszont utálom, amikor
zsarnokoskodni akarnak felettem, különösen, ha egy ilyen
szemétláda rovar teszi.
Továbbindulunk.
Aggodalmat látok Paige szemében. Úgy vélem, az nem
izgatja, hogy megfosztották a hatalmától, de nem szereti, ha a
sáskáit bántják.
 12

– EL KELL MENNÜNK AZ ELLENÁLLÁSHOZ – mondom Rafi

nyakába kapaszkodva. – Lehet, hogy Dokit is ott találjuk.
Talán tud segíteni Paige-nek és neked.
Az anyámnak is ott kell lennie, ott kéne várnia ránk.
– Egy emberorvos?
– Az angyalok megtanítottak neki pár dolgot. Szerintem
Beliel szárnyait is… úgy értem, a te szárnyaidat, ő varrta rá.
Némán repül, hatalmas démonszárnyai lassan csapkodva
szelik a levegőt.
– Én sem örülök neki. De mi mást tehetnénk? – kérdezem.
– Miért is ne? – mondja nemtörődöm hangon. – Repüljünk
be nyugodtan az ellenség táborának kellős közepébe, ahol a
primitív bennszülöttek szépen darabokra szaggatnak, hogy a
testrészeimet eladják, a maradékot pedig kiszárítsák és
ledarálják, hogy potencianövelő teát készítsenek belőle.
Szorosabban ölelem a nyakát.
– Ennyire már nem vagyunk primitívek.
Összevonja tökéletes ívű szemöldökét, és kétkedő pillantást
vet rám.
– Most már ott van nekünk a Viagra.
Lapos pillantást vet rám, mintha gyanítaná, hogy az
micsoda.
Az öböltől keletre fekvő földterületre tartunk, el is érjük a
partot, mire lemegy a nap. Nagy ívben elkerüljük a Fészek
környékét, a hosszabb utat választjuk az Ellenállás
főhadiszállásához. Meglepően sok angyalt látni ma a
levegőben. Alakzatban repülnek a Félhold-öböl irányába, ahol
az új Fészek van.
Amikor egy különösen nagy létszámú csapat tűnik fel a
levegőben, leszállunk egy bevásárlóközpont előtt, és a Macy s
ponyvateteje alatt húzzuk meg magunkat.
– Biztos a Hírvivő választására igyekeznek ennyien –
mondja Rafi.
Aggodalom csendül a hangjában, ahogy a fejünk fölött
tovaszálló angyalokat figyeli.
Elengedem a nyakát, és távolabb lépek a teste melegétől.
Barátságtalanul hűvös van az áruház ponyvateteje alatt.
– Szerinted még több angyal érkezik a területre? Mintha
nem lennének már így is épp elegen!
Ebből a távolságból az angyalok csak araszolnak az égen.
Rafi tekintetével követi a röptüket. Időnként megrándul egy-
egy izma, mintha alig bírná megállni, hogy szárnyra kapjon, és
csatlakozzon hozzájuk.
– Milyen volt köztük lenni?
Hosszasan merengve bámulja az eget, mielőtt megszólal:
– A Felvigyázóimmal egyszer küldetésen voltunk, fel
kellett szabadítanunk egy területet a démoninvázió alól. Nem
találkoztunk egyetlen démonnal sem. Tornádó, a Felvigyázóim
egyike, olyan lelkesen várta a csatát, hogy nem volt hajlandó
beletörődni, nincs kivel megküzdenie. – Fejével a fölöttünk
repülő angyalok irányába int. – Ugyanilyen kötelékben
repültünk, amikor Tornádónak eszébe jutott, hogy ha kellően
nagy felfordulást okoz, és sikerül a démonokat felbőszítenie,
akkor ránk támadnak. Ezért aztán elkezdett kör- be-körbe
repülni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, abban bízva, hogy
így erős forgószelet kavar. – Az emlék hatására elmosolyodik.
 – A csapat egyik fele brahiból csatlakozott hozzá, míg mi a
többiekkel leszálltunk, figyeltük és cikiztük őket. Aztán
dobálni kezdtük őket apró gallyakkal, falevelekkel, földdel,
mindennel, ami a kezünk ügyébe akadt, mivel a tornádó is fel
szokott ragadni mindenféle törmeléket. – Csibészes mosoly
játszik az ajkán, ahogy visszaemlékszik az esetre. – Akik a
levegőben voltak, odarepültek egy olyan fához, aminek
esküszöm, volt valami baja, mert tele voltak poshadt
naranccsal az ágai. Ok is elkezdtek dobálni minket, és végül az
egészből óriási iszap- és narancsbirkózás lett. – Nevetve bámul
fel az égre. Az arca kisimult, olyan boldognak tűnik,
amilyennek még soha nem láttam. – Napok múltán is
vakargattuk a rászáradt narancspépet a fülünkről és a
hajunkról.
Figyeli az angyalokat, ahogy távolodnak tőlünk.
Szinte látom, ahogy a magányos évek újra rátelepednek…
mint ahogy a nap végeztével elmélyülnek az árnyékok. A
boldogság elszivárog az arcából, újra harcedzett, magányos
vándor lesz, átutazó az apokalipszis sűrűjén.
– Biztos vagy benne, hogy ez az emberorvos ért a
szárnyátültetéshez? – kérdi.
– Beliel azt mondta.
Mondjuk, Beliel elég sok mindent összehordott.
– És biztos, hogy az Ellenállás táborában van?
Nem, de abban meglehetősen biztos vagyok, hogy az
Ellenállás kimentette az Alcatrazról. És ha nincs is ott, valaki
talán tudni fogja, hogy hol van. Kissé engem is nyugtalanít a
gondolat, hogy visszatérjünk az Ellenállás táborába, és abba az
orvosba vessem minden bizodalmam, aki azt a szörnyűséget
művelte Paige-dzsel.
Felsóhajtok.
 – Nekem nem jut eszembe jobb terv. És neked?
Egy darabig még nézi az angyalokat, mielőtt megfordul, és
bemegy a Macy’sbe.
Nem is rossz ötlet. Paige-nek és nekem sem ártana
normális ruha, szóval akár vásárolgathatunk is, amíg kitisztul
az ég. A sáskákat odakint hagyjuk, és követjük Rafit az
üzletbe.
Odabent nincs áram, de a hatalmas ablakokon elég fény jut
a bolt elülső részébe. A polcokat feltúrták, az állványokat
szétlökdösték vagy felborogatták. A legkülönfélébb színű és
anyagú ruhák hevernek szanaszét a padlón. A kirakatban
perverz orgia szereplőinek beállított, pucér próbababák
hevernek egymás hegyén-hátán.
Valaki festékszóróval firkált a mennyezetre. Az elnagyolt
graffiti egy magányos lovagot ábrázol, karddal a kezében,
amint egy nálánál tízszer nagyobb, tűzokádó sárkánnyal néz
farkasszemet. A sárkány farka beleveszik a sötétségbe, ahová
már nem ér el az ablakból beeső fény. A lovag mellé az van írva:
„Hová tűntek a hősök?” Mintha a művész azt akarta volna
kifejezni, hogy a lovagnak esélye sincs a sárkánnyal szemben.
Meg tudom érteni az érzéseit.
Körülnézek, próbálom felidézni, régen milyen volt
vásárolni. Az alkalmi ruháknál járunk. Az állványokon és a
padlón minden csupa selymes csillogás és ragyogó szikra.
Idén lett volna a szalagavatóm. Kétlem, hogy bárki elhívott
volna a bálba, és ha mégis, akkor sem engedhettünk volna meg
magunknak egy ilyen ruhát. Végigsimítok a fénylő anyagokon.
Az akasztókon lógó, bokáig érő ruhákat nézegetve arra
gondolok, milyen lett volna a gyilkosokkal teli álarcosbál
helyett a szalagavatómon ünnepelni.
 Rajtakapom Rafit, hogy engem figyel. A háta mögül érkező
fény glóriával övezi sötét haját és széles vállait. Ha ember
volna, a csajok a suliból a fél karjukat odaadnák érte, hogy egy
helyiségben lehessenek vele. De persze Rafi nem ember.
– Az jól nézne ki rajtad – biccent a kezemben lévő Oscar-
gálára illő ruha felé.
– Köszi. Mit gondolsz, illik a katonai bakancshoz?
– Nem fogsz mindig harcolni, Penryn. Eljön majd az az idő,
amikor úgy fogod unni magad, hogy azt kívánod, bárcsak újra
harcolhatnál.
– Bárcsak már ott tartanánk!
Leakasztom a ruhát, és magam elé tartom, élvezem a puha,
szikrázó szövet érintését.
Rafi közelebb lép, és alaposan végigmér, aztán
jóváhagyólag bólint.
– Mit gondolsz, hogy alakulnának a dolgok… – A hangom
elakad. Nyelek egyet, és folytatom: – Ha ember lennél, vagy én
angyal?
Kinyújtja a kezét, mintha nem bírná megállni, és a
mutatóujjával végigsimít a ruha vállán.
– Ha ember lennék, felszántanám neked a legjobb tanyát. –
Komolyan, őszintén cseng a hangja. – Gyönyörű birtok volna
aranyló almákkal, lédús szőlővel, és ott teremne a legízletesebb
retek az egész világon.
Csak nézek rá, próbálom kitalálni, hogy viccel-e. De azt
hiszem, komolyan gondolja.
– Nem sok tanyán jártál, igaz, Rafi? A többségünk már
egyébként sem művel földet.
– Az mit sem csökkent az irántad való emberi
elköteleződésemen.
Rámosolygok.
 – Ha én lennék angyal, a talpad csiklandoznám, és angyali
dalokat énekelnék neked minden reggel.
Fel-le mozog a szemöldöke, mintha emberfeletti
erőfeszítésébe kerülne elképzelni a dolgot.
– Igazad van. – Bólintok. – Fogalmunk sincs, milyen volna
a másik világában élni. Felfogtam.
Nyíltan a szemembe néz.
– Ha ember volnék, első dolgom lenne, hogy téged… –
Elfordítja a tekintetét. – De nem vagyok ember. Arkangyal
vagyok, és a népem bajban van. Nincs más választásom, meg
kell próbálnom helyrehozni a dolgokat. Nem engedhetem, hogy
egy emberlány elterelje a figyelmemet. – Maga elé mered,
bólint. – Nem szabad.
Gondosan visszaakasztom a ruhát az állványra.
Magamban igazat adok neki. Bele kell törődnöm a
megváltoztathatatlanba. Összeszedem magam, és felpillantok,
hogy lássam rajta az eltökéltséget és talán a szánalmat. De
csak zavarodottságot látok. A lelkében dúló küzdelem
tükröződik a szemében.
A remény apró szikrája parázslik fel a szívemben. De
egyelőre még azt sem tudom, hogy miben reménykedek. Az
agyam képtelen lépést tartani a szívemmel.
– Csak most az egyszer – mondja, inkább saját magának,
mint nekem. – Csak egyetlen pillanatig. – Azzal lehajol, és
megcsókol.
Ilyen csókra vártam egész életemben. Az ajka szelíd, az
érintése gyengéd. A hajamat simogatja. Óvatosan csókol, a
nyelve puhatolózva, nedvesen siklik a számba, megérinti a
nyelvemet. Elektromos szikrák szaladnak végig a hátamon, le
egészen a lábam ujjáig, és aztán vissza. Olyan érzés, mintha
elsüllyednék benne. Ki hitte volna, hogy tényleg létezik ilyen?
Kinyitom a szám, és szorosan átölelem, belefúrom magam az
ölelésébe. Vadul csókolózunk, nekem úgy tűnik, hogy már órák
óta, pedig a valóságban talán csak pár tizedmásodperce.
Zihálok, nem kapok levegőt. Belül megolvadtam, forró láva
áramlik a testemben.
Azután megáll. Vesz egy mély lélegzetet, és hátralép.
Kartávolságra tart magától.
Tántorgó lépést teszek felé, az ösztöneim visznek előre. A
szemem lecsukódik, nem akarok mást, csak elmerülni abba az
érzésbe, amit Rafi jelent.
Vágyakozás és szomorúság keveredik a pillantásában, de
nem enged magához közelebb.
Ettől magamhoz térek. Visszatalálok a jelenbe, hirtelen
eszembe jut minden. Az invázió. Anya. A húgom. A mészárlás.
Hirtelen rám szakad az egész. Igaza van. Háborúban állunk.
Az apokalipszis közeleg, szörnyekkel és kínokkal teli
rémálommá vált a világ.
Én meg itt állok… egy kábult tinédzser, aki egy ellenséges
katona után epekedik. Elment az eszem?
Ezúttal én fordulok el elsőnek.
 13

A FÉLREESŐ ZUG A FEJEMBEN MEGTELT, kavargó

érzelmeimnek szükségük lenne egy kis kimenőre.
Beljebb húzódok a bolt mélyére, hogy eltávolodjak Rafitól.
A félhomályos részen, ahol nem borul teljes sötétségbe az üzlet,
találok egy dobogót, amire leülök. Ahhoz elég világos van, hogy
lássak, de ahhoz sötét, hogy én csak egy árnynak tűnjek, ha
valaki figyelne. Néha úgy érzem, egész életemet ilyen
félhomályos zónában élem, félúton a ragyogó napsütés és a
vaksötét között.
Ülök és a felborogatott állványokat bámulva azon mélázom,
hogy a hajdani civilizációnkból csupán ennyi maradt nekünk.
Amikor beleunok ebbe, a bolt sötét részét fürkészem. Nem látni
semmit. Odaképzelek mindenféle mozgó és mozdulatlan
dolgot. De ahogy jobban körülnézek, feltűnik valami. Egy
csálén álló reklámtábla mögött, tengernyi cipő és pár felborult
próbababa mellett egy pici zseblámpa világít. Nagyon halvány,
inkább csak egy kis derengést vetít maga köré.
Tündérmackó puha bundájára csúsztatom a kezem, és azon
tépelődök, hogy elfussak-e, vagy közelebbről is megvizsgáljam.
Nincs kedvem Rafihoz szaladni, így felkelek, és csendben
elindulok a zseblámpa felé.
Mielőtt odaérhetnék, valaki belép a derengésbe. Paige az.
Még mindig a túlméretezett póló van rajta, kilóg belőle a fél
válla, az alja leér a térde alá. Teniszcipője szinte fekete az
alvadt vértől. A tompa fény súrolja az arcát,
csontvázszerűséggé csúfítva az öltések cikcakkját.
Alvajáróként lépdel a próbababák felé. Mintha megbabonázta
volna valami a padlón.
Újabb pillantást vetek a próbababákra. Észreveszem, hogy
az egyik ember.
Egy férfi fekszik a hátán, feje a szétszórt cipőkön, válla a
próbababák végtagjai közt, mintha rájuk zuhant volna. Egyik
keze az elejtett zseblámpa után nyúl, a másik egy darab papírt
szorongat a mellkasánál. Valószínűleg szívroham végzett vele.
Paige, mintegy révületben, letérdel mellé. Ha felpillantana,
megláthatna, de ahhoz túlságosan lefoglalja a férfi. Talán
képes kiszagolni az embereket, ahogy a ragadozók is megérzik
a zsákmányukat.
Tudom, mire készül.
De nem állítom meg.
Pedig szeretném. Ó, Jézusom, mennyire szeretném!
De nem teszem meg.
A szemem ég a könnyektől. Ez túl sok nekem. Anyát
akarom!
Egész végig azt gondoltam, hogy nekem kell erősnek
lennem, a család érdekében én hozom meg a nehéz döntéseket,
és viselem a felelősség súlyát a vállamon. De most hirtelen
ráébredek, hogy mindig is anya volt az, aki a legkeményebb
döntésektől, az olyanoktól, amik életünk végéig kísérteni
szoktak, megóvott engem.
Nem ez történt akkor is, amikor az Ellenállás táborában
lefogták Paige-et, mint egy állatot? Én levessel és
hamburgerrel etettem volna, de anya tudta, hogy mire van
szüksége. Nem ő volt az, aki kivitte Paige-et a ligetbe, hogy
találjon neki egy áldozatott.
 Képtelen vagyok elfordítani a tekintetem. A lábam mintha
ólomból lenne, és a szemem nem hajlandó lecsukódni. Ez az én
húgom, ez lett belőle.
Paige szája kinyílik, kivillannak borotvaéles fogai.
Halk nyögést hallok. A szívem majdnem megáll. Paige-ből
jött a hang, vagy a férfiből? Lehet, Hogy még él?
Paige elég közel van, hogy el tudja dönteni. Megragadja a
férfi karját, és a szájához emeli, fémesen csillogó fogsora teljes
egészében láthatóvá válik.
Rá akarok kiáltani, de csak egy halk sóhaj hagyja el a szám.
Már halott. Halottnak kell lennie. Továbbra sem vagyok képes
elfordítani a fejem, a szívem a fülemben dobog. A férfi karjával
a szája előtt Paige megáll, az orra fintorba merevedve, az ajka
felhúzva, mint egy morgó kutyának. A papírlap a férfi
markában Paige arca előtt lebeg.
A húgom megáll, ránéz. Eltolja magától a kart, hogy jobban
lássa. Az arca kisimul, becsukja a száját, eltűnik a fogsora. A
tekintete ellágyul, ahogy a papírt nézi. A szája remegni kezd,
visszateszi a férfi karját a mellkasára. Elfordul tőle. Tenyerébe
hajtja a fejét, és előre- hátra ringatózik. Azután felpattan, és
elrohan a sötétségbe.
Reszketve állok az árnyékban, a szívem majd’ beleszakad,
amiért ilyeneken megy át szegény. A kishúgom úgy döntött,
hogy ember marad, dacára új, állati ösztöneinek. És teszi ezt
azon az áron, hogy halálra éhezteti magát.
Odalépek a férfihoz, lehajolok hozzá, hogy lássam, mi van
a kezében. Magas sarkú cipők és sminkes dobozok közt
botladozom, hogy elérjem. Még lélegzik, de eszméletlen. Még
lélegzik!
Reszketve leülök mellé, nem biztos, hogy rogyadozó lábaim
megtartanának.
 A ruhája koszos és viseltes, a szakálla és a haja ápolatlan,
mintha hetek óta úton lenne. Valaki egyszer azt mesélte, hogy
egy szívroham napokon át tarthat. Vajon mióta lehet már itt?
Őrültség, de sürgető érzésem támad, hogy mentőt hívjak
hozzá. Nehéz elhinni, hogy valaha olyan világban éltünk, ahol
idegen emberek gyógyszert adtak volna neki, és gépekre kötik,
hogy figyeljék az állapotát. A nap huszonnégy órájában
gondoskodtak volna róla. Vadidegenek, akik semmit sem
tudnak róla. Idegenek, akik nem túrják át a holmiját, hogy
ellopják a használható dolgokat.
És ez mindenki szerint tökéletesen normális lett volna.
Felemelem a karját, hogy lássam, mi van a papíron. Nem
akarom kivenni a kezéből, mert bármi is az, elég fontosnak kell
lennie, hogy elővegye és haldoklás közben azt szorongassa.
Gyűrött és koszos papírlap, egy gyerek zsírkrétarajzával. Egy
ház, egy fa, egy pálcikaemberke, egy felnőtt, aki egy
pálcikagyerek kezét fogja. Az alján rózsaszín zsírkrétával írt,
dülöngélő betűkkel az áll: Szeretlek apu.
Hosszasan bámulom, mielőtt óvatosan visszateszem a férfi
kezét a mellkasára. Amilyen finoman csak tudom, arrébb
húzom és kinyújtóztatom a padlószőnyegen, hogy ne a
járólapon, a próbababák közt heverjen.
Megtalálom a hátizsákját, azt is odaviszem, és leteszem
mellé. Biztos kibújt belőle, amikor kezdte rosszul érezni magát.
Átkutatom, és találok benne egy palack vizet. A feje meleg és
nehéz a karomon, ahogy felemelem, hogy megitassam. A
nagyja kicsorog az ajkai közül, de valamennyi a szájába is jut.
Önkéntelenül nyel, ami elgondolkodtat, hogy vajon teljesen
eszméletlen-e?
 Leeresztem a fejét, párnának alátolom az összehajtott
dzsekijét. Más nem jut eszembe, amit tehetnék még érte.
Hagyom békében haldokolni.
 14

SIKERÜL VISZONYLAG NORMÁLIS RUHÁKAT ÖSSZEVÁLOGATNI

Paige-nek. Egy rózsaszín inget csillogó szívecskével, farmert,
magas szárú cipőt és egy cipzáros pulóvert. Ügyelek rá, hogy a
blúz kivételével minden sötét színű legyen, hogy éjjel ne
lehessen észrevenni. Arra is figyelek, hogy a pulcsinak elég
nagy csuklyája legyen, ami beárnyékolhatja az arcát, amikor
nem akarunk feltűnést kelteni.
Magamnak fekete bakancsot választok, fekete farmert és
egy olyan gesztenyebarna felsőt, amin nem látszik a vér. És
csak remélni merem, hogy a vér valaki másé lesz, nem az
enyém. Célszerűen praktikus, posztapokaliptikus darabokat
válogatok. Találok egy pehelykabátot is, vastag, meleg és
könnyű, mint a… Leteszem, és egy sötét gyapjúdzsekit
választok helyette. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy
bármit is elviseljek, ami az angyalokra emlékeztet.
Rafi talált egy baseballsapkát és egy sötét viharkabátot,
ami eltakarja a szárnyait. Jól néz ki baseballsapkában.
Az égnek fordítom a szemem. Hogy én mekkora barom
vagyok! Itt a világvége, a húgomból emberevő szörny lett, a bolt
hátuljában haldoklik egy ember, és szerencsésnek mondhatjuk
magunkat, ha túléljük az éjszakát. Én meg itt csorgatom a
nyálam egy olyan fickó után, akinek nem is kellek. Aki még
csak nem is ember. Őrület, nem? Néha szeretnék egy kis időre
megszabadulni magamtól.
 Begyömöszölöm a hátizsákomba Rafi kabátját és sapkáját,
a kelleténél kicsit nagyobb erővel.
Mire kiérünk az áruházból, az angyalok eltűnnek. Rafi
hozzám lép, hogy ölbe vegyen a repüléshez.
Hátralépek.
– Nem kell neked vinned. Majd az egyik sáska repül velem.
Erőt kell vennem magamon, hogy képes legyek kimondani
a szavakat. A legutolsó dolog, amire vágyom, hogy egy
skorpiófarkú szörnyeteg tartson a karjában. De Rafi
túlságosan is világossá tette, hogy bármi legyen is az, ami
lehetne vagy nem lehetne közöttünk, szóval… ez az egész
teljességgel esélytelen. Világossá tette, hogy le fog lépni. És ha
van valami, amit megtanultam, akkor az az, hogy megpróbálni
rábírni valakit, hogy maradjon, amikor ő menni akar, az a tuti
recept ahhoz, hogy összetörjék a szíved. Csak meg kell kérdezni
anyát.
Összeszorítom a fogamat. Képes vagyok rá. Na és, akkor mi
van, ha egy rémálomszerű teremtmény karjai közé kell
sétálnom, ami a hegyes fullánkjával egyszer már majdnem
megölt? Egy lány még a világvége alatt is őrizze meg a
büszkeségét!
Rafi úgy néz rám, mintha olvasna a gondolataimban.
Azután a sáskákra pillant. A szája sarka felfelé kunkorodik,
ahogy végigméri őket vastag lábikráiktól a rovarszerű
testükön át a színjátszó szárnyakig. Utoljára hagyja a
fullánkjukat.
Megrázza a fejét.
– Azok a szárnyak olyan vékonyak, nem bíználak rájuk. És
azok a hosszú karmok! Még a végén elkapsz valami fertőzést,
ha véletlenül megkarmolnak. Akkor repülhetsz majd velük, ha
javul valamit a dizájn. – Mellém lép, és könnyed mozdulattal
ölbe kap. – Addig kénytelen leszel beérni velem, mint légi
taxival. – Azzal felröppen, mielőtt tiltakozhatnék.
Az öböl fölött fúj a szél, hasztalan volna beszélgetést
kezdeményezni, így inkább ellazítom az izmaimat, és a
vállgödrébe fúrom az arcomat. Talán ez az utolsó alkalom, hogy
a teste melege beburkolhat és óvhat a hidegtől.

Ahogy a nap lemegy, itt-ott fénylő pontokat látok alattunk,

valószínűleg figyelmetlenül álcázott tábortüzek. Mintha apró
mécsesek égnének egy sötét földrészen.
Négyszer kell leszállnunk útközben, nehogy észrevegyenek
az angyalok. Még soha nem láttam ilyen sokat egyszerre a
levegőben. Érzem Rafin a feszültséget, ahányszor csak
találkozunk egy kötelékkel. Valami komoly történhet a
népével, de a közelükbe sem juthat, nem hogy beleavatkozzon.
Ahogy múlnak a percek, egyre jobban érzem sürgető vágyát,
hogy visszakapja tollas szárnyait, és újra csatlakozhasson az
angyalok világához.
Igyekszem nem gondolni rá, hogy akkor mi fog történni az
én világomban.
Végre az Ellenállás főhadiszállása, a Palo Alto Gimnázium
fölé érünk, amit mindenki csak Paly gimiként emlegetett.
Ránézésre ugyanolyan, mint a környék összes többi,
elhagyottan álló épület- csoportja, nincs rajta semmi feltűnő. A
parkolóban minden autó az utca felé néz, így nem kell
megfordulni velük, ha netán indulni akarnának. Gondolom,
Obi menekülési tervének megfelelően benzinnel is fel vannak
töltve, és indulásra készen állnak. A kulcsokat is az autókban
hagyták, csak el kell fordítani őket.
 Ahogy lejjebb ereszkedünk, autógumik és fatörzsek
takarásában kuporgó embereket látok, mások a szabad ég
alatt, a földön hevernek, talán halottak. Mászkáló alakok is
feltűnnek a holdfényben, de csak a szokásos mozgásnak tűnik,
mint bárhol másutt a túlélők világában. Obi jó munkát végzett,
remekül kiképezte az embereket, hogy ne hívják fel a figyelmet
a főhadiszállásra, pedig a tábor zsúfolásig megtelhetett most,
hogy kimentették az Alcatrazból a menekülteket.
A liget fölött körözünk, az utca túloldalán, szemközt a Paly
épületeivel. A kelő hold világít a sötétben, lehetővé téve, hogy
lássunk, anélkül, hogy látszanánk. Elég világos van ahhoz,
hogy észrevegyem a bokrok takarásába iszkoló árnyakat,
amikor leszállunk. Meglep, hogy napnyugta után még vannak
idekint emberek, tekintettel arra, hogy mennyire rettegnek az
éjszaka szörnyeitől.
Ahogy földet érünk, Rafi elenged. Az éjszakai levegő
fagyosnak tűnik azok után, hogy olyan sokáig tartott a
karjában.
– Jobb, ha nem vagy szem előtt, inkább maradj itt! –
mondom.
– Én megyek, megnézem, itt van-e Doki.
– Szó sem lehet róla.
Rafi a hátizsákomért nyúl, előveszi a viharkabátot és a
sapkát.
– Tudom, hogy nehezedre esik itt várni, amíg kiderítem, mi
a helyzet, de megoldom egyedül is. Különben is, addig ki fog
vigyázni Paige-re?
Abban a pillanatban, ahogy kimondom, már tudom, hogy
kár volt megszólalni. Egy elit harcos nem fog hátramaradni, és
gyerekekre vigyázni.
– Majd a kis kedvencei vigyáznak rá.
 Rafi belebújik a kabátba, gondosan eligazgatja a vállánál,
hogy a szövet elrejtse a szárnyát. Végül ráveszi a hátizsákot.
Tollas szárnyai takaróba csavarva és összeszíjazva úgy néznek
ki, mint egy hálózsák. Démonszárnyai ugyan kiemelkednek a
hátából, de a hátizsák eltakar minden szokatlan dudort, amin
bárki szeme megakadhatna.
Idegesít ez a helyzet. Rafi egy ellenséggel teli táborba sétál
be. Paige-nek sem kéne ilyen közel lennie azokhoz az
emberekhez, akik darabokra akarták tépni. Mikor utoljára
találkoztam Obival, le akart tartóztatni.
Valahol azt sem akarom, hogy Rafi kihallgassa az
embereket. Persze, több alkalommal is rábíztam már az
életemet, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ő az
ellenséghez tartozik. Bármelyik pillanatban előállhat olyan
helyzet, amikor választanunk kell, melyik oldalra állunk. És
ostobaság volna azt gondolni, hogy amikor eljön az a perc,
ugyanazt az oldalt választjuk.
De az ösztöneim azt súgják, hogy egyelőre ezer más dolog
van, ami miatt jobban kell aggódnom. A szenszej mindig azt
mondja, hogy bízzunk az ösztöneinkben, a zsigereink olyan
dolgokat is tudnak, amit az agyunk nem, és így gyorsabban
reagálhatunk a dolgokra. Mondjuk, Rafival kapcsolatban olyan
dolgokat is súgtak már az ösztöneim, amik nem igazán jöttek
be. Az arcom lángolni kezd, mikor eszembe jut, mi történt
köztünk az ágyban.
Rafi felhajtja a kabát gallérját, nyakig begombolja, hogy
eltakarja csupasz mellkasát, és a fejébe nyomja a sapkát. Bár
napközben meleg volt, október lévén estére eléggé le tud hűlni
a levegő, így ezzel nem kelthet gyanút. A kaliforniai éjszakák
akár húsz fokkal hidegebbek lehetnek a nappaloknál.
– Maradj itt, Paige! Hamarosan visszajövünk, rendben?
 Paige figyelmét már az köti le, hogy megnyugtassa a
sáskáit, nem igazán figyel ránk. Nem örülök, hogy itt kell
hagynom, de a táborba sem vihetem be. Legutóbb, mikor itt
járt, az Ellenállás emberei annyira tartottak tőle, hogy lasszót
vetettek rá, mint egy állatra, és ki tudja, mit csináltak volna
vele, ha a sáskák nem támadnak rájuk. Nem igazán bízom
benne, hogy a lincselő kedv azóta alábbhagyott bennük.
Elindulunk. Ügy érzem, figyelnek. Körülnézek, de sehol
semmi, bár a szemem sarkából mozgó árnyakat látok.
– A sáskák áldozatai – suttogja Rafi.
Gondolom, őket nem engedik be a táborba. Nem hiszem,
hogy veszélyesek lennének, de azért a kezemet Tündérmackón
tartom, megnyugtat a puha plüss tapintása. Veszek egy mély
lélegzetet, és elindulok, hogy átvágjak a sötét ligeten.
 15

AZ ISKOLAUDVAR CSENDES ÉS LÁTSZÓLAG ELHAGYATOTT,

pedig úgy saccolom, akár több ezer ember is lehet itt. Persze,
ezt senki meg nem mondaná.
Obi olyan jó munkát végzett, amikor felállította ezt a
menekült- tábort, hogy még az új emberek is szigorúan követik
a szabályokat. Tudják, hogy nem szabad kimenni a nyílt
terepre. A szemét mennyisége sem feltűnő, nem rosszabb a
helyzet, mint bárhol másutt a Szilícium-völgyben. Az egész
iskola olyan csendes, mintha egyetlen lélek sem lenne itt.
De amint elég közel érünk az épületekhez, bentről halvány
fényt látunk kiszűrődni. Az ablakokat pokrócokkal és
törülközőkkel takarták el, de némelyiket hanyagul akasztották
fel, így a résen át fényt és mozgást látunk. Odalépek az egyik
ablakhoz, és belesek a fedetlenül maradt résen. A szoba
zsúfolásig tele van emberekkel. Viszonylag jól tápláltnak
tűnnek, és néhányan majdnem tiszták. Nem ismerem fel
egyiket sem, valószínűleg az Alcatraz menekültjei. A következő
ablakon benézve ugyanezt látom. Ennyi új emberrel káosznak
és zűrzavarnak kéne uralkodnia a táborban.
Egy fickót látok belépni a tanterembe, kezében egy zacskó
étellel Nekiáll szétosztani, pár pillanat múlva nem marad egy
morzsa sem. Széttárja a kezét, és mond valamit azoknak, akik
továbbra is tartják a markukat, bár az étel már elfogyott. Vita
támad, de a fickó kisurran az ajtón, mielőtt elszabadulnának
az indulatok.
 A szerencsések mohón tömik magukba az ételt, míg a
többiek meredten bámulják őket, ami kifejezetten kellemetlen
lehet. Aztán a tömeg mozgásba jön, addig kavarognak, míg
mások kerülnek az első sorokba, az ajtó közelébe, a következő
adag ételre várva.
– Hát ti mit csináltok itt? – kérdi egy érdes hang.
Megfordulok. Két álcaruhás fickót látok, puskával a
kezükben.
– Mi csak… Semmit.
– Rendben, de azt a semmit inkább csináljátok odabent,
ahol a madárkák nem látnak meg benneteket. Nem figyeltél az
eligazításon?
– Keresek valakit. Nem tudod, merre vannak az ikrek? Du
és Dam?
– Naná, majd elárulom – mondja az őr. – Mert azoknak
annyi az idejük, hogy ráérnek az elveszett kiskutyájuk után
síró tinilányokkal cseverészni. Legközelebb meg Obadiah
Westtel akarsz majd beszélni. Ezeknek a srácoknak egy egész
tábort kell működtetniük. Nem érnek rá ostobaságokkal
foglalkozni.
Csak pislogni tudok rájuk, amivel valószínűleg meggyőzöm
őket, hogy igen, csak néhány buta kérdést akartam feltenni. A
legközelebbi ajtó felé intenek.
– Eredjetek vissza a kijelölt helyetekre! Valaki hamarosan
visz nektek ételt, aztán amikor elég sötét lesz, hogy ne
látszódjanak a járművek, átszállítanak benneteket egy
kényelmes szállodai szobába.
– Ne látszódjanak? Miért?
Ügy néznek rám, mintha gyengeelméjű lennék.
– Az angyalok miatt – mondja az egyik, és olyan pillantást
vet a másikra, mintha azt mondaná, te jó ég.
 – De hát azok látnak a sötétben – jegyzem meg.
– Kitől hallottad? Dehogy látnak a sötétben! Az egyetlen
dolog amiben jobbak nálunk, hogy tudnak repülni.
– A hallásuk is jobb – teszi hozzá a másik őr.
– Jó, igaz – dörmögi az első fickó. – De akkor sem látnak a
sötétben.
– Mondom, hogy…
Elhallgatok, mert Rafi megütögeti a karom. Az ajtó felé int
a fejével, és elindul. Követem.
– Nem tudják, hogy az angyalok látnak a sötétben.
Elfeledkeztem róla, hogy olyan dolgokat is tudok az
angyalokról, amit mások nem.
– Meg kéne mondani nekik.
– Minek? – kérdezi Rafi.
– Mert tudniuk kell róla, hogy az angyalok simán
megláthatnak minket, ha – mikor megtámadjuk őket – a
sötétben akarunk elrejtőzni előlük.
Úgy néz rám, mintha olvasni próbálna a gondolataimban,
de persze erre nincs szüksége. Meglehetősen nyilvánvaló, hogy
miért volna előnyös az emberek számára, ha tisztában
lennének az angyalok képességeivel.
Rafi felsétál mellettem a lépcsőn, és az ajtóhoz lép.
– Beszélhetsz nekik, amíg kiszárad a szád, akkor sem érsz
el semmit. Ezek közkatonák. Az a dolguk, hogy kövessék a
parancsokat. Semmi más.
Igaza lehet. Elvégre ő is katona, nem igaz? Csak sajnos a
szemben álló fél katonája.
Akkor világosodik meg számomra, hogy bár Uriel hamis
apokalipszist szervez, és el akarja tenni láb alól Rafit, ez még
nem jelenti azt, hogy Rafi hajlandó lenne segíteni az embereket
a saját népe ellen. Engem is meglehetősen sok ember próbált
megölni a Nagy Támadás óta, de attól még nem segítenék az
angyaloknak kiirtani az emberiséget. Meg sem fordul a
fejemben.
Az őrök figyelnek minket, amíg beérünk az épületbe. Amint
belépünk, rám tör a klausztrofóbia. A folyosó tömve van
emberekkel. Ha valaki akkora, mint én, csak a körülötte álló
emberek felsőtestét és fejét látja a tömegből.
Rafi még nálam is kellemetlenebbül érzi magát. Ekkora
tömegben elkerülhetetlen, hogy az emberek a hátizsákra
szíjazott takaróba csomagolt szárnyaihoz érjenek. Csak
remélni tudjuk, hogy senki nem vesz észre semmi furcsát. Rafi
dermedten áll, háttal az ajtónak, nem lép beljebb. Annyira kirí
erről a helyről, hogy szinte megsajnálom. Rám néz, és a fejét
rázza.
Amennyire telik tőlem, próbálok beolvadni. Nem kell
sokáig itt maradnunk, csak azt kell kivárnunk, hogy az őrök
továbbálljanak.
Obinak jó sok munkája lehet ezzel a rengeteg emberrel. Az
utolsó pillanatban üzentem, hogy el kell hozni őket az
Alcatrazból, már az is egy kisebb fajta csoda volt, hogy sikerült
elegendő hajót és embert összeszednie a mentőakcióhoz. Arra
egész biztosan nem maradt idő, hogy felkészüljenek a
fogadásukra és az ellátásukra. Meglehetősen sűrű napja
lehetett az Ellenállásnak. Obinak most már nem csak a
szabadságharcosokat kell vezetnie. Meg kell szerveznie egy
ijedt, éhes emberekkel teli menekülttábort, és közben nem árt
arra is ügyelnie, hogy a tábor továbbra is rejtve maradjon.
Nem mindenben értünk egyet Obival. Nem hiszem, hogy
valaha is barátok leszünk, vagy ilyesmi, de azt el kell
ismernem, hogy ezt nem sokan csinálnák utána.
 Talán beljebb kéne mennem az épületbe, hogy megnézzem,
itt van-e Doki vagy Du-Dam. Az ikrek biztos tudni fogják, hogy
hol van Doki. De túl nagy a tömeg és a káosz idebent, és nem
rajongok az ötletért, hogy esetleg csapdába esek egy halálra
rémült menekültekkel teli épületben, ha valami történik.
Szólni akarok Rafinak, hogy indulnunk kéne, amint az őrök
elmennek, amikor a nevemet hallom. A hang nem ismerős, és
azt sem tudom, ki szólított, mivel senki sem néz rám.
Egymással beszélgetnek az emberek, velem nem törődik senki.
Aztán a folyosó túloldalán valaki más is a nevemet mondja.
Továbbra sem néz ránk senki.
– Penryn.
Most meglátom a fickót. Göndör haja van, XXL-es inget
visel, ami úgy áll rajta, mintha vállfáról lógna, több számmal
nagyobb nadrágját szorosra húzott öv tartja. Olyan, mintha
régebben kövér lett volna, és még nem szokta meg az új,
posztapokaliptikus súlyát. Néhány emberrel beljebb áll a
folyosón, de elég közel, hogy halljam. Nem tűnik ismerősnek,
sem ő, sem a körülötte állók.
– Penryn? – kérdezi a nő, akivel beszélget. – Miféle név ez?
Nem nekem szóltak. Rólam beszélgetnek.
A fickó vállat von.
– Valószínűleg valami külföldi név, és azt jelenti,
angyalgyilkos.
– Igen, az lehet. Szóval, elhiszed?
– Mi? Hogy megölt egy angyalt?
– Vajon honnan tudják?
Megint vállat von.
– Fogalmam sincs. – Lehalkítja a hangját. – Csak annyit
tudok, hogy jól jönne egy biztonságos áthaladást garantáló
útlevél az angyaloktól.
 A nő a fejét rázza.
– Kizárt, hogy megtartanák a szavukat. Különben is,
tudhatnánk, hogy igaz? Hogy tényleg vérdíjat tűztek ki a
fejére?
A vérdíj hallatán összenézünk Rafival.
– Lehet, hogy az egyik utcai banda találta ki az egészet,
hogy megölessék – mondja. – Talán az ellenségük, vagy
ilyesmi. Ki tudja? Megőrült az egész világ.
– Egy dolgot tudok biztosan – szólal meg egy másik, hozzám
közelebb álló fickó. Szemüveg van rajta, az egyik lencsén egy
nagy repedéssel. – Mindegy, hogy az angyalok, a bandák vagy
a pokolbéli démonok tűztek ki vérdíjat arra a lányra, én nem
fogom feladni.
– A fejét csóválja.
– Én sem – mondja egy másik mellette. – Úgy hallottam,
hogy Penryn mentett meg minket attól a rémálomtól ott az
Alcatrazban.
– Obadiah West mentett meg minket – vág közbe a nő. – És
azok a vicces ikrek. Mi is volt a nevük?
– Subidu és Subidam.
– Ezt nem hiszem el.
– Pedig így van.
– Igen, de ez a lány, Penryn szólt nekik, hogy mentsenek
meg minket.
– Úgy hallottam, megfenyegette őket, hogy rájuk uszítja a
szörnyeteg nővérét, ha nem segítenek.
– Penryn…
– A legjobb barátnőm – mondja egy nő, akit még soha nem
láttam. – Úgy vagyunk, akár a testvérek.
Lehajtom a fejem, remélem, nem ismernek fel. Szerencsére
nem figyel ránk senki. Az ajtó felé tartva észreveszem, hogy
egy szórólapot ragasztottak rá. Az a szó ragadja meg a
figyelmem, hogy Tehetségkutató.
Lelki szemeim előtt amatőr tubajátékosok és
szrepptáncosok jelennek meg. Egy tehetségkutató
meglehetősen fura dolog az apokalipszis kellős közepén. Bár ha
jobban belegondolok, az ilyen műsorok a régi világban is elég
furák voltak.
Ralf keresztülpréseli magát az ajtón és kimegyünk, vissza az
éjszakába.
 16

ODAKINT CSEND VAN, ÉS FRISS A LEVEGŐ, különösen a benti

zaj és fülledtség után. Igyekszünk végig az árnyékban
maradni, úgy lopakodunk előre, amíg elérjük a missziósház
stílusú vályogépületet, Obiék főhadiszállását. Ennek az
ajtajára is ugyanaz a szórólap van kiragasztva. Megállók, hogy
elolvassam.

TEHETSÉGKUTATÓ VERSENY

A legnagyobb dobás az utolsó Oscar-gála óta!

Nagyobb, mint a Nagy Támadás! Nagyobb, mint Obi egója!
Sőt nagyobb, mint Boden…
Gyere el, mindenki ott lesz!
Minden idők legnagyobb show-ja!
A főnyeremény egy egyedi, golyóálló, luxus lakóbusz! Feltöltve
a túléléshez szükséges összes létező holmival.
Aha! Még azzal is!
Jövő szerda délben a Stanford Színházban, a University
sugárúton.
Lepd meg a barátaidat!
Zavard össze az ellenségeidet!

Mutasd meg a tehetséged!

Meghallgatás: minden este.
 Hölgyeket is várunk!
A versenyzőkre a fogadás szokásos szabályai érvényesek.
– Szervezi: Tudjátok, Ki -

A szórólap sűrűn tele van kommentelve, több különböző

kézírással:

Úgy látom, valakiknek nagyon hiányzik az internet.

Rafi kinyitja az ajtót, es belépünk a halványan
megvilágított előtérbe. A főépületben nagy a nyüzsgés, bár
sokkal kevésbé zsúfolt; mint ahol az előbb jártunk. Az emberek
itt magabiztosak, míg a másik épületben elveszettnek és
tanácstalannak látszottak. Ezek itt veteránnak tűnnek az
Alcatraz menekültjeihez képest. Itt-ott néhány ismerős arcot is
felfedezek. Lehajtom a fejem, remélve, hogy a hajam elrejti az
arcomat.
Ott az a nő, akivel együtt voltam a mosodában, amikor
először kerültem az Ellenállás fogságába. Egy mappát tart a
kezében, és tételeket pipálgat egy listán. Ő volt az, aki annyira
imádta a kutyáját. Csodálkozom, hogy még itt látom, az
ellenállók közt. Úgy hallottam, hogy az ugatós kutyákat
szélnek eresztették, amikor megtudták, hogy az angyaloknak
milyen éles a hallásuk.
Az ott pedig a recepciós a szállodából, ahol az első Fészek
volt. Fáradt mosollyal beszélget egy nővel. Sokkal
nyugodtabbnak tűnik, mint a Fészekben volt, pedig itt
mindenkinél fegyver van. Valószínűleg ő is az Ellenállás kéme
lehetett.
Itt van a szakács is az eredeti, erdei táborból. Mindig
kedves volt hozzám, extra adag ragut adott, mikor megtudta,
hogy új vagyok. Keksszel és gyümölcszselével megpakolt
bevásárlókocsit tol a folyosón.
Mindannyian fáradtnak tűnnek. És állig fel vannak
fegyverkezve. Mindenkinél látok pisztolyt, puskát, kést,
kerékvasat vagy valamit, amivel ütni, vágni, szúrni lehet. És
legalább két fegyvere van mindenkinek.
Rafi mélyen a szemébe húzza a sapkáját. Látom rajta,
mennyire feszült. Ellenséges területen jár. Most, hogy
belegondolok, ő mindenhol ellenséges területen van, bárhol is
járjon. Tollas szárnyai nélkül az angyalok nem állnak szóba
vele. És függetlenül attól, hogy milyen szárnya van, az
emberek sem fogadják be.
 Uriel vagy valaki a sleppjéből egyszer azt mondta, hogy az
angyalokat arra teremtették, hogy csapatban éljenek, de Rafi
bárhová megy, mindig kívülálló marad.
Szerencsére senki sem figyel fel rá. Ebben az épületben Obi
nevét hallom a leggyakrabban.
– Obi azt akarja, hogy…
– Én azt hittem, Obi úgy tervezte…
– Naná, Obi is pont ezt mondta.
– Obi engedélye kell, ha…
– Obi már jóváhagyta.
– Ezt majd Obi elintézi.
Mindkét épületnek megvan a maga hangulata. Az egyik
menekültszállásnak ad otthont, a másikban a
szabadságharcosok serege gyülekezik. Obinak nem kevés
munkájába kerülhet összefogni az emberiség maradékát a
történelem legsúlyosabb válsága közepette. És én még azt
gondoltam, hogy nekem van nehéz dolgom, amikor életben
akarom tartani a családomat. Elképzelni sem tudom, mekkora
nyomás nehezedhet rá, miközben ennyi ember életéért vállal
felelősséget.
Néhány kőműves kinézetű, napbarnított és vállas fickó
szemezni próbál velem, ahogy közeledünk. Rafi felmordul
mellettem. A fickók csak rápillantanak, aztán tisztelettudóan
elfordítják a tekintetüket.
Megállók, hogy beszéljek velük.
– Az ikreket keresem. Du és Dam. Tudjátok, hol vannak?
Egyikük a folyosó végében lévő teremre mutat.
Odamegyünk, és benyitok az ajtón anélkül, hogy
végiggondolnám, mi várhat odabent.
– …szállodák – mondja Obi, egy hosszú konferenciaasztal
túlsó végén ülve. – Hogyan látjuk el élelemmel és orvosi…
 Felpillant, és észrevesz. Ugyanolyan fáradtnak tűnik, mint
a többiek, de a tekintete csillogó és éber. Nem ő a legnagyobb
vagy a lég- hangosabb, de van benne valami, ami rögtön
ráirányítja a figyelmet. Talán az egyenes tartása meg a
magabiztos hangja.
Nagyjából tucatnyi ember ül a konferenciaasztal körül.
Minden ki nyúzott és kimerült, sötét karikák vannak a szemük
körül, kócos haja még nem látott fésűt. Hosszú lehetett az
éjszaka, amikor kimentették az embereket az Alcatrazból, amit
egy még hosszabb nap követett, hogy elhozhassák és ellássák
őket.
A teremben néma csönd támad, mindenki megfordul és rám
néz.
Ennyit erről, hogy maradjak észrevétlen.
 17

– BOCSÁNAT – mondom, és próbálok elegánsan kihátrálni.

Doki felugrik, és olyan erővel löki hátra a székét, hogy az
hangos csattanással felborul.
– Penrvn!
– Ismeri a lányt? – kérdi Obi.
– Ő a nővére annak a gyereknek, akiről meséltem.
– Penryn húga a nagy csodafegyver? – kérdezi Obi.
Hm. Ez nem úgy hangzik, mint aminek örülnöm kéne.
– Megtaláltad a húgod? – Doki megkerüli az asztalt, és
odajön hozzám. Most is egyetemista srácnak néz ki a barna
hajával és a nyakig begombolt ingével. Jókora monokli
feketéllik az egyik szeme körül. – Itt van ő is?
Az ikrek Obi mellett ülnek. A hajuk még mindig
szalmaszőke. Már el is felejtettem, hogy álcázásul befestették
a hajukat. De mind- egy, hogy vörösek vagy szőkék, továbbra
is vézna madárijesztőnek tűnnek. Látok még néhány ismerős
arcot, de őket nem ismerem olyan jól.
Obi int, hogy menjek beljebb. Habozok, nem akarom
felhívni a figyelmet sem magamra, sem Rafira. Viszont nem
futhatok el, így belépek a terembe, a hátam mögött intve
Rafinak, hogy ne kövessen.
– Ugye, csak viccelsz – mondja az egyik fickó, aki
ismerősnek tűnik. – A húga egy szörnyeteg. Nem gondolhatod
komolyan, hogy ő fog segíteni nekünk.
 Beugrik, hol láttam. Ö volt az egyik, aki lasszót vetett
Paige-re, mint valami vadállatra.
– Martin, ne most! – szól rá Obi.
Az ikrek oldalt hajolnak, hogy elnézzenek mellettem.
– Hé, az ott Rafi? – kérdi Du.
– Nagyon Rafi kinézete van – helyesel Dam.
Megfogom a kilincset, hogy becsukjam az ajtót.
– Ne, ne, ne! – kiált Du.
Mindkét iker feláll, és az ajtó felé sietnek.
– Rafi, hát életben vagy – örvendezik Dam, és sarkig tárja
az ajtót.
Rafi lehajtja a fejét, a sapka ellenzője árnyékot vet a
szemére.
– Naná, hogy életben van – mondja Du. – Hiszen született
harcos. Csak rá kell nézned, látszik rajta. Ki tudná megölni?
Godzilla?
– Hű, Rafi és Godzilla. Erre a mérkőzésre szíves örömest
befizetnék – mondja Dam.
– Ne légy hülye, haver! Godzilla nukleáris hulladéktól nőtt
akkorára, mint egy felhőkarcoló. Hogyan győzhetné le egy
közönséges halandó?
– Rafi nem közönséges halandó – mondja Dam. – Nézz csak
rá! Biztos most is van valami szupererőt adó varázsital a
zsebében. Egyetlen korty, és az izmai brutális módon
felfújódnak.
– Jaja, nem lenne szükségünk ijesztő kislányokra, ha volna
néhány ilyen fickó a seregünkben – teszi hozzá Du.
– Mi van? Szerinted Penryn húga le tudná győzni
Godzillát? – kérdi Dam.
Du elgondolkodik rajta.
 – Hát, valószínűleg nem. De az anyja lehet, hogy le tudná
Dam szeme elkerekedik.
– Azta! Ezt most elképzeltem.
Du a kezét nyújtja Rafinak.
– Subidu. Ez meg a testvérem, Subidam.
– Emlékszel ránk? – kérdezi Dam. – Mi szervezzük a
bunyót és a fogadást.
– Örülök, hogy itt vagy – mondja Obi Rafinak. – Nagy
hasznát vennénk egy ilyen embernek.
– O nem közönséges ember, Obi – szól közbe Du.
Igyekszem nem úgy nézni ki, mint egy rémült nyúl, de
biztos vagyok benne, hogy a pillantásom árulkodóan ijedt.
Mélyen bent vagyunk az épületben. Nem tudom, Rafi hogyan
tudna elmenekülni.
– Hatalmas sztárt faraghatnánk belőled, Rafi – bólint Dam.
– A nők csak úgy ragadnának rád.
Eltúlzott mimikával hangsúlyozza, hogy ragadnának rád,
miközben a mellkasát és a hasát simogatja.
– Az őt nem érdekli – mondja Du. – Ez a srác angyalokkal
lóg. Több tonna csaj nyüzsgött a San Franciscó-i Fészekben.
Próbálok nem megfeledkezni róla, hogy levegőt is kéne
vennem. De úgy igaz. Egyikük látta őt a Fészekben, a szállodai
szobában.
– Csajból sosem lehet elég, tesó – mondja Dam. – Sosem.
– Hogy érted azt, hogy „angyalokkal lóg”? – kérdi Obi, és
felkel a konferenciaasztal mellől.
A lélegzetem elakad, képtelen vagyok kiengedni a levegőt a
tüdőmből.
– Emlékszel? – mondja Du. – Meséltük, hogy Penryn és ez a fickó
ott voltak a szállodában. Ott dumáltak az angyalokkal.
 – Nem Penryn az egyetlen, aki egy csomó dolgot tud róluk
– bólint Dam.
Kiengedem a levegőt. Emlékeznek Rafira, de csak mint
emberre.
Obi közelebb jön, és beljebb tessékeli Rafit a
konferenciaterembe.
– Ez remek hír. Jól jön minden segítség és információ.
Kezet nyújt Rafinak. Rafi nem mozdul.
– Hello, Obi! – intek neki.
– Penryn – fordul felém Obi. – Ha nem lennék ilyen
kimerült, biztos eszembe jutna, hol hagytuk abba legutóbb. De
most egyszerűen csak örülök, hogy élsz és jól vagy.
Odalép, és megölel.
Én csak állok, mereven és bizonytalanul. Rafi minket néz.
Az arcáról nem lehet leolvasni semmit.
– Köszi!
Próbálnék az ajtó felé húzódni, mert én viszont emlékszem,
hol hagytuk abba. Legutóbb Obi bezárt az anyámmal együtt
egy rendőrautóba, mi pedig elszöktünk az éjszaka közepén.
Ennek ellenére, úgy tűnik, örül nekem.
Be kell ismerjem, mindazok után, amin keresztülmentem,
jó érzéssel tölt el, hogy újra láthatom őt és a bandáját. Az
egészben van valami családias. Persze nem egészen olyan,
mintha egy család lennénk, de ahogy a dolgok állnak, már
annak is örülhetek, hogy emberi lényt látok.
– Hol van a húgod? – kérdi Doki.
Az ajtó felé nézeget, mintha azt gyanítaná, hogy odakint
rejtegetem.
– Vicces, hogy pont ezt kérdezed – halkítom le a hangomat.
– Volna rám egy perced? Odakint?
 Vadul reménykedem benne, hogy meglóghatunk Dokival és
Rafival.
– Felesleges titkolózni – mondja Obi. – Doki mesélt nekünk
az Alcatrazban végzett munkájáról, és a Paige-be vetett
reményeiről. Szívesen hallanánk mindannyian, hogy mi van a
húgoddal. Nincs semmi baja, jól van?
Végignézek az asztal körül ülők arcán. Mindenki idősebb
nálam.
Néhányan úgy néznek ki, mintha megőszült veteránok
lennének az előző háborúból. A többiek meg mintha nemrég
még az utcai bandák sorait erősítették volna. Vajon mit
csinálnának, ha rájönnének, hogy egy angyal van a szobában?
– Mit akarnak vele? – kérdem.
Bárhogy is igyekszem, a hangomból süt a gyanakvás.
– Doki szerint ő lehet a legnagyobb reménységünk.
– Doki meglehetősen optimista fickó – mondom.
– Abban nincs semmi rossz, ha találkozunk vele, nem igaz?
– Amikor legutoljára találkoztak vele, kikötözték, mint egy
veszett állatot.
Nem tudom megállni, hogy ne nézzek Martinra. A tenyerén
még mindig látszik a kötél nyoma, miközben egy ceruzával
játszik.
– Arról nem én tehetek – mondja Obi. – Nem sokkal előtted
értem oda, próbáltam kitalálni, hogy mi történik. Nézd,
emberek vagyunk, követünk el hibákat. A félelem és a
kimerültség vezérli a tetteinket, néha meg a mélységes
ostobaság. Nem vagyunk olyan tökéletesek, mint az angyalok.
Csak egymásra számíthatunk, és meg' teszünk mindent, ami
tőlünk telik. Sajnálom, amit a húgoddal tettek- Szükségünk
van rá, Penryn. Megfordíthatná a háború menetét.
 – Nem lesz rá képes, ha éhen hal – mondom. – Majd ha
Doki helyrehozta, akkor beszélhetünk róla, hogy mit tehet
magukért.
– Helyrehozni? – kérdi Obi.
Dokira nézek.
– Meglátom, mit tehetek – mondja Doki. – Legelőször is,
meg kell győződnöm róla, hogy jól van, ami azt jelenti, hogy
látnom kell őt.
A szemembe néz, állja a pillantásomat.
– Ide tudod hozni őt hozzánk? – kérdi Obi.
A fejemet rázom.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – Ismét Martinra
pillantok, aki barátságtalan pillantásokkal figyel minket.
– Rendben – mondja Doki, mielőtt Obi tiltakozhatna. –
Akkor vigyél el hozzá!
Megfordulok, remélve, hogy gyorsan leléphetünk, de Obi
utánam szól:
– Az a szóbeszéd járja, hogy egy tizenéves lány megölt egy
angyalt. Azt mondják, van neki egy játék mackóval álcázott
kardja.
– Tündérmackót nézi, ami a csípőmnél himbálózik. –
Gondolom, nem tudsz róla semmit, igaz?
Ártatlanul pislogok rá, miközben azon töprengek, hogy mi
volna jobb, beismerni vagy tagadni.
– Úgy látom, dolgoznunk kell még rajta, hogy újra bízni
tudjunk egymásban. Hadd vezesselek körbe benneteket,
megmutatnám, mire készülünk. Hasznát vennénk két olyan
harcosnak, mint ti.
– Már láttam a tábort, Obi. – Az ajtónál toporgok. – Tudom,
hogy kimentették az embereket az Alcatrazból. Nagyszerűen
megoldották. Komolyan mondom. Fantasztikusak voltak. De
nekem inkább a húgommal kéne most foglalkoznom.
Obi bólint.
– Rendben. Veled megyek. És, mialatt Doki megvizsgálja a
húgodat, beszélgethetünk.
Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne nézzek Rafira.
Amíg nem sikerül bizalmasan szór váltanunk Dokival, nem
tudjuk tőle me g kérdezni, hogy képes-e visszavarrni Rafi
angyalszárnyait.
– Én viszont szívesen élnék az ajánlattal – mondja Rafi. –
juP nézném, hogyan alakítottátok ki ezt a tábort.
Mindent megteszek, hogy az arcom mozdulatlan maradjon,
nehogy elárulja a gondolataimat. Ez percről percre rosszabb
lesz.
Obi elvigyorodik.
– Remek. Bemutatnálak néhány embernek. Meglátod,
mind olyan fickók, akiket szívesen neveznél a bajtársaidnak,
ha csatlakoznál hozzánk.
– Rendben – bólint Rafi.
– Szuper – mondja Obi. – Biztos vagyok benne, hogy
tetszeni fog. Ez itt a Tanács. Ez a testület irányítja a stratégiai
védelmünket.
Figyelem, ahogy Obi és Rafi körbejár az asztal körül. Rafi
szerint ez vicces? Obi arra készül, hogy körbevezessen egy
angyalt az Ellenállás táborában?
 18

DOKI BELÉM KAROL, ÉS KIVEZET A SZOBÁBÓL.

– Megsérült? Mit evett?
Az ajtót nézem, ahogy rácsukódik a Rafival beszélgető
Obira.
– A helyzet az… a húgom nem eszik.
Az ikrek követnek minket a folyosóra. Kipillantanak az
ablakon is, és megnéznek mindenkit, aki mellett elhaladunk,
éberségük egy percre sem hagy alább.
– Hé, srácok! – Kinyitjuk az ajtót, és kilépünk az éjszakába.
– Mit akar Obi megmutatni Rafinak?
– A szokásos dolgokat – mondja Dam.
– A menekülteket, a csúcsszuper áramforrásainkat, a
lenyűgöző elektromos autóinkat, és talán az instant tésztaleves
készleteinket – von vállat Du.
Dermedten sétálok a hidegben, egyfolytában azon jár az
eszem, hogy ezek valamelyikéből nem lesz-e baj. De nem nagy
ügy, igaz?
Igaz?
Valószínűleg túl lassan haladunk beszélgetés közben, mert
Doki hátrafordul, és megkérdezi:
– Hová megyünk?
– A ligetbe, az út túloldalán – mondom.
Doki kocogásra vált, és előresiet az utca felé. Utánaerednék
de Du a karomra teszi a kezét.
 – Hagyd, hadd menjen! Meg fog várni a ligetnél, hiszen nem
tudja, merre menjen.
Igaza van, meg aztán jó újra látni az ikreket. És nem kéne
aggódnom Rafi miatt sem. Pillanatnyilag úgysem tudok
semmit tenni.
Az ikrekhez fordulok.
– Csodálatosak vagytok, srácok. Más nem lett volna
hajlandó megmenteni azokat a szegény embereket ott az
Alcatrazon.
– Nem nagy ügy – mondja Dam mellettem őgyelegve.
– Aha, máskor is százával szoktunk menteni embereket –
bólogat Du.
– Jaja, folyton ezt csináljuk – mondja Dam.
– Erre születtünk.
– Előfordult, hogy kénytelenek voltunk elutasítani az
ajánlkozó nőket, akik a hálájukat akarták kimutatni. – Dam
peckesen kihúzza magát mellettem.
– Egyszer – mondja Du, sokkal szerényebben.
– Jó, igen, egyszer. De az egyszer pontosan azt jelenti, hogy
„előfordult” – mondja Dam.
– Igaz, és az sem számít, hogy egy nyolcvanéves hölgy volt
az illető, aki úgy nézett ki, mint a nagymamánk.
– Egy csaj az csaj, haver, függetlenül a korától. És az
ajánlat az ajánlat – bólint Dam.
Du hozzám hajol, és suttogva mondja:
– Felajánlotta, hogy főz nekünk kelbimbót, de
elutasítottuk.
– Nagyon szomorú volt. Remélhetőleg talált egy szerencsés
fickót, aki megvigasztalta a csalódást követően.
– A csalódás durva dolog – ingatja Du a fejét. Nem mintha
valaha is megtudhatnánk, hogy milyen érzés.
 Az ikrek összekoccantják az öklüket, mint az igazi
bajnokok.
– És Obi teljes mellszélességgel támogatta az Alcatrazra
tervezett mentőakciót? – kérdezem.
– Jó, oké, talán egy kicsit Obi is besegített a dologba – vonja
meg a vállát Du.
– Nem mintha mi nem siettünk volna akár puszta kézzel is
az emberek megmentésére, de tudod, egy leheletnyivel
könnyebb volt, hogy Obi irányította az akciót.
– Örömmel látom, hogy nem mindenkivel olyan szemét.
– Ha megismernéd, meg lennél lepve, milyen jó fej – mondja
Du.
– Nem téged zárt börtönbe, és nem a te húgoddal bánt úgy,
mint Frankenstein szörnyével.
– Meghozza a nehéz döntéseket, hogy ne nekünk kelljen –
magyarázza Dam.
Erre nem tudok mit mondani. Nem pont ezt kívánom én is,
hogy valaki más hozza meg helyettem a nehéz döntéseket?
– Ő is csak ember – mondja Du. – Neki is vannak hibái.
– Ezért vagyunk itt mi. Helyrehozzuk a hibáit.
– Ne vedd magadra! – mondja Du. – Eladná az
elsőszülöttjét, apját, anyját, a süteményt sütögető
nagymamáját, élete szerelmét, mindkét karját és lábát és az
egyik mogyoróját is egyetlen esélyért, hogy megmentse az
emberiséget.
– Ő a legelhivatottabb fickó, akit ismerek.
– És egyikünktől sem kíván olyan áldozatot, amire ő maga
ne lenne hajlandó.
– Ki másra számíthatsz, ha rács mögé zárnak egy olyan
ocsmány szigeten, mint az Alcatraz?
 Igazuk van. Az Ellenállás az egyetlen csoport, ami
egyáltalán megfontolás tárgyává tenne egy valódi mentőakciót.
– Igazából kicsit hasonlít is rád – mondja Du.
Kis híján megtorpanok lépés közben.
– Rám? Na, ne! Obiban és bennem nincs semmi közös.
– Meg lennél lepve – mondja Dam.
– Makacs, hűséges, tűzön-vízen át véghezviszi, amit
eltervezett.
– Alapvetően mindketten eszement nagy hősök vagytok.
– És egyformán bukik rátok mindenki – mondja Du.
– Na, most már biztos vagyok benne, hogy csak
hülyéskedtek- viccelődök.
– Komolyan azt akarod mondani, hogy nem veszed észre,
hogy néznek rád a pasik?
– Milyen pasik? Miről beszélsz?
Összenéznek.
– Tudod, csajszi – mondja Du –, már a legutóbbi nagy
mutatványod előtt is te voltál a legérdekesebb harcos a
rendezvényeinken. A seggeket szétrúgó csajok mindig is
nagyon menők voltak, de ebben a posztapokaliptikus világban,
amiben élünk, a legmenőbb dolog egy kardot lóbáló,
angyalgyilkos, veszettül káromkodó…
– Nem is szoktam káromkodni.
– Ez igaz, de ne bánkódj miatta, senki sem tökéletes –
mondja Dam.
– Honnan hallottatok erről a feltételezett tinédzser lányról,
aki megölt egy angyalt? Nem mintha elhinnék egy ilyen ostoba
történetet, vagy ilyesmi.
– Az angyalok vérdíjat tűztek ki ennek a feltételezett
lánynak a fejére. Aki feladja nekik ezt az angyalgyilkost, annak
teljes bántatlanságot ígértek. Még Obi sem ér ennyit. Az őérte
ígért fejpénz szánalmasan jelentéktelen a lányéval
összehasonlítva.
– Futótűzként terjedt el a híre – teszi hozzá Dam. – Őrült
történetek terjengnek róla. Például, hogy parancsol az
angyalkardoknak, és démonok engedelmeskednek neki.
Mindenkit totál izgalomba hozott. Az emberek egyik fele téged
keres… akarom mondani őt, hogy feladja a bántatlanságért
cserébe, a másik fele az egészségére issza a sörét. És vannak,
akik mind a kettőt megteszik.
– Szóval nem árt, ha vigyázol magadra – mondja Du. –
Mindegy, hogy te voltál-e, vagy sem, az embereknek elég, ha
azt hiszik, hogy igen, és megölnek.
– Szóval… mi van a plüssmacis kardoddal, a démonos
történettel meg ezzel az egésszel? – néz rám Dam felvont
szemöldökkel.
– Te voltál, nem igaz? – kérdezi Du kacsintva.
– Köztünk marad, gondolom, ezt nem is kell mondanom –
teszi hozzá Dam.
– Soha nem árulnánk el senkinek.
Idegesítően egyformák, amikor ugyanazt mondják.
Egy részem nagyon is akarna beszélni róla. De az
okosabbik részem így válaszol:
– Ó, hát persze. Még nem meséltem, hogy angyalokat
szoktam öldösni, és démonok lesik minden kívánságomat? Ja,
és repülni is tudok, de ne áruljátok el senkinek!
– Aha.
Gyanakodva méregetnek, az arcomat figyelik, hátha
leolvashatnak róla valamit.
Gyorsan másik témát keresek, amivel elterelhetem a szót.
– Úgy látom, srácok, remek munkát végeztetek itt.
 Tovább méregetnek, mintha nem tudnák eldönteni,
engedjék hogy témát váltsak.
– Úgy értem, nehéz lehetett felállítani egy menekülttábort,
mi közben az Ellenállást is vezetni kellett.
– Obi megpróbálta egyedül összefogni az egészet, de végül
csak megalakítottuk a Tanácsot, hogy segítsen neki
megszervezni az ellátást. Ó, barátom, hogy mekkora meló az
ellátás!
– És mindezt azért, mert kedved támadt egy kis
sétakocsikázásra, azután meg muszáj volt tálcán kínálnod
Obinak a lehetőséget a hősködésre. Tényleg, ha már itt
tartunk, milyen volt a buszozás?
– Ja, mikor utoljára láttunk, szerelmes leveleket
küldözgettél a buszból, amibe bezártak.
– Gondoltunk ám rá, hogy megmentünk, de Obi úgy vélte,
fontosabb kiszabadítani azokat az embereket az Alcatrazból.
– De sose mentünk volna bele, ha tudjuk, hogy anyukád is
ott van.
– Teljesen ki tud készíteni, azt kell mondjam.
– Nekem aztán nem kell bemutatnod – mondom. –
Tisztában vagyok vele, hogy milyen.
Du nevet.
– Egy tömegpusztító fegyver. Kitaláltuk, hogy ráuszítjuk a
rosszfiúkra, és kiderült róla, hogy valóságos kincs.
– Totál ráhozta a frászt az őrökre, mire odaértünk.
– Tudod, milyen ijesztő tud lenni?
Bólintok.
– Oh, igen. Tisztában vagyok vele.
– Hát, legtöbbünknek fogalma sem volt róla. Jól
megvezetett minket.
– Ő lett az egyik század parancsnoka.
 – Mi van?
Nehéz elképzelni, hogy anya bármit is irányítson.
– Bizony. Teljesen komoly. Beteg egy világ ez, nem igaz?
Csak pislogok, hagynom kell, hogy leülepedjenek bennem
az előbb hallottak. De be kell látnom, ha anyánál valamire
lehet számítani, akkor az az, hogy teljességgel
kiszámíthatatlan.
– Anyukád nagyon menő.
Az ikrek bólogatnak, mint a műanyag figurák a
műszerfalon.
– Tudjátok, merre van? – kérdem.
– Ja – mondja Du. – Előkerítjük neked.
– Köszi. Az jó volna.
Kiérünk az El Camino Realra, készen rá, hogy autótól
autóig futva átkeljünk rajta, mikor éles kiáltás hasít az
éjszakába. Mintha küzdelem hangja hallatszódna az úttest
túloldalán levő ligetből.
Paige ott van, abban a ligetben!
Futásnak eredek. Amilyen gyorsan csak tudok, berohanok
a fák közé.
 19

BEROHANUNK A LIGETBE, A ZAJ FORRÁSÁT KERESVE. Nem mi

vagyunk az egyetlenek, akik a fák közt futnak, de nem látom a
többieket, csak kivehetetlen árnyékokat az egyre sötétebb
éjben.
Dühös hangokat hallok. Meglehetősen biztos vagyok benne,
hogy a pokolfajzatok nem tudnak beszélni, legalábbis nem
emberi nyelven. Remélem, nem most kell rájönnöm, hogy
tévedtem.
A lombok alatt egy csapatnyi árny hadonászik az öklével,
ordítozva csépelnek, rugdalnak egy porban fetrengő alakot.
Ahogy közelebb érünk, a sáskák áldozatainak ráncos, száraz
bőrét pillantom meg. Néhányan közülük szakadt ruhában
vannak, a testüket vastag kosz borítja, mintha nemrég
másztak volna elő a sírjukból. Ökleik a magasba emelkednek,
és lecsapnak az áldozatra, aki szótlanul tűri a verést, csak néha
nyög fel egy-egy nagyobb ütésre.
– Mi folyik itt? – kérdezem, ahogy odaérek, de senki nem
figyel rám.
– Hé! – kiáltja Du.
– Mi folyik itt? – kérdi Dam visszafogott, de parancsoló
hangon.
Néhányan a sáskák áldozatai közül ránk pillantanak. Nem
hagyják abba az ütlegelést, de az egyik válaszol:
– Ez az a rohadék az Alcatrazból. Ő tette ezt velünk. Ő
csinálta a szörnyeket, és velünk etette őket.
 Dühösen belerúg a földön heverő alakba. Nem látok
semmit, de egyértelmű, hogy Dokiról beszélnek.
Az ikrek is ugyanerre a következtetésre juthattak.
Felemelt karral az ütlegelők közé vetik magukat.
– Elég volt, hagyjátok abba!
– A Tanács már megmondta, hogy hagyjátok őt békén –
mondja Du, és lerángat egy fickót Dokiról.
– Az Ellenállás Tanácsa nekünk nem parancsol. Mi nem
tartozunk a táborotokhoz, emlékszel?
– Úgy van – helyesel egy másik fickó, akinek az arca olyan
fonnyadt, mint a száraz szalámihéj. – Nem fogadtatok be
minket. És ennek ő az oka.
Újabb dühös rúgás.
– A következő, aki megüti vagy megrúgja őt, ki lesz tiltva a
fogadásokról. Feketelistára lesztek téve az aszott életetek
teljes hátralévő részére. És most el innen mindenki!
Csodálatos módon mind elhátrálnak.
Lehet, hogy mások kiközösítik a sáskák áldozatait, de
abban biztos vagyok, hogy az ikrek nem utasítják el a tétjeiket
a fogadásoknál. Du ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint én.
A testvérére pillant.
– Tesó, mi vagyunk az új HBO. – És megereszt egy vigyort.
Dam a kezét nyújtja, és felhúz egy alakot, akiben alig ismerek
rá Dokira. Sután tartja a karját. Az arca, amin már eleve volt
egy vér- aláfutás, úgy fel van dagadva, hogy alig tudja kinyitni
a szemét. – Jól vagy? – kérdezem. – Mi baja a karodnak?
– Összerugdosták és megtaposták. Azt sem tudták, mit
csinálnak.
– Eltört?
Kezd felsejleni bennem, hogy mire megyünk egy törött karú
sebésszel.
 – Nem tudom. – Talán az agya még nem tudja, de a teste
szerintem biztos benne, hogy eltört, annak alapján, ahogy
dédelgeti, óvja. – Az ilyen emberek láttán mindig felmerül
bennem a kérdés, hogy minek töröm magam azzal, hogy
próbálom megmenteni őket.
A dühös Doki elsántikál mellettem. Csak néhány
lépésnyire jut, aztán az egyik fának támaszkodik, hogy
pihenjen egy kicsit. Dam támogatja Dokit, nehogy elessen.
– Van másik orvosunk is – mondja nekem Du. – Elvisszük
hozzá, meglátjuk, mit tud tenni érte.
– Veletek megyek.
Más szemmel nézek a sáskák áldozataira. Összeaszott
mellkasuk zihálva emelkedik, süllyed, izzik bennük a harag és
a csalódottság. Néhányan sírva fakadnak, így jön ki rajtuk a
feszültség, ami sokkal mélyebbről ered. Nem csak a küzdelem
zaklatta fel őket.
Követem az ikreket. Támogatják Dokit, segítenek neki
átkelni az úttesten.
 20

A FALNAK DŐLVE ÁCSORGOK A PÁCIENSEKKEL TELI

SZOBÁBAN, arra várva, hogy találkozhassak a tábor orvosával.

Doki elsőbbséget élvez, mert a doktornőn kívül ő az egyetlen
orvos a táborban. Az ikrek egyike bemehetett vele, a másik meg
elment, hogy elintézzen valamit. Nekem azt mondták, hogy
várjak idekint.
Egyetlen gyertya ég a szobában, bár az ablakok el vannak
takarva pokrócokkal. Kimondottan félelmetes olyan szobában
lenni, ahol több az árnyék, mint a fény, és csak a felsejlő alakok
köhögését és suttogását hallani.
Kinyílik az ajtó, és megjelenik Du szalmaszőke feje.
– Mi a diagnózis? – kérdezem. – Eltört?
– Meglehetősen csúnyán – mondja Du, és kijön. –
Valószínűleg hat hétbe is beletelik, mire megint használni
tudja a karját.
Hat hét! A gyomrom elnehezül, mintha ólmot nyeltem
volna.
– Irányíthatja a másik orvost műtét közben? Tudod,
mintha robotkarral operálna.
– A doktornő nem sebész. Meg aztán, senki sem akarja,
hogy elterjedjen róla, ő is segédkezett Doki munkájában. Az
ilyesmi árt az egészségnek.
– Igen, értem.
 Az ajkamba harapok, és végiggondolom a dolgokat. Nem
tudok mit tenni, kénytelen vagyok megvinni a rossz hírt. Mit
fogunk csinálni? Doki volt Paige és Rafi egyetlen reménye.
Kinyílik a bejárati ajtó, és Dam lép be.
– Hé, láttam anyukádat. Mondtam neki, hogy a húgod a
ligetben van, és hogy mindjárt ott leszel.
– Köszi. Anyával minden rendben?
– Elég izgatott volt. Megölelt, és még egy puszit is kaptam
– mondja Dam.
– Ez komoly? – kérdem. – Tudod, én mikor kaptam utoljára
ölelést vagy puszit anyámtól?
– Nos, igen, sok nő képtelen ellenállni a vonzerőmnek.
Folyton ölelgetnek meg csókolgatnak, mindenféle átlátszó
ürüggyel.
Kacsint, és egy szexinek szánt mozdulattal belekortyol a
kezében tartott pisizöld energiaitalba.
Az ajtóhoz lépek, az jár a fejemben, hogy tehetek-e valamit
azon kívül, hogy visszamegyek a ligetbe a rossz hírekkel.
Amikor megfogom a kilincset, valami furcsa történik, amitől
megdermedek. A tarkóm bizseregni kezd, még azelőtt, hogy a
tudatom felfoghatná, hogy baj van.
Az ajtó túloldaláról rohanó léptek dobogása hallatszik. Az
emberek a váróban riadt nyájként húzódnak össze, és
kétségbeesetten bámulják az ajtót. Odakint valaki felsikolt.
– Most meg mi van? – kérdi Du.
A hangja ijedt, mintha valaki rákiáltott volna, hogy fusson
gyorsan, és bújjon el.
Egy részem nem akarja tudni, hogy mi van odakint, de az
ikrek már nyitják is az ajtót, hogy megnézzék, mi történik.
Odakint csend és nyugalom van. Minden csupa szemét,
felborított asztalok, székek hevernek a földön, és eldobált
ruhák meg takarók.
Ahogy a szemem alkalmazkodik a sötéthez, látom, hogy a
füvön szétszórt ruhák valójában emberek. Csak ezt nehéz volt
megmondani a hiányzó darabjaik miatt. És a hiányzó
darabokon nem azt értem, hogy kisebb részeket kiharaptak
belőlük, hanem hogy a végtagjaik hiányoznak. Van, akinek a
feje nincs meg.
Egy nő futva megindul egy autó mellől. Farkas méretű,
sötét alak ered a nyomába. A járdán, az árnyékban meglapuló
pár sikoltozni kezd ijedtében, ahogy a sötétség leple alatt
valami – sőt, hogy pontos legyek, több valami – föléjük
settenkedik az árnyékoló ponyvára, és lenyúlva megragadják a
hajukat. Akkor, mintegy jelre, árnyékok rontanak elő a
sötétből, és árasztják el az iskolaudvart.
Hirtelen megpillantom az egyiket, mert valaki rávilágít a
zseblámpájával. Pokolfajzatok! Kisebbek, mint amiket a
pokolban láttam, de így is elég félelmetesek. Denevérpofájú,
denevérszárnyú, hátborzongató kis szörnyek, csontvázszerű
végtagokkal és girhes testtel. Sikolyokkal telik meg az iskola
környéke, ahogy özönleni kezdenek a pokolfajzatok.
Van köztük kettő, a többinél jóval nagyobb, húsosabb, a
szárnyuk foltos, a szemük vörösen villog. Izomkötegek
feszülnek hosszúra nyúlt csontjaikon, a többi pokolfajzat
csenevésznek tűnik mellettük. Ezek ketten üldöznek engem,
mióta előmásztak Beliel pokolbéli emlékéből.
Tudják, hogy itt vagyok. És hozták a haverokat is.
Az egyik az égnek fordítja a pofáját, és megereszt egy
hiénakacagást, amit már az Angyal-szigeten is hallottam. Ha
ez ugyanazt jelenti, mint legutóbb, jókora csapatra
számíthatunk.
 Egy fickó ugrik elő a sötétből, csapkodva és sikoltozva, két
pokol- fajzattal a hátán. A rémülettől eszét vesztve berohan az
egyik zsúfolt épületbe, magával cipelve a két pokolfajzatot is.
Puskalövések dördülnek az épületben. Remélem a
pokolfajzatokat lőtték le, és nem a fickót.
A pokolfajzatoknak én kellek, nem ők. Én hoztam őket a
nyakukra. Ezért az én dolgom, hogy elcsaljam innen őket.
Gondolkodás nélkül kirohanok az éjszakába.
 2 1

SZEDEM A LÁBAMAT, AMILYEN GYORSAN CSAK TUDOM. Az

időnként felhangzó sikolyok közti szünetek dermedt
némasága, ha lehetséges, még félelmetesebb. Embereket
képzelek magam elé, ahogy lélegzetüket visszafojtva lapulnak,
és reménykednek, hogy őket nem veszik észre a szörnyek.
Libabőrös leszek a gondolatra, hogy mi történhet velük.
A tervem az, már ha ezt annak lehet nevezni, hogy mint az
őrült, rohanok minél távolabb az iskola épületeitől, és keresek
egy autót. A parkolóban bőséges választéknak kell lennie. Obi
és az emberei sokat dolgoztak rajta, hogy vészhelyzet esetére
az összes autóban bent legyen a kulcs, és teljesen fel legyenek
töltve benzinnel. Bár talán nem pont erre az esetre gondoltak,
de valami hasonlóra. Aztán amint az autóban leszek, ész nélkül
nyomom majd a dudát meg a gázt, és olyan messzire hajtok az
iskolától, amennyire csak tudok.
A pokolfajzatok remélhetőleg követni fognak, mert ha nem,
akkor fogalmam sincs, mit csinálok. Vagy ha már az autó felé
menet elkapnak. És hogy hogyan fogok megmenekülni, ha
utolérnek, és körbeveszik az autót. De a pánik közepette
egyelőre nincs időm ezen gondolkodni.
És mi lesz Paige-dzsel, anyával és Rafival? Megrázom a
fejem.
Koncentrálj!
 Egy férfi sikolt fel a bal oldalamon. Ha továbbmegyek,
valószínűleg meg fog halni. Ha megállók, hogy segítsek neki,
elvesztegetem az esélyt, hogy elcsaljam a pokolfajzatokat a
többiek közeléből. A túlélők világában nincsenek jó döntések.
Habozok, de száguldók tovább a parkolóba. A csípőmön lógó
Tündérmackó a lábamhoz verődik, mintha azt követelné, hadd
vegyen részt ő is az akcióban. Kerítenem kell egy autót, és
magam után csalni a pokolfajzatokat. Feltépem a legelső kocsi
ajtaját. Nem tudom megállni, muszáj hátranéznem. Néhány
árny már a nyomomba szegődött, minden egyes szívveréssel
közelebb érnek hozzám. Mögöttük rohanó emberek, a
legközelebbi épülethez próbálnak eljutni.
Beugrók az autóba, és bevágom az ajtót. Erősen remélem,
hogy benne lesz a kulcs. Pokolfajzatok csapódnak az ajtónak és
a szélvédő üvegének.
Hálát adok az égnek, hogy Obi ilyen paranoiás, és
felkészült minden eshetőségre. A kulcs az indítóban van. A kis
piros Hyundai első próbálkozásra feléled. Felbőg a motorja.
Csikorgó gumikkal lövök ki a parkolóhelyről, a szörnyűséges
teremtmények lesodródnak a motorháztetőről. De ahogy
lefékezek, újak érkeznek a helyükre. Megnyomom a dudát.
Azok a pokolfajzatok, amik még nem vettek észre, most
abbahagyják az emberek üldözését, és felém fordulnak.
Kísértést érzek, hogy bevárjam és elgázoljam őket,
hátborzongató denevérpofájukat kilapítsam a kerekekkel.
Csak hát az a dolgom, hogy minél távolabb csaljam őket, nem
vesztegethetem játszadozással az időt.
Résnyire nyitom az ablakot, és kiordítok:
– Hé, ti ocsmány rohadékok! Itt a vacsora! Gyertek, rühes
patkányok! Kapjatok el, ha tudtok!
 A Hyundai megbillen, amikor újabb halom pokolfajzat
landol rajta. Elindulok, hogy kiszáguldjak a parkolóból – vagy
legalább tegyek néhány kört, amíg a pokolfajzatok mind
utánam nem vetik magukat, és békén hagyják a többi embert
–, mikor hirtelen nagyot durran valami, és egy zökkenést
érzek. Az autó az oldalára dől. Látom a foszlányokra szakadt
gumit, ahogy a felniről a motorháztetőre lóg. Az első kerekem
durrdefektet kapott. Dermedten bámulom a himbálózó
gumidarab lassuló mozgását, míg végül megáll. Aztán
pokolfajzatok lepik el a szélvédőt, és eltakarják előlem a gumi
maradványait.
A plüssmaci bundáját simogatom. Nem jut eszembe semmi
más, amit tehetnék. Tündérmackónak nem veszem hasznát a
zárt térben. Nincs elég hely szúrni, vágni. Ami azt jelenti, hogy
el kéne hagynom az autót, ha meg akarom ezt úszni.
Ülök az autóban. Azon töröm a fejem, hogy vajon meddig
leszek képes kitartani a járműben.
A pokolfajzatok közben persze már a szélvédő üvegét verik.
Vicsorgó denevérpofájuk az ablakhoz préselődik. Vajon meddig
fogja bírni a szélvédő?
Ha sikerül betörniük, pillanatok alatt a nyakamon lesznek,
nem fogom tudni használni a kardot, és menekülni sem lesz
időm. Viszont ha kinyitom az ajtót, rám ugranak, mielőtt
letenném a lábamat a földre.
Újabb pokolfajzat veti magát a motorháztetőre,
félrelökdösve a többieket. Az egyik nagy az, aki a pokolból
követett idáig. Egy hatalmas kő van nála. Felemeli az ocsmány
feje fölé, és lesújt vele a szélvédőre. Az reccsen egy nagyot,
ezernyi repedés fut végig rajta, pókhálószerű mintát rajzolva
az üvegre. Veszek egy mély lélegzetet, mikor ismét felemeli a
követ. Kezemet az ajtókilincsre teszem, és felkészülök a
kirohanásra. Amint a kő újra lesújt a szélvédőre, minden
erőmet beleadva kivágom az ajtót.
A pokolfajzatok a kőre figyelnek, így sikerül meglepnem
őket. Egy részüket a kivágódó ajtó félresöpri az útból, így van
annyi hely hogy ki tudjak ugrani.
Amint az aszfaltra teszem a lábam, karmok ragadnak meg.
Minden csupa fog és fröcsögő nyál, ezt az oldalát nem láttam a
pokolfajzatoknak a kard emlékeiben. Ott Rafi elől menekültek.
Akkor áldozatok voltak. Most gyilkosok. Az egyik pokolfajzat
fogai felsértik az arcomat. Mancsával megragadja a vállamat,
és a mellembe karmol. Hallom, ahogy felsikoltok.
Elkapom a nyakát, igyekszem olyan messzire tolni a fejét
és a pofáját, amennyire csak tudom. Ahhoz képest, milyen kis
vézna teremtmény, meglepően erős. Amennyire lehet,
elfordulok tőle, miközben próbálom eltolni magamtól. A feje
tébolyultan csapkod elő- re-hátra, a fogát csattogtatva
igyekszik belém marni. Egyre közelebb kerül az arcomhoz, már
olyan közel van, hogy érzem a rothadó halra emlékeztető
leheletét. Belém vájja a karmait, közben meg sem próbálja
védeni a nyakát. Teljesen elment az esze. Ezt a küzdelmet nem
fogom megnyerni.
A hátam az autónak szorul. A szemem sarkából
észreveszek két másikat is, ahogy megkerülik a nyitott ajtót,
hogy rám vessék magukat. Tekintetem kétségbeesetten
cikázik ide-oda. Pisztolyom nincs, a kardot nem tudom
előhúzni, csapdába estem az autónak szorulva. Legfeljebb
abban reménykedhetek, hogy nyerek az embereknek néhány
percet a menekülésre, amíg a pokolfajzatok azzal vannak
elfoglalva, hogy darabokra szaggassanak.
Hirtelen az összes pokolfajzat megdermed.
Denevérpofájukat égnek fordítják, tömpe orrukkal vadul
szimatolják a levegőt. Az egyik megrázza a fejét, mint az ázott
kutya, ha a vizet akarja lerázni magáról. Amelyik a nyakamat
igyekezett szétmarcangolni, visszavonulót fúj, és elenged.
Azok, amik az ajtó fölött próbáltak átmászni, nem győznek elég
gyorsan hátrálni. Szinte tapintható a rettegésük. Hátrálnak.
Eltelik pár másodperc, mire elhiszem, hogy még élek.
A fényszóró sugarai megvilágítják egy közelgő alak lábait.
A pokolfajzatok elkotródnak az autó közeléből. Ahogy közelebb
ér az illető, a fény egyre feljebb kúszik a testén, míg végül
megpillantom az arcát is.
Anyám az!
A pokolfajzatok ész nélkül menekülnek. El az iskolától, el
az emberektől, és főképp minél távolabb anyámtól.
– Mi a fene? – Döbbenten bámulok.
Azután megérzem a szagot. Valami rettenetesen bűzlik. A
szélvédőn anya záptojásai vannak szétkenődve. Az ismerős
sárgás-feketés trutymó csorog lefelé az üvegen, mintha valami
óriási madár pottyantott volna rá.
A szag. A szag késztette őket menekülésre. Ugyanolyan
rémülten menekülnek, mint a pokolban, mikor a hatalmas
démon rájuk sziszegett. Vajon pokoli uraikra emlékezteti őket
a szag? Lehet, hogy amikor megérzik a záptojás bűzét, azt
hiszik, egy dühös démon közeleg?
Anyámat nézem, ahogy mindkét kezében tojásokkal
közeledik felém. Lehet, hogy őrült, de látott és tapasztalt
dolgokat. Olyan dolgokat, amit mások nem érthetnek.
Mire odaér hozzám, a pokolfajzatok hét határon túl járnak.
– Jól vagy? – kérdi.
Bólintok.
– Hogy csináltad?
 – Ez valami rettenetesen bűzlik, nem? – mosolyog rám
anya, az orrát fintorítva.
Csak bámulom őt, szótlanul, aztán halkan felnevetek.
 22

ANYÁVAL ÁTMEGYÜNK A LIGETBE. Egy nő követ minket

néhány lépéssel lemaradva.
Odafordulok hozzá, és ráköszönök:
– Helló!
Apró főhajtással viszonozza a köszönésemet. Anyával
nagyjából egykorúnak látszik, combközépig érő, kapucnis
kabát van rajta, a kapucni eltakarja a fejét. A kabát alatt
bokáig érő ruhát visel, ami rálóg a csukájára. Van valami
ismerős az öltözetében, de ez a gondolat épp csak megfordul a
fejemben, más, fontosabb dolgok veszik át a helyét.
– Velem van – int a nő felé anya.
Elképzelni sem tudom, mi lelte. Anya nem kimondottan az
a barátkozós típus, de ez már egy egész másmilyen világ, és
talán én sem ismerem annyira anyát, mint ahogy képzeltem.
A liget csendes, csak a lépteink zaja hallatszik, és hogy
valaki fut utánunk. Hátrafordulok. Rafi közeledik. Szinte
láthatatlan a sötét viharkabátjában és sapkájában. Biztos
meghallotta, hogy sikoltottam, amikor megtámadtak a
pokolfajzatok.
Anya és a barátnője is megtorpan, amikor észreveszik, de
intek nekik és bólintok, jelezve, hogy ő meg velem van.
Továbbmennek a ligetbe. Én lemaradok, hogy bevárjam Rafit.
Anya visszanéz, hogy szemmel tartson minket, nyíltan bámul,
nem próbálja még udvariasságból sem álcázni az érdeklődését.
Mindeközben éberen figyeli az árnyékokat is.
– Nincs semmi bajod? – Rafi hangja lágy, szinte
bocsánatkérő.
Azon töprengek, hogy talán azt gondolta, jobb lesz nekem,
ha a pokolfajzatok nem látják, hogy ő védelmez. Ahhoz túl
sokan voltak, hogy mindet megölje, így jó pár biztosan
elmenekült volna, és elmondja a többi pokolfajzatnak. Vagy
talán azt nem akarta, hogy Obi és a többiek lássák teljes
erőbedobással harcolni.
– Persze, jól vagyok. Egyébként azok az ocsmány férgek
jobban rettegnek az anyámtól, mint bármelyik
angyalharcostól. Úgy tűnik, ő sokkal ijesztőbb.
Szórakozottan bólint, láthatóan aggasztja valami.
– Obi mit mutatott neked?
– Körbevezetett a táborban.
– Láttad, mennyi száraztésztájuk van felhalmozva?
– Megmutatta a fegyverraktárat. A kiürítési tervet. A
biztonsági rendszert.
Majdnem hasra esek egy ágban.
– Miért tenne ilyet? – A kérdést indulatosabban teszem fel,
mint ahogy szándékomban állt. Vészcsengők berregnek a
fejemben. – Maga volt a megtestesült paranoia, mikor legutóbb
találkoztatok.
– Szeretné, ha csatlakoznék hozzájuk, ezért le akart
nyűgözni. És most nagyobb szüksége van harcosokra.
Megérezhette rajtam, hogy rendelkezem némi katonai
tapasztalattal.
– Akkor csatlakozol az Ellenálláshoz?
– Kizárt dolog. Láttam a boncasztalaikat.
– Miféle boncasztalokat?
 – Ahol fel szoktak boncolni mindent, ami nem teljesen
emberi. Van egy külön asztaluk arra az esetre, ha egyszer
sikerülne elfogniuk egy angyalt.
– Ó!
Szeretném emlékeztetni, hogy ebben a háborúban olyan
ellenséggel állunk szemben, akiről nem tudunk szinte semmit,
de nincs értelme vitatkozni. Engem sem lehetne meggyőzni
Uriel embereken végzett kísérleteinek jogosságáról, teljesen
mindegy, milyen érvekkel hozakodna elő. Akkor Rafinak miért
kéne elfogadnia az okokat, amire hivatkozva felvagdosnánk a
fajtáját?
– Dolgoznak egy angyali járványon is, ami a reményeik
szerint ki fogja irtani az összes angyalt.
– Komolyan?
– Lerohanták a labort is az Angyal-szigeten, amikor
kimentették az embereket, és elloptak valamit, amibe
belekontárkodhatnak. Úgy tűnik, Lailah emberi járvánnyal
kísérletezett, és többféle törzset is kitenyésztett, hogy
optimalizálja a pusztítást. Abban reménykednek, hogy az egyik
törzs az angyalok ellen is hatásos lehet.
– Közel járnak ahhoz, hogy létrehozzanak egy ilyen angyali
járványt?
– Nem igazán. Máskülönben meg kellett volna ölnöm őket.
Csöndben sétálunk tovább. Az ölnöd kell, vagy téged ölnek
meg gondolata súlyosan nehezedik ránk.
Megkönnyebbülök, amikor odaérünk Paige-hez, véget ér a
kényszeredett hallgatás. A húgom a sáskái mellett ül. Anyám
és a barátnője tiszteletteljes távolságban megáll, mereven
bámulják a bestiákat. Paige felpattan, a sáskákat felröppenti
a lombok fölé, és szalad anyához. Paige a kicsi a családban, és
neki egész más a kapcsolata anyánkkal, mint nekem. Anya a
haját simogatja, Paige pedig belesimul az ölelésébe.
– Hogy ment a dolog Dokival? – kérdi Rafi suttogva.
Veszek egy mély lélegzetet, és közlöm vele a rossz hírt Doki
törött karjáról. Nem szól semmit, de biztos vagyok benne, hogy
lesújtja a dolog. Az amputált szárnya minden egyes
másodperccel tovább sorvad, amíg nincs rajta, és meglehetősen
biztos vagyok benne, hogy nem fogja addig bírni, mint legutóbb.
Erre az egyetlen orvos, aki vissza tudta volna varrni, nem tud
operálni, még vagy hat hétig.
És ott van az éhező húgom is…
Fáradt vagyok és reményvesztett. Pedig biztos van más
megoldás is, de érzelmileg túlságosan kimerültem, hogy
gondolkodni tudjak. Legszívesebben visszavonulnék a
fejemben lévő félreeső zugba, magamra zárnám az ajtót, és
kirekeszteném az egész világot.
Rafinak dőlök, érzem az izmait a karomon. Behunyom a
szememet, és ellazulok. Annyira biztonságos! Abban persze
nem vagyok biztos, hogy ő is ilyen megnyugvást merít belőlem.
Amikor kinyitom a szememet, anyámat látom és a barátnőjét,
minket néznek. Gyorsan ellépek Rafi mellől, és kihúzom
magam. Furcsa, hogy anyám minket néz a sáskák vagy az
összevagdosott kislánya helyett.
– Valaki keres téged – mondja.
– Ó, tényleg.
– Igen, hallottam róla.
Az angyalok, a pokolfajzatok, manapság ugyan kinek nem
kéne belőlem egy darabka?
Rafi felé int a fejével.
– Neki mondtam.
 Az ő fejére is vérdíjat tűztek ki? Vörös álarc volt rajta,
mikor az angyalokkal harcoltunk, így simán gondolhatták,
hogy csak egy közönséges démon, nem?
– Van egy üzenetem számodra – mondja Rafinak anya
barátnője. - Az üzenet úgy szól: „Szabadság és hála. Bízzál,
testvérem!”
Rafi emészti pár másodpercig.
– Hol van? – kérdi.
– A belvárosban vár rád, abban a templomban, aminek
festett üvegablakai vannak.
– Már ott van?
– Igen.
Rafi hozzám fordul.
– Tudod, hogy hol a templom?
– Nagyjából. – Homályosan rémlik pár templom Palo
Altóban.
– Miről van szó?
Rafi nem szól semmit.
Az jár a fejemben, hogy az ikrek talán félreértették a
híreket. Talán az angyalok nem is engem keresnek, hanem
Rafit.
– Szükséged van még valamire? – kérdezi anya barátnője.
Kissé a frászt hozza rám a nyugodt és békés hangjával.
– Nem, köszönöm! – Rafi gondolatai már messze járnak.
A nő leveszi a csuklyáját. A feje le van borotválva,
meglehetősen sápadtnak tűnik. Kibújik a kabátjából is, hagyja
a földre csúszni. Egy lepedőt csavart a teste köré, a vállánál
kötötte meg. Sötét szeme hatalmasnak tűnik a kopasz fejében.
Békésen és derűsen néz rám. A kezét maga előtt tartja,
összefonva az ujjait. Egyetlen dolog rontja el az óvilági
kinézetét, a fehér teniszcipő a lábán. Meghajol, mielőtt a
húgom felé fordul. Nem szajkóz semmiféle toborzó-szöveget,
ahogy arra számítana az ember olyasvalakitől, aki ennyire
nyilvánvaló módon egy apokalipszishívő szekta tagja. Némán
odalép a húgomhoz, és megáll előtte.
Anyám meghajol a nő előtt.
– Köszönetet mondok az áldozatodért! Köszönöm, hogy
önként jelentkeztél! – mondja neki.
– Mire jelentkezett önként? – kérdem, és nyugtalanító
érzés fog el.
– Ne aggódj emiatt, Penryn! – Anya int, hogy menjek. –
Erről én gondoskodom!
– Miről gondoskodsz? – Nem vagyok hozzászokva, hogy
anyám emberekkel foglalkozzon, ahhoz meg végképp nem,
hogy így bánjon az emberekkel, ahogy ezzel a nővel. – Miről
gondoskodsz, anya?
Anyám bosszús arccal fordul felém, mintha kínos helyzetbe
hoztam volna.
– El fogom magyarázni, ha idősebb leszel.
Állok a fák alatt, és csak pislogok. Elképzelni sem tudom,
hogy mi mást tehetnék.
– Ha majd idősebb leszek? Ez most komoly?
– Ez nem neked való. Ismerlek jól, Penryn. Ezt nem akarod
látni.
Int, hogy menjek már innen.
Hátrálok pár lépést, és csatlakozom Rafihoz, aki az
árnyékból figyel. Anyám széles mozdulatokkal mutatja, hogy
menjünk még messzebb, így megfordulunk, és elsétálunk.
Mikor anya már nem figyel ránk, besurranok egy fatörzs mögé.
Rafi megáll mellettem, de nem vesződik vele, hogy elrejtőzzön.
A szektás nő lehajtja a fejét, és alázatosan térdel Paige
előtt. Egyik felem távozni szeretne, nem akarja tudni, hogy mi
készül itt. A másik felem viszont közbe akar lépni, hogy
félbeszakítsa ezt.
Zajlik itt valami anyám jóváhagyásával, ami határozottan
felügyeletre szorul. Be akarják vonni Paige-et valamiféle
kultuszba?
Cseppet sem szégyellem magam, amiért leselkedek.
Normál körülmények között nagyon is tisztelem a
magánéletet, de biztos akarok lenni benne, hogy nem
csinálnak… mondjuk úgy, semmiféle őrült dolgot.
– Azért jöttem, hogy szolgáljak néked, ó, Kiválasztott –
mormolja a nő.
– Minden rendben – mondja anya Paige-nek. – Önként
jelentkezett rá. Hosszú sorokban állnak az önkéntesek.
Tudják, milyen fontos vagy. Boldogan hozzák meg ezt az
áldozatot.
Nem tetszik nekem ez a szó, hogy áldozat. Odarohanok
hozzájuk.
Paige egy kidőlt fatörzsön ül, lefelé néz a nőre, aki előtte
térdel. A nő meglazítja a lepedőjét, és félrehajtja a fejét, hogy
felkínálja védtelen nyakát.
Dermedten állok.
– Mit csináltok?
– Penryn, maradj ki ebből! – szól rám anya. – Ez nem rád
tartozik.
– Ételként kínálod fel ezt a nőt?
– Ez most egész más – mondja anya. – Önként jelentkezett.
Számára ez megtiszteltetés.
A szektatag furcsán, felfelé néz rám, a fejét még mindig
félrehajtva tartja.
– Így igaz. Sok jelentkező volt, és engem ért a
megtiszteltetés, hogy táplálhassam a Kiválasztottat, aki
feltámasztotta a holtakat és el fog vezetni minket a
mennyországba.
– Ki akar a mennyországba jutni? Nincs ott más, csak
angyalok. – A nőre nézek, hogy lássam, nem viccel-e. – Maga
tényleg önként jelentkezett, hogy élve felfalják?
– A lelkem ujjong majd, miközben a húsom a Kiválasztottat
táplálja.
– Ugye, csak szórakozik velem? – A pillantásom ide-oda jár
a komolyan bólogató anyám és a nő között, aki biztosan be van
drogozva, vagy valami ilyesmi. – És különben is, honnan veszi,
hogy ő a Kiválasztott? Legutóbb, mikor itt jártunk, a
táborlakók kis híján felakasztották és felnégyelték.
– Az orvos az Alcatrazból azt mondta Obadiah-nak és a
Tanácsnak, hogy ő a Kiválasztott, aki meg fog minket menteni.
A tábor nagy része nem hisz benne, de mi, az Új Hajnal tagjai,
mi tudjuk, hogy ő tényleg a Kiválasztott, aki arra rendeltetett,
hogy megóvjon minket ettől a szent tragédiától.
– Ő csak egy… kislány.
Azt akartam mondani, hogy normális, de képtelen vagyok
rá.
– Kérlek, ne akadályozd meg! – mondja a nő könyörgő
pillantással. – Kérlek, ne avatkozz bele! Ha megtagadod tőlem,
akkor valaki másé lesz a kiváltság, én pedig megszégyenülök.
– A szeme megtelik könnyekkel. – Kérlek, hagyd, hogy értelme
legyen az életemnek, hogy hasznára legyek a világnak! Ez a
legnagyobb adomány és a legnagyobb megtiszteltetés, amiben
részem lehet ebben az életben.
Csak állok leesett állal, és keresem a szavakat, hogy mit
válaszoljak erre.
Úgy tűnik, a kishúgomnak nem jelent problémát, hogy
elutasítsa a nőt. Szégyenlősen rázza a fejét, hogy nem, és maga
alá húzza a lábát, törökülésbe, akár a szerzetesek. A mi kis
Buddhánknak hívtuk, miután úgy döntött, hogy vegetáriánus
lesz, pedig még csak hároméves volt.
Könnyek csorognak a nő arcán.
– Megértettem. Más terveid vannak velem.
Úgy néz ki, mint akitől megtagadták a belépést a
mennyország! Lassan felkel, helyreigazítja a lepedőjét és
szorosan megköti, közben végig engem néz. Meghajol, és
hátrálva távozik, nem akar hátat fordítani Pa ige-nek.
Anyám elkeseredésében felsóhajt mellettem.
– Tudod jól, hogy ez nem változtat semmin – mondja
nekem. – Csak vissza kell mennem, és megkeresnem a sorban
a következőt.
– Anya, ne!
– De meg akarják tenni. Számukra ez megtiszteltetés.
Ráadásul – fordul a nő után és követi a tekintetével még
lepedőt is hoznak magukkal, így könnyebb eltüntetni a
maradványokat.
 23

TUDOD, MERRE VAN EZ A FESTETT ÜVEGŰ TEMPLOM? – kérdezi

Rafi.
– Mi?
Még mindig a szektán és a Paige-hez kapcsolódó
messiásváráson jár az eszem.
– A templom. – Rafi úgy néz rám, mint aki mindjárt
meglengeti a kezét a szemem előtt. – Színes üvegablakokkal.
– Van néhány templom a belvárosban. Innen gyalog is át
tudunk sétálni oda. Miről van szó?
– Úgy tűnik, valaki találkozni akar velem.
– Aha, arra én is rájöttem. De ki és miért?
– Ezt akarom megtudni.
Zárkózott arckifejezése és a hangja alapján le merném
fogadni, hogy Rafinak azért van rá tippje.
– Ez az angyal vajon tudja, hogy hol van az Ellenállás
tábora?
– Valószínűleg fogalma sincs róla. Ha embereken keresztül
üzen, feltehetőleg nem tud a táborról. Szerintem olyasvalaki
küldte a templomhoz, mint ő. – Arrafelé int a fejével, amerre a
szektás nő ment.
Úgy vélem, jobban járok, ha inkább elviszem Rafit ehhez a
titokzatos valakihez, mint hogy azt kockáztassam, hogy
rábukkan a táborra, miközben Rafit keresi.
 Paige-re nézek, aki anya bocsánatkérő dalát énekli az ágak
közt kuporgó sáskáinak. Odamegyek hozzá.
– Ha elmegyek egy kis időre, megleszel egyedül?
Bólint. Az árnyékban feltűnik anya. Odajön hozzánk. Nem
vagyok benne teljességgel biztos, hogy Paige-nek vele vagy
nélküle lenne jobb, de mivel anya egyedül tér vissza, talán van
egy kis időnk, mielőtt a következő gyanús dologgal előáll.
Visszamegyek Rafihoz.
– Most már a tiéd vagyok. Menjünk, keressük meg azt a
templomot!
Nem ismerem annyira Palo Alto belvárosát, mint Mountain
View-ét, így tovább tart megtalálni a templomokat, mint
vártam. Az elsőnek csak egy kicsi, keskeny festett üvegablaka
van, nyilván nem erre gondolt az illető.
Ha valaki azt mondja, hogy a templom, aminek festett
üvegablakai vannak, akkor felteszem, hogy sok, nagy színes
üvegablakra gondol.
Palo Alto belvárosa menő hely volt. Híres volt az
éttermeiről, ahová hosszú várakozás után lehetett csak
bejutni, és a legkorszerűbb technológiákat fejlesztő, élvonalbeli
startup cégeiről. Apa imádott ide járni.
– Ki akarhat találkozni veled? – kérdem.
– Nem tudom biztosan.
– De azért tipped van.
– Talán.
Végigsétálunk egy kézművesműhelyekkel teli utcán. A
helyes elővárosi környék nagyjából épségben megmaradt,
kivéve néhány tömböt, ahol a házakat véletlenszerűen
lerombolták.
– Talán katonai titok? Miért nem árulod el, kire tippelsz?
 Befordulunk egy sarkon, és ott van előttünk a templom a
festett üvegablakokkal.
– Rafael – hallatszik egy férfihang fentről.
Kísérteties alak ereszkedik alá a templom tetejéről. Egy
szemfájdítóan hófehér angyal ér földet előttünk. Józsiás az, az
albínó. A bőre még mindig olyan természetellenesen fehér,
ahogy emlékszem rá, és a szeme még ebben a halvány
holdfényben is vérvörösen világít. Maga a megtestesült
gonoszság. Szemétláda, hátborzongató, áruló fattyú.
A szám dühös vicsorba húzódik, lehúzom a játék mackót, és
megragadom a kard markolatát.
Rafi megfogja a kezem.
– Örömmel látom, hogy jól vagy, arkangyal – mondja
Józsiás. – Nem semmi jelenetet rendeztél múlt éjszaka.
Rafi összevonja a szemöldökét.
– Tudom, mit gondolsz – folytatja Józsiás. – De tévedsz.
Nézd, csak két percet adj, hogy megmagyarázzam.
Lenyűgöző, hogy a fickó, aki olyan égbekiáltó módon
elárulta Rafit, milyen őszintén és kedvesen képes beszélni.
Rafi tekintete a környéket fürkészi. Nekem is eszembe jut,
hogy ez akár csapda is lehet, és hogy nem kellene hagynom,
hogy ez iránt a söpredék iránt érzett haragom elvonja a
figyelmemet. Körülnézek, de nem látok mást, csak a néma
sötétséget a valaha kedves és családias környéken.
– Hallgatlak – mondja Rafi. – Térj a lényegre!
– Rábeszéltem Lailah-t, és ő beleegyezett, hogy
visszavarrja a szárnyaidat. Ez alkalommal nem lesz semmi
trükk. Megesküdött rá.
– Miért kéne hinnem neki?
– Vagy neked – vágok közbe.
 Józsiás és Lailah verte át Rafit, és varrt démonszárnyat a
hátára. Semmi okunk azt hinni, hogy ezúttal másképp lesz, és
nem fogják megint becsapni.
Józsiás felém fordítja vörösen izzó tekintetét.
– Uriel Lailah-t hibáztatja amiatt, hogy a sáskák tegnap
éjjel ellenünk fordultak. Azt mondja, rajta kívül nincs senki
másnak ekkora hatalma felettük, csak az orvosnak, aki
létrehozta őket. Bezárta a laboratóriumába. Meg is ölte volna,
ha nem épp valami járványon dolgozna neki. Csak ezért van
még életben, meg mert ő az egyetlen, aki képes összetartani a
szörnyek egyre növekvő seregét.
– Járványt? – kérdem. – Miért akar mindenki járványt
csinálni?
– Mit ér az apokalipszis egy jó kis dögvész nélkül? – kérdez
vissza Józsiás.
– Szuper! – mondom. – Szóval meg kéne bíznunk egy
közismert hazudozóban, aki apokaliptikus járványokat gyárt?
És ugyan miért érdekeljen minket, hogy mi történik Lailah-
val? Rászolgált a büntetésre, amiért démonszárnyakat varrt
Rafira, és Dr. Frankensteint játszott emberi lényekkel. Nem
agyagból vagyunk, hogy olyan babát formázzon belőlünk,
amilyennel épp játszani támad kedve.
Józsiás rám néz, azután vissza Rafira.
– Muszáj neki is itt lennie?
– Nyilvánvaló módon igen. Mivel kiderült, hogy ő az
egyetlen, aki felől biztos lehetek, hogy mellettem áll.
Kénytelen vagyok egy kissé kihúzni magamat, mikor ezt
mondja.
– Lailah-nak fogalma sem volt róla. – Józsiás kissé elfordul
tőle, hogy világossá tegye, Rafihoz beszél. – Én
figyelmeztettem, hogy ne keveredjen bele, de tudod, milyen
ambiciózus. Nézd, ezúttal
megbízhatsz benne, mivel te vagy az egyetlen reménye,
hogy kikeveredjen ebből a felfordlásból. Uriel meg fogja ölni,
miután megkapta tőle, amit akart.
– Megölni? Úgy érted, elintézi a bukását?
– Nem, úgy értem, hogy megöli. Dühös volt rá, egy szavát
sem hitte el, hiába mondta Lailah, hogy semmi köze nem volt
ahhoz, hogy a sáskák ellenünk fordultak. Uriel dühöngeni
kezdett, és azzal fenyegetőzött, hogy ha a Hírvivőt megölte,
akkor gond nélkül megölheti őt is. A Hírvivőt, Rafi. Uriel
megölte.
Megjelenik előttem a kép, ahogy azt a szárnyas embert, aki
Gábriel arkangyalnak, Isten Hírvivőjének mondta magát,
lelövik Jeruzsálem romjai fölött. Napokig sugározták a
tévécsatornák.
Józsiás a fejét rázza, mintha még most sem lenne képes
elhinni.
– Uriel azt mondta, hogy Gábrielnek elment az esze, hogy
valójában már világkorszakok óta nem beszélt Istennel, és
hogy ő találta ki az összes szabályt, amiről azt állította, hogy
Isten adta parancsba neki. Azt mondta Uriel, hogy nem látja
semmi akadályát, miért ne lehetne ő a Hírvivő, hisz
ugyanolyan jól tud hazudni, mint Gábriel. Ezért aztán megölte
őt. Megölte. Bevallotta.
Némán merednek egymásra, Rafi ugyanolyan döbbent,
mint Józsiás.
– Na és, mi ebben a nagy cucc? – kérdezem. – A mi
vezetőinket is folyton meggyilkolják.
 – De mi nem öljük meg a mieinket – fortyan fel Józsiás. –
Legutóbb, amikor ilyen történt, Lucifer és az egész serege
bukott lett.
– Félrehajtja a fejét, úgy néz rám, mintha nem lenne benne
biztos, hogy átjött az üzenet. – Meglehetősen nagy ügy volt.
– Igen, az ő nevét már hallottam – mondom.
Rafi csalódottan fúj egyet.
– Ha nem lehetek ott, nem tehetek semmit.
– Tudom – bólint Józsiás. – Ezért kell hagynod Lailah-nak,
hogy helyrehozza a szárnyadat. Uriel helyett valaki másnak
kell megnyernie a választást. Keressük Mihályt, de nem
valószínű, hogy időben előkeríthetjük.
– Miből gondolja Lailah, hogy megválasztanának Uriellel
szemben?
– Még mindig vannak hűséges követőid. Az a szóbeszéd
járja, hogy visszatértél, én pedig gondosan tápláltam ezt a
vélekedést az érdekedben. Úgyhogy van esélyed.
– Nem csodálom, hogy Mihály távol marad. Ismerve őt, a
Hírvivő címe az utolsó dolog, amire vágyik. Hogy vezethetné
harcba a seregeit, ha idehaza kéne tollakat simogatnia, és
maga alá temetné a sok papírmunka.
– Jelenleg te vagy az egyetlen arkangyal, aki kiállhat Uriel
ellenében. Még ha meg is választanák Mihályt a távollétében,
akkor is egy arkangyalnak kellene helyettesítenie, amíg
visszatér. Ha megtennéd, Lailah csatlakozhatna hozzád.
Minden oka megvan rá, hogy azt akarja, visszakapd a
szárnyaidat.
– Nem bízhatsz meg benne, Rafi! Azok után, amit tett.
– Megértem a gyanakvásotokat – mondja Józsiás de
letettem az esküt, nem? Életet az életért. Kiemeltél az örökké
tartó rabszolgasorsból, és esélyt adtál egy olyan életre, amiért
érdemes élni. Én pedig hűséget esküdtem neked.
A képébe tolom az arcomat.
– San Franciscóban nem tűntél túl boldognak, hogy
viszontláthatod.
– Úgy tudtam, hogy halott. Azt hittem, felszabadultam az
esküm alól, szabadon dönthetek a sorsomról, a saját utamat
járhatom. De soha nem árulnám el Rafaelt. Mit gondolsz, miért
engem keresett meg? Én vagyok az egyetlen, aki garantáltan
lojális hozzá. Az egyetlen, akinek nincs klánja, rokonsága,
védendő becsülete, ami alááshatná az iránta való hűségemet.
Képes vagy ezt felfogni? – Rafira néz. – Nem is sejtettem, hogy
mit akarnak tenni veled. Azt hittem, csak visszavarrják a
szárnyaidat. Lailah is ezt akarta, de mikor Uriel rájött, hogy
ott vagy, Lailah bepánikolt. Most viszont egyszerűen nincs más
választása. Nincs senki más, akivel szövetségre léphet, csak te.
És ő az egyetlen, aki vissza tudja varrni a szárnyaidat.
Ez az utolsó érv mindent visz. Mivel Doki karja eltört, ki
más tudná elvégezni a műtétet?
– Ki fogsz futni az időből, arkangyal. Nyakunkon a
választás. És ha nem tudod megállítani Urielt, egy tébolyult
gyilkos lesz a Hírvivőnk. Az ő szava lesz a törvény, és aki ellene
fordul, arra bukás vár. Kitörhet a polgárháború. Aminek az
lehet a vége, hogy nemcsak az embereket pusztítja ki mind egy
szálig, de az összes angyalt is, aki szembe mer szállni vele.
Érzem a Rafiból áradó feszültséget. Hogyan mondhatna
erre nemet? Itt a lehetőség, hogy visszaszerezze a szárnyait, és
helyrehozza a dolgokat. Megkaphat mindent, amit akar. Még
az is lehet, hogy Hírvivő lesz belőle, és véget vethet ennek az
egész apokaliptikus tébolynak.
 Azután pedig hazamegy, és az én életemben már vissza sem
fog térni.
 24

– HOL LENNE A MŰTÉT? – kérdi Rafi.

– A Fészekben – feleli Józsiás. – Lailah őrizet alatt áll. Ő
nem tud kiszökni, de téged be tudlak csempészni.
– Indulj! Egy perc, és megyek én is, viszem a szárnyakat –
mondja Rafi, és leveszi a hátizsákját, amire a takaróba tekert
szárnyakat szíjazta.
– Veled kéne mennem – jegyzem meg halkan.
– Nem lehet.
Leveti a kabátját, és fordítva veszi fel a hátizsákot, most a
mellkasán lóg. Hosszasan babrál a derék hevederrel, alaposan
meggyőződik róla, hogy jó szorosan tart. Másvalaki talán
ostobán nézne ki, ha így hordja a hátizsákot, de rajta úgy áll,
mintha valami katonai felszerelés volna szorosan a mellére
szíjazva.
– Szükséged van valakire, aki fedezi a hátad.
Kiegyenesíti a hátát, és széttárja a szárnyát, mint ahogy én
szoktam kinyújtóztatni a lábamat, ha túl sokáig ültem egy
helyben.
– Ez most Józsiás dolga lesz. Túl veszélyes lenne. Ráadásul
gondoskodnod kell a családodról.
Eszembe jut valami.
– Lehet, hogy Lailah Paige-en is tudna segíteni?
Nem igazán tetszik a gondolat, de most, hogy Doki karja el
van törve, ki máshoz fordulhatnánk?
 – Ha velem minden rendben lesz, meglátom, rá tudom-e
venni, hogy segítsen a húgodnak.
– Paige-nek sincs több ideje, mint neked.
– Biztonságosabb lesz, ha előbb kiderítjük, hogy bízhatunk-
e Lailah-ban.
Igaza van, de az agyam nem áll le, pörög tovább. Bólintok.
– Mi legyen a kardoddal?
– Nem repülhetek vele, ha nem fogad el. És az nem fog
megtörténni, amíg vissza nem kapom a szárnyaimat.
Vigyáznál rá, amíg visszatérek?
Bólintok, forróság árad szét a mellkasomban.
– Szóval visszajössz?
Aggódó pillantást vet rám.
Tudom, nem először válnak szét az útjaink, de ez most
véglegesnek tűnik. Hamarosan visszatér az angyalok világába.
És akkor el fogja felejteni az ember lányát, akivel néhány napig
társak voltak. Világossá tette, hogy nem maradhatunk együtt.
– Akkor most búcsút mondunk egymásnak? – kérdezem.
Bólint.
Egymás szemébe nézünk. Szokás szerint fogalmam sincs,
hogy mire gondol. Találgathatnék, de az csak fantáziálás
volna.
Lehajol, az ajka megáll egy hajszálnyira az enyémtől.
Lehunyom a szemem, a várakozástól bizsereg a bőröm. Azután
a számra szorítja az ajkát. Testének melege az ajkaimtól
indulva szétárad a mellkasomba és a hasamba. Az idő megáll,
megfeledkezem minden másról – a világvégéről, az
ellenségeimről, a figyelő szemekről, a szörnyekről az
éjszakában!
Csak a csókját érzem.
Csak Rafi van, és én.
 Aztán elhúzódik. Homlokát az enyémnek támasztja.
Könnyek gyűlnek a szemembe.
– Visszakapod a szárnyaidat. – Nyelek egy nagyot, és
gyorsan folytatom, mielőtt a hangom remegni kezd. –
Megválasztanak Hírvivőnek, és téged fognak követni, te leszel
a vezérük. És akkor hazavezeted az angyalokat. Ígérd meg
nekem, hogy amikor Hírvivő leszel, elviszed őket, el innen,
messze tőlünk.
– Nincs sok esélye, hogy én legyek a Hírvivő, de igen,
megteszem, amit tudok, hogy elvigyem őket.
Ő lesz az első, aki elmegy.
Megint nyelnem kell.
Néhány pillanatig még mozdulatlanul állunk, a
lélegzetünk összevegyül. Feltámad a szél, úgy érzem, mi
vagyunk az egyedüli élőlények az egész világon.
Azután felegyenesedik, elhúzódik tőlem.
– Ez nem arról szól, hogy mit szeretnék, hogy mi lenne jó
nekem. A népem, a társadalmunk egésze készül darabjaira
hullani. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.
– Nem is kérnék ilyet tőled. – Lassan a derekamra
csúsztatom a kezem, átölelem magamat. – És tudod, te vagy a
legjobb esélye az én népemnek is. Ha te veszed át az irányítást,
és visszaviszed őket oda, ahonnan jöttek, az én világom is
megmenekül. – De te nem leszel velem.
Szomorúan rázza a fejét.
– Ilyen szabályok szerint élünk. Mi katonák vagyunk,
Penryn. Legendás harcosok, legendás áldozatokra készen.
Nem mi kértük ezt. De nincs más választásunk.
Úgy hangzik, mint egy jelmondat, mint egy eskü, amit már
ezerszer elmondott.
 Lassan elenged, majd határozottan eltol magától.
Félresimítja a hajamat, megsimogatja az arcomat. Alaposan
megnéz magának, mintha az emlékezetébe akarna vésni.
Halvány mosoly tűnik fel az ajkán. Azután leereszti a kezét,
megfordul, és egy ugrással felszárnyal a levegőbe.
A számra szorítom a kezemet, nehogy utánakiáltsak és
visszahívjam. Az októberi szél a hajamba kap.
Száraz falevelek szálldosnak magányosan, elhagyatottan.
 25

INDULNOM KÉNE. Megfordulni, és itt hagyni ezt a helyet. De a

lábam mintha a járdába gyökerezett volna. Csak állok, és nem
tudok megnyugodni. Aggódok, hogy ez csapda, aggódok, hogy
többé nem látom őt, aggódok, hogy ismét az ellenségei kezébe
kerül.
Olyan mélyen elmerülök a gondolataimban, hogy nem
hallom meg a hátam mögül közeledő lépteket, csak amikor már
késő menekülni. Emberek lépnek elő az épületek mögül. Egy,
öt, húsz. Lepedőt viselnek, a fejüket kopaszra borotválták.
– Lekéstétek őket – vetem oda nekik. – De egyébként sem
volt rajtuk túl sok látnivaló.
Körbevesznek minden oldalról.
– Nem miattuk jöttünk – mondja az egyik. A feje teteje
napbarnított, eltérően a többiekétől, mintha ő már régebb óta
borotválná. -A mesterek szeretik titokban intézni a dolgaikat.
Mi ezt tiszteletben tartjuk.
– Mesterek?
Szorosabbra vonják körülöttem a kört, kezdem csapdában
érezni magamat. De ezek csak szektatagok, nem egy utcai
banda. Nem arról híresek, hogy emberekre támadnának. Mégis
a csípőmnél lógó játék mackóra teszem a kezemet.
– Nem, nem miattuk vagyunk itt – hallom egy nő hangját.
– angyal barátodért senki nem ígért jutalmat.
Megpillantom a nőt, ő ajánlotta fel magát Paige-nek.
 – Azt hiszem, jobb lett volna, ha hagyom, hogy a húgom
megegyen.
Olyan dühösen néz rám, mintha megaláztam volna azzal,
hogy megmentettem az életét.
Lehúzom a macit, és megfogom a kard markolatát. Hűvös
és kemény, készen áll a harcra. De bizonytalan vagyok, hogy
használjam-e ellenük. Van elég ellenségünk, akik az életünkre
törnek anélkül is, hogy egymás ellen fordulnánk.
Hátrébb húzódok Barna Kobaktól. A kör egyre szorosabb.
– Tényleg bántani akarjátok a Kiválasztott nővérét?
Remélhetőleg hisznek a saját meséjükben.
– Nem, nem akarunk bántani – mondja Barna Kobak, és
felém nyújtja a kezét, hogy megragadjon.
Félrelépek előle, és kirántom a kardom.
Egy kéz hátulról nedves rongyot szorít a számra és az
orromra. A rongy iszonyatosan bűzlik valamitől, amitől
szédülni kezdek, és elhomályosodik előttem a világ. Próbálok
küzdeni.
Éreztem, hogy csapda. Csak arra nem jöttem rá, hogy
nekem állították.
A gondolataim összezavarodnak. A szúrós vegyszer maró
gőze kaparja a torkom. Ez az utolsó, amire emlékszem, mielőtt
rám borul a sötétség.
 26

VAKÍTÓ NAPFÉNYBEN PISLOGVA TÉREK MAGAMHOZ egy antik

Rolls-Royce hátsó ülésén. Minden ragyogóan tiszta és csillog-
villog. Egy big band játszik, hifi minőségben szól a dzsessz. A
vezető fekete öltönyt visel, a fején régimódi sofőrsapka. Engem
figyel a visszapillantó tükörben, ahogy támolyogva felülök.
A fejem kissé ködös, az orrom tele van a vegyszer szagával.
Mi történt?
Ó, már emlékszem, a szekta… Megtapogatom a hajamat,
hogy megvan-e még. Sosem tudhatja az ember.
A hajam még megvan, de a kardom nincs. Csak a plüssmaci
lóg a vállamon. Simogatom a puha bundát, és azon töprengek,
vajon mit csináltak a kardommal. Túl értékes ahhoz, hogy csak
úgy otthagyják, ahhoz viszont nehéz, hogy messzire vigyék.
Csak remélni tudom, hogy sikerült felemelniük, és berakták a
csomagtartóba, bizonyítékul, hogy a megfelelő lányt kapták el.
Az autónk egy luxusautó-konvoj része. Előttünk és
mögöttünk is halad egy prémium kategóriás járgány.
– Hová megyünk? – Olyan a torkom, mintha homokot
nyeltem volna.
A sofőr nem válaszol. A hallgatással a frászt hozza rám.
– Halló! – mondom. – Nem kell aggódnia, nem hall minket
senki. Az angyalok nem szeretik az emberi technológiát. Nincs
bepoloskázva a kocsi, ha attól tartana.
Csönd.
 – Hallja, amit mondok? Vagy süket?
A sofőr nem válaszol.
Talán az angyalok rájöttek, hogy nem vagyunk olyan
tökéletesek, mint ők. Talán felismerték a fogyatékosságaink
értékét, és egy süket sofőrt fogadtak fel, hogy ne hallja meg, ha
rá akarnám venni valamire.
Előrehajolok, hogy megkopogtassam a vállát. Közben
megpillantom az arca többi részét is a visszapillantó tükörben.
Tisztán látszik az ínye és szája vörös húsa. Mintha a fél arcát
meghámozták volna. Kilátszanak a fogai, olyan, akár egy élő
csontváz. A tükörből engem figyel, a tekintete egyenesen rám
mered. A reakciómra kíváncsi.
Megdermedek. Ösztönösen hátrahőkölnék, de figyel. A
szeme nem egy szörnyetegé, hanem egy olyan emberé, aki arra
számít, hogy a másik összerezzen és elhúzódik tőle.
Az ajkamba harapok, nehogy felnyögjek. A kezem még a
válla fölött lebeg. Egy szívdobbanásnyi ideig habozok, azután
finoman megfogom a vállát.
– Elnézést – szólok. – Hallja, amit mondok?
Továbbra is őt nézem a tükörben, hogy tudja, láttam az
arcát.
A válla szilárdnak tűnik, ahogy az egy válltól elvárható. Ez
megkönnyebbüléssel tölt el. Szinte biztos, hogy nem valami
újfajta zombi, amit az angyalok hoztak létre, hanem normális
ember, akit meg nyomorítottak.
Azt várom, hogy továbbra sem vesz rólam tudomást, de
bólint, épp csak egy kicsit.
Elbizonytalanodok. Az jár a fejemben, melyik volna jobb, ha
úgy tennék, mintha nem látnám az elefántot a kertben, vagy
ha rákérdeznék, mi történt az arcával? Mivel elég sok időt
töltöttem a húgom barátaival, tudom, hogy a sérült emberek
olykor azt szeretnék, ha a többiek egyszerűen rákérdeznének a
bajukra, aztán túltennék magukat a dolgon, míg máskor
inkább azt akarják, hogy úgy kezeljék őket, mint normális
embereket, és ne a problémájuk határozza meg, hogyan
viszonyulnak hozzájuk. Azt hiszem, inkább a saját dolgommal
törődök.
– Hová megyünk? – Amennyire csak lehet, igyekszem
barátságos és hétköznapi hangot megütni.
Nem válaszol.
– Tudja, nem a megfelelő lányt kapták el. Sok embernek
van fegyvere. Csak mert kard volt nálam, az még nem jelenti,
hogy én vagyok az a lány, akit az angyalok keresnek.
Szótlanul vezet tovább.
– Oké, értem. De tényleg azt hiszi, hogy az angyalok nem
fogják bántani? Még ha ma nem is ölik meg, honnan tudja,
hogy a jövő héten sem fogják megtenni? Nem fog az összes
angyal levelet kapni a fényképével, amiben megírják nekik,
hogy maga fogta el a lányt, aki kellett nekik.
A big band rendületlenül játszik, szól a dzsessz, ő pedig
vezet tovább.
– Mi a neve?
Nem válaszol.
– Mit gondol, le tudna lassítani egy kicsit? Esetleg nagyon?
Vagy mi lenne, ha mondjuk, megállna, épp csak egy röpke
másodpercre, hogy kiszálljak? Itt valami tévedés van. Én nem
tartozom ide. És ha már itt tartunk, akkor maga sem. – Akkor
vajon hová tartozom? – A hangja rekedt, és tele van ha- raggal.
Alig lehet érteni. Egyszerűen képtelenség úgy beszélni,
hogy letépték az ember ajkait. Eltart egy darabig, amíg
megfejtem, mit is mondott.
 Az átlagosnál nagyobb gyakorlatom van a beszédhibások
megértésében. Paige-nek van pár barátja, aki nehezen
kommunikál. A barátai iránt tanúsított türelmének és a
tolmácsolásának köszönhettem, hogy végül kezdtem megérteni
őket. Mostanára már egész természetesnek tűnik.
– Hozzánk – mondom. – Az emberi fajhoz.
Nem ezt mondta Rafi is mindvégig? Hogy én az emberi
fajhoz tartozom, ő pedig nem. De most inkább nem akarok erre
gondolni.
A sofőr felnéz a tükörbe, csodálkozik. Nem számított rá,
hogy megértem, amit mond. Valószínűleg csak azért szólalt
meg, hogy elriasszon a másságával. A szeme összeszűkül, arra
gondolhat, hogy nyilván valami trükkel próbálkozom.
– Az emberi faj többé már nem kér belőlem.
Úgy néz rám, mintha arra gyanakodna, az előbb csak
szerencsém volt, hogy megértettem.
Kísérteties módon csupa olyan dolgot hallok tőle, amit Rafi
mondana magáról és a helyzetéről. Vajon Rafi is ezt gondolja,
hogy ő torz és nyomorék az angyalok szemében?
– Nekem egész emberinek tűnik.
– Akkor vak vagy – mondja dühösen. – Mások sikítva
menekülnek, amikor meglátnak. Ha mindenhonnan
elkergetnek, hova menjek? Kihez tartozhatnék? Még a saját
anyám is elfutna előlem.
Dühös hangjának álcája mögött mélységes szomorúságot
érzek.
– Nem, ő nem. – Az én anyám biztos nem. – Azt hiszi, hogy
maga a legrondább dolog, amit láttam a héten? Ó, barátom,
halvány fogalma sincs, hogy mi van odakint a világban.
Rám néz a tükörben.
 – Bocsi, de még csak az első tízben sincs bent. Bele kell
törődjön, hogy pont ugyanannyira ember, mint mi, többiek.
– Láttál nálam visszataszítóbbat?
– Hogy láttam-e? Nem is egyet, aki elől maga menekülne
sikoltozva. Az egyikük jó barátnőm. Aranyos és kedves nő,
hiányzik, hogy nincs velem. De Clara visszatért a családjához,
és manapság ez a legjobb, amit kívánhatok neki.
– A családja befogadta? – A hangjában hitetlenség, de a
szemében remény csillan.
– Kicsit győzködni kellett őket, de nem nagyon. Szeretik őt,
és a szeretet mélyebben gyökerezik, nem a külsőben. Közben
hadd kérdezzem meg, hová megyünk?
– Miért kéne elárulnom? Csak úgy teszel, mintha kedves
volnál hozzám, hogy megtehesd, amit akarsz. Aztán lelépsz, és
a barátaidnak azt meséled majd, milyen egy röhejes torzszülött
vagyok. Képes voltam elhinni, hogy nem undorodsz tőlem.
– Tegye túl magát rajta! Mindannyian veszélyben vagyunk.
Össze kell fognunk, segítenünk kell egymást, ha boldogulni
akarunk.
– Oké, ez kicsit úgy hangzott, mintha Obi mondta volna.
Talán az ikreknek igazuk van, és tényleg van bennünk
hasonlóság. – Ráadásul még nem kértem semmit. Csak
információt akarok.
A tükörben méreget.
– Az új Fészekbe megyünk, a Félhold-öbölbe.
– És ott mi lesz?
– Ott átadunk téged az angyaloknak. Az Új Hajnal tagjai
megkapják a jutalmukat, feltéve, hogy az angyalok
jókedvükben lesznek, én pedig élem tovább az életemet.
– Kiszolgáltatva a támadóink kényére-kedvére.
– Akarod tudni, mi történt az arcommal?
 – Inkább nem. Nem hinném, hogy olyan sztori, amit
szívesen hallanék.
– Csak úgy szórakozásból letépték. A fél arcomat.
Mondhatni, elevenen megnyúztak. Az elképzelhető
legfájdalmasabb dolog. Bár addig elképzelni sem tudtam volna
semmi ehhez foghatót. Tudod, milyen az, ha az életed hirtelen
így megváltozik? Az egyik pillanatban még normális vagy, a
másikban pedig egy ocsmány szörnyeteg? Azelőtt színész
voltam. – Felhorkan. – Igen, a sármos mosolyomból éltem.
Most ajkaim sincsenek, amivel mosolyogjak.
– Sajnálom. – Nem jut eszembe semmi más. – Nézze,
tudom, hogy nehéz.
– Elképzelni sem tudod, mennyire.
– Ne legyen benne biztos! Csak mert az én problémám nem
kívül van, ahol mindenki látja, az nem jelenti azt, hogy belül
nem vagyok ugyanolyan sérült. Azzal sem könnyebb
megbirkózni.
– Kímélj meg az egoista tinédzser-szorongásaidtól! A te
problémád össze sem hasonlítható az enyémmel.
– Hűha, ez igen – mondom. – Mert maga bezzeg nem
dagonyázik az önsajnálatban. Látom már.
– Ide hallgass, kölyök! Hetek óta nem beszéltem senkivel.
Azt hittem, hiányzik, de most ráébresztettél, hogy nincs mit
sajnálnom rajta.
Egy darabig csak az ódivatú zene szól a kocsiban, aztán
megint megszólal:
– Ugyan, miért kéne segítenem neked, mikor azzal senki
sem töri magát, hogy nekem segítsen?
– Azért, mert maga tisztességes, rendes ember.
– Igen, olyan, aki élni akar. Ha elengednélek, elkapnának
és végeznének velem.
 – Ha nem enged el, kevésbé fogja emberinek érezni magát.
Embernek lenni nem arról szól, hogy be tudunk-e illeszkedni,
vagy hogy úgy nézünk-e ki, mint a többiek, hanem arról, hogy
kik vagyunk, mi az, amit hajlandók vagyunk megtenni, és mi
az, amit nem.
– Az emberek mindig is gyilkolták egymást.
– A rendes emberek nem.
Egy kietlen világ suhan el mellettünk. Gondolom, senki
nem akar az új Fészek közelébe menni. Híre mehetett annak
az apokalipszis partinak.
– Igaz, hogy megöltél egy angyalt? – kérdezi.
– Nem igaz. Kettőt öltem meg.
– Még senki másról nem hallottam, aki képes lett volna rá.
Mit csinálnál, ha elengednélek?
– Visszamennék a családomhoz, és próbálnék mindenkit
életben tartani.
– Mindenkit? Az egész emberiséget?
– A családomra gondoltam. Az is elég nehéz. Hogyan
tarthatnék életben minden embert?
– Ha az egyetlen ember, aki meg tud ölni egy angyalt, nem
képes rá, akkor kicsoda?
Jó kérdés, beletelik egy egész percbe, míg kitalálom a
választ.
– Obadiah West. Ő és a szabadságharcosai képesek rá. Én
csak egy tinédzser vagyok.
– A történelem tele van olyan tizenévesekkel, akik harcba
vezették az embereket. Jeanne d’Arc. Okita Soji, a szamuráj.
Nagysándor. Ők mind tinédzserek voltak, de hadseregeknek
parancsoltak, Azt hiszem, manapság megint ilyen időket
élünk, kölyök.
 27

MEGFONTOLTAN KERÜLGETJÜK az úttesten álló, elhagyott

járműveket. Időnként megpillantok pár embert. Sietve
fedezékbe húzódnak, mikor meglátják az autóinkat. Fura
látvány lehet, hogy egy luxusautó-karaván halad az úton. Nem
mintha mostanára nem kötött volna el mindenki egy-egy
drágább kocsit, hogy kipróbálja, de ez a korszak véget ért az
első néhány hét után. Azóta megtanultuk, hogy jobb meghúzni
magunkat.
Ahogy fogynak a mérföldek, próbálom kitalálni, hogyan és
mikor kéne megszöknöm. Ahhoz túl gyorsan haladunk, hogy
kiugorjak az autóból. Éppen belátom, hogy egyelőre nem tudok
elmenekülni, amikor lassítunk és megállunk.
Egy autókból álló úttorlasz van előttünk.
Első pillantásra úgy néz ki, mintha egy sokszögletű,
mutáns ganajtúró bogár zárná el teljes szélességében az utat.
Az autókat ravasz módon úgy állították le, hogy az ember akár
azt is gondolhatja, csak véletlenszerűen torlódtak össze a
járművek, de a megérzésem azt súgja, szándékosan helyezték
el így őket.
A sofőr lehajol, és egy pisztolyt húz elő az ülés alól. Nincs
nálam a kardom, így magamra vagyok utalva. Észrevétlenül
próbát teszek a hátsó ajtóval, hogy lássam, el tudnék-e
menekülni. De mielőtt bármit is tehetnék, fegyveresek bújnak
elő az autók mögül. Házi tetoválások borítják a nyakukat,
arcukat és karjukat. Egy utcai banda.
Baseballütőkkel és kerékvasakkal jönnek ránk. Az egyik
vadul lesújt a szélvédőre, a hangos csattanástól hátrahőkölök.
Az üveg kifehéredik, ezernyi repedés jelenik meg rajta, ahol a
találat érte, de másutt ép marad. Baseballütők zuhognak a
motorháztetőn és az ajtókon.
A banda szétszóródik, hogy körülvegyék a másik két autót
is. A csillogó-villogó, antik Rolls-Royce hamarosan úgy néz ki,
mintha egy roncsderbiről jönnénk vele.
Az előttünk lévő autó utasoldali ablaka leereszkedik,
mielőtt a támadók odaérnének. Egy Uzi géppisztoly fekete
csöve jelenik meg benne. Lebukok az ülésre, épp mikor az első
sorozat eldördül. Az Uzi kelepelésétől szinte megsüketülök,
hiába szorítom a tenyeremet a fülemre. Amikor pár másodperc
múlva elhallgat a fegyverropogás, semmit sem hallok, úgy
cseng a fülem. Ha egy vonat húzna el az ablak előtt, most azt
sem venném észre.
Óvatosan felemelem a fejem, és kilesek, hogy megnézzem,
mi a helyzet. Két borotvált fejű, lepedőbe öltözött szektatag –
egy férfi meg egy nő – áll az autónk mellett, a kezükben Uzival,
a környéket fürkészve.
Három vérző alak fekszik az úton. Az egyik az út szélén álló
emlékhely mellé zuhant. Ezek a spontán kegyeleti helyek a
Nagy Támadás óta mindenfelé elszaporodtak. Sokan fotókat
hagytak itt elveszített szeretteikről, mások művirágot,
plüssállatokat hoztak, vagy kézzel írott sorokat, a szeretet és
veszteség szavaival.
Friss vér csillog egy foghíjas mosolyú kislány bekeretezett
fotóján.
 Eddig azt hittem, hogy az út menti emlékhelyeket azoknak
az embereknek állították, akik az angyalok miatt vesztették az
életüket.
Most felmerül bennem, vajon hánynak a halálát okozták
emberek.
A többi támadónak nyoma sincs.
Pár másodperc múlva a szektatagok beszállnak az
úttorlaszban álló két legnagyobb autóba. Óvatosan
nekihajtanak a többi autónak, buldózerként tolják félre őket az
útból, hogy helyet csináljanak a továbbhaladáshoz. Amikor
végeznek, visszaszállnak a saját autóikba, és indulunk tovább.

Ahogy közeledünk a Fészekhez, a sofőrben érezhetően nő a

rettegés. Jobban fél, mint én, ami sokat elárul.
A hotel főépületének oldalához állunk. A tágas udvarház a
golfpályával és a nagy kör alakú kocsifelhajtóval inkább tűnik
vidéki birtoknak, mint szállodának. Éberen figyelő őröket
látok, úgy tűnik, komolyan veszik a dolgukat.
A gyomrom összeszorul a gondolatra, hogy megint itt
vagyok. Előző két alkalommal alig tudtam élve kijutni.
Az autók megállnak, és a szektatagok kiszállnak. Egyikük
kinyitja az ajtómat, akár egy sofőr, mintha azt várná, hogy
majd elegáns mozdulattal kiszállok, mint egy fogadásra érkező
hölgy. Hátrahúzódok az autó végébe, és a sarokba kuporodok.
Hasztalan volna futni, körülöttünk ennyi angyallal, de nem
óhajtom megkönnyíteni sem a dolgukat.
Megrúgom a fickót, aki behajol, hogy kihúzzon. Láthatóan
feszélyezetten érzik magukat, sőt kissé ijedtnek tűnnek. Végül
aztán kinyitják a másik ajtót, aminek a hátamat vetettem, és
kirángatnak, hiába visítok és rúgkapálok.
Négyen kellenek hozzá, és örömmel látom, hogy a sofőröm
nincs köztük. A fickó, aki lefogja a karomat, reszket, de nem
hiszem, hogy tőlem félne. Bármit is állít az új vallásuk az
angyalokról, minden bizonnyal tisztában vannak vele, milyen
erőszakosak és könyörtelenek.
– Elhoztuk a lányt, az ígért biztonságért cserébe – mondja
Barna Kobak.
Az őrök végigmérnek. Az arcuk mintha kőből volna,
érzéketlen és idegen. Szárnyukon a toll fodrozódik a szélben.
Az egyik int, hogy kövessük a főbejárathoz.
– Jöhetsz a lábadon, vagy elkábítunk, és úgy vonszolunk
oda- mondja Barna Kobak.
Megadóan felemelem a kezem. Megengedik, hogy
magamtól menjek, de szorosan körülvesznek, elállják a
menekülés útját. A kör alakú felhajtón a főbejárathoz
megyünk. A háztetőn és az erkélyeken posztoló angyalok
rezzenéstelen tekintettel figyelnek minket.
Megállunk a dupla üvegajtó előtt. Az egyik őr bemegy.
Némán várunk a harcosok ragadozó pillantásainak
kereszttüzében. A szektások az egyik autóhoz sietnek, és
hangos nyögések közepette kiemelik a csomagtartóból a
kardot. Ketten is alig bírják végigvonszolni a felhajtón.
Kinyílik az üvegajtó, és újabb angyalok jönnek ki rajta. Az
egyikük Uriel lakája, aki segített neki öltözködni a legutóbbi
parti alkalmával.
A szektások mélyen meghajolnak az angyalok előtt.
– Elhoztuk a lányt, ahogy ígértük, mesterek.
A lakáj a fejével int az őröknek, akik megragadják a
karomat.
 Mikor a kardot is elé helyezik, Uriel lakája azt mondja:
– Térdre!
A szektások letérdelnek elé, mint a kivégzésre váró rabok.
Az angyal valami fekete kencével megjelöli a homlokukat.
– Így biztonságban lesztek az angyaloktól. Egyikünk sem
fog bántani benneteket, amíg rajtatok van ez a jel.
– És hűséges gyülekezetünk többi része? – kérdi Barna
Kobak felemelve tekintetét az angyalra.
– Hozd el őket! Megkapják a jelet a többiek is. Tudassátok
mindenkivel, milyen nagylelkűek vagyunk azokkal, akik
minket szolgálnak!
– És tudassátok velük azt is, hogy legutóbb ízekre
szaggatták az összes szolgájukat! – mondom a szektatagoknak.
A szektások ijedt pillantást vetnek rám. Azon töprengek,
hallottak-e a mészárlásról, ami itt történt.
Az angyalok nem törődnek velem.
– Folytassátok szorgalmasan a munkátokat, és egyszer
talán megengedjük nektek, hogy szolgáljatok minket a
mennyországban!
A szektatagok igyekeznek még mélyebbre hajolni, így végül
a földre borulnak.
– Megtiszteltetés számunkra, hogy szolgálhatjuk a
mestereket.
Most öklendező hangot hallatnék, ha nem volnék úgy
megrémülve.
Betaszigálnak az épületbe. A kardom végigkarcolja a
járdát, ahogy az egyik angyal utánunk vonszolja.
 2 8

ODABENT HATALMAS TÖMEG ÉS HARSOGÓ ZAJ FOGAD, az

előcsarnok csordultig tele van angyalokkal. Vagy mindannyian
bejöttek az épületbe, vagy alaposan felszaporodott a számuk az
éjjel. Biztos a választásra gyűltek össze ennyien. Ez
megmagyarázná azt a rengeteg angyalt, akiket ebbe az irányba
láttunk repülni.
A tömeg szétnyílik, hogy átengedjen.
A padlón vonszolt kard hangja felkelti mindenki figyelmét.
Minket bámulnak, ahogy áthaladunk köztük. Úgy érzem
magam, mint egy boszorkány, akit megszégyenítésül
végigvezetnek a város főutcáján. Gondolom, szerencsésnek
érezhetem magam, amiért nem dobálnak meg rohadt
paradicsommal.
Nem zárnak szobába, hanem keresztülvezetnek az
épületen, és kivisznek az épület mögötti füves területre, ahol a
mészárlás történt. Közszemlére tesznek, hogy az összes angyal
láthasson.
Itt-ott látni néhány alvadt vérfoltot, valószínűleg nem
maradt senki, aki feltakarítson. Hatalmas a felfordulás.
Konfetti és szakadt jelmezek darabjai borítják a földet, és
valamiért a gyep is fel van túrva, mintha egy seregnyi részeg
ásóval esett volna neki.
Mikor utoljára jártam itt, csak egyetlen sátort láttam, most
viszont mindenhol sátrak állnak. Úgy tűnik, hármasával
verték fel őket, mindegyik csoportban van egy vörös, egy kék
és egy zöld. Nem tudom, hogy mit jelentenek a szimbólumok a
színes zászlókon, de Uriel lobogóját felismerem, Rafi a múltkor
megmutatta. A piros zászló az övé.
A sátrak fölött lengedező másik két zászló közül az egyik
azúrkék, görbe vonalakból és pontokból álló szimbólummal, a
másik halványzöld, vékony és vastag szaggatott vonalakkal.
Bár nem ismerem ezek jelentését sem, sokkal
szimpatikusabbnak tűnnek, mint Urielé, ami csupa szöglet és
rikító piros.
Angyalok röpködnek az égen és mászkálnak a pázsiton,
ami régebben golfpálya volt. Akik a színes zászlók körül
gyülekeznek, mintha különböző csapatokhoz tartoznának. A
vörös zászlós sátrak körül kórusban kiabálják, hogy Uriel!
Uriel! Uriel!, akárha focimeccsen lennének. A halványzöld
sátrak körül összegyűlt második legnagyobb csoport azt
harsogja, hogy: Mihály!Mihály! Mihály! Kis azúrkék sátrak
körül gyülekeznek legkevesebben. Ők a Rafael! Rafael!
Rafael!-t skandálják.
De az angyalok többsége az égen vagy a sátrak között
kering, mintha még nem döntötték volna el, hogy kit
válasszanak. Ahogy Rafi támogatói folytatják a szurkolást,
egyre több harcos csatlakozik hozzájuk, és kapcsolódik be a
kórusba.
A látvány olyan lenyűgöző, hogy megtorpanok a gyep
közepén. Az őreimnek kell továbblökdösniük, hogy újra
elinduljak.
– Rafael! Rafael! Rafael!
Remélem, itt van valahol a közelben, és hallja, ahogy a
követői a nevét kiabálják.
Itt a helye, ide tartozik. Ez visszhangzik a fejemben, mert
még most is alig hiszem el. Az angyalokat nem arra
teremtették, hogy egyedül legyenek, és ő túlságosan is sokáig
volt magányos. Ez lehet az álma? Hogy ismét tollas szárnya
legyen, és visszafogadják a seregbe? Hogy a katonáit vezesse,
hogy újra a csapat része legyen?
– Rafael! Rafael! Rafael!
Hát persze, hogy ezt akarja. Nem erről beszélt folyton?
Hozzájuk tartozik, és nem hozzám. Vajon visszakapta már az
angyalszárnyait? Karnyújtásnyira van tőle, hogy
megszerezzen mindent, amit akar? Karnyújtásnyira attól,
hogy visszatérjen a saját világába?
A maradék gondolataimat erőnek erejével betuszkolom a
fejemnek erre a célra fenntartott, félreeső zugába, és minden
erőmmel nekifeszülök, hogy rájuk csukjam az ajtót. Nem sok
sikerrel. Az utóbbi időben túl sok minden történt.
Dulakodás kezdődik a tőlem jobbra levő három sátornál.
Néhányan a levegőbe emelkednek, a többiek a földön
birkóznak. A közelben bóklászó angyalok mind odaröppennek,
és figyelik a viadalt. Négy harcos küzd tucatnyi ellenféllel, a
nézők hangos ujjongása közepette. A kardját nem használja
senki. Az egész inkább sportversenynek tűnik, semmint
indulatos összecsapásnak. A kisebbik csapat úgy dobálja a
többieket, mintha azok rongybabák lennének. A küzdelemnek
másodperceken belül vége.
Mikor az utolsó is a földre kerül, a győztes harcos ráül, és
elkiáltja magát:
– Rafael! Az első szavazatot Rafael arkangyal kapja!
A négy nyertes harcos, karját diadalmasan a magasba
emelve, győzelmi üvöltést hallat, és felugrik a levegőbe. Ekkor
rádöbbenek valamire. Noha Rafi támogatói kevesebben
vannak, ők a legkeményebb, legádázabb és legügyesebb
harcosok.
 A nézők szinte azonnal egy másik sátoros csoportosulás
köré gyűlnek, ahol újabb küzdelem veszi kezdetét.
Másodperceken belül eldől a következő menet is, és valaki
elkiáltja magát:
– Mihály! A második szavazat Mihály arkangyalé!
A tömeg éljenez.
Számomra egy merő káosz az egész, de a többiek, úgy tűnik,
ismerik a szabályokat. Arra tippelek, hogy a győztes csapat
mindegyik küzdelemben nyer egy szavazatot a kedvenc
jelöltjének. Amelyik arkangyal követői a legtöbb küzdelmet
nyerik, az lesz a választás győztese. Tehát a választás nem
csak arról szól, melyik jelöltnek hány támogatója van, a legjobb
harcosokat kell megnyerniük.
Az őreim maguk előtt lökdösnek, de még csak rám se
néznek. Az őrült szárnyas harcosokat figyelik, akik részt
vesznek a választásnak ebben a sajátos verziójában.
Néhány angyal arcán vérnek látszó dolog van szétkenve,
mintha harci színekkel mázolták volna ki magukat. Mások a
fogukat vicsorítják, ahogy elrepülnek egymás mellett, a földön
heverő csorba tányérok és törött pezsgősüvegek fölött. Akik
még mindig nem vetették le a legutóbbi partiban viselt
szmokingot, most leszaggatják magukról a ruhát.
Hagyják lehámlani magukról a civilizációs mázt, és
szabadon engedik a bennük lakozó barbárt.
Nem csoda, hogy Uriel olyan mézesmázos hangot ütött
meg. Rafi és Mihály harcosok, seregnyi hűséges harcossal,
Uriel meg csak politikus, és valószínűleg fikarcnyi esélye sem
lenne, ha nem kecsegteti az eszement, vérszomjas harcosokat
egy legendás apokalipszissel.
Egyetlen emberként a tomboló erőszak közepette úgy
érzem, a sorsom megpecsételődött. Mihelyst véget ér a
szavazás, valószínűleg meg fognak ölni. Azon tűnődöm, vajon
meddig fog tartani ez az egész.
Mire az őreim keresztültuszkolnak a felforduláson, és
eljutunk az emelvényhez, egész testemben reszketek, és össze
kell szedjem minden erőmet, hogy emelni tudjam a lábam.
Őrjöngő angyalok tengere vesz körül, nem látok kiutat.
 29

EGYELŐRE MEGLEPŐEN SZOROS AZ EREDMÉNY. Fura, hisz

Uriel hosszasan kampányok, miközben Rafi és Mihály még
csak meg sem jelent.
– Sajnálom, hogy félbe kell szakítsam a szórakozásotokat –
kiáltja Uriel odafentről, a levegőből –, de ezt érdemes
megnéznetek.
Leereszkedik a pázsit szélénél lévő emelvényre.
Az őreim felvonszolnak a lépcsőn, ahol már vár rám. A
túloldalon újabb angyalok jelennek meg. Két, vergődő és
visítozó pokolfajzatokkal teli, hatalmas ketrecet tuszkolnak fel
az emelvényre. Egy másik csapat angyal egy harmadik
ketrecet állít az előző kettő közé. A rácsok közt dühödten
vergődő, ocsmány pokolfajzatok közé Beliel kerül.
Nem láttam az Angyal-sziget óta. Úgy látszik, a
pokolfajzatokkal való szövetkezésnek rossz vége lett. Az
összeaszalódott démon ráncos kezeivel a rácsokba
kapaszkodik. Körülnéz, felméri az összegyűlt sereget.
Uriel szembefordul a tömeggel.
– Mielőtt döntenétek, melyik jelölt oldalán szálltok ringbe,
két kulcsfontosságú információt szeretnék megosztani veletek,
amit talán érdemes fontolóra venni. – Úgy beszél, mintha
pártatlan résztvevője volna ennek az egész ügynek. – Először
is, ólálkodó pokolfajzatokat találtunk a Fészekhez gyanúsan
közel. Persze, ebben nincs semmi meglepő egy ilyen alantas
helyen, mint a Föld, de szeretném, ha ezt a kettőt alaposabban
is szemügyre vennétek.
Két angyal lép előre, ki rángatnak egy-egy foltos szárnyú
pokol- fajzatot a ketrecből, és a színpad széléhez cipelik őket.
Figyelemre méltóan nagytermetűek, és a többinél vadabbul
csapkodnak és sziszegnek.
– Ezek nem a helyi vérvonalból valók – mondja Uriel. –
Nézzétek meg őket alaposan! Ezek a pokolfajzatok közvetlenül
a pokolból kerültek ide.
És tényleg. Felismerem őket, ez a kettő jött utánam Beliel
emlékéből.
Az angyalok elhallgatnak.
– Talán emlékeztek rá, hogy kipusztítottuk ezt az
alattomos fajtát, kiirtottuk őket minden ismert világból, mivel
elegünk lett a vad természetükből és abból a ronda
szokásukból, hogy bandába szervezték a többieket – mondja
Uriel. – Az egyetlen hely, ahol még élnek, a pokol. – Tekintete
végigsiklik a tömegen. – Jól tudjuk mindannyian, hogy semmi
nem hagyhatja el a poklot, csak ha valaki kiengedi onnan. Az
elkorcsosult pokolfajzatok ezen a világon kisebbek és
ostobábbak lettek. Ezek viszont nemrégiben érkeztek pokoli
szülőföldjükről, és ez a démon vezeti őket. – Belielre mutat.
Beliel még mindig nem gyógyult meg, bár foltokban már
rózsaszín bőr sarjad az arcán. Borzasztóan néz ki, mintha
valami genetikailag módosított vírus támadta volna meg. A
bőre még száraz és ráncos, de már hámlik, a foszlányok alól
foltokban bukkan elő az új bőr. A háta még mindig vérzik,
mintha a testének nehézséget okozna begyógyítani a levágott
szárnyak után maradt sebeket.
 – Valahol kaput nyitottak a pokolra – folytatja Uriel. – A
gonosz lesben áll, és ránk szabadítja a teremtményeit. Valahol
az apokalipszis elkezdődött nélkülünk. – Szünetet tart. –
Ahogy azt már a múltkor is ígértem, és ez az ígéret ma is
érvényes, ha most megválasztotok, reggelre ti lesztek az
apokalipszis legendás harcosai. Rafael ki tudja, hol jár. Mihály
sincs itt. Ha közülük választjátok valamelyiket Hírvivőnek, az
apokalipszis véget ér, mire csatába vezetnek benneteket.
Addigra talán már halottak lesztek, vagy még rosszabb sors
vár rátok, ellustultok, kijöttök a formából és pocakot
eresztetek. Ki tudja. Bármi megtörténhet.
Kötelességtudó kuncogás hullámzik végig a tömegen.
– A másik dolog, amit szeretnék megmutatni nektek –
mondja Uriel –, ez a lány.
Az őreim az emelvény közepére löknek.
– Vannak, akik csak nemrég érkeztek, és itt hadd ragadjam
meg az alkalmat, hogy köszönetét mondjak nekik, amiért
vállalkoztak erre a nagy útra, hogy részt vehessenek a
választáson. Sokan közületek még nem voltak itt, mikor a
küzdelem zajlott az öbölben, ahol egyikünket lemészárolta ez
az ember lánya. De tudom, hogy mostanra már mindannyian
hallottátok a történetet. Azért vagyok itt, hogy elmondjam
nektek, ez mind igaz, így történt. Ez az ember lánya, aki pont
olyan csenevész teremtés, mint amilyennek látszik, valahogy
rávett egy angyalkardot, hogy az engedje használni magát.
– Uriel a hatás kedvéért szünetet tart. – És ami még ennél
is elképesztőbb, egyikünket megölte a karddal.
Időt hagy rá, hogy mindenki megeméssze a hallottakat.
Feltűnik, hogy e gy szóval sem említi azt, hogy az enyém előtt a
porba hulltak az ő kardjaik. Bárcsak tudnák, hogy a kardot,
ami uralma alá hajtotta a fegyvereiket, Tündérmackónak
hívják.
– Késlekedés nélkül elfogtam őt, és elétek állítottam, Hogy
igazságot szolgáltassunk. Itt az ideje, hogy bosszút álljunk
elesett testvérünkért.
A tömeg ujjongásba tör ki.
 3 0

– URIEL MEGÖLTE GÁBRIEL ARKANGYALT! – mutatok Urielre.

– Megrendezett egy hamis apokalipszist, hogy ő lehessen az új
Hírvivő!
A tömeg elcsendesedik. Meg sem fordul a fejemben, hogy
esetleg hisznek nekem. Viszont egyelőre az is megteszi, ha elég
szórakoztatónak találnak, hogy végighallgassanak.
– Legalább nézzetek utána, ha nem is hisztek nekem!
Uriel felnevet.
– A pokol túl enyhe büntetés volna neki. Szét kéne
tépetnünk a pokolfajzatokkal. Milyen szerencse, hogy épp
kéznél van néhány.
– Még csak egy koncepciós pert sem érdemiek? Ezt
nevezitek ti igazságos ítéletnek?
Tudom, hogy nem sokra megyek vele, de már kellően
felhergeltem magam, hogy ne fogjam be a számat.
Uriel felvonja a szemöldökeit.
– Nem is rossz ötlet. Szerintetek megérdemli az igazságos
ítéletet?
Meglepetésemre az angyalok kórusban kiáltozzák:
– ítélet! Ítélet! Ítélet!
A kiáltozásuk gyanúsan emlékeztet a római aréna
közönségére, amikor a gladiátorok halálát követelték.
Uriel felemeli a kezét, hogy lecsillapítsa a tömeget.
– Rendben, legyen ítélet!
 Hirtelen már nem is tűnik olyan jó ötletnek ez az igazságos
ítélet
Az őreim meglöknek. Előrebotladozok, és lemászok az
emelvényről. Addig lökdösnek, amíg az egykori golfpálya
közepén találom magamat. Körülnézek. Egy nagy kör közepén
állok, angyalok vesznek körül. Aztán a körből hamarosan
félgömb lesz, mert az angyalok felrepülnek, és sorfalat
alkotnak a levegőben is.
A testek és szárnyak dupla rétege eltakarja a napot. Egy
élő kupolában állok, ahonnan nincs kiút. Egy kapu nyílik az élő
falban. Pokolfajzatokat löknek be rajta. Verdesve szállnak
körbe-körbe, kiutat keresnek, de a kupolán nincs rés.
Az angyalok újra skandálni kezdik:
– ítélet! Ítélet! Ítélet!
Valahogy az az érzésem támad, hogy az ítélkezésről való
elképzeléseink nem egészen ugyanazok.
Az utolsó ketrecből Beliel kerül az arénába. Amikor a földre
hajítják, felnéz Urielre, és a fogát vicsorítja. Egy pillanatig
dühösnek és csalódottnak látszik. Félelem tükröződik a
szemében, mielőtt ismét magára ölti gúnyos vigyorát. Az
állítása, miszerint mindig egyedül van és nem kell senkinek,
úgy tűnik, ismételten bizonyítást nyert. Egy pillanatra
elfelejtem, milyen aljas egy szörnyeteg, és megsajnálom.
A kupola közepére megy, eleinte kissé tántorogva és
bizonytalanul, de azután egyre magabiztosabban, sőt,
kihívóan, dacosan. Az angyalok biztatják, mintha ő lenne a
kedvenc játékosuk a bajnokságban. Nemigen hiszem, hogy
bármelyikük is sejtené, hogy kicsoda.
Én tudom, hogy ki ő, és mi történt vele, de még én is alig
ismerem fel.
 A pokolfajzatok eszüket vesztve kavarognak fölöttünk. A
kupola egyik szélétől a másikig repkednek, őrjöngve rést
keresnek a testek között.
– Miféle ítélethozatal ez? – kérdem, de már gyanítom a
választ.
– Istenítélet, a harcosok igazsága – mondja Uriel fölöttem
lebegve. – Ez is több, mint amit érdemelsz. A szabály egyszerű.
Aki életben marad, szabadon elmehet.
A tömeg egyetértően felzúg.
– Igyekezz, hogy szórakoztató legyen! – mondja Uriel. –
Mert a végén a tömeg fogja eldönteni, hogy arra, aki állva
marad, élet vagy halál vár.
Az angyalok kórusban üvöltik:
– Halál! Halál! Halál!
Úgy sejtem, ez válasz a kérdésre.
Fogalmam sincs, a pokolfajzatok értik-e a szabályokat, de
visítva rontanak a harcosok falára. Az angyalok megragadják
az egyiket, és a földre hajítják, ahol kábultan, a fejét rázva
hever. A többi angyal a közeledő pokolfajzatokra ordít. A
bestiák megtorpannak a levegőben, és visszavonulót fújnak.
– Pokolfajzatok – mondja Uriel. – Egyikőtök életben marad.
– Felemeli a mutatóujját, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
– De meg kell ölnötök a többieket. – Körbemutat a többiekre.
Lassan és hangosan ejti a szavakat, mintha egy
elbizonytalanodott kutyához beszélne. – Megölni! – mutat rám.
Az összes pokolfajzat engem néz.
Ösztönösen hátralépek. Mit kéne csinálnom? Beletolatok
az egyik, az élő aréna részét képező angyal kemény testébe. A
fülemhez hajol, és morogni kezd. Kétségbeesetten forgatom a
fejem, kiutat keresek, mikor a pokolfajzatok megindulnak
felém.
 Hirtelen észreveszem a kardomat. A földön hever köztem
és a közeledő pokolfajzatok között. Egész biztos, hogy nem
véletlenül került ide. Látni akarják, ahogy egy emberlány
angyalkarddal aprítja a pokolfajzatokat.
Ahogy csak tudok, rohanok a kardért. Előrevetem magam,
felmarkolom a földről, bukfencezek egyet, hogy megőrizzem a
lendületemet, és már emelem is a pengét, ahogy talpra
szökkenek. Odavágok, ahol elér az első pokolfajzat. Felvisít,
ömlik a vér a hasából. Gondolkodás nélkül csapok a második
érkező felé. Olyan közel van, hogy érzem a lehelete rothadó
halszagát. Az utolsó pillanatban irányt változtat, így
hajszálnyira elvétem.
Próbálok lehiggadni, és stabil állást veszek fel. A következő
néhány kardcsapás közben megnyugszom, és hagyom, hogy a
kard átvegye az irányítást. Neki ez gyerekjáték. Tündérmackó
már több ezer ilyen lénnyel végzett. Sétagalopp lesz.
Csakhogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy a kard
megszokta. A két nagy a pokolból hiénahangokat hallatva jelez
a többieknek. Azok megtorpannak, hallgatják őket, majd
körözni kezdenek körülöttem. Olyan távolságot tartanak, hogy
még éppen ne érjem el őket a pengével. Forgolódok, igyekszem
szemmel tartani az összesei, várva, hogy mi következik.
Közben Beliel hátrahúzódik. A szemem sarkából őt is
figyelem. Megragad egy pokolfajzatot, és eltöri a nyakát,
mintha csak egy csirke volna. Csendben leereszti a testet a
földre, és megragadja a következőt. A többiek mind engem
néznek. Kivéve a két foltosat a pokolból. Ezeknek több eszük
van, ravaszabbak, értelmes tekintetükkel azt figyelik, mit
csinál Beliel.
Tisztában vagyok vele, hogy Beliel nem engem akar
megmenteni, csupán igyekszik annyi ellenfelet megölni,
amennyit csak tud, amíg elvonom a figyelmüket. Így mikor
végeznek velem, neki már csak a maradékkal kell
megküzdenie. Nincs is ezzel semmi baj. Nem kell, hogy barátok
legyünk, elég, ha irtja az ellenségeimet.
A foltos pokolfajzatok újabb hiénakacagást hallatnak, mire
a többiek kiszélesítik a kört, amibe most beleveszik Belielt is.
Apránként egyre beljebb szorítanak minket.
Beliellel kénytelenek vagyunk hátrálni, míg végül szorosan
egymás mellett állunk. Nyilvánvaló módon ez egyikünknek
sem tetszik, de most mindkettőnk számára a pokolfajzatok
jelentik a nagyobb fenyegetést, és el kell döntenünk, külön-
külön akarunk-e szembeszállni velük, vagy összefogunk
ellenük. Egyszerre hozzuk meg a döntést: egymásnak vetjük a
hátunkat. Együtt most már szemmel tudjuk tartani az összes
pokolfajzatot.
Bízom benne, hogy Belielnek azt diktálja az érdeke, hogy
addig maradjak életben, amíg csak lehetséges. Mindketten
tudjuk, ha sikerül elpusztítanunk a pokolfajzatokat, akkor
köztünk dől majd el a küzdelem, de egyelőre szövetségesek
vagyunk.
A pokolfajzatok tétováznak, egyikük sem akar első lenni.
Aztán az egyik ránk veti magát.
Beliel elkapja.
Egy másik is támad, amíg Beliel azzal van elfoglalva, hogy
kitekerje az első pokolfajzat nyakát.
Felemelem a kardot, és levágom.
Újabb kettő támad ránk.
Aztán négy.
Majd hat.
Olyan gyorsan lendítem a pengém, ahogy csak tudom, meg
is vagyok lepve, hogy milyen jól megy. Tündérmackó kitesz
magáért. Szinte csak egy elmosódott folt. Ő forgat engem, nem
én őt.
Nekem csak annyi a dolgom, hogy stabilan álljak, és a
megfelelő irányba fordítsam.
Ha csak egy pokolfajzat is átjut a kardon, a játéknak vége.
Ez a gondolat megsokszorozza az erőm. A következő
mozdulatnál egy nyolcast ír le a pengém, és három
pokolfajzatot is eltalálok. Egyiknek a torkát vágom át, egy
másiknak a mellkasán, a harmadiknak a hasán ejtek súlyos
sebet. Az egészben az a legjobb, hogy a két sebesült a levegőben
vergődve elállja az utat, és meggátolja a többieket, hogy túl
közel kerüljenek hozzánk.
A hátam bizseregve tiltakozik a védtelensége ellen, de
kénytelen vagyok bízni benne, hogy Beliel megállja a helyét a
küzdelemben. Pillanatnyilag az a legnagyobb előnyünk, hogy a
pokolfajzatok egymást akadályozzák. Nincs elég hely, hogy
mind egyszerre rohanjon le minket.
Mivel nekem van fegyverem, Belielnek meg nincs, a körnek
több mint a felét védem én. Jobbra-balra suhintok a pengével,
igyekszem annyi pokolfajzatot eltalálni, amennyit csak lehet.
De a hátamat nem tudom védeni. Ha Beliel elbukik, nem
sokáig tudom tartani magamat. De egyelőre állja a sarat, pedig
fegyvere sincsen. Az ereje lenyűgöző. Vad, brutális
kegyetlenséggel üti, rúgja, tépi a pokolfajzatokat.
Beliellel megöljük az összes őshonos bestiát, miközben a
pokolból jött kettő fölöttünk lebeg és figyel. Az utolsó kettővel
egyszerre végzünk, én félbevágom az egyiket, ő pedig kitöri a
másik nyakát.
Akkor Beliel ellép mellőlem, helyet csinálva a megmaradt
két nagy testű pokolfajzatnak. Mivel már csak ketten vannak,
hiába minden ravaszságuk, nem tudnak bekeríteni. Meg sem
próbálják. Inkább odarepülnek Belielhez, lassan, kerülve
minden fenyegető mozdulatot. Valamit csiripelnek neki.
Majomujjaikkal felém mutogatnak, Belielre néznek, és
bólintanak. Szövetséget ajánlanak neki, hogy közös erővel
intézzenek el engem.
Néhány lépést hátrálok, és felemelem a kardom. Próbálok
annyi teret nyerni, amennyit csak lehet, hogy legyen időm
reagálni, bármire is készülnek.
Néhány perc erejéig harcostársak voltunk Beliellel. Csak
hát ezek a pokolfajzatok szabadították meg a láncaitól az
Angyal-szigeten.
Bólint a pokolfajzatoknak. Nincs benne semmi vidámság,
csak a szilárd eltökéltség, hogy életben marad. Arra legalább
büszke lehetek, hogy a képességeimet felmérve arra a
következtetésre jutott, hogy nagyobb fenyegetést jelentek,
mint a két nagy testű, ravasz pokolfajzat együttvéve.
A két denevérpofájú ocsmányság körözni kezd, az egyik
felülről, a másik oldalról közelít, miközben Beliel megáll, olyan
távolságban, ahol még nem érem el. Tökéletes pozíció, hogy
rám vesse magát, ha egy pillanatra sikerülne elterelni a
figyelmemet.
Ha a két pokolfajzat velem egy magasságban maradna,
körözhetnék a kardommal, és mindhármukat sakkban
tarthatnám. De ha az egyik felülről támad, egyszerre csak két
irányt tudok fedezni, így védtelen leszek a harmadikból.
Mielőtt kitalálhatnám a stratégiát, fogukat és karmukat
kimeresztve rám vetik magukat, fentről és oldalról is. Beliel
egyelőre nem mozdul, kivárja, míg lépéskényszerbe kerülök.
Először felfelé lendítem a pengét, a felé, amelyik felülről
érkezik, azután körívet írok le, az oldalról érkező irányába.
Arra számítok, hogy Beliel közben rám veti magát.
 De nem teszi.
Csak úgy tesz, mintha ugrani akarna, de az utolsó
pillanatban visszakozik.
Ugyanekkor a pokolfajzatok is megtorpannak a kard
hatósugaránál. Ennek ellenére sikerül megvágnom őket, az
egyiket a testén a másikat a pofáján, de egyik seb sem halálos.
Beliel kuncog, miközben újra felveszem a védekező állást.
Mindhárman megpróbálták kijátszani egymást. Ha egyszerre
vetik rám magukat, már halott volnék. De ha az egyik elárulja
a másik kettőt, és csak tetteti a támadást, valószínűleg
megölök egyet és talán megsebesítem a másikat. Annak,
amelyik elárulja a többit, jó esélye van rá, hogy az egyetlen
túlélő legyen.
Most már tudják, hogy nem bízhatnak egymásban. A
szövetségüknek vége.
A két foltos pokolfajzat kétfelé repül, felfelé, amíg csak az
angyalokból álló kupola engedi őket. Tudják, ha ott maradnak
fent, Belielnek és nekem meg kell küzdenünk idelent a földön.
Egyikünk meg fog halni, a másik talán megsebesül, de
legalábbis kifárad, így könnyebb lesz megölni.
Beliel bosszankodva elhúzza a száját.
– A pokolfajzatok kicseleztek, most meg egy vézna ember
lánya fenyeget. Nem is tudom, melyik a nagyobb sértés.
Felkészülünk, hogy megküzdjünk egymással. Beliel és én.
 3 1

– MEGÁLLJ!
Mindenki megfordul, hogy lássa, ki kiáltott. A parancsoló
tónusnak lehetetlen ellenállni.
Egyik szememet továbbra is Belielen tartom, a másikkal
azt figyelem, mi történik. Vér csorog a szemembe, pislognom
kell, hogy én is lássam, amit a többiek.
Rés nyílik a kupolán, amin keresztül beárad a fény.
Hirtelen egy hatalmas, hófehér szárny takarja el a napot.
Rafi tökéletes alakja tűnik fel.
Az a Rafi, akit ismerek, ugyanakkor van benne valami
félelmetesen idegen. Úgy néz ki, mint egy haragvó félisten.
Idáig csak egyetlenegyszer láttam őt ebben a tökéletes angyali
alakjában. A szárnya lenyűgöző, ahogy széttárja a háta mögött.
Fehér a kék háttéren.
Az angyalok mind Rafit bámulják. Némán lebegnek, csak a
szárnyaik halk suhogása hallatszik. Suttogás kél a szárnyas
tömegben: Rafael arkangyal.
– Hallom, hogy egy nem szentesített választás folyik –
mondja Rafi.
– Nem hiányzik innen semmiféle szentesítés – csattan fel
Uriel. – itt lettél volna, te is tudhatnád. Valójában te vagy az
egyik jelölt.
– Tényleg? És hogy állok?
Néhány angyal Rafit éltetve kiáltozni kezd.
 – Túl sokáig voltál távol, Rafael. – Uriel felemeli a hangját,
a többi angyalnak címezi a mondanivalóját. – O már rég nem
törődik semmivel, hogyan is vezethetné a történelem
legnagyobb csatáját. Vajon tudja egyáltalán, hogy a legendás
apokalipszis a küszöbön áll?
– Mármint arra az apokalipszisre gondolsz, amit te
gerjesztettél mesterségesen, hazugságokkal és
bűvésztrükkökkel? – Rafi is az angyalokhoz intézi a szavait. –
Mindannyiótoknak hazudott. Ő hozta létre a szörnyeket, és
manipulált benneteket, hogy rátok erőltessen egy elsietett és
tisztességtelen választást.
– Hazudik – kiáltja Uriel. – Be tudom bizonyítani, hogy én
vagyok a kiválasztott arkangyal. – A tömeg felé emeli a karját.
– Isten szólott hozzám.
A tömeg felbolydul, mindenki egyszerre kezd beszélni.
– Ez az igazság – mondja Uriel. – Az Úr szemében már most
én vagyok a Hírvivő. Isten szólt hozzám, és azt mondta, engem
választott, hogy vezesselek benneteket, mikor eljő a nagy
apokalipszis. Eddig vártam vele, hogy elmondjam nektek, mert
tudom, hogy ez mennyire megdöbbentő. De nem hallgathatok
tovább most, hogy Rafael visszatért, és ellenszegül Isten
akaratának. Hány jelre van még szükség, hogy elhiggyétek, a
vég napjai már zajlanak? Nélkülünk! Mennyi mindenről
akartok lemaradni, csak mert nincs választott Hírvivőnk, aki
csatába vezet benneteket? Ne hagyjátok Rafaelnek, hogy
megfosszon benneteket attól a dicsőségtől, ami megillet
benneteket!
Az Urielhez legközelebb álló angyalok nagyra nyitják a
szájukat, és elkezdenek valamit, amit jobb szó híján leginkább
éneklésnek tudnék nevezni. De ez nem egy dal szöveggel,
inkább csak egy dallam. Egy olyan lenyűgöző, szent hang, amit
nem is várna az ember ezektől a vérszomjas harcosoktól.
A csodálatos dallam végighullámzik a tömegen, tucatnyi
mennyei hang csatlakozik a kórushoz, szerte a kupola mentén.
Azután egy angyalokból álló csoport félrehúzódik az útból, és
átengedi a nap sugarait.
A fényfolt közvetlen Uriel mellé esik. Teketóriázás nélkül
belép a fénykörbe, mire valósággal felragyog. Az arcán
elégedett vigyor jelenik meg. Ha mást nem is, azt el kell
ismernem, Uriel remekül ért a látványosságokhoz. Leereszti a
karját, és alázatosan fejet hajt. Van valami a fején és a vállán
felragyogó fénysugarakban, abban, ahogy meghajol, ahogy
némán, mozdulatlanul áll, ami azt sugallja, hogy Istennel
kommunikál. A lélegzetem is elakad. Mindenki más is
hasonlóképp érezhet, mert csendesen várakoznak.
Amikor Uriel felemeli a fejét, így szól:
– Isten szólt hozzám az előbb. Azt mondta, hogy a vég
napjai most kezdődnek.
Egyszerre int mindkét karjával, akár egy karmester.
Robaj hallatszik a golfpálya végében lévő szirt felől. Egy
hatalmas hullám lehet, de a sok angyaltól nem látok semmit.
Ahogy megfordulnak, hogy odanézzenek a zajra, rés támad
köztük, és megpillantom a partot.
A víz szinte forr. Valami kiemelkedik a tengerből. Először
egy rakás különböző állatra tippelek, de ahogy a fejek után a
test is előbukkan, látom, hogy ez egy rettenetes szörnyeteg. A
hullámok magasra csapnak körülötte, mintha maga az óceán
is kikelne a természetellenes teremtmény ellen.
A bestia rettenetes üvöltéssel lerázza magáról a vizet, és
felénk iramodik.
 Megdöbbentően gyors. Pár pillanat, és elég közel ér hozzám,
h0gy alaposan megnézhessem magamnak.
Lailah ezúttal felülmúlta önmagát. Hét fej ül a vállakon,
bár az egyik fej halottnak tűnik. A halottnak tűnő fej egy
emberé. Az arca szétnyílt, és csöpög belőle a vér. Mintha
fejszével végeztek volna vele. A többi fej él, és úgy néznek ki,
mintha az embernek és egy bizonyos állatfajnak, párducnak,
angolnának, hiénának, oroszlánnak, óriáslégynek és egy
élettelen tekintetű cápának valamiféle keverékei lennének. A
vadállat teste leginkább talán a medvére emlékeztet.
– És láték egy fenevadat feljőni a tengerből – kántálja Uriel
prófétai hangon. – És az ő fejein a káromlásnak neve. Akinek
értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi
szám az, és annak száma hatszázhatvanhat.
A szörny mindegyik fején számokat látok, a heges
homlokokra ugyanazt vésték: 666.
 32

EZEK CSAK SZÁMOK, mondom magamnak.

Csak számok.
Tudom, hogy a vadállatot Uriel utasításai alapján Lailah
fabrikálta. Tudom, hogy Uriel apokaliptikus próféciák leírásai
alapján tervezte meg a szörnyét. Tudom, hogy ez csak
hamisítvány – egy hamisítvány.
Akkor miért lesz mégis libabőrös a karom?
A számok meglehetősen rondán néznek ki, aki csak látja,
elborzad tőle. Biztos vagyok benne, hogy Uriel ötlete volt. A
víztől csepegő vadállat fejei ordítanak, visítanak, csaholnak,
kivéve azt, amelyik halott. Egy pillanatra megtorpan előttünk,
aztán futásnak ered, és eltűnik az összevissza szabdalt tájban.
Uriel ismét emeli a karját, mintha transzban lenne.
A föld megremeg és hullámzik a lábam alatt. Akárha férgek
nyüzsögnének benne.
Ujjak törnek elő a talajból. Egy kéz nyújtózik az ég felé,
mint egy újszülött zombi. Majd egy fej bukkan elő a rögök
közül. A golfpályán mindenütt földdel borított testek ássák ki
magukat. Több ezren lehetnek.
A földön álló angyalok kitárják a szárnyukat, és felszállnak
a levegőbe. Rafi rám néz, de megértem, hogy nem tud felemelni
anélkül, hogy elárulná gyengeségét. Egy kéz markol a levegőbe
a lábam mellett. Félreugrok előle, igyekszem távol maradni a
kezektől. Azt kívánom, bárcsak én is tudnék repülni.
 Ahogy előmásznak a földből, olyan koszosak, hogy csak az
alakjuk miatt gyanítom, hogy emberek. Ez árulja el őket, és a
ziháló zokogás.
– És a halottak feltámadnak – mondja Uriel, a hangját
messze viszi a szél.
Néhányan a füvön hevernek, levegő után kapkodva.
Többen próbálják minél távolabb vonszolni magukat a lyuktól,
amiből előmásztak, láthatóan attól tartanak, hogy valami
utánuk nyúl, és visszahúzza őket. Mások csak kucorognak a
feltúrt gyepen, és zokognak megállíthatatlanul.
Amiről először azt gondoltam, hogy föld a bőrükön, kiderül,
hogy csupán kosz az összeaszott, ráncos húsukon. Ezek itt a
sáskák áldozatai. Sokkos állapotban, rémülten bámulják a
karjukat és a lábukat, mintha most először látnák magukon a
szikkadt, fonnyadt húst. Talán így is van.
Uriel élve ásatta el őket, mialatt le voltak bénulva. Már
Rafi megjelenése előtt készen állt rá, hogy lenyűgözze az
összegyűlteket. Ha bárki képes egy ilyen dolgot így időzíteni,
akkor az ő. A segítői tudták, mennyi méregre van szükség, hogy
az áldozatok annyi ideig maradjanak lebénulva, amíg elérkezik
a jelenésük ideje.
Talán nem is tudják, hogy mi történt velük. Talán tényleg
azt hiszik, hogy feltámadtak a halálból.
– Új életre keltek! – Uriel hátborzongatóan néz ki.
Lehajtott feje és kitárt szárnyai ragyognak a fénysugarakban.
– Én vagyok Isten Hírnöke.
Az angyalok közül sokan összenéznek, és kényelmetlenül
fészkelődni kezdenek, mikor Uriel Hírvivőnek nyilvánítja
magát.
– Kiválasztottak vagytok, hogy osztozzatok az apokalipszis
dicsőségben. Büntessétek meg az emberiségnek nevezett
istenkáromlást és befogadnak benneteket a mennyek.
Forduljatok el a kötelességetektől, és visszakerültök a pokolba,
ahonnan kiszabadultatok.
– Kelet felé mutat. – Eredjetek! Kutassátok fel az
embereket, és öljétek meg őket! Tisztítsátok meg a Földet,
tegyétek ismét bűntelenné!
A sáskaméregtől kábult emberek értetlenül bámulnak rá.
Egymásra néznek. Rémültek és zavarodottak. Aztán az egyik
keletnek fordul, és elindul. Valaki követi. Aztán egy másik is.
És újabbak, és újabbak, míg végül az egész csoport útra kel.
A feltámadtak egyik hulláma követi a másikat, sorra ássák
ki magukat a földből. Amint lábra tudnak állni, követik a
többieket, kelet felé.
Kelet felé, amerre az Ellenállás tábora van.
 33

– LENYŰGÖZŐ ELŐADÁS VOLT – mondja Rafi az angyalok fölött

lebegve a levegőben, bár úgy tűnik, őt nem igazán nyűgözte le
a feltámadottak serege és a sokfejű szörny. – De hatalmas
hibát követtek el, ha hisztek neki. Mindenkire, aki Uriel mellé
áll, a bukás vár, amikor kiderül az igazság.
– Hiába próbálod megijeszteni őket, ez most nem működik
– mondja Uriel.
– Ha Uriel hazudik, csak ő fog bukni – jegyzi meg egy
harcos. – Mi csak a parancsot követjük.
– Azt hiszitek, Lucifer angyalai kegyelmet kaptak, csak
mert parancsot követtek, amikor fellázadtak a menny ellen? –
kérdezi Rafi. – Azt hiszitek, felfogtak bármit is a lázadás
mögött húzódó arkangyalpolitikából? Hogy tudták, mi történik
valójában? Ők is csak alárendelt katonák voltak, mint ti. A
legtöbbjük valószínűleg azt gondolta, hogy helyesen cselekszik.
Néhányuk talán még azt is elhitte, hogy azért harcolnak, hogy
megvédjék a Hírvivőt. De ez nem segített rajtuk, amikor
kiderültek a dolgok. Mindannyian bukottak lettek.
Az angyalok egymásra néznek. Zajongni kezd a tömeg,
mindenki egyszerre beszél. A szárnyuk idegesen verdes.
– Ha Gábriel még mindig élne, és itt volna valahol – mondja
Rafi nem könyörülne azokon az angyalokon, akik hűtlenek
lettek hozzá. Ha Mihály visszatér, és megtudja, mi történt,
lehet, hogy nem lesz más választása, mint mindenkit
bukottnak nyilvánítva megsemmisíteni a választási
eredményt. És ha az angyalok odahaza megneszelik, hogy mi
történt idelent… testvéreim, az egy véres polgárháború
kezdete lehet. Az itteni angyaloknak nem lesz más
választásuk, mint felsorakozni Uriel, a választott Hírvivőjük
mögött.
– Honnan tudjuk, kinek higgyünk? – kérdezi egy angyal.
– Ezt senki sem tudhatja – mondja egy másik.
– Istenítélettel – kiabál közbe valaki.
– Igen, istenítélet – mondja még valaki.
A többiek egyetértően morognak.
Nagyon nem szeretem, amikor az angyalok egyetértően
morognak. Abból soha semmi jó nem származik.
– Isten szólott hozzám. Én vagyok a Hírvivőtök, és
parancsot adtam nektek. – Uriel dörgedelmes hangjából
kihallatszik a büntetés ígérete.
– Szóval igényt tartasz a címre – mondja Rafi. – De a
választás még nem ért véget. – Az angyalokhoz fordul. – A
véletleneknek micsoda sorozatos egybeesése, nem igaz?
Gábriel Hírvivőt megölik anélkül, hogy bárkinek is elárulná,
mit keresünk itt. Uriel az egyetlen arkangyal, aki elérhető a
választáskor. És minden alkalommal, amikor felmerül
valamilyen kétség, rögvest jelenés tűnik fel, egy újabb
apokaliptikus szörny képében. – Rafi Urielre néz. – Milyen
kényelmes számodra, Úri! Igen. Egyetértek az istenítélet
szükségességében.
Az angyalok bólintanak és kórusban visszhangozzák:
– Istenítélet.
– Ahol a győztes mindent visz, és neki van igaza? Hol
élünk, a sötét középkorban? – Uriel tekintete végigsuhan a
tömegen. – Rendben – bólint. – Ám legyen! Sacrielt kérem fel
segédemnek.
Mindenki a csapat legnagyobbra nőtt angyalát és az óriási
szárnyait nézi.
– Elfogadom – mondja.
Rafi az angyalokra néz, méregeti őket. Ki olyan hűséges
hozzá hogy a segédeként állhat mellette? Többen is voltak, akik
rá szavaztak, de szavazni valakire és meghalni érte, két
különböző dolog.
– Hízelgőnek találom, hogy a legnagyobb, legdurvább
harcost akarod magad mellett tudni, Úri. Lássuk, nekem
milyen hatalmas harcos segítségére lesz szükségem, hogy
legyőzzelek téged és Sacrielt? Hmm… Segédemül kérem… az
ember lányát. Vele talán egyenlőek lesznek az esélyeink.
Az angyalok nevetnek.
Én döbbenten állok a felszántott gyep közepén.
Uriel elhúzza a száját.
– Azt hiszed, mindenből viccet csinálhatsz, nem igaz? –
Uriel sziszegve köpi a szavakat. Kétségtelenül gyűlöli, ha
kinevetik. – Élvezd ki a kis vicced, Rafael, mert a lány lesz az
egyetlen, aki melletted áll majd, amikor elbuksz. Talán
elfelejtetted, hogy hol vannak a Felvigyázóid.
Uriel sokatmondó pillantást vet rám. Biztos vagyok benne,
hogy tudja, Rafi nem csupán viccből választott engem.
– Napkeltéig van időd, hogy összegyűjtsd a csapatodat,
akkor eldől, ki nyeri a viadalt.
Kirepül a tömegből, szokásos kísérete robajló
szárnycsapásokkal követi. Az angyalok izgatottan morajlanak,
ahogy csapatával a Fészek főépületének irányába távozik.
 Páran Uriel őrei közül megragadják a két életben maradt
pokol- fajzatot, és visszalökik őket a ketrecükbe. Belielt is
melléjük zárják.
Engem ott hagynak a golfpályán. Valószínűleg azért, mert
én vagyok Rafi segédje, bármit jelentsen is ez. Megmozgatom a
vállaimat, próbálom ellazítani a megmerevedett izmaimat.
Rafi leereszkedik mellém. Kitárt, hófehér szárnyai tökéletes
keretbe foglalják szoborszerű testét. A pelyhes tollak puhán
fénylenek a napon.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy visszakapta a
szárnyait. Lenyűgözően néznek ki rajta, eltekintve attól a kis
cikcakktól, amit én vágtam bele ollóval, mikor legelőször
találkoztunk. Gondolom, idővel visszanőnek a tollak, és
minden nyom eltűnik, amit hagytam rajta.
Szeretném megdicsérni a szárnyait, és megköszönni, hogy
megmentett, de nem akarom, hogy bárki meghallja. De biztos
vagyok benne, hogy amúgy is látja az egészet a szememben,
ahogy én is látom rajta, azon töpreng, hogy a fenébe kerültem
ide. Úgy tűnik, különleges tehetségem van hozzá, hogy olyan
helyeken tűnjek fel, ahol semmi keresnivalóm.
Amikor az utolsó angyalok is elrepülnek, Józsiás landol
Rafi mellett. Természetellenesen fehér bőre illik Rafi tollaihoz.
– Nos, ami a segédedet illeti, meglepő választás – mondja
Józsiás, vérvörös szemével Rafit figyelve.
Rafi mogorva pillantást vet rá.
– Milyen esélyünk van rá, hogy összeverbuváljunk egy
tisztességes csapatot?
– Meglehetősen csekély. Függetlenül attól, hogy
támogatják vagy sem, a többség meg van győződve róla, hogy
Uriel győz. És ha ő győz, gondoskodni fog róla, hogy
mindenkinek, aki szembe mert helyezkedni vele, bukás legyen
az osztályrésze. Ezt pedig senki sem akarja kockáztatni.
Rafi válla megereszkedik. Kimerült lehet az operáció után.
– Hogy érzed magad? – kérdezem.
– Mintha a kelleténél egy hónappal többet repültem volna.
– Mély levegőt vesz, aztán kiengedi. – Semmi olyasmi, amivel
ne bírnék el
– Hányán lesznek Uriel csapatában? – kérdem.
– Úgy százan talán – mondja Józsiás.
– Százan? Kettőnk ellen?
– Neked valójában nem kell harcolnod – mondja Rafi –
Senki sem várja el tőled.
– Ó, akkor százan ellened. De minek a párbajsegéd, ha
lehet egy egész csapatod?
– Ez egy hagyomány, hogy biztosan ne maradjon senki
magára – magyarázza Józsiás. Részvéttel néz Rafira. – Senki
sem utasítja el a megtiszteltetést, ha felkérik segédnek, de
szabadon dönthet róla, hogy csatlakozik-e a küzdőkhöz.
A Józsiás szemében felcsillanó szánakozást látva szeretnék
belerúgni valamibe. Rafi segített nekem, de én nem tudok
segíteni neki. Egy lány, aki nem tud repülni, nem vehet részt
az angyalok sportjában.
A ketrecekre téved a pillantásom. A két megmaradt
pokolfajzat egymással harcol, vergődve küzdenek Beliel körül.
Valószínűleg engem is közéjük löktek volna, ha Rafi nem
választ segédjének. Vajon meddig maradnék életben köztük?
– Urielnek igaza van – sóhajt Rafi. – Már nincsenek velem
a Felvigyázóim. Nem számíthatok senki másra, hogy a
helyükbe lépjenek.
– A harcosok máig beszélnek róluk – mondja Józsiás. – A
nyomukba sem érnek, nincs még egy olyan elit osztag, mint a
Felvigyázók voltak. Legendává lettek. – A fejét csóválja. –
Micsoda veszteség! És mindez azok miatt a…
Barátságtalan pillantást vet rám, de visszanyeli a sértő
szavakat, amiket az emberek lányaira akart mondani.
– Ne a nőket hibáztasd, amiért az angyalok megszegték az
ostoba szabályaitokat! Ráadásul a nőik semmiféle törvényt
nem sértettek, mégis ugyanúgy megbüntették őket.
– De a Felvigyázók még mindig itt lennének, ha nincsenek
az emberek lányai – ellenkezik Józsiás. – Elveszítettük a
legjobb elit osztagunkat, mert a fajtáddal házasodtak.
Legalább annyi tisztesség lenne benned, hogy…
– Elég! – mondja Rafi. – A Felvigyázók már nincsenek
velünk, és a vita, hogy ez kinek a hibája, nem fogja visszahozni
őket. Egyetlen kérdés maradt, hogy találunk-e helyettük
másokat?
– Most hol vannak?
Azt gyanítom, hogy még mindig a pokolban, de ki tudhatja?
Amit Beliel emlékeiben láttam, az valószínűleg hosszú idővel
ezelőtt történt.
Mindketten Belielre néznek. Beliel a pokolfajzatokat
hessegeti, akik a válla mellett civakodnak. Arrébb repülnek a
közeléből, és a rácsokba kapaszkodva minket bámulnak.
Nem, nem minket. A kardomat.
A pokolfajzatok szeretnének hazatérni. Bármilyen rossz
soruk volt is ott, annál csak jobb lehetett, mint hogy ketrecbe
zárva várják, mikor ölik meg őket.
Haza.
– Mi lenne, ha bejuthatnánk a pokolba, hogy kihozzuk a
Felvigyázókat? – kérdezem.
 Ez egy kimondottan elmebeteg gondolat, nem is venném
fontolóra, ha nem az egész emberiség sorsa múlna rajta. Ha
Rafi legyőzi Urielt, nincs többé háború, igaz?
A fiúk úgy néznek egymásra, mintha azon tűnődnének,
hogy vajon elment-e az eszem.
– Senki nem megy önként a pokolba – mondja Rafi mogorva
pillantást vetve rám.
– És ha egyszer odalent vagy, nem jutsz fel, csak ha a pokol
fejedelmei kiengednek – teszi hozzá Józsiás. – Ez a gond a
pokollal. Másképp a frissen elbukott angyalokat állandóan
kimentenék.
– Ráadásul – néz Rafi Belielre – a Felvigyázók már nem
azok, akik valaha voltak.
– Mi lenne, ha visszakaphatnánk azokat a Felvigyázókat,
akikre emlékszel? – kérdem. Beliel felé intek a fejemmel. – A
Felvigyázókat, akikre ő emlékszik.
Rafi rám néz, érdeklődés csillan a tekintetében.
 34

FÉLIG RÖPÍTJÜK, FÉLIG VONSZOLJUK BELIEL KETRECÉT a

feltúrt pázsiton, egy olyan különálló melléképület felé, ami a
szálloda főépületéből nem látszik.
– Van bármi okunk feltételezni, hogy mindkét irányba
működik? – kérdi Józsiás.
– Azt reméltem, srácok, hogy ti tudni fogjátok – válaszolok.
– Léteznek ősi történetek, nagyon erős kardokon keresztül
kiszökő pokolfajzatokról – mondja Rafi. – De még soha senki
nem akart befelé szökni a pokolba.
– Azt akarod mondani, hogy felfedeztem a szeretett
kardodnak egy olyan képességét, amiről még te sem tudtál?
Olyan erősen húzom a ketrecet, amennyire csak tudom.
– Úgy látszik, új és elképzelhetetlen mélységeket társz fel
bennem és Tündér Lackóban.
– Tündér mackó!
– Igaz.
Átlépek egy lyukat, amiből valaki nemrég mászott elő.
– Rajta! Mondd csak ki, Rafi! – vigyorgok rá. – Imádom
hallani, ahogy kimondod: Tündérmackó. A te szádból annyira
tökéletesen hangzik!
– Lehet, hogy álmodban fog megölni, csak hogy
szabadulhasson ettől a névtől.
– Nem kaphat új nevet, most, hogy ismét veled lehet?
 – Te voltál utoljára az egyedüli hordozója, így megtartja a
nevét, amíg nem lesz valaki más az egyedüli hordozója.
Egyfolytában azt várom, hogy mikor kéri vissza a kardját,
most, hogy az angyalszárnyait visszakapta, de még csak szóba
sem hozza. Talán még mindig haragszik rá, amiért megosztotta
velem a bizalmas emlékeit. Érzem Tündérmackó sóvárgását,
hogy ismét Rafi tartsa a kezében, de nem szólok egy szót sem.
Jobb, ha ebből kimaradok.
A különálló melléképület mögött tesszük le a ketrecet.
Csendes és kihalt itt minden.
Józsiás a fejét csóválja, de már nem tiltakozik az ötlet ellen.
Igaza van. Egyetértek vele, hogy a terv rettenetes. De mikor
Rafi megkérte, hogy mondjon egy másikat, ami kevésbé
rettenetes, nem jutott eszébe egy sem.
Most, hogy itt az idő, remeg a kezem, amikor kivonom a
kardot. Kétségbeesetten töröm a fejem, hátha kipattan egy
jobb terv, de nekem sem jut eszembe semmi.
Elmenekülhetnénk, most, hogy Rafi visszakapta a szárnyait.
De rá is az istenítélet próbatétele vár, akárcsak rám. Nem
hagynák, hogy simán kisétáljunk innen.
Ha Rafi elbukja a próbatételt, én meghalok. Abban nem
vagyok biztos, hogy vele mi fog történni, de a saját sorsom felől
nincsenek kétségeim. Viszont ha Rafi javára dől el az
istenítélet, és át tudja venni az angyalok vezetését, akkor
elviszi őket. És vége lesz az egésznek.
Megéri-e ez azt a kockázatot, hogy Rafi odavesszen, és
csapdába essen a pokolban?
Az ajkamba harapok, nem vagyok hajlandó megválaszolni
a kérdést. Derékig érő árkot fogok taposni a földbe, miközben
fel-alá járkálva várom, hogy visszatérjen.
– Csináld! – mondja Rafi.
 A szárnyai szorosan a hátára simulnak, mereven áll,
felkészült a legrosszabbra.
Mielőtt elérzékenyülnék, gyorsan bólintok Józsiásnak.
Kinyitja a ketrec ajtaját, ami csikorogva kinyílik. A két
pokolfajzat igyekszik olyan távolra húzódni Józsiástól,
amennyire csak lehetséges. Remélhetőleg tudják, hogyan kell
használni a kardot, hogy visszatérjenek a világukba. Aztán
csak el kell kapnunk az egyiket, hogy Rafi meglovagolja.
Beliel is a ketrec végébe hátrál, úgy néz ki, mint egy
összeaszott zombi.
– Mit akartok?
Gyanakodva bámul ránk.
– Gyertek szépen, rút pokolfajzatok! Szeretnétek
hazamenni, nem igaz? – fuvolázom, és bedugom a kardot a
ketrecbe.
A pokolfajzatok araszolni kezdenek felém. Vágyakozva
nézik a kardot, orrukat az ég felé tartva szimatolnak, mintha
csapdát sejtenének a dologban. Amikor Rafi feléjük mozdul,
sziszegve hátrálnak a ketrec túlsó sarkába. Nem tudom,
hogyan vehetem rá őket, hogy átkeljenek a kardon, ha ők nem
akarják.
– Félnek tőled. – Kinyújtom Rafi elé a szabad karomat. –
Állj a hátam mögé!
Belépek a ketrecbe. Felemelem a hangom, és úgy beszélek,
mint a kölyökkutyákhoz szokás.
– Gyerünk, ti ocsmány, nyomott képű férgek! Szeretnétek
hazamenni, mi? Hmm, de jó volna otthon!
Apránként felém óvakodnak, közben gyanakodva figyelik
Rafit
– Kinyitom nektek a hazavezető ajtót, amint megengeditek,
hogy megfogjam a kezeteket.
 Most majdnem én visszakozok erre a gondolatra.
– Ne! – mondja Beliel. A szeme rémülten cikázik ide-oda,
mintha most jött volna rá, hogy egy rémálomban van, amiből
nem tud felébredni. – Tűnjetek…
Megragadom a legközelebbi pokolfajzatot. Ő is
megmarkolja a karomat, és belém mélyeszti a karmait.
Fájdalom hasít belém, de nem engedem el. Ezzel egy időben
Rafi ráugrik, és megragadja a másik pokolfajzatot. Azután
elszabadul a káosz.
Beliel a pánikkal határos hevességgel félrelöki Józsiást az
útból, és megpróbál kiugrani a ketrecből. Rafi pokolfajzata
vadul csapkod, ő a nyitott ajtón akar kisurranni. Ösztönösen
meglendítem a pengét, hogy megakadályozzam Beliel szökését,
és a kard hegye bele- áll az oldalába. Felordít. Rafi pokolfajzata
a kardra veti magát. Végigsiklik a pengén, miközben Rafi fogja
a lábát, aztán eltűnik Belielben.
Rafi, még mindig a lábába kapaszkodva, eltűnik vele
együtt.
És még mielőtt egyet pislanthatnék, a pokolfajzat,
amelyiket én fogom, szintén alámerül a kardba, maga után
húzva engem is.
Először megpróbálom elengedni – egyedül Rafinak kéne
alászállnia a pokolba –, de a pokolfajzat még mindig a karomat
markolja. A másodperc töredékével azelőtt, hogy elengedne, a
kezem Belielbe csusszan, és már zuhanok is.
Olyan erősen szorítom a pokolfajzat karját, hogy majdnem
kitépem. Átzuhanunk Beliel testén, a lélegzetem is elakad. Egy
borzalmas pillanatig majdnem leszakít a vezetőmről az átlépés
megrázkódtatása, de minden erőmmel kapaszkodók, rettegve
a gondolattól, hogyha elengedem, talán még egy annál is
rosszabb helyre kerülök, mint ahová tartunk.
 Végtelennek tűnő ideig zuhanunk a sötétségben.
Megfordulva Józsiás döbbent arcát látom, ahogy lefelé
bámul rám a bezárulni készülő alagút végéről. Behunyom a
szemem, mert meggyőződésem, hogy vannak dolgok, amit az
embernek jobb nem látni. Józsiás rémült tekintetének emléke
gyorsan halványodik az elmémben, ugyanis egy másik
gondolat veszi át a helyét.
Egyenest a pokolba tartunk.
 3 5

NEM OLYAN, MINT LEGUTÓBB, BELIEL EMLÉKÉBEN. Most fáj.

A testein minden egyes sejtje remeg a fájdalomtól.
Valószínűleg azért, mert most fizikailag is követem az elmémet
erre az utazásra.
Épp, amikor már azt gondolom, hogy hiába szorítom össze,
menten kiugrik a szemem a helyéről, becsapódunk a földbe. A
gyomrom görcsbe rándul, az állam és a mellem hasogat,
mindenem sajog, ahol megütöttem magam.
Nem csoda, hogy a pokolfajzatok olyan zavarodottak voltak,
amikor földet értek az Angyal-szigeten. Úgy érzem magam,
mint a pizzatészra, amit alaposan összegyúrtak, aztán
kilapítottak. Ráadásul egy sütőben sülök. Egy nagyon büdös
sütőben, ami tele van záptojásokkal.
Összeszedem magam, hanyatt fordulok és kinyitom a
szememet. Nem igazán ér rá az ember éledezni, ha a pokolban
ér földet.
Az ég – már ha ez az ég – repedésekkel szabdalt, lilásfekete,
sötétebb foltokkal. A halvány fény lilás árnyalatúra festi a
mindent beborító árnyékot. A látómező széléről arcok néznek
le rám. Nem tudom eldönteni, mik azok. Távolról angyalokra
emlékeztetnek, de nem hiszem, hogy azok lennének.
Valamennyire a démonokhoz is hasonlítanak, de azt sem
hinném, hogy azok volnának. Kitárt szárnyuk mocskosnak
látszik, maradék tollaik halott fán csüngő száraz levelekhez
hasonlítanak. A szárnyak leginkább megviselt része repedezett
és bőrszerű. A szárnycsontok törött vége fájdalmasan kiáll. Sok
csontszilánk kiálló vége sarló formán meggörbül, Rafi
démonszárnyának karmaihoz hasonlóan.
De ami a leginkább megrendít, bár számítanom kellett
volna rá, hogy a fickók egyike Beliel. Nincs ebben semmi
meglepő, hiszen az ő emlékeibe merültem alá – pontosabban
egy olyan világba, amiről emlékei vannak –, vagy valami
ilyesmi. Szóval természetes, hogy Beliel itt van. Csak hát
másképp néz ki. Egyrészt a szárnya sem nem a démonszárny,
amit már ismerek, sem nem az eredeti tollas szárnya. Félig
megfeketedett, félig pedig még mindig a lenyugvó napot idéző
tollcsomók borítják.
Úgy vélem, mivel testileg is jelen vagyok, térben és időben
is máshová kerülhettem, de ez túl bonyolult az én agyamnak.
Ráadásul időm sincs végiggondolni.
Ahogy a szemem hozzászokik a lila fényhez, észreveszem,
hogy Beliel üres szemgödrökkel bámul felém.
Beliel vak.
Beletelik pár másodpercbe, mire meggyőzöm magam, hogy
ez tényleg ő. Mély korbácsnyomok húzódnak az arcán és az
orrán keresztbe. Ostorcsapások érték az arcát. És
karomnyomok vannak a szemgödre körül.
A többiek sem néznek ki jobban. Az egyiküknek a fél arca
tökéletes görög istenszobor, a másik felét meg mintha lerágták
volna.
A sérüléseik nélkül tökéletes példányok lennének, mint
bármelyik másik angyal.
A sérült angyaltestek között elnézve úgy látom, hogy
valamiféle háborús övezetben vagyunk, vagy legalábbis, ami
még megmaradt belőle. Mindenütt kiégett épületek,
elszenesedett farönkök, összetört és kibelezett járművek.
Persze csak feltételezem, hogy amiket látok valaha épületek,
fák és járművek lehettek. Minden kissé idegennek tűnik, de
gyanítható, hogy az ormótlan építményekben valamikor réges-
régen lakhattak. Talán egy falu lehetett itt. Satnya,
kaktusznak tűnő növények kapaszkodnak a talajba. Egy
kocsikerékre emlékeztető dolog körül valaminek a
felismerhetetlen darabjai hevernek.
Egy kanárisárga tollú – már nem – angyal ragad meg. A
bőrét lenyúzták a karjáról, kilátszanak a nedvesen fénylő
izmok. Felkiáltok a fájdalomtól, de a hajamnál fogva talpra
rángat.
– Mi az? – kérdi Beliel. – Meg lehet enni?
Nem tudom, volt-e valaha részem felkavaróbb látványban,
mint ezek az üres szemgödrök, különösen, hogy ismerősről van
szó, még akkor is, ha Beliel az.
Egy hegyes fület emel a szájához, és rágni kezdi. Egészen
úgy néz ki, mint egy pokolfajzat füle. Azon tűnődök, vajon mi
történt a pokolfajzattal, amivel együtt érkeztem. Aztán
észreveszem a széttépett maradványait a földön. Alig lehet
felismerni.
Hol lehet Rafi?
– Egy ember lánya – mondja a fogvatartóm.
A hangja vészjósló, mintha a szavainak mélyebb jelentése
lenne. Sokáig csend van, mindenki engem bámul.
– Melyik? – kérdi végül Beliel.
Aki a markában tart, végignéz a többieken. Nem engedi el
a hajam.
– Nem az enyém. Valamelyikőtöké volna?
– Nincs okunk feltételezni, hogy közülünk valakié, Cyclone
– válaszol Beliel.
 A hangja érdes, mintha rekedtre ordította volna magát,
vagy valaki a torkát szorongatta volna.
– Elegem van belőlük – mondja az egyik. – Ha csak rájuk
gondolok, rosszul leszek.
– Igen, talán Nagy Bének igaza van – helyesel egy másik. –
Talán az lenne a legjobb, ha megennénk. Ránk férne egy kis
hús, hogy gyorsabban gyógyuljunk.
Fészkelődök, próbálok kiszabadulni a nemangyal
markából. Hol van már Rafi?
– Ereszd el! – mondja egy másik.
Ennek halványkék tollai vannak.
– Thermo, ha elengedjük, azt fogja kívánni, bárcsak
megfőztük és megettük volna. Itt szabadon engedni nem épp
könyörületes cselekedet.
– Hát ettől most nem érzem jobban magam.
– Az ott egy kard?
Többen is lehajolnak, hogy vessenek egy pillantást a
kardomra, ami karnyújtásnyira hever a földön.
Az egyik megpróbálja felemelni, felnyög a súly alatt.
Visszaejti.
Felém fordul mindenki, ezúttal alaposabban megnéznek
maguknak.
– Mi vagy te? – kérdezi Cyclone.
– Egy ember lánya, nem látod? – mondja Thermo.
– Ha ember lánya, akkor hol vannak a pokolfajzatok? –
ellenkezik a fekete tollú, szúrós tekintetű fickó. – Hol vannak
a láncai? Hogy lehet ilyen egészséges és ép?
– És honnan van neki angyalkardja? – kérdezi, amelyiknek
sárga csíkok vannak a barna szárnyán.
– Az nem lehet az övé. Csak ide került valahogy. És aztán
ide került a lány is. Ez még nem jelenti azt, hogy övé lenne a
kard. Olyan régen még nem vagyunk itt, hogy egy ekkora
őrültséget elhiggyünk.
Mindannyian vágyakozva néznek Tündérmackóra, de
egyik sem próbálja felvenni.
– Szóval kié?
Mindannyian rám néznek.
Megvonom a vállam.
– Én csak egy ember lánya vagyok. Honnan tudhatnék
bármit is?
Ezt senki sem vitatja.
– Hol vagyok? – kérdem.
A hajhúzás kezd elviselhetetlenné válni. Közülük kettőnek
is részben hiányzik a skalpja, kezdem sejteni, hogy miért.
– A purgatóriumban – mondja Thermo. – Isten hozott a
vadászmezőn!
– Akkor ez gyakorlatilag a pokol? – kérdezem.
A fekete tollú vállat von.
– Számít az valamit? Pokoli hely. Mit érdekel, hogy
egyezik-e a primitív mondáitokkal?
– Mire szoktatok itt vadászni?
A sárga és barna szárnyú angyal felhorkan.
– Semmire. Mi vagyunk a préda.
Ez nem hangzik túl biztatónak.
– Mik vagytok ti? – kérdezem. Tippem szerint Rafi
Felvigyázói, de jobb az ilyet biztosan tudni. – Nem úgy néztek
ki, mint az an gyalok, de úgy sem, mint a…
Valójában mit tudok én arról, hogyan néznek ki a démonok.
– Ó, elnézésedet kérjük, amiért nem mutatkoztunk be –
gúnyolódik a sárga és barna szárnyú. Hogy még jobban
kihangsúlyozza a szarkazmusát, mélyen meghajol előttem. –
Mi vagyunk a legfrissebb Bukottak. A Felvigyázók, hogy
pontos legyek. És valószínűleg a hóhéraid is. Nem mintha
egyikünk nem lenne elég hozzá, hogy megtegye. De érted a
lényeget. Én Süvöltő vagyok.
Süvöltő a fekete tollú, barna bőrű társára mutat.
– Ez Vércse. – A halványkék tollúra mutat, és sorban a
többiekre. -Langyos. Röppencs. Nagy Bé. Kis Bé. És aki téged
tart, Tornádó.
Végigméri a többieket. Túl sokan vannak, hogy mindenkit
bemutasson, nem mintha képes lennék megjegyezni a nevüket.
– Minket érdekel, hogy ő kicsoda?
– Hát persze – mondja Röppencs. – Talán jól jön még,
amikor felidézzük az elkövetkező évezredben, miközben
halálra unjuk magunkat. Szóval, ki vagy te?
– Én… – Habozok elárulni nekik a nevemet, Rafi azt
mondta, hogy a neveknek hatalmuk van. – Én vagyok az…
Angyalgyilkos.
Amint kimondom, tudom, mennyire ciki. A fejemben sokkal
jobban hangzott, de most már mindegy.
Egy pillanatig csak bámulnak rám. Aztán, mintha
vezényszóra tennék, egyszerre tör ki belőlük a röhögés.
Süvöltő a földön gurul, kezével védve a bordáit. Talán
töröttek.
– Jaj, ne nevettess! Ez fáj.
Tornádó a hátam mögött kuncog. Elengedi a hajam, sajgó
fejbőröm végre megkönnyebbül.
– Istennek szent anyja, nem hittem volna, hogy még képes
vagyok nevetni.
– Bizony, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára –
mondja Kis Bé.
– Az Angyalgyilkos, mi? – kérdi Vércse.
 – Nos, ez remek volt – mondja Beliel, akit most Nagy Bének
hívnak. – Megehetjük végre?
– Igazad van – helyesel Kis Bé. – Idejét sem tudom, mikor
ettünk utoljára rendes ételt. Elég sovány, de ki vagyok éhezve
az ételre, hogy végre begyógyuljon ez a sok…
Valami hirtelen megragadja – egy csáp? és hátrarántja.
Ordít és vergődik, rugdal a lábával, tekeredik jobbra-balra, de
nem tudja kiszabadítani magát. A valami bevonszolja egy
sziklarakás mögé, a feje és a válla kopog a kemény köveken.
A Felvigyázók teljes készenlétben, csatára készen állnak,
de mozdulatlanul, kiguvadt szemekkel és levegő után
kapkodva. Sokatmondó, nem túl megnyugtató látvány.
Meg sem merek moccanni. Fia ezek a legendás harcosok is
halálra rémültek, akkor nekem mit kéne éreznem? Kezdem azt
kívánni, bárcsak befogtam volna a számat az idejövetellel
kapcsolatban. Azt hiszem, szívesen cserélnék a cirkuszi
arénában az oroszlánok elé vetett mártírokkal.
Többen Kis Bé után repülnek, habár az arcuk az enyhének
mond- hatónál jóval több feszültséget tükröz. Húzzák,
ráncigálják, próbálják kiszabadítani a csáp szorításából. Akkor
egy másik vágódik hátra. Amennyire láttam, leginkább úgy
írnám le, hogy egy perzselő szélroham ragadta el. Bezuhan egy
félig romba dőlt épület ablakán. A következő másodpercben
vérfagyasztó sikolyok hallatszanak odabentről.
A legközelebb álló Felvigyázók odarohannak az ablakhoz,
és benéznek… majd elfordítják a fejüket, mintha látni sem
akarnák, mi van odabent. Valahonnan másfajta sikoltás
hallatszik. Őrjöngő sikoly száll felénk a távolból, amitől feláll a
szőr a hátamon.
A Felvigyázók visszavonulnak, magukkal húzva Kis Bét,
aki lerázza a lábáról az utolsó csápot is, ami fogva tartotta.
Megfordulnak, és rohanvást távolodnak az épülettől és az
őrjöngő sikoly forrásától.
Valaki megragadja a karomat, és magával húz engem is.
Meglepetésemre Beliel az.
– Ne maradj le! Mellettünk van a legtöbb esélyed.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem mondja ki, mire van
a legtöbb esélyem. Lehajolok, hogy felkapjam a kardomat a
földről, nem érdekel, hogy meglátja-e valamelyik. Túlságosan
lefoglalja őket, hogy alakzatba álljanak, és a leselkedő
veszélyforrásokra figyeljenek, semhogy a legcsekélyebb
figyelmet is szenteljék nekem.
Szétszóródunk, félig futva, hátunkat egymás felé fordítva.
Ezek a fickók már dolgoztak együtt. Kár, hogy ez itt láthatóan
nem sokat segít rajtuk.
Hol lehet Rafi?
Mibe kevertem már megint magamat?
 36

KERESZTÜLSZÁGULDUNK A TELEPÜLÉSEN, cikcakkban

haladva sűrűn irányt váltunk, mint a vadászok elől menekülő
farkasfalka. Minden tele van tégladarabokkal és régi
csontokkal. Elszenesedett, kidőlt fatörzsek és rozsdás
fémdarabok hevernek a törmelék között.
Igyekszem lépést tartani a Felvigyázókkal. Vannak, akik
futnak, mások alacsonyan, szinte a föld színén repülnek, talán
azon aggódnak, hogy észreveszik őket, ha magasabbra
szállnak. Beliel repülés közben az egyik Felvigyázó bokáját
markolva hagyja, hogy vezessék. Meglehetősen nagy bizalom
kell hozzá, hogy az ember vakon repüljön. Annak a Belielnek,
akit én ismerek, ez komoly gondot jelentene.
Valószínűleg megölnek, amint lehetőségük adódik rá, de
azzal majd akkor foglalkozom, miután ezt túléltük, bármi
legyen is, ami most akar megölni minket. Elkövetem azt a
hibát, hogy hátrafordulok, és megnézem, mi elől menekülünk.
Három jól megtermett démonvezér van a nyomunkban,
pont, mint amilyet legutóbb láttam itt, a pokolban. Az irdatlan
szörnyetegek hatalmas, dagadó izmain a testüket cikcakkban
behálózó bőrszíjak feszülnek. Ezektől eltekintve a felsőtestük
mezítelen, és lejjebb is hasonló a helyzet, legalábbis ameddig
látni lehet őket.
 Valószínű, hogy nem tartanak tehenet a pokolban.
Próbálok nem belegondolni, miféle állat bőréből készülhettek a
szíjak.
Harci szekereket hajtanak, amiket láncokkal igába fogott
tucatnyi bukott húz. A bukottak kétségbeesetten csapkodnak
a szárnyukkal, ahogy démoni hajtóik az ostoraikkal
végigsuhintanak rajtuk. Ezek is friss bukottak lehetnek, mert
jórészt még megvannak a tollaik, bár töröttek és összevissza
meredeznek. Nem kell odanéznem, anélkül is sejtem, hogy a
kerekekhez angyalokat láncoltak, akárcsak Belielt a legutóbbi
látogatásom alkalmával.
A démonvezérek ostorszíjának végén fejek vannak,
akárcsak múltkor, hogy harapdálják a szekereket vonszoló
angyalrabszolgákat. Az aszalódott fejek mindegyikének vörös
a haja, irigy tekintetű szemük egyforma zöld árnyalatban
villog. A hajuk úgy lebeg körülöttük, mintha egy akvárium
vizében úszkálnának. És akárcsak azoknak, amiket láttam,
ezeknek is néma sikolyra nyílik a szájuk. Amikor az uraik
pattintanak az ostorral, sikoltozva vágódnak a bukottak közé,
harapják és szaggatják róluk a bőrt és a tollat, ha elérik őket.
Az egyik démon rám néz. Nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy ez ugyanaz, aki meglátott, mikor legutóbb a
pokolban jártam. A szárnyai lángolnak, csillogó teste vörös
izzással tükrözi vissza a fényt. Ahogy a szekér közelebb ér, a
sokfejű ostorával felém suhint. A fejek rikoltozva szelik a
levegőt, tébolyító hangerejük az őrületig fokozódik. Villogó
fogakkal és szemekkel teli golyóbisok, kígyóként tekergő hajjal.
Egyetlen dologban vagyok biztos, nem akarom, hogy
bármelyik is hozzám érjen. Olyan gyorsan szedem a lábamat,
ahogy csak tudom. A következő sarkon befordulok, és az
összedőlt épület mögé rohanok. Az omladozó falban egy
pincelejárót látok. Feltépem az ajtaját. Épp száguldanék lefelé
a kőbe vájt lépcsőkön a sötétségbe amikor a Felvigyázók egyike
elém zuhan a földre.
Beliel az. Egy ostoron lógó fej próbál lyukat rágni a hátába.
Két másik sikoltozó fej veti rá magát. Az egyik a karjába harap,
és kihasít egy csíkot a húsából. A másik Beliel haját kapja el,
és rángatni, tépni kezdi Beliel fejbőrével együtt. Beliel
megragadja a fejénél lévőt, és szétmorzsolja.
Odaugrok, és vadul belerúgok a hátát marcangolóba. Beliel
a hazafelé szóló jegyem, nem hagyhatom, hogy megöljék. A
fejem is belefájdul, amikor átvillan rajtam, mivel járna, ha
most meghalna. Az utolsó fej a karjáról lógó bőr- és húscafatot
rágja. Letépem róla a fejet, jön vele a bőr is. Nem foglalkozom
Beliel fájdalomüvöltésével, földhöz vágom a fejet, és addig
taposom, amíg mozog.
Beliel tántorogva talpra áll. Lelökdösöm a sötét lépcsőkön,
és bevágom a pinceajtót magam mögött. Igyekszem nem túl
hangosan zihálni, miközben rátolom a reteszt az ajtóra.
Úgy tűnik, az összedőlt épület alatti alagsorban vagyunk.
Fény csak a pinceajtó repedésein keresztül szivárog be, túl
sötét van, hogy lássam, van-e másik kijárat.
A föld megremeg alattunk. Tenyérnyi vakolatdarabok
potyognak az ajtó körül.
Mozdulatlanul állok, felkészülök, két kézzel fogom a
kardot. A végzetébe való beletörődés árad Beliel felől. Ahogy a
fülét hegyezve figyeli az ajtó irányából érkező zajokat, mintha
már ezerszer átélte volna ezt, és minden alkalommal
elvesztette volna a csatát. Elnézve, milyen tépettek és
összetörtek, ő és a többi Felvigyázó, ez nem is tűnik túlzásnak.
 Az ajtó recseg és ropog, ahogy a fejek nekiesnek a fogaikkal.
Szinte egy örökkévalóságig harapdálják és rázzák, mire végre
abbahagyják-
A kopogás és a sikoltozás elhal odakint. A démonok nem
vették észre, hová tűntünk, az ostor meg hiába látta, arra nem
figyelnek.
A szekérzörgés halkul, távolodik.
Óvatosan kiengedem a levegőt, és körülnézek. Valamiféle
föld alatti viskóban vagyunk. Szétdobált ágynemű hever a
sötétben, agyagból tapasztott árnyékszék és egy réges-régi
tűzhely elszenesedett maradványai.
– Tudod, mit csináltak volna veled? – kérdi rekedten
suttogva Beliel.
Összerezzenek. Észre sem vettem, hogy ilyen közel van
hozzám.
– Azok a fejek – mondja. – Tudod, mit akarnak?
Megrázom a fejem, aztán jut csak eszembe, hogy nem lát.
– Új testet. Bármit megtennének érte. – A pince falának
dől, üres szemgödreit felém fordítja. – Isten hozott a pokolban!
Tetszik vagy sem, éppen most csatlakoztál a frissen bukottak
beavatásához.
– Meddig tart ez a beavatás?
– Amíg elemésztett vagy valami hasonló szörnyűség nem
lesz belőled. Persze, az is előfordulhat, hogy a pokol urai
gondolnak egyet, és előléptetnek, feljebb sorolnak a féreg
állapotból. De úgy hallottam, ez csak azután szokott
megtörténni, ha a szárnyaid már teljesen átváltoztak. Az igazi
móka akkor kezdődik.
– Rosszabb lesz, miután előléptetnek?
– Úgy hallottam.
 Odakint valami nagyot puffan az ajtón. Csendben
maradok, amíg az a valami, ami az ajtónak csapódott, elmegy.
– Mi van azokkal az ostoron lógó, sikoltozó fejekkel? Ők is
beavatásban vesznek részt?
– Ők az elemésztettek. Akik nem vészelték át a beavatást.
Van e gy legendás ünnepség a pokol urainak tiszteletére. Az
elemésztettek azok, akiket feláldoztak az ünnep alkalmából. –
A fejét csóválja. – Sok mindent vissza tudunk növeszteni, de a
főbb szerveket meg az egész testet nem. – Megdörzsöli az üres
szemgödreit. – Ha a pokolban vagy, a lehetőségek végtelen
tárháza nyílik előtted a további szenvedésre. Az elemésztettek
az ostor végén viszont esélyt kapnak rá, hogy új testet
szerezzenek maguknak.
Még sosem láttam Belielt ilyen beszédesnek. Eltart majd
egy darabig, míg hozzászokom ehhez a korábbi verziójához.
– Ha elér a foguk, berágják magukat a testedbe, mielőtt
egyet pislantanál. Utat rágnak maguknak felfelé, a nyakadhoz.
Addig rágnak, amíg leesik a fejed. Akkor befészkelik magukat
a két vállad közé. Néha harcolnak egymással, és kettő vagy
három fej is van egymás mellett, míg eldől, ki győz. Ha ilyet
látsz, azt kívánod, bárcsak kivájták volna a szemedet.
Ránézek, hogy lássam, viccel-e, de az arca komor.
– Egy bukott teste főnyeremény, de bármi megteszi nekik.
Akár patkánytesteket is elfoglalnak, abban a reményben, hogy
feljebb léphetnek a táplálékláncban, addig is, amíg találnak
egy újabb áldozatot. Szóval nézz a lábaid elé!
Lecsúszik a fal tövébe, a hátával nekitámaszkodva ül.
– Az a szóbeszéd járja, hogy a pokol leghatalmasabb urai
közül is elemésztettként kezdték páran. Persze, mire elérik ezt
a pozíciót, az ép elméjük maradéka is odalesz.
 Szeretem azt gondolni, hogy tudom kezelni az őrültséget,
de itta tébolynak egy egészen új szintjéről van szó.
– Szóval mindig légy résen – mondja. – Többet veszíthetsz
itt, mint amit el tudsz képzelni.
Beliel tényleg törődik velem? Kell legyen valami hátsó
szándéka, de hirtelen nem jut eszembe egy sem.
– Miért mondod el mindezt nekem?
Talán ez nem is Beliel, csak valaki, aki hasonlít rá. Ő biztos
nem mondana ilyeneket.
– Odakint megmentettél engem – mondja. – És én mindig
visszafizetem, amivel tartozom, a jót es a rosszat is. Mellesleg
az emberek lányai a gyengéim. A feleségem is az volt. – A
hangja elcsuklik, alig hallom az utolsó mondatát.
– Felajánlod, hogy megvédesz? – A hitetlenség tisztán
hallatszik a hangomban.
– Senki sem képes megvédeni téged, kislány, egy frissen
elbukott, akinek a szeme még nem nőtt vissza, egész biztosan
nem. Aki azt mondja, hogy meg tud védeni, az hazudik. Csak
barátok vannak és ellenségek. Ennyi az egész.
– És azt mondod, a barátom vagy?
– Nem vagyok az ellenséged.
– Miféle bizarr, pokoli világba kerültem? – suttogom
magam elé.
Nem számítok rá, hogy Beliel válaszol, de megteszi:
– A pokolfajzatok világának romjai közt vagy.
Ezen elgondolkodom. A pokolfajzatok világa? Nem a
bukottak világa? A pokolfajzatok és a bukottak nagyon
másképp néznek ki.
– Nem ugyanahhoz a fajhoz tartoztok, igaz?
– A bukottak és a pokolfajzatok? – Felhorkan. – Nehogy
valaki meghallja, hogy egyáltalán eszedbe jut ilyesmi. Mindkét
oldal darabokra tépne, és felzabáltatná a darabjaidat az
elemésztettekkel.
– Ez volt a pokolfajzatok világa, mielőtt a bukott angyalok
idekerültek? A pokolfajzatok a pokol őslakói?
– Kétlem, hogy sokra vitték volna, mielőtt a bukottak
ideérkeztek, nem valók semmire, csak fájdalmat és szenvedést
tudnak okozni. Undorító kis patkányok. Még az
elemésztetteknel is alantasabbak, őket nem hajlandók felfalni,
mert még ha nincs is teste, egy bukott nem hajlandó ilyen
mélyre süllyedni.
Emlékszem, a pokolfajzatok hogyan kínozták Belielt és a
feleségét, úgyhogy értem, miért utálja őket. De ahogy minden
éremnek ennek a történetnek is két oldala lehet.
Ismét körülnézek a homályos alagsorban.
Törött agyagedények maradványai, kifakult rongyok, fém-
és fadarabok. Valaki élt itt. Talán egy család. Valamikor,
nagyon-nagyon régen.
 37

BELIEL FÉLREHAJTJA A FEJÉT, HALLGATÓZIK.

– Nyisd ki az ajtót! Jönnek a többiek.
Nem igazán lelkesedek érte, hogy a többiek megtudják, hol
vagyunk. Nem akarom, hogy megöljenek, még mielőtt Rafi
ideérne.
Rafi. Neki is Beliel közelébe kellett volna érkeznie,
akárcsak nekem. Vajon miért nincs itt?
– Fogadj szót, te lány! Velük van a legjobb esélyünk a
túlélésre.
Egy pillanatig még tétovázom. Lehet, hogy igaza van. Vagy
lehet, hogy csapdába akar csalni.
Beliel leveszi a döntés terhét a vállamról.
– Itt vagyunk lent!
Halkan visszadugom a kardot a hüvelyébe, és ráteszem a
macit is. Ennyi Felvigyázón úgysem tudnám keresztülvágni
magamat, így e gyelőre az a legokosabb, ha elrejtem
Tündérmackót.
Valaki ököllel veri az ajtót.
– Tudtuk, hogy életben leszel, Nagy Bé. Nyisd ki! Ne legyél
szégyenlős!
A fa recseg.
– Szeretnél életben maradni, kis angyalgyilkos? – Beliel az
ajtó felé int a fejével. – Velük van rá a legtöbb esélyed.
 Makacskodhatnék, és megvárhatnám, amíg betörik az
ajtót. De mit érnék vele? Vonakodva felmegyek a lépcsőn, és
kinyitom az ajtót
A Felvigyázók beözönlenek, megtelik velük a kuckó.
– Jó kis hely – néz körül Langyos.
– Talán lazíthatnánk itt pár másodpercet – mondja Kis Bé.
– Hoppá, már le is járt az idő – csap Kis Bé vállára Süvöltő.
– Ismét görcsölhetsz rajta, hogy vadásznak rád.
A többiek csak szótlanul besorjáznak a szobába.
Tucatnyinál is több Felvigyázó zsúfolódik össze a szűk helyen.
Néhányan leülnek a porba, míg mások a falnak dőlnek.
Lehunyják a szemüket, mintha évek óta nem pihentek volna.
Senki sem beszél. Senki nem idegeskedik. Csak pihennek,
mintha biztosak lennének benne, az elkövetkező néhány évben
megint nem lesz rá alkalmuk.
A kivágódó ajtó hangos csattanása töri meg a csendet.
Mindenki az ajtónyílásra mered, a feszültség tapintható.
Egy vadul verdeső pokolfajzat zuhan az ajtó elé. Egy
káromkodó angyal követi, felborzolt, fehér tollakkal.
– Rafi! – Száguldók felfelé a lépcsőn. – Hol voltál?
Rafi felnéz rám a földről, a tekintete zavaros. A foltos
pokolfajzat kitépi magát a markából. Ijedtében beröppen az
alagsori viskóba, ahol a Felvigyázók addig ütik és rugdossák,
míg őrült csapkodással kirepül a nyitott ajtón.
Rafi pislog rám egy darabig, aztán lassan feltápászkodik.
– Minden rendben, jól vagy?
Még soha nem láttam őt ennyire összezavarodva. Úgy néz
ki, mint amilyen én lehettem, amikor megérkeztem ide.
Hirtelen rájövök, hogy talán éppen most érkezett.
Az első gondolatom az, hogy micsoda szerencsés véletlen,
hogy pont a közelemben ért földet, de természetesen nem én
vagyok itt a lényeg, hanem Beliel. Rajta keresztül jutottunk
ide, ezért az ő közelébe érkeztünk ideát.
– Most értél ide? – kérdem.
Nem néz rám. A Felvigyázókkal egymást bámulják, ahogy
sorra mindegyik feljön az alagsorból. Körbeveszik, és csak
nézik, mintha azt hinnék, álmodnak.
– Jaj, tényleg – mondom. – Azt hiszem, ti, srácok, már
ismeritek egymást.
Feszélyezetten kihátrálok közülük.
– Ez nem lehet igaz – csodálkozik Röppencs.
– Parancsnok? – kérdi kétkedő hangon Vércse. – Te vagy
az?
– Hogy érted azt, hogy Parancsnok? – kérdezi Beliel üres
szemgödreit Rafi felé fordítva.
– Rafael arkangyal az – tájékoztatja Langyos.
– Mi a fenét műveltél, amivel ide juttattad magad? –
kérdezi Tornádó.
– A szárnyaid… – mondja Süvöltő. – Hogyhogy ilyen
sértetlenek?
Van abban valami irónia, hogy most, mikor Rafi végre
visszaszerezte az angyalszárnyait, itt van a démonok földjén.
– Uriellel jöttél követségbe? – kérdi Langyos kissé
szkeptikusan. – Azt hittem, ő az egyetlen arkangyal, aki lejöhet
ide. De ugye, nem lett belőled diplomata?
– Talán ez csak egy trükk – mondja Vércse. – Lehet, hogy
ez valójában nem is ő.
– Mi volt a legnagyobb zsákmány, amit valaha elejtettél? –
kérdezi Tornádó.
– A tiédnél egy arasszal biztos nagyobb volt, Tornádó –
ütögeti le magáról a port Rafi.
– Tényleg te vagy az – bólint Tornádó.
 – Mi történt? – kérdi Röppencs. – Hogy kerültél ide?
– Hosszú történet – mondja Rafi. – Sok mesélnivalónk lesz
– Áruló!
Beliel dühösnek tűnik. Nekiront Rafinak. A földre
zuhannak dulakodni kezdenek, Beliel próbál behúzni egyet
Rafinak.
A többiek megragadják és szétválasztják őket.
– Megesküdtél rá! – ordítja Beliel a bajtársaival viaskodva.
– Rád bíztam a feleségemet! Tudod, mit tettek vele? El tudod
képzelni?
A Felvigyázók lefogják Belielt, egy tenyér tapad a szájára,
hogy elnémítsa, csitító szavakat suttognak a fülébe.
– Beszélnünk kell – mondja Rafi, feltápászkodva a földről.
– Ez a hely jó lesz?
– A pokolban sehol sem jó – jegyzi meg Vércse.
– Olyan helyet kéne keresnünk, ahol nem szorulunk
sarokba, ahonnan van egérút – mondja Langyos. – Amilyen
zajt csaptatok, a környék összes éhes szörnyetege ide fog
csődülni.
Valahonnan a messzeségből visítozás hallatszik. A pontos
távolságot nehéz megbecsülni.
Beliel abbahagyja a viaskodást, zihálva kapkod levegő
után. Lehet, hogy vak, de a fülével nincs semmi baj.
– Tűnjünk el innen! – mondja Tornádó.
Átveszi a vezetést. Mi pedig követjük.
Bár Beliel nyilvánvalóan dühös Rafira, mégis úgy megy
mellette, mintha nem lennének ősellenségek. A csapatot is
engedelmesen követi, pedig az előbb úgy kellett megfékezni. A
nyakán kidagadó erek lassan visszasimulnak a helyükre, a
válla leereszkedik, elszáll belőle a feszültség.
 Az a gyűlölet és megvetés, amit folyton láttam Belielben,
nincs sehol dacára ennek a szörnyűséges helynek. Bármi volt
is, ami olyanná tette őt, az még nem történt meg.
Követjük a Felvigyázókat, mikor ismételten az
elemésztettek ostorszíjon lógó fejének sikolyaival telik meg a
levegő.
Rafi a karjába kap, és felrepül velem.
 38

– MARADJ LENTI – mondja az egyik Felvigyázó. – Nehogy

észrevegyenek.
Rafi leereszkedik, és szinte a földet súrolva repül. Ide-oda
cikázunk, épp csak elkerülve az ütközést a földből kiálló törött
kerekekkel, törmelékhalmokkal és valami felismerhetetlennek
a kiégett roncsával.
A lángoló szárnyú démonvezér bömbölve ered a
nyomunkba. A sikoltozó fejekkel a frissen bukottak közé
csördít, akik erejüket megfeszítve igyekeznek olyan gyorsan
repülni, ahogy csak tudnak. A foltos pokolfajzat, ami Rafival
együtt érkezett, a démon mellett repül, mint valami óriási
szárnyas patkány, és felénk mutogat.
Végigsuhanunk a romos utcán, amíg egy sarkon befordulva
szemtől szembe találjuk magunkat egy falka sikoltozó fejjel.
Rafi megfordít, hogy háttal legyek neki. Nem kell egy szót
sem szólnia, anélkül is tudom, mit vár tőlem. Miközben cipel,
nem tud harcolni. Előhúzom a kardomat. Rafi kitér balra, én
pedig rendet vágok az elemésztettek soraiban. Fogak és
hajtincsek hullanak a földre, ahogy a penge beléjük hasít.
Hátunk mögött a Felvigyázók ék alakzatba fejlődnek,
aminek mi vagyunk a csúcsán. Nekem van egyedül fegyverem,
így az én dolgom, hogy átvágjam magunkat azon, ami az
utunkba kerül
 A Felvigyázók ököllel és lábbal törnek maguknak utat a
hátunk mögött. Még sohasem harcoltam csapatban, csak
Rafival, de hamarosan felvesszük a ritmust, nincs szükség
szavakra, hogy összehangoljuk a mozdulatainkat.
Mögöttünk valaki felordít. Mindannyian hátranézünk. A
démonvezér elkapta Röppencset, aki az alakzat végén volt.
Röppencs a harci szekér oldalának a peremén hever háttal, a
démon úgy szorítja oda, hogy a gerince majdnem eltörik. Gyors
pillantást váltunk, azután mindenki hátraarcot csinál, és
elindulunk visszafelé, hogy megmentsük Röppencset.
A levegő megtelik a testekre vadászó elemésztettek
sikolyaival. Vércse és Tornádó ádáz csatakiáltással támadásra
vezeti a mentőcsapatot. Ők ketten csapnak össze először a
sikoltozó fejekkel. Ahelyett, hogy megpróbálnák elkerülni őket,
egyenesen közéjük rohannak, vagy fél tucat jut
mindegyikükre. Amint elérik Vércsét és Tornádót,
marcangolni kezdik őket, és megpróbálják berágni magukat a
húsukba. Vércse és Tornádó megragadja néhány fejnek a haját,
és leszaggatják őket magukról. A fejeket a hajuknál fogják,
lóbálva igyekeznek távol tartani maguktól a többit. A kezükről
vér csöpög, ahogy az elemésztettek haja beléjük vág, de nem
törődnek vele.
Az elemésztettek Vércse és Tornádó körül kavarognak.
Négy másik Felvigyázó ugrik oda, leszaggatják a két
kamikázéról a marcangoló fejeket, és összezúzzák őket. Amíg
Vércse és Tornádó lekötik az elemésztettek figyelmét, mi,
többiek a démonvezér felé repülünk. Ahelyett, hogy bevárna
minket, elereszti Röppencset, és ránk veti magát. Lángoló
szárnyai lobogva szelik a levegőt, mint- ha egy tűzlabda
száguldana felénk. Az égő szárnyak miatt nem tudjuk más
irányból megközelíteni, csakis szemből. Rafival közvetlenül
előtte vagyunk.
Ahogy a démon meglendíti felénk a lángoló szárnyát, egy
Felvigyázó ugrik elé, a testével oltalmazva minket, miközben
behúz egyet a démonvezérnek. A démon nem üt vissza, hanem
megragadja a torkánál fogva, és átkarolja a szárnyaival. Egy
pillanatra nem látni semmi mást, csak egy óriási tűzgolyót.
Mikor a démon megint széttárja a szárnyait, a Felvigyázó
lángol. A maradék tolla a testén levő összes szőrszállal
egyetemben ég. A démonvezér lehajítja a földre. A Felvigyázó
zuhanás közben ordít, hatalmas puffanással ér földet. Ide-oda
gurul a földön, hogy kioltsa a lángokat.
A démonvezér visszafordul felénk. Rafi nem hátrál. A többi
Felvigyázó közben kimenti Röppencset.
Rafi bólint az egyik Felvigyázónak, aki alánk röppen. Ha
tippelnem kéne, azért, hogy elkapjon, ha leesnék.
– Ne merészelj elereszteni! – sziszegem.
– Nem fogom hagyni, hogy megégj – mondja.
A démonvezér lángok gyűrűjében érkezik.
Rafi irányt változtat, hogy elkerülje a tüzet.
A démonvezér megfordul, és üldözőbe vesz minket.
Rájövök, hogy Rafi azért vonakodik szembeszállni vele, mert
nem akarja, hogy szó szerint a tűzvonalba kerüljek.
– Vedd át a kardot! – mondom.
Még nem próbáltuk ki, hogy Tündérmackó hajlandó-e
visszafogadni őt. És ahogy cikázva igyekszünk elkerülni a
lángokat, bevillan, hogy talán nem is ez a legmegfelelőbb
pillanat kipróbálni.
Rafi megpördül a levegőben. Valóságos tűzfal közeledik,
ahogy a démonvezér felénk lendíti óriási szárnyait. Amekkora
erővel csak tudok, lesújtok a karddal. Érzem a pengéből áradó
izgatottságot, Tündérmackót felvillanyozza, hogy lehetősége
adódik megvágni a démonvezért.
A penge a lángokba hasít. A lobogó tűz egy része
különválik, és lefelé bukdácsol a levegőben.
A démonvezér felordít, mikor látja a szárnya egy darabját
a földre hullani, szikrázó parazsat szórva szerteszét.
Kétségbeesetten verdesve próbál a levegőben maradni, de a
szárnyai nem egyformák, és csigavonalban süllyedni kezd. Rafi
kihasználja az előnyünket, és fölé kerül.
Amint elérem a démont, ismét odavágok a karddal. Lángoló
csóvát húzva maga után újabb szárnydarab vitorlázik a föld
télé.
Aztán a démonvezér leesik az égből.
 39

AMIKOR FÖLDET ÉRÜNK, DŐL RÓLAM A VÍZ A HŐSÉGTŐL.

Kénytelen vagyok befogni az orromat, bár nem sokat használ a

záptojásbűz ellen.
A démonvezér kiterülve hever a földön. A tüze kialudt,
élettelennek tűnő szárnyai égett gumira hasonlítanak.
Mindkét szárnya vérzik. Valamilyen parancsot ordít, mire a
pokolfajzatok és az elemésztettek a közelébe gyűlnek.
A pokolfajzatok rettegve néznek a gazdájukra, láthatóan
készek bármelyik pillanatban kereket oldani, miközben az
elemésztetteket tébolyult izgalomban tartja a lehetőség, hogy
testet szerezhetnek maguknak.
A Felvigyázók megérkeznek, és védőkört vonnak körénk.
Nincsenek fegyvereik, és a legtöbbjüknek csúnya sérülései
vannak, van, akié meglehetősen komoly, de ettől nem kevésbé
marconák. Meglepetésemre Beliel is köztük van. Vakon bámul
maga elé, kész harcba szállni Rafiért.
Végignézek az embereinken, és összehasonlítom őket a
démonvezér csapatával. Minden esélyünk megvan rá, hogy
legyőzzük őket, feltéve, hogy a többi démonvezér nem
szekerezik erre, csatlakozni a küzdelemhez.
– Ó, mennyire hiányzik a kardom – nézi vágyakozva
Tornádó az enyémet. – Micsoda pusztítást végezhetnénk, ha
legalább a kardunkat megtarthattuk volna.
– Pontosan ez az oka, hogy a kardoknak miért kell
elutasítania minket, testvérem – mondja Süvöltő. – Senki sem
szeretné, ha a pokol urai angyalkardokkal felfegyverkezett
bukottakból verbuvált seres, élén jelennének meg a kapu előtt.
– Azt hiszed, legyőzhetsz, arkangyal? – mondja a
démonvezér.
– A démontestvéreim pillanatokon belül itt lesznek.
Látták, ahogy harcoltunk az égen.
– Nem érnek ide elég gyorsan, hogy megmentsenek –
mondja Tornádó.
A démonvezér olyan hangot hallat, mintha ezernyi kígyó
vonaglana száraz faleveleken.
– De ha azzal vesztegetitek az időt, hogy velem harcoltok,
ahelyett, hogy minél messzebbre repülnétek innen,
démontestvéreim meg fognak ölni benneteket – mondja a
démonvezér. – Szóval patthelyzetben vagyunk.
Megégett és vértől csöpögő szárnyait előre-hátra lengeti,
mintha ki akarná próbálni őket. A sebeiből csorgó vér átáztatta
a földet.
– Szükségem lenne egy másik szárnyra. – Rafira néz, akié
pompázatosnak tűnik a Felvigyázók sérült és koszos szárnyai
mellett. – A tiéd egész jó. Egy arkangyalszárnyú démonvezér
látványa mindenkiben tiszteletet és rettegést ébresztene. Azt
találgatnák, hogyan sikerült szert tennem rájuk. Mi lenne, ha
alkut kötnénk?
Rafi felnevet.
– Gondolkodj el rajta! Senkiből nem lesz arkangyal
ambíciók nélkül- És az ambíciók mellé néha szükség van egy
kis ármánykodásra, néha pedig hadseregre is. Én fel tudom
ajánlani mindkettőt.
– Ármánykodás van mindenütt – mondja Rafi. – És kapunk
belőle ingyen is.
 – De a hadsereg, az csak ér valamit? Nekem van egy
kölcsönbe Persze, nem ingyen. Érdekel?
– A szárnyamért cserébe nem. Azt senki sem veheti el
tőlem. Nem mondja ki, hogy még egyszer.
– Talán egyszer lesz majd valami más is, ami kéne nekem.
– A démonvezér jelentőségteljesen rám néz. – Ha egyszer
kérnél tőlem valamit, cserébe… – vállat von – valami olyanért,
aminek örülnék, csak harapj bele ebbe!
Bőrszíjon lógó, apró, kerek valamit dob neki. Rafi a kisujját
sem mozdítja, hogy elkapja, így a lábához esik. Úgy néz ki, mint
egy felakasztva szárított alma. Barna és ráncos. Az éhhalál
küszöbén sem lennék hajlandó megenni.
– Ha beleharapsz, bárhol legyél is, ez elvisz hozzád, hogy
megbeszéljük a részleteket – mondja a démonvezér, és
felmászik a szekerére.
Tornádó a szekér felé lép. A pokolfajzatok és az
elemésztettek a fogukat vicsorgatják felé.
Rafi kinyújtja a kezét, hogy megállítsa.
– Nem azért vagyunk itt, hogy harcoljunk.
– Csak azért ajánlott alkut, hogy elkerülje a megaláztatást
– mondja Tornádó. – Semmiképp sem győzhetett volna, és ezzel
ő is tisztában van.
– Ahogy mi sem – int Rafi a fejével az ég felé.
Három harci szekér repül felénk. Mögöttük pokolfajzatok
rajzanak.
Mellettünk a démonvezér a szekere elé fogott angyalok
közé csördít az ostorával. Az elemésztettek fejei az angyalokba
harapnak, friss vér áztatja a verejtékben fürdő testeket.
Felszállnak a levegőbe.
Amint a harci szekér útra kel, a Felvigyázók körbeveszik a
földön heverő Röppencset. A gerince eltört, ez egyértelműen
látszik a természetellenes szögben hajló hátáról. Jobbra-balra
ingatja a fejét, egyedül ez árulja el, hogy még életben van.
Odahajolunk hozzá. Egyre aggasztóbban rángatózik a feje. A
torka felszakad, habos vér bugyborékol elő a sebből.
Hátrahőkölök.
Csattogó fogsor tűnik fel az egyre táguló lyukban, gyorsan
utat rág magának. Egy vérrel borított, elemésztett fej bújik elő
Röppencs nyakából.
Elfordítom a fejem, azt kívánom, bárcsak kitörölhetném ezt
a látványt az agyamból. A szemem sarkából látom, amint
Tornádó megragad egy követ, és felemeli a feje fölé. Azután egy
nedves loccsanást hallok.
Hirtelen mindenkinek megereszkedik a válla.
– Ki kell innen vinned bennünket, parancsnok! – mondja
Vércse mély szomorúsággal a hangjában. – Nem ilyen halált
érdemlünk.
 40

SIETVE TÁVOZUNK A KÖRNYÉKRŐL, mielőtt a többi

démonvezér megérkezik. Néhányan gyaloglunk, míg mások
alacsonyan szállva előresietnek, felderíteni a terepet.
Egyfolytában azt várom, hogy valaki rákérdez a kardomra,
de nem foglalkoznak vele. Úgy tűnik, sokkolta őket Röppencs
halála. Bár nem ritkán történhet efféle tragédia, mégsem
tudnak egy vállrándítással napirendre térni fölötte.
A romos utca, amit követünk, hirtelen véget ér, amikor a
romváros sziklás sivatagba megy át. Fél szemmel azt lesem,
vannak-e pokolfajzatok a környéken, de nem látok egyet sem.
Biztos elmenekültek, vagy a démonvezérek terelték őket össze,
amikor ellenünk indultak.
Az égbolt megváltozik, itt valószínűleg ez lehet a nappal
megfelelője. A korábban látott lilásfekete derengés helyett
most vörösen parázsló kupola borul fölénk, és színezi ördögi
árnyalatokkal a sivatagot. Nincs igazán éjszaka, de nappal
sem.
Az egyik Felvigyázó felsóhajt mellettem.
– A többség túlélt még egy éjszakát.
– Éjszakára menjünk vissza abba az utcába! – mondja egy
másik.
– Ott biztonságosabb.
Egy oldalpillantással végigmérem őket. Friss sebekkel van
tele az arcuk és a karjuk. Az egyik sántít, csöpög a vér a lábán
tátongó lyukból, ahonnan kiharaptak egy jókora darabot.
 – Milyen régóta vagytok itt, srácok? – kérdezem.
Elcsigázott pillantásokat vetnek rám, mintha azt akarnák
felelni, hogy egy örökkévalóság óta.
– Fogalmam sincs – mondja az egyik. – Mintha születésem
óta itt lennék.
A homokból kibúvó sziklás részre érünk. A sivatag tele van
a vöröslő égbolt felé kanyargó, furán elgörbült, rogyadozó
sziklatornyokkal. A távolban városok romjai látszanak. Az
egyik lángol, fekete füst száll az égre.
– Mik azok ott? – kérdezem. – Városok?
– Régen azok voltak – mondja Langyos. – Ma már csak
halálcsapdák. A pokolfajzatok városai voltak.
Belielhez fordulok.
– Mintha azt mondtad volna, hogy a pokolfajzatok nem
vitték sokra a bukottak érkezése előtt.
Beliel elhúzza a száját.
– Szerinted az mentség az ártatlanok kínzására, ha
régebben városaik voltak?
– Szép kis primitív társadalmuk lehetett itt – mondja
Langyos. – De Lucifer és a hadserege elég gyorsan lerendezte
őket.
A dolgok kezdenek összeállni a fejemben.
– Ez lehet az oka, hogy annyira szeretik a frissen
bukottakat kínozni?
– Ki tudja, mit miért csinálnak – mondja Beliel. – Ki kéne
irtani ezeket, nem elemezgetni.
– Akármik voltak is régen, mára állatokká korcsosultak –
teszi hozzá Langyos. – Kétlem, hogy az ösztöneiken kívül bármi
más hajtaná őket.
 – De csak a frissen bukott angyalokat és a démonokat
kínozzák, igaz? – kérdem. – A veterán bukottaktól tartanak,
nem?
– Tőlünk is félnének, ha a démonvezérek nem velük
kínoztatnának minket. Az egyetlen örömük, hogy a beavatás
során gyötörhetnek minket.
Bólintok. A pokolfajzatok talán azért élvezték annyira
Beliel szenvedését, mert a frissen bukottak kínzásán kívül
nincs más lehetőségük, hogy bosszút állhassanak a világuk
elpusztításáért. Ha ez így megy tovább, olyan leszek, mint
Paige, én is azt fogom hajtogatni, hogy tisztelnünk kell minden
élő dolgot, még az olyan visszataszító teremtményeket is, mint
a pokolfajzatok.
Mármint a régi Paige, úgy értettem.
Nézem a pokolfajzatok romba dőlt városa fölött kavargó
füstöt, és arra gondolok, vajon mi lehet vele. Anya jól van? Az
Ellenállás tartja magát? Viszontlátom-e még valaha őket?
A Felvigyázók átvizsgálják egymást az erősödő fényben,
számba veszik a sérüléseiket. Rafit nézik meg a
legalaposabban, de nem sebeket keresnek rajta. Csak
méregetik.
Egyedül Rafin nincsenek sérülések, a szárnya ép, a tollai
egészségesek. Kisportolt, izmos testén nyoma sincs
horzsolásnak, zúzódásnak, forradásnak. Az egyetlen dolog, ami
ront a megjelenésén, a nyakában lógó aszalt gyümölcs, amit a
démonvezér adott neki. Az egyik Felvigyázó felvette a földről,
és elmagyarázta Rafinak, hogy hasznukra lehet, ha azt a
látszatot kelti, hogy egy démonvezér a lekötelezettje.
Szerintem meg úgy néz ki, mintha egy döglött egér himbálózna
a nyakában.
 – Azt hittük, soha többé nem látunk, parancsnok – mondja
Langyos. – Azt hittük, már mindenki lemondott rólunk.
– Mindig is tisztában voltunk vele, hogy feláldozhatóak
vagyunk – mondja Süvöltő –, de az egész más, amikor tényleg
bekövetkezik.
– Mi a helyzet odafent? – kérdezi Langyos.
Rafi mesél neki a Hírvivő, Gábriel haláláról, az Uriel által
sürgetett választásról, a hamis apokalipszisről, a világunk
lerohanásáról, és arról, hogy mi történt a szárnyaival.
Miközben beszélget velük, Belielt figyelem. A többiekhez
hasonlóan ő is jóképű, férfias és megviselt. De a többiektől
eltérően az ő pillantásában remény és harag keveredik, amikor
Rafira néz.
– Azért vagy itt, hogy magaddal vigyél minket, igaz? –
kérdezi Beliel. – Még nem buktunk el véglegesen. Még maradt
rajtunk némi toll.
Páran nevetnek, mintha ez vicces volna.
Beliel végigsimít a szárnyán, ahol foltokban maradt
néhány, a napnyugtát idéző toll.
– Visszanőnek, ha újra valódi napfény éri őket. Nem igaz?
– Hadd segítsünk! – mondja Vércse. – Adj nekünk
feladatot!
– Hadd érdemeljük ki a visszatérést, parancsnok – kéri
Tornádó.
– Idelent végleg elveszünk.
Rafi figyelmesen végigméri őket. Nézi a kopott
tollcsomókat, a fura szögben kiálló, törött szárnycsontokat.
Nézi a vérző sebeket és a régi, behegedt sérüléseket. Látom a
szemében, mennyire fáj neki, hogy ilyen állapotban látja
hűséges katonáit.
– Mi történt a többiekkel? – kérdi.
 Tekintete körbejár a körülöttünk lévő nagyjából tucatnyi
Felvigyázón.
– Megvan nekik is a saját útjuk, amit be kell járjanak. –
Langy0 hangjában egy egész világra való szomorúság bujkál.
Akkor, ha visszavihetnénk őket, tucatnyi Felvigyázó állna
szemben Uriel száz angyalával.
– Hol vannak a pokolfajzatok? – kérdezem.
– Miattuk kell a legkevésbé aggódnunk – mondja Beliel.
Körülnézek a sivár tájon. Egyetlen pokolfajzatot sem látni.
– Szükségünk van rájuk. Fel tudnánk használni őket, hogy
kiszabaduljunk innen.
Mindenki engem bámul.
– Alig vagy itt, máris ennyire elment az eszed? – kérdezi
Kis Bé.
– Mi is így kerültünk ide – mondom. – A pokolfajzatok
képesek ki-be járni a kardomon keresztül, és megragadtam az
egyiket, hogy követhessem. – Megvonom a vállam. – Gondolom,
ti még soha nem tartottátok elég ideig a kardotokat egy
démonba szúrva, hogy ez megtörténhessen.
– Egy pillanat levágni egyet – mondja Rafi. – Semmi
értelme nyársra tűzni őket.
Csend támad, némán bámulnak rám, aztán összenéznek.
Azt várom, hogy tengernyi kérdésük lesz, de csak egyet
kérdeznek:
– Mi is mehetünk, ha elkapunk egyet?
Rafira pillantok. Bólint. Nem lepne meg, ha kiderülne, Rafi
ezt legalább annyira mentőakciónak is szánta, mint amennyire
meg akarja óvni az angyalokat, odahaza a világunkban.
– Nem mondjátok komolyan, hogy hisztek neki? – kérdi Kis
Bé.
 – Talán van valami más, fontosabb dolgod is, hogy nem
akarod erre vesztegetni az idődet? – kérdi Süvöltő.
– Nem tudom, sikerül-e – mondom. – De ha segítetek
nekem megkeresni és meggyőzni a pokolfajzatokat, hogy
ugorjanak át a világomba, akkor mindannyian
megpróbálhatjuk itthagyni ezt a helyet.
– Ennek elment az esze – csóválja a fejét Kis Bé. – Még
senki sem hagyta el a poklot a főnökök engedélye nélkül. Soha.
– Igazat mond – szól közbe Rafi. – Egy másik időből
érkeztünk, sikerült átlépnünk ide… az egyikőtökön keresztül.
Mind egymásra néznek.
Rafi rám néz, és bólint, mire elmesélem nekik a
történetemet. Vagy legalábbis egy remélhetőleg kellően
diplomatikus verziót, amiből kihagyom, hogy melyikük volt az
átjáró, és milyen állapotban volt, amikor átjöttünk rajta.
Miután befejezem, hosszasan hallgatnak.
– Ha egyikünk az átjáró – mondja Beliel –, az azt jelenti,
hogy az illető nem fog elmenni innen, igazam van?
Elfordítom a tekintetemet. Ha nekünk sikerül is
kiszabadulnunk innen, ő itt marad, és ki tudja, mennyit kell
még tűrnie, mire ki- verekedi magát a pokolból, és feljut a
felszínre. Fogalmam sincs, ez meddig fog tartani. De
nyilvánvalóan elég ideig, hogy kiöljön belőle minden jót.
 41

AZ EMBER AZT HINNÉ, mivel a pokolfajzatok természetes

élőhelyén vagyunk, a hely hemzsegni fog tőlük. De biztos
elbújtak, mert nem találunk egyet sem. Palo Altóban több
pokolfajzatot láttam, mint itt.
A horizonton fekete füst száll az egyik romváros fölött.
Teszek egy lépést a sivatagba nyúló sziklán a homokdűnék felé.
Azon tűnődöm, vajon milyen messze lehet a legközelebbi város.
Úgy érzem, látnom kell a romokat. Talán egy nap majd az én
világom is így fog kinézni.
– Állj! – kiált rám az egyik Felvigyázó, épp mikor le
akarnék lépni a szikláról.
A homokból hirtelen kinyúl egy kéz, és megragadja a
bokámat.
Sikítok, és rángatva próbálom kiszabadítani a lábamat.
Belerúgok a kézbe, de ez kibillent az egyensúlyomból. Újabb
kezek bukkannak elő a homokból, és nyúlnak utánam.
Négykézláb hátrálnék, de a kéz nem enged. Előrántom a
kardot, és vadul szabdalni kezdem. Egy erős kar öleli át a
derekamat, és egy bakancs lerugdalja a lemetszett kezet a
bokámról. A helyén ott marad pár féreg.
Becsukom a szemem, és igyekszem nem visítani.
– Szedd le rólam a kukacokat!
Rafi lesöpri őket, de mintha még mindig hemzsegnének a
bőrömön.
 – Úgy sikítozol, mint egy kislány – mondja Rafi nem kevés
elégedettséggel a hangjában.
Kinyitom a szemem, de a kelleténél kicsit hamarabb, így
még látom, ahogy a levágott kezet a homokba löki. Valóságos
kézerdő nő ki a földből, megragadják és darabokra tépik,
összevesznek a cafatokon.
Hátrébb csúszok a vonagló férgek közeléből. Rafi látja az
undoromat, és lepöcköli őket a szikláról.
– Irtó undorítóak ezek a kukacok – mondom, és felállók.
Próbálom megőrizni a méltóságom maradékát, de hiába,
reszketek, mint a kocsonya, kinyújtott kezem remeg a
levegőben. Ez ösztönös dolog, semmit sem tudok tenni ellene.
– Férfiakkal küzdöttél, akik kétszer akkorák voltak, mint
te, megöltél egy angyalharcost, szembeszálltál egy
arkangyallal és angyalkardot forgatsz – Rafi a fejét ingatja –,
de úgy visítozol, mint egy kislány, ha meglátsz egy kukacot?
– Nem csak egy kukac volt. Kinyúlt egy kéz a földből, és
megragadta a bokámat. És kukacok bújtak elő belőle, és
megpróbáltak belém mászni. A helyemben te is úgy sikítottál
volna, mint egy kislány.
– Nem akartak beléd mászni. Csak tekeregtek. A
kukacoknak ez a szokásuk. Tekeregnek, vonaglanak.
– Nem értesz semmit!
– Ezzel nehéz vitába szállni, parancsnok – mondja Süvöltő,
visszafojtva a nevetést.
– Ez a Gyilkos Kezek tengere – világosít fel Langyos. –
Jobb, ha nem mész a közelébe.
Látom, miért hívják tengernek. A homok úgy mozog,
mintha hullámzana. Gondolom, a kezek vagy valami más
mozog a felszín alatt. Látok némi hasonlatosságot a pokol és a
világom közt, most, hogy Uriel a hamis apokalipszisével olyan
dolgokat hozott létre, mint a föld alól előmászó feltámadtak.
– Ó, a gyilkos kezeket elintézte, akár egy igazi harcos –
mondja Rafi büszkén. – Csupán a kis kukacoktól retteg.
– Akkor talán inkább kukacgyilkosnak kéne hívnunk –
viccelődik Süvöltő.
A többiek nevetnek.
Felsóhajtok. Minden bizonnyal rászolgáltam, de attól még
nem könnyebb. Most már tudom, mit érezhet Tündérmackó.
Megpillantok egy kisebb pokolfajzatot a sivatag fölött,
izgatottan mutatom a többieknek. Túl közel repül a homokhoz,
három kéz tör elő a földből, és megragadják. A karok
abnormálisan hosszúak, majd két méterre nyúlnak fel a
levegőbe, hogy elkapják a pokolfajzatot. Az visítva vergődik,
míg végül lehúzzák a homok alá.
Az egyik srác kinyújtja a kezét, és mutat valamit. A kicsi
pokolfajzat, amit elkaptak a kezek, felderítő lehetett, mert egy
egész csapat közeledik felénk.
Felemelem a kardom, kész vagyok a harcra.
– Ne öljétek meg őket! Élve kellenek.
A repülő ocsmányságok foggal és karommal támadnak
ránk. Olyan nagyok, vagy talán még nagyobbak, mint az a
kettő, ami hazáig követett a pokolból. Ezek most négyen
vannak.
Mellettem Rafi kitárja a szárnyait, és felröppen a levegőbe,
a Gyilkos Kezek tengere fölé. A többiek követik. Csak Beliel
meg én maradunk a földön.
Vércse és Tornádó felé terelik a pokolfajzatokat, akik
elkapják őket. Mikor visszatérnek, látom, hogy elkapták mind
a négyet. A pokolfajzatokat összekötözik a bőrszíjakkal, amiket
az alkarjukra tekerve hordtak. Rafi bizonyára beléjük nevelte,
hogy szedjék össze a használható dolgokat, amit helyben
találnak, akárhol járnak is küldetésben.
– Ügyesebb vagy, mint gondoltam – mondom Rafinak.
– De nem olyan ügyes, mint amilyennek ő gondolja magát
– gúnyolódik Süvöltő.
– Úgy látom, a fegyelem alaposan meglazult, mióta itt
vakációztok – viccelődik Rafi.
– Aha, tényleg olyan, mintha egész nap a parton
lebzselnénk, és nem volna más dolgunk, csak koktélokat inni,
és bámulni a nőket.
A nők szóra zavarba jönnek a Felvigyázók, feszélyezetten
néznek össze.
– Muszáj megkérdeznem – szólal meg Langyos. – Tudom,
hogy a többieket is izgatja. Ez az ember lánya – int felém a
fejével – a tiéd?
Ralfra pillantok.
Az övé vagyok?
Rafi elgondolkodik egy pillanatra, mielőtt válaszol:
– Ő egy ember lánya. Akivel együtt jöttünk ide. De nem
mondhatom rá, hogy az enyém.
Ez meg miféle válasz?
– Ó, tehát akkor szabad? – kérdezi Süvöltő.
Rafi fagyos pillantást vet rá.
– Tudod, most épp mindannyian egyedülállók vagyunk –
mondja Vércse.
– És nem büntethetnek meg kétszer ugyanazért a bűnért –
teszi hozzá Tornádó.
– És most, hogy tudjuk, te nem veszel részt a versenyben, a
sorban én vagyok a következő leghelyesebb srác – jelenti ki
Süvöltő.
 – Elég! – Úgy tűnik, Rafi nem találja viccesnek. – Nem vagy
az esete.
A Felvigyázók egymásra vigyorognak, mint akik tudják,
amit tudnak.
– Azt te honnan tudod? – kérdem.
Rafi felém fordul.
– Onnan, hogy az angyalok nem az eseteid. Kimondottan
utálod őket, emlékszel?
– De ezek a srácok többé már nem angyalok.
Rafi összevonja a szemöldökét.
– Neked egy rendes emberfiúra van szükséged. Olyanra,
aki szót fogad, és teljesíti a kívánságaidat. Aki neked szenteli
az életét, gondoskodik a biztonságodról, és hogy mindig legyen
mit enned. Aki boldoggá tud tenni. Akire büszke lehetsz. – A
Felvigyázók felé int.
– Ezek közt egy ilyet sem találsz.
Mogorva pillantást vetek rá.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha levizsgáztatod őket,
mielőtt – megelégszem – összejövök valamelyikkel.
– Rendben. Közölni fogom az illetővel az elvárásokat.
– Feltéve, hogy túléli a vizsgáztatást – vigyorog Süvöltő.
– Ez egy elég merész feltételezés – bólogat Tornádó.
– Végignéznék egy ilyen vizsgát – mondja Vércse. –
Érdekes volna.
– Ne aggódj, parancsnok! – mondja Süvöltő. – Vettük az
adást. Tudjuk, miről beszélsz.
Komor hangulat telepszik rájuk. Aztán Langyos
megköszörüli a torkát:
– Ha már szóba került…
– Néhányan túlélték – mondja Rafi.
– Kik?
 – Nem lényeges – mondja Rafi. – Elég annyit tudnotok,
hogy néhányukat sikerült megmentenem.
– És a gyerekek? – Langyos hangjában nyoma sincs a
reménykedésnek.
Rafi felsóhajt.
– Igazatok volt. Mikor visszatértem, hogy levadásszam a
„nefilim szörnyetegeket”, kiderült, hogy csupán gyerekek.
Gábriel azt mondta, hogy az angyaloknak és az emberek
lányainak az ivadékai borzalmas szörnyetegek lesznek, amikor
felnőnek. Nem akartam megölni őket, amíg ártalmatlan
gyerekek voltak, így vártam. És csak vártam. Nemzedékről
nemzedékre, hogy felkutassam a gonoszt, amire
figyelmeztettek. – Megrázza a fejét. – De nem került elő egy
sem. Kerestem mindenütt a nefilim szörnyetegeket, de csak
emberek voltak. Némelyikük kimondottan nagytermetű, és az
átlagosnál kevesebb gyermekük volt. A gyerekek néha
kiemelkedően tehetségesek vagy szépek voltak, de nem történt
soha semmi rettenetes. Végül aztán a vérvonal annyira
felhígult és keveredett, hogy egyáltalán nem volt szokatlan, ha
valakiben akadt egy vagy két angyali vonás.
– Tudtam, hogy hazugság – ingatja a fejét Tornádó.
– Köszönöm, arkangyal! – mondja az egyik Felvigyázó,
néhány pettyes tollcsomóval a szárnyán. – Köszönöm, hogy
megkímélted őket!
– A parancsom úgy szólt, hogy öljem meg a nefilim
szörnyetegeket – mondja Rafi. – Szó szerint ezt mondta Gábriel.
Megtaláltam a nefilimeket, de nem tehettem semmit, mert
egyik sem volt szörnyeteg. Csak a kötelességemet teljesítettem,
híven követtem a parancsot.
– De elég sokáig ott maradtál, igaz? – kérdem.
Rafi bólint.
 – Ha túl korán térek vissza jelentést tenni a küldetésemről,
Gábriel pontosíthatta volna a parancsát, és visszaküldhetett
volna, hogy öljek meg minden nefilimet.
Már értek mindent.
– Úgy döntöttél, addig vársz, amíg a nefilimek vérvonala
úgy felhígul, hogy már nem lehet őket felismerni.
Rafi vállat von.
– Vagy amíg az egyikből szörnyeteg lesz. Vagy inkább
kettőből. Aztán hazamehettem volna, hogy jelentsem, a
parancsnak megfelelően megöltem a nefilim szörnyeket.
– De ez egyszer sem fordult elő – mondom.
A fejét rázza.
A Felvigyázóknak láthatóan szükségük volt pár percre.
Néhányan arrébb mentek, kerestek maguknak egy sziklát,
amire leülhetnek, míg mások csak elfordították a fejüket, vagy
lehunyták a szemüket egy percre.
– Miért hazudott Gábriel, miért hozott olyan szabályt, hogy
az az angyal, aki feleségül vesz egy ember lányát, az bukott
legyen? – kérdezi az egyik Felvigyázó.
– Talán nem akarta, hogy az angyalok vérvonalát
beszennyezze a mi emberi vérünk – mondom. – A legtöbb
angyal úgy tekint ránk> mint állatokra. – Megvonom a vállam.
– Mióta vagyunk itt? – kérdezi Langyos. – A
gyermekeinknek vannak már ük-ük-ükunokáik?
– A ti szempontotokból nem hiszem, hogy sok idő telt volna
el a bukásotok óta – mondja Rafi. – De mi egy másik időből
érkeztünk. A mi világunkban a bukásotok története már csak
egy ősi monda.
A Felvigyázók összenéznek.
 – Vigyél ki innen minket – kéri a pettyes tollú Felvigyázó.
– Kérlek, parancsnok! Ki tudja, mikor jön el az ítélet napja. –
A hangja elcsuklik a végén.
Az arcukon kétségbeesés.
– Egy dolog csatában odaveszni, de elpusztulni a pokolban,
vagy ami még rosszabb, örökké élni… – ingatja a fejét Beliel. –
Felfoghatatlan. A semmiért büntetnek minket.
– Uriel szerint Gábriel megőrült – mondja Rafi. – Hogy
valójában már világkorszakok óta nem beszélt Istennel. Vagy
talán soha.
A Felvigyázók többsége tátott szájjal bámul rá. De
néhányan bólintanak, mintha ezt ők is gyanítanák egy ideje.
– Fogalmam sincs, hogy igaz-e – folytatja Rafi. – Senki sem
tudhatja, kivéve Gábrielt. De úgy tűnik, a nefilimekkel
kapcsolatban tévedett. Azt mondogattam magamnak, hogy
csak tévedés volt. De most… ki tudja, még mi másban tévedett.
Rám pillant.
– Végső soron ez már nem sokat számít – mondja Vércse. –
A hűségünk a tiéd, történjék bármi.
– Van valami terved, parancsnok? – kérdi Langyos.
– Persze – éled fel Rafi. – A terv az, hogy kitörünk innen,
aztán segítetek nekem legyőzni Urielt.
Az arcuk elváltozik. Nem tudom eldönteni, hogy rajongást
vagy hitetlenséget látok rajtuk. Talán egy kicsit mindkettőt.
Ne reméljetek túl sokat! – mondta Rafi. – Nem tudhatjuk,
hogy mindannyiunknak sikerül-e kijutni, és ha ki is jutunk,
nem tudhatjuk, mi vár ránk odaát.
Belielre pillant, aki izgatottnak tűnik a gondolatra, hogy
kiszabadulhat.
– Áldozatokat kell hoznunk.
 42

A FELVIGYÁZÓK BIZTOSRA VESZIK, hogy több pokolfajzat is

van arrafelé, amerről az előzők jöttek. Úgy döntünk, hogy
szétválunk, növelve az esélyét, hogy megtaláljuk őket.
– Süvöltő és Tornádó, gyertek velem! – mondja Rafi. – A
többiek alkossanak kisebb csoportokat, és mindegyik válasszon
magának egy irányt! Itt találkozunk. – Felnéz az égre. – Hogy
tudjátok megmondani az időt?
– Egyre melegebb lesz – mondja Langyos. – Találkozzunk,
amikor már úgy érezzük, megsülünk.
– Az most van – néz rá Süvöltő.
– Akkor találkozzunk, amikor Süvöltő úgy érzi,
meggyullad, mi, többek pedig megsülünk – mondja Rafi. –
Indulhatunk?
– Izé, mehetnék inkább Langyossal? – kérdi Süvöltő.
– Langyossal? – csodálkozik Rafi. – Legutóbb, mikor mellé
osztottalak be, azt mondtad, veszélyes, ha vele teszlek párba.
Attól tartottál, hogy elalszol akció közben.
– Ez így van, ő mindig is kilógott kicsit a csapatból, meg…
ehh, gondoltam, ha vele leszek, akkor biztos nem kell veled
meg az emberlánnyal mennem.
– Ez jó ötlet – mondja Tornádó. – Mehetnék én is Süvöltővel
meg Langyossal? Nélkülem olyan gyámoltalanok lennének.
Süvöltő bosszúsan felmordul.
– Miért baj, ha én is ott vagyok? – kérdezem.
 – Senki nem szeretne útban lenni a turbékoló párnak –
ingatja a fejét Süvöltő.
– Ja, az elég ciki – mondja Tornádó, aki már el is indult
Langyos felé.
– Szerintetek tennék én olyat, amivel a bukást
kockáztatom? – kérdi Rafi.
– Azért nem bukhat el senki, amit idelent csinál,
parancsnok – mondja Langyos. – És te már a pokolban vagy, ez
gyakorlatilag olyan, mintha a bukás állapotában lennél.
Az arcom egyre jobban ég, legszívesebben elbújnék egy
szikla, mögé.
Rafi úgy néz, mint aki makacskodni akar, de aztán csak
annyit mond:
– Rendben, Süvöltő, de jobban teszitek, ha egy rakás
pokolfajzattal tértek vissza.
– Úgy lesz, főnök.
Süvöltő kacsint egyet, és felröppen a levegőbe. Tornádó és
Langyos követi.
A többi Felvigyázó is kisebb csoportokra oszlik, és
elindulnak a szélrózsa minden irányába. Kész csoda, hogy még
mindig képesek repülni a megviselt szárnyaikkal. Talán
szervileg nincs nagy baj a szárnyukkal, csak már nem olyan
szépek.
Rafi végignézi, ahogy elrepülnek, aztán felém fordul.
– Elmenjünk, megnézzük közelebbről is ezt a helyet?
Bólintok, és igyekszem úgy tenni, mintha nem lennék
zavarban.
Közelebb lépek hozzá. Eddig még soha nem kellett nekem
az ölébe másznom. Ahelyett, hogy a térdhajlatom alá tenné a
karját, a derekamnál fogva emel fel, arccal egymás felé, mintha
ölelkeznénk.
 Néhány szárnycsapással a levegőbe emelkedünk.
Két kézzel kapaszkodók a nyakába, de a lábaim lelógnak.
Nem érzem olyan biztonságban magam, mint amikor a
karjaival a hátam és a térdhajlatom alatt tartott. Ösztönösen
feljebb húzom, és beakasztom a bokám a lábába, hogy fogást
találjak rajta.
De ez még mindig nem elég. Ahogy feljebb emelkedünk, úgy
érzem, hogy csúszok lefelé. Rafi karja szorosan tartja a
derekamat, de mivel a Gyilkos Kezek tengere fölött járunk, az
izgalom mellett a félelem is elfog.
– Nehogy leejts!
Még erősebben kapaszkodók belé, és egy kicsit feljebb
húzva magam, enyhén hozzányomom a testemet az övéhez.
– Attól ne tarts! – Magabiztos hangja elégedetten cseng. –
Foglak. Ennél nagyobb biztonságban nem is lehetnél.
Ó, a pokolba is! A dereka köré fonom a lábamat, és a két
bokámat összekulcsolom a fenekén. A testét kissé előrebillenti,
az arcán mosoly terül szét. Az enyém meg lángol.
Majomként csimpaszkodok rajta, miközben a pokol fölött
vitorlázunk. Nem látok olyan jól, mintha a szokott módon
tartana. Ahelyett, hogy a válla fölött elnézve a szárnyait
bámulnám, elfordítom a fejem, hogy lenézzek az alattunk
elterülő tájra. Majdnem összeér a szánk. Próbálok az előttünk
lévő, füstölgő városra koncentrálni, de elvonja a figyelmemet
forró leheletének simogatása és az a bizsergető érzés, ahogy az
arca időnként súrolja az enyémet.
A repülés nem az az egyenletes siklás, mint aminek lentről
látszik. A testünk finoman egymáshoz súrlódik, ahogy a
szárnya ritmikusan kavarja a levegőt. Elég szorosan tapadok
hozzá, minden egyes szárnycsapással érzem, ahogy hozzám
dörzsölődik.
 A hőség a pokolban egyre fokozódik. A Kezek tengere
alattunk úgy hullámzik és áramlik, mintha lávafolyamok
ömlenének egy. másra.
A dörgölőzéstől is mind inkább kimelegszem, és hangyák
szaladgálnak rajtam, mintha a vérem a testrészeimbe
áramlana, ahol hozzáérek. Szédülök. Egyre gyorsabban
veszem a levegőt. Rafi lélegzete is felgyorsul, hogy utolérje az
enyémet, de lehet, hogy pont fordítva történik. Mielőtt el
tudnám dönteni, az orra hegyével megsimogatja az arcomat.
Halk nyögés hagyja el az ajkát.
Gondolkodás nélkül reagálok, a lábamat szorosabbra fonom
a csípője körül, és magamhoz szorítom. Végigsimít a derekam
ívén, még közelebb húz forró testéhez. Csodálatos érzés, ahogy
egymásba fonódunk.
Lehajtja a fejét, miközben tovább repül velem, és az ajkát
az enyémhez érinti. Forró és nedves csókja egyre hevesebbé
válik.
Zúg a fejem, és morajlik. Aztán rájövök, hogy az ég az.
Viharfelhőkhöz közeledünk. Hirtelen langyos esőcseppek
potyognak, majd záporoznak ránk, míg végül teljesen bőrig
ázunk.
Rafi nem törődik vele, tovább csókol. Öleljük egymást, és a
testünk egyre szorosabban és keményebben préselődik össze.
Egymás karjában repülünk az esőben, a füstölgő, izzó pokol
fölött.
 4 3

MIRE VISSZAÉRÜNK A TÖBBIEKHEZ, a Felvigyázók

összefogdostak annyi pokolfajzatot, amennyire szükségünk
van. Tucatnyi pokolfajzat hever a földön, verdesnek a
szárnyukkal, és próbálják elrágni a szíjakat, amivel össze
vannak kötözve.
A Felvigyázók úgy néznek ránk, mint akik tisztában
vannak vele, mit műveltünk. Amint földet érünk,
kibontakozom Rafi karjaiból, s ellépek mellőle. Örülök neki,
hogy ilyen forróság van a pokolban, így nem kell
magyarázkodnom, miért olyan vörös az arcom.
Rafi teszi a dolgát. Elmagyarázza, hogyan lehet a
pokolfajzatokkal elhagyni a poklot, és mi vár ránk odaát. Úgy
tűnik, egyáltalán nem feszélyezi, hogy a többiek azt gondolják
rólunk, szexeltünk.
Aztán a pokolfajzatokhoz megy.
– Vigyetek át minket a túloldalra!
Tenyerét végighúzza Tündérmackó pengéje fölött, és az
égbolt felé emeli. Az egyik pokolfajzat hegyes fogait vicsorítva,
gyűlölködve sziszeg rá.
Tornádó lép oda.
– Kemény kézzel kell bánni velük, parancsnok. – A
pokolfajzatok fölé tornyosul. – Azt teszitek, amit mondunk,
különben végetek. – A két kezével csavaró mozdulatot tesz.
 Az egyik pokolfajzat majdnem lepisálja, a sárgászöld, bűzlő
folyadéksugár csak hajszálnyival véti el Tornádót. A
pokolfajzatok felvihognak. Tornádó föléjük hajol, mint aki
mindjárt kitekeri a nyakukat, de Rafi megállítja.
Odalépek hozzájuk. Lássuk, mi van akkor, ha úgy kezeljük
őket, ahogy én is szeretném, hogy bánjanak velem, ha a
helyükben lennék.
– Szabadság – mondom.
A pokolfajzatok rám néznek.
– Menekülés.
Leguggolok, hogy egy magasságban legyünk, és a szemükbe
nézhessek. Bizalmatlanul méregetnek, de figyelnek rám.
– Nincs több démonvezér. Nincs több gazda. Legyetek
szabadok!
Végigsimítok a kardomon, ahogy korábban Rafi is tette.
A pokolfajzatok egymás közt csicseregnek, mintha
vitatkoznának.
– Vigyetek magatokkal! – Magamra mutatok és a
többiekre. – Hadd legyünk szabadok! – A kardomon
végigsimítva ismét az ég felé intek. – Veletek együtt. – Most
rájuk mutatok.
Még több csivitelés következik. Aztán elcsendesednek.
Amelyik középütt van, bólogat.
Sikerült! A Felvigyázók, egyik a másik után, meghajtják
felém a fejüket, a szemükből tisztelet sugárzik.

Rafi nem ment bele a részletekbe, nem említette Beliel

szerepét Uriel terveiben, sem a szárnyai elvesztésében.
Valójában még azt sem árulta el, melyik Felvigyázó a kapu.
Csak annyit mondott, hogy az egyikük.
– Sokat gondolkoztam rajta – mondja Rafi. – Mindig is
büszkék voltunk rá, hogy soha nem hagyunk hátra senkit. Itt
maradhattok, együtt mindannyian, majd találok rá valami
más módot, hogy le(főzzem Urielt. Vagy velünk jöhettek, de
akkor egyikőtöknek sajnos itt kell maradnia. Az elszigeteltség
a legrosszabb dolog, ami egy angyallal történhet. Azt hiszitek,
hogy most rossz nektek? Aki itt marad, annak százszor
rosszabb lesz egyedül, abban a tudatban, hogy a bajtársai mind
kijutottak, őt pedig itt hagyták. Ez el fogja torzítani, dühös
lesz, gyűlölködő, bosszúszomjas. Olyasvalaki, akire többé rá
sem ismernétek. – A kötelékeikben fészkelődő pokolfajzatokra
mered. – És ezért mélységes sajnálatot érzek iránta. Most,
hogy már látom, milyen szerepem volt a sorsában. – Mindegyik
Felvigyázót alaposan megnézi magának. – És a többiek, akik
kijutnak, ne feledjétek, hogy a családtagjaitok már nincsenek
sehol. Az emberek lányai, akikkel éltetek, a gyermekeitek, már
senki sem él közülük. Ha sikerül kijutnunk, egy másik időben,
egy másik helyen leszünk. Egy háború kellős közepén. De ez
egy olyan háború, ahol a harcosok némelyikének az ereiben a
ti véretek folyik.
A Felvigyázók egymásra néznek, próbálják felfogni,
feldolgozni ^ a hallottakat. Nekem sem megy könnyen.
Néhányan közülünk az ő leszármazottjaik lehetnek.
Egymást méregetik, felfogták, hogy a kapu bármelyikük
lehet. Beliel az első, aki rábólint. Az arcán leplezetlen
reménykedés.
– Megtennék bármit, kockára tennék bármit a legkisebb
esélyért s, hogy újra a nap sugaraiban fürödhessen az arcunk.
 Erővel kell elnyomnom magamban az iránta ébredő
szimpátiát. Végigmegyek a bűnei listáján – a húgom, a
gyilkosságok, Rafi szárnya, a részvétele az emberek
szörnyetegekké változtatásában felidézem az arcokat és a
neveket, akikkel az Alcatrazban találkoztam.
A Felvigyázók, egyik a másik után, komoran bólintanak.
Mindannyian készek vállalni a kockázatot.
Nem mondjuk el Belielnek, hogy ő az, csak a legutolsó
pillanatban. Mikor megtudja, az arca megmerevedik. Zavarba
ejtő látvány, ahogy a semmibe réved, mikor nincs is szeme. Az
egyetlen jele, hogy életben van, az emelkedő és süllyedő
mellkasa, ahogy gyorsul a lélegzete, és egyre nehezebben kap
levegőt.
A Felvigyázók komor arccal odalépnek hozzá. Sorra
megérintik Beliel vállát, mígnem megelégeli, és lesöpri
magáról Langyos kezét. Aztán mindannyian szótlanul
megragadnak egy pokolfajzatot. Beliel egymagában áll a kör
közepén, körülötte a bajtársai. Egész életében nem volt rajtuk
kívül más barátja. Összerezzen, mikor megérintem a kard
hegyével.
Rafi parancsot ad a pokolfajzatoknak, hogy induljanak.
A pokolfajzatok, a Felvigyázókat magukkal húzva, Belielbe
vágódnak. Ő, mint akit áramütés ért, dermedten áll, míg a
pokolfajzatok sorra átrepülnek rajta. Rafi megy előre, hogy
odaát fogadhassa és segíthesse a Felvigyázókat, akik eleinte
bizonyára össze lesznek zavarodva az első átkelés
megpróbáltatásától. Én vagyok az utolsó, én tartom a karddal
nyitva az átjárót, amíg mindannyian át nem jutunk rajta.
A végén Beliel térdre rogy, üres szemgödrét szorosan
összezárja, a fogait összeszorítja. Láthatóan megviselte a
dolog, és el van keseredve, hiába vállalta önként. Mindannyian
vállalták. De biztos vagyok benne, hogy ez nem sok vigaszt
jelent a számára. Mindenki más kiszabadul a pokolból, őt pedig
magára hagyják. Hogy magában szenvedjen egy
örökkévalóságig.
Egyedül és elhagyatva.
Valószínűleg először életében.
Újra felidézem magamban a bűneit, és a pokolfajzatomat
markolva átsuhanok a kapun, ami Beliel.
 44

BEFELÉ A POKOLBA OLYAN VOLT, MINT EGY ZUHANÁS. Kifelé a

pokolból olyan, mintha egy kád vazelinen vonszolnának
keresztül. Mintha maga a levegő próbálna visszatartani.
Kapaszkodók a pokolfajzatomba, amilyen erősen csak tudok.
Bele sem merek gondolni, mi történne velem, ha elengedném.
Zsúfolt, szűk helyre érkezem, és mintha sűrű ragacs
borítana tetőtől talpig, bár nincs rajtam semmi. A saját
világomban kéne lennem, újra a mi időnkben, ha minden terv
szerint ment. Rafi világossá tette a pokolfajzatok számára,
hogy csak akkor lesznek szabadok, ha a saját helyünkre és
időnkbe kerülünk vissza, de az ember soha nem tudhatja.
Ahelyett, hogy egy kapun átlépve szilárd talajon találnám
magam, durván nekivágódok valami keménynek. Elég világos
van, hogy lássam, egy teherautó műszerfalára zuhantam.
Érzem, amint a kamion kifarol, bár az irányérzékem úgy össze
van zavarodva, hogy akár egy akváriumban is lehetnék, fejjel
lefelé. Nem látok mást, csak a pokolfajzatot, amivel érkeztem,
ahogy a szélvédőnek csapódva rémülten vergődik. Szerencsére
elég nagy a teherautó vezetőfülkéje, de túl sok ember és egyéb
teremtmény zsúfolódik össze benne.
A látásom kitisztul annyira, hogy lássam, Beliel ölében
ülök. De ez nem az a Beliel, akit hátrahagytunk. Sokkal
viharvertebb,megviseltebb, kimerültebb. Nem is beszélve róla,
hogy mennyire össze van aszalódva, nincs szárnya, és vérzik.
Lassan, fájdalmas hörgéssel veszi a levegőt.
A szemem már érzékeli a környezetem, de az agyam még
nem képes teljes egészében feldolgozni a látványt. Egy fehér
kar nyúl be a leeresztett hátsó ablakon. Megragadja a csapkodó
pokolfajzatot, és nagy nehezen kirángatja. Mögöttünk a
teherautó nyitott platója tele van összezavarodott és támolygó
Felvigyázókkal. Néhányan láthatóan hányingerrel
küszködnek, ahogy zötykölődünk és csúszkálunk a törmelékkel
és roncsokkal teli úttesten.
A platón túl egy csapat angyal üldöz minket a hajnali ég
felé szállj ló porfelhőben. Ott pedig a húgom és három
skorpiószörnye repül mellettünk?
A távolsággal egyre csökkenő sötét tömbök mögött pedig az
új Fészek és a melléképületei. Mielőtt teljességgel összeállna,
hogy hol vagyok, az egyik melléképület felrobban,
üvegszilánkok és lángcsóvák lövellnek ki az ablakain.
A teherautót üldöző angyalok megtorpannak. A tüzet
figyelik, aztán visszafordulnak a Fészek felé, hogy megvédjék
az otthonukat, bármiféle támadás is érte.
Balra farolunk, aztán jobbra csúszunk, mintha a sofőr
részeg lenne. Mellettem valaki nevetve, kacagva
örömkiáltásban tör ki. Anyám van a kormánynál. Győzedelmes
vigyorral az arcán pillant rám. Épp időben kapja vissza a
tekintetét az úttestre, hogy kikerüljünk egy elhagyott roncsot.
Legalább százzal mehet, ami öngyilkosig ezeken az utakon.
Eltolom magam Belieltől. Már hozzászoktam a fiatalos,
bizakodó arcához. Vér csorog a melléből, a füléből, a szájából és
az orrából. Ránézni is alig bírok, nemhogy az ölében ücsörögni.
 Kényelmetlen és veszélyes csupasz karddal hadonászni egy
ilyen zsúfolt helyen. Oda kell figyelnem a kanyargó
teherautóban, míg visszadugom a kardot a hüvelyébe.
– Óvatosan, anya! – mondom, mikor megint kifarolunk.
Kimászom a hátsó ablakon, és a platón találom magam,
ahol állóhely is alig akad. Szerencsére elég kicsi vagyok, így
könnyedén át- siklok két, jól megtermett harcos között. Üres
tekintetük és zavarodott pillantásaik láttán nem csodálkozom,
hogy miért nincsenek mindannyian a levegőben. Még azon
kevesek is, akik repülnek, a vezetőfülke mögött ívelő bukócsőbe
kapaszkodnak, mint akikre ráfér némi segítség. Ezeknek a
fiúknak tényleg elkélne pár perc pihenő, hogy magukhoz
térjenek.
Ezzel a sebességgel a Fészek gyorsan a semmibe tűnik
mögöttünk.
– Készen álltok rá, hogy visszamenjünk és harcoljunk? – Ez
Józsiás, az albínó.
A Felvigyázók kórusban morognak valamit. Úgy hangzik,
mint egy bizonytalan „persze, oké”, már ha optimista vagyok,
mert ha nem, akkor inkább „rossebet, dehogy”.
Az a benyomásom, hogy mindjárt elhányják magukat.
Nincsenek abban az állapotban, hogy repülni tudnának. Én is
szédülök, de a gyomromnak semmi baja. Persze ők
valószínűleg még soha nem utaztak anyámmal. Mondjuk,
valószínűleg autóban sem ültek soha.
– Jobban lesztek, ha megállunk. – Rácsapok a vezetőfülke
tetejére. - Anya, lassíts! Meg is állhatsz.
Gyorsít.
Megint rávágok a fülke tetejére, és bedugom a fejem az
ablakon.
– Anya, nem lesz semmi baj.
 A teherautó lelassít, majd megáll. Paige és a sáskái
elhúznak mellettünk, de aztán visszakanyarodnak hozzánk.
A Felvigyázók lemásznak a platóról, bizonytalanul
támolyognak. Behúzott szárnyaikat kiengedik, majd
széttárják, mintha próbálgatnák, tudják-e majd használni
őket. A többiek is leszállnak mellénk, ők sem néznek ki sokkal
jobban.
A felvert por leülepedik, belepi a Felvigyázókat. Nem
semmi látványt nyújtanak. Foltokban tollas szárnyak, ívesen
kiálló csontszilánkok, félig megnyúzott testek… még anyám
sokat látott szemében is elég rettenetesnek tűnhetnek. Az
ablakon át anyára pillantok, vajon mit gondolhat erről az
egészről.
A húgom és a sáskái örömükben bukfencet vetnek a
levegőben. Paige integet.
– Józsiás, jelentést! – fordul Rafi Józsiáshoz.
Józsiás tágra nyílt szemmel bámulja a Felvigyázókat.
– Miután távoztatok, az egyik őr meglátott, és vitába
keveredtünk annak kapcsán, hogy Belielnek a ketrecben van-e
a helye. Nem hagyhattam, hogy megint bezárják. Tudtam, ha
minden a terv szerint megy, és még mindig képtelen vagyok
elhinni, hogy így történt, mindannyian a ketrec belsejébe
tértetek volna vissza, és halálra préselődtök.
– Penryn!
A kisteherautó ajtaja kivágódik, és anyám rohan felém.
Átölel, és kissé túl erősen szorongat.
– Szia, anya.
– Ez a szellemangyal azt mondta, hogy odabent vagy abban
a démonban. – Belielre mutat, akit az anyósülésben láthatóan
az ájulás kerülget. – Azt mondta, hogy bármelyik pillanatban
előbújhatsz belőle. Persze egy szavát sem hittem el. Még ilyen
őrültséget! De azért soha nem lehet tudni. – Megvonja a vállát.
– És nézd, mi történt! – gyanakodva pislog rám. – Te vagy az,
igaz?
– Igen, anya, én vagyok.
– Hogy sikerült kihoznotok minket? – kérdi Rafi.
Józsiás az állát dörgöli.
– Miután volt az a kis vitám az őrrel, fogtam Belielt, hogy
elhozzam onnan. De elég nagydarab és nehéz, még ebben a
fonnyadt állapotában is. Felszállni nem tudtam vele, de
valahogy biztonságba kellett helyeznem, amíg visszatértek.
Nélküle nem tudtam volna megcsinálni. – Anyára mutat. –
Vagy nélküle. – A húgom felé int a fejével, aki épp az út menti
fákon landol a sáskáival.
– De hogy akadtál össze velük? – kérdem.
– Anyád rájött, hogy a szekta eladott téged – mondja
Józsiás. – Aztán ő és a húgod idáig követték a nyomodat, hogy
kiszabadítsanak.
Anyámra nézek, aki bólint, mintha azt mondaná: naná,
hogy ezt tettük. Ősz tincseket látok sötét hajában. Hát ez
mikor lett ilyen? Pár pillanatig egy idegen szemével nézek rá,
törékeny és sebezhető nőt látok, aki eltörpül a kigyúrt
angyalok mellett.
Aztán a húgomat nézem a fa tetején. A sáskái úgy cipelik,
ahogy én vettem ki a tolószékéből alig néhány hónappal ezelőtt.
– Elmentetek a Fészekbe? – A hangom megremeg,
miközben ide- oda jár a pillantásom az anyám és a húgom
között. – Kockára tettétek az életeteket, hogy megmentsetek
engem?
Újabb túl szoros ölelést kapok az anyámtól. A húgom szája
széle felfelé kunkorodik, dacára a fájdalomnak, amit érezhet,
amikor az öltések húzódnak az arcán. Könnybe lábad a
szemem a gondolatra, milyen veszélynek tették ki magukat
azért, hogy megmentsenek.
– Paige-nek van három jókora skorpiófullánkos állatkája,
akik bármikor elrepülhetnek vele – mondja anya. –
Megmondtam nekik, hogy nagy' bajban lesznek, ha bármi
történik vele.
– Ó! – Rafi bágyadtan vigyorog. – Még a sáskák is félnek az
anyukádtól.
– Már értem, miért – mondja Józsiás. – Egy csapat
borotvált fejű emberrel érkezett, akik azért jöttek, hogy
megkapják a szabad áthaladás jelét a homlokukra.
– Amnesztiát? – kérdezi Rafi. – Uriel amnesztiát ad az
embereknek?
– Csak azoknak, akik feladták őt. – Józsiás felém int a
fejével.
Rafi állkapcsán táncot járnak az izmok, ahogy összeszorítja
a fogait.
Józsiás vállat von.
– Anyád valahogy rávette ezeket az embereket, hogy
surranjanak be a Fészekbe, miután megkapták az amnesztia
jelét a homlokukra. Urielnek úgy kellett kizavarnia őket, mint
a patkányokat. A húgod is alaposan felzaklatta az angyalokat,
mikor áthúzott fölöttük a három sáskájával. Mindenki azt
leste, hogy mikor érkezik a raj többi része. És amíg ez a
figyelemelterelés zajlott, anyád felgyújtotta az egyik épületet.
Veszedelmes egy nőszemély.
– Felgyújtotta?
– Mit gondolsz, mitől volt az a robbanás? – Józsiás
elismerően bólint. – Soha nem jutottam volna ki Beliellel a
felfordulás nélkül, amit a családod okozott. – Józsiás a
teherautóra mutat. – Miután sikerült meggyőznöm anyádat,
hogy odabent vagy Belielben, rávett, hogy ezzel a járművel
jöjjünk el. Tény, hogy kihozott minket, de még egyszer nem
fogok egy ilyen fém koporsóban utazni.
– Ámen – mondja Langyos, akinek láthatóan még mindig
kavarog a gyomra.
Anyának maszat van a homlokán. Úgy néz ki, mint a hamu,
de tudom, hogy az amnesztia jele. Pont olyan, mint amit Uriel
embere kent a szektatagokra, akik feladták.
– Ugye, nem léptél be a szektába, anya?
– Persze hogy nem. – Úgy néz rám, mintha megsértettem
volna. – Azok az emberek hibbantak. Nagyon meg fogják bánni,
hogy feladtak téged. Gondoskodok róla. Ha Paige eszik
valakiből, az olyan lesz, aki nem tagja a szektájuknak. Ez a
legszörnyűbb büntetés, amit el tudnak képzelni.
 45

NYÖSZÖRGÉS HALLATSZIK A VEZETŐFÜLKE FELŐL.

Visszamegyünk Belielhez, és kinyitjuk az ajtót.

Rosszul néz ki. Mindene csupa vér. Tétován kinyitja a
szemét, és rám néz. Megkönnyebbülés, Hogy szem is van a
szemgödrében. Vajon mennyi ideig tartott, mire visszanőtt
neki?
– Tudtam, hogy valahonnan ismerem a hangod. – Köhög.
Vér buggyan a szája sarkán. – Rég volt. Olyan rég, hogy azt
hittem, csak egy rémálom.
Mennyi időt tölthetett odalent a pokolban, egymaga állva
egy egész osztagra való újonnan elbukott büntetését?
– Igazából azt gondoltam… azt hittem hajdan, hogy van
még remény – mondja Beliel. – Hogy talán visszatérsz, és
megtalálod a módját, hogy engem is magaddal vigyél.
A Felvigyázók felsorakoznak mögöttem.
Beliel tekintete rájuk siklik.
– Olyanok vagytok pont, mint az emlékeimben. Semmit
sem változtatok. Mintha csak ma reggel lett volna. – Megint
köhög, az arca eltorzul a fájdalomtól. – Tennem kellett volna
róla, hogy ott marjatok velem a pokolban.
A szeme lecsukódik. Akadozva beszívja a levegőt, aztán
kiengedi1 Nem vesz több levegőt.
Rafira nézek, aztán Józsiásra.
Józsiás a fejét rázza.
 – Ez már túl sok volt neki. Már akkor sem volt jól, mikor
átkeltetek rajta. A sebei alig akartak gyógyulni. Nem volt
abban az állapotban, hogy túléljen olyan sok átkelést. Nem
hiszem, hogy bármely élőlényt arra szántak volna, hogy
átjárónak használják. – Józsiás felsóhajt. – De ha valakivel
meg kellett történnie, akkor jobb, hogy ő volt az. – Megfordul,
és otthagyja Beliel megviselt tetemét. – Senkinek sem fog
hiányozni. Nem volt egyetlen barátja sem.
 46

A FELVIGYÁZÓK ÚGY HATÁROZNAK, hogy tisztességes temetést

rendeznek Belielnek, de egyelőre továbbhajtunk, míg a Fészek
rég nem látszik már, és csak akkor állunk meg, hogy
eltemessük. – Van egyáltalán ásónk? – kérdezem.
– Angyal volt, nem egy állat – mondja Vércse. – Nem fogjuk
elásni.
Nyomasztó csend támad, mikor a Felvigyázók óvatosan
kiemelik Beliel testét a kisteherautó vezetőfülkéjéből. Egyik
sem néz a többiekre, mintha konok némasággal
bizonygatnának valamit, amiről azt gondolják, hogy a többiek
ellenkezésével találkozna.
Végül Tornádó szólal meg:
– En leszek hordozó.
– En is – mondja Süvöltő.
Mintha egy zsilipet nyitottak volna ki, az összes Felvigyázó
jelentkezik hordozónak.
Rafira néz mindenki, várják a jóváhagyását. Rafi bólint.
Micsoda? – kérdi Józsiás, az arcán értetlenség. – Azok után,
amiket művelt, képesek vagytok…
– Tudjuk jól, mit tett értünk – mondja Vércse. – És bármit
tett azóta, szerintem megfizetett érte. Közénk tartozott.
Tisztességgel búcsúztatjuk el, amit nem tudtunk megadni a
többi testvérünknek a pokolban.
 Józsiás szótlanul nézi őket, aztán Rafira pillant, aki bólint.
– Van valami éghető anyagunk? – kérdi Langyos.
– Gázolaj. De ez azt mondta, hogy nem használhatok belőle
többet – mondja anyám Józsiásra mutatva.
– Te nem is – mondja Józsiás –, de nekik szükségük van rá
a szertartáshoz.
Visszamegy a teherautóhoz, és felmászik a platóra.
– Minek kellett neked gázolaj? – kérdem.
– Hogy felgyújtsam az angyalok fészkét – mondja anya. –
Úgy gondoltam, ha már kihoztalak onnan, akkor legjobb volna
porig égetni az egészet. De nem engedte.
Józsiás visszajön egy üzemanyagkannával a kezében.
– Elég nagy pusztítást végzett így is. És elkapták volna, ha
megpróbálja az egész Fészket felgyújtani. – A fejét csóválja,
miközben lerakja a kannát. – Még mindig nem értem, hogy
tudott meglépni, miután ekkora felfordulást okozott. Mint
ahogy azt sem, hogyan voltam képes meggyőzni, hogy
Belielben vagy. Talán még én magam sem hittem el.
– Miért nem? – kérdi anyám. – Azt hitted, valaki másban
rejtőzik?
– Nem érdekes, anya. – Kézen fogom, és elhúzom a
Felvigyázók közeléből. – Hagyjuk őket, hadd intézzék a
temetést!
Józsiás lelocsolja Beliel testét a gázolajjal.
– Biztos, hogy ezt akarjátok?
– Kiérdemelte – mondja Süvöltő.
Józsiás bólint és hátralép.
Anya odamegy hozzájuk egy öngyújtóval, és meggyújt egy
rongydarabot. Langyos átveszi tőle a lángoló rongyot, és a
gázolajban ázó testre dobja.
 Beliel lángra lobban. A haja szikrázik, mint a csillagszóró,
fellángol, aztán elhamvad. Ráncos bőre és a nadrágja is égni
kezd, ahogy a lángok szétterjednek a testén. A forróságtól
hullámzani látszik a távolba vesző úttest. Csupasz nyakamon
és arcomon is érzem a hőséget. A levegő megtelik az égő gázolaj
szagával, amibe az elszenesedő hús halvány illata keveredik.
Öten kilépnek a Felvigyázók közül, és megragadják Beliel
égő karjait, lábait és vállát.
Mozdulnék, hogy megállítsam őket, de Rafi kinyújtott karja
megállít.
– Mit művelnek? – kérdem. – Meg fogják égetni magukat.
– Fájdalmas lesz. De majd meggyógyulnak – mondja.
A Felvigyázók mind felszállnak a levegőbe. A kelő nap
fényében szárnyaik egy ütemre mozdulnak fel és le.
Amikor már azt hiszem, hogy az égő holttesttől mindjárt
lángra kapnak, új Felvigyázók érkeznek, és felváltják őket,
átveszik lángoló terhüket. A többiek mélyen alattuk repülnek,
cikcakkban keresztezve egymás útvonalát, mintha hálót
szőnének. Lángoló darabok hullanak alá, a többségük kialszik,
mielőtt leérne az alattuk repülő Felvigyázókhoz. Az összes
lehulló darabot elkapják, egyiket a másik után.
– Nem hagyják egyetlen darabját sem a földre esni –
mondja Rafi csendesen. – A fivérei megóvják a zuhanástól.
A távolban a Felvigyázók gyönyörű táncot lejtenek a
hajnali égen, Beliel maradványai tűzesőként záporoznak
rájuk.
 47

EGY FA MELLETT ÁLLOK, AZ ÚT SZÉLÉN, az eget figyelem

fölöttünk. A Felvigyázók szertartása véget ért, elindultak
visszafelé.
– Vissza kell mennünk – mondja Józsiás. – Hamarosan
bejelentik a megmérettetést. Nagy tolongás lesz majd a küzdő
felek toborzásánál.
A többiekre néz, és látom rajta, mit gondol. Kemény dió lesz
rávenni az angyalokat, hogy csatlakozzanak a félig tollatlan,
félig megnyúzott Felvigyázókhoz.
– Igyekeznünk kell minél többüket meggyőzni, hogy
csatlakozzanak hozzánk – mondja Rafi. – Azzal a csapattal
fogunk kiállni, amink lesz. Nem hagyhatjuk, hogy mind
elbukjanak, és polgárháború törjön ki.
Én nem hullatnék egyetlen könnycseppet sem Uriel
angyalaiért, ha a pokolra kerülnének. Alaposan rászolgáltak,
ahogy én látom.
Rafi rám néz.
– Ha az angyalok közt háború törne ki, a Föld csatatérré
változna. Porig rombolnák a világodat, függetlenül attól, hogy
ki győz.
Akárcsak a pokol. Olyanokká válnánk, mint a
pokolfajzatok. Bomlott elméjű, kiéhezett nyomorultak
reszketnének a homályban meglapulva, állandó rettegésben
angyalgazdáiktól.
 Meg kell köszörüljem a torkom, mielőtt képes vagyok
kinyögni a kérdésemet:
– Hát nem pont ez történik már most is?
– A civilizációtok összeomlott, de az emberek túl fogják élni,
legalábbis néhány helyen a világban. Az apokalipszisnek soha
nem volt célja kiirtani egy egész fajt. Az csak egy nagyszabású
esemény az ítélet napját megelőzően. De amilyen irányba Uriel
tereli a többieket… – A fejét csóválja. – Ha azt bárki is
túlélné… amivé lennének… nem vagyok meggyőződve róla,
hogy az emberi fajhoz sorolnád őket.
Vajon hogy nézhettek ki a pokolfajzatok az invázió előtt?
Próbálok minél kevesebbet tűnődni a jövőn, de azokban a
pillanatokban, amikor mégis megteszem, arra gondolok, hogy
eljön az idő, amikor az angyalok dúlása véget ér. Újjá kell majd
építenünk a világunkat. De lesznek még emberek, aki
megteszik, ugye? Lesznek?
Sáskák, a feltámadtak, a kicsi démonok. Egyeseket már
kívülre taszítottak az emberi faj határain. Ha ez így
folytatódik, a Föld lesz az új pokol.
– Menned kell! – mondja Rafi. – Ez nem embernek való lesz.
– És mi van azzal, hogy én vagyok a segéded?
– Senki sem fog emlékezni rá, amint megpillantják a
Felvigyázókat.
– Biztos, hogy nem csak azt próbálod elkerülni, hogy vissza
kelljen szállnod a teherautóba mellém és anyám mellé?
Majdnem elmosolyodik. Visszakísér a kisteherautóhoz.
– Hová fogtok menni? – kérdezi.
– Nem tudom. – Minden egyes lépés mintha búcsú lenne. –
Sehol sem biztonságos. Ami még a legközelebb áll a
biztonsághoz, az az Ellenállás tábora.
Kissé elkomorodik az arca.
 – Az alapján, amit Obi mutatott nekem, azok az emberek
tele vannak rettegéssel és haraggal. Ami veszedelmes
kombináció, Penryn. Mind egy szálig kiirtanának minket, ha
tehetnék. – A minket alatt egyértelmű, hogy az angyalokra
gondol. – Mindegy nekik, hogy boncasztal vagy gyilkos járvány.
– A körülmények tették őket ilyenné – mondom. – És
legalább tudod, hogy merre van a tábor, így megtalálsz, és
tudathatod velem, hogy alakultak a dolgok. Ha akarod.
Az arcomon és a hajamon kalandozik a szeme. Aztán bólint,
– Győzni fogsz az istenítéleten, igaz?
– Minden bizonnyal.
Megszorítja a kezem. A kézfogása határozott és meleg.
Aztán elereszt.
– Hát ajánlom is! És ne feledd az ígéretedet! Ha győzöl, vidd
haza a világunkból az angyalokat!
Vonakodva lecsatolom magamról a kardot. Egy pillanatig
még a kezemben tartom, hogy érezzem a súlyát. Vissza kell
adnom most, hogy Rafinak újra angyalszárnyai vannak.
Csodálkozom is, hogy még nem kérte vissza. Annyira
hiányoztak egymásnak! És nem is vehetne részt az
istenítéleten a kardja nélkül.
De engem Tündérmackó tett különlegessé. Vele több
voltam közönséges lánynál. Én voltam az angyalgyilkos.
– Hiányoztál neki – mondom.
Tétovázik, csak bámulja a kardot. Még egyszer sem
érintette meg, mióta visszakapta a szárnyát. Mikor átveszi,
óvatosan fogja. Egy szívdobbanásnyi ideig kinyújtott karral, a
tenyerén tartja. Mindketten azt figyeljük, hogy a kard
visszafogadja-e. Mikor nem zuhan a földre, Rafi
megkönnyebbülten lehunyja a szemét. Az arca láttán
megértem, hogy idáig azért nem kérte vissza, mert nem volt
benne biztos, hogy a kard nem fogja visszautasítani. Mindazon
évek alatt, amikor egyedül volt, nem volt más társasága, csak
a kardja. Fel sem fogtam, milyen nehéz lehetett számára,
mikor elveszítette.
Örülök, hogy boldognak látom, de keserűség vegyül az
örömömbe.
– Isten veled, Tündérmackó! – Ujjaimmal végigsimítok a
hüvelyén.
Rafi lehúzza róla a plüssmacit az esküvői fátyol
szoknyájával.
– Biztos vagyok benne, hogy azt szeretné, ezt tartsd meg
emlékbe. – Mosolyog.
Átveszem, és magamhoz ölelem a macit. A bundája finom
puha, de valahogy nem az igazi a belsejében lévő acélmarkolat
keménysége nélkül.
Odaérünk a teherautóhoz, becsusszanok a kormánykerék
mögé. Rafi úgy néz rám, mint aki mondani akar valamit. Az
aszalt gyümölcs, amit a démonvezér adott neki, ide-oda leng a
nyakában, amikor felém hajol. Megcsókol. Lassan és puhán,
egészen beleolvadok tőle az ülésbe. Megsimogatja a hajam, én
pedig a tenyerébe hajtom az arcomat.
Aztán ellép mellőlem. Széttárja gyönyörűséges, hófehér
szárnyait, és felröppen a levegőbe, hogy csatlakozzon a
Felvigyázóihoz.
 48

FIGYELEM, AHOGY Rafi ÉS A KATONÁI a Fészek felé veszik az

irányt, és az jár a fejemben, vajon mi fog ott történni. Egy
részem szeretné látni a viadalt, míg a józan eszem azt kiabálja,
meneküljek és rejtőzzek el. Durva, erőszakos dolog lesz. És
nem biztos, hogy végig bírnám nézni, tekintve, hogy Rafiék
komoly túlerővel néznek majd szembe.
A gondolataimba merülve megmarkolom a
kormánykereket. Mielőtt beindíthatnám a motort, a mellettem
lévő ülésen anya összegömbölyödik, akár egy kislány, és az
ölembe hajtja a fejét. A térdemet simogatja, mintha saját
magát akarná megnyugtatni, hogy tényleg itt vagyok.
A lélegzete elmélyül és egyenletessé válik, ahogy álomba
merül. Vajon mióta nem alhatta ki magát? Amennyit Paige és
miattam aggódhatott az utóbbi időben, nem sok ideje maradt
pihenni. En pedig olyan megszállottan kerestem Paige-et, és
próbáltam vigyázni rá, hogy közben nem maradt energiám
anyára is figyelni. Kócos hajára teszem a kezem, és
megsimogatom. A bocsánatkérő dalát dúdolgatom. Elég
kísérteties, és mindenféle bonyolult érzéseket ébreszt bennem,
de nem ismerek más altatódalt.
Anyám nem tett fel egyetlen olyan kérdést sem, amit más
normális ember megkérdezett volna, és én hálás vagyok érte.
Mintha a világ olyannyira őrült hellyé változott volna, hogy
most már megértené és tudná kezelni.
 Ráadom a gyújtást, és elindulok.
– Köszönöm, anya, hogy eljöttél értem… megmenteni. – A
hangom elvékonyodik és kissé remeg. Megköszörülöm a
torkomat. – Nem minden anya tenné ezt meg egy ilyen
világban.
Nem tudom, hallja-e, amit mondok.
Látott egy démon karjában, vagy legalábbis ő démonnak
gondolta. Látta, hogy előbukkanok Belielből, a pokol egyik
teremtményébe kapaszkodva. Látott egy csapat megkínzott,
félig megnyúzott, bukott angyal társaságában. És az előbb
látta, amint megcsókolok egy angyalt.
Nem hibáztathatnék egyetlen épelméjű embert sem, ha azt
gondolná, hogy az ördöggel cimborálok, vagy legalábbis az
ellenséggel. Elképzelni sem tudom, mi zajlik a fejében. Ez
pontosan az, amitől mindig is rettegett, amitől óvott. És tessék!
– Köszönöm, anya – ismétlem meg.
Mondhatnék ennél többet is. És egy egészséges anya-lánya
kapcsolatban valószínűleg el is hangoznának azok a szavak. De
nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Ezért aztán csak dúdolom azt
a kísérteties altatódalt, amit ő énekelt nekünk, miután egy-egy
különösen súlyos roham után ismét önmaga lett.
 4 9

AZ ÚTON NYOMA SINCS ÉLETNEK. Nem látni semmi mást, csak

elhagyott autókat, földrengések szaggatta domboldalakat és
kiégett épületeket. A világ kietlen és kihalt. A hasonlóság a
környező táj és a pokol közt egyre nyugtalanítóbbá válik.
Félúton járunk az Ellenállás tábora felé, mikor egy növekvő
pöttyöt veszek észre a hátunk mögött az égen. Egy magányos
angyal. Azon tanakodom, hogy gyorsítsak vagy megállják.
Végül lehúzódom az út szélére, és beállók két roncs közé. Anya
és én lehúzódunk az ülésben. Paige már jóval előttünk jár.
A visszapillantó tükörben figyelem, ahogy közeledik az
angyal. A szárnya fényes, fehér, akárcsak a teste. Ez Józsiás.
Csak amikor meggyőződtem róla, hogy egyedül van, akkor
szállók ki, és integetek neki.
– Rafael küldött, hogy szóljak, ne menj az Ellenállás
táborába – mondja Józsiás, mihelyst földet ér.
Alig kap levegőt.
– Miért? Mi történt?
– Kerülj el minden nagyobb csoportosulást! Az istenítélet
során a felek véres vadászatban mérik össze az erejüket.
– Mi az a véres vadászat?
Már a szavak hallatán legszívesebben rohannék elrejtőzni.
– Mindkét csapat annyi vadat ejt el, amennyit csak tud –
mondja Józsiás. – Alkonyaikor kezdődik, és pirkadatig tart. És
az győz, aki több zsákmánnyal járul a terítékhez.
 – Miféle vadra folyik a vadászat?
A szám alig mozog, csoda, hogy ki tudom ejteni a szavakat.
Legalább annyi tisztesség van Józsiásban, hogy
kényelmetlenül fészkelődik.
– Uriel szerint egyetlen vad létezik, amire érdemes
vadászni. Az a vad, amelyik képes visszavágni.
– Nem. – Megrázom a fejem. – Rafi nem tenne ilyet.
– Nincs más választása. A véres vadászatból senki sem
vonhatja ki magát.
Meg kell támaszkodnom a teherautón.
– Szóval Rafi annyi embert fog lemészárolni, ahányat csak
tud? Te is?
– Aki győz, annak a javára dől el az ítélet. Ha Rafael győz,
ő lesz a parancsnok, és mindenki, aki túlélte a vadászatot,
sokkal jobb helyzetbe kerül.
A gyomromban mintha savas vulkán háborogna, nagyot
nyelek, hogy visszatartsam a kitöréstől.
– De nem lesz sétagalopp megszerezni a győzelmet –
folytatja Józsiás. – A véres vadászathoz csatlakozhat bárki, aki
szeretne részt venni benne. Uriel mellett ott lesz az összes
angyala. Egy Felvigyázó háromszor annyi vadat képes elejteni,
mint egy közönséges katona, de a legsűrűbben lakott
területekre kell mennünk, ha azt akarjuk, hogy a legparányibb
esélyünk is legyen a győzelemre Uriel csapatával szemben.
– Tisztában vagy vele, hogy a fajtám legyilkolásáról
beszélsz? Mi nem holmi zsákmányállat vagyunk, elejtendő
préda.
Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy én
segítettem Rafinak összehozni a csapatát.
Józsiás tekintete ellágyul.
 – Az a feladatod, hogy rejtőzz el! Menj olyan messze a sűrűn
lakott részektől, amennyire csak tudsz! Aztán rejtőzz el a
legeldugottabb, legbiztonságosabb helyre, amit találsz!
Napnyugtáig van rá időd.
Manapság egyetlen sűrűn lakott hely létezik. Az Ellenállás
tábora. És Rafi tudja, hogy hol van. Mert én megmutattam
neki.
A gyomromban a sav forrásnak indult, és készül kibugyogni
a torkomon. És mintha kiszívták volna az összes levegőt a
tüdőmből.
– Nem tenne ilyet. – Fulladozva, remegve törnek elő
belőlem a szavak. – Ó nem ilyen.
Józsiás szánakozással teli pillantást vet rám.
– Rafael azt akarja, hogy meneküljetek minél messzebbre.
Te és a családod. Menj! Maradjatok életben! – Aztán szárnyra
kap, és elrepül, vissza a Fészek irányába.
Mélyeket lélegzek, próbálok lehiggadni.
Rafi nem tesz ilyet. Nem fog emberekre vadászni.
Lemészárolni őket, mintha vadmalacok volnának. Nem tenné
meg.
De mindegy, mit hajtogatok magamnak, képtelen vagyok
kiverni a fejemből a képet, ahogy Rafi áll, és bámul felfelé, az
égre, ahol az angyalok alakzatban szállnak, nélküle. Egyre
csak az visszhangzik a fülemben, ahogy valaki azt ismételgeti,
az angyalokat nem arra teremtették, hogy egyedül legyenek.
Ez volt a legfőbb oka, amiért olyan kétségbeesetten vágyott rá,
hogy visszaszerezze a szárnyait, hogy újra az angyalok közt
lehessen, igaz? Hogy újra közéjük tartozhasson. Hogy
arkangyalként újra elfoglalhassa az őt megillető helyet.
Ugyanannyira szeretne visszakerülni az angyali világba,
amennyire én biztonságban akarom tudni a családomat. Ha
meg kéne ölnöm pár angyalt, hogy Paige és anya biztonságban
legyen, nem tenném meg?
Dehogynem. Gondolkodás nélkül.
Aztán eszembe jut, milyen irtózattal beszélt Rafi az
Ellenállás táborában látott boncasztalról. Soha nem akarná
elpusztítani a tábort, megölni az embereket. Ebben egész
biztos vagyok. De ha muszáj megtennie? Ha ez az egyetlen
módja, hogy elfoglalja az arkangyalként őt megillető helyet, és
megóvja az angyalokat a bukástól?
A kisteherautó oldalának dőlve lecsúszok a földre, és
átölelem a térdem.
Én vittem Rafit az Ellenállás táborába. Tudtam, hogy
angyal, mégis megmutattam neki, hol rejtőzik a túlélők
legnagyobb csoportja.
A pokolban látott romok képe villan be. Vajon a pokol
őslakói között is volt egy butuska, epekedő tinédzser, aki
elárulta őket? A gondolat, hogy egy szoborszerűen tökéletes
exangyal szerelembe esik egy pokolfajzattal, nevetésre ingerel.
De lefogadom, hogy a pokolfajzat tinédzser nem így gondolta.
Lehunyom a szemem. Rosszul vagyok.
Beliel szavai visszhangzanak a fejemben, amit akkor
mondott, miután megmutatta, mi történt a feleségével. Valaha
én is a barátomnak tartottam… De láthattad, mi történik
azokkal, akik megbíznak benne.
Visszamászok a teherautóba, a volán mögé ülök, markolom
a kormánykereket. Veszek egy mély lélegzetet, és próbálom
átgondolni a dolgokat.
Anya bizakodó pillantást vet rám. Nem tudom, mennyit
hallott Józsiás mondandójából, de úgysem hinné el egyetlen
szavát sem.
 Habár együttműködött vele, hogy megmentsen, sosem
bízna benne. Lehet, hogy hallgatnom kellett volna anyára.
Előttünk, az út mellett, a húgom egy fa tetején kuporog,
várja, hogy követhessen.
A családom itt van velem, és csak annyit kell tennünk, hogy
elhajtunk. Északnak vagy délnek. Bármerre megyünk is, jó
messzire leszünk, mire kitör a harc, ha egész nap, megállás
nélkül vezetek. Olyan biztonságban leszünk, amennyire csak
biztonságban lehet valaki manapság.
Teljességgel érthető, ha minél messzebbre akarunk kerülni
az angyalok közeléből. Abszolút logikus.
Beindítom a motort. Kelet felé indulok. Amerre az
Ellenállás tábora van.
 5 0

MÉG MESSZE JÁRUNK Palo Altótól, mikor meglátjuk a füstöt

a távolban. Paige előrerepül a sáskáival, amíg mi az elhagyott
járművek közt szlalomozunk.
Az angyalok nem támadnak naplemente előtt. Az emberek
tehát biztonságban vannak. Mikor elérjük az Ellenállás
táborát, ráébredek, hogy ez csak hiú ábránd.
Megállítom a kisteherautót az El Caminón, és kiugrok a
vezetőfülkéből. Az épületek sértetlenek, kivéve az egyiket,
amelyik lángol. Holttestek hevernek szanaszét az utcán. Az
autókon és az iskola falain vérnyomok. Remélem, nem emberi
vér, de ki tudja.
– Maradj itt, anya! Megnézem, mi történt.
Miközben kiszállok a teherautóból, felnézek az égre, hogy
megbizonyosodjak róla, Paige elrejtőzött a fák közt, ahogy
mondtam neki. Sem őt, sem a sáskáit nem látni sehol. Az
Ellenállás egész biztosan észrevette volna, ha nincsenek
annyira elfoglalva.
Az iskola felé indulok, hogy megnézzem, vannak-e túlélők.
Csak néhány lépést teszek a vérfürdő irányába, aztán
megtorpanok. Attól tartok, hogy ismerősöket találok a hullák
közt.
A szél faleveleket és szemetet görget a földön. Az emberek
haját is összefújja, félig-meddig eltakarva az arcukat, amiért
hálás vagyok.
 Egy papírdarab megakad az egyik halottban, aki üveges
szemekkel bámul a füsttel teli égboltra. A papírdarab a vállára
tapad, betűk feketéiknek a sápadt, halott arc
szomszédságában. Du és Dam tehetségkutató műsorának
szórólapja.

Gyere el, mindenki ott lesz!

Minden idők legnagyobb show-ja!

A tehetségkutató vetélkedő. Ezek a srácok tényleg úgy

gondolták, hogy van időnk ilyen csacska és léha dolgokra, mint
egy tehetségkutató.
Az autók motorháztetőjén, az úttesten, az iskolaudvaron
heverő hullák arcába bámulok, remélve, hogy Du és Dam nem
lesz köztük. Lassan átvágok a parkolón. Nyöszörgő, zokogó
emberek hevernek az aszfalton.
Az iskolában mindenütt bezúzott ablakok, pántjaikról
letépett, szárnyaszegetten lógó ajtók, az asztalok és a székek
kihajigálva a sárguló fűre. De azért van némi élet, mozgás is.
Halottakra boruló, zokogó, egymást ölelő, kábultan és sokkos
állapotban ténfergő emberek.
Megállók, hogy segítsek egy lánynak, aki egy levágott karú
Bú mellett guggol, próbálja elállítani a vérzést.
– Mi történt? – kérdezem, felkészülve rá, hogy egy
angyalokkal és szörnyekkel teli horrorsztorit fogok hallani.
– Halott emberek jöttek – mondja zokogva. – Csoszogva
érkeztek, ellepték a tábort nem sokkal azután, hogy a harcosok
elindultak valamilyen küldetésre. Csak az őrség maradt a
védelmünkre. Rettegtünk, és elszabadultak az indulatok.
Valóságos vérfürdő volt. Már azt hittük, hogy vége az egésznek.
De elterjedhetett a híre, hogy megtámadtak minket, és
védtelenül maradtunk, mert aztán megjelentek a bandák.
Emberek voltak? Nem szörnyek, nem angyalok, nem
démonvezérek. Emberek támadtak emberekre.
Lehunyom a szemem. Hibáztathatnám az angyalokat, hogy
ők tettek minket ilyenné, de már jóval az érkezésük előtt is
történtek ilyen dolgok, nem igaz?
– Mit akartak a bandák? – kérdem, és vonakodva kinyitom
a szemem, hogy ismét szembenézzek a világgal.
– Bármit, amire rátehették a kezüket. – Szakadt inget
teker az eszméletlen srác karcsonkjára. – Néhányan azt
kiabálták, hogy adjuk vissza a kaját. Az ételt, amit elvettünk
tőlük, amikor elfoglaltuk az élelmiszerüzleteket.
Eszembe jut a közeli ábécé ajtajának üvegére mázolt véres
tenyérlenyomat. Azt hittem, hogy az egy bandáé volt, még az
Ellenállás előtt.
Mikor egy idősebb férfi érkezik, hogy segítsen, egy másik
csoporthoz csapódok, akik sebesülteket cipelnek a főépületbe.
Csak azért jöttünk ide, hogy gyorsan figyelmeztessem őket,
aztán elhúzzak északnak vagy délnek a családommal együtt.
De most itt ragadtunk, és segítek nekik, miközben Obit
keresem. Nem tudja senki, hol lehet.
Anyám az osztályterembe siet, ahol korábban a szállásunk
volt, az ott elraktározott záptojásokért. Nem csodálom, hogy
még ott vannak. Gondolom, senki nem akarta eltakarítani azt
a szemetet. Anya kartonszám osztogatja, arra az esetre, ha
jönnének a pokolfajzatok. Az emberek köré gyűlnek, és viszik,
mint a cukrot.
– Visszajönnek! – kiáltja valaki.
A liget fái közül előtántorgó alakok megindulnak felénk.
 Mindenki, aki mozogni tud, fejvesztve menekül a
legközelebbi épület felé. Néhányan a sérültekkel maradnak,
fegyvert szegezve a támadókra, ásóval vagy késsel a kezükben,
készen rá, hogy megvédjék a szeretteiket.
A sáskák áldozatai azok, akikhez csatlakoztak az Uriel
által fetámasztottak. A ráncos, összeaszott testek fura,
zombiszerű csoszogással közelednek felénk. Mint akik meg
vannak róla győződve, hogy meghaltak, aztán feltámadtak, és
most készen állnak eljátszani a szerepüket. Mintha az, hogy
szörnyetegként bántak velük, arról győzte volna meg őket,
hogy szörnyetegként is kell viselkedniük.
De mielőtt elég közel érnének, hogy kitörjön a harc, a
húgom körözni kezd a fejük fölött a sáskáival. Persze csak
három van belőlük, de ha van valami, amitől ezek a
szerencsétlenek igazán rettegnek, akkor azok a sáskák.
Mihelyst a feltámadottak meglátják őket, a zombicsoszogásról
futólépésre váltva, hanyatt-homlok igyekeznek vissza az úton
át a ligetbe, és eltűnnek a fák közt.
Az Ellenállás emberei szájtátva bámulják a menekülő
támadókat és a fölöttük ide-oda röpködő Paige-et meg a kis
kedvenceit. Néhányan otthagyják a sebesülteket, és fedezéket
keresnek, láthatóan jobban rettegve a sáskáktól, mint a
feltámadt élőholtaktól.
De a többiek kitartanak, a fegyvereiket Paige-re szegezik.
Köztük az a fickó is, aki ott volt a tanácsteremben Obival,
mikor legutóbb itt jártam. Aki a társaival lasszót vetett Paige-
re, mintha Frankenstein szörnyének lincselésére készülődő,
babonás falusiak lennének.
Úgy emlékszem, Obi Martinnak szólította.
 – Segíteni jött. – Felemelt kézzel intem nyugalomra őket. –
Minden rendben, semmi baj. Ö velünk van. Nézzék!
Elijesztette a támadókat.
Egyik sem ereszti le a fegyverét, de szerencsére nem is
lőnek. Valószínűleg inkább csak azért, mert nem akarják
felhívni magukra az angyalok figyelmét a hanggal, nem pedig
azért, mert akár egyetlen szavamat is elhiszik.
– Martin – mondom. – Emlékszik, mit mondott Obi? Hogy
a húgom lehet az emberiség utolsó reménye. – Paige-re
mutatok. – Az ott ő. Emlékszik rá?
– Naná, hogy emlékszem – válaszol Martin. A fegyverét
továbbra is Paige-re szegezi. A mellette álló két fickó is
ismerősnek tűnik.
Ők is ott voltak abban a csoportban, akik elkapták és
lekötözték a húgomat. – Emlékszem rá, hogy szereti az
emberhúst.
– Velünk van – mondom. – Azért bújt elő, hogy megvédje
magukat. Obi bízik benne. Maga is hallhatta, mit mondott.
Mindenki Martint figyeli, hogy mit fog tenni. Ha ő lő, a
többiek is lőni fognak.
Martin továbbra is Paige-re céloz, mintha arról fantáziálna,
hogy lelövi.
– Hé! – kiált oda Paige-nek. – A banda, amelyik
megtámadott minket, abba az irányba ment. – A puskacsővel
északnak mutat az El Camino Reál irányába. – Párat
meglőttem. Könnyű lesz elkapnotok őket. – Leereszti a
fegyverét, és felakasztja a vállára. – Ne mondja senki, hogy
nagyra becsült vendégeinket nem kínáltuk meg étellel.
Egy pillanatig mindenki Martint figyeli, aztán sorra
egymás után leengedik a fegyvereiket.
 Paige lenéz rám az égből, ahol a sáskái keselyűként
köröznek födtünk. Lelkesedni látszik, ugyanakkor zavarban is
van, mintha nem volna biztos benne, hogy mit is kéne tennie.
Tőlem várja a választ, de én sem tudom, hogy mit tegyek.
– Hát persze! – mondja anyám Paige felé igyekezve, kezével
abba az irányba intve, amerre Martin is mutatott. – Eredj,
kislányom! Ideje enned valamit.
Mindössze ennyi jóváhagyásra volt szüksége. A sáskák a
húgommal északra repültek az út mentén.
– Légy óvatos! – kiáltok utána.
El vagyok borzadva. Undort érzek. És megkönnyebbülést.
Ijedtséget. Össze vagyok zavarodva.
Semmi nem úgy megy, ahogy kellene.
 51

ARRA VÁROK, HOGY VÉGRE ELŐKERÜLJÖN OBI, és átvegye a

parancsnokságot, de nem látom sehol. Mivel fogalmam sincs,
hogy mi mást tehetnék, tovább segédkezek a sebesültek
cipelésében, miközben Obira várok.
A sebesültek néha ordítanak, néha meg túlságosan is
csendben vannak, mialatt bevisszük őket a főépületbe.
Fogalmam sincs, van-e itt orvos, mégis úgy hordjuk be az
embereket, mintha egy jól felszerelt kórházunk volna. Úgy
teszünk, mintha ez a spanyol stílusú gimnáziumépület tele
volna egészségügyi személyzettel és felszereléssel. Azt
mondjuk a sebesülteknek, hogy minden rendben lesz, hogy
hamarosan jön az orvos. Gyanítom, hogy néhányan meg fognak
halni várakozás közben, de tovább nyugtatom őket, ahogy
sorban egymás mellé helyezzük őket, és indulunk vissza a
többiekért.
Van egy ritmusa, ahogy hordjuk a sebesülteket.
Mindannyiunknak akad feladat, valami, ami a szervezettség
érzetét kelti, azt, hogy kézben tartjuk a dolgokat. Nem
gondolkodok, csak teszem a dolgom, mint egy robot, egyik
sebesültet visszük a másik után.
Meglepő módon mindenki úgy viselkedik, mintha utasítást
kapott volna. Vannak, akik vizet hordanak, és megitatják, aki
kér, néhányan összeterelik a síró gyerekeket, és igyekeznek
megnyugtatni őket, mások az egyik épületben még füstölgő
tüzet oltják. Vannak őrök is, akik fegyverrel a kézben az eget
fürkészik, és vigyáznak ránk, többiekre. Mindenki megtalálja,
miben tud segíteni, anélkül, hogy meg kéne mondani neki, mit
tegyen.
De ennek a szervezettségnek abban a pillanatban vége
szakad, amint megtaláljuk Obit. Rossz állapotban van.
Felületesen, kapkodva lélegzik, a keze jéghideg. A mellkasán
sérült meg, az egész ingét eláztatta a vér.
Odarohanok, és rászorítom a tenyerem a sebre.
– Itt vagyunk, Obi. Rendbe fogsz jönni.
De egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki rendbe jönne. A
szemében látom, hogy tudja, hazudok.
Vért köhög, kínlódva szívja be a levegőt.
Végig itt feküdt, figyelte a húgom körül kibontakozó
drámát, és türelmesen várta, hogy rátaláljunk, miközben
hordtuk a sebesülteket.
– Segíts nekik! – mondja a szemembe nézve.
– Megteszem, ami tőlem telik, Obi.
Nem tudom elég erősen nyomni a sebet, hogy elálljon a
vérzés.
– Mindenkinél jobban ismered az angyalokat. – Nehezen,
hörögve veszi a levegőt. – Tudod, mik az erősségeik és a
gyengéik. Tudod, hogyan lehet megölni őket.
– Majd később beszélünk róla. – Mindegy, milyen erősen
nyomom, a vér átszivárog az ujjaim között, és végigcsorog a
kezemen.
– Most pihenj!
– Vedd rá a húgodat, hogy segítsen a szörnyeivel. –
Lecsukódik a szeme, aztán nehézkesen újra kinyílik. – Rád
hallgat. – Levegőt vesz. – Az emberek követni fognak. – Újabb
levegő. – Vezesd őket!
 – Nem tehetem. Ott a családom, nekem kell…
– Mi is a családod vagyunk. – A lélegzete lelassul. A szeme
lassan lecsukódik. – Szükségünk van rád. – Két levegővétel
között buggyannak ki belőle a szavak. – Az emberiségnek…
szüksége van… rád. – Már csak suttogásra telik neki. – Ne
hagyd őket elpusztulni!
– Hörgés. – Kérlek… – Hörgés. – Kérlek, ne hagyd őket…
Nem mozdul, a tekintete üresen mered rám.
– Obi?
A szájához hajtom a fülem, hogy hallom-e a lélegzetét, de
életnek nincs jele. Elveszem a mellkasáról a remegő kezem.
Mindkettő csupa vér. Még csak barátok sem voltunk, a szemem
mégis könnyekkel telik meg. Olyan érzés, mintha a civilizáció
utolsó védőbástyája épp most omlott volna le.
Körülnézek, és csak most veszem észre, hogy körülöttünk
mindenki megállt, és Obit figyelte. Könnyek csillognak a
szemekben. Lehet, hogy nem mindenki szerette, de
mindannyian tisztelték.
Senki sem vette észre, hogy ott fekszik a sebesültek közt,
amíg rá nem találtunk. És most a sebesülteket cipelők, akik
vizet visznek a szomjazóknak, takarókat osztogatnak, mind
dermedten állnak, és a véres fűben heverő Obit bámulják,
ahogy üveges szeme mozdulatlanul mered az égre.
Egy nő ledobja a kezében tartott takarókat. Megfordul, az
arca eltorzul a sírástól, és elindul, görnyedten és csoszogva,
mint egy Megtört ember.
Egy férfi óvatosan leteszi a karjában tartott sebesült nőt a
főépület lépcsőjére. Megfordul, és kábultan elhagyja a
csatateret. Egy velem egykorú fiú visszaveszi a vizet az épület
falának támaszkodó sebesülttől. Rátekeri a kupakot az üvegre,
a tekintete elréved, miközben az előző mellett álló másik
sebesültet bámulja.
Ahogy az első néhány ember abbahagyja a munkát, a
többiek sem segítenek tovább, kezdenek ők is elszállingózni.
Van, aki sír, mások ijedt és tanácstalan arccal hagyják el az
iskolát.
A jól szervezett tábor a szétesés útjára lépett.
Eszembe jut, amit Obi mondott, mikor először
találkoztunk. Azt mondta, hogy az angyalok ellen intézett
támadásnak nem az volt a célja, hogy legyőzzük őket. Hanem,
hogy reményt és bátorságot öntsünk az emberekbe. Hogy
tudassuk velük, van még remény.
Most, hogy ő nincs többé, ez a remény mintha vele együtt
szállt volna sírba.
 52

NEM HASZNÁL A HANGULATOMNAK, hogy szólnom kell az

embereknek, mielőbb ki kell ürítenünk a tábort. Azt hittem,
elég lesz Obinak megmondanom, és majd ő közli a többiekkel.
De most az egész az én nyakamba szakadt. Páran segítenek
összetrombitálni az embereket az iskolaudvarra. Most először
nem aggódok, hogy a szabad ég alatt vagyunk, vagy hogy zajt
csapunk, mivel tudom, hogy a vadászat csak napnyugta után
kezdődik. Annak ellenére, hogy sokan elhagyták a tábort, az
iskolaudvar szinte teljesen megtelik. Voltak, akiket épp akkor
csíptünk el, mikor távozni akartak. Elég volna csak pár
embernek elmondanom, és hagyni, hogy a hír magától
terjedjen, de nem akarom, hogy tömeges pánik törjön ki, mert
valamit félreértenek.
Lassan mászok fel az ebédlőasztalra, bár tudom, hogy nem
ártana sietnünk. El kell árulnom az embereknek, hogy
valószínűleg meg fognak halni, és ettől lemerevednek az
izmaim. Az itt lévő emberek fele, vagy talán még többen nem
fogják megérni a reggelt.
Csak ront a helyzeten, hogy még mindig maradt néhány
holttest az udvaron. De a megbeszélés nem fog sokáig tartani,
és értelmetlen volna úgy tenni, mintha nem öltek volna meg
egy rakás embert.
Megköszörülöm a torkom, és azon töröm a fejem, hogy mit
is mondjak.
 Mielőtt elkezdhetném, egy újonnan érkezett csapat
közeledik a parkoló irányából. Du és Dam meg vagy tucatnyi
szabadságharcos, az arcuk kormos, döbbenten forgolódva nézik
a szanaszét heverő holttesteket.
– Mi folyik itt? – kérdi Du. A homloka ráncba szalad. – Mi
történt? Hol van Obi? Beszélnünk kell vele.
Senki nem szól semmit. Gondolom, mindenki azt várja,
hogy én válaszoljak.
– A tábort támadás érte, amíg ti távol voltatok. – Próbálom
kitalálni, hogy mondjam el nekik Obit. Benedvesítem az
ajkam. – Obi… – Kiszáradt a torkom.
– Mi van vele? – Dam hangja gyanakvó, mintha sejtené, mit
fogok mondani.
– Nem élte túl – mondom.
– Micsoda? – kérdi Du.
A harcosok körülnéznek, megerősítést várnak a tömegtől.
Du tagadón rázza a fejét.
– Nem – mondja egy másik harcos. Tesz néhány lépést
hátra. – Nem.
– Csak Obit ne – mondja egy másik, és koromtól mocskos
kezével eltakarja az arcát. – Csak őt ne!
Döbbenten állnak, le vannak sújtva.
– Neki kellett volna kivezetnie minket ebből a káoszból –
mondja az első harcos. – Az a rohadék nem halhatott meg. – A
hangja dühös, de a szája sírásra görbül, mint egy kisgyereknek.
– Nem tehetett ilyet.
A reakciójuk felráz a tompaságból.
– Higgadjatok le! – kérem. – Azzal nem segítetek senkin,
ha…
 – Hát pont ez az! – mondja. – Senkin nem tudunk segíteni,
még magunkon se! Mi kevesek vagyunk hozzá, hogy az egész
emberiséget vezessük. Obi nélkül mindennek vége!
Ugyanazt mondja ki hangosan, amit én ismételgetek
magamban. De feldühít a lemondás, a megfutamodás a
hangjában.
– Erre való a parancsnoki lánc – mondja Martin. – Aki Obi
után a rangidős, az lesz a vezető.
– Obi azt mondta, hogy Penrynnek kell átvennie a vezetést
– szól közbe egy nő, aki velem együtt segített cipelni a
sebesülteket. – A saját fülemmel hallottam. Ezek voltak az
utolsó szavai.
– De a parancsnok helyettese…
– Erre most nincs időnk! – mondom. – Jönnek az angyalok.
Amint lemegy a nap, vadászatba kezdenek, egyfajta versenybe,
hogy ki tud több embert megölni.
Durva reakcióra számítottam, de láthatóan senki nincs
meglepve. Elszenvedtek már szinte minden lehetséges
vereséget, bántalmazást, traumát. Itt állnak a rongyaikban,
lefogyva és alultápláltam koszosán és legyőzötten, néznek rám,
tőlem várnak információt és irányítást.
Ez a kép éles ellentétben áll az angyalok összejövetelein
látott tökéletes testekkel, az arany és flitter csillogásával. A
körülöttem állók közt sok a sérült, be vannak kötözve,
sántítanak, tele vannak forradásokkal. Tágra nyílt szemük
ablak, amin át látom bennük a kétségbeesést.
Harag fog el. A tökéletes angyalok a tökéletes helyükkel az
univerzumban! Miért nem tudtak minket békén hagyni? Csak
mert jobban néznek ki, jobb a hallásuk meg a látásuk, és
nagyjából mindenben jobbak nálunk, még nem jelenti, hogy
összességében többet érnének nálunk.
 – Vadászat? – kérdi Du. Ő is olyan kormos, mint a testvére.
– Szóval akkor ezért csinálták.
– Mit csináltak?
– Tüzeket gyújtottak a félsziget déli végében. Az egyetlen
kivezető út az öböl vizén át vezet, vagy a levegőben.
– A biztonsági kamerákon keresztül láttuk – mondja Dam.
– Délre mentünk, hogy próbáljuk eloltani a tüzet, de az idő fele
arra ment el, hogy elkerüljük az angyalokat. Mostanra
teljességgel elszabadultak a lángok. Visszajöttünk, hogy
értesítsük Obit.
A következtetés valósággal lehengerel. A földrengések
tönkretették a hidakat. Még ha összeszedünk is minden
működő csónakot és repülőt, az embereknek csak a töredékét
leszünk képesek kimenteni a félszigetről napnyugta előtt.
Azt feltételeztem, hogy ha a vadászat éjfélkor kezdődik,
akkor addig szabadon menekülhetünk.
– A tűz észak felé terjed – mondja Du. – Olyan, mintha így
akarnának összeterelni minket.
– Pontosan azt teszik – bólogatok. – Felhajtják a vadat a
vadászathoz.
– Vadászni fognak ránk? – kiáltja valaki a tömegből. – Ez a
helyzet?
– A legtöbb, amit tehetünk, hogy szaladunk elrejtőzni, és
reménykedünk benne, hogy nem találnak ránk? – Érezni a
dühöt a hangjukban.
Mindenki egyszerre kezd beszélni.
Ideges kiáltás hallatszik ki a zajból:
– Át tudná venni valaki ezt a lányt?
Mind a tömeg közepén álló férfira nézünk, aki feltette a
kérdést. Szikár, vézna férfi, a vállán és a karján kötés. Két tíz
év körüli lány áll mellette.
 Az egyik lányt maga mögé tolja, a másikat pedig előre.
– Nem tudom etetni, és vigyázni rá, ha úton leszünk.
Mindkét lány sírni kezd. A férfi háta mögül leselkedő
legalább olyan ijedtnek tűnik, mint akit előretolt. Néhányan
néma részvéttel figyeljük őket, míg mások elhűlve. De még a
leginkább együttérzők sem tolonganak, hogy ilyen időkben,
mikor valakiből vagy ragadozó lesz, vagy préda, vállalják a
felelősséget egy' gyámoltalan gyerekén.
Nem mindenkinek facsarodik össze a szíve. Páran hideg,
számító pillantással méregetik a lányt. Bármelyik pillanatban
előléphet az egyik, hogy bejelentse az igényét rá.
– Meg akar szabadulni a saját lányától? – kérdem
döbbenten.
A férfi a fejét rázza.
– Soha nem tennék ilyet. Ő csak a lányom barátnője, aki
velünk jött vakációzni Kaliforniába, pont mielőtt az angyalok
támadása elkezdődött.
– Akkor ő már a maga családja – mondom a fogaimat
csikorgatva.
A férfi a körülötte állók arcába bámul.
– Nem tudom, mi mást tehetnék. Nem tudok gondoskodni
róla. Nem tudom etetni. Jobb lenne neki valaki mással. A
másik lehetőség, hogy egyszerűen magára hagyom. Képtelen
vagyok a családomat és őt is életben tartani.
Ép karjával átöleli a háta mögött zokogó lányát, mintha el
szeretné rejteni, mielőtt még felkelti valakinek a figyelmét.
– De hát ő is a családjához tartozik! – mondom, remegve a
dühtől.
– Nézzék, én eddig gondoskodtam róla – kiabál az apa. – De
már képtelen vagyok rá. Azt sem tudom, hogy magamat és a
lányomat hogyan fogom ellátni. Kétségbe vagyok esve, és azt
teszem, amit tennem kell, hogy megvédhessem magamat és az
enyéimet.
En és az enyéim.
A haldokló férfi jut eszembe, akit Paige-dzsel az áruházban
találtunk. Vajon az övéivel mi történt? Ha most szétszóródunk,
lehet, hogy mi is valami sötét helyen haldokolva végezzük, és
senkit sem fog érdekelni, ha élve felfalnak minket?
Annak a férfinak nem maradt semmije, csak egy
zsírkrétarajz, amit az általa szeretett gyermek készíthetett.
Rádöbbenek, hogy abban a pillanatban az a gyermek, Paige és
a haldokló férfi része volt egy pókhálószerűen szövevényes
köteléknek, amit úgy is hívhatunk: család. Ez óvta meg a férfit
attól, hogy élve felfalják. Ez késztette a húgomat arra, hogy
küzdjön a megmaradt emberségéért.
Végre megértettem, Obi mit akart nekem mondani. Ezek
az emberek, ezek a gyenge, civakodó, kicsinyes és önző
emberek a családom részei.
Átkozni szeretném Obit, amiért elérte, hogy így érezzek.
Elég nehéz az is, ha csupán a húgomat és anyát próbálom
megóvni. De képtelen vagyok végignézni, ahogy az enyéim
szétszóródnak és meghalnak, és mindeközben egymást
marcangolják.
– Mi mindannyian egy családhoz tartozunk-visszhangzom
Obi szavait. – Nincs egyedül. És a lány sincs – intek a fejemmel
a reszkető kislány felé, aki egymagában áll az udvar közepén,
nincs mellette senki. – Vegyen egy nagy levegőt! – biztatom,
ahogy apám tette régen, ha valamitől megrémültem. –
Nyugodjon meg! Túl fogjuk élni.
Az emberek rám néznek, aztán a többiekre, akik még
megmaradtak az Ellenállásból. Tengernyi érzelem hullámzik
végig a tömegen.
 – Igazán? – kérdi az egyik harcos. – És ki fog minket
megmenteni? Ki elég erős és őrült hozzá, hogy összetartson
mindenkit egy ilyen lehetetlen ellenséggel szemben?
A szél a körülöttünk heverő halottak ruháit cibálja.
– Én.
Amíg ki nem mondom, én magam sem hiszek benne.
De legalább nem nevetnek ki. Viszont némán bámulnak
rám, olyan hosszan, hogy kezd kínossá válni.
Megvonom a vállam. Fura dolog, ha az embernek saját
magáról kell ekkora tömeg előtt beszélni.
– Többet tudok az angyalokról, mint az összes többi ember
együttvéve. Van egy… – Eszembe jut, hogy Tündérmackó már
nem az enyém. – Szereztem barátokat a… – Kiket? Rafit? Az
őrzőket? Mint holmi állatokra, úgy fognak vadászni ránk. –
Különben is, tudják, milyen pokoli családom van.
– Sokat tudsz, és van családod – mondja egy bepólyált fejű
férfi. – Ez a szupererőd?
– Mehet mindenki, amerre lát, járhatja a saját útját, és
meghalhat egyedül. -A hangom végre szilárd, próbálom még
inkább megacélozni. – De együtt is maradhatunk, és
kiállhatunk egymásért. – Akarom vagy sem, én fogom vezetni,
ami megmaradt Obi Ellenállásából. - Ahelyett, hogy
szétszélednénk és bujkálnánk, össze fogunk tartani. Az
egészségesek és erősek segítenek azoknak, akik nehezen
mozognak. Összeszedünk annyi csónakot és repülőt, amennyit
csak tudunk, és amint lehet, elkezdjük átszállítani az
embereket az öböl túloldalára. Önkéntesekre van szükségünk,
akik vezetik a csónakokat, és segítenek átvinni a többieket.
Kétlem, hogy maradt még használható repülő, és ha van is,
kinek lenne mersze felszállni vele a levegőbe, miközben
angyalok vannak a közelben. De ezek közt az emberek közt
akadnak olyanok, akik képesek elvezetni egy csónakot.
– Nem fogunk tudni mindenkit átszállítani napnyugta
előtt- mondja valaki a tömegben.
– Igaza van – bólintok. – Az átkelés addig fog tartani,
ameddig mindenki át nem ér, akármennyi időbe is kerül, mert
közben páran majd eltereljük az angyalok figyelmét, és
lefoglaljuk őket.
– És kik lesznek azok, akik ezt megteszik?
Egy pillanatig elgondolkodom rajta, mielőtt válaszolok:
– Hősök.
 53

NEM TART SOKÁIG ELDÖNTENI AZ EMBEREKNEK, hogy

maradjanak és segítsenek, vagy elmenjenek, és inkább egyedül
próbáljanak szerencsét. Nagyjából a harmaduk távozik,
miután meghallgatták a beszédemet az iskolaudvaron. A
többiek viszont maradnak, és van köztük jó pár ép és
egészséges férfi is, akik pedig elmehettek volna.
Az egészségesek segítenek a sérülteknek autóba szállni.
Még ha nem tudjuk is őket túl messzire vinni, innen
mindenképpen el kell menniük, mert ez lesz az első hely, ahol
az angyalok keresni fogják őket, ha leszáll az éjszaka.
A halottakat kénytelenek vagyunk hátrahagyni. El sem
tudom mondani, hogy ez mennyire zavar. Még a bukottak is
megszervezték Beliel temetését.
– Milyen messzire van a tűz? – kérdem az ikreket, amikor
belépünk az épületbe, amit Obi főhadiszállásnak használt.
– Mountain View déli részét kezdte ellepni a füst, mikor
eljöttünk- mondja Du. – Megnézhetjük a biztonsági
kamerákon, hogy lássuk, meddig terjedt.
A biztonsági kamerák!
– Tudunk riasztást kiadni a biztonsági rendszeren
keresztül?
Az ikrek megvonják a vállukat.
 – Valószínűleg lehetséges üzenni a kamerának használt
laptopokon és a mobiltelefonokon keresztül. De meg kell
kérdezni a számítógépeseket.
– Maradt még itt valaki közülük?
– Egy percre sem hagyták el a számítógéptermet – mondja
Du.
– El tudnád intézni velük, hogy oldják meg? Hadd menjen
ki a hír – kérem, miközben már a számítógépteremhez vezető
folyosón járunk. – Az embereknek tudniuk kell róla, hogy mi
történik.
A számítógéptermet zsúfolásig megtöltik a hordozható
napelemek, kábelek, mobiltelefonok, tabletek, laptopok és
mindenféle alakú és méretű aksik. A szemetes csurig van
instant tésztaleveses zacskókkal és az energiaszeletek
csomagolópapírjával. Féltucatnyi számítógépes mérnök pillant
fel a monitorról, mikor Du és Dam magyarázni kezdi, mi
történt az iskolaudvaron.
– Tudunk róla – mondja az egyik rövidlátóan pislogó fickó,
akinek a pólóján Godzilla igyekszik porig rombolni Tokiót. – Az
udvaron lévő kamerákon át figyeltük. Néhányan leléptek, de
mi, többiek, segíteni akarunk. Mit csináljunk?
– Ti vagytok a legjobbak, srácok – mondja Du.
Nem tart sokáig előkészíteni a dolgokat, hogy megtehessem
a bejelentést. Miközben a tábor maradéka is elhagyja a Paly
gimit, felvesszük a beszédemet, hogy aztán folyamatosan
sugározzák az üzenetet.
– Az angyalok napnyugta után támadást indítanak –
mondom a mikrofonba. – Levadásznak mindenkit, akit
megtalálnak. A félsziget déli végén ég az erdő, a tűz elvágta az
utat. Ismétlem, a félsziget déli vége el van zárva a tűz miatt.
Mindenki menjen a Golden Gate hídhoz, az embereink ott
lesznek, és segítenek az átkelésben. Aki hajlandó és képes rá,
jöjjön az East Bay Bridge-hez, hogy elvonjuk az angyalok
figyelmét, és esélyt adjunk a többieknek az átkelésre. Minden
harcosra szükségünk van. – Veszek egy mély lélegzetet. – És
most a bandákhoz szólok! Mit gondoltok, meddig lesztek
képesek kitartani egymagatokban? Most nagy hasznát
vennénk pár gyakorlott utcai harcosnak. – Ez pont úgy
hangzik, mintha Obi mondta volna. – Mind ugyanazon az
oldalon állunk. Mi értelme túlélni a mai napot, srácok, ha
holnap eljönnek értetek, és kiirtanak benneteket mind egy
szálig? Miért ne bandáznánk együtt? Nagy durranás lenne! Ha
már nincs tovább, akkor legalább álljunk ki, és mutassuk meg
nekik, mire vagyunk képesek. Gyertek, szálljatok be a buliba,
nagy csata lesz a Bay Bridge-nél! – Megacélozom a hangomat.
– Angyalok, ha hallotok! Mindenki tudni fogja, milyen
gyalázatos gyávaságot követtetek el, ha a védtelen emberek
után eredtetek. A védekezésre képtelenek legyilkolásában
nincs semmi dicsőség, csak szégyent hoztok magatokra a véres
vadászattal. Az igazi harc az East Bay Bridge-nél lesz.
Mindenki, akivel érdemes megküzdeni, oda megy, és ígérem,
nem fogtok unatkozni. Kihívást intézek hozzátok, gyertek el,
ha mertek! – Elhallgatok, nem tudom, mivel fejezhetném be. –
Penryn Young voltam, az ember lánya, az angyalgyilkos.
Ez a kifejezés, az ember lánya, mindig is a Rafival töltött
időkre fog emlékeztetni. Rafira, aki ránk vadászik majd az éjjel
a cimboráival, akikről azt hittem, hogy szintén a barátaim.
Olyan vagyok, mint a gyermek, aki azt gondolja az éhes
oroszlánról, hogy az ő simogatni való kiscicája lesz, nem pedig
a gyilkosa.
Azt hiszem, elég magabiztosnak hangzottam, bár a kezem
jéghideg és reszketve fújom ki a levegőt.
 – A végén azt az angyalgyilkost imádtam – mondja Dam, és
bólint.
– Biztosak vagytok benne, hogy működni fog? – kérdi Du a
homlokát ráncolva. – Ha utánuk mennek a Golden Gate-hez…
– Nem fognak. Ismerem őket. Oda mennek, ahol a harc
várható.
– Hallod, ismeri őket, haver – mondja Dam. – Nagyon báró.
Utánunk jönnek majd az East Bay-hez. – Bólint, aztán
megdermed, amikor leesik neki, hogy ez mit jelent. – Hé,
várjatok csak…
– Biztos, hogy hallani fogják az emberek? – kérdem.
– O, hallani fogják, afelől ne legyen kétséged – bólogat Du.
– Ha van valami, amiben jók vagyunk mi, emberek, akkor az a
pletyka. El fog terjedni, mindenki hallani fog róla.
– Ahogy hallottak az anyukádról és a húgodról is – jegyzi
meg Dam. – De az egy másik történet.
– El fognak jönni – mondja Du. – Te maradtál az egyetlen
vezetőnk.
 54

BESZÁLLOK EGY AKKORA VÁROSI TEREPJÁRÓBA, amiben

három sor ülés van. Beülök középre. Feltűnik a puha bőr, a
sötétített üvegek és az első osztályú hifi. Olyan dolgok, amikről
már azt hittük, hogy soha többé nem lesz benne részünk.
Paige három sáskája egyikének a karjában repül, anya
pedig busszal követ minket, egy rakás szektataggal, akik
megesküdtek rá, hogy semmi közük sem volt az elrablásomhoz.
Nem tudom, mihez kezdjek velük, de ha a buszon lévők közül
valakinek a biztonsága miatt aggódnék, akkor azok inkább ők
lennének, és nem az anyám.
A bejelentésem azt tudatja az emberekkel, hogy van
tervünk. De igazából nincs. Csak annyi, hogy a Bay Bridge-nél
elvonjuk az angyalok figyelmét, amíg a többiek a Golden Gate-
nél átkelnek a túlpartra.
Bepréselődünk a kocsiba a régi tanács megmaradt
tagjaival. Még Obi hozta őket össze. Az egyik egy nő, aki az
Apple egész világra kiterjedő értékesítési hálózatát irányította,
a másik pedig egy volt katona, aki ezredesnek hívatja magát.
Az ezredes folyamatosan gyanakvó pillantásokat vet rám.
Világossá tette, hogy egy szót sem hisz el a rólam terjengő,
vadabbnál vadabb történetekből. És még ha igaz is volna
belőlük valami, akkor is úgy véli, hogy csak tömeghipnózist
alkalmaztam a kétségbeesetten reménykedő emberekkel
szemben. Viszont itt van, hogy a tőle telhető módon segítsen,
és ennél többet nem is kérek tőle. Mondjuk, az jó lenne, ha
felhagyna végre a gyanakvó fürkészéssel, ami egyfolytában
arra figyelmeztet, hogy talán igaza lehet.
Doki és Sanjay becsusszan a mögöttünk lévő ülésre. Nem
csoda, hogy ők ketten ilyen jól megértik egymást, mindketten
kutatók. Sanjayt láthatóan nem feszélyezi, ha együtt látják
Dokival.
A két tanácstag kifogást emel Doki jelenléte ellen, de senki
más nem rendelkezik olyan tudással az angyalokról és a
szörnyekről, mint ő. Doki véraláfutásai pont olyan rondák,
mint amikor legutoljára láttam, de friss sebek nincsenek rajta.
Az embereket leköti a saját túlélésük, nem érnek rá vele
kötözködni.
Az ikreké a hely a volán mögött és az anyósülésen. Frissen
festett hajuk kéken pompázik. Nem tiszta kék az egész, csak
foltokban, helyenként kilátszanak a szőke tincseik, mintha
nem lett volna rá elég idejük, hogy rendesen megcsinálják.
– Mi történt a hajatokkal? – kérdem. – Nem féltek, hogy ezt
a kéket egyből kiszúrják fentről az angyalok?
– Harci színek – mondja Du, és becsatolja a biztonsági övét.
– Csak mi a hajunkat festettük be az arcunk helyett – teszi
hozzá Dam, és beindítja a motort. – Mert ez így sokkal
eredetibb.
– Különben is, a nyílméregbéka aggódik, hogy meglátják
fentről a madarak? – kérdezi Dam. – Vagy a mérges kígyók?
Azoknak is élénk színű a bőrük.
– Most ti vagytok a nyílméregbékák? – kérdem.
– Csak szólíts Brekinek!
Megfordul, és kiölti rám a nyelvét. Tiszta kék.
Leesik az állam.
– Befestetted a nyelvedet is?
Du vigyorog.
 – Nem. Ez csak az energiaital. – Felemel egy kék színű
folyadékkal félig teli üveget. – Jó, mi? – És kacsint.
– Folyadékpótlás vagy halál, igaz, tesó? – mondja Dam,
ahogy ráfordulunk az El Camino Realra.
– Az nem is ennek a márkának a reklámja – mondja Du –,
hanem valamelyik másiké.
– Nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani – mondja
Dam - de az a helyzet, hogy hiányoznak a reklámok. Tudod,
olyanok, hogy „Mert megérdemlem”. Nem is sejtettem, hogy
mennyi életbölcsesség van a reklámokban. Amire most
szükségünk lenne, az egy buzgó lélek, aki kihozna valami új
terméket, és hozzá egy elképesztően ütős szöveget. Mint az,
hogy: „Nyírd ki mind, majd Isten szétválogatja őket!”
– Ez nem reklámszöveg – mondom.
– De csak mert nem igazán lett volna jó tanács a régi
időkben – vágja rá Dam. – Manapság viszont az lehet. Tegyél
mellé egy jó terméket, és gazdagok leszünk!
A testvérére néz, és felvonja a szemöldökét. Du visszanéz
rá, és ugyanolyan arcot vág.
– Akkor most van valakinek túlélési stratégiája, vagy
semmi reményünk, hogy élve megússzuk ezt a rémálmot? –
kérdi az ezredes.
"Egy nagy kövér nulla, az van, semmi más. Fogalmam
sincs, hogy fogjuk túlélni a véres vadászatot – mondja Du.
– Nem arra a rémálomra gondoltam, hanem az ostoba
megjegyzésük okozta fájdalmas halálnemre.
Az ikrek összenéznek, O betűt formál a szájuk, mint amikor
a kicsik jelzik egymásnak, hogy bizony jól beugratták őket.
Elégedetten vigyorgok rajtuk. Jó tudni, hogy még képes vagyok
mosolyogni, ha csak egy kicsit is.
Aztán rátérünk a komoly dolgokra.
 – Mi a helyzet azzal az angyalpestissel, amin dolgozott,
Doki? – Van rá bármi esély, hogy járványt szabadítsunk a
rohadékokra? – kérdi Du.
Doki a fejét rázza.
– Legalább egy év kéne hozzá, feltéve, hogy megvan hozzá
a felszerelésünk. Nem tudunk semmit a felépítésükről, és nincs
senki, akin kipróbálhatnánk. De ha szerencsénk van,
hamarosan el fogják kapni néhányan.
– Hogyan? – kérdi az ezredes.
– Az angyalok csináltak egy másik szörnyeteget is az
apokalipszisre- mondja Doki. – Az előírások meglehetősen
sajátságosak voltak.
Hét feje kellett legyen, különböző állatoktól.
– A hatos? – kérdem. – Az durva, láttam.
– Ha hét feje van, akkor miért hívod hatosnak? – kérdi
Sanjay.
– Az a szám van az összes homlokára tetoválva, hogy 6-6-6.
Dam szörnyülködve néz rám.
– Az angyalok csak úgy emlegették, hogy a bestia – mondja
Doki. – De ez a hatos jobban tetszik.
– A hetedik egy emberi fej, de az halott – teszem hozzá.
– A hatos élt? – kérdezi Doki. – A közelében valamelyik
angyal nem látszott betegnek?
– Ó, nagyon is élt. És nem tűnt senki betegnek. De közben
nem igazán értem rá az angyalokat figyelni. Miért?
– Hármat csináltak belőle.
– Három olyan szörnyeteget?
– Különböző variációk voltak. Ha ennyiféle állatot
vegyítesz össze „vétlen testbe,” a dolgok hajlamosak
félrecsúszni. Ezzel egyidőben Lailah, a vezető biológusuk, egy
apokaliptikus járványon is dolgozott. Nekünk, embereknek
szánták, de egy csomó kísérletet végeztek, hogy minél
borzalmasabb legyen a hatása. Az egyik törzs valahogy
megfertőzte a hatost.
Emlékszem, amikor Uriel és Lailah a lakosztályban
beszélgetett a parti előtt. Uriel nyomást gyakorolt a nőre, hogy
gyorsítsa fel a kutatásokat, hogy az apokalipszis mielőbb
elkezdődhessen. Gondolom, Lailah kihagyott pár ellenőrző
vizsgálatot, hogy eleget tegyen a követelésnek.
– A hatos megfertőzte az angyal kutatókat. Rosszul érezték
magukat, aztán két nap múlva újra kapcsolatba kerültek a
hatossal, és az nagymértékben rontott az állapotukon.
Elvéreztek, a lehető legrettenetesebb módon. Meglehetősen
fájdalmasnak tűnt. Olyan volt, mint amit az embereknek
szántak, csakhogy ez az angyalokat pusztította és a sáskákat.
A laborban dolgozó embereknek kutya bajuk sem volt, ahogy a
hatosnak sem. Csak hordozták a betegséget.
– Maradt még belőlük valahol egy? – kérdem.
– A fertőzött hatosokat mind megölték. Nekem kellett
gondoskodnom a tetemekről. Az angyalok nem végeznek ilyen
piszkos munkát. De azért, mielőtt elégettem volna őket,
lecsapoltam belőlük két kémcsőre való vért. Az egyiket arra
használtam el, hogy megfertőzzem vele a hatosok következő
generációját, amit létrehoztak. Reméltem, hogy okozhatok vele
némi pusztítást.
– És sikerült? – kérdem, még most is Rafira gondolva.
– Nem tudom. A szerencsétlen eset után szétválasztották a
kukásokat, hogy megelőzzék a további fertőzéseket, így
kikerültek a főkörömből.
– Mi lett a másik kémcsőben lévő vérrel?
– További tanulmányozás céljából megtartottam. Abból
próbáltunk kifejleszteni egy angyaljárványt.
 – De nem sikerült? – kérdem.
– Még nem – mondja Doki. – És egy darabig még nem is fog
sikerülni.
– Az idő az olyasmi, ami nekünk nincs – türelmetlenkedik
az ezredes. – Jöhet a következő ötlet.
A célt nem nehéz meghatározni: ki kell találnunk, hogyan
éljük túl az éjszakai támadást. De csak ugyanazokat a köröket
rójuk, azon törjük a fejünket, mit is tehetnénk. Egyelőre úgy
tűnik, mi leszünk az egyetlenek, akik ott leszünk a Bay Bridge-
nél.
Miközben végigautózunk a félszigeten, egyfolytában
beszélünk. És beszélünk. És még többet beszélünk.
Próbálom elnyomni az ásítást, de nem könnyű. Mintha
vagy egy hete nem aludtam volna.
– Az angyalok talán azt sem tudják, melyik az East Bay
Bridge – mondja az ezredes. – Szükségünk lenne egy csalira
vagy valamire, ami eltereli őket a Golden Gate közeléből.
– Miféle csali? – kérdi Du.
– Aggassunk csecsemőket a hídra? – kérdi Dam.
– Ez egyáltalán nem volt vicces – mondja Doki.
A homlokomat masszírozom. Nem sűrűn szokott fájni a
fejem, de ez a sok felesleges beszéd, a kétségbeesett
próbálkozás, hogy kitaláljunk valamit, a sírba visz. Nem
vagyok az a tervezgetős típus.
Tekintetem az ablakra téved, szinte hipnotizálnak az autót
betöltő dörmögő férfihangok, és a kialvatlanság sem sokat
segít.
Az öböl mentén haladunk északnak, San Francisco
irányába. A víz szikrázik, mintha egy rakás gyémántot szórtak
volna szét, és csak ki kéne nyújtania az embernek a mágikus
kezét, hogy összeszedegesse őket. A szél feltámad, elszáradt
leveleket és szemetet görget az út szélén. Nem emlékszem, hogy
a régi világban valaha is láttam volna szemetet az autópályán,
de azóta sok minden megváltozott.
Lustán követem a szememmel egy papírlap röptét, ahogy
átlibeg az úttest fölött. Táncol a szélben, hol fel, hol le, aztán
piruettezik a légörvényben. Végül a vízben köt ki, csillogó
hullámgyűrűket keltve maga körül. Ebben a félálomszerű
állapotban úgy tűnik, mintha az ikrek tehetségkutatós
szórólapja volna.
„Gyere el, mindenki ott lesz! Minden idők legnagyobb show-
ja!” Nem ez állt rajta?
Látom az ikreket, amint egy felfordított kenyeresládán
állnak csíkos öltönyben és olyan cilinderben, amilyet a vásári
kikiáltók hordanak. A rongyos menekülteket biztatják:
„Jöjjenek, emberek, jöjjenek! Minden idők legnagyobb
tűzijátéka lesz látható. Lesznek nagy robbanások, lesz nagy
sikoltozás és pattogatott kukoricát is lehet majd kapni! Ez az
utolsó esélyük, a legutolsó lehetőség, hogy mindenkinek
megmutassák bámulatos tehetségüket.”
És akkor összeáll az egész.
Hirtelen felülök, olyan éberen, mintha anya szikrázó
marhaösztökéjével bökött volna oldalba valaki. Pislogok kettőt,
próbálok új- fa bekapcsolódni a beszélgetésbe. Sanjay mond
valamit, hogy bárcsak többet tudna az angyalok fiziológiájáról.
'Tehetségkutató. – Tágra nyílt szemmel bámulok az
ikrekre. – ki tudna ellenállni egy tehetségkutatónak?
Mindenki úgy néz rám, mint egy idiótára, amitől lassan
vigyorba húzódik a szám.
 5 5

MIRE A GOLDEN GATE-HEZ ÉRÜNK, DÉL VAN. Nagyjából hat

óránk maradt napnyugtáig.
Az ikonikus híd egy merő romhalmaz, akár az összes többi
híd az öböl környékén. Tartókábelek lengnek a szélben. A híd
négy szakaszból áll, a közepe után egy jókora darab hiányzik
belőle. Az egyik szakasz bizonytalanul lóg a megmaradt
kábeleken, ki tudja, mikor fog leszakadni.
Mikor utoljára láttam a hidat, Rafi karjai közt repültem.
Megborzongok a hűvös szélben, ahogy kiszállok az autóból.
A sós levegőnek olyan az íze, mint a könnyeknek.
Kis csapat ember gyülekezik a vízparton, a híd alatt, várva,
hogy valaki megmondja nekik, mint csináljanak. Nem
számítottam több ezer emberre, de azt hittem, ennél azért
többen lesznek.
– Mi vagyunk azok, akik az Alcatrazból is kimentettük az
embereket – kiáltja Du. Úgy tesz, mintha százával
tolonganának. – Hallottak róla, igaz? Ugyanazok a hajók
tartanak ide. Amikor megérkeznek, kövessenek el mindent,
hogy segítsenek nekik. Így helyes, ez az illendő viselkedés.
– Akik viszont nem hajlanak az illedelmes viselkedésre –
mondja Dam azokkal találkozunk a Bay Bridge-nél. Mutassuk
meg az angyaloknak, milyen fából faragtak minket!
Körülnézve látom, hogy többen vannak itt, mint sejtettem.
Ruhák, kalapok, csomagok és fegyverek mozognak
körülöttünk, a fák közt, az autókban, a partra sodort
hajóroncsok árnyékában. Emberek rejtőzködnek a közelben
hallgatózva, leselkedve, hogy a veszély legkisebb jelére
eltűnhessenek.
Néhányan kérdéseket kiabálnak felénk a búvóhelyükről:
– Igaz, hogy a holtak feltámadtak?
– Tényleg démoni szörnyek jönnek ellenünk?
Igyekszem a legjobb tudásom szerint megválaszolni a
kérdéseket.
– Te vagy Penryn? – kiáltja valaki egy fa mögül. – Igaz,
hogy angyalokat öltél?
– Igaz, bizony! – mondja Dam. – Gyertek el ma éjjel, és
nézzétek meg a saját szemetekkel! Ti is ölhettek angyalokat.
Dam az autó felé int a fejével.
– Induljatok! – mondja nekünk. – Még terjesztem itt az igét
a tehetségkutatóról, aztán megyek utánatok.
Du vigyorog.
– El tudod képzelni, micsoda nyereményalap jönne össze
ma este?
– Naná, mesés lenne – mondja Dam, és elkocog a tömeg
felé.
Követem Dút, vissza az autóhoz. A nő az Apple-től és az
ezredes marad felügyelni az evakuációt, mi többiek, pedig
átmegyünk a Bay Bridge-hez, hogy felkészüljünk a csatára.
– Mennyi az esélye, hogy az embereink fogták a
csónakokat, és leléptek velük? – kérdem.
A gyomromba kő telepszik a gondolatra.
– Úgy tippelem, legalább a fele helyesen fog cselekedni.
Olyan srácokat válogattunk, akiknek a családja itt várakozik
a tömegben –, int Du a fejével a víz mellett ácsorgók felé, ahol
Dam már elkezdett beszélni az embereknek a tehetségkutató
show-ról. – A fődíj egész véletlenül – kikerül egy kidőlt
villanyoszlopot – átkeveredett valahogy a Golden Gate
túloldalára.
– Miféle fődíj?
– Hát a tehetségkutatóé.
– Mi másé – mondja Sanjay, aki, úgy tűnik, nincs
különösebben lenyűgözve.
– Csak el akartuk tüntetni az emberek szeme elől, akik
tudtak róla – magyarázza Du. – De végül akkor sem
intézhettük volna jobban, ha tudjuk, mi következik.
– Mi a fődíj?
– Nem is hallottál róla? – csodálkozik Du.
– Egy lakóautó – mondja Sanjay unott hangon.
– Micsoda? – Du Sanjayra néz a visszapillantóban. – Ez
nem egy egyszerű lakóautó. Ez egy rendelésre készült,
golyóálló, mindenféle extrával ellátott luxus lakóbusz.
Szavakkal nem is lehet leírni.
Felvonom a szemöldököm, igyekszem érdeklődő arcot
vágni.
– Ne aggódj, ifjú padawan! Meg fogod érteni, mily
bámulatosak a Du-Dam ikrek, ha eljön az ideje.
– Bárhogy lesz is, abban biztos vagyok, hogy jól fogunk
szórakozni.
Ezúttal nem Obira hasonlítok, ez inkább úgy hangzott,
mintha egy türelmes anyuka mondta volna. Még én is
elfintorítom az orromat.
Du a magasba emel egy kulcscsomót.
– Természetesen a győztesnek túl kell élnie a
tehetségkutatót, és aztán még ki is kell tépnie a kulcsokat a
halott kezemből.
Összezárja az ujjait, és eltünteti a kulcscsomót.
 – Semmi kétség, ez a járgány bármit megér – mondom.
– Látjátok? – mondja Du. – Ezért ő a főnök. Ez a csajszi
tudja, mit beszél.
De nincs igaza. Mikor odaérünk az East Bay Bridge-hez,
nem találunk ott senkit. Magamba roskadok, ahogy végignézek
a kihalt utcákon és az üres vízfelületen. A szavaimat
egyfolytában sugározzák szerte az egész félszigeten, és
mindenki, aki az Ellenállás táborában volt, tudja, hová jöjjön,
ha harcolni akar. Nem vártam óriási tolongást, de elkeserítő,
hogy senki nem jött el.
– Nincs idő ácsorogni – mondja Du, és kiszáll az autóból. –
A srácok már elkezdték lerakni a felszerelést. – Oda nézek,
ahová mutat. Nagy halom faanyag hever a vízparton. – Az
pedig értünk jön.
Egy közeledő komphajóra mutat. Valamikor fehér lehetett,
de most úgy néz ki, mintha sötét festéket locsoltak volna rá,
hogy ne legyen olyan feltűnő.
– Hát, legalább négyen már leszünk a harchoz.
Igyekszem vidámnak mutatni magam.
– Hárman – mondja Sanjay. – Én csak szakértőként vagyok
itt. Tudjátok, én olyan „inkább szeretkezek, nem háborúzok"
típus vagyok.
– Most már harcos vagy – mondom, és magam után húzom
a víz felé.

Két óra körül megérkezik Dam, az arcán elégedett vigyor, és

úgy páváskodik, mint aki valami igazán nagy dolgot vitt
véghez. Időközben előkerült egy rakás ember, annyian lettünk,
hogy egész komoly brigád segédkezik az előkészületekben. A
faanyag, kalapácsok, szögek, hangosítás, lámpák, minden át
lett hordva a leszakadt Bay Bridge szigetté vált darabjára,
amit a küzdelem színhelyéül választottunk.
Három órára megjelenik az első banda a parton. Eddigre
már tekintélyes számú menekült és szabadságharcos is
összegyűlt. Összeszedtünk párat Obi régi polgárőrei közül is,
akik hallották a hirdetményünket.
– Inkább meghalunk férfiként, mint meneküljünk, akár a
csótányok – mondja a bandatetkós csapator vezető szakállas
fickó, miközben nagyképűen parádézva bevonul.
Ha a többi túlélő nem lenne már így is eléggé betojva, most
biztos aggódni kezdenének egy kicsit, mert ezek azok a fickók,
akiket nagy ívben el szoktunk kerülni az utcákat járva.
Lehet, hogy az újonnan érkezett fickók úgy döntöttek, hogy
a jó oldalra állnak a harcban, mégis amint megérkeznek,
rögtön azzal foglalkoznak, hogy megmutassák, ki itt a főnök.
Félrelökdösik az embereket, kikapják a kezükből az ételt, és
magukba tömik, elzavarják őket az árnyékból, hogy
elfoglalhassák a helyüket.
Mindenki kimerült és fél, ezek meg láthatóan mást sem
akarnak, csak egymással harcolni. Őszintén mondom,
fogalmam sincs, Obi hogyan volt képes kezelni ezt az egészet.
Bárcsak találnék rá valami megoldást, hogy mindannyian
elmenekülhessünk, de ez képtelenség ilyen rengeteg és ennyire
sokféle emberrel. Szóval, marad az eredeti ötlet: harc az utolsó
csepp vérig. Mondjuk, nagyon nem tetszik ez az utolsó csepp
vér kifejezés. Ezért vettem át az Ellenállás irányítását, hogy
lássam, ahogy elpusztul a kezem alatt?
Újabb és újabb utcai harcosok érkeznek, súrlódás támad az
egyes bandák között. Ha nem az ingük színe vagy a
tetoválásaik, akkor valami más, véletlenszerűnek tűnő
szempont dönti el, ki melyik csoporthoz tartozik, ahogy a
bandák taglétszáma egyre szaporodik. Egyesek faji, mások
területi alapon helyezkednek szembe egymással, a Tenderloin
banda a Kelet-Palo Altóiak ellen, és hasonlók.
– Ez egy meglehetősen robbanásveszélyes elegy. Tisztában
vagy vele. igaz? – kérdi Doki, aki önként jelentkezett orvosi
szolgálatra, dacára annak, hogy a fél karja még mindig fel van
kötve.
Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a Golden Gate-
nél várakozó tömeg nem fogadta volna kitörő örömmel, ha
megjelenik köztük. Túl sokan vannak ott az Alcatraz
menekültjei közül, hogy bántatlanul megúszhatta volna.
– Nem kell sokáig egyben tartanunk a társaságot –
mondom. – Egészséges, erős harcosok, és ma éjjel mindenkire
szükségünk lesz.
– Amikor Obi azt kérte, hogy vedd át a vezetést, ő talán úgy
gondolta, hogy hosszabb ideig leszel a vezetőjük, mint amivel
te számolsz. – Doki úgy beszél, mint egy régi tanárom, pedig
kinézetre inkább hasonlít egy egyetemistára.
– Obi nagyon is tisztában volt vele, hogy mit csinál. Azt
kérte, hogy ne hagyjam meghalni az embereket. Ha kiosztanak
egymásnak pár kék-zöld foltot, miközben igyekszünk őket
életben tartani, akkor abba bele kell törődnünk.
Az ikrek bólogatnak, úgy tűnik, tetszik nekik a
hozzáállásom.
– Majd mi elintézzük a dolgot – mondja Du.
– Mit akartok csinálni?
– Amit máskor is szoktunk – válaszol Dam.
– Megadjuk a tömegeknek, amit akarnak – mondja Du, és
elindulnak két egyre növekvő, egymással farkasszemet néző
csoport felé.
 Az ikrek magasba emelt kézzel besétálnak egyenest a
sűrűjébe. Magyaráznak valamit. A tömeg figyelmesen
hallgatja őket. Egy-egy jól megtermett alak lép elő mindkét
csapatból. Az ikrek egyike a két nagydarab fickóval beszél,
miközben a testvére jegyzeteli, amit az emberek a tömegből
odakiáltanak neki. Aztán mindenki hátrább lép, jókora kört
formálnak a két megtermett fickó körül.
A tömeg kiabál és tolongani kezd, hogy jobban lásson. A
körben állók szorosan összetömörülnek, így nem látom, hogy
mi folyik középen, de el tudom képzelni. Az ikreknek hála, a
verekedés hivatalosan, ellenőrzött körülmények és csak két
ember közt zajlik. És még fogadni is lehet náluk. Így mindenki
boldog.
Nem csodálom, hogy Obi maga mellé vette az ikreket, és
elviselte a bolondozásukat.

Négy órára legalább annyi versenyző és néző gyűlik össze a

tehetségkutatóra, mint amennyi harcosunk van. Annyi dolgom
van, hogy szinte nem is érek rá Rafira gondolni. Persze teljesen
kiverni nem tudom a fejemből.
Vajon képes lesz megtenni? Tényleg embereket fog ölni,
hogy visszafogadja az angyalok társadalma? Ha
szembekerülünk egymással, vadászni fog rám, mint egy
állatra?
A világvége nem a legjobb tulajdonságokat hozta elő az
emberiségből. Rafi látott embereket, amint a létező
legszörnyűbb dolgokat művelik egymással. Bárcsak
megmutathatnám neki a másik oldalt, a jót is, amire képesek
vagyunk! De ez csak hiú ábránd, nem igaz?
 Ismerős arcokat is látok az önkéntes harcosok közt. Itt van
Tetkó és Alfa az Alcatrazból. A valódi nevük Dwaine és
Randall, de megszoktam, hogy magamban csak Tetkóként és
Alfaként gondolok rájuk, ezért így is szólítottam őket. Aztán a
többiek is átvették, és ha így megy tovább, hamarosan végleg
rajtuk ragad a becenevük.
Úgy vettem észre, hogy az embereknek nagyjából a fele
ragadványneveket használ. Mintha úgy éreznék, időközben
más emberek lettek, így már nem helyénvaló ugyanazzal a
névvel élni, mint a régi világban.
Felpillantok. Látom, hogy az emberek félreállnak, és utat
engednek egy öltönyt és sofőrsapkát viselő alaknak, aki
egyenesen felém tart. Mindenki az arcából kiálló fogait és a
nyers húsát bámulja.
– Hallottam a felhívásod – mondja alig érthetően. – Örülök,
hogy sikerült élve kijutnod a Fészekből. Azért jöttem, hogy
segítsek.
Megeresztek egy halvány mosolyt.
– Köszönöm! Elkél itt a segítség.
– Igen, akár hozzá is kezdhet – mondja Sanjay, ahogy
felénk botladozik egy rakás deszkát cipelve.
Egykori sofőröm odasiet hozzá, hogy segítsen neki.
– Köszönöm! – mondja Sanjay, látható
megkönnyebbüléssel. Figyelem, ahogy a deszkákat oldott,
bajtársias hangulatban egy csónakba pakolják.
Ügy érzem, mintha egy ólomból készült tengeralattjáró
készülődne merüléshez a gyomromban, amikor arra gondolok,
hogy ezek az emberek nagy valószínűséggel mind meg lógnak
halni, csak mert elhitték, mikor azt mondtam, van miért
harcolniuk.
 56

A NAP MEGCSILLAN ALATTUNK, AZ ÖBÖL SÖTÉT VIZÉN. Habár

még csak délután van, az ég alja vörösen parázslik, és sötéten
kanyargó oszlopok nyújtóznak a horizonton. A távolban, a
félsziget déli végén égő tűzből füstfelhők szállnak az égre.
Nem egészen olyan, mint a pokol vöröses derengése, de arra
emlékeztet. Nem az a fojtogatóan nyomasztó vörös,
ellenkezőleg, civilizációnk égő romjai ironikus módon
gyönyörűek. Az égen tükröződő eleven színek, a lángoknak a
gesztenyebarnától a vörösön és narancson át a sárgáig terjedő
árnyalatokban pompázó visszfénye csodálatos fényjátékot fest
a fejünk fölé. Sötét füstpamacsok sodródnak a levegőben, de
ahelyett, hogy eltompítanák a színeket, foltokban
beleolvadnak az égbe, helyenként sötétebbre színezve, hogy
még jobban kiemeljék a kontrasztokat.
Itt, ezen a kis betonszigeten, ami valaha a gyönyörű Bay
Bridge része volt, szinte tapintható az emberek izgatottsága. A
feszültség valósággal sugárzik a tömegből – és most már
tényleg tömegről beszélhetünk ahogy az emberek a San
Franciscót és az öböl keleti partját összekötő híd maradványain
örvénylenek.
Mindenki segít valamiben. Félmeztelenre vetkőzött
bandatagok villogtatják tetovált izmaikat, miközben a
tartószerkezet legmagasabb pontja felé másznak. A különböző
bandák tagjai egymással versengve igyekeznek minél
hamarabb a kijelölt helyükre rögzíteni az óriási
hangsugárzókat és reflektorokat. A verseny győztese jutalomra
tarthat számot, de a nyereményről csak Du és Dam állítja,
hogy megéri a fáradságot.
Mialatt készül a rögtönzött színpad, körülöttünk
mindenütt a tehetségkutatón bemutatandó műsorszámukat
gyakorolják az emberek. Egymásra pakolt és összeszögelt
zöldségesládákból készül a színpad lépcsője.
Szürke álcaruhát viselő férfiak sietnek el mellettem,
kezükben puska. A nyakukban jókora, fejhallgatóra
emlékeztető zajvédő lóg, a fejükön éjjellátó készülék. Nekem is
van egy ilyen fejhallgatószerűség a nyakamban, de éjjellátót
nem kaptam, és puska helyett is csak két kés van nálam.
Rengeteg a fegyver, de lőszer csak azoknak jut, akik bánni is
tudnak vele.
Néhányan bonyolult, sátorszerű álcát viselnek, amiről
mindenféle rongycsíkok lógnak. Úgy festenek, mintha mocsári
szörnyek lennének.
– Hát ezeken mi van? – kérdem.
– Ghillie ruha – válaszol kórusban Du és Dam, mintha ez
mindent megmagyarázna.
– Aha, tényleg – bólintok, bár a leghalványabb fogalmam
sincs, miről beszélnek.
Körülnézek, hogyan tudnám hasznossá tenni magam.
Látom, mindenki talált magának munkát, és szorgalmasan
teszik is a dolgukat.
Du irányítja a show előkészületeit, míg Dam a közönséget
vezényli, vagyis gyakoroltatja velük a kiürítés menetét. Az
ezredes és a takács másik tagja, akit magamban a logisztikus
hölgynek nevezek, körbejár a sokadalomban, irányítják az
egyes részfeladatokat, gondoskodnak róla, hogy minden
teendőnek legyen gazdája.
Doki a rögtönzött elsősegélysátorban van, amit az emberek
legfeljebb akkor keresnek fel, ha valami tényleg komoly
sérülést sikerül beszerezniük. Be kell vallanom, egész jó
benyomást tesz rám Doki odaadó figyelme, amivel az
embereket kezeli, noha mindig is szörnyetegnek fogom tartani
azért, amit tett.
A húgom a leszakadt híd peremén ücsörög, ahol a kiálló
betonvasak a levegőbe merednek, a lábát lógázza a mélység
felett. Két skorpiófarkú kedvence mellette kuporog, míg a
harmadik a levegőben röpköd előttük. Talán halászik. Senki
más nincs körülöttük, az emberek nagy ívben kikerülik őket.
Rosszul vagyok a gondolatra, hogy Paige itt van, ahol
veszély fenyegeti, de bármivel is próbálkoztam, sem anya, sem
ő nem volt hajlandó távozni. Elszorul a szívem, hogy miattam
belekeverednek a harcba, másrészt viszont megtanultam, ha
elszakadunk a szeretteinktől, nincs rá garancia, hogy valaha is
viszontlátjuk őket.
Rafi arca jelenik meg előttem, ma már vagy az ezredik
alkalommal. Eszembe jut, ahogy incselkedő pillantást vet rám,
és kineveti az öltözékemet a tengerparti házban. Elhessegetem
az emléket. Kétlem, hogy incselkedő pillantásokat vetne maga
köré, miközben az embereket mészárolja.
Anya itt van a közelben, egy csapat lepedőbe öltözött
szektataggal. Kopaszra borotvált fejükön ott az amnesztia jele.
Anya elmondta, hogy mindannyian elszánták magukat, hogy
jóváteszik az árulást, amit a szektájuk követett el ellenem, én
mégis jobb szeretném, ha nem lennének itt. Bár, ha az ügyünk
iránti elkötelezettségüket kívánják kimutatni, annak a
legmegfelelőbb módja, ha anyám közelében vannak. Egyrészt
így nincsenek láb alatt, másrészt meg anyám gondoskodik róla,
hogy kellő eltökéltséggel vezekeljenek a bűneikért.
Úgy tűnik, az egyetlen csapat, akik hasznát vennék a
segítségemnek, a színpadépítők. Fogok egy kalapácsot, és térdre
ereszkedek, hogy összeerősítsem a deszkákat. A mellettem lévő
srác megereszt egy nem túl vidám mosolyt, és a kezembe nyom
néhány szöget. Ennyit a vezéri dicsőségről.
Elképzelni sem tudom, hogy az olyan hataloméhes alakok,
mint Uriel, mit gondolnak erről. Ahogy én látom, egy vezető
dolga abból áll, hogy egyfolytában aggódik mindenért,
miközben a szokásos munkákat is el kell végeznie.
Szögelek, próbálom kikapcsolni az agyamat, és nem
pánikolni.
A lemenő nap ragyogó aranyszínre festi a vizet.
Ködpamacsok lebegnek az öböl felett. Békés látvány volna, ha
nem érezném úgy, hogy bármelyik pillanatban megfagyhat
bennem a vér. Jéghideg ujjaimat alig bírom mozgatni, és nem
csodálkoznék rajta, ha fagyos párát lélegeznék ki. Mintha nem
lenne elég vér a testemben, érzem, ahogy sápad az arcom.
Halálra vagyok rémülve.
Egész mostanáig tényleg azt hittem, hogy meg tudjuk
csinálni. A fejemben működőképesnek tűnt az egész. De most,
ahogy megy le a nap, a dolgok pedig kezdenek összeállni,
engem kitör a frász, hogy ez a sok ember itt mind elhitte
nekem, hogy ez jó ötlet. Mi a fenéért hallgattak rám? Nem
tudták, hogy fabatkát sem érnek a terveim?
Jóval több ember van itt, mint amennyinek lennie kéne, és
a tömeg egyre csak nő, ahogy a hajók hordják őket a leszakadt
hídhoz, nincs szükségünk mindenkire, elegen lennének
annyian, amennyi láttán az angyalok elhiszik, hogy megéri
inkább ide jönni a Golden Gate helyett. De kiment a felhívás,
és egyre több ember érkezik.
Eszünkbe sem jutott, hogy létszámkorlátot határozzunk
meg a fellépők számát illetően, mivel azt hittük, már az is
csoda lesz, ha hárman jelentkeznek.
Tudják, hogy jönnek az angyalok. Tudják, hogy innen nincs
hová menekülni. Tudják, hogy valószínűleg lemészárolnak
minket. Mégis egyre csak jönnek. Egyre többen és többen. És
nem csak az erősek. Sebesültek, gyerekek, öregek, betegek,
mindenki itt van, bezsúfolódva erre a töredezett beton- és
acélszigetre. Túl sokan vannak.
Ez egy halálos csapda. A csontjaimban érzem. A zaj, a
fények, Krisztus szerelmére, tehetségkutató vetélkedő az
apokaliptikus vég napjaiban? Mi a fenét képzeltem?
A zsúfoltság ellenére a közönség tisztes távolságban marad
a függönyöktől és térelválasztóktól, amiket rögtönzött
öltözőnek állítottunk fel a színpad mellett.
Du toppant párat a színpadon, majd kicsit ugrál is rajta.
– Remek munka, srácok! Azt hiszem, néhány órát ki fog
bírni. Egész jó lett.
A tenyeréből tölcsért formál a szája elé, és odakiabál a
tömegnek:
– Tíz perc múlva kezdünk, emberek!
Kicsit fura, hogy nem az öltözők felé kiabál, hanem az egész
közönségnek. De azt hiszem, igaza van: itt ma mindenki részt
vesz az előadásban.
Ahogy felsétálok a színpadra, rám tör a pánik. Legutóbb,
mikor színpadon álltam, az angyalok megvadultak, nekiálltak
mindenkit lemészárolni, mindezt teljesen jogosnak és
helyénvalónak tartva. Ezúttal egy érzelmileg hasonlóképp
túlfűtött, emberekből álló tömeg előtt állok. De az érzelem, ami
őket fűti, a félelem, amibe némi visszafogott rettegés is vegyül,
nem pedig a vérszomj, mint az angyaloknál.
Előttem a tömeg, mindenki áll, mert ülőhelyek nincsenek,
lépni is alig lehet. Az egyetlen dolog, ami korlátot szab az
emberek számának, az általunk választott kis betonsziget
mérete.
Az emberek túl közel vannak a híd leszakadt végéhez, ahol
a betonból kiálló merevítővasak élettelen kezekként nyúlnak a
sötét víz fölé. Kisgyerekek ülnek a szüleik vállán. Tinédzserek
és bandatagok lógnak a függesztőkábeleken. A kábelek az égbe
nyúlnak, a végük nem látszik, elnyeli őket az odafent gomolygó
halvány pára.
Aggaszt a sűrűsödő köd. Egyre jobban. Ha nem látjuk az
angyalokat, hogyan fogunk harcolni ellenük?
 57

VAGY EZREN IS LEHETNEK ITT. Az ikrek arcán látom, hogy

ennyi emberre ők sem számítottak.
– Én ezt nem értem – mondom, mikor a színpadon álló
ikrekhez érek. Egyforma, foltos csavargóruhában vannak, az
arcuk bohócnak sminkelve, szándékosan összekócolt hajuk
szénaboglyára hasonlít. Mindkettőjük kezében megtermett
jégkrémre emlékeztető mikrofon. – Miért van itt ennyi ember?
– Értetlenül nézek rájuk. – Azt hittem, világossá tettük, milyen
veszély leselkedik rájuk. Nem maradt egy csepp józan eszük
sem?
Du ellenőrzi, hogy a mikrofonja biztosan ki van-e
kapcsolva.
– Ez nem a józan észről szól.
Büszkén szemléli az összegyűlt tömeget.
Dam is leellenőrzi a mikrofonját.
– Nincs ebben semmi logika vagy gyakorlatiasság, semmi,
aminek a legtávolabbról is köze lenne a józansághoz. – Széles
vigyor ül ki a képére.
– A tehetségkutatóknak pont ez a lényegük – mondja Du,
és piruettezik egyet a színpadon. – Ez egy teljességgel
ésszerűtlen, kaotikus, ostoba és elképesztően szórakoztató
dolog. – A testvérére néz.
– Ez különböztet meg minket a majmoktól. Melyik másik
faj rendez tehetségkutató vetélkedőket?
– Oké, ez világos, de mi van a veszéllyel? – kérdem.
 – Erre nem igazán tudok mit mondani – feleli Dam.
– Tudják, hogy veszélyes. – Du integetni kezd a tömegnek.
– Tudják, hogy csupán huszonnégy másodpercük van a
kiürítésre. Mindenki tisztában van vele, hogy mibe mászik
bele.
– Talán már elegük van belőle, hogy semmivel sem
különbek a szemét közt turkáló, életükért reszkető
patkányoknál. – Du kinyújtja a nyelvét a felnőttek vállán ülő
gyerekek felé. – Talán készen állnak rá, hogy ismét emberek
legyenek, ha csak egy órára is.
Ez elgondolkodtat. Amióta csak megjelentek az angyalok,
egyfolytában reszketünk. Mindenki, még a bandák is félnek.
Folyton aggódunk az étel, a szállás és az alapvető emberi
szükségletek miatt. Aggódunk, hogy a barátaink, a családunk
túléli-e a napot, rettegünk, hogy az éjszaka sötétjéből előjönnek
a szörnyek, és élve felfalnak minket.
És most itt van ez. Egy tehetségkutató. Ostoba és
értelmetlen dolog. Butaság, de vicces. Együtt vagyunk.
Nevetünk. Az emberi faj részének érezzük magunkat. Nem
felejtjük a sok rémséget, ami megtörtént, és ami még történni
fog, de úgy döntöttünk, hogy akkor is élni akarunk. Talán az
emberi létezésnek is megvan a művészete.
Néha úgy érzem magam, mintha marslakó lennék az
emberek közt.
Vagy az is lehet, hogy azért vannak itt, mert minden
vágyuk hogy Dam bekapcsolja a mikrofonját – elképesztően
varázslatos és lenyűgözö lakóbusz! – Karjával a színpad mögött
kifeszített vászon feszült.
Még elég világos van, a háta mögé kivetített kép kissé
halványan látszik, de felismerni rajta egy ütött-kopott
lakóautót.
 – Igen, hihetnek a szemüknek, hölgyeim és uraim – mondja
Du.
– Ez egy hihetetlenül modern lakóautó. A régi időkben ez a
szépség belekerült volna, mennyibe is, pár százezer dollárba?
– Vagy egy millióba – mondja Dam.
– Vagy tízmillióba, attól függően, hogy mihez akarnak
kezdeni vele – mondja Du.
– Ez a kis édes teljesen golyóálló – mondja Dam.
A tömeg elnémul.
– Igen, jól hallották – bólogat Du.
– Golyóálló… – mondja Dam.
– Törhetetlen… – mondja Du.
– És zombibiztos ablakok teszik ezt a gyönyörűséget igazi
mozgó otthonná – mondja Dam.
– Fel van szerelve korai riasztórendszerrel, a
háromszázhatvan fokos videokamerák folyamatosan
monitorozzák a környezetet, a mozgásérzékelők jeleznek, ha
bárki vagy bármi megmoccan a közelben. És ami a
legeslegjobb… – A mögé kivetített kép megváltozik, a lakóautó
belsejét mutatja. – A régi világban létezett legteljesebb
fényűzés – mondja Du.
– Bőrülések, kényelmes ágyak, ebédlőasztal, tévé, mosógép
és még saját fürdőszobája is van, fürdőkáddal és zuhanyzóval
felszerelve – sorolja Dam.
– Akik csodálkoznának, hogy minek bele a tévé, azoknak
elárulom, hogy jár hozzá egy hatalmas filmgyűjtemény is.
Kinek kell a műhold vagy a kábel, ha ott a beépített generátor,
és száz év folyamatos mozizásra elegendő film?
– Egy hétbe telt elintéznünk a festését, hogy ilyen
kopottnak és mocskosnak nézzen ki. És higgyék el, a szívem
szakadt bele, hogy össze kellett koszoljam ezt a szépséget, de
manapság óriási előnyökkel jár, ha az ember nem úgy néz ki,
mint egy kerekeken guruló kincsesbánya.
– És ha már a kerekeknél tartunk – mondja Du –, defektes
gumival is simán elgurul még húsz mérföldet. Felkapaszkodik
a legmeredekebb hegyre, sőt, szükség esetén képes áthajtani
egy másik autón is. Bármilyen terepen elboldogul, ennél
különbet álmodni sem tudnak, hölgyeim és uraim. Ha még
ennél is jobban szeretném, akkor édesanyámnak kéne
szólítanom.
– Jól vigyázzanak a tombolajegyeikre! – mondja Dam. –
Többet érhet az életüknél is.
Így már kezdem érteni. Biztos vagyok benne, sokan azért
jöttek, hogy kiálljanak a többi ember mellett ebben a végső
harcban, de biztos, hogy nem kevesen vannak azok sem, akiket
csak az hozott ide, hogy esélyük van megnyerni ezt a túlélő
lakóautót.
A vetítővászon elsötétül. Felgyulladnak a hatalmas
reflektorok, fényárba borítják a színpadot. Először megrémít,
hogy mennyire szem előtt vagyok a lámpafényben, de aztán
eszembe jut, hogy szándékosan akarunk feltűnést kelteni. A
hangszórók fülsiketítő sípolással kelnek életre, a gerjedő
mikrofon hangja tovaszáll a romos híd fölött.
A sötétlő eget fürkészem, de nem látok mást, csak ahogy a
lenyűgöző naplemente színei megfestik a vékony ködtakarót. A
szemkápráztatóan gyönyörű égbolt csodálatos hátteret biztosít
a rendezvények, és önmagában is varázslatos látványt nyújt,
és Dam dzsigget jár a színpadon, aztán eltúlzott mozdulatokkal
hajlonganak, mintha egy Brodway-bemutató után lennénk,
Óriási elismerést várnának. Eleinte bátortalan és halk a
szórványos taps.
 – Hééé, hahóóó! – kiáltja Du a mikrofonba. Zeng tőle a híd
környéke. – A fenébe is, de jó érzés hangoskodni! Most együtt
mindenki, eresszük ki magunkból a gőzt, emberek!
– Ha már lázadni akarunk, csináljuk hangosan és
jókedvűen! – mondja Dam.
– Figyelem, élvezzük ki a pillanatot, ordítsuk ki magunkból
az utóbbi hetek érzéseit! Mindenki felkészült? Rajta!
Az ikrek megeresztenek egy hatalmas ordítást a
mikrofonokon keresztül, amibe beleadnak minden
felhalmozott energiát, az izgatottságtól a dühön és a félelmen
át az örömig. Eleinte csak egy vagy két válasz érkezik az
üvöltésükre. Aztán egyre több ember csatlakozik. Majd még
több és több. Végül az egész tömeg teli tüdőből ordít, fütyül és
kiabál.
Sokaknak talán ez az első alkalom a nagy támadás óta,
hogy hangosan beszélnek. A tömeget egyszerre árasztja el a
félelem és a lelkesedés. Vannak, akik sírnak. Mások nevetnek.
– Hűha – mondja Dam. – Ez aztán a jó kis régimódi ricsaj!
– Le a kalappal! – Dam öklével a mellére csap, és mélyen
meghajol a közönség felé.
Még tart egy darabig a zajongás, aztán elhal.
Az emberek idegesek és aggódnak, ugyanakkor izgatott
várakozás tölti el őket. Itt-ott még mosolyt is látok az arcokon,
de a legtöbben komoran néznek. Viszont mind itt vannak –
elszántan és tettre készen.
Elfoglalom a helyemet a színpad sarkában, és körülnézek.
En a kisegítő személyzethez tartozom, ami azt jelenti, az
őrködés lesz a dolgom, amíg a szárazföldön zajlik az akció. A
horizontot figyelem. Egyre nehezebben lehet látni a sűrűsödő
ködben, de nem látok közelgő angyalhordákat.
 Két csónakból vödörszám szórják a feldarabolt halakat és
az állati belsőséget a vízbe a kis betonszigetünk körül. Egyre
nagyobb vérfolt terjeng a csónakok nyomában.
A színpadon az ikrek vigyorogva parádéznak.
– Hölgyeim és uraim, és mindazok, akik nem tartoznak e
két kategória egyikébe sem! Én vagyok a műsorvezető,
Subiduuu! – Meghajol. – És itt van mellettem a segítőm,
testvérem és életem megrontója, Subidaaam!
A közönség fütyül, tapsol és éljenez. Vagy ennyire
népszerűek az ikrek, vagy tényleg élvezik az emberek, hogy
ismét zajonghatnak.
Az ikrek mélyen meghajolnak, kezüket egyforma
mozdulattal a szívükre téve.
– Ma este életük legnagyobb látványosságában lesz részük.
Ez egy cenzúrázatlan, kissé fésületlen, de tagadhatatlanul
lenyűgöző előadás lesz.
– Nem vállalunk felelősséget a rossz dolgokért, melyek itt
ma este megtörténhetnek – mondja Dam.
– Viszont igényt tartunk minden elismerésre azért a
legendába illő, fantasztikus műsorért, melynek minden
bizonnyal tanúi lesznek ma este – folytatja Du.
– És hogy feleslegesen ne szaporítsam tovább a szót – veszi
át a szót Dam engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az ez
évi Világvége Tehetségkutató első fellépőit. Kérem, fogadják
őket sok szeretettel! A színpadon a világhírű San Francisco
Balett társulata!
Döbbent csend támad, az emberek nem hisznek a fülüknek.
– Bizony, jól hallottátok, srácok – mondja Du. – A San
Francisco Balett fog fellépni előttetek, mázlisták.
– Én megmondtam, hogy az utcán hemzsegnek az
elképesztő tehetségek – mondja Dam.
 Három balettszoknyás nő és négy testre tapadó, pink
harisnyába, trikóba öltözött férfi lép a színpadra. Profi
balettosok eleganciájával lépdelnek.
A balerinák egyike Dóhoz lép, míg a többiek
elhelyezkednek a színpadon. A lány átveszi a mikrofont, megáll
középen, és vár, amíg mindenki elcsendesedik.
– Mi vagyunk a San Francisco Balett maradéka. Néhány
hónapja még több mint hetvenen voltunk. Mikor összeomlott a
világ, sokan közülünk nem tudták, mit tegyenek. Akárcsak
önök, mi is a családunkkal maradtunk, és kerestük a
barátainkat. De nekünk, táncosoknak, a balett-társulat a
családunk, ezért aztán visszajártunk a színházunk és
táncstúdiónk romjaihoz, vártuk, hátha belebotlunk a
többiekbe. Végül aztán tizenketten egymásra találtunk, de
sajnos azóta is tovább fogyatkoztunk. Ezt a táncot gyakoroltuk
azon a napon is, amikor a világunk véget ért. Ezzel az
előadással azon családtagjaink előtt tisztelgünk, akik ma nem
lehetnek itt.
A lány hangja tisztán és erősen száll a tömeg fölött, mint az
arcunkat simogató szél.
A balerina visszaadja a mikrofont, és beáll a helyére,
felveszi a kezdő pozíciót. A táncosok egy vonal mentén
sorakoznak, véletlenszerűen elszórva. A képzeletem kitölti az
üresen maradt helyeket a táncosokkal, akik ma nem lehetnek
itt.
A zene elkezdődik, a reflektorok fénye követi a színpadon
szökellő, piruettező táncosokat.
Furcsa, mégis elegáns, posztmodern táncelőadás, amiből az
előadók nagy része hiányzik. Van egy rész, ahol az egyik pár –
egy férfi és egy nő – a színpad közepén találkozik, és együtt
táncolnak, miközben a többiek a háttérben lábujjhegyen állva
lebegni látszanak a levegőben. A mozgásuk kecses és
romantikus.
Aztán az egyik táncos előrejön, helyet cserei a párral. Az
üres levegőt ölelő, csüggedt testtartása világossá teszi, hogy a
partnere hiányzik. Egymagában, üres karokkal táncolja el a
duett ráeső részét.
A többi táncos következik, egymás után jönnek előre, és
táncolnak a szellempartnerükkel. Simogatják, becézgetik a
levegőt, ahol a társuk arcának kéne lennie. Pörögnek, szállnak
és sóvárgón kitárt karral érnek földet. Egyedül, egy
szenvedéssel teli világban.
Sajgó szívvel figyelem a lenyűgöző előadást. Aztán, mikor
már úgy érzem, képtelen vagyok tovább elviselni a bánatot, egy
táncos ugrik be oldalról a színpadra. Egy rongyos ruhába
öltözött, koszos és lesoványodott táncos. A férfinak még
balettcipője sincs. Mezítláb suhan át a többiek között, hogy
beálljon a helyére, és csatlakozzon a tánchoz.
A többiek felé fordulnak, egyértelmű, hogy ő is közéjük
tartozik. Egyike azoknak, akikről már lemondtak. Látszik az
arcukon, hogy nem számítottak rá. Ez nem része a begyakorolt
műsornak. A férfi meglátta őket a színpadon, és beállt közéjük.
Hihetetlen módon az előadás folytatódik anélkül, hogy
egyetlen ütemet is elvétenének. Az újonnan érkező beáll a
helyére, és az utolsó táncosnő, akinek szólót kellett volna
táncolnia, hiányzó partnere helyett az előkerült férfival táncol.
Boldogan járják a finálét, a balerina örömében felnevet.
Tiszta, szárnyaló hangja megmelengeti a szívünket.
 58

MIKOR AZ ELŐADÁS VÉGET ÉR, a tömeg vad ujjongásban tör

ki. Óriási a hangorkán, taps, fütyülés, bravó kiáltások.
Elképesztő, hihetetlen. Még soha nem érintett meg ennyire
előadás. Nem mintha olyan sokat jártam volna balettra vagy
koncertre. De itt, ma este elállt a lélegzetem a bajtársiasság
érzésétől, amit a darabjukkal közvetítettek.
Igazi profikhoz méltóan, a tánccsoport előbb hajlongva
megköszöni a nézők tapsát, és csak aztán veszik körül újonnan
érkezett társukat. Csupán nézni is jólesik az ölelkezést, az
örömteli könnyeket, a vidám kiáltozást.
Aztán kiegyenesítik a sort, megfogják egymás kezét, és újra
meghajolnak. Mindenki tapsol, és egyikünk sem aggódik a zaj
miatt, amit csapunk, vagy hogy az mit hozhat a nyakunkra.
Az ikreknek igazuk van. Ilyen érzés élni.

Nem valószínű, hogy bárki is képes lenne felülmúlni a

balettelőadást, és szerintem nem is fog próbálkozni vele senki.
Láthatóan mindenki boldog, hogy részese lehetett az
élménynek.
Az ikrek felszaladnak a színpadra, bohóckodnak,
szórakoztatják az embereket. Időt hagynak, hogy leülepedjen
bennük, amit az imént láttak, és hogy a további fellépőknek
megjöjjön a bátorságuk kiállni a színpadra.
Bűvészmutatványokat adnak elő, profikhoz méltó színvonalon.
Időnként elügyetlenkedik a dolgot, de tudom, hogy csak a
komikus hatás kedvéért, mert láttam már őket munka közben,
tisztában vagyok vele, milyen hihetetlen dolgokra képesek,
vannak olyan jók, mint bármelyik színpadi mágus.
Egy fiatal srác következik, ütött-kopott gitárt cipelve sétál
ki a színpadra. Látszik, hogy napok óta nem zuhanyozott, az
arca borostás, az ingén rászáradt vérfoltok. Leonard Cohen
Hallelujah című dalát adja elő. Eleinte kissé bénán pengeti a
gitárját, aztán szép csendesen átváltozik olyasvalakivé, akiből
véleményem szerint ünnepelt sztár lehetett volna a régi
világban. A keserédes dallam szárnyal az öböl fölött, a fiú
hangja lassan erőre kap. Az emberek bekapcsolódnak a
bánatos dúdolásba. Néhányunk arcán könnyek csorognak,
ahogy elcsukló hangon énekeljük a refrént: Hallelujah.
Amikor véget ér a dal, néhány pillanatra csend támad.
Eltűnődünk az életen, szerelmen, és mindazokon a
félresikerült, elrontott dolgokon, amikre valamiért mégis
büszkék vagyunk.
Eleinte csak lagymatag taps hallatszik, de hamarosan vad
éljenzésbe csap át.
A gitáros újra a húrokat piszkálja, kezdetben céltalanul,
aztán ismerőssé válik a dallam. Népszerű slágert játszik, egy
amolyan könyved, bohókás dalt. A közönség a zene ütemére
ringatózik, majd énekelni kezd.
Messze nem vagyunk olyan jók, mint az angyalok, akiket a
Fékekben hallottam énekelni. Elég sok a hamis hang is, még
csak jónak sem mondható a kórusunk, nemhogy tökéletesnek,
mint az angyaloké. De együtt éneklünk – a szektatagok a
maszatos amnesztiajellel a homlokukon, a rivális bandák a
tartókábeleken, a dühös szabadságharcosok, szülők, vállukon
a gyerekeikkel –, és ez olyan érzés, amit életem végéig nem
fogok elfelejteni. Tartson bármeddig is.
Belekapaszkodok az érzésbe, megpróbálom begyömöszölni
a félreeső zugba a fejemben, ahol tudom, hogy biztonságban
lesz, és velem marad örökre. Még soha nem tettem ebbe a
zugba jó dolgokat, de itt tutira nem fogom elfelejteni. Hátha ez
lesz az emberiség történetében a legutolsó nagyszabású
szórakoztató előadás, és soha többé nem láthatok ehhez
foghatót.
És akkor meghallom.
Amitől rettegtem. Amit vártam.
Egyre erősödő zúgás hallatszik. Aztán a levegő örvényleni
kezd.
Túlságosan is közelről, szinte forr a köd.
Jönnek.
Rengetegen vannak, elsötétítik az eget, ezernyi szárny
csapkodása visszhangzik. A köd miatt nem látta őket senki
közeledni, vagy az előadás babonázott meg minket.
A hangszórókban valaki hangosan visszaszámol. Ez lett
volna a jel a közönségnek, hogy meneküljenek, és mindenki
foglalja el a helyét.
– Öt…
Öt? Huszonöttel kellett volna kezdeni.
Értékes másodperceket veszítenek az emberek, mire
ráébrednek, hogy máris kifutottak az időből.
– Négy…
A nézősereg tolongani kezd. A pánikba esett emberek
lökdösődnek és rohannak. A túlzsúfolt tömegnek és az
előadóknak négy másodpercük maradt, hogy kiürítsék a
nézőteret, és odaérjenek a híd alá függesztett, menedékül
szolgáló rácsokhoz és hálókhoz.
Az énekes a színpadon tovább énekel, mintha sem a pokol,
sem a dagály, de még az apokalipszis bőszen támadó angyalai
sem akadályozhatnák meg benne, hogy élete legnagyobb
alakítását nyújtsa. Végzett a fülbemászó popslágerrel, és egy
szerelmes dalba kezd.
– Három…
Komoly erőfeszítésembe kerül ellenállni a sürgetésnek,
nehogy én is futásnak eredjek, mint mindenki más. Maradok a
helyemen, és a fülembe helyezem a komoly igénybevételre
tervezett ipari füldugókat, de a zajvédő fejhallgatót még
hagyom a nyakamban. Ugyanezt teszik a többiek is a színpad
körül, a támpilléreken és a tartókábeleken.
– Kettő…
Túl sok ember menekül ugyanabba az irányba. A
tartórácsok nem bírnak el akkora súlyt. Teljes a káosz, az
emberek a fejüket vesztve rohannak és ordibálnak.
– Egy…
A tömeg fogyatkozik, így láthatóvá válik, ahogy az
álcaruhás lövészek a kijelölt helyük felé igyekeznek.
A ködből előbukkanva, nem várt hirtelenséggel, vicsorgó
fogakkal és meredező fullánkokkal csap le ránk a sáskaraj.
Micsoda? Sáskák?
Hol vannak az angyalok?
 59

GOLYÓK CSAPÓDNAK A SÁSKARAJBA, de ennyi erővel a

felhőkre is lövöldözhetnénk. A sáskákat valószínűleg a nagy
fény és a zaj vonzotta ide, amit az angyaloknak szántunk.
Négykézláb érnek földet körülöttünk. Puskalövések
hallatszanak mindenfelől, ahogy a szárazföldi csapat akcióba
lép.
Előveszem a késeimet, épp abban a pillanatban, amikor egy
sáska pottyan elém az égből. A feje fölött hintázó fullánk felém
vágódik. A karom automatikusan, magától mozdul. Vágok és
szúrok. Bármit megadnék most Tündérmackóért. Ettől a
gondolattól elönt a düh. Én magam, önként adtam vissza
Rafinak a kardját.
Megint vágok.
A fullánk kitér a pengém útjából.
Az előttem álló sáska megtesz minden tőle telhetőt, hogy
megöljön. Skorpiófullánkja olyan gyorsan mozog, hogy
eltűnődöm rajta, nem sztepptáncos volt-e előző életében.
Pillanatokon belül verejtékben fürdők, ahogy egyszerre
védekezek és támadok. Ezek a vacak kis kések másra sem jók,
csak bosszantják az embert. Félrepördülök, és megeresztek egy
villámgyors oldalrúgást. A talpam hangos reccsenéssel
csapódik a sáska térdének.
Felvisít, és oldalra dől, ahogy eltörik a térde.
Leguggolok, és kisöpröm alóla a másik lábát. A szörnyeteg
elzuhan.
 – Állj! – A húgom a híd közepére rohan, nyomában a
kedvenc sáskái, és kiabálni kezd a körülötte állóknak.
Csatatéren vagyunk, körülöttünk golyók fütyülnek, ő pedig
kitárt karral beront a káosz kellős közepébe. Kis híján kiszalad
alólam a lábam a látványtól.
– Állj!
Nem tudom, ki hagyja abba hamarabb – a mieink vagy a
sáskák –, de mindkét oldal megáll, és Paige-re figyel.
Reménykedés és ámulat tölt el, látva, hogy a húgom képes
megállítani a véres küzdelmet csupán a meggyőződése erejével.
Nem tudom, mi lett volna a következő lépése, mert ebben a
pillanatban egy hatalmas sáska landol mellette.
A fehér tincs a hajában eltéveszthetetlen, ahogy a tébolyult
dühe is. Ezúttal nincs itt Rafi, hogy kordában tartsa.
Megragadja Paige egyik sáskáját, és a feje fölé emeli, mint egy
játék babát.
– Ne! – Paige keze a levegőt markolja, akárha egy kisgyerek
próbálná hasztalan visszaszerezni a labdáját a játszótér
zsarnokától.
Fehér Tincs fél térdre ereszkedik, és a combjára hajítja a
kisebb sáskát, eltörve a bestia gerincét.
– Neee! – sikítja Paige.
Öltések szabdalta arca kivörösödik, az inak kidagadnak a
nyakán.
Fehér Tincs lehajítja a sérült sáskát a betonra. A húgomról
tudomást sem véve a szerencsétlen sebesült körül parádézik.
A szerencsétlen a karjával húzza magát előre. Béna lábait
maga mögött vonszolva igyekszik minél távolabb kerülni Fehér
Tincstől.
Fehér Tincs az erejét fitogtatva kihúzza magát, és
kidülleszti a mellkasát. Az összes skorpiófarkú szörnyeteg őt
figyeli. Láthatóan az a szándéka, hogy megmutassa, ő a sáskák
királya, és a hatalmát senki sem vonhatja kétségbe.
Ami azt jelenti, hogy meg kell ölnie Paige-et.
Futni kezdek a húgom felé, a szájukat tátva ácsorgók közt
szlalomozok. Habár csak úgy hemzseg minden a sáskáktól,
senki sem harcol a hídon. Doki figyelmeztette az embereket,
hogy némelyik sáska a mi oldalunkon áll. Pillanatnyilag úgy
tűnik, senki sem tudja, mit tegyen. A hídon mindenki – sáskák
és emberek – a kibontakozó drámát figyeli.
Paige arca eltorzul, ahogy a betonon tehetetlenül vergődő
sáskáját figyeli, ami sem a lábát, sem a farkát nem tudja
mozdítani. A húgom zokogni kezd.
A látvány felbőszíti Fehér Tincset. Csapásra emeli a farkát.
Sikítok. Akárhányszor láttam harcban győzni a húgomat, a
meglepetés ereje mindig az ő oldalán állt. De ezúttal Fehér
Tincs tisztában van vele, hogy milyen fenyegetést jelent, és
készen áll rá, hogy elpusztítsa.
Ekkor megszólalnak a hangszórók, valaki azt kiáltja:
– Jönnek!
A sáskák híd fölött örvénylő sötét tömege eltakarja az eget.
A fullánkok és a színjátszó, hártyás szárnyak kavalkádján át
megpillantom a ragadozómadár-szárnyak egyre növekvő
hullámát.
A véres vadászat elkezdődött.
 60

IGYEKSZEM a FÉLELMEM ÉS SZORONGÁSOM betuszkolni a

fejemben lévő, félreeső zugba, de túl nagyok, nem férnek be.
Tekintetemet visszafordítom az égről Paige-re. A foga már
Fehér Tincs karjába mélyed. Paige él és harcol. Futni kezdek
felé, próbálom olyan kicsire összehúzni magamat, amennyire
csak lehetséges, nehogy eltaláljon egy eltévedt lövés.
A híd közepén Fehér Tincs megüti Paige-et, és a földre löki,
aztán a mellkasára lépve a földhöz szorítja. A húgom hiába
vergődik, nem tudja kiszabadítani magát a föléje tornyosuló
alak lába alól. De nem adja fel, elszántan, őrjöngve viaskodik.
Megnyomorított, a földön magát tehetetlenül vonszoló
kedvencének látványa felébreszthetett benne valamit, egy
olyan engesztelhetetlenül erőszakos ösztönt, ami szinte
fojtogatja.
Ahogy közelebb érek, Paige két megmaradt sáskája Fehér
Tincs- re ront. Sajnos nem ellenfelek a megtermett
szörnyetegnek, könyvedén félrelöki őket.
A többi skorpiófarkú sáska izgatottan röpdös, előttem és
fölöttem keringenek összevissza, épp csak elkerülve az
ütközéseket. Láthatóan zaklatottak, és össze vannak
zavarodva. Képtelen vagyok átjutni rajtuk, hátrálnom kell a
mozgó akadály útjából.
Fehér Tincs felemeli hatalmas fullánkját, lecsapni készül a
kishúgomra, aki még mindig a lába alatt vergődik.
 Megpróbálok elsurranni a repkedő sáskák közt, de a
fullánkjaik mindenütt ott vannak, nem jutok át. Látom, hogy
a másik oldalon anya ugyanezzel a problémával küszködik.
Fehér Tincs fullánkja lecsap.
Sikoltok, és előrelépek. Abban a pillanatban belém
csapódik egy sáska, és a földre zuhanok.
Csodával határos módon Paige gyorsabban mozog, mint a
fullánk. Félregurul az útból, így a fullánk a hídnak csapódik, a
hegye belefúródik az aszfaltba. Mielőtt Fehér Tincs
kirángathatná, a húgom beleharap a farkába. Vér csordul a
szája sarkán, talán artériát talált. Kitép egy nagy darabot a
farkából, mielőtt a szörnyeteg félrelökhetné.
Kétségbeesett, kapkodó mozdulattal csap a húgom felé.
Amikor megüti, fentről egy kisebb sáska veti rá magát, és a
nyakába döfi a fullánkját. Fehér Tincs meginog, és vakon
megragadja a támadó árulót. Eltöri a nyakát, a hullát lehajítja
a földre.
Újabb sebesen repülő sáska vágódik neki. Fehér Tincs
megtántorodik, egy pillanatra felemelkedik a lába. Ennyi elég
is a húgomnak, villámgyorsan felpattan a földről.
Fentről két sáska ereszkedik alá, hogy Paige-re támadjon.
Lebukik az egyik elől, és fejjel előre nekiront a másiknak. A
rémülettől megfagy az ereimben a vér, ahogy Fehér Tincs
sáskájának fullánkja kilő a húgom felé.
Egy sörétes puska lövése telibe találja Paige támadóját. A
sáska a földön vonaglik. A közelben álló lövész ismerősnek
tűnik. Martin biccent Paige-nek, puskáját továbbra is a vérző
sáskára szegezi. Ha így folytatja, a végén még megbocsájtom
neki, hogy lasszót vetett a húgomra, mint valami vadállatra.
Paige megfordul, és Fehér Tincsre veti magát, hogy kitépje
a torkát.
 A sáskák rajzani kezdenek Paige oldalán, a feje fölött
kavarognak, ahogy tombol. Dühöngő kiáltozásával magához
vonzza őket, bármilyen befolyást gyakorolt is rájuk idáig Fehér
Tincs.
Egy másik csapat sáska Fehér Tincs oldalán örvénylik.
Nem lepne meg, ha mindjárt kitörne köztük a közelharc. A
Paige fölött lebegők támadásba lendülnek Fehér Tincs ellen, a
Fehér Tincs feje fölöttiek pedig Paige-re vetik magukat. Martin
lőni kezdi Paige támadóit, amikor a húgom felé közelednek.
Repülő sáskák csapódnak egymásnak, csépelik, döfködik
egymást, míg végül a kavargás mindenestől elnyeli Fehér
Tincset és a húgomat.
Nem látom, mi történik, maga alá temeti őket a szárnyak
és fullánkok csapkodó tengere. Kihagy a lélegzetem. Semmit
sem látok, csak egy folyton változó, formálódó sötétség
tornyosul előttem, a raj.
Aztán a sáskafelhő a levegőbe emelkedik a hídról.
Mindenki dermedten áll és bámul. A szárnyak keltette
légörvény a hajunkat és a ruhánkat cibálva kavarog
körülöttünk. A raj lebegve áramlik felfelé, lassacskán
beleolvad a ködbe. Mintha forrna fölöttünk az ég.
Az öböl fölé sodródnak, nem látni sem Paige-et, sem Fehér
Tincset.
Pillanatnyilag nem tehetek semmit a húgomért.
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy ezt a harcot a
húgomnak magiak kell megvívnia. Nekem csupán annyi a
dolgom, hogy életben átadjak, és itt legyek neki, amikor
visszatér.
Abba a lehetőségbe bele sem merek gondolni, hogy esetleg
nem tér vissza.
 61

AMINT A SÁSKÁK ELTÁVOLODNAK, látom, hogy az ég tele van

angyalharcosokkal. Azon kapom magam, hogy automatikusan
Rafit keresem, de nem látom sehol a hatalmas tömegben.
Felteszem a zajvédő fejhallgatót, és lehunyom a szemem,
feszülten várom, mi következik.
Csukott szemhéjamon keresztül is érzékelem, ahogy
körben mindenütt felgyulladnak a vakítóan erős reflektorok. A
fény majd kiégeti a szemem, amikor megpróbálom kinyitni.
Hunyorgok és pislogok, a könnyeim törölgetem, jó pár
másodpercbe telik, mire a szemem alkalmazkodik a vakító
világossághoz.
Az angyalok megtorpannak röptükben, és a karjukkal
takarják el a szemüket. Többen egymásnak ütköznek. Sokan
megfordulnak, hogy eltávolodjanak a vakító fénytől, és
egyenesen nekirepülnek a cimboráiknak.
A fény az én tökéletlen emberi szememnek is gyilkos
erősségű. El sem tudom képzelni, milyen rettenetes lehet az
angyalok számára.
Akkor az óriási hangfalak is életre kelnek, felsikolt a
gerjedő mikrofon hangja. Ez a legerősebb és legáthatóbb zaj,
amit valaha hallottam, még a füldugón és a zajvédőn keresztül
is. És ez a fülsiketítő hang tompítatlanul éri az angyalok
hiperérzékeny fülét.
 Az angyalok a fülükre szorítják a kezüket. A szemüket és
fülüket egyszerre éri támadás, egy helyben imbolyognak a
levegőben, sem támadni, sem elrepülni nem tudnak. Az
angyalok kivételes éjszakai látása és éles hallása az
előnyünkre szolgál. Felsőbbrendű képességeik most a
legnagyobb gyengeségük. Az érzékszerveiket nem tudják
kikapcsolni. Az intenzív fény kínzóan fájdalmas lehet a
szemüknek.
És ez a zaj… a fenébe, még én is úgy érzem, hogy mindjárt
kifolyik az agyam a füleimen.
Sokat segít, ha Szilícium-völgy legjobb mérnökei az ember
csapatát erősítik.
Puskás szabadságharcosok bukkannak elő mindenhonnan:
a színpad mellől, a híd gyalogjárója alól, a támpillérek
árnyékából. Bár nem látni őket, mesterlövészek vannak
minden egyes reflektor mellett és a híd alá rejtett
emelvényeken.
Puskalövések dörrennek az éjszakában.
Amíg az angyalok vakon és süketen imbolyognak a
levegőben, hasztalan próbálva kitalálni, hogyan
menekülhetnének minél távolabbra az iszonyatos zajtól, a
lövészeink szép sorjában a vízbe lövik őket. Az alapján, amit
legutóbb láttam, mikor Rafival a tenger fölött csaptunk össze
az angyalokkal, arra tippelek, hogy a többségük egyáltalán
nem tud úszni.
És mostanra Észak-Kalifornia összes nagy fehér cápája
idegyűlhetett körénk, köszönhetően a véres csalinak, amit a
show előtt az öbölbe szórtunk. Gyertek, cápák, gyertek…
A hangfalak gerjedő sípolása megváltozik, tomboló death
metált sugároznak, olyan iszonyatos hangerővel, hogy
megesküdnék rá, a pillérek is remegnek bele.
 Mondanom sem kell, az ikrek dolga volt kiválasztani a
zenét.
Megpillantom őket, a híd mellett állnak, egyik karjuk a
levegőben, mutató- és kisujjuk ördögvillát formáz, fejüket a
zene ütemére rázzák. Tátogó szájuk a hangszórókból bömbölő,
torzított elektromos gitár sikoltó hangját és a dobok falrengető
pufogását utánozza. Meglehetősen durva, kemény rockereknek
néznének ki, ha az összképet nem rontja le a szakadt
bohócruha.
Ez a leghangosabb buli, amit valaha rendeztek az öböl
környékén.
 6 2

MI, AKIK A KISEGÍTŐ CSAPATBAN VAGYUNK, lőszert viszünk,

segítünk újratölteni a lövészeknek. A cél, hogy az ellenséget
leszedjük az égről, és feltálaljuk a cápáknak, de arra is
felkészültünk, ha páran a hídra esnének. Legalábbis remélem.
A fények hirtelen kialszanak, síri sötétségbe borul minden.
Doki és Sanjay javaslata volt, hogy a lámpák ne égjenek
folyamatosan, nehogy az angyalok alkalmazkodni tudjanak az
erős fényhez, így minél tovább képesek leszünk elvakítani őket.
Időzítő kapcsolókat szereltek fel, hogy ki-be kapcsolják a
reflektorokat az angyalszemek alkalmazkodóképességének
becsült mértéke alapján.
A lövészeken infravörös szemüveg van, így a sötétben is
látnak, de annyi nem volt, hogy a kisegítő személyzetnek is
jusson. A hangszórókból bömbölő death metálnak és a kettős
zajvédelemnek köszönhetően hallani sem hallok semmit.
Itt vagyunk az élet-halál harc kellős közepén… vakon és
süketen. Dermedten állok, kétségbeesetten figyelek, hátha
észreveszek valamit. Mintha egy örökkévalóságig állnék
kiszolgáltatva a sötétségben.
Aztán a reflektorok újra kigyúlnak, a fény a szemünkbe
vág. Hunyorogva nézek körül a vakító ragyogásban.
Angyalok zuhannak a hídra. Csapatokban igyekszünk
letaszítani őket a híd pereméről, mielőtt még magukhoz
térnének. A többit a cápákra bízzuk.
 Egy csapat sráccal együtt egy hálót tartunk kifeszítve, arra
készülünk, hogy egy angyalra vessük, mikor észreveszem
anyámat. A felfordulás kellős közepén ténfereg, és magában
ordibál. Elengedem a hálót, hagyom, hogy a másik három srác
nélkülem intézze el az angyalt, és kétségbeesetten rohanok
anyához, hogy biztonságos helyre vigyem.
De túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy velem törődjön.
A következő pillanatban rájövök, hogy a kopaszra borotvált
szektatagoknak osztogat parancsokat.
A szektatagok megragadják a földet érő angyalokat, és a
híd széléről a mélybe rántják őket. A lepedőjük lobog a szélben,
ahogy az angyalokkal küszködve, birkózva átbuknak a
peremen.
Mások levetik magukat a hídról, mikor az alacsonyan szálló
angyalok a közelükbe érnek. Megragadják a repülő angyalt,
mint valami emberi lövedék. Az angyalokat meglepetésként éri
a plusz súly, és a szárnyaikba kapaszkodó kezek, karok, lábak
és szárnyak szélmalomként pörgő kavalkádjával csapódnak a
vízbe. Remélem, a kopaszok tudnak úszni.
Anyám tovább osztogatja a parancsait, akár egy tábornok a
csata közepén, habár nem hallhatja senki a hangját. Ennek
ellenére mindenki pontosan érti az utasításait, mert a karjával
folyamatosan gesztikulálva küldi az embereit az angyalokra.
Azoknak, akik ugranak, kiváló motiváció, hogy ha elkapják
az angyalt, az lelassítja a zuhanásukat, és esélyük van túlélni
a zuhanást. Öngyilkos küldetésnek tűnik elvéteni a célpontot.
Aggaszt, hogy esetleg anyám is leveti magát a hídról, de
láthatóan nincs szűkében a parancsait váró önkénteseknek.
Látom, hogy akad dolga bőven a csatában, van mivel elfoglalja
magát, és nem valószínű, hogy hajlandó lenne abbahagyni. A
teendői remélhetőleg, lekötik annyira, hogy nem marad ideje
azon gyötrődni, mi van Paige-dzsel. Akármennyire aggódok is
érte, tisztában vagyok vele, ha a húgom nem harcolna a sáskák
feletti irányítás megszerzéséért, azok most minket
támadnának az angyalokkal együtt.
Sokkal eredményesebbek vagyunk, mint vártam, és kezdek
bizakodni, hogy talán van némi esélyünk megnyerni ezt a
csatát. Képzeletben szinte már hallom az emberek
üdvrivalgását, mikor észre- veszem, hogy elsötétül az ég, még
több angyal érkezik. Egy újabb hullám, és ez sokkal nagyobb
csapat, mint akik itt vannak.
Az érkezők némelyike a víz színéig ereszkedik, csónakokat
borítanak fel, és a kezüket nyújtják az elázott és sebesült
bajtársaiknak. Az öböl vizében kapálózó szárnyas harcosok
felkapaszkodnak a felfordult csónakokra, miközben az
emberek kétségbeesetten igyekeznek minél távolabbra úszni.
A vizes angyalok esetlenül kapaszkodnak a csónakokba, és
akár a félig vízbe fúlt madarak, rázogatják a szárnyukat, hogy
lecsöpögtessék a véres vizet.
A lövészek golyózáporral fogadják az újonnan érkezőket.
Szedik le az angyalokat az égről, folyamatosan potyognak a
cápákkal teli vízbe, de az új csapat megáll lőtávolon kívül,
mintha csak nézők lennének. Látják, mi történik a
cimboráikkal, és nem jönnek közelebb.
Azon töröm a fejem, hogy vajon mi lesz a következő lépésük,
amikor feltűnik, hogy az angyalok valójában három csoportra
osztanak. Az első, amelyik közvetlenül a sáskák után érkezett.
Köztük egy-egy villanás erejéig megpillantom Urielt, amint
parancsokat ordibál a csapat közepén. A második csoport a
lőtávolon kívüli, Uriel csapatánál magasabban lebegő,
hatalmas tömeg. Szinte látom, ahogy hideg pillantásuk ránk
szegeződik, figyelnek és mérlegelnek.
 És ott van a legkisebb csoport. A szárnyaik koszosak,
tollaik csak foltokban vannak. Csak jóindulattal nevezhetők
angyaloknak. Egy fehér szárnyú félisten lebeg közöttük.
Ez Rafi a Felvigyázóival.
Ha az egyik csapat Urielé, a másik Rafié, akkor kik
lehetnek a többiek? A közönség, akik azért jöttek, hogy
megnézzék a véres vadászatot? Attól tartok, az igazi csata még
csak eztán kezdődik.
Még ha Uriel legszívesebben vissza is vonulna, hogy később
próbálkozzon újra, nem teheti, mivel mindenki látná, hogy
meghátrált. És az miféle vadászat lenne, ahol a vadász
menekül a vad elől?
Uriel és az angyalai szintén rájöhettek erre, mert hirtelen
bukórepülésben vetik magukat ránk.
A zene még mindig iszonytatóan harsog. Minél közelebb
érnek az angyalok, annál hangosabbnak érzik, de elszánták
magukat a támadásra.
A fények kialszanak, sötétség borul ránk.
Érzem, ahogy az összetákolt színpad megremeg a lábam
alatt a körülöttem földre zuhanó testek súlyától.
A fények ismét felgyulladnak.
Három angyalharcos van körülöttem. Felugranak, csukott
szemmel, vakon pörögve csépelik a levegőt maguk körül. Nem
látnak semmit, és a zaj kalapácsként zúdulhat a fejükre, mégis
készek harcolni.
Angyalok potyognak a hídra is. Némelyik sebesült,
bénultan hever a betonon. De sokan megússzák, kellően
sértetlenek maradnak ahhoz, hogy megöljék a közelükben
lévőket, mihelyst alkalmazkodik a szemük a fényhez, és
magukhoz térnek a földet érés sokkjából.
 Véres csata kezdődik a hídon. Mindenütt emberek
szaladnak és harcolnak. A lövészek tanácstalanul állnak, nem
tudják, mit tegyenek, hova célozzanak. Nem tüzelhetnek a
hídra anélkül, hogy a sajátembereinket is eltalálnák, a
fölöttünk lévő angyalok többsége pedig lőtávolon kívül van.
Az angyalok még a fegyvereiket sem veszik elő. Vagy mert
tartanak a múltkori kis trükkömtől a karddal, ami sajnos már
nincs nálam, vagy annyira magabiztosak, hogy úgy érzik,
puszta kézzel is elbánnak velünk.
Szemtől szemben nem győzhetjük le az angyalokat.
Számítottunk rá, hogy a földön lévők szembe találhatják
magukat néhány angyallal, de nem vártunk egy egész sereget.
Az előrelátásunkból és a felkészülésre rendelkezésre álló időből
ennyire telt.
Az emberek fogyatkozni kezdenek, ahogy az angyalok
lehajigálják a harcosainkat a hídról, eltörik a gerincüket, vagy
letépik a tejüket. Az emberek használni kezdik a pisztolyaikat
és puskáikat, dacára a veszélynek, hogy egymást találják el.
Én is felemelem a kést, amikor megpillantom a felém
közeledő angyalt. A kés kicsinek és hasznavehetetlennek tűnik
a kardhoz képest, amihez hozzászoktam. Nem tudom, hogy az
angyal lát-e vagy sem, de a szemében gyilkos indulat izzik.
Elszánta magát, hogy ölni fog. Már csak az a kérdés, hogy kit.
Ha nagy szerencsém van, legyőzhetem, és talán az utána
következő harcost is, de ez nem egy hosszú távú túlélési
stratégia. És hosszú táv alatt maximum a következő tíz percet
értem.
Nekünk annyi.
 6 3

BÁR ÖNKÉNT JELENTKEZTÜNK, EZ NEM SOKAT SEGÍT, hiába

voltunk vele tisztában mindannyian, hogy a túlélési esélyeink
a zéró közelében járnak. Amikor testközelből kell farkasszemet
nézni a halállal, az egész más.
A kezem izzad és remeg, ahogy felkészülök az
összecsapásra. Próbálok lehiggadni, hogy hatékonyan tudjak
harcolni, de az ereimben zubogó adrenalintól fel vagyok
spanolva. Miközben azt számítgatom, hogy mik a
lehetőségeim, mozgást észlelek a szemem sarkából. Újabb
angyal lopakodik a közelembe. A szárnya aranyszínű, az arca,
mint egy szoboré, de a szemében egy gyilkos hideg pillantása
tükröződik.
Mielőtt kitalálhatnám, hogy mit kéne tennem, hófehér
szárnyak takarják el előlem az angyalt.
Rafi.
És van vele két Felvigyázó is.
A szívem hevesebben ver, pedig azt hittem, már eddig is a
maximumon pörög. Rafi a hátát fordítja felém, mint akiben
szemernyi kétség sincs afelől, hogy nem fogom megtámadni,
dacára a ténynek, hogy ellenségek vagyunk. Behúz egyet a
támadónak, aztán megragadja, és lelöki a színpadról.
Kiengedem a visszatartott levegőt. A kezem remeg a
megkönnyebbüléstől.
 Rafi egy másik angyallal harcol, nem az emberekkel.
Kihúzza a kardját, küzdelemre készen. Mögé lépek,
egymásnak vetett háttal állunk. A késsel a közeledő angyal felé
vágok. A Felvigyázók mellénk lépnek, körkörös védelmet
képezve.
Az angyal, akivel küzdők, hátrahőköl, hogy elkerülje a
késemet. Kisöpröm alóla a lábát, és elzuhan, elég keményen ér
földet. Valószínűleg nincs hozzászokva, hogy a földön állva
harcoljon. Az ellenfelem félregurul, vakon próbál talpra
kászálódni.
Rafi felém fordul.
Ez az első alkalom, hogy az arca nem tökéletes, mint egy
istenszoboré. Hunyorog a fájdalomtól, és megállás nélkül
pislog.
Azért jött, hogy segítsen nekem.
Dacára a gyilkos zajnak és a vakító fényeknek, itt van.
A zsebembe túrok, és előhúzok egy maréknyi ipari
minőségű füldugót. Rafi a narancsszínű dugaszokra néz, aztán
vissza rám. Megfogom az egyiket, és belenyomom a fülébe.
Megérti, és a másikat már ő teszi be. Tudom, hogy nem sokat
segít, de valami haszna biztosan van, mert az arca kissé
kisimul. A mellettünk álló két Felvigyázónak is adok, ők is
bedugaszolják a fülüket.
Villámgyorsan megölelem Rafit. Engem momentán nem
igazán izgat, hogy ki látja. Rafit lehet, hogy igen.
Mintha csak igazolni akarná a sejtésemet, felpillant az
égre. A Felvigyázók maradéka és a pokolfajzatok a harcolók
fölött köröznek a magasban, ahol a zaj elviselhetőbb. Mögöttük
a szárnyas nézősereg felhője lebeg. Biztos csak a képzeletem
játszik velem, de mintha fagyos északi szél lehelete érkezne
felőlük, szinte tapinthatóan érzem a rosszallásukat.
 Rafi lejött, hogy segítsen nekünk, ahelyett, hogy vadászna
ránk, és mindezt az egész angyalsereg szeme láttára.
Rafi felemelt mutatóujja kört rajzol a levegőbe, a két
Felvigyázónak int. Azok bólintanak. Felröppennek a levegőbe,
és a karjukkal ugyanilyen mozdulatot tesznek, jeleznek a
fölöttünk lebegő többi Felvigyázónak. Rafi egész csapata
aláereszkedik a fájdalmas zaj és a vakító fények közé, a hídon
érnek földet.
Amikor egy angyal és egy Felvigyázó találkozik, úgy
viselkednek, mint a sikátorban összefutó kóbor macskák,
felborzolják a tollazatukat. Borzas szárnyuk jóval nagyobbnak
tűnik, mint korábban.
A harcosaink először azt hiszik, hogy újabb támadók
érkeznek, és visszavonulnak, hogy védhetőbb pozíciót
találjanak maguknak. De amikor látják, hogy a Felvigyázók
Uriel angyalaira támadnak, megtorpannak, és leesett állal
bámulják a jelenetet.
Felemelem a karom, és nagyot kurjantok, bár tudom, hogy
úgysem hallja senki. De nem bírom megállni. Rafi csapatával
megerősítve már van esélyünk ellenállni Urielék
támadásának.
Más is így érezhet, mert páran felemelik a fegyvereiket, és
ujjongó csatakiáltásban törnek ki.
A fények ismét kialszanak, teljes sötétségbe borítva a
világot.
Mozdulatlanul állok, nincs hová elrejtőzni, míg az angyalok
látnak, mi pedig nem. Valaki hozzám ér a sötétben, ahogy
elmegy mellettem. A földre vetném magam, a karommal védve
a fejemet, de bíznom kell Rafiban és a Felvigyázókban, hogy
megóvják az életem.
 Mikor a fény visszatér, Rafit látom mellettem küzdeni.
Akárcsak két szárnyas ellenfele, ő is pislog a vakító fényben.
Sokkal több ember van életben, mint amire számítottam. A
Felvigyázók harcoltak értünk, amíg mi vakok voltunk. Most ők
nem látnak, így rajtunk a sor.
Megsimogatom Rafi karját, hogy tudja, én vagyok, és
kiveszem a kardot a kezéből. Az alatt a pár másodperc alatt,
amíg az angyalok össze vannak zavarodva, és a kezükkel védik
a szemüket a fénytől, mi, emberek lendülünk támadásba.
A hozzánk legközelebbi angyalokat aprítom, míg a többi
ember akkora csoportokban támad a magányos angyalokra,
hogy a túlerejükkel képesek legyenek legyűrni őket. Rafi
Felvigyázói harcoltak helyettünk, míg mi tehetetlenek
voltunk. Most, amíg ők képtelenek rá, mi harcolunk
őhelyettük.
Együttműködünk, összedolgozunk, akár egy csapat: Rafi
Felvigyázói és a mi embereink. Mi kipótoljuk az ő
hiányosságaikat, ők pedig a mieinket. Meglehetősen bizarr,
rongyos, össze nem illő csapat vagyunk, szemben a tökéletes,
erős és gyönyörű angyalokkal, mégis sikerül visszavernünk
őket.
Tombol bennem az adrenalin, úgy érzem, képes lennék
egyszerre tíz angyallal is elbánni. Velőtrázó csatakiáltással a
következő pislogó angyalra rontok, aki a kezével takarja el a
szemét.
Rafi a földre zuhan, vakon birkózva két angyallal, akik
összefogva ellene, a földre szorítják. Az egyiket keresztüldöföm
a kardommal, míg Rafi lerúgja magáról a másikat. Úgy érzem,
így, hogy mindannyian összefogunk, egyre jobbak az esélyeink
visszaverni őket. De a lelkesedésemnek sajnos hamar vége
szakad.
 Az eddig passzívan szemlélődő angyalokból álló felhő
megindul gyorsan és elszántan.
 6 4

NEM LEP MEG, HOGY A NÉZŐK IS BEAVATKOZNAK A HARCBA,

mikor látják, hogy Rafi és a Felvigyázók az emberek oldalára
állnak az angyalok ellenében. Ahogy a nézősereg megindul
felénk, körülöttük hirtelen felkavarodik a köd. Az angyalok
megtorpannak és körülnéznek.
A sáskaraj tör elő az angyalokat körülvevő ködből.
Meredten figyelem az örvénylő káoszt, hátha megpillantom
a húgomat, de a szárnyak és fullánkok mindent elborító
tengerében sehol sem látom.
Egy véres test hullik alá a sáskafelhő közepéből.
A szívem kihagy egy pillanatra, míg nem tudom kivenni a
részleteket. Szeretném lehunyni a szemem, arra az esetre, ha
Paige volna az, de a szemem a zuhanó testre tapad.
Egész addig nem látok semmit, amíg a test elég közel nem
ér. Épp csak egy pillanatom marad, hogy felismerjem.
Színjátszó, hártyás szárnyak rezegnek a szélben. Egy
tekergő skorpiófarok. És a lobogó hajban egy fehér színű tincs.
Aztán az aszfaltra zuhan.
Ismét kapok levegőt.
Paige! Vajon hol lehet?
A magasban a sáskaraj egyre közelebb ér az angyalokhoz.
Paige büszke, királyi tartással terpeszkedik egy sáska
karjában, nyomában az egész raj. Mindannyian őt bámuljuk.
Az egész testét vér borítja. Remélem, a nagyja Fehér Tincsé. A
szájából is vér csöpög. És rág valamit.
De ebbe inkább nem akarok belegondolni. Óvakodok attól
is, hogy egyenesen Fehér Tincsre nézzek, aki összezúzva hever
a hídon.
Az előző vezér halott.
Fel sem tudom fogni. Az én kishúgom… a sáskák
királynője.
Paige hangja felcsattan, kezével a levegőbe csap, mindezt
olyan szenvedélyes dühvel, ami anyára emlékeztet. Nem
hallom, mit kiált, de ahogy a keze előrelendül, a sáskafelhő
megindul a nyomában. A támadásra induló angyalok közé
vágódnak, és már csak az összekeveredő tökéletesség és
szörnyűség kivehetetlen egyvelege bukfencezik, kavarog és
forr a levegőben. Fentről véreső hull ránk, amikor a fullánkok
és a kardok összecsapnak.
A húgom távol tartja tőlünk az eddig csak nézelődő
angyalsereget, nem engedi, hogy ők is ránk támadjanak.
Dokinak és Obinak igaza volt vele kapcsolatban.
Egyszerre tölt el büszkeség és aggodalom. Az én kishúgom
a megmentünk.
Aztán a fények ismét kialszanak, sötétség borul ránk.
Érzem, hogy egy kéz átveszi tőlem Tündérmackót, és
tudom, hogy ismét Rafinál van a kard. Lekuporodok a földre,
hogy ne legyek útban, és eltakarom a fejemet. Bíznom kell
benne, hogy meg- védi az életemet, amíg én vak és süket
vagyok.
Lehunyt szemem előtt megjelenik a húgom, amint egy
sáskán lovagolva csatába vezeti a seregét.
 65

MIKOR ISMÉT FELGYULLADNAK A FÉNYEK, észreveszem, hogy

a híd leszakadt végénél valaki megpróbál lentről felmászni. A
szája kétségbeesett sikolyra nyílik. Bármi legyen is, ami elől
menekül, az szörnyűbb lehet, mint ami a hídon történik.
Odarohanok, hogy segítsek rajta. A tenyere nyirkos az
izzadságtól, egész testében remeg. Nem hallok egy szót sem
abból, amit mond, ezért hasra fekszem az omladozó peremen,
és lenézek. Megpillantom a híd alatt lógó, rejtekhelyül szolgáló
hálót.
El van szakadva. Az emberek csoportokba verődve
kapaszkodnak felfelé, láthatóan minél távolabb akarnak
kerülni valamitől. Rémülettől tágra nyílt szemmel bámulják az
alattuk örvénylő vizet.
A tenger tajtékzik, szinte forr, majd hirtelen egy sokfejű
hatos vágódik ki a vízből. Mind a hat élő fejének tátva a szája,
mintha valami torz hal ugrana fel, hogy bekapjon egy bogarat.
Az egyik fej rám néz, és összecsattintja az állkapcsát. Az
apokaliptikus szörnyeteg megragad pár embert a hat élő
fejével, aztán visszacsobban az öböl vizébe, magával húzva a
vérző és kapálózó áldozatokat.
A sötét víz habzik és kavarog, ahogy az utolsó áldozat keze
is elmerül az örvényben.
 A híd alatt kitör a pánik. Egymást tapossák az emberek,
hogy minél távolabb kerüljenek a helytől, ahol a hatos
felbukkant.
Vajon mióta folyik ez?
Felpattanok, és rohanok a létráért, ami azért lett felhúzva,
nehogy elárulja, hogy a tehetségkutató egész nézőközönsége a
híd alatt rejtőzik. Hirtelen eszembe jut, mi van, ha a Doki
tévedett, és az emberek nem immunisak a hatos terjesztette
fertőzésre.
Nem hagyhatom elpusztulni ezeket az embereket, csak
mert megvan az esélye, hogy valami rossz történhet. Eloldom
a rögzített létrát, és oldalt leeresztem. Ki kell jutniuk innen.
Szinte szó szerint farkasszemet néznek a halállal.
Az emberek a háló széle felé tülekednek, van, aki a többiek
hátán mászik feljebb. Legalább annyian zuhannak menekülés
közben a vízbe, mint ahányat a szörnyeteg elragadott.
A víz ismét tajtékzani kezd, és egy újabb hatos bukkan fel
belőle. Elképesztő, milyen magasra képes ugrani. Hat száját
mohón kitátja, megragadja, akit ér, és az ordítva kalimpáló
embereket lehúzza magával a mélybe.
– Gyerünk! Másszon fel mindenki gyorsan! – integetek a
hálón kapaszkodó embereknek.
A csatatéren is nagyobb biztonságban lesznek, mint ahol
most vannak.
Ahogy mászni kezdenek felfelé, rohanok tovább a káosz
közepette, hogy a hídon körben leeresszem a létrákat. Amint a
helyükre kerülnek, az emberek elkezdenek áramlani felfelé a
hídra.
A zene elhallgat.
Mindannyian felpillantunk. Még az angyalok és a sáskák is
abbahagyják a harcot, és figyelnek. Most meg mi van? Ha
egyszer vége lesz ennek az egésznek, nem akarok több
meglepetést és izgalmat az életembe.
Egy fehér öltönyös alak száll a színpad fölé. Uriel az. A
szárnya piszkosfehérnek tűnik a mesterséges fényben.
A fülem csengeni kezd a hirtelen támadt, néma csendben.
Lehámozom magamról, és a nyakamba akasztom a zajvédőt.
– Az istenítéletnek vége. – Uriel normál hangon beszél, de
ebben a csendben ez úgy hat, mintha kiabálna. – Rafaelről
bebizonyosodott, hogy áruló. Így már kétségbevonhatatlanul
én vagyok a Hírvivő.
Ahogy ezt kimondja, valaki felsikolt. Egy hatos mászik át a
híd peremén. Az emberek hátrálni kezdenek, amint feltűnik a
hat fej meg az élettelenül lógó hetedik.
Egy angyal a hatos közelében térdre rogy. Az arca
elvörösödik, csorog rajta az izzadság. A száján kibuggyan a vér.
A túloldalon újabb hatos mászik fel a hídra.
Még több ember kezd sikoltozni, és kétségbeesetten
próbálnak minél távolabbra kerülni a hatosoktól, de ezen a híd-
szigeten nem jutnak messzire. Riadt nyájként húzódunk
egymás közelébe.
Két sáska a hatos közelében köhögni kezd. Aztán
fuldokolnak. Verdeső szárnyakkal próbálnak felszállni, de
lerogynak a betonra.
Szájukból, orrukból és szemükből is folyik a vér.
Szánalmasan vinnyogó és fuldokló hangokat hallatva
vonaglanak a földön.
Ez az apokaliptikus járvány.
 66

– RAFI! – Próbálom felhívni magamra a figyelmét. – Tűnj el a

hídról! Ezek a szörnyek angyalpestissel fertőzöttek.
Egy alacsonyan szálló angyal leesik a földre, úgy nyöszörög,
mintha csikarna a hasa. Szájából, füléből, orrából, szeméből
vér folyik, miközben kínok közt vonaglik a földön.
Az angyalok magasabbra szállnak, hogy elkerüljék a
hatost. A szó, hogy angyalpestis, suttogva jár körbe, nem
hallatszik más, csak ez és a szárnyak suhogása.
Minden szárnyas teremtmény elrepül a híd közeléből,
távolságot tartanak a fertőzött angyaloktól és sáskáktól.
Persze csak azok tudnak távolságot tartani a hatosoktól,
akiknek szárnyuk van.
Ha Dokinak igaza van, mi, emberek, immunisak vagyunk
erre a fertőzésre. Arra viszont egész biztosan nem vagyunk
immunisak, ha a hatosok szét akarnak tépni minket.
– Penryn! – kiált Rafi a magasból, hófehér szárnyain
lebegve. – Ugorj le a hídról! Elkaplak.
A híd széléhez rohanok, ahol anyám is van. Talán a
Felvigyázók el tudják kapni őt is és másokat is, akik le mernek
ugrani. Szerencsére a húgom a levegőben van, elég messze,
hogy biztonságban legyen.
Egy angyal, aki túl közel repül a hídhoz, felsikolt.
Rángatózni kezd a levegőben, és véres könnyeket ejt.
 Újabb hatos mászik fel a hídra, anya közelében. Ő a híd
közepére szalad, ahogy a többiek is. Mennyi lehet ezekből a
szörnyetegekből? A híd széléhez mászok, közben anyának
kiabálok, hogy menjen a híd másik részére.
– És annak száma hatszázhatvanhat – mondja Uriel a
levegőből, a hangja keresztültör a pánik zsibongásán.
Ha meg is lepte a fertőzés, nem mutatja.
Amikor megközelítem a híd szélét, rálátok az öbölre. A
véres vízen felénk úszó hatosokat látok.
Újabb kettő mászik át a peremen. Körülöttünk mindenütt
további hatosok kapaszkodnak felfelé, másznak egymás
hegyén-hátán, hogy feljussanak a hídra.
666. Ez nem csak a szám, amit a homlokukra tetováltak.
Ennyien lehetnek itt.
Felnézek.
Rafi fölöttem lebeg.
Közvetlenül alatta egy angyal összegörnyed a fájdalomtól.
Az orra vérezni kezd.
Intek Rafinak, hogy tűnjön el.
– Menj!
Rafi tétovázik. Ketten a Felvigyázói közül megragadják a
karját, és feljebb vonszolják.
Körülöttünk az emberek rohannak, ki merre lát. Lövések
dördülnek. Minden irányból sikolyok hallatszanak.
– Megszerzem ennek az emberlánynak a fejét, és
rárakatom az egyik ilyen bestiára – kiáltja Uriel Rafinak.
Jóval fölöttünk lebeg, ahonnan remek rálátás nyílik a
mészárlásra.
Körben mindenhol hatosok másznak fel a hídra.
 Mi, emberek, a híd közepére hátrálunk, amikor
megindulnak felénk. Előhúzom a késem, bár ennyi erővel
fogpiszkálót is szegezhetnék egy horda grizzlyre.
– Penryn!
Felnézve Rafit látom. Engem figyel kétségbeesetten,
miközben a Felvigyázói szorosan fogják, hogy biztos
távolságban tartsák tőlünk.
Rafi megragadja a nyakában lógó szárított gyümölcsöt, és
a szájához emeli.
Beleharap.
Kifakad a fogai közt, és az ajkain végigcsordul valami, ami
sűrű vérre emlékeztet.
 6 7

A GYÜMÖLCS, AMIBE RAFI BELEHARAPOTT, FÜSTÖLNI KEZD.

A füst összeáll, és a démonvezér alakját ölti fel, akivel a
pokolban harcoltunk. Rosszabbul néz ki, mint az emlékeimben.
Habár a darabjai, amiket levágtam, visszanőttek, a szárnyai
továbbra is az égett gumira emlékeztetnek, és már egymást
több rétegben átfedő forradásokkal is tele vannak. Egy újabb
darab is hiányzik az egyik szárnyából, és egy kanyargós, mély
vágás szeli át az ajkait, amitől úgy néz ki, mintha két szája
volna.
Rafi fölé tornyosul a levegőben. A Felvigyázók nyomban
felsorakoznak Rafi védelmére.
Nem érek rá tovább figyelni, hogy mi történik. A hatosok
támadásba lendülnek.
Egy pillanat alatt elborítanak a sikolyok és a fröcsögő vér,
rettenetes mészárlás kezdődik. Mindenütt golyók röpködnek,
de nincs időm azon izgulni, nehogy eltaláljon egy eltévedt
golyó, mert közben egy hatos fejét igyekszem megvágni a
késemmel.
Még hangosabb és rettenetes sikolyok hallatszanak.
Először azt hiszem, hogy embereket tépnek szét a hatosok, de
a hangban van valami nem emberi.
A hatosra, amivel küzdök, hirtelen három mumifikált fej
támad.
 Kénytelen vagyok pislogni párat, hogy megbizonyosodjak
róla, tényleg azt látom, amit látok. Ezek az elemésztettek
ostorvégen lógó fejei a pokolból? Körülnézek, próbálok rájönni,
hogy mi történik. A reflektorok fényében csillogó hullámok közt
minden tele van az öböl felszínét hasító elemésztettekkel. A
vízben lévő hatosok köré gyűlnek.
A hídhoz érve a fejek kivágódnak a vízből, és sikoltozva,
pengés hajukat előrecsapva suhannak felénk.
Közben a három fej az előttem lévő hatosba mélyeszti a
fogait. Dühödten rágják magukat befelé. A hatos őrjöngve
dobálja magát a fájdalomtól, próbálná lerázni magáról a
fejeket, de újabbak tapadnak a vállára, és kezdik befúrni
magukat.
A fejek mindenütt a hatosokat támadják. Az emberekkel
nem törődnek, békén hagyják őket.
Felpillantok az égre. Az égett szárnyú démonvezér
boldogan vigyorogva néz le ránk. Nagyon elégedett önmagával.
Mellette Rafi engem figyel. Az arca mint egy szoboré, nem
tudom leolvasni róla, hogy mire gondol. Vajon mibe került ez
neki?
– Jól vagytok? – kiáltja.
Bólintok. Csupa vér és horzsolás vagyok, de nem fáj
semmim, ami nem is csoda, tekintve az ereimben keringő
adrenalin mennyiségét.
Körülöttünk a fejek már kifelé rágják magukat a
hatosokból. A hatosok élő fejeit sorra lerágják, azok hangos
koppanással esnek a betonra. A mumifikált fejek elfoglalják a
helyüket, és átveszik az Uralmat a testek fölött. Sikolyok
helyett éles, rikácsoló kacajokat halhatnak. Az átható hangban
téboly és ujjongás keveredik.
 A megszállt hatosok a híd pereméhez vonulnak, és a vízbe
vetik magukat.
Az jut eszembe, ha valaha bekövetkezik az igazi
apokalipszis, ezek az elemésztett hatosok még visszatérhetnek
a tengerből, mint a végítéletet elhozó valódi fenevadak.
 68

– EGY ARKANGYAL SZÁRNYA ÉS EGY ÚJ HADSEREG – mondja a

démonvezér.
– Mit műveltél? – Uriel Rafihoz repül. – Van róla fogalmad,
milyen nehéz…
Rafi izzó haraggal Uriel felé lendíti a kardját. Urielnek
épphogy csak sikerül felemelnie a sajátját, hogy hárítsa, de
Rafi csapásának az ereje kibillenti az egyensúlyából. A
kapálózó Uriel leesik, és a hídra zuhan. Tántorogva feláll,
vérzik, és a vállát fogja. Úgy látszik, rendesen összetörte
magát. Mielőtt visszanyerhetné az egyensúlyát, az üvöltöző
tömeg megrohanja.
Egy nő az arcába csap, miközben a gyerekéről kiáltozik.
Egy másik belerúg.
– Ezt az én Nancymért kapod. – Még nagyobbat rúg bele. –
Ezt pedig a kicsi Joe-ért.
Újabb alak ugrik elé, és kiabál dühösen, miközben egy
negyedik ráveti magát, és a tollait kezdi tépni. Aztán Uriel
eltűnik a szemem elől, elborítja a feldühödött tömeg áradata.
Tollak röpködnek a levegőben. Spriccel a vér. Felemelkedő
és lesújtó karokat látni, a reflektorok fényében véres
késpengék villannak.
Minden más mozdulatlanságba dermed… a zene sem szól,
csak a fények égnek. Az angyalok abbahagyták a harcot, még
az elemésztett hatosok is elcsendesednek.
 Csupán a reflektorok hátborzongatóan éles fénye hasít a
sötétségbe, és Uriel sikolyai.
Az angyalok össze vannak zavarodva, nem tudják, mit
tegyenek. Talán ha Uriel támogatói őszintén gondolják, és
tényleg mellette állnak, nem csak azért követik, mert
előnyöket várnak tőle, akkor esetleg vállalják a veszélyt, és a
segítségére sietnek. De mielőtt a tétovázó angyalok egyetlen
mozdulatot is tehetnének, az Urielt elborító tömeg kezd
szétszéledni.
Néhány ember borzalmas trófeaként magával viszi Uriel
egy darabját. Véres tollak, kitépett hajcsomók, egy ujj és más,
véres, felismerhetetlen darabok.
Oké, talán nem mi vagyunk a legcivilizáltabb lények az
univerzumban… bár ha nem mi, akkor kicsoda?
 69

– ÉN TELJESÍTETTEM AZ ALKU RÁM ESŐ RÉSZÉT, ARKANGYAL

– mondja a démonvezér. Égett szárnyai lustán lengenek előre-
hátra a levegőben. – A kedvedért megmentettem ennek a
hitvány ember lányának és a családjának az életét. Most te
következel.
Rafi a démonvezér előtt lebeg gyönyörű, hófehér szárnyain.
Elszánt arccal bólint.
– Nem! – csúszik ki a számon önkéntelenül, miközben
megbabonázva bámulom őket.
Két pokolfajzat érkezik a reflektorok fénycsóváján kívüli
sötétből, fekete hóhérbárdokkal. A bárdokon többrétegnyi
rászáradt vér van. Rafi háta mögé helyezkednek, kétoldalt, a
szárnyai mellett.
Rafi olyan pillantást vet a démonvezérre, hogy egy
pillanatig azt hiszem, előjön valamivel, és megússza.
De aztán csak bólint.
A pokolfajzatok minden figyelmeztetés nélkül felemelik a
bárdot, és egyetlen csapással átmetszik Rafi szárnyízületeit.
Felemelik a bárdot, és egyetlen csapással átmetszik Rafi
szárnyízületeit.
Felemelik a bárdot, és egyetlen csapással átmetszik Rafi
szárny- ízületeit.
Felemelik a bárdot, és egyetlen csapással átmetszik Rafi
szárny- ízületeit.
 Felemelik…
…a szárnyai…
Nem tudom Rafi felkiált-e fájdalmában, mert semmit sem
hallok a saját sikolyomtól.
Rafi zuhan.
Két Felvigyázója elkapja, mielőtt a hídnak csapódna.
Hófehér szárnyai koppanva érnek földet.
A következő pillanatban a kardja hangos csörrenéssel
kiesik a kezéből, súlya alatt megreped a beton.
 7 0

A HAJNALI FÉNYEK pasztell árnyalatokkal színezik San

Francisco horizonton kirajzolódó kontúrjait. A látkép folyton
változik, mégis ismerősnek, sőt néha egyenesen
megnyugtatónak érzem.
Csónakok szelik az öböl véres vizét, összeszedik az utolsó
angyalokat és embereket is. A csónakosok legszívesebben
ketrecbe zárnák a megmentett angyalokat, és beléjük lőnének
párat, hogy kissé legyengítsék őket. A legnagyobb örömmel
figyelnék, hogy mennyi időbe telik, míg begyógyulnak a sebeik,
sőt talán még azt is kipróbálnák, hogy a saját erejükből, élelem
és víz nélkül is helyrejönnek-e. De nem meglepő módon Józsiás
és a Felvigyázók ragaszkodtak hozzá, hogy a maximum,
ameddig elmennek, az legyen, hogy nem adnak nekik takarót
és forró italt, ami a megmentett embereknek jár.
Most, hogy Uriel halott, meglehetős hiány mutatkozik
arkangyalokból. Egyelőre, nem hivatalosan, Rafi a vezetőjük,
csakhogy ő hol visszanyeri, hol újra elveszti az eszméletét,
miközben végigszáguldunk vele az öblön a legközelebbi
működő – vagy legalábbis még álló – kórház felé.
A Felvigyázók végrehajtják Rafi utasításait, és jelentik
neki a történteket, mikor öntudatánál van. Az angyalokat
annyira sokkolták a történtek, hogy ellenkezés nélkül
megtesznek bármit.
 Az a benyomásom támad, hogy amíg a parancsok
ésszerűnek tűnnek számukra, azt teszik, amit Rafi mond,
legalábbis egyelőre. Ez egy olyan társaság, ami annyira
hozzászokott, hogy mások parancsait kövesse, hogy
valószínűleg fogalmuk sem lenne, mihez kezdjenek, ha nem
volna vezetőjük.
Az emberek többsége elhagyta a hidat. Arra használom
Józsiást és a Felvigyázókat, hogy üzeneteket továbbítsanak
számomra is, mert egyelőre ez a legegyszerűbb megoldás.
Annyira aggódom Rafi miatt, hogy nem sok hasznomat vennék
az emberek partra szállításának megszervezésében.
Elméletben mindenki az én parancsaimat követi, a valóságban
pedig azt csinálják, amit az ikrek mondanak.
Rafira pillantok, már vagy századik alkalommal, mióta itt
kuporgok mellette Tündérmackóval a kabát alatt, amit valaki
rám terített. Úgy reszketek, mintha mínuszok lennének, és
hiába a kabát, nem tudok átmelegedni. Alig látok valamit a
szélben lobogó hajából a körülötte sürgölődő Felvigyázók és
angyalok miatt. A siklóhajó egyik üléssorán fekszik, amit az
ikrek szereztek nekünk.
Az angyalok és a Felvigyázók félreállnak, és várakozóan
néznek rám. Aztán mindannyian felszállnak a levegőbe. Rafi
eszméleténél van, és engem néz.
Odamegyek hozzá. Próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy
akaratos kisgyerek, és az angyalok jelenlétében nem
ragaszkodtam hozzá, hogy foghassam a kezét, de nehéz volt
ellenállni a kísértésnek. Nem akartam kínos helyzetbe hozni,
akkor sem, ha nem volt magánál.
De most, hogy a többiek elmentek, leülök mellé, és
megfogom a kezét. Kellemesen meleg. Felemelem és
magamhoz szorítom, hogy felmelegítsen.
 – Hogy érzed magad? – kérdem.
Olyan pillantást vet rám, amitől rögtön elfog a bűntudat,
mert a szárnyai elvesztésére emlékeztetem.
– Szóval? Mi a helyzet? Téged választanak a következő
Hírvivőnek?
– Aligha. – A hangja rekedt. – Ellenük harcoltam, aztán
pedig megidéztem egy démonvezért. Nem a legnépszerűbb
húzások egy választási kampányban. Az egyetlen dolog, amit a
javamra írnak, hogy úgy vélik, azért áldoztam fel a
szárnyaimat, hogy megmentsem őket az angyalpestistől.
– Mindent megkaphattál volna, Rafi. Amikor Uriel eltűnt
az útból, visszatérhettél volna az angyalok közé. És ők
megválasztottak volna a királyuknak.
– Hírvivőnek.
– Nincs sok különbség.
– Jobb, ha nem az lesz a Hírvivő, akinek régebben
démonszárnyai voltak. Nem volna helyénvaló. – Megrándul az
arca, lehunyja a szemét. – Ráadásul nem is akarom az állást.
Üzentünk Mihály arkangyalnak, hogy vonszolja ide a makacs
seggét. O sem akarja a címet.
– Elég nagy hűhó volt az állás körül, ahhoz képest, hogy
senkinek sem kell.
– Ó, egy rakás angyal akarná ezt a munkát, csak nem azok,
akik alkalmasak is rá. Tudod, legjobb, ha a hatalom azoké,
akik nem vágynak rá.
– Miért, te nem vágysz rá?
– Van jobb dolgom is.
– Mint például micsoda?
Kinyitja a szemét, és rám néz.
– Mint például meggyőzni egy igen makacs lányt, hogy
ismerje el, őrülten szerelmes belém.
 Éles vigyor ül ki az arcomra.
– Szóval ha a disznófarm nem érdekel, akkor mi az, amire
vágysz? – kérdi.
Kiszárad a szám, nyelek egy nagyot.
– Mi a véleményed egy biztonságos lakóhelyről, ahol az
ételt nem úgy kell elcsenni, és nem kell verekedni sem érte?
– Vedd úgy, hogy a tiéd.
– Ennyi az egész? Csak kérnem kell?
– Dehogy. Mindennek ára van.
– Tudhattam volna. És mi az?
– Én.
Ismét nyelnem kell.
– Szeretném, ha nagyon, nagyon pontosan fogalmaznál.
Nem aludtam egy örökkévalóság óta, és már csak az adrenalin
tart talpon, ami egy ember számára nem a legoptimálisabb
működési mód. Szóval, mit is akartál mondani?
– Talán azt szeretnéd, ha betűzném?
– Igen, kérlek, minél részletesebben szeretném hallani.
Mélyen a szemembe néz. Szinte már kényelmetlenül érzem
magam, ugyanakkor a szívem úgy repes, mintha egy kis
gimnazista lány lennék. Hé, várjunk csak! Hiszen én tényleg
gimnazista vagyok. Pislogok párat. Vajon hogyan kell csábosán
rezegtetni a szempilláimat?
– Mit csinálsz?
– Tessék?
Jaj! Ezt nem kellett volna!
– Te most a szempilláidat rezegteted?
– Mi, hogy én? Nem, persze, hogy nem. De ne tereld el a
szót! Szóval, halljam!
Gyanakodva hunyorog rám.
– Ez meglehetősen kínos.
 – Az bizony.
– Nem óhajtod megkönnyíteni a dolgomat, igaz?
– Elveszteném a megbecsülésedet, ha így tennék.
– Veled kivételt tennék.
– Ne húzd az időt! Mit akarsz mondani?
– Én azt próbálom elmondani, hogy én… hogy…
– Igen?
Sóhajt.
– Nem könnyű veled, ugye, tudod?
– Azt próbálod elmondani, hogy… mit is?
– Okérendbentévedtem. És most lépjünk tovább! Szerinted
mi lenne a legjobb hely, hol legyenek az angyalok, amíg haza
nem térnek?
– Hűha! – Kitör belőlem a nevetés. – Csak nem azt
mondtad, hogy tévedtél? Ez volt az a szó? Tévedtél? –
Rámosolygok. – Imádom a hangzását, ahogy kiejted a szádon.
Olyan dallamos, olyan költői! T-é-v-e-d-t-e-m. Téééveeedteeem.
Gyerünk, énekeld velem!
– Ha nem szeretném ennyire a nevetésedet, már rég
kihajítottalak volna ebből a rettenetesen zajos és rettenetesen
zötyögős járműből, és most ott vacoghatnál a fagyos vízben.
Szereti a nevetésemet.
Megköszörülöm a torkomat.
– És miben tévedtél? – Teljes komolysággal kérdezem.
Kapok tőle egy csúnya pillantást, úgy tűnik, nem óhajt
válaszolni.
– Az emberek lányaival kapcsolatban.
– Ó, csak nem? Talán mégsem vagyunk szeszélyes és
kiállhatatlan állatok, akik csak tönkreteszik a jó híredet?
– Nem, abban igazam volt. – Bólogat. – De kiderült, hogy
ez nem mindig rossz dolog.
 Összevonom a szemöldökömet.
– Tényleg így van – mondja. – Fogalmam sem volt, hogy
valaki egyszerre lehet hatalmas púp a hátamon, és ugyanakkor
ellenállhatatlanul vonzó a maga varázslatos módján.
– Az ilyenre mondják, hogy édes kis semmiség? Meg kell
mondjam, azt vártam, hogy amit mondasz, az ennél valahogy
kicsit… hízelgőbb lesz.
– Hiába hallod, nem ismered fel, milyen egy szívből jövő
szerelmi vallomás?
Elakad a szavam, némán pislogok rá, a szívem ki akar
ugrani a helyéről.
Félresimít egy hajtincset az arcomból.
– Nézd, tudom, hogy eltérő világokból jöttünk, nem
vagyunk egyformák. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem számít.
– Többé már nem érdekelnek az angyali szabályok?
– A Felvigyázóim ráébresztettek, hogy az angyali szabályok
az angyaloknak valók. A szárnyaink nélkül soha nem fognak
teljes egészében, fenntartások nélkül visszafogadni minket.
Mindig is beszédtéma lesz, hogy egy újonnan elbukott
angyalnak le kéne vágni a szárnyait, és átültetni ránk. Az
angyalok tökéletesek. És mi még az átültetett szárnyakkal sem
leszünk már soha többé azok. Te viszont elfogadsz engem
olyannak, amilyen vagyok, ha van szárnyam, ha nincs. Még
amikor démonszárnyam volt, akkor sem néztél rám
szánakozva egyszer sem. Végig kitartottál mellettem, egyszer
sem ingott meg a hűséged. Ez vagy te: az én bátor, hűséges és
imádni való emberlányom.
A szívem olyan vadul ver, azt sem tudom, mit mondjak.
– Akkor itt maradsz? – Velem?
 Mozdul, hogy megcsókoljon, de felszisszen. Én hajolok fölé,
de megállok az ajka fölött egy hajszálnyival. Szeretem a
forróságot és az elektromos bizsergést, amit a közelsége okoz.
Forró ajkát az enyémre szorítja. A kezem végigsimít a
mellkasán, aztán lejjebb siklik a feszes hasizmaira és a
derekára. A sebeket igyekszem kikerülni. Szorosan átöleljük
egymást. Olyan jó érzés hozzábújni! Kellemesen melegít.
Biztos pont ebben a káoszban.
Jó volna, ha ez a pillanat örökké tartana.
– Ó, az igaz szerelem! – Megbillen a csónak, Süvöltő
érkezik. – Hánynom kell tőle. A te gyomrod nem fordul fel,
Vércse?
– Elejétől fogva az volt a véleményem, hogy nem jó ötlet –
mondja Vércse, és leszáll Süvöltő mellé. – Örök kárhozat lett a
sorsom, amiért folyton rád hallgattam.
– Mit szólsz a sérüléseimhez, főnök? – Süvöltő megmutatja
a lenyúzott alkarját, amin kilátszanak az izmok. –
Összehasonlítjuk, hogy kié néz ki durvábban?
Nem akartam megkérdezni, de nem tudom megállni.
– Mi van az angyalokkal?
– Megkeresik Mihályt – mondja Rafi. – Aztán hazamennek,
és megválasztják az új Hírvivőnek. Előbb-utóbb sikerül majd
sarokba szorítaniuk. Jó Hírvivő lesz belőle, még ha nem fűlik
is hozzá a foga.
– Biztonságban leszünk tőlük?
– Nemsokára mind elmennek. Elkezdhetitek újjáépíteni a
világotokat.
– Mi lesz a Felvigyázókkal?
– Úgy döntöttek, hogy velem maradnak. Nekik egyébként
sem voltak soha előítéleteik az emberek lányaival szemben,
eleve ez okozta a problémát. Attól tartok, lesz még velük
gondotok.
– De csak mert az asszonyaik jobban kedvelnek minket,
mint a közülük való férfiakat – mondja Süvöltő.
– Tényleg? Biztos vagy benne, Hogy többre tartunk egy
exangyalt, mint egy rendes, normális férfit?
Süvöltő megvonja a vállát.
– Talán nem vagyunk olyan tökéletesek, mint voltunk –
mondja Rafi de minden csak viszonyítás kérdése.
Csúnyán akarok nézni rá. de nem bírom ki, kibuggyan
belőlem a nevetés.
– Igen, rajtad nevetek.
Rafi magához húz, és újra megcsókol. Elolvadok az
ölelésében. Nem tudok neki ellenállni. De nem is biztos, hogy
akarok.
Megszűnik körülöttem a világ, csak Rafi marad belőle, és
ahogy az ajkaink elkezdik felfedezni egymást.
 Epi lógus

VÉGIG AZ UTCA KÖZEPÉN HALADOK a régi környékünkön.

Felismerem a ház oldalán a cikcakkos repedést és a graffiti
angyalt a szöveggel: „Ki őriz meg az őrizőktől?”
Az összes ajtóra vörös festékbe mártott tollat szögeztek.
Gondolom, miután elmentünk, eldőlt a bandaháború, és most
az egyik fél területe itt minden. De gyanítom, maradtak itt
közönséges emberek is a padlásokon és az alagsorokban
meghúzódva.
Ez most a félsziget legdélebbi pontja, ami nem égett le a
véres vadászat során. A falak feketék a koromtól, de a házak
állnak.
A húgom előttünk repül az egyik sáskáján. Kiabálva
tudatja az emberekkel, hogy az angyalok elmennek, és hogy
nyugodtan előjöhetnek. Egyre többet beszél, ahogy gyógyulnak
az öltései, és egyre szabadabban mozog az állkapcsa. A
forradásai örökre megmaradnak, de legalább a teste
normálisan – vagyis hát, a normálisnál kicsit jobban –
működik.
Mostanára a súlyából is visszanyert valamennyit, végre
szilárd ételt is eszik, nem csak erőlevest. Lailah dolgozott rajta,
abban a reményben, hogy Rafi szól pár jó szót az érdekében
Mihálynál, amikor az átveszi a hatalmat. Bármit csinált is
Paige-dzsel, az láthatóan működik. A húgom még mindig
jobban szereti a nyers húst, és nem rajong a zöldségekért, de
legalább már nem olyan válogatós, hogy minek a húsáról van
szó, és az sem érdekli, él-e még vagy sem.
Anyám csörömpöl mögöttem, tolja a bevásárlókocsiját. Tele
van üres üdítős palackokkal, régi újságokkal, takarókkal,
szórólapokkal és több karton záptojással. A rejtőzködő emberek
előjönnek, inkább a záptojások miatt, amiket anya osztogat,
semmint a szórólapokért, de Du és Dam megnyugtatott, hogy
ez hamarosan meg fog változni, amikor kezdik majd inkább
embernek érezni magukat, mint apokaliptikus patkányoknak.
Anya meg van róla győződve, hogy a pokolfajzatok és a
démonok hamarosan átveszik az uralmat, és a kisebbfajta
tömeget elnézve, ami mostanában a nyomában jár, egy rakás
ember hisz neki. Hűségesen követik a saját ócskaságokkal és
záptojásokkal teli bevásárlókocsijukkal. Fogalmuk sincs, anya
miért tologatja fel-alá a sok szemetet, de úgy vélik, hogy biztos
hasznát látják még egyszer, mint ahogy a záptojásoknak is, és
nem akarnak kockáztatni.
Ahogy szórólapot teszek egy ablaktörlőlapát alá,
megpillantom a fölöttünk lebegő Rafit, Beliel régi
démonszárnyain. Nem hajlandó részt venni ilyen „emberi
munkában”, mint például, hogy szórólapokat teszünk az
autókra és az ajtókra, de a szemét rajtunk tartja.
A szórólap az ikrek újabb showműsorát hirdeti. Ezúttal egy
minicirkuszt. Meg vannak róla győződve, hogy egy
szörnybemutató összehozza az embereket, és volt-e valaha több
szörny, mint a vég napjaiban?
Anya valakire rákiabál a hátam mögött. Megpördülök,
kezem Tündérmackó markolatán, hogy kardot rántsak, ha kell.
De csak anya dobál valakit záptojással, aki elvitt egy üres
üdítős palackot anélkül, hogy elkérte volna.
 Végigsimítok a mackó puha szőrén, azt hajtogatom, hogy
nem kéne ilyen idegesnek lennem. A háborúnak vége. Ideje
összeszedni a túlélőket, és elkezdeni az újjáépítést.
De még Tündérmackónak is szüksége van győzködésre,
hogy mutasson több bizalmat. A véres vadászat óta nem engedi
Rafinak, hogy a kezébe vegye, de azért némi haladást már
elértünk. Rafi szerint Tündérmackó idővel rá fog jönni, attól,
hogy Rafi nem felel meg a tökéletes angyal ideáljának, még
nem érdemtelen rá.
Dudaszó visszhangzik az utcán. Az ikrek integetnek a
főnyeremény lakóbusz ablakából. Volt ugyan egy hivatalos
nyertes, de valahogy mégis sikerült megszerezniük. Nem
kérdeztem őket a részletekről, de van egy sejtésem, hogy
szerepet játszott ebben a szerencsejáték is, mivel az új
jelszavuk úgy hangzik: „A ház mindig nyer!” Anyám a fejére
koppint a tolvajnak az üres műanyag palackkal, amit az el
akart lopni.
– Anya! – visszaszaladok, próbálok békét teremteni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagy köszönetet érdemelnek legendás bétaolvasóim, akik

segítettek a könyvet még jobbá tenni: Nyla Adams, Jessica
Lynch Alfaro, John Turner, Aaron Emigh és Eric Shible. És
természetesen sok-sok köszönet illeti a Penryn és a vég napjai
sorozat olvasóit is fantasztikus lelkesedésükért és
támogatásukért.