J. L.

ARMENTROUT

THE
DARKEST
A LEGSÖTÉTEBB CSILLAG

STAR

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Írta: Jennifer L. Armentrout
A mű eredeti címe: The Darkest Star
Copyright © 2018 by Jennifer L. Armentrout
All rights reserved.

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

A szöveget gondozta: Kónya Orsolya

Cover art by Getty Images

Cover design by Rich Deas
A művet eredetileg kiadta:
Tor Teen Books. Tor® is a registered trademark
of Macmillan Publishing Group, LLC.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 656 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Széli Katalin
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A Luxen-sorozat rajongóinak,
akik folytatást követeltek.
Imádlak titeket!
 1. Fejezet

HA ANYA VALAHOGY tudomást szerezne arról, hogy a

Foretoken előtt ülök, kinyírna. Mármint konkrétan jó mélyre
elásná a testemet egy sötét, feneketlen sírba. És megvannak
hozzá az eszközei.
Amikor a konyhában brownie-t sütő anyukából átváltozik
Sylvia Dasher ezredessé, akkor aztán az isten se ment meg a
haragjától.
De a tudat, hogy mekkora bajba kerülök, ha lebukom,
mégsem tántorított el, mert itt voltam, Heidi kocsijában
ültem, és reszkető kézzel felkentem még egy réteg rúzst.
Miközben visszatekertem a rúzst a tubusba, a szélvédőre
záporozó kövér esőcseppeket figyeltem. A szívem olyan
hevesen vert, mintha ki akart volna ugrani a helyéről.
Nem hiszem el, hogy itt vagyok.
Inkább lennék otthon, olyan hétköznapi tárgyak után
kutatva, amiket lefényképezhetek és posztolhatok az
Instagramra. Mint például az az új szürke és fehér vintage
gyertyatartó, amit anyu vett. Fantasztikusan mutatna a
szobámban lévő halványkék és rózsaszín párnákkal a
háttérben.
A kormánynál ülő Heidi Stein nagyot sóhajtott.
– Elbizonytalanodtál.
– Dehooogy. – Szemrevételeztem az eredményt a
napellenző kis tükrében. Az ajkaim olyan vörösek voltak,
mintha nyelves csókot váltottam volna egy túlérett eperrel.
Csodás.
Tágra nyílt barna szemem majd kiugrott szeplős arcomból.
Riadt képet vágtam, mintha épp arra készülnék, hogy
húszperces késéssel, meztelenül sétáljak be egy tanórára.
– De igen, Evie. Ezt abból az ötszáz réteg rúzsból
állapítottam meg, amit az imént felkentél.
Megránduló arccal oldalra sandítottam. Heidi pánt nélküli
fekete ruhát viselt, és tökéletesen nyugodtnak tűnt. Sötétre
festett szeme macskaszerű volt, amit én csakis úgy tudnék
újraalkotni, hogy mindenképpen egy bántalmazott
mosómedvére hasonlítanék. Mielőtt elindultunk Heidiéktől,
csodát művelt a szememmel – füstös, titokzatos megjelenést
kölcsönzött neki. Úgy véltem, hogy meglehetősen jól nézek ki.
Leszámítva a riadt tekintetet, de...
– Túl sok a vörös rúzs? – kérdeztem. – Rosszul nézek ki?
– Rád mozdulnék, ha a szőkékre buknék – közölte
vigyorogva, mire a kocsi plafonjára néztem. – Biztos, hogy ezt
akarod?
A sötét, ablaktalan épületet figyeltem, ami egy bezárt butik
és egy szivarbolt közé ékelődött. A torkom elszorult.
FORETOKEN – hirdette a fekete festék a vörös dupla
szárnyú ajtó fölött. Hunyorítottam. Így jobban megnézve úgy
tűnt, mintha a klub nevét festékszóróval vitték volna fel a
szürke cementre. Stílusos.
A Centennial Középiskola diákjai között közismert volt a
Foretoken, a klub, ami minden éjjel zsúfolásig megtelik, még
vasárnapokon is, és hírhedt volt arról is, hogy olyan
igazolványokkal lehet bejutni, amikről ordít, hogy hamis.
Heidivel – akárhogy szépítem is – csak tizenhét évesek
vagyunk, de természetesen mindkettőnknek van egy
nyilvánvalóan hamis jogsija, amiről épeszű ember nem hinné
el, hogy igazi.
– Aggódom, hogy nem fogod jól érezni magad. – Heidi
megbökte a karomat, magára vonva a figyelmemet. – Hogy
kiborulsz, és felhívod Zoet. De tudod, hogy Aprilt semmiképp
sem hívhatod fel, hogy jöjjön érted, mert nem engedik, hogy
akár csak tíz háztömbnyire megközelítse ezt a helyet.
Vettem egy mély levegőt, de úgy tűnt, nem segít.
– Jól fogom érezni magam. Esküszöm. Csak... még sosem
csináltam ilyet.
– Mit? Hogy olyan helyre teszed be a lábad, ahova nem
volna szabad? Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Felmutatta az
egyik ujját, a körme úgy nézett ki, mintha fekete tintába
mártotta volna. – Gond nélkül betörsz és behatolsz elhagyatott
épületekbe, amikor fotózol.
– Az más. – Bedobtam a rúzst a kis kézitáskámba. – Biztos
vagy benne, hogy jók lesznek ezek az igazolványok?
Megsemmisítő pillantást mért rám.
– Tudod te, hányszor jártam már itt? És egyszer sem volt
gond. Naná, hogy tudod. Csak húzod az időt.
Pontosan, húztam az időt.
Ismét kinéztem az ablakon, és alig tudtam elfojtani a
gerincemen végigszánkázó borzongást. A kihalt utcán
pocsolyák jelentek meg, és egy teremtett lelket sem láttam a
járdán. Olyan volt, mintha minden épeszű ember eltűnne az
utcáról, miután lemegy a nap, és a Foretoken kinyitja kapuit.
A Foretoken nem csak a hamis igazolványok elfogadásáról
volt híres.
Köztudott volt, hogy az idegenek is itt szoktak lebzselni.
Nem viccelek, igazi földönkívüliek, akik trillió fényévnyi
távolságból érkeztek. Luxeneknek nevezik magukat, és úgy
néznek ki, mint mi – vagyis a legtöbb embernél sokkal jobban.
A csontszerkezetük gyakran tökéletes, a bőrük olyan sima,
mintha ecsettel festették volna, a szemszínük pedig olyan
árnyalatú, amit az embereknek csak kontaktlencsével
sikerülhet elérni.
És nem mind érkezett békés szándékkal.
Négy évvel ezelőtt hollywoodi filmekbe illő módon
megszállták a bolygót, és majdnem elvesztettük a háborút –
majdnem elvesztettük a Földet ellenük. Sosem fogom
elfelejteni, milyen statisztikákkal voltak tele a híradók, amikor
ismét megindultak a tévéközvetítések – a világ népességének
3%-a, 220 millió ember veszett oda a háborúban, köztük az
apám is.
De az elmúlt négy évben azok a luxenekI akik nem a
nyírjuk-ki-az-összes-embert tábort gyarapították, hanem
segítettek felvenni a harcot a saját fajtájukkal szemben, lassan
beilleszkedtek a világunkba – az iskolákba, a munkahelyekre,
a kormány és a katonaság soraiba. Most már mindenhol ott
vannak. Napi szinten találkozom velük, ezért fogalmam sincs,
miért borultam ki ennyire attól, hogy idejöttünk.
De a Foretoken nem iskola vagy irodaház, ahol a luxenek
létszáma általában alacsonyabb, és szoros megfigyelés alatt
tartják őket. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a vörös ajtók
mögött az emberek vannak kisebbségben.
Heidi ismét megbökte a karomat.
– Ha nem akarod, nem kell.
Felé fordultam. Csak egy pillantást vetettem az arcára, de
láttam, hogy őszinte. Hajlandó lenne beindítani az autót, és
hazamenni, ha ezt akarom. Talán véget érhetne az este úgy,
hogy magunkba tömjük azokat a muffinokat, amiket az
anyukája vett a pékségben. Botrányosan rossz romantikus
vígjátékokat néznénk, amíg ki nem üt minket a nevetségesen
magas kalóriabevitel, ami... csodásan hangzik.
De nem akartam cserben hagyni.
Nagyon sokat jelentett Heidinek az, hogy eljöttünk ide.
Önmaga lehetett anélkül, hogy azon aggódna, hogy megszólják,
kivel táncol, vagy azt lesné bárki, hogy fiú vagy lány-e az illető.

A luxenek nem véletlenül szerettek ide járni. A Foretoken

tárt karokkal várt mindenkit, szexuális irányultságtól, nemtől,
rassztól vagy... fajtól függetlenül. Nem csak embereknek szóló
létesítmény volt, ami manapság ritka, ha magánkézben lévő
vállalkozásról van szó.
Bár a ma este különleges. Heidi régóta beszélget egy
lánnyal, és találkozni akar vele. És én is meg akarom ismerni,
ezért elég abból, hogy úgy viselkedem, mint egy dilinyós, aki
még sose járt klubban.
Naná, hogy meg tudom csinálni!
Heidire mosolyogtam, és oldalba böktem.
– Nem, minden oké. Hülyén viselkedem.
Átható pillantást vetett rám.
– Biztos?
– Igen – bólintottam megerősítésként. – Csináljuk!
Újabb pillanat telt el, majd Heidi arcára széles mosoly ült
ki. Előrehajolt és átölelt.
– Te vagy a legjobb! – Magához szorított, amitől kuncogni
támadt kedvem. – Komolyan.
– Tudom – veregettem meg a karját. – Én vagyok a klassz
megtestesítője.
Horkantva a fülembe nevetett.
– Olyan furcsa vagy.
– Mondtam már neked, hogy az vagyok. – Kibontakoztam
az ölelésből, majd a kilincs felé nyúltam, mielőtt
meggondolhattam volna magam. – Készen állsz?
– Igen – trillázta.
Kiszálltam, és azonnal felsikkantottam, ahogy megéreztem a
hideg esőt a csupasz karomon. Becsaptam az ajtót,
átsprinteltem a sötét utcán, miközben a kézfejemmel
hasztalanul próbáltam védeni a hajamat. Túl sok időt
töltöttem a hosszú tincsek behullámosításával ahhoz, hogy az
eső tönkretegye.
Víz csapódott a sarkamnak, és amikor felugrottam a járdára,
meglepett, hogy nem csúsztam el és estem hasra az aszfalton.

Heidi szorosan a nyomomban volt, nevetve sietett be a tető

alá, kirázva karmazsinvörös, kiegyenesített hajából a
vízcseppeket.
– Jóságos ég, ez az eső hideg! – kapkodtam levegő után.
Ilyen eső októberben szokott esni, nem szeptember elején.
– Ugye a sminkem nem folyik le az arcomon, mint valami
csajnak, akit épp meg akarnak ölni egy horrorfilmben? –
kérdezte a kilincs felé nyúlva.
Nevetve meghúzkodtam a pántos kék ruhám alját, ami alá
leggingset szoktam venni. Egyetlen rossz mozdulat, és
mindenki látni fogja a bugyimon díszelgő halálfejet.
– Nem. Minden a helyén van.
– Tökéletes. – Nagyot nyögve megrántotta a hatalmas vörös
ajtót.
Lila fény áradt ki, nyomában súlyos, dübörgő zene. Feltűnt
egy kis bejárat, ami egy másik, sötétlila ajtóhoz vezetett, de a
két ajtó között egy férfi ült egy hokedlin.
Egy óriási férfi.
Egy hatalmas, kopasz férfi, farmer kezeslábasban, ami alatt
semmit sem viselt. Az arca tele volt piercingekkel –
megcsillant egy a szemöldökében, a szeme alatt, a szájában.
Egy nyílvessző pontosan az orra elválasztófalán ment
keresztül.
Nagy szemeket meresztettem. Jóságos ég...
– Üdv, Mr. Clyde! – vigyorgott Heidi, teljesen nyugodtan.
– Cső! – A férfi Heidiről rám nézett. Oldalra billentette a
fejét, a szeme résnyire szűkült. Ez nem jelenthet jót. –
Igazolványokat!
Nem mertem mosolyogni, ahogy előhúztam a kistáskám
nyílásából a kártyát. Ha mosolyognék, akkor pontosan úgy
néznék ki, mintha tizenhét éves lennék, és épp összepisilném
magam. Úgyhogy még csak nem is pislogtam.
Clyde vetett egy pillantást az igazolványokra, majd a lila ajtó
felé biccentett. Heidire sandítottam, ő pedig kacsintott.
Most tényleg?
Csak ennyit csinál a pasi?
A feszültség egy része kiállt a nyakamból és a vállamból,
ahogy visszacsúsztattam az igazolványt a tokjába. Hát, ez
kivételesen nagyon könnyen ment.
Gyakrabban kellene csinálnom.
– Kösz! – Heidi megveregette Clyde hatalmas, ormótlan
vállát az ajtó felé menet.
Én továbbra is a férfi előtt álltam, mint egy idióta.
– Kö... köszi!
Clyde felvonta a szemöldökét, és olyan pillantást vetett rám,
ami miatt hirtelen azt kívántam, bár meg se szólaltam volna.
Heidi hátranyúlt, megragadta a karomat, és megrántott,
miközben kinyitotta a második ajtót. Megfordultam, és
egyszerre zúdult... minden az érzékszerveimre.
A hatalmas helyiség sarkaiban elhelyezett hangszórókból
súlyos dobszóló dübörgött. Gyors volt, a szöveg érthetetlen. A
mennyezetről áradó homályos fehér fény pár másodpercig
megvilágította a táncteret, ami aztán ismét félhomályba borult.

A klub tele volt – a bulizok magas, kerek asztaloknál ültek,

vagy a túlméretezett kanapékon és a beugrókban lévő
székeken lazítottak. A tánctér közepén vonagló, örvénylő
testeket, levegőbe lendülő karokat, repülő hajtincseket láttam.
A táncolok tömege felett elnézve észrevettem egy patkó alakú
magasított színpadot. Gyorsan villódzó égők világították meg a
színpad szélét, és a fenti táncosok tovább tüzelték a lenti népet
kiabálással és csípőrázással.
– Ez a hely elég vad, nem? – Heidi belém karolt.
Tekintetem egyik emberről a másikra vándorolt, miközben
összekeveredett a sokféle parfüm és kölni illata.
– Aha.
– Annyira szeretnék feljutni arra a színpadra! – Heidi
elvigyorodott, amikor nagy szemeket meresztettem. – Ez a ma
esti célom.
– Mindig jó, ha az embernek vannak céljai – közöltem
szárazon. – De nem tudsz csak úgy felsétálni?
A szemöldökét felvonva nevetett.
– Nem! Meg kell hívniuk oda.
– Kinek? Istennek?
Felhorkantott.
– Valami olyasmi... – Hirtelen felsikkantott. – Ott van!
– Hol? – A tömeget fürkésztem, mert látni akartam a lányt.
Heidi mellém lépett, és lassan megfordult, így az asztalok
mögötti nagy, félhomályos beugró felé néztünk.
– Ott!
Lágy gyertyafény borította félhomályba az alkóvot.
Szerintem nem biztonságos gyertyákat gyújtani egy bárban, de
ki vagyok én, hogy beleszóljak? További túlméretezett székek
szegélyezték az arannyal futtatott, gyűrött vörös
bársonykanapét, ami antik darabnak nézett ki. A két szék
foglalt volt. Csak arcéleket láttam. Az egyik egy magas, szőke
srác volt, aki a telefonjára meredt. Az állkapcsa úgy megfeszült,
mintha épp egy diót próbálna héjastól összeroppantani.

Tőle távolabb egy másik srácot pillantottam meg,

döbbenetesen kék – nevezzük hupikéknek – indiánfrizurával.
Hátravetette a fejét, és bár nem hallottam, biztos voltam
benne, hogy épp jóízűen nevet. A tekintetem a bal oldalára
siklott.

És akkor megláttam a lányt.

Jóságos ég, tényleg gyönyörű!
Egy fejjel biztosan magasabb volt Heidinél és nálam, és
életemben nem láttam még ennyire menő hajviseletet. Sötét
haja az egyik oldalon fel volt nyírva, a másikon meghagyta
vállig érőnek, ami kiemelte az arca szépségét. Rettentő
féltékeny voltam a hajára, mert bennem nem volt meg a kellő
bátorság vagy mersz ahhoz, hogy ilyesmit bevállaljak. Épp
visszafordultam volna Heidihez, de ekkor egy magas alak
lépett a lány elé, és leült a kanapéra.
Katonásra vágott frizurájú, homokszőke hajú férfi volt. A
hajviselete a katonaságban szolgálókéra emlékeztetett.
Profilból úgy tűnt, idősebb nálunk. Talán a húszas évei
közepén járhat? Vagy kicsivel idősebb? Nem tűnt boldognak.
A szája úgy járt, mint a motolla. A tekintetem továbbvándorolt
arra, aki mellé leült.
Az ajkam szétnyílt, hogy levegőhöz jussak.
A reakcióm egyszerre volt megdöbbentő és zavarba ejtő.
Szerettem volna pofon vágni magam, de a védelmemre
szóljon, hogy a srác lélegzetelállító volt, az a fajta szépség, ami
első pillantásra nem tűnik valódinak.
Zilált barna haja hullámokban és csigákban omlott a
homlokába. Még innen is meg tudtam állapítani, hogy minden
szögből tökéletes a profilja, nincs szüksége filterre.
Elképesztően magas és széles arccsontjához erőteljes,
szögletes állkapocs tartozott. A szája igazi műalkotás volt, telt,
és az egyik sarka épp meglehetősen látványos vigyorra
húzódott, miközben a mellette ülő férfit fixírozta. Túl messze
voltam ahhoz, hogy lássam a szemét, de biztosra vettem, hogy
éppolyan elképesztő, mint a többi testrésze.
De a vonzereje nem csak fizikai volt.
Hatalom és erő áradt belőle, amitől furcsa borzongás futott
végig a gerincemen. A ruhája egyáltalán nem volt feltűnő –
mindössze sötét farmert és szürke pólót viselt, valami
felirattal. Talán az tette, ahogy ült, szétvetett lábakkal, egyik
karját a kanapé támláján pihentetve. A laza terpesztéstől
arrogánsnak és valahogy megtévesztőnek tetszett. Úgy tűnt,
mintha másodpercek választanák el attól, hogy
elszunyókáljon, miközben a mellette ülő férfi még jobban
belelendült, de távolról azt a benyomást keltették az arany
szegélyen doboló ujjai, hogy bármelyik másodpercben akcióba
lendülhet.
– Láttad? – kérdezte Heidi, amitől összerezzentem.
Úristen, csak nem elfeledkeztem Heidiről? De igen, ami azt
jelenti, hogy össze kell szednem magam. Dögös a srác, de
ugyan már! Heidi miatt vagyok itt.
Elfordultam és bólintottam. A szőke és az imént érkezett
férfi kivételével egyik ott ülő sem tűnt elég idősnek ahhoz,
hogy megközelítse a klubot. De hát mi sem.
 – Ez ő?
– Igen, Emery. – Megszorította a karomat. – Mit gondolsz?
– Tényleg nagyon csinos. – Heidire sandítottam. –
Odamész beszélgetni?
– Nem tudom. Azt hiszem, hagyom, hogy ő jöjjön ide
hozzám.
– Komolyan?
Heidi bólintott, és beharapta az alsó ajkát.
– Korábban háromszor is én közeledtem hozzá. Azt hiszem,
ez alkalommal hagyom, hogy ő keresse a társaságomat. Tudod,
hogy lássam, hogy egyoldalú-e az érdeklődés, vagy sem.
A szemöldököm felszaladt, ahogy a barátnőmet figyeltem.
Heidi nem félénk vagy türelmetlen, és nem is az az ideges
típus. Ez csak egy dolgot jelenthet. Összecsaptam a kezem.
– Tényleg bejön neked, mi?
– Kedvelem – mondta Heidi egy pillanattal később.
Visszafogottan elmosolyodott. – Csak biztos akarok lenni
benne, hogy ő is kedvel engem. – Megrántotta a vállát. –
Beszélgettünk és táncoltunk kicsit, de nem kérte el a
számomat, és nem javasolta, hogy találkozzunk a klubon kívül.
– És te elkérted az övét?
– Nem.
– És el fogod?
– Remélem, hogy ő teszi meg ezt a lépést. – Hangosan
kifújta a levegőt. – Hülyén viselkedem. El kellene kérnem,
hogy túlessek rajta.
– Nem vagy hülye! Én is ezt csinálnám, de azt hiszem, ma
este legalább a számát elkérhetnéd. Legyen inkább ez a célod.
– Igaz – felelte összevont szemöldökkel. – De a színpad...
– Hagyd a színpadot! – nevettem.
Az az igazság, hogy nem én vagyok a megfelelő ember
párkapcsolati tanácsok osztogatásához. Csak egyszer volt egy
viszonylag komoly kapcsolatom. Brandonnel kemény három
hónapig jártunk, és pontosan nyár előtt szakítottunk.
SMS-ben szakítottam vele.
Bizony.
Ez vagyok én.
Bármennyire szörnyű volt is bevallani magamnak, csak
azért jártam Brandonnel, mert minden barátom járt valakivel,
és a megfelelési kényszer nagy úr. Én is érezni akartam, hogy
mi az, amiről a többiek ódákat zengenek a posztjaikban vagy a
Snapchaten. Olyan akartam lenni... Tudni akartam, hogy
milyen érzés. Szerelmes akartam lenni.
Ehelyett beleuntam.
Felsóhajtottam, a tekintetem visszavándorolt a kanapéra,
ahol a zilált bronzbarna hajú fiú ült. Velem egykorúnak
látszott, vagy talán egy-két évvel idősebbnek. Az ösztöneim azt
súgták, hogy ő aztán egyáltalán nem unalmas.
– Ö... ő kicsoda?
Úgy tűnt, Heidi tudja, kiről beszélek, pedig rá se mutattam.
– Luc.
– Csak Luc?
– Igen.
– Semmi vezetéknév?
Nevetve az ellentétes irányba fordított.
– Sose hallottam a vezetéknevét. Ő egyszerűen csak Luc.
Látod a szőke srácot, aki olyan barátságosnak tűnik, mint egy
veszett tarajos sül?
– Aki a telefonját bámulja? – Elmosolyodtam, mert
tökéletes jellemzést adott a srácról.
Heidi megindult a tánctér felé, és magával vonszolt.
– Ő egy luxen.
 – Nahát! – Ellenálltam a késztetésnek, hogy a vállam felett
hátralesve megnézzem, visel-e fémpántot a csuklóján. Nem
figyeltem meg, amikor a telefon még a kezében volt.
A pánt neve bénító. Úgy alkották meg, hogy semlegesítse a
luxenek földöntúli képességeit, ami a luxenek által Forrásként
emlegetett valamiből származik. A Forrás. Rettentően
kamuszagú, pedig tényleg létezik, és halálosan veszélyes. Ha
luxen alakban akarnak rátámadni valakire, a bénító megállítja
őket azzal, hogy egy elektromos sokkolónak megfelelő
áramütéseket bocsát ki. Ez ugyan egy embernek sem kellemes,
de a luxeneknek különösen fájdalmas, és bénítóan hat rájuk.
Arról nem is beszélve, hogy az összes közterületet úgy
alakították ki, hogy azonnal el lehessen fojtani minden, a
luxenekkel kapcsolatos incidenst. Minden létesítményben
megtalálhatók voltak a fényes vörösfekete fémdarabok az ajtó
felett és a mennyezetbe építve, ami egyfajta aeroszolként
működött. Az emberekre nem volt semmilyen hatással.
Na de a luxenekre...
Akármilyen párát bocsátott is ki, feltehetően elképesztő
fájdalmat okozott. Én magam sose láttam – hála az égnek -, de
anya igen. Azt mondta, élete egyik legrosszabb élménye volt,
amit látott.
Gyanítottam, hogy a Foretokenben nincs ilyen fegyver
beépítve.
És mert kotnyeles is vagyok, azt kérdeztem:
– Luc is luxen?
– Valószínűleg. Sose voltam hozzá olyan közel, hogy
biztosan meg tudjam mondani, de annak tippelem. – A
szemszínük azonnal elárulja őket, ahogy a bénító is. Minden
nyilvántartott luxen köteles viselni.
Megálltunk az emelvény közelében, Heidi elengedte a
karomat.
– De a kék hajú srác... Ő tutira ember. Azt hiszem, a neve
Kent vagy Ken.
– Szuper – mormogtam, egyik karomat a gyomromra
szorítva. Kistáskám a csuklómon himbálózott. – És mi a
helyzet Emeryvel?
Heidi a vállam felett Emeryre nézett. Szigorúan tilos volt az
emberek és luxenek közötti élvezetes és szemérmetlen
kapcsolat. Azt ugyan senki sem akadályozhatja meg, hogy egy
luxen és egy ember összegabalyodjon, de nem házasodhatnak
össze, és súlyos bírságra számíthatnak, ha a kapcsolatukat
jelenti valaki.
– Ő ember – felelte Heidi.
Őszintén hidegen hagy, ha egy luxen és egy ember egy kis
etyepetyére vágyik. Nem mintha érintett lettem volna, és nem
is rám tartozott, de akkor is megkönnyebbülés söpört rajtam
végig. Örültem, hogy Heidi nem olyan iránt érdeklődik, akivel
titkolnia kell a kapcsolatát, és közben több ezer dolláros
bírságot vagy börtönbüntetést kockáztat, ha nem fizet. Heidi
hamarosan betölti a tizennyolcat. Egy ilyen tetemes összeg
kifizetése már nem a családját terhelné.
Felpillantottam a színpadra, és felfigyeltem a hozzánk
legközelebb táncoló lányra.
– Azta! Gyönyörű!
Heidi követte a tekintetemet, és bólintott. A lány idősebb
volt nálunk, szőke hajkoronája csillogott. Pörgött-forgott, a
teste ringatózott.
Karját a magasba emelve, a kezét összecsapva táncolt, a
bőre pedig... elhalványult és elmosódott, mintha épp a
szemünk láttára válna köddé.
Luxen.
 Tuti, hogy a lány az idegen ligában játszik. A luxeneknek
megvan az a szédítő képességük, hogy be tudják építeni a
DNS-ünket, ezért úgy néznek ki, mint az emberek, de nem ez
az igazi alakjuk. Amikor felveszik az igazi alakjukat, úgy
ragyognak, mint egy százwattos izzó. Én még sose láttam, mi
rejlik a ragyogó fényáradat alatt, de anya azt mondta, hogy a
bőrük szinte áttetszőnek hat. Olyanok, mint egy medúza.
Heidi vigyorogva rám nézett.
– Megyek táncolni. Jössz?
Habozva figyeltem a tömeget. Nagyon szeretek táncolni... a
hálószobám magányában, ahol bizonyára úgy nézek ki, mint
egy rongylábú Muppet baba.
– Először iszom egy kis vizet.
Felém bökött az ujjával.
– Inkább csatlakoznod kellene hozzám.
Talán igen, de nem most. Hátrálva figyeltem, ahogy eltűnik
a vonagló testek tömegében, aztán sarkon fordultam, és
végigaraszoltam az emelvény mentén. Elverekedtem magam a
bárpultig, befurakodtam két foglalt bárszék közé. A csapos a
pult másik végében állt, és fogalmam sem volt, hogyan hívjam
fel magamra a figyelmét. Emeljem fel és lengessem a karom,
mintha taxit intenék le? Nem hiszem. Az hülyén nézne ki.
Vagy próbálkozzak az Éhezők viadala háromujjas
tisztelgésével? Épp múlt héten láttam a tévében. Mind a négy
részt leadták egymás után, ezért úgy éreztem, akár be is válhat.
Önként jelentkezem egy pohár vízért.
Szerencsére a csapos lassan megindult felém. Kinyitottam a
táskámat, és rákoppintottam a telefonom kijelzőjére. Jött egy
üzenet Zoetól. Volt egy nem fogadott hívásom Apriltől, és...
Szokatlan érzés bizsergette a tarkómat. Olyan volt, mint egy
levegő nélküli fuvallat. Végigszaladt a gerincemen, amitől
minden pihe égnek meredt. Olyan érzés volt, mint...
Mintha valaki pontosan a hátam mögött állna.
Behúztam a cipzárt apró táskámon, majd a hátam mögé
kukkantottam, arra számítva, hogy szemtől szemben találom
magam valakivel, de senkit sem láttam. Legalábbis nem
hátborzongatóan közel. A tömeget fürkésztem. Rengetegen
voltak, de senki sem figyelt rám. Ennek ellenére az érzés
erősödött.
Nagyot nyeltem, és a tekintetemet végigjártattam azon a
beugrón.
A srác, aki korábban ott ült, eltűnt, helyette ott volt a
hatalmas, kezeslábasba bújt fickó, Mr. Clyde. Épp a fura
kinézetű kanapé fölé hajolt, Luchöz beszélt, és Luc – jaj,
istenem! – egyenesen engem bámult. Idegesség fogott el, úgy
terjedt szét bennem, mint egy kártékony gyom.
Clyde rájött, hogy az igazolványaink hamisak?
Na, várjunk csak! Tudnia kellett abban a pillanatban, amint
beléptünk, és még ha gondja volt is a hamis igazolványokkal,
miért jelentené ezt Lucnek? Nevetségesen paranoiás vagyok...
– Csá! Iszol valamit?
Visszafordulva a bárpulthoz, idegesen bólintottam. A
csapos luxen volt. A zöldnek ez a ragyogó árnyalata
határozottan nem emberi. A tekintetem lejjebb siklott. Az
ezüstpánt szorosan a csuklója köré fonódott.
– Csak... öhm... vizet.
– Máris adom! – Felkapott egy műanyag poharat,
teletöltötte egy üvegből vízzel, majd beledobott egy tiszta
szívószálat. – A vendégem vagy.
– Kösz. – Elvettem a poharat, majd lassan megfordultam.
Mihez kezdjek? Mihez kezdjek?
A vizet szürcsölgetve az emelvény körül őgyelegtem, aztán
megálltam egy oszlop mellett, ami úgy nézett ki, mintha egy
egyszarvú csillámport rókázott volna rá. Lábujjhegyre álltam,
és addig figyeltem a tömeget, amíg ki nem szúrtam Heidit.
Hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Nem volt egyedül.
Emery odament hozzá, és úgy szemezett Heidivel, mint ahogy
én szoktam a tacóval.
Szeretném, ha egyszer valaki rám is úgy nézne, ahogy én a
tacóra.
Heidi háttal állt nekem, válla ringatózott, miközben Emery
Heidi dereka köré fonta a karját. Az biztos, hogy nem fogom
megzavarni a táncukat. Várok, amíg végeznek. Addig is
mindent megteszek, hogy ne gondoljak arra, hogyan festhetek
a táncparkett szélén bóklászva. Tudtam, hogy valószínűleg
elég ostobán. Talán kissé ijesztően. Ismét ittam egy kortyot.
Nem tehetem meg, hogy egész éjjel itt álldogálok...
– Evie?
Megfordultam az ismerősnek tűnő hangra. Teljesen
ledöbbentem. Az egyik lány az iskolából állt mögöttem. Tavaly
együtt jártunk angolórára.
– Colleen?
Oldalra biccentett fejjel mosolygott. Az arccsontja
ragyogott. Ő is éppúgy füstösre festette a szemét, mint én.
– Hát te mit keresel itt?
Megvontam a vállamat.
– Csak lazulok. És te?
– Barátokkal jöttem. – Szemöldöke összeszaladt, szőke
tincseit a fülé mögé tűrte. – Nem is tudtam, hogy itt szoktál
lógni.
– Öhm, most vagyok itt először. – Ittam egy korty vizet, és
a hátam mögé sandítottam. Nem ismertem annyira jól
Colleent, ezért fogalmam sem volt, hogy minden hétvégén így
nyomja, vagy ő is most van itt először. – Sokszor jársz ide?
– Néha. – Lesimította a ruhája szoknyarészét. Egy
hangyányit világosabb volt az enyémnél, és pánt nélküli. –
Nem tudtam, hogy te is szívesen eljönnél... – Fejét a
táncparkett felé kapta, és piros arca még jobban elvörösödött.
Gondoltam, biztosan szólt neki valaki. – Mennem kell. Itt
leszel még egy ideig?
Bólintottam, mert fogalmam sem volt, meddig.
– Szuper! – Vigyorogva hátrált. – Később dumcsizzunk, jó?
– Jó. – Integettem, és figyeltem, ahogy elfordul, és eloldalaz
az örvénylő testek tömege mellett a táncparkett szélén.
Tudtam, hogy az iskolából járnak ide emberek, de azt hiszem,
nem számítottam rá, hogy tényleg összefutok valakivel, ami
ostobaság...
Egy kéz nehezedett a vállamra. Ijedtemben ugrottam egyet,
mire a víz a kezemre és a ruhámra löttyent. Előrelendülve
kiszabadítottam magam, és megfordultam, hogy bevigyem az
anyutól tanult torokra mért ütést annak, aki elkapott.
Megdermedtem, a gyomrom összeugrott, amikor Mr. Clyde
szegecses arcával találtam szembe magam.
Ajjaj, ez tuti nem jelent jót.
– Üdv! – suttogtam alig hallhatóan.
– Velem kell jönnöd. – Egyre súlyosabbnak éreztem a
vállamra nehezedő kezet. – Most.
 2. Fejezet

GÖRCSBE RÁNDULT GYOMORRAL figyeltem a csillogó oszlopot,

mintha tőle várnék segítséget.
– De miért?
Sötét tekintetét az enyémbe fúrta, és kizárólag a szeme
alatti apró gyémántra tudtam összpontosítani. Biztosan
nagyon fájhatott. Szó nélkül megragadta a karomat húsos
kezével, és megpördített. Rémülten pásztáztam a táncteret, de
nem láttam sem Heidit, sem Emeryt a tömegben.
Zakatoló szívvel szorongattam a vizes poharat, miközben
Clyde elvezetett a szívemnek kedves oszloptól. Elvörösödtem,
amikor az asztaloknál ülők közül néhányan megbámultak. Egy
idősebb lány gúnyosan vigyorgott, és a fejét ingatva a szájához
emelte borostyánsárga itallal töltött poharát.
Ez annyira égő!
Mindjárt kihajítanak. Ilyen balszerencsés vagyok. Írnom
kell Zoe-nak vagy valaki másnak, hogy jöjjön értem, mert nem
fogom tönkretenni Heidi estéjét. Főleg most, hogy Emery
közeledett hozzá. Az lesz, hogy...
Clyde nem a klub kijáratához vezetett.
Hirtelen balra fordult, és magával vonszolt. A szívem
azonnal a torkomba ugrott, amikor rájöttem, hova visz. A
félhomályos alkóvba – a kanapéhoz.
Luc ugyanabban a kényelmes, terpeszkedős pózban ült,
hosszú, vékony ujjaival a támlán dobolt. A szája sarka felfelé
kunkorodott.
A döbbenettől levegőt venni is elfelejtettem. Normális
körülmények között meglehetősen izgatott lennék, amiért
alkalmam nyílik dumálni egy elképesztően dögös sráccal –
pláne olyasvalakivel, aki ilyen hihetetlenül sűrű, fekete
szempillákkal van megáldva —, de ez a mostani helyzet
minden szempontból rossz volt.
Nem az a fajta lány vagyok, akit találomra kiválasztanak egy
klubban, majd egy pankrátornak is beillő fickó elkísér az
ügyeletes szépfiúhoz, hogy négyszemközt beszélgethessenek.
Nem áltatom magam. Én vagyok a tripla á megtestesítője.
Átlagos élet.
Átlagos arc.
Átlagos test.
És ami épp most történik, az egyáltalán nem átlagos.
– Mi a...? – A hangom elhalt, ahogy Clyde elkormányzott a
szőke luxen mellett, aki továbbra is a telefonjára meredve ült
a kanapé egyik végében. Clyde elvette a kezét a karomról, és
ismét a vállamra tette.
– Ülj le! – mondta Luc olyan hangon, ami valószínűleg már
nagyon sok rossz döntést eredményezett.
Leültem.
Nem mintha lett volna más választásom. Clyde leültetett,
majd elvonult, buldózerként takarítva el az útjába kerülőket.
Szabálytalan pulzussal néztem Clyde után, de teljesen
tudatában voltam a fiúnak, aki alig harminc centiméterre ült
tőlem. A kezem remegett, és amikor nagy levegőt vettem,
fenyő és szappan illatát éreztem az alkohol keserű szaga
mellett. Vajon belőle árad a fenyő– és szappanillat? Ha igen,
elképesztő.
Most tényleg... tényleg őt szagolgatom?
 Mi a fene ütött belém?
– Bámulhatsz Clyde után, amilyen hosszan csak akarsz, de
merengéssel nem hozod vissza – mondta Luc. – Bár, ha épp
ezt kívánod, és sikerül, akkor elképesztő fekete mágiával
rendelkezel.
Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre. Az agyam
teljesen leblokkolt. A műanyag pohár megreccsent az ujjaim
alatt, amikor a zene egy tizedmásodpercre elhallgatott. Jó
páran megálltak a tánctéren, a mellkasuk hevesen emelkedett
és süllyedt. Aztán erőteljes, folyamatos dobszóló vette
kezdetét, és a táncparketten lévő emberek átadták magukat a
zenének.
Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy öklök lendültek a
levegőbe, a színpadon lévő táncosok térdre omlottak, és
tenyerükkel a padlót csapkodták. Egyre nagyobb lett a
hangzavar, a dobolás ütemére erősödött. Egyre hevesebben
kántálták a dalszöveget, amitől az egész karom libabőrös lett.
Fájdalom nélkül, igazság nélkül, választás nélkül...
A hideg futkosott a hátamon. Valamiért ismerősnek tűnt a
dal, a kántálás és az ujjongás. Összevontam a szemöldökömet,
egyre erősödött bennem az érzés, hogy már hallottam valahol.
Nem ismertem a dalt, de az agyam mélyén továbbra is ott
motoszkált egy érzés.
– Tetszik a dal? – kérdezte.
Lassan felé fordítottam a fejem. Pajkosan mosolygott,
amitől rettentően ideges lettem. A tekintetem feljebb siklott. A
beszívott levegő azonnal kiszaladt a tüdőmből.
A mosoly eltűnt az ajkáról, és úgy nézett rám...
Nem tudom. Jóképű arca mintha megrándult volna, de...
A szeme.
Sosem láttam még hasonlót. Ametiszt volt, élénk, fényes
lila, a pupillája körüli fekete vonalak szabálytalanok, szinte
elmosódottak. Elképesztően gyönyörű szempár volt, de...
Heidi nem véletlenül gyanakodott.
– Luxen vagy.
A telefonját bámuló szőke felhorkant.
Luc oldalra billentette fejét, a fura kifejezés eltűnt az
arcáról.
– Nem vagyok luxen.
Aha, a nagy büdös lószart. Az embereknek nincs ilyen
szemük, hacsak nem kontaktlencsét viselnek. A tekintetem a
combján pihenő karjára tévedt. Egy bőrszíj volt a csuklójára
tekerve, a közepén egy furcsa kővel. Egy ovális drágakő volt,
halvány színek kaleidoszkópja. Nem bénítót viselt, ami
meggátolja a luxeneket abban, hogy megöljék a klubban
tartózkodó emberek felét kevesebb mint tíz másodperc alatt.
– Akkor ember vagy, aki ijesztő kontaktlencsét visel?
– Nem. – Közömbösen megvonta a vállát. Miért tagadná,
hogy luxen? Mielőtt feltehettem volna a kérdést, ismét
megszólalt. – Jól telik az estéd?
– Hát, ja... azt hiszem.
Duzzadt alsó ajkába harapott, amivel magára vonta a
figyelmemet.
Atyaég, ezek aztán a csókolni való ajkak! Na, nem mintha
azon töprengenék, hogy megcsókolom. Ez pusztán szigorúan
objektív szemrevételezés, amit bárki tenne a helyemben.
– Ez nem hangzott túl meggyőzően. Tulajdonképpen ordít
rólad, hogy bárhol szívesebben lennél, mint itt – folytatta,
sűrű szempilláit lesütve. – Szóval, mit keresel a klubban?
A kérdése magamhoz térített.
– A barátnőd sokat jár ide. Beilleszkedett. Jól érzi magát.
Te sose szoktál idejárni. – Szempillái megemelkedtek,
különleges szeme az enyémet kutatta. – És arról tudnék, ha
korábban jártál volna már itt.
Ledermedtem. Honnan a fenéből tudja, hogy most tettem
be a lábam először a klubba? Legalább száz ember zsúfolódott
itt össze.
– Egyedül álldogálsz a tánctér mellett. Nem érzed jól
magad, és...
– A tekintete lejjebb siklott, a ruhám elejére. Oda sem
kellett néznem, anélkül is tudtam, hogy a vízfoltot bámulja. –
Nem illesz ide.
Hoppá! Azta. Ez annyira udvariatlan volt, hogy végre szóra
bírt.
– Most vagyok itt először...
– Ezt már tudom. – Elhallgatott. – Nyilvánvaló. Mert épp
az imént mondtam.
Bosszúság vette át a feszengés és a zavar helyét. Luxen vagy
sem, fogalmam sincs, kinek képzeli magát ez a srác.
Faragatlan, úgyhogy nem vagyok hajlandó csak ülni, és
engedni, hogy így beszéljen velem.
– Elnézést. Mit is mondtál, hogy hívnak?
Egy kicsivel szélesebben mosolygott.
– Luc.
És az ő neve a válasz az univerzum összes kérdésére?
– És?
– Tudni akarom, miért vagy itt.
A bőröm bosszúsan bizsergett.
– Te vagy a klub hivatalos házigazdája, vagy mi?
– Valami olyasmi. – Egyik bakancsos lábát fellendítette az
előtte lévő négyzet alakú üveg asztallapra, és felém hajolt. A
köztünk lévő távolság elillant. A tekintetünk találkozott, fogva
tartotta a pillantásomat. – Nem fogok kertelni.
 Élesen felnevettem.
– Mert eddig finomkodtál, mi?
Nem reagált a megjegyzésemre, és egyszer sem fordította el
a tekintetét.
– Nem lenne szabad itt lenned. Már úgy értem, hogy ez a
hely jöhetne szóba legutoljára azok közül, ahol
megfordulhatnál. Nincs igazam, Grayson?
– Dehogynem – felelte a szőke luxen.
Forróság támadt a mellkasomban, a torkomat égette. Nagy
levegőt vettem, és kényszerítettem magam, hogy az
arckifejezésem semleges maradjon. Rosszulesett, amit
mondott, bár hidegen kellett volna hagynia. Nem számít, hogy
ember vagy sem, vagy hogy sose láttam korábban, és
feltehetően azután sem fogom, hogy kisétálok ebből az ostoba
klubból. Soha nem esik jól, ha valaki közli, hogy semmi
keresnivalód ott, ahol vagy. Soha.
De azt lesheti, hogy megengedem neki, egy totál
ismeretlennek – egy idegennek -, hogy legyőzzön. Hiszen egy
seggfej, és nem fogom engedni neki, hogy a lelkembe gázoljon.
Az ki van zárva.
A tekintetét állva megidéztem anya egyik arcát – az ijesztő
anyát.
– Nem is tudtam, hogy az engedélyedre van szükségem
ahhoz, hogy itt lehessek, Luc.
– Hááát – felelte elnyújtva, széles vállát megfeszítve —,
most már tudod.
Elhúzódtam.
– Most komolyan. – Döbbent nevetés szakadt ki belőlem. –
Nem a tiéd a hely. Te csak egy... – Elnémultam, mielőtt még
valami rettentő meggondolatlant mondtam volna. – Csak egy
srác vagy.
 A fejét hátravetve jóízűen felnevetett.
– Én pedig tudom, hogy nem ezt akartad mondani, és
igazából nem is ezt gondolod.
Ujjai a kanapé háttámláján doboltak, én pedig szerettem
volna odanyúlni és rácsapni.
– Mondd meg, mi vagyok! Annyira szeretném hallani.
– Hagyjuk! – A tánctér felé sandítottam, de nem láttam
Heidit, mert úgy tűnt, hirtelen megháromszorozódott a tömeg.
A fenébe! – Azért jöttem, hogy együtt lógjak a barátnőmmel.
Ennyi. Ennek semmi köze hozzád.
– Mindennek köze van hozzám.
Meglepetten pislogtam, arra várva, hogy elneveti magát, de
végül rá kellett jönnöm, hogy hivatalosan is most találkoztam
a bolygó legarrogánsabb élőlényével.
– Amúgy nem a barátnőddel lógsz. Mint ahogy erre
korábban is rámutattam, a táncparkett mellett álltál... csak
álldogáltál ott, egyedül. – Kísérteties szeme olyan áthatóan
vizslatta az arcomat, hogy a fülem hegye kezdett elvörösödni.
– Akkor is álldogálni szoktál, amikor egy másik barátnőddel
lógsz? Egyedül ácsorogsz, és vizet iszol?
A szám mozgott, de nem jött ki rajta hang. Kijelenthetem,
hogy nem találkoztam még nála ellenszenvesebb arccal.
Még feljebb kunkorodott a szája sarka.
– Nem is vagy elég idős ahhoz, hogy itt legyél.
A nyakamat tenném rá, hogy ő sem.
– Elég idős vagyok.
– Tényleg?
– A behemót barátod ellenőrizte az igazolványomat, és
beengedett. Kérdezd csak meg!
Luc nagy levegőt vett. Széles vállán megfeszült a viseltes
szürke pamut. A pólóján a MINEK A DRÁMA, TE LAMA?
felirat díszelgett. A póló hazudik. Ez a srác igenis szeret
drámázni.
– Mutasd az igazolványod!
Összevontam a szemöldököm.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert egy ismeretlen srác vagy egy klubban. Nem
mutatom meg az igazolványomat.
Engem figyelt. Jóképű arca minden vonása kihívásról
árulkodott.
– Vagy talán azért nem akarod megmutatni az
igazolványodat, mert azt bizonyítja, hogy még nem vagy
huszonegy.
Nem válaszoltam.
A szemöldöke felszaladt.
– Vagy mert azt hiszed, hogy luxen vagyok?
– Na, szerintem itt van a kutya elásva – kotyogott közbe
Grayson. Rásandítottam. Végre eltette a telefonját. Sajnos. –
Valószínűleg ezért nem érzi jól magát. Fogadok, hogy olyan,
mint ők.
– Mint ők? – ismételtem meg.
Grayson ultrakék szeme rám tapadt.
– Akik félnek a luxenektől.
Megráztam a fejem, és közben úgy tűnt, hogy a zene és a
klub is háttérbe szorult. Ekkor jöttem rá, hogy egyetlen lélek
sem közelítette meg ezt a területet. Mindenki nagy ívben
kerülte ezt a beugrót.
Luc halkan megszólalt.
– Zavar téged, hogy luxenek között vagy, a nyilvánosság
szeme láttára? Megijeszt?
– Nem, dehogy. – Ez csak félig igaz, mert ugyan nem
váltottam jegyet a kis– és nagyvárosokon keresztülrobogó
gyűlőlünk-minden– luxent vonatra, de akkor is ijesztőek.
Akinek van egy csöppnyi esze, az tart tőlük. Több millió
embert megöltek. Talán ez a két srác nem, de nem viselnek
bénítót. Végezhetnek velem, még mielőtt észbe kapnék.
Mégis erős késztetést éreztem, hogy bebizonyítsam, nem
érdekel, hogy luxenek vagy sem. Az igazolványom hamis. Nem
szerepel rajta sem a címem, sem az igazi nevem. Ha
megmutatnám, nem kerülnék veszélybe. Letettem a
poharamat az asztalra, és kivettem az igazolványt a vékony
tartóból.
– Tessék! – trilláztam, a lehető legtöbb nemtörődömséget
csempészve a hangomba.
Luc felemelte a karját a kanapé támlájáról, és elvette a
kártyát. Közben ujjaival végigsimított a kezemen.
Elektromosság szikrázott, apró villámcsapás futott végig a
karomon. Levegő után kapkodva elhúztam a karom.
Egyre szélesedett a mosolya, nekem pedig összeszorult a
gyomrom. Vajon szándékosan rázott meg? Lesütötte a szemét.
– Nola Peters?
– Igen. Így hívnak. – Egy frászt. Két olyan város nevéből
fabrikáltam, ahol még sose jártam – New Orleans és
Szentpétervár.
– Itt az áll, hogy huszonkettő vagy. – Leengedte a kezét, és
rám nézett. – Nem vagy huszonkettő. Fogadok, hogy alig vagy
tizenhét.
Mélyet lélegeztem az orromon keresztül. Nem vagyok „alig”
tizenhét. Hat hónap múlva tizennyolc leszek.
– Tudod, te sem nézel ki huszonegynek.
– A külső megtévesztő lehet. – Ide-oda forgatta az
igazolványt az ujjai között. – Gyerekarcom van.
 – Azt kétlem.
– Szeretem azt gondolni, hogy szépen fogok megöregedni.
Az emberek azt hiszik majd, hogy megtaláltam a fiatalság
forrását.
– Ééértem – mondtam elnyújtva. – Nézd, nem volt valami
jó beszélgetni veled, úgyhogy most mennem kell. Meg kell
keresnem a barátnőmet...
– Tudod, a barátnődet leköti, hogy jól érezze magát. – A
mosolya szemtelen vigyorrá szélesedett, ami megnyerő lett
volna, ha nem akartam volna jól bemosni neki egyet. – Veled
ellentétben. Te nem szórakozol jól.
– Igazad van, valóban nem. – A szemem résnyire szűkült,
és ellenálltam a zsigeri késztetésnek, hogy hozzávágjam a
pohár vizet. – Pedig én próbáltam udvarias lenni...
– Érdekes – mormogta.
Jézusisten, mindjárt szétrobban a fejem ettől a sráctól!
– Az igazságot akarod hallani? Egyáltalán nem akarok még
egy percet eltölteni a társaságodban. – Már épp készültem
felkelni a kanapéról. – Egy seggfej vagy, és nem ismerlek. Nem
is akarlak megismerni. Én léptem, haver.
– De én tudom, ki vagy. – Elhallgatott. – Tudom, hogy ki
vagy valójában, Evelyn.
 3. Fejezet

TUDJA A NEVEMET. Nem a hamis igazolványon szereplő

nevemet, hanem az igazit.
Úgy éreztem, mintha az egész épület megingott volna. A
gerincem mintha acélból lett volna, és jeges érzés kúszott
végig a bőrömön. Hosszú ideig meredtem rá.
– Honnan tudod a nevemet?
Lesütött pillái alól nézett rám, miközben mindkét karját a
kanapé támlájára fektette.
– Sok mindent tudok.
– Aha. Épp most emelted a hátborzongatót ismeretlen
magasságokba. – Ideje megkeresnem Heidit, és elhúzni innen
a francba.
Luc kuncogott, és a hangot szépnek, akár még vonzónak is
találtam volna bárki más esetében.
– Ezt egyszer-kétszer már megkaptam életem során.
– Miért nem vagyok meglepve? Ne válaszolj erre a
kérdésre! – mondtam, amikor nyitotta a száját. –
Visszakaphatom az igazolványomat?
Hirtelen megmozdult, letette a lábát a földre. Az arcunk
megint egy hajszálnyira volt egymástól. Annyira közel voltunk,
hogy nehéz volt nem elveszni a vonásai szépségében. És nehéz
volt nem frászt kapni tőle.
– Mit szólnál, ha elmondanám az igazat? És cserébe te is
mondanál nekem valamit, ami igaz.
 Olyan erősen szorítottam össze a számat, hogy az
állkapcsom belesajdult.
– Igazad van. Nem vagyok huszonegy – mondta, szemében
huncut csillogással. – Tizennyolc vagyok. – Egy pillanatra
elnémult. – Majdnem tizenkilenc. A születésnapom december
24-én van. Karácsonyi csoda vagyok. Most te jössz!
– Ijesztő vagy – feleltem. – Ez az igazság.
Luc egy pillanatig hallgatott, majd felnevetett – hosszan és
öblösen, ami meglepett.
– Ezt a játékot nem így szokás játszani, Evie.
Ismét nagy levegőt vettem.
Ekkor hirtelen kigyulladtak a mennyezeti fények, ami az
egész klubot vakító, fehér ragyogásba öltöztette.
Hunyorítottam, egy pillanatra összezavarodtam. A zene
elhallgatott, döbbent kiáltások harsantak. A színpadon lévők
ledermedtek. A tánctéren lévők lelassultak, majd megálltak, és
zihálva érteden pillantásokat váltottak egymással.
– A francba! – sóhajtotta Luc. – Ez kellemetlen lesz.
Valaki elszáguldott az alkóv mellett a bár irányába. El is
feledkeztem az ostoba igazolványról, és a helyemen
megfordulva a keskeny folyosón eltűnő fiú után néztem.
– A pokolba! – Luc egy szempillantás alatt talpon termett.
És szent kanolaolaj, magas volt, és ha álltam volna, biztosan a
százhatvanöt centim fölé tornyosul. – Már megint ugyanaz a
nóta. – Unottnak hangzott, Graysonra nézett. – Tudod, mi a
dolgod. Küldd ki őket!
Grayson a zsebébe csúsztatta a telefonját, és felkelt. Aztán
eltűnt, olyan fürgén, hogy szinte elmosódott. Ha bénítót
viselne, nem lenne képes ilyen gyorsan mozogni.
– Te velem jössz – jelentette ki Luc.
– Tessék? – nyikkantam. – Szó sem lehet róla! Még a
tánctérre se mennék veled.
– Hát, ez némiképp sértő, de nemsokára razziáznak, és az
nem lesz vicces.
Van a razziázásnak vicces módja is?
Luc lehajolt, és megragadta a karomat. Áramütés szaladt
végig rajtam ismét, ezúttal kevésbé éles. Felhúzott.
– Ráadásul kiskorú vagy. Nem hiszem, hogy hiányzik egy
letartóztatás, igaz?
Igen, de ez nem azt jelenti, hogy bárhová is megyek vele.
– Meg kell keresnem Heidit...
– Emeryvel van. – Luc megkerülte velem az alacsony
üvegasztalt. – Nem esik baja.
– És hinnem kellene neked?
A válla fölött rám sandított.
– Nem kértem, hogy bízz bennem.
Ez pont annyira volt megnyugtató, mintha egy töltött
pisztolyt szorítottak volna a fejemhez, de ekkor a bejárati ajtó
kivágódott, és a Retinaellenőrző Idegenlégió drónjai
elözönlötték a klubot.
Megborzongtam.
Utálom ezeket a drónokat.
Nagyjából másfél méterrel a padló fölött lebegtek. Teljesen
feketék voltak, a tetejük közepén lévő fehér fényt leszámítva. A
Retinaellenőrző Idegenlégió drónjait két éve vetették be
először. Van valami a luxenek pupillájában, amit a drónok
nem emberinek érzékelnek.
Anya megpróbálta egyszer elmagyarázni a működési elvet,
de elvesztettem a fonalat, amikor rátért a csapokra és a
pálcikákra, amiknek valami közük van az infravörös fényhez.
Csak annyit tudtam, hogy kiszűri az idegen DNS-t.
És ha itt vannak, az azt jelenti, hogy olyan luxeneket
keresnek, akik nem szerepelnek a nyilvántartásban –
idegeneket, mint Luc és Grayson, a bénító nélkülieket.
A drónok nem egyedül érkeztek. Egy rakás fehér rovarként
beözönlöttek az Idegenelhárító Különítmény katonái,
munkához öltözve. Teljes fehérben, az arcukat csillogó sisak
fedte. Kettőnek átlagos kinézetű gépkarabély volt a kezében.
Másik kettő a súlyosabb, testesebb verziót tartotta – ami
elektromos impulzust lő ki. Egyetlen lövéssel el lehet intézni
egy luxent.
Luc a kanapé és a szék közé húzott, a bár felé taszigálva.
Megpróbáltam a sarkammal megállni, mert inkább kapjanak
el azért, mert kiskorúként tartózkodom a klubban, mint egy
feltehetőleg illegális idegen társaságában.
Az nem csak büntetéssel jár.
Hanem azonnali börtönnel, a bújtatás, felbujtás és egy
csomó más hangzatos bűnvádi kifejezés társaságában.
Megpróbáltam kiszabadítani a kezem, miközben Luc magával
vonszolt.
– Engedj el!
– Mindenki a földre! – kiáltotta az egyik katona.
Kitört a káosz.
Az emberek fel-alá rohangáltak, szétszaladtak, mint a
csótányok, amikor a fények felkapcsolódtak. Testek ütköztek
nekem. Felkiáltottam, amikor a magas sarkúm megcsúszott a
nedves padlón. A talaj kiszaladt a lábam alól. A félelem úgy
áradt szét bennem, mint egy sörét, ami rettegést lövell ki
magából. Zuhanni kezdtem.
– Na, már csak ez hiányzik. – Luc szorosan megmarkolta a
kezemet, és felrántott. Először az egyik, majd a másik cipőm
esett le a lábamról, ahogy berontott a bárpult mögé, magával
húzva.
 Csupasz talpam csúszkált a nedves foltokon, de ebbe bele
sem akartam gondolni. Egy srác átugrotta a bárpultot, és
guggolva ért földet. Egy másik követte, aki megcsúszott a
kiömlött italokon. Lefelé száguldott, a padlóra zuhant, majd
azonnal megjelent mögötte egy másik.
Minden olyan gyorsan történt.
Felugattak a fegyverek – puff, puff puff. A zűrzavarból
sikítások váltak ki. A torkomban dobogó szívvel
megpróbáltam a színpad felé nézni. Mi történik? Nem láttam
semmit, és fogalmam sem volt, hol lehet Heidi ebben a
felfordulásban.
Luc lebukott, becsúszott a bárpult alá, elállva az emberek
útját. Követtem, miközben jó pár üveg leszánkázott a falról.
Italos üvegek robbantak fel, a szilánkok szerteszét repültek.
– Micsoda disznóól! – dohogta Luc, állkapcsa megfeszült az
undortól.
Én a mocsok miatt aggódtam legkevésbé, miközben
végigrohantunk a sötét folyosón, el azok mellett, akik
tülekedve próbáltak kijutni. Éles jobbkanyar után Luc
kinyitott egy ajtót.
Fekete üresség ölelt minket körbe, ahogy az ajtó
becsapódott mögöttünk. Rettegve felemeltem a másik karom.
– Nem... nem látok semmit.
– Ne aggódj!
Luc megiramodott, gyors ütemben gyalogolt, én
megpróbáltam tartani vele a lépést. Távolról mosószer illatát
éreztem. Egy újabb ajtóhoz értünk, és épp besurrantunk rajta,
amikor a hátunk mögött lévő ajtó kivágódott.
– Megállj! – kiáltotta egy férfi.
Azt hittem, a szívem kiugrik a mellkasomból. Egy
félhomályos folyosón rohantunk végig. Luc hirtelen
megfordult, és megragadta a derekamat. Felsikoltottam,
amikor felemelt.
– Túl lassú vagy – panaszkodott.
Luc sebességbe kapcsolt, olyan gyorsan mozgott, hogy csak
a folyosó elmosódott falait láttam a hajfüggönyön át. Éles
balkanyart vett, én pedig kezdtem lecsúszni.
Visszakapaszkodtam, amikor a kezét egy falnak tűnő valamire
tette. Egy másodperccel később megláttam egy ajtót, ami
kinyílt.
– Mi a...? – Döbbenten meredtem rá. Itt titkos szobák
vannak? Miért vannak itt titkos szobák? Csak a
sorozatgyilkosoknak vannak titkos szobáik!
Luc csendre intett – komolyan lehurrogott, ahogy belökött.
Végigszánkáztam a sötét helyiségben. Amikor elengedett,
megbotlottam, és a falnak ütköztem. Megfordultam. Ez nem is
szoba. Akkora, mint egy gardrób, alig fért el egy ember. Luc
jobbra tolta a rejtett ajtót addig, amíg az apró fénysugár el
nem tűnt, koromsötétbe borítva minket.
Kész agyrém...
A falhoz simultam. A pulzusom olyan gyorsan vert, mintha
az óceán dübörögne a fülemben, ahogy erőlködve
megpróbáltam látni valamit a kis helyen. De csak a sötétség
volt, és Luc.
És Luc gyakorlatilag rajtam volt.
A háta a mellkasomnak nyomódott, és bármennyire
próbáltam is a falhoz simulni, nem tudtam eltávolodni tőle. A
fenyőillat határozottan belőle áradt. Mindent betöltött. Hogy a
fenébe kerültem ide? Életem milyen igazán rossz döntései
vezettek ehhez a bizonyos pillanathoz?
Otthon lehetnék, szép képeket készítve a gépemmel, vagy
szétválogatnám a térd– és a bokazoknikat...
 Valami csapódott a folyosón. Ijedtemben ugrottam egyet,
Lucnek ütköztem. Kinyújtottam a karom, kezem a hátát
súrolta. Hirtelen megmozdult, mire a testem minden izma
görcsbe rándult. A kezem hirtelen a mellkasára simult, ami
nem egy sima mellkas volt. Mellizmok voltak – olyan
kemények, mint a mögöttem lévő fal.
Megpróbáltam elrántani a kezem, de még a koromsötétben
is elkapta, és szorosan tartotta. Tiltakozni akartam, de bármi
volt is a nyelvem hegyén, nem jött ki, ahogy megéreztem a
leheletét a homlokomon.
Közel volt, túlságosan közel.
– Itt kell lenniük hátul – mennydörgött egy öblös hang a
folyosóról. Recsegve megszólalt egy rádió. – A többi helyiséget
már ellenőriztem.
Elakadt a lélegzetem. Mi lesz, ha bejönnek ide? Először
lőnek, és aztán kérdeznek?
Eltelt egy pillanat, aztán a fülem körüli hajszálak égnek
meredtek, amikor Luc azt suttogta:
– Remélem, nem vagy klausztrofóbiás.
Feszülten elfordítottam a fejem, közben az orrommal
súroltam az arcát.
– Ehhez már egy kicsit késő.
– Igaz. – Ismét megmozdult, éreztem, hogy a lábunk
összeér. Megborzongtam. – Csak egy kis ideig kell még
kibírnunk, amíg lelépnek.
Egy kis ideig? Már így is túl régóta vagyunk itt bent, mégis
hallom, ahogy a fickó fel-alá masírozik kint.
– Ez gyakran megesik?
– Nagyjából hetente egyszer.
– Csodás – mormogtam, és úgy véltem, Luc jót nevet
magában. Lekeverek majd Heidinek egyet, amiért elrángatott
ide, egy klubba, ahol hetente egyszer razzia van. – Mit
műveltek itt, amiért razziáznak?
– Miből gondolod, hogy rosszban sántikálunk?
– Mert razziáznak – sziszegtem vissza suttogva.
Luc ujjai megmozdultak, éreztem, hogy a hüvelykujjával
végigsimít az enyémen, amitől ismét hevesen megborzongtam.
– Te tényleg azt hiszed, hogy szükségük van indokra ahhoz,
hogy idejöjjenek és kutakodjanak? Hogy bántsanak másokat?
Tudtam, kikre gondol. Az Idegenelhárító Különítmény a
kormánynak tartozik beszámolóval.
– Szerepelsz a nyilvántartásban?
– Már mondtam neked. – A lehelete most az arcomat
cirógatta. – Nem vagyok luxen. – Elhallgatott egy pillanatra. –
Jó... jó illatod van.
– Tessék?
– Olyan illatod van, mint... az őszibaracknak.
– A testápolóm miatt. – Ökölbe szorítottam a kezem,
miközben a tehetetlenségem félelemmel és még valamivel...
valami nyomasztóval keveredett. – Nem akarok többet
beszélni veled.
– Jó. – Elhallgatott. – Vannak ötleteim, hogyan lehet
érdekesebben elütni az időt egy szűk, sötét helyen.
Az izmaim megfeszültek.
– Csak próbálkozz, és megbánod!
Most már hallottam, hogy halkan kuncog.
– Nyugodj le!
– Ne mondd, hogy nyugodjak le! – vágtam vissza. Olyan
dühös voltam, hogy legszívesebben sikítottam volna. – Nem
engem keresnek azok a férfiak. Semmi okom sincs arra, hogy
csendben maradjak.
– Ó, dehogynem! – Hüvelykujjával végigsimított a
tenyeremen.
– Hagyd abba!
– Mit? – A hangjából sütött az ártatlanság, miközben a
hüvelykujja ismét végigszántott a tenyerem közepén.
– Ezt. – Zakatoló szívvel ismét megpróbáltam kiszabadítani
a kezem. – És ha már itt tartunk, hogy mered...
Egy telefon éles csörgése hallgattatott el.
Ez meg hol... Jaj, ne!
A telefonom zenélt, a kistáskámban.
– Szörnyen rossz az időzítés. – Luc sóhajtva elengedte a
kezemet.
Addig tapogatóztam, amíg ki tudtam nyitni a táskát.
Kivettem a telefonomat. Gyorsan lenémítottam, de már késő
volt.
A folyosóról felhangzó kiáltástól félelem áradt szét bennem,
ahogy megéreztem...
Luc hűs keze hirtelen a tarkómra fonódott. Mi a...
Az orra hirtelen az enyémhez ért, és amikor megszólalt,
éreztem a szavait az ajkaimon.
– Amikor kinyitom az ajtót, fuss balra. Van ott egy mosdó.
Az ablakon ki tudsz mászni. Legyél gyors!
A titkos ajtóra lesújtott egy ököl vagy egy csizma.
– Te most viccelsz velem? – firtattam hitetlenkedve. –
Egyszerűen kiszaladhattunk volna a mosdón keresztül?
Elvette a kezét a tarkómról.
– De akkor nem élvezhettük volna ezeket a csodás perceket
kettesben.
Leesett az állam.
– Te egy...
Luc megcsókolt.
Egy pillanattal korábban már nyitottam a szám, hogy
káromkodások figyelemre méltó özönét zúdítsam rá, a
következő pillanatban pedig az ajka az enyémre tapadt. A
fejét kissé oldalra billentette. Meglepetten kapkodtam levegő
után, az ujjaim görcsbe rándultak. A telefon kicsúszott a
kezemből, és finoman koppant a földön. Csak a nyelve
hegyével érintett meg, amitől apró hullámokban járt át a
kellemes borzongás, majd a keserű pánik, aztán felemelte a
fejét, és kissé elhúzódott.
– Nem egy luxen csókolt meg, Evie. – Az ajka az enyémet
súrolta. – De nem is egy ember.
– Tessék? – kérdeztem elfúlva, és a szívem valahol a
torkomban dobogott.
Luc keze lecsúszott a nyakamról, én pedig nekidőltem a
falnak. Luc megfordult.
– Készülj!
A gondolataim teljesen összekuszálódtak. Jóságos ég, még
nem vagyok kész!
– De...
Luc elhúzta a titkos ajtót. A kintről beáradó fény elvakított,
és kellett egy tizedmásodperc, hogy a szemem hozzászokjon.
Először egy elektromágneses fegyvert pillantottam meg,
amivel egyenesen Lucre céloztak. Előrelépett, és kinyújtotta a
karját.
Megragadta a katonát a mellkasánál fogva, kezébe gyűrve a
fehér anyagot. Felemelte, a katona lába a levegőben kalimpált,
és áthajította a folyosón. A férfi a falnak csapódott,
megrepesztette a vakolatot. Arccal előre a padlóra zuhant,
teljesen kiütve.
– Szent szar! – A hason fekvő férfit néztem. Ilyen erő...
A férfi mellkasára akasztott adóvevő megreccsent, és
megszólalt egy hang. Jön az erősítés.
 – Menj! – parancsolta Luc. Pupillája összeszűkült, fehér
fény örvénylett benne, ami biztos jele annak, hogy egy luxen
épp felveszi az igazi alakját. – Később találkozunk.
 4. Fejezet

HEIDI A HÁTÁRA GURULT, és elterpeszkedett az ágya közepén.

– Hát ez durva volt! Mindenképpen el kell mennünk
megint.
A hálószobája padlóján ülve felpillantottam rá.
– Nem. Nem kell. Soha. De soha.
Felnevetett, én pedig végigsimítottam a kezemmel frissen
lehorzsolt arcomon. Az, hogy kimásztam a mosdó ablakán, és
egy sikátorban értem földet, ártott a kifogástalan
megjelenésemnek. Amikor visszaértünk Heidiékhez, az első
dolgom az volt, hogy letusoltam, és lemostam a talpamról a
koszt. Úgy bűzlöttem, mintha kiraboltam volna egy italboltot,
és meghemperegtem volna a zsákmányolt alkoholban.
Heidi hívott, amikor Luckel épp a Szükség Szobájában
rejtőzködtünk. Sokkos állapotban ugyan, de sikerült kijutnia,
és volt annyi esze, hogy egyenesen az autójához menjen, ahol
megvárt. Ott találtam rá.
– Majdnem letartóztattak minket. Tudod te, mit csinált
volna anya? Teljesen kiakadt volna! – közöltem a tenyerem
mögül. – Ráadásul annyira aggódtam érted, attól féltem, hogy
halálra tapostak.
– Én is ki voltam bukva, csajszi. Fogalmam sem volt, hova
tűntél, amíg Emery el nem mondta, hogy Luckel vagy.
Uhh.
Ha soha többé nem hallom a nevét, boldogan halok meg.
Nemcsak egy orbitális seggfej, de még meg is csókolt – tényleg
megcsókolt.
Nem egy luxen csókolt meg, Evie. De nem is egy ember.
Ez meg mit jelentsen? Csak luxenek és emberek léteznek.
Hacsak nem képzeli magát magasabb rendűnek, ami nem
lenne meglepő. Ugyan csak rövid időt töltöttem vele, mégis
tudtam, hogy elenyésző az univerzum azon lakóinak száma,
akiknek akkora egója van, mint neki.
– Nem tudom elhinni, hogy vele bujdostál abban a folyosói
szekrényben vagy miben – folytatta. A hazafele úton többé-
kevésbé beavattam a történtekbe. – Nem tudom elhinni, hogy
nem használtad ki a helyzetet.
A tenyerem mögé rejtőzve elfintorodtam. Nem árultam el
Heidi-nek, hogy Luc megcsókolt. Valószínűleg Zoe sem fog
tudni róla, mert akkor Heidivel együtt kérdések özönét
zúdítanák rám. Amiket nem tudnék megválaszolni, mert
amikor megcsókolt... nem is tudom, mit éreztem. Rémületet?
Igen. Élvezetet? Jaj, te jó ég, igen, azt is, de ennek semmi
értelme. Nem vonzanak az olyan pasik, fajtól függetlenül, akik
akkora seggfejek, hogy azt hiszik, csak úgy megcsókolhatnak
valakit.
Ráadásul nem is éreztem igazi csóknak, mert volt már
részem igazi csókban. Brandonnel csókolóztunk. Sokat. Ami
abban a titkos helyiségben történt, aligha nevezhető csóknak...
Mégis miért töprengek ezen? Olyan sok más fontos dolog
van, amin jártathatnám az agyam, például hogy mindketten
ülhetnénk akár rács mögött is.
– Luc dögös, Evie. – Úgy tűnt, Heidi nem vette a lapot,
hogy ejtsük a témát.
– De egy valódi idegen – mormogtam.
– És? A hallottak alapján minden alkatrészük megfelelően
működik. Állítólag. Nem személyes tapasztalatból beszélek.
– Örömmel hallom, hogy minden alkatrészük működik. –
Sose gondoltam volna, hogy valaha kimondom ezt a
mondatot. Nem akarok Lucre és a működő alkatrészeire
gondolni. – Mellesleg legutóbb, ha jól emlékszem, még
semmit sem tudtál a működő alkatrészekről.
Heidi felnevetett.
– Attól még, hogy én is a szüzek táborát gyarapítom,
kutakodhatok az interneten erkölcstelen célokkal.
Mosolyogva leengedtem a kezem.
– Egy seggfej volt, Heidi. Ha úgy beszélt volna veled, mint
velem, te bemostál volna neki egyet.
– Tényleg ennyire rossz volt? – A levegőbe lendítette a két
karját, kinyújtva a középső ujjait. – Mondjuk egy egytől... –
megmozgatta a bal középső ujját – egy tíz középső ujjig
terjedő skálán, menynyire volt tényleg rossz?
– Ötvenszer. – Egy pillanatra elnémultam. – Ötvenszer
egymillió középső ujj.
Nevetve a hasára fordult.
– Akkor valószínűleg inkább tökön rúgtam volna.
– Pontosan.
– Ez szomorú – sóhajtotta. – Igazán nagy szívás, ha egy jó
testi adottságokkal rendelkező egyén olyan ronda belülről,
mint egy nyúzott patkány.
Nyúzott patkány? Pfujj!
– Olyan furán viselkedett. És rettentően bunkó volt.
Folyton azt kérdezgette, mit keresek ott, hogy honnan vettem
a bátorságot, hogy betegyem a lábam abba az ostoba klubba. –
Annyira belelendültem, hogy szerettem volna megütni
valamit. – Mégis ki ő? Mármint a nyilvánvalón kívül, hogy
idegen, akit Lucnek hívnak, de...
 Heidi felült, és lelógatta pizsamába bújtatott lábát az ágy
széléről. Sebtében kontyba fogott haja oldalra billent.
– De mi?
Az ajkaimat összeszorítva megráztam a fejem. Van még
valami, amit nem mondtam el neki.
– Tudta... tudta a nevemet, Heidi.
– Hogy mi? – kérdezte nagy szemeket meresztve.
Bólintottam.
– Ez meg hogy lehet? Azt mondta, tudja, ki vagyok, és azt is,
hogy még sose jártam a klubban korábban. – Zavartan
átöleltem magam. – Ez nagyon ijesztő, nem?
– Ja, az. – Lecsúszott az ágyról, és letérdelt elém. – Nem
tudom, mondtam-e valamit Emerynek, amikor korábban a
klubban voltam. Lehet, hogy említettem a nevedet. Mármint
tudom, hogy beszélgettünk rólad.
– Ez... elképzelhető. – Megkönnyebbülés öntött el. Így már
valóban világos, de... de miért beszélne Emery rólam Lucnek?
– Biztosan így történt. Nincs más magyarázat arra, hogy
honnan ismerhetett. Nem a mi iskolánkba jár. Egyikük sem.
Zaklatottan kifújtam a levegőt, és ismét bólintottam. Többé
nem akartam Lucre gondolni.
– Ígérd meg, hogy nem mész vissza oda!
A tekintete a vállam mögé siklott.
– Hát...
– Heidi! – Előrehajoltam, és a karjára csaptam. – Razziákat
tartanak az illegális idegenek miatt. Az Idegenelhárító
Különítmény katonáinak olyan fegyvereik vannak, amikkel
embereket is lehet ölni. Az a hely nem biztonságos.
Heidi nagy levegőt vett, és kifújta.
– Sosem történt még ilyen.
– Luc azt mondta, hogy nagyjából hetente egyszer sor kerül
rá – világosítottam fel. – És ha még csak hülyéskedett is,
egyszer is épp elég. Olyan sok minden sülhetett volna el
rosszul ma este.
Az ajkát harapdálva a fenekére huppant.
– Tudom. Igazad van. – Lesütött pillái alól felnézett rám. –
De van még valami.
– Mi? – Nem tudtam biztosan, elhiszem-e neki, hogy többet
nem teszi be a lábát a klubba.
Halványan elmosolyodott.
– Megvan Emery száma.
– Tényleg? – A csinos arcán megjelenő izgatottság
kellemesen elterelte a figyelmemet a korábbi eseményekről. –
Hát, ha megvan a száma, akkor aztán tényleg nincs már okod
arra, hogy még egyszer betedd a lábad abba a klubba.
– Igaz. – A mosolya szélesebb lett. – Alig várta, hogy ma
este megismerhessen téged. Rettentő szomorú volt, amiért
nem nyílt alkalmatok rá.
– Én is, de ha megvan a száma, akkor talán lógtok majd
együtt, és akkor lehetek én a gyertyatartó.
– Te vagy a legjobb gyertyatartó.
Elfintorodtam.
– Kösz... azt hiszem.
Heidi ezután leosont a földszintre, és felhozta a doboz
muffint.
Teletömtük magunkat a mogyoróavajas bevonatú csokis
mennyei finomsággal, miközben Heidi részletesen beszámolt
Emeryről. Aztán gyorsan elnyomta az álom, de én úgy
éreztem, órák teltek el, mire végre el tudtam annyira lazulni,
hogy ne bámuljam a Heidi ágya fölötti mennyezeten lógó
világító csillagokat a sötétben.
A ma este durva volt, és ijesztő, és akár rosszul is
végződhetett volna. Nehezen tudtam szabadulni ettől az
érzéstől. Heidi megsérülhetett volna. Vagy én. Azok a
veszélyek, amelyekkel az invázió után kellett szembenéznünk,
nem tűntek el. Csak átalakultak.
Ahogy a gondolataim ide-oda cikáztak, eszembe jutott Luc.
Heidinek biztosan igaza van. Valahogy szóba kerültem egy
Emeryvel folytatott korábbi beszélgetésben, Luc pedig
kihasználta ezt.
De továbbra sem értettem, miért hazudik arról, hogy luxen.
Bár tök mindegy, mert soha többé nem lépem át a
Foretoken küszöbét, és bármit mondott is Luc, soha többé
nem látjuk egymást.
Hála a mennyei magasságos istennek és a kisjézusnak...
Jaj nekem!
Azonnal felültem az ágyban, és tágra nyílt szemmel
káromkodtam. A telefonom! Hol van a telefonom?
Lehajítottam magamról a takarót, és kimásztam az ágyból. Az
iskolatáskám mellett megtaláltam a kistáskámat. Felkaptam,
kinyitottam, körbe-körbe tapogatóztam, és megerősítést nyert,
amit már tudtam.
Abban a rohadt klubban felejtettem a telefonomat!

A kormánykereket markolva meredtem a Foretoken vörös

ajtajára. Arra számítottam, hogy rendőrségi szalag zárja majd
körbe az előző éjszakai razzia miatt.
De nem így történt.
– Nem kell bejönnöd velem – mondtam. Harminc perce
jöttem el Heiditől, autók suhantak fel-alá a klub előtti utcán.
Fényes nappal nem tűnt annyira félelmetesnek. – Itt is
maradhatsz, és ha mondjuk nem jövök ki tíz percen belül,
akkor...
– Hívjam a rendőrséget? – James Davies felnevetett,
amikor ránéztem. – Nem fogom hívni a rendőrséget, és azt
mondani nekik, hogy a kiskorú barátom épp az imént sétált be
egy klubba, hogy megkeresse az ott felejtett telefonját, és még
nem jött ki. Veled megyek.
A megkönnyebbüléstől megszédültem. Tényleg nem
akartam bemenni egyedül, és őszintén szólva tudhattam
volna, hogy James úgysem enged el egyedül.
Bármennyire nyálasan hangzik is, James a szomszéd fiú
megtestesítője, és nagyon sok mindent megúszott már ennek
köszönhetően. Barna haja van, amihez kedves, barna szempár
társul. Olyan nagy és ölelnivaló, mint egy plüssmackó, és
amint megvillantja a gödröcskéit, a világ összes szülője ajtót
nyit neki. Még anyu is. Nem voltak fenntartásai azzal
kapcsolatban, hogy Jamesszel a szobámban lógunk zárt ajtók
mögött.
De mivel termetes, és gyakran akaratlanul is vészjósló, ma
reggel megjelentem nála, és felbéreltem egy reggeliért cserébe.
Jamest mindig le lehet venni a lábáról kajával.
Sajogtak az ujjaim.
– Vissza kell szereznem a telefonomat. Anyu megöl, ha
elveszítem. Tudod te, mennyibe kerül az a cucc?
– Anyukád azért fog megölni, mert itt vagy.
– Igaz, de sose fogja megtudni, úgy meg pláne nem, ha
visszaszerzem a telefonomat – érveltem. – Ha te vesztenéd itt
el a telódat, mit tennél?
– Be se tettem volna ide a lábam, úgyhogy el sem
veszítettem volna, de ez lényegtelen. – Az ablakhoz fordult. A
Baltimore Orioles-baseballsapka, amit szinte mindig viselt,
árnyékot vetett az arca felső részére. – Tudom, hogy miért
engem kértél meg, és nem Zoet.
– Először is mert tőled kaptam a hamis igazolványt, amivel
totális idióta lehettem, és bemehettem a klubba?
Felhorkant.
– Ah, dehogy!
– Mert azt hiszed, hogy Zoe lekevert volna nekem egyet, ha
őt kérem meg? – Amikor bólintott, elmosolyodtam. – Akkor
igazad van. Tudtam, hogy te velem jössz, és nem mosol be
egyet.
Legalább volt tervem. Nem a legragyogóbb, de biztosan
tartózkodik bent valaki napközben. Hacsak le nem tartóztattak
mindenkit, de reméljük, hogy van itt valaki. Hajlandó voltam
rimánkodni és könyörögni, csak hogy beengedjenek, és
átkutathassam a helyiséget, ahol elejtettem a telefonomat.
– Szerinted van itthon valaki? – kérdezte.
Hangosan kifújtam a levegőt, elengedtem a kormányt, és
leállítottam az autót. Nem meséltem neki az előző esti
razziáról, ami valószínűleg nem volt szép dolog tőlem.
– Azt sem tudom, van-e bent valaki. – Az igazság az, hogy a
razzia után Luckel együtt mindenki olajra léphetett. – Biztos,
hogy be akarsz jönni?
Lassan felém fordította a fejét.
– Tudom, milyen ez a hely, szóval, ha itt maradok a
kocsiban, tuti biztos vagyok benne, hogy valamiféle
barátságkódexet szegnék meg.
– Valószínűleg – helyeseltem, és megpöccintettem a
sapkája ellenzőjét.
Kinyitotta az ajtaját.
– Ugyan mi rossz történhet?
Felvontam a szemöldököm.
Rengeteg szarság jöhetett szóba, de ezeknek nem adtam
hangot. Felkaptam a táskám a hátsó ülésről, majd kimásztam
az autóból, és csatlakoztam Jameshez. Amint nem jött egy
autó sem, átsiettünk az utcán; épp csak megúsztuk, hogy ne
gázoljon el minket egy gyorshajtó taxi, ami látszólag a
semmiből bukkant elő.
Felugrottam a járdára, és megkerültem egy férfit, aki
érméket dobált a parkolóórába. Ahogy a védőtető alá sétáltam,
a szívem minden előzetes figyelmeztetés nélkül őrült tempóra
kapcsolt.
Reszkető kézzel tisztes távolságot tartottam az ajtóktól,
amiknek vörös színe a friss vérre emlékeztetett. Attól, hogy itt
álltam... véglegesnek tűnt minden, mintha amint belépnék
ezeken az ajtókon, nem lenne visszaút. Nem értettem teljesen
az érzést, vagy hogy honnan jön. Túldramatizáltam a
helyzetet, mert csak azért jöttem vissza, hogy visszaszerezzem
a hülye telefonomat, de a rettegés minden pórusomba beitta
magát, átjárta minden porcikámat.
Ösztönösen hátráltam egy lépést, mire a vállam James
mellkasának ütődött. Egyfajta állati ösztön azt súgta, hogy
forduljak sarkon, és húzzak innen a francba.
Minden szőrszálam égnek állt. Alig kaptam levegőt, a
mellkasom összeszorult. Az ujjbegyeim bizseregtek.
Félelem.
Félelmet éreztem.
Azt a sötét és hideg fajtát, ami egy mély kútból árad.
Éreztem az ízét a számban. Keserű volt. Ilyen csontig hatoló,
pánikba hajló rettegést legutoljára... biztosan az invázió során
éreztem. Homályos emlékeim voltak arról az időszakról, de
biztosan ilyesfajta félelem volt.
Mr. Mercier, a „kiváló” iskolai tanácsadó azt mondaná,
hogy amit most érzek, az csak annak a tünete, hogy átéltem az
inváziót. Poszt-traumás stressz. Én is ezt mondogattam
magamnak, miközben a hideg futkosott a hátamon.
Az érzés nem hagyott nyugodni.
Tűnj innen! – suttogta egy, az enyémhez hasonló hang. Az
agyam mélyéről szólt, egy velem született, elemi részemből, de
abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán felfogtam.
Fogalmam sem volt, miért érzek így, vagy hogy miért
erősödött minden egyes másodperccel az az érzés, hogy túl
messzire megyek. A szívverésem a hirtelen szívmegállás
tartományában tanyázott. Kinyitottam a szám, de nem tudtam
megmozdítani a nyelvemet.
James a kilincsért nyúlt, de az ajtó még azelőtt kitárult,
hogy megérinthette volna a kopott fémet, és akkor már
tudtam.
Nincs visszaút.
 5. Fejezet

A CLYDE NÉVRE HALLGATÓ HÚSTORONY elállta a bejáratot.

Egyik izmos karjával nyitva tartotta az ajtót, a másikat az ajtó
tetejére tette, megvillantva a bicepszét, ami akkora volt, mint
egy fatörzs. A szürke póló megfeszült széles vállán és
mellkasán. Az egy egyszarvú a pólóján, ami... szivárványt
rókázik?
Igen.
Az bizony egy egyszarvú, ami szivárványt rókázik.
A csontig hatoló pánik és a mardosó félelem olyan gyorsan
elillant, ahogy jött. Olyan gyorsan távoztak, hogy úgy éreztem,
csak a képzeletem játszott velem.
– Azta – mormogta James, és leengedte a karját.
Talán szólnom kellett volna neki Clyde-ról.
A napfény megcsillant a hústorony arcában lévő sok-sok
piercingen, ami magamhoz térített az érthetetlen kábulatból.
– Nem tudom, emlékszel-e...
– Emlékszem rád – jelentette ki, és biztos voltam benne,
hogy ez nem jelent jót. A tekintetét Jamesre szegezte. – De rád
nem.
James meg sem bírt szólalni.
– Nem... ööö... szórakozni jöttünk – veselkedtem neki
ismét. – Itt voltam tegnap este. – Az arcom megrándult. – De
ezt már úgyis tudod. Itt felejtettem a telefonomat.
Clyde felém fordította hatalmas, kopasz fejét.
 – És azért jöttél, hogy...?
Azt gondoltam, baromi egyértelmű, de azért
megmagyaráztam.
– Itt felejtettem a telefonomat, amikor... Luckel időztem.
– Luckel? – mormolta James.
A Luckel kapcsolatos részt is elfelejtettem megemlíteni
Jamesnek.
Clyde-nak a szeme sem rebbent. Egyszer sem.
– Tehát Luchöz jöttél?
– Nem feltétlenül. – Tényleg nem akartam látni. – Tegnap
este egy helyiségben voltunk, ahová muszáj bejutnom, hogy
megkeressem a telefonomat.
– Egy szobában voltál egy Luc nevű fickóval? – ismételte
meg James. Aztán vigyorogva azt mormogta: – Te kis hamis.
Ügyet se vetettem rá.
Az egyik piercinges szemöldök felszaladt.
– Luckel akarsz találkozni vagy sem?
A testem minden izma megfeszült.
Valamiért nem akartam azt mondani, hogy igen, de ha csak
így jutok be a klubba, akkor igen.
– Igen – mondtam fogcsikorgatva.
Clyde szó nélkül ellépett az útból, az ajtót tartva.
Megkönnyebbülés árasztott el. Beenged minket. Gyors
pillantást vetettem James– re, amikor egy elhúzó autó dudált
egyet. Tettem egy lépést előre. James nem mozdult.
Megragadtam a karját, és magammal vonszoltam, elfurakodva
Clyde mellett. Az ajtó becsapódott mögöttünk, kizárva a
napfényt, bezárva minket. Elengedtem James karját.
Igyekeztem kordában tartani az idegességemet, ami elő-
előtört, ahogy Clyde végigterelt minket a kis helyiségben.
Kinyitotta a klubba vezető ajtót. Egy pillanatnyi habozás után
követtem. A látvány egyáltalán nem hasonlított az előző
éjszakaira. A tánctér feletti fények égtek, a bárpult mögé és a
beugrókba űzve az árnyakat. A legtöbb szék fejjel lefelé
csücsült a kerek asztalokon. Csak néhány asztal maradt
előkészítve. Két ember állt a bárnál, de félig homályban, ezért
nem tudtam megfigyelni, kik lehetnek.
Nyoma sem volt az émelyítő parfüm és a keserű alkohol
szagának. A klub úgy illatozott, mintha valaki citromos
fertőtlenítővel súrolta volna végig az összes felületet.
A razziának sem volt nyoma. A bárpultnál az összes üveget
pótolták. Mintha semmi sem történt volna.
– Megyek, és átkutatom a szobát. Emlékszem, hogy...
– Üljetek le! – Clyde az egyik asztalra mutatott, amelyről le
voltak szedve a székek, ő pedig továbbment, és eltűnt a bár
jobb oldalán húzódó keskeny folyosón, ahol még nem jártam.
James lerogyott az egyik bárszékre.
– Életemben nem láttam még ekkora palit.
– Ugye? – Az idegességtől képtelen voltam leülni, ezért a
szék mögött álltam.
James megfordította a sapkáját, majd tenyerét a sima
asztallapra helyezve körbekémlelt a klubban.
– Érdekes hely.
A folyosót figyeltem, ahol Clyde eltűnt. Vajon azért ment,
hogy megkeresse a telefonomat, vagy – isten őrizzen – hogy
szóljon Lucnek? A gyomrom összeugrott. Tényleg nem
akartam Lucöt látni.
– Szóval... nekem azt mondtad, hogy tegnap este Heidivel
voltál itt – mondta James oldalra billentett fejjel. – De arról
nem meséltél, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott srác
társaságában töltötted az időt egy találomra kiválasztott
szobában.
 Pír öntötte el az arcomat.
– Félreérted. Teljesen. Ez egy... hát... hosszú történet.
– Ráérünk... Figyelj csak! Szavadat ne feledd! – James
közelebb hajolt, és hunyorogva a klub másik felébe nézett. – Ő
is a suliba jár, nem?
– Kicsoda?
A bár felé bökött az állával, mire megfordultam. A két ott
álldogáló kilépett a fényre, és azonnal felismertem az egyiket.
A sötét hajú luxent. A neve Connor. Fogalmam sincs, mi a
vezetékneve.
– Aha, tényleg – feleltem meglepve.
– Vajon mit csinál itt?
Mielőtt válaszolhattam volna, Grayson tűnt fel a klub másik
oldalán, kisétálva onnan, ahol az árnyak nem eresztették a
falat, mintha a semmiből termett volna ott. Megdermedtem,
és eltűnődtem, vajon van-e ilyen képességük a luxeneknek,
csak mi nem tudunk róla.
– Ó, a francba! – motyogta James, amikor rájött, hogy
Grayson luxen, és nem viseli a bénítót.
Grayson szája sarka gúnyosan felkunkorodott, amikor
megállt az asztalunk mellett. Lenéző pillantást vetett Jamesre,
majd ragyogó, ultrakék szemét rám függesztette.
– Úgy értesültem, hogy a telefonodat keresed.
– Igen. Egy vékony, fekete...
– Tudom, hogy néz ki egy telefon – felelte. – Nincs nálam.
– Oké. – Nem is gondoltam, hogy nála van. – Csak meg
kellene néznem azt a helyiséget. Ott ejtettem el, és...
– Nem nézheted meg.
Elöntött a düh.
– Miért nem?
Könnyedén megrázta a fejét.
 – Nézd, nem akarok nehézséget okozni, de tényleg vissza
kell szereznem a telefonomat. Ennyi. Úgyhogy ha...
– A telefonod nincs ott – vágott közbe.
Összevontam a szemöldököm.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy tudom, melyik helyiségről beszélsz, és ott
nincs telefon.
– De...
– De tudom, hol van a telefonod. – Grayson úgy méregette
Jamest, ahogy valószínűleg egy oroszlán méregetne egy bicegő,
háromlábú gazellát. – Szereted a horrorfilmeket? – kérdezte
Jamest, miközben előhúzott egy nyalókának látszó valamit a
zsebéből.
James idegesen rám sandított.
– Ja, mondhatjuk.
A luxen áthatóan mosolygott, miközben kibontotta a
nyalókát. Zöld volt – zöldalmazöld.
– A kedvencem egy régebbi film. A Motel. Van ez a fiatal,
ostoba srác, aki egy csapat fura arc közé keveredik, akik nagy
örömüket lelik abban, hogy megkínozzák és megöljék az
embereket. – Bedugta a nyalókát a szájába, a vékony, fehér
pálcika nem zavarta a beszédben. – Láttad?
James felvonta a szemöldökét.
– Aha... láttam.
– Na, te őrá emlékeztetsz. Mármint a fiatal, ostoba srácra.
Ez baromi ijesztő volt.
Grayson tekintete rám siklott.
– Lucnél van a telefonod. Ez most a legféltettebb kincse.
A fenébe!
– Visszakérnéd tőle?
– Nem.
 Igen erős késztetést éreztem arra, hogy sikítsak. Nem
maradt más választásom.
– Akkor szeretnék találkozni Luckel.
Grayson oldalra billentette a fejét.
– Luc most nem ér rá.
– Akkor tegyél róla, hogy ráérjen! – A kezem megfeszült az
asztal szélén.
Grayson szélesen elvigyorodott.
– Nyilvánvalóan nem ismered Lucöt, ha azt hiszed, hogy én
csak úgy megoldhatom, hogy ráérjen.
– Nem érdekel, hogy ismerem-e, vagy sem. Nem megyek el
innen a telefonom nélkül.
James kissé sápadtnak tűnt.
– Talán vehetnél egy újat.
Vegyek magamnak egy új telefont? Mégis miből?
Játékpénzből? Még olyanom sincs.
– Okos ötlet – jegyezte meg Grayson.
– Nem. – A folyosó felé néztem, ahol Clyde eltűnt. – Ha
nem kérdezed meg Lucöt, majd én.
A luxen oldalra billentette a fejét.
– Igazán?
– Evie – szólt közbe James. – Szerintem ideje mennünk.
Grayson mosolya szögesdrótra emlékeztetett.
– Most az egyszer tényleg egyetértek egy emberrel.
Ez nevetséges. Csak a telefonomat szeretném, nem egy
idegen faj titkait! Dühösen Jameshez fordultam.
– Maradj itt! Rögtön jövök.
– Megállj! – mondta Grayson kelletlenül. – Ne! –
Elhallgatott. – Határozottan ne nyiss be a folyosó végén
jobbra lévő ajtón, ami a lépcsőhöz vezet.
Megtorpantam.
 – És ne menj a második emeletre – folytatta ugyanolyan
monoton hangon. – Luc annak nagyon nem örülne.
Mi a franc? A vállam fölött ránéztem, és láttam, hogy leült a
szemmel láthatóan feszengő Jamesszel szemben. Fogalmam
sem volt, miért mondaná el, hol van Luc, ha annyira elfoglalt,
de mindegy.
Végigsiettem a folyosón, el jó pár ajtó mellett. Kettő
mosdókba vezetett, egy másikon pedig egy SZEMÉLYZET
feliratú táblácska állt, de a szó fele X-ekkel ki volt húzva, így a
szemét szó maradt meg, ami... meglehetősen fura volt.
Nagyon fura.
Végignéztem a keskeny folyosón, és megtaláltam a
lépcsőhöz vezető ajtót.
Kinyitottam, és megindultam felfelé, nem hagyva időt
magamnak arra, hogy végiggondoljam, mit csinálok. És talán
ostoba voltam.
Vagy bátor.
Láttam magam előtt, hogy anyu is valami ilyesmit csinálna.
Apu biztosan, és ők bátrak. Ez vitathatatlan. Úgyhogy néha
talán egy kis ostobaság kell a bátorsághoz.
A második emeleti lépcsőfordulóban egy félhomályos
folyosóra értem, ahol ablaktalan ajtókat láttam. Egy
apartmanházra emlékeztetett. Azt leszámítva, hogy nem voltak
kukucskálók.
Tehetetlenül harapdáltam az alsó ajkamat, és
felsóhajtottam. Luc bármelyik szobában lehet, és sok van
belőlük. Szó szerint be kell kukkantanom mindegyikbe. Vagy
egyszerűen csak addig kiabálom a nevét, amíg elő nem kerül.
Végigmentem a folyosón, a lépteim egyre lassultak, ahogy
suttogásszerű hangok ütötték meg a fülemet jobbról.
Megálltam, és észrevettem, hogy az egyik ajtó résnyire nyitva
van.
Odamentem, és a hűs felületre tettem a tenyerem. Teljesen
kitártam az ajtót, beléptem, de semmit sem láttam. A
szobában olyan sötétség honolt, mintha súlyos függönyöket
húztak volna be, kizárva az összes fényt.
– Hahó! – szóltam be.
Puff!
Ugrottam egyet, amikor valami megmozdult vagy elesett a
szobában. A sötétet kémlelve megpróbáltam látni valamit –
akármit -, de hasztalan. A fülemet hegyeztem, hátha
meghallok valamit, de semmi. Valószínűleg ideje elhúznom
innen a csíkot.
Hátráltam egy lépést.
Levegő kavargott körülöttem, megemelve a hajamat.
Lélegezni is alig mertem, ahogy működésbe léptek az
ösztöneim.
Van itt még valaki rajtam kívül. Már mozdultam, hogy
olajra lépjek...
Ekkor egy kéz megragadta a karomat, és előrerántott.
Felkiáltottam, de azonnal elhallgattam, amikor valaki durván
előrelódított. A hátam a falnak csapódott, kiszaladt belőlem a
levegő, fájdalom cikázott végig a gerincemen, és a tarkómnál
tetőzött.
Mielőtt megmozdulhattam vagy nyikkanhattam volna,
ugyanaz a hideg kéz a torkom köré fonódott, elég szorosan
ahhoz, hogy épp csak egy kis levegő jusson a tüdőmbe. A
kezemmel addig kapálóztam, amíg meg nem találtam a karját
a sötétben. Belemélyesztettem az ujjaimat, megpróbáltam
lefejteni a kezét a torkomról, miközben az adrenalin
száguldott az ereimben. A szívem majd kiugrott a helyéről,
keserű pánik ülte meg a gyomromat.
 Jaj, istenem, jaj, istenem...
Éreztem, hogy közelebb hajol. Éreztem, hogy a lehelete az
arcomat súrolja, miközben lábujjhegyre állított. A
csontjaimban éreztem a szavait.
– Semmi keresnivalód itt.
 6. Fejezet

– KI VAGY? – tudakolta a férfi.

Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de mivel félig
fojtogatott, egy szót sem tudtam szólni.
– Mit keresel itt? – folytatta, szorosabban markolva a
torkomat. A talpam a levegőbe emelkedett, amitől rekedten
kapkodtam levegő után. A félelem pengeéles karmokkal
mardosott.
A sötétben két fényes pont jelent meg, amik ragyogó fényt
adtak. Pupillák. Azok pupillák. Ez a férfi egyáltalán nem
ember. A körmeimmel a bőrét karistoltam. Jaj, istenem,
megfojtanak egy rohadt telefon miatt...
Az ajtó kivágódott.
– Azonnal engedd el!
Az ismerős hang hallatán a torkom köré fonódott kéz
azonnal eltűnt. Arccal előre zuhantam, a karom az üres levegőt
markolta. Sikítás akart feltörni a torkomból...
Egy kar kapta el a derekamat. Egy másodpercig a levegőben
lógtam, egy acélos kar tartotta kalimpáló kezemet és lábamat.
Aztán hirtelen kiegyenesedtem, talpon voltam, hátam egy
kőkemény mellkasnak – Luc mellkasának – nyomódott. Nagy
levegőt vettem, mire azonnal körbeölelt az a túlságosan
ismerős fás illat.
Ez sem volt jobb a fulladozásnál.
Megpróbáltam kiszabadulni, de a derekamon lévő kar
acélból volt. Alig tettem meg pár centimétert, máris
visszarántott.
– Maradj nyugton! – figyelmeztetett Luc közvetlenül a
fülembe suttogva.
A testem minden izma megfeszült. Épp tudatni akartam
vele, hogy ne akarja megmondani, mit tegyek, amikor az
arcom megrándult, mert hirtelen fényesség öntötte el a szobát.
A látásom kitisztult, és egy idősebb férfit – luxent –
pillantottam meg, pár lépésre tőlünk.
És aztán megláttam, hogy mi – ki – áll mögötte.
Egy fiatal nő egy kisgyereket, talán egy totyogóst tartott a
karjában. A göndör fürtös kislány fejét a nő vállába temette.
Kis teste olyan erősen reszketett, hogy az őt dédelgető nő is
vele együtt rázkódott. Zsigeri félelem tükröződött a gyönyörű
nő arcán, ahogy ránk meredt tágra nyílt, rettegéssel teli
szemével.
Luc továbbra sem mozdult a hátam mögül.
– Magyarázatot követelek!
– Azt mondtad, itt biztonságban vagyunk – dühöngte a
luxen férfi reszkető orrcimpával. – Megesküdtél!
Annyira meglepődtem, hogy ez a felnőtt luxen nemcsak
hallgatott Luc meglehetősen arrogáns kérdésére, hanem
válaszolt is, hogy szóhoz sem jutottam.
– Itt biztonságban vagytok – felelte Luc.
– Besétált ide. Egy ember. – A férfi tenyere hol kinyílt, hol
ökölbe szorult. – Mégis mit gondolhattam volna?
– Például azt, hogy idióta, ezért ártalmatlan – vágott vissza
Luc. Leesett az állam. – Nem volt szükség arra, hogy nekilökd
a falnak.
Most komolyan leidiótázott?
A luxen férfi ajkai elkeskenyedtek, majd még jobban
megdöbbentett, amikor így szólt:
– Elnézést. Többet nem fordul elő.
Éreztem, hogy Luc bólint mögöttem, majd így szólt:
– És ez – a karja megfeszült körülöttem, mire nyikkantam
egyet – sem fog többé előfordulni.
A férfi nem válaszolt, és nem is vette le rólunk a szemét,
ahogy hátrált, folyamatosan köztünk és a nő meg a kislány
között tartva magát.
Hirtelen megértettem a helyzetet, és talán már korábban
rájöttem volna, ha nem kötötte volna le minden gondolatomat
az, hogy megfojtanak.
A luxen tőlem védte a nőt és a gyereket. Annyira letaglózott
a felismerés, hogy nem tiltakoztam, amikor Luc elvette a
derekamról a kezét, majd kézen fogott, és kivonszolt a
szobából. Az ajtó becsukódott mögöttünk, de esküszöm, senki
hozzá sem nyúlt.
Amint kiértünk a folyosóra, megpróbáltam kiszabadítani a
kezemet.
– Idiótának neveztél a fülük hallatára.
– És talán tévedek? – Ment tovább, hátán az izmok
megfeszültek. – Mert szerintem nem.
– Igen, rettentő nagyot tévedsz...
Luc megfordult, és minden előjel nélkül a falra kent. Fölém
tornyosult, összefont kezünk közöttünk feszült. Amikor
megszólalt, a hangja elképesztően halk volt.
– Amikor azt mondtam, hogy még látjuk egymást, nem a
mai napra gondoltam. Nem mintha panaszkodnék, de
meglehetősen sok a dolgom. De gondolom, máris hiányoztam.
Hiányzott? Ha! Dehogy. Kiszáradt torokkal néztem fel
különleges ametiszt szemébe. Egy nyugtalan örvényre
hasonlított.
 – Nem terveztem, hogy idejövök...
– Mégis itt vagy.
– Igen. De jó okom van rá...
– Nincs jó oka annak, hogy ma itt vagy.
– Azért jöttem, hogy megkeressem...
– Engem? – A szemöldöke felszaladt, eltűnt a hullámos
barna fürtök alatt. Közelebb lépett, és szinte éreztem a testéből
áradó hőt. Talán nem a képzeletem játszott velem, mert elég
közel volt ahhoz, hogy a lábam az övéhez simuljon, ha egyik
vagy másik irányba mozdulok.
– Muszáj úgy beszélned velem, mintha fogalmad sem lenne
arról, mi az a személyes tér? – förmedtem rá. – És nem, nem
miattad jöttem.
– Nem kell így beszélnem veled, de így akarok. Élvezem. –
A szája egyik sarka felkunkorodott, az én szemem résnyire
szűkült. – És igen, van egy olyan sanda gyanúm, hogy tényleg
miattam vagy itt.
Összeszorítottam az állkapcsom.
– Meg kell találnom a telefonomat...
– És azt hitted, hogy egy luxenekkel teli szobában találod
meg?
Ha még egyszer félbeszakít, lekaparom a húst a torkomról.
– Örülnék, ha végigmondhatnék egy mondatot. Akkor
elmondhatnám, miért jöttem.
Oldalra billentette a fejét, és úgy bámult rám, mintha már
legalább egy órája várna.
– Hallgatlak.
Ismét megrántottam a kezem. Szorosan tartotta.
– Kik ezek? – firtattam. – Azok a luxenek ott bent?
– Ezért jöttél? Hogy róluk kérdezz?
Nem, és a jelenlétük nem is rám tartozik, de nem kellett
atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjek, hogy itt bujkálnak.
Eszembe jutott a tegnap éjszakai razzia. Az Idegenelhárító
Különítmény katonái illegális idegeneket kerestek. Luc itt
rejtegeti őket.
Francba, egyértelmű, hogy ő is az.
És úgy tűnik, hogy a katonák nem túl jól végzik a
munkájukat, mert Luc – és gyanítom, hogy egy egész család is
– még mindig itt van.
Luc tekintete a számra siklott, mire elakadt a lélegzetem.
Egy izom megfeszült az állkapcsán.
– Mégis hogy jutottál ide fel? Megmondtam Clyde-nak,
hogy küldjön el.
– Grayson... – Ledermedtem.
Várjunk csak! Vajon Grayson felültetett? Azt mondta, jöjjek
fel erre az emeletre. Biztosan tudta, hogy a család az egyik
szobában rejtőzik.
Luc elkapta a pillantásomat.
– Grayson küldött ide fel?
– Valahogy úgy – préseltem ki magamból, állva a
tekintetét. – Hátrább mennél?
Pillanatnyi csönd.
– Ismerős a helyzet.
– Talán azért, mert nem tiszteled mások személyes terét.
Összepréselte az ajkait.
– Van benne valami.
Rámeredtem.
Luc elengedte a kezem, és hátrált egy lépést. A tekintete
végigsiklott az arcomon.
– Jól vagy? Bántott téged?
A kérdése mondhatni meglepett.
– Nem. Nem bántott.
 – Fojtogatott.
– Igen, ez tény, de... jól vagyok.
Egy pillanatig figyelt, majd megrázta a fejét, és sarkon
fordult. Megindult a folyosón, és ekkor vettem észre, hogy
szorongat valamit a másik kezében. Egy ruhát – egy
törülközőt.
Lehámoztam magam a falról, és utánaeredtem.
– Szükségem van...
– A telefonodra – vágott közbe. – Tudom.
– Értem. – Igyekeztem lépést tartani vele. Hosszú léptei
lenyűgözőek... és idegesítőek voltak. – Visszakaphatom?
– Nem.
– Mi? Miért nem?
– Nincs szükséged rá.
– De igen, nagyon is szükségem van rá. Az enyém.
Luc csak ment tovább, és ekkor egyszerűen... betelt a pohár.
A falhoz csapódásom után maradt adrenalin
összekeveredett a bőrömet tűzhangyaként égető
tehetetlenséggel. Megindultam előre, megragadtam a karját,
és megállítottam. Sejtettem, hogy ő engedte meg.
Továbbmehetett volna, ha akar, és egyszerűen magával
vonszolhatott volna. De hidegen hagyott, hogy akár egy
csuklómozdulattal végighajíthat a folyosón.
– Nem megyek innen, amíg vissza nem kapom a
telefonomat.
Mosoly bujkált a szája szegletében, ahogy lepillantott a
kezemre, majd ismét rám.
– Tényleg?
– Miért vagy ennyire konok? Csak add ide a telefonomat, és
soha többé nem kell látnod.
Lesütötte sűrű szempilláit.
 Kinyújtotta a karját, és lefejtette az ujjaimat. Olyan finoman
csinálta, mintha pontosan tisztában lenne az erejével, és attól
tartana, hogy eltöri az ujjaimat, mint egy száraz gallyat.
– De mi van, ha ismét látni akarlak?
Nagyot nyeltem, a szemem résnyire szűkült.
– De én soha többé nem akarom látni a képedet.
A szinte incselkedő mosoly megfakult.
– Hát, ez sértő.
A bosszúságom fékevesztett haragba csapott át.
– Ha nem adod ide azonnal azt a rohadt telefont, hívom a
rendőrséget! – Mielőtt találkozott a tekintetünk,
lepillantottam a bőr karkötőre. Gyűlölöm kimondani, mi volt a
következő lépés, mert soha nem fenyegetnék meg senkit, de
hajlandó voltam bármivel előállni, csak hogy visszaszerezzem
a telefonomat, és itt hagyhassam ezt a nyamvadt helyet, és
elfeledkezhessem Lucről.
– Kétlem, hogy a szobában lévő luxenek örülnének neki,
nem gondolod?
Luc enyhén elkerekedő szemmel figyelt. Meglepetés suhant
át jóképű arcán, telt ajkai szétnyíltak.
– Te most tényleg fenyegetsz engem?
Volt annyi józan eszem, hogy rájöjjek, hogy vékony jégen
táncolok ólomcsizmában. Olyan vékony jégen, ami már kezd
repedezni a lábam alatt.
– Ez nem fenyegetés. – Igyekeztem egyenletes hangot
megütni. – Hanem figyelmeztetés.
– A kettő ugyanaz, Evie. – Luc felém lépett, úgy tűnt, a
pupillái kitágulnak. – Fenyegetés.
Nem kaptam levegőt, a testem gondolkodás nélkül mozdult.
Tettem egy lépést hátra, de Luc követett. Addig lépkedtem,
míg végül ismét annak a nyamvadt falnak ütköztem.
 – Még soha senkinek nem fordult meg a fejében, hogy
megfenyegessen – közölte fehéren izzó pupillával. A hideg
futkosott a hátamon. – Mert több eszük van.
Kapkodva szedtem a levegőt.
– Több eszük van annál, mintsem fenyegetést jelentsenek
arra, amit itt próbálok megvalósítani. – Leszegte az állát, ismét
megsértve a személyes teremet. Szemtől szemben álltunk. Jó
pár másodperc eltelt, és közben a legostobább, teljes
mértékben bárgyú gondolataim támadtak. Arra a jelentéktelen
csókra gondoltam, ami nem is volt csók – hogy milyen érzés
volt telt ajkait érezni.
Hogy puhák, mégis határozottak voltak, és...
Mégis mi a fene bajom van?
Talán nemrég bevágtam a fejem, és megsérült az agyam? A
válasz egy harsogó igen volt.
– A fenébe! – mormogta, és furcsa dolgot tett. Furcsábbat,
mint én, aki épp arra gondoltam, hogy megcsókolom, pedig
már az is bőven a bizarr határát súrolta.
A homlokomnak támasztotta a sajátját, és nagy levegőt vett.
– Barack. Kezd a gyengém lenni a barack.
Megdermedtem, a szemem tágra nyílt. Mi folyik itt? És
miért állok itt? Jelenleg valószínűleg egy telefont sem lenne
szabad rám bízni.
– Csak... csak a testápolóm.
Luc borzongva levegőt vett.
– Sose lett volna szabad idejönnöd. Érted? Ez volt az
egyezség.
A szívem meglódult.
– Miről beszélsz?
Az ujjhegyeivel az arcomat cirógatta, mire az egész testem
megrándult, mintha áramütés érte volna. Elhúzódott. Konok
elszántság költözött a tekintetébe, és arra gondoltam, talán a
tekintete megint a számra téved. Oldalra billentette a fejét,
szinte mintha a szájával követné végig a szám vonalát, és azt
suttogta:
– Az egyezség az volt, hogy nem közeledem... – Elhallgatott,
a pupillája egyre fényesebb lett. – Ha te sem közeledsz.
– Tessék? – kérdeztem elfúlva.
Feszültség töltötte meg a levegőt, pattogott és szikrázott
körülöttünk. Elektromosság sistergett, a mennyezeti világítás
pislákolt, egy pillanatra kihunyt, majd ismét életre kelt,
elképesztő fényerővel.
Nagy levegőt vettem.
Luc elmosolyodott.
Pár lépéssel arrébb, a folyosó végén kinyílt egy ajtó. A
fények visszaálltak normálisra. Az éles nyomás és az idegesség
lassan elszivárgott a folyosóról, de a pulzusom olyan gyorsan
vert, hogy úgy éreztem, mintha öt emeletet rohantam volna.
Elszakítottam a tekintetem Lucről, és a kék hajú srácot
pillantottam meg az ajtóban állva. A neve Ken vagy Kent.
Lucre nézett, majd rám.
– Már azon töprengtem, mi tart ennyi ideig.
Luc hátrált egy lépést, és bár nem néztem rá, éreztem, hogy
átható pillantásával továbbra is engem méreget.
– Mi a helyzet, Kent?
– Rosszabbodik az állapota – felelte.
Luc alig hallhatóan káromkodva elsietett. Egy pillanatig
nem mozdultam – nem bírtam. A falhoz ragadtam. Mi történt
az imént? És milyen egyezségről beszélt? Nem értettem.
De mindez nem számított.
Csak a telefonomat akartam, azért jöttem, és aztán lelépek
innen.
 Ellöktem magam a faltól, és siettem, hogy utolérjem Lucöt,
ahogy Kent félreállt az útjából. Tartotta neki az ajtót. Félig
arra számítottam, hogy becsapják előttem, de Kent csak
felvonta vörösesbarna szemöldökét, ahogy Luc berontott a
szobába.
Nem volt üres.
Egy srác állt a sarokban, és egy pillanatba beletelt, mire
felismertem. Tegnap éjszaka láttam Luc társaságában. A
katonás hajviseletű srác volt, aki Luc mellé ült le.
Felém fordult, és az első, ami feltűnt, a szeme. Pont olyan
volt, mint Lucé. Elképesztően lila, és tágra nyílt.
– Mi a...?
– Ne! – figyelmeztette Luc.
A férfi felé fordult.
– Mit ne?
– Pontosan tudod, mire utalok. – Luc háttal állt a férfinak,
ahogy leült egy keskenynek tűnő ágy peremére.
Fogalmam sem volt, mi folyik itt, miközben az ismeretlen
srác megint engem fixírozott.
– Rengeteg kérdésem van – jelentette ki olyan tekintettel
méregetve, amitől úgy éreztem, mintha mikroszkóp alatt
lennék.
Kent felhorkant.
– Mint mindannyiunknak.
– Ne izgasd magad a lány miatt, Archer!
Archer? Ez meg milyen név?
– Huh – motyogta Archer, és kissé megrázta a fejét. – Na,
mindegy, szerinted okos dolog, hogy itt van? Pont most?
– Nem – felelte Luc.
A szemöldököm felszaladt, és meg akartam szólalni, de
ekkor Luc hátradőlt, és megláttam, ki fekszik az ágyon. Levegő
után kapkodva a számra szorítottam a tenyerem.
– Ó, istenem...
A férfi a hátán feküdt. Legalábbis férfinak tippeltem. Barna
haja összetapadt az izzadságtól... és a vértől. Az arcát súlyos
lila zúzódások borították. A szeme teljesen fel volt dagadva, az
ajka duzzadt és felrepedt. Alig mozgott a mellkasa.
– Mi... mi történt vele? – kérdeztem.
Luc tekintete rám siklott, és felsóhajtott. Amikor
megszólalt, idősebbnek hangzott tizennyolcnál.
– Jó kérdés. Nem tudom pontosan. – Félbehajtotta a
törülközőt. – Épp ezt akartam megtudni, de félbeszakítottak.
Én. Rólam beszélt.
Archer keresztbe tette a karját.
– Így találtam rá, a kukáknál, a sikátorban.
A vállam reszketett. Tudtam, milyen kukákról beszél. Az
ablak, ahol kimásztam tegnap este, pontosan a kukák melletti
sikátorhoz vezetett.
– Fogalmam sincs, kicsoda – folytatta Archer, rám
sandítva. Különös kifejezés suhant át jóképű arcán. – Vagy mit
csinált odakint.
– Ő Chas. – Kent leült egy apró fémszékre. – Itt szokott...
segíteni.
Luc mintha elfeledkezett volna a jelenlétemről, a férfi fölé
hajolt, és óvatosan felitatta az izzadságot a homlokáról. A Chas
névre hallgató férfi megrázkódott, a teste körvonalai
elmosódtak. Véres bőre kissé sápadt volt, kezdett... átlátszóvá
válni. Ismét felhördültem, ahogy leengedtem a karom.
A férfi luxen volt, egy súlyosan sérült luxen.
Egy tizedmásodpercre megpillantottam a Chas merev
karjában futó kékes ereket, mielőtt ismét felvette emberi
alakját. Nyoma sem volt rajta bénítónak. Az általam látott
sérülései alapján volt egy olyan érzésem, hogy ha ember lenne,
már nem élne.
– Mikor láttad utoljára? – kérdezte Luc.
– Tegnap éjszaka. – Kent a tenyere élével megdörzsölte a
mellkasát. – A razzia után.
Archer állkapcsa megfeszült.
– Szerinted az Idegenelhárító Különítmény katonái tették
ezt vele?
A gyomrom felfordult a gondolattól. Úgy tűnt, a férfi a
halálán van. Miért tennének ilyet a katonák?
– Nem – felelte Luc. – Ők őrizetbe vették volna Chast. Nem
hagyták volna odakint feküdni.
– Akkor biztosan egy másik luxen volt, ha le tudta gyűrni
Chast. – Kent Archerre pillantott. – Főleg a sérülései alapján.
Chas meg tudja védeni magát.
Úgy éreztem, nem kellene végighallgatnom a beszélgetést,
hogy olyan dolgokat hallok, amiket nem kellene, ezért úgy
döntöttem, távozom. Csupán egy lépést tettem meg.
– Maradj, Evie! – kérte Luc szelíden, én pedig
megtorpantam, azon töprengve, a tarkóján is van-e szeme. –
Csak még pár percig.
Megálltam, magam sem tudom, miért. A telefonomat
akartam, de várhatok a folyosón is, amíg itt végez.
Körbenéztem a szobában.
– Nem kellene... kórházba vinni?
– Ott nem segítenének rajta – felelte Luc sztoikusan, és
eltöprengtem, vajon azért-e, mert Chas nem szerepel a
nyilvántartásban.
Archer ismét engem fixírozott kíváncsian. Összefontam a
karom a mellkasom előtt, és nem néztem rá.
– Szóval, Evie... – szólított meg, mire megdermedtem. –
 Honnan ismered Lucöt?
– Nem ismerem – feleltem, mire Luc válla megfeszült.
– Ez érdekes – kezdte Archer. – Vajon... – A zsebében
megszólalt a telefonja, elővette, és bájos mosoly jelent meg az
arcán, ahogy fogadta a hívást. – Szia, kicsim! Egy másodperc,
oké? – Leengedte a telefont, és elindult az ajtó felé. – Dee az –
közölte Luc hátával. – Megmondom neki, hogy üdvözlöd.
Luc nem válaszolt, amin Archer nem ütközött meg. Felém
pillantva kiment a szobából. Az ágyon fekvő férfi ismét
felnyögött, remegés rázta meg az egész testét.
– El kell engedned magad – mondta Luc Chasnek, ahogy a
karja megmozdult, eltakarva a férfi arcát. – Csak így
gyógyulhatsz meg. Itt biztonságban vagy. Csak hagyd!
Az ajkamba haraptam, ahogy Luc hátradőlt, és
megfordította a törülközőt. Vörös csíkokat pillantottam meg
rajta. Luc a férfi arcát tisztogatta, felitatta a vérpatakokat.
A férfi teste ismét megrázkódott, aztán láttam, ahogy
felveszi az igazi alakját. Egy részem úgy érezte, el kellene
fordulnom, de képtelen voltam, ahogy a pislákoló fehér fény
beborította Chas egész testét. Másodpercek múlva eltűnt az
emberi álcája. Leesett az állam a szavakkal nem leírható
ragyogó bőr és az alatta lévő erek szövedéke láttán. Először
pillantottam be egy luxen fénye mögé... és meglepően
gyönyörű volt. Anyának részben igaza van. Olyan a bőrük,
mint a medúzáé.
Luc megfordult és rám nézett.
– Jött veled valaki?
Összevontam a szemöldököm, nem tudtam levenni a
szemem Chasről. Abbahagyta a nyöszörgést, úgy tűnt,
megnyugodott. Vagy elájult.
– Igen. Lent van.
 – A barátod? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Gondoltam. Ha a barátod lenne, kénytelen lennél új után
nézni. És egyértelműen nem jó barát, mert nem ragaszkodott
ahhoz, hogy felkísérjen ide.
Kihúztam magam.
– Tudok vigyázni magamra, köszönöm szépen.
– Talán arra utaltam, hogy nem? – Luc összehajtogatta a
foltos törülközőt, és oda se nézve balra hajította. A textil egy
apró kukában landolt, Luc pedig visszafordult Chashez.
– Gondoskodj a földszinten lévő barátról, Kent! –
utasította a fiút. – Gondoskodj róla, hogy biztonságban
hazaérjen, de értesd meg vele, hogy sosem járt itt!
Bennem rekedt a levegő.
– Várjatok! James velem jött kocsival.
Kent felállt, félmosolyt küldött felém, ahogy elment
mellettem az ajtóhoz.
Luc a combjára tette a kezét, továbbra is háttal ült nekem.
– James talán veled jött ide, de te nem vele távozol. –
Örökkévalóságnak tűnő szünet következett. – Egész pontosan
nem mész innen sehova.
Minden porcikám megdermedt. Biztosan rosszul hallottam.
Biztosan.
– Ugye... most csak viccelsz?
Luc lassan felkelt és felém fordult.
– Épp olyan komolyan beszélek, mint egy szívroham.
Közhelyesnek hangozhat, tudom, de idejöttél, és olyan
dolgokat láttál, amiket nem lett volna szabad. Több mindent
is. Dolgokat, amiket nem akarok, hogy továbbadj, főleg nem az
anyádnak.
Felsikkantottam. Miért beszél anyámról? Talán ismeri?
 A kegyetlen mosoly visszatért, amitől angyali szépségű arca
vadabbá és ádázabbá vált.
– Aztán megfenyegetsz engem, és azt, amit itt tenni
próbálok, és ha még nem jöttél volna rá, nem viselem jól az
ilyesmit. És a lényeg, hogy... – Beharapta az alsó ajkát, és
közelebb lépett. – Megszegted az egyezséget. Itt maradsz.
 7. Fejezet

Ó, A FENÉBE!
Félelem kavargott bennem, de az ereimben
akkumulátorsavként égett a harag. Lucnek teljesen elment a
józan esze.
– Nem hiszem – mondtam az ajtó felé hátrálva. – Nem
tarthatsz itt.
– Igazán? – Oldalra döntötte a fejét. – Ez egy kihívás? Mert
azokat imádom. Nagyon szórakoztatóan el lehet ütni velük az
időt.
Elsősorban azért jöttem ide, hogy megkeressem a
telefonomat, és elképesztően ostoba dolgokra is hajlandó
voltam, hogy visszakapjam, de kezdett eldurvulni a helyzet.
– Nem kihívás. – Kihátráltam a folyosóra, és láttam, hogy
üres. Se Archer. Se Kent. Az egyetlen kijárat a folyosó végén
volt, legalább egy kilométerre lévőnek tűnt. – Hanem
kijelentés.
Luc megtévesztően mosolygott. Egy ragadozó mosolyog így,
amikor felméri a következő lakomáját.
Az utolsó másodpercig rajta akartam tartani a szemem,
miközben jobbra araszoltam. A tervem nagyjából annyiból állt,
hogy futok – olyan gyorsan, mint még soha. Nem láttam
Lucöt. A mellkasom összeszorult.
Megfordultam, és futásnak eredtem, a karom az oldalam
mellett kalimpált, ahogy lapos talpú cipőm megcsúszott a
szőnyeggel borított padlón. Még félúton sem jártam, amikor
valami elsietett mellettem, arcomba fújva a hajamat.
Ösztönösen tudtam, hogy Luc az. A luxenek elképesztően
gyorsak.
És igazam volt.
Luc jelent meg előttem.
Sikoltva lefékeztem, majdnem elvesztettem az
egyensúlyom, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem.
Zihálva kiegyenesedtem.
– Ez nem tisztességes.
– Senki se mondta, hogy igen. – Előrelépett. – Nincs hová
futnod. Az egész épület az enyém.
– Ez lehetetlen. Csak tizennyolc vagy. Nem lehet a tiéd sem
az épület, sem a klub.
– Semmi sem lehetetlen... ha rólam van szó.
– Te aztán nem semmi vagy. – Rémülten a hátam mögé
lestem. Csapdába estem. Mögöttem nem volt lépcső, csak
szobák, és tudtam, hogy Luc mellett nem jutok át.
Luc megindult felém, én pedig bepánikoltam. A szívem a
torkomban dobogott, balra rohantam, és megragadtam egy
kilincset. Az ajtó résnyire nyílt, aztán olyan erővel vágódott be,
mintha szélvihar érte volna. Félelem és harag kavargott
bennem, ahogy megfordultam.
Luc felvonta a szemöldökét.
– Nem tudom pontosan, hová akarsz menni.
Balra rohantam, a tehetetlenségtől sikítani szerettem volna.
– Hagyd, hogy elmenjek!
– Azt hittem, addig nem mész el innen, míg meg nem
kapod, amit akarsz – gúnyolódott. – A telefonodat.
– Úgysem fogsz segíteni. – A falhoz simultam, és a lépcső
felé araszoltam. – Megpróbálsz... elrabolni.
 – Hm. – Lassan szembefordult velem. – Nem mondanám,
hogy elrabollak. Azt mondanám, hogy felajánlok egy helyet,
ahol határozatlan ideig maradhatsz.
Leesett az állam.
– Ez igazán szép megfogalmazása az emberrablásnak.
– Te emberrablásnak hívod, szerintem pedig egy all-
inclusive nyaralást ajánlok.
– Nem akarok all-inclusive nyaralást!
– Ez olyasmi, mint az „eltörted, kifizeted” elv.
– Nem törtem el semmit – sziszegtem tisztességes
távolságból. – Ha nem megyek haza...
– Keresni fognak. – A mennyezetre nézett. – Blablabla. Úgy
hangzik, mint az Elrabolva unalmasabb verziója, de mégis
hogyan...
Ellöktem magam a faltól, és futásnak eredtem. Egy részem
tudta, hogy hasztalan, és az is volt. Dühödt sikoltás szakadt ki
belőlem, amikor Luc hirtelen megjelent előttem.
Esélyem sem volt megfordulni. Meglódult és lehajolt.
Felkiáltottam, amikor felkapott, és a vállára hajított, mint egy
zsák krumplit.
– Tegyél le! – kiáltottam. A mellkasom a hátának ütődött,
ahogy megfordult velem.
– Semmi kedvem üldözni téged, úgyhogy bocs, de nem.
– Istenem! – Elfeledkezve arról, hogy micsoda, öklömmel a
hátát püföltem. – Tegyél le, te rohadék...
– Jaj! – Megbotlott, mire a gyomrom a vállának ütődött. –
Nem szép dolog megütni a másikat.
Úgy tippeltem, hogy a rugdosást sem szereti, ahogy a
gyomrába térdeltem.
– Jézusom! – mondta, és felmordulva elkapta a karjával a
lábamat. – Ugye tudod, hogy könnyedén kihajíthatnálak az
ablakon?
– Csak tessék! – fröcsögtem, a könyökömmel belé vágva. –
Szeretném látni, ahogy megmagyarázod a széttrancsírozott
holttestemet a járdán a hatóságoknak.
Luc felhorkant.
– Ez igazán drámaian hangzott.
Harag égette a bőrömet, ahogy végigvonult velem a
folyosón.
– Anya...
– Anyukád nem fog lépni. És tudod, miért? – Luc gyorsan
megfordult, és egy pillanatig azt hittem, jobb oldalon
lecsúszok a válláról. – Mert több esze van.
Ismét megütöttem.
– Engedj el, Luc!
Megállt, és éreztem, ahogy az arca a csípőmnek nyomódik.
– Ha leteszlek, megígéred, hogy nem futsz el?
Az arcom megrándult.
– Igen.
– Te kis hazudós. – Kinyitotta az előtte lévő ajtót. – Amint
leteszlek, futásnak eredsz. A végén még kárt teszel magadban.
Felhördültem, és lesújtottam az öklömmel a derekára, amit
újabb morgással jutalmazott.
– Majd én teszek kárt benned!
Luc nevetgélt.
Nevetgélt, miközben besétált egy szobába.
Megesküdtem az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy
nindzsaként fogom arcon rúgni.
Luc megállt a sötét szobában, hirtelen lecsúsztam róla –
végig a mellkasán. Olyan volt, mint egy horzsoló, égető érzés,
ami kisütötte az összes idegvégződésemet. Amint a talpam
földet ért, bizonytalanul megszédültem, de rajta kívül nem
találtam más kapaszkodót. Addig hátráltam, amíg a hátsó
combom valami puhához ért, és akkor lezöttyentem.
A mennyezeti világítás életre kelt, riadtan néztem körbe.
Egy aprócska, ablaktalan szobában ültem, egy falnak tolt
keskeny ágyon. Egy cellára emlékeztetett. Pánik szorongatta a
mellkasomat, de még nem hatalmasodott el rajtam.
Ez nem a valóság.
Luc arckifejezése olyan kemény és hideg volt, mint egy
darab jég.
– Ül! – parancsolta Luc hátrálva.
Ül? Mint egy kutya?
Felugrottam a keskeny ágyról, és oldalra sprinteltem. Luc
sóhaja még a falakat is megrengethette volna, ahogy egyik
karjával elkapott, mintha eltévedt kisgyerek lennék, aki épp
ámokfutást végez a boltban a fagyasztott ételeknél.
Az oldalához szorítva visszacipelt az ágyhoz, és letett.
– Egész nap folytathatjuk, ha szeretnéd. – Elengedett,
összefonta a karját a mellkasán. – De remélem, hogy nem,
mert dolgom van. Meglehetősen elfoglalt vagyok.
– Akkor engedj el! – érveltem, a matrac szélét markolva. –
És máris ismét te lehetsz a világ legelfoglaltabb embere.
Felvonta a szemöldökét.
– Van egy olyan érzésem, hogy ha elengedlek, még
elfoglaltabb leszek.
Megpróbáltam felállni, de Luc felemelte a karját. Egy
mozdulattal kisöpörte a hajamat az arcomból. Döbbenten
levegő után kapkodtam, ahogy megpróbáltam felegyenesedni,
de úgy éreztem, mintha a vállamra nehezedő kéz nyomna le.
Egy másodperc múlva ismét ültem, és nem tudtam felkelni.
Luc még csak hozzám sem ért.
És más sem.
 Csak állt ott, és felvont szemöldökkel méregetett. Hiába
engedte lejjebb a karját... akkor sem tudtam felkelni.
Megborzongtam, a szívverésem kihagyott.
Jóságos ég!
Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Tehát ilyen erős, ami
rémisztő.
És egyben dühítő.
Nem szeretem, ha megmondják, mit tegyek, vagy
kényszerítenek bármire, azt meg pláne ki nem állhatom, ha
megfélemlítenek.
Verejték ütközött ki a homlokomon, ahogy küzdöttem a
láthatatlan, rám nehezedő súly ellen. Remegve sikerült
felemelnem a karom a matracról, miközben átjárt a harag.
Luc lehunyta a szemét, a szemöldökét összevonta, a válla
megfeszült. Szinte olyan volt, mintha fájdalmai lennének –
mintha ő küszködne azért, hogy fel tudjon kelni.
– Még mindig elképesztően makacs vagy.
– Nem is... ismersz engem – csikorogtam.
Nem válaszolt, és őszintén nem érdekelt, miről beszél
abban a percben. Nem tudtam tovább mozogni a rám
nehezedő nyomás miatt. Elöntött a kétségbeesés. Perceken
belül ki fogok merülni, míg ő csak áll ott, és aztán hogyan
tovább? Itt tart, az akaratom ellenére?
– Ez fáj! – kiáltottam, bár nem volt igaz. Nem éreztem
fájdalmat.
Luc olyan gyorsan mozdult, hogy nem tudtam követni. Egy
másodperc múlva előttem guggolt, farkasszemet néztünk
egymással. A nyomás eltűnt, de mielőtt megmozdulhattam
volna, meglepően óvatosan két tenyerébe fogta az arcomat.
A tekintetünk találkozott, pillantása fogva tartott.
Lila szemének pupillája fekete volt, az írisze elmosódott.
 – Sok mindent megtehetek. Sok mindent tettem már, és
időnként fájdalmat okozok másoknak – mondta halkan,
szelíden. – De sose tudnék fájdalmat okozni neked.
Nem akartam hinni neki, mert nem volt értelme.
Könnyedén kárt tehet bennem, mégis olyan elképesztően
őszintének hangzott. Mintha nem ismerne más igazságot.
Nem tudtam elfordítani a tekintetem, hiába akartam. Fura
érzés járt át. Tudatosság... Luc reszketve nagy levegőt vett,
lesütötte a szemét, mintha félálomban lenne. A szívem
megdobbant, majd őrült tempóra kapcsolt.
– Luc! – szólította egy férfihang az ajtóból.
Luc állkapcsán megfeszült egy izom.
– Pocsék időzítés.
– Szeretném azt hinni, hogy tökéletes – jött a válasz: – De
nyilvánvaló, hogy félbeszakítottam valamit.
– És akkor miért szobrozol még mindig itt? – kérdezte Luc
lehunyt szemmel.
– Mert kíváncsi vagyok. – A férfi elnémult egy pillanatra. –
És mert jelenleg nincs jobb dolgom.
Luc halkan káromkodott, majd lassan, vonakodva elhúzta a
bal kezét az arcomról, amitől bizseregni kezdett a bőröm.
Felállt, és ekkor megpillantottam az ajtóban álló magas férfit.
Aki... uhh, káprázatos volt.
Sötét, hullámos haja a halántékára hullott. A szeme ragyogó
és fényes volt, mint a csiszolt smaragd. Ez azonnal elárulta,
hogy luxen, ahogy éles, határozott arcvonásai is, mert szinte
túl tökéletesek voltak, mint Lucé. Mintha hibátlanul lenne
összerakva, holott egy ember sem hibátlan.
A srác főiskolás korúnak tűnt, talán kissé idősebbnek, és
ismerősnek is, mégsem emlékeztem rá. Pedig tudtam, hogy
kellene. Egy ilyen archoz tartozó nevet senki sem felejt el.
 – Mit csinálsz itt amúgy? Archerrel... – A férfi sötét
szemöldöke összeszaladt, majd a szeme tágra nyílt. –
Jóságos...
– Ne! – Luc a férfihoz fordult. – Ne folytasd, mert tudom,
hogy mit akarsz mondani.
A szám sarka lekonyult. Archer is ugyanígy reagált rám.
Ennyire megdöbbentő, hogy ember vagyok?
A luxen befogta a száját, és hunyorított.
– Most már értem, miért maradtak el a látogatások. Sose
hívsz fel, hogy beszélgessünk. Mert egy ideje titkolózol, Luc.
– Tudod, hogy miért nem mehetek, Daemon.
Árnyék felhőzte a férfi arcát, majd eltűnt, és ismét
kisimultak a vonásai.
– Igen.
Luc nagyot sóhajtott.
– Nincs valami dolgod?
– De van – felelte Daemon. – Csak a... – Az elképesztő
szempár másfelé nézett. – Épp összekészítettem a dolgokat... a
csomaghoz, amikor valami ricsajt hallottam. Gondoltam,
megnézem.
– Ricsajt? – ismételte meg Luc. – Csak nem az ötvenes évek
filmjeit nézed?
– Tudod, hogy Archer mennyire le van maradva. Jelenleg rá
van kattantva a Happy Days sorozatra. Baromi idegesítő.
Ahányszor csak kimozdulunk a városból, azt bámulja azon a
rohadt tableten. Aztán amikor hazaérünk, Kat minden
epizódról részletekbe menő beszámolót kér. Az őrületbe
kergetnek.
– Jó tudni. – Luc türelmetlennek hangzott. – Szívesen
beszélgetnék még Archer filmnézési szokásairól, de most kissé
elfoglalt vagyok.
 – Igen, kivel is...?
– Evie – felelte Luc. – Ő itt Evie.
Daemon szemöldöke felszaladt.
– Evie. – A hátborzongató tekintet ismét megállapodott
rajtam. – Szia, Evie!
Fogalmam sem volt, mi folyik itt, de többé már nem gátolt a
mozgásban sem a szuperkülönleges luxenerő, sem a saját
ostobaságom. Talpra ugrottam, és kifakadtam.
– Luc megpróbál elrabolni.
– Valóban? – A ragyogó, zöld tekintet Lucre siklott. – Nem
tudtam, hogy ilyesmiben utazol. Ijesztő.
Luc a mennyezetre nézett.
– Komolyan beszélek. – Tettem egy lépést előre, majd
megálltam, amikor Luc felém mozdult. – Látod? Amint
megindulok az ajtó felé, nem engedi, hogy elmenjek.
– Luc, ugye tudod, hogy ez törvénybe ütköző?
– Nem mondod!
– Teljességgel illegális, mégis azt mondja, hogy fogjam fel
úgy, mint egy nyaralást – egy all-inclusive nyaralást! Vagyis
megpróbál elrabolni.
Daemon besiklott a szobába.
– És miért is?
– Elég! Neked dolgod van, Daemon. Menj, és intézkedj!
A férfi csücsörített – komolyan mondom, hogy
lebiggyesztette az ajkait.
– De ez sokkal izgalmasabb.
– Elvette a telefonomat, és nem hajlandó visszaadni.
Daemon oldalra billentette a fejét.
– Meglepő fordulat.
– Nem. Nem érted. Tegnap éjszaka itt felejtettem a
telefonomat, de visszajöttem érte, mert tudod, milyen drágák
ezek a cuccok – veselkedtem neki ismét zakatoló szívvel.
– Uhum – mormolta Daemon.
– Ennyi az egész, és aztán teljesen félresiklott a dolog.
Hazaküldte a barátomat valami kék hajú sráccal, aki egy
sorozatgyilkos benyomását kelti. Láttam egy pasit, aki
szerintem a halálán van – folytattam sietve. – Ide-oda
hurcoltak és fojtogattak. Pedig én csak a nyavalyás
telefonomat akarom visszakapni, de még nem került rá sor...
– Nálam van a telefonod. – Luc megkocogtatta a hátsó
zsebét. – Vissza akartam adni neked.
Lassan felé fordultam. Szólni sem tudtam, miközben egy
örökkévalóságnak tűnő ideig bámultam.
– Egész idő alatt a zsebedben volt a telefonom?
Luc felemelte a kezét, és kisöpört egy hullámos haj tincset a
homlokából. Egy másodperccel később visszahullott a helyére.
– Igen.
– A hátsó zsebedben?
– Igen.
Leesett az állam.
– És miért nem adtad vissza?
Összeszorította a száját.
– Terveztem, de elvontad a figyelmem, amikor majdnem
megfojtattad magad.
– Az nem az én hibám volt! – kiáltottam.
– Ebben nem értünk egyet.
– Akkor miért nem adtad vissza utána? – förmedtem rá.
Elvigyorodott.
– Csak szívattalak.
– Édes istenem! – A fejemet ingatva Daemonra néztem. –
Hallod ezt?
Feltartotta a kezét.
 – Én csak egy ártatlan, elégedett szemlélődő vagyok.
Tényleg nagy segítség.
– De aztán megfenyegettél, hogy hívod a zsarukat, és eljár a
szád – tette hozzá Luc, és azonnal lehervadt a mosolya. Úgy
tűnt, Daemon tekintete elsötétül. – És ez mindent
megváltoztatott.
Remegő kézzel tettem egy lépést felé.
– Nem fenyegettelek volna meg, ha egyszerűen visszaadtad
volna azt a hülye telefont!
– Azt kell mondanom, Luc, hogy van benne ráció. –
Daemon a falnak dőlt, karját lazán keresztbe téve. –
Egyszerűen csak...
– Nem kérdeztem a véleményedet. – Luc a férfi felé fordult.
– És miért álldogálsz még mindig itt?
Daemon megvonta a vállát.
– Ez sokkal szórakoztatóbb, mint Archerrel és Graysonnal
lógni.
Az ibolya szempár résnyire szűkült.
– Daemon, ha nem távozol, majd én segítek.
– A fenébe! – mondta Daemon elnyújtva. – Valakinek rossz
napja van. – Hátrálni kezdett, a vonásaira meglepettség ült ki.
– Később még beszélünk, Evie.
Várjunk csak! Elmegy? Itt hagy? A sráccal, akiről az imént
fejtettem ki, hogy megpróbál elrabolni? Mi baja ezeknek?
– De...
Daemon megfordult, és egy szempillantás alatt eltűnt.
Kettesben maradtam Luckel. Nagy levegőt vettem, és ismét
szembefordultam vele.
– Nem gondoltam komolyan, hogy hívnám a rendőrséget.
Nem tennék ilyet.
Luc elfordult az üres ajtótól.
 – Akkor miért fenyegetőztél vele? – Felém lépett, de
megállt, amikor összerezzentem. – Tudod te, hogy ez milyen
komoly?
– Csak szükségem van a telefonomra. Ennyi. Nem akartam
egy szót sem szólni erről senkinek. Esküszöm.
Az állkapcsa mozgott, miközben engem fixírozott. Eltelt egy
pillanat.
– Tudod, mi a legnagyobb baj?
Körbepillantottam az amúgy üres szobában.
– Hogy megpróbálsz elrabolni?
– Nem – felelte. – Fogalmad sincs semmiről, és ettől vagy
olyan elképesztően veszélyes.
Rámeredtem.
– Ennek semmi értelme.
– Dehogyisnem. – A csupasz, fehér falnak dőlt. – Vannak
dolgok, amikről fogalmad sincs – dolgok, amikért sokan az
életüket adták, hogy ne derüljön rájuk fény. Mi akadályoz meg
abban, hogy azonnal felkeresd a barátodat – a srácot, akit
magaddal cipeltél?
– És mégis mit mondanék neki? – A levegőbe lendítettem a
karomat, kimerülve Luctől és ettől az egésztől. – Egy szót sem
szólok neki... azokról a luxenekről. Kérlek, add vissza a
telefonomat, és eltűnök az életedből. Örökre.
Luc fura tekintettel méregetett, majd hátranyúlt, és
kihúzott valamit a zsebéből. Kinyitotta a kezét, és a tenyerében
ott feküdt a telefonom. A telefonom!
– Tessék.
Sürgető vágyat éreztem, hogy felkapjam, de visszafogtam
magam, és körültekintően figyeltem Lucöt.
– Akkor... visszakapom a telefonomat, és távozhatok?
Luc bólintott.
 Aprót lélegezve kinyújtottam a kezem, és Luc a tenyerembe
pottyantotta a készüléket. Épp elhúztam volna a kezem,
amikor az ujjaim köré zárta sajátjait.
A karomon alig érezhető elektromosság futott végig, ami
előrerántott, Luc mellé. A fülemhez hajolt.
– Ha csak egy szót szólsz bárkinek arról, amit ma itt láttál,
azzal ártatlan embereket sodorsz veszélybe – barátokat,
családokat, ismeretleneket – suttogta. – Én nem foglak
bántani. Soha. De a többiek nem lesznek ilyen szerencsések.

Még mindig a sokk hatása alatt álltam, miközben hazafelé

autóztam. Egy részem nem hitte el, hogy kisétáltam abból a
klubból, és az autómban ülök, de Luc visszaadta a
telefonomat, és nem akadályozta meg, hogy távozzak.
Amikor beültem a kocsimba, az első dolgom volt, hogy
felhívjam Jamest. Jól volt, épp kitették otthon. Természetesen
ezer kérdése volt, de megígértettem vele, hogy senkinek sem
említi a Foretokenben tett látogatásunkat.
Tudtam, hogy úgysem látom többé Lucöt, de nem akartam
kísérteni a sorsot azzal, hogy valamelyikünknek eljár a szája.
De mit értett Luc egyezség alatt? Hogy nem közeledik, ha
én sem? Ennek egyáltalán nincs értelme. Hiszen nem is
ismerem. Tegnap éjszaka láttam először.
– Mindegy is – jelentettem ki hangosan. És tényleg
mindegy volt, mert Luc határozottan nagyon furcsa, és valami
gond van vele, ezért lényegtelen, mit értett egyezség alatt.
Csak el akarom felejteni ezt a hétvégét, és úgy is lesz. Heidi
megnyugtatott, hogy többé nem teszi be a lábát a Foretokenbe,
én pedig meg voltam győződve arról, hogy nem fogom azonnal
kikotyogni az igazat a tegnap estéről és a mai napról anyának
abban a pillanatban, amint meglátom, és úgy néz rám.
A Sylvia Dasher ezredes nézésével.
Tudtam, hogy szerencsére dolgozni megy, és valószínűleg
nem lesz otthon késő estig. Egy egész nap áll rendelkezésemre,
hogy ne adjam meg magam annak a nézésnek, és valljak be
minden ostobaságot, amit az elmúlt huszonnégy órában
elkövettem.
Nem emlékeztem arra, hogy apu is elsajátította-e ezt a
nézést. Mindig is anyu volt a fegyelemfelelős. Viszont az az
igazság, hogy már nem sok mindenre emlékszem apuval
kapcsolatban, ami szomorú.
Erősebben markoltam a kormányt. Az autó, egy régebbi
Lexus, időnként olyan érzéssel töltött el, hogy csak ennyi
maradt apu után. Nem hasonlítok rá. Anyura ütöttem,
úgyhogy amikor a tükörbe nézek, nem aput látom, de minden
egyes évvel egyre nehezebben idézem fel az arcát.
Apám, Jason Dasher őrmester a luxenekkel folytatott
háborúban halt meg. Az országért, az emberiségért végzett
szolgálataiért posztumusz kitüntették.
Megkapta a Becsület érdemérmet.
Az a helyzet, hogy amikor apura gondolok, nemcsak
elképzelni nehéz, hanem hallani is. A háború előtt nem töltött
otthon sok időt. A munkája az ország különböző részeibe
szólította, de most azt kívánom, bár több ideje lett volna, bár
több emlékre támaszkodhatnék. Többre, mint egy autó, mert
amikor apura gondolok, nehezen tudom felidézni az arcát, és
sok fotó sem készült. Minden abban a házban maradt, amit az
invázió idején magunk mögött hagytunk.
De itt van nekem anyu. Nem sokan mondhatják ezt el az
invázió után, és átkozottul jó anya.
Olyan sok veszett oda, de Columbia még a szerencsésebb
városok közé tartozik. A legnagyobb része jóformán érintetlen
maradt a megszállás alatt. Csak néhány épület sérült meg,
többnyire spontán keletkező tüzek miatt, és hallottam, hogy
voltak lázongások is, de azok amúgy is jelentkeztek
mindenhol.
Anya és én nem voltunk ilyen szerencsések. Maryland állam
egy másik városának peremén, Hagerstownban éltünk, és az I-
81-es mentén fekvő szinte összes város károkat szenvedett a
harcok során. Szárazföldi és légi csapások is történtek.
És voltak városok, amelyek sokkal rosszabbul jártak.
Némelyeket teljesen leigáztak a luxenek, és azok a városok,
ahol a luxenek gyorsan asszimilálták az emberi DNS-t –
gyakorlatilag kicserélték -, bővelkedtek a halálos
áldozatokban. Alexandria. Houston. Los Angeles és Chicago.
Nem nukleáris elektromágneses hullámmal működő bombát
dobtak le ezekre a városokra, gyakorlatilag megölve minden
luxent, és eközben minden technológia használhatatlanná vált.
Az újonnan alakult Újjáépítési Minisztérium azt
nyilatkozta, hogy évtizedekbe telik majd helyreállítani ezeket a
városokat, melyeket manapság zónaként emlegetnek. Falakkal
körbevett pusztaságok, élet és erő nélkül. Senki nem lakik ott.
Senki nem megy oda.
Nehéz volt nem ezekre a városokra gondolni, ahogy a
visszapillantóba nézve az acélujjakként az égbe törő
felhőkarcolókat figyeltem. Nehéz volt nem az invázió utáni
napokra és hetekre gondolni.
Még nehezebb volt számomra feldolgozni azt, hogy csupán
négy év telt el, és szinte minden visszaállt a normális
kerékvágásba. Anya visszament dolgozni a fredericki Fort
Detrickben található, az Egyesült Államok katonaságának
egészségügyi és laboratóriumi kutatásokért felelős részlegéhez
abban a pillanatban, amint ismét biztonsággal meg lehetett
tenni. Nagyjából két évvel ezelőtt ismét elkezdődött a
filmgyártás, és a tévéadók nem játszottak többé ismétléseket.
A kedvenc sorozataim új részekkel és időnként új szereplőkkel
jelentkeztek, és az élet folyt tovább a korábbi medrében.
A suliban nemrég kezdtünk keddenként találkozni a
továbbtanulási tanácsadókkal. Úgy terveztem, hogy a
következő ősszel a Marylandi Egyetemre jelentkezem, és
reményeim szerint bejutok az ápolónőképző programba, mert
bár imádok fotózni, tudom, hogy nem vagyok elég jó ahhoz,
hogy megéljek belőle. Bár azok után, ahogyan a Luc által
kezelt fickóra reagáltam, eltöprengtem, vajon tényleg illik-e
hozzám az ápolónői szakma.
Akárhogy is, az élet ment tovább.
Időnként olyan volt, mintha mindenki tudatosan
elhatározta volna, hogy továbblép a háború, a halálesetek és a
tudat után, hogy nem vagyunk egyedül sem az univerzumban,
sem a bolygón. A világ belefáradt a félelembe, és azt mondta:
többé nem kérek belőle.
Talán jobb is így, mert hogyan tudnánk továbbélni, ha
mindannyian attól rettegünk, mit hoz a következő másodperc
vagy perc?
Erre nem volt válaszom.
A telefonom csörgése rántott vissza a valóságba. A kijelzőn
April neve jelent meg. Felvegyem? Úgy éreztem, túl korán van
ahhoz, hogy szembenézzek vele, mire azonnal elöntött a
bűntudat. Megnyomtam a hívásfogadás gombot a kormányon.
– Szia!
– Mit csinálsz? – kérdezte a hangszórókon keresztül.
– Öhm... épp most hajtok el a Walkers mellett. –
Megkordult a gyomrom. Gyakorlatilag éreztem a zsíros
falatokat. – Nagyon jólesne most egy hamburger.
– Délelőtt tizenegy van.
– És? Egy hamburger bármikor befér.
– Hát, adj hozzá talán egy kis szalonnát és tojást, és
hívhatod reggelinek.
A gyomrom még hangosabbat kordult.
– Jesszus, most már tényleg éhes vagyok.
– Te folyton éhes vagy – jegyezte meg. – Nem árt, ha
odafigyelsz erre. Ahogy öregszünk, lassul az anyagcserénk.
A szememet forgatva fintorogtam.
– Kösz az infót, April doktornő.
– Szívesen – trillázta.
Megálltam a pirosnál.
– És te mit csinálsz?
– Semmi érdekeset, de láttad már a netes híreket?
– Nem. – Ujjaimmal a kormányon doboltam. –
Lemaradtam valami eget rengetőről?
– Mindig valami eget rengető történik a neten, mindegy,
milyen nap van, vagy hány óra, esetleg nemzeti ünnep vagy
apokalipszis – felelte szárazon. – De igen, valami eget rengető
történt. És ez most tényleg az. Várj csak! Heidi is veled van?
– Nem. Épp hazafelé tartok. Neki is köze van hozzá?
Aprilt ismerve, ha valami szörnyűséges kering Heidiről a
neten, nem Heidit értesíti elsőként, hanem mindenki mást.
Ezen nem érdemes megsértődni. Mindegyikünkkel ezt
csinálná.
Gyakran eltöprengek, miért barátkozom Aprillel, de olyan,
mintha két külön személyiség lenne. Időnként nagyon kedves,
de van egy másik arca, az abszolút rohadék. Amúgy nem
állunk annyira közel egymáshoz. Általában csak akkor hív, ha
valamiről pletykálni akar, vagy szívességet akar kérni. Mint
most is.
– Semmi köze Heidihez – felelte.
A lámpa zöldre váltott, én pedig a gázra léptem.
– Mi a baj?
– Ismered Colleen Shultzot a suliból, igaz? Tavaly közös
angolóránk volt vele.
Ahogy ismét lassítottam egy lámpánál, a gyomrom
felfordult. Jóságos ég, teljesen elfeledkeztem arról, hogy
tegnap este láttam Colleent a klubban!
– Aha, mi van vele?
– Eltűnt.
– Tessék? – A fékre tapostam, mire a biztonsági öv
majdnem megfojtott. Tekintetem a visszapillantóra rebbent.
Szerencsére senki sem jött mögöttem. – Ezt meg hogy érted?
– Feltehetően a barátaival ment szórakozni tegnap éjszaka,
de szem elől tévesztették egymást. Nem tűnik nagy ügynek,
nem?
Szorosabban markoltam a kormányt.
– Ja.
– Később megtalálták egymást, de Colleent mintha a föld
nyelte volna el. Keresték, és végül megtalálták a táskáját és a
cipőjét egy sikátorban. Mindketten tudjuk, hogy az ilyesmi
sosem jó jel. – April hangja elvékonyodott az izgatottságtól,
mert ugyebár nincs is izgalmasabb egy eltűnt osztálytársnál. –
És most jön a botrányos rész. Colleen abban a klubban járt
tegnap éjszaka. Tudod, ahova az idegenek járnak bulizni. A
Foretokenben.
 8. Fejezet

A NAP HÁTRALÉVŐ RÉSZÉBEN csakis Colleen eltűnése körül

forogtak a gondolataim, így esélyem sem volt Lucről és a hülye
telefonommal történtekről elmélkedni.
Tudtam, hogy Colleen miért tévesztette szem elől a barátait.
Egyértelmű. A razzia miatt, és meglehetősen biztos voltam
benne, hogy tudom, April melyik sikátorról beszél.
Ugyanarról, ahol – miután kiszuszakoltam magam az ablakon
– majdnem fejre álltam. Nem láttam sem táskát, sem cipőt, de
amúgy sem érdekelt semmi más, csak hogy kijussak a klubból,
és megtaláljam Heidit.
April azt bizonygatta, hogy Colleen barátai felkeresték a
lány szüleit, de ők sem látták, és nem is hallottak felőle. Talán
túl korai azt mondani, hogy tényleg nyoma veszett, de senki
sem tudta, hol van, és Aprilnek egyvalamiben igaza volt: a
hátrahagyott cipő és táska egy sikátorban rossz jel.
Amikor ilyen körülmények között tűnnek el emberek, ritkán
szerencsés a végkifejlet.
De azt a luxent is abban a sikátorban találták meg, nem?
Azt, amelyiket olyan szörnyen megverték. Archer legalábbis
ezt állította. A kukák mellett bukkant rá Chasre. Véletlen
egybeesés lenne, hogy Colleen holmiját ugyanabban a
sikátorban találják meg, ahol Chast majdnem halálra verték?
Ez a gondolat ébresztett fel vasárnap reggel, és nem is
tudtam visszaaludni. Vajon Colleen látott valamit a klubban
péntek este, valami olyasmit, amit én? Luc azt mondta...
Jézusom, gyakorlatilag azt mondta, hogy az embereknek
bajuk esik, ha olyasmit látnak, amit nem kéne! Talán nem
pont ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de én így
értelmeztem őket. És nyilvánvalóan luxeneket rejteget a
Foretokenben – illegális luxeneket.
Vajon ez történt Colleennal? Látta őket, vagy látott valamit,
és egyszerűen nyoma veszett? Vajon van valami köze ahhoz,
ami Chasszel történt? Talán a srác tudott valamit, és amikor
magához tér – ha magához tér -, el tudja majd mondani
valakinek.
Ráadásul Chas sem szerepel a nyilvántartásban. Kinek
mondhatná el anélkül, hogy ne sodorná veszélybe a saját
biztonságát?
Borzongva az oldalamra gördültem. Egyáltalán nem álltam
közel Colleenhoz. A péntek esti rövid beszélgetésünket
leszámítva talán ha pár mondatot váltottunk. Ennek és a
helyzet valósága ellenére tényleg reméltem, hogy előkerül.
Ahogy felültem, és letettem a lábam a padlóra, egy szörnyű
gondolat öltött formát a fejemben. Ha valami mégis történt
vele, az megtörténhetett volna... Heidivel vagy velem is. Én is
abban a nyirkos, sötét sikátorban voltam péntek este.
Pontosabban kiestem oda.
Akkor is megtörténhetett volna velem, amikor
visszamentem a klubba a telefonomért. Olyan volt, mintha
kétszer is kihívtam volna magam ellen a sorsot.
És ki tudja, hol volt Heidi, amíg vissza nem jutott a
kocsihoz, ahol megvárt. Ismét megborzongtam. Ijesztő volt
erre gondolni.
– Azzal a klubbal csak a baj van – mormogtam a
fürdőszobába menet.
 Colleen valószínűleg jön majd suliba hétfő reggel. Elmúltak
azok az idők, amikor az emberek nyomtalanul eltűnnek.
Senkinek sem veszik nyoma manapság. Már nem.
Ezt mondogattam magamnak egész idő alatt, amíg a
fürdőszobában voltam, amíg leggingsbe és pólóba bújtam.
Remélhetőleg a pozitív gondolkodás ereje valóságos.
Felkaptam meggyötört mobilomat az éjjeliszekrényről,
majd lementem. Anya már ébren volt, a konyhában
tevékenykedett. Krémszínű fürdőköpenyt és bolyhos, cicás
papucsot viselt, ami, esküszöm, akkora volt, mint a feje.
A rossz ruhaválasztás ellenére anyu gyönyörű volt. Az
enyémmel ellentétben rövid, fényes szőke haja sose tűnt
borzasnak. Magas, karcsú, és még akkor is árad belőle a
kifinomultság, ha történetesen hatalmas macskafejes papucsot
visel – de gyanítottam, hogy én ezt nem örököltem.
Rossz szokásom, hogy anyához hasonlítgatom magam.
Olyan, mint a jó óbor, én pedig a felvizezett változat.
– Hát itt vagy. – Egy hatalmas kávésbögrét dédelgetett a két
tenyere között, a konyhapultnak dőlve. – Eltöprengtem,
felkelsz-e valaha.
Vigyorogva bemasíroztam a konyhába.
– Nincs is annyira késő.
– Magányos voltam.
– Aha. – Odamentem hozzá, megálltam, és lábujjhegyre
állva csókot nyomtam az arcára. – Mióta vagy ébren?
– Hét óta. – Megfordult, figyelte, ahogy a hűtőhöz megyek.
– Úgy döntöttem, hogy a vasárnapot pizsamában töltöm. Nem
mosok hajat és fogat sem.
Nevetve kivettem az almaitalt.
– Nagyon vagány, anya. Főleg a nem mosok fogat rész.
– Szerintem is – felelte. – Tegnap nem volt lehetőségünk
beszélgetni. Már aludtál, amikor hazaértem. Jól szórakoztatok
péntek este?
Az arcom megrándult, és hátat fordítva neki elővettem egy
poharat.
– Csak a szokásos. Filmeket néztünk és muffint ettünk.
Sok-sok muffint.
– Az én péntek estém is valahogy így zajlott.
Miközben kitöltöttem az almalevet, semleges arckifejezést
öltöttem, mielőtt felé fordultam.
– Rengeteg muffint tömtem magamba. – Ami történetesen
igaz volt. Valószínűleg két kilót híztam péntek este. Bementem
a nappaliba, lezöttyentem a kanapéra, és a dohányzóasztalon
lévő alátétre tettem a poharam. Aztán megnéztem a
telefonomat. Zoe és James üzentek. Javasolták, hogy
ebédeljünk együtt, de a péntek este és a szombat reggel után
az otthonunkban szerettem volna biztonságosan hibernálódni.
Nagyjából egy hónapig.
– Ma Frederickbe mész, igaz? – kérdeztem. Anya
vasárnapokon is sokat dolgozott. Volt, hogy egy teljes napig
nem láttam, de mielőtt férjhez ment, és úgy döntött, hogy anya
lesz, bejárta az egész világot, azt vizsgálva, hogyan ütik fel a
fejüket a súlyos betegségek. Manapság már inkább
kutatásokat végez, orvosi kutatók egy csoportját irányítja, akik
a vegyületekért felelős részleg fertőző betegségek osztályán
dolgoznak.
A munkája meglehetősen undorító.
Néha olyan dolgokról mesélt, hogy rémálmaim voltak tőle.
Kelések és hólyagok. Intenzív agyvérzés, vérző és kipukkanó
szemgolyók. Erős láz, ami órák alatt végez emberekkel.
Fúj.
– Hazahoztam a papírmunkát, amit be kell fejeznem, nem
tervezem, hogy ma elmegyek itthonról.
– A fenébe! – mondtam, és a távirányítót felkapva
bekapcsoltam a tévét. – Pedig bulit akartam rendezni.
Hatalmasat. Drogokkal. Sok droggal.
Anya felhorkant, miközben leereszkedett a karosszék
peremére, és letette a bögréjét egy másik alátétre. Imádja az
alátéteket. A ház minden szegletében akad belőlük.
A suliról kérdezett, miközben a csatornák között
váltogattam. Nem sok mindenről tudtam beszámolni neki,
ahogy egykedvűen szörföltem a tévéadók között, de
megálltam, amikor megláttam az elnököt az egyik
hírcsatornán.
– Mit csinál élő adásban? Ráadásul vasárnap? – Ez ostoba
kérdés volt. A szőke hajú és a korábbiakhoz képest
meglehetősen fiatal elnök látszólag folyton a képernyőn volt,
egymás után adta a sajtóközleményeket, vagy beszédet intézett
az emberekhez.
– Azt hiszem, ez egy pénteki beszéd.
– Ó! – Már épp továbbkapcsoltam volna, de észrevettem a
képernyő alján futó sávot. MCHUGH
ELNÖKTÖRVÉNYJAVASLATOT NYÚJT BE AZ IRP
MÓDOSÍTÁSÁRA.
Az IRP, azaz az Idegenregisztrációs Program értelmében a
háború után itt maradt luxenek kötelesek nyilvántartásba
vetetni magukat, és elfogadni, hogy megfigyelik őket. Léteztek
olyan weboldalak, ahol az emberek arról tájékozódhattak, él-e
nyilvántartott luxen a környékükön, vagy dolgozik-e egy adott
szektorban.
Én sose néztem meg ezeket az oldalakat.
– Ez meg mit jelent?
Anya megvonta a vállát.
 – Állítólag módosítani akarják a regisztráció feltételeit.
– Erre magamtól is rájöttem – feleltem szárazon.
Amikor McHugh elnök beszél, akkor egyenesen a kamerába
néz, és teljesen mindegy, mit mond, mintha mindig kissé
felfelé kunkorodnának az ajkai, mintha csupán pár
izomrángás választaná el a mosolygástól, de folyton
visszatartaná. Ezt mindig is kissé aggasztónak találtam, de úgy
tűnik, mindenki más odáig van érte. Szerintem ebben az
életkora és a megjelenése is szerepet játszik. Jóképűnek
mondható a maga nyers módján. Katonai előélettel
rendelkezik, fölényes győzelmet aratott tavaly, amikor
kampányában azt ígérte, hogy minden amerikai számára
biztonságossá teszi az országunkat.
Volt egy olyan érzésem, hogy a „minden amerikai” kitételbe
nem vette bele a luxeneket.
A távirányítóval játszadozva azt kérdeztem:
– Tudsz részleteket a módosításról?
Anya felsóhajtott.
– Nagy a szegregáció támogatottsága, ezért a luxeneket
kolóniákba terelnék, ami biztonságosabb nekik, és
természetesen nekünk is. – Elnémult. – Továbbá le akarnak
csapni az illegális luxenekre. El kell fogadniuk a meglévő
jogszabályok módosítását ahhoz, hogy az elnök programja
megvalósítható legyen.
Eszembe jutott a klubbeli razzia és a szobában rejtőzködő
luxenek – a luxenek, akik láthatóan halálra rémültek tőlem.
Gyorsan csatornát váltottam, és megállapodtam egy olyan
műsornál, ahol emberek mindenféle cuccokat felhalmoznak az
otthonukban.
– Ezt nem bírom nézni. – Anya a fejét ingatta. – Késztetést
érzek, hogy rendet rakjak.
 A szememet forgattam, majd körbenéztem a nappalinkban
– a kínosan rendben tartott nappalinkban. Mindennek
megvolt a helye, ami általában egy fehér vagy szürke kosárka
volt. Az egész ház ilyen, szóval hogyan tudna anya még
nagyobb rendet tartani? Méret vagy szín szerinti kosárkákkal?
De anya úgyis megnézi az adást. Ahogy én is. Nem tehetünk
róla. Az ilyen műsorok függőséget okoznak.
Az italomat felkapva megdermedtem, amikor szokatlan
zajra lettem figyelmes, amit nem tudtam beazonosítani.
Letettem a poharamat, és a vállam mögé lesve az előtérbe
néztem. A teljes földszint nyitott, egyik szobából nyílik a
másik, leszámítva anya dolgozószobáját, ahova egy ajtó vezet.
Napfény szűrődött be a bejárati ajtó két oldalán lévő keskeny
ablaktáblákon.
Semmit sem láttam, ezért visszafordultam a képernyőhöz,
de ekkor mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni az ablak
előtt. Összevontam a szemöldököm.
– Anya?
– Igen, kincsem?
Az árnyék ismét megmozdult az ablaknál.
– Azt hiszem... van valami az ajtónál.
– Nahát! – Felkelt. – Pedig nem várunk csomagot... –
Elnémult, amikor meglátta, hogy az ajtógomb jobbra-balra
fordul, mintha valaki megpróbálná kinyitni az ajtót.
Mi a...?
A tekintetem az előtér falán lévő biztonsági billentyűzetre
esett, megerősítve, amit már tudtam. Nincs kiélesítve.
Napközben ritkán, elvégre az ajtó zárva van...
Az alsó zár elfordult, úgy nyílt ki, mintha valakinek kulcsa
lett volna.
– Anya? – suttogtam, bizonytalanul, hogy tényleg jól
láttam-e.
– Evie, állj fel! – A hangja meglepően higgadt és szenvtelen
volt. – Most!
Életemben nem voltam még ilyen fürge. Hátrálva egy
szürke heverőnek ütköztem, anya egy szempillantás alatt
mellettem termett. Arra számítottam, hogy az ajtóhoz megy,
de inkább odajött hozzám. Felemelte a heverőn lévő egyik
kispárnát.
Egy fegyver – egy rohadt vadászpuska – került elő alóla.
Leesett az állam. Tudtam, hogy tartunk fegyvereket itthon.
Nem nagy ügy, elvégre anya a katonaságnál dolgozik. De hogy
a kispárna alatt is, ahol üldögélni, szunyálni meg sajtos pufit
enni szoktam?
– Maradj mögöttem! – parancsolta.
– Jézusisten, anya! – Rámeredtem. – Egész idő alatt egy
vadászpuskán üldögéltem? Tudod te, milyen veszélyes ez? Én
nem...
A reteszzár engedett, a kattanás dörrenésnek hatott.
Hátráltam egy lépést. Ez meg... hogy lehetséges? Kívülről nem
lehet kinyitni ezt a zárat. Csakis belülről.
Anya felemelte a puskát, és egyenesen az ajtóra célzott.
– Evelyn! – dörrent rám. – A hátam mögé, most!
Sietve megkerültem a kanapét, és úgy tettem, ahogy kérte.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a gyertyatartót – az
újat, a szürkésfehéret, amiről képeket akartam készíteni. Nem
tudtam biztosan, mihez akarok kezdeni az említett
gyertyatartóval, de jobban éreztem magam attól, hogy úgy
szorongattam, mint egy baseballütőt.
– Ha valaki épp betör, nem kéne hívni a rendőrséget? Már
úgy értem, ez tűnik az erőszakmentes megoldásnak, és a
rendőrség segíthet...
 A bejárati ajtó kivágódott, és egy magas, széles vállú
személy lépett be, vonásai és alakja egy pillanatra elmosódtak
a napfényben. Aztán az ajtó becsukódott anélkül, hogy bárki
hozzáért volna, és megszűnt a ragyogás.
Majdnem elejtettem a gyertyatartót.
Ő volt az.
Luc állt az előtérben, és úgy mosolygott, mintha anya
nem célzott volna éppen egy vadászpuskával az arcára – a
csinos pofikájára. Rám se pillantott. Egyszer sem, ahogy
biccentett.
– Üdv, Sylvia! Rég láttuk egymást.
A szívem őrülten vert, a tekintetem ide-oda járt kettejük
között. Ismeri anyukámat? Tudja, hol lakom?
Anya felszegte az állát.
– Üdv, Luc.
 9. Fejezet

AZT HISZEM, EGY PILLANATIG nem mozdultam és nem

lélegeztem, ahogy anyára meredtem, a köntösében és a
bolyhos cicás papucsában, egy rohadt vadászpuskát tartva,
majd Lucre, aki pólót viselt, BULIUBI felirattal, alatta egy
ecetes uborka képével, ami... napszemüveget viselt?
Igen. Napszemüveget.
Szorosan markoltam a gyertyatartót.
– Te ismered őt, anya?
Halvány mosoly jelent meg Luc arcán.
– Régóta ismerjük egymást Sylviával, igaz?
Tessék?
Anya kezében nem remegett meg a vadászpuska.
– Mit keresel itt?
– A környéken jártam. Gondoltam, beugrok ebédre. – Tett
egy lépést előre. – Reméltem, hogy házi kosztot ehetek.
Hogy micsoda?
– Ha közelebb jössz, mindjárt megtudjuk, milyen
maradandó károsodást tesz a fejedben egy tizenkettes kaliberű
golyó – figyelmeztette anya.
A szemem tágra nyílt. Atyaég, anya igazán tökös csaj –
ijesztően tökös.
Bár úgy tűnt, Lucnek ez fel se tűnik.
– Ez nem igazán szomszédhoz méltó viselkedés. Sőt,
meglehetősen udvariatlan. Így szoktad üdvözölni a
vendégeidet?
– Nem kellett volna idejönnöd, Luc. – Anya megint
kimondta a nevét, megerősítve, hogy nem hallottam félre.
Tényleg ismeri. – És pontosan tudod, hogy nem vagy vendég.
Pláne annak fényében, hogy a vendégek általában nem
engedik be magukat.
Anya válla fölött kikukucskálva a tekintetem találkozott
Lucével. Lélegezni is elfelejtettem, ahogy egyre szélesebb lett a
mosolya. Volt benne... valami alattomos, mintha titkot
rejtegetne.
Nem hiszem el, hogy megcsókoltam!
Vagyis nem én. Én mosom kezeimet, amikor ez szóba kerül.
Ő csókolt meg, és próbált meg elrabolni. Szorosabban
megmarkoltam a gyertyatartót.
– Tudhatnád, hogy magasról teszek a szabályokra – felelte
Luc. – És azt is tudhatnád, hogyan érzek azzal kapcsolatban,
ha fegyvert fognak rám.
– Nem érdekelnek az érzéseid – förmedt rá anya.
– Tényleg? – Luc felemelte a kezét, szétnyitotta az ujjait. A
vadászpuska kirepült anya kezéből, és átsüvített a szobán. Luc
elkapta.
– Szentséges ég! – suttogtam.
Továbbra is mosolyogva, mintha rettentően elégedett lenne
magával, megfogta a puska csövét.
– Tudod, hány embert ölnek meg a fegyverek? – Elnémult,
felvonta a szemöldökét. Égett ózon szaga ülte meg a levegőt. –
Ez nem költői kérdés. Komolyan kíváncsi vagyok.
Anya leengedte a karját, keze ökölbe szorult.
– Gondolom, a meggyilkoltak egy részét.
Luc vigyorgott.
– Személy szerint nincs bajom a fegyverekkel. Nem mintha
használnék egyet is. Csak nem szeretem, ha rám fogják őket.
Az égő fém erős szaga könnyeket csalt a szemembe. Luc
kinyitotta a tenyerét, és az eldeformálódott puska egy
csattanással a földre esett.
A cső közepe megolvadt.
– Szentséges ég! – ismételtem meg, újabb lépést téve hátra.
Luc oldalra billent, engem figyelt anyu háta mögött.
– Az egy... gyertyatartó? – A nevetése őszintének hangzott.
– Ne már!
Anya oldalra lépett, hogy eltakarjon előle.
– Ne merj a közelébe jönni! Még csak rá se nézz!
– Nos, ehhez már kicsit késő – felelte Luc szárazon, mire a
gyomrom görcsbe rándult. Csak nem árul el? – Ugyanis már
ránéztem. – Újabb szünet. – Határozottan állíthatom, hogy
voltam a közelében. Mármint nagyon közel. Úgy is
mondhatjuk, olyan közel, hogy nem volt köztünk hely.
Édes istenem!
Nem gondoltam végig, mit teszek. Meglendítettem a
karomat, és úgy hajítottam el a gyertyatartót, mint egy kést.
Végigpörgött a szobában, egyenesen Luc feje felé tartva.
Luc döbbenten elkapta a gyertyatartót.
Anya felhördülve felém fordult.
– Evie, ne!
Megdermedtem, leengedtem a karomat. Feltételeztem,
hogy mivel anya egy vadászpuskával fogadta Lucöt, büszke
lesz rám, amiért vettem a bátorságot, és megdobtam egy
gyertyatartóval.
Úgy tűnik, tévedtem.
– Te most komolyan megdobtál? – förmedt rám Luc, egy
pillanatig a tartóra meredve. Aztán lehajította a kanapéra,
ahol ártalmatlanul megpattant, majd leesett a földre. Sötét
tekintettel méregetett. – Ha ilyeneket csinálsz, azzal
megöleted magad.
A köntös meglebbent anyu lába körül, ahogy sarkon fordult
a cicás papucsában. Kinyújtotta a karját, mintha pusztán a
kezével távol tarthatná Lucöt.
Luc vonásai megkeményedtek, lila tekintete anyára
szegeződött. Valahogy ősinek tűnt, szinte állatiasnak.
Színtiszta erő áradt belőle, a szoba minden részét átjárta.
Elektromosságtól izzott a levegő, amitől felállt a karomon a
szőr.
Csak nem átvált luxen üzemmódba? Még sose láttam
élőben, csak a tévében. Egyfajta morbid elragadtatás lett úrrá
rajtam.
– Most komolyan? – kérdezte Luc szelíden, de halálos
fenyegetéssel.
A szívem bukfencet vetett, és ekkor anya leengedte a karját.
Úgy tűnt, vesz egy nagy levegőt. Eltelt egy feszült pillanat.
– Mit akarsz, Luc?
Nem vártam, hogy válaszol. Őszintén arra számítottam,
hogy épp olyan pusztító lesz, mint egy luxen, de úgy tűnt,
megzabolázta és mélyre rejtette az erejét.
– Azért jöttem, hogy szívességet tegyek neked, Sylvia... mert
ennyire segítőkész vagyok.
Anya kivárt, minden porcikája azt üzente, hogy felfokozott
módba kapcsolt.
Luc a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy vékony, szögletes
valamit. Fogalmam sem volt, mi az, de jó eséllyel közel álltam
az ájuláshoz. Olyan gyorsan vert a szívem, hogy szédültem.
Luc a levegőbe hajította.
Anya lenyűgöző reflexszel elkapta, akármi volt is az. Az állát
leszegte. Egy másodperccel később nekem esett.
 – Ezt meg mire véljem, Evelyn?
– Jaj, ne! – mormogta Luc. – Kimondta a nevedet. Valaki
bajban van.
– Tessék? – kérdeztem Lucre nézve, azt kívánva, bár
hozzávághatnék még valamit. Talán egy rakétát. Az jó lenne.
– Ezt! – förmedt rám anya, feltartva a... hamis
igazolványomat.
Hitetlenkedve felhördültem. Az az igazolvány volt a
kezében, amit Luc elvett tőlem péntek este. Elfelejtettem, hogy
még nála van.
Luc kacsintott, amikor ránéztem.
Elállt a szavam. De tényleg. Szóhoz sem jutottam. Idejött,
majdnem fejbe lövette magát, aztán majdnem fejbe vágatta
magát egy gyertyatartóval csak azért, hogy bemártson? Pedig
tegnap akár vissza is adhatta volna.
Aztán eszembe jutott, mit mondott. Amikor azt mondtam,
hogy még látjuk egymást, nem a mai napra gondoltam.
Tegnap is tudta, hogy nála van az igazolványom, mégsem
adta vissza.
Ezt nem hiszem el!
Ez nem velem történik! Csak egy nyugis vasárnapot
akartam, meginni az almalevemet, és megnézni a Kényszeres
gyűjtögetőket. Pusztán ennyit.
Anya olyan arcot vágott, amiről már meséltem – amikor
másodpercek választják el attól, hogy eltemessen hátul a
kertben, és hogy behívják egy műsorba, ahol olyan anyákat
mutogatnak, akik végeztek a gyerekeikkel.
– Én...
Oldalra billentett fejjel várta a válaszomat.
Persze Lucnek muszáj volt megszólalnia.
– A lányod a Foretokenben hagyta péntek este.
 Leesett az állam.
Olyan gúnyosan vigyorgott, hogy minden erőmre szükség
volt, hogy ne vessem rá magam, mint egy megveszekedett
kacsacsőrű emlős, ami nem lenne túl szerencsés, mivel az állat
mérget termel. Az interneten olvastam.
– Gondoltam, szeretnéd tudni, hogy ott járt. Többször is,
teszem hozzá.
A szemem majd kiugrott a helyéről. Nem hiszem el, hogy
ezt teszi, főleg azok után, hogy fenyegetően egyértelművé tette,
hogy jobb, ha nem szólok senkinek arról, mit láttam a
klubban.
Luc még nem fejezte be.
– Péntek este ottfelejtette a telefonját, és tegnap reggel
visszajött érte. Olyan rendes voltam, hogy vigyáztam rá, és
visszaadtam neki.
– Olyan rendes? – sikítottam. – Megpróbáltál... – Az utolsó
pillanatban kaptam észbe. Ha elárulom, hogy megpróbált
elrabolni, akkor meg kell magyaráznom, miért, és a
történetnek része egy sereg illegális luxen is. Bármennyire
szerettem volna is látni, ahogy anya beveti Luc ellen a tökös
csajt, nem veszélyeztetném azokat a luxeneket. Vagy anyát.
Luc felvonta a szemöldökét, én pedig egy fájdalmas „ez nem
szép tőled”-del fejeztem be a mondatot.
Összeszorította az ajkait, mintha nevetéssel vagy mosollyal
küszködne.
Anya nem reagált. Nem is kellett. Nekem egyértelműen
lőttek, de szellemként visszajárok majd kísérteni Lucöt a
rohadt élete hátralévő részében.
Végül anya megszólalt.
– Van még valami, Luc?
– Ebédet készítesz? – érdeklődött. – Nagyon rossz dolgokat
lennék képes megtenni egy házi grillsajtos szendvicsért.
Tátott szájjal néztem rá.
– És paradicsomlevesért. Az csodás egyveleg lenne – tette
hozzá egy pillanattal később.
– Nem – vakkantotta anya. – Nem készítek neked ebédet,
Luc.
Nagyot sóhajtott.
– Hát, ez szomorú.
– Van még valami? – ismételte meg anya.
– Azt hiszem, nem. – Felsóhajtott, unottnak hangzott. Épp
elfordult, de megtorpant. Ismét anyára nézett. – Ja, és még
valami. Nem tudni, mi lesz. Ugye érted?
Anya megdermedt.
– Luc...
– Nem, nem. – Halkan ciccegett. – Nem hiszem, hogy
tényleg bele akarsz menni most a részletekbe. Úgyhogy csak
egy dolgot akarok hallani tőled, máskülönben mindannyian
nagyon érdekes beszélgetésben fogunk részt venni, amihez
grillsajt és paradicsomleves is tartozik.
Mi a fenéről beszél?
Anya szája elkeskenyedett.
– Értem.
– Tökéletes. – Luc a szemembe nézett, és a kelleténél
hosszabbra nyújtotta a pillanatot. A karom megborzongott,
még a csontjaim is zörögtek. Luc megfordult, és az ajtóhoz
sétált. – Léptem!
Úgy távozott, mintha mi sem történt volna, halkan betéve
maga után az ajtót.
Én továbbra is csak álltam, félig rettegve anyára
sandítottam. A gondolataim száguldottak, ahogy jobbra
araszoltam, és felkaptam az almalevemet. Magamba
döntöttem a felét, majd visszatettem az alátétre.
Anya továbbra is hallgatott.
– Öhm, nem tudtam, hogy a luxenek ajtókat is ki tudnak
nyitni. – Hátráltam egy lépést. – Ez amúgy nagyon ijesztő
képesség, amiről...
Anya szeme szikrákat hányt.
– Amiről... öhm, érdemes lenne minél több embernek tudni
– fejeztem be sután, ahogy megkerültem a karosszéket, és
leültem a szélére. A szívem még mindig őrülten vert.
Anya nagy levegőt vett az orrán keresztül, mire egy csillogó
szőke tincs az arcába hullott.
– Mit kerestél a Foretokenben? – Egy pillanatra elnémult. –
Első alkalommal.
– Nyugi! – Nagyot nyeltem. – Tudom, hogy dühös vagy, de
nekem is vannak kérdéseim. Például, hogy miért rejtegetsz egy
vadászpuskát a kispárnák alatt?
Anya szemöldöke felszaladt.
Jó, rendben, talán nem ez volt a legjobb kérdés, de jogos
volt, és volt még egy nagyon lényeges kérdésem is.
– És honnan ismered őt?
Tágra nyílt szeme azt üzente, hogy szerinte elment az
eszem.
– Itt nekem van jogom kérdéseket feltenni, Evelyn Lee.
Nem neked.
Jaj, ne, elhangzott a középső nevem is!
– Megkérdezem még egyszer, és ajánlom, hogy ne kelljen
többször: mit kerestél a Foretokenben?
– Csak szórakoztunk – feleltem, kisöpörve a hajamat az
arcomból, ahogy az ajtóra meredtem, amit Luc a rohadt
elméjével nyitott ki. Hogyhogy nem tudtam, hogy képesek
ilyesmire? Igaz, a legtöbb luxen viseli a bénítót, úgyhogy sose
láttam tőlük ilyesmit. – Tudom, hogy nem kellett volna, de...
Nincs rá jó indokom.
– Jól látod, nincs rá jó indokod. – Anya lehajolt, és gyorsan
felkapta a tönkretett puskát. – Honnan szerezted az
igazolványt?
Vállat vontam.
– Evelyn! – dörrent rám.
– Nem tudom, valakitől a suliból. – Nincs az az isten, hogy
bemószeroljam Jamest! – Nem nagy ügy...
– De igenis az. – Anya egy másik székre hajította a puskát.
– Abba a klubba csak huszonegy éven felüliek léphetnek be, de
biztos vagyok benne, hogy ezt te is tudod. Ráadásul elég
veszélyes hely.
Összerándultam. Kezemet az ölembe téve előrehajoltam.
– Tudom, hogy hibáztam.
– Hazudtál nekem. – Felkapta a kispárnát, és a helyére
dobta. – Ez nincs így rendjén.
Szinte törpének éreztem magam, ahogy a kanapé fölé
magasodott.
– Sajnálom.
Felkapta a gyertyatartót, és felém fordult.
– Találkoztál vele péntek este? Luckel?
Tudva, hogy nem lenne túl okos dolog, ha ismét hazudnék
neki, de csak rontanék a helyzeten a teljes igazsággal, ezért
alaposan megválogattam a szavaimat.
– Igen.
Lehunyta a szemét, az állkapcsa megfeszült. Tudtam, hogy
gondolatban éppen egy boldog, nyugodt helyet keres.
– Nem lógok vele, anya. Csak... beszélgettünk.
Eltelt egy pillanat, mire kinyitotta a szemét. Leült a
kanapéra, közel hozzám, kezében a gyertyatartóval.
 – Mit mondott neked?
Megráztam a fejem, kissé zavartan.
– Semmi különöset. Tudni akarta, mit keresek ott, majd
közölte, hogy nem lenne szabad a klubban lennem. – Láttam,
hogy a vállában enyhül a feszültség. – Anya, honnan ismered
őt? Honnan tudja, hol lakunk?
Nem felelt, lesütötte a szemét. Teltek a percek, vártam.
Anya mindig is fiatalabbnak tűnt a koránál. A negyvenes
évei végén járt, de úgy véltem, simán letagadhatna tíz évet.
Egészen addig a pillanatig.
A szeme sarka körül apró ráncok jelentek meg, és fáradtnak
tűnt. Talán mindig is ott voltak azok a vonalak, és most, ahogy
a bőrébe és a csontjaiba ivódott a fáradtság, észrevettem őket.
– Luc ismerte az apádat – szólalt meg.
Ez váratlanul ért.
– Tessék? Ez meg hogy lehet? Luc olyan idős, mint én,
nem? Apa akkor ismerte meg, amikor idejött?
Anya összeszorította a száját.
– Édesem, nem tudom... nem tudom, hogyan mondjam el.
Reménykedtem, hogy soha nem kell, de azt hiszem, ostobaság
volt a részemről. Tudhattam volna, hogy eljön ez a nap.
A hideg futkosott a hátamon.
– Miről beszélsz?
Olyan sokáig hallgatott, hogy tényleg a frászt hozta rám,
ami nem semmi, ha figyelembe vesszük, hogy puskákat
rejteget a kispárnák alatt, és a semmiből luxenek rontanak be
a házunkba, kinyitva a zárakat.
– Vannak dolgok, amikről nem tudsz – amikről az
embereknek fogalmuk sincs.
– Mint például, hogy a luxenek képesek az elméjükkel
kinyitni egy zárat?
 Megrándult a szája.
– Ennél fontosabb dolgokról, kincsem.
Én úgy véltem, ez is épp elég fontos.
Letette a gyertyatartót az asztalra, majd felém fordult.
– Vannak helyzetek, amikor a nagyobb jó érdekében kell
döntéseket meghozni, és időnként ez a részletek
elhallgatásával jár...
– Mármint hazugsággal? – segítettem ki.
A szája megfeszült.
– Tudom, hova akarsz kilyukadni, de az, hogy hazudtál
arról, hogy elmész a klubba, nem ugyanaz, mint azért hazudni,
hogy megvédj valakit, jelen esetben az egész világot.
A szemöldököm felszaladt. A hazugság az hazugság, de
felesleges lett volna vitatkozni.
– Ez... komolynak hangzik.
– Az is. Elég komoly volt ahhoz, hogy emberek haljanak
meg azért, hogy bizonyos részletek ne kerüljenek napvilágra. –
Kinyújtózva a térdemre tette a kezét. – Vannak dolgok,
amikről a munkám miatt nem beszélhetek... amiatt, amit
Jason tett, és aminek részese volt, de... – Nagyot sóhajtott. –
De ha nem mondom el, tudom, hogy majd ő megteszi, és
akkor már inkább tőlem halld.
– Tessék? – Kihúztam magam. – Lucre célzol? Nem áll
szándékomban ismét találkozni vele. Soha. Soha, de soha
többé.
Anya elhúzta a kezét, és úgy tűnt, mondani akar még
valamit, de meggondolta magát.
Egy pillanattal később így szólt:
– A luxenek nagyon régóta itt vannak már. Évtizedek óta.
Döbbenten pislogtam.
– Tessék?
 Bólintott.
– Ahogy te is tudod, a világuk megsemmisült. Ez így van, de
nem minket leigázni érkeztek ide évtizedekkel korábban. Azért
jöttek, hogy új kolóniát alapítsanak, hogy békésen éljenek
közöttünk. A világ kormányai tudtak a létezésükről, és
keményen dolgoztak azon, hogy beolvadjanak – hogy
embernek tűnjenek, és működött. Egész jól ment az invázióig.
– Várj! Teljesen összezavarodtam. – Felkeltem a székről. –
Azt akarod mondani, hogy a luxenek már régóta itt vannak,
de senki sem tudott róluk?
– Pontosan – felelte.
– Mégis hogy a jó életbe sikerült titokban tartani?
Felvonta szépen ívelt szemöldökét.
– Édesem, meglepődnél, miket tartanak titokban, és
azoknak köze sincs a világűrből származó idegenekhez.
– Mint például? – kérdeztem rögtön. – Mi a helyzet JFK
meggyilkolásával? Vagy... Roswell-lel? Az tényleg...
– Most erre összpontosítsunk, jó?
Felsóhajtottam, de nem tértem el a témától.
– Csak nem értem, hogy hogyan lehet egy ilyen fajsúlyú
tényt ilyen sokáig eltitkolni. Lehetetlennek tűnik.
– Nem is működött a végtelenségig. Az emberek ugyanis
rájöttek. Biztosan valami probléma volt – mondta, a térdére
ejtve a kezét. – Az intelligens életformákról való ismeret
elképesztő mértékű és veszélyes volt, még ma is az. Amikor
először kiderült, hogy itt vannak, az a döntés született, hogy
hallgassunk, amíg úgy nem ítéljük, hogy a társadalom képes
megbirkózni ezzel a tudással. Sajnos az idő senkinek sem
kedvezett. A megszálló luxenek még az előtt megérkeztek,
hogy bárki megerősíthette volna, hogy a társadalom tudja
kezelni azt az információt, hogy bizonyítottan nem vagyunk
egyedül a világegyetemben.
Ez egyszerűen hihetetlen.
– Sokan az itt élő luxenek közül – akiket nyilvántartásba
vettek, és betartották a szabályainkat – nem vettek részt az
invázióban. A megszálló luxenek közül nagyon kevés maradt
életben. Azok később elhagyták a bolygónkat, és egyesek
szerint csak nagyon kevesen maradtak itt az elbukott invázió
után.
Zavarodottságomban elkezdtem föl-alá járkálni a dívány
előtt.
– Ha a luxenek egy része már itt volt, és normális, nyugodt
életet élt, akkor miért szállták meg őket a többiek? Nem
tudtak volna... hogy is fogalmaztál?
– Beolvadni.
– Igen, azt. Könnyen be tudtak volna olvadni a többiekkel
együtt. Akkor miért tették azt, amit?
Anya a füle mögé tűrt egy tincset.
– Mert a megszállók át akarták venni az uralmat.
Maguknak akarták a bolygót. Azok a luxenek csak akkor
kerültek kapcsolatba az emberekkel, amikor idejöttek, és
alsóbb rendűnek tekintették az embereket.
Akkor ez azt jelenti, hogy Luc is a megszálló luxenek közé
tartozik? Mert tuti, hogy nem szerepel a nyilvántartásban. De
ez nem is fontos. Harag támadt fel bennem, megkoronázva a
zavarodottságomat.
– Ennek semmi értelme. – A levegőbe lendítettem a
karomat. – Ha az emberek tudtak a luxenekről, akkor
felkészülhettek volna a megszállásra. A mostani
technológiával – a bénítókkal, a fegyverekkel – már akkor is
rendelkezhettünk volna. És kevesebb ember halt volna meg.
– Utólag könnyű okosnak lenni.
 Tátott szájjal meredtem rá.
– Csak ennyit tudsz mondani?
A szája sarka lekonyult.
– Édesem, nem én hoztam meg a döntéseket.
Karba tett kézzel továbbra is barázdát szántottam a dívány
előtti kis szőnyegbe.
– De te tudtál róla?
– Igen.
És mégsem figyelmeztette a világot, hogy elképesztően erős
idegenek élnek köztünk. Megálltam, és szembefordultam vele.
– Mégis honnan tudtad? Fura vírusokkal dolgozol, és...
– Egykor a Daedalusnak dolgoztam. Ez a katonaságon
belüli speciális csoport volt. A kormány jóváhagyásával azon
ügyködtek, hogy... asszimilálják a luxeneket. A részleg... ma
már nem létezik.
Megpróbáltam kiejteni a szót.
– A dae... mi?
Halvány mosoly volt a jutalmam.
– Daedalus. A görög mitológiából van. Daidalosz feltaláló
volt, Ikarosz apja.
– Ikarosz? – Rémlett a név. – Nem ő volt az, aki túl közel
repült a naphoz, ezért elolvadtak a szárnyai, vagy valami
ilyesmi?
Anya bólintott.
– Daidalosz építette a fiának azokat a szárnyakat.
– Szokatlan név egy kormányzati szervnek.
– Inkább kódnév volt. Így találkoztam Jasonnel. Ő is ott
dolgozott.
Visszamentem a székhez, majd leültem, és befogtam a szám.
Egy szót sem szóltam, mert anya nagyon ritkán beszél apáról.
Anya tekintete elkalandozott, és megállapodott a tévén.
 – Innen ismerte apád Lucöt. Így találkoztam vele, amikor
Luc fiatalabb volt.
– Tehát... akkor Luc nem a megszálló luxenek egyike? Már
itt volt? – Valamiért reméltem, hogy ez a helyzet. Nem
akartam gyilkos hajlamú idegenként gondolni Lucre, aki csak
arra vágyik, hogy végezzen velünk, bár eléggé olyannak tűnt.
Anya arckifejezése elkomorult, majd ellágyult.
– Nem vett részt az invázióban.
Kicsit jobban éreztem magam, tudva, hogy nem egy másik
univerzumból érkező gyilkos idegent csókoltam meg. Az apró
dolgok miatt egyszerűbb az életben hozott pocsék döntésekkel
megbirkózni.
A fejemet ingattam.
– Szóval segítettetek Lucnek beilleszkedni? Vagy a
szüleinek?
Anya sokáig hallgatott.
– Valami olyasmi.
Ez nem volt válasz. Sőt, annyira kitérő volt, hogy tudtam,
van még valami.
Hátradöntötte a fejét, a válla megfeszült.
– Jason... – Megnedvesítette az ajkait. – Jason nem volt jó
ember.
Bennem rekedt a levegő.
– Nem értem. Hiszen apa... hős volt. – Elvégre szobrot
állítottak neki a fővárosban! Jó, nem róla mintázták. Egy fura,
monolit valami, de akkor is. – Megkapta a Becsület
érdemérmet.
Anya lehunyta a szemét.
– Édesem, a kitüntetések nem mindig tükrözik egy ember
igazi személyiségét. A történelem során nagyon sok embert
tüntettek ki magas elismeréssel, akikről végül kiderült, hogy
szörnyű dolgokat műveltek. Gyakran azok az emberek, akik
szentül meg voltak győződve arról, hogy helyesen cselekszenek,
képesek voltak szemet hunyni az összes rémtett felett, amit a
nagyobb jó érdekében követtek el.
– De... – Elhallgattam, a szívem vadul vert. Nem tudtam,
mihez kezdjek ezzel az információval. Sose álltam közel
apuhoz. Nem igazán. Sose volt itthon, de... – De nekem azt
mondtad, jó ember volt. Felsoroltad az összes fontos...
– Hazudtam – vágott közbe. Kinyitotta a szemét, és tágra
nyílt szemembe nézett. – Hazudtam, mert azt akartam, hogy
ne tudd meg róla az igazat. És igen, kegyes hazugság volt, mert
reméltem, hogy sosem kell megtudnod az igazat, de Luc miatt
inkább tőlem halld, mint tőle.
– Mi... mi köze van hozzá apának?
Anya megdörzsölte az arcát.
– Jason nem bánt valami kedvesen a luxen munkatársaival.
Gyakran... nagyon kegyetlen tudott lenni velük. – Szünetet
tartott, és úgy véltem, a szófukarsága sokatmondó. – Neki és
Lucnek közös múltjuk van. Ami nem vidám.
Eszembe jutott, mit mondott Luc a klubban. Azt mondta,
nem tartozom oda. Azt hittem, hogy csak seggfej, de mi van, ha
ennél többről van szó? Mi van, ha úgy értette, kerülnöm kéne
őt amiatt, amit apám vele vagy a családjával tett?
De ha ez a helyzet, akkor miért csókolt meg?
A szék szélére araszoltam.
– Anya, mit követett el apa?
– Tett róla, hogy Luc elveszítsen valakit, aki nagyon kedves
volt a szívének – felelte. A váratlan választól megborzongtam.
– És ezt Luc sosem fogja sem elfelejteni, sem megbocsátani.
Ezért nagyon veszélyes lehet.
A szívem ismét gyorsabb ütemre kapcsolt.
 – Azért, mert süt róla, hogy nem szerepel a
nyilvántartásban?
– Azért, mert egykor attól féltem, hogy Luc majd bosszút
akar állni azért, amit Jason tett vele.
A szemem elkerekedett.
– Bosszút? Jóságos ég! Hiszen apa... halott. Mit tett
Luckel...
– Jason sok mindenért volt felelős, sok ellenséget szerzett
magának, és... sok rossz döntést hozott – felelte anya halkan,
mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Ha apának voltak
ellenségei, akkor gyanítom, hogy ezért rejtegetünk
vadászpuskákat a kispárnák alatt.
– Lényegtelen. Csak nem akartam, hogy mástól tudd meg,
hogy a férfi, akire oly sokan felnéznek, nem volt valami jó
ember.
Úgy éreztem, mindjárt szétrobban a fejem.
– Aggódnunk kell amiatt, hogy... Luc nem hagy békén
minket?
Anya a szemembe nézett.
– Azt mondtam, hogy egykor tartottam ettől. Az igazság az,
hogy ha ártani akart volna nekem vagy neked, már megtette
volna.
– Hű, hát ez megnyugtató.
– Nem így értettem – felelte. – De ez az igazság. Ha engem
akart volna felhasználni a bosszúhadjárathoz, már megtalálta
volna a módját. – Felkelt, a köntöse szíjával babrált. – Luc
sose bántana téged.
Kinyitottam a szám, de a nyelvem nem mozdult. Ennek
semmi értelme. Luc nem ismer engem, és ha apám szörnyű
dolgokat tett, köztük azt, hogy Luc elveszített valakit, akkor
kétlem, hogy mindörökre a legjobb barátom szeretne lenni.
Nem volt szükség nagy logikai készségre ahhoz, hogy
kikövetkeztessem, hogy az „elveszíteni valakit” azt jelenti,
hogy valaki meghalt.
– Biztos vagy benne, hogy nem esik bajunk?
Anya végigsimított a homlokán.
– Ó, édesem, hát persze – sietett megnyugtatni. – Csak
mindig érdemes felkészültnek lenni.
Nem tudtam, hihetek-e neki.
– Vannak még egyéb, a felkészültséget segítő cuccok
eldugva a lakásban?
Mosolyogva a térdemre tette a kezét.
– A helyedben békén hagynám az emeleti ablakülésben lévő
párnákat.
– Anya! – Nagy levegőt vettem. – Van még olyan személy,
akinél apa kihúzta a gyufát, és ezért aggodalomra adhat okot?
– Biztonságban vagyunk, de óvatosnak kell lennünk.
Mindenhol vannak rossz szándékú egyének, luxenek és
emberek egyaránt, és jobb, ha nem hívod fel magadra a
figyelmüket. Ugyanezek a szabályok voltak érvényesek a
megszállás előtt is, ugye tudod?
Lassan bólintottam.
– Idegenveszély meg hasonlók?
– Igen. – Leült a dívány szélére, így pontosan egymással
szemben voltunk. A kezébe fogta a kezemet. – Mi jár a
fejedben?
Sok minden.
– Sose lett volna szabad betennem a lábam abba a klubba.
– Örülök, hogy ebben egyetértünk. – Megszorította a
kezemet. – Jelenleg jobban aggaszt az, amit Jasonről
mondtam neked. Tudom, hogy sok volt ez így egyszerre.
Valóban.
 Felemelte a kezemet.
– Nagyon őszinte leszek veled, jó?
– Rendben – suttogtam.
– Nem sajnálom annyira, hogy hazudtam arról, ki volt Jason
valójában. Megérdemled, hogy azt hidd, amit mindenki más –
felelte. Tekintete az enyémet kutatta. – De néha az igazság
rosszabb a hazugságnál.
 10. Fejezet

– AZT HITTEM, ANYA OTT HELYBEN KINYÍR – meséltem,

miközben a villámmal turkáltam a spagettinek tűnő valamit,
aminek érthetetlen módon leves állaga volt. – De tényleg.
Épp elkezdődött a hétfői ebédszünet. Heidi velem szemben
ült, James mellett, aki csomagolt magának kaját, mert
egyértelműen több esze van nálunk.
Zoera vártunk, de még a sorban állt, és úgy nézett ki, mint
aki mindjárt kiveti magát a legközelebbi ablakon.
Heidi visszaadta a fényképezőgépemet. A képeimet nézte
végig.
– Nagyon sajnálom.
– Nem a te hibád – feleltem, letéve a gépet a tálcámra. –
Nem te kérted Lucöt, hogy állítson be hozzánk.
Beszámoltam nekik a történtekről, kihagyva azt a részt,
amikor anya előkapott egy vadászpuskát, én pedig
elhajítottam a gyertyatartót. Azt a sok titkot sem árultam el
nekik, amiket anyától tudtam meg. Nem kellett
észkombájnnak lenni ahhoz, hogy tudjam, hogy erről nem
járhat el a szám. James szintén hallgatott a szombat reggelről,
amiért hálás voltam.
Anya elejét vette minden további beszélgetésnek azzal, hogy
a szobámba küldött, ahol a vasárnap hátralévő részét
töltöttem.
Ami rossz volt, mert továbbra is rengeteg kérdés kavargott
bennem. Például, hogyan került anya sok évvel ezelőtt a
luxenek beilleszkedéséért felelős szervezethez, ahol
megismerkedett apámmal – alias volt nemzeti hőssel, aki per
pillanat egy rosszfiú – és Luckel, de Luc mégsem került be a
nyilvántartásba, pedig idegen. És ha anya tudott erről, akkor
miért nem jelentette? Mindannyiunk kötelessége, neki pláne,
figyelembe véve, hogy továbbra is a katonaságnak dolgozik. Mi
történne, ha valaki rájönne, hogy ismeri Lucöt, aki nem
szerepel a nyilvántartásban?
Vajon bűntudata volt azért, amit apám tett Luckel?
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy többről van
szó, mint amit anya elmondott.
James felkapta a mogyoróvajas szendvicsét, mire elöntött
az irigység. Sokkal finomabbnak tűnt, mint a tányéromon lévő
valami.
– Nem hiszem el, hogy csak úgy beállított. Az én apám egy
szempillantás alatt hívta volna a rendőrséget.
És ez is lett volna a helyes döntés.
– Honnan tudta meg, hol laksz? – kérdezte Heidi, az inge
csipkés szegélyét babrálva. – Mert tuti, hogy én nem
említettem Emerynek.
Kényelmetlenül feszengtem a műanyag széken, nem
tudtam, hogyan válaszolhatnék.
– Fogalmam sincs.
A szemöldöke felszaladt.
– Ez elég hátborzongató.
– Meddig tart a szobafogság? – James lehámozta a kenyér
héját, és ledobott egy hosszú kenyérdarabot a barna zacskóra.
Sóhajtva arról fantáziáltam, hogy lelököm Jamest a székről,
és ellopom a szendvicsét, de az meglehetősen gonosz lenne.
– Épp ez a furcsa – semeddig.
 – Mit semeddig? – Zoe épp lezöttyent a mellettem lévő
székre, amikor az egyik tanár ráüvöltött egy diákra a menza
másik végében. Zoenak egy szelet pizza volt a tányérján.
Megborzongtam. Utálom a pizzát. James szerint ez azt jelenti,
hogy nincs lelkem, de nem érdekel. Egyszerűen fura.
– Evie valami okból kifolyólag nem kapott szobafogságot –
felelte James, most már apró darabokra tépkedve a
szendvicsét. Tényleg úgy eszik, mint egy hároméves.
Zoe sötét, természetesen göndör haját ma szoros lófarokba
fogta, ami kiemelte az arccsontját. Ami naná, hogy magas és
formás.
– Nem kaptál szobafogságot? – Zavartnak tűnt. – És ez baj?
James a szájába dobott egy kenyérdarabot.
– Én is ezen tűnődöm.
– Nem az. Csak furcsa. – Úgy véltem, hogy anya biztosan
szörnyen érezte magát az „apád egy rohadék volt” monológja
miatt, ezért úgy döntött, nem ítél szobafogságra, miután a
szobámba küldött. Vagy elfelejtette, és arra mérget vehet, hogy
én nem fogom emlékeztetni rá. Heidire sandítottam. A
telefonját babrálta, ami felkeltette a kíváncsiságomat.
– SMS-t írsz?
– Aha. – Felpillantott, félszegen elmosolyodott. – Emery
szeretne találkozni velem ma este.
– Mármint randizni? – kérdeztem izgatottan és
reménykedve. – Például közös vacsora?
Heidi bólintott, és esküszöm, elvörösödött.
– Aha. Abban az új belvárosi thai étteremben szeretne
vacsorázni. – Egy pillanatra elnémult. – És nem, nem tesszük
be a lábunkat a Foretokenbe.
Ledobtam a villám, és úgy tapsikoltam, mint egy túlontúl
izgatott fóka, amikor megpillantottam a közeledő Aprilt.
Hosszú, szőke haja a vállát verdeste.
– Percről percre be kell majd számolnod mindenről!
Heidi felnevetett, amikor April leült Zoeval szemben.
– Nem ígérem, hogy percenként, de tájékoztatni foglak.
– Remek! Tényleg sajnálom, hogy nem volt esélyem
megismerni péntek este. – Felkaptam a villám, és fél füllel
hallottam, hogy April Zoera förmed.
– Én is – felelte Heidi. – De lesz még alkalmad. Pláne most,
hogy anyukád megkímélte az életedet, és nem kaptál
szobafogságot.
– Megálló! – James kinyitott egy kis csomag
krumpliszirmot. – Ki ez az Emery? Ide jár?
Heidi megrázta a fejét.
– Nem, tavaly érettségizett. Pennsylvaniai.
James bedobott egy chipset a szájába.
– És dögös?
Csúnya pillantást vetettem rá.
– Most komolyan?
– Jogos kérdés. – Felém nyújtotta a zacskót, én pedig
bőkezűen markoltam.
– Dögös – felelte Heidi, a telefonjára meredve. – És okos.
És vicces. És szereti a muffint és a thai kaját.
És egy irtózatos nagy seggfejjel lóg, de ezt megtartottam
magamnak. Nem fogom elrontani Heidi örömét.
Ráadásul elnézőbb is lehetnék Luckel szemben, pláne azok
után, amit megtudtam anyától.
Ami nem volt sok.
– Szóóóval... – szólalt meg April, elnyújtva a szót, és
megvárta, amíg mindannyian rá figyelünk. – Diszkréten
emlékeztetnék mindenkit, hogy továbbra sincs meg az egyik
osztálytársunk.
 Ó, a fenébe, ez teljesen kiment a fejemből a saját személyes
nehézségeim miatt. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan is szörnyű
ember vagyok. Továbbá arról a szegény luxenről is
megfeledkeztem, akit olyan csúnyán helybenhagytak.
– Vajon tényleg eltűnt? – kérdezte Zoe, körbepillantva az
asztal körül ülőkön. – Mármint lehet, hogy elszökött.
– És mégis hová? – förmedt rá April. – Hogy beálljon a
cirkuszba?
Zoe a mennyezetre nézett.
– Nem randizott Colleen egy sráccal, aki tavaly volt végzős?
És aki egy másik államba ment főiskolára?
– Tony Hicklesszel randizott – felelte James. – A srác végül
a Michigani Egyetemre ment.
– Szóval lehet, hogy elszökött, hogy meglátogassa – vélte
Zoe.
April összevonta a szemöldökét. Úgy véltem, számára
sokkal izgalmasabb az az eshetőség, hogy gonosz erők
munkálkodnak a háttérben.
– Ez baromság.
James megpróbált témát váltani azzal, hogy megkérte
Heidit, mutasson egy képet Emeryről, de nem sikerült.
– Annyira nevetséges vagy! – hallottam Aprilt, és
fohászkodni kezdtem a menza ételisteneihez, hogy April
ezúttal hagyjon ki a Zoeval szemben kirobbant
száznegyvenezredik vitájából. Valamiért mindig belevont.
Fogalmam sem volt, miről beszélnek.
Felkaptam a fényképezőgépemet, és úgy tettem, mintha
minden figyelmemet lekötné, bár nem volt rajta semmi
különös. Talán szerencsém lesz, és felkap egy forgószél,
mielőtt...
– Mit gondolsz, Evie? – követelte April a véleményemet.
 A francba!
Már megint cserben hagytak a menza ételistenei.
James leszegte az állát, álcázva a mosolyát, majd teljes
testével elfordult, hogy Heidinek szentelhesse a figyelmét, aki
a telefonján mutatott egy képet Emeryről, amit a klubban
készített péntek este.
– Igen, Evie, mit gondolsz? – követelt választ Zoe is.
Előbb borotválnám le a hajam, mintsem válaszoljak egy
ilyen stílusban feltett kérdésre. Tudva, hogy April mennyire
gyűlöli, ha úgy fotózom le, hogy előtte nem ellenőrizte a
sminkjét és a haját, felemeltem a gépet, és rászegeztem.
– Ha le merészelsz fényképezni, kihajítom a gépedet az
ablakon! – fenyegetett meg.
Sóhajtva leeresztettem a fényképezőgépet.
– Ez azért túlzás.
– A véleményedet kérdeztem.
Felkaptam a villámat, feltekertem rá a tésztát, azt színlelve,
hogy fogalmam sincs, kik ezek az emberek, akikkel egy
asztalnál ülök.
– Hm?
Nem működött.
April világoskék szemével fixírozott, majd a levegőbe
lendítette a karját, és a könyökével telibe találta a mögötte lévő
srácot, aki épp a székre próbálta magát leszuszakolni. April
észre sem vette, de ez természetes. Szegénykém fütyül
mindenre, ami érdektelen a számára.
– Egyetlen szót sem hallottál abból, amit mondtam? –
fakadt ki.
– Valószínűleg kikapcsolt téged. – Zoe a karjára fektette az
arcát, és felsóhajtott. – Bárcsak nekem is lenne ilyen
képességem!
 Míg James el volt foglalva, a zacskóba nyúltam, és
elcsórtam még egy szem chipset.
– Tudod, én mit szeretnék, Zoe Callahan kisasszony? –
April oldalra billentette a fejét. – Hogy bárcsak ne hordanál
olyan göncöket, mint egy pisis, aki első alkalommal öltözik fel
egyedül.
A tészta lecsúszott a villámról.
– Uhh.
Heidi elhallgatott.
James hirtelen sokkal érdekesebbnek találta a mögöttünk
ülőket, ezért hátat fordított nekünk. Mivel gyakorlatilag most
már velük ült, így többé nem tudtam belenyúlkálni a chipses
zacskóba. A fenébe!
Zoe hátradőlt, sötét szeme résnyire szűkült.
– Mi bajod az öltözködésemmel?
– Kezeslábas van rajtad – közölte April hűvösen.
Ez tény.
– Szerintem nagyon cukin mutatsz benne – vigasztaltam,
mert ez volt az igazság. Én azonban még holtomban sem
szeretnék kezeslábasban mutatkozni. Ha bárki meglátna
benne, azonnal hívná a gyermekvédelmiseket, de Zoe
sötétbarna bőréhez remekül illett a rózsaszín ruha.
– Köszönöm! – Zoe ragyogó mosolyt villantott rám, majd a
Halálcsillagnál is megsemmisítőbb pillantást vetett Aprilre. –
De úgyis tudom, hogy cukin nézek ki.
April szemöldöke felszaladt.
– Szerintem gondold újra ezt a kijelentést.
Őszintén mondom, fogalmam sincs, miért barátkozik
egymással Zoe és April. Esküszöm, többet marakodnak, mint
amennyit kedveskednek a másiknak. Tavaly egyszer
szemtanúja voltam, hogy figyelmesek voltak egymással. Egy
srác nekilökte Aprilt a folyosói szekrénynek, Zoe pedig öt
másodperc alatt elküldte a srácot melegebb éghajlatra.
Zoe úgy válaszolt Aprilnek, ami annyira volt baráti, mint
egy torkon rúgás. Már épp közbeavatkoztam volna, mert
mindketten tudnak hangosak lenni, és nem akartam, hogy
megint a mi asztalunk kerüljön a figyelem középpontjába, de
ekkor egy tálca csattant egy közeli asztalon, amitől görcsbe
rándult a gyomrom.
Minden asztalnál iskolatársak ültek. Hallottam, hogy a
hátam mögött egy szombat esti buliról beszélgetnek. Az égett
kajaszag keveredett a citromos fertőtlenítőével. A tanárok az
ajtóknál és a menza végében strázsáltak, a falra festett CK
betűknél. A panorámaablakokon kinézve láttam, hogy a
diákok a szürke kőfalaknál ülnek, nevetve beszélgetnek, és az
ég... láttam a szeptemberi eget is. Kék volt és végtelen.
A tekintetem az ajtóhoz közeli asztalra siklott.
Mindannyian ott ültek. Azok a luxenek, akik az iskolánkba
járnak. Tízen. Mindegyik gyönyörű. Nehéz volt nem bámulni
őket, pláne, amikor együtt ültek. Biztos voltam benne, hogy
nem én vagyok az egyetlen, aki nem tudja róluk levenni a
szemét. Tudtam, hogy udvariatlan, de eltöprengtem, miért
nem vegyülnek másokkal.
Minden luxen hármas iker.
Két fiú, egy lány.
Állítólag, de még életemben nem láttam luxen hármas
ikreket. Tudtuk az emberi áldozatok számát, de a luxenekét
nem. Úgy véltem, talán ezért nem láttam még hármas ikreket.
Mindig is az invázió hozadékának tekintettem őket, mint
sokan mások, de most már tudom, hogy ez nem igaz. Az asztal
körül ülők valószínűleg a születésük óta itt vannak, egyszer
sem okoztak kárt az emberekben, de mi mégis... rettegünk
tőlük, mert eltitkolták előlünk az igazságot.
Ez nem tisztességes és nem helyes.
Őket figyelve eszembe jutott Luc. Könnyedén el tudtam
képzelni, ahogy ott ül velük. Azt is, hogy az asztalfőn foglal
helyet, mintha felettük állna.
Vajon a testvérei túlélték az inváziót?
Három Luc van?
Jaj, istenem!
– Ne bámuld már őket! – sziszegte April.
Ereztem, hogy elvörösödik az arcom, amikor ránéztem.
– Tessék?
– Őket, a luxeneket.
– Nem bámulom őket.
– Dehogynem, pontosan azt teszed. – A szemöldökét
felvonva a válla mögé sandított. – Uhh. Na mindegy. Annyira
nem zavar, hogy itt vannak, de tényleg muszáj ezt? Nem
lehetne saját iskolájuk, vagy mit tudom én? Ilyen nagy kérés
ez?
Szorosan megmarkoltam a villámat.
– April...
Zoe lehunyta a szemét, és úgy dörzsölgette a szemöldökét,
mintha mindjárt felrobbanna a feje.
– Témánál vagyunk.
– Mi van? – kérdezte April, az ajtóknál lévő asztalra
pillantva. – Kellemetlenül érzem magam.
– Lassan három éve járnak ebbe az iskolába. Tettek veled
bármit is? – akadt ki Zoe.
– Tehettek, mielőtt elkezdtek ide járni. Tudjátok, milyenek,
amikor felveszik az igazi bőrüket, vagy minek is hívják. Mind
pont ugyanúgy néz ki.
– Jaj, istenem! – Felhördülve letettem a villámat a
tányéromra, nehogy fegyverként használjam ellene. Most már
tudtam a választ a kérdésemre, hogy miért ülnek a luxenek egy
asztalnál, és nem vegyülnek másokkal.
Az Aprilhez hasonló emberek miatt.
– Én léptem. – Heidi felkapta a táskáját a padlóról, és
együttérző pillantást vetett rám. Tudta, hogy nem hagynám,
hogy Zoe egyedül védje meg magát. Manapság nagy esély van
arra, hogy Zoe jól ellátná April baját.
– Rohannom kell a könyvtárba.
– Szia! – Intettem, és figyeltem, ahogy megkerüli az asztalt,
majd a kukába önti a tálcája tartalmát.
Aprilt ez teljesen hidegen hagyta.
– Ez az igazság. Tényleg nem lehet őket megkülönböztetni.
Pont úgy néznek ki, mint egy ember alakú ragyogó paca.
Úgyhogy lehet, hogy valamelyikőjük elkövetett valamit,
amikor megérkeztek. Honnan tudhatnám?
– Csajszi... – Zoe a fejét rázta. – Nagy ívből tesznek a
fejedre. Csak szeretnének tanulni, és élni az életüket. És
amúgy is, mit tehetnének veled? Semmit.
– Mit tehetnének? Jézusom, Zoe! Ezek két lábon járó
fegyverek. Az ujjhegyükből elektromosságot tudnak kilőni, és
kábé olyan szupererősek, mint az X-men. – April arca
vöröslött. – Vagy elfelejtetted, hogyan öltek meg több millió
embert?
– Nem felejtettem el! – vágott vissza Zoe.
– Többé már nem tehetik meg – emlékeztettem Aprilt,
miközben csakis Lucre és a klubban látott többi luxenre
tudtam gondolni. Ők nem viseltek bénítót.
April a lábfejével dobolt az asztal alatt, ami az első jele
annak, hogy másodpercek választják el attól, hogy robbanjon.
– Nagyon remélem, hogy elfogadják az Idegenregisztrációs
Programot. De komolyan.
– Tehát szerinted tök rendben van, ha embereket terelnek
össze és telepítenek át a saját akaratuk ellenére. Ugyanis erről
szól az Idegenregisztrációs Program. – Zoe hátradőlt, karját
keresztbe tette a mellkasán. – Többé már nem elég, hogy
nyilvántartásba veszik őket. Csak a jóisten tudja, hová akarják
őket áthelyezni. Feltehetően a számukra létrehozott
kolóniákba. Hogyhogy nincs ez ellen kifogásod?
Jamesre pillantottam, de a széke üres volt. Felnéztem, és
nem láttam sehol. Okos fiú. Elhúzott, mint a déli busz.
– Először is, nem emberek, hanem idegenek – javította ki
April, látványosan a mennyezetre függesztve a tekintetét. –
Másodszor, én úgy tudom, hogy a Föld az embereké, és nem a
világító idegeneké, akik több millió embert megöltek. Nincs
joguk itt élni. Vendégek. Méghozzá kéretlenek.
– Úgy van! – kiáltotta egy srác a mögötte lévő asztalnál.
Valószínűleg az, akit majdnem gyomron könyökölt. – Mondd
meg nekik!
Fojtogató érzés mardosta a torkomat, és lejjebb csúsztam a
székemen. April hangos volt. Nagyon hangos.
– Harmadszor és legvégül, ezek a kolóniák nem csak a mi
biztonságunkat szolgálják. – April összekulcsolta a kezét az
asztalon, és előrehajolt. – Hanem az övékét is. Hallottátok,
hogy megtámadták őket. Néha jobb a szeparáció. És ez valami
olyasmi. Vegyük például a Breaker negyedet. Az ottaniak
szeretnek a saját fajtájukkal lenni.
A Breaker negyed átlagos kinézetű lakónegyed. Egyetlen
dolog különbözteti meg a többitől – az, hogy csak luxenek
laknak ott.
– Úgy beszélsz, mint egy politikus – mondtam. – Azok a
hátborzongató fajták, akik pislogás nélkül dumálnak a
kamerába.
– Én pislogtam. Nagyjából ötször, a rendkívül figyelemre
méltó beszédem alatt.
Felvontam a szemöldököm.
Zoe összepréselte a száját.
– A luxenek nem akarnak bántani minket.
– És ezt mégis honnan tudhatnánk? – vágott vissza April.
– Talán mert nagyjából három éve nem volt egyetlen
támadás sem? – kérdezte Zoe olyan hangszínnel, mintha épp
egy csintalan gyereket dorgálna meg. – Ez jó bizonyíték lehet
arra, hogy ezt hihessük.
– Ahogy az is, hogy egészen addig nem voltak támadások,
amíg meg nem gyalázták a bolygónkat? – April szeme tágra
nyílt. – Nem tudtunk a létezésükről, amíg szó szerint el nem
kezdtek potyogni az égből, és kezdetét nem vette a vérontás,
de ez nem változtat semmin.
Tompa lüktetést éreztem a halántékomban. Kisöpörtem a
hajam az arcomból, a tekintetem az idegenekkel teli asztalra
siklott. Vajon hallják Aprilt? Máshová néztem, szerettem volna
bemászni az asztal alá.
– Tuti biztos vagyok benne, hogy csak nyugalmat
szeretnének.
April arckifejezése tehetetlenségről árulkodott.
– Tudom, hogy te nem rajongsz értük, Evie.
A kezemet az ölembe ejtve rámeredtem, és tudtam, mi
következik. Hogy tényleg oda akar kilyukadni.
– Elvégre az apád miattuk halt meg. – April hangja halk és
sürgető volt, mintha fogalmam sem lenne, hogy ez megtörtént.
– Nem veheted félvállról, hogy a szomszédban élnek, vagy egy
iskolába járnak velünk!
– Nem hiszem el, hogy képes vagy belekeverni az apját. –
 Zoe megragadta a tálcáját, és egy másodpercig azt hittem,
kupán vágja vele Aprilt. – Olyan vagy, mint egy gyerek, aki
rendszeresen csalódást okoz.
April arckifejezése nem volt bűnbánó.
– Ennek semmi köze ahhoz, ami apámmal történt. – Nagy
levegőt vettem. – És igen, némelyik tényleg ijesztő, de...
– De? – kérdezte Zoe halkan, a szemembe nézve.
A hajamba túrtam, és megvontam a vállam. A nyelvem
megdermedt. Küszködtem, hogy kimondjam a szavakat,
amiket akartam. Nem tudtam, hogyan érezzék a luxenekkel
kapcsolatban, főleg azután, amiket anyu elmondott. Mindegy,
mit tett vagy nem tett az apám, a velük való harcban esett el.
És nem számít, ha néhányuk évek óta az emberek oldalán áll,
akkor is megrémisztenek. Melyik épeszű ember ne félne tőlük?
Egyszerűen nem tudom.
És azt sem tudtam, hogy ez vajon rosszabb-e annál, mintha
lenne véleményem.
April vállat vont, és feltekert egy kis spagettit a villájára.
– Talán ez a beszélgetés értelmetlen. Talán úgysem számít
majd.
Ránéztem.
– Ez meg mit jelentsen?
Halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Nem tudom. Talán megjön az eszük, és úgy döntenek,
hogy keresnek egy másik bolygót... ami jobban fekszik nekik.
 11. Fejezet

ZOE A NAP VÉGÉN A SZEKRÉNYEMNÉL várt, ahol kicseréltem a

könyveimet, és magamhoz vettem a bioszkönyvemet, hogy
felkészülhessek a másnapi dolgozatra.
– Hazamész? – érdeklődött, a szekrényem melletti ajtónak
döntve a fejét.
– Azt kellene tennem. – Zoe felvont szemöldöke mosolyt
csalt az arcomra. – De olyan szép idő van, úgyhogy arra
gondoltam, kimegyek a parkba.
– Képeket készíteni?
Bólintottam. Ideálisak voltak a körülmények a fotózáshoz –
a nappalok hűvösebbek lettek, a levelek színpompásak. A
váratlan fotótémák miatt tartom mindig magamnál a Nikon
gépemet azóta, hogy anya meglepett vele tavaly karácsonykor.
– Anya nem említette, hogy szobafogságban lennék.
– Hát perszeee – mondta Zoe elnyújtva. – Sok szerencsét!
Bezártam az ajtót, és a vállamra vettem a táskámat.
– Na és te?
Vállat vont.
– Tanulnom kéne, de valószínűleg csak ülök majd a
kanapén, és ledarálom a Family Guy régebbi részeit.
Felnevettem. Elindultunk a folyosón, ki a parkolóba. Zoe
mindkét szülőjét elvesztette még az invázió előtt valamilyen
érthetetlen repülőgép-balesetben, ezért a nagybátyjához
kellett költöznie, aki sosincs otthon. Csak egyszer láttam
távolról. Egykor Washington közelében laktak, de az
események után itt kötöttek ki.
– Szóval... csak részleteket hallottam arról, hogy
kiruccantatok Heidivel abba a klubba. – Zoe tartotta az ajtót,
amíg kiléptünk a ragyogó délutáni napsütésbe. – Említette,
hogy razziáztak, amíg ott voltatok.
Elővettem a napszemüvegemet a táskámból, és feltettem,
miközben követtük a parkoló felé áramló embertömeget.
– Aha, durva volt. Még soha életemben nem láttam
ilyesmit. Soha, de soha.
– Heidi nem véletlenül nem kért meg, hogy tartsak veletek.
Ugyanis nemet mondtam volna.
– Én nem tudtam nemet mondani. Egy ideje már járkált
oda egyedül, és nem akartam magára hagyni. – Kikerültem
egy párocskát, amelynek tagjait látszólag másodpercek
választották el attól, hogy leharapják egymás fejét. – Nem is
volt esélyem találkozni Emeryvel.
Zoe egy pillanatig hallgatott, majd megbökött a könyökével.
– Úgy hallottam, volt ott egy srác is...
Nyögve az égre néztem, ahogy felkaptattunk az enyhe
emelkedőn. Mégis miről nem számolt be neki Heidi?
– Volt ott egy luxen srác, aki totál seggfej volt. Rá gondolsz?
– Ugyanaz a srác, aki beállított hozzátok? – Amikor
bólintottam, halkan füttyentett. – Fogadok, hogy anyukád
kiakadt.
– De még hogy! – mormogtam szárazon. Az összes barátom
közül Zoe a leg... józanabb és a leghiggadtabb. Szinte mindent
megosztunk egymással, ezért helytelennek éreztem, amiért
mindent el kellett hallgatnom előle.
Őszintén? Ott kellett volna lennie a klubban péntek este. Ő
biztosan gondoskodott volna róla, hogy ne abban a lyukban
kössünk ki Luckel.
– Ezt nem mondtam el másnak, de amikor beállított, anya
fegyvert fogott rá.
– Micsoda? – Döbbent nevetést hallatott.
– Aha. – Halkra fogtam, ahogy Zoe autójához közeledtünk.
Mivel elég későn értem be reggel a suliba, ezért a parkoló
végében lévő focipályáig kell majd kutyagolnom a saját
autómhoz.
– Azta! – mondta, ismét nevetve. A pályán felhangzott egy
síp. – Mit követett el?
– Megolvasztotta a puskacsövet. – Az emléktől
megborzongtam. Hihetetlen, hogy valakinek ilyen korlátlan
hatalma legyen.
– Csak... ennyit tett? – Zoe az ajtókilincsért nyúlt.
– Szerintem ez éppen elég. – Természetesen nem csak
ennyit tett Luc. – Hogy őszinte legyek...
– Igen?
Elvörösödtem. El akartam mondani neki – valakinek -, de
ha mesélek róla, az azt jelenti, hogy ezen jár az agyam. Hogy
érdekel a dolog.
Nem gondolok a nem csókra. Vagyis a tegnap estét, meg az
előtte lévőt leszámítva, amikor nem jött álom a szememre.
Zoe megbökte a karomat.
– Nem viselt bénítót – mondtam inkább, félresöpörve a
csókkal kapcsolatos gondolatokat. – Szerintem nem szerepel a
nyilvántartásban.
Az autója hátsó ajtajának dőlve Zoe karba tette a kezét.
– Szerintem feltehetően sokan nem szerepelnek a
nyilvántartásban.
– Aha.
Egy pillanatig hallgatott.
 – Amúgy amit April felvetett ebédnél, az nagyon nem volt
szép.
– Melyik része?
Az égre nézett.
– Az egész, de főleg az, hogy megemlítette apukádat. Túllőtt
a célon.
– Igen. – Kivettem egy vastag hullámcsatot a farmerem
hátsó zsebéből, majd előredőlve összefogtam a hajamat. – De
April már csak ilyen.
– Nem is tudom. – Zoe hunyorogva a focipálya felé nézett.
– Időnként aggaszt.
Sikerült úgy betennem a haj csatot a sűrű hajzuhatagba,
hogy közben nem esett le a napszemüvegem.
– Engem folyton aggaszt – jegyeztem meg kiegyenesedve. –
Vannak napok, amikor fogalmam sincs, miért barátkozom
vele.
– Vannak napok, amikor eltöprengek, hogy lehet, hogy még
nem löktem a busz elé – vallotta be Zoe.
A mosolyom elhalt, ahogy eszembe jutott a beszélgetés
anyával. Ha April tudná, hogy apám rossz dolgokat követett el,
valószínűleg nem változtatna azon, amit mondott, mert apám
halála illik a gondolatmenetébe – a vesszőparipájához, a
luxenekhez.
– Jól vagy? – Zoe kisöpörte a haját a szeméből.
– Igen. – Elmosolyodtam. – Miért?
A szemöldöke felszaladt.
– Elég érdekes hétvégéd volt.
És még nem is tudja az egészet.
– Igen, de jól vagyok. Tényleg.
Egy pillanatig tanulmányozott, majd ellökte magát az
autótól.
 – Na, jó, rohannom kell. Később írsz?
– Igen. – Búcsút intettem, majd megkerültem az autóját, és
keresni kezdtem a kulcsomat. Megfogadtam, hogy mostantól
korábban érek majd be a suliba, mert szívás ennyit kutyagolni.
Épp odaértem a kocsimhoz, amikor megtaláltam a kulcsomat.
Kinyitottam, majd kitártam a hátsó ajtót, és bedobtam a
táskámat az ülésre.
Fogalmam sincs, hogyan történt.
Biztosan félig húztam csak be a cipzárt, mert a következő,
amire emlékszem, hogy egymás után ömlenek ki a füzeteim a
murvára. Utánuk a Nikonom araszolt előre. Felhördülve
elhajítottam a kulcsomat, előrevetődtem, és elkaptam a
gépemet, még mielőtt földet ért volna.
A szememet lehunyva kapkodtam levegő után.
– Ó, köszönöm, édes jézusom!
– Parancsolj! – A mély hangtól megrémülve elvesztettem
amúgy is ingatag egyensúlyomat, és a fenekemre estem. A
gépet a mellkasomhoz szorítva felpillantottam. Egy srác állt a
kocsim mellett. Barna haja rálógott a sötét napszemüvegre.
Bájos mosollyal felkapkodta a füzeteimet. A tekintetem az
arcára rebbent.
– Ezek a tieid, ugye? – érdeklődött.
A füzeteket néztem.
– Igen. Az enyémek.
Oldalra billentette a fejét.
– Nem kellenek?
Egy pillanatig nem mozdultam, majd feltérdeltem.
Megragadtam a füzeteket.
– Köszi.
– Nincs mit. – Ahogy felálltam, hátrált egy lépést. Egy
gödröcske jelent meg a jobb arcán. – Még látjuk egymást.
 A füzeteimet tartva figyeltem, ahogy megfordul.
Bőr válltáska puffant a combjának, amikor megkerülte az
autóm hátulját, és végigsétált egy másik kocsisoron.
– Huh – mormogtam. Nem ismertem fel a srácot. Érthető,
mivel a napszemüveg félig eltakarta az arcát, de biztosan diák.
Amennyit láttam belőle, abból is meg tudtam állapítani, hogy
meglehetősen cuki. Igazán ideje több figyelmet szentelnem
annak, hogy kikkel járok egy órára.
A fejemet ingatva visszatettem a füzeteket a táskámba,
becipzároztam, majd becsuktam az ajtót. Lehajoltam, és
felkaptam a kulcsaimat. A gépet továbbra is magamhoz
szorítva kinyitottam az ajtót, majd megtorpantam. Fura érzés
kerített hatalmába. A tarkómon égnek meredtek a hajszálak.
Olyan volt... mintha valaki figyelne.
Talán csak üldözési mániám volt, de azért végignéztem a
parkolón. Sok embert láttam, de egyik sem szentelt figyelmet
nekem, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől. Amikor
beszálltam a kocsiba, és beindítottam, még akkor is nyári
hőségként nehezedett rám a gondolat.

Ahogy végigsétáltam a Centennial-tó nyugodt vize mellett a

parton, felemeltem a gépemet, és hátraléptem. Egy fotó
szerkezete nagyjából a harmadolás szabályát követi.
Természetesen nem minden fotó esetében, és nem
alkalmazom kültéri fotóknál. Mindig is szerettem az olyan
képeket, ahol a téma kissé távolabb esik a középponttól.
Lőttem egy képet az egyik nagyobb fáról – nagyon tetszett a
levelek és a mélykék ég kontrasztja. Aztán ráközelítettem az
égett arany és vörös színű levelekre.
Csak azután szoktam megnézni a képeimet, hogy otthon
feltöltöm őket a laptopomra. Ha elmerülök abban, hogy
nézegetem őket, annak az lesz a vége, hogy csak egy képre
összpontosítok, és minden másról lemaradok.
Az ösvény szélén ballagva nem zavartam a futókat és a
kutyasétáltatókat. Rengetegen voltak a szabadban; késő
délutánra teljesen megtelik majd a park. Mintha máris
gyerekkacagást és ricsajt hallanék a játszótérről.
Gyakran járok a Centennial-tóhoz, az elmúlt évben legalább
hetente egyszer eljöttem ide. Imádok itt lenni és képeket
készíteni, bár tudom, hogy valószínűleg nem vagyok túl jó.
Anya szerint remek fotókat készítek, és tehetséges vagyok. Zoe
és Heidi is ezt állítja. Jamest csak akkor érdekli, ha dögös
bikinis csajok vannak a képeken. April általában nevet a
munkáimon. Mármint ha egyáltalán odafigyel, amikor
megmutatom őket.
Nem hiszem, hogy anya vagy Zoe valaha az orromra kötné,
hogy szörnyű fotós vagyok. Bár az sem számít, ha igen. Nem
ezért fotózom. Hanem azért, ahogy érzem magam tőle.
Vagy ahogy nem érzem magam.
Mintha kiürülne az agyam, amikor a kezemben tartom a
gépet. Nem gondolok semmire – hogy mennyire ijesztő volt az
invázió. Nem gondolok az elmúlt bizarr négy évre, és arra sem,
hogy mi történt a klubban este. És egyáltalán nem gondolok a
csókra sem, ami még csak nem is számít igazi csóknak. Vagy
bármire, amit anya mondott.
A gép falat emel közém és a világ közé, és áhított
menekülést biztosít. Átvágtam az ösvényen, felkaptattam a
játszótérre néző kis emelkedőn, és leültem. Nevetésre és
sikongatásra lettem figyelmes, és a gépet felemelve
megpillantottam egy kislányt, aki repdeső lófarokkal szaladt a
csúszdától a hintához. Egy másik gyerek, egy kisfiú majdnem
hasra vágódott a hintáról lerepülve, amikor az ülés
hátralendült. Lefényképeztem az üresen szálló ülést,
megörökítettem, mintha lebegne, elferdülve a levegőben.
Nagy levegőt vettem, hirtelen éreztem, hogy kiszárad a
torkom.
Lassan leengedtem a gépet, és figyeltem, ahogy a gyerekek
ide-oda szaladgálnak a játszótéri eszközök között.
Gondtalanság és boldogság áradt belőlük. Ártatlanság.
Szerencsések. Egyik sem emlékszik a mindent felemésztő
félelemre. Egyik sem emlékszik, milyen volt úgy nyugovóra
térni, hogy vajon milyen világra ébredünk másnap reggel,
hogy lesz-e még világ. Olyan szabadok voltak, mint mi, mielőtt
fenekestül felfordult az életünk abban a percben és
másodpercben.
Az invázió akkora trauma volt, hogy nehezen emlékszem
vissza az azt megelőző időszakra. Mármint rémlenek dolgok,
de azok az emlékek homályosak, elmosódottak ahhoz az
éjszakához és az azutánihoz képest, amikor a luxenek
megérkeztek. Egyszer utánanéztem, mert érdekelt, hogy
másnak is vannak-e ilyen problémái. Bár ezek a gyerekek még
soha...
Elég!
A szememet lehunyva kipréseltem magamból egy hosszú,
mély lélegzetet. Amikor a kezemben tartom a gépet, nem
gondolkozom. Fotózás közben nem érzek. És ezen nem fog
változtatni az adott nap. És nem is fogja kedvemet szegni.
Az ajkamat összezárva megráztam magam – a vállamat, a
karomat, még a fűbe süppedő fenekemet is. Valószínűleg
furának tűnhettem, de elképzeltem, ahogy kirázom magamból
az összes félelmemet és aggodalmamat, és működött. Ismét
kinyitottam a szemem, mire eltűnt a kéretlen szorongás.
 Amint ismét a magam ura voltam, felemeltem a gépet, és a
játszótérről az ösvény felé néztem. Épp egy hosszú záridős
képet akartam készíteni a tóról, de valami elterelte a
figyelmemet. Mielőtt felfoghattam volna, mit teszek, az ujjam
a közelítés gombra nyomott.
Kék indiánfrizura?
Mi a fene?
A srác volt az a klubból. Zsebre dugott kézzel állt az ösvény
szélén. Napfényben kék haja még jobban elütött halvány
bőrétől. Fogadjunk, hogy igazából vörös. Fekete pólót viselt
valamilyen jelképpel. Két kígyó, amik egymás farkába
harapnak.
Mi is a neve? Kent. Igen, ez az.
Az emelkedő felé fordult, ahol ültem. Felhördülve elkaptam
a gépet az arcom elől. Nem létezik, hogy meglátott. Ember, de
mégis olyan volt – te jóságos ég! -, mintha egyenesen engem
nézne.
Eszembe jutott, mit éreztem a suli parkolójában.
Jó, ez már tényleg üldözési mánia, mert a két dolognak
semmi köze egymáshoz.
A fejemet ingatva ismét a lenti ösvényre néztem. Kentnek
nyoma sem volt. Összevont szemöldökkel, a nyakamat
nyújtogatva próbáltam meglátni, hogy talán a kanyarban tűnt-
e el. Nem lesz nehéz észrevenni. Elvégre feltűnő. Vajon mit
keres itt? Persze ez egy nyilvános park, de mi a valószínűsége
annak, hogy észreveszem a tónál, pláne úgy, hogy még sose
láttam itt, pontosan azután, hogy...
– Jó téged itt látni.
Azonnal felismertem a hátam mögül érkező mély hangot. A
gyomrom összeszorult, a szívverésem felgyorsult. Megfordulva
felpillantottam... aztán még feljebb. Majdnem elejtettem
szegény fényképezőgépemet.
Luc.
Guggolt, így a szemünk egy magasságban volt. Valahogy
elfelejtettem, milyen lélegzetelállító a szeme közelről. A lila
annyira átható, hogy rendkívül élénk színű sisakvirágra
emlékeztet.
– Meglep, hogy látsz?
– Aha – feleltem, a csuklójára pillantva. Továbbra sem volt
rajta bénító. Csak a bőrszíj és a fura kő. – Egy kicsit.
Egyik sötét szemöldöke felszaladt.
– Valószínűleg azt hitted, hogy sose látsz viszont. Talán
reménykedtél is benne.
Letettem a gépem a fűre, mert rájöttem, hogy ebben a
helyzetben jobb, ha üres a kezem.
– Őszintén? Azok után, hogy anya vadászpuskát fogott rád,
arra jutottam, hogy sose foglak többet látni.
Felnevetett, amitől minden izmom megfeszült.
– Ja, az általában elrettenti az embereket, de ugye én nem
vagyok olyan, mint a legtöbb ember.
– Ez az évezred szépítése.
Kezét a térde közé lógatva lassan bólintott.
– Igaz.
Kiszáradt szájjal körbenéztem, de sehol nem láttam Kentet.
Tulajdonképpen úgy tűnt, hogy senki sincs a közelben. A
Lucből áradó vibrálás láthatatlan falat vont köré, ami távol
tartotta tőle az embereket.
– Nem szóltam senkinek arról, amit szombaton láttam.
– Tudom. – Tekintete az arcomra rebbent. – Rettentő
ideges vagy a közelemben, igaz?
Melegség öntötte el az arcomat. Igaz. Minden értelemben
ideges leszek tőle, még olyan szinten is, amit nem értek, és
végtelenül zavart, hogy ezt észrevette.
Feltérdeltem, és a szemébe néztem.
– Igen, ideges leszek tőled.
– Mert azt hiszed, luxen vagyok?
– Semmi köze ahhoz, mi vagy. – Tenyeremet a combomra
szorítottam. – Azért vagyok ideges, mert amikor legutóbb
találkoztunk, kinyitottad az ajtót, és engedély nélkül beléptél
az otthonomba, de előtte még megpróbáltál elrabolni.
– Látom, továbbra is eltérő a véleményünk arról, mit jelent
az emberrablás.
– Megpróbáltál elrabolni, Luc.
– Hm – mormogta. – Ez azt jelenti, hogy kedvellek.
Felvontam a szemöldököm.
– Oké. Ez több szinten is elcseszett.
– Valószínűleg. Nehezen értek szót az emberekkel.
– Nahát, tényleg? – érdeklődtem szárazon.
Úgy tűnt, egy pillanatig eltöpreng ezen, majd így szólt:
– Jó okaim vannak, amiért úgy gondoltam, jobb lesz, ha ott
maradsz.
Most mindkét szemöldököm felszaladt.
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy a legtöbb
sorozatgyilkosnak is „jó okai” vannak arra, amiért felvágják és
megeszik az áldozataikat.
Luc ajka megrándult.
– Ez azért kissé túlzás.
– Te vagy kissé túlzás.
Lesütötte a szemét, a dús pillák beárnyékolták a szemét.
– Okos lány vagy. Ezt tudom. Több luxent is láttál bénító
nélkül. Továbbá láttál bujkáló, rettegő luxeneket is. Ott voltál,
amikor razziáztak. Tudom, hogy össze tudod rakni a
darabokat. – Szempillái felemelkedtek. – Nyilvánvaló, hogy
veszélyes, amit tudsz, és muszáj kissé túlzásba esnem, ha meg
akarom védeni azt, amivel foglalkozom.
Bármennyire utáltam is bevallani magamnak, megértettem.
Vonakodva.
– Mivel foglalkozol? – érdeklődtem. – Mármint azon kívül,
hogy bújtatod őket.
Enyhén megrázta a fejét.
– Erre még nem állsz készen. – Egy sóhaj tört fel belőle. –
Én nem állok készen.
Ennek nem volt sok értelme.
– Miért?
– Mert nem tudok megbízni benned. Ennyire nem.
Ezen kissé megsértődtem.
– Te beszélsz bizalomról? Bejöttél a kulcsra zárt
otthonomba, és megolvasztottad egy vadászpuska csövét a
puszta kezeddel!
Apró mosoly jelent meg az arcán.
– Valóban így történt.
Leesett az állam.
– És arra is határozottan emlékszem, hogy amikor legutóbb
jogtalanul betetted a lábad az otthonomba, megpróbáltalak
fejbe dobni egy gyertyatartóval. Azt hittem, megértetted, hogy
én nem akarlak többé látni téged.
Luc felnevetett.
A haragom elsöpörte a zavaromat, a félelmemet és az
idegességemet.
– Szerinted vicces vagyok? – dörrentem rá.
– Hát... – Az égre pillantott, mintha tényleg kemény
fejtörést okozna neki a kérdés. A nap szikrázott szögletes
arccsontjain, homályos árkokat vájva rá, és rettentően
szerettem volna megörökíteni a pillanatot. – Igen, egy szinten
úgy vélem, vicces vagy.
– Szerintem pedig te nem vagy vicces – vágtam vissza. –
Egyáltalán.
Ismét felvonta a szemöldökét, és amikor megszólalt,
játékosság bujkált a hangjában.
– Ha azt hinném, hogy mindenki, aki a fejemet akarja, nem
akar barátkozni velem, akkor nem lennének barátaim.
Az állkapcsom összeszorult.
– Azta! Hát erre aztán tényleg büszke lehetsz.
– Szeretem így felfogni a dolgot. – A mosolyából ítélve
tisztában volt vele, hogy az idegeimre megy. – Szoktál fotózni?
Majdnem válaszoltam a kérdésére. Már a nyelvem hegyén
volt az „igen”, de azonnal legyűrtem.
– Mit keresel itt?
– Épp csak erre jártam, és megláttalak.
– Ó, pont úgy, mint ahogy vasárnap is véletlen ólálkodtál az
otthonom körül, és épp nálad volt az igazolványom? Amit,
mellesleg, szombaton is visszaadhattál volna.
– Aha. – Beharapta az alsó ajkát, ami nevetséges módon
vonzotta a tekintetemet, ezért kényszerítettem magam, hogy
másfelé nézzek. – Mekkora bajod származott belőle?
– Elég nagy – préseltem ki a választ.
– Nem vagyok nagyon meglepve. – A tóra nézett. – Sylvia...
kemény nő.
Továbbra is rettentő fura volt, hogy ismeri a szüleimet. Egy
részem tudta, hogy fel kéne pattanom, és faképnél hagynom,
de nem tettem. Nem mozdultam a térdelő helyzetből. Ahogy
figyeltem, eszembe jutott a fiú, aki megsérült.
– Hogy van a srác? Chas?
Egy izom megfeszült az állkapcsán.
– Jobban. Ma reggel magához tért.
 – Ez jó hír, igaz? – Amikor bólintott, beharaptam a szám. –
Elmondta, mi történt?
– Lesből támadtak rá. Nem látta a támadóját.
Összevontam a szemöldököm.
– Nehéz lehet lesből megtámadni egy luxent.
– Az. Nagyon nehéz – értett egyet Luc. – Éppen ezért
nagyon aggasztó.
Colleenra gondolva a távolba révedtem.
– Tudod, hogy az egyik osztálytársam is eltűnt? Péntek este
láttam a klubban. A táskáját és a cipőjét a sikátorban találták
meg.
– Hallottam.
A szemébe néztem.
– Szerinted köze lehet Colleen eltűnéséhez annak, ami
Chasszel történt?
– Én nem látok összefüggést.
Én ebben nem voltam olyan biztos.
– Értesítetted a rendőrséget, vagy szóltál bárkinek is arról,
hogy mi történt Chasszel?
– Nem. – Úgy nevetett, mintha ennél röhejesebb dolgot
nem is kérdezhettem volna. – Isten őrizz!
Résnyire húzott szemmel méregettem.
– Megértem, hogy...
– Nem értesz te semmit, Evie.
Visszaültem a sarkamra, és megadóan felemeltem a kezem.
– Csinálj, amit akarsz!
– A rendőrséget nem érdekli egy félholtra vert luxen, aki
nem szerepel a nyilvántartásban. – Lila szeme nyughatatlanul
örvénylett. – Annyi biztos, hogy azonnal Chasre kennék a lány
eltűnését.
– És biztos vagy benne, hogy semmi köze hozzá? –
faggattam.
Halkan felnevetett.
– Ó, csak mert luxen, automatikusan felelős azért, mert egy
emberlány...
– Nem ezt mondom – vitatkoztam. – Talán Chas látott
valamit, és ezért bántották.
– Nem látott semmit.
Nagy levegőt vettem.
– Mindenesetre örülök, hogy jól van.
Luc csendesen figyelt.
– Én is.
A távolba révedve felsóhajtottam, aztán ismét ránéztem.
– Anya elmondta.
Döbbenet ült ki az arcára.
– Tényleg?
Bólintottam.
– Mesélt arról, hogy... – Körbepillantottam, de továbbra is
kettesben voltunk. – Már jóval az invázió előtt itt voltatok.
Az arckifejezése kisimult.
– Ó, valóban?
– És az apámról is elmondott mindent.
Abban a pillanatban Luc teljesen megváltozott. A vonásai
megkeményedtek, a válla megfeszült. Fagyos tekintettel
méregetett.
– Tényleg?
– Azt mondta, apám a felelős azért, mert elvesztettél
valakit, aki... közel állt hozzád.
Úgy tűnt, a pupillái kitágulnak, ami... merőben szokatlan
volt.
– Így van.
Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Felemelkedtem a
sarkamról, és ömleni kezdett belőlem a szó.
– Fogalmam sem volt, hogy apám így viselkedett. Úgy
tűnik... inkább nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem ismertem őt.
Amúgy is keveset volt otthon, és most van egy olyan érzésem,
hogy talán anya és apa nem jöttek ki valami jól... – Mégis mi a
fenéről hadoválok neki? Megráztam a fejem, hogy
összpontosítsak. – Ez egyáltalán nem fontos, csak azt
próbálom az értésedre adni, hogy... sajnálom.
Enyhén elkerekedett a szeme.
– Bocsánatot kérsz a nevében?
– Valami... olyasmi. Azt sem tudom, miért kérek
bocsánatot, ami elég ciki, de leginkább azért, mert nem tudom
pontosan, hogy mit követett el, csak azt tudom, hogy anya
nem hazudna ezzel kapcsolatban...
Luc otrombán felnevetett.
Az ajkam legörbült.
– Tényleg képes vagy kinevetni, miközben megpróbálok
bocsánatot kérni az apám nevében?
– Igen. – Kiegyenesedett, felkelt. – Soha a büdös életben
nem kell bocsánatot kérned semmiért sem, amit az a fickó
követett el.
– Ó! – Ledermedtem egy pillanatra, majd talpra
kecmeregtem, hogy ne érezzem fölém tornyosuló óriásnak. –
Továbbra sem...
– Nem azért jöttem, hogy Jason Dasherről társalogjunk –
vágott közbe.
Hátráltam egy lépést.
– Akkor minek?
A feje oldalra billent, és lassan mosolyra húzódott a szája
sarka.
– Nem tudom – felelte, majd elhallgatott. – Talán téged
kerestelek.
A fényképezőgépembe kapaszkodtam, amíg a gyomrom
liftezett.
Jó volt. Rossz volt. Mindkettő.
– Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló.
Nevetve közelebb hajolt.
– Én meg azt hittem, lopakodó üzemmódban vagyok.
– Nem egészen. – A gépemre néztem. – Szóval miért
kerestél?
– Miért nem futsz el?
Ránéztem. Ez tényleg jó kérdés.
– Így fog zajlani minden beszélgetés? Kérdéssel válaszolsz a
kérdésre?
– Ugye tudod, hogy te is pontosan ezt tetted?
Bosszúság bizsergette a bőrömet, de egyúttal vonakodó
csodálatot is éreztem.
– Szerintem fura megkérdezni valakitől, hogy miért nem fut
el a másik láttán.
– Talán, de én... – Balra fordította a fejét, a szeme résnyire
szűkült. Követtem a tekintetét. Nem tudtam, mit látok majd,
de számítottam valamire. Nem láttam semmit. Nagyot
sóhajtott. – Sajnos mennem kell.
– Öhm, oké.
Rám nézett.
– Tudod, milyen egyszerű volt megtalálni téged? A válasz:
nagyon egyszerű. Egy városban, ahol hány ember is él?
Kicsivel több, mint ezer? Seperc alatt megtaláltalak.
A szívem majd kiugrott a helyéről.
– Miért kéne aggódnom amiatt, hogy milyen könnyű
megtalálni engem?
– Sose aggasztott eddig?
 – Igazából még sosem gondolkodtam rajta – feleltem az
igazsághoz hűen, mert most komolyan: kinek jutna eszébe
ilyesmi, hacsak nem bujkál? Vagy nincs valami
rejtegetnivalója?
Elkapta a pillantásomat.
– Szerintem érdemes lenne.
 12. Fejezet

A HÁZ TÚL CSÖNDES VOLT, amikor hazaértem, ezért azt tettem,

amit bármely normális ember – felkapcsoltam az összes
villanyt. És ezt úgy értem, hogy az összesei, még a folyosói
mosdóban lévőt is. És bekapcsoltam a tévét a szobámban.
De továbbra is túl sötétnek tűnt a ház.
Feltöltöttem a parkban készített képeket a laptopomra, és
végignéztem, de nem igazán láttam őket. Az ágyamon ültem,
de a gondolataim máshol jártak.
Pontosabban továbbra is a parkban.
Mi a fene van Luckel? A figyelmeztetésnek tűnő, ijesztő
kijelentés után úgy sétált el, mintha nem az imént hozta volna
rám a frászt. Szeretném azt hinni, hogy más is ideges lett volna
a helyemben. Miért számít, milyen egyszerű megtalálni
engem?
Borzongva megdörzsöltem a karomat. Egyszerűen nem
értettem, miért érezte Luc szükségét annak, hogy
megkeressen. Életem legfurcsább beszélgetése volt.
De tényleg.
Pedig lefolytattam már pár fura beszélgetést Zoeval és
Heidivel – olyasmiket, amiket nem szeretnék megismételni, és
remélem, nem is hallotta őket senki.
A laptopom mellett pittyent a telefonom. Odahajoltam, és
felkaptam, hogy megnézzem, Heiditől jött-e az üzenet.
Izgatottság fogott el, amikor megláttam a képet, amin
Emeryhez simítja az arcát. Emery mosolygott. Valóban
lélegzetelállítóan szép. Kellemes bőrszíne a föld színét idézte
Heidi sápadtabb bőréhez képest. Természetesen Heidi
csücsörített, mintha csókot dobna. Úgy tűnt, egy étteremben
vannak.
Gyorsan visszaírtam. Csodásan néztek ki!
Aztán tettem egy csomó felkiáltójelet, amikből egy sok kicsi
szívecskévé szétpukkanó szív lett. Küldtem még egy üzenetet
azzal, hogy Heidi hívjon fel, amikor hazaér, hogy mesélhessen
a randiról.
Ledobtam a telefonomat a takaróra. Továbbra is túlságosan
be voltam sózva ahhoz, hogy végignézzem a készített képeket.
Lemásztam az ágyról, és zoknis lábammal a fapadlót
súrolgatva úgy döntöttem, eszem valamit, mert amikor
idegesnek érzem magam, úgy szoktam elütni az időt, hogy
chipsszel tömöm magam.
A nappali ablakánál lévő dívány közelében megálltam, és
összevontam a szemöldököm. Odaléptem, és felemeltem a
szürke párnát, hogy megnézzem, nincs-e alatta kézifegyver
vagy kard.
Nem volt.
Hála istennek!
Már-már arra számítottam aznap reggel, hogy kicsúszik egy
fegyver vagy kés az ágyneműs szekrényből, amikor elővettem
egy tiszta törülközőt. Őszintén nem tudtam, mit gondoljak
arról, hogy anya fegyvereket rejteget. Félig meg tudtam érteni
anélkül is, amit elmondott szombaton. Az invázió utáni
hetekben és hónapokban feszült volt a helyzet, sőt, egyenesen
rémisztő. Minden zaj robbanásnak tetszett, és sokáig úgy tűnt,
mintha a végítéletre várnánk. Ezért úgy vélem, nem rossz
ötlet, ha van kéznél fegyver.
 Miközben három marék chipset tettem egy tálkába, a sütő
feletti órára sandítottam. Lassan nyolcra járt, és anya még
nem ért haza. Úgy tűnt, hétről hétre egyre tovább dolgozik.
Hiányzott.
Bár apa is hiányozna!
Egész testemben összerándultam a bűntudattól.
Mivel nem volt lehetőségem terápiára járni, hogy
kibogozzam a kusza érzelmeimet, még egy marék chipset
tettem a tálkába, és elindultam az emeletre. A ropogós, sós
finomságot majszolva újfent nekiláttam átnézni a képeket.
A gondolataim kissé máshol jártak, ezért majdnem
elkerülte a figyelmemet. A hintás képeket pörgetve szemet
szúrt valami. Pontosan azután, hogy elkészítettem a képet a
hintáról, véletlenül lőttem egy távoli képet is. Két ember állt a
hinta mögött. Várjunk csak! Hunyorogva kinagyítottam a
képet. A chips kiesett a számból.
Hiszen ez... Résnyire húzott szemmel közelebb hajoltam.
Lefényképeztem Aprilt! A fenébe, észre sem vettem, hogy ott
van. Bár érthető, hogy a játszótéren volt. Tudom, hogy van egy
húga, valószínűleg az egyik kislány lehet.
De volt valami szokatlan a képen.
Furcsa dupla expozíciós hatást vettem észre ott, ahol April
állt. Ezért kerülte el majdnem a figyelmemet, hiába volt
abnormális a dupla expozíció. A teste felső része fura árnyékba
burkolózott, mintha valaki közvetlenül mögötte állt volna.
Ez rettentő érdekes volt, de biztosan csak véletlen, mert a
kép többi része okésnak tűnt. Biztosan állt valaki mögötte.
Vajon April tudta?
A fejemet rázva lekicsinyítettem a képet, majd
szórakozottan végigpörgettem a többit, de aztán feladtam, és
hirtelen azon kaptam magam, hogy rövid videókat nézek arról,
ahogy emberek szemet gyönyörködtető cupcake-eket
készítenek. Nagyjából egy órát ütöttem el ezzel, aztán a
cupcake-ekről áttértem a tortákra, míg végül semmi másra
nem vágytam, csak egy hatalmas tábla csokira.
Miután bejelentkeztem Facebookra, elkezdtem
végiggörgetni a friss híreket. Házit kellett volna írnom,
mégsem mozdultam a laptopom elől. Szórakozottan görgettem
az ujjammal az egérpadon, és megálltam, amikor megláttam
egy friss bejegyzést az exemtől, Brandontől. Egy szőke lányról
posztolt egy képet, és eltelt egy pillanat, mire felismertem.
Közelebb hajolva hunyorogva szemügyre vettem a mosolygó
szelfit. Ismerem. Együtt járunk kémiára. Ma is láttam. A neve
Amanda – Amanda Kelly. Gyorsan elolvastam a kép alatti
leírást, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
– Nem! – suttogtam hátradőlve.
Amanda eltűnését ma délután jelentették a nagyszülei. A
bejegyzés szerint nem jött haza az iskolából.
Csupán pár órája ért véget a tanítás, szóval lehet, hogy nem
tűnt el, de biztosan oka van, amiért a nagyszülei ennyire
aggódnak. Ismét elolvastam a bejegyzést, de úgy tűnt, hogy
nem jelentették az esetet a rendőrségnek. A nagyszülei
telefonszáma volt megadva elérhetőségként.
Istenem!
Hitetlenkedve meredtem a képre. Colleen eltűnt. És mi van,
ha Amanda is? Mindketten ugyanabba a középiskolába járnak,
és titokzatos módon nyomuk veszik ugyanazon a hétvégén.
Ez... túlságosan gyanús egybeesés.
Vagy talán csak a nagyszülei reagálják túl?
Elképzelhető, mert nem ugyanaz a helyzet, mint Colleennál,
aki péntek este óta nem került elő. Talán Amanda...
Dörrenés hallatszott a földszintről, mire a szívem majd
kiugrott a helyéről. Felkaptam a fejem.
Mi a...?
Felemeltem a távirányítót az ágyról, lenémítottam a tévét,
és hosszú ideig nem mozdultam, miközben feszülten füleltem.
Nem hallottam semmit, de attól még az egész testem libabőrös
lett. Egy pillanatig ledermedtem, aztán felmarkoltam a
telefonomat. Tudtam, hogy nem anya az, mert nem hallottam,
hogy nyílna a szobám alatti garázsajtó. Lekászálódtam az
ágyról, majd kiosontam a folyosóra, hogy lekukkantsak az
előtérbe. Visszatartottam a lélegzetem, és amikor továbbra
sem hallottam semmit, tudtam, hogy két lehetőségem van.
Visszamegyek a szobámba, leülök a laptopom elé, és
keresek egy helyi ördögűzőt, mert egyértelmű, hogy a
találomra jelentkező, váratlan hangok azt jelzik, hogy démon
van a házban. Vagy lemegyek a földszintre, és kiderítem,
honnan jön a fura hang, így megállapíthatom, hogy nem egy
démon okozza. De mi van, ha épp egy betörő van lent?
Úgy, hogy az összes lámpa ég a házban?
Ez valószínűtlennek tűnt.
A lépcső felé araszoltam, majd megindultam lefelé, félúton
megállva, amikor eszembe jutott valami nagyon fontos, amiről
nemrég szereztem tudomást.
A luxenek ki tudják nyitni a kulcsra zárt ajtókat!
Ó, a fenébe!
Mi van, ha épp egy luxen falatozik abból a chipses
zacskóból, amit a konyhapulton hagytam? Borzongva a
kezemre néztem. Még mindig szorongattam a távirányítót.
Mégis mi a fenét akarok kezdeni vele? Épp vissza akartam
fordulni, de megtorpantam. Mi tegyek? Hívjam a rendőrséget,
csak mert zajt hallottam?
Ostoba vagyok.
 Vettem egy mély levegőt, lelépkedtem a maradék
lépcsőfokokon, majd megálltam lent. A bejárati ajtó zárva volt,
viszont... az anya dolgozószobája melletti panorámaablakok
résnyire nyitva voltak.
Megdermedtem.
Hiszen azok mindig zárva vannak! Mindig. Vajon anya
elfelejtette bezárni őket? Nem lehetetlen, de akkor is furcsa.
Előrehajolva végigkémleltem a földszint többi részét.
Minden normálisnak tűnt. Beosontam a nappaliba, végig az
étkezőn, amit sosem használunk. A konyha érintetlennek tűnt,
és a zacskó chips is ott volt, ahol hagytam. Megálltam az
étkezőben lévő szürke, kárpitozott széknél, ahonnan közelebb
araszoltam a konyhához. Semmi...
Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem.
A hátsó ajtó szélesre volt tárva, áradt be rajta az éjszakai
levegő, végigkúszott a járólapon.
Tuti, hogy nem hagytam nyitva a hátsó ajtót.
Nem én!
Újult erővel tért vissza a libabőr, miközben hátráltam egy
lépést, a kezemben a telefonomat és a távirányítót
szorongatva. Kétlem, hogy egy démon nyitotta ki az ajtót. Jaj,
istenem, hívnom kellett volna a rendőrséget! Hívnom kellett
volna...
A tarkómon lévő hajszálak felborzolódtak. Valami
megérintette az arcomat. Lágyan. Gyorsan. Melegen. Nem
kaptam levegőt, dermesztő rettegés szorongatta minden
izmomat. Az ösztöneim életre keltek, a fülem zúgott. A
torkomban dobogó szívvel lassan megfordultam, eluralkodott
rajtam a pánik.
Semmi sem volt ott.
Az arcomhoz emeltem a kezem. Édes istenem, ha valaki
most a hátam mögött állt volna, abban a pillanatban
szívrohamot kaptam volna! Még a tizennyolcadik
születésnapom előtt meghaltam volna, ami nagy szívás lett
volna.
A luxenek ki tudják nyitni a zárt ajtókat, ráadásul gyorsak is
– elég gyorsak, hogy el tudjanak szaladni mellettem,
megérinteni anélkül, hogy észrevenném. Lehetséges, de
miért? Miért lenne bárki ebben a házban? Erősen kételkedtem
benne, hogy Luc az. Nem ismerem jól, de biztos vagyok benne,
hogy a maga ellenszenves módján tett volna róla, hogy felfedje
magát.
Reszkető kézzel hátráltam, el az étkezőasztal mellett, majd
megfordultam.
Anya dolgozószobájának ajtaja zárva volt.
Nem kaptam levegőt. Csendben meredtem a zárt
panorámaablakokra. Felemeltem a telefonomat, majd
összerándultam, amikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Egy
pillanatig nem mozdultam. Képtelen voltam. A pulzusom
dübörgött, a vérem száguldott. Ismét kopogtak. A vállam mögé
lestem. Bárki van is itt, nem kopogna az ajtón, igaz?
Olyan volt, mintha lassított felvételben mozognék. Egyik
lépés a másik után, aztán az ajtóra tapadtam, és kilestem a
kukucskálón.
Zoe.
A megkönnyebbüléstől majdnem összerogytam. Elhúztam a
reteszzárat, és kitártam az ajtót.
– Zoe!
Biztosan leolvasott valamit az arcomról, mert aggódva
nézett rám.
– Jól vagy?
– Igen. Nem. – Hátrább léptem, a vállam felett anya
dolgozószobája felé sandítva. – Azt hiszem, valaki járt a
házban.
– Micsoda? – Zoe belépett. – Miből gondolod? Hívtad a
rendőrséget?
– Nem. Csak megtörtént. – Nagyot nyeltem, és felemeltem
a telefonomat. – Az emeleten voltam, és hallottam, hogy
valami eldől a földszinten. Vagy olyasmi. Hangos volt, ezért
lejöttem. Először nem láttam semmit, de aztán észrevettem,
hogy a hátsó ajtó nyitva van, és... – Megfordultam és
hunyorítottam. Az ajtó zárva volt. – Várjunk csak! Az előbb
még nyitva volt.
Zoe megkerült, tekintete követte az enyémet.
– Te zártad be?
Szorosabban markolva a telefonomat megráztam a fejemet.
– Nem. A közelébe se mentem.
Elindult az ajtó felé, én sebesen a nyomában, gyakorlatilag
majdnem a sarkára lépve. Kinyújtotta a karját. Épp szólni
akartam neki, hogy ne, amikor elfordította az ajtógombot, de
az meg se moccant.
– Zárva van.
– Tessék? – Hitetlenkedve odaugrottam mellé, és én
magam is elfordítottam az ajtógombot. Igaza volt. Tényleg
zárva. – Ez lehetetlen.
Zoe rám meredt.
– Nos, nem éppen. A luxenek képesek kinyitni a zárt
ajtókat. Akkor ez azt jelenti, hogy valószínűleg be is tudják
zárni, nem?
– De. – Egyenesen a szemembe nézett. – De miért tennének
ilyet?
– Nem tudom. – Megfordultam. – Az ajtók nyitva voltak.
Esküszöm.
 Zoe sokáig nem szólt semmit, majd megindult előre, vissza
a ház másik végébe.
– Ellenőrizzük!
Nem volt lehetőségem tiltakozni, hogy valószínűleg nem túl
bölcs döntés, mert Zoe máris felfelé tartott a lépcsőn. Nem
akartam lemaradni, ezért utánasiettem. Minden szobát
átfésültünk, és alig öt perc múlva ismét a földszinten voltunk,
a nappaliban.
– Nem hiszel nekem – állapítottam meg.
A karomra tette a kezét.
– Reszketsz. Ezért tudom, hogy történt valami, mégis,
Evie...
– Úgy tűnik, mintha nem történt volna semmi. – Lassan
megráztam a fejem, úgy éreztem, mintha cserben hagyna a
józan eszem. – Hallottam valamit. Ereztem valamit. Elment
mellettem. Megérintett...
– Megérintett? – Zoe szemöldöke felszaladt.
Bólintva az arcomhoz emeltem a kezem.
– Olyan érzés volt. – A kanapéhoz mentem, és leültem a
szélére. – Nem értem.
Zoe követett.
– Mit kerestél az emeleten?
– Csak cupcake-videókat néztem – feleltem, és Zoe
összeszorította az ajkait. – Aztán felmentem Facebookra, és
láttam, hogy Amanda nagyszülei bejelentették az eltűnését... –
Megborzongtam. – Talán ezt olvasva elszabadult a
képzeletem.
Zoe leült mellém, és az elülső ablakra nézett.
– Talán. Elvégre az elme őrült dolgokat képes produkálni,
nem igaz? Pláne mindazok után, amin keresztülmentünk az
invázió során. Megtréfálhat. Jól vagy?
 – Jól. Csak kiborultam. – Tenyeremmel a térdemet
dörzsölgettem, amikor eszembe jutott valami. Zoéhoz
fordultam. – Mit keresel itt?
A kérdésem hallatán felnevetett.
– Majd meghaltam egy Walkersért, úgyhogy vettem egy
hamburgert. SMS-t is írtam neked.
– Tényleg? – A telefonomra pillantottam. – Nem kaptam
meg.
– Lehet, hogy nem jött át. Fura. – Összevonta a
szemöldökét. – A lényeg, hogy gondoltam, beugrok
megkérdezni, van-e hír Heidi-ről.
Zoe ritkán szokott meglátogatni. Ha jobban belegondolok,
nem emlékszem, hogy valaha akkor ugrott volna be, amikor
anya is itthon volt. Kisöpörtem egy kósza tincset az arcomból,
majd a csukott és bezárt hátsó ajtóra néztem.
– Küldött nemrég egy képet magáról és Emeryről. Azt
hiszem, egy étteremben vannak. – Reszketve nagyot
sóhajtottam. – Hallottad, mi történt Amandával?
– Hallottam valamit a Walkersben. Ma volt suliban, és csak
pár óra telt el, de...
Visszanéztem rá.
– De?
Megvonta a vállát.
– De gondolom, biztosan történt valami, ha a nagyszülei
máris eltűntként jelentették be ilyen rövid idő után.
– Én is ugyanerre jutottam. – Előrehajoltam, és a díványra
tettem a telefonomat. Ezernyi gondolat száguldott a fejemben,
ahogy hátradőltem. Hogy összefutottam Luckel, a fura
beszélgetésünk és Amanda lehetséges eltűnése. De bármi
történt is itt ezen az estén, az viszi a prímet.
És most tényleg nagyon, de nagyon jólesne egy nagy tábla
édesség.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Zoe.
Bólintottam, bár nehezen hittem el, hogy csak a képzeletem
játszott velem, és ezért hallottam, amit, láttam két nyitott
ajtót, és éreztem azt... amit. A chipses zacskókat hagyom
állandóan nyitva, nem az ajtókat. Nem vagyok ostoba.
Ha valaki járt a házunkban, akkor anya dolgozószobájában
is.
Már csak két kérdés maradt.
A ki és a miért.

Egy ásítást elfojtva kivettem az angolkönyvemet a

szekrényből, és bedobtam a táskámba.
– Úgy nézel ki, mintha öt perce ébredtél volna – jegyezte
meg James.
Felpillantottam. Fordítva volt rajta a baseballsapka.
Fogadtam magamban, hogy öt percen belül valaki rá fog
ripakodni, hogy azonnal vegye le.
– Elaludtam.
Ami tökéletesen igaz. Nehezen jött álom a szememre előző
este, mivel arra számítottam, hogy egy ajtó kedve szerint
magától nyitódik és csukódik majd egész éjszaka. Nagy
nehezen sikerült végre elaludnom, az ébresztő pedig mintha
alig pár perccel utána szólalt volna meg.
Nem említettem anyának a történteket.
Mire hazaért, Zoe már elment, én pedig kezdtem kételkedni
magamban, és ostobaságnak tűnt megpróbálni elmagyarázni,
hogy szerintem mi történt.
– Azt látom. – A fejem felett elnézve a zsebébe csúsztatta a
mobilját. – April felénk tart.
 Halkan felnyögtem, és kisöpörtem a hajam az arcomból.
– És meglepően... virgoncnak tűnik ma reggel.
– Virgoncnak? – Szárazon felnevettem, közben a
granolaszeletért kutattam, mert tudtam, hogy van egy a
szekrényemben. – Ez a mai nap szava, vagy mi?
– Nem. – James elnémult. – Hanem az archaizálás.
A homlokomat ráncolva megtorpantam a könyvek
pakolgatása közben, és ránéztem.
– Ilyen szó nem is létezik.
– De igen. Nézd csak meg a szótárban. Talán ragad rád
valami.
A mennyezetre néztem, majd letérdeltem.
– Sziasztok! – April megállt mögöttem. – Nem ez a
kardigán volt rajtad tegnap is, Evie?
A szememet lehunyva tízig számoltam, mielőtt válaszoltam.
– De igen, viszont a legtöbb ember nem hívná fel erre a
figyelmet.
– Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember – felelte.
James-nek igaza van. Borzasztóan virgoncnak tűnik.
– Rohannom kell. – Jamesre sose lehet számítani. – Majd
koccanunk!
April vette át James helyét.
– Szerintem nem kedvel engem.
– Fogalmam sincs, honnan veszed. – Felemeltem egy
iratrendezőt a szekrényem alján. Megvan! Egy magányos
csokis granolaszelet. Az enyém, csakis az enyém!
– Sose lehet tudni. Na mindegy. – Megvárta, amíg felállók.
– Jössz Coop partijára a hétvégén?
Becsuktam a szekrényajtót, és szembefordultam vele. Fehér
blúza mindig gyűrődésmentes volt. Sötét, testre simuló
farmerében és szépen fésült lófarkával úgy nézett ki, mint egy
rendkívül jól fizetett személyi asszisztens.
– Nem hiszem. Te?
– Naná! – Kék szeme úgy ragyogott, mintha millió csésze
kávét gurított volna már le. – Neked is el kellene jönnöd.
– Jó, majd meglátjuk. – A vállamra kanyarítottam a táskát,
és elléptem a szekrénytől. Észrevettem Heidi tűzoltópiros
haját, de amint meglátta, hogy April is velem van, az arca
eltorzult, sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba.
Áruló!
Az összes barátom áruló.
– Tudod, ki lesz még ott állítólag Coop partiján a hétvégén?
– csicseregte April séta közben. – Brandon.
Rásandítottam. Miért érdekelne, hogy az exem bulizni jár?
– És?
– És állítólag visz magával valakit. – Felemelte a kezét, és a
lófarkát csavargatta, ahogy közeledtünk a földszinti
mosdókhoz. – Szerintem randizik valakivel.
– Szerintem már kérdeztem, de... és?
A szája egyik sarka felkunkorodott.
– Hát nem hallottad? Elég közel került Lori...
Aprilt egy csontig hatoló félelemről árulkodó sikítás
szakította félbe, amitől minden szőrszálam égnek állt. Szokás
szerint kisebb tömeg verődött össze a mosdóknál.
Ismét hallottuk a sikolyt, hangosabban és közelebbről, majd
kivágódott a női mosdó ajtaja. Egy lány rohant ki, arca olyan
sápadt volt, mint a frissen hullott hó.
April leengedte a lófarkát.
– Ebbe meg mi ütött?
– A szeme! – sikoltotta a lány, miközben belerohant a
mosdó előtt álldogáló csoportba. – Halott, és nincs szeme!
 13. Fejezet

A MENZA EGYIK KŐASZTALÁNAK LAPJÁN ültem az udvaron,

és hunyorogtam a ragyogó reggeli napsütésben.
– Nem hiszem el, hogy ez történt.
Heidi a padon ült, a lábam mellett, sötét napszemüvege
eltakarta az arca nagy részét.
– Hallottam a sikolyokat. Először azt hittem, valaki
hülyéskedik... amíg meg nem hallottam, mit kiabál.
Leszegtem az állam, kezemet a nyakamra tettem, majd
felmarkoltam a hajam, és az egyik oldalra söpörtem. Amíg
élek, nem felejtem el annak a lánynak a sikolyait.
Abban a pillanatban kiürítették az iskolát, amint egy tanár
átfésülte a mosdót. Néhányunkat a hátsó parkolóba küldtek, a
többiek pedig itt kint tébláboltak egyedül vagy kis
csoportokban. Percekkel azután, hogy kihajtottak minket,
megjelent a rendőrség, és azóta csupán egy maréknyi tanárt
láttam. Mindenki meglehetősen hallgatag volt, suttogtak és
vigasztalták egymást. Időnként megcsörrent egy telefon. Az
iskolakörzet figyelmeztetést küldött körbe, hogy gond van az
intézményben. Tudtam, hogy anya valószínűleg nem fogadja a
hívást, és nem kapja meg az üzenetemet sem, mert nem szokta
magával vinni a telefonját a laborba, ezért értesítettem, hogy
jól vagyok.
Valakinek a szülei ma nem kapnak ilyen SMS-t.
Heidi megfordult, amikor Zoe feltűnt a sarkon. Lehuppant
Heidi mellé. Pár perccel korábban elment, hogy érdeklődjön,
van-e valami fejlemény.
– Azt hiszem, ma elmarad a tanítás. – Zoe az asztalra tette a
táskáját. – Bekukucskáltam a bejárati ajtón, és az egész
folyosót lezárták rendőrségi szalaggal.
– Ez itt gyakorlatilag egy bűnügyi helyszín. – A nap melege
ellenére megborzongtam. – Valószínűleg egy ideig nem
engednek vissza minket.
Heidi telefonja pittyent, és amikor kivette a táskájából, azt
kérdezte:
– Tudjátok esetleg, hogy ki az áldozat?
Zoe megrázta a fejét, és átlendítette egyik lábát a pad felett.
– Soha többé nem leszek képes használni azt a mosdót.
– Dettó – mormoltam, kinyitva a hátizsákomat. Elővettem
a gépemet, levettem róla a lencsevédőt. Tisztában voltam vele,
hogy Heidi és Zoe figyelnek, de nem szóltak semmit, ahogy
képeket készítettem a közelben álldogálókról, arra
összpontosítva, hogyan vetül az árnyékuk a betonra. Szeretem
a kontrasztokat.
Valószínűleg fura volt, hogy ezt csinálom, de Heidi és Zoe
nem szólt egy szót sem. Nem első alkalommal voltak
szemtanúi, amint előkapom a gépet a legalkalmatlanabb
pillanatokban.
A fotózás többről szól, mint az agyam kiürítése. Néha a
gép... Olyan, mint egy pajzs köztem és a történések között.
Segít távolságot tartani, hogy ne érezzek túl sokat.
Talán fotóriporternek kellene tanulnom érettségi után, nem
gyermekgondozónak.
Ahogy leengedtem a gépet, észrevettem, hogy a sarkon
befordul James, és átvág a téren. Megállt egy csoport mellett,
hátba veregette az egyik srácot, majd elindult felénk.
 – Hallottál valamit? – érdeklődtem, eltéve a gépet.
– Aha. – James ledobta a táskáját a betonra. – Colleen az
áldozat.
– Hogy mi? – képedtem el.
Felmászott mellém az asztalra.
– Beszéltem pár arccal. Az egyik tanár a közelben állt, épp
Jennyvel beszélt – aki megtalálta a mosdóban. Abból, amit
hallottam, úgy tűnik, hogy Colleennak már nyoma veszett...
egy ideje. Fogalmam sincs, honnan értesült erről Jenny, de ezt
hallottam.
– Jóságos ég! – Heidi az ölébe tette a telefonját. – Jézusom,
ez...
– Érthetetlen? – fejezte be Zoe helyette, lefelé görbülő
szájjal. – Én azt hittem, hogy legutóbb a Foretokenben látták
péntek este.
– Pontosan. – Heidire néztem. Egyenesen előre meredt,
sápadt arccal. – A táskáját és a cipőjét a sikátorban találták
meg. Az nem létezik, hogy péntek óta a mosdóban volt.
– Tegnap jártam bent – mondta Zoe. – Valakinek feltűnt
volna. Legalábbis remélem.
– Az utolsó fülkében volt, és nem volt bezárva az ajtó –
magyarázta James a tarkóját dörzsölgetve. – Valószínűleg
Jenny be akart menni, mert látta, hogy résnyire nyitva van az
ajtó. Azt hitte, hogy üres, ezért kinyitotta, és ott találta...
Colleent. Azt mondta, a vécé mellett volt lecsúszva.
– Istenem! – Heidi megborzongott. – Ez egyszerűen
szörnyű!
Görcsbe rándult gyomorral összefontam a karom.
Halványan reménykedtem benne, hogy csak elszökött, hogy
meglátogassa a pasiját, ahogy Zoe gondolta. Mélyen legbelül
azonban tudtam, hogy nem ez a helyzet, pláne azt figyelembe
véve, hogy a táskája és a cipője a sikátorban maradt, de nem
hittem volna, hogy ez történt vele.
Zoe az asztalra roskadt. Súlyos fürtjei előrehullottak, ahogy
lehajtotta a fejét.
– Együtt jártunk kommunikációórára. Pénteken is ott volt.
– És láttátok Amandáról a bejegyzést, igaz? – Heidi a
hasára szorította a karját. – Ma reggel láttam, hogy még
mindig nem ment haza.
Zoe lassan bólintott.
– Láttam.
Csend telepedett ránk, mert most komolyan, mit
mondhattunk volna? Mindannyiunkat ért valamilyen
veszteség az invázió előtt vagy közvetlenül utána. Zoe szülei
meghaltak. Heidi nagybátyja a hadseregben harcolt,
ütközetben esett el. James a nagynénjét és egy unokatestvérét
vesztette el. Egyikünknek sem volt ismeretlen a gyász fogalma.
Mi is átéltük, bizonyíthatóan súlyos érzelmi terhekkel.
Mindannyian tudtuk, milyen váratlan tud lenni a halál.
Minden alkalommal riasztó áramütésként hat, amikor rájössz,
hogy valaki többé nem létezik, holott nemrég még ott volt. És
mindannyian tudtuk, milyen a rettegés íze. Mégis, a
tapasztalatainkkal együtt sem tudtuk, mit mondhatnánk.
– Hallottam valami mást is – szólalt meg James halkan.
Szinte féltem megkérdezni.
– Mit?
– Hallottátok, hogy Jenny a szeméről kiabált, igaz? –
Előrefordította a baseballsapkáját. – Ki... azt hallottam, hogy
teljesen kiégették.
Zoe kihúzta magát.
– Kiégették?
James bólintott, és hozzám hajolt.
 – Csak a szemgödre maradt.
– Jézusom! – nyögte Heidi, és az én gyomrom is felfordult.
– És ez nem minden – folytatta James minket figyelve. –
Égési sérülései vannak, mintha a bőre elszenesedett volna.
Legalábbis Jenny így írta le. Mintha áramütés érte volna.
Zoe ajka szétnyílt, a rettegés jeges ujjakkal szorongatta a
gerincemet. Jaj, ne! A tekintetünk egymásba fonódott, és
tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én. Két módon
végezheti úgy egy ember, mintha megrázta volna az áram. Az
egyik, hogy hozzáér egy vezetékhez, amiben áram van, és már
nem lesz ideje megbánni ezt az igen rossz, még életében hozott
döntést. A másik pedig rémisztőbb annál, mintsem hogy
véletlenül beleejtett volna egy bedugott hajszárítót a kádba.
Van valami, ami képes gyilkolni, és amikor megteszi, gyakran
tévesztik össze áramütéssel... már ha még marad valami az
illetőből.
Egy luxen.

Buszok sorakoztak fel az épület előtt, és a tanítás

hivatalosan is elmaradt aznap. A kocsinkhoz sétáltunk, de a
váratlan szabadnap miatt érzett szokásos izgatottság elmaradt.
– Hazamentek? – érdeklődött Heidi, a kulcsát előhalászva.
– Én igen. – Zoe megállt az öregecske furgonja mellett. –
Azt hiszem, visszafekszem aludni, és úgy teszek, mintha a mai
nap meg sem történt volna.
Heidi halványan elmosolyodott.
– Elmondtam Emerynek, mi történt. Szeretne találkozni, és
bekapni valamit. Ha esetleg van kedvetek jönni.
– Én kihagyom. – Zoe kinyitotta a sofőroldal felőli ajtót. –
Majd legközelebb.
 Heidi bólintott, és rám nézett.
– Na és te?
Az igazat megvallva egyáltalán nem akartam egyedül
maradni.
– Biztos, hogy nem gond? – Integettem Zoenak, ahogy
megkerültük a furgont.
– Dehogy! – Heidi megbökött a karjával. – Tudod, hogy te
vagy a legfantasztikusabb gyertyatartó.
Nevetve elővettem a kulcsomat.
– Akkor ez azt jelenti, hogy Emeryvel hivatalosan is jártok?
– Szerintem igen. Nagyon jól telt a tegnap este. – Amikor
megálltunk a kocsimnál, a vállára kanyarította a táskáját. – És
beterveztük a hetet is.
– Szuper. De továbbra is be kell számolnod mindenről!
– Úgy lesz – ígérte, hátrasimítva a haját. – A parkközeli
étterembe megyünk...
– Ahol gofritornyokat adnak? – A helyzet ellenére korgott a
gyomrom. – Még szép, hogy megyek!
Elváltunk, és autóval követtem őt a belvároson keresztül. Az
egyik lámpánál megnéztem a telefonomat, de továbbra sem
jött üzenet anyától. Visszadobtam a táskámba, és a tegnap
estén töprengtem. Az amiatt érzett pánik és félelem, hogy
valaki esetleg járt a házunkban, semmi sem volt ahhoz képest,
ami Colleennal történt.
Üres gyomrom idegesen háborgott. Ha igaz, amit James
mondott, akkor valószínűleg egy luxen tette ezt vele.
De miért?
Miért ragadná meg egy luxen Colleent a sikátorban,
bántaná, majd hagyná a testét az iskolai mosdóban?
Miért tenne ilyet bárki?
Szörnyű gondolat formálódott a fejemben.
 Bárki, akár ember, akár nem, csakis akkor hagyna egy
tetemet egy nyilvános helyen, ha azt akarja, hogy egy
nyilvános helyen találják meg.
De miért?
Nem voltak válaszaim.
Heidi már kiszállt, és rám várt, amikor behajtottam a
mélygarázsba. Olyan helyet választottam, ahonnan könnyen ki
tudok majd tolatni távozáskor, mert nem jeleskedem a
tolatásban zsúfolt parkolókban, aztán felkaptam a kistáskám a
hátsó ülésről, és becsúsztattam a telefonomat az apró zsebbe.
Csatlakoztam Heidihez a parkoló halványan megvilágított
részén.
– Segíts, hogy a mai nap normálisnak tűnjön, és mesélj a
randidról!
– Szuper volt. Vacsora után meglehetősen hétköznapi és
régimódi volt a program. Elmentünk moziba. – Heidi
elhallgatott, ahogy odaértünk a mozgólépcsőhöz, ami az utcára
visz. Mindig lenéz, és vár pár másodpercet, mielőtt rálép az
egyik fokra.
– Remekül éreztem magam. Igazán kedves. – A napfényben
látszott, hogy elpirul. – Tudom, hogy folyton ezt hajtogatom.
Valószínűleg dilinyósnak tűnök.
– Nem. Ez csodás.
Gyorsan elmosolyodott.
– Sajnálom. Olyan furcsa a történtek után a randiról
beszélgetni.
– Tudom. – Sóhajtva megérintettem a futószalagot. – Az,
hogy reggelizni megyünk, szintén fura, de őszintén örülök
neki. Tényleg nincs kedvem most otthon ülni, és gondolatban
rendőrnyomozót játszani.
Heidi felhorkant.
 – Dettó. Pláne úgy, hogy azonnal a legrosszabbra gondolok.
Például máris meg vagyok győződve arról, hogy sorozatgyilkos
mászkál közöttünk, aki épp kiszemeli a következő áldozatát. –
Megállt, és rám nézett. – Colleen és Amanda mindketten
szőkék.
Nagy szemeket meresztettem, és szórakozottan
megérintettem szőke hajamat.
– Uh, koszi, hogy rámutattál az összefüggésre.
– Sajnálom. – Halványan elmosolyodott. – Túl sok
megtörtént bűnesetet nézek a tévében.
– Bár talán nem jársz messze az igazságtól. –
Megborzongtam. – Mármint az talán nem jelent semmit, hogy
mindketten szőkék voltak, de ha Amanda tényleg eltűnt...
– Akkor biztosan köze van Colleenhoz – fejezte be a
gondolatomat. – Túl sok a véletlen.
Épp mesélni akartam neki az előző estéről, de aztán
mégsem tettem. A reggeli események után ostobaságnak tűnt
hangosan kimondani, hogy szerintem mi történt előző este,
ahhoz képest, ami tényleg megtörtént.
Elértük az utcát, és sétáltunk egy fél háztömbnyit az
étteremig. Kinyitottam az ajtót, és visszanéztem Heidire.
– Emery itt van már, vagy keressünk egy asztalt?
– Majd érkezik, úgyhogy keressünk egy asztalt. – Követett,
feltolva a fejére a napszemüvegét.
Kedd lévén nem kellett várnunk, és azonnal leültettek egy
bokszba. Heidivel szemben foglaltam helyet, egészen az
ablakig csúszva. Felkaptam egy szalvétát, és játszadozni
kezdtem vele.
– Jól ismerted Colleent?
Heidi Zoeval és velem ellentétben, akik csak áttelepültünk,
Columbiában nőtt fel. Tuti biztos voltam benne, hogy Colleen
is idevalósi.
– Fiatalabb korunkban, általános iskola környékén együtt
játszottunk az iskolai szünetekben, de amikor középiskolába
mentünk, valahogy elváltak útjaink. Arra sem emlékszem,
miért. Valami történt. Most... – Elhallgatott, fejét a boksznak
támasztotta. – Azt kívánom, bár tudnám, miért szakadt meg a
barátságunk.
Összehajtottam a szalvétát.
– Sose beszélgettünk igazán. Csak annyit, amennyit
szükséges volt. Láttam pénteken a klubban. Beszéltünk
röviden, és aztán azt hiszem, valaki szólította, mert visszament
táncolni.
– Én nem láttam. – Előrehajolt. – Szerinted... tényleg egy
luxen tette?
– Fogalmam sincs. – Feszengve lehalkítottam a hangom. –
De máskülönben miért nézne ki úgy, mint akit áramütés ért?
Egy iskolai mosdóban, majdnem négy teljes nappal az
eltűnése után?
Megfeszült vállal az ablak felé fordult.
– Megjött Emery!
Mire odafordultam, már eltűnt a szemem elől. Idegesen
vártam, hogy csatlakozzon hozzánk. Szerettem volna jó
benyomást tenni Emeryre, mivel Heidi annyira kedveli. Nincs
nagyobb szívás annál, mint amikor az egyik legjobb barátod
szívszerelme ki nem állhat téged.
Széles mosoly ömlött végig Heidi arcán, és behúzódott az
ablak mellé.
– Szia!
Egy remélhetőleg normális, üdvözlő mosollyal az arcomon
felpillantottam, és intettem.
– Szia!
 Emery rám mosolygott, halkan viszonozta a köszönésemet,
majd becsúszott Heidi mellé. Heidire nézett, és egy pillanatig
egyikük sem tudta, hogyan üdvözölje a másikat. Csókolják
meg egymást?
Ölelkezzenek össze? Vagy csak mosolyogjanak? Abban a
bájos, esetlen szakaszban voltak, amikor minden pillanat és
tett számít, és amit... én sose tapasztaltam meg Brandonnel.
Te jó ég, ez miért pont most tűnik fel?
Már a legelső randi után, ahányszor csak találkoztunk
Brandonnel, mindig csókkal üdvözöltük egymást, aztán mesélt
a közelgő focimeccséről, vagy az óráiról kérdeztem.
Egyik pillanat sem volt fontos azok közül, se neki, se nekem.
De Heidi és Emery esetében ez nem igaz.
Megölelték egymást, és amikor elhúzódtak, Heidi sápadt
arcát enyhe pír színezte, és Emery sötét árnyalatú bőre is
rózsásabb lett.
Jaj! Olyan cukik!
Bárcsak ne hagytam volna a kocsiban a gépemet! Tökéletes
képet készíthettem volna róluk.
– Nagyon sajnálom a történteket – mondta Emery, a füle
mögé tűrve sötét haját. Alaposabban szemügyre véve, zöld
szeme visszafogottabb mohaszínre emlékeztetett. –
Hihetetlen.
– Tényleg az – értett egyet Heidi. – Épp azt meséltem Evie-
nek, hogy Colleennal együtt lógtam általánosban. Nem álltunk
közel egymáshoz az elmúlt... hát, lényegében soha, de akkor is
nagyon szomorú.
– Te ismerted? – kérdezte tőlem Emery.
Megráztam a fejem.
– Csak futólag váltottunk néhány szót.
Emery tekintete az ablakra siklott, majd nagy levegőt vett.
 – Nem mintha témát akarnék váltani... – A szemembe
nézett. – Kérlek, ne légy dühös rám!
A szemöldökömet összevonva Heidire sandítottam.
– Ugyan miért lennék dühös?
– Nem egyedül jöttem – magyarázta, és olyan izmok
rántották görcsbe a gyomromat, amiknek a létezéséről eddig
nem tudtam. – Megpróbáltam. De nem sült el jól.
– Mégis miről... – Heidi szeme tágra nyílt, amikor a
tekintete megállapodott valamin vagy valakin mögöttem. – Te
jó ég!
Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki az. A
sejtjeimben éreztem, a szívem őrült tempóra kapcsolt. A
pulzusom felgyorsult, ahogy egy árny vetült az asztalunkra.
Tudtam, hogy nem a pincérnő az, és fogalmam sem volt, mit
érzek éppen.
De azért felpillantottam.
Lassan felemeltem a fejem, jobbra néztem, és ott állt Luc,
bronzbarna haja csupa hullám és csiga. Ezüst pilóta-
napszemüveget viselt, azt a fajtát, aminek visszatükröződő
lencséiben láttam a saját elképedt arcomat. A tekintetem erős,
határozott állkapcsára siklott, majd lejjebb, széles vállára,
végül a mellkasára.
A pólóján az állt, hogy Mugli az utcán, varázsló az
ágyban.
Leesett az állam.
– Tetszik a pólóm? – kérdezte, és lehuppant mellém.
– Szép...
– Szerintem is. – Egyik karját a boksz támlájára tette. –
Kent vette nekem. – Mindig jelen lévő félmosolya
elhalványult. – Gáz, ami az iskolátokban történt azzal a
lánnyal.
 – Igen, az. – Az asztal másik felére néztem, és láttam, hogy
Heidi úgy tátog, mint egy partra vetett hal. – Tudtad, hogy a
lány a Foretokenből tűnt el? – fakadtam ki, mielőtt megálljt
parancsolhattam volna magamnak. Luckel röviden érintettük
a témát még a tónál. – Aznap este beszélgettem vele.
Egyik szemöldöke felszaladt a napszemüveg fölé.
– Nem tudtam, hogy beszéltetek. – Emeryre nézett, és
valamiért volt egy sejtésem, hogy ez egyáltalán nem újdonság
neki. – Sajnálatos, ami vele történt.
Nagyon is sajnálatos.
Oldalra billentette a fejét, majd előrehajolt, Heidi felé
nyújtva a kezét.
A mozdulattól a válla az enyémhez ért, én pedig az ablakhoz
oldalaztam egy kis hely reményében. A vigyora visszatért,
szája sarka felfelé kunkorodott.
– Szerintem még nem találkoztunk. Luc vagyok.
– Tudom. – Barátnőm megrázta a kezét. – Én pedig...
– Heidi – válaszolt helyette. – Örülök, hogy
megismerhetlek. Emery csakis szép dolgokat mondott rólad.
Heidi elpirult, és Emeryre nézett.
– Valóban?
– Csak az igazat mondtam – felelte Emery vállrándítva. –
Luc meghallotta, hogy veletek találkozom.
– És meghívattam magam. – A szokásos módon
elterpeszkedett. – Muszáj volt.
– Tényleg? – érdeklődött Heidi.
Luc bólintott, majd végre feltolta a szemüvegét.
– Tudtam, hogy Evie csalódott lenne, ha nem jönnék.
Fojtott nevetés tört ki Heidiből, én pedig olyan hirtelen
fordultam Luc felé, hogy attól féltem, lerepül a fejem.
– Tessék? – fakadtam ki. Luc rám pillantott, mire bennem
rekedt a szó. – A szemed! – suttogtam elképedve.
Leszegte az állát, és a kis távolság, amit sikerült közénk
ékelnem, hirtelen megszűnt.
– Kontaktlencse – suttogta kacsintva. – Különleges. És
igen, elég jól megzavarják a Retinaellenőrző Idegenlégió
drónjait.
Megint leesett az állam.
– És ez fontos?
– Sok minden fontos – felelte, én pedig értetlenül
pislogtam. Elfordult. – Ó, helló!
Egy pillanatig nem tudtam, kihez beszél, aztán megláttam a
pincérnőt.
– Mit hozhatok inni?
A lányok vizet kértek, Luc Coca-Colát rendelt. Én édes teát
akartam kérni, mert úgy készítik, ahogy szeretem, egy tonna
cukorral, de végül én is Coca-Colát rendeltem.
– Coca-Colát? – kérdezte Heidi, épp annyira meglepődve,
mint én. – Általában Pepsit szoktál rendelni.
Igen, de most valahogy... Coca-Colára vágyom. Nem nagy
ügy. Vállat vontam.
– Azt hiszem, most Coca-Colát szeretnék.
– Amikor legutóbb véletlenül Coca-Colát vittem neked,
megfenyegettél, hogy többé nem barátkozol velem.
Felnevettem. Tényleg megfenyegettem.
A pincérnő távozott, én pedig ismét Heidire meredtem,
kétségbeesetten csodálkozva azon, hogy hogyan fajult addig a
helyzet, hogy Luckel reggelizem.
Furcsa volt.
Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt találkoztunk volna a
parkban, és még időm sem volt megemészteni a vele megesett
bizarr beszélgetést, vagy hogy mi történt a hétvégén, erre itt
ül.
A pincérnő gyorsan kihozta az italokat, majd leadtuk a
rendelést. Természetesen gofritornyot és különösen ropogós
bacont rendeltem.
Felkaptam a Coca-Colám, és nagy kortyokban nyeltem a
cukros finomságot.
– Szomjas vagy? – vizslatott Luc.
Éreztem, hogy pír önti el az arcomat, ezért letettem a
poharam, és visszavágtam:
– Nagyon jól észreveszed azt, ami nyilvánvaló, igaz?
Ajkai mosolyra húzódtak.
– Ez a szupererőm.
– Remek – feleltem szárazon.
Heidi megköszörülte a torkát, és Lucre nézett.
– Hogy ismerkedtetek meg Emeryvel? Még nem hallottam.
– Hát, ez viszonylag szomorú történet. – Luc a boksz
hátulján dobolt az ujjaival.
Emery a villája szélét piszkálta.
– A családom... nem élte túl az inváziót.
– Jézusom, nagyon sajnálom! – Heidire sandítottam, de a
hír nem lepte meg.
– Köszönöm – mormolta Emery, majd felemelte a
tekintetét, és Lucre nézett. – Utána meglehetősen zavarosak
lettek a dolgok. Ti is tudjátok, milyen volt akkor. Az utcán
kötöttem ki, és Luc befogadott.
Meglepődtem.
– Luc befogadott?
Luc bólintott, ujjaival a vállam mögött dobolt.
– Én már csak ilyen jótét lélek vagyok.
– Ugyanezt megtette Kentért is – tette hozzá Emery. Ujjai
megálltak a villáján. – Ő is elvesztette a családját, és nem volt
hová mennie, amíg Luc rá nem talált.
Ez az információ váratlanul ért, mert az volt a
benyomásom, hogy Luc egyáltalán nem jótét lélek, de a
nagyobb fejtörést az okozta, hogy Luc és Emery nagyjából
egyidősnek tűntek. Mégis hogy a fenébe lehetett Luc abban a
helyzetben tizenöt évesen, hogy bárkit is befogadjon?
Hacsak nem hazudott a koráról.
– Emery annyi idős, mint én – szólalt meg Luc, mire egész
testemben összerándultam. – És igen, volt lehetőségem
segíteni neki.
Résnyire húzott szemmel vizslattam az arcélét. Komolyan
olyan volt, mintha olvasott volna a gondolataimban, mert tuti
biztos voltam benne, hogy nem tettem fel hangosan a kérdést.
Várjunk csak! Lehetséges ez?
Nem. Még sose hallottam, hogy bármelyik luxen képes erre.
Félmosollyal rám sandított. A tekintetünk egymásba
kapcsolódott, ami azonnal megtette hatását. Körülöttünk
minden elhomályosult, csak mi voltunk, és ez... ez a zuhanó
érzés. Nem tudtam elfordítani a tekintetem, ahogy az érzés a
felszínre tört.
Már átéltem ezt.
Elakadt a lélegzetem, miközben heves borzongások rázták a
testemet. Ennek semmi értelme! Hiszen korábban még nem
éltem át ezt vele.
Luc nagy levegőt vett, és olyan gyorsan mozdult meg, hogy
nem is láttam. Közelebb hajolt. Meleg lehelete az arcomat
cirógatta, majd a számat. Ismét képtelen voltam lélegezni.
Formás ajkai szétnyíltak, és tényleg azt kívántam, bár nálam
lenne a gépem. És... folyton azon töprengtem, milyen érzést
váltanának ki, milyen ízűek lehetnek azok az ajkak, mert a
rövid csók-ami-nem-is-volt-csók alapján nem tudtam meg,
amit akartam.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte szelíden.
A varázs, ami látszólag a körülöttünk szikrázó levegőben
kelt életre, megtört. Magamhoz tértem, hátrahőköltem, szinte
nekiütközve az ablaknak. Hogy mi jár a fejemben? Semmi,
csupán ostobaság – sok ostobaság.
Tekintetem az asztal másik oldalára esett.
Heidi és Emery úgy bámultak ránk, mintha egy igazán
borzasztó, de annál addiktívabb valóságshow-t néznének.
Forróság öntötte el az arcomat, ezért úgy döntöttem, hogy
az asztallap bámulása meglehetősen kellemes elfoglaltság. A
szívem őrülten vert. Mégis mi a fenét képzeltem? Luc vonzó.
Őszintén mondom, igazán gyönyörű, és mint kiderült, van
kedves oldala is. Valahogy gondját tudta viselni Emerynek és
Kentnek, amikor a legnagyobb szükségük volt a segítségre, és
láttam, hogyan bánt Chasszel a klubban, de abban nem voltam
biztos, hogy kedvelem-e.
Azt sem tudtam, hogy ő kedvel-e engem.
Hála az égnek, az étel abban a pillanatban megérkezett, én
pedig arra összpontosíthattam, hogy annyi gofrit tömjek a
számba, amennyi emberileg lehetséges, míg Heidi és Emery
csevegett. Én némaságba burkolóztam, ahogy Luc is, de
minden porcikám fájón tudatában volt a mozdulatainak.
Felemelte a poharát, és felvágta az omlettet, amit rendelt.
Megmozdult, én pedig megéreztem a fás-fenyős illatot, és
amikor megszólalt, mély hangja az ereimben visszhangzott.
Mire végeztünk a reggelivel, minden izmom merev és dermedt
volt. Ahogy kisorjáztunk az étteremből, úgy éreztem magam,
mintha lefutottam volna a maratoni.
Lemaradtam, kettesben hagyva Heidit és Emeryt, akik
előrementek. Úgy tűnt, ez Lucnek is eszébe jutott, mert
lassított hosszú léptein, és mellettem sétált.
Luc mellett sétálni... érdekes volt.
Az emberek kétféleképpen reagáltak rá. Vagy nagy ívben
kikerülték, szinte lelépve az útra, hogy nehogy nekimenjenek,
vagy jól megbámulták, férfiak és nők egyaránt. Végigsiklott
rajta a tekintetük, majd megint, mert képtelenek voltak
máshova nézni. Napszemüvegben és kontaktlencsével senki
meg nem mondta, hogy micsoda, de lazasága ellenére is áradt
belőle a vibrálás.
Nem beszéltünk, amíg el nem értük a mélygarázs bejáratát.
Luc könnyedén elém slisszant, és megállt, így az épület mellett
találtuk magunkat, a gyalogos forgalomtól távolabb.
Dobogó szívvel felszegtem az állam.
– Akarsz valamit?
– Sok mindent akarok – felelte, és mivel a józan eszem
azonnal fejest ugrott a csatornába, melegség öntött el. Vigyor
jelent meg az arcán, amitől eltöprengtem, vajon mennyire
átlátszóak a gondolataim.
– Úgy tűnik, nagyon kedvelik egymást.
– Ó! – Mögé sandítottam. Heidi és Emery már bement a
garázsba.
– Azt hiszem, igen.
– Ez tudod, mit jelent.
– Hogy randizni fognak?
Luc nevetve közelebb lépett.
– Hogy sokszor fogjuk látni egymást.
– Én nem hiszem – tettem keresztbe a karom.
– Én igen.
Oldalra billentettem a fejem, és felvontam a szemöldököm.
– Szerintem tévedsz.
– Hm – mormolta, az utca felé nézve, ahol dudálva elhúzott
egy autó. Eltelt egy pillanat, majd ismét felém fordult. Még
napszemüvegen keresztül is éreztem átható tekintetét.
– Nem kedvelsz, ugye, Evie?
Nyers kérdése fülsértő volt.
– Nem voltál éppen kedves hozzám, amikor először
találkoztunk. Egyáltalán nem.
– Valóban nem – értett egyet.
Vártam, hogy hozzátesz-e még valamit ehhez a
kijelentéshez, de csak hallgatott, amitől ingerülten
felsóhajtottam.
– Nézd, részletesen kivesézhetném azokat a jeleket, amiket
küldesz, de egyáltalán nincs kedvem ennyi energiát áldozni rá.
Úgy tűnik, te sem kedvelsz engem, Luc.
– Kedvellek, Evie. – Megdöbbentő gyorsasággal emelte fel a
kezét, és megfogta egy hajtincsemet. – Nagyon.
Kiszabadítottam a hajamat.
– Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy kedvelj, és ha mégis,
akkor szörnyen mutatod ki. Szörnyen.
Valahogy közelebb jött, de nem tudom, hogyan, és amikor
megszólalt, a hangjától furcsán kellemes érzés borzongatta a
gerincemet.
– Elámulnál és meglepődnél azon, hogy mit tudok.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy meghunyászkodjam.
– És már mondtam neked: nem találom a hangot az
emberekkel.
– Rossz kifogás – vágtam vissza, és épp kikerültem volna,
amikor eszembe jutott valami. Megtorpantam, ránéztem. – Te
jártál az otthonomban tegnap este?
A félmosoly egy fokkal határozottabb lett.
– Ha tegnap este nálad jártam volna, arról biztosan tudnál.
A gyomrom liftezett, mintha túl közel állnék egy meredek
szakadék széléhez.
– Fogalmam sincs, mire célzol.
Luc kinyitotta a száját.
Felemeltem a kezem.
– Nem akarom tudni, mire céloztál.
Leszegte az állát.
– Szerintem pontosan tudod.
Úgy véltem, igen, de ez lényegtelen.
– Miért érdekel, jártam-e nálatok tegnap este?
Már épp közölni akartam, hogy ne törődjön vele, de
meggondoltam magam. Rájöttem, hogy el akarom mondani
neki – valakinek, hogy megtudjam, más is a képzeletem
játékának tulajdonítja-e, mint Zoe.
– Tegnap este otthon voltam, valami zajt hallottam a
földszinten, és amikor lementem körbenézni...
– Zajt hallottál, és lementél a földszintre körbenézni?
– Mégis mit kellett volna tennem? Hívnom a rendőrséget
azzal, hogy: „Üdv, biztos úr, zajt hallottam a földszintről. Ide
tudnának jönni szétnézni?”
– Igen – felelte. – Hacsak nincs nálad vadászpuska, ami
Sylvia miatt érthető, akkor nem mész le a földszintre.
Megráztam a fejem.
– Mindegy. Lementem, és nyitva találtam a hátsó ajtót, bár
biztosan tudom, hogy becsuktam és bezártam. És ahogy ott
álltam, éreztem, hogy valaki van mögöttem, de amikor
megfordultam, senkit sem láttam. Aztán becsapódott a hátsó
ajtó.
Luc egy pillanat alatt megváltozott. Nyoma sem volt a
csipkelődő hangvételnek és a mosolynak.
– Mi történt még?
– Anya... dolgozószobájának ajtaja nyitva volt, pedig mindig
zárva tartja. Mindig. – Egyik lábamról a másikra nehezedtem,
miközben egyre elviselhetetlenebb lett a kipufogószag. – Aztán
ott termett az egyik barátnőm, Zoe, és szerinte túlzok, de
tudom, hogy mit láttam. Hogy mit hallottam, és...
– És? – kérdezte csendesen.
– Éreztem... Esküszöm, éreztem, hogy valaki megérint. –
Vártam, hogy mondjon valami ellenszenveset, és amikor nem
tette, halkan felsóhajtottam. – Miután hazaért, anya tegnap
bement a dolgozószobájába, ahogy mindig, de nem említett
semmit. Ha valami eltűnt vagy elkeveredett volna, akkor
biztosan szólt volna. Mármint rákérdezett volna, jártam-e
bent.
Luc rám meredt.
– Zoe nyilván azt hiszi, nyitva felejtettem az ajtót, de
tudom, hogy nem. Biztosan egy luxen volt az. Mégis hogyan
tudna más olyan gyorsan mozogni észrevétlenül? Tudom,
hogy bizarrnak hangzik, de...
– Nem. – Luc állkapcsa olyan feszült volt, mint a hangja. –
Ha úgy gondolod, Evie, hogy valaki járt nálatok, akkor az úgy
is volt.
A szívem elszorult. Egyszerre volt kellemes és zavaró, hogy
valaki hisz nekem.
– De mégsem láttál senkit.
Megráztam a fejem.
– Ahogy már mondtam, gyors volt. De miért jönne be egy
luxen a házunkba, és távozna üres kézzel?
Luc hosszú ideig nem válaszolt.
– Nos, ez a nap kérdése, igaz?
Bólintottam.
– De tudod, mi a még ennél is fontosabb kérdés? – folytatta
Luc. – Mi van, ha tényleg egy luxen járt nálatok, és valóban
elvitt valamit? Azt mondtad, hogy Sylvia dolgozószobájának
ajtaja nyitva volt, pedig zárva szoktátok tartani.
– Mindig zárva van. – A tekintetünk egymásba
kapcsolódott. – Akkor meg miért nem hozta szóba?
Luc sokáig hallgatott, és amikor megszólalt, nem a
kérdésemre válaszolt. Hanem feltett egy másikat.
– Szerinted mennyire ismered jól Sylvia Dashert?
 14. Fejezet

A SZERDA REGGELI HÍREK a Colleennal történtekkel és

Amanda eltűnésével foglalkoztak.
Gyilkosság.
Emberrablás.
A riporterek nyíltan találgattak, hogy vajon luxentámadás
történt-e – amit egy illegális luxen követett el és ugyanezt
sejtették Amanda eltűnésének hátterében is. Nem fejtették ki,
hogyan jutottak erre a következtetésre, de úgy tűnt, hogy a
miért nem számít nekik. Már eldöntötték.
Amikor másnap délelőtt megérkeztem az iskolába, a főbb
hírcsatornák stábjai már az épület előtt sorakoztak, elkapva
egy interjú erejéig a buszokról leszálló diákokat.
Az egész nap el volt rontva. Még James is lehangolt volt.
Úgy véltem, ez így lesz egy ideig. Senki sem hallott Amanda
felől, és bár nem mondtuk ki nyíltan, de tudtuk, hogy
mindannyian a legrosszabbtól tartunk.
Hogy úgy kerül elő, mint Colleen.
Anya írt egy SMS-t, hogy csak késő este ér haza, ezért ismét
egyedül voltam. A múlt hét történései után egyfolytában járt
az agyam, és Luc kérdése is megállás nélkül kísértett az elmúlt
huszonnégy órában, és erőteljesen, akadékoskodva támadt
nekem, ahogy beléptem a néma házba. Miért kérdezne tőlem
ilyet anyával kapcsolatban?
Miért nem tettem fel még magamnak ezt a kérdést?
 Mert a hétvégén első kézből értesültem arról, hogy sok
mindent nem tudok anyáról és apáról. Fogalmam sem volt,
hogy közük volt a Daedalushoz – fenébe, még arról sem
tudtam, hogy a luxenek már évtizedekkel ezelőtt édes
otthonuknak nyilvánították ezt a bolygót.
Anya tele volt titkokkal.
Ledobtam a kulcsomat és a táskámat az étkezőasztalra,
majd borzongva megálltam ugyanazon a helyen, ahol aznap
este éreztem valaki jelenlétét mögöttem. Valaki járt a házban
és anya dolgozószobájában.
De miért?
Talán nincs értelme ezen gondolkodnom, de mégis jobb,
mint azon töprengeni, hogy mi történt Colleennal, vagy mi
történhet épp Amandával. Nem akartam ezen merengeni,
amíg egyedül vagyok otthon.
A nappalin átvágva visszamentem az előtérbe. Ragyogó fény
ömlött be az ablakokon, és bár minden normálisnak tűnt, a
ház mégis furcsának tetszett.
Borúsnak.
A franciaablakok zárva voltak, vastag, fehér függöny takarta
el a kis négyzet alakú üvegeket. Sose jártam még anya
dolgozószobájában. Nem volt okom. Felőlem akár lakhat is ott
valaki.
Az ajkamat harapdálva a hűvös, patinás arany ajtógombra
fontam a kezem. Elfordítottam a csuklóm. Az ajtó zárva volt,
mint mindig.
Jól jönne most az a klassz luxenképesség.
– Várjunk csak! – suttogtam. Luc igazán fantasztikus
betörő. Könnyedén bejuthatna a dolgozószobába.
Komolyan képes lennék megkérni rá? Azt sem tudom,
hogyan lépjek kapcsolatba vele...
 De azt tudtam, hol keressem. Két lehetőségem volt.
Sarkon fordultam, és visszamentem az ebédlőasztalon
hagyott táskámhoz. Kivettem a telefonomat a legfelső zsebből,
ügyet sem vetve a vékony hangra a fejemben, ami tudni
akarta, mi a fenét művelek. Rákoppintottam a második
névjegyre.
Heidi a harmadik csörgésre felvette.
– Szia, csajszi, mizujs?
– Öhm, semmi. Emeryvel vagy még?
Pillanatnyi csönd.
– Igen, itt van.
– Tudom, hogy furának tűnhet a kérésem, de beszélhetnék
vele egy percet? – Átöleltem magamat a szabad karommal, és
megindultam fel-alá.
– Lucről van szó?
Megbotlottam a saját lábamban.
– Micsoda? Honnan veszed?
– Milyen egyéb okod lenne arra, hogy beszélj Emeryvel?
Igaza volt, de attól még hazudtam.
– Számtalan oka lehet, amiért beszélni szeretnék vele.
Például közeleg a születésnapod. Talán terveket akarunk
kovácsolni.
– Áprilisban van a szülinapom, Evie. Még csak szeptembert
írunk.
– Öhm... – feleltem elnyújtva. – Csak előre tervezek.
– Aha – mondta Heidi. – Tehát Lucről van szó?
Felsóhajtottam, és a mennyezetre néztem.
– Igen, de nem azért, amire gondolsz.
– Hát persze – felelte nevetve. – Tartsd!
Mielőtt válaszolhattam volna, Emery átvette a telefont.
– Mit tehetek érted?
 Mégis mi a fenét csinálok? Fogalmam sem volt, de erőt
vettem magamon, és megszólaltam.
– Tudom, hogy furán hangozhat, de eszembe jutott, hogy
talán... – Elhallgattam, ahogy megálltam a kanapé előtt.
A párnák úgy álltak, ahogy kell, mégis láttam magam előtt,
ahogy anya felkapja az egyiket, elővesz egy vadászpuskát – és
Lucre szegezi.
– Talán? – kérdezte Emery.
Szorosan lehunytam a szemem, és megráztam a fejem.
– Hogy talán meg tudnád adni – mondtam borzongva – Luc
számát.
– Persze – vágta rá. – SMS-ben elküldjük Heidi
telefonjáról.
Épp válaszolni akartam, hogy rendben, de nem szólaltam
meg.
Mégis mit csinálok?
Kész őrültség, hogy épp azt tervezem, felhívom Lucöt, és
meginvitálom az otthonomba, hogy segítsen betörni anya
dolgozószobájába. De honnan tudhatnám, hogy eltűnt-e
valami? Azt sem tudom, hogyan néz ki az a szoba. Mit
találhatnék, ha azt sem tudom, mit keresek?
De akkor is be akartam jutni.
– Ott vagy még, Evie? – kérdezte Emery.
A szememet forgatva bólintottam. Úgysem látja.
– Igen, itt. Csak... nem tudom, miért kérem el a számát.
Segítségre van szükségem, és talán hasznát vehetném az
egyedi... képességeinek, de... nem ismerem jól, és valószínűleg
nagyon rossz ötlet volt. Sajnálom, hogy zavartalak benneteket.
– Nem zavartál. – Hallottam, hogy arrébb lép, majd
suttogva folytatta. – Minden rendben?
Halványan elmosolyodtam. Kedves volt tőle, hogy
megkérdezte.
– Igen, minden okés. Hülyén viselkedem.
– Akkor most rajtam a sor, és lehet, hogy fura lesz, amit
mondok. Nem tudom, milyen segítségre van szükséged, de
bármi legyen is az,
Luc segíteni fog – mondta. – Megbízhatsz benne. Ha
valakiben, hát Lucben megbízhatsz.

Heidi elküldte Luc telefonszámát, én pedig kerek öt percig

bámultam, mert képtelen voltam rávenni magam, hogy
felhívjam. Tényleg úgy éreztem, hogy valami baj van velem,
mert az ellenkezőjére mutató jelek ellenére nagyon is hittem
Emerynek.
Pedig nem volt jó okom arra, hogy higgyek neki.
Mindössze hat – meglehetősen eseménydús – napja
ismertem Lucöt, de bizonyos módon úgy éreztem, mintha
régebb óta ismerném, ami valószínűleg nem jó.
Hirtelen megcsörrent a telefonom, és majdnem elejtettem.
Egy ismeretlen szám volt, helyi előhívóval. Egy másodperc
múlva halványan derengeni kezdett a szám.
– A fenébe! – suttogtam nagy szemeket meresztve. Luc az.
Hát persze, Emery biztosan értesítette, hogy elkértem a
számát.
Grimaszolva lehunytam a szemem, és kinyögtem:
– Halló?
– Szia! Érdekes üzenetet kaptam Emerytől – hallottam
mély hangját, amitől görcsbe ugrott a gyomrom. – Azt
mondta, elkérted a számomat.
Miért csináltam? Miért fogadtam a hívást?
– Igen.
 – És azt is mondta, hogy segítségre van szükséged –
folytatta. – Bár ez öt perccel ezelőtt történt, mégsem írtál, és
nem is hívtál, én pedig meghalok a kíváncsiságtól.
Odamentem a kanapéhoz, lezöttyentem rá, és lehunytam a
szemem.
– Rám tört egy ideiglenes őrület.
Luc kuncogott.
– Azt hiszem, meg kéne sértődnöm ezen a kijelentésen.
– Valószínűleg – motyogtam, ujjaimat a homlokomra
szorítva. – Nem kellett volna felhívnod. Tulajdonképpen jobb
lenne, ha elfelejtenéd, hogy elkértem a számodat.
– Az ki van zárva.
– Remek. – Sóhajtottam. – Nem tudnál egyszerűen
hazudni?
– Sose hazudnék neked – felelte habozás nélkül.
Összevontam a szemöldököm.
– Muszáj ilyeneket mondanod?
– Mint például?
– Például... – Nehéz volt szavakba önteni. –
Hagyjuk! Felsóhajtott.
– Miben tudok segíteni, Evie? Ki vele! A világ az osztrigád,
én pedig a gyöngyöd{I}.
Még jobban ráncoltam a homlokom.
– Ennek nincs semmi értelme.
– Dehogyisnem.
– Szeretném, ha tudnád, hogy erre olyan heves
szemforgatással reagáltam, hogy a szemgolyóim legurultak a
torkomon.
Válaszként felnevetett, amitől nekem is felfelé kunkorodott
a szám sarka.
– Mondd, miben segíthetek!
 A kanapén hátradőlve ismét nagyot sóhajtottam.
– Be akartam jutni anya dolgozószobájába, és körbenézni,
hogy van-e valami, ami megmagyarázza, hogy miért járt valaki
a házban hétfőn, de azt sem tudom, mit keressek.
– És azt gondoltad, én igen? – Hallottam, hogy a vonal
túlsó végén becsapódik egy ajtó.
– Nem. Arra gondoltam, kinyithatnád nekem az ajtót, mivel
egyedi, bűnözőknek való képességeid vannak.
– Ki tudom nyitni az ajtót.
– Tudom, de semmi értelme, mert fogalmam sincs, mit
keressek. Nem vagyok detektív. Sose jártam még abban a
szobában. – Feltettem a lábam a díványra. Ha anya ezt látná,
azonnal lehessegetne. – Ostoba ötlet volt, és ez a te hibád.
– De ahhoz van elég eszed, hogy a hibáimat felemlegesd?
– Mert azt mondtad, ismétlem... – Elmélyítettem a
hangom. – Szerinted mennyire ismered jól Sylvia Dashert?,
amitől üldözési mániám lett. És ez a te hibád.
– Szerintem nagyon jogos kérdést tettem fel.
Tény, de akkor is idegesített. Lucnek igaza volt. Azt hittem,
ismerem anyát, de azt is hittem, hogy ismertem apát, holott
nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem.
– Van egy még fontosabb kérdésem a számodra – folytatta.
– Szentséges zselécukor! Már alig várom!
Szelíd nevetése meglehetősen idegesített.
– Miből gondolod, hogy találsz valamit a dolgozószobában?
Feszültség áradt szét az izmaimban.
– Ha volt itt valaki, például egy luxen, akkor járt bent. –
Eszembe jutott, hogy anya mesélt arról, mibe vett részt apa a
halála előtt. – Biztosan van valami.
– Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen ok? – Amikor nem
válaszoltam, így folytatta: – Vagy úgy gondolod, hogy talán
még valami mást is titkol előled?
 Lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem, de nem
segített. Ezt mégis honnan tudja Luc? Amióta anya beszélt az
apámról, folyton azon töprengek, vajon mást is elhallgatott-e
előlem.
– Ennyi – felelte Luc halkan. – Fején találtam a szöget.
Hallgattam. Képtelen voltam megszólalni.
– És talán a szíved mélyén tudod, hogy vannak dolgok,
amikben segíthetek. – A hangja lágy, behízelgő volt. – Dolgok,
amiket Sylvia nem mondott el neked. Dolgok, amikről nem fog
beszélni, biztosan tudom.
Kinyitottam a szemem.
– Mint például?
– Nem fogok odamenni, hogy kinyissak egy ajtót, amivel
nem jutsz előrébb – felelte. – De ha holnap eljössz a klubba
tanítás után, nagyon sok nyitott ajtót találsz majd, amik igenis
vezetnek valahova.
 15. Fejezet

– SZÓVAL... – Heidi lezöttyent mellém, ölében egy rakás kelet-

európai térképpel. A könyvtárban volt az angolóránk,
szakirodalmat keresgéltünk a következő házi dolgozathoz.
Fogalmam sem volt, miért vannak nála térképek. Biztosra
vettem, hogy Alexander Hamiltonról fog írni. – Luc tudott
segíteni az akármilyen problémádban?
Zoe felvont szemöldökkel felnézett egy vaskos kötetből.
– Hogy micsoda?
Heidire néztem, de ő ügyet se vetett rám. Felsóhajtottam.
– Emlékszel, hogy meséltem neked a Luc nevű srácról?
– Igen, aki megjelent a házatokban, és megolvasztott egy
vadászpuskát. – Zoe lassan becsukta a könyvet, mutatóujját a
lapok közé téve. – Vele voltál tegnap este?
– Nem – suttogtam előrehajolva. – Elkértem a számát, mert
szükségem volt a segítségére valamivel kapcsolatban, amihez
jól jöttek volna... a képességei.
Zoe szemöldöke felszaladt.
– Ezt legalább ezerféleképpen tudnám értelmezni.
– Én is – vigyorgott Heidi, végigsimítva a térképeken.
– Jézusom, dehogyis! – Aprilre néztem, aki épp elsuhant az
asztalunk mellett. Pár lépésnyire megállt. Még halkabbra
fogtam. – Be akartam jutni anya dolgozószobájába, de az ajtó
mindig zárva van. Ebben tudott volna segíteni.
Zoe rám meredt egy pillanatra, majd kisöpört egy tincset az
arcából.
– Oké. Csomó kérdésem van. Áthívtad magatokhoz?
– Nem. Nem írtam neki. – Heidihez fordultam. – De valaki
értesítette, hogy elkértem a számát.
Heidi vállat vont.
– Nem én voltam.
– Tudom – feleltem faarccal. – És mégis miért vannak
nálad kelet-európai térképek?
Lenézve a halomra, felsóhajtott.
– Mindig is el akartam utazni Európába.
– De most az Alexander Hamiltonnal kapcsolatos
fogalmazáson kellene ügyködnöd – hangsúlyoztam.
Zoe csettintett, magára vonva a figyelmemet.
– Koncentrálj! Miért akarsz bemenni anyukád
dolgozószobájába?
– Elég zavaros történet.
– Köze van ahhoz, ami hétfő este történt?
Heidi a homlokát ráncolta.
– Mi történt hétfő este?
Gyorsan elmeséltem neki, hogy úgy gondoltam, valaki járt a
házban, és betört anya dolgozószobájába.
– Ezért gondoltam, hogy Luc segíthetne bejutnom.
– Úgy gondolod, járt valaki a házatokban? – suttogta Heidi
tágra nyílt szemmel.
– Senkit sem láttunk, és az ajtók zárva voltak – nyugtatta
meg Zoe, majd felemelte a kezét, amikor csúnyán néztem rá. –
Nem mintha nem hinnék neked. Csak nyoma sem volt, hogy
bárki is ott járt volna.
Heidi hátradőlt.
– Ez igazán ijesztő, pláne annak fényében, ami Colleennal
és Amandával történt.
 – Igen, az. – Beszívtam a dohos könyvek és az állott levegő
illatát. – Amikor anya hazaért, nem említette, hogy valami
furcsát észlelt volna a dolgozószobájában, de... – Utáltam
magam a következő mondatért. – De, tudjátok, fogalmam
sincs, hogy mondta-e volna, ha mégis. Azt hiszem... nem
ismerem őt jól. Mármint de, mert az anyám. Uhh. De mégis
nyilvánvaló, hogy mégsem. Tudom, hogy zagyvaságnak
hangzik.
Zoe komoly tekintettel figyelt.
– Szerinted miről hazudik?
– Nem tudom. Az biztos, hogy valaki járt a házban, és az
egésznek ahhoz van köze, hogy anya és apa ismerte Lucöt.
Csak szerintem... többről van szó. – Nehéz volt úgy
elmagyarázni, hogy ne fecsegjem ki az összes titkot. Tényleg
szerettem volna elmondani nekik, de az ösztöneim azt súgták,
hogy igenis vannak dolgok, amiket meg kell tartanom
magamnak. – A lényeg, hogy Luc nem jött át tegnap este, de...
Valaki ránk pisszegett.
Zoe felemelte a fejét, és sötét pillantást vetett a
szerencsétlen illetőre a hátunk mögött.
– De mi?
Megmarkoltam a könyvem szélét.
– Szerintem Luc tud valamit anyáról és apáról. – És rólam,
suttogta egy fura hang az agyam hátsó zugában. Borzongva
figyelmen kívül hagytam. – Elég egyértelműen célozgatott rá,
meg arra is, hogy hajlandó elmondani, mi az.
Tippem szerint így értette a maga ellenszenvesen titokzatos
módján.
Zoe meglepettnek tűnt, de az arckifejezése olyan gyorsan
kisimult, hogy biztosan a képzeletem játszott velem.
– Vajon mit tudhat? – töprengett Zoe.
 – Fogalmam sincs. – A lányokra néztem. – De ki fogom
deríteni.

Összefutottam Jamesszel, amikor tanítás után az autómhoz

sétáltam.
– Mit csinálsz délután? – érdeklődött. – Éhen veszek,
úgyhogy arra gondoltam, teszek neked egy kellemes
szívességet, és hagyom, hogy a társam legyél az úton, amikor
megkísérlem megtalálni a város legszaftosabb és legnagyobb
hamburgerét.
Nevetve elővettem és feltettem a napszemüvegemet.
– Jól hangzik, de halaszthatatlan dolgom van. Mondjuk
holnap? Vagy szombaton? Úgy hallottam, Coop lefújta a bulit.
– Én is. Jövő hétvégére tette át. Gondolom... nem volt
kedve hozzá a történtek után.
Tény, hogy a halott és eltűnt osztálytársak némileg
rontanak a partihangulaton.
– Azt is hallottam, hogy mit tervezel ma délutánra –
mondta, amikor megálltunk a kocsimnál. – Abba a klubba
mész.
Fenébe!
– Melyiknek járt el a szája?
Keresztbe tette a karját.
– Tőlem nem tudod meg.
Mindkét barátnőmnek elmondtam, hogy a klubba megyek,
de már bántam.
– Ha tudtad, hogy dolgom van, akkor miért kértél meg,
hogy csináljunk mást?
– Reméltem, hogy el tudlak csábítani a hamburgerrel.
Félreállt, én a kocsiajtóhoz léptem.
 – Szerinted okos dolog visszamenni oda?
Nem. Egyáltalán nem.
– Mármint tudod, hogy nincs bajom a luxenekkel, de volt
ott egy rakás illegális. Látod, hogy járt Colleen, Amanda pedig
még mindig nem került elő... – Megköszörülte a torkát. – Az a
Grayson nevű srác a frászt hozta rám.
Ha szerinte Grayson ijesztő – és tényleg az —, akkor
szerencse, hogy még nem találkozott Luckel.
– Amikor kékhaj hazavitt, azt hittem, hogy téged meg
elraboltak.
Összeszorítottam a szám. Luc megpróbált elrabolni, amitől
még ostobábbnak tűnt az a tervem, hogy önként teszem be a
lábam a klubba.
– Ó, csak nem aggódsz szerény személyem miatt? –
cukkoltam, könnyedén a karjába bokszolva. – Nem lesz gond.
– Aha, oké. Akkor egyedül eszek szaftos, grillezett
hamburgereket. – James félig elfordult. – Kérdezhetek
valamit?
– Persze. – Kinyitottam az ajtót.
Úgy tűnt, megválogatja a szavait.
– Összejöttél... valakivel onnan?
– Tessék? – Bedobtam a táskám az első ülésre, majd
visszafordultam hozzá. – Mármint hogy érdekel-e valamelyik?
Például Luc?
James bólintott.
Felnevettem, de még a saját fülemnek is szokatlannak
csengett.
– Még nem volt alkalmad találkozni vele, különben tudnád,
hogy mennyire nevetséges ez a feltevés.
Ez részben igaz volt. Mégis hogyan tetszhetne Luc? Nem
tetszik, de... mégis. És bár aggódnom kéne amiatt, hogy a
klubba megyek, mégsem aggódtam, és nem tudtam
megmagyarázni, miért. Nem lett volna szabad, pláne azok
után, hogy megígértem anyának, többé a tájékára se megyek
annak a helynek, és Heidit is megeskettem, hogy ő sem teszi
be oda a lábát soha, sőt, én sem akartam visszamenni oda.
Furcsa, érthetetlen érzés kerített hatalmába... Minek is
nevezzem? Talán biztonság? Meghittség?
Nagy volt az esély arra, hogy kezd elmenni az eszem.
James felvonta a szemöldökét.
– Ő... is luxen, igaz? – Amikor bólintottam, a távolba
révedt, majd visszanézett rám. – Csak légy óvatos, Evie!
Colleen a klubból tűnt el, és Amandának is nyoma veszett. Van
egy olyan érzésem, hogy ez még csak a kezdet.

Ahogy a Foretoken vörös bejárata felé lépkedtem,

másodpercek választottak el attól, hogy megtapasztaljam,
milyen ellopni valami értékeset egy elegáns üzletből. Például
egy kocsi árával megegyező értékű parfümöt dugni a pólóm
alá.
Nem mintha tudnám, milyen érzés, de úgy véltem, hogy egy
bolti tolvaj ugyanúgy az idegesség és az izgalom keverékét
érezheti, mint én.
El sem akartam hinni, hogy tényleg ezt csinálom. Nem
mondtam igent Lucnek tegnap este. Még az is lehet, hogy itt
sincs.
De én igen.
Nagy levegőt vettem, felemeltem a kezem, de mielőtt
megérinthettem volna a vörös ajtókat, az egyik résnyire nyílt.
Felkiáltva hátrébb léptem. Clyde-ra számítottam. De nem őt
pillantottam meg.
 Luc állt a Foretoken bejáratában.
Hiányos öltözékben.
Mármint nem volt rajta póló.
Elém tárult meztelen mellkasa – és hasa.
Az agyamban egyfajta rövidzárlat állt be. Azt se tudtam,
hová nézzek. Egyáltalán nem lett volna szabad bámulnom, de
nem tehettem mást. Nézni akartam, és a kezembe venni a
gépemet, hogy megörökíthessem azokat az... izmokat.
A farmere cipzárja fel volt húzva, de nem volt begombolva,
így illetlenül lecsúszott – konkrétan annyira, hogy szerintem
idegen szupererők tartották a helyén. A csípője mindkét
oldalán bemélyedő izmok dagadoztak. Jézusom, azt sem
tudom, hogy hívják őket pontosan, de neki voltak ilyen izmai.
Halvány szőrszálak kandikáltak ki a farmer alól.
Forróság öntötte el az arcomat, ahogy a tekintetem feljebb
siklott, végig a hasán – végtelen mennyiségű kocka volt rajta,
mindegyik körvonalazható, pontosan kivehető. A mellkasa
kidolgozott volt, és amikor felemelte a karját, megragadva a
felette lévő ajtókeretet, enyhe kábulatban figyeltem, ahogy a
bordaizmai különböző módokon megfeszülnek és mozognak.
Luc... ki volt pattintva, te jóságos ég!
Abból a pár futó érintésből, amikor véletlenül hozzáértem a
mellkasához vagy a hasához, arra következtettem, hogy jó
formában van, de egy dolog eljátszani a gondolattal, és más
élőben látni.
Biztosan álmodom.
Ezt hajtogattam magamnak, miközben a tekintetem ismét
lefelé siklott, arra az érdekes szőrsávra. A teste nem igazi. Csak
egy álarc, amit a luxenek viselnek. Luc valójában úgy néz ki,
mint egy emberi alakú medúza. Ez... a rendkívül csodálatos
test nem lehet valódi.
 A gondolkodás nem segített.
Egyáltalán.
Mert a teste nagyon is tapinthatónak és valóságosnak tűnt.
– Szeretnéd, ha készítenék egy olyan aggasztó,
magamutogató szelfit a hasamról, és elküldeném neked? –
érdeklődött Luc. – Azt bármikor nézegetheted, még akkor is,
ha nem vagyok ott.
Jaj, istenem!
Lángoló arccal a szemébe néztem. Egyértelműen látszott,
hogy az előbb lépett ki a zuhany alól. Nedves hajtincsek
hullottak a homlokába és a halántékára. Nem viselt
kontaktlencsét. A szeme ismét szokatlanul gyönyörű lila volt.
– Nem nézegettelek.
– Tényleg? Mert olyan merőn bámultál, hogy már-már
tapizásnak éreztem. És nem helytelennek. Mármint nem
olyannak, amit többéves terápiával és babákkal dolgoznak fel.
Jaj, istenem...
– Hanem helyesnek. Amit szívesen fogad a másik, és ami
miatt szintén terápiára kell járnod, de teljesen más okból –
folytatta, ahogy az ajtót tartva arrébb lépett. Észrevettem,
hogy mezítláb van. – De tehetünk úgy, mintha nem stíröltél
volna.
– Mert nem is – sziszegtem, és nem voltam hajlandó
ránézni.
Luc a hátam mögé lépett.
– Felőlem, ha így könnyebben jön álom a szemedre, amiért
stíröltél valakit, akiről azt hiszed, hogy idegen. Atyaég,
micsoda szörnyűség!
Hosszan, egyenletesen kifújtam a levegőt.
– Idegen vagy.
Luc nagy szemeket meresztett.
 – Nem tudsz te semmit, Evelyn Dasher.
– Te most a Trónok harcából idéztél?
– Talán – mormogta.
– És miért nincs rajtad póló? Elfelejtetted, hogyan kell
felvenni?
– Ruhát felvenni nehéééz.
– Úgy látszik, nadrágot begombolni is – dünnyögtem, és
megint elvörösödtem.
Nevetve kinyitotta a második ajtót.
– Miért van rajtad póló?
Elslisszantam mellette, és gyilkos pillantást vetettem rá a
félhomályos, csendes klubban.
– Ezt most komolyan kérdezed?
A vállát megvonva elhaladt mellettem.
– Azt hittem, épp annyira jogos ez a kérdés, mint a tiéd. – A
válla fölött rám sandított, miközben előttem lépkedett. –
Érted. Épp annyira jogos, mint feltenni bármilyen ostoba
kérdést.
Résnyire húzott szemmel meredtem a hátára – a
meglehetősen formás hátára. Izmok dagadoztak a gerince
mentén. Megálltam a táncparketten, és lehunytam a szemem.
Mégis mit csinálok?
– Hiba volt eljönnöm.
Szembefordult velem, de azt kívántam, bár ne tette volna,
mert nagyon nehéz volt a vállától fölfelé található részekre
koncentrálni. Bár az sem volt könnyű.
– Miért?
– Miért? – Röviden, gorombán felnevettem. – Mert seggfej
vagy.
– Azért, mert ki mertem jelenteni, hogy úgy bámultál, hogy
majd kiesett a szemed, mire te úgy reagáltál, mintha azzal
vádoltalak volna meg, hogy csecsemők vérét iszod sabbatkor?
Összeráncoltam az orrom, a tekintetem lefelé kalandozott.
Fogalmam sem volt, milyen érzés lehet megérinteni a bőrét, de
úgy véltem, olyan lehet, mint az acélra feszített selyem. A
fenébe! Abba kell hagynom...
Közelebb lépett, mire kihúztam magam.
– Kezdjük elölről! Teljesen tiszta lappal. Azt fogod színlelni,
hogy a puszta tény, hogy vonzódsz hozzám, nem hozza rád a
frászt, én pedig úgy teszek, mintha nem gondolkodnál azon,
hogy milyen érzés lenne megérinteni engem. Mit szólsz? Áll az
alku?
Leesett az állam, a torkom kiszáradt. Előreléptem és
ráböktem.
– Nem gondolkodom ilyesmin.
Szélesen vigyorgott.
– Makacs vagy, és csapnivalóan hazudsz. Úgy látom,
bizonyos dolgok nem változnak.
– Nem ismersz elég régóta ahhoz, hogy tudd, szarul
hazudok.
Elfordulva végigsimított az egyik asztalon.
– Épp olyan jól ismerlek, mint te magadat.
– Felőlem! – Bosszúság öntött el. – Tudod, mit tudok?
Tudom, hogy szeretsz fecsegni, pedig semmi értelme, csak
azért, mert szereted hallgatni a hangodat.
Luc zengőn felnevetett – más esetében talán szépnek is
találtam volna.
– Azta, te tényleg ismersz engem!
– Egyet kell értenem. – A hang a hátam mögül jött.
Megfordulva Kentet pillantottam meg. Fogalmam sem volt,
honnan bukkant elő. Egy vizespalack volt a kezében. –
Pontosan úgy hangzik, mint az a Luc, akit ismerek.
 – Nem kellene egyetértened vele. – Luc a pulthoz lépett. –
Testvéri összetartás, haver. Testvéri összetartás!
Kent kacsintva elsétált mellettem.
– Egyedül jött.
Épp az imént szedtem föl az államat a padlóról, de most
megint leesett.
– Ellenőrizted, hogy egyedül jövök-e?
– Természetesen – felelte Luc. – Nem vagyunk ostobák.
Eltátottam a szám.
– Te mondtad, hogy jöjjek ide. Miért gondoltad, hogy hozok
magammal valakit?
– Mert legutóbb így volt – magyarázta. – És van egy olyan
sejtésem, hogy te magad sem tudod, miért jöttél.
Becsuktam a szám.
Luc megindult előre.
– Csak biztosra akartunk menni, hogy ne érjenek
meglepetések.
Kent közelebb lépett hozzám.
– Szerintem hivatalosan még nem találkoztunk. Te Evie
vagy. Én Kent. Szeretek nagyokat sétálni sötét temetőkben, és
szeretnék egy lámát háziállatként, mielőtt meghalok.
Meglepődtem.
– Egy lámát?
– Kissé odavan a lámákért – kotyogott közbe Luc.
– De még mennyire! De ki ne lenne? Szerintem úgy néznek
ki, mintha Isten összezavarodott volna. Miután megteremtette
a lovakat és a birkákat, eldöntötte, hogy összekeveri a kettőt,
és tádám! Így lett a láma! – magyarázta Kent. – Rohadtul
elképesztő. Találkoztál már lámával?
– Nem – motyogtam.
– Szégyen. Na mindegy, ezt elveszem! – Mielőtt
reagálhattam volna, lecsúsztatta a karomról a hátizsákomat.
Amikor felé pördültem, elmosolyodott. – Távozáskor
visszakapod.
– Most komolyan? – fakadtam ki. – Szerinted mégis mit
rejtegetek benne? Egy bombát?
– Sosem árt az óvatosság – szólt Luc a folyosóról. – És
egyszer már fenyegetőztél azzal, hogy hívod a zsarukat.
Felé fordultam, és láttam, hogy ránk vár.
– Mondtam neked, hogy valójában nem tettem volna meg.
És azt hittem, hogy újrakezdjük, és úgy teszünk, mintha
tényleg kedvelnénk egymást.
– Mi döntjük el, hogy mi felett hunyunk tényleg szemet.
– Istenem! – nyögtem fel csalódottan. Egyértelmű volt,
hogy nem bízik meg bennem teljesen, és fogalmam sem volt,
miért zavar, mégis így éreztem. Ami ostobaság, mert nem
mintha én bíztam volna benne. – Azt hittem, hogy... – Hogy
ezen már túlvagyunk. Egek, ez olyan együgyű gondolat volt,
hogy még csak szavakba se tudtam önteni.
A tekintete acélossá vált.
– Hogy mi?
Vettem egy nagy levegőt.
– Nem kedvellek.
Luc felém hajolt, mire a haja a homlokába hullott.
– Ne légy dühös rá! – kérte Kent. – Manapság nem árt
elővigyázatosnak lenni. Nézel te tévét egyáltalán? Nemrég
felrobbantották Denverben egy luxenkolónia ismert
központját.
Erről nem hallottam.
– Valaki besétált, letett egy hátizsákot, aztán kisétált, és
felrobbantott egy csomó ártatlant, köztük embereket is. Szóval
körültekintőek vagyunk. – Kent a vállára kanyarította a
táskámat. – De nem veszem le a szemem a táskádról. – A
mellkasához húzta, és átölelte. – Ő lesz az új legjobb barátom.
Tekintetem indiánfrizurájára siklott. Az a haj legalább
tizenhét centi hosszú volt állítva.
– Rendben.
– Szerintem beszélgethetnénk az emeleten, ott
kényelmesebb – szólt közbe Luc. – Jössz?
Így kezdődik a legtöbb horrorfilm, de aki á-t mond,
mondjon b-t is...
Tehetetlenül felsóhajtottam, és követtem Lucöt. Tartotta
nekem a lépcsőhöz vezető ajtót. Beléptem, és megindultam
felfelé.
Luc könnyedén tartotta velem a lépést, nyomában Kent.
Kezemet végigfuttattam a korláton, megpróbálva legyűrni az
idegességemet.
Csodával határos módon hallgattak, ahogy felértünk a
második emeletre. Luc ment tovább, már jó pár lépcsőfokkal
előttem járt, én pedig röviden eltűnődtem, vajon fájna-e nekik,
ha lenne liftjük.
Luc még csak nem is lihegett – holott engem másodpercek
választottak el a kimúlástól -, amikor kinyitott egy ajtót a
hatodik emeleten. Ez a folyosó is úgy nézett ki, mint a
második, azt leszámítva, hogy szélesebb volt, kevesebb ajtóval.
– Én most lelépek a táskáddal. – Kent elsétált mellettünk,
halkan egy karácsonyi dalra hasonlító valamit fütyörészve, és
kinyitotta az egyik ajtót a folyosón. – Viselkedjetek jól, srácok!
Ne tegyetek semmi olyat, amit én magam sem tennék.
Nagy szemeket meresztettem. Amint Kent eltűnt az ajtóban,
Luc így szólt:
– Kent... érdekes figura, de mondhatjuk, hogy megkedvelt
téged.
 – Aha. – Lángoló izmaimat kényszerítve egyik lábamat
tettem a másik után, amíg Luc meg nem állt egy faajtó előtt. A
szívem őrülten dobolt. – Hogy van Chas?
– Jobban. Holnapra jobb lesz, mint új korában.
– Szerencsés – mondtam, mire Luc rám nézett. – Úgy
értem, ha ember lenne...
– Akkor nem élte volna túl a támadást – fejezte be
helyettem. – És ha bénítót viselt volna, nem tudta volna
megvédeni magát.
Az alsó ajkamat harapdálva a padlóra meredtem.
– Ez a te szobád?
– Inkább a lakásom.
A lakása. Világos. Nem csak egy szobája van a szülei
házában. Bár amennyire ismerem, akár egy tojásból is
kikelhetett valahol.
Luc felemelte a karját, és kisöpörte az arcából a haját.
Figyeltem a bőr és az izmok játékát. Leengedte a karját, és a
szemembe nézett.
A tekintetünk egymásba fonódott, és éreztem, hogy nem
tudok máshová nézni. Volt valami transzba ejtő a
tekintetében, és hosszú ideig mindketten hallgattunk. Fura
idegességet éreztem, ugyanazt, amit azon a szombaton,
amikor idejöttem. Beszivárgott a folyosóra, és megült a
bőrömön, mint a füst. Olyan volt, mint egy elektromos vihar
közelében lenni. Már-már arra számítottam, hogy a
mennyezeti lámpák fénye elhalványul, vagy felrobbannak.
Lesütötte a szemét, megtörve a varázst.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta halkan.
Meglepetten pislogtam.
– Tényleg?
Eltelt egy pillanat. A sötét, elképesztően sűrű pillák
felemelkedtek. Az ametiszt szempár ismét engem figyelt.
– Igen. Nem hittem, hogy eljössz.
Karba tettem a kezem, egyik lábamról a másikra
nehezedtem.
– Hibáztattál volna, ha nem?
– Nem. – Fanyar mosoly.
Forróság öntötte el az arcomat.
– Igazad volt korábban. Azt sem tudom, mit keresek itt.
Széles vigyorral az arcán megfordult, ujját egy leolvasónak
nyomva. Amint megtörtént az ujjlenyomat-olvasás, kattant a
zár. Szupertechnológia, pont itt.
– Én tudom, miért jöttél.
A gyomrom kissé összeszorult.
– Na, miért?
Luc kinyitotta az ajtót.
– Azért, hogy elmeséljek neked egy történetet.
 16. Fejezet

EGY TÖRTÉNETET?
Nem ezért jöttem. Ki akartam deríteni, mit tud anyáról –
hogy vajon milyen titkokat rejteget előlem. De ahogy
beléptem a kissé hűvös szobába, és Luc felkapcsolta a
világítást, nem az járt az eszemben, vajon mit tudhat.
Nem az a szedett-vedett lakás volt, amire számítottam.
Tekintetemet végighordoztam a helyiségen. Két ajtó
kivételével – amelyek tippem szerint a fürdőszobába és talán
egy gardróbba vezettek – a hatalmas tér egybenyílt. A nappali
tágas volt, és a redőnyös, mennyezettől a padlóig érő ablak
előtt egy süppedős, hívogató kanapé állt. Egy óriási tévé foglalt
vele szemben helyet, egy fémből és üvegből készült állványon.
A fával burkolt padló a hálószobába vezetett. Az ágy pedig –
szentséges ég – egy emelvényen állt. Két hosszú, fából készült
szekrény foglalta el a szoba egyik oldalát, egy makulátlan
íróasztal mellett. Csak egy laptop volt rajta.
Körbenézve semmi személyeset nem láttam. Sehol egy kép.
Se egy poszter. A falak csupaszak voltak. Luc elsétált
mellettem, és ahogy beljebb léptem, észrevettem egy gitárt a
tévénél lévő sarokban.
Luc gitározik?
Rásandítottam. A konyhába ment, és egyik hosszú ujjával
végigsimított a ránézésre palából készült konyhapulton. Vajon
félmeztelenül szokott gitározni?
 A mennyezetre pillantottam. Nem akarom tudni a választ
erre a kérdésre.
– Ez a te lakásod?
– Aha. – A rozsdamentes acélból készült hűtőhöz lépett.
Megráztam a fejem.
– Ez mégis hogy lehet? Hogy lehet, hogy a tiéd ez... és a
klub is? Csak tizennyolc vagy, és szerintem a luxeneknek nem
lehet saját tulajdonuk.
– Valóban nem, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek
kiskapuk. Egy papíron sem szerepel a nevem, mégis mindez az
enyém.
– Mármint a szüleidé?
Halkan felnevetett.
– Nincsenek szüleim.
Összevontam a szemöldököm. Tuti, hogy a luxeneknek is
vannak szüleik, de aztán rájöttem, hogy érthette. A szülei
meghaltak, vagy az invázió előtt, vagy közben. Talán...
– Pénzt sem hagytak rám – vágott közbe, mire a szemem
résnyire szűkült. – Ismertem egyszer egy srácot, aki nagyon
jól bánt a pénzzel. Parisnak hívták. Sokat tanultam tőle.
Paris? Milyen szokatlan név. Mégis ismerősen csengett.
Várjunk csak! Az nem egy létező történelmi figura volt?
– És hol van most Paris?
– Meghalt.
– Ó... részvétem.
Merev háttal felemelte a karját, és a hajába túrt.
– Ismerted? Várj! Persze hogy nem. – Felnevetett,
leengedte a karját, és megfordult. – Paris olyan volt nekem,
mintha az apám lenne. Jó ember volt, én pedig... megölettem.
És ez nem túlzás. Belevontam valami... vakmerőbe, még az
invázió előtt, és ebbe halt bele.
 Nem tudtam, mit mondhatnék.
– De erre majd még visszatérünk. Tudni akarod, miért
hajtogatom, hogy nem vagyok luxen? Mert nem is vagyok az.
Oldalra billentettem a fejem, és karba tettem a kezem.
– Miért hajtogatod ezt folyton?
– Mert ez az igazság. – Felém fordult, és félig-meddig azt
kívántam, bár inkább maradt volna háttal.
– Origin vagyok.
Pislogtam egyet, majd még egyet.
– Ori... mi?
A szája sarka felfelé görbült.
– Egy origin. Egy luxen és egy mutálódott ember ivadéka.
Hosszú pillanatokig meredtem rá.
– Egy mutálódott ember? – Rekedten felnevettem. –
Tudod, mit, szerintem megyek, megkeresem Kentet, és...
jézusisten!
Luc hirtelen előttem termett, fölém magasodott. Nem ért
hozzám, de elég közel állt ahhoz, hogy érezzem a csupasz
bőréből áradó hőt.
– Nincs okom hazudni neked. Egyáltalán. Meg kell értened,
hogy semmit sem nyernék vele. – A tekintetünk találkozott. –
És mindent elveszíthetek azzal, ha elmondom neked, amiről a
világ nagy része nem tud.
Nagyot nyelve tartottam vele a szemkontaktust.
– Mit veszítenél?
Hosszú idő után válaszolt.
– Mindent.
A szívem összeszorult.
– Akkor miért kockáztatnád meg, hogy bármit is elmondj?
– Remek kérdés. – Finoman oldalra döntötte a fejét. – De
te az igazat akarod, én pedig beszédes kedvemben vagyok. A
kérdés az: hajlandó vagy meghallgatni?
Egy részem meg akarta keresni a táskámat, és sürgősen
elhúzni a csíkot, de hallani akartam az igazat, és végül
eldönteni, hogy Luc hazudik-e vagy sem. Bólintottam.
– Hajlandó vagyok meghallgatni.
– Tökéletes.
Megfordult, egy szempillantás alatt a hűtő előtt termett, és
kinyitotta. Kivett két Coca-Colát.
– Sok mindent nem tud a közvélemény.
Az ujjaink súrolták egymást, amikor elvettem a felém
nyújtott dobozt. Eszembe jutott, hogy anya is azt emlegette,
hogy sok mindenről nem tudnak az emberek. Szorosabban
megmarkoltam a dobozt.
– Köze van ennek ahhoz a csoporthoz, amelyikben apu
dolgozott? A Daedalushoz?
Az ajka savanyúan megrándult bólintás közben.
– Nem ülsz le?
Reszketve kifújtam a levegőt, körbenéztem, és úgy ítéltem
meg, hogy a kanapé a legbiztonságosabb hely. Odamentem, és
leültem a szélére. Széles, süppedős kanapé volt, és ha teljesen
hátrahúzódnék, akkor úgy kellene majd legurulnom róla.
– Édesanyád elmondta neked, hogy a luxenek már itt
vannak egy ideje, igaz? És hogy a Daedalus azon dolgozott,
hogy beilleszkedjenek a társadalomba, hogy elrejtsék őket.
Nem csak ezt csinálták. – Luc elsétált előttem, letéve
bontatlan dobozát egy kisasztalra.
– Tudod, hogy a luxeneket nehéz megölni, ezt a világ
megtanulta az invázió során.
Borzongva felé fordultam, és figyeltem.
– Nem csak azért, mert erősek, és képesek megcsapolni az
úgynevezett Forrást, és fegyverként hasznosítani. – Luc
megállt egy szekrénynél, és kihúzott egy fiókot. – Hanem azért
is, mert képesek meggyógyítani magukat, ahogyan Chas is
tette, amikor felöltötte az igazi alakját. De ami igazán érdekes,
hogy mit tud tenni ez az erő az emberekkel.
– Megöli őket? – kérdeztem, kinyitva a kólásdobozt.
Nevetve elővett egy hosszú ujjú fekete pólót. Hála istennek!
– Képes meggyógyítani őket.
A kezem megremegett, mire a szénszavas édesség
átcsurgott az ujjaim között.
– Tessék?
Amikor felvette a pólót, elfordítottam a tekintetem, mielőtt
ismét rajtakapott volna, hogy a fura, érdekes táncot járó izmait
figyelem.
– A luxenek bármit képesek meggyógyítani az apróbb
karcolásoktól kezdve a szinte halálos lőtt sebekig.
Természetesen saját akaratukból, de a legtöbben hallani sem
akartak erről az invázió előtt, mert az életmódjuk – a
biztonságuk – attól a ténytől függött, hogy az emberek nem
tudnak a létezésükről. Ha embereket kezdenek gyógyítani
mindenfelé kézrátétellel, az figyelemfelkeltő. Azok, akik tudták
az igazat, kezdtek eltünedezni. Ez még most is így van. Aki
tudja az igazat, annak nyoma vész. Az igazság veszélyes.
Ismét végigfutott rajtam a hideg. És most én is megtudom
az igazat.
Lesimította a póló alját, és felém fordult. A póló csak
tűzoltásnak volt jó.
– És az emberek meggyógyításának fura mellékhatásai
lehetnek. Ha többször gyógyítanak meg egy embert, vagy nagy
erőfeszítést igényel, például szó szerint megmentik valaki
életét, akkor az megváltoztathatja az illetőt.
Ittam egy kortyot. Luc visszajött a kanapéhoz.
 – Mármint mutálódik?
– Igen. – Leült mellém. – Néhányszor előfordul, hogy az
ember átveszi a luxen jellemzőit, és képes használni a Forrást.
Erősebbek lesznek, és nem betegednek meg.
Tátogtam a szót. Hibrid. Pontosan úgy hangzott, mintha
egy sci-fiből idéznék.
– De a hibridek... továbbra is emberek, igaz?
– Igen? Nem? – Vállat vont. – Azt hiszem, ez még vita
tárgya, de ami nem, az az, hogy minden megváltozott, miután
a Daedalus rájött, hogy a luxenek nem betegszenek meg, és
embereket tudnak gyógyítani. A Daedalushoz hasonló
csoportokat eleinte a jó szándék vezérelte. Tanulmányozták a
luxeneket, megvizsgálták, használhatnák-e a genetikájukat
arra, hogy emberi betegségeket gyógyítsanak, mindent... –
Reszketve kifújta a levegőt, és a távolba révedt. – Az egyszerű
megfázástól bizonyos rákfajtákig. A Daedalus tudta, hogy a
betegségek kiirtásához a kulcs a luxenek DNS-ében van.
Kezeléseket és szérumokat fejlesztettek ki a luxenek DNS-éből.
Volt, ami bevált. – Feszülten elnémult egy pillanatra. – Volt,
ami nem.
Döbbenetemben szólni sem tudtam.
– Elképesztő lehetőségek tárultak fel, amikor kiderült, hogy
a luxenek mutálni tudják az embereket, és egyfajta hibridekké
tudják őket változtatni. Néha az emberek nem mutálódnak.
Normálisak maradnak. Néha pedig... önpusztítóvá válnak.
Némileg... homályos a humán mutáció, ezért tanulmányozta a
Daedalus, és a mutáció megmaradását biztosító kezelésekkel
állt elő. A Daedalus elhatározta, hogy jobbá teszi az emberek
életét. Jót tettek. Egy ideig.
Volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan rossz fordulatot
vesz a történet.
 – A tanulmányokat kísérletek követték, olyasmik, amelyek
valószínűleg minden létező etikai szabályt áthágtak. Nem
tartott sokáig, hogy rájöjjenek, hogy egy luxen képes
szaporodni egy általa mutált emberrel, gyerekük foganhat, aki
sok tekintetben erősebb a luxeneknél. – Elnémult. – És a
Daedalus kísérletezett rajtuk – többgenerációnyi gyereken.
Néhányat megtartottak. Akik nem feleltek meg az
elvárásaiknak, azokkal végeztek.
Iszonyodva előrehajoltam, és letettem a földre a
kólásdobozt.
– Édes istenem!
– Sok kisgyerek sose ismerhette meg a szüleit. – Luc
vonásai megfeszültek. – Aztán... a Daedalus összefogott a
Védelmi Minisztériummal. Sokkal inkább katonák gyártásáról
volt szó, mint betegségek kezeléséről. Többgenerációnyi
gyerek nőtt fel laboratóriumokban és rejtett létesítményekben.
Néhányan sosem jártak kint. Sokan ugyanabban a négyszer
négy méteres szobában haltak meg, mint amiben felnőttek.
Egyeseket katonai, kormányzati pozíciókba helyeztek – több
millió dollárt érő cégeknél.
Az állam gyakorlatilag az ölembe esett. Ez... elképesztő.
Kezét a combom mellé tette a kanapéra, és közelebb hajolt.
– Bármilyen lelkesedés fűtötte is azokat az orvosokat
kezdetben, a végére eltorzult. – Lassan a szemembe nézett, én
pedig reszketve vettem levegőt. – Főleg, amikor
kikényszerítették a szaporodást.
Felfordult a gyomrom, ezért el akartam szakítani a
tekintetem Lucről, de az olyan lett volna, mintha szemet
hunynék az igazság fölött, mert tudtam, mit fog mondani.
Luc felemelte a karját, és lassan feltűrte a pólója ujját,
megmutatva erőteljes alkarját. Hátranézett a válla felett, és
felemelte a másik karját. Valami lerepült a konyhapultról, és a
kezében landolt. Rájöttem, hogy egy kés, méghozzá igen éles.
Megdermedtem.
– Ha megvágsz egy luxent, perceken belül meggyógyul, de a
vágás mélységétől függően eltarthat hosszabb ideig is. – Az
éles penge feszes bőre fölött lebegett. – Amikor egy hibriden
ejtesz vágást, ők is meggyógyulnak. Nem olyan gyorsan, de
határozottan gyorsabban, mint egy ember.
Összekulcsoltam a kezemet.
– Luc...
Elkéstem.
A bőrére nyomta a pengét, és mélyen a húsba vágott.
Kékesvörös vér csillant. Mielőtt felpattanhattam volna a
kanapéról, hogy törülközőért rohanjak, a bőr összehúzódott és
azonnal összeforrt a vágás felett.
– Jóságos ég! – Sehol egy vércsepp. Sehol egy sebhely.
Olyan volt, mintha nem is ejtett volna vágást magán. A
szemébe néztem.
– De egy luxen és egy hibrid gyereke, egy origin, azonnal
meggyógyul.
Ahogy lenéztem a karjára, majd vissza jóképű arcára,
azonnal összeállt a kép.
– Te... te is azok közé a gyerekek közé tartozol?
Bólintott, majd oldalra hajolt, és letette a kést az asztalra.
– Figyelj!
Naná, hogy figyeltem.
Halvány fehér ragyogás jelent meg a mutatóujja felett.
Elhúzódtam, a szemem hatalmasra tágult.
– Ne...
– Semmi gond. – A fény végigáramlott a karján, a bőrét
nyalogatta. – Az originek nem átlátszóak... – közölte
vigyorogva mint a medúzák.
Ezt látom. A karja ugyanolyan maradt az erős fény alatt.
– Az origineknek olyan szemük van, mint nekem.
Ugyanolyan színű. Ugyanolyan pupillával.
Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. Kinek is
volt még ilyen szeme? A srácnak, akit Chasszel láttam.
– Archer. Ő is origin?
Amikor Luc bólintott, a ragyogás felmelegítette a vonásait,
mintha egy gyertya fölé hajolna. Ez magyarázza hát a fura
pupillát, amit még sose láttam luxenen.
– Valaha több origin létezett. Mára... nem sok maradt.
Az ajkamat harapdáltam.
– Mi történt velük?
Luc hosszan hallgatott.
– Ezt a történetet majd máskor mondom el.
Tekintetem az arcára siklott, majd vissza a kezénél reszkető
fehéres ragyogásra. Bizarr, ösztönös késztetést éreztem, hogy
megérintsem a fényt.
– Megérintheted – mondta halk, mély hangon. –
Nyugodtan. Nem esik bajod.
Zakatoló szívvel emeltem fel a karom.
– Az originek... gondolatolvasók?
Titokzatos mosoly játszott az ajkán.
– Néhányan igen.
Basszus, ne! Megdermedtem.
– Na és te?
– Én igen.
Elhúzódtam. Egész végig igazam volt. Édes istenem, mégis
miket gondoltam róla? Rosszakat. Nagyon rosszakat. Igazán
zavarba ejtőeket.
– Igyekszem nem csinálni. Mármint nem kutakodom az
emberek gondolataiban. De időnként nem tudom megállni,
pláne akkor, ha egy ember hangosan közvetíti őket. – A
tekintetünk összekapcsolódott. – Te... többnyire csendben
vagy. Pusztán néhány dolgot csíptem el nem szándékosan.
Gondolatfoszlányokat.
– Miért hinném el neked, hogy nem szándékosan olvasol a
gondolataimban?
Ha nekem ilyen képességem lenne, öt másodpercenként ezt
csinálnám.
A keze körüli fény pulzálni kezdett.
– Mert ha olvasnék a gondolataidban, valószínűleg nem
tetszene, amit ott találnék.
Nyers őszintesége annyira meglepett, hogy szóhoz se
jutottam. Félig-meddig szerettem volna bocsánatot kérni.
– Érintsd meg a fényt! – incselkedett. – Tudom, hogy
szeretnéd. És nem a gondolataid alapján. Az arcodra van írva.
Lucnek igaza volt.
Meg akartam érinteni.
Ez talán az őrültség jele.
Nagyot nyelve kinyújtottam a karom. Lassított felvételben
láttam, ahogy az ujjaim a fény felé közelítenek. A levegő meleg
volt a karja körül. De nem forró. Feszülten haladtam tovább.
Az ujjaim szétválasztották a fényt, mire áramütés cikázott
végig a bőrömön. Luc fénye átterjedt rám is. Lágy
zümmögésnek tűnt.
Elakadt a lélegzetem.
Nem fájt megérinteni a fényt. Egyáltalán. Olyan volt,
mintha napsütötte levegőt érintenék. Kis fénycsíkok
lobbantak, tekergőztek a karom körül.
Ez nem csak fény, gondoltam. Ez erő – színtiszta erő, ami
fegyverré tehető, olyan fegyverré, amely megölte apámat.
 Elhúztam a kezem, tenyeremet a lábamra szorítottam.
A fény halványan pislákolt, majd Luc keze és karja
visszaváltozott normálissá. A pupillái ismét szokatlanok
voltak, mintha tágulnának.
Megköszörültem a torkom.
– Mi mást tudsz még?
Luc sokáig hallgatott. Olyan tekintettel méregetett, amitől
kirakósnak éreztem magam, amit nem tud összerakni. A
tekintetünk egymásba kulcsolódott. A lélegzetem elakadt.
Valami... valami heves és váratlan kelt életre köztünk.
Nyelt egyet, és elfordult.
– Ugyanazokra vagyunk érzékenyek, mint a luxenek – a
sokkolók és az elektromos impulzusokat kibocsátó fegyverek
nem a barátaink. Egyszóval mindenben jobbak vagyunk,
amiben a luxenek jók.
– Azta! – Nevetve elhessegettem a furcsa érzéseket. –
Micsoda szerénység!
Halványan elvigyorodott.
– Ismertem valakit, aki azt mondta, hogy a szerénység a
szenteknek és a veszteseknek való.
A szemöldököm felszaladt.
– Ez úgy hangzik, mintha az illető nagyon bölcs lenne. És
szerethető.
Luc kuncogott.
– Ha tudnád...
Elhallgattunk, pedig nekem még sok kérdésem lett volna.
Egy egész éjszakára való.
– Szóval... soha nem találkoztál a szüleiddel?
Luc megrázta a fejét.
– Nem. Nagy valószínűséggel mindketten halottak.
– Részvétem.
 Vállat vont, és legörgette a pólója ujját.
Az arcvonásait figyeltem. Tudtam, hogy nem kellene
megkérdeznem, de nem bírtam magammal.
– Te is az egyik laboratóriumban nőttél fel?
– Igen. – A pillái megrebbentek.
– Milyen... milyen volt?
A távolba révedt. Nem hittem, hogy válaszol.
– Semmilyen. Nem volt olyan, hogy... önmagad. – Az
állkapcsa mozgott, miközben tekintetét végighordozta a lakása
csupasz falain. – Nem voltak barátok. Sem családtagok.
Semmi értékünk azon túl, amiért teremtettünk. Egy origin
egyedülálló entitás, de ugyanakkor minden origin az entitás.
Bizonyos módon olyanok voltunk, mint egy számítógép.
Mindannyian. Születésünktől fogva engedelmességre
programoztak minket, amíg...
– Amíg? – kérdeztem halkan, ösztönösen tudva, hogy erről
nem szokott beszélni. Talán soha.
Továbbra is az üres falakat bámulta.
– Amíg öntudatra nem ébredtem. A Skynethez hasonlóan.
Láttad a Terminátort, ugye? Egy nap felébredtem, és rájöttem,
hogy okosabb, gyorsabb és halálosabb vagyok azoknál, akik
létrehoztak. Akkor miért engedem meg nekik, hogy
megmondják, mikor ehetek és alhatok, mikor hagyhatom el a
szobámat, és mikor mehetek ki a mosdóba? Így hát többé nem
engedelmeskedtem.
Úgy véltem, ez nem merült ki annyiban, hogy kisétált az
ajtón.
– Mire teremtettek?
– Az alapokra – felelte. – Világuralomra.
Nevetés fojtogatott.
– Az alapnak számít?
 – Nem erre ácsingózik minden idióta az élete során, aki a
rossz utat választja? Talán kezdetben nem. A Daedalus azt
hitte, hogy a jó oldalon állnak. Hogy ők a hősök a történetben,
de mire észbe kaptak, már a rossz oldalon álltak.
Ugyanolyanok lettek, mint a Földet megszálló luxenek.
Dominálni akartak, mert azt hitték, ők a jobb faj. És a
Daedalus? Tökéletes hadsereget akart alkotni, tökéletes
kormányt – és tökéletes fajokat. Azok voltunk mi. Az voltam
én.
– Istenem, Luc! Annyira...
– Ne! Ne sajnálkozz! – Rám nézett. – Neked semmi közöd
ehhez.
– Tudom, de... – A mellkasom összeszorult. – A szüleimnek
van köze azokhoz a kísérletekhez?
– Tényleg tudni akarod a választ?
Nem kaptam levegőt.
– Igen.
– Jason volt az egyik ember, aki felügyelte a Daedalust.
Pontosan tudta, mit csinálnak, és hogyan.
Ennyit már gyanítottam azok alapján, amit anya elmondott,
mégis gyomrosként ért.
– És anya?
Felvette a Coca-Coláját, és kinyitotta a dobozt.
– Sose láttam Sylviát egyik létesítményben sem, de
lehetetlen, hogy ne tudott volna arról, mi folyik ott – hogy mit
csinál a férje. Lehet, hogy nem vett részt a kísérletekben, de az
fix, hogy bűnrészes volt.
Nem akartam elhinni. Anya jó ember.
– A jó emberek is követnek el szörnyű dolgokat, amikor
hisznek abban, amit csinálnak – jegyezte meg Luc.
– A gondolataimban olvasol.
 Felém fordult.
– Nagyon hangos a műsorszórás.
A szemem résnyire szűkült.
A szája sarka felfelé kunkorodott.
– Nem azt mondom, hogy Sylvia rossz ember. Nagyon sok
tisztességes ember dolgozott a Daedalusnál, akik hittek abban,
hogy egy ragyogóbb, biztonságosabb jövőért dolgoznak.
– De... ettől még helytelen, amit csináltak. Amiről beszéltél,
az borzalmasnak tűnik számomra.
– Az is volt. – A szemembe nézett. – És még a felét sem
mondtam el annak, ami a feladatuk volt.
Görcsbe rándult gyomorral lehunytam a szemem.
Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Nem tudtam elhinni, hogy
ha anya tudott volna a kényszerszaporodásról és arról, hogy
cellákban nőnek fel gyerekek, akkor szemet hunyt volna
felette. Ha igen, akkor... Gyomorforgató volt, ezért nem lepett
meg, hogy anya erről egy szót sem szólt, amikor mesélt nekem
a Daedalusról.
– Tudod, mire jöttem rá?
– Mire? – nyitottam ki a szemem.
Luc engem figyelt.
– A legtöbb ember képes szörnyű dolgokat elkövetni, vagy
szemet hunyni felettük, ugyanakkor elképesztő dolgokat
véghez vinni. Az emberek nem egydimenziósak.
– Tudom, de... – Elhallgattam, a kezemre meredtem. Anya
egyfajta hős volt számomra. Kemény és erős csaj. Nem omlott
össze az invázió és apa halála után. Nem akartam így
beszennyezni, de már túl késő volt. Az igazságnak sikerült
kiradíroznia az eddig ismert múltat.
A lábamra simítva a kezemet, reszketve kifújtam a levegőt.
– Korábban említettem egy nevet. Parist. Azt mondtam,
hogy miattam halt meg. Ez igaz – folytatta halkan Luc. Felkelt
a kanapéról, a tekintetemmel követtem. Engem figyelt, szeme
kissé tágra nyílt. – És ami a legszörnyűbb az egészben, hogy
tudta, mibe ártja bele magát. Tudta, miért teszem őt kockára,
mindenkit, és belenyugodott. És tudom, hogy ha lenne
visszatekerés gomb az életben, ugyanezt tenné – nem értem,
hanem a lányért.
Igazából fogalmam sem volt, miről beszél, de nem lehetett
nem észrevenni a jóképű arcát felhőző fájdalmat és bánatot.
– Milyen... lány?
– Ezt a történetet fogom neked elmesélni. – Elnémult. –
Mármint ha úgy érzed, hogy még képes vagy ép ésszel
befogadni.
Lassan bólintottam.
– Szerintem igen.
Megállt, és nekidőlt a falnak.
Abban a pillanatban szinte normálisnak tűnt. Mint bármely
másik tinédzser srác a nagyvilágban, de a szeme más volt.
Nem a szín, hanem amit ki lehetett olvasni belőle. Régóta
hurcolt kimerültség örvénylett a lilás árnyalatban.
– Ismertem egyszer egy lányt – vágott bele. Fanyar mosoly
jelent meg az ajkán. – Ismered ezt a mondást, igaz? Minden jó
történet egy lánnyal kezdődik. Ez így van, mert ez a lány...
különleges volt. Nem a szépsége miatt. Bár az volt, és én is úgy
gondoltam, sose láttam nála szebbet, de nem ettől volt
különleges. Ő volt a legkedvesebb és legerősebb ember, akit
ismertem. Csodálatos, harcos természet volt, elképesztő
dolgokat élt túl.
A sajnálat összeszorította a szívemet. Már tudtam, hogy a
történet nem érhet boldog véget.
Lehunyta a szemét, fejét a falnak döntötte.
 – Valószínűleg ő volt az egyetlen igaz barátom – nem,
tényleg ő volt az egyetlen igaz barátom. Nem olyan volt, mint
én, nem egy origin. Nem is volt luxen, sem hibrid. Csak egy
aprócska emberlány, aki maga mögött hagyta az otthonát,
Hagerstown peremét – anya nélkül nőtt fel, az apját pedig
jobban érdekelte a pia és a drogok, mint az, hogy a gyerekével
törődjön.
Hagerstown? Én is onnan származom – ott éltem az invázió
előtt. Micsoda véletlen egybeesés! Időnként tényleg kicsi a
világ.
Luc lehunyt szemmel folytatta.
– Valahogy sikerült eljutnia Hagerstownból a nyugat-
virginiai Martinsburgbe. Nem én találtam rá, hanem Paris, a
luxen. Egyik éjjel botlott bele. Már nem emlékszem, mi
történt, de gondolom, megsajnálta a lányt, ezért hazahozta
magával. Koszos, nagyszájú jószág volt, nagyjából két évvel
fiatalabb nálam. – Ismét elmosolyodott, ezúttal kissé
szomorúbban. – Eleinte nem nagyon kedveltem.
– Nem meglepő – mormogtam, megpróbálva elképzelni egy
sokkal fiatalabb Lucöt.
– Sosem hallgatott sem rám, sem Parisre, és bármennyire
az agyamra ment, ő volt az én... – Nehezen kifújta a levegőt. –
Árnyékom. Paris a házi kedvencemnek hívta. Ami kissé sértő,
ha belegondolsz, de ez van... – Megvonta a vállát. –
Igyekeztünk titkolni előle, mik vagyunk, mert ez még az
invázió előtt történt, de mindössze tizenöt másodpercig
sikerült. Nem ijedt meg, amikor megtudta az igazat. Sőt, csak
még kíváncsibb lett... és még idegesítőbb.
Apró mosollyal felkaptam a kólám. Most már láttam
magam előtt a fiatal Lucöt a pajkos kislánnyal a sarkában.
– Végül megkedvelt. – A szomorú mosoly visszatért. –
 Olyan volt, mint egy kishúg, akit soha nem akartam, és ahogy
cseperedett, ahogy mindannyian idősebbek lettünk, kezdett
teljesen mást jelenteni számomra. – Lehunyta a szemét, és
megborzongott. – Tiszteltem őt, már jóval azelőtt, hogy
egyáltalán tudtam volna, mit jelent a tisztelet. Olyan sok
mindenen ment keresztül rövidke életében. Olyan
helyzeteken, amiket fel sem tudtam fogni, és soha nem voltam
eléggé méltó hozzá... a barátságára, az elfogadására, a
hűségére.
A torkom összeszorult.
– Hogy hívták?
Luc csodaszép szeme fogva tartott, miközben oldalra
billentette a fejét.
– Nadia. Nadiának hívták.
– Nagyon szép név. – A coca-colás doboz nyitóját
babráltam. – Mi... mi történt vele?
– Jason Dasher.
Hasogató fájdalmat éreztem a mellkasomban, ezért
elfordultam. Már azelőtt tudtam a választ, hogy megkérdeztem
volna, vagy nem? Az apám, a férfi, akit most kezdek
megismerni, szörnyű kísérleteket folytatott ártatlan luxeneken
és embereken.
Eszembe jutottak anya szavai. Tett róla, hogy Luc
elveszítsen valakit, aki nagyon kedves volt a szívének. Jaj,
istenem! Apám tett valamit azzal a lánnyal – a lánnyal, akiről
Luc olyan tisztelettel beszél, hogy egyértelmű, hogy őrülten
szerelmes volt belé már fiatal korában is. És valószínűleg még
mindig, habár fájdalmasan nyilvánvaló, hogy a lány már csak
szellemként létezik.
– Bocsánatot kértél a tónál azért, amit tett, pedig fogalmad
sincs, mit követett el. Sylvia tudja, de nem mondta el neked.
 Kíváncsiság és egy nagy adag rettegés járt át.
Tudni akartam, ezért muszáj volt szembenéznem az
igazsággal, akármilyen szörnyűségeket követett is el az apám.
– Mit csinált?
Luc megállt előttem, és egy táncos hajlékonyságával
letérdelt elém.
– Olyan sok mindent nem tudsz vagy nem értesz.
– Akkor mondd el! – kérleltem, ujjaimmal behorpasztva a
coca-colás dobozt.
Árnyék suhant át az arcán.
– Nem tudom, hogy... – Luc megtorpant, majd az ajtó felé
fordult. Egy másodperccel később kopogtak. – Egy pillanat! –
Sóhajtva felkelt, és az ajtóhoz lépett. Grayson állt ott. – Azt
hittem, világosan megmondtam, hogy ne zavarjatok.
Tágra nyílt szemmel felemeltem a dobozt, és ittam egy
kortyot.
Grayson lenéző pillantást vetett felém.
– Sajnos ez nem várhat. A... csomagokról van szó, amiket
tegnap este hagytak itt.
Csomagok? Várjunk csak! Az elképesztő zöld szemű srác is
valami csomagokat emlegetett. Daemon a neve.
– Mi a fene van? – förmedt rá Luc.
Grayson felsóhajtott, majd rám nézett.
– Fogalmazzunk úgy, hogy váratlan gondunk akadt.
– A fenébe! Ne haragudj! – fordult hozzám. – Ezt muszáj
elintéznem.
– Semmi gond. – Rossz volt az időzítés, de tökre
megértettem.
Egy pillanatig habozott.
– Eltarthat egy ideig.
Más szóval: ideje távoznom.
 Felkeltem.
– Rendben. Akkor...
A tekintetünk találkozott, és fogalmam sem volt, hogyan
köszönjek el mindazok után, amit megtudtam.
Luc Graysonhoz fordult.
– Máris jövök.
Grayson úgy nézett ki, mint aki inkább maradna, de
mereven hátat fordított, majd eltűnt a szemem elől. Luc felém
fordult, tekintete az enyémet kutatta, ahogy előreléptem.
– Minden rendben?
Letettem a dobozt a pultra, és bólintottam.
– Igen. Mármint sok mindent megtudtam ma, de... hiszek
neked. – És tényleg így volt. Nagyon sok információt kellett
megemésztenem, és nem tudtam elképzelni, miért hazudna. –
Azonban van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nincs vége.
Lenézett rám.
– Mert nincs is. – Megmozdult, és mielőtt felfoghattam
volna, mit csinál, ujjhegyeivel finoman megcirógatta az
arcomat. Az érintés tompa áramütésként ért. Lehajtotta a
fejét, éreztem, hogy az orra az arcomat súrolja. Amikor
megszólalt, a hangszíne furcsán rekedt volt.
– Barack.
Döbbenten kapkodtam levegő után.
– A... testápolóm.
– Már mondtad. – Luc elidőzött, meleg lehelete az arcomat
súrolta. – Majd hívlak, rendben?
– Oké – suttogtam, és úgy éreztem, nem kapok elég levegőt.
Elhúzódott, és hagyta, hogy az ujjai lehulljanak az arcomról.
– Kent majd kikísér.
Mögé sandítottam, és naná, hogy ott volt Kent, a folyosón
állt, kezében a táskámmal. Éreztem, hogy elvörösödöm,
amikor kiléptem a szobából.
Kent rám vigyorgott.
Elképesztően zavarban voltam, és épp megfordultam, hogy
elköszönjek Luctől, de már nem volt ott.
– Azta! – Visszafordultam Kenthez. – Hová tűnt?
– Gyors. – Kent átadta a táskámat.
Végignéztem a folyosón. Üres volt.
– Láthatatlan?
Kent felnevetett.
– Néha olyan érzés. Gyerünk, cukorfalat! Kikísérlek.
Cukorfalat? Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre.
Legyalogoltunk hat emeletet. Az üres klub kijáratához
vezetett. Nem láttam sem Clyde-ot, sem mást.
– Biztos vagyok benne, hogy még látjuk egymást – mondta
Kent az ajtót kinyitva.
– Aha. – Megragadtam a táskám pántját. – Öhm... köszi,
hogy... vigyáztál a táskámra.
Elvigyorodott.
– Megtiszteltetés volt, Evie.
A fejemet ingatva felnevettem.
– Szia!
– Béke!
Egymást kergették a fejemben a gondolatok, miközben a
kocsimhoz gyalogoltam. Kinyitottam az ajtót, beültem, és az
anyósülésre tettem a táskámat. Megnyomtam az
indítógombot, majd a csukott vörös ajtókra néztem.
Origin – Luc egy origin. Órákkal ezelőtt még a létezésükről
sem tudtam. És vannak hibridek is. Jézusisten! Lassan
megráztam a fejemet, és a kezemet a kormánykerékre fontam.
A szememet lehunyva szorongattam. Mit tett apám azzal a
lánnyal? Nadiával. Anya biztosan tudja. Nem kérdezhetem
meg. Ha megteszem, akkor rájön, hogy beszéltem Luckel, és
biztosra veszem, hogy nem örülne neki.
És Luc még nem mondott el mindent. Vajon mi lehet
még...?
Kopogtattak az ablakomon, mire felhördültem. Kinyitottam
a szemem.
– Szentséges isten! – suttogtam.
Chas állt kint. Határozottan Chas volt az, a véresre vert arc
nélkül. Ahogy ott állt, az ablakon bekémlelve, keze az autóm
tetején, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki élet-halál
között lebegett pár napja.
A gombra nyomva leengedtem az ablakot.
– Szia!
Átható kék tekintetével az arcomat fürkészte.
– Te is itt voltál... szombaton. Amikor megtaláltak.
A háta mögé sandítva nem láttam sem Lucöt, sem Kentet,
ezért bólintottam.
– Igen, és sajnálom, ami veled történt, de örömmel látom,
hogy... jobban vagy.
– Köszi. – Lenézett rám. – Evie vagy, igaz?
Ismét bólintottam. Fogalmam sem volt, mit keres itt kint,
és miért beszélget velem.
Balra nézett, a válla megfeszült. Aztán a furcsa, átható
szempár ismét rám szegeződött.
– Tartsd magad távol ettől a helytől!
Annyira meglepett a kijelentése, hogy összerezzentem.
– Tessék?
Chas leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljünk.
– Tudom, hogy nem ismersz, de láttad, hogy mi történt
velem. Tartsd magad távol ettől a helytől! És Luctől is!
 17. Fejezet

NEM SOKAT ALUDTAM CSÜTÖRTÖK ESTE. Túlságosan járt az

agyam ahhoz, hogy pihenni tudjak. Folyton újrajátszottam a
fejemben, amit megtudtam Lucről és a Daedalusról, és Chas
rettentően fura figyelmeztetését is.
Tartsd magad távol ettől a helytől! És Luctől is!
Miért mondta ezt? Mert ember vagyok? Szerettem volna
hinni, hogy ez az egyetlen oka, de az ösztönöm azt súgta, hogy
ennél többről van szó. Láttad, hogy mi történt velem. Igen,
láttam. Hosszú időbe telik majd, mire elfelejtem.
A legnagyobb szívás az, hogy senkivel sem tudtam
megbeszélni. Bár kételkedtem benne, hogy bárki hinne nekem,
ha titkos kormányzati csoportokról, originekről és hibridekről
kezdenék beszélni, Lucnek mondania sem kellett, hogy
mennyire fontos, hogy ne járjon el a szám. Egy szót sem
akartam szólni, nehogy valakit veszélybe sodorjak.
Nyoma veszik azoknak, akik tudják az igazságot.
Nyugtalanító gondolat.
Az egész éjszakát forgolódva, hánykolódva töltöttem, és
csak pár órára szunnyadtam el, mielőtt kelnem kellett. Egész
pénteken rossz volt a hangulatom, amin tovább rontott a tény,
hogy nem hallottam Luc felől. Nem mintha azt vártam volna,
hogy kapcsolatba lép velem – vagyis, de, egy kicsit. Én is
írhattam volna neki, viszont az... furának tűnt. Nem is tudom,
túl személyesnek. Ami hülyeség, hiszen a barátok tartják a
kapcsolatot. Vajon mi barátok vagyunk? Hogyan lehetnék a
barátja, ha épp csak a felszínt kapargatom azzal kapcsolatban,
hogy kicsoda Luc? Még bevallani is... különös azt, hogy vannak
pillanatok – ritka pillanatok -, amikor barátként kedvelem.
Úgyhogy nem írtam neki.
És ő sem nekem.
Nem nagy ügy. Tényleg. Ugyan.
– Minden rendben? – érdeklődött Heidi a parkoló felé
menet tanítás után.
– Aha. – A napot eltakaró vastag felhőkre néztem. – Miért?
Megbökött a karjával.
– Csak mert egész nap olyan hallgatag voltál.
Tényleg?
– Keveset aludtam tegnap este.
Zoe akkor ért utol minket, mikor megindultunk a kis
emelkedőn.
– Ránézésre rád férne egy alvás.
Halkan felnevettem.
– Igen, az jólesne.
– Luc nem hagyott aludni tegnap este? – tudakolta Heidi
vigyorogva.
– Micsoda? Dehogy! – Már meséltem nekik a klubban tett
előző napi látogatásomról. Természetesen kihagytam...
nagyjából mindent. Amikor megkérdezték, megtudtam-e
valamit anyáról... hazudtam, hiába utáltam érte magamat. –
Csak nem tudtam aludni. Na, és téged ébren tartott Emery
tegnap este?
– Bárcsak úgy lett volna! – sóhajtotta Heidi.
Már épp megkérdeztem volna, Emeryvel töltötte-e a tegnap
estét, amikor Zoe elém pattant, ahogy elértük a parkoló
bejáratát.
 – Mi van? – kérdezte.
Kíváncsian kikerültem. Egy autó állt a parkoló közepén,
pontosan ott, ahol az autók szoktak kihajtani. Újabb
gyártmány volt. Egy Ford. Néhány ember lézengett körülötte.
– Az nem... Amanda autója? – húzott el mellettünk April,
szőke lófarka hevesen lengett.
– Nem tudom – felelte Zoe.
April elslisszant egy kis csoport mellett.
– De. Ez az ő autója, és jár a motor.
Követtem Aprilt, Zoera pillantva. Vállat vont. Amanda ma
nem volt kémiaórán, de ha ez az ő autója, és jár a motor, akkor
vajon...
Minden olyan gyorsan történt.
– Jézusisten! – Egy lány botorkált hátrafelé az autótól, és
elejtette a táskáját. Ekkor megláttuk a vezetőoldal felőli ajtót.
Láttam – láttam mindent, mielőtt esélyem lett volna
máshova nézni, hogy ne lássam azt, ami örökre beleégett az
agyamba.
Amanda a sofőrülésben ült, merev testtartásban. Első
ránézésre azt hittem, vezet – azt hittem, minden rendben, de
aztán láttam, hogy a feje a támlának billen, hosszú, szőke haja
a vállára omlik. Aztán megláttam az arcát.
Valaki sikított.
Valaki megragadta a karomat.
Valaki a karomat rángatta.
Láttam az arcát a szélvédőn keresztül.
Láttam, hogy a szeme helyén kiégett, fekete szemgödrök
tátonganak.

– Hogy tudsz mindezzel megbirkózni? – kérdezte anya

aznap este, felkapva egy fedőt, amit rátett egy serpenyőre.
 A konyhapultnál ülve, államat a tenyerembe támasztva
figyeltem anyát, ahogy pattogtatni való kukoricát önt egy
serpenyőbe. A popcornos esték egyfajta hagyománynak
számítottak nálunk, már amikor mindketten otthon voltunk.
Általában az iskoláról beszélgettünk, és rettentő lökött
filmeket néztünk, de aznap este más volt.
Amanda Kelly meghalt.
Ugyanúgy gyilkolták meg, ahogy Colleent.
Úgy tűnt, áramütés érte, de mindannyian tudtuk, hogy így
néz ki egy ember, akit egy luxen ölt meg a Forrást használva.
Colleen. Amanda. Mindkettővel ugyanúgy végeztek.
Mindkettejüket az iskolánál hagyták nyilvánosan, hogy rájuk
találjanak.
Megborzongtam.
A rendőrség még azelőtt ott termett, hogy bármelyikünk
elhagyta volna a parkolót. Azt hiszem, mindannyiunkat
kihallgattak. Fogalmam sincs, hogy Amandát is úgy tartották-e
fogva, ahogy Colleent, aki az eltűnése után még napokig
életben volt. Abban sem voltam biztos, tudni akarom-e.
– Evie? – szólított meg anya szelíden.
Ránéztem.
– Nyugi, jól vagyok. Csak... – Megvontam a vállam. –
Töprengek.
Anya megkerülte a konyhapultot.
– Bárcsak sose kellett volna ilyesmit látnod!
– Én is így vagyok vele.
Hűs tenyerébe fogta az arcomat.
– Sajnálom, életem.
A tekintetünk egymásba fonódott, és szerettem volna
megkérdezni tőle, milyen borzasztó dolgokat látott korábban.
A Daedalusnak dolgozott. Tudtam, hogy éppolyan
szörnyűségekért voltak felelősek, mint ami Amandával és
Colleennal történt. Elfordítottam a tekintetem, anya leengedte
a karját.
– Szerinted... egy luxen tette?
– Fogalmam sincs. – Elfordult, megkerülte a konyhapultot.
Bekapcsolta a tűzhelyet, és a kék lángok életre keltek. – Úgy
tűnik.
– Miért? Már úgy értem, miért tennének ilyet, ha tudják,
hogy hogyan éreznek velük kapcsolatban az emberek?
– És egy ember miért öl ártatlanokat? Nagyon sokszor
nincs rá se válasz, se elképzelés. Szerintem időnként vannak
emberek, akik egyszerűen... gonoszak, és úgy vélem, ugyanez
igaz a luxenekre is. – Az egyik kukorica lepattant a fedő
belsejéről. Anya a válla fölött rám nézett. – Azt szeretném, ha
rendkívül óvatos lennél, Evie. Figyelj a környezetedre!
Hallgass az ösztöneidre! Pont, mint az invázió után.
Összeszorított szájjal bólintottam.
– Szóval szerinted amolyan luxen sorozatgyilkossal van
dolgunk?
Anya visszafordult a tűzhelyhez, és megrázta a serpenyőt.
– Fogalmam sincs, mit gondoljak, de sosem árt az éberség
és az óvatosság.
A hajamat csavargattam, talpammal a konyhapult alján
doboltam.
– Azon tűnődöm, vajon a zsaruk kiderítik-e, hogy jön a
képbe a sulink.
– Ez nekem is eszembe jutott. – Ahogy a pattogás lelassult,
anya kikapcsolta a tűzhelyet, az edényt pedig áttette az egyik
háromlábú állványra, amit sosem szoktam használni. – Biztos,
hogy jól vagy?
Hogy jól vagyok-e? Ma... láttam egy hullát. Távolról ugyan,
de az épp elég volt, és még mindig nem tudtam megemészteni
mindazt, amit Luc elmondott. Úgy véltem, összességében jól
vagyok.
Nagyon nehezemre esett, hogy ne számoljak be anyának
mindenről, amit megtudtam. Sebesen járt az agyam azon,
hogyan hozhatnám fel nem feltűnő módon azt a témát, hogy
micsoda Luc, és mit mondott a Daedalusról anélkül, hogy anya
gyanítaná, hogy találkoztam Luckel.
Mennyit tud vajon?
– Szóval... azon is töprengtem, amit apáról mondtál. – A
hajamat csavargatva kerestem a módját, hogy szóba hozzam a
témát. – Azt mondtad, hogy elvett valaki nagyon fontosat
Luctől. Egy lányt, ugye?
Anya felnézett, hosszan figyelt.
– Nem mondtam, hogy lány volt, Evie.
Fenébe! Tényleg nem? Nem emlékeztem. A szívem hevesen
zakatolt.
– Dehogynem mondtad. Azt mondtad, egy barátját. Egy
lányt.
– Tényleg? – Hosszú pillanatig vizslatott, majd felsóhajtott.
– Nem ismerem a részleteket azzal kapcsolatban, hogy mit
követett el Jason. Csak azt tudom, hogy olyat tett, amit nem
lett volna szabad.
Hazudik. Dühbe gurultam. A képembe hazudik!
– De biztosan komoly dologról van szó, ha aggaszt Luc.
– Nem akarom, hogy azon rágódj, amit apádról mondtam.
Pláne nem most, amikor szörnyű dolgok történnek az
osztálytársaiddal. Rendben? Amit apád tett, az a múlt.
Dehogyis!
Reszketve kifújtam a levegőt, elengedtem a hajam, és
leugrottam a konyhaszékről. Ideje témát váltani, mielőtt
olyasmit kotyogok ki, amiből kiderül, hogy túl sokat tudok. A
pulthoz mentem, és elővettem egy nagy tálat.
– Dolgozol a hétvégén?
– Holnap talán beugrom pár órára. – Leemelte a fedőt a
serpenyőről, felfedve a pelyhes fehér finomságokat. – Mit
terveztél?
Letettem a tálat a pultra, majd felkaptam a sószórót, és egy
sóbánya mennyiségét zúdítottam a kukoricára.
– Igazából semmit. Talán készítek néhány képet. Van egy
házi dolgozatom is.
– Mit szólnál hozzá, ha előre vennéd a házi dolgozatot, és
utána mennél fotózni?
– Az túl észszerű lenne.
– Vagy a héten történtek fényében inkább maradj itthon! –
A hűtőhöz léptem, ő pedig a tálba öntötte a kukoricát. –
Milyen filmet néznél ma este?
– Ha jól láttam, akkor fent van az a film arról a kísérteties
babáról.
– Horrorfilmet akarsz nézni? – kérdezte döbbenten. –
Mégis mióta szereted a horrorfilmeket?
Megvontam a vállam, és kinyitottam a hűtőajtót.
– Nem tudom. Most valami máshoz van kedvem. – A
hűtőben kék tengert láttam. Összevontam a szemöldököm.
Coca-Colára vágytam. – Nincs semmi innivaló.
– Tessék? – nevetett fel anya. – A hűtő tele van Pepsivel.
– Igen, de én Coca-Colát akarok.
– Coca-Colát? Soha nem szoktál Coca-Colát inni.
Megint vállat vontam, aztán benyúltam, és kivettem két
üveg vizet.
– Kéred a vajas szószt? – A vállam fölött hátranézve láttam,
hogy leesett állal mered rám. – Öhm... miért nézel így?
 Pislogott egyet, kettőt.
– Semmi. Hagyd csak ott a vajat!
– Okés. – Becsuktam az ajtót, és elindultam a nappaliba.
Anya továbbra is a konyhaszigetnél állt, és úgy meredt a tál
kukoricára, mintha kiolvashatná belőle az élet válaszait.
Letettem az italokat a kisasztalra. – Minden okés?
– Persze. – Az állát felszegve felkapta a tálat, és
elmosolyodott, de ahogy közeledett, a mosolya erőltetetté vált.
Letette a tálat a víz mellé, majd felkapta a távirányítót.
– Akkor lássuk azt a kísértő babát!

Épp képeket szerkesztettem a laptopomon, és próbáltam

nem a kísértő babákra vagy az iskolában látottakra gondolni,
amikor lágy fény szivárgott be a szobámba.
Összevont szemöldökkel az ablakra néztem. A függönyök be
voltak húzva, de attól még átszűrődik rajtuk a mozgásérzékelő
fénye. Vártam, hogy a fény elaludjon, ami általában elég
gyorsan megtörténik, ha állatok mászkálnak az előkertben,
például egy szarvas.
De a fény nem aludt el.
Félretettem a laptopot, és ledobtam a takarót. Kikeltem az
ágyból, odamentem az ablakhoz, elhúztam a függönyt, és
kikukucskáltam. Az ablakom alatt volt egy kis tetőrész, egy
nagyjából hatvan-kilencven centiméteres perem, ahova a
mozgásérzékelő fel volt szerelve. Éles fényt vetett a
kocsibeállóra és az előkert egy részére. Semmit sem láttam a
fákon túl. A szél mozgatta az ágakat, de ennyitől még nem
indul be az érzékelő.
Biztosan állat jár kint.
Vagy egy rettentően ijesztő kísértetbaba.
 Vagy egy gyilkos, pszichopata luxen.
Talán egy szarvas.
A telefonom pittyent egyet. Elengedtem a függönyt, és
visszamentem az ágyhoz. Sehol sem láttam a telefonomat.
Nyögve felemeltem a takarót, és észrevettem, félig a párna alá
becsúszva.
Felkaptam, és egy számot láttam a kijelzőn. A gyomrom
összeugrott, azonnal elfeledkeztem a mozgásérzékelőről. Luc
volt az. Tudtam, hogy ő az, mert nem mentettem el a számát.
Megnyitottam az üzenetet, mire a gyomrom még jobban
összeszorult.
Találkozzunk holnap.

Időnként eltöprengek, jó döntéseket hozok-e. Ahogy Clyde

bevezetett a Foretokenbe szombaton, ezt a kérdést tettem fel
magamnak.
De legalább nem a félmeztelen Luc nyitott ajtót.
Romlott énem némiképp csalódottan vette ezt tudomásul.
Kent várt rám a félhomályos, csendes tánctér közepén.
– Hát visszajöttél! – csapta össze a kezét, és megindult
elém.
Lassítottam.
– Azt hitted, hogy nem?
– Megpróbáltam nem hiú ábrándokba ringatni magam. –
Belém karolt, és a hátsó folyosó felé vettük az irányt. – Luc
boldog lesz.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre.
– Mármint rettentő boldog.
Lapos pillantást vetettem rá.
Felnevetett.
 – Ugyan már! Szép nap vár ránk, ha a nagyfőnök boldog.
– Luc a főnök?
– Bizonyos értelemben – felelte, és ennyiben hagytam.
Kent gyakorlatilag elkísért Luc lakásáig, bekopogott, aztán
sarkon fordult, és eltűnt a lépcsőn, mielőtt Luc kinyithatta
volna az ajtót.
A szívem őrülten vert, amíg Lucre vártam, de ennek semmi
köze nem volt a lépcső megmászásához.
Mielőtt mélyebben elgondolkodhattam volna a
döntéseimen, nyílt az ajtó, és ott állt ő.
Pólóban.
Sötétlila tekintete végigsiklott rajtam, majd hátralépett,
nyitva tartva az ajtót.
– Gyere be! – Nedves hajába túrt. – Kérsz valamit inni?
Enni?
Idegesen megráztam a fejem, és a kanapéhoz mentem. Egy
háromkanócos, mahagónira és fűszerekre emlékeztető
illatgyertya égett a kisasztalon. Éreztem magamon Luc
tekintetét, ahogy leültem a kanapéra, és körbenéztem a
szobában.
Akaratlanul is eszembe jutott, mit mondott Chas, és lám,
megint itt vagyok.
– Mit mondott neked Chas?
Felé fordultam. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam a
kérdését.
– A gondolataimban olvasol!
Felém lépett.
– Gyakorlatilag az arcomba üvöltötted.
Felpattantam a kanapéról.
– Nem kéne ezt csinálnod, Luc! De komolyan.
– Jó. Sajnálom. Elnézést, de... – Oldalra billentette a fejét.
– Azt mondta neked, hogy tartsd távol magad tőlem?
A levegőbe lendítettem a karom, és szörnyen éreztem
magam, amiért Luc tudja, hogy mit mondott nekem Chas.
Nem tudtam pontosan, miért érzem rosszul magam miatta.
– Nyilvánvalóan tudod a választ.
– Mi a franc? – motyogta a hajába túrva.
Keresztbe tettem a karom, és ránéztem.
– Nem tudod véletlenül, hogy miért mondott ilyet?
Leengedte a karját.
– Nem egészen, de ki fogom deríteni.
– Nem hiszem, hogy megpróbált volna...
– Nem ismered eléggé ahhoz, hogy ilyeneket feltételezz.
– És téged sem ismerlek eléggé ahhoz, hogy tudjam, vajon
hallgatnom kellett volna-e rá – vágtam vissza.
Luc egy pillanatra elnémult.
– Szerintem ismersz. Hiszen itt vagy. Talán bánod?
– Én... – Hogy lehet erre válaszolni? Leültem. – Fogalmam
sincs. Rengeteg őrült dolog történt mostanában, és rossz
döntéseket hozok.
Az ajka megrándult, állkapcsa vonala ellágyult. Eltelt egy
pillanat.
– Ha legközelebb valaki ilyet mond neked, értesíts!
– Szerinted ismét megtörténik?
– Remélem, nem.
– Elfoglaltnak tűntél, én pedig...
– Nem akartad bajba keverni Chast? És nem, nem a
gondolataidban olvasva jutottam erre a következtetésre. –
Sóhajtva előhúzta a telefonját a hátsó zsebéből, majd letette a
konyhapultra. – Chasnek nem esik baja. Emiatt ne aggódj.
Csak elbeszélgetek vele.
– Tényleg fogalmad sincs, miért mondhatta ezt nekem?
 Luc egy pillanatig hallgatott.
– Tudod, mi folyik itt?
Elég határozott elképzelésem volt róla.
– Hát, izé, gondolom, luxeneket rejtegetsz – mármint
illegálisakat.
– Nem csak rejtegetem őket. Elintézem, hogy biztonságos
helyre mehessenek. A srácok, akik itt jártak szombaton,
Daemon és Archer, segítenek a luxenek szállításában.
– Tehát a „csomag” az illegális luxeneket jelenti? –
Tenyeremmel behajlított térdemet dörzsölgettem. – Miért...
miért költözteted őket biztonságosabb helyre? Köze van a
regisztrációs program módosításaihoz, amiket az elnök akar
elérni?
– Azt hiszem, ismerős lehet történelemórákról, hogy
amikor kolóniákba tömörítettek egy-egy embercsoportot,
abból csakis rossz származott.
A történelem már bizonyította. A gyomrom görcsbe rándult.
– Szerinted elfogadják? A módosításokat?
– Szerintem bármi lehetséges, amikor a közvéleményt
kizárólag félelemmel táplálják – jelentette ki, ami eszembe
juttatta Colleent és Amandát. Ami velük történt, az bizony
csak ront a luxenek megítélésén. – Fel akarunk készülni arra
az esetre, ha és amikor ezek a módosítások életbe lépnek.
Felhagytam a dörzsölgetéssel, és megszorítottam a
térdemet.
– Hogyan segíthetek?
Luc szemöldöke meglepetten felszaladt.
– Luxeneknek akarsz segíteni?
Valóban ezt akarom?
– A luxenek régóta itt vannak, nem? A legtöbben csak élni
akarják az életüket, mint mi. – Eszembe jutott, mit mondott
anya. – És vannak rossz luxenek is, ahogy rossz emberek is. Ez
nem azt jelenti, hogy mindegyik gonosz.
– Tény – mormolta, a fejét oldalra billentve.
– És... én nem akarok rossz oldalon állni a történelemben.
– Éreztem, hogy az arcom felforrósodik.
Különös szemével engem figyelt.
– Segíthetsz azzal, amit teszel. Hogy titokban tartod, mi
vagyok. Hogy mit csinálok itt.
Úgy véltem, ennél sokkal többet is tehetnék.
– Soha nem beszélnék erről senkinek. – Lesütöttem a
szemem, eszembe jutott valami. – A Különítmény tudja, hogy
mi vagy? Tudnak az originekről?
– Nagyon kevesen. Talán a feletteseik igen. De akik
razziáznak? Valószínűleg nem.
Ezt érthetetlen módon megnyugtatónak találtam, de nem
akartam alaposabban utánajárni, hogy miért.
– Szóval valami hiba csúszott a luxenek költöztetésébe?
Bólintott.
– Valaki köpött a Különítménynek. Rajtuk ütöttek. A
családot, amit láttál, elfogták.
– Istenem! – A gyomrom összerándult. Nem örültem,
amikor a fickó fojtogatott, de elszomorított, hogy az
elfogásukról hallok. – Mi a helyzet Daemonnal és Archerrel?
– Sikerült megszökniük. Már úton vannak ide, mivel meg
kell húzniuk itt magukat, mielőtt megpróbálnak hazajutni.
– És ez biztonságos? – kérdeztem. – Itt szoktak razziázni.
– Inkább vállalom ezt a kockázatot, mintsem veszélybe
sodorjam az otthonukat.
Kinyitottam a szám, de nem tudtam, mit mondhatnék. Ez
bátor és őrült tett.
– Itt nem esik bajunk – jelentette ki. A kanapéhoz sétált, és
leült mellém. – Itt soha nem esik bajunk.
Rásandítottam.
– Soha?
– Soha – ismételte meg. Egy ponton felém hajolt. Vagy én
felé. – Hallom, megtalálták az eltűnt lányt.
– Igen. – Elfordítottam a tekintetem, megköszörültem a
torkom. – Láttam. Nem közelről, de láttam a szemét.
Kiégették, Luc, és beültették az autójába. Otthagyták a parkoló
közepén, mintha...
– Mintha valaki azt akarta volna, hogy megtalálják. Mint a
másik lányt.
Bólintottam.
– A népek szerint egy luxen tette.
– Úgy hangzik. – Luc megérintette a karomat, én pedig alig
kaptam levegőt, ahogy ránéztem. – Sajnálom, hogy látnod
kellett, és szerintem szükséged lenne... – Tekintete az ajtóra
rebbent, egy másodperc múlva kopogtattak. Sóhajtva felkelt,
és az ajtóhoz ment.
A furcsán ismerős helyzettől feszült lettem. Grayson állt az
ajtóban. Még csak rám se nézett.
– Tudom, hogy valószínűleg legszívesebben kinyírnál ebben
a percben. – Grayson halkra fogta, de így is hallottam. – De
vendégeink vannak. Olyanok, akik miatt el kellett küldenem
Kentet.
– Remek. – Áradt a türelmetlenség ebből az egy szóból. Luc
a válla felett rám sandított. – Sajnálom, de...
– Semmi gond. – Mégis mi mást mondhattam volna? –
Pocsék időzítés.
Fura kifejezés suhant át az arcán.
– Mint mindig.
Összevontam a szemöldököm.
 – Én is jöhetek?
– Nem – vágta rá. – Nemsokára jövök. Kapcsold be a tévét,
nézz filmet, érezd magad otthon! Nem leszek el sokáig.
A szemem résnyire szűkült. Mielőtt válaszolhattam volna,
Luc kint termett a folyosón, és becsukta maga mögött az ajtót.
Sóhajtva még egyszer körbenéztem a szobában. Máskor nagy
örömmel szaglásztam volna körbe a lakásában, de most
merőben más dolog érdekelt. Tudni akartam, mi a baj, amiért
Kent, egy ember, nem lehet jelen.
Félúton a gitár felé megtorpantam. Luc nem említette, hogy
a szobában kell maradnom. Csak azt kötötte ki, hogy nem
mehetek vele. Tehát ha kitalálok a szobából, és lemegyek, az
nem olyan, mintha nem hallgatnék rá.
Nem mintha hallgatnom kéne rá, mellesleg.
Döntöttem, és sarkon fordultam, nem hagyva időt
magamnak arra, hogy valóban végiggondoljam, mit teszek.
Kislisszantam az ajtón, és megkönnyebbülten konstatáltam,
hogy senki sem áll őrt. Elosontam a folyosó végéig, és
ráléptem az első lépcsőfokra. Lefelé megtenni hat emeletet
nem lesz akkora szívás, mint felfelé, de tényleg muszáj
elkezdenem sportolni, mert már most izomlázam van.
A kelleténél jobban izzadtam, tekintve, hogy lefelé
lépcsőztem. A földszintre érve lassan kinyitottam az ajtót.
Kiosontam a félhomályos folyosóra, és szorosan a falhoz
simulva araszoltam a klub felé. A folyosó végén megálltam, és
kilestem a sarkon.
Graysont pillantottam meg először. Az egyik magas, kerek
asztalnál állt, karba tett kézzel. A tekintetem jobbra siklott,
csak Luc profilját tudtam kivenni, de épp elég volt ahhoz, hogy
le tudjam olvasni az unott közöny jeleit jóképű arcáról.
Ujjaimmal megmarkoltam az ajtófélfát, amikor
észrevettem, hogy Luc állkapcsa megfeszül.
Láttam egy fickót is. Magas volt, sötét hajú, oldalán egy
nővel, aki biztos, hogy a testvére volt. A férfi női kiadása.
Ugyanaz a fekete haj, megegyező magasság, és míg a férfi
arcvonásai férfiasak voltak, a nőé lágyak. A másik fickó sötét
bőrű volt, mintha sok időt töltött volna a napon.
Egyikük sem viselt bénítót.
Mindannyian úgy néztek ki, mint akiket elutasított a Bikers
’R’ Us motoros csoport. Bőrbe voltak csomagolva –
bőrnadrágba és bőrkabátba.
– Tudjuk, hogy segítesz a magunkfajtáknak. – A fickó, akit
bátynak tippeltem, tett egy lépést előre. – Mégis azt mondod,
hogy nem lehet?
Tessék? Á! Illegális luxenek, akik távozni akarnak – de
akkor Luc miért ne segítene nekik?
– Másoknak segítek – Luc épp olyan lelkesnek hangzott,
mint amilyennek tűnt —, de a hozzátok hasonlóknak nem.
– A hozzánk hasonlóknak? – utánozta a lánytestvér Luc
hangszínét, szép arca eltorzult. – Ez meg mit jelentsen?
Luc oldalra billentette a fejét.
– Pontosan tudjátok, mit jelent.
– Nem tudom, mit hallottál rólunk. – A napbarnított fickó
szelíden, mosolyogva szólalt meg. – De nem azért jöttünk,
hogy bajt keverjünk. Csak meg kell húznunk magunkat pár
napig, és aztán a következő csomag szállításakor mi is
távozunk. Ennyi.
– És pontosan miért is kell meghúznotok magatokat,
Wayland?
A napbarnított fickó arca enyhén megrándult.
– Akadt némi félreértés.
– Aha – horkant fel Luc. – Biztos vagyok benne, hogy akadt
több is. Mint ahogy már mondtam, nem arról van szó, hogy
nem tudnék segíteni. Hanem hogy nem fogok.
– Lószart! – sziszegte a báty.
– Én a helyedben vigyáznék a számra, Sean. – Grayson
felszegte az állát. – Vagy újabb félreértésre lehet számítani.
Sean vicsorgott.
– Ajánlom, hogy válogasd meg a szavaidat, amikor velem
beszélsz, te áruló!
Grayson leengedte a karját, mire halvány, fehér fény
öntötte el a vállát.
– Minek neveztél?
– Hallottad – csicseregte a lánytestvér kegyetlen mosollyal.
– Az ő oldalukra álltáli. Harcoltál a saját fajtád ellen. Mi más
lennél emiatt?
Szent ég, ezek a luxenek biztos, hogy nem az emberek
oldalán állnak! A hideg futkosott a hátamon. Ezek itt
megszálló luxenek.
– Intelligens? – vélte Luc. – Veled meg a bátyáddal
ellentétben, Charity. És a barátotokról, Waylandről se
feledkezzünk meg.
Sean a nyakát nyújtogatta.
– Miért nehezíted meg ennyire a dolgot? Luxenek vagyunk,
segítesz nekünk. El kell tűnnünk innen, és tudjuk, hogy
nélküled nem megy.
– Ez így van. – Luc megmozdult, a hátát mutatta a
folyosónak. – Az arra érdemes luxeneknek segítek, hogy úgy
élhessék az életüket, hogy ne kelljen folyton a hátuk mögé
lesniük. De az olyan luxeneknek, akik egész életükben az
igázzuk-le-a-Földet ligában játszottak, nem segítek.
Ühüm.
Biztos, hogy nem barátok.
 Ijesztő gondolat öltött formát a fejemben. Vajon ők a
felelősek azért, ami Colleennal és Amandával történt? Talán
azt hitték, hogy ha embereket ölnek, az félreértés? De ha ők
voltak, akkor miért hagyták a testeket ennyire feltűnő helyen?
– És miért nem, Luc? – Charity a bátyja elé lépett, Luc egy
ideig eltakarta előlem. – Miért törődsz egyáltalán az
emberekkel? Semmit sem kellene jelenteniük számodra. Nem
is értem, hogy vagy képes megtűrni őket magad körül. Ha
nagy levegőt veszek, még mindig érzem az izzadságuk szagát...
és a parfümét. A barackillatot.
Barackillatot?
Beleszimatoltam a levegőbe.
Ajjaj!
– Untat ez a beszélgetés – felelte Luc, lazán mozgatva az
ujjait az oldala mellett. – Egy percet kaptok, hogy távozzatok
innen és a városból, mert ma nagylelkű kedvemben vagyok. A
visszaszámlálás most indul!
– Azt hiszed, félünk tőled? – Sean széles terpeszbe állt. –
Tudjuk, mi vagy. Nem tudsz elbánni mindhármunkkal.
– Tényleg? – kuncogott Luc. – Akkor nem tudjátok, mi
vagyok, ha azt hiszitek, nem tudok elbánni veletek egyszerre.
Grayson vigyorogva a zsebébe nyúlt, és elővett egy nyalókát.
– Egyetértek.
Wayland feltartotta a kezét.
– Szerintem mindenki nyugodjon le...
– Harminc másodpercetek maradt – emlékeztette őket Luc.
– Cseszd meg! – Charity oldalra lépett. – És cseszd meg ezt
is!
– Húsz másodperc – számolt Luc.
A nő gyönyörű arca eltorzult, ahogy felemelte a kezét.
– Tudod, mit? Nincs szükségünk a segítségedre.
 – Charity! – figyelmeztette Wayland.
– Tíz másodperc.
A nő mellkasa hullámzott.
– Rendben. Távozunk. – Hátrált egy lépést. – De még
valami. Felidegesítettél. Hatalmasat csalódtam a nagy és erős
Lucben.
– Te jó ég! – mormogta Grayson. Kicsomagolta gyümölcsös
nyalókáját, és a szájába dobta.
– Azt hiszem, meg kellene mutatnom neked, mennyire
csalódott vagyok. – Fehér, ragyogó fény ömlött végig a karján,
le egészen az ujjhegyéig. Megcsapolta a Forrást. – Hé,
Barackvirág! – kiáltotta, én pedig megdermedtem a
rejtekhelyemen, ami nem volt épp a legjobb. – Ma nem haltál
meg, és ezt Lucnek köszönheted. Ja, mégsem! Mégsem
köszönheted meg neki, mert már halott vagy.
 18. Fejezet

VALAKI KÁROMKODOTT, ahogy a Charity ujjhegyeiből előtörő

fény átvágott a helyiségen, egyenesen felém. Sikítani sem volt
időm.
Meg fogok halni.
Hirtelen valami – nem is, Luc – nekem csapódott. Az ütés
kipréselte belőlem a levegőt. A földre terített, esés közben
megfordult, és alulra került, hogy tompítsa a becsapódást. Egy
röpke másodpercig teljesen döbbenten rajta feküdtem, a
csípőnk összeért.
– Hát ez... gyors volt.
Luc egy szempillantás alatt megfordult, és maga alá
temetett, amikor felrobbant felettünk a vakolat, és porfelhő
szállt a levegőbe.
– Istenem, még mindig nem csinálod azt, amit mondok.
– Tessék? Mi? – suttogtam.
– Maradj nyugton! – utasított, majd talpra szökkent, és
megpördült. – Ez nagy hiba volt.
A hasamra gördültem, és felemeltem a fejem.
Luc öles léptekkel megindult. Épp amikor felültem,
felemelte a karját. Talpra kecmeregtem. Légörvény húzott
végig a folyosón, meglibbentve és összekócolva a hajamat. A
következő másodpercben Wayland hátrafelé iszkolt, a tánctér
felé. Sean a falnak csapódott, és felfelé siklott rajta. Jó pár
méterrel a padló fölött lebegett.
 – Azta! – mormogtam.
Charity Lucre vetette magát – úgy rontott rá, mint egy
amerikai focis sorhátvéd.
Felhördülve megiramodtam, aztán lefékeztem, mert Luc
állta a támadást. Kitért a nő ütése elől. Fehér fény szikrázott
Charity tenyerében. Ahogy Luc felegyenesedett, elkapta a nő
kinyújtott karját, és hátracsavarta. Charity megpördült a
levegőben, de Luc még azelőtt elkapta, hogy a padlónak
csapódott volna.
Grayson kihúzott egy bárszéket, leült, és visszatette a
nyalókát a szájába.
Luc a torkánál fogva, egy kézzel tartotta Charityt. Felemelte.
– Nem szeretek ilyet csinálni, de épp az imént próbáltad
megölni Barackvirágot, nekem pedig a gyengém a barack. Még
az ehetők is. Meg... – Luc megragadta a nő másik kezét,
mielőtt hozzáérhetett volna Luc karjához – ne próbáld!
Luc elhajította. Charity a padlóra érkezett, bukfencezett
párat. Luc megindult előre, ahogy a nő talpra ugrott. Charity
felvette az igazi alakját. A vénái világítottak. Nem kaptam
levegőt. Fehér ragyogás töltötte be a klubot, ahogy az ereiben
lévő fény továbbterjedt a bőrére, felváltva a csontokat és a
szövetet. A hőségtől megmozdult a levegő, én pedig
összehúztam magam, és a bárpulthoz simultam.
A ragyogás olyan fényes volt, mintha egyenesen a napba
néztem volna. Charityt pillanatok alatt beburkolta a fény.
Üldözőbe vette Lucöt.
– Azta! – mondta Grayson oldalra döntött fejjel. – A csaj
nem tanul.
– Hát nem. – Luc oldalra lépett, csak egy foltnak látszott.
Ismét megragadta a torkánál fogva, és térdre kényszerítette.
Egyértelműen nem ártott neki a felé nyúló, szikrázó fény.
 Sean leesett a falról, és guggoló helyzetben ért földet.
Felpattant, keresztülszáguldott a tánctéren. A tekintetét
Charityn tartva Luc kinyújtotta a másik karját. Sean átlósan a
levegőbe repült, el Grayson feje felett. Az egyik félhomályos
beugróban landolt.
– Tudod, igazán segíthetnél, Gray – csikorogta Luc.
– Eh! – A pálcikát forgatta a szájában. – Úgy tűnik, kézben
tartod a dolgokat.
Luc a mennyezetre nézett, majd vissza Charityre.
– Nem akartam, hogy ez legyen. – Másfajta fény áradt szét
a karján, ahogy letérdelt. – De nem fenyegetheted meg azt,
ami...
Luc mondatának vége Charity sikolyaiba fulladt. A nő a
karjával hadonászott, a háta ívbe feszült. A fénye gyorsan
pulzált, mint egy villanykörte, ami mindjárt kiég.
Sean talpra ugrott, üvöltésétől átjárt a rettegés.
– Ne! – kiáltotta Wayland másodpercekkel azelőtt, hogy
Sean luxenné változott.
Elkésett.
Charity fénye halványult, ahogy a Luc kezéből sugárzó
ragyogóbb fény kiáramlott a szemén és nyitott száján,
végigömlött a klub mennyezetén, és ártalmatlannak tűnő
módon végigpásztázta az összes gerendát és szegecset.
Luc elengedte.
Charity széttárt karral, behajlított térddel a földre rogyott. A
számra szorítottam a kezem. Úgy nézett ki... mint amiről anya
mesélt, ahogy Chas, amikor ide-oda váltogatott a két alak
között, amikor megsérült. A bőre átlátszó héjra emlékeztetett
üres, homályos vénákkal és vonásokkal, amelyek szinte
emberiek voltak, de nem egészen.
Wayland nyílegyenesen átvágott a helyiségen Luc felé
tartva, aki a holttest fölé lépett.
Sean kivágtatott a beugróból, el Grayson mellett, akinek a
kezéből látszólag már csak egy nagy tál popcorn hiányzott.
A két férfi luxen Lucre vetette magát. Gondolkodás nélkül
megfordultam, megragadtam az első kezembe eső tárgyat –
egy borostyánsárga itallal teli súlyos üveget. Meglendítettem a
karomat, és minden erőmet beleadva elhajítottam. Az üveg
Seannak csapódott, az ütéstől szilánkokra tört.
– Egy üveg? – nevetett Grayson. – Tényleg eldobtál egy
üveget?
– Ő legalább segít – szólt rá Luc, felemelve a karját.
– Hé! – húzta ki Grayson a szájából a nyalókát. – Én
erkölcsi támogatást nyújtok.
Borzongva figyeltem, ahogy Sean lerázza magáról a
szilánkokat és a folyadékot, majd magára ölti emberi alakját.
Résnyire húzott szemmel engem pécézett ki.
Luc kinyitotta az öklét, és olyan mozdulatot tett, mintha egy
láthatatlan lasszóval elkapta volna Wayland derekát.
Felemelte a padlóról, felhajította a levegőbe, és aztán –
hagyta lebegni.
Sean felém vette az irányt, én pedig vakon tapogatóztam a
hátam mögött egy újabb üveg után. Aztán egyszer csak eltűnt.
Olyan volt, mintha egy hatalmas, láthatatlan kar leterítette
volna a lábáról. Nekivágódott annak az asztalnak, ahol
Grayson ült. Kalimpáló karok, lábak és székek voltak
mindenütt.
Luc kuncogott.
– Még hogy erkölcsi támogatást, egy fenét!
Tágra nyílt szemmel felkaptam még egy üveget, amikor az
egyik feldöntött bárszék keresztülrepült a helyiségen, és
összetört a falon. Grayson talpra szökkent, általában
kifogástalan szőke frizurája az arcába hullott.
– Miattad elejtettem a nyalókámat. – Lehajolva megragadta
Seant, és a gallérjánál fogva felemelte. – Ráadásul a
kedvencem volt, zöldalmás.
Wayland felé indulva Luc oldalra billentette a fejét.
– Mondanám, hogy bocs, de akkor hazudnék. Úgyhogy
nem. – Luc ökölbe szorította a kezét.
Csontok ropogtak, mintha dörögne az ég. Wayland teste
megcsavarodott és megvonaglott, a karja és a lába elképesztő
szögekben tört meg. A teste úgy hajladozott, mint egy
harmonika, és amikor összenyomódott, úgy halványult el
Wayland fénye, mintha csak egy bogár lenne.
– Édes istenem! – suttogtam egyre erősödő rettegéssel.
Amikor Luc azt mondta, hogy mindenre képes, amire egy
luxen, csak jobban, akkor nem viccelt.
Luc elfordította a fejét. A pupillája gyémántként ragyogott,
ahogy leengedte a karját. Wayland a földre zuhant, és még a
földet érés előtt tudtam, hogy halott. Luc tekintete rám
vándorolt, még mindig az üveget szorongattam. Az izom
megrándult az állkapcsán, aztán elfordult.
Grayson hirtelen keresztülvágtatott a helyiségen, és
elhajította Seant.
– A segítségetekért jöttünk! – kiáltotta Sean. – És ezt
kapjuk?
Sean felé pördülve Luc megdermedt.
– Megígérhetem, hogy ezt még nagyon megbánjátok! –
Sean olyan gyorsan mozgott, hogy csak egy ragyogó fénycsík
volt.
De nem jutott messzire.
Láttam, hogy megmarkolja az ajtókilincset. Zárva volt. Luc
méltóságteljesen megindult felé. Sean felvette az igazi alakját,
és sebesen maga mögött hagyta az ajtót, amikor Luc megállt a
tánctér közepén. Halvány fehér fény ölelte körbe Lucöt. A
levegő sistergett és elfogyott, mintha kiszívták volna az oxigént
a helyiségből. Próbáltam levegőt venni, de égetett.
Hátratántorodtam, nekiütköztem a polcnak. Az alkoholos
üvegek megrezzentek.
– Nagyon unom már – mondta Luc, ökölbe szorítva a kezét.
Sean teste körül olyan erővel kezdett pulzálni a fehér fény,
hogy szinte vakított. Megrándult, térdre esett. A háta
meghajlott, a karját a levegőbe lendítette. A fénye gyorsan
pislákolt, majd kialudt. Megállt. Az oxigén visszatért a
helyiségbe, Sean pedig mozdulatlanul előrebukott. Sötét
vértócsa indult meg alóla.
Rettegő tekintetem a földön fekvő luxenről Lucre vándorolt.
A félhomályos ragyogás eltűnt. Tehát ez a különbség egy luxen
és egy origin között. Az utóbbi képes a keze ökölbe szorításával
ölni.
Szentséges ég!
– Hát... – sóhajtott Luc a padlón heverő holttestekre nézve
– elég gyorsan eldurvult a helyzet.
Grayson a hajába túrva kisöpörte a kósza tincseket az
arcából.
– Bizony. – Rám nézett. – Szerintem a csaj sokkot kapott.
Továbbra is az üveget szorongatva meredtem a holttestekre.
Annyira... furának tűntek. Mint egy sci-fi film kellékei.
Luc lassan hozzám fordult. Mellkasa megemelkedett,
nagyot sóhajtott.
– Biztos vagyok benne, hogy azt mondtam, maradj a
szobában.
– Nem. – Erővel elszakítottam a tekintetem a halott
luxenekről. – Azt mondtad, hogy nem jöhetek veled.
 Hozzám lépett, ügyet sem vetve a holttestekre, mintha ott
sem lennének.
– Ugye tudod, hogy a kettő ugyanazt jelenti? – Megállt
előttem, kinyújtotta a karját, és lefejtette az ujjaimat az
üvegről. Visszatette a mögöttem lévő bárpultra, és a
szemembe nézett. – Jól vagy?
A karom az oldalam mellett lógott.
– Igen.
Tekintete végigsiklott az arcomon, és úgy tűnt, újabb nagy
levegőt vett. Halkan megszólalt.
– Nem tehettem mást, ugye tudod? Nem tehettem mást.
Ezek a luxenek nem a jó oldalon álltak.
Nyeltem egyet.
– Erre valahogy magamtól is rájöttem.
– Volt már pár összetűzésem Waylanddel. Több esze is
lehetett volna, mintsem idehozza őket.
– Megszálló luxenek voltak, ugye? – Amikor bólintott,
nagyot sóhajtottam. – Ezért nem akartál segíteni nekik?
Tekintete az enyémet kutatta.
– Azért nem segítettem nekik, mert nem tisztelik az emberi
életet. Ennyi.
A szívem hevesen vert.
– Wayland tisztában volt vele, hogy az a luxen, aki
fenyegetést jelent az emberekre, nem kap a segítségemből.
– Ha ezzel tisztában voltak, akkor miért jöttek ide mégis?
– Mert kétségbe voltak esve. – Luc elfordította a tekintetét.
Feltűnt, hogy Grayson már nincs a földszinten. – A
Különítmény mindennap illegális luxenekre vadászik, és van
egy olyan érzésem, hogy olyan dolgokat követtek el, amikkel
szükségtelenül felhívták magukra a figyelmet. Gonoszak
voltak.
 Abból, ahogy beszéltek, ez számomra is kiderült, de vajon
akkor is így elmérgesedett volna a helyzet, ha nem vagyok itt?
A bűntudat kellemetlenül mardosta a gyomromat.
– A szobában kellett volna maradnom.
– Igen. – Ismét a szemembe nézett. – Ott kellett volna
maradnod.
– Sajnálom – suttogtam, teljes tudatában annak, hogy ha a
lakásban maradok, akkor a helyzet talán...
– Ugyanígy végződött volna – fejezte be Luc a
gondolatomat. – Akár ott maradtál volna, akár nem, bajod
eshetett volna.
– Ne olvass a gondolataimban!
Rám nézett, némiképp bocsánatkérőn.
Nagyot sóhajtottam.
– Ijesztőek voltak.
– Igen. A legtöbb luxen ijesztő az emberek számára.
Néhány nem. Ezek a luxenek veszélyesek voltak. – Közel
hajolt, egyik kezét a bárpultra tette, a csípőm mellé. Lesütötte
a szemét. – Sajnálom, hogy végig kellett nézned. Sajnálom,
hogy bajod eshetett volna.
Tényleg bajom eshetett volna.
– Charity Barackvirágnak nevezett téged? – Halvány
mosollyal a szája szegletében felemelte a fejét. – Tetszik.
– Nekem nem – mondtam fintorogva.
– Illik hozzád.
– Ez csak... testápoló.
– Nem. – Hátravetette a fejét. – Annál több.
Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. A tekintetem
visszavándorolt a holttestekre.
– Minden origin képes arra, amire te?
– Nem. – Két ujját az állam alá csúsztatva elfordította a
tekintetemet a halott luxenekről. Luc felfelé billentette a
fejemet. Nem beszélt, a tekintetünk összekapcsolódott. Csend
állt be. Félnem kellett volna tőle, főleg a látottak után. Ki
kellett volna rohannom az ajtón, teli tüdőből ordítva.
De nem tettem.
Pedig akartam, mert ez tűnt az okosabb lépésnek.
De mégsem tettem.
– A legtöbb nem volt annyira... tehetséges, mint én –
magyarázta, mire akaratlanul is megborzongtam. – De
akadtak nálam jóval ijesztőbbek is. Olyanok, akik...
– Akik? – suttogtam.
– Originek, akikbe egy cseppnyi emberség sem szorult. –
Ismét lesütötte sűrű pilláit, nem láttam a szemét. – Azt
hittem, meg tudom őket változtatni – meg tudom őket tanítani
az empátiára, hogy hogyan legyenek emberibbek.
Megtanultam, hogy bár azt akarjuk hinni, hogy nincsenek
reménytelen esetek, mégis léteznek. Vannak helyzetek, amikor
semmit sem tehetünk a végkifejlet megváltoztatása érdekében.
– Nem akarom elhinni, hogy vannak reménytelen esetek –
vallottam be. – Túlságosan beletörődőnek hangzik.
Az ujja megindult lefelé, épp csak érintve a torkom közepét.
Ezúttal másfajta borzongást éltem át.
– Csak realista, Barackvirág.
– Ne hívj így! – mondtam zakatoló szívvel, miközben a
pupillái zavaros feketévé változtak.
– Mégis mi a jó istenről maradtam le?
Mindketten megfordultunk. Kent a színpad mellett állt. Luc
hátrált egy lépést, én pedig úgy éreztem, ismét tudok lélegezni.
– Sajnos rövidre kellett fognunk a találkozónkat – mondta
Luc, beletúrva bozontos bronzbarna hajába. – Gondoskodom
róla, hogy épségben hazaérj.
 – Már miért ne jutnék haza épségben?
– A luxenek hármasával születnek, és ahogy Seant és
Charityt ismerem, van egy fivérük. Lehet, hogy már halott, de
az is lehet, hogy bármelyik percben besétálhat az ajtón a
testvéreit keresve.
Szent ég, igaza van. A luxenek hármas ikrek. Csak még sose
láttam őket egyben.
– Grayson majd ellenőrzi, nem ólálkodik-e kint valaki, de
jobb félni, mint megijedni, és szeretnélek a biztonság kedvéért
távol tudni innen.
Kent ránk nézett.
– Komolyan kérdezem: mit keresnek halott luxenek a
padlón? De ami még fontosabb: ki fogja feltakarítani őket?
Mert én tuti nem!
Luc ügyet se vetett rá.
– A hajad szála sem görbül majd. Csak nem akarok
kockáztatni.
Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Sean a
félreértésekről.
– Figyelj csak, szerinted volt valami közük ahhoz, ami
Amandával és Colleennal történt?
Fura kifejezés suhant át Luc arcán, amit nem tudtam
megfejteni, mert eltűnt, mielőtt alaposabban szemügyre
vehettem volna.
– Lehet – vélte, de valamiért úgy éreztem, nem így
gondolja. Megfogta a kezemet, és kihúzott a bárpult mögül. –
Ha van még egy, Grayson megtalálja.
– Tényleg? Mert Grayson gyakorlatilag egész idő alatt csak
üldögélt – hívtam fel a figyelmét. – Úgy tűnik, hogy csak a
nyalókáit képes megtalálni.
Kent felhorkant.
 – Ez jellemző Graysonra.
– Nem lesz gond – felelte Luc, végignézve rajtam, miközben
Kenthez vezetett. – Csak jobban örülnék neki, ha ebben a
pillanatban otthon lennél, és nem itt.
Kent szemöldöke felszaladt.
– Uhh, úgy tűnik, baró este elé nézünk. Alig várom. De én
fel nem takarítom ezt a szart!
– De... – Elnémultam, amikor Kent megveregette a
vállamat. Megráztam a fejem, elfordultam tőle. – Várj csak!
Még nem...
– Szakítunk rá időt – vágott közbe Luc. – Erről
gondoskodom, Barackvirág.
Összeszorítottam a szám.
– Ne szólíts így!
– Majd hívlak! – mondta. – Megígérem, de most el kell
menned.
– A keze megfeszült. Egy pillanat múlva magához húzott, a
mellkasunk összeért. Lehajtotta a fejét, lehelete a
halántékomat érte. Az érintése összezavart.
– Tedd meg a kedvemért! Menj haza! – Ajka a bőrömet
súrolta.
– Kérlek!
Gyanítottam, hogy nem sokszor mondja ki ezt a szót, ezért
– bár nyugtalanul és összezavarodva, de – megtettem, amire
kért, amikor elengedett.
Távoztam.
 19. Fejezet

VASÁRNAP REGGEL KORÁN ÉBREDTEM. Felriadtam, és levegő

után kapkodva ültem az ágyon. A torkomra szorítottam a
kezemet. Fájt. A bőröm, a törékeny csontok. Mintha valaki a
kezét a nyakamra szorítva fojtogatott volna...
Álmodtam.
Ezt biztosan tudtam, mert pillanatokkal korábban még a
klubban tartózkodtam a luxenekkel egy légtérben, de Luc nem
volt ott. Csak egy Seanhoz hasonló férfi, aki fojtogatott.
– Istenem – suttogtam, és igyekeztem lecsillapítani a
szívverésemet. – Csak egy rémálom volt.
A karom lúdbőrzött, a torkom pedig fájt. Leengedtem a
kezem, és körbenéztem a sötét szobában. A takaróm az ágy
végénél hevert, lerúgtam magamról alvás közben. Minden
csendes volt, ki tudtam venni a szekrényem és az asztalom
mozdulatlan árnyékát. Az éjjeliszekrényen lévő óra három óra
húsz percet mutatott.
Még túl korán van, hogy felkeljek.
Kisöpörtem a hajam az arcomból. Érthető, hogy rémálmaim
vannak... a történtek után. Kinek ne lennének? Pláne annak
tükrében, hogy egy másodpercig sem gondoltam igazán, hogy
a luxenek, akikkel Luc harcolt, felelősek lettek volna Colleen és
Amanda haláláért. Nem lehettek ők, mivel épp megpróbáltak
feltűnés nélkül kijutni a városból.
Összeszorítottam a szám, a gyomrom görcsbe rándult. Mi
van, ha járkál odakint egy rettentően pipa luxen testvér, aki
bosszúra szomjazik? Mindennek a tetejébe. És az az én hibám
lenne. Ha Luc lakásában maradtam volna...
– Elég! – szóltam magamra. – Hagyd abba!
Ha vissza akarok aludni, nem szabad ezen stresszelnem. Az
ágy végénél lévő takaróért nyúltam, de megálltam, mert éles
fájdalmat éreztem a hasamnál.
– Aú! – Szemöldökömet összevonva kiegyenesedtem,
kezemet a hasamra tettem. Összerezzentem. Érzékenyen
reagált.
Óvatosan oldalra hajoltam, és felkapcsoltam az éjjeli
lámpát. A szobát elárasztó vajszínű fényben hátradőltem.
Megragadtam a pólóm alját, és felhúztam.
– Jézusisten! – hördültem fel.
Három hosszú, ferde vágás éktelenkedett a bőrömön,
pontosan a köldököm felett, mintha egy macska... vagy egy
démon látta volna el a bajomat. Nem nyílt karcolások voltak,
és úgy tűnt, nem is véreztek, de jól kivehető volt a három
sérülés.
Mi a fene?
Ismét körbenéztem a szobában, mintha tőle várnék választ.
Aztán megtapogattam a sebeket. A hasogató fájdalomtól
sziszegve elhúztam a kezemet. Leengedtem a pólóm, és
kimentem a fürdőszobába, ahol szemügyre vettem az egész
testem. Nem volt nyoma más karmolásnak, csak egy
horzsolást láttam a jobb csípőmön. Valószínűleg akkor történt,
amikor Luc levitt a földre.
Biztosan akkor szereztem a karmolásokat is. De hogyan?
Fogalmam sem volt, de ez tűnt az egyetlen értelmes
magyarázatnak, hacsak nem én magam csináltam alvás
közben. A rémálom elég valóságos volt, így csak a jó isten
tudja, mire vetemedhettem.
Kivettem a szekrényből a fertőtlenítőt, csepegtettem belőle
egy vattapamacsra, amivel megnyomogattam a sebeket. Aztán
elégedetten megállapítottam, hogy megfelelő módon
gondoskodtam arról, hogy ne kapjak el húsevő baktériumot.
Lekapcsoltam a villanyt, visszasiettem az ágyhoz, és szinte
belevetődtem. Erősen összeszorítottam a szemem, és
megpróbáltam nem Lucre, a klubra vagy hasonlóra gondolni,
de még sok időbe telt, mire vissza tudtam aludni.

Jelentősen leromlott a hangulatom, amikor hétfőn a

menzára besétálva láttam, hogy csak pizza és saláta van
ebédre. Mindkettő úgy nézett ki, mintha az egész hétvégét a
suliban töltötte volna.
– Ez aztán a friss cucc – mormogtam.
James nevetve elfurakodott mellettem.
– Kéred a szenyám felét?
– Igen. – Úgy követtem, mint egy elveszett kiskutya,
gyakorlatilag majd a sarkára tapostam. – Kérem és köszönöm.
Heidi már az asztalunknál ült. Letelepedtem mellé, a
táskámat a földre tettem, míg James velem szemben foglalt
helyet.
Kinyitotta a táskáját, és kihúzott belőle egy ételtartóba
cipzározott mogyoróvajas finomságot.
– Meg kellene kérnem az árát – jelentette ki.
– Az elképesztően irigy és lenyúlós lenne a részedről –
feleltem, kinyújtva a kezemet. Megmozgattam az ujjaimat. –
Hamm! Hamm, bekaplak!
– Tudod, mit jelent ez valójában? – kérdezte Heidi, lehúzva
a fóliát Lunchable márkájú ebédjéről. Utoljára általános iskola
felső tagozatában láttam, hogy valaki ilyet eszik, de Heidi
imádja. – Mármint a hamm, bekaplak?
James kettétörte a szendvicsét.
– Valószínűleg valami ocsmányságot.
– Pontosan. – Heidi felkapott egy sós kekszet, sonkát és egy
szelet cheddar sajtot tett rá. – Csak gondolj valami olyasmire,
hogy egy sráccal vagy, és végül be kell kapnod valamit.
– Micsoda? Pfúj! – fintorogtam az orromat ráncolva. – Ez
gusztustalan.
– Pedig igaz. Nézz utána! – Átnyújtott egy sajtos-sonkás-
sós kekszes tornyot.
– Köszi! – Letettem a szendvicsem mellé. – Figyelitek,
milyen elképesztő ebédet hozok össze magamnak a barátaim
kajáiból?
– Igazán ideje lenne, hogy pakolj magadnak – zöttyent le
mellém Zoe. Salátát evett, mi mást. – Vagy kóstold meg a
zöldségeket!
A szám lekonyult.
– Hallottátok, hogy Coop partija péntek este lesz? – James
nagyot kortyolt a vizéből. – Ti is jöttök, ugye?
Heidi tovább építgette a sós kekszes mennyországokat, míg
én megpróbáltam nem arra gondolni, hogy milyen fura
normális beszélgetést fenntartani.
– Nem valószínű.
– Ha jól értem, mivel szereztél magadnak egy idősebb
barátnőt, már túlságosan menő vagy hozzánk meg a
gyermeteg gimis bulijainkhoz – cukkolta James.
– Valahogy úgy – felelte Heidi.
Felnevettem.
– Legalább őszintén bevallod.
– Ha már az őszinteségnél tartunk... – Zoe szeme résnyire
szűkült. – Mi a franc folyik ott?
Követtem a tekintetét, James is megfordult a székében.
Aprilt és egy kis diákcsapatot pillantottunk meg. April szó
szerint keresztülmasírozott a menzán, szőke lófarka úgy
lengedezett, hogy legszívesebben levágtam volna a saját
hajam. Valami posztert tartott a kezében, a sok kiskatona
loholt utána.
– Nagyon rossz érzésem van – sóhajtotta Zoe.
Tekintetem a másik asztalnál ülő luxenekre siklott, és
elfogott az idegesség. Connor – a sötét hajú luxen, aki a
klubban volt, amikor visszamentem a telefonomért – vette
észre elsőként Aprilt. A szája megmozdult, mire a többi luxen
felnézett.
Heidi a nyakát nyújtogatta, hogy ellásson a mögöttünk lévő
asztal felett. April megragadott egy üres széket, és
hátborzongató csikorgással végighúzta a padlón. A menza
közepére állította, majd fellépett rá az egyik kiskatona srác
segítségével.
A karját a levegőbe emelve legördítette a posztert. Leesett az
állam.
A poszter közepéről egy tipikus földönkívüli arc nézett ránk,
hegyes állal, szénfekete szemmel. Mindennek a tetejébe az
arcot zöldre színezték. Egy áthúzott fekete kör virított rajta.
– Azt a rohadt! – motyogta James.
Egy másodperccel később a kiskatonák felemelték a saját
posztereiket. Mind ugyanolyan volt.
– Ez most komoly? – kérdeztem, letéve a szendvicsemet.
– Sajnos igen. – Zoe összeszorította a száját.
– Figyelem, emberek! – kiáltotta April. A hangzavart
mintha elvágták volna. A menza elcsendesedett, elvégre egy
lány állt egy széken egy „Mondjunk nemet a földönkívüliekre!”
feliratú molinóval.
– Jogunk van biztonságban lenni az iskolában és az
otthonunkban, de mégsem kapjuk ezt meg. Colleen nem volt
biztonságban itt – tőlük. Ahogy Amanda sem.
A luxenek asztalára néztem, és láttam, hogy Connor arca
szobormerev, érzelemnek nyoma sem volt rajta.
– Nem lenne szabad egy iskolába járniuk velünk. Nem
emberek. Földönkívüliek – folytatta April.
– Semmi keresnivalójuk itt! – kiáltotta a mellette álló egyik
fiú. Megrázta a plakátját, mintha ezzel nyomatékot adna a
mondanivalójának. – Nem tartoznak ide.
Az egyik fiatalabb luxen elvörösödött. Leszegte az állát,
barna haja előrehullott.
April a karját rázta csillogó szemmel.
– Le a luxenekkel! Le a rettegéssel! Gyerünk, mondjátok
velem! Le a luxenekkel! Le a rettegéssel!
Voltak, akik vele kántáltak. Valaki felállt mögöttünk, és
ugyanezt harsogta. Megfordultam a székemben, Heidi
káromkodott.
– Hol vannak a tanárok? Jézusom!
– Le a luxenekkel! Le a rettegéssel! – Számos másik asztal
átvette a kántálást. A diákok talpra kecmeregtek, felálltak a
székre. Öklüket a levegőbe lendítették, ami a Foretokenben
táncolókat juttatta eszembe.
De nem mindenki kántált.
Egyesek némák maradtak, suta pillantást vetve egymásra.
Zoe felé fordultam.
– Ez nagyon nincs jól.
Zoe összeszorította a száját.
– Nem tudom elhinni, hogy valaha is kedves voltam hozzá.
– Ahogy én sem. – Mardosott az aggodalom. Valamit
tennem kellene. Tennünk kellene. Elfordultam Heidi sápadt
arcától, és Zoera néztem. – Valamit tennünk...
– Elég legyen! Le a székekről, mindenki, és pofa be! –
Saunders edző, a tesitanár robogott át a menzán. – Most
rögtön!
April makacsul felszegte az állát.
– Nem állíthat meg. Jogom van tiltakozni. Ettől vagyok
ember.
James lassan megfordult.
– Szerintem April nem tudja, hogy mit jelent a tiltakozás.
– Nem állíthat meg minket! – jelentette ki April a körülötte
lévőknek. – Gyerünk! Le a luxenekkel! Le a rettegéssel! Le
luxenekkel...
– A tiltakozáshoz való joga nem terjed ki a menza közepére,
Collins kisasszony. – Saunders edző kikapta az egyik srác
kezéből a posztert, és elhajította. – Lefelé, mindenki... És
mindenkinek jelenése van Newman igazgató úr irodájában!
Néhány kiskatona azonnal elnémult, de April csak mondta
a magáét, amíg nem jött egy tanárnő, aki gyakorlatilag
lerántotta a székről. April ekkor sem fogta be. Folyamatosan
kiabált, amíg kikísérték a menzáról.
– Azta! – James lassan felénk fordult. – Titeket sem
hagyott hidegen April, ugye?
Heidi felhorkant.
– Kiváltott belőlem érzelmeket, igen. – Zoe a villájával a
salátájába szúrt. – De inkább ingerültségnek és dühnek
mondanám.
Az asztal, ahol a luxenek szoktak ülni, üres volt.
A hátam mögé pillantva láttam, hogy néhány kiabáló diák
továbbra is állva maradt, tekintetüket az ajtóra szegezve,
ahonnan még hallani lehetett April távolodó kántálását.
 Úgy néztek ki, mint akik... megvilágosodtak.
Mintha valami felemelőt éltek volna át az imént, és
megtalálták volna az előttük álló igaz utat. Az okot. Az ügyet. A
célt. Bólogatva egymásra néztek, köztük olyan arcok is, akiket
az elmúlt négy évben szinte mindennap láttam. Szép lányok.
Okos srácok. Okos emberek.
Láttam az exemet, Brandont is.
Az ablaknál állt, kócos barna haja aranylott a napfényben.
Meleg, barátságos mosolya eltűnt, helyette határozottan
összeszorította a száját. Lassan bólogatott, mintha April
hívására válaszolna.
Hátratolta a székét, felállt rá, majd felugrott az asztalra.
– Le a luxenekkel! Le a rettegéssel! – A levegőbe lendítette
az öklét. – Le a luxenekkel!

Hangosan ásítva pakoltam a könyveimet a szekrénynél a

nap végén. Szükségem volt a kémiatankönyvre, mert volt egy
olyan gyanúm, hogy másnap dolgozatot írunk.
– Mit tervezel? – érdeklődött James. A mellettem lévő
szekrénynek támaszkodott, a folyosót kémlelte. Eltöprengtem,
vajon tudja-e, hogy a lánymosdót bámulja.
– Szerintem hazamegyek és alszom. Kimerítő volt a mai
nap. – Bezártam a szekrényemet. – Szóval arra gondoltam,
szunyálok egyet délután.
– Kell társaság?
Egész testemben összerezzentem. A kérdést nem James
tette fel, hanem egy ismerős hang. Levegőt sem mertem venni,
ahogy lassan balra fordultam.
Luc állt ott.
Egy hátul lazán lelógó, kötött sapkát viselt. Galambszürkét.
Jól állt neki. Méghozzá igen jól, ahhoz képest, hogy odakint
huszonegy fok volt, és rövid ujjú póló volt rajta.
Nagyokat pislogtam, remélve, hogy csak délibáb, valójában
nincs ott. De továbbra is ott állt, a suli folyosóján.
A szája sarka megrándult.
– Szia, Barackvirág!
Magamhoz térve a kábulatból becsaptam a szekrényem
ajtaját.
– Mit keresel itt?
– Felderítem a terepet. – A rohadt kontaktlencséjét viselte.
– Felderíted a terepet?
– Aha. – Elvigyorodott. – Arra gondoltam, beiratkozom a jó
öreg Centennial Középiskolába.
Tátva maradt a szám. Biztosan viccel.
– Ez ki, Evie? – kérdezte James.
– Luc. – Felelte, majd elhajolva mellettem kezet nyújtott,
mielőtt szólhattam volna. – Te pedig James.
James tekintete Lucre siklott. A válla megfeszült, nem
fogadta a kézfogást.
Luc szemöldöke felszaladt.
Jaj, ne!
– Te vagy a barát, aki engedte, hogy Evie egyedül
mászkáljon a klubban, amikor visszajött a telefonjáért. – Luc
oldalra billentette a fejét. – Rendes barát vagy.
– Na, jó! – ragadtam meg Luc karját. A korábbiaknál sokkal
enyhébb áramütés szaladt végig a tenyeremen. – Örülök, hogy
hivatalosan is megismertétek egymást. Megbocsátanál
nekünk? – kérdeztem Jamest. – Beszédem van vele.
James állkapcsa megfeszült.
– Biztosan nem esik bajod a társaságában?
Luc figyelmeztetőn felnevetett.
 – Érdekes, hogy pont az teszi fel a kérdést, aki...
– Nem esik bajom. – Erősebben megmarkoltam Luc karját.
– Aú! – mormogta, habár tudtam, hogy nem fáj neki.
– De neki lehet, hogy igen – mondtam. – Később írok,
megígérem. Rendben?
Úgy tűnt, James nem hagyja annyiban a dolgot, de egy
pillanattal később bólintott.
– Majd írj.
– Feltétlenül. – Mosolyogva megragadtam Luc karját, és
elvonszoltam Jamestől és a szekrényemtől. Csak a lépcsőn
félúton lefelé engedtem el a karját.
– Komolyan kérdezem, Luc: mit keresel itt?
– Mondhatni bejön, hogy megragadtad a karomat – felelte,
zsebre dugva a kezét. – Nagyon domináns a részedről. Talán
én vagyok az alárendelt típus, tudod, a...
– Pofa be! – sziszegtem. – Mit keresel itt?
– Hogyan fogjam be a számat és válaszoljak egyszerre a
kérdésedre?
Villámokat szórt a szemem.
– Luc!
– A környéken jártam. – Kinyitotta az ajtót, és
előreengedett. Tuti biztos voltam benne, hogy hagyta a
mögöttünk jövő arcába csapódni. – Gondoltam, beugrom és
üdvözöllek.
Fogalmam sem volt, mit feleljek erre, úgyhogy előhalásztam
a napszemüvegemet, és feltettem.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy beiratkozol? – Azt
sem tudom, lehetséges-e.
Luc felhorkant, és lépést tartott velem.
– Nem. Halálra unnám magam, és valószínűleg
felgyújtanám az iskolát.
 – Azta.
– Csak őszinte vagyok. – Hunyorogva rám sandított. –
Semmi újdonságot nem tartogat nekem az iskola.
– Tényleg? Már tudsz mindent? – Kavics ropogott a talpam
alatt, ahogy közeledtünk a helyhez, ahol Amanda autóját
hagyták. Lucre összpontosítottam, mert nem akartam az
autóban ülő holttestre gondolni.
– Nagyjából.
Erős késztetést éreztem, hogy bebizonyítsam neki, téved.
– Oké. Ki volt az USA tizenkettedik elnöke?
– Zachary Taylor – vágta rá gondolkodás nélkül. – És nem
sokáig. Ugyanis szörnyű gyomorproblémák kínozták.
Mellesleg megjegyzem, még mindig heves viták folynak arról,
hogy pontosan mi okozta a halálát.
– Oké. A tény, hogy ezt is tudod, fura, de mindegy. Mennyi
ötszázharmincnyolc négyzetgyöke?
Felnevetett, ami felesleges volt, mert már így is
elképesztően sok meglepett pillantást kapott szinte
mindenkitől, aki elhaladt mellettünk.
– Huszonhárom egész tizenkilenc – és szerintem te nem
tudod a választ erre a kérdésre.
Nem tagadom.
– Honnan tudod? Matekzseni vagyok.
– Ha az lennél, nem kérdeztél volna ilyet.
Résnyire húztam a szemem.
– Taft volt az utolsó elnök, aki egy új állam csatlakozásakor
viselte a címet. Jelenleg nyolcvannyolc konstellációt
ismerünk. A szakállszőr kétszer gyorsabban nő repüléskor.
– Tessék?
– Ez igaz. És az is igaz, hogy a méz sosem romlik meg. Nézz
utána! A szemed mozgatása nélkül nehezebb emlékezni.
Egyszer majd próbáld ki – javasolta. – A víz fel tud forrni és
meg tud fagyni egyszerre. A macskák a fizika miatt esnek
mindig a talpukra. És annyi DNS van egy emberben, hogy
tizenhétszer érne el a naptól a Plútóig oda-vissza.
– Tényleg unatkoznál az iskolában. – Megálltam a kocsim
mellett.
– Akkor nem, ha te is ott vagy az órán.
Nem törődtem a fura verdeséssel a mellkasomban.
– Aha.
Pajkosan mosolygott.
– Hazamehetek veled?
– Hogy micsoda?
– Hát, ez elég rosszul jött ki, ugye? – Kuncogva előrelépett,
nekem pedig hátra kellett döntenem a fejem, hogy a szemébe
nézhessek. – Haza akarok menni veled.
A szívem megpördült, majd fejjel előre a bordáimnak
szaladt.
– Szerintem ez sem jött ki jól, Luc.
– Pont úgy jött ki, ahogy akartam.
A szívdobogás egyre hevesebb lett, én pedig minden
erőmmel azon voltam, hogy tudomást se vegyek róla.
– Befejezed a hétvégén elkezdett beszélgetésünket?
– Ha ezt szeretnéd.
– Mi másért akarnék beszélgetni veled? – vágtam vissza.
Ismét halkan felnevetett.
– Szeretem azt hinni, hogy más okokból is beszélnél velem,
Barackvirág.
– Ne hívj így! – Kinyitottam a kocsiajtót. – Anyu ki fog
akadni, ha hazajön, és ott talál.
– Eltűnök, mielőtt hazaér.
Haboztam.
 – Mégis hogyan?
– Gyors vagyok. Amint meghallom, hogy leállította az autót,
kint termek a házból. – Szünetet tartott. – Egy szempillantás
alatt.
Gyors. Ezt tudom, de mégis.
– Nem jó ötlet.
Luc egy ideig hallgatott.
– Te eljöttél a lakásomra. Az mennyiben más?
Nem kellett volna különbséget látnom, de az, hogy
megengedem, hogy eljöjjön hozzánk, mégis másnak tűnt.
– Félsz tőlem? – kérdezte egy pillanattal később.
A kérdése meglepett. Félnem kellene tőle, pláne azok után,
hogy láttam, mire képes, de az igazság az, hogy nem éreztem
félelmet.
– Nem, nem félek. – Vettem egy mély levegőt. –
Hazajöhetsz velem, de meg kell ígérned, hogy eltűnsz, mielőtt
anya hazaér.
– Becsszó!
Az égre néztem.
– Szállj be a kocsiba!
Vigyorogva odament az anyósüléshez, és beszállt, amikor
épp beindítottam a kocsit. Ránéztem.
– És... öhm... hogyan telt a hétvégéd?
– Járőröztem.
Megvártam, amíg két lány elhaladt, aztán kitolattam.
– Ez meg mit jelent?
– Azt jelenti, ellenőriztem, hogy nem mászkál-e a
környéken egy bosszúvágytól fűtött pszichopata luxen. –
Kinyújtotta hosszú lábát, könyökét a lehúzott ablaknak
támasztotta. – A jó hír az, hogy úgy tűnik, Seannak és
Charitynek nincs testvére.
 – Ez jó hír. – A gyomrom bukfencet vetett. – Igaz?
– Igaz.
Nem úgy hangzott. Rásandítottam. Luc kibámult az
ablakon.
– Mit hallgatsz el előlem?
Nem felelt.
Ideges lettem.
– Luc!
– Sok mindent. – Rám nézett, amikor megálltunk a
lámpánál. – Még sok mindent el kell mondanom neked.

Luc nem mondott semmit, amikor hazaértünk. Amint

beléptünk, bekapcsolta a tévét, és keresett egy földönkívülis
filmet.
Igen.
Földönkívülis filmet.
Három órán keresztül azon dühöngött, hogy Hollywood
mindig rosszul ábrázolja az idegen inváziókat. Részben igaza
volt. Az igazi földönkívüliek nem hasonlítanak egy óriási
rovarra, de amikor megemlítettem A testrablók támadását,
nem tudott mit mondani.
Fura délután volt, mégis... szórakoztató. És... normálisnak
tűnt. Mintha korábban is csináltam volna ilyet, pedig őszintén
mondom, sose vitatkoztam még azon, hogy melyik idegenek
ijesztőbbek: A függetlenség napjában lévők vagy a jó öreg
Alien-sorozat szülöttei.
Ügyesen kitért a válaszadás elől, és mesterien értett a
figyelemeltereléshez. Ahogy ígérte, lelépett, mielőtt anya
hazaért, de semmi hasznosat nem mondott.
 Luc kedden nem jelent meg a szekrényemnél.
Ami örvendetes, mert ha mégis, akkor nagy esély lett volna
rá, hogy James behúz neki egyet, ami nem végződött volna
jól... James számára.
Tanítás után kajáltunk egyet Heidivel és Zoeval, majd
elmentünk találkozni Emeryvel. Velük voltam, amikor kaptam
anyától egy üzenetet, hogy késő estig dolgozik, ezért a lányok
addig maradtak nálam, amíg be nem sötétedett. Anya húsz
perccel a távozásuk után ért haza.
A kedd normálisnak tűnt, mint amilyen Colleen és
Amanda... és Luc előtt volt, és egészen addig nem is éreztem,
mennyire szükségem volt a barátnőimmel töltött időre. Arra,
hogy teletömjük magunkat egy tonna egészségtelen kajával, és
semmiségekről beszélgessünk... semmi ijesztőről.
De a normalitás nem tartott sokáig.
Szerdán April és a kiskatonái tüntetést szerveztek az iskola
bejárata előtt. A csoportjuk létszáma hétfő óta
megduplázódott.
Nem tudtam néma maradni. Aprillel nem ápoltunk ugyan
szoros kapcsolatot, és legtöbbször nem is tekintettem a
barátomnak, de muszáj volt megpróbálnom észhez téríteni,
mert mindenkit felhergelt.
A harmadik óra után elkaptam a folyosón.
– Szia! – A vállamra dobtam a táskám. – Beszélhetnénk
gyorsan?
– Persze. – Épp egy hatalmas irattartót gyömöszölt be a
táskájába. – Mi a helyzet?
Szorosan megragadtam a táskám szíját.
– Mit csinálsz, April? Mi ez a tüntetés?
Megállt és felnézett.
– Parancsolsz?
 – Miért csinálod? Az itteni luxenek nem tettek semmi
rosszat, te pedig...
– Én mi, Evie? – Az arca megrándult. – Hangot adok annak
a jogomnak, hogy megillet a biztonság a középiskolában.
– Hiszen biztonságban vagy.
Nevetve oldalra lépett, továbbra is azon ügyködve, hogy
beleszuszakolja az irattartót a táskájába.
– Ostoba vagy, ha azt hiszed, bármelyikünk is biztonságban
van bárhol. Láttad Amandát. Tudod, mi történt Colleennal.
Megdermedtem.
– Tisztán emlékszem, mit láttam, de ez nem jelenti azt,
hogy minden luxen veszélyes. Vagy hogy bármelyik idejáró
luxen felelős lenne a történtekért.
– Honnan tudod? Kérdezted őket? – felelte.
– Nem kell megkérdeznem őket. Nem járkálok azt
feltételezve, hogy minden luxen gyilkos.
– Hát, pedig kellene. – Behúzta a táskája cipzárját. – Pedig
azt hittem, hogy te mellém állsz majd. Az apád...
– Ne emlegesd folyton az apámat, April! Nem ismerted. –
Kezdtek megbámulni minket, de nem érdekelt. – Amit
csinálsz, az helytelen, és rettentő nagyot csalódtam benned.
– Csalódtál bennem? – Nevetve a válla mögé söpörte a
lófarkát.
– Igen, azt mondtam.
– Tudod, mit? Én csalódtam tebenned. – Azzal sarkon
fordult, és elvágtatott, vékony lófarka minden lépésnél
kilengett.
Ő csalódott bennem? Majdnem felnevettem, de a helyzet
egyáltalán nem volt vicces. Épp olyan jól sikerült April lelkére
beszélnem, mint ahogy vártam, de legalább megpróbáltam.
Talán Zoe képes lesz észre téríteni. Jobban ismeri Aprilt.
 Az Aprillel való sikertelen beszélgetés egész nap kísértett, és
csak akkor feledkeztem el róla kicsit, amikor az autómhoz
sétálva észrevettem, hogy Luc vár rám, a kocsimnak dőlve,
keresztbe tett bokával, karját a tetőn nyugtatva.
Egy kis csoport verődött össze vele szemben, nyíltan
stírölték. Úgy vigyorgott, mint a vadalma, amikor odaértem
mellé, és valahogy harminc perc múlva megint nálunk volt.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem a konyhába sétálva. –
Coca-Cola nincs.
– Amit te iszol, jó nekem is. – Az étkezőasztalnál téblábolt,
én pedig felkaptam két gyümölcsös Capri Sun innivalót.
Megfordulva odadobtam neki az egyiket, amit könnyedén
elkapott.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze. – Kivettem a szívószálamat a csomagolásból.
– Felfordulás van az iskolában?
Beszúrtam a szívószálat a Capri Sun csomagolásán lévő kis
lyukon, és ránéztem.
– Voltak tiltakozások. Hallottál róluk?
– Hallottam egy s mást.
– Hogyhogy?
A mosolya titokzatossá vált.
– Miért csinálod ezt folyton?
– Micsodát, Barackvirág?
– Most komolyan. Ezt.
Megrágcsálta az alsó ajkát, majd elengedte.
– Pontosabban kell fogalmaznod.
Egyetlen korttyal tetemes mennyiségű üdítőt nyeltem le.
– Mindig kitérő válaszokat adsz. Amikor beszélsz valamiről,
mindig csak a történet felét mondod el. Még mindig nem
árultál el nekem semmit, pedig megígérted.
 – Sokat mondtam már. – Kivégezte az innivalót.
Megcélozta a szemetest, és az a rohadt üres doboz pontosan a
kukában landolt. Utálom. – És már mondtam neked valami
nagyon fontosat, aminek semmi köze ahhoz, ami vagyok.
– Lószart.
Luc vállat vont.
– Akkor nem figyeltél eléggé.
– Ez nem igaz. – Olyan dühös voltam, hogy legszívesebben
a fejéhez vágtam volna az üdítőmet. – Elég jó megfigyelő
vagyok.
Felnevetett.
– Ez nem igaz.
– Tudod, nyugodtan távozhatsz. – Megittam az üdítőmet,
majd a kukába hajítottam a dobozt. Lepattant a szemetesről,
és a földön landolt. Felsóhajtottam. – Még házit is kell írnom,
és idegesítesz.
– Ha tényleg azt akarnád, hogy távozzak, nem lennék itt.
Felkaptam a rohadt dobozt, és bedobtam a kukába. Amikor
kiegyenesedtem, a mozdulattól meghúzódott az érzékeny bőr a
hasamon, mire fájdalmasan levegő után kaptam.
– Jól vagy?
Óvatosan kiegyenesedtem, és bólintottam.
– Aha.
Oldalra billentette a fejét.
– Hazudsz. – Elnémult. – Mi történt a hasaddal?
Leesett az állam.
– Kifelé a fejemből, Luc!
Villámgyors volt.
Egy másodperccel később megfogta a pólómat, és
felrántotta.
– Luc! – sikítottam, megragadva a csuklóját, de elkéstem.
 Leszegett állal ráncolta a homlokát.
– Mi a fene történt a hasaddal, Barackvirág?
Megpróbáltam eltolni a kezét, de hiába.
– Nem tudom. Ez...
– Szerinted a klubban történt, amikor lelöktelek a földre? –
A szemembe nézett. – Én csináltam?
– Luc! Komolyan. Takarodj a fejemből! Ez udvariatlan.
Az állkapcsa megfeszült.
– Nem tudtam, hogy fájdalmat okoztam.
– Én... én sem tudtam. Csak később vettem észre. Nem
nagy ügy. – Ismét megrángattam a csuklóját. – Csak
horzsolások.
– Horzsolások? – Ismét a hasamra nézett, alig mertem
levegőt venni. – Barackvirág, ezek égésnyomok.
– Tessék? – Egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy a
hasamat bámulja.
– Égésnyomok. Mintha megégetted volna magadat.
Biztosan akkor okoztam, amikor elkaptalak. – Elengedte a
pólómat, de csak rövid ideig tartott a megkönnyebbülésem,
mert a tenyerét a halványuló sérülésekre simította.
Felnyögtem.
Nem tudtam lélegezni, amikor a bőrünk egymáshoz ért. Az
érintése meghitt és nyugtalanító volt. Ránéztem, és azt
hiszem, láttam, hogy a szeme kissé kitágul, mintha rá is
ugyanolyan erős hatást gyakorolna, hogy érzi a bőrömet. A
tenyere meleg volt, szinte forró.
Nagyot nyelt, és lesütötte a szemét.
– Sajnálom.
– Mit?
– Hogy fájdalmat okoztam neked – mondta mély, rekedt
hangon, lehajtott fejjel. – Óvatosabbnak kellett volna lennem.
 – Semmi gond. – Megborzongtam, amikor a homlokát az
enyémnek támasztotta. És nem a félelemtől. Valami mástól.
Talán a várakozástól? Igen. És még valamitől. Szikrázott
köztünk a levegő. Lehunytam a szemem. – Megpróbáltad
megakadályozni, hogy felrobbantsanak.
– Igen. Így történt. – A feje kissé megmozdult, és éreztem a
leheletét... az ajkamon. Vajon megcsókol ismét?
Engedni fogom neki?
Elvette a tenyerét, és tett egy jó nagy lépést hátra, de
továbbra is szikrázott közöttünk a levegő. Lassan kinyitottam
a szemem, és összeszorítottam a szám, mert nem tudtam, hogy
hálásnak vagy csalódottnak kellene-e éreznem magam, amiért
nem csókolt meg.
A szája sarka felfelé görbült.
Jaj, ne!
– Ugye nem olvasol a gondolataimban?
– Sose tennék ilyet.
Ja, persze.
– Azt sem tudom, miért engedtem, hogy elgyere hozzánk.
A mosolya kezdett aggasztani.
– Ó, dehogynem.
Felém lépett, mire megdermedtem. A tekintete az arcomat
fürkészte, én pedig egyszerre éreztem késztetést arra, hogy
elszaladjak előle... és odaszaladjak hozzá. Az utóbbinak nem
volt értelme. Megállt, és összevonta a szemöldökét, ahogy a
farmere zsebébe nyúlva elővette a telefonját. A kijelzőre
pillantott, aztán komoran rám nézett.
– Nem gond, ha bekapcsolom a tévét?
– Csak nyugodtan.
Ahogy besétált a nappaliba, kinyújtotta a karját, mire a
kezébe repült a távirányító.
 Felvontam a szemöldököm.
– Ez hasznos, egyúttal rettentő lusta.
Luc kacsintott, ami természetesen jól állt neki. Amikor
életre kelt a képernyő, gyorsan az egyik helyi csatornára
váltott. Amint megláttam, hogy a riporter egy barna téglából
épült ház előtt áll, komornak mondható ábrázattal, tudtam,
hogy rossz hírekről lesz szó.
A riporter beszélt, és beletelt pár másodpercbe, mire
felfogtam, mit mond.
– Mind a négy áldozat, akik közül a legfiatalabb három, a
legidősebb pedig harminckét éves volt, ebben a házban lakott.
A szomszédok visszahúzódó és nagyon dolgos családként
ismerték őket. Megtudtuk, hogy a gyerekek hasonló életkorúak
lehettek, és állítólag mind a négyüket valamikor az éjszaka
folyamán ölhették meg.
Rettegve figyeltem, amikor a képernyőn egy asztal mögött
ülő hírolvasó jelent meg.
– Mindez nem sokkal Colleen Shultz és Amanda Kelly, a
Centennial Középiskola két végzősének meggyilkolása után
történt. Ms. Shultz testét múlt kedden találták meg az iskola
mosdójában, Ms. Kellyt pedig az autójában az iskola
parkolójában pénteken – mondta a férfi. – A korai értesülések
arra mutatnak, hogy mind a négy áldozattal úgy végeztek,
ahogy Ms. Shultzcal és Ms. Kellyvel. Vélhetően illegális
luxenek követték el ezeket a szörnyű bűncselekményeket.
Információink szerint ezek az incidensek nem korlátozódnak
kizárólag Columbiára és Maryland államra. Az elmúlt két
hétben gyanús haláleseteket jelentettek Virginiában, Nyugat-
Virginiában, Pennsylvaniában és Tennesseeben is. Egyre nő az
illegális luxenek által elkövetett támadások száma, ezért
sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mit lehet ilyenkor
tenni. Lesznek-e egyáltalán következmények? Hogyan
lehetünk biztonságban...?
Luc kikapcsolta a tévét, és halkan káromkodott. Egy izom
lüktetett az állkapcsán.
– Ez nem lehet igaz.
Leültem a kanapé szélére, a hírektől és a következtetésektől
halálra váltan.
– Hogy érted?
Amikor nem válaszolt, megfordultam. A nappali üres volt.
Talpra ugrottam, és körbenéztem.
Luc eltűnt.
A hasam nem fájt a meggondolatlan, hirtelen mozdulattól.
Lenéztem, felhúztam a pólóm, ami alól sima, hibátlan bőr
kandikált ki.
– Ez nem lehet igaz. – Felpillantottam.
Vagy mégis? Luc azt mondta, hogy originként képes
ilyesmire. Azt is mondta, hogy a luxenek képesek
meggyógyítani az embereket. A karcolásokat. Dudorokat.
Zúzódásokat. Sérüléseket. Leengedtem a pólóm.
Luc meggyógyított.
 20. Fejezet

– EGYSZERŰEN NEM SZIMPI – magyarázta James az iskolába

menet csütörtök reggel. – És ennek semmi köze ahhoz, hogy
micsoda.
Ezt jó volt hallani, mivel Jamesnek fogalma sem lehetett
arról, hogy Luc igazából micsoda.
– Nem erőssége a jó első benyomás.
– Nem mondod! – Felhorkant, ahogy a szekrényeinkhez
értünk.
– Tudom, hogy azt mondtad, nincs köztetek semmi...
– Mert nincs is – ismételtem meg már legalább századjára.
Ez az igazság. Luckel aligha vagyunk barátok. Úgy döntöttem,
hogy ez valószínűleg jó – sőt, csodás. De tényleg. Volt benne
valami... nyugtalanító és zavaró, ami nem tetszett. Egyáltalán.
Luc egy ismeretlen változó volt, és ettől összezavarodtam.
És most nem hiányzik a káosz. Pláne nem most, amikor úgy
tűnik, hogy a világot megint egy hajszál választja el a
robbanástól.
James megbökte a karomat.
– Tudod, hogy csak aggódom.
– Miért? – Úgy véltem, hogy jelenleg sokkal fontosabb
dolgok miatt kellene aggódnunk. Például hogy ki irtott ki
tegnap egy egész családot, és hogy vajon van-e köze ahhoz,
ami Colleennal és Amandával történt.
Luc reakciójáról nem is beszélve. Mintha tudna valamit.
Fogalmam sincs, hogy mit, és nem hallatott magáról azóta,
hogy szó szerint köddé vált az otthonomban.
– Nem tudom – felelte, miközben kinyitottam a
szekrényemet, és kivettem a könyveimet. – Mióta voltál abban
a klubban Heidivel, megváltoztál. És ne kérdezd, hogyan. Csak
így érzem.
Túl korán volt még ilyen mélyenszántó gondolatokhoz.
– Ugyanaz az Evie vagyok, mint eddig... meg azelőtt... és
azelőtt.
James egy pillanatig hallgatott.
– Rosszat sejtek.
Először nem értettem, miről beszél, de aztán követtem a
tekintetét, és láttam, hogy az egyik fiatalabb luxen fiút figyeli.
Jó pár lépéssel arrébb állt egyedül az egyik szekrénynél. Azt
hiszem, a neve David... vagy Danny. Valami ilyesmi. A
csuklóján lévő fémpánt megcsillant a fényben, ahogy a
szekrényajtó szélét szorongatta. Egyedül volt, mégis feltűnést
keltett.
Két idősebb srác ácsorgott tőle nem messze, az egyik üveges
vitrinnél, ami tele volt rettentően pocsék művészeti
projektekkel, amiket tavaly készítettek a végzősök. Tudtam,
hogy a srácok April csapatának tagjai. Már megint tiltakoztak
kint az épület előtt.
Leszámítva ezt a kettőt.
Úgy sasolták a fiatal fiút, mint ahogy egy csapat hiéna
mustrálgat egy gazellagidát vacsora gyanánt. Ebből baj lesz.
– Próbáltam beszélni Aprillel azzal kapcsolatban, amit
csinál – szólaltam meg.
– Lefogadom, hogy jól ment.
Az ajkamba harapva becsuktam a szekrényajtót. A fiatal
luxent egyértelműen feszélyezte a fiúk jelenléte. A bütykei
teljesen kifehéredtek, és úgy tűnt, mintha húzná az időt,
valószínűleg abban reménykedve, hogy a srácok távoznak
először.
Azonban a fiúk nem adták jelét sietségnek.
Elfogott az idegesség. Akár el is sétálhatnék. Nem ismerem
a fiút. Egy szörnyű hang azt suttogta, minek ártom bele
magam. Semmi közöm hozzá... vagy mégis?
Megrántottam a táskám pántját, és döntöttem.
– Ismered azt a két srácot? – kérdeztem, állammal feléjük
bökve. – Seggfejek?
James bólintott.
– Ja, seggarcok.
– Akkor valószínűleg nem azért fixírozzák a fiút, mert
tetszik nekik a pólója, és tudni akarják, hol vette.
– Nem.
Vettem egy mély levegőt.
– Megyek, megkérdezem, szeretné-e, ha valaki elkísérné az
osztályteremig. Mármint nem pontosan ezt fogom mondani,
mert az furán és hülyén venné ki magát, de érted... ott leszek
mellette.
James ellökte magát a szekrénytől.
– Veled megyek.
Hála az égnek, hogy nem kell ezt egyedül elintéznem!
Megindultam a fiatal luxen felé. Alig egy lépés választott el
tőle, amikor felemelte a fejét, és rám nézett. A válla
megfeszült, óceánkék szeme elővigyázatosságról árulkodott.
– Szia! – mondtam szinte kiáltva. – Szerintem még nem
ismerjük egymást. Evie vagyok, ő pedig James.
A luxen Jamesre nézett, majd zavarba ejtően kék szeme
rajtam állapodott meg.
– Daniel... vagyok.
 Aha, majdnem sikerült eltalálnom a nevét.
– Tizedikes vagy?
Bólintott, és James úgy helyezkedett, hogy eltakarja a másik
két srác elől.
– Aha. Ti pedig... végzősök?
– Talált – csiviteltem túlzott vidámsággal. – Van órád a
második emeleten? Mert Jamesnek és nekem igen.
– Van. – Bezárta a szekrénye ajtaját. Eltelt egy pillanat. –
Miért beszélgettek velem?
A szókimondó kérdés meglepett.
– Eddig még sose szóltatok hozzám, pedig mindennap
látlak benneteket a szekrénynél év eleje óta.
– Azt hiszem, a mostani tökéletes alkalom arra, hogy
megismerkedjünk – tette James a kezét a fiatal fiú vállára. –
Mivel mi is az emeletre tartunk, elszórakoztatunk.
– Aha. – Daniel tekintete James kezére siklott, majd
felvonta a szemöldökét. Őszintén azt hittem, ránk förmed,
hogy húzzunk a fenébe, ami kellemetlen lett volna, mert úgy
tűnt, a két hiéna épp arra buzdítja egymást, hogy tegyenek
vagy mondjanak végre valamit.
– Tudom, miért csináljátok.
Felkészültem, hogy körömszakadtáig tagadjam az igazságot.
Kinyitottam a szám, de James közbevágott:
– Akkor azt is tudod, hogy valószínűleg nem árt, ha veled
tartunk az emeletre. Mert az Andy és Leo, akik ott állnak.
Hadd adjak egy gyors jellemzést róluk! Mindketten
sorhátvédek a focicsapatban.
Hajlamosak véletlenül a földre lökni diákokat, és
mindkettejüknek csak a fél agya működik.
Daniel ajka megrándult.
– Hadd találjam ki: nem kedvelik a luxeneket.
 – Logikus következtetés. – James megveregette a fiú vállát,
majd leengedte a kezét. – Tehát milyen órád lesz?
– Angol.
– Akkor menjünk! – Megkerültem, és a fiú másik oldalára
álltam.
– Nem késhetek el. Rettegek attól, hogy becsengetés után
lépek be az osztályba. Kiver a víz a gondolattól, hogy mindenki
engem bámul, amíg leülök, a tanár pedig csalódott, ideges
pillantásokkal méreget.
Daniel nem felelt, csak a vállára kanyarította a táskáját,
majd elindult, mi pedig követtük, két oldalról közrefogva.
Ahogy hárman felmentünk a második emeletre, tekintetek
követtek, többen elhallgattak, és fojtottan suttogtak.
Feszültség telepedett a lépcsőre, akár egy súlyos takaró. Úgy
tűnt, James észre sem veszi, mert valami befektetési
tévéműsorról beszélt, amit előző este nézett. Vagy csak
megpróbálta elterelni a saját és Daniel figyelmét.
Vagy talán csak az én figyelmemet próbálta elterelni, mert
mindent érzékeltem a szemem sarkából, és ahányszor
körbenéztem, a tekintetekből tartózkodás helyett
ellenségességet olvastam ki.
– Semmi keresnivalója itt – suttogta valaki, amit aztán
mások is átvettek. – Tudjátok, hogy egyikük megölte Colleent
és Amandát.
– Valaki válaszolt, de nem hallottam, mit mondott.
– Megölték azt a családot – jelentette ki valaki
hangosabban.
Daniel elvörösödött.
A gyomrom összeszorult a szavaktól. Ha nekem nehéz volt
ezt hallani és látni, akkor el sem tudom képzelni, milyen érzés
lehetett Danielnek. Lehet, hogy van még száz ilyen ember,
mint James, aki hajlandó testőrt játszani Danielnek vagy más
luxeneknek, de nem lehetnek ott mindennap, minden tanórán.
Mélyen legbelül tudtam, hogy az elsuttogott szavakat tettek
követik majd, és elfajulnak a dolgok. A félelem gyűlöletbe csap
át, ami halálos kombináció. Az iskola egy puskaporos hordó
volt, és a kérdés nem az volt, hogy felrobban-e.
Hanem az, hogy mikor.

Tanítás után a kocsimhoz sétálva folyamatosan arra

számítottam, hogy Luc egyszer csak ott terem a semmiből, de
hiába nézegettem a hátam mögé és pásztáztam a parkolót,
sehol sem láttam.
Arra gondoltam, írok Zoenak, hogy mit csinál, mert nem
volt kedvem hazamenni. Valószínűleg anya még órákig nem
lesz otthon. A héten mindennap rettentő sokáig dolgozott,
valami külföldi hivatalnokok látogatása miatt.
A szél az arcomba sodorta a hajamat, kisimítottam, és
átvágtam két hihetetlenül nagy kisteherautó között, ismét
megfogadva, hogy ezentúl időben beérek majd a suliba. Már
eddig is szívás volt elgyalogolni, és messze még a kocsim.
Kiléptem a két teherautó közül, amikor valaki elállta az
utamat.
– Hé! – Megtorpantam, és egy másodperccel azelőtt
sikerült lefékeznem, hogy lefejeltem volna egy mellkast. Egy
kéz megragadta a karomat, és megtartott, én felnéztem. Egy
srác volt – az a srác. Beletelt egy pillanatba, mire felismertem
a sötét napszemüveg miatt. Az a srác volt, aki segített
összeszedni a leesett tankönyveimet.
– Szia!
Elmosolyodott, majd elengedte a karomat.
 – Lassan szokássá válik, hogy a parkolóban futunk össze.
– Igen. – Megemeltem a táskám pántját, és megigazítottam
a vállamon. – Tényleg jobban kellene figyelnem, hova lépek.
Ne haragudj!
– Valóban, de akkor nem használhatnám ki azt, hogy nem
figyelsz – felelte könnyed, szinte évődő hangon.
A szám sarka felfelé kunkorodott, és közben eltűnődtem, ki
lehet a srác.
– Szerintem még... nem találkoztunk. Már úgy értem, azon
kívül, amikor szétszórtam a cuccaimat a földön.
Kissé oldalra billentette a fejét.
– Nahát, pedig biztosra veszem, hogy ismerjük egymást.
– Ó! – Zavarba jöttem, éreztem, hogy forróság önti el az
arcomat. – Együtt járunk az egyik órára? Sajnálom. Ahogy
látod, nem vagyok jó megfigyelő.
Ha Luc hallaná, hogy ezt bevallom, gurulna a nevetéstől.
A srác egy széles mosoly kíséretében megrázta a fejét.
– Nincs közös óránk.
A mosolyom lehervadt.
– Nem ebbe az iskolába járok – közölte, másik kezét a
mellette lévő teherautó lökhárítójára téve. – És nem... vagyok
idevalósi.
Zavartan felpillantottam rá.
– Akkor nem emlékszem, honnan ismerjük egymást.
– Értem. Nahát! – Elhallgatott. – Ez nagyon érdekes. Nem
értem, hogyan lehetséges.
Fogalmam sem volt, miről hablatyol, de semmi kedvem
nem volt találgatni. A hideg futkosott a hátamon, és
bekapcsolt a védekező ösztönöm. Valami nem volt rendben
ezzel a sráccal és a beszélgetéssel.
– Hát, örülök, hogy ismét találkoztunk. – Oldalra léptem,
úgy döntve, hogy hallgatnom kell arra a belső hangra, ami azt
súgja, ideje véget vetni a csevegésnek. – De mennem kell...
– Ne rohanj úgy! – Felemelte a másik kezét, és lejjebb
engedte a napszemüvegét. – Még el kell mondanom, mi a
közös bennünk.
A szeme meglepett. Ugyanolyan lila volt, mint Lucé, és
hozzá hasonlóan az írisze fekete széle elmosódott.
– Te...
A szája sarka megrándult. Megjelent a jobb arcán egy
gödröcske.
– Origin vagyok? – Lehalkította a hangját. – Igen. Az.
Luc elmondásából arra következtettem, hogy nem létezik
túl sok origin, de most itt állt előttem egy.
– Lucnek igaza van. Nem vagyunk sokan.
Leesett az állam. Rájöttem, hogy olvas a gondolataimban.
– És még valami. Luctől azt is megtudhatod, hogy miért. –
A teherautón nyugvó keze alatt meghajlott a fém. A festék
azonnal füstölni kezdett, és lepattogzott. A szemem tágra nyílt.
– Ne! – mormogta, visszatolva az orrára a napszemüvegét a
másik kezével. – Ne vond magunkra szükségtelenül a
figyelmet, Evie!
A szívem meglódult. Istenem, miért nincs retinaszkenner a
parkoló bejáratánál? De Luc is szokott kontaktlencsét viselni,
ezért volt egy olyan érzésem, hogy ez az origin is megtalálta
volna a módját, hogy kijátssza.
– Mert ha felhívod magunkra a figyelmet, akkor jelenetet
kell rendeznem – folytatta. – És már rendeztem pár jelenetet.
Azt hiszem, legalább az egyiknek szemtanúja is voltál.
Elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem, miről beszél.
– Te... vagy a felelős azért, ami Amandával történt? És
Colleennal?
 – Nos, nem mondanám, hogy teljes mértékben. – A laza
mosoly levakarhatatlan volt. – Nem én vagyok az egyedüli
felelős.
Megpróbáltam lélegezni, de nem enyhült a mellkasomra
nehezedő nyomás. Körbenéztem. Az emberek az autójuknál
álldogáltak, de senki sem figyelt ránk. Miért is törődnének
velünk? Távolról csak egy átlagos srácnak tűnik, pláne
napszemüvegben.
– Evie? – Szelíden ejtette ki a nevemet. – Figyelsz rám?
– Igen. – Ránéztem.
– Jó. Most kérdezd meg, ki más felelős még.
A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy kipréseltem
magamból a szavakat.
– Ki más felelős még?
– Jó kislány. – Tett egy lassú, kimért lépést előre. A festék
felpöndörödött, és lazán lógott az érintése nyomán. – Luc.
Nagyjából nyolcvan százalékban.
– Hogyan...
– És te – vágott közbe. – Elvégre azt hittem, hogy aznap
este téged kaptalak el a klubnál. Mármint csak távolról láttam,
hogy beszélgetsz Luckel, és az a lány ugyanolyan színű ruhát
viselt. Szőke volt. Nagyot tévedtem. De valamennyire a
kezemre játszott, főleg, amikor elkaptam még egy szőkét. Az
szándékos volt. Tudod, csak úgy.
Minden porcikámat átjárta a rettegés, amikor felfogtam,
hogy miről beszél. Eszembe jutott, hogy Heidi azt mondta,
mindkét áldozat szőke volt. Minta volt, egy rémisztő minta.
– Közelről és személyesen akartalak látni ebben a
parkolóban. Tudtam, hogy a második lány nem te voltál. –
Továbbra is kedélyesen csevegett. – De ő ismert téged.
Egy duda szólalt meg a távolban, mire összerezzentem.
 – Annyira könnyű volt a nyomodra bukkanni!
Belém hasított Luc korábbi figyelmeztetése.
Tudod, milyen egyszerű megtalálni téged?
Jézusom! Nem viccelt.
– Nem értem...
– Én sem. Mármint bizonyos részeit ennek a kis
történetnek – mondta. – Nem értelek téged. De kezdelek
megismerni. Az otthonodban tett látogatás segített.
Ó, istenem! Ő járt aznap este a házban...
– Igen – furakodott be megint rettegéssel teli gondolataim
közé. – Valójában többször is. Tényleg be kéne kapcsolnotok a
riasztót. Mi értelme van, ha nem használjátok? Bár... –
Felnevetett, és a hang annyira nem illett ahhoz, amit
mondott. – Úgysem állított volna meg. Olyan közel voltam
hozzád, hogy jelet is hagytam.
A rettegés szédülésnek adta át a helyét, ahogy felfogtam a
szavait. Botladozva hátráltam egy lépést.
– Te karmoltál meg?
– Igen, és fojtogattalak is. – Most már tele szájjal
mosolygott. – Csak egy kicsit.
– Csak egy kicsit? – Felfordult a gyomrom. Átjárt a jeges
félelem és rettegés, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.
Ökölbe szorítottam a kezem. Olyan közel voltam...
– A halálhoz? Ja, de nem annyira, mint korábban. Ne... –
Felemelte a hangját, a hangszíne határozottabbá vált. – Állj!
Először azt hittem, hozzám beszél, de én meg se
mozdultam. Aztán a tekintetem a háta mögé siklott. A
teherautók platói között Emery állt. Mögötte pedig... Connor.
Mit keres itt Emery? Nem láttam Heidit. És miért van
Connorral?
– Ha csak egy lépéssel közelebb jöttök, olyat kell tennem,
ami helytelennek tekinthető – mondta az origin, egyszer sem
nézve hátra. Egyszer sem. – Valamit, amitől Luc nagyon
zaklatott lesz, és azt ti sem akarjátok. Igaz? Tudjátok, mi
történik, ha Luc... csalódott.
– Nem tudom, ki vagy, és jelenleg nem is érdekel, de úgy
tűnik, ismered Lucöt, és hogy mi történik, ha dühös. Nem
ajánlom, hogy az ellensége legyél – figyelmeztette Emery.
Feltámadt a szél, hosszú haját az arcába söpörte. – Nekem
elhiheted.
Az origin gúnyosan vigyorgott.
– Ó, higgy nekem, pontosan tudom, mi történik, ha Luc
dühös.
Nem kaptam levegőt. Ismét Emeryre néztem, alaposan
megfigyeltem. A szeme... már nem halványzöld volt. Hanem
ragyogó mohazöld, a pupillája pedig... teljesen fehér. Leesett
az állam.
Emery nem ember.
Aznap a reggelinél kontaktlencsét viselt. Heidi barátnője
egy luxen!
– Fogalmad sincs a körülötted lévőkről, igaz? Talán még
időben megismered őket. – Az origin rám nézett. – De addig
is, szeretném, ha feltennél egy kérdést Lucnek a nevemben.
Megtennéd ezt nekem? Kérlek!
Mielőtt felfoghattam volna, mit csinál, megragadta a
karomat. Felkiáltottam, amikor megrántott, a táskám
lecsúszott a vállamról, és a földre esett. A szorítása erősödött,
mire ismét felkiáltottam.
– Kérdezd meg, hogy játszana-e velem!
– Tessék? – suttogtam.
Egy szempillantás alatt történt.
Egy reccsenést hallottam belül. Eddig soha nem érzett
őrjítő fájdalom száguldott végig a karomon, lélegezni sem
bírtam. Sikítani sem, csak a lábam csuklott össze.
Az origin elengedett, a térdem az aszfaltnak csapódott.
Összegömbölyödve a hasamhoz szorítottam a karomat. Valaki
káromkodott, de alig hallottam a fülemben doboló vértől.
Eltörte a karomat.
Jézusisten, eltörte a karomat!
Az ismeretlen átlépett felettem – miközben a lüktető
fájdalom ellenére próbáltam lélegezni —, és olyan lazán sétált
el, mintha nem az imént törte volna el a csontomat egy
kézmozdulattal.
Emery egy másodperc alatt ott termett, letérdelt elém, és
megragadta a vállamat.
– Jól vagy?
– Nem – nyögtem ki, és megrándultam, amikor egy újabb
éles, égető fájdalomhullám söpört rajtam végig. – Eltörte a
karomat. Konkrétan.
– A rohadt életbe! – Emery a válla fölött Connorra
sandított, majd átölelte a derekamat. – Én még sose
gyógyítottam, rajtad pedig bénító van. Hívd Lucöt!
– Lucöt? – értetlenkedtem. Levegőért kapkodtam, nem
tudtam tisztán gondolkodni. – Kórházba kell mennem.
Orvosok. Fájdalomcsillapító – erős fájdalomcsillapító.
– Annál nekünk sokkal jobb van. – Emery játszi
könnyedséggel talpra segített. – Gyerünk!
Tekintetem a parkolót pásztázta. Láttam, hogy Connor
hadarva beszél a telefonba.
Heidi ott termett a semmiből, halálra váltan.
– Mi történt?
– Mintha azt mondtam volna, hogy maradj a fenekeden! –
Emery kivezetett a teherautók közül. – De természetesen nem
hallgattál rám.
– Jobban is ismerhetnél. – Heidi közelebb lépett. –
Szentséges ég, mi történt a karoddal?
– Eltörte egy srác – csikorogtam. – Kórházba kell mennem.
– Egy srác? – ismételte meg Heidi.
– Fogalmam sincs, ki volt, de ez most lényegtelen – felelte
Emery. – Fogd a táskáját! Mennünk kell.
– A kórházba? – érdeklődtem, a fájdalomtól zihálva. Az
agyam leghátsó zugából előbányásztam az információt, hogy a
luxenek és az originek képesek gyógyítani. Oké, Luc
meggyógyította a hasamon lévő égési sérüléseket, de most a
karom tört el. Orvosra van szükségem. És
fájdalomcsillapítóra. Sokra.
Connor megfordult, a zsebébe csúsztatva a telefonját.
– Azt üzeni, elétek megy.
– Köszönöm. – Emery elsietett egy csoport ember mellett.
Kezdtek felfigyelni ránk. – Heidi!
Futva ért oda mellénk a táskámmal. Forgott velem a világ.
Kinyílt egy autó ajtaja. Nem az enyém volt, de hirtelen a hátsó
ülésen találtam magam, és Heidi bemászott mellém. Egy
másik ajtó becsukódott.
– Hadd nézzem a karodat! – Heidi közelebb csúszott, ahogy
a motor életre kelt. Emery... Emery, a luxen vezetett.
Heidi arcát néztem, közben gyorsan, kapkodva szedtem a
levegőt.
– Mennyire szörnyű? Nem bírok odanézni.
– Ööö... – Az első ülésre pillantott. – Csontot nem látok, de
feldagadt, és nagyon piros.
– Oké – suttogtam. – Ha nem látsz csontot... az jó, de nem
tudom, érzem-e az ujjaimat.
– Nem lesz semmi baj. – Könnyek csillogtak a szemében. –
 Ígérem.
Muszáj volt hinnem neki, ezért bólintottam, miközben
Emery felbőgette a motort, és kilőtt a parkolóból. Nagyot
nyeltem, és megpróbáltam másra gondolni, nem pedig az
elképesztő fájdalomra.
– Ő volt az – ő ölte meg őket. Colleent. Amandát.
Heidi pislogott, majd kisöpörte a haját az arcából.
– Jézusisten.
– Nem mondta a nevét? – szólt hátra Emery.
– Nem. De ismeri Lucöt. Engem. Ott... volt a klubban a
razziakor. Én... – A fájdalom egyre erősödött. Hányingerem
volt, és nagy esély volt rá, hogy kidobom a taccsot.
Összeszorítottam a szemem, nekinyomtam magam az ülésnek,
felhúztam, majd kinyújtottam a lábam, de semmi sem
enyhítette az őrjítő, végtelen fájdalmat.
– Evie? – Heidi a lábamra tette a kezét.
A szemöldököm verejtékben úszott.
– Azt hiszem, hányni fogok. Édes istenem, ez nagyon... fáj.
– Tudom. Sajnálom. – Heidi remegő ujjakkal kisimította a
hajamat az arcomból, és a fülem mögé tűrte. – Helyrehozzuk.
Ígérem.
– Itt van. – Emery hangjából sütött a megkönnyebbülés. –
Végre.
Csukott szemmel éreztem, hogy a kocsi lehúzódik. Nyílt az
ajtó, beáramlott a forgalom zaja, a kipufogók szagával... és
fenyőillattal együtt. Örökzöld. Résnyire nyitottam a szemem,
és elfordítottam a fejem.
Heidi helyén Luc ült. Káromkodott.
Ziháltam a fájdalomtól. Luc haja kócos volt, mintha egy
szélmalomnál járt volna.
– Hogy... hogy kerülsz ide?
 – Futottam. – Aggodalom tükröződött az arcán és a
szemében. Kinyílt az anyósülés felőli ajtó, és Heidi arca jelent
meg a két első ülés között. – Irány a klub! – adta ki az ukázt
Luc. – Most!
– Kórházba kell mennem.
Luc fölém hajolt, és kizárólag a lila örvénylést láttam.
– Rám van szükséged.
– Hogy mi...
– Megérintem a karodat. – És aztán megtette, egyik kezével
megfogta a könyökömet. – Fájni fog, de csak egy másodpercig.
Elöntött a pánik. Rémült tekintetem végigsiklott az autóban
ülőkön, Heidi lesújtott arcáról Lucre. Az állkapcsa megfeszült,
a vonásai elképesztő összpontosításról árulkodtak.
– Várj! Kérlek! Tudom, hogy tudsz gyógyítani, de én...
A pupillái fehéren világítottak.
– Sajnálom.
Luc megfogta az alkaromat ott, ahol a legerősebben tombolt
a fájdalom, mire a karom lángra kapott. A hátam ívbe feszült,
a fejem hátrahanyatlott. Felsikítottam, az autó mennyezete
meggörbült, elhalványult, majd gyorsan kitisztult.
Kinyújtottam a lábamat, és nem tudom, hogyan, de nem
rúgtam ki Lucöt az ajtón, aki továbbra is ott ült, a karomat
tartva.
– Elég! – kiáltotta Heidi. – Azt mondtad, tud segíteni.
Inkább fájdalmat okoz neki...
– Segít, hogy jobb legyen – mondta Emery. – Ígérem,
Heidi. Csak légy türelemmel!
Ez nem segített. Egyáltalán. Egyáltalán nem olyan volt,
mint a röpke melegség, amit korábban éreztem.
A fájdalom lüktetett, végigterjedt az egész testemen,
kisöpörve minden gondolatot, amíg nem maradt sem
fájdalom, sem semmi más... csak a mindent elárasztó forróság.
 21. Fejezet

ÁTJÁRT A FORRÓSÁG, AMI BEIVÓDOTT A CSONTJAIMBA és a

szöveteimbe. Mintha az óceán meleg, déli vizein lebegtem
volna. Ez eszembe juttatta a strandolást, de... nem
emlékeztem, mikor jártam utoljára a parton.
Ennek ellenére emlékképeket láttam ragyogó napsütésről,
fakó, hersegő homokról, ahogy ülő helyzetben épp csak
belemártom a lábujjaimat a habos vízbe. Nevetés harsant, és
tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Biztonságban voltam,
ahogy mindig – de a képek elillantak, mielőtt megtarthattam
volna őket.
Tudtam, hogy sosem jártam a tengerparton. Egyik szülőm
sem volt nyaralós típus. Az invázió után nem volt idő, előtte
pedig...
Miért nem emlékszem az előttre?
Tudod, miért – suttogta egy hang. Az előtte sosem létezett.
Ismét lebegtem, ezért felhagytam a töprengéssel. Egy mély,
dallamos hang a fülembe suttogta, hogy lazuljak el – a hang
megnyugtató és biztonságot árasztó volt. Úgyhogy átadtam
magam az elsöprő melegségnek. Engedtem, hogy elringasson,
hogy visszarepítsen a feneketlen mélységbe, ahol sokáig
időztem. Talán percek teltek el, talán órák, mire végre, végre
kinyitottam a szemem.
Nem egy autó hátsó ülésén görnyedeztem az elviselhetetlen
fájdalomtól. Egy ágyon feküdtem, egy nagyon kényelmes
ágyon. A torkom kiszáradt, ezért nyeltem egyet, majd
körbenéztem a szobában.
Felismertem a csupasz falakat és a téglákat, mire a szívem
kihagyott egy ütemet.
Luc lakása.
Azonnal megrohantak az emlékek. Épp kijöttem az
iskolából, és összefutottam az originnel – aki eltörte a
karomat, aztán Luc csinált valamit. Valami elképesztőt, mert
alig fájt a karom.
Meggyógyított, ezúttal tényleg, ami óriási dolog volt a
részéről. Nem volt muszáj megtennie. Kórházba is vihettek
volna. Várjunk csak! Jaj, istenem, át fogok változni valami
mutáns emberré...
Megmozdultam, a lábam valami keménynek ütközött.
Megdermedtem. Nem voltam egyedül. Nagy levegőt vettem, a
szívem repdesett, amikor felismertem a fás illatot, ami
körbeölelt.
Szent ég!
Balra sandítottam, és elképesztően gyönyörű vonásokat
pillantottam meg. Igen, Luc feküdt mellettem, de fogalmam
sem volt, hogy kerülhetett oda.
Tágra nyílt szemmel ittam be a látványát. Félig ült, hátát a
fa fejtámlának támasztva, álla lehajtva. Sűrű pillák vetettek
árnyékot az arcára. Karját keresztbe fonta a hasán, mellkasa
egyenletesen emelkedett és süllyedt, miközben aludt.
Mi a fene?
Ha nálam lett volna a gépem, abban a pillanatban
lefotóztam volna. Valószínűleg ez rohadtul aggasztónak
tűnhetett, elvégre aludt, de a pihenő Luc szelíd vonásai szöges
ellentétben álltak a szokásos komor arckifejezésével.
Na, jó.
 Fontossági sorrendet kellett felállítanom, és képek készítése
az alvó Lucről nem szerepelt a tennivalóim listáján.
Akaratlanul is végignéztem rajta. A csillogó ametisztből
készült ékszerhez hasonló szempár nézett vissza rám. Minden
izmom megfeszült, amitől a karom lüktetni kezdett.
– Szia, Barackvirág!
– Szia! – suttogtam. Elfogott a szomorúság, mert tudtam,
hogy fontos dolgokat kell megbeszélnünk, holott a rémisztő
problémák távolinak és halványnak tűntek. – Miért vagyok egy
ágyban... veled?
A szája sarka felfelé kunkorodott.
– Szunyókáltam. – Lesütötte a szemét, a foga közé
csippentette az alsó ajkát, majd felpillantott rám. – A fenébe
is, Barackvirág...
A következő pillanatban nem kaptam levegőt, mert hirtelen
megrohantak az emlékek, hogy mi történt.
– Istenem – suttogtam reszketve. – Luc, az a srác... ő a
felelős azért, ami Colleennal és Amandával történt. Talán azért
is, ami azzal a családdal.
Egy csapásra eltűnt az álmosság a szeméből.
– Várni akartam, hogy biztosan jól vagy-e, mielőtt
beszélünk erről...
– Ez nem várhat. – A szívem hevesen vert, ahogy ismét
elöntött a rettegés. – Bevallotta, hogy meggyilkolta őket. Azt
mondta... – A hangom megbicsaklott. Nem bírtam kimondani.
Luc értette. Az ajka vékony vonallá szűkült.
– Hogy azt hitte, téged kapott el, amikor elrabolta Colleent?
Miután látott velem beszélgetni?
Ez alkalommal nem voltam dühös, amiért olvas a
gondolataimban.
– Igen. Istenem! – Úgy éreztem, mindjárt rosszul leszek. –
 Colleen halott, mert azt hitte, hogy...
– Elég! – Megérintette az államat, ezzel magára vonta a
figyelmemet. – Nem miattad halt meg. Ami vele történt, nem
a te hibád. Oké?
Vettem egy mély levegőt.
– Oké.
– Úgy érzem, nem hiszed el teljesen.
Nehéz volt, amikor valaki, akit ismertél, azért halt meg,
mert összetévesztették veled. Nem számított, hogy jogos-e a
bűntudatom vagy sem.
– Találkoztam már vele. Az iskola parkolójában. A cuccom
kiömlött a táskámból, és segített összeszedni. Egyáltalán nem
volt a homlokára írva, hogy sorozatgyilkos. Kedves volt, én
pedig azt hittem, hogy egy diák. És aznap este ő járt a
házunkban. Azt is mondta, hogy a második látogatáskor
rajtam hagyta a keze nyomát.
Luc tekintete megértésről árulkodott.
– A hasadon lévő sérülések.
– Nem te csináltad. Hanem ő. – Szédülés fogott el. – Az
otthonomban járt. Kétszer. – Elfordítottam a tekintetem, és
összeszorítottam a szemem. – Ismer téged, Luc, és nem luxen.
Hanem origin. Láttam a szemét. Pont olyan, mint a tiéd.
Luc hallgatott, de éreztem, hogy árad belőle a mérhetetlen
harag. Megtöltötte feszültséggel a szoba levegőjét.
– Véletlenül nem árulta el a nevét vagy valami hasznosat?
– Nem. Azt hittem, nem maradt sok origin.
– Mert nem is – mormogta. – Hogy nézett ki?
– Nagyjából korombeli. – Kinyitottam a szemem, és erővel
lecsillapítottam a szívverésemet. Nem abban a parkolóban
vagyok. Hanem biztonságban. Egyelőre. – Barna haja volt, és
olyan szeme, mint neked.
 – Emlékszel még bármi másra?
– Szinte egész végig napszemüveget viselt, de... volt egy
gödröcskéje a jobb arcán, és... – Elhallgattam, ahogy eszembe
jutott, mit mondott, mielőtt eltörte a karomat. – Megkért,
hogy kérdezzek tőled valamit, de szerintem nem hallottam
tisztán.
Luc pupillái elfehéredtek.
– Mit mondott?
Megráztam a fejem.
– Azt akarta, hogy kérdezzem meg, hogy... játszanál-e vele.
Luc viselkedése egy szempillantás alatt megváltozott. Egy
tizedmásodperc alatt kiugrott az ágyból.
Kezét ökölbe szorította az oldala mellett.
– Mi az? – kérdeztem rettegve. – Mi a baj, Luc?
– Mit mondtál, hány évesnek nézett ki?
– Nagyjából velem egyidősnek, plusz-mínusz egy év.
– Biztos, hogy tinédzser volt? Ez fontos, Barackvirág. Biztos
vagy benne, hogy tinédzser volt?
– Igen. – Ránéztem. – Biztos. Miért? Ismered?
Felemelte a karját, és zilált hajába túrt.
– Csak egyvalakire tudok gondolni, de ő... istenem, neki
még csak tíz év körülinek kellene lennie.
Majdnem otrombán felnevettem.
– Hát az tuti, hogy nem tízéves volt.
Megkönnyebbülés suhant át Luc arcán.
– Az nem lehet.
– Mit hallgatsz el előlem? – Megpróbáltam felülni, de
megfordult velem a szoba. – Uh!
– Mi a baj?
– Csak kicsit megszédültem. – Rosszul éreztem magam.
Mint egy influenzás megbetegedés után, ébredéskor.
 Egy szempillantás alatt az ágyon termett, és kinyújtotta a
karját. Megpróbáltam elhúzódni, de gyorsabb volt. Ujjaival
végigsimított az arcomon, majd beletúrt a hajamba, és
megérintette a tarkómat. Az egyik karjára támaszkodva fölém
magasodott. Levegő után kapkodtam, éreztem a belőle – az
ujjaiból – áradó melegséget. Ugyanolyan volt, mint amit a
kocsiban éltem át.
A forróság átjárta az egész testemet.
– Mit csinálsz?
– Helyrehozlak.
– Muszáj? – A csiklandó érzés végigszáguldott a
gerincemen, és átterjedt minden idegvégződésemre. A számat
harapdáltam belülről, nyugtalanul mocorogtam, felhúztam az
egyik lábam. – Nem... nem akarok mutánssá változni.
Luc nyersen elnevette magát.
– Mármint hibriddé? Nem fogsz azzá változni.
– Honnan tudod?
– Csak tudom. – Elnémult. – Tett az a szemétláda mást is
veled?
– Nem. Csak a karomnak esett baja.
– Csak a karodnak? – kérdezte erélyesen. – Majdnem
kettétörte, Barackvirág! Lehet, hogy ez okozza a szédülést.
Lehunytam a szemem, ahogy eszembe jutott a
gyomorszorító fájdalom.
– Még mindig szédülsz? – kérdezte, a kezével végigsimítva
a tarkómon.
– Nem.
– Az jó. – A hangja elmélyült.
Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom.
– Tudom, hogy azt mondtad, tudsz gyógyítani, de nem
értem, hogyan működik. Lehetetlennek tűnik.
 – Az energia teszi. Összpontosítással csontokat, szöveteket,
izmokat, sőt, idegkárosodást lehet helyrehozni egy emberben.
Sérüléseket. – Hallgatott egy pillanatig. – Ahogy már
mondtam, szinte minden külső sérülést meg tudunk
gyógyítani, de hatástalanok vagyunk a belsőleg kialakult
betegségekkel szemben.
– Mint például a vírus vagy a rák? – kérdeztem, felidézve a
korábbi beszélgetésünk részleteit.
– Egyes rákok esetében sikeres a gyógyulás. – Elkomorult.
– De közel sem mindegyiknél.
Ez tiszta őrültségnek hangzott, mégis meggyógyított, az
érintése jó hatással volt rám. A szemem továbbra is csukva
volt, de éreztem, hogy megmozdul alattam – alattunk – az ágy,
és tudtam, hogy közelebb húzódott. Legszívesebben
lekevertem volna egyet magamnak. Meg kellene mondanom
neki, hogy hagyja abba, bármit is csinál, mert jól vagyok, és
mert bizonyos szempontból veszélyesnek tűnik, de a kellemes
meleg végigáradt a karomon és a mellkasomon, ködbe borítva
a gondolataimat és a józan eszemet.
Luc hosszan hallgatott.
– Ma megijesztettél.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor kinyitottam a
szemem. Igazam volt. Luc közel volt. Úgy tűnt, a szánkat csak
egy hajszál választja el egymástól.
– Valóban?
– Amikor csörgött a telefonom, és Connor azt mondta,
megsérültél, én... – Lehunyta a szemét, a vonásai
megfeszültek. – Halálra rémültem.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre, mert Luc nem tűnt
olyannak, aki bármitől megijedne.
Elhúzta a kezét a tarkómról, majd végigsimított a nyakam
oldalán, amitől megborzongtam. Elillant a keze jótékony
melege, de továbbra is éreztem a forróságot a gyomrom
mélyén. A lehelete az arcomat érintette, és ismét kinyitottam a
szemem.
– Biztos, hogy jobban vagy?
Mélyebben a párnába süppedtem.
– Igen. Köszönöm.
– Nem kellene megköszönnöd.
– Pedig megtettem.
– Nem lett volna szabad ennek megtörténnie. –
Ujjhegyeivel végigsimított a már kevésbé sajgó karomon, és
megállapodott ott, ahol a karom a hasamon nyugodott. –
Sajnálom.
Elektromosság szikrázott a bőrömön az érintése nyomán. A
lélegzetem elakadt, ahogy megérintette az ujjaimat.
– Nem a te hibád.
A szemöldöke felszaladt.
– Nem? Ezt... ami veled történt, az indította el, hogy láttak
téged velem beszélgetni. Igaz?
– Épp az imént mondtad nekem, hogy ami Colleennal
történt, nem az én hibám. Akkor hogyan hibáztathatod
magadat érte?
– Mert megtehetem. – A tenyere épp csak egy picit
mozdult, aztán rásimult a hasamra, pont a köldököm alatt.
Apró csiklandozások bizsergették a rekeszizmomat.
– Nem te törted el a karomat, és nem te utasítottad a srácot,
hogy ezt tegye. Meggyógyítottál. Helyrehoztál.
Luc tekintete az enyémbe fúródott, a szeme a folyékony
tüzet és... az éhséget juttatta eszembe. Már láttam korábban,
hogyan néz Emery Heidire, és hirtelen eszembe jutott, hogy
milyen érzés lenne egy ágyban lenni más körülmények között,
a keze ott, ahol most, miközben sokat ígérő tekintete rám
tapad.
A mosoly helyét heves érzelmek vették át. Egész testemben
megdermedtem, amikor a homlokát az enyémnek támasztotta.
– Mit... mit csinálsz? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. – Vett egy mély levegőt, és reszketve
kifújta. – Valójában hazudok. Pontosan tudom, mit csinálok.
Nekem is határozott elképzelésem volt arról, mit csinál. A
lábujjaim begörbültek a puha takarón, a kezem pedig önálló
életet élt. Elvettem a hasamról, és a mellkasára tettem.
Összerezzent, majd megborzongott. A reakciója meglepett. A
pupillája világított, de nem a harag jeleként. Aztán lehunyta a
szemét, oldalra billentette a fejét, mire a szánk összeért. Nem
kellene engednem. Tudtam. Egy rakás okot fel tudnék sorolni,
amiért nem: az esetek felében dühítően viselkedik, és van egy
olyan érzésem, hogy sok mindent titkol még előlem. Vicces,
hogy a legnagyobb ellenérv – az, hogy nem ember – eszembe
sem jutott.
De akartam ezt a csókot – olyat, ami nem sietős.
Azt akartam, hogy örökké tartson.
A gondolat váratlanul ért. Örökké? Nincs olyan, hogy
örökké. Nem ismerem az örökkévalóság óta, és többnyire
nagyon, nagyon szeretném megütni. Torkon vágni.
Talán a sóvárgás teszi? Mindent elemésztő, dübörgő,
tagadhatatlan és új. Kinyújtottam az ujjaimat a mellkasán.
Éreztem vékony pólóján keresztül a meleget. Még sosem éltem
át ilyet.
És kissé ijesztő volt.
A mellkasának támaszkodtam.
– Luc, én... – Nem akartam megszólalni. Nem tudtam, mit
érzek.
 Az oldalára dőlt.
– Semmi gond. Várj egy percet! – Gyorsan felült, tekintete
végigsiklott rajtam, mintha keresne valamit. Aztán nagy
szemeket meresztett.
– Mi az? – Felültem, megkönnyebbülve, hogy nem
szédülök. Ismét a karomra néztem, ellenőrizve, hogy nem
forrt-e össze rosszul, és talán ezért néz rám olyan furán.
Óvatosan megérintettem, és kissé felszisszentem a tompa
fájdalomtól. A karom eltört... és összeforrt. Ez volt a puding
őrületes nagy próbája. Elképesztő. Hihetetlen. Szédítő. Az
ölembe tettem a karom.
– Úgy érzem, megint meg kell köszönnöm.
– Ne! – Az állkapcsa megfeszült. – Nekem kell a legkevésbé
megköszönnöd.
– Miért?
Felém fordult, az arckifejezése megfejthetetlen volt.
– Valami nem stimmel.
Visszagondoltam arra, hogy majdnem mit tettünk.
Másodpercek választottak el attól, hogy megcsókoljuk
egymást. Vajon erről beszél?
Ekkor kopogtak az ajtón.
Luc odafordult.
– Szabad!
Az ajtó kinyílt, és Emery jelent meg, a válla felett Heidi
kukucskált befelé.
– Csak meg akartuk nézni, hogy van – magyarázta Heidi.
Emery arcán is ugyanazt a kifejezést láttam, mint Lucén.
Mintha keresne körülöttem valamit, ami nincs ott.
Kezdtem aggódni.
– Te sem látod, ugye? – kérdezte Luc.
Emery megrázta a fejét, mire Heidi belépett a szobába.
 – Mit nem lát? – kérdezte.
– Nem tudom. – Lucre néztem. – Mit kerestek? És miért
néztek rám úgy, mintha nőtt volna még egy fejem?
– Én tudom – szólt közbe Emery.
Heidi ránézett.
– Megosztanád velem is, kicsim? – kérte.
Emery Lucre sandított.
– Miért rá nézel ahelyett, hogy elmondanád nekem?
Luc felkelt az ágyról.
– Mennem kell.
– Micsoda? – A hangom megbicsaklott. – Nem várhat,
bármi is legyen az?
– Nem. – Luc felnevetett, de egyáltalán nem hasonlított a
korábbiakhoz. Hűvös volt, amitől egész testemben libabőrös
lettem. – Ez nem várhat.
 22. Fejezet

– SZERINTED HOVA MENT Luc? – érdeklődtem. – Megkeresi a

srácot?
Heidivel Luc kanapéján üldögéltünk. Luc tíz perccel ezelőtt
rongyolt ki a szobából úgy, mintha égne az épület. Emery
követte, de azt ígérte, visszajön.
– Nem hiszem – felelte Heidi. – Amíg az autóban nem
voltál magadnál, úgy tűnt, Connor megpróbálja lenyomozni a
srácot.
Connor.
El is felejtettem, hogy ő is ott volt. Még valaki, akinek
köszönetet kell mondanom. A karomra néztem, és továbbra
sem tudtam túltenni magam a tényen, hogy csak zúzódásokat
látok. Törött csontok összeforrasztása percek alatt?
Hihetetlen, de megtörtént. Döbbenetes és nyomasztó.
Elképesztő.
Részben meg tudtam érteni, miért kelti fel a jelenség az
orvosok és a kutatók figyelmét. Amihez normális esetben
műtét és gipsz kell, azt Luc perceken belül orvosolta.
– Amint Emery visszajön, elmegyünk az autódért. – Heidi
felhúzta a lábát, és átölelte.
Az ölembe engedtem a karom.
– Fáj?
Megráztam a fejem.
– Csak egy kicsit, de közel sem úgy, mint korábban. Úgy
érzem, mintha nekiütöttem volna a falnak, nem eltörtem
volna.
Emery ekkor visszatért, és besétált a szobába. Leült Heidi
mellé.
– Ne haragudjatok! Csak szólni akartam Graysonnak, hogy
mi a helyzet.
– Semmi gond – mosolygott rá Heidi.
Egyértelműen luxen volt. Hogyan tudott egy pár
kontaktlencse átverni? Megráztam a fejem.
– Kérdéseim vannak.
Emery halványan elmosolyodott.
– Erre magamtól is rájöttem.
Megpróbáltam feldolgozni a történteket, de úgy éreztem,
kihagy az agyam.
– Miért néztetek rám furán Luckel?
– Most jön a bonyodalom.
A hátam mögé sandítottam, és megláttam Kentet. Olyan
pólót viselt, amiről gyanítottam, hogy Luc is felvenné. Egy T-
rex volt rajta, ami megpróbált megölelni egy másik őshüllőt,
de rövid karja megakadályozta ebben.
– Tényleg? – mormogtam, azon tűnődve, hogy vajon Luc
örülne-e, hogy mindenki a lakásában tobzódik. – Most jön a
bonyodalom?
Kent besétált a szobába, kezében egy doboz Coca-Colával.
– Tudsz a Daedalusról meg egyebekről, igaz?
Bólintottam, és Heidire pillantottam. Úgy tűnt, ez neki sem
újdonság.
– A ti kormányotok nagyon is tisztában van azzal, hogy a
luxenek képesek embereket gyógyítani, és azt is tudják, hogy
nem minden luxen egyformán tehetséges ebben. Azok érdeklik
őket, akik jobbak. Őket rabolta el a kormányotok. – Leült a
kanapé karfájára mellém. Felém nyújtotta a Coca-Colát, amit
elfogadtam.
– Nem véletlenül mondom, hogy a „ti” kormányotok. Én
egyáltalán nem vagyok képes ilyen forró cuccot előállítani, de
nem ez a legnagyobb kockázat az emberek meggyógyításánál.
Összevontam a szemöldököm, és úgy döntöttem, hogy
egyelőre nem követem a nyúlüregbe.
– Akkor mi a legnagyobb kockázat? A mutáció?
– Úgy látom, valaki mondott neked ezt-azt – vigyorgott
Kent. – De nyilvánvalóan nem tudsz mindenről.
A tekintetemet elkapva Heidi kinyújtotta a lábát.
– Nem ismerem az összes részletet, de én elhiszem, amit
most mondani fognak neked.
Abban a pillanatban még a chupacabra létezésében is
hittem.
– Tehát azt tudod, hogy a luxenek már évtizedek óta itt
vannak, ha nem régebben. Nem azért jöttek, hogy elfoglalják a
bolygót vagy embereket bántsanak – magyarázta Emery,
miközben én a coca-colás dobozt szorongattam. – Azért jöttek,
mert a bolygójuk elpusztult egy háborúban... amit egy másik
idegen fajjal vívtak, és új otthon után néztek. Az őseim
gyakorlatilag azért jöttek erre a bolygóra, hogy új kolóniát
hozzanak létre.
Idegen bolygók, többes számban? Idegen fajok közötti
háború? Új kolónia? Szédítő sebességgel léptünk át a sci-fi
világába, de készen álltam rá. Kinyitottam a Coca-Colát, majd
nagyot kortyoltam, jólesett az égető szénsav.
Haladjunk szép sorjában!
– Bolygók?
– Egy olyan bolygóról jövünk, ami nagyjából egytrillió
fényévnyire van innen. – Emery előrehajolt. – Nem a miénk
volt az egyetlen bolygó értelmes létformával a felszínén.
Ez fontos kérdés volt az invázió után. Vajon a luxenek az
egyetlen idegen faj a világűrben? Akkor megnyugtattak, hogy
igen.
– Nem ti vagytok az egyetlen idegenek?
Emery nemet intett a fejével.
– Mi a Lux bolygóról származunk. Az arum nevű nép
semmisítette meg.
Kinyitottam a szám, de mégis mi a fenét mondhattam
volna? Úgyhogy inkább ismét becsuktam.
– A népem hosszú évtizedek... vagy inkább évszázadok óra
harcban állt velük. – Behajlított térdén megfeszült a tépett
farmer. – Azt sulykolták belénk, hogy mi vagyunk az
áldozatok, de ritkán tör ki háború olyankor, ha a másik fél
teljesen ártatlan. Dióhéjban: elpusztítottuk egymás bolygóját.
– A luxenek érkeztek ide elsőként. – Kent nekem ütögette
meztelen talpát. – Az arumok követték őket.
– Megálló! – Felemeltem a szabad kezem. – Egy pillanat!
Kik vagy mik azok az arumok?
– Bizonyos értelemben hozzánk hasonlóak. Nem hármas,
hanem négyes ikrek születnek. Tudják asszimilálni az emberi
DNS-t, tehát ugyanúgy be tudnak illeszkedni, mint mi, de míg
mi egy kicsit ragyogunk az igazi alakunkban, ők
megszilárdulnak... vagy árnnyá válnak.
– Árnnyá? – ismételtem bután.
– Árnnyá – erősítette meg Kent.
Az arcélét bámultam.
– Most hülyéskedtek.
– Ennél jobb humorérzékem van – mondta Kent. –
Számunkra árnynak tűnnek, mert az agyunk csakis úgy tudja
feldolgozni, hogy mit látunk, hogy az alakjukat valami
ismerőshöz hasonlítja. Valójában nem árnyak.
– Ó! – mormoltam.
– Tudnak táplálkozni a luxenekből, és el tudják lopni a
képességeiket.
– Hogyan táplálkoznak az arumok? Mint a vámpírok?
Kent felnevetett.
– Nem igazán. Nem harapnak. Csak... érintés vagy
belélegzés útján.
– Belélegzés?
– Pontosan. Hallgass ide! Azt tudod, hogy az emberekben is
van elektromosság – hogy elektromos jelek futnak a
testükben? Az arumok tudnak ebből táplálkozni, ami meg se
kottyan nekik. Amikor igen, akkor károsítják az emberi test
által kibocsátott jeleket. Gyakorlatilag olyan, mint egy durva
szívelégtelenség.
– Azta! – suttogtam. – Ez... ijesztő.
– Valóban – felelte. – Az arumok igen erősek, de van
gyenge pontjuk. Például a béta-kvarc elrejti előlük a luxeneket
azáltal, hogy szétszórja az energiát, amit kibocsátanak, és
megzavarja az arumok látómezejét. Az obszidián halálos az
arumokra.
– Azok nem valami drágakövek?
Kent bólintott.
– Az obszidián vulkáni üveg. Halálos az arumokra, teljesen
tönkreteszi a sejtfelépítésüket.
Hát, ez komplett kitalációnak tűnt, de mintha rémlett
volna, hogy hallottam a béta-kvarcról, pontosan az invázió
előtt, amikor az emberek értesültek a luxenekről.
– Aha. – Kortyoltam egyet. – És az arumok... még mindig
itt vannak?
Heidi bólintott.
 – Valószínűleg láttuk már őket, Evie, csak egyszerűen nem
vettük észre, hogy mások, mint mi vagy a luxenek.
Nem voltam biztos benne, hogy mindezt elhiszem, de attól
még nagyon kíváncsi lettem.
– És veszélyesek? Viselnek bénítót?
– Az arumok meghúzzák magukat, ezért a bénító nem
működne rajtuk. Egyelőre különös béke honol a luxenek és
arumok között, de az arumoknak... elég nehéz figyelmen kívül
hagyniuk a késztetést, hogy táplálkozzanak a luxenekből. –
Kent végigfuttatta a kezét indiánhaján. – Táplálkozás nélkül
nem olyan erősek, mint a luxenek. Sőt, gyakorlatilag olyanok,
mint mi. Vagy egy luxen bénítóval. Ráadásul nem minden
árum váltott jegyet a békepipa vonatra. Nagyon sok dolog
miatt neheztelnek egymásra a luxenek és az arumok. Ezeket
nem mindenki tudja elfelejteni.
– Értem. – Előrébb csúsztam, kezemben az üres dobozzal.
– Tehát a luxenek és az arumok itt vannak, és már egy ideje...
csinálnak ezt-azt. Értem. – Szünetet tartva Heidihez
fordultam. – Ennek mi köze az ember meggyógyításával járó
kockázathoz?
– Hááát... – felelte elnyújtva. Vastag fonattá csavarta vörös
haját. – Szerintem inkább magyarázzák el ők.
Emery vett egy mély levegőt.
– Az arumok megérzik a luxeneket. Csak egyetlen dolog
akadályozza meg őket ebben: ha béta-kvarc van a közelükben.
Mármint a természetben előforduló béta-kvarc-halmok, amik
világszerte a hegyekben találhatók. Egykor kolóniákban éltünk
a természetes kvarcforrások közelében, de ez megváltozott
az... az invázió után. A legtöbb egykori kolóniát
megsemmisítették.
Bárcsak kapnék még Coca-Colát!
 – Értem.
Emery arca azt üzente, hogy percek választják el az
összeomlástól.
– Amikor embereket gyógyítunk, nyomot hagyunk rajtuk.
Egy arumnak ez olyan, mintha világítana az illető. Ragyogás
veszi őket körbe. Az arum az ilyen nyommal rendelkező
embereket éppolyan ízletesnek tartja, mint a luxeneket.
– Tessék? – Kihúztam magam. – Tehát világítok, és egy
arum árnylény meg fog enni?
Kent fuldokolva felnevetett.
– Egek, azt hiszem, rosszul magyaráztam.
Emery a mennyezetre nézett.
– Általában megtalálnak vagy meg tudnak találni. Látják a
nyomodat, és ha ki vannak éhezve egy kis luxenre, vagy arra
használnak, hogy elvezesd őket a luxenhez, vagy
elfogyasztanak harapnivalóként. Ez nemcsak a luxent sodorja
veszélybe, hanem a barátait és a családtagjait is. Tudod, a
bénító fura mellékhatása, hogy az arumok nem látják miatta a
luxeneket, ezért... egy ideje már nagyon ki vannak éhezve. A
luxenek többségét nem tudják megtalálni.
– Általában? – csaptam le a szóra.
– Általában – felelte. Tekintete végigsiklott rajtam. – Ha
egy luxen meggyógyít egy embert, akkor a közelükben
szoktunk maradni, hogy meggyőződjünk róla, nincs
veszélyben, de rajtad... rajtad nincs nyom, Evie.
A megkönnyebbüléstől megszédültem.
– Jaj, istenem, azt hittem, azt mondod, hogy világítok, mint
a karácsonyfa! Akkor ez jó hír, nem? Biztonságban vagyok.
Anya is. Legalábbis az arumoktól. Nem leszek egy fura
árnyszerű idegen csemegéje. Csak a csonttörő originek miatt
kell aggódnom.
 – Nos... – Kent elvette tőlem az üres dobozt. – Én csak egy
egyszerű ember vagyok, de a dolog úgy áll, hogy ha Emery
nem látja a ragyogást, az nem jelent jót.
Emeryre néztem.
– Miért?
Emery feltartotta a kezét.
– Mert minden emberen, akit valaha így meggyógyított egy
luxen, nyomot hagyott.
– Én ember vagyok, úgyhogy... Pillanat, hiszen Luc...
– Luc origin – erősítette meg Kent. – De a módszer
ugyanaz. Az originek is hagynak nyomokat.
Ránéztem.
– Akkor ez mégis mit jelent?
Kent felállt, közben megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. De amúgy is mennem kell. –
Megpaskolta a fejem búbját, majd könnyedén kitért előlem,
amikor rá akartam csapni a kezére. – Találkozóm van.
Ügyeket intézek.
A szemem villámokat szórt.
– Igazán nagy segítség voltál, máris tisztán értek mindent.
Rám kacsintott.
– Nyilvánvalóan tudod, mennyire fontos, hogy erről
hallgass. Mert ha nem...
– Mindenkit kinyírsz, akit ismerek és szeretek? – vágtam
vissza.
Kent kacsintott.
– Jó kislány! – Kiment a szobából, felmutatva a béke jelét.
Emeryhez fordultam.
– Istenem, miért kell mindenkinek ennyire idegesítőnek
lennie?
Emery együttérzőn rám mosolygott.
 – Tudom, hogy mindez kitalációnak tűnik.
Pontosan.
– De ez az igazság – folytatta. – Nekem még van egy kis
elintéznivalóm. Sajnálom a ma történteket. Gondoskodunk
róla, hogy ne történjen meg újra. – Felállt.
De nem jutott messzire.
A kezét elkapva Heidi lehúzta magához, hogy megcsókolja.
És nem röpke csókra. Mire szétváltak, a fülem hegye lángolt,
majd Emery kilibbent a szobából.
– Nagyon, nagyon kedveled, igaz? – kérdeztem.
Heidi kedvesen felnevetett.
– Igen. Tudod, már az első estén, amikor megismertem,
tisztában voltam vele, hogy micsoda. Sose számított.
Egyáltalán.
Sok mindent akartam megbeszélni, de a legfontosabb
győzött.
– Miért nem mondtad el nekem, micsoda Emery?
Heidi tenyerével a térdét dörzsölgette, tekintetét a
szőnyegre szegezve.
– Azt hittem... elleneznéd.
– Tényleg?
Rám nézett.
– Tényleg. Te nem...
Én mi? Sose voltam luxenellenes. De az is igaz, hogy
korábban nem nagyon foglaltam állást egyik oldal mellett
sem. Többnyire... hallgattam. A hallgatás éppolyan rossz, mint
ellenük lenni, de szembe kell néznem az igazsággal és azzal,
hogy miért gondolta ezt Heidi. Mert bizony tényleg tettem
futólag olyan kijelentéseket, amelyek miatt ezt hihette.
De amikor Lucre vagy Emeryre nézek, nehéz máshogy látni
őket, mint aminek mutatják magukat. Nehéz emlékezni arra,
hogy miért félek tőlük, még úgy is, hogy szemtanúja voltam,
amint Luc elintézi azokat a luxeneket.
De most itt vagyok, és egyáltalán nem félek sem Luctől, sem
Emerytől.
– Nem érdekel, hogy luxen. – Ez volt az igazság. Fogva
tartottam a tekintetét, a fogamat csikorgatva, ahogy a
karomban lévő fájdalom felerősödött. – Bár kockázatos.
– Tudom – felelte Heidi halkan. – De megéri a kockázatot.
Emery megéri a kockázatot.
– Te is megéred. Sajnálom – mondtam, és úgy is
gondoltam. – Tényleg nagyon kedvelem Emeryt, és szerintem
ez nem helytelen. Tényleg nem. – Ahogy kimondtam ezeket a
szavakat, rájöttem, hogy ez az igazság. – Csak aggódom, hogy
mi lesz, ha kitudódik...
– Ahogy mondtam, ezt a kockázatot mindketten hajlandóak
vagyunk vállalni. Óvatosak vagyunk. Nyilvánosan
kontaktlencsét visel. Kevesen tudják csak, hogy micsoda.
– Rendben. – De továbbra is aggódtam.
Kissé elmosolyodott.
– És mi a helyzet veled és Luckel?
A homlokomat ráncoltam.
– Mi lenne?
Heidi felvonta a szemöldökét.
– Pár percig ugyan ki voltál ütve, de nagyon aggódott
amiatt, hogy megsérültél, és ha jól tudom Emerytől, akkor Luc
sose jön ki a sodrából. Többnyire a higgadt és még annál is
higgadtabb jelzőkkel lehet illetni.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Főleg azért, mert
fogalmam sem volt, mit érzek, ha Lucről van szó. Mindenhol
ott van.
Heidi közelebb hajolt, és átkarolta a vállamat.
 – A dolgok eléggé bizarr fordulatot vettek, nem?
Szárazon felnevettem.
– Megáll az eszem. – Hitetlenkedő hangot hallattam. – És
tényleg nem ragyogok.
– Ez valószínűleg jót jelent.
– Ja. – Megdörzsöltem a térdemet. Heidi arcélét figyelve
azon tűnődtem, hogy miért hangzik úgy, hogy jobban
nyugtalanítja ez, mintha lenne rajtam nyom. Ember vagyok.
Akkor meg miért nem világítok?

Nagyjából egy órával később Emery és Grayson – aki úgy

vonakodott, mintha a fogát húznák – visszavitt a kocsimhoz.
Hazakísértek. Emery ott maradt, majd pár perccel később
Heidi is megjelent. Addigra már csak időnként jelentkezett a
fájdalom a karomban.
Anya nem volt otthon, és rájöttem, hogy most az áldás,
hogy egyre gyakrabban dolgozik éjszakába nyúlóan. A lányok
napnyugtáig maradtak. Nem mondták, de tudtam, hogy a
korábban történtek miatt.
Miután elmentek, felvonultam a szobámba, és a laptopom
képernyőjét bámultam. Rágugliztam az arumokra. Mindössze
annyit tudtam meg, hogy az arum egy nyíl alakú növény, amin
időnként bogyó terem.
Sehol egy szó az idegenekről.
Nem volt túl nagy segítség.
Jó pár weboldalt végignéztem kutakodás közben, és itt
kezdett igazán fura lenni a dolog. Nem tudom, mire
számítottam, mit találok. Részletes ismertetőt a különböző
típusú idegenekről? Ha tényleg léteznek az arum nevű
idegenek, és a kormány nem akarja, hogy tudjunk róluk, akkor
úgysem fogok semmit sem találni, ezért fogalmam sem volt,
mit csinálok.
Becsuktam a laptopom, kitoltam az ágy szélére, és csak
ültem, az íróasztalom fölötti parafa táblára erősített
fényképeket bámulva.
A barátaimmal voltunk rajtuk. Karácsony. Elkapott
pillanatok. Néhány idén nyáron készült, de úgy tűnt, mintha a
nyár egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna.
Lucnek igaza volt.
Minden megváltozott.
És most szabadon mászkál egy srác, egy elképesztően erős
origin, akinél Luc kihúzta a gyufát, és arra használt engem,
hogy a közelébe férkőzzön.
Alig tudtam elhinni, hogy mindez tényleg megtörtént. Egy
hátborzongató srác követett és gyilkolt, mert...
Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemem, és a kezembe
hajtottam a fejem. Vajon visszatér a srác? A hideg futkosott a
hátamon, rossz előérzetem támadt. Járt az otthonomban, a
szobámban, amíg aludtam – amíg anya a folyosó másik
végében aludt.
Hozzám ért... és nem is tudtam róla. Fojtogatott, és azt
hittem, álmodom. Ugyan mi akadályozná meg abban, hogy
ismét bejusson ide? Tudtam, hogy ha meg akarna ölni,
megtehetné. Láttam, hogy Luc mire képes, és ha ez az origin
csak feleannyira erős, esélyem sincs ellene.
Jeges rettegés ülte meg a gyomromat. És mi a helyzet
Luckel? Vajon ő biztonságban lesz? Erős és gyors, de...
Leengedtem a karom, kinyitottam a szemem, és reszketve
kifújtam a levegőt. Egész éjszaka ülhetek itt, és aggódhatok az
origin miatt, de nem ez az egyetlen gond. A torkom
összeszorult. Mostanra olyan sok mindenről tudtam, amiről
hallgatnom kellett. Nem lesz egyszerű titkot tartani, de ugyan
ki hinne nekem? Senki.
A tekintetem a hálószobám ajtajára siklott.
Vajon anya tud az arumokról és a gyógyításról?
Amint ez a gondolat megfogalmazódott a fejemben,
feszengeni kezdtem. Persze hogy tud róluk. Tudom, hogy tud.
A Daedalusnak dolgozott, mégis lazán kifelejtette az emberek
gyógyításáról meg a másik idegen fajról szóló részt a legutóbbi
beszélgetéskor.
Vajon mit titkol még előlem?
Felvettem egy vastag hullámcsatot az éjjeliszekrényről,
összefogtam és kontyba csavartam a hajam, majd bedugtam a
csatot. Magamhoz húztam a laptopom, amikor érkezett egy
üzenetem.
Ébren vagy?
Megint az az ismeretlen szám, mire halkan felsóhajtottam.
Luc. Egy nap majd hozzáadom a névjegyekhez. Gyorsan
válaszoltam neki, hogy igen.
Bejövök.
Összerezzentem. Bejön? Ez meg mit jelent? Felemeltem a
fejem a telefonomat szorongatva...
Kopogtattak a szobám ablakán.
– Ilyen nincs – suttogtam tágra nyílt szemmel.
Ismét felhangzott a kopogás.
Kicsusszantam az ágyból, vetettem egy pillantást a csukott
ajtóra, majd sietve megkerültem az ágyat. Nem létezik, hogy
Luc van odakint. Lehetetlenség feljutni az ablakomhoz.
Nincsenek fák, csak egy kis tető a kiugró ablakfülke felett. Ide
csak egy Pterodaktilusz juthat fel... vagy valaki, aki nem
egészen ember.
Például Luc.
 Vagy a pszichopata origin.
Elhúztam a függönyt, és felkiáltottam.
A kis tetőn guggolva határozottan nem egy Pterodaktilusz
ült.
Luc úgy vigyorgott, mintha nem épp a szobám ablaka előtt
gubbasztana, és amikor megszólalt, hangját eltompította a
vastag üveg.
– Kop, kop!
 23. Fejezet

LEESETT ÁLLAL, hitetlenkedve meredtem rá az üvegen

keresztül. Ez biztosan valami fura álom, amit a pszichopata
luxenek és a furcsa internetes keresések idéztek elő.
Luc felemelte a karját.
– Hoztam neked Coca-Colát. Egy fincsi, friss Coca-Colát. –
És tényleg. Egy fehér-piros dobozt tartott a kezében. – Nem
Pepsit.
A szívem felgyorsult. Mi a fene?
Luc várt, arcát csak a holdfény világította meg. Anya
teljesen ki fog borulni, ha hazajön, és itt találja. Várjunk csak!
Most komolyan azon gondolkodom, hogy beengedjem-e?
Igen.
Ami azt jelenti, hogy hivatalosan is balra kanyarodtam,
Rosszdöntésekfalva irányába, amelynek lakossága egy fő: Evie.
Halkan káromkodva kiakasztottam az ablakot, majd
kinyitottam, mivel még nem adtam rá a riasztót.
– Megbolondultál?
– Szeretném azt hinni, hogy sose voltam normális – felelte.
– Bejöhetek?
Hátraléptem, és kinyújtottam a karom.
– Már amúgy is itt vagy.
Széles mosoly terült szét az arcán, majd bemászott az
ablakon, és kecses, halk mozdulattal földet ért. Tuti biztos,
hogy én arccal előre bezuhantam volna. Kihúzta magát, és
átnyújtotta a Coca-Colát.
– Én egy nagyon különleges futár vagyok.
Elvettem tőle a dobozt, óvatosan, hogy az ujjaink ne érjenek
össze.
– Aha...
Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy nehéz volt nem
észrevenni, milyen magas, hogy úgy tűnik, mintha fölém
tornyosulna. A szobám nem volt kicsi, de Luc miatt olyan
érzés volt, mintha nem lenne elég hely. Lassan körbefordult, a
jelenlétével betöltötte a szobát.
Hála az égnek, leggingset viseltem, és egy irgalmatlanul bő
pólót, mert nem volt rajtam melltartó.
Megfogta a bal karomat, és felemelte.
– Hogy van a sérülésed?
– Szinte tökéletesen elmúlt. – Kiszabadítottam magam, és
hátráltam egy lépést. – Tudom, hogy azt mondtad, ne
köszönjem meg, de köszönöm... hogy helyrehoztad a karomat.
Luc sokáig hallgatott.
– Lehetett volna rosszabb is.
Tudva, hogy ez igaz, összefontam a karom a hasam előtt.
– Azért bántott, mert... közöd van hozzám – folytatta,
szeme nyugtalanul háborgott. – Ezért még kegyetlenül
megfizet.
Jeges borzongás fogott el a szavai hallatán – tudtam, hogy
ígéretet tett.
Luc megfordult és arrébb lépett.
– Mit csinálsz? – suttogtam, ahogy balra indult, ujjait
végigfuttatva a könyvek gerincén, amik a komód és a tévé
melletti beépített polcon hevertek összevissza. – Ha anya itt
talál, le fog lőni. Mármint tényleg előkap egy fegyvert a
párnahuzatból, és lepuffant.
 Luc elvigyorodott.
– Ez igaz.
Leesett állal bámultam rá, karomat a levegőbe lendítve.
– És ez teljesen hidegen hagy téged?
– Nem igazán. – Levett egy régi, viharvert könyvet a
polcról. A szemöldöke felszaladt, ahogy elolvasta a címet. – A
viking szeretője?
– Fogd be! – Odamentem hozzá, kikaptam a kezéből a
könyvet, és visszatettem a polcra. – Anya...
– Ha annyira aggaszt anyukád véleménye, akkor talán nem
kellett volna beengedned. – Luc felkapott egy másik könyvet,
ezúttal egy fotózásról szóló kemény borítósat. Gyorsan elunta,
ezért visszatette. – De láss csodát, anyukád nincs itthon!
– Ezt honnan tudod? – Követtem, ahogy nézelődve elhaladt
a fiókos szekrény mellett rendezetlen íróasztalomhoz.
– Mindentudó vagyok. – Luc kézbe vett mindent. A tollakat
és a szövegkiemelőket, a súlyos, öt tantárgy anyagait
tartalmazó jegyzetfüzeteimet, amik egymás hegyén-hátán
álltak az asztalon. Felkapta a dögös rózsaszín minitűzőgépet,
kattintott vele egyszer, majd letette. Hosszú ujjaival
végigsimított a meglazult papírokon.
– Ugyan már!
– Nagyon későig dolgozik mostanában, nem?
– Igen, de anya nem ennyire vérszomjas, és ezt te is tudod.
Kuncogva hátralesett a válla felett.
– Talán anyukád nem is sokáig dolgozik. Hanem összejött
valakivel.
– Pfuj! Az ki van zárva... – Megálljt parancsoltam a
gondolataimnak, mert nem akartam elképzelni, hogy anya
összegabalyodik valakivel.
– Neki is vannak szükségletei, ugye tudod? – Tekintete az
asztalomat kutatta, felkapta a világtörténelem-tankönyvemet.
Megsemmisítő pillantást vetettem rá.
– Kérlek, ne beszélj így róla! Teljesen kiborulok tőle.
– Igenis, asszonyom! – Közelebb hajolt a fotókhoz, és
hunyorogva szemügyre vette őket.
Felgyorsult a szívverésem. Maradtam, ahol voltam, a fal
mellett, az ablak közelében.
– Egyáltalán hogyan jutottál fel ide?
– Nekifutottam, aztán ugrottam. – Megérintette a tavaly
halloweenkor készült képet. Heidi és Zoe volt rajta James
házában. Jokernek öltöztek – zöld haj, lila ing. Én Harley-nak,
a jó öreg Harley Quinn-nek. Nehéz volt megtalálni a megfelelő
udvaribolond-jelmezt. És nem is nézett ki olyan szuperül,
ezért minden aznap este rólam készült képet elégettem.
– Ennyire tehetséges vagyok.
A mennyezetre néztem.
Felnevetett, és idegesítően kellemesnek találtam a hangját.
– Itt ez a sok kép, de egyik sem a gyerekkorodból. Sehol egy
kép apuciról vagy anyuciról.
– Nincs ebben semmi meglepő. Az inváziókor nem volt
időnk összeszedni az albumokat. Mindent hátra kellett
hagynunk.
– Minden egyes képet? – Hozzám fordult. Eltelt egy
pillanat. – Hol voltál, amikor megtörtént az invázió, és mit
csináltál?
Meglepett a kérdés, de válaszoltam.
– Otthon voltam. Kora reggel volt, aludtam. Anya ébresztett
fel, és mondta, hogy mennünk kell.
– És?
– Hát... eléggé összefolynak a dolgok. Akkor távoztunk,
amikor még sötét volt odakint. – Az aznapi emlékek idővel
megfakultak, és úgy véltem, hogy leginkább az akkor érzett
félelem és pánik miatt. – Pennsylvaniába költöztünk, és addig
maradtunk ott, amíg elmúlt a veszély.
Hosszú pillanat múlva Luc elfordította a tekintetét.
– És mi a helyzet veled? – kérdeztem.
– Idahóban voltam.
– Idaho? Nem erre számítottam.
– Tudod, hogy vannak emberek, akik szerint Idaho nem
létezik?
– Most komolyan?
– Komolyan. Összeesküvés-elmélet. Valami kormányzati
agymosás. Nem mintha a kormánynak nem lenne meg a
hatalma és a módszerei arra, hogy elhitessék ezt, de én száz
százalékig meg tudom erősíteni, hogy Idaho egy állam.
– Akkor jó. – Úrrá lett rajtam a kíváncsiság, bár
követelnem kellett volna, hogy távozzon.
– Egyedül voltál, amikor megtörtént?
Megrázta a fejét.
– Ismerősökkel.
– Barátokkal?
Fura, szomorkás mosoly jelent meg az arcán.
– Az a naptól függ.
Ooooké.
– Már össze is futottál kettővel.
Eltöprengtem.
– Daemon és Archer?
Bólintott.
– Ma este értek vissza. Biztos vagyok benne, hogy még
látjátok egymást. – Rám sandított. – Van oka, amiért
odaszögezted magadat a falhoz? – kérdezte, elképesztő
szemével a tekintetemet kutatva. – Nem harapok.
 Forróság öntötte el az arcomat.
– Mit keresel itt, Luc?
– Látni akartalak. – Hátrálva leült az ágyamra, a szemét
rajtam tartva.
– Érezd otthon magad! – mondtam szárazon.
– Azt csinálom.
A szemem résnyire szűkült.
– Nem kellene itt lenned.
Lesütötte a szemét.
– Igazad van. Pláne úgy, hogy már tudod. – Mielőtt
megkérdezhettem volna, mi a fenéről beszél, folytatta. –
Beszélni akartam veled a ma történtekről.
Lehámoztam magam a falról, és az ágyhoz araszoltam.
– Hallgatlak.
Keserű mosolyra húzódott a szája, ahogy megdörzsölte a
mellkasát a szíve felett.
– Connor nem találta meg az origint, aki megtámadott
téged, de ugyanazt a személyleírást adta róla, mint te, és bár
lehetetlen, amit az az origin mondott neked, emlékeztet
valakire, akit egykor ismertem.
Leültem az ágyra, tisztességes távolságra.
– Egykor?
Bólintott, és leengedte a karját.
– Úgy érzem, valamit el kell mondanom neked. –
Beharapta az alsó ajkát. – Valószínűleg nem kellene, de
muszáj tudnod róla. Ezt még Graysonnak és Kentnek sem
mondtam el. Sem Emerynek, akiről mostanra már tudod, hogy
luxen.
– Igen, rájöttem. – Felvettem a Coca-Colát, amit hozott, és
kinyitottam. – Mit akarsz elmondani?
A válla megfeszült.
 – Amikor azt mondtam, hogy nem maradt sok origin, azt
azért tudom, mert... én vagyok az oka.
– Micsoda? Hogyhogy?
Luc tekintete lassan rám siklott.
– Mert... a többségét én öltem meg.
Leesett az állam, nem kaptam levegőt.
– Én...
– Nem tudod, mit mondj? A legtöbben így vannak vele. –
Felkelt az ágyról. – Amikor azt mondtam neked, hogy egy
laborban hoztak létre, ahogy a többi origint is, nem túloztam.
Megterveztek embrió korunktól felnőtt korunkig. A
Daedalusnak számtalan alomba került, hogy tökéletesítse,
amit létrehozott, és még akkor sem volt elégedett.
Módosítottak a szérumokon és injekciókon, és folytatták a
kísérleteket. A legtöbben nem tudtuk, mit adnak be nekünk.
Ismét elfogott a rettegés, mint akkor, amikor először mesélt
az originekről. Figyeltem, ahogy odamegy az ablakhoz.
– Az originek csak nagyon kis százalékát nyilvánították
ellenállónak.
Elhúzta a függönyt, a besütő holdfény megvilágította az
arcát.
– Voltak, akik nem érték meg az első évet. Mások hosszabb
ideig kitartottak, mielőtt rossz irányt vettek a dolgok. És
voltak, akik elképesztően erőszakosan viselkedtek, veszélyt
jelentettek mindenkire és mindenre... A laborban szabadultak
meg tőlük, általában halálos injekcióval.
– Jézusisten! – Letettem a Coca-Colát, és felhúztam a
lábam az ágyra. – Luc, én...
– És a java még csak most jön. – Megrándult az ajka, ahogy
elengedte a függönyt. – Egy új alom origint hoztak létre,
olyanokat, akik miatt a Daedalus különösen izgatott volt. Épp
az invázió előtt hallottam róluk. Új-Mexikóban őrizték őket
egy létesítményben, és miután a Daedalus összeomlott,
kiszabadítottam őket. Kiszabadítottam őket, mert tudtam,
hogy ha nem teszem meg, akkor vagy kivégzik, vagy máshová
szállítják őket.
Luc hozzám fordult.
– Tudod, azt hittem, jót cselekszem. Olyan helyre vittem
őket, amiről azt hittem, biztonságos. Fiatalok voltak,
Barackvirág. Alig ötévesek.
A szívem összeszorult. Volt egy olyan érzésem, hogy
szomorú véget ér a történet.
– Olyanokkal hagytam őket, akikben megbíztam, akikről
tudtam, hogy gondjukat viselik majd, mert nem maradhattam.
Elszólítottak a kötelességeim, az embereim pedig vigyáztak
rájuk. Megpróbálták. – Luc visszasétált az ágyhoz. – Azonban
a gyerekek... A laborban kellett volna hagynom őket.
– Mi történt?
Megfeszült az állkapcsa.
– Apróságokkal indult – amik bármilyen gyerek esetében
normálisak. Követelőztek, és ha nem kapták meg, amit
akartak, jelenetet rendeztek. Azzal a különbséggel, hogy az ő
esetükben a jelenetek lángoló házakkal és falnak csapott
emberekkel végződtek.
A szemem elkerekedett.
– Nem tudom, miért gondoltam rájuk normális gyerekként.
Az originek rendkívül intelligensek, és ezt nem azért mondom,
hogy vállon veregessem magam. Még egy ötéves is könnyedén
túljár egy felnőtt eszén. Terveket szövögetnek, és
együttműködnek, hogy elérjék, amit akarnak, legyen az egy
bödön jégkrém vagy kései takarodó. A megbízottaim hamar
rájöttek, hogy nem lesz egyszerű szocializálni őket, pláne úgy,
hogy az intelligenciájukkal manipulálni tudnak, a manipuláció
pedig erőszakot szül.
Luc leült, ezúttal közelebb hozzám. Elég közel, hogy
érezzem az illatát, a fenyő és az égő falevelek egyvelegét.
– Ketten megtámadtak egy lányt, aki mindannyiuknak
gondját viselte, mert nem engedte, hogy egyenek még egy
sütit. Egy sütit, Barackvirág. Kihajították a harmadik emeleti
ablakon egy süti miatt.
Némán ültem, és döbbenten hallgattam.
– Élve megúszta, de csakis azért, mert hibrid volt – tudod,
olyan ember, aki mutálódott. Ellenkező esetben meghalt
volna. Ekkor tértem vissza. – Elnémult. – Azt hittem, hogy
meg tudom őket változtatni valahogyan, mert volt egy
közülük, amelyik... mentálisan rendben volt. Jó jelnek
tekintettem a kisfiút, és azt hittem, hogy mivel olyanok, mint
én, beléjük tudom táplálni a türelmet, az empátiát és az
alapvető emberséget, hogy úgy mondjam. Nem akartam
elfogadni, hogy reménytelen. Képtelen voltam. – Élesen
felnevetett. – De a jelenlétem csak rontott a helyzeten. Olyan
volt, mintha két sziámi harcoshal állt volna egymással
szemben. Bármit tettem, nem működött. Szétválasztottam
őket. Megbüntettem őket. Megjutalmaztam őket. Képtelen
voltam bezárni őket. Túl okosak és erősek voltak.
Eszembe jutott, mit mondott korábban arról, ha valaki
realista. Hogy vannak reménytelen esetek, és arra gondoltam,
megpróbálom kideríteni, miért hiszi ezt.
Luc vonásai megkeményedtek.
– Ismét lecsaptak, és ezúttal megöltek valakit. Egy luxent,
és többé már nem bírtak velük azok, akiknek a gondjaira
bíztam őket. Aztán egy kivételével nekem rontottak. Biztos
voltam benne, hogy nem szabad őket emberek közé engedni,
nehogy ámokfutásba kezdjenek. Bármennyire nehezemre esett
is bevallani, rá kellett jönnöm, hogy nagy hiba volt őket
kiszabadítani.
Tenyerét csupasz lábfejem mellé tette az ágyra, és közelebb
hajolt.
– Gondoskodnom kellett róluk, Barackvirág. – Lassan
felpillantott, én pedig reszketve felsóhajtottam. – Érted, hogy
mit akarok mondani?
Háborgó gyomorral el akartam fordítani a tekintetem, de
nem tettem.
– Azt hiszem, igen. Meg kellett... szabadulnod tőlük?
Fájdalom költözött gyönyörű szemébe.
– Igen, és ez volt talán életem legszörnyűbb cselekedete.
Nem volt más választásom, Barackvirág. Ártottak az
embereknek. Gyilkoltak, és még csak gyerekek voltak. El sem
tudtam képzelni, mi lesz, ha megnőnek.
Lassan megráztam a fejem.
– Ez... Luc, nem tudom, mit mondhatnék. Tényleg nem.
Hosszú pillanatig állta a tekintetemet, majd elnézett.
– Daemon és Archer is a gondozók közé tartoztak. – Az
állkapcsa megfeszült, ahogy végignézett a parafára erősített
képeken. – Daemon felesége volt az, akit kidobtak az ablakon.
Az egyik barátjukat ölték meg. Tudják, mit tettem. Ez... ez az
egyik oka annak, amiért nem látogattam meg őket egy ideje.
Nem akarok emlékezni minderre.
Eszembe jutott, hogy Daemon megkérdezte Lucöt, miért
nem látogatja meg őket, és persze Luc valami rettentően
homályos választ adott. De most már értem, miért. Hogyan
magyarázhatta volna el ezt nekem korábban?
Hogyan volt képes rá most?
– És akiről azt hittem, hogy mentálisan rendben van... Neki
sikerült elmenekülnie. Micah-nak hívták. – Keserű mosolyra
húzódott a szája. – Szinte az öcsémnek tekintettem azt a
kölyköt. Fogalmam sincs, hol lehet most. Ami valószínűleg jó
jel, de az origin üzenete eszembe juttatta Micah-t. Mindig arra
próbált rávenni másokat, hogy játsszanak vele. Rettentően
vágyott a figyelemre, vagy hogy is mondjam.
A szemöldököm összeszaladt.
– De az origin, akivel ma találkoztam, tinédzser.
– Tudom. Nem lehet Micah. Most olyan tíz év körüli lehet,
de nyilvánvalóan van egy origin, aki tudja, mit tettem. Talán
találkozott Micah-val... Nem lepne meg. Amikor Chast
megtámadták, tudtam, hogy egy origin tette, ha így el tudott
bánni vele. Azt hiszem, ezért próbált téged figyelmeztetni.
Szent isten...
– És gyanítottam, hogy járt ott az illető. Érezzük egymást,
nem mindig tökéletesen, főleg más originek jelenlétében.
– Mint Archer?
Egy pillanatra megdermedt, majd bólintott.
– Nem hittem, hogy ami a lányokkal történt, annak bármi
köze lenne Chashez. Eleinte nem, de amikor találkoztam veled
a parkban, éreztem egy origin jelenlétét.
Megdermedtem. Talán még levegőt venni is elfelejtettem.
– Azóta megpróbálom rajtad tartani a szemem. Ha nem én,
akkor Grayson. – Nem nézett rám. – Vagy Emery. Tudom,
hogy valószínűleg nem szívesen hallod ezt, de aggódtam, és
egyértelműen nem végeztem jó munkát, ami a szemmel
tartásodat illeti. Így is a közeledbe férkőzött. Többször is.
Nem tudtam, mit gondoljak, miközben férfias arcélét
figyeltem. Figyelt engem? Másokkal figyeltetett? Már-már
kiakadtam. Mert ez rohadt ijesztő volt.
– Kikapcsoltátok a mozgásérzékelőt?
 Felvonta a szemöldökét, és rám nézett.
– Én nem, de biztosra veszem, hogy Grayson igen.
– Tehát ezért lógsz velem? Amiért Emery és Heidi is...
– Nem, nem ezért lógok veled. – A szemembe nézett. –
Figyelhetlek úgy, hogy azt se tudnád, hogy ott vagyok.
– Hát ez hátborzongató.
– Dühös vagy.
– Én... nem tudom. Vagyis de. Szerintem bárki kiakadna
attól, hogy figyelik minden lépését.
– De?
– De valamennyire megértem. Jó. Nagyon is. De akkor is
beteg dolog. – A távolba révedtem. – De lehet, hogy egy
pszichopata origin célkeresztjébe kerültem, ami nem
elhanyagolható szempont.
– Nem bizony.
Hosszú idő múlva szólaltam meg ismét.
– Szerinted bosszút akar állni?
– Valami olyasmi. Szerintem most csak szórakozik velem.
– Miért? Ha azért gyűlöl, amit a többi originnel kellett
tenned, akkor miért nem téged kapott el? – kérdeztem. –
Miért másokat bánt?
– Már mondtam: szórakozik velem. – Nagyot nyelt. – Azt
hiszem, a magas intelligenciával erőteljes szociopata hajlam is
jár. Időnként úgy vélem, hogy minden egyes originnel egyre
közelebb jutottak a tökéletes ember megalkotása helyett a
tökéletes sorozatgyilkos létrehozásához.
Tátott szájjal meredtem rá.
– Azta!
Rám sandított.
– Amúgy hoztam neked valamit. Egy ajándékot.
Felvontam a szemöldököm, ő pedig a zsebébe nyúlt, és
elővett egy kicsi, fekete valamit, ami úgy nézett ki, mint a
habkő, amit zuhanyzáskor használok.
– Várjunk csak! Az egy sokkoló?
– Elektromos önvédelmi fegyver.
Összevontam a szemöldököm, és próbáltam nem kikapni a
kezéből.
– A kettő nem ugyanaz?
– Valójában nem. A sokkoló közelről és távolról is
használható. Ez pedig csak közelről. Kissé meglep, hogy nem
hord magánál minden ember ilyet. – Megvonta a vállát. – Fel
van töltve, használatra kész. Csak nekinyomod a bőrnek, és
megnyomod a gombot – magyarázta.
– Egy embert kiüt egy ideig, de pár percig egy luxent,
hibridet vagy origint is ártalmatlanná tesz, és ha sérült vagy
gyenge, hosszabb ideig.
– Felém nyújtotta. – Használd ésszel!
– Mármint hogy ne ellened? – Elvettem, és meglepett, hogy
milyen könnyű.
Luc vigyorgott.
– Látod azt a gombot? Ha elcsúsztatod, a fény pirosra vált.
Ez jelzi, hogy készen áll. Akkor megnyomhatod a másikat.
Nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak. A kis fény pirosra
váltott, majd megnyomtam a gombot. Elektromosság
szikrázott a villák között.
– Király!
Luc elhajolt, lassan bólogatott.
Vigyorogva az éjjeliszekrényre tettem.
– Köszi.
Megrántotta a vállát.
– Terveim szerint soha nem kell majd használnod. Amíg
meg nem találjuk az origint, aki ma rád támadt, be kell érned
az egyikünkkel.
– De...
– Ez nem vita tárgya, Barackvirág.
– Ne hívj így! – förmedtem rá. – Hogyan tudsz folyton
szemmel tartani? Ez nem kivitelezhető.
Halvány mosoly játszott az ajkain, de a szeme mást üzent.
– Nem engedem, hogy megint bántson téged.
– Miért?
Meglepődött.
– Hogyhogy miért?
– Miért érdekel? Hiszen alig ismersz, Luc. Miért...
– Nem akarlak sérülten vagy holtan látni? Jézusom, nem
tudom. Talán mert tisztességes origin vagyok?
– Szóval megvéded az összes utadba kerülő segítségre
szoruló embert?
– Nem az összeset – felelte lassan. – Csak a különlegeseket.
– Luc!
Felsóhajtott, a tekintete a fotókra siklott.
– Csak te tudsz feltenni egy ilyen kérdést.
– És csakis te vagy képes ilyen kitérő választ adni – vágtam
vissza.
– Mert tudom, mennyire szereted – felelte. – Tudom, hogy
most biztosan undorodsz még a látványomtól is, de tetszik
vagy sem, még egy kis ideig el kell viselned a társaságomat.
– Hogy micsoda? Miért mondod ezt? – kérdeztem őszintén
összezavarodva. – Hogy undorodom tőled?
– Mert nem? – Rám nézett. – Épp az előbb meséltem
neked, hogy megöltem egy rakás...
– Tudom, mit meséltél – vágtam közbe, mert nem akartam
megint hallani. – És nem tudom, mit mondjak. Csak arra
tudok gondolni, hogy nem igazság, hogy azokat a gyerekeket
arra nevelték, hogy ilyenek legyenek. Igazságtalan, hogy
áldozatul estek azok, akik vigyáztak rájuk. És az is hétszentség,
hogy nem tisztességes, hogy olyan helyzetbe kerültél, hogy ezt
kelljen tenned.
A meglepetéstől elkerekedett a szeme.
– Tényleg így gondolod? Hogy ezt kellett tennem?
– Mégis mi mást tehettél volna, Luc? Nem voltam ott. Nem
ismertem ezeket a gyerekeket, és... nem ismerlek olyan jól, de
azt hiszem, tudom, hogy csakis akkor tettél volna ilyet, ha ez
az utolsó esélyed.
– Így igaz – felelte halkan. Rekedten.
– Sajnálom. – Amikor kinyitotta a száját, gyorsan
folytattam. – Sajnállak mindannyiótokat. A gyerekeket és
téged is... annyira sajnálom... – Erőteljes harag öntött el. – És
dühít, hogy anya és apa részt vett ebben. El sem tudod
képzelni, mennyire nehéz, hogy ne járjon el a szám anya előtt.
Olyan sok mindent akarok neki mondani.
Luc furcsán hallgatag volt.
Egy kis megnyugvást akartam neki hozni, ezért
kinyújtottam a karom. A kézfejem megállt a levegőben, de
aztán a felkarjára tettem. Luc összerezzent, mintha az
érintésem megégette volna, de nem húzódott el.
– Fogalmam sincs, hogy mit érzel vagy éreztél, amikor meg
kellett tenned.
A kezemre simította a tenyerét.
– Valaki, akinek egyértelműen bököm a csőrét, ma eltörte a
karodat, és te akarsz engem jobb kedvre deríteni?
Megvontam a vállam, és kihúztam a kezem a tenyere alól.
– Valahogy úgy.
Luc kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valami, de
aztán elfordította a tekintetét.
 Követtem a pillantását. Feltűnt valami.
– Sose volt részed ebben, igaz?
– Miben?
Közelebb hajoltam hozzá.
– Nem voltak barátaid, akikkel bulizhattál. Sose öltöztél be
halloweenkor. Nem voltál random pizsipartikon. Nem
módosítottad egy óra alatt háromszor a Facebook-
profilképedet, mert miért ne. Képek. Emlékek.
– Emlékek? Vannak emlékeim. Némelyik egészen...
gyönyörű – vallotta be. – Azok az emlékek a Daedalus utáni
időkből valók.
Hirtelen tudtam, kiről beszél.
– A barátodra gondolsz? Mi is volt a neve? Nadia?
A válla megfeszült.
– Hiányzik, igaz?
Luc felnevetett, de nem volt benne vidámság.
– Minden egyes pillanatban.
Hűha. A szívem összeszorult, elöntött a kíváncsiság.
– Együtt voltatok? – A kérdésem szánalmasnak hangzott,
főleg annak fényében, hogy apám is részese volt a lány
halálának, ami biztosan több mint négy éve történt. Luc
akkoriban csak tizennégy lehetett, a lány pedig tizenhárom. De
voltam már szemtanúja rettentően meghitt kapcsolatnak tinik
között.
– Mármint úgy együtt? – Felnevetett, majd megint, ezúttal
szelídebben. – Sose voltam olyan szerencsés.
Oh. A vállam megereszkedett. Ez mindent összevetve
szomorú és bájos volt. Megnedvesítettem az ajkaimat, közben
azon töprengtem, nem megyek-e túl messzire a kérdésemmel.
– Szeretted őt, Luc?
Lehunyta a szemét, gyönyörű arca meggyötört lett. Sütött
róla a kín, ahogy kinyitotta a szemét, és azt mondta:
– Szívem minden szeretetével szeretem.
Sírás fojtogatta a torkomat. Jelen időben beszélt róla, nem
múlt időben.
Bár a lány meghalt, Luc még mindig szereti. Ez szép volt,
amennyire csak egy összetört szív lehet az.
Luc elfordult a képeimtől. Árnyék felhőzte az arcát.
– De ez már nem számít. Nem lehet visszamenni az időben.
Ami elmúlt, elmúlt. Nadia... nincs többé. Ahogy a Daedalus
sem, és nemsokára eggyel kevesebb origin miatt kell
aggódnunk.
Nyomás nehezedett a mellkasomra.
– És neked kell ezt elintézned?
– Muszáj lesz. – Hátradöntötte a fejét. – Időnként
eltűnődöm, hogy mindaz, amin keresztülmentünk,
eredményez-e változást hosszú távon.
– Mire gondolsz?
Luc mozdulatlanul hallgatott. Az arcunk egy hajszálnyira
volt egymástól. Egyikünk sem szólalt meg.
Eltelt egy hosszú pillanat, majd elhúzódtam, megdörzsölve
az arcomat. Az ágytámlának dőlve ásítottam.
– Úgy érzem, mindjárt felrobban az agyam.
– Annak egyikünk sem örülne. Lenne mit feltakarítani.
Rásandítottam az ujjaim felett.
– Akkor mit csinálunk?
Végigsimított a takarón.
– Hogy érted?
– A pszichopata origin sráccal.
Alsó ajkát beharapva halványan elmosolyodott.
– Nem teszünk semmit. Majd én megkeresem. És
elintézem.
 – Én pedig csak üldögéljek és malmozzak?
– Aha. – Elhallgatott, a keze megállt. – Vagy üldögélhetsz,
és olvashatsz arról, hogy tesznek magukévá a vikingek
tisztességes szűzlányo
– Fogd be! – morogtam. – Valamit tennem kell, Luc!
A hátára dőlt, kezét a hasán nyugtatva.
– Mit tehetnél, Barackvirág? Ne vedd sértésnek, de nem
vagy ellenfél egy originnek. Hihetetlenül... szerencsés vagy,
amiért most itt üldögélsz.
A gyomrom felfordult.
– Tudom, de biztosan tehetünk valamit.
Felém fordította a fejét.
– Ezért adtam a sokkolót. De ettől függetlenül is a lehető
legnagyobb biztonságban leszel.
A szemem résnyire szűkült, a szívem pedig ismét
meglódult, ahogy elöntött a félelem. Nem akartam az originre
gondolni, de muszáj volt. Luc szája sarka felfelé kunkorodott.
– Törődj bele!
– Idegesítő vagy.
– Ez a különleges képességem.
Megköszörültem a torkomat, és rásandítottam. Engem
figyelt, rettentően kényelmes pózban az én ágyamon.
– Na és mi van azzal, hogy nem ragyogok? Aggódnom
kéne? Árnyék felhőzte az arcát.
– Őszintén?
A gyomrom összeszorult.
– Őszintén.
– Fogalmam sincs. Ember vagy. Nyoma kellene, hogy
legyen. – Oldalra gurult, az öklére támasztotta az állát. –
Talán angyal vagy.
Meglepetten pislogtam.
 – Tessék?
Szélesebben vigyorgott.
– Mert szerintem a mennyországból pottyantál le.
Elvörösödött a fülem hegye.
– Te most... ezt komolyan kimondtad hangosan?
– Igen – nevetett. – És van még a tarsolyomban.
– Tényleg?
– Aha. És vigyázz! Mindegyik ellenállhatatlan – jelentette ki
az ajkát rágcsálva. Eltelt egy pillanat. – Megpróbáltalak
levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok
élni.
Szóhoz se jutottam.
– Szóhoz se jutsz. Nem csoda. Na és mit szólsz ehhez?
Megadnád a számodat? Az enyémet elhagytam valahol.
– Édes istenem! – nevettem. – Ez szörnyű!
– Olyan rossz, mint ez? Tudod, mit írt fel nekem a doki?
Mosoly bujkált a szám szegleténél.
– Mit?
– Téged – felelte.
A mennyezetre néztem.
– Cukor? Csoki? Méz? Hmm, hadd gondolkozzam... –
folytatta. – Jaj, nekem...
– Sajnos nem jut eszembe semmi, ami olyan édes, mint te.
– Kérlek, hagyd abba!
– Hallgatlak. Mi a másik két kívánságod? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Reménytelen eset vagyok – jelentette ki.
– Igen – mormogtam.
Megpöccintette a lábszáramat.
– Nincs izomlázad? Mert egész nap te jársz a fejemben.
Lesújtó pillantást vetettem rá.
 – Barackra emlékeztetsz. Édes...
– Be ne merd fejezni! – Feltartottam a kezem. – Szerintem
ideje menned.
– Nem tudok.
– Mi az, hogy nem tudsz?
– Mert levettél a lábamról.
Vonakodva felnevettem, majd megböködtem a lábát a
lábammal. Tudtam, mit csinál. Eltereli a gondolataimat arról,
ami valószínűleg egész éjszaka kísérteni fog.
– Komolyan, menj, mielőtt a tűzőgéppel befoltozom a
szádat! – szóltam rá.
– Oké. Abbahagyom, de maradok, amíg anyukád haza nem
ér. Törődj bele.
Tiltakozni akartam, de aztán eszembe jutott, hogy Heidi és
Emery is itt volt. Idegesen bizsergett a bőröm.
– Szerinted a srác megpróbál idejönni?
– Nem akarok kockáztatni. – A tekintetünk egymásba
fonódott. – Először sem lett volna szabad. Még egyszer nem
hagyom.
– Ha anya rajtakap, hogy itt vagy...
– Azonnal lelépek, amint besétál a házba – nyugtatott meg.
– Azt sem fogja tudni, hogy itt voltam.
– Nálam van a sokkoló – emlékeztettem, az éjjeliszekrény
felé bólintva.
– Igen, de őszintén remélem, hogy megakadályozhatom,
hogy használnod kelljen.
Nem volt túl okos dolog, hogy engedtem, hogy Luc itt
maradjon, de az sem, ha nem veszek tudomást a hatalmas
fenyegetésről, és az igazság az... hogy nem igazán akartam,
hogy elmenjen. Pláne annak fényében, hogy az az origin már
kétszer is bejutott az otthonomba.
 A rettegés, amit egész éjszaka próbáltam elnyomni, megint
felszínre tört. Alig kaptam levegőt. Szedd össze magad!
Biztonságban vagyok. Egyelőre. És meg tudok birkózni ezzel.
Elvégre megbirkóztam az invázióval is. És túléltem.
Luc keze az enyémre simult, mire összerezzentem. A
szemébe néztem.
– Tudod – mondta, viszonozva a pillantásomat -, nem baj,
ha félsz.
Összeszorult a torkom.
– Valóban?
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. – Megvontam a vállam. – A félelem
meggátol a gondolkodásban. Akadály. Elgyengít.
– Néha. Néha pedig tisztábban látsz tőle, erősebb és
gyorsabb leszel. – Kihúzta az ujjait, és megfogta a kezemet.
A mellkasom bizsergett, mintha pillangók surrognának
benne. Megpróbáltam elhessegetni az érzést, de nem sikerült.
Elfordítottam a tekintetem.
– Értem – mondtam végül.
Luc elengedett, majd felült, és kinyújtotta a karját. A tévé
távirányítója az asztalról a kezébe repült. Azt kívántam, bár
nekem is lenne ilyen képességem.
Hallgattam, amíg Luc elhelyezkedett, végül a vállunk
egymáshoz ért a fejtámlának támaszkodva. Bekapcsolta a
tévét.
– Vajon találunk valamelyik csatornán Arnold
Schwarzenegger– filmeket?
Lassan felé fordultam.
– Mi az? – kérdezte.
– Csak meglepődtem.
– Remek aranyköpései vannak – magyarázta a csatornák
között váltogatva.
Erre tényleg nem tudtam mit mondani, és nem is tudtam
elhinni, hogy Luc mellett ülök az ágyamon, miközben ő régi
Arnold Schwarzenegger-filmeket keres.
Az élet furcsa.
És volt egy olyan érzésem, hogy egyre furcsább lesz.
 24. Fejezet

AMIKOR ÓRÁKKAL KÉSŐBB FELÉBREDTEM, a tévén akadt meg a

szemem. Összezavarodtam. Valami hírműsor ment, de nem
tudtam megállapítani, melyik, mert annyira halkan szólt.
A tévé lágy fénye villódzó árnyakat vetett a szobában. Még
mindig éjszaka volt, és...
Szentséges ég!
Csupán alig pár óra leforgása alatt megint nem voltam
egyedül az ágyban. A hátamon feküdtem, egy meleg, súlyos
kart éreztem a derekamon, lábam egy hús-vér fiú lábával
gabalyodott össze. Tágra nyílt szemem a tévéről a mennyezetre
siklott, a szívem pedig elképesztő sebességre kapcsolt.
Luc pontosan mellettem volt, olyan közel, hogy éreztem a
leheletét a halántékomon.
Nyugodt maradtam, szinte visszatartottam a lélegzetemet.
Hogy történt ez? Emlékszem, hogy Luc felsorolta az összes
emlékezetes Arnold Schwarzenegger-idézetet – és volt belőle
bőven —, majd végül megállapodott egy bűnügyi műsornál.
Tök fura ilyet nézni elalvás előtt, mégis elszunnyadtam, és
most itt vagyunk. Legalább a takarón, de nem hiszem, hogy
van jelentősége.
Legalább anya nem nézett be hozzám, mert azt bizony
észrevettem volna. Dühös kiabálása biztosan felébresztett
volna, és...
Luc megmozdult.
 Nem nagyon, épp csak egy picit, de az a mindent jelentette.
A combja az enyémhez préselődött, a lábam közé, és a karja is
megmozdult. Fogalmam sincs, hogyan, a tenyere a hasamra
simult. Csupasz hasamra. Az ujjai apró, öntudatlan
mozdulatot tettek, végighúzta őket a köldököm alatt. Az
ajkamba haraptam, és összeszorítottam a szemem.
Fogalmam sem volt, mit csináljak. Fel kellene kelnem, vagy
felébresztenem őt. Csinálni valamit, de nem tettem semmit.
Csak feküdtem ott, ahogy édes tűz éledt a bőröm alatt, ami
megnehezítette felidézni, hogy miért is helytelen ez a helyzet,
mert nem éreztem annak. Hanem helyesnek.
A testem minden porcikája tisztában volt Luc jelenlétével.
Erős kezével, kemény combjával, egyenletes lélegzésével... Úgy
feküdtünk egymás mellett, mintha már ezerszer csináltuk
volna.
Jóságos ég, most már teljesen felébredtem!
Elképesztően vonzó srác, én pedig sok mindenen mentem
keresztül. Eltört a karom, és történt még más is. Ezért
hajlamos voltam ostobaságokat tenni és gondolni. Ráadásul a
hormonjaim is száguldottak, villámokat szórva az ereimben.
Bizony. Pontosan ezért engedtem magam át a belőle áradó
melegségnek.
Tényleg fel kellene ébresztenem.
Valószínűleg ki kéne rohannom a házból levegőbe lendített
karokkal.
De nem tettem.
Luc megmozdult, a keze lecsúszott a hasamon, és átölelte a
derekamat. Megszorította, aztán – te jóságos ég – hozzám
simult, vállamat a mellkasához húzta, lábát a...
Úristen!
Hangokat adott ki – álmos mormogásaitól megborzongtam.
Továbbra is csukva tartottam a szemem, elfojtva egy hangot,
ami kellemetlen helyzetbe hozott volna, ahogy hosszú, vékony
ujjai végigsöpörtek a leggingsem derékrészénél. Lélegzete és
ajkai a halántékomnál időztek.
Pontosan tudtam, mikor ébredt fel.
Megdermedt. Azt hiszem, egy jó fél percig nem is vett
levegőt. Én nem mozdultam, igyekeztem egyenletesen és
mélyeket lélegezni. Nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok –
voltam egész idő alatt.
Ami valószínűleg felesleges, mert tud olvasni a
gondolataimban, és lehet, hogy most is éppen azt teszi.
Istenem, remélem, hogy nem.
Luc először egyenként az ujjait emelte fel, majd a karját,
végül megmozdította a lábát. Bár elég közel maradt, de csak
pár pillanatig. Vártam, az ujjbegyeim bizseregtek. Lélegzete
végigsöpört az arcomon. Úgy tűnt, habozik, majd éreztem,
ahogy ajkait a homlokomra szorítja.
Nem kaptam levegőt, és a szívem – nos, mondhatjuk, hogy
a szívem majd kiugrott a helyéről.
A matrac finoman hullámzott, ahogy Luc kimászott az
ágyból. Én teljesen mozdulatlan maradtam, a fülem égett,
aztán meghallottam a nyíló ablak hangját. Hideg levegő áradt
be a szobába, majd abbamaradt, amint az ablak
visszaereszkedett a helyére. Hallottam, hogy a retesz a helyére
kerül, és utána is még jó pár percig nem mozdultam.
Luc homlokon csókolt.
Ez... annyira édes volt, és annyira összezavarta a szívemet...
ami ostobaság, mert ő még mindig egy halott lányba
szerelmes, és nem is igazán kedvelem. Mármint dehogynem.
Kezdünk olyanok lenni, mint a borsó meg a héja. Már ha az a
héj kemény, izmos, dögös és...
 – Pfúj! – nyögtem.
Oké. Őszintének kell lennem magamhoz. Tényleg
kedvelem.
A hasamra gördültem, a párnába temettem az arcom, és
mélyet lélegeztem. Szent ég! A párnának Luc-illata volt. Ismét
a hátamra fordultam, és otrombán elkáromkodtam magam.
Segítségre van szükségem.
De komolyan.

El fogok késni a suliból – de nagyon csúnyán.

Nagyjából valamikor hajnaltájban sikerült visszaaludnom,
és egészen az ébresztőóra megszólalásáig szundikáltam. Úgy
ébredtem fel, hogy pont volt időm letusolni, a hajamat nedves
kontyba csavarni, és magamra kapni egy tisztának mondható
farmert.
Láttam, hogy esős, borult az idő, ahogy felhúztam egy
vékony, fekete softshell dzsekit, majd felkaptam a
hátizsákomat. A lépcsőn lefelé felhúztam a bal ruhaujjat, hogy
megnézzem a karomat.
A zúzódás szinte teljesen eltűnt, kék folttá halványult az
éjszaka folyamán. A gyomrom mégis összeszorult. Az origin...
Várjunk! A fenébe! A szobámban felejtettem a rohadt
sokkolót.
Káromkodva visszarohantam, felkaptam újdonsült legjobb
barátomat az éjjeliszekrényről, és bedobtam a táskámba.
Ismét ledübörögtem a lépcsőn. Felmarkolok egy
granolaszeletet, és aztán megszegek egy csomó
sebességkorlátozást.
Anya a konyhában volt, valamit kevergetett a pultnál. Egy
bögrét tartott a kezében, de nem nézett fel, ahogy elhúztam
mellette az éléskamra irányába.
– Szia! – köszöntem. – Nagyon durván el fogok késni. Csak
veszek egy...
– Lassíts! – mondta. – Nincs miért rohanni.
– Dehogynem! – Kinyitottam a spájzajtót. – Durván el
fogok késni, ami azt jelenti, hogy csak a parkoló leghátsó
részében találok majd helyet. Túl lusta vagyok ahhoz, hogy
kétszer lesétáljam a távot.
– Édesem, beszélnünk kell.
A Luckel való beszélgetés még élénken élt bennem, ezért
anyával akartam a legkevésbé csevegni. Várjunk csak! Tudja,
hogy Luc itt volt tegnap este? Lassan megfordultam, és azt
éreztem, hogy az arcomra van írva, hogy Luc az ágyamban
volt, és homlokon csókolt.
– Miről?
Leengedte a bögréjét.
– Letennéd a táskádat, és leülnél?
Kellemetlen érzés áradt szét a gyomromban, ahogy a
vállamról a könyökömre csúsztattam a táskát.
– Miért?
– Evie, gyere, ülj le!
Épp szóra nyitottam a szám, de ekkor végre szemügyre
vettem anyát – alaposan. Még nem tusolt. Vállig érő hajában
egyetlen csat árválkodott, jó pár tincse kiszabadult. A gyűrött
blúz és a sötét nadrág alapján felmerült bennem a kérdés,
hogy ruhában aludt-e, vagy egyáltalán aludt-e.
Hirtelen kiszáradt a szám.
– Mi folyik itt, anya?
Barna szemével engem fürkészett; úgy tűnt, még a
szemkontaktus előtt elsápadt.
– Gyere, ülj le!
 Úgy éreztem, nem biztos, hogy hallani akarom, amit
mondani fog. Talán az ösztöneim.
– Be kell érnem a suliba.
– Evelyn, beszélnünk kell, most.
Felvettem a táskám, és eljöttem a spájztól a granolaszelet
nélkül. A konyhapulthoz léptem.
– Luc tegnap meglátogatott a munkahelyemen.
A táska lecsúszott a karomról, és a konyha padlóján landolt.
– Fogalmam sincs, hogyan jutott be észrevétlenül. – Ivott
egy korty kávét. A keze reszketett, pedig sosem szokott. –
Tudom, mi történt tegnap.
A konyhapult másik feléről meredtem rá.
– Elmondta, hogy megtámadott téged egy origin, és hogy
meggyógyított – tette hozzá.
Szédülés fogott el. Ez megerősítette, hogy anya tudott az
originekről, de ezzel már úgyis tisztában voltam, nem? De
akkor Luc miért nem említette tegnap este a kis
találkozójukat? Elég ideje lett volna. Rengeteg. A
konyhapultnak támaszkodtam, de továbbra is úgy éreztem,
mintha imbolyognék.
Anya reszkető kézzel letette a bögrét a szürke alátétre. Az
alátét egy szett része volt, amit tavaly anyák napjára vettem
neki.
– Tényleg úgy vélem, hogy le kéne ülnöd.
A szívem olyan hevesen vert, hogy attól tartottam, rosszul
leszek.
– Nem akarok leülni.
Az arca eltorzult, és rövid időre lehunyta a szemét.
– Reméltem, hogy sose kerül sor erre a beszélgetésre. Most
már belátom, hogy ostoba voltam. Tudhattam volna abban a
pillanatban, ahogy Luc besétált az ajtón, hogy... csak az időt
húzom. Már akkor el kellett volna mondanom neked az igazat.
A mellkasom összeszorult.
– Arról, hogy mit csinált valójában a Daedalus?
Egész testében megremegett, ahogy levegőt vett.
– Látom, beszélgettél Luckel. Várható volt. Elvégre
számítottam rá. Közölte, hogy az egyezség aznap ért véget,
amikor elhozta nekem a személyidet. Csak meg vagyok
döbbenve, hogy nem ő maga mondta el neked... pedig tudtam.
A benned végbemenő apró változások is erre utaltak. A Coca-
Cola. A horrorfilmek. Nem számítottam erre. De elvégre sose
csináltunk ilyesmit...
– Mi köze mindennek egy üdítőhöz vagy a filmekhez? –
Minden izmom megfeszült. – Mit kell elmondanod? És most
teljesen őszinte leszel?
Ekkor úgy összerándult, mintha káromkodtam volna vele.
– El kell mondanom, hogy valójában ki vagy.
 25. Fejezet

A FÜLEM CSENGETT, és az egyetlen dolog, ami megtartott a

lábamon, a tenyerem alatti hűs gránit volt.
– Ez meg mit jelent?
Anya hátrasöpörte egyik vékony tincsét.
– Bárhogy alakuljon is, azt akarom, hogy tudd: szeretlek.
Ezt nem szabad elfelejtened!
– Tessék? – Elléptem a pulttól. Korábbi haragom
elpárolgott, aggodalom vette át a helyét. – Miért mondod ezt?
Beteg vagy?
– Nem vagyok beteg – felelte, és reszketve nagy levegőt
vett. – Evie, ezt nem egyszerű elmondani, úgyhogy csak
kimondom. Csupán négy éve vagyok az anyád. Úgy tudom, a
szülőanyád meghalt, amikor még kisgyerek voltál.
Drogtúladagolásban.
A szemöldököm felszaladt. Mi a fene? Tényleg nagy baj
lehet anyával.
– És mielőtt hozzám kerültél, a neved is más volt, ahogy az
életed is – folytatta, miközben a tekintete lassan végigsiklott
az arcomon. – Az igazi neved nem Evelyn Dasher.
– Oké. – Lehajoltam, és az aggodalomtól összeszorult
gyomorral felemeltem a táskámat. Az első zsebbe nyúltam a
telefonomért.
– Hívnunk kell valakit. Nem tudom, kit, de biztosan akad
valaki, aki...
 – Nem kell hívnunk senkit – vágott közbe. – Semmi bajom.
Az igazat mondom, édesem.
– Anya...
– Az igazi neved Nadine Holliday.
Testem minden izma megfeszült, a telefon visszacsúszott a
zsebbe, ki az ujjaim közül. Ráemeltem a szemem.
– Ez volt a neved – ez a neved. – Felső ajka reszketett. – De
Nadiá-nak becéztünk.
– Nem – suttogtam. Az agyam teljesen kiürült. Egy hosszú,
áldásos pillanatig semmi sem volt a fejemben. Csak a zúgás,
ami egyre erősebbé és kitartóbbá vált.
– Luc szólított Nadiának.
Egész testemben megrázkódtam.
– Nem.
– Súlyosan beteg kislány voltál, amikor megismertelek.
Leukémiás. És bár az általunk kifejlesztett jó néhány kezelés
sikeresnek bizonyult a kevésbé invazív rákfajtákkal szemben, a
tiéd nagyon agresszív volt. Haldokoltál, ezért Luc sok
mindennel próbálkozott – folytatta, de én a fejemet ráztam. –
Tudta, hogy nekünk, a Daedalusnak, különböző szérumaink
vannak, de semmi sem vált be azok közül, amiket megszerzett.
Hátrálni kezdtem, nekiütköztem a mosogatónak. Ez nem
lehet igaz. Álmodom. Biztosan. Annak több értelme lenne,
mert amit mond, az nem lehetséges.
– Luc Jason nyomába eredt. Elhatározta, hogy megöli azért,
amiket tett... azokkal az ártatlanokkal, de Jason... tudott rólad.
Tudta, hogy haldokolsz, és mindig kihasználta a kínálkozó
lehetőséget.
Elcserélte az életét a tiédért. Volt egy új szérum, amit a
Daedalus nemrég fejlesztett ki, még az invázió előtt.
Androméda szérumnak neveztük el, és a Daedalus elképesztő
sikereket ért el vele. Jason felajánlotta a szérumot az életéért
cserébe, és Luc...
A válla megfeszült, reszketve kifújta a levegőt.
– Luc kétségbe volt esve. Életben kellett hagynia Jasont,
mert Jason... – Gyorsan megrázta a fejét, elhallgattatta magát.
– Luc hozott ide, azután, hogy a megszálló luxenekkel
folytatott harc véget ért. Ebben a szobában, ebben a
konyhában találkoztam vele először. Aznap láttalak téged
először. Jason már utasított, hogy miket szerezzek be.
Semmi értelme nem volt annak, amit mondott.
Hagerstownban éltünk az invázió előtt.
Hagerstown.
Luc azt mondta, hogy Nadia is hagerstowni.
Egész testemben megborzongtam.
– Olyan beteg voltál! Apró tested megküzdött minden
lélegzetvételért és szívdobbanásért, és Luc szinte megvadult,
ha rólad volt szó. Mindenkit feláldozott volna maga körül, ha
azzal megmenthet téged, és meg is tette. Bizonyos értelemben
feláldozott téged. Jó eséllyel tudta, hogy mit jelent, ha az
Androméda szérum beválik...
– Elég! – Feltartottam a kezemet, mintha beléfojthatnám a
szót. – Hagyd abba! Őrültségeket beszélsz, ez lehetetlen. –
Megkerültem a konyhapultot, bár nem tudtam, hova
mehetnék, csak azt, hogy ki kell jutnom innen.
Képtelen voltam tovább hallgatni.
Anya felugrott a székről – sose láttam még ilyen gyorsnak.
Meghökkenve hátraugrottam. Hűs tenyerébe vette az arcomat.
– Hallgass ide, kincsem! Megkaptad az Androméda
szérumot, ami vírusként működött, amint bekerült a
szervezetedbe. Megtámadta a rákos sejteket, és újjáalkotta a
génjeidet, a lényegedet, aki voltál. Mint minden vírus,
elképesztően magas lázat okozott. A tesztalanyok többsége
nem élte túl a heves lázat, de én gondodat viseltem. Melletted
voltam éjjel-nappal...
– Elég! – kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadítani
magam. – Mért mondasz ilyeneket? Miért csinálod?
Anya a vállamra tette a kezét, és meglepő erővel
megszorította.
– Elvesztetted az emlékeidet, ahogy ezt Lucnek is
megjósoltuk. A láz miatt volt, de túlélted, és... Evelyn lettél.
Kiszabadulva a szorításából oldalra ugrottam.
– Tudod, mekkora őrültségnek hangzik ez?
– Az Androméda szérum idegen-DNS-t tartalmazott, ahogy
most már te is – folytatta. – Nem eleget ahhoz, hogy egy
retinaszkenner vagy vérvétel kimutassa, hacsak nem elég
alapos. Ezért nem volt nyom, amikor Luc meggyógyított. Ezért
jött el hozzám tegnap este. Tudni akarta, mit tettünk... tettem
veled, amikor meggyógyítottalak.
– Idegen-DNS van bennem? – kérdeztem nevetve.
Anya nem nevetett.
– Igen.
– Jóságos isten! – Felnevettem, de a hangom
megbicsaklott. – Ez kész agyrém, azt sem tudom, mit
mondjak.
– Ez az igazság.
– Nem. Ez valami vicc, csak nem értem a poént. – Ismét
megkerültem a konyhapultot.
Még mindig elképesztően makacs vagy.
A torkom vészjóslóan összeszorult. Elhessegettem Luc
szavait.
– És azt akarom, hogy hagyd abba...
– Meg kell hallgatnod! – Anya megfordult. – Abban a
pillanatban, ahogy beléptél abba a klubba, minden
megváltozott. Luc meglátott téged, és visszatért az életedbe.
Csak idő kérdése, mikor mondja el neked az igazat, és akkor a
dolgok... – Vett egy mély levegőt. – Ezt tőlem kellett hallanod.
Nem tőle.
Egész testemmel felé fordultam, a szívem majd kiugrott a
mellkasomból.
– Ez nem igaz. Azt állítod, hogy nem Evie vagyok. Hanem
az a halott lány.
– Nadia nem halt meg.
– De igen. Luc mondta, hogy igen.
– Pontosan ezekkel a szavakkal? – kérdezte. – Említette
Luc valaha, hogy Nadia meghalt?
– Azt mondta... – Becsuktam a szám, majd végigsimítottam
a csípőmön. Luc sose mondta, hogy Nadia halott. Csak annyit,
hogy... elment. Száraz torokkal és háborgó gyomorral
makacsul kitartottam. – Nem számít, mit mondott. Ez nem
lehetséges. Emlékszem magamra. Tudom... ki vagyok. Ezt
mivel magyarázod?
– Nem emlékszel, Evelyn. Csak arra, amire én akartam,
hogy emlékezz – felelte halkan. – Nem tudunk emlékeket
elültetni, még nem, de az elme elképesztő. Nagyon fogékony a
benyomásokra, és ezt tettük – ezt tettem. Amikor felébredtél,
és Jason... elment, csak te és én maradtunk, én pedig Evelyn
életének benyomásait adtam át neked.
– Jézusom! – Végigsimítottam az arcomon. Nagy esély volt
rá, hogy kidobom a taccsot. – Nincsenek benyomásaim.
Emlékszem apára, és...
– Mondd el, milyen hangja volt Jasonnek! – követelte,
megkerülve a konyhapultot.
Kinyitottam a szám, de... nem tudtam. Nem voltam képes...
nem ment.
– Mint egy férfinak – mondtam sűrűn pislogva.
– Mondd el, hogyan nézett ki az egykori hagerstowni
házunk!
Tudtam, hogyan nézett ki. Az emlékek megvoltak, de
túlságosan megviselt voltam ahhoz, hogy lássam a házat lelki
szemeim előtt. Tudtam, hogy ott vannak az emlékek. Igen.
Csak összpontosítanom kell.
Könnyek lepték el a szemét.
– Mondd el, mit mondtam neked az invázió reggelén, és
hogy hová megyünk!
– Azt... azt mondtad, hogy minden... – Összeszorítottam a
szemem. Mit is mondott? Minden összefolyt. – Túlságosan
pánikoltam. Nem emlékszem, de ez nem lényeges.
– Édesem, dehogynem lényeges. Nem velem voltál, amikor
megtörtént az invázió. Hanem Luckel. – Összeszorította az
ajkait. – Semmit sem tudsz mesélni az általános iskoláról vagy
a tizedik születésnapodról. Amire támaszkodhatsz, a forrás,
amiből meríthetsz, az az elmúlt négy év, a történetek, amiket a
láz alatt meséltem neked, miközben meggyógyítottunk.
Kezdett rajtam erőteljesen eluralkodni a pánik.
– Ez mégis hogyan lehetséges? Hogyan vagy képes ott állni,
és azt mondani, hogy nincsenek emlékeim, vagy ha vannak,
azok is hamisak? Ez lehetetlen. Te az anyám vagy, én pedig
Evie. Mindig is ő voltam!
Anya a fejét rázta.
Ahogy figyeltem, szörnyű, rettenetes gondolat formálódott
a fejemben. Mi van... ha tényleg igazat beszél? Amikor először
láttam a klubban Lucöt, olyan érzésem volt, mintha ismerném.
És ott vannak azok a helyzetek, amikor Luc úgy beszélt,
mintha ismerne. És az egyezség – folyton az egyezséget
emlegette.
Anya megállt a konyhapult előtt, öklét a mellkasára
helyezve.
– Továbbra is az anyád vagyok. Én...
– Elég! – szóltam rá. – Azt akarom, hogy hagyd abba!
Kérlek! Mert ez nem lehet igaz.
– De igen. – A mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy a
másik kezét a szeméhez emelte, és csippentő mozdulatot tett.
Amikor leengedte a kezét, valami leesett a konyhapultra – két
barna kontaktlencse.
Ránéztem, és elakadt a szavam.
Anya szeme már nem barna volt, hanem olyan kék, mint a
vihar előtti nyári égbolt. Élénk, természetellenesen kék.
– Nem – suttogtam a fejemet rázva.
Mosolygott, könnyek csorogtak az arcán, amelyek eltűntek,
ahogy a bőre alatti erek gyönyörű, ragyogó fénnyel felizzottak.
A ragyogás továbbterjedt, végig a bőrén, átvéve a szövetek
helyét. Perceken belül teljesen beborította a fény.
Hirtelen eszembe jutott, hogy amikor Luc beállított
hozzánk, anya felemelte a kezét, és tenni készült valamit. Luc
azt firtatta, van-e bátorsága hozzá. Akkor nem értettem, mi
történik, de most igen.
Luc tudta...
Luc tudta, hogy az anyám egy luxen.
De nem is az anyám – legalábbis biológiai értelemben nem.
Most már tudom. Teljesen mindegy, mennyire akartam
tagadni, amit elmondott nekem. Eleget hallottam a luxenekről
ahhoz, hogy tudjam, hogy csakis luxen gyerekeik születnek.
– Jézusom! – Megfordult velem a konyha. Szédültem,
gyengének éreztem magam, és nem tudtam megbirkózni a
helyzettel. Képtelen voltam tudomásul venni, hogy az igazság
visszaragyog rám. A lábam akaratlanul megindult a nappali
felé, bár fogalmam sem volt, mit teszek vagy hová megyek.
Visszarohantam a konyhába, és felkaptam a táskámat a
pultról. Megpördültem, és a garázsajtó felé vettem az irányt.
– Édesem! – kiáltott utánam.
Megálltam és ránéztem. Ismét normális volt. A szemét
leszámítva. Továbbra is egy luxen nézett rám.
– Kérlek! – ismételte meg ragyogó szemmel. – Kérlek, ülj
le, és beszéljünk! Meg tudjuk...
– Nem!
Tett egy lépést előre.
– Ne! – A hangom megbicsaklott. – Ne gyere közelebb!
Megállt.
Az egész testem reszketett.
– Maradj ott!
Kinyitottam az ajtót, kiléptem, majd rácsaptam a falon lévő
gombra. A garázsajtó nyikorogva kinyílt, én feltéptem a
kocsiajtót, és behajítottam a táskámat az anyósülésre. Halvány
világosság szűrődött be a garázsba, ahogy megkerültem a kocsi
orrát – a Lexusét, ami apáé volt.
Aki nem is volt az apám.
Mert ha anya nem az anyám, akkor ő sem volt az apám...
De ő az egyetlen, akit anyámnak tekinthetek – tekinthettem
és szeretem.
Reszkető kézzel ültem be az autóba. Amikor a garázsajtó
kinyílt, beindítottam a motort. Anya ott állt, a nevemen
szólongatott, de én rükvercbe tettem a kocsit. Csikorgó
kerekekkel kihajtottam a feljáróra. Eljutottam a végéig,
amikor a szemem sarkából mozgást észleltem.
Rátapostam a fékre, és balra néztem.
– Mi a franc?
 Egy magas, sötét hajú férfi vágott át az előkerten. Azonnal
felismertem. Daemon. Mit keres itt? Tekintetem a nyitott
garázsajtóra rebbent, ahol megláttam anyát.
Daemon megjelent a sofőr felőli ablaknál, és bekopogott.
Nem is láttam, hogy megmozdult. Az imént még a kertben
volt.
Döbbent hitetlenkedéssel leengedtem az ablakot.
Előrehajolt, kezét a lehúzott ablakra téve.
– Hova mész? Kétlem, hogy iskolába.
Pislogtam egyszer, kétszer. Aztán leesett. Daemon Luc
kérésére és a másik origin miatt jött ide. Szentséges ég, vajon
mióta téblából itt kint? Megszorítottam a kormánykereket, és
elképesztően zöld szemébe néztem.
Anya mondott valamit, ahogy megindult felém, de én nem
tudtam elvenni a tekintetem Daemonról. Eszembe jutott,
milyen arcot vágott, amikor először meglátott a klubban. Luc
gyorsan elhallgattatta, de Daemon meglepetten nézett rám. Én
arra fogtam, hogy ember vagyok...
– Tudod, ki vagyok? – A hangom rekedt volt, ismeretlenül
csengett a saját fülemnek.
Könnyed mosoly játszott az ajkán.
– Nem állítanád le a kocsit, és szállnál ki? Menj vissza a
házba! Jó?
– Mi a nevem? – kérdeztem, miközben a bütykeim már
fájtak attól, ahogy a kormányt markoltam.
Valami végigsuhant az arcán.
– Menjünk be! Nem kellene...
– Mi a nevem? – kiáltottam, a hangom megbicsaklott az
utolsó szónál.
– A fenébe! – motyogta a garázs felé sandítva. – Hívd
Lucöt!
 Levettem a lábamat a fékről, és gázt adtam. Daemon
káromkodva félreugrott. A kocsi kirepült az utcára, a hátsója
kifarolt. Zakatoló szívvel sebességbe tettem az autót, és a
gázpedálra tapostam. Szél és eső csapott be a nyitott ablakon,
ahogy végigszáguldottam a lakóparkon.
Semmi sem igaz ebből. Túlságosan hihetetlen ahhoz, hogy
hihető legyen, hogy egyáltalán fontolóra vegyem.
De anya egy luxen.
És azt mondta, én voltam az a lány – a lány, akit Luc az
egyetlen igaz barátjának tekintett. A lány, akivel kapcsolatban
nagyjából tíz órával ezelőtt bevallotta, hogy még mindig
szereti.
Az egyezség az volt, hogy nem közeledem... ha te sem.
Nem.
Nem lehet.
Én nem lehetek ő.
Az én nevem Evie.
Ez vagyok én.
Elhagytam a lakópark bejáratát, és mélyen, egyenletesen
lélegezve elindultam a nyílt úton.
A nevem Evelyn Dasher.
Könnyek homályosították a látásom, ezért visszavettem a
sebességből. Az anyám neve Sylvia Dasher. Az apám...
Daemon a semmiből bukkant fel az út közepén, jó pár
méterrel távolabb. Sikítva a fékre léptem. A kerekek nem
fogtak rendesen az esőtől csúszós aszfalton. A kocsi
megpördült, és valami isteni szerencse folytán nem vesztettem
el az uralmamat felette. A Lexus megállt.
Hevesen zihálva figyeltem, ahogy Daemon elindul felém. A
kezem lecsúszott a kormányról, az érzelmek pedig úgy törtek
fel bennem, mint egy felrázott dobozból az üdítő. Az arcomra
szorítottam a tenyerem, és sikításra nyitottam a szám, de nem
jött ki hang. Semmi. Homlokomat a kormányra támasztottam,
ujjaimmal a bőrömbe vájtam. Ez nem történhet meg. Ez nem
lehet igaz. Kezemet leengedve megragadtam a térdem, a
gyomrom háborgott.
Azt hiszem, hányni fogok.
– Ez szórakoztató volt – szólalt meg Daemon, majd az ajtó
magától kinyílt. – De most szállj ki az autóból!
Lassan felemeltem a fejem, és zsibbadtan kicsatoltam a
biztonsági övet. Ahogy kiszálltam, nem éreztem az arcomat
permetező esőt.
– Gyere! – A hangja ellágyult, ahogy a karomat szorító keze
is. Megkerülte velem a kocsit. – Az volt a dolgom, hogy
biztonságban elvigyelek az iskolába. Régóta nem játszottam
testőrt. Nem vagyok túl jó benne.
Beültem az anyósülésre. Mielőtt pisloghattam volna,
Daemon a másik oldalon termett, becsukta az ajtót, és
feltekerte az ablakot. Kisöpörte eső áztatta haját az arcából.
Nem kaptam levegőt.
– Nem akarok visszamenni oda.
– Ha oda nem, akkor Luchöz mész. – Rám nézett. – Ez a
két választásod van.
Harmadik lehetőséget akartam – amúgy pedig tényleg látni
akartam Lucöt.
– A klub.
– Ez megfelelőnek tűnik. – Az autó mozgásba lendült, rám
nézett. – Öv! Még az hiányzik, hogy Luc őrjöngjön, amiért
kirepültél az ablakon.
– Az autó elé léptél – emlékeztettem, ahogy becsatoltam
magam. – Az is balesetveszélyes volt.
– Gondoskodtam róla, hogy ne legyen az – felelte.
 Na szép! Ezek szerint nem a vezetési tehetségem miatt
úsztam meg egy balesetet. Kinéztem az ablakon, de nem
fogtam fel, mit látok.
Talán az a nő ott a házban tényleg nem az anyám. Talán egy
luxen elnyelte, és úgy tesz, mintha az anyám lenne.
Elég!
Ő az anyám. Úgy hangzott, mint ő – olyan illata volt, és úgy
is beszélt. Bármennyire szerettem volna hinni, hogy nem ő az,
mégis ő volt. Tehát ez azt jelenti, hogy amit állított, az igaz?
Hogy nem vagyok Evelyn? Hogy egy másik lány vagyok? Hogy
minden, amit tudtam és hittem... amire emlékszem, az
hazugság?
– Jól vagy? – érdeklődött Daemon.
Lehunytam égő szememet.
– Ismertél... azelőtt is, mielőtt találkoztunk a klubban?
Hosszan hallgatott, olyan sokáig, hogy nem hittem, hogy
válaszol. Amikor igen, azt kívántam, bárcsak ne tette volna.
– Igen, ismertelek.

Magára hagytam Daemont a földszinti folyosón, és egyedül

másztam meg a rohadt hatemeletnyi lépcsőt. Luc ajtajához
érve ökölbe szorítottam a kezem, és bedörömböltem, mintha
házkutatási paranccsal rendelkező rendőr lennék.
Az ajtó kinyílt, és ott állt Luc. A haja nedves volt, mintha
most ugrott volna ki a zuhany alól... mégis elképesztően
gyönyörű látványt nyújtott.
Meglepetten ellépett az útból, hogy bemehessek a lakásba.
Becsukta mögöttünk az ajtót.
– Nem iskolában kellene lenned? – Megváltozott tegnap
este óta. A Henley ing helyett fekete pólót viselt. Úgy
tippeltem, anya nem tudta utolérni.
– Történt valamit?
Sose voltam eléggé méltó hozzá – a barátságára, az
elfogadására és a hűségére...
Látni azok után, amit ma reggel megtudtam, felért egy arcul
csapással, amire ráfogják, hogy csók volt. Ha igaz, amit
megtudtam, hogy ő... hogy ő... Istenem, fogalmam sincs. De ez
rossz. Nagyon rossz.
Tegnap este Nadiaról kérdeztem Lucöt, hogy szereti-e még
őt, és azt felelte...
Azt felelte, szíve minden szeretetével.
Nem gondolkodtam. Csak cselekedtem.
Kinyújtottam a kezem, és elképesztő erővel arcon vágtam. A
feje oldalra lendült, majd vissza. A pupillája kitágult, mire
elöntött a rettegés.
Megütöttem.
Sose ütöttem meg még senkit.
És nem éreztem megbánást miatta.
Vörös folt jelent meg az arcán.
– Ezt a tegnap este miatt kaptam? Mert nem léptem le,
mielőtt anyukád hazaért? – Elnémult, a tekintete megvillant.
– Vagy azért, mert csak feküdtél ott, alvást színlelve, miközben
azt kívántad, bár maradnék?
A kezem ismét meglendült, de Luc ezúttal készült rá.
Elkapta a csuklómat, és előrerántott. Amikor a mellkasunk
egymásnak ütődött, kiszaladt belőlem a levegő.
– Nem szép dolog verekedni – mondta acélos hangon. –
Tuti biztos vagyok benne, hogy nem ezt tanítják az óvodában,
Evie.
– Evie? – nevettem fel, ami rettentő helytelennek hangzott.
Nem megbicsaklott a hangom, hanem szinte hisztérikusnak
tetszett.
A homloka ráncba szaladt, majd kisimult, ahogy megértette
a helyzetet. Kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, és olyan
hirtelen engedte el a csuklómat, mintha égetné a bőröm.
A felgyülemlett szavak végül kibuktak, miközben hátráltam
addig, amíg a hátam az ajtónak ütközött.
– Miért nem mondtad el, hogy tegnap meglátogattad a...
anyát? – Megtorpantam ennél az erőteljes szónál. – Amikor
tegnap este nálam jártál, miért nem mondtad, hogy beszéltél
vele?
Elindult felém, hosszú lábával gyorsan legyűrte a rövid
távolságot.
– Ne! – mondtam alig hallhatóan suttogva. – Ne gyere
közelebb, Luc!
Megállt, ametiszt szeme hatalmasra tágult.
– Mit mondott neked?
– Ó, lássuk csak! Elmagyarázta, hogy nem ő adott életet
nekem. Hogy anyám valójában túladagolásban halt meg. Na
most már, ha egyszerűen csak örökbe fogadott volna, az nem
lenne nagy ügy, mert nem mindenkit a vér szerinti anyja nevel
fel. – Beletúrtam a hajamba, lesimítva a tincseket. A kontyom
elmozdult, meglazult. – De elmondása szerint pusztán négy
éve az anyám, ami igenis durva.
Luc ökölbe szorította a kezét az oldala mellett.
– És tudod, nem hittem neki, mert baromságnak hangzott,
de aztán átváltozott luxenné. A szemem láttára.
Lehunyta a szemét.
Gombócot éreztem a torkomban, ami továbbvándorolt a
mellkasomba.
– De te már tudtad, kicsoda ő. Igaz?
Nem felelt.
 – Igaz? – kiáltottam, a hangom élesen csattant.
Felemelte a tekintetét.
– Igen.
– Hát persze. És tudod, mi mást mondott még ma reggel?
Elmondta, miért nincs rajtam nyom. Mert állítólag valami fura
szérumot kaptam – mondtam nagyot nyelve. – De te ezt is
tudod.
– A fenébe vele! – Nehézkesen kifújta a levegőt, majd
ellépett az ajtótól, és leült a kanapé szélére. – Nem tudtam,
hogy elmondja neked. Ha igen, ott lettem volna.
A gyomrom görcsbe rándult. Úgy mondta, mintha
komolyan gondolná, és egy részem tudta, hogy igazat beszél.
– Minek lettél volna ott, Luc? Hogy fogd a kezem, miközben
közli velem, hogy minden emlékem hamis? Elkávézgattok,
miközben elmondja, hogy nem Evelyn Dasher vagyok?
Úgy nézett ki, mintha fel akarna kelni, de ülve maradt.
– Azért lettem volna ott, hogy meggyőződjek róla, rendben
vagy. Segítettem volna megértened, ki...
– Ne mondd, hogy nem vagyok Evelyn! Mert ő vagyok. – A
hangom magasra szökött. – A nevem Evie.
– Tudom. – A hangja ellágyult. – Evie vagy.
Az izmaim megfeszültek.
– Nos, tételezzük fel, hogy ez nem valami álom, hanem a
valóság. Miért nem mondtad el az igazat? Volt rá lehetőséged.
Főleg amikor róla meséltél – hogy mi történt vele. Akkor
elmondhattad volna.
– Elmondhattam volna. – Tekintete az enyémet kereste. –
De hittél volna nekem? Őszintén. Ha elmondom neked, hogy
valójában te vagy Nadia Holliday, csak az emlékeid
kitörlődtek, végighallgattál vagy faképnél hagytál volna?
Szaggatottan vettem a levegőt. Az igazság az, hogy nem
hittem volna neki. Elég nehezen hittem... anyának is.
Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem.
– Ha igaz, miért hagytál ott... velük? Állítólag én voltam a
leges– legjobb barátod a világon. Azt mondtad, hogy sze... –
Képtelen voltam befejezni a mondatot, ezért ismét
kinyitottam a szemem. – Miért hagytál ott velük?
A pupillái elfehéredtek.
– Valójában sose hagytalak magadra.
 26. Fejezet

A MELLKASOM ÖSSZESZORULT. A tagadás volt a legjobb

védekezés a zavarodottság és a feltörő nyers fájdalom
ellen. A szám egy jó fél percig csak formálta a
szavakat, majd végül kimondtam az egyetlen
lehetséges dolgot.
– Ez valami vicc. Valami nagyon rossz vicc.
– Ez nem vicc – felelte rekedten. – Egyezséget kötöttem
velük, hogy megmentsem az életedet. Ez volt életem legjobb és
legrosszabb döntése. A legrosszabb, mert elképesztően önző
vagyok. És a legjobb, mert valami elképesztően önzőt kellett
tennem.
– Én nem...
– Nem emlékszel. Tudom. De én igen. Én életem minden
rohadt napjára emlékszem.
Rámeredtem.
– Ne mondd ezt!
A szeme fényesen ragyogott.
– Azért jöttél ide, mert azt remélted, hogy majd hazudok
neked? – Ekkor felkelt. – Befejeztem a hazudozást. Az igazat
akarod? Tessék. Sose szűntem meg rád gondolni. Sose
felejtettelek el. Sose szűntem meg vigyázni rád. Elfelejtettél
engem, ami érthető, mert nem volt más választásod, de...
– Elég! – kiáltottam. – Tudom, ki vagyok. A nevem Evie.
Mindig is így hívtak.
 Luc megiramodott, megragadta a vállamat.
– Figyelj ide! Most Evie vagy, de nagyjából csak
tizenkétezer-hetvennyolc napja és nyolc órája vagy Evelyn
Dasher. És igen, a másodperceket is meg tudom mondani, ha
annyira kíváncsi vagy a részletekre.
Az ajkam szétnyílt.
– De az azt megelőző tizenhárom évben Nadia voltál.
– Ne mondogasd ezt! – Kiszabadítottam a karom, és
hátraléptem.
– A mostani emlékeim nem hamisak. – Ökölbe szorítottam
a kezem.
– Valódiak...
– A Coca-Colát szereted, nem a Pepsit. Mit gondolsz,
honnan tudtam, hogy azt adjak neked?
Eszembe jutott anya, a reakciója, amikor Coca-Colát
kértem, meg az is, amit korábban mondott. Mindig Pepsit
ittam, mert... mindig ez volt otthon...
– Ezért nevetséges, amit veled tettek. Kitörölték az
emlékeidet, de az ösztönös jellemvonások továbbra is
megmaradtak. Még mindig a részeid. – Szorosan elém lépett.
– Tudom, hogy szereted a horrorfilmeket és utálod a sírósakat.
– Gratulálok, megnézted a Facebook-profilomat? –
csattantam fel.
Luc rettenthetetlenül mosolygott.
– Mindig is érdekelt a fotózás, már korábban is. Addig
nyaggattad Parist, amíg végül elvitt a Potomac-folyóhoz, hogy
képeket készíthess.
– Azt sem tudom, ki az a Paris.
– De valamikor igen. Olyan volt, mintha az apád lenne. –
Luc folytatta. – Ugyanazt csinálod, amikor ideges vagy.
Összevont szemöldökkel elhúzódtam.
 – Nincs is ideges mozdulatom.
– Dehogynem. Olyankor a csípődet és a térdedet
dörzsölgeted. – Felvonta a szemöldökét. – Most is éppen azt
csinálod.
Elhúztam a kezem a csípőmtől, majd keresztbe tettem a
karom a mellkasom előtt.
– Akarod, hogy folytassam? Folyton babrálsz a hajaddal.
Ezt is akkor csinálod, ha ideges vagy, és nem tudod, mihez
kezdj a kezeddel. – Közelebb lépett, a feje oldalra billent. –
Tudom, hogy ki nem állhatod a pizzát.
Dobogó szívvel néztem rá.
– Ezt Heidi árulta el neked.
– Nem. – Közelebb hajolt, az arcunk súrolta egymást. – De
igazam van, ugye?
Igen, de képtelen voltam válaszolni.
Közel volt, túlságosan közel, az arca épp csak hozzáért az
enyémhez.
– Mondok valamit, amire nem emlékszel, és Sylvia sem
tudhatja. – Eltelt egy pillanat. – Téged csókoltalak meg
először.
Felhördültem.
– Mivel gyerekek voltunk, nem számít igazi csóknak. –
Elhúzódott, az orrnyergével végigsimított az arcomon. –
Életem legkedvesebb csókja volt.
Összeszorítottam a szemem.
Luc halkan folytatta.
– Tartottam a távolságot, ahogy megígértem Sylviának,
mert tudtam, hogy ha nem, akkor nem leszek képes hátat
fordítani. A közeledben maradtam, de sosem környékeztelek
meg. Sosem kerestelek.
Miattad bíztam azokat az origineket Daemonra és a
többiekre. Nem voltam képes magadra hagyni téged. Évekig –
folytatta. – Mindig is te voltál számomra a legfontosabb,
csakis te számítottál.
Úgy éreztem, a padló kibillen alólam.
Emlékeztem, hogy beköltöztünk a columbiai házba, az első
pizsipartira és az első fiúra, aki tetszett, és ezek az emlékek...
Mind ködösek és távoliak voltak, valahol a tudatom
peremén, és amikor megpróbáltam megragadni őket,
elillantak.
Vajon mindig így volt?
Édes istenem, fogalmam sincs, mert sosem gondolkodtam a
részleteken. Nem merengtem az invázió előtti időkön...
De az invázióra emlékeztem. A félelemre, hogy hogyan
mentek előtte a dolgok, de...
Elöntött a pánik, elléptem Luc mellől.
– Nincsenek tiszta emlékeid, mert azok nem igaziak –
magyarázta szelíden. – És sosem kérdőjelezted meg, mert
nem volt nyomós okod rá.
– Elég! – sziszegtem, és felé pördültem. – Ne turkálj a
fejemben!
– Most elég nehéz.
Végigsimítottam a csípőmön, de félbehagytam a
mozdulatot, amikor Luc jelentőségteljes pillantást vetett rám.
Túl hihetetlen volt, amit mondott – van egy életem, amire
nem emlékszem, haldokoltam, majd kaptam egy második
személyazonosságot.
Felszegtem az állam.
– Tehát én vagyok a rég elveszett öribarid, és valami
szuperszérumot kaptam, ami nemcsak meggyógyított, de ki is
törölte az emlékeimet, és hamis benyomásokat ágyazott be, de
valahogy abban nem segített, hogy havonta egyszer ne legyek
pattanásos?
A homlokát ráncolta.
– Hát, igen és nem. A láz miatt nem emlékszel. Nem a
szérum miatt.
– De miért hagytál magamra? – kiáltottam, meglepve
magamat a nyers kérdéssel.
– Szerinted én akartam? – kiáltott vissza, amitől
megriadtam. A vonásai megfeszültek. – Sose bíztam sem
Sylviában, sem Jasonben, és ők sem bennem, de... kétségbe
voltam esve, és beleegyeztél. Még egy esély. Ezt mondtad
nekem, mert addigra már az összes létező szérumot beadtam
neked, de nem segítettek. Aztán megígértetted velem, hogy ha
ez sem működik, feladom. Megígértetted velem, hogy hagylak
elmenni, hogy békére lelj. – A hangja kissé megbicsaklott. –
Én pedig beleegyeztem.
Rettentően nyugtalanító volt hallani, ahogy kimondja
ezeket, ahogy a döntésekről beszél, amiket valószínűleg én
hoztam meg... a Nadia nevű lányként.
– Jason tudta, hogy elszámolnivalónk van egymással. Ezért
megkeresett. Az életét tette fel. Felajánlotta, hogy meggyógyít
téged, de akkor nem mehetek a közelébe. Komoly
nézeteltéréseink voltak Jasonnel, de ennél nagyobb volt a tét.
A gyógyszert egyezségért cserébe adta... – Egy izom lüktetett
az állkapcsán. – Le kellett mondanom rólad. Itt hagyni téged,
az egyetlen igaz barátomat, az egyetlent, akiben igazán
megbíztam. Az egyetlent, akit... – Elhallgatott, megrázta a
fejét. – Egyezséget kötöttem. Hátat fordítok, és nem jövök
vissza, ha biztonságban vagy. Beleegyeztem. Te is, de...
fogalmad sem volt, hogy semmire sem fogsz emlékezni, rám
sem. Tudtam, hogy ha elmondanám, kihátrálnál.
A fejemet ingatva tettem egy lépést hátra, mert nem
akartam hallani, amit mond, de tudtam, hogy nem állíthatom
meg.
– Elfogadtam a feltételeiket, de a közelben maradtam, hogy
meggyőződjem róla, jól vagy, és hogy semmi furcsa nem
történik veled.
– És még így is olyanokra hagytál, akikben nem bíztál.
Luc meghökkent, szó szerint összerándult.
– Ahogy már mondtam, kétségbe voltam esve, de ez nem
volt része az eredeti megállapodásnak.
– Minek kellett volna történnie velem, miután kitörölték az
emlékeimet, és meggyógyítottak? – kérdeztem érdes
nevetéssel.
– Egy családhoz kellett volna kerülöd, de amint kitettem a
lábam a házból aznap, amikor felébredtél, a nagyra becsült
Jason Dasher megpróbálta megmásítani az egyezséget.
Megpróbált megölni engem.
Elakadt a szavam, egész testemben reszkettem.
– Végeztél... vele?
Az állkapcsa megfeszült.
– Néhányan ezt hiszik. Akár hagyhatnám is, hogy ezt
higgyék, de nem így történt.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Az agyam levonta a
következtetést.
– Azt mondod, hogy...
– Sylvia ölte meg. Ott volt, amikor Jason megpróbált
végezni velem. Ő iktatta ki. Ezért engedtem, hogy vele maradj.
Szentséges ég!
– Ez túl sok. – Felemeltem a karomat, de félúton
megálltam, mert nem tudtam, mihez kezdjek vele.
– Sylvia megígérte, hogy jó életet biztosít neked, hogy
bármi történjen is, gondoskodik a biztonságodról, és állta a
szavát. Én hoztam ezt az egyezséget, és ő tiszteletben tartotta.
Tudom, mert igazából sose mentem messzire. Mindig tudtam,
hogy jól vagy.
– Te... rendszeresen megfigyeltél engem?
Luc nem tagadta.
– Úristen! – Felnyögtem, képtelen voltam megemészteni. –
Ez egyre rosszabb lesz.
Az állkapcsa megfeszült. Eltelt egy hosszú pillanat.
– Ha újrakezdhetném, ismét megtenném. Szemernyi
habozás nélkül megtenném ismét, mert az egyetlen másik
lehetőség az lenne, hogy nem állnál itt előttem – rettentő
dühösen, de lélegezve. Élve és olyan gyönyörűen, hogy
időnként meghasad a szívem, amikor rád nézek.
Rámeredtem, és bár minden porcikámmal tagadni akartam,
amit mond, amit ma megtudtam, kiolvastam az igazságot
feszült arckifejezéséből. Abból, ahogy nagy levegőt vett, és
amikor beszéltem vele. Anyával. Az igazság a könnyeiben volt.
Elgyengültem, nekitámaszkodtam a falnak. Úgy éreztem, a
bőröm rettentően feszül. Édes istenem, hát igaz. Igaz, de...
– Én már nem vagyok ő. – Könnyek fojtogattak. – Nem
vagyok Nadia. A nevem Evie.
A szemembe nézett.
– Tudom. Ő elment – ismételte meg. – És te vagy itt.
Képtelen voltam megbirkózni ezzel.
El kell tűnnöm innen. Időre van szükségem. Távolságra:
Reszketve ellöktem magam a faltól, és az ajtóhoz léptem.
– Hová mész? – kérdezte rekedten.
– Nem tudom, de te biztosan kitalálod majd, nem? – A
vállam felett ránéztem. – Úgyis követtetsz majd valakivel. De
nem akarom, hogy te legyél az. Azt akarom, hogy... tartsd
magad távol tőlem. – Megfordultam, és kinyitottam az ajtót. –
 Azt kívánom... bár sose tettem volna be a lábam ebbe a
klubba.
 27. Fejezet

NEM MENTEM HAZA.

Sem a parkba.
Addig autóztam, amíg már nem tudtam tovább
összpontosítani. Bár az életem hatalmas káosz volt abban a
pillanatban, nem akartam véletlenül elgázolni egy négytagú
családot. Leparkoltam egy bevásárlóközpontnál, és
leállítottam a kocsit. A fejemet az üléstámlának döntöttem.
Előző nap még azon aggódtam, hogy valami pszichopata
origin végezni akar velem, most pedig az egész életem
fenekestül felfordult.
A plafonra meredtem.
– Hogy lehetséges ez?
Hihetetlennek tűnt, de miért hazudna ő vagy Luc? Ugyan
mit nyernének azzal, hogy elmondják, hogy az egész életem
egy rohadt nagy kitaláció?
Semmit.
Egy részem tudta, hogy ez az igazság. Hogy semmit sem
nyernek a hazugsággal. Semmit.
Amikor azt éreztem, hogy a világ a robbanás szélén áll, nem
vettem észre, hogy az én világomat választotta el pár óra az
önmegsemmisítéstől.
Összeszorítottam a szemem.
– A nevem Evelyn. A nevem...
Nem emlékeztem rá, milyen volt gyereknek lenni. A
csöndben egyre emlékek után kutattam. Futás és nevetés
villant be, a nedves föld és a zubogó víz hangja, de semmi
konkrét. Hogy nem tűnt fel ez eddig? Tényleg olyan egyszerű a
magyarázat, mint amit Luc mondott? Hogy nem vettem észre,
mert egyszerűen nem gondoltam bele?
Nem tűnt hihetőnek, de elvégre nem töltöttem minden
egyes napomat azzal, hogy a régi szép időkön merengtem.
A telefonom megcsörrent, belehasítva a csöndbe.
Kihalásztam a táskámból. Heidi. Fogadni akartam a hívást,
de aztán meggondoltam magam. Luc elmondhatta Emerynek,
mi történt. Vagy az is lehet, hogy mivel nem voltam órán,
Heidi kiosont a folyosóra, hogy felhívjon. Akárhogy is,
mindennek túlságosan sok köze volt Luchöz.
Túlságosan sok köze volt mindenhez.
Kinyomtam a telefont, és észrevettem, hogy számtalan nem
fogadott hívásom és olvasatlan üzenetem van. Az egyik tőle. Jó
pár Zoe-tól és Heiditől. Egy SMS Jamestől. Visszadobtam a
telefonomat a táskába. Heidi vajon tudja, mit mondott el
nekem Luc? Lehetséges. Beszámolhatott róla Emerynek, aki
beavathatta Heidit.
A sírás fojtogatta a torkomat, miközben a fejemet a
kormánykerékre hajtottam. Küzdöttem a feltörni készülő
könnyekkel, a kezem ökölbe szorult, könyökömet a hasamhoz
szorítottam. A mozdulattól nem fájt a karom.
Az a karom, ami alig huszonnégy órával korábban tört el.
Ismét megtenném, mert az egyetlen másik lehetőség az
lenne, hogy nem állnál itt előttem.
– Jaj, istenem! – suttogtam, és megreszkettem a
visszafojtott könnyektől. Nem engedtem, hogy kicsorduljanak.
Ismét megszólalt a telefonom. Káromkodva felkaptam, és
csak egy másodperc választott el attól, hogy kihajítsam az
ablakon, de láttam, hogy Zoe keres. A kettőnkről készült képre
meredtem. Épp kacsaarcot vágtunk a szelfin.
Semmi köze ehhez vagy Luchöz.
Krákogva beleszóltam a telefonba.
– Igen?
– Evie! Jézusom! – Suttogóra fogta. – Hol vagy?
Kinéztem az ablakon.
– A Target parkolójában. Te?
– Az iskolai vécében bujkálok, hogy felhívhassalak. Van
valami oka, amiért ma nem jöttél iskolába? – kérdezte. –
Anyukád telefonált Heidinek, és kérdezte, hogy a suliban
vagy-e.
Anya.
– Ebédig vártunk, hogy felbukkansz-e, de amikor nem
jöttél, és nem is válaszoltál a hívásainkra, nagyon megijedtünk
– magyarázta. – Tekintettel arra, hogy hébe-hóba eltűnik egy
osztálytársunk.
Erre gondolhattam volna.
– Főleg azok után, hogy azt hallottam, hogy egy srác
megtámadott téged tegnap a parkolóban tanítás után. Heidi
szerint nem igaz, de én nem vagyok benne olyan biztos.
– Nem igaz. – Nem akartam, hogy aggódjon. – Jól vagyok.
Pillanatnyi csend.
– Ha jól vagy, miért nem vagy suliban?
Hátrasöpörtem a hajam.
– Anya és én... Csúnyán hajba kaptunk reggel. Képtelen
voltam suliba menni.
– De min? – kérdezte.
Összeszorítottam a szám, és pislogva elfojtottam a mardosó
könnyeket.
– Semmin. – Megköszörültem a torkom. – Semmiség.
Figyelj csak, még nem is ettem. Veszek valamit a Targetben.
– Várj! Ellógok a suliból, és veled megyek.
– Nem fontos. Jól vagyok.
– Evie...
Az arcom eltorzult a nevem hallatán.
– Jól vagyok. Tényleg. Menj vissza órára! Majd később írok.
Nem adtam esélyt neki, hogy vitatkozzon, inkább
bontottam a hívást. Ültem még pár percig, majd hirtelen egy
rettenetes kérdés fogalmazódott meg bennem.
Ki a fene az az Evelyn Dasher?
És ami még fontosabb: létezik egyáltalán?

Harminc perccel később otthon voltam. A ház csendes és

üres volt. Az autója nem parkolt otthon. Nem voltam nagyon
meglepve. Ahogy ismerem, valószínűleg elment dolgozni.
Megálltam a nappali közepén. Tulajdonképpen nem is
ismerem őt. Egyáltalán. Csak annyira, amennyit láttatni
engedett, de az hazugság.
Felkaptam a fa gyertyatartót, azt az igazán szép szürke-
fehéret, amiről még mindig nem készítettem képeket.
Odamentem a dolgozószoba ajtajához, és a súlyos tárggyal
lesújtottam a zárnál lévő négyzet alakú üvegpanelre. Az üveg
betört, szilánkok záporoztak a földre.
A hang ijesztően jóleső volt.
A nyíláson benyúlva kinyitottam az ajtót. Hideg levegő
áradt ki, ahogy kitártam. Beléptem a szobába, amit most
láttam először.
Úgy nézett ki, mint egy normális dolgozószoba. Vastag
orvosi kötetektől roskadozó beépített szekrények. Egy szép,
sötét tölgyfa íróasztal, rajta egy számítógép, mellette egy nagy
asztali naptár. Mindenfelé tárolókat láttam, az ablakpárkány
alatt és a polcokon is.
Megindultam a legközelebbi szürke vászonkosár felé, ami az
ablakpárkány alatt foglalt helyet. Lehajolva felkaptam,
levettem a tetejét, és a tartalmát kiöntöttem a padlóra. Orvosi
vények szállingóztak szerteszét. Több száz. Felkaptam a másik
kosarat, az nehezebb volt. Fejjel lefelé fordítottam, borítékok
estek ki belőle, egy lőfegyverrel együtt.
A pisztoly a földön puffant.
– Jézusom! – motyogtam, és hozzá sem nyúltam a
fegyverhez. Átléptem fölötte, és munkához láttam. Minden
kosarat felforgattam. Minden egyes kosarat, és nem találtam
semmit – egy nyavalyás szót sem arról, hogy ki volt Evelyn
Dasher, vagy hogy egyáltalán létezett-e.
Aztán kihúztam az íróasztal legalsó fiókját, aminek a
kinyitásához kellett egy kalapács, amit a garázsból hoztam.
Szerteszét záporozott a forgács, de nem érdekelt.
Egy fényképalbum.
Azon kaptam magam, hogy egy rohadt fotóalbumra
meredek.
Pedig állítólag egy sem élte túl az inváziót. Nekem ezt
mondták. Ezt hittem igaznak. Micsoda meglepetés! Ez is egy
rohadt hazugság.
Ledobtam a kalapácsot a földre, felkaptam az albumot, és
odamentem vele az ablakhoz. Leültem és felkiáltottam.
Felálltam, és megemeltem a kispárnát.
Még egy vadászpuska.
– Ezt nem hiszem el! – Felmarkoltam és a falnak
támasztottam. Aztán visszaültem. – Jesszus!
Vettem egy mély levegőt, kinyitottam a fotóalbumot, és
rögtön az első oldalon volt egy kép anyáról és még valakiről,
akiben azonnal Jason Dasherre ismertem. Fiatalabbak voltak,
talán a húszas éveikben jártak. A férfi katonai egyenruhát
viselt, a mellkasán és a vállán kitüntetések és egyéb csillogó
jelvények. A nő csinos fehér ruhát viselt, és virág volt a hajába
tűzve.
Nem viselt kontaktlencsét.
A szeme épp olyan kék volt, mint ma reggel.
Reszkető kézzel lapozgattam a fényes oldalakat. Több kép is
készült róluk, olyan helyeken, melyek innen nézve távolinak
tűntek. Trópusokra tippeltem egy pálmafás kép láttán. Néhány
képen a nő katonai zöldet viselt. Elkapott pillanatok, amelyek
egyértelművé tették, hogy kapcsolatban voltak. Fogalmam
sincs, hány képet lapoztam át, mire megláttam.
Evelyn Dasher tényleg létezett.
Hárman voltak.
Jason és Sylvia Dasher egy kilenc-tíz év körüli lány mögött
álltak. Mindketten a lány vállára tették a kezüket.
Felhajtottam az átlátszó fóliát, és kivettem a képet.
Nagy, kerek angyalarca volt. Szeplős volt, mint én. Hosszú,
szőke haj. Barna szempár.
– Jézusom! – suttogtam. Úgy nézett ki, mint én. Úgy
éreztem, mintha megmásztam volna a Káosz-hegy
legmagasabb csúcsát, és kitűztem volna rá az őrület zászlóját.
Nem hittem a szememnek.
Vajon ezért tartotta mindig zárva a dolgozószobája ajtaját?
Félretettem a képet, és továbblapoztam. További fotókat
láttam – szülinapi zsúr és torta, egy nyolcast formáló
gyertyával a közepén. Megörökítették az első tanítási napot is
– fekete cipő és fodros kék ruhácska. Akadtak üres oldalak is –
ahol egykor biztosan voltak képek, erre a megfakult sárga
oldalak és a hófehér négyzetek éles ellentétéből
következtettem.
Újabb szülinapi kép került elém. A kislány csúcsos süveget
visel, és sugárzó mosollyal néz a kamerába. Újabb torta, és a
mellette guggoló férfi ő volt; az, akinek nem emlékszem sem az
arcára, sem a hangjára.
De a képnek nem ez a része szúrt szíven.
A kislány mögött a mennyezetre egy csillogó molinót
feszítettek ki. A szavak mindkét oldalán egyszarvúak
virítottak, közrefogva a BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT,
EVELYN feliratot.
Evelyn.
Ő nem én vagyok.
Hasonlított rám, akár ikertestvérek is lehetnénk, de ő nem
én vagyok.
Itt ez a sok kép, de egyik sem a gyerekkorodból.
Ezt Luc mondta. Olyan sokat elárult. A kezem reszketett, a
kép elhomályosult. Mégis hogyan... kellene ezt feldolgoznom?
Hogyan értsem meg?
Hogy a kezemben tartom Evelyn Dasher képét, és hogy ő...
nem én vagyok.
 28. Fejezet

– TESSÉK: – tolt az orrom elé James egy piros poharat. – Úgy

tűnik, szükséged van rá.
Megérezve az erős alkoholillatot, összevontam a
szemöldököm.
– Mi van benne?
– Csak kóstold meg! – James lezöttyent a napozószékre, és
kinyújtotta a lábát. – Bízz bennem! Bármin mész is most
keresztül, amiről nem vagy hajlandó beszélni, ez garantáltan
eltereli róla a gondolataidat.
Amúgy is eltereltem már a gondolataimat róla, mert nem
vagyok hajlandó most ezzel foglalkozni. Nem és nem.
Szólítsatok Leszarom kapitánynak!
A fényképalbumot és a hármukat ábrázoló képet ott
hagytam az ablakpárkányon, és eljöttem otthonról. Addigra
véget ért a tanítás, és felhívtam az egyetlen embert, akivel
ritkán szoktam bensőséges beszélgetéseket folytatni.
Jamest.
El is feledkeztem Coop bulijáról, amíg James nem mondta,
hogy itt találkozzunk.
És most itt voltam, úgy ücsörögve a medence partján,
mintha nem fordult volna fel fenekestül az életem reggel, úgy
téve, mintha nem vettem volna észre Graysont a visszapillantó
tükörben, ahogy leparkoltam. Rá sem hederítettem, de ő sem
rám. Tökéletes.
 Lövésem nem volt, mivel fogom tölteni az estét, de nem
akartam hazamenni. Jamesre sandítottam. Talán megengedi,
hogy náluk aludjak, és a szülei orra előtt becsempész a házba.
De az kissé fura lenne.
Ahogy furcsának tűnt hallani a nevetést, a kiabálásokat és a
házból kiszűrődő zene erőteljes dübörgését is a történtek után.
Felhajtottam az italt, de azonnal megbántam. Tűz égette a
torkomat, és szinte rögtön elérte üres gyomromat.
– Mi van benne? – ismételtem meg a kérdést, egyik
kezemmel az arcom előtt legyezgetve.
James felnevetett. Víz spriccelt a medence melletti területre,
odanéztem. Nem volt elég meleg a pancsoláshoz, de ez nem
gátolt meg senkit. Sem a fürdőruhák hiánya. Soooookkal
többet láttam, mint amennyit szerettem volna.
Leültem James lába mellé, hogy ne érjen el a hideg víz.
– Egy kis ez, egy kis az.
Összevontam a szemöldököm.
– Olyan az íze, mint a gázolajnak – az égő gázolajnak.
– Annyira nem szörnyű.
Összeszorítottam az ajkam, megráztam a fejem, majd a
lábán áthajolva letettem a poharam az asztalra.
– De az.
– Nyúlbéla vagy. – Megböködte a lábával a csípőmet. – Idd
meg!
– Nem. Azt hiszem, kihagyom. – Ölbe tettem a kezem. –
Még vezetek.
– Akár itt is aludhatsz – javasolta. – Az emberek fele úgyis
ezt teszi.
Megráztam a fejem, és ismét a medence felé néztem.
Megláttam
Aprilt, aki a másik oldalon állt karba tett kézzel, és úgy
tűnt, hevesen magyaráz. Kisebb csoport verődött össze
körülötte, láthatóan felzaklatta őket az a gyűlölködő mocsok,
amit fröcsögött.
Elfordultam, és inkább a medencét figyeltem. A sok
mosolygó arcot. Mintha Amanda és Colleen nem is halt volna
meg. Na jó. Ez nem volt szép.
Vagy talán csak jól érzik magukat, engedik, hogy azt
érezzék, élnek. Tekintetem a pohárra esett, de bármilyen
pokoli kotyvalék legyen is benne, az nem fogja bebizonyítani,
hogy élek – hogy valódi vagyok, és nem szélhámos. Ha iszom,
valószínűleg még rosszabb lesz.
Mégis mit tegyek?
Menjek haza, bújjak ágyba, és keljek fel másnap úgy,
mintha minden rendben lenne? Mégis hogy tehetném?
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
Hangosan kifújtam a levegőt.
– Mit tennél, ha kiderülne, hogy igazából nem vagy James?
– Tessék? – kérdezte nevetve.
Ostobaságnak hangzott.
– Semmi.
Egy pillanatig rám meredt, majd kihúzta magát.
– Például rájönnék, hogy örökbe fogadtak?
Jaj, dehogy! Nem erre gondoltam, mert az én helyzetem
egyáltalán nem olyan, mintha örökbe fogadtak volna. Azzal
megbékélnék. Megdöbbennék, de megbékélnék. Megvontam a
vállam.
– Nem így érted a kérdést. – Letette a lábát mellém. – Úgy
érted, ha rájönnék, hogy én nem én vagyok?
– Aha – suttogtam.
Az egyik közeli fáklya pislákoló fényében láttam, hogy a
homlokát ráncolja.
– Miért kérdezel ilyesmit?
– Nem tudom. – Könnyed érdektelenséget tettettem. –
Csak a neten olvastam róla nemrég. Egy ilyen... gyerekrablós
történetet. – Igazán büszke voltam magamra, amiért ilyen
gyorsan vágott az eszem. – Amikor fiatalon elraboltak egy
gyereket, és gyakorlatilag teljesen új személyiséget kapott.
– Ó! – A hajába túrt. – Gondolom, ki akarnám deríteni,
hogy ki vagyok, és miért raboltak el. Remélném, hogy jó oka
volt. Ami nem hátborzongató. – Elnémult. – Bár kétlem, hogy
nem hátborzongató okai lennének egy gyerekrablásnak.
Nem raboltak el.
Odaadtak másnak... hogy megmeneküljek.
Nagyot nyelve hátradöntöttem a fejem. A csillagok
erőteljesen ragyogtak, beterítve az eget. Valahonnan onnan
fentről jöttek a luxenek. Kész őrület.
– Evie?
Nagyot sóhajtottam, majd megráztam a vállam.
– Igen?
– Jól vagy?
– Aha. Csak furán érzem magam. – Ideje lelépni, mielőtt
valami ostobaságot teszek, például kitálalok mindent.
Felálltam, hogy a mosdóba menjek.
– Rögtön jövök.
– Ajánlom is.
A kezemet lengetve elfordultam, megkerültem a medencét,
végigmentem a parton, és beléptem a ház hátsó bejáratán.
A konyha zsúfolásig telt, az állott levegő parfümtől és
kiöntött sörtől szaglott.
Coop partijai népszerűek voltak, ezért még a csillárról is
emberek lógtak. Fogalmam sem volt, mit dolgoznak a szülei,
de sosem tartózkodtak otthon hétvégéken, a házuk pedig
hatalmas volt. Sajnos a földszinti mosdó előtt sor kígyózott,
ezért átvágtam a márványnak tűnő padlón, majd szorosan
megmarkoltam a korlátot, és elindultam fel a lépcsőn.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy a fenti folyosó nem üres.
Eloldalaztam egy párocska mellett, akiket láthatóan pár
másodperc választott el attól, hogy ott helyben gyereket
csináljanak, és két lány mellett, akiket nem sok választott el
attól, hogy kidobják a taccsot. Fúj!
Várjunk csak!
Megálltam, és a vállam fölött hátranéztem. Nem az a srác
Coop? A szőke hajból és abból ítélve, amennyit az arcából
láttam, biztosra vettem, hogy ő az. Ez az ő háza. Akkor miért
nincs, teszem azt, a szobájában? Egy pillanatra mérhetetlen
irigység öntött el. Ő akartam lenni. Vagyis nem pont ő. Csak
bárki, aki nem tudta meg, hogy valami halott lány.
Vagyis... Nadia nem halt meg. Ez a lényeg, nem?
Megráztam a fejem, és ismét elindultam.
– Mosdó, mosdó – mormogtam, a karomat szorosan a
mellkasom előtt összefonva. – Ha mosdó lennék, hol lennék?
Valószínűleg messze innen, nagyon messze.
Elhaladtam néhány résnyire nyitott ajtó előtt, és
észrevettem egy csukottat a folyosó vége felé. Úgy tippeltem,
az lehet a mosdó. Gyorsítottam, mert attól tartottam,
összecsinálom magam. Szerencsére időben odaértem, és
tényleg mosdó volt. Pár pillanat múlva már a kezemet
mostam.
Megtöröltem a kezem egy törülközőben, és közben
szemügyre vettem a tükörképemet. Az arcom kicsit piros volt.
Az én arcom. A hajam. A szemem. A szám. Evie voltam, mert...
azt mondták. Én ő vagyok. Lehunytam a szemem.
 Mihez kezdek most?
Nem maradhatok egész este a mosdóban. Bár ez is egy terv.
Ismét kinyitottam a szemem, és ellöktem magam a
fürdőszobaszekrénytől. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a
folyosóra. Coop és az ismeretlen, akit majd felfalt, továbbra is
a folyosó végén voltak, ügyet se vetve rám. A rókázós lányokat
nem hallottam sehol. Megindultam, de a folyosón félúton
hangok ütötték meg a fülemet.
Zoe.
– Nem kellene itt lenned – mondta.
Mi a fene? Megtorpantam. Zoe sose szokott eljönni az ilyen
bulikra. Soha. Akkor meg mit keres itt?
A falra téve a kezem megpróbáltam meghallani, hogy mit
mond és kivel beszél.
– Talán jobb lenne, ha visszavennél – folytatta. – Adj neki
időt! Súlyos a helyzet, de kézben tartjuk.
Visszafojtottam a lélegzetem a válaszra várva.
Ami egy mély, enyhén dallamos hang formájában érkezett,
ami ismerős volt – túlságosan is.
– Semmi mást nem tettem eddig, csak időt adtam.
Nem kaptam levegőt, és egy röpke másodpercig teljesen
kiürült az agyam. Olyan volt, mintha megpöccintettek volna
egy kapcsolót, ami mindent kiszívott a fejemből. Felismertem
a hangot. Képtelenség volt, de felismertem.
Luc volt az.
– Tudom – felelte Zoe szelíden.
Édes istenem, Zoe Luckel beszélget!
Azt sem tudtam, mihez kezdjek ezzel. Luc sose említette
Zoet, ahogy Zoe sem őt, és korábban már beszéltem Zoenak
Lucről. Miért nem mondta, hogy ismeri?
És Luc miért nem mondta, hogy...
 A hideg futkosott a hátamon, ahogy ellöktem magam a
faltól. Csak egy oka lehet, amiért Zoe nem beszélt róla. Az ajtó
elé léptem, és öklömmel lesújtottam az ajtóra, amitől kinyílt.
– Sziasztok! – csicseregtem, belépve a szobába. – Vicces,
hogy itt talállak titeket.
Döbbenet ült ki Luc arcára, ami bármilyen egyéb helyzetben
mókás lett volna.
– A fenébe!
Egész testemben reszketve Zoera néztem. A szeme akkorára
tágult, majd kiesett az arcából.
– Gondolom, nem most lettetek barátok, igaz?
Zoe előrelépett.
– Evie...
– Biztos, hogy így akarsz szólítani?
Szép arca eltorzult.
Az ajtó becsapódott mögöttem, mire résnyire húzott
szememmel ismét Lucre néztem.
– Tudni akarom, mi a fene folyik itt, mert szó szerint ennyi
választ el attól, hogy teljesen kiboruljak. Mármint hogy
durván, jelenetet rendezve kiboruljak.
– Miattad vagyunk itt – szólalt meg Zoe. – Kicsit
veszélyessé vált a terep az origin miatt...
– Nem érdekel. – Ökölbe szorított kézzel Lucre meredtem.
– Ez most egyáltalán nem érdekel. Mondtam neked, hogy...
– Tudom, mit mondtál – felelte Luc határozottan. – De
nem hagylak felügyelet nélkül, amíg nem tudom, hogy tényleg
biztonságban vagy-e.
– Grayson követett ide. Úgyhogy nem vagyok védtelen, így
nincs is okod itt lenni. Vagy igen?
Luc állkapcsa megfeszült.
– Mindent meg tudunk magyarázni, de azt hiszem, máshol
kellene beszélgetnünk.
Nehezen kaptam levegőt.
– Nem megyünk sehova. Tudni akarom, miért vagytok itt és
beszélgettek.
– Mert az vagyok, ami ő – felelte Zoe, majd egy napon belül
másodszor néztem végig, ahogy valaki kiveszi a lencséit. Zoe
szeme ugyanolyan színű volt, mint Lucé.
Leesett az állam.
Úgy tűnt, egy teljes perc telt el, mire képes voltam
megszólalni.
– Ugye most csak szórakozol? Hát senki sincs, aki ne
hazudott volna nekem? Az anyám. Heidi. Ő. – Ujjammal
Lucre böktem. – És most te?
– Heidi? – kérdezte Zoe összeráncolt homlokkal.
– A tény, hogy Emery luxen.
– Ó! – felelte pislogva. – Nekem ezt Heidi nem említette.
Nem tudja, hogy mi vagyok, vagy hogy ismerem Emeryt.
A levegőbe lendítettem a karom.
– És ettől jobban kellene éreznem magam?
– Nem. – Az arca megvonaglott. – De ez nem olyan
„mindenki tudja, csak te nem” dolog.
Luc tett egy lépést előre.
– Evie...
– Te fogd be!
Úgy tett, de egyáltalán nem tűnt boldognak.
– És te, te meg egy origin vagy? – Amikor Zoe bólintott,
felnevettem, ami ijesztően hangzott. – Én azt hittem, hogy az
összes origin...
– Mondtam neked, hogy maradtak néhányan. – Luc tudta,
mire akarok kilyukadni. – Mondtam neked, hogy néhányan
rendesek.
 Képtelen voltam megbirkózni ezzel. Ismét Zoera néztem.
– És mióta is ismered Lucöt?
– Kicsivel régebb óta, mint te – felelte, összefogva a kezét
maga előtt. – És nem Evie-ként gondolok rád. Mindkettőtöket
ugyanolyan régóta ismerlek.
Lesújtva meredtem rá.
– Tessék?
– Nem hiszem, hogy ezt itt kellene megbeszélnünk – szólt
közbe Luc szelíden. – Ma sok mindenen mentél keresztül.
Alig kaptam levegőt, ahogy kérdőre vontam Zoet.
– Ez meg mit jelent, Zoe?
Az arcára együttérzés ült ki, ami... megrémisztett.
– Ismerlek még azelőttről, hogy Evie lettél.
– Micsoda? – sziszegtem, és szétnyitottam az öklömet.
Bólintott.
– Találkoztam veled háromszor-négyszer, amikor
elmentem Lucöt meglátogatni a... Ez hosszú történet. De ami
hármunkat illeti, együtt Super Marió-ztunk.
– Mindig én nyertem. – Luc szükségét érezte, hogy ezt
hozzátegye.
– És amikor... Evie lett belőled, és Sylviával maradtál, akkor
költöztem Columbiába – magyarázta. – Luc nem tudott
melletted maradni. Egyezséget kötött, de az nem vonatkozott
rám.
Leesett az állam, a lábam majdnem megadta magát.
– Azt akarod mondani... hogy azért lettél a barátom, hogy
szemmel tarthass? Ez...
– Nem! – sietett javítani. – Már az előtt is ismertük
egymást. Barátok voltunk. Nem közeliek, de kedveltél engem.
Luc bólintott.
– Kedvelted Zoet. Ahogy... mindenkit. Még Archert is. Nem
emlékszel erre, de akkor találkoztál vele először, amikor
kilépett az igazi világba, és elképesztően nehezen értett szót az
emberekkel. Ropit ettetek együtt.
Emlékeztem Archerre a klubból. De arra nem, akivel... ropit
ettem.
– Szerintem ezzel nem segítesz, Luc – vélte Zoe.
Hosszú percekig nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
Vagy üvöltsek. Addig, amíg bereked a torkom, és ez abban a
pillanatban jó tervnek tűnt.
– Amikor ma felhívtál az iskolából... tudtad, hogy mi
történt? – A hangom megremegett.
– Luc felhívott – vallotta be. – Már akkor mondanom
kellett volna neked valamit. Esküszöm, hogy akartam. De nem
telefonon.
– Nem mintha személyesen könnyebb lenne. – Vettem egy
mély levegőt, de nem enyhítette a hirtelen rám törő szédülést.
– Ezért nem jöttél soha hozzánk, amikor anya is otthon volt,
igaz?
Legalább volt benne annyi, hogy nem játszotta az ártatlant.
– Nem kockáztathattam meg, hogy rájöjjön, mi vagyok.
– Mert te mindig is tudtad, hogy ő luxen?
Bólintott.
Néztem, de nem láttam őket. Többé nem.
– Most... időre van szükségem.
– Megértem, de...
– Nem értheted – szakítottam félbe Zoet. – Mégis hogyan
érthetnéd meg... ezt az egészet?
Meg akart szólalni, de nem bírtam abban a szobában
maradni. Egyikük közelében sem. Túl sok volt. A lábam
megmozdult, sarkon fordultam, és megkönnyebbültem,
amikor nyitva találtam az ajtót.
 Nekiütköztem a párocskának, bocsánatkérést motyogva
elfurakodtam közöttük, majd végigsiettem a folyosón. Őrülten
verdeső szívvel lerohantam a csigalépcsőn, és úgy éreztem...
istenem, hányni fogok. Kidobom a taccsot.
Átjárt a fájdalom, ahogy átverekedtem magam a táncolok
tömegén, és az ajtóhoz rohantam. Képtelen vagyok
megbirkózni ezzel. Túl sok. Csalódottság ülte meg a
gyomromat, úgy áradt szét az ereimben, mint a saras víz.
Zoe a legjózanabb barátom. Rá mindig számíthattam, hogy
megakadályozza, hogy valami ostobaságot kövessek el, és tőle
vártam a legkevésbé, hogy hazudik nekem.
Valaki a nevemen szólított, amikor bekanyarodtam a zsúfolt
medence sarkánál, de bárki volt is az, én csak mentem tovább.
Kinyitottam a kaput, és ökölbe szorított kézzel végigloholtam a
felhajtón. Elértem a járdát, lefékeztem, majd az út másik
oldalán sorakozó sötét házakra meredtem.
– Hol a fenében parkoltam?
Legalább jó egy háztömbbel arrébb.
Fogalmam sem volt, hova megyek, csak elindultam. Talán
felhajtok majd az államközi autópályára, és nyugatnak veszem
az irányt, és addig megyek, amíg elfogy a benzin. Úgy
számoltam...
Evie...
A testem minden apró szőrszála égnek állt. A nevem.
Hallottam a nevemet, de nem... olyan volt, mintha hangosan
mondták volna ki.
Hanem mintha a fejemben szólna, ami képtelenség.
Na jó.
Sok mindenen mentem keresztül az elmúlt huszonnégy
órában. Megtámadtak. Eltört és meggyógyult a karom.
Rájöttem, hogy nem vagyok Evie. Szóval nem kéne meglepnie,
hogy hangokat hallok. Elég nagy esély volt rá.
Evie...
Megint hallottam. Megálltam, a homlokomat ráncoltam. Mi
a fene?
Lassan megfordultam, bár minden porcikám azt kiabálta,
hogy szedjem a lábamat, és húzzak vissza a buliba, mégsem
tettem. Megálltam a járdán.
– Hahó!
Végigpásztáztam az utcát és a járdát, de csak autókat
láttam. Elindultam a sarok felé, szorosan a falhoz simulva. A
sarokra érve körbekémleltem. Semmi. Semmi, kivéve... A
tekintetem a földre siklott.
Valami feküdt ott. Mint egy rongykupac. Hunyorogva
közelebb léptem. Az utcai lámpák halvány fényében
letérdeltem. A megviselt ruhakupac egy alakot formált. Nagyot
szippantottam, és megéreztem... az égett hús szagát.
Összerándultam, és oldalra botladoztam. Ez nem egy
ruhakupac. Édes istenem, egyáltalán nem egy halom ruha! A
két láb rettentő fura szögben kicsavarodott. A törzs oldalra
fordult, a száj tágra nyílt, a bőr elszenesedett a sarkánál.
Kiégetett szemgödrök. Az egész arc elszenesedett.
Nagy kortyokban nyeltem az állott levegőt, ahogy hátrafelé
araszoltam. Elfogott a rettegés. Édes istenem, ez egy holttest...
mint Colleen, Amanda és az a család. Megfordultam, vakon a
telefonom és a sokkoló után tapogatóztam, de mindkettőt a
kocsiban felejtettem.
Mert egy idióta vagyok egy totális idegösszeomlás
közepén...
Az egyik utcai lámpa pattant egyet, majd szikrázni kezdett.
Megpördültem, mire az út másik oldalán álló is kiégett. Egyik
lámpa aludt ki a másik után, sötétbe borítva a teljes utcát.
A szám kiszáradt. Hátrálni kezdtem, majd megfordultam. A
járda sötétségbe burkolózott, nem láttam az út mentén
parkoló kocsikat. Olyan sötét volt, mintha megvakultam volna.
Reszketve kapkodtam levegő után, a lélegzetem kis
pamacsként lebegett a levegőben. Libabőrös lettem. Úgy
éreztem, mintha a hőmérséklet legalább húsz fokot esett
volna.
Visszatért – úristen, mekkora idióta voltam, és most meg
fogom öletni magam!
A sötétség hirtelen megmozdult, és... pulzálni kezdett,
tágult és mélyült, vastag csápok nyújtóztak felém. Jeges levegő
kavargott körülöttem, felemelve és az arcom körül lebegtetve a
hajamat. Rémült kiáltás tört fel belőlem, ahogy a dolog testet
öltött előttem.
Jóságos ég!
Nem árnyék vagy homály volt. Nem is a pszichopata origin.
Ez a valami egyenesen egy rémálomból csöppent oda. Talán
egy arum? Emery és Kent állítása szerint árnyéknak tűnnek,
de élőben hallani és látni őket teljesen más volt.
Megszólaltak az ösztöneim, követelték, hogy hallgassak
rájuk, és ezúttal engedelmeskedtem. Sarkon fordultam, és
kilőttem, olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak bírtam.
Jobbra rohantam, teljesen vakon a mindent ellepő
sötétségben. Pánik öntött el, de mentem tovább...
A lábam és a csípőm valami keménynek ütközött – valami
fémesnek. Az ütközés erejétől kiszaladt belőlem a levegő, és
összeestem. Sikoltva elvesztettem az egyensúlyom,
hátraestem. Kitártam a karomat, de semmibe sem tudtam
kapaszkodni, csak a hideg levegőt markolásztam.
Gyorsan a földön találtam magam; a hátam és a vállam egy
másodperccel azelőtt ért a betonhoz, hogy a tarkóm is
becsapódott. Éles fájdalom hasított a koponyámba és a
tarkómba. Egészen a számig kisugárzott az égető fájdalom.
Fények villóztak a szemhéjam alatt, és aztán... nem volt
semmi.
 29. Fejezet

MEGSZÁMOLNI SE TUDOM, hány óra leforgása alatt ismét

ébren voltam úgy, hogy fogalmam sem volt arról,
hogyan kerültem oda, ahol vagyok, de felismertem a
rohadt téglafalakat.
Luc lakása.
Azonnal felültem, és körbepásztáztam a félhomályos szobát.
Egy pillanatig azt hittem, egyedül vagyok, amíg meg nem
láttam, hogy Luc felkel a kanapéról, mint egy kísértet.
– Hát felébredtél – mondta közömbösen. Távolságtartón.
Az ágy szélére csúsztam.
– Miért vagyok itt?
– Nos... – Megkerülte a kanapét, és megállt az emelvény
szélénél. – Azt hiszem, kiütötted magad azzal, hogy...
nekirohantál egy parkoló autónak.
– Tényleg? – Röviden beugrott, hogy bepánikolva
rohantam a sötétben. Felsóhajtottam. – Tényleg.
– Elég csúnyán beütötted a fejedet. – Nekidőlt a kanapé
háttámlájának, beleolvadva a szoba árnyaiba. – Nem sérültél
meg súlyosan, de... helyrehoztam.
– A különleges, varázslatos gyógyító ujjaiddal?
– Valami olyasmi.
Kisöpörtem a hajam az arcomból. Nem akartam elhinni,
hogy tényleg kiütöttem magam azzal, hogy nekiszaladtam egy
kocsinak. Isten hivatalosan is utál.
 – Ismertem egyszer egy lányt, aki kisétált egy gyorshajtó
teherautó elé – mondta Luc. – Legalábbis ezt hallottam.
Kisétálni egy mozgó teherautó elé sokkal jobban hangzott,
mint belefutni egy parkoló kocsiba, és kiütni magadat.
– És ettől jobban kellene éreznem magam?
– Nem igazán. – Egy pillanatra elnémult. – Csak egy
pillanaton múlt. Zoe időt akart adni neked. Vagy legalábbis
annak látszatát. Nem kellett volna hallgatnom rá. Ha rögtön
utánad megyek, akkor nem kellett volna azt látnod.
Lucre pillantottam, a gyomrom felfordult.
– A holttest...
– Értesítették a rendőrséget. Szerintem még mindig
helyszínelnek. A bulinak véget vetettek.
Megborzongtam.
– Tudod... hogy ki volt az?
– Igen.
A rövid válasz hallatán elöntött a rettegés. Megragadtam a
térdemet.
– Ki volt az?
– Valami srác az iskoládból. Azt hiszem, Andy a neve.
Legalábbis Zoe ezt mondta.
– Istenem! – suttogtam, és elfordítottam a tekintetem.
Andy volt az egyik srác, aki kipécézte magának a fiatal luxent
ott a suliban. Amennyire ismertem Andyt, nem volt jó fej, de
ettől még nem akarnám, hogy ő vagy bárki más ilyen szörnyű
halált haljon.
Összefontam a karom a hasamon.
– Ezután még nehezebb lesz az iskolában.
– Valószínűleg – értett egyet. – Az origin biztosan követett
téged oda.
Összevontam a szemöldököm.
 – Bár nem hiszem, hogy ő volt. Valamit láttam. Azt
hiszem... nem, tudom... talán láttam egy arumot.
– Tessék? – Ellökte magát a kanapétól, és közelebb jött az
emelvényhez.
Megszorítottam a térdemet.
– Pont olyan volt, amilyennek Kent és Emery leírta. Először
azt hittem, csak egy árnyék, de aztán a homály mozogni és
sűrűsödni kezdett. A hőmérséklet esett, és... volt ott valami. –
Megborzongtam. – Ezért eredtem futásnak.
– Egy arum nem tud így végezni egy emberrel. Ha
táplálkoznak egy luxenből, el tudják sajátítani bizonyos
képességeiket, de amikor megölnek egy embert, az nem
hasonlít arra, ami azzal a sráccal történt. Vagy egy luxen, vagy
egy origin tette. – Elnémult. – Vagy valószínűleg egy hibrid, de
maradjunk az első két lehetséges gyanúsítottnál. És azt amúgy
is tudjuk, hogy van egy rettentően dühös origin, aki embereket
öl.
– Tudom, mit láttam. Nem képzelődtem. És mielőtt
megláttam a holttestet, hallottam a nevemet, de...
– A fejedben? – szakított félbe. – Az arumok igazi
alakjukban egy másik hullámhosszon beszélnek. Olyan,
mintha a fejedben szólna, de csak azért, mert az emberi fül így
dolgozza fel a hangot. De ez nem magyarázat arra, hogy egy
arum honnan tudná a nevedet.
– Valóban nem. – Megvontam a vállam. – De amilyen jól
ismerem a barátaimat, még az is lehet, hogy az egyikük arum.
Például James.
Luc felhorkant.
– Az arumok nem barátkoznak az emberekkel. Jól elvannak
egyedül. Általában sötét, nyirkos helyeken.
– Attól tartok, hinnem kell neked. – Amint ezt kiejtettem,
megdermedtem. Nem hittem neki. Akkor nem.
Luc reszketve kifújta a levegőt.
– Az arum megérezhette az origint, és őt követte, de az
origin helyett téged talált meg.
– Én pedig elfutottam.
– Egyenesen neki egy parkoló autónak.
Gyilkos pillantást vetettem rá.
– Okosan tetted, hogy elfutottál. Tedd ezt, ha valaha még
egyszer szembekerülsz egy arummal vagy luxennel, bármelyik
próbál is meg előbb bántani – jelentette ki. – Valószínűleg
nem tudsz ellenük harcolni. Nincs olyan képzés, amivel egy
ember képes lenne kiiktatni őket. A futás miatt vagy még
mindig életben.
– Hát, a kis beszéded miatt máris sokkal jobban érzem
magam.
– Ez az igazság. Nem az volt a cél, hogy jobban érezd
magad.
Akkor jó. Az éjjeliszekrényen lévő órára néztem, és láttam,
hogy még nincs is éjfél.
– Hol van... Zoe?
– Itt van. Nem lent a klubban, mert az nyitva van, de itt
van. – Úgy tűnt, a válla megfeszül. – Szeretnéd, hogy szóljak
neki?
– Nem! – vágtam rá, és felálltam. – Nem akarom látni.
Luc karba tette a kezét.
– Ne légy vele ennyire kemény!
– Tessék? – Lassan Luchöz fordultam.
– Ne légy vele ennyire kemény! Fontos vagy neki...
– Hazudott nekem! Most komolyan beszélsz?
– Zoe azért hazudott neked, mert mégis mit kellett volna
mondania, Barackvirág? Bármit is tett volna, azt hitted volna,
hogy megőrült. Sose lett volna szabad megtudnod az igazat.
– Mégis megtudtam. – Gyorsan feltámadt bennem a harag.
– És ne hívj így!
– A tény, hogy origin, és hogy tudja, ki vagy valójában, nem
változtat azon a tényen, hogy a barátod.
Az agyam hátsó zugában tudtam, hogy Luc jól érvel.
Fenébe is, valószínűleg igaza van, de még nem voltam képes
ezt elfogadni.
– Az is tény, hogy mindenki, akit ismerek és aki fontos
nekem, hazudott. Ilyesmit nem könnyen bocsátunk meg.
– De megpróbálhatod megérteni.
Az ajkamat összeszorítva megráztam a fejem.
– Hagyjuk!
– Hagyjuk? Oké. Akkor beszélgessünk valami más fontos
dologról.
– Ó, remek! – förmedtem rá. – Alig várom.
Nem törődve velem fellépett az emelvényre.
– Mégis mi a fenét hittél? Egy pszichopata origin járkál
szabadon, és te mit teszel? Egész nap körbe-körbe autókázol,
gyakorlatilag egy hatalmas világító „gyere, törd el a másik
karomat is” felhívással a homlokodon!
– Én...
– Aztán hazamész, feltúrod az otthonodat, halálra rémíted
Sylviát, aki azt hitte, hogy történt veled valamit.
A szemem tágra nyílt.
– Ezt honnan veszed?
– Mert végig vigyáztam rád, hogy ne hullaként végezd.
– Jézusom, ez nagyon nem normális! Mondtam már neked,
hogy nem akarom, hogy te járkálj utánam. Megkérhetted
volna Graysont vagy Daemont...
– Meglehetősen biztosra veszem, hogy a ma reggeli kis
akciód után épp elég büntetés voltál Daemonnak – vágott
vissza szikrázó szemmel. – Aztán meg elmész egy buliba. Egy
buliba, tudva, hogy egy origin téged akar felhasználni a
röhejes bosszújához. Teljesen elment az eszed?
Öt másodperc választott el attól, hogy elmenjen az eszem.
– Mégis mit keresek itt? Megmondtam, hogy többé nem
akarlak látni!
Az ajka gúnyos vigyorra húzódott.
– Akkor talán vigyelek haza, Sylviához?
– Nem.
– Akkor gratulálok, be kell érned velem.
Felé fordulva ökölbe szorítottam a kezemet.
– Ettől még nem kell itt állnom és hallgatnom téged.
– Dehogyisnem! Amit ma este tettél, hogy elmentél abba a
buliba, az elképesztően, teljes mértékben...
– Akarsz még határozószavakat használni?
– Naná! – Az állkapcsa megfeszült. – Mit szólsz ahhoz,
hogy felelőtlen, vakmerő és nemtörődöm módon éretlen volt?
Reszketve nagy levegőt vettem.
– Úgy viselkedsz, mintha ma tudtam volna meg, hogy a
szüleim elválnak, és túllihegem.
– Nem hiszem, hogy túlliheged. El sem tudom képzelni, mit
gondolhatsz vagy érezhetsz, de ez nem azt jelenti, hogy ma
okos döntéseket hoztál. – Luc ajka keskeny vonallá
préselődött. – Nem azért töltöttem a rohadt életem felét azzal,
hogy életben tartsalak, hogy csak úgy elhajítsd magadtól!
Nagy levegőt vettem. Valami szétáradt bennem, mint egy
sörét. Az arcába toltam a sajátomat, kezemet a mellkasára
téve. Elkapta a csuklómat.
– Nem vagyok a tiéd, Luc! Az életem sem a tiéd, bármit is
tettél értem.
 Elhúzódott, mintha megütöttem volna.
– Sosem mondtam, hogy igen.
Egész testemben reszkettem.
– Szeretnék valamit egyszer s mindenkorra tisztázni: a
nevem Evelyn. Evie-nek szólítasz. Ez vagyok én, mindegy...
hogy egykor ki voltam.
– Tudom – felelte komolyan, tekintetével fogva tartva. –
Nadia nem létezik. Többé már nem.
Nem tudom pontosan, mi történt a következő pillanatban.
Talán magához húzta a karomat, vagy talán én voltam, de a
tenyerem hirtelen megint a mellkasára simult. Póló volt rajta,
de úgy tűnt, hogy a teste melege átsüt az anyagon is, a
tenyeremet égetve.
Egyikünk sem mozdult.
Úgy tűnt, mindketten megdermedtünk, de aztán Luc
megmozdult. Felemelte a kezét, és az enyémre simította – a
szíve fölött nyugvó kezemre.
A szemébe néztem, és alig kaptam levegőt. Meggyötört
mellkasomban hevesen dobogott a szívem, elűzve azt a
szörnyű érzést, ami fenyegetően lefelé húzott, hogy sose
engedjen többé a felszínre. A szívdobogás gyorsan átalakult
perzselő, bizsergető érzéssé, ami egyre lejjebb terjedt.
Megmarkoltam a pólóját. Mégis mit művelek?
Luc... az Luc. Még csak nem is igazi ember. Ahogy
felpillantottam rá, be kellett vallanom, hogy ez azóta nem
érdekel, mióta láttam félmeztelenül.
Igen, bevallom.
Ennyire sekélyes vagyok.
Hagyjuk.
De mégis miről fantáziálok?
Arról, hogy lábujjhegyre állok, és megcsókolom. Igen, erről.
És nem akartam többé töprengeni – sem arról, hogy ki vagyok
valójában, sem az életemet alkotó hazugságokról
Csak érezni akartam – érezni azt, amit sosem, amikor
Brandonnel jártam. Csak érezni akartam, igazán. Mintha
tényleg léteznék, mintha lenne múltam és jelenem.
Luc tekintete perzselt, a lila hirtelen elsötétült, és
lélegzetelállító lett. Tekintete az ajkamra siklott. Az arca
feszültségről árulkodott. Elengedte a kezemet, hátrébb lépett,
de ezúttal gyorsabb voltam, mint ő. Kinyújtottam a karom,
végig a mellkasán, fel a vállára, majd az ajkához emeltem a
szám.
Megcsókoltam.
Amint az ajkaink egymáshoz értek, olyan volt, mint az
áramütés. Kis élvezetszikrák robbantak az ereimben, a
mellkasomban lévő forróság lejjebb húzódott. Az ajkam
bizsergett az érintéstől, a bőröm égett, és Luc... csak állt ott,
mereven, mint egy szobor.
Nem viszonozta a csókot.
Nem csinált semmit.
Szentséges ég, mégis mit művelek? Lucöt csókolom, aki
még csak hozzám sem ér! A karja ernyedten lóg, én pedig úgy
tapadok rá, mint egy őrjöngő polip.
Segítségre szorulok.
De komolyan.
Elengedtem, és hátráltam egy-két lépést. A lábam az ágynak
ütközött. Kellemetlen – izzasztó, megfoghatatlan – forróság
fojtogatott, miközben Luc úgy meredt rám, mintha
elvesztettem volna az eszem, és nagy volt az esély rá, hogy
tényleg.
Hogy teljesen elment az eszem.
A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt.
 Kínosan éreztem magam, ezért hebegve így szóltam:
– Nem... nem kellett volna ezt csinálnom. Azt sem tudom,
miért tettem. Úgyhogy tegyünk úgy, mintha meg sem történt
volna. Talán mégsem történt meg. Talán ez egy fura álom, és
mindketten...
Luc alig egy szívdobbanásnyi idő alatt legyűrte a köztünk
lévő rövid távolságot. Egyik karjával átölelte a derekamat, a
másikkal a hajamba túrt, és megmarkolta a tincseket.
Határozottan birtokba vette a számat, én pedig lélegezni
sem mertem. Magához húzott, egészen addig, amíg már csak a
lábujjaimmal érintettem a szőnyeget, a testünk többi pikáns
része – a csípőnk, a mellkasunk – egymáshoz simult.
Luc megcsókolt – megcsókolt, miközben mély hang tört fel
a torkából. Egyre hevesebben reszkettem az élvezettől. Az
agyam teljesen kikapcsolt, ahogy elárasztottak az érzések.
Megborzongott, én pedig átöleltem, a karját szorongattam,
majd puha, selymes hajába túrtam. A csók szenvedélyesebbé
vált, ahogy a nyelve hegyével megérintette az enyémet.
Lángra gyúltam.
Végigsimított a hátamon, nyomában érzelmek őrjítő
sokasága. Halványan érzékeltem, hogy a mennyezeti világítás
kialudt, majd visszatért, de ebben nem voltam biztos, és nem
is érdekelt. Pláne nem akkor, amikor a kezével a csípőmet
markolja, és felemel egy kicsit, és ó...
A gondolkodást annyira túlértékelik.
Mohó volt, úgy csókolt, mintha másodperceken belül
szétválasztanának minket, és ő a lehető legjobban ki akarná
használni az értékes időt. Aztán megmozdult, és fogalmam
sincs, hogyan, de zuhantunk hátrafelé, és az ágyon kötöttünk
ki. A hátam megpattant a matracon, és Lucre néztem.
A szeme...
 A lila csodálatos árnyalatában játszott, pupillái olyan
fehéren ragyogtak és világítottak, mint a frissen esett hó.
Egyik karját a fejem mellé támasztotta, térdét a lábam mellé
húzta, hogy megtartsa magát, ahogy fölém hajolt.
– Ez a csók... – suttogta rekedten. – Ez is csodálatos.
A szívem megsajdult. Tudtam, hogy az első csókunkhoz
hasonlítja, amelyikre nem emlékszem. Amelyikre soha többé
nem fogok emlékezni. A jó emlékeket Luc őrzi. Azokat,
amelyekre én soha...
– Ne! – megérintette az arcomat. – Ne nézz vissza,
Barackvirág! Maradj a jelenben!
Enyhült a rám nehezedő nyomás, helyét másfajta sürgető
érzés vette át. Többet akartam a csóknál. Többet...
– Mit szeretnél? – kérdezte a tekintetemet fogva tartva.
– Téged – suttogtam lángoló arccal.
– A tiéd vagyok. – Hüvelykujjával végigsimított az alsó
ajkamon. – Mindig is a tiéd voltam. Mindig.
A levegő hirtelen gombócot formált a torkomban.
Kendőzetlen érzelmek készülődtek feltörni és elemészteni,
miközben könnyek égették a szemem. Megragadtam a pólóját,
és felhúztam. Lehajtotta a fejét, hogy kibújjon belőle.
Tekintetem végigsiklott a mellkasán, a hasán, majd lejjebb
vándorolt.
Reszkető kézzel megérintettem.
Ujjaimmal végigszántottam hasa kemény bemélyedésein és
felületén, egészen a csípőfarmer gombjáig. A vérem lüktetett.
Luc elkapta a karomat, a matracra nyomta, aztán lehajolt,
csípőjével szétfeszítette a lábamat, majd lecsapott a számra, és
úgy csókolt, hogy lélegezni is elfelejtettem.
Elengedte a kezemet, végigsimított a karomon, majd a keze
eltűnt a pólóm alatt. Ujjai égették a bőrömet, a hátam ívbe
feszült. A számtól távolodva ajkaival égő ösvényt húzott az
állkapcsomra, majd lejjebb.
Mély hang tört fel a torkából, ahogy az orrnyergével
végigsimított a nyakam oldalán.
– Barackvirág.
Megborzongtam.
– Istenem! – Megcsippentette a bőrömet, ami olyan hangot
csalt ki belőlem, mint korábban soha. – Imádom a barackot.
Ezután kissé elszabadultak a dolgok.
Eltűnt a pólóm, félmeztelenül értünk egymáshoz, lábamat
mozgó csípője köré fontam. Pukkanó hang hallatszott a
szobában, majd hirtelen megéreztem az égő műanyag szagát.
Az agyam leghátsó zugában arra gondoltam, hogy aggódnom
kellene emiatt, de elvesztem Lucben, magunkban, a bőrében...
a vibrálásban. Éreztem a rezgést az ujjaim alatt, a saját
bőrömön, ami egyszerre volt rettentő fura, mégis elképesztő
érzés.
Nem volt helye abban a pillanatban más gondolatnak vagy
érzésnek. Így pláne nem, hogy a szánk ismét találkozott,
amikor duzzadt ajkának feszülve kapkodtam levegő után, és
tudtam, hogy valami hatalmas, csodálatos ismeretlen határán
egyensúlyozom, és aztán pörögve-forogva átbucskáztam azon
a peremen. Vibráltam.
– Luc! – ziháltam levegő után kapkodva.
Hirtelen megdermedt, lehelete az ajkaimat csiklandozta, én
pedig vártam – arra, hogy többet tegyen, mert többre
vágytam. Káromkodva elhúzódott, és a hátára gördült.
Tágra nyílt szemmel meredtem a mennyezetre, egész
testemben remegve, ahogy a kellemes, bódító köd felszállt.
Lassan Luc felé fordítottam a fejem, és ránéztem.
Nem kaptam levegőt.
 Halvány, fehér derengés vonta be az egész testét. Egyik
karjával eltakarta a szemét. A másik keze ökölbe szorítva
hevert ziháló mellkasán. A tekintetem lejjebb vándorolt. A
farmere ki volt gombolva, és lejjebb csúszott a csípőjén. Ezt én
csináltam?
Biztosan.
– Luc! – ismételtem meg.
– Adj egy percet! – A hangja csikorgott, mint a smirgli.
Vártam egy pillanatot.
– Luc!
A bütykei úgy világítottak, mintha kifehérítette volna őket.
– Nem megy.
Az izmaimat elárasztó folyékony hőség egy szempillantás
alatt elillant. Hirtelen fázni kezdtem, ezért összefontam a
karomat csupasz mellkasom előtt, és felültem. A hajam
előrehullott, végigsöpört a vállamon. Kellemetlen borzongás
járt át.
– Mi nem megy?
Luc megemelte a karját. A szemét szorosan összezárta.
– Képtelen vagyok ezt tenni veled.
Elfogott a rosszullét és a rettegés.
– Nem értem. Nagyon is úgy éreztem, hogy... képes vagy.
Hogy... megtesszük.
Olyan hangot hallatott, mintha fájdalmai lennének.
– Jelenleg sok minden kavarog a fejedben. Ha megteszem,
az olyan, mintha kihasználnálak, mert holnap megint dühös
leszel rám – nyögte ki összeszorított fogakkal.
Gyűlöltem még a gondolatát is, de valamennyire igaza volt.
Megdöbbentő sebességgel felült, és felpattant az ágyról.
Megállt előttem. A haja összekócolódott, a hasa és a mellkasa
csupasz, nadrágja kigombolva.
 – Nem tehetem meg, amit veled szeretnék átélni, amikor
azt sem tudod, ki vagy.
 30. Fejezet

LUCNEK IGAZA VOLT.

És mégsem.
Erre tizenöt perccel azután jöttem rá, hogy kisétált a
lakásából. Félmeztelenül.
A hátamra vetettem magam, és felbámultam a mennyezet
csupasz gerendáira, azon tűnődve, mi a fene történt az imént
Luc és köztem. Nem tudtam elhinni, hogy megcsókoltam. Azt
sem, hogy visszacsókolt. Hogy itt kötöttünk ki, ezen az ágyon,
és majdnem...
Tenyeremet az arcomra borítva felnyögtem. Ha Luc nem
állt volna meg, én sem. Elmentem volna, ameddig csak lehet.
Gondolkodás nélkül vetettem volna bele magam, nem törődve
a rengeteg következménnyel.
Mint például, hogy nincs nálam óvszer a nem létező
szexuális életem miatt. Vajon nála volt? Teherbe eshetek
egyáltalán? Elkaphatok valamilyen szexuális úton terjedő
betegséget? Jelenleg még pont ez hiányzik az életemből.
Mégis mi a jó fenének gondolkozom ezen jóval a történtek
után?
Mert ostoba vagyok, azért.
A kezem az ágyra hullott.
Az egész testem sajgott. Komolyan mondom, annyi minden
zajlik most körülöttem, hogy totális káosz van a fejemben.
Felfogtam. Oké. De az, hogy ezt Luc is észrevette, és hogy még
ki is mondta, az teljességgel megalázó és őrjítően dühítő volt.
Ha hibát akarok elkövetni, akkor a fenébe, igenis jogom van
hozzá!
Jó, ez még számomra is nevetségesen hangzott.
Nem tehetem meg, amit veled szeretnék átélni...
Reszketve nagy levegőt vettem. Ez meg mit jelent
egyáltalán? Mégis kit akarok becsapni? Pontosan tudom, mit
értett alatta, és hogy hova vezet ez a kijelentés.
Ugyan mit számít? Nem számít. Az viszont igen, hogy előbb
vagy utóbb ismét szembe kell néznünk egymással, tudva, hogy
látott póló nélkül.
Jaj!
Az oldalamra gördültem. Az ágyának Luc-illata volt.
Kétszeresen is jaj.
Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem el ott fekve, a
térdemet felhúzva, amíg fázni nem kezdtem a hűvös levegőn.
Biztosan órák teltek el, de egyszer csak ráeszméltem, hogy van
még valami, amivel kapcsolatban Lucnek igaza volt.
Nem tudom, ki vagyok.
Egyáltalán. Nem az a Nadia vagyok, akire Luc emlékszik. És
akiről azt hittem, vagyok, hazugság volt. Ezzel meg kell
birkóznom, mert nem tölthetek el még egy napot az igazság
tagadásával. Nadia vagyok. És Evie is. És fogalmam sincs,
hogy ez mit jelent számomra.
De azt tudtam, hogy reggel haza kell mennem, és otthon
szembe kell néznem vele, és megértenem, hogy ki vagyok.

Jóval éjfél után aludtam el, nyugtalanul, és olyan dörgésre

ébredtem, amibe belereszketett az egész épület. Ijedten az
oldalamra gördültem, és kinyitottam a szemem.
Zoe állt az ágy mellett.
Levegő után kapkodva ülő helyzetbe tornáztam magam.
– Szent szar, Zoe! Mi a baj?
– Ne haragudj! – mosolygott a kezét összekulcsolva. A
távolba néztem, majd ismét rá. Azt a dögös rózsaszín
kezeslábast viselte, amire April azt mondta, hogy úgy néz ki
benne, mint egy dedós. Hát, egyáltalán nem úgy nézett ki.
– Nem álldogáltam itt téged figyelve. Esküszöm.
– Tényleg? – Felhúztam a lábam, nagyokat pislogtam.
Félhomály szűrődött be az ablakon, eső verte az üveget.
– Csak bejöttem, hogy felébresszelek, de aztán dörgött, és...
rossz volt az időzítés. – Zoe az alsó ajkát harapdálta, majd
felnevetett. – De az arcod minden pénzt megért!
– Jaj! – Lüktető halántékomat masszíroztam. – Miért vagy
itt?
Nem kérdeztem meg, hogy hol van Luc, mert nem láttam
azóta, hogy távozott, és fogalmam sem volt, hogy visszajött-e
azután, hogy elaludtam. Valószínűleg.
Kisöpört az arcából néhány vastag göndör tincset.
– Beszélni akarok veled.
Az órára sandítottam. Túl korán volt még ehhez a
beszélgetéshez, de ezt nem kötöttem az orrára. Eszembe
jutott, mit mondott korábban Luc. Hogy micsoda Zoe, és hogy
az, hogy tudja az igazságot, nem befolyásolja a barátságunkat.
Rettentően szerettem volna, ha ez igaz.
Nekidőltem az ágytámlának, és reszketve kifújtam a levegőt.
– Én... nem is ismerlek.
Az arca fájdalmasan eltorzult.
– Dehogyisnem, Evie. Tudom, hogy talán nem úgy tűnik e
pillanatban, de az vagyok neked... aki eddig is. Ez nem
változott.
– Tényleg? – Gyors pillantással felmértem Luc lakását,
tekintetemet megragadta a komódnak támasztott csodaszép
akusztikus gitár. Egy fekete pengető volt a húrok közé dugva,
mintha nemrég játszott volna rajta valaki.
Vajon Luc visszajött, csak nem tudtam róla? Megráztam a
fejem. Ez most egyáltalán nem fontos. Ismét
összpontosítottam.
– És a bácsikád?
Levett egy hajgumit a csuklójáról.
– Valójában nem a bácsikám.
Erre magamtól is rájöttem.
– Ő is olyan, mint te?
– Ő egy idősebb luxen. Nem akarja, hogy összefüggésbe
hozzák a... Szóval csak normális életet akar élni. És így is tesz.
Felhúztam a lábam a takaró alatt.
– És a szüleid? Feltételezem, nem valami tragikus
repülőgép-szerencsétlenségben haltak meg. Nem ismered a
szüleidet, igaz? Pont, mint Luc.
Vastag tincseit laza lófarokba fogta.
– Sose ismertem a szüléimét.
– És Luc... – Megráztam a fejem. – Hogyan ismerkedtetek
meg? Nyilvánvaló, hogy te nem tartoztál azok közé a gyerekek
közé.
– Nem, de az invázió előtt pár évvel találkoztam Luckel. –
Ahogy végigsimított ujjaival a komód tetején, réveteg
pillantás költözött a szemébe. – Egy létesítményben tartottak,
egy maréknyi másik originnel együtt. Luc egy éjszaka ott
termett, és kiszabadított minket. Így ismertem meg.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Egy létesítményben tartottak?
 Bólintva felemelt valamit, ami egy fából készült kis tevének
tűnt.
– Születésemtől egészen tízéves koromig.
Bár dühös voltam Zoera, éreztem, hogy együttérzés és
elborzadás lesz úrrá rajtam.
– És milyen volt?
Vállat vont, és letette a tevét.
– Iskolába jártunk, tanultunk. Az órákon azt sajátítottuk el,
hogyan tartsuk kordában a képességeinket, meg hétköznapi
tantárgyaink is voltak – matek, nyelvek, miegymás. Mindez
normálisnak tűnt nekem – mindenkinek, mert nem tudtuk,
hogy mi van a táboron kívül. Egy fenét, még azt se tudtuk, hol
van a tábor. Amikor egy ilyen helyen nősz fel, nem...
kérdőjelezed meg a dolgokat. Amúgy nem bántak velünk
rosszul. Legalábbis mi így gondoltuk.
Zoe az alattunk húzódó utcára néző ablakhoz lépett.
– Még mindig elképeszt. Ez az egész. Hogy hogyan lehet az
alapvető emberi jogoktól így megfosztatni, de mivel van ágyad,
szobád és étel a tányérodon, észre sem veszed, hogy nincsenek
jogaid. És ez volt az igazság. Csak kísérleti alanyok voltunk.
Egyikünknek sem voltak jogai. Nem távozhattunk, még ha
akartunk volna sem. Az idősebb... alanyok nem létesíthettek
kapcsolatot egymással. Az internetet korlátozták és figyelték.
Azt ettük, amit kaptunk, bár nem szerettük az ízét. Akkor
keltünk, amikor mondták, és ugyanígy akkor mentünk aludni
is.
– Istenem – suttogtam.
Bájos mosoly jelent meg az arcán.
– Az Egyesült Államok tulajdonai voltunk, és észre sem
vettük. Egészen addig, amíg a nyugati szárny teljes fala fel
nem robbant a francba.
 Összerezzentem.
– Tessék?
– Luc elpusztította az egész falat... és vele együtt szinte a
személyzet összes tagját. Egymaga, és akkor alig volt tizenegy
éves.
Tátott szájjal magam elé képzeltem a harcias tizenegy éves
Lucöt, amint mágikus ujjaival felrobbant egy épületet.
– Ez mégis hogy a fenébe sikerülhetett neki?
Zoe kibámult az ablakon.
– Luc más.
– Egyetértek – motyogtam.
Zoe komoly arccal felém fordult.
– Nem olyan, mint az originek egy része... vagy a legtöbb
origin. Hallottam, hogy... Nos, tudom, hogy voltak még hozzá
hasonlók. Azok a kölykök. De Luc... istenem, utálok ilyet
mondani hangosan, de ő a leghatalmasabb origin.
A szemem tágra nyílt. Leghatalmasabb? Hát, ez egyszerre
volt lenyűgöző és ijesztő. Pláne annak tükrében, hogy jó pár
alkalommal megfenyegettem, hogy megütöm.
Tulajdonképpen tényleg megütöttem korábban.
– A lényeg, hogy Luc gyakorlatilag kiszabadított minket.
Olyan luxeneknél helyezett el, akik tudták, hogy mik vagyunk.
Így találkoztam a bácsikámmal – mesélte. – És a többi már
történelem.
Volt egy olyan érzésem, hogy jelentős részeket kihagyott.
– Tehát véletlenül költöztél Columbiába?
Oldalra billentette a fejét.
– Luckel kapcsolatban nincsenek véletlenek. Azt akarta,
hogy idejöjjek, és hatalmas szívességgel tartoztam neki.
– Úgy tűnik, sokan tartoznak neki nagy szívességgel.
– Valóban, és Luc szereti behajtani a szívességeket. – Zoe
közelebb lépett. – Az életemet köszönhetem neki. Bármit
kérhetett volna azért, hogy ezt megháláljam.
– Nekem úgy tűnik, hogy ha szívességgel tartozol valakinek,
az olyan, mintha valakinek a tulajdona lennél.
– Ezt hiszed, mert még sose voltál senki tulajdona.
Összerezzentem. Tudtam, ezzel nem vitatkozhatom.
Fogalmam sincs, milyen érzés.
– Korábban is ismertelek, és tudom, hogy furcsa ezt
hallanod, de amikor Luc megkért, hogy jöjjek ide, és tartsalak
szemmel, mert ő nem tud, akkor beleegyeztem. Nemcsak
azért, mert tartoztam neki, hanem mert mindig is kedveltelek,
és ezért örömmel tettem.
Eszembe jutott, hogy amikor Luc azt mondta, hogy igazából
sose hagyott magamra... akkor nem hazudott.
Zoet küldte maga helyett. Továbbra sem tudtam, hogyan
érzek ezzel kapcsolatban.
– Nem színleltem a barátságunkat, mert a barátod voltam.
A barátod vagyok. – Eltelt egy pillanat. – Origin vagyok, de
továbbra is Zoe. Ugyanaz a személy, aki imádja a HGTV-t.
Megrándult az ajkam, ahogy ránéztem.
– Jonathan – mondtuk egyszerre, az Alomház két
műsorvezetője közül a szerintünk helyesebbre utalva.
A tekintete megtelt reménnyel – szokatlan volt ezt látni
fura, gyönyörű szemében.
– A kedvenc kajám még mindig a csirkecsíkok –
extraropogósan. Továbbra is azt gondolom, hogy April remek
példája egy olyan gyereknek, aki folyton csalódást okoz.
Felnevettem, majd kitört belőlem a kérdés:
– Lehet gyereked? – Azonnal elvörösödtem, mint a cékla. –
Sajnálom. Ez eléggé udvariatlan volt...
– Az lenne, ha nem ismernél. – Leült mellém az ágyra, és
lábával megbökte az enyémet. – Lehet gyerekünk... egy másik
origintől. Azt hiszem, embertől nem. Legalábbis akiket
ismerek, azoknak nem született, de nem mintha elég origin élt
volna szabadon, hogy tudjunk erről.
Zoera sandítottam. Zoe... nos, Zoe volt. Ugyanúgy nézett ki.
– Nem hiszem el, hogy nem tűnt fel. Pedig rettentő jó
megfigyelő vagyok.
– Hát...
Fáradtan megdörzsöltem a karomat, és felszegtem az
államat. Őszintén lövésem nem volt, mit gondoljak erről,
minderről. Olyan volt, mintha az agyam rövidzárlatot kapott
volna, mintha apró darabokban és morzsákban dolgozná fel a
történteket. Reszketve kifújtam a levegőt, a tekintetem
végigsiklott a félhomályos szobán.
– Evie? – szólított meg. Ránéztem. Zoe fénylő szemmel a
tekintetemet kutatta. – Most... utálsz engem?
Megdöbbentem.
– Nem utállak. – És ez volt az igazság. – Szerintem nem is
vagyok dühös rád. Az voltam. Nagyon. Csak... Nem tudom.
Kész zűrzavar van a fejemben. Az egyik pillanatban
bosszankodom, a másikban össze vagyok zavarodva, a
következőben meg... – Elhallgattam. – Nem utállak.
Zoe válla elernyedt.
– Hála istennek, mert már kész lettem volna akár vacsorát
is csinálni neked, hogy a megbocsátásodért könyörögjek.
Elfintorodtam.
– Szerintem nem működne. Még pattogatott kukoricát sem
tudsz csinálni.
Megkönnyebbülten felnevetett.
– Ez igaz. Megkérném Lucöt, hogy főzzön.
A kijelentés meglepett.
 – Luc tud főzni?
Zoe bólintott.
– Van bármi, amihez nem ért?
Ismét megjelent a halvány vigyor.
– Nem nagyon.
– Azta – motyogtam. – Elmondod Heidinek az igazat?
Bólintott.
– Azt hiszem, igen. Nincs értelme titkolni a kilétemet.
Szerintem nem fogja elárulni Jamesnek. Mármint pontosan el
kell magyaráznunk, mi vagyok, és ahogy Luc már biztosan
említette neked, az originek nem ismertek.
– Említette. – Úgy véltem, Jamest egy fikarcnyit sem
érdekelné, de bíztam Zoe értékítéletében ez ügyben. – És
Emery tud... rólam?
– Igen – felelte. – Nem tudom, hogy minden részlettel
tisztában van-e, de azt tudja, hogy fontos vagy Lucnek.
A kijelentéstől feszengtem, ezért elfordítottam a tekintetem.
Zoe egy pillanatra elnémult.
– Megvagytok Luckel?
Felhorkantam.
– Ne is mondd! – Egy másodperccel később ismét
magamon éreztem Luc ajkát, nekem nyomódó mellkasát,
csípőjét... Istenem, segítségre van szükségem, amolyan
harmincéves koromig tartó, elhúzódó terápiára. – Luc és én
nem vagyunk egy pár.
– Aha. – Zoe lehajolt, és felkapott valamit a földről. – Akkor
azt hiszem, a pólója csakis sötét mágia útján kerülhetett a
földre.
Megdermedtem. Tagadhatatlanul Luc pólóját tartotta a
kezében.
– Én... – Pislogtam. – Ez az ő lakása. Gondolom, szétszórja
a ruháit.
Tágra nyitotta a szemét, és oldalra billentette a fejét.
– Tehát tegnap éjszaka pólóban jött haza, itt maradt veled,
majd levette a pólóját bizonyos okok miatt, aztán kiviharzott a
lakásból múlt éjjel felső nélkül. – Várt egy pillanatot. – Mert
igen, láttam félmeztelenül... a nadrágja félig kigombolva, és
ugyan csodálattal adóztam a látványnak, nem éppen erre
számítottam.
– Én... nem tudom, mit mondhatnék – feleltem sután.
Az ágyra ejtette a pólót, majd egyik hosszú lábát átvetette a
másikon.
– Hallottalak titeket tegnap éjszaka.
Az arcom égett. Éreztem. Lángolt, mintha a nap perzselte
volna. Hallott minket?
A szemöldöke felszaladt.
– Hallottam, hogy veszekedtek, de feltételezem, azt hiszed,
valami mást hallottam. Valami sokkal érdekesebbet, mint az
elkapott foszlányokat, amiket a folyosón keresztül hallottam.
Mi történt tegnap éjszaka?
Szerettem volna, ha az ágy elnyel egészben.
– Gondolom, ha azt mondom, semmi, úgyse hinnél nekem.
– Csak ha a semmibe a meztelen Luc is beletartozik.
– Jaj, istenem! – Nyögve az oldalamra fordultam. – Luc
nem volt meztelen. Nem teljesen. Csak levette a pólóját, és... –
A hasamra gördültem, arcomat az ágyba temetve. – Én is
levettem a pólómat, és... hát így.
Zoe hosszú ideig nem válaszolt, majd azt kérdezte:
– És akkor ti...
– Megtettük-e? – A hangom fojtottan szólt, a karom
ernyedten lógott. – Nem. Megállt, mert azt mondta, képtelen
rá.
 – Képtelen rá...?
– Tényleg úgy tűnt... és olyan érzés volt, mintha képes
lenne, de hiba volt. Komolyan. – Meglengettem a karomat. –
Én kezdeményeztem, mert mindenféle járt a fejemben, és
már... csak nem akartam többé gondolkozni.
– És mégis hogy jön a képbe a Luckel való lefekvés?
Ismét meglengettem a karom.
– Mert nem gondolkodtam...
– Ó. – Zoe elnémult.
– Ez rossz, igaz?
Megböködte érzéketlen karomat.
– Nos, akkor igen, ha csak ezért kezdeményeztél. Nem
ítélkezem, de ha Luc... ööö... többet érzett, akkor valószínűleg
nem szeretett volna... tudod... figyelemelterelés lenni.
– Mármint hogy kihasználtam? Én? – Felemeltem a fejem.
– Hogy többet érez? Abbahagyta, Zoe. És elviharzott... úgy
elrohant, mintha égne a ház.
– Talán mert rendes srác?
Ránéztem.
– Most komolyan?
Összeszorította az ajkait.
– Luc... más. Senki se szeretné magára haragítani, de... attól
még rendes srác.
– Uff! – Megint meglengettem a karomat.
– Úgy nézel ki, mint egy fóka – jegyezte meg Zoe.
– Fogd be! – A nyakam sajgott, ezért visszagördültem a
hátamra.
– Kedveled...
– Ne mondj ilyet! Kérlek. Mert nem tudom, és most nincs
agyi kapacitásom arra, hogy ilyeneken gondolkodjam. – És
bátorságom se, hogy őszintén elgondolkodjak rajta. – Ami
múlt éjszaka történt, megtörtént. Nem fog még egyszer
megtörténni. Végeztünk.
– Aha – mondta.
Ránéztem.
– Mi van?
Megvonta a vállát.
– Semmi. – Elnémult. – És most mihez kezdesz?
Felnéztem a mennyezetre.
– Hazamegyek.
 31. Fejezet

A KOCSIM SZOMBAT REGGELRE valahogy eljutott a

Foretokenig, ahonnan Zoe velem tartott.
– Hogyan mész haza? – kérdeztem a házunk előtti feljárón
az autóban ülve. Aztán leesett. – Futni fogsz, igaz?
– Nagyon gyorsan tudok futni – felelte.
– A tavalyi tesiórákon nem – jegyeztem meg.
Mindig leghátul kullogott, amikor sprinteket és egyéb
idegesítő dolgokat kellett csinálnunk a fájdalmasan kora
reggeli órákon.
Zoe felnevetett.
– Több energiámba és erőfeszítésembe kerül lelassítanom
magam, mint a számomra normál tempóval haladni. – Rám
nézett, és láttam, hogy visszatette a lencséket. – Készen állsz
arra, hogy bemenj?
– Nem? Igen? – A házra néztem, majd lehámoztam az
ujjaimat a kormányról. – Nem tudom, mit mondjak neki.
Zoe követte a tekintetemet.
– Ő valószínűleg ugyanezt gondolja.
– Te pedig... sose beszéltél nekem róla. – Tudtam, hogy Zoe
sosem kereste meg, de ez nem azt jelenti, hogy nem
beszélgettek.
Zoe megrázta a fejét.
– Sylvia nem tudja, mi vagyok. Ha tudná, biztos vagyok
benne, hogy nem helyeselné a barátságunkat.
 – Mert aggódna, hogy elmondanád nekem az igazat, vagy
rájönnék? – Lassan ismét felszínre tört a harag.
– Igen, de biztosra veszem, hogy nem rossz szándékból,
Evie. Ami veled történt, amit veled tettek, az nem megszokott.
Felhorkantam.
– Nem mondod!
Nem törődött a szarkazmusommal.
– Néha az igazságot azért hallgatják el, hogy megóvják az
embert.
Még ha ezért hallgatták is el előlem az igazságot, nem
könnyítette meg a kellemetlen helyzettel való szembenézést,
de nem tehettem meg, hogy örökre itt ülök.
– Bemegyek.
– Helyes – értett egyet Zoe. – Később írok, jó? Grayson
átveszi a helyemet.
Felvontam a szemöldökömet.
– Már úgy érted, megfigyel?
Bólintott.
– Az origin még szabadon mászkál. Nem kockáztathatunk.
Maradnék, de Luc szerint nem jó ötlet.
– Miért? – vontam össze a szemöldököm.
– Mert aggódik, hogy ha valami történne, közbeavatkoznál,
mert féltenél engem – magyarázta. – De emiatt nem aggódik
Graysonnal kapcsolatban.
Majdnem felnevettem, mert a fenébe is, Lucnek igaza volt.
Megint. Kezdett az agyamra menni.
– Miért nem Luc vigyáz rám?
– Talán ahhoz lehet köze, hogy közölted vele, tartsa magát
távol tőled – vetette fel. – De mégsem tett így tegnap este,
pláne, hogy a pólója...
– Elég! – nyüszítettem a fejemet rázva.
 – Szerintem tudja, hogy időre van szükséged. De tényleg.
– Ez... igen bölcs. – Felsóhajtottam. Zoera néztem, majd
bevallottam valami fontosat. – Őt sem... utálom.
Szelíd mosoly bujkált a szája szegletében.
– Tudom. – Az ajtóra nézett. – Szerintem ideje bemenned.
– Aha.
Nincs több időhúzás.
– Sok szerencsét!
Elbúcsúztunk, és ideje volt végre kiszállnom a kocsiból, és
szembenéznem azzal, ami az ajtó mögött várt rám. A bejárati
ajtó felé menet a vállamra kanyarítottam a táskám. Az ajtót
nyitva találtam. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem.
Azonnal megláttam.
Sápadt, nyúzott arccal kelt fel a kanapéról. Észrevettem,
hogy megint lencsét visel. Olyan volt a szeme, mint az enyém.
De ez csak illúzió. Sosem volt olyan a szeme, mint az enyém.
Sosem volt olyan, mint én.
A válla megfeszült, ahogy végigjártatta rajtam a tekintetét,
mintha ellenőrizné, hogy egyben vagyok-e.
– Betegre aggódtam magam.
Ha ez múlt héten történik, akkor valószínűleg megfojtott
volna, amiért kirohantam a házból, és csak egy nappal később
jöttem haza. De most? Láttam rajta, hogy türtőzteti magát, és
talán ezért vettem a bátorságot, hogy ne kérjek azonnal
bocsánatot, mint normális esetben.
Úgyhogy csak álltam ott, a táskámat szorongatva.
Elfordította rólam a tekintetét, majd lassan visszaült.
Előrehajolt, felvett valamit.
– Tudom, hogy láttad a képeket.
A dolgozószoba ajtajára néztem. Az üveglapot kicserélték,
az ajtók zárva voltak. Közelebb lépve ledobtam a táskám a
kanapé másik oldalára, és leültem. Olyan sok kérdésem volt,
de azt tettem fel, amelyiket a legfontosabbnak gondoltam.
– Ki volt a lány?
A fényképre nézett – arra, amelyiken hárman voltak. Eltelt
egy hosszú perc.
– Evelyn Jason lánya volt egy előző kapcsolatból.
Döbbenet lett úrrá rajtam. Egy részem már elfogadta, hogy
ez az igazság. Hogy az igazi nevem Nadia, és hogy az életem az
övé... De hallani, hogy Evelyn Dasher valaki más volt, megint
olyan érzéssel töltött el, mintha most hallanám először.
– Jasonnek és nekem nem lehettek vér szerinti gyerekeink.
Én... luxen vagyok, ő ember – folytatta. – Evelyn édesanyja
meghalt. Szívbetegségben. Visszatekintve már tudom, hogy
ezért kereste Jason olyan megszállottan a hasonló betegségek
és a rák gyógymódjait. Még azután is szerelmes volt belé, hogy
elhunyt. Először nem vettem észre. – Összeszorította az ajkát.
– Evelyn egy autóbalesetben halt meg három évvel az invázió
előtt. Jason vezetett. Szörnyű baleset volt. Jason kisebb
karcolásokkal megúszta, de a lánya... a helyszínen életét
vesztette.
Megragadtam és megszorítottam a térdemet.
– Erre fogtatok engem, és velem helyettesítettétek őt?
– Nem ez volt a szándékunk. – Letette a fotót a puffra,
képes felével lefelé, mintha így eltüntethetné. – De most nem
fogok hazudni. Ez történt. Miattam történt minden...
– Mert megölted Jasont.
Ha meg is lepte, hogy tudom, nem mutatta jelét.
– Luc betartotta az egyezségünket. Távozott, de Jason ezt
nem engedhette meg. Mindig győzni akart. – Az ajka
elkeskenyedett. – Előkapott egy fegyvert, és hátba akarta lőni
Lucöt. Nem rendes fegyverrel. Hanem olyannal, ami végez
vele.
– És úgy döntöttél, hogy megölöd a férjedet, hogy megvédj
olyasvalakit, akit nem is kedvelsz?
A szemembe nézett.
– Mesélt neked Luc a Daedalusról?
Bólintottam.
– Minden, amit a Daedalusról mondott, igaz... és van még
több, rosszabb, mint amiről tud. Talán nem hiszel nekem, de
esküszöm, hogy nem vettem részt azokban a szörnyűségekben,
amiket műveltek.
Hinni akartam neki, de mégis hogyan?
– Emberként élek, de luxen vagyok. Sosem tudnék
szándékosan részt venni ilyen hátborzongató kísérletekben,
és... – Félbeszakította magát, megrázta a fejét. – A
házasságunk már Evelyn halála előtt ingatag lábakon állt, de
amikor értesültem az originek és hibridek létezéséről,
gyakorlatilag véget ért a kapcsolatunk. – A tekintete
elkomorult. – Nem okozott nehézséget végezni vele.
Nagy levegőt vettem. Azta!
– Talán durván hangzik, de nem ismerted őt.
Ez fájdalmasabb volt, mint amilyennek szánta. Lehunytam
a szemem. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Kellett egy
pillanat, hogy megtaláljam a hangom.
– Miért róla neveztél el?
– Milliószor feltettem már magamnak ezt a kérdést. – A
hangja rekedt volt, és amikor ismét kinyitottam a szemem,
láttam, hogy könnyezik.
– Azt hiszem... hiányzott.
Fel akartam állni, de nem ment. Mégis mit kellene erről
gondolnom? Hogyan kellene éreznem?
Valódi vagyok egyáltalán?
 Többé nem éreztem magam annak.
– Tudom, hogy sok mindent kell feldolgoznod. Megértem,
de tudnod kell valamit, ami mindennél fontosabb. – Közelebb
húzódott hozzám. – A neved Evie. Ez vagy te. Megértem, hogy
szeretnél többet tudni a múltadról, hogy ki voltál, és
támogatlak ebben. De most már Evie vagy, és szeretlek. Ez
nem hazugság. Ahogy az elmúlt négy év sem. A lányom vagy.
Én pedig az anyád.
A torkom összeszorult, és csak abban a pillanatban
tudatosult bennem, hogy mennyire rettentően akartam ezt
hallani, és hogy szükségem volt erre, de... mégis min változtat?
Többé semmi sem tűnt valódinak.
A szavak ezen nem változtathatnak.
A szavak nem teszik könnyebbé az elfogadást.
De rajta kívül nincs másik anyám.
– Én... – Megköszörültem a torkom. – Nem tudom, mit...
Az emeletről üvegcsörömpölés hallatszott. Megfordultam,
anya talpra szökkent.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. – A vonásai megfeszültek. – Maradj
mögöttem!
Épp azt akartam tenni, de valami – valaki – lezúgott a
lépcsőn, egy elmosódott fény, majd az ajtó melletti falnak
csapódott, megremegtetve az ablakokat. Az emberi alakú fény
megbotlott, és arccal előre a padlóra zuhant. A fény kialudt.
Szőke haj. Magas arccsontok.
– Grayson! – sikkantottam, és elindultam felé, miközben
oda-vissza váltott az igazi és emberi alakja között.
– Evie! – kiáltotta anya.
Megtorpantam, de nem voltam elég gyors. Elöntött a
rettegés.
 Az origin állt előttem. Egy gödröcske jelent meg a jobb
arcán, ahogy elmosolyodott.
– Helló!
Anya habozás nélkül cselekedett.
A szemem sarkából láttam. Ragyogó fény gyúlt fel és áradt
végig a jobb karján, bár tudta, hogy még mindig nem állok
készen a látványra. Elektromosság szikrázott a levegőben, a
fény recsegett, ahogy kiáradt a tenyeréből.
Az origin gyors volt.
Kitért előle, az energialöket a dolgozószoba ajtajának
csapódott, kiütve jó pár kisebb üvegtáblát. Megfordult, és
kinyújtotta a karját. A csapás a vállán találta el anyát,
felemelte a földről, és áthajította a szék fölött.
– Anya! – kiáltottam, és megiramodtam felé.
Az origin előttem termett. Nem volt rajta napszemüveg. Ő
az. Barna haj. Jóképű vonások. Egy idegen.
– Anya? Most már tudom, hogy ez lehetetlen.
Hátráltam egy lépést, halkan káromkodva.
– Hát igen. Üdv az életemben.
– Az én életem határozottan durvább a tiédnél. – A puff
felemelkedett, és a szobát átszelve a tévébe csapódott. A
képernyő megrepedt. – Átadtad Lucnek az üzenetet, ahogy
kértem?
Továbbra is hátráltam, megkerülve a kanapét.
Beleütköztem a táskámba.
– Igen.
– És mit mondott? – érdeklődött udvariasan.
Vulkánként tört fel bennem a harag.
– Azt, hogy úgy beszélsz, mint egy pszichopata.
– Hazudsz – mondta, majd kuncogva tett felém egy lépést.
– Ismerem Lucöt. Nem ezt mondta. Eszébe kellett volna jutnia
egy fontos emléknek.
Így történt, de ezt nem fogom az orrára kötni.
– Nagyon nincs most ehhez kedvem.
Megállt, barna szemöldöke felszaladt.
– Nincs kedved?
– Igen. – Megláttam mögötte anya lábát. Az egyik
megmozdult. Időt kell nyernem. – Az életem a feje tetejére
állt. De tényleg. Tudtad, hogy nem is vagyok igazi?
Pislogott.
– Tessék?
– Úgy ám. A nevem nem Evie. Egy halott lány vagyok.
Úgyhogy elég sok mindennel kell megbirkóznom, míg te
ártatlan emberekkel végzel.
Még sose láttam, hogy valakin a zavar helyét ilyen gyilkos
indulat vegye át.
– Tudom, ki vagy. Már találkoztunk.
Kellemetlen érzés kúszott végig a gerincemen. Ezt már
mondta, de elfelejtettem.
– Csak nem emlékszel rá. – Elnémult. – De én emlékszem
rád. Futólag találkoztunk, miután kiszabadultam. Nagyon
beteg voltál.
A gyomrom furán kavargott. Láttam, hogy anya felhúzza a
lábát.
– Haláltól bűzlöttél. – A feje oldalra billent. – Mit tettek
veled? Gondolom, hamarosan úgyis megtudom majd.
Nem láttam előre. Gyorsan mozdult, karját és kezét
kinyújtotta. Az ökle erejétől elterültem a padlón. A szikrázó
fájdalom váratlanul ért, vas ízét éreztem a számban.
– Nem örülök, hogy ezt kell tennem – mondta. – Tényleg
nem.
Az oldalamra gördültem, és kiköptem a vért. A fogaim
megvágták a szám belsejét. Zakatoló szívvel felemeltem a
fejemet, a kezem súrolta a hátizsákomat.
A táskám!
A sokkoló!
Kinyitottam a hátizsák elülső zsebét, és addig
tapogatóztam, amíg megtaláltam a karcsú szerkezetet.
– Szeretném azt mondani, hogy nem személyes. –
Megragadta a pólóm hátulját, és könnyedén felemelt a földről
egy kézzel. – De az. Téged választott helyettünk – helyettem.
Nem volt időm megemészteni a szavait. A kanapéra
zuhantam, és összegörnyedtem, közben a gombot elcsúsztatva
bekapcsoltam a sokkolót. Közelebb hajolt, én megnyomtam a
gombot. Elektromosság lövellt ki, úgy hangzott, mintha
egyszerre több ezer tűzijáték szikrázott volna fel. Láttam a
szemében, hogy megértette a helyzetet egy másodperccel
azelőtt, hogy a „rázós” oldalt a mellkasához csaptam.
Úgy esett össze, mintha minden izmát és csontját
kiszippantották volna a testéből. Rángatózva a padlóra
rogyott.
Összekapartam magam, és anyához botladoztam, aki a
földön feküdt nyöszörögve. A szoba furán megbillent, ahogy
letérdeltem mellé.
– Anya! – Hozzá akartam érni, de a blúza vállrésze
elszenesedett és füstölgött. – Gyerünk, anya! Szükségem van
rád. Kérlek! Térj magadhoz!
A szempillái megrebbentek, de nem nyitotta ki a szemét.
Istenem, nem tudom, mit tegyek! A bejárati ajtóra néztem.
Grayson luxen alakban feküdt mozdulatlanul. Úgy véltem,
még életben van, mert nem úgy nézett ki, mint a klubban
látott luxenek.
Hasogató fejfájástól gyötörve előrehajoltam, és
kikukucskáltam a szék háta mögül. Az origin továbbra is a
földön feküdt, de már nem rángatózott.
– Anya! – Könnybe lábadt szemmel néztem körbe a
szobában. Eszembe jutott a dolgozószobájában látott fegyver,
de nem voltam biztos benne, hogy időben meg tudnám
szerezni. Fogalmam sem volt, mennyi ideig üti ki a sokkoló az
origint. Nem emlékeztem, mit mondott Luc. Percek? Több?
Kevesebb?
A kezem megfeszült a sokkolón. Ismét használnám.
Szemrebbenés nélkül.
Ha az kell, akkor adok neki a sokkolóval, hogy
megemlegeti! Talpra kecmeregtem, és nyöszörögtem, ahogy
fájdalom hasított végig az állkapcsomon. A gyomrom görcsbe
rándult.
– A fenébe! – suttogtam.
Az origin eltűnt.
A hideg futkosott a hátamon, és tettem egy lépést hátra. A
karomon lévő pihék ijesztő tudatossággal égnek meredtek.
Lassan megfordultam.
Pontosan ott állt.
– Na, ez nem volt szép, Nadia.
A meglepetéstől elveszítettem az egyensúlyomat. Tudja a
nevemet – a régi nevemet. A sokkolót megmarkolva olyan
csatakiáltást hallattam, ami a rettenthetetlent is büszkévé tette
volna, majd meglendítettem a karomat.
Az a pár másodperc sokba került.
Az origin elkapta a csuklómat, és megcsavarta. Az ujjaim
begörcsöltek, a sokkoló kicsúszott a szorításomból. A szemem
tágra nyílt, ő pedig rám kacsintott.
– Ez nem fog megismétlődni.
Abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogja pusztán
eltörni a karomat. Nem áll meg itt. Végigmegy majd minden
egyes csontomon, mielőtt kiszorítja belőlem a szuszt.
Fojtogatott a rettegés. Nem akarok meghalni. Nem így. Nem
most.
Azt sem tudom, ki vagyok vagy leszek majd egy nap. Épp
csak kezdem megismerni magamat – a barátaimat és – jaj,
istenem – Lucöt.
És amikor az origin végez velem, folytatja anyával. Biztosan
nem hagyja életben, és Luc... magát hibáztatja majd.
Fogalmam sem volt, hányadán állunk egymással, de nem
akartam ezt neki.
Nem akartam ezt egyikünknek sem.
Mivel nem tanultam önvédelmet, csupán puszta túlélési
ösztönből cselekedtem. Rugdalóztam, elkaptam a lábát. A
mozdulat meglepte, hátralépett. Én lehajoltam, és
kétségbeesetten tapogatóztam a sokkoló után.
Belemarkolt a hajamba, hátrarántva a fejemet.
Felkiáltottam. Az origin a konyha felé vonszolt. Borotvaéles
fájdalom hasított végig a nyakamon, ahogy a lábam
megcsúszott a keményfa padlón.
Talpra rángatott, majd elengedte a hajamat. A
megkönnyebbülés csupán egy pillanatig tartott, szinte el se
kezdődött. A keze a torkomra fonódott. Felemelt a földről, a
lábam a levegőben kalimpált.
Ez lesz az utolsó levegővételem. Így múlok el. Minden
sejtem döbbenten sikoltozott, amikor az éltető oxigén útját
hirtelen elvágták. A szívem vadul vert, és a pániktól minden
rosszabb lett.
– Engedd el a lányomat!
Az origin oldalra billentette a fejét, épp akkor, amikor a
látásom már kezdett elsötétülni.
 – Örömmel.
Repültem. Hátrafelé, és ismét lélegeztem. Bár a légzés nem
segített. Amint elég oxigént juttattam a tüdőmbe, a derekam
az étkezőasztalnak csapódott. Az ütközés erejét még a
lábujjaimban is éreztem. A fejem a mennyezetről lógó
lámpának ütközött, amitől hátralendült. Előrezuhantam, a
térdem megpattant a padlón. Összegörnyedve próbáltam
levegőhöz jutni a fájdalom hullámain keresztül.
Vegytiszta harag szakadt ki üvöltve anyából, ahogy meglátta
a fejem oldalán csordogáló vért. Felemeltem az államat, és
láttam, hogy teljesen átváltozik luxenné. Erőteljes, gyönyörű
fehér fényben fürdött.
A levegő elektromosságtól szikrázott. Éreztem a
csontjaimban és a szöveteimben. Szabadjára engedte, hogy
lesújthasson...
Az origin gyorsabb volt.
Megindult előre, és meglendítette kinyújtott karját. A
vállánál találta el, a tiszta energia ereje a falnak csapta.
Vakolat pergett, anya a kanapéra zuhant, majd felpattant a
levegőbe.
Felkiáltottam, amikor anya végül földet ért, a kanapé pedig
megpördült és rázuhant. Istenem, ez nem jó! Fel kell kelnem!
Muszáj...
Az origin ott termett, megint a torkomat szorongatta.
Felemelte a fejemet, arra kényszerített, hogy a szemébe
nézzek. Ennyi volt. Ennyi...
– Nem, nem foglak megölni. – Ismét felvillant elbűvölő
mosolya. – De sajnos bántani foglak.
 32. Fejezet

A HŰVÖS LEVEGŐTŐL BORZONGVA igyekeztem nyitva tartani a

szemem. Nem engedhetem, hogy lecsukódjon. Türelmetlen
lesz... ha lehunyom. Azt hinné, hogy nem figyelek... és ezzel
gondjai vannak. Problémái.
Ez a srác... meglehetősen problémás.
A füvön ült, tőlem pár lépésre, törökülésben, én pedig ott,
ahova letett, egy fának támasztva. Kirángatott a házból, de
mindezt csupán elmosódottan érzékeltem, mert annyira
hihetetlenül gyorsan mozgott, de nem hittem, hogy tényleg
akkora távolságot tettünk meg. Biztos voltam benne, hogy a
lakónegyedet körülölelő erdőben vagyunk.
Valahol elhagytam a cipőm. Azt hiszem, az úton, a házunk
előtt. Az egyik nadrágszáram teljesen felhasadt a combomig,
mert egy ág elszakította. A bőröm egy részét is felhasította. Ez
sem állította meg. Az sem, amikor a pólóm szakadt el.
Reszkető kézzel igyekeztem összefogni a megtépázott textilt.
Megpróbáltam nem anyára és arra gondolni, milyen
állapotban lehet, mert ha igen, akkor elveszítem az
önuralmam, azt pedig most nem engedhetem meg, ha túl
akarom ezt élni.
– Tényleg fogalmad sincs, hogy ki vagyok? – kérdezte
fintorogva. – Egyáltalán?
– Nincs – suttogtam eltorzult arccal. A beszédtől lüktetett
az arcom.
 Az origin hangosan kifújta a levegőt.
– Hát ez nagy csapás az egomnak. Bár nem vagyok
meglepve. – Hátradöntötte a fejét, és felbámult a csupasz ágak
között leskelődő csillagokra. – Többször is elfeledkezett
rólunk, de még egyszer nem fog.
Jó pár ütés érte a fejemet. Valószínűleg túl sok, mert
időnként úgy éreztem, ringatózik alattam a talaj, de kezdtem
összerakni a képet.
– Miért... miért csinálod ezt? – Nem törődtem az
állkapcsomat elöntő fájdalommal. – Miért ölted meg azokat az
embereket?
– Már mondtam, miért.
– De az a család... és Andy...
Összevonta a szemöldökét.
– Nem én öltem meg őket. Kissé sértve érzem magam,
amiért azt hiszed, céltalanul öldösök embereket.
Kinyitottam a szám, de nem tudtam, hogyan reagáljak erre,
de ugyan miért hazudna? Könnyedén bevallotta, hogy megölte
Colleent és Amandát.
– Amúgy hogyan szólítsalak? Evie? Nadia? Evelyn? –
Elnémult, majd láttam, hogy a pupillája fehéren felragyog. –
Barackvirág?
Nagyot nyeltem, és krákogva feleltem.
– Evie.
– Hmm. Érdekes.
Remegés futott végig a karomon.
– Akkor találkoztál velem, amikor...
– Amikor még fiatal lány voltál, egy betegségtől haldokoltál.
Igen. Csak futólag. Bejöttél abba a szobába, ahol elhelyeztek
engem meg a többieket, és felolvastál nekünk.
– Nem...
 – Emlékszel? Értem. – Előrehajolt, mire megdermedtem.
Lehet, hogy nyájasan beszél, barátságos, sőt, elbűvölő, de
olyan, mint a lecsapni készülő kobra. – Majd én emlékezem
helyetted is. Az Ahol a vadak várnakot olvastad, miután a
világ lassan darabjaira hullott. Kedveltünk téged.
– Ez... nem lehet igaz.
A lábfejem mellé, a földre tette a tenyerét.
– Mi, Evie?
– Te is... egy vagy közülük. A gyerekek közül... – Elakadt a
lélegzetem, ahogy a keze kilőtt, és megragadta a bokámat.
– Szóval beszélt rólunk? – Érdeklődést hallottam ki a
hangjából. A keze satuként szorított. – Evie?
– Igen – leheltem elfúlva, kezemmel a szakadt pólót
szorongatva.
A keze feljebb csúszott, ujjait a lábszáramba mélyesztette.
– Ki vele, mit mondott!
– Ez nem lehet igaz – ismételtem meg remegve, ahogy a
fájdalom felkúszott a lábamon. – Nem lehetsz egy közülük.
– Miért? Mert az összeset megölte? – Felnevetett. – Vagy
mert nem úgy nézek ki, ahogy egy tízévestől elvárnád?
Rámeredtem.
A mosolya nem lohadt le.
– Mindannyian sötét csillagok voltunk, de Luc... ő volt a
legsötétebb. Érted, mit akarok mondani?
Nem értettem.
Ekkor oldalra pillantott. Az ajka szétnyílt.
– Végre! – Visszanézett rám. – Mondtam neked, hogy
megtalál minket. Elvégre az a szőke luxen nem adott életjelet,
és Luc... nem ostoba.
Lassan elvette a kezét a lábamról, és olyan olajozott
kecsességgel emelkedett fel, ami döbbenetesen ismerős volt.
Megfordult és megállt előttem.
Egy részem érzékelte, hogy Luc közelebb jött. Fogalmam
sem volt, hogyan, de tudtam. Megkönnyebbülést éreztem. És
iszonyatosan rettegtem.
Láttam, hogy Luc végigsétál a fák között. Megpillantottam,
mielőtt az origin megmozdult, és eltakarta előlem. A szívem
zakatolt, ahogy fegyver után kutatva körbenéztem. Köveket
láttam. A semminél több.
Az origin keze megrándult az oldala mellett, és meg mernék
esküdni, hogy remegett.
– Hadd lássam! – követelte Luc, alig felismerhető hangon.
Merev tartással és dühösen állt.
Az origin úgy dermedt meg, mintha acél ömlött volna végig
a gerincén.
– Mindig minden róla szól. Van, ami sosem változik.
Legyen. – Oldalra lépett. – Tessék. Még életben van.
Megláttam Lucöt, és nem tudtam megmagyarázni a
mellkasomban feltoluló őszinte érzelmeket. Nagyon, nagyon
sokszor hittem, hogy sosem látom többé. Vagy anyát. Vagy a
barátaimat, de ott állt, egyenes háttal, szétvetett lábbal, mint
egy bosszúálló angyal, készen arra, hogy elpusztítsa a bűnösök
és szentek világát.
Luc tekintete rám rebbent, végigmért föld borította
lábfejemtől koszos arcomig. Az állkapcsa megfeszült, viharos
tekintete megkeményedett. Tett egy lépést felém.
– Ne! – mondta az origin. – Ne akard, hogy olyat tegyek,
amit megbánsz.
Luc megtorpant, de nem vette le rólam a szemét.
– Már sok mindent bánok. – A fekete póló megfeszült a
vállán. – Tudhattam volna.
– Hát rájöttél? – kérdezte az origin oldalra fordulva. Nyílt
csodálkozás és elégedettség áradt szét az arcán.
– Egy részem tudta, azt hiszem. Csak nem hittem el. – Luc
állta a tekintetemet. – A Daedalus nyilvánvalóan nem
ugyanazt a szérumot adta neked, mint nekem. Nem jól
öregszel. Mit adtak neked?
– Mit nem adtak. Talán ha elég ideig maradtál volna,
észrevetted volna, hogy különbözünk tőled – Archertől és a
többiektől. Hogy amit adtak, attól gyorsabban öregszünk –
magyarázta az origin. – Egy sűrített verziót, ami többet
tartalmaz egy csipetnyi növekedési hormonnál. Elvégre ha
gyorsabban öregszünk, hasznosabbak leszünk, nem? Képzeld
el, hogy hónapok alatt átesünk a pubertáskoron. Ez kissé
megviselt.
– És emiatt lettél pszichopata? Ez a mentséged? Ezért
váltatok mindannyian kiképzés alatt álló miniatűr
sorozatgyilkossá?
– Úgy vélem, határozottan köze van hozzá. Kiszabadítottál
és elhagytál minket. – A válla felett hátranézett. – Miatta.
Aztán visszajöttél, és lemondtál rólunk.
Luc összerezzent.
– Nem mondtam le rólatok. Elengedtelek titeket. Hagytam,
hogy elszökjetek, mert azt hittem, helyesen cselekszem.
– Végeztél az összessel, engem azonban futni hagytál. – Az
origin ellépett előlem, minden figyelmét Lucnek szentelte. –
Nem kerestél. Egy másodpercet sem törődtél azzal, hogy
megkeress. Visszarohantál hozzá.
Luc egy hosszú pillanatig nem szólt, miközben engem
figyelt.
– De kerestelek. Eltűntél.
– Valóban? Te biztosan ezt hiszed. Mint ahogy azt is, hogy
elpusztítottad a Daedalust.
 Bennem rekedt a levegő.
– Szerinted hol voltam egész idő alatt? – kérdezte, de Luc
semmilyen reakciót nem mutatott az arra való utalás hallatán,
hogy a Daedalus még aktív. – Elég sokáig tartott, mire
eljutottam ide, de te ezt nem tudhatod. Neked más, fontosabb
dolgaid akadtak. De jártam itt. Árnyékként követtelek.
Figyeltelek. Olyan közel voltam, megpróbáltam megérteni,
hogyan tudtál csak így... – Felnézett az égre, és vállat vont. –
Elengedni. De aztán megláttam őt a klubban, és tudtam.
– Hagytalak elmenekülni, mert abba a tévhitbe ringattam
magam, hogy nem vagy szociopata. Hogy azok közül a kis
ördögfajzatok közül te voltál az egyetlen, akinek sikerülhet.
Nyilvánvalóan tévedtem. Te is pszichopata vagy.
A szemem kissé elkerekedett.
– Szóval mi a lényeg? Idejöttél, megtaláltál, aztán
meghúztad magad, és most? Itt vagyunk. Te meg én. Ezt
akartad – folytatta Luc. – Engedd el, és mi ketten lerendezzük.
– Ha elengedem, nem hiszem, hogy nagyon messzire jutna
– felelte. – És nem amiatt, amit én tettem vele. Hanem amit
miattad tettek vele.
Összerándultam.
Luc feje kissé megmozdult.
– Ez meg mit jelent?
– Láttam dolgokat. Megtudtam ezt-azt – mondta, és
hallottam a gúnyt a hangjában. – Fogalmad sincs, mi közeleg.
De én tudom.
Luc felvonta a szemöldökét.
– Hát, ez így elképesztően tág.
– Valójában nem. – Elnémult. – Amúgy belenéztem a
gondolataiba. Azt hiszi, én öltem meg azt a családot és a srácot
a partin. De nem én voltam.
 – És ezt el kellene hinnem? Mert annyira megbízható és
beszámítható vagy, mi?
– Talán az lennék, ha figyelnél rám. Ha velem is tettél volna
egy próbát, mint...
– Igazad van. – Megbánás torzította el Luc arcvonásait. –
Talán ha máshogy cselekedtem volna, másmilyen lettél volna.
– Talán – értett egyet az origin, de aztán leszegte az állát, és
elmosolyodott. – De hiszen mindig is okosabb voltam a
többinél, nem? Jobban titkoltam. Még előled is, a nagy és
hatalmas Luc elől. A leghatalmasabb origin elől, akit valaha
létrehoztak. A Daedalus díjnyertes és egyben abszolút
csalódás versenylova elől.
– Kezdesz úgy beszélni, mint egy rajongó – felelte Luc
unottan.
– De tudom az igazságot. – Megkerülte Lucöt, a háta mögé
lépett, Luc mégsem vette le rólam a szemét. – Volt egy
végzetes hiba, amit a Daedalus nem irtott ki belőled.
– Valóban? – mormogta Luc, miközben a tekintete a
kezemre siklott.
– Az emberség – jött a válasz. – Ezt nem törölték ki belőled.
Ezért hagytad, hogy elmeneküljek.
Luc hallgatott, ahogy az origin tőle pár lépésre megállt.
– Azt akarom, hogy mondd ki. – Az origin oldalra döntötte
a fejét, kizárólag Lucre összpontosított. – Mondd ki a
nevemet!
Elengedtem a pólómat, és megtámaszkodtam a laza, köves
talajon. Addig tapogatóztam, amíg találtam egy megfelelő
méretű követ.
– Már nem számít a neved. – Luc az originre nézett. – És
tévedsz az emberséggel kapcsolatban. Jön és megy. Csak én
jobban titkolom.
 Amikor Luc lesújtott, felkiáltottam.
Megpördült, és megragadta az origint a pólója nyakánál
fogva. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd az
origin hátrarepült. Egy fának csapódott, az ütközés erejétől
faágak potyogtak a földre. Az origin a földre zuhant, amibe
beleremegett a talaj.
Luc egy szempillantás alatt előttem termett, két tenyerébe
fogva az arcomat.
– Barackvirág. Istenem! – Hátradöntötte a fejemet, én a
követ szorongattam. Melegség áradt az ujjaiból, enyhítve az
állkapcsom lüktetését.
Meggyógyít.
– Szeretném, ha felkelnél, és eltűnnél innen – utasított,
miközben a melegség végigömlött a gerincemen. – Fájni fog.
Gyötrelmes lesz, de azt akarom, hogy a lehető leggyorsabban
fuss...
Luc hirtelen megmozdult, a saját testével, pajzsként védve
az enyémet. Valami ragyogó és forró csapódott a hátának. Az
egész teste megreszketett, az égett ruha és bőr szaga csípte a
szememet. Fájdalom torzította el szép arcát. Elhajítottam a
követ.
– Luc! – suttogtam, mert rájöttem, hogy találat érte –
méghozzá súlyos. Pániktól sújtva megmarkoltam a pólója
elejét.
Olyan dühös kiáltást hallatott, ami bárkit megfutamított
volna, majd megfordult, és a levegőbe lendítette a karját.
Elképesztő remegés rázta meg a földet, amitől oldalra dőltem.
Apró kövek és sárdarabok emelkedtek a levegőbe. Körülöttünk
reszkettek a fák, a még meglévő levelek lelibegtek a földre.
Hangos reccsenés visszhangzott a fák között.
Az origin jó pár lépésnyire állt Luctől.
 – Hát itt van. A nagy és hatalmas origin, akit Lucként
ismernek. Nagyon megijedtem.
Amikor Luc megszólalt, mély és öblös hangja
megreszkettette a bordáimat.
– Nagyon jól teszed.
Anélkül, hogy hozzám ért volna, hátrébb csúsztam.
Megindult az origin felé, de megtorpant, amikor a fák
dühösen megremegtek. Jó pár fa kicsavarodott, és a levegőbe
emelkedett, göcsörtös gyökereikről potyogtak a földdarabkák,
miközben súlyos földillat ülte meg a levegőt.
Istenem...
Feltérdeltem, épp akkor, amikor az egyik fa meglódult. Nem
láttam az origint. Fogalmam sem volt, eltalálta-e a fa vagy
sem, de egy újabb elhúzott a levegőben. Több másik követte,
egyik a másik után, megreszkettetve a talajt, ahogy földet
értek.
Luc leengedte a karját, és elcsavarta a derekát.
Fák záporoztak, kövek és fatörzsek lövelltek minden
irányba. Nem is láttam, hogy Luc megmozdult volna. Hirtelen
a hátamon feküdtem, ő pedig rajtam, miközben a borotvaéles
darabok záporoztak. Összerándult, a keze lecsúszott a
vállamról, ahogy az oldalára zuhant.
– Luc, Luc! – A rettegés helyét zavarodottság vette át,
amikor észrevettem, hogy egy sötét folt terjed gyors ütemben a
pólója elején. – Nem! Nem!
A szeme csukva volt, nem adott életjelet. A kezemmel
éreztem, hogy a mellkasa nem mozdul – hogy túlságosan
merev. Keserű pánik tört fel belőlem.
– Luc!
– Azt hiszem, eltörtem. – Az origin halkan felnevetett. –
Csak egy kicsit.
 Reszkető kezembe fogtam Luc arcát. A szája sarkából
vércsík csordogált.
– Kérlek! Ne, istenem, ne! – Leplezetlenül megborzongtam.
– Ne, ne! Kérlek!
– Nem hiszem, hogy Isten hall téged. – Az origin közelebb
lépett. A levegő felforrósodott. – Szerintem Isten már régóta
nem figyel.
Luc bőre meleg volt a tenyerem alatt. Halvány fehér
vonalak jelentek meg, lágyan ragyogott a sötétségben, én pedig
felkiáltottam, mert eszembe jutott, hogyan néztek ki azok a
haldokló luxenek. Vajon ugyanez igaz az originekre is? Nem
tudom.
Gyűlölet lobbant fel bennem, olyan megveszekedett és
vakító, mint a legfényesebb csillag az éjszakai égbolton,
miközben Luc arcát néztem. Nem. Ez nem helyes. Ez nem jó.
Évekkel ezelőtt megmentett, és most azért hal meg, mert nem
harcolok. Úgy hal meg, hogy engem próbált megvédeni –
meghal, és magával viszi az összes közös emlékünket.
Emlékeket, amiket hirtelen kétségbeesetten hallani akartam,
hogy tudjam, én is szerepelek-e bennük.
– Ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna – mondta az
origin. – Majd meglátod.
Nyirkosnak éreztem az arcomat. Könnyek csorogtak rajta. A
kezem lecsúszott Luc mellkasáról, és a talajon puffant. A
tenyerem alatt vastag fatörzsdarabokat tapintottam ki.
Éleseket. Ugyanazokat, amik újra és újra nekizúdultak Lucnek,
valószínűleg megölve őt. Az ujjaim összezárultak az egyik
körül.
– Nem akartam ezt tenni. – Az origin hangja
mennydörgésnek hangzott. – Valójában nem.
Sose gondoltam, hogy képes lennék megölni valakit.
 Talán aki korábban voltam, igen. Fogalmam sem volt, de
sose hittem volna, hogy valaha szándékosan képes leszek rá.
Addig a pillanatig.
Megfordultam és felnéztem. Az origin, ez a valami, ez a
borzasztóan félresikerült kreáció ott állt.
– Nem kellett volna ezt tenned.
Oldalra billentette a fejét, és összevonta a szemöldökét.
– Ugyan mit tudsz te? Semmire sem emlékszel.
Igaza volt. Nem emlékeztem semmire, de eleget tudtam.
Nem adtam időt magamnak végiggondolni, hogy mit teszek.
Talpra szökkentem, és hátrahajlítottam a karomat.
Meglepettség suhant át az arcán, aztán az agyam csak annyit
fogott fel, hogy minden erőmmel lesújtok, és mélyen a
szemébe mártom a fadarabot.
A sikoltása elhalt, amikor hátralendítettem a karom, és a
másik szemére is lesújtottam, nem törődve a hanggal és az
érzéssel. Térdre rogyott, én követtem, ahogy megpróbáltam
kihúzni a fadarabot, de az letört, mélyen a szemébe ágyazódva.
Hatalmas, forró masszaként vonaglott alattam. Hirtelen
ragyogó fény vett körül, majd ment keresztül rajtam.
Hátravetett fejjel felsikoltottam, ahogy a mély, intenzív
fájdalom átjárta a mellkasom közepét. Nem tudtam lélegezni.
Nem tudtam gondolkozni. A fájdalom és a fény elnyelt.
Aztán repültem – a levegőben. Futólag megpillantottam az
eget és a fákat. Amikor földet értem, minden csontom
beleremegett, de alig... alig éreztem.
Megpróbáltam felülni, de csak annyira voltam képes, hogy
elfordítsam a fejem, és amikor sikerült, gyakorlatilag csak úgy
oldalra billent.
Valami... valami nedveset éreztem magamban, mintha
belülről fulladoznék.
 Az ég ragyogó, erőteljes fényben pompázott, és azt hiszem,
hallottam, hogy az origin felsikolt. A levegő sercegett és
szikrákat hányt.
Alakok keltek életre és mosódtak el, ahogy pislogva
igyekeztem kitisztítani a látásomat, de a szemem sarkából csak
fehérséget láttam. A nappal éjszakába fordult. Fülsiketítő,
üvöltő hangot hallottam. Úgy tűnt, az egész világ meghajol a
minden négyzetcentimétert megtöltő elektromosság előtt. A
fény ragyogott és pulzált. A levegő... fura szaggal telt meg.
Aztán megláttam Lucöt.
Földhöz vágta az origint. Földdarabkák repültek a levegőbe,
vastag, mohás illatú felhőt lövellve. Újra felemelte az origint,
majd még erősebben belevágta a kemény földbe.
– Miért? – követelt választ Luc, az origin torkát
szorongatva, ahogy kiemelte az üregből, amit a test vágott
magának. Az origin karja élettelenül és hasznavehetetlenül
lógott az oldala mellett. – Miért tetted ezt, Micah?
A név. Eszembe jutott, hogy Luc említette, amikor a
gyerekekről beszélt.
Micah megtört nevetést hallatott.
– Mert tudtam, hogy nem tudlak legyőzni. Hogy megteszed
majd, amit én nem tudok.
Egy dermesztő pillanat után Luc úgy engedte el, mintha az
érintés égetné a kezét.
– Tessék?
Micah félig eltűnve a földben felnyögött.
– Fogalmad sincs, mi közeleg. Mindennek vége.
Mindennek. Én már nem érem meg. Eljön majd az az idő,
amikor te... – A hangja elhalt, és nem hallottam, mit mond,
amíg még egyszer fel nem emelte a hangját. – Már itt vannak.
Láttam Luc reakcióját.
 Megrendülten nézett le Micah-ra. Eltelt egy
szívdobbanásnyi idő, majd fél karja eltűnt abban a
mélyedésben, amibe Micah beleesett. Erőteljes fényt láttam,
aztán tudtam... tudtam, hogy Micah nincs többé.
Megkönnyebbülés... keserédes megkönnyebbülés járt át,
ahogy lehunytam a szemem. A szívem nehézkesen vert, és
csontig hatoló hideg járt át.
– Barackvirág, nyisd ki a szemed! – Luc erős, meleg és
élettel teli tenyerébe fogta az arcomat. Kinyitottam a szemem.
– Hogyan... lehetsz még életben ezek után? – Hiszen
láttam... vérbe borulva. Hogyhogy most fölém térdel? –
Hogyan?
– Nem jött el az időm. – Tekintete végigsiklott rajtam,
ahogy a karjába vont, és a mellkasához húzott. – Barackvirág,
mit tettél? Nézz magadra!
– Én... kiszúrtam mindkét szemét.
Fojtott hang tört fel belőlem, amikor egyik karjával átölelte
a derekamat.
– Láttam. Sokáig nem fogom elfelejteni.
Furcsának éreztem a szám, mintha megdagadt volna a
nyelvem.
– Nem... nem érzem magam jól.
Luc az enyémre hajtotta a homlokát, a keze az arcomról a
mellkasomra csúszott.
– Segítek, hogy jobban legyél, rendben?
Azt hiszem, igent mondtam. Nem tudom biztosan. A világ
fájdalom, hőség... és Luc végtelen körforgásának tűnt. Távolról
úgy rémlett, ismerős a helyzet, hogy a karjában tart, miközben
a testem megadja magát, de aztán elhalványult az
emlékfoszlány.
– Mondtam, hogy fuss! – A hangja rekedt volt, tenyeréből
melegség áramlott végig rajtam. Felismertem az érzést,
örömmel fogadtam, hogy elűzi a hideget. A meleg terjedt,
átjárta a szöveteket és a csontokat.
– Miért nem futottál el? Barackvirág, beszélj hozzám!
Nagy erőfeszítésbe került ránézni.
– Azt hittem... azt hittem, haldokolsz. Nem engedhettem,
hogy megtörténjen. Tudni akartam...
Valami nedves táncolt le az arcomon, és nem tudtam, hogy
az én könnyem-e, vagy az övé.
– Mit?
A fejem elnehezült.
– Tudni akartam, hogy... én is szerepelek-e... a jó
emlékeidben.
Luc reszketve lehajolt, és átölelt. A melegség mindenhol ott
volt, átjárta minden sejtemet és porcikámat.
– Igen – mondta. Éreztem az ajkát magamon. – Az összes
jó emlékem hozzád kötődik.
 33. Fejezet

VASÁRNAP KÉSŐ DÉLELŐTT az ágyamban fekve írtam

Heidinek, hogy ne számítsanak rám Emeryvel. Nem volt
kedvem emberek közé menni abban a pillanatban, pláne úgy,
hogy tudtam, Heidinek csomó kérdése lesz.
Na, nem mintha felróhatnám neki, de nem voltam biztos
benne, hogy képes lennék beszélni a történtekről.
Nem voltak tiszta emlékeim az előző esti hazatérésemről.
Tudtam, hogy Luc még az erdőben meggyógyított, helyrehozva
minden kárt, amit Micah okozott, és halványan derengett,
hogy Luc hazahozott, és a ház tele volt... idegenekkel és
emberekkel, akik nem voltak egészen emberek. Futólag láttam
anyát, aki Zoe mellett ült. Láttam Daemont, és azt hiszem,
Archert is a sápadt, néma Grayson társaságában.
Azonban tisztán emlékeztem arra, hogy az éjszaka közepén
felébredtem, és ott találtam magam mellett Lucöt, aki felém
fordulva, az oldalán aludt. A kezemet fogta. Vagy én az övét.
Nem tudom pontosan.
Fogalmam sem volt, anya tudja-e, hogy Luc itt van, de mire
reggel zavartan felébredtem, eltűnt.
Mégis aggódtam. Mindegy, mennyire elképesztő, tudtam,
hogy előző este rossz állapotban volt.
Luc erős – talán nem ismerek nála erősebbet, de Micah
benne is sok kárt okozott.
Majdnem megölte.
 Majdnem megölt engem.
Még mindig voltak érzékeny pontjaim – ha túl gyorsan
fordultam, fájdalom járt át —, de a súlyos kimerültség, amit
ébredés óta éreztem, lassan kezdett alábbhagyni. Úgy éreztem,
mintha felépültem volna az influenzából. Fogalmam sem volt,
miért érzek így a gyógyulás után. Luc azt állította, hogy az
emberek általában gyorsan regenerálódnak, és jobban érzik
magukat gyógyulás után, mint előtte.
Eltöprengtem, vajon ennek köze van-e ahhoz, amit még
azelőtt kaptam... hogy Evie lettem. Hogy ez valahogy
befolyásolja-e azt, ahogy érzek a gyógyulás után, és hogy vajon
meggátolná-e a mutációmat, mert tényleg nagy fájdalmaim
voltak előző éjszaka.
Úgyhogy rengeteg kérdésem volt.
A zárt szobaajtómra nézve eltöprengtem, hogy... mit csinál
anya. Azon kívül, hogy benézett hozzám reggel, békén hagyott.
Tudtam, hogy már hívott valakit, hogy megjavíttassa az
ablakot, amin keresztül Grayson gyakorlatilag kirepült. A felső
emeleti ablak volt. De a földszinten is lesz tennivaló.
A szobám ablaka felől halk kopogásra lettem figyelmes,
mire a szívem érthetetlen módon meglódult. Csak egyvalaki
lehet.
De fényes nappal?
Gondoltam, jobb lesz, ha leszedem a tetőről, mielőtt az
egyik szomszéd észreveszi, ezért kikeltem az ágyból, és az
ablakhoz mentem. Izgalom járt át, és még valami... valami
sokkal hevesebb, erősebb. Elhúztam a függönyöket, és láttam,
hogy ott guggol, szívdöglesztő pilótaszemüvegben.
A kezében egy dobozos Coca-Colát tartott.
Legszívesebben elvigyorodtam volna, de ellenálltam.
Kireteszeltem és kinyitottam az ablakot.
 – Miért nem a bejárati ajtón közlekedsz?
Vállat vont.
– Jobban szeretek ablakokon bekopogni.
– Aha. – Oldalra léptem, hogy helyet adjak neki. Előttem
ért földet. Becsukta maga mögött az ablakot, én pedig
igyekeztem figyelmen kívül hagyni az izgatott bizsergést a
gyomromban.
A komódra rakta a napszemüvegét, aztán átnyújtotta a
Coca-Colát.
– Köszi. – Kellemesen hűvös volt. A komódra állítottam a
dobozt. Mondani akartam valamit, de a tekintetünk
találkozott, és a szavak azzal a lendülettel kirepültek az
ablakon, amin az imént Luc bemászott.
Az volt az oka, ahogy rám nézett – a tekintete átható volt, a
vonásai határozottak. Mintha egyenesen belém látna.
Tett egy lépést felém, majd megállt.
– Szabad? Megérinthetlek? – kérdezte rekedten.
Elakadó lélegzettel bólintottam.
Óvatosan mozdult, lassan, épp csak az ujjhegyeivel érintve
az arcomat. Aztán a tenyerével végigsimított a nyakam
oldalán, amitől azonnal megborzongtam. Keze a vállamra
siklott, majd még közelebb lépett, combja az enyémet súrolta.
Belélegeztem az illatát, és lehunytam a szemem, ahogy egyik
karját a hátamra simította. A másik karjával megfogta a
vállamat, és magához húzott. Meleg lehelete a halántékomon
táncolt, a mellkasunk összeért, kezem az oldalánál. Olyan
közel voltunk, hogy éreztem, amikor összerezzent. Hosszú
pillanatokig egyikünk sem szólt vagy mozdult. Csak
szorítottuk egymást, aztán megéreztem az ajkát a
halántékomon, majd elhúzódott.
– Hogy érzed magad? – kérdezte. Hátralépett, kezét a
farmere zsebébe dugta.
– Megvagyok. – Kissé szédültem. Megköszörültem a
torkom. – És te?
Elfordította a tekintetét, én pedig azon kaptam magam,
hogy az arcélét bámulom, ahogy megfeszül az állkapcsán az
izom.
– Százszázalékosnak.
Továbbra sem hittem el, hogy ott áll, hogy jól van.
Összeszorítottam a szám, azon tűnődve, miért tűnt el reggel
egyetlen szó nélkül. Azt hittem, hogy a történtek után maradni
fog.
A szemembe nézett.
– Csak kérned kell, Barackvirág.
Résnyire húztam a szemem.
– Ne olvass a gondolataimban!
– Megnehezíted a dolgom.
Hátraléptem, és leültem az ágyra. Forróság öntötte el az
arcomat.
– Arra gondoltam... Csak azon tűnődtem, vajon jól vagy-e.
– Aggódtál?
Hazudni akartam, de nem tettem.
– Igen.
– Nem kell aggódnod miattam. – Leült mellém. – Azért
nem maradtam, mert nem tudtam, hogy azt akarod-e, hogy itt
legyek.
A gyomrom görcsbe rándult. Nem hibáztathattam, amiért
ezt hiszi. Nem volt lehetőségünk beszélni azután... ami
köztünk történt.
– Vagy nem ezt akarod? – kérdezte.
Voltak pillanatok, amikor fogalmam sem volt, mit akarok,
ha Lucről van szó, de hazudnék magamnak, ha azt
mondanám, hogy nem akarom látni.
Ránéztem, a tekintetünk találkozott.
– Nem kell, hogy... időt adj – suttogtam vöröslő arccal.
Átható tekintettel figyelt, aztán a szája sarka mosolyra
húzódott.
– Az jó.
– Igen?
– Igen.
Feszengve összekulcsoltam a kezemet, és másfelé néztem.
– Köszönöm – mondta halkan.
– Miért? – Tekintetem visszarebbent rá. – Miért mondasz
köszönetet?
Oldalra billentette a fejét.
– Nélküled valószínűleg nem ülnék itt, Barackvirág. Ha
elfutottál volna, ahogy kértelek, akkor azt hiszem... azt hiszem,
teljesen máshogy alakultak volna a dolgok. Amikor
megtámadtad, időt nyertél nekem, hogy regenerálódhassak. –
Elnémult. – Megmentetted az életemet.
Küszködtem, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat.
– Gondolom, tartoztam ennyivel, nem?
Halvány mosoly játszott az ajkain.
– Gondolom, örülhetek, amiért nem hallgattál rám.
– Szívesen. – A tekintetünk összekapcsolódott, és eltelt egy
hosszú pillanat. A tarkóm lúdbőrzött. – Szóval, öhm, nem
igazán volt alkalmunk beszélgetni utána, de Micah... Ő is egy
volt a gyerekek közül. Sajnálom. El sem tudom képzelni, mi...
– Járhat a fejemben? – vágott közbe. – Én sem tudom, mit
gondoljak, de az tény, hogy megpróbáltam... elfelejteni őket.
Micah-t. Ez helytelen, nem?
Összevont szemöldökkel megráztam a fejem.
– Szerintem nem.
 – Tényleg? – Meglepettnek tűnt.
– Igen.
Luc nagyot sóhajtott.
– Nem tudom... Azt sem tudom, mit mondjak erről – róla.
Amikor átadtad az üzenetét, amit a parkolóban mondott
neked, volt egy olyan sejtésem, hogy ő az, viszont fogalmam
sem volt a növekedési hormonokról. De lassan kezd összeállni
a kép. Az erőszakos és szélsőséges hangulatingadozások. Nem
tudom, hogy változtatott-e volna valamin, ha tudom, hogy
igazából nem ők a felelősek a közveszélyes viselkedésért.
– Nem értem, miért tette – vallottam be halkan. – Nincs
értelme annak, amit mondott. Mi oka volt végigvinni ezt a
tervet, és miért? Hogy megküzdjön veled? Gúnyolódjon
rajtad? Hogy magára vonja a figyelmedet? Te érted ezt?
– Igen. Nem. – A hátára dőlt, és kinyújtóztatta a karját. A
pólója felcsúszott, feszes bőre kivillant alóla. – Mármint azt
sem tudom, ő felfogta-e, mit csinál. Mint egy rohadt
szociopata. Tudják valójában, miért olyanok, amilyenek?
Nyilvánvalóan sok...
– Gondja volt? Nem volt egyszerű eset?
Luc vigyorgott, de a mosolya gyorsan elhalványult.
– Hagytam elmenekülni, mert, ahogy már mondtam neked,
azt hittem, hogy rendben van. Hogy ő nem lesz olyan, mint a
többiek. De tévedtem. Átvert. Visszatekintve eltöprengek, nem
ő állt-e a többiek tettei mögött, mármint nem ő manipulálta-e
őket. Nem tudom. – Elnémult. – De kerestem őt, Barackvirág.
Azok után. Nem feledkeztem el róla.
– Tudom – suttogtam, felidézve, mivel vádolta őt Micah. –
Nem hinném, hogy nem kerested.
Elhallgatott, lehunyta a szemét.
– Hallottad őt? A végén? Azt mondta, tudta, hogy nem
nyerne ellenem. Mintha... – Felemelte a kezét, és végigsimított
az arcán. – Jézusom!
Eszembe jutott, mit mondott Micah Lucről. Hogy fontos,
hogy Luc megtegyen neki valamit. Tényleg azt akarta, hogy
Luc megölje?
Ha igen, miért harcolt vele, és nem hagyta, hogy végezzen
vele? Ennek semmi értelme.
De nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy
lássam, Lucöt mardossa a dolog. Szívet tépően. Gyengéden
megérintettem a karját. Elektromos szikra pattant a bőréről az
enyémre. Ismét kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Bármi motiválta is, nem a te hibád, Luc.
– Aha – mormogta.
– Komolyan beszélek. Te mindent megtettél...
– Valóban? – Felnevetett, de valahogy keserűen. –
Gondoskodnom kellett volna róla, hogy sose tehesse ki a lábát
abból az intézményből.
– Luc...
– Ha így tettem volna, azok a lányok még mindig élnének.
Az a család...
– Azt mondta, nem ő végzett sem a családdal, sem Andyvel.
Luc szemöldöke összeszaladt.
– És te hiszel neki?
– Miért hazudott volna? Elég nyíltan beszélt minden
másról, amit elkövetett. – Feltartóztathatatlanul törtek elő az
emlékek. Elhúzódtam.
Luc elkapta a kezemet.
– Annyira sajnálom, hogy ez történt veled! – mondta. A
hangja megkeményedett. – Amikor megláttalak ott, a fának
dőlve... hogy mit tett veled... Meg akartam... Nos, végül
megtettem. Soha, de soha nem akartam, hogy ilyesmit kelljen
átélned.
Lehunytam a szemem, az arcom megrándult. Szinte
éreztem a félelem és a fájdalom ízét. Mióta reggel felébredtem,
árnyként üldözött a rettegés. Még Luc társaságában sem
voltam képes beszélni róla, pedig ő ott volt, és látta a
végkifejletet.
– Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni – mondta halkan,
megszorítva a kezemet. – De itt vagyok, ha készen állsz.
Reszketve nagy levegőt vettem, és kinyitottam a szemem.
Luc összefűzte az ujjainkat. Félresöpörtem az emlékeket, hogy
majd később foglalkozzam velük, mert tudtam, hogy úgyis ez
történik, amint egyedül maradok.
– Mit mondott neked Micah? Suttogott valamit, de nem
hallottam.
Tekintete összekulcsolt kezünkre siklott. Eltelt egy pillanat.
– Csak ostobaságokat, Barackvirág. Ennyi.
Még több ostobaságot? Nem hittem neki. Láttam, hogyan
reagált Luc. Micah valami fontosat mondott neki.
Kiszabadítottam a kezemet.
Luc felült.
– Barackvirág...?
Megmarkoltam a térdemet.
– Most mihez kezdünk?
A tekintete az enyémbe fúródott.
– Azt hiszem, épp Keresztapa-maraton. van a tévében.
Megnézhetjük.
– Nem így értettem.
– Tudom. – Felém hajolt. – Pusztán annyit tehetünk, hogy
a holnap ígéretével éljük az életünket, tudva, hogy talán sosem
jön el. Ez minden, amit tehetünk.
Rámeredtem.
 – Időnként... bölcsnek hangzol.
– Mondtam már neked: mindentudó vagyok.
– És aztán mindent elrontasz.
Felnevetett.
– Azt tesszük, amit eddig is. És a történtek? Nem uralhatják
az életedet, minden ébren töltött másodpercedet. Ha engeded,
hogy így legyen, akkor mi értelme élni?
Rámeredtem. Igaza van. Megint. A fenébe!
Megjelent az a túlságosan ismerős félmosoly.
– Nem lesz könnyű, de nekem nagy gyakorlatom van
abban, hogyan lehet egyszerre megbirkózni az ostoba, az
értelmetlen és a fontos dolgokkal.
– Oké – feleltem bólintva. Sok minden lógott a levegőben,
de napról napra kell megoldanom őket.
– Töprengtem erről-arról – szólalt meg egy pillanat múlva.
Megdermedtem.
– Ez így elég tág.
– Valóban. – Elnémult. – És te?
Tudtam, hogy miről beszél. Hogy ki vagyok igazából. Hogy
mit jelenthettem neki. Hogy talán mit jelentek neki még
mindig. A péntek este. Ő. Én. Félmeztelenül.
– Én is – vallottam be.
Luc megtámaszkodott mellettem az ágyon, és hozzám
hajolt.
– Szeretnék valamit tisztázni, rendben?
– Oké.
– Tudom, hogy most már Evie vagy. Abban a pillanatban
tudtam, amint beléptél a Foretokenbe. Úgy néztél ki, mint
Nadia, a hangod is olyan volt, de mindig tudtam, hogy te nem
ő vagy. Többé már nem – magyarázta halkan, elkapva és fogva
tartva a pillantásomat. – Nadia voltál. Most már Evie vagy.
 Nagyot nyeltem.
– Tudod, ki volt az igazi Evie? Tényleg létezett, Luc. Róla
neveztek el. Jason lánya volt. Egy autóbalesetben halt meg. Én
nem...
– Nem vagy az az Evie. Te te vagy. – Felemelte a másik
karját, és elkapta egy kósza tincsemet. A fülem mögé tűrte. Az
ujjai egy pillanatig elidőztek. – És Evie-ként gondolsz
magadra. Csak ez számít.
Az alsó ajkam megremegett, ahogy ismét lehunytam a
szemem, mert a sírás kerülgetett.
– Ez tényleg ennyire egyszerű?
– Lehet az.
Nem, mert ha ennyire leegyszerűsítem, akkor azt színlelem,
hogy minden normális. Ismét kinyitottam a szemem.
– Nem tagadhatom le, amit már tudok, és... – Nehezemre
esett bevallani. – És többet akarok tudni magamról – hogy ki
voltam egykor.
A szeme kissé elkerekedett.
– Biztos vagy benne?
Bólintottam.
– Igen.
– Megtehetjük – mondta, éppolyan halkan, mint én. – Te.
Én. Zoe. Hárman képesek leszünk rá, de azt akarom, hogy
tudd, valódi vagy.
Ismét a sírás fojtogatott, miközben vad érzelmek tomboltak
bennem, majd megint bólintottam. Egy hirtelen mozdulattal
átöleltem Lucöt. Nyilvánvalóan meglepődött, mert
megdermedt. De csak egy másodpercig, aztán körém fonta a
karját, és erősen magához szorított.
Arcomat a mellkasába temettem.
– Köszönöm!
 – Mit, Barackvirág?
Rekedten felnevettem.
– Úgy érzem, hosszú a lista.
Végigsimított a hátamon, majd megállt a tarkómnál.
– Semmiért sem kell köszönetet mondanod.
Mindez sok volt – talán túl sok is, abból következtetve,
ahogy a torkom összeszorult.
Luc elhúzódott – úgy tűnt, érezte, hogy most távolságra van
szükségem, és így is volt. Az igazság, hogy ki voltam egykor,
továbbra is zűrzavaros érzelmi gombolyag volt. Olyasvalami,
amit idővel kibogozok majd, de lehet, hogy teljesen sosem.
Kopogtak az ajtón, és egy másodperccel később kinyílt.
Anya dugta be a fejét. Idegesen arra számítottam, hogy előkap
egy puskát. A tekintete rólam Lucre vándorolt.
– Tudod, Luc, igazán használhattad volna a bejárati ajtót is.
– Tudom – felelte könnyedén -, de abban nincs semmi
szórakoztató.
– Hm. – Vett egy mély levegőt, és úgy tűnt, felkészül a
következő mondatra. – Nincs kedvetek lejönni? Ebédet főzök.
A szemem gyakorlatilag kigúvadt. Anya ebédet főz, és
meghívta Lucöt is? Mi a fene?
Luc arcán érdeklődés jelent meg.
– Az ebéd tartalmaz grillsajtos szendvicset is?
– Nos, igen.
Leesett az állam.
Luc az ágy szélére kucorodott.
– És paradicsomlevest?
– Luc – sóhajtotta anya.
– Igen? Mert ha igen, akkor te leszel az új legjobb barátom,
ami fura a korkülönbség miatt, de majd megbirkózunk vele.
Tudom.
 Anya ajka megrándult.
– Épp most tettem fel a levest.
– Kellemes meglepetés – mormogta Luc.
Anya rám nézett.
– Öt perc.
Kissé megdöbbenve bólintottam.
– Máris megyünk.
Távozott, résnyire nyitva hagyva az ajtót, amitől valamiért
nevethetnékem támadt. Ez annyira anyás volt.
És érthető.
Elvégre ő az anyám.
Úgy éreztem, enyhült a nyomás és a feszültség a
mellkasomban.
Lucre sandítottam, és nem lepett meg, hogy engem figyel.
– Szerintem kezd megkedvelni téged.
– Már hogyne kedvelne – jelentette ki. – Ellenállhatatlan
vagyok.
– Azért én ennyire nem túloznék.
– Ó, dehogynem.
A szám sarka lefelé görbült.
– Tudod, mit tudok még?
Elég hihetetlen lenne, ha kitalálnám, úgyhogy
felsóhajtottam.
– Mit?
Az a gyönyörű, csábító ametiszt szempár egyenesen rám
szegeződött.
– Azt hiszem, te is kezdesz megkedvelni.
Tekintve, hogy mi történt köztünk péntek este, elég
egyértelmű, hogy kezdem megkedvelni.
Tény, hogy elöntöttek az érzelmek, és helytelen indokkal
csókoltam meg, de nem tagadhattam, hogy éreztem a
vonzódást vagy a sóvárgást... vagy az ébredező kíváncsiságot
vele, velünk kapcsolatban.
Fogalmam sem volt, mi vár ránk, ha vár egyáltalán bármi.
Luc ismerte Nadiát. Szerelmes volt belé. Engem nem igazán
ismer, de valahogy megint itt vagyunk, és amikor látom azt a
félmosolyt, a mellkasom összeszorul, a gyomrom ijesztő
módon csomóba ugrik, miközben izgatott vagyok.
Az ajka felfelé görbült.
– A gondolataimban olvasol?
– Sose tennék ilyet, Barackvirág.
Az arcom égett.
– Rendben. Tegyél meg nekem két szívességet: ne hívj
Barackvirágnak, és tartsd távol magad a gondolataimtól!
Luc lesütötte a szemét, majd felpillantott.
– Le akarsz menni?
– Naná! – Az ágy szélére másztam. – Ki nem hagynám a
grillsajtos szendvicsedet.
– Vagy a paradicsomlevest. Azt se felejtsd el.
– Szörnyen hangzik.
Luc gyorsan felpattant, és a kezét nyújtva felém fordult.
Ráemeltem a szemem. Megmozgatta az ujjait. Nem kell
megfognom a kezét. Fel tudok kelni egyedül is, mégis
elfogadtam, mert valahogy örültem a köztünk szikrázó
elektromosságnak.
Bronzbarna fürtjei a homlokába hullottak, amikor az
ujjaink összefonódtak. Elmosolyodott, a szeme is nevetett,
amitől megmozdult bennem valami. Elfordult.
Amikor nem látta, megengedtem magamnak egy hatalmas,
széles mosolyt, amely tükrözte mindazt a furcsa, zavaros,
izgalmas és ismeretlen érzést, ami bennem kavargott. Napok
óta nem vigyorogtam így. Vagy talán inkább hetek óta.
 – Tudtam – mormogta.
Kiszabadítva a kezemet, hátba vágtam, méghozzá jó erősen.
– A fene essen beléd, Luc!
Felnevetett.
– Szállj ki a fejemből!
Luc a válla fölött rám nézett. Ajka pajkos mosolyra
húzódott, elképesztő lila tekintete az enyémbe fúródott.
– Kívánságod számomra parancs, Barackvirág.
 Köszönetnyilvánítás

Nélkületek, az olvasók nélkül, mindez sohasem

valósulhatott volna meg. Ha nincs a támogatásotok, soha nem
vehettétek volna kézbe Luc történetét. Teljes szívemből
köszönöm, és remélem, hogy ez a regény is elnyeri majd a
tetszéseteket.
Köszönöm az ügynökömnek, Kevan Lyonnak, aki
egyszerűen elképesztő, és hatalmas köszönet illeti Taryn
Fagernesst, a külföldi jogokért felelős ügynökömet is, aki a
lehető legtöbb országba próbálja eljuttatni a könyveimet. Nem
is kívánhatnék náluk jobb csapattársakat. De tényleg.
A legsötétebb csillag csapatmunka volt. Az Origin-
sorozatot a Tor Teen kiadó karolta fel, ahol egy fantasztikus
szerkesztőt ismerhettem meg Melissa Frain személyében, aki,
azt hiszem, épp olyan izgatottan várta már Luc történetét,
mint az olvasók. Köszönöm, Melissa, neked és a Tor szédületes
csapatának is, hogy hittetek ebben a történetben, és
támogattátok a megjelenését.
Jen Fisher. Csajszi! Segítettél gatyába rázni ezt a könyvet,
és abban is, hogy legyen valami cselekménye. Szóval
köszönöm!
Köszönöm az asszisztensemnek és barátnőmnek, Stephanie
Brownnak, hogy mindig mellettem állt, és hogy annyi lámás
cuccot keresett nekem, amennyi emberileg lehetséges.
A könyvírás időnként rettentő magányos elfoglaltság, ezért
nem tudok eléggé hálás lenni a családomnak és a
barátaimnak: Andrea Joannak, Hannah McBride-nak, Laura
Kaye-nek, Sarah Maasnak, Stacey Morgannek, K. A.
Tuckernek, Jay Crownovernek, Cora Carmacknek, Drew-nak
és még másoknak.
{I}
Utalás A windsori víg nőkre (2. felv., 2. szín)