#placeholder003

Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.
Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti
nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a
kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a
kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs
munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok
egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás
fejlődését, és azt, hogy az egész világon minél több, minél jobb
minőségű magyar e-könyv minél könnyebben elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet
szerzünk neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is
ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
 KIERSTENWHITE

AND
I
DARKEN
LadaDracul:EgysötétlélekAHÓDÍTÓLEGENDÁJA1.

 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Kiersten White
A mű eredeti címe: And I Darken – The Conqueror's Saga Book 1
Text copyright © 2016 by Kiersten Brazier All rights reserved.
 
Fordította: Hetesy Szilvia A szöveget gondozta: Tolnai Panka
A művet eredetileg kiadta:
Delacorte Press, an imprint of Random House Children’s Books, a division of Penguin
Random House LLC, New York.
 
Jacket art copyright © 2016 by Sam Weber Map art copyright © 2016 by Isaac Stewart
ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-561-447-9
MOBI ISBN 978-963-561-448-6
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid Korrektorok:
Deák Dóri, Gera Zsuzsa
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 
 
 
 
 
 
Noah-nak

Te iubesc
 1

1435. Segesvár, Erdély

Amikor az orvos közölte, hogy felesége leánygyermeket hozott a

világra, Vlad Dracul felvonta vastag szemöldökét. Ez vihart
jelzett. Első feleségétől már volt egy majdnem felnőtt fia, és a
szeretője tavaly szintén fiút szült. Nem gondolta, hogy a magja
egyszer annyira elgyengül, hogy lányt nemz.
Belökte az ajtót, és bement az apró és fülledt hálószobába.
Vér- és félelemszag terjengett. Undorodva elfintorodott.
A házuk Segesvár hegyre épült, fallal körülvett városában állt
egy nyomasztóan kicsi téren a főkapunál, egy ürüléktől bűzlő
sikátor mellett. Vlad Dracul messze nem ezt érdemelte. A tíz
főből álló cselédséget inkább a hagyománynak és a rangjának
köszönhette. Ő volt ugyan Erdély katonai kormányzója, de neki
kellett volna uralnia egész Havasalföldet.
Talán ezért szállt rá az átok, és született lánya. A becsületén
újabb csorba esett. Tagja volt a Sárkányrendnek, amit maga a
római pápa szentesített. Neki kellett volna lennie a vajdának,
Havasalföld fejedelmének, de a trónt a fivére foglalta el. Vlad
Dracul csak a szászokat kormányozta, akik törvénytelenül
telepedtek meg a földjén.
Ám hamarosan a kardjával mutatja meg, mi a becsület.
Vaszilisza verejtékben úszva feküdt az ágyban. Nyögdécselt
fájdalmában. Nem férhet kétség hozzá, hogy a méhében
gyökeret vert gyengeség az ő gyengesége. Vlad Dracul gyomra
felfordult a nő láttán, aki sem viselkedésében, sem
megjelenésében nem volt hercegnő.
A bába a levegőbe emelte a kicsi, elvörösödött fejű, bőgő
szörnyeteget. Vlad nem talált ki lánynevet. Vaszilisza minden
bizonnyal olyan nevet választana, ami az ő nemzetségének
dicsőségét hirdetné, de Vlad utálta a moldáv királyi család
tagjait, ahonnan Vaszilisza származott, mivel a velük való
rokonság semmilyen politikai előnnyel nem járt. Vlad Dracul
házasságon kívül született fiát is saját maga után nevezte el, aki
így a Vlad nevet kapta. A lányával is így lesz.
– Legyen Ladiszlava – jelentette ki. Ez a Vlad női változata
volt. Kicsinyítőképzős. Gyenge. Ha Vaszilisza erős nevet akart
volna adni a gyereknek, akkor fiút kellett volna szülnie. –
Imádkozzunk azért, hogy szép lány legyen, és legalább hozzon
némi hasznot! – mondta Vlad Dracul. A gyerek erre még
hangosabban üvöltött.

Vaszilisza királyi melle túl nagy értéket képviselt ahhoz, hogy

szoptasson. A szoptatós dajka megvárta, hogy Vlad elmenjen,
majd közönséges keblére tette az újszülöttet. A saját gyermeke,
egy fiú után sok teje maradt. A kicsi váratlan hevességgel kapott
rá, minek láttán a dajka imádkozni kezdett érte. Legyen erős és
ügyes, mire megnő. A hercegnőre nézett: tizenöt éves volt,
gyengéd és törékeny, mint az első tavaszi rügyek. Hervadtan,
megtörten feküdt az ágyon.
És legyen csúnya.
 2

Vladnak sokkal több dolga akadt annál, mint hogy jelen legyen
a Vasziliszától származó második gyermeke születésénél. A fiú a
lány után egy évvel született, mintha ő kergette volna a lányt a
világra.
A bába letisztogatta az újszülöttet, és átnyújtotta az anyának.
A baba aprócska volt, de hibátlan, mint egy rózsabimbó. A haja
sűrű, sötét. Vaszilisza némán, üveges tekintettel feküdt az
ágyon. A falra szegezte a tekintetét, nem is fordult a fia felé. A
kis Lada a bába szoknyáját rángatta, durcásan erőszakolta ki
magának a figyelmet. A bába megmutatta a kicsit a nővérének.
– Ő a te öcsikéd – mondta neki kedvesen.
A csöppség elsírta magát. Gyenge, fojtott hangja hallatán a
bába aggódni kezdett. Lada még jobban megharagudott, pufók
kezével befogta a baba száját. A dadus gyorsan elráncigálta
onnan. Lada felnézett, az arcát eltorzította a düh.
– Ő az enyém! – kiáltotta.
Ez volt az első mondata.
A döbbent bába elnevette magát, és még egyszer megmutatta
a pólyást Ladának. Lada figyelmesen nézte egészen addig, amíg
a csöppség abba nem hagyta a sírást. Aztán láthatóan
elégedetten kitotyogott a szobából.
 3

Ha Vaszilisza meglátja, hogy a lánya kutyákkal és a dajka fiával,

Bogdannal birkózik a földön, akkor a dajka azonnal repült
volna a háztól. Vaszilisza azonban Radu születése óta, azaz négy
éve egyszer sem hagyta el a lakosztályát.
Radunak jutott egyébként minden szépség, amit az apjuk a
lányának kívánt. Sűrű szempillája és telt ajka volt, szászosan
aranyszőke árnyalatú haja lágyan hullámos.
Bogdan felkiáltott, amikor Lada (az ötödik évét betöltő
Ladiszlava, aki már nem hallgatott a teljes nevére) combon
harapta. Bogdan erre ököllel húzott be neki. Lada még
nagyobbat ütött rá, ekkor Bogdan segítségért kiabált.
– Ha Ladának netán az jutna az eszébe, hogy megeszi a lábad,
neki azt is szabad – mondta a dajka. – Ne kiabálj, mert neki
adom a te vacsorádat is!
Az öccséhez hasonlóan Ladának is nagy szemei voltak, de
neki közelebb ültek egymáshoz. Sűrű, összenőtt szemöldöke
mogorva arckifejezést kölcsönzött az arcára. Örökké kócos haja
nagyon sötét volt, a bőre emiatt betegesen sápadtnak tűnt.
Görbe, hosszú orra, keskeny ajka és kicsi, de Bogdan
felháborodott kiáltásából ítélve pengeéles fogai voltak.
Szófogadatlan volt és kegyetlen, a dajkának még életében
nem kellett ilyen elvetemült gyerekre vigyáznia. Ugyanakkor őt
kedvelte a legjobban a dajka annak ellenére, hogy a
kislányoknak engedelmesnek, csendesnek, félénknek és
nyafogósnak kellett lenniük. Lada apja egy meggyengült
zsarnok volt, tehetetlenségében kegyetlen, ráadásul hónapokig
hírét sem látták. Lada anyja hiába élt velük, valójában ő sem
volt jelen, annyira magába fordult. A saját otthonában is
megfeledkeztek róla, és nem tudott sehogyan sem segíteni
magán. Lada szülei ékesen példázták egy egész terület, főleg a
dajka szülőföldjének, Havasalföldnek a lakóit.
De a dajka felfedezett Ladában egy szikrát, egy szenvedélyes,
zabolátlanul lobogó lángot, amit nem lehetett sem elrejteni, sem
kioltani. Ahelyett, hogy a dajka Lada jövője érdekében
csírájában fojtotta volna el a lángot, inkább szította azt, mert ez
valami különös reménnyel töltötte el.
Ha Lada tüskés gaz volt, ami a kiszáradt, repedezett
folyómedren tör át, akkor Radu finom, illatos rózsa, ami csak
ideális körülmények között nő. Máskülönben elhervad. Most is
azért bőgött, mert a dajka nem dugta időben a szájába a híg,
mézzel édesített zabkását.
– Hallgattasd már el!
Lada felmászott apja legnagyobb kopójára. Az állat az idő
múlásával megőszült és türelmessé vált.
– Mégis hogy csináljam?
– Fojtsd meg!
– Lada! Harapd le a nyelved! Radu a kisöcséd!
 – Egy féreg. Az én testvérem Bogdan.
A dajka bosszankodva törölte meg Radu arcát a kötényével.
– Bogdan nem a fivéred.
Előbb fekszem le kutyákkal, mint az apáddal, gondolta.
– Igenis a bátyám! A bátyám vagy! Mondd, hogy a bátyám
vagy!
Lada Bogdan hátára ugrott. Bár a fiú két évvel idősebb volt, és
jóval magasabb nála, Lada lenyomta a földre, és a könyökét a
vállába fúrta.
– A bátyád vagyok! A bátyád! – kiabálta Bogdan félig nevetve,
félig sírva.
– Öntsd ki Radut a mocskos vízzel!
Radu erre még hangosabban bőgött, már-már hisztériás
rohamba lovalva magát. A dajka bosszúsan csettintett a
nyelvével, aztán felvette, bár már nagy volt ehhez. Radu
bedugta a kezét a dajka blúza alá, és megcsípte löttyedt, ráncos
bőrét, ami olyan volt, mint a régi alma. A dajka időnként
szintén azt kívánta, bárcsak elhallgatna, de amikor Radu
beszélt, akkor olyan édesen csinálta, hogy a dajka a gyerek
minden dührohamáról megfeledkezett. És Radunak az illata is
nagyon édes volt, mintha méz ragadt volna az ajkára két
étkezés között.
– Ha jó kisfiú leszel – mondta a dajka –, akkor elmehetsz
szánkózni Ladával és Bogdannal. Akarod?
Radu a fejét csóválta. Reszketett az ajka, újabb könnyeket
jelezve.
– A lovakat is megnézhetjük.
Radu lassan bólintott, mire a dajka megkönnyebbülten
felsóhajtott. Körbenézett, de Ladát sehol sem látta.
– Hová tűnhetett?
Bogdan szeme elkerekedett a félelemtől. Nem tudta eldönteni,
kinek a haragjától fél jobban: az anyjáétól vagy a kis Ladáétól.
A dajka dúlva-fúlva megemelte Radut, és a csípőjéhez fogta.
Ahogy a kisfiú lóbálta a lábát, minden lépésnél a dajka lábába
rúgott. A dajka a folyosóról egy keskeny lépcsőházba ment, ami
a hálókhoz vezetett.
– Lada, ha felébreszted anyádat…
A dajka hirtelen megtorpant, és tökéletes mozdulatlansággal
hallgatózott. Először Bogdan arca torzult el a félelemtől, aztán
az övé. A ház elülső részében lévő társalgóból hangok szűrődtek
ki. Mély férfihangok. Törökül beszéltek, az oszmán nép, vagyis
az ellenségeik nyelvén.
Ez azt jelenti, hogy hazajött Vlad, Lada pedig…
A dajka futni kezdett a folyosón, majd beviharzott a
társalgóba. Lada a szoba közepén állt.
– Megölöm a hitetleneket! – hadonászott a kislány egy kisebb
konyhakéssel.
– Tényleg?
Vlad a szászok nyelvén fordult hozzá, Segesváron ez terjedt el
a legjobban. A dajka csak pár szót értett. Vaszilisza ugyan
folyékonyan beszélt több nyelven is, a gyerekeivel azonban
sohasem beszélgetett. Éppen ezért Lada és Radu csak a
havasalföldi nyelvet beszélte.
Lada nem értette a kérdést, ezért tovább hadonászott a késsel.
Vlad felvonta a szemöldökét. Drága kaftánt viselt, a fején finom
fejfedőt. Lada közel egy éve nem látta az apját. Nem ismerte
meg.
– Lada! – súgta a dajka. – Gyere ide!
Lada magabiztosan állt tömzsi lábain. Kihúzta magát, bár így
is aprócska volt.
– Ez az én házam! Én vagyok a Sárkányrend! Megölöm a
hitetleneket!
A három vendég közül az egyik dünnyögött valamit törökül. A
dajka érezte, hogy az arcán, nyakán, hátán folyik a verejték.
Megölnék a gyereket azért, mert fenyegetőzik? Megengedné az
apja? Vagy őt ölik meg azért, mert nem tud vigyázni Ladára?
Vlad a lánya kirohanását elnézve leereszkedően
elmosolyodott, és biccentett a három férfi felé. Azok bólintottak
és távoztak: nem néztek sem a dajkára, sem szófogadatlan
védencére.
– Hány hitetlent öltél már meg?
Vlad ezúttal a dallamos, romantikus hangzású havasalföldi
nyelven szólalt meg. A hangja simán, hidegen csengett.
– Több százat. – Lada a késével Radura mutatott, aki a dajka
vállába fúrta az arcát. – Őt ma reggel öltem meg.
– És most én következem?
Lada tétovázott, majd lejjebb engedte a kezét. Az apjára
nézett, és a felismerés úgy terjedt szét az arcán, mint a tiszta
vízbe csepegő tej. Vlad egy hirtelen mozdulattal, akár a kígyó,
kikapta a kezéből a kést, és a bokájánál fogva felemelte a
levegőbe.
– És most – mondta fejjel lefelé tartva a gyereket – mit
gondolsz, meg tudod ölni azt, aki nagyobb, erősebb és okosabb
nálad?
 – Csaltál! – Lada tekintete szikrákat szórt.
A dajka kővé dermedt a rettegéstől. Ez a tekintet háborút
ígért, pusztulást vagy tüzet. Gyakran mindet egyszerre.
– Én nyertem, és ez a lényeg.
Lada sikítva felfelé csavarodott, és megharapta az apja kezét.
– Egek ura! – Vlad leejtette a földre a gyereket.
A lány összegömbölyödött, távolabb gurult, felguggolt, és
vicsorogva nézett vissza. A dajka reszketve várta, hogy Vlad
éktelen haragra gerjed, és agyonüti Ladát. És őt is, amiért nem
tudta úgy nevelni a lányát, hogy szelíd és engedelmes legyen.
Vlad ehelyett elnevette magát.
– A lányom egy vadember.
– Szörnyen sajnálom, uram. – A dajka lehajtotta a fejét, és
kétségbeesetten próbált jelezni Ladának. – A gyerek nagyon
felizgatta magát, hogy oly hosszú távollét után újra látja önt.
– És hogy áll a taníttatásuk? Nem beszél szászul!
– Nem, uram. – Ez csak részben volt igaz, Ladára ugyanis
ráragadt pár szász káromkodás. Gyakran az ablakból kiabálta le
őket az embereknek a nyüzsgő térre. – Magyarul tud egy kicsit,
de itt senki sem tudja tanítani őket.
Vlad csettintett a nyelvével, okos tekintete töprengővé vált.
– És a másik milyen? Ő is ilyen vad?
Vlad odahajolt, ahol a fia végre kidugta a fejét.
Radu abban a pillanatban könnyekben tört ki, az arcát a
dajka vállába fúrta, és bedugta a főkötője alá a kezét, hogy
minél jobban elbújhasson a hajában.
Vlad undorodva elfintorodott.
– Ez meg tisztára az anyjára ütött! Vasziliszára! – kiabálta
olyan hangosan, hogy Radu félelmében elhallgatott.
Csak csuklott és szipogott. A dajka nem tudta, maradjon vagy
menjen, de még nem bocsátották el. Lada az apjára szegezte a
tekintetét.
– Vaszilisza! – üvöltötte el magát Vlad újra. Lada után nyúlt,
hogy elkapja, de a lányka ezúttal készenlétben állt. Elugrott, és
bebújt a fényesre csiszolt asztal alá. Vlad az ujjával kopogtatott
rajta. – Nagyon jó. Vaszilisza!
A felesége bebotorkált a szobába. A haja ki volt engedve, és
csak egy köntöst viselt. Lefogyott. Az arccsontja kiállt, tekintete
szürke volt és üres. Lada születésébe is majdnem belehalt,
aztán Radu minden életet kiszívott belőle, ami csak maradt
benne. Unott tekintettel körbenézve a következőket látta: Radu
arca könnyben ázik, Lada az asztal alatt, a férje pedig végre
itthon.
– Igen? – kérdezte.
– Így fogadod a férjedet? Havasalföld vajdáját? Egy
fejedelmet?
Diadalittasan mosolygott, keskeny bajsza alól kilátszódott
vékony ajka.
Vaszilisza megdermedt.
– Fejedelmet csináltak belőled? Hogyhogy? Mi van
Alexandruval?
– A fivérem halott.
A dajkának feltűnt, hogy Vladon egy kicsit sem látszik a gyász.
Vaszilisza ekkor végre észrevette a lányát, és szólongatni
kezdte: – Ladiszlava, mássz ki onnan! Apa hazajött!
Lada nem mozdult.
 – Nem az apám.
– Szedd már ki onnan! – förmedt rá Vaszilisza a dajkára.
– Nem tudsz parancsolni a saját gyerekednek?
Vlad hangja tiszta volt, akár a kék ég a zimankós tél közepén.
Ezeket a napokat harapós napoknak hívták.
A dajka erre még kisebbre húzta össze magát, és úgy fordult,
hogy elrejtse Radut Vlad pillantása elől. Vaszilisza
kétségbeesetten pillantott jobbra-balra, de a szobából nem volt
menekülés.
– Haza akarok menni – suttogta. – Vissza Moldáviába. Kérlek,
engedj el!
– Könyörögj!
Az aprócska Vaszilisza összerezzent. Térdre ereszkedett,
lehajtotta a fejét, és megfogta Vlad kezét.
– Kérlek, kérlek, könyörgök! Engedj haza!
Vlad a másik kezével megsimogatta Vaszilisza hosszú, zsíros
haját, aztán megfogta, és oldalra rántotta a nő fejét. Vaszilisza
felkiáltott, ám Vlad erre még erősebben húzta, és a hajánál
fogva felrántotta. A füléhez hajolt, és így szólt hozzá: – Nálad
gyengébb teremtményt még életemben nem láttam. Mássz
vissza a lyukadba, és bújj el! Mássz el innen!
A földre lökte, a nő pedig sírva kimászott a teremből.
A dajka a finom szövésű szőnyegre szegezte a tekintetét a
kőpadlón. Nem szólt, nem csinált semmit. Magában imádkozott,
hogy Radu maradjon csendben.
– Te ott! – Vlad Ladára mutatott. – Gyere elő, de azonnal!
Lada így tett. Továbbra is az ajtót nézte.
– Az apád vagyok. Az a nő nem az anyád. A te anyád
Havasalföld. A te anyád az a föld, amin járunk, az az ország,
aminek a fejedelme vagyok. Megértetted?
Lada belenézett az apja mélyen ülő szemébe. A hosszú évek
ravaszkodása és kegyetlensége éles tekintetében tükröződött.
Lada bólintott, és kinyújtotta a kezét: – Havasalföld leánya kéri
vissza a kését.
Vlad mosolyogva odaadta neki.
 4

1446. Tirgoviste, Havasalföld

Radu vér ízét érezte, ami keveredett az arcán legördülő

könnycseppek sósságával.
Andrei és Aron Danesti verte őt. Keményen hasba rúgták.
Radu az oldalára gurulva próbált minél kisebbre
összegömbölyödni. A földön heverő száraz falevelek és kövek
összekarcolták az arcát. Az erdőben senki nem hallotta őt.
Megszokta, hogy nem hallják. Senki nem hallotta a várban
sem, amit hat év után is csak akkor érzett otthonának, amikor a
szobájában volt a dajkájával. A tanítói állandó hatalmi harcot
folytattak Ladával, Radu példamutató viselkedését gyakran
észre se vették. Lada vagy tanult, vagy Bogdannal csatangolt
valahol, Radura nem maradt ideje. Idősebb féltestvérük, Mircea
miatt Radu kénytelen volt titkos helyeket keresni, ahová el
tudott bújni bátyja durva megjegyzései és még durvább
ökölcsapásai elől. Az apja pedig, a fejedelem, hetekre eltűnt, és
tudomást sem vett Radu létezéséről.
A nyomás egyre nőtt, és Radu már nem is tudta, mitől retteg
jobban: attól, hogy apja soha többé nem veszi őt észre, vagy
hogy egyszer mégis.
Biztonságosabbnak tartotta, ha észrevétlen marad.
De sajnos Radu ma nem járt sikerrel. Aron Danesti nevetett,
és a nevetése jobban fájt, mint a csizmája.
– Úgy visítasz, mint egy malac! Ne hagyd abba!
– Kérlek! – Radu a kezével védte a fejét, amikor Aron az arcát
ütötte. – Hagyd abba! Kérlek!
– Azért vagyunk itt, hogy erősebbek legyünk – mondta
Andrei. – És te vagy itt a leggyengébb.
A hét és tizenkét év közötti bojár fiúkat havonta legalább
egyszer otthagyták az erdő közepén (a bojár, azaz nemes szót
Lada mindig gúnyosan ejtette ki). Hagyomány volt ez, amin a
felnőttek elnézően nevettek, és játéknak tartották, de azért
mindenki összehúzott szemmel figyelte, hogy kinek a fia kerül
elő elsőként, úgy téve, mintha csupán sétálgatna arrafelé, és
nem lenne fáradt és nem félne, mint egy átlagos gyerek.
A Danesti nemzetség képviselőit, akik a Basarab családtól az
elmúlt tizenöt évben váltakozva szerezték meg és vesztették el a
trónt, különösen izgatta, hogy szerepel Aron és Andrei. Mind a
ketten egy évvel voltak idősebbek Radunál, és ki nem állhatták
a trónbitorló Drakulestiket.
Radu is Drakulesti volt, ráadásul a fejedelem fia. A legkisebb
termetű és a legfőbb célpont. Egyszer sem győzött, ma pedig
életében először az is felmerült benne, hogy lehet, hogy ki se fog
kecmeregni az erdőből. Fájdalmasan kapkodta a levegőt, torka
elszorult a félelemtől.
Andrei elkapta Radut, és ujjait a karjába mélyesztve talpra
rángatta. A füléhez hajolt, Radu a forró leheletét is érezte.
– Az anyám szerint az apád nem akarta, hogy megszüless. Te
is azt kívánod, hogy bárcsak ne élnél?
Aron úgy gyomron vágta, hogy Radunak a lélegzete is elakadt.
– Mondd ki! – parancsolta Andrei vidáman. – Mondd ki, hogy
jobb lett volna meg sem születned!
Radu összeszorította a szemét.
– Bárcsak meg se születtem volna!
Aron újra megütötte.
– Kimondtam! – kiáltotta Radu.
Köhögött, és kétségbeesetten nyeldekelte a levegőt.
– Tudom – mondta Andrei. – Üsd!
– Az apám…
– Mit fog csinálni az apád? Ír a szultánnak, és engedélyt kér
tőle, hogy megfenyítsen bennünket? Vagy a családomnak
adományoznia kell a kincstárnak, hogy végre vehessen egy
korbácsot, amivel meg tud verni bennünket? A te apád egy nagy
senki. Mint te.
Radu az újabb ütésre várva összehúzta magát, de Aron
kiáltására kinyitotta a szemét. Aron körbe-körbe járva
kétségbeesetten próbált kitérni Lada elől. Ladának nem kellett
volna itt lennie, de a jelenléte valahogy mégse lepett meg senkit.
A lány Aron hátára ugrott, és lefogta. Radu a lány kócos sörénye
miatt nem látta a húga arcát, de amikor Aron oldalra fordult,
Radu észrevette, hogy a húga a fiú vállába harapott.
Andrei ekkor ellökte Radut, és az unokafivére segítségére
sietett. Lada elengedte Aront, leugrott a hátáról, és leguggolt.
Hunyorgott. Andrei tizenegy éves volt, mint Lada, de magasabb.
Aron egy fához botorkált, sírva nekidőlt, és a vállát szorongatta.
Lada véres fogait kivillantva rámosolygott Andreire.
– Lada, te egy ördög vagy – jelentette ki a fiú.
Lada erre felállt, és orrba vágta. Andrei felkiáltott, és térdre
esve sírt. Lada odament hozzá, és oldalba rúgta, mire a fiú
hanyatt esett, és csak nézett Ladára meredten, miközben
fulladozott az orrából folyó vértől. Lada ekkor a nyakára lépett,
és olyan erővel nehezedett rá, hogy a fiú szemei kidülledtek a
rettegéstől.
– Tűnj el az erdőmből! – morgott Lada.
Felemelte a lábát, és mogorván, hunyorogva nézte, ahogy
Andrei és Aron egymást támogatva elfutnak. A nagy hősködést
elfújta a szél.
Radu a ruhája ujjával törölgette magát, de csak még jobban
elkente a vért és a mocskot. Ladára nézett. A lány a sűrű ágak
között átszűrődő fénysávban állt. Radu életében először hálát
érzett nővére kegyetlen természete miatt, a miatt a különös,
ösztönös képessége miatt, hogy a legkisebb erőfeszítéssel
okozott kárt másban.
Radu a végsőkig kimerült, és nagyon meg volt rémülve. Lada
megmentette az életét.
– Köszönöm – indult meg Radu imbolyogva, ölelésre nyitott
karral a nővére felé.
Amikor bántották, a dajkája magához szorította, és elzárta a
külvilágtól. Ezt akarta most is, erre volt szüksége.
Lada viszont hasba vágta. Radu kétrét görnyedve térdre esett.
Lada mellé térdelt, és megragadta a fülét.
– Ne köszönj meg nekem semmit! Csak arra tanítottam meg
őket, hogy féljenek tőlem. Mi volt ebben neked a segítség?
Legközelebb üss te először, üss erősebben, és mutasd meg, hogy
a neved félelmet és fájdalmat jelent. Én nem leszek itt, hogy
megmentselek.
Radu reszketve próbálta visszatartani a sírást. Tudta, hogy
Lada utálja, ha sír, de fájdalmat okozott neki, ráadásul
teljesíthetetlen feladat elé állította. A többi fiú magasabb,
alattomosabb és gyorsabb volt nála. Lada le tudta győzni őket,
de Radu egyszerűen képtelen volt rá.
Az erdőből kivezető hosszú, keserves úton Lada ment elöl,
Radu mögötte kullogott, és azon elmélkedett, hogyan lehetne
olyan, mint a nővére. A bojárok várakozva cseverésztek a
nyitott sátrak alatt, a szolgák közben legyezték őket. Mircea
Vlad Danestivel beszélgetett. Radu összevert arca láttán Mircea
láthatóan felderült. Valószínűleg örömmel behúzott volna még
neki párat.
Lada háta mögött Radu magabiztosabban lépkedett, de
minden pillantás Ladára szegeződött. A bojárok csodálkoztak a
fejedelem leánya láttán, aki felemelt fejjel jött ki az erdőből.
Azon viszont senki sem lepődött meg, hogy Radu mocskos és
véres, bár nem volt annyira véres, mint Aron és Andrei. A
Danesti unokafivérek nagy igyekezetükben menekülés közben
eltévedtek az erdőben, és keresni kellett őket.
Ezek után felfüggesztették az erdei viadalt, és a bojár
családokban a fejedelem lányáról kezdtek sugdolózni. Lada
lovaglótudásban mindig is felülmúlta a vele egykorú fiúkat, és
nyíltan követelte, hogy tanítsák meg mindarra, amire a fivérét.
Az apja ahelyett, hogy megmosta volna a fejét, csak nevetett
rajta, sőt, büszkén nézett vad és zabolátlan lányára, aki olyan
volt, mint egy vaddisznó. Ha Radu jött volna ki győztesként az
erdőből, vajon észrevették volna?
Radu kihallgatta ezeket a beszélgetéseket, elrejtőzött a
faliszőnyegek mögött vagy a sötét sarkokban. Mindig kiszúrta,
hogy Aron és Andrei figyeli őt, próbáltak rátalálni úgy, hogy
egyedül legyen, de két hét elteltével sem sikerült nekik. Radu
csak a felnőttek társaságában volt biztonságban, ilyenkor
mosolyogva, elbűvölően társalgott.
Lada valóban nem mentette meg. Ékesszóló bizonyítéka volt
ennek az ellenségei tekintete.
Radu várt, bujkált és megfigyelt, majd egy ropogósan hűvös
őszi estén támadásba lendült.
– Jó napot! – köszönt.
A hangja olyan derűsen és örömtelin csengett, hogy még a
szürkületbe is fényt hozott volna.
A szolgáló, egy fiú, úgy ugrott oda hozzá, mint akit
megütöttek.
– Segíthetek?
Az inge majdnem kilyukadt már, annyit hordta. Radu
szemügyre vette kiálló kulcscsontját, hosszú, vézna karját.
Egykorúak lehettek, de Raduval sokkal kegyesebben bánt a sors.
Legalábbis neki mindig volt mit ennie.
– Éhes vagy? – mosolygott Radu.
A fiú szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Bólintott.
Radu a saját bőrén tapasztalta meg, milyen az, amikor senki
nem veszi észre az embert. Emil cselédként olyan alacsony
rangú volt, hogy a bojárok, akiknek dolgozott, észre se vették.
Radu a konyhába kísérte a fiút.

A várban járványszerűen terjedt a lopás. Minden olyan

ünnepség után, amin bojár családok is részt vettek, eltűnt egy
nyaklánc, egy drágakő vagy más személyes értéktárgy. Ez
árnyékot vetett a fejedelemre, aki kijelentette: bárki álljon is
eme tettek mögött, nyilvánosan fogják megkorbácsolni, és
életfogytig tartó tömlöc lesz a büntetése. A bojárok körében
rosszindulatú, felháborodott pletykálkodás kezdődött.
Bizalmatlanul méregették Vladot, aki a várába zárkózott a
súlyos teherként ránehezedő szégyen miatt, amiért nem képes
úrrá lenni a saját házában a helyzeten.
Néhány héttel később Radu az első sorban állt a tömegben,
amikor a könnyes arcú, taknyos Aront és Andreit a tér közepén
egy oszlophoz kötözték.
– Miért lopták volna éppen ők el ezeket a dolgokat? –
kíváncsiskodott Lada.
Radu vállat vont.
– Egy cseléd az ágyuk alatt megtalált mindent.
Az a fiú, aki már nem szenvedett az éhségtől, és aki Radut
tartotta a világon a legjobb és egyetlen barátjának. Radu
mosolygott. Nem volt nyomós oka, hogy ennyi ideig várjon,
hogy az ellenségeit ilyen sokára büntessék meg, hogy apja
szégyenét így meghosszabbítsa, mégis édes volt a várakozás a
bosszúra és a jutalomra.
Lada felé fordult, és gyanakodva vonta fel a szemöldökét.
– Te rendezted meg az egészet?
 – Úgy is meg lehet verni valakit, hogy az ember nem
használja az öklét – felelte Radu, és oldalba bökte Ladát.
Radu meglepetésére Lada elnevette magát. A fiú kihúzta
magát, és büszkén mosolygott: sikerült meglepnie és
megnevettetnie a nővérét. A lány soha nem nevetett, csak
Radun. Végre valamit jól csinált!
Ekkor elkezdődött a korbácsolás.
Radu arcáról lehervadt a mosoly. Félrenézett. Most
biztonságban volt. Lada büszke volt rá, életében először. Radu
próbált erre gondolni, és nem arra figyelni, hogy összeszorul a
gyomra, amiért Aron és Andrei ordít a fájdalomtól. A dajkájára
vágyott, hogy megölelje és megvigasztalja, de emiatt is csak még
jobban szégyellte magát.
Lada számító arckifejezéssel nézte a korbácsolást.
– Ököllel azért gyorsabb – közölte.
 5

1446. Argyasudvarhely, Havasalföld

Lada életének tizenkettedik évében, a nyár derekán pestis

szakadt a városra. Fekete-kék legyek ezrei zümmögtek
kitartóan. Vlad elhatározta, hogy elviszi Ladát és Radut a
városból. Mircea, kínzójuk és bátyjuk ekkor éppen Erdélyben
próbálta elsimítani a konfliktusokat. Ladát fellelkesítette, hogy
mindenki szeme láttára az apja mellett lovagol. Radu, a dajka és
Bogdan mögöttük haladt, kissé hátrébb pedig az őrség. Vlad
megmutatta a vidék látnivalóit: egy rejtett ösvényt, ami
felvezetett a hegyre, de láttak egy régi temetőt is, ahol rég
elfeledett emberek sírját sima kövek díszítették. Vlad azt is
elmagyarázta, hogy a gazdák hogyan ásnak árkot, hogy
feltöltsék folyóvízzel a földek öntözéséhez. Lada nagyobb
szomjúsággal itta apja szavait, mint a kiszáradt föld.
Csak egy rövid időre álltak meg a kis zöld városban,
Argyasudvarhelyen. Tiszteletüket tették egy templomban, amit
Lada apjának adományából építettek. Ladát rendszerint
idegesítették a vallási tanok. Apjával együtt eljárt ugyan a
templomba, de csak mert kötelező része volt politikájuknak:
megmutatták magukat, meg lehetett nézni őket, egyik vagy
másik család pedig növelhette a presztízsét azáltal, hogy a
közelükben lehetett. A papok monoton énekétől elálmosodott, a
levegő émelyítő volt, mindenütt félhomály, a fény sehogy sem
tudott áttörni a koszos ablakokon. Pravoszlávok voltak, de Lada
apja a Sárkányrend révén politikai kapcsolatban állt a római
pápával, emiatt Ladának szépen ki kellett húznia magát, és
mindent úgy kellett csinálnia, ahogy kell, mert mindenki látta
őket. Színjáték volt az egész, ami Ladát nagyon idegesítette.
Azonban itt, ebben a templomban az apja nevét a falba vésték.
Aranylapocskákkal rakták ki a Krisztust a kereszten ábrázoló
hatalmas mozaik mellett. Lada ettől erősnek érezte magát.
Mintha Isten ismerné a családja nevét.
Egyszer majd ő is építtet egy saját templomot, és Isten őt is
meglátja.
Útjukat az Argyas folyó mentén folytatták, ami hol
elkeskenyedett és vadul háborgott, hol pedig szélesen,
nyugodtan és tükörsimán hömpölygött. Úgy kanyargott
keresztül az országon, mint egy kígyó, egészen a hegyekig.
Minden mélyzöld volt, majdnem fekete. Sötétszürke
görgelékkövek álltak szétszórva a meredek lejtőkön, a mélyben
pedig ott tekergett az Argyas.
A levegő frissebb volt, mint Tirgovistében, a hideget a kövek
és a moha őrizte. Az ég felé meredő hegyek olyan meredekek
voltak, hogy a nap csak pár órán át sütött az utazókra.
Egyébként árnyékban haladtak. Fenyő-, fa- és rothadásszag volt,
de Lada még a rothadás szagát is nemesnek és egészségesnek
érezte, nem úgy mint Tirgoviste rejtett rothadását.
Már az útjuk vége felé jártak, amikor egy késő délután az apja
egy görgelékkő mellett növő örökzöld fa felé nyúlt. Letört egy
ágat, megszagolta, és mosolyogva odaadta Ladának. A mosolya
boldogsággal töltötte el Ladát, szinte megszédült, mint a hegyi
levegőtől. Még soha nem látott ilyen nyugodt jókedvet az apja
arcán, és mivel a mosoly felé irányult, Lada szíve szinte ugrált
örömében.
– Ez a fa mi vagyunk – mondta az apja, és előrelovagolt.
Lada a gyeplőt megrántva megállította a lovát, egy
engedelmes, fakóbarna állatot. Szemügyre vette a fát, ami életet
préselt ki a kőből. Göcsörtös volt és kicsi, de zöld és oldalra nőtt,
a gravitáció törvényét megcáfolva. Ott volt képes a túlélésre,
ahol semmi más.
Lada nem tudta, hogy az apja csak kettejükre gondolt, vagy
Havasalföld egész népére. Bár a fejében ez a kettő
elválaszthatatlan volt. Ez a fa mi vagyunk, gondolta, és az
orrához emelte az illatos ágat. A halállal dacolva növekszünk.
Ezen az estén a folyó és a hegyek közé préselődött faluba
értek. A házak egyszerűek voltak, mentesek minden felesleges
dologtól. Nem lehetett összehasonlítani a várukkal. Az utcákon
viszont gyerekek szaladgáltak és játszottak. Apró cserepekben
élénk színű virágokat neveltek. Csirkék, bárányok mászkáltak
szabadon.
– És ha jön egy tolvaj? – kérdezte Radu.
Tirgovistében az állatokat karámban tartották, és valaki
mindig vigyázott rájuk.
A dajka széles kézmozdulattal szinte az egész falut felölelte.
 – Itt mindenki ismer mindenkit. Ki lopná meg a szomszédját?
– Azonnal észrevennék, és megbüntetnék őket – tette hozzá
Lada.
Radu a homlokát ráncolva mosolygott rá.
– Itt odafigyelnek egymásra az emberek.
Meleg ételt szolgáltak fel nekik, kerek rozscipót és forró,
ropogósra sült csirkét. Lehet, hogy a hosszú út volt az oka, vagy
talán a sok illatozó zöld növény, de Ladának itt még az ételek is
finomabbnak és valóságosabbnak tűntek.
Másnap korán ébredt, az ágyon lévő szalma átszúrta az ingét,
és szúrta a hátát. A dajka horkolt. Bogdan és Radu úgy aludtak
összegömbölyödve a sarokban, mint a kölyökkutyák. Lada
kimászott az ablakon.
Erdőszéli házikójuk kellemes volt és tiszta. A legszebb a
faluban. Ladának csak néhány lépést kellett megtennie, és
alámerülhetett egy új, titokzatos világba, amely tele volt
zöldesen átszűrt fénnyel és láthatatlan rovarok folytonos
zümmögésével. Meztelen talpa alatt a föld nedves volt a
hajnaltól, és akkora csíkos meztelen csigák kúsztak mindenütt,
mint a mutatóujja. A köd csak a fák egyes részein tapadt meg,
mintha láthatatlan indákkal köszöntötte volna őt. Egy veszélyes
ösvényen mászott felfelé egy szürke szikla csúcsa felé. Alig
haladt.
Romok várták fent, egy régen lerombolt régi vár. Mintha
gúnyolódott volna Ladával, ahogy kilátszott a ködből. Lada
követte a hívását, nem teljesen értette, mi ütött belé.
Muszáj volt elmennie odáig.
Leereszkedett egy kisebb vízmosásos szakadékba, ahonnan
az ösvény egyenesen a köves csúcsra vezetett. Csúszott a lába.
Lada zihálva nyomta az arcát egy kőnek. A kőben cölöpök
rozsdás nyomait fedezte fel. Ezek egykor hidat tartottak.
Elkapta az egyiket, aztán a másikat, és végül átmászott a vár
romos falán.
Az alapzaton járva téglatörmelék és vakolat szúrta a talpát.
A legszélén a fal teljesen leomlott, csak egy kiálló,
macskaköves rész maradt meg az ürességbe nyúlva. Lada szíve
kalapált, miközben lenézett az Argyasra. Innen keskeny csíknak
tűnt, a falubeli házak pedig kavicsoknak látszottak. A
napsugarak arany fénybe vonták a szemközti csúcsokat. A fény
Ladára esett. A napfény a levegőben lévő port arannyá
változtatta, a ködöt pedig szivárványszínben csillogó cseppekké.
A régi alapzatból kinőtt tüskés, bíbor virág magára vonta Lada
figyelmét. Letépte, a fény felé emelte, és az arcához szorította.
Átjárta a lelkesedés, megértette, hogy ez a pillanat, a hegy, a
nap… mindez miatta van így, neki szól. Ugyanezt az ujjongást,
ezt az égő, mégis könnyű érzést érezte a mellkasában akkor is,
amikor az apja elégedett volt vele. De most felerősödött, és
teljesen magával ragadta. Havasalföld, a hazája, az édesanyja
köszöntötte őt. A templomban kellene így éreznie az embernek.
Lada ott nem látott semmi istenit, de ezen a csúcson, itt,
vidéken békét érzett, célt talált, és úgy gondolta, hogy tartozik
valahová. Ez volt Isten dicsősége.
Ez volt Havasalföld.
A hazája.

•
Amikor a nap csaknem keresztülért a szoroson, és a hegy mögé
készülődött, Lada elkezdett ereszkedni. Lefelé nehezebb volt az
út, a lábait kevésbé érezte biztosnak, a cél pedig nem csábította
annyira.
A faluba érve a lábai lehorzsolódtak, és majd éhen halt. A
dajkája majdnem beleőrült az izgalomba, jól meg is mosta a
fejét, Radu pedig amiatt duzzogott, hogy Lada az egész napot
tönkretette. Még Bogdan is morgolódott, amiért Lada nem vitte
magával.
Lada nem foglalkozott velük. Az apjának akarta elmesélni,
hogy érezte magát fent a hegyen, hogy Havasalföld, az
édesanyja átölelte, és fénnyel meg melegséggel töltötte el. Az
érzések túlcsordultak benne, és tudta, hogy az apja meg fogja
érteni. Büszke lesz rá.
De az apja nem vette észre. Komoran ült a vacsoránál, és
fejfájásra panaszkodott. Lada az asztal alá rejtette a virágot,
amit egész nap őrzött. Este egy szentekről szóló kis könyvbe
rejtette, amit a dajkája hozott neki az útra. Az örökzöld ág mellé
dugta.
Másnap az apja üzleti ügyben elutazott valahová.

Mindennek ellenére ez volt Lada életének legjobb nyara. Apja

elutazásával elszállt a kétségbeesett vágya, hogy a kedvére
tegyen. Bogdannal és Raduval sokat pancsoltak a folyóban,
felmásztak a sziklákra és a fákra, csúfolták a falusi gyerekeket,
azok pedig őket. Lada Bogdannal titkos nyelvet talált ki, ami az
anyanyelvük egy primitív változata volt, de belekevertek latin,
magyar és szász szavakat is. Ha Radu játszani akart velük,
akkor ezen a kusza, bonyolult nyelven feleltek neki. Radu
bosszúságában gyakran elsírta magát, de ez is csak azt
bizonyította, hogy jól teszik, hogy nem vesznek be a játékukba
egy ilyen bőgőmasinát.
Egyszer magasan fent a hegyoldalon Bogdan kijelentette,
hogy feleségül veszi Ladát.
– Miért pont engem akarsz feleségül venni?
– Azért, mert a többi lány unalmas. Utálom a lányokat. Kivéve
téged.
Lada tudta, hogy a jövője a házasság körül forog majd, bár ez
az érzés még csak homályos volt benne, és félelem is vegyült
bele. Az anyja régen visszatért Moldáviába (vagy talán
menekült, ahogy a Lada fülébe jutott híresztelések állították),
Lada mellett pedig nem állt más, akit megkérdezhetett volna
erről. Még a dajkája is csak csettintett a nyelvével, és azt
hajtogatta, hogy elég minden napnak a maga baja, amiből Lada
annyit szűrt le, hogy a házasság baj.
Időnként elképzelt egy sötét árnyalakot az oltárkő előtt.
Megfogta a férfi kezét, ő pedig mindent elvett tőle, amit csak
akart. Forrt benne a gyűlölet, ha arra az emberre gondolt, aki
csakis arra vár, hogy a földön csússzon előtte.
De most Bogdan szólt hozzá. Lada úgy vélte, hogy ha férjhez
megy valakihez, akkor legyen az Bogdan.
– Rendben. De csak akkor, ha megegyezünk, hogy én leszek a
főnök.
Bogdan elnevette magát.
– Miért, most nem így van?
 Lada Bogdan vállára csapott, és gyorsan kitörölte a fejéből az
oltár előtt álló sötét alakot. A rémálmot. Itt, ezen a hegyen,
minden tökéletes volt.
– Házasodjunk össze most!
– Hogy?
– Add a kezed!
Bogdan engedelmeskedett, de felszisszent a fájdalomtól, mert
Lada végighúzta a kését a tenyerén. Ugyanezt csinálta magával
is, aztán megfogta, és a sajátjához szorította Bogdan tenyerét. A
meleg nedvesség összekeveredett kicsi, koszos tenyerükön.
– Ezen a hegyen, Havasalföld anyánk mint tanú előtt feleségül
megyek Bogdanhoz, és örök hűséget fogadok neki.
Bogdan vigyorgott, nagy füleit vörösre festették a lemenő nap
sugarai.
– Ezen a hegyen, Lada anyja mint tanú előtt, aki a fákból és a
kövekből néz le ránk, feleségül veszem Ladát, és örök hűséget
fogadok neki.
Lada megszorította Bogdan kezét.
– És én vagyok a főnök.
– Te vagy a főnök. – Elengedték egymást. Bogdan zavart,
csalódott arckifejezéssel leült a földre. – És most mi lesz?
– Honnan tudjam? Még sosem mentem férjhez.
– Meg kell csókolnunk egymást.
Lada közömbösen vállat vont, és az ajkát Bogdan szájához
közelítette. Hozzáérve érezte, hogy Bogdan ajka puha, száraz,
meleg. Az arcvonásai ilyen közelről már elmosódtak, kezdett
úgy kinézni, mintha három szeme lett volna. Lada elnevette
magát, mire Bogdan is. A nap hátralévő részét így töltötték,
összedugott orral. Elmesélték egymásnak, hogy szörnyeknek
tűnnek, egy szemmel vagy éppen hárommal, és megtárgyalták a
többi furcsaságot is.
Nem hozták többet szóba a házasságukat, de a tenyerük csak
hetek múlva gyógyult be.
A napfényes, arany-zöld napok végtelen sora után végül
visszatértek Tirgovistébe. Nem érezték úgy, mintha hazatértek
volna. Lada bánkódott. Vissza akart térni az Argyashoz. Újjá
fogja építeni a várat a hegyen, és ott fog élni az apjával és
Bogdannal. Még az is lehet, hogy Raduval is.
Ott jobb lesz, mint Tirgovistében. Bárhol jobb lesz, mint ott.
 6

1447. Tirgoviste, Havasalföld

A tizenegy évesen is még alacsony termetű Radu belerúgott a

kemény hóba. Fázott, unatkozott és dühös volt. Lada és Bogdan
hangosan ujjongva száguldott el előtte, alig fértek el ketten az
ósdi fémpajzson. Nagyokat huppantak a dombról lefelé menet,
és csak a folyó partján álltak meg.
Egy egész örökkévalóság alatt értek fel újra, maguk után
húzva a súlyos, lopott pajzsot. Radu egyszer megpróbált segíteni
nekik, de ők így sem engedték neki, hogy lecsússzon.
Miközben Lada és Bogdan visszavonszolta a pajzsot a
dombra, a titkos nyelvükön fecserésztek, amiről azt hitték, hogy
Radu nem érti.
– Nézd! – nevetett Bogdan. Maflán elálló fülei vöröslöttek a
hidegtől. – Mindjárt elsírja magát.
– Á, állandóan sír – felelte Lada, és még arra se vette a
fáradságot, hogy Radura nézzen.
Ennek hallatán Radu szemében persze könnyek égtek. Utálta
Bogdant. Ha ez a tuskó nem lenne itt, Lada vele csúszna le, és
vele osztaná meg a titkait.
Arrébb botorkált.
A nap vakítóan tükröződött a havon. Ha észreveszik a
könnyeit, azt fogja mondani, hogy a fénytől van. De úgyis
átlátnak rajta. A partra érve a befagyott folyó látványa tárult
elé. A közelben Raduval egykorú gyerekek játszottak. Feléjük
araszolt, igyekezett úgy tenni, mintha amúgy is arra akarna
menni.
Szerette volna, hogy odahívják játszani.
Annyira akarta, hogy a kívánsága jobban fájt, mint fázós ujjai.
– Van nálam egy mézes süti. Annak adom, aki be mer menni a
folyó közepére – jelentette ki a legidősebb fiú.
Csizma helyett rongyokba bugyolálta a lábát, de büszke
tartását bármelyik bojárgyerek megirigyelhette volna.
– Hazudsz – közölte egy hosszú copfos kislány, aki sállal
kötötte át a fejét. – Soha nincs nálad ennivaló, Costin.
A fiú kihívóan szegte fel a fejét.
– Én messzebb merek menni, mint bárki közületek –
büszkélkedett. – Vagy nem? Na, ki a legbátrabb?
– Én – bukott ki Raduból.
Azonnal megbánta. A természeténél fogva óvatos volt, félt a
fájdalomtól, és visszariadt a kockázattól. Pontosan ezért
gúnyolta Lada és Bogdan olyan gyakran. Soha nem lépett volna
rá magától a befagyott folyóra.
Visszakozott is volna, de Bogdan ujjongva felkiáltott a háta
mögött. Így inkább előrébb lépett.
A gyerekek körbenéztek, csak most vették őt észre. Costin
hunyorogva méregette Radu finom ruháját és a bőrcsizmáját.
Radu Costin barátja akart lenni. Sőt – bár maga se értette igazán
–, szívesebben lett volna Radu helyett Costin. Nyíltan akart az
emberek szemébe nézni, félelem és szégyen nélkül akár úgy is,
hogy nincstelen.
Costin kissé felhúzta a felső ajkát. Radut hirtelen elfogta a
félelem. Sokkal erősebb félelem, mint a befagyott folyótól.
Megijedt, hogy Costin rá se hederít. Hogy elzavarja. Félt, hogy a
gyerekek ránézve megértik, hogy nem éri meg rápazarolniuk az
idejüket.
– Ha messzebbre mész, mint én, akkor neked adom a
csizmámat – bukott ki Raduból kétségbeesésében.
Costin felvonta a szemöldökét. Az arckifejezése ravaszságot
tükrözött.
– Megesküszöl rá?
– Minden szentre esküszöm.
A gyerekeket megdöbbentette Radu hirtelen és nem is
helyénvaló esküdözése. Nagyon komoly esküt tett, hiszen több
szent létezett, mint amennyit Radu meg tudott volna jegyezni.
Tudta, hogy nem szabad őket nyakra-főre emlegetni. Kihúzta
magát, és utánozta Costin pökhendi testtartását.
– Én mit adjak neked, ha te mész messzebb?
Costin hanghordozása nyilvánvalóvá tette, hogy
elképzelhetetlennek tartja ezt.
Radu mosolygott, és megismételte Costin hazugságát:
– A mézes sütit.
Costin bólintott, és ráléptek a folyóra. A partnál a jég opálosan
fehér volt, apró kavicsok hevertek mindenfelé. Radu tétován
lépkedett, próbált rájönni, mennyire csúszik a csizmája.
 Costin nevetgélve csúszkált előre, rongyokba bugyolált lábait
olyan magabiztosan mozgatta, mintha már századszorra
csinálná. Valószínűleg így is volt.
Radu őt figyelve csúszkált előre. Egyre jobban haladt, de még
így is messze lemaradt. Jó volt így. Radu nem feltétlenül akarta
legyőzni a másik fiút, hiszen mérget vett volna rá, hogy nincs
mézes sütije. Korábban már rájött, hogy ha az emberek nem
tudnak megfelelni az elvárásoknak, akkor elszégyellik magukat
vagy dühösek lesznek. Azt gyanította, hogy Costin az utóbbi
típushoz tartozik, ő pedig a barátja akart lenni, nem az
ellensége.
Amúgy is volt még egy pár csizmája. A dadusa le fogja szidni,
de nem árulja be az apjának, az alapos fejmosások után pedig
mindig különösen kedves és nagylelkű volt Raduval.
Már jó néhány méterre eltávolodtak a parttól, amikor hangos
reccsenés visszhangzott. Radu teljesen ledermedt.
Costin visszanézett, sötét szeme megvillant, és felszegte az
állát.
– Erre van a közepe, te gyáva.
Tett még néhány lépést, majd egy újabb hangos reccsenés
kíséretében beesett a jég alá.
– Costin! – kiáltotta Radu.
A lék felé araszolt. A fiú kibújt a víz alól, kereste, hol tudna
megkapaszkodni. Radu hason fekve igyekezett előre. Már
majdnem elérte Costin kezét, de a jég alatta is repedezett.
Ekkor valaki elkapta a bokáját, és visszarántotta.
– Várj! – kiáltotta Radu, és a kezét nyújtotta Costin felé.
A fiú már a hasáig kint volt, de a teste alsó részét sehogy sem
tudta kihúzni a vízből. Radu felé nyúlt, de túl későn. Valaki
elrántotta Radut. Ekkor Costin szeme tágra nyílt a rémülettől, és
az arca olyan hófehérré vált, mint a jég.
– Várj! Várj! Segítsünk neki!
Radu próbált lábra állni, de megfogták a másik bokáját is, és
visszanyomták a jégre. Beütötte az állát, és beleharapott a
nyelvébe is, ami vérezni kezdett. Kihúzták, kidobták a partra,
Lada pedig pofon vágta.
– Mégis mit képzeltél? – kiabált vele.
– Segítenünk kell neki!
– Nem kell!
– Megfullad! Engedjetek oda!
Lada a gallérjánál fogva rázta meg.
– Meg is halhattál volna!
– Costin meghal!
– Ő egy senki. A te életed százszor annyit ér. Soha többé ne
kockáztasd az életedet másokért!
Ahogy Lada rázta, Radu feje mozgott, így nem látta a folyót, és
azt sem, hogy kijutott-e Costin. Hallotta a többi gyerek
kiabálását, de a hangjuk nagyon távolinak tűnt. A szíve olyan
erővel kalapált, hogy nem értette, mit mondanak. Amikor végül
ránézett Ladára, dühöt várt, de meglepő dolgot látott. A nővére
szemében könnyek csillogtak. Radut ezért kigúnyolta volna.
– Soha többet ne csinálj ilyet!
Lada felállt, és felsegítette őt is. Bogdan megfogta Radu másik
kezét, és elvitték. Radu megpróbált visszanézni, de Lada
megfogta a nyakát, és arra kényszerítette, hogy előre nézzen.
Radu arra számított, hogy Lada előremegy, vagy hogy ordítozni
fog vele, ehelyett a hosszú úton egészen hazáig némán mellette
sétált a hidegben.
– Minden rendben van Costinnal is – mondta végül, miután
percekig Radu szipogását hallgatta. – Kikecmergett valahogy.
– Tényleg?
Radu reszketni kezdett a reménytől és az örömtől.
Lada a pajzsra mutatott.
– Ülj rá!
Szólt Bogdannak, hogy húzza Radut. Bogdant öszvérnek hívta,
és más vicces beceneveken szólította. Radu fejéből ettől eltűnt
Costin arca, és dülöngélt a röhögéstől. Este a kandalló előtt
vacsoráztak. Lada Radu mellett ült, piszkálta, és a maga módján
fontoskodott körülötte.
Amikor Lada azt hitte, hogy az öccse elaludt, belopózott a
szobájába. Radu mindig rosszul aludt, gyakran felébredt és
aggódott valami miatt, de amennyire csak tudott, próbált
mozdulatlanul feküdni, és egyenletesen lélegezni. Kíváncsi volt,
mire készül Lada.
A lány sokáig az ágya mellett ült. Végül a vállára tette a kezét,
és ezt suttogta:
– Te az enyém vagy.
Radunak eszébe jutott, milyen volt Lada hangja, amikor azt
mondta, hogy Costin kijutott a partra. Nem érzett meggyőződést
a hangjában. Radu szinte biztos volt benne, hogy hazudott.
Ennek ellenére Lada biztonságos közelségének melegében aludt
el. Gyötörte a bűntudat, amiért ennyi boldogságot hozott neki ez
a nap.
Még most is érezte.
 7

Tavasz volt, Lada nem sokkal ezelőtt vesztette el majdnem

Radut a befagyott folyón. Most hanyatt fekve bámulta a
faleveleket a feje felett.
Az ágak olyan sűrűn fonódtak egymásba, hogy a rikító zöld
szinte teljesen megszűrte a fényt. A tanítójuk monoton hangon
zümmögött valamit – latint tartott –, Radu pedig
kötelességtudón ismételgette. A fiú már majdnem betöltötte a
tizenkettőt, Lada pedig a tizenhármat. Az idő múlása és az, hogy
a nevéhez újabb és újabb évek társultak, Ladát rémülettel
töltötte el. Még nem volt eléggé felnőtt. Még mindig nem. Még
mindig hosszú út állt előtte.
De hétévnyi tanulás után – hét év után, amit ebben a
városban, ebben a várban töltött – már latinul is tudott olyan jól
olvasni, írni és beszélni, mint bárki más. Ez volt a szerződések,
levelek és Isten nyelve. Hivatalosnak és keménynek érezte,
amikor beszélte. A havasalföldi nyelvet az egyszerű emberek
nyelvének tartották, csak szóban használták, írásban nem.
De milyen édes íze volt!
– Ladiszlava! – szólította meg őt a tanító.
 Fiatal, simára borotvált képű ember volt. Nem birtokolt
földet, ezért nem engedtek neki szakállt és bajuszt növeszteni.
Lada ki nem állhatta őt, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy
együtt tanuljon Raduval. Vlad szó szerint a következőket
mondta: Teljesen felesleges a nyivákoló férget taníttatni, Ladát
viszont beültethetnénk az órákra, ér annyit az agya, hogy
formáljuk. Kár, hogy lány.
Okosabb, erősebb, nagyobb. Lada nem felejtette el, hogy az
apja milyen okokat sorolt fel sok évvel ezelőtt, amiért Lada nem
győzhette le őt. Akkor azt tűzte ki célul, hogy elnyerje a
szeretetét, hogy megmutassa neki, hogy igenis lehet okosabb,
erősebb és nagyobb. Fáradhatatlanul küzdött, hogy elérje a
célját, hiszen biztos volt benne, hogy ha sikerül neki, az apja
nagyobb szeretettel és büszkeséggel fog tekinteni rá, mint a
bátyjára, Mirceára. Mircea ekkor már húszéves, felnőtt férfi
volt, az apja örököse. Mindig elkísérte Vladot a csatába,
csillapította a bojár családok közti feszültséget, együtt étkezett
az apjukkal, terveket kovácsolt vele, mellette lovagolt. Ő volt
Havasalföld jobbkeze. És pontosan ez a kéz húzogatta olyan
szívesen Lada haját, vagy csipkedte őt. A legkülönbözőbb, rejtett
módokon okozott fájdalmat neki, amit egyébként senki nem
vett észre.
Egyszer Mircea lesz a fejedelem.
Ha él addig.
De előtte, még mielőtt nem lesz túl késő, Lada igenis elfoglalja
Mircea helyét az apja szívében. Akkor vette észre őt Vlad
először, igazán, amikor visszaadta Ladának a kését, kijelentve,
hogy ő Havasalföld leánya. Ezt az emléket őrizte magában azóta
is, egyszerre örömmel és fájdalommal töltötte el.
Megismételte az utolsó latin mondatát, aztán a biztonság
kedvéért elmondta magyarul és törökül is.
– Nagyon jó. – A tanító kényelmetlenül fészkelődött a magával
hozott faszéken. – Bár mindannyiunknak jobb lenne, ha bent
tanulhatnánk.
Ladát az előző nevelője pofon vágta azért, mert ki akart
menni, Lada erre betörte az orrát. Az új tanító beérte finom
javaslatokkal, amikre a lány többnyire rá se hederített.
– Ez az én országom.
Lada felállt, nyújtózkodott egyet, bár a merev ingujjak
akadályozták a mozgásban. Nem szeretett a várban tanulni,
ezért mindennap elérte, hogy kilovagoljanak a fallal körülvett
belvárosból, el a kisebb házak és viskók mellett, a főváros
mocskos, ágrólszakadt külső negyedein át a friss, zöld vidékre.
A lovakat elengedték, hadd bóklásszanak kedvükre a bíbor
virágos mezőkön, Lada és Radu pedig a sűrű lombú, világos
kérgű fák árnyékában tanult.
– Az ország nem a tied.
Radu egy bottal írta a földbe a latin igéket.
– Miért? Ez nem Havasalföld?
Radu bólintott. Az orrán lévő koszfolt miatt Lada szemében
kicsinek és nevetségesnek tűnt, és ez ingerültté tette a nővérét.
Radu mindig vele volt, az élete részét képezte, ám a lány nem
tudta eldönteni, hogy viszonyuljon hozzá. Időnként, amikor az
öccse arcán mosoly terült szét – ha ez a mosoly olyan vidám
volt, mint a patakon tükröződő napsütés –, vagy amikor Lada
azt látta, hogy Radu hogyan lazul el álmában, akkor valami
megmagyarázhatatlan fájdalmat érzett. És ez megijesztette.
– Ülj egyenesen! – Lada megfogta Radu állát, és olyan
vehemenciával törölte meg az orrát az ingével, hogy Radu
felkiáltott, és megpróbált elhúzódni. Lada erre még erősebben
megszorította az állát. – Ez Havasalföld, és én Havasalföld lánya
vagyok. Az apánk Havasalföld fejedelme. Ez az én hazám.
Radu végre abbahagyta az ellenállást. Ladára meredt.
Hatalmas szeme megtelt könnyekkel. A fiú olyan elbűvölő volt,
hogy a nők az utcán megálltak, hogy gügyögjenek neki.
Mosolygás közben gödröcskék jelentek meg az arcán, a szakács
ezért bármiből adott neki repetát. Amikor Lada látta, hogy
bántják, meg akarta védeni őt, de bosszantotta is ez az érzés.
Radu gyenge volt, de Ladának az is gyengeségnek tűnt, ha
megvédte őt. Mircea ilyen értelemben biztosan nem volt
gyenge.
Lada elengedte Radu állát, és megvakarta a tarkóját. Néhány
hete Mircea úgy meghúzta a haját, hogy a fején maradt egy
kopasz folt, ami csak most kezdett eltűnni. A lányokat meg kell
tanítani arra, hol a helyük, sziszegte a bátyja.
Lada a leveleken áttörő napsugarak felé fordította az arcát.
Itt. Itt van a helyem. Apja adta neki ezt a helyet, és Havasalföld
mindig az övék lesz. Radu sárba írt ákombákomjait rugdosta.
– Nem mindenki akarja, hogy miénk legyen ez az ország.
– Visszatérhetnénk a… – kezdte a tanító, de Lada felemelt
kézzel hallgattatta el.
Leguggolt, és felvett a földről egy kerek követ, ami épp elfért a
tenyerén. Arányos, súlyos kő volt. Lada megpördült, és
elhajította. A puffanást dühös kiáltás, majd nevetés követte.
Bogdan állt fel, az előbb ugyanis kúszva próbált odalopózni
hozzájuk.
– Máskor ügyesebben csináld, Bogdan! – Lada arcán a gúnyos
fintor mosollyá változott. – Gyere, ülj ide közénk! Hallgasd,
hogy töri Radu a latint.
– Radu nagyon ügyes. – A tanító a homlokát ráncolva nézett
Bogdanra. – De engem nem azért vettek fel, hogy a dajka fiát
tanítgassam.
Lada azzal a hideg és pökhendi pillantással mérte végig, amit
már a születése pillanatában a magáénak tudhatott.
– Azért vették fel, hogy azt csinálja, amit mondanak magának.
A tanító nagyon szerette egyenes, hibátlan orrát, ezért
elcsigázottan sóhajtott egyet, és folytatta az órát.

– Most pedig magyarul! – utasította Lada Bogdant, miközben

gyors, határozott léptekkel sétált a vár folyosóján.
Tirgovistét a nagy bizánci városok mintájára építették: a
város szívében állt a vár, amit a bojárok házai vettek körül,
azon túl pedig a kézművesek és művészek házai, akik
kiérdemelték a bojárok védelmét. Mindenki más a vastag
kőfalakon kívül élt. A falakon belül a házakat káprázatos
színekre festették, vörösre, kékre, sárgára, zöldre. A tekintetet
virágágyások és csobogó szökőkutak vonták magukra, de az
emberi kipárolgások szaga mindenhová beszűrődött, úgy tűnt,
hogy a nincstelenek és szegények tömegei egyre közelebb
kúsznak a városhoz. Lada olyat is látott, hogy a vityillójukat
közvetlenül a falhoz építették.
 Lada és Radu nem maradhatott sokáig Tirgoviste külső
kerületeiben. Ha mégis elhagyták a várost, akkor felnyalábolták
őket, és sebtében rohantak végig az utcákon. Csak pillanatokra
láthatták a romos házakat és az emberek gyanakvó, beesett
tekintetét.
A várban éltek, de ez az erőfeszítések dacára sem vehette fel
a versenyt Konstantinápoly pompájával. Bent sötétség és
félhomály uralkodott. A termek szűkösek voltak, a falak
vastagok, az ablakok keskeny rések, a folyosók, akár egy
labirintus. A vár épülete jelképe volt annak, hogy minden
hazugság – a medencék, a kertek és a színes ruhák, amiket az
emberek magukra öltöttek. Tirgoviste nem a csillogó Bizánc
volt, bár Bizánc sem volt már Bizánc, ahogy a többi állam sem
az Oszmán Birodalom közelében. Havasalföld útjain az erősebb
hadseregek tapostak, újra és újra katonák lábai dübörögtek
végig rajtuk.
Lada megérintette a falat. Érezte a hideget, ami soha nem
hagyta el ezeket a köveket. A vár egyszerre volt célpont és
csapda. Lada soha nem érezte itt biztonságban magát. Ahogy
apja időnként felcsattant, és amilyen feszülten viselkedett, Lada
érezte, hogy ő is folyamatos fenyegetettségben érzi magát. Lada
nagyon szeretett volna máshol élni, vidéken, a hegyek
védelmében, valahol, ahonnan a közeledő ellenséget
mérföldekről látni lehet. Valahol, ahol az apja is tud pihenni, és
talál időt arra, hogy beszélgessen Ladával.
Két janicsár ment el mellettük. A janicsárok elit török katonák
voltak, akiket gyerekként hurcoltak el adó fejében más
országokból, és akiket a kiképzésük során arra tanítottak, hogy
a szultánt és az ő istenét szolgálják. A janicsárok éppen lazán
társalogtak és nevettek, megremegett díszes, fehér tarkóvédővel
ellátott bronzsisakjuk. Lada apja ragaszkodott ahhoz, hogy a
vár a hatalom szimbóluma, de azt nem volt hajlandó meglátni,
hogy valójában mit jelképez Tirgoviste. Tirgoviste nem nekik
adott hatalmat, hanem másoknak felettük. Tömlöcben éltek itt,
fogságban, a befolyásos bojár családok követeléseitől függtek.
De ami még ennél is rosszabb, Vladot hiába kente fel a római
pápa keresztes lovagnak, az Oszmán Birodalom vazallus állama
maradtak. Lada apja a trónja érdekében pénzt és életeket
áldozott, de a saját becsületét is feláldozta a török szultánnak,
Murádnak.
Miközben Bogdan nyugati szomszédjaik, a magyarok nyelvén
elcsacsogta Ladának, hogy telt a napja, Lada időnként
kijavította a kiejtését. A nagy terembe lépve a lány futó
pillantást vetett a falnak támaszkodó két janicsárra, akik úgy
irritálták őt, mint a cipőbe kerülő kavics.
Bulgária és Szerbia hasonló megállapodást kötött a
szultánnal: a stabilitásért cserébe pénzt és fiúkat adtak.
Magyarország és Erdély viszont ellenállt, nem akartak
vazallusok lenni. A határoknál tapasztalható feszültség állandó
figyelmet követelt Vladtól, hetekre távol maradt az otthonától,
és gyomorfájás kínozta, ami undokká és ingerültté tette.
Lada gyűlölte a törököket.
Az egyik janicsár felvonta bozontos szemöldökét. Úgy nézett
ki, mint egy bolgár vagy szerb, de törökül szólalt meg:
– Hogy ez a lány milyen csúnya! A fejedelemnek szerencséje
lesz, ha sikerül férjhez adnia. De az is lehet, hogy olyan
kolostort keres neki, ahová szinte bárkit felvesznek.
Lada továbbment, mintha nem hallott volna semmit, de
Bogdan megállt. Dühös lett. A katona látta rajta, hogy mindent
ért. Érdeklődéssel lépett oda hozzájuk:
– Te beszélsz törökül?
Lada megfogta Bogdan kezét, és tökéletes kiejtéssel felelt:
– Az embernek muszáj megtanulnia törökül, ha az udvari
kutyáknak akar parancsolgatni.
A katona elnevette magát.
– Otthon fogod érezni magad velük, te kis szuka.
Lada gyorsabban kapta elő a kését, mint hogy azt a katona
vagy kísérője észrevette volna. Termeténél fogva nem érte el a
férfi nyakát, ezért megelégedett egy csúnya vágással a karján. A
katona felkiáltott fájdalmában és meglepetésében, hátraugrott,
és próbálta elővenni a kardját.
Lada jelzésére Bogdan a katona lábára vetette magát, és
feldöntötte. A földön fekvő katona nyaka már könnyű célpont
volt. Lada az álla alá szorította a kést, és a másik katonára
pillantott. Egy sápadt, sovány, barna szemű, átható tekintetű
fiatalemberre, aki szinte még gyerek volt. Az egyik kezét a
hosszú, hajlított pengéjű kardján tartotta. A törökök az ilyet
kedvelték.
– Csak egy ostoba támadja meg a fejedelem lányát a saját
házában. Két katona egy védtelen kislánnyal szemben – mondta
neki Lada, majd kivillantotta a fogait. – Nagyon előnytelen, ha
valaki megállapodást akar kötni.
A vézna katona elengedte a kardját, és hátrálni kezdett. A
mosolya éppen olyan görbe és fenyegető volt, mint a fegyvere.
Meghajolt, a karját védekezőn maga elé emelte.
Bogdan dühében reszketve ugrott fel a padlóról. Lada a fejét
csóválta. Ki kellett volna hagynia őt ebből. Ladának volt érzéke
az irányításhoz, ezekhez a finom szálakhoz, amik összekötöttek
körülötte mindenkit. Tudta, hogy kell rángatni őket,
megszorítani, vagy úgy belegabalyítani az ellenfeleit, hogy
elfogyjon a levegőjük.
Vagy hogy elveszítsék a józan eszüket.
Már néhány szálat a markában tartott, de az összeset akarta.
Bogdan viszont szinte egy szálat sem tartott a kezében. Amikkel
rendelkezett, azokat a születésével együtt kapta, csakis azért,
mert fiúnak született. Pusztán emiatt az emberek jobban
tisztelték, mint az anyját, a dajkát. Ladának összerándult a
gyomra, ha belegondolt, hogy Bogdannak milyen könnyen
indult az élete.
Odaszorította a tőrt, de nem elég erősen ahhoz, hogy átszúrja
a katona bőrét. Felállt, és megigazította a ruháját.
– Szolgák vagytok – mondta. – Ti nem tudtok kárt tenni
bennem.
A vézna katona hunyorgott, amikor Lada válla felett
Bogdanra nézett.
Lada karon fogta Bogdant, és kiment vele a teremből.
Bogdan forrt mérgében.
– El kell mondanunk apádnak, mi történt.
– Ne!
– Miért? Tudnia kell, hogy megsértettek téged.
– Ezek arra sem érdemesek, hogy észrevegyük őket. Annyit se
érnek, mint a sár. Te se haragszol meg a sárra azért, mert
ráragad a csizmádra. Letörlöd, és el is felejted.
– Az apádnak tudnia kell róla.
Lada elkomorodott.
Egyáltalán nem félt attól, hogy megbüntetik a tettéért, attól
viszont igen, hogy az apja megtudja, mit gondolnak róla a
janicsárok, és rájön, hogy igazuk van: Lada lányként kevesebbet
ér, mint az udvari kutyák. Egy dolgot lehet vele kezdeni:
sikeresen férjhez adni. Neki ezért muszáj a legokosabbnak
lennie, állandóan meglepetést okozni az apjának, és a kedvében
járni. Attól félt, hogy ha az apja egyszer ráun, akkor arra is
ráébred, hogy a lányának semmi haszna.
– Meg fognak büntetni minket?
Bogdan gondterhelten ráncolta a homlokát. Lada ismerte az
arcát, akár a sajátját, és Bogdant éppen úgy szerette, mint
önmagát. Nem napról napra, hanem óráról órára nőtt, és már
sokkal magasabb volt a lánynál. Amióta csak az eszét tudta,
Bogdan mindig mellette állt. Bogdan az övé volt, a játszótársa, a
bizalmasa és a lelki társa, ha nem is vér szerinti fivére. A férje
volt. Erős és megbízható akkor, amikor Radu gyengének
bizonyult. Lada meghúzta Bogdan nagy fülét. A fülei úgy álltak
el, mint egy bögre fülei, de Ladának a vár minden ékszerénél
többet jelentettek.
– A janicsároknak csak annyi hatalmuk lehet, amennyit
adunk nekik.
Vigaszként szánta ezt, de eszébe jutott az apja trónja fölé
kiakasztott görbe kard. A szultán ajándéka. Egyszerre volt
ígéret és fenyegetés, de ez a legtöbb dologra ráillett
Tirgovistében.
 •

Másnap reggel Lada későn ébredt, az alvástól megduzzadt a

szeme, a feje pedig zúgott a rémálmoktól. Furcsa hangokat
hallott, csuklásra emlékeztető nyögéseket a hálószobájának
ajtaja előtt. Bosszúsan trappolt ki a szobáját Radu szobájával
összekötő helyiségbe, oda, ahol a dajkája aludt.
A dajka ölbe tett kézzel előre-hátra dülöngélt a széken. Tőle
származott a hang. A tanácstalannak tűnő Radu a hátát
ütögette.
– Mi történt? – kérdezte Lada.
A pánik úgy nőtt benne, mintha egy maroknyi méh lenne a
mellkasában.
– Bogdan. – Radu tehetetlenül tárta szét a karját. – A
janicsárok elrabolták.
Lada erre egy egész méhrajt érzett magában. Kirohant,
egyenesen át az apja dolgozószobájába. Az apja térképek és
könyvelések felett görnyedt.
– Apa! – Kétségbeesett, elfojtott kiáltás tört fel belőle.
Gyerekes volt. Ahogy kimondta, érezte, hogy ezzel az egy szóval
semmissé tette mindazt az erőfeszítést, hogy az apja ne csak egy
kislányt lásson benne. De képtelen lett volna csendben maradni.
Az apja segíteni fog neki. Mindent elrendez. – A janicsárok
elrabolták Bogdant.
Vlad felnézett, letette a tollát, és megtörölte az ujjait egy fehér
kendőben, amin ettől fekete foltok jelentek meg. Aztán
hanyagul a földre dobta. Kimért hangon szólalt meg:
– A janicsárok azt mondták nekem, hogy gondjuk támadt egy
udvari kutyával. A katonájuk megsérült. Követelték, hogy
adjunk cserébe valakit, aki beszél törökül. Micsoda szerencsés
fordulat ez egy dajka fiának, nemdebár?
Ladának reszketett az alsó ajka.
Az érzés, amikor az apja ránézett, az az őrült, kétségbeesett
büszkeség hirtelen keserűséggé fordult benne. Az apja tudta,
mit jelent neki Bogdan. Tudta, de megengedte a janicsároknak,
hogy a legdrágább barátját vigyék el.
Vladot ez nem érdekelte. Most is csak a reakcióját nézte.
Lada ökölbe szorította reszkető kezét, és bólintott.
– Akkor majd nézd meg, hogy viselkednek az udvari kutyák.
Az apja tekintete szinte felnyársalta. A méhek kiszabadultak,
és csak tátongó üresség maradt benne. Pukedlizett, és
karóegyenesen elhagyta a dolgozószobát. Kint a falnak dőlve a
szemére szorította az öklét, hogy visszatartsa a könnyeit.
Az ő hibája volt az egész. Elsétálhatott volna a janicsárok
mellett. Radu lehet, hogy így tett volna. De ő nem. Neki szembe
kellett szegülnie, ki kellett gúnyolnia őket. Elég volt ránéznie a
vékonyra, pontosan tudta, mivel lehet őt a legjobban
megsérteni.
A sérülékeny sorsfonalak most megrándultak, a szíve köré
fonódtak, és erősen megszorították. Hibázott. Az apja viszont
elárulta őt: mondhatott volna nemet, nemet kellett volna
mondania, meg kellett volna állítania a janicsárokat, meg kellett
volna mutatnia nekik, hogy ő Havasalföld ura, és nem a
janicsárok.
Az apjának volt választása, de másképp döntött.
Ladának eszébe jutott a mocskos kendő. Foltos lett, az apja
meg eldobta, és el is feledkezett róla. Semmi szükség rá, ha nem
makulátlanul tiszta. Lada apja pazarló volt. Gyenge.
Bogdan jobb sorsot érdemel.
Lada is jobb sorsot érdemel.
Havasalföld is jobb sorsot érdemel.
Képzeletében visszatért a kedvenc hegyéhez. A csúcsra.
Visszaemlékezett arra, ahogy a napsugarak átölelték. Ő soha
nem fogja úgy eldobni az országát, ahogyan az apja tette. Ő
megvédi a hazáját.
Nem sok választotta el attól, hogy elsírja magát. De mit
tehetne? Nincs egy szemernyi hatalma sem.
Egyelőre. Megesküdött rá, hogy lesz.
 8

Radu mindig is utálta Bogdant, amiért kisajátította Lada idejét

és figyelmét. Utálta, hogy Bogdan sokszor meghúzta a haját
vagy a fülét, vagy fintorgott, amikor Radu lehorzsolta a térdét,
és nem tudta visszafojtani a sírást.
De a legjobban azt utálta, hogy Bogdan rá se hederített.
Most pedig még a dajkájukat is elvette, hiszen a dajkájukból
kiszállt az életkedv. Bogdan volt a felelős azért, hogy elkerült a
várból. Ráadásul közben mindent tönkretett.
Radu szobái Bogdan fullasztó sírkamrájává váltak. A dajka a
székében ülve sírt, a varrókosár ott hevert mellette.
Lada még ennél is rosszabbul volt. Rendszerint, ha valami
nem a kedve szerint alakult, akkor pusztító viharrá változott,
ami mindent elsöpört, és éppoly gyorsan el is múlt, ahogyan
jött.
Bogdan elvesztése után viszont hallgatott. Csak meredt maga
elé szinte mozdulatlanul. Radut ez rémülettel töltötte el.
Radu az istállóban bújt el egy sötét, dohos sarokban, ahol csak
akkor találták volna meg, ha keresik. De nem kereste soha
senki. Egy pók mászott a tenyerén. Finoman áttette a
fagerendára, ott majd biztonságban lesz.
Két peckes léptű janicsár lépett be az istállóba. Izzadt,
reszkető lovakat kísértek be. Radu hunyorogva figyelte, ahogy
ügyesen megtörlik az állatokat, megitatják őket, és eledelt
adnak nekik.
Amikor Mircea megjött a lovaglásból, leugrott a lóról, a
gyeplőt odadobta egy szolgának, és kisétált. Korbáccsal is ütötte
a lovait. Az oldalukon lévő csúnya hegek jelezték, melyikek a
kedvencei. Egyszer, amikor nem volt a közelben istállófiú, Radu
látta, hogy Mircea úgy pattant le a lováról és ment el, hogy a ló
lábán lévő mély vágásból szivárgott a vér.
Radu a Lada iránt érzett szolidaritása miatt szívesen gyűlölte
volna a janicsárokat, de tetszett neki, ahogy azok az állatokkal
bánnak. És a vicces sisakjuk is, meg az is, hogy soha nem jártak
egyedül. Soha nem találkozott magányos janicsárral.
A két férfi halkan beszélt.
– Észrevetted az új jószágot? – kérdezte az, amelyik háttal állt
Radunak.
A másik, egy fiatal férfi, akinek himlőhelyes bőre és sötét
szeme volt, a fejét csóválta.
– Félős egy teremtés. Nagyon értékes példány lehet, de még
senki nem vitte ki lovagolni. Kár.
– A sápadtra gondolsz? Arra a göndör, nagy szeműre?
Amelyik a sarokban bújt el?
Radut elfogta a félelem. Észrevették. Mit csinálnak most vele?
– Igen, arra. Bánkódik valamiért a kicsike. Lehet, hogy ha
összebarátkozna a többi állattal… – A janicsár kihúzta magát, és
mosolyogva Radu felé fordult. A szeméből jóindulat sugárzott. –
Nem akarsz segíteni nekünk a lovak körül?
Radu nem mozdult.
– Ez a ló nagyon barátságos. Látod? – A janicsár a ló pofájához
dugta az orrát. A ló az arcába fújt. A katonák nevettek. – Gyere
elő, ismerkedj meg a pajtásoddal!
Radu felállt, és a karámajtókhoz lapulva előrearaszolt.
Tekintetével a kijáratot kereste.
A janicsár egy durva, sörtés kefét nyújtott felé.
– Tedd hasznossá magad! Nekünk túl mélyre kell hajolnunk,
hogy elérjük a ló alulsó felét. Segíts, hogy megkímélhessük a
fájós hátunkat.
Radu megfogta a kefét. Nehéznek tűnt. Tétován a ló felé nyúlt,
alig ért hozzá. Lovagolni ugyan megtanították, de Mircea volt az
oktató, ezért Lada úgy viselkedett, mint egy vadember. Folyton
versenyeztek, Raduval pedig örökké kiabáltak. Mircea egyszer
ostorral vágott rá, még most is megvolt a nyoma hátul a nyakán.
Azt állította, hogy a lovat akarta eltalálni.
A barátságos tekintetű janicsár Radu kezére tette a kezét, így
mutatta meg, hogyan kell lovat csutakolni, és milyen erősen kell
a kefét nyomni.
– Nem tűnsz istállófiúnak.
Radu a fejét csóválta, de nem nézett fel.
– Ó, én tudom, ki ez a fiatal teremtés! – mosolyodott el a
himlőhelyes. Pár foga hiányzott. – Ezek az összes kis herceget az
istállóban tartják? Milyen furcsa szokások dívnak
Havasalföldön! Szereted a zabot?
Radu tudta, hogy ugratják, de nem érezte rosszul magát
miatta. Olyan volt, mintha játszottak volna vele.
Megkockáztatott egy mosolyt.
– Jobban szeretem a sütit.
A janicsárok elnevették magukat. Az egyik vállon veregette.
Amikor Mircea csinált ilyet, akkor valójában megütötte, csak
úgy csinált, mintha paskolná.
Radu segített a katonáknak, és feltett néhány kérdést is, de
többnyire hallgatott. Amikor végeztek, azt mondták neki, hogy
másnap kicsit korábban jöjjön, és segítsen a kilovagoltatásban.
Radu a hazafelé úton szinte repült, a lélegzete is elállt, és
kipirult örömében. Ladát szerencsére nem látta sehol. A dajka a
szokott helyén ült. Radu felmászott a dadus székére, és
hozzábújt. Átkarolta a nyakát. A dajka sóhajtott, de nem nézett
rá.
– Te tudtad – kérdezte Radu olyan óvatosan, ahogy a pókot
tette át a gerendára –, hogy a janicsárok kiemelt szerepet
töltenek be az Oszmán Birodalomban?
A dajka fintorgott, és napok óta most először nézett rá.
– Tanítják őket, katonai kiképzésben részesülnek, és fizetést is
kapnak. Mindenki odavan értük. Ma beszéltem az egyikükkel,
aki azt mondta, hogy az anyja adta janicsárnak, mert nem
akarta, hogy egész életében kínkeserves munkával keresse a
kenyerét, és a földet túrja. Azt mondta… – Radu szünetet tartott
és halkabban folytatta. – Azt mondta, hogy hálás. Hogy ennél
jobb dolog nem történhetett volna vele. Mindig van mit ennie,
van egy csomó barátja, pénze, amit akkor költ el, amikor csak
akar. Azt mondta, hogy okosabb és erősebb, mint egyébként
lehetett volna. Mindennap imádkozik, mert annyira hálás az
anyjának, és annyira szereti őt.
 Ám a janicsárok valójában semmi ilyesmit nem mondtak. A
dajka olyan erősen szorította meg Radu kezét, hogy fájt neki.
Radu nem húzódott el. A dajka bólintott, és a könnyeit
törölgette.
– Legyél olyan kedves, és add oda a varrókosaramat!
Radu kényelmesen elhelyezkedett, és nézte, ahogy a dajka
remegő keze minden szúrással magabiztosabbá válik.

A levegő súlyos volt, és sűrű a nedvességtől. Radu egy botot

húzva sétált a vár mögötti kikövezett úton az istállók felé.
Vidáman dudorászott magában, de hirtelen elhallgatott, mert
valaki tarkón vágta.
– Hová, hová? – kérdezte Mircea.
Radu nem felelt. Mirceával szemben a hallgatás volt a legjobb
taktika.
Bátyja háta mögül előkerült az apja is. Radu még távolabb
húzódott. Nem is emlékezett rá, mikor beszélt utoljára az
apjával. Vlad sötét tekintete végigsiklott Radun, de mintha nem
is látta volna őt. Aztán pislogott egyet, és figyelmesen nézte
legkisebb fiát.
– Radu.
A hangjából kérdés érződött, mintha mondani akart volna
valamit, de nem emlékezett volna rá, hogy mit.
Apja mögött néhány bojár állt. Többségük a Danesti
dinasztiából származott, a régi vetélytársaik közül. Velük volt
Andrei is: idegesen és magába fordulón, mint ahogy
mostanában mindig. Lovagláshoz öltöztek. Megálltak, és Radut
bámulták.
Radu azt kívánta, bárcsak nők lennének. A nőkkel minden
sokkal egyszerűbb. A férfiak kegyetlenek és durvák,
arcvonásaik közömbösek. Mosolyuk hirtelen felvillanó, hamis.
Lada tudta volna, hogyan viselkedjen: durcásan nézett volna
rájuk, felhúzta volna az orrát, hogy senkinek eszébe se jusson
fölényben érezni magát. Radu kihúzta magát, és azt képzelte,
hogy ő Lada.
– Tud a fiú lovagolni? – kérdezte az egyik idősebb Danesti
bojár kissé unott hangon, de mégis finom kihívással a
hangjában.
Az apja szigorúan Radura nézett.
– Hogyne tudna.
Radu apja és bátyja megindult, Radu pedig utánuk. Aggódott,
hogy őt nem hívták, és ezért megbüntetik, vagy ami még
rosszabb, velük tarthat, de ügyetlennek bizonyul.
Janicsár barátai az istálló hátsó részében várták. Lazar, a
gyakran nevető, hiányos fogsorú gyorsan felmérte a helyzetet:
látta Radun, mennyire ijedt. A fiú szinte mindennap kijárt velük
lovagolni. Játékosan tanítgatták, és Radu eközben nemcsak
magabiztossá vált a nyeregben, hanem ügyes lovas is lett belőle.
Talán túl sokat is mesélt Lazaréknak a családjáról. Miközben
kivezették az előkészített lovakat, lehajtott fejjel állt. Neki nem
volt lova, így mindenki számára világossá vált, hogy ő nem vesz
részt a lovagláson. Ebben, de másban sem számíthattak rá.
Miközben nézte, ahogy az apja nyeregbe pattan, átjárta a
szégyen, és érezte, hogy mindjárt kibuggyannak a könnyei.
Lazar ekkor köhintett egyet, és így szólt:
 – A lova.
Odanyújtotta Radunak a kantárt, és tisztelettel meghajolt,
mintha Radu valami nagy ember lenne, és nem egy olyan kisfiú,
akiről mindenki megfeledkezik.
Radu megfogta a gyeplőt, elmosolyodott, de aztán gyorsan
összekapta magát, és a Lazaréhoz hasonló, hivatalos
hangnemben válaszolt.
– Köszönöm – felelte, majd olyan simán és könnyedén pattant
a nyeregbe, ahogy csak bírt. Kiegyenesedett, és előreterelte a
lovát. Egy vonalba akart kerülni Mirceával. Hogy ne
remegjenek az ujjai, erősen szorította a gyeplőt. A csapat az
erdő felé vette az irányt. Áthaladtak egy mezőn, de közben is
együtt maradtak.
Radu apja úgy nézett körbe, mintha újra meglepte volna Radu
létezése. Figyelte, milyen nagyszerű formában van a fia. Radu
szívét büszkeséggel töltötte el a gondolat, hogy itt van, és az
apja meg a bátyja mellett lovagol a bojárcsapat élén. A helyén
van. Felszegte az állát, elkapta apja tekintetét, és mosolyt várt.
– Ne hozz szégyenbe! – utasította az apja közömbösen.
Radut a továbbiakban egyetlen pillantásra sem méltatva
sürgette a lovát.
A fiúnak fájdalmában összeszorult a szíve. Minden
büszkesége és reménye elillant, mély keserűség járta át. Az út
hátralévő részében verejtékezve, kellemetlen helyeken,
kínlódva lovagoltak fák és zümmögő rovarok között. Radu nem
sürgette a lovát. Kissé lemaradt, és a csapat végére került a
kevésbé fontos bojárok közé, akik morgolódtak, pletykáltak és
nem foglalkoztak vele.
 A faágak kétszer is Radu arcába vágtak, égő fájdalmat érzett
utánuk. De nem sírt, és továbbra is kihúzott derékkal ült a
nyeregben. Hallgatta a beszélgetéseket, és megértette, hogy az
elégedetlenség túl gyakran irányul a csoport vezetője felé.
Senkit nem hozott szégyenbe. Észrevétlen és láthatatlan
maradt.
Ennél se kevesebbet, se többet nem tehetett az apjáért.
 9

Lada majdnem megfulladt a várban, ahol mindenre

rátelepedett a szorongás és a félelem. Az emberek sötét
sarkokban sugdolóztak. Az apja sorra adta a fogadásokat, így
próbált a bojárok kedvében járni, akik egyre nyíltabban
fejezték ki ellenszenvüket. Lada akárhová ment, mindenhol
pillantások követték. Bogdan korábban igazi védőpajzsként
szolgált: mindig Lada mellett volt, és mindig szót fogadott neki.
Ráadásul nehezebb volt megbirkózni az elvesztésével, hogy
Lada még az apja iránt táplált szeretetet és tiszteletet is
elvesztette.
Rájött, hogy az apja valójában nem törődik Havasalfölddel.
Bármit tett, azt magáért tette, azért, hogy megtartsa a hatalmát.
Lada korábban úgy képzelte, hogy az apja szeretete egy páncél,
de most, hogy ez összetört, mezítelennek és sérülékenynek
érezte magát. Minden nap tele volt kockázattal, és minden
mosoly és beszélgetés veszélyt rejtett. Egy rossz lépés, és őt is
kidobhatják innen. Az apja továbbra is kedvezett neki, és Lada
azt gyanította, hogy a maga módján a szívén viseli a sorsát, de
ez a szeretet éppolyan hitvány és ingatag volt, mint Vlad
számtalan politikai ígérete.
Nyáron tölti be a tizenhármat. Az anyja tizenhárom évesen
ment férjhez.
Lada folyton érezte a szájában a vér vasra emlékeztető ízét. A
vereség íze volt. Egy este a konyha felé sétált a folyosón. Egy
bojár meglökte, és nem kért elnézést. Lada kicsinek,
jelentéktelennek érezte magát.
Az is volt: kicsi, jelentéktelen.
A vár mögötti kertbe sietett, és a fejét a szökőkút vize alá
tartva kiöblítette a száját. Igyekezett megszabadulni a
kellemetlen mellékíztől. A figyelmét fojtott kiáltások vonták
magukra. Jól ismerte a hangot, rendszerint miatta csendült fel.
Felforrt benne a düh: bántják az ő tulajdonát. A kerten
keresztülszáguldva elért Raduhoz és a bántalmazójához.
Mircea a nyakánál fogva tartotta Radut, és éppen tolta lefelé a
sűrű rózsabokor könyörtelen tüskéi közé. Mircea erős volt,
zömök, mint az apja, de az arcszőrzete még éppen csak
pelyhedzett. Lada időnként rajtakapta, hogy a szökőkút vizében
nézegeti magát, és húzkodja ritkás bajuszát, mintha ezzel
elérhetné, hogy a státuszszimbóluma gyorsabban nőjön.
– Mit hallottál? – sziszegett Mircea.
Nem vette észre, hogy közönsége akadt. Még erősebben
nyomta lefelé Radut. Radu felkiáltott.
– Semmit, semmit! – hajtogatta Radu.
Lada hangtalanul kihúzta a tőrét, amit mindig az öve alatt
hordott, és a háta mögé dugta.
– Itt vagy hát – mondta bosszúsan. – Apa keres.
Mircea megfordult. Nyílt és derűs arcán semmi jel nem utalt
arra, hogy épp az öccsét kínozza.
– Igen?
– A bojárokkal van megint valami. – Lada a szabad kezével
közömbösen legyintett. Jó hazugság. Mindig akad valami a
bojárokkal, amit meg kell tárgyalni. Letépett egy rózsát, és az
orrához emelte. Utálta az édes illatot, túl illékony volt. Ő
örökzöldekből akart kertet. Kövekből. Kardokból. Összeesküvő
mosolyt vetett Mirceára. – Úgy tűnt, hogy haragszik.
– Mindig haragszik.
– Biztos nyomja a fejét a sisak.
– Túl kicsi a gatyája.
– Lehet – felelte Lada, miután észrevette, hogy Mircea lazított
a szorításán. Radunak volt annyi esze, hogy nem mozdult. – Az
is lehet, hogy túl kicsi neki, ami a gatyájában van.
Mircea elengedte Radut, és hátrahajtott fejjel röhögött.
Ráütött Lada vállára, és erősen megszorította.
– Légy óvatos, hugi! Mocskosak a tréfáid.
Csúnyán belerúgott Raduba, és sietve elindult a várba. Mircea
a velejéig romlott volt. Lada látta, hogy kínozza az udvari
kutyákat, ok nélkül okozott nekik fájdalmat. Lada ezt nem
értette. Miért kell ilyet csinálni mindenféle cél nélkül? Lada
nem szerette Mirceát, és eléggé félt is tőle.
– Menjünk!
Lada kiszabadította Radut a bokorból. Az öccse ingujját össze-
vissza tűzdelték a tüskék. A kiáltásai alapján a bőrét is
megszaggatták. Lada maga után húzta. Kimentek a kertből, és
bementek egy elhagyatott istállóba. Üres volt, rothadt széna
szaga terjengett. Az összes felesleges lovat eladták, hogy
rendezzék apjuk egyre növekvő adósságát. A fő istálló nagy
részét a janicsárok, a bojárok és a hitelezők lovai foglalták el.
– Ha Mircea megtalálja apánkat, rájön, hogy hazudtam.
Lada leült a földre, maga alá gyűrve a szoknyáját.
Radu megtörölte az ingujjával az orrát.
– Miért segítettél?
– Miért kell neked állandóan segíteni? – Lada bosszúsan
intett, hogy üljön mellé, aztán figyelmesen megnézte az arcát.
Felszíni sérülések, semmi komoly. Nem törődve öccse sírásával,
kirántott néhány tüskét a karjából. Soha nem bánt gyengéden
Raduval, de mindent az ő érdekében tett. A fiú túl érzékeny volt
erre a világra. Minél előbb megváltozik, annál könnyebb lesz az
élete. – Mi bosszantotta fel annyira Mirceát?
Radu elhúzódott.
– Semmi.
Lada megfogta az állánál fogva, és kényszerítette, hogy
nézzen rá. Egy betévedt napsugár megvilágította Radu fülét.
Ladának még most is fájón összeszorult a szíve Bogdan
elvesztése és a magánya miatt. Felsóhajtott, megölelte Radut, és
közelebb csúszott. Az apjuk vajon képes lenne Radut is
elzavarni? Megengedné Mirceának, a legidősebb fiának és
kedvencének, hogy megölje őt?
A fakó tavaszi nap hűvös volt, Ladának pedig vizes a haja.
Emiatt libabőrös lett.
– Ne menj Mircea közelébe! – mondta. – Gonoszabb apánk
sólymánál, és sokkal butább is.
Radu lenyelte a nevetését.
– És sokkal csúnyább is.
 – Bolhás is lehet.
Egy ideig hallgattak, egyszerre lélegeztek. Radu szólalt meg
először: – Elbújtam a függöny mögött, és kihallgattam, hogy
Mircea a Danesti dinasztiához tartozó bojárral beszélget.
Tizenöt év alatt, mielőtt az apjuk elfoglalta volna a trónt, tíz
fejedelem váltotta egymást. Két család képviselői uralkodtak
váltakozva: a Basarab vonal, akik most kikerültek a
versengésből, mivel nem volt megfelelő korú utóduk, és a
Danesti dinasztia. A Danesti család nem örült a Drakulesti
bitorlóknak, először Lada és Radu nagybátyjának,
Alexandrunak, most pedig az apjuknak. A történelem is
megmutatta, hogy a havasalföldi fejedelem pozíciója mennyire
ingatag.
– Miért beszélgetett Mircea egy Danestivel?
Radu izgett-mozgott, mire Lada rájött, hogy olyan erővel
szorítja a vállát, hogy az már fáj a fiúnak. Elengedte, mire Radu
megszólalt: – Valami bojár koalícióról szólnak a hírek. Hunyadit
emlegették.
Lada megborzongott. Hunyadi Erdély és Magyarország
katonai vezetője: ezek az országok Havasalföld nyugati
szomszédjai, és folyton nyugat felé tologatták a határaikat. Míg
az apja folyton csak esküdözött, hogy legyőzi a törököket,
Hunyadi ezt megtette. Többször is megverte a szultánt.
Lada nem tudta, mit gondoljon Hunyadiról. Érezte, hogy
fenyegetést jelent apja hatalmára nézve, de azt is belátta, hogy
Hunyadi olyan ember, amilyennek az apjának kellene lennie.
Amikor csak tudott, hallgatózott, leveleket és megjegyzésekkel
ellátott térképeket lopott az apjától, és tanulmányozta a
Hunyadiak stratégiáját is. Hunyadi János lenyűgözte Ladát. A
legváratlanabb helyzetekben is úgy küzdött, mint egy veszett
kutya, aztán eltűnt, hogy később újra letámadja ellenfelét.
Rendszerint győzelmet aratott a törökök felett, még úgy is, hogy
kevesebb katonával vagy fegyverrel rendelkezett.
Hunyadi szövetségben állt a Drakulestikkel, de veszélyes volt,
és láthatóan nem tetszett neki Lada apjának kettős játéka.
– Én azt hittem, hogy a bojárok támogatják az oszmán
kapcsolatokat. Apát is arra biztatták, hogy tőlük kérjen
segítséget.
– A bojárok többsége elégedetlen. Látják, milyen sikeresek
Hunyadi törökellenes hadjáratai. Szövetségre akarnak lépni
vele. Valami jegyességről is beszélnek.
Lada ledermedt.
– Kivel? – kérdezte, de tudta a választ.
– Mátyással, Hunyadi fiával.
Lada a körme alatt éles fájdalmat érzett. Ekkor jött rá, hogy
olyan erősen fúrta a körmét a rothadó faasztalba, hogy a
szálkák belevágtak a tenyerébe. Férjhez fogják adni érdekből.
És ha a szövetség füstbe megy, hiszen eddig minden
házasságkötésen alapuló szövetség sikertelen volt, félretolják őt.
Elküldik egy kolostorba, ahol elhagyatva, mindentől elzárva él
majd.
Látta az anyját, akit szinte el is felejtett azóta, hogy elhagyta
őket. Undort érzett a tehetetlen és megtört asszony iránt. A
házassága tönkrement, és most valami idegen házba bezárva él
egy másik országban.
Lada még erősebben szorította a szilánkokat. Meleg
vércseppek folytak a tenyerére a heg felett, ami még a
Bogdannal kötött játék után maradt. Az ő számára nem létezik
egyenrangú, boldog házasság, hisz senki nem fog abba
belemenni, hogy ő kormányozzon.
– Én soha nem megyek férjhez.
Radu figyelmesen nézte Lada tenyerét. Próbált kihúzni belőle
néhány szálkát. Lada nem állt ellen. A fiú sokkal gyengédebben
bánt a sebeivel, mint Lada az öccséivel.
– Te honnan tudsz ezekről? – lepődött meg Lada.
Azt hitte, hogy Radu álmodozással tölti a napjait. Nagy
szemeiben valami kellemes üresség ült, mintha annak se lenne
tudatában, hogy beszélgetnek körülötte. Miközben Lada a
taktikákra és Hunyadira összpontosított, szem elől tévesztette a
bojárok intrikáit. Rájött, hogy hiba volt.
– Az emberek megfeledkeznek arról, hogy én is hallom, amit
mondanak. És én mindig figyelek.
– El kell mondanunk apának Mircea terveit.
Radu elhallgatott, és lehajtotta a fejét. Ladának nem kellett
látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, mi zajlik benne. Radu
megijedt.
– Apa haragudni fog. Mircea megöl engem. Félek a haláltól.
– Mindenki meghal egyszer, én viszont nem engedem, hogy
Mircea megöljön téged. Ha valaki meg akar ölni téged, akkor
velem kell felvennie a harcot. Érted?
Radu bólintott, és Lada vállához simult.
– Megvédesz engem?
– Csak addig, amíg én öllek meg.
Ujjával oldalba bökte, ott, ahol Radu a legjobban félt a
csikizéstől. Radu felkiáltott, fájt neki, de nevetnie is kellett.
Azzal a tekintettel nézett Ladára, amit a nővére jól ismert: azzal
az éhes, kétségbeesett tekintettel, amivel Lada az apjára nézett.
Az öccse szerette őt, és azt akarta, hogy Lada ugyanezt érezze. A
lány attól a pillanattól fogva érdekesnek találta Radut, hogy
bevezették őt az életébe: ezt a szelíd, szép és haszontalan lényt.
Egy kicsit még hasznosnak is találta. Sőt, Bogdan hiányában azt
is érezte, hogy végre valaki tartozik hozzá.
 10

A Radu arcát és karját csúfító, Mircea okozta horzsolások

elhalványultak és vékony vörös csíkokká változtak. Radu azt
füllentette a dajkájának, hogy megbotlott, és beleesett egy
bokorba. Semmi értelme nem lett volna beárulni Mirceát.
Bár ezúttal lehet, hogy mégis. Lada mondta, hogy beszéljen az
apjával. Meg lehetne próbálni.
Beszélni fog vele.
Radu a lakosztályukban mászkált. Minden ellenségét
kellemetlenül fogja érinteni, hogy Mircea a bojárokkal
szövetkezik. És Mirceának lesz a legkellemetlenebb.
Micsoda öröm lesz, ha Mircea kiesik az apjuk kegyeiből! A
Danesti család tagjai voltak az ellenük szőtt összeesküvés
főkolomposai, és ha őket megbüntetnék vagy száműznék, az
kellemetlenül érintené Andreit és Aront is.
Andrei és Aron mostanában természetesen kerülte Radut, de
nem csak őt, szinte mindenkit. Kiközösítették őket az udvarból
azok után, hogy ártatlanul megvádolták őket, és amiért mégis
megkapták a büntetésüket. Radu tartott a bosszútól, ezért a
dajkáját kérte meg, hogy intézkedjen, és küldje el a neki segítő
szolgálófiút a családjával együtt Erdélybe, hogy ne árulhassa el
a tervét. Azzal csapta be magát, hogy Emilnek is jobb lesz
Erdélyben, bár tudta, hogy csak az önös érdekei vezérelték.
Radu mindent megtett azért, hogy ártson Mirceának, és hogy
a Danestiek megbűnhődjenek, de az igyekezetét is felülírta egy
másik: ha hősiesen felfed egy összeesküvést, akkor az apja
végre észre fogja őt venni. Rájön, hogy Radu okos és hasznos,
Lada pedig büszke lesz rá.
A nővére a lakosztályba lépve Radura nézett:
– Ülj már le! Szédülök, ha rád nézek.
Radu túl izgatott volt ahhoz, hogy leüljön.
– Beszámolok apának Mirceáról és a bojárok
összeesküvéséről. Annyira büszke lesz rám!
– Nagyon mérges lesz.
– De nem rám!
– Szerinted köszönetet fog neked mondani? Gyengéden átölel,
és fel lesz villanyozva a hírtől, hogy a saját fia áskálódik ellene?
Ostoba vagy.
Radu reményei szertefoszlottak. A fejét csóválta.
– Igenis örülni fog, hogy megtudja! Hálás lesz nekem!
– Soha nem lehet előre látni, hogy fog apánk reagálni.
Lada a sarokba nézett, a dajka széke alatt ott volt a
varrókosara. A dajka folyton Bogdan zoknijait stoppolta, és
közben dohogott, hogy ilyen gyorsan elhordja őket. Most már
nem hárult rá ez a feladat.
Radut sötét gondolatok kerítették hatalmukba.
– Te féltékeny vagy. Azt akarod, hogy apa csak veled
foglalkozzon.
 Lada keserűen elnevette magát.
– Nem én akarom felnyitni apa szemét az összeesküvésre, ami
a hatalma maradékától is meg fogja őt fosztani. De ha te
szeretnéd, csináld!
Ezzel kitrappolt a szobából.

Radu később újra összefutott a nővérével, aki a tornyot

körülvevő keskeny mellvéden állt.
– Elmondtad neki? – kérdezte, de nem nézett az öccsére.
Radu nem felelt.
– Gyáva vagy – jelentette ki Lada, ám úgy állt, hogy az öccse
odaférjen mellé. – Kitaláljuk, hogy mondjuk el neki az igazságot
úgy, hogy ne keverjünk bele téged a slamasztikába. Gondolom,
nem akarod, hogy apa azt higgye, te is benne vagy.
– De hogyan?
– Várjunk még egy kicsit! A birtokunkban van egy fontos
információ, ez hatalmat jelent. Azon kellene elgondolkodnunk…
Lada elhallgatott, és hunyorogva nézett a távolba.
A főutcán katonák kíséretében egy férfi lovagolt. Ahogy
közelebb ért, Radu észrevette, hogy mosolyog, és baráti
szándéka jeléül integet. A kíséretéhez tartozó komor, rideg
katonák a kezüket a kardjukon tartották, és egyáltalán nem
tűntek szívélyesnek. Néhány zászló élettelenül lógott a
zászlótartókról a csapat végén, de Radu nem ismerte fel őket.
– Ő meg kicsoda?
– Hunyadi – közölte Lada, de valahogy úgy ejtette ki a nevet,
mintha káromkodás lenne.
 A toronyból figyelték a menetet, és bár Radu tudta, hogy
gyűlölnie kellene Hunyadit, mégis lenyűgözte. A férfi egy idegen
királyságban lovagolt, de az emberek mosolyogva, hajlongva
üdvözölték. Radu apja mindig előregörnyedve lovagolt. A fiú
nem tudta, hogy gyorsabban akart-e célba érni, vagy így akart
kevésbé feltűnő célpontként szolgálni. Hunyadi viszont
egyenesen ült a nyeregben, a vállát hátrahúzta, a mellkasát
kidomborította. Kihívóan várta a merénylők nyilait.
– Elkéstünk – jelentette ki Lada. – Már fikarcnyit sem ér az
információd.
Radu szemhéja elnehezült a szégyentől. Soha nem tudott az
apja hasznára lenni, és most megint kudarcot szenvedett
kishitűsége és késlekedése miatt.
Lada az ajtó felé fordult.
– Lássuk, hogy milyen sorsot szán nekünk az erdélyi
fenyegetés!
Ezzel lerohant a toronylépcsőkön. Még Hunyadi érkezése előtt
sikerült besurrannia a nagyterembe.
Radu botladozva igyekezett a nyomában maradni. Lada
megállt a bejárat mellett, a fiú pedig arrébb somfordált egy
sötét sarokba, ahol gyakran állt, ha észrevétlen akart maradni.
Lada fájón oldalba bökte, mire arrébb húzódott, hogy helyet
szorítson neki.
Néhány perc múlva viharzott be a terembe az apjuk. A
fejfedője csálén állt, a bajszát felfelé penderítette. Radu még
érezte az olajszagot, amit használt hozzá. Vlad leült díszes
trónjára, és zihálva megigazította a fejfedőjét.
Verejtékezett.
 Ebben a pillanatban Radu rájött, hogy már nem az apja
kormányozza Havasalföldet. Lehet, hogy soha nem is tette. A fiú
érezte a nyelvén az apja illatos olajának keserű ízét, amikor
Hunyadi János magabiztosan belépett a terembe.
– Elképesztő ez a Hunyadi – súgta Radu.
– Hunyadi a végünk – felelte erre Lada.

Amikor az apja kiráncigálta Radut az ágyából, a fiú biztos volt

benne, hogy álmodik. Félálomban, gyertyafényben kapkodta
magára a ruháit. Vlad érthetetlenül, félve motyogott valamit.
Radu tudta, hogy álmodik, hiszen az apja soha nem tette be
korábban a lábát a szobájába, nem segített neki öltözni, és nem
kérdezte meg, hogy elég meleg-e a ruhája. Radu tizenkét éves
volt, elég nagy már ahhoz, hogy egyedül öltözzön, de hagyta,
hadd segítsen neki az apja.
Szándékosan biztos nem fogja megszakítani ezt az álmot, az
ki van zárva.
Csak akkor rémült meg, amikor kimentek, és az éjszaka hűvös
levegője arcul csapta. Mircea hozta a lovakat. Őt és Ladát
felültették a nyeregbe, bár egyedül is fel tudtak volna szállni. A
közelben néhány janicsár várakozott, lágy fehér felhőként
gomolygott a lélegzetük.
– Hová megyünk? – suttogott Radu.
Senki nem kérte, hogy maradjon csendben, de titokzatosság
és a fenyegetettség járt át mindent.
Nem akarta ezt megzavarni.
Senki sem felelt.
 A lovak megindultak. Az egység közepén szekér ment, amit
teletömtek élelemmel. Körülötte janicsárok. Radu körbenézve
meglátta Mirceát, aki fáklyával a kezében nézett utánuk. Ő ezek
szerint otthon marad. Mosolygott.
Aztán megborzongott. Egészen addig nem félt, amíg meg nem
látta Mircea diadalittas arcát. Nem jelentett jót, hogy a bátyját
ennyire boldoggá teszi valami.
Ahogy elmúlt az izgatottsága, el-elszundított a nyeregben.
Néhányszor riadt csak fel, amikor kezdett lecsúszni. Egyszer egy
kar tartotta meg, és maga mellett Lazart fedezte fel, aki a saját
lova gyeplőjén kívül Raduét is tartotta. A fiú ekkor
megnyugodott, még jobban beleburkolózott a köpenyébe, és
feloldódott a paták ringató dobogásától és a bőrszerszámok
suttogásától.

Napkelte után vertek tábort. A csapat kicsi volt. Néhány

janicsár, szolgák, a kocsis, aki az ellátmányos szekeret vezette,
Lada és az apjuk.
Radu megdörzsölte fájós nyakát, és hirtelen belenyilallt a
felismerés, hogy nincs velük a dajkája.
– Lada! – Megrántotta a nővére ingujját. Ezzel meg is zavarta
őt, mert éppen a haját akarta befonni. – Dadust otthon
felejtették!
Lada kialvatlanságtól vörös szemmel az öccsére nézett.
Óvatosan körbekémlelt a táborban, a katonák mozdulatait
követte.
– Ő nem jön velünk.
 Radu nagyot nyelt, fájó gombóc nőtt a torkában.
Soha egyetlen napot sem töltött a dajkája nélkül. Itt van az
apjával, de a dajkája nincs vele? Olyan érzése támadt, mint
régen a jégen, amikor érezte, hogy mozog alatta és azzal
fenyegeti, hogy belezuhan a fagyos rettegésbe.
– Mennyi ideig leszünk távol?
Lada elment mellette, és kitépte a csomagját Lazar kezéből.
– Ez az enyém! – förmedt Lazarra. – Soha többet ne érj a
dolgaimhoz!
Megfordult, és megindult egyenesen az apja sátra felé.
Lazar túlzón mélyen meghajolt, és Radura kacsintott.
– Milyen aranyos nővéred van!
Radu először mosolygott ezen a napon.
– Akkor érdemes találkozni vele, ha jól kialudta magát.
– Akkor kedvesebb?
– Ó, nem, akkor még rosszabb!
Lazar nevetett, Radu pedig megkönnyebbült.
Lazar intett, hogy kövesse, Radu pedig segített a
janicsároknak kipakolni a holmikat, és felverni a szerény, de
kényelmes tábort.

Az utazás olyan sokáig tartott, hogy Radu egy idő után

abbahagyta a napok számolását. Eleinte aggódott, hogy mit fog
szólni az apja a viselkedéséhez, de ő szinte nem szólt se hozzá,
se Ladához. Aggodalmát csupán az állandóan összeráncolt
homloka jelezte. Szorosabban vette körbe, mint a köpenye.
Folyton mormogott, mint aki beszédet tanul, és mindenkit
elzavart, aki a közelébe merészkedett.
Radu tehát szabadon lovagolhatott a janicsárokkal. Imádta,
hogy folyamatosan ugratták egymást. Hogy kiszínezték a
történeteiket. Nyugodtan, könnyedén lovagoltak. Nem úgy, mint
akik menekülnek, hanem mint akik egy izgalmas kalandban
vesznek részt (Radu a menekülést gyanította útra kelésük
okának, bár ezt senki nem mondta neki).
– A nővéred úgy lovagol, mint egy férfi – mondta az egyik
katona, miközben átvágtak egy sziklás völgyön. Egy csendes
bolgár férfi, akinek keresztben az állán egy régi heg díszelgett.
Radu vállat vont.
– Próbálták női lovaglásra tanítani, de nem akart.
– Én megtaníthatom rá – felelte a bolgár, de más hangon, mint
ahogy eddig beszélt. A többi janicsár nevetett. Radu
kényelmetlenül fészkelődött. Tudta, hogy valamiből kimaradt,
de azt nem, hogy miből.
– Túl fiatal – jelentette ki Lazar lekicsinylően.
– Nagyon csúnya – tette hozzá egy másik.
Radu rájuk pillantott, de nem tudta volna megmondani, ki
szólt. Nézte a nővérét, ahogy délceg tartással, büszkén, egyedül
lovagol.
– Bármelyikőtöket lepipálná. – A katonák nevettek, mire Radu
morcosan folytatta: – Komolyan mondtam. Bármelyikőtöket.
– De hát ő egy lány! – jelentette ki a bolgár, mintha ezzel be is
fejezné a vitát.
– Hagyjátok! – csóválta a fejét Lazar. – Szerintem ezt még
senki nem mondta meg neki. Ne tőlünk tudja meg!
Radura vigyorgott, mintegy neki szánva a viccét. Radu
visszamosolygott rá, de ezúttal nem szívből.

Radu ettől kezdve többször lovagolt Lada mellett. A nővére úgy

tett, mintha nem venné észre, de a fiú mellett mintha az ő
tartása is lazább lett volna. Lada gyakran megérintette a
nyakában lógó kis bőrzacskót. Radu szerette volna tudni, hogy
mi van benne, de tudta, hogy jobb, ha nem kíváncsiskodik.
Dél felé haladtak Bulgárián keresztül. Szándékosan kerülték a
városokat, a völgyeket és a meredek hágókat részesítették
előnyben. Radu elég információt gyűjtött ahhoz, hogy tudja,
Drinápolyba, vagyis az Oszmán Birodalom fővárosába mennek.
Minél közelebb értek, az apjuk annál jobban a köpenyébe
burkolózott. Csak akkor szólalt meg, ha kellett, és az esti
tábortűznél súlyos, aggódó tekintetet vetett Ladára és Radura.
– Visszaküldöm őket – mondta egyszer, miután már több
éjszakát is az úton töltöttek. – Nem akarom, hogy velem
legyenek. Túl lassan haladunk miattuk. A fiúnak nincs elég
ereje egy ilyen hosszú úthoz. Mindig is gyenge volt, mint a
harmat.
Radu nem értette, kiről beszél az apja, csak akkor esett le
neki, amikor a janicsárok megfordultak, és rá meg a nővérére
meredtek. Mit csináltak rosszul? Radu senkinek sem beszélt a
honvágyáról, és arról sem, hogy mennyire vágyik a dajkájára.
És senki sem látta, hogy az első két éjszaka csendben sírdogált.
Egyetlen zokszó nélkül lovagolt, segített sátrat verni és bontani.
Mindent jól csinált.
Arra számított, hogy Lada tiltakozni fog, de a lány némán
bámulta a tüzet. Az apjuk is nézett mindenfelé, csak rájuk nem.
Az arca álarcnak tűnt a sötétben.
Lazar Radu vállára tette a kezét.
– Radu nagyon jól helytáll. Úgy lovagol, mint egy tapasztalt
katona. Másrészt nem tudnánk nekik testőröket biztosítani. A
szultán vendégszeretetét semmihez sem lehet hasonlítani. Nem
akarhatja megfosztani a gyerekeit attól, hogy élvezzék
nagylelkűségét.
Radu apja fújtatva elfordult, és a sötétbe bámult.
– Legyen. Nekem mindegy.
Visszavonult a sátrába. Az érkezésig nem nézett a gyerekeire,
és nem is szólt hozzájuk. Radu kérdezgette Ladát, de ő is
hallgatott. Nagyon gondterheltnek tűnt.
Amikor végül felkapaszkodtak egy hegygerincre, és meglátták
az előttük elterülő Drinápolyt, Radu szíve megtelt örömmel és
csodálattal. A városban az épületeket fehér kőből építették, a
háztetők piroslottak. Az utak szélén fák zöldelltek, a városon
keresztülvezető utcák pedig egy csúcsos épület felé vezettek,
ami olyan magas volt, hogy Radu nem értette, hogy nem
karcolja meg a kék eget.
A tetejét számos kupola fedte, és egy kisebb csúcsos torony
köszöntötte az ott összegyűlteket.
A szomszédságában egy nagy, impozáns épület állt vörös-
fehér csíkos falakkal, amelyek felváltva álltak téglából és kőből.
Radu nem tudta levenni a tekintetét a tornyokról, olyan
öntudatosan nyújtóztak az ég felé.
Megérkeztek.
 11

1448. Drinápoly, Oszmán Birodalom

Vlad Murád szultán mögött lépkedett, görnyedten a gyakori

hajlongástól. Lada lemondóan, ámde óvatos körültekintéssel
figyelte az eseményeket. Radu úgy csimpaszkodott a nővérébe,
mint egy kisgyerek. Ladának le kellett vennie a fiú kezét a
karjáról, mert Radu a legelegánsabb ruhája ujját gyűrögette.
Radu az utazást játéknak fogta fel, és összebarátkozott a
katonákkal. Az ellenség katonáival. Radu buta volt. Nem utazás
volt ez; menekültek. A trón Mircea ölébe hullt.
Mircea kezébe került minden, ő már régóta a bojárok és
Hunyadi kegyeit leste. Megígérte, hogy csak addig fogja a
fejedelmi rangot viselni, amíg az apja visszatér.
Ladának nem fért kétsége ahhoz, hogy Vladnak hadseregre
lesz szüksége a visszatéréshez, és nem csak a bojárok és
Hunyadi ellen.
Lada néhány drága óráig még táplálta a reményt, hogy
találkozik Bogdannal, de a remény szertefoszlott. Amikor
megérkeztek, a szobáikat már előkészítették. Illatos, párnákkal
telerakott luxusbörtön volt ez, amit az elmúlt két napban nem is
hagyhattak el. Vlad folyamatosan fel-alá járkált, mormogva
beszédeket gyakorolt, selyem alsóinge átázott a verejtéktől.
Radu folyton az ablakon bámult kifelé. Az ablaknak fémkerete
volt, ami úgy tekergőzött, mint a szőlőkacs. Lada az apját
figyelte. Az apja hatalmi fonalai elszakadtak. Csak egy maradt.
Egyetlenegy, azt próbálta kétségbeesetten a szultán és a gyanús
támogatói köré tekerni.
Lada meghúzta öccse kezét, hogy menjenek gyorsabban, és ne
maradjanak le a felnőttektől. Lada nem ezt a viselkedést várta
Vlad Dracultól. Az apjától. Egy sárkánytól. Egy sárkány nem
csúszik hason az ellenségei előtt segítségért könyörögve. Egy
sárkány nem esküdözik, hogy megszabadítja a világot a
hitetlenektől, hogy aztán a saját házába hívja őket. Egy sárkány
nem menekül el éjszaka a saját országából, mint egy bűnöző.
Egy sárkány mindent hamuvá éget maga körül.
A csapat egy erkélyen állt meg, ami egy térre nézett. A teret
spirálformában rakták ki élénk kék és sárga színű kövekkel.
Drinápoly szép volt, díszes, impozáns és szédítően elegáns. Lada
azzal vigasztalta magát, hogy elképzelte, a földdel teszi
egyenlővé.
– Akkor eldöntöttük – jelentette ki a szultán, ám nem nézett
közben Lada apjára. A szemei sötét pontoknak tűntek ápolt
szemöldöke alatt, ami már megőszült a kora miatt. Selymekbe
öltözött, a fejét hatalmas, magas turbán vette körül.
Végigsimított a bajuszán, a szakállán, az ujjain drágaköves
gyűrűk csillogtak. – Janicsárok kíséretében és az oszmán trón
támogatásával küldöm vissza. Az évi adó tízezer aranydukát és
ötszáz újonc janicsár a támogatásunk tiszteletére. És
biztosítékot kérek arra, hogy az érdekeink védve lesznek a
magyar és erdélyi határok mentén.
Lada akkor már nem figyelt, amikor az apja meghajolva
ígéreteket tett, és kifejezte háláját. A szultán távozott, csak az
egyik tanácsadója maradt, Halil pasa, hogy véglegesítsék a
megállapodás részleteit.
Ladát mindez már hidegen hagyta. Minden szépsége ellenére
Drinápoly ellenséges és hideg volt, a talpa alatt a föld idegen és
közönyös. Naponta ötször énekeltek valamit az ablaka alatt,
ismeretlen nyelven kiabáltak, és a hang elől nem lehetett
sehová sem elbújni. Tőrdöfésként érte a szívét. Radu mindig
izgatott lett, amikor kezdődött az ének, Lada viszont befogta a
fülét.
Havasalföld valahol a távolban volt. A lány megvetette az
apját a gyengeségéért, de ez a gyengeség legalább hazajuttatja
őt.
Néhány katona a tér közepére rángatott két megkötözött
férfit. Lada mélyedéseket vett észre a földben, és azt is, hogy a
körülöttük lévő kőlapokon sötét foltok vannak. A foglyokat a
mélyedések mellé fektették. A téren megjelent egy férfi bő,
levendulaszínű hosszú ruhában, a fején pompás élénkvörös,
tollakkal díszített turbánnal. További katonák követték, akik két
hosszú, hegyes karót hoztak.
– Ó!
Halil pasa félbeszakította Vladot, aki továbbra is a szultánt
dicsőítette. Bár Lada apja fejedelem volt, Halil pasa pedig a
török fogalmak szerint csak egy nemes, a pasa mégis úgy
viselkedett, mintha Vlad az alárendeltje lenne. Vlad pedig
valóban tisztelettel adózott neki.
Halil pasa az udvar felé intett.
– Íme, a főkertész!
Lada azt hitte, hogy rosszul fordította magában a szót. A férfi
kicsit sem hasonlított egy kertészre, és az üres téren egy szál
növény sem árválkodott.
Halil pasa továbbra is a térre szegezte a tekintetét.
– További kegyes adományunkként ezentúl udvarunk fogja
felügyelni gyermekeid neveltetését.
Lada apja elfehéredett.
– Ön túl nagylelkű hozzánk. Egy ilyen ajánlatot nem
fogadhatok el.
– Taníttatásuk számunkra öröm.
Vlad a térre nézett. A két férfiról leszaggatták a ruháikat.
Látta, hogy Lada kérdőn nézi. Vlad szeme tágra nyílt, Lada még
nem látta őt így.
– Ami Radut illeti, rendben van – mondta Lada apja sietősen.
– A kislánynak viszont kolostorban a helye. Túl akaratos és
makacs ahhoz, hogy taníttassák, másrészt a nők oktatása puszta
időpocsékolás.
Egyéb körülmények között egy hasonló kijelentés felbőszítette
volna Ladát, de az apja arckifejezése most teljesen
elbizonytalanította. Az elmúlt évben egyszer ellátogatott a
vágóhídra, a disznók visítása szinte odavonzotta. Korábban azt
hitte, hogy csak akkor visítanak, amikor levágják őket, de
rémült szemforgatás kíséretében már akkor elkezdték, amikor
megérezték a társuk vérének szagát.
 Pontosan ez az arckifejezés derengett át apja visszafogott
arcvonásain. Csak a sötét írisz körüli fehérség árulkodott róla.
– Hmm… – Halim pasa elgondolkodva simogatta sűrű
szakállát. – Nem szeretnénk, ha egy szerencsétlen házasság
miatt nyugat felé nézelődne szövetségesek után. Nemegyszer
feledkezett már meg az ígéreteiről. Ezenkívül a kislány kiválóan
beszél törökül. Látom rajta, hogy minden beszélgetést ért. A
képzésébe már időt és figyelmet fektettek, és nagyon sok
gondoskodást. A gyerekeink a legértékesebb kincseink, nem
igaz? A szultán Radut akarta, de én ragaszkodom ahhoz, hogy
mind a két gyereket mi neveljük.
Lada apja nagyot nyelt, és hosszan nézett Lada szemébe.
Aztán elfordult, és bólintott.
– Akkor ezt eldöntöttük – közölte Halil pasa. – Radu és
Ladiszlava itt marad nálunk. Biztonságban lesznek mindaddig,
amíg nem felejti el szolgálni az érdekeinket Havasalföld
trónján.
Radu Ladára nézett, próbálta felfogni a hallottakat. A lány
tökéletesen értette az elhangzottakat: az életük csak addig
értékes, amíg az apjuk teljesíti a kívánságaikat. Halil pasa pedig
rájött, hogy ki az igazán drága Vladnak, így nem csak Radut
tartották meg.
Ide vezettek a hosszú évek, mialatt Lada próbálta kicsikarni
apja szeretetét és elismerését.
Fogoly lett belőle.
Most minden fonál a törökök kezébe került, és a hurkot Vlad
nyaka köré fonták. Lada mindig tudta, hogy a férjhezmenetele,
a jövője megállapodások tárgya lesz, de az fel sem merült
benne, hogy maga az élete is üzlet tárgya lesz. És hogy az apja
ebbe belemegy.
– Nos, a gyerekek készen is állnak. A nevelésetek azonnal
megkezdődik, fiatalok! Nézzétek, hogy metszi ki a kertész az
árulást!
Radu és Lada végignézte, ahogy a főkertész belevág a férfiak
testébe, és ügyes, gyakorlott mozdulatokkal karóba húzza őket.
A férfiakat a levegőbe emelték, a karókat pedig a földben lévő
nyílásokba állították. A férfiak a saját súlyuknál fogva lassan
lecsúsztak, a karó pedig a gerincük mentén egyre feljebb
csúszott, míg végül kijött a torkukon.
Lada egyre csak nézte, de valami mintha megváltozott volna
közben. Kénytelen volt másképp tekinteni rá. Az előtte álló
emberek nem voltak valóságosak. Nem számítottak igazából. Az
egész nem volt valóságos. A kiabálásukkal magukra vonták
Lada figyelmét, de ő próbált gondolkodni. A fonalaira
koncentrált. A nyakában lógó zsákocskát szorítva nézte az
embereket, amíg a körvonalaik teljesen elhomályosultak. Azok
ott a téren, az nem a valóság.
Érezte, hogy Radu megszorítja a kezét, és hallotta, hogy sírva,
szaggatottan levegőért kapkod. Apja arcán látta a kínt.
Akármilyen alattomos megállapodást kötött is ezzel az új
szerződéssel, már megszűnt a hatalma, és semmit nem tehetett
ellene. Végzetes hibát követett el azzal, hogy szerette a gyerekeit
– vagy legalábbis Ladát – annyira, hogy felhasználhatták őket
ellene.
Szeretet és élet. A hatalomért folyó ádáz küzdelemben egy
pillanat leforgása alatt adhatják, de el is vehetik az embertől.
Lada azt nem kerülhette el, hogy éljen. A szeretetet viszont…
Elengedte Radu kezét.
Ellépett mellőle, és nézte, hogy a főkertész befejezi a
munkáját.

Lada utálta magát miatta, de imádott enni. Árulásnak érzett

minden egyes falatot, amit élvezett: a finoman fűszerezett
húsokat a hideg, pikáns szószokkal, a sült zöldségeket és a friss
gyümölcsöt. Hiányolnia kellene mindent, ami havasalföldi. És
utálnia mindent, ami drinápolyi.
De ó, hogy milyen édesek voltak itt a gyümölcsök! Lehet, hogy
mégiscsak akadt Ladában valami Évából.
Az itteni ruhák is sokkal jobban tetszettek neki. Könnyű
kaftánt vettek rá a lebegő szoknyára vagy a szőtt tunikára.
Minden színes és puha volt, sokkal kevésbé szorította, mint a
tirgovistei divat. Könnyebben mozgott és lélegzett bennük.
Pedig itt nehezebben kellett volna lélegzethez jutnia, hiszen
ellenséges levegő vette körül. Lada lázadozott, amikor csak
tudott, a haját kibontotta ahelyett, hogy a divatnak megfelelően
elegánsan befedte volna a fejét. Továbbra is a havasalföldi
lábbelijét viselte, és soha nem vette le a nyakából értékes kis
zsákocskáját, amit a szíve fölé dugott.
Semmilyen étel vagy ruha nem helyettesíthette azt, amit
otthon hagyott, és amit soha nem fog elfelejteni.
Éppen a datolyás tálból eszegetett, és olyan hangosan
csámcsogott, amennyire csak tudott, hogy ezzel bosszantsa a
tanítóját, aki a birodalom hadászati felépítését tanította nekik.
Jobb volt, mint a hittan, de ezt is unta.
– Mi a különbség a szpáhik és a janicsárok között?
Radu a homlokát ráncolva próbált eligazodni a kapott
információkban.
A tanító láthatóan unatkozott. Mindig unottnak vagy
bosszúsnak tűnt. Lada úgy érezte, hogy ez az egyetlen közös
bennük.
– A szpáhik a helyőrséget alkotják, és az Oszmán Birodalom
polgárai. Nem reguláris hadsereg. Akkor hívják be őket, amikor
szükségünk van rájuk. Kisebb területek helyi szandzsákbégjei, a
nagyobb városokban pedig a bégek irányítják őket, akiket a
szultán nevez ki. A janicsárok alkotják az állandó hadsereget,
nekik csak egy szerepük van: katonák.
– Rabszolgák – jelentette ki Lada.
– Taníttatják őket, és fizetést kapnak. Ők a legjobban képzett
katonák a világon.
– Rabszolgák – ismételte meg Lada ugyanolyan hangon.
Radu összerezzent mellette, de Lada nem nézett rá.
– A janicsárok elképesztő magasságokba juthatnak. A
különleges képességű katonákat elismerjük és jutalomban
részesítjük. Egyes janicsárokból még bégek is lehetnek. Mint
például Szkander bég, aki…
A nevelő elhallgatott, sőt, el is fehéredett, mintha valami
kellemetlen ízt érzett volna a szájában.
Lada előredőlt, végre valami felkeltette az érdeklődését.
– Ki az a Szkander bég?
– Rossz példát mondtam. Hirtelen elfeledkeztem arról, mi is
történt nemrég. A szultán kedvence volt, béggé emelték fel, és
megkapta Kruje városát a hazájában, Albániában. Attól kezdve
viszont megtagadta az együttműködést. Súlyos árulás ez, és
végtelenül szégyenteljes.
Lada nevetett.
– A szultán taníttatta és kiképezte őt, most pedig ezt a tudást
ellenetek használja fel? Szerintem ez tökéletes példa.
A tanító undorodó arckifejezéssel hátradőlt. Radu idegesen
babrált a tollával.
– Lépjünk tovább! Ismételjük át az iszlám vallás öt
alappillérét!
– Ne! Nekem nagyon tetszik az előző téma. Többet akarok
tudni Szkander bégről.
A tanító előhúzta a fapálcáját, és fenyegetőn megpaskolta a
saját lábát. Lada kezei már bíborvörösek voltak a
horzsolásoktól, és sárgák azokon a helyeken, amiket nem
borított friss véraláfutás. Nem kétséges, hogy nem marad így
sokáig. Lada hátradőlt, és ráérősen nyújtózkodott.
– Ellátogathatnánk a tömlöcbe – morogta a tanító.
– Mehetünk.
Az utóbbi időben a nyilvános kivégzések megtekintésén túl a
nevelőjük gyakran vitte Ladát és Radut a börtönbe és a
kínzókamrákba. A börtön nedves, levegőtlen folyosóin már-már
több időt töltöttek, mint a saját szobáikban.
Radu folyton betegeskedett. A tekintete sötét volt, a szeme
karikás. Alig evett, és rémálmok gyötörték.
Lada azonban nem szenvedett a látottaktól, sőt. Időnként
szóvá tette tanítóinak, hogy némelyik kínzási módszer nem
eléggé hatékony. Erre a fogukat csikorgatták, és azt sziszegték,
hogy ennek a lánynak nincs lelke.
Pedig volt. Legalábbis Lada biztos volt benne, hogy van. De
már az első napon, a főkertészt látva megtanulta, hogy a szultán
szemével kell látnia az embereket. Tárgyak voltak, amiket lehet
lökdösni, ráncigálni, etetni és éheztetni, a vérüket ontani és
számtalan módon megölni attól függően, hogy milyenfajta
hatalmat akar magának az ember. Időnként egy-egy kép
hatással volt rá, amikor egy piszkos, elgyötört arcú ember
pillantása találkozott az övével, és a tekintete megdöbbentően
tiszta volt, vagy amikor egy sötét sarokból két láb lógott ki,
amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy felnőtthöz tartozzanak.
Ezek a képek mintha belülről rágták volna őt, és áthatoltak
volna azon a függönyön, amit szorosan a tudata elé húzott.
De ezeket a képeket figyelmen kívül tudta hagyni. Muszáj volt
így tennie, mert ha hidegen hagyja, amit mutatnak neki, vagy
az, hogy bántják őt, akkor ezeknek az embereknek, ezeknek a
nevetséges tanítóknak, ennek a sötét udvarnak csak egyetlen
lehetősége marad arra, hogy kontrollálja őt: ha megölik.
Ezt pedig egyelőre nem tehették meg, különben a tanítója
már réges-rég puszta kézzel fojtotta volna meg őt.
– Ideje folytatnunk az órát. Soroljátok fel az iszlám öt
alappillérét! – követelte a tanár.
Lada ásított.
Radu szólalt meg helyette. Kimerítő és egyben hibátlan
választ adott. Ortodox nevelésükbe korábban beletartozott,
hogy minden héten részt vesznek a vár kápolnájában tartott
istentiszteleten. Lada kibírhatatlannak érezte a rendszeres
miséket, de tavasszal azon kapta magát, hogy vágyakozva
gondol rájuk.
Az apja rendszeresen adományozott templomoknak, úgy
próbálta Isten kegyeit is megvásárolni, ahogy a bojárokét vagy a
szultánokét. Ennek eredményeként egy hétre meghívták őket a
Sznagovi-tó közepére egy szigetre épült kolostorba. Ahogy a
csónakjuk távolodott a parttól, Lada furcsamód azt érezte, hogy
megszabadul valamitől. Békét érzett. A szigeten csak néma
szerzetesek éltek, akik sokkal kevésbé voltak ijesztőek, mint a
pátriárka vagy a papok, akik kifinomultan burkolóztak bele a
pompába és hagyományokba. Lada egyedül sétálgatott,
körbejárta a szigetet. A vizet határnak érezte önmaga és
Tirgoviste nyomása között. Apró szobáját a kolostorban szentek
és Krisztus képeivel díszítették. Közömbösen néztek le rá az
aranyozott keretek közül. Nem törődött velük, és ők se vele.
Olyan mélyen még életében nem aludt, mint ott.
Itt viszont nem hagyták békén, és a világ elől se tudott
elrejtőzni, pedig nagyon vágyott rá. Helyette vallástant kellett
tanulnia, mintha az egy egyenrangú tárgy lett volna a
nyelvekkel vagy a történelemmel. Irtózatosan bosszantotta. Ami
a kereszténységet illeti, korábban legalább arról lebeszélték
őket, hogy önállóan olvasgassák a Bibliát, mivel a Biblia
tanulmányozása a papság felségterülete volt. Ladának régen
csak egy feladata akadt: hogy úgy tegyen, mint aki figyel.
Itt viszont már a látszattal sem törődött. A tanító fáradtan
biccentett Radu válaszára, majd kihúzta magát. Újra felcsillant a
szeme.
Lada úgy tett, mint aki ezt nem veszi észre, de minden
idegszála megfeszült. Próbált rájönni, mit talált ki a tanító, hogy
mivel akarja megbüntetni a szemtelenségéért.
– Ladiszlava rosszul felelt.
A tanító felemelte a kezét. Az ujjain vastag gyűrűk sorakoztak.
Nagy erővel pofon vágta Radut. Radu feje oldalra billent, és a
fiú leesett a székről. A döbbenettől és fájdalmában felkiáltott.
Lada arra készült, hogy megöli a tanítót. Levágja a kezét, mert
megütötte az öccsét. Meg fogja…
Ám még azelőtt összeszedte magát, hogy a tanító ránézett
volna. A tanító mellkasa felemelkedett, a szeme szikrázott.
Várta Lada reakcióját. Ha Lada megöli a tanítót, akkor vele is
végeznek, és senki nem fogja megvédeni ezt a buta, sérülékeny
Radut. Az ő buta, szerencsétlen Raduját. Ha dühbe gurul, akkor
nemcsak a tanító, hanem mindenki tudni fogja, hogyan
irányítsák Ladáék apját. Ugyanúgy fogják csinálni, ahogy a
janicsárok: tudták, hogy azzal lehet neki fájdalmat okozni, ha
elviszik Bogdant.
Közömbös arccal felvonta a szemöldökét.
– Mi az iszlám öt alappillére? – tette fel a kérdést a tanító,
amikor Radu könnyes szemmel, döbbent arccal
visszatápászkodott a székébe.
Lada mosolyogva a fejét csóválta.
A tanító újra megütötte Radut.
A fiú a földről hadarta el a választ, duzzadt ajka miatt alig
lehetett érteni, de Lada nem fordult el. A tanítóját nézte
továbbra is. Kedvesen mosolygott, a kezét lazán az ölében
tartotta, és önuralmat gyakorolt. Az önuralom hatalom. Senki
nem fogja elvenni tőle. A tanító rá fog jönni, hogy Lada hagyni
fogja, hogy újra és újra és újra megüsse az öccsét.
Csak így lesz Radu biztonságban.
 12

Radu Lada ajtajának dőlve lekuporodott a földre. A kezét

simogatta, a tenyere végig megduzzadt. Az ajka kezdett
begyógyulni, de csak azért, mert a tanítójuk az utóbbi időben a
kezének szentelt figyelmet.
Hogy tehette ezt Lada?
Hogy engedhette, hogy miatta verjék meg?
Eddig mindig megvédte. Még ha ő maga kegyetlen volt is, azt
senkinek nem engedte meg, hogy bántsák. Akármit láttak is
Drinápolyban, Radu soha nem rettegett úgy igazán, és nem
érezte magát magányosnak, mert tudta, tudta, hogy Lada meg
fogja védeni őt.
Most viszont sírt, mert nem volt a közelében senki, aki
hallhatta volna. A könnyeiben lévő só felhasadt ajkát mardosta.
Vajon Lada tudja? Rájött, hogy Radut érdekli az iszlám? Hogy
rajong érte, sőt, titokban imádkozni is elkezdett? Biztos emiatt
van, különben Lada nem hagyta volna, hogy megverjék. De
amikor a tanító az iszlámról kérdezte őket, Lada nem válaszolt,
még akkor se, ha tudta, hogy Radunak bántódása fog esni
emiatt.
 A fiú el akarta mondani a nővérének, muszáj volt neki
elmondania, hogy sajnálja. És hogy abba fogja hagyni az iszlám
tanulmányozását. De… talán azt is meg tudná magyarázni
Ladának, hogy mit érez, hogy ennek a vallásnak az alapjait ő
sokkal jobban érti, mint a szentek és ikonok végtelen sorát
Tirgovistében. Merthogy Radu igazándiból soha nem értette a
templomban hallottakat. A latin olyan hivatalosan hangzott,
hogy akadályt képezett közte és Isten között. Krisztus állt
közöttük, az eredendő bűn és maga Radu lelke.
Istent mindig úgy képzelte el, mint a saját apját: távolinak,
megismerhetetlennek és ítélkezőnek. Radu folyton rettegett
attól, hogy akármit is csinál, semmi nem lesz elég jó ahhoz,
hogy kiérdemelje egy mindenható és megismerhetetlen isten
szeretetét.
Az iszlámot viszont értette, és tetszett neki a nagylelkű
egyszerűsége. De ha Lada azt akarja, hogy utálja meg az
iszlámot, akkor utálni fogja. Bármit megtenne azért, hogy
visszakapja a védelmezőjét.
Letörölte a könnyei nyomát, és elfojtotta gyengeségét.
Kinyitotta az ajtót.
Lada egy hosszú ingben kuporgott a kandallónál. Ezt a
darabot fehér cseréppel szegélyezték, egy nyolcágú csillag
mintáját ismételve. Tirgovistében kőből készítették a
kandallókat. Bár meleg volt, Lada lobogó tüzet gyújtott. A
hálóingeit dobálta a tűzbe. Mellette a földön az ágyából
kiráncigált takarók hevertek. Vérfoltok borították őket.
– Lada? – Radu belépett a szobába, tekintetével a támadót és
Lada sebét keresve. – Mi történt?
 Lada Radu felé fordult. A tekintete vad volt, a szeme tele
könnyekkel.
– Kifelé! – kiáltotta.
– De…
– Kifelé!
Radu megbotlott, mint akit megütöttek, aztán kirohant a
szobából, majd ki a közös lakosztályukból. Addig meg sem állt,
míg ki nem jutott a palota végtelen labirintusából. Az utcán
nyüzsgő tömeg közepén találta magát.
Eltévedt.
Nem állt meg, tompán, céltalanul körbe-körbe járt. Ismerős
hangot hallott, imára hívták az embereket. Még soha nem
hallotta ilyen közelről. Megállt, majd felnézett, és meglátta a
mecset hegyes tornyait. Az égbe törtek, de Radu nem követhette
őket. Nehéznek érezte a szívét, mintha ólom lett volna benne.
Egy kéz finoman megérintette a vállát, mire Radu ijedtében
arrébb ugrott.
A férfi fejét egyszerű fehér turbán fedte, a ruhája drága
anyagból készült, de a szabása egyszerű volt. Leguggolt, hogy a
szemük egy magasságban legyen. A férfi szeme tágra nyílt Radu
összevert arca láttán, de aztán barátságosan elmosolyodott.
Nem lehetett sokkal idősebb Mirceánál, de az arcáról lerítt a
barátságosság, és ettől bölcsnek is tűnt.
– Segíthetek neked?
Radu a fejét rázta, aztán bólintott, majd újra a fejét rázta.
– Eljössz velem imádkozni?
Radu még soha nem imádkozott – mármint így nem. A
tanítóját látta imádkozni, de furcsa érzés volt,
tapintatlanságnak tűnt figyelni őt, ezért rendszerint elfordult
ilyenkor. De azóta be akart lépni egy mecsetbe, hogy
Drinápolyba érkeztek.
– Nem tudom, hogy kell.
Elpirult, és a földre szegezte a tekintetét.
– Hátul letesszük a szőnyegeinket. Nézheted, hogy csinálom.
A férfi felkísérte Radut a lépcsőn. Volt ott egy tiszta vizű
szökőkút. A turbános megállt, és sajátos mozdulatokkal kezet
mosott. Mosolyogva Radu keze felé biccentett. Radu félve,
óvatosan megismételte a mozdulatait.
Amikor elkészült, a férfi lecsatolt egy szőnyeget a hátáról.
Radu megijedt, mert neki nem volt, de a férfi odaadta neki a
sajátját, és a hátul álló állványról levett magának egy kopottat.
Radu továbbra is lesütött szemmel követte őt egy tágas
helyiségbe, ahol a férfiak gyakorlott, nyugodt hatékonysággal
sorokba rendeződtek.
A férfi a sarokba vezette Radut, és intett neki, hogy tegye le a
szőnyeget. Radu a férfi testtartását utánozta, letérdelt. Ideges
volt, megbánta a döntését, hogy eljött. Sokféle ember
tartózkodott itt, idős és fiatal, elegánsak és foltozott, kopott
ruhákba öltözöttek egyaránt. De mindenki a közösséghez
tartozott, mindenkinek volt itt helye. Rá fognak jönni, hogy neki
nincs joga itt lenni. Az is lehet, hogy ők is megverik.
És ekkor elkezdődött az imádság.
Radu ámulva nézte, ahogy a férfiak becsukják a szemüket,
majd ugyanazokat a mozdulatokat végezve együtt imádkoznak.
A testük és a hangjuk tökéletes összhangban, egységben volt.
Radu még életében nem látott ilyen szépet.
 Életében először nem megfigyelni akart. A része akart lenni.
Fél szemmel a barátja mozdulatait figyelve csatlakozott.
Gyorsan belefeledkezett a ritmusba, és elmerült a békében. Egy
kis része lehetett az egésznek. A szavakat csak részben értette,
de így is érzéseket ébresztettek benne, és elcsigázott, sérült
lelkét fel tudták emelni.
Az imádság végén felnézett, fel a magasba. A mennyezeten a
csillagok egymásba folyó, végtelen pontjai a tekintetet befelé
fordították, majd amikor végre elengedték, Radu tekintete a
nyitott minaret felé vándorolt. Az ég felé.
– Jól vagy?
Radu ijedten nézett a barátjára, és megdörzsölte a szemét.
Mosolygott.
– Köszönöm szépen, jól.
A férfi a kezét nyújtotta, és felsegítette Radut. Visszatették a
helyére a kölcsönzött szőnyeget, majd kimentek az utcára.
– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi.
– Radu Dragwlya.
– Az én nevem Kumal szandzsákbég. Gyere, ebédelj velem!
Úgy tűnik, hogy szükséged van valakire, akivel beszélgethetsz
egy kicsit.
Kumal egy olyan kerületbe vezette Radut, ahol magas,
keskeny kőházak álltak. Elég közel a palotához, így fontosak
lehettek, de nem annyira közel, hogy a palotaegyüttes részei
legyenek. Radu közben rájött, hogy a szandzsákbég nem a név,
hanem rang lehet. Világos, hogy fontos ember, még az is lehet,
hogy a szultán barátja.
Az ajtóban egy szolga fogadta őket, meghajolt, és elvette
Kumal szőnyegét.
– Barátom, Radu is csatlakozik hozzánk – szólt Kumal.
Követték a szolgát egy hátsó helyiségbe. A fal üvegből volt,
egy szerény, de gondozott kertre nézett. Egy dohányzóasztal
körül párnák hevertek. Kumal leült, és intett Radunak, hogy
kövesse a példáját.
Raduban, ahogy leült Kumallal, egy idegen emberrel
szemben, hirtelen felmerült a kérdés, hogy nem követett-e el
szörnyű butaságot. Senki sem tudta, hol van, de ami még ennél
is rosszabb, azt sem tudta, hogy elhagyhatja-e a palotát. Kumal
hivatalos személy. Vajon büntetés jár Radunak? Megölik?
Kumal letört egy darab meleg lepényt, és átnyújtotta neki. A
férfi nem nézett fel, úgy kezdett beszélni.
– Szeretném tudni, ki bántott, és hogy tudok-e valamiben
segíteni.
Radu a fejét rázta, és felállt.
– Mennem kell.
– Maradj, kérlek! Ha nem beszélhetsz arról, ami történt,
akkor beszélgessünk valami másról. Hogy tetszett az imádság?
Radu lassan visszaült, és a szemét behunyva igyekezett
visszaidézni az érzéseit.
– Csodálatos volt.
– Szerintem is. Mindig türelmetlenül várom, mikor leszek
újra a városban, hogy ilyen sok fivéremmel együtt
imádkozhassak.
– Nem itt él?
– Nem, vidéken van birtokom. Nem járok sűrűn
Drinápolyban, mivel az otthoni kötelezettségeim miatt kevés a
szabadidőm. Ma este már el is utazom.
Radu reményei lelohadtak. Nincs joga ahhoz, hogy többet
várjon Kumaltól, de a remény rövid pillanatai most kegyetlen
tréfának tűntek.
– Te nem vagy török.
Radu a fejét csóválta.
– Havasalföldről jöttem.
Kumal töprengve ráncolta a homlokát.
– De janicsár sem vagy.
– Édesapám Vlad Dracul, Havasalföld fejedelme. Itt hagyott
bennünket a nővéremmel együtt, hogy… tanuljunk.
Kumal megértően biccentett. Radu haragot és gúnyt várt, de
csak rokonszenvet látott.
– Értem. Úgy tűnik, a tanítóid nem túl barátságosak veled.
Radu zavartan emelte arcához a kezét.
Kumal megfogta, megszorította, aztán leengedte, hogy Radu
ránézzen.
– Kérlek, ne ítéld el az országomat néhány ember
kegyetlensége miatt! Bár egy Isten van, és egy Próféta, béke
poraira, nem mindenki működik egyformán együtt vele. A
hitnek és a hit gyakorlásának különböző szintjei vannak, és ez
az élet más területeire is érvényes. De neked van választásod.
– Nem érzem úgy, hogy lenne választásom.
Kumal bólintott.
– Lehet, hogy így tűnik. De mindig van választásod. Dönthetsz
úgy, hogy Istenben találod meg a vigaszt és a megnyugvást.
Dönthetsz úgy, hogy bátor leszel és együttérző, és dönthetsz úgy
is, hogy megtalálod a szépséget és a boldogságot, bárhol
találkozol is vele. – Mosolygott. – Bár azt hiszem, hogy te ezt
már tudod. Remélem, hogy nem veszíted el ezt a
tulajdonságodat, és kitartasz az elkövetkező években, mert sok
mindent adhatsz a világnak, Radu.
Egy lány libbent a Raduval szemben lévő párnára. A szeme
csillogott, ajka telt volt, tökéletesen kerek. A ruhája is olyan
csinos, mint ő maga. Élénksárga sállal fedte a haját.
Szégyenlősen Radura mosolygott, aztán elvett egy szelet
kenyeret.
– A bátyám előadást tart neked?
Radu a fejét csóválta, és a tányérjára szegezte a tekintetét.
– Nem.
– Akkor jó. Nagyon szeret tanítani. Engem Nazirának hívnak.
Kumal a lány vállára tette a kezét.
– Nazira a legkisebb húgom.
– És a legkedvesebb.
– És a legkedvesebb.
Kumal nevetett, aztán visszajött a szolgáló, és sült vadhúst,
zöldséget és hűs szószt tett az asztalra. Kumal megígérte
Radunak, hogy ebéd után visszaviszi a palotába, aztán
Nazirával felváltva történeteket meséltek. Radu együtt nevetett
velük, és a társaságuk természetes részének érezte magát.
A köztük lévő melegséget érezve Radu rájött, hogy az ő szíve
milyen hideg. Most azonban magával vitt egy kis melegséget, és
eldugta az elkövetkezendő napokra, mert tudta, hogy szüksége
lesz rá.
 13

Lada nem tudta, meddig tudja megúszni a dolgot

ágyneműlopással. Radu már panaszkodott, hogy mindent
elvittek az ágyából, és csak egy szál takarója maradt. Lada az
előbb csak a hátát az ajtajának támasztva tudta
megakadályozni, hogy Radu bejöjjön, amikor kis darabokra
tépte a lepedőt, hogy elállítsa a vérzést.
A szobája levegőtlen volt. Az elégetett ruha szaga nem ment
ki egy egész hónapig, és most visszajött a vérzés.
Amikor a dadus azt mondta neki, hogy a házasság miatt addig
nem kell aggódnia, amíg nem kezdődik meg a havi vérzése,
nyugodt volt. De egy reggel, amikor felébredt, tiszta vér volt,
ráadásul az ellensége házában. Rettegett, hogy rájönnek. A
szolgákat üvöltözve kergette el, ha pedig így nem járt sikerrel,
akkor az öklével. Ezt senki nem tudhatta meg.
De csak idő kérdése volt. Az ajtaján nem volt zár, és a Raduval
közös szobák ajtaját sem lehetett bezárni.
Lada még emiatt sem sírt.
Radu azt hitte, hogy titokban tudja tartani, amiért ő igen, de
Lada minden éjjel hallotta, mert csak egy keskeny fal
választotta el őket egymástól. Időnként utálta az öccsét emiatt,
máskor pedig inkább azért, mert nem csatlakozhatott hozzá.
Radu csak akkor tűnt boldognak, amikor kiszökött imádkozni,
de ez Ladát mindig felbőszítette. Könyörtelenül piszkálta érte,
de Radu nem törődött a haragjával. Lada egy idő után sértődött
hallgatásba burkolózott. Úgy gondolta, ha közömbösen
viselkedik, Radu talán felhagy az imádkozással.
Teltek a napok, a tanórák végtelen egymásutánban folytak
egybe. Ma azt nézték végig, hogyan akasztanak fel egy útonállót
a bordái közé szúrt fémkampóra. Tudtátok, idézte fel később
Lada magában a tanító szavait, hogy az Oszmán Birodalomban
alig vannak bűncselekmények? Az útjaink és az otthonaink
biztonságosabbak, mint a ti jelentéktelen és apró országaitokban.
A mi népünk szereti a szultánját.
Lada tudta, hogy Tirgovistében és a környező városokban
magas a bűncselekmények száma, de azt mondta, hogy az is
lehet, hogy a törökök engedelmessége csak a turbánoknak
köszönhető, mert túl szorosan kötik a fejükre, és elszorítják az
agyukat.
Amikor a rabló hosszú haldoklása véget ért, a testét levették,
hogy kitegyék az út szélére. Hamarosan a bűnei felsorolásával
táblát erősítenek mellé. Ladának megfájdult a lába. Belefáradt
ezekbe az órákba. Semmit sem lehetett tanulni. A szultán
ellenőrzött mindent. Ha bárki ellentmond neki, annak vége. Az
emberek nem szeretetből engedelmeskedtek, hanem azért,
mert a büntetés gyors, súlyos és nyilvános, az
igazságszolgáltatás pedig hatékony, sőt, irigylésre méltó volt. A
szultán senki előtt nem hunyászkodott meg, nem kellett
játszmákba bocsátkoznia, vagy az alattvalói előtt hajbókolnia
Ladáék apjával ellentétben.
Úgy tűnt, Radu újra hányni fog, ezért elmehettek. Lada
kivonszolta az öccsét a folyosókon keresztül az utcára. A palota
környékét feltérképezte már annyira, amennyire megengedték
nekik. Elhaladtak a mecset mellett, úgy tűnt, mintha a magasba
nyújtózó minaretek beleszúrnának az égbe. Lada azt kívánta,
hogy tényleg történjen meg, fúrjanak lyukat az égbe, és ezen a
lyukon keresztül ömöljön rá Isten haragja az egész városra.
Akkor meglátnák, kinek az istene a valóságos.
De az is lehet, hogy nem így lenne. Lada nem Havasalföldön
tartózkodott. Az is lehet, hogy az az isten, akivel felnőtt, itt nem
volt jelen. Az is lehet, hogy a török isten haragja őt emésztené
fel.
Elmentek egy magas fal mellett, ami egy buja kertet vett
körül. A fák hívogatón engedték le súlyos zöld ágaikat. Lada
meglátott egy fügefát, ami roskadozott az érett gyümölcsöktől –
épphogy nem érte el őket. Megkordult a gyomra. Ramadán volt,
és elvárták tőle és Radutól is a böjtölést. Lada, amikor csak
lehetősége nyílt rá, ételt lopott, amit aztán eldugott, de
többnyire éhes volt, pirkadattól egészen alkonyatig. A sarkon,
ahol a fal egy alacsony épülethez ért, egy öreg szőlőtőke
csimpaszkodott fel a falra. Lada felmászott róla a falra.
– Indulnunk kellene – nyafogott Radu.
Körbenézett. Aggódva dörzsölgette a bordáját, biztosan azt
képzelte el, hogy milyen lehet, amikor egy horgot szúrnak az
izmaiba és a szerveibe. Radu fogyott az érkezésük óta, és nem
csak a böjtölés miatt. A járomcsontja erősen kiállt, és a szeme
ettől még nagyobbnak tűnt.
– Remek. Várj meg!
Radu Lada után ment, majdnem leesett igyekezetében.
Átmásztak egy ágra, és leereszkedtek a fán, majd leugrottak a
földre.
A kertben furcsa szag terjengett. A zöld növények átható illata
észrevétlenül ment át valamilyen virág édes aromájába. A
mecset a fejük fölé emelkedett, mintha figyelte volna őket. A
kígyózó ösvényeket fák és vad sövények szegélyezték. Lada
nagyon titokzatosnak tartotta a kertet. Szedett néhány fügét, és
Radut is megkínálta eggyel. Az öccse nem kérte, ezért Lada
hozzávágta a fejéhez.
Lada beleharapott a gyümölcsbe. Egy vágatlan sövényen
ujjaival végigsimította a durva és viaszos felületű leveleket, és
azt képzelte, hogy Havasalföldön van.
Radu hallotta meg először.
– Figyelj! – suttogta. – Valaki sír.
– És csodák csodája, nem te.
Radu ránézett a nővérére, és óvatosan elindult. Lada
elégedetlenül fújtatva sietett utána. Akármennyire félt is a fiú
attól, hogy megszegi a szabályokat, buta volt, és miatta még el is
kaphatják őket. Miután Lada befordult egy sarkon, megragadta
Radu kaftánját, és megállította: egy tizenkét-tizenhárom éves
forma fiú kuporgott egy medence tükröződő vize mellett. Ő sírt.
– Valaki bántott? – kérdezte tőle Radu.
A fiú felnézett. Fekete szemét olyan vastag szempillák
keretezték, hogy felfogták a könnyeit is. A kezét szörnyű,
bíborvörös sérülések nyomai borították. Az arcán is büntetés
nyomai látszottak. Az orcáján kezdődő véraláfutás.
Radu levette a kaftánját, a medencébe merítette, aztán
finoman a fiú kezére helyezte a nedves ruhát, hogy csillapítsa a
fájdalmat. Lada nem engedte meg, hogy ezt csinálja vele, és az
is biztos, hogy Lada sem tett még ilyet Raduval.
A fiú egyenes háttal figyelt. Lehajtotta a fejét. Hosszú, egyenes
orra volt. Vastag ajkát elhúzta a fájdalomtól.
– A tanítóm – mondta. – Apám megengedte neki, hogy
megverjen, ha engedetlen vagyok.
Radu a vízbe mártotta a kezét, és megérintette a fiú arcát. A
fiú összerezzent. Várakozással nézett Ladára, mintha az
alattvalója lett volna, és arra várna, hogy Lada is ápolja. Lada
karba tett kézzel állt, és fújtatott egyet görbe orrán keresztül.
– Ha túl gyenge vagy ahhoz, hogy elviseld a verést, de túl buta
is ahhoz, hogy elkerüld, akkor még több fájdalmat érdemelsz.
A fiú orrlyukai kitágultak haragjában.
– Te meg ki vagy?
Lada egy fának dőlt, leszedett még egy fügét, és akkorát
harapott bele – és olyan gusztustalanul –, amekkorát csak
tudott.
– Lada Dragwlya a nevem, Havasalföld leánya vagyok.
– Böjtölnöd kellene.
Lada a vastag héjat a fiú lába elé köpte, és harapott még
egyet.
A fiú töprengve grimaszolt.
– Megölethetnélek ezért.
Radu ijedtében összerezzent, és meghajolt.
– Jaj, húzd már ki magad! – Lada megfogta az ingét, és
felrántotta. – Ez egy ostoba fiú. Ha még a tanítóknak is meg
szabad verniük, akkor kétlem, hogy a főkertész szót fogadna
neki. Valószínűleg egy hozzánk hasonló elkényeztetett rab.
Egy kicsit sem sajnálta a fiút.
Korábbi önmagára emlékeztette, amikor tehetetlen és kicsi
volt, és ez feldühítette.
A fiú felállt, és dobbantott.
– Én nem vagyok rabszolga. Ez az én városom!
Lada megvetően sóhajtott.
– Én pedig a Bizánci Birodalom királynője vagyok.
Ezzel sarkon fordult, és maga után húzta Radut.
– Jössz te még az én utcámba! – kiáltotta a fiú.
Nem kijelentés volt, hanem parancs.
– Porig égetem a városodat! – kiáltott vissza Lada a válla
felett.
A fiú erre csak nevetni tudott meglepetésében. Lada
megdöbbent magán, mert válaszul elmosolyodott. Hetek óta
először.

Lada bőszen sikálta a vért a hálóingéről, és közben átkozta az

anyját, hogy lánynak szülte, az apját pedig azért, hogy itt
hagyta.
És a saját testét, amiért ilyen sérülékeny.
Annyira beleélte magát a káromkodásba, hogy nem hallotta,
ahogyan kinyílik az ajtó.
– Ó! – mondta a szolgálólány.
Törékeny volt, és úgy megriadt, mint egy kismadár.
 Lada rémülten nézett fel rá. Felnőtt mivolta bizonyítékát
szorongatta a kezében, a vörös foltok vitathatatlan bizonyítékok
voltak. Csapdába esett. Elképzelte magát, ahogy a földön
csúszva sír. Ilyen feleségnek lenni. Ezt csinálja egy feleség.
És most ez a cseléd, ez a kém tudja, hogy eléggé felnőtt ahhoz,
hogy férjhez adják.
Lada sikoltva ugrott neki. Fejbe vágta. A lány a földre esett.
Próbálta védeni magát, és hangosan kiabált. Lada nem állt le.
Ütötte, rúgta, harapta. Az általa ismert minden nyelven
szitkokat ordított.
Karok ragadták meg. Egy kétségbeesett és ismerős hang
könyörgött, hogy álljon le, de ő nem tette. Nem tudott.
Ragaszkodott a szabadsága utolsó kis morzsájához.
Végül két palotaőr tudta csak elráncigálni. Radu rettegve
nézett rá, mint egy csapdában vergődő, fogságba került kisállat.
Lada nem válaszolt a kérdéseire. Nem számított. Már semmi
nem számított.

Lada büntetésre számított, ezért váratlanul érte a meghívás,

hogy csatlakozzon egy vacsorához, ahol csak nők lesznek. Egy
csapott vállú kopasz férfi kísérte el a palota egyik olyan
szárnyába, ahol még nem járt.
Amikor belépett a díszes helyiségbe, két hölgy felállt. Egyikük
fiatal volt, talán csak néhány évvel idősebb Ladánál. A haját
élénkkék kendővel fedte, az arca alsó felét pedig fátyollal. Nagy
szeme csillogott, pillantásában mosoly játszadozott.
Lada megrezzent, amikor a lány elindult felé, de csak
megfogta és megszorította a kezét.
Törökül beszélt.
– Biztos te vagy Ladiszlava. Te szegény! Gyere, ülj le! Én
Halima vagyok, ő pedig Mara.
Lada hagyta, hogy az asztal körül heverő párnák felé
vezessék. Szemügyre vette a másik nőt: egyenes háttal állt, fűzőt
viselt. Egyszerű, rendezett ruhája ellentétben állt Halima
áradóan rétegzett selyemruhájával. Ennek a nőnek sötétbarna
volt a haja, szépen megfésülték, és a szerb nemesek körében
uralkodó divat szerint fonták be.
– Miért hívattak? – kérdezte Lada a lehető legközömbösebb
hangon, hogy leplezze zavarát.
– Mert senki nem tudja, mihez kezdjen veled – jelentette ki
Mara hunyorogva. – Amikor rájöttek, hogy miért verted meg azt
a szegény gyereket, a férfiak nem voltak hajlandók tárgyalni
erről a témáról. Bennünket kértek meg arra, hogy beszéljünk
veled a női dolgokról.
– Rájöttél, hogy mi történt veled? – Halima előrehajolt, a
tekintetéből együttérzés sugárzott. – Biztosan nagyon
megijedtél! Én tudtam, hogy megjön majd a havi vérzésem, de
így is majd elájultam a vér láttán. Te pedig egyedül vagy, csak az
öcséd van veled. Muszáj, hogy találkozzunk többször is, majd
mi tanítgatunk és segítünk neked. – Lelkesedésében tapsolt
egyet. – Nagyon jó lesz!
Lada továbbra is feszülten állt az asztal mellett.
– Nekem nem kell tőletek semmi.
– Biztos vannak kérdéseid. Ne félj! Bennünket nem lehet
zavarba hozni. Már mind a ketten férjes asszonyok vagyunk.
 – Pontosan ezt a sorsot próbálom elkerülni – motyogta Lada.
– Akkor buta vagy – felelte Mara.
– Jaj, Mara, legyél már kedvesebb vele! Nem érti a dolgot.
Csodálatos dolog házasságban élni. Murád olyan figyelmes, és
mind a kettőnkről sokkal jobban gondoskodnak, mint azt
bármikor is reméltük.
Nem tűnt megtévesztőnek Halima hangja. Szavaiból éppoly
őszinteség sugárzott, mint a nagy, buta szeméből.
– Murád a férjed? – kérdezte Lada.
Keserű íze volt a nevének.
– Mindkettőnké.
Halima boldogan mosolygott, Lada azonban rémülten nézett
Marára.
Halima pompás tavaszához képest Mara mosolya a keserű tél
volt.
– Igen. Mind a ketten a feleségei vagyunk, de rajtunk kívül
vannak még mások, és sok rabnő is.
– Micsoda gyalázat! – ütközött meg Lada.
– Ha jól emlékszem – mondta Mara –, a te apádnak van még
egy fia a szeretőjétől.
Lada nem felelt, de az arcáról le lehetett olvasni a választ.
Soha nem beszéltek a másik Vladról, de Lada tudott a
létezéséről.
Halima buzgón gesztikulált, mintha kivehetné a gondolatokat
Lada fejéből, és kellemesebbé alakíthatná őket.
– Ez itt így szokás. A férfiaknak több felesége lehet, ha el
tudják tartani őket. A szultán a hagyományok szerint háremet
tart. Mindannyiunkat szeret, és gondoskodik rólunk. Hatalmas
megtiszteltetés feleségnek lenni!
Mara ivott egy korty teát. Lada még sosem látott ilyen szép
csészét. Aztán hirtelen magyarul szólalt meg:
– Halima idióta.
Halima oldalra billentette a fejét.
– Tessék?
Mara folytatta:
– Gyerek még. Mesebeli hercegnőnek képzeli magát. Egy
olyan kislány, mint Halima, nem is álmodhat nagyobb dologról,
mint hogy Murád őt választotta feleségnek a háremből. Nem
tudom eldönteni, hogy megfojtsam-e őt, vagy tegyek meg
mindent, hogy tovább éljen a csillogó képzeletvilágában.
Lada érdeklődését felkeltette Mara őszintesége.
Magyarul felelt:
– Veled mi a helyzet?
– Én is azért vagyok itt, amiért te. A Muráddal kötött
házasságom volt apám és Szerbia között a béke záloga. Szerbia
amiatt szabad, mert én itt vagyok.
Lada bosszúsan fújt.
– De Szerbia nem szabad ország!
Mara felvonta a szemöldökét.
– Szerinted mi a szabadság?
– Az, hogy magad döntesz a sorsodról. Jog arra, hogy a
biztonságod ne egy idegen néptől függjön.
– Minden ország biztonsága más országtól függ. Erre vannak
a különböző megállapodások és a határok.
– Ez teljesen más!
– Miért?
 – Rólad beszélek! Nem lenne szabad téged házasságra
kényszeríteni! Ez nem igazságos.
Halima figyelmeztetésképpen köhintett egyet, és
lebiggyesztette az ajkát.
– Esetleg beszélhetnénk olyan nyelven, amit mindenki
megért? Hogy senki ne érezze úgy, hogy ki van rekesztve?
Mara nem törődött a feleségtárssal.
– Hmm. És mit gondolsz, mi történt volna velem, ha
Szerbiában maradok? Hozzáadtak volna egy másik férfihoz,
akit szintén nem én választok. Megvetem a férjemet és ezt az
egész birodalmat, de legalább hasznos vagyok. Halima is
biztonságban van, gondoskodnak róla, mert Murád felesége. Az
pedig, hogy én Murád felesége vagyok, az garantálja egész
Szerbia biztonságát és jólétét. Tényleg nem igazságos. De ez
fontosabb, mint az igazság. Te szereted Havasalföldet?
Lada elkomorodott. Érezte, hogy a kérdés becsapós. Tudta,
hova fognak kilyukadni, de muszáj volt őszintén válaszolnia.
– Igen.
– Ahogyan én is Szerbiát. Száműzetésben élek, de a hazámat
és a családomat szolgálom. Minden tőlünk telhetőt meg kell
tennünk, Ladiszlava. Én ezt tudtam tenni.
Halima aranyosan köhécselt.
– Most már átváltunk törökre? Szeretnék néhány tanácsot
adni Ladiszlavának!
Lada alig evett valamit, a két különböző nőt figyelte. Nem lesz
soha olyan hálás és naiv, mint Halima. De vajon lehetne olyan,
mint Mara, aki megbékélt azzal a sorssal, amit nem ő választott
a hazája védelme érdekében?
 Halima lelkesen folytatta a cseverészést. Jelentéktelen
dolgokról beszélt olyan álmodozó örömmel, hogy Lada kezdte
megérteni, miért óvja őt annyira Mara. Ebben a
gondolattalanságban volt valami megnyugtató. Lada élvezte
Mara gúnyos, szúrós megjegyzéseit, amit gyakran olyan nyelven
eresztett el, amelyet Halima nem értett. Az is lehet, hogy Lada
újabb találkozót kér tőlük. Jó lenne Radun és a gyűlölt
tanítóikon kívül valaki mással is beszélgetni.
Halima éppen egy hosszú történet közepénél tartott.
– …és Emine, drága barátnőm szabad akaratából csatlakozott
a háremhez! Majdnem botrány lett belőle! Elhagyta a családját,
és besétált. Természetesen muszáj volt befogadniuk, mivel a
családja már nem fogadta volna őt vissza, és…
– Micsoda? – szakította félbe Lada. – Csak azért, mert belépett
a hárembe?
– Igen. Ezért találkoztunk veled itt. Ha belépsz a hárem
épületébe, gyakorlatilag a szultán tulajdona leszel. De ennek így
kell lennie. A vérvonalat csak így tudják megvédeni.
Mara keserű mosollyal nyugtázta Lada rémületét. Miután
befejezték az étkezést, Mara kimérten megtörölte a száját, és
visszaváltott magyarra.
– Jót tenne neked, ha találkozgatnál velünk. Próbálj olyan
lenni, mint ez a szép kis idióta. Minél előbb abbahagyod a
harcot, annál egyszerűbb lesz az életed. Ez lehetne a célod.
Lada olyan hirtelen állt fel, hogy majdnem hanyatt esett.
– Nem.
Elfordult, és elmenekült Mara súlyos, értő tekintete elől, de a
súlyát még sokáig a vállán érezte.
 14

A férfi kövér volt.

Az arcán vékony, sötétvörös erek rajzolódtak ki, hálószerűen
keretezték az orrát. Tekintete vizenyős, az álla megereszkedett,
dagadt ujjain túl szorosan ültek a gyűrűk.
Reszketeg volt a kora, a betegségei vagy az idegei miatt. Lada
viszont dühében remegett.
Radu némán imádkozott valamilyen istenhez, aki
meghallgatja, hogy ne végezzék ki mind a kettejüket Lada miatt.
Radunak fogalma sem volt arról, hogy Lada miért vetette rá
magát arra a szegény cselédlányra, de magára vonta fontos
méltóságok figyelmét: tehát problémát jelentett. A palota egyik
pompázatos bírósági termében álltak. Ebben az egy teremben
több arany és selyem volt, mint az egész tirgovistei várban.
Különböző méltóságok halkan beszélgettek, arra vártak, hogy
sorra kerüljenek, és beszélhessenek Halil pasával. Ő volt az a
szörnyű figura, aki Radut és Ladát arra kényszerítette, hogy
nézzék meg életük első karóba húzását. Más körülmények
között Radu kihasználta volna a lehetőséget, hogy csendben
megfigyelje az udvart, de most szinte rosszul volt a félelemtől,
és csak Ladára tudott nézni. Bárcsak Kumal itt lenne, bárcsak ő
is a fővárosban lakna! Radu tudta, hogy segítene nekik.
Nem voltak barátaik, sem szövetségeseik. Nem kaptak
segítséget.
Lada nem tekintgetett körbe. Ő egyenesen Halil pasára nézett,
aki éppen befejezte a szerződést, ami hozzáadta őt a mellette
álló törökhöz.
– Édesapád örülni fog – közölte Halil pasa. Keskeny ajkával
Ladára mosolygott. – Hatalmas megtiszteltetés a Draculesti
nemzetségnek, hogy itt mész férjhez.
Radu jövendő sógora aláírta a papírt. A tinta karcolta a foltos
sorokkal teli lapot, amelyek úgy néztek ki, mint a pasa arcán az
erek.
Lada nyugodtan és érthetően szólalt meg. A meglepetéstől
mindenki elhallgatott a teremben. Senki nem számított arra,
hogy egy lány megszólal. Valószínűleg nem is lett volna szabad
neki, de Radu tudta, hogy a nővérét az ilyesmi hidegen hagyja.
– A nászéjszakánkon – mondta – kivágom a nyelvedet, és
lenyelem. Ezzel a házassági esküt kimondó mindkét nyelv az
enyém lesz, és magammal élek majd házasságban. Te minden
bizonnyal megfulladsz a saját véredben, ami sajnálatos, de én
egy személyben férj és feleség leszek, nem pedig egy sajnálni
való özvegy.
Lada vőlegénye kezében megállt a toll. Csepegni kezdett a
tinta. Egy csepp lehullott a márványpadlóra. Halil pasa tágra
nyílt szemmel nézte Ladát, visszafogott mosolyát fenyegető,
számító arckifejezés váltotta fel.
Radu bizonytalan léptekkel megindult feléjük,
kétségbeesetten törte a fejét, hogyan javíthatna a helyzeten.
Valaki elnevette magát, így törve meg a csendet. Radu
megfordult, és csodálkozva vette észre a síró fiút a kertből. Az
ajtó mellett állt egy ösztövér, szemüveges férfi mellett.
Radu folyton kereste őt a szemével, amikor elmentek
valahová, vagy amikor az udvarhoz tartozó személyek között
jártak. Az elmúlt két hónapban nem látta, de mindig
reménykedett, hogy barátra lel a tömegben.
Radu számára most nem maradt remény.
A fiú súgott valamit a kísérőjének, mire a szemüveges férfi
elkomorult. Halkan válaszolt, de a fiú a fejét csóválta, és vidám
tekintettel nézte Ladát. Lada hideg pillantást vetett rá.
Radu azon gondolkodott, hogy őt vagy Ladát ölik-e meg
először. Mi a rosszabb, ha végignézi, ahogy kivégzik a nővérét,
miközben ő várja a sorsát, vagy… nem, másodiknak lenni
rosszabb. Remélte, hogy őt végzik ki először. Lehet, hogy nem
nagylelkű, de végül is Lada volt a hibás mindenért.
A szikár férfi megindult a két katona felé. Henger alakú
rézsisakot viseltek hosszú, fehér hajtókával, hogy jelezzék a
rangjukat: janicsárok voltak. Radu mindig figyelmesen
megnézte őket, remélte, hogy egyszer rátalál Lazarra, de ez a
város határozottan megtagadta tőle a barátokat. A férfi és a
kerti fiú sarkon fordult, és távozott. Radu követte őket a
tekintetével, amíg el nem tűntek.
Lada vőlegénye a tirgovistei vár szökőkútjában köröző halra
emlékeztette Radut. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, megint
kinyitotta. Vállat vont, Halil pasára nézett, és a torkát
köszörülte.
 – Talán a szultán… talán egy másik megállapodás, ha… én
soha nem kérdőjelezném meg a szultán döntését, de…
Izgatott volt, kicsit dühös, de az egybegyűltek arckifejezéséből
látszott, hogy Lada fenyegetőzését senki nem vette komolyan.
Radu viszont tudta, hogy a nővére minden egyes szavát
komolyan gondolta.
Lada mellett katonák jelentek meg.
– Velünk jössz.
Lada nyugodtan nézett a vőlegényére. A férfi lenéző,
önelégült mosolyt villantott, de Lada átható tekintete láttán a
mosoly félig lehervadt az arcáról, és ettől inkább
gyengeelméjűnek tűnt. Hirtelen tágra nyíló szeme jelezte: végre
rájött, hogy Lada nem a levegőbe beszélt.
Hátralépett egyet.
Lada követte a katonákat ki a teremből, de közben egy
pillantást sem vetett az öccsére. Halil pasa nézte őket, ahogy
távoznak. A tekintetéből Radu azt olvasta ki, hogy többet tud a
történtekről, mint ők. És elégedetlen.
– Várjanak! – kiáltotta Radu. Rohant, hogy utolérje őket.
Könyörgőn nyújtotta a kezét. – Kérem! Lada nem akart
senkinek sem rosszat. Csak egy rossz tréfa volt! Havasalföldön
van egy ilyen szokás… hogy a házaspárok tagjai…
megfenyegetik egymást. Így fejezik ki az érzéseiket. Amikor a
szüleinket összeadták, anya azt mondta apánknak, hogy
kibelezi őt, és a beleit a nyakában fogja hordani, mint egy
ékszert.
A katonák Radura néztek. Elhitték minden egyes szavát. Ezt a
nevetséges hazugságot. Lada alig tudta elfojtani a nevetését.
Hogy tudta így megőrizni a nyugalmát?
Hagyd abba, könyörgött neki Radu minden este. Ne dühítsd fel
őket! Ne kényszerítsd őket arra, hogy bántsanak minket. A te
hibád. Miattad ki fognak végezni mind a kettőnket.
Lada egy idő után ráförmedt. Senki nem fog kivégezni téged!
De ha téged megölnek, akkor egyedül maradok. Annál pedig a
halál is jobb.
Egyáltalán nem akart meghalni, de másodikként biztosan
nem. Találkozott a tekintetük. Emlékeztetni próbálta a nővérét
az árulására, amivel annyi bánatot okozott neki. Lada még azért
sem volt képes civilizáltan viselkedni, hogy megmentse az
életüket.
A lány havasalföldi nyelven szólalt meg. Nyugodtan, nem
törődve a fegyveres kísérettel és azzal, hogy valószínűleg halál
vár rá.
– Halil pasa az oka annak, hogy fogságban élek itt. Nem
fogom hagyni, hogy a szabadságom maradékától is megfosszon.
Nem tudom elfogadni, hogy politikai érdekházasságba
kényszerítsenek. Ez a házasság azt jelentené, hogy félreraknak
és elfelejtenek, én pedig inkább meghalok, mintsem mindenki
elfelejtsen.
– Én ezt soha nem hagynám – mondta Radu, bár maga sem
tudta, mire gondol pontosan.
Arra, hogy nem hagyná, hogy megöljék, vagy arra, hogy azt
nem hagyja, hogy elfelejtsék.
Azt kívánta, bárcsak több választási lehetősége lenne ennél a
kettőnél.
– Parancsot kaptunk, hogy Ladát a déli szárnyba kísérjük –
szólalt meg az egyik janicsár. – Velünk jöhetsz, ha akarsz.
Radu a katonákra nézett, és olyan derűs mosolyt vetett rájuk,
mint a nyári napsütés. Mellettük sétált tovább, megkérdezte,
honnan származnak, és beszélgetésbe elegyedett velük.
Gyorsan megtudta a nevüket is, különféle feladataikat, és hogy
mit fognak aznap vacsorázni. A kezük nem siklott egyszer sem
az oldalukon függő kardra. Beszélgetésük könnyed és
barátságos maradt. Radu figyelt arra, hogy nyugodtak
maradjanak, és ne provokálják a nővérét egy újabb ostobaság
elkövetésére.
Lada mögöttük ment, szerencsére csendben.
A katonák egy robusztus rézajtó előtt megparancsolták nekik,
hogy várjanak egy aranyozott padon, majd elvonultak.
Radu leroskadt, és megkönnyebbülve dörzsölte meg a szemét.
– Az, hogy itt hagytak bennünket, azt jelenti, hogy nem halsz
meg.
– Hogy csinálod?
– Mit?
– El tudod érni, hogy az emberek beszélgessenek veled. Ez
azért van, mert fiú vagy?
Radu könnyedén elnyerte az emberek bizalmát, és tudta,
hogy Lada irigyli tőle ezt a képességet. Róla lerítt, hogy éles
nyelvű, dacos és ravasz. Az ő arca inkább egy rókáéra
emlékeztetett, aki az ólból is kilopja a tyúkot. Radunak viszont
angyalarca volt. Az azonban bántotta, hogy Lada azt hiszi, hogy
csak trükközik. Léteznek vajon olyanok, akik tényleg szeretik őt,
vagy a nővérének van igaza? Lehet, hogy az arcával és a
beszélőkéjével csak a bolondját járatja az emberekkel, akik azt
hiszik, hogy megkedvelték őt?
Radu elkeseredetten nézte az aranyozott mennyezetet.
– Az emberek reagálnak a kedvességre és a jóságra, Lada.
Jobban bíznak benned, ha mosolyogsz, mint ha megígéred
nekik, hogy a saját vérükben fognak megfulladni.
Lada bosszúsan fújtatott.
– Igen, de az én ígéretem őszintébb, mint a te mosolyod.
Ladának természetesen igaza volt. Egy örökkévalóság is eltelt
azóta, mióta Radu utoljára úgy érezte, hogy a mosolya őszinte,
és nem kétségbeesett meg hamis. A fiú felsóhajtott, és igyekezett
nem megsértődni és nem felbosszantani a nővérét.
– Ezt nem tudja senki.
– Egyszer rájönnek, Radu. Egyszer biztos.
Ijedten rezzentek össze, amikor a mögöttük lévő ajtó kinyílt. A
folyosóra egy szikár férfi lépett ki jellegtelen, barna
ruházatban, az udvarhoz képest szokatlanul aszketikus
öltözetben. Mintha még a turbánját is praktikus okokból viselte
volna, és nem díszként. Szúrós szemmel nézett rájuk, a
szemüvege miatt a szeme még nagyobbnak tűnt. Radu még
életében nem látott ilyen szemüveget. A lencséket egyformára
vágták és fényesítették. Az orrnyergére egy keskeny fémmel
rögzítették, az kapcsolta össze a két darabot és erősítette az
arcára.
– Bemehettek – jelentette ki a mögötte lévő ajtóra mutatva.
Majd távozott.
Radu és Lada belépett. Ezek a lakosztályok éppolyan éles
ellentétben álltak a szegényesen berendezett szobáikkal, mint
amennyire Drinápoly és Tirgoviste eltértek egymástól. A
mennyezetet élénk sötétkékre festették, a szélein pedig arany
felirat kacskaringózott. A lelógó csillárokban a gyertyák nappal
is égtek. Az ablakok még Radunál is magasabbak voltak, felfelé
elkeskenyedtek, és indaszerű fémrácsozat volt előttük. Kék,
vörös és bíbor selymek borítottak mindent – a jólét színei voltak
ezek. A padló a lábuk alatt olyan tisztán csillogott, hogy Radu
meglátta benne a tükörképét. A helyiség közepén szökőkút
bugyogott, körben a falnál alacsony padok álltak párnákkal. A
szökőkút mellett a tucatnyi puha párna egyikén egy fiú ült.
Örömében tapsolt egyet, aztán felállt.
– Na, végre megjöttetek!
– Hol vagyunk? – kérdezte Lada.
– A lakosztályomban!
– Ki vagy te, hogy az ördög is így tisztel téged?
Radu a könyökével oldalba bökte Ladát. A fiú gúnyosan
elmosolyodott.
– Az ördög fia vagyok. Második Mehmed, Murád fia.
– Te jó ég! – sóhajtott Radu.
A hasához kapott, és mélyen meghajolt. Remélte, hogy újra
találkoznak, az első találkozásuk óta ugyanis gyakran gondolt
rá, és többször elképzelte, hogy összebarátkoznak. Erre ez most
megtörténik. Lada viszont megfenyegette őt, megsértette az
apját, és továbbra is így fog viselkedni. Raduban a félelmet a
fáradt beletörődés váltotta fel. Lada fogja a vesztét okozni. A
haláluk gyors lesz, és nem kell sokat várni rá.
– Én hívattalak titeket.
Mehmed megvetően legyintett.
Radu kikémlelt a szempillái alól, és a termen túl meglátott
még egy tágas helyiséget és néhány ajtót.
– Gratulálok – közölte Lada. Amióta megtudta, hogy a szultán
fiának lakosztályában vannak, egy tapodtat sem mozdult. Széles
terpeszben állt, a testtartásában nem volt sem tisztelet, sem
megilletődöttség. – De miért vagyunk itt?
– Mert utálom Halil pasát és az unokatestvéremet.
Lada ingerülten csóválta a fejét.
– Ki az unokatestvéred?
Radu összerezzent Lada hangneme miatt.
Felegyenesedett.
Semmi értelme hajlongani, ha Lada úgyis azon igyekszik,
hogy mindkettőjüket kivégezzék.
– Kicsoda? Hát a jövendőbelid, ki más? Az a férfi, akinek ki
akarod vágni és le akarod nyelni a nyelvét. – Mehmed hátradőlt
egy bársonypárnára, ami akkora volt, mint egy ló, és elnevette
magát. – Azt hittem, hogy bevizel, annyira megaláztad!
Ráadásul lányként! Undorító, aljas ember. Még életemben nem
szórakoztam olyan jól, mint ma.
– Azt hittem, hogy meg fogják büntetni Ladát.
Radu reménykedve tett egy lépést előre.
Mehmed a fejét csóválta, és feltette a lábát egy párnára.
– Nem. Én kértem, hogy hozassák ide őt és ezek szerint téged
is. Engem visszaküldenek Amásziába kormányozni. Gyanítom,
főleg azért, hogy eltakarítsanak innen. Az apám már nem tud
mire használni, a mentorom pedig, Molla Güráni, aki beküldött
titeket, nem jön ki Halil pasával.
Lada türelmetlenül dobbantott. Radu megbökte, de Lada
eltolta a kezét.
 Mehmed csettintett az ujjával.
– Igen! Hogy miért is vagytok itt: azt kértem, hogy szegődjetek
mellém útitársként Amásziába.
Lada leült az ajtóhoz legközelebbi párnára, és felsóhajtott.
– Azaz mégiscsak megkapom a büntetésemet.
– Nem gondolja komolyan.
Radu Ladára nézett, aztán Mehmedre. Próbálta leplezni az
arcára kiülő reményt. El innen! Távol a tanítóktól és a
főkertésztől! Ráadásul Mehmeddel, a kerti fiúval, akivel a végén
még barátok is lehetnek. Szinte fájt neki, annyira
kétségbeesetten vágyott arra, hogy megismerje őt. Még most is,
hogy már tudja, ki ő.
Mehmed mosolygott.
– Szerintem komolyan gondolta. De engem nem zavar.
Nagyon mókás.
Radu leült egy párnára Mehmed mellé. A kezét óvatosan
maga elé engedte, hátát egyenesen tartotta.
– Ebben az esetben óvatosságra intenélek. Nagyon utál
szórakoztató lenni.
Lada dühében Radu fejéhez vágott egy párnát. Pontosan
célzott. Mehmed láthatóan élvezte a műsort. Radu nem tudta,
hogy viszonyuljon a fejleményekhez, de esélyt akart adni arra,
hogy szárba szökjön a szívében a remény. Rámosolygott
Mehmedre, és a mosolyát ezúttal teljesen őszintének érezte.
 15

Amászia, Oszmán Birodalom

Új város, új nevelő. Úgy tűnt, hogy Lada élete elviselhetetlen

férfiak végtelen felvonulásából áll, akik mindenféle tudást
tömnek a fejébe. Igaz, rosszabb is lehetett volna. Elviselhetetlen
nők végtelen sora. Halime például, aki vidám színekben festette
le a világot, de Mara árnyéka fölé magasodott, aki ragaszkodott
ahhoz, hogy Lada békéljen meg a sorsával. Kézimunkázás
történelem helyett, udvari illem nyelvek helyett. De legalább ha
Halimával tanulna kézimunkázni, akkor lenne tűje, hogy
kiszúrja Molla Güráni szemét.
Molla Güráni volt Mehmed halvérű tanítója, aki vagy nem is
vette észre, vagy nem érdekelte, hogy Lada ideje nagy részében
arról álmodozik, hogy a fejéhez vágja a szemüvegét. Lada
gyanította, hogy ha a férfi tudott volna erről, akkor sem
változott volna egy szemernyit sem az arckifejezése.
Szenvedélyek nélküli ember volt. Nem verte Ladát
engedetlensége miatt, és szerencsére Radut se Lada miatt. Lada
nem érzett megkönnyebbülést, mert tudta, hogy találni fognak
más módot arra, hogy bántsák. Mindig találtak.
Az első órán Radu kétségbeesetten igyekezett, hogy ne
maradjon le, Mehmed pedig hosszú részeket idézett
emlékezetből a Koránból. Lada kizárólag havasalföldi nyelven
szólalt meg. Molla Güráni csak meredt rá közömbösen utálatos
szemüvege mögül, és közölte vele, hogy az ő egyedüli
kötelessége az, hogy Mehmedet tanítsa.
És, tette hozzá közömbös hangon, nem hiszem, hogy a nők
képesek a tanulásra. A fejformájuk miatt.
Lada ezután megváltozott. Több részt megtanult a Koránból,
mint a fiúk, és Molla Güráni hanglejtését gúnyosan imitálva
adta őket elő. Matematikából és algebrából minden elméleti és
gyakorlati feladványt megoldott. Megtanulta az Oszmán
Birodalom történetét, Mehmed teljes nemzetségét, és
Mehmedről is tudott mindent. Mehmed majdnem betöltötte a
tizenhármat, életkorban Lada és Radu között volt. A szultán
harmadik fiaként született egy rabnőtől. Az apja a két idősebb
fiát jobban kedvelte, emiatt Mehmed körül sok pletyka
keringett, és sokszor került szégyenteljes helyzetbe. Nehéz volt
hallani ezt, és Lada keményen küzdött magában azért, hogy ne
kerüljön közelebb Mehmedhez, hogy ne sajnálja őt.
A tananyagból Ladát leginkább a csaták, a szövetségek és a
határviták érdekelték.
Egy ideig félt attól, hogy Molla Güráni sértő megjegyzése csak
trükk volt, hogy tanulásra bírja őt, de a nevelő ugyanolyan
közömbös maradt, mint korábban. Nem örült annak, hogy Lada
odafigyel, és nem kapta be soha a csalit, amikor Lada
próbálkozott. Mehmed viszont mindig nagyon elkeseredett,
amikor Lada felülmúlta őt. Ezt tűzte ki Lada új céljául.
Mindennap várta a verést, hogy Radut és őt valami újabb
szörnyűség éri, hogy feltárul a valódi oka annak, miért hozták
őket Amásziába. A feszült várakozás csendessé és dacossá tette
a lányt. Radu idővel pár kilót visszahízott, és Lada már nem
hallotta őt éjszakánként sírni. Látta, hogy az öccse élete
nyugodtabbá válik, és utálta őt emiatt. Tudta, hogy akármilyen
lecke vár is rájuk, minden rosszabb lesz.
Mehmed végül is Murád fia volt, nem a barátjuk, hanem a
fogvatartójuk.
Az órák után Molla Güráni mindig elbeszélgetett Mehmeddel
a Prófétáról és a törökök küldetéséről, hogy egyszer és
mindenkorra megdöntsék Bizánc és Konstantinápoly uralmát.
Lada elkomorodott a gondolatra, hogy egy titokzatos isten áll
mindenki felett, aki egy szultánt választ ki arra, hogy terjessze
az iszlám vallást az egész világon. Lada még életében nem
találkozott ilyen istennel, ahogyan a létezésére vonatkozó
bizonyítékkal sem. Szerinte a törökök azért értek el sikereket,
mert szervezettek voltak, gazdagok, és mert sokan voltak.
Délutánra szinte mindig elfáradt, elcsigázta a tanulás, a
figyelem és az aggodalom, hogy a szultán milyen újabb
megpróbáltatásokat talál ki nekik. Ilyenkor elment, otthagyta
Radut, hogy bólogasson, értsen egyet és ismételjen meg
mindent. Ahogy egy kutya viselkedik, ami mindent visszavisz a
gazdájának. Amászia nem Havasalföld volt, de közelebb állt
Havasalföldhöz, mint Drinápoly. A város sziklás hegyekre épült,
a lábánál lustán, súlyosan hömpölygött egy zöld folyó. Számos
épület, köztük a vár is, ahol Lada és Radu élt, a hegy oldalába
épült. A vár mögött a hegyen sűrű, egymásba érő kertekben
almafák nőttek.
Lada gyakran azzal szórakoztatta magát, hogy hanyatt fekve
próbált eltalálni egy almát a tőrével. Néha sikerült neki,
időnként azonban a kés úgy esett vissza, hogy majdnem őt
nyársalta fel. Mindkét kimenetel egyformán szórakoztatta.
Maga az a tény, hogy újra hordhatott magánál kést, azt
bizonyította, hogy láthatatlanná és jelentéktelenné vált a
személye.
Amásziában még a legropogósabb alma is rothadtnak és
keserűnek tűnt.
Egy kora őszi napon a kertben feküdt. A tompa, aranyló fény
olyan sűrű volt, hogy hirtelen azt képzelte, akár meg is
kóstolhatná. Biztosan teljesen más íze lenne, mint a fogságban
evett almáknak. Olyan íze lenne, mint az otthonának. Otthon.
Levette a nyakában lógó zsákocskát, és az orrához nyomta.
Úgy tett maga előtt is, mintha még mindig érezné az örökzöld
ágacska és a virág illatát, ami már olyan régi és száraz volt,
hogy porrá vált. Akkor tette el, amikor Havasalföldről
menekültek, és azóta magánál hordta.
Janicsárok mentek el mellette, de nem vették észre.
Tréfálkoztak, és bár törökül beszéltek, az egyikük a
magánhangzókat havasalföldi akcentussal ejtette. Lada
felpattant, és fától fáig ugrálva követte őket a laktanyáig.
Alacsony kőépületek álltak egy sáros udvar körül.
Kardcsattogtatás és harsány nevetés hallatszott. Lada egy fal
mögül figyelt.
Hirtelen azonban katonák ragadták vállon, és kilökdösték a
nyílt térre.
– Kém! – kiáltotta egy mutáló hang, amelyben még érezni
lehetett a fiatalság utolsó nyomait. – Vagy tolvaj!
Lada rémületére legalább egy tucat janicsár fordult oda, hogy
lássák, mi történik. Kíváncsian egy félkört alkottak körülötte.
– Nem kém – jelentette ki egy alacsony, hordó mellkasú,
összenőtt szemöldökű fiú. – A kis fanatikus foglya.
– Ágyasnak nem elég csinos.
A háta mögött álló katona meghúzta a haját. Lada erre
kifordult, megragadta a csuklóját, és hátracsavarta. Fel akarta
húzni egészen a lapockájáig. Ezt a trükköt még Mircea
kegyetlen gyámsága alatt tanulta, és Bogdanon és Radun
gyakorolva fejlesztette a tökélyig. A katona bosszúsan kiáltott
fel, próbálta ellökni magától, de Lada még erősebben csavarta
és nyomta az ízületet. A katona vinnyogott fájdalmában.
– Te szebb vagy nálam. – Lada még erősebben nyomta a
karját. – Nem ajánlkozol fel inkább te utcalánynak?
– Segítsetek már! – nyögött a katona.
Lada kihívóan, összeszorított foggal felszegte a fejét. Látta,
hogy a többi janicsár elégedetten mosolyog. Az összenőtt
szemöldökű, aki ránézésre nem lehetett több tizennyolc-
tizenkilenc évesnél, nevetett, és megindult az irányába. Aztán
leereszkedően megpaskolta csapdába került társa fejét.
– Jaj, te szegény Ivan! Gúnyt űzött belőled ez a kislány?
A karját Ivan nyaka köré fonta. Lada erre elengedte. A másik
katona a földre teperte Ivant, és a hátára ült. A fiú dühösen
rúgkapált, de hiába.
– Már találkoztál Ivannal. Nicolae vagyok. Te pedig
Havasalföldről jöttél.
Lada bólintott, rájött, hogy az ő hangjában hallotta a hazai
hanglejtést.
– Ladiszlava Dragwlya.
Lada szívébe fájdalom hasított, amikor kimondta a nevét.
Nem engedték meg nekik, hogy írjanak az apjuknak, és nem is
kaptak tőle levelet. Lada abban sem volt biztos, hogy tudja-e
egyáltalán, hol vannak. Hogy eljöttek Drinápolyból.
És azt sem tudta, hogy az apját érdekli-e ez egyáltalán.
Radu továbbra is aggódott a dajkájuk miatt. A nő elvesztette a
fiát és a munkáját is ebben a nyomorult birodalomban. Lada
nem tudta, hogy talált-e másik állást. Remélte. Abban biztos
volt, hogy az apjának nem jut az eszébe, hogy gondoskodjon
arról a nőről, aki felnevelte a gyerekeit, de ezt soha nem
mondta Radunak. Nem tett volna jót neki, ha túl sokat
beszélnek a dadáról.
Lada is fájó szívvel emlékezett vissza arra a nőre, aki olyan jó
volt hozzá, és aki olyan ritkán kapott ezért köszönetet. Ha
valahogy visszajut Havasalföldre, akkor ezt orvosolni fogja.
– A Sárkány lánya? – Nicolae nevetett, de ez a nevetés
jóindulatúnak tűnt, nem gúnyosnak. – Nem csoda, hogy Ivan
nem boldogult veled. Mi szél hozott erre, kis sárkány?
– Az biztos, hogy nem ágyasnak jöttem.
Lada belerúgott a földön fekvő Ivanba.
– Én félnék az ágyamba vinni egy sárkányt. A kis fanatikus is
félhet.
– Molla Güránit hívod fanatikusnak? Én azt hittem, hogy az a
fickó pergamenből van, de hús-vér ember.
 Nicolae nevetve rázta a fejét.
– Nem, Mehmedet hívjuk kis fanatikusnak.
A többi katona biccentett, és kínjukban vigyorogtak.
Bár Lada megtapasztalta, hogy távol áll a janicsároktól a
megilletődött viselkedés, meglepve hallotta, hogy ilyen nyíltan
gúnyolják a szultán fiát. Elraktározta az információt, remélte,
hogy egyszer majd fel tudja használni.
– Az öcsémmel vagyunk itt. Mehmed társaságaként. Együtt
tanulunk vele.
– Akkor biztos halálra unjátok magatokat. Gyere! – Nicolae
felrángatta a földről Ivant. – Megmutatom, hogy tanítom meg
Ivannak a tudósok tiszteletét!

Egy másik végtelennek tűnő délutánon Lada kinézett az

ablakon, remélve, hogy a szellő lehűti a bőrét. Mehmed
mostanában ritkán beszélgetett vele, csak bámulta őt, és túl
akarta szárnyalni a tanulásban. Lada gyakran érezte magán
Mehmed tekintetét, mintha a fiú valami titokzatos feladat
végrehajtását várta volna tőle. Persze ő mindig a rá jellemző,
rezzenéstelen tekintettel nézett vissza.
Radu úgy követte Mehmedet, mint egy öleb. Most is a lábainál
ült a földön, igyekezett ugyanazokban a szövegekben
elmélyülni, amiket a szultán fia már százszor áttanulmányozott.
– Látod, itt van! – Mehmed egy bekezdésre mutatott. – A
Próféta, béke poraira, egy emberről beszél, aki meg fogja
hódítani Konstantinápolyt, és csodálatos vezér lesz belőle.
Mehmed ellágyult arccal a távolba meredt.
 – Ezzel már többen próbálkoztak – vetette fel Radu.
– Igen, még az apám is. De ő belefáradt a trónért folytatott
harcba a fivéreivel. Hogy az uralkodását arra kell pazarolnia,
hogy megőrizze, ami már a miénk. Nagyon szeret beszélgetni,
filozofálni, de gyenge ahhoz, hogy a hite szerint rá háruló
kötelességnek eleget tegyen. A bátyáim teljesíteni tudnák a
kihívást, de ők egyáltalán nem vallásosak. A Próféta, béke
poraira, úgy rendelkezett, hogy ne államunk legyen, hanem
birodalmunk. Sokkal nagyobbnak kellene lennünk, mint
amilyenek vagyunk, de az apám vonakodik…
Lada kiment, és bevágta maga után az ajtót. Feldühítette,
hogy megint a törökök dicsőségét, a küldetésüket kellett
hallgatnia, meg azt, hogy miként népesítik be az egész világot. A
törökök már így is méregként járták át Lada világát, mindentől
elválasztották, amit ő szeretett. Milyen messzire mennek még?
Átviharzott a váron, és a kis fegyvertárba ment, amely
elhagyatott volt, mert a használatban lévő fegyvereket főleg a
kaszárnyákban tárolták. Azért itt is maradt néhány, ő pedig
szabadon használta őket.
– Jól vagy?
Lada megpördült. Meglepődött, mert Mehmed állt az ajtóban.
– Hát te meg mit keresel itt?
– Elkeseredettnek tűntél, amikor elmentél.
Lada felnevetett, ám a nevetése olyan keserűnek tetszett,
mint az amásziai almák héja.
– Elkeseredettnek tűnök? Ne haragudj, ha nem hallgatom
szívesen azt, hogy a dicső birodalmadnak milyen erényei
vannak, és mekkora szívességet teszel azzal, hogy karddal
terjeszted a befolyását.
Mehmednek olyan keskeny és ápolt szemöldöke volt, mint az
apjának. Hunyorgott.
– Láttad az országomat. Hol láttál szegényeket? Olyanokat,
akik az utcán sínylődve éheznek? Hol vannak a bűnözők? Radu
azt mesélte, hogy Tirgovistében nem lehet kimenni éjjel az
utcára, mert az emberek félnek a tolvajoktól és gyilkosoktól.
Drinápolyban nyugodtan lehet sétálni, anélkül, hogy támadástól
kellene tartani.
– Igen, de…
– Az útjaink is biztonságosak, lehet kereskedni, és ez azt
jelenti, hogy a népünknek mindene megvan ahhoz, hogy
vásároljon és eladjon, és meg tudjon élni. Nem éheznek, nincs
szegénység.
– De elnyomjátok azokat, akik nem hisznek a ti istenetekben!
Mehmed bosszúsan csóválta a fejét.
– Mi nem csináljuk azt, amit a te drága keresztényeid, akik
lemészárolják a másban hívő keresztényeket. Igen, szedünk
pénzt. De ez a biztonság ára. Ellenben megengedjük a
birodalmunkban élő embereknek, hogy abban higgyenek,
amiben akarnak, ha ezzel nem zavarják a békét.
– Én vagyok itt a béke bizonyítéka, amit az apád teremt, és a
szabadságé, amit másoknak biztosít. Az apám szabadon
kormányozhatja népét egészen addig, amíg ezt úgy csinálja,
ahogy a szultánnak tetszik. Ha nem, akkor a gyerekei isszák
meg a levét.
– Te tudod, hogy milyen ember az apád?
Lada elfordult, hogy Mehmed ne lássa, szégyenében
elvörösödött.
– Olyan, aki megígéri a római pápának, hogy harcol a
hitetlenek ellen, aztán békét köt velük. Aki a gyerekeit
odaengedi a kard alá, hogy visszaszerezzen egy illuzórikus
trónt. Igen, tudom, hogy milyen ember. Olyan, amilyenekkel a
te apád szeret megállapodást kötni. Mind a ketten ördögök.
– De nekünk köszönhető, hogy az országodban biztonság van!
Lada hirtelen megfordult, átvágott a szobán, és közelről
sziszegte Mehmed szemébe:
– Jobban szeretném, ha az országom porig égne, mint hogy
azt lássam, hogy felvirágzik a törökök kormányzása alatt. Nem
kell a saját képetekre formálnotok a világon mindent. Ha nem a
határvédelemmel lennénk folyamatosan elfoglalva, meg azzal,
hogy helyrejöjjünk azon károk után, amiket más országok
hadseregei okoztak nekünk, akkor mi is tudnánk magunkról
gondoskodni.
Mehmed döbbenten lépett hátra.
– Ezek szerint nem gyűlölsz engem az apád miatt?
Lada leengedte a vállait. Elnehezültek a fáradtságtól.
– Az apám gyenge. Havasalföld jobbat érdemel.
– Talán te érdemelsz jobbat Havasalföldnél.
– Nem. – Lada érezte, hogy a mellkasában tűz gyúl, ami
elégeti a félelmét és a kimerültségét. Túl hosszú ideje élt távol a
hazájától. Időnként már azon is eltöprengett, vajon jól
emlékszik-e rá. De itt és most tudta, hogy igazából soha nem
hagyta el. Ott lüktetett, dübörgött az ereiben. – Én nagyon
szeretem Havasalföldet. Havasalföld hozzám tartozik, és én
hozzá. A hazám, és örökké az marad. Minden királyt, szultánt,
istent és Prófétát gyűlölni fogok, aki kijelenti, hogy másnak van
joga a hazámhoz.
– Kérlek, ne beszélj így a Prófétáról, béke poraira! – Mehmed
hangja gyengéd volt. Nem parancsolt, kért. – Miért nem akarod
meghallgatni Molla Güráni tanításait?
Lada a falra pillantott, ahol a gyakorlófegyverek függtek.
Bár Mehmed leszidta őt amiatt, hogy sok időt tölt a janicsárok
bámulásával, Lada mégis minden szabad óráját annak
szentelte, hogy mustra és gyakorlatozás közben megfigyelte
őket. Néhány hét elteltével Nicolae meg is engedte neki, hogy
csatlakozzon, javítgatta a mozgását, kinevette, ha hibázott, de
egyre jobban csodálta a lelkesedését és a győzni akarását.
Ismertek egy Bogdan nevű fiút Havasalföldről? – érdeklődött
Lada, amikor már fel merte tenni a kérdést. A szavak szinte
szúrtak, és elvágták őt a reménytől.
A bátyámat Bogdannak hívják, felelte Nicolae.
Az unokatestvéremet is, mondta egy bolgár.
Nekem meg az apámat, közölte egy szerb.
Nicolae bocsánatkérően mosolygott, Lada pedig lenyelte a
fájdalmat, amit Bogdan nevének kimondása okozott. Aztán ő is
beállt gyakorolni.
Nem törődve Mehmeddel, egy tompa kardot választott. Olyan
görbe volt, mint amilyen az apja trónja felett lógott. Már a
látványára is tűz lobbant a mellkasában. A kezében fogva
megpróbálta megbecsülni a súlyát, ellenőrizte a balanszot.
Szeretett dühös lenni azelőtt, hogy párbajozott volna
Nicolaével.
A harag kiszorított belőle mindent: a kétséget, a félelmet, a
zavarodottságot, és nem engedett teret semmi másnak. Máskor
soha nem érezte magát olyan erősnek, mint amikor egy karddal
a kezében volt dühös.
– Állj! – szólalt meg Mehmed. A fal mellett érte utol. – Nem
válaszoltál a kérdésemre.
– Te tisztelheted a Prófétádat, de ő nem az én Prófétám, és
soha nem is lesz az. A hit gyengeség.
Nem fog fejvesztve a muzulmán hit felé fordulni, mint Radu.
Lada az ortodox kereszténységet sem szerette, amiben felnőtt, a
vallás csak egy utolsó eszköz volt. Látta, hogyan használták
fegyverként. Ha szüksége lesz rá, hogy használja, akkor
használni fogja, de nem fogja hagyni, hogy a vallás használja fel
őt.
Mehmed megragadta a karját, és úgy csavarta el, hogy Lada
rá nézzen.
– Tévedsz, Lada. A hit nem gyengeség. A hit a legnagyobb erő,
amit birtokolhatunk.
– A hit vissza tud vinni engem Havasalföldre?
– A hit megmutatja neked, hogy vannak ennél fontosabb
dolgok.
Lada fújtatott.
– Ha azt akarod, hogy valaki meghallgassa az értelmetlen
okfejtéseidet, akkor menj, és keresd meg Radut! Nekem dolgom
van.
Kinyitotta az ajtót, de Mehmed megelőzte, és elállta az útját.
– Még nem fejeztük be a beszélgetést.
Lada ledermedt.
– Azt parancsolod, hogy maradjak? És ha nem fogadok szót?
Elintézed, hogy megverjenek? Megkorbácsoljanak? Az apád
udvarában volt szerencsém látni ezt és azt is. Akkor sem
hajbókoltam az istened vagy szultánod előtt, és most sem fogok.
Miért hoztál ide, Mehmed? Nekem nem lehet dirigálni.
Mehmed elkomorodott. Leengedte a kezét, és a hátát is
begörbítette, pedig mindig szálegyenesen állt.
– Én soha nem akartam a te urad és parancsolód lenni.
Nekem vannak szolgáim. Tanáraim, őreim és apám is, aki
megvet. Én azt akarom, hogy… a barátom legyél.
Lada nem ezt a választ várta.
– Miért akarnál ilyesmit?
Hirtelen csak ez a kérdés jutott az eszébe.
– Azért, mert… – Mehmed a földre szegezte a tekintetét. –
Mert nem azt mondod, amit szerinted hallani akarok.
– Hanem azt, amit nem akarsz hallani.
Mehmed Lada szemébe nézett. A tekintete mély volt, és éhség
tükröződött benne. Vigyorgott. Vastag ajka mosolyra húzódott,
és a pökhendi arckifejezés huncutságra váltott.
– Pontosan ezért kedvellek.
Lada ingerülten felsóhajtott.
– Nagyszerű. Pontosan mit is csinál egy barát?
– Még soha nem volt barátom. Reméltem, hogy te tudod.
– Akkor még butább vagy, mint amilyennek kinézel. Radu
szokott új barátokat szerezni, én inkább azt szoktam elérni az
embereknél, hogy meg akarjanak korbácsolni.
– Emlékszem, egyszer olyan tanácsot adtál nekem, amivel
elkerülhettem a korbácsolást. Ez jó alap egy barátságra.
Mehmed kezet nyújtott.
 Lada gondolkodott. Milyen szálak fonódnak ebből a
megállapodásból? Egyszer már odaadta a szívét egy barátnak,
és Bogdan elvesztésébe majdnem belerokkant. De Mehmed nem
egy dada fia.
– Az apád ellenezné a barátságunkat. Nem volt túl jó hozzánk
Drinápolyban.
– Nem érdekel, mit gondol az apám. Gyanítom, észrevetted,
hogy senki nem foglalkozik azzal, mit csinálok itt. Amásziára
senki sem figyel. Rám se. Szabad vagyok, azt teszek, amit
akarok.
– Szerencsés vagy.
– Elég szerencsés ahhoz, hogy a barátomnak nevezhesselek?
– Legyen.
Lada megkönnyebbült. Végre megértette, hogy nem jön a
büntetés, amire mindvégig számított. Nem szabadok Murádtól,
de messze vannak tőle. Egyelőre ennyi elég.
– Jól van. A barátságunk szellemében kénytelen vagyok
elmondani neked, hogy irtóra féltékeny vagyok a janicsárokra,
amiért annyi időt töltesz velük. Azt akarom, hogy ne gyakorolj
többet velük.
– A barátságunk nevében én pedig kénytelen vagyok
elmondani neked, hogy egyáltalán nem érdekel a kisszerű
féltékenységed. Elkések az edzésről.
Lada beékelte Mehmed bokája mögé a lábát, aztán rávágott a
vállára, kibillentette, és a földre döntötte.
Mehmed dühösen köpködve szólalt meg:
– A szultán fia vagyok!
Lada kinyitotta az ajtót, és a kardjával Mehmed torka előtt
hasított a levegőbe.
– Nem, Mehmed, te a barátom vagy. És én szörnyű barát
vagyok.
Mehmed nevetése a lépteit szinte könnyűvé tette, pedig
mindig határozottan és céltudatosan járt.
 16

Az ősz sehogy sem akart lehűlni. Az erődítmény kőfalai

csapdába ejtették a nap tüzes sugarait, és megtartották a
meleget. Radu azt képzelte, hogy a csillámló levegő egy
kemence, amiben hamarosan elevenen megsül. Molla Güráni
persze nem izzadt, miközben előttük járkált fel-alá, és hangosan
olvasott fel egy, a Próféta életéről szóló könyvből, béke poraira.
Valahogy mindig többnek tűnt egy embernél, már-már istenhez
hasonlított.
De istenkáromlás, ha bárkit istennek képzelünk Istenen kívül.
Radu behunyta a szemét, és kitörölte a fejéből ezt a gondolatot,
próbálta az elméjét újra összhangba hozni a tanítójukkal,
Istennel és azzal, amit nagyon szeretett tanulni.
Csak ne lenne ilyen átkozottul meleg!
Mehmed leesett a székéről. Radu és Molla Güráni azonnal ott
termett mellette.
– Nem vagy jól? – kérdezte a nevelő, az egyik tenyerét
Mehmed arcára, a másikat a homlokára téve.
Mehmed tágra nyitotta a szemét.
– Muszáj folytatnunk a tanulást.
 – Nem. – Molla Güráni felegyenesedett, és felsegítette
Mehmedet. – Nagyon megvisel téged a kánikula. Vigyáznunk
kell, hogy ne legyél rosszabbul. Ragaszkodom ahhoz, hogy
feküdj le, és maradj ágyban egész nap!
Mehmed erőtlenül biccentett.
– Rendben.
– Hívok egy őrt, hogy kísérjen a szobádba.
– Nem, nem kell. Radu elkísér.
Mehmed kinyújtotta a karját, Radu pedig a vállára tette, és
átkarolta a derekát.
Molla Güráni nézte, ahogy elmennek. Aggodalom sugárzott a
szemüvege mögül. Amikor a fiúk a folyosóra értek, Radu
Mehmed kétajtónyira lévő lakosztálya felé fordult. Olyan lassan
ment, ahogy csak tudott. Mehmed súlyának nagy részét ő
tartotta, a szultán fia támaszkodott rá. Amikor már majdnem
elérték az ajtót, Mehmed hátranézett, majd olyan hirtelen
ugrott el Radutól, hogy a fiú elvesztette az egyensúlyát.
Mehmed szeme vidáman csillogott.
– Futás! – kezdett el sprintelni a folyosón.
Radu utánaeredt. Akkor érte utol, amikor Mehmed berohant
egy ajtón, ami a hervadozó kertre néző erkélyre nyílt.
– Mehmed, mit csinálsz? – kérdezte Radu. Aggódva kereste
barátja arcán a megőrülés jeleit. – Pihenned kell!
Mehmed nevetve csóválta a fejét.
– Nem, nekem ki kell szabadulnom ebből a szörnyű, forró
börtönből.
Radu alig kapott levegőt a döbbenettől.
– Hazudtál Molla Güráninak!
 Mehmed elpirult szégyenében.
– Igen, de ha elkéredzkedtem volna, akkor csalódik bennem.
Egész éjjel tanulni fogok, hogy behozzam az anyagot.
Tanulhatsz velem, de most túl meleg van, az agyam mindjárt
elolvad. Ideje kiszabadulnunk innen.
Felmászott a kőkorlátra, aztán átugrott a szomszédos fára.
Radura vigyorgott, és leereszkedett.
Radu elgondolkodott a kötelességein. Nem akart rosszul
viselkedni, magára vonni a figyelmet, vagy bármi olyasmit
tenni, ami miatt megbüntetnék.
De egyszerűen túl meleg volt ahhoz, hogy aggódjon.
Utánozta Mehmedet, és maga is meglepődött a mozgása
könnyedségén. Lada mellett folyton gyengének és ügyetlennek
érezte magát, de Mehmed nem kételkedett benne, sem a
képességeiben, ezért könnyű volt vele lépést tartani.
Görnyedve, mélyen lehajolva rohantak, alig bírták
visszatartani a nevetést. Nem messze a fal fölé nőtt egy fa. Radu
letérdelt, és megtartotta Mehmedet, hogy elérjen egy ágat.
Mehmed felkapaszkodott a falra, és a kezét nyújtotta Radunak.
Segített neki felmászni. Aztán a túloldalon leugrottak. Ott
érezhetően hűvösebb volt, a hegy kőtömbje és a sok fa megtette
a magáét, felfogták a napot.
Nem jutottak messzire, amikor valami halk, puffanásszerű
hangot hallottak, amit egy ízes káromkodás követett.
Havasalföldi nyelven.
– Lada – súgta Radu.
Mehmed a szájára szorította az ujját. Tovább másztak előre
rettentő óvatossággal. Lada egy kis tisztás közepén állt nekik
háttal. Mellette egy tegez hevert tele nyilakkal. Még egy
gyakorlott íjásznak is messze lett volna az a fa, amin kijelölte a
célpontot. Hátrahúzta az íjat, majd elengedte. A nyíl elrepült a
fa mellett, és két karhosszra leesett.
Lada dobbantott, és olyan szitokszavakkal illette magát,
amilyen csúnyákat Radu még életében nem hallott. Mehmed
nem érthette, mit mondott, hogy Lada milyen utálattal átkozta a
saját fejét. Az öccse viszont minden szavát értette, és kíváncsi
volt, hogy Lada mikor döntött úgy, hogy csak a tökéletesség
elfogadható. Radu a legszívesebben átölelte volna, és azt
mondta volna neki, hogy minden rendben. Hogy még van ideje
tanulni, és amúgy is rengeteg dologban kiváló. Azt akarta, hogy
ne mondjon többet ilyen szörnyű dolgokat magára, és hogy ne
is gondoljon ilyeneket.
Mehmed fejében azonban más járt. Előremászott, elkapta a
tegezt, és vidám rikkantással elrohant vele.
Lada megpördült, a szemében gyilkos indulat villant.
Radu is menekülőre fogta.
Utolérte Mehmedet. Tudta, mi vár rájuk, ha Lada elkapja őket,
úgyhogy nagyon gyorsan szaladt.
A fiúk lóhalálában futottak a fák között, kitértek az alacsony
ágak elől, és átugrottak a farönkök felett. Lada a nyomukban
loholt. Radu kitört a fák közül, és hirtelen úgy állt meg, mint
akit fejbe vertek. Oldalra nyújtotta a karját, hogy megállítsa
Mehmedet. Egy mélyedés szélén álltak, alattuk egy kis zöld tó,
amit sziklák és nagy lapos kövek szegélyeztek. A lapos köveken
keskeny patak folyt, az táplálta a tó vizét. Csend volt és
nyugalom. Csak a zihálásuk törte meg a némaságot.
 Lada felemelt ököllel érte utol őket. Látszott, hogy nem akar
teketóriázni. Hogy ütni fog.
– Állj! – mondta Radu. – Nagyon meredek, beleesel a vízbe!
Lada erre egy diadalkiáltással belökte őket a tóba.
Radu köpködve úszott fel a felszínre. Rögtön Mehmedet
kereste. A tó nem volt mély, leért a lába, de félt, hogy Mehmed
beütötte a fejét, kitörte a nyakát, vagy más súlyos sérülést
szenvedett.
De Mehmed csak nevetett, és a hátán lebegett a kezét a feje
alá téve.
– Köszi szépen, Lada! Csodás ez egy olyan napon, mint a mai.
Lada felmordult, és hatalmas csobbanással beugrott kettőjük
közé a vízbe. A fiúk hiába küzdöttek ellene, újra és újra a víz alá
nyomta a fejüket. Aztán, miután elégtételt vett, odaúszott egy, a
vízből kiálló lapos kőhöz, és kiült rá.
Elégedetten hátrahajtotta a fejét, hogy érezze a napot a víztől
lehűlt arcán. Úgy tűnt, elfeledkezett a démonról, ami az imént
az erdőben öngyűlöletre késztette. Radunak hála. A jeges vízben
átmelegítette a büszkeség.
– Nem is tudtam, hogy van itt egy víztároló medence – szólalt
meg Mehmed. – Szerintem senki nem tud róla. Bár ismerek egy
történetet…
– Mondd el!
Radu vizet fröcskölt rá.
Mehmed mély hangon és lassan kezdett bele, élvezte a
mesélést.
– Egyszer, réges-régen élt egy nagy király, akinek csak
egyetlen lánya volt. Shirinnek hívták őt, szépségének csodájára
jártak.
Lada akkorát prüszkölt, mint egy ló. Radu kérdőn nézett rá.
– Shirin a hegy másik oldalán élt. Egy napon azonban a
szolgálólányokkal erre az oldalra jött almáért. Az a hír járta,
hogy az itteni almák édesebbek, mert a fákat egy különlegesen
tiszta, hideg patak vize táplálja. Egy szegény sorból származó,
Ferhád nevű fiú meglátta őt, és abban a pillanatban tudta, hogy
soha nem fog mást szeretni. Megajándékozta Shirint egy nagy
kosár almával, amit magának szedett, és amikor a kezük
egymáshoz ért, tudta, hogy a lány hasonlóan érez iránta.
Lada szándékosan nagyot ásított.
– Shirin viszont hercegnő volt, Ferhád pedig szegény. A fiú
mégis elment a hegy túloldalára, hogy megkérje a lány kezét. Az
apa teljesen megdöbbent, de látta, hogyan érez a lánya.
Teljesíthetetlen feladatot adott a lányának: ha a tiszta vizű
patakot áthozza a király oldalára, akkor feleségül veheti Shirint.
Ferhád sok mindent megpróbált. Öntözőcsatornákat vájt, de a
víz a forrásból kijutva azonnal zavarossá és iszapossá vált.
Hatalmas edényekben hordta a vizet, de kiömlött vagy
felszáradt, még mielőtt a kívánt helyre ért volna. Végül, mert
annyira kétségbeesetten vágyott Shirin közelségére, elkezdett
ásni. Egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, maga után terelve a
patakot. A sötétben dolgozta magát előre, tudva, hogy a kedvese
fénye világítani fog a túloldalon.
– A királynak ez nem tetszett. Hallotta, hogy Ferhád halad, és
tudta, hogy ha sikerrel jár, akkor abban a szégyenben kell
tovább élnie, hogy drága leányát egy egyszerű emberhez adta
hozzá. Mivel a szavát nem másíthatta meg, egy szolgát bízott
meg azzal, hogy terjessze Shirin halálhírét. Ferhád sokórányi
küzdelem után botorkált elő a hegyből, erre az a hír várta, hogy
a fény, ami felé ásott, örökre kialudt.
Maga alá gyűrte a kétségbeesés, visszamenekült az alagútba,
és addig verte a fejét a falába, amíg meghalt. Shirinnek, akit a
saját apja csapott be, összetört a szíve. Azt mondják, hogy a
hegy gyomrába ment, hogy megkeresse Ferhádot, és soha többé
nem került elő. Ők alkotják együtt a hegy szívét. És ez a szív
még most is ver, és egy olyan forrásnak ad életet, ami olyan
tiszta és örök, mint a szerelmük.
– Ez annyira szép! – mondta Radu.
Paskolta a vizet az árral szemben, mintha a víz a szerelmesek
örökségét szállítaná.
– Micsoda badarság! – közölte Lada. – Teljesen értelmetlenül
haltak meg.
Mehmed elkomorodott.
– A szerelmükért haltak meg.
– Elpazarolták az életüket.
– Nem pazarolták el. – Radu bizonytalanul, szégyenlősen
mosolygott. – Én bármelyikőtökért alagutat ásnék a hegyen
keresztül.
Lada felnevetett.
– Akkor te is bolond vagy. Egyikünket se veheted feleségül.
Szavaival mintha kést döfött volna az öccsébe. Ez
emlékeztette Radut, miért nem bízik már a nővérében.
– De én nem is arról beszéltem!
Mehmed a vállára tette a kezét. A mosolya meggyógyította a
gúnyolódás által ejtett sebet.
 – Én tudom, hogy mire gondoltál. Szerintem ez a tó olyan régi
és tiszta, mint a történet.
– Akkor legyen a mienk! – jelentette ki Radu sugárzó
mosollyal.
– Legyen a mi titkunk – egyezett bele Mehmed.
Radu a víz alá merült. Az egész teste mosolygott, átjárta a
meleg és a hálaima melege, amiért ilyen szép és biztonságos
titka van valakivel, akit szeret.
 17

Lada arra ébredt, hogy valaki befogja a száját.

Gyors egymásutánban kétszer is az illető felé ütött, a veséjét
célozta. Támadója oldalra gurult.
– Lada! Hagyd már abba!
A lány felült az ágyában, hunyorgott a sötétben.
– Mehmed?
Mehmed fájdalmasan felsóhajtott.
– Mit keresel a szobámban?
– Kiszökünk.
Lada ekkor felfedezett még egy alakot a sötétben. Radut.
Bosszúsan visszafeküdt, és a hasára fordult. De ez nem segített.
Feltámadt benne az aggodalom, és ez teljesen kiűzte a szeméből
az álmot. Tudta, hogy órákig is eltarthat, amíg visszaalszik.
Ezenkívül pedig… kíváncsi volt.
– Óriási. – Felhajtotta a takarókat, és egy tunikát húzott a
hálóingére. Rávette a köpenyét, és türelmetlenül intett
Mehmednek és Radunak, hogy menjenek előre.
Ahelyett, hogy az ajtón keresztül távoztak volna, felálltak az
ágyára, és a keskeny ablakon keresztül másztak ki. Az amásziai
régi, masszív erődöt fal vette körül, amit sok helyen szinte
elnyelt a sok fa és szikla. Az évek során itt-ott csinosítgatták:
hozzáépítettek erkélyeket, egy tornyot, ami stílusában ugyan
nem illett hozzá, és azt a szárnyat, ahol Lada és Radu lakott. A
várat nemrég kék-fehér csíkosra festették, a toronyra pedig
örvénylő vonalakat rajzoltak.
Lada igyekezett minél kevesebb időt tölteni a várban, inkább
a janicsárokkal volt, vagy az erdőben a hegyen. Mehmed
viszont ritkán hagyta el a várat. Ha mégis ellógtak hármasban,
akkor napközben a titkos tóhoz mentek, de most még délben is
túl hideg volt az úszáshoz, nemhogy az éjszaka közepén.
A fák mellett futottak, az erdő szélén, a lenti folyóval
párhuzamosan. Jócskán eltávolodtak az erődtől, amikor az
ösvény emelkedni kezdett. A talaj sziklássá vált, alacsony, tüskés
bokrok tűzdelték. A sötétben nehezen lehetett tájékozódni.
– Hová visztek, ti idióták?
– Türelem, Lada – felelte Mehmed.
– Legközelebb tőrrel a kezemben fogok aludni.
– Ha lett volna késed, meg is öltél volna.
– Az biztos. És akkor legalább vissza tudok aludni.
Radu fújtatott.
– Azt akarod mondani, hogy édes lett volna az álmod egy
hulla karjaiban?
Mehmed ekkor előremutatott, mert a sötétben valamiféle
formák rajzolódtak ki. Lada azt hitte, hogy nagy kövek a hegy
oldalán, de ahogy körüljárta őket, látta, hogy valaki gondosan
megformálta és a hegybe véste őket. Ferhád alagútja Shirin felé!
Elfogta a lelkesedés, érezte a hideg, tiszta víz ízét, és hallotta a
szívek dobogását.
Majd rájött, hogy mi van előtte valójában.
Sírok.
– Milyen sírok ezek? – kérdezte.
Igyekezett leplezni a zavarát, amiért ilyen érthetetlen módon
csalódott. Végigsimította az egyik sírkövet. Valamit belevéstek,
de nagyon a felszínén, úgyhogy alig érezte.
– Olyan királyok panteonja ez, akik több mint ezer éve
uralkodtak itt.
– Hogy hívták őket?
– Senki nem emlékszik a nevükre.
Lada az egyik hűvös mészkő sírkőre tette a tenyerét. Senki
nem emlékezett a királyok nevére, de mégis itt voltak még
mindig, és innen fentről figyelték az országukat.
Mehmed leterítette a köpenyét, lefeküdt, és intett Ladáéknak,
hogy tegyék ők is ezt. Radu azonnal Mehmed jobbjára feküdt.
Lada nem mozdult.
– Gyere! – hívta Mehmed. – Nem azért hoztalak el ide, hogy
megmutassam a sírokat. Világosban is megnézhetjük őket.
Lada elég hangosan sóhajtott ahhoz, hogy Mehmed is hallja,
de aztán lefeküdt a fiú bal oldalára. Elege volt abból, hogy
Mehmed kér valamit, ő pedig engedelmeskedik.
Hirtelen azonban minden gondolatát elnyelte a végtelen ég. A
sötét égboltot a feje felett fények pöttyözték, a szétáradó
csillagok fénye lenyűgözte. Egy pillanatra beleszédült a
látványba, úgy érezte, mintha belezuhanna az égbe. A csillagok
közé. Ekkor hirtelen élénk fény villant. Tűzcsóvája volt.
Radunak a lélegzete is elállt. Majd újabb csillag hullott le:
ragyogó fénnyel égett a sötétben, mielőtt eltűnt.
Mehmed suttogva szólalt meg, mintha félt volna attól, hogy
megtöri a varázst.
– Molla Güráni mondta, hogy ma este lesz.
– Honnan tudta? – kérdezte Radu.
– Néhány évente megismétlődik. Vannak könyvei, amiben
leírták a gyakoriságát. Fent van a toronyban, és jegyzeteket
készít a hullócsillagokról, hogy a jövőben is lehessen
tanulmányozni a jelenséget.
– Te miért kedveled őt annyira? – kérdezte Lada. A csodás
éjszaka kihúzta a kérdése méregfogát.
Mehmed sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt.
– Emlékszel arra a napra, amikor megtaláltatok a kertben?
Molla Güráni volt az a tanító, aki megvert engem.
– Meg kellett volna ölnöd – jelentette ki Lada.
Mehmed halkan felnevetett.
– Furcsán hangzik, de örülök, hogy megütött. Előtte senki,
egyetlen nevelő vagy dada sem mert ellenszegülni nekem.
Hagytak tombolni, ostobaságokat csináltam, hagyták, hogy
rettegésben tartsam őket. Én pedig egyre erőszakosabb lettem,
de ők úgy tettek, mintha nem vennék észre. Az apámmal nem is
találkoztam, az anyám meg nem törekedett rá, hogy együtt
együnk. Senki nem foglalkozott azzal, hogy ki vagyok, vagy mi
lesz belőlem.
Lada fészkelődött: mintha valami a szívébe szúrt volna.
Nagyon kellemetlenül érezte magát, de nem kövek szúrták a
hátát.
– Ekkor jelent meg Molla Güráni. Nem is hittem el, hogy
megtörtént, amikor megütött. Meg akartam ölni. De amit
másnap mondott, az örökre megváltoztatott. Azt mondta, hogy
én nagy dolgokra születtem. Hogy Isten keze helyezett el engem
ebben a világban, és ő soha nem fogja nekem engedni, hogy
megfeledkezzek erről, vagy hogy visszaéljek a bizalmával. –
Mehmed vállat vont, így a válla Ladáéhoz nyomódott. – Molla
Güráninak fontos, ki vagyok, és mi lesz belőlem. Azóta
igyekszem, hogy ne okozzak neki csalódást.
Lada nehezen nyelt, fájdalmas gombóc nőtt a torkában. Nem
hibáztathatta Mehmedet azért, mert ragaszkodott egy olyan
emberhez, aki észrevette őt, aki követelt tőle, és segített is neki
megfelelni. Ha az életnek nincs célja, ha nincsenek elvárások,
attól magányos és hideg az ember élete.
Elengedte a szívénél lógó zsákocskát, és megköszörülte a
torkát.
– Így is ő a legunalmasabb ember a földkerekségen.
Mehmed nevetett, Radu viszont továbbra is távolinak tűnt, és
hallgatott.
A fénycsíkok sorra felragyogtak, és időnként olyan sebesek
voltak, hogy Lada nem is tudta követni őket. Mehmed tenyérrel
felfelé nyújtotta a kezét a mellette fekvő két Draculestinek.
Radu megfogta, Lada azonban nem mozdult, de amikor
Mehmed leengedte a karját, nem húzta el a sajátját.
Radu kinyújtotta a szabadon maradt kezét, mintha meg tudna
fogni egy különösen élénk csillagot.
– Olyan szomorú, hogy meg kell halniuk.
Lada szeme könnybe lábadt, amiért ilyen sokáig nyitva
tartotta. A szeme sarkából egy könnycsepp a hajára is hullott.
Mehmeddel és Raduval álomszerűnek érezte az éjszakát, és
attól félt, hogy elillan. De a csillagok valódiak voltak, és nem
akart egyet sem elmulasztani.
– Ha nem égnének el, akkor nem is tudnánk, hogy léteztek.
– Örülök, hogy itt vagyunk – mondta Mehmed.
Lada már majdnem kinyitotta a száját, hogy egyetértsen, de
ekkor rémülten a nyelvébe harapott. Ő nem örült. Ő nem
örülhet. Ha örülne, azzal elárulná magát és a hazáját. Minél
előbb feladod a harcot, szólt Mara hangja a fejében, annál
egyszerűbb lesz az életed.
Az élet pedig kezdett könnyebb lenni. De ő ezt nem hagyhatja.
– Haza akarok menni – mondta, majd felült, és elhúzta a kezét
Mehmedtől.
Kellemetlen hideg járta át ott, ahol eddig Mehmed fogta.
– Maradjunk még egy kicsit! Ráérünk!
– Nem! Én haza akarok menni. Havasalföldre!
Mehmed felkelt, tekintetét a földre szegezte. Radu nem
mozdult. Hallgatott.
– Miért akarsz visszamenni? – kérdezte a szultán fia.
Ladából valamiféle elfojtott nevetés tört fel. Hogy érezhette
magát ilyen közel hozzá, ha képes feltenni egy ilyen kérdést?
Semmit sem tud róla.
– Azért, mert oda tartozom. Azt mondtad, hogy senkit nem
érdekel, mit csinálsz. Küldj akkor vissza!
Mehmed felállt, és hátat fordított neki.
– Nem lehet.
– Dehogynem! Az apád érdeklődött utánunk akár csak
egyszer is? Vagy bárki más? Nem is emlékeznek arra, hogy
létezünk! Ennyire nem vagyunk fontosak.
Ennyire nem fontos Havasalföld. Még zsarolás céljából se jók.
– Az apám dühös lesz.
– Nem fogja érdekelni. És ha igen, akkor mi van? Nem küld el
a főkertészhez. Amúgy is ide száműzött. Mit tehetne még?
– Elég! Mondtam, hogy nem tehetem meg.
– Nem tudod, vagy nem akarod? – Lada felállt. Zúgott a feje.
Nem akarta ezt, nem akart semmit sem érezni Mehmed iránt,
nem akarta, hogy számítson neki a fiú. – Olyan kétségbeesetten
vágysz barátokra, hogy fogságban tartasz minket?
– Nincs szükségem rátok! Nekem senkire nincs szükségem!
– Bizonyítsd be, és küldj haza!
Mehmed odament hozzá, annyira közel, hogy Lada a szemét
is látta a sötétben.
– Nekem nincs hatalmam. Ezt akarod hallani, Lada? Még egy
lovat sem adhatok neked. Sem élelmet. Azt meg végképp nem
tudom biztosítani, hogy biztonságban eljuss Havasalföldre.
Senkit nem érdekel, mit csinálok itt, mert nem tehetek semmit
sem. Ha annyira meg akarsz tőlem szabadulni, akkor oldd meg
egyedül!
Mehmed elfordult, és elindult az éjszakába.
– Mi van veled? – kérdezte Radu a sírás határán. – Miért teszel
tönkre mindent, ami jó?
– Azért… – válaszolta Lada közömbös hangon. Hirtelen tört rá
a kimerültség, szinte húzta le a földre. – Azért, mert nekünk
nincs semmink. Te ezt tényleg nem érted?
– Itt van nekünk Mehmed!
Lada felnézett. A csillagok mozdulatlanok voltak az
éjszakában, némák és hidegek. A tűz eltűnt az égről.
– Ő kevés – mondta.
 18

Radu Lada háta mögött ült. A haját fésülte, próbálta

engedelmességre kényszeríteni a fürtöket. Lada sziszegett és
csapkodott.
– Maradj már nyugton! – szólt rá Radu, nem törődve azzal,
hogy a nővére a kezét ütögeti. Olyan közel ültek a kandallóhoz,
amennyire csak tudtak. Vastag szőnyeg terült el a lábuk alatt, de
ez sem segített az átható hideggel szemben, ami a vár alatti
hegyből áradt ki.
Hirtelen kicsapódott a lakosztály ajtaja. Mehmed viharzott be,
sápadtan, tágra nyílt szemmel. Radu nagyon megörült, mert
Mehmed alig látogatta őket azóta, hogy Lada olyan kegyetlenül
viselkedett akkor éjszaka a hegyen. A lány mostanában egyedül
tanult. Bár Radu együtt látogatta Mehmeddel az órákat, a
viszonyuk hivatalossá vált. Radu utálta a kettejük közti
távolságot, és Ladát is, mert ő volt az oka.
Radu lelkesedése hamar elszállt, amikor rájött, hogy baj van.
Eldobta a kefét, és Mehmedhez sietett. A párnákhoz kísérte, egy
csészébe vizet töltött, és odanyújtotta neki.
– Mi történt? Mi a baj?
 – A bátyáim – felelte Mehmed. Úgy meredt a csészére, mint
aki nincs is jelen. – Mind a ketten meghaltak, de már
hónapokkal ezelőtt. Senki nem szólt nekem.
– Ó, Mehmed, annyira sajnálom!
Radu a vállára tette a kezét, és közelebb vonta magához.
Mehmed először megmerevedett, de aztán egy kicsit ellazult. A
hosszú hetek óta tartó elhidegülés után olyan boldogsággal
töltötte el Radut ez a közelség, hogy az egész szobát be tudta
volna fűteni vele.
– Ismerted egyáltalán a bátyáidat? – Lada hátradőlt, és a haját
birizgálta, ami most szokatlanul rendesen ki volt fésülve.
Mehmed a fejét csóválta.
– Nem, nem igazán. Más-más anyától származtak, akik fontos
feleségek voltak. Azzal a céllal nevelték őket, hogy majd
megöröklik a trónt.
Mehmed anyja viszont rabnő volt. A szultán fia ritkán
említette, de amikor szóba került, Radu irigyen hallgatta.
Hiányzott neki a dadája. Az anyakép.
Lada felült, kiegyenesedett, és hirtelen érdeklődést tanúsított
a téma iránt.
– És most mi a helyzet?
– Halottak. Az apám végre békét kötött Hunyadival. Elfáradt,
és a szíve sem bírja tovább. Csak egy dolgot akar: elvonulni a
birtokára Anatóliába. Az élete hátralévő részét azzal akarja
tölteni, hogy a filozófusaival beszélget, álmodozik, iszogat.
Mehmed felemelte a kezében lévő pergamentekercset. Lada
felállt, elvette tőle, és átfutotta a tartalmát. Mehmed Radu
vállán nyugtatta a fejét. Radu próbált olyan mozdulatlan
maradni, amennyire csak tudott, bár az izmai már könyörögtek,
hogy mozduljon meg. Ő azonban félt, hogy akkor elijeszti
Mehmedet, mint egy kismadarat.
Lada a legközelebbi párnára telepedett, és újraolvasta a
levelet.
– Lemond a trónról. A javadra. Átadja a szultáni rangot az új
béke zászlaja alatt.
Radu alól mintha kirántották volna a talajt. A szobában csend
honolt, de zúgott a füle. Mehmed, az ő Mehmedje megkapta az
Oszmán Birodalom trónját, a világ egyik legerősebb birodalmát!
Úgy terítik a címet a vállára, mint egy pompás, súlyos palástot.
De mit jelent ez Radu és Lada számára? Vajon együtt
maradhatnak Mehmeddel?
Vagy Mehmed visszaküldi őket Havasalföldre?
Radu ugyanis… nem volt biztos abban, hogy azt akarja.
– Én voltam a harmadik fiú a sorban. Senkiben fel sem
merült, hogy örökölhetem a trónt. És túl fiatal is vagyok. Csak
tizenkét éves!
Remegett a keze, és kilöttyentette a vizet.
Radu gyengéden elvette tőle a csészét, letette az asztalra, és a
kezébe vette Mehmed kezét.
– Mit akarsz tenni?
– Nem tehetek semmit.
Lada felállt. A földre dobta a tekercset, és rátaposott. Radu
megijedt, Lada viszont dühös volt.
– Dehogynem! Abbahagyhatod az üldögélést, a reszketést, a
rettegést. Állj fel, mint ahogy az egy vezetőhöz illik, vedd fel a
legszebb ruhád, és indulj el Drinápolyba, ahogy egy szultán
tenné. Aki már te vagy.
Mehmed könnyes szemmel nézett fel rá.
– Te ezt nem érted. Az udvarban engem soha nem fognak
elfogadni. Soha nem akartak szultánnak. Élve felfalnak. Nincs
szövetségesem, senki nem áll mellettem.
Lada gonoszul mosolygott, és a leggúnyosabb hangján szólalt
meg:
– Akkor mégiscsak nekem volt igazam. Azt hittem, hogy a hit
a te legnagyobb erősséged.
Mehmed vonásai megkeményedtek.
– A hitem az erőm.
– Akkor Isten melletted áll. Mit tehet ellened egy udvar, ami
tele van talpnyalókkal és riválisokkal? Öltsd magadra a hit
páncélját! Foglald el a trónod!
Mehmed eltolta Radu kezét, és felállt.
Hátrahúzta a vállát, kiegyenesedett.
Lenézett Ladára. A vékonyka testben, az arc mögött, ami csak
most kezdett férfiassá válni, Radu egy pillanatra meglátta azt,
akivé Mehmed válhat. Beleborzongott.
– Én leszek a szultán – mordult fel Mehmed. – Ha elfoglalom a
trónt, én leszek Isten keze a földön. Én teljesítem be a sorsot,
amit Mohamed Próféta szánt a szultánnak, béke poraira.
Meglátjátok, hogy igaza volt! – Ekkor mintha elernyedt volna, a
tűz eltűnt a hangjából. – De időre van szükségem. Többet
akarok annál, mintsem hogy egyszerűen elfoglaljam a trónt.
Élni akarok a hatalmammal.
– Hogy várhatják el tőled, hogy irányíts egy országot? –
kérdezte Radu, majd gyorsan folytatta, mert félt, hogy
megbántotta Mehmedet. – Bár biztos, hogy nagyszerű uralkodó
lesz belőled, és az is igaz, hogy Isten keze adja neked a trónt.
Ahogy ezt kimondta, Radu megértette, hogy ez valóban így
van. Látta, milyen Mehmed, és hogy mi lehet belőle. Okos volt,
őszinte, tehetséges, erős. Amikor együtt imádkoztak, Radu
mélyebbnek érezte az imádságot, mint amikor egyedül tette
ugyanezt. Mintha Mehmed lelke erősebb lett volna, mint bárkié
a környezetében.
Lada az állán dobolt.
– Azt hiszem, mi tudunk segíteni. Az apád a Hunyadival kötött
béke miatt mond le a trónról, ha jól értettem.
Mehmed bólintott, és kíváncsian nézett. Radu összerezzent.
Az arcát a kezébe temette, és nyögött egyet. Túl jól ismerte a
nővérét. Az ő segítsége nem ígért semmi jót.
– Ez nagyszerű, Mehmed szultán. Menjünk, foglald el a trónt!
– A Lada arcán játszadozó mosolyt egy farkas is megirigyelte
volna. – Az apád annyira biztonságban érezte magát, hogy
lemondott a trónról, mert szilárd a béke? Akkor foglald el a
trónt, és utána háborút indítunk!
 19

Hunyadi Jánosnak, Erdély fejedelmének.

 
Azért írok, mert közös az érdekünk: meg akarjuk verni a hitetlen
törököket, és meg akarjuk védeni a keresztény Erdély,
Havasalföld és Konstantinápoly szent sérthetetlenségét.
Havasalföld fejedelmének, Vlad Draculnak a lánya vagyok. Az
elmúlt éveket fogságban töltöttem a török udvarban, én voltam
apám hűségének biztosítéka.
Az itt töltött idő alatt sok titokról szereztem tudomást. Hőn
vágyom arra, hogy kiirtsuk az iszlám pestist a földön, és maga
tud nekem ebben segíteni. Murád lemondott a trónról legkisebb
fia, Mehmed javára. Mehmed lobbanékony, tapasztalatlan
fanatikus, aki megszállottja Konstantinápoly visszafoglalásának.
A katonái nem tisztelik, a népe felett nem gyakorol hatalmat.
Most támadjon! Mérjen erős csapást az Oszmán Birodalomra!
Biztosítsa a határainkat, szorítsa vissza a hitetleneket, távolítsa
el a mocskukat az összes keresztény országból!
Én mindent megteszek, ami tőlem telik. Viszályt és lázadást
szítok Mehmed országának határain belül. Bízom abban, hogy
Krisztus harcosaként feléjük kerekedik. Gyűjtsön össze minden
haderőt egy olyan keresztes hadjáratra, amilyet a világ még nem
látott.
Türelmetlenül várom a napot, amikor kiengednek ebből a
viperafészekből. Akkor csatlakozni fogok Havasalföld, Erdély és
az áldott Konstantinápoly védelmében.
Ladiszlava Dracul, a Sárkány lánya
 
Lada beletérdelt Nicolae hasába. Nem sokon múlt, hogy az
ágyékát találja el. Nicolae kitért, de ettől kibillent az
egyensúlyából. Lada kihasználta az előnyét, és addig ütötte a
gyakorló fakardjával, míg Nicolae elejtette a sajátját, és
hátratántorodott. Lada, hogy a párbajkihívás maradjon, szintén
a földre dobta a kardját.
Magánkívül volt, hogy vissza kellett jönnie Drinápolyba:
gyűlölte az érzést, amiért ketrecben él. Azóta pedig még jobban
gyűlölte, hogy Amásziában pár pillanatra már azt képzelhette,
hogy szabad. A szabadság errefelé hazugság volt, csillogó
fantázia, ami elbódítja az embert, míg a végén elfogadja, és
elfelejt mindent.
Nem volt ő itt szabad, és soha nem is lesz az.
Nem látta Halimét és Marát, sőt, azt sem tudta, hogy a
fővárosban vannak-e, vagy Murád magával vitte a feleségeit is.
Halime miatt azt remélte, hogy igen, Mara miatt pedig azt, hogy
nem.
Nem vágyott arra, hogy találkozzon velük, és arra sem, hogy
tűnődjön az általuk feltett kérdéseken.
Egyelőre vártak Raduval. Mehmed jókat derült, amikor
olvasta Lada Hunyadihoz írt levelét. Radu is nevetett, de
Mehmed háta mögött rémült pillantásokat vetett a nővérére.
Érezte, hogy minden szava igaz.
De addig, míg nem tudták, hogy Hunyadi bekapta-e a horgot,
és háború fenyegeti-e a birodalmat, illetve hogy Murádot ez
visszatántorítja-e a korai lemondásától, addig Mehmed volt a
szultán.
Két hete érkeztek meg Drinápolyba, és Lada azóta egyszer
sem látta Mehmedet. Beszippantották az udvari ügyek,
elsüllyedt az ellenségek és szövetségesek nagyon is ismerős
mérgező áradatában. Inkább az előbbiben, mint az utóbbiban,
ugyanis senki nem örült az új, fiatal uralkodónak.
Lada korábban biztos volt benne, hogy Mehmed elgyengül
majd a nyomás alatt, de annak ellenére, hogy a fiú mindenféle
cselhez folyamodott, hogy visszacsábítsa az apját, sikerült
felnőnie a feladatához. Nem hajbókolt senki előtt, és minden
kihívást nyílt szívvel fogadott, készen a tanulásra.
Egyelőre viszont minden ajtó zárva volt Mehmed és Ladáék
között. Néha hiányzott Ladának, és emiatt utálta is a fiút. Igaza
volt, amikor eltolta magától. Csak magának ártott volna vele, ha
megbízik benne.
Nicolae feje felé ütött. A fiú felemelte a karját, hogy blokkolja
az ütést, mire Lada gyilkos szúrást mért rá a fatőrével.
Nicolae nevetett, és színpadiasan a földre esett.
– Megöltek megint, és megint a legcsúnyább lány kezétől
hunyok el, aki a világ teremtése óta megszületett.
Kinyújtotta a nyelvét, grimaszolt.
Lada hasba rúgta.
 – Nem vagyok lány. Na, ki lesz a következő?
A janicsárok laza körben álltak Lada és Nicolae körül. Egy
helyben toporogtak, kerülték a szemkontaktust. Nicolae
felkönyökölt.
– Ne már! Ilyen gyáva népséget!
– A múltkori verekedés óta még nem múltak el a kék foltjaim.
– Fáj, ha leülök.
– Alattomosan harcol.
Ivan nem felelt. Nem bocsátotta meg Ladának, amiért úgy
elbánt vele az első találkozásukkor. Nem akart verekedni vele,
és többnyire tudomást sem vett a létezéséről.
Lada nevetett, és kivillantotta éles fogait.
– Ha a csatamezőn a becsület ennyit fog számítani nektek,
akkor egy pengével a bordátok közt fogtok meghalni, de
legalább nyugodt szívvel, hogy a szabályok szerint harcoltatok.
Felvette az életlen gyakorlókardját, ami a janicsárok lábánál
hevert, és a levegőbe hasított a torkuk magasságában.
– Inkább itt halok meg a kezedtől, mint a csatamezőn egy kis
fanatikusért – jelentette ki Nicolae.
A többi janicsár egyetértőn morgott. Egyre nyíltabban
panaszkodtak Mehmedre, a szolgálatukra, fizetésükre. Lada
figyelmét nem kerülte el, hogy nem féltek attól, hogy meghallja
valaki a panaszukat. Láthatóan nem tartottak sem a
megtorlástól, sem attól, hogy megfeddik őket.
– Mi folyik itt? – Egy alacsony férfi érkezett a gyakorlótérre.
Öles léptekkel ment. Átható, sötét tekintete volt, az egyik füle
helyén heges csonk. A janicsárok sorokba rendeződtek, és
elhallgattak.
 – Gyakorlunk, uram!
Nicolae egyenesen maga elé bámult, mintha azt várta volna,
hogy csak azért, mert nem néz Ladára, a parancsnok se fogja
észrevenni.
A lány viszont rezzenéstelen tekintettel nézett a férfi
szemébe.
– Én is a janicsárokkal gyakorlok.
– Mióta?
– Hónapok óta. Amásziából jöttem velük együtt.
– Drinápolyban sokkal szigorúbbak a szabályok, mint a
széleken. Menj el innen!
A parancsnok elfordult, jelezve, hogy ezennel elbocsátja.
– Nem megyek.
A férfi felkapta a fejét.
– Nem?
– Nem. Senkinek nem ártok, sőt, a katonáinak jól jön a
kihívás.
A férfi Nicolae felé fordult.
– Mutasd meg ennek a lánynak, hogy nincs helye a janicsárok
között!
Nicolae grimaszolt, és a tarkóját dörzsölte.
– Muszáj, Iljas?
– Úgy hangzott, mint egy kérés?
– Én most harcoltam ellene. Inkább valaki más!
Iljas hitetlenkedő arccal egy másik janicsárra mutatott.
Havasalföldi volt, ezért Ladának automatikusan rokonszenves
lett. Matei nagyot sóhajtott, mint aki belenyugszik sorsába.
Előrelépett, és megfogott egy gyakorlókardot. Lada még nem
harcolt ellene. A janicsárok Drinápolyban távolságot tartottak
tőle, összezavarodtak miatta, és ezért óvatosak voltak.
Amásziában azonban már megszokták őt.
Matei kiváló formában volt. Mozdulatai pontosak, a teste
ruganyos, erős. Ladának hat lépés kellett ahhoz, hogy
megfossza a fegyverétől, és a földre vigye. A következő janicsárt
négy mozdulattal intézte el. A harmadik keményebb dió volt,
egy teljes percig is eltartott, amíg megverte.
– Elég volt!
Iljas is kézbe vett egy kardot, majd határozott léptekkel a
gyakorlótér közepére vonult.
Lada támadott először. Mindig ő támadott elsőnek. Iljas
azonban olyan erővel blokkolta, hogy ha csontot talál, akkor az
el is törik. Mintha előre kitalálta volna Lada következő lépését.
Olyan könnyedén leolvasta a következő mozdulatot, mint Radu
mások érzéseit.
Miután Lada több támadása is kudarcba fulladt, Iljas elkapta
Lada kardjának a végét, és kicsavarta a kezéből. Lada ahelyett,
hogy feladta volna, hangos kiáltással rávetette magát Iljasra,
kikerülte a kardját, előhúzta a csuklójához rögzített tőrét, és
Iljas nyakához szorította.
Iljas megfejelte, és a földre lökte.
Lada felett szétterült a ragyogó kék ég. Iljas ekkor a
látómezejébe került, és a kezét nyújtotta. A lány megfogta, a
férfi pedig felhúzta. Lada minden erejével azon volt, hogy
egyenesen álljon, bár a feje majd széthasadt.
Iljas ránézett.
– Folytasd! – mondta, és arrébb ment.
 – Vesztettem – szorította a kezét a fejéhez Lada.
– Nem – karolta át Nicolae. – Biztos vagyok benne, hogy ez azt
jelenti, győztél.
– Lada!
Lada bosszankodva megfordult. Radu szaladt felé, nehezen
kapkodta a levegőt. Lada támadóállást vett fel, készen állt arra,
hogy bárki üldözi Radut, megöli az illetőt. Ehelyett Radu
ragadta meg az ő vállát. A szemében pánik ült, izgalom vagy
mind a kettő.
– Hunyadi. A pápa. Keresztes hadjáratot hirdettek. Már
vonulnak.
Lada értetlenül pislogott. Amikor a levelet írta Hunyadinak,
akkor is kételkedett abban, hogy bárki hallgat majd rá. Arra
gondolt, biztos előre eltervezték a támadást, és csak az alkalmas
pillanatra vártak. És ez most elérkezett. Lada hátravetette a
fejét, és nevetésben tört ki. Valami ugatásszerű hang tört fel
belőle, amit eddig elfojtott. Hasonlított arra, amit a Tirgoviste
utcáin barangoló kóbor kutyák adnak ki magukból.
– Hunyadi! Keresztes hadjárat?!
Matei parancsára a janicsárok rendezett sorokba
rendeződtek, és a laktanyába vonultak további utasításokért.
Radu nem engedte el Lada vállát. A lány ránézett, és
feszültséget, félelmet látott az arcán.
– Mi a baj? Ezt akartuk! Ezt akarta Mehmed. Murád most
kénytelen lesz visszavenni a trónját.
Radu a fejét csóválta.
– Van itt még valami. Apa is csapatokat küldött. Mircea vezeti
a havasalföldi kontingenst.
 Egy rövid, dicső pillanatig Lada szíve megdobbant, olyan
büszke volt az apjára. Végre gerinces emberként viselkedik, és
tesz a népe védelméért… Az ország ellen vonul, ahol az
egyezségük biztosítékaként fogva tartották a gyermekeit.
– Feláldozott minket – suttogta Radu.
Lada olyan erővel szorította meg a gyakorlókard markolatát,
hogy az ujjai görcsbe rándultak. Mara szavai a hazánk iránti
kötelességeinkről értelmetlenek, ha a hazánk nem törődik
azzal, milyen kötelezettségei vannak felénk.
– Már évekkel ezelőtt feláldozott bennünket. De legyek
átkozott, ha hagyom, hogy megöljenek bennünket!
Lada ledobta a kardját, megragadta Radu csuklóját, és maga
után vonszolta a palota fő szárnya felé. Hasogatott a feje. Már ki
is nőtt egy púp ott, ahol Iljas lefejelte, de nem volt ideje arra,
hogy a sebeit nyalogassa.
– Mehmed nem engedi, hogy megöljenek bennünket. Most ő a
szultán. – Radu hangja úgy csengett, mintha magát is meg
akarná győzni.
Lada gúnyosan fújtatott, majdnem elnevette magát.
– Mi hoztuk létre ezt a helyzetet azért, hogy az apja legyen
újra a szultán. Mehmednek nem sokáig lesz beleszólása.
Menekülnünk kell. Azonnal. Addig tudunk észrevétlenül
eltűnni, amíg mozgósítják a csapatokat. Amíg nagy emiatt a
felfordulás.
– Élelem nélkül? Pénz nélkül? Még ha ki is keveredünk a
városból, Havasalföldre sehogy sem fogunk visszajutni.
A palotában Lada megtorpant a lakosztályuk bejárata előtt.
Mehmed járkált bent, a kezét hátul összekulcsolva, aggodalmas
arckifejezéssel. Egy csapat őr volt vele, és Halil pasa, a
főtanácsadó, akit még az apjától örökölt meg. Ő volt felelős
azért, hogy Ladát továbbra is fogolyként tartották az udvarban.
Ha Halil pasa itt van, akkor Mehmed garantáltan elvesztette a
Lada és Radu érdekében folytatott vitát. Lada ujjai a csuklóján
lévő tok felé mozdultak; nem vette még ki a tőrjeit.
Mehmed felnézett, de az arckifejezése nem változott. Lada
kihívóan szegte fel az állát. Ha megbüntetik őt és Radut az
apjuk cselekedeteiért, ő küzdeni fog, és nem beletörődni. És
meghal, aki először Raduhoz ér.
– Végre itt vagytok! – Mehmed eléjük sietett, és intett nekik,
hogy csatlakozzanak hozzá. – Halil pasa, távozhat.
Az őrök ezek szerint nem Lada és Radu miatt vannak itt. Lada
testtartása mégsem lazult el.
Az idős férfi hunyorgott.
– Még sok mindent meg kell beszélnünk.
– Azt mondtam, hogy távozhat!
Lada érdeklődéssel figyelte Halil pasa gúnyos arckifejezését,
és az ingerültség sem kerülte el a figyelmét Mehmed hangjában.
Egy erős, tekintélyes ember nem beszél így.
Belenézett Halil pasa szemébe: ravasz, átható tekintete volt.
Ahogy kiment, Lada szinte látta a belőle kiinduló fonalakat,
amivel mindenbe beleakaszkodott, ami elment mellette.
Mehmed szultán volt, de hatalom nélkül.
Mehmed új lakosztályába kísérték őket, ahol még az előzőnél
is szédítőbb volt a fényűzés. Mehmed megparancsolta az
őröknek, hogy maradjanak kint, becsukta az ajtót, és levetette
magát egy párnára.
 – Nem jön.
– Micsoda?
Lada körbejárt a helyiségben, követte a falakra festett arany
mintákat.
– Az apám. Nem akarja vezetni a hadsereget. Azt mondja,
hogy én vagyok a szultán, és ez az én feladatom. Csinálom, ha
muszáj, ahogy tőlem telik. De arra nem állok készen, hogy
szembeszálljak Hunyadival!
Radu szólalt meg ekkor, magas hangon, hadarva, mert
megkönnyebbült, hogy nincsenek veszélyben. Egyelőre.
– Lada elmondja neked, mi Hunyadi taktikája.
Tanulmányozta.
Lada szinte felnyársalta a tekintetével Radut.
– Igen, és azt is el tudom neked mondani, hogy ő és a
hadserege rendelkezik Isten áldásával, és az újjászületett
keresztes hadjárat buzgósága is él bennük. Mozdítható
barikádokat építenek szekerekből, a seregei jól szervezettek,
gyorsak és kegyetlenek. Már évek óta vártak a lehetőségre, hogy
egyesüljenek. Úgy repülnek majd rá a birtokaidra, mint egy
sáskaraj. Azt is elárulom, hogy a janicsárjaid, azok a katonák,
akiknek kérdés nélkül kellene engedelmeskedniük neked, a
hátad mögött szidnak téged, és panaszkodnak a kevés fizetés és
rossz bánásmód miatt. El tudom képzelni, hogy a szpáhik
körében sem örvendesz nagyobb népszerűségnek.
A szpáhiknak még több vesztenivalójuk volt egy sikertelen
szultán uralkodása alatt. Nekik volt földjük, jómódban éltek,
tiszteletnek örvendtek, befolyással bírtak. A janicsároknak
viszont csak az életük és a zsoldjuk.
 Mehmed kétségbeesetten emelte fel a kezét.
– Én tudom, hogy nem állok készen arra, hogy szembeszálljak
Hunyadival! Ez soha nem is szerepelt a terveim között.
Szükségem van az apámra!
A mondat végén megtört a hangja, Lada pedig fájó szívvel
vette tudomásul, hogy Mehmedet ugyanúgy a farkasok elé
vetették, mint őt és Radut. Mehmedet is elhagyta az apja,
feláldozta őt, ahogy az ő apjuk is tette velük. Ha a háború nem
emészti fel, akkor az olyan emberek fogják, mint Halil pasa.
Lada sóhajtott, leült Mehmed mellé, és hátradőlve nézegette a
mennyezetre vésett pompás geometrikus ábrákat.
– Az apád azt mondja, hogy te vagy a szultán.
Mehmed ingerülten csettintett a nyelvével.
– Igen, és pont ez a baj.
– Ez a megoldás. Ha te vagy a szultán, akkor neki is
engedelmeskednie kell a te parancsodnak. Parancsold meg neki,
hogy jöjjön ide, és álljon a seregek élére! Ha pedig nem te vagy a
szultán, akkor is el kell jönnie, és vezetnie kell a sereget.
Mehmed arcán lassan mosoly áradt szét.
– Lada, azt hiszem, hogy szeretlek.
Lada erre ököllel a válla felé ütött, de Mehmed elhajolt, és
dühös pillantást vetett rá.
– Hogy mersz engem megütni?
– Miért ne mernélek? Most pedig menj, írd meg a leveled! A
keresztes hadjárat nem vár, és nektek sem szabad várnotok.
Mehmed elment, hogy összeszedje az íróeszközeit, Radu pedig
a szoba közepén állva a karjait lóbálta.
– És a mi apánk? Mit mondjunk?
 – Nem mondunk semmit, nem csinálunk semmit. Az ember
nem bökdösi az alvó medvét azért, hogy megkérdezze, mit fog
csinálni, ha felébreszted.
– Szerintem nekem van egy ötletem, hogy maradhatunk
biztonságban.
Lada megvetően mosolygott.
– A biztonságunkért én felelek. Emlékszel, mit mondtam
neked az istállóban, amikor Mircea gúnyolódott veled?
Radu aggódó arcán végre mosoly jelent meg. Ez a mosoly
olyan ragyogó szépséggel ruházta fel, ami felvehette a versenyt
a mennyezettel.
– Senkinek nem hagyod, hogy megöljön engem.
– Ez a megtiszteltetés csak engem illet. Csakis engem.
Radu végre ellazult, lehuppant egy párnára, és szélesre tárta
a karját. Sok szempontból még mindig gyerek volt, és Lada azt
akarta, hogy ez maradjon is így.
Vagy hagyja maga mögött örökre a gyerekkort.
Nem tudta eldönteni, mit válasszon, és ez belülről rágta.
Csak akkor hagyta abba a mosolygást, amikor Radu már
elfordult, és a homlokát ráncolva töprengett tovább. Meg kell
óvnia őket Murád haragjától. Előnyükre kell fordítania Mehmed
uralkodását, de azt egyelőre nem tudta, hogyan.
 20

– Hova mész? – kérdezte Radu, bár tudta a választ.

Lada éppen a csizmáját ráncigálta fel. A szoknyája alatt
nadrágot viselt, amitől a szoknya nagyon furcsán állt rajta, mint
valami kifogás, ami későn jut az ember eszébe.
– Gyakorolni.
– Annak ellenére, hogy az összes janicsár elment a háborúba?
– Páran maradtak.
Radu elkomorult.
– Olyan jól összebarátkoztál velük. Én már alig látlak téged.
Próbált nem esdeklőn beszélni, de magányos volt. Mehmed
sosem ért rá, és Radu félt, hogy megint csak zavarni fogja a
többieket, mint amikor Lada és Bogdan gyerekek voltak. Ha
Mehmed hívta, Radu kérdés nélkül, azonnal ment, de ha sokáig
nem hívatta, Radu céltalanul őgyelgett.
Lada nem felelt, Radu pedig nem hagyta ki az alkalmat, hogy
odaszúrjon egyet.
– Emlékszel arra, amikor idejöttünk?
– Persze hogy emlékszem. Néhány hét telt csak el azóta.
Ennyire buta vagy?
 – Arra gondolok, amikor először jöttünk ide apával.
Lada hallgatott. Soha nem beszéltek az apjukról se egymás
között, se másokkal. Radu érezte a feszültséget, ami Lada arcán
megjelent: mintha az apja említése emlékeztetné rá, hogy a
törökökkel kötött megállapodás felbontásának árát Lada és
Radu életével fizetik ki.
– Akkoriban állandóan haragudtál rám.
– Folyton haragszom rád, Radu. Bökd már ki végre, mire
gondolsz!
– Azért voltál dühös rám, mert összebarátkoztam az
ellenséggel. Lovagoltam a janicsárokkal, beszélgettem velük.
Egyszerűen… vicces, hogy ők lettek a kedvenceid.
Lada arcán csak úgy viharzottak az érzelmek. Radunak úgy
tűnt, hogy bűntudatot is lát rajta, bár az utána felvillanó düh
ismerősebb volt. Végül Lada gúnyosan odavetette:
– Neked én nem tartozom elszámolással. Menj hason csúszni
az istenük elé! Az én kezemben legalább kard van.
Az ajtó hangos bevágódása jelezte a távozását. Radu
felsóhajtott, és az arcát dörzsölgette: nem értette, mit akart
elérni azzal, hogy piszkálta a nővérét. Azt, hogy ne gyakoroljon
tovább a janicsárokkal? Ismerje el, hogy kezdi ezt a helyet az
otthonának tekinteni? Mert ha ezt elismeri, akkor Radunak is
joga van hozzá.
Az az igazságtalanság bántotta a legjobban, hogy Lada
egyszerre utálhatta is a janicsárokat, de élvezhette is a
társaságukat. Pedig ha valaki kiérdemelte a janicsárok
barátságát, az Radu volt. Még nem találta meg Lazart, és
gyakran eszébe jutott, hogyan alakulhatott a sorsa. Szerette
volna, ha ő is itt van, lehetne vele viccelődni, és segítene
Radunak megtalálni a helyét, mint ahogy régen az istállóban.
A lelke úgy sistergett, mint a gyertya, aminek elég a kanóca.
Molla Güráni keresésére indult. A tanító a lakosztályában volt,
valamit tanulmányozott. Végigmérte Radut, és azt mondta:
– Gyere, járjunk egyet!
Lada szerette hangoztatni, hogy Molla Güráni milyen
unalmas, sőt, azt is állította, hogy egy pásztor zabigyereke, aki
szerelmes lett a birkáiba. Éjszakánként olyan bégető, monoton
hangon magolta a leckét, hogy Radu könyörgött, hagyja abba.
Félt, hogy Lada előadása kiszorítja a fejéből a tanultakat.
Molla Güráni mellett Radu mindig megnyugodott, az
aszketizmusa biztonságot és nyugalmat sugárzott. Megálltak
egy szökőkút előtt, és Raduból minden kiszakadt, amit nem
tudott elmondani a testvérének. Nagyon közel állt ahhoz, hogy
Ladának is elmondja, sőt, arra gondolt, hogy ha titkos tervként
adja elő az életük megmentésére, akkor a lány lehet, hogy
beleegyezik. De mint minden mással, ezzel is egyedül maradt.
– Szeretnék áttérni a muzulmán hitre.
Molla Güráni nyugodtan biccentett, mintha Radu csak az
időjárásra tett volna megjegyzést.
– Senki nem tudhatja meg. Úgy értem, lehet így is? Hogy csak
Isten és köztem történik meg a dolog?
– A valódi megtérés mindig egy ember és az Isten között
történik.
Radu megkönnyebbülve törölte meg a homlokát. Félt attól,
hogy ha Lada megtudja, hivatalossá tette a hitét, akkor eltörik a
már amúgy is nagyon törékeny szövetségük. Akármilyen is
Lada, ő a családja, a gyerekkora és a múltja.
Együtt kell maradniuk.
Valaki elsétált mellettük hivatalos, de nem ismerős
ruházatban. Vékony volt, hasa előretüremkedett, mintha a teste
közepe egy nagy gumó lett volna, ahonnan a végtagjai
csenevész ágakként nőttek ki. Nem viselt szakállt vagy bajuszt.
Nem azért, mert frissen volt borotválva, hanem egyszerűen
nem volt rajta arcszőrzet. Molla Güráni fejet hajtott, a férfiak
üdvözölték egymást. A sima arcú Radura nézett, mintha várná,
hogy bemutassák neki.
– Radu a tanítványom. Radu, ő a főeunuch – mondta Molla
Güráni.
Radu tudta, hogy ez egy rang, de azt nem tudta, hogy
mekkora tiszteletet mutasson. Zavarában csak ennyit kérdezett:
– Mi az, hogy eunuch?
Még soha nem látta, hogy Molla Güráni zavarba jött volna.
Most ez megtörtént.
A főeunuch csak mosolygott, és intett Radunak, hogy kövesse.
– Gyere, elmondom!

Radu nyakig állt a vízben, majd behajlította a térdét, így csak az

orra és a szeme látszott ki. A körülötte felszálló gőz belepte a
kék és fehér csempét, a forróság és a színek szédítő
kavalkádjában minden összeolvadt. Havasalföldön csak nyáron
fürödtek, amikor az Argyas partján tartózkodtak. Egyébként
kendőkkel és tálakkal mosakodtak. A fürdés a törököknél olyan
luxus volt, amit Radu élvezett.
 Ladának nem jutott ebből a kényelemből. Bár a palota
fürdőjében bizonyos órák a nők számára voltak fenntartva,
Lada nem akarta ezeket igénybe venni. Volt egy külön női fürdő
is, de ez a hárem épületegyüttesében kapott helyet. Radu hallott
történeteket olyan nőkről, akik azért léptek be a hárembe, hogy
így váljanak el a férjüktől. A főeunuch annyi történetet ismert,
mint senki más az egész városban, és Radu imádta hallgatni
őket.
Ladát viszont ez nem érdekelte. Minden szabadidejét a
katonákkal töltötte durva tréfáik és még rosszabb szaguk
közepette, Radu viszont szent iratok és a Próféta tanításainak
tanulmányozásával töltötte az időt. Az érzés, amit a szent írások
adtak neki, a dadájával töltött tűz melletti délutánokhoz
hasonlítottak. Akkor biztonságban volt, elzárva a világtól… Nem
tudta pontosan leírni az érzést, és minden erejével titkolta Lada
elől, de amikor meghallotta az imára hívó szavakat, a szívében
mindig otthon érezte magát.
Még egyszer át akart gondolni mindent, és át akarta ismételni
a megtérés szavait. Magában, a szívében, már sokszor
elismételte, de soha nem fennhangon, éppen ezért örült, hogy
egyedül lehetett ma a fürdőben. Mindig a leglehetetlenebb
időben jött ide, hogy elkerülje a tömeget. A testén új helyeken
kezdett szőr nőni. A lába fájt minden este, egyre csak nyúlt, és
az idő kezdte elvenni a gyerekkorát. Ezenkívül a meleg víz
érdekes hatással bírt fejlődő férfiasságára, amit élvezett – ezt is
egyedül szerette átélni.
Szegény eunuchok. Bár a főeunuch azt mondta, a szülei
másfajta jövőt nem tudtak neki biztosítani, csak azt, hogy
kasztráltassák és eladják őt, Radu úgy érezte, hogy ez nem volt
emberséges tőlük. A főeunuchnak volt hatalma, az egész
háremért ő felelt, és beavatták a birodalom belső ügyeibe, de
micsoda áldozatot kellett fizetnie érte!
Radu becsukta a szemét, hagyta, hogy a karjai lebegjenek a
vízen. Érezte, ahogy a feszültség kienged belőle.
Ekkor valaki megfogta a bokáját, és lehúzta a víz alá.
Radu rémülten, kétségbeesetten rúgkapált, hirtelen
felrémlettek benne az idők, amikor Mircea nyomta a szökőkút
vizébe a fejét, amíg el nem sötétült előtte minden, és amikor a
tüdeje majdnem szétrobbant a levegőhiánytól. Szörnyű
gondolat kúszott Radu fejébe. Lehet, hogy Mirceát megölték egy
csatában, és elküldte a szellemét, hogy magával ragadja őt?
A kiabálástól bugyborékolt körülötte a víz. A lábával egy
vállba kapaszkodott, és így ki tudta csavarni magát. Köpködve
bukkant felszínre.
Mehmedet látta maga mellett. Az arcáról folyt a víz, fehér
fogai csillogtak. Nem szellem. Mehmed tréfálta csak meg, és
nem Mircea kínozta. Mehmed nevetése visszhangzott
körülöttük, betöltötte a termet. Szinte beborította őket, mint egy
selyemgubó.
Radu úgy érezte, mintha Mehmed nevetését lélegezné be:
meleg volt és súlyos, ahogy megtöltötte a tüdejét és rátelepedett
a bőrére.
– Megijesztettél.
A nyelvét zsibbadtnak érezte, alig tudta mozgatni. Már napok
óta nem látta Mehmedet, és hetek óta nem voltak kettesben.
– Észrevettem. – Mehmed csibészesen mosolygott. – Úgy
néztél ki, mint aki mindjárt elalszik. Féltem, hogy elmerülsz.
– Köszönöm, hogy nem hagytál elmerülni, hanem inkább
lerántottál a víz alá, hogy megfojts.
Mehmed színpadiasan meghajolt.
Könnyelműnek és vidámnak tűnt, az arca jobban kipirult,
mint ami a kánikula miatt elvárható lett volna. A háborúban
nem ment minden simán, még akkor sem, ha Mehmed apja
vonakodva bár, de átvette az irányítást.
– Jó híreid vannak?
Radu szíve megtelt reménnyel. Furcsa érzés volt, és nem
tudta, mit kezdjen vele. Azt reméli, hogy Mehmed katonái
győznek? Nem árulás ez, tudva, hogy a saját bátyja áll az
ellenséges csapatok élén? Ha a törökök nyernek, akkor nagyobb
lesz az esélye annak, hogy apjuk árulása miatt Ladával együtt
kivégzik őket? Radu ekkor meglátta Mehmed fekete szemében a
megkönnyebbülést. Tudta, hogy miben reménykedik: abban,
hogy a barátjának jó lesz. Az nem számított, hogy ez mit jelent
az ő számára.
Mehmed a levegőbe lendítette a kezét, és gyerekes örömében
nagyot csapott a vízbe. Amióta visszatértek Drinápolyba, az
itteni politikai helyzetbe, kötelességek és a háborús ügyek közé,
Mehmed keményen tartotta magát. Mint aki karót nyelt. Radu
viszont most nevetett, látta, hogy a barátja ellazult, és újra
önmaga.
– Az apám győzelmet aratott Várnánál. A keresztes
hadjáratnak vége. Hunyadi elmenekült, mint egy kutya, a
magyar király feje pedig apám lándzsájára szúrva utazik ide.
Radu mosolygott, amennyire csak tőle telt, de aggódott
magában, hogy mit jelent ez, és milyen hatással lesz az életére.
Mehmed arckifejezése töprengőre váltott.
– Az apád nem volt ott.
Radu a mellkasára tette a kezét, és a lehető leghétköznapibb,
tréfálkozó hangnemben szólalt meg – ami valójában nagyon
távol volt a valódi érzéseitől.
– Az apám? Az a gyáva alak? Nem vesz részt abban a
csatában, amiben mindkét oldalt támogatta? Meg vagyok
döbbenve.
– Mircea sorsáról sincs hírem.
– Az ő sorsa nekem közömbös – közölte Radu, de a hangja
megtört, és ezzel elárulta magát.
Mehmed a vállára tette a kezét: érintése egyszerre
megvigasztalta és furcsán fel is izgatta Radut. Hirtelen
valóságosnak érezte önmagát, olyannak, amilyen mindig is
akart lenni.
– Minden meg fog oldódni – mondta Mehmed. – Kötnek majd
egy új egyezséget. Az apám azt akarja, hogy maradjak a trónon.
Szerintem készen állok rá. Tudom, hogy nem ezt terveztük, de
az elmúlt hetekben meggondoltam magamat. Akarom.
Szerintem képes vagyok a szultánságra.
A mondat végén felvitte a hangját, mintha kérdés lett volna.
– Szerintem – felelt Radu, miközben a kezét Mehmed vállára
tette – te leszel a legnagyobb szultán, akit a világ látott.
– Lada nem hisz bennem. – Mehmed mosolygott kínjában. –
Senkiben sem hisz, csak magában.
Radu a fejét csóválta, és a kettejük közti térre gondolt. Arra,
hogy a testüket összekapcsolja a víz. Ebben a pillanatban
biztonságban érezte magát, boldog volt, és olyan közelséget
érzett Mehmeddel, amit korábban még senki mással.
– Én annyira hiszek benned, hogy az kettőnk nevében is elég.
Radu tudta, hogy Mehmed boldogulni fog. Ő pedig mellette
lesz, és segíti őt. Lada is segíteni fog, bár folyton mondogatja
majd, hogy utál Drinápolyban élni. A világ és a jövőjük olyan
tágasnak tűnt előtte, mint a mecset mennyezete a magasban.
Felfelé tört.
Mehmed biccentett.
– Ne aggódj az apátok miatt! Amíg én vagyok a trónon, a
védelmemet élvezitek. Gondoskodom arról, hogy egy ujjal se
érhessenek hozzátok.
Radu megkönnyebbülve hunyta be a szemét. Végre volt
annyira fontos valakinek, hogy számítson a biztonsága. És az
illetőnek hatalma is akadt hozzá. Teljesen másként nyugtatta
meg Mehmed, mint Lada ígérete, hogy ha valaki megöli, az
csakis ő lehet. Elvonta a tekintetét, igyekezett leplezni az érzést
és a könnyeit is, amik a szemei sarkában gyűltek. Biccentett.
– Talán azt is el tudnád érni, hogy az apánk ne tudja meg,
biztonságban vagyunk.
Mehmed kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Nem érdemli meg, hogy megnyugtassák. Higgye csak
nyugodtan, hogy felelős a halálunkért! Mérgezze csak a
bűntudat, ha egyáltalán még képes érezni.
– Jól van. Bár én örülök apátok gyengeségének. Különben
nem lehetne az enyém a barátságod. És Ladáé sem.
Radu sugárzott az örömtől.
– Én is örülök.
 Egy másodperc töredéke alatt kellett volna észrevennie, hogy
Mehmed arcán a komolyságot csibészség váltja fel, és
beleakasztja a bokáját az övébe. A szultán lenyomta a fejét a víz
alá.
Radu köhögve állt talpra. Mehmed hangosan nevetve
távolodott. Radu üldözőbe vette, ám ebben a pillanatban a gőz,
ami olyan sűrű volt, mintha élt volna, szétvált, és feltűnt egy
férfi, akit eddig nem vettek észre. A medence sarkában ült.
Őket nézte.
A gőz ekkor újra elrejtette, de Radu ki tudta venni a vonásait.
Halil pasa volt. Mehmed nevetése tovább visszhangzott a
fürdőben, de úgy visszhangzott a falakról a mennyezetre és
vissza, mint a figyelmeztető harangzúgás.
 21

– Hunyadi tehát elmenekült – jelentette ki Lada. Nicolae mellett

lovagolt. – Mint egy nyúl a sólyom elől.
Töprengve a fejét csóválta.
– A magyar király meghalt, óriási a káosz. Hunyadinak esélye
lehet arra, hogy elfoglalja a trónt.
– Szerinted kormányozni akarja Magyarországot?
Lada fújtatott.
– Nem, Európát akarja megvédeni, mert annyira szereti
Krisztust. Hát persze hogy uralkodni akar.
Hátradőlt a nyeregben, és hunyorgott a naptól. Annyira jó,
hogy visszatértek a janicsárok! Nélkülük majdnem beleőrült a
tétlenségbe. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy miben
reménykedjen. Abban, hogy a törökök nyernek? Vagy Hunyadi
és az utálatos Mircea győzelmét várja?
Most viszont nem volt ennek jelentősége, mert minden eldőlt.
Néhány kulcsfontosságú személy halálával Iljast előléptették.
Egy nagyobb kontingens élére került, amibe beletartoztak azok
a janicsárok is, akik Mehmedet is kísérték Amásziából. A
birodalmi seregben a janicsárok száma néhány ezer főt tett ki,
de csak néhány száz állomásozott Amásziában a szultán mellett.
A kinevezés előrelépést jelentett Iljasnak, de Lada tudta, hogy
nagyobb dolgokra hivatott.
– Bárcsak én is ott lettem volna Várnában! – sóhajtott Lada.
Nicolae komoran nevetett.
– Én szívesen kimaradtam volna belőle. De ha ott lettél volna,
kis sárkány, akkor kinek az oldalán harcoltál volna?
– A sajátomén.
– És az melyik?
Az apjuk kétszer ölte meg Ladáékat: először, amikor itt hagyta
őket, másodszor pedig akkor, amikor megszegte az életüket
védő megállapodást. Lada nem akart érte harcolni. És az is
biztos, hogy Mirceáért sem, azért a hitvány féregért. És
Hunyadit is gondolkodás nélkül megölte volna, ha a szeme elé
kerül.
Nem. Csinált egy fejkörzést, mert a kabátja gallérja miatt
megmerevedett a nyaka. Nem Hunyadi hibája volt, hogy az apja
annyira meggyengítette Havasalföldet, hogy meg tudta vetni a
lábát, és arra kényszerítette Vladot, hogy forduljon a
szultánhoz.
Akkor talán Mehmed oldalán harcolna? Mehmed a
szövetségese volt egy olyan világban, ami Lada halálát akarta. A
nevetése, sötét szemének csillogása, amikor a haját húzkodta…
Mehmed a barátja volt.
Annak az országnak az uralkodója, ami fogva tartotta.
Nicolaéra nézett.
– A magam oldalán.
Kikötötte a lovát, miközben a janicsárok – Iljas emberei és
még néhány egység – a hátasaikat edzették, és a különböző
formációkat gyakorolták. Ladát soha nem hívták az ilyen
gyakorlatozásokra, mivel a jelenlétének semmilyen haszna nem
lett volna. A fegyveres edzés és a páros küzdelmek során az
egyéni készségeket fejlesztették, de amikor több százan
vonultak és harcoltak egy emberként, ott Ladának nem jutott
hely. Egy tisztás szélén leült egy fa gyökerére az árnyékba, és
elvonta tekintetét a csapatokról.
– …Igaz lehet – mondta egy közelben elhaladó férfi.
– Jobban kedvelem, mint a legutóbbi parancsnokunkat. Az
bolgár volt. Ki nem állhatom a bolgárokat.
– Én is bolgár vagyok, te barom.
– Téged se bírlak.
Nevettek, mire az első újra megszólalt.
– Tényleg a kölyök marad a trónon?
Lada igyekezett, hátha megpillantja, ki beszél, de a fa
eltakarta őket. Az első gondolata az volt, hogy feláll, és
védelmébe veszi Mehmedet. De mit mondana? Hogy a szultán a
barátja? Aligha fogadták volna el ezt vezetői képességei
bizonyítékául.
– Én úgy hallottam, hogy igen. Murád újra elvonult.
– Alig került a kölyök a trónra, máris egy keresztes
hadjáratban kellett harcolnunk. Hányszor kell még hadba
vonulnunk az ő védelmében?
– És nem is kapunk elég pénzt.
– Nyomorúságosan kevés a zsold. Múlt héten Ismael nyíltan, a
szultán testőrei előtt beszélt egy felkelésről.
– Ők mit mondanak?
 – Semmit. De nem is teszik szóvá, ha ilyesmikről beszélünk.
Ha sikerülne magunk mellé állítani néhány magasabb rangú
vezetőt, akkor képesek lennénk…
Mivel távolodtak, Lada már nem hallotta olyan jól őket.
Panaszuk nem volt ismeretlen, bár az elégedetlenség
nagyobbnak tűnt, mint hitte. A janicsárok kivételezett osztályt
alkottak, kiképezték őket, és fizetést is kaptak, bár ők is rabok
voltak. Lada tudni akarta, hogy mennyi valódi erő van a szavaik
mögött, és mennyi az üres panaszkodás.
Nicolae később csatlakozott Ladához. Miután végeztek a
dolgukkal, messzire ellovagoltak, és maguk mögött hagyták a
sereget. Nicolae lassan ügetve növelte a távolságot köztük és a
katonák között.
Amikor megszólalt, a hangjából hiányzott a szokásos évődő
hangnem.
– Én azóta itt élek, hogy betöltöttem a hetedik évemet. Együtt
képeztek sok olyan nemzet fiaival, akik most a törökök
árnyékában élnek. Harcoltunk, vérünket adtuk. Egy olyan
országért haltak meg sokan, ami nem a hazánk, és olyan
nyelven hallgattuk a parancsokat, amin az anyáink soha nem
beszéltek velünk. Olyan vallásra oktattak, ami engedi, hogy
rabokat csináljanak belőlünk csak azért, mert nem ebbe a hitbe
születtünk. – Szünetet tartott. A lovak patái nem egy ritmusban
dobogtak. – De még így is jobban élek, mint ahogy a hazámban
éltem volna. Műveltebb és képzettebb vagyok azoknál, akik
ellen harcolunk. Van mit ennem, jó ruhákban járok, és
lehetőséget kaptam a fejlődésre. Addig lesz ez így, amíg
elpusztulok egy olyan város falai előtt, ami a szövetségesem
kellene, hogy legyen. Amíg meghalok az unokatestvérem
kardjától, akit nem is ismertem. Mi vagyunk ennek a
birodalomnak a legértékesebb hadereje, és éppen azért
létezünk, mert valójában nem vagyunk a birodalom része.
Többnyire azt gondolom, hogy adós vagyok az életemmel a
törököknek, a várnai csatamezőn viszont rájöttem, hogy nem
akarom odaadni értük az életemet. Ám a szívem mélyén tudom,
hogy katona vagyok, és nem akarok mást csinálni. – A fejét
csóválta, nagyot sóhajtott, és tenyérrel felfelé felemelte a kezét.
– Szeretném olyan biztosan tudni, mint te, Lada, hogy kinek az
oldalán állok.
Lada Nicolae tenyerére nézett, mintha azt várta volna, hogy
kap valamit.
– Hallgass a szívedre, hisz tudja, hogy te katona vagy! És
mondd meg, hogy milyen nyelven ver a szíved!
Nicolae lesütötte a szemét. Arcvonásai ellágyultak, és
lélekben mintha eltávolodott volna.
– Havasalföldiül.
Lada a fiú térdére tette a kezét.
– Egy oldalon állunk.
Nicolae az ujjai köré kulcsolta az ujjait, kinyitotta a szemét, és
kényszeredetten mosolygott.
– Jobb, ha nem beszélünk erről senkivel, elvégre mélyen az
ellenfél területén tartózkodunk.
Lada elhúzta a kezét, és megfogta a gyeplőt.
– Egyelőre.
Vágtázásra sarkallta lovát.
Elszáguldott a többi katona mellett. A haja lobogott a szélben,
ahogy hazafelé lovagolt – vagyis Drinápoly felé, javította ki
magát gondolatban. Átkozta az eszét, ami elárulta. Az is lehet,
hogy mégsem teljesen biztos abban, kinek az oldalán áll.

Iljas engedményei ellenére a drinápolyi parancsnokok

szigorúbbak voltak az amásziaiaknál, és nagyon gyakran nem
engedték Ladának, hogy részt vegyen Nicolae embereivel a
gyakorlatozásban. Egy ilyen alkalommal a lakosztályukba
vonult vissza. Meglepetésére Radut találta otthon, éppen
elmélyedt beszélgetést folytatott Molla Güránival. Lada az
elmúlt három hónapban nem látta a tanítójukat, azóta, hogy
elhagyták Amásziát.
Az öccse felnézett. Bűntudat árnyékolta be arcát, mint amikor
a nap eltűnik egy felhő mögött.
– Lada! Azt hittem, hogy a janicsárokkal gyakorolsz.
– Újra arra kényszerítenek bennünket, hogy elviseljük az
óráit? – fintorgott a lány.
A háború és Mehmed folyamatos szultáni kötelezettségei
miatt a testvérek nem tanultak rendszeresen. Lada szívesen
folytatta volna a történelmet, a logikát és a stratégiát, de egy
kicsit sem hiányoztak neki Güráni elviselhetetlen elmélkedései
az iszlámról.
Molla Güráni lassan felvonta a szemöldökét. Sugárzott belőle
a megvetés.
– Az öcséd kérésére jöttem. Nyugodtan menj el, ahová akarsz.
– Hát ez meg miről hadovál? – csattant fel Lada titkos
havasalföldi nyelvükre váltva.
 Radu vállat vont. A fejét oldalra billentette, mintha valamit a
füle és a válla közé szorított volna.
– Arról, hogy ismerd meg jól az ellenséged?
Lada meglepetésében éles, ugató hangon elnevette magát.
– Ezt az ellenséget kettőnk helyett is jól meg kell ismerned.
Gúnyosan meghajolt a tanár előtt, és bevonult kis szobájába.
Ez megszabadította őt attól, hogy Güráni elviselhetetlen hangját
hallgassa, de továbbra se tudott mit kezdeni magával, és nem
volt hova mennie.
Lehuppant az ágyára. Az unalomtól elnehezedett a szemhéja,
elaludt. Amásziáról álmodott, a víztározóról, ahogy együtt
fürödtek Raduval és Mehmeddel. A csillagok örvénylettek és
ragyogtak felettük. Amikor felébredt, mintha Mehmed nevét
érezte volna a nyelvén. A hiánya már-már fizikai fájdalmat
okozott benne.
Kirohant a lakosztályból, mielőtt Radu megkérdezhette volna,
hova megy, mielőtt képes lett volna bevallani neki – és
önmagának –, hogy mennyire vágyik arra, hogy legalább
néhány percet kettesben tölthessen Mehmeddel. A barátjával és
nem a szultánnal.
A palota folyosóin láthatatlannak érezte magát. Nagyon kevés
nő járt erre. Tirgovistében a nők az udvarban sokkal
láthatóbbak voltak, kevésbé zárták ki őket az udvar életéből.
Lada időnként azon gondolkodott, hogy alakult volna a sorsa,
ha az anyja nem menekül el. Talált volna szövetségest? Barátot?
Vajon képes lett volna megakadályozni az apjukat abban, hogy
otthagyja őket?
Valószínűleg nem. Az anyjuk nem volt elég erős ahhoz, hogy
velük maradjon, ahhoz meg végképp nem, hogy gondoskodjon a
biztonságukról.
Nem kizárt, hogy Lada erősebbnek érezte volna magát, ha
ezeken a folyosókon egy másik nő kísérte volna. A nevetgélő
Halima vagy a zord Mara. Az is lehet, hogy végül meg tudták
volna tanítani egy s másra. A férfiak itt vagy keresztülnéztek
rajta, mintha levegő lenne, vagy olyan komoran néztek, hogy
Lada tudta, őt magát nem is veszik észre. Ettől pedig az az erős
vágy támadt benne, hogy bárcsak fegyvert tarthatna a kezében.
Hogy bárcsak koronája lenne a kócos copfja helyett, vagy
szakálla, vagy bármi, csak végre meglássák, és olyannak lássák,
amilyen.
De az is lehet, hogy ha ránéznek, és nem látnak semmit,
tökéletesen tudják, hogy ki ő.
Nem volt biztos benne, hogy az őrök beengedik Mehmedhez.
Még soha nem jött úgy, hogy nem hívatták. Nem tudta, mit
csinál majd, ha elküldik, de csak néhány pillanatig kellett
várakoznia, mert az őrök bebocsátották.
Mehmed felnézett az íróasztaláról. Csillogó szemmel felállt.
Lada érezte, hogy elmúlik benne a feszültség és a láthatatlanság
félelme.
Mehmed nem közömbös iránta.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte, majd a
karjait hátralendítette, és színpadiasan mélyen meghajolt.
– Vigyázz, mert leütöm a turbánt a fejedről!
Lada elment mellette, leült a székére, és úgy csinált, mintha a
papírjait tanulmányozná. Nem akarta, hogy Mehmed
észrevegye, mennyire hálás, hogy itt lehet, hogy milyen boldog
a jelenlétében. Nem volt szüksége még egy emberre, aki táplálja
az egóját, hisz Radu ezt az egész Draculesti nemzetség nevében
megteszi. Lada kézbe vett néhány papírt: feljegyzések voltak,
könyvelői beszámolók, térképek. Részletes listák a haderőről és
az élelmiszer-ellátásról, a janicsárok haderejéről, lovak,
szekerek, fegyverek. Számlák. Térképek… Konstantinápolyról.
Az egyik lapra bökött.
– Nagyon el vagy foglalva.
Mehmed Lada fölé hajolt, és áhítatosan végighúzta az ujját a
térkép szélén.
– Én vagyok a szultán, Lada.
– Észrevettem.
Mehmed vigyorgott, és ezzel eltűnt az arcáról az az uralkodói
felnőttség, amit visszafogott, komor grimasszal próbált elérni.
– Az apám újra elvonult. Korábban úgy gondoltam, hogy nem
állok készen, de a trón az enyém, bárhogyan nézzük is. Mindent
megteszek, hogy méltó legyek rá.
Lada vállat vont, és kissé eltávolodott. A fiú elképesztő
energiát sugárzott. Azért hatott így a lányra, mert az elmúlt
három hónapban alig látta, de az is lehet, hogy azért, mert nem
lehetett nem észrevenni, hogy magasabb lett, és még
helyesebb… Nem. Valami másra kell összpontosítania. Bármi
másra.
– Konstantinápoly? Ilyen hamar?
Mehmed elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
– Öt évre szóló békét kötöttünk Magyarországgal és
Hunyadival. Még soha nem voltak ilyen békések a határaink.
Ezért vagyok itt. Ezért születtem meg.
 – Az apád is próbálkozott az uralkodása elején, de csak
kellemetlenségeket okozott magának.
Mehmed a homlokát ráncolta.
– Neki túl sok fronton kellett harcolnia. A fivérei meg akarták
szerezni, ami őt illette meg, területeket akartak elcsenni. Otthon
adódtak gondjai, amiket meg kellett oldania.
– És a tanácsadóid támogatnak téged?
Mehmed homlokán elmélyültek a ráncok.
– Nem mindenki. De én vagyok a szultán. Követniük kell
engem.
– Egy olyan szultán vagy, aki az apját hívta, hogy az első
csatában ő harcoljon helyette.
Mehmed arcát düh torzította el.
– A te ötleted volt! Ha…
Lada előbb hallotta a hangot, utána jött csak rá, hogy valami
nincs rendjén. Az ösztöne segítette, ami még régen, Bogdan elől
menekülve alakult ki benne az erdőben, és a teste is, amit
kétségbeesésében és magányában fáradhatatlanul edzett.
Hirtelen megérezte, hogy valami nem kerek, de ezt az érzést
akár el is hessegethette volna.
Ehelyett előrevetette magát, és elrántotta Mehmedet egy tőr
elől, ami a levegőben süvítve a fiú mellkasában állt volna meg.
Így viszont Lada vállának ütközött, majd csörömpölve a falnak
csapódott, és leesett. Lada és Mehmed is a földre zuhant. A
szultán hangtalanul nyögött egyet. Lada keveredett felülre,
elkapta a tőrt, megfordította, és elhajította, amint észrevette a
mozgó célpontot.
A férfi kitért a halálos dobás elől, a tőr elsuhant mellette. Az
arcát fekete ruhával fedte el, így a vonásai rejtve maradtak. A
ruhája egyszerű volt.
A merénylő egy újabb tőrt húzott elő. Óvatosan, lehajolva
arrébb oldalazott, hogy jobb szögből találja el Mehmedet.
Lada az asztal felé rúgta a barátját.
– Bújj mögé! – kiáltotta neki.
A férfi lassan és kimérten áttette a másik kezébe a kést,
Mehmed pedig elrejtőzött az asztal mögé, és őrökért kiáltott.
Úgy tűnt, a merénylőt ez nem izgatja.
Amikor Ladára nézett, a szeménél mintha mosolygó ráncok
jelentek volna meg. A tőrét rá irányította, aztán Mehmed felé
nézett. Lada előreugrott, és tiszta erőből rávetette magát. A férfi
erős volt, vékony és ruganyos, a lány pedig masszív, alacsony, és
biztosan állt a lábán. A hasa közepét ütötte meg, mire az összes
levegő kipréselődött a férfi tüdejéből. A férfi szorítása lazult a
késen, aztán a fegyver elgurult, és már egyikük sem érhette el.
Ladának sikerült meglepnie a merénylőt, de tudta, hogy
gyorsan magához fog térni. A lány többször egymás után ököllel
az arcába vágott, de rossz szögből érte csak el, és nem tudott
annyi erőt beleadni, amennyit akart. A férfi megfogta a
csuklóját, és oldalra húzta. Annyira erősen szorította, hogy nem
tudott kiszabadulni. Az arca egészen közel volt az övéhez: a
homlokát belevágta az orrába, és az arcába harapott, ott, ahol a
fejére húzott ruha elcsúszott.
A férfi felkiáltott, és elengedte Ladát. A lány arrébb gurult,
fogta a tőrt, és visszapördült az ellenfeléhez, aki épp
feltápászkodott. A férfi kitért az első támadás elől, és olyan
táncba kezdett Ladával, amit a lány sokszor gyakorolt a
gyakorlótéren Nicolaével. A tánclépéseket mindketten ismerték.
A merénylő még így véresen és kizökkentve is erősebb volt
nála. Segítség pedig továbbra sem érkezett.
A begyakorlott mozdulatok és a katonai kiképzés cserben
hagyta Ladát, a férfi ugyanis minden szúrását és támadását
kivédte. Csak egyszer kell, hogy elkapja a csuklóját, és
megszerezze a tőrt: akkor megöli őt Mehmeddel együtt.
Ladát elöntötte a kétségbeesés. A gyilkos szeme felcsillant a
győzelem lehetőségétől, és a pillantása halált ígért. Előre tudta
Lada következő lépéseit. Ha tovább bírja erővel, mint ő… Lada
kislány, gyerek volt még. Ő erősebb és gyorsabb nála…
Lada egy dühös csatakiáltással félredobott minden tanult
mozdulatot. Úgy vetette rá magát a férfira, mint egy vaddisznó,
minden dühével és állati ösztönnel. Ellenfele nem tudta, hol
blokkolja, mert Lada ütéseinek nem volt semmilyen rendszere,
a mozdulataiból hiányzott az elegancia. Ellenfele arcába vágott,
és amikor a férfi megfogta a csuklóját, beleharapott a kezébe, és
összeszorította az állkapcsát. Fogaival csontot ért. Nem
eresztette, a férfi hiába próbálta lerázni. Lada újra és újra az
oldalába vágta a tőrt, akkor is, amikor a férfi már a földre
rogyott, hogy így szabaduljon meg tőle. Lada került felülre,
szúrta, ahol csak érte: nem érdekelte, hogy hol, nem igyekezett
pontosan és hatékonyan szúrni. A férfi hiába fogta be a
tenyerével a száját, Ladából így is feltört egy állati ordítás.
– Lada!
A ziháló, reszkető lány pislogott egyet, és erre a szeme elől
felszállt a fátyol. Körülnézett. Az állkapcsát továbbra is
összeszorította, az izmai olyan feszesek voltak, hogy már arra is
gondolt, hogy a férfi keze örökre a szájában marad. Végül olyan
fájdalom hasított a szájába, hogy ki tudta nyitni az állkapcsát
annyira, hogy a férfi keze kiessen belőle. Ekkor érezte meg a vér
ízét, és ekkor jutott el a tudatáig, hogy a férfin ül.
Egy hulla testén.
Feltápászkodott, de azonnal összeroskadt. Elmászott az
összeroncsolódott tetemtől.
Mehmed megérintette az arcát, és maga felé fordította.
– Megsérültél?
Lada a fejét csóválta, aztán bólintott, aztán megint a fejét
csóválta. Nem tudta, hogy megsérült-e vagy sem. Egész testében
reszketett, mindene elzsibbadt. A kezére nézett: tiszta vér volt,
és nem is érezte.
– Lada! Lada! Lada!
Visszanézett Mehmedre. A szobában csak rá tudott
összpontosítani, csak neki volt értelme.
– Nem jöttek az őrök.
Lada tudta, hogy ez fontos, tudta, hogy tudta még azelőtt,
hogy ez… Az egész előtt. A vér előtt. Mennyi vér…
– Szerinted halottak?
Mehmed tett egy lépést az ajtó felé. Nem jó, ha kimegy. Lada
tudta, hogy nem jó, de azt nem, hogy miért.
És ekkor hirtelen minden a helyére került.
– Állj! Menekülnünk kell, de ne arra. Az őrök vagy halottak,
vagy ők is részt vettek az összeesküvésben.
Mehmed a fejét rázta.
– Janicsárok. A janicsárok soha…
– Ő is janicsár volt.
 – Micsoda?
Lada fogvacogva lehúzta a férfi maszkját. Nem ismerte fel, és
ezért mélyen hálás volt a sorsnak, de azt tudta, hogy milyen
ellenféllel kellett megküzdenie.
– Abból tudom, ahogy harcolt. Tucatnyi janicsárral küzdöttem
már. Biztos, hogy olyan kiképzést kapott. Ki kell jutnunk innen,
most rögtön, és el kell rejtőznünk, amíg nem tudjuk, kiben lehet
megbízni.
Mehmed is reszketett már.
– Kiben bízhatok? – suttogta.
Lada a kezét nyújtotta. Mehmed megszorította.
 22

Más körülmények között Radu örült volna, ha ilyen

zavarodottnak látja Ladát. A nővére folyton magabiztos volt, így
értékelte volna a pillanatot, amikor Lada dermedten áll egy
szoba közepén, a kezét maga köré fonja, mintha védekezne, és a
tekintete idegesen jár körbe.
De a nővérét vér borította, Mehmed állkapcsa pedig úgy
remegett, hogy megszólalni se tudott. Úgy néztek ki, ahogy Radu
általában érezte magát.
De most nem engedhette meg magának, hogy a belső világán
töprengjen. A többieknek szükségük volt rá.
– Menekülnünk kell – jelentette ki. – Mindenki tudja, hogy
Mehmed barátai vagyunk. Ha vannak még merénylők, akkor
keresni fogják Mehmedet, és ide is eljönnek.
Lada könyörgő tekintettel rázta a fejét.
– El se tudom képzelni, hogy elmenjünk máshová.
Ha Lada és Mehmed feltételezése helytállt, és a merénylet
mögött janicsárok egy csoportja állt, akkor a palota nem volt
biztonságos. Azt viszont nem fogják tudni kideríteni, hogy ki áll
az események mögött: maguk a katonák, vagy valakinek a
parancsát teljesítették? Ha elrohannak egy tanácsadóhoz vagy
egy pasához segítségért, lehet, hogy épp annak a karjaiban
találják magukat, aki elrendelte Mehmed halálát.
Biztonságos helyre kell menniük. Titkos helyre. Olyan helyre,
ahová gyorsan el tudnak jutni, és csakis ők. Ám nem olyan
egyszerű a menekülés. Mehmed a szultán, és ha most
elmenekülnek, akkor mindent elveszít.
Hol rejtőzhet el egy szultán?
Radu csettintett az ujjával.
– A hárem!
Lada arcán a rémület csak fokozódott.
Mehmed is fintorgott.
– Ott is kereshetnek.
– Az anyád ott van, nem?
Mehmed bólintott.
– Igen, de alig beszélünk.
A hárem politikai élete olyan bonyolult és kusza volt, mint az
udvari politika, sőt, még az is lehet, hogy rosszabb. Bár a hárem
önálló közösséget képezett, a nők hihetetlen befolyást tudtak
gyakorolni a birodalom legbefolyásosabb férfijaira, és ez olyan
politikai erővé tette őket, amivel számolni kellett.
A háremben, ezáltal a birodalomban a legbefolyásosabb
asszony a szultán anyja volt. Radu még nem találkozott vele, de
a főeunuch elmesélte, hogy éles elméje van.
– A haláloddal az anyádat éri a legnagyobb veszteség, szóval ő
meg fog védeni – mondta Radu. – Az őrök a háremben
eunuchok, nem janicsárok. Ott biztonságban leszünk, te pedig
elkezdheted felgöngyölíteni a szálakat.
 Mehmed megszorította Radu vállát.
– Igen. Köszönöm, barátom.
– Nem! – Lada a fejét csóválta, továbbra is vad tekintettel. –
Én nem tehetem be oda a lábamat! Ha egy nő belép a hárem
épületegyüttesébe, akkor ő attól kezdve a szultán tulajdona!
Mehmed kinézett az ablakon, amin keresztül bemásztak. Meg
akart győződni arról, hogy tiszta a levegő.
– Úgy intézem, hogy rád ez ne vonatkozzon, és…
– Az mindegy, hogy te mit csinálsz! Mindenki meg fogja tudni,
és rám aggatják a címkét, hogy a te rabnőd vagyok…
Radu megfogta Lada kezét, Lada ugyanis az imént még
vádlón Mehmedre mutatott. Megszorította.
– És akkor majd senki nem fog feleségül venni? Micsoda
tragédia! Tudom, hogy arról álmodsz, hogy hozzámész valami
huszadrangú török nemeshez, drága nővérem.
Lada végre az öccse szemébe nézett, de a tekintete továbbra
is lázas volt és dühös.
– De az övé leszek.
– Szerintem Mehmed elég okos ahhoz, hogy soha ne
követeljen tőled semmit, nem?
Radu könnyedén mondta ezt, és játékos mosollyal fordult a
szultán felé. Talán a szobában uralkodó félhomály volt az oka,
vagy az éjszakai megpróbáltatások, de Mehmed arcán mintha…
csalódottság suhant volna át? Megbántódott? Hirtelen feszült,
hamis mosoly jelent meg az arcán. Bólintott. Radu szívét
aggodalom szorította össze, félelem és átható, keserű
féltékenység.
Elnyomta az érzéseit. Merénylők vannak a nyomukban. Lada
embert ölt. Menniük kell. Elmondott magában egy imát, aztán
elsőként indult el. Lassan lemászott a palota vésett kőfalán.
Mehmed követte, aztán Lada következett. Keresztüllopakodtak
a kerten a legsötétebb árnyékban.
– Honnan ismered ennyire jól az utat a hárembe? –
csodálkozott Mehmed. – Mintha még nálam is jobban tudnád.
Radu elvörösödött, úgy érezte, hogy védekeznie kell, de a
szultán hangja nem volt vádló.
– Ismerem a főeunuchot. Elképesztő a térképgyűjteménye, és
néha el szoktam menni hozzá. Tudtad, hogy Erdélyben
született?
Mehmed hangja még érezhetően feszült volt, de viccelődve
válaszolt.
– Tudtam róla, mivel ő a kormányom harmadik
legbefolyásosabb tagja.
– Ó, igaz!
Annak ellenére, hogy Radu ötlete bizonyult a legjobbnak,
mindenki mindent jobban tudott nála. Megállt egy kapu előtt,
ami egy oldalbejárata volt a hárem kiterjedt
épületegyüttesének. Egy eunuch állt őrt, fehér turbánja világos
foltnak tűnt a sötétben. Radu az első látogatásakor próbálta
felfedezni a különbséget az eunuchok és a nem kasztrált férfiak
között, de más különbséget nem talált azon kívül, hogy az
eunuchok hangja nem volt olyan mély, mint a többi férfié, és
nem is volt olyan magas, mint a nőké.
Az őr, akit Radu már látott, kíváncsian emelte fel a fejét.
Radura nézett, majd észrevette a háta mögött Mehmedet.
Mélyen meghajolt, aztán mozdulatlanul várta a parancsot.
 Mehmed úgy sétált el mellette, hogy rá sem pillantott. Radu
biccentett, a férfi a tekintetével követte. A szultán kopogás
nélkül lépett be a főeunuch külső lakosztályába.
A késői óra ellenére egyetlen percet vártak csak rá. Negyven
év körüli férfi volt, a bőre ráncos, vonásai jellegtelenek, mintha
az arca nem döntötte volna el, ki akar lenni. Meghajolt Mehmed
előtt, majd kiegyenesedett, és Radura mosolygott. Ezután Lada
vérfoltos ruhájára siklott a tekintete.
– Mivel szolgálhatok, szultánom?
– A válide szultánával szeretnék beszélni. Illetve szállásra van
szükségem éjszakára.
– Természetesen. Kinek a társaságára vágyik?
Radunak nem tűnt fel azonnal, hogy a főeunuch milyen
könnyedén tette fel a kérdést, és kellett még egy pillanat ahhoz,
hogy megértse, mire is gondol.
Felforrósodott az arca zavarában, de a kíváncsiságtól is. Ez
azt jelenti, hogy… Mehmed rendszeresen járt ide? Máris
kiélvezte a szultán helyzetéből adódó előnyöket? Hány rabnőt
szedett már össze ilyen rövid idő alatt? Felesége is van? Az
iszlámban léteztek szabályok arra vonatkozóan, hogy egy
férfinak hány felesége lehet, de a szultánok kivételt képeztek.
És milyen lehetett vele? Szerelmesek voltak belé? Mindennap
várták abban a reményben, hogy találkozhatnak?
Radu Ladára pillantott, hogy megtudja, vajon ő is ezeken a
kérdéseken töpreng-e. Lada komor arccal továbbra is egy távoli
falra szegezte a tekintetét. Letörölték a vért a szájáról és a
kezéről, de még így is maradtak rajta vérnyomok. Vadnak és
dühösnek tűnt, kicsit sem hasonlított egy rabnőre. Legalábbis
nem úgy nézett ki, ahogy Radu elképzelte őket.
Szerinte olyanok voltak, mint a dadája: anyáskodóan
gyengédek és kedvesek, akik mindig varrnak valamit, vagy a
házi teendőkkel vannak elfoglalva. Tudta, hogy nem ez a fő
feladatuk, de amikor próbálta elképzelni azt, akkor minden
sötétnek és zavarosnak tűnt.
Mehmed hangjából feszültség érződött.
– Ma estére nem kérek senkit. Dolgom van. A társaimnak is
készítsenek elő szobákat. Ladának pedig egy fürdőt.
– Kérjek meg egy szolgát, hogy kísérje őt az új szobájába?
– Nem! – Mehmed olyan hangosan kiáltott, hogy a főeunuch
összerezzent. – Nem. Lada vendég minőségben érkezett, nem
mint… új lakó. Az őrök szárnyában helyezzetek el minket.
– És senki ne tudja meg, hogy itt vagyunk – mondta Radu.
Nem tudta, hogy megszólalhat-e, de aggódott, hogy Mehmed
véletlenül elfelejti megemlíteni.
A szultán hálás pillantást vetett rá.
– Igen. Csak és kizárólag a válide szultánára és rám tartozik
az ügy. Senki, még az őreim se tudják meg, hogy itt vagyunk.
Még ha rákérdeznek, akkor sem.
A főeunuch bólintott, aztán meghajolt és kiment, hogy
gondoskodjon az előkészületekről. Mehmed nyomban leengedte
a vállát, a szemére tette a kezét, és lehajtotta a fejét. Lada egy
kis rászáradt vért fedezett fel a kézfején. Dühösen dörzsölte a
szoknyájával. Úgy tűnt, az a tény nem zavarja, hogy a szoknyája
is vérfoltos. Radu közte és Mehmed között állt. Nem tudta, mire
van szükségük, csak sejtette, hogy ugyanarra.
Végül a szultánhoz ment oda, átkarolta a vállát. Mehmed
hálásan hajolt közel hozzá. Radu felnézett Ladára, és
odanyújtotta a másik kezét. Lada végigmérte. A kimerültségtől
elnehezedtek a szempillái, de volt a tekintetében még valami,
ami Radut szomorúságra emlékeztette. Mielőtt megmoccant
volna, a főeunuch visszatért. A szultán kiegyenesedett, ellépett
Radu mellől, Lada pedig továbbra is a falat bámulta.
– Jöjjenek utánam! – mondta a főeunuch.
Radu újra a menet végén találta magát, még az eunuch
lámpájának fénye se esett rá.
 23

Mehmed anyja olyan érzéki eleganciával közlekedett, hogy

Lada szinte megrémült tőle.
Az illatos és párnákkal telirakott szobában akárhová ült, nem
tudta kényelembe helyezni magát. A válide szultána túl sok
helyet foglalt el a selymeivel, a fátylával és csüngő ékszereivel.
Aggódó arckifejezéssel és számító mosollyal feküdt a párnákon
olyan kifinomultsággal, ami a janicsárok kardjára volt jellemző.
Ha Halimét és Marát évszakokhoz lehetett volna hasonlítani,
akkor Huma maga volt a természet.
– Üljetek le!
Kedvesnek csengett a hangja, de a hunyorgásából tudni
lehetett, hogy nem tűr ellentmondást. Mehmed abbahagyta a
járkálást, és leült az anyjával szemben. Úgy tűnt, ő is
ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát, mint Lada. Soha nem
ismerte igazán az anyját, és most azért jött el hozzá, hogy
védelmet kérjen.
Nem éppen ideális helyzet.
Ladának eszébe jutott az érzés, amikor a tőre a hús
ellenállásába ütközött, a kemény csontéba, amitől irányt kellett
váltania a késnek… a tőr mindig keresi a többet, és mélyebbre,
egyre mélyebbre akar hatolni…
Nem ideális. Semmi nem volt ideális. Lada az imént vett egy
fürdőt, és a haja még nem száradt meg. A kezét még most is
ragacsosnak érezte, a szájában pedig ott maradt a vér átható,
fémes íze.
Radut viszont láthatólag elbűvölte a válide szultána, és örült,
hogy láthatja. Elragadtatott, tiszteletteljes arckifejezéssel ült
mellé. A válide szultána mintha megérezte volna a csodálatát,
felé fordult. A szája olyan volt, mint Mehmedé, a mosolya pedig
Radut a dadája mosolyára emlékeztette. Mehmedre nem
mosolygott így.
– Nagyon bölcsen tetted, hogy elhoztad őt hozzám. Ő Radu,
ugye? – A válide szultána felült, előrehajolt, és az ujjával
megemelte Radu állát. – Szép fiú – motyogta.
A tekintete ekkor Lada felé siklott: a lány büszkén kihúzta
magát, és kihívón felszegte az állát. Tudta, hogy ebben az
összehasonlításban alul fog maradni. A válide szultána mosolya
már kevésbé volt anyai, de hogy pontosan milyen, azt Lada nem
tudta volna megmondani.
– Válide szultána – szólt Lada. Fintorgott az előadás miatt,
amit el kellett viselniük. – Arra lenne szükségünk, hogy…
– Szólítsatok csak Humának.
Mehmed felé fordult, kényelmesen elhelyezkedett a
párnákon, és megtámasztotta a tenyerén elbűvölő arcát. –
Mehmed, te pedig hívj anyának.
Rövid nevetése a kútba eső érmék csobbanásához hasonlított.
– Nincs időnk arra…
 Huma felemelte a kezét, ami nehéz volt a sok aranytól.
Félbeszakította Mehmedet.
– Arra nincs időnk, hogy pánikba essünk, vagy gyengének
mutatkozzunk. A világ összes ideje a rendelkezésünkre áll, hogy
kiélvezzétek jól megérdemelt pihenéseteket, és kihasználjatok a
hárem által nyújtott minden élvezetet. Sőt, ha az új szultán egy
egész hetet akar eltölteni a hölgyeivel és féktelen mulatozással,
akkor sem ítélhetné el senki. Megzavarni se szabad. És senki
nem látogat ide. Senki nem fogja megtudni, milyen gyenge és
törékeny valójában a hatalma, és hogy csak a csoda mentette
meg attól, hogy megöljék uralkodása kezdetén.
– De a merénylő…
– Nem létezik. Nem volt merénylet. Senkinek eszébe nem
jutna még csak megpróbálkozni sem azzal, hogy elvegye a
szultán életét. Ha elismerjük, hogy merénylet történt, amit
majdnem siker koronázott, azzal elismerjük a lehetőséget, hogy
az Oszmán Birodalom nélküled is létezne. – Sötét színnel
körberajzolt szeme összeszűkült. – Érted? Te itt nem
rejtőzködsz. Szórakozol, és élvezed a nők társaságát. Élvezed a
hatalmad.
Mehmed finoman biccentett.
Huma arcán újra megjelent a derűs, kedves álarc.
– Már el is küldtem a főeunuchot, hogy értesítse a pasákat és
a vezíreket az itteni elfoglaltságaitokról. A hír terjedni fog.
Annyi időnk van, amennyi szükséges.
Jó hazugság. Hihető. Lada nem akart azon gondolkodni, miért
veszik be olyan könnyen ezt a hazugságot, és azon sem, mennyi
időt töltött már itt Mehmed, és hány nővel volt már dolga. Nem
akart ezeken tűnődni.
Gyengévé tette, hogy kerülte a valóságot, mégis mindig
meghátrált, amikor megpróbált a dolgok mélyére hatolni.
Huma felállt, suhogtak a nyomában a selymek, és keringtek
az édes illatok. Ám az illatnak volt egy csípős árnyalata is, ami
csípte Lada szemét, és beleszédült.
– Most menjetek a szobáitokba! Hamarosan benéznek
hozzátok a szolgák.
Mehmed kinyitotta a száját, mint aki ellenvetésre készül.
Huma felvonta tökéletes rajzolatú szemöldökét.
– Hagyd, hogy anyád gondoskodjon mindenről, drága fiam.
Lágy, vigasztaló szavai szúrtak, mint a tű.
Mehmed a közömbösség álarcát magára öltve elment
mellette. Radu a nyomában. Lada is felállt, de Huma
határozottan kinyújtotta a karját, és elállta az útját.
– Együnk valamit!
– Szeretnék visszavonulni a szobámba.
Huma egy ujjal végigsimított a saját csípője vonalán, ráérősen
kisimítva a ruhája anyagát.
– Nem felajánlás volt.
Lada tett egy lépést előre, de Huma megszorította a csuklóját.
Elnevette magát, és a nevetéséből Lada minden olyan titkot
kihallott, amihez eddig nem fért hozzá.
– Ladiszlava Dragwlya, Vlad leánya. Apád hadsereget küldött,
katonái közt fiával a várnai csatába. Ezzel megszegte a
törökökkel kötött békeszerződését, és teljesen kiszolgáltatta
nekünk a gyerekeit. Ladiszlava, a sorsoddal senki sem törődik,
kivéve szépséges öcsédet és a gyenge szultánt. Kicsi Ladácska, a
házamban, a védelmem alatt ülj le.
Lada emlékezett, milyen volt érezni a bőrt a szájában, az
inakat a foga alatt, a hús ellenállását könyörtelen állkapcsa
között. Egy rövid, szédítő pillanatra felmerült benne, hogy
ráveti magát Humára, és úgy tépi szét, ahogy Mehmed
támadóját.
Ehelyett leült.
– Jó kislány.
Huma összecsapta a kezét, mire három csodás virág jött be
lány alakban: ételeket és italokat tettek eléjük, majd szótlanul
kilibbentek. Lada a lányokra nézve azon tűnődött, vajon ők
Mehmed barátnői-e. Járt már itt Mehmed? Leszedte ezeket a
virágokat?
Huma az eléjük pakolt ételek láttán kidugta kissé hegyes,
piros nyelvét, és megnyalta a fogait. Ladát egy kígyóra
emlékeztette, és ez összezavarta. A férfiak voltak a kígyók, a
nők a kertek. A dadája elmagyarázta, hogy a nő és a férfi a
hitvesi ágyban találkozik. Lada ekkor még nagyon kicsi volt,
akkoriban történt, amikor a vallástanítói Ádám és Éva
történetét tanították neki. A két dolog összekeveredett a fejében,
hiszen a férfiak és a kígyóik győzték meg Évát arról, hogy
veszítse el gyönyörű, tökéletes kertjét.
Egyetlen kert sem marad életben, ha kígyó hatol belé. Minden
elvész, és a kígyóé lesz minden.
Lada most már természetesen többet tudott. A tudását a
janicsárok goromba tréfáiból és a képszerű történeteikből
merítette. Ezek mind alátámasztották meggyőződését, hogy az
értelmezése mindig is helytálló volt.
 De Huma most nem kert volt, hanem kígyó.
– Murád szerette a nagyon fiatal lányokat. Évekig szinte
semmit sem ettem, hogy kicsi és fejletlen maradjak. – Fogott egy
sült, őrölt borssal megszórt csirkelábat. Amikor beleharapott,
befelé fordult a szeme, és elégedetten dünnyögött. – Azt hittem,
hogy előbb halok éhen, mintsem megfogan bennem az örökös,
de aztán a drága Mehmed a méhembe költözött, én pedig újra
elkezdtem enni.
Lada elvett egy lepényt, kis darabokra szaggatta, és közben
nézte, mennyire élvezi Huma az ételt. A virágocskák többször
hoztak még ennivalót, újratöltötték Huma borospoharát, sőt,
még a száját is megtörölgették.
– Lenyűgöznek ezek a lánykák, ugye? – kérdezte Huma.
Lada ekkor újra a nőre összpontosított. Azt hitte az előbb,
hogy Huma annyira elmerült az evésben, hogy szabadon
gondolkodhat és nézelődhet.
– Miért takarják el fátyollal az arcukat? Az istenüknek még a
nők látványa is gyűlöletes?
Huma nevetett.
– Valamit félreértettél. A nőknek el kell takarniuk a testüket,
igen. De a fátyol a státuszt szimbolizálja. Csak azok a nők
fedhetik el az arcukat fátyollal, akiket eltartanak, és nem kell
alantas munkát végezniük. Ezek a lányok ezt kiérdemelték. Ez a
kiváltságos helyzet jele.
– Kiváltságos helyzet? De hiszen ők rabnők!
Huma nevetett.
– Ahogy én is, kincsem. Kislánykoromban adtak el és hoztak
rabnőnek a hárembe.
 Lada fintorgott.
– Küzdenie kellett volna. Menekülnie.
– Mégis hová? Évekig dühös voltam. Féltem. De az embernek
annyiféle módon lehet hatalma és ereje. A nyugalom is hatalom
és erő. Abban is van erő, ha valaki megfigyel, vár, jól beszél, jó
időben és a megfelelő emberhez szól. Az is hatalom és erő, ha
valaki nőnek születik. Igen, van erő ezekben a testekben,
amiket olyan gúnyosan nézel. – Huma végigsimított telt keblein,
a hasán, és a keze a csípőjén állapodott meg. – Ha olyan dolgot
birtokolsz, amit más akar, akkor ott mindig van hatalom.
– De elvehetik tőled.
Lada elég férfit látott, és eleget látott a világból is ahhoz, hogy
tudja, a női test nem a hatalom forrása.
– Hatalmat fontosabb dolgokért cserébe is adhatnak. Ezek a
lányok, a rabnők, megértik ezt. Az eszesek éveket töltenek azzal,
hogy feljebb kapaszkodjanak. Próbálnak olyan helyzetbe
kerülni, ahol már van valamennyi befolyásuk. Az okos lányok
többet érnek el, mint azok, akik csak szépek.
A tekintete olyan átható volt, hogy Lada elvörösödött, és a
lepénydarabkákat a tányérjára ejtette. Ügyetlennek érezte
magát, sutának és csúnyábbnak, mint bármikor korábban.
Mindig tudta, hogy nem szép, és soha nem lesz senki oda a
szépségéért, de ez eddig nem keserítette el. Huma viszont az
arcát fegyverként és eszközként használta, úgy, ahogy Lada
soha nem tudta. Eddig nem gondolt arra, hogy ha vonzóbbnak
születik, a hatalom fonalából több jut neki.
Dacosan szegte fel az állát.
– Én úgy is lehetek erős, hogy nem adok fel semmit.
Megmentettem Mehmed életét.
Huma elvett egy datolyát, és szopogatni kezdte.
– Hmm, igen… Valóban, remek munka. De nem gondolod,
hogy te vagy az egyetlen nő, aki ölt azért, hogy megvédje őt,
ugye?
Lada zavarában grimaszolt, és ezt nyomban meg is bánta.
Úgy tűnt, hogy Huma mindenhonnan információt szerez.
Hosszú ujjaival mélyre ásott Lada lelkében, pedig csak az arcát
nézte.
Az asszony hátrahanyatlott a párnákra, és a kezét a
homlokához emelte. A ruhája ujja lecsúszott, kilátszódott
hosszú, fehér, formás karja.
– Szörnyű tragédia volt, amikor Mehmed legidősebb fivére
megbetegedett és hirtelen meghalt. Ereje teljében! Aztán
ismeretlen merénylők meggyilkolták a második bátyját és
annak két fiát. Micsoda szomorúság! Murádnak csak egyetlen
olyan korú fia maradt, aki megörökölhette a trónt, ha esetleg
elesik egy csatában. – A megjátszott bánatot Huma arcán valami
sötétebb, dühösebb arckifejezés váltotta fel. – És hirtelen Murád
úgy dönt, hogy nyugalomba vonul, és egyetlen fiát a farkasok
prédájául hagyja. Mindent kockára tett, amiért dolgoztam.
Lada feszülten figyelt.
– De maga nem hagyhatja el a háremet! Hogy csinálta?
– Észrevetted a férfiakat, akik itt dolgoznak?
Lada a fejét csóválta.
– És ez így is van rendjén. Az én drága eunuchjaimtól
mindenki kényelmetlenül érzi magát. A férfiak nem viselik el a
közelségüket, mert csakis arra tudnak gondolni, mit kellett
elviselniük azért, hogy azzá legyenek, akik. Az eunuchok rabok,
olyanok, mint én, de ők is hoztak áldozatot. Elvettek tőlük
valami értékeset és pótolhatatlant, de ezzel egy olyan helyre
kerültek, ahol erő és hatalom birtokosai lehetnek. Mindenhol
ott vannak az országban, minden tehetős háztartásban;
felszolgálnak, őrök, az enyémek. – Huma felült, hirtelen és éles
mozdulattal ahhoz képest, hogy eddig milyen érzéki pózban
feküdt. Lada hátrahőkölt.
– Te ezt az egészet – Huma a helyiségre, az épületre és végül
önmagára mutatott – börtönnek látod. De tévedsz. Ez az én
udvarom. A trónom. A királyságom. Az ára pedig a
szabadságom és a testem volt. – Keskeny szemöldökét felvonta,
az ajkán mosoly játszadozott, de a pillantása kemény maradt. –
Felmerül a kérdés, Sárkány leánya, hogy te mit fogsz feláldozni.
Mit vehetnek el tőled azért, hogy neked is hatalmad legyen?
Teljesen más volt ez a beszélgetés, mint a Marával folytatott.
Ez nem arról szólt, hogy egy nagyobb cél érdekében áldozza fel
magát, hanem arról, hogy önmagából áldozzon fel valamit
személyes céljai érdekében.
– Én… semmit. Ööö – dadogott.
– A fiamat feláldoznád?
– Micsoda? Nem! Én védtem meg őt! Én…
– Feláldoznád az életed, ha a fiam mellett uralkodhatnál? –
Huma elhallgatott, aztán Lada elgyötört arckifejezése láttán
elnevette magát. – Úgy látszik, nem áll szándékodban. Jól van.
Elmehetsz. De azt akarom, hogy gondolkodj el azon, mit kell
feláldoznod egy olyan jövő érdekében, ahol senki nem mer egy
ujjal sem hozzád érni. Azt akarom, hogy gondolkodj el
Mehmedről és a jövőjéről.
Megvetően intett, hogy elmehet, mire Lada kimenekült a
teremből.
 24

A sötétben úgy tűnt, hogy a félelem teljesen maga alá gyűri, de

másnapra enyhült az érzés. A pompás nap megvilágította a
palotát, ahol beindult a szokásos nyüzsgés.
Huma megparancsolta Radunak és Ladának, hogy
viselkedjenek úgy, mintha semmi nem történt volna, és hogy ne
vonják magukra a figyelmet.
Radu szaggatottan mély levegőt vett, és a fal mellett
lopakodva igyekezett Mehmed szobái felé. Úgy döntött, hogy
visszamegy a merénylet színhelyére, de tudta, hogy veszélyes
ötlet. Ha a folyosón őrök állnak, akkor majd sarkon fordul, és
elrohan. Úgy csinál, mint aki eltévedt. Imádkozik, hogy ne azok
legyenek, akik részt vettek a merényletben, annál is inkább,
mivel Mehmed nem tudta, ki áll őrt aznap, érdeklődni pedig
nem érdeklődhettek.
De Radu bátor akart lenni. Mi van akkor, ha Lada és Mehmed
rémületükben nem vettek észre valamit? Ha visszamegy a
szobába, és kutakodik…
Ahogy eszébe jutott a hulla szó, máris meg kellett állnia. De
nem tehette. Menni fog. Huma akarta, hogy tegyenek úgy,
mintha nem történt volna semmi. Radu pedig tudni akarta,
miért történt. Ha valami fontos nyomra bukkan, akkor ezúttal ő
lesz az, aki megmenti Mehmed életét. Mert lehet, hogy a fiú
juttatta Mehmedet biztonságos helyre, de Lada volt az, aki
megmentette az életét.
Ez a kelleténél jobban zavarta, és vakmerővé is tette.
Amikor befordult a sarkon, észrevette, hogy a Mehmed
lakosztálya előtti tágas folyosó kong az ürességtől.
Radu nem tudta, hogy a tetem bent van-e még. Vajon
felfedezték? Huma mindenkit értesített arról, hogy Mehmed a
háremben dőzsöl. Lehet, hogy azóta senki nem járt Mehmed
lakosztályában. Radu szinte rosszul volt a rettegéstől és a
morbid kíváncsiságtól, de besurrant az ajtón, és elsétált a
várószoba mellett Mehmed dolgozószobája felé. Lélegzet-
visszafojtva lépett be.
A csillogó padlókövön egy csepp vér sem volt. Az elejtett tőrt
és a merénylő testét sem látta.
Valaki kitakarított. Semmi nem utalt arra, milyen
szörnyűségek történtek itt.
De nem, valami mégis megváltozott. Radu egyik kedvenc
szőnyege, aminek olyan szívderítő kék és sárga színe volt,
eltűnt. A gyilkosság egyetlen bizonyítéka bizonyos dolgok
hiánya volt: eltűnt a test, a vér, a szőnyeg és Mehmed.
Radu odament az íróasztalhoz, és szórakozottan
végigtapogatta a keze ügyébe eső különböző tárgyakat.
Tintatartó. Konstantinápoly térképe, rajta megjegyzések
Mehmed tömött, lendületes írásával. Néhány vallási témájú
füzet. Radu reménykedett benne, hogy egyszer kölcsönkérheti
őket. Egy súlyos, bőrkötéses könyv, ami részletesen beszámolt
Nagy Sándor életéről.
Alig hallhatóan megnyikordult a külső ajtó. Radu pánikba
esett. Egy oszlop mögé ugrott, pont azelőtt, hogy kinyílt a
dolgozószoba ajtaja.
A hívatlan vendég nesztelenül járt, de határozott léptekkel.
Radu hallotta, hogy valamit pakol, aztán összeteker egy merev
pergament, ami nehezen adta meg magát. Az illető olyan
gyorsan távozott, ahogy bejött. Radu várt még néhány
másodpercet, hogy megnyugodjon kalapáló szíve, aztán
elhagyta búvóhelyét, és visszament az íróasztalhoz. Minden a
helyén volt.
Minden, kivéve a Mehmed megjegyzéseivel ellátott
Konstantinápoly-térképet.
Mielőtt még meggondolta volna magát, kiszaladt. Egy távoli
fordulóban épp elcsípett némi mozgást, ezért arra rohant.
Befordulva meglátta az alakot: egy tizenhat év körüli fiút. A
szolgák egyszerű öltözékét viselte. Alázatos tartással, de
céltudatosan haladt előre. Radu is így tett volna, ha
észrevétlenül akart volna eljutni valahová.
Utánozta a tolvaj járását, és nem hagyta kilépni a látóteréből,
de elég távol maradt, hogy észrevétlen legyen. Kijutottak az
utcára, ahol fényűző, méltóságteljes házak emelkedtek a
macskaköves út két oldalán. A tolvaj elvegyült az emberek
között, akik az első ház kapuján mentek ki és be. Radu felkapott
egy kosarat a bejárat mellől, a karjába vette, és örült annak,
hogy egyszerű ruhát vett fel, és nem a Mehmedtől ajándékba
kapott elegánsabb öltözékeinek egyikét.
 A tolvaj egy oldalsó bejáraton ment be a házba. Tudta, hova
megy. Radu a nyüzsgő konyhán keresztülkígyózva követte, és
közben majdnem elvesztette szem elől. Egy hátsó folyosón
mentek tovább, majd fel a szűk hátsó cselédfeljárón. Kevés volt
a hely, a lépcső egyenetlen, a levegő fülledt. Radu arra
számított, hogy megmásznak még egy emeletet, de a
félhomályban kinyílt egy ajtó. Belépett, és egy másik világban
találta magát. Élénk fény áradt egy széles, magas folyosóra.
Vastag szőnyegek a padlón, köztük fényes csempeburkolat.
Szobrok, kerámiák hangsúlyozták a türkiz árnyalatú falak
szépségét és eleganciáját, a falak pedig a szobrokét. A
makulátlanul csillogó tükrök fémkeretben függtek szabályos
távolságokban egymástól, azt a benyomást keltették, mintha
lenne még egy folyosó.
Minden ajtó csukva volt, a tolvajnak pedig se híre, se hamva.
Radu már majdnem visszament a lépcsőházba, amikor
hirtelen észrevette, hogy az egyik súlyos faajtót résnyire nyitva
hagyták. Óvatosan odasurrant. Ha elkapják, sehogy se fogja
tudni kimagyarázni magát.
– …kitakarítottak, ahogyan azt ön is feltételezte – mondta egy
hang.
Radu nem ismerte fel, de feltételezte, hogy a szolga beszélt.
– A kis disznó – mordult fel egy mélyebb hangú valaki.
Idősebb lehetett a szolgánál.
Pergamensusogás, ahogy széthajtogatták a tekercset, majd
néhány másodpercnyi súlyos csend. Radu idegesen pillantott a
folyosóra, de az üres volt.
– Pökhendi ördög – közölte az idősebb férfi válogatott
káromkodások kíséretében. – Azt hiszi, hogy le tudja rombolni a
város falait? Ez lenne az ő isteni küldetése? Isten mentsen meg
minket az olyan szolgáktól, mint ezek!
Pergamensusogás, toll sercegése. Radu hátán folyt a verejték.
Vett egy mély levegőt, és belesett az ajtónyíláson. Úgy
helyezkedett, hogy minél többet lásson. Meglátta a szolga hátát.
Az íróasztalnál egy férfi pecsételt le egy levelet. Éppen viaszt
öntött rá.
Halil pasa.
Halil pasa egy gyűrűt nyomott a viaszra, és átadta a levelet a
szolgálónak.
– Jusson el a címzetthez!
Radu visszaszáguldott a lépcsőházba az ajtó mellőli lesből.
Felszínesen, kapkodva szedte a levegőt. A lépcsőfordulónál
elbújt egy árnyékos sarokba, és várt.
Kinyílt az ajtó. Radu rémülten rávetette magát a szolgára. A
fiú Radu inge után kapott, de nem tudta megfogni, így tompa
puffanással esett a keskeny lépcsőre. Ahogy gurult lefelé,
beverte a fejét a falba. A teste végül furcsa szögben állt meg.
Beszorult.
Radu várt. Levegőt vett: egyszer, kétszer, háromszor, de ezek
a levegővételek nem levegővel töltötték meg a tüdejét, hanem
félelemmel. Amikor a fiú már nem mozdult és nem kiáltott
segítségért, odarohant hozzá. Nem volt a kezében a levél.
Minden hiába. Radu megölte, és…
A fiú mellkasa ekkor alig észrevehetően felemelkedett, és alig
hallhatóan nyögött egyet. Radu hálaimát mondott az égieknek,
végigtapogatta a ruháját, és… igen! Megtalálta a levelet!
Bedugta az inge alá, és lesietett a lépcsőn. Majdnem elbukott a
saját lábában. Lent megállt néhány pillanatra, megnyugtatta a
légzését, és nyugodtan lépett a konyhába. Teste futásért kiáltott,
de ő komótos léptekkel haladt, és elégedett, közömbös
arckifejezéssel, míg végre kijutott a napsütötte udvarra, és
kimenekült a kapun. Csak akkor merészelt futni, amikor már
visszaért a palota területére.
Sötét haj villanását látta, és egy ismerősen, energikusan
lépkedő alak tűnt fel. Nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől,
irányt váltott, és Ladába ütközött. Majdnem fellökte.
– Mi van veled? – kérdezte a lány, és vállon ragadta, hogy ne
essen el egyikük sem.
– Most jövök a… valaki bement Mehmed lakosztályába… és
ellopták… de megvan a levél! – Lada arca előtt lóbálta.
Lada idegesen grimaszolt, elvette, és arrébb ment. Radu
követte, és a válla mögül kukucskált.
– Állj már le! – förmedt rá a nővére. – Úgy viselkedsz, mint aki
egy zászlót lóbál azzal a felirattal, hogy bűnös vagyok!
Radu próbálta a lépteit Ladáéhoz igazítani, és arra
kényszerítette magát, hogy előre nézzen. Visszamentek a
hárembe. Egy eunuch beengedte őket. Lada szobájába mentek.
Alig volt benne bútor, csak egy egyszerű ágy és egy szék, a
sarokban éjjeliedény és kis mosdótál egy alacsony asztalon.
– Az én szobám szebb – jelentette ki Radu még mindig
rendkívül izgatottan.
– Persze hogy szebb. – Lada leült az ágyra, és maga mellé tette
a levelet. – Huma odavan érted. Téged mindenki szeret.
Radu alig várta, hogy megtudják, mi van a levélben, meg hogy
elmesélje Ladának, milyen ügyesen csinált mindent. Fontos
lesz. Muszáj, hogy fontos legyen. De mi van akkor, ha a levélben
nincs semmi? Ha egy olyan levélért támadt rá a szolgára, amit
Halil pasa egy távoli rokonának írt? Halil pasa egy szót sem
szólt a merényletről. Lehet, hogy a szolga valami olyat hozott el,
ami csak Halil pasára tartozik.
Radu nagyon félt, hogy hibát követett el, de attól is, hogy jól
csinálta. Inkább húzta kicsit az időt.
– Te miért voltál kint?
– Nicolaéhez mentem. Ő nem hallott semmit a merényletről.
Továbbra is Iljas a parancsnok, semmi nem változott.
– De azt parancsolták, hogy tartsuk titokban…
Lada felemelte a kezét, hogy hallgasson.
– Nicolae hallgatni fog. Benne megbízhatunk. Meglepődött a
merénylet hírére, de az elméletemen már kevésbé, hogy egy
janicsár volt az elkövető. Az elégedetlenség járványként terjed.
Nicolae még azt is hallotta, hogy egyes csorbadzsik is gyűlölik
Mehmedet… – Radu zavara láttán Lada ingerülten fújtatott. –
Janicsárparancsnokok. Én egyszerű janicsárokat hallottam
ilyesmikről beszélgetni, de a helyzet komoly, mert a csorbadzsik
is fel vannak háborodva. De Nicolae nem tudja, ki áll a
háttérben.
Radu kézbe vette a levelet. Remegett a keze.
– Talán ebben megtaláljuk a választ.
Lada feltörte a pecsétet, és széthajtotta a levelet. A tinta még
olyan friss volt, hogy Radu érezte a szagát. A szeme azonnal az
aláírásra siklott.
– Halil pasa. – Lada úgy köpte ki a nevét, mint egy
káromkodást. Nem tolta arrébb Radut a könyökével, amikor
odahajolt, hogy jobban lásson. – Konstantinápolyba ír. Biztosítja
őket arról, hogy Mehmed nem fogja ellenük vezetni a török
csapatokat.
– De hisz ezt nem ígérheti meg! Mehmed eldöntötte…
Radu elhallgatott.
A nővére ránézett, és a tekintetéből már lehetett látni, hogy
hirtelen valami nagyon súlyos dologra jött rá.
– Pedig megígérheti. Mehmed nem vezethet ellenük török
csapatokat, ha halott.
Radu felállt.
– Muszáj ezt elmondanunk valakinek! Halil pasát le fogják
tartóztatni, és…
– Ki fogja letartóztatni őt? A szultán janicsárjai? Gyűlölik
Mehmedet. Nem tudjuk, ki tudott közülük a merényletről, hogy
hányan tudtak róla, hogy milyen magas rangban vannak…
Ráadásul ki hinne nekünk? Ebben egy szó nem esik Mehmed
megöléséről vagy a gyilkossági kísérletről. Ez csak egy gyenge
lábakon álló bizonyíték egy befolyásos ember ellen.
– Tennünk kell valamit!
Lada grimaszolt.
– Ha Murád visszajönne, ahogy erről szó is volt, akkor semmi
nem történne!
– Mehmed nem akar lemondani a trónról. Most akar
uralkodni. Másképp kellene segítenünk.
Lada összehajtotta a levelet, és a szórakozottan a lábát
csapkodta vele.
– Te mit áldoznál fel a hatalomért?
 – Micsoda?
Lada felvont szemöldökkel nézett rá. Láthatóan nagyon
gondolkodott valamin.
– A hatalomért Halil pasa kész Mehmedet is megöletni. A
hatalomért a janicsárok feláldozzák a hűségüket. Mindenki fel
akarja áldozni Mehmedet. Azt kell kitalálnunk, hogyan
előzhetünk meg mindenkit.
Radu szörnyülködve hőkölt hátra.
– Nekünk meg kell őt védenünk! Nem hagyom, hogy feláldozd
őt!
Elfordult, hogy kimenjen. Lada megfogta a karját, de Radu
lerázta, és elfordította a kilincset. Lada a földre teperte, és a
hátára térdelt.
– Hallgass már meg! Valakit fel kell áldozni! Ez a valaki pedig
Mehmed. Feláldozzuk Mehmed trónját, hogy életben maradjon,
és később el tudja foglalni. Ha a trónon marad, meghal.
Gondoskodunk a biztonságáról addig, amíg idősebb lesz.
Okosabb. Erősebb. Amikor már nem védtelen gyermekként fog
a trónra kerülni, hanem ő lesz Isten értékes keze a földön.
– Ne gúnyolódj!
– Mindent elveszíthetünk, Radu.
Lada hangja remegett, és Radu megijedt, hogy ha ránéz, talán
sírni látja. Ez mindennél jobban megrémítette: hogy a nővére
összeomlik. Minden olyan távolinak tűnt: a férfi, akit megölt, a
merénylet… Nem látta, ráadásul valótlannak érezte, de tudta,
hogy a síró Lada az ő világának a végét jelenti. Ha a nővére
képtelen erős maradni, akkor ő miben reménykedhet? Mitől
lenne erős?
 Lada folytatta:
– Mehmed jelenti a mi egyedüli védelmünket. Azt hiszed,
hogy én gyengének akarom őt látni? Ha Mehmed nem lesz a
trónon, akkor apánk dolgaiért ki fognak minket végezni.
– Akkor segítsünk neki! Találjuk ki, hogy számoljunk le Halil
pasával!
– Ezzel kockára tennénk az életét. A következő merénylet már
sikeres lesz. – Lada az öccsére nehezedett, de levette a térdét a
hátáról. – Az életünk attól a pillanattól fogva ki van szolgáltatva,
hogy az apánk idehozott bennünket. Én nem tudok… –
Elhallgatott, és a hangja mintha ellágyult volna. Az ujjával Radu
egyik fürtjét birizgálta, úgy húzkodta, ahogy utoljára
kiskorukban. De nem erősen. – Nem fogom kockára tenni
Mehmed életét azért, mert ezzel előnyt kovácsolhatunk
magunknak.
– Nem ez a lényeg. Mehmed soha nem fog lemondani a
trónról. – Ha Lada látta volna Mehmedet a fürdőben, látta volna
az örömét és az eltökéltségét, akkor most megértené őt.
Mehmed a szultán, és olyan szenvedélyesen csinálja, ahogyan
mindent, ami felkelti az érdeklődését. Lada megmozdult, és az
ajtónak dőlt. Radu mellé ült. A válluk összeért. – Ha arra kérjük,
mondjon le, ha azt mondjuk neki, hogy nem maradhat szultán,
akkor soha nem fog nekünk megbocsátani. Elveszítjük a
barátságát és a bizalmát.
– Akkor intézzük úgy, hogy elvegyék tőle a trónt. Ellenkező
esetben megölik. A trón és a büszkesége vagy az élete, Radu.
Radu a barátjára gondolt. A barátja lelkében égő lángra, ami
egyre erősebben lobogott, ahogy igyekezett betölteni a
küldetését. Arra gondolt, hogy mi történik, ha a lehető
legmegalázóbb módon vesznek el tőle mindent.
Elképzelte, ahogy Mehmed lángja örökre eltűnik a világból.
A fejét a súlyos faajtónak támasztotta. Mehmed össze fog
omolni. De életben marad.
– Hogy csináljuk?
Lada odatette a kezét, ahol a kardhüvelynek kellett volna
lógnia.
– Van egy ötletem.

– Azt akarod, hogy én?! – kérdezte Huma.

Nevetett, de a tekintete kegyetlen maradt.
– Érje el, hogy a janicsárok fellázadjanak!
– Mégis miért tennék ilyet? Ez az egész város biztonságát
megingatná.
– Pontosan. – Lada mozdulatlanul ült, és nyugodtan beszélt.
Radu tudta, hogy ez mekkora erőfeszítésébe kerül. Látta, hogy a
szoknyája alatt fel-alá jár a lába. – Elégedetlenek, készen állnak
a felkelésre. Ha meg lehetne vesztegetni egy elég magas rangú
személyt, hogy legyen a felbujtó, akkor a katonák követnék. Ha
pedig Mehmed tanácsért jönne, mondja neki azt, hogy emelje
meg a zsoldjukat.
Huma grimaszolt.
– Ismerem a janicsárok parancsnokát. Kazanci Dogannak
hívják. Ő kapható lenne rá. De veszélyes vállalkozás. A pénz
azokból az adókból jönne össze, amit a kifejezetten gazdag,
befolyásos emberektől szedünk be. Nem fognak örülni annak,
hogy Mehmed ezt a pénzt a janicsárok követeléseire fordítsa,
ahelyett, hogy kemény kézzel fogná őket.
– Ha elegendő vezér, pasa, bég és szandzsákbég kéri Murádot,
hogy térjen vissza a trónra, akkor kénytelen lesz hallgatni rájuk.
Huma elegáns kezével a levegőbe hasított.
– Nem. Valami mást fogok kiötölni. Nem akarom, hogy Murád
visszajöjjön. A janicsárok csak azért elégedetlenek, mert van
választásuk. Ha Murád halott lenne, kénytelenek lennének
elfogadni Mehmedet. – Felállt, és elkezdett járkálni. – Ha Murád
meghalna, engem neveznének ki régensnek addig, amíg
Mehmed idősebb lesz. Engem támogatnának. Kazanci Dogan
mögém állna, de Halil pasa… – Nehezen ült le, a mozdulataiból
eltűnt minden kecsesség. – Nem, ő soha nem támogatna. Ha
bármi történne Muráddal, Halil pasa úgy intézné, hogy őt
nevezzék ki régensnek. Ha pedig ő kerül a trónra, akkor
mindnyájunknak befellegzett.
Lada lelkesen egyetértett.
– Szükségünk van Murádra. Ha nem jön vissza, Mehmed
meghal.
– Nem. Idővel mindenki belátja, hogy Mehmed jó szultán lesz.
Radu átadta Humának a levelet, amit sokkal nehezebbnek
érzett, mint azt a pergamen súlya indokolta volna.
– Nincs időnk.
Huma ajakbiggyesztve átfutotta a szöveget. A szeme köré
ráncok gyűltek.
– Konstantinápoly! Az az átkozott város!
– Ez mindennek a lényege – mondta Lada. – A janicsárok nem
akarnak ott harcolni, és attól tartanak, hogy Mehmed
vezetésével meg kell támadniuk a várost. Halil pasa
nyilvánvalóan kapcsolatban áll Konstantinápollyal, és a város
epedve várja Mehmed halálát. Mehmed nem fogja titokban
tartani a céljait, azaz nem lehet meggyőzni az ellenségeit arról,
hogy érdemes lenne őt életben hagyni.
Huma suttogva folytatta:
– Muszáj, hogy legyen másik megoldás. Olyan sokáig és sokat
dolgoztam azért, hogy eljussak idáig.
– Most nem erről van szó! – förmedt rá Lada.
Huma vonásai megkeményedtek. Radu kétségbeesetten dőlt
előre. Neki kellett meggyőznie Humát.
– A fia trón nélkül is többet ér magának, mint holtan. Most
gondoskodunk a biztonságáról, és ha visszakerül a trónra,
akkor már valóban fogja tudni kormányozni a birodalmat. A
legbefolyásosabb válide szultánával együtt, aki valaha is élt.
Néhány végtelennek tetsző pillanatig Huma nem mozdult, de
aztán a vonásai újra ellágyultak.
– Jól van. Elindítom a dolgokat. Most viszont hagyjatok
magamra! – törődött bele.
Radu megkönnyebbülésében felsóhajtott. Felálltak, hogy
menjenek, ám Huma ekkor a szokott érzéki, de gúnyos
hangnemében megszólalt:
– Ti ketten nagyon jó barátai vagytok a fiamnak.
Radu sugárzott örömében. Jól döntöttek. De Huma folytatta:
– És nagyon-nagyon rosszak is egyben. Imádkozzatok, hogy
soha ne jöjjön rá, mit tettetek!

•
Két héttel később Lada és Radu Mehmed mellett utazott egy
kocsin a felkelésben lerombolt épületek égő romjai mellett.
Drinápolyból Amászia felé tartottak.
Elgondolkodva nézték a vidéket, távolodtak Mehmed
álmaitól.
Murád visszakerült a trónra. Radu és Lada nem látta őt, és
nem is említették a nevét, féltek még sugdolózni is arról, mit
tesz Murád, ha eszébe jut, mivel tartozik az apjuknak. Nem
maradt más választásuk: el kellett tűnniük a névtelenségbe.
Csak reménykedhettek abban, hogy senkinek sem jut az eszébe,
hogy nekik halottnak kellene lenniük.
Radu és Lada tehát egyetlen barátjuk mellett ültek. Radu
megkönnyebbülve gondolt arra, hogy az új életükben nem
nehezedik majd rájuk nyomás. Visszatérnek Amásziába, ahol
boldogok voltak. Talán újra azok lesznek.
De most Ladával egy közös titkot őriztek: a menekülésük
titkát. Erről Mehmed soha nem szerezhet tudomást. A titkuk
mélyebb volt és sötétebb, mint az erdei tó. Lada megszorította
öccse kezét, és ez a kézszorítás legalább annyira fájt, mint új
szövetségük.
Elárulták Mehmedet.
 25

1451. Amászia, Oszmán Birodalom

Lada kiabált, és a hangját úgy vitte a szél, mint egy uszályt.

Keményebben hajtotta a lovát. A zsákmány már közel,
majdnem elérhető távolságban volt, ugyanakkor vészesen
közeledtek az erdőhöz. Tudta, hogy ha beérnek, elveszíti. Ez
nem történhet meg.
Rántott egy utolsót a gyeplőn, felgyorsított, és így
karnyújtásnyira került a másik lótól. Átvetette a lábát a
nyergen, és oldalt tartotta meg az egyensúlyát. Egy
csatakiáltással leugrott, és rávetette magát Radura.
Radu meglepetésében felkiáltott, Lada pedig kereste, hol
tudna megkapaszkodni. A fiú köpenyébe kapaszkodott,
átvetette a felsőtestét a nyergen, és megfogta a gyeplőt. A ló
egyensúlyát vesztve vadul oldalra ugrott, és olyan hirtelen állt
meg, hogy a testvérek a földre repültek.
– Mi ütött beléd? – kiabált Radu.
Ellökte magától Ladát. A lány a hátára fordult, forgott felette a
csodás kék ég.
 Nevetett.
– Elvesztetted a maradék józan eszedet? Mind a ketten
meghalhattunk volna!
Lada kapkodta a levegőt a nevetéstől. Megpaskolta Radu
arcát.
– Én nyertem.
– Te… – Radu a lehorzsolt ujjával Lada karjába bökött. – Te… –
Végül, amikor már sikerült lelassítani a légzését, a fejét csóválva
mosolygott. – Csaltál.
– Csalás nem létezik. Csak győztes és vesztes van. Most én
nyertem.
– És ha mind a ketten meghalunk?
– Ha te haltál volna meg először, akkor is győztesnek
tartottam volna magamat.
Lehet, hogy Radu csak kifújta a levegőt, de az is lehet, hogy
nevetett, majd a lovához sietett. Az állat a közelben állt a
félelemtől még mindig tágra nyílt szemmel. A fiú halkan,
vigasztalón szólt az állathoz, megsimogatta hosszú, bársonyos
orrát. Lada körülnézett, a saját csatalovát kereste. Az is a
közelben álldogált, a fák védelme mögül leste őket.
Valószínűleg Lada elől bujkált az okos bestia.
Radu megnyugodott, begyűjtötte a két lovat, és a kezét
nyújtotta Ladának. A lány ezúttal is észrevette, meglepte és
féltékeny volt, amiért Radu keze nagyobb, mint az övé.
Lábujjhegyen is csak az öccse álláig ért. Az elmúlt két évben az
öcsikéje férfivá érett. Gyorsan nőtt, délceg lett, erős, arca
angyali pufóksága lassan leolvadt róla, és előtűnt az arccsontja
meg a kemény álla. Mivel hatalmas szemét nem ellensúlyozták
a babaszerű vonások, a tekintete magával ragadó volt, vastag
szemöldök keretezte sötét, dús pilláit. Hosszú, zabolátlan
fürtjeit copfban fogta össze.
– Fú! – huzigálta Lada az öccse haját. – Olyan jóképű vagy.
Mint egy törékeny lepke a talpam alatt.
– Fú! – ismételte meg Radu. Ő is meghúzta Lada haját. Sűrű
volt, és erős szálú. – Te meg olyan őrült vagy, mint egy veszett
kutya, akit ki kell nyírni.
Ráérősen ügettek vissza az erődbe a folyó partján
kanyarogva. Ahogy áthaladtak a városon, néhány boltos és
kereskedő vidáman integetett Radunak. Ő megállt, és
érdeklődött a beteg gyerekek hogyléte iránt, kifejezte a
reményét, hogy bőséges lesz a termés, és más olyan hétköznapi
dolgokról is tárgyalt velük, amiket Lada unalmasnak tartott.
Neki senki nem köszönt, észre se vették, hogy létezik.
Radu nélkül megőrült volna itt. Az alatt a két év alatt, amióta
ide menekültek Drinápolyból, közelebb kerültek egymáshoz. A
vér és a titkok összetartották őket, tudták, hogy egymáson kívül
nincs senkijük.
Ez is valami.
Mehmed volt a szövetségük harmadik eleme. Mehmed a
leghűségesebb barátainak, egyedüli szövetségeseinek tartotta
őket. Ladát is megenyhítette a bűntudat, és megszüntette benne
a haragot, amit olyan sokáig táplált Mehmed irányában.
Itt biztonságban voltak. És ez is valami.
Az elmúlt hat hónapban ugyanakkor annyira unatkozott,
mint soha életében. Újabb háború tört ki Hunyadi ellen, és
mindenki elment, aki számított. Még Mehmedet is behívták a
seregbe.
Ám valaki most a nevét kiáltotta.
Megdermedt, és a gyeplőt megrántva megállította a lovát.
Amikor megfordult, Nicolaét látta. Megszokott, könnyed
mosollyal az arcán lovagolt felé, pedig hatalmas heg húzódott a
homloka közepétől az orrnyergén keresztül a bal arcáig.
– Lada! Hiányoztam?
Lada grimaszolt, és az állát vakargatta.
– Nem voltál itthon? Fel se tűnt.
– Sírva hajtottad álomra mindennap a fejedet.
– Élveztem az áldott csendet, ami a távozásod után maradt.
Nicolae megveregette Lada vállát. Sugárzott az örömtől. A
lány végül megengedte magának, hogy visszamosolyogjon rá.
Igazából majd kiugrott a bőréből örömében.
– Mindent mesélj el! Azt is, hogy történt – bökött az állával
Nicolae hege felé.
– Ez? Ja, a jóképű arcom? Nagyon tragikus?
– Hálásnak kellene lenned a sorsnak. Életedben először két
szemöldököd van egy helyett.
Nicolae hátravetette a fejét, a hahotája betöltötte az egész
teret.
– Az én kicsi sárkányom mindig megtalálja a szépet az
életben. Gyere, igyunk egyet!
Radu is utolérte őket. Nicolae mellett lovagolt. A tekintetével
az utcát pásztázta, a tartása feszes volt: felállt a kengyelben,
mintha állva el tudná érni, hogy testet öltsön, amit elképzelt.
– Mindenki visszatért?
Lada és Nicolae értőn egymásra néztek. Bár Lada leplezte
ingerültségét, valójában legszívesebben keresztülvágtatott
volna a városon, hogy ő találkozzon először Mehmeddel. Merre
lehet? Biztonságban van? Ő is megsebesült, ahogy Nicolae?
Nicolae megpróbálta megsimogatni Radu fejét, de nem ért fel
olyan magasra.
– Mehmed megállt Drinápolyban. Nem tudom, kutyuskám,
mikor jön vissza a gazdid. Mondd csak, Lada, meg tudtad
tanítani a jó modorra, amíg Mehmed távol volt?
– Á, minden próbálkozásom kudarcba fulladt! Esténként
összepiszkítja a kis szőnyegét. Hol bepisil, hol sírdogál…
– Mindig jó érzés látni, hogy épségben hazaértél, Nicolae –
mondta Radu olyan szárazon, amilyen a gabona volt a
szokatlanul meleg őszi nap alatt. Intett, és ellovagolt, kettesben
hagyva Ladát és Nicolaét. Nem ismerte volna el semmi pénzért,
de amiatt ment el, mert nem akart csatlakozni hozzájuk. Így
tudta csak leplezni a tényt, hogy be akarja tartani a ramadánt.
Mintha a nővére nem tudta volna.
Lada és Nicolae egy kis fogadó leghátsó zugába ült be. A
janicsárok gyakran jártak arra, mert a fogadós némi borravaló
fejében készséggel megfeledkezett az alkoholtilalomról. Lada
meghallgatott néhány történetet, köztük azt is, hogy Hunyadi
milyen szégyenletesen menekült el. Majd rátért az egyetlen
témára, amiről hallani akart.
– Hogy van Mehmed? – kérdezte ártatlan kíváncsiságot
tettetve.
Az elmúlt két évben elképesztően sok időt töltöttek azzal,
hogy taktikákat tanulmányoztak, csatákat elemeztek, és
információt gyűjtöttek arról, milyen fenyegetések leselkednek
az Oszmán Birodalomra. Miután Mehmedet megalázó módon
távolították el a trónról, elhatározta, hogy soha többé nem vall
kudarcot.
Azután pedig, hogy Lada elárulta Mehmedet, őt pedig az apja,
mindent megtett, ami tőle telt, hogy segítsen a fiúnak.
– A kis fanatikus mindannyiunkat meglepett. – Nicolae
felemelte a korsóját, és mosolygott, amitől a hamuszínű heg
eltorzult az arcán. – Mi szenvedtük el a legkisebb veszteségeket.
Az ő parancsnoksága alatt a jobbszárnyon. Értette a dolgát, és
jól is csinálta. Jobban, mint szultán atyánk.
Lada árulkodó mosolyát a súlyos korsó mögé rejtette.
– Lassan a testtel, Nicolae! Ez nagyon úgy hangzott, mint egy
dicséret.
– Átkozott legyek, ha bármikor is az atyámnak nevezem őt, de
a te Mehmededből most már rendes szultán lenne. Hacsak nem
ontja a vérünket Konstantinápoly falainál.
Lada megkönnyebbülve és megörülve Mehmed sikereinek,
hátradőlt a székében, és élvezettel hallgatta Nicolae történeteit
a hadjáratról, túlzásait a zűrzavarról, vérről és hőstettekről.
Néhány janicsár is csatlakozott hozzájuk, akik nem voltak
istenhívők, csak szerettek inni és sötét helyekre beülni.
Hamarosan megtelt a fogadó, szorosan egymás mellett ültek az
emberek, mindenki kapatosan az italtól és kábán az utazás
utáni letargiától.
– De azt még mindig nem mesélted el, hogy sikerült szert
tenned két szemöldökre – mondta Lada, alighogy Nicolae
befejezte tréfás történetét arról, hogyan próbálta kihúzni a
kardját egy magyar katona makacs bordái közül, mielőtt egy
ordító erdélyi utol nem érte.
– Ja, még az is. Fülig szerelmes lettem a tábori varrónőbe. –
Nicolae a lágyékára mutatott. – Folyton igazítania kellett az
egyenruhámon, mert akkora a férfiasságom, és végül belefáradt
abba, hogy elhasznált minden maradék anyagot. Nagyon éles az
ollója.
Kirobbant a nevetés. Lada a szemét forgatta, és örült a
félhomálynak, hogy senki nem látja, amint elvörösödik
zavarában. Bár rendszerint kerülte a férfiakkal az ilyen
beszélgetéseket – aggódott, hogy felbátorítja őket –, már annyira
hiányoztak neki, hogy nem akarta az otromba tréfáikat sem
kihagyni. Gúnyosan fújtatott.
– Sokkal valószínűbb, hogy csak összekeverte a dolgokat. A
masszív férfiasságodat hitte finom tűjének.
Még soha nem hallotta Nicolaét ilyen hangosan nevetni, sőt,
még néhányszor vállon is veregette Ladát. A lány hátradőlt,
kinyújtózott, és annyi helyet foglalt el, mint a férfiak. A
barátjára vigyorgott.
– Megmutathatom, ha akarod. – Nicolae széttárta a karját. –
Könnyen elájulsz?
– Nem túl jó a szemem. Kellene valami lencse, mert az ilyen
apró dolgokat csak azzal veszem észre.
Néhány katona rácsapott az asztalra, az egyik még a székről is
lefordult, részegségében vagy a nevetéstől. Ivan, akit Lada
akkor győzött le, amikor megismerkedtek Nicolaével,
előrehajolt. Azóta is gyűlölte a lányt.
– Nem minden olyan kicsi itt. – Kinyújtotta a kezét, elkapta
Lada bal mellét, és erősen megszorította.
 Mielőtt a lány reagálhatott volna, Nicolae ellökte Ivant.
Beleverte a fejét az asztalba, és a földre teperte. Beledöngölte
Ivan arcát a mocskos földbe, és ezt morogta:
– Lada egy közülünk. Mi pedig nem bánunk így egymással.
Felfogtad?
Ivan egyetértése jeléül dünnyögött valamit. Nicolae visszaült,
arcán újra a könnyed mosollyal, de a légkört súlyos csend
mérgezte. Ilyesmi még nem történt Ladával, de gyanította, hogy
ezt Nicolaének köszönhette. Vajon mióta állja útját ezeknek a
próbálkozásoknak? Miket mondhattak a háta mögött? Az, hogy
Nicolaének kellett őt megvédenie, arról tanúskodott, hogy nem
egy közülük. Érezte, a gyomrában érezte, tudta, hogy soha nem
lesz egyenlő. Mindig kívülálló marad.
Ivan pillantása, miközben feltápászkodott a földről, továbbra
is erőszakot ígért.
Lada rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.
 26

Radu lélegzet-visszafojtva várta, hogy a karaván közelebb érjen

a várhoz. Középen egy pompás hintó haladt húsz janicsár és
néhány lovas eunuch kíséretében, amit Radu kicsit furcsállt. Az
eunuchok jelenlétére ugyanakkor azonnal magyarázattal
szolgált, hogy amikor a hintó ajtaja kinyílt, a szultán egyik
családtagja szállt ki belőle. Nem az, akivel Radu annyira várta a
találkozást.
A hintóból Huma lépett ki. Az undor az arcára volt írva,
amikor szemügyre vette Amásziát, ami szinte
belecsimpaszkodott az alattuk folydogáló folyóba. Radunak
eszébe jutott az utolsó, két évvel ezelőtti találkozójuk, és ez
aggodalommal töltötte el.
– Radu! Nahát, hogy megnőttél!
Az asszony kinyújtotta a karját, Radu pedig megfogta a kezét,
de nem tudta, hogyan üdvözölje.
– Nagyon jól néz ki, kedves Huma.
Huma mély hangon nevetett. Szúrt, mint amikor füstöt szív az
ember a tüdejébe.
– A külső csalóka. Nem jött velem, hiába kukucskálsz a hátam
mögé.
Radu mosolyt erőltetett az arcára.
– Mi szél hozta Amásziába, ha nem Mehmeddel tért vissza?
Egyetlen kérdést akart feltenni: mikor jön Mehmed, és miért
késlekedik? De érezte, hogy fontos megőriznie a nyugalom
látszatát.
– Családi ügyben jöttem.
– De… Mehmed még Drinápolyban van? Milyen családi
ügyeket intéz nélküle?
Huma pár pillanatig Radu arcát fürkészte, aztán ismét
elnevette magát.
– Te tényleg nem tudsz sokat a fiam életéről, ugye? Olyan édes
kisfiú vagy! – Megpaskolta Radu arcát. A keze száraz volt és
puha. – Gyere, kísérj be! Mindent behozunk, ami kimaradt.
Hívd a bájos nővéredet is, hogy csodás csapatunk újra együtt
legyen.
– Ő a janicsárokkal van. Amióta visszatértek, alig látom.
Huma érdeklődő torokhangot hallatott, de nem szólt.
Elfoglalta a vár egyik legszebb lakosztályát, Radu pedig Lada
keresésére indult. Szolgát is küldhetett volna érte, de nem akart
kettesben maradni Humával. Titka a nővérével teher volt, de
egyben kötelék is. Huma jelenléte miatt viszont fenyegetésnek
érezte.
Az asszonnyal érkező janicsárok éppen kipakolták a
felszerelésüket.
– Meg tudnád mutatni nekünk a laktanyát? – kérte az
egyikük.
– Épp oda megyek. Gyertek utánam!
 Radu megfordult, hogy megmutassa neki, merre kell menni,
de hirtelen megdermedt. Próbált rájönni, honnan ismeri az
előtte álló embert. A férfi arca kerek volt, ajka vastag, fogazata
hiányos. Kerek arca tagbaszakadt alkatot is ígérhetett, de a férfi
épp ellenkezőleg vékony volt, végtagjai hosszúak, és Raduval
egymagas. A fiú rájött, hogy a katona jóval fiatalabbnak tűnik,
mint ahogy emlékezett rá.
– Lazar!
Lazar zavartan mosolygott.
– Ismerjük egymást?
– Azóta kereslek, hogy idekerültünk! Nem hiszek a
szememnek!
Radu vállon ragadta Lazart. A katona arcán meleg, nyílt
mosoly áradt szét, ami régen mindig megvigasztalta.
– A kisfiú az istállóból! Ez lehetetlen!
– Mit csinálsz itt?
– Áthelyeztek Iljas csapatába. Mindannyiunkat.
– De jó! Annyira örülök, hogy látlak. Komolyan!
Radu nem tudta levenni a pillantását Lazar arcáról, képtelen
volt elhinni, hogy rég elvesztett barátja előkerült. Ez kissé
enyhítette benne a csalódást és az éles fájdalmat amiatt, hogy
reménykedése ellenére Mehmed nem tért vissza.
– A jelenlétem rendszerint nem vált ki ekkora örömet. Szinte
újra kedvem támadt évekre eltűnni az életedből csak azért,
hogy meglepjelek a felbukkanásommal.
Lazar átkarolta Radut, és együtt ballagtak a laktanyához.
A férfinak hamarosan mennie kellett, szólította a kötelesség a
szállítmányokkal kapcsolatban, de ígéretet tett arra, hogy
gyakran találkoznak majd. Radu örömében dúdolt, így talált rá
Ladára. A jókedve azonban nyomban elillant, amikor rájött,
miért kereste meg a nővérét.
– Huma jött meg – vágott a dolog közepébe.
Lada megrezzent, és félretette a kardot, amit éppen köszörült.
– És Mehmed?
– Ő nem. Huma beszélni akar velünk.
– Én nem.
– Lada – kérte Radu.
A lány beletörődően hajtotta le a fejét. Raduhoz hasonlóan
tudta, hogy Huma mindig megkapja tőlük, amit akar.
Amikor beléptek a fogadószobába, az asszony egy hatalmas,
gondosan hímzett terítővel a kezében ült ott. Széles mosollyal
nézett rájuk.
– Lada, drágaságom! Van nálad fonal?
Radu nem értette, Lada miért kezdett el minden vidámságot
nélkülözve, már-már hisztérikusan nevetni.
– Nincsen – csóválta a fejét. – Egy szál fonál sincs nálam.
Huma Lada hahotázására csak a szemöldökét vonta fel, aztán
tetőtől talpig végigmérte, mintha csak egy morzsa lenne a
földön.
– Látom, továbbra is férfi akarsz lenni.
– Nem akarok férfi lenni – vágott vissza Lada, aki mostanra
már magához tért.
– Mégis nadrágot hordasz, és a janicsárokkal gyakorlatozol.
– Igen, mert különben ebben a szobában kellene üldögélnem.
Itt varrogathatnék mindenki számára láthatatlanul, amíg
megvénülök. Annyira különös, hogy mást választottam!
 Huma csettintett a nyelvével.
– Nagy erőt jelent, ha az ember nőnek születik. Elpuskázod a
lehetőségeidet. Olyan sok mindent tudnék kezdeni veled, ha
hagynád.
Lada sarkon fordult, de Huma megköszörülte a torkát, és
megpaskolta a helyet maga mellett. Lada grimaszolt,
görnyedten a falnak dőlt, és hunyorgott Humára.
– Miről akart beszélni? – kérdezte Radu.
Minél tovább hallgatott az okáról, Radu annál idegesebb lett.
Mehmed miért nem jött még vissza? Valami történt
Drinápolyban? Az anyja azért jött, hogy elmondja nekik, hogy
fény derült az összeesküvésükre, és Mehmed meggyűlölte őket?
Radu olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjpercei
is belefehéredtek.
Huma nem törődött vele, a hímzésből kilógó színes cérnát
húzogatta.
– Mondjátok csak, hallottatok már Teodóra bizánci
császárnőről?
Lada hátradöntötte a fejét, és ingerülten nézett Humára.
– Ő is tud varrni?
– Nem, ő örömlány volt.
Radu leült Huma mellé egy padra. Zavarba jött, de kíváncsi is
lett. Huma talán mégsem azt akarja elmesélni nekik, hogy
Mehmed a halálukat kívánja, mert elvették tőle a trónt.
– Nagyjából ezer évvel ezelőtt élt Bizáncban, amikor Bizánc
még Bizánc volt, és nem egy magányos, szomorú város, ami a
falai mögött kapaszkodik az életébe. Az apja medvéket
szelídített, az anyja színésznő volt. – Huma a színésznő szót
jelentőségteljes mosollyal mondta, utalva minden olyan
kötelezettségre, ami egy színésznőre hárult. – Teodóra az anyja
nyomdokaiba lépett, és meglehetős sikert aratott mindenben,
akármibe fogott. Fennmaradt néhány érdekes történet a
fiatalkoráról, de ezeket most átugrom, mert nem illik vegyes
társaságban ilyesmit mesélni.
Radura nézett, aki elkapta a tekintetét.
A fiú remélte, hogy nem vörösödött el. Nem értette, hogy
Huma miért tartotta rendjén valónak, hogy megossza a
történeteket a nővérével, de vele nem.
– Miért beszél nekünk róla? – kérdezte Lada közömbös
hangon.
– Szívességet teszek ezzel neked, legyél már egy kicsit
nagylelkűbb! Sok év elteltével Teodóra végül felvette a
kereszténységet, és rendes, de egyszerű életet élt. Fonalat font a
királyi palota közelében. Itt találkozott Jusztiniánusszal.
Jusztiniánusz császárral. Lehetséges, hogy Teodóra éles esze és
szerény származása fogta meg Jusztiniánuszt, de az is lehet,
hogy a… tapasztalata. Mindenesetre beleszeretett.
Megváltoztatta a törvényeket, amelyek megtiltották, hogy
színésznőt vegyen feleségül, és Teodórát császárnővé
koronázták. Nem csupán a császár hitvese lett, nehogy
félreértsétek! Teljes jogú császárnő lett, férje egyenjogú
partnere. Képzeljétek csak el! – Huma szünetet tartott, a
tekintete a távolba révedt és ellágyult. Aztán újra magához tért.
– Korábban férfiakat szórakoztatott a színpadon és a kulisszák
mögött, aztán egész Bizánc felett uralkodott. Elfojtott egy
lázadást, amikor a férje elmenekült volna, javított a nők életét
szabályozó törvényeken, és segített a világ legcsodálatosabb
katedrálisa, a Szent Szófia-székesegyház építésében. A mai
napig áll ez a székesegyház Konstantinápolyban. Arról
tanúskodik, mi mindent vitt véghez Teodóra és a férje. – Huma
előrehajolt. – Soha nem vett a kezébe kardot, de harmincezer
lázadó halt meg a parancsára. Örömlányként minden férfi előtt
megalázkodott, akinek elég érme csörgött a zsebében, de aztán
olyan nővé vált, aki senki előtt nem hajolt meg. Mit gondoltok,
nadrágot viselt?
– De szüksége volt egy férfira – hunyorgott Lada.
Huma mosolyogva villantotta ki a fogait, úgy, ahogy a
ragadozók szokták.
– Tökéletesen megértetted a történetet.
Szárazon, hangosan köhögött, és eltartott egy ideig, amíg újra
meg tudott szólalni.
– Hozhatok valamit? – kérdezte Radu.
Huma legyintett.
– Jobban megértem a helyzeted, mint azt te hiszed – mondta
Ladának. – De te visszafogod Mehmedet. Hozz meg egy döntést!
Ha nem akarsz feleségül menni hozzá, akkor engedd el!
Lada felállt, és azt sziszegte:
– Én nem tartom őt vissza!
Radu se hitt a fülének.
– Soha nem volt szó házasságról!
Ladára nézett, és várta a megerősítést. Az ő hármasuk mindig
is összetartozott. Lada és Mehmed között nem volt olyan
szeretet, ami Radu és Mehmed között ne lett volna. Nem, ezt
észrevette volna. Radu és Mehmed hittestvérek voltak, és ez
kétségtelenül közelebb hozta őket, mint amilyen a Mehmed és
Lada közti viszony volt.
Huma a fejét csóválta.
– Mehmed mielőbb vissza akart térni Amásziába. Én
beszéltem rá arra, hogy maradjon Drinápolyban, hogy olyan
kapcsolatokat alakítson ki, amikkel megalapozhatja a hatalmát.
Azóta, hogy elment, kevés változás történt. Nekem semmim
sincsen, még a férjem se becsül. – Úgy köpte ki a férjem szót,
mint egy rohadt fügét. – A fiam se ígérte meg, hogy képes lesz
arra, hogy megtartsa a trónt, amit neki őriztem meg. Előnyt
kellene kovácsolnia a Hunyadi ellen aratott sikerből, és nem
azon nyavalyogni, mikor jöhet vissza ide, az isten háta mögé. De
olyan boldog volt itt, a drága, hű barátaival, hogy nem figyelt az
igazán fontos dolgokra. Ezért megismétlem: engedd el!
Ladát hideg harag járta át. Szinte tapintani lehetett a
levegőben.
– Kérem, bocsássa meg, hogy zavarban vagyok, de nem
igazán ismerem a szabadság fogalmát.
– Ez ostobaság. – Radu kitárta mindkét kezét. Próbált
könnyedén beszélni. – Mehmed minden idejét tanulással tölti,
készül az uralkodásra. Mi soha nem tartanánk őt vissza ettől.
Tudja, hogy mindent megtennénk és meg is tettünk, hogy
megvédjük őt.
– Ó, igen, tudom. De ő nem tudja. Vagy igen? Ha az a gyanúm
támadna, hogy ti ketten az utamban álltok, akkor tétovázás
nélkül eltávolítanálak benneteket.
Radu ereiben megfagyott a vér. Huma kétségkívül
megöletheti őket. De ami még ennél is rosszabb, elmondhatja
Mehmednek az igazságot arról, hogyan vesztette el a trónt.
Akkor örökre elveszítenék. Radu nem tudta elképzelni nélküle
az életét.
De nem, nem is ez volt a gond.
A gond az volt, hogy pontosan el tudta képzelni, milyen lenne
az élete Mehmed nélkül. A gyerekkorát végig így töltötte, nem
akart visszakerülni abba a jeges magányba. Még úgy sem, hogy
Lada mellette maradna.
Miközben Huma felállt, hagyta, hogy a hímzés a földre
hulljon.
– Dolgom van. Ne feledkezzetek meg arról, amiről most
beszélgettünk!
Amikor elment, rálépett az anyagra, mintha a több száz óra
aprólékos munka semmit sem jelentene neki.
 27

A kellemetlen találkozás után Huma gyorsan visszatért a

fővárosba. Ennek már két hete. A janicsárok egy hónapja jöttek
meg, de Mehmednek híre-hamva nem volt. Lada újabb és újabb
kifogásokat talált, hogy miért nem akar Nicolae csapatával
gyakorlatozni. Minden megváltozott. Korábban minden erejével
azon volt, hogy bebizonyítsa, ő a leggyorsabb, a legokosabb és a
legkönyörtelenebb, de miután Ivan aljas módon megtámadta, és
Nicolae védte meg, rájött, hogy ennek semmi értelme. Soha nem
lesz ő a legjobb janicsár, mert soha nem lesz belőle janicsár.
Soha nem lehet a saját jogán erős, nem lehet hatalma, mert
mindig nő marad.
Korábban azt hitte, hogy a katonák visszatérése véget vet a
tétlenségnek és a melankóliának, amit Mehmed féléves hiánya
okozott, de csak még jobban elmélyítette. Még Radu is
szétszórttá és rosszkedvűvé vált: félt, hogy Mehmed nem jön
vissza, és hogy Huma mond neki valamit, ami miatt még inkább
távol marad.
Mivel a nap kíméletlenül sütött, Lada fehérneműre vetkőzött.
Egy ideje rászokott a hosszú tunikák viselésére, amit övvel
kötött meg, alatta pedig laza buggyos nadrágot hordott. Huma
ezt nem nézte jó szemmel, de ha bárkit is felháborított ez a
várban vagy a faluban, nem szólt – vagy talán nem merte szóvá
tenni. Lada új bőr csuklópántokat is hordott, ahová késeket
rejtett. A csatokat most kikapcsolta, és a ruhájára tette a
pántokat is a csizmája mellé. Végül kioldotta a fehér sálat,
amivel reménytelenül kócos, csomós haját fogta össze. Maga elé
tartotta a sálat, és azon gondolkodott, hogy vajon azért
választja-e mindig a fehéret, mert a janicsárok sisakjára
emlékezteti.
De egy sál sem fog soha úgy kinézni, mint egy janicsársisak.
Nagyot sóhajtott, aztán belecsusszant a titkos tavukba a
sziklák és fák között. A víz mélyzöld volt és olyan hideg, hogy
elállt tőle a lélegzete, és a lábujjai is elzsibbadtak.
A tó továbbra is az ő csodás titkuk maradt, egy olyan hely,
amit tényleg a sajátjuknak éreztek. Amikor visszatértek
Amásziába, Mehmed nagyon szomorú és csalódott volt, hisz
nem akarta elveszíteni a trónt. Lada és Radu akkor minden
tőlük telhetőt megtettek, hogy eltereljék a figyelmét. Kitaláltak
egy játékot: észrevétlenül el kellett slisszolni Mehmed őrei előtt,
és eljutni a tóhoz. Erre a kis csínyre mindhármuknak szüksége
volt, Mehmed nélkül viszont Radu nem akart odamenni, és
Lada sem járt, félt a csendtől és a magánytól.
Egészen máig. Akárhová ment, akárhány ember vette körül,
mindig tudta, hogy egyedül van. De magányos egy gyönyörű
helyen is lehetett.
Becsukta a szemét, és a hátán lebegett. Csak az arca maradt
kint a vízből, a napsugarak nagyszerűek és forróak voltak a
hideg vízhez képest. A melle is lebegett a rátapadó alsóing alatt,
ezt egyszerre találta mókásnak és furcsán zavarónak. Nem nőtt
sokat, de testesebb és erősebb lett, a melle puhává és teltté vált.
Zavarta gyakorlatozás közben, és a változás miatt újra meg
kellett tanulnia kést dobni és íjjal lőni. Utóbbi volt mindig is a
gyengéje.
A melle miatt néha azt érezte, hogy bezárták a testébe.
A mellbimbói is mintha önálló életet éltek volna. Időnként
laposak és kicsik voltak, máskor összehúzódtak és kiálltak. Lada
feltételezte, hogy most a hideg víz miatt történt, bár időnként
más helyzetben is megesett. A dadája elmagyarázta volna.
Vagy Huma. Bár inkább levágta volna a mellét, mintsem
tanácsot kérjen tőle a testével kapcsolatban.
Időnként eltöprengett azon, milyen lenne, ha élne az
anyukája. Vajon segített volna neki, amikor először jött meg a
havi vérzése, és megnyugtatta volna, hogy nem fog meghalni?
Tovább titokban tudta volna tartani nála az erre utaló jeleket?
Nem. Az anyja szörnyülködve hagyta volna magára, és
ráhagyta volna a dadusra a dolgot.
Víz alá merítette az arcát is. Anya. Dada. Sőt, barátnő. Lehet,
hogy ha az életében több nő lenne, akkor nem bukna ki annyira
a nők fizikai és társadalmi korlátai miatt.
A kézimunkázás jutott az eszébe. A nehéz, többrétegű
szoknyák, a szűk cipők. A lesütött tekintet, a kimért mosoly. Az
anyja. Huma. Halima és Mara. Hogy lehet valaki feleség vagy
nő.
Nem, hiába lenne körülötte több nő, az sem változtatna
semmin.
 És igazán megtanulhatna jobban lőni az íjjal az átkozott melle
ellenére is. Odatette a kezét, és olyan erősen szorította meg,
hogy fájt neki. Próbált rájönni, hogy mit akart Ivan. Mi a vonzó
ezekben a húsos dombocskákban? Ám Lada ekkor felsikoltott,
mert valaki ráesett, és a víz alá nyomta. Fulladozva próbált
visszakeveredni a felszínre.
Mehmed mosolygó arcát látta meg néhány centiméterre a
sajátjától.
A váratlan támadás miatti dühe egy pillanat alatt elpárolgott,
elmosta az arcán és a haján csorgó vízsugár. Mehmed
megváltozott. Felnőttesebb lett a távolléte pár hónapja alatt. A
változások Radut jóképűvé tették, Mehmed vonásai viszont
megkeményedtek. Távolságtartóbbá vált. Kevésbé emlékeztetett
a szökőkútnál síró fiúra, inkább volt szultán, már amilyennek
Lada szerint egy szultánnak lennie kell.
De Mehmed kemény vonásai ellágyultak mellette. Ismerőssé
váltak, főleg akkor, amikor azt a mosolyát villantotta rá, amit
kisfiúkorában. Ajka lágy volt, telt, hívogató, a szeme viszont
ravasz.
Lada nem tudta levenni a tekintetét a szájáról.
– Hiányoztam? – évődött vele Mehmed.
Kibukott belőle az őszinte válasz.
– Igen – suttogta.
Mehmed Lada csípőjére tette a kezét, ahogy már annyiszor
tavaly nyáron. Eltolta őt, játszott vele, de most úgy maradt. Lada
a vékony alsóingén keresztül érezte kezének melegét. Mehmed
hangja is erősebb lett, mélyebb, mint korábban.
– Te is nekem.
 Magához húzta, mire Lada szívében háború tört ki. A
megszokás azt diktálta volna, hogy ellökje, és egy okos, csípős
megjegyzéssel letörje a szarvát, miközben kitalálja, mit
csináljon a saját kezével – bármit, mert haszontalanul lebegtek
a vízben kétoldalt.
Huma szavai visszhangoztak benne. Engedd el! Tényleg
visszatartotta volna?
Vissza akarta volna fogni?
Mintegy válaszul, kétségbeesésében a keze magától
felemelkedett, és megfogta Mehmed fejét. Ujjai belegabalyodtak
a vizes hajába. Lada szája, ahonnan eddig csak mérges
megjegyzések jöttek ki, megtalálta Mehmed száját. A lány ajkát
édes tűz keresztelte meg, és valami új és vad született belőle.
Mehmed szája válaszolt a csókra, az ajka szétvált, a nyelvük is
találkozott.
Hasonlított egy párbajra.
Zuhanásra.
A halálra.
– Mehmed? – kiáltott Radu.
Hangja tompa volt, elmosódott, mintha Lada feje még a víz
alatt lenne. Félbehagyták a csókcsatát. Lada ekkor ráébredt,
hogy körülfonja lábával Mehmed derekát, a kezével a combját
fogja, és a mellkasuk egymáshoz tapad.
Eltolta Mehmedet, a víz alá bukott, és a másik oldalra úszott.
Radu ekkor bukkant elő a fák közül. Közöttük ugrott be a vízbe.
Amikor feljött a felszínre, a víz csurgott a hajáról, a hajában a
nap cseppjei csillogtak. Örömében nevetett. Mehmed nevetése
nem volt olyan őszinte. A tekintete Ladáéba égett. Felvonta a
szemöldökét. Kérdőn? Vagy ígért volna valamit? Lada nem
tudta eldönteni.
– Mehmed! Végre visszajöttél! – kiáltotta Radu.
– Szerintem Lada is észrevette – jelentette Mehmed.
– Lada. – Radu odaúszott a nővéréhez, és játékosan meglökte
a vállát. – Nem annyira hideg a víz. Miért reszketsz?
A lány elvonta a tekintetét Mehmedről.
– Csak úgy.
 28

Radu kifulladva nevetett, és leejtette fa gyakorlókardját.

– Én mára befejeztem.
Lazar vásott mosolyt villantott, bár a homlokán és a felső
ajkán folyt a verejték.
– Egész jól ment ma.
Megigazította hosszú fehér sisakját, mert kikandikált alóla
néhány sötét fürt.
Lazar Radu életének legderűsebb pillanataihoz tartozott, csak
az múlta felül ezt az örömöt, hogy Mehmed egy hónapja
visszatért. Bár Radu Mehmed javaslatára már néhány éve
együtt gyakorlatozott a janicsárokkal, a munkát az tette igazán
élvezetessé, hogy megjelent közöttük egy ismerős arc. Lazar
mindig önként jelentkezett, amikor Radu a laktanyába
látogatott, és gyakorlótársat keresett. Fürgén forgatta a kardot,
de még ennél is gyorsabban megnevettette Radut, így
ugyanolyan élénk színfoltja lett a fiú életének, mint
Tirgovistében. A tíz év korkülönbség sokkal kevésbé volt
feltűnő, mint akkor.
Lazar letette a kardját Radué mellé.
 – Hamarosan a nővérkédet is felülmúlod.
Radu a falnak dőlt, és a fejét csóválta.
– Csak ne úgy mondd, hogy ő is hallja, mert akkor még többet
fog edzeni! Így is alig látom.
Lazar felvonta fekete szemöldökét.
– És ez rossz?
– Ő a családom.
– Jaj, te szegény!
Radu nevetve nyúlt egy vödör víz felé. Ivott a tenyeréből,
aztán a vizes kezét a tarkójára tette. Lazar is lehajolt, Radu
vállát súrolta. Levette a sapkáját, és a fejére öntötte a vödör
vizet.
A fiú elugrott, de az oldala így is vizes lett.
– Pazarló bunkó!
Lazar kisfiús mosolya csibészessé vált. Eldugta a vödröt a
háta mögött.
– Gyere, és szerezd meg!
Volt valami a hangjában, ami miatt Radu megállt. A szíve és a
bordái között valamiféle furcsa, zümmögő ürességet érzett. De
aztán meghallotta a nevét. Megfordult, és meglátta Mehmedet a
kis katonai gyakorlóépület távolabbi falánál.
– Mehmed! – kiáltotta Radu.
Sugárzott örömében. Ilyen hosszú távollét után minden
alkalommal megörült neki. Mehmed arca mindig meglepetést
okozott, mint egy olyan kérdés, amire még nem tudja a választ.
A volt szultán izgatottan integetett.
– Vendégül látunk egy dervist vacsorára. Indiából érkezett.
Nem semmi, ahogy jár a lába! Az arca pedig… igazi szent
ember. Mosakodj meg, és gyere a lakosztályomba!
Radu bólintott, átragadt rá Mehmed lelkesedése. Molla Güráni
az elmúlt évben halt meg, azóta Mehmed buzgón kereste az
olyan egyéneket, akik a vallási önkifejezés szokatlan formáit
gyakorolták. Talált derviseket, akik szegénységet fogadva járták
a világot, tudósokat, akik jobban meg akarták érteni a Próféta
szavait, sőt, olyan tanítókat is, akiket eretneknek neveztek.
Mehmed soha nem elégedett meg az iszlám egyszerű,
kételkedés nélküli gyakorlásával. Radu többek között ezt is
nagyon szerette benne. Vele mindig kaland volt tanulni.
Radu gyorsan elbúcsúzott Mehmedtől, aztán visszatért
Lazarhoz az örömteli várakozás miatt könnyed léptekkel. Lazar
hunyorgott és kényszeredetten mosolygott.
– Vigyázz azért magadra, kisapám!
Radu az eldobott fegyvereket szedegette össze az udvaron, de
erre megállt.
– Mire gondolsz?
– Néhány dolgot nem illik akarni, de mindig akadnak
olyanok, akik megkerülik a szabályokat, és másfelé néznek,
mint a többség. És olyan dolgok is léteznek, amiket nem lehet
akarni. Már az is a halálodhoz vezethet, hogy te akarod ezt, és
ezt észreveszik a nem megfelelő emberek is. – Súlyos,
jelentőségteljes pillantást vetett arra a helyre, ahol előbb
Mehmed állt. – Legyél óvatosabb!
Radunak elszorult a torka, a szíve pedig olyan vadul vert,
hogy azt hitte, belehal. Mit látott Lazar? Mit gyanított? Lehet,
hogy ahogy ránézett Radura, látta, hogy valami nagyon nincs
rendben vele? Még úgy is, hogy Radu nem érti, mi az? Csak azt
tudta, hogy Mehmedben van valami fény, valami vonzza őt.
Valami tűz, és Radu csak akkor érzi magát élőnek, ha a
közelében van.
Ez rossz?
Lazar hosszú ujjait Radu tarkójára tette, és néhány
elviselhetetlenül hosszú pillanatig ott tartotta. A vér veszettül
dübörgött Radu ereiben.
– Szólj, ha beszélgetni szeretnél!
Radu nézte, ahogy elmegy, ahogy ázott tunikája a széles
vállán lóg, és tudta, hogy soha, soha többet nem fogja
megkeresni Lazart. Mert akármi volt is ez a titok és ez a kérdés,
Radu tudta, hogy Lazar nem érti. Akármit jelent is ez a fájó,
titkos űr, a válasz jobban megrémítette, mint bármilyen kérdés.

A Lazarral folytatott beszélgetés még két nap elteltével is olyan

kellemetlen érzéseket ébresztett Raduban, mint amikor homok
éri a napégett bőrt. A vár legtávolabbi sarkában üldögélt egy
eldugott kertben, egy sűrű lombú fűzfa hűvös, sötét
árnyékában. Kérje meg Mehmedet, hogy küldje el Lazart egy
másik országrészbe? Tudta, hogy Mehmed megtenné. De ha
Mehmed rákérdezne, hogy miért? Akkor mit felelne? Hisz
korábban bevallotta neki, mennyire örül, hogy újra együtt lehet
egykori janicsár védelmezőjével.
Abba kellene hagynia az aggódást. Mehmed a barátja. A
legjobb és az egyetlen barátja. Az is lehet, hogy Lazarnak soha
nem volt olyan barátja, mint neki Mehmed. Talán nem érti, mit
érez. Nagy butaság volt feltételezni, hogy Lazar szerint valami
nincs rendjén, és veszélyes Mehmedet mindenkinél jobban
szeretni. Mehmed a trónörökös. Mindenkinek így kellene
éreznie az irányában!
Mehmed biztonságot és reményt hozott az életébe, és segített
táplálni Isten magját, amit Kumal jósága ültetett el, amikor
Radunak nagy szüksége volt rá. Természetes, hogy mindenkinél
többre tartotta Mehmedet. Még Ladánál is jobban szerette, ami
bűntudattal töltötte el – de Lada szándékosan hagyta, hogy
bántsák őt, még régen, amikor az első tanítójuk tanította őket.
Képtelen volt kiverni a fejéből, amikor a nővére hátradőlve ült
szenvtelen arccal, miközben Radut azért verte a nevelőjük,
mert Lada nem akart válaszolni. Mehmed ilyesmit nem
engedett volna.
Mehmed iránti szeretete teljesen érthető volt.
Viszont akkor miért érzi Lazar pillantása miatt még most is
úgy, hogy valami nincs rendben vele?
Kizökkentette a gondolatmenetét, hogy a kavicsos út felől
ormótlanul dobogó léptek zaját hallotta. Radu a
falevélfüggönyön keresztül kikukucskált biztos búvóhelyéről.
Lada járkált fel-alá, időnként megfordult, majd vissza, mintha a
teste egy olyan vitában venne részt, amiben egyik fél sem
győzhet. A nővére néhány percnyi dühödt tétovázás után,
mialatt egy egész sor virágot fejezett le kíméletlenül, hirtelen
ijesztően mozdulatlanná dermedt. Nem úgy, ahogy szokott, mint
amikor figyelt valamit, hanem töprengve, álmodozva. A karját
rendszerint mereven mozgatta, de most lágyan emelte az
ajkához a kezét. Csukott szemmel.
Radu lélegzet-visszafojtva figyelte, azon tűnődött, mi
játszódhat le a nővére fejében. Hosszú idő telt el azóta, hogy
utoljára azt kívánta, bárcsak megértené a nővére gondolatait.
Többnyire tudta, és azt szerette volna, bárcsak ne tudná. De
ebben a pillanatban az ő határozott, kegyetlen nővére…
Fiatal nővé vált.
Ez az! Lada úgy nézett ki, mint egy nő.
Radu kifújta a levegőt, és visszatartotta a nevetést, amit a
csodálkozás váltott ki belőle. A nővére ekkor egy pillanat alatt
visszaváltozott nőből ragadozóvá. Tekintetével megtalálta a zaj
forrását, és egy tőr villant a kezében.
– Ki van ott? – kérdezte terpeszállásban, a térdeit kicsit
behajlítva, egyensúlyban.
– Kérlek, ne ölj meg!
Radu félrehajtotta a levélfüggönyt, és viccelődve imára
kulcsolta a kezét.
– Te kémkedsz utánam?
Lada hangja élesen és rémülten csengett, mintha valami
helytelen dolgon kapták volna rajta.
De nem, nem ez volt a baj. Radu gyerekkorukban sokszor
elcsípte szörnyű tevékenységek közben. Egyszer az istállóban
talált rá, amikor épp Vlad Danestit, a rivális bojárok
kibírhatatlan fiát fojtogatta. Öccse meglepetésében felkiáltott,
mire Lada felnézett, és nyugodt hangon közölte, hogy Vlad azt
mondta neki, hogy ő kevesebbet ér, mint az apja zabigyereke.
Ezért büntette meg a fiút, miközben azon elmélkedett, mennyi
ideig kell fojtogatni ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.
Mivel Radu rajtakapta, ezért elengedte Vladot, aki vörös fejjel,
köhögve és sírva menekült el. Soha többé nem játszott velük.
Radunak időről időre eszébe jutott Lada arca, ahogy
összpontosított, ahogy elmerült a fojtogatásban, és felmerült
benne, vajon mi történt volna, ha nem bukkan fel: vajon tovább
fojtogatta volna a fiút, hogy meglássa, mennyi idő múlva hal
meg?
De akkor régen Lada higgadtan reagált, most viszont dühös
volt, és Radu kíváncsiságát ez a tízszeresére növelte.
Kíváncsiságát békülékeny arckifejezéssel leplezte, arcán félelem
és zavar is megjelent.
– Egészen addig nem tudtam, hogy itt vagy, amíg nem kezdtél
kiabálni – mondta.
Tágra nyílt szemek, kis csücsörítés, felfelé tartott tenyér. Radu
már számtalan alkalommal keveredett így ki a slamasztikából.
A szeme anélkül is nagy volt, hogy tágra nyitotta volna, de ha
ezt tette, akkor senki nem hitte, hogy képes lenne hazudni.
Akármit csinált – lopott a konyhából, hallgatózott, és
rajtakapták, megszegte a janicsárok szokásrendjét –, a tágra
nyílt szemek és a zavart bocsánatkérés mindig működött.
Ladának azonban több esze volt annál, hogy beugorjon ennek
a trükknek, de a vállai elernyedtek, és eldugta a késeit.
– Mégis mit lófrálsz errefelé?
Radu feltartotta az ágakat. Lada tétovázott, aztán bemászott
vele a fa alá. Szűkös volt a hely, de befértek mind a ketten. A
fatörzsnek támaszkodtak. A levegő itt hűvösebb volt. Párás, friss
falevelek és a régi összeaszott termés illatát érezték.
– Jó itt – jelentette ki Radu.
Lada bólintott, de nem szívesen ismerte el.
– Olyan… titkos ez a hely. Biztonságos.
 Havasalföldi nyelven mondta, és közben a bőrzacskóval
játszadozott, amit mindig a nyakában viselt. Radu máskor is
hallotta Ladát, hogy Nicolaével az anyanyelvükön beszél, de
miután a nővére hagyta, hogy az első török nevelőjük megverje
őt, szinte sosem volt hajlandó havasalföldi nyelven beszélgetni
vele. Más nyelveken viszont beszéltek egymással. A közös
gyerekkoruk nyelve hallatán Radut különös meghittség fogta el,
és ez meg is döbbentette.
– Még soha nem jártam ebben a kertben – mondta Lada.
Radu finoman megpaskolta nővére csuklóján a kést,
igyekezett nem elrontani ezt az értékes és törékeny pillanatot.
– Jó, hogy felkészültél, mert a kertet gyakran látogatják
merénylők és tolvajok.
Lada a könyökével Radu bordájába bökött. Ez majdnem olyan
volt tőle, mint egy ölelés. Mehmed távollétének hónapjai alatt
közelebb kerültek egymáshoz. Most, a falevelek közé bújva és a
gyerekkoruk nyelvén beszélgetve Radu azon tűnődött, miért
hagyták, hogy ilyen nagyra nőjön köztük a távolság, és vajon
lehetséges-e még teljesen megszüntetni.
Az ösvényről hang hallatszott.
– Mehmed – súgta Radu.
Lada ingerülten váltott át törökre, az értékes pillanat elszállt.
– Ki más lenne? De hova megy? Azt mondta, hogy ma a
tartományok adóiról szóló tanácskozáson vesz részt.
Radu elkomorult.
– Nekem meg azt mondta, a janicsárvezetőkkel találkozik,
hogy megbeszéljék a költségvetést.
Vártak. A két szempár kikukucskált, keresték a vágyuk
tárgyát. Mehmed egy olyan férfi társaságában haladt el, akit
Radu nem ismert. A ruháját viszont igen: a laza fehér ruhát és a
borotvált fejet. Eunuch. Mehmed elnevette magát, amikor egy
vonalba ért a fával, és egy pillanatra Radu azt hitte, hogy
észrevette őket, és azon nevet, milyen furcsa búvóhelyet
találtak. De Mehmed folytatta a sétáját az eunuchhal. A
kényelmes, laza tempó és a hivatalosság hiánya közeli
viszonyra utalt.
Amikor elhagyták a kertet, Lada kimászott a fa alól, és utánuk
indult. Radu utánarohant. Még sosem hagyta el a kertet a
távolabbi kapunál. Lada megállt, figyelmesen körülnézett, aztán
kinyitotta a kaput. Az ösvény a vár mögött kanyargott, fal vette
körül, de keskeny volt, és szokatlanul meghitt.
A két férfi befordult egy sarkon. Lada ekkor olyan hirtelen
állt meg, hogy Radu beleütközött. Egy olyan épület állt előttük,
amit Radu korábban még nem látott. Az arckifejezéséből ítélve
Lada is meglepődött. Az épület köré épített magas falakat
borostyán nőtte be, de a súlyos kapu nyitva állt. Azon keresztül
Ladáék egy pompás kertet láttak, a színei élénkek, már-már
rikítóak voltak, a fák roskadoztak a gyümölcsöktől, mindenhol
színpompás virágok virítottak.
Radu egy pillanatra sértve érezte magát amiatt, hogy
Mehmed a kert legszebb részét elrejtette előlük, de aztán
észrevette, hogy a kertben várakozik néhány nő. Ők is olyanok
voltak, mint a virágok: szép ruhába öltöztek, színesek voltak, a
szépségük ugyanolyan mulandó. Az egyikük, a középen álló egy
kisbabát tartott a karjában.
Radu próbálta feldolgozni, hogy tényleg Mehmed az, aki
magabiztosan odamegy ehhez a lányhoz, és a karjába veszi a
gyereket. Hogy ő az, aki nevetve emeli magasba a kicsit, mintha
egy malac lenne a piacon, és elragadtatásában puszit nyom a
baba homlokára. A kapu ekkor becsukódott, és elválasztotta
őket a színes álomképtől. Radu nem tudta volna megmondani,
hogy az ajtó becsukódása valóban mély, csengő hanggal járt,
vagy ezt csak belül érezte.
– Te tudtad?
Lada hangja távolról szólt, mintha a víz alól beszélt volna.
Egy barlangból, ami olyan mélyen fekszik, ahová soha nem jut
le a fény.
– Nem.
Egy egész örökkévalóság telt el addig, amíg Radu észrevette,
hogy a nap lenyugszik, és ő még mindig egyedül áll, és a kaput
meg Mehmed titkát nézi. Mehmedet, aki a kapu innenső oldalán
hagyta.

Este Radu és Lada kettesben ült Mehmed lakosztályában.

Várták, bár már régen elmúlt az az idő, amikor együtt
vacsoráztak. Nem szólaltak meg, nem néztek egymásra. Radut a
titok és a fájdalom fullasztó takarója takarta be. Hogy tehette
ezt Mehmed? Hogy lehet apa?
Radunak az fájt a legjobban, hogy Mehmed nem beszélt neki
erről a fejleményről. Ez okozta benne ezt a szörnyű, mardosó
érzést.
Lazar mindentudó mosolya.
Az ajtó kinyílt, Radu pedig megkönnyebbülten felkiáltott. Itt
van Mehmed, mindent meg fog magyarázni, minden a helyére
kerül, és minden úgy lesz, mint régen. Radu is rá fog jönni, mit
érezzen.
Lada is felállt és előrehajolt, de az arcáról semmit nem
lehetett leolvasni.
Mehmed arca a vihar utáni sivatagra emlékeztetett. A
vonásait elmosta a vad düh. Egy súlyos pergament dobott a
lábuk elé.
Lada felvette. Elkomorult. Az ő arcát is harag torzította el.
– Mi ez? Gúnyt űzöl velem?
Mehmed a fejét csóválta.
– Biztosíthatlak róla, hogy én is éppúgy meg vagyok lepve,
mint mindenki más.
Intett Ladának, mintha egy megrettent lovat akarna
megnyugtatni. Radu egyikükről a másikukra nézett. Ebben a
jelenetben volt valami szokatlan. Valami új. Valamit nem vett
észre, amikor össze volt zavarodva. De mit? Mi történhetett?
Radu rémülten próbálta elvenni Ladától a pergament, de a
lány erősen szorította.
Mehmed görbén elmosolyodott, és hasonló hangnemben
szólalt meg: – Az apámtól jött. A jelek szerint meghívtak a saját
esküvőmre.
 29

Drinápoly, Oszmán Birodalom

Arany csillogott mindenütt.

A vastag és vékony ujjakon, hosszú és tömpe orrokban,
fülekben, homlokokon, nyakban és csuklón, karon, bokán. A
legtöbb egy pár törékeny bokán volt, amely aranyszegélyű
selyem alól kandikált ki. Gyengék voltak, soha nem hordták
tulajdonosukat harcban vagy versenyfutás közben.
Sitti Hatunnak, Mehmed menyasszonyának gusztustalan
bokái voltak.
Az egy hónapig tartó esküvői ceremóniából két nap telt el.
Ladának már fájt a feje a parfümöktől, a sok ételtől és a
folytonos zenebonától. Legszívesebben elvette volna a hárfástól
a hárfáját, és mint egy íjból, nyilakat lőtt volna ki belőle a
jelenlévők dobogó arany szívébe.
Mehmeddel egy percet sem tudott beszélni.
A tó óta nem voltak kettesben, a csók óta, amikor minden
összekuszálódott. Mehmed mosolygott, nevetett, a keskeny
bokájú, fájóan szép menyasszonya mellett ült, és fájó ürességet
hagyott ott, ahol Lada lelke mélyén valamit lángra lobbantott.
Egy fiatalember, aki olyan görbe és csillogó volt, mint egy
janicsárkard, a közeli emelvényen állt, és verset olvasott. A
hangja, mint egy folyó. Magával ragadta Ladát, bevonta az
áramába, és megforgatta, amíg a vitézségről, szerelemről és
győzelemről szóló történetei annyira megtöltötték Lada tüdejét,
hogy már nem kapott levegőt.
Hogy elmossa a költő szenvedélyének ízét, elvett egy alázatos
tekintetű szolgálótól egy vörösboros kupát, és olyan gyorsan
kiitta, ahogy csak tudta. Meglepte, hogy az esküvőn bort
szolgálnak fel, mivel a vallásos Mehmed egyáltalán nem ivott.
De Lada most nagyon örült az italnak.
A tágas terem másik végében csillogó selyemdrapéria alatt,
bársonypárnákkal körülvéve Mehmed és a menyasszonya
ejtőzött. Lüktetve áramlottak kifelé az emberek. Ez volt a
birodalom dobogó szíve, amit a vendégek szeretete és
lelkesedése táplált.
Lada szívesebben vérzett volna el, mintsem úgy tegyen, hogy
örül Mehmed házasságkötésének.
– Lada! – Radu arca olyan tiszta volt, mint a lámpák a fejük
felett. – Meghívhatlak egy táncra? Beszélnünk kell.
– Előbb megyek sétálni a főkertésszel a kertbe – fortyant fel a
lány.
Radu arcáról lehervadt a mosoly.
– Valamit meg akartam tőled kérdezni.
Egy fiatal nő szándékosan közel ment el mellettük. Radura
pislantott sűrű szempillája alól. Olyan megjátszott
ártatlansággal nézett, hogy az már-már illetlenségnek
bizonyult. Lada rájött, hogy Radut már szinte minden nővel
látta táncolni. Amásziában nem udvarolt senkinek, de ott nem
adódott rá lehetőség. Lada émelyegni kezdett az éhgyomorra
megivott bortól.
Ha Radu ahhoz kér tanácsot, hogy udvaroljon török nőknek,
akkor nála jobb tanácsadót is találhat.
– Biztos vagyok benne, hogy egyedül is remekül elboldogulsz
– vetette oda gúnyosan.
Úgy tűnt, hogy Radu megbántódott, de gyorsan túllépett rajta,
és elment. Lada dühös volt rá és magára is. Sarkon fordult, hogy
távozzon, de ekkor Humával találta szemben magát.
Mélyvörösre festette a száját, ami passzolt a ruhájához. Úgy
nézett ki, mint egy csillogó seb.
– Gyere velem! – nyújtotta a kezét.
Lada grimaszolva hagyta, hogy Huma megfogja a könyökét, és
a terem távoli sarkába vezesse. Oda hatolt a legkevesebb fény a
lelógó csillárokból. Olyan sok gyertya égett egyébként, hogy a
mennyezet megfeketedett a koromtól, a minták mozogtak és
egymásba olvadtak.
De az is lehet, hogy Lada csak túl sokat ivott.
– Mintha el lennél keseredve, kicsim.
Lada keserűen elnevette magát, és a ruháját piszkálta. Ezen a
héten mindennap szolgálók öltöztették. Próbált ragaszkodni
ahhoz, hogy olyan stílusú ruhát vegyen fel, mint a janicsárok,
de finoman redőzött ruhákat és selyemcipőket adtak rá. Ma este
egy olyan fehér övvel ellátott mélyvörös ruhát vett fel, ami már-
már feketének tűnt, a kivágása pedig mélyebb, mint amit
szeretett volna. A haját megzabolázták és hátrafonták copfokba,
a fürtök a hátán lógtak le. De legalább a csizmáját rajta hagyták.
Huma végigsimította Lada kulcscsontját.
– Hiányzik rólad egy nyaklánc, ami magára vonja a tekintetet.
Lada mellére mutatott.
A lány Humába lőtte első képzeletbeli nyilát, a nő arcát
elnézve viszont rájött, hogy ő sincs itt szívesen. Lada korábban
azt hitte, hogy Huma lelkesedni fog, elemében lesz az édesanya
szerepében, és büszkén járkál majd az újonnan megszerzett
hatalma tudatában. Nem akarta, hogy Lada feleségül menjen
Mehmedhez, és tessék, Mehmed most elvesz valaki mást.
Ehelyett Huma hunyorogva nézett körbe a teremben.
– Még nem is gratuláltam magának – szólalt meg Lada.
Huma fújtatott, és hirtelen mozdulattal legyintett.
– Ne játsszuk meg magunkat! Ebben az ügyben senki nem
kérte ki a tanácsomat. Ez egy politikai szövetség, amit Murád
talált ki abból a célból, hogy biztosítsa a keleti határokat. Furcsa
lépés, tekintettel arra, hogy most, hogy Mehmed felnőtt, újra le
fog mondani a trónról.
Lada friss szemmel nézett végig a termen. Mehmed tanítói
közül egy sem volt jelen, és a kedvenc szent férfiúk közül se volt
itt senki. Olyan személyt se látott, akivel rövid szultánsága alatt
együtt dolgozott. Kazanci Dogan viszont, a lázadás irányítója, itt
volt. Az biztos, hogy Mehmed nem hívta volna őt meg. Az előbb
rosszul gondolta: a hatalom nem a friss házasok lüktető
szívéből sugárzott kifelé, hanem… Murádtól.
– Én azt hittem, hogy… a házasság révén… És Mehmednek
örököse is van…
Huma keserűen felnevetett.
 – A rabnő gyerekét aligha lehet biztosítéknak tekinteni.
Házasság egy türkmén klán tagjával, akikkel amúgy is
szövetségben állunk? Ez a lépés csak erősíti a szövetséget, de
nem hoz létre újat. Nem jelenti Mehmed hatalmának
kiterjedését vagy kapcsolatainak bővítését. Ez a házasság
Murádot erősíti, Mehmed számára semmilyen előnnyel nem
jár. A baba és a menyasszony nem jelent semmit. Semmilyen
változást nem hoznak.
A szorítás enyhült Lada mellkasában. Könnyebben kapott
levegőt az émelyítő közegben.
Huma Sitti Hatun felé nézett, aki kissé kapatosan és lelkesen
beszélt néhány pasához, akik a távolba révedő tekintetük
alapján láthatólag szívesebben lettek volna más társaságban.
– Tudtad, hogy Murádnak két hónapja fia született? –
kérdezte Huma. – Micsoda boldogság, hogy újabb fiút nemzett!
– Elhallgatott, és Lada ekkor egy szörnyű csikorgó hangot
hallott, ami feltételezése szerint Huma fogai közül jött. –
Szándékosan tűzte ki ennek az esküvőnek az időpontját ilyen
gyorsan, hogy mindenki személyesen tőle szerezzen tudomást
az új örökösről. Miért ne gondolhatnánk, hogy Murád a hűséges
Halil pasa hathatós közreműködésével úgy döntött, hogy nem
vár további egy-két évtizedet azért, hogy engedelmesebb,
befolyásolhatóbb örököse szülessen?
– Ezt akkor nem Mehmednek rendezték.
Lada fáradtan a falnak dőlt, és végre átlátta, hogy valójában
miről szól az ünnepség. Tudta, hogy fájdalmat kellene éreznie,
hogy aggódnia kellene Mehmed miatt, hogy dühösnek kellene
lennie rá, de semmit nem érzett, csak hatalmas
megkönnyebbülést. Ez a világ, ez a csillogó vers a hatalomról,
amiben egy szó sem esett róla… mindez nem Mehmednek szólt.
Vajon ő tudja ezt?
– Nem. Murád akarja felhívni a figyelmünket arra, hogy erős,
hogy ereje teljében van férfiként is, és esze ágában sincs
elvonulni. Mehmednek is ő parancsol és…
Huma elhallgatott.
Köhögőroham tört rá, valami mélyen zörgött benne. Ugyanaz
a köhögés volt, ami akkor fogta el, amikor Amásziában látogatta
meg őket, de sokat romlott.
Huma kihúzott a ruhája ujjából egy kendőt, és megtörölte az
arcát. A púderréteg lejött róla, így a szeme körül előtűntek a
sötét karikák. Egykor pufók arca most beesett volt. Az ajka
ráhúzódott a fogaira, az érzéki teltség pedig eltűnt. Gyűlölködő
vigyorgás váltotta fel.
– Mindent elvettek tőlem, amit felépítettem, mindent, amiért
annyit gürcöltem. Én nem bírok ezzel megbékélni. Mindent
elvettem tőle, amit csak tudtam, erre ő még többet vett vissza
tőlem. – A tekintetével Murádot követte, mint a zsákmányt, ami
túl messze van ahhoz, hogy le tudja teríteni.
Ettől a pillanattól kezdve Lada nem látta őt fenyegetőnek. A
nővérének érezte. Murád fogta mind a kettejüket, és arra
kényszerítette őket, hogy egy olyan országban éljenek egy olyan
életet, amit nem akarnak.
– Öljük meg! – suttogta Lada.
– Megpróbáltam.
– Nekem sikerülni fog.
Huma elgondolkodva billentette oldalra a fejét, majd
sóhajtott.
– Nem. Semmi kétségem afelől, hogy képes lennél tőrt döfni a
bordái közé, de ebből nem kerülnél ki élve. Ez nem lenne neked
igazi győzelem. Maradj Mehmeddel, és segítsd őt! Ő a
legnagyobb reménységünk. Meg kell védenünk a
befektetésünket. – Száraz, hideg kezét Lada arcára tette. A
vonásai ellágyultak. – Menj hozzá feleségül te is, ha akarsz.
Tévedtem, amikor lebeszéltelek róla. Alakíts ki magadnak egy
olyan életet, amilyet szeretnél. Nem fogja más megcsinálni
helyetted.
Egy csoport turbánt és köpenyt viselő fiatal férfi felé
biccentett, akik Mehmed elkülönített része körül ácsorogtak.
Radu állt középen, nevetett, és élesen kitűnt a tömjénfüst
ellenére is.
– Az öcsédre viszont figyelj oda! Az emberek képesek arra,
hogy kitépjék a saját szívüket, hogy helyet csináljanak neki.
Neki soha nem kell majd bepiszkítania a kezét. – Elmosolyodott,
és Lada felé nyúlt. – De a vörösre festett kezek megcsinálják,
amit meg kell.
Kiegyenesedett, és az arcán újra megjelent a szokásos álarc, a
játékos érzékiség, bár ez az álarc már nem illett annyira hozzá,
mint amikor Lada utoljára látta. Ezután karmazsinvörös
felhőként elúszott.

Telt az idő, de Mehmedhez nem lehetett bejutni. Négy hete

zajlottak az esküvői ünnepségek, és Ladának fogalma se volt
róla, hogyhogy nem haltak bele a mértéktelen élvezetbe. Még
Radu is el tudta volna terelni a figyelmét, de mindig emberek
vették körül, vagy egyszerűen csak eltűnt. Lada nem tudta,
hová. Lehet, hogy az ünnepség ürügyén még az előkelőbb
emberek is igyekeztek közel kerülni hozzá, hogy hallgassák az
okos, kedves beszédét?
Huma szavai nem hagyták nyugton Ladát. Mehmed helyzete
még soha nem volt ilyen ingatag. A lány azt sem tudta kiverni a
fejéből, ami akkor történt, amikor legutóbb Drinápolyban
jártak. Időnként még mostanában is úgy ébredt, hogy a
szájában a vér ízét, a fogai közt csontot érzett, a keze pedig egy
tőr köré fonódott volna, de már csak a hűlt helyét találta.
Szolgálata végeztével Nicolae egyszer együtt sétált Ladával.
Megálltak a sötét laktanya bejárata előtt, és a falnak dőltek. Este
a virágok illata mindig erősen érződött a levegőben, de Lada itt
legalább kapott levegőt. A sötétség pedig jobban esett neki, mint
az értelmetlen esküvő erőltetett, hamis fénye.
Nicolae levette fehér janicsársisakját, és megdörzsölte izzadt
haját.
– Értem, miért aggódsz Mehmed biztonsága miatt, és
egyetértek veled. De most nem ugyanaz a helyzet, mint amikor
Mehmed utoljára itt járt.
– Miért nem?
– Korábban a régi janicsárcsapatok védelme alatt állt, akik
folyamatosan a városban állomásoztak. Önálló politikájuk volt,
megvolt, kinek rendelik alá magukat, kihez kell lojálisnak
lenniük, de egyik csapat sem tartozott Mehmed alá, és ez
sebezhetővé tette. Most a mi védelmünk alatt áll. Már hosszú
évek óta vele vagyunk, és már nem egy elviselhetetlen
fanatikus, nem egy kölyök, akit tisztelni nem tudunk,
megvédeni meg minek. A parancsnoksága alatt harcoltunk, és
most érte fogunk harcolni. A sorainkban nincs hely az
árulóknak, de ezt te is tudod, Lada. – Vállon veregette. – Hadd
aggódjon Mehmed amiatt, hogyan járjon a csinos
menyasszonya kedvében! Mi pedig hadd aggódjunk azon,
hogyan őrizzük meg a biztonságát.
– És én mi miatt aggódjak?
– Semmin! Menj aludni, kis sárkány! Ez parancs.
Nicolae bement a laktanyába, csatlakozott a katonatársaihoz,
és egyedül hagyta Ladát az aggodalmaival. Nem voltak jó
társaság: piszkálták, a haját huzigálták, és mindenfélét
sugdostak a fülébe.
Mehmed halott. Mehmed szerelmes. Mehmed megfeledkezett
az ő létezéséről. Mindenki megfeledkezett róla. Egy olyan
világban él tovább, ahol senkit nem érdekel egy cseppet sem,
hogy él-e, vagy már meghalt. Egy olyan világban létezik, ahol őt
soha többé nem fogja megcsókolni senki.
Lada amiatt aggódott, hogy meg fogja-e még valaki csókolni
őt. Ezt tette vele ez az átkozott Mehmed: a szája, a nyelve és
minden, ami tőle származik.
Valami munkára volt szüksége, valami valóságosra, amire
összpontosíthat, amire ráirányíthatja az energiáit. Nicolae nem
hiszi, hogy Mehmedet veszély fenyegeti, mert nem fogja fel,
hogy Mehmed bárki számára fenyegetést jelenthet. Murád
visszatért, az országban stabilitás uralkodik, mindenki boldog.
De amíg Mehmed él, annak a valószínűsége is fennáll, hogy
trónra kerül. Kit fenyeget ez leginkább?
 Halil pasát.
Halil pasa! Lada új célt talált benne. Halil pasa mindig is
fenyegetést jelentett, és valószínűleg ő állt az első merénylet
mögött. Természetesen továbbra is veszélyt jelent Mehmedre.
Lada követni fogja, a nyomában jár majd, minden fenyegetést
észrevesz még azelőtt, mielőtt Mehmed veszélybe kerülne.
Teljesen felvillanyozta az új cél, úgy érezte, hogy egy percet sem
vesztegethet tovább. A hárem épülete előtt állt meg, ami úgy
fénylett esténként, mint egy tábortűz. Megkérte a kapunál őrt
álló eunuchot, hogy beszélhessen Humával. Lada nem látta
Humát az aznapi ünnepségeken, a sok vendég pedig már
biztosan hazament és lefeküdt aludni.
Az eunuch komoran méregette.
– Nem érzi jól magát.
– Biztos, hogy örülni fog nekem.
Az eunuch a fejét csóválta. Fehér bőre homályosan csillogott
az ablakból kiáramló fényben.
– Senkit nem fogad. Üzenetet tudok átadni neki.
Lada elszomorodott. Elkésett. Vagy mégsem. Nincs szüksége
Huma engedélyére vagy tanácsaira.
– Meg tudja nekem mondani, hol lakik Halil pasa?
A hosszú évek óta tartó szolgálata alatt az eunuch
megtanulta, hogy bármilyen kérdéssel fordulnak is hozzá, ne
mutassa ki az érzelmeit. Közömbös arccal magyarázta el,
hogyan lehet eljutni Halil pasa birtokára.
Lada úgy rebbent ki a palota területéről, mint egy árnyék. Egy
közeli negyedbe sietett, ahol a leggazdagabb és
legbefolyásosabb pasák és vezírek laktak. Halil pasa otthona
egy masszív, magas épület volt, jelezte befolyását és azt, milyen
tiszteletnek örvendett Murád uralkodása alatt. Lada elsétált a
kapu előtt. A pasa birtokának fala és a szomszédos terület
között egy szűk utca húzódott. Ladának sikerült felmásznia a
kövekre, és átlendülnie Halil pasa kertjébe. Leugrott, és
zajtalanul lopakodott előre. A kőlapokon még lehetett érezni a
naptól átmelegedett por szagát.
Az épület hátsó részéből hangzavar szűrődött ki. Lada a fal
mellett lopakodott. Befordult egy sarkon, és meglátott egy
udvart. A lámpákat úgy aggatták fel, mint az üveggyöngyöket,
himbálóztak a rengeteg ember felett. A késői óra ellenére nagy
volt a tömeg. A rendezvény kisebb volt egy esküvőnél, inkább
valami meghittebb esemény lehetett. Lada nem tudta, hogyan
tovább. Itt csak az idejét pazarolja. A főépület felé pillantott,
ami valószínűleg nagyjából üres lehetett.
Visszament az épület oldalához, és felfedezett egy kis ajtót.
Körülötte hanyagul szertehagyott kosarakat látott zöldséghéjjal
és szeméttel. Bent egy keskeny folyosó várta, ami egy nyüzsgő,
gőzzel teli konyhába vezetett. Az éjszaka közepén már végső
kimerültségükben botorkált bent mindenki. Jobbra szűk
lépcsősor. Lada felment az emeletre, és kinyitotta az ajtót. A
folyosó itt már széles volt, a mennyezet magas, a szőnyegek
vastagok. Lada elindult, nem tudta, mit keres, de
kétségbeesetten találni akart valamit.
Halk nevetés jelezte, hogy nincs egyedül. Megállt. Két férfi jött
ki egy szobából: az egyikük ránézett, a másik más irányba.
Tekintete Raduéval találkozott.
Az öccse megdermedt a rémülettől, de szinte azonnal
elmosolyodott. A kezét a társa hátára tette, és mutatott valamit
a Ladával ellentétes irányban.
– Láttad már ezt a portrét a pasáról? Olyan elnagyolt, mintha
egy elefánt festette volna. Egy nagyon öreg, beteg elefánt.
A másik férfi nevetett, és nem fordult meg. Radu rémülten
nézett Ladára. Fejével a cselédfeljáró felé biccentett.
Lada lerohant, még azelőtt, hogy Radu és barátja a
festményhez ért. Csak akkor tört rá a megalázottság érzése,
amikor már elhagyta Halil pasa birtokát. Nem talált semmit.
Sőt, még rajta is kapták. Radu. Az öccse mégis mit keresett itt?
Miért viselkedett úgy, mint aki bejáratos a házba? Mint egy
gyakori vendég…
Lada visszament a palotába. Nem a saját szobájába, hanem
Raduéba. Úgy járkált fel-alá, mint a ketrecbe zárt vad. A harag
és a szégyen váltogatták egymást, küzdöttek a lelkében.
Gyanakodott, majd elvetette a gyanúját. Végül, amikor már azt
hitte, hogy megőrül, Radu megérkezett. Becsukta maga mögött
az ajtót, és háttal nekidőlt. Fáradtan dörzsölte a fejét. Lada
kinyitotta a száját, hogy leszidja, de Radu megelőzte.
– Mégis mit képzeltél, Lada?
– Hogy érted, hogy mit képzeltem? Arra gondoltam, hogy ha
Halil pasa már megszervezett egy merényletet Mehmed ellen,
akkor képes arra, hogy újra megtegye.
– Igen! De mit akartál elérni azzal, hogy éjszaka szaglászol a
házában?
– Én… azt gondoltam, hogy ha el tudom őt kapni… még
azelőtt, hogy… hogy ha találok valamit, akkor tudnánk…
Elhallgatott.
 Nem tudta, miben reménykedett. Egyszerűen cselekedni
akart, csinálni akart valamit. Valami mást akart csinálni, mint
egy teremben álldogálni, ami tele van előkelő idegenekkel, és
nézni, hogy Mehmed egy másik nővel van.
– Azt észrevetted, ki tartozik Halil pasa belső köréhez? – Radu
felvont szemöldökkel elkezdett járkálni a nővére körül. – Hogy
ki vett részt a rendezvényen, ki kivel beszélgetett, és ki
beszélgetett hosszabban Halil pasával?
Lada fújtatott.
– A rejtekhelyemről ennyi mindent nem lehetett volna
megfigyelni.
– Persze hogy nem. Ahhoz, hogy mindent megtudj, meghívó
kell. Össze kell barátkozni a pasák fiaival, főleg Halil pasáéval.
Szálihhal. Úgy kell viselkedni, hogy szeressenek, és eléggé
megbízzanak benned ahhoz, hogy beengedjenek Halil pasa
befolyásos köreibe.
– Szóval te már a barátja vagy? Elfelejtetted, mit csinált?
Radu a magasba lendítette a karját, aztán leroskadt az ágyára.
– Ő még egyszer sem állt velem szóba. Kétlem, hogy tudja
egyáltalán, ki vagyok. De a fiának hála szívesen látnak a
házában. Meghívnak a rendezvényekre. Lófrálhatok Halil körül,
hallgatózom, figyelek, hamis titkokat igaziakra cserélek,
követem a gazfickó terveit. Te a folyosón úgy rejtőztél el, mint
egy tolvaj, miközben én a személyes dolgozószobájában ültem,
mint a középső fia kedves barátja, akiről olyan gyakran
megfeledkeznek.
– Ezekről soha nem meséltél nekem.
– Próbáltam, de te nem hagytad.
 Igaza volt. Lada egyrészt teljesen elmerült a bánatában,
másrészt féltékeny is volt amiatt, hogy Radu boldognak tűnik,
ezért akkor éjjel valóban eltaszította magától, pedig a fiú
táncolni és beszélgetni is akart vele. De azóta már négy hét
eltelt. Honnan tudhatta volna, hogy ilyesmivel foglalatoskodik?
– Te… Ez annyira nem vall rád. Soha nem gondoltam volna,
hogy képes vagy ilyesmire.
Radu megdermedt.
– Múltkor te állítottad meg a tőrt, legközelebb azonban én
előbb fogok tudni róla, mint hogy Mehmed közelébe érne a kés.
Lada zsibbadtan, hitetlenkedve csóválta a fejét. Az öccse
ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő. Hogy Halil pasa
továbbra is fenyegetést jelent Mehmedre, de ahelyett, hogy
éjszaka rohangálna, falat mászna és céltalanul kóvályogna egy
házban, Radu rájött, hogy védje meg őt. Lada ezt a módszert
soha nem tudná alkalmazni, hiába gyakorolt annyit és volt
annyira eltökélt. Nem csoda, hogy Radu nem vonta be a
terveibe.
– És én mit tehetek? – suttogta.
Radu kimerülten válaszolt.
– Ne állj az utamba!
Lada elbotorkált az ajtóig. Az öccse még hevenyészve
odakiabálta neki, hogy „bocsánat”, de nem törődött vele.
Végigsétált a folyosón, ami ezúttal szerencsére üres volt, aztán
be a saját szobájába. Bezárta maga után az ajtót, és gombócként
összekuporodott az ágyán.
Havasalföldről akart álmodni.
De még ez sem sikerült.
 30

Radu imádott táncolni.

A zene, a ritmus átjárta az egész testét tetőtől talpig, amikor
más párokkal együtt tökéletes összhangban pörögtek-forogtak.
Volt valami fájó tökéletesség abban, ahogy együtt mozogtak,
ahogy a hangok irányították őket. Mindenki egy nagyobb
egésznek lett a része, feladta az egyéniségét azért, hogy valami
szépet hozzon létre. Mozgás közben nem kellett gondolkodnia
vagy éreznie. Szinte az imádsághoz hasonlított.
Az egyik dal átfolyt a másikba, és ő szinte minden nővel
táncolt az udvarban. Bókolt, lehengerlően mosolygott, emellett
pedig mindenkit biztosított arról, hogy ő a legjobb táncpartner.
Amikor visszaadta őket a férjüknek, Radu feltétlenül
megjegyezte, hogy a férfinak milyen fantasztikus ízlése és
hatalmas szerencséje van, hogy a teremben ő a legelképesztőbb
drágakő tulajdonosa.
Nagyon könnyen elérte, hogy kedveljék, és ez nagyon
kellemes érzés volt.
Hasznos is, gondolta, amikor mosolyogva elfogadta Halil pasa
fiának, Szálihnak a meghívását, hogy csatlakozzon hozzá egy
zárt körű vacsorára.
Sokféleképpen és könnyen el tudta terelni a figyelmét. Az idő
legnagyobb részében elnyomta magában a kétségbeesett
kívánságát, hogy beszélgethessen Mehmeddel, hogy a közelében
legyen, hogy meggyőződjön arról, hogy része lehet az új
életének is, így, hogy a volt szultánból férj és apa lett. Ha
elfoglalta magát, sikerült a leghangosabb, trombitaként harsogó
gondolatait is lecsendesítenie, hogy azok csak lágyan,
fuvolaként suttogjanak tovább a fejében Mehmedről.
A terem túlsó végéből rámosolygott egy telt ajkú lány, akinek
az arca olyan lágyan és édesen fénylett, mint a hold. Radu nem
ismerte meg őt, de mintha mégis ismerte volna valahonnan.
Odament hozzá, és meghajolt.
– Nem emlékszel rám – jelentette ki a lány.
– Megérdemelném, hogy jól megruházzanak azért, mert
elfelejtek egy ilyen arcot.
A lány elnevette magát.
– Szavaid édesek, mint a méz, és olyan kevés is bennük a
tartalom. Nazira vagyok, Kumal húga.
Radu kihúzta magát, és izgatottan nézett körbe.
– Kumal is itt van?
– Nem, ő utálja a fővárost. A nagybátyámmal érkeztem, és
csak ma estére jöttem. Látni akartam ezt – mutatott a teremre.
A csillogó dekadenciára.
– Vagy úgy – mondta Radu.
Eluralkodott rajta a csalódottság. Olyan régen meg akarta
köszönni Kumalnak a jóságát, amiért azokban a nehéz időkben
megtanította őt imádkozni akkor, amikor semmi más nem
maradt neki. Ismét meghajolt, és a kezét nyújtotta.
– Felkérhetlek egy táncra?
Nazira bólintott, és csatlakoztak a táncolókhoz.
Radu lopva Mehmed felé pillantgatott, arról ábrándozott,
hogy a volt szultán észreveszi, és üldögélés helyett csatlakozik a
mulatozókhoz.
Nazira szépen táncolt, és a végén titokzatosan mosolyogva
köszönetet mondott neki. Radu látta, hogy utána már nem
táncolt mással. Hogy egy töpörödött idős asszony mellett
maradt.
A fiú éppen csatlakozni akart Szálihhoz és néhány befolyásos
pasa fiához, amikor a hatalmas teremben egy mozdulatlan
alakra lett figyelmes: Ladára. A hatalmas aranyozott ajtó mellett
állt a falnak dőlve. Radu látta, hogy a ruhája alól nem a kedvenc
janicsárcsizmája kandikál ki, hanem egy pár szépen hímzett
topánka.
Nem úgy nézett ki, mint aki titokban arról álmodik, hogy
megöl valakit, de nem is tűnt úgy, hogy bármiben is
reménykedne. Úgy nézett ki, mint Radu, amikor meglátta
Mehmed fiát.
Végtelenül megsajnálta, szinte tőrként döfött bele az érzés.
Egy hete, azon az estén, amikor Lada majdnem tönkretett
mindent azzal, hogy kis híján rajtakapták kémkedés közben,
Radu megpróbálta tompítani a szavai élét, de Lada elmenekült,
mielőtt még bocsánatot kérhetett volna. A lelkének egy
darabkája, egy sötét és gonosz rész örült ennek. Annak, hogy
Lada haszontalannak érezte magát. Olyannak, akinek nem
sikerül semmi. Végre rájött, hogy az öccse olyan dolgokra képes,
amikre ő soha nem lesz.
De most, ahogy Radu ránézett, mély együttérzés fogta el.
Átvágott a termen – közben sokakat üdvözölt, és megígérte,
hogy később majd táncol velük –, és odament hozzá.
– Lada?
A nővére pislogott és lassan nézett rá.
– Mi van? – kérdezte közömbösen, érzelemmentesen.
– Szeretnél táncolni?
A nővére arcán megvillant valami a régi Ladából.
– Ennyire utálsz?
Radu nevetett.
– Olyan jó dolog táncolni!
– Igen, szeretem idegenek százai előtt megalázni magamat.
– Nebi pasa feleségénél biztos nem táncolsz rosszabbul. Olyan
kecses, mint egy terhes koca.
Lada fújtatott.
– Igen, én pedig olyan kecses vagyok, mint egy felnyársalt és
haldokló vaddisznó.
– Még egy felnyársalt és haldokló vaddisznó is képes embert
ölni.
Erre már végre elmosolyodott, de aztán megint elkomorult.
– Figyelj csak, emlékszel, hogy táncoltunk, amikor kicsik
voltunk?
– Emlékszem, hogy a földre tepertelek, és a kandalló
hamujába nyomkodtam az arcodat.
– Pontosan! És emlékszel, hogy mindig a janicsárokkal
edzettél?
– Igen, hogy megtanuljak harcolni.
 – Harcolni ugyanolyan, mint táncolni. Csak a végén jóval
kevesebb kék folt marad az emberen.
Radu a kezét nyújtotta, amit meglepetésére és örömére Lada
elfogadott.
Lada valójában különleges kifinomultsággal táncolt. A
mozdulatai nem voltak szépek, de az átmenetek olyan
folytonosak voltak, és olyan erő volt benne, ami magára vonta a
tekinteteket. Az évekig tartó katonai kiképzés során megtanulta
ösztönösen érezni a testét és a mozgását a térben. Az
arckifejezése olyan volt, mintha meg akarná ölni a partnerét, de
Radu ehhez már hozzászokott.
Sőt, már hiányzott is neki.
Ahogy egy körben mozogtak a többi párral, elhaladtak Nebi
pasa felesége mellett is. Radu sokatmondó pillantást vetett rá,
aztán felvont szemöldökkel Ladára nézett. A lány olyan
hangosan nevetett, hogy még a zene se nyomta el a hangját.
Radunak alig sikerült elfojtania a kacaját.
A tánc véget ért. Lada Radu vállára hajtotta a fejét, és még
mindig nevetett.
– Igazad volt! Tényleg úgy mozog, mint egy várandós koca.
Radu komolyan bólintott.
– Itt minden táncpartner értékes állat lehetne egy
gazdaságban. Én mindegyikükkel tettem néhány kört.
– Huma milyen állat?
– Macska, akinek gyenge a csípője, és túl büszke ahhoz, hogy
ne egerésszen.
Lada kuncogott, és Radu válla mögé rejtette az arcát.
– És Halil pasa felesége?
 – Szörnyű természetű liba cuppogó lúdtalpakkal.
– És Mehmed drága menyasszonya? Ő milyen állat?
– Igen – szólt közbe valaki halkan. – Az én feleségem micsoda?
Lada megrezzent, és elugrott Radutól. A földre szegezték a
tekintetüket, hogy ne kelljen Mehmed szemébe nézniük. Az
ünnepségek alatt Radu most került először ennyire közel
Mehmedhez. A vendégektől végig elválasztotta őt egy leengedett
függöny, vagy előkelőségek gyűrűjében állt, és mindig Sitti
Hatun mellett maradt.
– Gratulálunk az esküvődhöz – mondta Radu.
– Ezt hagyd!
Radu felnézett. Meglepte Mehmed éles hangja.
– Legalább ti ne csináljátok, kérlek! Nem bírom tovább ezt a…
– Legyintett, majd a teremre és a jelenlévőkre mutatott. – Az
nem lehet, hogy ez a rémálom a két barátomat is elvegye tőlem!
Lada nem szólt, de olyan sötét tekintettel nézett rá, ami még a
szénnél is sötétebben égett.
Radu mosolyogni próbált.
– Talán egy énekesmadár?
Mehmed megvetően fújtatott.
– Biztos nem hallottad még a hangját. Nem, az én drága
menyasszonyom olyan, mint a sarokba kergetett egér, aki
senkinek nem kell, és félelmében reszketve cincog.
A Radu mellkasában honoló undok érzés nem szűnt meg,
mert ennek hallatán majd kicsattant az örömtől.
– Aranyos lány – próbálkozott, hogy felülkerekedjen
kicsinyességén.
Vagy talán azt remélte, hogy Mehmed ellenkezik majd?
 – Felesleges rá szót vesztegetni. – Mehmed jobbra-balra
forgatta a fejét, és nyújtózkodott egyet. A mozdulataiban érezni
lehetett a dühöt. – Táncolni akarok.
Radu az emelvényre nézett, ahol a paraván alatt még mindig
ott ült Mehmed menyasszonya: magányosan, mint akit
otthagytak. Mintha sírt volna.
– Nem hiszem, hogy Sitti Hatun akarna…
– Nem vele akarok – szakította félbe Mehmed.
A kezét nyújtotta Ladának. Radu döbbenten nézett rá, és
néhány másodperc múlva látta, hogy Lada is ugyanezt teszi.
Csak ő nem zavartan nézett Mehmed kezére, hanem dühösen.
– Most? – Lada hangja reszketett az elfojtott indulatoktól. –
Most akaródzik neked táncolni? Most akarsz velem beszélgetni?
A szemében a szén lánggá alakult. Radu megértően hátrébb
lépett, de ahelyett, hogy Lada ütött volna, sarkon fordult, és
kiviharzott a teremből.
– Mit csináltam rosszul? – ráncolta a homlokát Mehmed.
Radu a tarkóját dörzsölte.
Nem tudta, Lada miért reagált ilyen hevesen, de már régen
nem adódott lehetősége arra, hogy beszélgessen Mehmeddel, és
most nem akarta ezt kihagyni.
– Láttunk téged. Mielőtt idejöttünk. A háremnél.
Mehmednek egyetlen arcizma se rándult.
– A gyerekeddel.
Most viszont nagyot sóhajtott.
– Ó, igen, a fiam. – Radu vállára tette a kezét. Az üdvözlések, a
táncok, a baráti érintések mind álomnak tűntek, Mehmed
érintése viszont felébresztette Radut. – Furcsa, nem?
 A fiú megkönnyebbülten sóhajtott, és elmosolyodott. Mehmed
megértette az érzéseit, amikor együtt voltak. Minden olyan
természetes volt, és kölcsönös. Talán tudnának…
– Mindig megfeledkezem róla, hogy apa vagyok.
Radu alig észrevehetően fújta ki a levegőt. Megértette, hogy
tévedett.
– Igen, furcsa.
– Amikor a kisbabára nézek, olyan idegennek tűnik. Olyan,
mint amikor idegen ágyban alszol. – Mehmed elvette a kezét
Radu válláról, és felfordította mindkét tenyerét. – De, ahogy az
apám szokta mondani, a kötelesség kötelesség.
– Sitti Hatun szintúgy.
– Igen, ő is. Boldog leszek, ha ennek az egésznek vége, és
végre hazamegyünk, és minden visszatér a régi kerékvágásba.
Radu bólintott. Ő is ezt akarta. Ez fájt neki belül, a
vágyakozás. Hogy azt akarta, legyen minden úgy, ahogyan
régen.
Mehmed kurtán biccentett, és szórakozott arckifejezéssel
elsétált. Radu követte a tekintetével. Érezte, hogy ott van még a
teremben, Mehmed olyan volt, mint a nap az égbolton. A volt
szultán akkor surrant ki, amikor a vendégek figyelme egy
költőre szegeződött, aki szavalni kezdett. Csak Radu vette észre,
hogy kiment.
Tudta, hogy Mehmedet nem szokás egyedül hagyni. Soha.
Radu is kiment, de már csak egy bíborszínű kaftán felvillanását
látta, amikor is a barátja befordult egy sarkon. Mehmed nem
hívta Radut, amit azt jelenti, hogy egyedül akart lenni. Radu
ezért csendben és illő távolságból követte. Nem akarta szem elől
téveszteni őt, ám egyúttal észrevétlen akart maradni. Nem is
jött rá egyből, hova indult Mehmed, csak amikor egy sarkon
kikémlelve látta, hogy Lada ajtaján kopog.
– Nyisd ki!
– Takarodj az ördögbe!
– Beszélnünk kell!
– Nekem nem kell semmi tőled!
Mehmed az ajtónak támasztotta a fejét, és mélyet sóhajtott.
Amikor újra megszólalt, a hangja lágyabban csengett. Radu alig
hallotta, nagyon kellett figyelnie. Minden bizonnyal Ladának is
a súlyos faajtó túloldalán.
– Csak akkor szereztem tudomást a babáról, amikor
visszatértem. Miután találkoztam veled a tónál. Nem tudtam,
hogy mondjam el. Most sem tudom. Fogalmam sincs, hogy
viszonyuljak ehhez. Ez egy kötelesség. Ugyanolyan, mint
végigülni a végtelen tanácskozásokat, hallgatni a pasák
panaszait és a janicsárok és a szpáhik kisstílű vitáit.
Mehmed elhallgatott, mintha hallgatózna, aztán a fejét
csóválta.
– Utálom a menyasszonyomat. A hárem pedig… nem igazi,
Lada. Eljárogatok oda, de úgy mászkálnak ott, mint a szellemek.
Mintha csak képek lennének. Nincs köztük senki, aki bármit is
jelentene nekem. – Megint elhallgatott. Az ajtóra tette a kezét. –
Te vagy az egyetlen az életemben, aki valóságos.
Radu ennek hallatán szinte megfulladt, olyan fizikai
fájdalmat érzett. Fájdalmas nyögését elnyomta a kinyíló ajtó
hangja. Mehmed belépett, és magához vonta Ladát. Az ajkuk
összetapadt, Mehmed beletúrt a lány hajába, magához
szorította, aztán botladozva bementek Lada szobájába, és
becsukták maguk mögött az ajtót.
Radu botladozó léptekkel, remegő lábbal elment az ajtóig, és
megállt előtte. Bent akart lenni. Ő akart lenni az egyetlen
valóságos dolog Mehmed számára, ahogyan Mehmed is az volt
neki.
Azt akarta, hogy…
Ne, könyörgök, ne.
De igen.
Azt akarta, hogy Mehmed úgy nézzen rá, ahogy Ladára.
Azt akarta, hogy Mehmed úgy csókolja meg őt, ahogy Ladát.
Lada akart lenni.
Nem, nem akart. Önmaga akart lenni, azt akarta, hogy
Mehmed önmagáért szeresse őt. A kérdésére, Mehmed
kérdésére végül is megjött a válasz: olyan hirtelen és élesen
hasított Raduba, hogy remegve lerogyott a földre.
Nem ezt a választ akarta.
 31

Bár Mehmednek nagyon hamar el kellett mennie, nehogy

valakinek feltűnjön a távolléte, Lada még később is érezte
magán a kezét és az ajkát.
Nem tudta, hogy ez mit jelent és mit indított el benne, de
Humának igaza volt: attól, ahogy Mehmed a távozásakor
ránézett, olyan erősnek érezte magát, mint még soha.
Késő este újra látni fogják egymást az ünnepségen. Előtte a
férfiak elmennek a fürdőbe, a nők pedig szűk körben gyűlnek
össze vacsorázni.
Lada nem tervezte, hogy megy, de túl szűknek érezte a
szobáját, ahogyan a saját bőrét is. Muszáj volt csinálnia valamit,
különben felrobban. Legkevésbé Nicolae és a janicsárok
közelében akart lenni, és mivel Radut sem találta a szobájában,
elment a női találkozóra. Úgy burkolózott be a titkába, mint egy
páncélba.
Amikor meglátta Sitti Hatunt az asztalfőn – törékeny,
tökéletes és tökéletesen boldogtalan –, majdnem elnevette
magát. Vetélytársnője gyenge volt, még a gúnyolódást se
érdemelte meg.
 Lada meglátott egy ismerős arcot, és leült Mara mellé egy
párnára. Mara elgondolkodva ráncolta a homlokát, aztán
mosolygott.
– Ladiszlava. Megnőttél.
Lada érezte, hogy egyetlen délután alatt több évet ugrott az
időben. Az emlékek mosolygásra késztették, de ura volt
arckifejezésének, és nem mosolygott.
– Igen. Te is remekül nézel ki. Halima hol van?
Lada körülnézett, de nem látta őt. Az ajtóban eunuchok álltak.
A találkozón Murád legtöbb felesége és rabnője is részt vett.
Ladának összeszorult a gyomra, amikor belegondolt, hogy
néhányan biztosan Mehmedé is voltak.
Nem, nem akart ezen gondolkodni. Ha itt üldögélnek, az azt
jelenti, hogy olyanok, mint Sitti Hatun: Mehmedre erőltetett
kötelezettségek. Nem választotta őket, nem vágyott rájuk. Nem
olyanok, mint ő.
Mara mosolygott, bár szomorúan.
– Nem hallottad? Halima nem egész két hónappal ezelőtt
kisbabát szült. Még nem jár ki.
Lada nem tudta leplezni meglepettségét.
– Murád kisfia Halimától született?
– Ó, igen. Szörnyen rosszul volt a kilenc hónap alatt, amíg a
méhében hordta, aztán a szülésbe is majdnem belehalt. Ilyen
ronda babát még életemben nem láttam. Folyton bőg. Halima
viszont soha nem volt ilyen boldog.
Lada halkan felnevetett.
– Szegény boldog Halima. És te? Te boldog vagy?
Mara ivott egy korty bort. A nők többségénél nem volt pohár,
de Mara nem titkolta, hogy iszik.
– Szerbiában béke van. A férjem nem igényli a jelenlétemet.
Velem minden rendben. Úgy látom, veled is.
Lada elpirult, lenézett, és a tányérját birizgálta. Vajon
Mehmed érintése látszik a bőrén? Látja mindenki?
– Hogy érted?
– Már nem vagy az a szerencsétlen, rémült kislány, aki voltál
az utolsó találkozásunkkor. Már nem harcolsz.
Mara szavai mélyre hatoltak Ladában. Szívesen tiltakozott
volna, de igaza volt a nőnek. Tekintete a Sitti Hatun melletti
üres helyre vándorolt. Észrevette, hogy a nők úgy beszélnek
vele, hogy nem mondanak közben semmit. Sitti még emberek
között is magányos volt. Az apja eladta őt. Lada kicsit
megsajnálta. Ezt csinálták az apák. A lányoknak nem maradt
más, csak az, hogy bármilyen módszerrel életben maradjanak.
Mara felé fordult, és megmondta az igazat.
– Már nem tudom, mi ellen harcoljak.
Mara megemelte a poharát.
– Reméljük, megtalálod a boldogságot így is, hogy letetted a
fegyvert. – Nagyot kortyolt a poharából. – És nemcsak te, hanem
mindannyian.

A kertben teknősbékák köröztek. A páncéljukra nagy gyertyákat

tettek, ami idővel a hátukra olvadt. A fényfoltok lassan
mászkáltak a fűben, megvilágították a különböző csoportokat.
Hasonló volt ahhoz, mint ahogy beszédfoszlányokat csípünk el,
amikor elhaladunk különböző emberek mellett. A virágok
feketéllettek az éjszakában, aztán hirtelen csodás színekben
pompáztak, majd újra sötét sziluettekké váltak.
Amikor az egyik teknős elballagott Lada mellett, a lány úgy
érezte, mintha égő jelként a sötétből kelne életre. Belül sokkal
nagyobb fénnyel égett: tudta, hogy Mehmed is itt van a
közelben. Túl sok bort fogyasztott a vacsorához, mert zavarba
jött Mara kérdezősködésétől. Pedig ma este nem akart
kérdéseket. Valami egyszerűre vágyott. Valami testire. Valami
valóságosra.
Megszólalt egy dal. Ferhád és Sirin történetét mesélte el.
Lada magányosan állt, mozdulatlanul, akár egy hegy. Hagyta,
hogy a gyertya újra és újra elárulja, hol van. Nem vette le a
tekintetét arról a helyről, ahonnan érzése szerint Mehmed
nézte őt. Amikor a mosolyára gondolt, elmosolyodott, és egy
árnyékos helyre vonult vissza, a kert titkos sarkába, ahová a
teknősök már nem folytatták ráérős sétájukat.
Itt még a zenét is tompította a sötétség. A muzsika
szaggatottan jutott csak el ide, a szél átalakította, morajlássá
torzította. Lada egyedül érezte magát. Nem fogta el
kétségbeesés, inkább várakozás töltötte meg a lelkét. Mehmed
kijön a pavilonból, ahol Sitti Hatunnal üldögél, és rátalál. Az
egész lényével érezte ezt. Buta és vakmerő dolog volt itt lenni,
de emiatt még jobban élvezte. Lada nem akart óvatos
gondolatokat szőni a jövőről. Ma este a jövő arra a pillanatra
korlátozódott, hogy Mehmed utánajön.
Talált egy eldugott helyet egy fa alatt. A leívelő faágak tetőt
képeztek felette. A törzs mellé kucorgott, élvezte, hogy a kéreg a
bőréhez ér. Korábban mindig eszközként használta a testét,
nem értékelte, hogy bőre is van.
– Lada! – szólította meg Mehmed.
Rekedt suttogás volt, a súlyos esti levegő hozta, és az
eltaposott virágok illata jött utána.
A lány ki tudta venni a körvonalait a távolban világító kerti
ünnepség hátterében. Mehmed ide-oda fordult, kereste őt.
Ladát elfogta a szédítő izgatottság, amikor látta, hogy milyen
kétségbeesetten keresi a fiú.
Az elmúlt hetek emléke olyan élesen élt benne, hogy nem
szólalt meg. A nyelvén is érezte még az ízét. Hadd várjon, hadd
keresse, hadd legyen egyedül! Akkor megy ki hozzá, amikor ő
akar, ahogy a hálószobájában is csak azután érhetett hozzá
Mehmed, hogy ő megengedte neki.
Mehmed ekkor felé fordította a fejét, és bizonytalanul
megindult előre. Kinyújtotta a kezét a sötétbe, és nem tévedett,
megtalálta az arcát.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Lada.
Egyszerre volt csalódott és izgatott.
Mehmed halkan felnevetett.
– Taktikai szempontból ez a kert legjobb része. Hátulról védve
vagy, de kiválóan belátsz mindent, közben pedig rejtve
maradsz. Hát persze hogy itt vagy.
Lada bosszús lett, hogy ennyire kiszámítható, de a harag
elszállt, ahogy Mehmed ajka mohón és szenvedélyesen az
ajkára tapadt. Ránehezedett, és a fának szorította. Lada
megfogta a vállánál, és megfordította. Most Mehmed volt a
fának szorítva. Mosolygott, nem vette el az ajkát Lada szájáról.
Lada beleharapott az alsó ajkába, elég erősen ahhoz, hogy
Mehmed megrezzent. Mehmed ujjai belegabalyodtak a lány
hajába. Még erősebben szorította magához, elvonta a száját a
szájától, és megtalálta a nyakát. Akárhol ért hozzá, az a hely
égni kezdett lázas tűzzel, fájt, de gyengéd is volt. Mehmed
megfogta a csuklóját, de aztán leállt.
– Ez mi? – dünnyögte a nyakába, amikor megérezte a
bőrpántot Lada ruhája ujja alatt.
A lány szíve szinte olyan hangosan dobogott, amilyen
hangosan levegőt vett. Becsukta a szemét, hogy visszatartsa a
lélegzetét, és arra koncentráljon, hogy…
A háta mögül hirtelen egy hangot hallott. Azonnal befogta
Mehmed száját, tompítva zihálása hangját. Háttal fordult felé,
és hunyorogva bámult a sötétbe.
Egy sötét alak lopakodott feléjük. A fején nem janicsársisakot
viselt. Olyan testtartással közeledett, mint egy ragadozó. Lada
tudta, hogy nem szolga, mert a szolgák alázatosan, görnyedt
vállal jártak. Ez a férfi egyértelműen készenlétben állt, keresett
valamit. Egy vándorló fénysugár a kezére esett, és megcsillant
benne egy fémtárgy.
Lada mind a két kését előhúzta. A férfi közvetlenül előttük
állt, lehajolt, hogy belessen az ágak közé.
Lada ekkor kiugrott: egyik kezével blokkolta a fegyvert tartó
kezet, a másikkal pedig célba talált. A nedvesen sikló hang
biztatónak tűnt. Egy végtelen pillanatig a vadász mozdulatlanná
dermedt, aztán fájdalmas kiáltással a földre zuhant. Lada
felette állva nézte, ahogy lüktetve folyik ki az élet a nyakából.
Kettőt rándult, és azon a helyen, ahol néhány pillanattal
korábban egy férfi állt, már nem volt senki.
 Lada csak ekkor vette észre, hogy milyen világos van
körülötte. Hogy emiatt láthatta az áldozat sötétvörös vérét.
Felemelte a fejét. Egy vállalkozó szellemű teknős ideért a kert
mélyére, és megvilágította Ladát. A tőr játékosan villogott, a
keze maszatos volt a vértől. Mehmed mellette állt.
– Lada? – szólította meg Mehmed, tekintetét a tetemre
szegezve.
Az est vendégei, köztük Murád, rémülten bámultak a lányra.
 32

– Biztos, hogy jól vagy?

Szálih előrehajolt. A szeme sarka valahogy lefelé görbült,
amitől a tekintete folyton szomorúnak tűnt, de a szemében
most aggodalom csillogott. Tizennyolc éves volt, csak két évvel
idősebb Radunál. Jószívű volt, szorongó, és mindig örült, ha
Radu társaságában lehetett.
Radu bólintott, képtelen volt felocsúdni a kábulatából.
Mehmed szája.
Mehmed keze.
Mehmed szíve.
Mindent Ladának adott, nem neki. Ladának, aki akkor sem
tudott szeretni mást, ha az élete függött tőle. Lada szerezte meg
régen az apjuk minden figyelmét is. Bogdant a saját öccsénél is
jobban szerette. Mindig magára hagyta Radut, ha verésre került
a sor, és amúgy is hagyta, hogy az öccse magányos legyen. Lada
hideg volt, gonosz és csak magához hű.
Még csak nem is volt szép.
– Én nem vagyok jóképű? – buktak ki Raduból a szavak, mint
ahogy a könnyek szoktak az ember szeméből.
 Szálih felvonta a szemöldökét. Arckifejezése ettől már-már
komikussá vált, keveredett rajta a szomorúság és a csodálkozás.
– De… az vagy.
– Én nem érdemlem meg, hogy szeressenek?
Szálih arcán a csodálkozást rémület váltotta fel.
– De megérdemled.
Radu lehajtotta a fejét.
Mit tud ő a szerelemről? Ez nem az a szerelem volt, amiről ő
hallott, amit költők énekeltek meg, és amiről történetek szóltak.
Ez valami… más volt. Valami, amire nem talált szavakat. Kivel
tudna beszélni? Ki tudná elmondani neki, hogy milyen egy
másik férfit szeretni?
Vagy kiszeretni belőle?
Szálih remegő, tömpe ujjaival finoman hozzáért Radu
vállához.
– Radu, én…
Egy szolga szakította félbe a beszélgetésüket. Az ajtókereten
kopogott. Radu fáradtan nézett a sovány, zsíros hajú fiúra,
akinek tegnap fizetett. Tegnap, amikor még érdekelte az intrika.
Amikor még Mehmed védelmezőjének hitte magát.
Tegnap, még mielőtt összedőlt a világ.
– Szálih, valaki keres téged.
A szolga meghajolt, és várt.
Szálih kínjában a homlokát ráncolta.
– Sajnálom, de…
– Menj csak! – mondta Radu, és a földre szegezte a tekintetét.
A tányérjukon az étel kihűlt, meg is feledkeztek róla. Alig
nyúltak hozzá. – Az apád dolgozószobájában várok majd rád.
Van egy könyve a Prófétáról, béke poraira, meg akarom nézni.
– Gyorsan végzek.
Szálih kiment a szobából, Radu pedig elvonszolta magát a
folyosón Halil pasa dolgozószobájáig. A léptei olyan ólmosak és
lassúak voltak, amilyen lassan a szíve vert. Nem érezte magát se
bátornak, se okosnak. Minden erőfeszítése hiábavalónak
bizonyult. Ahogy a szerelme is Mehmed iránt. Az egész élete.
Nem foglalkozott vele, hogy bezárja maga mögött az ajtót.
Lassan kihúzta a széket a faragott faasztal alól, aminek a tetejét
világosabb, fából faragott intarziák és örvénylő
gyöngyberakások díszítették. Mégis mit gondolt, mit talál majd?
Már semmi sem számított. Az lesz a legjobb, ha fogja a
Prófétáról szóló könyvet, béke poraira. Isten maradt neki
egyedül. Ő az egyedüli, akit nem veszíthet el.
Az egyedüli, akit Lada nem vehet el tőle.
A térde szerencsétlen módon folyton beütődött az asztalba.
Majdnem elkáromkodta magát. És ekkor valami megmozdult.
Radu lemászott a földre, és felnézett az asztalra. Véletlenül
elmozdított egy titkos fiókot, ami érdekes dolgot rejthetett.
Radu kihúzta. Egy vastag pergamentekercset talált: sűrűn
teleírták latin nyelven. A szöveg végigvonult minden oldalon.
Kétségbeeséséről megfeledkezve olyan gyorsan végigfutotta,
ahogy csak tudta. Az első levelek egy Orhan nevű emberről
szóltak, kérésekről és juttatásokról. Nem mondott Radunak
semmit, mindenesetre megjegyezte a nevet. Lapozott tovább, és
döbbenten állt meg egy rövid levél végénél. XI. Konstantin írta
alá.
Konstantinápoly császára.
 Lépteket hallott a folyosón. Megrémült. Visszadugta a levelet
a titkos rekeszbe, és gyorsan visszatolta a fiókot. Nem
illeszkedett rendesen, de már kifutott az időből. A szoba túlsó
végébe vetette magát. Megállt egy könyvespolc előtt, és
igyekezett minél kevésbé bűntudatos képet vágni.
A súlyos ajtó kitárult, ám Radu nem mert megfordulni.
Inkább soha többé nem fordul meg, mint hogy lássa, hogy
lebukott.
Egy kezet érzett a vállán. Nem volt erős vagy erőszakos,
inkább gyengéd.
– Radu – szólalt meg Szálih.
Hangja olyan tétova volt, mint az érintése.
Radu megfordult. Szaggatottan kapkodta a levegőt, és hamis
mosolyt erőltetett az arcára. Szálih közel állt, nagyon közel, csak
egyetlen lélegzetvételnyire.
Mielőtt Radu bármit is kérdezhetett volna, Szálih ajka
rátapadt az övére.
Radu megfeszült, megdöbbent, és összezavarta ez a
letámadás. Szálih megfogta a derekát, és közelebb húzta
magához. Kétségbeesetten, mohón csókolta. Radu végül felfogta,
mi történik. Ő is felemelte a kezét, de nem tudta, mit csináljon.
Végül Szálih vállára tette, és eltolta.
Szálih olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy Radut a lelke
mélyéig megrendítette. Vágyakozása olyan nyers és nyilvánvaló
volt, hogy az már fájt.
Lazar látta, hogy Radu hogy nézett Mehmedre. Radut
elárasztotta a megalázottság és a kétségbeesés. Bizonyára
mindenki tudta. És ha ez ilyen nyilvánvaló, akkor Mehmed is
tudta, mit érez, tudta még azelőtt, hogy maga Radu rájött volna.
Lada is biztos mindent tud.
A fellobbanó harag azonban elnyelte a szégyent. Hunyorgott
Szálihra. A szomorú, magányos Szálihra, aki őt akarta.
Olyan dühösen tapasztotta ajkát Szálih szájára, hogy a fiú
fogai felsértették az ajkát. Szálih zihált. Kinyitotta a száját, Radu
pedig megfogta a tarkójánál, és a turbánja alá csúsztatta a kezét,
hogy beletúrhasson a hajába. Szálih Radu tunikájánál matatott,
az övet ráncigálta a derekán. Felhúzta Radu tunikáját, és
végigsimította a hasát. Megindult fel a mellkasán.
Radu nem tudta, hogy a vágy, a bosszúság, az undor vagy
mind a három mozgatja. Utálta Szálihot, hogy őt akarja, utálta
magát, hogy ez tetszik neki, utálta Mehmedet, de leginkább
Ladát.
Keményebben csókolta Szálihot.
Kattant a kilincs. Szálih elugrott, az arcán rémület. Radu a
mögötte álló polc felé fordult. Levette az első keze ügyébe akadó
könyvet, és kinyitotta a közepén. Művészi szépséggel írt arab
szöveget látott, a lapszélek aranyozva, de minden elmosódott
előtte.
– Szálih? – Mély, elégedetlen hang szólalt meg. – Mit keresel
itt?
Radu megfordult, és meglátta Halil pasát. Az idősödő férfi
izzadt, alig kapott levegőt. Ösztönösen az íróasztal felé
pillantott, aztán vissza a fiára.
– Egy könyvet kerestünk – felelte Szálih.
Halil pasa végül észrevette Radut. Mindent értett, és a
megértést lassan undor váltotta fel. Radu gyűrött tunikája.
Szálih kivörösödött szája. Radu életében nem érezte még magát
ilyen mocskosnak. Rájuk volt írva, mivel foglalatoskodtak az
imént.
– Ez az én magán-dolgozószobám! – mordult fel Halil pasa.
– Tudom! Sajnálom. Azt hittem… hogy a kerti összejövetelen
vagy. Ilyen korán vége lett?
Halil pasa megvetően legyintett, de a hangja feszülten
csengett.
– Gyilkosság történt. Mehmed ringyója megölte az egyik
vendéget.
Radu leejtette a könyvet. Halil pasa ránézett, de Radu nem
tudott úgy reagálni, ahogy kellett volna. Csak egyetlen olyan nő
jelent meg az ünnepségen, aki képes megölni valakit. Lada.
– Várj csak! Én ismerlek téged. – Halil pasa hunyorgott, és
alaposan végigmérte Radut. Nem csak a bűnét észlelte. –
Megnőttél. Mehmed barátja voltál, amikor ő volt a szultán. –
Összeállt benne a kép. – A nővéred. Most már emlékszem rá.
Radu nagyot nyelt.
– Mennem kell. Elnézést, hogy megzavartam az estéjét.
Radu fejet hajtott, és nem nézve Szálihra, elmenekült.

Először Lada szobájába ment, de az üres volt. Ahogyan a palota

tágas folyosói is vészjóslóan néptelenek voltak. Radu befordult
egy sarkon, és Mehmed lakosztálya felé vette az irányt, de ekkor
majdnem beleütközött Lazarba.
Megragadta a karját.
– Hol van Lada? Mi történt?
 Lazar elkomorult.
– Nagy bajban van. Te maradj ki belőle!
– Hol van?
Lazar sóhajtott.
– Gyere velem!
Egy olyan teremhez siettek, ami két nappal ezelőtt még tele
volt étellel, itallal és fénnyel.
Most tárgyalás folyt benne.
Lada egyenesen, rendíthetetlen daccal állt egy sarokban.
Murádot őrök vették körül, és a terem másik végében állt.
Biccentett. Egy dühödt olasz ruhás férfi kiabálva Ladára
mutogatott.
Mehmed középen állt, és az apját nézte. A tekintetében
nehezen leplezett félelem vegyült a haraggal. Aki nem ismerte
őt, akár azt is hihette volna, hogy unatkozik. De Radu ismerte
minden arckifejezését.
Radu szinte émelygett. Keresztbe fonta a mellkasán a kezét,
mintha ezzel meg tudná gátolni a szívét abban, hogy feleméssze
a keserűség és a gyűlölet. Lazar a vállára tette a kezét.
– Menjünk innen! – súgta. – Veszélyes lenne magadra vonnod
a figyelmet.
– Még ne.
Radu a fal mellett lapulva ment tovább, elvegyült a nyüzsgő,
sugdolózó emberek között. Úgy tűnt, mintha az esküvői
ünnepség áthelyeződött volna ide, és az emberek látni
szeretnék, hogy ér véget az este, ami váratlanul izgalmas
fordulatot vett.
Lada egyedül volt. A szoknyája szegélyét rozsdabarna foltok
borították. Az egyik kezét is, bűne bizonyítékául. Nem próbálta
elrejteni vagy ledörzsölni magáról az alvadt vért. Tekintete nyílt
volt, és maga elé nézett, mintha alig várná, hogy folytathassa
munkáját: a gyilkolást.
Radu tudta, hogy a helyében ő sírna, és nyomorúságos
látványt nyújtana. Látta Ladát, amikor először ölt, és látta,
milyen tompa volt akkor, és mennyire megrázták a történtek.
Most a semmibe nézett, és aki nem ismerte, azt láthatta rajta,
hogy feldúlt.
Radu azonban ismerte őt. Megértette.
És mégis utálta.
– Elég volt. – Murád intett, és megállította az egyre hangosabb
olasz beszéd végtelen folyamát. – Mehmed, mondd el, mi
történt!
A szultán fia fogcsikorgatva válaszolt.
– Nem tudom, apám.
– Mit kerestél a kertnek abban a részében?
– Friss levegőre vágytam. Felfordul a gyomrom Sitti Hatun
parfümjétől.
A tömeg felhördült: sokakat felháborított, hogy Mehmed ilyen
kegyetlenül beszél a menyasszonyáról. Murád a homlokát
ráncolta.
– És ő mit keresett a kertnek abban a részében?
Mehmed ajka megrándult, és kihívón vonta fel a szemöldökét.
A teremben mintha mindenki egyszerre vett volna levegőt, és
ugyanarra a következtetésre jutottak volna.
Murád elvörösödött dühében. Átment a termen, és megállt
Lada előtt. Magasabb volt nála néhány hüvelykkel, így fölé
tudott magasodni. Lada meg se moccant.
– Mit kerestél a kertnek abban a részében?
Radu nem értette, hogy Murád miért Ladára dühös. Miért
nem rá, hiszen ő hozta kellemetlen helyzetbe.
Radu kétségbeesetten igazságot akart, bár a lelke mélyén
másra vágyott. Lada egyszerűen ennyit válaszolt: – Mehmed
után mentem.
– Miért?
– Hogy megvédjem.
– A saját esküvőjén? Mégis milyen veszély fenyegette a saját
esküvőjén?
Lada kőkeményen közömbös arckifejezését undor váltotta fel.
Felvonta a szemöldökét.
– Egy kés a sötétben. Pontosan ezt a veszélyt hárítottam el.
– A meggyilkolt férfinál nem találtunk kést.
– Többen is odamentek a tetemhez, mielőtt a janicsár őrök
odaértek volna. Bárki eltüntethette a fegyvert – szólt közbe
Mehmed.
Murád Mehmed felé fordult.
– A férfi megtámadott téged?
– Engem keresett.
– Szerinted a saját ünnepségeden csak gyilkos szándékkal
kereshetnek téged?
– Nem vagyok olyan népszerű – felelte szárazon Mehmed.
Murád arca elsötétedett. Ladára mutatott.
– Miért ölted meg azt az embert?
– Láttam, hogy Mehmed felé lopakodik. Láttam, hogy fém
villan a sötétben. Tétovázás nélkül cselekedtem, hogy
megvédjem Mehmedet, ahogy ezt már korábban is megtettem.
Murád oldalra billentette a fejét.
– Miről beszélsz?
Radu összerezzent, mert Lada hibázott. Látta, hogy a nővére
is elsápad. A Mehmed elleni merénylet a szultánsága alatt
titokban maradt. Most sem lenne szabad szóba hozni. Lada a
fejét csóválta, és akadozva felelt: – Úgy értem, hogy… ahogy a
kiképzés során tanultuk.
– Kiképzés?
– Igen, én jani…
Elhallgatott.
Ő is megrettent attól, amit mondani akart, ahogy a többi
jelenlévő is. Hiába vesz részt a világ összes kiképzésén, attól
még nem lesz belőle janicsár. Nem fogja tudni megmagyarázni,
miért ölte meg azt a férfit.
– Te nem vagy janicsár. Ki vagy te?
Lada hideg dühvel nézett Murádra, és a fájdalomba a hangja
is beleremegett.
– Nem emlékszik?
Radu a falnak támaszkodott, és hangtalan, keserű nevetés tört
fel belőle. Az a férfi, aki elrabolta őket, akitől annyira rettegtek
hosszú évekig, aki tönkretette az életüket, nem is emlékszik
rájuk. Fény derült a titokra, hogy miért maradtak életben: nem
Mehmed miatt, nem a Jóisten kegyelméből, hanem egy ember
figyelmetlensége miatt, akinek túl sok volt a dolga ahhoz, hogy
számontartsa őket.
– Én tudom, ki ő. – A tömeg szétvált, hogy előreengedjék Halil
pasát. Körbenézett, és Radu tudta, kit keres. Hátralépett, Lazar
pedig lazán elé, hogy eltakarja.
– Ladiszlava Dragwlya, Vladnak, Havasalföld áruló
fejedelmének a lánya. A szerződésszegőé. Nem az volt a
fejedelemségének a feltétele, hogy hű marad hozzád? A
gyerekei életéért cserébe?
Mehmed előrelépett.
– Ez nem tartozik ide. Arról beszélünk, hogyan törtek az éle…
Halil pasa megvetően legyintett, és folytatta:
– Hányszor sértette meg Havasalföld az érdekeinket? Nem
kellene kihasználnunk ezt a lehetőséget, és emlékeztetni Vladot
a hűtlenségének a következményeire?
Radut úgy szállta meg a hideg éleslátás, ahogy az első fagy jön
el ősszel. Az jelzi a telet. Radu átlátta, mi történik. Halil pasa
nem akarja, hogy tovább vizsgálódjanak. Eltereli Murád
figyelmét azzal, hogy egy újabb témát vet fel: az apjuk árulását.
El akarja távolítani azt a lányt, aki Radu gyanúja szerint
másodszor akadályozta meg őt abban, hogy meggátolja
Mehmed hatalomra jutását.
Lada ma este meg fog halni.
Murád hunyorogva vizsgálta Ladát. Eszébe jutott a rigómezei
csata. Most úgy emlékezett, a szembenálló sereg tele volt
havasalföldi katonával. És itt állt Lada, egy egész országot
képviselve.
Radu lépett egyet az ajtó felé. Korábban kapott ajándékokat
Mehmedtől és másoktól, ezeket el tudja adni. Volt egy lova és úti
ruhája. Éjszaka lelép, és eltűnik. Mehmedre nézett, Mehmed
pedig Ladára.
Csak Ladára.
 Olyan mélyen átjárta a lelkét a keserűség, hogy szinte a
szájában érezte az ízét. Sarkon fordult, hogy elmenjen. Ekkor
Ladára pillantott: nem azt a lányt látta benne, akit Mehmed
választott. Aki soha nem akart a támasza lenni. Az arckifejezése
arra hasonlított, amikor évekkel korábban kimászott a jégre,
hogy megmentse őt. Akkor azt hitte, hogy haragot lát rajta, de
most rájött, hogy rémületet. És hogy szembe akar szállni a saját,
mindent felemésztő félelmével.
Radu lehajtotta a fejét.
Lada akkor az életét kockáztatva lépett érte a jégre. A fiú
tudta, hogy habozás nélkül megtenné újra.
– Hogy feledkezhettem meg rólad? – kérdezte Murád Ladától.
A hangja kardélen egyensúlyozott a rosszindulat és a
tréfálkozás között.
Radu előrelépett, lerázta magáról Lazar kezét, és elnevette
magát, mintha ez az egész csak egy vicces játék lenne barátok
között. Tökéletesen időzített: mindenki megfordult, ránézett, és
nem hallották, hogyan kiált Lada, nem látták, hogyan torzul el
az arca, és hogy próbálja utolsó erejével visszafojtani gyilkos
haragját.
Radu lendületesen, mélyen meghajolt.
– Szultánom, Anatólia ékessége, a hatalom edénye, Isten
kiválasztottja és kegyeltje, micsoda megtiszteltetés, hogy itt
vagyunk! Biztosíthatom arról, hogy mi soha nem feledkeztünk
meg magáról. – Kiegyenesedett, jóindulatú mosoly áradt szét az
arcán. – Nézze el pimaszságomat, de átvettem a janicsároktól a
szokást, és édesapámként gondolok a szultánomra. Évek óta
vártam erre a lehetőségre, hogy kifejezzem a hálámat.
 Murád felvonta a szemöldökét, ami eltűnt a turbánja alatt.
– Háládat?
– Igen. Azért, amiért megmentett bennünket. Taníttatott
bennünket, kivezetett a sötétségből, és ami a legfontosabb,
Istenhez vezetett el bennünket.
– Te meg miről beszélsz? – fortyant fel Halil pasa.
– Én és a nővérem évekkel ezelőtt áttértünk az iszlám hitre.
Az én életemben a hit lett a fény és öröm forrása. Édesapánk, a
szultán nagylelkűsége nélkül a sötétségben maradtam volna.
Természetesen mind a kettőnk nevében beszélek.
Lada elvörösödött dühében. Radu mosolygott rá, és alig
láthatóan kacsintott. Ha Lada most elront valamit, mind a
kettejüknek végük.
Murád Lada felé fordult: egy rémisztő pillanatig Lada
szótlanul, mozdulatlanul állt. Aztán minden izmát megfeszítve,
egyetértése jeléül bólintott.
– És mi van az apjukkal?
Halil pasa hangja egy olyan gyerekére emlékeztetett, aki
mindjárt elkezd toporzékolni dühében.
Radu vigyorgott.
– Nem beszéltek vele három éve? Az árulása óta?
Murád a fejét csóválta. Továbbra is óvatosság látszott az
arcán.
Radu most olyan hangosan nevette el magát, hogy a nevetése
az egész teremben visszhangzott. Ezzel jelezte mindenki
számára az örömét.
– Ezek szerint ő végig azt hitte, hogy meghaltunk! Ennél jobb
büntetést ki sem lehetne találni egy álnok hitetlennek.
Remélem, hogy mindennap fáj neki, és minden éjjel kínlódik.
Megmondják most neki, hogy életben vagyunk, boldogok, és jól
élünk az otthonunkban? Képzeljék csak el, hogy fog dagadni a
szíve örömében! Aztán mondják el neki, hogy áttértünk az
iszlám hitre. Ezzel fognak tőrt döfni örvendező szívébe. – Radu
örömében tapsolt egyet. – Elnézést. Elszállt velem a ló.
Természetesen ez nem az én dolgom, méltóságos uram, hogy
elrendezzem azt az embert. Én csak hálás vagyok a sorsnak,
hogy végre személyesen mondhatok köszönetet mindazért, amit
kaptunk. Könyörülete és nagylelkűsége az egész életemre nagy
hatással volt. – Ismét meghajolt, még mélyebben, aztán
áhítatosan felnézett.
Murád mosolygott. Amikor Radu Mehmed szemébe nézett,
úgy tűnt, hogy Mehmed tekintetében is megkönnyebbülés és
hála csillog. Radu nem mert Ladára nézni, félt, hogy rátereli a
figyelmet. Hatásos volt az előadása, és fontos volt, hogy
mindenki rá figyeljen.
Könnyen eljátszotta a szerepet. Bár gyűlölte Murádot, itt
otthon érezte magát. És valóban megtért, Molla Güráni erre a
tanú. Az iszlámnak köszönhető, hogy otthona lett, hogy tartozik
valahová, és békét is adott neki akkor, amikor semmi más.
Vagyis szinte semmi más. Elvonta a tekintetét Mehmedről.
Isten megmaradt neki.
Murád töprengve mosolygott, de nem kegyetlenül.
– Nem foglak többé elfelejteni téged.
– Nagyobb megtiszteltetés nem érheti az embert, mint hogy
emlékezik rám.
Újabb meghajlás. Miközben Murád elsétált Radu mellett,
kezét a fejére tette. Aztán kiment. Radu felegyenesedett, és Halil
pasa számító pillantásával találkozott a tekintete.
– Úgy tűnhet – mondta Halil pasa, olyan halkan, hogy csak
Radu hallhatta –, hogy a szultán megfeledkezett arról, hogy a
nővéred megölt egy vendéget az ünnepségen.
Radu értőn mosolygott, mintha osztaná Halil pasa
aggodalmát. Nem sokat tudott Halil pasáról, de azt most fel
fogja használni a játszmában.
– Talán jobb is úgy, ha nem ásunk a történtek mélyére.
Halil pasa hanghordozása most óvatosnak tűnt.
– Hogy érted?
– Egy esküvőn vagyunk. Ünnepelünk. Lépjünk túl ezen a
szerencsétlen közjátékon, imádkozzunk a szegény ember lelki
üdvéért, és várjuk a napot, amikor Mehmed újra visszatér
vidékre, messze, a feledésbe!
Halil pasa morgott egyet, amit egyetértésnek is lehetett vélni,
majd kivonult a teremből. Nyomában a többi résztvevő, akik
rájöttek, hogy itt már semmi érdekes nem fog történni. Ha
bármelyiküket is aggasztotta, hogy egy gyilkosságért elmaradt a
büntetés, senki nem jelezte.
Lada odahívta magához Radut. A lány a homlokát ráncolta, és
Radu felé nyújtotta a kezét. Mehmed Radura nézett. Várta, hogy
odamegy hozzájuk, és megvitatják a történteket.
Radu viszont sarkon fordult, és elsétált.
 33

Lada megkönnyebbült sóhajjal húzta fel a csizmáját. Végtelen

hosszúra nyúlt már az ittlétük. A múlt heti botlása óta nemigen
dugta ki az orrát a szabadba. Mehmedet állandóan őrség vette
körül – lehet, hogy Murád mégsem felejtette el teljesen, hogy
valaki megpróbálta megölni Mehmedet.
Ha valóban ez történt.
Lada biztos volt benne, hogy látta megcsillanni a fegyvert, de
senki sem tudta beazonosítani a férfit, és a vendéglista is
nagyon kusza volt. Részben emiatt is ejtették az ügyet.
Mindenki rájött, hogy nem fogják keresni a halott férfit, azaz az
illetőnek nem kellett volna az esküvőn lennie. Senki nem akarta
tisztázni, milyen okból vett mégis részt rajta.
De az is tény, hogy Lada előbb ölte őt meg, mintsem
meggyőződött volna róla, hogy tényleg Mehmedet követi.
A lány elkomorodva kötötte meg a tunikája övét. Ha a férfi
ártatlan volt, akkor sajnálja a gyilkosságot, de tudta, hogy újra
megtenné. Ez vajon mit mond el róla?
A szolgákra hagyta, hogy csomagolják be a holmiját, és
átment Radu szobájába. Az öccse Ladával ellentétben
mindenhol megjelent, és még inkább az udvar kedvencévé vált.
Lada egész héten nem tudott vele beszélni. Radu már nem a
másodszülött fiúkkal és az alacsonyabb rangú udvaroncokkal
töltötte az idejét. Az előző esti összejövetelen Murád mellett
állva büszkén játszotta az elveszett fiú szerepét, miközben Lada
a sarokban állt, Mehmed pedig selyemsátra börtönében a
hervadozó Sitti Hatunnal.
Lada kopogott, Radu pedig kinyitotta az ajtót. Még
hálóruhában volt.
– Siess! Egy óra múlva indulunk! Végre visszatérünk
Amásziába! – Lada elsétált mellette, és leült a vetetlen ágyra. –
Annyira örülök, hogy végre magunk mögött hagyhatjuk ezt a
rémálmot!
A Radu tekintetében felvillanó erős érzelmek Lada számára
szokatlanok voltak. Rendszerint mosolygott vagy vicces
dolgokat mondott, és igyekezett felvidítani őt. Most azonban
várakozón nézett, és valahogy nem tűnt kedvesnek.
Lada bosszús ábrázattal mocorgott az ágyon.
– Te kerülsz engem. Csak meg akartam köszönni, amit tettél.
Olyan jól elintézted Murádot! De hogy merted azt mondani,
hogy áttértem az iszlámra? Legszívesebben kitörtem volna a
nyakadat!
Ennyit tudott kipréselni magából, bár valójában tudta, hogy
Radu briliáns beavatkozása nélkül már rég halott lenne. Érezte
magában a hálát, de inkább bosszús, dühös, sőt féltékeny volt.
Az öccse az elemében volt ezek között az emberek között, ő
viszont nem lehetett volna távolabb önmagától.
Radu arckifejezése nem változott. Lada felállt, és széttárta a
karját.
– Mondd már meg, mit akarsz!
– Tudok róla.
– Miről?
– Rólad és Mehmedről.
Úgy mondta ki Mehmed nevét, ahogy mindig is: mint egy
imát. De ezúttal a hangjába kétségbeesés és vágyakozás vegyült.
Lada védekezőn elfordította a fejét, kivett egy gyertyát a
tartójából, és a lánggal kezdett játszani.
– És mit tudsz?
– Nem érdemled meg őt.
Lada levágta a földre gyertyát, és felcsattant:
– És ha ő nem érdemel meg engem? Én semmit nem kértem
tőle! Hogy ítélhetsz el engem azért, mert egy csepp boldogságot
találok abban, hogy…
Elhallgatott, az öccse tekintetét kereste. És ekkor meglátta,
olyan tisztán, mint a csillagokat egy felhőtlen éjszakán. Lada
visszaült az ágyra. A lelkében minden küzdeni vágyás és láng
kialudt.
Hallott már ilyen híreszteléseket. Nicolae és a janicsárok is
tréfálkoztak rajta, és meséltek trágár történeteket olyan
férfiakról, akik úgy szerettek férfiakat, ahogy a nők. Lada
ezeket nem értette, és soha nem szeretett senkit úgy, ahogy az
öccse Mehmedet.
Mindig is szerette.
A tehetetlenség és a magány érzése, ami azóta nem hagyta őt
el, hogy elhozták őket Havasalföldről, hirtelen tőrként döfött a
szívébe. Milyen érzés lehet úgy akarni valakit, ahogy ő csak
valamit tudott akarni, és tudni, hogy ez a valaki soha nem fogja
viszonozni az érzéseit?
– Sajnálom – mondta.
Nem mozdult, és nem is mutatott ki semmilyen érzelmet,
mert nem tudta, hogyan fejezze ki, amit az imént értett meg.
Radu szenvedése annyira tapintható volt, hogy Ladát még a
szoba másik végében is fojtogatta.
– Te nem szereted őt – jelentette ki Radu.
Lada a fejét csóválta. Nem tudta, mi van közte és Mehmed
között, de azt igen, hogy ez menti meg a kétségbeeséstől. Nem
fog lemondani róla.
– Fontos nekem.
– Neked az a fontos, hogy mit érzel. Te nem szeretheted őt.
Radu remegett az elfojtott érzésektől. Ökölbe szorította a
kezét. Ebbe a szerelembe ő tönkre fog menni, a nővére pedig
talán újra fájdalmat okoz majd neki. Nem ez lesz az első
alkalom, hogy Lada hagyja a verést állítólag azért, hogy így
védje meg őt.
Amikor Lada megszólalt, Radu úgy érezte, hogy minden szava
egy korbácsütés. Nővére az igazat mondta. A keserű igazságot.
– Mehmed soha nem fog szeretni téged. Soha nem fog úgy rád
nézni, ahogyan rám. Ezt biztos, hogy nem fogod megkapni tőle.
Nem mozdultak. A tekintetük egymásba kapcsolódott. Radu
végül a földre roskadt, felhúzta a mellkasához a térdét, és a
kezébe temette az arcát.
– Benned nincs olyan szerelem, amit adhatnál neki, én pedig
nem szerethetem úgy, hogy el tudja fogadni. Mit csináljunk?
Lada előrehajolt, és kinyújtotta a kezét. Aztán ökölbe
szorította. Nem tudta megvigasztalni az öccsét, nem tudott
segíteni neki. Radunak erősebbnek kell lennie. Ez az egyetlen
kiút.
– Kelj fel! Elég volt az önsajnálatból! Elutazunk, és minden
visszatér a régi kerékvágásba.
– Nem mehetünk vissza oda.
Radu tekintete üres volt, ahogy a nővérére nézett. Az igazság
úgy szólt Lada fejében, mint egy harang. Igaz volt. Nem lehetett
visszacsinálni Radu érzéseit, nem lehetett meg nem történtté
tenni azt, ami Lada és Mehmed között történt. Talán tényleg
hibázott.
– Öltözz fel! – fortyant rá Radura.
Úgy érezte, hogy ez már sok neki. Dühös lett.
– Nem!
Radu arca távolságtartóvá vált. Összeszorította az állkapcsát.
– Nem várunk.
– Nem megyek.
Lada ingerülten elkezdte találomra kiráncigálni a ruhákat a
hatalmas szekrényből.
– Te teljesen haszontalan vagy. Mit akarsz csinálni? Itt
maradsz?
– Igen. – Radu felállt, kihúzta magát, és közel lépett a
nővéréhez. Sokkal magasabb volt, mint Lada, és Ladának hátra
kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Radu
lepillantott rá, és az öcsike, akit Lada mindig maga után
ráncigált, eltűnt. – Annyira el voltatok foglalva azzal, hogy a
taktikákat és a csatákat tanulmányozzátok, hogy csak arra nem
jöttetek rá, hogy miképpen lehet megnyerni és elveszíteni egy
trónt. Ezt a pletykákból lehet megtudni, az elejtett szavakból, a
sötét sarkokban átadott levelekből, titkos szövetségekből, és
megvesztegetéssel. Szerinted én haszontalan vagyok? Én olyan
dolgokra vagyok képes, amiről te nem is álmodhatsz!
Lada hátratántorgott. Radu megtalálta a gyenge pontját.
– Össze kell tartanunk. A mi párosunk az egyetlen, amit
szembe tudunk állítani a birodalommal.
Radu kinyitotta az ajtót, és a nővérére nézett.
– Tévedsz, amikor azt hiszed, hogy mind a ketten ellenséget
látunk a birodalomban.
Lada dühösen és megvetéssel felelt:
– Ezt nem gondolhatod komolyan! Havasalföldiek vagyunk.
– Te az vagy. Én itt vagyok otthon. Szóval kifelé!
Ladának nem jutott az eszébe semmi, amit mondhatott volna.
Meg akarta ütni, a földre teperni és addig szorítani, amíg nem
enged, ahogy akkor is csinálta, amikor még gyerekek voltak. De
már nem az a gyerek állt előtte, akit ismert, hanem egy
ismeretlen férfi. Valahol útközben elvesztette Radut, és most
nem tudta, hogy szerezze vissza.
Szótlanul ment el mellette, és Radu úgy vágta be az ajtót, hogy
majdnem megütötte vele.
Egy óra múlva Lada arra ocsúdott fel, hogy lovagol. Mehmed
nem akarta a nagy hintóját igénybe venni, inkább mellette
ügetett. Kipihentnek és boldognak tűnt, mintha hatalmas súly
került volna le a válláról.
Vidéken voltak már, amikor Mehmed aggódva nézett körül.
– Hol van az öcséd?
Radunak ebbe biztosan beleszakadna a szíve, gondolta Lada:
az az ember, akit mindenkinél jobban szeretett a világon, ennyi
ideig észre sem vette a hiányát.
Aztán arra gondolt, hogy Radu az ő szívét is összetörte.
– Nekem nincs öcsém – jelentette ki, majd megpaskolta a
lovát, és vágtázva maga mögött hagyta a csapatot.

Lada olyannak érezte Amásziát, mint egy kinőtt csizmát. Kicsi,

szorít, és véresre dörzsöli az ember bőrét. Minden eltűnt, ami
egykor megvigasztalta, ami biztonságot nyújtott neki.
– Óvatosan! – kiáltott Nicolae, amikor Lada oldalba vágta a fa
gyakorlókardjával az egyik újonc janicsárt.
Szerb volt, Ladával egykorú, de hogy mennyivel fiatalabbnak
tűnt… Lada utálta, hogy milyen fiatal, boldog, és milyen
könnyen elneveti magát. Az összes újoncot utálta. Megpördült,
és újra lesújtott. A fiú felkiáltott, eldobta a kardot, és megadta
magát.
– Nyugodj meg! – Nicolae felemelte a kezét. Lada hozzávágta
a kardját, de Nicolae nevetve elkapta. – Azt hittem,
megállapodtunk abban, hogy az összes dühödet Ivannak teszed
félre.
A katonák nevettek. Ivan dúlt-fúlt, és csúnyán belerúgott a
janicsárba, akivel a sarokban gyakorlatozott.
Lada nem foglalkozott senkivel, kitrappolt a gyakorlótérről.
Újra a janicsárokkal edzett, és átvette a napi rutinjukat, de
éjszakánként ők a laktanyába mentek, a lány pedig az üres
szobájába.
Mehmed meg oda, ahova akart, már amikor nem volt vele. De
soha nem volt vele annyit, hogy Lada jobban érezze magát.
Radu meg nem volt sehol.
Lada átmászott a várat körülvevő kőfalon, és elindult a
hegyoldalon az erdőbe. Itt még mindig majdnem úgy érezte
magát, mint otthon. Itt érezte a tűlevelek erős illatát a lába alatt,
a naptól meleg port, a hűs árnyékokat. Mély levegőt vett, de
hirtelen félelem szorította össze a torkát: mi van, ha az
otthonának teljesen más a szaga? És ha ez az illat kiszorította az
emlékeit a hazájáról?
Fáradtan leült egy fa alá, felhúzta a térdét a mellkasához, és a
nyakában lógó erszényt szorongatta. Félt kinyitni és belenézni.
Lehet, hogy már csak por van benne, és nincs illata? Vagy ami
még rosszabb, már nem is ismerné fel az illatot.
Lehet, hogy Radunak igaza volt. Talán már Amászia az
otthona, és ezt el kell fogadnia.
Egy másodperccel előbb hallotta a lépés zaját, és csak utána
vágta élesen fejbe valami. A látása elhomályosult. A földre esett,
arccal egy éles sziklának, aztán a hegyes tűleveleknek. Újabb
ütés, ezúttal a hasába: ettől elakadt a lélegzete, és valami
nyikorgó nyögés hagyta el a torkát. Megrémült, és imádkozott,
hogy a tüdeje újra működjön. Színes pöttyök úsztak a
látóterébe.
A csuklójára erősített késért nyúlt, de csizma lépett a
csuklójára és szorította le a földre.
– Ismerem a trükkjeidet, te ribanc.
Bár zúgott a füle, megismerte a hangot. Vett egy nagy levegőt,
és hálás volt a testének, hogy az izmai újra engedelmeskedtek
neki.
 – Ivan?
A férfi sötéten fölé magasodott, eltakarta a napot. Letérdelt,
ráült, a lábával leszorította a lábát, a kezét pedig a feje fölé
emelte. Az arca olyan közel volt, hogy Lada látta rajta az
elfehéredett hegeket és a bőre alatt a szőrszálak sötét gyökereit.
– Azt hiszed, hogy különleges vagy? Te egy senki vagy. – Ivan
az arcába köpött, a meleg ragacsos nyál a halántékán keresztül
a hajába folyt. – Egy ribanc vagy, és a ribancok csak egy dologra
jók. Tudnod kellene, hol a helyed.
Pofon vágta, hatalmas tenyerével megfogta a csuklóját, a
másik kezével pedig a nadrágjához nyúlt.
Lada próbált kicsavarodni, de Ivan teljes súlyával a lábára
nehezedett. A lányt teljesen eltompították a fejére mért
folyamatos ütések. Hihetetlennek tűnt, hogy ez valóság. Nem
lehet, hogy itt van. Ez nem történhet meg. Ivan nem verheti őt.
– Te sosem leszel közénk való – jelentette ki Ivan.
Olyan közel volt Ladához, hogy a lány nem tudott másfelé
nézni. Csak őt látta, és azt, ahogy kioldja a tunikáját, és az
alsóneműje után nyúl.
Lada belefejelt az orrába. Ivan pillanatnyi zavarát
kihasználva felemelkedett, mire a férfi egy kicsit megbillent.
Lada egyik lába kiszabadult. A lába közé rúgott. Ivan felordított,
és oldalra gurult. Feltápászkodott, de ekkor Lada ráugrott a
hátára, a dereka köré fonta a lábát, a karját pedig a nyaka köré.
A másik kezével a karját húzta. Ivan hátrafelé botorkált, egy
fának csapta Ladát, de a lány erősen tartotta magát. Ivan
megfogta a kezét, próbálta elráncigálni. Lada háromszor élesen
hasba és ágyékba rúgta a sarkával.
 Ivan térdre esett.
– Nem vagyok egy közületek – súgta Lada a fülébe. – Jobb
vagyok nálatok.
Ivan előreesett, Lada vele együtt. Nem gyengült a szorítása,
bár az izmai már az ellenkezőjéért könyörögtek. Még sokáig
rajta maradt, azután is, hogy a férfi már nem mozdult. Akkor
lemászott róla, és elment.
Ő volt a harmadik ember, akit megölt.
Ezúttal tiszta maradt a keze.
Mehmed nála volt, a szobájában várta. Lada elsétált mellette,
lehúzta magáról a tunikáját, és bedobta a kandallóba. Az
alacsony lángok belekaptak, de lassan nyelték el. A ruha
megfeketedett és elégett.
– Az erdőben a vár mögött fekszik egy hulla – közölte,
miközben nézte, ahogy a tunika hamuvá válik.
A tunika, amit Ivan keze szennyezett be.
– Micsoda?
Mehmed épp csípőre akarta tenni a kezét, de megállt a keze a
levegőben.
Lada odafordult hozzá. A szemében lángok égtek,
elpusztítottak minden emléket, amit az imént látott.
– Egy saját csapatot akarok janicsárokból. Parancsnok akarok
lenni.
 34

Radu soha nem hitte volna, hogy mennyire magányos lehet az

ember úgy is, hogy mindenki kedveli.
Az esti ünnepségen csak három vendég választotta el az
asztalnál Murádtól. Ezen a sokak által vágyott, tiszteletbeli
helyen Radu igazán szem előtt volt. A pasák, fiaik, a
szandzsákbég vendégek és a helyi szpáhi vezetők minden
eszközzel harcoltak vetélytársaikkal a pozíciókért, nemcsak a
janicsár vezetők, de még néhány befolyásos bég ellen is. És ezek
az emberek származásuknál fogva fontosabb személyek voltak
nála.
De ő ült itt, nem pedig mások, és mindenki tudni akarta,
miért.
Radu mosolygott, a szemét naivan és ártatlanul tágra nyitotta,
mint aki mindennek örül, amit maga körül lát. A balján viszont
Halil pasa ült, és nehéz volt bármi másra gondolnia.
Halil félretette a lágy, krémes szósszal tálalt vadmadársültet
és megszólalt:
– Már egy hónapja nem látogattad meg a fiamat, Szálihot.
Amióta a drága barátod, Mehmed elutazott.
 Radunak majdnem a torkán akadt a hús. Az elhangzott
mondatban annyi csapda volt, annyi téma, amit kerülni kellett,
vagy a megfelelő irányba fordítani. Halil pasa gyanakodva
nézett rá, és ő volt a legveszélyesebb ember Drinápolyban. Radu
vállat vont, zavartan és sajnálkozva mosolygott.
– Úgy vettem észre, hogy eltér az érdeklődésünk Szálihhal.
Halil pasa tekintete keménnyé vált, amikor Szálih felé nézett.
A fiú az asztal túlsó végében ült, alig lehetett őt látni. Minden
eseményen próbálta elcsípni Radu tekintetét, és már többször
hívta vendégségbe, de Radu úgy érezte, hogy emberségesebb
nem reagálni, mint reményt kelteni benne, hogy lehet köztük
valami.
– Igen, Szálihnak elég sajátos az érdeklődési köre. – Halil pasa
folytatta az evést, majd lazán, ahogy egy kést dobnak el a
sötétben, feltett egy kérdést: – És hogy van a barátod, Mehmed?
Mit hallottál felőle?
Radu sóhajtott, és megjátszottan bűntudatos arccal nézett
Murádra.
– A barátságom Mehmeddel nincs jó hatással a jellememre.
Szégyellem magam miatta.
Halil pasa közelebb hajolt.
– Igen?
– Amikor elutazott, azzal vádolt meg, hogy csak azért
barátkoztam vele, hogy közelebb kerüljek az apjához, és… attól
tartok, hogy nem tévedett. Hálás vagyok Mehmed jóságáért, de
én soha nem értettem egyet vele abban, hogy el kéne
fogadnunk az iszlámmal szembeni radikális nézeteket, és nem
támogattam a helytelen katonai ambícióit sem. Ugyanakkor –
folytatta Radu, miközben elgondolkodva oldalra billentette a
fejét – már nem olyan keményfejű. Azt hiszem, hogy a vidéken
töltött idő pozitívan hatott a temperamentumára. De a
szultánunk tudós ember, a legkiválóbb filozófusaink egyike, és
régóta dédelgetem magamban az álmot, hogy egyszer közelebb
kerülhetek hozzá, és felcsipegethetek a bölcsessége morzsáiból.
Halil pasa elgondolkodva dünnyögött valamit, de miután
megemésztette Radu szavait, elkomorodott. Radu is folytatta az
evést.
Az asztal túloldalán fellángolt egy vita, és elég hangosak
voltak ahhoz, hogy Radu elcsípjen belőle néhány szót. A
Szkander bég név többször is elhangzott.
– Ki ez a Szkander bég, akiről beszélnek? – hajolt Radu Halil
pasához.
– Még nem hallottál róla? Egykor Murád kedvence volt, bár
akkoriban még Iszkander bégnek hívták. Egy albán janicsár, aki
addig mászott felfelé kitartóan a ranglétrán, amíg Murád béget
csinált belőle. Kruje bégje lett. Szkander bég azzal hálálta meg
Murád nagylelkűségét, hogy elárulta őt, és Albánia egy részét a
saját területének kezdte tekinteni. Kétszer próbáltuk
visszaszerezni, de mind a kétszer visszavertek bennünket. –
Elhallgatott, és barátságtalan mosolyt vetett Radura. – A
kedvencek nagyon mélyre tudnak süllyedni.
Murád mocorgott a székében, és elvörösödött. Ha Radu
hallotta a Szkander bégről folyó vitát, akkor biztosan Murád is.
Láthatólag kellemetlenül érezte magát.
Radu úgy érezte, ez egy nagyszerű pillanat, hogy még jobban
Murád bizalmába férkőzzön. Felállt.
 Minden szem rá szegeződött. Meghajolt Murád felé.
– Ha megengedi, jó atyám, felolvasnám a versemet, amit dicső
uralkodásáról szereztem.
Ez volt az arzenáljában lévő számos fegyver egyike. Remélte,
hogy minél tovább tartogathatja, de Murád az imént láthatólag
igen kellemetlen helyzetbe került. A szultán arca felderült,
intett Radunak, hogy menjen a terem sarkában álló
emelvényre.
Radu annyiszor elmondta a verset, hogy álmából felébresztve
is tudta volna. A legjobb részleteket híres arab költeményekből
szedte össze, ahogy egy varjú építi a fészkét. A nyelvezete
nehezen volt érthető, a szöveg tele jelzőkkel, túlzásokkal. Murád
lelkesen hallgatta, és szinte kivirágzott, amikor az uralkodását
Radu egy óceánhoz hasonlította, utódait pedig hatalmas
folyóhoz.
Miközben Radu előadta a végtelen stanzákat, észrevette, hogy
elvitték az ételt, és a vendégek mozgolódni kezdtek a teremben.
Murád ülve figyelt, érinthetetlenül, miközben szinte minden
jelenlévő odament Halil pasához, hogy kifejezze a tiszteletét
függetlenül a rangjuktól. Halil egy nagy pókháló közepén ült. A
befolyás pókhálójának közepén.
Radu mosolygott, és még lelkesebben kezdett skandálni.
Igyekezett leplezni kétségbeesését ellensége, a pók miatt, és
azon tűnődött, hogyan gondolhatta azt, hogy le tudja győzni őt.

Az utóbbi időben az imádság is kevés vigaszt nyújtott Radunak.

Naponta ötször ment be a szédítően gyönyörű mecsetbe, hogy
imádkozzon hittestvérei körében, mégis magányosnak érezte
magát. Nehéz szívvel, fáradtan, a fejét lehorgasztva sétált fel
most is a mecset lépcsőin. Az este már elnyelte az ég kékjének
nagy részét. Ha a hitét is elveszíti, mi marad neki?
– Radu?
Felemelte a fejét, és egy férfit látott. Őt nézte, karját kitárta,
arcán örömteli csodálkozás.
– Csak nem azzal az elveszett kisfiúval állok szemben, akivel
olyan régen együtt imádkoztam?
Radu is felismerte őt, és az érzés átmelegítette, mint a nap.
– Kumal?
Kumal nevetett. Még szélesebbre tárta a karját, aztán
megölelte Radut. Ez volt az első őszinte érintés a Szálihhal
töltött szörnyű este óta. Valami felengedett Radu mellkasában.
Megszorongatta Kumalt, szinte kapaszkodott belé.
Kumal hangja olyan gyengéd volt, mint az érintése.
– Ezek szerint még most is el vagy veszve?
– Azt hiszem, igen.
– Gyere, kapjunk be valamit! – Kumal nem vette el a kezét
Radu válláról, úgy kísérte, mint amikor a fiú jóval fiatalabb volt.
Találtak egy fogadót, ahol vacsorát is felszolgáltak. Fűszeres,
illatosan gőzölgő húst tettek eléjük.
– Merre jártál mostanában? – kérdezte Radu. – Nem láttalak
az udvarban.
– Nem járok ide gyakran. Nagyon sok a dolgom a
körzetemben, és mindig fontosabbnak tartottam, hogy ellássam
a kötelességeimet, mint hogy itt töltsem az időmet.
Radu bólintott. Sokszor látta, hogy a szandzsákbégek és a
bégek hogyan harcolnak egymással, és hogy a helyi
kormányzók elhanyagolják a kötelességeiket abban a
reményben, hogy még többet kaphatnak.
Kumal boldog mosolya beragyogta sötét sarkukat.
– Most tértem vissza az umrahról. Mekkából.
Radu előrehajolt, vonzotta Kumal ragyogó mosolya.
– Mekkába zarándokoltál? Umrahra, nem hadzsra? Ezek
szerint a hadzsot már megcsináltad! – A hadzs, azaz a Próféta
mekkai szülőhelyének meglátogatása az iszlám öt
alappillérének egyike volt. Az ima, a ramadán alatti böjt, a
jótékonykodás a szegények javára és az a meggyőződés, hogy
csak egy igaz Isten létezik, alkotta a muzulmán ember életének
alapját. Radu nagyon keveset tudott a zarándoklásról, és
kétségei voltak afelől, hogy valaha is meg tudja majd csinálni.
Erre most egy olyan ember ült előtte, aki segített neki
megtalálni önmagát az iszlámban. Sőt, Kumal megcsinálta a
hadzsot, és visszatért, hogy tovább gyakorolja a hitét. – Nagyon
keveset tudok az umrahról. Mondj el nekem mindent!
Kumal leírta a hosszú utazást, amiben volt minden:
kimerültség és izgalmak váltakozva. Mekka városáról is mesélt,
ahol a Próféta, béke poraira, maga is járt, és ahol a Kába
szentély állt, a legszentebb hely a Földön. Oda irányul minden
ima. És Kumal járt ott! Az umrah alatt szertartásokat hajtott
végre Ibrahim, a felesége Hadzsar és a fiuk, Iszmail tiszteletére.
Mire Kumal befejezte mondandóját, Radut újra elfogta a
fáradtság és az unalom.
– Lehet, hogy erre van szükségem. Talán ha elzarándokolnék
Mekkába. Ha látnám…
 Kumal kedvesen elmosolyodott.
– Valamikor biztos el fogsz jutni oda, és ez az utazás áldást fog
hozni az életedre. De nem fogja megoldani a problémáidat,
azok itthon fognak várni téged. Először igyekezz megtalálni ott
a békét, ahol vagy, és akkor zarándokolj, hogy megünnepeld ezt
a békét.
Radu a fejét csóválta.
– Nem tudom, hogy lehet megtalálni a békét ebben a
városban.
– Akkor ez a problémád. A békét nem lehet itt megtalálni, de
másik városban sem. Még Mekkában sem. A békét itt találod
meg.
Radu szívére mutatott.
A fiú a mellkasára tette a kezét, érezte, hogy lüktet benne az
élet. És ez a lüktetés olyan sokáig Mehmednek szólt…
– Azt hiszem, a szívemmel van a gond.
Kumal fizetett, és felállt.
– Szeretném, ha meglátogatnál a vilajetemben. Talán ott meg
tudjuk gyógyítani a szívedet.

Radut egy eunuch várta a lakosztályában. Humától hozott

üzenetet. A nő arra kérte, hogy látogassa meg. Az eunuch
csendben, türelmesen várt, Radu pedig rájött, hogy a
fáradtságot mint kifogást se Huma, se az eunuch nem fogja
elfogadni. Követte a férfit a hárembe.
Huma szobái nem voltak olyan fényűzőek, mint korábban. A
mostani az oldalszárnyban kapott helyet, és csak szűk ablakai
voltak. Két ember már szűkösen fért csak el benne. Radu leült a
fal mellé egy párnázott padra. Huma, akinek a bőre kissé
megsárgult, egy magas széken ült előtte, a térdük majdnem
összeért.
– Jól van? – kérdezte Radu.
– Azt akarom, hogy öld meg Halil pasát.
Radu meglepettségében majdnem félrenyelt.
– Tessék?
Huma fészkelődött és hunyorgott, ami sehogy sem illett
ártatlan mosolyához.
– Tudom, mit érzel a fiam iránt.
Radu legszívesebben felállt volna, de elnyomta magában a
késztetést. Nem voltak kétségei afelől, hogy Huma a legapróbb
gesztusokat is értelmezni tudja.
– A barátom.
– Ne hazudj nekem! Úgy szereted őt, ahogy a virág a napot.
– Nem tudom, mire…
Huma egy legyintéssel intézte el a tiltakozását.
– Előfordul az ilyesmi, nem te vagy az első. Tudtad, hogy
voltak olyan szultánok, akiknek férfiháremük volt?
Radu túl későn jött rá, hogy a szeme mindent elárult.
Huma hátradőlt, elégedett volt magával.
– Én tudok neked segíteni. Nem kell kétségbeesned, hogy a
szerelmednek nincs jövője.
Radu a fejét csóválta. Az ellenvetéseket, amikre készült,
elnyelte a sötét remény, amit Huma ébresztett benne. Mégis
lehetne köztük több Mehmeddel?
Huma utálkozva nézte egyszerű kerámiacsészéjét, majd ivott
belőle egy korty vizet.
– Segítek neked – ismételte meg, de nem nézett fel. – Ha Halil
pasa meghal.
 35

Az egész városban elterjedt Lada próbatételének híre. A nézők a

mező távolabbi peremén üldögéltek székeken, a fák
árnyékában. Az ülőalkalmatosságokat a szolgák hozták, így ha
valakinek nem volt szolgája, a földön foglalt helyet – a
többségnek nem volt.
– Ez nevetséges.
Lada karba tette a kezét a mellvértje előtt. A tunika alá
páncélinget vett fel, a nehéz szemek hullámoztak a testén.
Fejfedőt nem viselt, bár mögötte minden férfi janicsársisakban
volt.
Mehmed mosolyogva integetett az összegyűlt tömegnek. Alig
hallhatóan, a foga közt mondta Ladának: – Kérlek, ne ronts a
helyzeten! Tudod, hogy nem én vagyok itt az egyetlen
befolyásos ember. Ha Iljas úgy dönt, hogy jelent az apámnak,
akkor meg lesz kötve a kezem. Bár az, hogy beleegyezett a
próbatételbe, az arról tanúskodik, hogy híred van a
helyőrségnél.
Lada végignézett a széles mezőn. Iljas bég is ott állt, Mehmed
helyőrségének vezetője. Jól kiegészítette itt az ő haderejüket, és
engedélyezte Ladának, hogy együtt gyakorlatozzon a
janicsárokkal. Lada tisztelte őt, sőt, lelkesedett érte.
De láthatólag a bég is kételkedett abban, hogy Lada képes-e
férfiakat irányítani parancsnokként. Iljas engedélyt adott neki,
hogy összeállítson egy húszfős egységet. Azt kapta feladatául,
hogy mérjék össze erejüket Iljas húszfős csapatával. Mindkét fél
tompa kardokat és ruhával bebugyolált, lisztbe mártott nyilakat
kapott. A találatot a liszt jelezte. Iljas embereinek azonban
könnyűlovassága volt, ami ebben a küzdelemben azt a plusz
kihívást jelentette, amivel a janicsároknak gyakran szembe
kellett nézniük.
Lada arra lett figyelmes, hogy a távolban a nézők röhögnek,
amikor Mehmed odament hozzájuk, és jelezte a viadal kezdetét.
Iljas a helyén maradt, mozdulatlanul várta, hogy Lada tegye
meg az első lépést.
– Idő van – jelentette ki Lada.
Nicolae ingerülten lendítette a levegőbe a karját.
– Ez őrültség, Lada! Én nem akarom kockára tenni ezért a jó
híremet.
– De megígérted! – ragadta meg a vállát a lány.
Nicolae kiszabadította magát, és a földre dobta a kardját.
Elindult vissza a várhoz. Az emberei fele követte, egy idő után
elnyelték őket a fák árnyékfoltjai.
– Gyávák! – Lada felvette Nicolae kardját, és utánuk dobta. –
Kutyák! Csússzatok hason a saját okádásotokon!
Zihálva a többi katonához fordult, akik egy helyben topogtak
és nézelődtek.
– Pajzsokat fel! – vigyorgott Lada.
 A katonák vállvetve sorba rendeződtek, maguk elé emelték a
kardjukat, és lassan megindultak előre. Néhány nyíl beléjük
csapódott, és a földre esett. A tömeg gúnyosan nevetett és
huhogott.
Iljas a fejét csóválta, határozatlanul felemelte a kezét, és intett
az embereinek, hogy álljanak készen a csatára.
A nyílzápor a nézők háta mögül érkezett. A nyilak szinte az
összes lovat oldalba találták. Iljasnak nem maradt ideje rájönni,
hogy mi történik, és a játékból kieső katonáit se tudta kivonni,
mert újabb nyílzápor zúdult rájuk. Egy nyíl mellkason találta őt
is, a többi leterítette a többi lovat. Csak egy maroknyi embere
maradt. Miközben azon vitatkoztak, hogy lőjenek-e a nézők feje
felett az elrejtőzött merénylők felé, Lada harcosai leengedték a
pajzsukat, és előkerültek az íjaik. Ezekkel lőttek az „életben
maradt” katonákra addig, amíg nem maradt egy ellenfél sem.
A nézők már nem nevettek.
Iljas előrement, a csatatér közepén találkozott Ladával. Az
arca közömbös volt, de a szemében valami büszkeségszerű
csillogott. A bajusza remegett.
– Erre nem számítottam. Megleptél bennünket.
Nicolae határozott léptekkel előjött a fák árnyékából.
Vigyorgott. A nézők felé fordult, és nagy lendülettel meghajolt.
– Hálásan köszönjük a segítségüket!
– Nem számítottunk a tömegre – biccentett Lada a nézők felé.
– És mégis pajzsként használtad őket. Elképesztő. De kétséges
is. Mi lett volna, ha lelkiismeret-furdalás nélkül elkezdem lőni
az ártatlan nézőket?
Lada vállat vont.
 – A te lelkiismeretedet terhelte volna, nem az enyémet.
Egyébként jól ismerlek téged, Iljas: becsületes fickó vagy.
Iljas nevetett.
– És te?
– Én nem vagyok fickó.
Ekkor megérkezett Mehmed. Sugárzott örömében.
– Micsoda csata!
Iljas fintorogva biccentett.
– Most pedig térjünk rá egy komolyabb témára: ezeket az
embereket te valóban tudod irányítani. Ismernek téged. Bíznak
benned. De mit gondolsz, egy csatában a helyőrség akkor is
önként követ majd téged, ha a harcosok nem ismernek? Vagy
egy csapat adzsami kadett, akik épp csak befejezték a
kiképzést? Nem azért mondom, hogy megbántsalak, csak
tisztázni akarom, mennyire gyakorlatias dolog parancsnoki
jogot adni neked. Félek, hogy kudarcot vallasz, és csak
összezavarjuk a janicsárokat.
– Egyetértek. – Lada kissé feszülten mosolygott. Mehmed
meglepődött, nem várt tőle együttműködést. – Hadd legyek egy
szabadcsapat parancsnoka! Ha megengeded, akkor én
választanám ki őket egyenként. Csak olyanokat, akik nem
kérdőjelezik meg a parancsaimat, és akik nem félnek attól, hogy
egy nőt kövessenek. Hadd képezzem ki őket úgy, ahogy
szerintem Mehmed személyi testőrségét kellene kiképezni! Már
kétszer is szemtanúja voltam, ahogy az életére törtek. Hasznos
lenne, ha olyan csapatom lenne, akik másképp gondolkodnak,
nem a megszokott janicsár kereteken belül. Olyan dolgokat
fogunk megtapasztalni, amit még senki. És ha az emberek
megvetik a katonáimat azért, mert egy nő vezeti őket, akkor – a
férfiakra mutatott, akik a lisztet tisztogatták le a lovaikról – azt
is az előnyömre fogom fordítani.
Iljas hunyorgott az ajánlat súlya miatt. Bele kellett egyeznie.
Lada megérdemelte. Szüksége volt rá. Végül, amikor a lány már
úgy érezte, hogy legszívesebben kihúzná a kardját, és fejbe
vágná Iljast, hogy végre szóra bírja, Iljas bólintott.
– Remek. Kiválaszthatod a janicsárjaidat. Annyi időt kapsz a
válogatásra, amennyi kell. Negyedévente jelents nekem, de
egyébként ott helyezed el a katonáidat és úgy képzed ki őket,
ahogy jónak látod.
A fejét csóválta, és hitetlenkedve nevetett amiatt, hogy mibe
egyezett bele, majd sarkon fordult, és odament az embereihez.
– Rám soha nem mosolyogsz így – nézett Mehmed Ladára.
Lada felé fordult, de befogta a száját, mert elárulta volna
magát, hogy majd kibújik a bőréből örömében. Mehmed háta
mögött egy csomó nézőt látott, köztük néhány finom virágot is a
háremből eunuch őreik kíséretében. Elvette a szájáról a kezét,
és a mosolygást is abbahagyta.
– Mert még egyszer sem érdemelted meg.
Mehmed a mellkasára tette a kezét, és hátrafelé botorkált,
mint akit megsebesítettek. Amikor kiegyenesedett, a
tekintetéből csak úgy sütött a vágy.
– Menjünk a szobámba!
Lada közelebb lépett hozzá, mint ahogy az illendő lett volna
annak ellenére, hogy tudatában volt, hány kíváncsi tekintet
követi őt a mezőről. Beleértve azokat a nőket is, akik arról az
oldaláról ismerték Mehmedet, amit neki még fel kellett
fedeznie.
– Dolgom van.
Sarkon fordult, és felemelt kézzel jelezte a katonáinak, hogy
kövessék. Nicolae ekkor Lada mellé lépett.
– Megcsináltuk – súgta Lada.
A mosoly visszatért az arcára.
– Te csináltad meg. – Nicolae a könyökével Lada oldalába
bökött. – Hol kezdjünk?
– Havasalföldieket akarok. Csak havasalföldieket.
Nicolae felvonta a szemöldökét.
– Miért?
– Ha Iljas megkérdezi, akkor mondd neki azt, azért, hogy
olyan nyelven tudjak parancsot adni, amit az ellenség nem ért.
– És ha én kérdezem?
– Akkor azért, mert nem bízom az olyanokban, akik
elfelejtették, hogy nem erre születtek.
Nicolae hátranézett, és meglátta Mehmedet: őket figyelte. A
hangja könnyed volt, mint egy nyári szellő, de érezni lehetett
benne az erdőtüzek füstjét.
– És mi van azzal, aki erre született?
Lada nem nézett vissza. A lelke egy darabkája jobban bízott
Mehmedben, mint bárki másban. Egy része ott akarta hagyni
Nicolaét, és találkozni akart Mehmeddel a szobájában. A
szeretőjévé akarta tenni, és nem akart tovább ebben a köztes
állapotban létezni, ami kínszenvedést okozott mind a
kettejüknek. El akarta fogadni azt a könnyű életet, ami azzal
járna, hogy hozzá tartozik.
A lelkének egy másik darabja viszont a legszívesebben
leszúrta volna ezért Mehmedet.
– Erre nincs válaszom – felelte.
Az igazat mondta.
 36

Radu elmenekült a városból.

Kumal házáig fél napig tartott az út, és minél jobban
eltávolodott Drinápolytól, annál könnyebben vette a levegőt. De
tudta, hogy Kumalnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem
az a megoldás, ha elmegy az ember. Ha Radu visszatér
Drinápolyba, minden ugyanúgy várja majd, ahogy hagyta. És
bármilyen békére talál is útközben, az álom lesz, illékony és
időleges.
A dimbes-dombos tájon tiszta, rendezett házak közt lovagolva
könnyű volt úgy tenni, hogy Huma lehetetlen dolgot ajánlott fel
neki, így neki nem is kell kitalálnia, hogyan lehetne eltenni láb
alól Halil pasát, hogy Lada nem is törte össze a szívét, Mehmed
pedig soha nem lesz az övé úgy, ahogyan szeretné.
A gondolat viszont fájdalommal töltötte el, hogy lenne esélye
arra, hogy egy napon Mehmed mégis az övé legyen.
Nem küldött értesítést az érkezéséről, mert sietve hagyta el
Drinápolyt, ennek ellenére Kumal a vilajetje kapujánál várta.
Fivéreként üdvözölte Radut, arcon csókolta, vezette a lovát,
miközben a fiú mellette sétált, és zsibbadt lábait nyújtogatta.
 Kumal háza nagyon szép volt, egy központi udvar köré épült,
és szökőkút is állt benne. Drinápolyban minden a járókelők
figyelméért vetekedett, Kumal otthona azonban egyszerű volt és
tiszta. Faborítású falak, szőtt szőnyegek a padlócsempén. Csak a
hosszúkás nappaliban látott ornamentális díszítést: a falra
körben a Korán egyik versét festették fel arannyal.
Éppen imádság ideje volt. Kumal leterített két szőnyeget, és
együtt imádkoztak. Radu utána is térdelve maradt, próbálta
megőrizni magában az érzést.
– Néhány dolgot el kell intéznem – jelentette ki Kumal. –
Nyugodtan nézz körül, fedezd fel a környéket! Vacsorázzunk
együtt sötétedés után!
Barátságosan megszorította Radu vállát, és elment.
Radu körbejárt a földszintes házban, a csukott ajtókat
tiszteletben tartva. Egy ideig üldögélt az udvaron, és élvezte a
délutáni nap ráérős, alacsony sugarait. Aztán átment a ház
mögé a kertbe. Olyan rendezett volt, mint minden más, de ez a
rész kitűnt a kifinomultságával a többi közül. A magas, nyírt
sövények labirintust képeztek, az élénk színű virágokból
kialakított kis ágyások üdvözölték a tavaszt. Középen a kert fölé
magasodott egy hatalmas fa.
Radu elindult a tekergő sövény mentén, próbált eljutni a
fához. Zörgést hallott, majd két lány ugrott elé az ösvényre kéz a
kézben. Nevettek. A hajuk kócos volt, a szemük csillogott.
– Ó! – nevetett Nazira. Kihúzta magát, és elengedte a társát. A
másik lány arrébb lépett, lenézett a földre, és gyorsan
visszadugta a haját a kendője alá. – Szia! Az a helyzet… – Nazira
zihált, kerek szája széles mosolyra húzódott. – Találkoztunk egy
méhecskével. Előle menekülünk.
– Megcsípett titeket?
– Igen! Többször is! Csodálatos volt! – mondta Nazira.
Egy pillanatra összeszorította a száját, aztán kibukott belőle a
nevetés. A barátnője a könyökével oldalba vágta, aztán fejet
hajtott, és elsietett.
Radu nem emlékezett rá, hogy Nazira bármikor is ilyen
furcsán viselkedett volna, de a vidámsága fertőzött.
– Ő a szolgálóm, Fatima. – Nazira kissé előrehajolt, és nézte,
ahogy a másik lány elmegy. – Gyere, megmutatom a kertet!
Karon fogta Radut, és vidáman cseverészve körbevezette. Az
udvar közepén, a fával szemben a fiú meglátott egy hintát. Két
ágra erősítették fel, de a fa ülőke túl kicsi volt egy felnőttnek.
Radu hirtelen rájött, hogy nem is tudja, Kumal házas-e, és
vannak-e gyerekei. Rákérdezett.
Nazira szép szája lekonyult, a fejét csóválta, és odasétált a
hintához. Megfogta az egyik kötelet.
– Házas volt. A fia, Ibrahim nagyon szerette ezt a hintát. Négy
éve halt meg. Háromévesen. A következő évben Kumal felesége,
Ine is meghalt szülés közben. Kislányt szült. Három napig
küzdöttünk az életéért, de ő is követte az édesanyját.
Radu behunyta a szemét, fájón együttérzett Kumallal. Annyi
veszteség érte. És ők éppen három éve találkoztak először.
– Amikor ő Drinápolyban rám talált…
– Akkor azért utaztunk el oda, hogy kifejezzük részvétünket
Ine családjának.
– Kumal tehát mélyen gyászolt akkor. – És mégis talált időt
arra, hogy kifejezze együttérzését, és jót tegyen egy elveszett
kisfiúval. – Nagyon jó ember a bátyád.
– Nem ismerek nála jobbat.
Jóleső csendben üldögéltek tovább, Kumal veszteségén
gondolkodtak, majd visszabandukoltak a házba. Nazira szerette
ugratni Radut, és ettől Radu nagyobbnak érezte magát. Amikor
Lada csinálta ugyanezt, akkor valahogy kicsi lett tőle.
A vacsora olyan finom volt, amilyen finomat már évek óta
nem evett. Egyszerű ételt kapott, és nem politizáltak, nem volt
félelem és hazugság. Nem kellett másnak mutatnia magát, mint
aki, és nem kellett előnyökhöz jutnia.
– Annyira örülök, hogy eljöttél, Radu! – jelentette ki Nazira
szokatlanul komolyan. – Jó, hogy megjelent itt egy ember, aki
meg tudja mutatni az én szegény bátyámnak, hogy kell
rendesen öltözni. Mindig próbálok neki segíteni, de ez nem elég.
Kumal felnézett a mennyezetre.
– Kíméljen meg az ég egy ilyen gondoskodó húgtól!
– Én örömmel átvenném őt tőled – mondta Radu, de hirtelen
elpirult, mert érezte, hogy félreérthető volt. – Úgy értem, mint
nővért. Sokkal jobb az enyémnél. Egyszer sem tepert le a földre,
nem csavarta ki a karomat, és nem verekedett velem azért,
hogy kiderítsük, ki az erősebb.
Nazira legyintett.
– Ezeket a vetélkedéseket mi vacsora utánra tartogatjuk.
Lada említése kizökkentette Radut a jelenből. Ettől kezdve
megfigyelőként vett részt a vacsorán, és a desszertnek tálalt
gyümölcs is keserédessé vált a tányérján.
Evés után Fatima jelent meg a küszöbön. Nazira kimentette
magát, és elment. Kumal és Radu visszavonult a társalgóba.
 – Most már értem, miért nem jössz soha Drinápolyba.
Kumal mosolygott.
– Itt nagyon boldog vagyok. Bár aggódom Nazira miatt. Kezd
felnőni. Több erőfeszítést kellene tennem azért, hogy párt
találjak neki, de ő nem érdeklődik senki iránt. Önző módon
addig akarom itt tartani, ameddig csak lehet, de tudom, hogy
jobb lenne neki, ha férjhez menne, és családot alapítana. Ha
meghalok, a birtokom visszaszáll a birodalomra, és neki nem
marad semmije. De ő makacs, és nem akar elmenni.
Radu bólintott.
– Én megértem őt. Ha én itt élhetnék, és bármikor
kikérhetném a tanácsodat, én se akarnék elmenni.
– Miben szeretnél tanácsot kérni?
Radu sóhajtott. Eszébe jutott minden, ami nyomta a vállát.
Bénultnak érezte magát.
– Mit csinálsz, ha olyan problémával kerülsz szembe, aminek
nincs megoldása?
Kumal elkomorodott.
– Pontosan mire gondolsz?
– Arra, hogy bizonyos helyzetekben nincs könnyű választás.
Ilyenkor mi a helyes? Rosszat tenni a jó érdekében, vagy
elkerülni a rosszat, tudva, hogy rossz lesz a vége?
Radu még azt sem tudta, hogy melyik rosszra utal. Halil pasa
megölésére? A hazudozásra és a megtévesztésre, a helyzetének
kihasználására a fővárosban, hogy segítsen Mehmednek? Vagy
ahogy érzett Mehmeddel kapcsolatban, ahogy gondolt rá… nem
érezte ugyan, hogy ez rossz lenne, de feltételezte, hogy van
benne az is, mert senki sem beszélt róla, és Huma is úgy
viselkedett, mintha ettől hatalma lenne Radu felett.
– Szerintem nagyon bonyolult lett az életed.
Radu lehajtotta a fejét, és a kezébe temette az arcát.
– Nem tudom, mit csináljak.
– A vilajetemben sokak életéért vagyok felelős. Időnként a
döntésem egyesek életére negatívan hat. Lehet, hogy az egyik
földműves több vizet akar, de ha teljesítjük a kérését, azzal
három másik családtól vennénk el, akiknek a földjeikre kell.
Megtagadom az első gazdától a lehetőséget, hogy növelje a
gazdaságát és több bevételhez jusson, de a három másik
családot megmentem az éhhaláltól. Voltak olyan évek, amikor
emelnem kellett az adókat, hogy tartalékokat hozzunk létre
télire, ami terhet ró az emberekre. De a nehéz időszakban fenn
tudunk maradni. Apákat kellett elszakítanom a családjuktól,
mert bűncselekményt követtek el: ezzel a családot
megfosztottam a kenyérkeresőtől, de a társadalom többi
tagjának garantáltam a biztonságát. – Sóhajtott. – Soha nem
könnyű. Próbálom a lehető legjobb jövőt építeni a legjobb
tudásom szerint, hogy az emberek többségének jó legyen.
Időnként nehéz döntéseket kell meghoznom, de a döntéseimet
imádsággal próbálom meghozni, és úgy, hogy mindig az
emberek jólétét tartom szem előtt. Követtem el hibákat, de
ezeket megbántam, és arra sarkallnak, hogy átgondoltabban
cselekedjek, jobb legyek, és nagylelkű minden tettemben.
Radu köszönetet mondott Kumalnak, de továbbra se talált
kiutat a zsákutcájából. Mit csináljon: arra törekedjen, hogy neki
legyen jó, vagy arra, hogy másoknak? Mi van akkor, ha Halil
pasa azt gondolja, jót tesz azzal, hogy nem engedi Mehmedet a
trónra? Az, ahogy Mehmed elképzelte a jövőt, szöges
ellentétben állt azzal, ami Konstantinápoly lakosainak a jó jövőt
jelentette. Melyik sors az értékesebb? Kinek van igaza?
Tud-e olyan nagylelkű lenni, hogy a nővérének boldogságot
kíván azzal az emberrel, akit ő is szeret?

A békés pihenéssel töltött áldott napok után Radu nem jutott

közelebb egyik problémájának megoldásához sem.
Visszacsábította Drinápoly.
Megígérte, hogy hamarosan újra eljön. Amikor visszatért a
városba, megtudta, hogy Murád a verse miatti örömében
nagylelkűen kinevezte Radut egy kisebb janicsárosztag
parancsnokának. Radu a gondolataiba merülve sietett a
laktanyába, hogy találkozzon az embereivel. Jó lovas volt,
kiválóan bánt az íjjal és a nyilakkal, és elég jól forgatta a kardot,
de soha nem táplált parancsnoki ambíciókat. Furcsállta, hogy
egy vers miatt Murád úgy döntött, képes ilyen fiatalon
katonákat irányítani.
Ismerős alak köszöntötte.
– Lazar! – lepődött meg Radu.
Még most sem tudta, hogy viselkedjen vele. Vele, aki ismerte a
szíve legmélyebb titkát.
Lazar frissen, de hivatalosan köszöntötte, meghajolt, és
ragadós mosollyal hátralépett.
– Tudtam, hogy jó ötlet Drinápolyban maradni. Azt kértem,
hogy helyezzenek át a te szabadcsapatodba.
– Fogalmam sincs, mit csináljak – ismerte el Radu.
 – Ezért vagyok itt.
Lazar bemutatta Radut a parancsnoksága alá tartozó ötven
embernek. Radu félelme elillant. A férfi rendszerint lazán
viselkedett Raduval, de most rövid mondatokban, utasítgató
hangnemben beszélt. Annyi tisztelettel fordult hozzá, amennyit
a helyzet megkívánt. Radu egyenesen állt, komolyan biccentett,
és igyekezett megjegyezni a neveket.
Miután véget ért a körséta, a katonák szétoszlottak, Lazar
pedig a palota felé menet elment Raduval a janicsárok
főhadiszállására.
– Jó parancsnok leszel. Én majd foglalkozom a napi szervezési
feladatokkal és a kiképzéssel. Ezek a pozíciók inkább csak
formálisak, de téged szeretnek. Örülnek, hogy te vagy a
parancsnokuk.
Radu bólintott.
– Én is örülök.
Lazar közelebb hajolt.
– Én is.
Radu megköszörülte a torkát, nem tudva, hogy volt-e Lazar
szavaiban valami mögöttes tartalom. Ekkor a figyelmét egy
sisak vonta magára, aminek a tulajdonosa éppen befordult
előttük egy sarkon. Radu a lépteit megszaporázva még épp
elcsípte, hogy Halil pasa kezet ráz egy férfival, aztán belépnek
egy szobába.
– Ki volt az az ember Halil pasával? – kérdezte Lazartól.
– Kazanci Dogan, a janicsárhadtest parancsnoka. Biztos
vagyok benne, hogy találkoztok majd.
– Halil pasa gyakran jár errefelé?
 Lazar vállat vont.
– Párszor már láttam. – Elhallgatott és töprengve hunyorgott.
– Ha szeretnéd, akkor odafigyelek rá, hogy milyen gyakran jön.
– Jó lenne. És még arra is, légy szíves, hogy Kazanci Dogan
szokott-e találkozni még valakivel a janicsárokon kívül.
Lazar öklével a mellkasára ütött, és elment.
Radu a gondolataiba mélyedve visszasétált a palotába. Halil
hálója mindenhová elért. Vezírek, pasák, bégek, a haderő két fő
ága, azaz a helyi szpáhi vezetők és az ő helyi hadseregük,
valamint a janicsárok Kazanci Dogannal… Mindennek a
közepén pedig ott ült a kövér és halálos pók, Halil pasa.
Ha megölnék, ahogy Huma szeretné, attól a háló még
megmaradna. A hatalom fonalai egy középpontba húzva és
Mehmed ellen irányítva. Ki tudja, lehet, hogy egy Halil pasánál
is veszélyesebb pók foglalná el a helyét…
Nem. Huma tévedett. Először a pókhálót kell tönkretenni.
Nélküle a pók tehetetlenné válik.
 37

Lada és Nicolae hason fekve kémlelte a várost egy sziklaszirt

pereméről. Faházak álltak szorosan egymás mellett, szinte
egymást kiszorítva a parton, mintha a folyóból nőttek volna ki.
Amászia nemrég került az Oszmán Birodalomhoz. Hosszú,
legendákban megörökített történelmére a Lada lábára árnyékot
vető római sírok is emlékeztettek. Utoljára Mehmeddel és
Raduval járt itt, az eget kémlelték, és a csillagokról álmodtak.
Lada viszont most lefelé nézett, és lángokat tervezgetett.
– A folyót is használhatnánk – gondolkodott Nicolae hangosan
havasalföldi nyelven, mivel Lada ezt kérte tőle. – Az éjszaka
közepén csónakkal végigmegyünk, és felgyújtjuk a házakat. Ez
sok helyi lakos és katona figyelmét elvonná.
– Itt ki a szpáhik parancsnoka?
Lada háta mögött Petru gúnyosan fújtatott. Nemrég fejezte be
a kiképzését.
– Á, a szpáhik! Lusta, kövér disznók. Felesleges aggódnunk
miattuk.
Lada azért választotta őt, mert viszonylag idősebb volt,
amikor idehozták Havasalföldről – tizennégy évesen került a
törökökhöz. Ám pökhendinek bizonyult, és nehézfejűnek,
időnként pedig rosszindulatú volt, ami Ladát a bátyjára,
Mirceára emlékeztette. Néha éppen emiatt kedvelte, de
többnyire azért legszívesebben lelökte volna a szikláról.
– Ki mondta neked, hogy a szpáhik lusta, kövér disznók?
Küzdöttél már egyáltalán ellenük?
– Miért kellene harcolnom ellenük? Egy oldalon állunk!
Lada és Nicolae jelentőségteljes pillantást váltottak
egymással. Lehet, hogy Petrut el kellene küldeni a csapattól?
– A szpáhiknak tilos szakállat növeszteniük?
Petru vigyorgott.
– Nem.
– Neked mégis csak bajuszt engednek.
– Már ha egyáltalán fog nőni neki – szólalt meg Matei.
Vézna ember volt, amikor Lada elhívta a seregétől
Drinápolyban, úgy nézett ki, mint aki folyton éhes. Petru
megdobta őt egy kővel. Ladának összesen tíz katonája volt
tizennyolc és nagyjából huszonöt év között. A havasalföldiekből
nem volt nagy választék, mivel a törökök más nemzetiségeket
részesítettek előnyben, mert úgy vélték, hogy belőlük okosabb
és jobb katonák lesznek.
Ostobák. Lada hunyorgott, nézte, melyik házat lehetne
felrobbantani a janicsárok puskaporkészleteivel, hogy a lehető
leghatékonyabban elzárják az utat a várba.
– A szpáhik megházasodhatnak? Lehet gyerekük?
– Nem.
– Még egy dolog, ami a mi Petrunknak nem fog összejönni –
jegyezte meg Nicolae derűsen.
 Lada megvárta, míg elhal a nevetés.
– A szpáhik rabok, akiket idehoztak a hazájukból, hogy egy
másik urat és egy másik istent szolgáljanak?
A szavait csend fogadta.
– A szpáhik dühösek ránk, amiért erősebbek lettünk, és azért
is, mert jól szervezettek vagyunk, tudunk harcolni, és közel
állunk a szultánhoz meg az örököséhez. Ne gondold, hogy az ő
oldalukon állsz, mert ők nem állnak a tieden. Azért harcolnak,
hogy területet szerezzenek, hogy presztízshez és jóléthez
jussanak. Mi pedig azért, mert nincs más választásunk.
Néhány pillanatig hallgatott, aztán folytatta:
– Ki szervezte meg a város védelmét?
– A védelemért a szpáhik a felelősek – felelte Petru.
A hangja alapján úgy tűnt, hogy nagyon figyel. Lada mellé
mászott, hogy jobban rálásson a városra.
A kígyózó folyót követte a tekintetével.
– Vágd le az ellenfeled fejét az első csapásoddal, és egy
tehetetlen test áll majd előtted.
Matei egy ledőlt sírkövön ülve élesítette a tőrét egy
köszörűkövön.
– Örömmel levágnám néhány szpáhi fejét, de abban nem
vagyok biztos, hogy arra is marad időm, hogy még a várost is
felgyújtsam ma este.
– A kedvenc játékom kiképzéskor az, hogy képzeletbeli
támadásokat tervezek. – Nicolae kinyújtózott, és a hátára
fordult. – Ez annyira pihentető.
Lada felállt, lesöpörte a port a tunikájáról, és megigazította a
fehér sisakját.
 – Iljas bég szolgálatban van?
Stefan bólintott. Csendes, nyugodt ember volt, akinek az arca
Ladát a tiszta, felhőtlen égre emlékeztette. Nélkülözött minden
érzést, nem lehetett semmit sem leolvasni az arcáról. Keveset
beszélt, de Lada észrevette, hogy olyan az elméje, mint egy
hangyabolynak, ahová folyton érkeznek az információmorzsák.
Ebből táplálkozott.
Lada válaszul biccentett.
– Jól van. Eljött az ideje a Mehmed elleni merényletnek.
Nicolae felmordult.
– Ez már nagyon nem pihentető.
A többiek készülődni kezdtek, az arcukon örömteli várakozás.
Ahogy leereszkedtek a hegyoldalon a vár felé, terveket szőttek.
Stefan előreszaladt, hogy megtudja, Mehmed bent van-e, vagy
kint. Ezt rendszerint az őrök állomáshelyéből meg tudta
állapítani.
Ha Mehmed kint tartózkodik, akkor a falon átmászva
lopóznak be, és minél gyorsabban nyílzáport indítanak. Ha
bent, akkor Matei három másik katonával a lehető legközelebb
kerül hozzá, reménykedve, hogy senki nem veszi észre, hogy
nincsenek szolgálatban. Nicolae ezalatt kideríti Mehmed pontos
helyzetét, és jelet ad a toronyból. Ezután Lada, Petru és négy
másik könnyű és erős katona átmászik a vár külső falán. Csak
egy embernek kell hozzá elég közel kerülnie. Egy lövés kell, egy
késszúrás, egy esély, csak ennyire volt szükség ahhoz, hogy
megöljék az örököst.
Stefan egy kövek mellett növő, görbe fenyőfánál találkozott
velük. Lada rendszerint itt jelölte ki a találkozóhelyet a
katonáival, bár ezen a helyen mindig megfájdult a szíve a
boldogság távoli és idővel megmérgeződött emlékeitől.
Stefan arckifejezését, ahogyan általában, nem lehetett
megfejteni, de volt a testtartásában valami kihívó, ami Ladát
nagyon felingerelte. Stefan nem szólalt meg, ám Lada már
tudta, mit fog mondani. És Stefan tudta, hogy a parancsnoka
ettől ingerült lesz.
– A janicsárok a hárem kapujánál állnak, két eunuch van
szolgálatban az ajtók előtt.
Lada emberei egyként sóhajtottak. A lány nem tudta
eldönteni, hogy megkönnyebbülésükben vagy a csalódástól.
Nicolae szándékosan vidáman beszélt.
– Ez azt jelenti, hogy mára véget ért a játék. A háremet nem
tudjuk megtámadni.
– Miért nem?
Lada állkapcsa hirtelen megfájdult. Próbált a fájdalomra
koncentrálni. Mióta elkezdte a katonái kiképzését, szinte nem is
látta Mehmedet. Amikor mégis, akkor mindig sötét sarkokban.
Titkos csókokat váltottak kétségbeesett ölelésekkel.
– Mert… – húzta el a szót Nicolae, mint egy csalit, remélve,
hogy Lada bekapja, és megkíméli attól, hogy magyarázkodnia
kelljen. De nem harapott rá. – Azért, mert – sóhajtott – a falak
túl magasak, a falakon rácsok, az ajtók előtt pedig őrök vannak.
Ezt már korábban végiggondoltuk, és mindig arra jutottunk,
hogy egyetlen út áll előttünk: kivárni, míg kijön. Nem tudunk
bejutni.
– Te nem tudsz bejutni – jelentette ki Lada. – Stefan, te
felismered a szolgálatban lévő őröket?
 Stefan a fejét csóválta.
– Nagyszerű. Akkor ők sem ismernek fel téged. Szoknyákra,
egy kaftánra és fátyolra van szükségem.
Petrunak leesett az álla a csodálkozástól. Egy olyan halra
hasonlított, aminek a kifogásában Nicolae reménykedett.
– Szoknyákra? De miért?
Lada intett nekik, hogy kövessék.
– Azért, mert a szoknyák alatt rengeteg fegyvert el lehet
rejteni, és mert Stefan hamarosan ajándékot fog hozni a
szultántól.
Lada sietős léptekkel haladt egy külső épület felé, amit
laktanyának jelöltek ki. Nicolae útközben érte utol. A laktanya is
megakadályozta, hogy találkozzanak Mehmeddel: Lada egy
ideiglenes laktanyában lakott a katonáival együtt. Soha nem
tartózkodott egyedül. Ha lett volna ilyen, akkor nem lett volna
semmilyen akadály előttük, ami megállíthatta volna őket…
Mehmed a háremben volt.
– Lada. – Nicolae olyan halkan szólalt meg, hogy a többiek ne
hallják meg. – Szerinted ez tényleg jó ötlet? Szerintem várnunk
kellene. Akkor is elcsíphetjük, amikor jön kifelé. Arra már van
tervünk.
– Az egy jó, azaz nyilvánvaló terv, vagyis Iljas gondolhatott rá.
Ez az új jobb.
Nicolae megragadta Lada karját.
– Lada, állj már meg!
Lada megfordult, és a szemébe nézett. Csak úgy izzott benne a
düh, és ettől magasabbnak, erősebbnek tűnt.
– Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak!
 Nicolae a levegőbe lendítette a karját.
– Nem hinném, hogy a hárem a legjobb hely neked.
A Nicolae arcán megjelenő aggodalomtól Lada legszívesebben
kitépte volna a haját, hogy aztán azzal fojtsa meg Nicolaét.
Megvetően sóhajtott.
– Szerinted nem tudom, mi folyik ott? Attól félsz, hogy
érzékenyen érint a látvány?
– Nem! Esküszöm, hogy soha nem tartottalak érzékenynek. –
Nicolae mosolygott, a heg az arcán megnyúlt. – De aggódom a jó
híred miatt. Azok a nők, akik bemennek a hárembe, nem
jönnek ki onnan. Ott maradnak örökre.
Lada egy legyintéssel elintézte ezt a megjegyzést. Tudta, hogy
Nicolae valami fontosabbat akar mondani, amivel ő nem fog
egyetérteni.
– Nem nőként akarok bemenni, hanem merénylőként. Szóval
nincs mitől tartanunk.
Néhány perc múlva tetőtől talpig beöltözött a Mehmed
esküvőjéről származó elegáns öltözékébe. A külön neki készített
ruhák felét se tudta felvenni, de egy buzgó szolga mindet
becsomagolta, és elküldte vele együtt. És bár a ruhák olyan
gyűröttek voltak, hogy bármelyik szolgálólány verést kapott
volna értük, mégis nőnek festett bennük. A fátyol miatt viszont
egy kicsit sem emlékeztetett önmagára.
Eldöntötték, hogy csak Stefan megy vele, mert több őr már
gyanút ébresztene. Stefan minden teketóriázás nélkül a hárem
kapujához vezette Ladát, aztán átadta a legközelebbi
eunuchnak.
– Ajándék Mehmed édesanyjától – jelentette ki.
 Az eunuch közömbösen biccentett, és a két janicsár őr mellett
elhaladva egyenesen a hárembe vezette.
Amikor az ajtó becsapódott mögötte, Lada ijedtében ugrott
egyet, pedig ez nem vallott rá. Ünnepélyességet és véglegességet
érzett. A szíve kalapált, felszínesen kapkodta a levegőt. Követte
az eunuchot a kanyargó folyosókon, próbálta közben
megjegyezni őket. Minden tiszta és világos volt. A csillogó,
finom mintás csempe egyre beljebb csábította őket.
Az eunuch kinyitott egy ajtót: egy kis váró tárult eléjük.
– Egy órán belül jön valaki, ő majd megmutatja a helyedet, és
segít eligazodni.
Csak ennyit mondott, aztán kiment, és becsukta maga mögött
az ajtót.
Nem zárta be.
Nem mintha számított volna, de Ladát maga a gondolat is
feldühítette. De hiszen ez csak egy ajtó, mondogatta magának.
Azt jelezte, hogy az eunuch egyszerűen képtelen egy nőben
fenyegetést látni.
Lada elővette az egyik kését, és beleszúrta a kanapéba.
Végighasította, aztán a tokjába dugta a tőrt, és rögzítette a
fátylát. Kilépett a folyosóra. Képesnek érezte magát a küldetése
végrehajtására, nem hagyta, hogy az a tény, hogy Mehmed
háremében van, elterelje a gondolatait.
Sejtette, hogy még beljebb kell menni. Kiválasztott egy nagy
vázát egy illatos csokorral, és óvatosan maga előtt tartotta,
mintha lenne vele valamilyen célja. Ebben az aranykalitkában
teljesen észszerű elfoglaltságnak tűnt, hogy valaki egy
virágcsokrot visz valahonnan valahová.
 Elhaladt néhány zárt ajtó mellett, három folyosóra fordult be,
ám ekkor kétségbeesés szállta meg. Ha Mehmed befejezi a
dolgát, és előbb távozik, mint hogy ő megtalálja, akkor mit fog
mondani az embereinek?
Egy kisbaba fülsértően sírni kezdett. Lada megfordult, és
elindult a szamárbőgésre emlékeztető sírás felé. Eljutott egy
szobához, aminek faragott ajtaja tárva-nyitva állt.
Beosont, és azonnal balra ugrott, ahol a nagy, nyitott ablak
előtt egy finoman festett paraván állt. Sikerült besurrannia a
paraván és a fal közé. A léptei hangját elnyomta a csecsemő
sírása.
Mehmed nevetése hangzott fel, és mintha hatalmas súly
nehezedett volna ezzel Lada vállára.
– Nem jól tartom? Nem szeret engem.
– Dehogynem szeret! – A nő hangja mézesmázos volt. Lada
úgy érezte, hogy beleragad a fülébe. Tudta, hogy hiába fogja
sikálni, nem fog tudni tőle megszabadulni. – Látod, milyen
erős?
– Drága kis Bajazid! Legyél csak erős, amíg nem leszek itt.
Hamarosan visszajövök.
Mehmed szavait átjárta a gyengédség. Lada arra vágyott,
bárcsak minden másképp lenne. Régebben azt hitte, az lenne a
legrosszabb, ha egy másik nővel találná, de ez…
Nem tudta, hogyan haragudjon egy gyerekre.
De mégis sikerült.
– Mennyi időre mész el? – kérdezte a nő.
– Amíg le nem győzzük Szkander béget. Szükséged van
valamire?
 – Nem, itt nagyon szépen gondoskodnak rólunk. Vigyázz
magadra!
– Isten veled, kisfiam!
Lada némi keserű elégedettséggel nyugtázta, hogy Mehmed
olyan hangon beszélt a rabnővel, ahogyan egy szolgával szokás.
De az biztos, hogy a gyerek iránt táplált érzéseket. És a rabnő
ajándékozta meg a gyerekkel.
A kisbaba sírása távolodott a folyosón. Lada hallotta, hogy
valaki felkel. Kilépett a paraván mögül, még mindig a kezében
tartva a vázát.
Mehmed épp csak rápillantott, majd egyenesen az ajtó felé
indult. Lada a feje felé dobta a vázát. Mehmed kitért, a váza a
falnak csapódott, és fröcskölve repült szerteszét: az éles
zománcszilánkok a virágokkal együtt.
Mehmed Ladára nézett, az arca vörössé vált a haragtól.
– Mégis hogy…
Lada lerántotta a fátylát. Mehmed arcán a dühöt egy pillanat
alatt mosoly váltotta fel. Nevetve csóválta a fejét.
– Mégis mit keresel itt, Lada?
A lány becsukta az ajtót. Mehmed szemében remény gyúlt, és
Lada felé indult.
A parancsnok kitért előle.
– Meg is ölhettelek volna.
– Csak tessék!
Mehmed felé nyúlt, a mosolyába szemernyi aggodalom se
vegyült. Több nap is eltelt azóta, hogy kettesben töltöttek egy kis
időt.
Ne itt, gondolta Lada. Akárhol, csak ne itt.
 – Szkander béggel mi újság? – váltott témát.
Iszkander bég egykor Murád egyik kedvenc janicsárja volt,
most pedig Ladáé. Évek óta tüske volt a birodalom oldalában, és
azzal tartotta sakkban őket, amit a birodalomtól tanult. Lada
olyan szenvedéllyel tanulmányozta mindegyik csatáját, ahogy
Mehmed az iszlámot.
Mehmed arckifejezése kiismerhetetlenné vált.
– Az apám újabb hadjáratot jelentett be ellene. Vele tartok,
egy oldalszárny parancsnoka leszek az ostrom alatt.
Lada majd felrobbant izgalmában. Bizonyíthatna, és nemcsak
ő, hanem az emberei is… és utazhatna, végre láthatna valamit,
még ha nem is az otthonát.
– Mikor indulunk?
Mehmed kerülte a tekintetét. Lehajolt, és felvett néhány
virágot. Óvatosan, hogy ne vágja meg a kezét a törött váza éles
szilánkjaival.
– Én ma délután.
Lada az ajtó felé rohant.
– Egy órán belül összekészülök, és…
Mehmed megfogta a karját, és visszahúzta.
– Te nem jössz.
– Nem? Miért? Felkészültünk. Az embereim készen állnak.
Kevesen vagyunk, de felderíteni tudunk, és…
– Te itt maradsz!
Lada lehámozta magáról Mehmed kezét, és hátrébb lépett
egyet.
– Miért?
A szultán fia hirtelen nagy érdeklődést tanúsított a kezében
tartott sérült virágok iránt.
– Muszáj a városban hagynom egy olyan embert, akiben
megbízom.
– De erre bárki képes! A városban nem marad semmi fontos!
Mehmed tekintete elkomorult. Végül Lada szemébe nézett.
– Semmi fontos?
Lada hirtelen mindent értett. Kitépte a virágokat Mehmed
kezéből, és a földre vágta őket.
– Nem maradok itthon azért, hogy a kölyködre vigyázzak!
Nem vagyok a gyereked dajkája!
Mehmed értetlenül pislogott, majd a fejét csóválta.
– Én nem a fiamról beszéltem. Szerinted ő az egyedüli érték,
ami fontos itt nekem?
– Akkor meg kicsoda?
– Hát te! Nem viszlek el a háborúba! Neked fogalmad sincs
arról, milyenek ott a körülmények, és milyen könnyű meghalni.
– De én tudok magamra vigyázni!
– És velem mi lesz? Mit kezdek magammal, ha történik veled
valami? Felelős vagyok a biztonságodért!
Lada meglökte Mehmedet. A fiú megbillent, a váza szilánkjai
csikorogtak a csizmája alatt.
– Engem nem kell megvédeni! Legközelebb meg majd azt
mondod, hogy ezek mögött a falak mögött akarsz engem tartani
az illatos, kipárnázott szobákban. Én nem vagyok a rabnőd,
Mehmed!
– Nem is ezt kérem tőled! – A fiú a levegőbe lendítette a
karját, és körbejárt. – Nagyon drága vagy nekem. Mi rossz van
abban, hogy meg akarlak védeni?
 – Ha nekem védelemre lenne szükségem, vagy védelmet
szeretnék, akkor olyan nő lennék, mint itt a többiek. De én nem
vagyok olyan!
– Nem, nem vagy olyan. Szeretlek, Lada! – Becsukta a szemét,
és halkabban szólalt meg. Próbálta visszanyerni az önuralmát. –
Kérlek, engedd meg nekem, hogy szeresselek! Te vagy a
legfontosabb ember az életemben. Ti vagytok az egyetlenek az
öcséddel, akik igazán ismertek engem.
Lada összerezzent, Mehmed pedig a reakciója láttán kérdőn
felvonta a szemöldökét. Nem értette. Lada nem mesélt neki a
legutolsó veszekedéséről Raduval, és arról sem, hogy az
elválásuk óta nem hallott róla. Mehmed nem érzékelte Radu
szeretetének valódi mélységeit, és azt sem, hogy Ladának
mennyire hiányzik az öccse.
– Kérlek szépen! – szólalt meg Mehmed. – Radut már
elvesztettem, átengedtem az apámnak. Alig ír, és ha igen, úgy,
mintha egy idegennek írna. Téged már nem tudlak elveszíteni.
– Nem veszíthetsz el egy olyan valamit, ami nem is a tied.
Vigyél magaddal!
Mehmed bosszúsan morogva letépte Ladáról a fátylat, és a
földre dobta.
– Nevetségesen nézel ki. A páncél sokkal jobban illik hozzád,
mint a selyem.
Lada a kezébe fogta Mehmed arcát. A bőre puha volt és forró.
Mindig forró, mintha másoknál jobban égetné valami tűz.
– Vigyél magaddal, és végig rajtam lesz a páncél! –
dorombolta Lada olyan gyengéden, hogy a hangja már-már
Humáéhoz hasonlított.
 Ez meg is hökkentette. Magához húzta Mehmedet,
megcsókolta, és hagyta, hogy a benne lobogó láng őt is
felgyújtsa.
Mehmed megfogta a derekát, magához szorította, és osztozott
a szenvedélyében. Lada nekinyomta a csípőjét, érezte, hogy
Mehmed megkeményedett. Ez megijesztette, de fel is izgatta: ő
érte el, hogy ez megtörtént. Mehmed Lada szájába nyögött, a
csókját elmélyítette és vadabbá tette.
– Lada – mondta, és csókolta a nyakát, fülét, haját. – Lada,
Lada…
– Vigyél magaddal! – súgta Lada Mehmed fülébe.
Mehmed Lada hajába temette az arcát, és olyan erővel
szorította, hogy Lada tudta, hogy nyert. Mehmed viszont a fejét
csóválta.
– Nem.
Lada erre felkiáltott, és ellökte. Mehmed elesett, a cipője
átázott a vázából kiömlött víztől. A lány kihúzta a kését, lehajolt,
és elvágta Mehmed övét. A selymet az öklébe gyűrve lenézett rá.
– Azt akarod, hogy biztonságban legyek? És a te biztonságodat
ki garantálja? Megint megöltelek az őrök orra előtt.
Mehmed volt olyan arcátlan, hogy lefeküdt a földre, és
elnevette magát.
– Lada, nincs a világon még egy ember, aki ilyen
elkötelezetten és találékonyan próbálna megölni, mint te. –
Lada felé nyújtotta a kezét. Fekete szemében könyörgés. –
Gyere, töltsd velem ezt a néhány órát! Hiányoztál.
Lada előrehajolt, de épp csak annyira, hogy Mehmed ne érje
el.
 – Hozzá kellene szoknod ehhez az érzéshez.
Kimenni egyszerűbb volt, mint bejönni, bár a többi nő
számára, akik átlépték a hárem küszöbét, épp fordítva volt. Az
utcán Lada az ijedt Iljasba botlott. A lába elé hajította Mehmed
övét.
– Megint megöltük. Vesztettetek. Próbáld meg élve
visszahozni Albániából.
Biccentett a várakozó Stefan felé, jelezve, hogy a játékukat
újra siker koronázta. Ekkor hirtelen eszébe jutott, milyen
gorombaságokat vágott távozóban Mehmed fejéhez, és a szíve
fájdalmasan összeszorult. Ha Mehmed meghal, akkor az utolsó
találkozásukkor Mehmed szerelmet vallott neki, ő viszont erre
kegyetlenséggel válaszolt. Akkor soha nem tudja meg, hogy mit
érzett, hogy a fiú kínszenvedést okozott neki, de fénylő csillag is
volt Lada életének sötét égboltján.
De azt érdemelte, hogy tudatlanul haljon meg, hiszen itt
hagyta őt.
Lada tudta, hogy mégsem bocsátana meg soha magának.
 38

1451. Kruje, Albánia

Radu arra gondolt, hogy az új páncéljával és fegyvereivel, saját

szolgával, sátorral, ellátmánnyal és a remek lovával gazdagabb,
mint az elmúlt években bármikor, hiszen korábban nem volt
semmije. De jobban szerette volna, ha ezt a meggazdagodást
valami másnak köszönheti, nem annak, hogy Murád oldalán
vonul a háborúba.
Azt is tudta, hogy a harcosok tízezrei között Mehmed is
ugyanazon cél felé halad.
Drinápolyban teljesen egyedül maradt volna: a pasák, a pasák
fiai, a janicsárok és azok a barátai, akikre az elmúlt időszakban
tett szert, mind elindultak Szkander bég albániai területeinek
elfoglalására. Sokkal több ideje maradt volna a gondolkodásra,
hiszen nem kellett volna mindennap ravaszkodnia, kémkednie
és kapcsolatokat ápolnia. Semmi másra nem gondolna, csak
Mehmedre.
De a mostani forgatókönyv sem volt jobb. Folyton csak nézte
a végtelen arctengert, várt, vágyakozott és reménykedett, hátha
végre megpillantja a barátját.
Murád és Mehmed csapatai azonban a vonuló sereg
különböző végein voltak. Radut és Mehmedet egy teljes napnyi
járás választotta el. Már önmagában az lenyűgözte, hogy ennyi
embert és felszerelést mozgattak. A katonák után az ellátmányt
szállító szekerek következtek, majd néhány száz nő is, akik
együtt utazva a férfiakkal különböző… szolgáltatásokat
nyújtottak.
Murád elégedettnek tűnt, amikor Radu elsápadt az ajánlatra,
hogy éljen a nők által nyújtott lehetőségekkel.
– Te tényleg Isten odaadó fia vagy.
Radu nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon ezen a dicséreten.
Háromnapnyi járás választotta el őket a céltól, Kruje
városától. Radu elöl lovagolt Lazarral és a parancsnoksága alá
tartozó felderítőkkel. A lágyan dimbes-dombos zöld táj kezdte a
civilizáció jeleit mutatni. Radu megállította a lovát,
megsimogatta hosszú, fekete nyakát, és bevárta Lazart.
– Mi történt? Itt már harcoltak?
Radu a hullámzóan elterülő vidéket nézte: a termőföldeket
szénné égették.
Lazar a fejét csóválta.
– Teremtőm! Ez Szkander bég ajándéka üdvözlésképpen.
Innentől kezdve semmi ehetőt nem fogunk találni.
– Felégette a saját földjét?
Radu próbálta elképzelni, milyen hatalmas területen tették
tönkre a termőföldet. Nyár volt, ami azt jelentette, hogy
Szkander bég az egész vetést elpusztította, így a népe aratáskor
nincstelenné válik.
 – Valószínűleg mindenre felkészülve a kutakat és a tavakat is
megmérgezte.
– De mi lesz a népével? Mihez kezdenek, ha véget ér az
ostrom?
Lazar vállat vont.
– Ez nem a mi gondunk.
Lazar visszalovagolt a fő hadtesthez, hogy jelentést tegyen.
Radu lassú ügetésben lovagolt előre, szemügyre vette a
lepusztult vidéket. Ez természetesen meg fogja nehezíteni a
dolgukat. A saját készleteik kiegészítéséül számítottak arra,
hogy útközben elkoboznak állatokat és termést. Nehezebb lesz
harcolniuk is, mert ki kell jelölniük néhány embert arra, hogy
őrizzék az ellátmányos szekereket, mivel azok így aranyat értek.
Az ostrom költségei pedig csillagászati magasságokba
emelkednek.
Radu emlékezetébe beleégtek az alapzatig lerombolt házak,
az elszenesedett fafalak és a fekete romjai mindannak, amik
egykor otthonok voltak. Az ő csapatai soha nem gyújtanák fel
békés polgárok házait. Ha bevennék a várost, mindenkinek
megengednék Szkander bég területén, hogy továbbra is úgy
éljenek, ahogy eddig, és hogy azt az istent imádják, akit eddig. A
város elfoglalásával biztonságot adnának, és lehetővé tennék a
felvirágzást.
Radu nem tudta, hogy Szkander bég mennyi áldozatra
hajlandó, és mennyi pusztításra képes a népe védelmének
nevében.
Kruje falaihoz érve Radu elfáradt lelkileg és fizikailag is a sok
lovaglástól. A tábor felverése és megszervezése közel egy hetet
vett igénybe. Innen már látótávolságban volt a város, de az
ágyúgolyók lőtávolán kívül helyezkedtek el. Radu emberei a
sátrakat Murád tágas pavilonja körül helyezték el. Murád
pavilonja a tábor közepén állt, emberek ezrei alkottak
védőpajzsot. A törökök táborában most többen voltak, mint
bármelyik városban néhány nap járásra, beleértve Krujét is.
Radu egy szabadcsapat parancsnoka volt. A szerepük szerint
zavarni és rombolni kellett az ellenség sorait. Az ostrom nem
tartozott a feladatuk közé. Radu mindenhol segített, ahol csak
tudott, ahol pedig nem tudott segíteni, ott próbált nem zavarni.
Büszkeség és félelem elegyével nézte, ahogy a legjobb katonáik
letáboroznak, hogy később megtámadják az áruló Szkander
béget.
Radu naponta ötször leterítette a szőnyegét, és imádkozott.
Külön kérte az Istent arra, hogy az ostrom minél előbb érjen
véget.

Radu egy este körbejárta a tábort. Három hét telt el az

érkezésük óta, de az ostrom egy tapodtat sem haladt előre.
Előreküldtek felderítő csapatokat, nekik kellett megkeresniük és
elzárniuk a város ivóvízforrásait.
Megpróbálták megvesztegetni a város parancsnokát, de
határozott visszautasításba ütköztek. A város falai
ledönthetetlennek tűntek, mintha gúnyolódtak volna velük.
– Ilyen egy ostrom – vonogatta a vállát Lazar. – Ebből áll a
játék, hogy várni kell.
Radut nem érdekelte a játék. Az embereit alig hasznosították.
Ennyi idő alatt csak egyszer kísérték a szállítmányokat és heti
két éjszaka végeztek őrszolgálatot. A várakozásba bele lehetett
őrülni.
Radu sóhajtott, és eléggé eltávolodott a tábortól ahhoz, hogy a
lángok ne zavarják, és lásson a sötétben. Maradhatott volna a
sátrában, de az emberei itt tanyáztak a tábor határain túl, ezért
neki is itt volt a helye. Így látta igazságosnak.
Jazid, egy fiatal janicsár egyszer csak mellette termett, és ezt
súgta a fülébe:
– Mi himbálózik egy férfi combjánál, ami be akar jutni egy
lyukba, ahová már sokszor bejutott?
Valaki ingerülten morgott. Lazar felszisszent, jelezve
Jazidnak, hogy hallgasson. Radu elvörösödött, de örült, hogy ezt
most senki nem látja. Már így is elterjedt, hogy túl kényesen
kezeli a témát. Kíváncsi lett volna, miket mondanak az emberek
a háta mögött.
A figyelmét egy különös, kattanó hang vonta magára.
Hunyorgott a sötétben.
– Földre!
Lazar hirtelen hátba vágta, és leteperte a földre. Valami
elrepült felettük.
Radu döbbenettől kábultan mászott ki Lazar alól. Ha ő nincs,
már halott lenne. Hirtelen másra se vágyott jobban, mint hogy
elmeneküljön innen. Ez nem neki való. Ha Lada itt lenne, ő…
Nem. Felelős az embereiért. A parancsnokukként vezetni
fogja őket.
– Hozzám! – kiáltotta. – Íjpuskák! Pajzsokat fel, sorokba
rendeződni!
 Maga elé tartotta a pajzsát, és feszülten várta, hogy egy nyíl
eltalálja. Lazar mellette állt, a pajzsát Raduénak nyomta. A
többi katona olyan gyorsan csatlakozott hozzájuk, hogy Radu
szíve megtelt büszkeséggel. Egyként haladtak előre,
magabiztosan, határozottan. Arrafelé, ahonnan a láthatatlan
ellenségeik továbbra is lőtték őket.
De eggyel sem találkoztak.
Miután meghiúsult a céljuk, Szkander bég emberei már
eltűntek a sötétben. Radu katonái óvatosan lazítottak a sorokon,
feszülten hallgatóztak és figyeltek.
– Kulcs – motyogta Jazid, majd letörte a pajzsába fúródott
nyilat. – A kulcs a megfejtés. Bár szerintem a számszeríjból az íj
is megfelelt volna.
Lazar Radu mellett maradt, de ez nem vigasztalta a fiút. Úgy
tűnt, hogy mindenki megnyugodott, hozzászoktak a csata
valóságához. Radu fázott, mert hirtelen verejtékezni kezdett, és
a szíve még mindig kalapált. Tudta, hogy meg fogják őket
támadni, de ez eddig pusztán elméleti lehetőség volt. Korábban
soha nem tudta úgy, ahogy most.
Ahogy sétált, olyan élesen a tudatában volt minden
testrészének, mintha meztelen lett volna. Kicsinek érezte magát,
és gyengének, mint az a kisfiú, aki rettegett Mircea
kiszámíthatatlan dühkitöréseitől. Csak most nem volt vár, ahol
elbújhatott volna, se függöny, ami mögé beállhatott.
És a sajátja mellett nagyon sok életért volt felelős.
 39

Három hónappal azután, hogy a janicsárok elmentek, Lada

embereinek végre volt mire várniuk. Arra vártak, hogy
megérkezzen a puskaporszállítmány. Rendszerint nem kellett
vele semmit sem csinálniuk, de mivel a többi janicsár Kruje
ostromában vett részt, ezért nekik kellett eldönteniük, hogy
fogják felhasználni. A felelős döntés az lett volna, hogy elteszik
a raktárba, és megvárják Iljas visszatérését. Neki kétségkívül
akadtak olyan emberei, akiket meg lehetne tanítani puskapor
használatára és a stratégiára.
De Iljas nem volt itt.
Radu is a távolban erősítette a politikai kapcsolatokat,
Mehmedtől pedig egy szál levél nem jött. Lada legszívesebben
mindent felgyújtott volna maga körül.
A várkapunál állt, amikor megállt előtte egy kocsi. Egy nő
szállt le róla. A homlokát ráncolta, illett hozzá a görbe
testtartása.
– Hol a parancsnok?
– Én vagyok az.
A nő felegyenesedni nem bírt, de a szemöldökét fel tudta
vonni.
– Te.
Ránézett Lada egyenruhájára, ám a tekintete kérdőn megállt
a mellkasán.
Lada a legszívesebben keresztbe tette volna a kezét, de
ellenállt a késztetésnek.
– Igen.
– Nem ilyen parancsnokra számítottam.
Lada vállat vont, és így válaszolt:
– Ezt én is mondhatom.
A nő mosolygott. Hiányzott pár foga.
– Háború van. Újra. A férjemet és a fiaimat folyton besorozza
a szpáhi vezetőnk. Különleges képességekkel rendelkezünk.
– Rendelkezünk?
– A puskaporról én is tudok annyit, mint bármelyik férfi.
– Mégis itt hagytak bennünket – grimaszolt Lada. Előrement,
és megnézte a hordókat a szekéren. – Te dühös vagy emiatt?
– Hát persze. Most egyedül kell elvégeznem azt a munkát,
amit a férjem és a három fiam csinált korábban.
– Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy te is tudsz úgy
harcolni, mint ők. Nem lenne szabad úgy itthon hagyni téged,
mintha teljesen haszontalan lennél.
– Hát igen. Mi is a vállunkra vettük a birodalom terheit, akár
a férfiak. Ki fog működtetni mindent, amíg a katonák csak
szórakoznak, és azon versengenek, ki tud messzebbre vizelni?
Lada elnevette magát, és ezen maga is csodálkozott.
– Ezt nem mondanád előttem, ha férfi lennék.
– Puskaport szállítok és ostobákat tanítok arra, hogy ne
robbantsák fel magukat vele. Azt mondok, amit akarok, és
annak, akinek akarom.
Nicolae odasietett hozzájuk, izgatottságában szinte táncolt.
– Mit robbantunk fel először?
A szeme úgy csillogott, hogy szinte láng nélkül is képes lett
volna meggyújtani a puskaport.
A nő sóhajtott.
– Tohinnak hívnak. Kezdhetjük is a bevezetést. Úgy tűnik, sok
idő kell ahhoz, hogy megtanítsam ezeket a bugyutákat arra,
hogy ne öljék meg saját magukat.
– Tohin, annyira örülök, hogy te jöttél!
Ladát magát is meglepte, milyen őszintén mondta ezt.

Tohin a dadusára emlékeztette Ladát, azzal a különbséggel,

hogy Tohinnak meg voltak égve az ujjbegyei, és vastag
bőrkeményedések sorakoztak a tenyerén. Másrészt nagyon
értett a puskapor hadászati alkalmazásához. Egyenes embernek
tűnt, ami határos volt a leplezetlen ellenségességgel. Ladának
erről is a dadája jutott az eszébe: ő is csak magában
morgolódott, amikor azt hitte, hogy nem hallja senki. Tohin
szeme időnként elismerően csillogott, amikor nézte, hogyan
irányítja Lada az embereit. Ez a csillogás azokba az időkbe
repítette vissza Ladát, amikor a kandalló mellett ült, és a dadája
a haját fésülgette.
Bárcsak ez a nő Bogdannal együtt jött volna!
Vagy Raduval.
Néhány napig kis mennyiségű puskaporral gyakoroltak: hogy
kell becsomagolni, hogy kell úgy beállítani a kanócot, hogy még
legyen idő a robbanás előtt arrébb menni, illetve hogy kell
bánni vele. Lada emberei ezután már készen álltak az igazi
próbára. Felmentek a hegyre, majd leereszkedtek egy keskeny
kanyonba, távol minden lakott területtől. Mindenkinél volt egy
adag puskapor, és az ólomsúlyú kis ágyút váltakozva cipelték,
verejtékezve és szitkozódva.
Lada azt képzelte el, hogy Mehmed oldalán mászik fel a
hegyre, és az ő oldalán fog harcolni. Aztán azt, hogy az ágyúval
egyenesen Mehmed szívét veszi célba. Nem tudta eldönteni,
hogy a két fantáziakép közül melyiktől érzi magát jobban.
Amikor végre elértek a kívánt helyre, beállították az ágyút.
– Én jobban szeretem a számszeríjat – masszírozta a kezét a
duzzogó Petru.
Tohin tarkón vágta.
– Ne legyél már ennyire korlátolt, te idióta!
A terv egyszerű volt. Az ellenséges hadsereg mindenképpen a
kanyonon keresztül fog érkezni. Annyiszor kell lőniük az
ágyúból, ahányszor csak tudnak, hogy feloszlassák a
képzeletbeli katonákat.
Lada tudta, hogy az ágyú inkább lelkileg hat. A tüzérség, ami
elég könnyű ahhoz, hogy szállítani lehessen, nem okoz sokkal
nagyobb kárt, mint Petru kedvence, a számszeríj, de az ágyú
újdonsága és dörgése ijedséget kelthet, a katonák sorai
felbomolhatnak, és visszavonulásra bírhatja őket.
Mégis iszonyú sok munkával járt, és viszonylag kis hasznot
hozott. Lada hátul állt, miközben Matei és Stefan Tohin
irányításával beállította az ágyú szögét. A kanyon keskeny volt,
a falai meredekek, szinte csupaszok. Ha egy hadsereg vonul
erre, akkor csak előre mehetnek egyenesen Ladáék karjaiba,
vagy visszafelé, de csak azért, hogy újra próbálkozzanak.
Lada megnézte a kanyon tetejét, mindkét oldalát, és
megjegyezte a kiálló köveket. És ha egyáltalán nincs hova
menni?
– Figyeljetek! – szólalt meg Lada. – Én egy egész hadsereget el
tudok intézni két lövéssel.
Tohin bosszúsan sóhajtott.
– Ti, katonák mindig túlbecsülitek a rombolás nagyságát. Itt
nincs elég puskapor, és megölnének mindannyiótokat, ha
alápörkölnétek az ágyúval egy közeledő hadseregnek.
– Nem alá. – A nap elvakította Ladát, ami a kövek között sütött
be a feje felett. – Fölé.

Tohin és Lada egy kőrakáson ült a kanyon fenekén.

Egy valódi csatában sokkal bonyolultabb lett volna a helyzet:
az időzítésnek pontosnak kell lennie, ki kell várniuk, amíg a
szorosba ér az egész ellenséges sereg. A legfontosabb az, hogy
minél jobban el kell rejtőzniük: ha az ellenfél egyetlen lövéssel
kiiktatja a kanócot begyújtó katonát, akkor mindennek vége.
De a terv működött. A puskaporral lavinát indítottak el a
szoros két oldalán, és elzárták a kijáratot. A szoros falai
meredekek voltak, nem lehetett elrejtőzni, ezért egy olyan kis
létszámú haderő is, mint Ladáé, könnyedén meg tudott volna
semmisíteni több száz katonát, hiszen ha azok csapdába
kerülnének, egyenként ki lehetne iktatni őket.
 – Eszes vagy – dicsérte meg Tohin.
Lada janicsárjai megfogták az ágyút: hosszadalmas és nehéz
útnak néztek elébe.
– Ahhoz, hogy ez összejöjjön, a körülmények szerencsés
összejátszására van szükség.
– Te fegyverként használod a környezetet, és az emberek
többségének ez nem jut az eszébe. Hallottad, mit mondott az a
kis idióta. Akinek a feje keményebb, mint a kő. Neki csak az a
fegyver, amit a kezében tud tartani.
– De akármilyen okos vagyok is, egy képzeletbeli ellenség
ellen küzdök egy szorosban egy olyan erőd mögött, amit senki
nem próbálna meg megostromolni.
– Szívesebben lennél Krujében a csatamezőn? Egy olyan fal
ellen küldenéd a katonáidat, ami úgyse adja meg magát?
Néznéd, hogy betegszenek és rothadnak el élve?
Lada halálra rémült. Az ostromról alig csordogáltak a hírek.
Lada azt hitte, hogy azért, mert minden rendben.
– Betegségek?
– Egy ekkora táborban? Mindig felüti valami a fejét.
– Hallottál valamit?
Tohin bólintott.
– A férjem írta, és az egyik fiam. Nincs semmi előrelépés. És
valamilyen betegség sokkal gyorsabban pusztít a táborban,
mint várták.
– És mi van…
Lada erőt vett magán, és elhallgatott. Akaratán kívül
megjelent a lelki szemei előtt Mehmed, ahogy a betegágyon
fekszik, sorvadozik és magába roskad. Egészen idáig karddal a
kezében képzelte el, ahogy utasításokat ad az embereinek, nagy
dolgokat visz véghez és nem akarja, hogy ő mellette legyen,
vagy éppen nincs szüksége rá. Arra nem számított, hogy az
ellenséges hadsereg mellett van még egy ellenség: a betegség.
Lada a torkát köszörülte, próbált megszabadulni a gombóctól.
– Vannak még hírek?
– Semmi. Addig ostromolják a falat, míg nem omlik le, vagy
amíg nem köszönt be a tél. Akkor hazajönnek. Az eredmény
ugyanaz. A férfiak hazajönnek, és nekem kevesebb lesz a
munkám, de több szájat kell etetnem.
– Miért törik magukat? Miért olyan fontos Kruje? Tényleg kell
annyira a birodalomnak, hogy megérje a kockázatot? – Lada
felállt, és elkezdett járkálni. A Mehmed miatti félelmét
kanócként használta, hogy felgyújtsa a haragját. – Átkozott
idióták!
– Nem Kruje a lényeg – jelentette ki Tohin.
– Persze hogy nem. Murád büszkesége miatt van az egész.
Nem bírja elviselni, hogy a védence elárulta, és ezért
kockáztatja Mehmed… – Lada elhallgatott, és vett egy nagy
levegőt. – Életek ezreit kockáztatja azért, hogy egyvalakin
bosszút álljon.
– Nem is Szkander bég a lényeg. – Tohin felemelte a kezét, így
véve elejét Lada ellenvetésének, ami már a lány nyelvén volt. –
Az igaz, hogy példát akar statuálni vele, és meg akarja őt
büntetni. De szerinted mi történik a többi határ menti
városban, ha Murád nem foglalja el Krujét?
– Visszatérnek a törvény szerinti kormányzóikhoz. Murád itt
most túlvállalta magát. Neki ott semmi keresnivalója.
 – És ha elengedi Krujét? Ha szabadságot ad minden hűbéri
államnak, ha visszavonul az Oszmán Birodalom határai mögé,
ahol akkor voltak, amikor elindítottuk a hódító hadjáratokat
Európában? Akkor mi lenne?
– Nem értem a kérdést.
– Hol állnánk meg? Az összes várost el kellene hagynunk, és
vissza kellene térnünk a sivatagba? Keletre? Vándorolnánk
céltalanul, mint az őseink?
– Természetesen nem.
– Tehát itt maradunk. Te meghagyod nekünk az elsőként
elfoglalt területeket. Micsoda nagylelkűség a részedről!
Szerinted Hunyadi elégedett lesz? Szerinted Bizánc majd
köszönetet mond, és boldogan éldegél tovább a kis
földdarabkáján? Szerinted a római pápa nem fogja többször
keresztes hadjáratra hívni az embereket?
– Nem hiszem, hogy…
– A történelemben mikor voltak mozdíthatatlanok a határok?
A mi népünk keletről jött, a pusztulás és a rombolás elől
menekült. Meglátták a városokat, a falakat, és meg akarták
szerezni őket. Ezért elfoglalták. Ha nem foglalták volna el, akkor
elpusztultak volna. És akkor jött volna valaki más, és ők
foglalták volna el ezeket a városokat.
– Azaz védd meg, ami a tied! Miért kell vetélkedni?
– Kruje a miénk. Szkander bég is hozzánk tartozik. Ha nem
mennénk előre, nem harcolnánk, nem védenénk meg, ami a
mienk, és nem próbálnánk megszerezni, ami a másé, akkor más
csinálja meg helyettünk ugyanezt. A világ már csak ilyen.
Lehetsz hódító, és harcolhatsz a keresztes lovagok ellen az ő
földjükön, vagy otthon maradsz, és várod, mikor jönnek el ők
hozzád. És el fognak jönni. Tűzzel, betegségekkel, kardokkal,
vérrel, halállal. A gyengeség ellenállhatatlanul csábító.
Ladának eszébe jutott, hogy Hunyadi úgy vonult be az apja
fővárosába, mintha a sajátja lett volna. Az apja gyenge volt:
egyszerűen próbálta megőrizni azt, ami az övé, és kerülte a
háborút. Havasalföld itta meg a levét.
Tohin folytatta.
– Murád azért szít háborút más országok ellen, hogy
élhessünk a birodalomban. Terjeszkedünk, mert ha nem
tennénk, meghalnánk. Murád felelős a mi életünkért.
Lada a rozoga ágyúra nézett.
– Az élethez való jog ára túl gyakran a halál.
Tohin felállt, az ízületei hangosan ropogtak.
– Ezért lettél halálhozó. A halált táplálod annyi emberrel,
amennyivel csak tudod, hogy tele legyen a hasa. Hogy elégedett
legyen, és téged ne vegyen észre.
Halálhozó. Lada fejében visszhangzott a szó, miközben a vár
felé sétált. Határok, támadás, ostrom, betegségek. Halálhozók.
Imádkozott magában, hogy Mehmed ne azok közé tartozzon,
akik a halált táplálják, hogy távol tartsák az Oszmán Birodalom
szívétől.
 40

Jazid csodálkozott a legjobban, amikor észrevette a mellkasából

kiálló nyilat.
Radura nézett, és halványan elmosolyodott, mintha a nyíl a
vicc vége lenne, amit csak a közepéig tudott elmesélni. Aztán
leesett a lováról, és a mögöttük jövő teherszállító szekér kerekei
közé került.
– Csapda! – kiáltott Lazar.
Ezt Radunak kellett volna kiáltania, de ő csak nézte a ló hátát,
ahol az imént még Jazid ült. Most üres volt a nyereg.
Közvetlenül az arca mellett elrepült egy nyíl, olyan közel,
hogy érezte a szelét. Gyors egymásutánban érkezett még kettő,
de ezek lángoltak, és nem ő volt a célpont. Az erdőbe szánták
őket, és a kocsik vásznaira.
A húsz szekérből álló karavánból kiáltások hallatszottak.
Radu rájött, hogy megtámadták őket. A fák olyan közel voltak,
hogy hatalmas ujjaknak tűntek, amelyek készek őket
beráncigálni az erdő mélyébe, és belefojtani a homályos zöld és
tompa madárhangba, hogy minden újra elcsendesedjen.
Mindenhonnan ordibálás hallatszott.
 Radura vízsugár ömlött. Valaki egy vödör vizet öntött a
szekérre, ami Radut még jobban eláztatta, mint a fát. Ekkor a
bokrok között mozgásra lett figyelmes. Leugrott a lováról.
Kiáltott, kivonta a kardját, és az ellenségre rontott.
Látta az ellenfele karját, aztán ordítást hallott, az ellenség
szeme elfehéredett és…
Radu egy testet pillantott meg a lábánál, a kardja pedig vörös
volt a vértől. A fiú hátravetette a fejét, és diadalkiáltásban tört
ki. Látta, hogy a fák között emberek rohangálnak, és távolodnak
tőle meg a szekérkaravántól. Győztek.
Radu győzött.
Ezúttal senki nem volt mellette, hogy megvédje, ő mégis…
Lenézett.
Az ellenség, a szörnyű fenyegetés, akivel egy csapásra végzett,
egy fiú volt. A csuklója csontos, könyöke hegyes. A szemét tágra
nyitotta, csodálkozott a halál láttán. Szemei az elgyötört arc
több mint felét elfoglalták, éhezésről, kétségbeesésről
tanúskodtak. És arról, milyen keveset élt.
Radu térdre rogyott, és kinyújtotta a kezét. A tenyerét a nyílás
fölé tartotta, amit ő szúrt, hogy megfossza a fiút az életétől.
Nyíllal már ezelőtt is lőtt ellenségre, talán ölt is, de ehhez
hasonló még soha nem történt vele. Még soha nem látott maga
előtt ilyen nyugodt és hideg arcot, amin a miért kérdés
tátongott.
– Radu?
Kéz ereszkedett a vállára.
– Radu, megsérültél?
Radu vállat vont.
 – Előremegyek felderíteni.
Visszabotorkált a lovához, és elügetett a karaván és az utolsó
felderítők mellett, akik a földön térdeltek halottaik mellett. Már
rég maga mögött hagyta őket, amikor még mindig csak
kapkodta a levegőt, de nem tudott mégse elég levegőt beszívni.
Most először került veszélybe az élete, és nem volt mellette
senki, hogy megmentse.
Ő mentette meg saját magát.
De azt a fiút senki nem mentette meg az erdőben. Radu
keserűen sírt miatta, azt kívánta, bárcsak valaki megtette volna.

Radu eldobta a térképeket, és fáradtan megdörzsölte az arcát.

– Gyújtsuk fel a fákat!
– Milyen fákat?
Lazar hátradőlt, kinyújtotta hosszú lábait, és ráérősen
elmosolyodott. Radu sátrában több időt töltött, mint a
sajátjában. Az ostrom elhúzódott, ezért felbomlottak a rangok
közötti rendek. Már öt hónapja itt rostokoltak.
– Az összeset. Az összeset, innentől egészen Olaszországig. Az
összes erdőt, ahol Szkander bég és az átkozott emberei
elbújhatnak az utak mentén, ahol az élelmiszer-karavánjaink
járnak.
– Tényleg nem hallottad? A velenceiek bejelentették, hogy
nem adnak el nekünk több élelmiszert.
Radu sóhajtott, és a sátor közepén álló vastag póznának dőlt.
– Ez legalább megoldja a szekerek őrzését. Ha nincs élelmünk,
akkor Szkander bég emberei nem fogják megtámadni és
elkobozni az élelmünket.
– Nyakunkon a tél. Előbb fogunk megfagyni, mint éhen halni,
ha ez vigasztal.
Radu felállt.
– Elkésel a nőktől.
Lazar szabadidejének nagy részét a katonákat kísérő
prostituáltaknál töltötte. Radu eleinte úgy tett, mint aki nem
vesz észre semmit, de most már nem foglalkozott vele, ahogy
semmi mással sem.
– Időnként szeretem elérni náluk, hogy hiányozzak nekik.
Nagyon nagylelkű vagyok a szerelmemmel. Elég szerelmem van
mindenkinek.
Radu ágyához mászott, és megjátszottan ártatlan arccal
elterült rajta. Egyre vakmerőbb lett, szándékosan ugratta a
parancsnokát, ha kettesben voltak, és Radu nem tudta, hogy
kezelje ezt. Fontos volt neki Lazar, nagyra becsülte a
barátságukat és a tanácsait, de…
Ma nem volt kedve ezen a kérdésen gondolkodni. Hogy ne
kelljen Lazar szemébe néznie, kisétált az éjszakába. A
levegőben csípős füstszag terjengett. Radu belélegezte, saját
maga részévé tette. Biztos volt benne, hogy a füst benne marad
az orrában, és nem lesz képes más szagokat észlelni.
Öt hónappal ezelőtt rendezett sorokban állították fel a
sátrakat, de ezek már szétzilálódtak, sártengerrel és
szemétkupacokkal tarkított kaotikus labirintussá váltak. Radu
kerülte a legrosszabb részeket, a tábortüzeket, ahol a katonák
hunyorogva, ökölbe szorított kézzel összegyűltek.
Kumal sátra úgy nőtt ki a tábor közepén, mint egy beteg
gomba. Radu besurrant, és bólintott a komor szolgáknak. A
fülledt levegőt átjárta a betegség alig érezhető, savanykás szaga.
Kiderült, hogy mégis képes a füstön kívül szagokat érezni.
Csendben odament Kumal ágyához, és leült mellé a
szőnyegre. A férfi arca beesett volt, a szemhéja olyan vékony,
hogy Radu látta rajta az összes vékony eret. A zsúfolt táborban a
betegség gyorsan terjedt. Kumalnak legalább annyi méltóság
megadatott, hogy illetéktelen tekintetek nem látták, hogyan
haldoklik.
Felemelte forró, száraz kezét, Radu pedig megfogta.
– Hogy vagy, barátom?
Kumal nehezen nyitotta ki a száját.
– Jól vagyok – mondta rekedten.
Radu kínlódva visszamosolygott rá.
– Szükséged van valamire? Hozzak vizet?
Kumal a fejét csóválta.
– Egy ígéretre van szükségem.
Radu csettintett a nyelvével.
– Sajnálom, de az ellátmányos szekeret, ami az ígéreteket
hozta, Szkander bég orvul megtámadta a múlt héten. Így
ígéretekkel most egyáltalán nem tudunk szolgálni.
Kumal rekedten nevetett.
– Komolyan mondtam. Ígérj meg nekem valamit!
– Bármit.
– Viseld gondját Nazirának!
Radu pislogott, és felnézett a sátor fekete füstfoltokkal
pettyezett vászonmennyezetére. Tönkrement, mint minden.
– Nagyon el lesz keseredve, ha hazamegyünk, és megtudja,
hogy megpróbáltál megszabadulni tőle.
Kumal olyan erővel szorította meg Radu kezét, hogy a fiú
elcsodálkozott.
– Megígérem – mondta Radu. – Gondoskodni fogok róla.
Kumal megkönnyebbülten sóhajtott. A teste a takaró alatt
majdnem teljesen eltűnt, egyáltalán nem emlékeztetett egy
felnőtt ember testére. Radu egy órát még vele maradt, de már
nem szólaltak meg.
Kumal sátrából kilépve sétálni indult.
A gondolataiba merült, és egészen a tábor pereméig jutott. Az
utolsó girbegurba sátorsor mellől felnézett a városfal sötét
vonalára.
Ez az átkozott fal.
Háromszor vették ostrom alá, de mindannyiszor visszaverték
őket.
Nem találták meg a város ivóvízforrását.
Újra megpróbálták megvesztegetni a városvezetést, de hiába.
Ekkor hangos dörgést hallott, és megremegett a föld a lába
alatt. Füst gomolygott az ég felé, elrejtette a csillagokat. Kiabálás
hallatszott, de a fém szokott csengését és a lovak nyerítését sem
lehetett hallani, tehát nem egy váratlan rajtaütésről volt szó.
Valami váratlan baj történt.
Radu kivont karddal előrerohant. A sötétben botorkálva a
karjával fedte el a száját, hogy ne lélegezze be a port, ami úgy
lebegett a levegőben, mint a halál, ami mindannyiukat össze
akarta gyűjteni.
Balról csatlakozott hozzá valaki.
– Ne! – kiabálta.
 Radu megbotlott, és a hideg földre esett. Majdnem karóba
húzta magát a kardjával. Ismerte ezt a hangot és a kezet is, ami
érte nyúlt, hogy felhúzza.
– Gyere! Segítenünk kell! Beomlottak az alagutak.
A sötétben Mehmed nem ismerte meg őt, de Radu bárhol
felismerte volna. Megfogta a kezét, megszorította, horgony volt
ebben a világban. Ám egy pillanat múlva Mehmed már eltűnt a
sötétben.
Radu tétovázott. Ha visszamegy a táborba, Mehmed soha nem
tudja meg, hogy itt volt. Nem fognak beszélni egymással. Radu
újra belemerül a hétköznapok véres egyhangúságába. De ez
hazugság lenne, mert ha Mehmed maradt a hiányzó napja Radu
világának. Radu továbbra is körülötte forgott, még akkor is, ha
nem volt mellette.
Radu előrerohant, és utolérte Mehmedet, aki a mélybe
süllyedt vonal előtt állt meg. A hasadék a falig tartott, csak
néhány lépés választotta el őket tőle.
Mehmed térdre rogyott, és kétségbeesetten lehajtotta a fejét.
Néhányan fel-alá rohangáltak a vonal mentén, elkeseredetten
kiabáltak, de nyilvánvaló volt, hogy bárki van is az alagútban,
nem fog kijönni.
Radu Mehmed mellé térdelt, a kezét a vállára tette. Mehmed
meglepetten nézett fel, de akármit akart is mondani, elhalt az
ajkán, ahogy Radura hunyorgott. Nem szólt egy szót sem,
átkarolta a fiút, és az arcát a vállába temette. A föld újra
megmozdult Radu alatt, összeomlott benne az összes magának
tett ígéret.
Mehmed.
 Drága Mehmed.
A kezét Mehmed tarkójára tette, és megtartotta őt.
– Kudarcot vallottam – mondta a szultán fia. – Mindenki
meghalt, és vesztettem.
Radu a fejét csóválta. Az arcával Mehmed fejtetőjéhez simult.
– Mindannyian kudarcot vallottunk. Nem a te hibád.
– De az én tervem volt. Az én ötletem volt, hogy így mentsük
meg az ostromot.
– Senki nem tudta megmenteni. Ne vedd magadra a
felelősséget apád esztelensége miatt. Tanulj a hibáiból.
Radu a vállán érezte, hogy Mehmed bólint, aztán
kiegyenesedik. Erősen megszorította a vállát, mintha attól félne,
hogy a fiú eltűnik. De hogy tűnhetne el? Mehmed az ő napja.
Radu mindig vissza fog térni hozzá.
– Hogyhogy itt vagy?
– Az apáddal jöttem. Végig itt voltam.
Mehmed arcán a döbbenetet fájdalom váltotta fel. Nem nézett
ki jól, még a sötétben is elcsigázottnak, sápadtnak tűnt. Épp
meggyógyulhatott, vagy kezdett beteg lenni. Radu a
legszívesebben megsimogatta volna az arcát, megérintette
volna, meggyógyította volna.
– Miért nem kerestél meg korábban? – kérdezte Mehmed.
– Én… – Azért, mert szeretlek. Azért, mert nem lehetek
melletted, mert félek, hogy egyszer rájössz, mi van a szívembe
írva. Mert nem bírom elviselni a fájdalmat. – Nem tudtalak
megkeresni, mert akkor elárultam volna apád belső körének az
ittlétem valódi célját. Muszáj, hogy azt higgyék, közömbös
vagyok az irányodban.
 – Nem értem.
– Neked kémkedek, Mehmed. Próbálom megtudni, hogy
működik a város, követem a megvesztegetési útvonalakat,
figyelem a korrupciót, a konspirációt. Amikor majd újra trónra
kerülsz, meg tudom adni neked azt, aminek korábban nem
voltál birtokában. Szövetségeseket. Információt. Terveket.
Mehmed leengedte a kezét.
– Ezért mentél el?
Radu bólintott. Összerezzent a keserű hidegtől, amikor
Mehmed levette róla a kezét.
– Azért mentél el, hogy segíts nekem. Nem azért, mert
gyűlölsz.
Radu hangja remegett, annyira akarta, hogy Mehmed
meghallja és megértse a szavait: – Én soha nem tudnálak
gyűlölni téged.
Mehmed közelebb vonta magához, a homlokuk összeért.
Mehmed lázasan forró volt.
– Összetörted a szívemet, Radu. Annyira, de annyira
hiányoztál…
Radu becsukta a szemét, és szaggatottan vett levegőt.
– Te is az enyémet.
– Te vagy az én legjobb, leghűségesebb barátom. Hazajössz
velem? Gyere haza velem!
Radu majdnem igent mondott, nem tudott nemet mondani.
Mehmed azonban folytatta: – Ladának is szüksége van rád.
Radu lehajtotta a fejét, még szorosabban Mehmedhez simult,
aztán kiegyenesedett és elhúzódott.
– Hogy van a nővérem?
 – Lángot okád és ecetet pisil.
– Akkor minden a régiben.
Mehmed keserűen elnevette magát.
– Így van. Attól tartok, soha nem fog nekem megbocsátani
azért, hogy nem hoztam magammal. De ez nem nőnek való
hely.
– Lada nem nő.
– Akárhogy is, nem keverhettem ilyen veszélybe. De te! Te
végig mellettem lehettél volna!
Radu leült a sarkára, kicsit növelte a távolságot kettejük
között. Nem tudta, örüljön-e annak, hogy Mehmed Ladával
ellentétben őt magával hozta volna. Vagy inkább kétségbe
kellene esnie amiatt, hogy Raduval ellentétben Lada túl drága
ahhoz Mehmednek, hogy kockára tegye az életét? Ittléte alatt
Radu rengeteg mindenen ment keresztül. Soha többé nem lesz
már a régi. Túl sok veszteség érte. De Mehmed ezt nem érthette.
– Az apáddal kell maradnom. – Radu felállt. A térdei majdnem
cserben hagyták, majdnem visszarogyott a földre Mehmed
mellé. Ám erőt vett magán, és olyan egyenesen, olyan
magabiztosan állt, mint az elérhetetlen város mögöttük. –
Különben… – Különben nem tudja visszaépíteni a szívét
körülvevő falat, amelyet az éjszaka törmelékké zúzott. –
Különben a munkám feleslegessé válik. Szeretnék én lenni a
leghasznosabb Dragwlya. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Lada
jócskán megelőzött engem: már két merényletet is
megakadályozott ellened. Igyekeznem kell, hogy beérjem.
Mehmed is felállt.
– Arról beszélsz, mit kell tenned. De mire vágysz igazából?
 Radu kinyújtotta a kezét, és megérintette Mehmedet. A
tunikája szélét. Mehmed háta mögött ekkor egy csapat feléjük
rohanó janicsárra lett figyelmes.
Radu elővette a legjobb, legártatlanabb mosolyát. Ebben a
mosolyban nem volt semmi álnokság, ez a mosoly azt mondta,
hogy mondd el a titkaidat, és nem lesz semmi baj. Ez a mosoly
azt mondta, hogy számomra nem létezik semmi, csak az, amit te
látsz, higgy nekem, bízz bennem.
– Nem számít, hogy én mit akarok. Az a fontos, hogy
előkészítsem az utat, hogy jó szultán legyél. Te leszel Isten keze
a földön, és én mindent megteszek, hogy ez az álom
megvalósuljon.

Miközben Radu egyedül bandukolt visszafelé a táborba, azon

gondolkodott, hogy végül is meg tudja érteni Szkander béget.
Nincs olyan dolog, amit ne áldozna fel Mehmedért – saját magát
is beleértve.
Lazar felállt, amikor Radu bement a sátorba. Nem számított
rá, hogy találkoznak még.
– Mi történt? Úgy nézel ki, mint aki látta az ördögöt – mondta
Lazar.
Radu a fejét csóválta, és leült. Jobban örült volna neki, ha
Lazar nincs itt, és egyedül tud gondolkodni Mehmedről, és
magányban adhatta volna át magát a nagy fájdalomnak.
– Nem az ördöggel találkoztam, hanem Mehmeddel.
Lazar keserűen elmosolyodott.
– Szerintem nincs sok különbség. Hogy van?
 – Betegnek tűnik. Mintha az ostrom minden erejét kiszívta
volna.
– Nem meglepő.
Radu összegömbölyödött az ágyán, és elfordult. Lazar ekkor
finoman megérintette a vállát. A tenyere nem égette Radut
olyan tűzzel, ahogy Mehmed keze.
– Még mindig szereted?
– Örökké szeretni fogom.
– És a nővéred?
Radu összerezzent, eszébe jutott, hogy próbálta Mehmed
Ladát megvédeni. Radu megbánta, hogy mesélt Lazarnak arról,
hogy Mehmed és Lada között van valami, amire ő is
szenvedélyesen vágyik.
– Lazar, kérlek, most ne beszélgessünk…
Lazar elvette a kezét. Radu hallotta, hogy a fiókjában turkál a
kis íróasztal mellett.
– Megírom helyetted a jelentéseket. El fog tartani egy ideig.
Nem zavar?
Radu morogva legyintett. Egyedül akart maradni, de nem
akarta megírni a jelentéseket. Lazar gyakran megcsinálta
helyette, összegyűjtötte az információkat, Radunak pedig csak
alá kellett írnia. Néhány perc múlva Lazar letérdelt Radu mellé,
és úgy tartotta a papírokat, hogy Radu csak azt a részt látta,
ahol alá kellett írnia.
Nem tétovázott egy pillanatra sem, aláírta az összes jelentést.
Ezután Lazar végre elment. Radu a takarójába fúrta az arcát. A
szíve Mehmed miatti bánatában és örömében kalapált:
Mehmed, Mehmed, Mehmed.
 41

– Mit nem adnék most egy portyázó hun csapatért! – sóhajtott

Nicolae a gyakorlótér közepén hanyatt fekve.
A sarat lábak tucatjai taposták le. A kör alacsony fafalaiból
karók álltak ki, az itt gyakorlatozó katonák arra akasztották fel
a felszerelésüket.
Az elmúlt hat hónapban ezek a karók üresek voltak. Minden
egyes nap, így most is.
Tohin nem sokkal azután ment el, hogy felrobbantották a
kanyont. Meg kellett látogatnia más őrcsapatokat is, hogy más
katonákat is oktasson. Hiányzott Ladának. És a puskaporral
sem tudták folytatni a gyakorlást, mert egyszerűen kevés volt
belőle.
Lada szenvedett a tétlenségtől. Ezúttal Petru és Matei
járőrözött Stefannal. Nem tudta, hol van a többi katona, de nem
is izgatta. Mivel nem voltak itt szpáhik és szandzsákbég
parancsnokok, nekik kellett elvégezniük a piszkos munkát. Múlt
héten ki kellett deríteniük, ki lopja a disznókat egy helyi
telepről. A tolvaj egy lyuk volt a kerítésen, továbbá egy
szarvasgombával teli mező volt még ludas az erdőben.
 Ladában csillapodott a gyűlölet, amiért Mehmed itt hagyta őt.
A Tohin által hozott hírek miatt érzett félelem tompította. Egyre
gyakrabban kapta azon magát, hogy együttérzéssel, sőt,
gyengéden gondol Mehmedre. Elképzelte, mit csinálna, ha
Mehmed itt lenne, ám rögtön megpróbálta kivágni ezeket a
képeket a fejéből – a legélesebb tőrével.
Mehmed megvan nélküle, szóval ő is jól megvan Mehmed
nélkül. Mehmeddel minden rendben lesz. Nélküle.
Megállt Nicolae előtt, és lenézett rá.
– Meg akarsz csókolni? – kérdezte.
Nicolae furcsa hangot adott ki magából, mint aki meg akar
fulladni.
– Tessék?
– Nem akarsz megcsókolni?
Nem érzett semmit Nicolae láttán, de az első csókjuk előtt
Mehmed iránt sem sokat. Talán úgy tudja a legkönnyebben
kitépni a szívéből, ha helyettesíti valakivel. Nicolaét
összességében egészen elviselhetőnek találta, a fiú a
parancsokat jól végrehajtotta.
– Kérlek, vedd figyelembe, hogy a legjobb szándék vezérel,
amikor a következőket mondom. – Felállt és eltávolodott, de
nem vette le a szemét a késről, amivel Lada játszadozott. –
Inkább kezdek viszonyt a lovammal, és attól tartok, hogy a
lovam is jobban élvezné, mint te.
Lada felszegte az állát.
– A lovad jobbat érdemel.
– Ebben egyetértünk. – Nicolae érezte, hogy nem fogják
leszúrni, ezért leült a falra Lada mellé. A visszautasítás miatt
Lada nem vált ingerültté, ami azt jelezte, hogy egy csók nem
oldaná meg a problémáit.
– Én úgy gondolok rád, mint a nővéremre – jelentette ki
Nicolae. – Mint a ragyogóan okos, vehemens, időnként ijesztő
nővéremre, aki után a világ végére is elmennék. Részben azért,
mert tisztelem, részben mert félnék, mit csinálna, ha nem ezt
teszem.
Lada bólintott.
– Szörnyű dolgokra vagyok képes.
Nicolae nevetett.
– A legszörnyűbbekre.
– Ellopnám a lószeretőd, hogy felbosszantsalak.
– Kegyetlenséged nem ismer határt.
Lada felállt, nyújtózkodott, és azt kívánta, bárcsak lenne hová
mennie. Már nem járt az erdőbe pihenni, mint korábban. Egy
szellemhang követte ott ugyanis, azt súgta a fülébe, hogy ringyó,
a sár szaga pedig olyan képeket idézett fel benne, amiket a
legszívesebben örökre elfelejtett volna.
– Elmegyek, körülnézek – mondta.
Nicolae bólintott, de derűs arca elkomolyodott.
– Remélem, érted. A világ végére is elmennék utánad.
Szokatlan melegség árasztotta el Lada mellkasát. Elnézett,
próbálta leplezni mosolyát.
– Hát persze.
A vár hatalmas díszkapuja felé indult. Hónapok óta nem
érezte magát ilyen élettel telinek. Akármi történt is, volt egy
csapat katonája. Parancsnok volt. Ez azért valami.
A küldönc köpenyén sok mérföld és sok út pora rakódott le.
Fáradt lován közeledett a kapu felé. Levett a válláról egy táskát,
és Lada felé nyújtotta.
– Levelek Albániából.
– Átveszem őket.
Lada megfogta a táskát, és hívott egy szolgát. Átnézték a
leveleket. A többségük szolgáknak szólt, akiknek a rokonai a
seregben szolgáltak. Néhány Lada katonáinak jött barátoktól,
akik részt vettek az ostromban. Már több mint egy hónapja nem
érkeztek hírek, és Ladának minden önuralmára szüksége volt,
hogy ne nyissa ki a leveleket.
Aztán felfedezett egy neki címzett levelet. A szíve
összeszorult, és a lélegzete is elállt. Mehmed írt végre?
Egy szó nélkül faképnél hagyta a szolgát, és elvonult a
laktanyában lévő szobájába. Letette a levelet az íróasztalára, és
körbejárta. Olyan gyanakodva nézte, mintha a levél egyszer
csak köddé válhatna. Mi van benne? Mit szeretne, mi legyen
benne? Mit mondhat neki Mehmed ennyi idő után, hogy
megbocsásson neki?
Semmit. Nem mondhat semmit.
Feltörte a pecsétet, nagy lendülettel feltépte a papír szélét, és
kinyitotta. Gyorsan átfutotta a tartalmát. Nem Mehmedtől jött.
Az írás ismeretlen volt, de az aláírás az alján kétségtelenül
Radué.
Leroskadt az ágyára. Alig tudott figyelni a döbbenettől a
szavakra. Radu részt vesz az ostromban? Hogyan? Miért?
Mehmeddel van?
Furcsa érzés fogta el: féltékenység, hogy Radu ott van, ő pedig
nem mehetett. Radu Mehmeddel van. Biztosan ő vitte magával
Drinápolyból. Összeszorított állkapoccsal olvasni kezdte az
elejétől. A levél rövid volt, csak néhány sor. Minden bevezető és
magyarázat nélkül Radu üdvözletét küldte, majd közölte, hogy
az ostrom egy katasztrófa, és hamarosan véget fog érni. Aztán…
Lada szünetet tartott az olvasásban, és leejtette a levelet a
földre. Aztán felvette, és minden szót olyan figyelmesen
olvasott el, mintha ezzel meg tudná változtatni az értelmüket.
„A járvány megfékezhetetlen. Maradjon köztünk, de Mehmed
is megbetegedett. Nem hiszem, hogy meggyógyul vagy túléli a
hazautat. A halála után Murád kegyétől fogsz függeni, aki most
is, mint mindig, a halálodat kívánja. Mehmed védelme nélkül
nagy veszélyben leszel. Féltelek. Akármi történt kettőnk között,
nem élhetek úgy, hogy nem figyelmeztettelek. Pakolj össze, és
menekülj, mert most még senkinek nem tűnne fel!”
A halála után.
Nem ha meghal.
Hanem utána.
Lada a dátumra nézett. Több mint egy hónappal ezelőtt írták,
ami azt jelentette, hogy lehet, hogy Mehmed már nem él. A
lánynak eszébe jutott a sok méreg, amit táplált magában, a
keserűség, a harag. Az utolsó szavai, amiket Mehmedhez
intézett. Eszébe jutott, amikor arra gondolt, hogy ha visszajön,
akkor se vallja be neki az érzéseit. Görnyedten, a hasát fogva
próbálta visszatartani a sírást, ami készült kiszakadni a
mellkasából.
Úgy küldte el Mehmedet a halálba, hogy csak durva, sértő
szavakat vágott a fejéhez. De ami még ennél is rosszabb, a
halálát még ő se tudta volna megakadályozni. A pestist nem
állíthatta volna meg a tőrével, akármilyen jól bánik vele, és
akármilyen éles is.
Leroskadt az ágyára, és összegömbölyödött. Nem tudta
elképzelni a világot Mehmed nélkül. Radunak igaza volt, egy
ilyen világban nincs számára hely. Radut ez nem fenyegette,
mert ő talált magának egy másik szerepet.
Az öccse megérdemelte a helyét. Lada mindent, amije volt,
Mehmednek köszönhetett. Az ő gondoskodásának: az otthonát,
az embereit, az életét. Minden út hozzá vezetett, és a halálával
mindennek vége szakad.
Legurult az ágyáról a földre. Felvette a levelet, és újra és újra
elolvasta. Azt akarta, hogy változzon meg. Aztán levágta az
asztalra, és keményen belevágta a tőrét. A nyeléig belefúródott.

Egy hét múlva Lada már majdnem készen állt a távozásra.

Lovat kellett lopnia magának. Janicsárként nem volt saját lova,
de maradt néhány állat a vár istállóiban. Még két nap kellett
neki. Bárcsak elfogadta volna Mehmedtől a drága ajándékokat,
vagy ilyeneket kért volna tőle! Szinte semmije nem volt, csak a
janicsárfizetése. Ellátogatott a kincstárba, hogy korábban
felvegye a zsoldját, de a makacs öreg idióta nem akarta felrúgni
a kifizetési határidőket. Szükségtelenül nagy port kavarna, ha
jelentős összeget lopna, ezért várnia kellett.
Elviselhetetlen volt a várakozás.
Az összes katonája észrevette, hogy mennyire megváltozott a
viselkedése, de senki nem gyanította, miért. Nicolae különösen
idegesnek tűnt, és Lada attól tartott, hogy értesült Mehmed
haláláról, mert megírták neki. Vagy gyanította volna, hogy Lada
le akar lépni?
A lány a napot nézte, és azért könyörgött magában, hogy
teljen el gyorsabban, hogy el tudjon menekülni. Nicolae
tétovázva a vállára tette a kezét. A többi janicsár vacsorázni
ment. Lada nem is vette észre, hogy Nicolae maradt.
– Beszélnünk kellene – mondta komolyan. – Mi miatt
aggódsz?
Lada felé fordult, gyanakvóan hunyorgott.
– Miért gondolod, hogy bármi miatt aggódom?
– Egész héten olyan furcsa voltál…
– Tessék?
Vajon mit vett észre? Beszélt róla a többieknek? Lada nem
tudta, kiben bízzon, és minél kevesebben tudnak a tervéről,
annál jobb.
Nicolae vállat vont.
– Gyakorlás közben majdnem eltörted Petru karját. Tegnap
kihagytad az edzést. Nem felelsz a kérdéseinkre, vagy olyan
gorombán csattansz fel, hogy az már bántó. Sajnálom. Azt
hittem… Nem tudtam, hogy ilyen komoly. – Toporgott, a
gallérját húzogatta. – Ha akarod, szóval… ha fontos neked,
akkor megpróbálhatunk csókolózni.
Lada nem hitt a fülének. Az elmúlt hét feszültségébe
belefáradva hátravetette a fejét, és nevetett. Úgy bukott ki
belőle a nevetés, mint egy hegyi patak. Annyira nevetett, hogy a
földre esett, és beütötte a hasát, ami megfájdult.
Nicolae grimaszolva bökdöste a lábával.
– Ilyen sértő visszautasításban még soha nem volt részem. És
ez jelent valamit, mivel sokszor visszautasítottak.
– Te idióta – nyögte Lada. – Te elviselhetetlen, pökhendi
szamár. Azt hiszed, hogy miattad voltam olyan ideges?
Nicolae leült mellé.
– Igen. Még őrzöm egy kevés méltóságomat, szóval elárulnád,
mi valójában a bajod?
Lada sóhajtott. A könnyeit törölgette, és úgy ült, hogy a válluk
egymáshoz érjen. Ismerte Nicolaét. Benne megbízhatott.
– Elmegyek. – Grimaszolva helyesbített. – Elmenekülök.
– Miért?
– Radu írt az ostromló seregből. Mehmed beteg… vagyis beteg
volt.
Lada próbálta lenyelni a fájdalmat, ami úgy nőtt a torkában,
mint egy rákos daganat, de nem mozdult. A levelet korábban
gondosan összehajtogatta, és bedugta az inge alá a nyakában
lógó zsákocska mellé. A szívéhez.
– Haldoklik. De lehet, hogy már meghalt. Egyedül miatta van
valamennyi szabadságom és hatalmam. Ha ő meghal,
elveszítem. – A gyakorlótérre mutatott, és a kis épületre, amit
magánkaszárnyaként használhatott. – Murád szereti Radut, de
ennek ellenére továbbra is a halálomat kívánja, és senki nem
fogja megállítani. Senkit nem fog érdekelni, ha meghalok. Ezért
megyek el.
– Végre-valahára!
Lada meglepetten fordult Nicolae felé.
– Ezt meg hogy érted?
– Azon csodálkozom, hogy ilyen sok idő kellett, hogy végre
elhatározd ezt. Soha nem értettem, mi tart téged itt, amikor az
eszed és a képességeid alapján már évekkel ezelőtt leléphettél
volna innen.
– Nem tudtam. Ha tudtam volna, megtettem volna.
Nicolae felvonta a szemöldökét, mire a homlokán
meggyűrődött a heg.
– Hozzá tudsz férni pénzhez és lovakhoz is. Tudsz vadászni,
nyomot követni, harcolni. Egy kis tervezéssel átkelhetnél a
határon, és bármikor hazamehetnél.
Lada a falnak dőlt, és beleszédült a gondolataiba. Nicolaének
igaza volt. A mai nap semmiben nem különbözött az elmúlt két
év bármelyikétől. Kivéve…
Mehmed.
Mehmed miatt maradt itt.
– Nincs otthonom, ahová visszamehetnék – jelentette ki.
Kerülte Nicolae tekintetét, nehogy a katona véletlenül rájöjjön a
valódi okaira. – Az apánk kétszer árult el és adott el minket
Raduval. Egyszer amikor itt hagyott bennünket, másodszor
pedig amikor aláírta a halálos ítéletünket, mert megszegte a
szerződését. Apám egy… – Behunyta a szemét, fájt az emlék,
hogy mennyire vágyott apja figyelmére és biztatására. – Apám
soha nem volt nagy ember, és most már belátom ezt. Ha
visszamegyek hozzá, akkor újra megtalálja a módját, hogy
elcseréljen egy morzsányi hatalomra.
Ez igaz volt. Ha visszamenne Havasalföldre, előbb adnák
férjhez, mintsem meg tudná mutatni az apjának, hogy felnőtt,
és sokkal több lett belőle, mint amiről az apja álmodni mert
volna.
– Akkor menjünk máshova.
 Lada tágra nyitotta a szemét.
– Menjünk?
– Ez a hely már az érkezésed előtt sem volt vidám, és ha nem
leszel itt, még kevésbé lesz az. Mondtam, hogy a világ végére is
utánad megyek. Bár jobban szeretném, ha a világ vége közelebb
lenne, mivel a lovaglás miatt fájdalmasan dörzsölődik egy
értékes testrészem.
– Nem kérhetlek meg arra, hogy gyere velem.
– Arra se kérhetsz, hogy maradjak.
– Ideköt a munkád. A fizetésed. Megbecsülnek.
– Rabszolga vagyok, akinek fizetnek. Mind a ketten tudjuk.
Lada bólintott. A megkönnyebbülés olyan melegséggel töltötte
el, mint a kemence télen. Annyira jó lesz, hogy Nicolae vele tart!
– Meg kellene kérdezned a többieket is – vetette fel Nicolae.
Lada a fejét csóválta.
– Minél több embert viszünk magunkkal, annál nagyobb az
esélye, hogy lelepleződünk. Nem akarom kockára tenni az
életüket. És kétlem, hogy velünk tartanának.
– Szerintem meg fogsz lepődni. Jó csapatot válogattál össze.
– Még átgondolom. Van két napunk. Készíts elő mindent,
amire szükséged lehet!
Nicolae felállt, a kezét nyújtotta, és felsegítette Ladát. A
kezében tartotta a kezét.
– A világ végére – mondta.
– A világ végére.
Lada visszafogott mosollyal elindult.
– Lada? Ami Mehmedet illeti, nagyon sajnálom. Tudom, hogy
mit jelentett neked.
 Lada megbotlott, majdnem elesett.
– Ez különös – felelte. Majdnem könnyezett. – Mert én nem
tudom.
Csak az érzéseit ismerte, és az egy egyveleg volt: harag,
keserűség, féltékenység, vágy, együttérzés… Érezte, hogy soha
nem fogja tudni kibogozni és kideríteni, mi van a közepén.
A régi szobájába ment a várba, meg akarta nézni, maradt-e
ott valami értékes. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Por fedett
mindent. Üres volt. Üres volt a múlt, a jövő, és nem maradt
senki, akinek számított.
– Az ördög vigyen el, Mehmed! – kiáltotta bánatában és
dühében.
Mehmed hibája volt az egész. Miatta maradt, hagyta, hogy
elkábítsa, hogy úgy érezze, támaszkodhat valakire, hogy
biztonságban van, hogy van jövője. De mint mindig, az élete a
férfiaktól függött. És Mehmed is elhagyta, mint az apja.
– És hol az ördög, hogy elvigyen?
Lada megpördült, a szíve kalapált. Mehmed az ajtóban állt, az
ajtófélfának dőlt. Új, ismeretlen, az ostromban megfáradt arcát
átjárta az öröm. Elcsigázottnak tűnt, az arca beesett, sötét
karikák voltak a szeme körül, mint aki hetek óta alig aludt.
Keresztülment a szobán, és kitárta a karját.
– De te meghaltál!
Lada eltolta, és az arcára nézett. Mehmed megváltozott, de ő
volt az. Élt. Egészséges volt.
– Tényleg? Ez elkeserítő. Annyira életben akartam maradni,
hogy újra együtt legyünk… Bár attól nagyon féltem, hogy te
fogsz eltenni láb alól.
 Lada közelebb húzta, megengedte, hogy átölelje. Remegett,
nem hitt ebben a csodában.
– Kaptam egy levelet. Abban az állt, hogy… azt hittem,
meghaltál.
Elővette a levelet, és átnyújtotta Mehmednek. Mehmed
komoran átolvasta, a szemöldöke közti vonal elmélyült.
Lada szerette ezt a vonalat. Azt hitte, hogy örökre elvesztette.
A megkönnyebbülésbe és örömbe harag vegyült, mert amikor
Mehmed elment, nem maradt semmije. Már nem tudott úgy
tenni, hogy saját élete van itt. De most Mehmed visszatért. És ez
összezavarta Ladát.
– Nem Radu írása, de az aláírás az övé. Akárki írta is, az nem
ő volt. Valaki azt akarta, hogy menj el innen. – Mehmed
fintorogva nézett a levélre, mintha az felfedné a titkait. – Ki
akarhatná ezt?
Néhány sötét pillanatig, amik Lada életének legsötétebb
pillanatai voltak – még annál is rosszabb volt, mint amikor
Mehmedet halottnak hitte –, Ladának eszébe jutott, hogy talán
Radu tervelte ki az egészet. Elvégre Ladáé volt, amit ő akart
magának. Jó lehetőség lett volna arra, hogy megszabaduljon
tőle anélkül, hogy megölné.
De nem. Nem lehetett Radu. Akármi történt is közöttük, Radu
nem akarna ekkora fájdalmat okozni neki. Ő se tenne vele ilyet
soha, és Radu nem lehet kegyetlenebb nála.
Mehmed folytatta:
– Valaki a közvetlen környezetéből. Valaki, aki aláírat vele
dolgokat.
Várakozón nézett Ladára.
 – Neked ezt jobban kellene tudnod. – Lada felcsattant, és
mintha az összes méreg kijött volna belőle a hosszú hónapok
várakozása és az egy hétig tartó súlyos bánat miatt, amikor
halottnak hitte Mehmedet. – Én itt voltam, ahol hagytál engem.
Radu viszont melletted.
Mehmed a fejét csóválta.
– Radu az apámmal van. Összesen egyszer találkoztunk. Egy
kis csapat parancsnoka, ami közvetlenül a szultán alá tartozik.
– Akkor viszont bárki írhatta a levelet. Nem vagyok a
kedvence se apádnak, se Halil pasának, se sok más embernek.
Nem sírna senki utánam.
– Én sírnék. Mindennap, minden percben.
– Tényleg?
Mehmed tekintete elnehezült a vágytól.
– Igen.
Lada elfordult.
– Épp el akartam menni innen.
Mehmed közelebb vonta a lányt, és az arcát a hajába temette.
– Megtiltom.
– Te nekem semmit nem tudsz megtiltani.
Üresen, erőltetetten hangzott ez. Az elmúlt héten megértette,
milyen élet vár rá Mehmed nélkül. Egy olyan élet, amiben nincs
semmi egy lopott lovon, egy hű baráton és a komor, hideg jövőn
kívül.
Mehmed felemelte a fejét, és az ajkával végigvándorolt Lada
fülén. A lány teste válaszolt, hiába határozta el, hogy meg fogja
büntetni, és dühös lesz rá.
Mehmed még mindig akarta őt, Lada pedig tudta, milyen
illékony és drága adomány ez egy nőnek. Hogy ettől ő fontos.
Amikor elveszítette ezt, készen állt arra, hogy meneküljön, de
most…
Soha nem ismerné el Nicolaének, még magának is alig
vallotta be, de Mehmed kedvéért maradna. Maradna, hogy újra
és újra érezze, milyen, amikor Mehmed ránéz vagy az ajkával
hozzáér. És maradna azért a hatalomért is, amit ezért kapott.
Mehmed ajka megtalálta az övét, Lada pedig szenvedélyesen
visszacsókolta. Simogatta mindenhol, az arcát, a haját, a vállát,
a kezét… Itt volt, élt, és most történt először, hogy egy férfi, akit
szeretett, visszatért miatta. Nem veszítette el azt az életet, amit
felépített, nem veszítette el a biztonság és hatalom fonalait.
Nem veszítette el Mehmedet.
– Mondd azt, hogy az enyém vagy!
Mehmed a nyakán vándorolt az ajkaival. Lada íjként
hozzásimult, az ujjait a hátába mélyesztette.
– A tied vagyok – súgta.
Úgy hasítottak belé a szavak, mint egy tőr. Alighogy
kirepültek a száján, Mehmed ellopta őket, és a saját ajkával
pecsételte meg az igazságot.
 42

A karaván lassabban haladt előre a poros úton, mint a hadsereg

többi része, a több tízezres vert sereg.
Radu nem is igyekezett utolérni őket.
A vereség miatt bosszús Murád engedélyezte, hogy hazafelé ő
vezesse Kumal csapatát. Még reménykedtek benne, hogy élve
hazaviszik. Bár Radu tudta, hogy ez a feladat nem segíti a
távlati céljai elérésében, és nem gyorsítja fel Mehmed trónra
kerülését, nem hagyhatta el Kumalt. Ilyen állapotban nem.
Kumal állapota javult ugyan, de még mindig olyan gyenge volt,
hogy Radu félt tőle, nem éli túl az utazást.
Kumal korábban segített Radunak eligazodni a saját lelkében,
ezért nem fogja cserben hagyni őt. Törődik vele.
Megállította a lovát, és felemelt kézzel jelezte a mögötte
állóknak, hogy ők is tegyenek így. Radu a saját janicsárjait
vezette, akiknek a száma nyomorúságos négy lélekre csökkent,
és hozzájuk jöttek még Kumal szpáhijai. Radu nem tudta,
Kumalnak hány katonája esett el, de nem kételkedett abban,
hogy további veszteségeknek néznek elébe, ha feltartják őket.
Egy csapat lovas elállta előttük az utat. Nagyjából annyian
lehettek, mint ők. Radu kezét a kardja markolatán tartva
odalovagolt hozzájuk. Lazar is megmozdult, hogy kövesse, de
Radu a fejét csóválta. A lovasok közül kivált egy férfi, és Radu
felé lovagolt. A távolból nagyon fiatalnak tűnt, de amikor
közelebb ért, Radu látta, hogy csak simára van borotválva az
arca. A szeme körüli mély karikák árulkodtak a koráról. Radu
kíváncsi lett, ki lehet az. Hogy miért megy szembe a
szokásokkal, és miért nem növeszt bajuszt vagy szakállt attól
függően, hogy mit tesz lehetővé a státusza.
A férfi komoran mosolygott, és üdvözlésképpen felemelte a
kezét. A ruházata a helyiekére emlékeztetett. Tökéletes
törökséggel szólalt meg.
– Üdv, szultán kutyája! Elvesztetted a gazdád?
Radu hunyorgott. Volt valami ismerős a férfi arcában. Látta
már őt, csak azóta sokat öregedett.
Szkander bég.
Radu hátranézett. A szekér Kumallal az út közepén állt, mint
egy kövér bogár: lomhán, sérülékenyen. Bár erejüket tekintve
egyenlők voltak, Radu tudta, hogy mindig a támadó van
előnyben. Neki meg kellett védenie valamit, nekik viszont nem
volt veszítenivalójuk.
Nagyot sóhajtott, és Szkander bég felé fordult.
– A barátom beteg.
Szkander bég töprengve a távolba nézett.
– Az egész országom beteg. – A tekintete megállt Radun.
Szemügyre vette ruháját, sisakját, lovát. – Hogy hívnak?
– Radunak.
– Csak így egyszerűen? Nincs családneved?
 Radu keserűen mosolygott.
– Az apám Havasalföld trónjáért cserébe eladott zálogba,
ezért nem tartok rá igényt.
Szkander bég bólintott.
– Értem. Időnként nem számíthatunk másra, csak magunkra.
Találj ki magadnak egy új nevet! – Szkander bég eredetileg a
törököktől kapta a nevét. Iszkandernek hívták, ezt változtatta
meg Szkanderre. A bég címet is a törököktől kapta, de aztán
megfosztották tőle.
Szkander bég játékosan elmosolyodott.
– Legyen mondjuk Szép Radu?
– Én Elcsigázott Radura gondoltam.
– Hmm, igen. – Szkander bég megdörzsölte az arcát, és a Radu
háta mögötti férfiakat vette szemügyre. – Kit kísérsz?
– Kumalnak hívják. Ő egy vidéki körzetben szandzsákbég,
néhány órányira Drinápolytól. Nem gazdag, és nem is
különösképpen kegyeltje a szultánnak. A családjából csak a
húga van életben, aki nincstelenné válik, ha Kumal meghal. És
valószínűleg korábban meghal, mintsem váltságdíjat
ajánlanának fel.
Szkander bég nevetett.
– Értem. Miért kockáztatod az életed azzal, hogy egy olyan
kocsit kísérsz, amiben egy értéktelen test fekszik?
– Jó volt hozzám, amikor semmilyen hasznot nem remélhetett
magának érte.
Szkander bég elégedetten morgott egyet, majd kihúzott egy
horpadt fémkulacsot a nyeregtáskájából, ivott egy kortyot, és
megtörölte a száját. Lazának tűnt, láthatóan nem készült
támadásra. Ahogy Radu végignézett a bég emberein, azt látta,
hogy görnyedten ülnek, és a kopár tarlót nézik. Talán ők égettek
fel mindent?
– Mintha a győzelemben nem találnál sok örömet – mondta
Radu.
– Ó, igen, a győzelmem! – Szkander bég kivillantotta a fogait,
és széttárta a karját. – Egy megtört és felégetett vidék ura
maradok, a kincstáram üres, az embereim betegek, a
termőföldek tönkretéve. A büszkeségem viszont érintetlen! Az
átkozott büszkeségem és a népem szabadsága viszont nem tölti
meg az emberek gyomrát ezen a hosszú télen. Bizonyos
győzelmek inkább hamis ruhába öltöztetett vereségek. – A
földre köpött. – Mit gondolsz, hány embert veszítünk el, ha a
büszkeségem miatt mérünk még egy csapást a szultánra?
– Én biztosan elveszítem a barátomat. Még ha nem is ejtitek
foglyul Kumalt, a késlekedés és a nehézségek miatt meghalna.
Az embereim fáradtak és dühösek a megalázó vereség miatt. A
tieid keserűek, mert nagy árat fizettek a győzelemért. Gyanítom,
hogy te sértetlenül távoznál innen, ahogy szoktál, de nem
nyernél semmit, csak janicsárvért, ami a saját embereid vérével
fog keveredni azért, hogy megöntözze halott földjeidet. Én sem
hiszem, hogy életben maradnék, és ez csalódással tölt el.
Szkander bég töprengve bólintott.
– Azt mondtad, hogy jó ember?
– Nála jobbat nem ismerek.
– Akkor jól van. Lekéssük a vacsoránkat. Add át Murádnak az
üdvözletemet, Szép Radu!
Radu mindent megtett azért, hogy a testében szétáradó
megkönnyebbülés ne jelenjen meg az arcán. Tisztelettel fejet
hajtott, aztán elindította a lovát. Szkander bég kitért oldalra, és
jelezte az embereinek, hogy kövessék a példáját.
Radu egy mérföldön át feszülten lovagolt, azt várta, hogy
beleáll a hátába egy nyílvessző, de nem. Néma hálaimát
mondott Kumal jósága miatt, hisz újra megmentette az életét.

Murád nem hagyott fel az ivással. Olyan igyekezettel kerülte

mindenki a témát, hogy végül semmi másról nem tudtak igazán
beszélni.
Egyszer késő este Radu Drinápoly utcáin sétált. A tél mélyen
beleitta magát a város köveibe, sugározták a hideget, és
kiszívták a meleget Radu csontjaiból. Az emberek hasonlítottak
az épületekre: egymáshoz bújtak, félig kinyitott szemmel
hunyorogtak, gyanakvóak és keserűek lettek a zimankótól.
Radu mindenhol megállt, ahol emberek gyűltek össze: a
mecsetekben, fogadókban, piacokon. A hangulat mindenhol
egyforma volt. A janicsárok laktanyáiban rendszerint
nyüzsögtek az étkezések idején, de most olyan csendesek voltak,
mint a faggyal borított fák. Radu a janicsársisakjában surrant
be a laktanyába, az asztal végénél ült le, és a tányérja fölé
hajolt.
– …meg akarja védeni a területét és a bevételeit? Azok után,
hogy a szpáhik kudarcot vallottak az ostromban? A mi zsoldunk
meg nem nő. Adnia kellene nekünk a fizetéséből.
– …beteg, a barátnőm szerint nem húzza sokáig. Mi lesz akkor
velünk? Nem tudtuk bevenni Szkander bég városát. Képzeld
csak el, hogyan tépázná meg a sorainkat Konstantinápoly
ostroma! Én inkább lelépek, mintsem a kis fanatikus alatt
szolgáljak…
Semmi újdonság. Radu felsóhajtott, félretolta a tányért, és
kiment az éjszakába. Felnézett az égre. Súlyos felhők telepedtek
Drinápolyra, elvágták a várost a csillagoktól. Lehet, hogy jobb
volt így. Radu kételkedett benne, hogy a mai csillagállás jót
jósolna.
A palotában a levegő savanyúnak és fülledtnek tűnt, mint egy
sírban. Radu igyekezett minél kevesebb zajt csapni. Elsurrant az
ajtók előtt, amik mögött mindig kívánatos volt a jelenléte, és
egyenesen a szobája felé ment.
A csizmája nagyot huppant a földön a kandalló előtt. A lángok
bár alacsonyan lobogtak, elég erősek voltak ahhoz, hogy
befűtsék a szobát.
Végtelenül elfáradt.
Murád a nap és az este minden órájában magához hívatta,
gyakran azt követelve tőle, hogy hajnalig ne feküdjön le aludni.
Radu olyan sokszor mondta el a versét, hogy gyakran fejfájással
ébredt, és száraz volt a szája, mert álmában is azt szavalta.
Ha létezik kegyelem a világban, akkor ma este Murád
megfeledkezik Raduról.
Egy halom levél állt az ágya melletti asztalon. Radu
végigfutotta őket. Az ismerősöktől jött meghívókat félretette,
azok továbbra is azt a látszatot keltették, hogy Radu
visszaérkezése ok az ünneplésre. Kruje után nem maradt ereje
eljátszani azt, hogy jól érzi magát ezeken az összejöveteleken. A
táborban embereket látott meghalni.
 És ő is ölt.
Most pedig visszatért a kiindulópontra: egy lépéssel sem
került közelebb ahhoz, hogy segítsen Mehmednek. Mehmed
pedig távol volt, mint mindig.
Radu ekkor észrevett egy reszketeg kézzel írt levelet.
Kinyitotta.
Kumaltól jött. Radu hátradőlt, és a megkönnyebbüléstől
elmosolyodott. A gyógyulófélben lévő Kumal lassan kezdte
visszanyerni az erejét. A levél végén viszont megdöbbent, és
aggódni kezdett.
Remélem, tavaszra már elég jól leszek, és részt tudok venni az
esküvőtökön Nazirával. Örömteli esemény lesz! A várakozás
melegséggel tölt el bennünket. Addig pedig, drága barátom,
vigyázz magadra!
Radu elnevette magát, nem hitt a szemének. Kumal ezek
szerint úgy gondolta, hogy az életben maradása nem teszi
semmissé a halálos ágyán kötött megállapodásukat. De Radu
nem írhatja meg azonnal, hogy ez lehetetlen. Nem akarta, hogy
a csalódás megviselje barátja gyenge egészségét.
Radu azt sem tudta, joga van-e a nősüléshez. A janicsárok
nem nősülhettek, de ő parancsnoki rangja ellenére nem volt a
szó szigorú értelmében vett janicsár. Azt gyanította, hogy a
házassága a szultán kegyétől függene. A Nazirával kötött frigy
nem járt politikai előnnyel, mivel Kumal helyzete a főváros
kegyeitől függött, és nem voltak gazdagok. Nazira találhatna
magának jobb partit, egy pasa fiát vagy egy másik
szandzsákbéget. Kumal miért akarta pont Radut?
De hirtelen megértett mindent. Átjárta a keserűség. Kumal a
lehető legjobbat akarta a húgának, azt, ami szerinte őt boldoggá
teheti. Nazira kedves figyelmessége, szégyenlős mosolya,
szemének örömteli csillogása, amikor Radu vendégségbe ment
hozzájuk – Radut nem Kumal választotta, hanem Nazira.
De hogy adhatná oda a szívét neki, ha csordultig tele van
Mehmeddel? Nazira szerelme tiszta volt, érzései nyíltak.
Radunak meg kellene győznie Kumalt arról, hogy a húga többet
érdemel, mint amit ő adni tudna neki.
Halkan kopogtak, mire Radu összerezzent. Egy szolga hajolt
meg, még kisfiú, a szemét tágra nyitotta, és zavartnak tűnt.
– A szultán kéri, hogy jelenjen meg nála.
Radu sóhajtott.
– Hát persze. – Rámosolygott a szolgára egy elítélt mosolyával.
A kisfiú arca erre felderült, minta kölcsönösen értették volna
egymást. – Te aludtál egyáltalán az elmúlt napokban?
A fiú a fejét csóválta.
– Senki nem alszik. A szultán azt akarja, hogy minden gyertya
égjen, folyton énekelnie kell valakinek, ételt és bort kér
állandóan.
Hátrapillantott, látszott rajta, hogy majd kettéhasad az
ellentétes érzésektől: izgatott, hogy így beszélhet a szultánról,
de fél, hogy rajtakapják.
Radu mosolygott, hogy megnyugtassa.
– Szerintem fél a sötétben. Ki látogatja, ha én nem nyújtok
neki társaságot?
A fiú grimaszolt.
– Halil pasa jár gyakran hozzá. Múlt héten megvert, mert a
cipőjére löttyintettem a levest.
 – Jaj, hogy mennyire utálom őt! Szörnyű egy ember. – Radu
kivett egy érmét az ágya mellől a pénztárcájából, és odaadta. –
Hogy hívnak?
A fiú meghajolt, és nyöszörgő hangon felelt:
– Amal.
– Amal, nagyon sajnálom, hogy ennyit kell robotolnod ilyen
kevés fizetségért. Ha Halil pasa itt van, akkor keress meg, és
adok neked érte egy érmét a fájdalomért, amiért elviseled a
jelenlétét.
A fiú akkora lendülettel bólintott, hogy Radu megijedt, a nagy
feje leesik keskeny nyakáról.
Ha Halil pasa dögkeselyűként fészkelve Murád halálát várja,
akkor Radunak meg kell őt előznie.
 43

Lada Mehmed ágyán terpeszkedett keresztben, a fejét lelógatta

az ágyról.
– Nem, nem, nem és nem. – Eltolta Mehmed kezét a térképről,
aki éppen Konstantinápolyra és a környékére mutatott. – Az
apád csak a falat látta, ezért vallott kudarcot.
– De ha nem törjük át a falat, akkor nem tudjuk elfoglalni a
várost!
– Felejtsd el a falat! A fal az utolsó lépés. Ha a várost akarod,
akkor mi kell elsősorban?
Mehmed grimaszolva nézte a térképet. Szórakozottan
végighúzta az ujját a várost körülvevő falon. Aztán elvonta a
tekintetét, és az arckifejezése töprengővé vált. Elhúzta a kezét a
városfalról, és áttette a Boszporusz-szorosra. Itt szállították
hajókon az élelmiszert, a katonákat és Európából a segítséget.
– A város torkát kell átvágni – jelentette ki Mehmed.
Leugrott az ágyról, és felkapta a tintatartót meg egy tollat. A
keskeny szoros egyik oldalára még a dédnagyapja, Bajazid egy
tornyot építtetett, ez volt az Oszmán Birodalom utolsó bástyája
a Bizánci Birodalom előtt. Mehmed rajzolt egy hasonló tornyot
a másik oldalra, ami már bizánci terület volt, és húzott egy
vonalat a két tornyot elválasztó vízen.
Lada összecsapta a tenyerét, az éles hang visszhangzott a
szobában.
– Tagadj meg tőlük mindenféle segítséget! Menj nekik a
tengeren, és menj nekik a szárazföldön! Érd el, hogy minden
fronton harcoljanak ellened, nyújtsd szét őket a lehető
legkeskenyebb vonalba, és az valahol el fog szakadni! Minden
ajtón kopogtass, elég, ha csak egyet kinyitnak!
Mehmed mosolya lehervadt, és áhítattal tartotta a kezét a
térkép felett. Néha Ladához ért, ilyenkor a lány furcsa
féltékenységet érzett, mert Mehmed a városra is olyan
imádattal és mohósággal nézett, mint rá.
– Ha kudarcot vallok – mondta Mehmed –, akkor végem.
Lada nevetett.
– Akkor ne is próbáld meg, báránykám! Csak maradj a
nyájaddal. Őrizd a határokat. Senki nem mondta, hogy el kell
foglalnod Konstantinápolyt. Ez csak egy álom.
Mehmed szemében égett a tűz, amikor Ladára nézett:
– Nem egyszerűen az álmom.
Lada a szemét forgatta.
– Igen, tudom, a drága Prófétád álma.
– Nem erről beszélek. Az egész országom egy álomra épült.
Kevesebb mint kétszáz évvel ezelőtt csak egy törzs voltunk, akik
menekültek a mongolok elől, nem is volt saját hazánk. De a
vezetőnk, az ősöm, Oszmán Gázi arról álmodott, hogy lehetnénk
többek is. Látta a holdat, ahogy egy nagy sejk mellkasából
felemelkedett, és leszállt Gázi mellkasába. A köldökéből fa nőtt,
az ágai szétterjedtek, és az egész világot beborították. Tudta,
hogy az utódai, a vándorló, hontalan népe fogja kormányozni a
világot. Vajon az, hogy ilyen messzire jutottunk, nem a látomása
igazságát támasztja alá? Én örököltem ezt, Lada. Ez egy hivatás,
egy olyan álom, amit nem tagadhatok meg. Az enyém is a fa,
ami kiterjed, kötelességem segíteni a növekedését.
Lada legszívesebben kigúnyolta volna, vitatkozni akart, de a
lelke nem engedte. Értette az elképzelést, hogy van valami, ami
nagyobb az embernél, valami, ami mindent átfog, amit nem
lehet megtagadni. Tudta, hogy Mehmed soha nem fogja
egésznek érezni magát, hogy nem lesz önmaga Konstantinápoly
nélkül, ahogy ő sem lesz egész az országa nélkül.
Mehmed közelebb hajolt hozzá.
– Meg tudom csinálni. Meg tudjuk csinálni. Együtt.
– Nem mindig kaphat meg az ember mindent, amit akar,
akármennyire akarja is – súgta Lada.
Mehmed félreértette Lada hangulatát, ráugrott az ágyra, az
arcát Lada mellébe temette, és megpróbálta lejjebb csúsztatni a
kezét a hasán. Lada, mint mindig, most is megfogta az ujjait, és
olyan erővel csavarta ki a csuklóját, hogy Mehmed felkiáltott
fájdalmában, és felhagyott a próbálkozással.
– Kegyetlen vagy – jelentette ki Mehmed.
Az orrához emelte Lada haját, és elrejtette benne az arcát.
– Ezt tényleg most akarod megvitatni?
A hárem ügyében valamiféle egyezségre jutottak: Lada úgy
csinált, mintha a hárem nem létezne, Mehmed pedig nem tett
róla említést. De Lada még így sem akart mindent megadni
neki, amit Mehmed szeretett volna. Tudta, hogy az ártatlansága
megőrzése az egyetlen mód arra, hogy megvédje magát, és
megóvja a szívét attól, hogy teljesen az övé legyen.
Attól is félt, hogy ha magához engedi, akkor már nem Ladát
fogja látni benne, és elválik tőle, ahogy az anyától a fia. De még
jobban félt attól, hogy gyereke születik, és ettől összeomlik. Nem
akart változtatni. Szerette ezeket a csípős téli napokat, amikor
összebújtak a hűvös estéken, és őrizték titkos szövetségüket.
Ugyanakkor azt is el kellett ismernie, hogy napról napra egyre
nehezebb volt távol tartania magától Mehmedet.
Kimászott a meleg ágyból, és hirtelen pánik fogta el, hogy ha
most nem szabadul ki innen, akkor úgy megváltozik, hogy
önmagát se fogja felismerni.
– Hova mész?
Mehmed utánanyúlt, hogy elkapja, de Lada kitért.
– Gyakorolni.
– Te vagy a legerősebb, legveszélyesebb harcos a
janicsárcsapatokban. Mégis mi újat akarsz ma tanulni?
Lada nem válaszolt, kiszáguldott a szobából, és a laktanya
felé futott. A laktanyában Nicolae a földön fekve kockázott
Petruval, akinek az arcára volt írva, hogy rosszul áll a szénája.
– Ó! – nézett fel Nicolae. – Lada kegyeskedett ellátogatni
hozzánk. Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?
– Így szokás beszélni a feletteseddel? – förmedt rá Lada, mire
Petru felkapta a fejét.
Felállt. Magas volt, délceg, a fejét viszont lehajtotta.
Nicolae nem kapkodott, először nyújtózkodott egyet, aztán állt
csak fel.
– Nem vettem észre, hogy bárhová is követnem kellene téged.
 Könnyed hangon beszélt, de a szavai szíven ütötték Ladát.
Nicolae korábban kész lett volna elmenekülni vele, de ő úgy
döntött, hogy marad, és eszébe sem jutott a katona. Azóta a
kapcsolatuk megváltozott. Lada minden idejét Mehmed mellett
töltötte, és úgy csinált, mintha Nicolae nem is érdekelné.
– Ha mennem kell valahova – mondta állát felszegve, állva
Nicolae tekintetét –, te leszel az első, akit magammal viszek.
Nicolae sóhajtott, és felvonta heges szemöldökét.
– Remélem is.
– Most viszont…
A laktanyába ekkor Mehmed robogott be zihálva, mögötte egy
rémült fiúval.
– Mondd el Ladának! – utasította a fiút.
A nagy fejű és vékony nyakú fiú ezt mondta:
– Murád nem éli túl a hetet. Halil pasa még azelőtt ellenetek
akarja hangolni a várost, hogy Mehmed bejelentené igényét a
trónra. Most utazz el, Lada, és csak egy olyan személyt vigyél
magaddal, akiben teljesen megbízol! Titokban lépj le! Halil pasa
minden kaput figyeltet. Várni fogom a fiút, hogy hírt hozzon
tőled. A karjaim sebesek a rózsabokroktól. Hű tisztelőd: Radu.
Mehmed Ladára nézett.
– Mi akar jelenteni az utolsó rész?
– Az előző üzenetben valaki megtévesztett, mert Radunak
adta ki magát. Ez az üzenet kétségkívül Radutól származik. –
Lada elhallgatott, hirtelen megfájdult a szíve az öccse miatt. –
Szedd össze az embereidet! Azonnal elmegyünk. Hozz tartalék
lovakat!
– És Iljas? – kérdezte Mehmed.
 – Megbízol benne?
– Igen.
Lada bólintott.
– Túl sok a katonája. Úgy kell bejuttatnunk téged a palotába,
hogy senki ne vegyen észre. Ő az elmenetelünk után két nappal
kövessen bennünket a csapataival. Most induljunk,
haladéktalanul, siessünk, és csak az én embereim jöjjenek!
– „Támadd meg a várost” játszunk Drinápollyal? – csillant fel
Petru szeme.
Lada nem tudta visszafojtani a mosolyát.
Kivillantotta hegyes kicsi fogait, ahogy megérezte Petru
izgatottságát és örömét.
– Igen. Titokban beszivárgunk a fővárosba.
– De ha szétválunk – guggolt Matei a tűz mellett, amelyen a
janicsárok a Stefan által ejtett nyulakat sütötték –, akkor
sérülékenyebbek leszünk. Mehmedet ismerik látásból. Minden
emberre, szemre és kardra szükségünk lesz.
Petru, Nicolae, Stefan és Matei, Lada első janicsárjai
tanácskozást tartottak. Lada többi katonája szétszéledt a közeli
erdőben, hogy szundítsanak egyet. Gyorsan ideértek, és főleg
éjjel lovagoltak, elkerülve az út menti városokat.
– Nem mehetünk be a városba janicsárként. – Nicolae a
sisakjára mutatott. – Meg fognak állítani bennünket, és
kérdezősködni fognak. Ráadásul mindenkinek fel fog tűnni,
hogy egy nő vezeti a csapatot.
Lada morogva dobbantott egyet.
– Hogy miért kellett nőnek születnem?
– Tényleg, miért? – évődött Mehmed.
 – Nem szoktam rád nőként gondolni – mondta Petru, olyan
őszintén, hogy Mehmed elnevette magát.
– Stefan, add oda a mellvérted!
Stefan a szokott unott arcával lassan lecsatolta a mellvértjét.
A katonák többsége páncélinget viselt, mivel az kevésbé
korlátozta őket a mozgásban, de Stefan mindig a fém mellvért
mellett tette le a voksát.
Lada elvette, és a mellkasára csatolta. Nyomta a mellét, de
nem elviselhetetlenül. Elvett egy botot a tábortűz széléről,
megvárta, míg kihűl, aztán a szénnel kihúzta a felső ajkát és az
állkapcsa vonalát.
– Az éj leple alatt elmegyek férfinak.
– De akkor is janicsár maradsz – jelentette ki Nicolae.
Az apró termetű Amal, aki, mint mindig, most is a csoport
széléhez csapódott, olyan halkan szólalt meg, hogy Lada alig
hallotta.
– A szolgákat senki nem veszi észre.
Lada már nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de rájött, hogy
az útjuk alatt szinte alig nézett Amalra. Még Amal lova is öreg
és észrevétlen volt. Nem csoda, hogy Radu őt választotta, és
nem egy erősebb vagy gyorsabb embert. Amal volt a
legártalmatlanabb és legláthatatlanabb hírvivő.
Mehmed grimaszolt.
– Szóval úgy lépjek be a városba, hogy szolgának tettetem
magam?
Nicolae a szokásos könnyed mosolyát vette elő, de Lada elég
jól ismerte őt ahhoz, hogy érezze, a szokásos melegség most
hiányzik a mosolyából.
 – Miért, ki a szultán, ha nem a népe szolgálója?
Lada visszaadta a mellvértet Stefannak, aztán Amalhoz
fordult.
– Milyen gyorsan tudsz nekem megfelelő öltözéket keríteni?
Amal szégyenlősen mosolygott, aztán elsietett. Eltűnt a fák
között.
Miután ettek, a férfiak levették az egyenruhájukat. A
janicsársisakokat halomba rakták. A halom halványan világított
a szürkületben, egy halom koponyára emlékeztetett. Olyan
ruhákat szereztek maguknak, amik nem mutatják a rangjukat.
A fejükre egyszerű turbánt tettek, így a sötétben szolgáknak is
hihették volna őket, feltéve, ha nem vizsgálják meg őket
tüzetesebben, és nem tapogatják meg őket, mert akkor a ruha
alatt feltűnik a nem odavaló vértezet.
Ladának viszont nem volt más ruhája, csak az uniformis és az
a nevetséges ruha, aminek segítségével hónapokkal ezelőtt be
tudott jutni a hárembe. Azt a ruhát viszont Amásziában hagyta.
Nem akarta újra eljátszani ezt a szerepet, még Mehmed
biztonsága érdekében sem.
Már azt tervezte, hogy inkább átmászik a falon, amikor
visszatért a ziháló Amal. Karján sötétbarna ruha.
– Ügyes vagy! – dicsérte meg Lada, és felvette a vértje fölé az
egyszerű ruhát és hajtogatott övet.
A haját összekötötte, a sálat a homlokára húzta.
Nicolae köhögéssel próbálta leplezni a nevetését.
– Nem ártana megborotválkoznod.
Lada grimaszolt, aztán eszébe jutott, hogy elfelejtette lemosni
az arcáról a szenet.
 – Igazad van, egy szakállas nő magára vonná a figyelmet.
Mire mindenki elkészült, besötétedett. A várostól két
kilométerre megálltak. Úgy döntöttek, hogy három-négy fős
csoportokban haladnak tovább, majd abban a fogadóban
találkoznak, amit mindenki ismert. Lada nézte, ahogy a katonái
szétszélednek. Végül csak Stefan, Nicolae és Mehmed maradt
mellette. Amal előrement, hogy figyelmeztesse Radut a
közeledésükre. Nem egy jelszót bíztak rá, hanem egy mondatot.
Azt kellett mondania Radunak, hogy csak az ostoba hiszi a
pajzsot szánkónak.
– Úgy érzem magam, mint egy tolvaj – mondta Mehmed,
amikor lopakodva haladtak a fák között az út mentén, az utolsó
pillanatig várva azzal, hogy kijöjjenek a fényre.
– Azok is vagyunk – felelte Lada. Megállt a városfalak láttán. –
Most lopjuk el a városodat.
 44

Egy férfi a fogadó falának dőlt, majd kiegyenesedett. A magas

fiatalember arca olyan sápadt volt, a szeme pedig olyan
élettelen, hogy Radu összerezzent tőle.
– Radu – mondta a férfi.
Megállapította, nem kérdezte.
Radu bólintott. Azért nem vitte magával Amalt, hogy megóvja
a fiút a további veszedelmektől.
– Szerintem követnek.
Bár kanyargós utakon és könnyed, laza léptekkel jött, ahogy
szokott, léptek visszhangja és köpenysusogás üldözte végig az
úton.
A férfi Radu drága, finom, szőtt kabátjára mutatott. Radu a
csuklyáját is felhúzta a hűvös este miatt. Kikötötte az övét, és
átadta a kabátot. A férfi kettőt kopogott egy nem feltűnő ajtón,
és a vállára vetette a kabátot. Kiegyenesedett, a járását
Raduéhoz igazította, és a sikátor vége felé gyalogolt. Az ajtó
kinyílt, Radu pedig besurrant. Nicolae behúzta, és futólag
átölelte. A szokottnál feszültebben mosolygott, de mégis
megkönnyebbülve, hogy véget ért a viszontagságos út.
 – Gyere, van egy szobánk. – Az épület hátsó részében lévő
ingatag lépcsőn mentek fel. A konyha mellett is elhaladtak, a
tűzhely hangos sercegése és a készülő étel hangjai először
felerősödtek, aztán elhalkultak. – Egy embert a fő folyosóra
állítottunk, hogy figyelje a bejáratot.
– Jó gyorsan megjártátok.
Radu akart még valamit mondani, hogy megszűnjön a
torkában érzett fájdalmas gombóc és a mellkasában a
kalapálás, amitől nehéz volt lélegeznie, de nem jutott az eszébe
semmi.
Hamarosan találkozik Mehmeddel.
És Ladával.
Nicolae kinyitott egy ajtót a második emeleten. Egy nagy
társalgóban olyan sok ember gyűlt össze, mintha fák nőttek
volna szorosan egymás mellé az erdőben. Egy emberként
fordultak felé, és nyúltak a fegyverükért. Nicolae láttán
ellazultak. Az ajtó becsukódott mögöttük. Radu nem látta jól
őket a sötétben, akármennyire keresett is valakit…
Mehmed egy ormótlan faasztal fölé hajolt. A lámpa fénye az
arcára esett, a szemét meleg, lágy fénnyel világította meg. Egy
darab pergamenre mutatott, ami az asztalon hevert kiterítve.
Nehéz fegyvereket raktak rá nehezéknek. Hosszú ujjaival a
levegőbe rajzolt.
Mellette állt Lada. Grimaszolt. Ő volt a legalacsonyabb a
teremben, de valahogy mégis mintha ő foglalta volna el a
legtöbb helyet. Női ruhát viselt, és ez valahogy nem illett hozzá.
Ő nézett fel először. Valami átvillant az arcán. Radu
ösztönösen behúzta a nyakát, támadásra és ütésre készült. Csak
akkor döbbent rá, hogy először düh, majd szomorúság suhant át
az arcán, amikor a nővére visszanézett a térképre, és többet
nem is foglalkozott vele.
Mehmed ekkor kiegyenesedett, és észrevette Radut. A fiú
minden másról megfeledkezett. Mehmed megkönnyebbülten
elmosolyodott, és odament hozzá. Átölelte. Radu behunyta a
szemét, és csak egy rövidke pillanatra viszonozta az ölelést.
Attól tartott, különben elárulná magát. Hátrahúzódott, és a
kezét Mehmed vállán tartva őrizte a távolságot.
– Jól vagy?
Mehmed bólintott, és egy alacsony padra mutatott a fal
mellett. Leült. Radu mellé.
– Mi van az apámmal? – kérdezte.
– Meg lennék lepve, ha megérné a holnap estét. Már három
napja nincs magánál.
– És az ellenfeleink? – kérdezte Lada, aki mellettük állt.
A karját szorosan összefonta a mellkasán. Radu felé fordult,
de közben a feje tetejét nézte.
– Halil pasa erői szét vannak szórva az egész városban,
minden kaput ellenőriznek. A palotát most is őrzik, mint
mindig. Nagyon nehéz lesz úgy bejuttatni Mehmedet, hogy ne
vegyék észre.
Lada még jobban elkomorult.
– Mit képzel ez a Halil pasa magáról? A trónt nem követelheti.
Még ha az emberek óvatosan viszonyulnak is Mehmedhez mint
örököshöz, a trónt nem adják egy pasának.
– De ott van Mehmed öccse!
– Még kisbaba!
 – Ha velem történik valami – mondta Mehmed –, akkor Halil
pasa kinevezi magát nagyvezírnek, és régensként kormányoz az
öcsém nevében, amíg az öcsém felnő. De valószínűleg azután is.
Nem ismerem jól a kisfiú anyját, de nincs elég hatalma ahhoz,
hogy magát nevezze ki régensnek.
– Ha Halil pasa nem öl meg téged, akkor nem marad más
lehetősége – jelentette ki Lada.
Radu a fejét rázta.
– Nem. Talál más megoldást.
Hátradőlt, behunyta a szemét, és próbált leásni az
emlékezetében, hátha eszébe jut valami Halil pasa
grandiózusabb terveiről. És ekkor eszébe jutott az a szörnyű
este Szálihhal. A levél Konstantinápolyból. Abban említettek egy
nevet. De kiét is? Radu a homlokára tette a kezét, próbálta
felidézni a szöveget, de csak a csókra tudott gondolni, amit
akart, de nem kapott meg, és arra a csókra, amit nem akart, de
mégis megkapott.
Ám eszébe jutott.
– Orhan! Mond neked bármit is a neve? Az ő nevét láttam
Konstantin levelében, amit Halil pasának küldött.
Mehmed hunyorgott.
– Ő egy hamis trónkövetelő: azt állítja, hogy egy másik ágról
joga van a trónomra. Azt gyanítjuk, hogy nem is rokon, de
Konstantin már évek óta őt veszi elő ellenünk. Az apám minden
évben fizet azért, hogy Konstantin ne küldje őt ide, és ne
okozzon galibát. Halil pasa ellenem akarja hangolni a várost, és
Orhant akarja szultánnak. Ha sikerül fenntartania ezt a
bizonytalan helyzetet, akkor meg tudja tartani Drinápolyt,
polgárháborút szít, és Konstantinápolyt is meg tudja kímélni.
Kíváncsi lennék, mennyit fizetnek ennek a kígyónak.
Radu elsápadt.
– Rengeteg török meg fog halni. Hogy nem törődik azzal,
milyen ára lehet egy polgárháborúnak?
Lada felvett egy tőrt az asztalról.
– Egyszerű a megoldás. Ma este megöljük Halil pasát. Iljas két-
három nap múlva megjön a janicsárokkal, és miénk a város.
– Ez nem olyan egyszerű – közölte Radu.
Lada megvetően fújtatott, de Mehmed Radu felé fordult. Lada
úgy rezzent össze, mint akit megütöttek. A tekintete elsötétült.
– Mondd el – szólt Mehmed –, hogy szerinted mit kellene
csinálnunk!
Radu szeme felcsillant.
– Van egy ötletem.

– Mindig úgy gondoltam, hogy a vörös jobban áll nekem, mint a

kék – jelentette ki Nicolae.
A száját és az orrát fátyol takarta. Lebegő szoknyáját a
kezében fogta.
– Senkinek nem mondjuk el – morogta Mehmed.
Ha bárki közelebbről megnézte volna az új rabnők arcát,
kétségtelenül halálra rémültek volna.
Lada nem szólt egy szót sem, várta, hogy az utolsó katonái is
átmásszanak a falon, és bejussanak a hárem épületegyütteséhez
tartozó kertekbe, amelyeket megvilágított a hó. Összesen négy
katonát hozott magával: Mateit, Nicolaét, Stefant és Petrut.
Radu nem tudott több női ruhát szerezni, de amúgy is, minél
kisebb a csapat, annál kisebb az esélye, hogy magukra vonják a
figyelmet. A többiek kiutaztak a városból, és várták Iljast, hogy
tájékoztassák őt a tervről.
Amikor mindenki átjutott a falon, Lada felhúzta a kötelet,
összetekerte, és az öve alá dugta. Radu akaratlanul is észrevette,
hogy Mehmed Lada minden mozdulatát figyelemmel kíséri.
– Figyelni fogják Humát – jelentette ki Radu. Azért, hogy
bejussanak a hárembe, azt hazudta, hogy a beteg Humával akar
találkozni, bár őt valójában nem avatták be a tervbe. Túl
szeszélyes, kiszámíthatatlan és túl kézenfekvő választás lett
volna. – A legrövidebb út innen a palotáig a szultán
lakosztályán keresztül vezet. Nekünk az a legjobb kiindulópont.
– Radu az állát vakargatta, és elmosolyodott. – Mindenki tudja,
hogy Murád egyik kedvence vagyok. Kövessetek engem, és
próbáljatok nőként viselkedni!
– Azt meg hogy kell? – dohogott Petru.
– Vegyünk példát Ladáról? – vetette fel Matei.
Szerencsére a katonák visszafogott nevetését tompította a
fátyol. Lada úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, de
annak alapján, ahogy összeszorította a száját, Raduban
felmerült, hogy zavarja a megjegyzés.
– Aprókat lépjetek – mondta Lada. – Járás közben ringassátok
minél jobban a testeteket! Vállakat engedjétek le, a csípőtökkel
ringatózzatok. Úgy járjatok, mintha nem lenne a lábatok között
semmi. Ez Nicolae és Petru számára nem lesz gond.
Hangosabb nevetés.
– És fejezzétek be a nevetgélést és a beszélgetést! – csóválta a
fejét Radu. Ő ment előre, magabiztosan vezetve a menetet.
Amikor a rácsos kapuhoz értek, biccentett az őrnek.
Az eunuch körbenézett, és kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Az orvosok azt javasolták, hogy ébresszük fel Murád
érzékeit, mert attól majd magához tér. Azt gondoltam, nos…
Radu szégyenlősen elmosolyodott, és a nők felé intett.
Az eunuch kinyitotta a kaput, ők pedig bementek. Radu azért
imádkozott magában, hogy az eunuch ne nézze meg túl közelről
a nőket vagy akár a lábukat, ugyanis nem talált papucsot a
janicsároknak. A bőrcsizmáik aligha hasonlítottak olyan nők
átlagos lábbelijéhez, akik egész életüket egyetlen épületben és a
környező kertekben töltik.
A következő ajtó már a bejárat volt Murád
magánlakosztályába. Néhány janicsár állt őrt előtte. Radu,
akiről patakokban folyt a verejték, nekik is ugyanazt a
magyarázatot adta, ugyanazzal az értő, egyúttal zavart
mosollyal. A katonák válaszul csak vállat vontak. A
janicsároknak láthatólag elegük volt abból, hogy egy majdnem
halott szultánnak álljanak őrt.
Így tehát bejutottak.
– Meg akarod nézni? – kérdezte Radu Murád hálószobája
előtt.
Idegesen pillantott végig a folyosón, biztos volt benne, hogy a
janicsárok bármelyik percben rájöhetnek arra, hogy hibáztak,
és akkor kivont karddal fognak beviharzani. És akár az orvos is
jöhet, aki aztán riadót fúj. Vagy előfordulhat, hogy Halil pasa
bent van.
Egyelőre viszont egyedül voltak.
 Mehmed töprengve nézett apja szobájára. A fejét csóválta.
– Nincs rá okom.
Furcsamód Raduban hirtelen feltámadt a vágy, hogy
bemenjen, és tiszteletét tegye Murád előtt. Akárki volt is a
szultán, és akármit tett is, ő az oka annak, hogy idekerült. És
Radu ezen semmi pénzért nem változtatott volna. Murád sokat
elvett tőle, de ő adta neki Mehmedet és az iszlámot is.
Radu Mehmed vállára tette a kezét, és megszorította. A
csapatot a fényűző termen keresztül egy oldalhelyiségbe
vezette, amit rendszerint ritkán használtak. Túl kicsi volt
ahhoz, hogy ünnepséget rendezzenek benne, és mivel Murád
haldoklott, kevés látogató érkezett. Őket bedugták a
nagytermekbe.
Miután zajtalanul becsukták maguk mögött az ajtót, a fiúk
elkezdtek megszabadulni az álruhájuktól: egyesek nagyobb
hévvel, mint a többiek.
– Nekem jobban bejön, ha fátyol takarja az arcodat – mondta
Nicolae Petrunak, amikor Petru letépte magáról a felső
ruharéteget.
– Nekem pedig az, ha befogod a szádat – vágott vissza Petru.
Petru és Nicolae kapcsolatát a fesztelenség és a teljes bizalom
jellemezte, ami abból adódott, hogy nagyon sokat tudtak a
másikról. Lehet, hogy nem kedvelték egymást, de nem
kételkedtek abban, hogy az életük árán is megvédenék a
másikat, ha arra kerülne a sor.
Radu elgondolkodott, hogy milyen lehet úgy barátkozni, hogy
a barátságba nem vegyül se félelem, se más nemkívánatos
érzés. Kumal sokkal inkább a mestere volt, és sokkal idősebb
nála, ezért Radu nem érezte magát egyenrangúnak vele.
Lazarban megbízott, de az utóbbi időben valahogy
kellemetlenül érezte magát vele. Valamiféle vágyakozást érzett
felőle, és ez mindig védekezésre késztette Radut. A többi
katonájától távolságot tartott: attól félt, hogy meglátják benne
azt, amit Lazar, Huma és Lada. És amit Mehmed nem.
Radu nem tudta, hogy megkönnyebbülést érezzen-e emiatt,
vagy szenvedjen az éles fájdalomtól. A fájdalom tőrként hasított
a szívébe amiatt, hogy Mehmed nem jön rá, milyen érzéseket
táplál felé.
– Most mi legyen? – nézett Mehmed Radura.
A fiú úgy érezte, mintha dagadna a mellkasa. A vállát
hátrahúzta, és nagyobb helyet foglalt el a térben.
– Hívatom a janicsárok kapitányát.
Lada a fejét csóválta.
– Túl kockázatos.
– Valóban, de az még kockázatosabb, ha Halil pasa karmai
közt hagyjuk a város janicsárjait. Lehet, hogy ha Halil pasa
meglát ma bennünket, elárul minket. De ha nem győzzük meg
őt arról, hogy támogassa Mehmedet, akkor a város utcáin kell
majd harcolnunk ellene.
– Egyetértek – jelentette ki Mehmed.

A janicsárkapitányt pofonegyszerű volt Murád lakosztályába

csalni. Radu nem mondta meg a szolgának, hogy ki hívatja őt.
Kazanci Dogan alig várta, hogy találkozzon Raduval, hiszen az
ostrom alatt sokat beszélgettek, és megismerték egymást. Radu
mosolyogva intett neki, hogy kövesse őt.
Becsületére legyen mondva, Kazanci Dogan alig adta jelét a
döbbenetének, amikor az ajtót kinyitva megpillantotta
Mehmedet, aki egy díszesen aranyozott széken ült sötétbíbor
ruhában és sötétvörös turbánnal a fején. Olyan magától
értetődően tartotta a kardját, mint ahogy levegőt vesz az ember.
– Jöjjön be! – hívta Mehmed.
Tisztelete jeléül Kazanci Dogan fejet hajtott, és belépett a
terembe. A tekintete ide-oda cikázott, miközben szemügyre
vette a falak mellett állók komor arcát. Lada a sarokban ült. Az
egyik lábát feltette egy padra, a másikat lazán lóbálta.
Megkötött egy csomót, aztán leejtette a hurkot, és hagyta, hogy
hanyagul himbálózzon a föld felett, mintha csak megfeledkezett
volna róla.
Radu hirtelen gyengéd szeretetet érzett a nővére iránt, és ez
az érzés még a bosszúságát is elnyomta. A lány időnként tényleg
óriási volt.
– Nem tudtam, hogy a városba érkezett – mondta Kazanci
Dogan Mehmednek.
– Igen. Különös módon senki nem érezte szükségét, hogy
értesítsen az apám állapotáról. De mivel nagy változások
küszöbén állunk, nekünk kettőnknek feltétlen egyezségre kell
jutnunk.
Kazanci Dogan hallgatott.
– Amikor legutóbb uralkodtam, az embereivel fegyelmi
gondok adódtak. Sikerült azóta megzaboláznia őket?
Kazanci Dogan arca árulkodón elvörösödött.
– A janicsárjaim többet tesznek a birodalomért, mint
bármelyik más katona. Az én dolgom az, hogy gondoskodjak a
méltó ellátásukról.
– Ez természetesen így van. Kérem, tájékoztasson a haderő
szerkezetéről!
Kazanci Dogan elmagyarázta, hogy mivel ő a főparancsnok,
minden század és határőrség vezetője jelent neki. Mehmed
eltöprengett, és biccentett.
– Csak és kizárólag a szultánnak tartozik elszámolással?
– Igen – felelte Kazanci Dogan könnyedén.
– De nem a szultán a parancsnok.
– Ez így van.
Mehmed biccentett.
– Jó, hogy megkímélik a szpáhiktól és a vég nélküli politikai
intrikáiktól. Én mindennél többre becsülöm a janicsárjaimat.
Mit tehetnék azért, hogy segítsek az emberek irányításában?
Kazanci Dogan arckifejezése ravasszá vált.
– Elfáradtunk, uram. A Szkander bég elleni ostrom hosszú
volt és kimerítő. Sokan betegen tértek haza, és csak mostanában
jöttek helyre. Sokan aggódnak… – Szünetet tartott, mintha
gondosan megválogatná a szavait. – Szóval aggódnak, hogy ha
trónra kerül, akkor a katonáknak egy újabb, elhúzódó és
értelmetlen ostromban kell részt venniük.
Mehmed meglepetten biccentette oldalra a fejét.
– Eszem ágában sincs Szkander bég ellen harcolni. Ez az
apám konfliktusa, nem az enyém.
– Nem Szkander bégre gondoltam.
A Mehmed arcán megjelenő megjátszott zavarodottság láttán
Radu elmosolyodott.
 – Mégis ki ellen háborúzzak? Már van egy birodalmam,
aminek a figyelmemet szentelem. Idő kell ahhoz, hogy
megtanuljak kormányozni. Ennyiben függeni fogok a
janicsárjaimtól, szeretném, hogy ők nyújtsanak majd segítő
kezet nekem. Ez az egyetlen tervem a jövőre.
Kazanci Dogan akaratlanul hümmögött.
– Mit gondol, apám jól kormányozta a birodalmat? – Mehmed
mosolygott a Kazanci Dogan arcán megjelenő aggodalom láttán.
– Ne kerülgessük a forró kását: apám haldoklik. Az nem árulás,
ha megbeszéljük, hogy mi tudnánk jobban is csinálni. Például,
mit gondolnak az emberei a zsoldjukról?
Kazanci Dogan köhécselt.
– Érkezett néhány panasz. Nagy teher nyomja a vállunkat, és
úgy látjuk, hogy mások ezért nagyvonalúbb jutalmat kapnak.
– Egyetértek. Első dolgom lesz áttekinteni a pénzügyeket.
Megnézem, hol élnek vissza az adókkal, és minden lehetséges
forrást a janicsárok fizetésének emelésére fogok fordítani.
Gondolkozzon el azon, hogy milyen összeg lenne igazságos,
ámde nagylelkű. Fontos számomra, hogy a katonái és ön is
tudják, nálam jobban senki nem értékeli a janicsárokat, és senki
nem tud jobban gondoskodni róluk. – A mosoly eltűnt Mehmed
arcáról, és a tekintete olyan éles lett, mint a hangja. – Senki nem
tudja azt ajánlani, amit én. Ha valaki mégis megpróbálkozna
vele, az árulás lenne.
Kazanci Dogan tisztelete jeléül még mélyebben meghajolt.
– Türelmetlenül várom, hogy szolgálhassam a szultánomat.
– Mint édesapámat.
– Igen. Mint édesapámat.
 Mehmed bólintott.
– Bízom benne, hogy titokban tartja a találkozónkat. Egyelőre
nem állok készen arra, hogy felfedjem az ittlétemet. Időre van
szükségem, hogy megsirassam az apám küszöbönálló halálát.
Ha bárki felfedezne itt, tudni fogom, ki árult el engem.
Kazanci Dogan ádámcsutkája megremegett, ahogy nyelt egy
nagyot.
– Igen, édesapám.
Mehmed mosolygott, és nagylelkűen ölelésre tárta karját.
– Alig várom, hogy lássam a hadsereg élén! Apám halála után
pedig azonnal megegyezünk a zsold emeléséről, amit majd be is
jelenthet az embereinek.
Kazanci Dogan ismét meghajolt, aztán Matei kikísérte őt.
– Szerinted működött? – kérdezte Mehmed.
Aggódva ráncolta a homlokát.
Radu lerogyott egy székre, végre kiengedett belőle a
feszültség, amit a janicsárvezér érkezése óta érzett.
– Kazanci Dogan nem ostoba. Tudja, hogy te többet tudsz neki
felajánlani, mint Halil pasa. Őszinte volt, amikor arról beszélt,
hogy az emberei fáradtak. El akarja kerülni a lázadást, az utcai
harcokat, egy elhúzódó polgárháborút. Most több hasznot
húzhat abból, ha veled köt szövetséget.
– Egyetértek – helyeselt Mehmed. Felállt, és nyújtózkodott
egyet. – Mihelyt megszilárdul a helyzetem a trónon, megöletjük.
Radu döbbenten nézett rá, de Lada csak biccentett, és
meghúzta a hurkot.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Petru.
– Megvárjuk, hogy Iljas ideérjen, az apám pedig meghaljon.
 •

Másnap mind a két esemény bekövetkezett. Amal a városfal

mellől hozta az üzenetet, hogy Iljas megérkezett a csapataival.
Könnyedén átjutott a kapun, amikor az őrök megpróbálták
elállni az útját. Mehmed az apja feletti toronyból figyelte őket.
Pompás látványt nyújtott a fehér sisakosok vonulása.
– Vége? – kérdezte.
Radu nem értette, mire gondol, de Petru bólintott.
– Igen, az apád meghalt.
– Akkor találkozom az embereimmel.
Mehmed elfordult az ablaktól.
A turbánja csillogott, mert fémszálakat szőttek bele.
Sötétbíbor palástot viselt, ez volt a római császárok
hagyományos színe. A mellkasán súlyos arany nyaklánc lógott,
amit csillogó rubinokkal díszítettek. A hátán palást.
Kilovagoltak a palotából. Kazanci Dogan janicsárjai várták
őket. Ahogy a városközpontban lévő nagy tér felé haladtak,
hogy ott találkozzanak Iljasszal, egyre többen lettek. Mehmed
lovagolt az élen, kivont karddal. A harangok megkondultak,
Mehmed apjának halálhírét hirdették. Ünnepélyesen
végigvonultak a városon, aztán Mehmed visszatért a palotába.
Halil pasa a trónteremben várta, arcán gyilkos indulatok.
Mehmed odament hozzá, és megveregette a vállát. Lada kivont
karddal állt Mehmed mögött. Halil pasa arcán a gyűlöletet
félelem váltotta fel. Ez az egész Radu ötlete volt, nagyszerű
tervet ötölt ki, és ez állt minden titkos manőverük mögött.
– Halil pasa, apám tanácsadója, akiben apám a legjobban
megbízott, nagy birodalmunkban a legbölcsebb férfiú. –
Mehmed a nemesekhez fordult, akik tömegesen gyűltek össze a
teremben. Néhányan még sietve a ruhájukat igazgatták. – Halil
pasa nagyvezírként fog szolgálni engem. Segít belépnünk a béke
és a felvirágzás új korszakába a törökök dicsőségére!
A tömeg éljenzett. Halil pasa arcán a rémületet kételkedés
váltotta fel, aztán ravasz, diadalittas mosoly jelent meg az
arcán. Egy rókára emlékeztetett, aki ellopta egy másik ragadozó
zsákmányát. De a róka nem vette észre, hogy Radu kutyái
veszik körül, akik pontosan oda fogják vinni a rókát, ahová
vinni kell őt.
Szegény róka, gondolta Radu.
 45

Mehmed megkapta őse, Oszmán Gázi kardját. Áhítatosan maga

elé tartotta, aztán bedugta a hüvelyébe, és a derekára tűzte.
Ezzel magán viselte az álmot, azt az álmot, amiről országa egész
történelme során álmodott.
Lada, miközben figyelte, nem tudta, mit érezzen. Nem az a
Mehmed volt, aki olyan szenvedélyesen beszélt az álmáról,
amikor kettesben voltak. Ezt a Mehmedet selyembe
bugyolálták, páncélba öltöztették, a fejére turbánt raktak.
Arckifejezése kemény volt, mint az acél, és ugyanolyan
áthatolhatatlan is. Egy emelvényen állt, elválasztva mindenki
mástól. Egy férfinak az volt az egyetlen szerepe, hogy lábtartót
helyezzen Mehmed lába alá, ha kérné. Egy másik a turbánjaiért
volt felelős. A Mehmed bal oldalán álló szolga kölnikkel és
legyezővel állt készenlétben, ha hirtelen valami förtelmes szag
merészelne közeledni az érinthetetlen szultán felé.
Mert Mehmed pontosan ilyen érinthetetlen lett.
Végtelen szertartások, az összes vezír név szerinti felsorolása,
elismerések, dicsérő szavak, ajándékok átvétele… Mehmed egy
helyben maradt, de közben egyre jobban távolodott Ladától.
 Lada kíváncsi lett volna, hogy az ételkóstolók vajon megérzik-
e az ereiben kúszó féltékenységet, miközben ő őrt állva azt
nézte, ahogy Mehmed álma gyökereket ereszt.

Lada nem hitte volna, hogy egy még gyűlöletesebb és

kellemetlenebb feladat is várja annál, hogy végignézze a véget
nem érő koronázási ünnepséget. Mehmed Murád
lakosztályának külső termeiben találkozott apja összes
feleségével és rabnőjével. Lada kérésére minden ajtónál két őr
állt, az egyik embere pedig Mehmed szobájában.
Ma rá hárult ez a feladat. A nők egymás után léptek be,
először a legalacsonyabb rangú, aki csak nemrég vált
szolgálóból teljes jogú háremtaggá. Lada kénytelen volt
tudomásul venni a szultánság eme oldalának valóságát. Folyton
a kardját markolászta, bár nem tudta pontosan, kit is akar
megölni.
Egy reszkető rabnő után egy olyan következett, akit Lada már
ismert. Mara ezúttal is olyan díszesen hímzett ruhát viselt, ami
nem illett az udvarba. Fátyol nélkül. A haja finom hullámokban
a hátára omlott. A megjelenésében semmi nem emlékeztetett a
török stílusra. Nem hajolt meg Mehmed előtt, csak felvonta a
szemöldökét.
– Jó reggelt!
Török helyett latinul beszélt.
Mehmed zavartan mosolygott.
– Mara Brankovics?
– A hírem előttem jár.
 A szoknyáit szétterítve méltóságteljesen leült a Mehmed
melletti díványra. Nem ijedten elé.
– Örömmel látom, hogy jól vagy.
– Jót tesz nekem az özvegység.
Lada elnevette magát. Mara vetett rá egy pillantást, és
hidegen mosolygott.
Mehmed köhintett, így próbálta újra magára vonni a lány
figyelmét.
– Nem tudom, mihez kezdjek veled.
A nők többségét különböző birtokokra küldték a háremben
elfoglalt rangjuknak megfelelően, illetve aszerint, kivel álltak
rokonságban. A befolyásos családból származó leányokat
hazaküldték, a jövendőbelijükről Mehmed és az apák döntöttek.
Radu Mehmed kérésére egy befolyásos pasával kötendő
házasságról tárgyalt. A nők úgy jártak kézről kézre, ahogy az
érmék cserélnek gazdát.
Lada megszorította a kardja markolatát.
– Konstantin megkérte a kezemet – közölte Mara.
Mehmed nem tudta leplezni meglepettségét.
– Konstantin?
– Szerintem azt hiszi, hogy ezzel gyengítheti az apámmal és
Szerbiával kötött szövetségedet, mivel az apám nagyrészt a
befolyásomnak köszönhetően kimaradt a várnai konfliktusból.
Tekintve, hogy nemrég kerültél trónra, rendkívül kellemetlen
lenne elveszíteni Szerbiát mint hűbéri államot. Európa nem tart
sokra téged.
Mehmed bólintott, az arckifejezése óvatosan közömbös volt.
– Meglep Konstantin arcátlansága. És gyorsasága. Ugyanakkor
csodállak a bölcsességed miatt, hogy mindezt elmondtad
nekem.
Lada ebben nem kételkedett, azt viszont érezte, hogy Mara
tervez valamit. Túl okos volt ahhoz, hogy elszalasszon egy ilyen
kínálkozó lehetőséget.
Mara vállat vont, és oldalra billentette a fejét.
– Én Istennek köszönhetem a szabadságomat, és soha többet
nem megyek férjhez. Már megírtam az elutasítást
Konstantinnak. Aláírom, és elküldöm majd a hazaúton
Szerbiába.
Marának nem volt kardja, de saját magát sikeresen használta
fegyverként. Mehmed nem árthatott neki anélkül, hogy ezzel
kockáztatná az apjával kötött szövetséget. Ha pedig magára
haragítja, azzal Konstantinápoly esélyeit növeli arra, hogy több
szövetségest szerezzen. Marát csak úgy lehetett használni,
ahogy ő akarta.
Ladát hirtelen ádáz irigység fogta el. Mara türelme meghozta
gyümölcsét: ő írta a saját sorsát, nem függött férfiaktól, akik
helyette akartak dönteni róla.
Mehmed felállt, és tisztelettel fejet hajtott.
– Haladéktalanul intézkedem. Holnap reggel utadra
bocsátunk a neked és édesapádnak szánt ajándékokkal,
valamint a megújított békeszerződéssel, amit az áldásommal
együtt átadhatsz atyádnak.
Mara is felállt, és kecsesen pukedlizett egyet. Ezúttal őszinte
mosolyt vetett Ladára, majd kivonult a teremből. Nem mondott
köszönetet Mehmednek a szabadságért, amit saját erejéből
teremtett meg magának.
 – Hiányozni fog – jelentette ki Lada.
Mehmed nevetett.
– Nem lep meg. Apám feleségei közül mindig is ő volt a
legfélelmetesebb.
– Ha már a félelmetes feleségeket említjük…
Lada az ajtó felé biccentett, ahol egy eunuch kíséretében
Huma várakozott.
– Rabnő. Soha nem feleség.
Huma hangja reszketett, még soha nem hallották így beszélni.
A bőre úgy megsárgult, hogy Lada a legszívesebben nem is
nézett volna oda. Telt alakja, amire oly büszke volt,
elvékonyodott, és a ruha lógott rajta.
– Édesanyám! – Mehmed felállt, hogy segítsen neki leülni. –
Nem kellett volna eljönnöd.
– Természetes, hogy eljöttem. A fiam vagy. A szultán.
Lada büszkeséget várt tőle, diadalmámort, de Huma úgy
mondta ki ezeket a szavakat, mintha keserű ízük lenne.
– A te jövőd nem kérdéses – mondta Mehmed. – Itt
maradhatsz a palotában.
– A jövőm izgat a legkevésbé. Terveket kellene
megbeszélnünk. A trónra segítettünk, de most biztosítanunk
kell, hogy meg is tudd tartani.
Mehmed a fejét csóválta, és megfogta anyja kezét.
– Te emiatt ne aggódj! Te csak az egészségeddel törődj!
Huma úgy folytatta, mintha meg se hallotta volna.
– Orhannal egyelőre nem tudunk mit kezdeni, de ott van még
a kis Ahmet, a féltestvéred. Ő olyan fenyegetést jelent, amiről
nem szabad megfeledkezni.
 Mehmed kissé távolabb lépett.
– Intézkedni fogok, hogy elküldjék egy vidéki birtokra, ahol
biztonságban lesz.
Huma köhögött. Összeaszott mellei között zörgött valami.
– Biztonságban? Te azt akarod, hogy a legfontosabb
vetélytársad, a másik örökös biztonságban legyen?
– De hisz még gyerek!
– Nem marad örökké az! Gondolj az apádra, hány évet
pazarolt el a fivéreivel való csatározásokra. Nem sokon múlt,
hogy a birodalom nem hullott darabokra. Nem hagyhatjuk,
hogy hasonló történjen veled és Ahmettel!
Mehmed elengedte anyja kezét, és dühösen így szólt: – Ne
beszélj rólunk, anyám! Nagyon is tisztában vagyok vele, milyen
veszélyek leselkednek rám a jövőben. Gondoskodom Ahmet
biztonságáról. Innen biztos távolban, messze azoktól, akik
ellenem akarják őt felhasználni, távol szegény anyjától,
Halimától és mindazoktól, akik a saját érdekeiket az én
érdekeim fölé helyezik. Fogságban fog felnőni. Ne haragudj, de
nem akarok erre több szót vesztegetni!
Huma dühös lett. Ladát egészen megdöbbentette, mennyire
hasonlít a fiára. Intenzív volt az arckifejezésük, a tekintetükkel
pedig fel tudták nyársalni azt, akire néztek.
Huma viszont gyorsan magába roskadt, megadta magát a
betegségének és kimerültségének.
– Legalább annyit mondj, hogy Halimával kapcsolatban van
kész terved, és fel tudod őt használni!
Mehmed az orrnyergét dörzsölgette.
– Igen. Igen. Nemsokára találkozunk. Azt hiszem, hogy Ishak
pasához fogom hozzáadni, Ishak pasát pedig Anatóliába
küldöm. Ő lesz ott az új beglerbég. Azt akarom, hogy minél
távolabb legyen Haliltól. Ketten együtt túl erősek.
– Igen, ez bölcs döntés. Bár én továbbra is úgy vélem, hogy
Halil karóba húzva jobb szolgálatot tenne neked. – Huma felállt,
kinyújtotta a kezét. A kísérő eunuch odasietett mellé. – És a
helyedben másképp cselekednék a kis Ahmettel kapcsolatban is.
De tedd azt, amit a legjobbnak gondolsz!
– Így lesz.
Miután elment, Mehmed felsóhajtott.
– Nehéz ilyen gyengének látnom őt.
– Szerintem ő soha nem volt gyenge. Most sem az. Most is
éppúgy félek tőle, mint korábban. És… igaza van. – Lada
fintorgott, nagyon nem szívesen értett egyet Humával. Sőt, még
sajnálta is őt. – Ha Konstantinápoly egy távoli
unokatestvéreddel zsarol téged, akkor képzeld csak el, mihez
kezdenének, ha Murád másik fia a kezük közé kerülne. Halil is
fel akarná őt használni.
– Távol fogom tartani őt Haliltól. Mire pedig Ahmet felnő,
elbánunk azzal a nyavalyás pasával.
– Vezírrel – javította ki Lada Mehmedet, mire Mehmed a
nyelvét nyújtotta rá. – Emlékezz rá, hogy ez Radu ötlete volt! Ha
rám hallgattál volna, Halil már nem élne.
– Tudom, tudom. De messzebbre kell néznünk. Most tesszük
le az alapokat. Minden egyes követ meg kell fontolni. Először
lebontjuk a falat, amit Halil épített, és csak utána távolítjuk el
őt, különben újabb kövekkel tömítik be a réseket, és a fal
továbbra is az utamban lesz. Radunak ebben igaza volt.
 – És mit gondol a bölcs és okos Radu Ahmetről? Mi ő: kő vagy
rés, ami az egész épületet veszélyezteti?
Mehmed nem felelt.
 46

Az udvari írnok idegesen dobolt tintafoltos ujjaival a lábán. A

hangja reszketett, beszéde akadozott, mint aki elfelejtett
beszélni.
– Látni akarja az adókról szóló feljegyzéseket?
Mehmed a türelem álarcát öltötte magára.
– Igen, kérem a kimutatást az adóbevételekről.
Radu sajnálta az írnokot, akinek a homlokán gyöngyözött a
verejték. Gyanította, hogy a férfit még soha nem hívatta a
szultán.
– Milyen adókra gondol?
Mehmed nem mosolygott.
– Az összesre.
– Az… összesre?
– Az összesre. Nyomon szeretném követni minden egyes érme
útját, ami a kincstárba kerül, és ami kikerül onnan. Látni
akarom, mi történik az egyes államokban, országokban, ki a
felelős az adókért, hogyan költik el az aranyat, és mit tudnak
felmutatni belőle. Tudni akarom, mennyi a zsold. Az
ellátmányok. Mennyit fizetünk ki külföldi államoknak. Mennyit
fizetnek be a hűbéri államok.
– Hetekig el fog tartani, amíg begyűjtöm az adatokat, és
mindent átvizsgálunk. Nagyon munkaigényes vállalkozás.
– Akkor jobb, ha el is kezdi. Azonnal.
A férfi úgy pattant ki a helyiségből, mintha Mehmed szavai
korbácsütésként érték volna a sarkát. Mehmed sóhajtott, és a
homlokát törölgette.
– Temérdek időt elvesztettünk! Hónapokba, sőt évekbe telik
majd rendet tenni. Ha arra gondolok, milyen messzire jutottunk
volna, ha az apám nem foglalja vissza a trónt, és engem nem
küldenek vissza Amásziába…
Radu érezte Mehmed dühét, még a szája is kiszáradt tőle. Bár
soha nem hozták szóba Ladával, Radu gyakran elgondolkodott
azon, vajon Lada is megbánta-e, amit tettek. Talán lett volna
más megoldás, hogy Mehmed megtartsa a trónt, amikor
megörökölte, de nagyon megrémültek. Még gyerekek voltak, és
úgy hoztak meg egy döntést, ami kihatott Mehmed jövőjére,
hogy nem egyeztettek vele róla.
– Jól vagy? – kérdezte Mehmed.
– Igen, persze. Csak ideges vagyok. Találkoztam ma Kumallal
és Nazirával.
– Miért vagy emiatt ideges?
Radu hirtelen ráébredt arra, hogy bár szinte mindennap
találkoznak, már nem beszélgetnek olyan fesztelenül, mint
régen, amikor mindent elmeséltek egymásnak.
Radunak túl sok olyan titka volt, amit nem fedhetett fel, ezért
olyan keveset beszélt, amennyit csak lehetett. Nem esett
nehezére, Mehmed körül mindig voltak emberek. Most is két őr
állt a teremben, egy tömzsi, kövér ujjú férfi pedig Mehmed
lábtartóját tartotta. A jelenlétük akadályozta a meghittséget. Ez
régebben bántotta volna Radut, de most kapóra jött.
– Nem mondtam neked? Kumal azt szeretné, hogy vegyem
feleségül Nazirát.
Mehmed olyan hirtelen dőlt hátra a székében, mintha
megütötték volna. A lábtartó szolga odaugrott hozzá, de
Mehmed leintette.
– Megnősülsz? Itt hagysz engem?
Raduban hirtelen feltámadt egy érzés.
Nem igazán remény, inkább a reménynek egy komorabb,
kétségbeesettebb nővére. Mehmed hitetlenkedése és bosszúsága
azt jelezné, hogy féltékeny?
– Nem szabad megnősülnöm? Tudom, hogy a janicsároknak
nem szabad, de én nem vagyok teljesen tisztában a mostani
helyzetemmel.
Mehmed arca ellágyult.
– A barátom vagy, nem a rabszolgám. Ha el akarod őt venni
feleségül…
Mehmed elhallgatott, és olyan átható tekintettel nézett
Radura, hogy a fiú alig kapott levegőt.
– Nem szeretem őt. – Úgy szakadtak ki belőle a szavak, mint
egy kavics a háborgó patakból: hidegek voltak, és keményen
kopogtak. Nem tudta, hol fognak partot érni, de folytatta: – A
szívemen viselem a sorsát. Kumal nagyon jó volt hozzám, de
nem vagyok biztos benne, hogy jó parti lennék Nazirának.
Szerintem találhatna magának magasabb rangú társat is, aki
jobb életet biztosítana neki. Az én legfontosabb és egyetlen
kötelességem az, hogy mindig melletted legyek, és ezt a
feladatomat senki nem veheti el tőlem.
Senki nem vehet el téged tőlem.
Kérlek, gondolta Radu, kérlek, értsd meg, amit mondok.
Mehmed szeme tágra nyílt, de aztán elmosolyodott. A
tekintetéből egy csapásra eltűnt a komolyság.
– Rád bízom a döntést. Kumal szandzsákbég jó ember. Pasát
csinálok belőle. Szabad vagy, tégy úgy, ahogy a szíved diktálja.
Az a fő, hogy Nazira tudja, hogy szükségem van rád.
Radu a háta mögött szorította ökölbe a kezét, hogy ne lássa
Mehmed, de olyan erősen, hogy az már fájt.
– Sehol máshol nem szeretnék lenni.
Radu sok mindent szeretett volna mondani még, de a szavak
a torkán akadtak. Tudta, ha elkezdene beszélni, akkor nem
tudná megállítani az őszinteség áradatát, és abban
megfulladna.
Meghajolt, és kiment. Zihált, kalapált a szíve.
A szerelem – pestis.

Nazirával és Kumallal ugyanabban a kertben találkozott, ahol

először látta Mehmedet.
Amikor Kumalék odaértek, Radu a szökőkút előtt állva azon
morfondírozott, hogy ha nem találkozik a síró fiúval, akkor
vajon bele tudott volna-e szeretni Nazirába.
– Radu!
Radu a múlt eseményeibe gubancolódva megfordult, és
megölelte Kumalt. A barátja lefogyott. A halál elleni hosszas
viaskodás elmélyítette a karikákat a szeme alatt, és az arca is
beesettebb lett. De élt.
– Annyira örülök, hogy jól vagy!
Radu szorosan megölelte, aztán elengedte.
– Minden neked köszönhető.
Radu Nazira felé fordult. Fekete hajára a napkeltére
emlékeztető, rózsaszínű sálat tett: sötét szeme derűsen, évődően
csillogott. Telt ajka már-már kerek volt. Mosolygott.
– Radu.
A fiú meghajolt. Örült, hogy látja Nazirát, de nem tudta, hogy
viselkedjen vele. Korábban könnyed, baráti viszony fűzte őket
össze, sőt, mintha testvérek lettek volna – már ahogy Radu
elképzelt egy átlagos húgot, aki nem olyan volt, mint Lada –,
most azonban mintha szakadék választotta volna el őket. Radu
nem tudta, mit csináljon: ugorja át, vagy meneküljön el előle.
Azt szerette volna, hogy Nazira a húga legyen, de a lány többet
akart.
– Milyen érdekes ott az a cserje! – mutatott előre Kumal
sugárzó örömmel. – Megnézem közelebbről.
Radu nem bírta volna ki, ha a szökőkút mellett üldögélnek
tovább, ezért egy széles koronájú fa alatt lévő kőpadhoz kísérte
Nazirát. Az ágak így a tél küszöbén már lecsupaszodtak.
Leültek, rejtve az idegen tekintetek elől. Radu nem tudta, mit
mondjon.
Nazira maga elé nézve végül kimondta:
– Szeretnék hozzád menni feleségül.
Egyenessége elbizonytalanította Radut, hozzászokott már az
udvarban a cikornyás, körülményeskedő beszédhez.
 – Én… te… tudod, én…
Nazira felé fordult, és mosolyogva a kezére tette a sajátját.
– Radu, drága Radu! Amikor rám nézel, a tekintetedben nem
látok mohóságot. Sok időt töltöttem a férfiak megfigyelésével,
azzal, hogyan tekintenek a nőkre. Te nem úgy nézel rám,
ahogyan egy férfi egy olyan nőre, akire vágyik.
A félelem kirügyezett Raduban, és a sötét szirmok szélesre
nyíltak.
– Te nagyon szép vagy, és…
Nazira megszorította a kezét, és a fejét csóválta.
– Nekem nincs szükségem ilyen mohóságra. Ezért esett rád a
választásom. Te jószívű vagy, okos, és… egyedül vagy. Szerintem
te mindig egyedül leszel. – A hangjában óvatos kérdés lebegett.
Szemével az igazságot kereste, de Radu nem akarta, hogy
rátaláljon. – Emlékszel a táncunkra?
Radu a fejét csóválta.
– Mehmed és Sitti Hatun esküvőjén.
– Ja, igen.
– A teremben a nők fele azt bámulta, hogyan mozogsz. A
figyelmedre vágytak, és arra vártak, mikor kerülnek sorra. De
te észre se vetted őket. Akkor megértettem mindent.
Megértettem, milyen úgy nézni valamire, amire vágynod
kellene, miközben nem érzel semmit. – Várt egy kicsit, aztán
suttogva folytatta: – Én megértelek.
Radu érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében.
– Tényleg?
– Igen. Ha a feleséged leszek, én csak barátságot fogok várni
tőled. Semmi többet. – Nazira a földre nézett, és elpirult. – És
arra kérlek, hogy a szolgálóm, Fatima, velem lehessen. Mindig.
– Fatima. – Radu hátradőlt, és eszébe jutott valami.
Ahogy Nazira mindig követte a cselédlányt a tekintetével,
akármerre is ment. Visszaemlékezett arra a napra, amikor rájuk
talált a kertben: a lányok ziháltak, izgatottak voltak, a hajuk
zilált, mert egy méhecske üldözte őket.
Egy felhő, ami eddig eltakarta a napot, arrébb vonult. Raduék
fürdőztek a melegben és a fényben. A nappal együtt Raduban
meglepő világosság gyúlt. Mosolygott.
– Te örültél neki, hogy téged akkor a kertben megcsípett az a
méhecske. Te akkor megtaláltad a boldogságot.
Nazira bólintott.
– Így van. Segíts nekem, kérlek, megőrizni! Lehetek a barátod,
a hűséges barátod, aki ismer és szeret téged?
Radu a homlokát a lány homlokához érintette, és behunyta a
szemét. Akarata ellenére feltámadt benne a féltékenység. Nazira
megtalálta a boldogságát, és csodálatos módon Fatima ugyanazt
érezte iránta. A keserűségét azonban elmosta a Nazira iránt
érzett őszinte szeretete. Nazirának megadatott, ami neki soha
nem fog – Radu ettől tartott –, és Radu mindent meg fog tenni
azért, hogy segítse őt.
– Nazira, hatalmas megtiszteltetés a számomra, hogy a férjed
lehetek.
Nazira elnevette magát megkönnyebbülésében, és sírva ölelte
át Radu nyakát.
Radu gyengéden homlokon csókolta.
Amikor odamentek Kumalhoz, Kumal aggódva nézte Nazira
könnyben úszó arcát, de aztán észrevette, hogy a fiatalok keze
összekapcsolódik.
– Drága fivérem!
Átölelte mind a kettejüket. Nazira reszketett, sírt, mosolygott,
Kumal pedig hozzáfogott az esküvő tervezéséhez.
– Meghívhatnánk a szultánt is! – javasolta.
– Ne! – tiltakozott Radu túl hirtelen és túl hangosan.
Nazira értőn felvonta a szemöldökét. Radu alig észrevehetően
bólintott, ezt csak a lány vehette észre. Nazira megszorította a
kezét. Radu meglepve érezte, micsoda vigaszt nyújt, ha
megértik az embert.
Amikor újra megszólalt, figyelt arra, hogy a hangja nyugodtan
és tárgyilagosan csengjen: – A szultán nagyon el van
mostanában foglalva. Lelkiismeret-furdalása lenne amiatt, hogy
nem tud eljönni. Az a legjobb, ha nem is hívjuk meg. Megkérem
őt, hogy egy olyan birtokot jelöljön ki nekem, ami a közelben, de
a városon kívül van. Közelebb hozzád. Ott jobb lesz a levegő
Nazirának, én pedig könnyen eljuthatok otthonról a szultánhoz,
hogy teljesítsem a kötelezettségeimet. Egyszerű szertartást
szeretnék, és minél előbb.
– Nekem is ez a kívánságom – mondta Nazira.
Úgy sugárzott örömében, hogy még a nap is elhalványult
mellette.
Kumal elnevette magát.
– Úgy tűnik, hogy mind a ketten pontosan tudjátok, mit
akartok.
– Ez így van – szólt Radu.
De csak az egyikük kapta meg.
 47

Ladát súlyos kimerültség gyötörte. Alig mozgott a lába, és még a

gondolkodás is nehezére esett. Nicolae számba vette a
drinápolyi janicsárokat, havasalföldieket keresett közöttük,
hogy átvegyék őket a saját csapataikhoz. Stefan a már
átsorozottak kiképzésével foglalkozott. Petru és Matei betegek
voltak, ezért Ladának magára kellett vállalnia egy dupla éjjeli
őrséget. Most, hogy végre pirkadt, másra se tudott gondolni,
csak az ágyra.
Furcsa volt úgy őrt állni Mehmed szobájában, hogy ő aludt.
Mehmed könyörgött, hogy feküdjön be mellé az ágyba, évődött,
flörtölt vele, de Lada emlékeztette, hogy ő az egyedüli, aki
Mehmed és egy kés között áll a sötétben.
És ha Mehmed nem fogja be a száját, és nem alszik el, akkor a
kést ő fogja tartani.
Mégis kellemetlen volt, mert a koronázásra emlékeztette.
Mehmed itt volt, Mehmed volt az, de külön voltak.
Érinthetetlen. Az arca alvás közben olyannak tűnt, mint a
szertartás közben: idegennek.
Csakis ez tartotta vissza Ladát a leghosszabb és
legmagányosabb éjszakai órákban attól, hogy felébressze őt,
csak hogy megnézze, hogyan változik a tekintete, amikor
meglátja őt, a szája hogyan kezd szavakat formálni és
kívánságokat kifejezni. Lada szerette önmagát, ahogy Mehmed
ránézett, és vágyott rá. De ellenállt. És most, hogy nemsokára
álomra hajthatta volna a fejét, bosszúsan vette észre, hogy az
ajtaját egy nő torlaszolja el.
– Lada?
A nő arca édesen kellemes volt, mint egy szilva. Az ajkai
egyformán kerekek. A szemei nagyok voltak, vizesek, a
tekintete ezért nem volt túl átható.
– Igen?
– Én vagyok. Nazira.
Lada grimaszolt, alig forgott az agya. A lány ismerősnek tűnt.
– Nem mutatkoztam be Mehmed esküvőjén? Táncoltam
Raduval.
– Mindenki táncolt vele.
A lány nevetett. Olyan könnyen nevette el magát, mintha ez
egy olyan izomreflex lett volna, ami Ladának nem adatott meg.
– Igen, ez igaz. Radu nem említett engem?
Lada a bosszúságtól szinte vöröset látott, minden izma
megfeszült. Mi ez, valami próba? Csapda? Valaki tudomást
szerzett Radu Mehmed iránt táplált érzéseiről? Ha Halil
kiszagolta, akkor meg fogja próbálni a saját hasznára fordítani
az információt. Lada viszont nem fogja olyan könnyen elárulni
az öccsét.
– Ritkán beszélünk. Nagyon elfoglaltak vagyunk.
– Ó, sajnálom! De talán ismeri a bátyámat, Kumalt.
 Ladában hirtelen felrémlett valami, és ettől teljesen magához
tért. Az udvar körül őgyelgő nőkre soha nem fordított
különösebb figyelmet, de Kumalra emlékezett. Kumalra, a
lelkek tolvajára, aki Radut a muzulmánok istenének szívébe
vezette.
– Igen, őt ismerem.
Nazira minden bizonnyal nem hallotta ki a bosszúságot Lada
hangjából, mert megkönnyebbülten mosolygott.
– Úgy tűnik, hogy Radu még nem említette neked, de…
szóval… holnap összeházasodunk.
– Ti holnap… micsoda?
– Csak nemrég döntöttük el, de szeretnénk minél gyorsabban
összeházasodni, mindenféle hűhó nélkül. Olyan sok minden
történik mostanában, és Radunak Mehmed mellett a helye.
Lada megszédült, mintha egy egész napi lovaglás után szállt
volna le a lováról, és a föld még mozgott volna alatta.
– Radu feleségül vesz téged.
– Nem szándékozunk tartani minden hagyományt, de a mai
napot szívesen tölteném a fürdőben az unokanővéreimmel és a
nagynénémmel. És veled, természetesen. Hisz te vagy Radu
egyetlen családtagja. – A Lada arcán lévő zavart és rémületet
úgy értelmezte, hogy Lada a fürdőzést nem érti. – Van egy ilyen
szokás, hogy az esküvő előtti napot a fürdőben szokták tölteni.
Radu lefoglalta nekünk az egyik palotafürdőt, így nem fog senki
zavarni bennünket. Én pedig reménykedtem, hogy mivel úgyis
családtagok leszünk az esküvő után, te is csatlakozol hozzánk.
Ki ez a nő? A bátyja először odaadta Radu lelkét egy idegen
istennek, most pedig, amikor Radu már fontos pozíciót tölt be a
szultán mellett, ez a nő rászállt, hogy elvegye őt feleségül… Lada
biztos volt benne, hogy az öccse nem szereti őt. Azt gyanította,
hogy az öccse senkit nem képes szeretni Mehmeden kívül. De
akkor miért ment bele a házasságba? Esetleg a markukban
tartják? Netán zsarolják valamivel?
Ha Radu segítségével Nazira Mehmedhez akar közelebb
férkőzni, akkor Ladának minél több információra van szüksége.
Olyan alaposan fog dolgozni, mint Radu. Nem ő az egyetlen, aki
ért ehhez a játékhoz. Lada fogcsikorgatva kierőltetett valami
mosolyhoz hasonlót magából.
– Kaphatok néhány percet, hogy átöltözzek?

Lada követte Nazirát egy szűk ösvényen, amelyet boltívszerűen

mélyzöld szőlő borított. A szőlőszemek viaszosan csillogtak,
nem fogott rajtuk a tél hidege. Lada korábban nem járt
fürdőben, jobban szeretett intim környezetben és nem más nők
társaságában tisztálkodni. Az épület kívülről egyszerűnek, már-
már aszketikusnak tűnt, de ahogy beléptek, Lada előtt egy új
világ tárult fel. Kézzel festett csempéken ismétlődő
virágmotívum kúszott felfelé a falakon és keresztül a
mennyezeten. A pompás vörös és sárga színek kiválóan
érvényesültek a mélykék árnyalatokkal.
A magasban lévő ablakok beengedték a fényt, ami
keresztülvágott a levegőben gomolygó gőzön. Nazira örömmel
üdvözölt néhány nőt, megpuszilták egymást. Úgy tűnt, hogy
mindenki majd kiugrik a bőréből örömében. Megjegyezték,
milyen gyorsan történt az eljegyzés, és Nazirának mekkora
szerencséje van, hogy kifogta a legsármosabb férfit
Drinápolyban.
Ladában felmerült a kérdés: mi törik el először. A feje vagy a
csempék, ha a falba veri a fejét.
Kínszenvedés volt mosolyogni.
Egy szolga a számukra előkészített területre vezette a
hölgyeket. Kis szőnyegekre tehették a ruháikat. Vetkőzés közben
hosszú, puha lepleket tekertek magukra. Lada inkább a csapat
végén maradt. Nem értette, Radu hogy tud olyan fesztelenül
társalogni az emberekkel. Vajon neki mit kellene tennie?
Kapcsolódjon ő is be a beszélgetésekbe, vagy maradjon
észrevétlen, és csak hallgatózzon?
A többi nő nem teketóriázott, gyorsan kibújtak ruháikból, és
teljesen fesztelenül nevettek, beszélgettek. Nem szégyellték a
testüket, és nem is voltak zavarban. Amikor a többség már
bement a vízbe, Lada akkor dobta le magáról a lehető
leggyorsabban a ruháit. A nyakában viselt bőrerszényt bedugta
a ruhája alá, aztán beugrott egy medencébe, hogy ne kelljen
meztelenül elsétálnia a lapos lépcsőkig.
A vízben állva szorosan összefonta a karját a melle előtt.
Remélte, hogy valaki mielőbb mond valami rettentő fontosat, és
akkor ő el is megy.
A víz egyébként tényleg nagyon kellemesen hatott kimerült,
feszült izmaira, de Lada nem egyszerűen meztelennek érezte
magát, annál többről volt szó. Úgy érezte magát, mintha
közszemlére tették volna, és nagyon sérülékenynek is. Vágyott
egy fegyverre, egy páncélingre, valamire a bőre és a világ többi
része közé.
 Lassan közelebb araszolt a többi nőhöz. A haja úgy úszott
utána, mint egy farok. De a nők ahelyett, hogy arról beszéltek
volna, hogy Radu milyen hasznos szerepet tölt be a fővárosban,
és milyen kapcsolatban áll Mehmeddel, a szeméről
beszélgettek. A mosolyáról. Arról, hogy milyen jóképű és
kedves. Mindenkinek volt egy története arról, hogy Radu
segített vagy neki, vagy egy ismerősének. Vagy csak volt egy
tökéletesen időzített vicce, egy lélegzetelállító története, vagy a
nagylelkűségének adta meghökkentő jelét.
Lada éles fájdalmat érzett a mellkasában, és furcsa módon ez
emlékeztette őt arra, hogy mennyire hiányzik neki az öccse.
Valójában nem ismerte azt a férfit, akiről beszéltek, és azt
gondolta, hogy talán szeretné őt megismerni.
Lehet, hogy tévedett.
Lehet, hogy Radu tényleg szereti Nazirát. Lehet, hogy a
Mehmed iránt táplált érzései más mederbe kerültek, és most
erre a kedves arcú, üres lánykára irányulnak? Nyilvánvaló volt,
hogy Lada nem ismeri őt úgy, mint az egész város.
Nem, ez mégsem igaz. Radu nem nézett másképp Mehmedre,
és továbbra is makacsul igyekezett a közelében maradni. A világ
fennmaradó része Radunak csak kiegészítés volt. Csak Mehmed
számított.
Lada egykor szintén fontos volt neki. Ez hogy veszett el?
Nazira nevetett, és Ladának eszébe jutott valami. Kumal az
imádságot adta Radunak, és elragadta őt Ladától. Nazira most
szintén el akarja őt venni. Lada közelebb keveredett Nazirához,
akit részben elzárt két széles vállú nagynénje.
– Megosztunk veled néhány titkot – mondta az egyikük. Elöl
egy helyen hiányzott egy foga, így selypített. – Csak hogy Radu
jóképűsége ne vesszen kárba.
A másik nagynéni sokat sejtetően elnevette magát.
– A szépség nem segít, ha nem lesz jó diák.
– Csitt! – vörösödött el Nazira a forró fürdőtől.
Vagy zavarában? Az arcát a kezébe temette, és a fejét
csóválta.
– Na, jól van már, hisz a felesége leszel! Tudnod kell, hogy a
férfiak teljesen hasznavehetetlenek, ha nem kapnak rendes
utasításokat. Főleg arról, hogy tudják a feleségüket
élvezetekben részesíteni.
Lada arrébb araszolt, mert szörnyen kényelmetlenül érezte
magát. Ha ezek elkezdenek a kígyókról és kertekről mesélni,
meg arról, hogy a nő felelőssége abban áll, hogy biztonságos
kikötőt biztosítson a férfi magjának…
– Na de nénikék, ezzel csak megbotránkoztatjátok őt! – szólalt
meg az egyik házas unokanővér, bár ő is nevetett, és nem
zavartatta magát a téma miatt. – Várjátok meg, hogy túllegyen a
nászéjszakáján, akkor már nem lesz ilyen rémült. Utána
mondjátok el neki, hogy lehet a nők kedvében járni úgy, mint a
férfiakéban.
– Nana! – mondta a selypítő. – Hány évvel az esküvőd után
jöttél oda hozzám sírva panaszkodni, hogy boldogtalan vagy a
férjed esti ügyködése miatt?
Az unokanővér nevetett.
– Az esküvőm után öt nyomorúságos évvel. Két síró babát
ajándékoztam neki, és cserébe egy olyan éjszakát nem adott,
amit élveztem volna. Igazad van. Én nem kívánom ezt szegény
Nazirának.
Nazira lefröcskölte őket.
– Most már elég! Ha kérdéseim merülnének fel, akkor írok
nektek egy illendő levelet. Én hiszek Radu nagylelkűségében és
képességeiben!
Lada köhintett, mire minden fej felé fordult.
– Ó, Lada! Ne haragudj! – kiáltotta Nazira. – Gondolnunk
kellett volna arra, hogy Radu a testvéred.
Lada valami bocsánatkéréshez hasonlót dünnyögve a
szőnyegéhez menekült. Nem is törölte meg magát, úgy húzta fel
a ruháját és vette a nyakába a bőrzacskót. Semmi hasznosat
nem fog megtudni a fürdőben.
Ám ahogy a lábára tapadó nadrágban a lakosztályába rohant,
a fejében az a mondat, az a felismerés visszhangzott, ami több
volt minden politikai összeesküvésnél: Ugyanúgy lehet a nők
kedvében is járni, mint a férfiakéban.

– Elvette feleségül? Máris? – Mehmed felállt, visszaült, aztán

újra felállt. – De csak három napja beszéltünk róla! És akkor
nem is akarta elvenni! Egy szerény birtokot kért, de amikor
beleegyeztem, akkor nem gondoltam, hogy… Megnősült?
– Úgy tűnik, hogy változnak a dolgok.
Lada megpróbálta sarokba szorítani Radut, beszélni akart
vele még az esküvő előtt, de ő elbarikádozta magát a nagy
szemei és az üres mosolya mögé. Azt hajtogatta, hogy Nazirából
csodás feleség lesz. Lada kénytelen-kelletlen végignézte a
házasságkötésüket, ami török nyelven zajlott. Radu nemcsak
egy másik istennek, de egy másik nyelvnek is eladta magát.
Nazira a szertartás alatt végig zavartan mosolygott. A
cselédlánya állt mellette. A végén Radu és Nazira alig értek
egymáshoz, olyanok voltak, mint két ártatlan gyerek, akik
esküvősdit játszanak. Ladát meghívták az ünnepségre is Kumal
városi házába, de attól tartott, hogy nem fog tudni civilizáltan
viselkedni.
Ezzel a férfival nem. Soha.
Radu csak biccentett és minden jót kívánt, amikor Lada
bejelentette, hogy távozik. És most már nős ember volt.
– Ennek az egésznek semmi értelme – mondta Mehmed. –
Kumal pasa mit nyer egy szövetséggel Raduval?
Lada felsóhajtott.
– Hát nem egyértelmű? Kumal most már pasa. Radu helyzete
kiváltságos melletted. Kumal közelebb akar kerülni hozzád.
Szemmel kell őt tartanunk.
Mehmed a fejét csóválta.
– Kumalt semmilyen kapcsolat nem fűzi Halil pasához.
Megvizsgáltam a körzetében minden adót és számlát. Minden
gyanú felett áll. Ő és az emberei példamutatóan harcoltak a
Szkander bég elleni ostromban. Kumal tudja, hogy nagyra
értékelem őt. Hogy bízom benne. Ő is tisztel engem anélkül,
hogy ebből hasznot akarna húzni. Nazira viszont a húga. Lehet,
hogy elkényeztette, és megengedte neki, hogy ő válasszon férjet
magának.
Lada nem akarta, hogy ez igaz legyen. Azt akarta, hogy
valami sötét szándék álljon az esküvő mögött, hogy oka legyen
utálni és megbüntetni őket. De Radu okos volt. Ha bajba
kerülne, Mehmedhez fordulna, nem Ladához.
– Lehet, hogy a lány tényleg szereti őt.
Lada tudta, hogy Radu nem szereti Nazirát. De ha Radut
boldoggá teszi, hogy valaki másra koncentrál, nem Mehmedre,
az neki is hasznos lehet.
Mehmed a fejét csóválta.
– Hát persze hogy Nazira szereti őt. A fél város szerelmes
belé. A választásának még sincs értelme. Radu nem szereti
Nazirát.
Lada Mehmedet nézte, próbált rájönni a szavai mélyebb
értelmére, de nem sikerült neki.
Mehmed a falat bámulta, és a gondolataiba mélyedt.
– Nazira nem fogja tudni boldoggá tenni őt.
Ladának eszébe jutott a fürdőben hallott beszélgetés.
– És Nazirával mi lesz?
– Tessék? – Mehmed végre ránézett, de a tekintete még
mindig távolinak tűnt. – Mi van vele?
– Miért az ő feladata Radut boldoggá tenni? Radu mit fog
tenni azért, hogy boldoggá tegye Nazirát?
Mehmed megvetően legyintett.
– A férje lesz. Ellátja őt. Gyerekekkel ajándékozza meg.
Lebiggyesztette az ajkát, mintha a gyerek szó íze kellemetlen
lett volna. Mintha ő nem ugyanezt csinálta volna.
– A gyerekek a jutalom azért, hogy Nazira elviseli őt?
– Elviseli őt? Hisz Nazira elképesztően szerencsés!
– Mondd csak! – szólalt meg Lada. Gondolatban a kígyóknál,
kerteknél, magoknál és kötelességeknél járt, de mindezt
elhomályosították a gőzben hallott lehetetlen elképzelések
arról, hogy lehet élvezethez jutni a csókon kívül. – Te mit teszel
azért, hogy boldoggá tedd a nőidet?
Mehmed összeszorította a száját, és hunyorgott.
– A nőimet? Miről beszélsz?
– A háremedet. Ők azért léteznek, hogy téged szolgáljanak.
Fiúgyerekeket adnak. – Szinte kiköpte a szót: fiúgyerekek. – Te
mit teszel értük?
– Ezt nem veled szeretném megtárgyalni. Tudod, hogy nekem
kell…
– Nem arról van szó, hogy neked mit kell csinálnod! Kedveled
őket? Szerelmes vagy beléjük? Kit szeretsz közülük a legjobban?
– Nem tudom! Ők… ez teljesen más. Olyanok, mint az a férfi,
aki a székemet hozza utánam. Nem kedvelem, de nem is utálom
őt. Azért vannak, hogy valamilyen feladatot ellássanak. Miért
akarsz erről beszélni?
– Mert tudni akarom, hogy egyáltalán elgondolkodtál-e
egyszer is azon, hogy tudnál nekik élvezetet okozni. Vagy ez
csak egy üzlet? A szultán munkájának része? Olyanok neked,
mintha székek lennének?
Mehmed felvonta a szemöldökét, és az arckifejezése
szenvedővé vált.
– Milyen választ akarsz, Lada? Mit szeretnél?
Lada visszakozott.
– Nem tudom.
Mehmed előrelépett egyet, ezzel csökkentve a távolságot
kettejük között. A földet nézte, és a hangja rá nem jellemző
módon tétova volt.
– Ha azt szeretnéd, hogy… én mindent megteszek, amit csak
akarsz. Amire csak szükséged van. Bármit.
Hangos kopogtatás után Nicolae nyitotta ki az ajtót. Lada
bűntudatosan elugrott Mehmedtől. Nicolae vigyorgott, nem
érezte, milyen a hangulat.
– Még egy óráig nem kell őrt váltani, majd akkor kísérsz a
királyi kincstárba! – csattant fel Mehmed.
Leült.
Nicolae mélyen meghajolt.
– Annyira várom, hogy szinte fáj. De nem emiatt vagyok itt,
édesapám. Lada, meglepetésem van a számodra. Gyere ki!
– Hozd el ide! – parancsolta Mehmed bosszúsan grimaszolva.
Nicolae vállat vont, de heges arcán képtelen volt elrejteni
kárörömét, ahogy oldalra lépett.
Egy férfi lépett a terembe. Széles vállú, lomha és tömzsi, mint
egy hordó. Janicsár-egyenruhát viselt. Lada már majdnem
rákiabált Nicolaére, hogy az újonc aligha érdemes arra, hogy
félbeszakítsák a beszélgetésüket, de ekkor meglátta, amit a sisak
nem takart.
Két elálló fület, amik egy korsó füléhez hasonlítottak.
A férfi mosolya olyan volt, mintha egész Havasalföld
nyújtotta volna Ladának a kezét, hogy hazacsábítsa.
– Lada! – szólt Bogdan.
Lada odarohant, és rávetette magát. Bogdan nem habozott,
megfogta és megpörgette. A lány a nyakába temette az arcát,
képtelen volt elhinni, hogy ez valóság. Bogdan, az ő Bogdanja
került elő, akit olyan régen elveszített!
Életben van. Itt van. Újra az övé.
– Hát te meg ki vagy? – tudakolta Mehmed.
 Bogdan nem engedte el Ladát, úgy válaszolt. A hangja
mélyebb volt, mint ahogy Lada emlékezett rá, de annyira ő volt,
hogy újra gyereknek érezte magát.
– A férje vagyok.
Lada nevetett, és tarkón vágta. Bogdan letette Ladát, de a lány
a vállán hagyta a kezét. Meg akart győződni róla, hogy Bogdan
valóságos, és nem fog eltűnni.
– Nem hinném, hogy a házasságunk kötelezne engem bármire
is.
Lada megfogta Bogdan kezét. Bogdan ujjai rövidek voltak, és
bőrkeményedések borították. Az arca szélesebbé vált, és az idő
előrehaladtával vonzóbbá. Erős volt, kemény és egészséges.
Lada pontosan ilyennek képzelte volna, ha megengedi a
szívének, hogy képzelődjön.
– Megmagyaráznátok, kérlek? – szólt Mehmed.
A tekintete olyan jeges, a vonásai pedig olyan rendezettek
voltak, mint a padlócsempék.
– Ő Bogdan. A legrégebbi barátom. Az anyukája volt a dajkám,
úgy nőttünk fel, hogy az anyukáját és Radut gyötörtük folyton.
Nagyon régen váltak el útjaink. Azt hittem, hogy örökre
elvesztettem! Ó, Bogdan!
Megérintette az arcát. A borosta emlékeztette arra, hogy
milyen sok időt elvesztettek.
– Fogalmad sincs, hány Bogdant válogattam ki, amíg
megtaláltam, akit kellett – jegyezte meg Nicolae.
Lada nem tudta visszafogni a mosolyát.
– Köszönöm!
– Kiválóan kiegészíti majd a csapatunkat. Elég nagydarab
ahhoz, hogy elhallgattassa Petrut, amikor idegesítővé válik.
– Befejeztétek végre? – vonta fel a szemöldökét Mehmed.
Lada arcáról lehervadt a mosoly. Mi ütött belé? Miért nem
veszi észre, hogy milyen boldog, amiért újra találkozott
Bogdannal? Látta, ahogy Mehmed tekintete a kezére villant
Bogdan vállán.
Lada felszegte az állát. Nem vette el a kezét.
– Bogdan, ő Mehmed, a szultán!
Bogdan meghajolt, ahogy illett, de a mozdulataiban volt
valami, amitől a meghajlása valahogy kifogásnak tűnt. Mintha
amúgy is meg akart volna hajolni, csak Mehmed véletlenül épp
a közelben volt.
Lada magához vonta a kezét.
– Gyere, megmutatom neked a…
– Azt szeretném, hogy kísérj el a kincstárba – szólalt meg
Mehmed.
– Tessék?
– Van ott néhány számla, amikkel kapcsolatban kikérném a
véleményedet.
– De Nicolae…
– Nicolae meg tudja mutatni… Bogdannak, hol van a laktanya.
Menjetek!
– Nem! Maradjatok csak!
Bogdan mozdulatlanul állt. Az arca nem árult el semmilyen
érzelmet. Nicolae szeme figyelmeztetően tágra nyílt.
– Lada – súgta.
Lada rájött, hogy arra kérte őket, tagadják meg Mehmed
parancsát. Az ő Mehmedje volt, az igaz, de ő volt a szultán is, az
atyjuk. Ha engedelmeskednek neki, akkor árulásért ki is
végezhetik őket. Lada tudta, hogy Mehmed nem tenne ilyet, de
arra nem kérhette őket, hogy ne fogadjanak szót a kedvéért.
– Menjetek – szorította össze az állkapcsát. – Majd később
találkozunk!
Nézte, ahogy elmennek, aztán a kincstárig vezető úton végig
öt lépéssel Mehmed előtt ment. Forrt dühében.
– Lada! – szólította meg Mehmed.
Nem fordult meg.
A kincstárban Mehmed eltűnt a pergamenkupacok –
egyenlegek, főkönyvek, szerződések – között. Lada az ajtónál
állva úgy tett, mint aki a veszélyt akarja elhárítani, de valójában
minden energiáját arra fordította, hogy Mehmed hátát bámulja.
Végül az írnokok elmentek.
– Mi ez az egész? – kérdezte Lada.
– Mire gondolsz?
Mehmed nem nézett fel.
– Azért rángattál el ide, mert tudtad, hogy nem akarok jönni.
Évek óta nem láttam Bogdant, azt hittem, meghalt, erre te úgy
döntesz, fontosabb, hogy eljöjjek veled a kincstárba?
– Ne haragudj, de teljesen kizökkentett, hogy bemutattál a
férjednek!
Lada felsóhajtott.
– De hisz ő nem a férjem! Ez csak egy játék volt
gyerekkorunkban. – Felülről lefelé nézett Mehmedre. –
Egyébként pedig nem vagy abban a helyzetben, hogy emiatt
panaszkodj. Sitti Hatun hogy van mostanság?
Mehmed felpattant a székéből, és vállon ragadta, mielőtt
mozdulni tudott volna. Lada készenlétbe állt, de Mehmed
vonásai ellágyultak, a szorítása enyhült. A kezébe fogta Lada
arcát.
– Ne haragudj! Nem láttalak ilyen boldognak az elmúlt…
Meglepett, ennyi. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Örülök, hogy
megtaláltad a barátodat.
Lada bólintott, de továbbra is óvatos volt.
– Menj csak Bogdanhoz, beszélgessetek, hozzátok be, ami
kimaradt. Este gyere majd a lakosztályomba vacsorázni, és
meséld el, mi történt.
Mehmed mosolygott. Ladának nem volt ideje eldönteni, hogy
őszinte-e a mosolya, vagy a szultán mosolyát látja rajta, mert
Mehmed előrehajolt, és az ajkát az ajkára nyomta. Mehmed
puha szája, mégis erőteljes érintése megfogta, és csókkal felelt.
Azóta nem voltak kettesben, hogy visszatértek Drinápolyba. A
keze és a szája Lada értésére adta, mennyire kiéhezett
Mehmedre. A szultán a székhez lépett, odahúzta Ladát, és leült.
Lada Mehmed köré fonta a lábát az ölében. Érezte a szultán
nyakán, hogy felgyorsul pulzusa, ahogy közelebb húzza
magához. Mehmed keze táncolt a testén, és új helyre vándorolt,
amikor Lada épp csak felfogta, hogy valahol megérintette. A
keze nyomán felforrósodott a bőre.
A kopogtatást úgy hallotta, mintha a víz alól jött volna.
Szüksége volt még néhány kopogásra, hogy rájöjjön, mi az.
Zihálva felugrott.
Mehmed csibészesen vigyorgott, és megigazította Lada
tunikáját.
– Menned kellene.
 – Igen, mennem kell – ismételte meg.
– Este találkozunk!
Lada szinte izzott a vágy vörös ködében. Azon tűnődött,
micsoda élvezethez lehet jutni, ha a partnered azt akarja. Csak
egy folyosónyi séta után jutott eszébe Bogdan. Feltámadt benne
a sötét gyanú, hogy Mehmed azért csinálta mindezt, hogy
biztosítsa, Lada csak rá gondoljon, ezért futva ment tovább a
palotának abba a szárnyába, ahol a férfiak laktak.
Szobáról szobára rohant. Nicolae toborzásának hála
felduzzadtak a soraik. Lada számos ismeretlen arccal
találkozott, amíg rátalált a keresett szobára.
Nicolae fesztelenül beszélgetett Bogdannal, aki fiókokba
pakolt.
Lada ledermedt az ajtóban.
Az első találkozásuk döbbenete után nem tudta, hogy
viszonyuljon Bogdanhoz. Már nem azok a gyerekek voltak, akik
együtt nőttek fel. Milyen emberré vált Bogdan az elmúlt évek
során?
És milyen lett ő?
Szinte letaglózta a hirtelen rémület, mert elképzelte, mit
gondolna az a Lada a mostaniról, aki először érkezett ide.
Bogdan közömbös arccal nézett fel rá.
– Szóval akkor te így rendezted be itt az életed.
Bár a hangjából hiányzott az ítélkezés, Lada felkapta a vizet.
Nincs oka a mentegetőzésre. Se Bogdannak, se a régi
önmagának.
– Igen. Én vezetem a legjobb csapatot az egész birodalomban.
– Azt látom. És a szultánnak tartozol elszámolással.
 Lada karba tette a kezét.
– Én magamnak tartozom elszámolással.
– Akkor miért vagy még mindig itt? Miért nem viszed el, amit
tudsz, és mész el innen?
Olyan feszülten nézte az arcát, mintha valami olyasmit
akarna megtalálni, ami már nincs ott.
– Én… ez nem olyan egyszerű.
Nicolae elmosolyodott, a hege eltorzult tőle.
– Egyszer régen már el akartunk menni innen. De Lada
meggondolta magát.
– Nem gondoltam meg magamat! Más miatt maradtam.
Mellesleg, ha elmentünk volna, akkor te itt lennél, de én már
nem. Akkor nem találtuk volna újra meg egymást!
Bogdan bólintott, és olyan könnyen lenyelte az igazságot,
mint egy kutya a neki dobott csontot.
– Megyünk.
– Hová?
– Havasalföldre.
– Én nem mehetek vissza oda. Az apám eladott, Bogdan. Ide
hozott engem, arra használta fel az életemet, hogy megvegye
magának a trónját. Minket ott nem vár semmi. Én soha többet
nem megyek vissza az apámhoz. – Akármennyit tanult,
akármilyen erős, okos és kegyetlen volt, akármennyire
szerették is mások, továbbra is az apja kormányozta az életét. –
Még a szultán is jobb, mint az apám – suttogta.
– Az apák nem élnek örökké – vont vállat Bogdan.
Az apa szót törökül mondta. Azt a szót használta, ahogy a
janicsárok nevezik a szultánt.
 48

Radu a rövid esküvő utáni szabadságáról visszatérve elsétált a

palotában Lada csapatának legifjabb, elég teszetosza katonája
mellett. Valami nyugtalanította benne Radut. A vonásai lágyak
voltak, de a teste ormótlan. Nem illett a többiek közé.
Többnyire nem foglalkozott Lada embereivel, de
tagadhatatlanul ők látták el legjobban Mehmed védelmét.
Mindegyikükben megvolt az a vad, könyörtelen határozottság,
ami Lada személyiségének a lényegét is adta. Időnként Nicolae
vagy valamelyik barátságosabb katona havasalföldi nyelven
köszönt Radunak. Ő mindig törökül felelt.
Mehmed épp Ishak pasát hallgatta, aki Amászia és Anatólia
körzetek pénzügyi helyzetéről számolt be. Ishak pasát
beglerbégnek, azaz helyi kormányzónak akarták kinevezni.
Radu korábban azt javasolta Mehmednek, hogy el kell
választani egymástól Ishak pasát és Halil pasát, és Mehmed
bízott Radu ítélőképességében. A fiú alig várta, hogy megtudja,
hogyan döntöttek a távolléte néhány napja alatt. Nagyon
aggódott emiatt a visszatérése előtt, Nazira és Fatima ugratta is,
mivel a Drinápolyba tartó úton végig izgatottan forgatta a fejét.
 A szultán egy pillanatra gondterheltnek tűnt, de ez a
gondterheltség oly hirtelen el is tűnt az arcáról, amilyen
gyorsan megjelent. Mehmed folytatta a bólogatást.
Mehmed jobbján Halil pasa foglalt helyet. Halil nagyvezír,
emlékeztette magát Radu.
Amikor Ishak pasa befejezte a beszédet, Mehmed felállt.
– Radu! Ilyen hamar visszajöttél? Hogy bírtad otthon hagyni
kedves menyasszonyodat?
Radu elpirult zavarában. A félénk, értő mosoly Radu számára
inkább az arcizmai játéka volt, de ezt már nagyon rég
begyakorolta.
– Köszönöm, szultán, a csodás birtokot. A feleségem
magánkívül van örömében, hogy az otthonunkká varázsolhatja.
Én csak láb alatt voltam, elküldött otthonról, amíg nincs
minden pontosan úgy, ahogy szeretné.
A férfiak értőn nevettek. Kumal jóindulatúan mosolygott.
Raduban nem most először merült fel a kérdés, vajon Kumal
tudja-e a valódi okát annak, miért vette el Nazirát, de nem
merte feltenni a kérdést. Ha Kumal nem jött rá, akkor mit
gondolna Raduról?
Mehmed a mellette lévő székre mutatott. Radu leült, és arról
álmodozott, bárcsak pihenhetne egy kicsit csukott szemmel.
A házuk tényleg nagyon kellemes volt. Egy magában álló
birtok, elég nagy ahhoz, hogy elférjen a házban egy nő és a
szolgálója. A közeli faluban mindent meg lehetett venni, ami
nem termett meg a kertben, vagy nem adták az állatok. Nazira
sírt örömében, amikor Fatimával kézen fogva szobáról szobára
bejárták a házat. Radunak saját, meleg és világos hálószobája
volt. Nem hitte, hogy rajta kívül más is odatéved. Nazira kedves
volt a szívének, de a boldogsága olyan felhőtlen, hogy azzal
fenyegetett, megmérgezi Radu lelkét. Radu nem akarta, hogy a
féltékenysége árnyékot vessen a lányok közös életére,
ugyanakkor nem tudta elviselni, hogy ilyen távol van
Mehmedtől.
Ahogy a mostani közelséget sem.
Egy apród érkezett az ajtóhoz, a megjelenése félbeszakította
az aratásról szóló tervek megtárgyalását. A fiú egész testében
remegve meghajolt, és bejelentette, hogy követség érkezett
Konstantinápolyból.
Mehmed felvonta a szemöldökét, de ez volt az egyetlen
látható reakciója. A több férfi a teremben álmélkodott
meglepetésében, és fojtott hangon sugdolózni kezdtek. Sok
ország küldött követeket ajándékokkal vagy gratulációval, de
Konstantinápolyból nem vártak senkit.
Mehmed lopva Radura pillantott. Radu Halil felé biccentett.
Mehmed ekkor Halil felé fordulva fesztelen könnyedséggel
kérdezte:
– Mit tanácsol? Fogadjam őket azonnal, vagy várakoztassam
meg a küldöttséget?
Halil kidüllesztette a mellkasát. Egy apró madárra
emlékeztetett, aki csiripelve hangoztatja a világnak a
fontosságát.
– Úgy vélem, bölcs lenne őket azonnal fogadni, szultán.
– Remek. Engedjétek be őket!
Három férfi lépett be. Piros csizmát és élénksárga, kék és zöld
árnyalatú ruhákat viseltek. Mívesen varrt és laza ruházatuk
szabása megengedte, hogy a felső réteg alatti ruha is
kilátszódjon. Öltözékük drága volt, igazi státuszszimbólum. A
bizánciak láthatóan mindent megtettek, hogy minél többféle
öltözéket bemutassanak egyszerre. A fejüket hatalmas,
vitorlákra emlékeztető kalapok fedték, és mindegyikük tartott a
kezében valamit.
Halil felállt:
– Bemutatom a szultánt, Isten árnyékát a földön, az Oszmán
Birodalom dicsőségét, II. Mehmedet.
A három férfi tisztelettel meghajolt, bár a fejfedőjüket nem
vették le.
– XI. Konstantin, bizánci és római császár megbízásából
érkeztünk, ajándékokat és kérvényeket hoztunk.
Behívták őket. Mehmed egy drágaköves borítójú, aranytól
csillogó díszített könyvet kapott trónra lépése alkalmából.
Miután megcsodálta, továbbadta Radunak.
Radu most is, mint mindig, izgatottan nyitotta ki a könyvet. A
tirgovistei várban nem volt sok könyv, de az Oszmán Birodalom
hatalmas gyűjteménnyel dicsekedhetett. Ez a latin nyelven írt
kötet Sárkányölő Szent György történetét mesélte el.
Radu már gyerekkora óta ismerte a történetet. Egy szent
lovag a pogányok földjén vándorolva olyan királyságra
bukkant, amit egy gonosz sárkány tartott rettegésben. Azon a
napon épp a király lányát sorsolták ki a sárkány eledelének.
Szent György megesküdött arra, hogy megmenti az életét,
megküzdött a sárkánnyal, és engedelmességre kényszerítette.
Visszavezette a hercegnőt és a sárkányt a városba, és az egész
királyságot halállal fenyegette, ha nem tér át minden lakosa a
keresztény hitre. Miután teljesítette szent küldetését, Szent
György végül megölte a sárkányt.
A díszes könyv, az ősi legenda burkolt fenyegetés volt. Radu
felnézett a küldöttségre, és arra lett figyelmes, hogy az egyik
tagja, egy tiszta tekintetű, szürke szemű fiatalember őt bámulja.
A fiú elpirult, és elkapta a tekintetét.
– Milyen érdekes választás! – jegyezte meg Mehmed elégedett
arccal.
Konstantin levelét hangosan felolvasták. A megfogalmazás
olyan választékos és kacifántos volt, mint a könyv
kacskaringózó díszítései. Radu próbált figyelni, de olyan sok
cirkalmas dicséret volt benne, hogy gyorsan elvesztette az
érdeklődését, és csak hagyta, hogy a mondatok félig-meddig
álomba ringassák. A levél a gyerekkori istentiszteletekre
emlékeztette, az ottani önmagával eltelt hideg, elérhetetlen
világra.
Ekkor újra észrevette, hogy a szürke szemű fiatalember őt
nézi. Radu nem tudta mire vélni. Talán neki is nehezére esik a
levélre figyelni?
Ekkor kimondták Orhan nevét, mire Radu felocsúdott a
furcsa játékból.
Konstantin nem húzta sokáig az időt, emlékeztette Mehmedet
arra, hogy egy másik trónkövetelő fenyegeti őt. De ami még
ennél is rosszabb, arcátlanul arra kérte Mehmedet, hogy
növelje a kifizetéseit Konstantinápolynak Orhan eltartásáért.
Mehmed a fejét támasztva, elgondolkodva várta, hogy a
követség vezetője befejezze az olvasást.
– Nem semmi! – mondta olyan nyugodtan, mint aki az
időjárást kommentálja. – Úgy tűnik, hogy Orhan drága vendég.
Senki nem nevetett. A teremben a feszültség szinte
tapinthatóvá vált, mintha mindenki beszívta volna a levegőt, de
nem akarta kifújni. A követek elsápadtak. A legfiatalabb már
nem nézelődött mindenfelé, egyetlen pontot bámult a falon. Bár
az arcukról továbbra is sugárzott a dacos merészség, a
fejfedőjük alatt gyöngyöző verejték elárulta, mennyire idegesek,
hogy ilyen kéréssel fordultak az új szultánhoz.
Mehmed Halil felé fordult.
– Önnek több a tapasztalata Bizánccal kapcsolatban, mint
nekem. Mi a véleménye? Törvényes ez a követelés?
Halil reszkető kezével a homlokát törölgette.
– Igen – biccentett mintegy magának, mintha a saját hangját
bátorítaná, hogy hangozzon határozottabban. – Igen, azt
hiszem, hogy a feltételek teljesen észszerűek. Ha adhatok
tanácsot, felséges uram, akkor szerintem teljesítenünk kellene a
kérést. Sokkal jobb lenne, ha Orhan ott maradna, ahol most
tartózkodik, mi pedig demonstrálnánk Konstantinápoly felé
hűségünket.
Mehmed a követek felé fordult.
– Remek. Halil, nagyra becsült vezérem gondoskodik arról,
hogy kényelemben töltsék az éjszakát. Holnap üzenetet küldünk
szövetségesünknek, Konstantinnak. A kölcsönös jóindulat
jegyében új korszakot nyitunk jelentős birodalmaink
viszonyában.
A követek meghajlása ezúttal kevésbé volt hivatalos,
mozdulataik gyorsak voltak, hirtelenek a megkönnyebbüléstől.
A szürke szemű utoljára Radu szemébe nézett, és vetett rá egy
titokzatos mosolyt. Radu izgalmat érzett. Halil ezután kikísérte
a követeket, a főtanácsosai pedig követték őt.
Radu megrázta a fejét, próbálta rendezni gondolatait.
Egyelőre sehogy se tudta behozni, ami a vidéki tartózkodása
alatt történt. Ráadásul jelentős és érdekes fejlemények
történtek.
Mehmed szinte mindenkit elbocsátott, csak Radu, Kumal,
Iljas, a drinápolyi szpáhik vezetője és Kazanci Dogan maradt.
Radu tanácsára Mehmed úgy döntött, hogy egy ideig nem
bántja Kazanci Dogant. Tudták, hogy meg lehet vesztegetni, de
minden szövetségesre szükségük volt.
Mehmed hátradőlt a székében, nyújtózkodott és ásított.
– Barátaim! – mondta. – Szeretnék majd beszélni veletek a
haditengerészetünkről.
– Milyen haditengerészetről? – kérdezte Radu.
– Pontosítok. – Mehmed mosolya egy ragadozó halra
emlékeztette Radut, ami keresztülhasít a vízen. – Hozzatok
nekem jelentéseket a hajóinkról, de ami még fontosabb, arról is,
hogy milyen hajókkal nem rendelkezünk! De titokban
intézkedjetek!
A férfiak elég bölcsek voltak ahhoz, hogy leplezzék a
kíváncsiságukat.
Mehmed elbocsátotta őket, Lada katonáinak pedig
megparancsolta, hogy kint várakozzanak. Ahogy Mehmed és
Radu kettesben maradt, Mehmed arcán újra megjelent az a
gondterheltség, amit Radu akkor látott, amikor belépett a
terembe.
– Mi a baj? – kérdezte Radu. Igyekezett úrrá lenni
aggodalmán. – Haragszol rám? Sajnálom, hogy nem
értesítettelek a házasságkötésemről. Magam se értem, hogy
zajlott ilyen gyorsan minden. De Nazira…
– Nem, nem. Nem erről van szó. Örülök a boldogságodnak. –
Mehmed szórakozottan fel-alá járkált, és a szavai valahogy
súlytalanok voltak. – Kedves lány, szép pár vagytok. Te pedig
továbbra is mellettem maradsz. – Megállt, felnézett. A
tekintetében félelem és szomorúság villant. – Te itt maradsz
mellettem.
– Hát persze.
– Függök tőled. Senki másban nem bízom annyira, mint
benned.
Radu mosolygott, és a kezét a szívére tette.
– Én is ennyire bízom benned.
– Emlékszel Lada barátjára a gyerekkorodból? Bogdanra?
Radu utálkozva grimaszolt.
– Igen, folyton engem gúnyoltak. Egy ökör.
Mehmed elkomorult.
– Itt van.
– Micsoda? Itt?
– Nicolae megtalálta.
Radu mellkasa összeszorult rémületében. Hirtelen újra
nyolcévesnek érezte magát: amikor túl félős és sírós volt.
Könnyű célpont. Bogdan egyszer arra kényszerítette, hogy
vegye fel a dada kendőjét. Azzal gúnyolta, hogy ha Radu
ennyire szereti a dadáját, akkor belőle is lehetne dadus. De
mindennél rosszabb volt a félelem, hogy akármi történik is, a
dadus Bogdant mindig jobban fogja szeretni. Akármennyire
vágyott is Radu valami másra, Bogdan volt a dada gyereke,
Radu pedig csak a munkája.
Az a nap, amikor Bogdant elvitték, Radu gyerekkorának egyik
legboldogabb napja volt, mert onnantól kezdve korlátlanul
hozzáfért a dada szívéhez.
És Ladáéhoz.
De Lada már hosszú ideje nem volt az övé. Ladának ott volt
Mehmed. És most Bogdant is visszakapta. Radunak
elfacsarodott a szíve.
– Gyűlölöm Bogdant.
Összerezzent, tudta, hogy jobban meg kellett volna válogatnia
a szavait, de Mehmed arca diadalittassá vált, mint aki egyetért
vele.
Ezután Mehmed hirtelen elfordult.
– Híreim jöttek Havasalföldről. Késedelemmel érkeztek, már
furcsálltam, hogy miért nem kapok ajándékot. Hogy miért nem
jön onnan követség a koronázásom kapcsán. – Abbahagyta a
járkálást. – Meghalt az apád.
Radu értette a szavakat, de nem jelentettek semmit. A fejét
csóválta, próbálta megtisztítani az elméjét a gondolatoktól. Az
apja. Hangos nevetés visszhangzott a teremben, és csak amikor
a szájához kapott, akkor jött rá, hogy ő nevetett.
– Tudod, még arra sem emlékszem, hogy nézett ki. Csak arra,
mit éreztem, ha vele voltam.
Mehmed megfogta Radu kezét.
– Mit?
– Semminek éreztem magam. – Radu nem bírta elvenni a
tekintetét Mehmed kezéről. – Most meg ő a semmi.
 Mehmed néhány másodpercig csendben volt. Radu tudta,
hogy szomorúnak kellene lennie, hogy kérdéseket kell feltennie,
de nem érzett semmi mást a hatalmas megkönnyebbülésen
kívül. Vlad nem létezett többé ebben a világban, és Radu nem
gondolta úgy, hogy ez rossz.
– Szeretnéd tudni, hogy történt?
Radu egyetértése jeléül hümmögött.
– Hunyadi volt a bojárok megbízásából. Mirceát is
meggyilkolták.
– Szegény Mircea! Biztos vagyok benne, hogy bosszantotta a
dolog.
Mehmed közelebb hajolt Raduhoz. A fiú az arca miatt nem
látta a mennyezetet. Mehmed aggódva vonta fel a szemöldökét.
– Jól vagy?
Radu a homlokára tette a kezét, próbálta elnyomni magában
a jó érzést.
– Szerintem igen.
– Azért is mondtam el ezt neked, mert… mert te vagy a
trónörökös. Te vagy a következő a sorban. És mivel én vagyok a
szultán, Havasalföld pedig vazallus államunk, ha arra vágysz…
Radu úgy érezte, hogy az egész világ minden súlya rászakad.
Havasalföld a végtelen sötét erdőivel és gonosz ökleivel,
szökőkútjaival, amik szépség helyett csak fröcskölésre jók,
amiktől majd megfulladt, és a teleivel, amik olyan hidegek, mint
apja megvetése. Havasalföld, ahová Lada visszatér Bogdannal.
Rá nem lesz szükség. Nem találkoznak vele, nem törődnek vele.
Havasalföld, ahol nincsenek mecsetek, nem hívnak imára, nincs
isten, aki emlékezne rájuk vagy gondoskodna róluk.
 Havasalföld Mehmed nélkül.
Belekapaszkodott Mehmed vállába.
– Tudom, hogy segítség lenne neked, ha a havasalföldi trónon
olyan ember ülne, akiben megbízol. Én téged akarlak szolgálni,
meg akarok tenni mindent, amire képes vagyok, hogy segítsek
neked megszerezni Konstantinápolyt, és segíteni akarok, hogy
olyan szultán legyen belőled, amilyet a birodalmad vár. Meg
fogok tenni mindent, amit csak tudok. De kérlek, könyörgök, ezt
ne kérd tőlem! Nekem nem kell semmi Havasalföldtől, ahogy
Havasalföld se akart tőlem soha semmit. Az én otthonom itt van
melletted. Kérlek, ne küldj el!
Mehmed arca ellágyult a megkönnyebbüléstől. Megölelte
Radut. Radu szaggatottan kapkodta a levegőt, beszívta Mehmed
illatát, próbált megnyugodni.
– Ne szólj Ladának! – kérte Mehmed.
Radu bólintott, és most az egyszer tovább ott hagyta az arcát,
mint ami még biztonságos lett volna. Nem bírt eltávolodni.
 49

Lada bőre túl szűk volt.

Nem volt benne elég hely mindennek. Feszült, viszketett, a
nyakán mindenféle furcsa érzetei támadtak, az izmai szörnyen
húzódtak.
Bogdan az egyik oldalán, Nicolae a másikon ment,
védőpajzsként szolgálva az esti hideg ellen. Egy hete ez volt az
első szabad estéje. Mehmed minden ébren töltött órájában
megkövetelte a jelenlétét. Folyton kiötölt valami kifogást, miért
van szüksége rá – leggyakrabban őrszolgálatra hívta. Gyakran
tanácsot kért tőle, vagy csak egyszerűen hívatta.
Ezek a különleges találkozások, amikor egyszerűen csak rá
volt szükség, Ladát mélyen belül lángra lobbantották.
Beleborzongott most is a gondolatba.
– Jól vagy? – tudakolta Nicolae.
Lada megszaporázta a lépteit.
Jó érzés volt, hogy maga mellett tudhatja Bogdant, mintha
minden visszatért volna a régi kerékvágásba. Bogdan habozás
nélkül alkalmazkodott Ladához, Lada árnyéka és jobbkeze lett.
Az övé volt, mint mindig, annyi év után is.
 Ő maga viszont megváltozott. Megnőtt, megváltoztak az
arányai, és más ember lett. És az a Lada, aki Bogdannal volt, aki
Bogdan közelében akart lenni, nem ugyanaz a Lada volt, aki
Mehmeddel volt.
Nicolae és Bogdan várakozással nézett rá. De mire várnak?
Lada legszívesebben rájuk förmedt volna, megütötte volna őket,
elküldte volna őket az állandó ki nem mondott kérdésükkel
együtt: Miért?
Miért van még mindig itt?
Mehmeddel kettesben ez a kérdés nem létezett, de ahogy
Mehmed elment, a kérdés úgy borította be, mint valami kelés,
egy viszkető seb a lelkén. Miért van még mindig itt? Ki lett a
Sárkány lányából? Vajon ennyi volt az egész? Elérte a
lehetőségei csúcsát? Ötven férfi parancsnoka lett egy olyan
ember szolgálatában, akibe szerelmes volt, és aki egy olyan
birodalmat kormányzott, amit Lada gyűlölt.
– Mit akartok tőlem? – csattant fel.
Bogdan és Nicolae megállt, és zavartan néztek rá.
– Miről beszélsz? – kérdezte Nicolae.
Lada az ujjával Nicolae mellkasára bökött.
– Ne beszélgess többet velem! Ne nézz rám! Ne várd azt, hogy
én hozzak döntést!
Nicolae értetlenül vigyorgott.
– Ha bármit is értettem abból, amit mondtál, akkor én
minden erőmmel próbálok engedelmeskedni neked. De most
tartok tőle, hogy egy olyan kereskedő felé vezetlek benneteket,
akinek van készlete egy olyan italból, amit már nagyon sok
ideje tárolnak, és a lehető legjobb módon savanyodott meg.
 Megálltak: narancssárga füst világította meg az esti égboltot.
Tűz.
Lada négy évvel ezelőtt, amikor ezeken az utcákon járt, azt
képzelte, bárcsak tűzeső zúdulna az itt lakókra. A szíve majd
kiugrott örömében. Muszáj volt közelebb mennie, megtalálnia a
tüzet, és tovább táplálnia.
– Ez füst? – kérdezte Nicolae.
Lada előrerohant, ügyesen kerülgette az árusokat, akik
éjszakára pakolták el az áruikat. Bogdan és Nicolae a sarkában
loholt. A tűzhöz közeledve egyre nehezebbé vált az előrejutás.
Rémülettől sápadt emberek menekültek mellettük. Végül
kiértek a főtérre.
A tér közepén egy hatalmas tábortűz nyújtózott mohón az ég
felé. Szikrák táncoltak felfelé a füstben. Elkerülte volna Lada
figyelmét, hogy ma valami ünnep van?
Ekkor meglátta, mi táplálja a tüzet. És ki.
Janicsárok, mint akiknek elment az eszük, puszta kézzel
borogatták az árusok standjait. Mindent a lángokba hajigáltak.
A mellékutcákat csoportokba verődve elzárták. Lada Bogdan
segítségével felmászott a mellette lévő épületre. Látta, hogy
több tűz is gyúl a külső kerületek felé vezető utcák mentén.
– A palotától távolodnak. – Lada leugrott. – Mi ez az egész?
Bogdan vállat vont.
– Lázadás. Murád halála óta másról se beszélnek.
– De Mehmed meg akarja emelni a zsoldot! Kazanci Dogannal
megegyeztek, mielőtt Mehmed szultán lett.
– Én semmit nem hallottam az emelésről. Ha tárgyaltak is
róla, az ittenieknek senki nem szólt róla.
 Lada nem tudta, ki lett Bogdanból az alatt az idő alatt, amit
külön töltöttek. A fiú semmilyen érzelmet nem árult el. Lada a
falba vágta az öklét.
– Kazanci Dogan elárult bennünket! Nem tudta
megakadályozni Mehmed trónra kerülését, de kettős játékot
játszott.
– Ezért gyújtogatnak, talán az utcákon is harcolnak a szpáhik
ellen. – Nicolae izzó tekintettel meredt a tűzre. – Mehmed meg
fogja emelni a fizetésüket, és minden elrendeződik.
– Ennek semmi értelme. – Lada nézte, hogy terjed a tűz,
továbbra is a palotától egyre távolabb. Mit akar elérni Kazanci
Dogan azzal, hogy engedi az embereinek a felkelést? Hiszen
tudta, hogy Mehmed emeli a zsoldjukat. Talán még magasabbra
akarta tornázni az összegeket…
– A tüzek – mondta kalapáló szívvel. – Elvonják a katonák
figyelmét, hogy ne ellenük harcoljanak.
– Igen. – Nicolae olyan lassan mondta ki ezt a szót, mintha egy
gyerekhez beszélne. – A tüzeket el kell oltani, különben leég az
egész város.
– Nicolae, figyelj, játsszunk egy kicsit Öld meg a szultánt!
Gondolkodj! A tüzek távolodnak a palotától. A katonák is egyre
távolodnak a palotától. A palotára nem figyel senki.
Nicolae megértett mindent, és a szemöldökei közötti heg
kisimult.
– Meg akarják gyilkolni Mehmedet.
– Petru és Matei van ma este szolgálatban. A többieket nem
ismerem olyan jól. Lehet, hogy benne vannak az
összeesküvésben. Minél előbb el kell jutnunk Mehmedhez.
 – Az utcák lezárva – mondta Bogdan.
Ha volt is véleménye arról, melyik oldalt kellene
támogatniuk, nem adta jelét. De igaza volt. A palotához vezető
minden úton lázadó janicsárok hemzsegtek.
– Nekem csak késeim vannak. – Lada reménykedve nézett
Nicolaére de ő csak vállat vont, és széttárta a kezét. – Nálad
tényleg nincs semmi?
– Nem mindenki alszik felfegyverkezve, Lada.
– Hogy verekedjük át magunkat a tömegen?
Bogdan odasétált egy megrongált bódéhoz. Volt ott néhány
lázadó janicsár, de Bogdan sisakját látva biccentettek, és
hangosan kiáltoztak. Bogdan keresztülment a bódén, és átjutott
annak az épületnek a nehéz faajtajához, ami mellett a bódé állt.
Kinyitotta az ajtót, megfogta felül, és kicsavarta az egészet a
zsanérból.
– Hiába havasalföldi a fickó, nagyon más, mint én – jegyezte
meg Nicolae.
Bogdan oldalra fordította az ajtót, úgy tartva a reteszt, mint
egy kilincset. Lada kitalálta a gondolatát. Nevetett, és beállt az
ajtó mögé Bogdan mellé. Nicolae csatlakozott hozzájuk.
A tűz ropogását is túlharsogó kiáltással Bogdan előrerohant.
Lada tolta az ajtót, igyekezett lépést tartani Bogdannal. Szívesen
megnézte volna a katonák arcát, amikor nagy zajjal belementek
azokba, akik nem tudtak elég gyorsan kitérni. Nicolae
megbotlott és elesett, de aztán újra talpra állt. Kezében kard.
Bogdan nem lassított. Törte az utat a faajtó pusztító erejével.
Csontok ropogtak.
Lada hátranézve látta, hogy két férfi van a nyomukban.
Eldobta az egyik kését, ami nedves puffanással ért célba.
Kiáltás. Lada hirtelen megtorpant, szaltózott egyet, és a második
férfi kardja alá került. Közben kikapta az első férfi elerőtlenedő
ujjai közül a kardot.
A fém csattogása erővel töltötte el. Kivillantotta a fogait,
sikoltott, és rávetette magát a támadójára. A támadója a fejét
vette célba, Lada erre villámgyorsan letérdelt. Forró vérsugár
bizonyította, hogy belehasított a férfi térdszalagjába.
Nem volt idő véglegesen elintézni őt. Lada előreszáguldott,
hogy utolérje Bogdant és Nicolaét. Rémült civilek és egy csomó
janicsár közé keveredtek. A janicsárok kiabáltak, láthatóan
össze voltak zavarodva, és nem tudtak semmit a felkelésről.
Bogdan eldobta az ajtót, és próbált előrefurakodni.
Tisztogatta az utat Lada előtt.
– Aki lázadni akar, az menjen arra! – kiáltotta Lada, miközben
a megfelelő irányba mutatott. – Becsület és dicsőség azoknak,
akik velem együtt megvédik a szultánt! Erre gyertek!
Miután végre maga mögött hagyta a kavarodást, Lada
rohanni kezdett. Nem törődött azzal, hogy maga mellé tudott-e
állítani bárkit is a felkiáltásával, de a léptek zajából tudta, hogy
nem csak Bogdan és Nicolae követi.
A palota kapuja tárva-nyitva. Őr sehol.
– Senkiben se bízzatok meg! – kiáltotta Lada. – Se
janicsárokban, se másban. Mindenkit fegyverezzetek le,
biztosítsátok az ajtókat!
Egy tucat katona ment be vele a főkapun, kivont karddal.
Lada az oldalbejárat felé rohant, amit a konyhai cselédek
használtak. Berúgta az ajtót, harcra készen, de egy lelket nem
talált. Átfutott a konyhán, aztán fel egy poros, ócska faliszőnyeg
mögött egy lépcsőn. Nicolae és Bogdan szorosan a nyomában.
– Honnan tudtál erről a titkos lépcsőről? – kérdezte Nicolae.
– Egyenesen a szultán lakosztályába vezet.
Ladának nem volt ideje arra, hogy zavarba jöjjön attól, hogy
ismeri a titkos utakat Mehmed hálószobájába. Ezt a lépcsőt a
konyhai személyzet használta, hogy senki ne férjen hozzá a
szultánnak készített ételekhez azután, hogy megkóstolták a
konyhában. Lada itt osont le, hogy ételt lopjon, amikor sokáig
maradtak fenn, hogy beszélgessenek és… ne csak
beszélgessenek.
A folyosót vastag kőfalak vették körül, ezek zárták el a palota
többi szobájától. Kongott a csend. Lada az izgatottságtól alig
kapott levegőt. Lelki szemei előtt fel-felvillant, milyen látvány
fogadja majd bent.
A haldokló Mehmed.
A halott Mehmed.
Mehmed bíbor palástja sötétvörös vérben ázva.
Mehmed fekete szeme örökre elsötétülve.
Lada tudta, soha nem fog senki úgy ránézni, ahogy Mehmed.
Ha elveszíti…
– Vagy már a szobában vannak, és elkéstünk… – mondta
lihegve. – Vagy még el tudunk jutni a lakosztályáig, és meg
tudjuk őket állítani. Itt. – Kinyitotta a titkos ajtót, ami a nagy
terembe vezetett. – Állítsatok őrt ide!
Nem várta meg, hogy Nicolae és Bogdan egyetértsen,
visszament a folyosóra, és Mehmed szobájának bejárata felé
loholt. Ha meghalt, akkor tudnia kell róla. Tesz róla, hogy
megfizessenek érte. A vállával belökte a faliszőnyeg mögötti
titkos ajtót, ami Mehmed egyik társalgószobájába vezetett,
aztán letépte a faliszőnyeget a rúdjáról, és átrohant az ajtón.
Mehmed döbbenten állt, a csodálkozástól tátva maradt a
szája.
Nem sokkal távolabb Radu állt. Egy magas, sovány janicsár
Radu karján nyugtatta a kezét, éppen a fülébe suttogott valamit.
Senki nem volt rémült, senki nem halt meg.
Mehmed mellett Iljas állt, nem Kazanci Dogan.
Lada a falnak dőlt, és lecsúszott. A megkönnyebbüléstől
minden láng kialudt benne, ami idehajtotta. A folyosóra vezető
ajtó mellett Radu és a janicsár állt, a társalgóba pedig csak azon
az egy bejáraton lehetett bejönni, amin keresztül Lada érkezett
– vagy az erkélyről. Biztonságosabb helyre kell menniük. Lada
becsukta a rejtekajtót, és eltorlaszolta a faliszőnyeg rúdjával.
– Mi folyik itt? – kérdezte Mehmed.
– Lázadás. Janicsárok. Azt hittem… megijedtem, hogy csak el
akarják terelni a figyelmet, és merényletet akarnak elkövetni
ellened.
– Te jó ég! – szólalt meg Iljas.
A hangjában nem volt pánik, csak kimerültség. Odament a
súlyos ajtóhoz, ami a folyosóra vezetett, odabiccentett a Radu
mellett álló janicsárnak, és bezárta az ajtót.
Lada odament az ajtóhoz, és a fejét csóválva.
– Biztonságosabb és jobban védhető szobába kell mennünk.
Olyanba, ahol nincs erkély. Ide bárki felmászhat, vagy
átugorhat ide Mehmed hálószobájának erkélyéről.
Iljas felsóhajtott, előhúzott egy tőrt, és oldalba szúrta Ladát.
 50

– Fellázadtak a janicsárok? – döbbent meg Radu.

– Úgy tűnik, hogy igen – felelte nyugodtan Lazar.
A pillantása a zárt ajtóra siklott, amely elválasztotta őket
Mehmedtől.
– De hisz emeljük a zsoldjukat!
Lazar felvonta a szemöldökét.
– Emeljük?
Radu a fejét csóválta.
– Mehmed. Murád halála előtt Mehmed találkozott Kazanci
Dogannal. Mindenről megegyeztek.
Semmi értelmét nem látta a lázadásnak. Ennyi fizetést még
soha korábban nem kaptak. Mi kerülhette el a figyelmét?
Hogyhogy nem jött rá előre Halil pasa tervére?
– Nemsokára minden kiderül.
Lazar megnyalta az ajkát. Összerezzent, amikor dörömbölést
hallott. Azon az ajtón dörömböltek, ami Mehmed lakosztályába
vezetett a folyosóról.
– Vajon Petru az? – Radu az ajtóhoz lépett. Iljas korábban
Petrut és Mateit a folyosóra küldte, hogy Iljas titkos tervekről
tudjon tárgyalni Mehmeddel. – Miért van zárva a külső ajtó?
– Iljas bizonyára bezárta, miután elmentek. Jól tette. Így
biztonságosabb. – Lazar lábujjhegyre állt, aztán vissza, közben
pedig úgy cikázott a tekintete a zárt ajtók között, mint ahogy
egy moly repül folyton neki az üveglámpának. – Lehet, hogy be
kellene néznünk Mehmed hálószobájába. Nézz már ki az
erkélyről, mi folyik az utcákon!
A dörömbölés hangosabb lett, és kiáltások is társultak hozzá.
Radut elfogta a rémület.
– Szerinted a lázadók eljutottak a palotáig? Mit csináljunk?
– Hamarosan ideér a segítség. – Lazar megfogta Radu
könyökét, és a lakosztály másik vége felé húzta. – Tényleg
muszáj lenne megnéznünk Mehmed hálóját.
– Mintha Nicolae kiabálna! Engedjük be!
– Ne! Ha már ideértek a lázadók, akkor az ajtót kell védeniük.
Menjünk Mehmed hálószobájába, lehet, hogy valaki onnan jön.
– Várj! – Radu kiszabadította a karját. – Gondoljuk át ezt az
egészet! Mehmedet biztonságosabb helyre kell vinnünk. Abban
a szobában is van erkély, ahol most van. Nem biztonságos. És
csak Lada és Iljas van vele.
A dörömbölés ütemes dübörgésbe ment át. Valaki be akarta
törni az ajtót. Radu továbbra is hallotta Nicolae kiáltozását. Ez
teljesen logikátlan. Ha túlerővel megtámadták Nicolaéket, akkor
már halott lenne, nem kiabálna.
A társalgóban Lada sikított a dühtől és a fájdalomtól. A fal
remegett, mintha valamit nekidöntöttek volna.
Mehmed.
Radu az ajtóhoz rohant, próbálta elforgatni a kilincset, de
hiába.
– Segíts már! – mondta, és lázasan keresett valamit, amivel ki
tudná nyitni az ajtót.
A hall tele volt puha, drága bútorokkal, párnák tömegével. Itt
nem volt semmilyen szerszám vagy éppen egy toll – minden
csupa arany, csupa hasznavehetetlen dolog. Radunak az övében
volt egy kése, de túl vastag ahhoz, hogy bedugja a zárba.
– Radu.
– Fel kell törnünk a zárat!
– Radu!
– Ebben az átkozott szobában miért nincs egyetlen
használható tárgy sem? – kiabált Radu.
Felrúgott egy párnázott lábtartót.
Lazar megfogta a csuklóját, és maga felé fordította.
– Hallgass meg, kérlek!
Halkan beszélt, túl nyugodtan. Lazar nem fogta fel, mekkora
bajba kerültek, de még Radu se teljesen. Túl nagy volt a zaj,
mindenhonnan kiáltások, dörömbölés hallatszott. Muszáj
elverekednie magát Mehmedhez.
Lazar nem eresztette.
– Nem tehetsz semmit.
– Te mégis miről beszélsz? Igenis tehetünk valamit! Muszáj…
Radu elhallgatott. Lazar nem tűnt rémültnek, csak
együttérzést látott az arcán. Szomorúságot.
Biztos volt benne, hogy Nicolae kiabál, Petruval együtt. Ladát
hívták, kérték, hogy engedjék be őket. Ilyet biztosan nem tettek
volna, ha az ellenség lenne kint.
– Te kicsaltál engem a szobából – szólalt meg Radu. A szívére
ólomsúllyal nehezedett az igazság. – Nem gondoltad, hogy
segítség érkezik. Arra számítottál, hogy nem jön senki.
– Hadd magyarázzak meg mindent!
Radu kiszabadította a csuklóját, és az ajtóhoz rohant, ahol
Lada emberei megpróbáltak bejutni. Egy belülről könnyedén
megemelhető retesszel zárták be.
Lazar hátulról gáncsolta el Radut, így a fiú beverte a
csempébe a fejét. Csillagokat látott.
– Kérlek! – mondta Lazar, miközben Radu hátába
mélyesztette a térdét. – Én csak téged akartalak megóvni.
Radu vért köpött, mert felszakadt az ajka.
– Megóvni?
– Senki nem gondolta, hogy itt leszel ma este. A feleségeddel
kellene lenned. Amikor Iljas mondta, hogy visszajöttél,
megkértem, hogy engedje meg, hogy itt legyek, és távol tartsalak
téged a mészárlástól.
Radu hunyorgott fájdalmában és kétségbeesésében. Reszkető
karokkal próbált feltápászkodni, de visszahanyatlott.
– Miért árult el minket Iljas?
– Ő a mi védelmezőnk. Te nem vagy janicsár, te ezt nem érted.
Nekünk nincs senkink, csak mi vagyunk egymásnak. Senki nem
törődik velünk saját magunkon kívül, senki nem becsül meg
bennünket. Csak testek vagyunk, akiket a szultán nevében rá
lehet szabadítani az ellenségre.
Mehmed szobájából kardcsörgés hallatszódott. Radu elbőgte
magát.
Lazar lehajtotta a fejét, és Radu hátán pihentette.
– Nagyon sajnálom. Tudom, milyen sokat jelent neked.
Tudom. De Konstantinápoly falainál ő a vérünket akarja ontani.
Iljas nem tenne ilyet velünk. Iljas a mi igazi apánk, nem
Mehmed. Ennek így kell történnie.
– Nem!
– Akkor ígérd meg, hogy Mehmed nem gyilkoltat halomra
bennünket! – Lazar várt, de Radu nem felelt. Tudta, hogy
Mehmed szíve Konstantinápolyért dobog. – Olyan mohón
akarja Konstantinápolyt, ahogy egy sárkány a kincset. Pusztán
birtokolni akarja, csillapítani a mohóságát. Soha nem lesz
elégedett. Láttad Kruje ostromát. Az nyaralás volt
Konstantinápolyhoz képest. Mind meghalunk, és senki nem fog
megsiratni bennünket. A janicsárok az én testvéreim, Radu. –
Lazar hangja megtört, és Radu a tunikáján keresztül is érezte
Lazar meleg könnyeit. – Mi egymás családja vagyunk. Ha
elgondolkodsz ezen, meg fogod érteni. Meg fogsz nekem
bocsátani. Szeretlek téged, Radu. Kérlek, bocsáss meg nekem!
Kérlek! Bármit feláldoznék a családomért. És te is ezt tennéd.
Radu abbahagyta az ellenállást, és visszahanyatlott a földre.
Lazar nagy súllyal nehezedett a hátára, mint Krujéban, az éjjeli
őrjáraton. Lazar akkor is rávetette magát, hogy megmentse az
életét.
Lada meg fog halni Mehmed védelmezése közben.
Mehmed is meghal.
De Lazarnak igaza van. Ha Mehmed életben marad, nagyon
sok janicsár, köztük Lazar barátai és harcostársai is meghalnak
azért, hogy elfoglaljanak egy olyan várost, ami semmilyen
fenyegetést nem jelent. Csakis azért, mert ez Mehmed álma,
mert a Próféta, béke poraira, valamikor régen említést tett róla.
 Radu elfordította a fejét, próbált Lazarra nézni. A katona
továbbra is a földre szorította őt, de áthelyezte a súlypontját,
hogy egymás szemébe tudjanak nézni.
– Nagyon sajnálom – mondta Radu. Lazar annyiszor
megmentette már az életét: gyerekkorában a jóságával, aztán a
csatában és ma este. – Én is szeretlek, barátom.
Lazar arcán remény csillant fel.
Radu erre a tőrével felelt. Épp csak annyira tudta
kiszabadítani a kezét, hogy Lazar hasába szúrja.
Lazar az oldalára gurult, és a sebére szorította a kezét. Az
ujjain keresztül folyt a piros vér. Radu fölé hajolt. Eldobta Lazar
kardját, és a homlokát barátja homlokának szorította.
– Sajnálom, annyira sajnálom.
Lazar lassan, keserűen elmosolyodott. Radunak ettől
megszakadt a szíve.
– Mindig őt választod.
– Örökké őt fogom – súgta Radu.
Ezzel felpattant, és hagyta, hogy Lazar egyedül haljon meg.
Lada embereinek folyamatos próbálkozásai ellenére a folyosóra
nyíló ajtó nem adta meg magát. Radu rájuk kiáltott, hogy
hagyják abba, és a vállával a retesz alá állt. Radu dühében
kiáltott egyet, és tiszta erőből az ostromtól meggörbült ajtónak
feszült. A retesz végül megadta magát, és az ajtó kinyílt.
Radu egyenesen Mehmed hálószobájába száguldott.
– Mehmed ott lesz! – mutatott a bezárt társalgóra.
Körbenézett a hálóban. A keze véres volt, de az elméje
kristálytiszta. Hosszú függönyök lógtak rudakról a falakon.
Radu hátrált, nekifutott és felugrott, megkapaszkodott a
rúdban, hintázott rajta, mire az fémes csörömpöléssel
leszakadt.
A rudat kivitte az erkélyre, de túl messze volt a szoba, ahol
Lada és Mehmed tartózkodott. Még életben vannak. Muszáj
életben lenniük.
Radu nem tudott átugrani az egyik erkélyről a másikra. Túl
nagy volt a távolság. Átdobta a rudat a másik erkélyre, alig
tudta elkapni a függönyt, hogy az ne repüljön át. A rúd ráesett a
másik erkély kövére, a függöny kifeszült. Radu rángatta, és
imádkozott.
A rúd beakadt a kőkorlátba. Radu a keze köré csavarta a
függönyt, felmászott a korlát szélére, és ugrott. Az esés után
majdnem kiszakadt a csuklója a helyéről a függeszkedéstől.
Felkiáltott a fájdalomtól, aztán felhúzta magát. Nem törődött
azzal, hogy az izmai tiltakoznak. Szabad kezével elérte az erkély
szélét. Az utolsó erejével felkapaszkodott.
Benézett a sötétből a megvilágított szobába. Rémálom volt a
benti jelenet. Mehmed a sarokban görnyedt fegyvertelenül.
Egyetlen csapással meg lehetett volna ölni. Ez eddig kizárólag
Lada csodás képességeinek hála nem történt meg. Lada
száguldozott a szobában, pörgött-forgott, kiáltozott. A pengéje
Iljas pengéjének csapódott, minden támadását visszaverte.
Radu a történet elejét elmulasztotta, de most látta a végét.
Ladából folyt a vér. Minden lépésével vörös nyomot hagyott a
padlócsempe finom virágmintáin. Jobb karját óvta, és nehezen,
kapkodva vette a levegőt. Iljas a kifárasztására játszott, és ezt
mind a ketten tudták. Lada utolsó erejével harcolt, míg Iljas egy
táncpartner könnyedségével lépkedett körülötte.
 Nem vették észre Radut, aki a kardjáért nyúlt…
Csak éppen nem volt nála.
Se kés.
Annyira kétségbeesetten igyekezett eljutni ide, hogy nem is
gondolt bele, mit csinál majd, ha ideér. A gondolatra, hogy
mindennek vége, elnehezültek a karjai. Megölte a legrégebbi
barátját, erre az a sors bosszúja, hogy végig kell néznie, miként
ölik meg egyetlen családtagját és a szerelmét. Fegyvertelenül,
tehetetlenül. A végelszámolásban semennyit nem ér az éles esze
és az elbűvölő mosolya. De legalább Mehmed mellett hal meg.
Lépett egyet előre, mire majdnem megbotlott a függönyben.
A függönyrúd!
Radu kirántotta a korlát közül, a függönyt pedig ledobta.
Lada megcsúszott a saját vérében, és elesett. A kardja a keze
alá szorult. Iljas felemelte a sajátját. Most megöli Ladát vagy
Mehmedet. Radu nem tudta, kit nyársal fel elsőnek, de nem
tudta mindkettőjüket egyszerre megvédeni.
Radu Lada védelmét választotta. Kezében a rúddal egy
üvöltéssel a nővére elé rohant. Iljas akkorát vágott rá a
kardjával, hogy Radu majdnem kiejtette a kezéből. Lada térden
rúgta Iljast, mire a férfi hátratántorodott.
Lada a meglepetéstől tágra nyílt szemmel nézett Radura.
Aztán újra összpontosított.
– Fordítsd Iljast háttal az erkélynek! – sziszegte az öccsének.
Lada felemelkedett, Radu pedig igyekezett Iljas és Mehmed
közé kerülni. Lada a kardját lóbálva Iljas másik oldala felé
vetette magát, de annyira lerítt róla, mire készül, hogy még
Radu is ki tudta volna védeni a csapást. Iljas kihasználta a
nyitást, és betöltötte a teret, amit Lada szabadon hagyott.
Az erkélyajtóval szemben.
Iljas a levegőbe hasított a kardjával, Lada pedig a
legeslegutolsó pillanatban egy kiáltással a földre vetette magát:
– Most!
Radu vállmagasságban fogta a rudat, és minden megmaradt
erejével előretört. A rúd belecsapódott Iljasba, és teljesen
kizökkentette. Hátratántorodott, de Raduból hiányzott a
lendület, hogy lelökje az erkélyről.
Ekkor Lada jelent meg az oldalán. Megfogta a rúd végét, és
úgy tolta, mint egy ajtót, de hirtelen jobbra fordította, hogy
Iljast kibillentse az egyensúlyából. Iljas hátul lévő lába már a
kőkorláthoz ért.
Aztán elesett.
Lada nem tudott megállni, vitte a lendület, és ő is átbukott a
korláton.
Egy pillanatra összeomlott a világ. Megszűnt minden élet,
elfogyott minden levegő. De aztán Radu érezte, hogy a rúd
megfordul a kezében. Erősebben szorította, és úgy fordította,
hogy Lada hónalja alá kerüljön.
– Gyerünk! – mondta Lada annak a lánynak a hangján, akivel
Radu együtt nőtt fel. Aki vad volt, ahelyett, hogy félt volna. De
ez a lány most megrémült. – Nem bírom megtartani!
Radu lenyomta a rudat, a korlátot használta támasztéknak. A
fém meghajlott, de elég erős volt ahhoz, hogy visszahúzza
Ladát. Mihelyt az erkély szintjére ért, Radu hasra vágódott, és
megfogta nővére véres kezét. Berángatta a szobába, a földre
rogyott, Lada pedig rá.
 A vérveszteségtől és a félelemtől Lada magánkívül remegett.
Radu még soha nem látta így.
– Megmentetted az életemet – mondta.
– Ez természetes.
Lada a fejét csóválta.
– Nem arra gondolok, amikor leestem, hanem amikor mind a
ketten a földön feküdtünk. Engem választottál, nem Mehmedet.
– Te vagy a családom – súgta Radu.
Lazarnak végül is igaza volt.
Radu a karjában tartotta Ladát, a haját simogatta, és sírt. Az
ajtó végül kinyílt, és Lada emberei berontottak a szobába.
Üvöltésük távolinak, tompának tűnt.
 51

Iljas nem halt bele a zuhanásba, bár Lada szerint azt kívánta,
bárcsak meghalt volna. A lány meglepődött, hogy Kazanci
Dogant felmentették azon információk alapján, amit a
börtönőrök kipréseltek Iljasból. Kazanci Dogan nem vett részt
az összeesküvésben, csak „túszul akarta ejteni” Drinápolyt,
hogy még magasabb fizetésemelést érjenek el.
Iljas tervét nagyon egyszerűen meg lehetett valósítani:
végigjárta a palotát, a janicsároknak pedig azt a parancsot adta,
hogy menjenek a városba, és gyújtsanak tüzeket. Arról, hogy
erre miért van szükség, csak ő és a beavatott janicsárjai tudtak.
Lada mozgolódott a székén.
Az oldalába nyilalló fájdalom egy másodpercre sem szűnt
meg, mindegy volt, hogy mozog vagy sem, hogy csinál valamit,
vagy sem. Úgy érezte magát, mintha nem lenne önmaga, fájt a
feje, és gyorsan elfáradt. De azért gyógyult.
Radura nézett. Öccse tekintete céltalanul vándorolt körbe a
palota udvarán.
A főkertész felállította a karót, és ráültette Iljast. Iljast, aki
megengedte Ladának, hogy együtt gyakorlatozzon az
embereivel. Iljast, aki esélyt adott neki a bizonyításra, és büszke
volt rá, amikor ez sikerült. Iljas felelősséget adott neki egy olyan
birodalomban, ahol Lada egyébként láthatatlan lett volna.
Iljast, aki beledöfte a tőrét.
Lada nem tudta, miben reménykedjen: abban, hogy gyorsan
meghal, vagy abban, hogy hosszan kínlódik. A segítőtársa
szerencsésebb volt: elvérzett és a földön feküdt, miközben az
orvos fekete cérnával összevarrta Ladát.
– Jót tettél vele – mondta Lada Radunak olyan halkan, hogy se
Mehmed, se az összegyűlt hivatalosságok ne hallják.
Halil nagyvezír is megjelent. Ezúttal nem vett részt az
összeesküvésben, de ő felelt a börtönőrök váltásáért, akik
Kazanci Doganból kipréselték az információt.
– Kivel tettem jót?
Radu nem nézett a nővérére. A hangja is élettelenül csengett.
– A janicsárral, akit megöltél. Iljas segítőtársával.
Radu vonásait eltorzította a fájdalom.
– Lazar. Lazarnak hívták.
– Te ismerted őt?
Radu nem felelt. Lada sajnálta, hogy nem tudja, mit szokás
mondani az ilyen helyzetekben, ahogyan azt sem, hogyan
szokták az emberek megvigasztalni egymást. Fordított
helyzetben Radu tudott volna mit mondani.
– Ő volt az első, akit megöltél?
– Nem. De ez az első igazi gyilkosságom.
Lada sóhajtott.
– Áruló volt. Te pedig megkímélted őt a hosszú haldoklástól.
Ennyit se érdemelt volna.
 – Ő csak azért volt ott, mert engem akart megvédeni. – Radu
keserűen mosolygott. – Aggódott, hogy bajom esik.
Lada Radu kezéért nyúlt. Meglepte, hogy Radu hagyja.
Megszorította.
– Mindannyiunk életét megmentetted.
– Egyszer azt mondtad, hogy bizonyos életek értékesebbek
másokénál. Hányan fognak meghalni addig, amíg a mi életünk
nem lesz fontosabb másokénál?
Lada nem tudta, mit válaszoljon.

Iljast tehát kivégezték, a janicsárok pedig a hivatalos verzió

szerint minden ok nélkül lázadtak fel, egyszerűen azért, mert
ahhoz voltak hozzászokva, hogy időnként így viselkedjenek. A
kivégzés délutánján Mehmed felmentette Kazanci Dogant a
szolgálatai alól, és nyilvánosan megvesszőztette, míg a hátán
lévő bőrből véres húscafat nem lett. Mehmed bejelentette, hogy
a janicsárok zsoldját emelni fogják, illetve bejelentett egy átfogó
katonai reformot is. Mehmed arra készült, hogy ő lesz a
főparancsnok, hogy a hatalom minden szála az ő kezében
összpontosuljon.
Néhány nappal a támadás után Lada már megerősödött
annyira, hogy csatlakozzon Mehmedhez, hogy együtt
gondolkodjanak el a dolgozószobájában a haderők
átalakításáról. Radu is ott volt. Űzött vadnak tűnt, idegesen,
mereven maga elé nézve járkált fel-alá.
Ladának eszébe jutott az erdő Amásziában a hegy oldalán,
ahová már nem tudott eljárni. Megsajnálta Radut. Azt akarta
javasolni neki, hogy menjen el a kertbe, de ekkor
meglepetésükre egy eunuchot pillantottak meg, aki Halimát
kísérte.
– Halima Hatun – jelentette be az eunuch.
Halima meghajolt. Lada láttán szégyenlősen elmosolyodott.
Lada már el is felejtette, milyen szép lány, de gyorsan elnyomta
a benne feltámadó irigységet. Mehmed nem akarhat egy olyan
nőt, aki az apjának szült gyereket.
Mehmed felállt, zavarát derűs hanggal leplezte.
– Halima, minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– Te hívattál, hogy a jövőmről beszéljünk. A küldönc ezt
mondta.
– Igen. – Mehmed bólintott, és intett Halimának, hogy
foglaljon helyet. Amikor Halima háttal állt neki, Lada és Radu
felé döbbent arcot vágott. – Igen, igen, a jövőd. Jól vagy?
– Igen, köszönöm.
– És a kis Ahmet?
Halima arca teljesen átalakult a sugárzó örömtől.
– Egy igazi energiagombóc. Azt hiszem, hogy ő és Bajazid
nagyjából egykorúak.
Mehmed fiának említésére Lada éles fájdalmat érzett, jobban
fájt, mint az oldala. Kényelmetlenül toporgott, azt kívánta,
bárcsak Halima mielőbb elmenne.
– Ó! – Halima zavartan a szája elé kapta a kezét. – Nem
gratuláltam Musztafa születése alkalmából! Két fiúgyerek!
Micsoda szerencse!
– Még egy fiú? – bukott ki Ladából.
Nem tudta visszafogni magát. Ezek a szavak jobban
megsebezték, mint Iljas.
Még egy fiú.
Aki már az ő első csókjuk után fogant, azután, hogy Mehmed
azt éreztette vele, hogy ő az egyetlen nő a világon, aki számít.
Még egy fiú.
Radu hamis lelkesedéssel volt tele.
– Biztos elfelejtette megemlíteni örömében.
Mehmed köhintett, és nem nézett rájuk.
– Igen, Gulszának Amásziában kellett maradnia. Nem lett
volna biztonságos rögtön a szülés után megtennie egy ilyen
hosszú utat. Én is csak tegnap értesültem a hírről. Te honnan
tudsz róla?
Halima kissé oldalra billentette a fejét, és olyan hangon
szólalt meg, ahogyan az összeesküvők szoktak: – Huma mondta.
Ő mindenről tud.
– Igen, ez így van. Attól tartok, semmi hivatalosat nem tudok
veled közölni. Ha segíthetek a jövőd elrendezésében, kérlek,
hozd tudomásomra! Nyugodtan maradj addig, ameddig csak
szeretnél. Ez az otthonod.
Lada csodálkozott, hogy a szultán miért nem küldte távolabb
Ahmetet, és miért nem választotta el az anyjától. De ezt a
gondolatát gyorsan felváltotta egy másik. Gulsza. Ő meg
kicsoda? Hogy néz ki? Mehmed mikor járt hozzá? Mégis mire
gondolt akkor, amikor még egy nőbe elültette a magját?
Halima kedvesen meghajolt.
Lada látta rajta, hogy megkönnyebbült, amiért a beszélgetés
véget ért. Miután elment, Lada nem vette el a tekintetét az
ajtóról. Elmerült a boldogtalanságában, és nem bírt Mehmedre
nézni. Hogy lehetne továbbra is úgy tenni, hogy a hárem nem
létezik, ha a lakói folyton fiúkat szülnek Mehmednek?
Mindenki hallgatott.
Egyszer csak az ajtó előtt, mintha Lada háremről szőtt
gondolatai vonzották volna ide, megjelent Huma.
– Anya. – Mehmed inkább fáradtan mondta ki ezt a szót,
mintsem tisztelettel. – Nem hívattalak.
– Ahogyan akkor sem, amikor Iljas megpróbált megölni.
– Mégis honnan… – Mehmed sóhajtott, és a homlokát
törölgette. – Megoldottam azt is.
– Nem, te buta fiú! Nem oldottad meg. Én oldottam meg.
Mehmed kimerültségét alig leplezett düh váltotta fel.
– Mire gondolsz?
– Mikor jössz már rá végre, hogy azért nem becsülnek téged,
mert van helyetted más? Ha ki lehet téged cserélni, akkor újra
és újra meg fogják tenni ezt. Ehhez pedig elég lesz egy tőr,
mérgezett étel, egyetlen pillanat, amikor az őrök nem figyelnek,
és akkor az áldozatom hiábavaló lesz!
– Ez nem a te gondod.
– Ez az én egyetlen gondom! De ne aggódj, kis butuskám! Én
megtettem, amire az őreid nem voltak képesek. Pótolhatatlanná
tettelek.
Lada kihúzta magát.
Hirtelen felrémlettek benne a korábbi beszélgetései Humával.
Egy baljós sejtelemtől összeszorult a gyomra.
– Mehmed nem hívatta Halimát – mondta.
Huma megvetően vonta fel csontos vállát.
– Miközben ő a szultánnal találkozott, a fiát vízbe fojtották.
 Mehmed keresztülrohant a szobán, és a falnak szorította az
anyját.
– Mit tettél?
– Amit mindig. Megvédtelek.
– Nem! Mondd azt, hogy nem! Hiszen még gyerek!
– Fenyegetést jelentett. És ez a fenyegetés többé nem létezik.
Egyetlen végtelennek tetsző pillanat erejéig Lada azt hitte,
hogy Mehmed megöli az anyját. Aztán a feszültség kiengedett
Mehmed testéből. Hátratántorodott, visszament, és lerogyott a
székébe.
– Egyidős volt Bajaziddal.
– Én megtettem, amit te nem akartál. Megvédtem az
örökséged. Most szabadon lehetsz szultán, hisz annak születtél.
Szultán, akit én szültem. Az én fiam. Az én birodalmam.
– Kifelé!
– Meg kellene beszélnünk…
Mehmed felállt. A düh és a kétségbeesés elmúltával úgy
nézett az anyjára, mint egy jéghideg, tekintélyes parancsnok.
– Őrség.
Stefan volt szolgálatban. A janicsár figyelmesen odafordult.
– Kérlek, kísérjétek Humát a lakosztályába. Annyi embert
vigyetek magatokkal, amennyi szükséges. Ügyeljetek arra, hogy
ne beszélgessen a szolgálóival, és tiltsátok meg az eunuchoknak
is, hogy szóba álljanak vele. Közölni fogom a szükséges
intézkedéseket.
Huma reszketett. Vékony, megsárgult ajkát feljebb húzta,
kivillant szürke ínye és a fekete lyukak a hiányzó fogak helyén.
– Mit csinálsz? Nem küldhetsz csak úgy vissza! Én vagyok a
válide szultána, a szultán anyja!
– Nem – mondta Mehmed. – Elárultál. Már nem vagy senki.
– Elárultalak? Neked fogalmad sincs arról, mit tettem érted!
Hogy hányszor mentettem meg az életedet! De ha azt hiszed,
hogy árulók azok az emberek, akik a hátad mögött cselekednek
azért, hogy te életben maradj, akkor őket is küldd el!
Csontos, görbe ujjával Ladára és Radura mutatott.
Mehmed undorodva intett Stefannak. Stefan karon ragadta a
tágra nyílt szemű, reszkető Humát, és kivezette a teremből.
Lada azt hitte, hogy megúszták, de ekkor Mehmed feléjük
fordult.
– Miről beszélt? Mit műveltetek?
Radu úgy nézett ki, mint egy csapdába csalt nyúl. Lada értette
a félelmét. Mehmed soha nem bocsát meg nekik, ha megtudja,
hogy az első uralkodása alatt milyen szerepet játszottak abban,
hogy elveszítse a trónt. Humának pedig már nem volt oka arra,
hogy ezt eltitkolja előle. Már nem volt befolyása, de Lada nem
kételkedett abban, hogy megpróbál mindent hamuvá égetni
maga körül.
Radu szemében könnyek gyűltek, és kétségbeesetten
lehorgasztotta a fejét. A nővére így már nem érezte
ismeretlennek. A fiú volt a jégen, az erdőben, a tüskék között.
Hozzá tartozott.
– Radunak ehhez semmi köze – jelentette ki Lada. – Akkor
történt, amikor először kerültél a trónra. Amikor megöltem a
janicsár merénylőt, tudtam, hogy merényletek véget nem érő
sora következik. Radu nem kételkedett abban, hogy szultán
lehet belőled. Buta volt, nem látott messzire, így Humához
mentem. Én találtam ki, hogy szítsanak lázadást a janicsárok
körében, és hogy Halil közreműködésével kerüljön vissza az
apád a trónra.
Lada fájó szívvel nézte, hogyan teszi Mehmed szeretett
vonásait távolivá és elérhetetlenné a döbbenet és a harag. De
Lada nem sütötte le a szemét.
– Hogy tehetted ezt? Halil hatalmat kapott! Én pedig annyi
évet elvesztegettem!
Lada felszegte az állát.
– Azért tettem, hogy megmentsem az életedet. Újra így
döntenék bármikor.
Mehmed leült, de nem nézett rá.
– Nem, most képtelen vagyok ezen gondolkodni. Azok után,
ami Ahmettel történt… Szegény kicsi Ahmet!
Mintha egy fátyol borult volna a szeme elé. Mintha félretette
volna Lada árulását, hogy rendet tegyen a fejében.
Radu Mehmed vállára tette a kezét, de Ladára nézett.
– Köszönöm – rebegte.
Lada nem fogadta el sem a szavait, sem az öccse szeméből
sugárzó végtelen hálát. Lada tartozott neki. Az öccse számára
semmi nem volt fontosabb Mehmed bizalmánál. Lehet, hogy
emberségesebb lenne megtörni ezt a bizalmat, és elérni, hogy
Mehmed küldje el őt. Talán akkor Radu megszabadulna a
szerelme elviselhetetlen terhétől. De Lada nem tudta megtenni.
– Azt fogják hinni, hogy én rendeltem el Ahmet
meggyilkolását – mondta Mehmed. – Halima velem volt, amikor
történt. Tudatnom kell az emberekkel, hogy Huma volt, nem
én…
 – Nem – mondta Lada. – Akármit mondasz is, azt fogják hinni,
hogy a te parancsodra cselekedett. Ha azt állítod, hogy az anyád
volt, akkor azt fogják mondani, hogy gyilkos vagy, és hazug.
– Akkor mit tegyek?
Lada elgondolkodott, mit lépne. Elérkezett az idő, hogy az
intrikát erővel váltsák fel. Senki nem fog kételkedni abban,
hogy a szultán a felelős a történtekért.
– Foglald törvénybe! Tudod, hogy mit csináltak apád fivérei.
Egymással vívott harcaik máig nyílt sebek. Az apádnak végül
meg kellett ölnie őket, mindannyiukat egy szálig. Adj ki
rendeletet, miszerint a szultán a megkoronázásával jogot nyer
arra, hogy a birodalom biztonsága érdekében megölesse a
fivéreit.
Mehmed most először nézett rá hamisítatlan döbbenettel.
Lada erőt vett magán, és nem lépett hátrébb. Nem mutatta,
hogy fél. Fél, hogy a javaslata és az árulás beismerése között
eltelt pillanatban esetleg elvesztette Mehmed szerelmét.
De nem lesz gyenge, nem fogja elkerülni az ítéletet.
Ő nem olyan.
– Szerinted anyám helyesen cselekedett? – kérdezte Mehmed.
– Szerintem… – Lada elhessegette a reménykedő, boldog
Halima képét, amint a fiáról beszélt. A fiáról, akit akkor öltek
meg, miközben ő róla beszélt. Vajon már tudja, hogy mindent
elvettek tőle? – Azt gondolom, hogy ha az embernek egy
nemzetet és egy emberi életet kell egymással szemben
mérlegelnie, akkor lehetetlen döntést kell hozni. Huma ilyen
döntést hozott. Már nincs értelme arról beszélni, hogy helyes
volt-e vagy sem. Már megtörtént.
 – Ha ilyen rendeletet hozok, azzal halálra ítélem az egyik
fiamat.
Lada nem gondolt erre. Összerezzent, mert Mehmed vádlón
nézett rá. Még a végén azt fogja gondolni, hogy egy szörnyeteg,
aki a fia halálát kívánja… A fejét csóválta.
– Ha nem hozod meg a rendeletet, azzal polgárháborút
provokálsz, ami ezrek életét követeli.
– De Lada, itt emberi életekről van szó – szólt közbe Radu. –
Hogy beszélhetsz úgy róluk, mint egy egyszerű matematikai
feladványról? Egy megoldandó problémáról?
Lada a fájó sebére szorította a kezét.
– Mert csak úgy tudjuk megőrizni a józan eszünket, ha így
gondolkodunk.
– És mi lesz a lelkünkkel? – súgta Mehmed.
Mielőtt Lada kiment volna, megállt az ajtó előtt.
– A lelkek és a trónok nem egyeztethetőek össze egymással.

Lada aznap este Bogdan mellett ült. Egyedül voltak a laktanya

ebédlőjében. A merénylet óta a lány nem beszélgetett
Bogdannal, sőt, nem is látta azóta. Most először érzett magában
elég erőt ahhoz, hogy együtt vacsorázzon az embereivel, de a
többségük szolgálatban volt. Mehmed jobban bízott bennük,
mint eddig bármikor, és szinte folyton váltották egymást az
őrségben.
– Hogy vagy? – kérdezte Bogdan.
Lada a szemét forgatta. Sajnálta, hogy nem elég erős ahhoz,
hogy fizikailag megbüntesse egy ilyen ostoba kérdésért.
 – Egy hete egy feljebbvalóm belém szúrt egy kést, és majdnem
agyonvert, pedig én megbíztam benne.
Bogdan arckifejezése hasonlított az övéhez.
– Ott voltam.
Lada nem tudta, hogy Bogdan megrémült vagy dühös lett,
amiért annyi év után végre újra találkoznak, és Lada szinte
azonnal meghal. Az arca nem árult el semmit.
– A gyászra gondoltam.
Bogdan ostoba volt, ha azt hitte, hogy Lada megsiratja
Mehmed féltestvérét. Nem örült neki, de nem is csinált úgy,
mintha nem látná Huma tetteiben az észszerűséget. Ez
képmutatás, sőt tiszteletlenség lett volna.
– Már mindenki tud róla, nem? – kérdezte Lada.
Radu megüzente neki, hogy Mehmed ki akarja adni a
testvérek megölésére vonatkozó rendeletet, de Lada azt
gondolta, hogy erre csak holnap kerül sor. Rosszulesett neki,
hogy Mehmed nem kérte ki a tanácsát.
A lány attól félt, egy egész örökkévalóság eltelik, amíg
Mehmed meg tud neki bocsátani mindent, amire most fény
derült. Mit csinálna majd annyi ideig?
Bogdan vállat vont.
– Petru mondta.
Lada elkomorodott.
– De Petru ma nem volt szolgálatban. Hol hallott Ahmetről?
– Ki az az Ahmet?
– Mehmed féltestvére.
– Te miről beszélsz?
– Te miről beszélsz?
 – Az apádról. – Bogdan elhallgatott, és az arcvonásai
megkeményedtek. – Nem mondták el neked.
Lada Bogdan arcát nézte, de nem látott rajta semmit.
– Az apám meghalt?
– Nagyon sajnálom. Petru azt hitte, hogy tudod. Hunyadi és a
bojárok megölték. És Mirceát is.
Lada bólintott. A feje magától mozdult meg. A fülét üvöltés
töltötte be. Arra hasonlított, amikor a szél siet az Argyas folyó
partjain, és kitépi a kőből az oldalirányban felfelé növő fát.
– Mikor?
– Petru egy hete hallotta véletlenül, ahogy Mehmed és Radu
erről beszél. Közvetlenül a felkelés előtt.
– Egy hete.
Lada önkéntelenül a nyakában lógó erszényért nyúlt. Eltűnt.
Nem is vette észre.
Azóta nem ellenőrizte, hogy megküzdött Iljasszal.
Nincs meg.
 52

Radu mást sem akart, csak aludni végre, de a kopogtatás csak

nem akart abbamaradni. Az ajtóhoz botorkált, és kitárta, készen
arra, hogy ráordítson bárkire. A küszöbön a nővére állt, bár
sokkal inkább hasonlított egy szellemre. A szeme nagy volt,
tekintete üres, arca krétafehér.
– Az apánk meghalt – mondta.
Radu az ajtófélfának dőlt. Lada elment mellette, és
beimbolygott a szobába. Radu bezárta az ajtót.
– Miért nem mondtad el?
Radu örült, hogy a szobában sötét van, és így Lada nem látja
az arcát.
– Nem tudtam, hogy mondjam el neked. – Lada keze után
nyúlt. Hideg volt, és aprónak tűnt az ő kezében. – Sajnálom.
Tudom, hogy nagyon szeretted.
– Nem szerettem. Istenítettem. De aztán elárult bennünket, és
egy semmirekellő, gyenge embernek bizonyult. Itt hagyott
bennünket, a nagy semmivel, és ellehetetlenítette a
hazatérésünket.
– Rettegtem tőle.
 Lada keserűen elnevette magát.
– Öcsi, te mindenkitől rettegtél.
– Ez igaz.
– Mircea is meghalt.
– Igen.
Radunak eszébe jutott Mehmed őszinte gyásza, miután
meggyilkolták a féltestvérét. Ő viszont nem érzett semmit,
amikor Mircea halálára gondolt. Talán valami baj van vele?
Tudni szerette volna, vajon Lada gyászolja-e őt. De nem
kérdezett rá.
– Emlékszel arra a nyárra? Amikor apa elvitt minket a
városból? – kérdezte Lada.
– Igen. Úgy összecsíptek a bogarak, hogy menni alig tudtam.
– Azt hittem, hogy apa végre észrevesz majd engem. Azt
hittem, hogy ha elhagyjuk Tirgovistét, ha messzebb kerülünk a
buta Mirceától, ha magunk mögött hagyjuk a bojárokat és a
folyamatos vitáikat, akkor apa észreveszi, hogy ki lett belőlem.
Észreveszi, hogy bármit megtennék a kedvéért. Egyszer azt
hittem, hogy sikerült. Az volt életem legboldogabb napja. Aztán
elment, mint mindig.
– Szeretett téged.
– Olyan magabiztosan mondod. Honnan tudod?
– Megpróbált megmenteni, amikor a szultán azt követelte,
hogy hagyjon nála bennünket.
– De kudarcot vallott.
– Legalább megpróbálta. Miattam nem törte magát.
Rövid hallgatás után Lada hangosan elröhögte magát.
– Folyton arra gondolok, hogy Mirceát biztos irtóra
bosszantja, amiért megölték.
– Nekem is pont ez jutott az eszembe!
Nevettek, aztán néhány meghitt percig csend lett. Beborította
őket a közös gyerekkor melege és biztonsága. Arra gondoltak,
mi mindenük volt. És arra, mit veszítettek el. Ezt csak ők
értették igazán.
– Van nálam valami. – Radu benyúlt az ágya melletti asztalon
lévő dobozba, és elővett belőle egy medált. – Azon az éjszakán,
amikor az orvos összevarrt téged, megtaláltam az erszényedet.
Azt, amit mindig a nyakadban hordtál. Megrongálódott, de…
megőriztem, ami benne volt, és ezt csináltattam neked.
Átnyújtott Ladának egy fémmedált. Nehéz volt és hideg.
Lada fújtatva és sóhajtva felvette a láncot, és a melléhez
szorította.
– Köszönöm. Túl sok veszteség ért az utóbbi időben.
A fejét Radu vállára hajtotta. Öccse tudta, hogy elvesztett
valamit a megmentéséért. Ahogy mindig is tette a maga módján.
Sóhajtott, és arra készült, hogy megmondja, nagyon sajnálja. És
szereti őt. És megérti.
– A trón a tied – törte meg Lada a csendet.
Radu vállára újra mázsás súllyal nehezedett az éjszaka sötét
rettegése.
– Nem.
– De, a tied. – Lada felemelte a hangját. Olyan izgatottan és
tűzzel beszélt, ahogy csak ő tudott lángolni. – Minket már senki
nem tart itt. Te nem tartozol senkinek semmivel. A fejedelmi
titulus jár neked. Mehmed támogatni fog. Örülne.
Visszatérhetünk Havasalföldre. Együtt. Erősek vagyunk! Senki
nem fogja megmondani nekünk, hogy…
– Nem, Lada, nem! Nem akarok visszamenni!
– De ott van a mi otthonunk.
Radu a fejét csóválta, és az ágya szélére ült.
– Az én otthonom itt van.
– Úgy érted, hogy Mehmed az.
Nem volt vádló a hangja, de az, hogy ezt kimondta, fájt
Radunak.
– Igen.
Nem tagadta, de nem akart más okokat felsorolni. A
mecseteket a kupolás tornyaikkal, amiktől kellemesen
jelentéktelennek érezte magát. A közös, tökéletes összhangban
lévő imákat a testvéreivel. A lehetőséget, hogy megvan a saját
helye, élete és munkája, olyan állása, amit értékesnek tart. És
igen, mindehhez Mehmed mellett. Még ha soha nem is fog
annyit kapni tőle, amennyire szüksége lenne.
Mintha Lada olvasott volna a gondolataiban, így szólt: – Ő
soha nem fog téged úgy szeretni, ahogy te szereted őt.
Radu elnevette magát, de nagyon kényszeredetten.
– Szerinted nem tudom? De még így is több, mint a legszebb
reményeink Havasalföldön. Hogyhogy nem érted? Neked ott
van ő, Lada. Tiéd a szíve, a szeme, a lelke. Láttam, mennyire
várod, hogy rád nézzen, és hogy élvezed a figyelmét. Úgy
csinálsz, mintha nem szeretnéd, de engem nem tudsz becsapni.
– Elhallgatott, de nem tudott leállni, és ingerülten hozzátette: –
Soha senki nem fog úgy szeretni téged, ahogy ő szeret, és te ezt
tudod. Egyenlőként. Erről nem fogsz lemondani. Nem tudsz.
Lada megdermedt. Radu látta, hogy ökölbe szorítja a kezét, és
készen áll a harcra.
– De igen. Már elkezdtem. Soha nem fogja megbocsátani, hogy
elárultam.
Radunak eszébe jutott, hogy Lada hogy megverte a bojár
fiúkat Tirgoviste határánál az erdőben. Ezek az öklök mindig
ellenálltak, ha valaki meg akarta mondani neki, hogy mit
tegyen. Radu Lada Mehmed iránti szerelmét olyan kihívásként
állította be, amin túl kell lépni. Azzal gúnyolta, hogy nem tud
elmenni, így ez garantálta, hogy pontosan ezt fogja tenni.
A gondolatra elfacsarodott a szíve.
Talán mindig is tudta, hogy így lesz.
– Gyere velem! – utasította Lada az öccsét. – Nem megyek
haza nélküled. – Elhallgatott, aztán olyan kétségbeesett és lágy
hangon tette hozzá, hogy meghökkentette Radut: – Hiszen
engem választottál.
Ez így volt. Lada régen nem kérte ilyesmire. A nővére volt, és
arra kérte, hogy válassza újra őt. De fennállt annak a lehetősége
is, hogy ha Lada elmegy, Mehmed végre Radut választja.
– Én itt vagyok otthon.
Radu lefeküdt, és az oldalára fordult. Elfordult a nővérétől.
 53

Lada nem tudta, mi vár rá, de egyvalamiben biztos volt: fájni

fog, és erősnek kell lennie.
Felvette a páncélingét és a janicsár-egyenruháját, a sisakot
kivéve. Kiengedte kócos fürtjeit, így dacolt nemcsak a janicsár-,
de a női szokásokkal is. A csípőjén kardot viselt, a csuklóin
késeket.
A gerince acélkemény volt. A szíve páncél. A szeme tűz.
Az oldalán Bogdan és Nicolae. Bogdan emlékeztette arra, amit
maga mögött hagyott, és amit újra megszerezhet, Nicolae pedig
arra, hogy parancsnok, és az emberei készek őt követni.
Mehmed meglepetten nézett fel, amikor Lada belépett a
fogadószobába. Az aranyozott székében ült az asztalnál szép,
bíbor palástjában. A lábtartóért felelős szolga mellette állt és
várt. Radu Mehmed mögött toporgott, kerülte a nővére
tekintetét.
Mehmed nem számított Lada megjelenésére. Kérdőn felvonta
a szemöldökét.
– Hagyjatok magunkra! – parancsolta, mire a szolgák
nyomban eltűntek.
 Lada kisebb terpeszben, magabiztosan állt meg.
– Nevezd ki Radut Havasalföld fejedelmének!
Radu a fejét csóválta, és elfordult. Inkább kinézett az ablakon.
Mehmed arcán a keserűséget közömbösség váltotta fel. Ő
vajon mióta tudott az apjuk haláláról?
És miért titkolta el?
De nem fog feltenni neki ilyen kérdéseket. Ezzel gyengének
mutatkozna. Azért volt itt, mert követelni akart valamit. Nem
kérdezősködni jött.
– Miért tennék ilyet?
– Mielőtt megindulsz Konstantinápoly ellen, maximális
stabilitásra van szükséged. Vagy nem okozott elég problémát
Havasalföld, amikor szövetségre lépett Magyarországgal,
Erdéllyel és Moldáviával? Nevezd ki Radut fejedelemmé, és vele
garanciát kapsz arra, hogy Havasalföld nem fogja megszegni a
békeszerződését!
Mehmed hátradőlt és nyújtózkodott. Egy ruganyos, ravasz
macskára hasonlított.
– Radu nem akar fejedelem lenni. Van más lehetőség is arra,
hogy erősítsük a szövetségünket Havasalfölddel.
Nem! Lada reménykedett abban, hogy Mehmed nem ápol
kapcsolatokat a Danesti családdal. Ha ők már beleegyeztek
abba, hogy együttműködnek vele, akkor a helyzete
reménytelenül meggyengül.
– A Danesti-féle bojárokban nem szabad megbíznod.
– Danesti dinasztia? Nem! Én a Draculesti családdal akarok
szövetséget kötni.
Lada lenyelte az elégedetlenségét.
 – Mircea halálával csak Radu léphet a trónra.
– Nem ő az egyetlen Draculesti. – Mehmed mosolygott, de
mintha visszafogta volna a mosolyát. – És nem csak egy trón
elfoglalásával lehet megerősíteni egy szövetséget.
– Micsoda? – Ladának a lélegzete is elakadt, amikor rájött,
mire gondol Mehmed. – Nem.
A szultán felállt, megkerülte az asztalt, és Lada elé állt.
Megfogta az állát, és az arcát maga felé fordította. – Gyere
hozzám feleségül, Lada! Ez a tökéletes megoldás.
A lány nevetett.
Mehmed mosolya is szélesebb lett, de aztán rájött, hogy Lada
nevetése nem a lelkesedés édes szellője, hanem kegyetlen
sivatagi szél, ami szúrós homokot visz.
– Én soha nem megyek férjhez.
– De miért? Maradj mellettem! Irányítsuk közös erővel a
birodalmat!
– Én egy talpalatnyi földet sem akarok az Oszmán
Birodalomból.
Mehmed fekete szemében harag lobbant fel. Elengedte Lada
állát.
– Miért gyűlölöd ennyire az országomat? Nem voltál itt
boldog?
– Te ismersz engem egyáltalán? Én sehol sem voltam boldog,
csak Havasalföldön.
Mehmed arca elsötétült, és megbökte Ladát.
– Velem boldog voltál.
Lada rájött, hogy nem volt olyan önzetlen, amikor megvédte
Radut. A lelke mélyén valahol abban reménykedett, hogy
Mehmed nem fog tudni neki megbocsátani, és akkor nem kell
választania, hogy elhagyja őt, vagy vele maradjon.
A szeretet gyengeség, csapda. Lada ezt még az apjától tanulta
meg a Drinápolyban töltött első napon. De valahogy mégsem
tudta elkerülni ezt a béklyót. Mehmed és Radu most előtte állt,
kelepcébe csalták, és nem eresztik ki a hurokból. Lada ezt
megértette, de mégis megrettent a gondolattól, hogy elveszíti
őket.
Megkeményítette a vonásait, a szívét pedig heggyé változtatta.
Olyan heggyé, amin semmi nem tud áthatolni.
– Engem nem tart itt semmi.
Mehmed behunyta a szemét. Az arcán a düh és a fájdalom
átadta a helyét a könyörgésnek. Az elmúlt években kitűnően
elsajátította, hogyan lehet az érzéseket eszközként használni.
Hiába, felnőttek lettek mind a hárman…
– Háromszor mentetted meg az életemet. Nélküled már halott
lennék. Szükségem van rád.
– Mondj le Konstantinápolyról!
– Micsoda?
Lada közömbösen megrántotta a vállát.
– Az életedet egyetlen dolog fenyegeti: esztelen elhatározásod,
hogy elfoglald Konstantinápolyt. Meg akarod szerezni azt a
várost, pedig se jogod, se okod nincs rá. Mondj le róla, és az
ellenségeid is felhagynak a merényleteikkel!
– Tudod, hogy erre képtelen vagyok! – Mehmed
összekulcsolta a háta mögött a kezét, és járkálni kezdett fel-alá.
– Csábít ez a terv, szinte gúnyt űz belőlem! A Próféta, béke
poraira, azt mondta egyszer, hogy a mienk lesz, nekem pedig
szultánként muszáj beteljesíteni az ő jóslatát. Ahogy a népem
többre volt hivatott annál, mintsem hogy a sivatagban
vándoroljon, az én küldetésem is magasztosabb annál, mint
hogy fenntartsak egy hanyatló, magára maradt birodalmat. Mi
leszünk a világ igazgyöngye! Egész Európa bennünket fog
irigyelni. Mi leszünk az új Róma. És én leszek az, aki ezt eléri.
Meg kell mutatnom a világnak a népemet. Ez az én küldetésem.
Nem fordíthatok hátat neki.
Lada bólintott. Egy pillanatra behunyta a szemét, a szemhéja
elnehezült a felderengő jövő súlya alatt.
– Mi megértjük egymást. Én nem tudok lemondani
Havasalföldről. Nem tudok hátat fordítani a hazámnak,
akármilyen finom falatok hullnak is le egy másik gazda
asztaláról. Nem én döntöttem úgy, hogy idejövök, Mehmed.
Akaratom ellenére kellett itt maradnom.
– De most én kérlek! Maradj! Válassz engem!
– Hogy aztán egyedül maradjak itthon, amikor te
hadjáratokra indulsz? Nem viszel majd magaddal se Albániába,
se Konstantinápolyba! Gyűlölni foglak emiatt, és ez meg fogja
mérgezni a kapcsolatunkat. Láthatatlan feleség lesz belőlem,
egy a sok közül, fogoly, mint amilyet az apád csinált belőlem. Ha
megpróbálsz itt tartani, meg foglak gyűlölni, és örökre
elveszítesz. Már tudod, hogy engem nem tudsz irányítani. Ezt
már korábban is bebizonyítottam.
Mehmed vonásait meggyötörte a szenvedés és a harag.
Megállt Lada előtt, és vállon ragadta.
– Mit akarsz, mit tegyek?
Lada ebben a pillanatban meglátta a jövőjét.
 A múltban azok után a fonalak után kapkodott, amiket az őt
körülvevő férfiaktól meg tudott kaparintani. Az apjától, Iljas
bégtől, Mehmedtől. De most már van egy kése. El tudja vágni az
összes fonalat.
Nem kell megelégednie azzal, amit felajánlanak neki.
Elveheti, ami a jog szerint őt illeti meg.
A gondolatra felragyogott az arca, úgy, mint a nap a
hegycsúcson sok évvel ezelőtt.
– Havasalföldet akarom.
– Tessék?
– Tegyél engem vajdává!
Mehmed fintorgott.
– Az a fejedelem rangja.
– Akkor tegyél fejedelemmé! Tudod, hogy képes vagyok rá.
Adj janicsárokat, és add meg a birodalom támogatását.
Mehmed megvetően legyintett, de a hangja bizonytalannak
tűnt.
– Soha nem fognak elfogadni téged.
– Kényszeríteni fogom őket rá. – Várta az újabb ellenvetést, de
nem jött, ezért folytatta a győzködést. – Küldj Havasalföldre
fejedelemként, ezzel jelezve békés szándékaidat! Senki nem
fogja erődemonstrációnak vagy agressziónak tekinteni.
Megértik, hogy stabilitást akarsz, nem pedig versengést. Viszek
békeszerződést Hunyadinak és mindenkinek, aki szemben áll
veled. A békés Mehmed hírét fogom terjeszteni, aki csak meg
akarja őrizni, amije van, és nem akar semmi többet. Te pedig
nyugodtan összpontosíthatsz Konstantinápolyra.
Mehmed lágy, elkínzott hangon szólalt meg. Nem fordult Lada
felé.
– De így elveszítelek.
Lada mindig is tudta, hogy a hazatérés Mehmed elhagyását
jelenti, de csak most értette meg, hogy ez mennyire valóságos.
Ezúttal nem üldözték, nem kellett menekülnie. Az ő döntése,
hogy elhagyja. Lehetetlennek érezte. Radu végre a szemébe
nézett. Lada kinyújtotta felé a kezét, és némán könyörgött neki.
Mind a kettejüket nem tudta volna és nem akarta elveszíteni.
Radu a fejét csóválta.
Huma sok évvel ezelőtt kimondott szavai áthatoltak Lada
páncélján, és a szívébe hasítottak. Mit kell feláldoznod egy olyan
jövőért, ahol senki nem mer egy ujjal se hozzád érni? Lada most
már pontosan tudta, mennyi mindenről kell lemondania, mivel
arra készült, hogy kitépi a szívét, és itt hagyja.
A két férfi, az a két ember, aki az életében az állandóságot
jelentette, itt marad. Radu és Mehmed azt adta neki, amit
magának nem adhatott meg: olyannak látták őt, ahogy senki
más nem fogja. A csúnya gonosz Ladára néztek, de drágakövet
láttak. Amikor rájuk nézett, Radut látta, az öccsét, a saját vérét,
a felelősségét és Mehmedet, az egyetlen olyan férfit, aki
egyenrangú volt vele, és elég nagyszerű ember ahhoz, hogy
érdemes legyen Lada szerelmére.
Lada előtt egyetlen jövő bontakozott ki: komor volt, hideg,
ismeretlen, tele erőszakkal, fájdalommal, harccal. Mögötte
világítótoronyként fénylett egy másik: az öccse és a mellett a
férfi mellett, aki ismerte és mégis szerette őt.
Lada kivágta a szívét, és áldozatul felajánlotta. Bármilyen
árat kész volt megfizetni, akármit kér is tőle édesanyja,
Havasalföld.
– Tegyél fejedelemmé – ismételte meg.
Ezúttal nem érzett semmit.
 54

Lada elment, Radu pedig sokáig a karjaiban tartotta a síró

Mehmedet. A Radu szívét átjáró öröm olyan volt, mint egy
hasba rúgás. Teljesen letaglózta, de az is biztos volt, hogy az
emléke sokáig vele marad, ahogy a kék foltok is szoktak.
– Te ne hagyj el engem soha!
Mehmed hangja akadozott a szomorúságtól, mégis
parancsként hangzott, amit mondott.
Radu behunyta a szemét.
– Soha nem hagylak el.
A karjaiban tartotta Mehmedet, de tudta, hogy a szívét csak
Lada foglalhatja el. Radu korábban mindig azt hitte, hogy az ő
szívét Mehmed tölti be, de most, hogy Lada örökre elhagyta,
mintha kitépett volna egy darabot belőle. A darabka helyén fájó
hiány maradt.
Radu korábban azt mondta, hogy itt van az otthona.
Ez egyszerre volt igazság és hazugság. Mert Lada is az
otthonát jelentette, és ő elment.
A népet imára szólították, a felszólítás beszivárgott a falakon
keresztül. Raduék letérdeltek. Radu mindent átadott Istennek: a
fájdalmát, a félelmét, a veszteségét, a titkait. Végtelen,
feneketlenül mély magányát.
Az imával Mehmed visszanyerte a nyugalmát. A vonásai
olyan kemények lettek, mint ősei kardja. Radu kiment vele az
erkélyre, és a városon túli sötétséget nézték. Mehmed észak felé
nézett, Havasalföld irányába, amerre Lada és az emberei
mentek.
Radu Mehmed vállára tette a kezét. Hogy leküzdje a
fájdalmát, valami másra kellett irányítania a figyelmét. Radu
finoman kelet felé fordította Mehmedet.
Konstantinápoly felé.
 55

Havasalföld határa

A viharfelhők, amik végigkísérték őket a hosszú úton, végre

feloszlottak. Mivel korábban a sötét felhők folyton váltogatták a
színüket, az ég sima kékje szinte hamisnak tűnt. Mint egy ígéret,
ami kevesebbet ért, mint azok a papírok és szerződések, amiket
Lada magával hozott.
Nézték a vidéket fenyegető hegyeket, amik a széles, fagyott
síkság felett magasodtak.
– Havasalföld.
Nicolae hangjából a csodálat áradt, nem volt benne semmi
gúny.
– Itthon vagyunk – morogta Bogdan.
Stefan, Petru, Matei és Lada többi embere, az övéi,
csatlakoztak hozzájuk. Nézték a múltjukat, ami a jövőjükké
alakult át. Ladának hála.
Nicolae félretette tisztelettudó hangnemét, és Ladára
vigyorgott.
– Na, készen állsz, Lada Dragwlya, a Sárkány leánya?
 Lada szívében tűz gyúlt. Sebzett lelkét kitárta, mint egy
szárnyat, és árnyékával beborította az országát. Ez az ő hazája.
Nem az apja miatt. Nem Mehmed miatt. Azért, mert maga a föld
ismerte őt el sajátjának.
– Nem Dragwlya – mondta. – Lada Dracul. Már nem vagyok a
Sárkány lánya. – Felszegte az állát, és a horizontra függesztette
a tekintetét. – Én vagyok a sárkány.
 Szereplők

A Drakulesti család, a havasalföldi nemesség

Vlad Dracul: Erdély katonai kormányzója,

Havasalföld fejedelme, Lada és Radu apja, Mircea
apja, Vaszilisza férje Vaszilisza: Lada és Radu
anyja, Moldova hercegnője Mircea: Vlad Dracul és
első, korán elhunyt feleségének a legidősebb fia
Lada: Vlad Dracul lánya, és második törvényes
gyereke Radu: Vlad Dracul fia, harmadik törvényes
gyereke Vlad: Vlad Dracul törvénytelen gyereke a
szeretőjétől Alexandru: Vlad Dracul, havasalföldi
fejedelem fivére
 
A havasalföldi udvar és a falusi szereplők

Dajka: Bogdan anyja, Lada és Radu gondozója

Bogdan: a dajka fia, Lada barátja
Andrei: bojár gyerek a rivális Danesti családból
 Aron: bojár gyerek a rivális Danesti családból
Costin: cipő nélküli gyerek a befagyott folyónál
Danesti család: rivális család, a havasalföldi trón
követelői Lazar: Havasalföldön szolgáló
janicsárkatona, Radu barátja
 
A drinápolyi udvar

Murád: török szultán, Mehmed apja

Halima: Murád egyik felesége, a kis Ahmet édesanyja
Ahmet: Mehmed újszülött féltestvére Mara
Brankovics: Murád egyik felesége, a szerb király
lánya Huma: Murád egyik rabnője, Mehmed anyja
Mehmed: a szultán harmadik, legkevésbé kedvelt
fia Sitti Hatun: egy befolyásos emír lánya,
Mehmed első felesége Gulsza: Mehmed rabnője,
második fia anyja Bejazid: Mehmed elsőszülött fia
Molla Güráni: Mehmed nevelője
Halil pasa: az oszmán udvar befolyásos tanácsadója
Szálih: Halil pasa másodszülött fia, Radu barátja
Kumal: istenfélő szandzsákbég egy Drinápoly
környéki kisebb területen Nazira: Kumal húga
Fatima: Nazira szolgálólánya
Amal: fiatal szolga az udvarban
 
 
Az Oszmán Birodalom katonai szereplői
 Iljas: janicsárparancsnok
Kazanci Dogan: a janicsárok katonai vezetője Ivan:
ellenszenves janicsár
Matei: tapasztalt havasalföldi janicsár Nicolae:
havasalföldi janicsár, Lada legközelebbi barátja
Petru: fiatal havasalföldi janicsár Stefan:
titokzatos havasalföldi janicsár Tohin:
puskaporszakértő
 
 
A szultánnal szemben álló politikai szereplők

Konstantin: Konstantinápoly császára Orhan: hamis

trónkövetelő, Konstantinápoly eszközként
használja a nyomásgyakorlásra Szkander bég:
Iszkander bég, más néven Szkander bég, egykori
janicsár és Murád kegyeltje, most Kruje albán
városának védelmezője a törökökkel szemben
 Tárgymutató

bég: kormányzó
beglerbég: nagy tartomány kormányzója
bojár: havasalföldi nemes
dervis: vallásos aszkéták (főleg az iszlám szúfi ágát
hirdetők), akik szegénységi fogadalmat tesznek
dracul: sárkány, de ördög is, mivel ezek a fogalmak
akkoriban egymással felcserélhetőek voltak emír:
a türkmén törzsek vezetője (a türkmének az
Oszmán Birodalom keleti szövetségesei voltak)
eunuch: kasztrált férfi, nagy megbecsülésnek
örvendtek mint szolgák és kiemelt rabok hadzs:
vallásos zarándoklat Mekkába, az iszlám öt
alappillérének egyike hárem: nők csoportja, a
szultán feleségei, rabnői, szolgálói Havasalföld: az
Oszmán Birodalom hűbéri állama, Erdéllyel,
Magyarországgal és Moldáviával határos hűbéri
állam: olyan ország, ami megőrizheti saját
vezetését, de az Oszmán Birodalomnak rendelődik
alá adófizetési kötelezettséggel (pénzben és
 katonákkal) janicsár: hivatásos katonák elit
csoportjának tagja, más országokból vitték őket az
Oszmán Birodalomba, a muzulmán hitre tértek,
taníttatták és a szultánhoz való hűségre neveltették
őket pasa: a szultán által kinevezett nemes az
Oszmán Birodalomban rabnő: a szultánhoz tartozó
nő, aki nem a felesége, de a gyereke törvény
szerinti trónörökös Sárkányrend: keresztes
lovagok rendje a római pápa jóváhagyásával
szandzsákbég: a szultán által kinevezett helyi
vezető
szpáhi: nehéztüzérségi parancsnok az Oszmán
Birodalomban, háborúk esetén hívták be őket
vajda: Havasalföld katonai vezetője és fejedelme
válide szultána: a szultán anyja
vezír: főnemes, rendszerint a szultán tanácsadója
vilajet: kisebb területi egység, élén a
szandzsákbéggel
 A szerző megjegyzései

Bár a könyv alapjául valós történelmi figurák szolgálnak, a

képzeletemnek szabad teret engedtem, a hiányokat kitöltöttem,
szereplőket és eseményeket találtam ki, változtattam
időpontokon, de ami a legfontosabb, hogy Karóbahúzó Vladból
Karóbahúzó Ladát csináltam.
Egy történelmi tényeken alapuló könyv mindig grandiózus és
erőt meghaladó vállalkozás, mert a történelmet a győztesek
írják, és azok, akik a győztesek miatt sokat szenvedtek. Ezért a
főszereplőket a napjainkig fennmaradt feljegyzésekben vagy
kanonizálták, vagy démonizálták.
Karóbahúzó Vlad nemzeti hős volt, szabadságharcos, ragyogó
hadvezér. Vagy pszichésen beteg ember, gonosz despota, aki
tízezrek halálát okozta, és szó szerint az ő csontjaikon tartotta
fenn magát.
Hódító Mehmedről hasonlóképpen eltérő feljegyzések
maradtak fenn. A történelem szereti és gyűlöli. Vajon ki volt ő?
Végtelenül istenfélő, bölcs uralkodó, már-már szent, vagy
kegyetlen ragadozó, aki imádta a kicsapongást és pusztítást?
A célom a könyvvel az arany középút megtalálása volt. A
kutatásaim során félretettem a szélsőséges beszámolókat, és
próbáltam az igazságra koncentrálni. Élt két férfi, akik már a
születésüktől fogva nagy hatalmat kaptak, és mind a ketten
megtettek mindent a hatalmuk megőrzése és kiterjesztése
érdekében. A kutatásaim központi aspektusa az volt, hogy
milyen úton jutnak el az emberek egy olyan pontra, ahonnan a
legkegyetlenebb cselekedeteket is meg lehet magyarázni a jó
nevében. Mi mozgatja őket? Milyen gyerekkorban lerakott
kövek alkotják azt az alapot, amire az örökség épül?
Ez a könyv azonban mindenekelőtt fikció. Azért csináltam
Karóbahúzó Vladból lányt, mert számomra mint elbeszélőnek
ez érdekesebb nézőpont. Szép Radu inkább csak széljegyzet
Vlad történetében, bár mindent megtettem, hogy életet leheljek
bele. Hódító Mehmed nagy tiszteletnek örvendő török nemzeti
hős, és Isztambul mind a mai napig tanúskodik nagyságáról és
előrelátásáról. Mindent megtettem azért, hogy tisztelettel
adózzak ennek, elismerve, hogy valóságban létező személy volt.
Arról viszont már nem tudunk semmit, hogy hármójuk
kapcsolata hogyan alakult volna, ha együtt nőnek fel az Oszmán
Birodalomban. Kitalált történetet írtam, amiben a fiatalkoruk
története egymással párhuzamosan zajlik. Ha szeretnének
többet megtudni Vladról, Raduról, Mehmedről és a korukról,
illetve az Oszmán Birodalom lenyűgöző örökségéről, akkor
ajánlom, hogy forduljanak a helyi könyvtárakhoz. Az alábbi
könyvek számomra is nagy segítséget jelentettek:
Lord Kinross: The Ottoman Centuries
Roger Crowley: 1453
John Julius Norwich: A Short History of Byzantium
 John Freely: The Grand Turk
Radu R. Florescu, Raymond T. McNally: Dracula, Prince of
Many Faces
Jonathan Bloom, Sheila Blair: Islam: A Thousand Years of
Faith and Power
A könyvem szereplői mind kapcsolatba kerülnek a vallással,
főleg a muzulmánnal. Személy szerint nagy tisztelettel adózom
eme vallás gazdag történelmének és csodás örökségének, így az
egyes szereplők véleménye a muzulmán és a keresztény hit
nehézségeiről nem tükrözik az én világlátásomat.
A tulajdonnevek és helységnevek kiejtése az adott nyelvtől
függ, és az idő előrehaladtával is változik. Az ilyen jellegű hibák
és tévedések az én tévedéseim. Bár a főszereplők több nyelven
is beszélnek, én azt a szerkesztői döntést hoztam, hogy az
alapfogalmakat és elnevezéseket az angol nyelv szabályai
szerint fogom használni.
 Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem létezne az én fantasztikus férjem nélkül. Noah

szenvedélyesen érdeklődik nemcsak Közel-Kelet-Európa és
történelme, hanem az arab világ, az iszlám és a Közép-Kelet
iránt is, ez táplálta és formálta az ötletemet egészen addig, amíg
meg nem érett arra, hogy történet legyen belőle.
A férjem felbecsülhetetlenül értékes információforrást
jelentett.
Külön köszönet illeti ügynökömet, Michelle Wolfsont, aki soha
nem torpan meg, ha én előállok valami újabb ötlettel. Ő Lada
legnagyobb szurkolója, és az enyém is.
Nem tudok elégszer köszönetet mondani szerkesztőmnek,
Wendy Loggiának. Ő egyből dicsérte a könyvet, rögtön
megértette a lényegét, és hogy milyennek kellene lennie.
Minden oldalon ott az ő keze nyoma is, és hálás vagyok, hogy
együtt dolgozhatok vele. A Delacorte Press egész csapata álom
egy írónak. Külön köszönet illeti Alison Impey-t az elképesztő
borítóért, Heather Kellyt a fantasztikus belső dizájnért,
valamint Colleen Fellinghamet és Heather Lockwood Highest
azért, hogy a kéziratban minden hibát kiszúrtak.
 Egyik könyvem se jelent volna meg legjobb barátaim és
kritikusaim, Natalie Whipple és Stephanie Perkins nélkül.
Natalie meglátott engem a szörnyű első változaton keresztül is,
Stephanie pedig megmentett az embert próbáló szerkesztés
alatt. Köszönet, köszönet, köszönet. Nagyon szeretlek
benneteket.
És végül végtelen hála illeti meg a családomat, hogy mindig
támogatnak és bátorítanak engem. A sorban utolsóként, de a
szívemben elsőként mondok köszönetet csodás három
gyermekemnek: értetek egy hegyen is keresztülvágnék.
 
 
 
#☺placeholder002